BRIAN

MCCLELLAN
KARMAZSIN HADJÁRAT

A LŐPORMÁGUS-TRILÓGIA
2. KÖNYV

COPYRIGHT © 2014

Brian McClellan: The Crimson Campaign – Book Two of the Powder Mage Trilogy

Hungarian translation © Fumax Kft., 2015

Fordította: Rusznyák Csaba
Borítóillusztráció: Gene Mollica és Michael Frost
Térképek: Isaac Stewart
ISBN 978-615-5514-53-1



 Michele-nek,
az igazinak és egyetlennek, barátomnak, társamnak és szerelmemnek
 1. fejezet
Adamat teljesen mozdulatlanul állt a nyári lakja előtti széles sövénykerítésben
elrejtőzve, és az ablakon át kémlelte az étkezőben tartózkodó férfiakat. A kétemeletes,
háromszobás ház az erdőben, egy földút végében állt, húszpercnyi sétára a várostól.
Aligha fogja bárki is meghallani a lövéseket.
Vagy a sikolyokat.
Lord Vetas négy embere iszogatott, és kártyázott odabent. Kettejük nagy és szálkás
volt, akár az igáslovak. A harmadik középmagas lehetett, arcát vastag fekete szakáll
fedte, ingéből jókora pocak lógott ki alul.
Adamat csak a negyediket, a kerek arcú, már-már komikusan apró fejű Roját, a
Rókát ismerte fel, a Tulajdonos szervezte illegális adopesti bokszmeccsek
legalacsonyabb harcosát. Roja a legtöbb társánál szükségszerűen gyorsabban mozgott,
azonban nem nagyon szerették őt a nézők, ezért aztán ritkán szállt ringbe. Adamat
elképzelni sem tudta, mit keres itt.
Azt viszont tudta, hogy okkal félti a gyerekeit – különösen a lányait – ilyen alja
népek társaságában.
– Őrmester – suttogta.
A sövénykerítés megzizzent, és a sápadt holdfényben Adamat megpillantotta Oldrich
őrmester markáns állkapcsát, meg a szájából kilógó cigarettát.
– Az embereim elfoglalták a helyüket – válaszolta Oldrich. – Mind az étkezőben
vannak?
– Igen. – Adamat immár harmadik napja figyelte a házat. Csak álldogált, és nézte,
ahogy azok az emberek a gyerekeivel üvöltöznek, az otthonában szivaroznak, hamut
szórnak és sört loccsantanak Faye szép, tiszta abroszára. Jól ismerte a szokásaikat.
Tudta, hogy a szakállas, kövér fickó egész nap az emeleten marad, hogy szemmel
tarthassa a gyerekeket. Tudta, hogy a két nagydarab kíséri ki őket az árnyékszékre,
miközben Roja, a Róka őrködik. Tudta, hogy egészen sötétedésig nem hagyják magukra
a gyerekeket, amikor is nekiállnak éjszakai kártyázásuknak az étkezőasztalánál.
Három nap alatt nyomát sem látta a feleségének vagy a legidősebb fiának.
Oldrich őrmester töltött pisztolyt nyomott Adamat kezébe.
– Biztos benne, hogy maga akarja vezetni az akciót? Az embereim tudják a dolgukat.
Sértetlenül kimentik a gyerekeit.
– Biztos vagyok benne – válaszolta Adamat. – Az én családom, az én felelősségem.
– Ne habozzon lőni, ha a lépcső felé indulnak – figyelmeztette Oldrich.
– Nem engedhetjük, hogy túszokat szedjenek.
A gyerekek már így is túszok, akarta mondani Adamat, de lenyelte kikívánkozó
szavait, és fél kézzel kisimította magán az ingét. Az ég felhős volt, a nap pedig már
lenyugodott, így semmi sem árulhatta el jelenlétét a bentiek számára. Kilépett a
sövénykerítésből, és hirtelen eszébe jutott az éjszaka, amelyen az Égbolt Palotába
hívatták. Akkor kezdődött el ez az egész: a puccs, aztán az áruló, aztán Lord Vetas.
Csendben elátkozta Tamás tábornagyot, amiért belerángatta mindebbe őt és a családját.
Oldrich őrmester emberei Adamattal együtt lopakodtak át a gidres-gödrös földúton,
egyenesen a ház eleje felé. Adamat tudta, hogy hátul még további nyolc ember
várakozik. Összesen tizenhatan jöttek. A számbeli fölény és a meglepetés ereje is
segítette őket.
Lord Vetas fogdmegjeinél viszont Adamat gyerekei voltak.
A felügyelő megállt a bejárati ajtó előtt. A sötétkék adrói egyenruhájukban szinte az
éjszakába olvadó katonák tüzelésre kész muskétákkal foglalták el pozícióikat az étkező
ablakai alatt. Adamat végigmérte az ajtót. Faye részben pont emiatt választotta ezt a
házat egy városhoz közelebbi helyett: az erős vaszsanérokkal felszerelt, masszív
tölgyajtó miatt. Úgy vélte, egy ilyen ajtó mögött nagyobb biztonságban lesz majd a
családja.
Adamatnak nem volt szíve felvilágosítani őt a termeszekkel teli ajtófélfáról. Ami azt
illeti, mindig is tervezte, hogy lecseréli.
Hátralépett, és közvetlenül a kilincs mellett rúgott bele az ajtóba.
A rothadt fa szétrobbant a becsapódástól. Adamat bevetődött az előtérbe, és ahogy
felbukkant a sarok mögül, célzásra emelte a pisztolyát.
A négy fogdmeg azonnal akcióba lendült. Az egyik nagydarab az emeletre vezető
lépcső felé lódult, mire Adamat biztos kézzel elsütötte a pisztolyát, és a férfi összeesett.
– Ne mozduljanak – kiáltotta. – Körül vannak véve!
A maradék három bandita megdermedve bámult rá. Adamat látta, ahogy tekintetük
elsütött pisztolyára téved, aztán már nyúltak is a sajátjaikért.
A katonák muskétáinak sortüze áttörte az ablakokat, és szilánkokkal terítette be a
helyiséget. A banditák eldőltek, Roja, a Róka kivételével, aki véres ingujjban, kivont
késsel tántorgott Adamat felé.
A felügyelő megfordította kezében a pisztolyt, és az agyával csapott le Roja fejére.
És ezzel vége is volt.
Katonák szivárogtak be az étkezőbe. Adamat átfurakodott rajtuk, és felrohant a
lépcsőn. Először a gyerekek szobáiba nézett be: mindegyik üresnek bizonyult. Végül
csak a szülői hálószoba maradt. Olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy az majdnem
lerepült a zsanérjairól.
A gyerekek az ágy és a fal közti keskeny területen bújtak össze. A nagyobbak
magukhoz ölelték a kisebbeket, és amennyire tudták, a karjukkal védelmezték őket. Hét
riadt arc bámult fel Adamatra. Az egyik iker sírt, nyilvánvalóan a muskétatűz zajától,
pufók vonásain néma könnyek csurogtak lefelé. A másik félénken dugta ki a fejét az ágy
alatti búvóhelyéről.
Adamat megkönnyebbülten felsóhajtott, és térdre esett. Életben voltak. Az ő
gyermekei. Hívatlan könnyeket hullajtott, ahogy az apróságok köréje gyűltek, és kis
kezek érintették meg az arcát. Szélesre tárta a karját, és amennyit csak tudott, szorosan
magához ölelt.
Aztán letörölte a könnyeit. Nem való, hogy a gyerekei előtt sírjon. Nagyot sóhajtott,
hogy visszanyerje önuralmát, és így szólt:
– Itt vagyok. Most már biztonságban vagytok. Tamás tábornagy embereivel jöttem.
További boldog szipákolások és ölelések következtek, mielőtt Adamat végre
helyreállíthatta a rendet.
– Hol van anyu? Hol van Josep?
Fanish, a második legidősebb segített neki csendre inteni a többieket.
– Asztritot pár hete vitték el – mondta a lány, remegő kézzel húzgálva a copfját. –
Anyát és Josepet múlt héten.
– Asztrit biztonságban van – nyugtatta meg Adamat. – Ne aggódjatok. Mondták, hogy
hová viszik anyát és Josepet?
Fanish megrázta a fejét.
Adamat szíve elnehezedett, de nem engedte, hogy érzelmei az arcára is kiüljenek.
– Bántottak benneteket? Bármelyikőtöket? – Leginkább Fanish miatt aggódott. Már
betöltötte a tizennégyet, szinte kész nő volt. Vékony hálóinge csupaszon hagyta vállait.
Adamat zúzódásokat keresett rajta, és néma köszönetet rebegett, amikor egyet sem
talált.
– Nem, apa – válaszolta Fanish. – Hallottam beszélgetni őket. Akartak, de…
– De mi?
– Amikor elvitték anyut és Josepet, jött velük egy férfi. Nem hallottam a nevét, de
úriemberként öltözött, és nagyon halkan beszélt. Figyelmeztette őket, hogy ha hozzánk
érnek, mielőtt engedélyt ad rá… – Elhallgatott és elsápadt.
Adamat megpaskolta az arcát, és gyengéden így szólt:
– Nagyon bátran viselkedtél.
Legbelül azonban dühöngött. Tudta, hogy Vetas gondolkodás nélkül a gyerekeire
uszította volna a fogdmegjeit, amint kiderül számára, hogy Adamat már nincs hasznára
többé.
– Meg fogom találni őket – mondta, majd ismét megpaskolta Fanish arcát, és felállt.
Az egyik iker megfogta a kezét.
– Ne menj – könyörgött neki.
Adamat letörölte a kicsi könnyeit.
– Mindjárt visszajövök. Maradj Fanishsel. – Adamat kényszerítette magát, hogy
otthagyja őket. Egyik gyerekét és a feleségét még mindig meg kellett mentenie – további
csaták vártak rá, mielőtt mind újra együtt lehetnek.
Oldrich őrmester tisztelettudóan, kalapjával a kezében várt rá a szoba előtt.
– Elvitték Faye-t és a legidősebb fiamat – mondta Adamat. – A többiek
biztonságban vannak. Él még valamelyik állat?
Oldrich halkan beszélt, nehogy a gyerekek meghallják.
– Egyikük a szemébe kapott egy golyót, egy másik meg a szívébe. Szerencsés sortűz
volt. – Megvakarta a fejét. Oldrich messze nem számított öregnek, de füle fölött már
kezdett őszülni a haja. Arca kipirult a korábbi erőszakáradattól, de a hangja egyenletes
maradt.
– Túl szerencsés – jegyezte meg Adamat. – Egyet élve akartam.
– Van is egy, aki még él – mondta Oldrich.
Amikor Adamat belépett a konyhába, Roját hátrakötözött kézzel, váll– és
csípőlövéstől vérezve találta egy széken.
Kivett egy sétapálcát a bejárati ajtó melletti esernyőtartóból. Roja baljós tekintettel
fürkészte a padlót. Bokszoló volt, harcos. Nem nyert valami gyakran, de soha nem adta
fel egykönnyen.
– Szerencséd van, Roja – mutatott Adamat a lőtt sebekre a sétapálcájával. – Még
túlélheted a sérüléseidet, amennyiben elég gyorsan orvosi segítséghez jutsz.
– Ismerlek? – kérdezte fújtatva Roja. Koszos vászoningét vér pettyezte.
– Nem, nem ismersz. De én ismerlek. Láttalak harcolni. Hol van Vetas? Roja oldalra
feszítette a fejét, amíg roppant egyet a nyaka. Tekintete tele volt kihívással.
– Vetas? Nem tudom, ki az.
Adamat mintha meghallotta volna a felismerést a bokszoló hangjának színlelt
érdektelensége alatt.
Sétapálcája csúcsát Roja vállának nyomta, közvetlenül a lőtt sebe mellett.
– A megbízód.
– Kapd be.
Adamat megnyomta a sétapálcát. Érezte, ahogy a golyó odabent nekifeszül a
csontnak. Roja megvonaglott, de dicséretére váljék, egyetlen hangot sem adott ki
magából. Egy illegális bokszoló, ha kicsit is értette a dolgát, megtanulta elviselni a
fájdalmat.
– Hol van Vetas?
Roja nem válaszolt. Adamat közelebb lépett.
– Túl akarod élni ezt az éjszakát, vagy sem?
– Vetas sokkal rosszabbat tenne velem, mint amit te valaha is tudnál. Különben is,
nem tudok én semmit.
Adamat hátralépett, és elfordult Rojától. Hallotta, ahogy Oldrich odamegy hozzá, és
muskétájának nyelét belevágja Roja gyomrába. Hagyta, hadd folytatódjon a verés pár
másodpercig, aztán visszafordult, és leintette Oldrichot.
Roja arca úgy festett, mintha lebokszolt volna pár kört Sou Smith-szel.
Meggörnyedt, és vért köpött ki.
– Hová vitték Faye-t? – Áruld el, könyörgött Adamat némán. A saját érdekedben,
Faye-ében és az enyémben. Áruld el, hová vitték. – Hol van a fiú, Josep?
Roja a padlóra köpött.
– Szóval te vagy ezeknek az ostoba kölyköknek az apja, mi? – Nem várt választ. –
Úgy volt, hogy gerincre vágjuk mindet, kezdve a kicsikkel. Vetas nem engedte, de a
feleséged… – Roja végignyalta repedt ajkait. – Ő benne volt. Gondolta, ha mindünkre
rámászik, majd megkíméljük a porontyait.
Oldrich előrelépett, és muskétájával Roja arcába csapott. A férfi egy fulladozó
nyögéssel oldalra rándult.
Adamat egész testében reszketett a dühtől. Faye-t ne. Az ő gyönyörű feleségét; a
társát és barátját, a bizalmasát és a gyerekei anyját. Ne. Amikor Oldrich újra készült
lesújtani Rojára, felemelte a kezét.
– Ne. Ennek az ilyesmi mindennapos. Hozzon nekem egy lámpást. Megragadta Roja
tarkóját, kirángatta a székből, és kilökdöste a hátsó
ajtón. Roja a kert egy túlburjánzó rózsabokrába tántorgott. Adamat talpra cibálta
sebesült vállánál fogva, és előretaszította. Egyenesen az árnyékszék felé.
– Tartsa bent a gyerekeket – mondta Adamat Oldrichnak. – És hozza pár emberét.
Az árnyékszéket elég szélesre építették, hogy két ülőhely is elférjen benne, amire
szükség is van egy kilencgyerekes háztartásban. Míg Oldrich két katonája közrefogta
Roját, Adamat kinyitotta az ajtót, elvette
a lámpást Oldrichtól, és megvilágította az árnyékszék belsejét, hadd lássa a
bokszoló.
Felkapta a lyukat fedő deszkát, és a földre dobta. A bűz orrfacsaró volt.
– Én magam ástam ezt a lyukat – világosította fel Adamat. – Két és fél méter mély.
Évek óta ásnom kellett volna egy újat, és a családom sokat használta ezt mostanság. Az
egész nyarat itt töltötték. – Bevilágított
a lyukba, és túlzó gesztussal beleszimatolt. – Majdnem tele van. Hol találom Vetast?
Hová vitték Faye-t?
Roja Adamatra vicsorgott:
– Menj a pokolba.
– Már ott vagyunk. – Adamat a tarkójánál fogva megragadta Roját, és betaszította az
ajtón. Alig fértek el odabent. Roja küszködött, de Adamat erejét fokozta a dühe. Kirúgta
Roja lábát, és belenyomta a bokszoló fejét a lyukba.
– Mondd meg, hol van – sziszegte.
Semmi válasz.
– Mondd meg!
– Nem! – Roja válasza visszhangzott az árnyékszéki ülőkét formáló dobozban.
Adamat megtolta Roja fejét. Még pár centi, és a bokszoló arca belemerül az emberi
ürülékbe. Adamat leküzdötte saját undorát. Ez kegyetlenség. Embertelenség. De egy
férfi feleségének és gyermekeinek elrablása is az.
 Roja homloka már hozzáért a szar tetejéhez, és kieresztett magából egy nyögést.
– Hol van Vetas? Nem kérdem még egyszer!
– Nem tudom! Nem mondott nekem semmit, csak azért fizetett, hogy itt tartsam a
kölyköket.
– Miben fizetett? – Adamat hallotta Roját öklendezni. A bokszoló teste megremegett.
– Krana bankjegyekben.
– Te a Tulajdonos bokszolója vagy. Ő tud erről bármit is?
– Vetas azt mondta, őt ajánlották neki a munkához. Senki sem bérelhet fel minket,
hacsak a Tulajdonos nem ad rá engedélyt.
Adamat a fogait csikorgatta. A Tulajdonos. Az adrói alvilág feje, és Tamás
tanácsának tagja. Adró egyik legbefolyásosabb embere. Ha tudott Lord Vetasról,
lehetséges, hogy mindvégig áruló volt.
– Mit tudsz még?
– Alig húsz szót váltottam a fickóval. – Roja könnyeken és kétségbeesett ziháláson
át köpködte a választ. – Nem tudok semmi mást!
Adamat fejbe vágta Roját, mire az elernyedt, bár az eszméletét nem vesztette el.
Megemelte a bokszolót az övénél fogva, és arccal előre beletolta az ürülékbe. Aztán
még jobban megemelte, és meglökte. Roja összevissza rúgkapálva próbált lélegezni a
szaron és a húgyon át, mire Adamat megragadta a bokáját, és teljesen belenyomta a
lyukba.
Utána megfordult, és kilépett az árnyékszékből. Nem látott a dühtől. El fogja
pusztítani Vetast azért, amit a feleségével és a gyerekeivel tett.
Oldrich és emberei nézték, ahogy Roja fulladozik a mocsokban. Egyiküket a
rosszullét kerülgette a lámpás tompa fényében. Egy másik helyeslően bólogatott. Az
éjszaka immár elcsendesedett, Adamat hallotta az erdőben ciripelő tücsköket.
– Nem tesz fel neki több kérést? – szólalt meg Oldrich.
– Azt mondta, nem tud semmi mást.
Adamat gyomra felfordult, és visszanézett Roja rúgkapáló lábaira. Elképzelte, ahogy
a bokszoló rámászik Faye-re, és majdnem csendben maradt, de aztán mégis azt mondta:
– Húzzák ki, mielőtt meghal, és küldjék el a Hegyőrség létező legmélyebb
szénbányájába.
Adamat megesküdött, hogy Vetasszal még csúnyábban elbánik, amikor elkapja.

 2. fejezet
Tamás tábornagy Budwiel keleti kapuja fölött állt, és a kez hadsereget szemlélte. Ez
a fal jelentette Adró legdélebbi pontját. Ha maga elé dob egy követ, az már kez földre
pottyan, és talán végiggurul a Nagy Északi Út lejtőjén, amíg meg nem állapodik a kez
hadsereg őreinek lábánál.
Mellette kétoldalt Wasal Kapui magasodtak, két százötven méter magas sziklafal,
amelyeket több ezer év alatt hasított szét az Adotengerből a Szurkov-átjárón
keresztülfolyó víz, hogy aztán a Borostyánföldet táplálja Kez északi térségében.
A kez erők alig három hete hagyták el a Délorom-hegy parázsló romjait. A hivatalos
jelentések kétszázezresre becsülték a Hegykoronát ostrom alá vett sereg létszámát, és
ezt egészítették még ki a tábori segítők, akikkel együtt az ellenség hétszázötvenezer főt
számlálhatott.
Tamás felderítői szerint mostanra egymilliónál is többen voltak.
A tábornagy valahol mélyen legbelül megrettent ezektől a számoktól. A világ a
Sötétedés tizennégyezer évvel ezelőtt megesett háborúi óta nem látott ekkora
hadsereget, és most itt állt az ő küszöbén, és azon munkálkodott, hogy elvegye tőle a
hazáját.
Tamás arról ismerte fel az új katonákat, hogy a kez sereget meglátva döbbenten
kapkodtak levegőért. Érezte az emberei félelmét. A várakozást. A rettegést. Ez itt nem a
Hegykorona volt, nem egy erőd, amelyet pár század képes könnyedén tartani az
ellenséggel szemben, hanem Budwiel, egy pár százezer fős kereskedőváros. Falai
javítatlanok, kapui túl szélesek és túl számosak.
Tamás nem engedte, hogy kiüljön arcára a félelem. Nem engedhette. Eltemette
magában taktikai aggodalmait; a rettegést egyetlen fia iránt, aki mély kómában feküdt
Adopestben; a fájdalmat, amely egy isten gyógyító ereje ellenére is lüktetett a lábában.
Semmi sem látszott rajta, csak a kez parancsnokok arcátlanságának megvetése.
Határozott lépések hangzottak fel mögötte a kőlépcsőn, és csatlakozott hozzá
Hilanszka tábornok, Budwiel tüzérségének és a második dandárnak a parancsnoka.
Hilanszka egy negyven körüli, rendkívül pocakos férfi volt, azonkívül tíz éve özvegy
és a gurlai hadjáratok veteránja. Bal karja vállból hiányzott, mert egy ágyúgolyó letépte
húsz évvel korábban, amikor még nem parancsnokként szolgált. Sosem hagyta, hogy ez
vagy a súlya befolyásolja a csatatéren nyújtott teljesítményét, és már csak ezért is
kivívta Tamás tiszteletét. Arról nem is beszélve, hogy a tüzérei nyolcszáz méterről le
tudták szedni egy rohamozó huszár fejét.
Tamás vezérkarának tagjai általában a képességük, és nem a személyiségük miatt
kerültek a pozíciójukba, és közülük Hilanszka állt a legközelebb ahhoz, hogy a
tábornagy a barátjának tekintse.
– Már hetek óta figyelem, ahogy gyülekeznek, és még mindig le tud nyűgözni –
szólalt meg a parancsnok.
– Mármint a létszámuk? – kérdezte Tamás.
Hilanszka áthajolt a falon, és kiköpött.
– A fegyelmük. – Levette övéről a távcsövét, egy jól begyakorolt egykezes
mozdulattal kinyitotta, és a szeméhez tartotta. – Azok az átkozott papírfehér sátrak addig
sorakoznak, ameddig csak a szem ellát. Olyan az egész, mint egy modell.
– Félmillió sátor rendezett felhúzásától még egy hadsereg sem lesz fegyelmezett –
jegyezte meg Tamás. – Dolgoztam már kez parancsnokokkal. Gurlában. Félelemmel
uralkodnak az embereiken. Persze, tiszta és rendezett a táboruk, de amikor támadásra
készülnek, nincs bennük igazi szív. A harmadik sortűz megtöri őket. – Nem úgy, mint az
én katonáimat, gondolta. Nem úgy, mint az adrói dandárokat.
– Remélem, igazad van.
Tamás a másfél kilométerre köröző kez felderítőket nézte – bőven Hilanszka
fegyvereinek hatótávolságán belülre merészkedtek, de nem érte meg lőszert pazarolni
rájuk. A főhadsereg csaknem három teljes kilométerre táborozott; tisztjeik jobban féltek
Tamás lőpormágusaitól, mint Hilanszka tüzérségétől.
A tábornagy megkapaszkodott a kőfal peremében, és kinyitotta a harmadik szemét.
Egy pillanatra megszédült, de aztán már tisztán látott
a Másban, és a világ megtelt pasztell ragyogással. A távolban fények pislákoltak,
mintha csak egy ellenséges éjszakai őrjárat tüzei lettek volna – a kez Kiváltságosok és
Felügyelők tündöklései. Lecsukta a harmadik szemét, és megdörzsölte a halántékát.
– Még mindig az jár a fejedben, ugye? – kérdezte Hilanszka.
– Mi?
– Az invázió.
– Az invázió? – horkant fel Tamás. – Őrültnek kellene lennem, hogy támadást
indítsak egy miénknél tízszer nagyobb hadsereg ellen.
– Ott az a tűz a szemedben, Tamás. Mint egy láncát tépő kutyáéban. Túl régóta
ismerlek. Sosem titkoltad, hogy ha lehetőséged adódik rá, megszállod Kezt.
Tamás az őröket fürkészte. A kez sereg olyan messze volt, hogy lehetetlennek tűnt
váratlanul rajtuk ütni. A terep nem szolgált kellő fedezékkel egy éjszakai támadáshoz.
– Ha oda tudnánk osonni a hetedik és a kilencedik dandárral, a meglepetés erejével
áthasíthatnánk a seregük szívén, és még azelőtt visszatérnénk Budwielbe, hogy
felfognák, mi történt – mondta halkan Tamás. Szíve gyorsabban vert a gondolatra. Hiba
lett volna alábecsülni a Kezt.
A számok az ő oldalukon álltak, és még mindig akadt pár Kiváltságosuk, a
Hegykorona csatája ellenére is.
Ugyanakkor Tamás jól tudta, mi mindenre képesek a legjobb dandárjai. Ismerte a
Kez stratégiáit és gyengeségeit. Serege besorozott parasztokból állt, tiszti karát a
pozíciójukat megvásárolt nemesek alkották. Az ő katonái azonban hazafiak voltak, acél–
és vasemberek.
– A fiaim végeztek egy kis felderítést a környéken – mondta Hilanszka.
– Csak nem? – Tamás elnyomta magában a gondolatmenete megszakításáért feltörő
bosszúságát.
– Tudsz Budwiel katakombáiról, ugye?
Tamás igenlően felmordult. A katakombák a Wasal Kapuit alkotó két hegy egyike, a
Nyugati Pillér alatt húzódtak. Részben természetes, részben ember alkotta üregek
voltak, amelyekben Budwiel halottait tárolták.
– A katonáknak tiltott terület – mondta Tamás.
– Majd én gondoskodom a büntetésükről, de szerintem hallani akarod a
mondandójukat, mielőtt megkorbácsoltatnám őket.
– Hacsak nem egy kez kémhálózatra bukkantak, kétlem, hogy bármi jelentősége
lenne.
– Jobbról van szó. Rájöttek, hogyan juttathatod be az embereidet Kezbe. Tamás
szíve nagyot dobbant a lehetőségre.
– Vigyél hozzájuk.
 3. fejezet
Tániel a harminc centivel fölötte húzódó plafont bámulta, és a gurlai dudából áradó
lágy zenét hallgatva számolta kenderkötélből font függőágyának jobbra-balra lengését.
Rühellte ezt a zenét. A fülében visszhangzott, túl halkan ahhoz, hogy hallja, mégis
elég hangosan ahhoz, hogy az ajkát harapdálja miatta. Tíz körül elvesztette a függőágy
lengéseinek számontartását, és felsóhajtott. Meleg füst kígyózott ki a szájából, és kúszott
fel a mennyezet omladozó vakolata felé. Nézte, ahogy távozik fülkéje tetején át, ki a
malabarlang közepébe.
Egy tucat ilyen fülke állt a szobában, közülük kettő volt foglalt. Tániel az itt töltött
két napja alatt még egyiknek a bérlőjét sem látta, hogy felkelt volna pisálni vagy enni
vagy bármi mást csinálni a hosszú szárú malapipák szívogatásán és a barlang
tulajdonosának újratöltést kérő odaintésén kívül.
Kihajolt a függőágyból, hogy újratöltse malapipáját. A mellette lévő asztalon hevert
egy tányér, rajta néhány csipetnyi sötét mala, egy üres tárca és egy pisztoly. Nem
emlékezett, utóbbi hogyan került oda.
Tániel összegyűjtötte a megmaradt malát egy kis, ragacsos golyóba, és belenyomta
azt a pipája végébe. Azonnal meggyulladt, mire nagyot szívott a füstből a tüdejébe.
– Kér még?
A barlang tulajdonosa sompolygott oda Tániel függőágyához. Gurlaiként a bőre
barna színben játszott, bár nem olyan sötétben, mint egy delivé, a szeme alatt meg a
tenyerén pedig még világosabb árnyalatba fordult. A legtöbb gurlaihoz hasonlóan ő is
magasra és vékonyra nőtt, bár háta az évek során meggörnyedt a malabarlang fülkéibe
hajolgatástól, a takarításuktól és a függők pipájának meggyújtásától. Kinnek hívták.
Tánielnek egy darabig matatnia kellett a tárcájában, mire eszébe jutott, hogy már
üres.
– Nincs pénzem – hallotta saját, rekedt hangját.
Mióta lehet itt? Két hete, döntötte el némi gondolkodás után. De ami még fontosabb:
hogyan került ide?
Nem ide, a malabarlangba, hanem Adopestbe. Tániel emlékezett a harcra Kresimir
palotájában, ahogy Ka-poel megsemmisítette a kez társaságot, és emlékezett rá, ahogy
meghúzta a puskája ravaszát, és figyelte, amint kilőtt golyója Kresimir isten szemébe
fúródik.
De azután csak a sötétség létezett, amíg izzadva arra nem ébredt, hogy Ka-poel
szétvetett lábakkal, kezén friss vérrel ül rajta. Emlékezett a holttestekre a hotel
folyosóján – apja katonái, kabátjukon egy ismeretlen jelvénnyel. Elhagyta a hotelt, és
idetántorgott a feledés reményében.
De még mindig emlékezett minderre, ami azt jelentette, hogy a mala nem tette meg a
hatását.
 – Katonai kabát – mutatott Kin a hajtókájára. – A gombokat.
Tániel lenézett a ruhájára. Az adrói hadsereg sötétkékjét viselte, rajta ezüst
díszcsíkokkal és gombokkal. A hotelből hozta el. De nem lehetett az övé, ahhoz túl nagy
volt. Hajtókáján a lőpormágusok kitűzője – egy ezüst lőporos hordó – díszelgett. Talán
mégis az övé. Lefogyott volna?
Még emlékezett a kabát tisztaságára két nappal ezelőttről, mostanra viszont nyál– és
ételfoltok meg malaparázs okozta perzselések éktelenkedtek rajta. De hát mégis mikor
evett egyáltalán?
Tániel elővette a kését, és ujjai közé fogta az egyik gombot. Habozott. Kin lánya
sétált át a szobán. Kopott, de a barlang mocska ellenére tiszta fehér ruhát viselt. Pár
évvel idősebb lehetett Tánielnél, de nem kapaszkodtak gyerekek a szoknyájába.
– Tetszik a lányom? – kérdezte Kin. – Táncolhat neked. Két gomb! – Két ujját
feltartotta nyomatékul. – Sokkal szebb, mint a fatrasztai boszorkány.
Kin sarokban ülő, a gurlai dudán játszó felesége félbeszakította a zenét, és mondott
valamit Kinnek. Gurlául váltottak pár szót, aztán a férfi visszafordult Tánielhez.
– Két gomb! – ismételte.
Tániel levágott egyet, és Kin kezébe tette. Tánc, mi? Tániel azon tűnődött, vajon ért-
e Kin annyira adróiul, hogy eufemizmusokat használjon, vagy a lány tényleg csak táncolt
volna neki.
– Talán később – válaszolta, és egy friss, gyerekökölnyi malagolyóval visszafeküdt
a függőágyára. – Ka-poel nem boszorkány, hanem… – Elhallgatott, próbált rájönni,
hogy írhatná le a lányt egy gurlainak.
Gondolatai lassan és nehézkesen forogtak a malától. – Na, jó, boszorkány. Tániel
megtömte a malapipáját. Kin lánya figyelte közben, ő pedig félig lecsukott szemmel
viszonozta a pillantását. Bizonyos szempontból szépnek számított, de túl magasnak
Tánielhez, és – mint a gurlaiak általában – túl soványnak is. A lány csak állt ott, a
csípőjén egyensúlyozva a szennyest, amíg az apja ki nem hessegette.
Mikor volt utoljára nővel?
Nővel? Felnevetett, füst kígyózott ki az orrán. A kacaj köhögésbe fulladt, és csak
egy kíváncsi pillantást csalt ki Kinből. Nem, nem csak bármilyen nővel. A nővel.
Vlorával. Mikor volt vele utoljára? Két és fél éve? Három?
Ismét felült, és lőportöltet után matatott a zsebében, miközben azon tűnődött, hol
lehet most Vlora. Alighanem továbbra is Tamás és a lőportársasága köreit élvezi.
Tamás szeretné, ha Tániel visszatérne a frontvonalra.
A pokolba ezzel. Hadd jöjjön csak Tamás Adopestbe Tánielért, ha akar. Az utolsó
hely, amiben keresné, egy malabarlang.
Nem talált a zsebében lőportöltetet. Ka-poel mindet elvette tőle. Amióta a lány
kihozta őt abból az istenverte kómából, egyetlen szem lőporhoz sem jutott hozzá. Még a
pisztolyát sem tudta megtölteni. Persze elmehetne lőporért. Kereshetne egy laktanyát, és
megmutathatná a lőpormágus kitűzőjét.
De a függőágyból való kikelésnek már csak a gondolatába is beleszédült.
Tániel épp kezdett elszállni, amikor Ka-poel jött le a malabarlang lépcsőjén. A férfi
csukva tartotta a szemét, szájából füst szállt fel. A lány megállt mellette, és végignézett
rajta.
Ka-poel alacsony, aprócska termetű volt, fehér bőrét hamuszínű szeplők díszítették,
vörös haját alig pár centire hagyta megnőni. Tánielnek nem tetszett, hogy ilyen rövid,
fiúsnak tűnt tőle. Nem, mégsem tűnik fiúsnak, gondolta Tániel, ahogy Ka-poel lerázta
magáról hosszú, fekete kabátját. Alatta ki-tudja-honnan-szerzett ujjatlan, fehér inget és
lábára simuló, fekete nadrágot viselt.
Megérintette Tániel vállát, de ő nem reagált. Hadd higgye, hogy alszik vagy
túlságosan mély malamámorban van. Annál jobb.
Ka-poel egyik kezével összeszorította Tániel orrát, a másikkal pedig betapasztotta a
száját.
Tániel felpattant, és levegőért kapkodott.
– Mi a fene, Pole? Meg akarsz ölni?
Ka-poel elmosolyodott, és Tániel nem először kapta magát azon a malakábulata
alatt, hogy nem éppen illő gondolatokkal a fejében bámul bele azokba az üvegzöld
szemekbe. De elkergette az efféle gondolatokat, elvégre ő volt Ka-poel pártfogója és
védelmezője. Vagy talán fordítva? Elvégre a Délorom-hegyen a lány védte meg őt.
Tániel visszafeküdt a függőágyba.
– Mit akarsz?
Ka-poel feltartott egy bőrbe kötött, vastag papírhalmot. Egy vázlatkönyvet. Annak
helyére, amit elveszített a Délorom-hegyen. Az emlékre fájdalom nyilallt Tánielbe.
Élete nyolc évének rajzai emberekről, akiket ismert, és akik közül sokan már nem élnek.
Barátok és ellenségek. A vázlatkönyv elhagyása majdnem olyan rosszul érintette, mint
igazi Hrusch puskájának eltűnése.
Majdnem olyan rosszul, mint…
Foga közé dugta malapipája szárát, és erősen beleszívott. Megremegett, ahogy a füst
megégette a torkát és a tüdejét, és emlékeit tompítva végigvágtázott a testében.
Amikor a vázlatkönyvért nyúlt, megremegett a keze. Gyorsan visszarántotta.
Ka-poel szeme összeszűkült. Tániel hasára tette a könyvet, aztán pedig egy rakás
szénceruzát is, sokkal jobb rajzeszközöket, mint amilyenek Fatrasztában jutottak neki.
Ka-poel rájuk mutatott, majd rajzoló mozdulatokat mímelt.
Tániel ökölbe szorította a jobb kezét. Nem akarta, hogy a lány lássa remegését.
– Most… most nem, Pole.
Ka-poel ismét odamutatott, ezúttal erélyesebben.
Tániel mélyen beszívta a malát, és lecsukta a szemét. Könnyek csorogtak le az
arcán.
 Érezte, hogy a lány visszaveszi a könyvet és a ceruzákat, majd hallotta megmozdulni
az asztalt. Valamilyen büntetésre számított. Egy ütésre. Bármire. Amikor kinyitotta a
szemét, még épp látta eltűnni Ka-poel meztelen lábát a malabarlang lépcsőjének tetején,
aztán már ott sem volt. Újabb nagy adag malát szívott be, és letörölte a könnyeit.
A szoba az emlékeivel együtt kezdett beleveszni a malabódulatba; az emberekkel
együtt, akiket megölt, a barátaival együtt, akik előtte haltak meg. Az istennel együtt, akit
a saját szemével látott, és akit agyonlőtt egy megbűvölt golyóval. Semmi ilyesmire nem
akart emlékezni.
Még pár nap a malabarlangban, és minden rendbe jön. Újra régi önmaga lesz.
Jelentkezik Tamásnál, és visszatér ahhoz, amihez ért: a kezek legyilkolásához.
Mindössze pár órával Budwiel falainak elhagyása után Tamás fél kilométerrel a
föld és ezertonnányi szikla alatt találta magát. Fáklyája a sötétségben pislákolva vetett
fényeket és árnyékokat a járatok falaiba vésett sírkövek végtelen soraira. A
mennyezetről százával lógtak a koponyák, és Tamás azon tűnődött, nem így nézhet-e ki a
túlvilágra vezető út.
Valószínűleg ott több a tűz.
Azzal küzdötte le kezdeti klausztrofóbiáját, hogy emlékeztette magát, ezeket a
katakombákat már ezer éve használják. Aligha fognak egyhamar beomlani.
A járat mérete meglepte. Egyik-másik helyen olyan szélesre vájták, hogy akár több
száz embert is befogadhatott, és még a legkeskenyebb részeken is elfért volna egy hintó,
anélkül, hogy megkarcolta volna a falakat.
A két tüzér, akiről Hilanszka beszélt, előttük ment. Saját fáklyáikkal a kezükben,
izgatottan beszélgettek, szavaik visszhangzottak a kamrákban, amelyek mellett
elhaladtak. Tamás oldalán a testőre, Olem lépdelt, kezét a pisztolyán tartva, gyanakvó
tekintettel méregetve előttük a két katonát. Mögöttük Tamás két lőpormágusa jött: Vlora
és Andriya.
– Ezeket a barlangokat szerszámokkal szélesítették ki – szólalt meg Olem, miközben
végigfuttatta ujjait a kőfalon. – De nézze a tetejét – mutatott fel. – Azon nincsenek
szerszámnyomok.
– A járatokat a víz vájta ki – magyarázta Tamás. – Valószínűleg még több ezer évvel
ezelőtt. – Végignézett a mennyezeten, majd letekintett a padlóra. A járat enyhén lejtett,
és időről időre az évi sok ezer zarándok, család és pap menetelésétől elkopott, kőbe
faragott lépcsők emelkedtek ki belőle. A gyakori használat jelei ellenére azonban a
katakombákban senkinek a nyomát sem látták – a papok az ostrom idejére
felfüggesztették a temetéseket, mert attól tartottak, hogy a tüzérségi támadásoktól esetleg
beomolhatnak a járatok.
Tamás ilyen barlangokban játszott, amikor gyógyszerész apja nyaranta ritka virágok
és gombák után kutatott a hegyek gyomrában. Néhány ilyen barlangrendszer rendkívül
mélyre hatolt, mások hirtelen értek véget, épp akkor, amikor már kezdtek volna
érdekessé válni.
A járat egy széles barlangba nyílt. A fáklyafény már nem táncolt a mennyezeten és a
falakon, hanem eltűnt a fenti sötétségben. Egy kis tó szélén álltak, vize feketébb volt,
mint a holdtalan éjszaka. Hangjukat visszaverte a hatalmas, üreges tér.
Tamás megállt a várakozó tüzérek mellett. Elmorzsolt ujjai közt egy lőportöltetet, és
a nyelvére szórta. A transz hatalmába kerítette, egyszerre hozott magával szédülést és
tisztánlátást. Lábfájása elmúlt, a fáklyák fényei pedig hirtelen bőven elegendőnek
bizonyultak ahhoz, hogy az egész barlangot belássa.
A falakat tíz, talán tizenkét méter magasban szinte véletlenszerűen egymásra
halmozott kőszarkofágok borították. Csöpögő hang visszhangzott a helyiségben: egy víz
alatti tó helyét jelölte. Tamás csak egyetlen kijáratot látott, azt, amelyiken bejöttek.
– Uram? – szólította meg az egyik tüzér. Ludiknak hívták, és fáklyáját a víz fölé
tartva próbálta megsaccolni a mélységét.
– Legalább ezer méterrel vagyunk a Nyugati Pillér alatt – állapította meg Tamás. –
És nem jutottunk közelebb a Kezhez. Nem szeretem, ha különös helyekre vezetnek.
Olem felhúzta pisztolyának kakasát, a kattanás megtörte a barlang csöndjét. Tamás
mögött Vlora és Andriya tüzelésre kész puskákkal álltak. Ludik ideges pillantást váltott
a társával, és nyelt egy nagyot.
– Innen úgy tűnik, mintha a barlangrendszer véget érne – mondta, és átmutatott a
vízen a fáklyájával. – De valójában folytatódik tovább, egészen Kezig.
– Honnan tudja? – kérdezte Tamás.
Ludik habozott, mert tartott a válasza következményeitől.
– Onnan, uram, hogy végigmentünk benne.
– Mutassák meg.
Elhaladtak egy pár szarkofág mögött a víz túloldalán, és lebuktak egy meglepően
mély kiszögellés alatt. A következő pillanatban Tamás a másik oldalon találta magát: a
barlang ismét kitárult, és levezetett a sötétségbe.
Tamás hátraszólt a testőrének:
– Próbáljon nem lelőni senkit, amíg nem mondom. Olem a tüzéreket fürkészve
simított végig a szakállán.
– Természetesen, uram. – Kezét nem vette le pisztolya agyáról. Nem tengett túl
benne a bizalom mostanában.
Egy órával később Tamás kijött a barlangból, és bokrokon meg kavicsokon át
mászott ki a fényre. A nap elhaladt a hegyek fölött kelet felé, így a völgy árnyékba
került.
– Tiszta a terep, uram – segítette talpra a tábornagyot Olem.
Tamás ellenőrizte a pisztolyát, aztán szórakozottan elszórt a nyelvére egy újabb
lőportöltetet.
Egy meredek völgyben álltak, az Adró-hegység déli lejtőjén. Tamás úgy tippelte,
hogy nagyjából három kilométerre lehetnek Budwieltől, és ha igaza volt, akkor pont a
kez hadsereg oldalába kerültek.
– Egy régi folyómeder, uram – szólalt meg Vlora a kis vándorkövek között
lépkedve. – Egy darabig nyugat felé tart, aztán délnek fordul. A völgy alját elrejti egy
kis domb. Alig nyolcszáz méterre vagyunk a Keztől, de semmi jele annak, hogy
felderítették volna ezt a területet.
– Uram! – szólt ki egy hang a barlangból.
Tamás megpördült. Vlora, Olem és Andriya mind a sötétségre emelték a puskájukat.
Egy adrói katona bukkant fel belőle, a vállán lévő rendfokozat alatt egy lőporszaru-
jel díszelgett. Egy őrvezető, Olem új elit egységének, a puskamestereknek az egyik
tagja.
– Csendet, ostoba – sziszegte Olem. – Azt akarod, hogy az egész Kez meghallja?
A hírnök letörölte homlokáról az izzadságot, és zavartan pislogott a nappali
világosságban.
– Bocsánat, uram – mondta Tamásnak. – Eltévedtem a hegyben. Hilanszka tábornok
küldött ön után, alig egy pillanatra rá, hogy elindult.
– Mi történt? – kérdezte Tamás. A ziháló hírnökök mindig bajt jelentettek. Csak
akkor siettek, ha valami rendkívül fontos dologról volt szó.
– A Kez, uram. A kémeink jelentése szerint holnapután le fognak rohanni minket.
Hilanszka tábornok kéri, hogy azonnal térjen vissza
a falhoz.
Tamás végighordozta tekintetét a meredek völgyön.
– Mit gondolnak, hány embert tudnánk áthozni ide két nap alatt?
– Ezreket – válaszolta Vlora.
– Tízezret – így Olem.
– Két dandárunk lesz a kalapács – jegyezte meg Tamás. – Budwiel pedig az üllő.
Vlora láthatólag kételkedett.
– Kicsi kalapács lesz az, uram, ellenségünk rettenetes erejéhez képest.
– Akkor gyorsan és keményen kell lecsapnunk vele. – Tamás újra végigtekintett a
völgyön. – Induljunk vissza. A mérnökök kezdjék kiszélesíteni az alagutat. Hozzanak ide
embereket, hogy biztosítsák a törmelékeket, nehogy az átvonulásunk nagy lármát
csapjon. Amikor a Kez megtámad minket, odapasszírozzuk őket Budwiel kapuihoz.
 4. fejezet
Kevés unalmasabb dolog van a világon, tűnődött Nila a konyhapadlón ülve és az
óriási vasedényt melegítő tűz lángjait figyelve, mint kivárni, hogy felforrjon a víz.
A legtöbb udvarházban ilyenkor csend honol. Nila mindig szerette azt a csendet – a
nyugodt éjszakai levegő elválasztotta őt a szolgálói életének kaotikus óráitól,
amelyekben az úr és az úrnő otthon tartózkodtak, és az épület megtelt nyüzsgéssel. Nila
emlékezett egy éjszakára alig pár hónappal ezelőttről, amikor az életet még csupán a víz
forralása meg Eldaminz herceg családja és a személyzet szennyesének heti kimosása
jelentette számára, bár mintha évek teltek volna el azóta.
Eldaminz herceg már halott volt, szolgái szétszéledtek, házát felégették. Minden,
amit Nila valaha ismert, odalett.
Itt, Lord Vetas városi kúriájában, Adopest közepének egy mellékutcájában a
háztartás sosem pihent.
Valahol a hatalmas házban egy férfi kiabált. Nila nem tudta kivenni a szavait, de
annyit hallott, hogy dühvel törnek elő belőle. A lárma valószínűleg Dourford
Kiváltságostól, Lord Vetas egyik hadnagyától származott, akihez hasonlóan hirtelen
haragú embert Nila még soha nem ismert. Rendszeresen elverte a szakácsokat.
Mindenki félt tőle a házban, még a Lord Vetast kísérgető, nagydarab testőrök is.
Mindenki félt Dourfordtól, kivéve természetesen magát Vetast. Amennyire Nila meg
tudta állapítani, Vetas nem félt semmitől.
– Jákob – szólította meg Nila a mellette ülő hatéves fiút. – Add ide a lúgot.
Jákob talpra állt, majd tanácstalanul ráncolta rá a homlokát.
– Hol van?
– A mosdókagyló alatt. Az üvegbödönben.
Jákob addig matatott odalent, amíg meg nem találta, aztán megfogta a fedelénél
fogva.
– Óvatosan! – szólt rá Nila. Egy pillanat alatt felállt, a fiú mögött termett, és
megfogta a vállát, ahogy az üveg megbillent, és visszaesett. Nila elkapta. – Megvagy
– mondta, és elvette a bödönt. Nem volt túl nehéz, ám Jákob sosem számított
kifejezetten erős fiúnak.
Lecsavarta az üveg tetejét, és egy kanállal kimérte belőle a szennyes mosáshoz
szükséges adagot.
– Ne – mondta, amikor Jákob a nyitott bödön felé nyúlt. – Jobb, ha nem érsz hozzá.
Nagyon mérgező. Megeszi a kis rózsaszín ujjaidat. – Elkapta Jákobot, és játékosan
megharapdálta az ujjait. – Akár egy dühös kutya!
Jákob kuncogva menekült előle a konyha végébe. Nila feltette a lúgot egy magasan
húzódó polcra. Nem lenne szabad ott tárolni az efféle anyagokat, ahol gyerekek is
hozzájuk férhetnek. Még akkor sem, ha Jákob volt az egyetlen gyerek a házban.
 Nila azon tűnődött, miféle élete lenne, ha még mindig az Eldaminz-kúriában
dolgozna. Két hete nagy partit rendeztek volna Jákob hatodik születésnapjára. A
személyzet extra fizetést és egy szabad délutánt kapott volna. Eldaminz herceg újra
bepróbálkozott volna Nilánál – akár kétszer vagy háromszor is –, Lady Eldaminz pedig
ismét megfontolta volna, hogy kidobja az utcára.
Nilának hiányoztak azok a csendes éjszakák, amelyeken az Eldaminz-ház szennyesét
mosta. A személyzet marakodása és féltékenysége meg Eldaminz herceg tapogató keze
ellenben nem hiányoztak neki. Viszont volt helyettük valami más.
Lord Vetas kúriája.
Valaki felsikoltott valahonnan a pincéből, ahol Lord Vetasnak volt egy… szobája.
– Pokolba – mondta Nila halkan, és ismét a tűzhely lángját kezdte figyelni.
– Egy hölgy nem szitkozódik.
Nila hátán végigfutott a hideg. A hang nyugodtan és halkan szólt, megtévesztő
szelídség jellemezte, akár a cápákkal teli óceán felszínét.
– Lord Vetas. – Nila megfordult, és meghajolt a konyhaajtóban álló férfinak.
A szürkéssárgás bőrű rosveli magát kihúzva, egyik kezét mellényzsebébe dugva, a
másikban egy pohár vörösbort tartva nézte őt. Fehér ingében, sötétkék mellényében és
Nila vasalta, fekete nadrágjában az utcán akár egy jól öltözött hivatalnoknak vagy
kereskedőnek is nézhetnék.
De Nila tudta, hogy végzetes hiba bármit is feltételezni Vetasról.
A férfi gyilkos volt. Már érezte a kezét a torkán. Már belenézett a szemébe– amely
mintha egyszerre mindent látott volna –, és felfedezte benne az élőlények iránti teljes
közönyét.
– Nem vagyok hölgy, uram – mondta Nila.
Vetas átható tekintettel tanulmányozta. Nila meztelennek érezte magát. Mintha egy
darab hús lenne a hentes boltjában. Félelmetes.
És dühítő. Egy pillanatra eltűnődött, hogy Lord Vetas vajon a koporsójában is ilyen
nyugodtnak és összeszedettnek tűnne-e.
– Tudja, miért van itt? – kérdezte a férfi.
– Hogy gondoskodjam Jákobról. – Nila a fiúra nézett, aki kíváncsian méregette
Vetast.
– Úgy van. – Hirtelen mosoly hasította ketté Vetas arcát, de a szemébe semmiféle
melegség nem költözött. – Gyere ide, fiam – térdelt le Vetas. – Semmi baj, Jákob. Ne
félj.
Jákobot egy nemes fiaként nevelték, így kénytelen volt engedelmeskedni. Megindult
Vetas felé, de közben kérdőn Nilára nézett.
A nő megborzongott. Oda akart lépni közéjük, és ki akart venni a tűzből egy forró
vasat, hogy azzal verje vissza Vetast. A férfi arcára kiült hamis mosoly sokkal
rémisztőbb volt a szokásos, szenvtelen tekinteténél.
 – Menj csak – hallotta végül saját, gyenge hangját.
– Hoztam neked egy cukorkát. – Vetas egy színes papírba csomagolt édességet
nyújtott Jákobnak.
– Jákob, ne…
Vetas rámeredt. Nem volt a tekintetében semmi fenyegető, semmi érzelem. Csak
hidegség.
– Elveheted – mondta Nila. – De tedd el holnapra, reggeli utánra. Vetas odaadta
Jákobnak a cukrot, és összeborzolta a haját.
Ne érj hozzá, kiáltott fel legbelül Nila. Kényszerítette magát, hogy Vetasra
mosolyogjon.
– Miért van itt Jákob, uram? – kérdezte Nila, elnyomva a félelmét. Vetas felállt.
– Ez nem tartozik magára. Tud hölgyként viselkedni, Nila?
– Hát… gondolom. De csak egy mosónő vagyok.
– Szerintem maga több annál. Mindenki képes lehet rá, hogy a pozíciója fölé
emelkedjen. Maga túlélte a királyhűek barikádjait, aztán beszivárgott Tamás tábornagy
főhadiszállására, hogy kimentse onnan Jákobot. És csinos. Soha senki sem gyanakszik a
szépségre, ha megfelelően fel van öltöztetve.
Nila kíváncsi volt, honnan tudhat Vetas a királyhűek barikádjairól. Tamás
főhadiszállásáról beszélt neki, de… mire célzott a szépséggel?
– Lehetséges, hogy nagyobb hasznát tudnám venni – Jákob és a szennyes felé intett –
ennél.
Jákob túlságosan el volt foglalva a cukorka lehető legdiszkrétebb majszolásával,
semhogy észrevette volna a Vetas hangjában bujkáló megvetést. De Nila észrevette. És
máris félt attól, amit a „nagyobb haszon” jelenthetett.
– Uram – hajolt meg Nila ismét, és igyekezett meggátolni, hogy a gyűlölet kiüljön az
arcára. Talán a fürdőben lesz lehetősége megölni. Mint ahogy azokban a bűnügyi
regényekben olvasta, amelyeket a komornyik fiától kapott kölcsön az Eldaminz-házban.
– Addig is – lépett ki Vetas a konyhából, a lábával tartva nyitva az ajtót –, hozzák be
ide – szólt ki valakinek.
Nila káromkodást hallott. Egy nő dühösen kiáltott – akár egy vadmacska. A folyosón
dulakodás támadt, majd Vetas két testőre berángatott egy nőt a konyhába. A negyvenes
éveiben járt, testének egykor vonzó részei csúnyán megereszkedtek a túl sok szüléstől,
bőrét a munka okozta ráncok fedték, bár nap nem barnította. Fekete, göndör haját egy
konty fogta hátra, a szeme alatti táskák alváshiányról árulkodtak.
Amikor meglátta Nilát és Jákobot, abbahagyta a küzdelmet.
– Hol van a fiam? – köpte a szavakat Vetasnak.
– A pincében. És amíg együttműködik velünk, nem esik bántódása.
– Hazugság!
Leereszkedő mosoly terült el Vetas arcán.
 – Nila, Jákob. Ez itt Faye. Nincs jól, és folyamatosan vigyázni kell rá, nehogy kárt
tegyen magában. A te szobádban fog aludni, Jákob. Segítesz nekem vigyázni rá?
Jákob ünnepélyesen bólintott.
– Jó fiú.
– Megöllek – közölte Faye Vetasszal.
A férfi odalépett hozzá, és valamit a fülébe súgott. Faye megdermedt, arcából
minden szín kifutott.
– Faye mostantól átveszi a kötelességeit, Nila – mondta Vetas. – Ő mossa a
szennyest, és vigyáz Jákobra.
Nila elkapta a nő pillantását. Ugyanazt a félelmet látta tükröződni benne, amely a
saját gyomrát rántotta görcsbe.
– És velem mi lesz? – Nila tudta, mit tesz Vetas olyasvalakivel, akire már nincs
szüksége. Még mindig emlékezett Jákob halott dajkájára – arra, aki nem volt hajlandó
részt venni Vetas sötét üzelmeiben.
A férfi hirtelen átvágott a szobán, megragadta Nila állát, és jobbra-balra fordítgatta
a fejét. Belegyömöszölte a nagyujját a szájába, hogy megvizsgálja a fogait, és a nőnek
vissza kellett fognia magát, nehogy leharapja. Vetas elhátrált tőle, és mintha csak egy
állatot vizsgált volna meg az imént, megtisztította a kezét egy konyhai törlőben.
– A mosodai munka nem sok nyomot hagyott a kezén. Figyelemreméltóan keveset,
ami azt illeti. Reggel kap majd tőlem egy ápolókrémet, amelyet minden órában
használni fog. Fel sem eszmél, és úgy fog kinézni a keze, mint egy nemesasszonynak. –
Azzal megpaskolta Nila arcát.
A nő igyekezett nem szemen köpni.
Vetas közel hajolt hozzá, és olyan halkan beszélt, hogy Jákob ne hallhassa meg.
– Ez a nő – mutatott Faye-re – a maga felelőssége, Nila. Ha elégedetlen leszek vele,
megbánja. Jákob is megbánja. És higgye el nekem, pontosan tudom, hogyan okozhatok
szenvedést másoknak.
Vetas hátralépett, és Jákobra mosolygott, majd hangosan hozzátette:
– Azt hiszem, új ruhákra lesz szükséged, Jákob. Örülnél neki?
– Nagyon is, uram – mondta Jákob.
– Holnap gondoskodunk róla. Szerzünk neked pár játékot is.
Vetas szemében néma fenyegetéssel pillantott Nilára, majd a testőreivel együtt
elhagyta a helyiséget.
Faye megigazította a ruháját, és nagyot sóhajtott. Tekintete körbejárt a konyhában.
Érzelmek egész sora ült ki az arcára: düh, pánik, félelem. Nila egy pillanatra azt hitte,
hogy felkap egy serpenyőt, és nekitámad vele.
Vajon ki lehet ez a nő? Miért van itt? Nyilván egy másik fogoly, Vetas üzelmeinek
egy újabb bábja. De vajon bízhat benne?
– Nila vagyok – mutatkozott be neki. – Ez pedig itt Jákob.
Faye tekintete megállapodott Nilán, és homlokráncolva bólintott.
– Én Faye vagyok. És meg fogom ölni azt a szarházit.
 5. fejezet
Adamat becsusszant az Adopest kikötői negyedében omladozó épületek egyikének
mellékajtaján. Folyosókon ment végig, titkárnők és könyvelők mellett haladt el, és
közben csakis előre nézett. Tapasztalatai szerint senki sem von kérdőre valakit, aki
láthatólag tudja, hová megy.
Lord Vetas bizonyosan keresi őt.
Nem esett nehezére kikövetkeztetni. Faye továbbra is fogolyként sínylődött, vagyis
Vetas még mindig sakkban tarthatta Adamatot, és nyilván vagy holtan vagy a zsebében
akarta őt tudni.
Úgyhogy Adamat meghúzta magát. A családjára Tamás tábornagy katonái vigyáztak
– ez része volt az alkunak, amelyet Adamat Tamással kötött, hogy ne kerüljön guillotine
alá a nyaka. Adamatnak most árnyékok közt bujkálva kellett megtalálnia Vetast,
megtudnia a terveit és kiszabadítania Faye-t, mielőtt baja eshetne. Már ha életben volt
még egyáltalán.
Egyedül nem tudta végigcsinálni.
A Munka Nemes Harcosainak központja nem volt valami nagy szám, de a Kilencek
legnagyobb szakszervezetének irodáit foglalta magába.
A Harcosok minden részlege ezen a központon keresztül intézte a dolgait: a
bankárok, az acélmunkások, a bányászok, a pékek, a molnárok és a többiek.
De Adamat csak egyetlen emberrel akart beszélni, és nem szerette volna, ha
másoknak is feltűnik az érkezése. Végigment a harmadik emelet egy alacsony
mennyezetű folyosóján, és megállt egy irodai ajtó előtt. Bentről hangokat hallott.
– Nem érdekel, mit gondolsz – beszélt Ricard Tumblar, az egész szakszervezet
vezetője. – Megkeresem, és rábírom, hogy dolgozzon nekünk. Nincs nála alkalmasabb
férfi erre a feladatra.
– Férfi, mi? – vágott vissza egy női hang. – Mert szerinted egy nő nem alkalmas rá?
– Ne kezdd ezt, Cheris – mondta Ricard. – Csak egy szófordulat volt. És ne csinálj
úgy, mintha ez férfiakról és nőkről szólna. Azért nem kedveled, mert katona.
– És rohadtul jól tudod, hogy miért.
Ricard válaszát Adamat már nem hallotta, mert megnyikordult mögötte a
deszkapadló. Megfordulva egy nővel találta szembe magát.
Harmincas évei közepén járhatott, egyenes, szőke haját copfba fonta össze. Irodai
uniformist viselt bő nadrággal és afféle fehér, fodros inggel, amilyet az inasok szoktak
hordani. Kezét a háta mögött kulcsolta össze.
Egy titkárnő. Már csak ez hiányzott.
– Segíthetek valamiben, uram? – szólította meg nyersen, szemét le nem vette
Adamatról.
– Ajjaj. Ez nagyon rosszul festhet. Nem állt szándékomban hallgatózni. Csak
beszélnem kell Ricarddal.
A titkárnő semmi jelét nem mutatta, hogy hinne neki.
– A titkárság nem mondta, hogy a várószobában kell maradnia?
– Az oldalajtón jöttem be – ismerte be Adamat. Szóval a nő mégsem titkárnő?
– Jöjjön velem az előcsarnokba, foglalunk magának egy időpontot. Mr. Tumblar
rendkívül elfoglalt.
Adamat kurtán meghajolt.
– Inkább nem kérnék időpontot. Mindenképpen beszélnem kell Ricarddal, nagyon
fontos ügyről van szó.
– Uram, kérem.
– Mindenképpen beszélnem kell Ricarddal.
A nő hangja kissé megváltozott – és sokkal fenyegetőbb lett.
– Ha nem jön velem, elvitetem a rendőrséggel birtokháborításért.
– Na, ide figyeljen! – emelte fel a hangját Adamat. Egyáltalán nem akart jelenetet
rendezni, de muszáj volt felhívnia magára Ricard figyelmét.
– Fell! – kiáltott ki Ricard az irodából. – Fell, az isten verje meg, mi ez a
felfordulás?
Fell összeszűkült szemmel nézett Adamatra.
– Hogy hívják? – kérdezte szigorúan.
– Adamat felügyelő.
Fell viselkedése egy szempillantás alatt megváltozott. Eltűnt ellenkezést nem tűrő,
súlyos tekintete, és halkan felsóhajtott.
– Miért nem ezzel kezdte? Ricard az egész városban keresteti magát. – Ellépett
Adamat mellett, és kinyitotta az ajtót. – Adamat felügyelő van itt, uram.
– Hát akkor ne hagyja kint a folyosón, tessékelje csak be!
Zsúfolt, de kivételesen tiszta szobába lépett be. A falak teljes hosszában
könyvespolcok húzódtak, a helyiség közepét egy vasfa íróasztal keretezte. Ricard
mögötte ült, egy ötven körüli nővel szemben, akiről Adamat azonnal látta, hogy gazdag.
Rubinkövekkel díszített aranygyűrűket viselt, ruhája pedig a lehető legszebb selyemből
készült. Még csak rá sem nézett Adamatra.
– Meg kell bocsátanod nekem, Cheris – mondta Ricard. – Ez nagyon fontos.
A nő elviharzott Adamat mellett, és elhagyta a szobát. Adamat hallotta mögötte az
ajtó csapódását, aztán már csak ketten voltak a helyiségben. Megfordult a fejében, hogy
rákérdezzen, mi volt ez az egész, de aztán elvetette a gondolatot. Ricard vagy egy órán
át magyarázná neki a dolgot, vagy egyszerűen azt mondaná, hogy magánügy. Adamat
levette a kalapját és a kabátját, és összeölelkezett Ricarddal.
Aztán Ricard visszaült az asztal mögé, és egy mozdulattal a megüresedett székbe
invitálta Adamatot. Ugyanabban a pillanatban szólaltak meg:
– Adamat, szükségem van a segítségedre.
 – Ricard, szükségem van a segítségedre.
Elhallgattak, majd Ricard elnevette magát, és végigsimított koponyájának egy
kopasz foltján.
– Évek óta nem volt szükséged a segítségemre – mondta, és nagyot sóhajtott. –
Először is hadd mondjam el, mennyire sajnálom azt az ügyet a Borbélyokkal.
A Fekete Utcai Borbélyok. Az a bizonyos utcai banda, amely elvileg Ricardnak
felelt, mégis rátámadt Adamatra a saját házában. Tényleg csak egy hónapja történt?
Mintha évek teltek volna el azóta.
– Tamás kiirtotta őket – jegyezte meg Adamat. – Akik életben maradtak, azok a
Cobolyfogban rohadnak.
– Az áldásommal.
Adamat bólintott. Úgy érezte, jobb, ha nem mond többet a témában. Nem igazán
hibáztatta Ricardot a történtekért, ezek után viszont már sokkal kevésbé bízott az
embereiben.
– Faye még mindig vidéken van? – kérdezte Ricard.
Valamit megláthatott Adamat szemében. Ricard abból élt, hogy leolvasta mások
arckifejezését, és minden pillanatban tudta, hogy mit kell mondania. Felállt, és résnyire
nyitotta az ajtót.
– Fell – szólt ki rajta. – Senki se zavarjon. Se emberek, se zajok. Bezárta az ajtót,
rátolta a reteszt, és visszatért az asztalához.
– Mondj el mindent.
Adamat habozott. Napokig fontolgatta magában, hogy eljöjjön-e egyáltalán
Ricardhoz, és ha igen, mit mondjon neki. Nem mintha nem bízott volna meg benne –
inkább az emberei aggasztották. Lord Vetasnak mindenfelé akadtak kémei. Azonban ha
még magában Ricardban sem bízhat, akkor nem maradt senki a világon, akihez
segítségért fordulhatna.
– Faye-t és a gyerekeket elrabolta egy Lord Vetas nevű ember – magyarázta. – Azért
tartották fogva őket, hogy így garantálják az együttműködésemet. Információkkal láttam
el Vetast a Tamással folytatott beszélgetéseinkről és a nyomozásomról.
Ricard megfeszült. Bármire számított is, bizonyosan nem erre.
– Elárultad Tamást? – És még élsz?, ez volt a kimondatlan kérdés.
– Mindent elmondtam neki. Megbocsátott nekem… legalábbis egyelőre… és Lord
Vetas után küldött. Sikerült kiszabadítanom a gyerekeim többségét, de Faye és Josep
még mindig nála vannak.
– Miért nem vadászod le Tamás katonáival?
– Ahhoz előbb meg kell őt találnom. És akkor sem lesz ilyen egyszerű. Amint
Vetasnak tudomására jut a hollétem, rögtön megfenyeget majd Faye halával. Csendben
kell a nyomára bukkannom, és ki kell menekítem Faye-t a karmai közül, mielőtt
ráuszítom Tamás katonáit.
 Ricard lassan bólintott.
– Szóval nem tudod, hol van?
– Olyan, akár egy kísértet. Utánanéztem, még amikor elkezdett zsarolni. Papíron nem
is létezik.
– Ha te nem tudod megtalálni, kétlem, hogy bárki más meg tudja.
– Nem azért jöttem hozzád, hogy találd meg nekem. Információért jöttem. – Adamat
elővette a zsebéből a kártyát, amelyet hónapokkal azelőtt kapott Vetastól. Volt rajta egy
cím. – Ez az egyetlen nyomom. Egy régi raktárépület nem messze innen. Mindent tudni
akarok róla. Ki a tulajdonosa? Ki a környező birtokok tulajdonosa? Mikor adták el
utoljára? Mindent. A te embereidnek hozzáférésük van olyan anyagokhoz, amelyekhez
nekem nincs.
Ricard bólintott.
– Természetesen. Bármit. – A kártyáért nyúlt, de Adamat megelőzte, és elkapta a
kezét.
– Ez halálosan komoly. A feleségem és a fiam élete múlik rajtra. Ha úgy érzed, nem
bízhatsz az embereidben, csak szólj, és elintézem magam.
– Ne feledd, mi történt a Borbélyokkal, tette hozzá Adamat gondolatban. Ricard a
jelek szerint értette a célzást.
– Tudom, kiket állítsak az ügyre – mondta. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.
– Még valami. Ennek az egésznek valamiképpen része két olyan ember, akiknek
bizonyosan félsz keresztülhúzni a számításait.
Ricard elmosolyodott.
– Hacsak nem Tamásról van szó, fogalmam sincs, kire célozhatsz.
– Lord Claremonte-ra és a Tulajdonosra.
Ricard mosolya lehervadt.
– Lord Claremonte nem lep meg. A Brudánia-Gurla Kereskedőtársaság már a
szakszervezet megalakításától kezdve próbál elbánni velünk. Alattomos fickó, de nem
ijeszt meg.
– Azért csak ne becsüld alá. Lord Vetas neki dolgozik. – És Vetas tartotta fogva
Adamat feleségét és fiát, vagyis Adamat szempontjából Faye és Josep akár magának
Claremonte-nak a karmai közt is lehetett volna.
Ricard csak legyintett.
– Azt mondod, hogy a Tulajdonos is benne lehet? Természetesen nem bízom benne,
de azt hittem, te magad tisztáztad az árulás vádja alól.
– Sosem tisztáztam semmi alól. Csak kinyomoztam, hogy Charlemund próbálta
megölni Tamást. De a családomat a Tulajdonos egyik bokszolója tartotta fogva. Te is
tudod, mennyire vigyáz rá, hogy a harcosai ne dolgozzanak másnak… egyikük sem
vállalhat munkát az ő engedélye nélkül. – Ami azt jelentette, hogy a Tulajdonos
szövetségre léphetett Lord Claremonte-tal.
 – Légy nagyon óvatos, barátom – figyelmeztette Ricard. – Lehet, hogy Vetas fel akar
használni téged, a Tulajdonos viszont gondolkodás nélkül feldarabolja és eltemeti az
egész családodat. – Az Adamattól kapott kártyára pillantott, majd betette a
mellényzsebébe. – Ennek pedig utánanézek, ne aggódj miatta. De kérnék egy szívességet
tőled.
– Csak rajta.
– Ismered Kétlövetű Tánielt?
– Ismerem a hírét. Ahogy a Kilencekben mindenki. Az újságok szerint
kómában fekszik egy Délorom-hegyen vívott mágikus csata következtében.
– Már nincs kómában – helyesbített Ricard. – Egy hete magához tért, és eltűnt.
Adamat rögtön Lord Vetasra gondolt. Aktívan ügyködik Tamás ellen, vagyis rögtön
ugrana egy lehetőségre, hogy elfogja a fiát.
– Volt bármi nyoma erőszaknak?
Ricard megrázta a fejét.
– Na, jó, volt. De nem olyannak. Saját döntéséből hagyta el az őrhelyét. Tamás a
saját katonáival őriztette, de az én embereim is rajta tartották a szemüket. Kínos, hogy
mindkettőnk hálójából kicsusszant. Gyorsan meg kell találnom.
– Azt akarod, hogy visszajöjjön? – kérdezte Adamat. – Nem kényszerítenék
olyasvalamire egy lőpormágust, amit nem akar.
– Nem, csak szeretném, ha megtalálnád, és tudatnád velem, hogy hol van.
Adamat felállt.
– Meglátom, mit tehetek.
– Én pedig utánanézek ennek a Lord Vetasnak. – Már emelte is fel a kezét, hogy
elejét vegye Adamat aggodalmának. – Diszkréten. Ígérem.
Tamás belépett Budwiel legnagyobb kantinjába, és majdnem elkábult a bent
kavargó, csábító illatok özönétől.
Elhaladt az esti étkezését végző több száz ember asztalsora mellett, és folytatta útját
a konyhába, próbálva nem tudomást venni korgó gyomráról.
Könnyen megtalálta, akit keresett: a nagydarab, kövér és szinte mindenkinél
magasabb embert, derékig érő, hátul összekötött fekete hajjal, olívabőrében csipetnyi
rosveli árnyalattal. A konyha egyik sarkában állt lábujjhegyen, hogy a sütősorok
legmagasabbikát is szemmel tarthassa.
Mihali hivatalosan Tamás séfjeként dolgozott. Ő és asszisztensei hada a létező
legfinomabb ételekkel látta el Tamás egész hadseregét, és még magát Budwiel városát
is. Az emberek imádták és bálványozták őt.
És talán bálványozniuk is kell.
Ő volt az újjászületett Adom, Adró védőszentje, és Kresimir isten testvére. Ami azt
jelentette, hogy ő maga is isten.
Mihali Tamáshoz fordult, és egy lisztfelhővel a háta mögött odaintett neki az
asszisztensei tömege fölött.
– Tábornagy – köszöntötte a séf. – Jöjjön ide.
Tamás elfojtotta magában a bosszúságát, amiért úgy rendelték oda, akár egy
közönséges katonát, és átfurakodott a kenyerekkel megpakolt asztalok között.
– Mihali…
Az isten-séf félbeszakította:
– Tábornagy, annyira örülök, hogy itt van. Rendkívül fontos dolgot kell
megbeszélnünk.
Rendkívül fontosat? Tamás még sosem látta Mihalit ilyen feldúltnak. Közelebb
hajolt hozzá. Mégis mi aggaszthat egy istent?
– Mi a baj?
– Képtelen vagyok eldönteni, hogy mit főzzek holnap ebédre.
– Maga féleszű! – kiáltott fel Tamás, és hátralépett. A szíve vadul dobogott, mintha
csak arra számított volna, hogy Mihali bejelenti, holnap eljő a világvége.
Mihali mintha meg sem hallotta volna a sértést.
– Évtizedek óta nem fordult elő, hogy ne tudtam volna, mit főzzek. Általában
mindent előre eltervezek, de… bocsánat, maga dühös valamiért?
– Én itt egy háborút vívok, Mihali! A Kez Budwiel kapuját döngeti.
– Az éhség pedig az enyémet!
Mihali teljesen kikelt magából, Tamásnak kényszerítenie kellett magát, hogy
nyugodjon le. Kezét Mihali karjára tette.
– Bármit főz, az emberek imádni fogják.
– Buggyantott tojást terveztem spárgával, lazacfilét, mézzel bevont bárányszeleteket
és gyümölcskosarat.
– Most három ételt sorolt fel – jegyezte meg Tamás.
– Három ételt? Három ételt? Ez négy fogás, alig elég egy tisztességes ebédhez, és
ugyanezt csináltam öt nappal ezelőtt is. Miféle séf szolgálja fel ugyanazt az ételt
többször ugyanazon a héten? – Mihali lisztes ujjaival morzsolgatta az állát. – Hogy
ronthattam el ennyire? Talán szökőév van.
Tamás némán elszámolt tízig, hogy türtőztesse magát – Tániel kisfiú kora óta nem
kényszerült ilyesmire.
– Mihali, holnapután csatába megyünk. Segít nekem?
Az isten idegesnek tűnt.
– Nem fogok megölni senkit, ilyet ne is kérjen tőlem – jelentette ki.
– Tud bármit tenni értünk? Tízszeres túlerővel nézünk szembe.
– Mi a terve?
– Átviszem a hetedik és a kilencedik dandárt a katakombákon, hogy
a kez sereg oldalába kerüljünk. Amikor megtámadják Budwielt, a kapukhoz
passzírozzuk, és eltereljük őket.
 – Nagyon katonásan hangzik.
– Mihali, kérem, gondolkozzék!
Mihali végre megállt, és már nem tűnt úgy, mintha a másnapi menüt keresgélné a
kantinban. Állta Tamás tekintetét.
– Kresimir parancsnok volt. Brude is parancsnok volt. Én séf vagyok. De mivel
megkérdezte: a stratégiája rendkívül kockázatosnak hangzik, és egyben rendkívüli
eredménnyel kecsegtet. Tökéletesen illik magához.
– Tudna bármivel segíteni nekünk? – kérdezte lágyan Tamás.
Mihali ezen elgondolkodott.
– Elintézhetem, hogy az emberei a roham kezdetéig észrevétlenek maradjanak.
Tamást megkönnyebbülés járta át.
– Az tökéletes lenne. – Pár másodpercig hallgatott. – Mihali, zaklatottnak tűnik.
A séf könyökénél fogva a sátor egy sarkába húzta Tamást, és halkan azt mondta:
– Kresimir eltűnt.
– Így van – bólintott Tamás. – Tániel megölte.
– Nem-nem. Kresimir eltűnt, de nem éreztem meghalni.
– De hát az egész Kilencek érezte. Borbador Kiváltságos azt mondta, hogy a világ
minden Fortélyosa és Kiváltságosa megérezte a halálát.
– Az nem a halála volt – hadonászott Mihali egy kenyértésztaröggel a kezében. –
Hanem az ellencsapása, amiért Tániel fejbe lőtte. Tamás szája hirtelen kiszáradt.
– Úgy érti, Kresimir még mindig él? – Borbador Kiváltságos figyelmeztette Tamást,
hogy egy istent nem lehet megölni. Tamás remélte, hogy Borbador tévedett.
– Nem tudom – válaszolta Mihali. – És ez aggaszt engem. Mindig képes voltam
érezni őt, még akkor is, amikor a fél kozmosz elválasztott minket.
– Lehet, hogy a kez sereggel van? – Ez esetben Tamás kénytelen lenne elvetni az
összes tervét, hogy újragondolja a stratégiáját. Ha Kresimir a kez sereggel van,
mindnyájukat lesöprik a térképről.
– Nem. Ha velük lenne, azt tudnám.
– De hát azt mondta…
– Biztosítom, hogy tudnám, ha a közelben lenne. Egyébként sem kockáztatna meg
nyílt konfrontációt közöttünk.
Tamás ökölbe szorította a kezét. Egy csata megtervezésében a bizonytalansági
tényezők voltak a legrosszabbak. Mindig zavarta, ha nem tudott mindenre felkészülni,
márpedig most egy istenméretű bizonytalansági tényezővel állt szemben. Kénytelen lesz
az eredeti tervei szerint cselekedni, és remélni, hogy Mihali trükkje a csapatai
elrejtésével elegendőnek bizonyul.
– És most – folytatta a séf. – Ha ezzel végeztünk, segítségre van szükségem a
holnapi menüvel.
Tamás megbökte az isten mellkasát.
 – Maga a séf. Én a parancsnok vagyok. Egy csatára kell felkészülnöm. Elhagyta a
kantint, és már félúton volt a parancsnoki sátrához, amikor átkozni kezdte magát, amiért
nem vett magához egy adagot Mihali tökleveséből.
Kevesebb mint huszonnégy órával azután, hogy Ricard Kétlövetű Tániel keresésére
küldte, Adamat ismét barátja kikötő melletti irodájában ült.
A szakszervezeti vezér egy sután megfaragott ceruza végét rágcsálva bámult vissza
rá. Maradék haja úgy ágaskodott feje tetején, akár egy szélfútta szénakazal, és Adamat
kíváncsi lett volna, hogy aludt-e egyáltalán a legutóbbi találkozásuk óta. Legalább nem
ugyanazt az inget és kabátot viselte. A szoba tömjéntől, égett papírtól és romlott hústól
bűzlött. Adamat azon tűnődött, nincs-e egy félbehagyott szendvics valahol a
papírhalmok alatt.
– Jól sejtem, hogy nem mentél haza tegnap éjjel? – kérdezte.
– Honnan tudod?
– Mármint azon kívül, hogy pokolian festesz? Ugyanabban a csizmában vagy. Még
sosem láttam, hogy két egymást követő nap ugyanazt a csizmát vetted volna fel.
Ricard a lábára nézett.
– Feltűnt, mi? – Kitörölte szeméből a fáradtságot. – Ne mondd, hogy máris
megtaláltad Kétlövetűt.
Adamat feltartott egy papírt. Arra írta fel a malabarlang címét, amelyben rábukkant
az adrói hadsereg önsajnálatban dagonyázó hősére. Átnyújtotta a papírt Ricardnak, de
amikor az elvette volna, Adamat az utolsó pillanatban visszarántotta tőle, mintha csak
hirtelen meggondolná magát.
– Érdekes dolgot olvastam az újságban ma reggel – mondta. Amikor Ricard nem
reagált, kivette hóna alól a szóban forgó papírt, és az asztalra hajította. – „Ricard
Tumblar az Adrói Köztársaság miniszterelnöki posztjáért indul” – olvasta fel hangosan
a főcímet.
– Á – biccentett szelíden Ricard. – Szóval erről van szó.
– Miért nem szóltál róla?
– Úgy tűnt, nagyon el vagy foglalva.
– Te meg közben az új kormányunk vezetője akarsz lenni. Mégis mi a fenét csinálsz
idelent, a kikötőben? Ricard erre felélénkült.
– Építettem egy új helyet, holnap már be is költözöm. Az is a Gyárkörzetben van, de
fantasztikusan el lehet majd szórakoztatni benne a méltóságokat. Akarod látni?
– Kicsit sok most a dolgom. – Amikor Ricard arcára kiült a csalódottság, Adamat
hozzátette: – De majd valamikor máskor mindenképp.
– Tetszeni fog. Hivalkodó. Grandiózus. De stílusos.
Adamat felhorkant. Amennyire Ricardot ismerte, az, hogy hivalkodó, meg sem
közelíthette az igazságot. Az asztalra dobta a papírt.
– Vagy kevesebb emberrel kerestetted, mint amennyit nekem mondtál, vagy az
embereid idióták.
– Nem ismerős ez a cím. – Ricard úgy vigyorgott, hogy teljesen elvörösödött tőle.
Adamatnak nem volt hangulata a játszadozáshoz.
– A katonák vagy hazamennek egy csata után, vagy bűnbe esnek. Kétlövetű hivatásos
katona, úgyhogy az utóbbira tippeltem. A Köztársasági Bíróság környékén északnyugat
felé, a Gurlai negyedben lehet a leggyorsabban bűnbe esni. Csak hat malabarlangot
kellett átnéznem, hogy rátaláljak.
– Szerencséd volt. Ismerd el. Bárhová mehetett volna, csak te pont a Gurlai
negyedet ellenőrizted először.
Adamat vállat vont. A nyomozói munka sokkal jobban függött a szerencsétől, mint
azt szerette volna, de ezt sosem vallaná be egy ügyfélnek.
– Sikerült esetleg utánajárnod a címnek, amelyet tegnap adtam?
Ricard végigmatatott az asztalát ellepő papírhalmon, majd visszaadta
Adamatnak Vetas kártyáját. Volt rajta egy ceruzával írt név meg egy cím.
– Fell maga nézett utána. A raktárépületet egy szabó vásárolta meg, ha el tudod
hinni, két évvel ezelőtt. Nincs róla feljegyzés, hogy ezután újra gazdát cserélt volna,
ami azt jelenti, hogy nem a szakszervezet intézte. Valószínűleg magánügylet lehetett.
Sajnálom, hogy nem tudok többet mondani.
– Kezdetnek megteszi. – Adamat felállt, magához vette kalapját és sétapálcáját.
– Ugye magaddal viszed SouSmith-t? Nem szeretném, ha egyedül mennél Vetas után.
– SouSmith még mindig lábadozik. A Borbélyok alaposan ellátták a baját.
Ricard elfintorodott.
– Elmehetne Lady Parkeurhöz.
Lady Parkeur volt az egyetlen sebek gyógyítására képes Fortélyos a városban. A
puszta akaratával össze tudott kötni szétszakadt szöveteket és eltört csontokat, és több
pénzt kért a szolgáltatásaiért, mint egy Kiváltságos gyógyító.
– Már minden pennymet odaadtam neki, hogy rendbe rakja a Charlemundtól kapott
sebeimet. Kénytelen voltam, mert csak így tudtam visszaszerezni a családomat.
– Fell! – kiáltott Ricard olyan hirtelen, hogy Adamat összerezzent.
A nő a következő pillanatban már fel is bukkant az ajtóban.
– Igen, Mr. Tumblar?
– Küldj egy üzenetet Lady Parkeurnek. Mondd meg neki, hogy most törlesztheti
felém az adósságát. Egy SouSmith nevű bokszolónak segítségre van szüksége, még ma
menjen ki hozzá.
– Ő nem megy ki senkihez – emlékeztette Fell.
– Márpedig a kedvemért jobban teszi, ha kimegy. Ha makacskodik, juttasd eszébe a
kecskés incidenst.
– Azonnal – nyugtázta Fell.
– Kecskés incidens? – vonta fel a szemöldökét Adamat.
 Ricard körbenézett.
– Ne is kérdezd. Szükségem van egy italra.
– Ricard, nem kell szívességeket behajtanod értem. – Adamat tapasztalatból tudta,
milyen drága Lady Parkeur szolgáltatása. Ráadásul általában heteket kellett várni rá.
Adamat is csak Tamás tábornagy személyes kérése nyomán jutott be hozzá.
– Ne is törődj vele. Megszámolni sem tudom, hányszor húztál már ki a bajból. –
Elővett egy palackot egy könyvrakás mögül, és kiitta belőle az utolsó ujjnyi zavaros
alkoholt, majd elfintorodott. Még egyszer körülnézett egy újabb üveg pia után, majd
visszaült a székébe. – De ne hidd, hogy utoljára kértem szívességet tőled. Ez a
„miniszterelnöki” dolog kemény menet lesz.
– Meg fogom tenni, amit tudok.
– Helyes. Na, menj, kapd el Lord Hogyishívjákot. Egy nagyon nagy ajándékot
gondoltam ki Faye-nek és neked a következő évfordulótokra, és jobb szeretném, ha
mindketten itt lennétek, amikor átadom.
 6.fejezet
Tániel levágta a kabátjáról az utolsó ezüstgombot, és odaadta Kinnek. A
meggörnyedt gurlai alaposan megvizsgálta a gyertya fényénél, mielőtt a korábbiakhoz
hasonlóan ezt is eltüntette a zsebében, aztán letett egy malagolyót a függőágy melletti
asztalra.
Kin nyilvánvaló mohósága mellett egy kis aggodalom is megcsillant a szemében.
– Ne siesd el. Oszd be. Becsüld meg. Élvezd ki – mondta.
Tániel belegyömöszölt a pipájába egy nagy maladarabot. Az elhasznált mala
parazsától azonnal lángra kapott, mire Tániel mélyen belélegezte füstjét.
– Többet szívsz egy nap alatt, mint bárki más húsz nap alatt – figyelmeztette Kin. A
combján megtámaszkodva figyelte Tánielt.
Tániel felemelte lőpormágusgombját, és az ujjai közt görgette.
– Biztos a mágia miatt van – jegyezte meg. – Láttál már valaha vendégül
lőpormágust?
Kin megrázta a fejét.
– Én sem találkoztam eggyel sem, aki malát szívott volna. Mind lőport használunk.
Semmi másra nincs szükségünk.
– Miért használsz malát? – kérdezte Kin, miközben nekiállt söprögetni a fülkében.
Tániel nagyot sóhajtott.
– A lőpor nem segít felejteni.
– Á. Felejteni. Mindenki felejtésre használja a malát – bólintott Kin sokatmondóan.
Tániel a fülke mennyezetét bámulta, és függőágya lengéseit számolgatta.
– Megyek, lefekszem – közölte Kin, és beállította a seprűt az egyik sarokba.
– Várj – nyúlt utána Tániel, csak hogy aztán visszahúzza a kezét, amikor rájött,
milyen szánalmasan festhet. – Adj annyit, hogy kihúzhassam vele az éjszakát.
– Az éjszakát? – Kin megrázta a fejét. – Már reggel van. Én éjszaka dolgozom. A
legtöbb malázó akkor jön.
– Akkor adj eleget éjszakáig.
Kin a kérését fontolgatva nézett a golyóra, amelyet az imént adott Tánielnek. Abból,
amit elmondott, egy ilyen normál esetben négy-öt napig is kitart.
– Add nekem a lőporos hordódat, és annyi malát kapsz, amennyi három hétre is elég.
Tániel öklébe zárta a jelvényét.
– Nem. Egyéb javaslat?
– A lányomat is megkapod teljes három hétre.
Tánielnek felfordult a gyomra a gondolattól, hogy a gurlai malaárus striciként
kínálja a lányát a vendégeinek.
– Nem.
– Szereted a művészetet? – Kin felvette a vázlatkönyvet és a ceruzát, amelyeket Ka-
poel hozott Tánielnek.
– Azokat tedd le.
Kin felsóhajtott, és ledobta a könyvet.
– Nincs értéked. Nincs pénzed.
Tániel átkutatta a kabátja zsebeit. Semmi. Végigfuttatta ujjait az ezüst hímzésen.
– A kabátért mennyit adsz?
Kin szipogva tapogatta az anyagot.
– Nagyon keveset.
– Add azt a nagyon keveset. – Tániel letette az asztalra a malapipáját, majd kibújt a
kabátjából, és Kinnek nyújtotta.
– Halálra fogsz fagyni, és én nem fizetem majd a temetésedet.
– Nyár közepe van. Ide azzal az istenverte malával.
Kin a kezébe nyomta a ragacsos, fekete mala egy kiábrándítóan kis golyócskáját,
majd felment a lépcsőn a kabáttal a kezében. Tániel hallotta maga fölött a
megnyikorduló padlódeszkákat és Kin gurlai beszédét.
Visszafeküdt a függőágyába, és nagyot szívott a malapipából.
Úgy tartották, hogy a mala használatonként több órát töröl ki az ember
emlékezetéből. Tániel próbálta felidézni az elvesztett órákat. Mióta lehetett idelent?
Napok óta? Hetek óta? Nem tűnt sok időnek.
Kivette szájából a pipát, és megvizsgálta a barlang gyertyáinak tompa fényében.
– Nem működik ez a vacak – állapította meg. Még mindig látta maga előtt Kresimirt,
ahogy kilép abból az égből alászálló felhőből. Egy isten! Egy igazi, élő isten. Tániel
azon tűnődött, mit szólt volna gyermekkori papja, ha tudta volna, hogy Tániel felnőttként
agyonlövi majd a Kilencek istenét.
Nem állt meg az idő, amikor a mágikus golyó áthatolt Kresimir szemén, szóval úgy
tűnik, a világ az istene nélkül is elvan. De hányan haltak meg, hogy megakadályozzák
Kresimir visszatérését? Adróiak százai. Barátok. Szövetségesek. Kezek ezrei – közülük
százak Tániel saját kezétől.
Valahányszor lehunyta a szemét, egy új arcot látott maga előtt. Néha egy olyan férfiét
vagy nőét, akit megölt. Néha Tamásét vagy Vloráét. Néha pedig Ka-poelét. Talán a
mala tette, de a pokolba is, a szíve mindig gyorsabban vert, amikor megpillantotta a kis
barbár lány arcát.
A lépcső megnyikordult, és Tániel felnézett. A homályon át is látta, hogy Ka-poel
jön lefelé. Átvágott a helyiségen, megállt előtte, és homlokráncolva nézett rá.
– Mi van? – kérdezte Tániel.
A lány megpiszkálta a lőpormágus ingét, majd a saját utazókabátjára mutatott.
Kabát. A fenébe. Rögtön észrevette.
Védekezőn zárta kezébe a malagolyót.
Ka-poel olyan gyorsan kapta ki a szájából a malapipát, hogy Tániel szinte nem is
látta a mozdulatot.
– Te kis ribanc – sziszegte. – Add vissza.
Ka-poel eltáncolt kinyúló keze elől, és vigyorogva állapodott meg a szoba közepén.
– Ka-poel, add vissza azt a pipát. A lány megrázta a fejét.
Tániel nehezebben lélegzett. Próbálta elpislogni homályos látását, és nem tudta,
hogy a mala vagy önnön dühe idézte elő. Egy pillanatnyi erőlködés után felült a
függőágyban.
– Azonnal add vissza. – Lelépett a földre, de amikor megpróbált lábra állni, olyan
heves szédülés fogta el, amekkorát még a Másba nézve sem tapasztalt soha.
Visszarogyott a függőágyba, szíve ki akart ugrani a mellkasából.
– Pokolba – suttogta a halántékát fogva. – Teljesen kivagyok.
Ka-poel letette a malagolyót egy székre a szoba másik végében.
– Ne csináld ezt. – Tániel hangja elgyengült. – Hozd ide.
A lány megrázta a fejét, és kibújt a kabátjából. Még mielőtt Tániel tiltakozhatott
volna, odalépett hozzá, és a válláig beterítette vele.
Tániel ellökte magától a ruhadarabot.
– Meg fogsz fázni – mondta. A lány rámutatott.
– Nyár van, a fenébe is. Nem lesz semmi bajom. Ka-poel ismét ráterítette a kabátot
a mellkasára. Tániel pedig ismét visszaadta neki.
– Nem vagyok gyerek.
Ka-poel szemében erre megvillant valami. Lerántotta róla a kabátot, és a földre
dobta.
– Pole, mi a… – Következő szavai a saját fulladt kiáltásába vesztek bele, ahogy a
lány átlendítette rajta az egyik lábát, és egyenesen az ölébe ült. Amikor kényelembe
mozgatta a fenekét, Tániel szíve gyorsabban kezdett verni. A fülke szűkös területén
szinte egymáshoz ért az arcuk. – Pole… – Tánielnek elakadt a lélegzete. Teljesen
megfeledkezett a malapipáról, és még a kezében tartott kis golyóról is.
Ka-poel megnedvesítette az ajkát. Mindenre késznek, mindent látónak tűnt – akár
egy állat.
Tániel kevés híján nem is hallotta az emeleti ajtó kivágódását. A padlódeszkákon
dübörgő lépteket. A gurlai nyelven kiabáló nőt.
Ka-poel lehajtotta a fejét. Tániel vállai megfeszültek, és a lány felé nyomták őt.
– Kétlövetű Tániel! – A lépcsőt szigorú csizma zörgette. Egy dresszbe öltözött nő
lépett be a szobába, kalappal a kezében. – Százados! Százados, én…
Amikor meglátta Ka-poelt Tániel ölében, megdermedt. Tániel érezte, ahogy
elvörösödik. Ka-poelra pillantott, aki sokatmondón rámosolygott, bár a szemében
bosszúság villant. Egyetlen gyors mozdulattal leszállt róla, felkapta a földről a kabátját,
és átvetette a vállán.
A nő oldalra fordult, és a szemközti falat kezdte bámulni.
 – Sajnálom, uram, nem tudtam, hogy alkalmatlan időben jövök.
– Nincs levetkőzve – vágott vissza Tániel, de a hangja megtört. Megköszörülte a
torkát. – Maga ki a pokol?
A nő aprót biccentett.
– Fell Baker vagyok, a Munka Nemes Harcosainak titkára. – Annak ellenére, hogy
milyen kínos helyzetben találta Tánieléket, a legkevésbé sem tűnt úgy, hogy zavarban
lenne.
– A szakszervezet? Hogy a pokolba talált meg? – Tániel ülő pozícióba küszködte
magát, noha a gyomra iszonyúan felfordult tőle. Mikor ehetett utoljára?
– Ricard Tumblar segédje vagyok, uram. Azért küldött, hogy megtaláljam önt.
Nagyon szeretne találkozni önnel.
– Tumblar? Nem ismerős a név. – Visszafeküdt a függőágyba, és Ka-poelt fürkészte.
Egy széken ült a malabarlang túlsó végén, és a pipával a tenyerét ütögetve
tanulmányozta a titkárt.
Fell felhúzta a szemöldökét.
– Uram, ő a szakszervezet vezetője.
– Nem érdekel.
– Megkért, hogy hívjam meg önt ebédre.
– Tűnjön el.
– Üzeni, hogy komoly pénzről van szó.
– Nem érdekel.
Fell még egy darabig nézte, aztán megfordult, és épp olyan hirtelen ment fel a
nyikorgó lépcsőkön, mint ahogy az előbb lejött. Halk beszédhangok szűrődtek le az
emeletről. Gurlai nyelven. Tániel Ka-poelra nézett. A lány egy pillanatig állta a
tekintetét, aztán rákacsintott.
Mi a pokol?
Aztán a titkár visszajött.
– Uram, a jelek szerint elfogyott a pénze.
Tániel a malapipáját kereste. Á. Még mindig Ka-poelnál van. Tényleg.
– Vegye azt el tőle, és adja ide nekem, jó? – mondta Tániel Fellnek.
A nő Ka-poel felé fordult. Jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Tánielnek
egyáltalán nem tetszett a dolog.
A titkár összecsapta a kezét.
– Nem jó, uram. – Két lépéssel átvágott a szobán, és az állát megragadva
kényszerítette Tánielt, hogy ránézzen. A lőpormágus elkapta Fell csuklóját, de a nő
erősebbnek bizonyult, mint amilyennek tűnt. Megvizsgálta Tániel szemét.
– Engedjen el, vagy itt helyben megölöm – vicsorogta a férfi.
Fell elengedte, és hátralépett.
– Mennyi malát szívott már, amióta itt van?
 – Nem tudom – morogta Tániel. Ka-poel még csak meg sem mozdult, amikor a titkár
nekirontott.
– A tulaj szerint összesen bő három és fél kilót.
Tániel vállat vont.
– Az elég, hogy megöljön egy csatalovat, uram. Tániel beleszippantott a levegőbe.
– Nem volt valami nagy hatása.
Döbbenet ült ki Fell arcára. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, majd így szólt:
– Nem volt nagy hatása? Hát… – A kalapját markolva felment a lépcsőn, hogy pár
perc múlva újra visszajöjjön.
– A tulaj esküszik rá, hogy látta magát, amint elszívja azt a mennyiséget. És jól
megnéztem a szemét. Nyoma sincs benne a malamérgezésnek. A pokolba is, én
valószínűleg már attól malamérgezést kaptam, hogy itt állok és beszélgetek magával.
Maga az istenek kegyeltje.
Tániel talpra ugrott. Az egyik pillanatban még a függőágyban feküdt, a következőben
már két kézzel markolta Fell grabancát. A feje zúgott, a látása eltorzult, a keze dühtől
remegett.
– Nem vagyok istenek kegyeltje. Én nem… nem…
– Legyen olyan szíves elengedni, uram – kérte Fell lágyan.
Tániel keze lehullott a nőről. Hátralépett, és morgott valamit az orra alatt.
– Adok önnek egy percet, hogy összeszedje magát – mondta Fell. – Úton Ricardhoz
szerzünk önnek egy új kabátot.
– Nem megyek – nyögte Tamás. A sarokba tántorgott, és hálás volt a falnak, amiért
nekitámaszkodhat. Lehetséges, hogy nem is tud menni. Kételkedett benne, hogy képes
volna pár méternél többet megtenni.
Fell felsóhajtott.
– Mr. Tumblar felajánlja önnek a saját malabarlangja vendégszeretetét, uram.
Sokkal kényelmesebb, és a hely vezetője nem fogja elvenni a kabátját. Azt az utasítást
kaptuk, hogy amennyiben nem fogadja el ezt a meghívást, vigyük önt oda erővel.
Tániel Ka-poelra nézett. A körmeit tisztogatta valamivel, ami egy alkarhosszúságú,
élezett kötőtűnek nézett ki. Egy pillanatra állta Tániel tekintetét. Ismét az a kis,
sokatmondó mosoly. Ismét az a bosszúság a szemében.
– Ricard barlangja sokkal diszkrétebb ennél, uram – biztosította őt Fell, és a kezébe
köhögött.
Tániel nem volt biztos benne, hogy ami az előbb közte és Ka-poel közt történt,
megismétlődik-e még.
– Rendben, Fell. Egy feltétellel.
– Uram?
– Azt hiszem, két napja nem ettem. Jólesne egy ebéd.
Két órával később Tániel az adopesti kikötőben állt. Hagyományosan innen
irányították az adrói kereskedelmet, és innen felügyelték a teherszállítást az északi Adró
folyótól és annak mellékfolyóitól a Szurkov-átjárón át a Borostyánföldig. A háború
miatt a Kezen áthaladó kereskedelem leállt, és a rendszerint a folyón szállított árukat
most szamarakkal és szekerekkel hurcolták át a hegyeken.
De a szállításban bekövetkezett változások ellenére a kikötő továbbra is az adopesti
kereskedelem központjaként működött. Uszályok vitték a vasércet és a megmunkálatlan
fát a malmoknak és a kovácsoknak, akik naponta százával állították elő a fegyvereket és
a lőszereket.
A kikötő hústól, szennyvíztől és füsttől bűzlött, és Tániel kezdte hiányolni Kin
malabarlangjának hűvös, édes illatát. A kíséretét Fell Baker és két széles vállú
acélmunkás alkotta. Ezek szerint az acélmunkások hivatottak elcipelni őt a Ricarddal
való találkozásra, ha úgy döntene, hogy mégsem hajlandó menni?
Ka-poel a kis csoport mögött jött. Az acélmunkások rá se hederítettek, Fell azonban
óvatosan méregette. Úgy tűnt, gyanítja, hogy Ka-poel nem csupán egy néma barbár,
ahogy Tániel is sejtette, hogy Fell nem csupán egy titkár.
Fell megállt egy tengerre néző raktár előtt, alig pár lépés távolságraa víztől. Tániel
a sikátorok közt pillantott ki az Adotengerre. Még nappali fénynél is látható volt az a
ragyogás a horizonton, ahogy a Délorom-hegy feltűnő hiánya is. A látványtól
legszívesebben elbújt volna egy kő alá. Egy haldokló isten az egész hegyet
felrobbantotta, ő pedig megúszta egy egyhetes kómával. Nem tudta, miért nem halt meg,
de gyanította, hogy van valami köze Ka-poelhoz.
Szerette volna tudni, hogy más is ilyen szerencsésnek mondhatta-e magát. Hol lehet
Bo? Hol lehetnek a Hegyőrség férfijai és női, akikkel a Hegykorona ostroma alatt
összebarátkozott?
Egy kép villant át az agyán: magához szorítja Ka-poelt, ahogy Kresimir palotája
összeomlik körülötte. Tűz, kő és forró láva kísérte a hegy pusztulását.
– Nehéz elhinni, hogy nincs többé, nem igaz? – biccentett Fell a távolba, miközben
kinyitotta a raktár ajtaját, és egy gesztussal előreinvitálta Tánielt.
A lőpormágus vetett egy utolsó pillantást kelet felé, aztán Fellhez fordult.
– Először maga.
– Rendben. – Fell az acélmunkásokra nézett, és szivarral kínálta őket egy
mellényzsebéből kivett vörösöntvény tárcából. – Vissza a munkához, fiúk. – A férfiak
meggyújtották a szivarjukat, majd visszaindultak az utca felé. – Jöjjön – invitálta Fell
Tánielt, és miután beléptek, becsukta az ajtót Ka-poel mögött. – Üdvözlöm Ricard új
irodájában.
Tánielnek vissza kellett fognia magát, hogy ne fütyüljön ámulatában. Kívülről az
épület csak egy régi raktárnak tűnt zsaluzott ablakokkal és újravakolást igénylő
téglákkal. Belülről egészen másképp festett.
A padlót fekete márvánnyal burkolták, a meszelt falakat vörös szaténfüggönyök
díszítették. Mintha az egész épület egyetlen nagy szobából állt volna, egy két emelet
magas és legalább kétszáz lépés hosszú, fél tucat kristálycsillárral megvilágított,
visszhangos teremből. A helyiség vége felé egy hosszú bárpult állt, egy egyenruhás
pultossal és egy telt idomú, csupán alsószoknyát viselő nővel.
– A kabátját, uram – szólította meg a nő.
Tániel átadta neki új, sötétkék kabátját, és egy kicsit hosszabban bámulta az idomait,
mint szándékában állt. Ka-poel tekintetét kerülve vette jobban szemügyre a helyiséget.
A falakon festmények lógtak, a kis beugrókban szobrok álltak. A legmagasabb rangú
nemesség, sőt, a király vagyonához méltó gyűjteményt látott maga előtt. Tániel azt hitte,
Tamás kipusztította ezt a fajta vagyont a nemesség lemészárlásával, de most felmerült
benne, hogy talán csak lecserélte a nagyon gazdagok és befolyásosak rendszerét egy
másik ugyanolyanra.
Egy férfi tartott feléjük a márványpadlón fehér szmokingban, szájából lógó
szivarral. Negyven körülinek tűnt, koponyáját már félig meghódította a kopaszodás,
hosszú szakállát fatrasztai stílusban viselte, széles vigyora nemhogy a fülét, de még a
szemét is elérni látszott.
– Kétlövetű Tániel – nyújtott kezet a férfi. – Ricard Tumblar. Nagy tisztelője
vagyok.
Tániel némi hezitálás után fogott kezet vele.
– Tumblar úr.
– Úr? Ugyan már, hívj Ricardnak. Állok rendelkezésedre. Ez pedig minden
bizonnyal a te örökké jelenlévő kísérőd. A daníz. Hölgyem? – Ricard mélyen
meghajolt, kezébe vette Ka-poelét, és gyengéd csókot lehelt rá. Pimasz viselkedése
ellenére úgy fürkészte a lányt, mint valami mutatós, de távolról sem szelíd, harapásra
hajlamos állatot.
Ka-poel szemmel láthatóan nem tudta, hogyan reagáljon.
– Hallottam, hogy szemrevaló nő vagy – mondta Ricard. – De sokkal inkább, mint a
sztorik sejtetni engedik. – Odalépett a bárhoz. – Italt?
– Mid van? – Tánielnek kezdett kicsit jobb kedve lenni.
– Minden.
Tániel ebben kételkedett.
– Akkor hát fatrasztai sört kérek. Ricard biccentett a pultosnak.
– Kettőt. És a hölgynek?
Ka-poel felmutatta három ujját.
– Legyen három – fordított Ricard a pultosnak. Egy pillanat, és Tániel már meg is
kapta a poharát.
– A büdös mindenit – fakadt ki döbbenten Tániel az első korty után. – Tényleg van
fatrasztai söröd.
– Mondtam, hogy mindenem van. Leülhetünk?
 Elvezette őket a szoba távoli végébe. Tániel malától megzavarodott agyát hibáztatta,
amiért korábban nem vette észre, hogy nincsenek egyedül. Tucatnyi férfi és másfélszer
annyi nő lebzselt, ivott, cigarettázott és beszélgetett halkan a helyiség díványain.
Ahogy közeledtek hozzájuk, Ricard megszólalt:
– Jut eszembe, van egy kérdésem, Tániel. Mennyi feketelőport használ a hadsereg?
Tániel megdörzsölte a szemét. Fájt a feje, és nem azért jött ide, hogy Ricard
cimboráival találkozzon.
– Gondolom, sokat. Nem vagyok én hadbiztos. Miért kérded?
– Egyre több és több lőporrendelés érkezik a vezérkartól – válaszolta Ricard,
semmiségként legyintve a dologra. – Csak különösnek találtam. Mintha minden héten
megduplázódna rá az igényük. De bizonyosan nincs miért aggódni.
Amikor Tániel odaért a szoba végében lévő csoportosuláshoz, a beszélgetés elhalt,
és ő hirtelen kényelmetlenül érezte magát.
– Azt hittem, ez egy magántalálkozó lesz – suttogta, és a karjára téve a kezét
megállította Ricardot.
A férfi nem vette fel a dolgot.
– Adj egy percet, hogy mindenkit bemutassak, utána rátérhetünk az üzletre.
Körbejárt az emberek között, és neveket mondott, amelyeket Tániel azonnal
elfelejtett, meg címeket, amelyek nem különösebben érdekelték. Ezek a férfiak és nők
vezették a szakszervezet különböző frakcióit: a pékeket, az acélmunkásokat, a
molnárokat, a kovácsokat, a vasműveseket és az aranyműveseket.
Miután végzett a formalitásokkal, Ricard a szavához hűen elvezette őket a hatalmas
szoba egy csendes sarkába, ahol egyetlen másik nő csatlakozott hozzájuk. Ő volt az
egyik első, akit Ricard bemutatott neki, de Tániel már nem emlékezett a nevére.
– Cigarettát? – kínálta Ricard, ahogy leültek. A pultosok uniformisát viselő férfi
hozott nekik egy cigarettákkal, szivarokkal és pipákkal megpakolt ezüsttálcát. Tániel
egy malapipát is kiszúrt köztük. Ujjai viszketni kezdtek a látványától, de legyűrte a
késztetést, és elintette a szolgálót.
– A titkára azt mondta, találkozni akar velem – szólalt meg Tániel, és hirtelen rájött,
hogy Fell eltűnt. – Nem mondta, hogy miért. Szeretném tudni.
– Van egy ajánlatom.
Tániel a nőre nézett. Mi is volt a neve? És kiket képviselt? A pékeket? Nem. Az
aranyműveseket?
– Nem érdekel – szögezte le Tániel.
– Még el se mondtam, mi az.
– Nézd. Azért jöttem, mert a titkárod biztosított róla, hogy ha magamtól nem jövök,
akkor kényszerítenek rá. Előzékeny voltam. Eljöttem. És most szeretnék elmenni. –
Azzal felállt.
– Ezért hoztál ide, Ricard? – kérdezte a nő. – Hogy tanúja legyek, amint egy
malafüggő katona leköpi a vendégszeretetedet? Féltem ezt az országot, Ricard.
Rájátszottuk a tanulatlan katonák kezére, akik nem ismernek semmit, csak a bűnt és a
gyilkolást.
Tániel ökölbe szorította a kezét, szája megremegett.
– Nem ismer engem, asszonyom. Fogalma sincs, ki a pokol vagyok, és mit láttam.
Ne tegyen úgy, mintha megértené a katonákat, ha egyszer sosem nézett úgy egy másik
ember szemébe, hogy tudta, egyikük meg fog halni.
Ricard hátradőlt a díványon, és egy gyufával újragyújtotta a szivarját. Úgy
viselkedett, mintha egy bokszmeccset nézne. Számított volna erre?
A nő láthatólag rossz néven vette a megjegyzést.
– Ismerem én a katonákat – mondta. – Beteg, ostoba emberek. Maguk nőket
erőszakolnak és lopnak, ha pedig erre nincs lehetőségük, akkor ölnek. Sok katonát
ismertem, és nem kell megölnöm valamit, hogy tudjam, maga egy egyenruhába bújtatott,
útonálló barom.
Ricard felsóhajtott.
– Cheris, kérlek, ne most.
– Ne most? Hát mikor, ha ne most? Elegem van belőle, hogy Tamás vasmarokkal
irányítja a várost. Nem én akartam, hogy idehozd ezt az úgynevezett „háborús hőst”.
Tániel megfordult, hogy elmenjen.
– Tániel – szólt rá Ricard. – Adj még egy percet.
– Nem, ha ő is itt van – rázta meg a fejét a lőpormágus, majd az ajtó felé indult, csak
hogy Ka-poel elállja az útját. – Itt végeztem, Pole.
A lány hideg tekintettel és fejrázással válaszolt a fintorára.
– Odanézz! – kiáltott fel mögötte Cheris. – Az ostoba katona megy vissza a
malabarlangjába. Képtelen szembenézni az igazsággal. És te ezt az embert akarod az
oldaladon tudni, Ricard? Egy barbár lány parancsolgat neki.
Tániel megpördült. Betelt a pohár. Haragja csúcspontjára ért, és lecsapni készülő
kézzel sietett Cheris felé.
– Üssön csak meg! – hajolt előre a nő, felkínálva neki az arcát. – Abból majd
kiderül, micsoda férfi!
Tániel megdermedt. Tényleg arra készült, hogy megüsse?
– Én megöltem egy istent – dühöngött. – Keresztüllőttem a szemét, és végignéztem a
halálát, hogy megmentsem az országot!
– Hazugság – vágott vissza Cheris. – Belehazudik az arcomba? Azt hiszi, elhiszem
ezt a sületlenséget Kresimir visszatéréséről?
Tániel ekkor tényleg megütötte volna a nőt, ha Ka-poel nem bukkan fel közöttük. A
lány összeszűkült szemmel nézett Cherisre, és Tánielt hirtelen félelem szállta meg.
Bármennyire akarta is bántani ezt a nőt, tudta, mi mindenre képes Ka-poel.
– Pole – szólt rá.
 – Takarodj innen, te barbár kurva – pattant fel Cheris.
Ka-poel ökle olyan erővel vágódott az orrába, hogy Cheris visszazuhant a díványra,
és felsikoltott. Ricard talpra ugrott. A szoba másik végében társalgó szakszervezeti
vezetők elhallgattak, és döbbenten bámultak rájuk.
Cheris feltápászkodott, és ellökte Ricard segítő kezét. Anélkül futott ki a
helyiségből, hogy hátranézett volna, dőlt az orrából a vér.
Ricard Tánielhez fordult, arckifejezése mintha egyszerre tanúskodott volna
elborzadásról és élvezetről.
– Nem fogok bocsánatot kérni – szögezte le Tániel. – Sem magamért, sem Pole-ért.
– Ka-poel karba font kézzel állt mellette.
– A vendégem volt – mondta Ricard. Csendben tanulmányozta a szivarját. – Sört –
szólt a pultosnak. – De ti is a vendégeim vagytok. Cheris ezt később még megfizetteti
velem. Reméltem, hogy a szövetségesem lesz az előttünk álló hónapokban, de úgy tűnik,
tévedtem.
Tániel Ricardra nézett, aztán a főbejáratra, ahol Cheris épp a kocsisát követelte.
– Távoznom kellene – vetette fel Tániel.
– Nem-nem. Sört! – kiáltott Ricard ismét, noha Tániel látta, hogy a pultos már
közeledik. – Te fontosabb vagy, mint ő. Tániel lassan visszaült a székbe.
– Megöltem Kresimirt – jelentette ki. Egy része büszke akart lenni a tettére, de
ahogy hangosan kiejtette ezeket a szavakat, a rosszullét kerülgette.
– Tamás is ezt mondta.
– Nem hiszel nekem.
A pultos megérkezett, és kicserélte Tániel poharát, noha még csak
a felét itta meg. Miután mindenki más is új poharat kapott, a férfi eltűnt. Ricard
nagyot húzott az italából, mielőtt beszélni kezdett.
– Gyakorlatias ember vagyok. Tudom, hogy a mágia létező dolog, bár nem vagyok
sem Kiváltságos, sem Fortélyos, sem Különb. Ha két hónappal ezelőtt azt mondod
nekem, hogy Kresimir visszatér közénk, azon tűnődtem volna, hogy melyik
elmegyógyintézetből szöktél meg. De ott voltam, amikor a Borbélyok meg akarták ölni
Mihalit. Láttam, ahogy az apád, aki kétszer olyan gyakorlatias, mint én, teljesen
elsápad. Érzett valamit a séfben, és…
– Elnézést – szólt közbe Tániel. – Mihali? Ricard lepöckölte a hamut a szivar
végéről.
– Ah! Nem vagy képben a friss hírekkel, ugye? Mihali az újjászületett Adom.
Kresimir testvére, teljes valójában.
Tániel érezte, hogy feláll a szőr a tarkóján. Még egy isten? Ráadásul Kresimir
testvére?
– Arra akarok célozni – folytatta Ricard –, hogy az apád hisz benne, hogy Mihali az
újjászületett Adom. És ha Adom visszatért, akkor miért ne térhetett volna vissza
Kresimir is? Tehát igen. Elhiszem, hogy lelőtted Kresimirt. Hogy lehetséges-e megölni
egy istent? Azt nem tudom.
Homlokráncolva meredt a poharába.
– Ami az újságokat és a népet illeti, ők szkeptikusak. Terjednek a pletykák, és az
emberek állást foglalnak. Most minden a hiten múlik, és csak a te szavadra és néhány
fegyőrére támaszkodhatunk Kresimir visszatérése és lelövése ügyében.
Tánielt elhagyta az ereje. A gondolat, hogy mindezek után hazugnak hihetik,
túlságosan soknak bizonyult. Az ajtóra mutatott.
– Mivel magyarázzák a Délormot? Az egész hegy összeomlott. – Hallotta, ahogy a
hangja a dühével együtt emelkedik.
– A kiabálással senki álláspontját sem fogod megváltoztatni – csitította Ricard. –
Hidd el. A szakszervezet vezetője vagyok, megpróbáltam.
– Akkor mit tehetek?
– Győzd meg őket. Mutasd meg nekik, miféle ember vagy, és akkor mondd el nekik
az igazat, és csakis akkor, amikor már bíznak benned.
– Ez… nem valami őszinte módszer.
Ricard széttárta a karját.
– Ezt a te erkölcsi ítélőképességedre bízom. De szerintem az, aki így gondolkodik,
bolond.
Tániel keze ökölbe szorult. Hogyan lehetséges, hogy nem hisznek neki? Hogyan
lehetséges, hogy nem tudják, mi történt odafönt? Hát nem mondta el Tamás az
újságoknak? Vagy talán ő sem hitte el? Tániel azt sem tudta, merre jár most Tamás.
Amikor magához tért, a rá vigyázó katonák úgy tájékoztatták, hogy Budwielben van. De
vajon ez azóta sem változott?
– Tudod, hol van Bo? – kérdezte Tániel.
– Bo?
– Borbador Kiváltságos. Életben van még?
Ricard ismét széttárta a kezét.
– Erre nem tudok válaszolni.
– Nem sok hasznodat veszem, Tumblar, nem igaz? – Tániel szeretett volna megütni
valamit. Talpra ugrott, és előre-hátra járkált a szobában. Nem voltak barátai. Sem
családja. Mit tehetne? – Ki volt az a nő? – kérdezte.
– Cheris? A Bankárok Szakszervezetének vezetője.
– Azt hittem, te vagy a szakszervezet vezetője.
– A Munka Nemes Harcosainak sok részlege van. A csoport egészét én irányítom, de
mindegyik szakmának megvan a maga szakszervezetis főnöke.
– Azt mondtad, én fontosabb vagyok, mint ő.
Ricard bólintott.
– Így van.
 – Hogyhogy?
– Mennyit tudsz az adrói politikáról? – felelt kérdéssel a kérdésre Ricard.
– Korábban a király kezében összpontosult a hatalom. Most? – Tániel vállat vont. –
Fogalmam sincs.
– Senki sem tudja, hol összpontosul most a hatalom. Az emberek feltételezik, hogy
Tamásnál, Tamás pedig azt hiszi, a tanácsánál, holott az a tanács a széthullás szélén áll.
Lady Winceslav elvonult a nyilvánosságtól az áruló dandártábornokkal folytatott
viszonya miatt kirobbant botrány után, a fő-diocelt letartóztatták, a Prime Lektor keleten
kutatja a Délorom maradványait Kresimirre utaló jelek után.
– Akkor hát ki vezeti az országot?
Ricard felkuncogott.
– Maradok én, a Tulajdonos és Ondrausz, az Ispán. Nem éppen egy tiszteletreméltó
csapat. Igazság szerint Adró jelenleg jól elvan magában is. Tamás és az emberei
fenntartják a békét. De ez csak ideiglenes állapot. Tovább kell dolgoznunk a terveinken.
A tanács már a legelején megállapodott, hogy amint Manhouch-ot eltüntettük, felállítunk
egy demokráciát: egy olyan kormányzati formát, amelyben a nép szavazza meg a
vezetőket. Az országot fejedelemségekre osztanánk, és mindegyiket egy választott
kormányzó irányítaná, akik Adróban ülnének össze, hogy döntsenek az ország jövőjéről.
– Mint egy minisztérium a király nélkül.
– Pontosan. De szükség van valakire, aki a király helyébe lép.
Tániel szeme összeszűkült.
– Kétlem, hogy Tamás ebbe belemenne.
– Természetesen nem hívnánk királynak az illetőt. És kevés igazi hatalma lenne,
afféle névleges vezetőként szolgálna csupán. Kell egy ember, akihez az ország
vezetésért és útmutatásért fordul, még akkor is, ha a tényleges döntések a kormányzók
kezében vannak. A köztársaság miniszterelnökének fogjuk hívni.
– Úgy emlékszem, Tamás pont a királyhűek egy ilyen ötletére mondott nemet.
– Tamás jóváhagyta a dolgot – mondta Ricard. – Hidd el. A tanács egyetlen tagja se
akarná megkerülni őt, főleg nem ilyen nyilvános módon. A lényeg, hogy a
kormányzókhoz hasonlóan ezt a miniszterelnököt is háromévente cserélnénk. Már az
egész működési elvet kidolgoztuk, csak meg kell valósítani.
Tániel már látta, hová vezet a dolog.
– És jelöltetni akarod magad erre a posztra.
– Természetesen.
– Miért?
Ricard nagyot szívott a szivarjából, és az orrán át eresztette ki a füstöt. Ez a
malapipájára emlékeztette Tánielt. Szinte érezte, ahogy az a bűnös füst magához
csalogatja.
– A miniszterelnöknek önmagában nem sok hatalma lesz, de a Kilencek minden
szempárja rá szegeződik majd. A neve örökre bekerül a történelemkönyvekbe. – Ricard
felsóhajtott. – Nincsenek gyermekeim. Összesen – egy pillanatra elhallgatott, amíg
számolt – hat feleség hagyott el, és mindegyik jó okkal tette. Csak a nevem maradt. És
azt akarom, hogy azt minden adrói gyereknek tanítsák meg az idők végezetéig.
Tániel felhajtotta a söre maradékát. Az aljára rakódott komlóüledéknek keserű íze
volt. Ez Fatrasztára és a kez Kiváltságosok utáni, erdei hajszákra emlékeztette.
– És én hol jövök a képbe? Csak egy katona vagyok. Megöltem egy istent, akiről
még azt sem hiszik el az emberek, hogy egyáltalán visszatért.
– Hol jössz a képbe? – Ricard hátravetette a fejét, és felnevetett. Tániel nem értette,
mi ilyen vicces.
– Bocsánat – törölgette a szemét Ricard. – Hiszen te vagy Kétlövetű Tániel! Két
kontinens hőse, a katona, aki több Kiváltságost ölt meg, mint bárki a Kilencek
történetében. Az újságok úgy állítják be, hogy egymagad tartottad a Hegykorona Erődöt
félmillió kezzel szemben.
– Nem egymagam – motyogta Tániel, és felidézte a hegyen meghalt férfiakat és
nőket.
– De a közemberek azt hiszik. Csodálnak téged. Jobban szeretnek, mint Tamást,
márpedig ő azóta Adró drágasága, hogy húsz éve egymaga megmentette a gurlai
hadjáratot.
– Szóval mit akarsz tőlem? Hogy támogassalak?
– A pokolba, dehogy – adta át Ricard üres poharát a pultosnak. – Azt akarom, hogy
legyél az alelnököm. A világ egyik leghíresebb embere leszel.
 7. fejezet
Az Adopest északkeleti csücskében elterülő Szamáliai negyed egy része megúszta a
Manhouch kivégzése után kezdődött nemesellenes pogromokat, amiket Tamás
jóváhagyott.
Iparosokkal teli környék volt, tele a nemeseket kiszolgáló, különféle árukat és
szolgáltatásokat kínáló boltokkal. Azt beszélték, hogy a lázongások ideje alatt az üzletek
tulajdonosai felállították a maguk barikádjait, és saját kezükkel verték vissza a
fosztogatókat.
Most, öt hónappal később a gazdagok bevásárlóközpontja a középosztály piacává
vált. Az árak csökkentek, ám a minőség a régi maradt, és az emberek a fél várost
átutazták, hogy susztereknél, szabóknál, pékeknél és ékszerészeknél álljanak sorba.
Adamat kora reggel, még a nagy tömeg előtt érkezett, hogy megkeresse a szabót, aki
megvásárolta Vetas raktárát. Beült egy kis kávézóba a szabó boltjával szemben, rendelt
magának egy reggelit, és várta, hogy megérkezzen a társasága. Nem kellett sokáig
várnia.
Felállt a székéből, átvágott az utcán, és diszkréten SouSmith mellé állt.
– Követtek?
El kell ismerni, SouSmith alig hökkent meg.
– A büdös pokolba – mondta. – Fel sem ismertelek.
– Ez volt a cél. – Adamat őszre festette a haját, a rákent púdertől szikkadtnak tűnt az
arca, és sántítást színlelve egy új, ezüstfejű sétapálcára támaszkodott: összességében
húsz évvel öregebbnek tűnt. A lehető legelőkelőbb és legdrágább kabátot és nadrágot
viselte. Be kellett váltania pár szívességet, hogy szert tegyen rájuk. Kénytelen volt, mert
igazi, gazdag úriemberként kellett kinéznie.
SouSmith megrázta a fejét.
– Nem követtek. Meghúztam magam.
– Helyes. Hogy érzed magad?
– Pokolian. Átkozott Fortélyos gyógyító.
Szavai ellenére SouSmith sokkal jobb színben volt. Alig öt hete, hogy kétszer meglőtték
és ledöfték, és alig élte túl. Ricard bőkezűsége nélkül hosszú lábadozásnak nézett volna
elébe.
– Menj be abba a kávézóba, és kérj egy reggelit – mondta neki Adamat.
– Olyan helyre ülj, ahonnan látod azt a boltot – mutatott a szabó üzletére. – Felteszek
odabent pár kérdést.
Ugyan szerette volna, ha SouSmith vele jöhet a szabászatba, arra az esetre, ha
kiderül, hogy az egész csak egy álca Vetasnak, és ott ül bent az embereivel, ám a
bokszoló könnyen megragadt az emberek emlékezetében, és az ő testalkatát nem lehetett
álcázással elsumákolni. Nem volt értelme magával vinnie, amíg nem tudta biztosan,
hogy szüksége van rá.
Adamat átvágott az utcán, és belépett az üzletbe. Egy gyors körbepillantásból
világossá vált, hogy a szabó csúcskategóriás kabátokra specializálódott. A helyiség
szélein próbababák álltak, rajtuk mindenféle ruhákkal a szmokingoktól az olyan alkalmi
öltönyökig, amilyeneket egy herceg viselne egy bálban. A boltban borsmenta illata
terjengett, a tulajdonos a raktározott ruhák szagát leplezte vele.
– Segíthetek?
A szabó a hátsó szobából lépett ki. Sötét bőrű, alacsony deliv volt, hosszú ujjakkal.
Vékony lencséjű szemüveget és egy sor tűvel és jelvénnyel díszített, kiálló hajtókájú
mellényt viselt.
– Haime? – kérdezte Adamat az Adopest déli városrészére jellemző akcentussal.
– Állok szolgálatára – hajolt meg kurtán a szabó. – Kabátok és öltönyök. Levehetem
a méreteit egy új ruhához?
– Nem ruháért jöttem – világosította fel Adamat, és eljátszotta, hogy felhúzott orral
szemléli a próbababákat. – Legalábbis nem ma.
Haime összekulcsolta kezét a háta mögött.
– Valamilyen más ügyben jár?
Adamat elővett a mellzsebéből egy papírt, és széthajtogatta.
– A megbízóim meg kívánnak vásárolni egy birtokot – mondta. – A feljegyzések
szerint ön a tulajdonosa.
Haime őszintén meglepettnek tűnt.
– Nekem semmilyen birtokom nincs.
– Nem vásárolt egy raktárt a Gyárkörzet Donavi utcájában két évvel ezelőtt?
– Nem, nekem… – Haime hirtelen elhallgatott, és ujjával az állán kezdett dobolni. –
De igen. Igaza van. Az egyik ügyfelem megkért, hogy bonyolítsak le neki egy adásvételt,
aztán ruházzam át rá a tulajdonjogot. Csendben kívánta intézni a dolgot. Ha jól
emlékszem, nem akarta, hogy az újságok megneszeljék a megbízója vásárlásait.
Adamat szíve nagyot dobbant. Egy szimpla ingatlanügylet kevés szervezet esetében
számított volna hírértéknek, de az egyik ilyen szervezet történetesen a Brudánia-Gurla
Kereskedőtársaság volt, azt pedig Vetas főnöke, Lord Claremonte vezette.
– Meg tudná adni a nevét, kérem? – Adamat elővett a zsebéből egy töltőtollat, és
várakozva a papírja fölé helyezte.
Haime elnézést kérően pillantott rá.
– Nagyon sajnálom, de az ügyfelem megkért, hogy ezt az információt kezeljem
bizalmasan.
– A megbízóm nagyon szeretné megvásárolni azt az épületet – mondta Adamat. –
Valamit bizonyosan tehetünk az ügy érdekében… – Azzal elővette a csekkfüzetét.
– Nem, nem – szabadkozott Haime. – Sajnálom, de ez nem pénz kérdése. Én mindig
állom a szavam.
 Adamat hosszan, csalódottan felsóhajtott.
– Kétségkívül. – Eltette a csekkfüzetét és a tollát, és magához vette a kalapját és a
sétapálcáját. Megállt, és újra eljátszotta, hogy lenyűgözve szemléli a próbababákat. Az
egyiken megállapodott a tekintete, és majdnem elakadt a lélegzete.
Ugyanaz a kabát fedte, amelyet Lord Vetas viselt, amikor legutóbb találkoztak.
– Látom, jó szeme van – jegyezte meg Haime a próbababához lépve. – Ez egy igen
kifinomult, visszafogott darab. Fantasztikusan jól állna önnek.
Adamat izgatottsága egyre nőtt. Bizonyosan Vetas volt a kabátot és a raktárt
megvásároló ügyfél is. És ha ezt Haime is tudta, akkor gyanakvóvá válhat.
– Nem, nem hinném, hogy az én stílusom.
– Badarság – legyintett a szabó. – Ez a kabát vékonyít, és a tulajdonosa arcára
vezeti a tekintetet. Egy teljes, hozzáillő öltönyt is tudnék készíteni önnek.
Adamat hosszú másodpercig megjátszotta, hogy fontolgatja az ajánlatot. A kabátot
nyilvánvalóan méretre szabták. Látott a derekánál egy kis elszíneződést, amely egy
szakadás befoltozását jelölte, és rájött, hogy ez egy és ugyanaz a kabát lehet, amelyet
Lord Vetason látott.
– Megfelelőnek tűnik a mérete. Rám tudja szabni most rögtön?
– Sajnos nem. Ez a kabát egy másik úriemberé, pár nap múlva jön vissza érte. De
készíthetnék önnek egy újat… – Elgondolkodott. – Egy héten belül. Csak hadd vegyem
le a méreteit.
Adamat végigtapogatta a zsebeit.
– Azt hiszem, a saját csekkjeimet otthon hagytam. Csak a megbízómé van nálam.
Nem tudok fizetni.
– Ön nyilvánvalóan egy úriember, uram – mondta Haime. – Elég, ha megadja nekem
a címét.
Adamat nem adhatott neki címet, és nem kockáztathatta meg, hogy ez a beszélgetés
Vetas fülébe jusson. Máris túl nagy volt a rizikó, hiszen Haime akár csak mellékesen is
megemlítheti Vetasnak, hogy valaki meg akarta venni a kabátját. Adamat elővette a
zsebóráját.
– Egy óra múlva találkozóm van. Mindenképpen oda kell érnem időben. Mit szólna,
ha jövő hét elején visszajönnék, hogy levegye a méreteimet?
Haime arcára kiült a csalódottság. Egy jó értékesítő nem hagyhatta, hogy egy
potenciális vevő anélkül hagyja el a boltot, hogy vásárlásra kötelezné magát.
– Ha önnek ez a legmegfelelőbb.
– Valóban ez – bólintott Adamat. – Ne aggódjon, visszatérek.
Adamat átvágott az utcán. SouSmith-t a kávézóban várakozva találta.
– Láttad bármi jelét Vetasnak vagy az embereinek? SouSmith megrázta fejét.
– Akkor menjünk.
– Még várom a reggelimet.
 Mielőtt leült volna SouSmith mellé, Adamat visszanézett, hogy megbizonyosodjon
róla, a szabó nem figyeli őt a bolt ablakából.
– A szabó nincs közvetlenül benne a dologban – mondta. – Az egyik ügyfele
kérésére vette meg és adta el az ingatlant. És szerintem Vetas az az ügyfél. Láttam bent
ugyanazt a kabátot, amelyet legutóbb viselt.
– Biztos vagy benne?
– Tudod, hogy semmit sem felejtek el – kopogtatta meg Adamat a koponyáját. –
Tudom, hogy annak a kabátnak a szabásmintája tökéletesen megegyezik Vetas
kabátjáéval. Sajnos a szabó nem adta ki a nevét vagy a címét.
– Zsákutca.
– Nem. Vetas, vagy valamelyik embere a következő pár napban eljön azért a
kabátért. Javításra hozták be. Figyelni fogom a szabót, meglátom, ki jön a kabátért,
aztán visszakövetem oda, ahol Vetas tartózkodik.
– Mit akarsz, én mit csináljak? – Megérkezett SouSmith reggelije: négy buggyantott
tojás novi kecskesajttal. Elvigyorodott, amikor lerakták elé, és lelkesen nekilátott.
– Semmit. Nem kockáztathatom meg, hogy felismerjenek. Én viselhetek álcát, de te
aligha.
SouSmith felhorkant, és tojással teli szájjal így szólt:
– Nem követheted egyedül a fickót.
Adamat tisztában volt a rizikóval. Ha Vetas vagy az embere kiszúrja, akkor jó
eséllyel halott ember. SouSmith azonban eleve kockázati tényezőnek számított egy ilyen
munkában. Túlságosan könnyen felismerhető, és még ha nem is lett volna az, a testalkata
miatt akkor sem ideális alany egy követéshez.
– Pedig kénytelen leszek – zárta le a témát Adamat.
Tamás az Adró-hegység alatti egyik domb magas füvében feküdt, és távcsövén át
kémlelte a Budwiel megtámadására készülő kez hadsereget.
Egyenruháját reggeli pára áztatta. A felhők alacsonyan szálltak, a köd pedig
makacsul ragaszkodott a Budwiel előtti mezőkhöz. A levegő rendkívül nyirkosnak
bizonyult, és Tamás tudta, hogy ez mindkét oldalon elbánik majd a fegyverekkel, de
amikor Budwiel felé nézett, már látta, hogy felhőkön áttörő napsugár tisztítja meg az
eget a város fölött.
Kétségkívül Mihali közvetett hozzájárulása a közelgő csatához.
És szükségük is lesz minden segítségére. Tamás visszafordította a távcsövét a Kez
felé, és a hadseregük látványától elakadt a lélegzete.
Zöld szegélyekkel díszített, barna egyenruhák végtelennek tetsző sorait látta. Az ő
tapasztalatával egy futó pillantással is fel tudta mérni a számukat.
Több mint százhúszezer. Legalább. És ez még csak a gyalogság.
Az újoncokat küldik majd előre, hogy afféle golyófogóként teszteljék Budwiel
védelmét. Öt–, talán tízezer fős csapatban özönlenek majd ki a mező nedves fövenyére,
egyenesen bele a kartácstűzbe. Nyomukban a tapasztaltabb katonák jönnek majd a
főtámadás gerinceként, és kérlelhetetlenül tolják maguk előtt az újoncokat, akár a
bajonettjeikkel is, ha szükséges. A mágiafattya Felügyelők a második hullám első
sorában fognak rohamozni.
Tamás ezt ostoba módszernek tartotta, de a kez parancsnokok mindig a tömeges
támadást részesítették előnyben – függetlenül az emberáldozatoktól – a ravaszsággal
szemben.
És lehet, hogy sikerrel is járnak. A kez rohamot úgy lehetne megállítani, ha
megtörnék a második hullámot, vagyis, ha megölnék a Felügyelőket, és fedezék mögé
űznék a veteránokat. Csakhogy egy ekkora sereget nehéz megtörni.
Ha nem is lehetetlen.
Itt jött képbe a hetedik és a kilencedik dandár. Amint a Kez megindította a
főtámadást, Tamás átküldi az embereit a dombon, neki egyenesen az ellenség oldalának.
Mindegy, milyen sokan vannak, ha úrrá lesz rajtuk a pánik, menekülőre fogják.
A kez tüzérséget még hajnal előtt előbbre hozták, és azóta lövik vele Budwiel
erődítményeit, miközben Hilanszka a saját nehéztüzérségével válaszol nekik.
Tamás figyelte, ahogy a kez gyalogság felsorakozik pár száz méterrel az ágyúik
mögött. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra.
– Jó sokan vannak, uram – jegyezte meg mellette Olem.
– Nagy hadsereg – értett egyet Tamás. Nyugtalanságot hallott volna ki a testőr
szavaiból? Ha igen, nem hibáztathatta érte. Ennyi katona látványa mindenkit idegessé
tenne.
– Gondolja, hogy szét tudjuk verni?
– Muszáj lesz. A lovasság majd segít.
– De csak kétszázan vagyunk.
– Elég, ha egy lovasdandár illúzióját keltjük. Azért jövünk, hogy pánikot keltsünk, és
aztán kaszaboljunk, nem fordítva.
Éjszaka volt annyi idejük, hogy áthozzanak a barlangon egy kétszáz fős lovasságot.
Tamás mérnökeinek tudását dicsérte, hogy képesek voltak annyira kiszélesíteni a
járatokat, hogy egyetlen éjszaka alatt átférjen rajtuk tízezer ember és egy szakasz lovas.
De az elmúlt órák legnagyobb győzelmét a hat ágyú áthurcolása jelentette. Kis,
háromkilós töltetekkel tüzelő fegyverek voltak, amelyeket könnyen lehetett mozgatni a
másfél méteres kerekeiken, és ennyi pont elég volt, hogy a Kez azt higgye, egy egész
hadsereg kapta oldalba őket. Tamás hagyta, hogy a gondolatai a csata utánra
kalandozzanak.
Eltéríthetik ugyan a kez sereget, de nem tudják majd sokáig üldözni azt. Tízezrek
fognak elhullani, ám a Keznek ez csak egy újabb számot jelent. Még mindig több
százezren lesznek. Ez a csata arról szólt, hogy megtörjék a seregük morálját. A Kez nem
engedhetett meg magának egy újabb, a Hegykorona csatájához mérhető pszichológiai
vereséget.
Tamás kémei már jelentették, hogy Ipille miniszterei zúgolódnak. Egy nagyobb
szikra következtében akár az egész kez sereg is ellene fordulhat, bár ez túl szép lett
volna ahhoz, hogy reménykedni merjen benne.
– Uram – szólalt meg Olem. – A hadoszlopok megindultak.
Tamás visszatért a jelenbe. Győzelemről gondolkodni a csata kezdetén
balszerencsének számított. Megvoltak a tervei. Ráér azután kivitelezni őket, hogy a nap
dicsőséggel zárul. De nem előtte.
– Jelezzen az embereknek, készüljenek fel.
Ahogy Olem elsietett, Vlora odakúszott a dombon Tamás mellé.
– Az embereid a helyükön vannak? – kérdezte tőle Tamás.
– Úgy érti, uram, hogy Andriya emberei?
Tamás kihallotta a hangjából a keserűséget. A csata idejére Andriyára ruházta a
lőpormágus társaság vezetését, és ez bosszantotta Vlorát. Tamás legyűrte a saját
bosszankodását. Mikor tanulja meg ez a lány, hogy bármilyen ügyes is, még nincs elég
tapasztalata a parancsnoki poszthoz?
– Az én lőpormágusaim – válaszolta szigorúan. – A helyükön vannak?
– Igen, uram.
– És kiszúrtad az utolsó kez Kiváltságosokat?
– Hátramaradtak. Azt hiszik, Budwiel falain várunk rájuk, ezért jóval a hadoszlopok
mögött vannak. De innen bőven lőtávolságon belülre esnek. Amint jelt ad, uram, máris
leszedjük őket.
– Kiváló. Foglald el a pozíciódat.
Vlora szó nélkül visszakúszott a helyére, miközben Tamás a válla felett figyelte.
– Minden készen áll, uram – kocogott fel a dombra Olem, aztán ledobta magát a
földre Tamás mellé. – Már csak a Kezre várunk. – Feltűnt neki Tamás tekintete.
– Még mindig be akar neki mosni egyet, uram?
Tamás neheztelve nézett Olemre. Mióta beszélhetnek így vele az emberei
következmények nélkül?
– Nem.
– Dühösnek tűnik, uram.
– Vlora még mindig nem nőtt fel. Leginkább csak szomorú vagyok. Ha másképp
alakulnak a dolgok, mostanra a menyem lenne. – Felsóhajtott, és a szeméhez emelte a
távcsövét. – Tániel pedig talán nem lett volna azon az istenverte hegyen, és most nem
feküdne kómában a Nemesek Házában.
– És talán nem lett volna ott, hogy agyonlője Kresimirt, és megmentsen
mindnyájunkat, uram – tette hozzá halkan Olem.
Tamás ujjaival dobolt a távcsövén. Olemnek természetesen igaza volt. Ha csak
egyetlen dolgot megváltoztatsz a történelem folyásában, akár minden mást is
megváltoztathatsz, ami azután jön. Most arra kellett módot találnia, hogy felébressze
Tánielt a kómából, és addig is biztosítsa, hogy ne essen további bántódása.
– Nem lesz semmi baja, uram – szólalt meg Olem, mintha csak olvasna Tamás
gondolataiban. – A legjobb puskamestereim vigyáznak rá.
Tamás szeretett volna Olemhez fordulni, és köszönetet mondani neki, de ez nem az
aggodalmak és a szentimentalizmus ideje volt.
– A soraik megkezdték az előrenyomulást – mondta. – Szóljon az embereknek, hogy
ne mozduljanak. Nem akarom, hogy a Kez kiszúrjon minket a támadásunk előtt.
– Nem fognak mozdulni – biztosította Olem.
– Gondoskodjon róla. Személyesen.
Olem elindult a katonákhoz, és ezzel néhány felbecsülhetetlen másodpercig magára
hagyta Tamást a dombon. Amint a csata kezdetét veszi, a nap hátralévő részében
hírnökök végeláthatatlan sora járul majd hozzá további parancsokért.
Tamás lehunyta a szemét, és elképzelte a csatateret egy varjú szemével. A kez
gyalogság félkörben állt fel Budwiel falaival szemben. A soraik az előrehaladáskor
összetömörülnek majd, hogy kompenzálják a terep egyenetlenségeit és az adrói ágyútűz
okozta kieséseket. A Nagy Északi Úton egy talán ezer főt számláló kez lovasság várta,
hogy a gyalogság bevegye a falakat és megnyissa nekik a kapukat, hogy
bevágtathassanak a városba. A lovasság maradéka bő három kilométerrel a csatatér
mögött táborozott. A legtöbbjük fel sem ült a lovára. Nem hitték, hogy ma szükség lesz
rájuk.
A kez tartalék a hadsereg maradéka mögött várakozott. Félelmetesen nagy tömeget
alkottak, de Tamás távcsöve és kémei másképp látták a dolgot: pusztán kirakatként
szolgáltak. Csak minden ötödik katonának jutott muskéta a kezébe, egyenruhájuk
szabásában és színében összevisszaság uralkodott. Tamás megrázta a fejét. A Keznek
több embere volt, mint puskája. A tartalékosok a csapatai első jelére futásnak erednek
majd.
A kez dobosok ra-ta-ta-táját visszaverték a hegyek, és Tamás érezte megremegni a
földet, ahogy a gyalogságuk menetelni kezdett. Távcsövét Budwiel falaira irányította. A
kez ágyúkat már jó ideje lövő nehéztüzérség megkétszerezte az erőfeszítését, ahogy a
gyalogsági fal lassan közeledett. Tamás látta a falon a második dandár kék egyenruhás,
felkészült, fegyelmezett katonáit.
Amint a kez gyalogság elérte a tüzérség hatósugarát, az ágyúk hézagokat robbantottak
a soraikba. Ezeket a hézagokat azonban gyorsan betömték, és a barna-zöld egyenruhák
zavartalanul vonultak tovább, minden tucatnyi lépésükkel száz halottat hagyva maguk
után. A szél elvitte a lőporfüstöt Tamáshoz, és ő mélyen beszívta azt, kiélvezve a kén
keserűségét.
Felállt, és intett a jelzőzászlósnak. Alattuk a mezőn megindultak a kez tartalékosok,
hogy elfoglalják helyüket az előrenyomuló gyalogság mögött. Tamás elfintorodott. Ha
sikerül elfoglalniuk a várost, az a gyalogság roppant méretének lesz köszönhető. Miért
állítják egyáltalán pozícióba a tartalékosokat…?
És ekkor végigfutott a hátán a hideg. A Kez meg volt róla győződve, hogy már ma
beveszik Budwielt. A gyalogsággal elfoglalják a falakat, aztán jeleznek a
tartalékosoknak, akik behatolnak égetni, erőszakolni és fosztogatni. Tamás Gurlában
már tanúja volt ennek a módszernek. Ha sikerül áttörniük a falakon, elképzelhetetlen
borzalmakra fog sor kerülni.
De hogy mindezt egyetlen nap véghezvigyék, enyhén szólva optimista elképzelésnek
számított a kez tisztek részéről.
Nem hagyhatta, hogy ez bekövetkezzen.
– Jelezzen készenlétet – mondta Tamás. A mellette álló zászlós leintette a parancsot.
Tamás látta az emberei arcán a mohóságot. A hetedik és a kilencedik dandár készen állt.
Örömmel fognak nekirontani a kez sereg oldalának. Tamás vére forrni kezdett. – Várj…
várj…
Zavartan pislogott. Mi volt az?
Szeméhez illesztette a távcsövét. Amikor a Budwiel előtti síkságra fókuszált, több
tucatnyi torz embert látott a falak felé rohanni. Fekete kabátot és keménykalapot
viseltek. Felügyelők.
De ezek a Felügyelők… Tamás nyelt egy nagyot. Még soha senkit nem látott ilyen
gyorsan futni, még egy ilyen mágiafattya gyilkost sem. Egy vágtató telivér sebességével
tették meg a falig hátralévő utolsó pár száz métert.
A távcsövön keresztül látta, ahogy a falon álló parancsnokok elüvöltik magukat. A
muskéták tüzet nyitottak, de egyetlen Felügyelő sem esett össze. Elérték a fal alját, és
felugrottak rá, majd rovarokként másztak a teteje felé. Egy pillanat alatt ott termettek a
tüzérek között, kezükben kardokat és pisztolyokat lóbálva.
Várjunk csak, pisztolyok? A Felügyelők nem használtak pisztolyokat. A
Kiváltságosok irtóztak a lőportól, márpedig ezeket a mágiafattya gyilkosokat ők
teremtették.
Kis robbanások rengették meg a fal tetejét. Emberek zuhantak le az erődítményekről,
az ágyúk egymás után hallgattak el.
Tamás hátrahőkölt. Mi történt? Hogy vehették be a Felügyelők ilyen könnyen a
falakat? Rácsapott a kezében tartott távcsőre. Az ágyúk nélkül a gyalogság könnyedén
elfoglalja a falat, és semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy egyenesen
szembeforduljanak Tamás dandárjaival.
– Uram – szólalt meg a zászlós. – Leadjam a jelet a támadásra?
– Ne. – A szó fojtott nyögésként jött ki Tamás száján.
Tovább figyelte a gyalogságot, amint az elérte a fal alját. Létrákat állítottak fel, és
mire a barna-zöld egyenruhák elérték a fal tetejét, Tamás már egyetlen adrói katonát
sem látott talpon. A Felügyelők mindet levágták.
 – Uram – bukkant fel mellette Olem, és belenézett saját távcsövébe. – Mi a… Mi
történt? – Tamás a saját hitetlenkedését ismerte fel Olem hangjában.
– Felügyelők – fakadt ki Tamás. Köpni akart, de túlságosan kiszáradt a szája.
Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a hetedik és a kilencedik dandár tisztjei is, és együtt
nézték tovább a csatát.
A kez gyalogság ellepte a falat, és pár perccel később már ki is tárták a kapukat. A
lovasság rohamra indult a város felé.
– Támadnunk kell, uram – szólalt meg egy hadnagy, akinek Tamás nem emlékezett a
nevére.
Amikor egyetértő mormogásokat hallott, Tamás a tisztjeihez fordult.
– Öngyilkosság lenne – mondta megtört hangon. – Budwiel elveszett.
– Még megmenthetnénk a napot – vitatkozott egy másik tiszt.
Tamás a fogait csikorgatta. Egyetértett velük. Az istenekre, mennyire egyetértett
velük!
– Talán. Talán el tudnánk terelni a kez hadsereg hátsó részét. Elpusztíthatnánk a
tartalékosokat, és felgyújthatnánk a táborukat. De aztán ott állnánk a nyílt terepen, és
könnyen körbevehetnének, és elvághatnának minket az erősítéstől.
Csend. A tisztjei bátrak voltak, de nem ostobák. Tudták, hogy igaza van.
– Akkor hát mit tegyünk?
Tamás egy robbanás visszhangjára lett figyelmes Budwielből. Füst és por tört a
magasba a Nyugati Pillér aljából. Odakiáltott egy felderítőnek, hogy ellenőrizze az
alagutakat, de már tudta, mi történt. Valaki belülről robbantotta fel a katakombákat, és
elvágta Tamás visszaútját Budwielbe.
– Ismét elárultak – suttogta. Majd fennhangon így szólt: – Folytatjuk az utunkat, távol
a hegytől. – Próbálta felidézni az Adróba vezető legközelebbi Hegyőrség-átjárót. Kész
rémálom lesz átvinni rajta tízezer embert. – Az alvationi átjáró felé indulunk. Tudassák
az embereikkel.
A kilencedik dandárt vezető Cethal tábornok elkapta Tamás karját.
– Alvation? – kérdezte. – Az több mint egy hónap erőltetett menetben.
– Talán kettő. És üldözni fognak. – Tamás Budwielt fürkészte. Füst emelkedett a
magasba a városból. – De nincs más választásunk.
Felfordult a gyomra. Sok emberének volt családja a városban, a hadsereg táborával
utaztak együtt. És a kez fel fogja gyújtani Budwielt. Ugyanezt az elrettentő technikát
használták Gurlában is. Az emberei gyűlölni fogják, amiért elvezeti őket az égő
várostól, de ez volt az egyetlen esélyük a túlélésre. Megesküdött, hogy visszajuttatja
őket Adróba és gondoskodik róla, hogy beteljesíthessék a bosszújukat.
 8. fejezet
Adamat a szabóságtól pár bolttal lejjebb várakozott, újságot olvasva ült egy
verandán. A mai álcája fiatalabbnak mutatta, fekete haját a kávézótulajdonosok
legújabb divatja szerint fésülte oldalra. Élére vasalt barna nadrágot és egy könyékig
feltűrt ujjú inget viselt. A hozzáillő barna kabátja a térdére fektetve pihent. Mielőtt
reggel elindult, egy kis dorthmoth-i bálnakenőccsel fiatalos ragyogást kölcsönzött a
bőrének, arcát pedig egy fekete álbajusz és egy színes szemüveg mögé rejtette.
Az újságja fölött figyelte a boltok és kávézók közt áramló embereket. Két teljes
napja tartotta szemmel Haime üzletét. Az óra hamarosan elüti a hármat ezen a harmadik
napon, és még mindig nem látta Vetast.
A pozíciójából tökéletesen meg tudta figyelni Haime boltját. Nemcsak a bejáratot és
az odavezető utat látta tisztán, de a kirakatüvegen át szinte minden mást is, ami odabent
történt. Férfiak jöttek és mentek. Nőket alig látott. Fél három körül három keménykötésű
ember lépett az üzletbe. Adamat biztos volt benne, hogy ezek Vetas fogdmegjei, de
amikor pár perccel később kijöttek, látta, hogy Vetas kabátja még mindig a próbababán
van.
Adamat félig-meddig átfutotta az újság cikkeit. Budwielnél még mindig farkasszemet
nézett a két hadsereg, noha ezek a hírek három-négy naposak voltak, és azóta bármi
történhetett.
Az újság megírta, hogy egy hirtelen bevételkiesés arra kényszerítette Lady
Winceslav-t, hogy az Adom Szárnyai nyolc dandárjából kettőt feloszlasson. Ez csakis
rosszat jelenthetett a háborúra nézve. Négy dandár Budwieltől északra állomásozott, a
maradék kettő pedig a Délorom-hegy füstölgő maradványait őrizte, arra az esetre, ha a
kez hadsereg megkísérelne átkelni a vulkanikus senkiföldjén.
Amikor Adamat olvasni kezdett egy cikket a háborúnak az adrói gazdaságra kifejtett
hatásáról, mozgásra lett figyelmes Haime ajtajában. Még időben nézett fel, hogy lássa,
amint egy dressz eltűnik mögötte, és egy másodperccel később egy nő jelent meg az
üzlet ablakában, és beszélni kezdett Haime-hoz.
A fiatal, gesztenyebarna hajú nő nem lehetett több tizennyolc vagy tizenkilenc
évesnél, azonban hiba lett volna lányként tekinteni rá. Magabiztos tartással, egyenes
háttal és felszegett állal állt, vörös estélyijét pedig nyilvánvalóan az alakjára szabták.
Haime Vetas kabátjához fordult, és rámutatott. Le-föl gesztikulált
a kezével előtte, majd az alsó része felé intett, ahol Adamat korábban felfedezte a
befoltozott szakadást. A nő bólintott, mire Haime levette
a ruhadarabot, és gondosan selyempapírba csomagolta.
A nő röviddel ezután egy barna dobozzal a hóna alatt lépett ki az üzletből. Mindkét
irányba szétnézett, és Adamat legyűrte a késztetést, hogy elbújjon az újság mögött. Csak
viselkedj természetesen, emlékeztette magát. Nem ismerte a nő arcát, vagyis
bizonyosan a nő sem ismerte az övét.
Nyugatra indult az utcán. Adamat felállt, összehajtogatta és a hóna alá dugta az
újságot, majd felkapta a sétapálcáját is.
Kellő távolságból a nő után indult. A követés kulcsa az volt, hogy lemaradjon
annyira, hogy a nő ne vegye őt észre, de elég közel kerüljön hozzá ahhoz, hogy ne is
tévessze szem elől, ha hirtelen irányt változtat. Segített volna, ha tudja, hogy a nő
gyanakszik-e rá, hogy esetleg követhetik. Adamat nem hitte, hogy így lenne, de nem
lehetett elég óvatos.
Arra számított, hogy a nő egy-két sarkon túl hintóba száll. Estélyi ruhájával
hölgyként öltözött, magas sarkú csizmáját pedig nem hosszú sétákra szánták. Mégis
gyalog ment tovább, ráérős tempóban fordult északnyugat felé. Megállt egy utcai
árusnál, hogy vegyen egy gyümölcslepényt, aztán folytatta az útját.
Befordult egy csendes utcába a Routsban, a város egy gazdag részén, amelyet főleg
a központjában álló banknegyedről ismertek. Az itteni utcákat kevesebb ember járta, és
ez aggasztotta Adamatot. Előbb-utóbb észrevehetővé válik, azt pedig véletlenül sem
akarta.
Lemaradt még bő tíz métert, mielőtt befordult volna ugyanarra az utcára, épp időben,
hogy lássa, amint a nő eltűnik egy nagy házban.
A háromemeletes épület hatalmas homlokzata egészen az utcáig nyúlt ki, falait fehér
téglából rakták ki, ablakredőnyei kék színben pompáztak. Ezt a fajta házat a növekvő
középosztály több családjának elszállásolása céljából építették. Ha nem Vetasról lett
volna szó, Adamat elveti az épületet, mint túlságosan szem előtt lévőt és közönségeset.
De még így is azon gondolkodott, hogy talán hibát követett el. Talán az a kabát
mégsem Vetasé volt. Vagy talán egy másik kabátot figyelt Haime boltjának kirakatán át.
Esetleg a nő észrevette, hogy követi, és azért ment be ebbe a házba, hogy lerázza.
Adamat halkan szitkozódott. Túl nagy volt a lehetőségek száma.
Ráérős tempóban, hosszú, természetes lépésekkel sétált végig az utcán, mintha csak
az épületeket csodálná. Amikor közel került a házhoz, megjegyezte magának a számát és
az utcanevet, és mellékesen bepillantott az ablakokon. Ha ez volt Vetas főhadiszállása,
bizonyosan őrizték.
Semmi. Adamat igyekezett nem átadni magát a csalódottságnak, de akárhogy nézte
is, ezen az épületen semmi sem árulkodott azon, hogy Vetasé lenne. Utána kell néznie a
nyilvántartásban.
Ahogy elment az utolsó ablak mellett, meglátta benne egy nagyjából hatéves fiú
arcát, aki az otthona előtt elhaladó forgalmat nézte. Odaintegetett Adamatnak.
Adamat visszaintett neki.
Nem, ez nem lehet Vetas háza. Ugyan mi hasznára lehet neki egy kisfiú? Hacsak Lord
Vetasnak nem volt egy saját fia, de ez valószerűtlennek tűnt. A gyermek a legkevésbé
sem hasonlított rá. Vagy egy fogadott fiú lenne? Nem. Vetas Lord Claremonte kéme volt,
nem tartana fogadott gyereket. Esetleg egy másik túsz? Ez már nagyon is
elképzelhetőnek tetszett.
Adamat folytatta az útját. Felszáll a következő hintóra, majd visszajön, és megfigyeli
a házat. Jelenleg ez volt az egyetlen nyoma.
Bemászott egy hintóba, leült, és azon kapta magát, hogy valaki más is csatlakozik
hozzá. Egy utcaseprő, koszos arccal és ruhával az egész napi munkától.
– Már elnézést – kezdte Adamat, de aztán meglátta a férfi kezében a pisztolyt.
Hideg izzadság csurgott le a hátán.
– Mi ez az egész? – kérdezte.
– A tárcáját – követelte az utcaseprő vicsorogva.
Megkönnyebbülés szállta meg Adamatot. Szóval csak egy rabló. Nem pedig Vetas
egy embere, aki felismerte őt, amikor elment a ház előtt. Adamat lassan elővette a
tárcáját a mellényzsebéből, és a tolvajnak adta. Nem megy sokra vele, csak ötven krana
volt benne. Sem csekkek, sem személyi iratok.
A férfi átkutatta a tárcát, másik kezével közben továbbra is biztosan tartotta a
pisztolyt Adamaton. Még pár másodperc, és kiszáll a hintóból, hogy eltűnjön a délutáni
tömegben.
Csakhogy ez itt a Routs volt. Kinek van mersze fényes nappal kirabolni valakit a
Routs egyik sűrűn lakott utcáján? Adamat szóra nyitotta a száját.
És ekkor hirtelen felismerte az ablakban látott gyermeket.
Eldaminz herceg fia. Manhouch kivégzése után a királyhűek egy egész kis háborút
vívtak Tamással a városközpontban, hogy felültessék őt a trónra. Adamat emlékezett a
fiúra egy megbízásból, amelyet csaknem egy évvel korábban teljesített az Eldaminz
családnak.
A tolvaj felnézett Adamatra.
– Nem elég – közölte.
– Micsoda?
A férfi megfordította kezében a pisztolyt, és az utolsó, amit Adamat látott, az a
fegyver agya volt, ahogy az arca felé száguld.
Amikor Tániel felébredt, Fellt a függőágya mellett ülve találta.
Ismét Kin malabarlangjában voltak. A levegőben füst terjengett, de nem malából
származott, hanem az illat alapján cseresznyedohányból. Tániel a szeme sarkából látta,
hogy Fellnek egy rövid szárú pipa lóg szájából.
Egy pipázó nő. Nem éppen mindennapi látvány. Az általa ismert nők
általában a fatrasztai cigarettákat részesítették előnyben.
A szakszervezet titkára csinosnak számított, de túl ridegnek Tániel ízléséhez.
Hátrafont haja és vékony arca egyik nevelőnőjére emlékeztette. Hosszú másodpercekig
nézte félig csukott szemmel, próbálva megfejteni, hogy mi járhat a fejében. Úgy tűnt,
nem vette észre, hogy Tániel felébredt. A szoba másik végébe bámult. Tániel követte a
tekintetét.
Ka-poel. Hát persze. A lépcső mellett ült, és éppen egy viaszfigurát formált.
Hátizsákja az ölében feküdt. Olykor-olykor felpillantott a titkárra. Egy babát készített.
Fellről.
Tániel azt fontolgatta, jelenthet-e akkora fenyegetést a titkár, hogy babát kelljen róla
mintázni, vagy Ka-poel egyszerűen csak mindenkiről csinált egyet, akivel találkoztak.
Utóbbi esetben gyorsan meg fog telni az a hátizsák.
Az utóbbi négy nap összefolyt Tániel fejében. Próbált visszaemlékezni, de csak a
malafüstöt és Kin malabarlangjának plafonját tudta felidézni.
Azelőtt…
Ricard Tumblar azt kérte tőle, hogy induljon vele a miniszterelnökségért.
Politika.
Tániel gyűlölte a politikát. Fatrasztában a saját szemével látta a kereskedelmi elit
hatalmi harcait, amikor a függetlenségi háborújuk már nyerésre állt; a hátba szúrásokat,
az összejátszásokat. Ricard azt állította, ilyesmi itt nem történhet. Azt állította, hogy itt
nyílt és tisztességes választások lesznek, hogy a kormányt a nép juttatja majd hatalomra.
Ricard azonban, mint minden politikus, megbízhatatlan volt.
De ez még nem tűnt elegendő indoknak egy négynapos malabódulathoz. Miért jött
vissza ebbe a lyukba, hogy…
Á, igen. Ricard megemlítette, hogy tájékoztatni fogja Tamás tábornagyot Tániel
felébredéséről és jólétéről. Bárhogy igyekezett is Tániel, Ricard egyszerűen nem értette
meg, hogy Tamás azonnal a frontvonalra rendeli majd a fiát.
Tániel próbálta meggyőzni magát, hogy ez jó. Hogy hasznát vehetik. Hogy
visszatérhet a háborúba, megvédeni a hazáját.
Gyilkolással. Úgy tűnt ez az egyetlen, amihez Tániel ért. A pokolba, hiszen még egy
istent is megölt. Nem mintha bárki elhitte volna neki.
Megfordult a függőágyában, és malapipája meg a Kintől kapott hatalmas, ragacsos
malagolyó felé nyúlt.
Nem volt ott.
– Felébredt? – fordult el Fell Ka-poeltól.
Tániel ülőhelyzetbe tolta magát. Átnézte a kabátzsebeit – még megvolt a kabátja,
helyes –, aztán a nadrágját, és magát a függőágyat is.
– Mit keres? – kérdezte Fell. Arckifejezéséből ítélve nagyon is tudta a választ.
– Hol van a malám?
– Abból ítélve, amit Kin mondott, mindet elszívta. Múlt éjjel jutott a végére. – Fell
bedobott valamit a szájába, és rágni kezdte. – Kesudiót? – kérdezte, és Tániel elé tartott
egy régi újságokból formált zacskót.
Tániel megrázta a fejét, és belenézett a malapipájába. Nem maradt benne semmi.
Aztán a padlót fürkészte.
 – Az az enyveskezű gurlai vihette el a golyó maradékát. Hetekre elegendő adagom
volt.
– Tudom, milyen iramban szívja azt az anyagot – jegyezte meg Fell. – Nem hinném,
hogy Kin átverte. Jól tudja, honnan jött a pénze.
Tániel a homlokát ráncolta. Honnan jött a pénz? Felnézett Fellre. Hát persze.
Ricard.
– Tudja, Ricard malabarlangjában sokkal jobb minőségű malát találna – közölte
vele Fell. – A matracok selyemből vannak, és Kin lányánál is lényegesen jobb
szórakozás várja.
Tániel gyomra felfordult, mire visszazuhant a függőágyába. Kin lánya. Tániel
semmire sem emlékezett.
– Ugye nem…?
Fell vállat vont, és Ka-poelra nézett, aki gyengén megrázta a fejét. Tániel
megkönnyebbülten felsóhajtott. Még csak az kellett volna, hogy ágyba vigye egy gurlai
malabarlang tulajdonosának a lányát.
– Mit akar? – kérdezte Fellt.
A nő kioltotta pipáját a cipőjén, majd zsebre vágta, és újabb kesudiókat dobott a
szájába.
– Ma hírt kaptunk az apjától. Tániel felült.
– És?
– Nem sok minden történt. A Kez másnap készült megtámadni a várost, ez három
napja lehetett. Tamás úgy tervezte, hogy a legjobb embereivel ellentámadást indít.
– Hány kez katonával álltak szemben?
– A pletykák szerint egymillióval. Tamás nem üzente meg.
A legjobb katonái a hetedik és a kilencedik dandárt alkották. És a pletyka az
egymilliós létszámról? Az a Hegykorona ostromában részt vett sereg kétszerese. Tamás
akkor is tízezer embert vezet százezer ellen, ha a pletyka tízszeresen túlzott. Átkozott,
vakmerő bolond.
És az egészen valahogy csak rontott, hogy az apja valószínűleg győzelmet is arat.
– Ja, igen – tette hozzá Fell, mintegy utógondolatként. – Érdeklődött maga iránt.
Tániel a levegőbe szippantott.
– „Hol az az átkozott, semmirekellő fiam? A frontvonalon akarom tudni.” Valami
ilyesmi volt?
– Azt kérdezte, hogy felépült-e, és az orvosok szerint javítana-e bármit az állapotán
az ő jelenléte.
– Tudom, hogy ez hazugság – mondta Tániel. – Tamás senki kedvéért nem hagyná ott
a csatát. – Még értem sem. Főleg értem nem.
– Nagyon aggódott magáért. Megüzentük neki, hogy jobban van, de ki tudja, elérték-
e őt a hírek a csata kezdete előtt. – Fell halvány mosollyal újabb kesudióért nyújt a
papírzacskóba.
– De azt nem üzente meg, hogy magamhoz tértem?
– Nem. Ricard úgy gondolta, szüksége lehet egy kis időre, hogy összeszedje magát.
Vagyis Tániel könyörgése, hogy ne értesítsék az apját, csak jó volt valamire.
– Vagy inkább attól félt, hogy Tamás azon nyomban értem küld, ha megtudja, hogy
már nem fetrengek öntudatlanul.
– Ez is benne volt – ismerte el Fell.
– Hát persze. – Tániel visszadőlt a függőágyába, és felsóhajtott. Fáradtnak és
elhasználtnak érezte magát. Mi értelme volt az életének azon túl, hogy mások eszköze
legyen? – Tamás, az a vén rohadék…
Egy emeleti ajtó kivágódása szakította félbe. A lépcső a szobába rontó, fiatal férfi
léptei alatt rengett. Fell felállt.
– Mi az? – kérdezte Tániel.
A küldönc vadul körbepillantott a barlangban, erősen lihegett a rohanástól.
– Ricard azonnal hívatja önt a Köztársasági Bíróságba. Fell összegyűrte az üres
kesudiózacskót, és a padlóra dobta.
– Mi történt?
A küldönc Tánielre nézett, aztán Ka-poelra, majd vissza Fellre. Úgy tűnt, mindjárt
összeesik.
– Hírt kaptunk Budwielből. A város elesett, az ellenség felgyújtotta. Tamás
tábornagy halott.
Nila az ablak mellett ült, és az épphogy széthúzott függönyön át nézte a kalapokkal
és kabátokkal megtelt kinti világot, az utcaköveken kopogó sétapálcákat és a hátratolt
sapkával arcukon a nap melegét élvező nőket. A nyári hőség lecsapott Adróra, de senkit
nem érdekelt. Ahhoz túl szép volt az idő.
Nila azt kívánta, bárcsak ő is odakint élvezhetné. A szobáját túl dohosnak érezte,
Vetas emberei pedig beszögelték az épület összes ablakát. A levegő sűrű, nyirkos és
fullasztó volt, és folyton azt hitte, hogy a következő pillanatban elájul. Vetas tegnap
feladatokat adott neki odakint, és olyan fantasztikus volt érezni a napot az arcán, hogy a
szabadság mámorában majdnem elhagyta a várost, megfeledkezve Vetasról, Jákobról és
az utóbbi hónapok minden szörnyűségéről.
A hálószobaajtó nyílásának hangjára a torkába ugrott a szíve, de igyekezett nem
kimutatni. Nem Vetas volt az. Ő a folyosóról szokott jönni, nem pedig a gyerekszobából,
ahol Jákob játszott halkan a kis, fából készült lovasseregével, folyton a meleg miatt
panaszkodva.
– Nila – szólította meg egy hang. – Fel kell öltöznöd.
Nila az ágyára kiterített ruhára nézett, amelyet Vetas egyik fogdmegje hozott neki egy
órával ezelőtt. Egy hosszú, fehér selyemből készült női ing volt, magasra helyezett
derékvonallal. A szegélye vörös színben pompázott, kiemelve a szegést, a kebleket és a
rövidre vágott ujjak végét. Rendkívül kényelmesnek tűnt, és sokkal szellősebbnek, mint
az estélyi, amelyet a tegnapi feladataihoz kellett viselnie.
Az éjjeliszekrényén egy muskétagolyó nagyságú gyönggyel díszített ezüstlánc és egy
ránézésre is tökéletesen a lábára illő fekete, térdig érő csizma hevert. A szekrényben
három további, drágábbnál drágább szerelés lógott.
Lord Vetas ajándékai. Nilának sosem adatott meg, hogy ilyen szép ruhákat hordjon.
Az ing elég egyszerű, minden cifrázástól mentes, de tökéletesen szabott volt.
Belepillantva látta a D.H. monogramot – Madame Dellehart, Adopest legjobb
varrónője. Ez a ruha többe került, mint amennyit egy átlag mosónő egy évben megkeres.
– Nila – ismételte a hang. – Öltözz fel.
Nila rosszul volt a sok drága ruhától és ékszertől. Akkor akár már egy démontól is
elfogadhatna ajándékokat. Tudta jól, hogy mindennek ára van.
– Nem – válaszolta Nila.
A padlódeszkák lépések alatt nyikordultak meg. Faye letérdelt Nila elé, és megfogta
a kezét.
Hat napja zárták össze őket, és Nila még mindig alig tudott valamit erről a nőről.
Tudta, hogy a fiát túszként tartják fogva a pincében, és hogy a többi gyereke szintén
Lord Vetas fogságában sínylődik valahol máshol. Azt is tudta, hogy ha lehetősége nyílna
rá, Faye megölné Vetast.
Vagy legalábbis megpróbálná. Nila kezdett kételkedni benne, hogy Vetast meg lehet
ölni. Mintha nem is ember lett volna; alig evett, nem aludt, és bármennyi bort
fogyasztott is el, soha nem részegedett le.
Faye megrántotta Nila kezét.
– Gyerünk – mondta. – Öltözz fel.
– Nem vagy az anyám. – Nila szavai sziszegve hagyták el a száját.
– De ő is ugyanezt mondaná, ha itt lenne.
Nila előrehajolt.
– Az anyám halott. Sosem ismertem őt, ahogyan te sem. Talán azt mondaná, inkább
törjem ki az ablakot, és vágjam fel az ereimet, mint hogy engedjek Vetas akaratának.
Faye felállt. Esdeklő kedvessége lehervadt az arcáról, vonásai megkeményedtek.
– Talán. Ha bolond volt. – Azzal járkálni kezdett a szobában.
Nila úgy képzelte, hogy valami középosztálybeli kereskedő felesége lehetett.
Kíváncsi volt, miért számított Lord Vetasnak. Faye nem beszélt erről, és a gyerekeiről
is alig pár szót ejtett. Ami azt illeti, túlságosan nyugodtnak tűnt. Azóta, hogy az első
éjszakán kifakadt, olyan nyájasan viselkedett, akár egy kerti pele. Nila bizonyosan
tudta, hogy ha lennének gyerekei, ő nem nyugodna addig, amíg nincsenek biztonságban.
Faye vagy nagyon türelmes volt – és erősebb, mint amilyennek Nila hitte –, vagy valami
más állt a háttérben. Talán Vetas kezére játszik? Egy kém lenne?
De ennek nem volt semmi értelme. Nilán nem volt mit kikémlelni. Ha Vetas akart
volna tőle valamit, egyszerűen megszerzi kínzással.
Akárhogy is, Nila nem bízott Faye-ben. Itt, Vetas rejtekhelyében senkiben sem tudott
megbízni.
– Ha nem öltözöl fel – folytatta Faye –, Vetas rajtad vagy a fiún vezeti majd le a
dühét. Talán mindkettőtökön.
– Nem vagyok a kurvája – szögezte le Nila.
– Semmi olyasmit nem kért tőled. – A ki nem mondott „még” egy pillanatig ott
csüngött a levegőben. – Csak azt, hogy kísérgesd őt. Legalább újra kiszabadulhatsz
ebből az istenverte házból. Addig én vigyázok Jákobra. Gyere. Hadd segítsek.
Nila hagyta, hogy Faye felhúzza őt, és levegye róla a régi öltözékét.
– Van itt egy új alsóruházat – mondta Faye, és felemelt az ágyról egy kis dobozt.
Nila elvette tőle, és ledobta a padlóra.
– Köszönöm, már láttam – csattant fel. – Csak egy kurva vesz fel ilyesmit. – Amikor
észrevette, hogy remeg a keze, vett egy nagy levegőt.
Faye a gyerekszoba ajtajához lépett, és miután benézett rajta Jákobra, becsukta.
Csípőre tett kézzel fordult Nilához.
– Láttad a pinceszint szobáját? – kérdezte.
Nila kihívó tekintettel nézett vissza rá. Kinek képzeli magát ez a vén nyanya, hogy
ilyen követelőzőn beszél vele?
– Nos? – kérdezte Faye.
Nila határozottan bólintott, és próbálta nem felidézni a hosszú asztalokat meg a
vérfoltokkal és éles késekkel teli padokat.
– Nekem is megmutatta – közölte Faye. – Amikor idehozott. Nem akarom még
egyszer látni azt a szobát, és gondolom, te sem. Úgyhogy csak tedd, amit mond.
– De…
– Nem érdekel, ki vagy – szakította félbe Faye. – Vagy, hogy miért vagy itt. De
amennyire látom, törődsz Jákobbal, és Vetas nem az a fajta ember, aki visszariad tőle,
hogy sötét eszközeit gyerekeken alkalmazza.
– Azt nem tenné.
Faye közelebb lépett Nilához. A lánynak kényszerítenie kellett magát, hogy ne
hátráljon el, de Faye tekintete megrémisztette.
– A szemem láttára vágta le a fiam ujját. És a többi gyerekem szeme láttára. Mind
üvöltöttünk, miközben az emberei lefogtak minket. Aztán Vetas elküldte az ujjat a
férjemnek, hogy biztosítsa az együttműködését. – Faye a padlóra köpött.
– És most mit csinálsz? – kérdezte Nila.
– Várok.
– Mire? – horkant föl Nila.
– A lehetőségre. – Faye válaszát alig lehetett hallani. Kitörölt egy könnycseppet a
szeme sarkából, és nagyot sóhajtott. – Megvan a maga ideje a dühnek, ahogy megvan a
maga ideje a türelemnek is. Vetas pedig előbb-utóbb megfizet.
– És ha elmondom neki mindezt? Honnan tudod, hogy bízhatsz bennem?
Faye feje oldalra billent.
– Rajta, mondd csak el neki, ha akarod. Szerinted nincs tisztában vele, hogy a
seggén át húznám ki a belét, ha alkalmam nyílna rá? – Faye undorodva megrázta a fejét.
– A férjem egy felügyelő. Okos, fegyelmezett ember. Mindig is úgy gondolta, hogy a
nemesség belterjes barmok gyülekezete. Egyszer megkérdeztem, hogyan képes elviselni
egy báró gúnyosságát vagy egy hercegné ostobaságát elég sokáig ahhoz, hogy a végére
járjon egy fontos ügynek.
Nila csendben tanulmányozta Faye arcát, ahogy a nő tovább beszélt.
– Azt mondta, azért tudta éveken át etetni és megvédeni a családját, mert lenyelte a
büszkeségét, és türelmes maradt, ha ugyanis az ösztöneinek engedve reagálna, azzal
csak börtönbe kerülne, vagy még rosszabb sorsot hívna ki maga ellen. Most semmi mást
nem tehetek a várakozáson kívül. Így hát várakozom. És neked is ezt kellene tenned.
Vedd fel azt az istenverte ruhát.
Nila csalárdság után kutatott Faye arcán. Szemében tűz lobogott. Düh. Az a fajta,
ami egy anya sajátja.
– Hagyj magamra – kérte őt.
Amikor felöltözött, kopogtak az ajtaján. Nem azon, amelyik Jákob szobájára nyílt,
hanem azon, amelyik a folyosóra. Nila lenyelte a gombócot a torkában, ahogy hallotta
kinyílni az ajtót, és örült, hogy már nem meztelen.
– Ez már valami – szólalt meg Lord Vetas. – Forduljon meg.
Nila engedelmeskedett, és kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen.
Vetas tetőtől talpig végigmérte, közben lassan lötyögtette a bort a poharában.
– Megteszi – állapította meg végül.
– Mihez?
Ha Vetas ki is hallotta a hangjából a dühöt, nem foglalkozott vele.
– Már egy ideje próbálok összehozni egy ebédet egy Lady Winceslav nevű nővel, és
most végre sikerrel jártam. Maga az unokahúgomként fog elkísérni erre az ebédre.
Félénk lányként fog viselkedni, és csak annyit mond, hogy „igen, asszonyom” vagy
„nem, asszonyom”. Udvarolni fogok neki, és jobban fogadja majd a közeledésemet, ha
van egy közeli nőrokonom. Legfeljebb pár hétig lesz szükségem magára.
– Ki ez a…
– Az nem tartozik magára. Játssza jól a szerepét, és megtarthatja azt a kis
szabadságát, amelyet engedélyeztem magának. Játssza rosszul a szerepét, és
megbüntetem. Megértette?
– Igen.
– Helyes. Hol van a fiú?
Nila azt kívánta, bárcsak meg tudná téveszteni valamilyen hazugsággal. De hol
máshol lehetne Jákob, ha nem a szobájában.
– Jákob – kiáltott át az ajtón Nila. – Gyere ide, kérlek!
Kinyílt az ajtó, és Jákob lépett a szobába. Mosolyogva tekintett fel Vetasra.
– Helló!
Vetas rávigyorgott. Nilának erről egy csiszolt koponya jutott eszébe, amelyet egyszer
egy patikus boltjában látott.
– Helló, fiam! – üdvözölte Jákobot Vetas. – Hogy tetszenek az új ruháid?
Jákob feltartott kézzel megpördült, hogy jól lássák kék zakóját, a hozzáillő
térdnadrágját és hosszú zokniját.
– Nagyon szépek – mondta Jákob. – Köszönöm.
– Örömömre szolgált, fiam. Hoztam neked valamit. – Vetas kilépett a folyosóra, és
egy dobozzal jött vissza, nem sokkal nagyobbal annál, amelyben Nila csizmája érkezett.
Letette a földre, és kinyitotta a fedelét, felfedve a benne heverő húsz, fából faragott
katonát és lovat.
Jákob izgatottan levegő után kapkodott, majd azonnal elkezdte kipakolni a játékokat,
mindet szétszórva a padlón.
– Vidd a szobádba – szólalt meg Nila.
Jákob fintorogva nézett rá, majd visszapakolta a játékokat a dobozba, és húzni
kezdte azt a gyerekszoba felé.
– Tetszenek? – kérdezte Vetas.
– Hát persze! Köszönöm, Vetas bácsi!
– Szívesen, gyermekem.
Amint Jákob eltűnt az ajtó mögött, Vetas mosolya eltűnt. Belekortyolt a borába.
– Legyen kész fél órán belül – utasította, azzal elhagyta a szobát, és Nila hallotta,
ahogy kintről bezárja az ajtót.
Jákob Vetas bácsinak szólította.
Nila azon tűnődött, hogyan tervezi Faye megölni Vetast, és hogy esetleg
megelőzheti-e benne.
 9. fejezet
Tániel sietve tört előre Adopest utcáin, elvakította a hitetlenkedés. Tamás meghalt?
Képtelenség. A vén rohadék ahhoz túlságosan makacs volt. Késő reggelre járt, és a sűrű
forgalomban úgy kellett átfurakodnia a járókelők között, és elugrálnia a hintók és
szekerek elől. Hallotta, hogy Fell elnézést kér mögötte az emberektől, akiket fellökött.
Tániel megtorpant, hogy megbizonyosodjon róla, Ka-poel továbbra is velük van-e.
Ott jött mellette, olyan hűen, akár a saját árnyéka. Fell előbújt a tömegből. A hírnöknek,
aki felkereste őket a malabarlangban, már nyomát sem látta.
– Pole – szólalt meg Tániel. – Tudod, hogy tényleg meghalt-e? Ka-poel láthatólag
megdöbbent a kérdéstől.
Tániel vállon ragadta, és közelebb húzta magához.
– Mintáztál valaha babát róla? Van vele bármilyen kapcsolatod? Ka-poel arcának
zavarodottsága eltűnt, és megrázta a fejét. Semmi.
– Pokolba – fordult el Tániel.
– Sajnálom az apját – mondta Fell, ahogy odaért hozzá.
– Majd akkor hiszem el, hogy meghalt a vén rohadék, amikor a saját szememmel
látom a holttestét. – Hirtelen szédülés fogta el, ahogy lelki szemei előtt megjelent egy
kép a nyitott koporsójában hidegen és mereven fekvő Tamásról. Elkergette a
gondolatot, de közben rá kellett támaszkodnia Ka-poelra.
A lány felnézett rá azzal az üvegzöld szemével. Érzelmek forgataga tükröződött
benne: düh, zavarodottság, együttérzés, eltökéltség. Aztán a tekintete megkeményedett,
és Tániel elfordította a fejét.
– Egyébként meg hol a pokolban vagyunk? – kérdezte. – Nem ismerős ez a környék.
– Ez azért van, mert csak úgy fejjel előre belerohant a tömegbe – tájékoztatta Fell. –
Erre van a Köztársasági Bíróság – mutatott kelet felé. Eddig északnak tartottak.
Tániel bólintott.
– Vezessen. – Keze még mindig Ka-poel vállán nyugodott. A lány nem söpörte le
róla. – Pole… Én… – Elhallgatott. Az agya ködös volt, de az utcán feléjük tartó férfi
ismerősnek tűnt neki. Tániel megesküdött volna, hogy látta Kin malabarlangja körül.
Egy magas, széles vállú, enyhén sántító ember. Valami nem stimmelt vele.
Ekkor egyenesen belenézett Tániel szemébe – ez volt az egyetlen figyelmeztetés,
amit a lőpormágus kapott.
A férfi két hosszú lépéssel ott termett, vállával eltaszította az útjából Ka-poelt, és
öklével Tániel szegycsontjába vágott. Tániel felemelkedett a levegőbe, egészen a tömeg
feje fölé, majd vállával visszazuhant a kemény utcakövekre. Nehézkesen zihált. Lehet,
hogy eltört pár bordája.
Kisebb tömeg gyűlt köré, hangok kérdezgették, hogy jól van-e. Egy úriember a
sétapálcájával bökte meg Tániel karját. Egy nő felsikoltott.
 Csak egyetlen lény üthette meg ekkora erővel. Egy Felügyelő.
Tániel kikapta a sétapálcát az úriember kezéből, és a tiltakozásával nem törődve
talpra ugrott, épp időben, hogy lássa, amint a Felügyelő felé iramodva a földre taszít
egy fiatal nőt, majd odaér hozzá, és mindkét kezével megragadja a torkát.
Penge vágott át a Felügyelő torkán, és centiméterekre állt meg Tániel szemétől. A
szörnyeteg ledobta őt, és megpördült, tarkójából egy rövid tőr állt ki közvetlenül a
gerincénél. Felmordult, és Fellre támadt, a nő azonban olyan gyorsasággal táncolt el az
útjából, amilyet Tániel ki sem nézett belőle.
A férfi felugrott, és a sétapálcával a Felügyelő fejére sújtott. A keményfa
szilánkokra tört a becsapódás erejétől.
A szörnyetegnek mindez szinte meg se kottyant. Tánielhez fordult, aztán vissza
Fellhez, mintha próbálná eldönteni, hogy kit támadjon meg. Közben elővett egy
zsebkendőt, a másik kezével pedig hátranyúlt, és kihúzta a tőrt a gerincéből. Undorító,
fekete vér lövellt elő a nyakába szúrt lyukból. Tániel hallotta, hogy valaki elhányja
magát az utcán.
A Felügyelő bedugta a zsebkendőt a sebébe, hogy elállítsa a vérzést. Az egész
hátborzongató mozdulatsor alig öt-hat másodpercet vett igénybe. A Felügyelő akkor
Fellhez fordult, és villámgyorsan felé ugrott.
Tániel készen állt. A törött sétapálca hegyes végét tőrként tartva lendült előre, karját
hátrahúzta, hogy beledöfje a fegyvert a Felügyelő hátába.
Valami nekivágódott az oldalának. A fogai összekoccantak, a látása
elhomályosodott.
A következő pillanatban már egy másik Felügyelő torz arcába bámult. A szörnyeteg
a mellkasára térdelt, ujjai Tániel torkára fonódtak. A férfi vonaglott, de nem volt elég
ereje a harchoz. Ahhoz lőpor kellett volna.
Tánielnek sikerült felhúznia a térdét kettejük közé, lelökve ezzel a Felügyelő súlyát a
mellkasáról. Szabadon maradt kezével beledöfte a törött sétapálcát ellensége karjába.
A Felügyelő elnevette magát, és ismét rátérdelt Tániel mellkasára.
A lőpormágus felnyögött, ahogy hirtelen még nagyobb súly nehezedett a
szegycsontjára. Ekkor Ka-poel ugrott rá a Felügyelő hátára, hogy újra és újra beledöfje
hosszú tűjét a szörnyeteg gerincébe. A szörnyeteg úgy rázta meg magát, ahogy egy bika
próbálja ledobni a hátáról kéretlen utasát. Tániel érezte, hogy valami elpattan a
mellkasában.
Amikor nem tudta lerázni Ka-poelt, a Felügyelő kiegyenesedett, és Tániel
felszabadultan kapott a tüdejét megtöltő levegő után. Ki kellett jutnia innen. El kellett
tűnnie. Lőport kellett szereznie.
A hasára fordult, majd rogyadozva térdre kászálódott. A Felügyelő egyetlen
mozdulattal visszarúgta őt a kövekre. Megint feltápászkodott. Mögötte Ka-poel próbált
a Felügyelő hátán maradni, miközben az természetellenesen hosszú karjával igyekezett
lehámozni magáról a lányt.
Az emberek most már a városi rendőrségért kiabáltak. Tömeg gyűlt köréjük, de
mindenki tartotta a tisztes távolságot.
Ka-poel nem nyerhette meg ezt a harcot. De Tániel sem. Kinyúlt az érzékeivel.
Valahol a közelben lennie kellett lőpornak. Valaki bizonyosan tartott magánál.
Odatántorgott egy keménykalapos fiatalemberhez, akinek puska lógott a válláról.
Egy Hrusch volt, ráadásul frissen vásároltnak tűnt – egyetlenegyszer sem lőttek vele.
Tániel megragadta a fiatalember grabancát.
– A lőporszarudat! Ide vele!
A fiatalember próbált elhúzódni tőle, de Tániel benyúlt a zsákjába, és kitapogatta
benne a lőporszaru sima, hengeres formáját. Diadalmasan kirántotta a zsákból, majd
megpördült, és látta, hogy Ka-poel még mindig a Felügyelő hátán csüng, bár már csak
éppen hogy.
– A földre, Pole!
Ka-poel elengedte a szörnyeteget, és oldalra zuhant. Tániel úgy tartotta fel és
hajította el a lőporszarut, akár egy gránátot. Kinyúlt az elméjével, hogy begyújtsa a
lőport, és a Felügyelőre irányítsa a robbanás erejét, hadd tépje darabokra.
Nem történt semmi.
A Felügyelő fél kézzel kapta el a szarut. Tániel szemébe bámult, majd megfordította
a szarut, hogy a kúpos vége lefelé nézzen, és beleharapott. A lőpor egy része kiömlött a
szájából, a maradékot szétmorzsolta a fogai között.
Tániel addig hátrált, amíg bele nem ütközött a fiatalemberbe, akitől a szarut lopta.
– Töltetek – mondta. – Lőportöltetek kellenek! – Hideg izzadság gyöngyözött Tániel
homlokán. Ez a Felügyelő. Ez a valami…
A fiatalember megfordult, és elrohant. Tániel sikolyokat hallott, és még többen
fogták menekülőre. Tovább hátrált, a csizmája nekiütődött valaminek. A fiatalember
eldobta a zsákját és a puskáját.
Tániel gyorsan átkutatta az előbbit, közben le sem vette a szemét a Felügyelőről.
Talált egy maréknyi lőportöltetet. Az egyiknek letörte a végét, és kiszórt belőle a kezére
egy csík feketelőport. A Felügyelő tovább rágcsálta a szaru tartalmát. Az egészet.
Nem volt semmi értelme, de a Felügyelő mintha Tániel valamiféle torz tükörképe
lett volna.
Ez a Felügyelő lőpormágus volt. Tániel felszívta az anyagot.
Pár másodpercig azt hitte, hogy elájul. Látótere szélein a világ elsötétült, majd
hirtelen annyira kiélesedett, hogy belefájdult a szeme. Megmozgatta a kezét, és
végigtapogatta a mellkasát. Nem érzett fájdalmat. Összeszorított fogakkal emelte fel a
puskát.
A Felügyelő figyelmeztetés nélkül rontott rá. Tániel kitért előle, majd mindkét
kezével megragadta a puska csövét, és átlendítve a nyelét a vállán, belevágta azt a
Felügyelő arcába. A hikori nyél széttört, a lény pedig megnyugtató puffanással esett
össze. Aztán a hasára fordult, térdre állt, és nekirontott Tánielnek.
A lőpormágus hátrálva próbált talpon maradni. A földön nem tudott szembeszállni a
Felügyelő erejével – úgy nem, hogy a szörnyeteg lőportranszban úszott közben. Tániel
megvetette a lábát, átfogta a Felügyelő derekát, majd rántott rajta egyet, és elengedte.
A Felügyelő egyensúlyát vesztve bukfencezett el Tánieltől, aztán lassan újra
feltápászkodott.
A lény arcát faszilánkok és pépes hús masszája alkotta, orrából és szájából vér
csordogált, egyik szeme úgy bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni. Rávicsorgott Tánielre.
Hiányzott a fogai fele.
– Mi a pokol vagy? – kérdezte Tániel.
A Felügyelő megbillentette a fejét. Felemelte a jobb válla fölött laza lófarokba
kötött, barna haját, hogy megmutassa alatta a testéből enyhén kidudorodó, vörös
billogot. Egy puska ujjnyi hosszú képét égették bele a bőrébe.
Ugyanaz a billog volt, amelyet a kez Kiváltságosok a lőpormágusoknak adtak a
kivégzésük előtt.
A Felügyelő hagyta, hogy a haja visszahulljon a helyére. Egy pillanatig még Tánielt
méregette, aztán oldalra pillantott, Ka-poelra, aki tűjével a kezében guggolt, és a
Felügyelőre vicsorgott.
– Pole, vissza…
A Felügyelő a lányra vetette magát. Elképesztő sebességgel mozgott, a köztük lévő
távolságot egy szempillantás alatt tette meg.
De Tániel a lőportransznak köszönhetően még gyorsabban reagált. Kilőtt a
Felügyelő felé, ám az utolsó pillanatban megfordult. Tániel ökle elzúgott célpontja arca
előtt, és ismét a torkán érezte a lény kezét.
Tudta, hogy a Felügyelő ezúttal nem próbálja majd megfojtani, egyszerűen csak
elroppantja a nyakát, ahogy egy gyerek tör el egy szál gyufát.
Kezével belecsapott a szörnyeteg mellébe. Ellensége alig nyögött fel. Tániel újra és
újra, villámsebességgel döfködött, és érezte, hogy a Felügyelő szorítása végre lazul.
Ka-poel rávetette magát a lényre, de az visszakézből a kövekre ütötte.
Szeme sarkában Tániel valami vöröset látott. Elméjében Ka-poel jelent meg, ahogy
kicsavart nyakkal fekszik az utcán, és élettelen tekintettel mered az égre.
A Felügyelő hirtelen elernyedt. Tániel ökölbe szorította a kezét, hátrahúzta…
Aztán elborzadva megállt. Kezét a lény fekete vére borította. Ujjai között egyik
vaskos bordáját tartotta, még mindig csüngtek róla a húscafatok. Lenézett. A Felügyelő a
földről bámult vissza rá. Kabátja teljesen átázott a vértől.
Tániel elméjében ismét felderengett az élettelen Ka-poel képe, és beledöfte a
Felügyelő szemébe a saját bordáját.
Utána hosszú másodpercekig csak állt és zihált. Annyi feszültség gyülemlett fel
benne, hogy amikor valaki hozzáért, majdnem felsikoltott. Ka-poel volt az. Élt. Egyik
kis kezét az övére tette, nem érdekelte, hogy véres.
– Sosem láttam ilyesmit egy lőpormágustól – szólalt meg Fell, ahogy kifulladtan
odajött hozzájuk az üres utcán. A titkár ruhájának elejét a Felügyelő fekete vére
borította, és egy kicsit a sajátja is. Arcának egyik oldala vörös és dagadt volt, de
mintha észre sem vette volna.
– Hol van a másik Felügyelő? – kérdezte Tániel.
– Elszaladt – válaszolta Fel.
– Maga nem csak egy titkár – állapította meg Tániel, ahogy eszébe jutott, milyen
rettenthetetlenül döfte át Fell a Felügyelő torkát azzal a tőrrel. – A Felügyelők pedig
nem szaladnak el.
– Ez elszaladt, amikor látta, hogy mit tett a barátjával. Addig is én lefoglaltam. –
Beleszippantott a levegőbe. – Maga nem egy közönséges lőpormágus.
Tániel a kezére nézett. Átszakította a Felügyelő bőrét, és kitépte az egyik bordáját.
Ilyesmire senki sem képes. Még ő sem, még a legmélyebb lőportranszban sem.
Ugyanakkor egy istengyilkos talán nagyon is képes rá. Valami történt vele odafönt, a
Délormon.
– Talán tényleg nem – válaszolta, és végignézett a pusztításon. A legközelebbi
emberek száz lépésre álltak, onnan figyeltek és mutogattak. Felhangzottak a közeledő
adrói rendőrök sípjai.
– Ez csapda volt – állapította meg. – A Kez csapdája. Hogy kerültek ezek a
városba? Azt hittem, Tamás leszámolt Charlemunddal és kez bűntársával.
– Le is – mondta Fell. Zavartnak tűnt.
Tániel megérintett egy lőportöltetet, és lehunyta a szemét. Ismét lőportranszban
úszott. Fantasztikus érzés. Az érzékei életre keltek, érezte az utca minden szagát,
hallotta minden hangját.
A szíve még mindig kalapácsként vert a küzdelemtől.
– Távozom a városból – jelentette ki, és kézen fogta Ka-poelt.
– Ricard… – kezdte Fell.
– Elmehet a pokolba – fejezte be Tániel. – Délre megyek. Ha Tamás tényleg halott,
és a Kez lőpormágusokból csinál Felügyelőket, akkor a hadseregnek szüksége van rám.
Tamás Olem mellett lovagolt a hetedik dandár elején. A hadoszlop hosszan elnyúlva
süllyedt és emelkedett mögöttük az Adró-hegység dombjait átszelő Nagy Északi Úton.
Az emberek máris koszosak és fáradtak voltak, pedig a visszaútjuk Adróba épphogy
csak elkezdődött.
Északnyugat felé meneteltek, és többé már nem védte őket Mihali mágikus ködje,
amelynek leple alatt négy nappal korábban elmenekülhettek a kez sereg elől. Keletre az
Adrói Hegylánc tört az ég felé sziklás, hófödte csúcsaival, míg idelent a tikkasztó nyári
hőség kínozta Tamás katonáit. Délre és nyugatra a Borostyánföld – a Kilencek
kincsesbányája és a Kez hatalmas vagyonának forrása – terült el, ameddig csak a szem
ellátott.
Tamás jobb szeretett volna az emberei mellett masírozni, de a lába még mindig fájt,
és képesnek kellett lennie a gyors mozgásra a hadoszlop eleje és vége között.
Parancsainak megfelelően sok tiszt átadta a lovát a járőröknek, akik csatlakoztak a
kétszáz fős lovassághoz a felderítésben.
– Fogyóban van az élelem – jelentette a Tamás mellett ügető Olem. Nem először
hozta fel a fejadagokat, és nem is utoljára.
– Tudom – nyugtázta Tamás. Az embereinél alapfelszerelés volt, az pedig egyheti
fejadagot jelentett. Nem számíthattak sem tábori segítőkre, sem utánpótlási vonalakra.
Négy napja meneteltek megfeszített tempóban, és Tamás biztos volt benne, hogy a
parancsai ellenére már többen is elfogyasztották az adagjukat. – Adja ki a parancsot fél
fejadagra.
– Azon már túl vagyunk, uram.
– Akkor annak a felére.
Nyugat felé nézett. Dühítő helyzetbe kerültek. Megművelt földek hektárjainak milliói
terültek el a szemük előtt, látszólag kőhajításnyira, valójában azonban nem is lehettek
volna távolabb. A legközelebbi tizenhárom kilométerre lehetett, és semmilyen út nem
vezetett hozzá. Kizárt, hogy letérjenek a dombról a síkságra, kifosszák a helyet tízezer
katonával, és visszajussanak az útra anélkül, hogy két teljes napot elveszítenének.
A kez seregekkel szembeni előnyük elvesztését Tamás még ételért sem
kockáztathatta meg.
– Alakítson beszerzőcsapatokat – utasította Olemet. – Húszfősöket. Mondja meg
nekik, hogy ne távolodjanak el másfél kilométernél többel az Északi Útról.
– Le kell majd lassulnunk – jegyezte meg Olem. Kiköpte a cigarettacsikket, majd
kivett egy másik szálat, hogy aztán pár másodpercig csak nézegesse, és végül
visszacsúsztassa a zsebébe. Valamit mormogott az orra alatt.
– Hogyan? – kérdezte Tamás.
– Mondom, előbb vagy utóbb kifogyok a cigarettából. Tamás emiatt a legkevésbé
sem tudott aggódni.
– Az emberek kimerültek – fordult meg a nyergében, hogy végignézzen a
hadoszlopon. – Nem menetelhetünk még egy napot megfeszített tempóban. Csak Mihali
főzetének maradéka miatt tudták eddig ilyen sokáig tartani az iramot.
Olem tisztelgett, és megindult hátrafelé.
Tamás végignézett a hetedik dandár katonáinak arcán, és azt kívánta, bárcsak velük
tartott volna az isten erre az ő elátkozott oldalba támadási manőverükre. Az emberei
többnyire állták a tekintetét. Kemény fából faragták őket. Tamás legjobbjai voltak. Négy
napon át napi negyven kilométert tettek meg. A kez gyalogság átlaga a napi húszat sem
érte el.
 Valaki lóháton közelített felé a hadoszlop mellett. Még egy harci mén hátán ülve is
látszott rajta, hogy hatalmas termetű.
Gavril.
Amikor odaért mellé, Tamás a sapkája megemelésével üdvözölte sógorát.
Gavril az ingujjával letörölte az izzadságot az arcáról, és ivott néhány kortyot a
kulacsából. A fennsíkokon uralkodó hőség miatt megszabadult koszos hegyőrségi
szőrmekabátjától, és csak fakó őrparancsnoki mellényét meg egy régi lovassági
egyenruha kék nadrágját viselte.
Elmorgott egy hellót, de nem tisztelgett. Máskülönben Tamás meg is lepődött volna.
– Mi hírek? – kérdezte a tábornagy.
– Kiszúrtuk a Kezt. – Gavril az uramozást sem erőltette.
Tamás szíve a torkába ugrott. Tudta, hogy a Kez utánuk ered majd, ostobaság lett
volna nem számítani rá. De négy napig a nyomukat sem látták.
– És? – Tamás is meghúzta a maga kulacsát.
– Legalább két brigád lovasság.
Tamás magára köpte a vizet.
– Azt mondtad, két brigád?
– Két brigád.
Tamás nehézkesen felsóhajtott.
– Milyen messze vannak?
– Úgy kilencven kilométerre.
– Elég közel jutottál egy pontos számoláshoz?
– Nem.
– Milyen tempóban jönnek?
– Nehéz megállapítani. Ha megerőltetik magukat, a kez lovasok sík terepen
megtesznek vagy hatvanöt kilométert naponta. Egy ekkora sereg, egy ilyen dombos
vidéken talán napi negyven vagy ötven kilométerre képes.
Ami azt jelentette, hogy ha Tamás pihenőt és gyűjtögetést engedélyez a katonáinak, a
Kez hét napon belül utoléri őket. Szerencsés esetben.
– Hat nap múlva – folytatta Gavril – elérjük a Hune Dore Erdő szélét. A terep
onnantól túlságosan meredek lesz a lovasságnak, hogy körülvegyen minket. A sarkunkra
hághatnak, de ez minden. Legalábbis amíg el nem érjük Kresimir Ujjait.
Tamás lehunyt szemmel képzelte maga elé Kez északi részének földrajzát. Ez volt
régen Gavril kedvenc terepe, amikor még Pensbrooki Jakola néven, egész Kez
leghíresebb szoknyavadászaként ismerték.
– Kresimir Ujjai – ismételte Tamás. Ismerte a helyet, de mintha nem csak egy
térképen lévő pontként emlékezett volna rá…
– Camenir – mondta Gavril halkan.
A hőség ellenére végigfutott a hideg Tamás hátán. Bevillant neki egy kép, ahogy ott
áll a hideg éjszakában, a tomboló folyónál a puszta kezével ásott, sekély sírhant mellett.
Így végződött egy merész – de kudarcra ítélt – terv, és Tamás hosszú karrierjének
legelképesztőbb menekülése.
Gavril megigazította izzadságtól átázott mellényét.
– Pont mellette fogunk elhaladni. Megállok majd, hogy lerójam a tiszteletem.
– Nem hiszem, hogy képes lennék megtalálni. – De Tamás tudta, hogy ez hazugság
volt. A sírhely holléte beleégett az agyába.
– Én megtalálom – biztosította Gavril.
– Ha jól emlékszem, igen messze esik az úttól.
– Te is velem jössz.
Tamás hátranézett a katonáira. Rendíthetetlen masírozásuk porát enyhe szellő vitte
az ég felé.
– Az embereim menetelnek, Jakola. Nem állok meg semmiért.
Gavril a levegőbe szippantott.
– Most már Gavrilnak hívnak, és de, meg fogsz állni. – Mondta tovább a magáét,
esélyt sem adva Tamásnak a tiltakozásra. – Az Ujjaknál meglóghatsz a Kez elől. Csak
előttük kell elérnünk az első hidat.
Kresimir Ujjai mély, hóval táplált, az Adró-hegységből lezúduló folyók voltak,
amelyeken még lóháton is képtelenség lett volna átgázolni. A Nagy Északi Út csaknem
száz éve épített hidakkal szelte át a vizet.
– Ha el tudjuk érni előttük a hidat – így Tamás, hálásan, hogy témát válthattak. – És
még ha sikerül is, a lovasság kerülhet nyugat felé, és ott várhat minket a síkságokon.
– Majd kitalálsz valamit.
Tamás állkapcsa megfeszült. Tizenegy ezres gyalogsággal és kétszáz fős lovassággal
menetelt, és mindössze négy nap előnnyel bírt egy akár hasonló méretű kez lovassággal
szemben. Egy nyílt csatában a dragonyosok és a vértesek jelentős előnnyel indulnak a
gyalogosokkal szemben.
– Ételre van szükségünk – mondta Tamás.
Gavril nyugatra, a Borostyánföld őket kínzó búzamezői felé pillantott.
– Ha túlságosan lelassítunk a beszerzés miatt, a lovasság még a Hune Dore Erdő
előtt utolér minket. Viszont miután elértük az erdőt, nem sok farmot fogunk találni. A
gyűjtögetők lőhetnek szarvasokat és nyulakat, de nem eleget, hogy mindenkinek jusson.
– És mi van magával a várossal?
Tamás emlékezett, hogy a Hune Dora Erdőtől délre van egy kis telep. Hogy az kapta
a nevét az erdőről, vagy fordítva, Tamásnak fogalma sem volt.
– Meglehetős nagyvonalúság városnak hívni. Persze, vannak falai, de alig pár
százan lakják. Talán tudnánk egy-két napra elegendő ételt venni vagy lopni. – Gavril
egy pillanatra elhallgatott. – Remélem, nem tervezed letarolni az egész vidéket. Az
itteni embereknek így is elég nehéz életük van. Ipille sokkal rosszabbul bánik a
jobbágyaival, mint Manhouch valaha tette.
– Egy hadsereg csak tele hassal tud menetelni, Jak… Gavril.
Tamás ugyan a hegyek irányába meredt, de alig látta a fehér csúcsokat. Tökéletesen
ki kell egyensúlyoznia a serege igényeit. Ételre és biztonságra volt szükségük. Ha
ennivaló nélkül érik el a Hune Dore Erdőt, az emberei éhezni és dezertálni kezdenek.
Ha túl sok időt töltenek a gyűjtögetéssel, a lovasság még az erdő előtt beéri őket, és
lerohanja az egész hadoszlopot. Olem, aki közben elvégezte a feladatát, visszatért, és
melléjük ügetett.
– Olem – szólította meg Tamás. – Jelezzen az oszlopnak, hogy álljon meg. –
Végighordozta tekintetét a környéken. Az út bal oldalán egy túlburjánzó mező lejtett egy
nyolcszáz méterre lévő szurdok felé. – Ez itt jó lesz.
– Mire, uram?
Tamás megacélozta magát.
– Ideje, hogy beszéljek az emberekhez. Sorakoztassa fel őket.
Közel egy órába telt, hogy az oszlop vége is odaérjen. Értékes időt veszítettek ezzel,
de Tamás mindeddig a tisztekre bízta, hogy gondoskodjanak az emberekről, és ellássák
őket a szükséges információkkal. Ha meg akarta tartani fölöttük a parancsnokságát – ha
a következő hetekre meg akarta őrizni fegyelmüket és lojalitásukat –, személyesen neki
kellett beszélnie velük.
Kiállt az út szélére, és letekintett a lejtőre. A letaposott mező zöldjét felváltotta az
adrói kék, ahogy a katonák felsorakoztak, és úgy álltak ott, akár az égnek meredő
fűszálak.
Tamás tudta, hogy sokan közülük sosem jutnak haza.
– ’Gyázz! – ordította Olem.
Lábak mozgása és hátak kiegyenesedése hallatszott, ahogy tizenegyezer katona
vigyázzba állt.
A világ elcsendesedett. Feltámadt a hegyek felől fúvó szél, és gyengéden cirógatta
Tamás hátát. A katonák fegyelmét dicsérte, hogy egyikük sem nyúlt fel megigazítani a
sapkáját.
– A hetedik és kilencedik dandár katonái – kiáltott fel olyan hangosan, hogy
mindenki hallja. – Tudjátok, mi történt. Tudjátok, hogy Budwiel elesett, a Kez pedig
behatolt Adróba, ahol már csak az ország hadserege állhatja útját.
– Gyászolom Budwielt, és tudom, hogy ti is velem gyászoltok. Sokan nem értitek,
miért nem maradtunk és harcoltunk. – Tamás szünetet tartott. – Az ellenség túlerőbe
került, és keresztülhúzta a számításainkat. Budwiel falainak eleste azt jelentette, hogy
eredeti stratégiánk használhatatlanná vált, és már nem nyerhettük meg a csatát. És ahogy
azt mind jól tudjátok, nem vívok olyan csatákat, amelyeket nem nyerhetek meg.
Egyetértő morajlás zúgott végig a sorok között. A Budwiel elhagyása miatt érzett
harag az azóta eltelt hat napban eltompult. Az emberek megértették a helyzetet.
Szükségtelen volt tovább időzni a témánál.
– Budwiel talán elesett, de Adró nem. Megígérem nektek, megesküszöm nektek,
hogy megbosszuljuk a várost. Visszatérünk Adróba, csatlakozunk a testvéreinkhez, és
megvédjük a hazánkat!
Ujjongás hangzott fel a katonák soraiból. Őszintén szólva csak félszívvel, de ez is
valami. Tamás csitítóan felemelte a kezét.
– Addig is – folytatta, amikor elült a zaj –, még veszélyes út áll előttünk. Nem fogok
hazudni nektek. Kevés az élelmünk, és nincsenek sem készleteink, sem utánpótlásunk,
továbbá nem számíthatunk erősítésre sem. A lőszerünk lassan elfogy majd, az
éjszakáink hidegek lesznek. Teljesen egyedül vagyunk egy idegen földön, és az ellenség
máris ránk uszította a kutyáit. Nyomunkban a kez lovasság, barátaim. Vértesek és
dragonyosok jönnek, és legalább annyian vannak, mint mi, ha nem többen. Bármibe
lefogadom, hogy a király kedvenc fia, Beon je Ipille vezeti őket. És Beon bátor ember,
nem lesz könnyű legyőzni.
Tamás látta a félelmet a katonái szemében. Egy rövid ideg csak nézte, ahogy lassan
nő a pánik. Aztán egyenesen az embereire mutatott.
– Ti vagytok a hetedik és a kilencedik dandár. Ti vagytok Adró legjobbjai, ami azt
jelenti, hogy ti vagytok a legnagyszerűbb gyalogság, amit valaha látott a világ. Öröm és
megtiszteltetés irányítani benneteket a csatatéren, és meghalni veletek, ha arra kerül a
sor. De azt mondom, hogy nem fogunk itt meghalni! Itt aztán nem, ezen a kez földön.
– Jöjjön hát az ellenség! – üvöltötte Tamás. – Küldjék ránk a legjobb tábornokaikat!
Állítsanak ellenünk többszörös túlerőt! Szabadítsák ránk minden dühüket, mert ezek a
sarkunkban loholó kutyák hamarosan rájönnek, hogy oroszlánok vagyunk!
Tamás a beszéde végére ért, torka sajgott a kiabálástól, ökölbe szorított kezét a feje
fölött tartotta.
Az emberei csak nézték őt. Senki meg sem szólalt. Tamás szíve a torkában dobogott,
de aztán valaki a sorok végéből felkiáltott:
– Hurrá!
Egy másik hang is csatlakozott hozzá. Aztán még egy. Üdvrivalgás lett belőle, majd
kántálás, és végül tizenegyezer ember emelte a feje fölé a puskáját, hogy üvöltve tegyen
tanúbizonyságot rendíthetetlenségéről, miközben csatok és kardok zörögtek olyan
hangerővel, amely az ágyútüzet is elnyomta volna.
Ezek voltak az ő emberei. Az ő katonái. A fiai és a lányai. A pokollal is
szembenéznének érte. Elhátrált az úttól, hogy ne lássák a könnyeit.
– Jó beszéd, uram – biccentett Olem, kezével óvva a széltől a gyufát, ahogy
meggyújtotta vele a cigarettáját.
Tamás megköszörülte a torkát.
– Tüntesse el azt a vigyort a képéről, katona.
– Máris, uram.
 – Amint vége a hangoskodásnak, indítsa el a hadoszlop elejét. Napnyugtáig
haladnunk kell.
Amikor Olem elment teljesíteni a parancsát, Tamás adott magának pár másodpercet,
hogy kitisztuljon a feje. Délkelet felé fordult. Csak a képzelete játszott vele, vagy
tényleg mozgást látott azokon a távoli dombokon? Nem. A Kez még nem jutott ennyire
közel. Még nem.
 10. fejezet
Adamat sötétségben, egy székhez kötözve töltötte az éjszakát. Valamikor elérkezett
az a pillanat, amikor már nem bírta tovább visszatartani a vizeletét, és a nadrágjába
piszkított. A levegőben húgy–, penész– és földszag keveredett. Egy nagy forgalmú üzlet
pincéjében volt, hallotta felülről a padlódeszkák nyögését és nyikorgását a lépések
súlya alatt.
Amikor először felébredt ebben a teljes feketeségben, hangosan kiabálni kezdett.
Valaki bejött, és rászólt, hogy fogja be. Felismerte a tolvaj vékony hangját, és tetves
kutyának nevezte.
A férfi nevetve távozott.
Már órákkal ezelőtt megvirradt a reggel. Adamat ezt a feje fölötti padló résein
átszűrődő fényből tudta. Hallotta a gyomra korgását. Torka kiszáradt, nyelve felduzzadt.
A nyaka, a lába és a háta mind fájtak, miután immár legalább tizennégy órát töltött egy
székhez kötözve.
A bálnakenőcs, amellyel kisimította a ráncait, és elrejtette a korát, kezdte égetni a
bőrét. Elvileg legkésőbb tizenkét óra után le kellett volna mosni.
Kezdett elkábulni, úgyhogy megrázta magát, hogy ébren maradjon. Halálosan
veszélyes lett volna elaludni ebben a helyzetben. Magánál kellett lennie. Ébernek kellett
maradnia. Megsérült a feje. Több fényre lenne szüksége, hogy megállapíthassa,
megfelelően fókuszál-e a szeme.
Nehéz volt megállapítani, hogy hol lehet. A fenti hangok túl tompán jutottak le, és
semmilyen különösebb szagot nem érzett – eltekintve persze a saját húgyától és a pince
hideg nyirkosságától.
Adamat ajtó nyílását hallotta, szeme sarkában fény felvillanására lett figyelmes.
Arra fordította a fejét – ez fájdalmas mozdulatnak bizonyult –, és egy lámpást látott
leingázni egy lépcsőn. Két hangot hallott, a tolvajé nem volt közöttük.
– Nem nagyon beszélt azonkívül, hogy Toakot tetves kutyának nevezte
– mondta egy férfi magas orrhangon. – A tárcájában csak egy ötvenkranás
bankjegyet és egy álbajuszt találtunk. Se csekkfüzet, se személyi iratok. Lehet, hogy
hekus.
A válasz túl halkan érkezett, Adamat nem tudta kivenni.
– Na, igen – szólalt meg ismét az első hang. – A hekusok általában még akkor is
magukon viselik a város jelét, ha letartóztatásra készülnek. Lehet, hogy ez egy olyan
beépített ember. A tábornagy azokkal hajtja fel a kez kémeket.
Újabb halk válasz.
Az első hang immár kissé rémülten folytatta.
– Nem tudtuk. Toak azt mondta, kapjuk el, hát elkaptuk. A házig követte a hölgyet.
A beszélő odaért Adamathoz, és az arcához tartotta a lámpást. A felügyelő kénytelen
volt elfordulni a vibráló gyertyalángtól. Belepislogott a fénybe, és próbálta kivenni a
halk szavú ember arcát. Lehet, hogy Vetas az. Ez esetben természetesen rögtön fel fogja
ismerni Adamatot, és onnantól kezdve halál vár rá, vagy valami annál is rosszabb.
– Tinny vagyok – mondta az első hang. – Nézzél fel a kormányzóra. – Tinny
megragadta Adamat állát, és a fény felé fordította, mire a felügyelő felköpte a szemébe
a torkában összegyűlt slejmet. Jutalmát egy székét felborító, jókora pofon képében kapta
meg.
A hátán feküdt, keze csúnyán maga alá szorult, szeme előtt csillagok táncoltak. Nem
tudta visszatartani fájdalmas nyögését. Lehetséges, hogy eltört a csuklója.
– Állítsd fel – szólt a halk hang.
Tinny felakasztotta a lámpást a plafonra, és felállította Adamat székét. A felügyelő
egy pillanatig fontolgatta, hogy megfejeli a férfit, de aztán úgy döntött, elég kár érte már
a koponyáját mostanában.
– Mit akartok tőlem? – Adamat fenyegető morgásnak szánta a szavakat, de csak
rekedt károgásként törtek fel száraz torkából.
– Az attól függ – válaszolta a halk hang. – Miért követted azt a vörös ruhás nőt?
Miért…? Szóval mégsem Vetas állt előtte. Vagy csak még nem ismerte fel őt.
– Senkit sem követtem. – Próbálta megtartani északnyugati akcentusát. – Csak
sétáltam és vásároltam.
– Személyi iratok nélkül? Álszakállal? Világíts az arcába.
Tinny ismét megragadta Adamat állát, és mellétette a lámpást. A halk hang
felkuncogott.
– Ó, te istenverte barom.
– Miért? Mert sétáltam egyet? – kérdezte Adamat.
– Nem magához beszéltem.
A lámpás eltávolodott Adamattól, aki most tisztán látta Tinnyt a fényben. Szeme
elkerekedett, arca elsápadt.
– Csak jót akartam, kormányzó, esküszöm.
– Távozz – mormolta a másik. – Várj. Szólj az urunknak, hogy nálunk van Adamat
felügyelő.
Tinny visszaakasztotta a lámpást a plafonra, és elhagyta a szobát. Adamat gerincén
hideg félelem kúszott fel. A kis fényben hunyorogva próbálta kivenni a halk hang
forrását.
– Adamat – szólt bele az a hang hirtelen a fülébe.
Összerezzent. Nem hallotta megmozdulni a férfit, és senki más nem volt rajtuk kívül
a nyirkos pincében.
– Hogy kicsoda? – kérdezte Adamat. Játszd a hülyét. Ne hagyd, hogy megtörjenek.
Halk, csalódott sóhaj. Penge hidege Adamat csupasz torkán. A kelleténél
élénkebben jutott eszébe az a borotva, amely alig két hónapja suhant el a nyaka előtt.
Ösztönösen, ijedten fújtatva hőkölt hátra. A kés nem követte a mozgását. Csuklóján
hirtelen megrándultak a kötelek, majd a keze szabaddá vált.
Megdörzsölte a kezét, és maga elé meredt a sötétségbe. Még nem merte feltételezni,
hogy szabadon engedték. Bármikor a bordái közé szúrhatnak, vagy elmetszhetik a
nyakát. A mögötte álló férfi kétségkívül jól fel volt készülve a hirtelen mozdulatokra, és
még ha le is gyűrné az illetőt, továbbra is valaki főhadiszállásának a pincéjében lenne.
Adamat még mindig nem tudta, hogy hol lehet. A halk szavak olyasvalakihez
tartoztak, aki még ilyen rossz látási körülmények közt is felismerte őt. Emberek
százainak nevét pörgette végig a fejében, hiábavalóan próbálva arcot társítani a
hanghoz.
Inkább érezte, mint hallotta, hogy a férfi megkerüli, és ismét elé áll. Ki tudott venni
egy sziluettet és egy ujjatlan inget. Kopasz fej ragyogott fel a gyertyafényben.
Bizonyosan nem Lord Vetas.
Adamat próbálta kipislogni a szeméből a homályt, és vett egy nagy levegőt.
Édesharang enyhe illatát érezte, akárcsak azon az éjszakán, amikor a Fekete Utcai
Borbélyok rátámadtak a saját házában.
– Eunuch. – A szó fojtott megkönnyebbüléssel szaladt ki a száján. A köteleknek
feszülő lábai elernyedtek, vállai pedig ellazultak, csak hogy a következő pillanatban
ismét megfeszüljenek, amikor rájött, hogy a Tulajdonos eunuchja akár Lord Vetasszal is
dolgozhat.
Az eunuch Adamathoz fordult.
– Tessék – mondta. – Vége a színjátéknak. És most mondja, miért követte a vörös
ruhás nőt?
Adamat elfintorodott. Saját húgyának bűze valahogy sokkal elviselhetetlenebb volt
most, hogy a keze szabaddá vált.
– Dolgoztam – válaszolta.
– Min?
– Kizárólag Tamás tábornagynak jelentek. Ahogy azt maga is tudja. Az eunuch az
állát dörzsölte, és összeszűkült, érzelemmentes szemmel fürkészte Adamatot.
– Ugyanazon az oldalon állunk, vagy nem? – kérdezte a felügyelő. Egy kicsit több
kétségbeesést hallott a hangjában, mint szerette volna.
– Pár percen belül az uram eldönti, hogy mi legyen magával. Ha úgy dönt, hogy
életben hagyja, javaslom, tartsa magában ezt a kis találkozót.
– Ha?
Az eunuch vállat vont.
– Szeretném tudni, nem dolgozunk-e ellentétes célokért. Pletykák keringenek
magáról, Adamat. Az, hogy itt találtuk, két dolgot jelenthet.
Adamat várta, hogy az eunuch kifejtse, mi ez a két dolog. Nem tette.
– Hogy vagy magukkal vagyok vagy maguk ellen? – tippelte Adamat.
 – Ezek a dolgok ritkán egyszerűsíthetők le arra, hogy „velem vagy ellenem”.
– Egy megérzésemnek jártam utána. Próbáltam megtalálni valakit.
– Lord Vetast?
Adamat hosszú másodpercekig tanulmányozta az eunuchot, de az meg sem rezdült.
Semmit sem lehetett leolvasni róla. Olyan kifürkészhetetlen volt, akár a polírozott
márvány. Lehetséges, hogy a Tulajdonos Vetasszal dolgozik, és emberekkel látja el őt,
ahogy Adamat tartott tőle?
– Igen.
– Miért?
Adamat a kezére nézett. A tompa fényben is látta a sötét csíkokat, ahol nemrég
rászorult a kötél. Az ujjai használhatónak bizonyultak, és ezért hálásnak kellett lennie.
Tudta, hogy az igazi fájdalom majd akkor jön, amikor járni próbál. Visszapillantott az
eunuchra.
Az továbbra is kifürkészhetetlen maradt. Ebben a helyzetben az igazság
Adamat életébe kerülhetett. Száz hazugságot is kitalálhatott volna helyette, és jó
hazugnak tartotta magát. Csakhogy egy hazugságba ugyanúgy belehalhat, ha rossz
történetet választ, még ha jól adja is elő, vagy ha az eunuch megsejti, hogy félre akarja
vezetni.
Ezért inkább maradt az igazságnál.
– Elrabolta a családomat. Megzsarolt, és a feleségem meg a legidősebb fiam még
mindig nála van. Vissza akarom szerezni őket, és gondoskodni akarok róla, hogy Vetas
lassú halált haljon.
– Nagyon erőszakos gondolatok ezek egy családos embertől – jegyezte meg az
eunuch.
Adamat előrehajolt.
– Család. Jegyezze meg ezt a szót. Nincs semmi, ami kétségbeesettebbé és
erőszakosabbá tenne egy embert, mint az, ha a családját veszélyeztetik.
– Érdekes. – Az eunuchot nem hatották meg a szavai.
Kinyílt egy ajtó, fény árasztotta el a pince másik végét, és lépések dobogtak a
lépcsőn.
– Az urunk üzeni, hogy hozd fel, kormányzó – szólt oda Tinny. Az eunuch a homlokát
ráncolta.
– Most?
– Igen. Látni akarja.
Adamat megigazította összekoszolt kabátja elejét. Nem hitte volna, hogy egy
pincében székhez szögezve, ki tudja, ki kénye-kedvének kiszolgáltatva lehet még ennél
is idegesebb, de tévedett.
– Találkozni fogok a Tulajdonossal?
– Úgy tűnik. – Az eunuch felsegítette székéből Adamatot. – Ne aggódjon. Az egész
Kilencekben mindössze három ember ismeri az arcát. Nem maga lesz a negyedik.
Adamatot ez nem nyugtatta meg. Lenézett a lábához hidegen, nedvesen tapadó, foltos
nadrágjára.
– Hogyan…
– Á. – Az eunuch odaintette Tinnyt. – Adamat immár a vendégünk. A lányok
mosdassák le, és kísérjék az urunk elé húsz percen belül.
Tinny idegesen fészkelődött.
– Az úr szörnyen türelmetlennek tűnt.
– Láttad már az új szőnyegét?
Tinny bizonytalanul biccentett.
– Szeretnéd, ha úgy bűzlene, mint ez a pince?
– Nem, kormányzó.
– Mosdasd le, és aztán vidd az úr elé.
Adamat első dolga az volt, hogy felmérje a környezetét, de hiába tanulmányozta a
dekorációt és az építészeti megoldásokat, nem jutott semmire. Fényezett deszkapadló
nyikorgott a lába alatt. A falak vakolt fából, a gyertyatartók rézből készültek.
Előkelőség, ugyanakkor higgadt praktikum uralta a házat.
Adamatot egy meleg vízzel felszerelt fürdőszobába vezették. Ruháitól minden
teketória nélkül, olyan gyorsan szabadította meg egy szolgálólány, hogy még a dolog
illetlensége miatt sem maradt ideje tiltakozni. Amikor az eunuch parancsba adta, hogy
mosdassák le a lányok, Adamat kurvákra számított, ehhez képest tapasztalt mosónők
gondoskodtak róla.
Sietve lecsutakolták a haját és a hátát, hideg vizet locsoltak rá, hogy leöblítsék a
szappant, majd kapott tőlük egy új nadrágot. Amikor kijött a fürdőszobából, ugyanazok a
nők fésülték meg a haját és igazították meg a gallérját, akik lemosdatták.
Tinny az ajtó mellett várt rá. A mostani, jobb fényviszonyokban Adamat már látta,
hogy egy középmagasságú, beteges külsejű férfi kétsoros kabátban egy ahhoz passzoló
frakkal és merevített nyaksállal. A kabát a krémszínű nadrággal és a térdig érő
csizmával együtt hihetetlenül közönséges látványt nyújtott, és Adamat kételkedett benne,
hogy ki tudná választani Tinnyt néhány utcán felsorakozott férfi közül. Kivéve persze,
hogy megjegyezte az arcát.
Elvégre ez volt a Fortélya. Sosem felejtett el egyetlen arcot sem, ahogy nem fogja
elfelejteni a Tulajdonosét sem. Csak egyetlen gyors pillantást kell vetnie rá.
Tinny visszaadta Adamatnak a tárcáját.
Adamat kinyitotta. Benne találta az ötvenkranás bankjegyét és az álbajuszát is.
Elvette az egyik nőtől a felkínált kabátot, és beledugta a tárcát. Közben le sem vette
a szemét Tinnyről. A férfi enyhe fintorral állta a tekintetét, és tetőtől talpig végigmérte
őt.
– Megteszi – állapította meg. – Legalább már nincsen húgyszagod. – Rávigyorgott
Adamatra. – Ott egy kicsit vörös az arcod.
Ahol Tinny korábban megütötte. Elbűvölő.
– Látom, te már letörölted a köpetet a magadéról.
Tinny vigyora lelohadt, és megragadta Adamat grabancát.
– Az uramnak csak egy szavába kerül, és szétvagdallak – közölte vele halkan. –
Három napig is eltart majd, mire végzek veled. Tudom én, ki vagy. Egy hekus. Nem
bírom a fajtádat.
Ebből a közelségből Adamat érezte a bort Tinny leheletén, noha ez a szag korábban
nem volt jelen. Annyira félne az eunuchtól, hogy innia kellett valamit? Érdekes. Még
érdekesebbnek ítélte, ahogy Tinny áll; enyhén balra dől, vagy azért, mert a bal lába
rövidebb, mint a jobb, vagy azért, mert a jobbja megsérült.
Adamat kirántotta a kabátját a szorításából.
– Csak utánad – mondta Tinny.
– Ragaszkodom hozzá – intett előre a kezével Adamat.
Tinny gúnyosan meghajolt előtte, és kilépett a folyosóra. Adamat a járását
tanulmányozta. Határozottan sántított a bal lábára.
Figyelmeztetés nélkül rúgott ki, és telibe kapta Tinny jobb lábát. A férfi oldalra
bukott, meglepett kiáltását elfojtotta Adamatnak a szájára tapasztott keze. A felügyelő
levitte Tinnyt a padlóra, és másik kezét keményen a nyaka köré fonta.
– Ne fenyegess halállal valakit, hacsak nem tudod bizonyosan, hogy lesz alkalmad
megölni – suttogta. – Nekem egész nyáron a Kilencek legbefolyásosabb emberei
lihegtek a nyakamban. Gondolod, megijedek egy sánta fogdmegtől? Gondolod, van
időm a magadfajtára? Most megyek, és beszélek az uraddal. Ha rosszul sül el a dolog,
megöl, efelől semmi kétségem. De azt megígérem, hogy amennyiben kettőnket egy
szobába tesznek, nem számít, milyen erősen kötöznek meg… kiszabadulok, és megöllek.
Azzal Adamat elengedte Tinny nyakát és száját.
Különböző emberek különféleképp reagáltak azokra, akik hatalommal bírtak
fölöttük. Egyesek bedühödtek, mások pedig csendben tűrték a dolgot. Megint mások
annyira megrémültek, hogy bármit elhittek, amit mondtál nekik, mindegy, milyen
képtelenségnek tűnt.
Tinnyt a tekintete alapján Adamat az utóbbi kategóriába sorolta. Megindult a nagy
folyosón. Az egész teste sajgott a székhez kötözve töltött éjszakától, és próbálta
elleplezni saját bicegését. Tucatnyi férfi és nő mellett haladt el, és akárcsak Tinny, ők is
hétköznapi öltözéket viseltek. Valószínűleg hírnökök és effélék.
Adamat úgy fél tucatnyi alvilági főnök odújában fordult meg eddigi élete során, és
mindegyik vagy egy fényűző palota, vagy egy mocsokkal elárasztott bűnbarlang volt. A
Tulajdonos főhadiszállásának hétköznapisága kevés híján sokkolta. Amennyire meg
tudta állapítani, lehetett volna akár egy befolyásos, de a pénzzel óvatosan bánó nemes
irodaépületében is.
 A folyosón nagy, mindenkit barátságtalanul méregető végrehajtók álltak az ablakok
és az ajtó mellett, pisztollyal az övükben. Adamat felismert egy nőt; egy bordélyház
madame-ját Adopest keleti részéről, aki egyszer elvezette őt egy gyilkoshoz. A legjobb
ruhájában ült a bejárati ajtó melletti padon, és úgy nézett ki, akár egy kislány, aki arra
vár, hogy bebocsássák az igazgatóhoz.
Valaki elkapta Adamat karját. Ő maga is meglepődött rajta, hogy nem ugrott ki a
bőréből, és nyugodtan fordult az egyik nagy végrehajtóhoz.
Mielőtt az megszólalhatott volna, Adamat azt mondta:
– Az eunuchot keresem. Elküldött, hogy fürdessenek meg, és azt hiszem, elhagytam a
kísérőmet. A Tulajdonossal van találkozóm.
A végrehajtó szóra nyitotta a száját, majd becsukta, és a homlokát ráncolta.
Nyilvánvalóan nem erre számított.
– Adamat – szólalt meg egy hang mögöttük.
Az eunuch lépett oda hozzájuk, és biccentett a végrehajtónak. Méretre szabott, barna
zakót viselt hosszú hajtókával és smaragdzöld nyakkendővel. A nagydarab férfi arrébb
állt, Adamat pedig hagyta, hogy az eunuch elvezesse őt egy mellékfolyosóra.
– Hol van Tinny? – kérdezte.
– Megbotlott, és leesett egy lépcsőn. Mondtam neki, hogy egyedül is idetalálok.
– Á. – Az eunuchnak szemmel láthatóan nem állt szándékában vitatni Adamat
válaszát. – Nos, ha megtenné, hogy bemegy, az uram már várja.
Megálltak a folyosó egyik oldalán nyíló ajtó előtt. Az ajtó jelöletlen volt. Dísztelen.
Adamat előre-hátra nézett a folyosón.
– Itt?
– Igen.
– Értem.
– Valami másra számított? – kérdezte az eunuch. – Talán valami grandiózusabbra?
Adamat végignézett a folyosó egyszerű burkolatán, majd észrevett egy hosszú,
egyszerű ruhát viselő, a kezében egy rakás irattal egyensúlyozó nőt, aki olyan
hétköznapi látványt nyújtott, hogy belefájdult a feje.
– Azt hiszem, nem.
Az eunuch bekopogott az ajtón.
– Lépjen be – jött a határozott parancs.
Adamat engedelmeskedett, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Nagy meglepetésére a szobát jól kivilágították. Egy meglehetősen méretes irodába
került, benne szép faborításokkal, magasan ívelő ablakokkal és egy dísztéglákkal
kirakott kandallóval. Utóbbi előtt, nem messze az ajtótól, két sokat használt szék állt,
szemben pedig egy széles asztal, amelyet részben elfedett egy védőfal.
Az asztal mellett egy kemény vonásaival és szarkalábas szemével szigorú külsejű nő
ült tökéletes tartással, lábára simuló ruhával, ölében egy félig megkötött sállal.
 – Adamat felügyelő? – kérdezte.
Adamat bólintott, és kíváncsian tanulmányozta a védőfalat. Tollvonások sercegését
hallotta mögüle.
– Én Amber vagyok – mutatkozott be a nő. Úgy ejtette ki a nevét, hogy „amba”. –
Mindenekelőtt tudnia kell, hogy ha akár csak véletlenül is meglátja az urunk arcát,
meghal.
Adamat hirtelen már nem is volt olyan kíváncsi rá, hogy mit rejt a védőfal.
– Üljön le – mutatott a nő a kandalló előtti egyik székre.
Adamat engedelmeskedett, Amber pedig így folytatta:
– Én fogok beszélni az urunk nevében. Én vagyok a szája, és ön úgy szólhat hozzám,
minta én ő lennék, én pedig szintén így fogok szólni önhöz. És most szeretném az
elnézését kérni, amiért a pincénkben kellett töltenie az estét. Rendkívül sajnálatos.
A tollvonások abbamaradtak. Adamat látta, hogy Amber már nem őt nézi, tekintete a
védőfal mögé esik. Talán az ura valamiféle kézjelzéseit olvassa?
– Biztosíthatom róla, hogy teljességgel kellemetlen élmény volt.
– Térjünk a tárgyra – mondta a Tulajdonos Amber-n keresztül. – Egy Lord Vetas
nevű férfi nem kevés problémát okozott a szervezetemnek.
– Nem ismerős a név – hazudott Adamat, noha maga sem tudta, miért fárad. Az
eunuchnak már beszélt Vetasról és a családjáról.
– Ugyan már. Bár nagyon csendben tevékenykedett, a neve felbukkant Tamás katonai
kabinetjének legfelsőbb köreiben. Az önével együtt. Igen nagy véletlennek kellene
elkönyvelnem, hogy az embereim csak úgy belebotlanak önbe, miközben éppen Lord
Vetas egyik kémét követi.
– Különösebb dolgokat is látott már a világ – jegyezte meg Adamat.
– Mint például azt, hogy Kétlövetű Tániel, az ünnepelt háborús hős szembelő egy
istent a Délorom-hegyen? Vagy azt, hogy Tamás tábornagy, Adró egyik
legracionálisabban gondolkodó embere az ország istenének kiált ki egy séfet?
Adamat ujjaival a nadrágján dobolva nézte a védőfal mögé figyelő Amber-t.
Nyugtalanító érzés volt így lefolytatni a beszélgetést, de úgy tűnt, nincs más választása.
– Nem hiszi el ezt a sületlenséget, ugye?
– Nem mondtam, hogy elhiszem – válaszolt a Tulajdonos a tolmácsán keresztül. –
Kizárólag a kézzelfogható tényeknek hiszek, ám ha csak azok alapján cselekednék, nem
lennék itt. Az én tevékenységem félig suttogásokra és pletykákra épül. Információra.
– Az információ hatalom – értett egyet Adamat. – És maga kétségkívül szép
megélhetést biztosított belőle magának.
– Az információ nemcsak hatalom, hanem pénz is. De ezt elárulom ingyen: Tamás
tábornagy halott.
Adamat összekulcsolta a kezét, hogy elrejtse ujjai hirtelen támadt remegését. Igaz
lehet? Tamás tábornagy valóban halott? Ha igen, akkor Adamat támogató nélkül maradt.
Már így is igen szűkös erőforrások álltak csak rendelkezésére egy olyan veszélyes
ember elleni hadjárathoz, mint Lord Vetas, de azért tizenhat katonára és egy biankó
csekkfüzetre nem lehetett csak úgy legyinteni. Adamat nem volt biztos benne, hogy
készen áll egyedül szembeszállni Vetasszal.
– Honnan tudja? – kérdezte Adamat, amikor már meg mert szólalni, de a hangja még
így is megremegett.
– Ma reggel kaptam ezt az üzenetet a második dandárt vezető Hilanszka tábornoktól.
– Egy kéz nyúlt ki a védőfal mögül, és adott át egy papírt Amber-nak. A nő továbbadta
azt Adamatnak. – Feltételezem, hogy tanácsának tagjai, Lady Winceslav, Prime Lektor,
Ondrausz, az Ispán és Ricard Tumblar szintén megkapták ezt az üzenetet.
Adamat lecsúsztatta a selyemszalagot a tekercselt papírról, és kiegyenesítette azt.
Az egyetlen bekezdést adróiul írták ugyan, ám a betűk értelmetlen szavakat adtak ki.
– Titkosírás? – kérdezte Adamat.
– Igen. Az áll benne… Adamat félbeszakította.
– Hogy Kresimir visszatért, Tamás tábornagy pedig mindössze két brigáddal az
ellenséges vonalak mögött ragadt. Feltételezik, hogy halott.
A Tulajdonos egy szót sem szólt. Amber hosszú másodpercekig bámult a védőfal
mögé, majd kissé elkerekedett a szeme.
– Ez… lenyűgöző – hangzott a Tulajdonos válasza.
Adamat visszaadta az üzenetet Amber-nak.
– Tökéletes memóriával könnyű titkosírásokat megfejteni. Gyerekkoromban két
nyarat töltöttem azzal, hogy az emlékezetembe véssem négyszáz gyakran és kevésbé
gyakran használt titkosírás kulcsait. Ez itt rendkívül ritka, de én nem felejtek. Kresimir.
Azt hittem, Kétlövetű Tániel agyonlőtte.
– Istenek. Pletykák. Az egész adrói alvilági birodalmamat nagyon jó tippekre
alapozva építettem, és ezúttal az a tippem, hogy Hilanszka tábornok nem mondana
ilyesmit, ha nem hinne benne teljes egészében.
Adamat hátradőlt. A védőfalra meredt, és valamiért már kevésbé érezte fenyegetve
magát. Mi lehetett a fal mögött? Miféle ember? A kezet, amelyet Adamat kinyúlni látott,
gondosan manikűrözték, és egy idős férfihez tartozott. A Tulajdonos nem töltötte falak
mögött az egész életét. Valamiféle felvett személyiséggel tevékenykedett a külvilágban.
– Csak egy maréknyi ember tud erről egész Adopestben. Miért mondja el nekem?
A Tulajdonos habozott.
– Mert ez azt jelenti, hogy pártfogó nélkül maradt. Elvégre eddig Tamás volt a
megbízója.
– És most át akarja venni a helyét? – Adamatnak felállt a szőr a hátán. Sosem hitte
volna, hogy egyszer magától a Tulajdonostól kap állásajánlatot.
– Ricard Tumblar meg fogja kérni, hogy segítsen neki a miniszterelnöki ambíciói
megvalósításában. Jó fizetést fog felajánlani cserébe. Én még jobbat tudok. Mi más
szerepet tölthetne be, ha nem ezt? Visszamenne a rendőrséghez? Kétlem, hogy a
következő pár évben egyenruhában szeretné járni az utcákat.
– Ha felbérelne, mi lenne a dolgom?
– Ez visszavisz minket az első kérdésemhez. Miért érdeklődik Lord Vetas iránt?

 Adamat oldalra billentette a fejét. A Tulajdonos nem tudott az elrabolt feleségéről,
vagyis az eunuch még nem mondta el neki. Ez egyben azt is jelentette, hogy a
Tulajdonos nem Lord Vetasnak dolgozik, vagy legalábbis nem olyan közvetlenül, hogy
Vetas beszélt volna neki Adamatról.
– Elrabolta a feleségemet. Meg fogom találni őket, ki fogom szabadítani a
feleségemet, és meg fogom ölni Lord Vetast.
Adamat halk kuncogást hallott a fal mögül. Rosszallóan ráncolta a homlokát.
– Tökéletes – mondta a Tulajdonos Amber-n keresztül. – Egyszerűen tökéletes.
– Miért érdekli magát Lord Vetas?
– Mint mondtam, problémát jelent a szervezetem számára.
– Miféle problémát?
– Olyat, amilyet csak nagy felfordulással tudok megszüntetni. Legalább hatvan
végrehajtó dolgozik neki, és az egyikük egy Kiváltságos.
Adamat szíve majd kiugrott a helyéről. Egy Kiváltságos? A pokolba is, azzal meg
hogyan fog megbirkózni?
– Segítene, ha többet tudnék arról az említett problémáról.
– Nem tartozik magára.
Adamat ismét végigsimított az ingén.
– Talán egy területi háború? Vetas megkaparintja az üzleti érdekeltségeit?
Konfliktusokat gerjeszt az alvilágban? Esetleg magához csábítja az embereit? – Ez
megmagyarázná, miért Roja, a Róka tartotta fogva túszként Adamat gyerekeit. Ha
azonban Roja a Tulajdonos áldása nélkül állt be Vetashoz, az azt jelentette, hogy a
bokszoló Vetast tartotta erősebbnek kettejük közül.
Ijesztő gondolat.
– Nem tartozik magára – ismételte a Tulajdonos Amber kissé jeges fordításában. –
A találkozónak vége. Távozhat.
Adamat meglepetten pislogott a dolog hirtelensége folytán.
– Nem akar felbérelni?
– Többé már nem.
– És nem fog megölni sem?
– Nem. Kifelé.

Adamat felállt, és még egyszer körbenézett a szobában, vigyázva, hogy tekintete ne
időzzön túl sokáig a védőfalon. Csupa rendkívül magas minőségű, de nem egyedi
készítésű berendezés: ipari előállítású burkolatok, használt gyertyatartók, és még az
íróasztal is egy nagy asztalosműhely tucat darabjának tűnt. Semmit sem lehetett
visszakövetni az eredetéhez.
Kivéve a szőnyeget. A mintázata alapján gurlai darab volt, és még egy tapasztalatlan
szemnek is feltűnt volna tökéletes fonásmunkája.
 Adamat elővett egy zsebkendőt, hogy hangosan belefújja az orrát, és aztán elejtse.
Lehajolt, és felvette a padlóról, közben vigyázott, hogy véletlenül se pillantson a
Tulajdonos íróasztala felé.
Amikor felállt, Amber még mindig várakozva, „már nem látjuk szívesen”
arckifejezéssel nézett rá. Fejével az ajtó felé intett.
Az eunuch odakint várt Adamatra.
– Maradjon itt – utasította, majd bement a Tulajdonos irodájába. Adamat
megvizsgálta az ujjai közé csippentett száraz, gyűrött
szőnyegszálakat, amelyeket ő még a zsebében lévő ruhaszálaktól sem tudna
megkülönböztetni. De ismert egy nőt, aki képes lesz beazonosítani a mintákat.
Az eunuch kijött az irodából, és egy kattanással becsukta maga mögött az ajtót.
Zavartnak tűnt.
– Szabadon elmehet – mondta. – Persze nem hagyhatjuk, hogy csak úgy kisétáljon a
bejárati ajtón. A ruhákat megtarthatja.
Adamat válaszra nyitotta a száját, ám ekkor valaki elkapta hátulról. Egy rongyot
tapasztottak a szájára és az orrára, és az utolsó, amire emlékezett, az éter minden mást
elnyomó szaga volt.
 11. fejezet
Tánielt a távoli ágyútűz zaja ébresztette nyeregbeli félálmából.
Sötét és sűrű gondolatok örvénylettek benne, akár a füst a malabarlangban. Lelki
szemei előtt még mindig látta a lőport zabáló Felügyelőt. Hogyan faraghatott a Kez
efféle teremtményt egy lőpormágusból? Az alapján, amit a Felügyelőkről és a
Kiváltságosokról tudott, ennek lehetetlennek kellett volna lennie.
Persze annak is, hogy egy Felügyelőt a saját, testéből kitépett bordájával döfjön le.
Hirtelen úgy érezte, mintha zuhanna, mire riadtan megragadta a nyerget, és
megijesztette a lovát. A világ megfordult körülötte. Reszketve, nagy adagokban vette a
levegőt. Bár tudta, hogy valójában nem zuhan sehová, a szíve mégis zakatolt. Öt napja
nem szívott malát. A keze remegett, a szája kiszáradt, a feje lüktetett. A napból rázúduló
hő sem segített. Hirtelen hideg kéz érintette meg az arcát. Ka-poel ült mögötte a
nyeregben, az út nagy részében átkarolva Tánielt, mert fogalma sem volt róla, hogyan
kell megülni egy lovat. Ebben a melegben szörnyen kellemetlennek kellett volna lennie,
hogy a lány belécsimpaszkodik, de valahogy ez volt az egyetlen, ami valamelyest
megnyugtatta.
Nem mintha ezt bevallotta volna neki.
Kora délutánra járt az idő, és a hegyek mindkét oldalon egyre közelebb kerültek
hozzájuk, ahogy haladtak előre a Szurkov-átjáróban. Az éjszakát egy Fendale nevű
nagyvárosban töltötték, amelynek pár százezres lakosságát négyszeresére duzzasztották
a Budwielből érkezett tartalékosok és menekültek.
Tániel keveset aludt Fendale-ben, és azt a keveset is nyugtalanul és rémálmoktól
kínozva. Egyszer olvasta, hogy ha valaki malafüggővé vált, onnantól csak malával
tudott jól aludni.
Határozottan kínos bánatára Ka-poel elvette a kezét az arcától. Mit csináljon ezzel a
lánnyal? Egyértelműen úgy vélte, hogy valamiképpen Tánielhez tartozik. Valószínűleg
ágyba vihetné őt, de ez a gondolat… problémásnak tűnt. Ka-poel barbár volt, és az ő
szolgálja. Egy társ, és nem több. A pedáns adrói társadalomban nem akadt senki, aki ne
tartaná rendkívül illetlennek kettejük kapcsolatát.
Ugyanakkor mióta törődik ő azzal, hogy mit tart illőnek a társadalom? És hogy Ka-
poel barbár lenne? Tániel látta a mágiáját, és a lány nemegyszer mentette meg az életét.
Messze nem „csak egy barbár”.
Próbálta elpislogni az elméjét borító ködöt, de nem járt sikerrel. Nem szundíthatott
el csak úgy. Holnap estére elérik a frontot, és akkor ki kell derítenie, hogy maradt-e
még más lőpormágus a hadseregben, és hogy vannak-e új hírek az apjáról. És persze
jelentenie kell… kinek is? Tániel soha senkinek nem jelentett Tamás tábornagyon kívül.
Lehetséges, hogy Tamás valóban halott? Tániel kissé meglepődött, amikor a
gondolatra gombóc gyűlt a torkában. Szerette Tamást, még csodálta is, de nem kedvelte,
és sosem álltak igazán közel egymáshoz. Elvégre a vén rohadék megparancsolta neki,
hogy ölje meg a legjobb barátját. És Tániel most még csak nem is tudta, hol lehet Bo.
Talán meghalt a hegyen, vagy talán Tamás hetekkel ezelőtt kivégeztette.
Tániel remélte, hogy mindketten élnek – Tamás és Bo is. Mindkettejük számára
akadt még mondanivalója.
Ami pedig Ka-poelt illette… Tisztelet. Tániel mindössze ennyit érzett. Amellett
pedig reménytelenséget, mert fogalma sem volt, hogyan nyerheti meg Adró ezt a háborút
Tamás nélkül.
Megálltak pihenni a Szurkov-átjáróban, a Fendale és Budwiel közt elterülő
kisvárosok egyikében. Normál esetben az ilyen településeket pár ezer ember lakja, de a
háború miatt most mindegyik túlcsordult. Ellátmánykaravánok haladtak át a városon, és
egyenruhás, tartalékos gyalogosok járták az utcákat, kiélvezve ezt a néhány, a fronttól
távol töltött napjukat. Tániel a több tucatnyi szekeret nézte, amelyek a csaták
sebesültjeit és halottait hurcolták. Amióta elhagyták Adopestet, több száz ilyet láttak.
Nem alakult valami jól a háború.
– Százados, ha továbbra sem figyel rám, megkorbácsoltatom.
Épp egy füves töltésen fogyasztották az ebédjüket Ka-poellal, amikor a lány a
bordái közé könyökölt. Tániel őszinte döbbenettel nézett fel, amiért valaki hozzá beszél.
Egy ezredes ült előttük lóháton, szigorú arcvonásai rosszalló ráncokba gyűrődtek.
Lovaglópálcájával Tánielre mutatott.
– Melyik dandárhoz tartozik, százados? – Adott egy másodpercet Tánielnek, hogy
válaszoljon, aztán így szólt: – Ne nézzen ilyen ostobán, ez olyan nehéz kérdés lenne?
– Egyik dandárhoz sem tartozom.
– Egyikhez… Hát bolond maga? Százados az adrói hadseregben, vagy sem? És
vigyázzon a válaszával, fiam, vagy vád alá helyezem, amiért tisztnek adja ki magát.
Tániel megérintette a hajtókájába tűzött századosi csillagokat. Aranyból voltak, mert
az ezüstgombokból malát vásárolt, és ilyen rövid idő alatt csak ezeket találta helyettük.
Lőporos jelvényét a zsebében tartotta. Ki a kénköves pokol ez az ember? Tániel soha
senkinek sem tartozott elszámolással a tábornagyon kívül, de ettől függetlenül
alighanem tényleg tartoznia kellett valamelyik dandárhoz. Talán a hetedikhez?
Tániel vállat vont.
Az ezredes arca elvörösödött.
– Őrnagy!
Egy harmincas évei közepén járó nő ügetett a tiszt mellé.
– Uram? – Hosszú, barna haját egyetlen copfba kötve hordta, vékony arcának bal
oldalán egy anyajegy virított. Tisztelgett az ezredesnek, majd Tánielre nézett.
– Tartóztassa le ezt az embert – utasította a felettese.
– Milyen váddal, uram?
– Felüljáróval szembeni tiszteletlenség. Nem tisztelgett nekem, nem válaszolt a
kérdéseimre, és nem állt fel a jelenlétemben.
Az őrnagy leszállt a lováról, és odaintett magához két makulátlan külsejű katonát.
Tániel csak nézte, ahogy azok hárman megközelítik őt. Harapott egyet a kezében
tartott birkahúsból és sajtból, és lassan elrágcsálta.
– Álljon fel, százados – utasította az őrnagy. Amikor Tániel nem reagált, a nő az
egyik katonára nézett, aki erre odahajolt Tánielhez, hogy karon ragadja.
Tániel felemelte pisztolyát az öléből, hátrahúzta a kakasát, és megcélozta vele a
férfit.
– Rossz ötlet, katona. – Tániel majdnem elmosolyodott az őrnagy és az ezredes
megrökönyödését látva, de az aligha segített volna a helyzetén.
– Áh, uram – szólalt meg az egyik katona. – Maga nem Kétlövetű Tániel?
– De igen. Az vagyok.
– Korábban a hetedik dandárnál szolgáltam. Örülök, hogy látom, uram, de úgy tűnik,
le kell tartóztatnunk.
Tániel az őrnagy szemébe nézett.
– Erre ma nem fog sor kerülni.
Az őrnagy hátralépett, és csendben értekezett az ezredessel. Pár másodperccel
később az ezredes biccentett, majd az őrnagy és a katonák leléptek.
Tániel folytatta az étkezést, de az ezredes még mindig ott állt előtte lóháton, alig
három méterre tőle. Aztán kicsit még közelebb jött. Tániel felnézett. Semmi kedve sem
volt ehhez az egészhez.
Az ezredes arcán továbbra is helytelenítő kifejezés ült.
– Százados, sajnálom, hogy nem ismertem fel önt. Már találkoztunk, de az évekkel
ezelőtt történt. Az apja nagyszerű ember volt.
Tániel lenyelte a szájába tömött ételt. Erre meg mit kellene mondania?
– Igen, az volt.
– Százados, figyelmeztetnem kell önt. A tábornagy igen elnézően bánt az embereivel,
különösen a mágusaival. E téren a halála óta megváltozott a helyzet. Kétlem, hogy a
vezérkar kivételt fog tenni magával, hírnév ide vagy oda. Ha még egyszer fegyvert fog
egy rangidős tisztre…
– Lelőnek? – kérdezte Tániel, és nem tudott nem elvigyorodni.
Az ezredes elfintorodott.
– Felakasztják.
– Köszönöm a figyelmeztetést. Uram. Az ezredes bólintott.
– Örülök, hogy ismét talpon van, kapitány. Szükségünk van önre a fronton. – Egy
darabig még ott maradt, mintha csak arra várt volna, hogy Tániel tisztelegjen neki. Tőle
akár egész nap várhatott volna. Csaknem egy perc elteltével az ezredes végül
megfordította a lovát, és könnyű vágtával távozott.
Tániel azon tűnődött, miért nincs az ezredes a fronton a hadsereg többi részével
együtt.
– Pole – szólalt meg. – Talán jobb lenne, ha ezúttal nem jönnél velem. A lány a
szemét forgatta.
– Komolyan mondom. Ez háborús zóna. És tudom, hogy voltál már háborúban. – A
pokolba is, pár hónapja vele együtt nézett szembe ugyanezzel a Nagy Kez Hadsereggel.
A Délorom-hegyen látta őt lemészárolni a kez királyi társaság felét. – De amióta
visszahoztál… különösen érzem magam. Nem tudom, mit fogok tenni. Jobb szeretném,
ha nem halnál meg miattam.
Tánielnek ismét eszébe jutott, hogy vér borította a kezét, amikor felébredt a
kómából. Halott katonák hevertek körülötte, a padlón pedig egy férfi feküdt, akiről úgy
érezte, fel kellene ismernie. Ka-poel kézjelekkel próbálta elmagyarázni neki a
helyzetet. Tániel annyit vett ki belőle, hogy a lány elcserélt egy életet az övére. Hogy
kiét, azt nem tudta, de a puszta gondolatától is rosszul lett.
Ka-poel elvette tőle a sajtot, és a szájába dobta. Úgy tűnt, ennél kimerítőbb válaszra
nem számíthat a lánytól.
– Hát jó – mondta. – Meg kellett próbálnom. Jó lesz az oldalamon tudni téged.
Ka-poel szája sunyi mosolyra húzódott.
– Az oldalamon, Ka-poel. Nem…
A lány Tániel arcára tette az ujját, mosolya kiszélesedett.
– Nem tetszik majd nekik, hogy velem vagy. Akadnak a seregben női katonák, és a
bizalmaskodás szigorúan tilos. Ettől persze folyton megtörténik, de a tisztek azért
szeretik fenntartani a látszatot. Lehet, hogy rá akarnak majd kényszeríteni téged, hogy
egy másik sátorban aludj.
Ka-poel kérdőn tárta szét a kezét.
– Hogy mi? Bizalmaskodás? Tudod. Amikor nők és férfiak… együtt vannak. Intimen.
A lány közéjük mutatott, majd a kezével egy egyenes, hasító mozdulatot tett. De mi
nem vagyunk együtt. Az arcán elterülő vigyor gúnyossá formálta a gesztust, mint
amikor egy gyerek tagadja, hogy rosszat tett, pedig már rajtakapták közben.
Tániel szíve gyorsabban kezdett verni, és érezte, ahogy elvörösödik az arca.
– Na, jól van, kislány, indulunk. Csak előbb még pisálok egyet. Amikor visszaért a
lóhoz, Ka-poel már a nyeregben ült, csakhogy az elején, mintha azt várta volna, hogy
Tániel mögé szálljon fel.
– Menj hátrébb – mondta neki.
A lány mintha meg se hallotta volna. Tániel fellendült mögé a nyeregbe, és hogy
hozzáférjen a kantárhoz, félig át kellett karolnia a derekát. Ka-poel nekidőlt a
mellkasának, Tániel pedig felsóhajtott, és meglegyintette a kantárt.
Ahogy közeledtek a fronthoz, egyre nőtt az út mentén bóklászók száma.
Az utóbbi tizenöt kilométeren annyi sátor sorakozott, hogy egy egész völgyet meg
lehetett volna tölteni velük, egyik végétől a másikig. Emberek egész tengere
hömpölygött – katonák, kovácsok, kurvák és kereskedők. Tániel látott katonákat Adró
minden dandárjának jelzéseivel, beleértve az Adom Szárnyait, Lady Winceslav
zsoldosseregét is. Mostanra a Lady bizonyosan értesült Tamás halálhíréről. Tániel
szerette volna tudni, hogy ezek után kivonja-e majd a zsoldosait a háborúból.
Az út szinte eltűnt a tömeg alatt, és Tániel tudta, hogy már csak egy kiadós eső
hiányzik, hogy az egész egy nagy, szaros sártengerré váljon. Keresztülfolyt rajta ugyanis
az Addown folyó, amelyet több százezer ember ürüléke töltött meg. Itt-ott bárkák úsztak
rajta – ellátmányhajók Adopestből, élelemmel, fegyverekkel és újoncokkal megrakva.
Ahogy végre elérték magát a hadsereget, a sátrak nagyjából tisztes sorokba
rendeződtek. Sosem hitte volna, hogy eljön a pillanat, amikor alig várja, hogy rendet és
fegyelmet lásson, de most örült, hogy maga mögött hagyhatja az utóbbi kilométerek
tartalékosainak és követőinek káoszát.
Az ágyúk szinte az átjáróban megtett egész útjuk alatt dörögtek, és egyenletes
morajlássá mosódtak össze a háttérben. Mostanra azonban Tániel már ki tudta venni az
egyes robbanásokat is. A jelek szerint a tüzérség megállás nélkül dolgozott. Nem mintha
ez meglepte volna, elvégre a saját szemével látta a Nagy Kez Hadsereget.
Az viszont meglepte, hogy közelebb érve mágikus recsegésekre és szikrákra lett
figyelmes. A fronton Kiváltságosok harcoltak – mindkét oldalon. De a kez társaság nagy
részét Ka-poel kiirtotta a Délorom-hegy csatájában és Kresim Kurgában. Adrónak
pedig honnan lettek volna Kiváltságosai?
Beletelt némi kérdezősködésbe, de Tániel végül megtalálta a legközelebbi tiszti
étkezdét, amelyben főleg a harmadik dandár felettesei tartózkodtak. Ledobta a pultra a
puskaporos hordós jelvényét.
– Egy szobát kérek – mondta.
A pultos gyanakvó tekintettel méregette.
– Nincsenek már szobáink, uram. Mind megteltek.
– Rúgjon ki valakit. Nem fogok sátorban aludni ebben a felfordulásban.
– A pokolba is. Ha valaki vele tenne ilyesmit, ő bizony megnyúzná az illetőt. De Ka-
poelt nem hagyhatta zárható ajtó nélkül egy ekkora sereg közepén.
– Sajnálom, uram, de nem tehetem.
Tániel lepillantott a jelvényére.
– Látja azt ott, ugye?
– Nézze, „uram”. Nem maradtak lőpormágusok a seregben. Mindet megölték.
Úgyhogy ne próbáljon átverni.
Tániel hátrahőkölt. Mindet? Nem maradt egy sem?
– Hogy érti, hogy megölték őket? Hogy ölhették meg mindnyájukat?
– Tamás tábornaggyal voltak, amikor az ellenséges vonalak mögött ragadt.
– Egyetlen szál Különb sincs Budwielnek ezen a részén?
– Nem csak ezen a részén nincs. Mind halottak.
 – Látta a holttestüket? Látta, vagy nem? Tud valakit, aki látta? Jöttek friss hírek
Kezből? Gondoltam, hogy nem. Most pedig adjon egy italt, és kerítsen nekem egy
szobát.
A pultos karba fonta a kezét, és nem mozdult.
– Nézze – sóhajtott fel Tániel. – Ha én vagyok az utolsó élő lőpormágus Budwieltől
északra, akkor a fenébe is, hírességnek számítok. Kiváltságosok vannak odakint, akiket
meg kell ölni. Ehhez pedig italra és alvásra lesz szükségem.
– Zavarja magát ez az ember, Frederik?
Egy nő bukkant fel a pultnál, és zavartan nézett Tánielre. A lőpormágus felismerte
benne az őrnagyot az anyajeggyel az arcán, azt, aki korábban le akarta tartóztatni. Idáig
követte volna?
– Asszonyom – mondta Frederik. – Ez az ember azt állítja, hogy egy lőpormágus.
– Az is. Ő Kétlövetű Tániel.
A pultos gyorsan meghajolt előtte.
– Elnézést kérek, uram. Mit iszik?
– Gint – köszörülte meg a torkát Tániel. – Nem szükséges bocsánatot kérnie.
– És a barbárnak mi lesz?
Ka-poel unottan dobolt ujjaival a pulton.
– A neve Ka-poel, és vizet kér. A lány a vállába öklözött.
– Bort – helyesbített Tániel. – Valami könnyűt.
– Hagyja, hogy így bánjanak magával a szolgái? – kérdezte az őrnagy.
– Elnézést, de nem hallottam a nevét.
– Doravir őrnagy vagyok a harmadik dandárból, Ket tábornok szárnysegédje.
– A „szolgám” egy csontszemű, őrnagy. Nagyobb varázsló, mint a kez társaság fele
együttvéve.
Doravirnak ezt láthatólag nehezére esett elhinni.
– A felesége?
– Nem.
– A menyasszonya?
Tániel Ka-poelra nézett. Mivel keltette ezt a hitet az őrnagyban?
– Nem.
– Van rangja?
– Nincs.
– Akkor nincs helye a tiszti étkezdében. Odakint megvárja magát.
– Ő a vendégem, őrnagy.
– A nagy tömegre való tekintettel Ket tábornok elrendelte, hogy csak házastársak
maradhatnak a tisztekkel a tiszti étkezdében. Túl sokan hozták be magukkal egy menetre
a kurvájukat.
Tániel keze megindult az övébe dugott pisztolya felé, de eszébe jutott az ezredestől
kapott tanács. Nem, ezt itt nem teheti meg. Ka-poelhoz fordult.
– Pole, hozzám jössz feleségül?
Ka-poel komolyan bólintott.
Pokolba. Tániel remélte, hogy a lány tudja, mire megy ki a játék. Visszafordult
Doravirhoz.
– Ő a menyasszonyom. – A pultosra pillantott. – Szerezzen nekem egy szobát.
Doravir felhorkantott.
– Maga vicces, Kétlövetű. Elalhat az én szobámban. Frederik, adj neki egy kulcsot.
– És a menyasszonyommal mi lesz?
– Ő elfér a szekrényben. – Doravir halványan Ka-poelra mosolygott. Ez nem sok jót
jelentett.
Tániel egyetlen hajtásra kiitta az elé tett poharat. A gin majdnem ledöntötte a
lábáról. Mikor is ivott utoljára keményebb piát? Pislogott párat, és remélte, hogy a
szeme nem lábadt láthatólag könnybe.
– Köszönöm, de találok egy másik helyet.
– Sok szerencsét hozzá – jegyezte meg Doravir. – A front nyolc kilométeres
körzetében nincs szabad szoba, és most, hogy Tamás halott, senki sem fogja eltűrni,
hogy egy szimpla százados ugráltassa. Egy közlegényt kell majd kidobnia a sátrából.
Tániel örömmel hallotta ki a bosszúságot az őrnagy hangjából.
– Akkor ezt is fogom tenni. Gyere, Ka-poel.
Adamatot egy érdes kéztől kapott pofon ébresztette. Előrelendült, és a sétapálcájáért
nyúlt, de nem volt ott, mire tántorogva felmérte a környezetét.
Egy hintó hátsó részében ült egy másik ember társaságában – ugyanez az ember
ütötte le, mielőtt a Tulajdonos házába vitték. A hintó egy helyben állt. Adamat odakint
hallotta a járókelők szokásos nyüzsgését.
– Toak, ugye? – szólalt meg.
A férfi bólintott. Felhúzott pisztolyával egyenesen Adamatra célzott.
– Kifelé.
– Hol vagyok?
– A Választási tértől fél kilométerre, északra. Kifelé.
Adamat kimászott a hintóból, és kezével védte a szemét a délutáni naptól. Amint
lelépett a küszöbről, a hintó máris meglódult, és eltűnt az utca végében. A felügyelő
megdörzsölte a szemét, és igyekezett munkára bírni az agyát. Mivel kábították el? Á,
igen. Éterrel. Még órákig ködös lesz a tudata.
Sötétedésig egy közeli kávézóban üldögélt, és szódával csillapította a gyomrát.
Miért ajánlott neki munkát a Tulajdonos, csak hogy aztán kidobja az utcára? Nagyon
különösen viselkedett. A Tulajdonost titoktartónak és hatékonynak tartották. Olyannak,
aki betartja az ígéreteit, és elpusztítja a versenytársait. Nem olyannak, aki különösen
viselkedik.
 Adamat mondhatott valamit, ami nem tetszett neki.
Az étert hibáztatta, amiért csak jó egy óra elteltével jött rá a nyilvánvaló
megoldásra.
A Tulajdonos azért akarta megfizetni, hogy Lord Vetas után menjen. De miért fizetne
olyasvalamiért, amit Adamat egyébként is meg akar tenni? Megrázta a fejét. Ostoba. Ő
és a Tulajdonos is. Ha Tamás tényleg halott, Adamat az általa biztosított kevés katonát
is elveszíti. És egyedül nem bír el Lord Vetasszal.
Adamat tudta, hol van Lord Vetas. Abban a házban, ahová a vörös ruhás nő ment, és
ahol látta az Eldaminz fiút.
Most, hogy ezt tudta, frontális támadásra volt szükség, ugyanolyanra, amilyennel a
családját is kiszabadították. Berúgni az ajtókat, és meglepni a bent lévőket.
Olyasvalakinek, mint Lord Vetas, bizonyosan őrei vannak. Mit is mondott a Tulajdonos?
Legalább hatvan ember és egy Kiváltságos.
Vagyis Adamatnak emberekre volt szükségre. Segítségre. A Tulajdonos segítségére.
A Tulajdonos kétségkívül követtette őt, és Adamat nem akarta, hogy tudjon az ő
biztos házáról és az ezután elvégzendő feladatairól. Felállt, és leintett egy kocsist.
Háromszor váltott hintót, és fél tucat épületen vágott rá, mielőtt biztos volt benne,
hogy már nem követhetik.
Bőven besötétedett, mire megérkezett a szövetgyárhoz, de a szövőszékek a kései óra
ellenére még mindig dolgoztak. Adamat bekéredzkedett, és megmászott egy rozoga,
elhasznált vaslépcsőt, fel egy szoba elé, amelyből be lehetett látni az egész lenti
munkaterületet. Bent egy negyven körüli, ősz hajszálait fekete festékkel álcázó nő hajolt
egy réz mikroszkóp fölé. Irodája falait mindenféle anyagminták borították az olcsó
vászontól a méterenként száz kranába kerülő, kifinomult selyemig.
Adamat bekopogott az ajtón.
A nő anélkül intette be, hogy felnézett volna a mikroszkópjából.
– Helló, Margy – köszöntötte Adamat.
Most végre ránézett, és arcára meglepetés ült ki.
– Adamat. Nahát.
– Örülök, hogy látlak – vette le Adamat a kalapját.
– Én is.
A felügyelő egy pillanatra megfogta a nő kezét. Margy Faye egyik legrégibb barátja
volt. Adamat fontolgatta is, hogy mindent elmond neki, de aztán elvetette a gondolatot.
– Segítségre van szükségem.
– Akkor ez nem egy baráti látogatás?
– Sajnos nem.
Margy visszafordult a mikroszkópjához.
– De általában Faye-t vagy valamelyik gyereket küldöd ilyenkor, nem? Tényleg,
hogy van Faye? Egész nyáron nem hallottam felőle.
 Adamat összerezzent.
– Nincs túl jól. Ez az egész forradalom, meg minden, ami vele járt, pokolian ellátta
a baját.
– Sajnálattal hallom. – Margy hirtelen a padlóra köpött, arca megkeményedett. – Az
az istenverte Tamás és az ő istenverte puccsa!
– Margy? – Adamat képtelen volt leplezni a döbbenetét. Margy mindig is kimondta,
amit gondolt, de sosem hitte volna róla, hogy királyhű. A saját erejéből vált Adró
legnagyobb textilgyárának művezetőjévé, nem azért, mert valaki beleültette ebbe a
pozícióba.
– Mindnyájunkat pokolra juttat – rázta az ujját Adamat felé. – Majd meglátod.
Remélem, nem veszed be azt a sok sületlenséget arról, hogy jobb világot akar építeni.
Ez az egész csak egy hatalmi játszma, semmi más.
Adamat védekezőn felemelte a kezét.
– Én nem foglalkozom a politikával.
– Pedig előbb-utóbb mindnyájunknak el kell döntenünk, hogy melyik oldalra állunk,
Adamat. – Hátrasimította egy kósza tincsét a füle mögé, és megköszörülte a torkát.
Adamat látta rajta, hogy kissé szégyelli a kifakadását. – De mondd, miben segíthetek?
A felügyelő óvatosan elővett zsebéből néhány anyagszálat, remélve, hogy azok a
Tulajdonos szőnyegéből származnak, és nem kölcsönkapott kabátjából.
– Meg kell találnom ezt a szőnyeget – mondta.
Margy óvatosan elvette tőle az anyagot.
– Remélem, ez nem a zsebedből van. Faye többször is zsebből származó szálakat
adott nekem.
– Bízom benne, hogy nem.
Margy a mikroszkópja alá helyezte az anyagot, gyorsan igazított párat a műszer
gombjain, majd így szólt:
– Vandúv gyapjú.
– Jó minőségű?
– A legjobb. Bárkié is ez a szőnyeg, nagyon, nagyon gazdag ember.
– Vissza lehet nyomozni?
Margy ellépett a mikroszkóptól.
– Valószínűleg igen. Csak néhány szőnyegárus kereskedik vandúv anyagokkal.
Körbekérdezek. Gyere vissza pár hét múlva, addigra talán lesz valamim.
– Olyan sokáig tart?
– Gyorsabban kéne?
– Ha lehet. Elég sürgős ügyről van szó.
Margy felsóhajtott.
– Azt megfizettetem veled.
– Nincs sok pénz nálam.
 – Nem pénzt kérek. Mondd meg Faye-nek, hogy vigyen el vacsorázni a Café
Palmsba még mielőtt a falevelek elszíneződnek, és kvittek vagyunk.
Adamat nyelt egyet, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Így lesz.
Margy a mikroszkópjához fordult.
– Gyere vissza egy hét múlva, és megtudod, honnan származik az a szőnyeg.
 12. fejezet
Ahogy Tániel közeledett a fronthoz, már látta, hogy a távolról kiszúrt Kiváltságos
mágia valójában az Adom Szárnyai zsoldosainak sorából származik.
Az Adom Szárnyai tartotta a front nyugati oldalát, beékelődve a földből kiemelkedő
hegyek és az adrói hadsereg közé. Négy dandárjuk harcolt a csatában, egyenruháik
vörös, arany és fehér színekben ragyogtak.
A Kiváltságos mágia megnyilvánulásai mindkét oldalon meglehetősen erőtlennek
bizonyultak. Tűz támadta a kemény levegőpajzsokat, és villámok csaptak le a katonák
sorai közé, de mindez csupán nem különösebben lelkes erőfitogtatásnak tűnt. Még egy
Adom Szárnyaihoz hasonlóan nagynevű zsoldossereg sem tudott olyan jól fizetni, mint
egy királyi társaság, a Kez pedig láthatólag a leggyengébb és legfiatalabb varázslóit
használta. Mi más maradhatott nekik a kresim kurgai mészárlás után?
Tániel vállára vetette a zsákját, és homlokráncolva nézte az Addown nyugati
oldalát. A dombocska, amelyen állt, jó pozíció lehetne egy lövésznek – sok száz lépés
távolságra a harctól, jócskán annak szintje felett helyezkedett el. De amennyire meg
tudta ítélni, a Kez mindennap hátrább szorította az adrói sereget.
A front Budwieltől úgy nyolc kilométerre, északra terült el. A város füstölgött,
legszegényebb negyedeiből szabad szemmel látható lángok törtek fel. Tániel azon
tűnődött, mit tehetett a Kez azzal a rengeteg emberrel. Sokan bizonyosan észak felé
menekültek, amikor a város elesett, de aligha juthattak ki mind, akik pedig maradtak,
azok mostanra vagy rabszolgák, vagy halottak.
A Kez hírhedt volt a leigázott népekkel szemben tanúsított kegyetlenségéről.
Ka-poel leült a dombra, és kinyitotta ölébe tett táskáját. Elővett belőle egy rúd
viaszt, és lassan formálni kezdte az ujjaival. Tániel kíváncsi volt, ezt kiről mintázza.
– Azok nélkül is tudsz varázsolni? – ült le mellé Tániel. – Úgy értem, a babák
nélkül. És mintaként választott ember nélkül.
Ka-poel felszegett állal, peckesen ránézett, majd visszatért a viaszhoz.
– És honnan a pokolból szerzed a viaszt? Sosem láttalak bármit is vásárolni. Van
egyáltalán pénzed?
Ka-poel elővett az ingéből egy köteg bankjegyet, megrázta Tániel orra előtt, majd
visszatette.
– Azt meg honnan vetted?
A lány megfricskázta az orrát. Keményen.
– Au. Hé, válaszolj, te lány.
Válaszul ismét fricskázásra emelte a kezét.
– Jól van, jól van. Kresimirre, csak kérdeztem valamit. – Tániel ölébe vette a
puskáját, és végigfuttatta ujjait a nyelén. Semmi bemetszés. Tiszta cső. Vadonatúj darab.
A katona szerint, akitől kapta, végrehajtottak vele egy tesztlövést. Sose menj csatába
olyan puskával, amit te magad még nem sütöttél el. Ezt Tamás tanította neki. Tamás,
aki mostanra valószínűleg holtan hevert egy tömegsírban a hetedik és a kilencedik
dandár társaságában.
Mi lesz így az adrói hadsereggel? Mi lesz így Tániellel? Egy kicsit elgondolkodott,
vajon hagyott-e Tamás hátra valamilyen végrendeletet. Neki ez még sosem jutott
eszébe, hisz mindig is azt hitte, hogy Tamás örökké fog élni.
A lent folyó csatát kizárólag tüzérséggel vívták. Néhány lövedék becsapódott a puha
talajba, és átpattogott az adrói sorok között, míg mások láthatatlan mágiába ütköztek, és
széthasadva, ártalmatlanul potyogtak alá.
A tüzérségi adok-kapok szinte csak formalitásnak tűnt. Egyik oldal sem veszített pár
embernél többet, és egyetlen ágyút sem találtak el.
– Van vöröscsíkod? – kérdezte Tániel.
Ka-poel megrázta a fejét.
– Tudsz csinálni?
A lány ráfintorgott, és a kezében formázott viaszra mutatott, mintha csak azt
mondaná, Nem látod, hogy dolgom van?
– Nekem most kell lőpor – erősködött Tániel.
Ka-poel abbahagyta a viasszal való foglalatoskodást, és hosszú másodpercekig
nézte őt kifürkészhetetlen, zöld szemével. Aztán hirtelen bólintott, és elővette a
táskájából a lőporszaruját.
Tániel keze remegett, amikor beleszórta az első adag lőport a papírba, hogy töltetet
csináljon belőle. Jó érzés volt az ujjai közt érezni a fekete anyagot. Szinte túl jó.
Mintha… hatalmat adott volna neki. Megnyalta az ajkát, és kiszórt egy csíkot a kezére,
majd az arcához emelte.
Keze megállt a levegőben. Ka-poel figyelte őt.
Felszippantotta a lőport, és az agya mintha meggyulladt volna. Hátrahőkölt, teste
rázkódott, remegett. Szánalmas, erőtlen nyöszörgést hallott – ez belőle jött volna?
Kezébe temette az arcát, és úgy érezte, percekig vár, hogy végre megszűnjön a
remegése.
Amikor felemelte a fejét, a világ megtelt ragyogással.
Tániel pislogott. Nem nyitotta ki a harmadik szemét. Nem nézett be a Másba. Mégis
minden ragyogott. Nem, jött rá. Nem ragyogott. Mintha a formák élesebben váltak volna
ki a háttérből, mint valaha. A világ olyan élénknek tűnt, amilyennek egy normál ember
sosem láthatja. Mintha eddigi lőportranszai minden pillanatát víz alatt töltötte volna, és
csak most dugta ki végre a fejét a felszín fölé.
Ilyen volt az is, amikor lőport szippantott, hogy megküzdjön azzal a Felügyelővel
Adopestben? Csak nem vette észre?
Hogy érezhette valaha is úgy, hogy a mala helyettesítheti ezt? Hogyan is lehetne
bármilyen drogot ehhez hasonlítani?
 Tániel meg sem próbálta elrejteni az arcára kiülő vigyort.
– Ó, a pokolba. Ez jó. – Megtöltött és a zsákjába tuszkolt egy tucat lőportöltetet, és
átvetette a vállán a lőporszaruját. Aztán hasra feküdt, és mustrálni kezdte az ellenség
sorait.
Az Addown keleti oldalán Kiváltságosok sorakoztak. Többségük színes
egyenruhákat viselt, és zászlóhordozók meg testőrök vették körül őket. És egy rakás
Felügyelő. Most, hogy Tamás meghalt, nem féltek többé a lőpormágusoktól. De a
következő napokban majd újra fognak.
Elsődleges célpontok.
Tisztek. A jelek szerint mindenki tiszt volt, aki lovon ült. De hol lehet a lovasságuk?
Különös, hogy a Kez nem vezényelte át őket Budwieltől északra. Sebaj. A tisztek is
megteszik.
Másodlagos célpontok.
Tüzérek.
Harmadlagos célpontok.
Tániel már azelőtt érezte a talaj remegését, hogy meghallotta volna a patadobogást.
Tőle pár tucat méterre, balra egy nagyjából húszfős adrói lovasság gyülekezett. Adrói
tisztek. Köztük pár tábornok, Tániel fel is ismerte néhányukat.
Ket tábornok egy csinos, ötven körüli nő volt – mármint csinos, amennyiben
eltekintünk a jobb füle helyén éktelenkedő érdes bőrfelülettől. Széles arca valahogy
ismerősnek tűnt Tánielnek, mintha csak nemrég látta volna, noha tudta, hogy évek teltek
el az utolsó találkozásuk óta. Ő vezette a harmadik dandárt.
Nem Ket volt az egyetlen a csapatban, aki otthagyta egy testrészét valamelyik
csatában. Az abszurdan nagy Hilanszka tábornoknak, a második brigád parancsnokának
vállból hiányzott a bal karja.
Egyikük sem vette észre Tánielt.
Idegesnek tűntek valami miatt. Mutogattak, gesztikuláltak, és mind a távcsövükön át
szemlélték a csatateret. Hilanszka odakiáltott a tüzérségnek, hogy vonuljanak hátrébb.
Hátrébb? Az azt jelentette, hogy területet engednek át az ellenségnek. De hát miért
tennének ilyet…?
És akkor Tániel meglátta. Mozgás támadt a Kez sorai között, egész századok
vonultak fel a tüzérségük mögé. Támadásra készültek. A Kez elhatározta, hogy ma
visszaszorítja őket.
Tániel hunyorogva nézett a távolba. A századok sorai közt hatalmas emberek álltak.
Óriási, torz formák.
Tániel nem tudta, hogy ezek a szokásos Felügyelők, vagy pedig azok a
lőpormágusokból átformált újak, amilyenek Adopestben támadták rá.
Akárhogy is, az adrói hadsereg pocsék napnak nézett elébe. Visszavonuló tüzérségük
úgy százméterenként megállt. Ahogy az elöl lévőket hátrébb vitték, a mellettük állók
folytatták a tüzelést. Előre eltervezték a manővert. Talán ezzel foglalatoskodtak az
utóbbi tíz napban. Volt értelme, ha egyszer tudták, hogy egyébként sem lesznek képesek
tartani a frontvonalat.
De Tánielnek nem tetszett a dolog.
Otthagyta Ka-poelt, és lesétált a kis dombról, hogy csatlakozzon a tisztekhez.
Hilanszka tábornokhoz lépett oda.
– Uram, mit csinálunk?
A tábornok először csak egy érdektelen pillantást vetett rá, aztán jobban is megnézte
magának.
– Visszavonulunk, fiam.
– Ez ostobaság, uram. Magaslati pozícióban vagyunk. Meg tudjuk tartani.
Ket tábornok megkerülte a lovával Tánielt, és tetőtől talpig végigmérte. Tániel
kíváncsi volt, vajon emlékszik-e rá. Négy év után bizonyosan megváltozott kissé.
– Megkérdőjelezi a felettesei parancsait, százados? – kérdezte Ket tábornok.
– Ez egy ostoba stratégia, asszonyom. Vereséget feltételez.
– Százados, ha nem kér azonnal elnézést, ezért kiérdemel magának egy lefokozást.
Egy másik, merev testtartású, szőke tábornok hozzátette:
– Valószínűleg ezért nem több századosnál.
Hilanszka tábornok felemelte megmaradt karját.
– Nyugalom, Ket. Nem ismeri fel a fiút, ugye? Ez itt Kétlövetű Tániel, a fatrasztai
függetlenségi háború hőse. Örülök, hogy az élők közt láthatom.
– Tábornok – biccentett Tániel. Gyerekkorában Tamás mesélt neki egy s mást
Hilanszkáról, arról, hogy milyen ember. Lojális és szenvedélyes. A legjobb társaság,
amit csak a fronton kívánhatsz magadnak. Mostanra megöregedett és elhízott, de Tániel
biztos volt benne, hogy belül attól még ugyanaz az ember.
– Nem érdekel, kicsoda – mondta Ket. – Ebben a seregben senki sem lehet
büntetlenül tiszteletlen a hierarchiával szemben.
– Tamás… – kezdte volna Hilanszka.
– Tamás halott – szakította félbe Ket. – És ez már nem az ő hadserege többé. Ha…
A vitának egy hírnök érkezése vetett véget.
– Uraim, az ellenség megindult.
Ket megsarkantyúzta a lovát, és parancsokat kiáltva leügetett a töltésen. Hilanszka
csődöre izgatottan lépkedett.
– Vigyék innen a tüzérségemet! – Lenézett Tánielre. – Én a maga helyében nem
mennék le oda. Van egy újfajta Felügyelőjük. Kisebb. Okosabb. Gyorsabb. Sosem
láttam még hozzájuk foghatót. Fekete Felügyelőknek neveztük el őket.
– Lőpormágusokból csináltak Felügyelőket – világosította fel Tániel. – Kettőt
Adopestbe küldtek, hogy öljenek meg.
– Örülök, hogy kudarcot vallottak. Lőpormágus Felügyelők. Hogyan lehetséges ez
egyáltalán? – Hilanszka végigmérte Tánielt. – Rendben, százados. Menjen le, és tartsa a
frontot, amíg hátrébb viszem a tüzérségemet.
Tániel visszatért Ka-poelhoz a kis domb tetején. A lány jól haladt a babájával.
– Támad a Kez – közölte vele Tániel. – Én is harcolni fogok. – Miért mondta ezt a
lánynak? Meg fogja őt állítani? Vagy vele fog menni?
Ka-poel nem válaszolt, úgyhogy Tániel fogta a táskáját, és megindult a front felé.
Úgy döntött, a lány nagyobb biztonságban lesz itt, távol az összecsapástól. De vajon ez
tényleg az ő döntése volt? A Hegykorona óta Tániel sokat tűnődött azon, hogy kettejük
közül ki védelmezi a másikat.
A kez katonák már úton voltak, egyenletesen meneteltek a pergődobok hangjára. Az
adrói táborban trombiták harsantak fel, és még több katona igyekezett a frontvonal felé.
Tániel megállt, és végignézett a közeledő ellenséges gyalogságon. Egyetlen
Kiváltságos sem volt köztük, de… ott.
Fekete keménykalapjukban és fekete kabátjukban a Felügyelők úgy rohantak át a kez
gyalogságon, akár a falkát lehagyó kutyák. Szinte végigrepültek az üres mezőn.
Némelyiknél rövid kard volt, némelyiknél hosszú lándzsa. Tániel beleremegett
hátborzongató, az ágyútüzet, a dobok meg a trombiták hangját is elnyomó, állati
üvöltésükbe.
Fél térdre állt, célzott, és felsóhajtott. Egy lélegzetvétel. Kettő. Tűz. Átirányította a
lövedéket az égen, a lehető legkisebb mennyiségű lőport
égetve, hogy a levegőben tartsa. Az egyik Fekete Felügyelőre összpontosított. A
golyónak alig két-három másodpercbe telt megtennie a távolságot, és…
Elhibázta.
Tániel nem akarta elhinni. Messze a frontvonal mögött volt, távol bármiféle zavaró
tényezőtől, és mozdulatlanul célzott. Hogyan hibázhatta el?
Újratöltötte a puskáját. A Felügyelők gyorsan közeledtek. Ha egyszer elérik az adrói
vonalakat, kimondhatatlan káoszt szabadítanak el. Tániel felkészült a következő
lövésre, és meghúzta a ravaszt.
A golyó áthaladt egy Felügyelő szemén, és a lény összeesett. Társai mintha észre
sem vették volna. Az egyik még ki is kapta a hulla kardját annak még mindig rángatózó
kezéből, és alig lassított le közben.
Kizárt dolog, hogy Tániel megállíthassa őket. Mennyi lövésre maradhatott ideje,
mielőtt a Felügyelők elérik az adrói állásokat jelző földsáncot? Kettőre?
Kivette zsákjából a bajonettet, kicsomagolta, és szorosan ráillesztette a puskája
végére. Rohamra készen állt fel, és csak addig tétovázott, amíg egy zsebében tartott régi
szöggel rovátkát vésett a fegyver markolatára. Hirtelen eszébe jutott Ka-poel, és arra
gondolt, hogy talán nem kellett volna egyedül hagynia.
Végül csatlakozott a frontvonal felé tartó adrói gyalogság áradatához, hogy aztán
vállal és könyökkel tolakodjon köztük előre. Nem mozogtak elég gyorsan.
 Parancs harsant fel, hogy tartsák a frontvonalat. Tániel nem fog időben odaérni az
első támadóhullámhoz. Lába keményen döngölte a földet, háromszor olyan gyorsan
futott, mint bárki más. Morgás szabadult fel a torkából.
– Cél! Tűz! – kiáltotta egy tiszt a közelben.
Füstpamacsok emelkedtek az adrói állások fölé. Sok Felügyelő megtántorodott.
Néhányuk össze is esett. De messze nem elég.
Az adrói sánc egyik része magasabbra emelkedett a többinél. Tániel látta, hogy több
tiszt is azon a magaslaton áll. Pontosan ott fognak lecsapni a Felügyelők. A legerősebb
védelmi pontokat rohamozzák majd meg, a többit a közönséges gyalogságra hagyják.
Alig futott végig a gondolat Tániel fejében, máris látta, hogy számos Felügyelő
irányt változtat, hogy a magaslatokat vegye célba. Az egyik monstrum még a saját társait
is lehagyta. Számos sötét folt éktelenkedett a kabátján, és teste most is meg-megrándult,
ahogy újabb lövedékek találták el, de egyik sem tudta leteríteni. Kardját a magasba
emelve lendült fel a sánc tetejének irányába.
Tániel félúton, a levegőben ugrott neki. A becsapódás ereje kiszorította a levegőt a
tüdejéből, és mindketten visszaestek a sáncra, majd legurultak az oldalán. Erős kezeket
érzett a mellén, és lerepült a Felügyelőről. Mire sikerült talpra gördülnie, a szörnyeteg
máris az arca felé szúrt egy rövid karddal.
Tániel hárított a bajonettjével, és döfött. A penge szinte a puska csövéig
belefúródott a Felügyelőbe, de ez is csak annyit ért, mint a korábbi muskétatalálatok.
A Felügyelő hátralendült, hogy lecsusszanjon Tániel bajonettjéről, egy újabb döfés
hatótávolságán kívülre.
A lőpormágus megpördült, ahogy egy másik szörnyeteg bukkant fel mellette. Lebukott
és döfött, felszúrva a bajonettet a lény álla alatti, puha területbe. Ekkor azonban
puskáját elengedve félre kellett ugrania, hogy elkerülje az első Felügyelő kardcsapását.
Kihúzta a saját rövid kardját, és várta a következő támadást.
A lény megállt, és egy teljes lőportöltetet dobott a szájába. Elfeketült fogakkal rágta
el az anyagot, a papírt pedig kiköpte a földre.
Tániel sosem volt valami ügyes a rövid karddal. Gyorsan és hatékonyan mozgott
ugyan, de ha a lényt kicsit is kiképezték a fegyver használatára, ketté fogja őt vágni.
Kivédett egy csapást, és oldalra lökte a Felügyelő kardját. A lény egy ökölcsapással
kompenzált érte, de Tániel már számított rá.
Elkapta a Felügyelő kezét, és a homlokával az orrába fejelt. Érezte, ahogy a csont
hátrasiklik a lény agyába. Ennek végeznie kellett volna vele, de Tániel még mindig
érezte, ahogy erőlködnek az izmai. Hátralépett, és elmetszette a Felügyelő torkát. Az
hörgött és összeesett, és bár még mindig élt, már nem jelentett problémát többé.
Tániel érezte az arcán ragacsos, fekete vérét.
– Hé! – kiáltott valaki fölötte a sáncon. – Jönnek!
Tániel hirtelen rájött, hogy a kez sereg mindjárt itt lesz a nyakán. Felkapta a
puskáját, és földet rúgva, szitkozódva mászott vissza a sáncra. Amikor a Felügyelő
ugrott fel rá, könnyűnek tűnt. Minden volt, csak nem az.
Kezek segítették fel Tánielt a magaslat viszonylagos biztonságára, és hátba
veregették.
– Vissza a sorba! – kiáltotta valaki.
Tániel megrázta a fejét, és szusszant egyet a sáncbarikádon. Melléhez szorította a
puskáját, hogy ne remegjen a keze, és azon tűnődött, nem követett-e el hibát, amikor
feljött a töltésre.
Valaki képen törölte. Félig-meddig Ka-poelra számított, de amikor felnézett,
Doravir őrnagyot látta maga előtt. Dühösnek tűnt.
– Meg akar halni, százados? – Doravir úgy kapta el az állát, ahogy egy anya, amikor
a gyerekét fegyelmezi. – Nos, meg akar? Senki sem megy át a sáncon parancs nélkül.
Senki!
– Szarok a parancsaira!
Tániel félrelökte Doravirt. Ha nem türtőzteti magát, lehet, hogy a bajonettel is
keresztüldöfi.
A nő jéghideg dühvel meredt rá.
– Ezért felköttetem, százados.
– Próbálja csak meg.
– Fegyvert tölts! – kiáltotta egy tiszt. Tániel igyekezett összeszedni magát. A magas
sáncról mindkét irányba végig tudott tekinteni az egész göröngyös frontvonalon.
Felügyelők harcoltak a töltések mögött, és emberek egész csapataival végeztek, de a
közvetlen környezetében Tániel Adró javára billentette a mérleget a két lény
megölésével. A katonák éppen a puskájukat töltötték meg, készültek a kez támadásra.
Tániel elfordult Doravirtól, és a puskájába dugott egy golyót. A szeme sarkából
látta, ahogy a nő parancsokat kiáltva elviharzik.
– Óvatosan, százados – suttogta egy közeli katona. – Ha az a nő kiszúrja magának,
vagy az ágyába kerül, vagy a bitófára. Vagy mindkettő.
– Tőlem aztán elmehet a pokolba.
– Ő Ket tábornok testvére – világosította fel a katona. – Azt csinál, amit akar. De
átkozottul jó tiszt.
Ket testvére. Ezért hitte, hogy nemrég találkozott Kettel. A hasonlóság Doravir
vékonyabb arca ellenére is nyilvánvaló volt.
– Egy átkozottul jó tiszt hagyná, hogy végezzem a dolgom – vágott vissza Tániel.
Egy második golyót is leejtett a csőbe, és rátuszkolt egy darab szövetet.
A katona értetlenül bámult rá.
– Jól van, százados? Kétszer töltötte meg a puskáját, és mindkétszer lőpor nélkül.
– Tegye fel magának a kérdést – mondta Tániel olyan önbizalommal, amit pedig nem
érzett magában. – Miféle ember ugrana le a töltésről, hogy egymaga szembeszálljon két
Felügyelővel, és miféle ember töltené meg a puskáját lőpor nélkül? – Lenyalta a lőport
az ujjairól, hogy fenntartsa a transzát, és a vállának támasztotta a puskát. Kifújta a
levegőt. A Kez sorai még mindig úgy kétszáz méterre voltak, bőven a muskéták
lőtávolságán kívül. A puskások viszont bármelyik pillanatban tüzet nyithatnak rájuk.
Tániel kiszúrt két tisztet jóval az első sorok mögött, és meghúzta a ravaszt. A két
golyót egyszerre irányította a két külön célpont felé.
Az egyik tisztet a mellkasán találta el. A férfi a sebéhez kapott, és testőre rémületére
kizuhant a nyeregből. Tániel összerezzent. A másik golyó mellément. Hogy hibázhatta
el? Lehetséges, hogy a mala összezavarta a képességeit?
– Kresimir verje meg – szólalt meg mellette a katona. – Maga Kétlövetű Tániel. Hé –
kocogtatta meg a balján lévő társa vállát. – Ez Kétlövetű
Tániel.
– Aha. Én meg egy tábornok vagyok.
– Az előbb a barikád előtt harcolt, és egymaga szembeszállt négy Felügyelővel.
– Francokat.
– A saját két szememmel láttam.
– Na persze.
Tániel a kez sorokat fürkészte. A dobjaik ra-ta-tája mintha a koponyájában
visszhangzott volna. Egy pillanatra kinyitotta a harmadik szemét, és végignézett a
ragyogó pasztellszínekben fürdő földön: a csatatér minden pontját mágiafoltok takarták.
– Készen állsz rá, hogy meghalj velünk, Kétlövetű Tániel? – kérdezte a második
katona, megtörve Tániel koncentrációját. Nem fenyegetésnek szánta, csak egy egyszerű
kérdésnek.
– Nem, nem igazán.
– Mindennap visszavonulunk. Néha kétszer is. Valahányszor az az istenverte Kez
egy ilyen előrenyomulásba kezd. És minden egyes alkalommal legalább háromszáz
embert veszítünk.
Tániel alig hitte el, amit hall.
– Minden alkalommal?
A katona komoran bólintott.
– Visszavonulás… – Tániel a nyakát nyújtogatta. A tüzérséget mostanra hátrébb
gurították a lövészárkok és a sáncok következő sorához. – Ostoba, átkozott barmok.
Tartanunk kell a pozíciónkat. Nem hagyhatjuk, hogy így visszaszorítsanak minket.
Lényegében a saját csapataink számát redukáljuk.
– Nem tudom, mi az a reduka, de iszonyú tempóban veszítjük az embereinket. Nem
tudjuk tartani a frontot. Megpróbáltuk, de nem megy. Képtelenek vagyunk megállítani
azokat a nagy bestiákat. Mindegy, mennyit ölünk meg, még több lép a helyükre.
– Ehhez képest szörnyen nyugodt vagy – jegyezte meg Tániel.
– Azt hiszem, a tudat, hogy meg fogsz halni, valamiféle békességet hoz magával. Az
a srác a másik oldaladon…
Tániel odanézett. A kölyök ahhoz is túl fiatalnak tűnt, hogy borotválkozzon. Olyan
erősen remegett a keze, hogy a muskétát akaratlanul is ide-oda lóbálta benne.
– …az a srác nem osztja a meglátásomat.
– Csak izgul – mondta Tániel. – Mindenkivel előfordul. – A Kezre pillantott.
Százötven méter. Újratöltötte a puskáját, a vállához emelte, és tüzelt.
– Veled nem – mondta az első katona. – Hallottam, hogy az első áldozatod egy
Kiváltságos volt, és egyenesen szemen találtad.
– Így van. De azelőtt hússzor mellélőttem, és úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Az
embert tárgyakon tanítják célba lőni – magyarázta a kölyöknek mellette. – De éles
helyzetben hamar rájössz, hogy amikor egy másik ember van a csöved végén, aki
visszalő rád, az egész más érzés. Három kilométerre ültem a célponttól, és a
meglepetés erejével csaphattam le rá. De fiam, a lényeg, hogy nagy levegőt veszel, és
meghúzod a ravaszt. Tisztán és egyenesen lősz, mert lehet, hogy nem kapsz még egy
esélyt.
„Fiam”, mondta Tániel. Alig öt évvel lehetett idősebb a kölyöknél. Beszéd közben
megtöltötte a puskát, célzott és lőtt. Egy újabb tiszt esett össze.
A fiú Tánielre nézett. Még mindig remegett a keze.
– Kétlem, hogy a lelkesítő beszéded sokat segített volna – jegyezte meg az első
katona.
– Csendet a sáncon! – kiáltott oda Doravir őrnagy. Kardját a magasba emelte, másik
kezében pisztolyt tartott. – Célozz!
A Kez már majdnem a muskéták lőtávolságán belülre ért. Ezrével jöttek, egyik sor a
másik után, és Tániel immár látta, miért nem tudták tartani a frontot. Eszébe jutott, hogy
a délorom-hegyi csatában tucatnyi alkalommal is majdnem elvesztették az erődöt, pedig
ott egy varázslattal megerősített mellvédről védtek egy mindössze száz lépés széles
átjárót. Itt semmi sem állt köztük és a Kez között, csak néhány sánc, így pedig
képtelenség lesz megvédeni az állásaikat.
– Tűz!
Az ellenséges gyalogság első sora és a második sor egy jelentős része összeesett a
fegyverropogást követően. Az adrói katonák elkezdtek újratölteni.
Mielőtt leadhatták volna a következő sortüzet, a Kez megállt. Az új első sor
letérdelt, és felkészült a tüzelésre.
Tániel lebukott a sánc fedezéke mögé, és magával rántotta a fiatal katonát is. Hallotta
az elsülő fegyverek durranásait, majd pedig a muskétalövedékek földbe csapódásának
puffanásait. A fiatal katona fel akart kelni, de Tániel lent tartotta.
– Sorozatlövés – magyarázta. – Először leadják az első sortüzet, aztán a másodikat,
és utána rohamoznak. Meg kell várnod…
Feldördült a második sortűz. Tániel háromig számolt, mielőtt engedte felállni a fiút,
és maga is lövésre készen követte.
A Kez előreszegezett bajonettekkel, dobhártyaszaggató üvöltéssel indult rohamra.
– Tűz tetszés szerint! – hangzott a parancs.
Tániel mélyen beszívta a levegőben terjengő lőporfüstöt. A feje zúgott, a szíve
gyorsabban pumpált tőle. A keze már nem remegett a malaelvonástól. A szervezete
talált valami sokkal jobbat. Felszippantott egy lőporcsíkot.
A kez katonák elérték a sánc alját, és mászni kezdtek. Tániel felállt, hogy közéjük
lőjön, amikor észrevette, hogy nagyjából száz méterre egy Kiváltságos nő készül mágiát
alkalmazni. Igazított a puskája irányzékán, és meghúzta a ravaszt.
A Kiváltságos a torkához kapva, vért spriccelve bukott fel.
A kez gyalogság úgy ömlött át a sáncon, mint hullám a parti sziklán. Tániel beledöfte
a bajonettjét egy férfi hasába, egy másikat arcon vágott a puska tusával, aztán felugrott a
magaslatra, és kaszabolva-szurkálva igyekezett megakadályozni, hogy az ellenség
átjusson rajta.
Alig hallotta meg a visszavonulási parancsot.
– Tartsd a sáncot! – ordított fel, miközben a puskájával leütött egy gránátost a
töltésről. – Meg tudjuk tartani!
A mellette harcoló fiatal katona kapott egy bajonettet a mellkasába. Tániel a
magaslatról leugorva sietett a segítségére, és úgy nyársalta fel a kez gyalogost, akár egy
marhaoldalast.
A fiú belehalhat a sebébe. A bajonett egyenesen átment a bordái között, és
valószínűleg kilyukasztotta a tüdejét. Akkor pedig a saját vérében fog megfulladni.
De Tániel nem hagyhatta ott. Az adrói katonák megkezdték a visszavonulást.
– Pozíciót tartani! Tartsátok a sáncot, átkozott barmok!
Kinyúlt az elméjével, és megérezte a kez gyalogság lőporát. Egyetlen gondolatába
került, hogy begyújtsa, aztán pedig eltérítette a robbanás erejét magától és a sáncoktól.
A detonáció térdre kényszerítette, és csengett tőle a füle. Bő tíz méteren belül minden
lőpor belobbant.
Tániel szinte egyedül maradt a sáncon, az adrói katonák mind vagy meghaltak, vagy
éppen visszavonultak. A fiatal fiú ott feküdt a lábai előtt. Az első katona, akivel beszélt,
a töltés hátsó részén nyúlt el, szemével vakon meredt az égre. Doravir őrnagy eltűnt.
Lőporfüst emelkedett a levegőbe, a sáncon mindenfelé megégett hullák hevertek. A
sebesültek fájdalmasan nyögtek, és kegyelemért rimánkodtak. A sánc egy távolabbi
részén a katonák a harcot félbehagyva bámulták őt. Tániel feléjük indult, hogy segítsen
nekik megtartani a következő magaslatot, amikor rájött, hogy sehol sem lát talpon
egyetlen szál kék ruhás gyalogost sem.
Homokszínű uniformisok tengere lepte el a környéket. A Kez bevette a töltést.
A fiú Tániel lábai előtt még mindig élt, és vért köhögött. A lőpormágus a vállára
dobta a puskáját, a hónaljánál fogva megragadta a katonát, és vonszolni kezdte az adrói
tábor felé.
Nem volt könnyű így megtenni száz lépést a következő sáncig. A kez katonák
többsége nem foglalkozott vele. Néha ugyan megeresztettek felé pár kósza lövést, de
túlságosan el voltak foglalva az újonnan elfoglalt terület biztosításával. Le fogják
rombolni a sáncot, aztán visszavonulnak a saját táborukba, és újabb százlépésnyi távon
előretolják a tüzérséget, hogy felkészüljenek a holnapi rohamra.
Tániel kimerülve, a lőportransztól zúgó fejjel érte el az új adrói védvonalat.
– Gondoskodjon róla – utasította az odarohanó sebészt. A férfi elkerekedett
szemmel hőkölt hátra.
– Már halott, uram.
– Csak gondoskodjon róla, a fenébe is! Ne hagyja, hogy szenvedjen!
– Uram, nem úgy értem, hogy haldoklik. Már halott.
Tániel térdre hullott a fiatal katona mellett, és a nyakára helyezte az ujjait. Nem
érezte a pulzusát. Ugyanazokkal az ujjakkal lecsukta a fiú szemét.
– A pokolba – fakadt ki. A sebész letérdelt mellé.
– Én jól vagyok! – lökte el magától a kezét.
– A karja, uram.
Tániel lenézett. Az egyenruhája átszakadt, alatta egy véres, durva vágás
éktelenkedett a bal karján. Nem is érezte.
– Sebész – szólalt meg egy hang –, foglalkozzon olyasvalakivel, aki megérdemli. –
Doravir őrnagy jött feléjük zilált hajjal, arcán lőporégések nyomaival. Kabátja eltűnt,
fehér ingét izzadság és vér áztatta.
Tániel talpra állt.
– Doravir őrnagy. Nem volt magában annyi tisztesség, hogy az embereivel együtt
haljon meg, mi?
A nő visszakézből vágta pofon. Tániel megtapogatta az arcát. Az ütés elég erős volt,
hogy összekoccantsa a fogait.
– Még egy ilyen, és eltöröm a kezét – figyelmeztette Tániel.
– Én hagytam ott utolsóként a frontvonalat – vicsorogta Doravir őrnagy.
– Nem. Én voltam az utolsó. Megtarthattuk volna azt a sáncot, de inkább hagytuk
elveszni több száz emberrel együtt.
– Én követem a parancsokat. Maga nem. A figyelmeztetések ideje lejárt.
Fellógattatom magát. – Az őrnagy megpördült, és katonai rendész után kiabálva
elviharzott.
Tániel az állát dörzsölte, amikor észrevette, hogy Ka-poel a távolból figyeli. A lány
a csatatér felé tartott, ahol a kez katonák éppen a sáncot rombolták le, a civilek pedig
már mindkét oldalon a halottakat gyűjtötték össze.
– Hová a pokolba mész? – kiáltott oda neki Tániel.
Ka-poel a csatatérre mutatott, és a magasba emelt egy babát. Istenverte lány. Ami
Kresim Kurgán bevált, az itt most nem fog. Túl sok az ellenség, és túl kevés a baba.
Tániel Doravir őrnagy felé sandított. A nő két férfival beszélt, akik az adrói
rendészek jelzését viselték magukon. Katonai rendőrség. Doravir ekkor rámutatott
Tánielre.
A lőpormágus úgy döntött, ideje felszívódnia.
 13. fejezet
Tamás kikászálódott a sátrából, és begombolta egyenruháját. Megigazította arany
váll-lapjait, és azon tűnődött, fog-e ma eső zúdulni a nyakukba. Az ég a keletre elterülő
Adró-hegység fölött épphogy kezdett kivilágosodni, míg a látóhatár maradéka
sötétségben szunnyadt.
Tamás az enyhe fénycsík felé nézett, és szerette volna tudni, hogyan alakultak a
dolgok a hegység túloldalán. Budwiel elesett, és a Kez bizonyosan előrenyomult a
Szurkov-átjáróban. Tamás remélte, hogy a tábornokai képesek kézben tartani a
védelmet. Elfintorodott. Budwiel elvesztésével a háború folyása Keznek kedvezett. Az
embereinek szükségük volt rá. Az országának szüksége volt rá. A fiának szüksége volt
rá. Át kell jutnia azokon az istenverte hegyeken.
A tábor mozgolódni kezdett, és Tamás már hallotta az őrmesterek halk füttyeit,
amelyekkel a katonáikat ébresztették. Főzőtüzek füstje terjedt a széllel, nem mintha sok
főznivaló lett volna.
Olem a tábornagy sátra mellett ült. Sapkáját a szemébe húzta, lába egy farönkön
pihent, kezét mélyen a zsebébe dugta. A póz mesterkéltnek hatott, hiszen Olemnek a
Fortélyából adódóan sosem kellett aludnia.
– Csendes éjszaka? – kérdezte Tamás, ahogy leguggolt egy kis, parázsló tűzhöz, és
összedörzsölte a kezét. Az ilyen hegyvidékeken a nyári hőség nem sokat tett a kora
reggeli hidegek ellen. Tamás fogott egy botot, és miután megpiszkálta vele a szenet,
rádobta. Csak hamu. Az ilyen magas pusztákon kevés égetnivaló akadt.
– Volt egy kis morgolódás, uram. Meg némi zúgolódás is.
Az emberek éheztek. Tamás tudta, és ez a tudat fájt neki.
– Véget vetettem neki, uram – tette hozzá Olem.
– Helyes.
Tamás puha léptek közeledtét hallotta. Olem a hang felé fordult, és előhúzta kezét a
kabátjából. Egy pisztolyt tartott benne.
Egy döglött állat huppant a földre Tamás mellett, aki erre összerezzent.
– Szarvas, uram – jelentette Vlora, ahogy leguggolt mellé.
Tamást enyhe megkönnyebbülés járta át. Hús.
– Van több is? – kérdezte egy kicsit túlságosan is reményteli hangon.
– Andriya is lőtt egyet. Most osztja szét a lőpormágusok között. Ez itt a tiszteké.
Tamás az ajkára harapott.
– Olem. Vágassa le, és osztassa szét az emberek között. Mindenki kapjon egy kis
darab nyers húst, hadd főzzék meg maguk. Két óra múlva tábort bontunk.
Olem feltápászkodott, kinyújtóztatta a tagjait, majd visszatette pisztolyát az övébe,
és neveket kiáltozva távozott.
– Holnap délben elérjük a Hune Dorát, uram – mondta Vlora. Vállát összevérezte a
szarvas. Lőportranszban kellett lennie, másképp egy ilyen kis termetű lány képtelen lett
volna egyedül idehurcolni egy ekkora tetemet.
– Milyen messze vagyunk?
– Úgy huszonöt kilométerre. Arrafelé vadásztam.
– És?
– Ahogy Gavril mondta, van egy kisváros, ami útba esik.
– Fallal védett?
– Igen, de az csak egy régi romfal, talán ha két és fél méter magas. De én nem
aggódnék miatta, uram, a város elhagyatott.
Elhagyatott? Tamás remélte, hogy lesznek lakói, akiknek lőpor– és élelemraktárát
kifoszthatja.
– Bármi más abban az irányban?
– A terep egy idő után meredekké válik. Az út elvileg a hegyek gerincét követi, és
amennyire láttam, tele van hidakkal. Ha egyszer bejutunk az erdőbe, a dragonyosoknak
nehéz dolguk lesz, ha be akarnak keríteni minket.
– Ahogy reméltem.
– A rossz hír az, hogy az út jelentősen elvékonyodik. Lehetséges, hogy csak három
vagy négy ember tud majd egymás mellett haladni rajta.
Ez azt jelentette, hogy Tamás hadoszlopa majdnem hat és fél kilométer hosszan fog
elnyúlni. Nem túl előnyös helyzet egy dragonyosok által űzött hadseregnek. Tamás
halkan elkáromkodta magát.
Egy darabig az eget fürkészte. Ma nem lesz eső, döntötte el.
– Hazudtam – törte meg a csendet Tamás.

Vlora a homlokát ráncolta.
– Uram?
– Budwielben megkérdezted, van-e bármi hír Tánielről. Hazudtam. Vlora szóra
nyitotta a száját, de Tamás folytatta, mielőtt a nő megszólalhatott volna.
– Pár nappal azelőtt, hogy átjöttünk a barlangokon, hírt kaptam Adopestből. Tániel
barbárja magához tért.
– És Tániel?
– Ő nem. De ha az egyikük megúszta a dolgot, akkor feltehetően a másik is meg
fogja. És nem hinném, hogy az a kis barbár lány erősebb, mint az én fiam. Tániel… –
Elcsuklott a hangja. – Nem lesz semmi baja.
A szeme sarkából figyelte Vlorát. Mintha könny csordult volna végig az arcán.
– Hogy van a lába, uram? – kérdezte.
Tamás lenézett. Mihali meggyógyította őt, tudott járni és lovagolni. A pokolba, még
táncolni is tudott volna, ha akar. De bent, a lábikrájában még mindig érezte a lüktető
fájdalmat. Ott, ahonnan kivették azt az átkozott aranycsillagot a húsából. Valami még
mindig nem stimmelt vele, egy isten gyógyító ereje ellenére sem.
– Jól – válaszolta. – Mintha új lenne.
– Még mindig biceg – jegyezte meg Vlora.
– Tényleg? Csak megszokás lehet. A lány félig fekvő pozícióba dőlt.
– Hallottam, hogy a meggyógyított szövet nehezen szokik hozzá újra a korábbi
állapotokhoz. Segítség kell neki, sok mozgás és masszírozás. Ha szeretné…
– Már csak az kell, hogy dörzsölgetni kezdd a lábamat, és pletykák röppenjenek fel
rólunk – szakította félbe Tamás, és felkuncogott. Megkönnyebbült, amikor Vlora is
elnevette magát.
– Azt akartam mondani, hogy megkérem rá Olemet, uram.
– Ne aggódj miattam. – Tamás tovább nézte Vlorát. A lány felpillantott rá, aztán
belebámult a tűzbe. Még mindig nem néz a szemébe.
Tamás azon kapta magát, hogy hiányzik neki a régi közelségük. Ha jobban alakultak
volna a dolgok, Vlora mostanra a menye lenne. Annak idején, mielőtt elment az
egyetemre, ő volt az egyetlen katona, aki Tamásnak merte őt szólítani. Karon fogta őt, és
még nyilvánosan is megölelte.
Aztán lefeküdt azzal a jilemani piperkőccel, és Tániel véget vetett az
eljegyzésüknek.
Tamás feltápászkodott.
– Andriya és te vadásszatok tovább. Minden húsra szükségünk van, amit csak meg
tudunk szerezni.
– Előbb-utóbb kifogyunk a lőporból, uram – jegyezte meg Vlora.
– Kérj a hetedik dandár hadbiztosától.
– Úgy értettem, mi, az egész sereg.
Tamás az övén dobolt az ujjaival. Egy menetelő sereg nemcsak utánpótlás, de
ráadásul kocsik és tábori segítők nélkül. Mindenből ki fognak fogyni, mégpedig inkább
előbb, mint utóbb. Az egyetlen előnyüket a gyors előrehaladás jelentette, az azonban
elveszett a beszerzési kényszer és az éhség okozta kimerültség miatt.
– Teszek róla, hogy a mágusok megkapják, amire szükségük van. – A lőpormágusai
még mindig többet értek fejenként, mint egy tucat katona.
Vlora bólintott.
– Szólok a hadbiztosnak. – Azzal felállt, és szó nélkül megindult a tábor felé.
Tamás figyelte, ahogy elmegy. Öregnek és bűnbánattól gyötörtnek érezte magát.
A tábor az utóbbi percekben egyre hangosabbá vált, ahogy az utolsó katonákat is
felverték az álmukból. Itt-ott felharsant egy kis üdvrivalgás, úgyhogy Olem valószínűleg
elkezdte kiosztani a húst. Ennyi embernek nem sok juthatott fejenként, de így is több volt
annál, mint amennyit az utóbbi időben ettek.
Tamás lebontotta és összepakolta a sátrát. Épp akkor végzett a hálózsákja
bekötözésével, amikor Olem visszajött.
 – Megcsináltam volna, uram – jegyezte meg.
– Fontosabb dolgai vannak ennél. Egyszer én is közkatona voltam, Olem, tudok úgy
tábort bontani, mint bárki más.
– Ha ragaszkodik hozzá, uram. – A testőr a szén mellé térdelt, elővett egy nyársat,
majd kibontotta a véres vászonba csavart nyers szarvashúst.
Tamás felállt, és dél felé nézett. Valahol odakint a kez lovasság is tábort bont éppen,
és valószínűleg abban reménykednek, hogy elkapják az adrói dandárokat, mielőtt azok
elérik az erdő viszonylagos biztonságát.
Tamás inkább hallotta, mintsem látta a táboron keresztülügető lovat. Pár
másodperccel később Gavril bukkant fel a reggeli sötétségből egy remegő harci ménen.
Tamás elkapta az állat kantárát, miközben a sógora leugrott a nyeregből. A ló oldala
habzott, a szemében vadság ült. Gavril keményen vágtatott.
– Tizenhatezer – szólalt meg a férfi. – Tíz és félezer dragonyos, és további öt és
félezer vértes. Három teljes brigádnyi lovasság.
Kresimirre. Mégis hogyan harcoljanak egy ekkora ellenséggel?
– Milyen messze vannak?
– Ha most elindulunk, még elérhetjük az erdőt, mielőtt a sarkunkra hágnak. Az északi
felderítőimmel még nem beszéltem.
– Vlora az imént tért vissza északról. Huszonöt kilométerre vagyunk Hune Dorától.
Gavril elfogadott egy kantint Olemtől, és jól meghúzta, aztán a többit a fejére
öntötte. A teste gőzölgött.
– Nem lesz időnk kifosztani a várost.
– Vlora szerint üresen áll. Beküldök pár embert, hogy nézzenek körül, de
valószínűleg megállás nélkül elmegyünk mellette.
– Üres, mi? – Gavril megvakarta a szakállát. – Bevehetnénk magunkat oda.
Tamás akaratlanul is újra délnek fordult. Nem látta ugyan a kez lovasságot, de
mintha érezte volna a jelenlétüket.
– Talán.
Olem felállt, és egy gőzölgő szarvashússzelettel megrakott óntányért nyújtott felé.
– A szélein égett, belül meg nyers, de isteni – vigyorgott Olem. Tamás gyomra
megkordult. Vagy egy kiló hús lehetett azon a tányéron.
– Ossza meg Gavrillal – mondta Tamás. – Én nem vagyok éhes.
Olem egyik szemöldöke felszaladt.
– Innen hallom a gyomra medveüvöltését, uram. Meg kell őriznie az erejét.
– Tényleg, egyék csak meg.
Gavril puszta kézzel elmarta a húst a tányérról.
– Ahogy akarod. – Azzal kettétépte, és az egyik felét visszapottyantotta a tányérra, a
másikat pedig betömte a szájába. A harapások közben odakiáltott egy másik lovasnak,
aki akkor érkezett meg a táborba.
 – Uram – szólalt meg Olem, miközben Gavril otthagyta őket. – Ennie kell.
– Rendelje talpra az embereket – adta ki a parancsot Tamás. Hirtelen a sürgősség
érzete szállta meg, ahogy egy széllökés majdnem levitte a fejéről a sapkáját. – Az első
oszlop húsz percen belül masírozzon ki a táborból. – A déli látóhatárt fürkészte, amíg
Olem a dolgára nem indult.
Tizenhatezres kez lovasság. Egyszerűen eltiporják majd a kétdandárnyi gyalogságát.
Egy idegen országban, korgó gyomorral fognak meghalni, miközben a Kez felégeti az
otthonaikat.
Ezt nem hagyhatja.
Nem, ezt nem fogja hagyni.
Tamás a legközelebbi sátrakhoz lépett.
– Századok! – kiáltott. – Menetre felkészülni!
Oldrich őrmester és puskamesterekből álló csapata az Ad folyó délkeleti oldalának
bezárt laktanyájában várakozott, nem messze a Gosztauni Világítótoronytól. A jókora
épület az alkalmankénti vadkutyákat leszámítva elhagyatottan és üresen állt, a bejárati
ajtókat bezárták és leláncolták, ám a számos oldalajtó egyikét nyitva hagyták.
Adamat azon az ajtón lépett be, és két gyakorlótéren átvágva rátalált a kis étkezdére,
ahol a százados és a csapata Adamat négy legfiatalabb gyermekére vigyázott, akik
éppen egy darabot adtak elő a helyiség közepén.
Adamat csendben megállt az ajtóban, és önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy
Asztrit hanyagul játszott fekete hajfürtjeivel, miközben igyekezett felidézni a hercegnő
szövegét, akit egy magas toronyban tartott fogságban egy gonosz Kiváltságos. Őt a
köpenyekből és az ágyneműkből álló jelmezek alapján az egyik iker alakította.
– Apu! – kiáltott fel Asztrit, amikor észrevette őt.
Erre az összes gyereke odagyűlt köré, hozzábújtak és ölelgették. Gondoskodott róla,
hogy mindegyik kapjon tőle egy puszit, és hogy mindegyiket a nevén szólítsa – kivéve
az ikreket. Sosem tudta megkülönböztetni őket, de ezt semmi kincsért sem ismerte volna
be.
Adamat hosszú percekig birkózott a padlón a gyerekekkel, mire képes volt otthagyni
őket. Biztatta őket, hogy folytassák a darabot, és csatlakozott Oldrich őrmesterhez a
helyiség sarkában álló asztalnál.
– Kávét? – kínálta a tiszt, szórakozottan rágcsálva a szivarját.
– Teát, ha van.
Oldrich odakiáltott az egyik emberének.
– Teát! – Homlokráncolva fürkészte Adamatot. – Pocsékul néz ki.
Elkapták, mi?
– El. – Adamat azon kapta magát, hogy a gyerekeit bámulja. Gyönyörűek voltak. A
gondolattól, hogy bármi bajuk eshet, forrni kezdett a vére, és kényszerítenie kellett
magát, hogy levegye róluk a szemét. – De jól keveredtem ki a dologból, és megtaláltam
Vetas főhadiszállását.
– Nem hittem, hogy sikerülni fog – tisztelgett neki Oldrich a kávésbögre magasba
emelésével. – Azt hittem, a rohadék felszívódik azután, ahogy Offendale-ben elbántunk
a fiaival.
Adamat a levegőbe szippantott.
– Nem fél tőlem. Szerintem semmitől sem fél. Látott valaha gőzzel hajtott gépet?
Szövőszéket, légkalapácsot, nyomtatót… – Adamatnak eszébe jutott saját újságkiadói
kudarca, de sikerült félresöpörnie a gondolatot.
– Igen – biccentett Oldrich. – Már hajókon is használnak ilyesmiket.
– Pontosan. Vetas olyan, mint azok. Csak megy előre. Semmi érzelem, semmi
gondolat. Csak egy feladat, amelyet végre kell hajtania.
Oldrich a kávéjába kortyolt.
– A fenébe is. Szinte már sajnálja az ember.
– Nem – rázta meg a fejét Adamat. – Ha megtalálom, kitépem a szívét.
– Én pedig remélem, hogy lesz rá alkalma. Induljunk, hogy elkapjuk?
– Hány embere is van? – kérdezte Adamat, noha pontosan tudta.
– Tizenöt. Kettő itt marad vigyázni a gyerekekre…
– Öt.
– Öt itt marad vigyázni a gyerekekre, az velünk együtt tizenkettő.
– Nem elég.
– Elég fogdmegje van, hogy szembeszállhasson a tábornagy legjobb embereiből álló
különítménnyel?
– Legalább hatvan végrehajtó és egy Kiváltságos.
Oldrich füttyentett.
– Aha. Kétlem, hogy ezzel bármit tudnánk kezdeni.
– Pokolba. Köszönöm – mondta, ahogy egy csésze teát tettek elé. Beledobott két
kockacukrot, és kavargatni kezdte. – Látta a reggeli újságot?
– Nem. Kéri? Hé! Valaki hozzon a felügyelőnek egy újságot!

Adamat gyomra összeszorult. Azt remélte, hogy Oldrich nem látta a mai újságot.
Nem az volt a célja, hogy felhívja rá a figyelmét.
– Emlékszik arra a Borbador nevű Kiváltságosra? – váltott gyorsan témát.
– Igen. – Oldrich általában kellemes arca hirtelen óvatossá vált.
– Szerintem ő segíthetne nekünk. Ő volt a királyi társaság egyik legjobbja, és szinte
egyedül tartotta a Hegykoronát a kez társasággal szemben. Tudom, hogy Tamás életben
hagyta, és valahol a városban tartja. Ha…
– Nem – szakította félbe Oldrich.
– Miért nem?
– Borbador Kiváltságost egy gész kényszeríti arra, hogy végezzen a tábornaggyal.
 – Tudom. Én magam informáltam róla Tamást.
– Akkor miért kér tőlem ilyesmit egyáltalán? Ha elengednénk, azzal Tamás életét
veszélyeztetnénk, és erre nem vagyok hajlandó.
Adamat a kezébe temette az arcát. Úgy tűnt, sokat csinálja ezt mostanában.
– Ez az egyetlen esélyünk a Lord Vetasnak dolgozó Kiváltságos ellen.
– Megkérhetné Kétlövetű Tánielt is. Hobbiból öli a Kiváltságosokat, és a pletykák
szerint a városban van.
– A reggeli újság azt írta, hogy elment a frontra. – Adamat rögtön tudta, hogy hibát
követett el, amint a szavak elhagyták a száját.
– Szóval mégiscsak látta a mai újságot? – Oldrich a lábával kitolt az asztal alól egy
köpőcsészét, és lehajolt, hogy beleköpjön. – Van benne valami, amiről nem akarta, hogy
lássam?
– Uram – kiáltott oda Oldrich egyik embere az ajtóból. Fiatal férfi volt,
valószínűleg nem sokkal idősebb Adamat fiánál, Josepnél. – Uram, ezt látnia kell. –
Odasietett Oldrichhoz, és az ölébe ejtette az újságot.
Az őrmester felvette. A címlapon ez állt: „Budwiel elesett, Tamás tábornagy halott”.
Oldrich hosszú percekig olvasta csendben a cikket, a fiatal katona közben végig ott állt
mellette. Amikor a százados végzett, visszaadta neki az újságot.
– Nem akarta elmondani?
Adamat úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak az éléskamrában.
– De igen. Amint kitaláltam, hogyan tudom meggyőzni, hogy maradjon, és segítsen
nekem. – Adamat nagyot nyelt. Mindjárt elveszíti az utolsó apró segítséget, ami még a
rendelkezésére áll Faye megmentéséhez. Ha Oldrich elmegy, Adamat magára marad a
nyolc gyerekével, miközben a felesége és a fia továbbra is ellenséges kézen vannak.
– Nincs miről meggyőznie. Parancsot kaptam. Tamás a felettesem és régi barátom.
Azt mondta, mindenképp csináljam ezt végig, attól függetlenül, hogy ő maga túléli a
háborút vagy sem.
– És végig fogja csinálni?
– Igen.
Adamatból önkéntelenül is kiszakadt egy megkönnyebbült sóhaj. Rájött, hogy izzad,
ezért egy zsebkendővel letörölte a homlokát.
– Köszönöm. – Egy pillanatra elhallgatott. – Úgy tűnik, elég jól fogadja a híreket.
– A szalagcím szenzációhajhász – mutatott Oldrich az újságra. – Valójában csak
feltételezik, hogy halott. Tamás behatolt az ellenséges vonalak mögé a hetedik és a
kilencedik brigáddal, és azóta nem látták. Az az adrói hadsereg két betonkemény
brigádja. Amíg nem látom a holttestét, feltételezem, hogy Tamás Kezben van, éppen
felzabálja a hadseregüket, és úgy köpködi ki őket, akár a fogpiszkálókat.
– Szóval nem tudom meggyőzni, hogy Tamás halálára való tekintettel engedje
szabadon Borbador Kiváltságost?
 – Sajnálom. Valami mást kell kitalálnia. Méghozzá gyorsan, mert csak addig
segíthetek Vetas levadászásban, amíg be nem kopog egy hadsereg Adopest ajtaján.
Adamat felállt.
– Kitalálok valamit.
– Továbbá, tekintve, hogy Tamást halottnak hiszik, a hivatalnokok megnehezítik majd
a tőle kapott csekkfüzet használatát. Szükségünk lesz megvesztegetési és
ellátmánypénzre, és inkább előbb, mint utóbb. Ha vannak tartalékai…
– Meglátom, mit tehetek. – Adamat vonakodva elbúcsúzott a gyerekeitől, és az ajtó
felé indult, de aztán Oldrich csatlakozott hozzá a folyosón. – Őrmester?
– Mondani akartam magának valamit – szólalt meg Oldrich halkan, és az étkező felé
pillantott. – Csak hogy egy kicsit megnyugodjon. Ne aggódjon a gyerekeiért. A fiúk
nagyon a szívükbe zárták őket. Ha bárki ránk talál, és idejön a kölykökért, a fiaim adnak
majd a pofájukra, és nem fogják visszafogni magukat.
Adamat ellenállt a szeme sarkában gyűlő könnycseppeknek.
– Köszönöm – nyögte ki. – Ez… ez tényleg sokat jelent. Köszönöm.
Adamat hajnali egyre ért vissza a biztos házába. Fáradtan megmászta a főbérlő
lakása fölötti kuckójához vezető, a csizmája alatt megnyikorduló régi lépcsőt. Tényleg
eltelt volna öt nap azóta, hogy utoljára itt járt? Amióta találkozott a Tulajdonossal, és a
következő Vetas elleni akcióját tervezte, aludt egy park padján, egy beteggondozó
priccsén és egy kocsma székén.
Meg kellett fürödnie.
SouSmith egy tompa fénnyel égő lámpás mellett ült a szófán, és a homlokát ráncolva
nézett fel rá a maga elé kiterített kártyalapokból.
– Rohadtul aggódtam – jegyezte meg.
Adamat felsóhajtott, és bezárta az ajtót. Remélte, hogy kijut neki egy kiadós alvás,
mielőtt SouSmith szemébe kell néznie. Pokolian érezte magát. Mindene fájt, alig aludt
az utóbbi tíz napban, és muszáj volt ennie valamit. Alig egyszer vagy kétszer került
ilyen állapotba életében, még annak idején, amikor Manhouch az apja helyébe lépett, és
a közemberek zúgolódtak, a rendőrök pedig napi tizennyolc órákat dolgoztak.
Sosem gondolta volna, hogy valaha megint így fogja érezni magát. Azt hitte, mindezt
már maga mögött hagyta.
– Sajnálom – mondta Adamat.
SouSmith visszanézett a kártyákra. Az egyiket rátette egy másikra, majd mindkettőt
levette az asztalról, és maga mellé helyezte a szófára.
– Pokolian nézel ki – jegyezte meg.
– Úgy is érzem magam.
– Hol voltál? – Gombszemével Adamat arcát fürkészte.
– A Tulajdonos vendégül látott. – Adamat odabicegett egy székhez a szófa mellé, és
belezuhant. – A fiai egy egész éjszakán át boldogítottak, mielőtt találkozhattam vele.
Akkor kiderült, hogy az egész egy tetves félreértés, és egy „bocsánat” kíséretében
visszadobtak az utcára.
– Láttad a Tulajdonost?
Aggodalmat érzett volna SouSmith hangjában?
– Közel jártam hozzá. Ugyanabban a szobában ültük, csak ő egy fekete védőfal
mögött. Egy kötőnőn keresztül beszéltünk, mintha néma lenne. – Adamat homloka
ráncokba szaladt. Talán a Tulajdonos tényleg néma. Talán az a nő nem pusztán
biztonsági óvintézkedés volt, hanem tolmács. – Van itt valami kaja?
SouSmith egy szófa melletti tányérra bökött. Egy szendvics pihent rajta, benne meleg
hússal és sajttal, és ahogy a székében hátradőlve majszolni kezdte, Adamat úgy érezte,
ez a legfinomabb vacsora, amit valaha evett.
Mire a vége felé járt, az ereje egy része visszatért belé.
– Úgy tűnik, ugyanaz a cél vezérli, mint engem – folytatta Adamat az utolsó falatok
elrágása közben. – Lord Vetas problémát jelent neki. A Tulajdonos embere is csak azért
kapott el, mert ugyanazt a nőt követtük. – Tisztára nyalta az ujjait. – De most, hogy a
Tulajdonos tudja, ugyanaz a cél vezérel minket, megelégszik azzal, hogy hátradől, amíg
én rávetem magam Vetasra. Ami nagy kár, mert szükségem van a segítségére! – Adamat
hangja megemelkedett a mondat végére, felkapta a szendvicses tányért, és áthajította a
szobán. Csörömpölve ért földet az egyik sarokban.
SouSmith hátradőlt a szófán, és a játékáról elfeledkezve figyelt Adamatra.
– Soha senkit nem akartam annyira megölni, mint Lord Vetast – suttogta a felügyelő.
– Tudom, hol van. Megtaláltam a főhadiszállását. Adott a lehetőség, hogy elkapjam, és
a Tulajdonos segítségével tudnék is élni vele, ő meg csak kidob az utcára. – Reszketve
vett levegőt. – Valami nagyon nagy ostobaságot fogok csinálni, SouSmith, és szerintem
el kellene tűnnöd a közelemből. Tekintsd ezt a foglalkoztatásod végének.
SouSmith szemöldöke megemelkedett.
– Azt majd én eldöntöm.
– Meg fogom zsarolni a Tulajdonost.
SouSmith erre elkezdte összegyűjteni a kezébe a kártyáit. Amikor végzett, felállt.
– Most az egyszer egyetértünk.
Adamat lehunyta a szemét. Nem hibáztatta SouSmith-t. Egy kicsit sem. De azért
mégis remélte, hogy SouSmith ezúttal is megmakacsolja magát, és vele marad, amíg
ennek az egésznek a végére nem járnak.
A bokszoló levette a kabátját az ajtó melletti fogasról.
– Sajnálom, barátom – mondta. – Én meghalnék érted, de a Tulajdonos nem áll meg
nálam.
Hát persze. SouSmith-nek a testvére családjára is gondolnia kellett. Kezet ráztak, és
Adamat hallotta, ahogy SouSmith nehéz léptei ledübörögnek a lépcsőn az ajtó felé.
Adamat visszazuhant a székébe, és a kezébe temette az arcát.
 SouSmith nagy és erős volt, és öt emberrel is felért egy harcban, ugyanakkor a
barátjának is számított. Adamat nem engedhette meg magának, hogy barátai legyenek.
Azzal, amire készült, nem. Feltápászkodott, és elvonszolta magát az ágyáig. Nem
vacakolt a ruháival, azokkal együtt dőlt bele.
 14. fejezet
Tániel megdörzsölte a szemét, és próbálta felidézni, hogy milyen érzés aludni.
Három nap alatt ötször vívott véres közelharcot a frontvonalon, és mind az öt
alkalommal ő hagyta el utolsóként a sáncot, amikor a Kez előrenyomulás túl erősnek
bizonyult. Mind az öt alkalommal arra kényszerült, hogy haldoklókat és sebesülteket
vonszoljon át magával az üres mezőkön, dühösen, amiért ismét feladták egy védelmi
vonalukat.
Hányszor vonulhatnak még vissza, mielőtt a hadsereg már csak halottakból és
sebesültekből áll majd?
Tániel délre nézett. Budwiel minden nappal egyre távolabb került tőlük. A front –
vagy az, ami fél órája még annak számított – fél kilométerre, lőporfüstbe burkolva terült
el. A kez katonák máris nekiálltak a sáncok lerombolásának és a halottaik
elszállításának.
Ez az utolsó támadás nagyon rosszul végződött. A tizenhetedik dandár gyalogsága
főleg újoncokból állt, akik még a visszavonulási parancs előtt szétszéledtek, és futásnak
eredtek. Tánielnek fogalma sem volt, maradt-e egyáltalán bárki, aki a felfordulást
követően sértetlenül átvészelte a napot. A sebészek sátraiból kiszűrődő nyögésektől
felállt a szőr a hátán.
Ka-poelt a sátruk előtt, a tűznél ülve találta. A szenet bámulta, és szórakozottan
tisztogatta a körmét az egyik hosszú tűje hegyével. A lángok fölött víz forrt egy
edényben. Ka-poel rápillantott Tánielre, majd tovább meredt a tűzbe.
A lőpormágus lehuppant mellé a földre. Mindene fájt. Számtalan vágás és horzsolás
borította. Egy különösen durva Felügyelő majdnem kicsinálta, kapott is tőle emlékbe
egy hosszú vágást a hasa oldalsó részére.
Ka-poel halkan felállt, mögé lépett, és lehúzta róla a kabátját. Nem szerette, amikor
a lány vetkőzteti – nos, igazából szerette, csak hát máris hallott tiszteket a kapcsolatuk
illetlen természetéről suttogni –, de ma éjjel túl fáradt volt, hogy tiltakozzon.
Ka-poel kigombolta az ingét, és egy mosókesztyűvel letörölte a nyakát és a
felsőtestét.
Tániel az oldalára hevert, hogy a lány bevarrhassa a sebet a hasán, és a tű minden
egyes szúrására összerezzent.
– Pole – szólalt meg. – Emlékszel Tamásnak arra a kezdeményezésére, hogy
felállítson egy lőpormágus-iskolát Adopestben?
A lány két ujjával megütögette a karját. Igen.
– Azt hiszem, Sabont állította a dolog élére. Kíváncsi vagyok, vajon még mindig ott
van-e. A pokolba is, de jól jönne a segítsége. – Tániel elgondolkodott. Megjelent előtte
Sabon arca, a fekete bőréből kivilágló tökéletes, fehér fogakkal. Sabon volt az egyetlen,
akire valaha is hallgatott. Tániel tőle tanult lőni. Jó katona; jó ember. – A fenébe, meg
kellett volna kérdeznem Ricardot. Még ha Sabon el is ment Tamással, akkor is
maradnia kellett pár lőpormágusnak Adopestben. Szükségünk van rájuk a fronton.
Ka-poel végzett a varrással, és Tániel felállt. Az inge szinte teljesen elfeketedett és
ragacsossá vált a rászáradt vértől. Úgy bűzlött, mint egy mészárszék. Otthagyta a földön.
Ka-poel majd talál valakit, aki kimossa. Kihozta a sátorból az egyetlen tartalékingét, és
felvette.
A sátra a Szurkov-átjárót szegélyező hegygerincek egyikének oldalában állt. Ez azt
jelentette, hogy lejtőn kellett aludnia, ugyanakkor azt is, hogy a völgy nagy részét jól
belátta, és most éppen az Adom Szárnyai táborát fürkészte. Ők közelebb estek a
fronthoz, mint az adrói hadsereg, és mellettük a folyóval ők tartották a völgy keleti
részét.
A jelentések szerint a Szárnyak mindennap meg tudták tartani a frontvonalat, de
aztán mégis kénytelenek voltak visszavonulni az adrói sereg megfutamodása után, hogy
a Kez ne támadhassa őket oldalba.
Tamás iszonyú haragra gerjedt volna, ha itt van, és látja, hogy a zsoldosok jobban
harcolnak, mint az adrói katonák.
A Szárnyak két dandártábornoka haladt a táborukból az adrói hadsereg nagy, kék-
fehér parancsnoki sátra felé. Néhány másik tiszt is arra tartott. Egy haditanács. Ha
Tamás itt lenne, Tániel is részt venne benne.
Sok minden másképp ment, amióta Tamás eltűnt.
A parancsnoki sátortól nem messze terült el az étkezde sátra. A legtöbb hadseregben
maguk a katonák főznek a századokra vagy akár az egész rajokra, itt azonban ezt a
feladatot egyetlen séf végezte, vagy legalábbis ezt beszélték.
Mihali.
Nem volt nehéz észrevenni a magas, kövér alakot, ahogy ide-oda jár a főzőtüzek
között, ellenőrizve kis hordányi asszisztensének munkáját. Tániel a homlokát ráncolta.
Ki lehet ez az ember, aki istennek vallotta magát? Tániel már látta egy isten arcát –
Kresimirét –, és beleeresztett egy golyót a szemébe. Kresimir istennek nézett ki. Mihali
nem.
Tániel fogta a kabátját, és elindult le a hegyoldalon, a parancsnoki sátor felé.
Bármerre ment, katonák bámulták meg. Néhányan megemelték előtte a kalapjukat,
mások tisztelegtek neki, megint mások csak nézték. Nem viszonozta a gesztusaikat.
Talán valamiféle furcsaságként tekintettek rá? Hosszú éveken át az otthonának érezte a
hadsereget, de most, Tamás és a lőpormágusok nélkül mintha teljesen idegen lett volna
a katonák körében.
Azon gondolkodott, hogyan láthatják őt. Úgy bűzlött, akár egy hentesbolt mögötti
sikátor, és valószínűleg úgy is nézett ki. A testét karcolások és vágások borították,
fekete haja megperzselődött egy tegnapi robbanásban, arcát piszok és sebek fedték.
És azon is gondolkodott, hogy mégis miféle ember lehet. Öt kemény, véres
közelharcot úszott meg súlyos sérülés nélkül. Az elmúlt két napban hét golyó súrolta.
Számtalan alkalommal centimétereken múlt, hogy ne nyársalják fel teljesen. Egyszerűen
csak ilyen gyors lett volna, vagy valami másról volt szó?
Effajta szerencse nem létezik, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Ilyesmi történt
Fatrasztában is? Nem, sosem vett még részt egy ennyire véres és elhúzódó csatában.
Eszébe jutott, ahogy Adopestben kitépte annak a Felügyelőnek a bordáját, és azon
tűnődött, van-e valami köze a szerencséjének az újonnan jött erejéhez.
Odaért a parancsnoki sátorhoz, és nem foglalkozott az őrrel, aki kérte, hogy álljon
meg.
A sátor teljesen megtelt. Úgy húsz tiszt állhatott bent – a jelek szerint a Szárnyak
összes dandártábornoka és az adrói hadsereg összes tábornoka és ezredese. Kiabálás és
ökölrázás folyt. Tániel a sátorfal mentén lépkedett beljebb, és próbálta kihámozni a vita
lényegét.
Aztán észrevett egy ismerős arcot, és arrafelé indult.
Etan ezredes tíz évvel volt idősebb Tánielnél. Magas férfi széles vállakkal és
rövidre vágott, barna hajjal a széles, ronda arc fölött. Na, nem mintha bárki a szemébe
mondaná, hogy ronda. A tizenkettedik brigád gránátosai az adrói hadsereg
legmegtermettebb, legerősebb embereinek számítottak, és aki csak egyetlen rossz szót
szól az ezredesükről, az a teljes, kétezer fős létszámukkal találja szembe magát.
– Mi folyik itt? – suttogta Tániel. Etan ezredes gyorsan rásandított.
– Valami… – Aztán már jobban megnézte magának. – Tániel? A pokolba is,
hallottam, hogy csatlakoztál a fronthoz, de nem hittem el. Merre jártál?
– Később. Miről vitáznak?
Etan üdvözlő arckifejezése lelohadt.
– Hírnök jött a Keztől. Követeli, hogy adjuk meg magunkat.
– Na és? – horkantott fel Tániel. – Nincs miről vitázni. Megadásról szó sem lehet.
– Én egyetértek, de néhány katonai vezető nem. Valamitől félnek.
– Persze hogy félnek. Minden harc elől megfutamodtak! Ha csak egyszer kitartanánk
a sáncon, megtörhetnénk azokat a kez rohadékokat.
– Nem erről van szó. A Kez azt állítja, hogy Kresimir az ő oldalukon áll. Nem csak
spirituálisan, úgy értik, ténylegesen ott van velük a táborukban!
Tániel hátán végigfutott a hideg.
– Ó, a pokolba.
– Jól vagy? Elég vacakul festesz.
– Kresimir nem lehet itt. Én magam öltem meg.
Etan figyelme most már teljes egészében Tánielre összpontosult.
– Meg… megölted? Hallottam néhány vad pletykát, hogy volt egy csata a Délormon,
mielőtt összeomlott, de…
– Igen. Keresztüllőttem a szemét és a szívét. A saját szememmel láttam, ahogy vért
fröcskölve összeesik.
– Ket tábornok! – kiáltott fel Etan. – Ket tábornok! – Megragadta Tániel karját, és a
többi tiszt felé kezdte vonszolni. Mindenki félreállt, senki sem akart egy ekkora
gránátos útjába kerülni.
– Etan, ne…
Etan behúzta őt a sátor kellős közepére, ahol kéttucatnyi tiszt barátságtalan arca
várta feszülten a magyarázatot.
– Mondd el nekik, amit nekem – kérte Etan.
Tániel ismét rendkívül kényelmetlenül érezte magát kopott, véres ruházatában és
mocskos arcával. A helyiség mintha lassan forgott volna, a levegő forrónak és sűrűnek
tűnt.
Megköszörülte a torkát.
– Kresimir halott – közölte. – Én magam öltem meg.
A felmorajló hangzavar jobban bántotta a fülét, mint egy muskétasortűz.
Szövetségest keresve pillantott körbe. Kiszúrta Ket tábornokot, de őt aligha tarthatta a
barátjának. Hol volt Hilanszka tábornok?
– Hadd beszéljen! – kiáltott fel egy nő. Abrax dandártábornok, a Szárnyak
zsoldosseregéből. Tíz évvel fiatalabb volt Tániel apjánál, de az arca kétszer olyan
szigorúnak hatott. Fehér egyenruhát viselt vörös és arany szegélyekkel.
Ket tábornok a csendet kihasználva megvetően Tánielhez vágta:
– Egy istent nem lehet megölni.
– Márpedig én megöltem. Láttam, ahogy meghal. Két mágikus golyót lőttem ki rá, és
mindkettő célba talált. A szemem láttára esett össze. Ott voltam a hegyen, amikor
kezdett összeomlani.
– Valóban? – kérdezte Ket. – És hogyan jutott le róla?
Tániel szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Tényleg, hogyan jutott le a hegyről?
Az utolsó, amire emlékezett, hogy a karjaiba zárja az eszméletlen Ka-poelt, miközben
az épület készült összedőlni körülöttük.
– Mindjárt gondoltam – bólintott Ket. – Az agyára ment a lőpor.
– Tániel egy hős, uram! – szólt közbe Etan ezredes.
– Még a hősök is megőrülnek néha. Rendészek! Vigyék innen! A megbeszélésen
nincs helye egy századosnak.
Valaki meglökte Tánielt, és közben egy újabb hang szólalt meg:
– Kresimir nincs itt! Miféle sületlenség ez?
– Én láttam őt.
Hirtelen teljes csend támadt. Tániel felismerte a hangot. Hilanszka tábornok.
Hilanszka még mindig ült, noha mindenki más állt a sátorban. A több tucatnyi
kitüntetéssel teleaggatott díszegyenruháját viselte, gallérját frissen keményítették, üres
bal ujját a mellkasához tűzték fel. A tábornok fáradtnak tűnt, hatalmas alakja lelógott a
szék széleiről, arca megnyúlt.
Mély és egyenletes hangon folytatta:
– Mind láttátok! A reggeli tárgyaláson. Ott volt, ti ostoba barmok, és észre sem
vettétek. A férfi a többi kez mögött, aki meg sem szólalt. Aranymaszkot viselt, rajta
egyetlen szemnyílással. Oda kellett volna figyelnetek, akkor hallottátok volna, amikor a
Szárnyak Kiváltságosai azt mondták, hogy dől belőle a mágia, erősebb, mint amilyet
valaha tapasztaltak.
– Az csak egy Kiváltságos volt – vitatta Ket. – Nem egy isten. Hilanszka
feltápászkodott.
– Nevezz őrültnek, Ket. Nevezz őrültnek, ha mersz. Tamás hitt benne, hogy Kresimir
visszatért. Hitt benne, hogy Kétlövetű lelőtte. De a golyók nem bizonyultak halálosnak,
elvégre Kresimir egy isten.
Ket óvatosan fürkészte Hilanszkát.
– És Tamás mégis a halálukba vezette a hetedik és a kilencedik dandárt a kez
vonalak mögött.
– Tamás nem halt meg – mondta Tániel, és érezte, ahogy forrni kezd a vére.
Ket hozzá fordult.
– Állítja a halott tábornagyunk kölyke.
– Kölyök? – Tániel látása elhomályosult. – Százakat öltem meg. Az utóbbi két
napban majdnem megtartottam a frontvonalat teljesen egyedül. Úgy érzem, mintha én
lennék az egyetlen, aki tényleg meg akarja nyerni ezt a háborút, és engem nevez
kölyöknek?
Ket a lába elé köpött.
– Magának tulajdonítaná minden eredményünket? Micsoda ego! Csak mert Tamás
ágyékából csöppent ki, még nem jelenti azt, hogy van olyan ügyes, mint ő volt.
Tániel már nem tudott tisztán gondolkodni. Hát ezért harcolt a frontvonalon minden
egyes nap? A düh átvette fölötte az irányítást.
– Megöllek, te ostoba ribanc!
Megfeszültek az izmai, és már készült rávetni magát Ket tábornokra, amikor valaki
fejbe vágta. Megtántorodott, de aztán ismét Ketnek akart ugrani. Kezek ragadták meg, és
húzták hátrébb. Újra fejbe vágták. Végig csapkodott és kiabált, miközben kirángatták a
parancsnoki sátorból.
– Tániel – hallotta Etan ezredes hangját a fülében. – Kérlek, Tániel, csillapodj le!
Féltucatnyi arcára irányított, éles lándzsa látványa kellett hozzá, hogy Tániel dühe
kissé alábbszálljon. A lándzsákat tartó rendészek – az adrói katonai rendőrség – arcán
világosan látszott, hogy egyetlen pillanat alatt készek kilyuggatni őt.
– Elég ebből – lökte félre Etan az egyik lándzsát. Rávette a rendészeket, hogy
hátráljanak pár lépést.
Most, hogy a düh elszállt, Tániel fázott, gyengének érezte magát, és egész testében
remegni kezdett. Tényleg ribancnak nevezte Ket tábornokot az egész vezérkar előtt?
Mégis mi lelte?
– Meg akarod öletni magad? – támadt neki Etan. – Hallottam pletykákat egy
lőpormágusról, aki mindennap úgy veti magát a fronton az ellenség sorai közé, mintha
meg akarna halni. Sosem hittem volna, hogy te vagy az. Szerencséd lesz, ha megúszod
ezt egy korbácsolással. Megtámadni Ket tábornokot! El sem tudom hinni!
Tániel az álla alá húzta a térdét, és próbált véget vetni a remegésének.
– Befejezted? – Miért remegett ennyire? Ijesztőbb volt ez, mint egy Felügyelő
nekiszegezett kardja elé állni. A malaelvonás tette ezt vele? Vagy a lőpor?
– Tániel… – Etan csak nézett rá, és Tániel látta, hogy őszintén aggódik érte. –
Tániel, vagy két méteren át vonszoltál magaddal, mire fejbe tudtalak kólintani. Azzal az
ütéssel nálad kétszer nagyobb embereket küldtem már padlóra, neked meg hármat kellett
behúznom, hogy egyáltalán megérezd. És a pokolba is, én kétszer akkora vagyok, mint
te! Tudom, hogy a lőpormágusok erősek, de…
– Vállalom a teljes felelősséget. Remélhetőleg téged nem dorgálnak meg ezért.
– Nem magam miatt aggódom.
– Százados?
Mindketten felnéztek. Hilanszka tábornok állt fölöttük, a rendészek eltűntek.
– Ezredes, váltanék pár szót négyszemközt a századossal, ha megengedi.
Etan magukra hagyta őket, Tániel pedig lassan feltápászkodott, noha nem volt biztos
benne, hogy talpon tud maradni. Azt viszont tudta, hogy talán Hilanszka tábornok lehet
az utolsó szövetségese a táborban.
– Uram? – Megtántorodott. Hilanszka elkapta a megmaradt kezével.
– Ket a fejét akarja – közölte vele.
– El tudom képzelni.
– Tudja – folytatta az öreg tábornok –, így, hogy Tamás eltűnt, a lőpormágusoknak
már nincs akkora befolyásuk, mint egykor. Néhány rangidős tiszt legszívesebben úgy
tenne, mintha maga soha nem is létezett volna.
Tániel felnézett az égre. Kezdtek megjelenni rajta a csillagok, a hold pedig máris
fényesen ragyogott a keleti horizonton.
– Maga szerint Tamás tényleg halott?
Hilanszka sétálni kezdett, Tániel pedig kénytelen volt követni, bár közben leginkább
arra koncentrált, nehogy összeessen. Legalább most már kicsit kevésbé remegett a keze.
– Nem akarom elhinni – válaszolta Hilanszka. – Egyikünk sem akarja elhinni,
függetlenül attól, ahogy némelyikünk viselkedik. Mind szerettük az apját. Briliáns
stratéga volt. De minden kapcsolatunk megszakadt vele, és a kez hadseregbe plántált
kémeink egyikétől sem hallottunk felőle már három hete. Szembe kell néznünk a
tényekkel. Tamás valószínűleg halott.
Ha Tamás halott, akkor Vlora és Sabon, a többi lőpormágus és a teljes hetedik meg a
kilencedik dandár is. Tániel szíve összeszorult, de azért visszatartotta a könnyeit.
Tamásért egyet sem fog hullajtani. Ugyanakkor a gondolat, hogy örökre elvesztette…
– És Kresimir?
– Bármit tett is vele, túlélte.
– És mi van Mihalival? Azzal a séf istennel?
Hilanszka vállat vont.
– Az apja úgy gondolta, ő az újjászületett Adom.
– És maga?
– Se erre, se arra nincs bizonyítékom. Fantasztikusan főz. Kresimir és közte állítólag
valamiféle tűzszüneti megállapodás van. Hagyják, hogy a halandók döntsék el a harcot.
– Hilanszka kiköpött. – Nem tetszik, hogy esetleg valamiféle kozmikus csata bábjai
vagyunk csupán.
– Nem – értett egyet Tániel. – Nekem sem. – Kezdett kitisztulni a feje. A világ már
nem forgott körülötte. – Mit tehet velem Ket?
– Ket tábornok, maga meg csak egy százados. És egy egész sátornyi ember látta,
ahogy megpróbálta megölni.
– Nem öltem volna meg. És nemcsak százados vagyok, hanem lőpormágus is.
– Tudom. Tamás kívül tartotta magát a hierarchián, és ha itt lenne, simán megúszná a
dolgot. Ket jó tábornok, de kissé szűk látókörű, és Tamás tudta ezt. De maga most csak
egy százados.
– Ki adta parancsba a visszavonulásokat a fronton?
Hilanszka megállt, és Tánielhez fordult.
– Én.
– Maga? – Tániel kis híján hátrahőkölt meglepetésében. Hilanszka a vállára tette a
kezét, ahogy egy apa tenné a fiáéra.
– Képtelenek vagyunk megállítani őket – magyarázta. – Amíg maga fel nem bukkant,
nem tudtunk mit kezdeni a Fekete Felügyelőkkel. Úgy vágtak át a gyalogságon, hogy
olyat én még soha életemben nem láttam. Gyorsabbak és erősebbek, mint a normál
Felügyelők, és a lőpor sem gyullad be a közelükben. Még a maga segítségével sem
tudjuk tartani velük szemben a frontot.
– Na és a mágia? A Szárnyaknak vannak Kiváltságosaik.
– A mágia teljesen hatástalan az új Felügyelők ellen. Érthetetlen, de így van. El sem
tudom képzelni, hogyan teremthetett a kez társaság valami olyasmit, amit nem tud az
ellenőrzése alatt tartani.
Tániel ezen elgondolkodott. Az agya újra működni kezdett, és ez jó jelnek tűnt. A
düh immár távoli emlékké fakult.
– Talán nem is ők teremtették őket.
– Hogy érti?
– Korábban sosem láttunk lőpormágusokból formált Felügyelőket. Talán Kresimir
műve. Talán a kez társaság maradékának nincs is beleszólása a dologba.
– Ez ésszerűen hangzik. – Hilanszka pár másodpercig fürkészte őt. – Hol alszik?
Tániel felnézett a hegyoldalra.
– Odafent van a sátram.
– Kerítek magának egy rendes szobát. Ki kell aludnia magát. Keressen meg egy óra
múlva, addig elintézem a dolgot. Addig is meg kell győznöm Ketet, hogy ne lógattassa
fel.
Tániel dübörgő szíve végre lecsillapodott. Kimerültnek, betegnek érezte magát.
– Köszönöm. Tábornok?
Hilanszka megállt, és visszanézett rá.
– Tucatnyi különböző hadbiztos tagadta meg, hogy lőport adjon nekem. Azt mondták,
nincs elég, ezért a vezérkar szigorúan beosztja. Tényleg lőporhiány van? – Tánielnek
eszébe jutott Ricard Tumblar. A szakszervezeti főnök említette, hogy szokatlanul nagy
rendelések érkeznek a frontról.
– Ennyire nem rossz a helyzet – válaszolta Hilanszka halkan. – Intézkedem, hogy
megkapja, amire szüksége van. Még valami?
– Igen. – Tániel habozott, nem volt biztos benne, hogy tudni akarja a választ a
következő kérdésére. – Maradtak még lőpormágusok Adopestben? Tudom, hogy Tamás
elkezdett újakat kiképezni.
– Mind vele mentek. Még a zöldfülűek is.
– Pokolba. Reméltem, hogy Sabon még mindig itt van valahol. Hilanszka
felsóhajtott, arca megnyúlt.
– Nem hallotta?
– Mit?
– Sabon halott, fiam. Egy hónapja fejbe lőtték egy légpuskával. Hilanszka
megveregette Tániel vállát, és magára hagyta.
Hosszú másodpercek teltek el, mire a lőpormágus nagy nehezen újra levegőt tudott
venni. Ismét felnézett az égre. A napfény pusztán egy csík volt a nyugati hegyeken,
fölötte sötétkék leplen ragyogtak a csillagok.
Sabon halott. A mentora. A tanára.
Ez bizonyosan megrázta Tamást. Talán eléggé ahhoz, hogy hibákat kövessen el.
És ha Sabon meghalt, akkor talán tényleg meghalhatott az apja is. Lehetséges, hogy ő az
utolsó lőpormágus Adróban? Nagyon úgy tűnt. A hadsereg mindennap visszavonult.
Kresimir élt, és a megadásukat követelte. Mit tehet így Tániel?
Harcolhat tovább. Nincs más válasz.
 15. fejezet
Tamás a kengyelben állva, távcsövével figyelte az ellenséges felderítőket, ahogy
megmászták az utolsó hegytetőt a kez lovasság és Adró két dandárnyi, megviselt
gyalogsága között.
Pár másodperc után Tamás leült, és átadta a távcsövet Olemnek.
– Az embereinknek úgy a kétharmada lesz bent az erdőben, mire utolérnek minket.
Mögötte a Hune Dora fái emelkedtek a síkság fölé. Az erdőig felvezető préri
faállományát az utolsó gallyig felhasogatták már vagy egy évszázaddal ezelőtt, de a
Hune Dorát királyi rendelet védte és nyilvánította Kez nemzeti tulajdonának. A terep itt
drasztikusan megváltozott, a préri göröngyös dombjai átadták helyüket a Borostyánföld
felé hatalmas, öreg gyökerekként nyújtózó, éles hegygerinceknek.
Tamás gyanította, hogy a Hune Dora-beli fakitermelést az is nehezítette, hogy az
erdőt a király vadászterületeként is védelmezték.
Megfordította a lovát, hogy beérje a hadoszlopa végét. Az emberek a normál
sebesség felével meneteltek, mivel az oszlopnak elöl folyamatosan igazodnia kellett az
erdei úthoz, amelyen csak négy katona fért el egymás mellett a korábbi hathoz képest.
– Arbor ezredes – szólalt meg Tamás, amikor odaért a hátsó őrséghez. Arbor
ezredes katonai szempontból őskövületnek számított. Tíz évvel idősebb volt Tamásnál,
és rég elvesztette hallása nagyját és az összes fogát. Kora dacára azonban úgy menetelt,
harcolt és ivott, akár egy harmincas, és ezt ő annak tudta be, hogy elalvás előtt minden
este megivott egy pohár bort és elszívott egy szál szivart. Az ezredes az utolsó hátvédek
mellett sétált vállára vetett puskával, oldaláról lógó szablyával, akár egy közkatona. A
hetedik dandár első zászlóalja Tamás abszolút legjobbjaiból állt. Nem véletlenül
védték ők a sereg hátát.
– Igen? – reagált az ezredes.
– Jobb szeretném, ha lovagolna. – Tamásnak szinte kiabálnia kellett, hogy biztos
legyen benne, az ezredes meghallja a szavait.
A férfi megmozgatta az állkapcsát, és kiugrasztotta a műfogsorát a kezébe.
– Azt már nem. Az én öreg golyóim pokolian fájnak a nyeregben ülve. Különben is,
uram, a lovak kellenek a felderítéshez. – Úgy méricskélte Tamás és Olem hátasait,
mintha meg volna győződve róla, hogy a felderítők kezében több hasznuk lenne.
– Úgy tizenöt perc múlva társaságra számítunk – mondta Tamás. – Maguk alkotják a
hátvédet. Sétáló visszavonulást akarok, egyenleteset és bátrat.
Arbor megköszörülte a torkát, és kiköpött egy adag slejmet.
– Zászlóalj! – üvöltött fel. Előrébb egy százados majdnem felugrott meglepetésében.
– Bajonetteket szegezz! Szoros alakzatba. Tíz perc, és nyakunkon a barna kabátosok!
A parancsokat továbbították a hadoszlop őrmesterei, bár a dandár fele valószínűleg
eleve hallotta mindet. Arbor beletörölte a műfogsorát a kabátjába, aztán becsúsztatta
hátsó zsebébe.
– Nem szeretném, ha megsérülnének a harcban – kacsintott Tamásra.
– Világos. – Tamás megsarkantyúzta a lovát, hogy felzárkózzon a hadoszlopban
előrébb haladó lőpormágusokhoz. Mögötte Arbor zászlóalja félhold alakú pajzsként állt
fel az oszlop legvége körül.
– Uram! – tisztelgett Andriya Tamásnak, ahogy a tábornagy beérte a csoportot. Öt
lőpormágus gyűlt össze Andriya körül. Mind vadászattal és felderítéssel töltötték az
éjszakát, és pokolian festettek a táskás szemükkel. A feketelőpor szaga felhőként ölelte
körül őket.
Tamás beállt melléjük.
– A Kez előhad annak a dombnak a túloldalán van. Nagyjából tizenkétezer
dragonyos fog nekünk rontani.
– Szembeszállunk velük? – kérdezte Andriya. Ugyanaz a mohóság ült a szemében,
mint mindig, amikor arról volt szó, hogy kez vért kell ontani.
– Nem. Az előhad úgy egy órával a sereg többi része előtt fog ideérni. Azt akarom,
hogy addigra bőven az erdőben legyünk. Ne aggódjanak – tette hozzá, amikor látta
kiülni a csalódottságot Andriya arcára. – Bőven lesz alkalmunk megölni őket.
Végignézett a csatatéren – merthogy az volt. Egy órán belül itt kétségkívül vért fognak
ontani. Szemügyre vette a fasort és a terepet, aztán pedig a Hune Dora elhagyatott
városát körülvevő régi falakat. Ha több ideje lenne, mondjuk egy nap, vagy akár csak
néhány óra, felállíthatna egy csapdát, és kiirthatná az egész kez előőrsöt. Így azonban le
kellett vezényelnie az embereit a síkságról.
Oda mutatott, ahol az erdő hirtelen kiemelkedik a prériből.
– Andriya, a csapatát pár száz méterre a fáktól sorakoztassa fel. Vlora, vezényelje a
magáét azokhoz a sziklákhoz – mutatott észak felé. – Amint lőtávolságon belülre érnek,
lőjék ki az elülső lovaikat, és próbálják felbuktatni az egész hadoszlopot. Amikor
szétszélednek, hogy rohamozzanak, öljék meg a tisztjeiket. Leléphetnek.
A lőpormágusok futva siettek a dolgukra. Pár percen belül a helyükön lesznek, és
tüzet nyitnak, ezzel pedig nyerhetnek egy kis extra időt a dandároknak, hogy
biztonságban elérjék az erdőt.
Magaslati pontokra küldte őket, hogy messzire el tudjanak lőni, de az út egy széles,
lapos vízmosássá vált, mielőtt ismét emelkedni kezdett volna a fák felé. Könnyű
rohamozó terep a kez előőrsnek.
Az erdőbe érve a hetedik dandár negyedik zászlóalja felvette a tüzelő pozíciót. Ők
fedezik az első zászlóaljat, ha azoknak rohanniuk kell a fák közé.
Tamás északnyugatnak, az erdő felé fordította a lovát, majd leszállt a nyergéből.
Eltört az ujjai közt egy lőportöltetet, tartalma egy részét a nyelvére szórta, és elmerült a
lőportranszban.
– Karabélyt – parancsolta.
 Olem, aki ez idő alatt végig követte, átadott neki egy töltött karabélyt. Tamás fél
térdre ereszkedett. A fegyvere rövidített csövű volt, ami azt jelentette, hogy könnyebb
lóhátról elsütni és újratölteni, mint egy hosszú csövűt, de attól még mindig jobban
lehetett földről használni. A meghosszabbított markolat helyett egy cső alá erősített
acélfogó segített a biztos megtartásában.
Tamás határozottan megragadta a karabélyt, és a horizont felé célzott vele, majd
figyelte a dragonyos felderítők közeledését.
A kez dragonyosokat jellemzően egy karabéllyal, egy pisztollyal és egy egyenes
karddal látták el. Az idősebb parancsnokok lovas gyalogságként használták őket –
vagyis lovakon vágtattak, de talpon harcoltak. A fiatalabb parancsnokok
könnyűlovasságként vetették be őket.
A jelenlegi helyzetben úgy tűnt, először karabéllyal nyitnak tüzet, aztán pisztollyal,
és végül nyíltan lerohanják őket, remélve, hogy szétverik Tamás hátvédjeit. A tábornagy
a lovát is feltette volna rá, hogy ezt a stratégiát választják.
Kis idő múlva a kez előőrs főszázada felbukkant a távoli domb tetején. Tamás
finoman kifújta a levegőt, és célzott. A dragonyosok valamivel több mint másfél
kilométerre lehettek, és még mindig alakzatban, négyes sorokban lovagoltak, a
sisakjukra tűzött lószőr lengedezett a szélben.
Tamás fegyverdörgést hallott balról, és tudta, hogy Andriya adta le az első lövést.
Ezt hosszú másodperceken át további puskalövések kísérték.
Eltalálták az első dragonyost. A lova kicsavarodva bukott el, aztán követte egy
másik, majd egy harmadik is. Porfelhőt verve csapódtak a földnek. A közvetlenül az
első sor mögött vágtató lovak belegabalyodtak a felfordulásba, és némelyik azok közül
is elbukott. Kész katasztrófa volt.
Tamásnak nem kellett hallania a lovak nyerítéseit, anélkül is visszhangzottak a
fejében.
A dragonyosok bizonyosan tudták, hogy Tamással lőpormágusok vannak, mégis
szoros alakzatban közeledtek. Legszívesebben rosszallóan megrázta volna a fejét.
Számítaniuk kellett volna erre.
Ugyanakkor meg ki számít rá, hogy bekap egy golyót, amikor az ellenség még csak
egy pont a horizonton?
Meghúzta a ravaszt.
Pár másodperccel később a golyója belefúródott egy ló szemébe. Az állat
megrándult, és elterült, a lovasa pedig átesett rajta, és elég erősen vágódott a földhöz,
hogy eltörje a nyakát. Tamás átadta Olemnek az elsütött karabélyát, és a kezébe vett
helyette egy töltöttet.
A kez hadoszlop megtörte az alakzatot, és szétszéledt, a hegytető mögül pedig újabb
lovasok bukkantak fel. Tamás kezdeti öröme, amiért ilyen gyorsan elintéztek vagy egy
tucatot, elszállt. Összesen tizenkétezerrel kellett elbánniuk, így hát néhányuk
felbuktatása a hadoszlop elején aligha számított győzelemnek.
Tiszti váll-lapokat keresett a dragonyosok sorai között, és amikor talált párat,
megtámasztotta a karabélyát a vállán. Mély levegő. Kiereszt. Ravaszt meghúz.
A golyó egy fiatal tiszt torkát találta el. A férfi kirepült a nyeregből, Tamás pedig
máris mozdult a következő célpontra.
A következő pár percben a lőpormágusai tetszés szerint folytatták a tüzelést, és pár
ritka kivételtől eltekintve mindegyik golyó eltalálta a célpontját. A kez előőrs egyre
közelebb ért.
– Jobb lesz, ha lóra szállunk, uram – szólalt meg Olem az idegesség leghalványabb
jele nélkül.
Tamás jól látta, mire készül a dragonyos formáció. Hatos oszlopokba rendeződve
szétszóródnak az út keleti oldalán, hogy onnan kapják oldalba az első zászlóaljat, és
elhajtsák őket Hune Dora városának potenciális védelmet nyújtó falaitól. A
dragonyosok gyorsan és keményen fognak lecsapni, kerülni fogják a közelharcot, és pár
másodperc elteltével ismét a közönséges muskéták hatótávolságán kívül lesznek. Hune
Dora falait megkerülve aztán eltűnhetnek a lőpormágusok szeme elől, amíg meg nem
indulnak a hadoszlop oldala ellen.
Tamás látta, ahogy karabélyokat emelnek célra. Felpattant a nyeregbe, és kitisztította
fegyvere csövét.
– Figyelje a falat – mondta Olemnek. – Menjünk.
Arbor első zászlóalja lelassult, majd hirtelen minden második katonája megállt,
megpördült, és fél térdre ereszkedett. Tamás hallotta, ahogy Arbor kiadja a
tűzparancsot, aztán lőporfelhő emelkedett a magasba. Legalább ötven dragonyos bukott
el. A katonák talpra ugrottak, és menetelés közben újratöltöttek.
Tamás a hátvédek felé ügetett, és kivonta görbe lovassági szablyáját.
A dragonyosok is tüzet nyitottak, a lőporfüstöt mint emléket hagyták maguk után.
A katonák sora megremegett. Egyesek összeestek, mások bicegve folytatták az
útjukat, és segítségért kiabáltak. Senki sem törte meg az alakzatot, hogy a sérülteknek
segítsen.
Jól kiképezték őket.
A dragonyosok visszadugták nyergükbe a karabélyaikat, és célzásra emelték a
pisztolyaikat.
Az adrói katonák második sora megfordult, letérdelt és lőtt.
Füstfelhő emelkedett a dragonyosok körül, ahogy pisztolyukkal viszonozták a tüzet.
Alig egy pillanattal később kirontottak a lőporfelhőből, és kivont karddal rohamoztak.
Arbor első zászlóalja megfordult, hogy fogadja őket. Bajonettjüket muskétájuk
végére erősítették, fegyverük így olyan hosszú lett, hogy lándzsaként funkcionált. Tamás
szitkozódott. Túl hézagos a formációjuk…
A dragonyosok mennydörgő rohama már a nyakukon volt.
 Lovak nyerítettek fel, ahogy felnyársalták őket a bajonettek, és emberek zuhantak ki
a nyergükből. Az adrói katonák fejére és nyakára egyenes rohamkardok csaptak le. A
gyalogság és a lovasság összecsapott, és véres dulakodásba veszett.
Tamás előrehajolt, hogy nagyobb sebességre bírja az állatot, Olem tartotta mellette
az iramot. A csatatéren túl, vele szemben, ahol Hune Dora falai megkerültek egy
dombot, újabb lovasság bukkant fel.
Ezt Gavril vezette. Kétszáz vértes rontott át a prérin az adrói nehézlovasság sötétkék
nadrágjában és vörös kabátjában, éppen amikor a kez dragonyosok megviselt maradéka
kivált az első zászlóaljból.
Bár ellenségeik még mindig háromszoros túlerőben voltak, Gavril vértesei egy
ágyúgolyó erejével rontottak nekik. A Kez még csak nem is látta, hogy mi kapta őket
oldalba. Az ütközést hallani lehetett, a dragonyosok kiáltásai kétségbeeséssel teltek meg
az ellenség hirtelen megjelenésére. Valahol a kavalkád közepén egy kez trombita fújt
veszettül visszavonulót.
Egy másodperccel később maga Tamás is belevetette magát a forgatagba.
Meglendítette lovassági kardját, és tisztán felnyitotta vele egy kez dragonyos nyaki
ütőerét, majd megfordult a nyergében, és épphogy kivédett egy ellenséges kardcsapást.
Kinyúlt az érzékeivel, felrobbantott egy lőportöltetet a dragonyos mellzsebében, aztán
már sürgette is előre a lovat a következő célpontja felé.
Az utolsó dragonyosok menekülőre fogták.
Tamás emberei felujjongtak, kiáltásaikat fokozatosan átvette az egész hadoszlop,
majd pedig a kilencedik brigád is, amely már biztonságba ért az erdőben.
Tamás kifújta magát, miközben a lova átügetett a holttestek között, hogy csatlakozzon
Gavril hátasához.
– Sorakoztasd fel a vérteseidet! – kiáltotta oda Tamás Gavrilnak. A férfi bólintott,
és továbbította a parancsot.
– A lovasság főserege egy órán belül itt lesz – zihálta Tamás, ahogy még mindig
kalapáló szíve és a szemét csípő lőporfüst emlékeztette rá, hogy már megöregedett.
Gavril közelebb hajolt Tamáshoz, és halkan megkérdezte:
– Mit csináljunk a halottakkal és a sebesültekkel?
A tábornagy végignézett a csatatéren. Legalább kétezren feküdtek a földön, kez és
adrói katonák vegyesen. A Kez seregből talán ha háromszázan vissza tudtak vonulni.
Tamás tudta, hogy képtelenség lenne a sebesültekkel menetelni.
– Arbor! – nézett körül Tamás. – Olem, keresd meg Arbort.
Pár másodperccel később az öreg ezredes csatlakozott hozzá a mezőn.
Arcán új vágás húzódott, ruhaujját lőporégések feketítették. Úgy tűnt, ő is a dolgok
sűrűjébe került.
– Uram?
– Az első zászlóalj helyzete?
 – Él és harcra kész, uram. Pokolra küldtük őket. Még nincsenek pontos számaink, de
nem veszítettünk kétszáz embernél többet.
Kétszáz ember Tamás legjobb zászlóaljából. Majdnem az egynegyedük. Csaknem
tizenkétezer dragonyossal szemben arattak elképesztő győzelmet, de Tamás nem
engedhette meg magának, hogy akár egyetlen embert is veszítsen, nemhogy kétszázat a
legjobbjai közül.
– Szedjék össze a sebesültjeiket, és küldjék őket előre a hadoszlopon. Kaparjanak
össze minden használhatót a csatatérről.
– Engedélyt kérek levágni a lovakat, uram – mondta Arbor. – Húsra van szükségünk.
– Az engedélyt megadom. A hallottainak gondoskodjon csatatéri temetésről.
Szeretném, ha több időnk lenne, de el kell tűnnünk erről a mezőről, mielőtt a Kez
maradéka megérkezik.
Arbor élénken biccentett, és parancsokat vakkantva ment a dolgára.
– Csatatéri temetés, uram? – kérdezte Olem.
– A gurlai hadjáraton csináltuk. Amikor egy másik hadsereg közeledett felénk egy
csata után, betekertük a halottainkat a sátorvásznukba, és felírtuk rá a nevüket, remélve,
hogy az ellenségben lesz annyi becsület, hogy rendesen eltemesse őket. – Tamás
felsóhajtott. Nem szerette a csatatéri temetéseket. Ennél több tisztelet járt a halottaknak.
– Megtették?
– Mit?
– Eltemették őket rendesen?
– Öt esetből négyszer… nem. Hagyták, hogy megrohadjanak a gurlai nap alatt.
Tamás leszállt a nyergéből, és egy sebesült adrói katona mellé térdelt. A férfi
összeszorított fogakkal meredt az égre, térde egyetlen véres massza volt. Tamás
egyetlen pillantásból is tudta, valószínűleg amputálni kell a lábát. De addig is hogyan
mozgassák őt? Elővette a kését, és markolatával a sebesült felé nyújtotta.
– Harapjon rá erre – mondta. – Kicsit enyhíti a fájdalmat. Olem, páran nézzenek
körül a városban, hátha találnak bent néhány otthagyott kocsit. Gavril, az embereid
fogják be a sértetlen kez lovakat. Lehet, hogy szükségünk lesz rájuk.
A déli horizont felé tekintett. Hamarosan egy tizenötezres lovasság zúdul le feléjük
arról a dombról.
Négynapi kutatásba és több mint ezer kranányi megvesztegetési pénzbe került, mire
Adamat végre megtudta, hol tartják fogva Borbadort, Manhouch királyi társaságának
utolsó élő Kiváltságosát.
Adamat ironikusnak találta, hogy Tamás tábornagy saját pénzét használva igyekszik
aláásni a parancsait.
Verundish ezredes állt mellette. Intelligens külsejű deliv nő volt hátrakötött, fekete
hajjal, sötét bőre jól ment kék adrói egyenruhájához.
– Itt van? – kérdezte Adamat.
 – Itt – bólintott a nő.
Egy hegyfokon álltak Adopest legészakibb körzetében, ahol a házak sorai hirtelen
farmföldekbe torkolltak. Errefelé az utcák nem bűzlöttek annyira a szartól és a kosztól,
kevesebb gyár nőtt ki a földből, és kevesebb ember járkált.
Nem egy rossz lakhely. Ha Adamat megéri, hogy nyugdíjba mehessen, talán
ideköltözik majd a családjával.
Verundish egy alattuk elterülő kúria felé biccentett. A környező talajon túlburjánzott
a növényzet, az ablakokat betörték, a falakat megrongálták. Mint oly sok más kúriát,
amely egykor a nemességé volt, Tamás csapatai a tulajdonos kivégzése után ezt is
teljesen kifosztották, és megnyitották az emberek előtt.
Adamat követte Verundisht le a hegyfokról, és egy fekete kapun át léptek be a kúria
birtokára. A hely pocsék állapota elkeserítette Adamatot. Nem mintha sajnálta volna a
nemességet, egyáltalán nem, de ezek a kúriák építészeti műremeknek számítottak.
Némelyiket porig égették, másokat összeomlasztottak a köveikért. Ez itt még olcsón
megúszta egy kis vandalizmussal.
A szolgálók lakrészén át léptek be az épületbe, majd felmentek az emeletre. Adamat
kéttucatnyi férfit és nőt számolt össze, külsejük alapján mind katonák lehettek. A nyári
hőség ellenére télikabátot viseltek az egyenruhájukon, és kíváncsian pillantottak
Adamatra, ahogy elment mellettük.
A lőporszarujukon lévő rendfokozati csíkból a felügyelő tudta, hogy ezek itt
puskamesterek – Tamás legjobb katonái közé tartoztak.
Verundish megállt a szolgálók lakrészének végét jelző utolsó ajtó előtt.
– Öt perce van – mondta.
– Mit fognak csinálni vele most, hogy Tamás halott? – kérdezte Adamat.
Az ezredes dühösen elfintorodott.
– Ha Tamás halott… megvárjuk, hogy a tábornokai visszatérjenek Adopestbe, és
átadjuk nekik. Ők fognak dönteni a sorsáról.
– Tamás már nincs többé veszélyben miatta.
– Nem érdekel, mit gondol, felügyelő. A tábornagy okkal mészárolta le a királyi
társaságot, és ez itt az utolsó élő tagjuk. És most menjen. – Verundish ránézett a kezében
tartott zsebórára. – Fogy az öt perce.
Adamat kinyitotta az ajtót, és becsusszant rajta.
Borbador Kiváltságos egy széken ült a szoba sarkában. Lábát szorosan a
széklábakhoz kötözték, kezére merev acélkesztyűket húztak, hogy meggátolják ujjai
mozgását. Mindennek ellenére úgy tűnt, viszonylagos kényelemben van. Lefogyott,
amióta Adamat utoljára látta, állát pedig sűrű szakáll borította. Előtte egy állvány állt,
olyasféle, amin zenészek szokták tartani a kottájukat. Bo felnézett róla a felügyelőre.
– Bo – szólította meg Adamat, kezébe véve a kalapját.
A Kiváltságos megköszörülte a torkát.
 – Igen?
– Adamat vagyok. Találkoztunk pár hónapja a Hegykoronán.
– Felügyelő. Igen, emlékszem. Maga hívta fel Tamás figyelmét a gészemre.
Adamat elfintorodott.
– Sajnálom. Neki dolgoztam.
– Múlt időben?
– Nos, a hírek szerint meghalt.
Bo felkapta a fejét, és jobbra-balra ingatta. Nagyjából a feje volt az egyetlen, amit
mozgathatott. Nem mondott semmit.
– Bo. A nyaklánca, amelyikben a gész van, lazult valamennyit Tamás állítólagos
halála óta?
A Kiváltságos szeme összeszűkült. Csak egy egészen kicsit, de Adamatnak ez is
éppen elég válasz volt. A gész továbbra is kifejtette hatását. Tamás élt. És Bo ezt nem
mondta el az őt őrző katonáknak.
– Érdekes – kommentálta a felfedezését Adamat.
– Tudna esetleg lapozni egyet? – biccentett Bo az előtte lévő állványra.
Adamat odalépett, és egy nyitott könyvet látott rajta. A következő oldalra hajtott, és
lesimította a papírt.
– Ezer hála. Már vagy fél órája bámultam azt az oldalt.
– Mennyire erős a késztetés, hogy végezzen Tamással?
– Miért kérdezi?
– Ellen tud állni neki? Elég messze van most innen a tábornagy. Ellen tud állni a
késztetésnek, hogy utánainduljon?
– Egy darabig – válaszolta Bo. – Igen. Még csak hat hónap telt el Manhouch halála
óta. Azt hiszem, még van egy évem, mielőtt a gész elintézne.
– Két perc! – kiáltott be Verundish a folyosóról.
Adamat halkabban folytattam:
– Segít nekem, ha kijuttatom innen?
– Miben?
– Ki kell szabadítanom a feleségemet, és meg kell ölnöm valakit, aki az egész
országra veszélyt jelent. – Adamatnak fogalma sem volt, hogy Bóban rejlenek-e
hazafias érzések, de nem árthatott, ha megpróbál apellálni rájuk.
– Mi ez, valami ponyvaregény? – vigyorgott Bo.
– Ami azt illeti, nagyon is komoly.
Bo vigyora lelohadt.
– Mire kell a segítségem?
– A férfit, akit meg kell ölnöm, több mint hatvan ember őrzi… és az egyikük egy
Kiváltságos.
– Csak nem? Maga Tamás tábornagynak dolgozik, aki a hírek szerint halott, és
olyasvalakit akar elkapni, aki elrabolta a feleségét, és hatvan végrehajtó meg egy
Kiváltságos áll a rendelkezésére? – Adamat szinte érezte a vágyat Bóban, hogy
megmozgassa az ujjait. – Gondolt már rá, hogy kiszálljon a nyomozói szakmából?
– El sem hinné, mennyire.
– Vigyen ki innen, és egy hétig némajátékos leszek Királykertben, vagy amit csak
akar.
Adamat végignézett a Kiváltságoson. Vajon elég jó állapotban van ahhoz, hogy
elbírjon egy másik mágussal? Adamat tudta, hogy a Kiváltságosok csak a kesztyűikkel
képesek varázsolni, és Boénak nyomát sem látta. Megbízhat egyáltalán egy
Kiváltságosban?
– Rendben – bólintott. – Megteszem, amit tudok.
Verundish kinyitotta az ajtót.
– Lejárt az idő, felügyelő.
Adamat követte a nőt vissza, a szolgák szállásán át. Amikor elérték a birtok szélét,
megállította.
– Visszatalál? – kérdezte.
– Igen. – Adamat Verundisht méregette. A nő állta a tekintetét, barna szeméből
semmit sem lehetett kiolvasni. A felügyelő még akkor is látta volna rajta, hogy a
hadsereg tagja, ha nem viseli az egyenruháját. Kihúzott háttal, dereka mögött
összekulcsolt kézzel nézte őt, mint egy katona pihenőállásban.
Nagy kockázatot készült vállalni, de ha ki akarja szabadítani Borbadort, majd pedig
Faye-t, nincs más választása.
– Szükségem van Borbador Kiváltságosra – mondta.
– Tessék? – Verundish már épp készült távozni, de most megállt, és visszanézett rá.
– Szeretném, ha szabadon engedné.
Verundish megköszörülte a torkát.
– Kizárt dolog, felügyelő.
– Mondjon egy árat. Tamás tábornagy halott. Engedje el Bót, és az embereivel
csatlakozhat a Szurkov-átjáró védelméhez. Vagy elhagyhatják az országot. A frontról
érkező hírek alapján talán ez a legokosabb, amit tehetnek.
– Ez árulás – sziszegte Verundish dühösen.
– Kérem. Borbador Kiváltságos az egyetlen esélyem, hogy megmentsem a
feleségemet… sőt, talán az egész országot. Szabadlábon hasznos ember. Őrizet alatt
csak leköti magát és a katonáit.
– Jobb lenne, ha távozna, felügyelő.
Adamat halkan felsóhajtott. Félig-meddig arra számított, hogy Verundish ott helyben
letartóztatja. Örülnie kellene, hogy egyáltalán elmehet.
– Felügyelő.
– Igen?
– Hetvenötezer krana. Bankjegyekben. Van egy hete.
 16. fejezet
Tániel a csatatéren heverő holttestek közt járkált, és azon tűnődött, a mai napon
hányan halhattak meg.
Néhány százan? Néhány ezren?
Sebészek, tolvajok, a katonák családtagjai mind a testek közt mászkáltak, és először
elvitték a sebesülteket a maguk táborába, majd nekiálltak kocsikra pakolni a halottakat,
akárha tűzifák lennének, hogy aztán tömegsírokba temessék őket.
Mindig sokkal több volt a sebesült, mint a halott, és ezen még a mágiával vívott harc
sem változtatott. Persze ez csak közvetlenül a csata utáni állapotokra állt. A következő
pár hétben a sebesültek több mint fele meghal majd, a többiek jelentős része pedig egy
életre nyomorékká válik.
Borzalmas foglalkozást választott magának, gondolta Tániel.
Nos. Nem annyira „választotta”. Ha Tamás az apád, nem te választod a
foglalkozásodat. Tániel nem is emlékezett olyan időkre, amikor nem katona akart lenni.
Vlora, a lány, akiről azt hitte, hogy ő az élete szerelme, szintén katonának készült. Így
aztán Tániel fejet hajtott apja kívánsága előtt, és lőpormágusnak tanult. El sem tudott
képzelni másfajta életet.
És most Tamás, Vlora, Sabon és mindenki más, aki valaha fontos részét képezte
Tániel fiatalkorának, halott.
Próbálta lerázni magáról ennek a gondolatnak a súlyát, és ment tovább. A katonáknak
nem lett volna szabad kijönniük a csatatérre egy ilyen összecsapást követően. A harcok
utáni, a halottak és a sebesültek összeszedését lehetővé tévő ideiglenes tűzszünet a
területet ellepő fegyveres, forrófejű emberek nélkül is épp elég ingatagnak bizonyult.
De ez senkit sem tartott vissza. Tániel szeme láttára tört ki ökölharc egy síró kez
katona és egy sebesült adrói őrmester között. A két oldal rendészei gyorsan véget
vetettek neki, és elhurcolták onnan a maguk embereit.
– Meddig szoktál idekint maradni? – kérdezte Tániel.
Ka-poel egy adrói katona holtteste mellett térdelt. Felpillantott Tánielre, aztán
felemelte a halott bal kezét, és hosszú tűjével kipiszkált valamit a férfi lerágott
körméből. Mi lehetett az? Egy kez tiszt haja? Valaki más vére, aki még mindig élt? Csak
Ka-poel tudta.
Tániel nem is várt választ. Az utóbbi időben a lány még saját magához képest sem
volt valami közlékeny.
Ka-poel a következő holttesthez lépett. Tániel ment utána, és figyelte, ahogy levág
egy véres ingdarabot egy halott kez tisztről.
Tániel a táborban hagyta a kabátját és a fegyvereit. Senkinek sem kellett tudnia,
hogy idekint van. Ettől függetlenül néhány adrói sebész tiszteletteljesen biccentett felé.
Mások meg tiszteletteljes távolságot tartottak tőle.
 A kez táborra nézett. Vajon hol lehetett Kresimir? Enyhe félelem kúszott fel a
gerincén. Az isten meghúzta magát. Láthatatlanná vált. Még a harmadik szemét kinyitva
sem lelte azt a minden mást elhomályosító, erővel teli ragyogást, amely egy istent
körülvesz.
Tániel jelenleg jobban aggódott amiatt, hogy megöli a Kez, mint amiatt, hogy az
isten karmai közé kerülhet.
Az ellenség mindennap előrenyomult. Néha csak egy-kétszáz métert, máskor viszont
akár négyszázat is, de akárhogy is, mindig egy kicsit közelebb került Adopesthez. A
völgy előbb-utóbb kiszélesedik, és akkor a hatalmas túlerőben lévő kez sereg
körülveszi őket, és egyszerre több várost is lerohan. Feldúlják a vidéket, és Adró
kénytelen lesz kapitulálni.
Mit tett volna Tamás?
Eh. Tamás tartotta volna a frontot. Ennyit kellett volna tennie az adrói hadseregnek:
tartani a frontot, nem pedig napról napra újra veszni hagyni.
Tániel nem tehetett mást azonkívül, hogy harcol. Nem tudta megakadályozni, hogy a
tábornokok visszavonulót fújjanak, hiába érezte, hogy a kez támadás a széthullás
határán van. Egyedül nem képes megtartani az egész arcvonalat.
– Az a cucc, amit összegyűjtesz, mind még élő emberektől származik?
– kérdezte, amikor Ka-poel felállt.
A lány bólintott, és beletett valamit táskája egyik kis bőrzsebébe.
Még az élők is hátrahagytak valamit magukból a csatatéren. Vért, hajat, körmöt.
Néha egy ujjat vagy egy darab bőrt. Ka-poel ezeket mind összeszedte, és eltette
későbbre.
Tániel összerezzent egy hirtelen muskétadördülés hangjára, de csak egy rendész lőtt
rá egy fosztogatóra. Megnyalta az ajkát, és újra a kez táborra nézett. Mi van, ha
Kresimir is idekint járkál a halottak között? Mi van, ha meglátta Tánielt? Ha tudta, hogy
ki ő? Mit tenne akkor?
– Visszamegyek a táborba – mondta. Útközben többször is visszapillantott a
holttestek közt ténfergő Ka-poelra.
Mire átvágott a táboron, már elkezdték felszolgálni a vacsorát. A hadbiztosok hús,
kenyér és leves fejadagokkal tértek vissza a századaikhoz. Sokkal jobb étel, mint ami a
csatatéren általában kijut a katonáknak. Amikor megérezte az illatokat, összegyűlt a nyál
a szájában. Mihali, a séf, akár isten, akár nem, hihetetlenül jól főzött. Tánielnek
mindeddig fogalma sem volt róla, hogy a kenyér ilyen élénk ízű és ilyen vajas puhaságú
is lehet.
Megállt a szobájánál. Hilanszka tábornok talált neki egy viskót, amelyben alhatott.
Nem valami tágas, de legalább az övé. Fogta a kabátját, belecsúsztatott a zsebébe pár
lőportöltetet, és az öv felvételén gondolkodott. A saját táborában elvileg nincs mitől
félnie, valami mégis azt súgta neki, hogy jobb, ha felfegyverezve megy tovább. Talán
csak paranoia. Vagy talán a tudat, hogy Ket tábornok rendészei még mindig keresik.
Hogy eddig miért nem találták meg, az jó kérdés.
Tániel felcsatolta a derekára az övét, rajta a két pisztolyával.
Alig pár lépést tett meg a viskójától, amikor megszólította egy katona.
– Uram!
Tániel megtorpant. Egy fiatal férfi állt előtte, talán huszonöt éves lehetett. Még így is
idősebb volt nála. Jelzése alapján egy közlegény a tizenegyedik dandárból.
Amikor Tániel nem reagált, a katona kissé tétován folytatta:
– Uram, a bajtársaim és én nagy megtiszteltetésnek vennék, ha velünk költené el a
vacsoráját. Ugyanaz az étel, uram, jó társasággal. – Lapos tetejű sapkáját izgatottan
gyűrögette a kezében.
– Hol? – kérdezte Tániel.
– Itt, egy köpésre, uram – élénkült fel kissé. – Van jó félliternyi Doubin rumunk,
Finley pedig valami szenzációsan játszik a furulyán.
Tániel valahogy gyanúsnak érezte a dolgot, és kezét az egyik pisztolyára tette.
– Miért ilyen ideges, katona?
A férfi meghajtotta előtte a fejét.
– Bocsánat, uram, nem állt szándékomban zavarni. – Láthatólag lesújtva megfordult,
hogy eloldalogjon.
Tániel pár gyors lépéssel beérte.
– Azt mondja, Doubin rum?
– Igen, uram.
– Borzalmas lötty. A matrózok isznak ilyesmit. A katona homlokán összefutottak a
ráncok.
– Csak ilyenünk van, uram. – Harag villant a szemében.
Mindketten az út közepén álltak meg, a katona továbbra is a kezében tartotta a
sapkáját. Tánielt bámulta. A lőpormágus sejtette, miféle gondolatok kavarognak most a
fejében: Istenverte tisztek. Azt hiszik, az ő fingjuk nem bűzlik. Bőven van jó minőségű
piájuk a tiszti étkezdében. Le nem ülnének egy katonával, olyan aztán nincs.
– Hogy hívják, katona?
– Flintnek.
Ennek már lemaradt az „uram” a végéről. Tániel bólintott, mintha észre se vette
volna.
– Egy fatrasztai hajón eléggé hozzászoktam a Doubin rumhoz. Egész nyáron nem
ittam. Megtisztelne, ha csatlakozhatnék magukhoz.
– Most gúnyt űz belőlem?
– Nem. Egyáltalán nem. Mutassa az utat.
Flint homloka lassan kisimult.
– Erre, uram.
 Alig húsz métert kellett menniük Flint tábortüzéig. Két ember ülte körül, éppen egy
vasedényben tartották melegen Mihali levesét. Az egyik arcát nagy, meggörbült orr
csúfította, amelyet nem raktak helyre, miután eltört, a másik pedig, egy alacsony, kerek
férfi kevés híján kifolyt az egyenruhájából. A nagy orrú félig a szájához emelt kanállal
dermedt mozdulatlanná, amikor meglátta Tánielt.
– Százados, uram – mutatott Flint a két férfire. – Ez itt a nagy orrú Finley, a
tizenegyedik dandár legrondább katonája, az a kerek hústömb pedig Faint{i}, merthogy a
kis hölgy elájult, amikor először elsütötte a muskétáját. Finley, Flint és Faint. Mi
vagyunk a tizenegyedik dandár pajtásai.
Tániel felvonta a szemöldökét. Száz év alatt sem jött volna rá, hogy Faint nő.
– Pajtások, ez itt Kétlövetű Tániel, a Fatrasztai háború és a Délorom csatája hőse.
Faint szkeptikusnak tűnt.
– Biztos vagy benne, hogy ez tényleg Kétlövetű Tániel?
– De még mennyire, hogy ő – bólintott Finley. – Ott voltam Ajucare századossal,
amikor a Kiváltságost hajszoltuk az egyetemen.
– Gondoltam, hogy már láttam valahol – jegyezte meg Tániel. – Jó orrmemóriám
van.
Flint elnevette magát, és belebokszolt Finley karjába, mire az leesett a székről,
Tániel pedig óhatatlanul felkuncogott. Recsegő, furcsa hangon tette, akár egy mielőbbi
hangolást igénylő hangszer. Mikor nevethetett utoljára?
Flint hozott Tánielnek egy összecsukható tábori széket, Finley pedig mindnyájuknak
töltött egy kis levest az óntányérjába, majd körbeadták a kenyeret és a húst.
Hosszú percekig teljes csendben ettek. Tániel szólalt meg először:
– Hallottam, hogy a tizenegyedik dandár elszenvedett egy komolyabb vereséget pár
héttel ezelőtt.
– Igen – bólintott Flint. – Az már biztos.
– A falon voltunk – magyarázta Faint. – Budwiel falán, amikor megrohanták a várost
a Fekete Felügyelők.
Finley csendben bámulta a levesét.
– Faint orrba vágta az egyik Felügyelőt azzal a sonkányi öklével – idézte fel Flint. –
Leütötte a mellvédről, úgy, ahogy volt.
– Gondolom, az meglepetésként érte – jegyezte meg Tániel. – Hallottam, milyen
pocsék volt az a nap. Örülök, hogy túlélték.
– A legtöbben nem voltak ilyen szerencsések – szólalt meg halkan Finley. Flint és
Faint mosolya rögtön eltűnt.
Tániel megköszörülte a torkát, és körülnézett. Egy szakasz tagjai általában mind
együtt esznek.
– Ennyi maradt a szakaszukból? – kérdezte a lehető legtöbb tisztelettel a hangjában.
Faint felkuncogott, Finley pedig meglökte.
 – Nem vicces – dorgálta meg.
– Azért egy kicsit az.
Tániel azon gondolkodott, elmosolyodjon-e.
– Mi?
– Nem a szakaszunkból maradt ennyi – válaszolta Flint. – Hanem az egész
századunkból.
Tániel szája kiszáradt. Egy század általában úgy kétszáz emberből állt.
Hogy ennyiből csak három maradjon…
– Nem voltak sebesültek sem?
– Valószínűleg voltak – mondta Faint, és merített magának még egy adag levest. –
Nem mintha mi láttuk volna őket. Ez a megállapodásunk a Kezzel, hogy minden csata
után összeszedjük a halottakat és a sebesülteket, csak Budwiel eleste után született meg.
Márpedig Budwielből rohanva távoztunk, hátrahagyva ellátmányt, lőszert,
fegyvereket… a szeretteinket. Mindenki, aki nem tudott elfutni, mostanra vagy
rabszolga, vagy még rosszabb sors jutott neki.
– Mi rosszabb a rabszolgaságnál? – kérdezte Flint.
Az éppen cigarettát sodró Finley felnézett:
– Mit gondolsz, honnan szerzik azokat a Felügyelőket? Miért kínoznák meg és
torzítanák el a saját embereiket, ha egyszer vannak kéznél foglyok is?
– Egy Felügyelő megteremtése és kiképzése évekbe telik – jegyezte meg Tániel.
– Valóban? – gyújtotta meg Finley a cigarettáját egy lángoló bottal, amelyet a
tábortűzből vett ki. – Az emberek pletykálnak. Azt pletykálják, hogy maga Kresimir is
ott van a kez táborban.
Flint megrázta a fejét.
– Ha velük lenne Kresimir, már halottak lennénk.
– Az újjászületett Adom velünk van – emelte fel a kenyerét és a húsát Faint. –
Mihali gondoskodik róla, hogy Kresimir ne pusztíthasson el minket.
Flint a szemét forgatta:
– Jaj, ugyan már.
– Terjeng egy másik pletyka is – nézett Finley Tániel szemébe a tűz fölött. –
Aszerint Kétlövetű Tániel kilőtte Kresimir szemét, és az isten azóta egy fél arcát
eltakaró maszkot visel… rajta egyetlen szemnyílással. – Előrehajolt, és Tánielnek
nyújtotta füstölgő cigarettáját.
Tániel hosszan beleszívott. Mindig visszataszító szokásnak gondolta, de ilyenkor,
amikor nem a cigarettáról, hanem a bajtársiasságról szólt a dolog, kivételt tett.
– Én is hallottam egy pletykát – fordult füstöt köhögve Flint felé. – Állítólag van itt
egy kis Doubin rum.
– Mármost ez – mutatott Faint Tánielre – történetesen tény. – A nő egy pillanatra
visszavonult a sátrába, és egy agyagkancsóval jött vissza. – Vedd elő a furulyádat,
Finley. Elegem van ezekből a sötét témákból.
Először Tánielt kínálták meg a kancsóval. Belekortyolt az italba, mire az egész teste
beleremegett.
– Úh – tört ki belőle, és letörölte a száját az ingujjával.
– Apám a Doubin és Társainak dolgozik – vette el tőle a kancsót Faint.
– Hát nem olyan íze van, mint egy démon húgyának? – Azzal jó hosszan meghúzta a
kancsót.
Tániel hátradőlt, nézte a tüzet, és akaratlanul is elnevette magát, amikor Flint a tűzbe
köpte a rumot, és a lángok egy pillanatra feltörtek.
– Ne pazarold – kiáltott rá Faint, és elmarta kezéből a kancsót.
Pár kör után Tániel már érezte dolgozni az italt a szervezetében. Teste ellazult, agya
elködösült. Elengedte magát, és csak bámult a tűzbe, Finley pedig nemsokára furulyázni
kezdett.
Halk, gyászos nótát játszott, egyáltalán nem azt a harsány tánczenét, amit Tániel ettől
a hangszertől megszokott. Faint hamarosan dalra fakadt, és Tániel nagy meglepetésére
tiszta tenorhanggal töltötte meg az éjszakát.
A lőpormágus gondolatai elkalandoztak, fájdalmai eltűntek, a front pedig mintha
száz kilométerre lett volna tőle.
Susogó hangot hallott – olyan halkat, hogy felmerült benne, talán csak a képzelete
játszott vele, de aztán Ka-poel csusszant az ölébe. Csak úgy. Kérdés és hezitálás nélkül,
akár egy régi szerető. Tániel kényelmetlennek találta volna a helyzetet, ha nem töltötte
volna amúgy is el a melegség. Az elégedettség. Sőt, a boldogság.
Mintha órákig lebegett volna ebben az érzésben, hogy aztán dideregve térjen
magához. Nem tudta, mennyi ideig nem volt magánál, de a nap már lenyugodott, és
csillagos ég terült el fölötte. Álmodta volna azt a pillanatnyi elégedettséget?
Nem.
Flint a parázsló szenet bámulta. Finley éppen eltette a furulyáját, Faint pedig halkan
horkolt a földön, a tűz mellett. Ka-poel Tániel karjában feküdt. Szeme csukva, arcán
halvány mosoly.
Szabad kezével Tániel kisimított a lány homlokából egy vörös tincset. Már nőtt
vissza a haja a hegytetőn vívott harc óta, és a vörös egy mélyebb, élénkebb
árnyalatában játszott.
Tániel megérezte, hogy figyelik. Flint.
– Csinos darab – jegyezte meg a katona.
Tániel nem válaszolt. Ahhoz nem bízott magában eléggé. Olyan szavak futottak át a
fején, mint az illetlenség meg a barbár, de nem gyakoroltak rá olyan hatást, mint
általában. Különben is, mit számítottak? Lehet, hogy holnap meghal.
– Köszönöm, hogy meghívott – biccentett Flintnek.
– Örömünkre szolgált, uram. Egy katonának nem sűrűn van alkalma egy olyan hőssel
vacsorázni, mint maga.
– Nem vagyok hős. Én aztán nem. Csak egy ember, akinek semmi nincs a szívében,
csak düh.
– Nem aludna az a lány olyan mélyen az ölében, ha valóban csak düh lenne a
szívében – kacsintott Flint Tánielre, aki érezte, hogy melegség önti el az arcát.
– Figyelmeztetnem kell, uram – váltott témát Flint.
– Igen?
– A rendészek keresik magát. Azt beszélik, hogy Ket tábornok fel akarja lógatni.
Tániel felhorkant.
– Ha keresnének, meg is találnának. Mindennap ott vagyok a frontvonalon.
– Nem akarják az emberek előtt letartóztatni magát. Mindennap egy egész rakás
bajtársunk életét menti meg. Az emberek nem tudják, hogy mi maga, démon vagy angyal,
de úgy hiszik, vigyáz rájuk… Maga harcol, amíg a tisztek csak biztos távolból figyelik,
ahogy meghalunk. Ha a fronton tartóztatják le, lázadás is lehet belőle.
– Nem nehéz megtalálni a szobámat – pillantott Tániel a kis viskó felé, amelyen Ka-
poellal osztoztak.
– A rendészek diszkréten kérdezősködnek. Párszor minket is megkerestek. – Flint
halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Mindenki azt mondja nekik, hogy a
fronton keressék magát.
Tániel kipiszkált egy kis húsdarabot a fogai közül. Szóval a gyalogság fedezi őt. A
dolog mindennél jobban elszomorította. Nem érdemelt ilyen segítséget. Pusztán azért
ment a frontra, mert semmi máshoz nem értett, csak az öléshez, nem azért, mert katonák
életét akarta megmenteni.
– Akkor ezért is köszönettel tartozom.
– Ne köszönje meg, uram – mondta Flint. – Csak vigyázzon ránk odakint. Senki más
nem teszi.
– Megpróbálom.
– És igyekezzen elkerülni a harmadik dandárt, uram. Ket tábornok emberei imádják
őt. Nem tudom, miért, de lojálisak hozzá, és lehet, hogy saját kezűleg adnák át magát a
rendészeknek.
Tániel áthelyezte Ka-poel súlyát a vállára, majd karjában a lánnyal egyensúlyozva
felállt. Ka-poel csak azzal reagált a mozdulatra, hogy jobban belefúrta az arcát Tániel
nyakába. Olyan volt, akár egy toll érintése, finom és puha, és Tániel érezte, hogy a teste
reagál rá.
– Jó éjszakát, Flint – köszönt el.
– Jó éjszakát, uram.
Tániel a viskójukba vitte Ka-poelt, majd lefektette őt az ágyába, és ráhúzott egy
takarót. Aztán elővett a zsebéből egy lőportöltetet.
Hosszú másodpercekig bámulta. Egy kis szippantás, és máris jobban látna a
sötétben, a lámpást sem kellene meggyújtania. Egyébként sem tudott aludni mostanában.
Mikor is aludta ki magát utoljára? Talán két hete? Képes egyáltalán ennyi ideig ébren
maradni egy ember? Merevnek és lomhának érezte magát, mintha egy álomban sétálna.
De egy kis lőportól újra élénkké és éberré válna, mint mindig.
Tániel az orrához emelt egy csipetnyi anyagot. Tétovázott. Leengedte a kezét, és
visszacsomagolta a töltetet. Talált egy gyufát, és meggyújtotta vele az ágy mellett álló
lámpást. A viskót hirtelen elárasztotta a fény.
Kivette a puskáját az ágya alól, és elkezdte kitisztítani. A begyakorolt mozdulatok
megnyugtatták, elméje felszabadult. Gondolatban eltávolodott az ágyában fekvő Ka-
poeltól, el a rendészektől és Ket tábornoktól, és el az apja halálától meg a
kérlelhetetlenül Adróba nyomuló kez hadseregtől.
Amikor végzett a puskával, megtisztította a pisztolyait is, aztán becsomagolt pár
tucat lőportöltetet. Ránézett a lőporra. Kellett neki. Akarta.
De nem engedett neki.
A bajonettjét kerítette sorra utoljára. Kicsomagolta bőrkötéséből, és megvizsgálta a
lámpás fényénél. Az egyik rovátkájába beleragadt egy kis megszáradt vér. Kipiszkálta,
majd megtisztította a pengét. Az ágy kissé megmozdult alatta, mire felnézett.
Ka-poel az oldalán feküdt, egyik keze a csípőjén, a másik a feje alatt. Őt figyelte
azzal a zöld szemével. Az inge kicsit felhúzódott, és Tániel látta derekének hamuszínű
szeplőit és csípőjének éles ívét. Gyorsabban kezdett verni a szíve.
– Meg kell ölnöm Kresimirt – mondta. – Ezúttal tényleg. De nem tudom, hogyan.
Ka-poel az ágy szélére csúszott, hogy elérje a hátizsákját a földön. Kinyitotta és
kotorászott benne, majd kihúzott belőle egy babát.
Tániel nagyot nyelt. A viaszból formált baba egy bizonyos valakinek a tökéletes
hasonmása volt. Arany haj, csinos arc, vaskos váll és szinte nőies ajkak. Tániel ismerte
ezt az arcot. Azé a férfié volt, aki kilépett egy égből leereszkedett felhőből.
Kresimiré.
Ka-poel sosem látta Kresimirt, legalábbis amennyire Tániel képes volt megítélni.
Honnan tudhatta, hogy néz ki?
– Szerintem még a te mágiád sem elég erős, hogy megöljön egy istent. Én két
vöröscsíkkal lőttem le.
Ka-poel elgondolkodva az állára tette az egyik ujját, majd végighúzta lefelé a torkán
és az ingén, egészen a mellei közé. Ott megállt, és visszahúzta az ujját a torkához. Vágó
mozdulatot tett vele, aztán szétnyitotta a tenyerét.
– Vér? – kérdezte Tániel kiszáradt torokkal.
A lány bólintott.
– Kresimir vére? Ismét bólintott.
– Ahhoz sosem jutok elég közel hozzá.
Ka-poel a szájával formázta a szavakat. Próbáld meg.
 – Azt akarod, hogy vessem rá magam egy istenre, remélve, hogy ki tudom ontani a
vérét?
Ka-poel lelógatta a lábát az ágy széléről. Elvette a bajonettet Tániel kezéből, és
letette az éjjeliszekrényre, majd beleült az ölébe, lábaival átfogva az övéit.
– Pole, ne…
A lány a szájára tette egyik ujját. Tánielnek eszébe jutott az adopesti malabarlang,
ahogy Ka-poel hozzásimult a függőágyban, az arca centikre az övétől. Megborzongott.
Ka-poel két ujját a saját ajkára tette, majd feltolta a homlokáig. Egy szót tátogott.
Hang nem jött a szájából, mégis mintha visszhangzott volna Tániel fejében.
Aludj.
Aludj.
Háttal elterült az ágyon, szemhéja, hirtelen malomkő súlyú lett, és lecsukódott.
Aludj.
– Miért udvarol Lady Winceslav-nak? – kérdezte Nila.
Lord Vetas városi kúriájának étkezőszobájában egy tizenhat fős, hosszú vasfa asztal
képezte a központi bútordarabot. Vetas az asztalfőn, üres tányérja fölött ült, jobb
kezében egy pohár vörösborral, bal kezét széttárt ujjakkal az asztalon pihentetve. Nila a
jobbján foglalt helyet, Jákob pedig a balján, míg Faye Nila mellett ült.
Kislánykorában Nila gyakran álmodott arról, hogy előkelő vacsorákon vesz részt,
megcsodálja tükörképét a tiszta ezüstben, és aranyszegélyű pohárból issza a bort.
Sosem hitte volna, hogy ez az álma egyszer rémálommá válik.
Immár tíz napja vacsoráztak együtt Vetasszal. A szokásos nyüzsgés és a házban lévő
emberek száma – olykor több mint hatvan – ellenére a vacsoraidő mindig csendben telt.
Vetas ilyenkor a megfelelő étkezési etikettre tanította Nilát, és bókokkal, dicséretekkel,
ajándékokkal halmozta el Jákobot. Nila minden egyes percét gyűlölte ezeknek a
vacsoráknak. Vetas egyfolytában fecsegett, vagy útmutatásokkal látta el őket, vagy
kérdéseket tett fel az életükről.
Nila tudta, hogy ez nem valamiféle baráti gesztus. Vetas puhatolózott. Új dolgokat
derített ki róluk, és elraktározta azokat az ő alattomos elméjében.
Magáról természetesen sosem árult el semmit. Mesterien kerülte ki a vele
kapcsolatos kérdéseket. Éppen ezért lepte meg Nilát, amikor erre a legutóbbira mégis
válaszolt.
– Lady Winceslav az Adom Szárnyai zsoldossereg tulajdonosa. Minden bizonnyal
hallott már róluk.
– Ahogy mindenki – bólintott Nila, és Faye-re sandított. A háziasszony mereven ült,
és a Jákob melletti üres széket bámulta. Az elmúlt tíz este mindegyikén a gyereke, Josep
foglalta el azt a széket, egy tizenöt vagy tizenhat éves fiú, akinek jobb kezéről hiányzott
a gyűrűsujj. Most nem ült ott senki.
– Szinte mindenki, igen – mondta Vetas. – Jelenleg a kez hadsereg ellen harcolnak.
Szeretném, ha máshol harcolnának.
Nila a porcelántányéron bökdöste az ételt. Nem akart itt lenni. Nem akarta többé
Vetas lelketlen arcát nézni.
– Csak erről van szó? Hiszen zsoldosok. Miért nem… béreli fel őket?
– Tényleg, ez a megoldás – mosolygott rá Vetas mesterkélten.
Persze nem ez volt a megoldás. Vetas valamilyen más okból udvarolt a Ladynek.
Talán tényleg fel akarta bérelni a zsoldosokat, de kizárt, hogy ilyen egyszerű lett volna a
terve. Nilát nem érdekelte, csak azt akarta, hogy érjen már véget a vacsora. De csak
akkor fog véget érni, amikor Vetas úgy dönt.
– Fel akarja őt használni – szólalt meg újra Nila.
– Hmm? – Vetas a szájához emelte a borospoharat.
– Fel akarja használni ehhez, bármi legyen is ez – mutatott végig Nila az asztalon.
Leszámítva azt a végét, ahol ültek, az egészet papírok borították – levelek, számlák,
listák; mind Lord Vetas ügyeivel kapcsolatosak. Párat elolvasott, amikor lehetősége
nyílt rá, de nem mondtak neki semmit.
Vetas Jákobra mosolygott.
– Lady Winceslav elkötelezettségre kész özvegy és rendkívül intelligens asszony.
Nagyszerű feleség lehetne belőle.
– Feleség? – A szó nevetésként robbant ki Nilából. A következő pillanatban rettegve
kapta szája elé a kezét.
– Igen – bólintott Vetas, mintha fel sem tűnt volna neki a hitetlenkedés a hangjában. –
Feleség. – Közelebb hajolt Jákobhoz. – Ugye tudod, hogy minden lordnak kell egy jó
feleség, és hogy fontos olyasvalakit elvenni, akinek jó kapcsolatai vannak?
– Igen, Vetas bácsi.
– Jó fiú.
– De Vetas bácsi, azt hittem, hogy Adró nemessége már nem létezik. Vetas bólintott.
– Adró nemessége bujkál, fiam. Ne feledd, hogy te vagy a trón örököse. A nemesség
egy nap visszatér majd, és akkor te fogod vezetni őket.
Nila abbahagyta az étel piszkálását. Ez volt az első alkalom, hogy Vetast a
nemességről hallotta beszélni. Mindig is tudta, hogy Jákob a trón jogos örököseként
játszik valamilyen szerepet Vetas terveiben, de még sosem beszélt róluk.
Várta, hogy Vetas folytassa, de a férfi csak belekortyolt a borába.
Faye még mindig a vele szemben lévő üres helyet bámulta. Előre-hátra hintázott a
székében, szája nyitva, homloka ráncokba futva.
– Maga mindenkit csak felhasznál – mondta Nila. – Engem, Jákobot, Lady
Winceslav-t. – Mik a tervei? Akarta kiáltani. Mit keres Adopestben? Vetas kissé
meglepettnek tűnt.
– Természetesen. A nemesek már csak ilyenek. De – paskolta meg gyöngéden Jákob
egyik kezét – mindezt a maguk érdekében teszem. A nemeseknek kötelességük
megvédeni a népet, bármilyen visszataszító tettekre is kényszerülnek közben.
Nila rácsapott az asztalra, mire Jákob ijedten összerezzent.
– Elég! – fakadt ki. Meg kellett ragadnia az asztal szélét, hogy ne remegjen egész
testében.
– De hát miből? – kérdezte Vetas ártatlanul.
– Nila – szólt közbe Jákob. – Miért kiabálsz Vetas bácsival?
Vetas ismét rávillantotta Nilára azt a mesterkélt mosolyát.
Ha Faye nem szólal meg, Nila ott helyben felkapja a kését, és ráveti magát a férfira.
– Hol van a fiam?
Vetas az ujjaival dobolt az asztalon, figyelme Niláról Faye-re terelődött.
– Nila – mondta anélkül, hogy ránézett volna. – Azt hiszem, jobb lenne, ha most
kivinné a szobából Jákobot.
– Nem lesz desszert, Vetas bácsi? – kérdezte a fiú.
– Dehogynem lesz, gyermekem. Valamit felküldtek neked. És most futás.
Nila még mindig neki akart ugrani azzal a késsel. Várt, és találgatta, fontolgatta,
hogy meg tudná-e lepni Vetast.
– Jákob – állt fel végül, a kezét nyújtva a fiúnak. – Gyere.
Felvitte a gyereket a szobájába, segített neki elővenni pár játékot, majd a saját
szobáján át kirohant a folyosóra, és óvatosan, nehogy rálépjen a nyikorgó deszkákra,
ellopakodott a szolgálóknak a konyhába vezető lépcsőjéig. Félúton lefelé megállt, és a
falra tapasztotta a fülét.
– …leégett – mondta Vetas higgadtan, hangja tompán jutott át a vakolaton. –
Tizenegy sírt ástak. A tűz a jelek szerint mindnyájukat az ágyukban érte. Az emberek azt
mondták, csak csont és hamu maradt utánuk.
Nila összerezzent a hangosan feltörő zokogásra, amely aztán halk sírássá enyhült.
Faye.
Vetas úgy folytatta, mintha észre sem vette volna a nő reakcióját.
– Nem lesz rá időm, hogy odamenjek, és kiderítsem, mi történt, de úgy tűnik, a
gyerekei mind halottak.
– Hol van a fiam? – kérdezte Faye. Sírása abbamaradt, csak pár szipogás követte.
– Továbbá megbízható forrásból értesültem róla, hogy Tamás börtönbe vetette a
férjét. Úgy tűnik, bevallotta, hogy megzsaroltam, ezért a tábornagy ki akarja végezni
árulásért. – Vetas olyan hangon folytatta, mintha csak az időjárásról beszélne. – Nincs
túl sok kapcsolatom a Cobolyfogban, de nagyjából egy héten belül már több
információval szolgálhatok.
– Hol – az asztal megrázkódott, mintha valaki rácsapott volna – van a fiam?
– Most, hogy a férjét letartóztatták, maga és a fia nincsenek hasznomra többé. Magát
még pár hétig itt tartom, de a fiát már eladtam a Keznek. Csempészek fogják…
Hirtelen sikoltás és csattanás hallatszott. A falak megremegtek, aztán néma csend
lett. Nila visszafojtotta a lélegzetét. Faye megtámadta Vetast? És ha igen, sikerrel járt?
A csend tovább nyúlt. Aztán Nila mintha nehéz, erőlködő légzés hangját hallotta
volna átszűrődni az étkezőből.
– Ez ostobaság volt – szólalt meg Vetas. Kinyílt a terem ajtaja, és a férfi azt mondta
az egyik emberének: – Vigyék le, hamarosan én is megyek.
Súlyos lépések döngtek az étkező padlóján. Dulakodás támadt.
– Megöllek, te mocsok! – üvöltötte Faye. – Kikaparom a szemed! Kitépem a
nyelved! Mire végzek veled, nem marad belőled semmi! – Faye kiáltásai és
szitkozódásai fokozatosan elhalkultak, ahogy a nőt elhurcolták a teremből a pince felé.
Nila csak percek múlva hallotta, hogy Vetas elhagyja az étkezőt. Puha, kimért
léptekkel ment végig a folyosón, aztán kinyílt a pinceajtó. Nila elszámolt százig, majd
lesietett a lépcsőn a konyhába.
Gyorsan körülnézett. A helyiséget átrendezték, mióta legutóbb itt járt. Felállt egy
székre a mosdókagylónál, és végigtúrta a felső szekrényeket. Semmi. Némán átkozódott,
és leszállt a székről. Ott, a mosogató alatt. Ismét karnyújtásnyira a gyerekek számára.
Kivette a lúgos bödönt, és feltette a konyhaasztalra. Gyorsan keresett egy üres
fűszertartót, kifújta az aljáról a maradékot, és beletöltött egy félcsészényi lúgot.
– Mit csinál?

Nila majdnem elejtette a bödönt. Felnézett.
Dourford Kiváltságos állt az ajtóban. Magassága és Kiváltságos kesztyűje fenyegető
külsőt kölcsönzött neki, és a házban mindenki tudta, milyen hirtelen haragú.
– Csak elvettem egy kis lúgot, uram – válaszolta Nila.
– Miért?
– Vacsora alatt belelógott a ruhám az öntetbe – megfogta a ruha egyik ujját, remélve,
hogy a férfi nem nézi meg közelebbről. – Ki akarom mosni, mielőtt beleszáradna.
– Azt hittem, Lord Vetas egyértelművé tette, hogy már nem maga foglalkozik a
szennyessel.
– Ez csak egy kis folt, uram – mosolyodott el Nila reményei szerint félénken,
előretolva közben a vállát, hogy mellei összenyomódjanak, és kiemeljék a dekoltázsát.
– Nem akartam zavarni miatta a személyzetet.
Dourford szeme elidőzött a keblein.
– Rendben. De gondoskodjon róla, hogy a fiú aludjon. Az az istenverte hárpia ma
éjjel végre megkapja a magáét, és aligha fogjuk tudni csendben intézni. – Dourford
feltúrta a szekrényeket, amíg talált egy fél vekni kenyeret, majd szórakozottan rágcsálva
elhagyta a konyhát.
Nila visszatette a helyére a lúgos bödönt, a fűszertartót pedig belesüllyesztette a
ruhája zsebébe. Miközben visszatért a szobájába, azon gondolkodott, meg tudná-e
egyszerre mérgezni Vetast és Dourfordot.
 17. fejezet
Adamat kissé aggódott, ahogy a bérkocsi befordult a külvárosi házához vezető útra.
Lassan két hónapja nem volt otthon – azóta, hogy elmondta Vetasnak, Tamás
tábornagy elindult letartóztatni Charlemund fő-diocelt. Kénytelen volt átverni Vetast, és
még így is majdnem megölette Tamást. Vetas azóta is el akarja kapni őt – akár élve,
akár holtan.
Adamat bármibe lefogadta volna, hogy a férfi megfigyelés alatt tartja a házát. Ahogy
közeledtek felé, végig az utcát fürkészte. Nem látott gyanús alakokat, sem ablakokból az
otthonát figyelő arcokat. A városnak ezen a részén minimális volt a gyalogos forgalom;
csak egy család tartott a piac felé, és egy idős férfi sétált fürgén valahová.
A kocsi három háznyira állt meg Adamat címétől. A felügyelő ellenőrizte zsebében a
rövid csövű pisztolyát. Töltött és tüzelésre kész.
Felhajtotta kabátja gallérját az arca elé, homlokába húzta a kalapját, és kilépett az
utcára. Miután adott pár kranát a kocsisnak, óvatosan megindult a háza felé, sétapálcáját
erősen markolta a kezében.
A redőnyök zárva voltak, a függönyök pedig elhúzva, ahogy hagyta. Végighordozta
tekintetét a ház elején, és behatolásra utaló nyomokat keresett. Semmi.
Kinyitotta a házak közti átjárók kapuját, és hátrament a kertjébe. Ott sem talált
semmi gyanúsat. Hosszú perceken át újra és újra szemügyre vette a házat. Nem talált
karcolásokat a záron, sem lábnyomokat a kertben.
Lassan megfogalmazódott benne a gondolat, hogy talán egyáltalán nem olyan fontos
Vetasnak, mint hitte. A férfi valami sokkal magasabb rendű játszmát folytatott az ura,
Lord Claremonte érdekében. Mi van, ha már teljesen leírta Adamatot? Talán Faye és
Josep már holtan fekszenek valahol egy sekély sírhantban.
Ökölbe szorította, majd elernyesztette a kezét. Nem. Nem gondolkodhat ilyesmiken.
Faye él. Még mindig Vetasnál van. És Adamat vissza fogja őt szerezni.

 Kinyitotta a hátsó ajtót, belépett a házba, majd szemét lehunyva nagyot sóhajtott. A
zárt ablakok miatt meleg és áporodott volt a levegő, de még mindig lehetett érezni a
régi fának, a könyveknek, a pornak és még annak a levendulatömjénnek az illatát is,
amelyet Faye szokott égetni. Adamat előhúzta a pisztolyát, és gondosan átkutatta az
összes helyiséget.
Mindent úgy talált, ahogyan távozásakor hagyta: a vérfoltokat a szófán és a
szőnyegen Vetas egyik emberétől, a golyó ütötte lyukat a mennyezeten. Egy-egy további
lyuk tátongott a folyosón és a padlón, nem is beszélve a többi kárról, amely a Fekete
Utcai Borbélyok tagjaival vívott harcban keletkezett.
Adamat egyik kezében a pisztollyal, a másikban a sétapálcával ment fel az emeletre.
Itt támadták meg őt a Borbélyok. Az ott SouSmith vére, csaknem teljesen megfeketedve
a sötét hikori lépcsőfokokon.
Odafönt senki. Semmi jele annak, hogy bárki átkutatta volna a házat és a benne lévő
holmikat.
Adamat megkönnyebbülten felsóhajtott, és leeresztette a pisztolyát. Szinte csalódott
volt. Mintha Lord Vetas teljesen elfeledkezett volna róla.
Betette a sétapálcáját a bejárati ajtó melletti esernyőtartóba, és a konyha felé indult.
Csak akad a kamrában babkonzerv vagy valami hasonló. Eszik valamit, megkeresi az
ásóját, aztán…
Messze nem tudott elég gyorsan reagálni, amikor valami kilendült a sarok mögül, és
egyenesen az orrába csapódott. Egész arcába fájdalom nyilallt, és hirtelen könnyeken
keresztül bámult fel a mennyezetre.
Valaki föléje tornyosult. Az illető megragadta a hajtókájánál fogva, felemelte a
földről, majd rögtön nekicsapta a falnak. Adamat nagyot nyelt a saját véréből, és
próbált az orrán keresztül lélegezni, de felnyögött kínjában.
Két erős kar szorította őt a falhoz. Amikor hiába csapkodta, hogy engedjék el,
kitörölte a könnyeket a szeméből. Adamat első pillantásra felismerte a szénfoltos arcú
és ingű férfit – Lord Vetas egyik fogd-megjét.
Megköszörülte a torkát, és próbált hétköznapi hangot megütni:
– Kale, ugye?
– Úgy van – vicsorgott a szénlapátoló. – Már nagyon régóta várlak. Adamat egész
feje fájt, az orra eltört. Valószínűleg pocsékul festett. A héten már a második ruhája
megy tönkre.
– Lord Vetasnak lenne pár szava hozzád. Jobban teszed, ha csendben velem jössz,
vagy kiverem a fogaidat.
Honnan a pokolból került elő ez a fickó? Adamat az egész házat átkutatta.
Valószínűleg a padláson rejtőzött el. És mi a fenével ütötte meg? Egy bunkósbottal?
– Rendben – nyögte.
Kale szorítása enyhült. Adamat lejjebb csusszant a fal mentén, amíg a lába el nem
érte a padlót. A fickó igen gyors volt. És erős. A pokolba is, mit nem adott volna érte
Adamat, ha most vele lenne SouSmith.
– Szedd össze magad – mondta Kale, és elengedte a kabátját.
Adamat térde túl gyengének bizonyult, hogy megtartsa a súlyát, így összeesett –
egyenesen rá valami keményre, ami a mellkasa alá került. A pisztolya. Vakon a
markolata köré fonta az ujjait.
Egy erős kéz fogta meg hátulról.
– Jól vagyok – nyögte. – Csak… Fáj… Hozok egy másik inget a hálószobából, aztán
megyek, nem állok ellen. – Szavai bugyogva, orrhangon hagyták el a száját.
Nagy nehezen feltápászkodott. A pokolba is, mennyire fájt az arca. Ezt nem fogja
eltompítani háromujjnyi whisky. Adamat tett három lé-pést a folyosón, majd megfordult,
felemelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.
A lövés hangjától valahogy csak még jobban megfájdult a feje. Kale a pisztolyra
bámult, aztán Adamatra.
A felügyelő a pisztolyra, aztán Kale-re. Majd pedig a padlóra.
A golyó a földön hevert. Valószínűleg kiesett a csőből, amikor Adamat elejtette a
fegyvert. Kale két hosszú lépéssel áthidalta a köztük lévő távolságot, kiütötte a pisztolyt
Adamat kezéből, aztán megragadta a felügyelő torkát, és a levegőbe emelve nekicsapta
a bejárati ajtónak. A falak beleremegtek az ütközésbe.
Adamat próbált levegőhöz jutni. Rúgott és ütött, de semmi sem enyhítette Kale
szorítását.
– Ez az egyik hüvelykujjadba fog kerülni – fenyegette Kale.
Adamat a jobb kezével hadonászott. Valamit tennie kellett, valamit tennie… keze
rátévedt az esernyőtartóban álló sétapálcája markolatára. A lehető legjobban
megragadta, felemelte, és belevágott vele Kale halántékába.
A férfi megtántorodott, és elengedte Adamatot, mire az taszított rajta egyet, és teljes
erőből lesújtott a pálcával.
A szénlapátoló még botorkálás közben is elkapta a botot az egyik kezével. Erősen
megmarkolta, és megcsavarta a végét.
Adamat egy kötélhúzó versenyben találta magát. Kale ismét csavart a pálcán, és
majdnem feldöntötte Adamatot. A szénlapátoló szeme elkeskenyedett, és a felügyelő
tudta, hogy a következő alkalommal nem lesz képes megtartani a botot.
Úgyhogy megcsavarta a markolatát. Egy halk kattanás hallatszott.
Kale minden erejét beleadta a következő rántásba, mire felbukott, és meglepve
nézett a kezében maradt pálcára.
Adamat a sétapálcakardot maga előtt tartva előrelendült, és átszúrta a rövid pengét
Kale gyomrán. Aztán visszalépett, és újra szúrt, aztán pedig újra. A végső döfés után
tántorogva bámulta ellenfelét.
Kale visszabámult rá. Mindkét kezét a gyomrán nyugtatta, és már nem tűnt sem
gyorsnak, sem erősnek, csak nyöszörgött a fájdalomtól.
– Tudni fogja – szólalt meg. – Lord Vetas tudni fogja, hogy visszatértél, és megöli a
feleséged.
Adamat kiegyenesedett, és Kale-re szegezte a sétapálcakardot.
– Szóval még életben van?
Kale nem válaszolt.
– És Josep? A fiam?
– Hívj orvost. Most rögtön, és akkor elmondom, mi történt a fiaddal.
– A szomszédom orvos. Mondd el, és áthívom.
Kale fájdalmasan felsóhajtott.
– A fiadat… a fiadat elvitték. Elvitték… nem tudom, hová, de már nincs itt. A
feleséged még itt van… A feleséged…
– Mi van vele?
– Hívj orvost.
– Beszélj. – Adamat fejfájása elérte a csúcspontját, és elviselhetetlenné vált, inge és
kabátja látványából ítélve pedig jó sok vért veszíthetett az orrából.
– Vetas… tudni fogja. Azt hitte, Tamás elkapott… hogy letartóztatott vagy
lelövetett… de most már tudni fogja, hogy élsz.
Adamat összeszorította a fogait.
– Nem, ha nem találják meg a hulládat. – Alig hitte, hogy képes lesz egyenesen és
kellő erővel döfni, de a penge átszúrta Kale szemét, és csak a férfi koponyájának hátsó
része állította meg. Kihúzta a kardot, megvárta, amíg a szénlapátoló teste abbahagyja a
rángatózást, aztán beletörölte az acélt a tetem kabátjába.
Adamat derékig levetkőzött, a véres ruhadarabokat Kale holttestére dobta.
Körülnézett a házban az ittléte bármi egyéb jelei után kutatva, majd megkereste a
borotválkozótükrét.
Csipás szem és véres arc bámult vissza rá. Alig ismert magára.
Az orra szinte a fejével merőleges szögbe hajlott. Arcának minden óvatos
megtapogatására el kellett fojtania egy üvöltést.
Két kezével közrefogta az orrát, és belenézett a saját szemébe. Most vagy soha.
Megragadta és kiegyenesítette az orrát.
Arra tért magához a konyhapadlón fekve, hogy valaki dörömböl a bejárati ajtón.
Lassan feltápászkodott, és a tükörbe pillantott. A sok vér és mocsok alatt az orra ismét
egyenesen állt. Azon morfondírozott, ez megérte-e azt az iszonyos fájdalmat, amelytől
még most is össze akart esni.
Egy teljes percébe telt, amíg remegő kezével újratöltötte a pisztolyt. Amikor végzett,
odament az ajtóhoz, és kikukucskált az ablakon.
Az egyik szomszédja állt odakint, egy idős, a kortól meggörnyedt nő, nyári ruhában
és egy kutyafuttában a fejére dobott kendőben. Adamat valószínűleg sosem hallotta a
nevét.
Résnyire nyitotta az ajtót.
A nő majdnem felsikoltott, amikor meglátta.
– Igen? – szólította meg a felügyelő.
– Minden… minden rendben? – kérdezte a szomszéd remegő hangon. – Mintha
pisztolylövést hallottam volna, aztán alig öt perccel ezelőtt egy borzalmas üvöltést.
– Pisztolylövés? Dehogyis, nem volt semmilyen lövés. Szörnyen sajnálom, amiért
így nézek ki. Elestem és eltörtem az orrom. Minden bizonnyal a törött orr helyretétele
miatti üvöltésemet hallotta.
A nő úgy bámult rá, mint valami kísértetre.
– Biztos benne, hogy jól érzi magát?
– Csak egy törött orr – mutatott az arcára Adamat. – Egy baleset, semmi több.
– Megyek, hívom az orvost.
– Kérem, ne. Erre semmi szükség. Nemsokára felkeresem én magam.
– Ugyan-ugyan, ragaszkodom hozzá.
– Madame! – Adamat elővette a lehető legszigorúbb hangját. Az orrürege vibrálni
kezdett tőle, és a fájdalom majdnem megint kiütötte. – Ha nem bánja, most rendbe
szedem magam. Semmilyen körülmények közt ne hívjon orvost.
– De biztos benne…?
Istenverte minden lében kanál.
– Meglehetősen, köszönöm, madame. – Adamat bezárta az ajtót, és végignézett az
előszobán. Vér mindenütt. A szőnyegen, a padlón, a falakon. Az ajtón is, mögötte.
Órákba és Faye rengeteg tartalék ágyneműjébe került, hogy mindent feltakarítson.
Sietve dolgozott – ki tudja, mikor bukkan fel Vetas egy másik fogdmegje? De a házat
akkor is kénytelen volt kitisztítani, nem maradhatott nyoma az ittjártának.
Amikor befejezte, végre maga is megmosakodhatott. Egy egész üveg bor
gondoskodott róla, hogy a fejfájása az állandó lüktetésből egy tompa zúgássá csituljon.
Leszállt az éj. Becsavarta Kale holttestét a koszos ágyneműkbe, és kivonszolta a hátsó
ajtón, azon gondolkodva közben, milyen dühös lesz Faye, ha egyszer rájön, mire
használta a lepedőit.
Adamat kis kertjének sarkában egy szerszámos kamra állt, alatta egy használaton
kívüli pincével, nagyjából akkorával, mint egy kis hintó belseje. Belépett, és percekig
tapogatózott a sötétben, mielőtt megtalálta, amit keresett: egy kötelet egy rétegnyi
meglazult földben. Meghúzta, mire kiemelkedett a talajból egy masszív fadoboz.
Kivitte a dobozt a kertbe, a holttestet pedig behurcolta a helyére a pincébe, aztán
elrendezte a szerszámokat, hogy úgy tűnjön, már jó ideje nem járt itt senki. Végül
kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
A doboz rejtette az összes kranát, amit megspórolt azóta, hogy tartozott Palágyinak
az Adamat és Barátai Kiadó alapításához felvett kölcsönért. Adamat már nem bízott a
bankárokban. Azóta nem, hogy eladták a tartozását Palágyinak.
Kicsivel kevesebb mint huszonötezer kranája volt. Nem elég. Messze nem elég.
Adamat még több órát eltöltött a házban a vér maradékának eltakarításával, aztán
fogta a gyerekruhákkal teli utazótáskáját, a dobozt, a sétapálcáját és a pisztolyát, majd
kiment az utcára bérkocsist fogni.
Tániel a kövekből rakott lőréseknek dőlve pillantott fel a borús égboltra. Hatalmas,
fehér felhők vonultak nehézkesen a magasban, úgy bukva át magukon, akár a hab a
tengerpartnak csapódó hullám tetején. Itt-ott némi szürkeség is vegyült beléjük. Talán
esni fog? Tániel remélte, hogy nem. Akkor a sáncok elsarasodnak, és mindkét oldalon
elázik a lőpor.
Hallotta a kez dobokat. Innen, a hideg, kemény földön fekve távolinak tűntek. Az
adrói parancsnokok kiabálásai ellenben annál közelebbinek. Legszívesebben szólt
volna nekik, hogy fogják be. A fronton mindenki tudta, hogy ma jó eséllyel meghal. A
fronton mindenki tudta, hogy a kez támadás valószínűleg sikerrel jár, és akárcsak tegnap
vagy tegnapelőtt, az ellenség elfoglalja a sáncokat.
A morál nem egyszerűen halott volt; felakasztották, agyonlőtték, aztán vízbe
fojtották, felnégyelték és eltemették egy sziklás sírban.
– Nos? – szólalt meg Tániel.
Etan ezredes egy-két méterre a sánc szélétől állt, és a kardját lengetve tette hozzá a
tisztek felesleges fecsegéseihez a maga bátorító szavait. Egy medvebőr sapkát viselt,
rajta egy lila tollal, ahogy az a tizenkettedik gránátosok elöljáróihoz illik. Szemét a
közeledő kez gyalogságon tartotta. Egyelőre jóval a töltéseken túl jártak.
– Jönnek.
Tániel a felhőket nézegette.
– Ébressz fel, ha ideérnek. – Azzal lehunyta a szemét.
Etan néhány gránátosa erre elkuncogta magát. Tániel kinyitotta a szemét, hogy
megnézze, kik nevettek, és rájuk vigyorgott. Meglepődött, milyen könnyen jön a mosoly
az arcára. Pár napja ennek még a gondolata is elképzelhetetlen volt. De most…
Észrevette Ka-poelt Etan mögött. Felhúzott térddel ült a sáncon, állát a kezén
pihentette. A kez előrenyomulást figyelte. Még a gránátosoknak, az adrói hadsereg
legerősebb, legbátrabb embereinek is egyfajta vad idegesség tükröződött a szemében.
Tudták, mit jelent a fronton harcolni. Ka-poel tekintete azonban elmélkedő és átható
volt, a félelem nyomát sem lehetett kiszúrni benne. Olyan halálosan festett, akár egy
fatrasztai vadmacska.
Tániel kíváncsi volt, mi olyat láthatott, amit a többiek nem.
– Közelednek – jelentette Etan. Feszült testtartással állt, kardját elfehéredett kézzel
szorította.
Vajon Kresimir hol lehet? Miért nem mutatta még meg magát? Miért nem ölte meg
mindnyájukat, miért nem szórta szanaszét őket a mágiájával, ahelyett, hogy a
hadseregére bízza az adrói védelmi vonalak napról napra való, lassú felőrlését?
– Itt jönnek!
Tániel mindkét kezével megmarkolta a puskáját. Tökéletesen kellett időzítenie.
Semmi tétovázás. Tökéletesen…
– Most!
Tániel csak egy halvány árnyékfoltot látott a szeme sarkából, amikor felfelé döfött a
puskájával, és két és fél arasznyi acélt mélyesztett bele az előrelendülő Felügyelő
lágyékába.
A puska nyele kicsavarodott Tániel kezében, mire felkiáltott, és még feljebb
nyomott, felemelve a Felügyelőt, akár valamiféle morbid trófeát, hogy aztán hozzávágja
a sánc alapjához.
Ezek szerint még egy ilyen szörnyeteget is meg lehet lepni. A Felügyelő még
másodpercekig feküdt ott teljes sokkban, tágra nyílt szemmel, arcára kiült pánikkal.
Aztán kapálózni kezdett, próbálta kihúzni magából a seggén feldugott pengét.
Tucatnyi gránátos ugrott rá bajonettel és karddal, pár másodpercre rá pedig már
semmi sem maradt belőle, csak egy nagy, véres húsmassza. Tániel épp akkor húzta ki
belőle a bajonettjét, amikor az adrói védvonal tüzet nyitott.
– Tüntessük el – adta parancsba Etan. Két emberével megragadták a halott
Felügyelőt, átemelték a sáncon, és hagyták, hogy leguruljon a túloldali mezőre.
Az előretörő ellenséges sereg beleremegett a sortűzbe. Százak estek össze, ám a kez
hadigépezet egyszerűen átmasírozott rajtuk, és a katonák maguk elé tartott bajonettes
muskétákkal indultak rohamra.
Tániel felmászott a sánc tetejére, és a puskájával leszedett egy kez hadnagyot a lova
hátáról.
Etan Tániel mellé lépett.
– Örülök, hogy ismerhettelek, barátom – mondta, elnézve a rohamozó Kezt.
– Ma nem fogunk veszíteni. – Tániel letuszkolt a puskája csövén egy pamutba
bugyolált golyót, és a hüvelykujjával feltört egy lőportöltetet. Egyetlen hosszú
szippantással eltüntette az egészet, majd letörölte az orrát. – Ma nem. – Aztán
hangosabban hozzátette: – Ma nem fogunk veszíteni!
Tánielben egye gyűlt a düh. Miért is veszítenének? Miért kellene megfordulniuk és
elfutniuk? Elvégre jobbak, mint a Kez. Az adrói hadseregtől az egész Kilencekben
féltek.
A gránátosokhoz fordult.
– Maguk Tamás tábornagy emberei? Azok vagy sem?
– A tábornagy halott – mondta valaki. Tániel kiköpött beszéd közben:
– Talán maga is az?
– Én Tamás tábornagy embere vagyok! – emelte fel a kardját Etan. – Élve vagy
holtan, de mindig az leszek!
 – És maguk? – üvöltött Tániel a gránátosokra.
– Igen! – kiáltották mind egyszerre, magasba emelt muskétákkal.
– Az adrói hadsereg, Tamás hadserege, nem veszít. Megfuthatnak, ha akarnak –
mutatott Tániel a gránátosokra –, amikor felszólal a trombita. Rohanjanak csak vissza
azokhoz a foteltábornokokhoz, hadd lője magukat hátba a Kez. De én itt leszek, amíg
meg nem töröm az előrenyomulásukat.
– Ahogy én is! – lendítette meg a szablyáját Etan.
– És én is! – üvöltötték egy emberként a gránátosok.
Azzal Tániel visszafordult az ellenség felé.
– Küldjük őket a pokolra!
Úgy jelent meg lelki szemei előtt az apja arca, akár egy megtépázott zászló. Látta
Vlorát, Sabont és Andriyát és a többi lőpormágus bajtársát, meg a barátait a hetedik és
a kilencedik dandárban. Aztán mind eltűntek, a világ pedig vörössé színeződött, ahogy
Tániel szinte magánkívül átrohant a sáncon, egyenesen bele a kez gyalogság sűrűjébe.
A muskéták ropogásait és a tüzérség dörgéseit hirtelen elnyomta a rohamozó
gyalogság mennydörgése. Tániel kibelezett egy kez katonát a bajonettjével, aztán
puskája tusával dulakodni kezdett egy másikkal. Hátrataszította ellenfelét.
Egy tiszt kardja hasította szépen végig az arcát, pont a szeme alatt. Érezte a pengét,
de a fájdalom valami távoli emléknek tűnt csak a lőportranszban és adrenalinnal
telepumpált testében. Puskájával állon vágta a tisztet, majd ledöfött egy gyalogost.
A Kez mindenhol ott nyüzsgött körülötte, és hirtelen pánik szállta meg Tánielt. Nem
számít, milyen gyors és erős, a puszta túlerővel éppúgy legyűrhetik, ahogy ő gyűrte le
azt a Felügyelőt a gránátosok segítségével.
Egy bajonett suhant a szíve felé. Elfordult, és érezte, ahogy a penge hegye
átlyukasztja a kabátját, majd ököllel a katona arcába sújtott.
És akkor Tániel hirtelen nem volt egyedül többé. Megjelentek mellette a
medvesapkás, vörös hajtókájú kabátot viselő gránátosok, hogy muskétáikkal
visszaszorítsák a támadást.
– Lökj! – kiabálta túl a lármát Etan. – Előre! Döfj! Lökj! Előre! Döfj! Míg a kez
gyalogság vakmerő meggondolatlansággal nyomult előre, addig a hatalmas termetük
alapján kiválogatott, az ellenséges rohammal való rezzenéstelen szembenézésre
kiképzett tizenkettedik gránátosok tömött sorokban haladtak. Tániel mögött jöttek át a
sáncon, és most dolgos bajonettekkel törtek előre, úgy vagdosva a kez gyalogságot, akár
farmerek a pelyvát.
Tániel befurakodott közéjük, hogy csatlakozzon a menetelésükhöz. Megdöbbenésére
a kez gyalogság szinte elolvadt előttük. Tániel ismerte az állhatatosságot. Ismerte a
sebességet. De az összedolgozó gránátosok színtiszta ereje valósággal sokkolta. Mélyen
a mellkasában érezte az előrenyomulásuk ritmusát.
Egy kez egyenesen nekiugrott Tánielnek, és kilökte őt a sorból. A gránátosok
betöltötték a rést, és egy pillanatra sem torpantak meg közben. Tániel lebirkózta
ellenfelét a földre, és csizmájával a torkára taposott. Felpillantott a társaira, és…
A szeme sarkából látta, ahogy egy Felügyelő nekiront a gránátosoknak. Adró
legnagyobb, legerősebb katonái játékbabákként repültek szét, ahogy a lény áttörte
sorukat.
A Felügyelőt egy másik követte. Etan ezredes vérző homlokkal tántorodott hátra, de
aztán gyorsan összeszedte magát, és súlyos szablyája egyetlen suhintásával csuklóból
levágta a Felügyelő kezét. A szörnyeteg rávetette magát Etanra, és úgy kapta fel és rázta
meg a torkánál fogva a csaknem százkilós férfit, akár egy kutya a patkányt.
Trombita harsant. Visszavonulás.
Tánielben harag lobbant. Nem. Nem fog visszavonulni. Ezt a csatateret nem hagyja
el győzelem nélkül.
Arcvonásai vicsorgásba torzultak, a talpa alatti katonát már el is felejtette. Látta
Etan szemét fennakadni a sokktól. Tániel fogta a puskáját, és a bajonettjét
előreszegezve rohamra indult.
Valami oldalról beléütközött. A szíve megugrott, ahogy pár pillanatra irányíthatatlan
mozgással a levegőbe emelkedett, aztán földet ért, és átgurult egy gyalogos holttestén.
Puskája mindeközben kicsúszott a kezéből, így fegyvertelenül állt fel.
Nem maradt ideje reagálni. Ez az új Felügyelő túlságosan gyors volt. Súlyos ököl
csapódott az arcába, hátrapördült.
Megvetette a lábát, és felkészült a következő ütésre. Elméjével megérintett egy kis
lőport. Nem történt semmi. Egy Fekete Felügyelővel állt szemben.
A szörnyeteg következő ütése félúton kapálózásba torkollt, ahogy Ka-poel ráugrott a
hátára. A lány az egyik hosszú tűjébe kapaszkodott, amelyet mélyen beledöfött a lény
vállának húsába. A gerincét azonban pár centivel elvétette, így a tű inkább csak
feldühítette a lényt.
Tániel kihúzta csizmakését. Vállát megfeszítve készült éppen belevetni magát a
harcba, amikor a Felügyelő hirtelen megmerevedett, majd előredőlt, és térdre esett. Ka-
poel higgadtan kihúzta belőle a tűjét, és hátrébb lépett. Arcán gonosz mosoly játszott,
egyik kezében egy félig megformázott viaszbabát tartott. Ujjai ádáz tempóban dolgoztak
a befejezésén.
A Felügyelő még mindig imbolyogva felállt, majdnem feldőlt, aztán hirtelen
megiramodott, és nekirontott a Keznek.
Talán a gránátosok fele volt még talpon megtépázott és megtört sorukban, és egymás
után estek el az ellenséges gyalogsággal szemben. A Felügyelő lendületből átugrotta
őket, és a kez katonák között ért földet.
A legtöbben nem is törődtek vele – persze, hiszen már hozzászoktak a Felügyelők
jelenlétéhez. De aztán ez itt felkapott egy elejtett szablyát, és nekiállt feldarabolni vele
a Kez sorait, mire futótűzként terjedt köztük a borzalom.
 A pánikot tapintani lehetett. A Kez Tániel szeme láttára menekült üvöltve a
Felügyelő közeléből. Néhányan próbáltak védekezni és küzdeni. Néhányan még rá is
támadtak. Egy bajonett átszúrta a nyakát, de a lény csak letörte a pengét a muskétáról, és
folytatta a harcot. A kez sereg megtorpant.
Tániel már ölt meg Felügyelőket pusztakezes összecsapásban, és Ka-poel most a
Kez ellen fordította az adrói katonákat terrorizáló lények egyikét. Izgatottság járta át
Tánielt, azon tűnődött, mégis mivé válhatott, hogy képes volt állni a sarat egy ilyen
bestiális szörnyeteggel szemben.
– Hozzám! – emelte a puskáját a feje fölé. – Hozzám! – kiabálta túl a trombitákat,
amelyek egyre hangosabban és hangosabban rendelték visszavonulásra a gránátosokat.
– Pokolba a trombitákkal, harcoljunk tovább!
A kez sereg kezdett összeomlani. Egyik pergődobjuk sem jelzett visszavonulást,
mégis menekültek. A csatatéren hátrahagyott néhány
Felügyelőt túlerővel legyűrték és kegyetlenül lemészárolták. Néhány kez katona
eldobta a fegyverét, és megadásképpen térdre esett.
A Ka-poel által irányított Felügyelő egészen a táborukig űzte a Kezt. Egy tucatnyi
másik Felügyelő fogott össze, hogy megpróbálják megállítani.
Ka-poel szeme jókedvűen csillogott, a viaszbaba rángatózott és forgott a kezében. A
lány ajkai néma nevetésre nyíltak.
A Felügyelő csak harcolt tovább. Ledöfték, lelőtték, vagdosták: hiába. Aztán Ka-
poel felemelte a babát, és a hüvelykujjával lepöccintette a fejét.
A Felügyelő összeesett.
Tániel tátott szájjal meredt Ka-poelra. Hogy lehet, hogy ez a lány, aki olyan
intimitással képes hozzábújni, az egyik pillanatban még gyerekként alszik a karjaiban, a
másikban meg már egy dühöngő istennő erejével pusztít a csatatéren?
Ka-poel megfordult, mintha csak megérezte volna, hogy figyeli, és félénken Tánielre
mosolygott. Hirtelen ismét az a lány volt, akit egykor kimentett abból a mocskos
kunyhóból a fatrasztai lápvidéken.
Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy megbizonyosodjon róla, nincs semmi
baja, és messzire vigye ettől az egész őrülettől. De már nem állt hatalmában megvédeni
őt. Már Kresim Kurga óta nem. Volt egy olyan érzése, hogy bárki – vagy bármi – legyen
is Ka-poel valójában, még csak most kezdi felfedni magát.
Saját sebeire ügyet sem vetve Tániel nekiállt megkeresni Etan ezredest. Egy halott
Felügyelő alatt talált rá. Legurította róla a hullát. Etan Tániel nagy megkönnyebbülésére
még mindig lélegzett, azonban tekintetében mélységes pánik uralkodott.
– Nem tudom mozgatni a lábam – mondta.
Tániel letérdelt mellé, és átragadt rá az ezredes pánikja.
– Semmi baj – nyugtatta. – Kerítünk neked egy sebészt.
– Nem érzem a lábam! – ragadta meg Etan Tániel karját. Az arcára erőlködés ült ki,
ahogy zihálva próbált megmozdulni. – Nem érzem a lábam!
Tánielnek megszakadt a szíve. Etan volt az egyik legerősebb ember, akit ismert. Egy
dolog meghalni a csatában, de összetörni…
– Valaki hívjon egy sebészt! – kiáltott fel. – És szóljanak azoknak ott hátul, hogy
álljanak le az istenverte trombitáikkal. Már győztünk, a fenébe is!
Etan kissé ellazult.
– Győztünk?
– Győztünk. – Tániel végignézett a mezőn. Az adrói oldalról katonák rohantak
feléjük, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ha nem lesz köztük egy sebész, megfojt valakit.
– Megtartottad – mondta Etan. – Megtartottad a frontvonalat.
– Nem. Te tartottad meg. Te és a gránátosaid.
– Nélküled nem sikerült volna. – Etan szaporán pislogott. Tániel próbálta
megkeresni a sebét. Az ezredes megragadta a kabátját, ujjpercei elfehéredtek, arca
merő fájdalom. – Láttam, hogyan néznek rád a fiaim. Az előbb akár egészen a pokolba
is követtek volna téged. Akárcsak Tamást. Akárcsak az apádat.
– Ne beszélj ilyen szörnyű baromságokat. – Tánielnek forró könnyek csurogtak
végig az arcán. – Egyáltalán nem vagyok olyan, mint az a vén rohadék.
– Tániel. Ígérd meg nekem, hogy megnyered a háborút. Hogy befejezed ezt az
egészet. Hogy nem ez lesz Adró utolsó győzelme.
– Ígéretekre semmi szükség. Nem haldokolsz.
Etan közelebb húzta magához Tánielt.
– Nem érzem a lábaimat. Tudom, mit jelent ez, te segg. Többé nem lépek csatatérre.
Úgyhogy itt és most ígérd meg nekem, hogy megnyered ezt a háborút.
– Nem tudom, képes vagyok-e rá.
Etan képen törölte. Tániel érezte, hogy az arca elvörösödik a pofon erejétől.
– Ígérd meg. – A következő ütés majdnem megpördítette Tánielt. Etan még a földön
fekve, lebénult lábbal is bivalyerősnek bizonyult. – Ígérd meg!
Egy sebésznő térdelt le Etan másik oldalára. Homlokát ráncolva mérte végig a
gránátost.
– Hol van a seb?
– Eltört a hátam. – Etan hangja elcsuklott. Egyenesen Tániel szemébe nézett. – Ígérd
meg.
– Nem.
Az ezredes szeme könnyekkel telt meg.
– Te gyáva. Ha haldokolnék, megtennéd, mert tudnád, hogy nem leszek ott, hogy
számon kérjem rajtad az ígéretedet. De nem haldoklom, ezért nem ígéred meg.
Istenverte gyáva alak vagy.
Tániel elfordította az arcát. Tudta, hogy igaza van.
Hoztak egy fedett tetejű, négy, sebesülteknek fenntartott kisággyal felszerelt mentős
kocsit, hogy visszavigyék Etant a táborba. A gránátos tüntetőleg nem nézett Tánielre, ő
pedig nem kísérte el útján a kocsit.
Megsemmisítették a kez támadást. Az ellenség úgy ezer katonát veszíthetett, kétszer
annyi megsebesült, még néhány száz pedig fogságba esett. Tániel hirtelen ráeszmélt,
hogy katonák veszik körül. A tizenkettedik gránátosok. A legkisebbjük is egy tenyérrel
magasodott Tániel fölé. Vajon hányan halhattak meg a közelharcban? Iszonyú
veszteségeket szenvedhettek.
Az egyikük közelebb lépett hozzá. Tánielben felmerült, hogy egyszerűen megfordul,
elviharzik köztük, és visszamegy a táborba. Hallották a beszélgetést? Hallották, hogy az
ezredesük gyávának nevezte?
A megtermett férfi az egyik kezében a medvebőr sapkáját szorongatta. A másik keze
üres volt, és ökölbe szorult. Tániel felszegett állal várta az ütést.
– Uram – szólalt meg a gránátos.
– Gyerünk csak. Megérdemlem.
A gránátos zavarodottnak tűnt. Az öklére nézett, majd ellazította.
– Uram, maga nem gyáva. Az ezredes… senki sem akarja így végezni. Amit
mondott… maga nem gyáva. A saját szemünkkel láttuk, ahogy teljesen egyedül nekiront
egy dandárnyi kez gyalogosnak. Azt akarom, hogy tudja: ha szüksége van valamire, csak
szóljon. Ott leszek. És szerintem a többiek is hasonlóan éreznek.
A gránátosok sorban bólintottak, aztán fáradtan visszavánszorogtak a táborba.
Tániel hosszú percekig állt még ott egyedül, és nézte, amint a sebészek elszállítják a
halottakat és a sebesülteket. Aztán megérezte, hogy valaki ott áll mögötte. Meg sem
kellett fordulnia, hogy tudja, ki az. Ka-poel.
Tániel ruhaujjával kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Nem kellene holttesteket átkutatnod vagy valami hasonlót csinálnod? – kérdezte.
zzz
A lány megfogta a kezét. Tániel el akart húzódni tőle, de képtelen volt rá.
Együtt, némán álltak az élők, a halottak és a haldoklók összekeveredő vérétől
vörösre színeződött adrói földön. Tániel felemelte Ka-poel kezét. A mozdulat ösztönös
és hirtelen volt, és később eltűnődött rajta, hogy miféle gondolat vezérelte, de akárhogy
is, az ajkához vonta a lány kezét.
– Véget vetek ennek. Megölöm Kresimirt. Végleg megölöm. Szükséged van a
vérére? Megszerzem, ha belepusztulok is.
A szeme sarkából látta, ahogy Ka-poel megrázza a fejét.
Minden figyelmeztetés nélkül lépett elé, egyik kezével közelebb húzta magához
Tániel arcát, és meleg ajkait az övéihez nyomta. Mintha az érintésre fellángolt volna a
vére, és amikor a lány végül ellépett tőle, Tániel alig kapott levegőt. Igyekezett küzdeni
a hirtelen jött gyengeség ellen, és azzal áltatta magát, hogy csak a vérveszteség miatt
esett majdnem térdre.
 Aztán a pillanat elmúlt, és Ka-poel, mint mindig, némán ment a dolgára, hogy
odahajoljon egy halott adrói katona fölé.
Tániel hosszú percekig nézte őt letaglózva, amíg a valami, messze a kez vonalak
mögött vissza nem rántotta a valóságba. Egy pillanat alatt vált újra katonává; éberré,
figyelmessé, késszé, hogy megvédje magát bármilyen új fenyegetéssel szemben.
A kez katonák felemeltek valamit a táboruk fölé, Budwiel városfalaitól északra. Ha
Tániel észrevette ebből a távolságból, akkor vagy nyolc emelet magasra nyúlhatott az
égbe. Felszippantott egy kis lőport, hogy kiélesedjen a látása.
Egy hatalmas gerenda volt, amit a jelek szerint egyetlen óriási fából faragtak ki.
Katonák és foglyok nyüzsögtek az aljánál, és a tetejére erősített köteleket húzva
széledtek szét mögötte. A gerenda a magasba emelkedett, majd hirtelen úgy három-öt
métert süllyedt – valószínűleg egy földbe ásott lyukba –, és stabilan megállt.
Tániel a homlokát ráncolta. Látott valamit a gerenda oldalán. Talán egy embert?
Odafókuszálta lőporral feljavított látását. Igen. Úgy tűnt, egy nő. Meztelenül, a
csuklójánál fogva szögelték fel a gerendára, mindkét keze hiányzott. Egy derekán
áthúzott kötél tartotta a helyén.
Tániel hátrahőkölt a látványtól. Talán egy áruló, akin példát statuáltak? A hiányzó
kezek arra utaltak, hogy Kiváltságos lehet. Mit tehetett…
A test megmozdult. A pokolba is, a nő még élt.
Kicsit felemelte a fejét, mire Tániel vére megfagyott az ereiben. Ismerte. Harcolt
vele Kresim Kurgában, a szent városban, amikor meg akarta akadályozni, hogy
megidézze Kresimirt. Julene volt az.
 18. fejezet
Amíg Tamás az éjszakai felderítők visszatérésére várt, a tábort bontó katonák
nyüzsgésének ismerős zajait hallgatta.
A munkálatokat ma reggel némi csevegés kísérte – most először azóta, hogy két hete
menetelni kezdtek Budwiel eleste után. Valaki felnevetett a távolban. A teli gyomornál
semmi sem deríti jobb kedvre az embert. Ha ehhez hozzávette a kez előőrs legyőzése
fölötti lelkesedést, Tamás szinte azt mondhatta, hogy az emberei boldogok.
Szinte.
Nem szeretett lovat enni. A nehéz gurlai időkre emlékeztette, az éhezésre és a
járványokra és a sivatagi hőségre, arra, amikor a saját, egészséges lovaikat kellett
levágniuk, hogy életben maradhassanak. Enyhén édes, a marhánál vadasabb ízük volt. A
harci mének húsa rendszerint igencsak inas.
De legalább már nem korgott a gyomra.
– Igen, katona?
Vlora állt vigyázzban a tűzrakása másik oldalán. Kurtán tisztelgett.
– Közeledik a Kez, uram. Fehér zászló alatt lovagolnak.
Tamás belepöckölt egy kis zsírdarabot a tűzbe, és nézte, ahogy sistereg. Felállt,
kezét beletörölte egy már egyébként is koszos zsebkendőbe. Egy újabb probléma –
tábori segítők hiányában senki sem mosta a szennyesüket. Mindkét egyenruhája
piszkossá és foltossá vált, és úgy bűzlött, akár egy pöcegödör.
Adom ments, hogy kimosd a saját szennyesedet, szólalt meg egy hang a feje hátsó
részében. Tamás felkuncogott.
– Uram?
– Semmi, katona. A tábor szélén fogadom őket. Olem!
– Jövök, uram.
Tamáshoz csatlakozott Olem és egy alacsony testőr a puskamesterek közül. A
hátvédként pozicionált kilencedik dandár területén éppen az utolsó sátrakat tekerték fel
és pakolták össze, és az utolsó tüzeket oltották el. Húsz perc múlva továbbmenetelnek.
A hetedik brigád előretolt tagjai már csaknem egy kilométerrel lejjebb tartottak az úton.
Tamás elhaladt egy kocsisor mellett. Ezeket az elhagyatott Hune Dora romjaiból
mentették ki. Az aljuk máris a sebesültek vérétől feketéllett, és tíz lépés távolságból is
érezni lehetett rajtuk a halálszagot. Ma azokat a sérülteket szállítják majd rajtuk, akik az
utóbbi két napot túlélték.
– A kocsikat mossák le – utasította Tamás Olemet. – Sőt, rendeljék el a kötelező
fürdést. Egy csomó hegyi patak csordogál ebben az erdőben. Szervezze meg a dolgot a
felderítőkkel. Minden pataknál, amely mellett elhaladunk, fürödjön meg ötven ember.
Ha nem gondoskodunk a tisztaságunkról, előbb-utóbb járványok tombolnak majd a
táborban.
 – Igenis, uram. – Olem megdörzsölte koszos egyenruháját. – Magam sem mondanék
nemet egy kis felfrissülésre.
Kiértek az adrói tábor szélére, és elhagyták a hátsó őröket is. Az erdőn még reggeli
csend honolt, csak a madarak csicsergése hallatszott. Tamás örült a szárnyasok
énekének. A békére emlékeztette, és elterelte a gondolatait a varjúk nyers károgásáról
és a lelki szemei előtt látott hullarakásokról.
Tamás még azelőtt meglátta a kez lovasokat, hogy azok észrevehették volna őt.
Egy tucatnyian jöttek el. Még mindig a hátasukon ültek az út közepén, és tétlenül
figyelték az adrói őröket. Zöld szegélyekkel díszített barna egyenruhájukon a vértesek
súlyos mellpáncéljait viselték. Ahogy Tamás közelebb ért hozzájuk, leszálltak a
lovaikról, egyikük pedig levette a sisakját, és odalépett hozzá.
– Tamás tábornagy?
– Én vagyok.
– Én Beon je Ipille tábornok vagyok – mutatkozott be a férfi adrói nyelven, enyhe
akcentussal. Kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismerhetem.
Tamás kezet rázott a tábornokkal. Beon fiatal volt, talán a húszas évei végén
járhatott. Fiús arcát ugyanannak a társasági mágiának köszönhette, amely a Kilencek
minden királyát sokkal ifjabbnak láttatta a tényleges koránál. Tamás már csak ebből is
tudta volna, hogy Ipille egyik fiával van dolga, a neve és a hírneve nélkül is.
– A király kedvenc fia. A híre megelőzi önt.

Beon szerényen fejet hajtott.
– Ahogy az öné is.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte Tamás, de természetesen csak
formalitásból. Pontosan tudta, miért kereste fel Beon.
– Érdeklődnék, hogy milyen szándékkal tartózkodik a hazámban.
– Pusztán azzal, hogy visszatérjek a sajátomba, és megvédjem azt egy zsarnok
agressziójával szemben.
Beonnak a szeme sem rebbent az apját illető sértésre. Tamás ezt megjegyezte
magának. Úgy tűnt, a tábornok kiegyensúlyozottabb ember, mint idősebb testvérei.
– Attól tartok, ezt nem engedhetem.
– Akkor hát patthelyzetbe kerültünk.
– Nem hinném, hogy ez patthelyzet lenne. Azért jöttem, hogy a megadását kérjem.
– Patthelyzet – ismételte Tamás határozottan. – Nem fogjuk megadni magunkat.
Beon bólintott, inkább magának, mint a tábornagynak.
– Féltem, hogy ezt mondja majd.
– Félt? – Tamás jól tudta, mit mondanak Beonról, és ahhoz semmi köze nem volt a
félelemnek. Sőt, szinte már vakmerően bátornak ismerték. Olyan lehetőségeket ragadott
meg, amilyeneket kevésbé tehetséges parancsnokok számításba sem vennének.
Merészsége jó szolgálatot tett neki.
– Nem lelem örömömet a nagy Tamás tábornagy üldözésében. Az előőrsömet már
elintézte, és… hogy is mondják maguk, fülüket-farkukat behúzva futottak vissza? – Válla
fölött hátrapillantott az egyik kísérő lovasára, egy dragonyosra, oldalán karddal, a
vértesek páncélzata nélkül.
– A parancsnokuk alig menekült meg élve.
– Egyszerűen csak utamra engedhetne – javasolta joviálisan Tamás. – Pár hét alatt
eltűnök az országából.
Beon felkuncogott.
– Az apám meg a fejemet veszi. Az emberei éhesek, Tamás. Az előőrsömtől szerzett
lóhúson kívül nincs élelme. Tisztességes leszek, és elmondom, mivel áll szemben, utána
eldöntheti, hogy megadja magát vagy sem. Rendben?
Tamás felhorkantott.
– Ez több mint tisztességes.
– Rendben. Tízezer dragonyos és ötvenötezer vértes tartozik a parancsnokságom
alá. Bátyám nagyjából egyheti járásra van mögöttem egy harmincezer főt számláló
gyalogsággal. Tudom, hogy önnek tizenegyezer katonája van, vagyis négyszeres
túlerőben vagyunk. Semmi esélye rá, hogy kijusson az országból. Adja meg magát most,
és az embereivel tisztességesen, hadifoglyokként bánunk. – Egy pillanatra elhallgatott,
és felemelte a kezét, mintha csak a Kötélre esküdne meg. – Tanulmányoztam önt, Tamás.
Nem dobja el az emberei életét értelmetlen ügyekért.
– Ha tényleg tanulmányozott engem, akkor azt is tudja, hogy sosem veszítek –
mondta Tamás halkan.
Beon arcára kiült a zavarodottság.
– Ön halott ember, Tamás. Van bármi kívánsága?
– Igen. Több mint száz sebesültem van. Ha átadom őket Önnek, tisztességesen,
hadifoglyokként bánnak majd velük?
– Hogy a serege aztán gyorsabban haladhasson? Nem. A kezünkre kerülő
sebesülteket bűnözőkként fogjuk kivégezni.
Tamás ismerte Beon hírét. Tetőtől talpig úriember volt, ami nagyon valószínűvé
tette, hogy most csak blöfföl. De felteheti erre az emberei életét?
– Akkor, tábornok, nincs egyéb mondandóm az ön számára.
Beon tiszteletteljesen biccentett.
– Szívesen kívánnék önnek sok szerencsét, de…
– Megértem.
A Kez nyeregbe szállt, és pár peren belül eltűntek az út végén. Tamás nézte, ahogy
távoznak. Ezzel a tábornokkal még meggyűlik a baja. Az inkompetencia a kez sereg
szerves részének számított, minthogy a nemesek tiszti rangot vásárolhattak maguknak,
vagy a király egy hóbortjának köszönhetően tábornokká válhattak.
 De időről időre azért kiemelkedett a pelyvából egy tehetség.
– Olem – szólalt meg Tamás.
A testőr vigyázzba vágta magát, de szemét még mindig azon az útszakaszon tartotta,
ahol a Kez eltűnt. Tamás tudta, hogy harcra vágyik.
– Uram?
– Szerezzen nekem egy fejszét, aztán csatlakozzon hozzám a hadoszlop élén.
Az adrói gyalogosok alapfelszerelésébe tartozott egy fejsze és egy ásó, hogy legyen
mivel tűzifát hasogatni és latrinát ásni.
De egy jó parancsnok ennél sokkal több hasznukat vehette.
Tamás felült a lovára, és elügetett a hadoszlop elejére. Arbor ezredest az első
zászlóaljával együtt az előőrsben találta. Amikor Tamás mellé ért, az idős férfi
megfeszítette az állkapcsát, és a kezébe ejtette a műfogsorát.
– Szép napunk van, uram. A fák hűvösen tartják az erdőt.
Tamás végignézett az úton, amely meredeken, fákkal szorosan határolva tekergett a
hegyoldalon. Elég fény jutott át a lombkoronákon, hogy a talajt sűrű, tövises, kusza
aljnövényzet borítsa. Az út nélkül szinte lehetetlen lett volna továbbhaladni ezen a
terepen
– Egy szóra, ezredes – mondta Tamás. – Válasszon ki két szakaszt, és sorakoztassa
fel őket oldalt.
Arbor a tizenkilencedik és a harmincnegyedik szakaszért üvöltött. Mire mind
lekecmeregtek az útról, be az erdőbe, Olem is csatlakozott hozzájuk. Leszállt a lováról,
és átnyújtott egy fejszét Tamásnak.
A tábornagy levette a kabátját és az ingét, és végignézett az emberein.
– Tizenötezres lovasság liheg a nyakunkban. Lóháton gyorsabban és könnyebben
haladnak, mint mi, de nekem szándékomban áll változtatni ezen. Valahányszor egy olyan
útszűkülethez érünk, mint ez itt – mutatott előre, ahol az út belevágott a hegyoldalba –,
elszórunk oda néhány tonna törmeléket. Gyűjtsenek össze sziklákat, vágjanak ki fákat.
Bármilyen törmeléket. Amint a hadoszlop elhalad, eltorlaszoljuk mögötte az utat.
Tamás kiválasztott egy közeli fát, elég széleset, hogy három férfi együtt sem tudta
volna átfogni a törzsét. Tökéletes. Elhelyezkedett mellette, szemben az úttal, és
meglendítette a fejszét.
A két szakasz tagjai nekiálltak fejszékkel hasogatni a fákat, és összeszedni mindent,
amit a közelben találtak az erdőben, hogy aztán nagy halmokba pakolják fel az út mellé.
Tamás még két szakaszt kivont a hadoszlopból, és mire az utolsó ember is elhagyta a
területet, fél tucat hatalmas fa állt készen rá, hogy rádöntsék az útra.
Tamás egy közelgő lovas hangjára lett figyelmes. Csak Gavril ügetett oda mellé.
– Te vagy az utolsó felderítőnk? – kérdezte Tamás.
– Igen. A Kez másfél kilométerre jön mögöttem. Nem diktálnak valami feszített
tempót. Szerintem nem sietnek. – Megszemlélte Tamás művét. – Favágót játszottál, mi?
Tetszik ez az oldalad. Remélem, jó volt valamire ez a sok munka.
– Órákba telik majd nekik, mire eltakarítják az útból.
– Vagy megkerülik.
Tamás letörölte a homlokáról az izzadságot. Ha az ellenség át tud vágni az erdőn,
hiába dolgoztak.
– Meg tudják?
– Fel kell deríteniük a terepet – válaszolta Gavril. – És óvatosak lesznek, mert
számítanak majd rá, hogy esetleg csapdát állítottál nekik. Lehet, hogy tényleg nyertél
nekünk egy kis időt.
Tamás elvette az ingét Olemtől, egy katona pedig odavezette hozzá a harci ménjét.
Nyeregbe szállt.
– Ledönteni! – kiáltott oda a katonáknak.
Pár perccel később a fák a talajra zúdultak. Úgy dőltek el, hogy egymást keresztezve
és összeakadva teljesen lezárták az utat. Nem lehetett csak úgy rájuk dobni pár kötelet,
hogy aztán egy rakás ló mindet arrébb vonszolja.
Odahajigálták a többi törmeléket is, majd Tamás utasította a szakaszokat, hogy
megkettőzött tempóban zárkózzanak fel a hadoszlop maradékához.
– A felderítőid találják meg azokat a helyeket, ahol hasonlóan eltorlaszolhatjuk az
utat – mondta Tamás Gavrilnak.
– Meglesz.
– Olem, gondoskodjon róla, hogy az a két szakasz ma éjjel dupla adag húst kapjon.
Kiérdemelték.
– Igenis, uram.
Tamás belebújt az ingébe.
– Törjék a fejüket, hogyan tudnánk még lelassítani a Kez előrehaladását. Lehet, hogy
egy-két századdal mindenképpen a sarkunkra hágnak, de a seregük nagy részét olyan
messze akarom tudni magunktól, amennyire csak lehetséges.
– Hallom, találkoztál a kez tábornokkal – jegyezte meg Gavril.
– Igen. Beon je Ipille-lel, Ipille legifjabb fiával.
Gavril felhorkant.
– Úgy hallottam, tisztességes fickó… már ahhoz képest, hogy Ipille fattya.
– Az is.
– Hogy ment?
– Egy dolgot sajnálok, egy másikban pedig reménykedem.

Gavril szemében érdeklődés csillant meg.
– Miben reménykedsz?
– Hogy nem követtem el hibát, amikor visszautasítottam a megadásunkra vonatkozó
kérését.
 – És mit sajnálsz?
– Nagy kár, hogy nem Beon Ipille elsőszülött fia. Fantasztikus király lehetett volna
belőle. Sajnálom, amiért meg kell ölnöm.
– Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam – mondta Adamat.
– Foglalj helyet.
Adamat leült egy Ricarddal szemközti székre, és hátradőlt. Ricard siralmasan
festett. Ami kevés haj még maradt kopaszodó fején, az rendetlen fürtökben ágaskodott
mindenfelé, szeme fáradt, szakálla ápolatlan, ruhái rongyosak voltak. Nagyon nem
vallott ez Ricardra.
A férfi a padlót bámulta.
– Hallottad a híreket? – mutatott az asztalán elterülő újságra.
A Tamás tábornagy halálát bejelentő lap már egy hete megjelent.
– Egész Adró hallotta – bólintott Adamat.
Ricard végre felnézett rá. Amikor meglátta a felügyelő arcát, majdnem kiesett a
székéből.
– Veled meg mi a pokol történt?
Adamat felhorkantott volna, kivéve, hogy az igen nagy fájdalommal járt. Minden
bizonnyal sokkal rosszabbul festett, mint Ricard. Alig aludt, orra nemrég tört el és
roppant vissza a helyére, arcát vágások és horzsolások borították. Adamat riasztóan
festett, és ez kihatott a munkájára is. Senki sem szerette, ha olyannal látják együtt,
akiből kiverték a szart.
– Akadt mostanság néhány találkozóm – válaszolta.
Ricard várta, hogy folytassa, de Adamat nem szolgált magyarázattal.
– Nos, igen… – Ricard lassan elszakította tekintetét a felügyelő arcáról.
– Nagy a felfordulás az országban. A Kez nyomul előre a déli fronton, és Tamás
eltűnésével előmerészkedtek a királyhűek is. Tamás volt a ragasztó, amely összefogta
ezt a nemzetet. – Ricard végigtúrt a hajában. – A megmaradt tanácsosai… máris egymás
torkának ugrottunk. Nem tudom, mit fogunk tenni.
– Továbbra is indulni akarsz a választáson?
Ricard elkeseredetten emelte magasba a kezét.
– Nincs más választásunk. Megtehetnénk, hogy szükségállapotot hirdetünk, és
elhalasztjuk a választásokat, de az egész hadsereg a déli fronton harcol, hogy valahogy
visszaszorítsa a Kezt. – Megdörzsölte a szemét. – És ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért
kértem, hogy találkozzunk: Lord Claremonte kijátszotta a kártyáit.
Adamat kihúzta magát.
– És?
Ricard a padlóra köpött, de szemmel láthatóan rögtön meg is bánta a dolgot.
– Kinyilvánította a szándékát, hogy indul Adró miniszterelnöki pozíciójáért.
– Hogy lehet ez? – fakadt ki megdöbbenésében Adamat. – Hiszen még csak nem is
adrói!
– Ó, de bizony az. Legalábbis azon iratok szerint, amelyeket a Miniszteri
Vizsgálóbizottság rendelkezésére bocsátott. Fell! Fell, gyere be!
A fiatal nő, akivel Adamat már találkozott, becsusszant a szobába. Haját az egyik
válláról lelógó copfba fogta, és egy fodros blúzt viselt nagy nyakkivágással.
– Uram?
– Fell, mit tudsz Claremonte-ról?
– Semmit. Ha a születési papírjai hamisítványok, akkor rendkívül jók. Az embereink
alaposan átnézik az összes információt, ami a rendelkezésünkre áll róla. Tény, hogy
sosem állította, hogy brudániai lenne, a Brudánia-Gurla Kereskedőtársaság pedig nem
is követeli meg a vezetőjétől, hogy brudániai állampolgár legyen.
Adamat azon kapta magát, hogy hirtelen támadt gyanúval méregeti Fellt, noha nem
igazán értette, miért.
– Folytassa… tovább – mondta.
– Uram? – kérdezte Fell.
– Talált valami szorosabb köteléket közte és Lord Vetas között? – Adamat
információja Vetas és Claremonte kapcsolatáról a Tulajdonos eunuchjától és Vetas saját
szavaiból származott. Ha valamiképpen félrevezették, az az egész nyomozását tévútra
vezetheti.
– Egyáltalán semmit.
– Miért akarhat egyáltalán Adró miniszterelnöke lenni? Ricard, nem te magad
mondtad, hogy csak névleges hatalma lesz?
Ricard kényelmetlenül fészkelődött a székében.
– Ez az én elképzelésem a miniszterelnökről, igen.
– Az igazság az – vette át a szót Fell anélkül, hogy Ricard megkérte volna rá –, hogy
minden utódja az első miniszterelnök példáját követi majd. Mindaz, hogy ez a tisztség
mekkora hatalommal jár, és hogy azt a hatalmat hogyan gyakorolják, teljes egészében
azon fog múlni, hogy az első, aki betölti, mennyire lesz agresszív a pozíciójában.
Adamat kisimította kabátja elejét. Mi zavarta őt ennyire ebben a nőben? Volt valami
a viselkedésében, ami korábban nem tűnt fel neki… valami, amit nem tudott
beazonosítani.
– Szóval ha Claremonte-ot megválasztják, lehetséges, hogy akkora hatalomra tegyen
szert Adróban, mint egy király?
– Akkorára nem – válaszolta Ricard. – A rendszert korlátokkal terveztük meg. De
azért… elég nagy hatalma lehet.
– Pokolba – fakadt ki Adamat.
Fell megkerülte az asztalt, és Ricardhoz lépett.
– Uram, ha szabadna…
– Ez az! – bámult a nőre Adamat.
 – Mi? – kérdezte Ricard.
Adamat lassan a zsebébe nyúlt, és megragadta a pisztolya marko-latát.
– Maga ugyanúgy beszél, mint ő – mondta Fellnek. – Nagyjából ugyanolyan
hanglejtéssel. Nem különösebben szembetűnő. Nem annyira, mintha ugyanabból a
családból származnának, vagy ilyesmi, csak mintha ugyanazt az iskolát járták volna ki.
– Kivel? – kérdezte Ricard.
– Lord Vetasszal.
Ricard és Fell egymásra néztek.
– Ez nem jó – jegyezte meg Fell.
– Nagyon nem – értett egyet Ricard.
Adamat hol az egyikre, hol a másikra pillantott, és azon kapta magát, hogy egyik
kezével a pisztolya markolatát szorítja, a másikkal pedig a sétapálcáját. Összeszorult az
állkapcsa. Mi folyik itt? Mit tudnak, amit ő nem?
– Elmondom neki – nézett Ricard Fellre.
– Ez nem egy köztudomású dolog – ráncolta a homlokát a nő.
– Mi a pokolról beszéltek? – kérdezte Adamat.
Ricard előrehajolt az asztalán, és a kezével megtámasztotta az állát.
– Hallottál már a starlandi Forrás Akadémiáról?
– Nem. – Sem Ricard, sem Fell nem úgy festett, mint aki mindjárt ráveti magát,
úgyhogy Adamat kissé lazított a pisztoly és a sétapálca szorításán. – Egy iskola?
– Afféle – bólintott Ricard. – Egy rendkívül exkluzív hely. Minden ezer diákból
csak egy végez náluk.
– Mi olyan nehéz benne? – kérdezte Adamat.
– A szigora – válaszolta Fell. – Tizennyolc óra munka mindennap, húsz éven át.
Részvétel mindenféle képzéseken: közelharc, szexualitás, emlékezetmegtartás, etikett,
matematika, tudomány, politika, filozófia. Az ismert világ összes gondolkodásmódjának
megismerése. A tanulónak vállalnia kell, hogy soha többé nem veszi fel a kapcsolatot a
családjával. Vállalnia kell, hogy megvesztegetés, fenyegetés, fájdalom vagy halál
ellenében is hű marad egyetlen adott emberhez vagy szervezethez.
– Borzalmasan hangzik – állapította meg Adamat. – Hallottam volna egy ilyen
helyről, ha létezne.
– Nem – rázta meg a fejét Ricard. – Nem hallottál volna róla.
Fell a körmét bámulta.
– A Forrás Akadémiáról csak a leendő ügyfelek tudnak. Egy végzős megvásárlása
harmincmillió kranába kerül.
– Megvásárlás? Tehát rabszolgaságról beszélünk? – Adamat hátradőlt a székében.
Harmincmillió krana. Királyi összeg. Talán ha ötven ember lehetett az egész
Kilencekben, aki hozzáférhet egy ekkora összeghez, és Adamat nem hitte, hogy Ricard
egy közülük.
 Nem tudta, elhiggye-e, amit hallott. Hogyan létezhetne egy ilyen szervezet?
Természetesen még manapság is volt rabszolgaság a világban, na de a Kilencekben?
Már évszázadok óta nem.
– Azt akarja elhitetni velem, hogy maga és Lord Vetas mindketten a Forrás
Akadémia végzősei?
– Úgy tűnik, erről van szó – válaszolta Fell. – Nem tudnám biztosra mondani, de a
maga észrevétele messze túlmutat a véletlenen.
– Akkor ezek alapján mit tud elmondani róla?
– Minden végzősnek más a specialitása, de ha tényleg ő is egy közülünk, akkor
rendkívül veszélyes. Szakértő a zsarolásban és a szabotázsban, és okosabb, mint a
legtöbben ebben a városban, magát is beleértve. Mindenféle fegyvert gyakorlottan
forgat, de valószínűleg a késeket és a pisztolyokat preferálja.
– Mi a maga specialitása?
Fell halványan rámosolygott, de nem felelt.
– Beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte Adamat Ricardot. A szakszervezeti vezető
biccentett Fellnek.
– Uram – mondta a nő. – Szigorú értelemben véve a Forrás Akadémia létezése nem
titok, de nem is reklámozzuk magunkat. Az információt bizalmasan kell kezelnie.
– Ezt tiszteletben tartom – nyugtatta meg Adamat.
Fell távozott a szobából, a felügyelő és Ricard magukra maradtak. Adamat csaknem
egy percig fürkészte a barátját, mielőtt megszólalt.
– Te vettél egy nőt?
– Adamat…
– Még rólad sem hittem volna, hogy erre a szintre süllyedsz.
– Nem arról van szó, amire…
– Ó, tényleg nem? – húzta fel Adamat a szemöldökét.
– Na, jó, talán egy kicsit. De nem azért tettem.
– Akkor miért?
Ricard arca elkomorodott.
– Szeretem ezt az országot. Ahogy szeretem a szakszervezetemet is. És nem fogom
tétlenül nézni, hogy bármelyiket elpusztítsák egy külföldi machinációi. Akkor is én
leszek a miniszterelnök, ha belehalok… vagy ha ölnöm kell érte.
– Mikor?
– Mit mikor?
– Mikor… vetted meg… azt a nőt?
– Nyáron zártam le az ügyletet. Fell négy hete érkezett meg.
– És honnan a pokolból szereztél harmincmillió kranát?
– Tízmillióba került – helyesbített Ricard. – A vagyonom nagyjából felébe. Csak tíz
év képzésben részesült az Akadémiában… a teljes képzés általában húsz évig tart.
 Adamat megrázta a fejét.
– Tízmillió azért a lányért. Mégis hogy gondoltad?
– Jobban irányítja a szervezetem, mint én – mondta halkan Ricard. – Egy hónap alatt
– egyetlen hónap alatt – ötvenezer kranát keresett nekem. Egyenesbe tette a
kampányomat is. Azelőtt is akadtak jó ötleteim, hogy megjött, vele viszont tényleg
komoly esélyem van rá, hogy én legyek az adrói miniszterelnök. Minden pennyt megért,
amit ráköltöttem.
– És bízhatsz benne? Ha egyszer olyan okos, mi akadályozza meg benne, hogy
megöljön téged, és átvegye a szakszervezet vezetését?
– A lojalitás. Élete következő harminc évére hozzám tartozik. Ez a Forrás Akadémia
képzésének ára. És a hírnévé. Ha bármiképp ellenem fordulna, maga az Akadémia
végezne vele.
Adamat ismét kisimította kabátja elejét. Ez az egész túl sok volt egyszerre.
– Erről jut eszembe, pénzt kell kölcsönkérnem.
– Még mindig tartozol Palágyinak? – kérdezte Ricard, láthatólag megkönnyebbülve,
hogy a beszélgetésük új irányt vett. – Örülök, hogy végre észhez tértél. Mi a fenéért
utasítottad vissza múltkor, hogy kifizessem őt?
– Palágyi halott. És nem, nem erről van szó. Ötvenezer kranára van szükségem.
Most. Bankjegyekben.
Ricard döbbenten pislogott.
– Ötvenre? Írhatok róla csekket. Egy szempillantás alatt megtenném érted.
– Készpénzben kell.
– Úgy nem megy. Adró egyetlen bankja sem engedné, hogy egyszerre ötvenezret
kivegyek tőlük. De pár hét alatt össze tudom szedni.
– Az már késő. – Adamat megdörzsölte a szemét. Ricard volt az egyetlen reménye,
hogy megszerezze a pénzt Verundish ezredesnek, és ezzel kiszabadítsa Bót. Hogy
máshogy juthatna ekkora összeghez egyetlen hét alatt?
Nos. Talán mégsem Ricard az egyetlen reménye.
– Úgy bűzlesz, mint akit frissen szartak ki – állapította meg Gavril. Tamás a földön
ülve nézegette a harci ménjét, ahogy az út melletti száraz füvet csipegeti. A hadoszlop
megállt egy rövid pihenőre, és ő az előőrs közelében telepedett le.
A távolból hallotta a puskák ropogását. Újabb kez felderítők értek elég közel
hozzájuk, hogy csetepaté alakuljon ki. Az ellenség azóta lihegett a nyakukban, hogy
Tamás találkozott Beon tábornokkal. A dragonyosaik rájuk tapadtak, és tíz– vagy
húszfős csapatokban rendszeresen oldalba kapták a hátvédeket, hogy felfordulást
okozzanak.
Tamás már belefáradt az egészbe. Több tucatnyi csapdát állított fel, több száz kez
dragonyost ölt meg, de az emberei még gyűjtögetni sem tudtak megállni, mert azt
kockáztatták, hogy egy pár szakasznál nagyobb erő ront rájuk.
 Gavril beleszagolt a levegőbe, mintha csak előbbi megállapításának akarna
nyomatékot adni.
Tamás lenézett az egyenruhájára. A sötétkéken nem nagyon látszottak a foltok, de az
ezüst és arany szegélyek láttak már jobb napokat is, a kabátja alatti vászoning elsárgult
az izzadságtól, a hajtókáin pedig kosz és lőportól származó égésnyomok éktelenkedtek.
Az arcát második bőrként takarta egy vékony földréteg, és bele se mert gondolni,
milyen szagot ereget majd magából a lába, ha egyszer leveszi a csizmáját.
– Szerintem jó illatom van – mondta a sógorának.
– A fürdés első szabálya: ha már nem érzed a saját szagod, ideje fürdeni.
Megálltunk ebédelni. A lóhús elfogyott, úgyhogy a legkevesebb, amit tehetünk, hogy
adunk az embereknek egy óra pihenőt. Kövesd azt a patakot pár száz méterig, és találsz
majd egy vízesést. Ott talán nem zavar meg senki.
– Nem akarsz jelenteni nekem?
– De, amint megfürödtél.
Tamás pár másodpercig Gavrilt fürkészte. Más ember volt már, mint az, akivel oly
sok éve találkozott. Pensbrooki Jakolát úgy ismerte meg, mint karcsú, ragyogó fickót
simára borotvált arccal és széles vállakkal. A Hegyőrségnél töltött ideje alatt Gavril jó
pár kilót magára szedett. Nem állt neki rosszul, és ő még mindig itt lesz, amikor a
többiek már rég éhhalált haltak.
Ez a morbid gondolat kicsalt Tamásból egy kis kuncogást.
– Nem vicceltem – mondta Gavril.
Tamás feltápászkodott. Nem tudott uralkodni hirtelen, fiús impulzusán, és mielőtt
elindult a hadoszlop mentén, bemutatott Gavrilnak. Az emberek az úton feküdtek,
egyenruhájuk izzadságban ázott. Senki sem tisztelgett neki. Tamás nem csinált ügyet
belőle. Kicsit messzebb tőle két férfi ökölharcba bocsátkozott, de az őrmesterük
gyorsan véget vetett neki. Az emberek ismét kezdtek éhezni, ami azt jelentette, hogy a
feszültség nőni fog.
Megtalálta a patakot, és vele együtt pár tucat katonát, akik meztelenül mosakodtak a
hideg hegyi vízben. Elment mellettük, és folytatta az útját a forrás felé.
A patak egy vízmosáson tört keresztül, amelyet mindkét oldalról meredek kőfalak
szegélyeztek. A fák még magasabbra emelkedtek, egy-kétszáz méterre Tamás fölé,
amitől enyhe klausztrofóbia tört rá.
A patak megkerült egy kiszögellést, és Tamás meghallotta a lezúduló víz hangját.
Megállt, és felmérte a vízmosást. Katonai szempontból borzalmas fürdőhely volt. Egy
egész hadsereg rátörhetne itt, és a vízesés miatt meg sem hallaná.
De valahányszor megálltak, négyszáz méteres körzetben mindenfelé őrök vigyáztak
rájuk. Senki sem lepheti meg.
Tamás követte a patak kanyarulatát, észrevette Olemet, aki nadrágig vetkőzve,
hátravetett fejjel állt az arcára zúduló víz alatt.
 Tamás megindult felé, de üdvözlő szavai a torkán akadtak.
Vlora is ott állt Olem mellett a vízesés alatt, teljesen meztelenül. Egyenruháját a
felszerelésével együtt a patakparton hagyta. Olem belesimított fekete hajába,
szétválasztva benne a csomókat és az összetapadt szálakat. Vlora mondott valamit, mire
Olem felnevetett, aztán a lány a férfi felé fordult, és a testét az övéhez nyomta. Ajkai
szétnyíltak, Olem pedig közelebb hajolt hozzá.
Vlora szeme felpattant. Gyorsan ellépett Olem mellett, és elfordult Tamástól. A
testőr erre mondott valamit, majd lopva a tábornagyra sandított. A következő
pillanatban már nyomatékosan a saját haját mosta.
– Mi a baj? – Egy kéz fogta meg Tamás vállát. – Nem láttál még meztelen nőt? –
Gavril lépett el Tamás mellett a vízesés felé, és már bújt is ki az ingéből.
Tamás szíve a torkába ugrott, és némán imát rebegett, amiért nem rezzent össze,
amikor Gavril megérintette. Hamar elszégyellte magát a kukkolás miatt. Arca egyre
inkább elvörösödött, úgyhogy az egyenruhájából kibújva beállt a vízesés alá.
Vlora kisietett a patakból, fogta a cuccait, és gyorsan felöltözött. Egy perccel
később Tamás egyedül maradt Gavrillal és Olemmel.
– Tudja – mondta Gavril Olemnek, ahogy kidobta az egyenruháját az egyik parti
sziklára –, fürdéskor elvileg le kell venni a nadrágot.
Olem megköszörülte a torkát, és kínosan felnevetett, majd arra sandított, ahol Vlora
eltűnt.
Gavril hasa rázkódott a röhögéstől.
– Csinos egy nő. Értem, miért hagyta magán. – Megbökte a könyökével Olemet, aki
erre majdnem eldőlt. A testőr féloldalasan rávigyorgott, de egy pillantás Tamásra
letörölte az arcáról a vigyort.
– Vlora és Tániel jegyben jártak – szólalt meg a tábornagy. – Egészen nyár elejéig. –
Olemre meredt. Mégis mit látott az imént? Olyasvalamit, ami már régóta folyik, vagy
olyasvalamit, ami csak most, hirtelenjében történt meg?
Ha Gavrilnak fel is tűnt a két férfi közti feszültség, nem foglalkozott vele.
– Már nem jegyesek, ha jól tudom. – Megvonta hatalmas vállát. – A csinos nő az
csinos nő. Az, hogy történetesen szabad, csak bónusz.
– Néha megfeledkezem a… nőügyeidről.
Gavril pucérságát nem szégyellve fordult Tamás felé.
– Megfeledkezel arról a sok tizenhét éves nemeslányról is, akik az Erika halála utáni
évben igyekeztek megfogni maguknak a Kilencek legkapósabb agglegényét… még
azelőtt, hogy Kezbe mentél volna. Hányat vittél ágyba?
Tamás egyszerre elfeledkezett a fürdésről. Megfeszült állkapoccsal markolta
kezében a kabátját.
– Vigyázz a szádra, Jakola.
Olem közben kiment a vízesés alól, és összeszedte a földről az ingét, a kabátját meg
a pisztolyát. Settenkedve megindult a tábor felé.
– Erről még beszédem lesz magával, Olem – szólt utána Tamás.
A testőr megtorpant, homokszínű szakállából megnyúló cseppekben lógott a víz.
Gavril vaskos ujja Tamás mellkasát bökdöste.
– Neked is bőven jutottak nők az életben, Tamás. Köztük a nővérem. Úgyhogy azt
mondok, amit csak akarok.
Tamás lenézett Gavril ujjára, és komolyan fontolgatta, hogy eltöri. Ki a pokolnak
képzeli magát, hogy így beszél vele? Ha nyilvános helyen lennének, Tamásnak nem
lenne más választása, mint hogy párbajra hívja. Itt és most csak szerette volna alaposan
orrba vágni. Ha harcra kerül a sor, az erő és a súly Gavril oldalán lesz, a gyorsaság
viszont Tamásén, és ha felszippant egy kis lőport, nem is kérdéses a dolog
végkimenetele. Ha…
Leállította magát. Itt volt mélyen az ellenség országában, egy övénél négyszer
nagyobb hadsereggel a nyomában, és mindössze tisztának akarta érezni magát a
következő csatája előtt. Akkor most mégis mit csinált? Nem Gavril az ellensége.
Hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Olem már távozott.
– Az a te bajod, Tamás, hogy túl fafejű vagy – állapította meg Gavril. A tábornagy
felakasztotta az egyenruháját egy kiugró gyökérre, és a vízesés alá lépett. A hirtelen
sokkba minden porcikája beleremegett. A keleti hegycsúcsokból fagyos víz zúdult rá.
– Édes Kresimir! – A lába megmerevedett a hidegtől.
– A Hegyőrségben ennél hidegebb fürdőket is vettem – vont vállat Gavril.
Tamás arra fordult, ahol Olem eltűnt.
– Vlora jegyben járt az én Tánielemmel. Aki, amennyire tudom, akár halott is lehet.
Nem hagyom, hogy…
– A jegyességet megszakították – vágott a szavába Gavril. – Te magad mondtad.
Felejtsd el. Te hányszor hancúroztál Erika háta mögött?
– Egyszer sem. – Tamás hangja hidegebb volt, mint a patak.
Gavril úgy nézett rá, mint aki egy szavát sem hiszi. Szóra nyitotta a száját, de Tamás
megelőzte.
– Gyerünk, kérdőjelezd meg a becsületemet. Próbáld csak meg.
– Nem szólok egy szót sem.
– Helyes. És most halljam azt az istenverte jelentést.
– A Kez csaknem tizenhárom kilométerre lemaradt mögöttünk. Néhány úttorlaszod
bevált, néhány nem. A lovasság legfeljebb két sorban haladhat ezen az úton, úgyhogy az
ő hadoszlopuk is kilométerekre nyúlik. A felderítőik keresztül-kasul járják az erdőt,
hogy rövidebb utakat találjanak. Az embereim gondoskodnak róla, hogy ne érhessen
meglepetésként minket, ha kisebb századokkal az oldalunkba akarnak kerülni, de
jelenleg az ételhiány a legnagyobb ellenségünk.
– Mikor érjük el Kresimir Ujjait? – Tamás beletúrt a szakállába. Igencsak meg
kellene borotválkoznia.
– Hat nap múlva.
– Helyes.
– Ezzel kapcsolatban rossz híreim vannak.
Tamás felsóhajtott.
– Pont olyanokra vágytam.
– A Kez elküldte a vérteseit nyugatra, hogy átvágjanak a síkságon. Ötvenötezres
lovasságról beszélünk. Ami időt azzal veszítenek, hogy megkerülik Hune Dorát,
visszanyerik azzal, hogy sík terepen haladnak. Ha jól számolom, nagyjából akkor érik
majd el az Ujjakat, amikor mi is.
– Amikor legutóbb átmentünk az Ujjakon – folytatta Gavril –, az erdő jó másfél
kilométerre ért véget az első folyótól. Nyílt, sima terep egészen a partig, aztán egy
keskeny fahíd.
– Tökéletes hely, hogy csapdába ejtsenek minket.
– Pontosan.

Tamás lehunyta a szemét, és próbálta maga elé képzelni a területet.
Utoljára tizenöt éve járt arra.
– Meg kell törnöm a Kezt.
– Micsoda?
– Meg kell törnöm őket. Nem hagyhatom, hogy a lovasság egészen Delivig lihegjen
a nyakunkba. Még ha az Ujjakon átkelve egy időre meg is szabadulunk tőlük, ott várnak
majd ránk Északföldön, és a nyílt terepen esélyünk sem lesz a háromdandárnyi lovasság
ellen.
– És hogy akarsz megtörni egy ekkora lovassereget? Csak tizenegyezer embered
van, Tamás. Láttalak már csodákat véghezvinni, de ez még neked is túl nagy falat.
A tábornagy kilépett a hideg víz alól, és levette az egyenruháját a gyökérről.
Nadrágját nedves lábára húzta.
– Megkettőzött tempóval menetelünk tovább. Így négy nap alatt ott lehetünk, és lesz
időnk felkészülni.
– Nem menetelhetsz megkettőzött tempóban négy napig üres gyomorral.
Tamás erre nem reagált.
– Fogd a húsz leggyorsabb lovasodat, és vigyetek magatokkal extra lovakat is…
néhányat azok közül, amiket a Keztől gyűjtöttünk be. Menjetek előre az Ujjakhoz.
– Azt hittem, levágjuk azokat a lovakat, hogy az embereknek legyen mit enniük.
– Vágd le őket akkor, amikor odaértek. Azt akarom, hogy rombold le a hidat.
Gavril kilépett a patakból, és vadul megrázta a fejét, mindenfelé vizet spriccelve.
Tamást a látvány egy folyóban halászó medvére emlékeztette.
– Megőrültél? – kérdezte Gavril.
 – Bízol bennem?
A hegyőr pár másodperccel tovább habozott a kelleténél.
– Igen…?
– Rombold le a hidat, vágd le a lovakat, és építs tutajokat. Eskesd meg az
embereidet, hogy senkinek nem fognak beszélni a hídról. Azt a történetet kell
elhitetnünk a katonákkal, hogy a hidat elmosta a víz, ti pedig előrementetek tutajokat
építeni.
– Ajánlom, hogy átkozottul jó okod legyen a híd elpusztítására, mielőtt átkelhetnénk
rajta. Különben az embereim fellógatnak engem, amiért meg akartam öletni az egész
hadseregünket.
Tamás felvette a kabátját.
– Csináld. Csak olyan embereket vigyél magaddal, akikben megbízol. Ahogy Gavril
öltözni kezdett, Tamás megindult vissza a táborba.
Amikor a hegyőr utánaszólt, megtorpant.
– Tamás. Kérlek, ne vezess minket vágóhídra.
 19. fejezet
– Elgondolkodtál már rajta, hogy miért fújnak mindig visszavonulót? – kérdezte
Tániel.
Etan ezredes ágya mellett ült egy kis fogadóban, a Rue városába vezető út mellett,
nagyjából három kilométerre a frontvonal mögött. Csendes városka volt, noha a távoli
ágyútűz visszhangjai emlékeztették rá Tánielt, hogy a háború nélküle is folyik tovább.
Etan egy rakás tollpárnával aládúcolva ült az ágyán. Az ajtó túloldalán egy nővér
gondoskodott róla, hogy az ezredes semmiben se szenvedjen hiányt, miközben Etan
gránátosai egész nap jöttek-mentek, jókívánságokat hozva, és parancsokat továbbítva a
frontra.
Tániel tudta, hogy csak egy sebesült ezredes részesülhet ilyen bánásmódban. Hallott
már gyalogosokról, akiknek eltört a hátuk. A legtöbben pár hónap alatt meghaltak, mert
senki sem foglalkozott velük.
Tániel a szeme sarkából figyelte a barátját, és a vázlatkönyvében szénnel kihúzta
Etan erős állkapcsát. Az ezredes visszautasította az ajánlatot, hogy köszönjön le a
posztjáról. Azt mondta, még mindig képes – és hajlandó is – vezetni a tizenkettedik
gránátosokat, még akkor is, ha egy székből kell megtennie. A pletykák szerint azonban
Hilanszka tábornok kényszeríteni fogja Etant, hogy mondjon le.
Tániel remélte, hogy erre nem kerül sor. Egyedül a parancsnoki tisztségének
megtartása tartotta távol Etant a teljes kétségbeeséstől.
– Azért vonulunk vissza – válaszolta az ezredes –, mert az ellenség túlerőben van. –
Belemártotta a tollát egy tintatartóba, és befejezett egy mondatot az ölébe helyezett
papíron. Amikor Tániel először elővette a vázlatkönyvét, Etan ordibált és átkozódott,
de mostanra nagyjából belenyugodott, hogy a lőpormágus rajzot készít róla.
Tániel Etan arcát tanulmányozta, bár gondolatai közben messze jártak. Valami nem
tetszett neki a trombitákkal kapcsolatban. A visszavonulásokkal kapcsolatban. Minden
egyes alkalommal ugyanaz történt.
– Épp úgy ismered Tamás katonai múltját, mint minden történész. Hányszor fújt
visszavonulót?
– Hétszer, ha jól rémlik?
– Hány csatából?
– Több százból.
– És az utóbbi pár hétben hányszor vonultunk vissza a Kez színe előtt? Etan
felsóhajtott, letette a tollát, és megdörzsölte a szemét.
– Tániel, mit számít ez? A tábornokoknak nincs más választásuk. Vagy súlyos
veszteségekkel visszavonulnak, vagy hagyják, hogy mindenki a fronton haljon meg.
– És mi van, ha az egyik tábornok egy követ fúj a Kezzel? – elmélkedett hangosan
Tániel. – Mi van, ha minden egyes alkalommal korán elrendeli a visszavonulást?
 – Ezek veszélyes vádak.
– Tamás úgy gondolta, áruló van a…
Etan félbeszakította:
– És jól gondolta. El is kapta a rohadékot. Charlemund nem látja többé a Napot,
bármivel fenyegetőzik is az Egyház.
– Talán Tamásnak nem sikerült elkapnia az összes árulót – mondta halkan Tániel.
– Ezeket a tábornokokat ő maga válogatta ki. Mindegyikük éveken át támogatta őt,
még a puccs alatt is… amikor pedig a kudarc kockázata rendkívül nagyra nőtt, és
mindnyájukat árulóknak bélyegezték volna. Ezek rátermett és lojális emberek.
Tániel fogott egy csipetnyi lőport, és felszívta a kezéről. Igyekezett kitisztítani az
elméjét. Egykor a legminimálisabb lőpormennyiség is tökéletes összpontosításhoz és
gyors gondolkodáshoz segítette, de ezt az eredményt mostanság egyre nehezebb volt
elérnie.
Lőpor. Ez volt a másik, ami zavarta.
– Te hozzáférsz a hadbiztosi jelentésekhez? – kérdezte Tániel.
Etan végzett a levél megírásával, és letette azt az ágya mellé.
– A saját ezredeméhez természetesen.
– Nem csak arra van szükségem. Az egész hadseregé kell. Meg tudod szerezni?
– Kicsit élnem kellene a befolyásommal…
– Csináld.

Etan szája elvékonyodott.
– Mert jelenleg annyira hajlamos vagyok szívességeket tenni neked.
– Kérlek – mondta Tániel, miközben Etan vállát rajzolta.
– Miért?
– Valami már rég nem hagy nyugodni. Csak látni akarom, mennyi feketelőport
használ a hadsereg.
– Rendben – sóhajtott fel Etan. – Meglátom, mit tehetek. – Elhallgatott, és hosszú
percekig csak tollának sercegését lehetett hallani a papíron. Láthatólag beletemetkezett
a munkájába. Mióta megtudta, hogy lebénult, Etan fejest ugrott a rangjával járó
adminisztrációs feladatokba. Az utóbbi három napot az ellátmányi jelentések
ellenőrzésével, a toborzási mutatók olvasásával és az előléptetésre potenciálisan
érdemes emberek aktáinak átnézésével töltötte.
Tániel örült, hogy Etan elfoglalja magát valamivel, és nem a háta miatt rágódik.
A tollsercegés hirtelen elhallgatott.
– Hogy lehet a Keznek ilyen átkozottul sok Fekete Felügyelője? – kérdezte. – Nem
úgy volt, hogy apádnak régóta nehezére esik lőpormágusokat találni?
– Nem tudom biztosan – válaszolta Tániel, miközben kicsit kiemelte a rajzán Etan
állát. Ő maga is ugyanezen tűnődött. – A Kez kétévente összeszedi az országban a
lőpormágusokat, és a köztes időkben is folyamatosan keresi őket. Tamás mindig azt
feltételezte, hogy az elfogott mágusokat kivégezik. A kémei sosem számoltak be
semmiről, ami ennek ellentmondott volna.
Etan szórakozottan ütögette tollával a papírt.
– Gondolod, hogy a Kez talán csak bebörtönözte őket?
– Igen. A Keznek sokkal nagyobb a népessége, mint Adróé, ami részben
megmagyarázhatja a lőpormágusok magasabb számát. És szerintem Kresimir csinál
belőlük Lőporfelügyelőket. Nem lehet véletlen, hogy azok az új mocskok pont akkor
bukkantak fel, amikor ő.
Etan folytatta az írást, csak hogy egy pillanatra rá megint abbahagyja.
– Á. Van valamim számodra.
– Hm?
Az ezredes elővett egy ezüst dohányszelencét, és odanyújtotta Tánielnek.
– Hallottam, hogy a régit elveszítetted a Délormon. Gondoltam, örülni fogsz neki.
Tániel felnyitotta a tetejét. A szelencébe a következő szavakat gravírozták:
„Kétlövetű Tániel, a Megölhetetlen”.
– A Megölhetetlen? – horkant fel Tániel.
– A fiúk már így hívnak téged.
– Ez abszurd. Mindenkit meg lehet ölni. – Vissza akarta adni Etannek a szelencét. –
Nem fogadhatom el.
Etanra rájött a köhögés. Oldalát markolva, elfintorodva dőlt hátra az ágyon.
– Fogadd el, te makacs barom, vagy megint leüvöltöm a fejed a gyávaságodért. Te
és a csajod megmentettétek a seggünket odakint.
– Nem a csajom.
– Á, tényleg nem? – gúnyolódott Etan. – A pletykák terjednek, Tániel. – Az ezredes
lenézett a kezére. – Nem lenne szabad elmondanom ezt neked, de a vezérkar szét akar
választani benneteket. Azt mondják, rossz hatással van a morálra, hogy egy háborús hős
egy barbárral hancúrozik.
– És te ezt elhiszed? És egyetértesz velük? – Tániel arcvonásai megkeményedtek.
Nem kellett itt ülnie és hallgatnia ezt a badarságot.
Etan nyugtatóan leintette.
– Látom, hogyan nézel rá. Ugyanúgy, ahogy egykor Vlorára. – Etan megvonta a
vállát. – Én nem ítélkezem. Csak figyelmeztetni akartalak a pletykákra.
Tániel igyekezett nyugodt maradni. Ugyanúgy, ahogy Vlorára nézett? Ez majdnem
olyan nevetséges volt, mint az, hogy a gránátosok elnevezték őt „megölhetetlen”-nek.
– Mit kellene tennem? Nem fogom elküldeni.
– És ha elvennéd?
Tániel felnevetett a kérdés abszurditásán, és hitetlenkedve rázta a fejét.
– Nem viccelek. A vezérkar szájalhat az illetlenségről, ahogy csak akar, de ha a lány
a feleséged lenne, feldughatnák maguknak a megjegyzéseiket.
– Ismét köhögni kezdett, ezúttal erősebben.
– Pihenned kell – mondta Tániel. Etan szörnyen elsápadt. Az elmúlt órákban Tániel
szinte teljesen megfeledkezett sérülésének súlyosságáról, de hirtelen felszínre tört
törékenysége most emlékeztette rá.
– Még egy csomó parancsot meg kell írnom.
– Pihenj. – Tániel kivette a kezéből a tollat és a papírt, és letette az ágy mellé.
Otthagyta a dohányszelencét is, és az ajtó felé indult.
– Tániel.
– Igen?
Etan lekapta a szelencét az éjjeliszekrényről, és odadobta a lőpormágusnak, aki egy
kézzel elkapta.
– Vidd magaddal, vagy lelövetlek – figyelmeztette az ezredes.
– Jól van, jól van, elviszem. – Azzal becsukta maga mögött az ajtót.
Ka-poel a folyosó padlóján ült keresztbe tett lábakkal, kezében az egyik
viaszbabáját tartotta. Most zsebre vágta, és felállt. Ha hallotta is, amit Etan mondott
róla, nem adta semmi jelét.
– Nem tudnál tenni érte valamit? – kérdezte Tániel. A válasz egy rövid fejrázás volt.
– A fenébe is, Pole. Engem lényegében a halálból hoztál vissza, és nem tudsz…
A lány homlokráncolva felemelte az ujját. Tániel azt hitte, mondani fog valamit, de
csak megfordult és elment.
Követte őt le a lépcsőn és a fogadó társalgóján át, ahol a sebesült katonák
beszélgettek és iszogattak, amíg arra várak, hogy visszaküldjék őket vagy haza, vagy a
frontra. A helyiséget komor hangulat lengte be. Az egyik sarokban egy térdből amputált
lábú nő ült, magában motyogott; a magányos, metsző hangot mindenki próbálta kizárni
az elméjéből.
A kinti idő nem derítette jobb kedvre Tánielt. Az ég már egy hete esővel
fenyegetőzött, és minden nappal kicsit felhősebb lett. Tegnap este enyhe szitálás tette
csúszóssá a füvet és alattomosabbá a harcot.
Tániel megállt a fogadó előtt, és felmerült benne, hogy esetleg ihatna egyet, mielőtt
visszaindul a frontra.
Két rendész közelített hozzá az utcán. Mindketten nehéz acéllándzsát tartottak a
kezükben, zöld szegélyű, kék egyenruhájukat egy jelvény díszítette, rajta hegyeket
keresztező bunkósbotokkal.
Tániel kíváncsi volt, hogy véletlenül futottak-e bele, vagy eleve itt vártak rá.
– Kétlövetű Tániel százados?
– Na?
– Velünk kell jönnie, uram.
Határozottan vártak rá.
 – Kinek a parancsára?
– Ket tábornokéra.
– Nem fog menni. – Tániel megérintette pisztolya markolatát.
– Letartóztatjuk önt, uram.

Letartóztatják? Ez már több a soknál.
– Milyen váddal?
– Azt Ket tábornok majd eldönti.
Az egyikük előrelépett, és megragadta Tániel karját.
Tániel megpróbálta visszarántani.
– Vegye le rólam a kezét. Tudom, milyen jogok illetnek meg az adrói hadsereg
katonájaként. Ismertesse velem a vádat, vagy menjen a pokolba. – Tániel érzékei
elárulták neki, hogy a rendészeknél egy csipetnyi lőpor sincs. Felkészülten jöttek. Érte
jöttek.
De elég felkészülten? A rendész keményen megrántotta Tániel karját, mintha csak
egy rendetlen gyereket fegyelmezne.
– Jöjjön velünk szép csendben. A lányt is hoznunk kell, ő hová lett? Hová tűnt Ka-
poel? Tániel körbenézett, és közben kihúzta a karját a rendész szorításából.
– Ejnye, már, uram! Ne kényszerítsen rá, hogy…
Tániel állon vágta, és a rendész összeesett. Társa erre maga elé tartotta a lándzsáját,
és fenyegetőn előrelépett. Tániel oldalra fordult, megragadta, majd megcsavarta a
lándzsa szárát, és ezzel kibillentette egyensúlyából a férfit. Az előrebukdácsolt, Tániel
pedig halántékon vágta.
Az első rendész közben felállt, és már lendítette is az öklét. Füle vöröslött, arcát
dühös grimasz torzította el, amiért minden előjel nélkül kiütötték. Legalább egy fejjel
magasodott Tániel fölé, és vagy huszonöt kilóval lehetett súlyosabb nála.
Tániel elkapta az öklét, másik kezével pedig a könyökére csapott. Reccsenést
hallott, és látta a fröccsenő vért meg a húsból kitüremkedő fehér csontot.
A rendész sikolya jobban rájuk irányította figyelmet, mint Tániel szerette volna.
Hagyta összecsuklani ellenfelét, majd sietősen a front felé indult.
Letartóztatás? Ket tábornoknak volt mersze letartóztatási parancsot kiadni rá? A
dolgok jelenlegi állása szerint Tániel az egyetlen, aki a Kez és Adopest közt áll.
Leszedte az ellenség megmaradt Kiváltságosainak felét, egyértelmű előnyhöz juttatva
ezzel a csatamezőn a Szárnyakat, és annyi gyalogos katonát ölt meg, hogy a puskáján
már nem maradt hely több rovátkának.
Ka-poel pár másodperccel később csatlakozott hozzá. Tániel az egyik percben még
egyedül sétált, és igyekezett nem tudomást venni az őt bámuló emberekről, akik látták,
hogy eltörte egy rendész karját, a következőben pedig a lány már ott lépkedett mellette,
mintha mi sem történt volna.
 – Te meg hol a pokolban voltál? Ka-poel nem válaszolt.
– Hát ez… – Tániel a fogát csikorgatta. Pokolba is. A tábornok elrendelte a
letartóztatását, úgyhogy előbb-utóbb nagy erőkkel jönnek utána. Mit tehetne? Törje el a
hadsereg összes rendészének a karját? – Ha megint felbukkannak, tűnj el, ahogy az
előbb. Nem akarom, hogy rád tegyék az istenverte kezüket.
A lány bólintott.
Tániel egyre céltudatosabban tartott a front felé. Útközben kicsit változtatott az
irányon, és most a főzősátrak felé tartott.
A harmadik étkezdében találta meg, akit keresett.
Mihali, a főséf éppen leltárt készített a hordókról. Egyedül. Egyik kezében egy
széndarabot, másikban egy papírt tartott, hosszú, fekete haját hátul lófarok fogta össze.
– Jó napot, Tániel – köszöntötte őt anélkül, hogy megfordult volna.
A lőpormágus zavartan állt, ahogy a sátorlap lecsukódott mögötte.
– Találkoztunk már?
– Nem, de az apjával barátok vagyunk. Kérem, jöjjön be.
Tániel óvatosan a bejárat közelében maradt. Ka-poel belépett mögötte, és a maga
részéről minden ellenvetés nélkül telepedett le az egyik hordóra
a sarokban.
– Tamás halott – jegyezte meg Tániel.
– Ó, ne legyen már ilyen butus. Ezt maga sem hiszi el.
– Megtanultam elfogadni.
Mihali még mindig nem fordult meg, de még így, neki háttal állva is volt valami a
jelenlétében, aminek hatására Tániel megkérdőjelezte magában, hogy jól döntött-e,
amikor idejött. Furcsállt valamit a séfben. Talán a szagát? Nem, valami kevésbé
nyilvánvalót. Egy egészen enyhe megérzés munkált benne, hogy mintha ismerné
valahonnan.
– Tamás nagyon is él – jelentette ki Mihali. A szája némán mozgott, ahogy ficánkoló
ujjaival a sátor egyik sarkában álló hordókat számolgatta.
– A hetedik és a kilencedik dandár nagy részével együtt. Jelenleg három teljes
lovasdandár és hat gyalogos dandár üldözi őket.
Tániel felhorkant.
– Ezt meg ugyan honnan tudhatná?
– Onnan, hogy én vagyok az újjászületett Adom.
– Szóval tényleg azt állítja, hogy maga egy isten?
Mihali felsóhajtott és végre megfordult, miközben továbbra is számokat írt fel a
papírjára. Megnyúlt, kövérkés arca egyszerre árulkodott adrói és rosveli felmenőkről.
Fehér kötényét liszt és vér koszolta be, simára borotvált állához pedig egy kis darab
krumplihéj tapadt.
– Olyan nehéz ezt elhinni? Elvégre maga már megpróbált megölni egy istent.
 – Kresimirt láttam alászállni az égből. Láttam az arcát. Ránéztem, és minden
porcikámban tudtam, hogy egy istennel van dolgom. Ha magára nézek… – Tániel
elhallgatott, és várta, hogy a főséfen eluralkodjon a düh.
– Nem érzi úgy? – Ahelyett, hogy megsértődött volna, Mihali felnevetett. –
Kresimirnek mindig is sokkal jobban ment a grandiózus megjelenés. Tamás idővel
tanulta meg, hogy higgyen bennem, de azt hiszem, a maga esetében közvetlenebb
módszerre lesz szükség. – Mihali odalépett hozzá, és a feje felé nyúlt. Aztán hirtelen
visszakozott, és Tánielnek feltűnt, hogy megremeg a keze.
– Szabad? – kérdezte Mihali Ka-poeltól.
A lány állta a tekintetét, és mintha azt üzente volna: próbáld csak meg. Mihali ismét
Tániel felé nyúlt. Ahogy a keze közelebb ért, egyre jobban remegett, mintha valami
láthatatlan erő lenne hatással rá. Végül a séf ujjai elérték a lőpormágus bőrét.
Tániel egy szikrát érzett magában.
Aztán mintha az univerzum villant volna fel a szeme előtt. Végtelen évek pörögtek le
és töltötték ki az emlékezetét, mintha a saját múltjából származnának. Látta Kresimirt
először alászállni az égből, és érezte, ahogy magához hívja fivéreit és nővéreit, hogy
segítsenek neki újjáépíteni a Kilenceket. Végignézte a Sötétedés káoszát és az
évszázadok fáradhatatlan rohanását. Emberöltők múltak el egyetlen pillanat alatt.
Aztán vége lett.
Tániel levegőért kapkodva tántorodott hátra.
Egyszer Ka-poel is csinált vele valami hasonlót. Az élmény hevességétől és
grandiózusságától már akkor is elállt a lélegzete, noha az csak egy pár pillanatnyi
emléket adott neki.
Ez a mostani viszont két évezrednyit.
Beletelt egy kis időbe, mire össze tudta szedni magát. Akkor így szólt:
– Maga tényleg egy isten. – Ezúttal nem kérdés volt.
– Az isten fura szó – mondta Mihali, és folytatta a leltárt. Felírt valamit a papírjára,
és csendben végigszámolta a hagymazsákokat. – Korlátlan hatalmat és mindentudást
sugall. Hadd biztosítsam róla, nem vagyok sem mindenható, sem mindentudó.
– Akkor mi maga? – Bo egyszer azt mondta, hogy az istenek valójában csak nagyon
erős Kiváltságosok. De ilyen emlékekkel mi más lehetne Mihali, ha nem egy igazi
isten?
– Szemantika, szemantika! – dobta égnek a kezét Mihali. – Csak a rend kedvéért
mondjuk, hogy isten vagyok. Nem hiszem, hogy itt és most bármelyikünk készen áll egy
teológiai-filozófiai vitára. Kérem, foglaljon helyet. – Mihali úgy kapott fel egy
boroshordót, mintha csak pár kilót nyomna. Letette Tániel mellé, majd indult, hogy
hozzon egy másikat is.
Tániel próbálta pár centivel arrébb lökni a hordót. Hiába. Homlokráncolva nézte,
ahogy a séf felkap két másikat magának és Ka-poelnak.
 A lány keze véletlenül hozzáért Mihali karjához.
– Ejnye, te lány – szólalt meg Mihali, ahogy egy apa rója meg gyöngéden a
gyermekét. – Szó sem lehet róla. – Lágyan megérintette Ka-poel ujjait.
Kis tűz csapott fel, és Ka-poel az ujjait fújva rebbent hátrébb, majd rosszallóan
meredt Mihalira. Szőrszálat próbált volna begyűjteni a séftől?
Mihali elhelyezkedett a boroshordón.
– Fivéreimmel és nővéreimmel ellentétben én úgy döntöttem a Kilencek rendbe
hozása után, hogy itt maradok ezen a világon. Persze rejtve. De tanulva. – Mihali
merengő tekintettel nézett a távolba, valahová, ahová Tániel nem láthatott el. – A
messzi csillagok gyönyörűek és különösek, ám az itteni emberek oly sokfélék és oly
varázslatosak, hogy képtelen voltam elmenni.
Mihali Ka-poelra pillantott.
– Tanulmányoztam a csontszeműeket is, bár nem túl hosszan. Daníz és Fatraszta
messze esik Adrótól, és ha ott tartózkodom, csökken az erőm. Sosem jöttem rá, hogyan
tudták Kresimir és társai elhagyni a bolygót. Engem mindig otthonülőnek csúfoltak,
amiért nem akartam felfedezni a kozmoszt. Mindenesetre a csontszeműeknek hihetetlen
mágikus képességeik vannak, olyanok, amilyeneket Kresimir és a többiek elképzelni
sem tudtak. Te, drágám, igazán félelmetes vagy. Oly sok potenciál van benned.
Mihali nem úgy nézett ki, mint aki fél. Ha valaminek, hát inkább izgatottnak tűnt.
Tánielhez fordult.
– És a lőpormágusok! Kresimir erre aligha számított, elvégre a lőport csak több
száz évvel a távozása után találták fel. – Mihali az egyik kövér ujjával dobolt az állán.
– Tudja, kezd megőrülni. Azt a csontszemű golyót, amellyel átlőtte a szemét, sosem
tudták eltávolítani belőle. Azóta is ott van az agyában, és mindennap iszonyatos
fájdalmakat okoz neki.
Tániel szája kiszáradt. Kresimir, az isten, éppen megtébolyodik. Miatta.
– Tudja, hogy ki lőtt rá?
– Azt hiszem, igen. Amit a Délormon tett, pusztán pletyka az adrói seregben, a kez
oldalról pedig csak ketten élték túl a csatát, Julene és Kresimir. – Mihali elhallgatott. –
Hát persze, nála van Julene. Akkor pedig bizonyosan tudja.
– Julene-t felszögelte egy gerendára, és levágta a kezét. Miért tenne ilyet?
Mihali a homlokát ráncolta.
– Julene. Félrevezetett gyermek. Talán megérdemelte, talán nem, de én nem hiszek
benne, hogy a kínzás bármire jó lenne.
Tánielnek feltűnt, hogy Mihali megkerülte a Julene-re vonatkozó kérdését. Úgy
döntött, nem erőlteti.
– Hogy ölhetem meg?
– Kresimirt? Hm. Miből gondolja, hogy elmondom?
Tániel hátrahőkölt.
 – De hát… maga a mi oldalunkon áll. Vagy nem? – Izmai megfeszültek, szívébe
félelem költözött.
– Megvédem Adrót, elvégre a hazám. Azonban Kresimir attól még mindig a
testvérem, és szeretem őt. Nem akarom holtan látni. Viszont szeretném megállítani.
Szeretnék segíteni neki. Ha ki tudnám venni azt a golyót az agyából, talán még szót is
érthetnék vele, és véget vethetnénk ennek az egésznek.
Tániel keze ökölbe szorult.
– Márpedig én meg fogom ölni.
– Lehet, hogy ez a maga sorsa. – Mihali a leltárpapírjára nézett, és ismét számolni
kezdett.
Hosszú másodpercek teltek el, mire Tániel ismét megszólalt.
– A tábornokok. Ők tudják, hogy…?
– Ó, Tamás elmondta nekik, de a legtöbbjük nem hiszi el.
– De azt tudják, hogy maga egy erős Kiváltságos? Mihali bólintott.
– Ez egy kényelmetlen igazság. Megkértek, hogy vegyek részt a harcokban, én pedig
nemet mondtam. Elvégre az Adom Szárnyai Kiváltságosai szépen sakkban tartják a kez
társaság maradékát.
– Mondta nekik, hogy Tamás életben van?
– Természetesen.
Tániel zavartan pislogott.
– Akkor nekem miért nem szóltak? Hilanszka… ő bizonyosan mondott volna
valamit, ha úgy gondolja, hogy van remény.
– Még egy isten sem lát mindent – jegyezte meg Mihali. – Nem tudom. Azonban nem
bízom a tábornokokban. A legtöbbjük természetesen a szívén viseli Adró sorsát, de
néhányan…
– Ket tábornok.
Mihali vállat vont.
– Egyébként megjöttek a rendészek.
Tániel a sátor bejáratához lépett, és kikukucskált rajta. Tucatjával gyülekeztek
odakint.
– Pokolba. Kijuthatok hátul?
– Körbevették a sátrat. Valószínűleg az lesz a legjobb, ha velük megy.
– Nem hagyom, hogy letartóztassanak. A rohadékok. Majd…
Mihali megköszörülte a torkát.
– Ahogyan mondtam. Valószínűleg így lesz a legjobb. Legalábbis egyelőre.
Tániel agya zakatolt. Mit tegyen? Fusson el? Menjen ki méltóságteljesen, és hagyja,
hogy elvezessék?
– Először válaszoljon egy kérdésemre: Mi történt velem? Erősebb és gyorsabb
vagyok, mint valaha. Sosem éreztem ekkora hatalmat. Akkora adag malát kellett
elszívnom, csak hogy kicsit elkábuljak, amekkora egy lovat is kinyírt volna. És tudom,
hogy ez nem csak azért van, mert lőpormágus vagyok. Ő az oka? – mutatott Ka-poelra,
aki válaszul felvonta a szemöldökét.
Mihali másodpercekig hezitált.
– A lány megpiszkálta magát – mondta végül. – Védelmi varázslatok veszik körül.
Amikor meglőtte Kresimirt, a válaszcsapás az egész Délorom-hegységet
összeomlasztotta, és a maga halandó testét is szét kellett volna zúznia. Mindaz alapján,
amit a mágiáról tudok, az a csapás valószínűleg még engem is megölt volna. De
magát… – Mihali felkuncogott, mintha valami vicceset mondott volna. – Magát csak
erősebbé tette.
– Ennek nincs semmi értelme…
– Ideje mennie.
Tániel mélyen felsóhajtott.
– Rendben. Ka-poel, maradj itt. Nem akarom, hogy hozzád érjenek. – Nem várt
válaszra, fogta magát, és kilépett a sátorból a napfényre.
A rendészek gyorsan körülvették, és rászegezték a lándzsáikat.
– Na, jól van, rohadékok. Vigyetek Ket tábornokhoz, és…
Valaki keményen fejbe vágta egy gumibottal. Tániel előretántorgott és vért köpött.
Kapott egy ütést a hasába, majd pedig a térdére is. Összerogyott. Szidták és rúgták és
verték, és amikor már azt hitte, hogy nem bírja tovább, talpra rángatták, majd addig
ütötték a fejét és az arcát, amíg elveszítette az eszméletét.
 20. fejezet
Tamás a gyomra korgását hallgatva ügetett harci ménjével a hadoszlop végén. A
kilencedik brigád emberei egyetlen pergődobos fiú ütemére vánszorogtak előtte. A
levegőt még a magas fenyőfák takarásában is forrónak és nyomasztónak érezték. A nyári
pára átáztatta Tamás koszos kabátját, és megnehezítette minden lélegzetvételét.
Az egyik gyalogost figyelte maga előtt, egy magas férfit, aki piszkos, szőke haját
hátul lófarokban fogta össze. Úgy húsz perccel ezelőtt a válla kezdett veszélyesen
megroggyanni. Ő lesz a következő, aki elájul, Tamás le merte volna fogadni.
A katonák olykor-olykor éhes szemekkel vizslatták a harci ménjét. Ugyanígy néztek a
többi, még mindig lóháton utazó felderítőre és tisztre is. Felkavaró volt.
Két nappal ezelőtt vágták le az utolsó kez lovakat, és osztották szét a húsukat.
Tamásnak pletykák jutottak a fülébe arról, hogy a hadbiztosok megtartották az utolsó
kilókat, és most árulják azokat. Próbált a dolog végére járni, de senki nem ismert be
semmit. Valahányszor elhaladtak egy patak mellett, tucatnyi ember rontott ki a sorból, és
vetette bele magát a sárba, kis halakat és rákokat keresve. Az őrmestereiknek úgy kellett
visszarugdosniuk őket a hadoszlopba.
– Úgy vélik, nemsokára ételhez jutnak – szólalt meg Olem.
Tamás felrázta magát a töprengéséből. Szédült, és gyengének érezte magát. Négy
napja nem evett. A gyalogló embereknek jobban kellett az étel, mint nekik. Legalább a
lovaknak akadt néha egy-egy legelő.
Olem felmutatott az égre, ahol néhány keselyű keringett a lombkoronák fölött.
– Á – bólintott Tamás.
– Legalább nyolcvan kilométer óta követnek minket.
– Nem lehet biztos benne, hogy ezek ugyanazok.
– Az egyiknek kicsit vöröses a tollazata vége.
Tamás felhorkant. A szavak lassan jöttek a szájára, és a hőség miatt eleve nem is
beszélt szívesen.
– Az a vöröses keselyű akkor is jött tovább, amikor a társai két napja lemaradtak a
tábornál, miután levágtuk a lovakat. – Olem csücsörített az ajkaival. – Azt hiszem, arra
vár, hogy kamatostul kifizetődjön a türelme.
Tamás felnézett a madarakra. Nem akart róluk beszélni. Túl sokat látott már túl sok
csatatéren.
– Egy hete nem láttam cigizni magát – mondta.
– Mert rohadtul meleg van hozzá, már elnézést a nyelvezetemért, uram.
– Olem megtapogatta a mellzsebét. – Egyébként is, az utolsót későbbre tartogatom.
– Valami jelentős alkalomra?
Olem tovább figyelte a keselyűket.
– Gavril azt mondta, lehet, hogy az Ujjaknál megvetjük a lábunkat a Kezzel szemben.
Gondoltam, jó lenne cigarettával a számban meghalni.
Tamás dühösen elfintorodott.
– Beszélt erről valakinek? Mármint az Ujjakról.
– Nem, uram.
– Istenverte Gavril. Be kellene fognia a száját.
– Akkor hát igaz?
– Nem tervezem megvetni a lábamat, Olem. Az a tervem, hogy megtörjem a Kezt.
Lábat megvetni azok szoktak, akik vereségre készülnek.
– Ez bizony igaz, uram.
Tamás felsóhajtott. A katonák gondolkodásmódjában van valami különös
végzetszerűség. A legtöbben nem értik meg, hogy a megfelelő manőverezéssel
bármilyen túlerőt le lehet verni.
– Olem.
– Uram?
– Beszélnünk kell arról, amit a minap láttam. Olem állában megrándult egy izom.
– Mire gondol, uram?
– Szerintem nagyon jól tudja, mire gondolok. Vlorára. Az az érzésem, hogy ha pár
perccel később érkezem, egy még kompromittálóbb helyzetben találtam volna magukra.
– Ebben reménykedtem, uram.
Tamás zavartan pislogott. Nem számított efféle őszinteségre.
– Maga aztán tényleg nem képes tartani a száját, még ha érdekében állna is, ugye?
– Az életem árán sem, uram.
– Nem tűröm el az efféle bizalmaskodást, Olem.
– Mifélét, uram? – A testőr szeme összeszűkült.
– Az olyat, mint magáé és Vloráé. Vlora egy százados, maga pedig…
– Szintén – szakította félbe Olem. – Saját kezűleg léptetett elő századossá. –
Segítőkészen megtapogatta a hajtókájára tűzött arany jelvényt.
Tamás megköszörülte a torkát, és felnézett. Azok az átkozott keselyűk még mindig ott
köröztek.
– Úgy értem, Vlora lőpormágus. Tudja jól, hogy a mágusaim a hadsereg egy külön
részét képezik. Nem tűrhetem, hogy átlépje ezt a határt.
Úgy tűnt, Olem nagyon mondani akar valamit. Ide-oda mozgatta az állkapcsát,
mintha egy fantomcigarettát rágcsálna.
– Igen, uram. Amit csak akar, uram.
A testőr hangjából úgy csöpögött a szarkazmus, mint a víz az átázott papírból, és ez
valósággal sokkolta Tamást. Olem rendszerint oly lojális, oly készséges. Már nyitotta a
száját, hogy elmarasztalja.
A lófarkas katona megtántorodott, kidőlt a sorból, és keményen csattant a földön.
Két társa a segítségére sietett.
 – Menjen előre, és állítsa le a menetet – mondta Tamás. – Az embereknek pihenniük
kell.
Olem megsarkantyúzta a lovát, nagyon is hálásan, hogy otthagyhatja a felettesét, és
felkiáltott:
– A tábornagy parancsára állj! Pihenj!
A parancsot előrébb is megismételték, és a katonák sora lassan megállt. Néhányan
elindultak megkeresni a legközelebbi patakot, néhányan könnyítettek magukon az
erdőben, néhányan pedig ott helyben összerogytak, túl kimerülten, hogy akár csak
megmozduljanak.
Tamás kinyitotta a kulacsát, és felhajtotta belőle az utolsó pár korty meleg és fémes
ízű vizet.
– Katona – mutatott Tamás a legkevésbé fáradtnak tűnő férfira. – Találjon nekem
tiszta, hideg vizet, amivel ezt megtöltheti, aztán szóljon az őrmesterének, hogy ma este
fel van mentve a latrinaszolgálat alól.
A katona elvette tőle a kulacsot.
– Igenis, uram.

Tamás leszállt a harci ménjéről, és felakasztotta a gyeplőt egy faágra. Keresztbe
sétált az úton, próbálta életre kelteni a félnapi lovaglás után elzsibbadt lábait. Megállt,
és dél felé fordult. A Keznek semmi nyoma. Az erdő túlságosan sűrű. A legutóbbi
jelentések szerint az ellenséges hadoszlop tizenhat kilométerre maradt le mögöttük. A
két sereg között ugyan dragonyosok vadásztak az elkóborló adrói katonákra, és zavarták
a hadoszlop végét, de Tamásnak csak az számított, hogy a lovasságuk nagyja távol
maradt tőlük.
Szüksége is lesz erre az előnyre.
– Uram.
Tamás megfordult, és Vlorát találta ott a harci ménje mellett, koszos egyenruhában,
nyaka körül kigombolt kabáttal, hátul összefogott hajjal. A tábornagynak bevillant az a
kép, ahogy meztelenül áll a vízesés alatt, és Olemhez hajol, hogy megcsókolja.
Elkergette az emléket, és igyekezett nem kimutatni a zavarát.
– Százados.
– Hogy van a lába, uram?
Tamás megfeszítette a lábában az izmait, mire azok felsajdultak. A lovaglás aligha
segített rajta, de a fájdalom elviselhető volt.
– Jól, köszönöm. Hogy áll a vadászat?
– A szarvasok távol maradnak a hadoszloptól, ha pedig két-három kilométernél
messzebb távolodunk az úttól, nem fogjuk tudni visszahozni a zsákmányunkat. Lőttünk
pár mókust és nyulat. Ahhoz elég, hogy a lőpormágusoknak legyen mit enniük.
Legalább a mágusai meg tudják őrizni az erejüket. A gyomra megmoccant a nyúl
említésére.
– Ha egy éjszakánál hosszabb időre letáboroznánk, vagy akár csak kicsit
lelassítanánk, lehet, hogy el tudnánk kapni pár szarvast.
– Sajnálom, százados, ezt nem engedhetem. Mindenképpen a Kez előtt kell elérnünk
az Ujjakat.
– A felderítők azt mondják, két napon belül ott leszünk.
– Így van. Amint átkelünk a folyón, felégetjük a hidat, és pár napig nyugtunk lesz.
Pihenhetünk és élelmet gyűjthetünk.
– Nagyon remélem, uram. Az emberek pocsékul festenek.
Tamás arra a katonára nézett, aki korábban elájult. Most már ült, egy kulacsból
iszogatott, és egyik bajtársával beszélgetett. Tamás összekulcsolta a kezét a háta mögött,
és Vlorához fordult.
– Százados, mindketten tudjuk, hogy ami a minap történt, az abszolút
elfogadhatatlan.
Vlora még csak nem is pislogott.
– Úgy érti, amikor kifigyelte, ahogy fürdök?
Tamás ezért megüthette volna. Átkozott lány. Tudta, hogy mit akar mondani, és
egyáltalán nem állt szándékban megkönnyíteni Tamás dolgát.
– Maga és Olem…
– Uram, nem hinném, hogy ez önre tartozik. Minden tisztelettel.
– Én a parancsnoka vagyok…
– Igen, uram. És mindig egyértelművé tette, hogy amit két katonája a szabadidejében
csinál, az egészen addig az ő dolguk, amíg nem sértik vele a hierarchiát.
– Ez most más. – Ez tényleg más, mondta magának Tamás. – Nem tűröm el, hogy az
egyik Különböm a testőrömmel hancúrozzon, világos? Nem tűröm el, hogy a testőröm
fel-alá járkáljon egy… egy…
– Egy kurvával?
Vlora halkan beszélt, de Tamásnak így is elállt a lélegzete.
– Ezt akarta mondani, uram, nem igaz? Kurvának akar nevezni azért, amit Tániellel
tettem? Ribancnak? Hallom ezeket a szavakat a nyelve hegyén, még ha nem is mondja ki
azokat.
– Vigyázzon a hangnemére, katona – figyelmeztette Tamás.
– Beszélhetek nyíltan, uram?
– Nem.
Vlora figyelmen kívül hagyta a válaszát.
– Azt hiszi, nem tudom, mit tettem Tániellel? Azt hiszi, nem öl meg a tudat, hogy
mindent, amink volt, eldobtam pár havi szenvedélyért egy idiótával?
– Nem beszélhet nyíltan, százados!
– Ön nem hallja pletykálni az embereket – folytatta a lány hangosabban.
 – Nem hallja, hogy mit mondanak a hátam mögött… sőt, szemtől szembe is. Nem
látja a gúnyos vigyoraikat. „Vlora már bárkinek szétteszi a lábát.” Nem hallja, ahogy a
sátrán kívül rólam suttognak éjjelente, és arra kötnek fogadásokat, hogy ki fektet meg
engem először.
– Nem beszélhet nyíltan! – Tamás előrelépett. Bármely más katona hátrahőkölt
volna a Tamás szemében villanó vörös dühtől, de Vlora állta a sarat.
– Tizennyolc hónapot töltöttem egyedül, amíg Tániel Fatrasztában harcolt, mert
maga odaküldte. Tániel, a háborús hős. Az emberek folyton arról beszéltek, hogy
minden fatrasztai nő kész a lábai elé vetni magát.
Aztán hallottam, hogy egy kis barbár lány követi őt mindenhová. Mégis mit kellett
volna gondolnom erről? Az egyetemen még csak rám sem mertek nézni a férfiak. Mind
tudták, ki vagyok, és túlságosan féltek Tánieltől, semhogy bármi kedveset mondjanak
nekem.
Vlora valósággal köpködte a szavakat Tamás arcába, hangja csöpögött a
keserűségtől, egész teste dühtől remegett.
– Aztán egyszer csak felbukkan egy férfi, akit nem érdekel, kinek a jegyese vagyok.
Elbűvöl, szeret, és azt mondja, nincs senki a világon, aki olyan boldoggá tehetné őt,
mint én. És én bíztam benne. – Vlora arcára kiült az undor. – Aztán kiderült, hogy csak
azért vitt engem ágyba, hogy magát megszégyenítse.
Tamás képtelen volt elviselni a fájdalmat Vlora szemében és a haragot a hangjában.
A lány egykor az apjának, a barátjának, a mentorának tekintette, most azonban úgy nézett
rá, mint egy gyűlöletes, megvetni való ellenségre.
– Tűnjön a szemem elől, százados. Ha nem háborút vívnánk éppen, haditörvényszék
elé állítanám.
Vlora közelebb hajolt hozzá, közelebb, mint bárki, aki úgy ismerte Tamást, mint ő,
merészelt volna. Elég közel ahhoz, hogy átölelje. Elég közel ahhoz, hogy tőrt döfjön a
bordái közé, ha az a szándéka.
– Ha a halálomat akarja, öljön meg saját kezűleg – mondta. – Ne valami
alárendeltjét bízza meg vele.
Azzal megpördült, és elviharzott. A katonák tátott szájjal bámulták, aztán
visszanéztek Tamásra, és várták a dühét, akár mennydörgést a villámlás után.
Tamás figyelte, ahogy Vlora majdnem eltűnik egy kanyarban, majd hirtelen megáll,
ahogy meglátja a lóháton ügető Olemet. A testőr lehajolt hozzá, és mondott neki valamit.
Vlora a férfi combjára tette a kezét. Olem gyengéden ellökte, és sokatmondóan Tamás
felé pillantott.
Vlora megragadta Olemet az övénél fogva, lehúzta a lováról, és lelökdöste az útról,
be az erdőbe. Tamás halkan elkáromkodta magát, és elindult feléjük.
Valaki megköszörülte a torkát, mire Tamás odanézett. Az a katona állt ott, akit
elküldött vízért.
 – A kulacsa, uram.

Tamás elvette tőle, és amikor felnézett, Olem és Vlora már eltűntek. Nagyokat
sóhajtott, aztán visszament a lovához.
– Uram, megkérdezhetem, mikor kezdünk újra menetelni? – szólt utána a katona.
Tamás alaposan meghúzta a kulacsát. A víz olyan hideg volt, hogy égette a torkát, és
megfájdította a fogait.
– Harminc perc múlva, a pokolba is. Pihenjen.
Adamat bekopogott a textilgyár művezetői irodájának ajtaján. Alatta több tucatnyi
gőzhajtású szövőszék dübörgött teljes erővel egész nap, állandó zajuk a leghangosabb
kiáltásokat is elnyomta. Munkások százai dolgoztak rajtuk, rovarokként nyüzsögtek a
padlón.
Adamat belépett az irodába, ahol a hang jóval elviselhetőbb volt.
– Margy – köszöntötte a művezetőt.
Amikor észrevette Adamatot, a nő felállt, és rámosolygott. A felügyelő odahajolt
hozzá, és arcon csókolta.
Aztán a nő meglátta megviselt külsejét, és hátralépett.
– A Kilencekre, veled meg mi történt?
– Leestem a lépcsőn. – Adamat gyenge orrhangon beszélt, és még mindig úgy fájt az
arca, mintha az orra egy órával ezelőtt tört volna el.
Margy megköszörülte a torkát.
– Inkább úgy nézel ki, mint akit összevertek – állapította meg. – Mindig mondtam,
hogy ha folyton mások dolgába ütöd az orrod, egyszer el fogják törni.
Adamat megadást színlelve emelte fel a kezét.
– Csak egyetlen percem van, Margy. Csak azért ugrottam be, hogy megkérdezzem,
kiderítettél-e valamit arról a szőnyegről.
– Jó-jó. – Margy az asztalához lépett, a mikroszkópja mellé, és keresgélni kezdett a
papírjai között. – Múlt héten küldtem egy levelet Faye-nek.
– Majd megkérdezem, hogy megkapta-e. – Adamat nekitámaszkodott az ajtókeretnek,
és behunyta a szemét. Fájt az arca. Fájt a háta. Fájt a keze és a feje. Mindene fájt, és
nem tudta kialudni magát. Már arra sem emlékezett, mikor evett és ivott egy pirítósnál
és egy teánál többet. Amikor Margy a kezébe nyomott egy darab papírt, ismét kinyitotta
a szemét.
– Ez itt a vevő – mondta a nő. – Nevet nem találtam, csak egy címet egy nyugtáról.
– Kösz, Margy.
– Mondd meg Faye-nek, hogy látogasson meg, jó?
– Persze.
Adamat távozott a textilgyárból, és csak akkor nézte meg a papírt, amikor már kiért.
Név nélkül több munkába kerül majd kideríteni, hogy kié a cím, és ismerve a
Tulajdonost, Adamatnak hamis nevek és címek egész során kell majd átküzdenie magát,
mire fényt deríthet az alvilág urának kilétére.
Leintett egy bérkocsist, és megnézte a papírt.
Aztán újra megnézte, és pislognia kellett, hogy megbizonyosodjon róla, nem
káprázik a szeme.
Ismerte ezt a címet.
Adamat beugrott az Adopest nyugati részén fekvő biztos házába, hogy magához
vegyen egy esernyőt, mert a reggel elmúltával egyre csak felhősödött az ég. Megtorpant
a folyosón. A lakásába vezető ajtó nyitva állt.
Elméjének egy része felordított, hogy forduljon meg, és tűnjön el. Nem biztos, hogy
túlél még egy találkozást Vetas fogdmegjeivel.
Kihúzta a pisztolyát, megnézte, hogy töltve van-e, majd lassan betolta az ajtót.
SouSmith ült a szófáján. Kezét a hasán összekulcsolva, állát a mellén nyugtatva
szunyókált. Az inge vérben ázott.
– SouSmith?
A nagydarab bokszoló megrándult és felébredt.
– Á.
– Mi történt?
SouSmith felvonta a szemöldökét, mintha csak érthetetlen lenne, miért érdeklődik
Adamat a véres inge iránt.
– Veled mi történt? Valaki eltörte az orrod?
Adamat szólt a főbérlőnek, hogy tegyen fel egy kannát, majd becsukta maga mögött
az ajtót.
– Úszol a vérben.
– Nem az enyém. Vagy legalábbis a többsége nem. Az orrod?
– Vetas egyik fogdmegje a régi házamban várt rám. Az arcomba vágott egy
bunkósbottal. Mi folyik itt? Nem üldögélhetsz csak úgy magyarázat nélkül az ember
nappalijában valaki más vérében ázva.
– Vetas négy embere felbukkant a testvérem házánál – magyarázta SouSmith. –
Lelőtték az egyik unokaöcsémet. Én és Daviel… megöltük mind a négyet.
– Pokolba is, SouSmith, sajnálom. Mi lett az unokaöcséddel…?
– A kölyök tizenkét éves volt. Daviel épp készült iskolába küldeni. – SouSmith
felállt és kinyújtózkodott. Az ingét borító vér már megfeketedett és megszáradt,
valószínűleg órák óta éktelenkedett rajta. A bokszoló malacszeme dühösen villogott. –
Veled vagyok. Tulajdonos vagy sem, csináljuk ki Vetast. Utána majd gondoskodom a
családomról.
Adamat épp készült megkérdezni, hogy mit csináltak a holttestekkel, amikor eszébe
jutott, hogy SouSmith testvére hentes. Talán jobb, ha nem tudja. Óvatosan bólintott.
Megbízhat SouSmith-ben? Mi van, ha Vetas fogdmegjei ellene fordították? Mi van,
ha Vetas az ő családját is túszként tartja fogva, ahogy Adamatét?
De megengedheti egyáltalán magának, hogy feltegye ezeket a kérdéseket? Elvégre
minden lehetséges segítségre szüksége volt.
– Szedd rendbe magad – mondta. – Hagytál itt néhány ruhát.
– Megyünk valahova?
– Beszédem van valakivel ötvenezer kranáról.
Adamat a bankárok nagy téglaházaival teli Routsban, a város legjobb környékén
lépett ki a hintóból. A lapos kövekből kirakott, és kétoldalt hatalmas szilfák szegélyezte
utcák tágasan terpeszkedtek. Adamat feljebb tolta a kalapját, és tekintetével azt a
bizonyos házat kereste.
Ott – egy kis, puritán épület és annak gondosan rendben tartott kertje masszív,
gazdag bankárok tulajdonában lévő lakóházak közé ékelve. Adamat elindult felé,
nyomában SouSmith-szel.
– Az ispán, ugye? – kérdezte a bokszoló.
– Igen. – Ondrausz, az Ispán. Tamás tanácsának egyik tagja, és a Manhouch hatalmát
megdöntő puccs egyik szervezője. Egy savanyú, barátságtalan öregember. Adamat nem
lelkesedett az újabb találkozásért. Bedörömbölt az ajtón.
Ezt még tíz percen át ismételgette, mire meghallotta, hogy bent elhúzzák a reteszt, és
az ajtó végre résnyire nyílt.
– Ahhoz képest, hogy milyen gazdag, meglep, hogy saját maga fogadja a látogatókat.
Ondrausz, az Ispán összeszűkült szemmel meredt Adamatra.
– Tűnjön el a portámról, vagy börtönbe dobatom zaklatásért. – Ondrausz köntöst és
papucsot viselt, haja ziláltan állt.
– Pénzre van szükségem – mondta Adamat. – A könyvelői azt mondták, nem
kaphatok többet.
Az ispán gúnyosan elmosolyodott.
– Tamás halott. Bármilyen pénzt is ígért magának, az az ígéret immár semmis. Azt
javaslom, máshol keressen állást.
– Látja, ez a probléma. Bejöhetek?
– Nem.
Adamat nekidőlt az ajtónak, Ondrausz pedig hátrahőkölt kis előszobájában.
– Maradj idekint, kérlek – szólt Adamat SouSmith-nek, aki biccentett. Ondrausz
elviharzott az irodája felé. Adamat előhúzta a pisztolyát, és megköszörülte a torkát.
Az ispán megdermedt, amikor meglátta a fegyvert.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte.
A felügyelő végignézett a szobán. Kicsit megváltozott, mióta pár hónapja itt járt. A
kandalló tetejét leporolták, a belsejét kipucolták, a szőnyeg azonban nem tűnt
kopottabbnak, és ugyanazok a szagok terjengtek a levegőben, mint legutóbb. Szinte
mintha nem is használták volna a házat.
 – A nyitott ajtón át látni a csengőzsinórt az irodájában – jegyezte meg Adamat. –
Első látogatásomkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de most azon tűnődöm,
mi szüksége egy csengőzsinórra egy háromszobás, szolgálók nélküli házban. – Adamat a
kandalló mellett álló egyetlen székre mutatott. Ondrausz leült.
– Azért jött, hogy kiraboljon? Minden pénzem befektetésekben van. Amint láthatja,
nincs itt semmi értékes. Még egy csekkfüzetet sem tartok a lakásomban.
– Tudja – folytatta Adamat, mintha meg sem hallotta volna –, szerintem az a
csengőzsinór a háza alatti szobákba vezet, és az egyikben állandóan ott ül négy
nagydarab, veszélyes ember, akik bármikor ugranak, hogy megvédjék magát, ha úgy
hozza a szükség. Továbbá ezekből a szobákból alagút vezet valamelyik közeli
kúriájához, amelyet hamis személyazonossággal birtokol. Persze nem ott él, csak arra
használja, hogy elfedje a jövés-menését, amikor éppen a másik neve alatt intézkedik.
Ondrausz szó nélkül fürkészte Adamatot a székéből. Tekintete már nem annyira
dühről árulkodott, mint inkább… számításról. Ettől valahogy sokkal félelmetesebbnek
tűnt.
– Még nem közölte velem, hogy halott vagyok – jegyezte meg Adamat. Egy
pillanatig csak nézte az ispánt. – Gondolom, maga nem az a fajta.
– Mi a biztosítéka? – kérdezte Ondrausz.
– Levelek, amelyeket bizonyos barátaimnak küldtem a rendőrségnél.
– Az áll bennük, hogy én vagyok a Tulajdonos?
Izgalmas volt hallani, ahogy Ondrausz kimondja. Semmi tagadás. Semmi beismerés.
Csak egy egyszerű megjegyzés, amitől Adamatnak felállt a szőr a hátán.
– Nem, természetesen nem. Az áll bennük, hogy amennyiben eltűnnék, a holttestemet
a maga háza alatt fogják megtalálni. A Tulajdonos után senki sem akar nyomozni, még a
rendőrségen dolgozó barátaim sem, de egy könyvelő otthonát minden további nélkül
felforgatják. Maga köztudomásúan a külvilágtól elzártan él, és az ilyen emberek mindig
érdekesek, szóval még az is lehet, hogy örömüket lelik majd a dologban. Amikor pedig
megtalálják a háza alatt a testőrökkel teli szobákat, meg a kúriát és a portfóliójában
lévő hatalmas összegeket, akkor bizony már nagyon érdekelni fogja őket, hogy ki is
maga valójában.
Ondrausz gúnyosan elfintorodott.
– Maga szerint ez megmenti?
– Igen – válaszolta Adamat, de az önbizalma megtöredezett. Mi van, ha Ondrauszt
egyszerűen nem érdekli a dolog? Az ő kapcsolataival könnyű eltűnni, ha nyomozást
indítanak ellene. – Szerintem az én életem megkímélése apróság, ha ezzel megspórolhat
magának több hónapnyi vizsgálatot és problémát.
– És ha mégsem – tette hozzá –, küldtem egy másik levelet is egy kiadó barátomnak,
és abban leírtam, hogy tudom, ki a Tulajdonos. Ha elpatkolnék, és meghallja, hogy a
halálom ügyében magánál nyomoznak, levonja a következtetéseit, és hadd mondjak
valamit: nem túl okos ember. Sokkal többre értékeli a szalagcímeket, mint a saját életét.
Ondrausz olyan szárazon kuncogott fel, hogy Adamat egy pillanatra azt hitte,
köhögést hall.
– Nagyon ügyes.
– Ha segített volna, és nem hagyja, hogy csak úgy egyedül szálljak szembe Vetasszal,
el sem gondolkodtam volna a kilétéről.
– Dehogyisnem – legyintett Ondrausz. – Mit akar?
– Ötven… nem, hetvenötezer kranát készpénzben, és a segítségét Lord Vetas
megölésében és a feleségem megmentésében.
Ondrausz összeérintette maga előtt az ujjait, és hátradőlt a székében.
– Meg kell tanulnia hatékonyabban zsarolni. A Kilencek egyik leggazdagabb embere
vagyok.
– Nekem nem kell a pénze. Csak Faye-t akarom visszakapni.
– Vetasnak még mindig van egy Kiváltságosa.
– Erre kell a pénz. Ha az megvan, meglesz a saját Kiváltságosom is. Ondrausz ezen
elgondolkodott.
– Ügyes. És ha úgy döntök, hogy életben hagyom, miután Vetas halott?
– Elfelejtem, hogy maga létezik.
– Meglep engem, Adamat. – Ondrausz már nem tűnt feszültnek vagy dühösnek. –
Meglep, hogy milyen messzire hajlandó elmenni. Már évekkel ezelőtt figyelmeztettek,
hogy maga az adopesti rendőrség legfegyelmezettebb, legállhatatosabb tagja.
Ténylegesen belekerült pár kisebb erőfeszítésembe, hogy elkerüljem magát.
– Higgye el, ha nem a családomról lenne szó, nem lennék most itt.
– Nos, ez esetben van egy feltételem. Megígéri, hogy ha mindennek vége, és
szükségem lesz magára, nekem fog dolgozni.
– Nem.
Ondrausz felemelte egy kezét, hogy elejét vegye a tiltakozásnak.
– Ha sor kerül rá, megfizetem. A munka valószínűleg veszélyes lesz. De egyezzen
bele, vagy megölöm magát és SouSmith-t, bármi történjék is utána.
Adamat Ondrausz szemét kutatta. Sziklaszilárd eltökéltség ült benne, és úgy érezte,
Ondrausz tényleg megtenné, amiről beszél. És látott még benne valami mást… egy
árnyalatnyi humort? Az ott egy apró mosoly lenne a szája szélén? Lehetséges, hogy
Ondrausz élvezi ezt az egészet?
– Rendben – bólintott végül.
– Fantasztikus. – Ondrausz egy pillanatra elhallgatott. – SouSmith is tudja?
– Azt hiszi, azért jöttem, hogy pénzt kérjek magától. – Adamat azt nem árulta el,
hogy elmondta SouSmith-nek, meg akarja zsarolni a Tulajdonost. A bokszoló ebből
vagy levonja a maga következtetéseit, vagy nem, de még ha le is vonja, van annyi esze,
hogy hallgasson róla. Arra pedig semmi szükség sem volt, hogy ebbe beavassa
Ondrauszt.
– Holnap megkapja – válaszolta az ispán. – Hová küldessem?
– A Választási téren találkozom az emberével. A vérfoltoknál.
– Soha többé ne jöjjön ide. Az eunuchomon keresztül fogunk kommunikálni. Most
elmehet.
Adamat azzal a hirtelen felismeréssel csúsztatta zsebébe a pisztolyát, hogy már nem
ő irányítja az eseményeket.
– És Adamat – szólt utána Ondrausz. – Ha valaha meg kell bánnom ezt a döntésemet,
gondoskodom róla, hogy mindenki, akit valaha szeretett, szintén megbánja.
 21. fejezet
Valamikor a verés közben csuklyát húztak Tániel fejére, aki most botladozott és
küszködött, miközben a rendészek végigrángatták a táboron. Hallotta, ahogy
figyelmeztetik azokat, akik között elhaladtak, hogy maradjanak távol tőlük, és hallotta
halk átkozódásaikat is, amikor megbotlott. Teljes zavarodottságában bizonyosan elterült
volna, ha nem tartják erős kezek a hónaljánál fogva. Feje lüktetett, egész teste egyetlen
fájdalmas görccsé vált.
Felhurcolták egy lépcsőn, és bevonszolták egy épületbe. Egy fogadóba? Egy tiszti
étkezdébe? Nem tudhatta. Ledobták egy székbe, és hozzákötözték. Próbált kiszabadulni,
de csak egy nyakleveset kapott az erőlködéséért.
Nekifeszült a köteleinek. Azt sem tudta, mennyi idő telt el. A levegő lehűlt, úgyhogy
már éjszaka lehetett. Az arca teljesen elzsibbadt, nyilván csúnyán összeverték.
Nyelvével végigtapogatta a fogait. Egyik sem hiányzott. Az inge teljesen átázott –
valószínűleg a saját vérétől –, és ahogy ott ült, egyre hidegebbé vált.
Testének zsibbadtsága a lőportransz maradékával együtt múlt el, és mire végre
hallotta kinyílni az ajtót, már a verés miatti teljes fájdalom átjárta. Több ember súlyos
lépteit hallotta, aztán pedig még egyét. Utóbbiak könnyebbek voltak, de nem kevésbé
katonásak.
Lehúzták róla a csuklyát, és egy gyufával meggyújtották a falon lógó lámpásokat.
Egy alig három négyzetméteres, a lámpásoktól és két széktől eltekintve üres helyiségben
ült.
Ket tábornok karba font kézzel, szenvtelen arccal magasodott föléje. Mindkét
oldalán egy-egy rendész állt, akik dühös tekintettel méregették Tánielt, és úgy tartották a
kezükben a bunkósbotjukat, mintha alig várnák, hogy megmozduljon.
– Több emberre lesz szüksége – jegyezte meg Tániel. A nőt láthatólag meglepte,
hogy ő szólalt meg először.
– Micsoda?
– Ahhoz, hogy engedelmessé verjen, vagy bármire készül is éppen.
– Fogja be, Kétlövetű. – Ket megvakarta hiányzó füle helyét, és poroszkálni kezdett.
– Le kellene lövetnem.
– Fel kellene akasztania. – Tánielnek muszáj volt kuncognia. Lelövetni. Ezek a
tisztek mind úgy viselkedtek, mintha mindent tudnának, de egy lőpormágust nem lehet
lelőni. Legalábbis nem egy szokványos puskával.
Az egyik rendész teljes erőből állon vágta Tánielt. Feje oldalra lendült, látása
elmosódott. Minden homályossá vált. Egy adag véres slejmet köpött a rendészre, mire
az felkészült a következő ütésére.
Ket felemelte a kezét.
– Erre semmi szükség, rendész. – Azzal rákiáltott Tánielre. – Magának ez az egész
egy vicc? A kivégzéséről beszélünk!
– És miért végez ki? – horkant fel gúnyosan a lőpormágus. – Mert tartottam a
frontot?
– Hogy miért? – ismételte Ket hitetlenkedve. Abbahagyta a járkálást, és felé fordult.
– Fegyelemsértésért, tiszthez méltatlan magaviseletért, közvetlen parancsok
megtagadásáért. Egy tiszt elleni fizikai erőszakért. A viselkedése az árulás határán
egyensúlyoz.
– Menjen a pokolba. – Tániel büszke volt magára, amiért meg sem rezzent a felé
mozduló rendész látványára.
Ket ismét leállította a férfit.
– Folytassa csak – biztatta Tániel. – Tőlem játszhatjuk ezt egész éjszaka. Árulás?
Árulás lenne, hogy nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen tiszt ebben az egész rohadt
seregben, akit érdekel, hogy megnyerjük-e a csatáinkat? Árulás lenne támadásra
buzdítani az embereket? Fellelkesíteni őket, hogy álljanak a sarkukra? Maga beszél
nekem árulásról, miközben valahányszor megnyerhetnénk egy csatát, a trombiták
visszavonulót fújnak.
– Hazugság! – Ket közelebb lépett hozzá, és Tániel egy másodpercig azt hitte, hogy
saját kezűleg fogja megütni. – Akkor szólaltatjuk meg a trombitákat, amikor vesztésre
állunk. Maga lent van a frontvonalon, onnan nem látja, milyen elkeseredett harcot
vívunk.
Tániel a köteleit megfeszítve hajolt előre.
– Nem látom, mert éppen nyerésre állok. – Visszadőlt a székébe. – Maga fél tőlem.
Átállt a Kezhez? Erről van szó? Attól fél, hogy…
Ket ezúttal nem állította le a rendészt. Az ütés félbeszakította Tániel szavait, és
amikor elmúlt a feje zúgása, a lőpormágus komolyan meglepődött, hogy még mindig
megvannak a fogai. Vért érzett a szájában. Lenyelte.
– Ezért tartóztatott le titokban? – Nehezére esett felduzzadt nyelvvel beszélni. –
Ezért rángatott át a táboron csuklyával a fejemen? Hogy ne láthasson engem senki? –
Tániel felhorkantott, és kihívóan a rendész szemébe nézett.
Ket tábornok újra a füle helyét vakargatta.
– Maga igencsak népszerű – ismerte be, ahogy ismét járkálni kezdett. – De még az
ilyen népszerű, az egyszerű katonák által hősnek tartott embereket is meg kell
fegyelmezni. Máskülönben a sereg szétesik. Sajnálatos, de így működnek a dolgok. Én
nyilvánosan akartam példát statuálni magán, de a többi tábornok leszavazott. Úgy
gondolják, hogy ha az emberek szeme láttára korbácsolnánk meg, az rossz hatással
lenne a morálra, és Kresimirre, az már most is eléggé alacsony.
– Szóval nem fog megölni.
– Nem. Legalábbis még nem. De ez az egyetlen figyelmeztetése.
– És bocsánatkérést vár tőlem?
 – Úgy bizony. Nem is egyet. Kezdheti Doravir őrnaggyal, és befejezheti velem.
Tániel vállat vont.
– Arra várhat.
– Hogy mondja? – Ket szemöldöke őszinte meglepetéssel szaladt fel a homlokán.
– Én majdnem megöltem egy istent, és Kiváltságosok tucatjait mészároltam le. Talán
száznál is többet, már nem tudom számon tartani. Tamás tábornagy távollétében…
apropó, miért mondták nekem azt, hogy Tamás meghalt? Egyenesen egy isten szájából
hallottam, hogy életben van. Igaz is. Az isten a táborunkban. Az isten, akinek a
létezéséről a parancsnokság nem hajlandó tudomást venni… Hol is tartottam? Tamás
tábornagy távollétében én vagyok a legjobb eszközük a Kez ellen. Felhergelem az
embereket, és megölöm a maradék kez Kiváltságosokat és a Felügyelőket. Szóval nem.
Rohadtul nem fogok bocsánatot kérni senkitől. Az apám sosem szenvedhette az
idiótákat, és lehet, hogy nem rajongok érte különösebben, de ebben hasonlítunk.
Ket tábornok az egész beszédet szó nélkül hallgatta végig, ami meglepte Tánielt. Arra
számított, hogy már félúton beléfojtja a szót az egyik rendész ökle, sőt felkészült rá,
hogy ha kell, törött állkapoccsal köpje ki a szavait.
– Tamást elveszítettük – szólalt meg Ket. – Kizárt, hogy életben maradjon Kezben.
Jobb feltételezni, hogy halott. Ami Mihalit illeti… ha nem volna ilyen népszerű az
emberek körében, már eltüntettük volna. Csak egy nagyon meggyőző őrült, semmi több.
– Akkor miért vívjuk egyáltalán ezt a háborút? – kérdezte Tániel. – Ha Kresimir a
Kez oldalán áll, nem győzhetünk. Kivéve… Aha. Kivéve, ha Kresimir jelenlétében sem
hisz. Nem hisz el semmit ezekből a természetfeletti dolgokból.
– Abban hiszek, amit a saját szememmel látok. Márpedig csak két ellenséges
hadsereget látok, semmi mást. Ha egy isten is jelen lenne, már mind halottak lennénk.
És most… – Odahúzott egy széket Tániellel szembe, leült rá, és keresztbe tette a lábait.
– A fizikai fájdalommal való fenyegetés nyilvánvalóan semmilyen hatással nincs
magára. A halál? – Pár másodpercig Tánielt fürkészte. – Nem, az sem.
Folytatta:
– Elmondom, mi lesz: a papírjait átküldjük a harmadik dandárhoz. Megtartja a
rangját, de válogatott lövészek egy századát fogja irányítani, és én szabom meg a
küldetéseiket. Nincs több dagonyázás a frontvonalon, maga nem gyalogos.
– Akar magának egy saját lőpormágust, mi?
Ket úgy beszélt tovább, mintha meg se hallotta volna.
– Elnézést kér Doravir őrnagytól. Nyilvánosan. Utána szintén nyilvánosan felolvas
egy előre megírt szöveget, amelynek lényege, hogy bocsánatot kér a viselkedéséért, és
megesküszik az apja sírjára, hogy mostantól betartja az adrói hadsereg szabályait.
– Kizárt dolog.
– A barbár lány nem osztozhat többé a szobáján. Nem engedélyezek efféle illetlen
kapcsolatokat a tisztjeimnek, főleg nem egy barbárral.
 Tániel vicsorgott.
– Szó sincs semmiféle illetlenségről.
– Még nem fejeztem be! A lányt a harmadik dandár mosónőihez osztjuk be. Napi tíz
percet beszélhet vele, nem többet.
– Ez nevetséges – hajolt előre a székében Tániel. – Ő nem tagja az adrói
hadseregnek, ő…
A rendész ökle hallgattatta el. Az ütés majdnem feldöntötte, de a másik rendész
odalépett, és megfogta a székét.
– Még egyszer ne szakítson félbe – mondta hidegen Ket. – Elegem van már az
állandó fegyelemsértéseiből. Azt beszélik, hogy a lány valamiféle varázsló. Szemmel
fogom tartani. Ha megpróbálja elhagyni a tábort, megveretem. Ha megpróbálja
megkeresni magát, megveretem. Világos? Ó, és mielőtt még bármit mondana… igen, itt
tarthatom a lányt. Háború van, vagyis vegye úgy, hogy besoroztuk.
Tániel várt pár másodpercet, mielőtt megszólalt.
– Ha bárki hozzáér, azt megölöm.
– Fenyegetőzzön, ahogy akar, de úgysem tudja mindig megvédeni. Tegye meg, amit
kértem, vagy átadom a lányt a Kotróknak. Hallott róluk, ugye? A harmadik dandár
mocska. Olyan aljanépek, akiket még a Hegyőrség sem hajlandó befogadni. Én
megreformálom őket, akikkel pedig nem járok sikerrel, azokat kivégeztetem. – Ket
tábornok felállt, és odasétált közvetlenül Tániel elé. Suttogva folytatta. – Nem
helyeslem a nemi erőszakot, és nem is bátorítom. De tisztában vagyok vele, milyen
hatásos pszichológiai eszköz, és ne higgye, hogy nem dobom oda a maga kis barbárját a
Kotróknak, hadd tegyenek vele, amit csak akarnak.
Tániel azon gondolkodott, megölhetné-e a nőt itt és most. A fogait kellene használnia
hozzá. Felnyitná velük a torkát. Lehet, hogy a rendészek elég gyorsan reagálnának, hogy
megállítsák, de talán megér egy próbát.
– Nem vagyok én szörnyeteg, százados, nem jókedvemből csinálom mindezt. Az a
kötelességem, hogy fenntartsam a tábor rendjét, és így is fogok tenni, akkor is, ha ez a
kis barbárjának az ártatlanságába kerül. Megértette?
Tánielt elhagyta a dühe. Nem teheti… nem tudja kitenni Ka-poelt a
következményeinek.
– Igen – válaszolta.
Ket tábornok az ajtó felé indult.
– Oldozzák el, és hozzák rendbe. Addig nem hagyhatja el a szállását, amíg nem kér
bocsánatot Doravir őrnagytól.
Tamás a hadoszlopát nézte, ahogy lassú menetben kiszivárog a Hune Dora erdőből,
rá a helyiek által csak Nagyujjnak nevezett folyó árterére.
Az erdő és a folyópart közt elterülő síkság talán nyolcszáz méter széles lehetett,
enyhén sziklás talaját sűrű, homokos iszap fedte. Egy esős nyáron akár járhatatlan is
lehetne egy nagy lovassereg számára, és akkor komolyabb előnyhöz jutnának
üldözőikkel szemben, de a terület jelenleg száraz és kemény volt.
A Nagyujj az első a hegyekből táplált, együttesen csak Kresimir Ujjainak nevezett
folyók sorában. Mély és sebes, és csak kétféleképpen lehet átkelni rajta: masszív
tutajokkal, amelyek az egyik oldalról indulva a folyásirányban jóval lejjebb érik el a
túlpartot, vagy pedig hídon.
A hidat sehol sem látták.
Tamás hallotta a kétségbeesett kiáltásokat, ahogy a hírek végigzúdultak a
hadoszlopon, és szúró, együtt érző fájdalom hasított belé. Az emberei éheztek,
kimerültek, izzadtak, és most arra érkeztek meg a céljukhoz, hogy az egyetlen
reménységük is odalett.
Nem tudták, hogy Tamás rendelte el a híd elpusztítását.
Az ártér túloldalán, a folyó közelében Tamás füstölgő máglyákat látott, amelyek
fölött az egy hete zsákmányolt kez lovak utolsó példányainak nagy húsdarabjai sültek.
Elég étel tízezer embernek.
Gavril átlovagolt a síkságon, és Tamás megjegyezte magának, hogy a saját lovát
azért életben tartotta. A hegyőr tisztelgett neki, majd hangosan így szólt:
– Az istenverte hidat elvitte a folyó.
– Átkozott pokol! – öklözött Tamás a tenyerébe. Gavril folytatta:
– Levágtuk a megmaradt lovakat, és fákat gyűjtöttünk tutajokhoz. Emberekre lesz
szükségem a megépítésükhöz.
– Rendben. Van fél napunk, mielőtt a Kez utolér minket. Olem!
A testőr kevés híján kiugrott a nyergéből, aztán odavezette a lovát Tamás mellé. A
Vlorával történt incidens óta távol maradt a tábornagytól.
– Uram?
– Szervezze meg az emberek etetését. Gyűjtse össze a tiszteket, hogy
tájékoztathassam őket.
– Igenis, uram.
Amikor Olem ellovagolt, Gavril ügetett oda Tamáshoz.
– Mi a fenét mondtál a fickónak? Utoljára Lady Femore arcán láttam ekkora
bűntudatot, amikor a férje rajtakapott minket meg a nővérét az ágyban.
– Megmondtam neki, hogy vessen véget a viszonyának Vlorával. Tamás Olemet
nézte, aki épp kiabált az embereknek, hogy segítsenek neki szétosztani az ételt. Jól meg
kell szerveznie a dolgot, mert tizenegyezer éhes katona könnyen lázongásba kezdhet.
– Vlorát is ugyanerre szólítottam fel. Meglehetős… szenvedéllyel… tagadta meg a
parancsomat. – Tamás nem tűrhetett meg efféle fegyelemsértést, háború idején
semmiképpen. De még nem tudta, mit fog tenni, és már napok óta kerülte a kérdést.
Gavril harsány röhögésben tört ki, és a térdét csapkodta közben. Tamásban
felmerült, hogy kiüti a nyergéből, de úgy döntött, inkább nem teszi. Nem kockáztathatja
meg, hogy kitörje a nyakát, még ha tanulna is belőle.
– Minden rendben ment? – kérdezte halkan, fejével a folyó felé intve.
– Igen. Tegnap szétkaptuk a hidat, bár a fiúk nem örültek neki. Nem tudom
megígérni, hogy senkinek sem szólnak róla.
– Az hiányzik most a legkevésbé, hogy pletykák terjedjenek el a parancsról.
– Megteszem, amit tudok, hogy csendre bírjam őket, de ha ez a helyzet
halálcsapdává válik, az utolsó leheletemmel a te nevedet fogom átkozni. – Tamás látta
Gavril arckifejezéséből, hogy csak részben viccel.
– Ami jogos, az jogos. Milyen közel járnak a vértesek?
– A felderítőim szerint egy napra. – Gavril megvakarta a szakállát. – Remélem,
tudod, mit csinálsz. Ha átvittük volna a sereget a folyón, még két hétig biztonságban
lennénk, pihennénk és ellátmányt gyűjtenénk, aztán már jobb állapotban szállhatnánk
szembe a Kezzel az Ujjak északi oldalán.
– Tudom, mit csinálok. – Tamás nyugatra tekintett. A Nagyujj úgy két kilométerrel
lejjebb elkanyarodott a szeme elől a Hune Dora Erdő mögé. Holnap nehézlovasok egy
egész dandárja vágtat majd felfelé azon az ártéren. Túlerőben lesznek, és beszorítják az
adrói sereget. – Nem állok ki három Beon je Ipille vezette lovasdandár ellen az
északföldi síkságokon. Az még tőlem is öngyilkosság lenne. Jössz a megbeszélésre?
Gavril a tüzek felé nézett.
– Segítek Olemnek az ebéd megszervezésében.
– Helyes. Az embereknek szükségük lesz az erejükre. Nemsokára dologra fogom
őket. Hosszú éjszakánk lesz.
Tamás odalovagolt a tótól kőhajításnyira gyülekező tisztjeihez. Néhányan még
mindig lóháton ültek, de a legtöbben már két hete átadták a hátasaikat Gavril
felderítőinek.
Végighordozta rajtuk a tekintetét. Itt volt minden tábornoka, ezredese és őrnagya.
Leszállt a lováról.
– Uraim – kezdte. – Gyűljenek körém. Elnézést, hogy nem tudok frissítőkkel
szolgálni, de Budwielben hagytam az istenséfemet.
A megjegyzés kicsikart pár erőltetett kuncogást. Tamás szíve elnehezedett, és
újraértékelte magában a tisztjei állapotát. Pocsékul festettek: soványan, borotválatlanul
és piszkosan. Többen is friss sebeket viseltek magukon a kez dragonyosokkal vívott
csetepatékból. Akik még lóháton ültek, követték a példáját, és fejadagjaik nagy részét
szétosztották a menetelő katonák között. Kimerültek és éheztek, és Tamás látta a
szemükben a félelmet. A félelmet, amely csak erősödött, amióta megtudták, hogy a híd
eltűnt.
– Mint láthatják, a hidat, amelyen szerettünk volna átkelni, hogy megszökjünk az
üldözőink elől, elmosta a víz, ezért kénytelen voltam megváltoztatni a terveimet. Még a
nap vége előtt ránk tör a kez dragonyosok teljes ereje. A vértesek holnap érkeznek.
 – Akkor nem tudunk mindenkit időben átjuttatni a folyón – szólalt meg valaki.
Tamás megkereste tekintetével az illetőt, egy őrnagyot, a kilencedik dandár
hadbiztosainak parancsnokát.
– Valóban nem – ismerte el a tábornagy.
Kitört a lárma. Tamás felsóhajtott. Ezek itt a legjobb tisztjei voltak, és egy átlagos
napon egyikük sem szakította volna őt félbe. Ám a mai aligha számított átlagos napnak.
Felemelte a kezét. Eltelt pár másodperc, de az emberek végül elhallgattak.
– Ha rémülten, sebtében összetákolt tutajokon kelünk át a folyón, a seregünk káoszba
fullad és széthullik. Beon dragonyos parancsnokai bizonyára teljes erővel esnek
nekünk, amint megérkeznek. Úgyhogy bevárjuk őket, és holnap délután kelünk át
rémülten a folyón.
A tisztjei értetlenül bámultak rá. Senki sem szólalt meg, amíg Arbor ezredes ki nem
vette a szájából a műfogsorát.
– Csapdát állít – állapította meg.
– Pontosan.
– Hogyan állítunk csapdát egy nálunk másfélszer nagyobb létszámú lovasságnak? –
tiltakozott Cethal tábornok, a kilencedik dandár vezetője, egy középmagas, testes férfi.
Amióta tíz éve oldalba kapta a seregét egy gurlai lovasroham, minek következtében
elvesztette két ezredét és a bal szemét, meglehetősen tartott a lovasságtól.
– Úgy, hogy könnyű célpontnak mutatjuk magunkat. – Tamás felkapott egy egyenes
botot, és elhajtotta az útból a magas füvet, hogy bele tudjon rajzolni az ártér homokos
talajába.
– De hát tényleg könnyű célpont vagyunk – szólt közbe Cethal tábornok. Tamás
figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.
– Ez itt a mi pozíciónk. – Húzott egy vonalat a folyónak, aztán csíkokat a hegyeknek.
– A nehézlovasság kisebb osztaga nyugat felől jön majd, a nagyobb dragonyos sereg
pedig délről. Cethal tábornok, mi az első, amit megtanítunk a leendő tiszteknek az
akadémián?
– A terep a legfontosabb.
– Valóban.
– De uram – nyugtalankodott Cethal tábornok –, egy ártérre pozicionált minket, ahol
tizenhétezres lovasság fog nekünk rontani. Kevés ennél rosszabb szituációt tudok
elképzelni.
– A hátunkat védi a folyó, és jelentős munkaerő áll a rendelkezésünkre. A terep
holnapra nagyon másképpen fog kinézni.
– Az a terve, hogy átrendezi az árteret az igényeink szerint? – Cethal tábornok
megrázta a fejét. – Képtelenség. Ahhoz egy teljes hétre lenne szükségünk.
Tamás keményen Cethal tábornok szemébe fúrta a tekintetét.
– Ha vereségre számít, bizonyosan vereséget fog szenvedni – mondta halkan.
 – Bocsánat, uram – hajtott fejet Cethal.
– A Kresimir Kora előtti, ősi delivek idegenekként érkeztek a Kilencekbe, a mi
őseink pedig azon barbárok közé tartoztak, akikkel szembe kellett szállniuk. Ellenségük
óriási túlerőt tudott felvonultatni, a delivek viszont sokkal szervezettebbnek
bizonyultak. Ötven kilométert meneteltek, és egész erődítményeket építettek fel egyetlen
nap alatt. A fegyelmüknek és az akaraterejüknek köszönhetően maradtak életben. Mi is
az ő példájukat fogjuk követni.
Beszéd közben Tamás a botjával rajzolt vonalakat a homokba. Most rámutatott az
egyikre.
– A talaj kissé sziklás, de maga a föld laza, és könnyen ásható. – Ezúttal egy sor X-
re bökött. – A Hune Dora Erdő bőven ellát minket fával.
Arbor ezredes leguggolt a rajz mellé, és tanulmányozta egy darabig. Aztán hirtelen
felnevetett.
– Beválhat. Szóljak a fiaimnak, hogy kezdjenek ásni?
– A maga zászlóaljáé az első pihenő. Egész éjjel dolgozni fogunk, úgyhogy az
emberek váltják majd egymást. Ha kipihenték magukat, a katonái fát fognak vágni.
Cethal tábornok. A maga emberei ásnak.
– Az én embereim? A kilencedik dandár?
– Igen. Mindnyájan.
– Egy sánckerítést akar csinálni? – kérdezte a tábornok.
– Nem egészen. Csak kezdjenek ásni. Egy órán belül mindegyik század megkapja a
pontos utasításait. És most munkára – hessegette el a botjával a tisztjeit, aztán nézte,
amint visszatérnek az embereikhez.
Hosszú éjszaka állt előttük. Remélte, hogy mire reggel megkezdődik a csata,
meglesz a munkájuk gyümölcse, máskülönben a semmiért fárasztja ki a katonáit.
– Mihali – suttogott magában. – Ha még mindig velünk vagy… Elkelne egy kis
segítség.
Ennél közelebb még sosem jutott az imádkozáshoz.
Adamat és SouSmith azt a kúriát figyelték, amelyben Borbador Kiváltságost fogva
tartották. Az utca üres volt, a levegő csendes. A déli horizonton sötét felhők
gyülekeztek, és kezdett feltámadni a szél. Viharos éjszakának néztek elébe.
Semmi jelét nem látták a kúriában Verundish katonáinak. Adamat képtelen volt
eldönteni, hogy ez jó vagy rossz jel. Tegnap otthagyta a pénzt egy címen, amit a deliv
ezredestől kapott, de folyton azon járt az agya, hogy mi minden sülhet el rosszul, vagy
hogy a nő esetleg eltette a pénzt, aztán egyszerűen átvitte Bót egy másik helyszínre.
Adamat lesétált a dombról, és átnavigált a romok között, amíg rá nem bukkant a
szolgálók szálláshelyére. A fekvőhelyek eltűntek, a hulladékokat összeszedték. Csak az
egyik kandallóban felhalmozódott meleg hamu jelezte, hogy itt valaha katonák húzták
meg magukat. Adamat idegessége minden lépéssel nőtt. Minden hiába lett volna? A
Tulajdonos megzsarolása és a pénz összegyűjtése?
A Bo szobájába vezető ajtót zárva találta. Elfordította a kilincset, és belépett.
Borbador Kiváltságos eltűnt. A szék, az ágy, még az állvány és a könyv is mind ott
voltak, de Bónak nyomát sem látta.
– Átkozott pokol! – Adamat felrúgta az állványt. – Az a rohadt… – Lerogyott a
székbe, és a kezébe temette az arcát. Verundish egyszerűen elvette a pénzt, aztán
lelépett, és vitte magával Borbador Kiváltságost és Adamat minden reményét arra, hogy
visszakaphassa a feleségét.
SouSmith homlokát ráncolva támaszkodott neki az ajtónak.
– Most mit fogsz tenni? – kérdezte.
Adamat legszívesebben kikaparta volna a saját szemét. Mit tehetne? Azt hitte, már
megismerte a kétségbeesést, de ez…
Padlódeszkák nyikordultak meg. SouSmith megfordult, Adamat pedig elővette a
pisztolyát. Ha Verundish az, gondolkodás nélkül agyonlövi.
Bo lépett be a szobába a bokszoló mellett. Haját hátrafésülte, hajtókáit kiegyengette,
szakállát megvágta, és vaskos barkókba rendezte.
Minden erő elhagyta Adamat tagjait. Visszadőlt a székébe, és csak bámult a
Kiváltságosra.
– És én még azt hittem, a múltkor pocsékul festett – szólalt meg Bo. – Mi történt az
orrával?
– A következőnek, aki ezt megkérdezi tőlem, bemosok egyet. – Feltéve, hogy az
illető nem egy Kiváltságos lesz, tette hozzá magában Adamat.
Bo halványan rámosolygott.
– Köszönöm, hogy kiszabadított. Jól bántak ugyan velem, de senki sem szereti, ha
így megkötözik, és még a kezét sem tudja megmozdítani. – Behajlította az ujjait. –
Teljesen elmerevedtek.
– Szívesen – bólintott Adamat. – És most, betartja az alkunk magára eső részét?
– Van egy kis elintéznivalóm. – Bo az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. Adamatnak
összerándult a gyomra. Elintéznivaló?
– Most van szükségem magára.
– Holnaptól a rendelkezésére állok.
– Nélkülem nem megy sehová – szögezte le Adamat. – Meg kell bizonyosodnom
róla, hogy állja a szavát.
– Nem bízik bennem?
– Attól tartok, nem.
– Ha úgy döntenék, hogy semmisnek tekintem az alkunkat, úgysem tudna megállítani.
– Nem kérdés volt, hanem kijelentés.
– Valószínűleg tényleg nem – értett egyet Adamat.
Pár másodpercig egymás szemébe néztek, és Adamatnak emlékeztetnie kellett magát,
hogy milyen fiatal is Bo valójában. Húsz, talán huszonkét éves? A szeme alapján sokkal
öregebbnek tűnt, olyasvalakinek, aki túl sok szenvedést látott, és megérte, hogy
beszélhessen róla.
– Legyen, ahogy akarja – mondta Bo.
– Csak egy éjszakára van szüksége?
– Igen.
– SouSmith, menj el Oldrich őrmesterhez, aztán pedig az eunuchhoz, és mondd meg
nekik, hogy holnap szeretnék akcióba lépni. Utána találkozunk a biztos házban.
A nagydarab bokszoló biccentett, majd távozott.
Adamat követte Bót az utcára. A Kiváltságos egy határozott ember
céltudatosságával, állát felszegve mozgott, tekintete éberségről árulkodott. Fél óráig
kellett gyalogolniuk, mire találtak hintót. Bo megadta a címet a kocsisnak, és beszálltak.
– Az eunuch – szólalt meg Bo, ahogy kivette a kezét a zsebéből. Adamatnak feltűnt,
hogy nem viseli a Kiváltságos kesztyűjét. – Úgymint a Tulajdonos eunuchja?
Adamat megigazította kabátja elejét.
– Igen.
– Veszélyes szövetségest választott. A társaság többször is megpróbálta megölni.
Persze nyilvánvalóan kudarcot vallottak.
– A Tulajdonost vagy az eunuchot?
– Az eunuchot. A Tulajdonos kötött ugyan a társasággal egy kényszerű szövetséget,
de Zakary sosem kedvelte a szolgálóját. Amikor az egyik Kiváltságos, akit utánaküldött,
holtan bukkant fel, végül letett róla, hogy megpróbálja megöletni.
– Az eunuch megölt egy Kiváltságost?
– Nem köztudomású, de igen – bólintott Bo. Az út hátralévő részében csendben
maradt. Nézelődött az ablakból, és birizgált valamit a kabátja alatt.
A démonkarbunkulus, gondolta Adamat. A nyakában lógó ékszer, amely idővel
megöli őt, ha nem bosszulja meg Manhouch halálát.
– Itt vagyunk – mondta Bo hirtelen.
Pékváros kellős közepén szálltak ki a hintóból. A levegőben forró kenyér meg
húspite illata szállt, és Adamat szájában összefutott a nyál.
– Veszek valami harapnivalót – közölte, ahogy megállt egy piteárusnál.
– Hozzon egyet nekem is – kérte Bo –, aztán jöjjön fel. – Azzal eltűnt egy két pékség
közé szorított, széles téglaépületben.
Adamat vett két húspitét, és követte Bót. Amikor felért a lépcső tetejére, egy
egyszobás lakásban találta magát, benne egy asztallal, egy ággyal meg egy régi,
szalmával kitömött matraccal. Egyetlen ablaka a pékség mögötti sikátorra nézett.
Bo egy széken állt a helyiség közepén, és ujjaival finoman megnyomta a
mennyezetet.
– Mit csinál?
 Bo nem válaszolt, viszont immár keményen beleütött a plafonba. A vakolat betört, és
hirtelen egy doboz zuhant nagy csattanással a szoba padlójára.
Adamat ellegyezte az arca elől a törmelékfelhőt, közben Bo kinyitotta a dobozt. Egy
pár Kiváltságos kesztyű, és selyemszalaggal összekötött, ropogós bankjegyek ezrei
voltak benne.
– Valami… varázslatosabbra számítottam – jegyezte meg Adamat.
Bo felhúzta a Kiváltságos kesztyűjét, megmozgatta az ujjait, aztán elkezdte halmokba
pakolni a bankjegyeket a doboz mellé.
– A többiekkel ellentétben engem nem Kiváltságosnak neveltek. Én az utcáról
származom.
– Szóval… egy doboz a plafonban?
– Nem vagyok hülye. Ha rajtam kívül bárki más hozzáérne, a védelmező varázslatok
áthajítanák a szoba másik végébe.
– Á.
– Mennyit fizetett Verundish-nak, hogy elengedjen?
– Miért?
– Mennyit?
– Hetvenötezret.
Bo átnyújtott neki két köteg pénzt.
– Itt egy százas.
– Ezt nem fogadhatom el – mondta Adamat, és próbálta visszaadni a bankjegyeket. –
Még mindig szükségem van a segítségére, és…
Bo a szemeit forgatta.
– Tegye el. Ettől még segíteni fogok. Nem érdekel, hogyan tett szert a pénzre, de
nem lehetett könnyű. Amikor csak módomban áll, szeretem duplán visszafizetni a
tartozásaimat.
Adamat csak akkor tette el a bankjegyeket, amikor már biztosra vette, hogy Bo nem
fogad el nemleges választ. Egy gyors pillantásra úgy egymillió krana lehetett abban a
dobozban. Adamat számára ez felfoghatatlan összeg volt, de olyasvalakinek, mint Bo,
aki egykor a királyi társasághoz tartozott, valószínűleg semmiség.
A Kiváltságos mindent becsomagolt egy barna papírba, azt pedig átkötötte egy
masnival, mintha csak most hozná az egészet egy boltból, négy köteg kranát viszont
magánál tartott, és elrejtette a ruhájában. Amikor végzett, felállt, és biccentett
Adamatnak.
– Menjünk.
A következő helyen Bo nem engedte, hogy Adamat vele menjen, és az azutánin sem.
A negyedik megállójuknál, amikor már rég besötétedett, Adamatot legyőzte a
kíváncsisága, és mégis követte a Kiváltságost.
A város egy kellemesebb környékén jártak, ahol a növekvő középosztály praktikus
kétemeletes házakban lakott. Nem sokban különbözött attól, ahol Adamat élt, bár kicsit
zsúfoltabbnak tűnt.
Bo kiszállt a hintóból, és elindult egy tágas lakásokkal teli bérházak övezte, hosszú
sikátorban. Adamat várt egy kicsit, majd utánament.
A sikátor szélén megállt, és a sarok mögül figyelte, ahogy Bo bekopog egy ajtón. A
következő pillanatban beengedték.
Adamat lassan végigóvakodott az utcában, amíg el nem ért egy ablakhoz, amelyből
belátott a lakásba.
Bent két gyerek, egy fiú és lány játszott egy nagy kandalló előtt, talán nyolc– és
tízévesek lehettek. Az ablakot nyitva hagyták, hogy beengedjék a hűvös kinti levegőt.
Adamat továbbment a következő ablakhoz, amely mögött már a konyha terült el.
Egy nagybajszú, széles vállú férfi állt az asztal mellett, és a homlokát ráncolva nézte
Bót. A nő az asztalnál ült, elfoglalta magát a kötögetéssel.
– Csak tíz percébe kerül – mondta Bo. Elővett a zsebéből egy köteg bankjegyet, és
ledobta az asztalra.
A nő kezéből kiesett a kötőtű, kezét a szájához kapta. A férfi szinte nyáladzott az
összeget látva. Bo egy újabb köteget hajított az első mellé.
– Amit csak akar – szólt a férfi. – Csak hozom a kabátom.
Kinyílt az ajtó, Adamat pedig nekipréselte magát a falnak, remélve, hogy a sötétség
elrejti Bo tekintete elől.
A Kiváltságos követte a férfit a sikátorba, majd intett neki, hogy menjenek egy kicsit
tovább. Végül alig több mint három méterre álltak meg Adamattól.
– Mi ez az egész? – kérdezte a férfi.
Bo felemelte kesztyűs ujjait, és csettintett.
A férfi feje száznyolcvan fokban kitekeredett, mire a Kiváltságos fürgén ellépett a
megrogyó és összeeső holttest útjából. Pár másodpercig még nézte a halottat, aztán
megfordult, és visszaindult a hintó felé.
Adamat nem tudott uralkodni magán. Látott már ocsmány gyilkosságokat, és látott
rossz embereket borzalmas dolgokat elkövetni, de ez a hirtelenség… Kilépett az
árnyékból.
– Ezt meg mire véljem? – sziszegte.
– Csak menjünk – kapta el Bo a karját meglepő erővel, hogy aztán megpördítse, és a
hintó felé lökje.
Választása nem lévén, Adamat hagyta, hogy a Kiváltságos magával rángassa. A
kocsi hamarosan folytatta útját, a felügyelő pedig küszködve kereste a szavakat,
amelyekkel kifejezhetné, amit az imént látott. Bo gyorsan és jéghidegen ölte meg azt az
embert. Egy képzett bérgyilkos sem csinálhatta volna jobban.
– Tessék – szólalt meg a Kiváltságos, ahogy megragadott és megrántott valamit az
inge alatt, majd beledobta Adamat ölébe. – Fogja. Nekem már nem kell ez az átkozott
vacak.
Adamat csak bámulta a rubintvörös ékszert.
– Ez a démonkarbunkulus? – Úgy érezte, hogy nem lenne jó ötlet megérintenie.
– Az.
– Azt hittem, meg kell ölnie Tamást. Hogyan…
Bo szemmel láthatóan nagyon elégedett volt magával. Egyáltalán nem úgy festett,
mint aki épp eltörte egy férfi nyakát alig két tucat lépésre annak feleségétől és
gyerekeitől.
– A királyt kellett megbosszulnom. Az az ember volt a hóhér, aki Manhouch-ot a
guillotine alá vezette.
Adamat egy zsebkendővel végre megfogta az ékszert, és felemelte, hogy jobban
megnézhesse az utcai lámpásokból a hintóba beszűrődő fényben. Melegség, nem is,
egyenesen forróság sugárzott belőle, és mintha valamiféle belső fény pulzált volna
benne. Vajon mennyit fizetne egy ékszerész egy ilyen mágikus műalkotásért?
– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte Bo.
– Kizárt, hogy ilyen egyszerű legyen. A gészek működését egy isten határozta meg.
Nem ölheti csak úgy meg a hóhért, mintha azzal teljes munkát végzett volna. Vagy igen?
– Kresimir is csak ember – válaszolta Bo. Szeme összeszűkült, mintha valami
feldühítette volna. – Csak egy istenverte ember átkozottul nagy hatalommal. Lehet, hogy
okosabb, mint a legtöbben, és több ideje van gondolkodni és tervezni, de még az
úgynevezett istenek is követnek el hibákat.
– És ez az izé… biztonságos?
– Meglehetősen.
Adamat becsomagolta a zsebkendőjébe, és eltette.
– Miért nem mondta el Tamásnak?
– Nem voltam biztos a dologban. Eleve csak mostanában merült fel bennem, és jól
néztem volna ki, ha megöletek a katonáival egy ártatlan embert, a karbunkulus meg
továbbra is a helyén marad.
– Nem volt biztos a dologban? Mégis miféle istenverte ember…?
Bo a keze felemelésével szakította félbe, majd hosszan, hidegen Adamat szemébe
nézett.
– Mikor jutott arra a következtetésre, hogy a királyi társaságban akadtak jó emberek
is?
– Magából vontam le ezt a következtetést. – Adamat nyelt egy nagyot. – Igen,
magából.
– Nos, akkor tegye túl magát rajta. – Bo kinézett a hintó ablakán. – Mert nem vagyok
jó ember. A legkevésbé sem. Csak megfizetem az adósságaimat.
Adamat hosszú percekig fürkészte a Kiváltságost. Lehetséges, hogy megbánást
hallott ki a szavaiból? Rosszallást látott a szája görbületében? Képtelenség lett volna
biztosra mondani. Emlékeztette magát, hogy a királyi társaság tagjai veszélyes emberek,
és nem lehetett megbízni bennük.
Egyszerűen csak remélte, hogy Bo az ő oldalán áll.
 22.fejezet
Tamás úgy látta, hogy két órájuk van, mielőtt leszáll az éj, és a kez dragonyosok elég
közel jutnak, hogy felmérjék az adrói sereg pozícióját.
Az ártéren végig a Hune Dora Erdő szélén sorakozó nagy fák kivágásának hangja
zengett, a katonák csapatokban, puszta kézzel vonszolták át a rönköket a poros fövenyen
oda, ahol majd szembeszállnak a Kezzel. A közelben ezernyi ásó sercegett a homokos
talajon, és ment Tamás idegeire. Gyűlölte ezt a hangot. Mintha valaki a körmével
kapargatná a fogait.
Andriyát a folyó mellett találta, éppen a puskáját tisztogatta. A Különb férfi övén az
utóbbi hetekben egyre szaporodtak a mókusfarkak. Nem úgy nézett ki, mint a többi
katona. Kissé kerek vonásai jóllakottságról árulkodtak, és hiányoztak belőlük a
kimerültség jelei.
Ám a szeme őt is elárulta. Kitágult, ragyogott, tekintete folyton ide-oda rebbent.
Ahogy Tamás többi lőpormágusa, Andriya is hetek óta transzban lebegett. Ez márpedig
rendkívül veszélyes volt, ugyanis a lőporvakság szédüléssel, eszméletvesztéssel vagy
akár halállal is járhatott.
– A helyében én egy kicsit hanyagolnám a lőport, katona – mondta neki Tamás
gyöngéden.
Andriya végigmérte. Szája megrándult, és Tamás egy pillanatra azt hitte, a férfi
rárivall.
– Igen, uram – bólintott végül. – Valószínűleg jobb lenne.
– Hol van Vlora?
Andriya vállat vont. Tamás nem értette, hová lett a seregéből a fegyelem.
– Hogy mondta?
– Nem tudom, uram.
– Keresse meg.
– Nem fog szóba állni önnel, uram.
– Megismételné ezt, katona?
– Azt mondta… és most természetesen csak őt idézem… hogy elmehet a pokolba.
Tamás döbbenten sóhajtott fel. Ez így nem mehet tovább. Ez így semmiképpen sem
mehet tovább. Gyorsan végiggondolta a lehetőségeit. Megkorbácsoltathatja Vlorát. Ha
egy közönséges katona mondott volna ilyesmit, még csak nem is hezitálna. Vlora
azonban… Mit is jelentett ő neki? Korábban családtagként gondolt volna rá, de a lány
világossá tette, hogy ilyesmiről már szó sincs.
Egyébként is, egy nyilvános megkorbácsolás egy nagy csata előestéjén? A szemét
forgatta az ostobaságán. Hát persze, az aztán feldobná a harci kedvet.
Esetleg nyilvánosan megfeddhetné. De mi van, ha szembeszáll vele? Nem lenne más
választása, mint hogy súlyosabb büntetéshez folyamodjon, és figyelembe véve Vlora
temperamentumát, még a végén fel kellene akasztatnia.
– Szedje össze a lőportársaságot – mondta Tamás. – Feladatom van a számukra.
Szóljon Vlorának, hogy ő is jöjjön.
Andriya tisztelgett, és folytatta a puskája tisztítását. Tamás a máglyák felé indult,
hogy egyen valamit.
Olem a sorokba szerveződött katonák előtt állt a puskamesterei nagy részével –
mind megbízható emberek, akik tudták, hogyan tartsák kordában a gyalogosokat. Az
utolsó lóhúsdarabokat is gyorsan kiosztották a katonák óntányérjaira.
A tábor lassan elkészült, noha Tamás tervein még mindig dolgoztak – folytak az
ásások és a favágások. Sátrak álltak fel, kis tüzek gyulladtak meg. Csapatok mentek ételt
keresni az erdőbe vagy halászni a folyóba. Verekedések törtek ki, amelyeket aztán
gyorsan le is állítottak, csak hogy újrakezdődjenek valahol máshol. A legnagyobb
felbujtónak az étel bizonyult, merthogy az emberek megpróbáltak repetáért sorba állni.
Lehet, hogy a húsnak köszönhetően gond nélkül átvészelik az éjszakát, de a morál
jócskán lesüllyedt, és húsz levágott ló ezen nem fog segíteni.
– Uram.
Tamás gondolatait Andriya hangja szakította meg. Tizenkilenc férfi és nő gyűlt össze
előtte: a teljes lőportársaság, beleértve az újoncokat is, akiket még Sabon szedett össze
a halálát megelőzően.
– Kezdünk kifogyni a lőporból és a golyókból – szólalt meg Tamás minden
bevezetés nélkül. Kiszúrta Vlorát a csapat végében, de hagyta elsiklani róla a tekintetét.
– Holnap egy csaknem tizenhatezres lovassággal fogunk megküzdeni. Csapdát állítunk,
hogy kiegyenlítsük az esélyeket, de így is brutális csatának nézünk elébe.
Tamás körbepillantott, és hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Sajgott a lába.
Felmerült benne, hogy szippant egy kis lőport, de elvetette. Spórolniuk kell vele.
Odasétált egy nagy sziklához, leült rá, és jelzett a lőpormágusoknak, hogy pihenhetnek.
A legtöbben letelepedtek a homokos talajra. Vlora állva maradt, karját keresztbe fonta a
mellkasán. Tamás nem törődött vele.
– Újra fogom osztani a golyókat és a lőport az emberek között, hogy jusson
maguknak elég a következő huszonnégy órára. Az a legfontosabb feladatuk, hogy ne
engedjék nyolcszáz méternél közelebb a kez felderítőket. Ne hagyják, hogy magaslati
pozíciókat foglaljanak el a hegyen – mutatott keletre, az Adró-hegység oldalára. – Ne
hagyják, hogy lássák, mire készülünk. Minden egyes emberünk élete ettől függ.
– Azonban – folytatta – szeretném, ha látnák, hogy csinálunk valamit. Hogy ásunk.
Hogy felkészülünk és tutajokon dolgozunk. Hogy talán újra akarjuk építeni a hidat.
Időről időre engedjenek közelebb egy felderítőt, és hagyják elfutni egy karsebbel vagy
valami hasonlóan meggyőzővel.
– A holnap nagyjából ugyanezzel fog telni. Arra számítok, hogy Beon azonnal
megindítja a támadását, amint megérkeznek a vértesei. Felismeri a jó lehetőségeket, és
sosem habozik megragadni azokat.
– És ha kiszimatolja a csapdát? – kérdezte Andriya.
– Akkor holnap éjszaka átkelünk a folyón, és az Ujjak másik oldalán ütközünk meg
Beonnal. – Tamás meglehetősen biztos volt benne, hogy erre nem fog sor kerülni.
Beonnak itt és most kell megállítania őket. Minél távolabb jutnak északon, annál
nagyobb eséllyel találnak segítséget Delivben, és érnek vissza Adróba. Tamás
imádkozott, hogy ez mielőbbi tettekre sarkallja Beont. Rettegett a gondolattól, hogy
Északföld nyílt terepén kelljen szembeszállnia a Kezzel.
– Turnusokban fogjuk csinálni – folytatta. – Kilences és hármas csapatokban. Kilenc
ember őrködik, és kez felderítőket öl, három pedig pihen.
– Semmi szükségünk pihenésre – mondta Andriya, és Tamásra vigyorgott. Elálló
fogai sárgára színeződtek. – Csak lőporra.
Tamás felemelte a kezét.
– Bőven lesz alkalma kezt ölni, de ma éjjel mindnyájuknak pihennie kell.
Talán hat óra lehetett. A nap forrón és vörösen lángolt nyugaton, a Borostyánföld
fölött. Tamás azon tűnődött, hogy vajon az utolsó éjszakáját készül-e eltölteni ezen a
világon.
A Kez túlerőben volt, ő pedig már öregedett. Egykori gyorsaságát és zsenialitását
kikezdte az idő. Lehetséges, hogy Beon átlát a csapdáján, és kijátssza őt, esetleg
távolról kerül nyugat felé, az Ujjak mentén, egy darabig megelégedve a serege
zavarásával, hogy aztán Északföldön várja be Tamást, miután átkelt a folyón.
Hibát követett volna el, amikor parancsba adta Gavrilnak, hogy rombolja le a hidat?
– Uram?
Tamás visszazökkent a való világba. A lőpormágusok mind elmentek, csak Vlora
maradt ott. Tamás egy pillanatra elképzelte, hogy a lány ismét egy elismerését kereső,
tízéves kisgyerek. A nap már lebukott a nyugati égbolton, a tábor pedig teljesen felállt.
A máglyák kis tűzzel égtek, a lótetemeknek a nyomai is eltűntek. Több ezer ember
dolgozott az ártéren, és további több ezer vágott fákat a Hune Dora Erdő szélén.
– Hol vannak?
– Uram?
– A lőpormágusok.
Vlorának árnyalatnyi aggodalom szökött a tekintetébe.
– Egy órája elküldte őket. Nekem azt mondta, maradjak.
– És azóta vár?
– Úgy tűnt, elmerült a gondolataiban.
Tamás reszketve felsóhajtott. Hirtelen eszébe jutott, hogy elbocsátotta Andriyát és a
többi mágust, de mintha egy sűrű ködön át látta volna az emlékét.
Hát valóban öregszik.
– Evett mostanában, uram? Tamás gyomra megkordult.
 – Korábban elrágcsáltam egy kis lóhúst.
– Figyeltem önt, uram. Semmit sem evett, amikor visszament ellenőrizni a
máglyákat.
– Bizonyosan ettem.
Vlora kivett az övéből egy fehér gumót, és felé nyújtotta.
– Ezeket a szarvasgombákat tegnap találtam az erdőben. Enned kell. Vedd el, Tamás.
Tamás vonakodva kinyújtotta a kezét, Vlora pedig beleejtette a gumót. Tétován
nézegette az ételt. Az Adró-hegységben honos kisméretű, halvány krémszínű
szarvasgombák a Kilencek nagy részében ínyencségnek számítottak. Ő maga sosem volt
odáig értük.
– Köszönöm – biccentett.
Vlora rátámaszkodott a puskájára, és az erdőt mustrálta. Tamás a lány profilját
nézte. A szeme előtt vált zöldfülű lőpormágusból az egyik legjobb katonájává. Erő és
olyan szépség jutott neki, ami az évek múlásával megfakul majd, de el sohasem tűnik.
Ismét belémart a veszteség, amiért sosem fog neki unokát szülni. Visszanézett a kezében
tartott gombára.
– Amit korábban mondtam, Tamás… uram… Nem lett volna szabad úgy beszélnem
önnel. Az emberek előtt semmiképpen.
– Nem, valóban nem.
Vlora megmerevedett.
– Bármilyen büntetést ró ki rám, elfogadom.
Tamás nem tudta, hogy a szíve még ennyi év után is képes meghasadni. Vett egy nagy
levegőt.
– Felnőtt nő vagy, Olem pedig jó ember. Boldoggá fog tenni téged.
A lányt ez láthatólag meglepte, bár másképp, mint ahogy Tamás számított rá.
– Ő csak egy férfi – mondta. – Valaki, aki melegen tart az éjjel. – Lehunyta a szemét.
– Katonák vagyunk. Lehet, hogy egyikünk holnap meghal. És még ha túl is éljük a csatát,
továbblépünk, és találunk valaki mást. Ezt az életet választottuk. – Ismét kinyitotta a
szemét, és a tábor felé nézett. – Mindannyian.
Á. Az érzés, amelyet minden katona ismer. A szerelmek rövidek, a szenvedély úgy
ég, akár egy gyertya – a közepén forró, de könnyen elillan, és túlságosan nehéz egy
évszaknál vagy egy hadjáratnál tovább égve tartani a lángot.
– Magányos élet – értett egyet Tamás.
– Gondolja, győzhetünk holnap?
A tábornagy az erődre pillantott, a dolgukat végző katonáira. Fákat hurcoltak át az
ártéren a tábor irányába. Az éjszakában fákba vágódó fejszék hangja terjedt. Valahol
elsütöttek egy puskát. Vadászó katonák, vagy kez felderítőket elijesztő lőpormágusok?
– Én hiszem, hogy minden csatát megnyerhetünk – válaszolta Tamás. – De ez… ez
nehéz lesz. Ha a Kez jól szemügyre tudja venni az előkészületeinket, az egész tervem
összeomlik. Fogytán vagyunk a lőpornak és a golyóknak, az emberek pedig éheznek.
Győznünk kell holnap, máskülönben mind itt halunk meg.
A meleg ellenére hirtelen fázni kezdett, és nagyon öregnek érezte magát.
– Nem akarok itt meghalni, uram – ölelte át a puskáját Vlora.
– Én sem.
– Uram?
– Igen?
– Gavril… azt mondta, hogy sok éve ön eltemetett valakit a Kisujj mellé. Kit?
Tamás gondolatban messzire repült. Arcán a dühöngő folyó vízpermetét érezte, sár
és vér tapadt az ujjaira, ahogy puszta kézzel sírt ásott.
Nagy nehezen felállt, és igyekezett nem kímélni a fájós lábát. Kellett neki a
megterhelés.
– Számtalan barátot temettem el. Még több ellenséget. Rokonokat, és másokat, akik
oly közel álltak hozzám, hogy akár azok is lehettek volna. Újra látni akarom Adrót.
Tudni akarom, hogy a fiam túlélte-e a megpróbáltatásait. De addig még nagyon sok
munkánk van. Ez minden, százados. Leléphet.
Tániel elgondolkodva ült a szállásán, és az ablakból nézte a frontról sebesülteket
elszállító kocsisort. Felmerült benne, hogy kinyitja az ablakot, és megkérdezi, hogy
megy a csata, de úgyis sejtette: rosszul. Ezek itt valószínűleg ágyútüzet kaptak – sebeik
véresek és változatosak voltak, egyenruhájuk alapján pedig ugyanahhoz a századhoz
tartoztak.
Ket tábornok egy fogadóba küldte őt, nyolc kilométerre a fronttól, huszonnégy órás
őrséggel. Tániel úgy érezte, mintha hetek teltek volna el Ket ultimátuma óta, nem pedig
csak egyetlen éjszaka.
Amikor a rendészek követelték, hogy mondja meg, hol van Ka-poel, Tániel vállat
vonva elküldte őket a pokolba, ám közben aggódott, hogy mit tehetnek a lánnyal, ha
rátalálnak. Vajon parancsba kapták, hogy őt is verjék meg, ahogy Tánielt? Vagy, hogy
valami még rosszabbat tegyenek vele? Vajon Ka-poel meg tudja magát védeni a
rendészektől, róluk formázott babák nélkül?
Ket tábornok korán reggel benézett hozzá, hogy értésére adja: minden nap, amíg nem
hajlandó bocsánatot kérni Doravir őrnagytól, egy újabb napot jelent, amelyen emberek
halnak meg a fronton.
Tániel azonban most is ott lenne velük, ha Ket tábornok nem zárja el. Nem fogja
meggyőzni, hogy az adrói sereg napról napra az ő hibájából kénytelen hátrálni.
Észrevett az utcán egy fiatalembert. Igazából csak egy fiút; nem lehetett több tizenöt
évesnél. Az egyik lába térdből hiányzott. Hogy ez egy ágyúgolyó vagy egy sebész
munkája volt-e, azt Tániel nem tudta megmondani, de a fiú arcára kiült nyugalom szíven
ütötte. Míg nála háromszor idősebb férfiak bármilyen felületi sebtől már ordítottak, ő
higgadtan, csonkját a kocsi széléről lógatva üldögélt, úgy nézte, ahogy a következő adag
újoncot a frontra küldik.
Tániel fogta a vázlatkönyvét, és elkezdte felskiccelni az arcát. Kopogtak az ajtaján.
Tániel nem válaszolt, mert először le akarta vésni a fiú portréjának körvonalait, hogy
később befejezhesse.
Már szinte megfeledkezett a kopogásról, amikor az megismétlődött. A kocsi odakint
elindult, és vele eltűnt a fiú is. Tániel az asztalra dobta a vázlatkönyvet, és az ajtóhoz
lépett.
Meglepetésére Mihali jött el hozzá. A nagydarab séf egyik kezében egy ezüsttálat, a
másikban egy törölközőt tartott. Kötényét liszt– és talán csokoládéfoltok szennyezték.
– Bocsánat a zavarásért – csusszant be Mihali Tániel mellett, nyomában két
rendésszel. Egyikük egy összecsukható asztalt hozott, a másik egy üveg bort. – Ide
tegyék – mondta nekik. – Az ablak mellé. És most hagyjanak magunkra, kérem.
A rendészek morgolódva felállították az asztalt, majd kivonultak a folyosóra.
– Üljön le – mutatott Mihali a szoba egyetlen székére, míg ő maga letelepedett az
ágy szélére.
– Mi ez az egész? – kérdezte Tániel.
– Vacsora. – Mihali leemelte az ezüsttálca tetejét. – Párolt marhaoldalas tojásos
fürjlepénnyel és édes kecskesajttal, vörösborral felszolgálva. Attól tartok, semmi
különös, bár a bor az igen remek ’47-es évjáratból való, és lehűtöttem.
Semmi különös? Tániel kellemesen beleborzongott a tálcáról gőzölgő illatokba. A
szája azonnal megtelt nyállal, és máris ott ült az asztalnál, villáján egy szelet
marhahússal, holott arra sem emlékezett, hogy került oda. Keze megállt a levegőben.
– Szabad?
– Csak tessék, csak tessék – bátorította Mihali. Felnyitotta a bort, és megtöltött vele
két poharat.
Kicsit nyugtalanító volt, hogy Mihali figyelte őt evés közben, de Tániel hamarosan
teljesen megfeledkezett a jelenlétéről, és nemsokára már repetáért nyúlt.
– Milyen alkalomból készítette? – kérdezte a harmadik pohár bort fogyasztó Mihalit
fürkészve.
A séf újratöltötte Tániel poharát is.
– Alkalom? Hát lennie kell valamilyen alkalomnak, hogy az ember egyen egy jót?
– Azt hittem, igen.
Mihali megrázta a fejét.
– Hallottam, hogy bezárták a szállására, és katonai fejadagokkal etetik. Az én
szememben ez háborús bűn.
– Á – mosolyodott el Tániel, bár nem volt biztos benne, hogy Mihali tényleg viccel.
Felvette a borospoharat, és észrevette, hogy az üveg még mindig tele van, pedig a séf
már… mennyit is? Összesen vagy öt pohárral kitöltött belőle kettejüknek. Talán valahol
tartott magánál egy második, rejtett palackot is.
 – Hoztam magának egy levelet – mondta a séf, és elővett egy borítékot a kötényéből.
Tániel villája félúton a szája felé állt meg.
– Kitől? – motyogta a fürjtojás rágcsálása közben.
– Etan ezredestől.
Tániel letette a villát. Kikapta a levelet a séf kezéből, feltépte a borítékot, és
végigfuttatta tekintetét a tartalmán. Amikor végzett, hátrébb tolta a székét, és mélyen
felsóhajtott. Még Mihali főztje ellenére is elment az étvágya.
– Mi történt? – kérdezte a séf.
– Nem tartozik… – Tániel lenyelte a válaszát. Mihali az ő kedvéért jött ide a
frontvonalról egy egész adag étellel és egy levéllel, amely máshogy valószínűleg el sem
jutott volna hozzá. A köszönetét érdemelte, nem a dühét. – Megkértem Etan ezredest,
hogy kérje ki a hadsereg feketelőpor használatára vonatkozó hadbiztosi jelentéseket.
– Valóban?
– Kikérte a beszerzési parancsokat is. Nem stimmelnek. A hadsereg háromszor
annyi lőport igényelt, mint amennyit elhasznált, és közel kétszer annyit, mint amennyi
ténylegesen megérkezett a frontvonalra.
– Valahol elvész útközben? – kérdezte Mihali.
– Inkább ellopják. A korrupció minden hadseregbe befészkeli magát, még a miénkbe
is, de háborús időben Tamás mindig keményen lecsap rá. E jelentések szerint – dobta a
borítékot az ágyára – a hadbiztosok nyakig vannak benne. És a vezérkar legalább egy
tagja. Valaki milliókat keres ezen a háborún.
– Ahogy mondta, ez megszokott.
– De a lőpor… így hamar kifogyunk belőle. Úgy értem, az egész ország, és akkor
nem számít, hogy mennyivel jobbak a seregeink, a Kez egyszerűen el fog minket
taposni. Pokolba! – Tániel az ezüsttálcán dobolt az ujjaival. Legszívesebben hozzávágta
volna a falhoz, de még mindig volt rajta egy kis marhahús. – Ki tud vinni innen?
– Sajnálom, de aligha – sóhajtott fel Mihali. – Amint már említettem, a vezérkar
nem hallgat rám. – Megtapogatta a hasát. – Tamás… ő mindig hallgatott a józan
meglátásokra, még akkor is, ha olyasvalakitől származtak, akiben nem bízott. Ezek a
tábornokok viszont csak az orrukig látnak.
Tániel hátradőlt, és a borát kortyolgatta. Rejlett valami Mihali egyenletes hangjában
és közömbös viselkedésében, ami megnyugtatta.
– Hiszi vagy sem, a Kilencek legjobbjai közé tartoznak. – Meglepetésére semmilyen
harag nem csendült ki a hangjából. – Bár nem tudom, hogy ez Adró érdeme, vagy a
Kilencek maradékának a szégyene.
Mihali kuncogott.
– Ez kétségkívül megmagyarázza, miért nem vesztettük még el a háborút, annak
ellenére, hogy az ellenség oly nagy túlerőben van.
– Hogy mennek a dolgok a fronton? Nem mintha nem látnám… – mutatott ki az
ablakon, tele friss emlékekkel a halottakat és sebesülteket szállító kocsikról. – De két
napja nem hallottam igazi híreket.
– Rosszul állunk. Tegnap másfél kilométert vesztettünk. – Mihali arca elkomorodott.
– Tudja, maga már pont kezdte megváltoztatni a dolgokat. Amikor múlt héten
megállította a Kez előrenyomulását, azzal hónapok óta az első győzelmet biztosította az
embereknek. Megerősödött a szívük, éreztem. Kresimir torkába is követték volna
magát.
– Pokolba. Vissza kell mennem. Vissza a frontra. És ki kell találnom, hogy ki
nyerészkedik a feketelőporunkból.
– Hogyan?
– Sorra megfojtom a sereg hadbiztosait, amíg az egyik el nem árulja. Biztos, hogy
nem tud kiszabadítani innen?
– A vezérkar nagy része még csak nem is hisz benne, hogy isten vagyok. Ha rám
néznek, mindössze egy őrült séfet látnak. Csak úgy juthat ki innen, ha bocsánatot kér
Doravir őrnagytól.
Tániel felállt, és az ablakhoz lépett.
– Kizárt dolog.
– Ne mérje össze a büszkeségét Ket tábornokéval – figyelmeztette Mihali. –
Mellette Brude is alázatosnak tűnik.
Brude. A szentek… vagyis az istenek egyike. Tániel a szeme sarkából figyelte,
ahogy Mihali magába dönt egy negyedik pohár bort. Könnyen meg lehetett feledkezni
róla, hogy mi is a séf valójában, elvégre az ember úgy képzeli, hogy egy isten a
megjelenésében és a viselkedésében is oly elegáns, akár egy király. Nem pedig úgy,
hogy az ingujjával törli le a szája sarkából kicsurgó bort.
– Mit tegyek? – kérdezte Tániel. Kíváncsi volt, vajon Mihali ellátta-e tanácsokkal
az apját. Nem tudta elképzelni, hogy Tamás kikérné egy séf véleményét, még akkor sem,
ha hinné, hogy egy istenről van szó.
– Kérjen bocsánatot Doravirtól.
Tániel nagyot sóhajtott.
– Nem látok túl sokat – mondta halkan Mihali, miközben a borospoharába bámult. –
A jövő mindig mozgásban van, mindig homályos, még azok számára is, akik képesek
belepillantani. De annyit látok, hogy ha itt marad ebben a szobában, mindennap egyre
több és több területet veszítünk. A Kez végül kiszorít minket a völgyből, körülveszi a
csapatainkat, és megadásra kényszerít minket. Vagy pedig elfogy a lőporunk, ami
ugyanerre az eredményre vezet.
Tániel felhorkantott.
– Én csak egyetlen ember vagyok. Ennyi minden nem múlhat rajtam.
– Egyetlen ember is számít. Néha csak egy kicsit, néha viszont egy háború menetét is
eldöntheti. És maga… maga nem ember. Többé már nem.
 – Nem? Hát akkor mi vagyok? – kérdezte Tániel. Minél tovább beszélt Mihali,
annál kevésbé volt értelme a szavainak.
– Hmm. Nem hiszem, hogy lenne rá megfelelő szó. Elvégre maga az első a
fajtájából. Olyasmivé vált, mint Julene. Tániel döbbenten kapott levegő után.
– Én nem vagyok Predeii.
– Nem. Nem egészen. Végül is maga nem halhatatlan. Habár Julene sem az. Pusztán
kortalan. Mindenesetre a maga mágiája aligha fogja lehetővé tenni, hogy valaha is
kortalanná váljon. Még Ka-poel segítségével sem. De maga akkor is egy Predeii
megfelelője a lőpormágusok között.
– Ez nevetséges. És ha már felmerült, hol van Ka-poel?
– Bujkál. Felajánlottam neki a védelmemet… persze kikötésekkel. A hátam
borsódzik attól a lánytól. Nem fogadta el a segítségemet, nekem viszont valószínűleg
szükségem lesz majd az övére.
Tániel megdörzsölte a halántékát.
– Még egy kis bort? – kérdezte Mihali.
– Azt hiszem, eleget ittam.
– Ahogy akarja. – Mihali újratöltötte a saját poharát. Az arca kipirult, de ezt
leszámítva nyoma sem látszott rajta a hét pohár elfogyasztott bornak. És a palack,
jegyezte meg magában Tániel, még mindig tele volt.
– Azt mondta, valamennyire azért belelát a jövőbe. Mi lesz, ha bocsánatot kérek
Doravir őrnagytól?
Mihali belebámult a poharába.
– Mozgásba lendülnek a dolgot. Ennyit látok. A maga bocsánatkérése apróság, de
felkavarja az eseményeket. Ami most biztosnak tűnik, az bizonytalanná válik. Márpedig
a biztos jelenleg nem sok jóval kecsegtet számunkra.
Tániel fogott egy lúdtollat, és gyorsan, tintát maszatolva felírt egy üzenetet Etan
levelének hátoldalára.
– El tudja ezt juttatni Ricard Tumblarnak? Postával nem küldhetem el. Ha valaki a
vezérkarban korrupt, akkor mindenhol van szeme.
– Elküldöm az egyik lányomat – biztosította Mihali, és elvette a levelet.
– Köszönöm. Tudja, hol találom Doravir őrnagyot?
– Ami azt illeti… igen.
 23. fejezet
Tamás az Adró-hegység fölötti napkeltét nézte, és azon tűnődött közben, hogy ez
lesz-e az utolsó, amit valaha lát.
A kez dragonyosok tegnap késő este érték be őket, és jó másfél kilométerre a Hune
Dora Erdőben vertek tábort. Tamás a fél éjszakát azzal töltötte, hogy a tüzeik fényeit
figyelte és a lovassági csatahimnuszaikat hallgatta. Időről időre egy puskalövés nyomta
el a távoli hangokat, ahogy az egyik felderítőjük túl közel merészkedett, és találkozott
egy lőpormágus golyójával.
Mostanra csend telepedett a vidékre, csak a hátuk mögött csobogó, sziklákat mosó
folyó hangja hallatszott. Tamás a földön, a nyergének támaszkodva feküdt, úgy száz
lépésre a víztől. Egy lőportöltetet tartott a kezében, ujjaival a papírját tapogatta. Lelki
szemeivel látta, hogy a dragonyosok előmásznak a sátraikból, kinyújtózkodnak a csípős
reggeli levegőben, és fatrasztai kávét főznek a tüzeik fölött. Nem sietnek. Nyugodtak.
Tudják, hogy a nehézlovasság még egy ideig nem érkezik meg, és Beon nem indítja meg
a támadást, amíg a teljes serege össze nem gyűlt.
– Hol vannak a vértesek? – kérdezte Tamás, lehelete látszott a levegőben. Ilyen
közel a hegyekhez a reggelek még a forró nyár idején is hidegek voltak.
Gavril komoran fürkészte a fasort, mintha arra számítana, hogy a dragonyosok
bármelyik pillanatban előrontanak mögüle.
– Mindössze pár órányira. Délre szerintem ideérnek.
– Akkor kettőre formációba állnak. Egyre, ha Beon tábornokai jól szervezettek.
– Nincs elég időnk felkészülni.
– Dehogynem. Olem.
A megfigyelő pozíciót felvett testőr pár lépéssel mellette termett.
– Uram?
– Hívja vissza az őreinket az erdőből. A tutajok készen vannak?
– Igen, uram. Három nagyot építettünk.
– Kezdjék átvinni a csapatokat a folyón. Először a sebesülteket, aztán az újoncokat.
Ne siessék el. Valamikor egy és két óra között számítunk a kez támadásra. Azt akarom,
hogy addigra úgy ezer emberünk legyen a túlparton, elég ahhoz, hogy meggyőző
menekülést produkáljunk, de ahhoz nem, hogy aláássa a harcképességünket.
– Úgy lesz, uram. Van még valami? – Olem metsző hangon beszélt. Készen állt a
csatára.
– Mindenki tudja, hol kell lenniük, amikor a csata megkezdődik?
– Igen, uram. Az éjszaka felét gyakorlatozással töltöttük.
– Teremtsenek káoszt. Nagy nyüzsgést akarok látni. Ökölharcokat. Ha el kell
„veszítenünk” az egyik tutajt a folyóban, hát legyen. A lényeg, hogy hihető látványt
nyújtsunk.
 – Tegnap éjjel beszéltem Arbor ezredessel, uram. Az emberei elrejtik majd a
felszerelésüket és a puskájukat, hogy úgy tűnjön, mintha elhagyták volna azokat.
– Helyes. Leléphet. Várjon. Hívja ide Andriyát és Vlorát.
Olem megrezzent Vlora nevének említésére. Tisztelgett, és ment a dolgára.
A szél nyugati irányba fújt, és egy alacsonyan szálló felhő araszolt le az Adró-
hegységből. Ha elered az eső, nyomorúságos csatának néznek elébe. Beon akár el is
halaszthatja a támadást, és akkor Tamás a semmiért dolgozott.
Eltűnődött rajta, hogy vajon Mihali meghallotta-e a tegnapi imáját.
– Mire készülsz, Tamás? – kérdezte Gavril.
– Innen nézve elég egyértelmű, nem?
– Azóta felderítésen voltam, hogy tegnap megérkeztél. Nekem ez egy félig kész
védelmi vonalnak tűnik.
– Helyes. – Tamás talpra állt. Négyszög alakú táboruktól északra a Nagyujj
dühöngött, keletre pedig egy kavicsos emelkedő vezetett fel a hegyre, lehetetlenné téve,
hogy a kez lovasság oldalba támadja őket. Nyugatra és délre egy nagyjából harminc
centi magas földsáncot építettek a tábor köré. Csak egy szokványos védelmi vonalat,
amely mögött a gyalogság fedezékbe bújhatott.
Egy lovasrohamot szinte le sem lassítana.
A nyugati részen fatörzseket pakoltak a sánc tetejére, hatalmas X-eket formázva
velük, köztük pedig éles karókat fúrtak a földbe. Sűrű és halálos lovasság elleni
védelem. Pár száz ember további karók elhelyezésén dolgozott ott, ahol a földsánc
elkanyarodott dél felé. Messze nem voltak elegen, így lesz a védelmükön egy nagyjából
kétszáz méter széles lyuk, amelyen majd tízezer dragonyos fog átvágtatni.
– Uram.
Tamás hátat fordított a tábornak. Andriya és Vlora álltak vigyázzban előtte.
Láthatólag egyikük sem aludt az éjjel. Átkozott bolondok.
– Gyűjtsék össze a lőpormágusokat. Átküldöm magukat a folyón. Értetlenül bámultak
vissza rá.
– Uram? – Andriya keze megrándult a puskáján. – Azt ígérte, hogy kez katonákat
fogunk ölni.
– Ezt a folyó túloldaláról is megtehetik. Nem fogom közelharcban kockáztatni a
mágusaim életét. Olyan helyen akarom tudni magukat, ahonnan zavartalanul lőhetnek,
anélkül, hogy célponttá válnának.
– Keljünk át felváltva a folyón, hogy közben távol tudjuk tartani a kez felderítőket? –
kérdezte Vlora.
Tamás elgondolkodott. Hideg szél vágott át a táboron, és lassan köd ereszkedett le a
hegyekből az ártérre.
– Nem. Hadd nézzék meg a tábort jó alaposan, nyugodtan jöjjenek olyan közel,
amilyen közel csak akarnak.
 – Uram, szívesebben lennék a folyónak ezen az oldalán – mondta Andriya.
Tamás felsóhajtott.
– Ma nem így csináljuk, Andriya.
A férfi megszorította a puskáját.
– Kérem, uram. – Andriya szinte vicsorgott. – Megígérte, hogy alkalmam lesz kez
katonákat ölni.
– Távolról – szögezte le Tamás határozottan. – Egyébként is, a Különbökre figyelni
fognak. Magabiztosabbak lesznek, ha a túloldalon tudják magukat.
– Akkor ön is velünk jön? – kérdezte Vlora.
Tamás homloka ráncokba futott.
– Nem. Miért mennék?
– Ön is lőpormágus, uram.
– Nem. Nekem közel kell maradnom, hogy irányítani tudjam a csatát.
– Ez nem fair. – Andriya dühöngött. Az erdő felé nézett, akár egy vadászkutya, ami
alig várja, hogy rávethesse magát a prédára. – Minden jogom megvan hozzá, hogy
kiszúrjam a bajonettemmel egy kez nemes szemét. Össze akarom vérezni a kezemet.
– Össze akarom vérezni a kezemet, uram – helyesbített Tamás. Ez hiányzott most
neki a legkevésbé. Tizenötezres lovasság készült rájuk rontani, és amikor már épp azt
hitte, hogy Vlorával sikerült mindent elsimítania, hirtelen Andriya kezd fegyelemsértőn
viselkedni. – Átkel a folyón. Ez parancs, katona.
Elfordult a férfitól, hogy tudtára adja, a társalgásnak vége. A két lőpormágus
otthagyta őt Gavril társaságában. Tamás és a hegyőr pár percig csendben nézték a
táboron eluralkodó, szervezett káoszt. Az emberek kiabáltak. Amott mintha elcsattant
volna egy ütés. Egy kicsivel később megindult az első tutaj. Elszabadult a katonáktól, és
üresen elúszott az árral. Rémült kiáltások törtek fel a dandárok soraiból, és Tamás
kételkedett benne, hogy megjátszottak lettek volna.
– Én mit csináljak? – kérdezte Gavril.
– Ülj lóra, és a felderítőiddel vigyázzatok a keleti szakaszra, nehogy Beon néhány
dragonyosa próbát tegyen a kavicsos lejtővel.
– Rendben.
– Tessék. – Tamás előhúzta a lovassági szablyáját, és Gavrilnak nyújtotta. –
Lóhátról forgatva hatékonyabb fegyver.
– Akkor te nem lóháton leszel?
Tamás szája mosolyra húzódott, noha egyáltalán nem volt jókedvében.
– Ha nem vagyok lóháton, az emberek nem látják majd, ha elesem. Gavril
elgondolkodott a szavai súlyán, aztán elvette tőle a szablyát. Tamás kivette a nyergéből
a rövid kardot, és betűzte az övébe.
– A csata után találkozunk – mondta Gavril.
Tamás összekulcsolta a kezét, és meglepetésére Gavril kurtán átölelte. Aztán indult,
hogy megkeresse a felderítőit.
Egy órával később Olem csatlakozott Tamáshoz.
– Ettek valamit az emberek ma reggel? – kérdezte a tábornagy.
– Ami azt illeti, elég sok halat kifogtak a folyóból. Andriya elkapott két kecskét a
hegyoldalon, és még a lóhúsból is akadt egy kis maradék. Mindenki harapott valamit.
– Reméljük, ennyi elég lesz.
Olem felnézett az égre.
– Legalább a keselyűk jót lakomáznak majd.
Tamás figyelte, ahogy a köd lassan ellepi az egész tábort. Nem tűnt valami mélynek –
legfeljebb fél méter lehetett. A talajt betakarta, de magát a tábort nem. Fentről közben
felhők fenyegették őket esővel, de Tamás látott már ilyet, és tudta, hogy csak egy kis
permetre számíthatnak.
Különös idő egy nyári naphoz képest.
Tizenegy harminckor Tamás kiszúrt két lovast nyugaton, bő másfél kilométerre a
folyó kanyarulatában. Rászórt a nyelvére egy kis lőport, mire az emberek éles fókuszba
kerültek. Ragyogó mellpáncéljuk alatt zöld és barna egyenruhát, fejükön tollas sisakot
viseltek.
Megérkeztek a vértesek.
Adamat távcsővel a kezében állt a Dwightwich harangtorony hatodik emeletén. Egy
kifakult, vörös mellényt és térdig érő nadrágot viselő, sunyi tekintetű fickót figyelt, aki
úgy háromszáz lépésre üldögélt Lord Vetas főhadiszállásától.
– A Hetedik és a Mayflew Avenue sarkán van egy másik őrszemük – mondta
Adamat. Mögüle papíron sercegő toll hangját hallotta. Még egyszer végignézett az
utcán, majd átadta a távcsövet egy Riplasz nevű fiatal nőnek, az eunuch helyettesének,
aki erre átvette a helyét az ablaknál. Adamat a harangtoronyban összezsúfolódott
csapathoz fordult.
– Biztos, hogy mindenkit kiszúrt? – kérdezte tőle az eunuch.
A felügyelő a szeme sarkából nézett a férfira. Ha tudta is, hogy Adamat megzsarolta
az urát, nem adta semmi jelét, amióta felbukkant a negyven legfenyegetőbb külsejű utcai
kemény legénnyel, akiket Adamat valaha látott: bokszolókkal, bandatagokkal, kikötői
munkásokkal, stricikkel és testőrökkel.
– Most már majdnem két hete figyelem őket – válaszolta. – Változtatják a helyüket,
de összegezve a maga értesüléseit és az enyémeket, azt hiszem, mindenkiről tudjuk, hol
van.
A főhadiszállásán jövő-menő emberek száma alapján Vetasnak nagyjából százan
álltak az alkalmazásában. Ez komoly mennyiség, és nagyjából harminc fő mindig
tartózkodott az épületben. A Tulajdonos azt mondta, Vetasnak hatvan végrehajtója van.
Adamat Bóra nézett. A Kiváltságos csukott szemmel, kezével a kabátujjában guggolt
az egyik sarokban. Most, mintha csak megérezte volna magán Adamat tekintetét,
kinyitotta a szemét. A felügyelő megborzongott. Még mindig felkavarta, ha Manhouch
hóhérának meggyilkolására gondolt.
– Vetas Kiváltságos ölebe most is ott van – szólalt meg Bo. – És nem is csak valami
felbérelt bolond. A nőnek társasági szintű képességei vannak.
Adamat összerezzent, amikor egy madár hirtelen kireppent a fejük fölött lógó
harangok közül. Egyedül ő reagált így, és végigsimított kabátja elején. Egy erős
Kiváltságos? Ez rossz hír. Nagyon rossz. Számított rá, hogy Bo ki tudja majd vonni a
forgalomból Vetas Kiváltságosát, miközben az emberei megrohamozzák a helyet.
Bo megérezhette kimondatlan kérdését.
– Megölöm, ne aggódjon miatta.
– Ha bármiféle harc tör ki maguk közt, nekünk, többieknek nem éppen férfias
halálban lesz részünk.
– Hát, maga amúgy sem férfi – vigyorodott el Bo, majd biccentett Riplasz felé. – És
ő sem. – Vigyora hirtelen lelohadt. – Ő meg aztán főleg nem.
Adamat megfordult, és Fellt látta felbukkanni a harangtorony lépcsőjén. A Forrás
Akadémia végzőse méretre szabott mellényt viselt frakk nélkül, meg egy csizmájába
begyűrt, szoros férfinadrágot.
– Ricard most nem tudja nélkülözni az embereit, de elküldött helyettük engem –
mondta.
Az eunuch undorodva fordult felé.
– Tisztában van vele az ura egyáltalán, hogy milyen erőket mozgósított a Tulajdonos
ehhez az akcióhoz? – kérdezte.
– Ami azt illeti, nem – vonta fel az egyik szemöldökét Fell. – De bizonyára örömmel
értesül majd róla.
Adamat közéjük lépett.
– Fell nagyobb segítség, mint gondolná – mondta az eunuchnak. Sokat jelentett neki,
hogy Ricard veszélybe küldte érte a tízmillió kranás szolgáját.
– Pff – fintorgott az eunuch. Ujjaival szaporán dobolt a combján, szemmel láthatóan
eluralkodott rajta a feszültség. Egyáltalán nem annak a halk, megfontolt gyilkosnak tűnt,
akit Adamat hónapokkal ezelőtt megismert.
A felügyelő visszalépett az ablakhoz, és elvette Riplasztól a távcsövet.
– Észrevett új őröket? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor továbbítsa a végleges feladatokat.
Riplasz elindult, hogy átadja az eunuch fogdmegjeinek Lord Vetas összes őrének
pozícióját és leírását. A többi már az ő dolguk. Minden készen állt. Adamatnak most
már csak várnia kellett.
Távcsövével tovább fürkészte Vetas főhadiszállását. Egy óra múlva az eunuch
emberei Adamat szeme láttára intézték el Vetas őrszemeit. Várakozás közben izzadság
csorgott végig a tarkóján. Olyan sok minden sikerülhet félre. A legapróbb hiba, és Faye
máris halott.
– Mi lesz, ha ma nem jön ki a házból? – kérdezte Bo.
Ekkor kinyílt Vetas főhadiszállásának ajtaja, és egy ismerős alak lépett ki rajta.
Fekete kabátot és cilindert viselt, egyik kezében egy sétapálcát tartott. Adamat szíve a
torkába ugrott.
– Emiatt nem kell aggódnunk – válaszolta. – Épp most távozik.
Lord Vetas a feje legapróbb rezdüléseivel mérte fel az utcát. Valószínűleg jeleket
kapott az őrszemeitől – a legközelebbiektől, akiket Adamat a helyükön hagyott.
Vetas szinte észrevehetetlenül biccentett. Egy nő lépett ki az ajtón – ugyanaz az
aranybarna hajú, akit Adamat hetekkel ezelőtt vörös ruhában látott –, és együtt indultak
el dél felé. Két lépés távolságból két jól öltözött, izmos férfi követte őket. Pár
másodpercre rá egy harmadik is kijött az ajtón, várt egy kicsit, majd a társai nyomába
eredt.
– Követem Vetast – mondta Fell, és már el is tűnt a lépcsőn.
– Kapja el a kíséretét – fordult Adamat az eunuchhoz. – Aztán találkozzon velünk a
házban. Bo?
A férfi felállt, és megmozgatta kesztyűs ujjait.
– Egy kicsit közelebb megyek, hogy leszedjem a Kiváltságos védelmező
varázslatait. Bele fog telni egy kis időbe, de mire visszajön, kész leszek.
Oldrich őrmester a harangtorony alatti kápolnában várt Adamatra. Megemelte a
kalapját, és nézte, ahogy Bo kisurran az épületből.
– Szóval – fordult a katona Adamathoz – kerített magának egy Kiváltságost.
Adamat megacélozta magát. Nem tudta, hogyan reagál majd Oldrich, miután múltkor
egy az egyben közölte vele, hogy nem segít neki Bo megszöktetésében.
– Így van.
– Hallottam, hogy Verundish elbocsátotta az embereit, és tegnap elhagyta a várost.
Gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett.
– Tettem, amit tennem kellett. Ha ez számít magának, Bo megszabadult a gész
hatásától.
– Valóban?
– Megölte a guillotine kezelőjét, aki lecsapta Manhouch fejét.
– Ah. Hát, a tábornok bizonyosan el lesz ragadtatva. Készen áll?
– Menjünk.
Amikor kiléptek a kápolnából, csatlakoztak hozzájuk Oldrich katonái, és Adamat
szólt nekik, hogy maradjanak le száz lépést.
Ő maga Fell után indult. Látta fel-felbukkanni a nőt tömegben, ahogy egyre beljebb
haladtak a városba. Az utcák zsúfolásig teltek az ebéd utáni időszakban – Vetas
embereinek így nehezebb lesz észrevenniük Adamatot, azonban neki is nehezebb lesz a
nyomukban maradni.
Egy kicsivel több mint fél óra múlva Fell megállt, és közelebb intette Adamatot. Egy
forgalmas kereszteződésben, egy virágpiac sarkán álltak. Fell ellazult vállakkal
támaszkodott a falnak, mintha semmi gondja nem lenne a világon. Adamat mellé állt, és
leutánozta a testtartását.
– Ott van a kísérete. – Csak egész enyhén jelezte az irányt az állával. Adamat
azonnal meglátta a férfit. Egy húspitét evett, és bizalmatlan tekintettel méregette a
tömeget. Nem éppen kifinomult, de hatékony őrszem. Nem sokkal mögötte Adamat
észrevette az eunuchot.
– Vetas a virágosban van, a sarkon túl – mondta Fell. – Bízza rám. A katonái
intézzék el a fogdmegjeit.
– Élve akarom.
– Ahogy én is.
Adamatnak azért kellett élve Vetas, hogy ki tudja szedni belőle, hol van Josep.
Kíváncsi volt, Fellnek miért.
– Indulok – szólt a nő, és már el is tűnt a sarok mögött, természetesen és kecsesen,
akár egy macska.
Adamat jelzett Oldrich-nak, majd az arcába húzta a kalapot, és Fell után eredt.
Mire elérte az utca közepét, Oldrich és hat embere is csatlakozott hozzá. Mind
virágokat nézegettek vagy beszélgettek, Adamat mégsem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy túl árulkodón viselkednek.
Vetas két fogdmegje a Park Virágbolt előtt állt, karba font kézzel mustrálták a
tömeget. Meg sem próbáltak beolvadni. Adamat a kísérő felé pillantott. Eltűnt. Remélte,
hogy az eunuch gondoskodott róla.
Ahogy a szeme sarkából a virágüzlet bejáratát figyelte, lassan minden izma
megfeszült. Lehet, hogy Vetas már felfigyelt rájuk, és meglépett egy oldalajtón. Mi lesz,
ha a fogdmegjei figyelmeztetik, vagy ha Vetas eltűnik a tömegben?
A keze már remegett az idegességtől, mire Vetas végre kilépett a virágboltból a
vörös ruhás nővel az oldalán. Utóbbi egy virágkosarat fogott a kezében. Vetas átadott
egy csomagot az egyik fogdmegjének, és végignézett a virágpiacon.
Tekintete Adamatéba fúródott. A felügyelő szemöldökéből hideg izzadság csurgott
le. Megfeszült, és készen állt rá, hogy ha kell, az egész utcán végigüldözze Vetast. Az
idő mintha megállt volna.
Fell lépett ki a virágüzletből, teljesen természetesen, akár egy fizető vásárló. Egy
rövid tőr csusszant ki az ingujjából, amelyet aztán kecsesen átívelt Vetas válla fölött, és
nekinyomott a torkának.
A két fogdmeg kiabálva hátralépett, és pisztolyt rántott. A tömeg szétnyílt előttük.
Adamat mintha csak egy álomban lett volna. Kívülről nézte magát, ahogy előhúzza
és elsüti a pisztolyát. Az egyik fogdmeg összeesett. A másikat furkósbottal vágta fejbe
Oldrich egyik katonája, míg a többi gyorsan odasereglett Vetas köré, és elzárta őt a
tömegtől.
Adamat a vállával tört magának utat Vetashoz.
A férfi Fell előtt térdelt, a penge még mindig a torkán. A nő megszabadította két
nagyon hasonló tőrtől és egy kis pisztolytól, amelyek most mögötte hevertek a földön.
Adamat örömét lelte Vetas meglepett arckifejezésében, ami rögtön eltűnt, amint
meglátta a felügyelőt.
Vetas elmosolyodott.
– Adamat! Sejtettem, hogy még életben van.
– Faye is életben van? – nyomta Adamat pisztolya forró csövét Vetas arcába.
– Bármi fájdalmat okoz nekem – mondta Vetas, meg sem rezzenve a fém hőjétől –,
azt tízszeresen bosszulom meg magán és a feleségén. Szeretném, ha ezt megjegyezné,
Adamat.
– Szóval él.
– Nagyon is. Bár ha nem térek vissza egy óra negyvenkét perc múlva, akkor már nem
fog. – Végignézett a katonákon. – Gondolom, tudja, hol a főhadiszállásom. Valószínűleg
alaposan megfigyelte. Bravó. De vajon van elég embere, hogy bejusson?
– Úgy érti, a Kiváltságosa ellenére? Igen, azt hiszem, van. Hol a fiam?
Vetas rávillantotta undorítóan önelégült mosolyát.
– Egy óra negyvenegy perc. Biztos benne, hogy van erre ideje? Adamat a vörös
ruhás nőre pillantott, akinek Oldrich szorosan fogta a karját. A nő összeszűkült szemmel
meredt vissza rá, de a felügyelő látta, hogy remeg a keze.
– Maga kicsoda? – kérdezte.
– Nila.
– Mi köze hozzá? – mutatott Vetasra.
– Semmi! Én… semmi. Nem dolgozom neki. Én csak Jákobra vigyázok. Ő csak egy
kisfiú!
– Mi dolga volt itt Vetasnak?
– Virágot vett!
– Kinek?
– Lady Windeldwasnak, vagy valami hasonló nevű nőnek. – Nila kisöpörte a haját
az arcából.
– Lady Winceslav?
– Igen, az az.
– Miért?
– Nem tudom. – Riadalma ellenére a nő figyelemreméltó higgadtsággal tűrte a
kérdések rohamát.
Adamat Vetashoz fordult.
– Miért?
 – Egy óra és negyven perc, Adamat – válaszolta az.
Adamat meglendítette a pisztolyt, és belevágott vele Vetas arcába.
– Vigye őket biztos helyre – mondta Fellnek, Oldrich-hoz pedig így szólt: –
Őrmester, adja mellé négy emberét. És most el kell tűnnünk az utcáról, mielőtt a
rendőrség megérkezik.
Fell talpra rángatta Vetast, közben a tőrt még mindig a torkán tartotta. Oldrich adott
neki négy katonát, plusz Nilát és a két sebesült fogdmeget, a többiek pedig követték
Adamatot.
Vetas főhadiszállásától három tömbre találkoztak újra az eunuchhal.
– Az embereim pozícióban vannak – jelentette a Tulajdonos jobbkeze.
– És Bo? – kérdezte Adamat.
A Kiváltságos a sarkon túl, az utca közepén állt. Fekete kesztyűt húzott, hogy elrejtse
az alatta lévő Kiváltságos kesztyűjét. Magában motyogott, ujjai némán dolgoztak előtte
a levegőben, mintha csak egyik kezével egy láthatatlan zongorán, a másikkal pedig egy
hárfán játszana. Három-négy járókelő úgy bámulta, mintha valami őrült lenne. Tény,
hogy úgy is nézett ki.
– Azonnal be kell mennünk – mondta Adamat. Görnyedten töltötte újra a pisztolyát,
úgy próbálta elrejteni az emberek elől.
Bo ujjai tovább dolgoztak a levegőben.
– Mondtam, hogy időre van szükségem.
– Abból nincs sok. Vetas emberei parancsba kapták, hogy öljék meg Faye-t, ha nem
tér vissza egy megadott időre.
– Sajnálatos – fintorodott el Bo. – Szóljon az eunuchnak, hogy az emberei foglalják
el a helyüket.
A parancsokat kiadták, és az eunuch öt perc múlva csatlakozott Adamathoz és
Bóhoz.
– Készen állunk – közölte az eunuch.
Bo tetőtől talpig végigmérte, tekintetével elidőzött méretre szabott zakóján és tar
koponyáján.
– A hideg futkos a hátamon magától.
– Ezt bóknak veszem.
Adamat megigazította kabátja elejét.
– Őrmester?
Oldrich megmaradt katonái felemelték a puskáikat. Kezdték magukra vonni a
járókelők figyelmét.
– Készen állunk – jelentette Oldrich.
– Hát akkor parádézzunk. – Bo megpördült, és az út kellős közepén megindult Lord
Vetas főhadiszállása felé. Rángatózó ujjai olyan zenét játszottak, amit rajta kívül senki
sem hallott. Adamat és Oldrich százados egymásra néztek. Az offendale-i házat nem így
vették be.
Bo lassítás nélkül kerülte meg a sarkot, és folytatta útját Vetas házához. Amikor
odaért elé, szembefordult vele. Feje fölé emelte a kezét, mire az egyik ablakban
elkiáltotta magát egy őrszem.
Bár Adamat nem tudta kinyitni a harmadik szemét, attól még érezte, amikor egy
mellette álló Kiváltságos benyúlt a Másba. Mágia ömlött a világba, Bo pedig széttárta a
karját, és az épület egész homlokzata úgy dőlt össze, mint egy hatalmas késsel levágott
tortaszelet.
Adamat a romokból felszálló porba meredt. Az emberek a házban köhögve, a
törmelékfelhőt hessegetve bámultak vissza. A döbbenet jól láthatóan ült ki az arcukra.
Oldrich őrmester kirántotta a kardját.
– Roham! – ordított fel. Elszabadult a pokol.
 24. fejezet
Tamástól nyugatra nehézlovasok hadoszlopa jelent meg az ártéren. Sisakjukon
lágyan ringatóztak a tollak, hátasaik az alacsonyan terpeszkedő köd ellenére
magabiztosan lépkedtek előre.
A tábornagy felemelte a távcsövét, hogy szemrevételezze az ellenséget. A tisztek
jöttek elöl, vörös váll-lapokkal, fejük fölé emelt szablyákkal, parancsokat rikoltozva.
Ostobák.
A folyó túloldalán puskalövés dördült, és a következő másodpercben az egyik kez
tiszt lebukott a lováról.
Kényelmes tempóban haladtak előre, mintha csak egy felvonuláson lennének. Tamás
lőpormágusai újabb lövéseket eresztettek meg, mire újabb vértesek rogytak össze. A
hadoszlop folytatta az előrenyomulást.
– Ez az idő tönkreteheti a lőporunkat, uram – jegyezte meg Olem a felhőket
tanulmányozva.
– Nem fog esni.
– Szörnyen nyirkos a levegő, uram. És különös ez a köd. Igen gyorsan szállt alá a
hegyekből, sosem láttam még ilyet.
– Mert ez válasz egy imára – világosította fel Tamás.
Trombitaszó visszhangzott a Hune Dora Erdőn át, és a tábornagy dél felé pillantott.
Nyolcszáz méterrel odébb, az ártér szélén, ahol pár órája Tamás gyalogosai még fákat
vágtak és vonszoltak a tábor irányába, mozgolódás támadt.
A dragonyosok kiözönlöttek az erdőből.
A tábornagynak a lélegzete is elállt a sokaságtól.
Talán életében háromszor látott ekkora haderőt. Mindháromszor maga is a lovasok
közé tartozott, és valósággal elsöpörték maguk előtt az ellenséget. Az ellenség sorban,
képzetten, rettenthetetlenül közeledett. A vértesekkel ellentétben a dragonyosoknak volt
annyi eszük, hogy eltávolítsák a tisztek váll-lapjait, így az ő leszedésükkel nehezebb
dolguk lesz Tamás lőpormágusainak.
A tábornagy mögött jelentősen megnőtt a pánik a hetedik és a kilencedik dandár
soraiban, és Tamás aggódott, hogy a színjáték immár túlnőtt önmagán. Látott már erős és
fegyelmezett gyalogsági sort szétesni a fenséges lovassági formációk színe előtt.
Márpedig a kez lovasság tényleg fenséges látványt nyújtott. A vértesek
csatalovainak páncélozott mellkasa mintha egy mozgó acélfalat alkotott volna.
Tamás a vértesek sorait pásztázta. Lőportranszban még ebből a távolságból is ki
tudta venni minden egyes katona arcát, ám egyetlen konkrét arc kiszúrása egy ekkora
tömegben már más lapra tartozott.
– Kíváncsi vagyok, hol lesz Beon – szólalt meg Tamás, majd kis kardjával
délnyugatra mutatott. – Valószínűleg ott, hogy a vérteseivel megkerülje az
akadályainkat, és csatlakozzon a mészárlásban a dragonyosokhoz. – A testőréhez
fordult. – Mondja, hogy győzni fogunk, Olem.
– Győzni fogunk, Olem – tette a férfi a szájába utolsó cigarettáját. Tamás fellépett
egy sziklás kiszögellésre, hogy jobban átlássa a csatateret.
– Emberek! – kiáltott fel. – Csatasorba!
Az egyik katona belökte Nilát egy ajtón.
A lány szorosan lehunyta a szemét, hogy útját állja kétségbeesetten kikívánkozó
könnyeinek. Annyiszor menekült már katonáktól, csak hogy aztán Vetas karmai közé
kerüljön, most meg ez? Kik voltak ezek az emberek? Mit akartak?
Egy férfi megragadta a karját, és feltuszkolta egy keskeny lépcsőn. Két emeletet
másztak meg, Nila közben végig kiabált és káromkodott, bár inkább csak ösztönösen
tette. Megkarmolta az egyik katona arcát, mire a háta mögé csavarták a kezét, és arccal
nekinyomták a falnak.
– A pokolba is, ez a lány egy vadmacska – mondta a katona. Nila próbált
kiszabadulni a szorításából, de fájdalmasan felszisszent, amikor a férfi tovább csavarta
a karját. Úgy érezte, most már bármikor el-törhet.
Bedobták egy kis, ablaktalan, sárga és csupasz vakolatú szoba sarkába. Egyetlen
négyzet alakú asztal állt benne, rajta egy gyertyacsonkkal.
Nem sokat jöttek a virágostól idáig; mindössze pár utcát. Nila nem tudta,
eltervezték-e ezt az egészet, de mintha egy kis zavarodottság uralkodott volna el a
katonákon.
Lord Vetast lelökték mellé a padlóra. A lány rápillantott – az egyetlen ismerős arcra
a káosz közepette. A férfi nyugodtan, higgadtan viselkedett, mintha mi sem történt volna.
Nila gyűlölte, hogy éppen rá kellett néznie bármiféle bátorításért. Tudta, hogy nem kap
tőle ilyet.
– Figyeljék – mondta a nő. Alig tíz évvel lehetett idősebb Nilánál, de a tekintetében
ugyanolyan hidegség lapult, mint Vetaséban. Nila hallotta, hogy Fell néven szólítják. A
katonák láthatólag nem szívesen követték a parancsait, de miután szigorúan rájuk nézett,
engedelmeskedtek, és megfordultak, hogy szemmel tartsák Vetast.
Fell elővett valahonnan egy pár csuklóvasat. Nem szokványos darabok voltak, ezt
még Nila is látta. A tipikus, keresztidommal összekötött, patkó alakú fémekhez képest
ezeket vastagabbra készítették, és csak egyetlen lánc tartotta össze őket. A katonák
durván a hasára fordították Vetast, és mindkét csuklójára rákattintották a vasakat. A férfi
visszafordult a hátára, és Fellt fürkészte.
– Droviai vasak – állapította meg. – Nagyon profi.
– Forduljon meg – utasította Fell Nilát.
– Nem.
Fell a karjánál fogva térdre rángatta, majd mögé lépett, és Nila érezte, ahogy a vas a
bőrére záródik.
 Lentről kiáltás hallatszott. Fell az egyik katonához fordult.
– Le ne vegye róla a szemét – mondta, és lesietett a lépcsőn.
Parancsa ellenére a katonák kivonultak a folyosóra, és az ajtó előtt rátámaszkodtak a
puskáikra.
– Mi folyik itt? – kérdezte Nila Vetast.
A férfi arca szenvtelen és rezzenéstelen volt, mint mindig. Még csak futólag sem
pillantott Nilára.
Egy darabig a két katonát nézte, aztán a csípőjére gördült, és fürgén átemelte
összeláncolt kezét a mellkasához húzott lába fölött, mintha csak egy műsorszámot
előadó gumiember lenne. Nila szeme elkerekedett. A vasak pokoli fájdalmat okozva,
erősen szorították a csuklóját, de még nélkülük sem tudta volna Vetas után csinálni ezt a
mutatványt – pedig a férfi már bőven negyven felett járt.
Nila idegesen pillantgatott ide-oda Vetas és a katonák között. Hogy lehet, hogy nem
látják? Vagy csak nem érdekli őket?
Vetas elővett valamit a cipője talpából: egy fadarabot. Úgy nézett ki, mint egy olyan
jégkampónak a markolata, amivel az emberek télen nagy jégtömböket mozgatnak, épp
csak nem tartozott hozzá kampó.
A cipő párjából egy másik markolat került elő, majd Vetas benyúlt sima hajába,
hogy a következő pillanatban egy hosszú drótot húzzon ki belőle. Azt aztán sorban
rátekerte az egyik, majd a másik fada-rabra.
Nila elég régóta élvezte már Lord Vetas társaságát, hogy tudja, mit lát: egy
nyakszorítót.
A férfi felállt. A csuklóvasak ellenére is gyorsan, fűből kiemelkedő kígyóként
mozgott. Néhány csendes lépéssel szelte át a szobát.
Az egyik katona észrevehette őt a szeme sarkából, mert megpördült, és felemelte a
puskáját. Vetas a könyökével vágott a torkába. A férfi megroggyant, és fájdalmasan
levegőért kapkodott. A társa időben felrántotta ugyan a maga fegyverét, ám a hosszú
bajonettnek nem vette hasznát egy ilyen közelharcban. Vetas elkapta a puska csövét, és
hozzácsapta a katona orrához. Amikor a férfi hátratántorodott, Vetas megkerülte, és a
helyére ejtette a nyakszorítót.
Nila agya felpörgött. A katona elejtett puskáját mustrálta – ha nem lennének rajta a
csuklóvasak, használhatná Vetas ellen. A két katona hamarosan holtan feküdt a folyosón.
Vér folyt végig a padlódeszkákon, és lassan megtöltötte a vájatokat.
Vetas rezzenéstelen kőarccal kereste a katonák kulcsait.
A padló megnyikordulása volt az egyetlen figyelmeztetés. Felnézett, és hirtelen
visszazuhant a folyosóra, ki Nila látómezejéből. Fell suhant el az ajtó előtt, késsel a
kezében.
Nila hús húsnak ütődését hallotta. Aztán nyögéseket és néhány szitkozódást –
utóbbiakat a nőtől.
 A küzdő felek visszagurultak a szobába, át Nila kinyújtott lábán, aki erre felsikoltott.
Vetas és Fell összegabalyodott lábakkal, egymás felé nyomott késsel birkóztak a
padlón. Nila válogatás nélkül rugdalta mindkettőt, távolabb akarta tudni őket. A kést, a
dühöt – egyetlen rossz mozdulat, és neki vége.
Fell legurult Vetasról, és talpra ugrott.
Olyan gyorsan csapott le a férfira, akár egy vipera. A még mindig térdelő Vetas a
csuklóvas fémjével védte ki a késszúrást. Fell újra lecsapott, és újra, és Vetas minden
egyes alkalommal hihetetlen gyorsasággal hárított. Közben sikerült ráállnia egyik
lábára, majd pedig a másikra is.
Óvatosan köröztek egymás körül, Nila pedig a lehető legjobban összekuporodott a
sarokban.
Remélte, hogy megölik egymást. De mi lesz azután? Attól még nem szabadul meg a
csuklóvasaktól.
Úgy tűnt, Fell és Vetas holtpontra jutottak. Abbahagyták a körözést. A nő átvette a
tőrét a másik kezébe, majd vissza az elsőbe.
Nila nem tétovázott tovább. Hátulról belerúgott Vetas lábába.
Fell ugyanebben a pillanatban rontott neki a férfinak, aki Nila rúgásától hátradőlt,
így a kés pont elsuhant a szeme előtt, és csúnyán felszántotta az arcát. Vetas elkapta Fell
kezét, fürgén rátekerte a nyakszorítót a csuklójára, és megrántotta.
Fellnek nem maradt más választása, mint hogy a rántással együtt mozduljon,
máskülönben elveszthette volna a kezét. Vetas közelebb lépett a nőhöz, míg az hátrálni
igyekezett. Mintha valami borzalmas táncot jártak volna.
Legalábbis amíg Vetas bele nem fejelt Fell arcába. A nő nekitántorodott az
ablaknak.
Vetas elengedte a nyakszorítót. A kábult Fell nem láthatta a közelgő rúgást, amely
így telibe kapta a mellkasát, és kitaszította az ablakon.
Vetas Nilához fordult. Halk kattanás hallatszott, majd lehulltak róla a csuklóvasak. A
férfi feltartotta a kulcsot.
Nila valósággal összezsugorodott a szemében lévő sötétségtől.
– Rossz lóra tett, mosónő – mondta a férfi, és a padlóra dobta a kulcsot.
– Ezért ma éjjel megfizet, ezt megígérem. Ha nem maga, akkor a fiú. Azzal kiment a
szobából, Nilából pedig végre előtört a zokogás. Egész testében rázkódott. Kik voltak
ezek az emberek? Odakúszott a kulcshoz. Beletelt egy kis időbe, hogy remegő kezével
becsúsztassa a zárba, de aztán végre kiszabadult.
Végignézett a pusztításon. Két katona meghalt, az ablak kitört, Lord Vetas pedig
eltűnt. Nila igyekezett összeszedni magát. Mélyeket lélegzett, hogy véget vessen a
sírásnak, majd letörölte a könnyeit. Most nem adhatta át magát az érzelmeinek.
Elmenekülhetne. Tudta jól.
De ha így tesz, Vetas kimondhatatlan dolgokat művel majd Jákobbal. Amit mondott,
azt nem üres fenyegetésnek szánta. Gondolkodás nélkül bántani fogja a fiút.
Nila leóvakodott a lépcsőn, és a földszint előterében holtan találta a két másik
katonát is. Az egyiknek lehetetlen szögben csavarodott el a feje. A másikat a saját
bajonettjére nyársalták fel.
Az utcán tömeg gyülekezett, mert a nyitott ajtón át be lehetett látni a halott katonákra.
Egy nő rendőrért sikoltozott. Valaki Nilára mutatott.
A lány gyorsan megtalálta az épület hátsó ajtaját, és kilépett egy szűk utcára, be az
emberek közé.
Vissza kell jutnia Vetas házába, és valahogy el kell hoznia onnan Jákobot.
Adamat leszegett fejjel rontott be a Vetas főhadiszállásán tátongó, Bo mágiája ütötte
lyukon.
Lelőtte az első embert, aki ráemelte a fegyverét, majd eldobta a pisztolyt, és
kirántotta a sétapálcakardját.
Először Oldrich katonái követték őt, bajonettjeikkel gyors rendet vágva Vetas őrei
között. Aztán jöttek az eunuch emberei, és Adamat az épület másik végéből is
pisztolylövéseket és dulakodást hallott. Vetas főhadiszállását kordonba zárták – most
már csak szorosabbra kellett vonniuk.
Egy horizontális lángoszlop robbant ki az egyik szoba falából, alig egy-két méterrel
hibázva el Adamatot, akinek még így is arrébb kellett óvakodnia a hőjétől.
A láng beterítette az eunuch egyik emberét, aki üvöltve rohant vissza az utcára. A tűz
egyre csak terjedt kifelé, és végül teljesen magába zárta Borbador Kiváltságost.
Adamat szíve a torkában dobogott. Ha Bo meghal, Vetas Kiváltságosa
mindnyájukkal végez…
A lángok azonban elhaltak, Bo pedig sértetlen maradt, akár egy szikla, amelyre
tajték csapott le. Maga elé tartott kézzel, láthatatlan zsinórokat rángató ujjakkal indult
előre.
Szél kapott bele Adamat kabátjába és tombolt végig az épület belsején, mindkét
oldalon sokakat ledöntve a lábukról, majd áttörve a falon, és visszalökve a tűzcsíkot.
Bo a feje fölé emelte a kezét és összeszorított szájjal, eltökélt arccal rohamra indult.
Villám sújtott le rá. Egyetlen kézzel félrecsapta, aztán a törmeléken át bemászott az
épületbe, és ordítva átugrotta a szobafalat.
A ház megrázkódott, ahogy a két Kiváltságos egymásnak esett. Adamat megtorpant,
mert tudta, hogy bármelyik harcoló fél egyetlen hibája mindannyiuk végét jelentheti.
Egyetlen rossz irányba ránduló ujj, egyetlen félrelökött kéz, és mind meghalnak.
A Kiváltságosok lángjai a ház egyik oldalán begyújtották a függönyöket. A tűz
gyorsan átterjedt az asztalra, és fekete füst kezdte megtölteni a romos épületet.
Meg kellett találnia Faye-t.
Egy felhasított ajkú férfi támolygott Adamat felé, félig vakon a füsttől. Vadul
meglengetett kardjával egy széket kapott telibe. Adamat hátraugrott, sétapálcakardjával
kivédte a második támadást, aztán a harmadikat is. A markolat megcsusszant a kezében
– nem arra tervezték, hogy felfogja egy ekkora ember kardcsapásait, előbb-utóbb
széthasad az ellenséges erőtől.
Közelebb ugrott a sebhelyes férfihoz, és a bordái közé döfte a kardját. Ellensége
fájdalmasan felüvöltött és hátralódult, Adamat pedig elengedte.
– Faye! – kiáltott fel. – Faye!
A füst egyre sűrűsödött. Vajon hol tartja Vetas a feleségét? A pincében? Lehettek
más foglyai is? A fiút az első emeleti ablakban látta pár héttel ezelőtt, de őt nem a fiú
érdekelte.
Egy nő sikolya ütötte meg a fülét. Odafentről jött.
Kezdett mindenki kimenekülni az épületből. Emberek rohantak el Adamat mellett,
néhányan a tűzzel harcoltak, mások egymással. Kipislogta a füsttől szemébe gyűlt
könnyeket, és meglátta a lépcsőt.
Odarohant. A ház nyikorgott. A lángok mostanra riasztó sebességgel terjedtek a
bútorzaton. Minden tele volt papírral, még az előtér is. Pergamenek és könyvek álltak a
falhoz tolt asztalokon. Úgy nézett ki a hely, mint egy hivatalnok irodája, nem úgy, mint
ahol Lord Vetas az intrikáit tervezi.
Mi lesz, ha nem is itt tartja Faye-t, és az imént hallott sikoly valaki mástól
származott?
Felrohant a füsttel elárasztott lépcsőn. Elővette a zsebkendőjét, és az arcára nyomta.
Az emeletre érve kétségbeesetten torpant meg. Egy hosszú folyosó nyúlt el előtte,
legalább tizenkét ajtóval. A lentről terjedő hőség egyre csak nőtt. A tűz bármelyik
pillanatban átterjedhet a lépcsőre, és ha a füst nem öli meg Adamatot, hát majd a lángok
felfalják. Túl sokáig tartana az egész helyet átkutatni. Hogy találhatná meg időben Faye-
t?
– Faye! Faye!
Adamat elérte az első ajtót. Zárva. Berúgta. Egy kisszoba két koszos ággyal és egy
éjjeliszekrénnyel. Sehol senki.
Már rúgta volna be a következő ajtót, amikor sikolyt hallott a folyosó távolabbi
részéből. Arrafelé rohant. Az egyik ajtót nyitva találta. Felemelt karddal rontott be
rajta.
Faye állt egy földön fekvő férfi fölött, egyik kezében egy véres gyertyatartóval.
Arcára olyan vadság ült ki, hogy Adamat alig ismerte fel. A szoba másik végében lógó
függöny mögül egy kisfiú arca kandikált ki.
– Faye!
A felesége felpillantott, és amikor meglátta őt, majdnem összeesett. Elejtette a
gyertyatartót, és talán tényleg el is ájul, ha Adamat nem kapja el.
Egy hosszú pillanatig csak bámultak egymásra, és Adamat azon tűnődött, talán Faye
fogja őt, és nem fordítva, mert a térde mintha kocsonyából lett volna.
 – Hol van Josep? – kérdezte Adamat.
– Nincs itt. Elvitték.
– Vissza fogom hozni. – Adamat a fiúra nézett. – Ő az Eldaminz gyerek, ugye?
– Igen. Gyere – nyújtotta Faye a kezét a fiú felé. – Ne félj, ez itt a férjem.
Adamat a feleségére meredt.
– Én…
– Cssss. – Faye a szájához nyomta az ujját. Szemében könnyek csillogtak. –
Mennünk kell.
Adamat bólintott.
– Gyorsan, tűnjünk… – Megtorpant a folyosón. A füst már túlságosan besűrűsödött,
a lépcsőn pedig lángok terjedtek felfelé. Levette magáról a kabátját. – Nyomd ezt az
arcodba – mondta Faye-nek, a fiúnak pedig átadta a zsebkendőjét. Elvezette őket a
lépcsőtől, végig a folyosón, az épület elejéhez. Lehet, hogy le kell ugraniuk a
törmelékre, de a lábtörés még mindig jobb, mint elevenen elégni.
Adamat megdermedt, ahogy nehézkes recsegés zaja nyomta el a lángok ropogását.
– Erre – húzta őt magával Faye. Befordultak egy sarkon, amely mögött egy másik
lépcső vezetett le a földszintre. Ezt nem nyaldosták lángok, de Adamat azért óvatosan
lépett rá.
Valami áttörte a lépcsőfeljáró falát, és nekicsapódott a másiknak, majd füstölgő ruhák
kupacaként gurult le a fokokon. Adamat maga mögé lökte Faye-t, és a kupacra fogta a
kardját. Az köhögve, köpködve állt fel.
Bo ruhája még mindig égett, barkója megperzselődött. Leporolta magáról a lángokat,
és dühösen nézett át a fal füstölgő romjain.
Egyik kezét a feje fölé emelte. Egy fump hasított bele a levegőbe, és Adamat füle
pukkant egyet. A lángok azonnal kialudtak. Bo ujjai oldalra rándultak, mire szél söpört
végig a házon, és úgy szívta el a füstöt, akár egy tűz fölött belégző, hatalmas fújtató.
A lépcső hirtelen hűvös, tiszta levegővel telt meg. Adamat jó nagyot szívott belőle.
Szorosan tartotta Faye-t, aki pedig az Eldaminz fiút vonta a szoknyájához.
Tűz zúgott el Bo válla fölött. A Kiváltságos afféle mérsékelt bosszúsággal fordult
meg. Tőrméretű jégszilánkok lőttek ki a feje fölül, és puffantak bele valamibe Adamat
látóterén kívül. Bo biccentett magának.
– Most már lejöhetnek – szólt oda nekik. – Azt hiszem, biztonságos.
– Hiszi? – Adamat lassan óvakodott le a lépcsőn.
Elhaladtak egy konyha mellett, és beléptek egy nappaliba a ház végében. A másik
Kiváltságos vértől csöpögő jégcsapokra nyársalva lógott az egyik falról. Egy nő volt,
sötét bőrszíne alapján deliv. Bo rá se nézett többet. Faye eltakarta az Eldaminz fiú
szemét.
– Faye – mondta Adamat. – Ez itt Borbador Kiváltságos, az adrói királyi társaság
utolsó élő tagja.
 – Bocsásson meg, ha nem rázom meg a kezét – szabadkozott Faye. – Azt hiszem,
inkább nem nyúlnék magához.
Bo fekete kesztyűjét leégették a lángok, de rúnákkal teli Kiváltságos kesztyűje
fehéren és makulátlanul ragyogott, mintha új volna. Meglepve kulcsolta össze a kezét.
– Érthető. Hol van Vetas? – kérdezte.
– Fell őrzi.
– Nagyon szeretnék találkozni azzal a nővel. Mármint tisztességes körülmények közt.
Adamat eltűnődött rajta, mit érthet ezen.
– Ezt kétlem.
– Majd én eldön…

Egy házból felhangzó sikoly vágta félbe Bo mondandóját. A Kiváltságos úgy
döntötte meg a fejét, akár egy füttyszóra felfigyelő kutya.
– Ó, a pokolba – fakadt ki. – Nem mondta, hogy ketten vannak.
– Micsoda, egy másik Kiváltságos? – Adamat máris valami fedezék után nézett. De
ugyan mi védhetné meg őket? Egy Kiváltságos elől nem lehet elbújni.
– Igen – vicsorgott Bo, és feltűrte az ingujját. – A földre!
A világ vakolat– és fadarabokká robbant körülöttük. Adamatot nála hatalmasabb
erők vetették le a lábáról, és hajították arrébb. Próbálta elkapni Faye-t – vagy bármit –,
de a következő pillanatban máris a földön találta magát.
Minden elcsendesedett. Lehetséges, hogy a támadás végzett Faye-jel? Vagy akár
Bóval? Adamat óvatosan mozdult meg, nem volt biztos benne, hogy megúszta csonttörés
nélkül. Egy gerenda zuhant a mellkasára, a levegőben füst és por kavargott. Úgy érezte
magát, mintha az egész ház ráomlott volna.
Úgy tűnt, nem tört el semmije, és a gerendát is meg tudta mozdítani annyira, hogy
kikászálódjon a törmelék alól. Óvatosan végigtapogatta a mellkasát. Nem érzett túl sok
fájdalmat.
Feltápászkodott. Az Eldaminz fiú a közelben állt, a jelek szerint nem sérült meg.
Adamat nem tudta, megkönnyebbüljön, vagy aggódjon, amiért az egész őrület alatt alig
szólalt meg.
– Gyerünk – szólt oda neki –, bújj el a konyhában! – A Kiváltságos még itt lehet
valahol. A fiú elrohant mellette, Adamat pedig megrázta a fejét, hogy kissé kitisztuljon.
Hol van Faye?
Pánik kerítette hatalmába. Faye. Eltűnt. A robbanás elszakította őket egymástól. A
tető beomlott, és bár őt elkerülte a nagyja… édes Kresimir, ugye nem a törmelék alatt
van a felesége?
– Faye! Faye!
– Itt van – szólt egy hang.
Adamat megfordult, és az eunuchot látta az ajtóban. A karját fogva támogatta Faye-t,
akinek megsérült a bokája. Mindkettejüket törmelékpor borította.
Adamat az eunuchot fürkészte. Megcsinálták. Elkapták Vetast. Megmentették Faye-t.
Vajon most ellene fordul az eunuch, amiért megzsarolta a Tulajdonost? Nem látta Bót,
azt sem tudta, hogy életben maradt-e egyáltalán. Oldrich őrmester sem volt sehol. Senki
sem kérdezősködne, ha az eunuch szép csendben megölné mindkettejüket, aztán eltűnne.
– Biztonságban van – nyugtatta meg a férfi.
– Köszönöm.
Az eunuch meglepő gyengédséggel segítette be Faye-t a szobába. Adamat kitárt
karokkal indult feléjük.
A tőr markolata mintha csak az eunuch nyakából nőtt volna ki. Amikor kinyitotta a
száját, vér ömlött belőle, aztán térdre esett. A hirtelen támogatás nélkül maradt Faye
megtántorodott, és beledőlt Lord Vetas karjaiba.
 25.fejezet
Senki sem mozdult Tamás parancsára. A folyópartot továbbra is a nyüzsgő katonák
káosza jellemezte.
A tábornagy szíve gyorsabban kezdett verni.
– Hetedik dandár! Csatasorba!
Semmi. Megremegett a keze. Elkalkulálta magát. Az általa kreált hamis pánik
igazivá vált. Legyőzte magát, még mielőtt a csata egyáltalán elkezdődött volna.
– Első zászlóalj! – harsant fel egy hang. Valaki átküzdötte magát a tolongáson. Az
öreg Arbor ezredes, egyik kezében a puskájával, a másikban a fogsorával. –
Csatasorba, első zászlóalj!
Tamás megpördült. A kez lovasság folytatta lassú közeledését. Úgy nyolcszáz
méterre lehettek a nyugati fronton. Közben a dragonyosok is megindultak délről. Vlora
és a többi lőpormágus tovább tüzelt a túlpartról, folyamatosan faragták az ellenség
létszámát.
Az adrói gyalogság egy része lassan kivált a káoszból, hogy felvegye a pozícióját.
Túl kevesen. Túl lassan.
De aztán többen. És még többen. A katonák elindultak a folyópartról, és átrohantak a
táboron a földsánchoz, amely elválasztotta őket a kez lovasságtól. Levetették magukat a
töltés biztonságos oldalára, majd megtöltötték a puskájukat, és felszegezték a
bajonettjeiket. Tamás felsóhajtott. Szinte szárnyalt a boldogságtól. Ha ott és akkor
módja lett volna megcsókolni minden egyes emberét, meg is teszi.
Visszafordult a Kez felé, és a szíve kihagyott egy ütemet.
Az előrenyomulás úgy négyszáz méterre Tamás pozíciójától megállt. Tizenötezres
kez lovasság szorította neki az adrói hadsereget a folyónak és a hegyeknek.
Egy férfi lovagolt a vértesek sorának elejére. Lehet, hogy Beon rájött Tamás
tervére? Kiszagolta volna a csapdát?
A férfiban Tamás magát Beon je Ipille-t ismerte fel. Bátorságra vall, hogy kiáll a
nehézlovasság élére, miközben tudja, hogy bármikor végezhet vele egy mágus golyója.
Beon mintha biccentett volna Tamás felé. Szája néma szavakat formázott, majd
megcsókolta a kardját, és a magasba emelte.
Tisztelgés. Beon tisztelgett Tamás előtt. A gesztus megdöbbentette a tábornagyot.
Megveted a lábad, és harcolsz, pedig el is futhattál volna, üzente neki a mozdulat.
Beon kardja lecsapott, mire tizenötezer ló iramodott meg mennydörögve Tamás felé.
– Várj! – kiáltott fel Tamás a puskáját markolva. Elfordult a vértesektől. Az ő
rohamukat feltartóztatják majd az élesre faragott karók és keresztek, és vagy hirtelen
megállnak, hogy tűzharcba bocsátkozzanak a kilencedik dandárral, vagy lassú ügetésre
váltanak, és megpróbálnak elnavigálni a védelmi állások között.
A dragonyosok útjában azonban nem álltak ilyen látható akadályok – csak egy
vékony ködréteg a talajon, és egy alacsony sánc, mögötte Tamás guggoló embereivel.
Háromszáz méter. A dragonyosok ráhajoltak a lovukra, hogy gyorsabb iramra
késztessék őket. Golyó süvített el Tamás feje fölött, és az egyik dragonyos szeme közé
fúródott. A tábornagy felemelte a puskáját, célzott, és lőtt. Leeresztette a fegyvert,
újratöltött, és megismételte az előbbi mozdulatsort.
Kétszáz méter. A dragonyosok felemelték a karabélyukat, arcukat eltorzította
artikulálatlan kiáltásuk.
Száz méter. Tamás védvonalai elsütötték a puskáikat. Csak az első sortűz
dragonyosok százait küldte a földre. A többiek rohamoztak tovább, rá se hederítettek
társaik sorsára.
Hetven méter. A dragonyosok tüzet nyitottak a karabélyaikkal. Tamás katonái a sánc
mögött guggolva töltötték újra a fegyverüket.
Ötven méter. A dragonyosok elejtették a karabélyaikat, és felemelték a pisztolyaikat.
Harminc méter. Céloztak. Húsz méter.
Tíz méter.
A dragonyosok első sora eltűnt.
Tamás egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor meghallotta a sikolyokat.
A teljes sebességgel vágtató lovasság lendülete belevitte az ellenséges katonákat a
hat méter széles és ugyanolyan mély rejtett árokba, amely a Tamás védelmi vonalában
hagyott „rés” teljes hosszát lefedte. A verem karóit fűvel és egyéb törmelékekkel
takarták le. Napfénynél nem valami meggyőző álca, de a köd teljesen elfedte. És a harci
mének alatt most az egész beszakadt.
Tamás egyszer egy egész hintósort látott beleveszni az Adotengerbe. Az első egy
meredek kanyarnál zuhant le a mólóról, a második kocsisa túl későn vette észre a bajt,
és követte, a harmadik pedig hasztalan próbálta lelassítani a lovakat.
Ez is olyan volt, csak három hintó helyett dragonyosok ezrei és ezrei rohantak bele
Tamás vermébe.
Mire a katonák végre be tudták szüntetni a rohamukat, az árok már csaknem megtelt
nyerítő, rúgkapáló lovakkal és vonagló, menekülni igyekvő emberekkel. A kez
dragonyosok szörnyülködve nézték elesett bajtársaikat.
Tamás beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lehet annak az ároknak az alján
feküdni.
– Tűz! – kiáltott fel.
A hetedik dandár elsütötte a fegyvereit. A dragonyosok lovai pánikba esve
toporogtak a verem szélén, a tisztek pedig kiabálva lóbálták fejük fölött a kardjukat, és
próbálták hátrálásra késztetni az utolsó sorokat, hogy szervezetten visszavonulhassanak.
Tamás újratöltött, és tüzelt. A dragonyosok kezdték rendezni a soraikat. Ha most
esélyt kapnak a visszavonulásra, még mindig több ezren maradnak, hogy később
újraszerveződjenek, és oldalba kapják Tamás seregét, amikor az szembeszáll a
vértesekkel.
– Bajonetteket! – parancsolta Tamás, és a magasba emelte a puskáját.
A verem fölött negyven lépésenként három méter széles, szilárd földrészeket hagytak
meg. Jelöletlenek voltak, és bajos lesz a ködben átmenni rajtuk, de mindenképpen
ellentámadásba kellett lendülniük.
Előrerontott a legközelebbi úton, egyenesen neki a visszavonulóban lévő kez
dragonyosoknak.
Kinyúlt az érzékeivel, megkereste a legközelebbi lőportölteteket, és begyújtotta
azokat az elméjével. A kis robbanások emberekkel és lovakkal egyaránt végeztek,
Tamás fogai pedig összekoccantak a detonációktól. Körülötte a katonái ordítva, hosszú
szuronykardjaikkal estek neki az ellenségnek.
A közelharc az egész frontvonalra kiterjedt, ahogy a hetedik dandár beleszaladt a
dragonyosokba, akik rohamozásuk ereje nélkül elveszítették előnyüket a szuronykardok
hosszával szemben.
Tamás odarohant a legközelebbi kezhez, beledöfte a bajonettjét az oldalába, aztán a
puskáját vadul megrántva feltépte a sebet. A férfi leesett a lováról, Tamás pedig
eltáncolt a rémülten megiramodó állat útjából.
Valami oldalba kapta, és ledöntötte a lábáról. A földet érés kipréselte belőle a
levegőt, de rögtön nekiállt feltápászkodni.
– Uram! – Olem elveszítette a puskáját, és kivonta a kardját. Belevágott vele egy
dragonyos combjába, majd Tamás felé vetődött.
A tábornagy épp talpra állt, amikor Olem a mellkasának ütközött. Mindketten a
földre zuhantak, ahogy egy kard elsuhogott fölöttük a levegőben, ott, ahol az előbb még
Tamás feje volt.
Olem legurult a tábornagyról, és felsegítette.
A dulakodásban Tamás is elveszítette a puskáját. Kardot rántott.
– Ideje visszavonulnunk, uram – kiabálta túl Olem a puskadörgés zaját.
– Még nem végeztünk. Hetedik dandár! – Tamás visszadugta a kardját a hüvelyébe,
és felkapott a sárból egy puskát, amelyen még mindig rajta volt a bajonett. Nekiszegezte
a legközelebbi dragonyosnak, és már rohant is, remélve, hogy Olem követi.
Kinyúlt az elméjével, és ahogy újra megközelítette az ellenséget, további
lőportölteteket gyújtott be. Gyalogosai mindkét oldalán folytatták a támadást.
Tamás csípős fuvallatot érzett a jobb füle fölött. Hirtelen megszédült, de nem állt
meg. Csakhogy a dragonyosok mintha minden lépéssel távolabb kerültek volna.
Olemnek egyenesen a fülébe kellett ordítania, hogy visszarángassa őt a valóságba.
– Visszavonultak, uram!
Tamás megdermedt, és végignézett maga körül a pusztításon. Ezrek haltak meg
abban a rohamban, és további ezrek ragadtak lent a veremben – összetört emberek és
lovak haldokoltak lassan.
 – Rendben. Vissza a frontvonalra. – Megragadta Olem karját, hogy biztosabban
álljon a lábán.
Miközben elindultak egy biztonságos úton a verem fölött, a hetedik dandár emberei
abbahagyták a visszavonulók üldözését, és gondoskodtak róla, hogy egyetlen dragonyos
se jusson ki élve az árokból. Tamás látta, amint az egyik kez katona kegyelemért
könyörögve megfogja egy adrói lábát, aki válaszul átszúrja a szemét a bajonettjével.
Olem kezét érezte a vállán.
– Oldalt súrolta egy golyó a fejét, uram – jegyezte meg a testőr. Tamás odanyúlt, és
véresen húzta vissza az ujjait.
– Egy egyenes karcolás – állapította meg a testőr. – Véres, de nem tűnik mélynek.
Olem bal karja mozdulatlanul lógott, cafatos ingujját szinte levágták róla. Észrevette
Tamás kérdő pillantását.
– Csak felszíni sérülés, uram.
– Tamás, te mocskos kutya! – ordított fel egy hang. – A kilencedik dandár
összeomlott! Az oldalsó szárnyunk elveszett!
Tamás felkapta a fejét. Gavril vágtatott el mellette teljes sebességgel nyugat felé,
nyomában a felderítőivel.
– Arbor ezredes! – Tamás az idős férfit kereste, és meg is találta a verem közelében,
ahol éppen foglyul ejtett két sebesült kez tisztet.
– Uram!
– Tartsa ezt a pozíciót. – Azzal meglengette feje fölött a kardját. – Hetedik dandár,
utánam!
Rohanni kezdett nyugat felé, hajtotta az adrenalin és a csatában elhasznált lőpor.
Máris látta a problémát. Számtalan vértes harcolt a védelmi vonalakon belül. A
kilencedik dandárból többen is menekülőre fogták, és beljebb futottak a táborba, vagy
belevetették magukat a folyóba.
A vértesek keményen nyomultak előre a délnyugati sarokban, a védelem egy
maroknyi embert leszámítva teljesen összeomlott. Tamás kiszúrta a lóháton harcoló
Cethal tábornokot, akit azonban abban a pillanatban le is rántottak a hátasáról.
Tamás megállt, puskatusát a földbe cövekelte, és felkiáltott:
– Sorba rendeződni!
Olem bukkant fel mellette, majd mindkét oldalán szorosan alakzatba álltak a hetedik
dandár katonái.
– Tölts!
A puskákba és a muskétákba gyorsan golyók kerültek.
– Célozz!
Az emberek a vállukhoz emelték a fegyvereiket.
– Tűz!
A hetedik dandár a káoszba fulladt kilencedik tagjainak feje fölé lőtt.
 Egy rakás vértes zuhant ki a nyergéből.
– Bajonettel előre!
A „célozz és tűz” ideje alatt a hetedik dandár maradéka is felzárkózott Tamás mögé,
így most már egy hatsoros, pengéktől hemzsegő gyalogsági fal élén állt. Szoros
menetben haladtak előre. A kilencedik dandár katonái vagy csatlakoztak hozzájuk, vagy
félrelökték őket. Tamás egyenesen arra vezette az embereit, ahol látta eltűnni Cethal
tábornokot.
Harminc lépés után érték el a nehézlovasságot.
A küzdelembe bonyolódott vértesek elveszítették legjobb fegyverüket – a
rohamozást –, de előnyösebb helyzetben voltak, mint a dragonyosok. Páncéljuk
megvédte őket a bajonettektől, nehéz szablyáikkal pedig hatékonyabban szállhattak
harcba a fegyveres gyalogság ellen.
– Sort megtartani! – parancsolta Tamás, ahogy az emberei kezdték levágni a
vérteseket. Döftek és kaszaboltak, és egymás után rántották le az embereket meg a
lovakat, aztán átléptek rajtuk, és mentek tovább.
Tamás a káosz közepette támadt kis résben kiszúrta Cethal tábornokot. A férfi tőle
húsz lépésre feküdt a földön, arca és keze vérben úszott, szablyáját a feje fölé emelte.
Egy lováról leszállt vértes félrelökte Cethal kardját, és előredöfött a sajátjával.
Tamás kivált az alakzatból, és elrohant két lovas között. A Cethal fölött álló vértes
visszahúzta a kardját, és ismét döfött. Az ezredes teste megrándult.
A vértes még csak észre sem vette Tamást.
A bajonett a karja alatt hatolt belé, ott, ahol mellvértjének szíjai összekapcsolódtak.
A tábornagy addig nyomta beljebb a pengét, amíg a puskacső már ázott a vérben. Még
egy utolsót lökött rajta, majd elengedte, és Cethal mellé térdelt.
Az ezredes rémülten bámult vissza rá, kezét saját vére szennyezte. Tamás hallotta a
kardok csattogásait és Olem kihívó kiáltását, de ezek most nagyon távolinak tűntek a
számára.
Cethalt legalább négyszer szúrták mellen és gyomron. Kezén számtalan vágás
éktelenkedett, arca szinte felismerhetetlenné vált. Kipislogta a vért a szeméből.
– A fiaim – zihálta. – Megtörtek.
Tamás megfogta Cethal kezét, és megszorította.
A legteljesebb árulás. Amikor az embereid megtörnek, és rohanni, menekülni
kezdenek körülötted.
– De maga nem – mondta Tamás. – Maga kitartott.
– Nem vagyok gyáva. Átkozott Beon. Sosem láttam még ilyen fürge vérteseket.
Valósággal táncoltak a verem és a… a védelmi vonalaink között. – Cethal rászorította a
kezét az egyik sebére, hasztalan próbálta elállítani a vérzést. – A dragonyosokat sikerült
megállítania?
– Igen.
 Cethal felsóhajtott.
– Ne legyen túl szigorú a fiaimmal. Én magam is… futni akartam. Istenverte
vértesek. – Megint pislogott. – Keresse meg Beont, és… – Elköhögte magát, majd
megköszörülte a torkát. – …továbbítsa neki az elismerésemet. Átkozottul hatásos
lovassági rohamot vezényelt le. – Elvette a kezét Tamáséból, és megpróbálta betömni
vele egy másik sebét. – Menjen. Az embereknek szükségük van magára. Én…
megleszek.
Tamás levette a kabátját, és Cethal feje alá tette. Felállt. Gyalogsági fala lehagyta
őt, és folytatta az előrenyomulást. Kirántotta bajonettjét a vértes holttestéből, és utánuk
rohant.
A nehézlovasság visszavonult. Csak néhányan tudtak nyeregben maradni, ők pedig
már elmenekültek. A kez vértesek kis csoportjai egymás után adták meg magukat.
Tamás meglátta az utolsó területet, ahol még harcok folytak. Katonái bajonettekkel
tűzdelt falként nyomultak a Kez maradéka felé. Odafurakodott a küzdelemhez, és egy
kicsit sem lepődött meg, amikor magát Beont találta a közepén.
A tábornok sisakja hiányzott, mellvértje egyetlen szíjon lógott róla, arcának egyik
oldala felhasadt. Az egyik karja is megsérült. Lerohanták és földre taszították mellette
az utolsó testőrét is. Beon vértől és izzadságtól csatakos hajjal hátralépett, és ledobta a
kardját.
– Megadom magam – mondta hangosan. – Megadjuk magunkat.
Az egyik adrói katona előrelépett, felhúzta a puskája kakasát, és a bajonettet Beon
nyakának szegezte.
Tamás nem bírta tovább. Az a sok vér. A kegyelem semmibe vevése. Odalépett,
megragadta a katona puskájának forró csövét, és félrelökte.
– Azt mondta – szólalt meg jól hallhatóan –, hogy megadja magát.
Adamat szitkozódva előrelendült, de rögtön meg is torpant, amikor Vetas nekinyomta
a tőrt Faye torkának, és így szólt:
– Azt ígértem, tízszeresen állok bosszút. Szeretném, ha emlékezne rá. – És már
mozdult is a karja, Adamat pedig becsukta a szemét, mert nem akarta látni, ahogy a
felesége vére kispriccel a nyakán.
– Lépjen el tőle, Faye.
Adamat kinyitotta a szemét. Vetas kissé zavarodottnak tűnt. Karja megfeszült az
erőlködéstől, a tőr mégsem vágott bele Faye torkába.
– Kérem – mondta a sarok mögül előlépő Bo. – Csak lépjen odébb. Adamat
megragadta a feleségét, és elhúzta Vetastól. A férfi orrlyukai kitágultak, szemében harag
villogott, de nyilvánvalóan nem tudott megmozdulni.
Bo ujjai megrándultak. Vetas átrepült a szobán, és nekicsapódott a falnak a
felnyársalt Kiváltságos mellett. Bo odasétált hozzá, durván megragadta Vetas állát, és a
hulla felé fordította a fejét.
 – Jól harcolt – mondta. – Méltó lett volna a társasági tagságra. Ennek megfelelően
bántam vele. A másik… a tartaléka… ő már nem volt ilyen ügyes. Alig egy pillanatot
kellett vesztegetnem rá. Maga pedig… – Bo egyik kesztyűs ujját Vetas álla alá tette. –
Nem kedvelem magát. Láttam a szobáját a pincében. A társaságban ismertem olyanokat,
mint maga, és egészen el voltam ragadtatva, amikor Tamás lemészárolta őket.
Bo hátralépett, és elgondolkodva méregette Vetast, akit még mindig a falhoz préselt
a mágia.
– Lefogadom, hogy maga az a fajta, aki már gyerekkorában is állatok kínzásával
szórakozott. Mondja, húzgálta ki valaha rovarok szárnyait?
Vetas meg sem szólalt.
– Válaszoljon! – üvöltötte Bo.
Erre már összerezzent.
– Igen.
– Mindjárt gondoltam. Milyen érzés?
Bo ujjának egyetlen rezdülése. Ennyi kellett hozzá, hogy Vetas jobb karját egy
láthatatlan erő vállból leszakítsa. Adamat nem tudta eldönteni, ki sikoltott fel
hangosabban: Vetas a fájdalomtól, vagy Faye a sokktól. Adamat magához szorította a
feleségét, félve, hogy elájul, miközben a saját gyomra is fel akart fordulni.
Bo ujja ismét megrándult, és Vetas másik karja is a földre hullott. Vállainál lángok
gyulladtak fel.
– Most kiégetjük a sebeket – magyarázta Bo. – Nem szeretnénk, hogy túl gyorsan
meghaljon. Így csinálja a maga fajtája, nem? A lehető legtovább tartják életben az
áldozatokat. – Bo újra és újra megütötte Vetast.
– Nem igaz? Mondja csak! Nem igaz?
Adamat előreugrott, és megfogta Bo karját, mire az felemelt kézzel, lángoló
tekintettel pördült felé. Adamatnak minden lélekjelenlétét össze kellett szednie, hogy ne
hátráljon meg.
– Elég volt! Elég! – Alig hitte el, hogy mit csinál. Hogy így Vetas védelmére kel.
Egy órája még készen állt rá, hogy a világ összes fájdalmát megismertesse vele. De
most egyszerűen elege lett a dologból.
Bo leengedte a kezét, és magában motyogva bólintott.
– Fogja őket, és menjenek – mutatott Faye-re és a fiúra. – Vetas nem megy sehová.
Vigye őket innen.
Adamat átkarolta Faye-t, hogy a nőnek ne kelljen a sérült bokájára támaszkodnia, és
kivezette az épület füstölgő romjai közül.
Az utca csordultig telt emberekkel. Hátrébb álltak, legalább száz lépésre tőlük,
viaskodott bennük a kíváncsiság és a mágiától való félelem. Az eunuch fogdmegjei
közvetlenül az épület előtt gyűltek össze a sebesültjeikkel és a foglyaikkal, néhányan
pedig a tűz és a füst eltűnésével a házba indultak. Oldrich őrmester és Riplasz is itt
osztogatták a parancsaikat.
Adamat odaintette magához az utóbbit.
– Az eunuch halott – mondta halkan.
A nő szeme elkerekedett.
– Micsoda? Hogyan történt?
– Lord Vetas tette. Alighanem elszökött Felltől. Apropó…
Fell bukkant elő a bámészkodók közül. Kezét óvatosan oldalra tartotta, testét
vágások borították. Odasántikált hozzájuk.
– Vetas el…
– Odabent van – vágott a szavába Adamat visszafojtott dühvel. Fell biztosította róla,
hogy gondoskodik Vetasról, az azonban nyilvánvalóan lefegyverezte a nőt. Oldrich
katonái valószínűleg halottak. Adamat inkább nem mondott többet, nem lett volna jó
vége.
Amikor Fell visszajött a házból, hidegségébe már némi komorság is költözött.
– Mit fog csinálni vele?
– Tudni akarom, mit tett a fiammal… azon túl nem érdekel.

Fell és Riplasz végigmérték egymást.
– Maga az eunuch helyettese?
– Igen.
– Beszéljünk – intett Fell a fejével, mire a két nő arrébb sétált egy magántársalgásra.
Adamat magához szorította Faye-t, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy még
mindig ott van. A nő lehunyt szemmel, könnyektől nedves arccal pihentette fejét a
mellkasán.
– A gyerekek? – kérdezte hirtelen.
– Biztonságban vannak. Bocsáss meg, amiért nem jöttem hamarabb.
– Jöttél. Csak ez számít.
Adamat térdre esett, a nő kezét az ajkaihoz szorította.
– Most már akár meg is halhatnék. Most, hogy visszakaptalak.
– Kérlek, még ne – mondta Faye. – Igencsak fáj a bokám.
 26. fejezet
Tániel a Borvégben találta Doravir őrnagyot, felsőosztálybeli úriemberek egy
klubjában, amelyet a hadsereg most tiszti étkezdeként használt. A helyiség nagy részét
vörös damaszt borította, a levegőben sűrű szivarfüst terjengett, a szerteszét álló
karosszékeket a gurlai kontinens nagymacskáinak bundájával kárpitozták. Az egyik
sarokban egy őrmester játszott egy zongorán. A társalgás komor és halk hangnemben
folyt, bár néhány tisztnek láthatóan feltűnt Tániel belépője.
A lőpormágus megállt az ajtóban, és megigazította a Mihalitól ajándékként kapott
díszegyenruhája gallérját. A régi uniformisa a legtöbb tulajdonával együtt elveszett,
amikor Délorom összeomlott. A kövér séf valahogy megkaparintotta a méreteit, és
készíttetett neki egy újat. Még a megfelelő lőporos hordós ezüstgombokat is
megszerezte hozzá.
Kalapjával a hóna alatt Tániel lassan felmérte a termet, és próbált megfeledkezni az
odakint várakozó rendészekről. Ha nem sikerülne bocsánatot kérnie, nyilván rögtön
visszakísérik majd a szállására.
Tániel megpillantotta Doravir őrnagyot, aki a pult mellett kártyázott egy idősebb
tiszttel és két másik őrnaggyal. Vett egy nagy levegőt, és átvágott a helyiségen a székek
között, aprókat biccentve azon keveseknek, akik a nevén szólítva üdvözölték.
Kizárt, hogy a falnak háttal ülő Doravir őrnagy ne vette volna észre a közeledését,
mégsem nézett fel rá, amikor megállt az asztala előtt.
Éppen az idősebb tiszt beszélt – az egyenruhája alapján egy ezredes, noha Tániel
nem ismerte fel.
– És akkor megmondtam nekik, hogy ez a nemesi vér hiánya miatt van. Értem én,
hogy Tamás irtó hadjáratára politikai okokból került sor, de vitathatatlan, hogy a
nemesség hiánya a tisztjei között az egész hadsereget meggyengítette. Kresimirre
mondom, ha nem tudta… – Az idős tiszt homlokát ráncolva pillantott fel Tánielre. – Á,
százados, hozzon nekem egy sört. Na, most, hol is tartottam? Ha nem tudta… mozogjon,
százados, szomjas vagyok.
Tániel rá se hederített.
– Doravir őrnagy.
A nő felnézett a kártyáiból.
– Tiszteletlenül viselkedik Bertthur ezredessel. Bertthur? Honnan ismerte ezt a
nevet?
– Elnézést, ezredes. – Tániel rá se nézett a férfira. – De beszélnem kell Doravir
őrnaggyal.
– Immár ezredes – mutatta Doravir a csíkokat a gallérján. – És bármi mondandója
legyen is a számomra – azzal letette a kártyáit az asztalra, és hátradőlt a székében –, azt
nyilvánosan is közölheti.
 Tániel leküzdötte a dühét.
– Gratulálok az előléptetéséhez, ezredes.
– Szavamra – állt fel Bertthur.
– Üljön le, uram – csattant fel Tániel. – Ennek magához semmi köze. Doravir
ezredes, szeretnék a legőszintébben bocsánatot kérni bármiféle…
– megforgatta magában a szavakat, és igyekezett nem kiköpni azokat – … sértő
viselkedésért, amelyet az ön irányában tanúsítottam.
Nem tudta nem észrevenni, hogy a társalgások moraja teljesen elhalt. Úgy érezte,
mintha száz szempár szegeződne rá, és valószínűleg így is volt.
– Bertthur ezredes a férjem – világosította fel Doravir. – Kérjen bocsánatot tőle.
A férje? A férfi vagy húsz évvel lehetett idősebb nála.
– Már megtettem – mondta Tániel. – És öntől is bocsánatot kértem. Most pedig, ha
megbocsát. – Azzal megfordult, és elindult a kijárat felé.
Amikor Bertthur megköszörülte a torkát, megtorpant.
– Csak nem maga Tániel? Tamás kölyke?
Csak menj tovább, mondta magának Tániel.
– Kétlövetű – szólt utána Bertthur. – Azonnal jöjjön vissza. Etan ezredes!
Tániel megdermedt. Nem tudta, hogy Etan is itt van.
– Ezredes, e miatt az ember miatt bénult le?
– Ez az ember mentette meg az életemet – válaszolta Etan hangja.
– Az enyémet is megmentette! – kiáltotta valaki.
– És az enyémet is.
– Pff. Most már emlékszem magára, Kétlövetű – folytatta Bertthur. – Öt, talán hat
évvel ezelőttről. Micsoda egy nyápic kis fattyú. És milyen pocsék katona. Folyton
elfutott azzal a sötét hajú kurvával, elhanyagolva a kiképzését. Sosem láttam magában
semmi ígéreteset. Hm. Úgy látszik, az a kurva sem.
Kurva? Mármint Vlora? Lehet, hogy ő maga is ilyen, vagy még csúnyább szóval
akarta illetni őt, amikor rajtakapta azzal a piperkőccel az egyetemen, de átkozott legyen,
ha hagyja, hogy valami idióta tiszt beszéljen így a szerelmi életéről. Ökölbe szorította a
kezét, és vett egy nagy levegőt, hogy lehiggadjon. Nem kellett ezt hallgatnia.
– Bertthur, most már állítsa le magát – szólalt meg ismét Etan. – Talán ideje
visszavonulnia ma estére.
– Menjen a pokolba, Etan – mondta Bertthur. – Látom, semmit sem változtak a
dolgok, Tániel. Még mindig nem tiszteli a feljebbvalóit. Még mindig nincs magában
semmilyen katonai fegyelem. Csak közben elcserélte az egyik kurvát egy másikra.
– Bertthur! – Etan hangjából fenyegetés hallatszott ki.
– De ez most egy barbár kurva! Legközelebb mégis mit talál ki? Lefogadom, hogy az
apja minden alkalommal forog a sírjában, amikor ágyba viszi azt a ribancot.
Tániel egész testében remegett. A düh kezdett teljesen elhatalmasodni rajta.
Nyugalmat erőltetett magára, és lassan megfordult.
– Bertthur – mondta. – Nem emlékszem semmilyen Bertthur ezredesre. Emlékszem
egy Bertthur századosra. Egy szarrágóra, aki csak azért kapta meg a rangját, mert
valami herceg fattyaként pottyant a világba. Tamás tábornagy megesküdött rá, hogy amíg
ő él, sosem fog magasabb rangot betölteni.
Bertthur elvörösödött.
– Ezért egy hetet fog kalodában tölteni, Kétlövetű.
– Maga egy hencegő barom, Bertthur. Szégyent hoz az egyenruhájára.
– Két hét!
Tániel odavágtázott hozzá, és Bertthur úgy hőkölt hátra, mintha attól félne, hogy
megüti. Helyette megragadta az ezredes rangjelzését, letépte a gallérjáról, és a földre
hajította.
– Egy hónap! – üvöltötte Bertthur.
Valami átrepült a helyiségen, és eltalálta Bertthur arcát. Mintha krumplipüré lett
volna.
– Ki tette ezt? – kérdezte dühösen Doravir.
Most egy egész vekni kenyér csapódott Bertthur orrába. Az idős férfi megingott, és
hirtelen mindenféle vacsoraétel össztüzében találta magát. Valaki egy egész tányérnyi
szószt vágott hozzá, teljesen összekoszolva az egyenruháját.
– Maga többé nem szabad ember, Kétlövetű! Az apja halott. Két hónapot fog
kalodában tölteni, a kis barbár kurváját pedig átadom az embereimnek.
Tániel közelebb lépett Bertthurhoz, és állon vágta, mire az elterült a földön. A
lőpormágus hallotta eltörni a rohadék állkapcsát.
– Rendészek! – kiáltott fel Doravir.
A pokolba ezzel. A pokolba mindnyájukkal. Tániel a lábával megigazította Bertthur
székét, és felállt rá.
– Barátaim! – kiáltotta, csillapítóan emelve magasba a karját. A tiszti étkezde
nyüzsgése hirtelen lecsillapodott, és Tániel meglepetésére pár másodperc alatt teljes
csend lett. – A vezérkar mindnyájunknak hazudott. Tamás tábornagy nem halott. Még
csak fogságba sem esett. Ezekben a percekben is Kezen át vezeti a hetedik és a
kilencedik dandárt.
– Hazugság! – ordította Doravir.
Tamás felemelte a hangját, hogy elnyomja a nőét.
– Nem csodálkoztak még rajta, hogy miért nincs itt a kez lovasság? Azért, mert
Tamást üldözik!
Egy rendész lelökte a székről, de alighogy hozzáért, egy hadnagy máris ledöntötte a
lábáról. Tániel felállt.
– Már csak pár hónapig kell feltartóztatnunk ezeket a kez rohadékokat! Hamarosan
itt az ősz, aztán a tél, azzal együtt pedig Tamás tábornagy!
 Egy muskéta markolata kapta telibe a gyomrát. Összegörnyedt fájdalmában, de
gyorsan újra kihúzta magát.
– Nincs visszavonulás! Nincs megadás!
A tiszti étkezde ujjongással telt meg. Mindenfelé ételdarabok repkedtek. Tánielt a
tarkójánál fogva a padlóra kényszerítették, arcát a szőnyegbe nyomták.
– Magának vége, Kétlövetű – sziszegte Doravir. – Maga halott ember! Tánielt nem
érdekelte. A tisztek elmondják az embereiknek, amit itt hallottak, az emberek pedig
tartani fogják a frontot. Megteszik érte. És Tamásért.
Nila gyomrát rettegés szorította össze, miközben Vetas kúriája felé haladt. Fekete
füst gomolygott az utca fölött, a szél sikolyok hangját hozta. Ahogy közeledett, egyre
kivehetőbbé váltak a küzdelem zajai, főleg az a bizonyos hang, amelyet ugyan csak
egyszer-kétszer hallott életében, de semmi mással nem tévesztette volna össze – a
mágia lüktetése.
Ez csak Dourford Kiváltságos lehetett. Lelki szemei előtt látta, ahogy a magas
Kiváltságos vidám nevetés közepette szabadítja rá varázslatát az ismeretlen támadókra,
és ujjai rezdülésével embereket éget hamuvá.
A mágia mintha visszhangzott volna. Puffanás hallatszott, aztán rögtön utána egy
másik ugyanolyan hangos, vagy talán még hangosabb. A csata még akkor is dúlt, amikor
befordult a következő utcába, hogy hátulról közelítse meg a kúriát. Az ablakkereteket
mindhárom emeleten ujjakként ragadták meg a lángok, úgy nyaldosták a kifelé ömlő
füstöt. Két csattanást hallott egymás után.
Nem, ez nem lehetett visszhang. Odabent mágia harcolt mágiával.
Nila mindkét kezével felhúzta a szoknyáját, nehogy elessen benne, és futásnak indult
a kúria felé. Az egyik konyhai kisegítőnő mondta, hogy Lord Vetas egy másik
Kiváltságost is hívatott valahonnan délről, egy nőt. Elvileg ma reggel kellett érkeznie.
Lehet, hogy ő csapott össze Dourforddal?
Ekkor egy nagy fump hasított bele a levegőbe, és Nila füle pukkant egyet.
Megtántorodott, de sikerült megőriznie az egyensúlyát. A kúria lángjai kialudtak. Újabb
fump hallatszott, és a füst úgy robbant ki az ablakokon, mintha egy óriási fújtatót
indítottak volna be mögötte, és csak tiszta levegő maradt utána.
Nila megtorpant, a hirtelen csend jobban megrémisztette, mint maga a mágikus harc.
Ki nyert? Egyáltalán kik harcoltak? Vetas odabent van? Vajon még mindig él? És vajon
Jákob átvészelhette egyáltalán élve ezt az egészet?
Nem tudta, képes lesz-e bemenni. Mélyeket lélegzett, és igyekezett összeszedni a
bátorságát.
Egy nagy reccsenés rengette meg a környéket, és döntötte le Nilát a lábáról. Olyan
erővel zuhant a földre, hogy lehorzsolódott a bőr a tenyeréről.
A ház egyik oldala önmagába roskadt. A lány tátott szájjal bámulta, ahogy a falak
összeomlanak, a tető egy része lecsúszik, az agyagzsindelyek pedig hurrikántól tépett,
ezernyi szélkakas hangjával zuhognak a sikátorba.
Nila feltápászkodott, és gyorsan rohanni kezdett a ház felé, még mielőtt ideje lenne
átgondolni a dolgot. A tenyere lüktetett, a ruháját meg összevérezte, de egyik sem
érdekelte. Jákob még mindig odabent volt, fent, az első emeleten. Gyerekszobája a
másik utcára nézett, és Nila tudta, hogy ha ott tartózkodott, akkor mostanra halálra zúzta
magát. De hátha mellészegődött a szerencse. Hátha az ágya alatt feküdt, vagy megvédte
az ajtókeret, vagy…
A kúria hátsó fala hirtelen kirobbant, és az utcát vakolat, bútor és talán egy egykor
élő ember darabjai terítették be.
Egy középmagas férfi állt a romok közepette. Máskülönben simára borotvált arcán
vöröses barkó húzódott végig, és laza szabású nadrágot viselt hozzáillő kabáttal, amely
még a banknegyed utcáin is elment volna. Nem tűnt kifejezetten jóképűnek, ahogy
csúnyának sem, de Nila rögtön összerezzent, amikor meglátta.
Fehér Kiváltságos kesztyűbe bújtatott kezét a magasban tartva tekintett végig az
általa okozott pusztításon. A tűz látványára odagyűlt tömeg riadtan húzódott hátra. Egy
nő elájult, amikor rájött, hogy mi is az utcán szétszóródott zaftos, vörös hús. Egy férfi
elhányta magát.
A Kiváltságos végigmérte a tömeget, és leengedte a kezét, aztán megfordult, és eltűnt
a ház romjai közt. Előtte azonban Nila még észrevett valamit a kesztyűjén; az Adró-
hegység szimbólumát, alatta az Adotengert jelképező könnycseppel.
Nem akármilyen Kiváltságost látott, hanem az adrói királyi társaság egyik tagját.
Valami azt súgta neki, hogy Dourfordnak esélye sem volt.
Nila átmászott a törmeléken, lebukott egy gerenda alatt, és belépett a házba, a lehető
legközelebb a szolgálók lépcsőjéhez.
A nappali szinte teljesen összeomlott. Egy férfi segítségért kiabált, egy másik
nyögdécselt. Egy harmadik mozdulatlanul, vakolattörmelékkel borítva feküdt egy
összezúzódott gerenda alatt. Valaki megszólalt a másik szobában. Mintha Lord Vetas lett
volna.
Nila óvatosan belépett a konyhába, amely szinte teljesen sértetlen maradt
– szöges ellentétben a szolgálók lépcsőjével. Itt aligha jut fel az emeletre. Az étkezőbe
nyíló ajtóhoz állt, és hallgatózni kezdett. Nem beszélt senki, viszont valaki mozgolódott.
Átnézett az ajtón ütött rések egyikén. Amikor meglátta a csöpögő jégcsapokkal az étkező
hátsó falához szegezett nő élettelen holttestét, rémülten kapott levegő után. Kiváltságos
kesztyűt viselt. Ő lett volna Vetas másik varázslója?
Valaki beszélt. Férfihang. Mintha azt mondta volna, hogy…
Lord Vetas olyan erővel csapódott neki az étkező hátsó falának, hogy a ház
maradéka is beleremegett. Mozgás támadt a törmelékek között, és valaki felsikoltott.
Lord Vetas azonban meg sem mukkant. Az adrói Kiváltságos belépett Nila látóterébe.
Halkan, dühtől eltorzult arccal beszélt. Megfogta Lord Vetas állát, és a fejét a halott
Kiváltságos felé fordította.
Aztán hirtelen hátralépett, immár nyugodt és fegyelmezett szavait Nila is hallotta:
– Lefogadom, hogy maga az a fajta, aki már gyerekkorában is állatok kínzásával
szórakozott. Mondja, húzgálta ki valaha rovarok szárnyait? Válaszoljon!
Nila némi megelégedéssel látta kiülni a félelmet Vetas arcára. Szája megmozdult, de
túl halkan beszélt, hogy a lány hallja.
– Mindjárt gondoltam. Milyen érzés?
Nila elhúzódott az ajtótól. Vetas üvöltése elnyomta a ház többi sebesültjének és
haldoklójának jajveszékelését. A lány a konyha felé fordult, hogy másik utat keressen a
romokon át. Eluralkodott rajta a pánik. Meg kellett találnia Jákobot. Ki kellett vinnie
innen. Egyre nehezebben lélegzett, és elöntötte az adrenalin, de még így is érezte a
megkönnyebbülését. Vetasnak vége. Ha még nem is halt meg, hamarosan meg fog. A
rohadék végre talált valakit, aki erősebb és kegyetlenebb nála.
Kiűzte őt a fejéből. Egyetlen további gondolatot sem érdemel. Ellenben Jákob…
– Nila?
A lány tekintete körberebbent a konyhában. Egy gyerek hangja. Honnan jött?
– Gyere, Nila, bújj ide gyorsan.
A kamra padlóján, egy zsák liszt mögött találta Jákobot. Az étkezőbe sandítva
guggolt le hozzá.
– Én oda nem férek be – mondta, és kisegítette a fiút a kamrából.
– És mi lesz Faye-jel? – kérdezte Jákob. – És Vetas bácsival?
Az étkezőből nyögés hallatszott. Nila ugyanazon az áttört falon tolta ki Jákobot,
amelyen korábban ő is bejött.
A kinti bámészkodók biztonságosnak vélt távolságba húzódtak a háztól, szemmel
láthatóan beletörődve, hogy ott várják ki a rendőrök és a tűzoltók érkezését. Valaki
elkapta Nila karját, ahogy átfurakodott az emberek között. Szó nélkül lerázta magáról az
illető kezét, még csak rá sem nézett, közben továbbra is erősen fogta Jákobot.
Agya máris zakatolt. Még mindig ott volt az az ezüst, amelyet a városon kívül
temetett el. Azonkívül se pénze, se ruhája, csak amit éppen viselt. El kell menniük a
városhatárig, és meg kell keresniük az ezüstöt, hogy aztán holnap visszajöjjenek, és
valahol eladják.
Nem fognak belehalni egy-két szabad ég alatt töltött éjszakába.
Már négy utcányira jártak, amikor Nilának feltűnt, hogy mindenki őt bámulja. Egy
újabb utcányi távot tettek meg, mire Jákob a ruhájára mutatott, és a lány rájött, hogy a
tenyeréből szivárgó vér mindenébe beitta magát. Úgy nézett ki, mint aki
végighempergett egy nagy vértócsában. Két utcával később egy sor üzlethelyiséghez
értek.
– Szüksége van segítségre, asszonyom? – kérdezte tőle egy úriember, aki zsebkendőt
tartott a szája elé, és finnyásan méregette a lány véres ruháját.
 Nila megmutatta neki a tenyerét.
– Csak lejött róla a bőr, ez minden. – Próbált egyenletesen beszélni. – Rosszabbnak
tűnik, mint amilyen valójában.
Az úriember láthatólag megkönnyebbült.
– Van ott egy orvos – mutatott két bolttal lejjebb. – Utcáról bejövő betegeket is
fogad.
– Nagyon köszönöm.
Nila megvárta, amíg az úriember továbbment a dolgára. Nem tudott orvosért fizetni.
Kénytelen lesz elviselni a fájdalmat, amíg…
Eszébe jutott a nyakában lógó ezüstlánc, rajta azzal a nagy gyöngyszemmel. Vetas
„ajándéka”.
Az orvos egy idősebb nő volt fehér ruhában, orrhegyére tolt szemüveggel. Éppen
egy pácienssel foglalatoskodott, de amint meglátta Nila véres ruháját, rögtön odasietett
hozzá.
A lány igyekezett elfecsegni vele, miközben az kitisztította és bekötözte a sebét.
Elesett, magyarázta neki. Csúnyán, de nem lett komolyabb baja. Tiszteletdíj?
– Jaj, mik vannak, úgy látszik, otthon hagytam a pénztárcámat. Mi lenne, ha
megtartaná ezt a nyakláncot, amíg visszatérek a pénzzel?
Nyélbe ütötték a megállapodást, és Nila még egy ötven kranás bankjegyet is kapott a
nyaklánc ellenében. Kivezette Jákobot az ajtón, igencsak megkönnyebbülten, hogy a fiú
végig egyetlen szót sem szólt.
Már fél utcányi távolságot is megtettek, amikor Nilába belehasított a felismerés.
A Kiváltságos. Aki győztesen került ki a harcból, és kitépte Vetas karját
– Az adrói királyi társaság tagja volt.
– Jákob, tudnál itt várni rám néhány percig? – kérdezte Nila a fiútól, ahogy
odavezette őt egy utcára nyíló kávézóhoz.
Jákob szeme elkerekedett.
– Ne hagyj egyedül.
– Csak pár percre. Gyere, veszek neked egy pohár tejet. Ülje le ide, és várj meg. –
Elgondolkodott. – Ha nem jönnék vissza, kérj valakitől útmutatást a legközelebbi
laktanyáig. Ott mondd meg a parancsnoknak, hogy Olem századost keresed. Ő most a
fronton harcol, de a tiszt talál majd neked egy helyet, ahol elalhatsz.
– Nem jössz vissza értem?
– De igen, visszajövök. De ha esetleg mégsem, akkor tedd, amit mondtam.
A fiú erőt merített Nila határozottságából, és kihúzta magát.
– Úgy lesz, Nila.
A lány hozott neki egy pohár tejet, és leültette őt egy székre, épphogy a kávézó
belsejében, majd megkérte a pincért, hogy fél óráig tartsa rajta a szemét. Tíz kranáért
vett egy régi kötényt, és felvette a derekára, szépen elfedve vele a ruháját szennyező
vért.
Aztán visszament Lord Vetas kúriájához.
Már kiért a rendőrség, a tűzoltók pedig az egész épületet ellepték. Dourford
maradványait letakarták egy fehér lepedővel, és előhúztak egy deformálódott testet a
romok közül. Lord Vetas összes embere eltűnt, akárcsak azok, akikkel harcoltak, bárkik
voltak is. A túl nagy rendőri jelenlét miatt nem akart közelebb menni a kúriához.
Végigjárta a környéket, megnézte az összes utcát a közelben. Bizonyosan állítottak
valahová őrszemeket vagy… vagy… valakiket!
Nem talált senkit. Lord Vetas embereit, az adrói katonákat és a társasági
Kiváltságost mind elnyelte a föld.
Kitágította a keresési területét.
Végül öt utcával arrébb szúrt ki egy vöröses barkójú, vasalt ruhájú férfit, amint egy
nagy, szorosan feltekert, és valószínűleg emberi testet rejtő szőnyeggel a vállán
lépkedett a főutcán. Nem viselt Kiváltságos kesztyűket, de Nila tudta, hogy megtalálta,
akit keresett – a társasági Kiváltságost.
Utánafutott. A férfi lassan, hangosan fütyörészve sétált a szőnyeggel. Nem, ez
mégsem lehetett ő.
Befordult egy sarkon.
Nila odaóvakodott az épület széléhez. Talán tényleg nem ő az. A Kiváltságosok
semmit sem hurcoltak a saját kezükkel, megtették helyettük a szolgáik.
Kilépett a sarok mögül, és majdnem felsikoltott.
A férfi úgy három méterrel odébb, lábát egy régi boroshordón nyugtatva ült a
feltekert szőnyegen. Mintha csak egész nap ott pihengetett volna.
– Segíthetek? – kérdezte.
Nila visszapillantott az utcára. Csak nem fogja bántani a férfi? Fényes nappal, egy
ilyen forgalmas helyen…
– Uram – kezdte. Hogy szóljon egy Kiváltságoshoz? Pár hónapja eltöltött némi időt
Rozáliával a királyhűeknél, de akkor is folyton kényelmetlenül érezte magát. A
Kiváltságosokban nem lehetett megbízni. – Nagyuram?
A férfi szeme erre összeszűkült, de nem javította ki Nilát. Tényleg őt látta a
kúriában. És nem tetszett neki, hogy valaki tudja róla, hogy Kiváltságos. A lány
felkészült rá, hogy menekülnie kell.
– Igen? – kérdezte a férfi barátságos hangon.
– Ön egy Kiváltságos. Az adrói társaság tagja.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Ezt meg miből gondolja?
– Úgy egy órája láttam, ahogy szétkeni Dourford urat az utcaköveken.
– Szóval így hívták? Tényleg ismerősnek tűnt. Az a beképzelt pöcs a Kez
társasághoz tartozott. Pff, csodálom, hogy a többiek egyáltalán beengedték a köreikbe.
Egy Fortélyos is ügyesebb nála. – Tetőtől talpig végigmérte Nilát. – Mit tehetek
magáért? Valami remek dolgot kérjen, mert utána kénytelen leszek megölni.
Megölni? Nila nem kételkedett benne, hogy tényleg megtenné, ha szükségesnek ítéli.
A királyi társaság tagjai hírhedtek voltak a kegyetlenségükről. Megköszörülte a torkát,
és kihúzta magát.
– Tekintettel a királyi társaság tagjaként vállalt kötelezettségére, a védelmére bízom
Jákob Eldaminzt, az adrói korona örökösét. – Nila nagyot sóhajtott, és csak ekkor vette
észre, hogy mindeddig visszatartotta a lélegzetét.
A Kiváltságos szemöldöke először ott maradt a homloka közepén, aztán lassan,
mintha csak a gazdájának leesett volna, hogy Nila nem viccel, visszaereszkedett a
helyére. A férfi hátravetette a fejét, és felnevetett.
Nila idegesen elmosolyodott. Valami vicceset mondott volna?
– Akkor hát megteszi?
– Micsoda? Ó, a pokolba is, dehogy. Gondolja, az minden vágyam, hogy valami
nemesi kölyköt pesztráljak? Hány éves az a fiú, négy?
– Hat.
– Hat. Értem. – A Kiváltságos felállt. – Az adrói nemesség halott, és már sosem tér
vissza. – Elhallgatott, és körülnézett. – Különben hol van most a fiú?
– Rejtőzködik.
– Okos.
– Uram. Nagyuram, meg kell tennie. Nincs senki más, aki megvédhetné őt.
– Nekem úgy tűnik, itt van neki maga.
– Én csak egy mosónő vagyok.
– Azt hittem, pincér.
– A kötény miatt? Nem, mosónő vagyok.
– Szerintem meg maga pincér.
Hosszú másodpercekbe telt, mire Nila rájött, hogy a férfi ugratja.
– Nagyuram! – mondta reményei szerint tiszteletet parancsoló hangon.
– Meg kell védenie Jákob Eldaminzt.
– Nem, nem kell – sóhajtott fel fáradtan a Kiváltságos, és bár az előbb úgy tűnt, a
húszas évei közepén jár, Nila most hirtelen nagyon öregnek nézte. – Végeztem az adrói
nemességgel. – Meglepetten pislogott, majd jobban szemügyre vette Nilát. –
Találkoztunk már?
A lány megrázta a fejét.
– Na, mindegy. Mennem kell. A szőnyeg nem tart ki örökké.
Nilán kezdett úrrá lenni a pánik. Nem vált be az ötlete, a Kiváltságos nem akarta a
védelmébe venni Jákobot. Nem mintha meg akart volna szabadulni a fiútól, mondta
magának. Épp csak nála erősebb védelmezőre volt szüksége.
– Akkor nem fog…
 – Hogy megölöm-e magát? Nem. Manhouch családjának egyik utolsó élő tagját
rejtegeti. Egyhamar senkinek sem fog szólni rólam.
– De igen.
– Hogy mondta?
– Mindenkinek szólok magáról, hacsak meg nem esküszik rá, hogy megvédi Jákobot.
– Maga elragadó egy teremtés.
– Komolyan beszélek.
– Elhiszem. – A Kiváltságos lehajolt, felemelte a szőnyeg egyik végét, és
nekitámasztotta a falnak, majd mintha azon tűnődött volna, hogyan tudná
legegyszerűbben a vállára venni.
Nila dermedten állt. Most mit tegyen? Persze, szert tud tenni némi pénzre, de mi lesz
azután?
– Vérzik a szőnyege.
– Valóban – pillantott a Kiváltságos az anyagon átütő sötét foltra. – Azt hittem,
kiégettem a sebeit.
Jeges hideg kúszott fel Nila gerincén.
– Ki az? – kérdezte.
– Ez itt? Valami Vetal nevű idióta.
– Vetas?
– Igen. Az.
Nila odaviharzott a szőnyeghez, és belerúgott. Újra és újra. A Kiváltságos elkapta a
karját, és arrébb húzta.
– Eszméletlen – világosította fel. – És életben akarom tartani, hogy tovább
kínozhassam. Információért – tette hozzá.
Nila elbotorkált a szőnyeg közeléből, és nekidőlt a sikátor falának. A rosszullét
környékezte. Amikor elszökött Vetas markából, minden olyan tisztának tűnt a számára.
Most viszont tele volt kérdésekkel. Egy része sírni akart. Leküzdte a késztetést, és a
falat bámulva igyekezett előállni valamiféle tervvel.
Meglepődött, amikor pár másodperccel később látta, hogy a Kiváltságos még
mindig ott áll előtte.
– Nincs valami dolga azzal? – intett az állával a szőnyeg felé.
A Kiváltságos közelebb lépett hozzá. Nila csak azért sem hátrált el.
– Bo vagyok – mutatkozott be a Kiváltságos. Nila szipogott.
– Nézze, a fiút semmiképpen sem viszem magammal – mondta Bo. – Nem tudnám
megvédeni, mert én magam is űzött ember vagyok. De pár napig elrejthetem magukat
egy biztonságos helyen, amíg kigondolják, mit tegyenek.
– Miért?
Bo felkuncogott.
– Mert elég bátor, hogy teljesen egyedül követeléseket vágjon egy Kiváltságos
arcába, és mert ha jól értem, ismeri ezt a fickót – tapogatta meg lábujjával a szőnyeget.
– És mert igen csinos. De csak pár napról van szó. – Elővett a mellzsebéből egy tollat
és egy papírt, és lejegyzett valamit.
– Le kell szállítanom a szőnyeget a raktárba. Fogja a fiút, és jöjjenek el erre a
címre. És Kresimirre kérem, bizonyosodjon meg róla, hogy senki sem követi magukat.
 27. fejezet
– Nyugton kell maradnia, uram.
Tamás ellenállt a késztetésnek, hogy elhúzódjon Olem tűjétől. A testőr leborotválta a
feje oldalát, hideg hegyi vízzel kimosta a golyó ütötte sebet, és most bélhúrral
összevarrta. A seb majdnem teljesen végighúzódott Tamás fejének hosszán. Ijesztő volt
a tudat, hogy ha a golyó csak egy centivel arrébb találja el, felnyitja a fejét.
– Bocsánat – motyogta a tábornagy.
A délelőtti nap alatt megtelt a levegő az emberek és a lovak ezreinek holttestéből
áradó hullaszaggal. Tamás katonái a csata utáni egész napot és ezt a reggelt is azzal
töltötték, hogy kiássák a holttesteket a veremből. Az embereket kiterítették a földre,
megfosztották őket minden felszerelésüktől, a lovakat pedig élelemnek készítették elő.
Lehet, hogy a háborúban is szükség van a méltóságra, a katonáknak viszont
szükségük van az ételre és az ellátmányra.
Tamás hallotta a sebesültek nyögéseit és kiáltásait. Egyik sereg sem hozott magával
tisztességes orvosokat, így be kellett érniük azon katonák kezdetleges tudásával, akik
pályafutásuk során már számtalan sebesüléssel találkoztak.
Gavril vágott át a táboron Tamás felé.
A kez lovasságot lépre csaló káosz és szervezetlenség nyom nélkül eltűnt. Mérnökök
egy csapata keményen dolgozott a Nagyujj új hídjának megépítésén. A tüzek fölött
mindenhol lóhúst sütöttek. A hadbiztosok számba vették a kez és az adrói halottaktól
elvett felszereléseket. Csizmák, zsákok, takarók, sátrak, puskák és lőszerek egész
halmaira tettek szert, sőt, még némi lőporszarura és lőportöltetre is.
Gavril leült a földre Tamás mellé.
– Cethal tábornok halott.
Tamás némán lehajtotta a fejét, tovább bosszantva a sebét varró Olemet.
– Meglep, hogy ilyen sokáig húzta – mondta a tábornagy. – Szívós, vén kutya.
Jelentést.
– Az eddig összeszámolt holttestek alapján nagyjából kétezer embert veszítettünk.
További háromezer sérültünk van, akinek a negyede egy héten belül szintén meghal. A
sebesültjeink fele teljesen harcképtelen.
Háromezer-ötszázas veszteséget szenvedtek el az ütközetben. Az több mint a
negyede Tamás seregének. Súlyos csapás.
– És a Kez?
– A holttestek alapján úgy kétezer-ötszázan menekülhettek csak el. A többiek mind
vagy halottak, vagy fogságba estek.
Tamás nagyot sóhajtott. Minden szempontból döntő győzelmet arattak. Az ellenség
nagy része, beleértve a legmagasabb rangú tiszteket, vagy meghalt, vagy fogságba esett.
– Adjunk egy kis pihenőt a fiúknak – mondta. – Minden kez, aki képes lábra állni,
dolgozzon a holttestek eltemetésén.
– Mihez kezdünk ennyi fogollyal? – kérdezte Gavril. – Nem vihetjük őket
magunkkal. A pokolba is, hiszen még a saját sebesültjeinket sem tudjuk szállítani… És
ne felejtsd el, hogy Beon testvére még mindig egy harmincezres gyalogsággal jár a
nyomunkban.
– Mikor érnek utol minket?
– A foglyaink erről elég kuszán fogalmaznak, de mindent összevetve azt mondanám,
hogy úgy egy hétre vannak tőlünk.
Elég közel ahhoz, hogy még a deliv határ előtt elkapják őket, ha hagyják, hogy
lelassuljanak a sérültek és a foglyok miatt.
– Beon hogy van?
– Kérte, hogy találkozhasson veled.
– Rendben. Olem?
A testőr tisztára törölte a tűt a kabátján.
– Kész vagyok, uram. Nem lett túl szép, viszont szoros. A közeljövőben hanyagolja
a megerőltető gondolkodást, ha lehet.
Tamás belenézett egy kis tükörbe.
– Úgy festek, mint egy istenverte nyomorék. Hozza a kalapomat.
– Az felsértheti a varratokat.
– Akkor tekerje bele egy zsebkendőbe. Nem fogok ilyen fejjel tárgyalni az
ellenséggel.
Olem bekötötte Tamás fejét, aztán a tábornagy óvatosan felvette kétszögletű
kalapját.
– Milyen érzés, uram?
– Pokolian fáj. Menjünk, beszéljünk Beonnal.
Tamás előreengedte Gavrilt és Olemet, úgy vágtak át a táboron. Gavril megúszta a
csatát egy monoklival, Olem pedig általában elhanyagolta a sebeit. Bal karját szorosan
bekötözték, de a vállánál friss vér szivárgott át fehér ingén.
– Olem, gondoskodjon a sebeiről – mondta neki Tamás, miközben a foglyokhoz
közeledtek.
– Semmi bajom, uram.
– Ez parancs.
Olem beadta a derekát, és visszasántikált a táborba. Tamás nem örült neki, hogy el
kellett küldenie, de a testőrének pihenésre és orvosi ellátásra volt szüksége.
A foglyokat éjszaka beterelték egy rögtönzött cölöpkerítés mögé. Kezüket és lábukat
összekötözték, és a hetedik dandár emberei őrizték őket. A kilencedik dandárra most
nem lehetett foglyokat bízni – ők szenvedték el a legnagyobb veszteségeket a vértesek
rohamában, és a legtöbben még mindig vérre szomjaztak.
– Tamás tábornagy jött Beon tábornokhoz – jelentette Gavril az egyik őrnek. A férfi
eltűnt a cölöpök mögött, és pár perccel később Beonnal együtt jött vissza.
A kez tábornok nem festett túl jól. Bal karja hámban lógott, homlokán varratok
húzódtak végig, jobb kézfeje mintha meggörbült volna, és bizonyosan fájdalmakat
okozott neki. Látványosan sántított.
– Tábornok – üdvözölte őt Tamás.
Beon fáradtan biccentett neki.
– Tábornagy. Köszönetet kellene mondanom, amiért tegnap megmentett az
embereitől.
– Nagyon szívesen.
– Á. Csak köszönetet kellene mondanom, de nem fogok. – Feje lekonyult. –
Fogalmam sincs, hogyan leszek képes együtt élni egy ilyen vereség szégyenével.
Gavril nekitámaszkodott a kerítést alkotó egyik fakarónak.
– Ne gyötörje magát túlságosan. Elvégre Tamásról van szó.
A tábornagy igyekezett nem kimutatni a bosszúságát.
– Lehet, hogy a megtévesztés nem kenyere egy úriembernek, de a csatatéren végül
csak a győzelem számít.
– Nagyon is igaz – bólintott Beon. – Az a verem remek munka volt. Egyetlen délután
alatt kiásták és álcázták, miközben távol tartották a felderítőimet, az a kis köd pedig
teljesen elfedte az egészet. Ön kijátszott engem, tábornagy. Tudta, hogy azonnal
elrendelem a rohamot, amint meglátom, hogy megpróbálnak átkelni a folyón.
Tamás engedélyezett magának egy kurta biccentést.
– Bravó – sóhajtott fel Beon. – És most mi lesz? Amint azt láthatja, több ezrünket
ejtettek foglyul. Sok száz kilométerre vagyunk a legközelebbi várostól, amely
váltságdíjat ajánlhat értünk, és a következő pár hétben mindkét oldalon ezrek fognak
belehalni a nem megfelelő kezelésekbe és a járványokba.
– Elküldtem egy emberemet a táborába, és egyezkedést kértem – mondta Tamás. –
Az összes katonáját és a tisztjei többségét szándékozom átadni ételért, felszerelésekért
és annak ígéretéért cserébe, hogy nem vonulnak újra csatába ellenem.
– Ígéret? – Beon láthatólag meglepődött. – Becsületes emberként el kell mondanom,
hogy a tisztjeim jelentős része nem fogja tartani magát az ígéretéhez. Amint szabadon
ereszti a katonákat, újra maga ellen vezetik őket.
– Mint becsületes embertől, elvárom, hogy felvilágosítson, mely magas rangú
tisztjei számítanak becsületes embereknek.
Beon felkuncogott.
– Á. És azokat fogja váltságdíjért cserébe visszajuttatni a seregem maradékához?
Értem. Nyilván tisztában van vele, hogy a becsület csak addig terjed majd, amíg a
bátyám be nem ér minket, és fel nem ment engem és a tisztjeimet az ön parancsnoksága
alól.
– Tisztában vagyok vele. És sosem mondtam, hogy önt is szabadon engedem.
 Beon kíváncsian oldalra döntötte a fejét.
– El nem tudom képzelni, mi hasznomat vehetné. A jelenlétem nem fogja meggátolni
a bátyámat a támadásban, amikor beéri a seregét.
– Ettől függetlenül egyelőre inkább nem szeretném önt a másik oldalon tudni.
– Nem bízik benne, hogy megtartom az ígéretemet?
– Nem erről van szó. Egyébként Cethal tábornok az elismerését küldi.
– Bátor védelmet irányított. Törtem már meg nagyobb gyalogságot kevesebb
vértessel. Mondja meg neki, hogy jól állta a sarat.
– Meghalt – mondta Tamás.

Beon lehajtotta a fejét.
Valaki megköszörülte a torkát. Tamás megfordult, és egy hírnököt pillantott meg.
– Uram, a Kez megjött az egyezkedésre.
– Rendben. Beon tábornok, kérem, kövessen.
A Kez elküldte a tisztjei maradékát, vagyis egy ezredest, öt őrnagyot és hat
századost. Tamás végighordozta rajtuk a tekintetét. Az ellenség az utolsó pillanatban
vonult vissza, mégis csak két őrnagyon látott sebeket. Ez azt jelentette, hogy a többiek
még azelőtt megfutamodtak, hogy a közelharc egyáltalán elkezdődött volna.
Az egyezség úgy alakult, ahogy arra számítani lehetett. A kez tisztek kardcsörtetve
követelőztek, de hiába, ők is jól tudták, hogy elveszítették a csatát. Lőport és lőszert
adtak cserébe a túlélő tisztjeikért, kivéve azt a párat, akiket Tamás megtartott. A
katonáik visszatéréséért cserébe élelmet és adrói híreket ajánlottak fel.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy megengedjük, hogy fogságban tartsa Beon je
Ipille-t – mondta a kez ezredes. – Ő a harmadik trónörökös a sorban!
– Hogy megengedik? – vonta fel Tamás a szemöldökét. – Én engedem meg önöknek,
hogy élve távozzanak. Csaknem négyezer embert kapnak tőlem utazói fejadagokért,
információért és a meg nem támadás zavaros ígéretéért! Önök azok, akik kirabolnak
engem, és nem fordítva. Beon tábornok mindaddig nálam marad, amíg az apja szabad
hazautat nem biztosít számunkra Adróba. A fogolycserét holnap, a hajnal első fényénél
bonyolítjuk le.
Ezután információt kaptak Kez északi részének területeiről, és a Beon bátyja vezette
gyalogos dandárok helyzetéről. A kez tisztek felhúzott orral, még a vereségben is
büszkén tértek vissza a táborukba.
– Az apám gyűlöli önt – közölte Beon, miközben az adrói tábor felé sétáltak. –
Teljesen kizárt, hogy megkíméli a seregét az életemért cserébe. Főleg az itteni
kudarcom után.
– Tudom. – Tamás megállt, és Beonhoz fordult. – A rangját megillető tisztelettel
fogunk bánni önnel. Elvárom, hogy becsületszavát adja, hogy nem próbál megszökni a
táborból, és nem próbál információkat eljuttatni a seregemről a sajátjához. Cserébe kap
egy sátrat, szabadon mozoghat a táborban, és választhat magának két szolgálót a saját
hadseregéből.
– Becsületszavamat adom – mondta Beon.
– Nagyszerű.
Beont bekísérték a cölöpkerítés mögé, hogy kinevezze a szolgálóit, így Tamás
egyedül maradt Gavrillal.
– Tényleg megbízol benne? – kérdezte a hegyőr.
– Igen.
– Akkor miért tartod őt itt?
Tamás levette a kalapját, és óvatosan megtapogatta a skalpján végighúzódó friss
varratokat. Hónapokba fog telni, hogy újra rendesen kinőjön a haja, és eltakarja a sebet.
Addig is úgy néz majd ki, akár egy félőrült idióta.
– Ő Ipille egyetlen fia, aki bármit is ér emberként. Vissza szándékozom térni
Adróba, hogy kiűzzem az országból Ipille hadseregét. Szerintük – intett a fejével a
távolodó kez tisztek felé – Ipille maga is Adróban van. Ha sikerülne megölnöm őt és a
két idősebb fiát, Beon ülne a trónra, ő meg akár még hallgatna is a józan észre, és
segítene nekem véget vetni a háborúnak.
– Aha – vakargatta Gavril a szakállát. – Mit tudtál még meg Adróról?
– A kez lovasság utolsó információi szerint Ipille felégette Budwielt, és lassan, de
biztosan nyomul előre a Szurkov-átjáróban. Hilanszka és a többi tábornok tartják a
frontot az Adom Szárnyai segítségével. Elvileg Kresimir is ott van, de nem használja az
erejét a kez sereg támogatására.
– Azt hittem, Kresimir halott.
– A Kez nem így gondolja. És Borbador Kiváltságos is megmondta, hogy egy istent
nem lehet megölni.
– Ha él, valószínűleg a keze közé akarja kaparintani azt, aki lelőtte.
– Tudom. Holnap délután indulunk. Vissza kell jutnom Adróba, és meg kell
állítanom a kez sereget, mielőtt elérné a fiamat. Ha Kresimir tényleg él, azt fogja
kívánni, bárcsak elpusztult volna a Délormon.
Adamat keze megpihent egy használaton kívüli malom ajtaján Adopest
gyárkörzetében. Hátranézett, és emlékeztette magát, hogy már nem kell attól tartania,
hogy esetleg követhetik. Lord Vetast elfogták, az emberei rács mögé kerültek, vagy
szétszóródtak, és Adamat végre biztonságban tudhatta a családját. Úrrá lett rajta a
paranoia, mondta magának, és belökte az ajtót.
De vajon tényleg csak erről volt szó? Elment egy régóta üres, félig szétrohadt
titkárnői asztal és a munkások szállása mellett, amely úgy bűzlött, mintha egy állat
odafészkelt és aztán megdöglött volna.
Adamat megzsarolta a Tulajdonost, Lord Vetas urának, Lord Claremonte-nak más
kémei is lehettek a városban, és a kez hadsereg még mindig északnak nyomult a
Szurkov-átjáróban.
Biztonságban lesz még a családja valaha?
Átment egy újabb ajtón, amely a malom főtermébe vezetett. A helyiség több száz
méter hosszan nyújtózott, és több mint egy tucatnyi malomkő sorakozott a fala mentén. A
legtöbb már eltört vagy eltűnt, mióta a helyet kiürítették, és a gépezetet otthagyták az
enyészetnek. A malomnak ezt a részét a folyó fölé függesztették, így a termet a víz
csobogásának hangja töltötte meg.
Bo az ajtó mellett ült egy két lábbal a falnak támaszkodó széken. Mellette Fell
meredt a távolba. Szájából pipa lógott, ingujjait feltűrte, karját vércseppek pettyezték.
– Lekéste a reggeli mulatozást – közölte Bo Adamattal.
– Maga a kínzást „mulatozásnak” hívja?
– Nem vagyok jó ember.
Adamat Bo ruhájára pillantott.
– Véres a cipője.
Bo szitkozódott, aztán megnyalta a nagyujját, és végigtörölte vele a cipője orrát.
– Hogy van a felesége? – kérdezte Fell, miután kivette a pipát a szájából.
Adamat habozott a válasszal.
– Faye… nehéz dolgokon ment át. – Ennél visszafogottabban talán még sosem
fogalmazott. Faye-t megverték és megalázták. Két teljes napig sírt, és egyik gyereket se
volt hajlandó pár percnél hosszabb időre szem elől téveszteni. Az egyik pillanatban
még búskomoran bámult maga elé, aztán vidámság töltötte el, majd pedig ismét magába
roskadt, de Adamat nem is várt volna mást azok után, ami vele történt. – Erős asszony.
Rendbe jön.
Bo hagyta, hogy a széke visszadőljön mind a négy lábára, majd felállt, és
kinyújtózkodott.
– Ezt örömmel hallom.
Bármily különös volt is ez egy Kiváltságostól, Bo szavai őszintének hatottak.
– Dobjon egyet – mondta Bo Fellnek.
Mosoly villant a nő arcán. Elővett a zsebéből egy kesudiót, és feldobta a levegőbe.
Bo elkapta a szájával.
– Vissza kell mennem Ricardhoz – mondta Fell, és felkapta a kesudiós zacskóját
meg a bőr hátizsákját.
– Menjen csak – bólintott Bo. – Innen átvesszük. Élveztem a közös reggeli
munkánkat.
Adamat felemelte a kezét.
– Lenne egy kérdésem.
– Igen? – pillantott rá Fell.
– Látott bármelyikük egy fiatal nőt vagy egy fiút, miután elhagytuk Vetas kúriáját?
– A vörös ruhás nőre céloz? – kérdezte Fell.
 Arra, akit Vetasszal együtt hagyott megszökni, és ezzel kevés híján Faye vesztét
okozta?
– Igen, rá.
Fell megrázta a fejét.
Bo egy darabig habozott.
– Talán… nem. Nem, azt hiszem, nem láttam őket.
– Kár. Faye megkért, hogy keressem meg. Ő is Vetas foglya volt, a fiú pedig talán
egy királyi örökös.
– Nyitva tartom a szememet – mondta Fell. Mindkettejüknek biccentett, bár Bón egy
kicsit tovább időzött a tekintetével, majd távozott.
– Hogy telt a közös reggeli „munkájuk”? – kérdezte Adamat.
– Nagyon jó a kihallgatási technikája – válaszolta Bo, és vagy nem tűnt fel neki a
célzás Adamat hangjában, vagy nem törődött vele. Megropogtatta az ujjait, és elindult a
malomkövek hosszú sora mellett. – Nem annyira jó, mint az enyém, de hát én egy
társasági Kiváltságos vagyok. – Bo hátrapillantott a válla fölött, mintha csak biztos
akarna lenni benne, hogy Fell tényleg elment, majd hozzátette: – Ne bízzon abban a
nőben.
– Nem terveztem.
– Helyes. Csak Ricardhoz és az ő drága Akadémiájához hűséges, semmi máshoz. És
még csak abban sem vagyok biztos, hogy hűségesebb-e Ricardhoz, mint az
Akadémiához.
– Gondolom, Fell is hasonlókat mondana magáról – jegyezte meg Adamat.
– Ó, bennem sem kellene megbíznia, de én már csak pár napig leszek a környéken.
Amint vége ennek az egész Vetas-ügynek, és megbizonyosodom róla, hogy a családja
biztonságban van, már itt sem vagyok.
Bo levezette Adamatot a terem hátsó részéből a malom alatti kerékszobába vezető
lépcsőn. Az összes fenti malomkőhöz tartozott idelent egy kerék, amelynek egyik vége
beleért a vízbe. Legalábbis egykor. Mostanra a legtöbbjük eltűnt, így csak egy üres
vízcsatorna futott keresztül a padló egyik oldalán.
Lord Vetas egy sarokba állított hordágyhoz kötözve feküdt. Mindkét karja hiányzott –
persze, hiszen Bo két napja letépte azokat. Testét egy véres takaró fedte, valószínűleg
inkább Adamat, mint Vetas kedvéért. Lehunyt szemmel, gyengén lélegzett.
Bo belerúgott a hordágyba, mire felpattant a szeme. A Kiváltságos láttán azonnal
hátrahőkölt volna, de a kötelei nem engedték neki.
– Emlékszik a barátunkra, Adamatra? – kérdezte Bo.
– Igen – suttogta Vetas, és közben le nem vette a szemét a varázslóról.
– Van pár kérdése. Válaszoljon neki.
Adamat megállt egykori kínzójával szemben, és igyekezett felidézni, hogy mit tett a
családjával. Ez a nyomorúságos lény sem szánalmat, sem együttérzést nem érdemelt.
 – Hol van a fiam? – kérdezte.
– Nem tudom.
– Mi történt vele?
– Eladtam.
Adamatot ez megdöbbentette.
– Eladta? Hogy érti ezt?
– Rabszolga-kereskedőknek.
– Adopestben nincsenek rabszolga-kereskedők!
Visszataszító kuncogás tört elő Vetas torkából, de amikor Bo tett felé egy lépést,
gyorsan abbahagyta.
– Kez csempészek – mondta még mindig halkan. – Régóta visznek ki
lőpormágusokat Kezbe Tamás orra elől.
– A fiam nem lőpormágus.
Vetas rápislogott. Egykor kígyószerű és rideg tekintete most… egyszerűen halott
volt, másképp nem lehetett leírni. Amikor Bóra pillantott, félelem villant benne, de
egyébként semmi.
– Miért adta el őt a Keznek?
– A Kiváltságosom azt mondta, lőpormágus.
Adamat járkálni kezdett. Josep egy Különb lenne? Lehetetlennek tűnt.
– Mikor történt?
– Egy hete.
– Kivitték már az országból? – Adamat mellkasa összeszorult, ahogy kezdett
eluralkodni rajta a pánik. Az emberekkel, és különösen a lőpormágusokkal kereskedő
csempészek aligha várnak a szállítmányuk útnak indításával. Josep minden valószínűség
szerint már elérhetetlen messzeségbe került Adamattól.
– Feltételezem – válaszolta Vetas.
– Mit akarnak vele? A Keznek nem kellenek élő lőpormágusok, sem pedig
csempészek. Bérgyilkosokat használnak.
– Kísérletek.
– Hogy érti?
– Nem tudom. Csak tippelek.
– Hol találhatom meg őket?
Vetas elfordította a tekintetét. Adamat fenyegetőn közelebb lépett hozzá, de a
férfinak a szeme sem rebbent. Addig nem, amíg Bo össze nem dörzsölte a hüvelyk– és a
mutatóujját.
– Egy rakparti kocsmában – válaszolta, és szeme a malom csatornáján átfolyó víz
felé rándult.
Szóval egy kocsma, mi? Valószínűleg egy kilométerre sincs innen.
– Mondjon el mindent.
 Adamat fél óráig faggatta Vetast, neveket, címeket és jelszavakat húzott ki belőle.
Alaposnak kellett lennie. A rabszolga-kereskedők nyilván körültekintőek egy olyan
civilizált országban, mint Adopest, és számos óvintézkedést tesznek.
Amikor végzett a kihallgatással, azonnal az ajtó felé indult. Nem tudott elég gyorsan
eltűnni Vetas közeléből. Forgott tőle a gyomra. Elrabolta Adamat feleségét és gyerekeit,
és leírhatatlanul bánt velük. Összeesküdött Adró ellen, és a legalantasabb mocskokkal
üzletelt.
Már a lépcsőn járt, amikor Bo futva utolérte.
– Nem kérdezett tőle semmi mást – állapította meg a Kiváltságos.
– Nem is kell tudnom semmi mást.
– És Claremonte tervei? Az Adróval kapcsolatos szándékai? Ezeket nem akarja
kideríteni?
Adamat megállt, és a Kiváltságoshoz fordult.
– Később. Vissza kell szereznem a fiamat.
– Lehetetlen. Ha rabszolga-kereskedők vitték el, mostanra rég nincs az országban.
– Honnan tudja?
– Józan paraszti ész. És ne feledje, hogy a királyi társaság sötét gyülekezet volt. Sok
egyéb mellett ők is üzleteltek rabszolgákkal.
– Pff! – Adamat továbbsietett a malom kijárata felé.
Nagy bosszúságára Bo tartotta vele a lépést.
– Már két napja vallatjuk Vetast. Claremonte valami nagy dobásra készül. Még Vetas
sem tud róla mindent, de az sem kizárt, hogy inváziót tervez!
– És ha jól sejtem, maga majd segít őt megállítani?
Bo hallgatása sóhajra késztette Adamatot. A Kiváltságosnak nem állt érdekében,
hogy segítsen. Most, hogy törlesztette felé az adósságát, valószínűleg elhagyja majd az
országot. De úgy tűnt, annyi polgári kötelesség azért szorult belé, hogy megpróbálja
meggyőzni Adamatot Claremonte megállításának szükségességéről.
– Még Vetas is azt mondta, hogy a fia már rég nincs itt – emlékeztette Bo.
– És maga hisz neki? Igen naiv ez egy társaságbeli Kiváltságostól.
Bo közelebb hajolt Adamathoz.
– Megtörtem őt – mondta szinte vicsorogva. – Nem merészelne hazudni nekem.
– Túl könnyen ment. Ismerem Vetas fajtáját. Valamit elhallgat.
Kétség villant át Bo arcán, majd eltűnt egy fintorban.
– Nem. Azt nem tenné. Nem lenne rá képes. Mint már mondtam: megtörtem őt.
– Javaslom, hogy dolgozzon még rajta. – Adamat gyomra felfordult saját szavaitól.
Nem bírta elviselni az efféle kínzást, még akkor sem, ha olyasvalakin alkalmazták, mint
Vetas. – Ki tudja, mi minden lapul még a fejében.
– Órákon belül halott lesz.
– Ricard parancsa? – Talán Ricard úgy gondolta, Vetas életben tartása hosszú távon
túl kockázatos. Ha Claremonte valahogy megtalálná és kiszabadítaná, azt iszonyatos
bosszú követné.
– Ricard nekem nem parancsol. Nem, a természet fogja befejezni, amit elkezdtem.
Ameddig korlátolt ismereteimmel tudtam, életben tartottam. De letéptem mindkét karját,
és két teljes napig vallattam. Maga szerint hosszú élet vár még rá? Nem. Mire leszáll az
éj, behajítom a hulláját az Adotengerbe, aztán húzok a pokolba ebből az országból.
– Hát akkor. – Adamat nagyot sóhajtott, és megigazította kabátja elejét. Ismét a régi
nóta: az összes szövetségese magára hagyja. A Tulajdonos minden kapcsolatot
megszüntetett vele, Ricardot túlságosan lekötötték Vetas elfogásának következményei,
és most Bo elhagyja az országot. Adamat ismét egyedül maradt. – Gondolom, ideje
elbúcsúzni.
Bo levette a kesztyűt a jobb kezéről, és felé nyújtotta.
– Köszönöm.
– Nem – ragadta meg a kezét Adamat, és a szíve kihagyott egy ütemet. A
Kiváltságosok senkivel sem ráztak kezet. Soha. – Én köszönöm.
Bo visszaindult a malom pincéjébe. Adamat reménykedve nézett utána, hogy hátha
mégis meggondolja magát, és az országban marad. Hogy talán még Josep
megmentésében is segít majd. De a következő pillanatban Bo eltűnt a lépcsőn.
Adamat kilépett az utcára. Nehéz dolga lesz. De talán, csak talán, még mindig
maradt egy barátja Adopestben.
Adamat megállt az ajtaja előtt, és benézett az ablakon.
A redőnyöket ugyan lehúzták, de a réseken át látta az ikreket a nappali szőnyegén
játszani. Az egyikük egy fahajót tartott a kezében. A másik meg akarta kaparintani
magának, ezért fellökte a testvérét, és kikapta a kezéből a játékot.
Adamat szája mosolyra görbült. Oly sok mindent kellett átélniük, és továbbra is úgy
játszottak és veszekedtek, mint a közönséges gyerekek. Arra számított, hogy ennél
sokkal rosszabb bőrben lesznek. Legidősebb lánya, Fanish rákiáltott a fiúkra a hátsó
szobából, a következő pillanatban pedig már ott is termett mellettük, hogy szétválassza
és alaposan lehordja őket.
Adamat kinyitotta az ajtót, és belépett. A gyerekek azonnal köré gyűltek, hogy
megöleljék vagy megcsókolják. Adamat letérdelt, és hagyta. Átjárta a
megkönnyebbülés, hogy végre itthon tudhatta őket. Sosem hitte volna, hogy valaha is
örömmel fogadja majd a kiabálást és a lökdösődést egy hosszú nap után… de végre
visszakapta a családját.
Mosolya lehervadt az arcáról. Faye-t sehol sem látta.
– Hol az anyád? – kérdezte Fanish-t, miközben gyöngéden lehámozta Asztritet a
lábáról.
– Ágyban, papa.
– Az egész napot ott töltötte? – Fanish a kisebb gyerekekre nézett, és megrázta a
fejét. Elég idős volt, hogy tudja, anyja sok mindenen ment át, és hogy észrevegye,
különösen viselkedik. És elég esze volt, hogy ne akarja ezzel felzaklatni a többieket.
Adamat félrevonta őt.
– Evett valamit?
– Nem.
– Mit vacsoráztatok?
– Levest. Még mindig a tűzön van.
– Honnan szereztétek?
– Ricard asszisztense hozta. Eleget, hogy három napig kitartson az egész családnak.
– Fell?
– Igen, ő.
Adamat keze ökölbe szorult. A nő majdnem Faye halálát okozta, amikor hagyta
megszökni Vetast. Ezt sosem fogja elfelejteni. Igyekezett nem felhergelni magát. Most
nem dühönghet ezen.
– Hozz nekem egy tányér levest.
Letette a sétapálcáját az ajtó mellé, felakasztotta a kalapját, aztán a lányától kapott
levessel elindult az emeletre. Faye háttal az ajtónak feküdt a hálószobájában, és bár a
házat nyári meleg töltötte meg, válláig bebugyolálta magát a takaróval.
– Faye – szólította meg gyöngéden. Semmi válasz.
Megkerülte az ágyat, és óvatosan leült a szélére. Felesége válla egyenletesen
emelkedett és süllyedt, ahogy aprókat lélegzett. Szemét lehunyva tartotta, de Adamat túl
régóta ismerte, és tudta, hogy ébren van.
– Szerelmem. Enned kell valamit. Ismét semmi válasz.
– Ülj fel, enned kell.
– Nem vetted le a csizmádat. – Faye halkan és gyengén beszélt, közel sem olyan
pimasz rosszallással, mint általában, ez pedig aggasztotta Adamatot.
– Sajnálom, majd felsöprök. De most enned kell.
– Nem vagyok éhes.
– Egész nap nem ettél.
– De ettem.
– Beszéltem Fanish-sel. – Faye hazudott neki, és most már tudta, hogy tudja.
– Á.
– Meg kell őrizned az erődet.
– Miért? – Szorosabbra húzta magán a takarót.
– A gyerekekért. Értem. Magadért.
Faye nem válaszolt. Arcán könnyek csurogtak le, szemét szorosan lehunyta. Adamat
finoman a karjára tette a kezét. Hát nem tudja, hogy most már biztonságban van? Nem
látja, hogy a gyerekeknek nagyobb szükségük van rá, mint valaha? Hogy neki is
szüksége van rá?
 – Meg fogom találni Josepet – mondta. Faye szeme felnyílt.
– Tudod, hol van?
– Van egy nyomom.
– Mi az?
Adamat megpaskolt a karját, és felállt.
– Ne aggódj emiatt. Késő este visszajövök.
Valaki kopogott odalent a bejárati ajtón. Faye megrándult az ágyában, szeme vadul
kitágult.
– Csak SouSmith az – nyugtatta meg Adamat. – Velem jön.
– Mi ez a nyom? Hol van a fiam? – kérdezte Faye.
– Ne aggódj…
Egy satu erejével ragadta meg Adamat karját.
– Mondd el.
Adamat visszaült az ágyra. Nem akarta felzaklatni a feleségét, de úgy tűnt, kénytelen
lesz.
– Vetas eladta őt kez rabszolga-kereskedőknek. Állítólag Josep lőpormágus.
Megkeresem a kereskedőket, és megpróbálom visszaszerezni őt.
– Nem – fakadt ki Faye meglepő intenzitással. – Azt már nem. Máris túl sok
veszélynek tetted ki magad. Nem fogom itt várni a halálhíredet.
– Volt már dolgom a rabszolga-kereskedőknél rosszabbakkal is.
– Tudom, Vetas miféle emberekkel… üzletelt. – Faye szinte köpte ezt a szót.
Rémület ült a szemében. Adamat látta, ahogy a fia megmentésének vágya harcol benne a
férje és a többi gyermeke megóvásának szükségességével.
– Vissza kell hoznom Josepet. Nem hagyhatom őt a Kez karmaiban. Faye még
jobban megszorította a karját.
– Légy óvatos.
– Az leszek. – Adamat a lehető leggyöngédebben húzta ki a kezét Faye szorításából.
Felesége arcán könnyek folytak végig, amikor elhagyta a szobát, és megindult lefelé a
lépcsőn. SouSmith begombolt kabáttal állt az előtérben, és mosolyogva nézte a
nappaliban játszó gyerekeket.
Biccentett Adamatnak.
– Kész vagy?
– Igen. – Adamat felnézett a hálószobára, és felkapta sétapálcáját az ajtó mellől. –
Fanish, úgy fél óra múlva nézz rá anyádra.
– Rendben, papa.
– Jó kislány. Menjünk, SouSmith.
 28. fejezet
– Minden rendben? – kérdezte SouSmith, miközben egy bérkocsiban távolodtak
Adamat házától. A meleg és szeles esti levegőből a felügyelő érezte, hogy másnap vihar
lesz.
– Igen.
SouSmith kétkedőn felvonta a szemöldökét.
– Igen! – válaszolta Adamat hangosabban. SouSmith bólintott, és nekidőlt a kocsi
oldalának.
Adamat kinézett az ablakon az esti elfoglaltságaikban jövő-menő emberekre. A
sarkon egy fiú próbálta eladni az utolsó újságot, egy idősebb pár pedig egy sötétedés
előtti sétát tett éppen. Adamat azon tűnődött, van-e bármi fogalmuk arról, mi folyik a
városukban. A káoszról. A háborúról.
Azon tűnődött, vajon érdekli-e őket egyáltalán.
Mire a bérkocsi kitette Adamatot és SouSmith-t két utcára a Sós hajadon nevű
kikötői kocsmától, már leszállt az éj. Adamat felnézett a szélben ringó, megtépázott
címerre. Micsoda ostoba név. Hiszen az Adotenger édesvizű.
SouSmith és ő is ellenőrizték zsebükben rövid csövű pisztolyaikat. A bokszoló
homlokráncolva kerülte Adamat tekintetét.
– Sajnálom – mondta a felügyelő, amikor készen állt.
– Hm?
– Nem akartam rád rivallni. Jó ember vagy, és jó barát, amiért velem tartasz. Ez itt
nagyon veszélyes lehet.
SouSmith felmordult.
– Még mindig fizetsz, ugye?
– Igen.
A bokszoló bólintott, mintha magától értetődő lett volna, hogy eljött, de a homloka
közben kisimult.
Megindultak a kocsma felé, és Adamat a sétapálcája kopogását hallgatta az
utcaköveken, majd pedig a fán, miután rátértek a sétányra. A kocsmát a mólóra építették
– bajos megoldás. Azt jelentette, hogy egyetlen kijárata van, noha a csempészek
bizonyosan elrejtettek alatta egy csónakot, arra az esetre, ha hirtelen kellene
felszívódniuk.
Nem egy ideális hely a rabszolga-kereskedőkkel való szembenézésre. Adamat
belökte az ajtót, és csend fogadta.
Féltucatnyi tengerész lebzselt az egyterű, gyéren világított épületben. Nem tűntek
valami fenyegetőnek. Többnyire a legjobb éveikben járó, mellkasukat szabadon hagyó
fehér pamutinget és térdnadrágot viselő fiatalemberek voltak. Úgy pislogtak Adamatra,
mintha valami háromszemű hal lenne.
 Kizárt dolog, hogy elvegyülhessen.
Adamat a pulthoz oldalgott, míg SouSmith az ajtófélfának támaszkodva méregette a
matrózokat azzal a disznószerű szemével. Adamat letett a pultra egy ötvenkranás
bankjegyet.
– Dolest keresem.
A pultos arckifejezése kicsit sem változott.
– Én vagyok Doles. Mit adhatok?
– Brudániai whiskyt, ha van.
Doles, aki úgy öltözött, mint egy közönséges matróz – és valószínűleg az is volt –,
elvette a pénzt, és belegyűrte a zsebébe. Elővett a pult alól egy sötét folyadékkal teli
üveget, le sem véve közben a szemét Adamatról. Olyan erővel csapta le a palackot a
pultra, hogy a felügyelő összerezzent, majd megtöltött vele egy kis, piszkos poharat.
– Rossz évadban vagyunk hozzá – jegyezte meg Doles.
Szó szerint, ahogy Vetas mondta. Adamat szája kiszáradt, és csaknem remegő kézzel
fogta meg a whiskyspoharat.
– A brudániai whiskynek sosincs rossz évadja.
Adamatra már épp elégszer rántottak furkósbotot, hogy felismerje a jeleit. Doles
csuklója megrándult a pult mögött, a következő pillanatban pedig már lendítette is az
alkarméretű, csiszolt fahusángot.
Adamat baljával húzta elő a pisztolyát, jobbjával pedig megragadta Doles csuklóját,
megállítva a levegőben a bunkósbotot.
– Azt hiszem, nem ártana lenyugodnunk – mondta Adamat a pultos orrára célozva.
Doles még csak nem is pislogott.
– Igen, tényleg nem ártana.

Adamat elsápadt. Egy pisztoly hideg csövét érezte a tarkóján, szőrszálai égnek
álltak.
– Dobd el – követelte Doles.
Adamat megforgatta a nyelvét kiszáradt szájában, szíve a torkában dobogott.
– Ha meghalok, te is meghalsz.
– Vállalom a kockázatot. – Doles szemmel láthatóan egy kicsit sem aggódott.
A pisztolycső erősebben nyomódott Adamat tarkójához. Lassan leeresztette saját
fegyverét, és a pultra tette. Doles felkapta, és kivette belőle a töltényt.
– Öljétek meg őket, és szabaduljatok meg a hullájuktól a hullámtörésen túl.
Adamatot kemény kezek ragadták meg, és amikor tuszkolni kezdték, látta, hogy
SouSmith is ugyanebben a bánásmódban részesül. Három matróz fogta közre és tartott
kést a torkához, míg Adamatot két másik taszította térdre.
– Ne itt – intett némileg indulatosan a társainak Doles. – Nem akarok vért látni a
padlódeszkákon.
 – Egy fiút keresek – mondta Adamat, ahogy a helyiség egyik sarka felé lökdösték.
Doles nem válaszolt.
– Valakit, akit Kezbe csempésztetek.
Felrántottak egy szőnyeget, és előkerült alóla egy csapóajtó. SouSmith keményen
küszködni kezdett, mire az Adamatot tartó egyik matróz csatlakozott a három társához,
és együtt rángatták tovább a bokszolót a sarokba.
– Vetas halott! – kiáltotta Adamat.
A matróz már nem lökdöste őt tovább a csapóajtó felé. Adamat kiszabadult a
szorításából, és Doleshez fordult, aki feltartotta az egyik kezét.
– Halott? Tényleg?
– Igen. Elkaptuk az embereivel együtt, és megöltük. Doles felsóhajtott.
– A fenébe is, megint költöznünk kell. – Intett a fejével, mire Adamatot taszigálni
kezdték. Próbált ellenállni, de a matróz sokkal erősebbnek bizonyult nála. Sétapálcája a
pultnál maradt, kalapja a padlóra hullott. Kitépett egy maroknyit a matróz hajából, és
tovább küzdött.
Doles kisétált a pult mögül, és szenvtelenül figyelte a dulakodást.
– Idefönt vagy odalent, nekem teljesen mindegy – mondta. – Kivéve, hogy ha idefönt
haltok meg, fel kell utánatok takarítanom. – Elhallgatott. – Jobban meggondolva,
egyébként is el kell tűnnünk innen, szóval, gondolom, teljesen mindegy.
– A fiamat keresem! Kérlek, csak vissza akarom őt kapni! Neked nincsenek
gyerekeid?
– De nem ám – támaszkodott neki Doles a pultnak. Jól szórakozott SouSmith és a
matrózok küzdelmén.
– És apád? Neked is volt apád! Kérlek!
– Apám, az volt – bólintott Doles. – Egy részeges szarházi. Én magam öltem volna
meg, ha nem esik le a mólóról, és fullad bele a vízbe.
Adamat hátralépett, de már nem volt a lába alatt semmi, és leesett a csapóajtón.
Egyik kezével a lenti mólóra vezető létrát, a másikkal a padlót ragadta meg. A matróz
rálépett a kezére, ő pedig felüvöltött.
– Fizetek! Fizetek, hogy visszakapjam a fiamat.
Doles kuncogott.
– Nem engedheted meg magadnak.
– Százezer krana! Készpénzben! Doles szemöldöke a magasba szökött.
– Nahát. Álljatok le, fiúk. – Amikor a matróz tovább taposta Adamat ujjait, Doles
odalépett hozzá, és belerúgott. – Azt mondtam, álljatok le!
A matróz ellépett Adamattól, a többiek pedig abbahagyták a dulakodást SouSmith-
szel. Amint lazítottak a szorításukon, a bokszoló az arcánál fogva felkapta az egyiket, és
kivágta az ablakon. Elfojtott sikoltás, majd csobbanás hallatszott.
– Álljatok le! – ordította Doles.
 SouSmith vicsorgó arccal dermedt mozdulatlanná, az egyik matróz karját úgy fogta
két keze közé, mintha csak egy faágat készülne kettétörni.
Doles a törött ablakra nézett, majd ráfintorgott SouSmith-re.
– Kemény fickó – mormogta. Hangosabban így szólt: – Háromszázezer. Ez a fiad
ára.
– Háromszáz…
– Ez az egyetlen ajánlatom, vagy elfogadod, vagy nem. És ha nem, akkor most rögtön
meghaltok.
Adamat szája némán mozgott. Még a Bótól kapott pénzzel együtt sem volt
háromszázezer kranája. Kölcsön kell kérnie Ricardtól.
– Rendben.
Doles szkeptikusnak tűnt, de azért beleköpött a kezébe, és Adamat felé nyújtotta. A
felügyelő elfogadta, és amikor a matróz megszorította frissen összezúzott ujjait,
elnyomott magában egy üvöltést. Doles nagyobb erővel emelte ki őt a lyukból, mint
amire Adamat számított volna.
– Mi a neve? – kérdezte Doles.
– Josep.
– Á, emlékszem rá. Makacs kölyök. – Doles arca elkomorult. – Már Norportban
van.
Norport Kez egyetlen kikötője az Adotengeren, messze, lenn délen. Adamat szíve
kihagyott egy ütemet. Ha Josepet már odavitték…
– Bele fog telni vagy hat napomba, hogy lemenjek oda, és visszahozzam – folytatta
Doles. – Meg kell majd kennem pár embert. A Kez nem szívesen adja ki a karmaiból a
már megszerzett lőpormágusokat.
– Doles olyan könnyedséggel beszélt, mintha csak egy üzleti találkozón lenne, és
nem is akarta volna megölni Adamatot mindössze pár másodperccel ezelőtt.
– Ötvenezer holnap – mondta. – Itt, napkelte előtt. Aztán további kétszázötvenezer,
amikor visszatérek Norportból.
– Hol?
– A Lángoló tintahalban találkozunk majd. Az egy kocsma, itt, a közelben.
– Ismerem.
– Helyes.
Adamat összezúzott kezét dédelgette, és remélte, hogy egyetlen ujja sem tört el.
Reggelre bizonyosan bedagad.
– Hogy bízhatnék meg benned? – kérdezte. Doles széttárta a kezét.
– Sehogy. Vissza akarod kapni a fiadat?
– Igen.
– Akkor ez az egyetlen esélyed.
Adamat végigmérte a férfit. Egy rabszolga-kereskedő. Nincs benne semmi
tiszteletreméltó, semmi bizalomgerjesztő. Igaz, őszintének tűnt az arca, ám Adamat
tapasztalata szerint az őszinte arcok szinte mindig hazudtak.
– Pár óra múlva visszajövök a pénzzel – mondta.
– Várni foglak – mutatott Doles az ajtó felé. Elbocsátotta őket.
A tengerész, akit SouSmith kivágott az ablakon, hirtelen kidugta a fejét a csapóajtón.
Arcát véresre vagdosták az ablakszilánkok, ruhája és haja elázott, egyik vállát iszap
borította.
– Megöllek! – üvöltött SouSmith-re, és felmászott a létrán.
Doles elgáncsolta a férfit, ahogy tébolyultan a bokszoló felé vetette magát, majd
rálépett a hátára. Búcsúzóul intett Adamatnak, majd így szólt az emberéhez:
– Maradj nyugton, vagy hagyom annak a nagydarabnak, hogy széttépjen.
Odakint SouSmith fintorogva nézett vissza a kocsmára.
– Hát, ez alakulhatott volna jobban is – állapította meg Adamat. – Ugyanakkor…
alakulhatott volna rosszabbul is.
SouSmith vicsora lassan eltűnt az arcáról.
– Ja. Akarod, hogy visszajöjjek majd veled?
– Igen. Igen, azt hiszem, az jó volna.
– Legközelebb kész leszek rájuk – mondta SouSmith, és úgy nézett ki, mint aki azt
fontolgatja, hogy visszamegy, és megöl mindenkit.
Adamat végigmérte a megtermett férfit. Egyáltalán nem tűnt megviseltnek, csak
kicsit megszaggatták az ingét. SouSmith-nek kevesen tudtak fölébe kerekedni.
– Biztos vagyok benne – biccentett Adamat. – Menjünk, szerezzük meg a pénzt.
Tániel egy széken ült a parancsnoki sátor közepén, keze vasban, lába összeláncolva.
Tizenöt méteres körzetben egy csipetnyi lőport sem érzékelt, és a vezérkarnak a
letartóztatásával kapcsolatos óvintézkedései közül ez aggasztotta a legjobban. Vigyáztak
vele. Túlságosan is.
Két rendész fogta közre, további kettő mögötte állt, és még négy őrködött a sátor
hátulsó részében. Mind gumibotot tartottak a kezükben, és úgy méregették Tánielt,
mintha valami veszélyes degenerált volna.
A sivár és barátságtalan sátor hátsó részében tucatnyi, többnyire üres szék állt, elöl
pedig egy asztal, mellette öt hellyel – egy-egy az adrói hadsereg legmagasabb rangú
tisztjeinek.
Tániel egy gyors pillantással felmérte a helyiséget. Doravir és Bertthur ezredesek
mögötte ültek. Bertthur törött állát egy fejére csavart vászonkötés tartotta a helyén.
Tániel meglepetésére Abrax dandártábornok, az Adom Szárnyai főparancsnoka is ott ült
a bejárat közelében. Elképzelni sem tudta, neki mi érdeke fűződhet a meghallgatáshoz.
A hátsó sarokban Etan ezredes biccentett neki bátorítóan a kerekes székéből. Tániel
kierőltetett magából egy hamis, magabiztos mosolyt. Senki más nem jött el, hogy a
támogatásáról biztosítsa őt.
 Vagy talán senki mást nem engedtek be a sátorba. Elvégre ez hadbírósági tárgyalás
volt.
Ruhaanyagok susogtak, ahogy a sátor eleje szétvált, és sorban bejöttek a tábornokok.
Mindenki felállt. A rendészek durván megragadták és felrángatták Tánielt a hónaljánál
fogva, és a bokáit összekötő láncoktól majdnem elesett.
Tániel csak Ket és Hilanszka tábornokokat ismerte fel, pedig ennél azért
otthonosabban mozgott a rangidős tisztek között. Lehetséges, hogy Ket megbundázta a
tárgyalást, és új tábornokokat választott be az esküdtszékbe? Tániel próbálta elkapni
Hilanszka tekintetét, de a félkarú férfi komor arckifejezéssel meredt maga elé a
padlóra. Ez nem sok jót ígért.
A tábornokok leültek, és Tániel is újra helyet foglalhatott. Ket tábornok ült középre,
őrülten vakargatta hiányzó fülének helyét. Végighordozta tekintetét a sátoron, majd
megállapodott Tánielen, és enyhén megrázta a fejét, akár egy szabadlábra helyezést
elutasító börtönigazgató.
– A hadbíróság megkezdi ülését – jelentette be Ket. – Én elnökölök. Mint
mindannyian tudják, háborúban állunk, és az adrói katonai törvények ilyen esetekben
lehetővé teszik a rögtönzött hadbírósági eljárását. Nincs jelen sem ügyész, sem
védőügyvéd. Az elmúlt hét napban gyorsan és felhajtás nélkül lefolytattuk a nyomozást,
amely alapján az adrói katonai törvények értelmében most megállapítjuk a bűnösséget,
és meghozzuk az ítéletet.
Hátul szétvált a sátor bejárata, és mielőtt visszazárult, a kinti zajok egy pillanatra
hangosabbá váltak.
Rosszallás suhant át Ket arcán, amikor meglátta a belépőt. Tániel hátra akart
fordulni, hogy megnézze, ki az, de Ket beszélt tovább:
– Az utóbbi hét napban tizenhárom kilométert és háromezer embert veszítettünk annak
a káosznak köszönhetően, amely Tániel százados megjegyzései nyomán szabadult el a
még életben lévő Tamás tábornagyról és a vezérkar lepaktálásáról az ellenséggel. A
bíróság szerint Tániel százados lázadást szított a hadsereg sorai közt. A vád: árulás. Mi
a vádlott álláspontja?
– Nem bűnös – mondta Tániel. Ismerte a bíróság szokásait. Ez szokásos tárgyalási
eljárásnak számított, Etan tábornok legalábbis ezt mondta neki, márpedig ő katonai
jogot tanult az egyetemen. Tániel mégsem tudta elhessegetni az érzést, hogy minden
ellene fordul majd.
Ket tábornok felolvasott még egy tucatnyi vádat, köztük a fegyelemsértését és a
rangidős tiszt elleni fizikai erőszak alkalmazásáét. Tániel mindegyik vádra azzal
válaszolt, hogy nem bűnös.
Evőeszközök csilingeltek mögötte, mire Ket tábornok arca elkomorodott. Tániel
megfordult, és Mihalit látta, amint mindenkinek kis tányérokat osztogat a sátor hátsó
részében – még a rendészek is kaptak. A séf karján tányérok egész sorát egyensúlyozva
jött előre a tábornokok asztalához, és ott folytatta a felszolgálást.
– Rendészek – szólalt meg Ket. – Távolítsák el ezt az embert.
– De hát csak egy kis frissítőt hoztam – mondta szemrehányón Mihali, ahogy letett
egy tányért Tániel elé. – Csokoládéreszelékkel és paprikaporral megszórt bortorta.
Odakint forró kávé várja majd önöket a tárgyalás után. – Háttal a tábornokoknak Mihali
Tánielre kacsintott.
Egyik rendész sem mozdult meg Ket parancsára. Túlságosan belemerültek a
falatozásba.
Tániel sehogy sem tudott elég erőt összegyűjteni egy mosolyhoz. Fogta a felajánlott
tortaszeletet, és láncait zörgetve beleharapott. Tökéletes íze volt. Amikor végzett,
Mihali összeszedte a tányérokat, és visszavonult a sátor hátuljába.
Ket tortája érintetlen maradt.
– A nyomozás befejeződött, eredményeit mindegyik bíró megkapta, és mindegyikük
levonta belőlük a maga következtetését. Mit mondunk az árulás vádjára?
– Bűnös.
– Nem bűnös – mondta Hilanszka tábornok.
Ket Tániel szemébe fúrta a tekintetét.
– Bűnös.
– Bűnös.
Tániel gyomra görcsbe rándult. Ket folytatta.
– A bíróság többségi döntésének értelmében a vádlottat árulásban bűnösnek találtuk.
A hadbíróság meghozta ítéletét. Az árulás büntetése sortűz általi halál.
– Az egy lőpormágusnál nem fog beválni – szólt közbe Mihali segítőkészen
valahonnan hátulról.
– Csendet a bíróságon! – Ket lecsapott az asztalra a kalapácsával.
– Nekem itt nem is lehet szavam? – kérdezte Tániel. – Nem reagálhatok ezekre az
ostoba vádakra?
Ket elvicsorodott.
– Tájékoztatta vagy nem tájékoztatta önt Etan ezredes a hadbíróság háború alatti
működésének rendjéről?
– Tájékoztatott.
– Akkor jól tudja, hogy nem szólalhat fel. Még egy ilyen kifakadás, és
eltávolíttatom.
Tániel lenyelte kikívánkozó szavait. Eltávolítják a saját tárgyalásáról? Micsoda
baromság!
– Egy lőpormágus esetében – folytatta Ket – az ítélet végrehajtása akasztással
történik.
Hilanszka tábornok odahajolt Kethez, és valamit belesúgott a fülébe. A nő lassan
bólintott, majd felsóhajtott, mint akinek nehezére esik türtőztetnie magát.
 – Túlságosan sietve közöltem a bíróság elkerülhetetlen döntését. A bírák most
visszavonulnak, hogy megvitassák a bűnösre vonatkozó ítéletet. A bíróság egyórás
szünetet tart.
A tábornokok felálltak.
– Szólhatok a bírósághoz?
Ket tábornok útban kifelé megtorpant, és homlokráncolva nézett el Tániel válla
fölött.
– Ez egy katonai bíróság. Nem tudom, ki ön, asszonyom, de civilek itt nem
tartózkodhatnak.
– Csak egy pillanatig rabolnám az idejüket. Fell vagyok, a Munka Nemes
Harcosainak titkára és Ricard Tumblar személyi asszisztense. Mr. Tumblar nevében
szeretnék beszélni.
Tániel megfordult a székében. Fell barna kabátban, vasalt ingben és nadrágban állt a
sátor hátuljában, kezét mellénye zsebében pihentette.
– Szó sem lehet róla – mondta Ket. – Rendészek, távolítsák el ezt a nőt. A csendőrök
rögtön megindultak Fell felé.
– Ket tábornok! – szólalt meg Fell hangosan. – Ez az ember, akit olyannyira halálra
kíván ítélni a hazaszeretetéért, az egyik jelölt Adró első miniszterelnökének helyettesi
pozíciójára.
– A politikának nincs helye az adrói hadseregben – közölte Ket. Most, hogy a
tábornok szemtől szemben állt Fell-lel, a rendészek bizonytalanul megtorpantak, nem
tudták, hogy még mindig el kell-e távolítaniuk a nőt a helyiségből.
– Kétlövetű Tániel két kontinens katonai hőse – folytatta Fell. – Lehet, hogy a
politika nem érdekli önt, de ha kivégezteti a századost, azzal a háborús erőfeszítések és
a saját parancsnoksága ellen fordítja a közvéleményt.
– Nem érdekel a közvélemény sem. Távozzon a bíróságról.
– Ket tábornok. Ha Kétlövetű Tánielt kivégzik, a gyárak tiltakozásképp leállnak.
Többé nem érkeznek a frontra csizmák, egyenruhák, gombok, muskétás készletek, ingek
és kalapok. A Hrusch út beszünteti a puskák és a muskéták gyártását. Az újságok
mindent megtesznek majd, hogy szétkürtöljék, Kétlövetű Tánielt, Adró hősét, az
állítólag néhai és bizonyosan nagyszerű Tamás tábornagy fiát koholt vádak alapján
végezték ki.
– Maga fenyeget engem, Miss…?
– Fell.
– Fell. – Ket megkerülte az asztalt, átvágott a szobán, és jelzett a rendészeknek. –
Maga fenyegeti a háborús erőfeszítéseinket?
Fell döbbenten tette kezét a mellkasára.
– Hogy én? Fenyegetem-e önt? Kresimirre mondom, Ket tábornok, soha eszembe
sem jutna ilyesmi. Elvégre a saját szememmel látom, hogy a rendészei marhaoldalassá
klopfolták Tániel arcát. Nem szeretnék én is erre a sorsra jutni. Nem, pusztán
tájékoztatom önt a bíróság döntésének következményeiről.
– A maga ura irányítja a szakszervezeteket, vagyis fenyeget engem.
– Nem. – Fell úgy rázta meg az ujját, ahogy egy szülő fegyelmez egy gyereket. – Az
uram a szakszervezetek feje. A szakszervezeteknek hatalmukban áll sztrájkolni, és Mr.
Tumblar nem akadályozhatja meg őket ebben. Szeretné, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
Ket közelebb hajolt Fellhez. Becsületére legyen mondva, még csak a szeme sem
rebbent.
– A bíróság egyórás szünetet tart! – Ket megpördült, és nyomában a többi
tábornokkal kiviharzott a sátorból.
Fell a helyiség közepébe húzott egy széket. Intett a Tánielt közrefogó rendészeknek,
akik erre kelletlenül hátrébb léptek. Fell letette a széket Tániel mellé, és leült.
A lőpormágus végigmérte. Elegánsan, sokkal inkább üzletasszonyként, mint
titkárként vagy személyi asszisztensként öltözött, de szeme fáradtságról árulkodott.
Elővett a zsebéből egy barna zacskót.
– Kesudiót?
Tániel nem tudta hová tenni magában a nőt. Ő és az ura alighanem megmentették az
életét… de egy Ricard-féle ember az ilyesminek mindig megkéri az árát.
– Ha túléli ezt az egészet, sokkal tartozik majd Ricardnak – jegyezte meg Fell
halkan.
Máris kibújt a szög a zsákból.
– Nem kértem a segítségét.
– Nem, de ő mégis segített magán. Maga becsületes ember, Tániel, nem igaz?
A gondolattól, hogy bármivel is tartozzon Ricard Tumblarnak, felfordult a gyomra.
– Mit akar tőlem Ricard?
– Három évet a politikában. Hogy rendezvényeken jelenjen meg, és nyilvánosság
előtt szólaljon fel. Beosztjuk az idejét. Amikor nem lesz szükségünk magára, azt csinál,
amit akar, azzal bújik ágyba, akivel akar, és akár elszívhatja a világ össze maláját is.
Nem egy megerőltető életmód. – Fell vállat vont. – Ha viszont Ricard meghal, esetleg
megölik, magának kell átvennie a helyét Adró miniszterelnökeként.
– Azt nem akarom.
Fell szélesen rámosolygott.
– Akkor alkalmasabb erre a munkára, mint Ricard maga.
Tániel kíváncsi volt rá, hogy Ricard is ezt mondta volna, vagy a titkár éppen
odadöfött egyet a főnökének.
– Azt hittem, hogy a Hrusch út nem tartozik semmilyen szakszervezethez. – Tániel
sokatmondóan nézett a sátor bejáratára, ahol a tábornokok távoztak.
– Ezt ők nem tudják.
– Ricard komolyan gondolja ezeket a fenyegetéseket?
 – Jobb szeretném, ha nem derülne ki.

Tehát blöffölt. Elismeréssel kellett adóznia neki. Az adrói hadsereg vezérkarával
blöffölni nem kis bátorságra vallott.
– Próbálkozott Ricard valaha Tamás megzsarolásával?
– Ó, a pokolba is, dehogy. Tamás fellógatta volna, akár egy marionettbábut.
– Örülök, hogy vannak korlátai.
Az egyórás bírósági szünet kétórássá, majd pedig háromórássá nyúlt. Mihali kávét
és újabb tortaszeleteket szolgált fel.
Tániel nem értette, hová tűntek a tábornokok. Mi tarthat nekik ennyi ideig?
– Tudja, ez jó jel – állapította meg Fell két harapás közt.
A kerekes székével Tániel mellett ülő Etan ezredes egyetértett.
– Az ítélethozatal ezen a ponton négy szavazatot igényel az ötből. Ha már egy óra
után, vagy még hamarabb visszatértek volna, abból neked nem sok jó származott volna.
De az, hogy ennyi ideig vitatkoznak, azt jelenti, hogy nem csak Hilanszka tábornok
igyekszik megmenteni a bőrödet.
A sátor bejáratát félrehajtották, és beléptek a tábornokok. Fell és Etan mindketten
hátrébb vonultak, a tábornokok pedig elfoglalták a helyüket.
Ket hosszú másodpercekig meredt Tánielre, mielőtt megszólalt. A harag eltűnt a
szeméből, acélos határozottság váltotta fel.
– A bíróság a vádlottat bűnösnek találta árulás vádjában. Úgy döntöttünk, a
fennmaradó vádakat elejtjük, és azonnal végrehajtjuk az első számú vádpont alapján
meghozott ítéletet.
– Tániel századost ezennel megfosztjuk rangjától, és dicstelenül menesztjük az adrói
hadsereg kötelékéből. Minthogy ez egy zárt tárgyalás, az ítélet bizalmas, és bármennyire
is szeretném közölni a világgal, hogy Tániel már nem tartozik közénk, kap tizenkét órát,
hogy összeszedje a felszerelését, és csendben elhagyja a tábort. Amennyiben ezt
elmulasztja, súlyos következményekkel kell számolnia. A bíróság a tárgyalást
berekeszti.
A sátor végében Doravir tiltakozott a túlságosan enyhe ítélet miatt. Etan hangosan
háborgott a szigorúsága okán. A rendészek leszedték Tánielről a láncokat, és
megfosztották őt az egyenruhakabátjától.
Nem ellenkezett. Képtelen volt rá. A tábornokok távozását is alig vette észre.
Hogy bánhatnak így vele? Mindazok után, amiket tett. Amiket elért.
– Tániel.
Felnézett. Etan ült előtte, mellette egy tisztiszolga várta, hogy kiguríthassa a
sátorból.
– Tániel, tudod, hogy egy szót sem hiszek ebből az árulásos baromságból. Ahogy ők
maguk sem. Ha hinnének benne, Tumblar fenyegetései ellenére is kivégeztettek volna.
Csak meg akartak szabadulni tőled. Ha bármire szükséged lenne, szólj. Van egy házam
North Umpshire-ben, ha kell egy nyugodt hely, hogy összeszedhesd magad. Hozhatod a
lányt is, ha akarod.
Ka-poel. Tániel nehézkesen felsóhajtott. Mit csináljon most Ka-poellal? Küldje
vissza Fatrasztába? Egyáltalán hajlandó lenne visszamenni?
– Köszönöm – biccentett Etannak.
Beletelt egy kis időbe, mire feltűnt neki, hogy a sátor kiürült. Fell is távozott. Eszébe
jutott, hogy meg kellett volna kérdezni tőle, megkapta-e Ricard a levelét.
Remegő lábbal tápászkodott fel, és azon gondolkodott, hol szerezhetne egy kis
malát. Nem. Nem malát. Lőport. Azt egyébként is könnyebben talál. Össze kellett
szednie a cuccait. Mije volt egyáltalán? A vázlatkönyve és a szénceruzái. A puskája
nem a sajátja, azt a hadsereg utalta ki neki, bár talán meglóghat vele. És eladhatja a
katonai kabátja gombjait.
Megeresztett egy káromkodást. Hiszen a rendészek elvették a kabátját. Újabb
káromkodást eresztett meg, amikor észrevette, hogy a sátor mégsem ürült ki teljesen.
Mihali hátul ült, és egy csésze kávét kortyolgatott. Szemöldöke enyhe
megemelésével állta Tániel tekintetét.
A lőpormágus azon tűnődött, milyen érzés lenne képen törölni egy istent.
– Látta ezt, maga barom? – kérdezte Tániel. – Kérjen bocsánatot Doravirtól. Ezt
mondta nekem. Segítsen megnyerni a háborút. Hogy a pokolba segít ez a helyzet bármin
is? Megfosztottak mindentől, ami számít nekem.
– A jövő mindig változik – mondta Mihali. – Kávét?
– Menjen a pokolba.
Tániel kiviharzott a parancsnoki sátorból, és a szállása felé indult. Alig két tucat
lépést tett meg, amikor csatlakozott hozzá Abrax dandártábornok. Pár röpke
másodpercbe telt csak, hogy rájöjjön, mi dolga lehet vele a nőnek.
– Az Adom Szárnyai rendszeresen ólálkodik hadbírósági tárgyalásokon, hogy onnan
toborozzon új zsoldosokat?
Abrax dandártábornok egy negyvenes éveiben járó, komoly nő volt, rövid, szőke
hajjal, elegáns vörös-fehér egyenruhában.
– Szörnyen el van telve magával, Kétlövetű. Értem, miért akart Ket megszabadulni
magától. Miből gondolja, hogy toborozni jöttem?
– Semmiből. Elnézést, asszonyom. – Tániel emlékeztette magát, hogy nincs olyan
pozícióban, hogy a világ legjobb zsoldoshadseregének egyik parancsnokát sértegesse.
– Természetesen igaza van. Tényleg toborozni jöttem. Helyet kínálok önnek az
Adom Szárnyaiban.
Tániel sosem tartotta sokra a zsoldosokat. A legjobb esetben elfogadták a pénzed,
aztán mindent megtettek, hogy elkerüljék a tényleges küzdelmet. El kellett azonban
ismernie, még ha vonakodva is, hogy a Szárnyak katonái híresek voltak arról, hogy a
normál gyalogsággal együtt vetik bele magukat a közelharcba. És Tániel ezt már a saját
szemével is látta a háborúban.
Megállt, és a dandártábornokhoz fordult.
– A vezérkar iszonyúan dühös lesz.
– Mit érdekel az engem? Én csak Lady Winceslav-nak és Tamásnak tartozom
elszámolással. A vezérkarnak nem. Különben is, végignéztem, ahogy hadbíróság elé
rángatják a legjobb katonájukat, úgyhogy nincs túl nagy bizodalmam a képességeikben.
Lehet, hogy maga tényleg egy tiszteletlen, pöffeszkedő seggfej, de akkor is felér ötven
emberrel, úgyhogy a hadseregemben akarom tudni.
– Ez egy rendkívül kétélű bók – jegyezte meg Tániel.
Abrax halványan elmosolyodott.
– Minden szavát komolyan gondoltam.
– Ricard Tumblar lényegében megvásárolt engem.
– Ha úgy érzi, vissza kell fizetnie neki a tartozását – vont vállat Abrax –, nyugodtan
tegyen belátása szerint. De csak a háború után. Van egy olyan érzésem, hogy maga is
szívesebben harcol a fronton, mint hogy a politika kígyóit győzködje Adopestben. Itt
legalább lelőheti az ellenségeit.
Tániel körbenézett a saras és kaotikus táborban. A levegőben a kórházakban ápolt
sebesültek jajgatásai és a csatatérről idehallatszó fegyverropogások terjengtek. De még
így sem tudta elképzelni, hogy feladja mindezt egy asztalért vagy pódiumért
Adopestben.
– Mi az ajánlata? – kérdezte.
– Őrnagy lenne az Adom Szárnyaiban, minden ezzel járó fizetéssel és juttatással.
Kivonnám magát a hierarchiából, és közvetlenül nekem jelentene. Az egyetlen feladata
az lenne, hogy Kiváltságosokat és Felügyelőket öljön. Ennél jobban nem szívesen
komplikálom a dolgokat.
– És ebbe a többi dandártábornok is belemegy majd?
– Imádják az ötletemet. – Abrax közelebb hajolt hozzá. – Tamás nemrég lenyúlta
tőlünk az egyik legjobbunkat. Tisztességesen csinálta, de akkor is fájt, úgyhogy a
dandártábornokok ezt bosszúnak tekintik.
Tániel a nő tekintetét fürkészte. Őszinteséget látott benne. Tamás mindig is csak
elismerően nyilatkozott a Szárnyakról, és egy zsoldossereg egyértelműen jobb
megoldás, mint az, hogy tétlenül végigülje a háború maradékát.
– Kit nyúlt le Tamás?
– Egy Sabastenien nevű, fiatal dandártábornokot.
A név ismerősen hangzott Tánielnek, de nem tudott arcot kötni hozzá.
– Meddig akar alkalmazni engem?
– A háború végéig. A megbízások közt mindig feloszlunk. Akkor megkapja a teljes
fizetségét, és a lehetőséget, hogy jelentkezzen a következő megbízásunkra is.
 – És Ka-poel?
Abrax a homlokát ráncolta.
– A barbárja?
– Igen.
– Hozza magával, ha akarja. Nem érdekel, kivel osztja meg az ágyát. Fenntartom a
kellő látszatot, de nem vagyok prűd.
– Nem hálok vele. Ő a megfigyelőm a csatatéren.
Abrax ezt átgondolta.
– Nem ígérhetek egy közlegényénél nagyobb fizetséget neki.
– Ó, hát… – Tániel majdnem hátrahőkölt megdöbbenésében. Az adrói hadseregben
soha senkiben fel sem merült, hogy esetleg fizessen Ka-poelnak. – Azt hiszem, ez
tisztességes ajánlat.
– Megegyeztünk?
– Meg.
– Két óra múlva jelentkezzen a táborunkban. Kiadunk magának egy átmeneti szállást,
aztán reggel megkapja a felszerelését. Azt akarom, hogy holnap délre már a fronton ölje
a kez katonákat.
 29.fejezet
Tamás nehézkesen kikászálódott a hálózsákjából, közben nagyot sóhajtott.
– Öregszem – motyogta.
Minden reggel egy kicsit jobban fájtak a végtagjai, különösen a lába. Mindennap pár
másodperccel tovább tartott, amíg fel tudott tápászkodni, és most, hogy kemény talajon
kellett aludnia, csak rosszabbodott a helyzet. Ez így ment öt hete.
Öt hét. Alig tudta elhinni, hogy még csak öt hét telt el azóta, hogy szembenézett a
Nagy Kez Hadsereggel, és eltervezte, hogy oldalba kapja, és Budwiel kapujához keni
őket. Visszanézve megveszekedett ostobaságnak tűnt azt hinni, hogy majd az egész Nagy
Hadsereget szétveri két dandárral.
Az arroganciája juttatta ebbe a helyzetbe. Ha ott lett volna a falon Hilanszka és a
többiek mellett, visszaverik a Felügyelőket, és pokolra küldik az ellenséget.
Tamás talpra állt, és felvette rég kisárgult és vérrel – a sajátjával és a másokéval –
szennyezett ingét, majd pedig az egyenruháját és a csizmáját. Utóbbit Olem
kifényesítette az éjjel, mint mindig. Tudta, hogy egy tábornagynak fenn kell tartania a
látszatot. Végül magára húzta a kabátját, és kétszögletű kalapjával a hóna alatt kilépett a
reggeli levegőbe.
Gavril bámult le rá a lováról. Valahogy képes volt makulátlanul tisztán tartani
őrparancsnoki mellényét. Nadrágja elszakadt és összekoszolódott, karját és vállát
lőporégések és vágások borították, de az őrparancsnoki mellény fakó színein csak az
idő és a mosás hagyott bármiféle nyomot.
Gavril felnyergelte Tamás harci ménjét, és a férfi felé nyújtotta a kantárt.
– Én aztán nem megyek veled kirándulgatni – szögezte le a tábornagy.
– Akkor miért öltöztél fel? – Gavril körbenézett a táboron. Még senki sem ébredt fel.
Tamás az utóbbi napokban hagyta, hadd aludjanak reggel nyolcig. Kiérdemelték a
pihenést, és mivel a kez lovasságot megtörték, a maradék pedig megesküdött, hogy
békén hagyja őket, a gyalogság meg még mindig egy héttel le volt maradva mögöttük,
Tamás megengedhette nekik, hogy lazítsanak egy kicsit.
– Ma is menetel a sereg – mondta.
– Majd utolérjük őket.
Konok barom. Miért kell ezt csinálnia? És miért kell Tamást is magával rángatnia?
A halottakat legjobb hagyni, hadd nyugodjanak békében. Nem érdeklik őket az élők
érzései.
Tamás inkább csak megemelte volna a kalapját nyugat felé, és pár percre lehajtotta
volna a fejét tisztelete jeléül. Gyakorlatiasabb megoldásnak gondolta.
– Szállj fel az istenverte lovadra. Tamás így tett.
Csendben lovagoltak nyugat felé a Kresimir Ujjait alkotó egyik folyó mentén. Tamás
nem tudta, ennek is van-e saját neve. A helyiek nyilván elnevezték valahogy – nem
mintha Keznek ezen a részén sok helyi élt volna. Számtalan farmjával és tanyájával az
ország északi területe egykor szinte nyüzsgött az emberektől, ám az utóbbi tíz év
egymást váltó szárazságai és áradásai nemcsak Adrónak, hanem Keznek is rengeteg
problémát okoztak, és az itteniek nagy része elment dolgozni a keleti városokba. Tamás
le merte fogadni, hogy azok még Adopestnél is zsúfoltabbak és koszosabbak.
Azon tűnődött, hogyan viselheti Adopest a háborút. A hegyi csatornát mostanra
valószínűleg befejezték, így enyhülhettek a Hegyőrség kereskedelmi terhei. A Kezzel
vívott háború következtében az ételnek Noviból és Delivből kell érkeznie.
Tamás és Gavril kiértek a legmagasabb előhegységekből oda, ahol Kresimir Ujjai
elkezdtek összeérni. Az Ujjak persze nem egyszerre futottak egymásba, a teljes
egyesülésük még több napi útra volt lóháton, és Tamásék célja annál jóval közelebb
esett.
A talaj sziklássá vált. A nagy vándorköveket és szurdokokat látva Tamás azon
tűnődött, vajon egykor egészen idáig nyúltak-e a hegyek, és ha igen, miféle isten vagy
természeti erő verte vissza azokat.
Ez annak idején jó terepnek bizonyult, hogy elrejtőzzenek Ipille Felügyelői elől.
Átlovagoltak egy meredélyen, majd le egy vízmosásba, ahol Kresimir két ujja
összeért. Tamás megdörzsölte a vállát, mert a ragyogó nyári nap ellenére hirtelen fázni
kezdett.
És akkor meglátta. Egy kőhalom, alig ötven lépésre a két folyó találkozásától. A
környékről összegyűjtött homokkősziklák bő egy méter magasra és csaknem két méter
szélesre nyúltak.
Nem sokat változott az utóbbi tizenhárom évben. A véres ujjlenyomatok, amelyeket
a köves talajba puszta kézzel sírt ásó Tamás és Gavril hagytak hátra, már eltűntek.
Nyoma veszett egy nyakláncnak is – az elhunyt féltett kincsét Tamás helyezte a
legmagasabb kőre –, de maga a kőhalom érintetlen maradt.
Tamás leszállt a lóról, és hozzákötözte a kantárt egy elsatnyult fához. Lassan
közelítette meg a kőrakást. Óvatosan. Most, hogy itt állt, idejövetele miatt érzett félelme
ostobaságnak tűnt.
Gavrilhoz fordult.
A nagydarab férfi, aki a maga makacsságával rákényszerítette őt erre a zarándokútra,
vonakodott közelebb lépni.
Tamás reszketve sóhajtott fel, és megérintette a halom legfelső kövét.
– Camenir. – Jólesett hangosan kimondani.
Csikorgó léptek hallatszottak mögötte a sziklás talajon, és Gavril végre csatlakozott
hozzá.
– Kétlem, hogy kettőnkön kívül bárki emlékszik erre a névre. – Ezt amolyan tűnődő
megjegyzésnek szánta, ám kimondva szívtelennek hangzott, és Tamás azonnal meg is
bánta. Gavril volt Camenir utolsó rokona. Kez hozzátartozóit Ipille mind megölette, az
eleve kevesebb számú adróiak pedig rég kitagadták őt.
Tamás megpróbálta felidézni Camenir arcát, és rájött, hogy képtelen rá. De úgy
gondolta, olyasképp nézett ki, mint Gavril, csak egy kevésbé nagy, jóval fiatalabb
verzióban, laza, könnyed természettel és a legtöbbek számára megnyerő mosollyal.
– Hogy csináltad? – Gavril lehajtott fejjel állt mellette.
– Mit?
– Hogy tudtál továbblépni? Mindaz után, ami történt?
Tamás meglepve hallotta ki a vádat Gavril hangjából.
– Mi más választásom volt?
Mit akart hallani tőle Gavril? Ismerje el, hogy végigment Adopest hajadon nőinek
felén, és néhány nem annyira hajadonon is? Vallja be, hogy az Erika halálát követő
rövid időszakban több embert ölt meg párbajban, mint tomboló ifjúságában összesen?
– Láttam benned a gyászt – mondta Gavril. – Láttam, hogyan emészt téged, miután
megölték Erikát, és miután Manhouch megtagadta a kérésed, hogy lépjünk háborúba a
Kezzel. Amikor eljöttél hozzám, és azt mondtad, meg akarod ölni Ipille-t, tudtam, hogy
meg kell tennünk. De… de miután kudarcot vallottunk, miután Camenir meghalt,
megváltoztál. Eltűnt belőled minden gyász, amit korábban láttam benned, és visszatértél
a társadalomba. Mosolyogtál azokra az ostobákra, akik a szájukra tett kézzel nevettek az
Erika fejét tartalmazó dobozon. Vendégeket szórakoztattál, és nevetve jártad az utcákat.
– Mi mást tehettem volna? – ismételte Tamás.
Gavril megragadta Tamás vállát, és maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.
– Sosem gyászoltad Camenirt. Sosem érdekelt téged, hogy a kisöcsém meghalt. –
Könnyek gyűltek Gavril szemébe, arca elvörösödött.
– Mit vártál tőlem? – kérdezte Tamás hirtelen jött dühvel. Gavril ezt mind magában
tartotta annyi éven át? Azt hitte, hogy Camenir nem jelentett neki semmit? – Azt akartad,
hogy temetkezzek a piába, mint te?
– Azt akartam, hogy illően viselkedj! – Gavril hangja jócskán megemelkedett. –
Hogy mutass valami megbánást. Bármiféle érzelmet a testvérem iránt! Egy férfi iránt,
aki érted halt meg!
Ilyen közel Tamás valósággal eltörpült Gavril mellett, de csak dühöt és megbánást
érzett, félelmet nem.
– Hogy mondhatsz ilyet éppen te? – kérdezte. – Elmerülni egy söröshordóban
szerinted illő viselkedés?
Tamás alig látta a felé zúgó öklöt. Az egyik pillanatban még ott lebegett előtte, akár
egy hatalmas sonka, a másikban pedig csengő füllel, térden állva bámulta a talajt.
Elpislogta a szemére ereszkedett ködöt. Orrából és szájából vér csöpögött a homokos
talajra. Nem először hagyja itt a vérét ezen a helyen.
Remegő térdekkel tápászkodott fel. Gavril némán meredt rá, mondván: üss vissza,
ha mersz.
 Úgyhogy visszaütött.
Gyomron vágta a hegyőrt, és elégedettség járta át, amikor meglátta az arcára kiülő
döbbenetet. Ismét lesújtott, és Gavril gerince ívbe feszült.
– Elveszítettem a feleségemet, te rohadék – vicsorogta.

Gavril átkarolta Tamást, és ordítva a levegőbe emelte. A tábornagyba bizsergő
félelem hasított, amikor a lába eltávolodott a földtől. Figyelembe véve Gavril erejét, ő
akár egy gyerek is lehetett volna a kezében.
Könyökével lesújtott a hegyőr hátára, mire a nagydarab férfi fájdalmasan felkiáltott.
Még magasabbra emelte őt, aztán hozzávágta a földhöz. Tamás tüdejéből minden
levegő kiszökött, a lábát már nem is érezte, a látása pedig elhomályosult. Felköhögött,
és belesüllyesztette az öklét Gavril zsíros hasába.
Mintha órákig birkóztak volna a homokban, káromkodva, rúgkapálva, ütlegelve. De
bármilyen erősen talált is be Tamás, a hegyőrt semmi sem állította meg, pedig még a
lőportransz nélkül is pokoli harcosnak tartotta magát. Gavril lerázta magáról minden
fogását, elnyelte minden ütését, és legalább olyan jól osztotta az áldást – ha nem jobban
–, mint ahogy kapta.
Tamás felállt, és belerúgott a sógorába, aki hátrataszította őt, egyenesen neki a
kőhalomnak.
– Állj! – kiáltotta a tábornagy.
Gavril sebes arccal, monoklis szemmel, vérző orral nézett fel. Amikor meglátta
Tamás mögött a kőhalmot, leeresztette az öklét.
Tamás elbicegett a sírhelytől, és leült egy régi, kidőlt fatörzsre. Végigtapogatta a
bordáit. Lehet, hogy az egyik megrepedt. Az arca mintha egy szőnyeg lett volna, amelyet
egy óráig porolt a háziasszony. Kabátja hátul kiszakadt – pusztán a válla mozgatásából
meg tudta állapítani. Egyik csizmája a kőhalom másik oldalán hevert, és Tamás még
csak nem is emlékezett rá, hogy mikor esett le róla.
– Akarod tudni, mi történt velem? – kérdezte.
Gavril felmordult. Szétvetett lábakkal, Tamással szemben heveredett le a földre.
– Aznap éjjel döntöttem el, hogy megölöm Manhouch-ot, amikor Camenirt
eltemettük. – Tamás összegyűjtött a szájában egy adag nyálat, és kiköpte a homokba.
Vörös volt. – Úgy döntöttem, háborút kezdek. Nem az emberek jogaiért, nem Manhouch
gonoszsága, vagy bármi egyéb halandzsa miatt, amivel a támogatóimat etetem. Azért
kezdtem háborúba, hogy megbosszuljam a feleségemet és a testvéremet.
Tamás felsóhajtott, és a lábára nézett. A zoknija már egy hete kiszakadt, nagylábujja
kilógott belőle.
– De ezt nem tehettem meg gyászba merülve. Ki kellett puhatolnom a barátaim
gondolatait, és el kellett bűvölnöm az ellenségeimet. Ez volt az első lépés: meggyőzni
mindenkit, hogy még mindig Adró kedvenc fia és Manhouch védelmezője vagyok. A
következő lépés Manhouch fejének kosárba hullajtása volt.
– És aztán természetesen jött a háború. Amelyet – emelte fel egyik ujját Tamás –
majdnem elvetettem. A földrengés és a királyhűek kevés híján eltérítettek a
szándékomtól. Vérzett a szívem Adopest romjait látva. De aztán Ipille elküldte hozzám
Nikslaust, és ezzel visszavezetett a bosszú útjára.
Tamás leengedte az ujját.
– És ez az út akkor ér véget, amikor kivágom Ipille szívét, amiért elvette tőlem a
családomat.
A levegőben csend ült. Csak az egymással találkozó folyók csobogása hallatszott.
– Szép beszéd – állapította meg Gavril.
– Szerintem is.
– Régóta megvan?
– A nagyja évek óta. Egy kicsit rögtönöznöm is kellett. Sosem gondoltam, hogy
neked fogom előadni.
– Hát akkor kinek?
Tamás vállat vont.
– Az unokáimnak? A hóhéromnak? Tániel az egyetlen, aki tudja, miért is terveztem
el ezt az egészet valójában.
Ekkor felnyerített egy ló, és Tamás hátranézett. A meredély tetején, úgy harminc
méterre, felbukkant két lovas. A tábornagy belehunyorgott a délutáni napba, keze közben
a pisztolyát kereste. Az azonban kicsúszott az övéből, és egy tucat lépéssel balra hevert
tőle.
A lovasok elindultak feléjük a meredélyen. A nap ragyogása tompult, és Tamás most
már ki tudta venni a két ismerős arcot: Olemét és Beon je Ipille-ét.
– Társaságunk van – mondta.
Gavril a nyakát nyújtogatva nézett a meredély felé.
– Az ott Beon és Olem?
– Igen.
– Legszívesebben kitörném Beon nyakát. Eltemethetnénk Camenir mellé. Az lenne
csak a költői igazságszolgáltatás.
– Nekem… nekünk nem Beonnal van elintéznivalónk, hanem az apjával.
– Úgy hallottam, Beon a kedvence.
– Hogy ki Ipille kedvenc fia, az úgy félévente változik. Beon éppen elveszített
ellenem egy nagy csatát, szóval, ha most megölnénk, Ipille szerintem azt mondaná, hogy
megérdemelte.
– Nem valami szerető szívű apa.
– De nem ám.
Olem és Beon pár méterre tőlük álltak meg. A testőr lenézett Tamás elhagyott
csizmájára, majd végigtekintett a vízmosáson.
 – Úgy látom, itt valami harc folyt – jegyezte meg.
– Rajtunk ütöttek. A hullákat bedobtuk a folyóba – válaszolta Tamás.
– Értem. – Olemet nem sikerült meggyőzni.
– Úgy emlékszem, parancsba kapta, hogy maradjon a táborban – mondta neki Tamás.
– Bocsánat, uram. A tábornok megkért, hogy kísérjem el, hogy ne kelljen megszegnie
adott szavát a táborban maradása ügyében.
– És maga miért érezte úgy, hogy utánam kell jönnie? – fordult Tamás Beonhoz.
A tábornok homlokát ráncolva nézett a kőhalomra.
– Hallottam egyszer egy történetet egy lőpormágusról és két nagydarab, hatalmas
erejű testvérről. Egy régi történet ez, amelyet az udvarban mesélnek, és amelyet az
apám komoly erőfeszítésekkel igyekezett eltaposni.
– Na és? – kérdezte ingerlékenyen Gavril.
Beon nem zavartatta magát.
– A történet megragadta gyermeki fantáziámat. Ott ért véget, hogy apám elitjének egy
egész százada eltűnik Kresimir Ujjainál. Néhányuk holttestét megtalálják, néhányukét
nem. Mindig is foglalkoztatott, hogy vajon ez-e a történet vége.
Tamás és Gavril egymásra néztek, majd a tábornagy így szólt:
– És gondolta, hogy ha követ minket, talán megtudja?
Beon ismét a kőhalomra pillantott.
– Gondoltam, hátha. Látok egy lőpormágust, aki az apám parancsára özvegyült meg,
és egy nagyon nagy, igencsak erős férfit. Feltételezem, hogy a történet szomorúbb véget
ért annál, amiben gyermeki fantáziám reménykedett. – Meghajtotta a fejét, és elfordított
a lovát. – Elnézést kérek, amiért megzavartam önöket.
– Igaza van – szólt utána Gavril.

Beon megállt, és visszanézett.
– Miben?
– A történetben. Tényleg szomorú véget ért.
– Nem – rázta meg a fejét Beon. – A történet még nem zárult le. De ettől függetlenül
valóban szomorú véget fog érni.
 30. fejezet
A Lángoló tintahal egy halászkocsma volt, és akárcsak a Sós hajadon, egy móló
végén terült el, úgy három méterrel a víz fölé függesztve. De ellentétben a Sós
hajadonnal, ezt mindenféle emberek látogatták. Gyári munkások, varrónők, malmosok,
és még fegyverkovácsok is. A kocsmát az egész városban olcsó, ízletes, édesvízi
osztrigájáról ismerték. Az egyik sarokban egy hegedűs játszotta egy tengerész dalát, és
az egész móló vagy száz láb dobogásától lengedezett.
A pultos lány biztosította róla Adamatot, hogy ez teljesen normális.
A felügyelő a sörét dédelgette, és ismét végighordozta tekintetét a helyiségen. Háttal
ült a falnak, hogy szemmel tarthassa a kijáratokat. Még semmi jelét nem látta a
rabszolga-kereskedőknek, sem Dolesnek, sem az embereinek. Semmi jelét nem látta a
fiának.
Lassan éjfélre járt. Dolesnek még tegnap kellett volna találkoznia vele, de hiába
várta. Adamat ma visszajött, és egyre fogyatkozó optimizmussal ült itt egész nap, térdén
egy kétszázötvenezer kranát tartalmazó ládával. Fáradt és ideges volt, és minden múló
perccel egyre nőtt benne a düh.
SouSmith elfojtott mellette egy ásítást. Ujjaival a hegedű ritmusára dobolt az
asztalon, tekintete a semmibe révedt. Adamat látta rajta, hogy egyre nehezebben tud
összpontosítani.
– Pokolba! – pattant fel. SouSmith összerezzent.
– Mi van? – Azonnal magához tért, és éberen veszélyforrás után kutatott.
– Nem jön – kiabálta túl Adamat a zenét és a cipődobogást. – Itt végeztünk.
SouSmith követte az éjszakába, és Adamat egy hét alatt már másodszor találta magát
egy sötét mólón, minden valamirevaló eredmény nélkül. Belerúgott egy cölöpbe, és
elkáromkodta magát, amikor felsértette a lábujját. Majdnem belehajította a ládát a
vízbe, de SouSmith elkapta a karját.
– Ezt megbánnád.
Adamat a ládára nézett. Minden vagyona ebben volt: a megtakarításai, a pénz, amit
Bótól kapott, és még ötvenezer Ricardtól. Igen. Tényleg megbánná.
– Most rögtön el kell mennem Norportba – mondta. Máris számolgatott a fejében. Ki
kell bérelnie egy hajót, és nem is akármilyet, hanem egy csempészét, aki be tudja vinni
a kez városba, aztán meg kell találnia Josepet, és ki kell szabadítania. Lehet, hogy
Kiváltságosokkal is összefut majd, bár Kétlövetű Tániel állítólag megölte a kez
társaság nagyját a Délormon. Aztán…
SouSmith megrázta.
– Mi van? – kérdezte Adamat bosszúsan, amiért félbeszakította a gondolatait.
– Norportba? Megőrültél?
– Nem. Vissza kell kapnom a fiamat.
 SouSmith felsóhajtott. Elővett a zsebéből egy pipát, betette a szájába, aztán
megtöltötte dohánnyal.
– Le kell mondanod róla – morogta.
– A fiamról van szó. Hogy mondhatnék le róla? – Nekiroskadt ugyanannak a
cölöpnek, amelybe az imént belerúgott.
– Ő már elérhetetlen a számodra – mondta szelíden SouSmith.
– Nem. Az nem lehet. – Adamat próbálta folytatni az előző gondolatmenetét. Annyi
tennivalója van. – Velem jössz?
SouSmith pár másodpercig pöfékelt a pipáján.
– Igen.
– Köszönöm. – Adamatot elöntötte a megkönnyebbülés. Norport mindenképpen
veszélyes lesz, de ha egyedül hatolna be a kez területre, az felérne egy öngyilkossággal.
– Egy feltétellel.
– Mi az?
– Aludj rá egyet.
Adamat habozott. Még ma éjjel fel kell készülnie: összeszedni a felszerelését,
találni egy csempészt… bár az tényleg sokkal egyszerűbb volna reggel. Adamat legtöbb
ismerőse mostanra már alszik.
– Legyen – biccentett. – Alszom rá egyet.
SouSmith a rengeteg magával hurcolt kranára való tekintettel hazáig kísérte
Adamatot. A felügyelő nézte, ahogy SouSmith bérkocsija elcsattog az úton, aztán
elindult befelé.
A házban csak az egyik gyerek sírását lehetett hallani. Adamat levette a csizmáját és
a kalapját, és felakasztotta a kabátját az ajtó mellé. Elment a gyerekek szobája mellett,
de Asztrité előtt megállt egy pillanatra. Ő sírt. Fanish magához szorította, előre-hátra
ringatta, és halkan énekelt neki. Egyikük sem vette észre Adamatot.
Beosont a saját szobájába. A lámpás alacsony lángon égett, mint mindig, amikor
Adamat későig távol maradt.
Faye felült az ágyban. Szeme vöröslött, hosszú, koszos fürtjei körbezárták elgyötört
arcát. A tekintetében halványan pislákoló remény kiégett, amikor meglátta őt, és Adamat
érezte, ahogy a válla leverten megereszkedik. Leült mellé az ágyra, és a kezébe temette
az arcát.
– Megpróbáltad – mondta Faye. Adamat úgy látta, jobban van. Megjelenése ellenére
az elmúlt héten megerősödött, ahogy több időt töltött a gyerekekkel. Azonban továbbra
is kerülte az ablakokat, és sosem ment ki a házból, bár Adamat nem értette ennek az
okát. Talán attól félt, hogy meglátja őt valamelyik korábbi fogva tartója?
– Norportba megyek – szólalt meg, amikor végre összeszedte magát. Faye keze
megdermedt a férfi karján.
– Miért?
 – Azért, hogy visszahozzam Josepet. Ott fogom megtalálni, ha pedig mégsem, akkor
a nyomára bukkanhatok.
– Nem.
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy nem – szögezte le Faye határozottan. – Nem engedem, hogy
kockáztasd emiatt az életed. Többé már nem. Josepet elveszítettem, de van még nyolc
másik gyerekem, és nem tudom egyedül felnevelni és megvédeni őket.
– Nem kell…
– Azt mondtam, nem.
Adamat hallotta a hangján, hogy ebből nem lesz vita. Semmi esély rá. Faye minden
elképzelhetőt meg fog tenni, hogy itthon tartsa.
– De…
– Nem.
Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy megfeddje a feleségét. Hogy elmondja neki,
kötelessége visszaszereznie a fiát, és meg is tudja tenni.
Nem sikerült.
Reggel Adamat elment, hogy visszaadja Ricardnak a kölcsönkapott pénzt. Egy
titkárnő fogadta a szakszervezeti főnök új főhadiszállásnak előterében. Már éppen
üdvözlésre nyitotta a száját, amikor Adamat arcának látványa megfékezte a nyelvét, és
inkább csak bevezette a felügyelőt Ricard irodájába.
Ez ugyan sokkal nagyobb volt, mint a régi, ám semmivel sem tisztább. Az egész
helyiség bűzlött. Az egyik polcon osztrigák sorakoztak, amelyek valószínűleg
ugyanabból a kocsmából származtak, ahol tegnap Adamat járt, és a szagukból ítélve
háromnaposak is lehettek. A Ricard asztalán égő tömjén csak fokozta a bűzt.
Adamat nem viszonozta Ricard üdvözlő szavait, csak beledobta magát a vele
szemben álló székbe.
Ricard a homlokát ráncolva hátradőlt, és a két férfi pár másodpercig csak méregette
egymást. Ricard tekintete az Adamat ölében nyugvó ládára tévedt.
– Nem kerültek elő – lökte Adamat a ládát a padlóra. – Elvették az ötvenezer krana
előlegemet, és eltűntek. A fiam ezzel örökre odalett, bármiféle reménnyel együtt, hogy
valaha viszontláthassam. Sosem kellett volna megbíznom bennük. – Hallotta az undort a
saját hangjában.
Ricard olyan arcot vágott, mint amikor azt készül mondani, hogy „én megmondtam”,
de végül csak halkan így szólt:
– Mind követünk el hibákat.
Adamat legszívesebben tört-zúzott volna. Brutális ámokfutást akart rendezni,
elpusztítva közben Ricard drága bútorait és csillárjait és kristályüvegeit, hogy aztán
levesse magát a romhalmaz közepére, és zokogjon.
– Nem tudom, mit tegyek.
 – Van egy munkám, amit elvállalhatnál – mondta Ricard.
Adamat döbbenten nézett a barátjára. Hogy gondolhatja, hogy képes lenne most
elvállalni egy ügyet?
– Elterelné a gondolataidat – folytatta Ricard. – Nyerészkedés vádja merült fel az
adrói hadsereg kötelékein belül. Ki kell nyomoznom a dolgot, bizonyítékokat kell
találnom.
– Ez a rendészek dolga.
– Nem, ha a korrupció egészen a vezérkarig terjed.
– Nem – rázta meg a fejét Adamat. – Végeztem a katonai ügyekkel.
Találj valaki bátrabbat és hülyébbet.
Ricard elfojtott egy mosolyt.
– Te vagy a legbátrabb és leghülyébb ember, akit ismerek.
– Ezt tanúsíthatom – szólalt meg egy hang a szoba végéből.
Borbador Kiváltságos állt az ajtóban szoros utcai kabátban, a reggeli
borotválkozástól rózsaszín arccal, kezében sétapálcával. Kiváltságos kesztyűjét nem
viselte.
– Maga meg ki a pokol? – kérdezte Ricard.
– Borbador Kiváltságos, szolgálatára. – Bo enyhén fejet hajtott. – Úgy tudom, van
számomra egy levele.
– Á – válaszolta Ricard meglepetten, és zavart kifejezés futott át az arcán. – És ezt
mégis honnan tudja?
Bo elmosolyodott.
– Aha. Kétlövetű Tánieltől. – Ricard előhalászta a levelet a papírjai közül, majd
odavitte Bónak.
A Kiváltságos az ajtónak támaszkodva olvasta el, majd megfordította, és átfutotta a
hátoldalán lévő jelentést. Összeszűkült szemmel pillantott Adamatra.
– Elmondta neki, hogy Tamás életben van? – kérdezte.
– Igen.
– Erre nincs bizonyítékunk – tárta szét a kezét Ricard.
– Életben van – szögezte le Bo. – És amikor visszajön, ki fogja belezni a vezérkarát.
– Ha a hadsereg kifogy a lőporból, Adró már jóval azelőtt elesik, hogy Tamás
visszatérhetne.
Bo az ajkába harapott.
– Van bármi hír Kétlövetű Tánielről? Mármint ezen a levélen kívül.
– Jelenleg épp hadbírósági tárgyalás folyik ellene. Elküldtem a titkáromat, hogy
avatkozzon közbe a nevemben, de még napokba telik, mire értesülök az eredményről.
– Hadbíróság? Miért? – kérdezte tompa hangon Bo. Adamat biztos volt benne, hogy
csak a képzelete játszik vele, de mintha lehűlt volna a levegő.
– Főleg koholt vádakról van szó – válaszolta Ricard. – Parancsmegtagadás, az egyik
tábornok megtámadása. De Tániel gyanítja, hogy a vezérkar egy része nyerészkedik, és
talán még a Kezzel is egy követ fúj, ami meg is magyarázná, hogy miért állítják
hadbíróság elé az egyetlen lőpormágusukat.
Bo meglengette a levelet.
– Igen, ezt olvastam. Pokolba. Pokolba, pokolba, pokolba. Hát, gondolom, akár meg
is ölhetném őket, már ha nem akasztják fel Tánielt, még mielőtt odaérek.
– Az nem tenne valami jót a háborús helyzetnek – mutatott rá Adamat. – És nem
tudjuk, hogy melyik tábornok nyerészkedik.
– Azt hiszi, nem szarom le? – csattant fel Bo. Felemelte a kezét, és bár nem viselte a
Kiváltságos kesztyűjét, Adamat így is belesüppedt a székébe. Bo nagyot sóhajtott, majd
lehunyta a szemét, és csak hosszú idő után szólalt meg újra: – Elintézem. – Majd
Ricardhoz fordult: – Lehet, hogy szükségem lesz a segítségére.
– A szervezetem a rendelkezésére áll.
– Helyes.
Bo épp olyan gyorsan távozott, mint ahogy megjelent, és Adamat ismét egyedül
találta magát Ricarddal.
– Nos, ez érdekes. Lenyűgöző barátokra tettél szert. – Ricard kivett a hamutálból
egy félig elégett szivart, és megvizsgálta, mintha azt fontolgatná, hogy befejezze-e.
Végül bedobta a lábánál álló szemeteskukába.
– Jobban örülnék, ha nem szorultam volna rá – morogta Adamat.
– Pihenésre van szükséged, nem pedig még több munkára. Most már látom. El
kellene utaznod velem.
– Micsoda? Hova?
– A Pan-Deliv Csatorna nagy megnyitójára! – Ricard felállt, és széttárta az ablak
előtti függönyt, felfedve ezzel a kikötői gyárak ocsmányságát, háttérben az Adotengeren
dühöngő viharral. Az időjárást látva felfutott a szemöldöke, és visszahúzta a függönyt a
helyére.
– Azt hittem, az a Manhouch Királyi Csatorna.
– Nincs király, nincs Manhouch Királyi Csatorna. – Ricard kinyitott egy
szivardobozt, és felkínálta Adamatnak, de ő megrázta a fejét.
– Nem hagyom, hogy felvidíts.
Ricard meglengette maga előtt a kezét, mintha csak egy falról lógó cégért mímelne
vele.
– Tumblar Átjárónak akartam hívni, de a Miniszteri Választóbizottságom úgy véli, a
szerénység jobb színben tüntet fel, a tanács pedig olyan nevet akart, amely megerősíti a
szövetségünket Delivvel. – Ricard meggyújtotta a szivarját. – Hogy én mennyi
mindenről lemondok a közjó érdekében…
– Te szegény ember.
– Eljössz a nagy megnyitóra?
 – Nem. – Miből gondolta Ricard, hogy a történtek után Adamatnak utazgatni lesz
kedve? Lehunyta a szemét, úgy próbálta kizárni elméjéből az osztrigák szagát. – Mi lesz
Borbador Kiváltságossal?
– Megüzenem az embereimnek, hogy segítsenek neki. Gyere velem. Ragaszkodom
hozzá.
– Kizárt dolog. A feleségem nincs olyan állapotban, hogy utazzon, a gyerekeim…
– A gyerekeid is jöhetnek. Dadákat bérelek fel melléjük, te és Faye pedig utazhattok
az én hintómban. Ma délután indulunk.
– Faye úgysem fog beleegyezni!
– Már beleegyezett.
Adamat szeme összeszűkült.
– Hazudsz.
– Esküszöm. Tegnap meglátogattam.
– Akkor mondott volna valamit.
– A jelek szerint nem tette. Menj csak haza, és kérdezd meg tőle. Lefogadom, hogy
már össze is pakolt. Mindkettőtöknek jót fog tenni, hogy kikeveredtek kicsit a városból.
– Ha eleve így tervezted, mi volt az a nonszensz a nyerészkedő tábornokokkal?
– Csak hallani akartam a véleményedet. Nem bizonyultál valami segítőkésznek.
– Kizárt, hogy meg tudjam…
– Minden költséget én állok. – Ricard ráhajolt az asztalára, orra megrándult, ahogy a
tömjénfüst az arcába kígyózott. – Menj haza, és pakolj össze. A hintóm három óra múlva
ott lesz értetek. És elég a vitából.
– Nem kényszeríthetsz bele. – Adamat próbálta felpaprikázni magát. Át akart hajolni
az asztalon, hogy képen törölje Ricardot, de egyszerűen nem tudta összeszedni hozzá a
szükséges haragot. Ricardnak igaza volt. Ki kell jutnia a városból, friss levegőt kell
szívnia. Ha a gyerekek is jöhetnek, és Faye már beleegyezett, talán tényleg
mindnyájuknak jót tesz majd.
– Három óra – szögezte le Ricard.

Adamat belerúgott a ládába, mire a bankjegykötegek szétszóródtak a padlón.
– Jól van, a rohadt életbe is! Csak dobd már ki azokat az istenverte osztrigákat!
Ricard felállt, bólintott, és a csípős szagra megpiszkálta az orrát.
– Megegyeztünk.
Tániel nem tudta, átkozza vagy áldja a szerencséjét.
Nem sokon múlt, hogy Ket tábornok akasztófára küldje, Hilanszka tábornokot
leszámítva az egész vezérkar támogatta benne. Fell nem is érkezhetett volna jobbkor,
Abrax munkaajánlata a Szárnyakban pedig megmentette az összeomlástól.
De hogy kidobják az adrói hadseregből? A gondolatba még mindig beleszédült. A
hadseregben nevelkedett. Élete felében értük menetelt, ölt és vérzett, most pedig úgy
dobták félre, akár valami haszontalan szemetet, csak mert megvádolta a vezérkart, hogy
összejátszik a Kezzel.
Ami talán igaz is. Visszavonulási parancsaikat gyanúsan jól időzítették, azt pedig
sehogy sem tudta felfogni, hogy még nyertes helyzetben sem próbálták megtartani a
frontvonalat.
Tániel most már semmit sem tehetett ez ügyben, azt leszámítva, hogy csatlakozik az
Adom Szárnyaihoz. Esélyt kapott, hogy kicsinálja a maradék kez Kiváltságosokat, és ha
azok az átkozott varázslók egyszer végre mind halottak, talán több Felügyelőt sem
csinálnak majd. Persze ahhoz még Kresimir vérét is meg kell szereznie, hogy Ka-poel
megölhesse az istent.
Biztosan simán fog menni.
Egy robbanás ereje billentette ki az egyensúlyából, de sikerült megvetnie a lábát. Ez
meg honnan jött?
Zavarodottság uralkodott el az adrói táboron, de úgy tűnt, a detonáció valahol délen
történt. Tániel felrohant egy dombra, és végigpásztázta az ellenséges tábort.
Messze, kilométerekkel a kez sátrakon és a Julene-t közszemlére tevő, hatalmas
gerendán túl Budwiel falai parázslottak. A város fölött felhők csüngtek – vagy talán
füst? Egy lőporos robbanás következménye? Lehetséges.
A kez táborban nagy mozgolódás támadt, és mind Budwiel felé irányult. Lehet, hogy
Tamás tért végre vissza? Nem, az kizárt. Tamás csak úgy támadná hátba a Kezt, ha
biztos lenne benne, hogy az adrói dandárok azzal egy időben elölről rontanak neki az
ellenségnek.
Ami azt illeti, ez tényleg jó alkalomnak tűnt egy támadásra. Oldalra döntött fejjel
várta az embereket fegyverbe hívó trombitaszót.
Tekintete a kez tábor közepén emelt gerendára, és Julene arról lógó testére tévedt,
és ismét azon tűnődött, hogy kerülhetett oda a nő. Olyan elszánt volt, olyan erős.
Kresimir tette volna ezt vele? El sem tudta képzelni, ki más lehetett volna képes rá.
Tániel várt. Csend. Még csak riadót sem fújtak, hogy felkészüljenek egy esetleges
meglepetésszerű támadásra.
A nap már lenyugodni készült, mire Tániel odaért a szállásául szolgáló kis
barakkhoz. Pár órája maradt, hogy megkeresse Ka-poelt, és összeszedje a cuccait. Van
valaki, akitől el kell búcsúznia? Etannal úgyis kapcsolatban maradnak. Bárki más?
Tániel nekidőlt a barakk ajtajának. Nem. Nem volt senki más. Ahhoz képest, hogy
milyen sok időt töltött az adrói hadsereg kötelékében, kevés barátra tett szert. Ennek
meg kellett volna könnyítenie a távozását.
Meg kellett volna…
Kinyitotta az ajtót, és a tompuló napfény bevilágította a szoba belsejét. Ka-poel
meztelenül feküdt az ágyon, keze a feje fölött, arca árnyékokba veszve. Tániel
elvörösödve fordította el róla a fejét.
 – Pole, mit csinálsz?
A következő pillanatban valaki gyomron vágta, mire kétrét görnyedt. Kezek rántották
be a barakkba, és lökték a földre. Próbálta összeszedni magát, közben bezárták mögötte
az ajtót.
Amikor fel akart tápászkodni, valami kemény csapódott a hátának, és egy pengét
érzett a torkán. Kiszáradt a szája.
– Ne mozdulj, lőpormágus.
Meggyújtottak egy gyufát, azzal pedig egy ágy melletti lámpást. Öt férfi zsúfolódott
be a kis helyiségbe, és kihívóan néztek le Tánielre. Mind gumibotot vagy kést tartott a
kezében, és mind bűzlött a whiskytől. Adrói katonai kabátot viseltek, a vállukon egy
lapát jelével.
Kotrók. A harmadik dandárból. Az adrói hadsereg legalja. Ket tábornok emberei.
Az egyik katona meghúzta a kezében tartott üveget, és belevágott Tániel arcába. Az
erős és jól irányzott ütéstől teljesen elterült a földön. A vállán lévő rangjelzések
alapján a férfi százados volt.
Tániel szájából hosszú, véres nyálcsíkok csorogtak a padlóra.
– Te meg ki a pokol vagy? – köpte a kérdést.
A százados megvetően szippantott.
– Ket tábornok nekünk adta ezt a kis ágymelegítőt, és úgy gondoltuk, korán
nekiállunk kiélvezni. – Letette az üveget az éjjeliszekrényre, és meglazította a nadrágját.
– Te pedig végig fogod nézni.
Tániel a szeme sarkából pillantott Ka-poelra, és igyekezett nem tudomást venni a
meztelenségéről. Arca összezúzódott és elfeketedett, ajkát száradt vér hasította ketté.
Csúnyán elverték.
Tániel felugrott, és bár valaki elég gyorsnak bizonyult, hogy lecsapjon a vállára a
gumibotjával, de meg sem érezte. Jobb kezével megragadta a százados állát, ujjaival a
szájába nyúlt, a baljával pedig a homlokát kapta el.
Érezte a pukkanást meg az izmok, a csontok és az inak szakadását, ahogy letépte a
férfi állkapcsát. A hang valahol mélyen legbelül megrémisztette, de a düh elsöpörte
minden fenntartását.
Egy gumibot csapódott az arcába, mire a tulajdonosa felé fordult. Ökle olyan erővel
vágódott az orrába, hogy a katona azonnal belehalt. Tániel látását sűrű ködként töltötte
be a vörös szín, a teste úgy mozgott, mintha nem is a sajátja lenne.
Nem emlékezett, hogyan ölte meg az utolsó három Kotrót, de hamarosan öt holttest
hevert körülötte, még meleg vérük a kezét és az ingét áztatta. Térdre esett Ka-poel
mellett. A lány gyengén lélegzett, szeme rebegve nyílt ki.
– Cssss – csitította őt Tániel, amikor meg akart mozdulni. Ráterített egy takarót,
aztán elvette az ágylábról az egyetlen másik kabátját, és ráhúzta vér itatta ingére.
Vázlatkönyvét és felszerelését bedobta a zsákjába, majd karjába vette Ka-poelt. Semmi
más nem volt a szobában, ami számított neki.
Észrevette a lány sarokba dobott hátizsákját. Felkapta, és távozott. Tániel rohanva
tette meg az utat a Szárnyak táboráig, és amint elérte az őrszemeiket, máris orvosért
kezdett kiabálni. Zavarodott gyalogosok nézték őt a posztjukról, ahogy elrohant
mellettük.
A dandártábornokok sátra a tábor közepén állt, könnyen megtalálta.
– Ez Abrax szállása? – kérdezte Tániel.
A két őr egymásra nézett.
– Abrax dandártábornok! Azonnal beszélnem kell önnel!
– Kétlövetű?

Tániel megpördült. Abrax abból az irányból közelített felé, ahonnan ő is jött.
Valószínűleg még csak most tért vissza az adrói táborból, hiszen alig húsz perce
beszéltek.
– Mi a fenét csinál… – Ekkor észrevette véres ingét és a Ka-poelt borító
zúzódásokat. – Mi történt?
– Orvosra van szüksége. Most azonnal!
– Hívjanak orvost – vakkantotta Abrax az őröknek. – Hozza be őt a sátramba. Ide,
fektesse az ágyra. Mi történt vele? Jóságos szentek, és mi történt magával? Mindenhol
csupa vér. Maga tette ezt vele?
– Nem! – üvöltötte Tániel, majd összeszedte magát. – Nem, nem én. Ő minden, ami
számít. Kérem, gondoskodjon róla.
– Úgy lesz – bólintott Abrax.
– Az imént megöltem öt embert. A harmadik dandár katonáit. Önvédelemből tettem,
de nemsokára eljönnek értem.
Abrax döbbenten pislogott a hír hallatán. Szólásra nyitotta, majd becsukta a száját.
Végül:
– Megtámadták magát?
– Igen.
– A részleteket akarom, ember. Most azonnal!
– Öten nekem ugrottak a szállásomon. Ők tették ezt Ka-poellal. Meg akarták őt… a
szemem láttára. – Tániel szavai töredezett, kapkodó mondatokban buktak ki a száján.
– Maga fegyvertelen volt?
Tániel bólintott.
Abrax a kezével a száján mérte végig Tánielt.
– Sokkot kapott. Üljön le. Lőportranszban volt?
– Nem.
– Öt ember – sóhajtott Abrax, csaknem túl halkan, hogy Tániel hallja. – Puszta
kézzel. – Ka-poelra pillantott. – Az orvos hamarosan megérkezik. Maradjon itt.
 Abrax a sátor bejárata felé indult.
– Stewart! – kiáltotta, majd kilépett a szabadba, de elég hangosan beszélt, hogy
Tániel bentről is tisztán hallja. – Á, itt van. Szedje össze a legjobb belsős
nyomozóinkat, és azonnal küldje őket az adrói táborba. Történt ott egy ötszörös
gyilkosság, és mindent tudni akarok a körülményeiről és az okairól.
– Ki akarunk csinálni valakit? Vagy azt kell kiderítenünk, hogyan haltak meg az
áldozatok?
– Csak az igazság érdekel minket, semmi más. És nem áldozatok, hanem potenciális
erőszaktevők. Ássanak elő róluk mindent, amit csak lehet. Tudni akarom, miféle
emberek voltak, és mit csináltak a haláluk előtt.
– Igenis, asszonyom.
– Továbbá zárja le a tábort az adrói rendészek előtt, és fojtson el minden pletykát.
– Természetesen. Valami egyéb? – kérdezte Stewart.
– Maradjon a közelben. Bizonyosan szükségem lesz még magára. Abrax visszatért a
sátorba. Tániel fel akart állni, de rájött, hogy valamikor megfogta Ka-poel kezét. Úgy
döntött, ott marad mellette.
– Köszönöm – biccentett Abraxnak.
– Jobb, ha elhiszi – kezdte a dandártábornok kipirult arccal, összeráncolt homlokkal
–, hogy ha hazudott nekem, én magam teszem a hurokba a fejét. Azt azonban nem fogom
tűrni, hogy valaki az életével fizessen, csak mert megvédte magát és azt, akit szeret.
Pár másodperccel később megérkezett a doktornő. Tániel nem volt hajlandó
elhagyni a sátrat, de elfordította a tekintetét, amikor megvizsgálta Ka-poelt. A lány
kicsit ellenkezett – Tániel remélte, hogy ez jó jel.
– Beadtam neki valamit, hogy el tudjon aludni – mondta az orvos a vizsgálat után,
majd Tánielre meredt. – Brutális támadást szenvedett el.
– Nem ő tette – csattant fel Abrax.
A doktornő tekintetéből eltűnt a vád.
– Nem erőszakolták meg, továbbá a körmei alatt vér van, az öklei pedig
lehorzsolódtak. Nem adta könnyen magát. Ez még akár segíthet is elkapni a tetteseket.
– Már halottak – közölte vele egyhangúan Tániel.
– Helyes. A gyengeségét pusztán a kimerültségnek köszönheti. Akár órákig is
harcolhatott velük. A bal karja eltört, és elképzelhető, hogy el fogja veszíteni az egyik
fülét. Viszont nem szenvedett agyrázkódást, és ez figyelemreméltó.
Tániel visszafordult Ka-poelhoz, és alig vette észre, hogy Abrax egy közeli székbe
ereszkedik, hogy szemmel tartsa őket.
Nem tudta, mennyi idő telt el, de egyszer csak dühös kiáltások hangzottak fel a
sátoron kívül. Abrax fáradtan felállt a székből, és kiment.
– Mit mondtam a zárt táborról? – csattant fel.
– Abrax dandártábornok – szólalt meg egy szigorú hang.
 Tániel a kezébe temette az arcát. Doravir.
– Ön a táborában rejtegeti a harmadik dandár egy századosának és négy
gyalogosának meggyilkolásáért körözött embert. Azonnal adja át, hogy őrizetbe vegyük.
 31. fejezet
Nila ujjai megremegtek, ahogy próbálta pontosan célba juttatni a tűt.
– Ne idegeskedjen – mondta Bo lágy, megnyugtató hangon. Keresztbe tett lábbal ült
egy kifakult párnán a szoba egyik sarkában, az egyetlen ablak alatt, és egy vaskos,
dohos könyvvel az ölében figyelte őt. – Ha el is rontja, semmi baj. Legfeljebb belülről
emészt majd fel egy túlvilági tűz, akár egy érett gyümölcsöt a lúg.
– Nem könnyíti meg a dolgomat – jegyezte meg Nila. Nagyot sóhajtott, és beledöfte
a tűt az egyik Kiváltságos kesztyűbe. Ha minden igaz, jól csinálta. Ahhoz, hogy a
kesztyű megfelelően működjön, tökéletes munkát kellett végeznie.
– Tudom – bólintott Bo, és Nila hallotta a vigyorgást a hangjában.
– Miért nem csinálja meg maga?
– Mert utálok varrni. Maga pedig mosónő, úgyhogy valószínűleg sokkal jobb benne,
mint én.
És Nila tartozott neki. Még ha ezt Bo nem is mondta ki, bizonyosan átfutott az agyán.
A lány nagyon is tisztában volt vele, hogy Bo három napra ajánlott menedéket neki
és Jákobnak. Ennek immár kilenc napja, és Nila nem tudta biztosan, miért nem dobta
még ki őket az utcára. Egy Kiváltságos semmiképpen nem olyan ember, akinek tartozni
akar, úgyhogy amikor Bo említette, hogy van néhány szakadt kesztyűje, önként
jelentkezett a javításukra.
Ez még azelőtt történt, hogy tudomására jutott volna, egy Kiváltságos kesztyűnek
tökéletesnek kell lennie. Abszolút tökéletesnek.
Azon tűnődött, milyen más okból hagyhatta még, hogy itt maradjanak. Talán arra
számított, hogy ágyba viheti Nilát. A szeme sarkából most is látta, hogy figyeli őt.
Gyakran tette, de csak akkor, amikor azt hitte, a lány nem veszi észre. Nila ettől ideges
lett.
Viszont ételt és szállást biztosított neki meg Jákobnak, és hosszú ideje ő jelentette
számukra az első kellemes társaságot. Nyugodt volt, csendes, és nem próbálta
ráerőszakolni magát Nilára. Még.
Valahányszor azon tűnődött, hogy mi lenne, ha hagyná a férfinak, hogy ágyba vigye,
emlékeztette magát az utcán szanaszét szórt Dourfordra. Bo nem egyszerűen csak egy
ember. Hanem egy Kiváltságos. A Kiváltságosok pedig veszélyesek.
– Ehhez egy gyakorlott varrónő kellene – mondta. – Én is meg tudom varrni, de…
– Jól csinálja.
Nila folytatta a munkát. Már hármat sikerült befejeznie a tizenkettőből, amit Bo
félretett javításra. De hogy működnek-e majd…
– Tényleg kigyullad belülről, ha rosszul csinálom? – kérdezte.
– Nem.
– Maga galád!
 – De tényleg nem fognak működni, és abba jó eséllyel ugyanúgy belehalok. – Bo
letette a könyvét, felállt, és odalépett hozzá. Felvette az egyik már megvarrt kesztyűt, és
csettintett. – Semmi. Ez nem lesz jó. – Felvett egy másikat. – Ez sem. – Ledobta a két
használhatatlan kesztyűt a többi közé, és felpróbált egy harmadikat. Ismét csettintett.
Egy kis lángnyelv jelent meg az ujja hegyén. Bo eloltotta, majd levette a kesztyűjét,
és eltette a zsebébe.
– Ez működik. Kiváló.
– Akarja, hogy… – Nila a két használhatatlan kesztyű felé nyúlt.
– Hagyja csak. Azokat kidobom.
Nila azt hitte, Bo ezután visszatér a párnájához és a könyvéhez, ehelyett odahúzott
egy széket, és leült rá, egy másikra pedig feltette a lábát. Összekulcsolta a kezét a
tarkóján, és hátradőlt.
– Hol van a fiú? Egész nap egy mukkanást sem hallottam tőle.
– A szobájában játszik. Mondtam neki, hogy maradjon csendben, hogy nyugodtan
tudjon olvasni.
– Ez nagyon figyelmes magától.
Nila elhibázta a varrást. Csendben káromkodott, és kihúzta a tűt, hogy újra
megpróbálja. Miért figyeli őt Bo? Mit akar tőle?
– Maga nagyon csinos lány. Tudja?
Aha. Szóval erről van szó. Nila szíve kihagyott egy ütemet. Hallotta a pletykákat a
Kiváltságosok rendkívüli szexéhségéről. A társaságiak mind több szeretőt tartottak, és
csak kevés nő tudott ellenállni nekik.
– Mondták már – válaszolta Nila.
– Többet kellene hátrakötve hordania a haját. Kihangsúlyozza az arcélét.
Nila úgy érezte, jobb, ha nem mond semmit. Talán azért érdeklődött Jákob felől,
mert remélte, hogy kettesben maradhat a lánnyal? Lehetséges, hogy választás elé állítja:
vagy tűnjön el innen, vagy bújjon ágyba vele? Nila elhatározta, hogy nem fogja
megtenni. Még mindig ott volt a városon kívül elrejtett ezüstje. Azóta az járt a fejében,
hogy Bo befogadta őket. Fogja az ezüstöt, és elviszi Jákobot északkeletre, Noviba.
Vehetne egy kis házat a fővárosban, és dolgozhatna mosónőként.
Bo szólásra nyitotta a száját. Itt jön, gondolta Nila.
– A szülei a városban élnek?
– Nem fogok…! Micsoda?
– A szülei. A városban élnek?
Nilát megdöbbentette a kérdés.
– A szüleim halottak – válaszolta kurtán. Nem erre számított. – Árva vagyok.
– Ó. Sajnálattal hallom.
– Sosem ismertem őket.
Bo a plafont bámulta. Sóvárgó hangnemet ütött meg.
 – Én egy kicsit ismertem az apámat, mielőtt meghalt. Magam is eltöltöttem némi időt
egy árvaházban, utána meg az utcára kerültem.
Nila majdnem elnevette magát. Hát így akarta ágyba édesgetni őt? Valamiféle
sorsközösséggel?
– Aztán jött a királyi társaság?
– Nem. Először jött Kétlövetű Tániel. Az apja, Tamás befogadott engem. Így találtak
rám a varázsvesszősök. Magát letesztelték valaha?
Bo ismerte Tamás tábornagyot? Ő adoptálta? Ez elég hihetetlenül hangzott.
– Hogy teszteltek-e?
– A társasági varázsvesszősök. Hogy vannak-e képességei.
Nila újabb hibát vétett. Kihúzta a tűt, és kipiszkálta vele a cérnát is.
– Hát persze. Minden évben eljöttek az árvaházba.
– Újra meg kellene próbálkoznia a teszttel. – Bo elővett egy pár kesztyűt, és az
asztalra dobta. – Előfordul, hogy a varázsvesszősök átsiklanak valakin.
Nila a szemét forgatta. Bo még mindig flörtölt vele, tudta a szája sarkában játszó
mosolyból és játékos hangneméből.
– Inkább nem.
– Ahogy akarja. – Bo visszatette a kesztyűt a zsebébe.
Ezután a csend hosszú, áldásos percei következtek. Nila varrt, Bo pedig a szék két
lábán egyensúlyozva bámulta a plafont. Nila gondolatai elkalandoztak. Talán mégsem
Noviba kellene mennie, hanem át az óceánon, Fatrasztába. Ott kevésbé valószínű, hogy
megtalálják vagy felismerik őket.
– Jákob – szólalt meg hirtelen Bo. – A családneve Eldaminz, ugye?
– Igen.
– És maga az ő családjának dolgozott?
Nila bólintott. Az Eldaminz-ház. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
Tényleg csak négy hónapja történt? Az akkori emlékei álomvilágból származó
látomásoknak tűntek.
– Tudott bármit is a fiú apjának ügyeiről?
– Én csak a szennyest mostam.
– A szolgálók mindent hallanak. Ezért kémkednek közülük olyan sokan a
társaságoknak.
Nila döbbenten pislogott.
– Tényleg?
– Nos, legalábbis közvetetten. Nem tudják, hogy kinek kémkednek, csak annyit
tudnak, hogy megfizetik őket az információikért.
– Én sosem csináltam ilyet. Arra tanítottak, hogy ne kíváncsiskodjak.
– Kár. – Bo hagyta ledőlni a széket mind a négy lábára, és felállt. – Jákob –
szólította a fiút, ahogy elindult Nila és a fiú közös szobája felé.
 A lány abbahagyta a varrást, és fülelt.
– Jákob – mondta Bo halkan. – Emlékszel bármi olyasmire, hogy az apádat katonák
látogatták meg?
Nila nem hallotta a fiú válaszát.
– Tényleg? Érdekes. Mikor történt? – Szünet, majd pedig: – Köszönöm, Jákob,
nagyon sokat segítettél.
Bo visszatért a szobába, és levette a kabátját a fogasról.
– Hová megy? – kérdezte Nila.
– Ahhoz képest, hogy arra tanították, sose kíváncsiskodjon, nagyon úgy néz ki, mint
aki megfeszülve hallgatózott.
Nila elvörösödött. Bo mosolygott.
– A levéltárba megyek. Valószínűleg nem érek vissza holnapig. Az egyik
ablakpárkány alatt talál egy kis köteg pénzt. Nyugodtan vegyen ételt magának és a
fiúnak. – Kezében a kesztyűvel megállt az ajtóban, és elgondolkodott. – Biztos benne,
hogy nem akarja felpróbálni a kesztyűmet?
Nila hátralökte a székét, és felállt.
– Elegem van ebből.
Bo szemöldöke felemelkedett. Őszintén meglepettnek tűnt.
– Miből is?
– A flörtöléséből. Ha akarja, elmegyünk, de nem fogok ágyba bújni magával.
Bo gyors léptekben vágott át a szobán, és alig pár centire állt meg tőle. Amikor még
közelebb hajolt hozzá, Nila szíve már a torkában dobogott. Kényelmetlenül
nyilvánvalóvá vált számára, hogy ha Bo rá akarja erőszakolni magát, vagy ha bántani
akarja akár őt, akár Jákobot, semmit sem tehet ellene.
– Én mindenkivel flörtölök – suttogta Bo a fülébe. – És ha ágyba akarna bújni
velem, nem mondanék nemet. De soha életemben nem erőszakoltam meg egyetlen nőt
sem, és soha nem is fogok. Úgyhogy ne rezzenjen itt nekem össze, valahányszor magára
nézek. Szeretem nézegetni az embereket. Lenyűgözőnek találom őket.
Nila torka kiszáradt. Lepillantva látta, hogy Bo még mindig viseli a Kiváltságos
kesztyűjét.
– Ha nem várja el, hogy lefeküdjek magával, miért nem dobott még ki minket?
– Mert kedvelem magát. És kedvelem a kölyköt is. Ettől függetlenül hamarosan
távozom a városból, úgyhogy nem árt, ha kitalálja, mit akar csinálni. Legfeljebb egy
hétig maradok még itt. – Hátrébb lépett. – Akkor találkozunk holnap?
Nila nyelt egyet.
– Igen.
– Örömmel hallom.
Tamás serege átkelt Kresimir utolsó Ujján, és csaknem hét héttel a Budwielből való
távozásuk után elérte Északföld fennsíkját.
 Északföld, akárcsak a déli Borostyánföld, a Kilencek egyik éléskamrája volt, de a
Borostyánfölddel ellentétben nem marhalegelőknek vagy búzamezőknek, hanem
hatalmas babföldeknek adott otthont, amelyek jobban szerették a kevés csapadékot.
Tamás a sereg legtisztább fejű őrmesterei vezetésével küldött ki gyűjtögető
csapatokat a fennsíkra. Ki akarta használni a környék erőforrásait, ugyanakkor a lehető
legkevesebb fejfájást akarta okozni az itt élőknek.
A hadoszlop elején lovagolt, szemét az északi horizontra szegezte. Még hosszú
napokba telik, hogy átlépjék a deliv határt, és megpillantsák Alvation városát, de a
szíve így is szinte minden lépéssel gyorsabban vert. Hamarosan megkönnyebbülhetnek.
Hamarosan átvágnak a Fekete Máglya-hegységen, és visszatérnek Adróba, akkor pedig
újra harcba szállhatnak a Kezzel.
Gavril lovagolt oda Tamás mellé. Őt és a lovát is por borította, mert a hadoszlop
végéről ügetett fel idáig. Nem sokkal mögötte egy idős férfi ült egy málhás szamáron,
alig tudta tartani az iramot Gavril harci ménjével. Tamás meghúzta a kantárt. Olem is
megállt, szeme az üres fennsík ellenére éberen villogott.
– Ki ez? – biccentett Tamás az öregember felé, aki még mindig ötven lépésre volt
mögöttük.
– Egy kez babfarmer.
– És mit keres itt?
– Beszélni akart veled.
Tamás felvont szemöldökkel nézett Gavrilra. Ez most végképp nem hiányzott neki.
Mi a pokolért hozta ide Gavril?
– Tudja, ki vagyok?
– Igen, és érdekes dolgokat fog mondani.
Miféle érdekes dolgokat mondhat egy öreg, északföldi babfarmer? A vénember
megállt mellettük a szamarával.
– Maga a tábornagy? – kérdezte adrói nyelven, olyan erős akcentussal, hogy alig
lehetett kivenni a szavait. Arcán ráncok gyülekeztek, bőre lebarnult a fennsík forró
napja alatt, de talán egy kis deliv vér is keveredett belé. A munka és a kereskedelem itt
szabadon áramlott a deliv és a kez farmerek között.
A babfarmer egykor akár testes is lehetett, mostanra azonban teljesen lesoványodott.
Bőre lógott az arcáról, beteges foltjai alultápláltságról árulkodtak.
A szemében izzó harag meglepetésként érte Tamást.
– Beszélek kezül – mondta neki kez nyelven.
– Maga a tábornagy? – kérdezte a farmer immár a saját nyelvén.
– Az vagyok. Jó napot.
A babfarmer odaköpött Tamás harci ménjének lába elé, majd vicsorogva, kihívóan
nézett rá.
Tamás Gavrilra pillantott. A múlt heti verekedésüktől még mindig horzsolásokkal
teli sógora csak vállat vont.
– Valami baj van? – kérdezte Tamás.
– Mondja meg maga.
Tamás újra Gavrilra nézett. Mi ez az egész?
– Elképzelésem sincs.
– Elvette a terményemet. Pedig a szárazsághoz képest jó évünk volt. Elvette a
feleségemet és a lányaimat is. A rohadt emberei eltörték a fiam lábát, amikor nem volt
hajlandó kiszolgálni őket!
Tamás elfintorodott. Istenverte gyalogság. Még a legjobbak sem tudták türtőztetni
magukat. Parancsba adta, hogy a nőket hagyják békén, méghozzá halálbüntetés terhe
mellett. Élelemre szükségük volt, de azt nem akarta, hogy az emberei ölve és
erőszakolva söpörjenek végig a kez vidéken.
– Melyik század tette ezt? – kérdezte Gavrilt.
– Nem a mienké. A katonáink találták rá a férfira és a fiára a kunyhójukban. A helyet
kifosztották, a berendezéseket összetörték. A fiúnak tényleg eltörték mindkét lábát,
ahogy az öreg mondta. A srác egész életére nyomorék marad. Hetekkel ezelőtt
történhetett.
– Sajnálom a feleségét és a lányait – fordult Tamás a farmerhez. – De nem az én
embereim tették.
– Azt mondja, hazudok? – Az öregember közelebb hozta a szamarat Tamáshoz.
A tábornagy sóhajtott, és emlékeztette magát, hogy egy vén farmer leütése nem a
legjobb módja egy beszélgetés lezárásának.
– Mikor történt mindez?
– Tizennyolc napja.
– Akkor nem lehettünk mi. Csak most értünk ide.
– Hát akkor ki volt? Felismerem ám az adrói csapatokat. – A farmer odahajolt
hozzá, és megbökte Tamás kabátját. – Adrói kék, ezüst szegéllyel. Nem vagyok én
bolond!
– Hányan voltak?
– A maga fajtájának ezrei! – A farmer ismét kiköpött.
– Gavril, látod bármi jelét annak, hogy mostanában egy sereg vonult erre?
Gavril odébb ment szót váltani az egyik felderítőjével, aztán visszajött.
– A beszerző csapataink mind ugyanazt jelentik. A környéket mindentől
megfosztották. A termést vagy korán learatták, vagy elégették, az embereink több
tucatnyi kiürült tanyát találtak.
Tamás az ujjaival dobolt a nyergén. Ennyit az északföldi gyűjtögetésükről. Semmi
sem lesz belőle. Az emberei egy falathoz sem jutnak az Alvation felé vezető úton.
– Na? – követelőzött a farmer. – Mit tud felhozni a mentségére?
– Merre mentek? – kérdezte Tamás.
 A babfarmer szemmel láthatóan megdöbbent.
– Északra.
– Olem, adjon elég ételt ennek az embernek és a fiának, és küldje haza. A szamarát
megtarthatja. – Tamás meglegyintette a kantárt. – Gavril.
Tamás Olem gondjaira bízta a szitkozódó öregembert, és visszalovagolt a hadoszlop
elejére. Gavril felzárkózott hozzá, harci ménje tartotta a lépést Tamáséval.
– Ennek semmi értelme – elmélkedett a tábornagy. – Nincsenek csapataink Kez
északi részén.
– Mondanám, hogy az öregnek nincs ki az összes kereke, de tényleg mindent
kifosztottak. Rengeteg ember kellett hozzá, hogy az egész fennsíkot így feldúlják.
Tamás megragadta a nyereg markolatát. Hogyan fogja így etetni az embereit?
– Mennyi?
Gavril megvakarta állán a borostát.
– Legalább egy vagy két dandár.
– Adrói egyenruhában. De nem adróiak. – Tamás végiggondolta a dolgot. – A
picsába! Megpróbálnak besurranni Adróba!
– A Kez?
– Csakis. Átsöpörnek itt, akár egy inváziós sereg, rászedik az alvationi őröket, és
elfoglalnak egy gyanútlan Hegyőrséget. Lehet, hogy máris Adróban vannak.
– Mit tegyünk? – kérdezte Gavril.

Tamás az övében nyugvó, fűrészmarkolatú párbajpisztolyok egyikének markolatát
birizgálta. Ezeket a fegyvereket a fiától kapta.
– Megyünk tovább. Utolérjük, és hátulról meglepjük őket.
 32. fejezet
Ricard Tumblar hintója a Fekete Máglya-hegység lábánál húzódó, kanyargós úton
rázkódott észak és a Pan-Deliv Csatorna irányába. Nyugatra hegyek emelkedtek
mellettük, az északabbra lévők fehér csúcsai pedig úgy néztek ki, akár a cukormázzal
leöntött, hegyes tortaszeletek. A hintójuk megrándult, majd rázötykölődött az Ad folyó
egyik mellékágán átnyúló kőhídra, aztán a másik oldalon vissza a göröngyös földútra.
Adamat az ablakon bámult kifelé, és próbált nem figyelni a rázkódásra. Már csak az
hiányzott, hogy lehányja a hintó bársonyos belsejét.
Öt nap egy hintóban nem éppen nagy élmény, még egy olyan csinos darabban sem,
mint amilyen Ricardé. A futóműnél a legújabb lemezrugós felfüggesztést használták, a
vastag, párnázott székek pedig segítettek elnyelni a zötykölődés egy részét, de Adamat
így is mindig beverte a fejét a tetőbe, amikor a kerék egy különösen nagy lyukba
huppant.
Istenverte északi utak.
Legalább Faye nagyjából élvezte a kiruccanást, már amennyire a körülmények ezt
lehetővé tették. Amióta úgy döntött, hogy nem engedi Adamatot Josep után menni, még
inkább magába fordult. Igaz, a sírással legalább felhagyott, és a gyerekek kedvéért
kicsit összeszedte magát.
– Amint a csatorna használata rendszeressé válik, ezeket az utakat is felújítjuk –
mondta Ricard, kihajolva a hintó ablakából. – Az a tervem, hogy az egészet
kiköveztetem, és onnantól egy teljes szakszervezeti brigád tartja majd karban egész
évben.
Adamat alig várta, hogy megérkezzenek. Már csak pár órát kellett kibírnia,
legalábbis Ricard szerint.
Adró északi részének legjobb hotelében szállnak majd meg. Szobaszerviz, masszázs,
meleg folyóvíz. A hotelt újonnan építették, hogy ellássa a csatornán át a Fekete
Máglyába utazó előkelőségeket és üzletembereket.
– Miért nem bízod inkább a Hegyőrségre? – kérdezte Adamat. – Mármint a
karbantartást. Az előhegységben vagyunk, úgyhogy ez már az ő területüknek számít.
Ricard megrázta az ujját az orra alatt.
– Nem! Nem, nem, nem. Foggal-körömmel harcoltam érte, hogy a csatorna
szakszervezeti vállalkozás legyen. A Hegyőrség is be akart szállni, mondván, hogy ez az
ő felségterületük, vagy valami hasonló badarság, de ez szakszervezeti munka! A
szakszervezet hozzáértő, keményen dolgozó adróiakat alkalmaz. Nem pedig munkára
kényszerített elítélteket és zúgolódókat, mint a Hegyőrség.
– De az átjárót bizonyosan ők őrzik.
– Nem – jelentette ki büszkén Ricard. – Ez az utolsó kulcsőrig színtisztán
szakszervezeti vállalkozás.
 Ez meglepte Adamatot, elvégre a Hegyőrség nem pusztán egy kényszermunkás
intézmény. Régre visszanyúló hagyomány szerint őrizték a magaslati helyeket – ők
voltak Adró kapuőrei, ahogy ezt a Hegykorona Erőd ostrománál nemrég újra
demonstrálták.
Adamat tudta, hogy Ricard büszke a szakszervezeteire, de azért furcsállta, hogy az ő
kezükbe adják az ország védelmét.
Úgy tizenhat kilométerre a főcsatorna és az Ad folyó találkozásától megálltak egy
déli ebédre. A gyerekeikkel és azok dadáival ettek, míg Ricard Fell-lel beszélt a
heggyel kapcsolatos terveiről. Amikor végeztek az étkezéssel, Adamat kiment, hogy
megmozgassa a lábait.
A fogadó egy hegyekből lecsorgó kis patak mellett terült el. Adamat egy darabig
csak hallgatta a csobogását, ahogy elkanyargott az út alatt, le a folyó felé, aztán északra
emelte a tekintetét.
Onnan, ahol állt, pont látni lehetett a csatornazsilipeket. Lépcsőfokokként
emelkedtek a hegyoldalon, az út cikcakkban kanyargott mellettük. Ebből a távolságból
az egész egy modellnek tűnt, és noha a saját szemével látta, így is alig hitte el. Egy
csatorna, amely egy egész hegyláncon folyik át!
Maguk a zsilipek igazi mérnöki csodának számítottak, még csak hasonlót sem látott
korábban a világ. Színtiszta emberi munkaerővel épültek, semmilyen varázslatnak nem
jutott szerepe bennük, hacsak nem számoljuk bele a Fortélyosokat, akikből bizonyosan
felbérelt néhányat a szakszervezet, hogy hasznát vegye a képességeiknek. Bármily
kényelmetlennek bizonyult is az utazás, Adamat tudta, hogy a csatornazsilipek megnyitó
előtti végigjárásáért megérte eljönniük.
Hogy örült volna Josep, ha látja ezt az egészet!
Ricard és Fell egy térképet tanulmányozva és az útra mutogatva léptek ki a
fogadóból. Hallotta, ahogy a kövek előnyét vitatják a téglákkal és a betonnal szemben.
Valami felkeltette a figyelmét a hegyoldalon. Ebből a távolságból nem lehetett biztos
a dolgában, de…
– Ricard – szakította félbe a társalgást. – Van egy távcsöved?
– Nekem van – válaszolta Fell, és odahozta a távcsövét a hintóból.
– Mintha azt mondtad volna, hogy a nagy megnyitó csak holnap lesz – mondta
Ricardnak.
A szakszervezeti vezető a csatorna felé sandított.
– Úgy is van.
– És a csatornát elvileg még nem használhatja senki?
– Nem. Persze már leteszteltek mindent, de a kereskedelmi forgalom csak a nagy
megnyitó után indul meg rajta. Miért, mit látsz?
Adamat a szeméhez emelte a távcsövet, és ráfókuszált a zsilipekre. Amikor élessé
váltak, megtalálta, amit keresett.
 Mindegyik zsilip mögött volt egy hajó – és nem akármilyen, hanem óceánjáró
kereskedőhajó ágyúsorokkal és magas árbocokkal. Tucatjával sorakoztak odafönt, és
Adamat látta a zsilipeken dolgozó apró emberalakokat, akik a flotta lassú
leereszkedését biztosították a hegyoldalon.
A hajók zászlóit zöld és fehér csíkok díszítették, közepükön egy babérkoszorúval.
Adamat lába elgyengült, gyomra görcsbe rándult.
Odadobta a távcsövet Fellnek.
– Tegyétek fel a gyerekeket a hintókra. Visszamegyünk Adopestbe. Most rögtön!
– Micsoda? – kiáltott fel Ricard, és magához vette a távcsövet. – Téged meg mi
lelt? Holnap lesz a nagy megnyitó, ott kell… – Ahogy a szeméhez emelte a távcsövet,
hirtelen elhallgatott.
– Még jó, hogy nem hagytad, hogy a Hegyőrség vigyázzon a csatornára – kiáltott
hátra a fogadó felé futó Adamat. – Máskülönben a Brudánia-Gurla
Kereskedőtársaságnak még nehezére esett volna áthoznia rajta az egész istenverte
flottáját.
– Vissza fognak küldeni Adopestbe – mondta Tániel.
Ka-poel egyik szeme, amelyik nem dagadt be teljesen, kinyílt. Tániel folytatta.
– Ket tábornok azt mondta, ez egy civil ügy, mivel már nem vagyok tagja az adrói
hadseregnek, és hivatalosan még az Adom Szárnyainak sem. Visszavisznek Adopestbe,
ahol házi őrizetben várok majd a tárgyalásomra.
– Tániel fel-alá járkált a kis sátorban, kezében az Abrax dandártábornoktól kapott
üzenettel, amely a házi őrizete feltételeit ismertette. – Ez hónapokba telhet. Addigra
véget érhet a háború, és valószínűleg elveszítjük.
Tániel megállt, és ledobta magát az ágyára. Mit tehetne? Az előző órát Abraxszal
vitatkozva töltötte. A dandártábornok azt állította, hogy meg van kötve a keze, és semmit
sem tehet azonkívül, hogy Adopestben Tániel rendelkezésére bocsát egy kis házat. Az
Adom Szárnyai szabályzata lehetetlenné tette, hogy olyasvalakit fogadjanak be a
soraikba, aki éppen tárgyalásra vár.
– Meg fogom ölni – jelentette ki Tániel.
Ka-poel küszködve felült az ágyában. Kaptak egy sátrat a Szárnyak táborának az
adrói hadseregtől legmesszebb eső pontján. A lány szemében könnyek ültek, és Tániel
gyanította, hogy végigsírta az éjszakát.
Azt hitte, a napok múlásával, ahogy Ka-poel már képes lesz felülni és mozogni,
legalább csillapodik majd a haragja, de sebeinek lassú gyógyulása csak tovább fokozta
a dühét. A lány ajkai felduzzadtak és megrepedtek, arcát még mindig zúzódások
borították.
Felkötött karja miatt kissé suta mozdulattal tárta szét a kezét. Kit?
– Ket tábornokot. Csak az ő parancsa lehetett… hogy ezt tegyék veled. Nyilván
tudta, hogy nem lesz olyan egyszerű bitófára küldenie. Azok az emberek órákig vertek
téged.
Ka-poel megrázta a fejét.
– Nem? Mit nem? Az orvos azt mondta, harcoltál velük. Azt mondta… Újabb
nyomatékos fejrázás. Nagyujját a válla fölé vitte, egy elkapó mozdulatot végzett, majd
magára mutatott.
– Elfogtak téged?
A lány elgondolkodott, majd ujjaival sétálást imitált.
– Követtek téged? Biccentett.
Összerezzent, amikor megpróbálta felemelni a táskáját, ezért Tániel segített neki. A
lány elvette tőle, és beletúrt.
Babákat pakolt ki az ágyára. A lőpormágus azonnal felismerte őket: Hilanszka
tábornok, Ket tábornok; az adrói hadsereg egész vezérkara.
Tániel a babákat bámulta. Valahányszor meglátott egyet, elámult a viasz részletes
megformálásától, de ez most más volt. Ezeket az embereket mind ismerte, néhányukat,
mint Hilanszka tábornokot, már egészen gyerekkora óta. Néhol igazi hajszálak álltak ki
a viaszból. Az egyiken Ka-poel egy csepp vért kent szét. Tánielnek borsódzott tőle a
háta.
– Miért csináltál babákat belőlük? – kérdezte.
Ka-poel oldalra döntötte a fejét, mintha csak azt mondaná: micsoda ostoba kérdés.
– Csak mert biztos, ami biztos, mi? Biccentett.
– És a Kotrók akkor kaptak el, amikor elvettél valamit Kettől a babájához?
Megint biccentett.
Ha nem lett volna máris tele zúzódásokkal, Tániel most megüti. Rendkívül veszélyes
dolgot csinált. Ha az emberek gyanítanák a mágiája természetét, és úgy látnák meg a
tábornok szállása körül ólálkodni, összevernék, és még börtönbe is vetnék.
– De akkor is – folytatta. – Azt mondták, nekik adott téged. – Haragja eltompult.
Csak egy kicsit, de ez is elégnek bizonyult hozzá, hogy az izmai ellazuljanak. Hátradőlt
a székében, és az arcára tette a kezét. – Úgyhogy igenis meg kellene ölnöm.
Ka-poel magára mutatott a nagyujjával. Majd én. Feltette a kezét, mintha csak
megálljt mutatna, és azt tátogta: Ha muszáj lesz.
– Pokolba is, Pole, én…
– Kopp-kopp! – A hang a sátoron kívülről jött. – Bejöhetek?
Mihali. Az az istenverte szakács. Nélküle mindez nem történt volna meg. Tániel még
mindig az adrói hadseregben lenne, Ka-poelt, pedig sosem verték volna össze Ket
barmai.
– Menjen a…! – kezdte Tániel, de Ka-poel finoman a karjára tette a kezét.
Bólintott. Tániel nagy levegőt vett, hogy lenyugodjon. Nem segített.
– Jöjjön – szólt ki.
Mihali félrehúzta a sátor bejáratát, és egy nagy tányérral a kezében belépett. Gőz
szállt fel a fedél alól, és meleg kenyér illatát hozta, meg… mi lehetett az? Tojásét.
Tániel elfordította a fejét. Nem adja meg Mihalinak azt az örömöt, hogy eszik a
főztjéből.
A séf letette a tányért Tániel ágyára, és levette róla a fedelét, majd fölé hajolva
legyezte magához az illatát.
– Meleg búzakorpás torta édes, juharmézzel szórt héjban, mellé buggyantott tojással.
Ka-poel arca kivirult. A búzakorpás étel fatrasztai jellegzetesség volt, a Kilencek
egészében ritkaságnak számított. Azonnal felkapott egy szeletet, és addig dobálgatta
egyik kezéből a másikba, amíg eléggé ki nem hűlt.
Tániel elmosolyodott, bár ezt igyekezett egy köhögéssel leplezni. Még csak az kéne,
hogy Mihali elégedettnek lássa.
– Mit akar, Adom?
– Ugyan, kérem, hívjon Mihalinak. Az Adom olyan fennköltnek hangzik.
– Nos. – Tániel szájában összegyűlt a nyál a búzakorpa illatától. – Mit akar?
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
Ka-poel megpaskolta maga mellett az ágyat.
– Köszönöm! – ült le Mihali, és Tánielbe belehasított egy kis féltékenység.
– Bocsánatot? Amiért azt mondta, hogy kérjek elnézést Doravirtól, és ezzel
kirúgatott az adrói hadseregtől?
Mihali szemöldöke megemelkedett.
– Egek, dehogyis. Annak meg kellett történnie.
– Hogy micsoda? – köpte a szavakat Tániel.
Mihali legyintett egyet, mintha ennek semmi jelentősége sem volna.
– Azért akartam bocsánatot kérni, mert azt mondtam, hogy nem segítek magának
megölni Kresimirt, és mert úgy gondoltam, nem kell meghalnia.
Tániel már nem bírta tovább. A keze mintha önálló életre kelt volna, elvett egy
tortaszeletet. Beleharapott, és azonnal megörült a döntésének. Az étel puha és nedves
volt, szinte szétolvadt a szájában, a mézet pedig mintha egyenesen a lépből hozták
volna.
– Meggondolta magát? – kérdezte két harapás között.
– Bárcsak ezt az egészet el lehetne intézni barátságosan. – Mihali elvett a tányérról
egy darab búzakorpát, és szétkent rajta egy kis lekvárt. – Vagy bárhogy. Pár hónapja
megállapodtam Kresimirrel, hogy egyikünk sem avatkozik be közvetlenül a háborúba.
Azóta, mint maga is látja, rosszul mennek a dolgok Adró számára… de a kez táborban
is vannak problémák.
– Mihali szünetet tartott, amíg lenyalta ujjairól a mézet és a morzsákat. – Kresimir
riasztó mennyiségben öli a saját népét.
– Jó – horkantott fel Tániel.
– Nem – rázta meg a fejét Mihali. – Nem jó. Gyakran beszélek Kresimirrel. Ilyenkor
át tudjuk hidalni a teret egymás között, és egy kicsit belelátok a fejébe. Kezd megőrülni.
– Mihali lenyelte az utolsó falatot, és szomorúan nézett le a tortára. – Teljesen
megőrülni.
– Nem érdekel.
– Tániel, mit gondol, meddig elégszik meg egy őrült isten a saját népe leölésével?
Akár az egész Kilenceket is megpróbálhatja elpusztítani. Vagy talán az egész világot.
Nem hiszem, hogy képes lenne rá, mert akkora hatalma még neki sincs, de ha
megpróbálja, azzal valószínűleg minden élőlényt megöl a világnak ezen a részén.
– Egyszer már megállítottam – mondta Tániel.
– Ami különösen alkalmassá teszi magát a feladatra.
– Maga nem tudná megállítani?
– A mágia bizonyos szempontból kiszámíthatatlan. Vannak bizonyos minták,
amelyeket minden Kiváltságos használ, a legalacsonyabb rendű varázslóktól egészen
Kresimirig. Ezeket könnyen felismerem, és szembe tudok szállni velük. Ha azonban
Kresimir tébolyultan szétcsap maga körül, azt teljesen véletlenszerűen fogja tenni.
Magamat képes leszek megvédeni, de rajtam kívül senki mást.
Tániel ezen elmerengett. Mégis mitől őrülhet meg egy isten?
– Ez mind a golyótól van, ugye?
Mihali elgondolkodott.
– Elolvastam a kémeink pár jelentését, amikor a vezérkari gyűlések körül
legyeskedtem. A Kez soraiban azt beszélik, hogy Kresimir vért köhög fel a párnájára.
Hogy éjjelente a tábort járja, és a saját őreit faggatja arról, hogy övék volt-e az a szem
a puskazár mögött.
Tániel szája kiszáradt. A szem a puskazár mögött. Ki más lehetne az, ha nem ő? Az
őrült Kresimir Tánielt keresi. A szavak epeként törtek elő belőle, de azért megkérdezte:
– Meg lehet gyógyítani? Legalább annyira, hogy lehessen beszélni vele?
– Nem tudom – válaszolta Mihali. – Tegnap felhoztam nála a témát, és szörnyű düh
kerítette hatalmába. Bizonyosan hallotta a robbanást Budwielben. Az ő műve volt.
Több ezer kez tábori követőt ölt meg.
– Nem nagy veszteség.

Mihali arca elkomorodott. Tániel valami furcsát tapasztalt az érzékeivel, mintha
éppen mágiát használnának, és hirtelen elgondolkodott rajta, hogy jó ötlet-e ilyen közel
állnia Mihalihoz.
– Azok az emberek – szólalt meg a séf, szemmel láthatóan türtőztetve magát – nem
katonák voltak, hanem mosónők, pékek és csizmakészítők. Életük lángja egyetlen
pillanat alatt aludt ki, csak mert rossz kérdést tettem fel Kresimirnek, és bedühödött. –
Megrázta a fejét. – Értem, hogy magának a gyilkolás a munkája, de minden élet
elvesztése szörnyű dolog. Főleg ilyen sokaké és ilyen…
 Mihali elhallgatott. Vett még egy szelet búzakorpás tortát, és elgondolkodva
rágcsálta. Tekintete a vele szembe kipakolt babákra tévedt, és ujjai idegesen
megrándultak.
– Ahhoz eléggé észnél van, hogy Lőpormágus Felügyelőket teremtsen
– jegyezte meg Tániel.
– Ez az egyetlen, ami még reményt ad rá, hogy felépülhet. Még nem veszett el
teljesen, és talán meg tudom gyógyítani. De ehhez mozgásképtelenné kell őt tennem,
arra pedig egyedül képtelen leszek.
Mihali ezt Ka-poelra nézve mondta, és Tánielnek ez egyáltalán nem tetszett.
– Vagyis?
– Ő képes rá – biccentett Ka-poelra. – Azt hiszem, említettem, hogy változatos
életem során találkoztam már csontszeműekkel. A mágiájuk különösen alkalmas a
harcra, a károkozásra, a védelemre, és akár emberek irányítására is. Még sosem
találkoztam eggyel sem, aki Ka-poel erejének akár csak a töredékét birtokolta volna. És
ha belegondolok, hogy ezt mind saját magától tanulta meg… – Mihali elhallgatott.
Elakadt a lélegzete, arca kipirult.
Emberek irányítása, mondta Mihali. Lehet, hogy Ka-poel is irányította Tánielt? A
férfi tudta, hogy már állt a védelme alatt, és azt is látta, hogy mire képes azokkal a
babákkal.
– És ha meggyógyul? – kérdezte Tániel. – Akkor véget vet a háborúnak? Békén
hagyja Adrót?
– Azt hiszem. Mostanában nem volt önmaga.
– Azt hiszi? Vagy tudja? Elvégre ígéretet tett rá, hogy elpusztítja az országot.
– Azt az ígéretét nem fogja betartani, arról gondoskodom. – Mihali széttárta kövér
kezét, és Ka-poelra, majd Tánielre nézett. – Kérem. Segítsenek. Segítsenek a
testvéremen.
Ka-poel a törött karjára, aztán Mihalira mutatott.
A séf felvonta a szemöldökét.
– Hát persze. Figyelmesebb is lehettem volna. – Lecsukta a szemét, és Ka-poel
hirtelen levegőért kapott.
Tániel odaugrott a lányhoz, és a hátára tette a kezét, nehogy eldőljön.
– Mit csinált vele?
Ka-poel lerázta magáról Tániel kezét, és kivette a karját a kötésből. Behajlította,
megmozgatta, aztán bólintott magának. Tániel az arcára nézett. A zúzódásai eltűntek.
– A maga sebeit is begyógyíthatom – ajánlkozott Mihali. A lőpormágus elhátrált
tőle.
– Megtartom a sebeimet, köszönöm. – Közben némán átkozta magát. Miért utasítja
vissza egy isten gyógyító erejét? Félt volna Mihali mágiájától? Vagy attól félt, hogy a
lekötelezettjévé válik? Abrax és Ricard máris olyan szívességeket tettek neki,
amelyeket csak évek alatt fizethet vissza.
Tániel megérintette arcán a Ket testőreinek veréséből hátramaradt duzzanatot.
– Megtartom emlékeztetőül.
– Kérem – állt fel Mihali –, fontolja meg a kérésemet. Cserébe kap tőlem egy
ajándékot, teljesen ingyen.
Tániel nem igazán bízott egy istentől kapott ajándékban. Elvégre semmi sem volt
ingyen.
– Micsodát?
Mihali elővett egy zsebkendőt és egy kést. Az egyik nagyujját rányomta a pengére,
majd pedig a zsebkendőre, és utóbbit átnyújtotta Ka-poelnak.
A vére. Egy isten vére. Tániel szíve hirtelen gyorsabban kezdett verni. Mi mindenre
lehet képes ezzel Ka-poel? Mihali irányítására? A megölésére?
Ka-poel némán eltette a zsebkendőt a hátizsákjába, arcáról semmit sem lehetett
leolvasni.
Mihali összeszedte a maradék tortát és tojást egy tányérra, majd odaadta Ka-
poelnak. Felvette saját, üres tányérját, és meghajolt.
– Kérem, fontolja meg a kérésemet… a könyörgésemet… és segítsen. – Még
mélyebbre hajolt, és távozott.
Tániel reszketve szívta be a levegőt, és hirtelen rájött, hogy még mindig a kezében
tartja a házi őrizetéről szóló levelet. Korán reggel kell elindulnia Adopestbe nyolc
rendész kíséretében – négy az Adom Szárnyaitól, négy az adrói hadseregtől jön.
Ennyit a Kez elleni harcról és az istenük megöléséről. Ka-poel megkocogtatta
Tániel mellkasát a szíve fölött.
– Mi az?
A lány rámutatott, kérdőn széttárta a kezét, majd ismét rámutatott.
– Nem tudom, mit akarsz – mondta Tániel, próbálva elnyomni a frusztrációját.
Ka-poel nyomatékosan a lőpormágus szívére mutatott.
– Hogy én mit akarok?
Biccentés.
Tániel nagyot sóhajtott.
– Meg akarok ölni valakit. Nem látok a dühtől. Odakint kellene harcolnom a fronton.
Arra születtem, hogy harcoljak… hogy megvédjem Adrót.
Ka-poel ismét rámutatott, aztán le a padlóra. Mit akarsz most?
– Meg akarlak védeni téged.
A lány elmosolyodott, mire Tániel szíve dobbant egy nagyot. Ka-poel odahajolt
hozzá, és a száját a szájára tapasztotta.
– Megyek, megszerzem Kresimir vérét – mondta Tániel.
Mihali egy merőkanállal félúton a szája felé dermedt mozdulatlanná egy hatalmas
leveses bödön fölött.
 – Értem.
– Ka-poel beleegyezett, hogy ártalmatlanná teszi, de ahhoz kell neki a vére.
Segítségre lesz szükségem, hogy bejussak a kez táborba.
Mihali ezen elgondolkodott, majd belekortyolt a levesébe.
– Mmm. Finom, de még nem árt bele egy kis bors. – Elővett a kötényéből egy
üvegnyi borsszemet, párat kiöntött a tenyerére, aztán összedörzsölte és beleszórta a
bödönbe. Miután megkeverte a levest, ismét belekóstolt. – Tökéletes.
– Néha nehéz komolyan venni magát – jegyezte meg Tániel. – Nem, rosszul
mondtam. Mindig nehéz.
Mihali felkuncogott, pedig Tániel nem viccelt.
– A kez tábor – sürgette a séfet.
– Észrevétlenné tudom tenni, hogy egyszerűen elsétálhasson a kez őrszemek mellett. –
Mihali a sütősor egy nagy grilljéhez lépett, és gyakorlott sebességgel forgatni kezdte a
fölötte lógó pulykalábakat. Tániel lebukott, amikor kiáltás harsant mögötte, de
hátrapillantva látta, hogy nem neki szólt. Még civil ruhában, arcába húzott
háromszögletű kalappal is veszélyesnek számított átsétálni az adrói táboron. Most
éppen a rendészek őrizete alatt kellene lennie.
– Itt sem fogják észrevenni. Egyen egy pulykalábat. – Mihali levett egyet a grillről a
fogójával, és Tániel felé nyújtotta.
– Forrónak tűnik.
– Butaság. Egy séf sosem adna olyasmit a vendégének, ami megégethetné a nyelvét.
Tániel kissé félve vette el a pulykalábat. A csont csak meleg volt, annak ellenére,
hogy az imént még nyílt láng fölött sült, és amikor beleharapott, lé csurgott ki belőle
borostás állára. Egyetlen további szót sem szólt, amíg nem végzett az evéssel.
– Hogy tud észrevétlenné tenni? – kérdezte aztán. – Korábban Ka-poel engedélyét
kellett kérnie, hogy megérintse az elmémet.
– Már észrevétlenné tettem.
Tániel az utolsó húscafatok leharapdálása közben dermedt meg. Körülnézett.
– Nem érzem magam észrevétlennek. – A pulykacsontra pillantott. – Maga…
– Igen – bólintott Mihali. – A közvetlenül az emberi testet érintő konstruktív mágia a
legnehezebb, amire egy Kiváltságos képes lehet. Ezért olyan ritkák a gyógyítók. Én már
úgy ezer éve rájöttem, hogy az ilyen varázslatot a gyomron keresztül a legkönnyebb
végrehajtani. – Felkapott egy pulykalábat, és beleharapott, aztán hirtelen aggodalom ült
ki az arcára.
– De ez maradjon a mi titkunk, jó?
Tániel felhorkant.
– Én nem fogom beárulni.
– Ó, köszönöm. – Mihali csámcsogva befejezte a pulykalábat, majd levett a grill
fölül egy másikat is. – Elvinné ezt Ka-poelnak?
 – Ő is észrevétlenné válik majd tőle? És ha én most az vagyok, ő hogyan fog látni
engem? Vagy hogyan lát egyáltalán maga?
– Én azért látom, mert isten vagyok, Ka-poel pedig megérzi majd a jelenlétét.
Egyébként a varázslat nem leplezi el a hangját.
– És ha tüsszentek?
– Hát… – Mihali a kötényen dobolt a fogójával, zsíros foltokat hagyva rajta. – Ne
tüsszentsen. A varázslatnak megvannak a maga hátrányai. Például úgy terveztem, hogy
ha közel kerül Kresimir hatósugarához, akkor azonnal eltűnjön, ha ugyanis a testvérem
megérzi a beavatkozásomat, annak rossz vége lesz.
Tániel lenézett a kezére. Egyáltalán nem érezte magát észrevétlennek.
– Mennyi időbe telt ez magának?
– Egy-két másodpercbe.
– Komolyan?
Mihali felvonta a szemöldökét.
– Nem feltétlenül azért hívnak minket istennek, mert mi vagyunk a legerősebb
Kiváltságosok; bár ez is egy értelmezés. Azért hívnak minket istennek, mert mindazt,
amivel egy átlagos halandó napokig, hetekig vagy akár hónapokig küszködik, mi egy
gondolattal véghez-visszük.
– Aha. Értem. Ideje mennem.
– Várjon. – Mihali látszólag a semmiből elővett egy mély óncsészét, és megtöltötte a
bödönből mert levessel. – Vigye ezt el Ka-poelnak. Segít majd aludni neki, ha maga
elment.
Tániel megfordult, hogy távozzon, de meggondolta magát.
– Adom… Mihali?
– Hmm?
– Ugye megvédi őt?
– Azok után, hogy adtam neki a véremből, szerintem nekem van szükségem
védelemre – kacsintott Mihali. – Az a lány olyan, akár egy lőporral töltött üvegkanna.
Oly törékeny, de oly pusztító erő lakozik benne. – Kihúzta magát, és tisztelgett a
merőkanállal. Leves fröccsent a kötényére. – Gondoskodom róla, hogy ne essen baja.
– Köszönöm – mondta Tániel. – Most megyek, és hozok a testvére véréből.
 33. fejezet
Tamás a lovát csutakoló Olemet nézte, miközben a tábor az éjszakai pihenésre
készülődött. Előtte levelek és gallyak ropogtak a kőkörben égő, kis tűzön. A nap még
mindig sütött a nyugati égen, fénye csodálatos vörös, narancs és rózsaszín árnyalatokkal
világította be a fennsíkot.
A második napjukat töltötték idefent, és máris kezdtek kifogyni a készleteikből. A
tizennégy nappal ezelőtti csata után kez lovak ezreit vágták le, de csak keveset tudtak
magukkal hozni. A kevés megmaradt húsukat be kellett osztaniuk, és napi fél kilóval
fejenként aligha lakhattak jól.
Tamás felkapta a fejét, amikor valami hangot hallott a szélben. Pár másodpercig
fülelt, aztán tovább nézte a lángokat. Mellette Olem tördelt és dobált gallyakat a tűzre.
A felderítői még mindig nem találták meg azt a rejtélyes adrói sereget, ellenben
bőven találkoztak a vonulásuk nyomaival. Kifosztott babföldek, felégetett farmok. Csak
holtak és haldoklók, öregek és betegek maradtak Északföld lakóiból. A fennsík eleve
száraz pusztaság volt, a két hete elhaladt hadsereg pedig végképp elpusztított rajta
mindent, ami élt.
Tamás parancsainak megfelelően a katonái egy kétméteres árkot ástak a tábor köré.
Deréktörő munkának bizonyult, de átkozott legyen, ha hagyja, hogy az éj leple alatt
rajtaüssön egy hadsereg. Néhány embere még mindig ásott, így az este nyugalmát a
szerszámok földön és sziklákon kaparászása és a gyalogosoknak az egész napos
menetelés utáni szitkozódása zavarta meg.
Tamás ismét felkapta fejét. Az a hang. Mi lehet az? Oldalra döntötte a fejét, és
próbálta belőni a forrását.
Semmi.
Lehetséges volna, hogy Deliv ellene fordult? A királyuk határozott választ adott neki
idén nyáron, amikor Tamás segítséget kért tőle a Kezzel szemben. Azt ígérte, hogy teljes
egészében kimaradnak a háborúból.
– Csatlakozhatok önhöz, tábornagy?
Tamás felnézett. Az elnyúló árnyékok egy pillanatra becsapták a szemét, de aztán
felismerte Beon je Ipille-t. Tamás a csupasz földre mutatott a tűz másik oldalán. Beon
óvatosan leült, lábait keresztbe tette maga alatt. A kez tábornok szeme beesett, arca
sápadt volt. Csak néhány másik tiszttel együtt sínylődött Tamás fogságában – a
többieket visszaszolgáltatták a Keznek.
– Hogy van a karja? – kérdezte a tábornagy. Beon lenézett felkötött kezére.
– Jól, köszönöm. Az orvosom szerint nem tört el, viszont elég sok vért veszítettem
az összecsapásban. Idővel felépülök. És az ön sérülései?
– Tűrhetőek. – Tamás végigtapogatta a bordáit, és összerezzent az érzékenységükre.
Ugyan nem hitte, hogy megrepedtek volna, amikor Gavrillal verekedett, mégis egyetlen
nagy zúzódásnak érezte a testét. – Bárcsak magammal hoztam volna Petrik doktort,
amikor eljöttem Budwielből. Na persze, akkoriban messze nem így terveztem el a
dolgokat.
Beon bólintott, és némán bámult a tűzbe. Vett egy nagy levegőt, és szólásra nyitotta a
száját, de aztán becsukta. Hosszú percek teltek el, mire végre beszélni kezdett.
– Emlékszem, egyszer átlovagoltam Északföldön. Hat vagy hét éve lehetett. Egy
delegáció tagjaként mentem Delivbe, apám néhány Kiváltságosának társaságában. A
vidék zöldebb, élettel telibb volt. – Beon szomorúan elmosolyodott. – A városok
fesztiválokat rendeztek a tiszteletünkre. Emberek ezrei éltek itt… Büszke, boldog
farmerek. Most kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mi történt a hazámmal? – Beon
körülnézett. – Az utóbbi két napban számtalan elhagyatott farmot láttam. A babmezők
eltűntek, a föld barna és száraz. Hallottam, hogy szárazság van, itt is és a Kilencek
többi részén is, de sosem hittem volna, hogy ilyen rossz a helyzet. És ami még furcsább,
hol van a népem? Ma reggel eljöttünk egy farm mellett. A terményt… – és volt termény,
nem vagyok annyira úrias, hogy ne legyen szemem hozzá – …szóval a terményt
letiporták, az épületeket rommá égették. Meg kell kérdeznem önt, tábornagy: ön küldte
előre az embereit, hogy feldúlják a farmokat?
– A pusztítás, amit lát, nem az én katonáim műve. – A vád sértette Tamás
büszkeségét. – Erre megesküszöm.
– Akkor hát banditák lehettek.

Tamás elgondolkodott, mennyit áruljon el Beonnak a gyanújából.
– Nem hiszem.
A tábornok mintha meg se hallotta volna.
– Két nappal ezelőtt ellovagoltam egy málhás szamáron ülő öregember mellett, aki
könyörgött nekem, hogy tegyem jóvá a károkat, és száműzzem a vidéket pusztító adrói
idegeneket. – Beon óvatosan beszélt, mintha csak azt puhatolózná, meddig mehet el.
– A felderítőim szerint nemrég erre jött egy másik hadsereg – magyarázta Tamás. –
És a még ittlévő jobbágyok szavai alapján adrói kéket viseltek. Ezen elcsodálkoztam,
mert biztosan tudom, hogy nincsenek embereim Kez északi részében.
Beon a homlokát ráncolva meredt Tamásra, próbálta eldönteni, hogy igazat beszél-e.
– Van olyasmiről tudomása, hogy az apja adróinak álcázott csapatokat küldött
északra, hogy átlopakodjanak Deliven és a hegyeken?
– Nincs. És különben is, a katonáink nem tennék ezt a saját földjükkel. Tamást
érdekelte volna, honnan van Beon ilyen nagy véleménnyel a gyalogosok erkölcsi
tartásáról.
Olem hirtelen felkapta a puskáját, és talpra ugrott.
– Uram, hallotta ezt? Tamás némán fülelt. Semmi.
Várjunk csak. Ott. Mintha egy kiáltás lenne. Nagyon távoli. Felállt, és egy közeli
emelkedőre futott, ahonnan jobb kilátás nyílt a horizontra. A tájat pásztázta, és hangok
után fülelt.
– Arra – mutatott Olem észak felé.
Por szállt a fennsík fölött, olyan hömpölygő vonalban, amilyet vágtató lovasok
hagynak maguk után.
– Nyergelje fel a lovamat – mondta Tamás Olemnek. – Gyorsan! Átrohant a táboron.
A lőpormágusok pár száz méterre az ő sátrától telepedtek le. Legtöbben most levetett
csizmákkal, szétvetett lábakkal üldögéltek és beszélgettek, miközben egy ki tudja,
honnan szerzett palackot adogattak körbe. Vlora felpattant, amikor meglátta Tamást.
– Andriya, Vlora – vakkantotta oda nekik a tábornagy –, maguk velem jönnek! A
többiek meg szólaltassák meg az általános riadót. Lovasok közelednek a horizonton.
– Hányan, uram? – kérdezte Vlora, miközben elindultak vissza, a tábor északi
részébe.
– Ezt fogjuk kideríteni. Tudják, merre van Gavril?
– Felderítésen – válaszolta Andriya.
– Hol?
– Azt hiszem, északon.
– Pokolba. Pattanjanak lóra.
Olem odahozta Tamásnak a lovát és a puskáját. A tábornagy felugrott a nyeregbe, és
megindult észak felé, nem várt senkire. Olem gyorsan utolérte – ő még eleve nem vette
le a nyerget a lováról.
– Mi a helyzet, uram? – kiáltotta túl Olem a poros talajon dörgő patákat.
– Lovasok jönnek. Sokan.
– Nem lehet, hogy csak Gavril felderítői?
Tamás szeretett volna igennel válaszolni, de ahogy a szemét a távolban emelkedő
porfelhőn tartotta, az egyre növekedett. Túl nagy volt ahhoz, hogy kevesebb mint húsz
lótól származzon, Gavril felderítői pedig párban dolgoztak.
Tamás és Olem maguk mögött hagyták a tábort, és a főút mentén tartottak északnak.
Amikor hátrapillantott, a tábornagy látta, hogy pár száz méterrel mögöttük további
lovasok hagyják el az adrói sátrakat, és követik őket.
Miközben a teste fel-le rázkódott a mén vágtájától, lőportöltet után kotorászott a
zsebében. Egyenesen a szájába dobott egyet, és ráharapott, azonnal megérezve nyelvén
a keserű ként, fogai közt pedig a szemcséket. Kiköpte a nedves csomagolópapírt, és a
lőportransz átjárta a szervezetét.
A talaj száguldott a harci ménje patái alatt, a horizont immár tisztán kivehetővé vált.
Tekintetével visszakövette a porfelhőt a forrásához. Ott, egyetlen lovas, nagyjából öt
kilométerre.
Tamás homloka ráncokba szaladt. Csak egy? A lovas ráhajolt a hátasára, és
belekapaszkodott a nyakába. Tamás felismerte benne Gavril egyik felderítőjét.
 Pár másodperccel később újabb lovasok bukkantak fel egy emelkedő mögül.
Ezüst szegélyű, kék egyenruhát és az adrói dragonyosok kúp alakú sisakját viselték.
Tamás elkáromkodta magát. Adrói dragonyosok? Lehetetlen. Ha azok lennének, a
felderítő nem menekülne előlük. Tamás Olemre nézett, aki nem látott el olyan messzire.
– Dragonyosok – kiáltotta neki. – Az egyik felderítőnket üldözik! Adrói kéket
viselnek, de ellenségek.
Olem válaszul nagyobb tempóra ösztökélte a hátasát.
Tamás lehajtotta a fejét, és számolta a paták dobogását, ahogy közeledtek a
felderítőhöz. Kicsivel később meg tudta állapítani, hogy a dragonyosok talán nyolcszáz
méterre lehetnek az emberük mögött. A felderítő lovának tajtékzott a szája, és vadul
rázta a fejét. Már nem bírja sokáig.
Tamás a pisztolya lengetésével jelzett a katonának, hogy álljon meg. A ló
megrázkódott és megingott, szeme forgott, ahogy a felderítő besorolt Tamás mellé. A
férfi arcát borító port elkente és besározta az izzadsága.
– Hol van Gavril? – kérdezte Tamás.
A felderítő levegőért kapkodva próbált válaszolni, végül maga mögé mutatott a
kezével.
– Messze… arra… harcolt, hogy… elszökhessek.
– Kik azok?
– A Kez! Azt hittük, bajtársakkal van dolgunk, de rögtön nekünk estek, amint Gavril
adrói nyelven szólalt meg.
Tamás megpördült, és gyorsan megszámolta a dragonyosokat. Tizenhat. Ordítva
rázták a karabélyaikat, eszükbe sem jutott lassítani Tamás és Olem láttán. Perceken
belül beérik őket. Szabad kezével stabilizálta a pisztolyát, és lehunyta a szemét.
Meghúzta a ravaszt.
Magában számolta a másodperceket, és a lőporra koncentrálva még akkor is a
levegőben tartotta a golyót, amikor már rég le kellett volna esnie. Közben eltette a
pisztolyt, és elővett egy másikat.
Egy. Kettő. Hár…
A golyó a szeme között érte az egyik hátul lovagoló dragonyost, aki erre kiesett a
nyergéből.
Tamás célzásra emelte a második pisztolyát, és lőtt. Újabb dragonyos bukott le,
ezúttal is a csapat végében. Tamás nem akarta elijeszteni az ellenséget, és nem is tűnt
úgy, mintha észrevették volna a társaik halálát.
– Olem! Utánam!
Tamás megsarkantyúzta a lovát, majd eltette tokjába a második pisztolyt, és
kirántotta nehéz, lovassági szablyáját. A régi, kopottas és erős bőrmarkolat jó érzéssel
simult a kezébe.
A dragonyosok hetven méter távolságból emelték célzásra a karabélyaikat. Tüzeltek,
és Tamás hallotta elfütyülni az egyik golyót a füle mellett.
Vágtató célpontot lóhátról eltalálni legalábbis nehéz, hacsak nem vagy lőpormágus.
Tamás hátrahúzta a szablyáját, és kiszúrta magának a dragonyosok vezetőjét.
Hiányzott egy füle. Fületlen egyetlen gyors mozdulattal eltette a karabélyát, és kivonta
egyenes lovassági kardját.
Egyik kezével a kantárt fogva Tamás benyúlt a zsebébe egy marék golyóért.
Felmérte Fületlen kardjának pozícióját, aztán végigfuttatta a tekintetét a következő
néhány dragonyoson, mindezt egy-két másodperc alatt. Jobbra dőlt, és felemelte a
szablyáját.
Aztán egymásnak rontottak.
Tamás balra hajolt a nyergében, épphogy elkerülve Fületlen kardját. Saját szablyája
közben puha húson hasított át, felső hét centije Fületlen nyakába mélyedt. Tamás
kiválasztotta a kezébe vett egyik golyót, a nagyujjával a levegőbe pöccintette, és egy
tartalék töltetből elégetett lőporral beleküldte a következő dragonyos szívébe. Aztán a
szablyáját elsuhintotta a lova feje fölött, és kivédte vele egy balról lecsapó ellenség
döfését.
Újabb golyót pöccintett a levegőbe, és lőport égetve hátraküldte Fületlen gerincébe.
Tamás a szablyájával a lova feje fölött rángatta meg a kantárt. Egy dragonyos a
csapat végéről brutális suhintással esett neki.
Hárítás. Újabb hárítás.
A dragonyos gyorsan és képzetten mozgott. Tamás felpöccintett egy golyót a
levegőbe, és a vállába röpítette. A katona elejtette a kardját, és a sebéhez kapott, Tamás
pedig belemélyesztette a szablyáját a mellkasába.
Megpördült, hogy szembeszálljon a következő ellenséggel, csak hogy lássa, amint
két dragonyos megadja magát Olemnek. Messze délen lőporfüst szállt a magasba két
alak fölött – Vlora és Andriya. Tamás odalovagolt az egyik dragonyoshoz, aki megadta
magát.
– Hol van Gavril? – kérdezte tőle kez nyelven. Az csak bámult rá.
– Hol van Gavril? Nagydarab ember! Hol van? A dragonyos megrázta a fejét.
– Pokolba. – Tamás megtisztította, és a hüvelyébe csúsztatta a kardját. – Olem,
utánam!
– Uram, a lovam lebénult. – Olem már szállt is le a nyeregből. Hátasán eluralkodott
a pánik, vér csurgott egy nyaka alatti sebből.
– Akkor használja az övékét!
– A foglyok…
– Hagyjuk őket! Nem veszítem el még egy testvéremet ebben az istenverte
országban!
Tamás válaszra sem várva iramodott meg. Kicsivel később hátranézett, és látta,
hogy Olem és a lőpormágusok minden erejükkel igyekeznek lépést tartani vele.
 A nyugati horizonton alábukó nap alkonyi fényben fürdette őt. Vágtatott tovább, a
forró éjszakai levegő csapdosta a haját és a kabátját, megszárította a vért az arcán.
Harci ménje egyre inkább küszködött, nehezen lélegzett, és Tamás hiába hajtotta,
kezdett lelassulni.
Olem eltűnt mögüle, ahogy a sötétség birtokba vette a fennsíkot. A szél süvítésén át
prérifarkasok hátborzongató üvöltését hallotta. Lőportransza elmúlt, ezért elrágott még
egy töltetet, hogy visszahozza. Az út elmosódva, dübörgő paták alatt sietett tova.
Nem tudta, milyen messzire lovagolt, és milyen régóta, amikor a ménje megbotlott.
Kirepült a nyeregből, és több méterrel arrébb, a vállán ért földet. Feltápászkodott.
Csend. Csak az éjszakai semmi. Sem a katonái patadobogása. Sem a dragonyosok bármi
jele vagy hangja. Csak harci ménjének kétségbeesett zihálása.
Hol lehet Gavril? Mi történhetett vele? Tamás beletúrt izzadt, koszos hajába.
Sapkája eltűnt, lefújta a fejéről a szél, bár fogalma sem volt, mikor. Odabotorkált a
lovához, lába remegett a túl hosszú és túl kemény lovaglástól.
A mén az oldalán feküdt. Forgó szemekkel nézett rá, orrából és szája széléből tajték
és vér csurgott. Tamás elpislogta a könnyeit, és a horpaszára tett kezével igyekezett
megnyugtatni az állatot. A ló megrándult, és megpróbált felállni, de csak egy iszonyú
nyerítésre futotta tőle. A hang a lelke legmélyéig megrázta Tamást.
A mén lába eltört, kiállt belőle a csontja. Alighanem belelépett egy lyukba, és
összeesett a kimerültségtől.
Tamás előhúzta a pisztolyát. Lassan, gondosan töltötte meg. A lövés végigzengett a
fennsíkon.
Tamás összeszedte a nyeregtáskáját, a lőszerét, a pisztolyait és a puskáját, aztán
megindult észak felé.
Nem tudta, mikor állt meg. Egyszer csak azon kapta magát, hogy térdel, és a kezére
bámul. Kisebesedett a kantártól. Hová lett a lovaglókesztyűje?
Megrázta a fejét, és fel akart állni, hogy folytassa az útját.
Ehelyett a kezébe temette az arcát. Egy újabb testvér. Minden, ami még megmaradt a
családjából, kivéve talán a fiát. Ismét kudarcot vallott.
Meg kellett volna állnia, hogy kihallgassa azokat a kez dragonyosokat, és kiderítse,
életben van-e még Gavril egyáltalán, és ha igen, hová vitték, és hány dragonyos van
vele.
Tamás tudta, hogy ostobaság volt így elvágtatnia. Kétségbeesett ostobaság, hogy
megmentse a testvérét. Egyedül.
Elsírta magát.
Könnyei már felszáradtak, mire paták dobogását hallotta az útról. Egyenletes
tempóban érkeztek dél felől. A hangjuk alapján egyetlen ló lehetett.
– Tamás? – szólalt meg egy női hang. Vlora.
A lány ismét a nevét kiáltotta. A patadobogás közelebb ért, aztán megszűnt.
Kavicsok csikorogtak, ahogy Vlora levetette magát a lóról, majd kezek rázták meg
Tamást.
– Uram, kérem. Válaszoljon. Tamás!
A tábornagy vett egy nagy levegőt, és sokáig benn tartotta, mielőtt kieresztette volna.
– Itt vagyok. – Hangjának suttogó rekedtsége meglepte.
A lány belenyomott valamit a kezébe. Egy kulacs. Beleivott.
– A lova…
– Eltörte a lábát. Le kellett lőnöm.
– Tudom. Láttam. Bő három kilométerre innen.
– Szegény teremtés. Azért pusztult el, mert nem voltam hajlandó megállni.
Vlora a tarkójára tette hűvös kezét.
– Igyon még.
– Nem tudtam megtalálni Gavrilt. Megpróbáltam, de nem sikerült. Megint kudarcot
vallottam. Még egy testvért elveszítettem. Az utolsót. Nem… – Megint gyűlni kezdtek a
könnyei, ezért elhallgatott, hogy vegyen néhány mély levegőt. – Hol van Olem?
– A lova elveszítette az egyik patkóját úgy huszonnégy kilométerrel ezelőtt.
– Huszonnégy kilométer…

Vlora a kezébe fogta Tamás arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen.
Azon tűnődött, mit láthat a lány a szemében. Egy út porától koszos, megtört
öregembert?
– Tamás – mondta Vlora. – Több mint hatvan kilométert lovagoltál. Egy óra múlva
virrad.
Tamás kipislogta szeméből a könnyeket, és felnézett. Mintha egy idegen világot
látott volna. A hold magasan járt, a csillagok ragyogtak.
A lány hosszan méregette. Minden bizonnyal feltűnt neki, hogy Tamásnak alig maradt
lőpora és muníciója. Valahol a puskáját is elhagyta. De a pisztolyait nem. Azokat nem,
amiket Tánieltől kapott. Nem, azokat a világért sem hagyná hátra. Azokat Tániel – az ő
fia – ajándékozta neki.
Tamás feltápászkodott, és hagyta, hogy Vlora segítsen neki. Északra nézett. Hatvan
kilométer. Immár Delivben volt. Közelebb Alvationhöz, mint a saját hadseregéhez.
Micsoda ostobaság. Micsoda hihetetlen ostobaságot cselekedett. Vlora visszament a
lovához, és elkezdte lenyergelni.
– Mit csinál?
– Itt fogunk táborozni.
– Vissza kell térnem…
– Ne légy ostoba, Tamás. A hadsereg két napon belül utolér minket. Ha ma
továbbmegyünk, teljesen használhatatlanok leszünk, mire elérjük Alvationt.
Természetesen igaza volt. És ez nem tetszett Tamásnak. Kihúzta magát.
 – Én a…
– Maga a parancsnokom. Tudom. Itt egy hálózsák. Én őrködöm elsőként.
Tamás a kezébe nyomott hálózsákra nézett, aztán fel a holdra, végül pedig északnak,
amerre Alvation terülhetett el a sötétben, valahol a fennsík szélén.
– Még egy testvérem – hallotta ismét saját szavait. – Még egy.
 34. fejezet
Tamás sokáig aludt, csak a déli nap rángatta ki nyugtalan álmából. Hirtelen felült, és
bután meredt az ölében fekvő kalpagra. Felemelte, megforgatta. Nem az övé volt. Túl
kicsi.
Vlora. A lány eltűnt, és Tamásban felmerült, hogy talán csak lázálmában bukkant fel
tegnap éjjel.
– Elment, hogy vizet hozzon a lovaknak, uram.
Tamás hátranézett. Olem ült ott egy sziklán, gondosan tisztogatva a karabélyát.
Nyeregtáskák és kulacsok hevertek mellette. Tamás megmozgatta szájában a nyelvét.
Száraznak és forrónak érezte, és a kétszeresére dagadt.
– Kulacsot – kérte Tamás.
Olem odadobott neki egyet, és a tábornagy mohón inni kezdett.
– Mikor ért utol minket?
– Épp napkelte után. – Olem különös tekintettel nézett Tamásra. – Nem fest valami
jól, uram.
Tamás beletúrt a hajába.
– Tegnap éjjel elveszítettem a sapkám.
– Aha. – Olem szeme mintha azt mondta volna: Szóval csak úgy elfelejtjük, hogy
múlt éjjel úgy vágtatott el, akár egy őrült? Mégis mi a pokol baja van magának?
Tamás elfordította a tekintetét.
– Nem sok víz van ezen az istenverte fennsíkon.
– Éjjel eljöttünk egy régi folyómeredély mellett. Nem láttam, van-e valami az alján.
Vlora elment, hogy megnézze.
Tamás felállt, és körbejárkált a tábor körül. Borzalmasan érezte magát. Lába fájt és
görcsölt – különösen a sérült –, lágyéka lehorzsolódott, arcát kicsípte a szél, keze
kisebesedett. A kevés víz és a kevés pihenés miatt lüktető fejfájás kínozta. Valahányszor
megállt, a tekintete mindig északra, Alvation felé tévedt, aztán pedig vissza délnek.
Vlora egy óra múlva tért vissza a lovakkal és a vízzel teli tömlőkkel.
Késő délután beérte őket a többi lőpormágus és Olem tíz puskamestere, nem sokkal
azután pedig több felderítő is. Tamás rögtön kiküldte őket északra.
Később lovasokat vett észre több kilométerre az északi horizonton. Sosem jöttek
közelebb, de látta, hogy ezüstszegélyű, kék egyenruhát viselnek. Kik lehettek ezek az
imposztorok? Kez katonák, ahogy gyanította?
A hadsereg másnap estefelé ért oda. Amikor tábort vertek, Tamás először is
megkereste a kez dragonyosokat, akikkel két napja összecsaptak.
Három elég rongyos állapotú férfit talált. Lovaikat, fegyvereiket, felszereléseiket és
sisakjukat elkobozták, arcukat leégette a nap. Egyikük durván sántított, a nadrágjára
száradt vér alapján egy friss seb miatt. Egy másiknak hiányzott két elülső foga.
 A harmadiknak meg a csizmája. Helyette kabátja véres maradékait tekerte a talpára.
Az egyik őr ez utóbbira mutatott. Fehér alsóingét barnára és sárgára színezte az
izzadság és a vér. Rövid barna haja és oldalszakálla volt.
– Az a hadnagyuk – mondta az őr. – Legalábbis a kabátján az állt, mielőtt letépte
magáról.
– Mi lett a csizmájával? – kérdezte Tamás.
– Elvettük tőle, hogy szóra bírjuk.
Tamás felsóhajtott.
– Menjen, keresse meg. Így nem lehet bánni egy tiszttel, még akkor sem, ha
hadifogoly. – A hadnagyhoz fordult, és annak nyelvén szólította meg. – Hogy hívják?
A férfi elbámult Tamás mellett.
– Mondja meg a nevét, és visszakapja a csizmáját.
– Hogyan? – szólalt meg a hadnagy vaskos adrói akcentussal. – Nem beszélem a
kezt.
Tamás a szemét forgatta.
– Tudom, hogy maga kez tiszt. Ha továbbra is adróinak adja ki magát, agyonlövetem
dezertálásért. – Közelebb hajolt hozzá. – A saját emberemmel megtehetek olyasmit is,
amit egy hadifogollyal nem.
A férfi szeme Tamásra villant. Beadta a derekát.
– Mernoble hadnagy – mutatkozott be. – A király harmincnegyedik dragonyosaitól.
– Mit csinálnak erre, Mernoble? – kérdezte Tamás. – Delivben vagyunk.
– Amikor elkapott minket, még nem Delivben voltunk.
– Északról jöttek. Északra pedig csak Deliv van.
Mernoble ismét elnézett Tamás válla fölött, és nem válaszolt. Pár másodperc múlva
az őr visszatért a hadnagy csizmájával. Tamás elvette tőle, és átadta Mernoble-nek.
A hadnagy elfogadta.
– Megengedi? Tamás bólintott.
Mernoble leült a földre, és óvatosan letekerte a kabátot a talpáról. Tamás
összerezzent a látványra. A hadnagy zoknija szétszakadt és vértől ázott, lába
kisebesedett. Úgy tűnt, kilométereket tett meg csizma nélkül. Óvatosan felhúzta a
lábbelit, és közben akaratlanul is felnyögött a fájdalomtól.
– Kaptak vizet? – kérdezte Tamás. Amikor az őr nem válaszolt, odafordult hozzá. –
Nos? Kaptak vizet vagy ételt?
Az őr megrázta a fejét.
– A fenébe is, ember, hozzon nekik enni valamit. Ők is katonák, ahogy maga.
Az őr elsietett.
– Hoz magának egy kis ételt – mondta Tamás kez nyelven.
Mernoble hálásan biccentett.
– Mit kerestek Delivben?
 Mernoble nagyot sóhajtott, és ismét elbámult Tamás válla fölött. Tamás
elfintorodott.
– Tudja, ki vagyok?
A hadnagy megrázta a fejét.
– Tamás tábornagy.
Mernoble nyelt egyet. Egy nagyot.
– Jöjjön velem – mondta Tamás, majd az egyik őrhöz fordult. – Hol van Beon
tábornok sátra?
– Biztos benne, hogy ez bölcs dolog, uram? – A katona zavartnak tűnt.
– Miről beszél, ember? Hol van a tábornak sátra?
– Ott, arrafelé.

Tamás átvágott a táboron, amíg meg nem találta a gallyakból és régi lótrágyából
rakott kis tűz mellett ülő Beont. A tábornok próbált felállni, amikor meglátta Tamást.
Aztán észrevette a foglyot, és összeszűkült a szeme.
– Beon tábornok – szólította meg Tamás. – Az alapján, amit mondott, úgy
gondoltam, kifejezetten érdekelné, kik égetik, erőszakolják és rabolják végig a fennsík
babfarmjait.
– Valóban – válaszolta Beon jeges hangon. – Ami azt illeti, tegnap már megtudtam.
Ezek az emberek magukat adróinak kiadó kez tisztek. – Lenézett Mernoble lábára. – Ki
adta vissza neki a csizmáját?
Tamás Beonról Mernoble-ra pillantott. A hadnagy szeme elkerekedett a félelemtől,
és Tamás hirtelen megértette. Beon parancsolta meg, hogy vegyék el Mernoble
csizmáját. Valószínűleg szintén az ő utasítására nem kapott enni sem. Tamás saját
katonái pedig örömmel engedelmeskedtek.
– Én.
– Követelem, hogy vegye el tőle a csizmáját, és alakíttasson egy kivégzőosztagot.
Azt akarom, hogy holnap reggel állítsák ezt az embert sortűz elé a Kez népe ellen
elkövetett bűneiért.
Tamás lenyelte a válaszát. Neki nem fog egy fogoly parancsolni, még akkor sem, ha
tényleg tiszteli Beont. Inkább Mernoble-hoz fordult.
– Úgy tűnik, ideje, hogy magyarázattal szolgáljon, hadnagy.
Mernoble keze remegett.
– Mit akar tudni?
– Mindent – válaszolta Beon. Fiatal kora ellenére igen tiszteletet parancsoló
jelenség volt.
Tamás Mernoble vállára tette a kezét.
– Először is mondja meg, hol van Gavril. Egy nagydarab ember. Két napja fogta el
az egysége, azelőtt, hogy visszaüldözték a felderítőmet a táborunkba.
 – Elvitték Alvationbe.
– Élve?
– Igen.
Tamás megkönnyebbülten felsóhajtott. Először mindenképpen ezt kellett megtudnia.
Most jöhet a többi.
– Ez minden, uram? – kérdezte a hadnagy.
– Nem. Kezdje a dandárjával.
– Az őfelsége Nagy Hadseregének tizenkilencedik dandárjába tartozó
harmincnegyedik dragonyosok tagja vagyok. Azért küldtek északra…
– Ki küldte magukat északra? – kérdezte Tamás. – És hányan vannak?
– Két dandár. A tizenkilencedik és a huszonnegyedik. Hét héttel ezelőtt küldtek
minket északra, hogy elfoglaljuk Alvation városát Delivben.
– Mi céllal? – Most kellett kicsikarnia a válaszokat, amíg a férfiba bele nem hasít a
tudat, hogy az ellenséget segíti, és elhallgat.
– Hogy megostromolhassuk az Alvation fölötti Hegyőrséget. Azt a feladatot kaptuk,
hogy vegyük be Alvationt, aztán a Hegyőrséget, aztán pedig törjünk be Adróba a Fekete
Máglyán át.
– És az egyenruhák?
– Megtévesztés. Hogy Deliv azt higgye, egy adrói sereg foglalta el Alvationt.
Tamásnak a torkán akadt a szó. Ha a Kez adrói álcában támadta meg Delivet, azzal
belekényszerítheti az országot a háborúba kez oldalon.
– Sikerrel jártak?
Mernoble Beonra nézett, de csak jéghideg pillantást kapott tőle.
– Bevettük Alvationt – válaszolta. – Még úgy másfél héttel ezelőtt. A Hegyőrség
parancsnoka azonban átlátott az álcánkon, így még nem jutottunk be Adróba. A
Hegyőrség most ostrom alatt áll.
– Mivel magyarázza azt, ahogy a népemmel bántak, hadnagy? – kérdezte Beon. – A
mi népünkkel?
– Nem vagyok büszke rá, uram – meredt a földre Mernoble. – Amikor kiváltunk a
Nagy Hadseregből, parancsba kaptuk, hogy kevés teherrel, gyorsan utazzunk, csak rövid
ellátmánykaravánnal, és a helyi erőforrásokat hasznosítsuk a javunkra. Továbbá
toborozzunk, ha szükséges. A parancs magától őfelségétől jött. Amikor belefutottunk az
adrói katonákba, éppen felderítést végeztünk, ételt és újoncokat kerestünk.
– Ezt mind az apám hagyta jóvá? – morogta Beon.
Mernoble bólintott.
– Melyik tábornok vezeti a tizenkilencedik dandárt?
– Tine tábornagy… vagyis Tine tábornok vezette – válaszolta Mernoble.
Tábornok, mert lefokozták, miután nem tudta bevenni a Délorom Hegyőrségét.
– Vezette? – kérdezte Tamás. Tine rátermett parancsnoknak számított, ugyanakkor túl
gyakorlatiasnak, és túl bőkezűen pazarolta az emberei életét. Tamást nem lepte volna
meg, ha ő áll a pusztítás mögött.
– Felakasztották, uram. Árulásért.
– Felakasztották? – ismételte Beon.
– Így hallottam, uram. És láttam is a holttestét. Még múlt héten.
– Mivel tábornok volt – mondta Tamás –, a parancsnak egyenesen Ipille-től kellett
származnia. – Kicsit arrébb sétált, és nagyot szippantott az esti levegőből. Különös
fordulat. Nagyon különös. Ipille zsarnok, de nem idióta. Nem akarhatott háborút
kiprovokálni Delivvel.
Tamás visszafordult a két kezhez.
– Ki a pokol győzte meg Ipille-t, hogy támadják meg Alvationt?
– Nem tudom, uram, de…
– Igen?
– Nos, én nem jutok hozzá ilyen információkhoz, de hallottam pletykákat.
– Folytassa.
– A Kiváltságos tette.
– Milyen Kiváltságos? – Tamás hátán felállt a szőr. A kez társaság nagy része
meghalt a Délormon.
– Az beszélik, hogy Adróból érkezett vissza, ahol őfelsége követeként járt. Csak két
napjába telt, hogy meggyőzze őfelségét Deliv megtámadásáról.
Tamás hirtelen jött kétségbeeséssel ragadta meg Mernoble vállát.
– A nevét, a pokolba is. Hogy hívják?
– Ugyanaz, aki Tine tábornagyot is felakasztatta. Aki most Alvationben van.
– Mondja már az istenverte nevét!
– Nikslaus herceg, uram.
Adamat a nappalijában poroszkált, és azt próbálta eldönteni, hogy mit tegyen a
családjával.
Háromnapi kemény utazásba telt, hogy visszajöjjenek Adopestbe. Ricardot azon a
délutánon látta utoljára, amikor észrevette a Brudánia-Gurla Kereskedőtársaság
csatornán leereszkedő hajóit. Ragaszkodott hozzá, hogy ki kell derítenie, mi a pokol
történik, Adamat pedig azonnal visszahozta a családját a városba.
Tartott tőle, hogy Ricardot esetleg elfogták.
Igyekezett emlékeztetni magát, hogy túl kevés információ állt a rendelkezésére
ahhoz, hogy bármiféle megalapozott döntést hozzon. Talán akadt egy másik magyarázat
is a Kereskedőtársaság hajóinak feltűnésére, de a gondolatai mindig ugyanoda tértek
vissza: Brudánia inváziót indított Adró ellen.
Mintha csak Adamat minden rémálma valóra vált volna. Claremonte ráuszította
Adopestre a Kereskedőtársaság hatalmas flottáját, és mivel az egész hadsereg az ország
déli területén harcolt a Kez ellen, a város védtelenül maradt. A Hegyőrséget maga
Ricard szorította ki a csatorna megvédésének feladatköréből. Egyáltalán semmi sem állt
Claremonte útjában, hogy végighajózzon az Ad folyón, és bevegye Adopestet.
Mióta tervezheti ezt? Már hetekkel ezelőtt elfoglalhatta a zsiliprendszert, és
megvesztegethette a Deliv haditengerészetet, hogy felengedjék a flottáját az óceánról a
csatornára.
Mit akart Claremonte Adróval? Meghódítani? Az erőforrásai kellettek neki? Lehet,
hogy a Brudánia-Gurla Kereskedőtársaságot a Kez alkalmazta? Vagy a saját nevükben
cselekedtek? Adamat az utóbbi lehetőséget valamiért sokkal rémisztőbbnek találta, mint
az előbbit. Ha Brudánia és Kez is Adróra pályázott, szét fogják tépni Adopestet.
Ki kellett juttatnia a családját a városból. Ki tudja, mi mindenre ragadtatja magát
egy megszálló hadsereg?
De hová mehetnének?
Csapdába estek: az egyik ellenség délről közelített, a másik pedig északról.
Elküldhetné a családját Noviba, de nem ismert ott senkit. Talán ha… Kopogtak az
ajtón. Felvette az asztalról a pisztolyát, és belekortyolt a borába, majd megindult az
előszoba felé.
– Maradj odafönt – mondta, amikor meglátta, hogy Asztrit a lépcsőfordulóból
kukucskál lefelé.
Kinyitotta az ajtót, és egy szolgálót talált előtte. Adamat felismerte, bár a nevét
sosem hallotta. Ricard egyik embere volt.
– Adamat felügyelő? – szólalt meg.
– Igen? – kérdezte Adamat óvatosan.
– Mr. Tumblar kéri, hogy jelenjen meg a Harcosok főhadiszállásán, uram. Egy hintó
vár önre idekint.
– Ricard visszajött?
– Alig egy órája, uram.
Lehetséges, hogy csapdát állítottak neki? Lehet, hogy Lord Claremonte ügynökei ott
várnak rá készenlétben, hogy megöljék Adamatot, amint felbukkan? Vagy csak kezdett
paranoiás lenni?
– Mondott még valamit?
– Nem, uram. Csak kéri, hogy jöjjön.
– Egy pillanat.
Kiment a ház mögötti kertbe, ahol Faye egyedül üldögélt egy könyv társaságában. A
nap besütött a háztetők között, és Faye a fény felé fordította az arcát, miközben a kötet
az ölében pihent.
– Szerelmem – szólította meg gyengéden Adamat.
Faye összerezzent, kezét a mellkasához kapta, a könyve pedig a földre esett.
– Ne ijessz így rám – mondta. – Jött hozzánk valaki? Adamat felvette a könyvet, és
visszaadta neki.
 – Igen. Egy hírnök Ricardtól. Kérte, hogy menjek be hozzá.
– És?
– Szeretném, ha elmennétek Noviba.
– Nem.
– Kérlek, ne vitatkozz. – Az egész hazaúton északról azon veszekedtek, hogy mi
legyen Faye-jel és a gyerekekkel. Faye a városban akart maradni, Adamat pedig azt
akarta, hogy menjenek el. – Noviban nagyobb biztonságban lesztek.
– Ahogy nagyobb biztonságban voltunk Nafolkban? – kérdezte a felesége csípősen.
– Faye…
– Ne Faye-ezz itt nekem. Együtt maradunk. Többé nem küldesz el minket a saját
érdekünkben, sem engem, sem a gyerekeket. Nem megyünk sehova.
Adamat tiltakozásra nyitotta a száját, de fogalma sem volt, mit mondhatna.
Veszekedni akart, noha tudta, hogy alulmaradna. Hát nem érti Faye, hogy máshol
nagyobb biztonságban lenne? Megcsókolta felesége feje búbját.
– Megyek, kiderítem, mit akar Ricard – mondta.
 35. fejezet
Tániel a sötétség leple alatt vágott át az adrói és a kez hadsereg közti senkiföldjén.
Sejtette, hogy ugyanezt nappal is megtehette volna. Korábban észrevétlenül
sétálgatott az adrói táborban, csak hogy letesztelje Mihali mágiáját. Működött, de
valamiféle mélyen gyökeredző kétségek nem hagyták, hogy teljesen megbízzon a séfben.
Éppen éjfél után érte el a célját. Csaknem egy kilométerre a kez tábortól már
őrszemek állomásoztak. Ha a kez hadsereg csak egy kicsit hasonlóan működik, mint az
adrói, akkor az őrök közül sokan Fortélyosok – vagyis látnak a sötétben, vagy egészen
apró zajokat is meghallanak, és van harmadik szemük. Tániel elfelejtette megkérdezni,
hogy a mágia harmadik szem ellen is működik-e.
Vagy olyankor, amikor lopakodás közben zajt csap.
Megállt pár tucat méterre a legközelebbi őrszemtől, és a kezére szórt egy kis
feketelőport. Egyetlen hosszú szippantással eltüntette az egészet.
Leporolta az orrát, és leguggolt egy sekély patakmederbe. A völgyben nem
számíthatott sok fedezékre. Azt a kevés bokrot, ami itt nőtt, még az adrói katonák vágták
ki tüzelőnek, vagy azért, hogy helyet csináljanak a sátraknak, vagy egyszerűen csak mert
unatkoztak. Tániel érezte, hogy a közelben egy latrinát is ástak.
Felmérte a távolságot a két legközelebbi őrszem között. Nagyjából ötven lépés
lehetett. Arrafelé indult.
Elroppant egy ág a talpa alatt, és az egyik kez katona felé fordult.
– Jelszót! – követelte kez nyelven.
Az őr várt egy-két másodpercet, muskétája csöve megremegett, ahogy
belehunyorgott a sötétségbe.
– Powell? – kiáltott fel. – Powell!
– Na?
A válasz alig három méterre Tánieltől jött. A lőpormágus szíve a torkába ugrott.

 – Te látsz valakit odakint?
– Miféle ostoba kérdés ez? Ha látnék, megszólaltatnám a riadót.
– Azt hiszem, hallottam valamit. Talán egy kémet.
– Ostoba. Ha tényleg egy kém ólálkodik erre, most már tudja, hogy itt vagyok.
– Ó. – Az első őr elégedettnek tűnt magával. – Akkor elijesztettük, mi?
– Kresimirre, hogy te milyen ostoba vagy. Csak tartsd nyitva a szemed. Tániel
megkerülte a helyet, ahonnan a hang jött. Még Különb látásával sem tudta kivenni a
forrását a sötétben. Ez az őr átkozottul jól értett hozzá, hogyan rejtőzzön el.
Minden további incidens nélkül ellopózott még pár tucat őrszem mellett, aztán már
be is ért a kez tábor szívébe. Nem lehetett biztos benne, meddig tart ki Mihali mágikus
láthatatlansága, ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy óvatosan, lebukva haladjon.
A tábor elhagyatottnak tűnt. Az adrói sátrak környékén mindig ébren volt valaki.
Bármennyit ütött is az óra, ott férfiak meséltek történeteket, amott meg nők mostak
szennyest, a tüzek egész éjszaka égtek, és folyton hallani lehetett a halk társalgások
zaját. A kez tábor ellenben…
A sátrak tökéletesen egyenes vonalakban álltak, így Tániel jól ellátott a sorok
között. Már öt perce nem találkozott egyetlen teremtett lélekkel sem, amikor végre
meglátott egy csapat kez őrt. Megkettőzött tempóban, előreszegezett tekintettel, fejük
fölé emelt puskával meneteltek a tábor közepe körül. Ez inkább büntetésnek nézett ki,
mint őrködésnek.
Tániel elkerülte a Kez kevés őrjáratát, és a tábor hátsó része felé tartott. Könnyen
megtalálta a célpontját.
A parancsnoki sátor tucatnyi kisebb sátorból állt össze, és akkora volt, mint egy
város közigazgatási épülete. Az egészet egymástól egyenlő távolságokra álló őrök
vették körül. A falakon fény szűrődött át, és Különb hallásával Tániel ki tudta venni egy
heves vita hangjait – ha magukat a szavakat nem is.
Valaki még ébren volt, és ez neki tökéletesen megfelelt.
Lekuporodott egy katona sátra mögé, és szemügyre vette a főbejáratot. Nem kellett
neki semmi igazán különleges, csak valaki, aki ismerte a járást a táborban. Lehetőleg
egy magas rangú tiszt.
Kis idő múlva az a bizonyos heves vita elhalt, és öt perccel később tisztek kezdtek
kiszállingózni a sátorból.
Tániel szemügyre vette őket, és megjegyezte, hogy milyen irányba távoznak.
Egy őrnagy. Egy másik őrnagy. Egy ezredes – jó. Egy tábornok. Még jobb.
Már készen állt, hogy kilépjen a sátor mögül, és távolról kövesse a tábornokot,
amikor észrevett valaki mást.
Goutlit tábornagyot ismerte fel a férfiban – Tine utódját. Tamás mindig úgy beszélt
róla, mint tehetséges bürokratáról, aki számára az emberi veszteségek csak számokat
jelentenek egy papíron, és egy jelentéktelen győzelem érdekében is gondolkodás nélkül
a halálba küldi akár tízezer katonáját is.
Goutlit dél felé tartott, a kez tábor végébe. Az egyik őr leszakadt a parancsnoki
sátorról, és a nyomába eredt.
Ahogy Tániel is.
Egy farmház szolgált Goutlit szálláshelyéül, mindössze pár száz méterre a
parancsnoki sátortól. A tábornagy bement, az őr pedig elfoglalta posztját az ajtó mellett.
Tániel kétszer is megkerülte a házat. Két ablak, mindkettőn leeresztették a
redőnyöket. Egyetlen ajtó.
Hozzátapadt a falhoz, és elóvakodott az épület elejéhez. Egy kéz az őr szájára és egy
kés a bordái közé, bele a bal tüdejébe, és egyetlen mukkanás sem jött ki belőle. Tániel
kihúzta a kést, majd belemártotta a katona szívébe, aztán lassan leeresztette a holttestet
a földre.
– Pouli – szólalt meg odabentről Goutlit. – Jöjjön be.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki. A farmház sötétségét csak az egyetlen másik szobából
érkező fény zavarta meg.
– Pouli – hívta megint Goutlit az őrt abból a másik szobából. – Nem hozták ide a
lányt, akit kértem. Azok az istenverte hadbiztosok semmire se jók. Menjen, és hozza ide
maga, most azonnal. Így is elég későre jár már, fél órán belül aludni akarok.
Tániel az övénél fogva behúzta a halottat, és bezárta mögötte az ajtót.
– Azt mondtam, most azonnal, ember. Ne akarja, hogy…
Goutlit egy lámpással a kezében jött ki a szobájából. Középmagas, kopaszodó férfi
volt széles vállakkal és szigorú tekintettel. Levette a kabátját, és nyilvánvaló dühvel
csóválta a fejét. Amikor meglátta az őre holttestét, megdermedt.
Tániel azonnal ott termett mellette, egyik kezében a véres késsel, a másikat Goutlit
szájára tapasztva, és beléfojtva egy kiáltást.
– Csss. Csendet, vagy kivágom a szívét. – Meglengette a kést Goutlit szeme előtt. –
Elmondom, hogy csináljuk: ha kiabál, megölöm. Ha megpróbál elfutni, megölöm.
Gyorsabb és erősebb vagyok magánál, és nem fogok habozni. Megértette?
– Csak kezül beszélek – suttogta a tábornagy Tániel keze mögött.
– Ne hazudjon nekem. Évekkel ezelőtt találkoztunk Manhouch egyik bálján, és
nagyon is jól beszélte az adrói nyelvet. Szóval megértette?
Goutlit rémülten kapott levegő után.
– Igen.
Tániel hátrébb lépett tőle, de a szeme sarkából tovább figyelte, miközben
kikukucskált az ajtón. Senki sem fújt riadót. Senkinek sem tűnt fel, hogy az őr nincs a
helyén.
– Lát engem?
– Micsoda? – értetlenkedett Goutlit. – Persze. Tehát Mihali mágiája bizonyosan
odalett. Goutlit lassan belerogyott a székébe.
 – Ki maga? – kérdezte adróiul. – Azért jött, hogy megöljön? Sok pénzem van,
gazdaggá tehetem.
– Nem érdekel a pénze, és ha együttműködik velem, nem fogom megölni.
Tániel apja szerint Goutlit nem bátor ember. Erőssége a számtanban mutatkozott
meg, a csatáktól a lehető legtávolabb maradt, és csakis akkor vett részt bennük, ha
elsöprő túlerővel támadhatott.
– Nem fogom elárulni a hazámat – szegte fel az állát a tábornagy. Tániel otthagyta a
halott őrt, Goutlithoz lépett, és megragadta. A férfi nyöszörögve húzta magát össze a
székében.
– Tudnia kell, hogy ha nem segít, nekem nem jelent többet az élete, mint magának
egy egéré az éléskamrájában.
Újabb nyöszörgés.
– Nem kell elárulnia semmit, és senki sem fogja megkérdőjelezni a lojalitását. Bár
arra nem árt kitalálnia valamit, hogy mi történt Poulival. – Tániel otthagyta az enyhén
húgyszagú tábornagyot a székében, és levette az őrről a csizmáját, a nadrágját és a
kabátját. Egy kicsit túl nagyok lesznek rá, de azért megteszik.
– Beszéljen Kresimirről.
Goutlit meg sem szólalt.
– Az istenről – csattant fel Tániel –, aki a táborukban él. Hol van?
– A régi vártoronyban, úgy másfél kilométerre innen, délnek. Budwielben lakott, a
polgármester kúriájában, de azt két nappal ezelőtt adrói mágia pusztította el.
Tániel kuncogott.
– Adrói mágia, mi? És a vezérkar ezt el is hiszi?
Goutlit megnyalta az ajkát. Kimerítő válasz.
– Szóval a Félút Toronyban van?
– Igen.
– Őrök?
– Fényőrzők.
A Kresim Egyház elit őrei. Amennyire Tániel tudta, az Egyház nem foglalt hivatalos
állást a háborúban, de a jelek szerint az istenüket azért készek voltak megvédeni.
– Hányan?
– Nem tudom.
– Bent vagy kint?
– Itt is, ott is.
– Be szokott járni Kresimir a táborba? Goutlit megrázta a fejét.
– Soha. Mindig mi megyünk hozzá.
– Igaz, hogy egy jobb szemnyílás nélküli maszkot visel?
– Igen.
Tániel elgondolkodott. Érdekes.
 – Ki maga? – kérdezte Goutlit, ahogy Tániel magára vette a halott őr nadrágját, és
meghúzta rajta az övet.
– Cseréljen nadrágot. Húgyszaga van. És hozza a kabátját.
Goutlit remegő kézzel öltözött át. Tániel végig szemmel tartotta közben, nehogy
meglógjon egy ablakon át.
Észrevette a sarokban álló bárszekrényt. Talált benne egy palack Starlish whiskyt,
és kitöltött belőle egy felest, majd Goutlit kezébe nyomta.
A kez tábornagy mohón, két hajtásra megitta, aztán köhögve kétrét görnyedt. Tániel
összerezzent, és fülelt, hogy nem támadt-e mozgolódás odakint. Semmi.
– Maga az, ugye? – kérdezte Goutlit.
– Kicsoda?
– A szem a puska kakasa mögött. Kétlövetű Tániel.
Tániel gyomra összeszorult. Szóval a pletykák, amelyeket Mihali hallott, igazak.
Kresimir kereste őt.
– Menjünk – dobta a vállára az őr muskétáját. – Ne feledje… egyetlen rossz szó
vagy mozdulat, és maga halott.
Goutlit megigazította a kabátját. A whisky mintha öntött volna belé egy kis
bátorságot.
– Mit akar tőlem?
Tániel kinyitotta az ajtót. Mihali azt mondta, az isten vért köhög fel éjszakánként.
– Segíteni fog ellopni Kresimir lepedőjét.
 36. fejezet
– Biztos benne, hogy ez bölcs dolog, uram? – kérdezte Olem. – Szörnyen közel
vagyunk a városhoz.
Tamás a távcsövével pásztázta Alvationt. Az északkeletről futó, és az Északföld
mellett kígyózó sekély folyó északi oldalából kinőtt, falak nélküli várost főleg két– vagy
háromemeletes, kőtetejű épületek alkották, rajtuk füstöt eregető kéményekkel. A Nagy
Északi Út és a Fekete-átjáró kereszteződésénél terült el – utóbbi egy hegyőrségi
vámútként működött, amely a Fekete Máglyán vezette át a kereskedelmi forgalmat
Adróba.
Tamás úgy százezerre tippelte Alvation népességét. Nem olyan nagy, mint a Kez déli
részén, vagy Deliv partján elterülő városok, de semmiképpen sem kicsi.
– Nem, nem igazán – válaszolta Tamás.
Olem és Vlora ott feküdtek mellette. Miközben ők egy kiszáradt öntözőcsatornából
fürkészték az öt kilométerre fekvő várost, a többi lőpormágus egy elhagyatott
farmházban vert tábort mögöttük.
Egy elhagyatott farmház. Ilyen közel a városhoz. Valami egyértelműen nem stimmelt.
– Semmi jelét nem látom a kez seregnek – mondta Olem.
– Ott – mutatott előre Vlora. – Látják ott, ahol a Fekete-átjáró eléri a várost nyugat
felől? Onnan egy kicsit keletebbre. Kék és ezüst egyenruhák. A kez imposztorok. –
Vlora lőportranszban volt, akárcsak Tamás, így mindketten távolabbra és tisztábban
láttak, mint Olem.
Tamás megkereste a Vlora által leírt helyet. Egy nagyjából ötvenfős katonai csapat
haladt mutogatva és kiabálva egy piac árusító bódéi között. Számos nagy kocsit toltak
maguk előtt, és megtöltötték azokat a kereskedők portékáival.
– Nikslaus teljesen kivérezteti a várost – állapította meg Tamás. – Adót szedet az
embereivel.
Tamás lassan Alvation és a Fekete-átjáró találkozására irányította a távcsövét, és
belehunyorgott a késő délutáni nap vetette hosszú árnyékokba. Nyüzsgést látott alattuk.
Még több katona. Hordókat, kocsikat és lovakat is ki tudott venni.
– Sok lőport érzek a városban – mondta Vlora.
– Egy hadsereg táborozik benne.
– Többet a szokásosnál.
Tamás ezt nem tudta mire vélni. Talán Deliv lőport halmozott fel egy Kezzel vagy
Adróval való háborúra készülve.
– Érdekes.
– Nézzék a hegy lábát – folytatta Vlora. – Úgy látom, ott van a hegyőrségi ostromuk
főhadiszállása.
– Látom – bólintott Tamás.
 – Hol a pokolban van a deliv hadsereg? – kérdezte Olem.
Tamás tovább fürkészte a várost. Ezt a kérdést már ő is feltette magának párszor.
– Sulem király talán éppen most gyűjti össze a katonáit. Vagy Nikslaus olyan
gyorsan vette be a várost, hogy a hír még el sem ért hozzá. – Ezt a lehetőséget nem
akarta mérlegelni. Deliv mindig is büszke volt gyors, hatékony hadseregére; még ha az
jelenleg kissé elavultnak minősült is. – Nikslaus nyilván úgy tervezi, hogy már a
hegység túloldalán lesz, mire Sulem erői megérkeznek. Akkor rákenheti az egészet az
adrói hadseregre, és behozhatja Delivet a háborúba a maga oldalán.
– De hát megszállták a várost, uram – vetette ellen Olem. – Az emberek bizonyosan
tudják, hogy azok ott álcázott kez katonák. – A testőr a körmeit rágta. Azóta csinálta ezt,
hogy elszívta az utolsó cigarettáját.
– Nem tudom – sóhajtott Tamás. – Nikslaus nem ostoba. Ki fog találni valamit.
– Hozzuk előre a sereget, és indítsuk meg a támadást? – kérdezte Olem.
– Ha jól elhelyezkedünk az éjjel, meglephetjük őket.
– Amennyiben még nem tudják, hogy itt vagyunk. – Tamás halkan elkáromkodta
magát. – Náluk van Gavril, emlékszik? – Alvationt nem vették körül falak, így könnyebb
lett volna tüzérség nélkül lerohanni, csakhogy a Kez beásta magát. Készleteket
halmoztak fel, és ismerték a terepet. A városi harc teljes káosz lenne.
– Uram – szólalt meg Vlora. – Nézze csak a templomtornyot a város közepén.
Tamás odairányította a tekintetét.
– A harangtorony fölött – pontosított Vlora.
Tamás összerezzent. Több tucatnyi holttest lógott egy régi kresim kőtemplom
harangtornya fölött. Férfiak, nők, fehér kezek és fekete delivek. Gyerekek. Felfordult a
gyomra, és egy pillanatra felvillant előtte Sabon halott arca.
– Átkozott Nikslaus – sziszegte.
– Visszamenjünk, uram?
– Vissza?
– A sereghez. Ki kell találnunk valamit, hogy meglephessük a Kezt. Tamás újra
megvizsgálta a templomtornyot, aztán pedig a város negészét. Végigfuttatta tekintetét az
épületek tetején, és támadási stratégiákat mérlegelt. Az éj leple alatt kellene közel
juttatnia az embereit Alvationhöz, hogy aztán átkeljenek a sekély folyón, és a lehető
legtöbb kezt kapják el még a nyílt terepen.
A legjobb esetben is többhetes városi harcot kellene vívniuk, még akkor is, ha a
delivek fegyvert fognak, és melléjük állnak. Márpedig ezt nem engedhette meg magának,
így nem, hogy még mindig egy harmincezres kez gyalogság loholt a nyomában.
– Gratulálok, Olem. Ezennel előléptettem ezredessé.
– Uram? – tátotta el száját a testőr.
– Szükségem van valakire, aki visszamegy, és vezeti a hetedik és a kilencedik
dandárt, márpedig ők nem fognak parancsokat elfogadni egy századostól.
 – De uram, a rangok…
– Azt hiszem, az őrnagyot meg az efféléket átugorjuk.
– Köszönöm, uram, de szerintem…
Tamás a kezét felemelve vetett véget a tiltakozásnak.
– Dolgom van, Olem. – Tamás összecsukta a távcsövét. – Először is bemegyek,
hogy megkeressem és kiszabadítsam Gavrilt… Van egy régi barátom a városban, aki
talán segíthet. Aztán megölöm Nikslaust. Akkor, és csakis akkor vonulunk csatába.
Nila leült Jákob mellé az ágyra, és hallgatta lágy horkolását. A fiú mellkasa lassan
emelkedett és süllyedt, arcán békesség honolt. Az angyalokra emlékeztette a lányt,
akiket egyszer egy templom mennyezetére festve látott. Kint, a nyitott ablakon túl egy
utcaköveken zötykölődő hintó hangját hallotta.
Elköltöztek Bo gyárkörzetbeli lakásából egy kis házba az Adopest északnyugati
részén elterülő Magas Talián kevés divatos környékének egyikébe. Bo szavaiból ítélve
számos ilyen „biztos házat” tartott fenn szerte a városban. Nila egyszer eltűnődött rajta,
vajon honnan volt rájuk pénze, de gyorsan eszébe jutott, hogy Bo az adrói királyi
társasághoz tartozott.
Néha könnyen megfeledkezett erről, ugyanis a társaság Kiváltságosait a
kegyetlenségükről és a hatalmukról ismerték, nem pedig visszafogott humorukról,
flörtölő mosolyukról és csendes nagylelkűségükről.
De Bo azt mondta, holnap elutazik. Délre megy, hogy megmentse Kétlövetű Tánielt.
És akkor Nila ismét magára marad, és egyedül kell vigyáznia az előtte alvó kisfiúra.
Mit csináljon? Menjen Fatrasztába? Vagy Noviba? Éljen csendes életet mosónőként, és
mondja mindenkinek azt, hogy Jákob a kisöccse?
És ha így tesz, képes lesz ezzel együtt élni Jákob, amikor felnő? Elvégre egy herceg
fiaként nevelkedett, és alig pár hónapja még nagyon is elképzelhetőnek tűnt, hogy egy
napon király lesz. Úgy volt, hogy Nila lesz a nevelője és a pótanyja, és talán még
nemesasszony is válhatott volna belőle az új király kegyéből. Gazdag kérők és
szolgálók legyeskednének körülötte, és igazi hatalma lenne.
Mennyire más életet élhetne… De nem fog.
Most el kellett döntenie, hogy hová menjenek, miután Bo távozik a városból.
Felmerült benne, hogy az ezüst, amit egy városon kívüli temetőben ásott el, talán már
nincs is ott. Valaki megtalálhatta és elvihette, és akkor ugyan mihez kezd? Ebbe bele se
akart gondolni.
Hallotta nyílni és csukódni a ház bejárati ajtaját, mire gyorsabban vert a szíve, és
emlékeztetnie kellett magát, hogy Bo védelme alatt állnak – legalábbis még egy napig –,
és hogy Lord Vetas nem árthat nekik többé.
Bo lépett be halkan a szobába. Tudta, hogy Jákob este nyolckor már lefekszik
aludni. Intett Nilának, hogy menjen ki vele a konyhába.
– Tud vigyázni magára a fiú néhány óráig? – kérdezte Bo, miután becsukta Jákob
szobájának ajtaját. Gyorsan beszélt, szeme ragyogott. Izgatott volt valami miatt.
El akarta vinni Nilát valahová. De hová? Érezte, hogy kicsit kipirul az arca.
– Hát, alszik. Lehet, hogy megijed, ha arra ébred fel, hogy senki sincs vele a házban.
– Tud olvasni?
– Egy kicsit.
– Helyes. Hagyjon neki egy üzenetet. Szükségem van a segítségére. Pár órán belül
visszajövünk.
– Fel is ébreszthetem, hogy magunkkal vihessük.
– Nem akarja, hogy velünk jöjjön, higgye el.
Nila elvörösödött.
– Nem azért – mosolygott rá Bo cinkosan.
A lány arca most már valósággal lángolt. Csalódottságot érzett volna? Hirtelen azon
tűnődött, hány éves is lehet Bo valójában. Olyan magabiztosnak tűnt, és az adrói
társaságban betöltött szerepéből azt gondolta volna, hogy jóval idősebb nála, néha
viszont húszévesnek is alig nézte.
– Jöjjön – sürgette Bo.
Nila írt egy üzenetet Jákobnak, otthagyta a konyhaasztalon egy pohár víz mellett, és
beszállt egy hintóba Bóval. A Kiváltságos megdöngette a tetőt, és már útnak is indultak.
– Tudja már, mihez kezd, miután elmentem? – kérdezte Bo, ahogy a kocsi az utcákon
zötykölődött.
Nila a padlóra bámult. Remélte, hogy a férfi egy kicsit tovább marad.
– Még nem.
– Gondolom, nincs túl sok pénze.
– Egy kicsi azért van. Aznap éjjel, amikor Tamás katonái eljöttek az Eldaminz-
házba, elástam némi ezüstöt a városon kívül. Remélem, még ott van.
– És ha nincs?
Nila nyelt egyet.
– Akkor nem tudom.
Pár másodpercig csendben ültek, aztán Bo így szólt:
– Itt hagyok maguknak pár százast, amikor elmegyek.
Pár száz krana elég, hogy eljussanak Noviba, vagy egy hétig megszálljanak egy
fogadóban.
– Köszönöm. – Nila nem tudta, mi mást mondhatna. – Az sokat segít majd, hogy
elkezdjük az új életünket.
– Hogy elkezdjék? Szerintem az egész új életükre elég lesz.

Nila a homlokát ráncolva nézett Bóra.
– Pár százezer krana?
– Százezer… – bukott ki Nilából. Jákob és ő egész életükben kényelmesen
eléldegélhetnek annyiból. – De hát miért tenne…
Bo legyintett egyet, mintha valami semmiségről beszélnének. Nila döbbenten bámult
ki az ablakon, részben azért, hogy Bo ne lássa a szemében gyűlő könnyeket.
– A ház is a magáé – folytatta a Kiváltságos. – Amelyikben most vagyunk. Ha úgy
dönt, hogy Adróban maradnak, a ház a magáé. Már átírattam a nevére.
Nila rámeredt Bóra. Ki ez a férfi? Miért csinálta mindezt? A királyi társaság
Kiváltságosai közé tartozott, vagyis a Kilencek egyik legnagyobb hatalmú emberének
számított. Az ilyenek még csak észre sem veszik az árva fiúkat és a magányos
mosónőket.
– Miért? – kérdezte.
Bo vállat vont. Hosszú másodpercek teltek el, mire Nila rájött, hogy nem fog választ
kapni. Kitörölte a könnyeket a szeme sarkából, és vett egy mély levegőt, majd lassan
kiengedte.
– Köszönöm.
Bo a lábát bámulta. Láthatólag kényelmetlenül érintette a hálálkodás, mintha nem
szolgált volna rá. Ismét vállat vont.
– Hová megyünk? – kérdezte Nila.
– Még gyerek voltam, amikor Tamás tábornagy befogadott az utcáról.
– Bo nyilvánvalóan örült a témaváltásnak. Ujjával elhúzta kicsit a hintó függönyét,
hogy kitekinthessen a sötétedő égboltra. – Nem akarta, hogy Tániel valami tanulatlan
tuskóval játsszon. Adott tetőt a fejem fölé, és tanítókat mellém meg Tániel mellé.
Nilának eszébe jutott az az este, amikor késsel a kezében állt az alvó Tamás
tábornagy fölött, készen végezni az emberrel, aki annyi szenvedést hozott Adróra, és
megölte a királyt, mielőtt Olem százados megzavarta.
– Ez nagyon kedves volt tőle – mondta.
– Utáltam azokat az istenverte tanítókat. Rühelltem az írást és az olvasást, de Tamás
azt mondta, hogy gyakorolnom kell. Így hát gyakoroltam. Míg aludt, én lemásoltam az
összes levelét, a régieket és az újakat is. Tamás mindet egy páncélszekrényben tartotta,
de én könnyen feltörtem a zárját.
Nila nem tudta elfojtani döbbent nevetését. Bo is elmosolyodott.
– Az összes másolatot megtartottam. Biztos, ami biztos. Mindig is szerettem előre
tervezni. Gondolom, ez hozzátartozik egy utcakölyök életmódjához. Akárhogy is, az
egyik ilyen fiatalkori levelében Tamás arról írt, hogy ki kell zárni a nemességet a
hadseregből, hogy legyőzzék a korrupciót. Merthogy a nemesek a kormány pénzén
vásároltak felszereléseket, amiket aztán eladtak, hogy a saját zsebüket tömjék ki a
haszonnal.
– És mi köze ennek hozzám? – kérdezte Nila. Bo az elmúlt egy héten hosszan
értekezett arról, hogy bizonyítékot kell találnia a vezérkaron belüli nyerészkedésre a
hadbíróság elé rángatott Tániel megmentése érdekében. Nila szívesen segített neki, ha
módjában állt, de aggasztotta, hogy egyedül kellett hagyniuk Jákobot.
– Tamás abban a levélben kiemelt egy bizonyos nevet. Eldaminz hercegét.
Nila a szája elé kapta a kezét.
– Úgyhogy Eldaminz herceg kúriájába megyünk – mondta Bo. – Vagy legalábbis
abba, ami megmaradt belőle.
Nila azóta nem járt ott, hogy berontottak a katonák, és elvitték Lord és Lady
Eldaminzt. Ő maga épphogy megmenekült a megerőszakolástól, aztán fogta Jákobot, és
kimenekült a kora reggeli sötétségbe.
– Nem tudom… én hogyan segíthetnék.
– Pedig remélem, hogy tud. Azóta nem hallottam híreket délről, hogy megtudtam,
Tánielt hadbíróság elé állították. Legjobb esetben börtönben van. Legrosszabb esetben
halott. Bizonyítékot kell gyűjtenem, hogy befeketíthessem a tárgyalását elrendelt
vezérkart, máskülönben rengeteg katonát kell majd megölnöm, hogy kiszabadítsam. –
Bo kesztyűtlen kezére fintorgott. – Azt inkább nem tenném. Nagyon kellemetlen lenne.
Egy órával később érkeztek meg a kúriához. A nap addigra lenyugodott, az utcák
sötétségbe burkolóztak. A házak sorai letűnt korok kísérteteiként emelkedtek ki az
árnyékokból. Alig fél éve ez egy jól kivilágított utca volt, amely nemes családok
tucatjainak és szolgálók százainak szolgált otthonául. Az ablakok most feketén tátongtak,
a kertekben csend honolt. Nila hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta az Eldaminz-
házat. Még a sötétben is észrevette, hogy a tűz elpusztította a tető egy részét, az egyik
kémény pedig leomlott.
– Jól van? – kérdezte Bo. Kezét a vállára tette. Már viselte a Kiváltságos kesztyűjét.
Nila megköszörülte a torkát.
– Igen.
Bo adott neki egy lámpást, majd a levegőbe emelte a sajátját, és egy csettintéssel
mindkettőt meggyújtotta.
– Köszönöm – biccentett Nila. A fény megvilágította a behajtót, és mélyebb
árnyékokba taszította a kertet. Ez valahogy megnyugtatta. – Erre.
Felvezette Bót a behajtón, majd át a bejárati ajtón. Az előcsarnokot teljesen
kifosztották. A festményeket és szobrokat vagy elvitték, vagy tönkretették, a csillárt
pedig levágták, és kiszedték belőle a félig-meddig értékes köveket. Valaki olvashatatlan
szavakat kent a falra, méghozzá lehet, hogy ürülékkel. A ház úgy bűzlött, akár egy
istálló.
– Mit keresünk? – kérdezte Nila.
– Egy széfet. Ahol Eldaminz a levelezését és a könyveit tarthatta.
Nila magasba emelte a lámpást, és a lépcső felé indult.
– Már bizonyosan nincs itt. Teljesen kifosztották az egész épületet.
– Akkor is meg kell próbálnom.
A ház többi része is ugyanúgy nézett ki, mint az előcsarnok. A bútorokat vagy
elvitték minden értékes ingósággal együtt, vagy összetörték, a falakat pedig
összefirkálták. Nilát bánattal töltötte el a látvány. Ezt a helyet egykor élet, elegancia és
boldogság lengte körül. Jákob ezeken a folyosókon kergette a szolgálókat famuskétával
a kezében. Most már örült, hogy Bo nem hagyta elhozni a fiút.
A herceg irodája a ház délkeleti sarkának első emeletén terült el. Amint belépett az
ajtón, tudta, hogy semmit sem fognak találni. Mindenhol égésnyomok éktelenkedtek, a
padló és a külső fal egy része hiányzott. Valaki lőporral próbálta kinyitni a széfet,
méghozzá az eredményből ítélve nem is kevéssel. A herceg asztalát szilánkokká
szaggatta a detonáció.
Nila egy eldeformálódott fémdarabra mutatott, pár tucat lépésre onnan, ahol valaha
a széf állt.
– Az az. A herceg széfe.
Bo lehajolt, hogy megvizsgálja, de bármit tartalmazott is valaha, azt vagy
elpusztította a robbanás, vagy elvitték. Belerúgott, aztán káromkodva, a lábujját
szorongatva, fél lábon ugrált a szobában.
– Pokolba, pokolba, pokolba! – Bo a padlón tátongó lyuk felé tartott, úgyhogy Nila
elkapta a kabátját, és visszarántotta, mielőtt beleeshetett volna.
A Kiváltságos elkeseredetten sóhajtott fel.
– Tíz nap utánajárás, és ez volt a legjobb nyomom. – Lehuppant a padlóra, és
keresztbe tette a lábait. – Biztos benne, hogy ez minden?
– Én csak a szennyest mostam – szabadkozott Nila. – Alig néhányszor jártam ebben
az irodában, és akkor is csak igyekeztem elkerülni, hogy Eldaminz ágyba vigyen.
Bo beleöklözött a padlóba.
– A rohadt életbe!
– Miért nem megy egyszerűen oda, és… – Meglengette a kezét.
– És mi? Varázsoljam ki Tánielt a cellájából? Ennél azért egy kicsit komplikáltabb a
dolog.
Nila leült a földre Bo mellé.
– Ha nem találok bizonyítékot a vezérkar bűnösségére, mágiát kell használnom.
Illetve, valószínűleg megvesztegetéssel kezdem, ami akár még működhet is, bár
veszélyesen megbízhatatlan módszer. Könnyen lehet, hogy valaki elveszi a pénzét, aztán
maga ellen fordul, ahelyett, hogy segítene. És ha a megvesztegetés nem válik be,
embereket kell majd megölnöm, márpedig annak ellenére, amit egyesek gondolnak a
királyi társaság tagjairól, éppenséggel nem élvezem a gyilkolást. Főleg nem akarok
adrói katonákat ölni. Tániel sosem bocsátaná meg nekem.
Bo egyszerre szomorúan és dühösen meredt a padlóra.
– Várjon csak! – pattant fel Nila.
– Mi az…?
– Amikor egyszer bejöttem ide, Lord Eldaminz a tűz előtt térdelt.
 – A legtöbben úgy szoktak – jegyezte meg Bo kissé bosszúsan.
– Nem. Eldaminz mindig ült. Tartott egy nagy széket a tűz mellett. – Nila megkerülte
a padlón tátongó lyukat, és odalépett a kandallóhoz. – Itt. És sosem tette rá ő maga a
tűzifát, mindig behívott hozzá egy szolgálót. Ezért aztán különösnek találtam, hogy ott
térdel a kandallónál.
Most már Bo is talpon volt.
– Gondolja, hogy a kőlapok alatt egy páncélszekrény rejlik?
– Talán – válaszolta Nila. Remélte. Már csak ez maradt Bónak, és Nila hirtelen
azon kapta magát, hogy nagyon szeretné, ha a férfi megtalálná a válaszokat, amelyeket
keres. Térdre ereszkedett a kandalló előtt, és megpróbálta ujjait a kőlapok közé
csúsztatni. Egy rejtett kapcsolót keresett, vagy egy vájatot, amellyel elmozdíthatja a
követ. Semmi.
– Vigyázzon. – Bo feszesre húzta Kiváltságos kesztyűjét, és felemelte a kezét, mire
Nila elmászott az útból.
A kőlap hirtelen összetört, darabjai – mindegyik sokkal nagyobb annál, semhogy a
lány megmozdíthatta volna azokat – szétrepültek. Bo elvigyorodott. A kőlap alatt egy
kis páncéldoboz lapult, amelyet a széfet elpusztító robbanás teljesen érintetlenül
hagyott. Nila megfogta rajta a pántokat, és kiemelte onnan.
Bo ujjai egyetlen rezdülésével törte fel a zárat, és a fedél felpattant. A doboz
bőrfedelű köteteket rejtett. Nagyjából akkorák voltak, mint a zsebre vágható főkönyvek,
és Nila rájött, hogy valószínűleg azok is.
Bo kinyitotta az egyiket, és belelapozott. Vigyora kiszélesedett.
– Igen. Pontosan ezt kerestem. – Visszadobta a könyvet a páncéldobozba, majd
lecsukta a szemét, keze a fedélen nyugodott. Majdnem úgy festett, mint aki imádkozik.
Nilának eszébe jutott valami.
– Bo?
– Igen? – A Kiváltságos nem nyitotta ki a szemét.
– Nem fogják letartóztatni, amikor rájönnek, hogy ki maga?
– De, több mint valószínű.
– És nem fogják megölni, ha megpróbálja mágiával kiszabadítani Tánielt?
Bo szeme kinyílt.
– Szinte bizonyosan. Mindjárt visszajövök. – Azzal úgy sietett ki a szobából, mint
aki rájött, hogy a tűzön hagyta a teáskannát.
Nila hallotta a folyosón, majd a lépcsőn döngő lépteit, aztán pedig a csizmája alatt
megcsikorduló kavicsokat.
Egyedül maradt ebben a hatalmas kúriában, amelyet egykor az otthonának tartott.
Felemelte a lámpását, és lassan körbejárt a herceg irodájában. Teltek a percek, és Nila
lassan eltűnődött rajta, hogy hová mehetett Bo. Lehet, hogy végleg elment?
Nem. Hiszen a páncéldobozt itt hagyta, amellett pedig ott hevert a Kiváltságos
kesztyűje is.
Leült a doboz mellé, felnyitotta a fedelét, és kivette, majd lassan lapozgatni kezdte
az egyik könyvet. Mindegyik oldalon felismerte a herceg kézírását. Az elején
naplóbejegyzéseket talált, hátrébb pedig oszlopokat és számokat. Itt-ott akadt egy
aláhúzott név is. Egyik sem mondott neki semmit.
Visszatette a könyvet. A következő is hasonló volt, és a harmadik is. Bónak ezt mind
át kell majd futnia, hogy rendszerezze bennük az adatokat, de szemmel láthatóan örült,
hogy rájuk bukkant. Nila felkapta a Kiváltságos kesztyűt. Furcsa, hogy a férfi itt hagyta.
Hallgatózott kicsit, hogy nem közelednek-e a léptei a házban vagy a kinti behajtón.
Semmi.
A gyertyafénynél közelebbről is megnézte a kesztyűt. Ezt még ő varrta meg
korábban, felismerte az egyik rúna melletti kávéfoltról. Hirtelen gondolattól vezérelve a
kezére húzta.
Valami döbbenetes élményre számított. Talán arra, hogy baja esik. Hallott már
sztorikat Kiváltságosokról, akik minden tulajdonukra védelmet mondtak, hogy senki
más ne tudja használni azokat. De semmi sem történt, így hát felhúzta a párját is.
Túl nagynak bizonyult rá. Miért akarta Bo annyira, hogy felvegye a kesztyűjét? Nem
emlékezett rá, hogy valaha is kesztyűt kellett volna húznia, amikor lánykorában
meglátogatták az árvaházban Kiváltságos varázsvesszősök.
Nila eltartotta a kezét az arcától, hátrébb húzódott, és csettintett. Megint semmi.
– Tényleg azt hittem, hogy működni fog.
Nila majdnem a plafonig ugrott. Letépte magáról a kesztyűt, és a padlóra hajította.
Bo az ajtóból figyelte.
– Mi? – kérdezte Nila, ahogy felállt. – Mit hitt, mi fog működni?
Bo besétált a szobába. Hogyan jött fel az emeletre egyetlen hang nélkül?
– Maga ugyan nem ragyog a Másban – magyarázta –, de az ritka is az olyanoknál,
akik még nem ismerték fel a potenciáljukat. Azt hittem, van magában valami, hogy talán
Fortélyos, vagy akár varázsló is. Lassan két hete várom már, hogy végre felvegyen egy
Kiváltságos kesztyűt.
Nila kisimította a ruháját, és felszegte az állát. Tehát Bo átverte!
– Nos, mint látja, nem vagyok Kiváltságos – mondta. – Verje végre ki a fejéből.
Bo gyorsan vágott át a szobán. Nila hátralépett, és hirtelen a férfi tenyere csattant az
arcán.
Düh lángolt fel benne. Bo megütötte! Minden ok nélkül. Meglendítette az öklét.
– Várjon! – kiáltotta Bo.

Nila nem igazán tudta, miért engedelmeskedett.
– Nézze.
A lány az ökölbe szorított kezére pillantott, amellyel éppen puhára akarta verni Bót.
Kék láng burkolta be. Az arcán érezte a hőjét, a kezén azonban nem. Felkiáltott, és
hátratántorodott, majd addig rázta a kezét, amíg ki nem aludt rajta a láng. Mi történt?
Hogy csinálta ezt?
– Elnézést, amiért megütöttem. – Bo szemében öröm és óvatosság táncolt. – De ki
kellett provokálnom magából egy érzelmi reakciót.
– Akár meg is csókolhatott volna – csattant fel Nila.
– Igen? Ezt majd észben tartom. – Bo megdörzsölte az állát. – Nos, ifjú hölgy, úgy
tűnik, ön mégiscsak Kiváltságos. Képes belenyúlni a Másba. Ráadásul, és ez az igazán
érdekes benne, amikor az előbb megtette, még csak nem is viselt kesztyűt.
 37. fejezet
Tamás és Vlora az éj leple alatt surrantak be Alvationbe.
A folyón könnyen átkeltek, mert ugyan csúszós és alattomos volt, ráadásul hideg is,
akár Novi megfagyott lábujja, hisz a hegyekből zúgott le, csupán a combjukig ért.
Ahogy folytatták útjukat a malmok, majd a bérházak között, Tamás arra gondolt,
hogy még sosem hallott ilyen csendes éjszakai utcákat. Ha behunyta a szemét, a kez
járőrök köveken csattogó csizmáit és az időnkénti kutyaugatásokat leszámítva akár a
fennsíkon is lehetett volna. A járőrökön kívül senki más nem tartózkodott a közelben.
Még az ablakokon át kiürített ágytálak szokásos loccsanásait sem hallotta.
Nikslaus statáriumot rendelt el, és a városközpont harangtornyából lógó holttestek
alapján komolyan vette a kihágások megbüntetését.
Most már Tamásnak is feltűnt az a rengeteg lőpor, amit Vlora korábban megérzett.
Elég sokat raktároztak szerteszét a városban, és nem csak lőszeres ládákban. Ennyivel
akár húsz dandárt is elláthattak – ez pedig különösnek tűnt, tekintve, hogy egyetlen deliv
katona sem lófrált körülöttük, a Kez pedig semmiképpen sem tudna magával hurcolni
ekkora mennyiséget.
Ahogy átvágtak a vásárkörzeten, hirtelen kiáltásra lettek figyelmesek a közelből.
Tamás megtorpant, és a következő pillanatban muskéták ropogását hallotta.
Intett Vlorának, hogy kövesse, majd sprintelni kezdett a hangok irányába. Legfeljebb
két utcányi távolságból jöhettek. Felmászott egy közeli piaci bódéra, és halkan a
széléhez osont.
A lenti utca valóságos háborús zónává vált.
A földön holttestek hevertek a saját vérükben, akár rongycsomók a sötétben.
Tapasztalt szemével Tamás rögtön látta, hogy a delivek csapdát állítottak a kez
őrjáratnak. Az első sortüzük elvégezte a dolgát, és lekaszálta az ellenség felét, a többiek
azonban rárontottak a partizánokra, és rendesen aprították őket bajonettel felszerelt
muskétáikkal. Tamás előhúzta a pisztolyait.
– Nem a mi harcunk – suttogta gyorsan a fülébe Vlora.
A tábornagy pár másodpercig hezitált, és ez elégnek is bizonyult ahhoz, hogy az
őrjárat véget vessen a küzdelemnek. A deliv csapat maradéka belemenekült az
éjszakába, a kez katonák pedig rendezték a soraikat, gondoskodtak a halottaikról, és
foglyul ejtették a sebesült partizánokat.
Lemásztak a tetőről, és folytatták az útjukat. Amikor már elég távol jártak, Tamás
megszólalt:
– Szervezett ellenállás. Próbálják visszavenni a városukat.
Vlora a nyakát nyújtogatva fülelt, és lassan bólintott, ahogy végigpásztázta az
éjszakát. Tamáshoz hasonlóan ő is lőportranszba merülve hallgatózott, szaglászott,
próbálta felmérni a város aktuális helyzetét.
 – De vajon mennyire szervezett? – kérdezte. – Azért vagyunk itt, hogy egyetlen nap
alatt felszabadítsuk a várost, nem azért, hogy partizánok egy kis csapatának
segédkezzünk.
Természetesen igaza volt, Tamásnak az összképet kellett néznie. Kitűzte a célt erre
az éjszakára, azt kellett elérniük.
Elhagyták a vásárkörzetet, majd tömbházak egy kis negyedét is, aztán beértek a
város gazdagabb részére. Útközben delivek és hamis adróiak újabb két harca mellett
haladtak el. A házak itt már távolabb álltak egymástól, legtöbbjüket kertek és magas
falak vették körül, az úton pedig hat hintó is elfért volna egymás mellett. Tamás úgy
érezte, végre tudja, hol van.
Hailona otthona az itteni kúriák mögött állt.
Hirtelen kiáltást hallott, majd egy másikat, azt pedig egy muskétalövés követte. A
felfordulás egyre hangosabbá vált – a mögöttük lévő utcáról közeledett. Tamás
rejtekhelyet keresve nézett szét, de csak az üres, széles utcát és az elfalazott kerteket
látta.
– Gyorsan – mondta. Letérdelt, összefonta az ujjait, és a mögötte húzódó fal felé
biccentett. Vlora rálépett kitartott kezére, ő pedig feltolta őt a falra. A lány aztán lenyúlt
érte, de Tamás még felugorva sem érte el a kezét. Visszanézett a hang irányába.
Delivek egy kis csoportja bukkant fel a kanyar mögül. Nyolcan – nem, kilencen
menekültek kétségbeesetten és többnyire bicegve egy láthatatlan ellenség elől. Kabátjuk
és széles karimájú kalapjuk elfedte vonásaikat.
Egyikük megállt, és pisztolyával azon sarok mögé tüzelt, amelyet az imént kerültek
meg, majd hátraugrott a válaszcsapás elől.
Tamás a földre kuporodott, maga alá húzta a lábát, kabátjával és kalapjával
eltakarta az arcát. Csak a nyílt terepen tudott elrejtőzni. Legjobb esetben részegnek vagy
csavargónak nézik.
Kalapjának karimája alól figyelte az utca túloldalán igyekvő, folyton
hátrapillantgató deliveket.
Félelmük forrása pár másodperccel később fel is fedte magát. Egy férfi ugrott ki a
sarok mögül, és lőtt rájuk a muskétájával. Adrói kéket viselt, de nem adrói katona volt.
Jöttek utána a társai is. Átrohantak az utcán a fák menedékébe, közben vaktában tüzeltek
a visszavonuló partizánokra.
Az egyik deliv megtántorodott, és elesett. Intett a többieknek, hogy hagyják hátra, és
szitkozódott, amikor néhányan megálltak segíteni neki.
Tamás ujjai rákulcsolódtak kis kardjának markolatára, szíve gyorsabban kezdett
verni. Hogy nézhetné tétlenül ezt a mészárlást?
A delivek többsége már megsérült, ellenségük kétszeres túlerővel üldözte őket.
Bárhová igyekeztek is, nem fognak odaérni.
Az egyik kez katona beugrott az utcát szegélyező egyik dísztölgy mögé. Ezzel alig
négy méterre került az összekuporodott Tamástól, de úgy tűnt, nem vette őt észre. Azért
állt meg, hogy újratöltse a muskétáját – kitisztította a csövét, és beletöltötte a lőport.
Tamás olyan erősen szorongatta a kardját, hogy lehorzsolódtak az ujjai. A transztól
feljavult érzékeivel meghallotta Vlora suttogását a fal tetejéről:
– Nem a mi harcunk.
Tamás kardja oldalról szúrta át a kez katona nyakát, pont a nyelőcső és a gerinc
között. A férfi egyetlen gurgulázó hang nélkül rogyott össze. Tamás lábai keményen
dolgoztak, alig érezte a jobbjába hasító fájdalmat, ahogy egy tucatnyi hosszú lépésben
átszelte az utcát.
Az egyik katona feléje fordult. A tábornagy felcsapott a karddal, és szétvágta a férfi
arcát, majd a következő kez bordái közé mélyesztette a pengét.
Most már mind tudták, hogy itt van. Rémült kiáltások harsantak.
A világ mintha csigalassúsággal mozgott volna. Megérezte, ahogy egy szikra
begyújtja a lőport a serpenyőben, és a tűz megindul a csőben. A pisztoly elsülése előtti
pillanatban Tamás kinyúlt az elméjével, elszívta a robbanás energiáját, és belevitte
kardjának lendítésébe, ami így tisztán lenyeste egy férfi fejét.
Egy katona – egy nő – kardot rántott, csak hogy aztán összeessen a szemébe kapott
golyótól. Tamásban alig tudatosult a Vlorától kapott segítség, már fordult is a következő
célpontja felé. Egy századosi ezüstgallért viselőt férfi rontott neki kivont kardjával.
Tamás előrelendült, két gyors lépéssel ott termett előtte, és kibelezte, aztán
megpördült, hogy fogadja a következő kez katonát…
De nem maradt egy sem. Az utca kiürült, Tamás csak a sebesültek nyögéseit és saját
zihálását hallotta. A szíve vadul kalapált. Összetört egy lőportöltetet, és a nyelvére
szórta a tartalmát, mire a kalapálás lassan lecsillapodott.
A delivek folytatták a visszavonulásukat. Egyikük még hátra is fordult, felemelte a
pisztolyát, és rálőtt. Tamás szíve kihagyott egy ütemet, amikor a golyó nem sokkal a
lába előtt pattant meg a kövezeten. A partizán elég hangosan káromkodott, hogy ötven
lépésről is hallja, aztán eldobta a pisztolyát. Megragadta egyik társa vállát, és Tamásra
mutatott.
A kis csoport megállt, és mind őt bámulták, ahogy ott állt a kez holttestek között.
Tamás a deliveket méregette. Mennyire láthatják jól őt ebben a sötétben? Nem
számított, nem pazarolhatta erre az idejét. Be kellett végeznie a küldetését. Hailona
kúriája ebben az utcában állt, de sajnos a delivek pont közé és Tamás közé kerültek.
Végignézett a környéken. Vlora fejének árnyékát alig lehetett látni a fal tetején. Újra
felmérte a magasságot.
Átrohant az utcán. Az egyik deliv rákiáltott, hogy álljon meg.
Úgy fél méter magasan vetette meg a lábát a falon, és csizmája épp talált annyi
kapaszkodót, hogy fel tudja lökni magát. Megragadta a fal tetejét, Vlora elkapta a kezét,
aztán felhúzta magát, átfordult, és lehuppant a lenti kertbe.
 A hátára gördült, és remélte, hogy nem repedt meg bordája az eséstől. Vett egy mély
levegőt. Érzett némi fájdalmat, de nem sokat.
– Jól van? – guggolt mellé Vlora.
– Kezdek már átkozottul kiöregedni az ilyen harcokból. – Felállt, és végigsimított
kis kardja markolatán. – De azért jó érzés volt. Nagyon jó. Kellett már egy ilyen. –
Elhallgatott, és észrevette, hogy Vlora furcsán néz rá. – Mi az?
– Most már értem Tánielt. – Pár másodperc után hozzátette: – Maga az egyetlen, akit
valaha láttam olyan gyorsan mozogni, mint őt. Egyetlen másik lőpormágus sem képes rá.
Mind erősebbek és gyorsabbak vagyunk, mint a normál emberek, de maga és Tániel… a
szentségit.
Tamás szíve túl erősen kalapált a mellkasában. Nemcsak kezdett kiöregedni. Máris
kiöregedett.
Átvágtak a kerten, és megmászták a másik végén húzódó falat. A delivek még mindig
az utcán mozgolódtak, immár Tamásék mögött – végigjárták a halottakat, és végeztek a
sebesült kez katonákkal. Tamás és Vlora lejjebb, észrevétlenül keltek át az utcán.
Még két sarkon fordultak be, mire elérték Hailona városi kúriáját. Pompás épület
volt, rövid kavicsos behajtóval, gondosan karbantartott gyeppel, téglás homlokzattal, és
egyenlően elosztott ablakokkal. A tető magasra és meredeken ágaskodott, és legalább
egy tucat kémény nőtt ki belőle.
A kúria ablakaiban sötétség honolt, és a behajtót sem világították ki. Tamás átszaladt
a gyepen, és megkerülte a házat. Elhaladt a szolgálók szállása mellett, ahol még ilyen
késői órán is ébren lehetett valaki, és megtalálta az obszervatórium verandáját.
Az obszervatórium Hailona férjéé volt, mielőtt húsz éve meghalt. Amikor Tamás
utoljára itt járt, már Hailona dolgozószobájaként funkcionált. Megállt az üvegajtó előtt,
és hirtelen beléhasított egy gondolat.
Hiszen azt sem tudta, hogy a nő még mindig itt él-e.
Próbálta felidézni, említette-e valaha Sabon, hogy Hailona eladta a városi kúriáját.
Nem valószínű. Általában elég hallgatagnak bizonyult, ha a nővére került szóba.
Amit Tamás nem is bánt.
A vállával törte be az ajtót, és összerezzent a hangos zajra. Mozdulatlanná
dermedve hallgatózott közelgő léptek vagy riadót megszólaltató szolgálók után.
Semmi.
Belépett, Vlora pedig követte.
A dolgozószoba másképp festett, mint amikor legutóbb látta. Kicserélték benne az
asztalt, és hiányzott belőle a teleszkóp. A helyén egy nagy földgömb pihent egy
állványon, a sarokban.
Tamáson kezdett eluralkodni a pánik. Mi lesz, ha Hailona nincs itt? Senki mást nem
ismert a városban. Hogy találja meg Gavrilt nélküle?
– Ez… – suttogta. – Ez lehet, hogy már nem az ő háza.
 Vlora megfogta a karját.
– Ő az?
Egy portré csüngött a kandallópárkány mögött. Egy kopaszra borotvált, deliv férfit
ábrázolt katonai egyenruhában. Tamás őt nem ismerte föl, mögötte viszont ott állt
Hailona.
A tábornagy megkönnyebbülten felsóhajtott. Mégiscsak jó helyen jártak.
– Fel kell ébresztenem – mondta, nem mintha örömmel nézett volna elébe. Durva
illetlenségnek számított ilyen késői órán belépni a hálójába. Nem a legjobb módja egy
elfelejtett ismeretség felelevenítésének.
Főleg, ha újra férjhez ment.
Vlora rásziszegett. Az ablak mellett állt, kezével a függönyön.
Tamás odalépett hozzá. Odakint emberek közeledtek az obszervatórium csarnoka
felé. A tábornagy meglepetten pislogott. Ezt a csapatot mentette meg nemrég a kez
katonáktól. Vajon köztük volt Hailona férje is?
– Bújjunk el!
Tamás becsusszant a legközelebbi ajtón, és csak résnyire hagyta nyitva. Gyorsan
felmérte a környezetét. Egy szekrénybe került, bár meglehetősen nagyba. Vlora alig
mozdult meg, gyorsan bebújt egy vastag függöny mögé. Tamás halkan káromkodott.
Egyikük sem tudta elhagyni a szobát anélkül, hogy felhívná magára a delivek figyelmét.
Tamás a résnyire nyitott ajtó mögül figyelt. Hallotta a kinti suttogó hangokat, de az
értelmüket nem tudta kivenni. Ekkor kinyílt az üvegajtó, és beléptek a csapat tagjai.
A legtöbbjük megsérült valahol, kettejüket úgy kellett cipelni. Tamás érezte a lőpor
és a vér szagát – bár lehet, hogy csak odaképzelte.
– Gyújtsatok fényt – szólalt meg egy női hang. – Ruper, vidd őket a nappaliba. Hozz
törölközőket, és gyújts tüzet. Forró vízre lesz szükségünk.
Tamás felismerte ezt a hangot. Még most, tizenöt év után is felismerte, és ez
meglepte őt.
Hailona.
Ajtók nyíltak és zárultak, lábak dobogtak tébolyultan a kúriában. Nyögdécselések és
káromkodások hallatszottak, ahogy a sebesülteket átvitték egy másik helyiségbe. Egy
sötétben botorkáló férfi szólalt meg:
– El fognak jönni értünk.
– Tudom – válaszolta Hailona nyomorúságos hangon.

Meggyújtottak egy lámpást, és a szoba szétvált fényre és árnyékokra. Tamás pislogva
igyekezett alkalmazkodni az új látási viszonyokhoz. Egy fekete hajú, lófarkas deliv férfi
dühösen végigsöpört egy asztalon, pergameneket, papírnehezékeket és érmekupacokat
zúdítva a padlóra.
– Valaki elárult minket! – kiáltotta. – Megtalálom, és a puszta kezemmel ölöm meg!
 – Csillapodj, Demasolin – mondta Hailona.
– Nem! Mindennek vége. Készen álltak ránk, magad is láthattad. Azok a rohadék
adróiak! Indier szemét azonnal keresztüllőtték, amint betette a lábát abba a szobába!
Egy tucat árnyékokba bújt muskétás várt ránk. Valaki elárult minket.
– Azok nem rohadék adróiak – helyesbített Hailona kissé bizonytalanul.
– Hallottad, hogy kezül beszéltek.
– Megtévesztés! Két dandár adrói kékbe öltözve! Ha a Nagy Hadseregből kivált két
dandár Budwielnél, hogy idejöjjön, miért nem kaptunk hírt róla? A kémeink jobbak
ennél.
– És mi van az adrói kémeinkkel?
– Adróban kevés kémünk van! Hisz elvileg a szövetségesünk.
– Tamás sosem…
Demasolin dühösen pördült felé.
– Nehogy a védelmedbe vedd! Tudod jól, hogy az az istenverte mészáros bármire
képes lenne!
– És Sabon? – kérdezte Hailona acélos hangon. – Szerinted Sabon hagyná neki, hogy
megtámadja Delivet?
Tamásnak elakadt a lélegezte. Ó, a pokolba. Hailona még nem tudta, hogy Sabon
meghalt. Küldött neki egy üzenetet, de ezek szerint nem ért célba. Szorosan lehunyta a
szemét, és próbált uralkodni a légzésén.
– A szüleid okkal tagadták ki – válaszolta Demasolin.
Ezt egy hangos csattanás követte. Demasolin az arcát tapogatva tántorgott Tamás
látóterébe. Hailona követte. Tamás most először tudta jól megnézni magának.
Az évek nem voltak kegyesek hozzá. Arcát ráncok barázdálták, haja megőszült,
kisíratlan könnyeitől vörös szeme alatt szarkalábak húzódtak. Összeszorított fogakkal
emelte a kezét, hogy újra lecsapjon.
– Csak merj még egy rossz szót szólni a bátyámról – mondta halkan, kihívó hangon.
Demasolin kihúzta magát.
– Kezet merészelsz emelni a király hercegére?
Egy herceg. Nem csoda, hogy mészárosként gondolt Tamásra. A Kilencek teljes
nemessége félte és gyűlölte őt, még az állítólagos szövetségesei is. Ez most a
legkevésbé sem hiányzott neki.
Hailona épp válaszolt volna, amikor Demasolin felemelte a kezét. Beleszagolt a
levegőbe, tekintete körbevillant a helyiségben.
– Valaki van idebent – suttogta.
Tamás rálátott Vlora rejtekhelyére a sajátjáról. A függöny megmozdult kissé. Kezét
kardjának markolatára helyezte, és hosszan, csendesen felsóhajtott. Felkészült, hogy
másik kezével bármelyik pillanatban kilökje az ajtót.
Demasolin kardot rántott, és szaglászva, nézelődve járt körbe a szobában. Tamás
ellazult, és kinyitotta a harmadik szemét. Demasolin tompán ragyogott a Másban.
Fortélyos volt.
A herceg épp elment Vlora rejtekhelye előtt, amikor hirtelen megpördült, és egy
ordítással beledöfte a kardját a függönybe.
Tamás elfojtotta a kiáltását.
Nem történt semmi. Demasolin félrehúzta a függönyt.
– Egy nyitott ablak – állapította meg Hailona. – Most komolyan?
– Ott! – mutatott ki a herceg az éjszakába. – Valaki ott menekül! – Kardját feltartva
rontott ki az ajtón, bele az éjszakába.
Csak Hailona maradt a szobában. Tamás látta, ahogy odasiet az ajtóhoz, és nézi
eltűnni Demasolint. A következő pillanatban megroggyant vállakkal jött vissza a
szobába, és lehuppant a díványra.
Tamásnak rettegés szorította össze a gyomrát, a szíve a torkában dobogott. Össze
kellett szednie magát. Inkább rohamozott volna meg egy dandárnyi kezt, semhogy kitárja
maga előtt a szekrényajtót.
De azért levette a kezét a kardjáról, és megtette.
– Helló, Halley – köszöntötte a nőt.
Amikor Adamat megérkezett a Munka Nemes Harcosainak főhadiszállására,
Ricardot nem találta ott. Ami azt illeti, senkit sem talált ott, csak a portást és a pultost,
mire utóbbi töltött neki egy pohár gurlai sört egy hűtött hordóból, és bevezette az
előcsarnokba, hogy ott várjon.
Adamat úgy döntött, beengedi magát Ricard dolgozószobájába. Majdnem három órát
lebzselt, és egyre idegesebb és idegesebb lett, ahogy figyelte a tompuló fényt meg az
Adotengerre boruló sötétséget, mígnem a csarnokban kivágódó ajtó hangjára felpattant
a helyéről.
Adamat odalépett az iroda ajtajához, és a lábával picit kitolta. A nyíláson át
Ricardot látta átvágni a csarnokon, kabátját dühösen a padlóhoz vágta. Ritkuló haja
égnek állt a fején, fehér ingét átitatta az izzadság.
– Hozz nekem egy italt! – kiáltotta. Fell mögötte jött, nyomában fél tucatnyi
asszisztenssel.
Semmi jele Lord Claremonte embereinek. Adamat kilépett az irodából, és kissé
szégyellte magát a gyanakvásáért. Ricard elviharzott mellette, és ledobta magát az
íróasztala mögötti székbe.
– Nekünk annyi, Adamat.
Ahelyett, hogy megkérdezte volna, miért váratta őt három óráig, a felügyelő így
szólt:
– Miért?
– A Brudánia-Gurla Kereskedőtársaság megszállta Adrót.
– Mit tudtál meg?
 A portás behozott Ricardnak egy üveg sötét whiskyt meg egy poharat. Utóbbit a férfi
belehajította a kandallóba, ahol csillogó szilánkokká robbant, majd kihúzta a palackból
a dugót, és hosszú kortyokkal benyakalta tartalma negyedét.
Adamat kikapta az üveget a kezéből.
– Ha csatakrészegre iszod magad, azzal senkin sem segítesz.
– Nem érted – rázta a fejét Ricard. – Jön Claremonte, és hoz magával mindent,
amije csak van. – Nemcsak dühös és ideges volt, hanem félt is. Adamat sosem látta még
ilyennek a barátját. Igazi félelem ült a szemében.
– Brudánia szállt meg minket? – kérdezte.
– Átkozott legyek, ha tudom. Nem dördült el egyetlen istenverte pisztolylövés sem.
Senki még csak meg sem próbált állítani, amikor felmentem a zsilipekhez
kérdezősködni. Claremonte csak szimplán megzsarolta az összes szakszervezetist a
csatornán, és áthozta a flottáját. Ilyen egyszerűen. Holnapra itt lesznek.
– Holnapra? – sápadt el Adamat. – Hogy érhetnek ide ilyen korán? Ricard
kimutatott az ablakon, noha az még csak nem is a csatorna irányába nézett.
– Épp azért építettük meg a csatornát, hogy gyorsan lehessen árukat áthozni a
hegyeken. Gond nélkül elbírja Claremonte kereskedőhajóinak sorát, az Ad folyót pedig
végig kimélyítettük. A szakszervezet az elmúlt öt évben az Ad összes hídját kicserélte,
hogy azt lehessen csinálni a folyón, amit most Claremonte csinál. Semmi sem áll az
útjában.
– Bizonyosan tehetünk valamit.
– A visszatértem óta eltelt minden percemet azzal töltöttem, hogy előálljak egy
megoldással. Egy órát pazaroltam a kovácsokkal beszélgetve, mire kiderült, hogy
semmiképpen sem tudnak időben felépíteni egy masszív láncot a folyóra.
Ricard úgy festett, akár egy fuldokló ember, aki pont nem éri el a neki dobott kötelet.
Arca elvörösödött, és Adamat észrevette, hogy nadrágjának egyik szára elszakadt a
lábikránál.
– Vérzel – mondta neki.
Ricard lenézett a sebére, és felsóhajtott. Nem mozdult, hogy bármit tegyen az
érdekében.
Fell jött be az irodába hátrakötött hajjal, rendezett uniformisban. Minden tökéletesen
állt rajta.
– Vérzik – tájékoztatta őt Adamat.
A nő letérdelt Ricard mellé, megnézte a sebet, és bekötözte.
– Van valami? – kérdezte Ricard.
– Még dolgozunk rajta – válaszolta Fell.
– Meg kell szerveznünk a védelmünket – mondta Adamat. Ricard csuklott egyet, és a
whiskyért nyúlt.
– Nincs rá időnk.
 – Ott a rendőrség. – Adamat elhúzta előle a palackot. – És akadnak katonák is. Hívd
be az embereket. A te kezedben vannak az újságok, használd őket.
– Milíciáról beszélsz – ült fel Ricard, és úgy hegyezte a fülét, akár egy kutya.
– Igen. – Adamat szíve egyre hevesebben vert. – Kizárt, hogy ne lehessen
megvédeni a várost. Egymillió ember él itt. Használd az újságokat, és jusson eszedbe a
tömeg a Választási téren, amikor Tamás lecsapta Manhouch fejét. Van itt akarat, és van
tettrekészség is. Az emberek harcolni fognak, hogy megvédjék az otthonukat.
Ricard talpra ugrott, és ettől Fell a fenekére huppant.
– Fell – mondta Ricard, miközben felsegítette a nőt. – Fogalmazz meg egy levelet,
és értesítsd az újságokat. Azt akarom, hogy holnap reggel már a címlapon legyünk, és
napkeltére minden adopesti házba jusson egy újság. Egész nap menjen a nyomda! Hívd
össze a szakszervezetis főnököket. Vonjunk be mindenkit! Megcsináljuk. Megvédjük a
várost!
Adamat érezte szétáradni a mosolyt az arcán. Ezt a Ricardot ismerte.
A férfi megragadta a kezét.
– Köszönöm, Adamat. Tudtam, hogy számíthatok rád. Bármit fizetek is neked, vedd
úgy, hogy megdupláztam.
– Semmit sem… – mondta volna Adamat, de Ricard már rohant is ki az irodából. A
felügyelő döbbenten állt. Barátja odakint parancsnokként kiabálva utasítgatta inasait és
asszisztenseit. Belevetette magát a tennivalókba, és most már meg sem áll, amíg meg
nem szervezi a város védelmét.
Az iroda hirtelen nagyon halknak és hidegnek tűnt, és Adamat poharat keresve
körülnézett, hogy töltsön magának egy kis whiskyt. Nem talált egyet sem, úgyhogy
egyenesen a palackból kortyolt.
– Uram – törte meg a csendet Fell.
– Hm?
Felszegett állal, háta mögött összefont kézzel állt.
– Sosem kértem bocsánatot öntől. Szeretném most megtenni.
– Miért? – Adamatban fellobbant a düh. Nagyon is jól tudta, miért: azért, mert
majdnem megölette a feleségét. Azért, mert ígérete ellenére nem tudta fogva tartani
Vetast.
– Lord Vetas – válaszolta. – Fölém kerekedett. Több őrt kellett volna ott tartanom.
Adamat leküzdte a haragját, és nyugalmat erőltetett magára. Egy újabb korty whisky
segített benne.
– Vetas jól végezte a dolgát. Megszámolni sem tudom, hányszor kerekedett fölém. –
Alig mondta ki ezeket a szavakat, valami megmoccant az agya hátsó részében.
Elfintorodott.
– Uram? – kérdezte Fell, miután hosszú másodpercekig sem szólalt meg.
Adamat feltartott kézzel intette csendre. Gondolkodnia kellett. Vetas valóban
számtalanszor fölé kerekedett. Egyértelműen zseniális stratéga volt, aki sosem mutatta
jelét bűnbánatnak, és abszolút semmibe vette az emberi életet.
– Halott már? – kérdezte.
– Vetas? Igen. Már két hete. Bo megszabadult a hullájától.
– És ő hol van?
– Eltűnt. Ricard még munkát is ajánlott neki, de nem fogadta el. Adamat
megigazította kabátja elejét. Beszélt Bónak a Vetasszal kapcsolatos fenntartásairól.
Hogy Vetas esetleg nem mondott el nekik mindent, vagy talán még félre is vezette őket.
Az is lehet, hogy…
– A rohadt életbe! Vetas mindent tudott. És még egyszer, utoljára fölénk kerekedett.
Még Bo sem tudta kihúzni belőle az igazat.
– Honnan tudja? – kérdezte Fell.
– A móló – rázta meg a fejét Adamat. De a nő persze nem értette, miről beszél. –
Mondtam Vetasnak, hogy segítsen lenyomozni, hová vitték a fiamat, mire elküldött a
rabszolga-kereskedőkhöz, akiknek Josepet eladták. Elmondta, kit keressek, és milyen
jelszót használjak. Csakhogy rossz jelszót adott meg! Rám támadtak, és alig menekültem
meg. Olyannyira Josep visszaszerzésére koncentráltam, hogy ennek oka eddig eszembe
se jutott.
Nekirogyott a falnak. Most már semmit sem tehetett. Vetas meghalt, nem tudta
szembesíteni a tettével, nem tudta számonkérni rajta. A Claremonte-tal szembeni kevés
előnyük is illúziónak bizonyult – már ha ez még nem lett volna egyértelmű abból, hogy
Claremonte az egész flottáját áthozta a Fekete Máglya-hegységen.
– Milyen információkat csikartak még ki Vetasból? – kérdezte.
Fell a homlokát ráncolta.
– Jelentéseket. Az ura terveit.
– Milyen terveket?
– A miniszterelnök-választási kampánnyal kapcsolatosakat. A város megújításáról
szóló beszédét.
– Csupa szemét.
– De akadt köztük jó információ is. Találtunk rejtekhelyeket, elfogtuk néhány
emberét.
– Abba a hitbe akart ringatni minket, hogy előnyre tettünk szert. Pedig nem.
Kételkednünk kell mindenben, amit Vetastól tudtunk meg.
Adamat fogta a sétapálcáját meg a kalapját az ajtó melletti fogasról. Annyira
fáradtnak érezte magát.
– Most mit csinál? – kérdezte Fell.
Az maradt az egyetlen reményük, hogy Ricard fel tudja tüzelni a várost.
Máskülönben holnap éjjelre mind Claremonte kezében lesznek.
– Hazamegyek. Haza a feleségemhez. Holnap reggel találkozunk a város északi
kapujánál.
 38. fejezet
A Félút Torony történelmi építmény volt, a hiúság kastélya, amelyet nem a
kényelméért vagy akár a védelmi funkciójáért emeltek, hanem szimplán csak azért, hogy
lenyűgöző látványt nyújtson. Magas falait könnyen meg lehetett mászni, megerősített
bejáratai védhetetlen mennyiségben sorakoztak rajta. A torony az Addown folyó fölé
magasodott, és beárnyékolta a főutat. A parasztok szemében lélegzetelállító lehetett.
Bárkinek, aki értett a hadviseléshez, egy vicc volt.
Úgy háromszáz éve emelte egy fiatal király, aki építésznek gondolta magát. Tániel
úgy vélte, tökéletes hely egy őrült isten elszállásolására.
A lőpormágus a kez sereg közepén terpeszkedő, magányos tölgyfa árnyékából
figyelte a tornyot. Hallotta a közelben halkan horkoló gyalogosokat, de egyébként csend
ült a táboron.
Ez utóbbi gondolatát visszavonta, amikor rájött, hogy hallja Goutlit tábornagy
egyenetlen, rémült légzését is. A még mindig enyhe húgyszagot árasztó kez tiszt kabátja
gallérját piszkálva guggolt mellette. Tániel folyamatosan figyelte őt a szeme sarkából.
Egyetlen rossz mozdulattal vagy gyanús hanggal a halálát okozhatná.
Persze ez esetben gondoskodna róla, hogy Goutlitot is magával vigye.
– Hol van a szolgálók bejárata? – suttogta.
– Nem tudom.
Tániel kihúzta övéből a kését.
– Hát, azt hiszem, ott van. Jobbra. Visszacsúsztatta a kést a tokjába.
– Őrzik?
Goutlit nyelt egy nagyot, és Tánielre nézett, mintha félne kimondani, hogy nem tudja.
Tániel valami fényre lett figyelmes a szeme sarkában. Kicsit lejjebb guggolt, és
hosszú másodpercekig a tornyot fürkészte. Ott. Fény mozgott az egyik íves ablakban.
Goutlit is látta. Hátraiszkolt, és hozzátapadt a mögötte álló nagy tölgyfához. Tániel
megragadta a kabátját, hogy ne tudjon továbbmenni.
– Hol van Kresimir szobája? – kérdezte.
– Ott. – Goutlit hangja rekedten szólt, ahogy felemelte az ujját. – Az a torony, a fény
fölött.
Hirtelen halk, de éles nyöszörgés hasított bele az éjszakába, amely gyorsan
siránkozássá emelkedett. Társult mellé egy puffanás, majd pedig egy emberi sikoltás,
egyre hangosabb és hangosabb, míg Tániel már azt hitte, mindjárt egy üvöltő kísértet
bújik elő fölöttük a fából.
Aztán az egész éppolyan hamar véget ért, mint ahogy elkezdődött. A vártoronyból
összezúzódó bútor hangját hallotta.
– Mi a pokol?
– Kresimir. – Goutlit suttogni is alig mert. – Minden éjjel ez megy. – A tábornagy
Tánielre meredt. – Minden éjjel a puska mögötti szemet keresi.
A lőpormágus önkéntelenül is megborzongott.
– Az őrök minden reggel holttesteket találnak – folytatta Goutlit. – Általában csak
párat, de néha akár egy tucatnyit is. Fényőrzőket, szolgálókat és Kresimir ágyasait.
Néhányukat megfojtja, másokat mágiával égeti szét.
– Fogja be. – Tánielnek végigfutott a hátán a hideg. Nekitámasztotta a puskáját a
fának, és figyelte, ahogy a vártoronybeli fény egyre távolabbra és távolabbra mozog
Kresimir hálóhelyétől.
– Nem tudja megölni – szólalt meg Goutlit.
– Mi van? – csattant fel Tániel.
– Ez az egész Kresimir lepedőjével. Azt hiszi, bolond vagyok? Be akarja fejezni a
munkát, amit Délormon elkezdett, nem igaz?
Tániel nem válaszolt. Félelmet hallott ki Goutlit hangjából.
– Nem lehet megölni – folytatta a tábornagy. – Eddig úgy húszan próbálkoztak vele.
Bérgyilkosok a maga hadseregéből, az Egyházból, sőt még Ipille egyik embere is… bár
Kresimir ezt nem tudja.
Az Egyház is megkísérelte megöletni Kresimirt? Miközben a Fényőrzőik vigyáztak
rá? Érdekes fejlemény. Ezek szerint a Kresim Egyház megosztottá vált.
– Gondolom, senki nem jutott a közelébe sem – jegyezte meg Tániel.
– Ó, dehogynem. – Goutlit nyelt egy nagyot. – Az egyik bérgyilkost a saját
szememmel láttam. Egy nőt. El akarta metszeni Kresimir torkát, de a kés meghajlott a
bőrén.
Tánielnek az jutott eszébe, amikor rálőtt a barlangi oroszlán formájában vágtázó
Julene-re. A golyó egyszerűen lecsúszott a bőréről, akár egy sima kő a vízről. És most
Tániel attól az istentől akart lopni, aki azt a nőt felszögezte egy gerendára.
– Szóval nagyobb erőt kell használni ellene.
– Eltalálták egy ágyúgolyóval is, amikor a fronton sétált. Egyszerűen széttört rajta!
Egy ezredes meg egy közeli tüzérségi ágyú személyzetének fele belehalt.
Goutlit most már hangosabban, élesebben beszélt. És nehezen lélegzett. Egész
testében remegett. Tániel megrázta őt a kabátjánál fogva, de nem ért el vele semmit.
Aztán rájött, hogy bajban van. Meg kellett mászniuk a vártorony falát, ami neki
ugyan nem jelentett semmilyen problémát, Goutlitnak azonban annál inkább. Az lett
volna a legegyszerűbb, ha megöli. Elvégre ellenség. Kez. Ráadásul tábornagy.
Tániel megfogta a kését. Goutlit észre sem vette. Egyetlen, teljesen csendes
mozdulat. Nem ő lenne az első ember, akit Tániel megöl, és nem is az utolsó.
De ez így mészárlás lenne. Elvégre Goutlit a foglya volt.
– Vegye le a ruháját – mondta.
Goutlit hirtelen magához tért az elméjét elborító félelemből.
– Elnézést, hogyan?
 – Le a ruhákkal.
– Ki van zárva.
– Ezzel épp megmentem az életét. Vagy megkötözöm, hogy majd reggel megtalálják,
vagy itt és most megölöm. Döntse el gyorsan.
Tániel egy pillanatra azt hitte, hogy Goutlit elkiáltja magát. Lehet, hogy a
megaláztatás hatására megtörik? A tábornagy egy darabig némán meredt Tánielre, aztán
levette a kabátját.
– Az alsóruháját magán hagyhatja, de igyekezzen. – Amikor Goutlit végzett, a fához
hessegette a késével. – Másszon.
A tábornagy szeme elkerekedett.
– Ezt nem gondolhatja…
Tániel megragadta Goutlit tarkóját, és nekitaszította az óriási tölgy törzsének. A tiszt
ügyetlenül felmászott a legalsó ágra. Tániel összeszedte a ruháit, és követte.
– Tovább – mondta neki.
Goutlit úgy tíz méter magasan végül megkapaszkodott egy vastag ágban, és
megtagadta, hogy feljebb menjen. Szeme vadul forgott, fogai vacogtak.
– Nem megyek tovább. Öljön meg most.
– Ennyi elég lesz. – Tániel jó szorosan az ághoz kötözte Goutlitot annak saját övével
és nadrágjával. – Nem valami kényelmes, de életben marad.
Aztán beledugta a szájába a zokniját.
Nem törődve Goutlit panaszos nyafogásával, elkezdett lemászni a fáról. Mire földet
ért, már nem hallotta a tábornagy hangját, néhány tucatnyi lépés után pedig teljesen meg
is feledkezett róla.
Lemérte az őrjáratoknak a vártorony alapja körül megtett idejét, és amikor az utolsó
elhaladt, odasurrant a falhoz. Az építményt egykor egy árok szegélyezte, de már rég
feltöltötték, és csak egy mocsaras földterület és néhány pocsolya maradt utána.
A vártorony falai legalább húsz méter magasra nyúltak, az pedig, amelyik Tániel
céljához vezetett, bőven meghaladta a harminc métert is. Nem akármilyen mászás várt
rá.
A muskétáját lent hagyta a fűben, a pisztolyait és a tőrét pedig alaposan beszorította
az övébe, mielőtt elindult. Hatalmas, Tánielnek derékig érő gránitkövek sorakoztak
egymáson, olyan elrendezésben, hogy akár lépcsők is lehettek volna, minthogy
mindegyiknek volt egy nagyjából ötcentis pereme, amelyen az ujjaival
megkapaszkodhatott. Mindkét kezével kipróbálta a fogást, és felhúzta magát.
Már félúton járt a falon, amikor elment alatta az egyik Fényőrző őrjárat. Tániel
halkan lélegezve lógott a falon, és imádkozott, nehogy belebotoljanak a muskétájába.
Egy nagyobb zaj, vagy akár egyetlen gyanakvó pillantás felfelé, és neki vége. Halkan
leszidta magát, amiért elvette a halott őr egyenruháját. A kez hadsereg sárgásbarnája
úgy elütött a vártorony sötét gránitjától, akár egy fénysugár.
 Az őrjárat továbbhaladt, Tániel pedig folytatta a mászást.
Épp a mellvéd alatt érte el a fal tetejét. Hallotta maga fölött egy poroszkáló őr
egyenletes lépteit, majd pedig egy másik hangot. Először halknak és távolinak tűnt, de
aztán hangosabbá vált.
Tániel hozzápréselte magát a kőhöz, kezei és ujjai mind sajogtak a mászástól. Mi
lehetett az a hang? Lenézett. A földön újabb Fényőrzők bukkantak fel. Valaki riadót fújt
volna?
Egyik kezével elengedte a falat, és óvatosan kivett a zsebéből egy lőportöltetet. A
felszívásával zajt csapna, ezért inkább letörte a töltet végét, és a szájába szórta a
tartalmát.
Az a pokoli hang csak nem akart megszűnni.
A lőportransz elmélyült, és Tániel egy pillanatig szédülten kapaszkodott a falba.
Utána majdnem elnevette magát. A fölötte járkáló őr fütyörészett.
Ekkor egy sikoly zúzta szét az éjszaka csendjét, és meglepetésében Tániel majdnem
elengedte a kapaszkodót. A hang az egyik alatta lévő ablakból jött.
A lőpormágus torkában dobogó szívvel hallgatta, amint a mellvéden elkáromkodja
magát az őr, majd futásnak ered, hogy megnézze, mi történhetett.
Tániel nem vesztegethette az idejét. Nem tudhatta, hogy a sikoly Kresimirtől
származott, vagy valamelyik áldozatától; vagy éppen attól, hogy valaki riadót fújt
miatta. Felhúzta magát a mellvédre, és szétnézett. Sehol senki.
Halkan megindult Kresimir tornya felé. A vártorony szemben lévő falain további
őrök álltak, de mindegyikük lefelé nézett, a sikoly forrását keresve, így őt senki sem
vette észre.
Odaért a toronyhoz, és szitkozódott egyet. Ezen a szinten nem volt ajtó. Felnézett. A
következő szintig vagy tizenhét métert kellene másznia, mindezt a mellvéden poroszkáló
őrök szeme láttára. Várjunk csak. Észrevett egy ablakot alig öt méterre fölötte.
Fellendült a falra, és olyan gyorsan mászott, amilyen gyorsan csak mert, pár
másodperccel később pedig már be is mászott az ablakon.
A torony spirális lépcsőházában találta magát. Visszapillantott a falra, amelyen
feljött, és meg kellett ráznia a fejét, hogy elmúljon a szédülése.
Innen aztán nagyot lehetne zuhanni.
Felsietett a lépcső tetején lévő vastag faajtóhoz. Megállt előtte, és azon
gondolkodott, vajon miféle védelmeket helyezhet egy isten a hálószobájára. Lenézett, és
örült, hogy nem remeg a keze. Nem hallott lépéseket alulról, sem légzést a szoba
belsejéből. Kresimir nem volt otthon.
Tániel óvatosan benyomta az ajtót, és összerezzent hosszú nyikorgásától.
A szoba megtorpanásra késztette.
Valami olyasmire számított, amit Délormon, Kresimir palotájában látott: a
természettől és az időtől érintetlen takaros ágyat drága selymekkel, pazar szőnyeget és
falról lógó dísztárgyakat. De ez… ez nem úgy nézett ki, mint egy isten fényűző szállása.
A szőnyeg szerepét pusztán egy összekoszolt lepedő töltötte be. A függönyök, bár
egykor szépek lehettek, mostanra szakadtan és sárosan lógtak, az egész alakos tükör
pedig összetört. Az egyik fal mellett egy megroggyant baldachinos ágy hevert, négy
póznája közül kettő megsemmisült.
Tényleg ez volna Kresimir szobája? Kétségkívül lakott benne valaki. Az egyik ablak
mellett egy asztal állt, rajta étellel. Tániel odalépett az ablakhoz, és kitekintett rajta.
Pont az Addownra nézett. Az asztalon egy sörrel félig teli kupát látott, meg egy egeret,
amely úgy falatozott a kenyérből, mintha Tániel ott se lett volna.
Ez csak valami tévedés lehet. Látta Kresimir palotáját. Látta Kre-simir városát. Egy
isten, aki azokat teremtette, nem élne egy ilyen toronyban.
Mit tegyen? Goutlit nyilván hazudott neki. Tániel a fogait csikorgatta. Miután
lemászik innen, megnyúzza azt a férget. A fél éjszakát elpocsékolta, csak mert…
Tekintete az ágyra tévedt. A lepedőket vér borította; szétfröcskölt, rozsdaszínű
foltok.
Kinyitotta a harmadik szemét.
Térdre esett a Mást elöntő kaleidoszkópszínek látványától. Árnyalatok ezrei
örvénylettek és hullámzottak, mintha csak éppen mágia született volna a szobában.
Tániel mélyeket lélegezve igyekezett leküzdeni a hányingert. Még a Délorom
hegyoldala sem nézett így ki azután, hogy a kez Kiváltságosok hónapokig ostromolták
Hegykoronát a legerősebb varázslataikkal.
Tániel nagy nehezen becsukta a harmadik szemét, és óvatosan felállt. Kihúzta a
tőrét, és az ágyhoz tántorgott.
Tépdesni kezdte a lepedőt. Egy-két hosszabb csík elég is lesz. Rátekeri a derekára a
kabát alatt, és már el is tűnik az ablakon át.
Megdermedt. Hallott valamit. Csak a szél, vagy… Lépések lentről.
Levágta és megragadta a véres lepedőket, majd az ablak felé lendült. Kinyílt az ajtó.
Egy Fényőrző állt ott egy friss kenyérrel, sajttal meg egy üveg borral megpakolt
tálcával a kezében. Tánielt látva megtorpant, és döbbenten eltátotta a száját.
Aztán a csendet megtörve elhajította a tálcát, és kirántott karddal, üvöltve Tánielnek
rontott.
 39. fejezet
Tamás nem is tudta, mi zavarta jobban: a hirtelen félelem Hailona szemében, vagy a
nő szavai:
– Szóval igaz. Adró megszállta Delivet! – köpte zihálva, kezét a szájára tette. – Az
ittléted rá a bizonyíték. – Visszadőlt a székébe, és Tamás egy pillanatra azt hitte, hogy
kiesik belőle.
Odasietett hozzá, hogy megfogja a kezét, de a nő elhúzta, mintha csak egy kígyó
kapott volna felé.
– Ne érj hozzám – mondta zaklatottan.
– Nem igaz. Egyáltalán nem igaz.
– Hogyan hihetnék neked? Hol van Sabon?
Tamás ettől a kérdéstől félt a legjobban. Egyelőre megkerülte.
– Nézz rám. Talán egyenruhában vagyok? Láttál engem nyilvánosan azóta, hogy az a
hadsereg bevette Alvationt? Ezek nem az én embereim!
Hailona döbbenten bámult rá.
– Szerinted olyan ostoba vagyok, hogy megtámadom Delivet? – folytatta Tamás. –
Hogy háborút kockáztatok veletek, miközben a Kez elfoglalta Budwielt, és Adró szívét
fenyegeti? Nem, Hailona, ez az egész a Kez átverése, hogy egymás ellen fordítsa a
nemzeteinket.
A nő megacélozta magát. Felállt, vett egy mély levegőt, és kiegyenesedett. Most
fiatalabbnak tűnt, és visszatért belé régi előkelőségének egy része.
– Magyarázatot – követelte kemény, vádló tekintettel.
Tamás összerezzent. Tizenöt éve beszéltek utoljára, hogyan győzhetné meg?
– Két dandárom táborozik a városon kívül. Kezben ragadtunk a budwieli csata után.
Az embereim sebesültek, fáradtak és éheznek. Segítségért jöttünk Alvationbe. Képzeld
el a meglepetésemet, amikor megláttam, hogy adrói kéket viselő katonák tartják a
várost.
– Be tudod bizonyítani?
– Bebizonyítani? Azok a katonák odakint… lefogadom, hogy a felük csak kez
nyelven ért. Akik meg tudnak adróiul, azok vaskosabb akcentussal beszélik, mint én a
delivet. Én sem tudom, hogy mi folyik itt, bár megvan a magam gyanúja.
– Gyanúnál itt többre lesz szükség. Demasolin bármikor visszatérhet, és nem fog
hinni neked. – Úgy mondta ezt, mintha ő maga sem hinne neki.
– Ki ez egyáltalán? – pillantott Tamás az ajtó felé, amin át Demasolin Vlora után
indult.
– A sógorom, Vindren hercege.
– Újra férjhez mentél? Nem tudtam.
– Tíz évvel ezelőtt. Megkértem Sabont, hogy ne szóljon neked róla. Ő hol van?
Demasolin benne sem fog bízni, de azért egy honfitársának inkább hisz majd, mint egy
adróinak.
Tamás elhúzódott a nőtől. Úgy érezte magát, mintha pofonvágták volna. Arra kérte
Sabont, hogy ne beszéljen neki az újraházasodásáról? Tamás a testvéreként tekintett
Sabonra. Egyszer közel járt hozzá, hogy elvegye Hailonát, és a nő most úgy viselkedett,
mintha ez semmit sem jelentett volna.
Rendezte a gondolatait. Ennél most fontosabb dolga volt.
Tamás lépteket hallott közeledni a folyosón. Kinyílt az ajtó, és egy idősebb
úriember lépett be egy szolgáló estélyi kabátjában. Megdöbbent, hogy itt találja Tamást,
és ide-oda pillantott közte és Hailona között. Megfeszült, mintha csak arra készülne,
hogy közéjük ugorjon.
– Minden rendben, Ruper – biztosította őt Hailona. – Hogy vannak a többiek?
– Ferhulia nem éri meg a reggelt. – Ruper hangjában egy komornyik tanult
udvariassága csengett. – Inel talán igen, de el kell vinnünk innen. Nem maradhatunk itt.
Eljönnek értünk.
– Kik? – kérdezte Tamás. – Kik jönnek el?
– A tábornok, aki az… – Hailona szava egy pillanatra elakadt, mielőtt folytatta – …
adrói hadsereget vezeti. Saulkinnak hívják. Ma éjjel megpróbáltuk megölni, de csapdát
állítottak nekünk. Tisztán látta az arcomat, amikor visszavonultunk, és tudja, ki vagyok.
– Lehet, hogy csak perceink vannak, asszonyom – jegyezte meg Ruper. Kinyílt az
obszervatórium csarnokába vezető ajtó, és Demasolin lépett be rajta. Levette és az
asztalra dobta fekete kesztyűjét, aztán megdermedt, amikor meglátta Tamást.
– Ez ki? – Összeszűkült szemével szinte felnyársalta a tábornagyot.
Tamás most már jobban meg tudta nézni magának a férfit. Talán a harmincas éveiben
járhatott, szigorú állkapcsát simára borotválta. Tényleg úgy nézett ki, mint egy herceg.
– Egy régi… barát – válaszolta Hailona. – Elkaptad a betolakodót? Demasolin
továbbra is Tamást bámulta.
– Láthatod, hogy nem. – Orra úgy rándult meg, mintha szimatolt volna.
– Eltűnt. Úgy ugrotta át a kerti falat, mintha ott se lett volna. Lefogadom, hogy egy
lőpormágus volt. – Újabb szimatolás. – Akárcsak ez itt.
Egyetlen gyors mozdulattal csatolta le a pisztolyát és a lőportöltetes övét, és dobta
messzebb Tamástól. Kardot rántott.
– Lőpormágus vagy sem, kibelezem. Tegye le a fegyvereit.
– Gondolja, képes rá? – kérdezte halkan Tamás.
Nagyon elfáradt. Azért utazott végig északon Alvationbe, hogy segítséget találjon,
ám a várost az ellenség kezén találta, és azok, akiktől segítséget kért volna, most
gyanakvó szemmel méregették őt.
Tudta, hogy engedelmeskednie kellene; megmutatni nekik, hogy nem jelent veszélyt
rájuk, és elmagyarázni a helyzetet.
 De ha Ruper igazat mondott, bármikor újabb katonák érkezhetnek, és Tamás nem
hagyja, hogy egyetlen szál karddal hadonászó ember lefegyverezze.
Megérintette kardjának markolatát. Demasolin előrelendült.
Tamás egy szempillantás alatt kardot rántott, és kitámasztotta magát a lábával.
Demasolin gyorsan közeledett.
– Várj! Meg fog ölni téged!
Demasolin lelassított. Tamás ellazult, hirtelen óvatossá vált. Hozzá beszélt
Hailona? Tudta, hogy ki ő, és tudta, hogy mire képes.
– Demasolin – mondta a nő. – Kérlek, várj. Meg fog ölni.
– Végeztem én már lőpormágusokkal – vicsorogta Demasolin. – Megöltem egy
Kiváltságost is. Én Vindren hercege vagyok! – Ezt úgy mondta, mintha jelentenie
kellene valamit Tamásnak.
És tényleg jelentett. Bevillant egy emlék. Vindren. Egy férfi Fortélyos szaglással.
Olyan orra van, akár egy vadászkutyának. És olyan gyors, mint egy lőpormágus teljes
transzban.
Tamás leeresztette a kardját.
– Megadja magát? – kérdezte Demasolin.
– Nem.
A herceg előrelépett.
– Szerintem ez időpazarlás – jegyezte meg Tamás.
– Te voltál az, ugye? – mondta hirtelen Hailona. – Odakint az utcán. Te ölted meg
azokat a katonákat. Én mondtam neked, hogy egy lőpormágus tette – pillantott a
sógorára.
– Csak egy árnyékot láttam – válaszolta az, kardjának hegye megrebbent.
– Én voltam – erősítette meg Tamás. – Szeretné, hogy demonstráljam?
– Nem viselem jól, ha fenyegetnek, vénember.
Tamás végigmérte Demasolint. Izmai megfeszültek, ugrásra készen állt. Viselkedése,
magabiztossága és tartása mind tehetséges kardforgatóról árulkodtak.
Hirtelen egy felkötött hajú, télikabátos, fiatal nő rontott be az ajtón. Tamás két
pisztolyt érzékelt a ruhája alatt.
– Asszonyom – szólalt meg, kósza pillantást vetve csak a kardjukat egymásra
szegező férfiakra. – Katonák vannak az utcán.
– Le a kardokkal! – sziszegett Hailona Tamásra és Demasolinra. A fiatal nőtől azt
kérdezte: – Hányan?
– Nyolcan, asszonyom, de…
– Mi az?
– Mind halottak, asszonyom. Nemrég történhetett.
Hailona Tamásra nézett. A tábornagy vállat vont.
– Én csak azokat öltem meg, akik titeket üldöztek.
 Valaki halkan kopogott az üvegajtón, mire mindenki odanézett. Tamás látta, hogy
Vlora az, és valamit nagyot cipel magával. Intett neki, hogy jöjjön be.
Vlora berúgta az ajtót, átviharzott rajta, és egy katonát dobott az obszervatórium
padlójára.
– Ez talán megválaszolja a kérdéseiket – mondta.
– Az egyik századosom – mutatta be a lányt Tamás. – Vlora, ez itt Lady Hailona,
Alvation egykori kormányzója.
Vlora a nőre nézett.
– Tániel mesélt róla. A maga egyik régi szeretője. Gondolom, egykor egész szép
lehetett.
Hailona levegőért kapkodott. Tamás felmordult. Demasolin feléje pördült.
– Tamás tábornagy – üvöltötte. – Védje magát, kutya!
Döbbenetes sebességgel rontott Tamásnak, aki alig tudta időben felemelni a kardját.
Kétszer hárított, és máris visszavonulóban volt, egyre táncolt hátrafelé. Lába hirtelen
kínnal tiltakozott, ahogy ellépett egy különösen bestiális döfés elől.
Tamás hirtelen fenékre esett, felborítva közben egy cserepes virágot. Kardját
védekezőn tartotta maga elé, ahogy Demasolin odaugrott hozzá.
Ekkor elsült egy pisztoly, és ez megállásra késztette a herceget. Tamás felnézett a
kardja hegyére, és felfogni is alig tudta a férfi sebességét. Olyan gyorsan mozgott, mint
a Felügyelők, viszont nyoma sem volt benne azok esetlenségének.
Vlora egy füstölgő pisztolyt a mennyezet felé tartott, egy töltött másikkal pedig
Demasolinra célzott. A plafonról vakolatdarabok potyogtak.
– Állj – mondta. – Dobja el a kardját. Higgye el, nem fogok hibázni. Demasolin
ránézett a lányra, majd a földön, kiszolgáltatottan heverő
Tamásra. A tábornagy igyekezett elleplezni a fájdalmát.
Ne mutass gyengeséget.
Demasolin megvető horkantással dobta padlóra a kardját.
Tamás lépteket hallott közeledni a folyosón, aztán arcok jelentek meg az ajtóban.
Kardok és pisztolyok kerültek elő. Vlora továbbra is Demasolinra célzott.
Hailona mindkét kezét békítőleg emelte a magasba, és így szólt:
– Itt minden rendben. Készüljetek a távozásra. El kell tűnnünk a kúriából.
Vlora megbökdöste lábával a padlón heverő adrói kabátos, barna hajú, bajszos
férfit. Az félelemtől tágra nyílt szemmel nézett a lányra.
– Ez itt majd válaszol a kérdéseikre – jelentette ki Vlora.
Demasolin átvágott a szobán, mindkét kezével megragadta a foglyot, és ülő
helyzetbe rángatta. Vlora a saját övével kötözte meg a kezét.
– Miért nincs rajta a csizmája? – kérdezte a herceg. Vlora leeresztette a pisztolyát.
– Így kevésbé valószínű, hogy menekülni próbálna.
Most, hogy elterelődött róla a figyelem, Tamás lassan feltápászkodott. Nem tudta
volna megmondani, hogy a lába vagy a büszkesége sérült meg jobban. Túl öreg már
ehhez. Óvatosan a lábára helyezte a súlyát. Úgy tűnt, elbírja. Talán csak pillanatnyi
gyengeség kerítette hatalmába, de úgy döntött, inkább nem kockáztat.
Kardját a hüvelyébe csúsztatta, és elbicegett a szoba közepén álló asztalhoz, hogy
tudjon mire támaszkodni. Hailona figyelte közben. Szemében valami más is lakozott a
gyanakváson és a félelmen kívül.
– Ki maga? – kérdezte Demasolin a fogolytól.
A férfi rémült tekintete ide-oda villant a rá meredő, barátságtalan arcok között. Nem
válaszolt.
Demasolin megrázta a kabátjánál fogva, és delivről adrói nyelvre váltott.
– Ki maga? Beszéljen! Semmi.
Demasolin lekevert neki egy pofont. A katona hirtelen megragadta a herceget, és
próbálta eltaszítani magától, de azonnal abbahagyta a küszködést, amikor Vlora a
nyakához nyomta a pisztolya csövét.
A lány közelebb hajolt hozzá, és kez nyelven így szólt:
– Érted, amit mondok? – Halkan beszélt, már-már csábító hanglejtéssel, amely a
lőportransz nélkül fel sem tűnt volna Tamásnak.
A katona bólintott.
– Kedves az életed?
Határozott bólintás.
– Édes, ha meg akarod érni a reggelt, válaszolj az úriember kérdéseire. Ha nem… –
Finoman hozzádörzsölte a pisztolycsövet a katona nyakához.
Megint azon a csábító hangon beszélt. Tamás még sosem látta Vlorának ezt az
oldalát.
– A… a nevem Galhof, és Adopestből származom. Adrói katona vagyok –
válaszolta a férfi adrói nyelven, de vaskos akcentussal, elharapott szavakkal.
– Fuss neki újra – javasolta Vlora kezül, és tovább cirógatta a katona nyakát a
fegyverével. – Vagy felejtsd el ezt az akcentust, vagy találd ki, hogy válhatsz immunissá
a golyókra.
A katona szeme szinte kiugrott a helyéről, ahogy a feje elfordítása nélkül próbált
ránézni a nyakához nyomott pisztolyra. Megköszörülte a torkát.
– Tényleg Galhofnak hívnak – mondta kezül. – De… kez katona vagyok.
– Mit keresnek Alvationben? – kérdezte Demasolin. – Mik a parancsaik?
– El kell foglalnunk a város fölötti Hegyőrséget.
– De minek ez az átverés? Miért adják ki magukat adróinak?
– Nem tudom, uram. Én csak egy katona vagyok. Tamásnak nem volt ideje ilyesmire.
– Tippeljen – morogta.
– Azért, hogy Deliv Adrót vádolja a támadással.
– De miből gondolták, hogy működni fog az átverésük? – szólt közbe Hailona. – Már
most is sokan gyanakodnak. – Demasolinra pillantott. – Már egy héttel ezelőtt is
mondtam, hogy szerintem maguk kez katonák.
A férfi körbenézett a szobában, mintha csak szövetségeseket keresne. Nem mondott
semmit.
Tamásnak hirtelen rémület szorította össze a gyomrát, és az érzés egyre csak nőtt
benne. Amikor megszólalt, a hangja károgásként hangzott.
– Fel akarják égetni Alvationt. Ó, a pokolba is. Az egész várost a földig rombolják,
és megölnek benne minden férfit, nőt és gyereket. Épp elég bizonyítékot hagynak hátra,
hogy az egészet Adróra kenjék, és mire bárki belegondolna, az országaink már
háborúban állnak majd egymással.
– Erre a szintre még a Kez sem süllyedne – vetette ellen Demasolin. De Tamás már
biztos volt a dologban.
– Ezt a hadsereget egy szörnyeteg vezeti.
– Ki?
– Nikslaus herceg. A király kedvenc Kiváltságosa. Semmitől sem riad vissza, hogy
megnyerje a háborút.
– Ismerős ez a név – jegyezte meg halkan Demasolin.
Tamás figyelmeztető pillantást lövellt rá. Most nem akadhattak fenn a Nikslausszal
közös múltján.
Ruper bukkant fel újra az ajtóban.
– Asszonyom, mennünk kell. Az őrszem közeledő katonákat látott a főutcán. Több
mint százat. Most rögtön el kell tűnnünk.
– Mi lesz a sebesültekkel?
– Vagy cipeljük őket, vagy itt hagyjuk őket az adróiaknak.
– Nem adróiak. Kez katonák. Gyorsan, vigyen mindenkit a pincébe. Az út alatti régi
átjárót használjuk a Wyn-kúriába, onnan pedig Malomvárosba megyünk.
A komornyiknak a szeme sem rebbent a helyesbítésre.
– Igenis, asszonyom. – Azzal ismét eltűnt.

Demasolin felvette a kardját a padlóról, és megállt Tamás mellett.
– Még nem végeztünk, vénember – csúsztatta a fegyvert a hüvelyébe egy kattanással.
– Lehet, hogy az adrói újságok megmentőnek hívják, én viszont azt mondom, hogy maga
egy mészáros, és a saját koronájának árulója.
– Ezek mindegyike vagyok – vont vállat Tamás.
Demasolint ez a válasz megdöbbentette. Kiment a szobából. Tamás a kez katonára
nézett.
– Tudja, hová megyünk – jegyezte meg.
– Világos – biccentett Vlora, majd a tarkójánál fogva kirángatta a férfit az
obszervatóriumból.
 Hailona a szájára tette a kezét.
– Az az ember…
A verandán lövés dördült.
– A katona sorsa az, hogy meghaljon a hazájáért – mondta Tamás.
– A foglyunk volt.
– Ő és a társai az utóbbi pár hetet a városod terrorizálásával töltötték. Ha az igazság
nem csap le gyorsan, talán sehogy nem lesz rá alkalma.
– Az adrói nemeseknek is ezt mondtad, amikor a guillotine alá küldted őket?
– Igen.
– Mindig azt mondtad, katona vagy. – Hailona hangjából vád érződött ki. –
Elfogadod akkor, hogy a saját halálod is elkerülhetetlen?
Tamás lehajolt, hogy megdörzsölje a lábát.
– A halál mindig elkerülhetetlen. Év elején végleg letettem róla, hogy majd az
unokáimmal körülvéve patkolok el. – Akaratlanul is Vlora után nézett, aztán a
gondolatai Tánielre ugrottak. Vajon él még? Felébredt a kómájából? Olyan messze volt.
Semmit sem tehetett érte. – Egy nap én is meghalok a hazámért. Jobb szeretném, ha ez
egy csatatéren történne, és nem egy kez hóhér kezétől.
– Tényleg hiszel benne, ugye?
– Miben?
– Abban, hogy igazad van.
– Természetesen.
– És nem gondolod, hogy jobb megoldás is lett volna annak a rengeteg embernek a
megölésénél?
– De, valószínű. De én ezt választottam.

Mondd el neki, szólalt meg benne egy hang. Mondd el neki, hogy Sabon meghalt.
Előbb vagy utóbb úgyis megtudja, és inkább tőled tudja meg, mint valaki mástól.
– A segítségedre van szükségem – váltott témát Hailona.
– Én is épp ezt akartam mondani.
Hailona elfintorodott.
– Az adr… a Kez elvitte a férjemet, Demasolin testvérét. Valahol a városi
börtönben tartják fogva. Ma éjjel megpróbáltuk kiszabadítani őt és az összes többi
rabot. Ez az egyike volt összesen húsz, szimultán támadásunknak, amelyeket az elmúlt
egy hét alatt terveztünk meg. Kudarcot vallottunk, és ez alapján azt mondanám, hogy a
többi akciónk is ugyanilyen véget ért.
– Az a börtön… ott tartják az összes foglyukat? – kérdezte Tamás. – Pár napja
elkapták az egyik felderítőmet a fennsík szélén. Azért jöttem ide Vlorával, hogy
kiszabadítsuk.
– Nem tudom. Demasolinnak mindenhol vannak kémei a városban, kérdezd meg őt.
 De hogy a herceg hajlandó lesz-e válaszolni neki, az más kérdés. Tamás a bejárati
ajtónál találta Demasolint, ahogy kez katonák után pásztázta az utcát. Már hallotta az
ellenség zaját az utcán, a kúria falain túl. Halkan mozogtak, valószínűleg túlságosan is
halkan, hogy a herceg felfigyeljen rájuk.
A deliv megvető pillantást vetett Tamásra. Ő fel se vette.
– Négy napja a Kez elfogta az egyik felderítőmet, miközben észak felé tartottunk a
fennsíkon. Azért jöttem a városba, hogy kiszabadítsam. Mint megtudtam, a testvére is
fogoly. Segíthetnénk egymásnak.
Demasolin még csak rá sem nézett.
– Nekem nem kell a maga segítsége – jegyezte meg hidegen.
Tamás fogcsikorgatva nyelte le a válaszát. Szűk látókörű barom. Tipikus nemes.
– A fiam félholtan fekszik, mert Adró megmentését többre tartotta a saját életénél.
Adopestben van, és azt se tudom, él-e még egyáltalán.
A Kez fogságába esett felderítőm néhai feleségem testvére. Lehetséges, hogy ő az
utolsó élő rokonom.
Tamás folytatta:
– Szörnyetegnek tart engem, és lehet, hogy igaza van. De a Kez fogva tartja a maga
testvérét és az enyémet is, és szerintem, ha összedolgozunk, mindkettejüket ki tudjuk
szabadítani.
Demasolin nem válaszolt. Tamás még várt pár másodpercet, aztán megfordult, hogy
távozzon.
Semmivel sem tudja megváltoztatni a herceg álláspontját.
– Várjon – szólt utána Demasolin hirtelen. – Három napja hoztak egy foglyot a déli
kapun át. Egy hatalmas embert, aki a Hegyőrség őrparancsnoki mellényét viselte.
– Az ő volt.
– A kapcsolataim szerint ugyanabban a börtönben van. Segítek magának.
– Köszönöm.
– Segítek magának, de ha kell, gondolkodás nélkül megölöm.
 40. fejezet
Tániel kivont késsel lendült előre.
Megragadta a Fényőrző ruháját, és áttaszította az ajtón. Végtagok, nyögések és
szitkozódások kavalkádjaként gurultak le a lépcsőn. Tánielnek sikerült először véget
vetnie az esésének, és megkapaszkodott a csigalépcső egyik falában.
A Fényőrző pár fokkal lejjebb, kezében tőrrel, hátát a falnak vetve állapodott meg.
Letörölte a vért a szája széléről.
– Őrök! – kiáltott fel.
Aztán előreugrott, és meglendítette a pengét. Tániel hárította a csapást, majd a
következőt is. Annak ellenére, hogy a lépcsőn lejjebb állva hátrányos pozícióban volt, a
Fényőrző hihetetlenül gyorsan mozgott, és a lábra irányzott döféseivel folyamatosan
hátrálásra kényszerítette Tánielt.
A lőpormágus a Fényőrző feje felé vágott, de célpontja elhajolt előle, válaszcsapása
pedig szikrát vert a kőlépcsőn a lába mellett.
Tániel rátaposott ellenfele csuklójára, és kezét ily módon csapdába ejtve hajolt
előre, hogy beledöfje a kést a nyakába.
A Fényőrző ökle az ágyékába csapódott, és a lőpormágus émelyegve rogyott hátra a
lépcsőfokokra. A gyomra mintha teljesen megfordult volna. A Fényőrző felsietett hozzá
a lépcsőn, és a magasba emelte a kését.
Tániel mindkét lábát ellensége mellkasának nyomta, és megtaszította. Az őr rémült
kiáltással gurult le a lépcsőn.
Tániel megfordult, hogy visszarohanjon a toronyba, amikor észrevett valamit a
szeme sarkából. Egy alak állt a lépcsőn, kicsivel lejjebb annál, ahol a Fényőrzővel
harcolt. A sötétségben csak egy árnyéknak tűnt, és Tániel hátán végigfutott tőle a hideg.
A szellem hosszú, fehér köpenyt és maszkot viselt, rajta egyetlen szemkivágással.
Kresimir.
Tániel rettegve vágtázott fel a lépcsőn, becsapta maga után az ajtót, és lenézett az
ablakból. Alatta az Addown hömpölygött, és fogalma sem volt róla, hogy ezen a helyen
épp mennyire mély. A zuhanásba belehalhat, és még ha túl is éli, az áramlat egészen
Budwielig sodorja majd.
De inkább az ugrás kockázata, mint Kresimir mágiája és a biztos halál.
Megtapogatta a zsebét. A véres lepedő eltűnt. Ha anélkül menekül el, ez az egész hiába
volt.
Ott, a padló közepén. Akkor ejthette el, amikor rátámadt a Fényőrzőre. Felkapta a
vászoncsíkot, és az övébe tűrte.
A toronyajtó kinyílt.
A Fényőrző azonnal nekirontott. Tániel összeakaszkodott vele, és együtt az ablak
felé botladoztak.
 A Fényőrző válla fölött megpillantotta Kresimirt.
– Elég – szólalt meg az isten.
Szava harangzúgásként visszhangzott Tániel fejében.
A Fényőrző a fülét fogva tántorgott el a lőpormágustól. Tániel megragadta a vállát,
és Kresimir felé lökte, aztán az ablak felé rontott.
Pár lépés után már ugrott is, a lehető legmesszebb lendülve a vártorony falától. A
szél a fülében süvített, a szíve a torkában dobogott, az Addown sötét vize pedig csak
száguldott feléje.
Nagyot csobbant a feketés tömegbe, a becsapódás ereje kiszorította belőle a
levegőt. Talpa belesüllyedt a folyó aljának iszapjába, és miközben kétségbeesetten
kapálózott a felszín felé, már érezte is, hogy magával ragadja a sodrás. Égett a tüdeje. A
száját olyan erővel tartotta zárva, hogy belesajdult.
A következő pillanatban levegőért kapkodva érte el a felszínt.
A vártorony máris ötven lépéssel mögötte volt, és gyorsan távolodott. Az áramlat a
part felé vitte. Lába nekiütközött egy sziklának, majd egy pillanatra elmerült a vízben.
Visszalökte magát a felszínre.
A vártoronyban emberek kiabáltak és mutogattak utána. El kell jutnia a szemközti
parthoz, és hagynia kell, hogy a sodrás elvigye Budwielbe. Elég gyorsan haladt, hogy
megelőzze a róla szóló híreket, és talán el tud majd tűnni a város romjai közt, hogy ott
várja ki a következő éjszakát. Megcélozta a túlpartot.
Meglepve pislogott. Valami nem stimmelt.
A folyópart már nem suhant tova mellette. A víz mozgott – érezte a sodrását –, de ő
nem.
Gyomra megrándult, amikor hirtelen felülről látta a partot. Hogy lehetséges ez?
Hiszen még mindig a vízben van. Zavarodottságát felismerés váltotta fel.
Mágia emelte őt ki a folyóból, egy egész tóra való vízzel együtt. Mintha egy
hatalmas kéz merített volna italt magának. Egyre magasabbra emelkedett, majd
közeledni kezdett a vártoronyhoz.
Tániel a víz szélére úszott, de csak a kemény földet látta odalent. Kinyújtott keze
megkeményedett levegőt érintett.
Pár másodperccel később Tániel – a sok ezer liter vízzel együtt – egyszerűen
lezuhant a vártorony udvarába.
Az Addown sáros vize szétzubogott a mészköves burkolaton. Tániel bokáig érő
vízben állt fel, és vadul körbenézett.
– Térdre!
Kezül kiáltozó Fényőrzők özönlöttek az udvarba. Több tucatnyian jöttek, és amikor
Tániel kinyúlt feléjük az érzékeivel, kétségbeesve tapasztalta, hogy légpuskát használtak
– egyikük sem tartott magánál lőport.
A késéért kapott, de eltűnt, elveszhetett a folyóban. Hiányzott az egyik pisztolya is, a
másik pedig átázott, a lőpor használhatatlanná vált benne. Ennek ellenére is előhúzta az
övéből, és megfordította, hogy a csövét markolja. Fölötte a falakról Fényőrzők céloztak
rá a légpuskáikkal.
– Földre! – Az első őr, aki odaért hozzá, hosszú lándzsával fenyegette.
– Térdre, disznó.
Meglepődött, amikor Tániel előrelendült a lándzsa csúcsán túl, és fejbe vágta őt a
pisztolya agyával. A lőpormágus eldobta a pisztolyt, kitépte a lándzsát a Fényőrző
kezéből, és megacélozta magát. Tudta, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg.
Feldördült egy légpuska, majd pedig egy másik, és golyók pattantak meg az udvari
kövezeten. Tániel a legközelebbi Fényőrző felé iramodott.
Maradj mozgásban, mondta magának. Légy nehéz célpont, és keveredj az őrök
közé, hogy legalább néhányukat eltalálják a kavarodásban eltévedt golyók.
– Állj.
Tániel megtántorodott, és majdnem elejtette a lándzsát. Hirtelen kábának érezte
magát, alig kapott levegőt. A világ ismét úgy zúgott körülötte, akár egy hatalmas harang.
A Fényőrzők ledobták fegyvereiket, és térdre rogyva kaptak a fülükhöz. Tániel
kényszerítette magát, hogy továbbmenjen, bár minden lépéssel úgy érezte, mintha
mocsárban gázolna.
– Azt mondtam, állj. – Kresimir bukkant fel az egyik ajtó előtt. Az Addown vize,
amelyet ő öntött az udvarra, visszavonult és elpárolgott a lába elől, így az isten száraz
köveken lépkedett.
Tániel ment tovább. A teste meg akart állni, de ő tudta, hogy nem engedelmeskedhet
neki. Muszáj volt továbbmennie. Minél messzebb kellett kerülnie Kresimirtől.
– Miért nem engedelmeskedsz a parancsaimnak? – Tániel még sosem hallott az
istenénél mélyebb hangot, csak úgy csengett a fülében. Kresimir kíváncsian döntötte
oldalra a fejét, és a kövekre mutatott. – Térdre.
– Menj a pokolba – köpte Tániel. Egész teste reszketett, ahogy további mozgásra
bírta.
– Térdre!
A vártorony megremegett. Az egyik Fényőrző felsikoltott. Tániel érezte Kresimir
zavarodottságát a maszkja mögött.
– Fogjátok el – suttogta az isten.
Az őrök talpra ugrottak, Tánielnek pedig még az is iszonyú erőfeszítésébe telt, hogy
megpróbáljon eltávolodni tőlük.
A harc szóba sem jöhetett.
Elvették tőle a lándzsáját, majd valaki a hátába ütött a légpuskájával, mire térdre
rogyott.
– Egy kém, uram – szólalt meg az őrök századosa. – Egy újabb bérgyilkos.
– Ki küldte?
 Ujjak markoltak bele Tániel hajába, és rántották hátra a fejét, hogy Kresimirre
nézzen.
– Válaszolj az istenednek, te korcs – sziszegte a tiszt. Tániel megköszörülte a torkát,
és kiköpött Kresimir lába elé. Egy puskatus csapódott az arcába.
– Amatőrök – mondta Tániel. Ket rendészei is nagyobbat ütöttek ennél.
– Adrói, uram – állapította meg a százados.
Kresimir hátrált egy lépést.
– Ki küldött ide? – Egy pillanatig várt, majd: – Miért nem válaszol? Az istene
parancsolja neki.
A következő ütés egy lándzsa markolatának formájában érkezett, és Tániel attól
tartott, hogy kiugrasztotta helyéről az állkapcsát. Valami a gyomrába csapódott. A
hajánál fogva felrángatták, majd újra és újra megütötték. Mégsem voltak ezek amatőrök.
Az első ütést alig érezte ezekhez képest.
– Válaszolj az istenednek – ismételte a százados. Tániel nem szólt egy szót sem.
– Törjétek el a kezét.
Az egyik Fényőrző elkapta Tániel csuklóját, fájdalmasan hátrahajlította, majd térdét
a könyökének feszítette, mintha csak egy tűzifát akarna elroppantani. Tániel
összeszorította az állkapcsát, és igyekezett nem felkiáltani. Egyszer. Kétszer.
Háromszor.
– Törd el – utasította újra a százados.
– Nem tudom. Olyan, mintha egy ágyúcsövet akarnék elroppantani. – Az őr a térdét
dörzsölte.
– Hozzatok egy kalapácsot.
– Ostobák. – A Fényőrzők összerezzentek Kresimir hangjától. Az isten lenézett
Tánielre.
A lőpormágus úgy érezte a mágiát, akár egy közelgő lángnyelvet.
– Könyörögj – mondta Kresimir.
Tániel megrázta a fejét.
– Könyörögj! – Kresimir állkapcsa megrándult az erőlködéstől, és Tánielt elöntötte
a hőség. Akaratlanul is hátrahőkölt, és felkészült az elképzelhető legrosszabb
fájdalomra.
Kresimir hirtelen hátratántorodott, torkából üvöltés szakadt ki. Egyre hangosabbá és
hangosabbá vált, és ha nem marad abba, talán a vártorony köveit is összezúzza. Tániel
azt hitte, megtébolyodik tőle. Az isten a földre rogyott, és nyöszörögve csapkodott
magán valamiféle láthatatlan lángokat.
Tánielt elkapta a kuncoghatnék. Úgy tört elő belőle, akár egy vicces gondolat egy
alkalmatlan pillanatban.
Ka-poel védelmei. Csak azok lehettek. Kresimir nem tudott áttörni rajtuk.
Az isten a kövezeten vergődött. Maszkja leesett. Egyetlen, félelemmel teli szemmel
meredt Tánielre. A másik szeme gennyel telt meg, fekete folyadék csorgott belőle
duzzadt, lila arcára.
– Mit tettél velem? – kérdezte Kresimir.
Tániel sehogy sem tudta abbahagyni a nevetést.
– Ó, ez nem én voltam. Csak megismerkedett Pole-lal. Újra megpróbált
megmozdulni, de hiába.
Kresimir vakon a maszkja után kapott, és visszatette az arcára. Feltápászkodott, de
nem ment Tániel közelébe.
– Hozzátok az adrói árulót – parancsolta, és hangjában félelem lapult. – Majd ő
azonosítja a kémet.
Tániel négykézláb, kimerültségtől lehanyatlott fejjel várakozott. Kresimir alig fél
órája küldte el az embereit.
Áruló, mondta Kresimir. Ki lehetett az? Tániel már rég gyanakodott Ketre, túl nagy
lelkesedéssel rendelte el a visszavonulásokat. Vagy talán Doravirról van szó.
Persze az is lehet, hogy valaki alacsonyabb rangú a hunyó. Egy tábornoki szolga
vagy akár egy hírnök. Rengetegen fértek hozzá olyan kényes információkhoz, amelyek
birtokában a Kez előnyhöz juthat.
Tániel mégis fogadni mert volna rá, hogy nem egy alacsonyabb rangú tiszt az áruló,
hanem egy ezredes, vagy akár egy tábornok.
Kresimir lassan poroszkált a vártorony udvarának egyik sarkában. Pár percenként
rásandított Tánielre egyetlen megmaradt szemével.
Ő pedig gőgösen visszabámult rá. Legyőzte ezt az istent. Golyót repített Kresimir
szemébe. Bebizonyította, hogy az istenek is érezhetnek fájdalmat.
Nem adja meg neki azt az örömet, hogy megalázkodik előtte.
Persze tudta, hogy néhány nap kínzás után megváltozhat az álláspontja. Kénytelen
volt realisztikusan szemlélni a dolgokat. Ka-poel mágiája megvédte őt a mágiától és
talán még a tartós fizikai károktól is, de tapasztalatból tudta, hogy a fájdalmat attól még
ugyanúgy érzi.
Ami belegondolva elég vicces. Pont a lány védelme lehet Tániel veszte. A Kez a
végtelenségig kínozhatja őt.
Léptek közeledtek egy udvarra vezető folyosóról. Tániel hátrahúzódott a térdén.
Mielőtt meghal, még beleköp az áruló szemébe.
– Uram, hívatott?
Tániel a hang felé fordult.
Az áruló egy idősebb, testes férfi volt. Tábornoki rangjelzést viselt, kék adrói
egyenruhájának bal ujját a vállához tűzték hiányzó karja miatt.
Hilanszka tábornok.
– Ki ez a bérgyilkos? – mutatott Kresimir Tánielre.
– Uram? – Hilanszka megfordult. Tániel láttán elkerekedett a szeme, szája némán,
döbbenten mozgott.
– Ismered?
– Ismerem, uram. Ez az az ember, akit keres: a szem a puska mögött. Kétlövetű
Tániel.
– Ettől féltem… – A szavak suttogva jöttek Kresimir szájára.
Tániel felállt. Úgy érezte magát, mintha az egész vártorony nehezedne rá, térde meg-
megbicsaklott, lába remegett az erőfeszítéstől.
– Megölöm magát – mondta Hilanszkának.
– A hadsereg küldte ide? – kérdezte Kresimir. A tábornok zavarban volt.
– Nem, uram. Most épp őrizetben kellene lennie az Adom Szárnyai táborában.
– Miért csinálja ezt? – fakadt ki Tániel. – Az apám bízott magában! – Minden, ami
történt; a letartóztatás, a hadbíróság, Ka-poel megtámadása. Ez mind Hilanszka műve
lett volna?
– Említett valami Pole-t – folytatta Kresimir.
Hilanszka a homlokát ráncolta.
– Nem ismerek senkit, aki… á. Van egy Ka-poel nevű lány.
– Egy mágus? Miért nem tudtam róla?
Tániel előrelendült, de az őrök köréje gyűltek, és lándzsákat meg légpuskákat
szegeztek rá.
– Egy szót se, Hilanszka!
– Csak egy gyerek, Kétlövetű társa. Egy barbár.
– És varázsló?
– Egy csontszemű. Valamiféle barbár mágus, de elhanyagolható képességekkel.
– Öld meg.
Tániel némán vicsorgott. Egy lándzsa pengéje a ruháján és a bőrén áthasítva mélyedt
a húsába, ahogy áttört a Fényőrzők körén. Az egyik őr rávetette magát, de Tániel egy
mozdulattal eltörte a légcsövét, és még csak nem is nagyon lassult le közben.
Hilanszka megfordult, hogy elfusson, de elkésett. Tániel már ugrott is, hogy puszta
kezével zúzza össze az áruló koponyáját.
Meg is tette volna, ha Kresimir nem lép közéjük.
Az isten felemelte a kezét, és Tánielre ismét hatalmas súly nehezedett. Küzdött
ellene, félreütötte az isten kezét. Nem érezte sajátjának a testét, és átadta magát a benne
végigáramló dühnek.
Arra számított, hogy az ökle acélba csapódik majd, amikor eléri az isten húsát.
Ehelyett Kresimir felkiáltott, és összerogyott előtte. Tániel keményen eltalálta az állát,
majd az arcát is. Kresimir maszkja a földre esett, Tániel pedig az istenen ülve találta
magát, és kíméletlenül sorozta őt az ütéseivel.
Kresimir orrából ömlött a vér, fogai egymás után adták meg magukat. Tániel ujjai már
az isten torkára fonódtak, amikor a Fényőrzők lerángatták róla. Szétcsapott maga körül,
és többüket is a földre küldte, mielőtt sikerült leütniük.
– Ne öljétek meg! – rikoltotta Kresimir, ahogy feltápászkodott. Arca csupa vörös
volt, köpenye vérben ázott. – Ne öljétek meg – ismételte. Visszatette arcára a maszkját,
és lassan elhátrált Tánieltől. – Kössétek fel jó magasra. Azt akarom, hogy mindenki
lássa, mi történik egy emberrel, aki azt hiszi, megölhet egy istent.
A Fényőrzők végigvonszolták Tánielt a csarnokon. Ő közben rúgott és üvöltött,
ütötte, akit csak ért. Távolodva még éppen hallotta Kresimir Hilanszkához intézett
szavait:
– Holnap elégetem az adrói hadsereget.
– Biztos benne, hogy ez jó ötlet, uram? Mi lesz Adommal?
– Égjen csak ő is a többivel.
Adamat a felesége karjaiban töltötte az éjszakát, reggel pedig korán kelt, hogy
elinduljon a folyóhoz.
Még csak hét körül járt az idő, amikor odaért, de a tömeg máris gyülekezni kezdett.
A keleten, az elhagyatott Égbolt Palota fölötti pirkadatból tudta, hogy gyönyörű napnak
néznek elébe. Alig pár felhő csüngött a kék és arany színekben pompázó égen.
Talált egy helyet, ahol az óváros rozoga faláról rá lehetett látni az Adopestbe érkező
Ad folyóra, még azelőtt, hogy elkanyarodna az Adotenger felé. Felült a falra, lelógatta
lábát a széléről, és egy utcai árustól vett húspitét majszolt. Josep elvesztése még mindig
nyomasztotta, de talán Faye-nek volt igaza – a többi gyerekének szüksége volt rá.
Valahogy meg kellett védenie őket ettől az új fenyegetéstől.
Remélte, hogy Josep megbocsát neki.
Egyelőre semmiféle hajót nem látott a folyón. Talán Ricard eltúlozta a dolgot.
Kizárt, hogy a Kereskedőtársaság ilyen gyorsan végig tudjon hasítani az Adon.
De azért várt. Ricard nem adott pontos becslést Lord Claremonte hajóinak
érkezésére, és Adamat nem akart lemaradni róla. Nem készült tervekkel, nem állt elő
semmilyen ravasz ötlettel, amellyel eltéríthetné Lord Claremonte-ot a céljaitól. Csak
figyelni tudott. Valami azt súgta neki, hogy ez a nap örökké megmarad majd az
emlékezetében.
Tizenegy órára annyira besűrűsödött a tömeg, hogy a hintók nem tudták többé
használni az utcákat. A levegő megtelt zajjal, az emberek egymás közt kiabáltak. Senki
sem tudta pontosan, hogy mi történik, az egyetlen információforrásukat az újság
jelentette, amelyet Ricard előző éjjel nyomtatott ki.
Az utcák kétségkívül úsztak az izgatottságban, a rendőrök is teljes erővel
felvonultak. Nem egy öreg veterán viselt fakó adrói kéket, és vetette vállára huszonöt
éves muskétáját. Mások az egész családjukat kihozták, és az óváros falán tartottak
pikniket. Tésztakészítők és húspiteárusok kínálták finomságaikat a tömegben.
Adamat vett egy újságot egy rikkancstól, és átfutotta Ricard címlapsztoriját. A
lelkesítő szöveg fegyverbe hívta a népet, hogy védjék meg városukat egy idegen
hatalom inváziója és zsarnoksága ellen. Adamat leeresztette az újságot, és két gyereket
nézett, akik úgy pancsoltak az Ad sáros vizében, mintha ez az egész egy karnevál lenne.
Míg Claremonte hajóinak érkezésére várt, végiglapozta az újság maradékát.
Megalapozatlan pletykák Kezből, hogy Tamás tábornagy még mindig életben van. Friss
hírek Delivből, hogy egy adrói hadsereg az egyik városukat ostromolja – nevetséges.
Lassan kiáltások futottak végig a tömegen, mire Adamat felnézett a cikkekből.
Hajók jelentek meg a horizonton.
Eleinte fehér pontokként úsztak lefelé a folyón, majd a délután kezdetével egyre
közelebb értek. Szinte vakmerő tempóban jöttek, különösen folyón navigáló, tengerész
kereskedőkhöz képest. Kibontott vitorlákkal, a szelet befogva suhantak az árral.
Végül két órára érték el Adopestet. Adamat sosem utazott óceánjáró hajón, és egész
életében csak párszor járt óceáni kikötőben. Tudása java része könyvekből származott,
de azt látta, hogy a flottát vezető legnagyobb monstrum egy negyedik osztályú sorhajó,
és csak az egyik oldalán huszonhárom ágyúállást számolt össze. Zöld-fehér zászló
lobogott rajta, közepén a Brudánia-Gurla Kereskedőtársaság emblémájával, egy
babérkoszorúval.
A hajók bevonták a vitorlájukat, úgy sodródtak tovább a vízzel. Adamat a
fedélzeteken rohangáló tengerészeket, és az Adopestben várakozó tömeget tétlenül
szemlélő gyalogosokat figyelte. A lőállások nyitva voltak.
Ha Claremonte invázióra készült, a hajói már anélkül is elpusztíthatják a város nagy
részét, hogy partra kellene szállítaniuk a legénységet és a katonákat.
Nem támadt mozgás a csónakok környékén. A gyalogság nyugodtan álldogált, és nem
csinált semmit, a matrózok pedig…
Adamat figyelmesen fürkészte őket. Mit csinálnak? Némán átkozta a tengeri
utazással kapcsolatos ismeretei hiányosságát. Keresztgerendákat eresztettek le,
vitorlákat akasztottak le és tettek félre, és Adamat lassan ráébredt, hogy leszerelik az
árbocot.
Adamat még csak nem is tudta, hogy ez lehetséges. Persze ésszerű. Bár az Ad északi
részén lecserélték a hidakat, hogy átférjenek alattuk az árbocos hajók, Adopest
belvárosában nem. Ha Claremonte be akarta vinni a flottáját az Adotengerbe, ahol a
legjobb hasznát veszi neki, teljesen le kell szedniük az árbocokat, majd újra
felszerelniük mindet, miután kiértek a folyóból a nyílt vízre.
Adamat kétségbeesetten csinálni akart valamit. Az emberek hatalmas tömeget
alkottak, de ők sem tudták, mitévők legyenek. Csak nézték az árbocok leeresztését,
ahogy Adamat. Mi mást tehetnének? A hajók lehorgonyozva, teljesen felfegyverezve
ültek a folyón. Az adrói hadsereg kellett volna a megállításukhoz.
Adamatot meglepte, milyen gyorsan leszedték az árbocokat, és feladta ülőhelyét a
falon, hogy kövesse a hajókat, ahogy azok behúzták a horgonyt, és folytatták útjukat a
folyón.
 Még inkább meglepte, amikor a hajók ismét lehorgonyoztak két híd között, alig egy
kilométerre azelőtt, ahogy a folyó beletorkollt az Adotengerbe.
Az újvárosban tornyosuló Kresim Katedrális mellett álltak meg. Adamat lejött a
falról, keresztülfurakodott a tömegen, majd átkelt a hídon, és a Katedrális felé indult.
Olykor végigpásztázta a hajókat, de semmi sem változott rajtuk. A fedélzeteken még
mindig nyüzsögtek, de továbbra sem adták semmi jelét, hogy tüzet akarnának nyitni vagy
vízre készülnék ereszteni a csónakokat.
A Kresim Katedrális és az Ad folyó között egy körszínház állt, amelyben az Egyház
diocelei igen nagy tömegekhez szólhattak. Mire Adamat odaért, már ellepték a nagy
hajókra kíváncsi emberek.
A hely egy halálcsapda volt. Adamat mindenkit elátkozott odabent az ostobaságáért.
Már Claremonte első sortüzében is százak halnának.
Adamat észrevett egy ismerős arcot, és a folyó felé tolakodott. Ricard állt ott,
körülötte a többi szakszervezeti főnökkel, oldalán Fell-lel.
– Ricard, mi a pokol folyik itt? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. – Ricard épp olyan zavarodottnak tűnt, mint bárki más a
tömegben, és óvatosan szemlélte a hajókat. – A fiaim mind idekint vannak, állig
felfegyverkezve bármivel, ami a kezük ügyébe került, de ha Claremonte tüzet nyit,
semmit sem tehetünk. Csak akkor állíthattuk volna meg, ha partra száll.
– És miért is lenne olyan ostoba? – sóhajtott fel Adamat.
– Nézd – szólalt meg az egyik szakszervezeti főnök. – Leeresztenek egy csónakot.
Adamat a hajóra nézett. A fedélzeten matrózok sürgölődtek, és hirtelen egy csónak
lendült ki a folyó fölé, majd ereszkedett le a vízre. Ledobtak utána egy kötéllétrát,
amelyen aztán emberek kezdtek bemászni a csónakba.
– Adjon egy távcsövet – mondta Adamat, és Fell átnyújtotta neki a sajátját.
Megkereste a csónakot, és pár másodpercig tanulmányozta. Fél tucat brudániai
katona, néhány evezős és pár cilinderes férfi ült benne.
Adamat jobban megnézte magának az egyik arcát.
– Itt van – állapította meg. – Abban a csónakban.
– Ki?
– Claremonte.
– Honnan a pokolból tudod?
– Egyszer láttam a képmását, egy kis portrét a Kereskedőtársaság egy raktárában,
még mielőtt az egész szervezet vezetője lett volna.
– Hadd jöjjön csak az a rohadék – morogta Ricard. – Készen állunk rá. Claremonte
teljesen nyugodtnak tűnt. Nevetett az egyik evezős megjegyzésén, és megveregette az
egyik katona hátát. Feltűnő jelenség volt, magas arccsontjai szöges ellentétben álltak a
korral és a vagyontól elpuhult testével. Szemében élet és boldogság táncolt, teljesen
más benyomást tett, mint egykori lakája, Lord Vetas.
 Elevezték a csónakot a hajótól, és Lord Claremonte úgy állt az orrában, akár egy
idegen országba inváziós erőket vezető parancsnok.
És, hacsak Adamat nem tévedett, pontosan az is volt.
De miért nem követték az emberei? Miért szállna partra szinte egyedül, egy olyan
csőcselék karjaiba, amelyet figyelmeztettek, hogy az otthonukat jön elvenni tőlük?
A hajó úgy ötven méterre állt meg a parttól, és horgonyzott le. Lord Claremonte
felállt, kihúzta magát, szembefordult a körszínházzal, és széttárta a kezét.
– Adopest polgárai – mosolyodott el, és szavai embertelen hangerővel dörögtek át a
folyón.
 41. fejezet
Tamás egy régi templomtoronyból nézte az Alvationre zúduló sűrű esőt. Ködös és
felhős kora reggelre ébredtek, és a tábornagy tudta, hogy később sem lesz sokkal
világosabb odakint. Még a Fekete Máglyát sem látta, pedig a hegység alig másfél
kilométerre tőle emelkedett a magasba.
Kiváló nap arra, hogy egy hadsereg észrevétlenül rajtaüssön egy városon.
Borzalmas nap egy csatára.
A lőpor elázik, a talaj elsarasodik, és mivel a kez katonák is adrói egyenruhát
viseltek, senki sem fogja tudni, ki a barát és ki az ellenség.
A lenti utca készleteket szállító kezektől nyüzsgött.
Tamás nem kis zaklatottsággal tartotta szemmel őket. Ha igaza volt, márpedig attól
tartott, akkor távozásakor Nikslaus felégeti majd az egész várost, lemészárolja a
lakosságot, és akkora káoszt hagy maga után, hogy senki sem fog azon elmerengeni, ki is
állhatott az egész mögött valójában.
Az Alvation fölötti Hegyőrség nagyjából negyven kilométerre feküdt innen. Tamás
hallotta a kora reggeli ágyúzás tompa zaját. Nikslaus ostrom alá vette a helyet.
És az nem egy erős Hegyőrség, nem egy olyan erőd, mint Délorom; inkább csak egy
megerősített vámút. Nem fogja állni a sarat két dandár kez katonával szemben.
Tamás már órákkal ezelőtt visszaküldte Vlorát a hetedik és a kilencedik dandárhoz.
Most viszont örült volna, ha itt lenne vele. Nélküle nincs, aki fedezze. A deliv
partizánok nem bíztak benne, ezért ideje java részét a Kez megfigyelésével töltötte –
minták után kutatott, és várta, hogy Nikslaus lépjen valamit. Egyik szemét folyton az
úton tartotta, hátha Gavril is felbukkan a Kez által kényszermunkára fogott rabok között.
Tamás zajt hallott a torony alatti kápolnában. A nagy bejárati ajtó kinyílt, majd
becsukódott, aztán léptek indultak felfelé a kőlépcsőn. A tábornagy végigfuttatta ujjait
egyik pisztolya markolatán, és a kezébe vett egy lőportöltetet. Óvatosan megtörte, és
csak egy aprócska mennyiséget szórt belőle a nyelvére.
Csak annyit, hogy képes legyen tenni a dolgát. Hogy leküzdje a kimerültséget, és
kiélesítse a látását. Nem annyit, hogy lőporvakságot kockáztasson.
Legalábbis ebben reménykedett.
Hailona jött fel a torony lépcsőjén, és csatlakozott Tamáshoz a csúcsban, a hatalmas
bronzharang mellett. A férfi megemelte előtte a kalapját.
– Halley – köszöntötte.
– Tamás.
Hosszú percekig némán álltak egymás mellett.
Tamás egyszer-kétszer lopva rápillantott. Már látta, hogy tévesen ítélte meg őt
tegnap éjjel. Még mindig fejedelmi jelenségnek számított. Tekintélyesen, egyenes háttal
állt, póza egyértelművé tette, hogy ugyanolyan kényelmesen érzi magát egy katona
egyéves fizetésénél is drágább selyemköntösben, mint abban a közönséges, barna
gyapjúban, amelyet most viselt.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy rosszul öregedett volna. Egyszerűen csak
öregedett.
Ahogy mindannyian, gondolta Tamás. Ő, Hailona, Gavril. Ez a nő csaknem három
évtizeden át irányította kormányzóként Alvationt. Húsz évig uralkodott a férje oldalán,
majd pedig a király támogatásával még tíz évig egyedül. Ennyi bárkinek bőven elég,
hogy az életkorán túl öregedjen.
– Sosem jöttél vissza – szólalt meg Hailona hirtelen.
– Halley…
A nő a szavába vágott.
– Soha nem is számítottam rá. Nem hibáztatlak. Legalábbis nem túlzottan. Már
értem, mit akartál elérni. Hogy mi hajtott téged az elmúlt tizenöt évben. Nem
mondhatnám, hogy egyetértek vele, de legalább megértem.
Tamásnak több tucatnyi szeretője volt az Erika halála utáni néhány évben.
Csak egyiküket bánta meg.
– Nagy fájdalmat okoztál nekem, miután elmentél – folytatta Hailona. – Amikor még
hittem, hogy visszajössz értem. Beléptél az életembe, és pár hónap után eltűntél. De…
Szeretném, ha tudnál valamit. Szeretném, ha tudnád, hogy azokon a heteken
fantasztikusan éreztem magam. Olyan nőnek, aki akár az egész világ ellen is kiállna.
Egész életemben két férfi mellett éreztem így magam: melletted és az első férjem
mellett.
– És a második férjed…?
Hailona elfojtottan felnevetett. Tamás a szeme sarkából sandított rá, és látta, hogy
elvörösödik, és egy zsebkendőt tart a szája elé.
– A férjem egy gyáva alak. A pokolba is, még a nevét sem tudom kimondani. –
Felsóhajtott, és nekitámaszkodott a harang melletti oszlopnak. – Tisztelem őt. Ő Dél-
Deliv egyik legnagyszerűbb kereskedője, de ő Dél-Deliv egyik leggyávább alakja is.
Nem szeretem a férjemet.
Tamás kibámult az ömlő esőbe, és a kimondatlan szavakon merengett. Hailona nem
szerette a férjét – de őt szerette. Lenyelt egy gombócot a torkában.
– Sajnálom, Halley. Nem tudom, ér-e valamit, de sajnálom.
– Sajnálod… – Ismét elnevette magát, de ez félig sírásként bukott ki belőle.
Tamás szíve megszakadt bele. Hailona igen erős egyéniség volt, és Lady Winceslav
méltó párja a férfi kezét kereső legnagyszerűbb nők között, még azelőtt, hogy a világ
számára egyértelművé vált, milyen keserű özvegy is Tamás valójában.
Hailona megigazította ruhája elejét, és összeszedte magát.
– Találkoztam a kez tábornokkal, amikor a sereg megérkezett – mondta hirtelen
hivatalossá vált hangnemben.
 – Meglepetésszerűen törtek ránk. Adrói álcában masíroztak be, és a tábornokuk az
első éjszaka összegyűjtötte a nemességet a kormányzó kúriájában. Azt mondta, foglyok
vagyunk a városunkban. Tökéletesen beszélte az adróit és a delivet is, a keznek nyoma
sem volt a hangjában. Kezdetben meggyőzött az álcája. Aztán kezdtem elgondolkodni.
Ismerlek téged, és Sabon leveleiből úgy éreztem, hogy komoly hatással van a
döntéseidre. Tudtam, hogy soha, egyikőtök sem támadná meg Delivet. Aztán meg
felmerült bennem, hogy talán az egyik tábornokotok megtébolyodott, és magánakcióba
kezdett. Ez a tábornok… ez egy őrült. Veszélyes és halálos.
– Láttad a kezét? – szakította félbe lágyan Tamás. Hailona a homlokát ráncolta.
– Nem. Mindig a kabátja alatt tartja. Most, hogy mondod, különösnek találtam, de
nem foglalkoztam vele.
– Nincs neki.
– Mármint nincs keze? – döbbent meg Hailona. – Szerintem hallottam volna egy kéz
nélküli tábornokukról.
– Volt neki… nemrég veszítette el – mondta Tamás. – És nem tábornok, hanem
Kiváltságos.
– Hogy lehet Kiváltságos, ha egyszer nincs… á. – Hosszá másodpercekig némán
bámult rá. – Te vágtad le a kezét, ugye? – Újabb hosszú szünet. – Hát ennyire gyűlölöd a
Kiváltságosokat?
– Őt gyűlölöm ennyire. – Próbálta kizárni hangjából az érzelmeit, de nem járt
sikerrel. – Nikslaus herceg az, aki letartóztatta és lefejezte Erikát, aztán pedig elhozta
nekem a… a…
Hailona finoman a vállára tette a kezét. Tamás behunyta a szemét. Érezte, ahogy
gyűlnek benne a könnyek. Sosem lesz képes megbocsátani magának, hogy cserbenhagyta
Erikát.
– Tamás.
A tábornagy megköszörülte a torkát.
– Sabont tényleg kitagadták?
A nő elvette a kezét a válláról, és ismét nekitámaszkodott az oszlopnak.
– Delivben sosem tiltották a lőpormágusok létezését, de nem is támogatták
államilag, mint Adróban. A szüleink azt akarták, hogy Sabon csatlakozzon a deliv
sereghez, csakhogy ott semmibe vették volna az adottságait, mintha nem is lett volna
lőpormágus. Amikor idejöttél, és megkérted, hogy álljon melléd, és legyen tagja a világ
első lőpormágus társaságának, valósággal ujjongott. Soha nem láttam olyan boldognak.
A szüleim persze nem értették meg a dolgot.
– Nekem erről sosem beszélt – mondta Tamás.
– Persze hogy nem. – Hailona Tamásra mosolygott, és a férfiban felrémlett egykori
gyönyörűsége. – Te vagy a legjobb barátja.
– Ő pedig az én legjobb barátom volt.
 A nő mosolya lehervadt.
– Volt?
– Meghalt, Halley.
A nő hirtelen hátralépett.
– Micsoda? Nem. Sabon nem.
– Lelőtte egy kez Felügyelő, Nikslaus herceg egyik embere.
– Te… te hagytad meghalni?
– Nem. Egy rajtaütés volt, és…
A gyengédség, amely másodpercekkel ezelőtt még ott ragyogott Hailona szemében, a
szeretettel és minden egyéb érzéssel együtt tűnt el. Zihálva kapaszkodott saját ruhájába,
tekintete borzalommal telt meg. Megfordult, és lerohant a torony lépcsőjén.
– Halley!
Tamás hallotta lent becsapódni a kápolna ajtaját. Nekirogyott a harangnak, és érezte,
hogy kicsit kileng a súlyától, de nem adott ki hangot. Megrázta a fejét, és kibámult az
ablakon, bár látni semmit sem látott.
Hát csak gyötrelmet és halált hagyott maga után? Bánatot, özvegyeket és gyászoló
családokat? Keze ökölbe szorult. Hogy merészeli hibáztatni őt Hailona? Az elmúlt
tizenöt évben Sabon volt a legjobb barátja és a legközelebbi bizalmasa.
Nem, joggal hibáztatta Tamást. Úgy tűnt, ő a halál előhírnöke. Nem szabad rábízni
senkinek az életét, aki számít.
Talán egy óra múlva hallotta meg újra a kápolna ajtajának nyílását. Lassú,
megfontolt lépések közeledtek a lépcsőn. Tamás homlokát ráncolva tűnődött rajta, hogy
ki lehet az, majd elérte őt a mentolos cigaretta toronyban felkígyózó szaga.
– Uram – jelent meg Olem a lépcső tetején, télikabátja alatt adrói kékben és
szemébe húzott, esőtől átázott katonai sapkában. Azokat az ezredesi jelvényeket viselte,
amelyeket tegnap éjjel kapott Tamástól. Mintha csak egy örökkévalóság telt volna el
azóta.
– Azt hittem, azokból már kifogyott – pillantott Tamás az Olem szájából lógó
cigarettára.
A testőr kivette az ajkai közül, oldalra fordította, mintha valami különös dolog
lenne, majd miután lassan kifújta a füstöt az orrán, újra ráharapott.
– Megálltam útközben egy dohányboltban.
– Látom, rendben tartja a prioritásait.
– Természetesen. Nem néz ki valami jól, uram.
Tamás végigtekintett a városon.
– Néha úgy érzem, dögvész vagyok.
– Ez – mondta Olem, egy pillanatnyi gondolkodás után – védhető álláspont.
– A maga közelében mindig sokkal jobban érzem magam.
– Igyekszem, uram.
 – Mit keres itt? Azt mondtam Vlorának, hogy jelezzen magának, ne pedig azt, hogy
rendelje ide. És hogy a pokolba jutott át a folyón fényes nappal?
– Magát adrói ezredesnek kiadó kez ezredesnek adtam ki magam. Nyugtalanítóan
könnyen ment.
– Nem is kértek papírokat vagy bizonyítékot?
– Ebben az esőben? – mutatott Olem a kinti zuhatagra. – Ön nem érti a besorozott
embereket, uram. Ilyen időben senki sem kér holmi rohadt papírokat.
– Hanyagság.
– Én szerencsének hívom. Egyébként híreket hoztam.
Tamás kiegyenesedett.
– Miféle híreket?
– Egy deliv hadsereg jár úgy másfél napra a várostól. Nyugat felől jönnek, pár órája
szúrták ki őket a felderítőink.
– Mekkora sereg?
– Jó néhány dandár.
– Pokolba.
– Azt hittem, ez jó hír, uram.
– Talán. Hamarosan támadnunk kell.
– Nem leszünk készen, uram.
– Késznek kell lennünk. Tudatnunk kell a delivekkel, hogy a helyzet nem olyan
egyszerű, mint amilyennek tűnik, máskülönben az a sok dandár mind nekünk ront, mert
azt hiszik majd, hogy mi vettük be a városukat.
– Jöjjön velem – indult a lépcsőhöz. – És tartsa a kezét a pisztolyán. Lehet, hogy
olyan harcba kezdek bele, amit nem tudok megnyerni.
Vlora a lépcső alján várt rájuk.
– A lőpormágusaim? – kérdezte a lányt.
– Egy elhagyatott gyárban vannak, négyszáz méterre innen.
Tamás intett neki, hogy jöjjön velük, majd szétnézett az utcán, és megindult
Malomváros felé. Az esőtől fellazult talaj szemét és sár bugyborékoló iszapjává vált.
Sikátorok egész során vágtak át, hogy elkerüljék a kez őrjáratokat, majd bementek az
egyik nagyobb malomba.
Az ajtót két deliv partizán őrizte, akik ugyan átengedték őket, de bizalmatlanul
méregették Vlorát és Olemet. Tamás megmászta a lépcsőt az emeletre.
Demasolin egy jelentést olvasott, századosai és kémei előtte álldogáltak. A herceg
felpillantott, amikor Tamás belépett, de nem üdvözölte őt.
A tábornagy megszámolta a helyiségben tartózkodó embereket. Hat ellenségük lesz,
ha harcra kerül sor.
Levette a kesztyűjét, és nyomatékosításként az asztalra dobta.
– Miért nem szólt a hadseregről? – kérdezte. Demasolin ismét felpillantott.
 – Milyen hadseregről?
– Ne szórakozzon velem. Az egész város hemzseg a kémeitől, és tudom, hogy ki-be
járnak az emberei. Egy deliv hadsereg bő egynapi járásnyira van innen.
– Nem kellett tudnia. – Azzal a herceg folytatta a jelentés olvasását. Tamás
rátámaszkodott a Demasolin előtt álló asztalra, és áthajolt rajta, amíg az arca már csak
centikre volt a hercegétől.
– Akar még egy menetet velem? Fogadjunk, hogy megint feladja-e a lábam? Mert
most épp az egész hadseregemet sodorja veszélybe.
Zajt hallott maga mögött, ahogy Demasolin beosztottjai aggodalmasan mozgolódtak.
Ha harcra kerülne a sor, rábízza őket Olemre és Vlorára.
Demasolin letette az asztalra a jelentést, írással lefelé, majd hátradőlt a székében, és
ujjai lassan a kardja markolata felé csúsztak.
– Ha a Kez tudja – folytatta Tamás –, márpedig kétségkívül tudja, még ma éjjel
felgyújtják a várost, és reggelre eltűnnek.
– Ebben az időben semmit sem fognak felgyújtani.
– Nikslaus megtalálja a módját. Vagyis maguk mind meghalnak, a hadseregem meg
itt marad egyedül, látszólag bűnösen, és mindenki, aki esetleg túléli a kez öldöklést, azt
mondja majd, hogy Adró tette. Ha a királya megtámadja a seregemet, azzal senki sem
nyer. Tényleg kockára tenné az egész várost és a deliv katonák életét, csak mert
mészárosnak tart engem?
Demasolin ujjai megálltak.
– Ma éjjel kell cselekednünk – mondta. – Rögtön sötétedés után.
– Tudják már, hogy hová vitték a foglyokat?
– Tudjuk.
Tamás türtőztette magát. Mióta ülhet Demasolin ezen az információn is?
– Készen állnak egy elterelő akcióra? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét a herceg. – Magának egy embere van ott, nekem több
tucat, köztük a testvérem. Mi megyünk be értük, és maguk szolgáltatják az elterelő
hadműveletet.
– Hol tartják fogva őket?
– Nem hiszem, hogy ezt tudnia kell.
Tamás legszívesebben ott helyben megfojtotta volna. Sajnos azonban nem volt
biztos benne, hogy tényleg meg akarja vívni ezt a harcot, és azt sem akarta
megkockáztatni, hogy a lába megint cserbenhagyja. Különben is, akadtak, akik jobban
megérdemelték, hogy a torkukra szorítsa a kezét.
Demasolin kiterítette az asztalon a város térképét.
– Itt van a főlaktanya, nagyjából kétszáz ember állomásozik benne. Jusson elég közel
hozzá, hogy felrobbanthassa a lőportartalékaikat, és minden katona azonnal odaözönlik
a környező egy kilométerről.
 Tamás megfordította a térképet, hogy szemügyre vehesse a déli végét. Végignézett a
jelzéseken, majd az ujjaival lemérte a távolságokat, és számolgatott.
– Nem – mondta végül. – Ezzel már próbálkoztak, ebbe buktak bele tegnap éjjel.
Valaki információkkal látja el a Kezt. Készen állnak majd a börtön elleni támadásra,
ahogy a mi elterelő akciónkra is.
– Mi mást tehetnénk? – kérdezte Demasolin. – Nem tudom, ki az istenverte árulónk.
– Elterelést akar? Tőlem megkapja. Ez a Saulkin tábornok a kormányzó kúriájában
vert tanyát, ugye?
Demasolin tétován bólintott.
– Igen.
– És még mindig ott van?
– Egy órája még ott volt.
– Mondja meg a kémeinek, hogy Tamás tábornagy meg fogja ölni Saulkint.
– És ez hogy fog nekünk segíteni?
– Úgy, hogy Saulkin valójában Nikslaus herceg, akinek én vágtam le a rohadt kezét.
Ha megtudja, hogy a városban vagyok, minden másról megfeledkezik majd.
– Akkor csapdába fog sétálni. – Demasolin feltette a kezét. – Ne értsen félre, a világ
jobb hely lesz maga nélkül, ám ha túl korán ölik meg, az egész város magával halhat.
Tamás végigfuttatta az ujjait a térképen, és az emlékezetébe véste az utcákat.
– Már kétszer belefutottam Nikslaus csapdáiba. Harmadszor nem fogok. De tegyen
meg nekem egy szívességet… Hat óra előtt ne ossza meg ezt az információt az
embereivel.
– Elárulja, hogyan akarja elkerülni a csapdát? – kérdezte Demasolin.
Tamás szórakozottan paskolta a térképet.
– Nem hiszem, hogy ezt tudnia kell. Ne felejtse: hat óra. Egyszer és mindenkorra
megölöm azt a rohadékot.
 42. fejezet
A verés egész éjszaka tartott.
Bunkósbotokkal és ököllel ütlegelték Tánielt. Hol elájult, hol magához tért, de
szerencsére nagyrészt nem volt tudatánál. Érezte a bőrén a levegő hidegét, amikor végre
kivitték a szabadba, és véres szemével látta, hogy a nap épphogy megjelent a keleti
hegységek csúcsainál.
Megérkezett a hajnal.
Tániel lába bénán söpörte maga mögött a talajt, ahogy a Fényőrzők átvonszolták őt a
kez táboron. Ezernyi ember hangja rohanta meg, velük pedig egy reggelire készülő
hadsereg mindenféle zörejei. Tániel azon tűnődött, tudta-e bárki, hogy ki ő – vagy
érdekelt-e bárkit.
Egyszer csak ledobták a földre. Tániel arccal lefelé feküdt, és belenyögött a sárba.
Mindenét zsibbadtnak és összetörtnek érezte, miután a Fényőrzők teljesen péppé verték.
A teste egy-két nap múlva egyetlen hatalmas zúzódás lesz. Már ha megéri.
Megtapogatta a szája belsejét, és csodálta a fogai szívósságát. Vajon ezt is Ka-poel
mágiájának köszönhette? Azért nem törtek csontjai sem? A bordáit azért nagyon is
töröttnek érezte, de Tániel túl erőtlen volt hozzá, hogy megbizonyosodjon róla.
Vagy nem?
Kinyitotta a szemét. Körülötte emberek sürgölődtek és dolgoztak, lábak és talpak
tengere vette körül.
– Egy, kettő, húzd! Egy, kettő, húzd!
Újra és újra ezt a mantrát ismételgették. Mit csinálhatnak?
Odahúzta maga elé a kezét a porban, és megmozgatta az egyik ujját, majd egy
másikat. Még mindig működtek. Ez is valami, nem igaz? Azok a vágások az öklén
honnan származhatnak?
Ja, persze.
Kresimir fogai okozták.
Erős kezek emelték a talpára. Megtántorodott, és majdnem elesett. Karját
felemelték, csuklóit egy erős zsineggel kötözték össze.
– Jó szorosra – szólalt meg valaki. – Sokáig lesz odafönt. Hol odafönt?
Karját a feje fölé emelték, érezte, ahogy a kezére tekert kötél megakad valamin,
majd az őrök elléptek tőle. Lába megroggyant, mégsem esett össze.
– Egy, kettő, húzd!
Tániel egész teste megrándult, ahogy a csuklójánál fogva felemelték a földről.
– Egy, kettő, húzd!
Átjárta a pánik, és rúgkapálni kezdett a lábával, de semmi sem volt alatta, csak a
levegő. Felnézett.
Egy kampóról lógott, amelyet egy gerendához erősítettek. Ezt éppen több csapatnyi
ember húzta kötéllel a magasba, hogy a vége egyenesen az égre mutasson.
Tánielt a kez tábor közepén felszögezett, levágott kezű Julene képei kísértették.
Maga elé hányt.
– Egy, kettő, húzd!
Beletelt egy kis időbe, mire a gerenda a helyére került. Tániel háta végül nekiütődött
a fának, lába támaszt keresett rajta. Nem talált.
Úgy állították fel őt, hogy az adrói tábor felé nézzen. A hajnali fényben látta a
frontvonalon gyülekező, mutogató és beszélgető katonákat. Néhány tiszt távcsővel
fürkészte őt a távolból. Behunyta a szemét. Képtelen volt visszanézni azokra, akiket
győzelembe kellett volna vezetnie.
Figyelmeztetnie kell őket. Mit is mondott Kresimir tegnap éjjel? Hogy elégeti az
egész sereget, és vele Mihalit is.
Rekedt hang ütötte meg a fülét. Lassan rájött, hogy nevetést hall.
– Kétlövetű – szólalt meg valaki. Tániel a nyakát nyújtogatta.
És alig több mint egy köpésre, balra tőle ott állt egy másik hatalmas gerenda. Éjjel
vihették közelebb a fronthoz. Még mindig Julene lógott róla, csuklói elfonnyadt csonkjai
valamiféle beteges könyörgésként keresztezték egymást.
– Nem hittem, hogy itt találkozunk, Kétlövetű – mondta. Tániel elfordult a
Predeiitől.
– Ó, bocsánat, talán nem tetszik a hangom? Két hónapja nem kaptam vizet. –
Megköszörülte a torkát, majd ismét egy hosszú, érdes nevetést hallatott. – A
halhatatlanság problémája benne van a nevében. – Köhögött, aztán újra felnevetett.
Tániel lehunyta a szemét, remélve, hogy akkor elhallgat.
– Jól festesz, Kétlövetű – folytatta Julene. – Komolyan. Nézz rám. Kresimir engem
hetekig kínzott, mielőtt fellógatott ide. Kíváncsi vagyok, miért nem tette veled is
ugyanezt. Ne aggódj. Pár hét, és olyan leszel, mint fénykorodban. Én ellenben már
sosem gyógyulok meg, Kresimir erről gondoskodott. Mostanában nem néztem tükörbe,
de mondd csak, látod még azt a mutatós sebhelyet az arcomon?
Talán megőrült, amiért oly régóta van idefönt, és képtelen meghalni? Tániel karja
máris kezdett sajogni testének súlyától, és ez egyre csak rosszabbodni fog. Végre
rászánta magát, hogy Julene-re nézzen.
Ocsmány látványt nyújtott. Haja szinte teljesen odalett, egykor fiatalos és ruganyos
bőre régi pergamenként repedezett fel. Arcát különös barbarizmussal intézték el – orra
hegyét levágták, legtöbb fogát kiverték. Úgy vigyorgott Tánielre, mint aki pontosan
tudja, mi jár a fejében.
Szemében őrület lobogott.
– Elbűvölő vagy, mint mindig – jegyezte meg a lőpormágus. Felnézett saját, a
csuklónál megkötözött kezére. Megpróbálta felemelni a lábát, de pár másodperc után
abbahagyta, és felnyögött, félig a kíntól, félig a dühtől.
 – A fájdalom nem fog elmúlni – közölte Julene. – Még hónapok után sem. A
válladban még akkor is ott fog lüktetni, amikor a karod már teljesen elzsibbadt. Arra
jöttem rá – oldalra mozdította a fejét, arcán agónia villant át –, hogy ha egyszer az
egyik, máskor a másik karodra hagyod a testsúlyod megtartását, az segít egy kicsit.
Tániel lehunyta a szemét. Kihúzza ő egyáltalán addig? Életben lesz még hónapok
múlva is, hogy tétlenül bámulja, amint lángol az országa?
Az adrói táborból egy lovas tartott fehér zászló alatt a kez vonalakhoz.
Fegyverszünetet kérnek? Vagy az áruló Hilanszka végre meggyőzte volna a tábornokok
tanácsát, hogy adják meg magukat?
Tániel keményebben kezdett küszködni. Le kell jutnia erről a kötélről.
Tamás a malom pincéjében, egy régi magtárban találta meg Hailonát. A nő az épület
egyetlen zárható helyiségébe vonult vissza. Régi gabona poros illata ült meg Tamás
orrában.
Hailona felnézett, amikor kopogott a nyitott ajtó keretén, Ruper, a komornyik felállt.
– Megölted a kisöcsémet – mondta Hailona.
Tamás tudta, hogy ez nem tisztességes. Tudta, hogy nem tett semmi rosszat. Sabon
tisztában volt vele, hogy milyen kockázatokkal jár Tamás katonájának lenni. De Tamás
azt is tudta, hogy erről szinte képtelenség lenne meggyőzni Hailonát.
– Szükségem van a segítségedre.
– Menj a pokolba. Tűnj a szemem elől.
– Hailona… – Tamás előrelépett.
Ruper elé állt, hogy a testével vágja el az úrnőjéhez vezető utat. Tamás összeszűkült
szemmel nézett a komornyikra.
– Hailona, be kell jutnom a kormányzó kúriájába, hogy megölhessem a férfit, aki
megölte a feleségemet és a testvéredet.
Ruper előrelépett, amíg a mellkasa Tamáséhoz ért.
– A hölgy azt mondta, hogy távozzon, uram.
Hailona felemelte a kezét.
– Semmi baj, Ruper. – Megtörölte a szemét egy zsebkendővel. Keze közben a
levegőben maradt, mintha gondolkodásra kérne időt. Pár másodperc után leeresztette. –
Ruper, kérem, mutassa meg Tamásnak a kúriába vezető titkos átjárót.
– Biztos ebben, asszonyom?
– Igen.
Tamás hátrébb lépett a komornyiktól.
– Köszönöm, Halley.
– Öld meg azt a rohadékot, Tamás. Azt akarom, hogy szenvedjen. – Reszketegen
felsóhajtott. – Aztán soha többé nem akarlak látni.
– Értettem.
Tamás elhagyta a malmot. Vlora odakint várta őt az esőben, egy télikabátban és egy
háromszögletű kalapban. Utóbbit megpöccintette Tamás felé, elejéről víz csurgott le. A
lány a puskájára támaszkodott, kabátja alatt kék egyenruháját viselte, csípőjéről egy
pisztoly lógott.
– Olem visszament a sereghez? Vlora bólintott.
– A többiek hol vannak?
– Várnak.
Tamás biccentett. Pár perccel később megjelent Ruper, és együtt elindultak kifelé
Malomvárosból. Tamás lőportársasága a körzet szélén, egy elhagyatott kávéház
utcafronti ülőhelyei körül lebzselt.
Csak a legjobbakat hozta el. Azok, akiket Sabon a nyáron képzett ki Adopestben,
most a sereggel maradtak. Egy ilyen küldetéshez még nem volt meg a kellő tapasztalatuk
és kiképzésük.
A lőportársasága többi tagja ugyanúgy télikabátokat és háromszögletű kalapokat
viselt, ahogy Vlora. Mindegyikük annyi fegyvert és lőport hozott, amennyit csak elbírt, a
pisztolyoktól a kardokon át a tőrökig. Tamás szája szélén enyhe mosoly játszott. Nyolc
férfi és nő, mind tehetséges lőpormágus. Az ő szemében felértek egy hadsereggel.
Gyorsan végigpásztázta az utcát kez kémek után, majd a mágusaihoz fordult.
– Elterelő akciót fogunk végrehajtani, hogy a delivek kiszabadíthassák a Kez karmai
közül a politikai foglyaikat. Köztük van Gavril is. Szeretnék ott lenni, hogy magam
hozzam ki az emberünket, de fontosabb dolgunk van.
Le kell vágnunk a fejét ennek a szégyenletes kez megszálló seregnek. Egyenesen a
torkát vesszük célba. Mind tudják, hogy Nikslaus herceggel van némi közös múltunk,
úgyhogy mind tudják azt is, hogy ez… örömömre fog szolgálni.
A lőpormágusok közt halk kuncogás terjedt.
– De mint mondtam, az a dolgunk, hogy eltereléssel szolgáljunk. Annyi ellenséges
katonát kell magunkhoz csalnunk, amennyit csak tudunk. Kétségkívül lesznek köztük
Felügyelők is, talán több tucat. Képességeink és tapasztalatunk ellenére is igen ronda
túlerővel nézünk szembe. Ennek a küldetésnek számomra bosszúíze van, és senkit sem
kérek rá, hogy az én bosszúmért dobja el az életét.
Megszólalt az egyik mágusa, egy Leone nevű, Vloránál nem sokkal idősebb lány.
– Arra számít, hogy ma éjjel meghal, uram?
– Sosem számítok arra, hogy csatában halok meg, mert az ilyen hozzáállásnak
rendszerint tényleg halál a vége. Azonban… vannak alkalmak, amikor a vereség esélye
sokkal magasabb az átlagosnál.
– Vagyis kevésbé szépen megfogalmazva, arra számít, hogy meghal – szúrta közbe
Vlora.
Tamás rávillantotta a szemét.
– Uram – emelte fel a kezét Andriya.
– Igen?
 – Én azért álltam be a seregbe, hogy kezeket ölhessek. Az utóbbi két hónapban
ötvenhét rovás került a puskámra, és a hadjárat végére szeretném bevésni a századikat.
Lesz ott nekem negyvenhárom kez?
– Gondolom.
– Nagyszerű, uram. Ez esetben jövök.
– Mindannyian megyünk – mondta halkan Vlora.
– Köszönöm.
– Nem önért csinálom, uram, hanem azért, hogy kezeket ölhessek – jegyezte meg
Andriya.
– Akkor is köszönöm. Ruper. Volna olyan szíves?
Követték a komornyikot az utcákon, és kerülgették a kez őrjáratokat. Tamás az
árnyékokból figyelte az ellenséget. Gyorsan lépdeltek, és különösen ébernek tűntek.
Tudta, mit jelent mindez, látta már ezt a viselkedést a bajtársain Gurlában, amikor egy
ellenséges városban járőröztek a visszavonulás előtti utolsó napon, és úgy érezték –
attól féltek –, hogy bármi megtörténhet.
A kormányzó kúriája a városnak ugyanabban a gazdag körzetében állt, amelyben
Hailonáé is. A kis csapat fallal körülvett kerttől fallal körülvett kertig suhant az úton,
amíg el nem ért egy kis fás parkot messze a főutcától. Ruper odavezette őket, be egy
gondnok kalibájába.
Az apró kis tákolmányban állva is alig fértek el. Ruper arrébb tolt egy asztalt, és
felrántott egy régi szőnyeget, felfedve alatta egy csapóajtót. Meggyújtott egy lámpást, és
sorban lemásztak a pincébe.
A helyiség egyenetlenül mélyedt bele a föld felső agyagrétegébe. Első ránézésre
szokványosnak tűnt a maga bő egy méteres szélességével és három és fél méteres
hosszával, meg egy kis zuggal a túlsó végén. Amikor odaértek, befordultak a sarkon, és
egy élesen elkanyarodó, sötétségbe vezető alagútba kerültek.
Tamás közel négyszáz lépést számlált a sarat taposva, próbálva közben távol tartani
kabátját az alagút nyirkos oldalaitól, mielőtt végre felmentek egy kőlépcsőn, és egy
valamivel tágasabb pincébe jutottak. Egyik sarkában egy szekrény, egy kétszemélyes
ágy meg egy üres muskétatároló állt, a másik végében pedig egy csigalépcső vezetett
felfelé.
– Ezt a szobát és az átjárót – szólt hozzájuk Ruper most először – menekülési
útvonalként építették még régen, amikor Delivnek ez a része instabilnak számított. –
Ruper a lépcső felé intett. – Az ott az emeletre, a kormányzó irodájának egy hamis
könyvespolca mögé vezet. Most visszatérek az úrnőmhöz.
Mielőtt Ruper visszamehetett volna az átjáróba, Tamás elkapta a vállát.
– Mondja meg Halley-nek… mondja meg neki, hogy nagyon sajnálom, amiért sosem
jöttem vissza.
Ruper elhúzódott Tamástól, és visszatért az alagútba az egyetlen lámpásukkal együtt,
otthagyva őket a sötétben.
A tábornagy rászórt a nyelvére egy csipetnyi lőport, hogy lásson is valamit. Lassan
és olyan halkan indult fel a lépcsőn, ahogy csak tudott. A kovácsoltvas még így is
megnyikordult a súlya alatt.
A lépcső tetejére már beszűrődött némi fény két lyukon keresztül, amelyek pár
centivel pont kisebbek voltak, semhogy Tamás kényelmesen átláthatott volna rajtuk.
Arcát a falhoz nyomta, és megpróbált a lehető legjobban átkukucskálni a lyukakon.
Nem sokat tudott kivenni. Egy kétszárnyú ajtót a szoba másik végében. Egy
gyertyatartót. Egy kanapé tetejét. Kinyitotta a harmadik szemét.
A Másban színfoltokat látott, elég fényeseket ahhoz, hogy Felügyelőkhöz tartozzanak,
de túl messze ahhoz, hogy a kormányzó irodájában legyenek. Kiváltságosnak semmi
jele.
Óvatosan meglökte az ajtót.
Az csendben előregördült, majd ujjának egyetlen érintésére oldalra csusszant.
Tamás belépett a kormányzó irodájába. A nagy helyiséget több tucatnyi aranyozott
gyertyatartó, könyvekkel teli polcok, két csodálatos kandalló, és a kúria udvarára néző,
hatalmas ablak alkotta.
Üresen állt.
A tábornagy megkönnyebbülten felsóhajtott, és halkan szólt a Különbjeinek, hogy
jöjjenek fel. Sorban, a drága, vörös szőnyeget összesározva léptek be a helyiségbe.
Tamás kézjelekkel rendelte őket az ajtókhoz és az ablakokhoz.
Ellenőrizték a szomszédos szobákat és az iroda előtti folyosót. Vlora pár perc
múlva csatlakozott Tamáshoz a kiugró ablakfülkében.
– Senki sincs az irodákban, uram. Lent van néhány Felügyelő a bejáratnál, Andriya
pedig katonákat hall beszélgetni a szolgálók emeleti szálláshelyén.
– Szép munka.
– És most?
– Most várunk.
– Biztos benne, hogy Nikslaus visszajön ide, uram?
– Nem, de számítok rá.
Tamás elővette a zsebóráját. Alig múlt hat.
– Minden az időzítésen fog múlni.
Kinézett az ablakon. A kertet tucatnyi katona töltötte meg. Vigyázzállásban,
muskétával a vállukon figyelték az utcát a kapun át. Tamás az udvar egyik szegletében
észrevett egy Felügyelőt is, bár onnan, ahol állt, alig láthatta.
Pár percenként megnézte az óráját. Vajon tényleg visszajön ide Nikslaus? Elérte már
a hír, hogy Tamás eljött érte? Az is lehet, hogy félreismerte a herceget, és inkább
menekülni fog ahelyett, hogy megpróbálná elkapni őt.
Tamás ekkor újra az udvarra összpontosította figyelmét, mert több lovas is beügetett
a kapun, nyomukban egy aranyozással és csipkefüggönyökkel díszített hintóval, amely
végül a behajtó fordulójában állt meg. Tamás olyan közel volt hozzá, hogy az ablakon át
megdobhatta volna egy kővel a tetejét.
Kinyílt a hintó ajtaja, és egy deliv nő jelent meg benne. Nagyjából tizenhat évesnek
tűnt, és egy szép, terjedelmes kebleit kihangsúlyozó köntöst viselt. Tamást csalódottság
öntötte el, ahogy lelépett a kavicsos útra, és fejedelmien körbepillantott.
Nem Nikslaus.
Tamás ellépett az ablaktól.
– Uram. – Vlora intett neki, hogy forduljon vissza. Valaki más is kiszállt a hintóból.
Nehezére esett neki a mozdulat, alkarjával támaszkodott az ajtókeretnek. Egy férfi volt,
fehér Kiváltságos kesztyűben. Egy Felügyelő jött elő a kúriából, megfogta az egyik
karját, és lesegítette a földre. A férfi arcát részben eltakarta háromszögletű kalapja.
Tamás imádkozott, hogy fordítsa el a fejét, csak egy kicsit, hogy beazonosíthassa.
A Kiváltságos megállt, hogy szót váltson az egyik katonával. Túl halkan beszéltek,
hogy Tamás meghallja őket. A katona fürgén biccentett, majd a többiekhez fordult.
– Két óra múlva távozunk! – jelentette be hangosan. – Aki sötétedésig nem készül
fel, azt agyonlőjük.
Tamás még mindig a kalapos Kiváltságost nézte. Csakis Nikslaus lehetett! De még
mindig nem látta az arcát. Bárki volt is, kedélyesen csevegett a mellette álló fiatal
hölggyel.
Éppen elérték a kúriába vezető lépcső tetejét, amikor egy hírnök vágtatott be a
kapun, és kavicsokat felverve állt meg az udvaron. Leszállt a lováról, és a
Kiváltságoshoz rohant.
Tamás szíve gyorsabban kezdett verni.
A hírnök tisztelgett, és zihálva átnyújtotta a jelentését. A Kiváltságos ellökte őt a
könyökével, és a kúria felé pördült.
Tamás hallotta kivágódni a lenti ajtókat, aztán a férfi hangja visszhangzott az
épületben.
– Szóljon mindenkinek! – üvöltötte. – Ide az összes Felügyelőmmel! Húsz percen
belül ötszáz katonát akarok magam mellett tudni! Adja ki a parancsot, hogy egy óra
múlva indulunk!
– De uram – szólalt meg valaki. – A város!
– Pokolba a várossal. Az se érdekel, ha Deliv Adró oldalára áll a háborúban. Itt van
Tamás, maga ostoba! Itt van!
– Nikslaus – suttogta a tábornagy.
Tamás figyelte, ahogy a hírnökök kiviharzanak a kúria behajtóján, hogy elvigyék
Nikslaus parancsait.
– Nos, Demasolin – motyogta. – Megkapta az elterelését.
Az előcsarnok sietős léptektől és Nikslaus tébolyult parancsaitól zengett. Tamás
rájött, hogy egyik keze máris a pisztolya agyán, a másik pedig a kardja markolatán
nyugszik. Viszkettek az ujjai.
– Jön – sziszegte Andriya az ajtó mellől.
– Megvárjuk itt? – kérdezte Vlora.
Tamás pislogott egyet, és hirtelen az alvationi katedrális tornyáról lógó deliv
politikusok holttestét látta. Sabon halott szemét látta, ahogy üresen mered rá
Charlemund kavicsos útjáról, és azt a számtalan katonát látta, akik mind a Nikslaus
utáni hajszában vesztették életüket.
Erika fejét látta lebegni maga előtt. Arcára ráfagyott a borzalom, szőke hajára
ráalvadt a vér, bőrét tisztán elmetszették a nyakánál. Nikslaus vigyorát látta, amint
feltartja Tamásnak halott felesége fejét.
Egy teljes lőportöltetet öntött a szájába. A teste mintha kigyulladt volna, ahogy
végigáramlott benne az energia. Ekkora Vlora megláthatott valamit az arcán.
– Pokolba – káromkodott. – Andriya, el az útból.
Tamás pisztollyal a kezében robbant ki az iroda ajtajából.
– Nikslaus! – ordította.
 43. fejezet
– Adopest polgárai! – harsogta Lord Claremonte. Felerősített hangjának erejébe
beleremegett Adamat térde.
– Pokolba – sziszegte. – Kiváltságosok vannak vele! – Csak ez lehet rá a
magyarázat, hogy a tömeg morajlása ellenére is hallani lehetett.
– Barátaim! – folytatta Lord Claremonte. – Fivéreim és nővéreim. Honfitársaim! A
világ legtávolabbi sarkából hozom nektek üdvözletemet. Azért jöttem, hogy találkozzam
veletek, adrói földijeim, és alázatosan, minden jó szándékommal felajánljam nektek
szerény személyemet szép országunk első miniszterelnöki posztjára. – Ekkor
Claremonte fél térdre ereszkedett, és fejet hajtott. Egy pillanatig úgy maradt, majd
felállt, és úgy tárta ki karját, mintha a folyóparton összegyűlt összes férfit, nőt és
gyereket magához akarná ölelni.
– Ez egy nagyszerű nemzet! Oly sok mindenünk van. A szakszervezetek, a hadsereg,
az Adom Szárnyai, a bankok és a Hegyőrségek. Iparunknak az egész modern világban
nincs párja. Legnagyszerűbb hőseinket, mint Kétlövetű Tánielt vagy a néhai Tamás
tábornagyot minden ország megirigyelhetné.
Lord Claremonte felsóhajtott, és lehajtotta a fejét, mintha csak az érzelmeivel
küszködne.
– Tamás tábornagy értetek halt meg, barátaim. És értem. Mindnyájunkért, hogy
megszabadulhassunk a Kez zsarnokságától. Hihetetlen látnoki erejű ember volt ő, és
nem fogom hagyni, hogy látomásai vele haljanak!
A tömeg mostanra teljesen elcsendesedett. Adamat hallott leesni egy pénzérmét, és
átkozta magát, amiért maga is lélegzet-visszafojtva várja Claremonte következő szavait.
– Mert ennek az országnak most reményre van szüksége. És a remény nevében
elhoztam kilencezret Brudánia legnagyszerűbb katonáiból, hogy segítsenek az adrói
hadseregnek visszaszorítani a kez agresszorokat. – Hátramutatott a Kereskedőtársaság
folyón sorakozó hajóira. – Hoztam ágyúkat és puskákat és felszereléseket. Hoztam
élelmet és pénzt. Hoztam kincseket a világ négy sarkából, és ezeket mind a Kez elleni
háborúra fogjuk felhasználni.
– Mindezt ingyen ajánlom fel. Nem várok érte köszönetet, és nem kötöm
feltételekhez. Csak azt kérem, hogy vegyétek fontolóra személyemet, mint méltó jelöltet
a közelgő választásokon.
Adamat látta, hogy most már újabb csónakokat engednek le a vízre. Ezekben
brudániai katonák ültek, és amint megszabadultak a kötelektől, evezni kezdtek a
folyópart irányába. Claremonte csónakja közben felhúzta a horgonyt, és lassan
sodródott a körszínház felé.
– Honfitársaim – folytatta Claremonte a beállt csöndben. – Ennek az országnak
változásra van szüksége. Ez egy progresszív nemzet! Az intellektuális és ipari haladás
hazája. Miniszterelnökként támogatni fogom ezt a változást, és elvezetem országunkat az
új évszázadba. Szakítani fogunk a régi módszerekkel. A babonákkal. Az ostobasággal.
– Istenek. Mit tettek ők értetek? – rázta meg a fejét. – Semmit. A pletykák, amelyeket
Kresimir és Adom visszatéréséről hallottatok, igazak! De jegyezzétek meg: nem
tűrhetjük el a jelenlétüket. Nincs helyük a mi világunkban, és ezt meg is fogom mutatni
nekik.
Lehet, hogy halandók vagyunk, de attól még erősek és büszkék, és még az istenek is
megremegnek majd Adró nagyságát látva.
Barátaim, mindez ma kezdődik el, ez a mi új világunk.
Az utolsó szót már szinte csak suttogta, de Adamat szíve majd kiugrott a helyéről.
Valami történni fog. Mire készül Claremonte? Mégis mit akarhat…? Adamat a szeméhez
emelte a távcsövét, amelyről közben meg is feledkezett, és Claremonte-ra fókuszált.
A férfi a mellette álló nőhöz fordult, aki felemelte a kezét, és láthatóvá tette vörös
rúnákkal díszített fehér kesztyűjét – egy Kiváltságos.
Adamat Claremonte szájáról olvasta le a távolból érthetetlen szavakat.
– Le vele.
Mágia hasította szét a tiszta égboltot, az összegyűlt tömeg rettegve kapkodott
levegőért. A fehér villámok késekként vágtak bele a körszínház fölötti levegőbe, hogy
aztán a Kresim Katedrálisba csapódjanak. Porfelhők emelkedtek a hatalmas épület fölé,
ahogy láthatatlan pengék haraptak bele a kőhomlokzatba.
Aztán egy szintén láthatatlan ököl sújtott le a katedrális kupolájára, és az egész épület
összeomlott. Az emberek tébolyultan menekültek a lezuhanó kőtörmelék elől, de a
pusztítást kordában tartotta a mágia, és Adamatnak úgy tűnt, senki sem sérült meg.
Amikor a por elült, a felügyelő ismét Claremonte-ra nézett. A férfi ott állt a csónak
orrában, és felemelt kézzel szólt a tömeghez.
– Ez csak a kezdet, fivéreim és nővéreim. Visszavesszük magunknak ezt a világot!
Tamás első lövése Nikslaus szemébe fúródott volna, ha egy Felügyelő nem löki
félre az útból. A golyó így a szörnyeteg vállába csapódott, aki erre összerándult, de
aztán már húzta is ki a kardját, és felugrott a lépcsőn Tamás felé.
A tábornagy is kardot rántott, és nekirohant a Felügyelőnek. A lény kihívóan
üvöltött, Tamás csak néma vicsorgással felelt. Kardjaik hangosan összecsaptak egyszer,
kétszer, aztán Tamás áttörte ellensége védelmét, a benne áramló lőportól kapott erővel
megragadta a nyakát, és letaszította a folyosó balkonjáról az előcsarnokba.
Nikslaus legurult a lépcsőn, és feltápászkodott a márványpadlón. Egyik kesztyűje
leesett, mire Tamás megtorpant. Nemcsak a kesztyűje esett le, hanem az egész keze.
Műkezet viselt. Talán azért, hogy elhitesse a katonáival, még mindig tud varázsolni?
Lehetséges. De Tamást nem érdekelte, hármasával szedte a lépcsőfokokat, úgy viharzott
le az előcsarnokba.
Nikslaus az ajtó felé menekült, vadul mutogatott Tamásra, és sikoltozott az
embereinek.
– Megölni!
A levegő máris megtelt a feketelőpor szagával. Tamás energiát érzett elszabadulni,
ahogy Vlora begyújtotta a kez katonák lőporát, és a robbanás széttépte őket.
A többi katona kivont karddal rontott rá. Nikslausnak volt annyi esze, hogy néhány
emberét eltiltsa a lőpor használatától. Tamás kivédett egy döfést a kardja hegyével, és
miután a pengét oldalra lökte, a sajátját belemélyesztette a katona mellkasába. Ment
tovább. Nikslaus egyre hátrált tőle, arcát eltorzította a rettegés.
Egy kés pörgött el Tamás arca mellett, és csapódott mögötte csörömpölve a
márványkorlátnak. A tábornagy a tulajdonosa, egy Felügyelő felé fordult, és felnyögött,
amikor a lény egy vágtázó bika erejével ütötte meg.
A levegőbe emelkedett, majd a korlátnak vágódott, amely meghasadt a súlytól, mire
ő is és a Felügyelő is lebukdácsoltak a lépcső széléről a padlóra.
A szörnyeteg ujjai rákulcsolódtak a torkára. Tamás elkapta az egyik csuklóját, másik
kezének tenyerével pedig lesújtott a könyökére. A Felügyelő karja elpattant, és
kilencven fokot hajlott a rossz irányba. Tamás megragadta a szörnyeteg grabancát, és
egy rúgással lelökte magáról.
Mire felállt, a szobát már ellepték a katonák. Legtöbbjük holtan hevert, vagy
haldoklott a mágusok lövéseitől vagy saját lőporszarujuk felrobbanásától, de még
mindig elegen voltak, hogy feltartóztassák Tamást.
Látta, hogy Nikslaus egy oldalsó folyosón rohan.
– Pokolba! – szitkozódott. Tamás indult volna utána, ám ekkor összerogyott. A törött
karú Felügyelő kirántotta alóla a lábát, és felé szúrt a késével.
Tamás kiszabadította magát a lény markából, így a kés csak a márványpadlót érte. A
bestia előrelendült, de Tamás kivédte támadását a kardja keresztvasával, majd a
markolatával az arcába csapott, és eltáncolt az újabb késszúrás elől.
A Felügyelő felállt.
Majd pedig rögtön össze is esett, ahogy Andriya az emeleti folyosóról egyenesen
mögé ugrott, és bajonettjével átdöfte a koponyáját és az agyát.
– Na, mi lesz? – mondta, és megiramodott a kez gyalogosok felé. – Menjen, ölje
meg a herceget!
Tamás Nikslaus után eredt, aki egy hosszú folyosóra futott be, amely meglehetett
száz méteres is, és a kúria egy másik szárnyába vezetett. Tamás kinyitotta a harmadik
szemét, és a szédülésen felülkerekedve Felügyelők és Kiváltságosok után kutatott.
Egy katona ugrott ki üvöltve egy mellékszobából. Tamás becsukta a harmadik
szemét, és hátratántorodott a derekán végigvágó kardtól. A következő csapást már
kivédte, előrántotta második pisztolyát, és csípőből nyitott vele tüzet. A lövés a
mellkasán érte a kez katonát, meglepetés ült ki az arcára, úgy esett végül össze.
Tamás otthagyta, és sprintelni kezdett a folyosón. Sérült lábában egy dob
basszusaként lüktetett a fájdalom. Amikor elérte a folyosó végét, lassítva fordult be a
sarkon, de csak egy újabb százméteres folyosót talált.
Nikslausnak nyomát sem látta.
– Uram! – zárkózott fel hozzá lihegve Vlora.
– Erre jött – mondta neki Tamás.
A lány bólintott, és megiramodott.
Úgy ötven lépéssel járhatott előtte, amikor egy Felügyelő egyenesen nekirontott egy
ajtónyílásból. A lendület mindkettejüket keresztülröpítette a folyosón, be egy másik
szobába, el Tamás szeme elől.
– Vlora! – Tamás rohant, de megtorpant, amikor egy hang szólította.
– Ne jöjjön közelebb. – Nikslaus. A szobából beszélt, amelynek ajtaja mögött Vlora
és a Felügyelő eltűnt.
– Jövök megölni magát – mondta Tamás.
– Nem, ha azt akarja, hogy ez itt életben maradjon.
Tamás lenézett. Mindkét pisztolyát elhasználta, de talán becsavarhat egy golyót a
sarok körül. Nem. Nem talán, hanem biztosan.
– Vlora? – kiáltott be a szobába. Semmi válasz.
– Ha már meghalt, semmi okom nincs rá, hogy ne menjek be. Mély, dühödt morgást
hallott, majd pedig Vlora hangját.
– Jól vagyok, uram.
– Egyelőre – tette hozzá Nikslaus. – De ha megint megharapja a Felügyelőmet,
hagyom neki, hogy kitekerje a nyakát. Pajzsként használom a nőt, Tamás. Ha becsavar
ide egy golyót, őt fogja eltalálni.
Tamás visszacsúsztatta hüvelyébe a kardját, és elővette egyik pisztolyát. Gyorsan,
határozottan újratöltötte, majd visszadugta az övébe, hogy a műveletet a másikkal is
megismételhesse.
– Hogy van a lába? – kérdezte Nikslaus. – Csodálkozom, hogy ennyire rá tud állni.
– Meggyógyította egy isten. Fantasztikusan működik. Hogy van a keze?
Visszanövesztette magának Kresimir?
Tamás elégedetten hallgatta a halk káromkodást.
– Adja meg magát, vagy megölöm a lányt.
– Ölje csak meg. Nem érdekel.
– Szerintem pedig érdekli. Felismerem őt. Ez Vlora. Sosem mondtam, hogy az én
művem volt, ugye? Mármint az elcsábíttatása. – Tamás egy újabb halk morgást hallott a
Felügyelőtől, majd pedig egy nevetést Nikslaustól. – Gondolom, azt hitte, a nemesség
keze volt a dologban. Nos, az a piperkőc maga is azt hitte.
– Elárulta Tánielt – jegyezte meg Tamás. – Ahogy mondtam: ölje csak meg.
Nikslaus helytelenítően csettintett a nyelvével.
– Ugyan már, Tamás. Én mindent tudok magáról. A reményeiről, a félelmeiről. Azt is
tudom, kik a kedvencei, és ez a nő mindig is az egyik kedvence volt. Mondja csak,
fontolgatta, hogy ágyba vigye, miután Tániel lefújta az esküvőjüket? Tudom, hogy igen.
Hirtelen elérhetővé vált. Hogy az mekkora kísértés lehetett magának…
Tamás kinyitotta a harmadik szemét, és ellépett a faltól. A túloldalán látta Nikslaus
fényes ragyogását a Másban. Több tucatnyi lépésre állt az ajtótól. Közelebb a
Felügyelő ragyogott tompán, és pajzsként használta a Másban alig észrevehetően
tündöklő Vlorát. Ha Tamás becsavar egy golyót az ajtón, valószínűleg a lányt találja el.
– Dobja el a pisztolyát, Tamás, és életben hagyom – ajánlotta fel Nikslaus.
– Miért bíznék magában?
– Nincs más választása. Az udvar folyamatosan telik meg a katonáimmal. Nem
számít, hány lőpormágust hozott, bőven túlerőben vagyunk. Dobja el a fegyvereit, jöjjön
elő, és szavamat adom, hogy a lány életben marad.
– Miért ilyen nagylelkű? – Előhúzta a második pisztolyát is. Egyik-kel a Kiváltságos
ragyogását célozta meg, a másikkal pedig a Felügyelőét.
– Én sem tudom, mi lelt – mondta Nikslaus. – Talán a lehetőség, hogy lándzsára
tűzhetem a fejét! – A hangja kiáltássá emelkedett. – Gondoljon csak bele, Tamás.
Mindössze pár hónapja én estem csapdába egy kúriában, miközben a katonái
megtöltötték az udvart. Micsoda fordulata ez a szerencsének! Mielőtt megölöm, talán
levágom majd a kezét.
Tamás a falat tanulmányozta. Valószínűleg márvánnyal burkolt mészkő. Ahhoz, hogy
átlője, félszarunyi lőpor erejével kellene repíteni a golyót, és köré kellene
koncentrálnia az energiát, hogy ne hulljon darabokra. Az egyikre képes lett volna.
Mindkettőre nem.
– Én nem vesződnék ezzel – válaszolta. Leeresztette a Nikslausra emelt pisztolyt, és
a helyére tolta rajta a kakast, majd a padlón a folyosó közepére csúsztatta, hogy a
Felügyelő meglássa.
– Fegyvertelen vagyok. Engedje el.
– Majd ha térden állva látom! – sikoltotta a herceg.

Tamás a Felügyelőt a Másban jelző színpacára koncentrált. Aztán a golyóra, ahogy a
másik pisztoly csövét a falhoz nyomta, és meghúzta a ravaszt.
Ezután azonnal elejtette a pisztolyt, majd odavetődött a folyosón a másikhoz, és
felkapta a padlóról. A fegyver visszarúgott, amikor az elméjével begyújtotta a lőport.
Mindkét golyó eltalálta a Felügyelőt. Az első alacsonyan ment át a falon, és a nyakát
lőtte át, a második a szeme közt érte, pont Vlora válla fölött. A szörnyeteg a lánnyal a
karjában zuhant hátra.
Tamás látta mögötte átrohanni a szobán Nikslaust.
A tábornagy gyengéden kihámozta Vlorát a halott Felügyelő szorításából. A
szörnyeteg kést tartott a lány torkához, amelyen éktelenkedett is egy vértől csöpögő seb,
de Tamás nem tudta megállapítani, hogy milyen mély lehet.
– Vlora. Vlora!
A lány szeme enyhén üveges volt, az arcán pánik ült. Egy kis márványszilánk
fúródott bele. Tamás kisimította a haját az útból, és kihúzta a szilánkot.
Vlora hirtelen megrázta a fejét, mintha egy álomból ébredne.
– Élek – mondta. – Élek. Semmi bajom. – Úgy tűnt, inkább magához beszél, mint
Tamáshoz.
A tábornagy elővett egy zsebkendőt, és a lány torkára helyezte. Tudott beszélni,
úgyhogy nem lehetett túl mély a vágás.
– Szorítsd rá.
– Menjen – biccentett Vlora. – Menjen, kapja el.
Tamás levette, majd labdává gyömöszölte a télikabátját, és Vlora feje alá tette.
– Andriya! A pokolba is, merre van? Andriya!
Hirtelen Leone bukkant fel tüzelésre kész, bajonettes puskájával a kezében. Letette a
fegyvert a földre, és Vlora mellé ült.
– Maradjon vele – utasította Tamás. – Vidalslav a legjobb a sebek összevarrásában.
Ha vége a harcnak, gondoskodjon róla, hogy Vlorát lássa el elsőként.
Tamás magához vette a másik pisztolyát, és körbenézett a szobában. Nikslaus egy
oldalajtón menekült ki, látta is, ahogy odakint rohan a gyepen a kapu felé.
– Uram – szólt utána Leone. – A ház a miénk, de az udvaron nyüzsögnek a katonák.
Tamás beejtett egy golyót a pisztolya csövébe, és utánanyomott egy adag pamutot,
hogy a helyén tartsa.
– Nem érdekel. Meg kell ölnöm valakit.
Tániel tehetetlenül lógott a durván faragott gerendáról, küszködése elszívta maradék
erejét is.
Megpróbálta meglazítani a köteleket, de bárhogy mozgolódott, nem járt sikerrel. Mi
mást tehetne? Lenézett. Amúgy se menne vele semmire, ha kiszabadulna. Ötven lépésnyi
zuhanás várna rá, annak végén pedig a gerenda tövében álló kez őrség. Túlélne
egyáltalán egy ekkora esést? És ha igen, akkor is csak azért, hogy a Kez megadja a
kegyelemdöfést összetört testének?
Vajon mit csinálna ebben a helyzetben Tamás? Lehet, hogy kegyetlen egy rohadék az
öreg, de az is biztos, hogy okos.
Julene már egy órája figyelte az erőlködését. Leginkább mulattatta a dolog,
szemében hol felvillant, hol eltűnt az őrület.
– Miért tette ezt veled? – kérdezte Tániel.
Julene megint olyan fulladozós röhögést hallatott.
– Én is mindennap ezt kérdem magamtól.
Rajta már nem lehet segíteni, állapította meg magában Tániel. Éppúgy megőrült,
mint az isten, aki fellógatta ide. Felnézett a kampóra, amelyről csüngött, majd pedig az
adrói táborra. Még ilyen messziről, lőportransz nélkül is látta, hogy a vezérkar gyűlést
tart. A kez táborban is hasonló nyüzsgés támadt. Mindkét oldal egyezkedésre készült.
Ekkor tervezte Kresimir megölni mindnyájukat?
– Kresimir nem akart visszatérni – szólalt meg Julene.
Tániel odakapta a fejét. A nőből eltűnt az őrület, szeme értelemmel telt meg.
– És nem is tért volna vissza, ha nem idézem meg. Nem érdekli őt, hogy Tamás
megölte Manhouch-ot, nem foglalkozik a világ halandóinak sorsával. Mekkorát
tévedtem… – Elköhögte magát, és nyelt egy nagyot, törött arca valahogy még keserűbbé
torzult. – Akkor sem követhetek el még egy ekkora hibát, ha megérek még húszezer évet.
– Egész teste megrázkódott, és hátravetett fejjel nyögött fel fájdalmában.
Tániel elfordult. Képtelen volt odanézni. Ez céltalan kegyetlenség. Úgy tűnt, az
istenek is lehetnek éppoly kicsinyesek, mint bármelyik ember.
Tániel ismerősök után kutatott az adrói táborban, de az túl messze volt, hogy arcokat
vegyen ki a tömegben.
Ka-poel mostanra bizonyosan tudja, mi történt vele. Ha még él egyáltalán.
Megfeszítette izmait, és feljebb tornázta magát pár centire, de aztán visszaesett.
Egész reggeli küszködése kimerítette.
– Mit csinálsz, lőpormágus? – kérdezte Julene.
– Próbálok kiszabadulni. – Ismét felhúzta magát. Három centi. Ta-lán öt.
– Nem fog menni. Leesel, és eltöröd a lábad.
– Talán lecsúszhatok a gerendán.
Julene rekedten felnevetett.
– Úgyis csak fognak, és visszatesznek ide.
Tániel mozgást vett észre a kez táborban. Nem tűnt jelentősnek, és nem is tudta,
miért keltette fel a figyelmét. Igyekezett távolabbra látni.
Egy kis, csuklyás alak vágott át a katonák között – akár egy gyerek is lehetett volna,
de Tániel már jól ismerte azt a testtartást és járást.
Ka-poel. Mit csinál itt? El kell tűnnie innen, mielőtt elkapják!
De senki sem törődött a lánnyal. A katonák valami nagyra készültek. Ka-poel pár
száz méterre járt, nyugodt tempóban közeledett.
Tániel ismét megpróbálta felhúzni magát, és végül az arca már majdnem hozzáért a
kampóhoz. Minden porcikája remegett az erőfeszítéstől, zúzódásai üvöltöttek a
fájdalomtól.
– Mégis mi a terved, lőpormágus? – Julene hangja egyenletesen szólt, a rekedtség
eltűnt belőle. Amikor Tániel rásandított, látta, hogy a nő őt bámulja.
Hagyta visszaesni magát, és kimerülten lihegett.
– Megölöm Kresimirt.
Ka-poel egyre közeledett. Mire készülhet? A mágiájával nem tudja leszedni Tánielt
a gerendáról.
 A távolban, a hadseregek közti senkiföldjén egy magányos, magas és kövér alak
indult el az adrói táborból, fehér kötényben. Mihali.
Tániel egy pillanat alatt megtalálta tekintetével a kez vonalak előtt álló Kresimirt.
Az isten lecserélte véres ruháit tisztákra, arcát még mindig eltakarta a maszk. Ő is
megindult a senkiföldje közepe felé.
Tániel feltornázta magát a kampóig, centiről centire kulcsolódtak rá az ujjai. A
küszködései mégiscsak meglazították a köteleket. Talán nem annyira, hogy kibújhasson
belőlük, de…
Mindkét kezével megragadta a kampót, a lábát pedig kitámasztotta a gerendán.
Feljebb lökte magát, a lábujjaival dolgozott a fán. Feljebb tornázott a gerendán, még
több erőt préselve ki máris lángoló combjából. Már csak pár centi hiányzott…
És megcsinálta! Végighúzta a kötelet a kampó hajlatán, amíg le nem csusszant róla.
Ekkor szédülés lett úrrá rajta, és majdnem leesett. De kiszabadult! Most már
leugorhatott a gerendáról.
Lenézve azonban megrándult a gyomra. Az ugrás egyáltalán nem tűnt olyan jó
ötletnek.
A kampóba kapaszkodva megfordult, hogy szembekerüljön a gerendával.
– Makacs egy barom vagy – jegyezte meg Julene.
Tániel nem válaszolt. Lassan elkezdett lecsúszni a durván faragott állványon. Úgy
mélyesztette bele ujjbegyeit és csizmája elejét a fába, mintha egy sziklafalat mászna
meg. Minden izma kínok között tiltakozott. Kizárt, hogy képes lesz végig az ujjaival
kapaszkodni.
Nagyjából egy méter után megállt, hogy kifújja magát.
– Tényleg meg tudod tenni? – kérdezte Julene. – Tényleg meg tudod ölni Kresimirt?
Tániel újabb harminc centit tett meg lefelé.
– A barbár lesz az, ugye? Pokolba is, annak aztán erős a mágiája. Ő lehet, hogy
tényleg képes végezni vele.
Tániel nem válaszolt. Még harminc centi. Meg tudja csinálni.
Lenézett. Négy őr állomásozott a gerenda alján. Egyikük sem vette észre a
ténykedését. Elég közel kell jutnia, hogy az egyikükre ráugorhasson, aztán felvehesse a
harcot a maradék hárommal – továbbra is megkötözött kézzel. Mostanra Ka-poelnak is
ide kellett érnie. Ő talán…
A lány hirtelen bukkant fel, és gyorsan lépett oda az egyik őrhöz. A katona kihúzta
magát, és feltett kézzel mondott valamit. Ka-poel apró ökle kilövellt a torkába, mire az
őr vért köpve esett térdre.
Újabb harminc centi. Tániel szíve a torkában dobogott. Tovább kell mennie.
– Ígérj meg nekem valamit – szólt utána Julene.
– Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban kell mennem – suttogta magának a
lőpormágus.
 – Ígérd meg, hogy megölsz. Lőj fejbe az egyik olyan golyóval, amelyikkel
megvakítottad Kresimirt. Azt nem élem túl, ebben a legyengült állapotomban legalábbis
bizonyosan nem. Tekintsd ezt a bosszúdnak, ha úgy tetszik.
Tániel lenézett. Ka-poel a második őrrel dulakodott, a harmadik épp megragadta a
vállát.
– Ígérd meg, Tániel.
Tánielt megrendítette a hangjából áradó könyörgés.
– Megígérem – válaszolta. Julene metszőn felnevetett.
Odalent a három őr földre kényszerítette Ka-poelt. Tániel vett egy mély levegőt, és
lehunyta a szemét.
Aztán hagyta, hogy leessen.
 44. fejezet
Tamás egy oldalajtón át követte Nikslaust a kúria gyepére. A talaj elázott a vadul
zuhogó esőtől. Bár még csak este fél hétre járt, az ég máris kezdett elsötétülni. Hatalmas
vihar közeledett.
Amikor Tamás kilépett az ajtón, a Kiváltságos épp eltűnt az épület elülső sarka
mögött. A tábornagy utánarohant.
A saroknál megállt, és mögüle kipillantva látta, hogy ötven, talán hatvan katona gyűlt
össze az udvaron, hintók és szobrok fedezékéből tüzeltek a kúriában lévő
lőpormágusokra.
Nikslaus felugrott az egyik hintó küszöbére, egyik kezét egy kapaszkodóra csavarta.
Tamás hallotta kiáltását a muskétalövések robajai között:
– Induljon! – Nikslaus megütögette csonkjával a hintó tetejét, majd beszállt. A kocsi
meglódult a rövid behajtón, és kifordult az utcára.
Egy golyó kitépett egy darabot a falból Tamás feje fölött. Összerezzent. Észrevették.
Végignézett a katonákon. Túl sok ez neki, még a legjobb formájában is az lenne.
Legtöbb lőporát elhasználta, amikor átlőtt azon a mészkőfalon. Szemügyre vette az
ötven lépéssel odébb magasodó kertfalat. Túl magas.
Zúgolódás támadt a sarkon túl, úgyhogy megkockáztatott egy pillantást. Az egyik kez
katona lőporszaruja hirtelen felrobbant, és félbeszakította a gazdáját. Aztán ugyanez
történt egy másikkal, és még eggyel. Az emberek gyorsan eldobálták a muskétáikat,
szaruikat és lőportölteteiket, nehogy hasonló sorsra jussanak. Ez csak Vlora lehetett,
csak ő tudott ilyen távolságból lőport begyújtani. Odamehetett az egyik ablakhoz, vagy
legalábbis valaki odavitte őt. Vakon lőport robbantani veszélyes ostobaságnak
számított, a szövetségeseid és saját magad számára is.
A kúria ajtaja hirtelen kivágódott, és Andriya rontott ki rajta teli torokból üvöltve,
mindkét kezével markolva bajonettel felszerelt puskáját. Tekintete csupa vadság,
kalapja sehol, télikabátja hullámzott mögötte. Odaugrott a legközelebbi kezhez, és
kíméletlenül felnyársalta.
Tamás tudta, hogy nem lesz ennél jobb lehetősége.
Keresztülrohant a gyepen, el a kez katonák mögött. A legtöbben figyelmen kívül
hagyták, lekötötte őket a tomboló Andriya.
Tamás közeledett a kapuhoz. Egy katona felé fordult, és kétségbeesetten próbálta
felszegezni bajonettjét a muskétája végére. A tábornagy egyenesen felé rohant,
megvetette a lábát a behajtó melletti egyik sziklán, és a levegőbe rugaszkodott róla.
Állon rúgta a katonát, és már kint is volt a kapun.
Az utcán még több katonát talált – hirtelen egyedül állt legalább húsz kez gyalogos
körében.
Az összes környező lőport begyújtotta. Elméjével eltérítette magától a robbanás
erejét, de ez sosem ment neki olyan jól, mint másoknak, és a lökéshullám ledöntötte a
lábáról.
Lassan feltápászkodott, és megpróbálta lerázni magáról a szédülést. A lábában
lüktető fájdalom egyszer csak áthasított a lőportranszon, és Tamás megtántorodott,
miközben Nikslaus hintóját kereste.
A földön mindenfelé holttestek hevertek. Szinte az összes katona azonnal belehalt a
robbanásba, csak néhány markolászta kínok között a csonkjait. Bél és vér töltötte meg
az utcát, a látványtól – meg a lőpor és a halál szagától – felfordult a gyomra.
Ott, az utca végén. Nikslaus hintója a város főútján haladt a hegyek irányába, és
beleveszett a forgalomba. Tamás látta, ahogy a kocsis tébolyultan ostorozza a lovakat,
és ahogy civilek ugrálnak el a vágtató hintó útjából.
Tamás futni próbált, de eldőlt, és egy túlfolyó esőshordó peremében kapaszkodott
meg. Kiegyenesedett, és lassabban ment tovább, igyekezett nem tudomást venni lüktető
fejéről. Valami végigcsurgott az arcán. Vér. Mintha a füléből folyt volna.
Most nem állhatott meg. A hintó egyre távolodott és távolodott. Nemsokára kijut a
városból, és eltűnik a hegyekben, akkor pedig Nikslaus megint megszökik előle.
Tamás elharapta egyik utolsó lőportöltetét, és futásra sarkallta magát. Az utcakövek
dübörögve suhantak tova a lába alatt. Hagyta, hogy teljesen hatalmába kerítse a
lőportransz, érezte égni ereiben az anyagot. Boltok és házak röppentek el mellette.
Könnyek képződtek a szeme sarkában, ahogy zakatoló szívvel, egy lónál is gyorsabban
rohant. Kalapját elragadta a szél, arcára eső záporozott.
A hintó jóval előtte járt, már elérte a város keleti szélét. Tamás az elméjében látta
az azon túl elterülő vidéket. Pár száz méternyi lejtős gyakorlótér, tele Nikslaus
katonáival, és a város kifosztásából származó zsákmánnyal, mögötte pedig a meredeken
emelkedő heggyel, és a völgybe vágó, majd a Fekete Máglyára fokozatosan felkígyózó
úttal.
Tamásnak ott több ezer kez katonával kellene szembenéznie. Vagyis még azelőtt kell
megölnie Nikslaust, hogy odaérne a hegyhez. Megállt, hogy kifújja magát, és
pisztolyával megcélozta a hintó végét. Nem. Itt nem. Túl sok deliv van az utcán. Tiszta
célpontra volt szüksége.
Közeledett a város széléhez. Az eső özönvízzé vált. A hintót már nem látta, de
pontosan tudta, hogy hová tart a herceg. Azt is pontosan tudta, hogy a lőpor a
pisztolyában elázott.
Lassan egy tömeg vált ki az esőből, és hirtelen nyomták el a földet ostromló eső
zaját. Mindenhonnan emberek ömlöttek az utcára.
Tamásnak beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy harcolnak. Verekedés? Nem.
Csata. Véres közelharc. Mindenki az adrói gyalogság kékjét viselte, Tamás mégis jól el
tudta különíteni a két szemben álló oldalt, mert az egyik katonái letépték fehér ingük
ujját, és jobb kezükre tekerték azt.
 Elkapott valakit, akiről hiányzott ez a szalag.
– Kez? – kérdezte kez nyelven. A férfit váratlanul érte a kérdés.
– Igen – válaszolta szintén kezül.
Tamás keresztüldöfte, majd csizmájával letolta kardjának hegyéről. Épp időben
fordult meg, hogy kivédjen egy lecsapó bajonettet. Fehér szalagot viselő gazdája máris
újra támadt volna, ám ekkor megtorpant.
– Tábornagy!
– Hol van Olem ezredes? – kérdezte Tamás, és elmormolt magában egy hálaimát,
hogy az emberei felismerték.
– Fogalmam sincs, uram. Ő vezette a rohamot.
– A szalagok? – mutatott Tamás a katona karjára kötött ingujjra.
– Olem ezredes ötlete, uram. Hogy tudjuk, hányadán állunk.
– Helyes.
A katona gyorsan levette a kabátját, és letépte inge másik ujját.
– Tessék, uram.
Tamás hagyta, hogy rákötözze a ruhát a karjára.
– Köszönöm. Mik a parancsaik?
– Megölni a Kezt – válaszolta a katona, majd puskáját felemelve elordította magát,
és rohamra indult.
Tamás kissé döbbenten nézett végig a csatán. Nem hallott trombitákat vagy dobokat,
és semmiféle riadalmat nem látott a kez katonák arcán, ami a hetedik és a kilencedik
dandár érkezéséről tanúskodott volna. Hát nem voltak Nikslausnak felderítői?
Ugyanakkor ki lenne képes bármit is észrevenni ebben az esőben?
A csata dühödt vadsága ellenére egyetlen lövés sem dördült. Mindenkinek elázott a
lőpora. Olem nyilván meggyőzte a többi tábornokot és ezredest a közvetlen támadás
szükségességéről.
Ez az egész minden parancsnok rémálma. A talaj máris sáros ingovánnyá vált, az
eső pedig úgy ömlött, hogy Tamás hat méterre is alig látott el.
A zuhatagnak Nikslaus hintóját is le kellett lassítania. Kénytelen volt az úton
maradni, ha nem akart elakadni a sárban.
Tamás futásnak eredt az utcakövek mentén.
A harc tovább dühöngött körülötte. Sikolyok, kiáltások és összecsapódó kardok
nyomták el az eső zaját. Az utcakövek vértől és esőtől csúsztak.
Kardját maga előtt tartva, kezét felemelve, jobb válla alá kötözött, koszos szalagját
a katonái számára láthatóvá téve vágott át a tömegen. Taszított és döfött, egy pillanatra
megállt, hogy előrenyomulásra ösztökélje a hetedik dandár gyalogosait, majd haladt
tovább az úton, Nikslaus után.
Hogy juthatott át a herceg hintója ezen a közelharcon? A kocsi egyszerűen áthajtott
volna rajta, eltaposva mindkét oldal katonáit, csak hogy megszökjön Tamás elől? Vagy
a herceg átverte, és valahol visszafordult a hintóval a városba?
Tamás észrevette Arbor ezredest, ahogy átázott egyenruhájában, egyik kezében a
műfogsorával, a másikban a lovassági szablyával harcol vadul egy kez századossal. Az
eső hirtelen még sűrűbbé vált, és Tamás szem elől tévesztette az ezredest, amikor pedig
legközelebb odanézett, már sem őt, sem az ellenfelét nem látta sehol.
Kivédett egy bajonettet, kinyitotta a harmadik szemét, és leküzdötte magában az
ezzel járó szédülést. Színfoltok váltak ki a viharból, úgy táncoltak, mint gyertyalángok
egy huzatos szobában – a mindkét oldalon harcoló Fortélyos katonákat jelölték.
Visszanézett a város felé. Csak Fortélyosokat látott, és néhány
Felügyelőt, Kiváltságost nem.
Az eső még jobban zuhogott. Villám világította meg a sötét égboltot, és Tamás egy
pillanatra tisztán látta az egész csatateret.
Emberek dulakodtak csúszkáló és cuppogó csizmáikban a sáros mező közepén, ázott
és koszos kék egyenruhák tengereként. Tamás azon tűnődött, segít-e egyáltalán a karokra
tekert fehér szalag. Úgy érezte, ma éjjel ezrek fognak meghalni saját bajtársaik
kardjától.
Újra villám világította be a környéket, és Tamás észrevett valamit az út mellett,
nagyjából negyven vagy ötven lépésre tőle. Mennydörgés robaja rázta meg a mellkasát.
Harmadik szemével tüzet látott a roncsok közepette
– nem lángokat, hanem egy Kiváltságos jelenlétéről árulkodó fényt a Másban.
Ahogy azonban közelebb ért, a roncsokat egy hintó maradványaiként azonosította.
Úgy tűnt, a kocsi egyik kereke kanyarodás közben lefutott a kövezetről, bele a puha,
nedves sárba, mire az egész felborult, lecsúszott egy töltésen, és fejjel lefelé, pörgő
kerekekkel állt meg egy félméternyi vízzel teli árokban.
Gyalogosok harcoltak körülötte, mintha észre sem vették volna, noha tisztán lehetett
látni a sárban a friss csúszásnyomokat, a kocsis pedig kétségbeesetten igyekezett
eloldozni a hat megvadult lovat.
Tamás nagyjából tizenöt méterre onnan szánkázott le a töltésen, közben végig
szemmel tartotta a hintót. Semmi jelét sem látta Nikslausnak, pedig harmadik szemének
köszönhetően tudta, hogy még mindig odabent van. Felügyelőket sem látott a környéken.
Tényleg baleset történt? Vagy csapdát állítottak neki?
Tamás a sáros töltésnek támaszkodva közeledett, nehogy elveszítse az egyensúlyát,
másik kezében egyik pisztolyát tartotta. Ha a serpenyőben tárolt lőpor el is ázott, attól
még a csőben lévő maradék száraz maradt, és egyetlen gondolat elég, hogy begyújtsa.
Ez az egy lövése lesz.
Több nem is kellett.
Tamás letépte a hintó ajtaját, és benézett. Nikslaus a kocsi oldalának háttal fekve
hevert az árok egyre emelkedő vizében. A kabátjánál fogva húzta ki a Kiváltságost az
ajtón, és felfektette őt az árokpartra.
 – És most végignézem, ahogy meghal – kiabálta túl az esőt a tábornagy. Övébe tűzte a
pisztolyát, és megragadta Nikslaus grabancát. Két kézzel fogja csinálni. Erikáért.
Sabonért. Az összes lőpormágusért, aki meghalt miatta.
Kipislogta a szeméből az esőt, és maga elé emelte Nikslaust, hogy még utoljára
belenézzen a szemébe.
Valami nem stimmelt. A herceg feje képtelen szögben lógott a nyakán, szeme üresen
meredt az égre, szájából sáros víz csordogált.
Az ember, aki bő egy évtizeden át kísértette Tamás álmait – aki megölte a feleségét
és a barátját, és kiprovokált egy háborút, amely elpusztíthatja az országát –, kitörte a
nyakát, és megfulladt egy árokban.
Tamás leejtette a hullát. Kinyitotta a harmadik szemét, csak hogy biztosra menjen. A
Más fénye eltűnt Nikslausból.
Hátratántorgott a vízben, és nekiesett a szemközti partnak. Nikslaus pillanatokkal
azelőtt halt meg, hogy Tamás odaért hozzá, ráadásul egy baleset következtében.
Öklével a sárba csapott, majd olyan erővel rúgott bele a hintó egyik kerekébe, hogy
több küllőt is eltört, és meghajlította a kereket összetartó vasat. Térdre esett az
iszapban.
Beleroskadt ugyanabba a vízbe, amely Nikslaust is megfojtotta, a szemét eső töltötte
meg. Még mindig volt egy lövése – egy pillanatra felmerült benne, hogy a saját agyára
használja el. Elveszítette Erikát, elveszítette Sabont, elveszítette Gavrilt. És most már
meg sem bosszulhatja őket. Megragadta a pisztolyt, Tániel ajándékát. Nem. Nem
veszített el mindent. Még mindig van egy fia.
– Kérem! Kérem, segítsen valaki!
A kiáltás visszarángatta Tamást a valóság talajára. Lenézett, és látta, hogy Nikslaus
hulláját tovasodorja az árokban az esővíz. Illő vég a herceg számára, még ha nem is
Tamás keze munkáját dicsérte.
Épp időben mászott fel a töltésre, hogy ismét meghallja a kiáltást.
– Kérem! Elveszítettem a késemet!
A hintó vezetője a sárba merülve küszködött, megrémült lovak lökdösték és rúgták,
miközben próbálta kiszabadítani őket. Már csak kettő maradt, a többit sikerült
eloldoznia.
A harc folytatódott körülöttük. Tamás tudta, hogy vissza kell térnie a csatába, és meg
kell keresnie a tisztjeit, hogy valamilyen rendszert vigyen az ütközetbe. Nem kizárt,
hogy Nikslaus halálával a kez erők összeomlanak, és menekülőre fogják.
Felnyerített egy ló, és Tamás újra meghallotta a kocsis segítségkérését. Átmászott a
hintó roncsain, és leugrott kocsis mögé, aki térden állva próbálta elkerülni a rúgkapáló
patákat, miközben a kését kereste a vízben.
– Vigyázzon – lökte őt arrébb Tamás, majd kardot rántott, és két gyors csapással
kiszabadította a lovakat. Az állatok lábra álltak, és vizet fröcskölve vágtattak tova az
árokban. Képtelenség lesz befogni őket, amíg le nem nyugodnak, és ilyen körülmények
közt akár lábukat is törhetik, de legalább szabadok.
Tamás a kocsishoz fordult. A férfi alázatosan kuporgott előtte, és rettegve pislogott
az egyenruháján virító rangjelzésre.
– Köszönöm, uram – mondta.
– Keresse meg a legközelebbi adrói tisztet – mutatott Tamás a karjára kötött fehér
ingujjra. – És adja meg magát. Egyedül így élheti túl az éjszakát.
A kocsis fejet hajtott, víz csurgott katonai sapkája karimájáról.
– Uram, köszönöm, uram. A herceg…?
– Halott.
Talán csak a sötétség és az eső tette, de mintha megkönnyebbülés futott volna át a
férfi arcán.
– És mi lesz a lőporral, uram?
– Lőporral? Milyen lőporral?
Erre kifutott a szín a kocsis arcából.
– Tele van vele az egész város. A herceg mindenkit meg akart ölni! Tamás Alvation
felé fordult. Feketelőpor! Hát ezért érzett olyan sokat a városban. Nikslaus alighanem
végigöntette vele az összes épületet, hogy a parancsára bármikor begyújthassák.
Egyedül így tudta volna egyetlen éjszaka alatt elpusztítani az egész várost.
Tamás felkapaszkodott a töltésre, és rohanni kezdett arra, ahonnan jött. Valószínűleg
a Felügyelők fognak robbantani, még akkor is, ha ők maguk odavesznek. Nem
reménykedhetett benne, hogy egy lelkiismeretes tiszt visszavonja Nikslaus parancsait.
Több tízezer kilogramm lőpornak kell lennie szerte Alvationben, és miután
elpusztították vele a várost, végigmennek majd a romok között, hogy lemészárolják a
túlélőket. Ez a legjobb módja Adró besározásának. Senki sem gyanítaná, hogy egy olyan
Kiváltságos, mint Nikslaus, feketelőport használt.
Tamás tudta, hogy semmi esélye időben odaérni.
Az első robbanás olyan hatalmas volt, hogy beleremegett a föld. Négy emelet magas
tűzfelhő emelkedett a piackörzet fölé, a lökéshullám több száz harcoló katonát döntött le
a lábáról.
Tamás megbotlott és elesett, egyik térdét beütötte az utcakőbe. A következő
pillanatban sántítva bár, de rohant tovább, és szemét a városon tartva várta a következő
detonációt. A tűz éppolyan gyorsan eltűnt, mint ahogy a magasba csapott, de Tamás látta
az esti égre gomolygó füst és gőz körvonalait.
Ezzel még bőven nincs vége. Vissza kell jutnia a városba, és…
És mi? Akadályozza meg a Felügyelőket a lőpor begyújtásában? Azt sem tudta, hol
találja őket, és a város igen nagy. Megpróbálhatná megkeresni a lőporraktárakat, de a
Felügyelők addigra mindet a levegőbe röpítik.
Újabb robbanás rázta meg a várost, most a túlsó oldalán. Tamás ezúttal felkészült rá,
és a megremegő föld ellenére is sikerült talpon maradnia.
Mindegyik robbanás kétségkívül emberek százaival végzett. Lefojthatná a
detonációt, vagy eltéríthetné az energiáját, de ilyen rengeteg lőport az irányítása alatt
tartani olyan lenne, mint vizet forralni egy zárt teáskannában – széttépné Tamást.
Elérte a várost, átfurakodott a közelharcon, és kinyúlt az elméjével. A következő
utcában egy lőszerraktárt érzett, elég munícióval benne, hogy tíz háztömböt is a
levegőbe röpítsen.
Tamás érezte, hogy valahol odabent gyufát érintenek lőporhoz, és máris elkésett a
robbanás elfojtásával. A nyomás megnőtt az elméjében, ahogy a detonáció elszabadult.
Megragadta az energiát, hogy eltérítse, és próbálta kitapogatni érzékeivel a
megmaradt lőport, hogy tudja, mennyivel kell megbirkóznia.
Néhány lőportöltettel könnyen elbánt. Egy lőporszaru sem jelentett problémát.
Tamás még egy egész lőporos hordó energiájával is megbirkózott.
Most egyszerre ötven lőporos hordó repült a levegőbe.
Tamás elkapta az energiát, és egyenesen maga alá irányította. Mintha száz ágyút
kötözött volna a csizmájához, és mindet egyszerre sütötte volna el. Az energia
elszabadult, földet, sziklákat és utcaköveket hányt a levegőbe, és Tamás látta maga
körül a katonák döbbent arcát, mielőtt egyetlen szempillantás alatt elpárologtak.
Túl soknak bizonyult. Képtelen volt ilyen mennyiségű lőport irányítani. Teste
nyögött, tekeredett, bőr készült széthasadni rajta.
Mindez egy szívdobbanásnyi idő alatt játszódott le. Tudata elhagyta, és azzal együtt
pedig az akarat is, hogy kordában tartsa a robbanás erejét. Cserbenhagyta a feleségét.
Cserbenhagyta a katonáit, a fiát, Alvation és
Adró népét.
Mindenkit cserbenhagyott. A világ elfeketedett.
Tániel az egyik őr vállára zuhant. A férfi összerogyott, és elnyelte a becsapódás
erejének egy részét, de a lőpormágus lába így is összecsuklott alatta, és fájdalmas
üvöltéssel gurult neki a gerenda aljának.
A maradék két őr elkerekedett szemmel dermedt mozdulatlanná, miközben próbálták
lefogni Ka-poelt.
Tániel nagy nehezen felállt, és a kezére tekert kötéllel védte ki a felé lendített
muskétát. Belerúgott az egyik őr térdébe, a másiknak pedig az arcába ütött.
Ka-poel csuklyája a dulakodás közben lecsúszott a fejéről. Szeme tágra nyílt, rövid,
vörös haja összekuszálódott. Amikor Tániel ránézett, felszegte az állát. Aztán lerázott
egy vércseppet hosszú tűjének végéről, majd előrelépett, hogy övéből kihúzott tőrével
elvágja Tániel köteleit.
– Nem lett volna szabad idejönnöd – rótta meg Tániel.
A lány végzett a kötéllel, és egy lőporszarut nyomott a kezébe. Tániel leharapta róla
a dugót. A lőpor a szájába ömlött, érezte kénes ízét, ahogy elrágcsálta a fogaival.
Köpködött és fulladozott, de rákényszerítette magát az anyag lenyelésére.
A lőportransz gyorsan átjárta, felmelegítette a testét, megfeszítette az izmait. Sebei
és zúzódásai fájdalma visszavonult valahová az agya egy hátsó szegletébe.
Ka-poel a késével bevégezte a munkát a négy őrön, majd felállt, és szipákolva
letörölte róla a vért.
Tániel körbenézett. A táborbeli általános felfordulás ellenére jó pár katona
észrevette a harcot. Egy tiszt egy osztagot vezetve, mutogatva és parancsokat vakkantva
rohant feléjük.
Tániel megdörzsölte a csuklóját. A kez hadsereg kellős közepén álltak, teljesen
elvágva a külvilágtól, a megmenekülés bármi esélye nélkül. Százezer embert kellene
megölnie, hogy kijussanak innen élve.
– Pole. – Lehajolt, felvette az egyik őr muskétáját, és összerezzent. Nincs annyi
lőpor a világon, ami teljesen ki tudná zárni ezt a fájdalmat. – Kétlem, hogy ezt most
megússzuk.
Ka-poel úgy mérte fel a kez hadsereget, ahogy egy tábornok méri fel a csapatait.
Tániel szemügyre vette a muskétát. Olcsó tákolmány volt, távolról sem olyan
kifinomult munka, mint a Hrusch puskák, amelyekhez hozzászokott. Kivette a bajonettet
az őr málhájából, és a helyére csúsztatta. Ezzel kell beérnie. A kez katonák egyre
közeledtek – ötven, talán még több, és a harccal felhívják majd magukra a hadsereg
maradékának figyelmét is.
– Pole. Szeretlek.
Ka-poel egyik ujjával a szívére, majd pedig Tánielre mutatott. Táskáját nyitva dobta
le maga elé a földre, és felemelte a kezét.
A babái kiemelkedtek belőle. Tánielnek eszébe jutott a kresim kurgai harc és Ka-
poel mágiájának ereje.
– Ez most nem lesz elég, Pole.
Még több baba repült fel a levegőbe. Tíz. Ötven. Száz. Ezer. Lehetetlenül sok bukkant
fel a táskából, hogy rendezetten körbevegyék őket.
A kez katonák húsz méterre tőlük torpantak meg, és zavartan nézték a varázslatot.
Egy százados felemelte a kezét.
– Tölts!
Tániel egyetlen gondolattal gyújtotta be a lőporukat. Muskéták hasadtak szét, és
lőporszaruk robbantak fel, a levegő pedig kénes szaggal és sikoltásokkal telt meg.
– Egy lőpormágus! – kiáltotta valaki. Szava elterjedt a táborban, és az emberek
sorban eldobálták a muskétáikat, hogy kardokat meg késeket vegyenek magukhoz. Újabb
katonák szaladtak feléjük – először csak páran, aztán egyre többen. Tániel megszorította
muskétája csövét, és felkészült a harcra.
Az egész egy oda nem illő mozdulatként kezdődött a szeme sarkában. Egy kez
megtorpant a tábor kellős középén, és bajonettjével átszúrta a mellette elfutó bajtársa
nyakát. A katona arcára kiült az értetlenkedés önnön tette miatt, aztán hirtelen
megfordult, és a muskétával szájon vágta a következő kez gyalogost.
Ekkor egy másik katona feltartotta lőporszaruját kovás puskája csöve elé, és
meghúzta a ravaszt, szétrobbantva saját magát és három bajtársát.
Ökölharcok törtek ki, és a Tániel meg Ka-poel felé tartó kez hullám megtört, ahogy
az emberek egymás ellen fordultak.
Ka-poel lábát megvetve állt, és úgy bámulta a babáit, ahogy egy öregember
tanulmányozza a sakktáblát. A babák maguktól mozogtak körülötte. Néhányan egymással
harcoltak, mások tántorogtak, és árnyékokat döfködtek. Tániel gyomrát rettegés
szorította össze. A lány egy egész hadsereget irányított, egyszerre ezreket!
Egy gyalogos nekirontott Tánielnek.
A lőpormágus félrelökte a kez bajonettjét, és beleszúrta a szemébe a sajátját.
– Menjünk – fordult Pole-hoz. – Nem tudod örökké feltartóztatni őket. Ka-poel
elkapta az ingujját, és egyik kezével pisztolyt mímelve célzott a babáira.
– Azt akarod, hogy lőjem le őket? A lány bólintott.
Tániel megtámasztotta a földön a muskétát, gyorsan megtöltötte, majd a vállához
emelte, és megerősítést kérve nézett Ka-poelra.
A lány sürgetően intett neki.
Tániel a babák tömegére célzott, és meghúzta a ravaszt. Mennydörgésszerű robaj
hasított a késő reggeli levegőbe, és a kez katonák fedezékbe vetődtek. Egyikük úgy
kenődött szét egy közeli sátron, mintha ágyúgolyó találta volna el. Tániel kétségbeesett
üvöltéseket hallott, majd valaki azt kiáltotta:
– Tüzérségi támadás!
Ka-poel néma kacajjal vetette hátra a fejét.
– Te szadista vagy – ragadta meg a kezét Tániel. – Menjünk. Átrohantak a kez
táboron a Szurkov-átjárót övező keleti hegylánc felé.
Ka-poel babái árnyékokkal harcolva suhantak mellettük. Mire elérték a tábor szélét,
és megindultak felfelé a legközelebbi dombon, a babák száma megfogyatkozott.
Ka-poel zihált. Tániel hátranézett. Senki sem követte őket, de ez aligha marad így
sokáig. Karjánál fogva húzta maga után a lányt, az azonban a földre rogyott, szeme
elfelhősödött a kimerültségtől. Tániel a vállára vetette a muskétáját, majd ölbe kapta
Ka-poelt, és rohant tovább.
A talaj egyre meredekebbé vált, és Tániel lassan már inkább mászott, mint futott.
Végül kénytelen volt megállni, és letenni Ka-poelt egy nagyobb sziklára a kavicsos
terepen, hogy kifújja magát, és hátranézzen a völgybe.
Nem üldözték őket.
Az egész kez tábor felbolydult. Testvér testvérrel harcolt. Egy gyengébb.
Kiváltságos rémülten szórta jobbra-balra a mágiáját. Felügyelők igyekeztek
helyreállítani a rendet a feltételezett, seregen belüli lázadás „főkolomposainak”
megölésével – de ez csak fokozta a káoszt.
És mindezt Ka-poel babái okozták.
Tániel kinyitotta a szaruját, és kiszórt egy adag lőport a kezére. Felszippantotta. A
közvetlen veszély talán megszűnt, de a Kez még mindig utánuk küldheti a gyalogosait,
vagy akár a lovasságát, és akkor nem tudnak megszökni. A fáradtság úgy cserkészte be
őt, akár egy farkasfalka a sebesült szarvast. Lőportranszának lángja nemsokára kialszik.
Nincs annyi tűz, amennyi táplálni tudná, és akkor Tániel teljesen haszontalanná válik.
Meg kell mászniuk a kavicsos domboldal legmeredekebb, öt kilométeres szakaszát,
hogy elérjék északon az adrói tábort.
És akkor még ott van az áruló Hilanszka ügye.
A káosz a frontvonal közelében szabadult el a legkevésbé, sok kez katona még
mindig a táborok közti területen beszélgető Kresimirt és Mihalit figyelte. Az istenek
alig egy méterre álltak egymástól. Tániel sokért nem adta volna, ha hallja, mit
mondanak. Úgy tűnt, egyiküket sem érdekli a kez táborban kitört zavargás.
Mihali Kresimir vállára tette a kezét. Kresimir lerázta magáról.
Mihali csillapítóan széttárta a kezét. Testvére az égre mutatott, és kiabált valamit.
Mihali beszélt tovább. Szája alig mozgott, arcán nyugalom ült.
Hosszú percekig beszélt, és Tániel meglepetésére úgy tűnt, Kresimir meg is
hallgatja. Az isten leeresztette a kezét.
A táborban közben tovább tombolt a káosz. Ka-poel lebegő babáiból alig pár tucat
maradt. A lány elgyötörten felült, és bár mindenfelé zúzódások borították, szája
győzedelmes mosolyra görbült. Az utolsó babákra összpontosított, és ezek már nem
tűntek el olyan gyorsan, mint korábban a társaik. Keményen harcolt, hogy életben tartsa
őket.
Tániel visszanézett a két istenre. Kresimir és Mihali még közelebb léptek
egymáshoz. Mihali egyik kezével a másikra mutatott, mintha magyarázna valamit,
Kresimir homlokráncolva hallgatta.
Mihali végzett a beszédével. Kresimir hajthatatlanul rázta a fejét.
Mihali elfintorodott. Szája szomorú mosolyra húzódott, és széttárta a karját.
Tániel szíve hirtelen gyorsabban vert. Vállának támasztotta a muskétát, és
megcélozta Kresimirt. Bő három kilométer. Nem egy nehéz lövés számára, de csak
normál golyója volt, amelynek ráadásul túl sok időbe telik majd elérni Kresimirt. Csak
figyelemelterelésre lesz jó.
Kresimir hirtelen szélesre tárta a karját. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha meg akarná
ölelni a testvérét.
Tániel az arcához kapott, megtántorodott, és hátraesett, ahogy ezer napnál is
fényesebb ragyogás robbant ki Kresimirből. Felkészült a lökéshullámra és a robbanás
fülsiketítő robajára.
Egyik sem jött. A fény viszont olyan erővel tündökölt tovább, hogy bár Tániel
eltakarta az arcát, mégis úgy érezte, mintha egyenesen a nap szívébe bámulna bele.
Megérintette egy kéz. Odanyúlt, és megfogta Ka-poelt. Ő vajon mit látott? Volt
egyáltalán mit látni? Neki is ugyanolyan vaknak kellett lennie, mint Tánielnek. Odahúzta
magához, és a mellkasához szorította, próbálta megvédeni a lány szemét a ragyogástól.
Édes istenek, miféle mágia lehetett ez?
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre érezte, hogy a fény kezd tompulni. Félelem
költözött belé, amikor kinyitotta a szemét, és nem látott semmit. Megvakult volna?
Talán húsz perc is eltelt, mire formák kezdtek megjelenni a látóterében. Sűrű
pislogással próbálta eloszlatni a színek kavalkádját, és megérteni, hogy mi történt. Az a
ragyogás – csupa fény és intenzitás, ám mindenféle hő és hang nélkül. Nem robbanás
volt.
Tániel igyekezett felidézni magában a Kiváltságos mágiával kapcsolatos tudását.
Mit csinált Kresimir?
Aztán lassan ráébredt.
Kresimir magát a Mást nyitotta bele a világba.
Ahogy a szeme lassan újra működni kezdett, Tániel látta, hogy immár a kez és az
adrói tábor is teljes káoszba süllyedt. Úgy tűnt, mindenki megvakult. Emberek százezrei
mászkáltak térden és négykézláb, sírva és kiabálva.
A két tábor közti mező közepén Kresimir állt, teljesen egyedül. Mihali eltűnt, még
csak hamu sem maradt utána. Kresimir szája nyitva, arca néma sikolyba fagyott.
Az isten válla megroggyant. Kresimir egy pillanatig vakon meredt oda, ahol
korábban Mihali állt, majd térdre esett, és elsírta magát.
Tániel kimerülten dőlt le a hegyoldalra, testét a sebeiben lüktető fájdalom gyötörte.
Pár perc teljes csend után lenézett véres és összehányt ingére. A szíve gyorsabban vert,
a keze megremegett a hirtelen izgatottságtól.
– Pole – szólalt meg. – Az ingem Kresimir vérében ázik.
Adamat nem tudta levenni a szemét a beszéde végéhez ért Claremonte-ról.
Tökéletesen dolgozta meg a tömeget. Persze senki sem tört ki üdvrivalgásban, nem,
ebben még Claremonte sem reménykedhetett.
Morgolódás és elégedetlen morajlás támadt. Adamat mellett valaki azt mondta egy
nőnek, hogy Claremonte-nak igaza van. Felháborodás söpört végig az embereken, és
Adamat tudta, hogy Claremonte meggyőzte őket. Talán nem mindenkit. Most még nem.
De a Kresim Katedrális elpusztításakor felhangzó néhány tiltakozó kiáltás mind gyorsan
elhallgatott.
Az Adon fel-le vonultak a csónakok, és brudániai katonák szálltak belőlük partra.
Nagyjából tizenöt fős, egy-egy Kiváltságossal kísért csoportokban dolgoztak.
Bajonettes muskétákat és feketelőport tartalmazó hordókat cipeltek, és Adamat látta,
amint a katonák első csoportja odaér egy templomhoz az Ad másik oldalán, és elkezdik
ellökdösni onnan az embereket.
 Fel fogják robbantani a templomot.
Adamat lenyűgözőnek találta volna a dolgot, ha nem lett volna annyira megrémülve.
Claremonte erősítéssel és ellátmánnyal érkezett, zseniális beszédet mondott a
miniszterelnöki jelöléséről, és most arra készült, hogy elpusztítsa Adró vallási
épületeit. Fogta az emberek félelmét – a félelmet a brudániai megszállástól –, és a saját
javára fordította. Mindenki annyira megkönnyebbült, hogy Claremonte mégsem fosztja
ki a várost, hogy most nagyjából bármi mást megtehetett.
Adamat a legkevésbé sem volt vallásos, mégis oda akart rohanni a legközelebbi
templomhoz, hogy megakadályozza a katonákat az elpusztításában. Ezek történelmi
épületeknek számítottak, némelyikük közel háromezer éve állt! De gyanította, hogy ha
megpróbálná megállítani a katonákat, megölnék.
Claremonte csónakja alig negyven lépésre tőle ért partot. Ricard máris arra
igyekezett, asszisztensei és testőrei óvatosan követték. Adamat utánakiáltott, hogy álljon
meg.
Egy tengerész kisegítette Claremonte-ot a sáros talajra, majd fel a partra, onnan
pedig az útra.
Adamat látta Ricard testtartásából, hogy valami ostobaságra készül.
– Fell! Állítsa meg!
Elkésett. Ricard orrba vágta Claremonte-ot, aki úgy dőlt el, akár egy zsák krumpli.
Brudániai katonák lendültek előre, Claremonte Kiváltságosa pedig felemelte
kesztyűs kezét, és úgy tartotta ujjait, mintha épp csettinteni készülne velük. Adamat
szíve a torkába ugrott.
– Ne! – kiáltotta Claremonte, és feltápászkodott. Csillapítóan a Kiváltságos karjára
tette a kezét. – Erőszakra semmi szükség – mondta, miközben két ujjával tartotta az
orrát.
– Mégis mit képzel, mi a francot csinál? – kérdezte Ricard, úgy húzva hátra a kezét,
mintha ismét le akarna sújtani vele.
– Hogy mit csinálok? – Claremonte hátradöntötte a fejét, hogy elállítsa orra
vérzését. – Indulok Adró miniszterelnöki posztjáért. Feltételezem, ön Ricard Tumblar.
– Igen – válaszolta jegesen a szakszervezet vezetője.
Claremonte kezet nyújtott neki.
– Lord Claremonte vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.
– Ebben az örömében nem osztozom.
– Sajnálattal hallom – húzta vissza a kezét Claremonte. – Azt hittem, barátok
vagyunk!
– Ezt meg mégis miből gondolta?
– Abból, hogy kihozta ide a fél várost, hogy üdvözöljenek engem, és meghallgassák
a beszédemet. Ilyesmit pedig csak barátok tesznek. – Claremonte mosolya arca egyik
felén lekonyult. Ugyan csak egy kicsit, de most már inkább úgy tűnt, hogy gúnyosan
vigyorog. Tekintetét végighordozta Fellen és a többi szakszervezeti főnökön, majd
hagyta megállapodni Adamaton. A mosolya ekkor újra teljessé vált. – Komolyan
mondom – nézett újra Ricardra. – Ezért köszönettel tartozom önnek. És most, ha
megbocsát, meg kell nyernem egy választást.
Tamás egy hintó ismerős billegése közben küzdötte vissza magát az
eszméletlenségből.
Pánik szállta meg. Hová viszik? Ki vezeti a hintót? Hol vannak az emberei?
Aztán hirtelen megrohanták az emlékek az alvationi csatáról, Nikslaus hullájának
megleléséről, és arról, ahogy megpróbálta megakadályozni annak a sok ezer kilogramm
lőpornak a felrobbanását.
A hátán feküdt, és amikor kinyitotta a szemét, egy postakocsi tetejét látta maga fölött.
Odakint már világos volt, úgyhogy sokáig lehetett eszméletlen. A hideg és a ritkás
levegő újabb aggasztó gondolatot ültetett el Tamás zavart elméjében. Tél lenne? Lehet,
hogy hónapokig hevert öntudatlanul?
Nem tudta mozgatni a karját. Miután elnyomta a rémületét, rájött, hogy de, tudja
mozgatni, épp csak le van kötözve, és egy apró mozdulat is nagy erőfeszítésébe kerül.
Foglyul ejtette volna a Kez?
Az első arc, amelyet meglátott, váratlan látványt nyújtott.
Egy sötét bőrű deliv férfihez tartozott, akinek ősz hajtincsei szorosan a fejbőrére
simultak. Egy rangjelzések és jelvények nélküli, zöld deliv egyenruhát viselt. Odahajolt
Tamás fölé, és szemügyre vette.
– Á, felébredt. Helyes. Az orvosok már kezdték azt hinni, hogy sosem tér magához.
Mindjárt a csúcsnál vagyunk.
Tamás ismét lehunyta a szemét. A ködös elméje miatt értette félre, vagy a deliv
tényleg „csúcsot” mondott?
– Ki a pokol maga? – kérdezte. Az arca különös módon ismerősnek tűnt, akár egy
festmény, amelyet egykor egy kandalló fölött látott, vagy egy emlék a gyermekkorából.
Sabon egyik rokona? Nem, a legkevésbé sem hasonlított egykori barátjára.
A deliv fejet hajtott.
– Deliv vagyok.
– Azt kérdeztem, ki maga, nem azt, hogy hová valósi. Istenverte bolond.
– Tamás úgy érezte, mintha egy katonai parádé zajlana a fejében. Megmozgatta az
ujjait, és a köteleit próbálgatta. Várjunk csak. Mégsem volt lekötözve. Akkor miért nem
tud megmozdulni? Felemelte a fejét, és lenézett a szorosan a mellkasa köré tekert
takaróra.
Egy kis izgés-mozgással szabaddá tette a karját, majd félretolta a takarót, és felült.
A tartalék egyenruháját viselte – legalábbis ő annak nézte. Ez nem koszolódott össze
az alvationi csatában.
A hintó hirtelen állt meg, és Tamás elvesztette az egyensúlyát. A deliv megfogta,
nehogy elessen. Tamás lerázta róla a kezét.
– Miféle csúcsról beszél?
Kinyílt a hintó ajtaja, és odakint Olem vágta magát vigyázzba. Tamást látva széles
vigyor terült el az arcán.
– Uram! Örülök, hogy felébredt. Hogy van a feje?
Tamást elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. Még mindig a saját emberei vették
körül, és Olemnek még mindig megvoltak a fegyverei. A delivre pillantott, és kilépett a
hintóból.
– Úgy érzem, lehajítottak a Cobolyfog tetejéről, és egyenesen a képemmel
csapódtam a földbe – válaszolta Tamás.
Körbenézve látta, hogy a hegyek közt vannak. Nos, ez megmagyarázta a csúcsot.
– Túljöttünk már az alvationi Hegyőrségen?
– Még csak az első őrhelyén, uram. – Olem előremutatott az úton. – A Hegyőrség fő
erődje itt van előttünk. Éjszakára letáborozunk benne, aztán folytatjuk a menetelést.
Tamást úgy öntötték el az érzelmek, mint a hullámok egy szeles napon. A lába már
eleve gyenge volt, de amikor meghallotta, hogy adrói földön vannak, majdnem
összeesett. Ellökte Olem segítségként nyújtott kezét, és sétálni kezdett az úton.
Átgondolta a dolgokat. Az évnek ebben a szakában az átjárónak tisztának és
meglehetősen száraznak kell lennie. Leereszkedhetnek az adrói síkságra, és
megindulhatnak a Szurkov-átjáró felé. Ha erőltetett menetben haladnak, másfél héten
belül már csatlakozhatnak az országukat védő erőkhöz.
– Uram, pihennie kellene.
– Tudok én járni – mondta Tamás, bár meglehetősen bizonytalanul állt a lábán, és
szédült is. Nem sokkal előttük az Alvationi Hegyőrség erődje magasodott fenyegetőn az
út fölé. A hegyőrök nyitott ajtókkal, üdvrivalgással fogadták a közeledő katonákat. – Jót
tesz a friss levegő. És most jelentsen. Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Két napig, uram.
– A csata?
– Viszonylag… jól ment. – Olem kissé hezitált a válasszal.
– A veszteségeink?

A testőr elővett egy cigarettát a kabátja hajtókájából, és anélkül helyezte a szájába,
hogy meggyújtotta volna.
– Összesen alig kétezer harcképes emberünk maradt a hetedik és a kilencedik
dandárban.
– Csak? – Tamás megállt, és Olemhez fordult. Amikor visszanézett az úton, feltűnt
neki, hogy az ellátmánykaravánjuk olyan hosszúra nyúlik, hogy nem is látja a végét. Ez
meg honnan került ide? Hiszen ők karaván nélkül jöttek északra.
– Gavril?
 – Demasolin kiszabadította.
Tamást újra elöntötte a megkönnyebbülés.
– A lőpormágusaim?
– Vidalslavot megölték. Leone Vlorát védve halt meg.
– És Vlora? – Tamás szíve kihagyott egy ütemet.
– Sebesült, de él.
A tábornagy nekirogyott Olemnek. Hosszú másodpercek teltek le, mire össze tudta
szedni magát, és ellépett tőle.
Észrevette, hogy az öregember a hintóból követi őket.
– Hogy fogunk bármiféle kárt okozni a kez hadseregnek Adróban, ha csak kétezer
emberünk maradt? – kérdezte Tamás. Aztán a deliv felé biccentett, és akaratlanul is
bosszúság költözött a hangjába. – Ez meg ki a pokol?
Olem kivette a szájából a cigarettáját, és megforgatta az ujjai között.
– Kérem, bocsásson meg a tábornagynak – szabadkozott az öreg delivnek. – Még
nincs teljesen magánál.
Az jót mulatott a dolgon.
– Remélem, mire szembeszállunk a Kezzel, már magánál lesz. – Fejet hajtott. –
Deliv vagyok – mondta. – De hívhat Kilencedik Sulemnek is.
Kilencedik…
– Ó. Uram. – Tamás fejet hajtott, és leküzdötte a hirtelen késztetést, hogy fél térdre
ereszkedjen. Kiszáradt a szája. IX. Sulem, Deliv királya állt előtte, ő meg a hintóban
istenverte bolondnak nevezte. – Nem állt szándékomban megsérteni önt. Nem tudtam…
– Semmi gond, tábornagy. – A király felvont szemöldökkel pillantott a földre, mintha
elvárná Tamástól, hogy térdeljen le, de végül nem erőltette a dolgot.
Tamásnak fogalma sem volt, mint mondjon. Mennyit tudott a király? Miért kísérte
Tamást egy vadonatúj ellátmánykaravánnal együtt?
– Bocsásson meg, uram – mondta Tamás. – De nem vagyok valami naprakész az
eseményekben. Nem tudom, mi történt az elmúlt napokban, amíg eszméletlenül
feküdtem.
A király összekulcsolta kezét a háta mögött.
– Ezredes – szólította meg Olemet. – Nem bánja, ha én jelentek a tábornagynak?
– Egyáltalán nem, eminenciás uram.
– Nos? – intett a király az előttük magasodó erőd felé.
– Menjünk – bólintott Tamás.
Továbbsétáltak a hegyi úton, el Tamás lovagságának maradéka mellett. Olem pár
méterről követte őket.
– Elmondom, hogyan alakultak a dolgok az én szemszögemből, aztán később
befejezheti a beszélgetését Olem ezredessel – kezdte a király. – Egy adrói hadseregre
számítva érkeztem Alvationbe, ám kettőt találtam. A Nikslaus herceg csapataival vívott
csatája utáni nap kissé zavaros volt, de az én tábornokaim és az ön Olem és Arbor
ezredese végül mindent tisztáztak egymás között. – Sulem egy pillanatra elhallgatott.
– Sajnálom, ami Alvationnel történt, uram – szólalt meg Tamás.
– Mit sajnál? Megmentett egy deliv várost, Tamás. Az adósa vagyok.
– És a lőpor?
– Ön és a lőpormágusai véget vetettek a pusztításnak, mielőtt túlságosan
elharapódzott volna. Természetesen így is vannak áldozatok, de a város maga
megmenekült, és ezért hálával tartozom önnek.
– Látom – pillantott Tamás vissza az ellátmánykaravánra –, hogy ellátott minket
felszereléssel az utazásunkra. Ezért én tartozom hálával.
Valami megvillant Sulem szemében, és a hintó óta most először mosoly terült szét az
öreg király arcán.
– Felszereléssel és egyebekkel.
– Egyebekkel?
– Tamás tábornagy, ez itt csak az előőrs. Ötvenezer emberrel jövünk át a hegyeken.
Még többen lennénk, ha nem küldtem volna le a seregem nagy részét Kezbe a Nagy
Északi Úton. A katonáim a szolgálatára állnak, és feltett szándékom, hogy az ön oldalán
fejezem be ezt a háborút. A Nikslaus és Ipille által kiforralt aljasság nem illő egy
királyhoz. – Sulem mosolya lehervadt, hangjába veszélyes árnyalat csúszott. – Ön
guillotine alá küldte Manhouch-ot, és én ezt nem helyeslem, ám Ipille megtámadta a
népemet.
Ötvenezres deliv sereg! Ebbe aztán beleremeg majd a Kez, Tamásnak efelől kétsége
sem volt. Szíve örömmel telt meg. Ez megfordítja a háború menetét. Adrónak immár
nemcsak esélye van, hanem szövetségese is. Hetek óta először lépdelt könnyedén. Úgy
közeledett az Alvationi
Hegyőrséghez, mint akinek hatalmas súlyt emeltek le a válláról.
Az erőd falain hangoskodás támadt, és hirtelen egy lovas tört ki a kapun nyaktörő
sebességgel. A hírnök meglátta Tamást, és a kantárt megrántva megállásra késztette a
hátasát. A férfi leugrott a lóról.
– Uram. – Arca vörös színben úszott a fagyos hegyi levegőben megtett vágtától, és
remegő kézzel tisztelgett.
– Lélegezzen, katona – mondta Tamás.
– Uram – zihálta a hírnök. – Üzenetet kaptunk a hegység keleti részén álló egyik
őrhelyünktől. Adopestről van szó, uram. A város lángol.
 Epilógus
Borbador Kiváltságos egy közepesen nagy ház lépcsőjén állt Adopest külvárosában,
és azon gondolkodott, mikor kért utoljára segítséget valakitől. Egy Kiváltságos nem volt
hozzászokva az ilyesmihez. Vagy elvégeztek valamit saját maguk, vagy parancsot adtak
rá.
Robbanás hasított az esti levegőbe, és Bo összerezzent. Egy újabb templom. Azok a
brudániai rohadékok az egész városban vallási épületeket romboltak le. Papokat
rángattak ki az utcára, hogy nyilvánosan verjék agyon őket, Adró népe pedig csak állt és
nézte. Túlságosan sokkolta őket a háború, és túlságosan megkönnyebbültek, hogy a
brudániaiak nem kifosztani jöttek a várost, így aztán képtelen voltak bármit is tenni az
események ellen.
Néhányan még be is szálltak a verésekbe.
Bo nem igazán szerette a Kresim Egyházat, mégis gyűlölte, hogy tétlenül kellett
néznie, amint egy külföldi hadsereg elpusztítja a város kulturális örökségét. Ő is ott állt
a tömegben, amikor lerombolták a Kresim Katedrálist. Végighallgatta Claremonte
beszédét, és látta, ahogy a Kereskedőtársaság partra száll, a várost védeni hivatott
emberek pedig nem tesznek semmit.
Bót nyugtalansággal töltötte el a Kereskedőtársaság Kiváltságosainak jelenléte, és
érkezésük óta mindennap minden erejével igyekezett elkerülni őket. Legjobb esetben
rákényszerítenék, hogy csatlakozzon hozzájuk, gondolván, hogy már semmilyen
kötelezettség nem fűzi őt Adróhoz, rosszabb esetben pedig bonyodalomként
tekintenének rá, és az életére törnének.
Bo akár nekik is eshetett volna, amikor megérkeztek, hogy számos hajójukat
elsüllyessze – és talán még magát Claremonte-ot is megölje –, mielőtt a brudániai
Kiváltságosok elbánnak vele. De már belefáradt, hogy mások harcait vívja. Ideje volt,
hogy a saját problémáival foglalkozzon.
Hogy megmentse a barátját és a testvérét.
A házból nevető gyerekek hangja szűrődött ki, és ez majdnem megállásra késztette.
Majdnem.
Bo bekopogott az ajtón. A nevetés elhalt.
– Maradjatok itt, gyerekek – parancsolta egy ideges hang. Padlódeszkák nyikorgása
jelezte, hogy valaki belépett a ház előszobájába. Bo a harmadik szemével látta, hogy a
Fortélyos az, akit keres. Érezte, hogy szemügyre veszi őt a kémlelőnyíláson át, majd
hallotta elfordulni a zárat. Az ajtó résnyire nyílt.
– Borbador Kiváltságos – szólította meg Adamat.
Bo fejet hajtott.
– Adamat felügyelő.
Adamat enyhén vad tekintettel pásztázta az utcát, mintha valamiféle csapdát keresne.
 – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Nem hittem, hogy látom még valaha.
– Ajándékokat hoztam – célzott Bo a hóna alá dugott, papírba tekert csomagokra. –
Bejöhetek?
Adamat újra végignézett az utcán, arcán ellentmondásos érzelmek kavarogtak. Úgy
tűnt, az elmúlt napokban igencsak ideges emberré vált. Bo meg tudta érteni.
És senki sem akart beinvitálni egy Kiváltságost az otthonába.
– Drágám – szólalt meg egy női hang. – Ki az?
– Borbador Kiváltságos.
Az ajtó kitárult, és Bo meglátta Faye-t az előszobában. Jobban nézett ki, mint aznap,
Vetas kúriájában. Azóta kialudta magát, és bár a szeme sarkának vöröséből Bo sejtette,
hogy nemrég még sírt, jól leplezte.
– Kiváltságos – köszöntötte őt Faye. – Kérem, jöjjön be.
Bo bevitte magával a csomagokat, és lepakolta azokat a nappaliban.
– Hívjon Bónak. Ajándékokat hoztam a családjának.
– Nem kellett volna – mosolygott rá hálásan Faye.
Adamatnak már kevésbé tetszett a dolog. Óvatosság költözött a szemébe. Nem bízott
Bóban, ő pedig aligha hibáztathatta ezért.
– Maga is érezte? Adamatot meglepte a kérdés.
– Mit?
– Egy megmagyarázhatatlan sokkot. Mintha egyedül lenne egy szobában, és egyszer
csak egy pohár hideg víz loccsanna az arcába.
Adamat lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom, miről beszél.

Különös, gondolta Bo, hogy a Fortélyosok nem érzik meg egy isten halálát. Mihalit –
az újjászületett Adomot – hat nappal ezelőtt meggyilkolták. De ez nem olyan volt, mint
amikor Tániel szembelőtte Kresimirt. Ez… igazi halálnak érződött.
– Semmiről – vont vállat Bo. – Ne aggódjon emiatt.
– Épp vacsoráztunk – pillantott Faye figyelmeztetően Adamatra. – Kérem,
csatlakozzon hozzánk.
– Köszönöm, de nem. Reméltem, hogy négyszemközt beszélhetek a férjével.
Adamat megköszörülte a torkát.
– Bármit, amit nekem mondana, azt Faye is hallhatja.
Bo látta, hogy a nő nem fog kimenni a szobából. Ennyit arról, hogy oszd meg, és
uralkodj. Lehet, hogy jobb lett volna, ha behozza magával Nilát és Jákobot. Megkérte
őket, hogy várjanak odakint, a hintóban, de most úgy érezte, a jelenlétük megnyugtatta
volna Adamatot.
Még mindig nem tudta, mihez kezdjen a lánnyal. Úgy tűnt, egy Kiváltságossal van
dolga, méghozzá egy olyannal, akinek kesztyűre sincs szüksége. Nila nem igazán fogta
fel a dolog jelentőségét. A Kilencek egyetlen Kiváltságosa sem tudta kesztyű nélkül
megérinteni a Mást. Még a Predeii-ek sem.
Erre csak az úgynevezett istenek voltak képesek.
– Szükségem van a segítségére – mondta.
– Nem vállalok munkát – pillantott a feleségére Adamat. – A családom olyasmiken
ment át az utóbbi pár hónapban, amiken egyetlen családnak sem lenne szabad. Semmiért
nem hagyom őket magukra.
Faye immár összeszűkült szemmel nézett Bóra, szívélyessége odalett. Mintha
hirtelen minden melegséget kiszippantottak volna a szobából.
– Csak két dolgot mondanék – emelte fel a kezét Bo. Nem viselte a kesztyűjét. Még
csak az kellett volna, hogy Adamat azt higgye, fenyegetőzik. – Először is, Faye,
szeretném, ha egy ideig vigyázna a kedvemért Jákob Eldaminzra.
– Hát él? – kérdezte Faye.
– Másodszor – folytatta Bo. – Szükségem van Adamatra, hogy megmentsem a
legjobb barátomat… az egyetlen barátomat. Bizonyítékom van rá, hogy Ket tábornok és
a nővére a saját szakállukra árulják a hadsereg tulajdonát. Szeretném, ha maga, Oldrich
őrmester és az emberei elkísérnének engem, hogy letartóztassuk Ket tábornokot, és
kiszabadítsuk Kétlövetű Tánielt.
Bót nagyon aggasztotta a dolog. Azóta nem hallott hírt a frontról, hogy Tánielt
hadbíróság elé állították. Lehet, hogy a barátja börtönben van, de az is lehet, hogy már
felakasztották. Átkozta magát, amiért nem cselekedett gyorsabban, de előbb
mindenképpen bizonyítékot kellett találnia. Elindulhatott volna a frontra már egy hete,
rögtön azután, hogy megbizonyosodott Ket bűnösségéről, de egy halott nemes
feljegyzéseinél több bizonyítékra volt szüksége.
– Le akarja tartóztatni a vezérkar egy tagját háború idején? – horkantott fel Adamat.
– Az öngyilkosság. Nem. Kizárt dolog. Mint mondtam, itt kell maradnom, hogy
gondoskodjam a családomról. Nem vállalok munkát.
– Kérem – mondta Faye megfeszült állkapoccsal. – Most már szeretnénk folytatni a
vacsoránkat a gyerekekkel.
Bót nem hatották meg a szavai. Néha gyűlölte magát mindazért, amit meg kellett
tennie. A gyilkosságokért, a hazugságért, a lopásért. Az emberek manipulációjáért.
– Adamat, a segítségéért cserébe tartozni fogok magának egy szívességgel.
– Ugyan mit akarhatnék…
– Egy szívesség! – emelte fel egyik ujját Bo. – Bármit kérhet az adrói királyi
társaság utolsó élő tagjától.
Faye a homlokát ráncolta. Bo szinte látta zakatolni az agyát.
– Nem – rázta meg a fejét Adamat. – Nem hinném, hogy…
– Drágám – fogta meg Faye a karját.
Bo vett egy nagy levegőt.
 – Egy szívesség – ismételte. – Bármi, amit csak akar. Akkor is, ha fél Kezt le kell
mészárolnom, hogy megtaláljam az elveszett fiát.
Még próbálnak majd tiltakozni. Vitatkozni. Kifogásokat keresni. De Bo már látta a
szemükben, hogy megkapja tőlük, amit akar.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm a szerkesztői tanácsokat és a beszélgetéseket a könyvvel kapcsolatos
problémáimról fantasztikus ügynökömnek, Caitlin Blasdellnek – és persze köszönöm,
hogy eladta a könyvemet. Köszönöm a szerkesztőm, Devi Pillai türelmét és a hitét, hogy
hagyott a saját tempómban dolgozni, és egyre kijjebb tolta a határidőket, hogy tényleg
elégedett lehessek a végeredménnyel.
Köszönöm a feleségemnek, Michele-nek, aki végig fantasztikusan viselkedett.
Mindig ő az első ötletelőm és szerkesztőm, és semmi sem jut el Caitlinhez vagy
Devihez az ő vonakodó beleegyezése nélkül.
Köszönöm a szüleimnek, akik mindig is támogattak az írásban, és így e könyv
munkálatai alatt is. Apám volt az első „rajongó”, aki jóváhagyta a könyvet, miután a
végső változat nagy részét egyetlen délután alatt végigolvasta.
Köszönöm Isaac Stewartnak, aki a Vérrel írt ígéretek térképeit és rajzait készítette.
A Karmazsin hadjárathoz nemcsak egy új térképpel végzett ismét fantasztikus munkát,
de a régieket is kiegészítette, hogy jobban passzoljanak a történethez.
Köszönöm az első és a második könyv iránti támogatásukat az Orbit fantasztikus
munkatársainak: Susan Barnesnak, Lauren Panepintónak, Alex Lencickinek, Laura
Fitzgeraldnak, Ellen Wrightnak és mindenki másnak. Az ő szerkesztési, művészi és
marketinges varázslatuk nélkül a könyvek nem arathattak volna ekkora sikert.
Köszönöm Ethan Kinney-nek, aki a lőpormágus-univerzummal kapcsolatos átkozott
kérdezősködéseivel rákényszerített, hogy más perspektívából is megszemléljem a
dolgokat.
És természetesen köszönöm minden barátomnak és a családomnak, amiért végig
támogattak, különösen Sunny Mortonnak, hogy végighallgatta fecsegésemet az alkotói
folyamatról, és nagyszerű tanácsokkal látott el engem mint frissen publikált írót.

{i} A Faint jelentése magyarul:elájulni.
Table of Contents
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6.fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22.fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25.fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29.fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás