MIRA LOBE

Anni és a film

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

 A könyv eredeti címe:

ANNI UND DER FILM

(Globus Verlag, Wien)

FORDÍTOTTA:

B. RADÓ LILI

RÉBER LÁSZLÓ

RAJZAIVAL

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Schindler Frigyesné
A szöveghűséget ellenőrizte: Szekeres Ilona
Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető: Gortvai Tivadar
15 ooo példány, 15 (A/5) ív, MSZ 5601-54. Budapest 1958 J
9992/1 Zrínyi Nyomda, Budapest. Felelős: Bolgár Imre
Indul a felvétel.
Ez itt Anni, a főszereplőnk: egyszerű bécsi kis­
lány. Hanem ami vele történetünk folyamán meg­
esik, az a legkevésbé sem egyszerű. Sőt...

... Holzingerné, Anni édesanyja, egyáltalában

nem találja egyszerűnek, ami legidősebb gyer­
mekével történik.

Tónit, Anni öccsét határozottan megzavarja a

dolog;

a kis Gréti még semmit sem ért az egészből. -

Aztán...

... itt van Karli. Talán nem is látszik meg rajta

- de érdemes vele barátkozni.

És Poldinak, a nővérének is, aki már gyárban

dolgozik, mindig örül az ember. Ezzel szem­
ben...

... ez itt Franz Schnepfenberger úr... Hogy

egyáltalában van itt valami szerepe,
arról a kövér Brigitta néni gondoskodik.

Alois bácsinak nem sok szava van mellette. Ren­

geteget beszél viszont...

... Kamik, a „Phönix” filmgyár rendezője.

Lia Lasker, a filmcsillag és partnere,

a,, szép Hannes” egészen jól megférnek ugyan

vele - de hát azok egészen másfélék is, mint
Anni és mint...

Peter Dirtl, a fiatal segédrendező, aki jó barátja

lesz Anninak.

A nagyszerű Paul Sarno gondoskodik róla, hogy

a történet igazán jól fejeződjék be.

De kezdjü. k csak az elején!

 ATÖRTÉNET KARLIVAL KEZDŐDIK...

A történetnek nem Karli a főszereplője. A főszereplő

Anni. Mégis, beszéljünk előbb Karliról, nemcsak azért,
mert Anninak jó barátja (és mindig igen tanulságos dolog
valakit a barátairól megítélni), hanem, mert Karli Fink
egyáltalában olyan valaki, akivel érdemes megismerkedni.
Nem mintha első látásra feltűnnék az embernek; ti­
zenhárom évéhez képest meglehetősen nagynövésű volt
ugyan, sűrű szőke haja meredeken ágaskodott a homloka
fölött, aztán szétbomlott, mint egy toliseprő, de egyébként
semmi különös sem volt a külsején. A szeme kék volt, az
orra egyenes - egész kicsit égbekacsintó -, keze hatalmas,
körmei rendszerint feketék, egyszóval: olyan, mint min­
den más fiú. A különös az volt benne, hogy elérte azt,
ami egy tizenháromévesnek egyébként ritkán sikerül -
éspedig: hogy mindenki egyformán szerette, a tanárok és
az osztálytársai is. Mégpedig anélkül, hogy mintagyerek,
vagy éppen alamuszi lett volna! Bizonyítványa jó volt, de
akadtak jobbak is. Sohasem „magolt’’. Jó feje volt, fe­
szülten figyelt az órán, s otthon már alig kellett tanulnia.
Tanárainak jó véleményük volt róla, mert okos kérdése-

9
két tett fel és „tevékenyen részt vett” az oktatásban,
ahogy ők mondták; a fiúknak meg azért volt róla jó vé­
leményük, mert megbízhatóan súgott, és engedte, hogy le­
másolják a leckét, mert számtandolgozat íráskor a példák
megoldását kis cédulákra írva végigküldte a padsorokon,
és mert sok futballmérkőzés bevált balszélsője volt.
Karli természetesen örült annak, hogy ilyen népszerű, és
fontos is volt neki, hogy mindenki szeresse; de még fonto­
sabb volt számára, hogy a lelkiismerete legyen rendben.
És hogy inkább egész népszerűségét kockára tette, sem­
hogy egy igazságtalanságot eltűrjön, azt az alábbi történet
bizonyítja, amely nemrégiben esett meg az osztályában.
Röviddel az óra kezdete előtt (földrajz, Brückner tanár
úrral) a 4/a szükségesnek találta, hogy Georg Zufalit be­
zárja a nagyszekrénybe. Amikor csengettek, mindenki a
helyére rohant, mert Brückner tanárnak az volt a szo­
kása, hogy mihelyt a csengetés elhangzott, abban a pilla­
natban felrántotta az ajtót. Zufali eleinte egészen csendesen
viselkedett a szekrényben, a tanár pedig, mint rendesen,
megkezdte a tanítást. Tapasztalt tanító lévén, nyomban
észrevett valami feszültséget az osztályon, és Remschhez, a
4/a legjobb tanulójához fordult:
- Történt itt valami, Remsch? Mondd meg az igazat!
- Semmi, tanár úr!
Mintegy félóra múltán a fogoly rosszul lett a szekrény­
ben, és hangosan nyögni kezdett. A tanár, aki előadás köz­
ben fel-alá szokott sétálni az osztályban, éppen arra járt.
- Ki nyög itt? kérdezte, majd villámgyorsan megfor­
dult, kinyitotta a szekrényt, s gallérjánál fogva kihúzta a
zöldrevált Zufalit.
Alapos dörgedelem következett, A tanár többször meg­

10
kérdezte, ki a tettes - senki sem jelentkezett. Még a holt­
sápadt Zufali sem felelt a kérdésre, ki zárta be a szek­
rénybe - vagy hogy önként mászott-e bele.
- No jó - dühöngött Brückner tanár úr -, az igen tisz­
telt 4/a hallgatásba burkolódzik... Kérem - ahogy tet­
szik! Zufali és Remsch óra után jelentkeznek az igazgató
úrnál, Zufali otromba helytelenkedése miatt, és mert meg­
zavarta a tanítást, Remsch pedig azért, mert valótlanságot
felelt a kérdésemre.
Az osztály lehajtott fővel, némán ült. Senki sem mert
ránézni a másikra.
Ekkor Karli összeszedte magát és felugrott.
- Kérem a tanár urat, küldjön engem is az igazgató
úrhoz!
- Ezt megkaphatod, drága fiam! - horkant fel a tanár.
- Minden további nélkül megkaphatod. Tehát: Karli Fink
szintén jelentkezik az igazgató úrnál - példátlan szemte­
lensége miatt. Óhajt talán még valaki velük menni?
- Nem, tanár úr kérem, nem példátlan szemtelenség
miatt, hanem az igazságért.
Karli mereven és szálegyenesen állt. Most csaknem olyan
sápadt volt, mint Zufali, és aggodalmasan kémlelte a fel­
bőszült tanár arcát.
A tanár hirtelen nyugodt lett - veszedelmesen nyugodt.
- No, nézd csak! - mondta gúnyosan. - Károly, az
igazságos! Szóval te voltál? Te zártad a szekrénybe Zu-
falit?
Karli hallgatott.
- Felelj, te csirkefogó!
- Én... is.
- Még ki? - Brückner tanár tekintete a szemüvegen ke­

li
resztül végigvillant az osztályon. Halálos csend... - Te­
hát csak Fink? Nem hiszem, Zufali, ki zárt be?
- Mindannyian, tanár úr.
- Az egész osztály? Elragadó! Mindannyian egy ellen
- ezt aztán szeretem! Károly, az igazságos, bizonyára
egyetért velem abban, hogy ez kiválóan bajtársias visel­
kedés egy iskolatársatokkal szemben.
- Kérem, tanár úr... - Karli gondosan kikerülte a
haragosan villogó szemüveget, és tekintetét Skandinávia
falitérképére szegezte. - Kérem, Zufali megérdemelte,
hogy bezárják. De hogy az igazgató úrhoz kelljen men­
nie, azt nem érdemelte meg: hiszen ő volt az egyetlen, aki
nem akarta! - Mi pedig... - itt szembefordult az osz­
tállyal és pulykavörösen kiabálni kezdett - mi pedig al­
jasok vagyunk, ha Zufalit és Remschet cserbenhagyjuk: fel
kell menniük az igazgatóhoz, és még esetleg otthon is
megkapják a maguk pár pofonját - csak azért, mert mi
gyávák vagyunk megmondani, hogy mindannyian benne
voltunk a dologban!
Dühösen leült, a padra könyökölt, s két öklére támasz­
totta a fejét. Most már nemcsak a tanár, hanem az egész
osztály ellene van.
A 4/a-ban felébredt a bűntudat, suttogni kezdtek.
Brückner tanár hangosan köszörülte a torkát. Aztán órá­
jára pillantva megszólalt:
- Most öt percre kimegyek a folyosóra. Mire megint
bejövök, remélem, a tisztelt 4/a-nak lesz valami közölni
valója. Fink, te velem jössz.
Kint megkérdezte:
- Mi bajotok van Zufalival?
- Áh - mondta Karli kitérően -, semmi különös,

12
 A tanárnak tetszett ugyan, hogy a fiú nem hagyja ma­
gát kivallatni, de nem tágított:
- Hogy Zufalinak gazdag az apja, és finom öltönyöket
meg krepptalpú cipőt és más efféléket vesz neki, arról
végül is nem tehet - mondta.
- Nem, arról nem tehet - visszhangozta Karli.
- Azt meg nem tételezem fel - folytatta a tanár -,
hogy Zufali a finom ruhái meg a krepptalpú cipői miatt
fennhordaná az orrát, vagy...
Ez már túl sok volt Karlinak!
- Látja, tanár úr - kiáltotta azt nem tételezi fel!
Pedig pontosan így van! Zufali olyan utálatosan önhitt...
- Karli elhatározta, hogy nyíltan elmond mindent a ta­
nárnak. - Remsch anyja ugyanis takarítónő Zufaliéknál.
Ma reggel Zufali bejön az osztályba, és azt mondja jó
hangosan, hogy mindenki hallhassa: „Te, Remsch, kötök
veled egy üzletet. Ha megengeded, hogy mindennap leír­
jam a számtanfeladatodat, akkor beszélek az öregemmel,
hogy felemelje valamivel anyád órabérét a takarításért! ”
- Ó - mondta a tanár -, milyen nagylelkű az ifjabb
Zufali! És mit felelt erre Remsch?
- Remsch szívesen válaszolt volna erre - de aztán nem
mert: félt, hogy az anyja elveszti a takarítónői állását.
Egyáltalában, Remsch sohasem bocsátkozik bele semmiféle
veszekedésbe. Nem is verekszik velünk soha... Ez így
szokott lenni azoknál a gyerekeknél, akik nagyon rászorul­
nak a tandíjmentességre: azok semmit sem mernek.
- De hiszen te is rászorulsz_____
- Az igaz, de én nem csinálok olyan nagy dolgot be­
lőle. Ha egyszer nem járhatnék többé reáliskolába, azt se
bánnám; tanoncnak mennék egy autószerelőhöz.

13
 - Cseppet sem bánnád? - Brückner tanár elkomolyodva
nézett Karlira.
- Hát nem éppen cseppet sem! Szép dolog azért, ha az
ember tanulhat és leérettségizhet és talán mérnök le­
het!
- No látod! - mondta a tanár.
- Igen - de tanár úr, hogy ne legyen szabad védekez­
nem, ha valaki megsért, vagy kitérjek minden verekedés
elől, félelemből, hogy nem kapok magaviseletből kitűnőt?
Nem, akkor inkább lemondok a középiskoláról!...
- És Remsch másképpen gondolkozik?
- Remsch, tanár úr kérem - neki mindene az iskola! Ha
az egyszer csak egy kettest visz haza, már temetői hangu­
lat van a családban. Az apja ugyanis hadirokkant; egész
nap az ablakban ül és arra gondol, mi minden lesz vala­
mikor az ő okos fiából... Ha Remsch elveszti a tandíj-
kedvezményt - úgy gondolom, ha most az igazgató úrhoz
kell mennie, azt hiszem, tönkremegy bele, tanár úr.
Brückner tanár úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- Hát hogy történt ez a dolog az imént, Zufalival?
- Zufali már megkapta a megfelelő választ az üzleti
ajánlatára - mondta Karli dühösen.
- De nem Remschtől?
- Nem, másvalakitől.
- Talán Finktől?
Karli meglepetten pillantott fel.
- Talán Finktől - hagyta rá. - Aztán még szemtelenebb
lett, és akkor már megérdemelte, hogy bezárják. Tanár
úr is megtette volna, amikor még gyerek volt...
- Meglehet... - mormogta a tanár, és minthogy az öt
perc letelt, visszatért Karlival az osztályba.

14
 Egyik gyerek már kint állt, és azonnal megszólalt:
- A 4/a kéri a tanár urat, hogy ne küldje Remschet
és Zufalit az igazgató úrhoz, hanem büntesse meg helyette
az egész osztályt. Persze, Zufali kivételével...
- No végre - dörmögte elégedetten a tanár. - Vélemé­
nyem szerint kicsit sokáig tartott, míg a 4/a meggondolta
magát. És ha ez a jómadár itt nem csiripelt volna, még
most is téli álmát aludná bennetek a tisztesség. Szégyell-
jétek magatokat!
Aztán olyan büntetési feladatot sózott az osztály nya­
kába, hogy a fiúknak szemük-szájuk elállt. De megnyug-
tatólag hatott a kedélyekre, hogy a tanár aztán a padjá­
ban ülő, kárörvendően vigyorgó Zufahhoz fordult:
- Zufali, azt ajánlanám, hogy a büntetési feladatot
mindenesetre te is csináld meg. Van abban valami fel­
emelő, ha a szerencsétlenségben mindannyian szorosan
összetartanak, és senki sem vonja ki magát!
Karli hálásan pislogott a tanárra. A tanár nem pislo­
gott vissza - Isten ments -, de Karli azért nagyon jól
látta, hogy nem haragszik már rá. És az osztály? Az osz­
tály ezt gondolta: - Ez a Karli rendes gyerek; ennek van
mersze, barátom! Igazán mindenhez!
Így hát megint rendben volt minden.
Bizony, hát ilyen ez a Karli.

Karli messze kint lakott a Favoriten külvárosban, egy

közönséges utca közönséges, régi házában. A házon leg­
feljebb a homlokzat csúnyasága volt szokatlan, ennek a
háború volt az oka, vagy sokkal inkább egy bomba, amely
néhány méternyire csapott be, és szilánkzáport zúdított a
ház utcai homlokzatára. Most olyan volt a fal, mintha

15
moly rágta volna ki. A kitört ablaktáblák közül néhányat
még mai napig sem pótoltak. Bedeszkázva vagy téglával
berakva, vakon meredtek az ablakok az utcára.
Mindezt az ember természetesen már régen észre sem
vette, ha - mint Karli is - naponta többször ki-bejárt a
házba. Már éppúgy megszokta a himlőhelyes falat, mint
a ház minden egyéb sajátságát; az ő háza volt ez, az ő ut­
cája, neki tetszett ez, itthon volt benne. Minden lépcső­
fokot ismert a házban, minden lakót, s minden zugot pin­
cétől a padlásig.
Ezért aztán nem kevéssé lepte meg, mikor hazatérve
véletlenül meghallotta, hogy a házfelügyelő egy új lakóról
beszélt, akinek ma kell beköltöznie. De hát hová? - járt
a fejében, mialatt felfelé ment a kitaposott lépcsőkön; hi­
szen az egész házban egyetlen üres lakás sincs!
Otthon azonnal nekiült a büntetésfeladatnak. Az volt a
véleménye, hogy az ilyesmit legjobb mindjárt elintézni,
akkor túl van rajta az ember.
„Skandinávia alakja egy ugró oroszlánra emlékeztet..
kezdte, és amikor éppen az éjféli nap leírásánál tartott,
hazaérkezett Poldi, a nővére. Poldi egy textilgyárban dol­
gozott, és tizennyolc éves létére már igazán sokra vitte:
tanulólányból Overlock-gépen dolgozó különleges varró­
nővé küzdötte fel magát. Karli egyszer végignézte, hogyan
röpítette végig gépén a rózsaszín és égszínkék trikódara­
bokat: rrriccs - egy varrás kész, rrraccs - kész a második,
rrriccs - rrraccs - egy ingecske, rrriccs-rrraccs - egy kis
nadrág; Karli már a puszta nézésétől is szédült!
Poldi hangosan felkacagott, amikor meglátta Karli el­
képedt arcát - de ez nála nem volt szokatlan: szívesen
és gyakran nevetett. Mint például most is, mikor bevihar-

16
zott az éjféli nap kellős közepébe azzal a megállapítással,
hogy Karli elfelejtett krumplit vásárolni. Minden más idő­
sebb nővér porolt volna, de 'Poldi egyszerűen nevetséges­
nek találta, hogy egy tizenhárom éves fiú kóros feledé-
kenységben szenvedjen, akárcsak valami öreg professzor.
Kétszer pofonlegyintette a bevásárló hálóval, és trillázva
eltűnt a lépcsőházban.
Amikor visszaérkezett, meglehetősen komoly volt. Az
ablakba állt, és egy darabig figyelmesen nézett lefelé.
- Nézd, Karli, új lakók jöttek!
- Nem érdekel - mondta Karli nagyvonalúan, de azért
lecsapta a tollszárat, és egy ugrással az ablaknál termett.
Kétlovas kocsi állt odalent, és a kocsis mogorván rakott
le mindenféle háztartási holmit. Fáradt asszony állt mel­
lette, és különböző fazekakkal telirakott dézsát nyújtott
egy kilenc év körüli kis fickó felé; közben igyekezett észre-
téríteni egy aprócska kislányt, aki az egymás hegyén-hátán
heverő ládák, kofferek és bútordarabok közül kihalászott
egy porolót és teljes erejéből csapkodott vele egy mat­
racot.
Nagyon sokat ugyan nem jelenthetett ez a teljes erő,
mert a kislány - négyéves lehetett talán - olyan vé­
konynak és gyengének látszott, hogy az ember csak cso­
dálkozott rajta, milyen lelkesen püföli a matracot. A kocsi
túloldalán hirtelen egy harmadik gyermek bukkant fel.
- Hű! - csúszott ki Karli száján. - Egy libuska is van
köztük!
- Ejnye, Karli! - Poldi bosszúsan hátbavágta fivérét;
ismerte a 4/a beszédmodorát, amely szerint lányok helyett
csak „libuskák”-at, vagy „csirkék”-et mondtak s nyilván­
valóan nem is becsülték őket sokra.

17
 - Eredj már, Karli, hagyj békén a baromfiakkal! Az a
kislány nagyon kedvesnek és rendesnek látszik. Én a te
helyedben leszaladnék és segítenék neki!
- Szó sem lehet róla! - hárította el Karli. - Lovagot
játszani - azt nem teszem!
Lent éppen valami baj történt. A lányka egy nagy
párnát vett a vállára, és egy másikat, amely beszorult
egyéb holmik közé, kifelé ráncigáit. Egy ruháskosár és
egy barna kartondoboz megingott és megállíthatatlanul
csúszott lefelé. A lányka minden erejével nekifeszült és a
ruháskosarat nagy nehezen sikerült is megállítania; a bar­
na doboz azonban a földre gurult, és egész tartalma az út­
testre ömlött.
- Nahát ilyet! - méltatlankodott Karli. - Láttad ezt?
Igazi libuska!
- Libuska vagy nem libuska - förmedt rá Poldi -, in­
dulj lefelé! Láthatod, milyen gyámoltalanul áll ott!
Karli ellenkezni akart, de ekkor meglátta, hogy a mo­
gorva kocsis a lepotyogó doboz láttán elvörösödik dühé­
ben, és fenyegetően emeli fel az ostornyelet. A „liba­
gyűlölő” úgy rohant le a lépcsőn, mint a szélvész s egy
perc múlva térden csúszott az utca kövén, hogy össze­
szedje a régi fotográfiákat, elsárgult újságokból kivágott
képeket, levelezőlapokat, naptárlapokra nyomott idézete­
ket s ételrecepteket és visszarakja a barna dobozba.
- Köszönöm - mondta a lányka röviden és láthatóan
kelletlenül.
- Nincs mit.
- Nyugodtan elmehetsz, majd elkészülünk magunk is.
Vállára vette a formátlan párnát és a kapu felé igye­
kezett. Karli lecibálta róla terhét.

18
 - Hol laktok?
- Egészen lent.
- A pincében?
- Igen. A pincében.
Karli nem felelt, de miközben a kapualjból a pincele­
járatba fordult s lefelé ment a csigalépcsőn, egyre azon
törte a fejét: mióta van nálunk a pincében lakás?
Lent egy homályos és hideg folyosó következett, víz­
vezetékkel és sok ajtóval; azok mögé volt berakva a ház­
beli lakók szene és fája, s ott telelt át a krumplijuk és
káposztájuk. A folyosó végén félig nyitott ajtóból fénysu­
gár vetődött ki.
- Tóni - kiáltott a lány -, hol maradsz?
A kisfiú futva jött ki, de csodálkozva állt meg, amikor
Karli a párnát fején egyensúlyozva, elsétált előtte.
- Ki ez? - kérdezte a gyerek.
- Nem tudom. Bizonyára valaki innen a házból. Nem
tudom, hogy hívják...
- Fink - motyogta Karli a párna alól. - Ügy, mint link,
csak F-fel, értitek? Karli Fink.
- Minket meg Holzingernek hívnak - mondta a fiú.
- Mit gondolsz, én meg te meg Anni, le tudjuk együtt
hozni azt a nehéz asztalt?
- Világos - mondta Karli. - Csak jól a markunkba
köpünk!
Teljes egyetértésben cipelték le a bútorokat a pincela­
kásba, és Tóni csakhamar beszélgetésbe kezdett Karlival,
mint férfi a férfival.
- Van futball-labdád? - kérdezte. - Van az utcában
csapatotok? Ahol eddig laktunk, balösszekötő voltam. Ha­
nem, te! Középcsatárnak remek lennék!

19
 Karli megígérte, hogy mindjárt holnap összeismerteti az
utca csapatának játékosaival.
- Szóval labdád nincs? - érdeklődött Tóni újból.
- Nincs, de van egy laboratóriumom.
- Egy micsodád? - kérdezte Anni. Bizonyára nem jól
hallotta. Minek egy tizenhárom éves fiúnak laboratórium!
- Egy laboratóriumom - mondta Karli hangosan és
érthetően.
Anni gúnyosan nézett rá:
- Á, te úgy látszik tanár vagy? És nemsokára kopasz is
leszel?
- És miféle labro - larbo - laboratórium az? - ér­
deklődött Tóni.
- Az titok.
Egy titkos laboratórium! Tóni tágranyílt szemmel bá­
mult Karlira. A futball-csalódás feledésbe merült.
- Ugyan Tóni, hát mi lehet az? - vetette oda Anni.
- Valami kis zug, abban egy asztal, három üres lekváros
üveggel - ez az ő egész titokzatos laboratóriuma.
- Te csak tudod - mondta sértődötten Karli.
Csend lett. Karli törte a fejét, hogyan indíthatná meg
újból a társalgást. Végül megszólalt:
- Hogy tetszik nektek az új lakás? - kérdezte.
De hát erről jobb lett volna nem beszélnie.
- Sehogy! - fakadt ki Tóni nyomban. - Undok! Hi­
szen ez nem is lakás, hanem egy pincelyuk!
- Tóni, már megint kezded? - Anni megrovó pillan­
tást vetett öccsére. - Mit tartozik az egy idegen fiúra,
hogy mi a pincében lakunk-e vagy sem?
Karli elvörösödött, mintha megsértették volna. Miért
ilyen harapós ez a lány?

20
 - Van ellenem valami kifogásod? - kérdezte.
- Nem éppen ellened... csak úgy általában... - Anni
zavarba jött. - Nem sokat tartok a fiúkról.
- Én meg a lányokról.
- Nahát - akkor éppen kezet foghattok - jegyezte meg
Tóni - kvittek vagytok.
Anni nevette el magát először. Karlira sandított, mint
egy dakszli, ha nézi, haragszik-e még a gazdája; erre Karli
is elnevette magát. És így kezdődött a barátságuk.

21
 A BOSZORKÁNYKONYHA

Tóni rosszkedvű volt. Semmi sem tetszett neki: sem a

lakás, sem az új iskola, sem az osztályfőnök, sem a fiúk.
A tanár, egy kábítóan pipaszagú idősebb úr, mindjárt az
első órán levizsgáztatta számtanból, írásból és olvasásból,
aztán figyelmeztette, hogy nagyon össze kell magát szed­
nie, ha utol akarja érni az osztályt. Hát ez jól kezdődött!
Tóni természettől fogva ellene volt minden erőfeszítés­
nek. - Természetesen a futballozást kivéve. - Bosszúsá­
gában félhangosan dohogott: „Mert ezek mind strébe­
rek... ” Ez a megjegyzés nyomban futótűzként terjedt el
az osztályban, szünetben aztán egy nagy fiú odajött hozzá:
- Mit mondtál rólunk, te új gyerek? Stréberek vagyunk?
- kérdezte bevezetésképpen, és utána eléggé szakszerűen
elverte. Erre Tóni, hogy ne hagyja ezt a szégyent magán
száradni, tanítás után megleste a fiút és elgáncsolta, a
nagy fiú pedig teljes hosszában elvágódott. De ugyanebben
a pillanatban egy pofon csattant Tóni képén.
- Majd megtanítlak én, egy rendes gyereket elbuktatni!
- szidta az édesanyja, aki eljött érte az iskolába, attól
tartva, hogy a gyerek első nap még nem talál haza.

22
 - Nem rendes gyerek - fortyant fel Tóni. - Te nem tu­
dod, anya... Ő engem a szünetben...
Az anyja azonban semmire sem volt kíváncsi, megfogta
a karját és a körülöttük álló fiúk legnagyobb mulatságára
maga után vonszolta, mintha óvodás kölyök lenne.
Micsoda szégyen! Ilyen szörnyű gyalázat!
Amikor Karli egy órával később bekopogott a Holzin-
ger-gyerekekért, hogy a laboratóriumot megnézzék, Tóni
tehát, mint mondtuk, a legsötétebb hangulatban volt. Mo­
gorván követte Annit és Karlit az utcán keresztül, aztán
egy meglazult deszka mellett az óriási palánk mögé, ahol
több szétbombázott ház romjai rejtőztek. Nehéz út volt.
A hepehupás talajon törött téglák és ócska háztartási lim­
lom hevert szanaszéjjel: a mélyedésekben tócsákban állt
a víz.
- Mi baja van Tóninak? - érdeklődött Karli.
- Haragszik anyára!
Tóni dühösen belerúgott a lába előtt heverő rozsdás te­
jeskannába, úgyhogy az csörömpölve gurult odébb a tör­
meléken.
- Talán nincs igazam, ha haragszom? - háborgott. -
Muszáj neki mindjárt beleavatkozni, ha nekem valami ba­
jom van valakivel? És egy pofont kenni le a többiek előtt
- mikor egy új gyereknek úgyis nehéz az iskolában, mind
őt figyelik és róla beszélnek, és... - Tóni közel állt a
síráshoz. - Mondd, Karli, a te anyád tenne ilyet? - Na­
gyot nyelt.
- Nekem nincs anyám - mondta Karli. - Már régen
nincs, öt éves korom óta. - Anni ijedt arcát látva, meg­
nyugtatóan tette hozzá: - De itt van nekem Poldi - és
apám is nagyon jó...

23
 - A mi apánk is jó volt - mondta gyorsan Tóni. -
Elesett a háborúban.
- És a mi mamánk talán nem jó? - buzgólkodott Anni.
- Azért, mert nem szereti, hogy te örökké verekszel? Azért
ő mégis a legjobb anyu, ami­
lyen az embernek csak lehet.
Éjjel-nappal dolgozik ér­
tünk...
- Nehéz sora van az édes­
anyádnak, ugye? - vágott köz­
be Karli. - Meg is látszik
rajta. Nem álltok nagyon jól,
mi?
Anni bólintott.
- Hát bizony! Éppen ezért
kellett a pincébe költözköd­
nünk; a régi lakásunkért - az
aztán szép volt, mondhatom!
- már nem tudtuk a bért fi­
zetni. Mi gyerekek folyton be­
tegek voltunk, mind a hár­
man. Anyának otthon kellett
maradnia és semmit sem ke­
resett.
Tóni egyszerre nagyon rossz­
nak érezte magát és szégyen­
kezve mormogta: - Hiszen én
nem mondok semmit anyára,
de hát a pofonok... És ott,
a fiúk előtt...
- Itt vagyunk! - szólalt meg
hirtelen Karli. Egy ház romjai közt emelkedő törmelék­
hegy gerincén álltak. Igen magas épület állhatott itt va­
lamikor: egyik oldalon még két emelet magasságban me-
redeztek a falak, a többi a félemeletig leomlott - olyan
volt, mint egy fog, amelyből csak a szabálytalan csonk
maradt meg.
És Karli akkor egyszerre csak eltűnt! Az imént még
ott állt Tóni mellett - és most egyszerre eltűnt, mintha a
föld nyelte volna el.
- De hát hova lett? - kérdezte Anni és körülnézett.
- Keresd meg! - kuncogott Tóni, és azzal ő is eltűnt.
Anni jól előrehajolt, odáig, ahol a törmelékhegy mélyen
lent merőleges falban végződött. Karli lent állt és éppen
talpra segítette Tónit.
- Hát hülye vagy? - szidta. - Egyszerűen nekilódul,
mint egy berúgott ejtőernyős! Nézd csak, egész csomó
zsák fekszik itt, hogy puhára essék az ember.
- De hiszen nem is fáj - hazudta Tóni, keservesen vi­
gyorogva. A tréningnadrágon és a térdén jókora lyukak
látszottak, de Tóni inkább leharapta volna a nyelvét,
semhogy új barátja, a középiskolás és laboratóriumtulaj­
donos előtt bevallotta volna fájdalmát.
Anninak azonban nem volt szándékában vakon követ­
ni a másik kettőt akármilyen mélységbe.
- Ha más út nem vezet a laboratóriumodba - kiáltott
le hozzájuk -, akkor nem jövök.
- Ugorj a zsákokra! - kiáltott Karli bátorítóan.
- Eszembe se jut. Elég, ha egyikünknek kikészül a térde!
- Gyáva vagy, mint - egy lányi - kiabált fel Karli.
- Hülye vagy - mint egy fiú! - kiáltott le Anni. -
Tehát: van másik út vagy nincs?

25
 - Gyerekeknek csak ez van!
- Akkor hazamegyek. Szervusz. - Megfordult és úgy
tett, mintha elmenne.
- Anni! Anni! - kiáltott Karli. - Várj, megmutatom
neked az utat, ahol Poldi szokott lejönni...
Futni kezdett a házfal és a szeméthegy közti árokban,
Anni pedig fent futott vele párhuzamosan. De hirtelen
meggondolta magát, újra megfordult és visszarohant. Muk-
kanás nélkül, szorosan behunyt szemmel leugrott a mély­
be. - Majd meglátjuk, gyáva lány vagyok-e! - gondolta.
Szinte zökkenés nélkül kötött ki a zsákokon s gúnyo­
san és diadalmas arccal nézett az izgatottan odavágtató
Karlira.
- Ismerje ki magát az ember egy ilyen lánynál! - gon­
dolta Karli. Előbb nem akar, aztán mégis akar — de bo­
lond egy jószág...!
- Hát hol van már az a laboratórium? - kérdezte türel­
metlenül Tóni.
Végigmentek az alapfal mentén egy keskeny résig,
ezen kellett keresztülnyomakodniuk. Karli felkattintott
egy zseblámpát, koromsötétben felmentek néhány lépcső­
fokon (a lámpa alig világított egy lépésnyire) és egy ajtó
előtt álltak. Karli rávilágított, s ekkor egy felirat vált lát­
hatóvá:
 Alatta egy borzalmas halálfej, keresztbefektetett cson­
tokkal, mint a mérget tartalmazó üvegeken.
Karli zavartan sandított Annira, nem találja-e gyerekes­
nek az ő cégtábláját.
- Nem kell egészen szó szerint venni - magyarázta. -
Csak bosszant, hogy annyi ajtóra van kiírva: „Gyerekek­
nek tilos a bemenet” - moziban, liften, hivatalokban, kór­
házakban; hadd legyen egyszer fordítva is!
Eközben minden ereje latbavetésével megfordított a
zárban egy hatalmas kulcsot, s aztán beléptek egy nagyon
különös helyiségbe. Karli meggyújtott egy petróleumlám­
pát, annak a világánál körülnéztek.
Szabályosan egymásra rakott téglák teljesen kitöltötték
az ablaknyílást, alatta egy pad, vagy még inkább különös
pamlag volt, amely egymás mellé tolt különböző nagy­
ságú üres ládákból állt, ősrégi, szakadt lópokróccal leta­
karva. Előtte asztalka, amelynek hiányzó negyedik lábát
egymásra rakott téglák pótolták. Továbbá néhány szék,
mind rozoga és sérült, töredezett nádfonattal, vagy fosz­
lott szövethuzattal. Az egyik fal mellett állt a berendezés
díszdarabja, az özönvíz előtti formájú óriási íróasztal —
csak a jó ég tudja, hogyan hozta be Karli ide ezt a ször­
nyeteget. A szemközti falon nagy térkép díszelgett, amely­
re Karli nyilván igen büszke volt. Brückner tanár úr távo­
lította el egyszer a szertárból, végelgyengülés címén, és
Kariinak ajánlotta fel; most tehát Karli laboratóriumát
ékesítette, és olyan volt, akár egy vezérkari térkép, tele
tűzdelve zászlócskákkal. Minden zászlócskán egy szám volt.
- Minek neked ez a sok zászló? — kérdezte Tóni kíván­
csian, és rábökött egyre, amelyik éppen az orra előtt a
tenger kékjébe volt tűzve.

27
 - Mi a száma? - kérdezte Karli.
- Harmincnyolc.
- Egy pillanat! - Egy füzetet vett fel az íróasztalról,
s abban lapozgatott. - Itt van! 38. Történetek a déli ten­
gerről. Nagyon érdekfeszítő, szép könyv. De nem szeret­
nék ott élni - a cápák miatt.
Odalépett a térképhez Anni és Tóni mellé.
- Én ugyanis nagy betűfaló vagyok - kezdte, de Tóni
rosszallóan közbevágott.
- Nem betűfalónak hívják azt, hanem könyvmolynak!
- Jó - hát legyek könyvmoly! És legszívesebben ide­
gen országokról és népekről olvasok; útleírásokat és ilyes­
mit. És ha egyet kiolvastam, akkor beírom ide a füzet­
be, hogy tetszett-e, és a térképre egy új zászlócska kerül.
Látjátok, már bejártam az egész világot. Itt fenn a magas
északon: „Az alaszkai prémvadászokkal” és „Élményeim
az eszkimóknál” - meg lent délen, Afrikában a zulukaffe-
reknél...
Kitárta karját és sóvárogva mondta:
- Ö - a nagyvilág! És az a sok ember - fehérek, sár­
gák, barnák, feketék... Van ennél érdekesebb?
- Hogyne - mondta Tóni - a futball. - Karli zászlók­
kal teletűzdelt térképe ugyan tiszteletet ébresztett benne,
de a „nagyvilág” számára azért még egy kissé fiatal volt.
- Ha nagy leszek - mondta Karli állhatatosan - kö­
rülutazom a földet.
Anni lopva figyelte. A fiú még mindig a Déli-tenger
38. számú zászlócskája előtt állt, és a szeme úgy ragyogott,
mintha nem is egy ócska, összefogdosott térképet bámulna,
hanem messze-messze valóságos tengert, pálmákkal borí­
tott szigeteket és korallzátonyokat látna.

28
 Anninak tetszett a fiú meg a szobája - ámbár őszintén
szólva egészen másmilyennek képzelt egy laboratóriumot,
mint ez a kalandos barlang, amely inkább egy rablóvezér
tanyájára hasonlított.
Tóni közben az íróasztalnak esett neki, és valami kü­
lönös tárgyat tapogatott végig, amely ott a félhomályban
mindenféle könyv és szerszám közt hevert.
- Hé, Tóni! - Karli egyetlen ugrással mellette termett.
- Hagyod békén a találmányomat!?
- Feltaláló is vagy? - A Holzinger-gyerekek csodál­
kozva néztek arra a különös tárgyra, amelyet Karli óva­
tosan tartott a kezében. Valamilyen játéknak látszott, fé­
lig cápa, félig autóbusz.
- Meg kell esküdnötök, hogy senkinek sem beszéltek
 róla - mondta Karli. - A találmányom valami egészen
új dolog, és nem szeretném, ha valaki elcsípné előlem.
Anni és Tóni megesküdtek.
- Most tehát - jelentette ki Karli ünnepélyesen - be­
mutatom nektek. Először repülőgép...
Jobbról és balról egy-egy szárnyat kattintott fel.
- ... így repül át a tengeren... -
A járművet az íróasztal fölött vezette a levegőben és
zümmögött hozzá, mint egy egészen kis fiú: Bvvv...
- ... aztán lassan leereszkedik a vízre...
A jármű elegánsan megérkezett az íróasztal lapjára.
- ... aztán behúzza a szárnyait, hajó lesz belőle, és
úszik...
Klikk-klakk, a két szárny eltűnt.
- És hol a kéménye? - kérdezte Tóni szakszerűen.
Klikk-klakk, kattantott rá Karli egy sebtapasz-tekercs-
ből származó kis pléhcsövet. Tóni ki volt elégítve.
- ... most pedig - folytatta Karli most tengeralatt­
járó lesz belőle és lemerül a víz alá...
Egy darabka gumicsövet kotort elő az íróasztalfiókból,
ráhúzta a kéményre a levegőellátás végett, és az egészet
az íróasztal pereméről lassan lesüllyesztette a padlóra.
- ... egészen a tengerfenékig... Így. És most követ­
kezik a meglepetés!
Anni és Tóni melléje kuporodtak a földre, csodálkozva,
hogy még újabb meglepetés is következhetik.
- A tengerfenéken ugyanis autóbusz lesz belőle!
Klikk-klakk, hallatszott megint, és hat kis kerék ugrott
elő a kimeríthetetlen holmiból. Karli egyet lódított rajta
s a kis jármű már tovagurult a padlón.
Tóni szinte lélegzeni is elfelejtett ámulatában.

30
 - Persze, még egy pár dolgot tökéletesítenem kell -
mondta Karli szerényen s egyben büszkén. - Például, ha
hullámverés van, és a víz behatol fent a gumicsőbe...
Egyelőre még elbabrálok rajta. Hogy tetszik nektek a
modell?
- Nagyszerű! - mondta Anni. - Tulajdonképpen, hogy
lehet, hogy a felnőtteknek ez még nem jutott eszükbe.
- A felnőttek! - Karli olyan mozdulatot tett a kezével,
mintha egy elszakadt cipőzsinórt hajítana el. - Azok nem
érnek rá értelmes találmányokra! Tele van a fejük atom­
bombával, meg csupa ilyen pusztító holmival. De ha én
megnövök, majd megmutatom nekik, mire való az ember
találékony esze!
- Azt hittem, be akarod utazni a világot? - kérdezte
Anni.
- Később. Előbb feltalálok mindenfélét és sok pénzt
keresek, aztán abból a pénzből utazgatok.
- És a feleséged meg a gyerekeid? Azokat mindenüvé
magaddal akarod vinni? A zulukafferekhez meg az esz­
kimókhoz?
- Nem tudom - mondta Karli egy hanggal lejjebb -
erre még sohasem gondoltam.
Tóni beleszólt:
- Talán nem is akar feleséget és gyerekeket! Nem
muszáj neki megházasodni, ha nem akar!
- Úgy? - buzdult fel Anni. - Hát ki stoppolja meg a
harisnyáit, és vasalja ki az ingeit? Talán a kafferek meg
az eszkimók?
Egyszerre éles fütty hallatszott valamelyik sarokból.
- Mi volt ez, az istenért? - kérdezte Anni.
Karli nevetett. - Ez csak a hercegnő volt.

31
 - Miféle hercegnő?
Újabb füttyszó hallatszott.
- Jó, jó, jövök már - kiáltott Karli a sarok felé -,
hoztam neked valami jót, hercegnő!
Egy darabka sajthéjat kotort elő a zsebéből. - A her­
cegnő, amint később kiderült - egy fényes feketeszemű,
hosszú farkú, világosszürke egér volt, a sarokban lakott,
egy üvegmedencében. Karli kivette és végigsétáltatta a
karján. Az egér egészen szelíd volt és nem riadt meg
senkitől és semmitől. Anni ellenben ijedten felvisított,
amikor meglátta az egeret közvetlenül szeme előtt az asz­
talon mászkálni, és aggodalmasan bújt Tóni háta mögé.
- Miért hívják hercegnőnek? - kérdezte Tóni.
Karli az íróasztal mélyébe nyúlt, kihalászott egy arany­
papírból készült picike koronát és az egér fejébe nyomta.
- Rajta, hercegnő, mutasd meg, mit tudsz!
Az egér otthagyta a sajthéjat, és méltóságteljesen fe­
szített az íróasztal lapján. Egy pilla­
natra még fel is állt a hátsó lábaira.
Mozdulatlanul tartotta koronás kis
fejét, szemecskéi ragyogtak.
- Hát ilyet! - csodálkozott Anni.
- Hogy te mi minden vagy, Karli:
világutazó és feltaláló - és most még
egéridomító! Tudsz talán még va­
lami mást is?
- Sajnos, nem - mondta Karli -,
és több látnivaló nincs is.
- Ez egyáltalában nem is larbo -
labro - ez egy boszorkánykonyha -
mondta Tóni.
 - De hideg van itt lent - állapította meg egyszerre
Anni. Jéghideg volt a lába és meggémberedtek az ujjak
Azonkívül idegenkedett is a hercegnőtől, s ez megborzon-
gatta.
- Sajnos, egy petróleumkályháig még nem sikerült el­
jutnom - sóhajtott Karli. - De ha egyszer sok pénzem
lesz, akkor majd veszek.
- Ha egyszer nekem lesz sok pénzem - mondta Anni
én is veszek neked egyet.
- Akkor kettő lesz neki - számolta Tóni. - Annyira
nem is lesz szüksége. - Ha nekem lesz egyszer sok pénzem
- itt szünetet tartott és rákacsintott a másik kettőre -
akkor egy futball-labdát veszek magamnak!

33
 AGGODALOM

Tóni a kapualjban állt, amikor Anni hazajött az isko­

lából.
- Anya beteg - mondta, és olyan volt a szeme, mint
egy fiatal bagolyé: olyan nagy, olyan kerek, olyan ijedt.
Anni le akart rohanni a pincelépcsőn, de Tóni vissza­
tartotta. - Nem szabad bemenni. Poldi elhívta az orvost,
az van most bent nála...
Lábujjhegyen egészen az ajtó mellé lopódzkodtak.
- ... de nézze, doktor úr, én még sohasem voltam be­
teg... - hallották az anyjuk szavait; a hangja halk volt
és gyenge - és ne küldjön a kórházba, doktor úr - mi lesz
akkor a gyerekekkel?
- Róluk majd én gondoskodom - hallatszott Poldi dal­
lamos hangja emiatt ne fájjon a feje, Holzingerné!
A sötét, hideg folyosón Tóni keze Anni felé tapoga­
tózott.
- Kórházba - súgta -, hallottad?
- Psszt! - Anni ajkára tette mutatóujját és egészen
az ajtóhoz támaszkodott. Bentről most az orvos mély,
kedélyes hangja hallatszott:

34
 - Hja, kedves Holzingerné,
magának egészen kifejlődött
tüdőgyulladása van, számos
kísérőtünettel. Ilyesmivel az
embernek kórházban a helye!
És egyáltalában - a m a g a
szervezetével! - Megmoshatom
itt valahol a kezemet?
Poldi felrántotta az ajtót és
kijött a mosdótállal. Izgatott
volt és észre sem vette, hogy
két árnyék lassan hátrahúzó­
dott a sötétségbe.
- Nekem nincs kifogásom
a kórház ellen, doktor úr -
hallatszott anya hangja a félig
nyitott ajtón át. - Ellenkező­
leg, a magunkfajta embernek
ott a legjobb, ha beteg...
Csak a gyerekek miatt, doktor
úr...
- Hát nincs valami rokona?
- kérdezte az orvos.
Poldi visszatért a vízzel telt
mosdótállal és becsapta maga
mögött az ajtót.
- Lennének éppen roko­
naim... - mormolta tétován
az anya -, egy sógornőm oda­
kint Mistclbachban, de...
- Hát akkor egyszerűen
küldje oda a gyerekeket - mondta az orvos, miközben a
vízben pancsolt.
- Brigitta néni - súgta Tóni rémülten. Aztán gyámol­
talanul sírni kezdett. - Te, Anni, ha anya oda akar min­
ket küldeni, én megszököm! Elbújok Karlinál a labro-
jatóriumban...
Szorosan nővéréhez simult és úgy reszketett, mintha
egy oroszlánketrecbe akarnák zárni.
Anni felrántotta az ajtót, az ágyhoz rohant és az anyja
nyakába borult.
- Anya, kérlek, kérlek - ne küldj Brigitta nénihez!
Nézd, én már nagy vagyok, egészen jól el tudom látni
Tónit és Grétit. És Poldi is biztosan segít nekem...
Az orvos erélyesen elhúzta a kislányt az ágytól:
- Idehallgass, kislány, ez igazán nem szép tőled - az
ember nem izgatja így fel a beteg édesanyját, amiért egy
pár hétre egy jó nénihez akar benneteket küldeni...
- De az nem jó néni - förmedt az orvosra mérgesen
Tóni. - Borzalmas!
Az orvos vállat vont.
- Hát kérlek, ezt elintézhetitek egymás közt. Most
gyorsan menjetek el mind a ketten ezzel a cédulával a
legközelebbi őrszobára és hívassátok el a betegszállító
kocsit.
Anni kézen fogta Tónit és kirohant. Amikor már a lép­
csőnél voltak, Poldi utánuk futott:
- Ne izguljatok, gyerekek, a ti dolgotokat majd elinté­
zem anyátokkal.
Tóni egy pillanatra szorosan belekapaszkodott Poldiba:
- Csak Brigitta nénihez ne! - nyöszörögte. - Te nem
tudod, milyen!

36
 - Dehogynem - mondta Poldi. - Borzalmas. - Ügy,
de most gyerünk, indulás a mentőkocsiért!
Azzal visszament a szobába. Anni és Tóni eliramodott.

Tizennégy éven aluli gyerekek nem látogathatnak bete­

get a kórházban. Poldi kurtán erre hivatkozott, és így
megkímélte a Holzinger-gyerekeket attól, hogy nagybeteg
anyjukat lássák. Holzingerné magas lázban, eszméletlenül
feküdt és úgysem ismerte volna meg őket.
Harmadnap azonban Anni nem bírta ki tovább, és titok­
ban elszaladt a kórházba. Éppen látogatás ideje volt, és
már messziről látta, hogyan fordulnak be az emberek a
kinyitott rácskapun. Sokáig tanulmányozta a táblát, amely­
re az volt írva, hogy gyerekeknek a betegeket látogatni
tilos. Aztán látta, hogy egyik gyerek a másik után aka­
dálytalanul vonul be a kapun, mert a portás, úgy látszott,
nem tud semmiféle tábláról és tilalomról. Anni is köny-
nyen besurranhatott volna - de nem mert. Nem próbált
tisztába jönni ennek a gyávaságnak az okával: elhitette
magával, hogy nem akarja Poldit az engedetlenségével
megbántani. A valódi ok azonban az volt, hogy félt - félt
attól, hogy az anyja ágyánál álljon; félt attól, hogy szem­
től szemben győződjék meg arról, milyen komoly, sőt ta­
lán reménytelen a helyzet. - Nem, Anni sehogy sem tudta
erre elszánni magát. Egy darabig tompán állt a kapu előtt,
aztán lassan megindult hazafelé.
- Anni - hát te mit csinálsz itt?
Poldi, aki az ebédszünetjét mindennap arra használta
fel, hogy a kórházban Holzingerné hogylétéről tudakozód­
jék, hátulról megfogta Anni karját és maga felé fordította
a kislányt. Szigorúan és gyanakodva nézett rá.

37
 - Bent voltál?
Anni némán megrázta a fejét.
- De be akartál menni, mi? - vallatta Poldi. - Mikor
pedig kifejezetten megtiltottam!
- Igen... nem... én csak... - dadogott Anni. - Én
úgy féltem, Poldi, kérlek, ne haragudj, olyan borzasztóan
aggódtam anyáért, és akkor ideszaladtam... és akkor...
- És akkor félelmedben mégsem mertél bemenni, mi?
Anni bólintott. Együtt mentek át a kórház előtti par­
kon. Anni szeretett volna az anyja felől kérdezősködni,
de nem mert. Ha jobban lenne, gondolta, akkor Poldi rég
megmondta volna.
Poldi hirtelen átölelte Anni vállát:
- Annikám...
Rosszabbul van! cikázott át Annin. Ha Poldi „Anni-
kám”-nak szólítja, és megöleli és ilyen gyöngéden beszél...
- Annikám, szeretném, ha írnál egy levelezőlapot an­
nak a Brigitta nénidnek. Már meg is vettem a lapot.
Gyere, üljünk ide a padra, majd én diktálom neked!
Anni engedelmesen leült. A tintaceruza kissé reszketett
a kezében.

Kedves Brigitta néni!

Már régen nem hallottunk Rólad semmit. Sajnos,
most közölnöm kell Veled, hogy anyánk néhány nap
óta súlyos tüdőgyulladással a Ferenc ]ózsef-kórházban
fekszik. A tanár úr azt kívánta, hogy értesítsük a hozzá­
tartozóit. ]ó lenne, ha minél hamarább meglátogatnád
anyát; igazán nagyon beteg.
Melegen üdvözli Alois bácsit is
unokahúgod
Anni
38
 Az „unokahúgod Anni” lila tócsában úszott.
- Ne sírj, Annikám - mondta Poldi. - Nézd, még
minden jórafordulhat.
Sietve felállt. A Trieszti úton már csengetett a 65-ös
villamos. Egy „szervusz, este látlak! ” után átszaladt a
megállóhoz.
Anni még egy darabig kábultan ült a padon, aztán
mintegy álomban hazafelé baktatott. Az egyik útkeresz­
teződésnél hajszálon múlt, hogy az autóbusz alá nem ke­
rült. A fék csikorgott, a kalauz felrántotta az ajtót és
ordítva szitkozódott, a közlekedési rendőr kimászott a
házikójából és erélyes lépésekkel dongott feléje. Csak
jöjjön! - gondolta Anni. Minden mindegy volt neki. Még
a kíváncsi emberek sem érdekelték, akik köréje gyűltek,
hogy elégedetten végignézzék, amint egy mindenható
rendőr lehord egy szegény bűnöst.
- Hát ez már több a soknál! - dörgött a rendőr és kar­
jánál fogva megragadta, mintha szabályszerűen be akarná
kísérni. - Hol a szemed? Talán színvak vagy és nem tu­
dod megkülönböztetni a pirosat a zöldtől? - Elővette a
jegyzőkönyvét:
- Örülni fog az apád, ha most felírlak. Hogy hívnak?
 - Kérem, biztos úr, nekem már nincs apám...
- Hát az édesanyád...
- Kérem szépen biztos úr, az édesanyám beteg és kór­
házban fekszik, és a tanár úr azt mondta, hogy nagyon
súlyos...
Anni halkan és akadozva beszélt, csoda volt, hogy a
rendőr egyáltalában megértette. Nyomban elengedte a
karját, és egészen lehajolt hozzá; a kislány látta barát­
ságos, ijedt tekintetét.
- Mi a baja? - kérdezte ugyanolyan halkan.
- Tüdőgyulladás.
- Szent Isten - no hát csak vigyázz... - és megszorí­
totta a kezét.
Anni tovább bandukolt. A rendőr kedvessége éppen
olyan kevéssé érintette, mint előzőleg a fenyegetései. Va­
lami különös tompaság nehezedett rá; egy gördülő autó­
busz, fenyegetődző rendőr, bámész embertömeg - ez mind
olyan jelentéktelen volt az ő szörnyű belső rémületéhez
képest. Anya... ha nem jönne vissza? Szakadatlanul erre
kellett gondolnia. Ha nem jön többé vissza...?
Ezen a délutánon Anni egy időre megszűnt egy osztha­
tatlan lény lenni; két Annivá vált: egyik a mindennapok
munkáját végezte, söpört, tisztogatott, főzött és értelmes
mondatokat mondott - a másik számára mindez csak
álomnak tűnt, különösen távolinak, gyötrően valószínűt­
lennek. Törődött a testvéreivel, gondoskodott róla, hogy
mind a kettő pontosan ott legyen az iskolában és óvodá­
ban, hogy rendesen felöltözzenek és megkapják a tízórai­
jukat; még Tóni feladatait is ellenőrizte. Idáig minden
rendben volt. A „nagytestvér” működött benne, a köteles­
ségérzés ébren és helyén tartotta. De mihelyt róla magá-

40
ról volt szó, egyszerre egészen mellékesnek, sőt értelmet­
lennek találta, hogy n e k i is pontosan ott kell lennie az
iskolában, hogy cipőt kelljen tisztítania és tizedestörteket
számítania. Többször elkésett, sőt rendetlen házifeladatai
és a tanítás alatt tanúsított figyelmetlensége miatt néhány
rossz osztályzatot is kapott. De még ez sem érdekelte. Az
egyetlen fontos dolog az a pillanat volt, a közömbös órák
elmúltával, amikor Poldi a legfrissebb hírrel megérkezett
a kórházból. Akkor az egész elmosódott nap, egyetlen
metszően világos pillanatba sűrűsödött, a két Anni hir­
telen egymásba olvadt, az egyetlen, oszthatatlan Anni
Poldi elé szaladt, aggodalmasan fürkészte arcát, meghal­
lotta a mindig azonos mondatot: Semmi újság a mamá­
nál - és a két Anni megint kétfelé folyt szét. - Akkor hát
nem is romlott az állapota - az mégis jól - mondta bát­
ran és értelmesen az egyik; a másik, a belső, az igazi Anni
megrémült:... nincs jobban? Még mindig nincs jobban?
Meddig bírhatja ezt...?
Néhány nap múlva megjött a válasz Mistelbachból:

Kedves Annii
Megkaptam a lapodat. Minthogy éppen disznóölés
van nálunk, és én nagyon el vagyok foglalva a füstölés­
sel és hurkatöltéssel, csak jövő héten jöhetek Bécsbe.
Remélem, addigra anyátokat már jó egészségben ta­
lálom.
Szívélyesen üdvözöl
B r i g i t t a néni és Al o i s bácsi

(Nem fogom elfelejteni, hogy friss véreshurkát hoz­

zak! )

41
 Anni irtózattal nézett a levelezőlapra. Disznóölés és vé­
reshurka! - ez volt Brigitta néni, teljes valóságában, más
gondja nem volt. Vajon most is olyan hájas még, mint
azelőtt? Csak kelletlenül gondolt Anni erre a locsogó
nagynénire, fején a kibodorított csigákkal, a „lépcsőzetes
tokájával”, amely aztán hirtelen - nem tudni, hogyan -
kövér nyakában folytatódott. - Amikor apa még élt és
Tóni csöpp kis kölyök volt, néha meglátogatták Mistel-
bachban a Bogner-családot - nem nagyon szívesen, de hát
Brigitta néni egyetlen nővére volt apának, és apa azt
mondta, a családnak össze kell tartania. Bogneréknek
vendéglőjük volt (később még egy mészárszéket is vásá­
roltak hozzá), meg egy kocsmájuk söntéssel, ahol zsíros
hurkát és erős gulyást lehetett kapni. Brigitta néni ural­
kodott a pult mögött, és az ember eleinte semmi rosszra
sem gondolt, amíg a néni csak a csapokat forgatta, és
egy csuromvizes ronggyal feltörülte a pléhlapról a sörtó­
csákat. De ha aztán a habzó poharakkal előgurult a pult
mögül, hogy kiszolgálja a vendégeket, Anninak és Tóm­
nak mindig elállt a szava a hájnak és húsnak ettől a me-
sébeillő tömegétől. Anya egyszer félhangosan azt mondta
apának: - Tulajdonképpen egy kocsmárosnéhoz egészen
jól illik, ha körös-körül így szétfolyik! - Apa felkacagott,
Anni pedig, amilyen kicsi és buta volt, mindjárt kitálalta
a tréfát a néninek. Ebből azonnal nagy veszekedés és
hangos felháborodás támadt, és a két sógornő közt évekig
ellenséges viszony volt.
Még apa halála után is csak Alois bácsi kereste fel
hébe-hóba Bécsben Holzingeréket, míg Brigitta néni beérte
a húsvéti és karácsonyi üdvözlőlapokkal.
Anni a legcsekélyebb vágyat sem érezte arra, hogy ezt

42
a nénit viszontlássa, és évek után most kénytelen legyen
színlelni a rokoni érzelmeket, amelyek sohasem éltek
benne. Legszívesebben ezer darabra tépte volna a látoga­
tást és véreshurkát beharangozó levelezőlapot. De hát
meg kellett mutatnia Poldinak. Hol is marad ma? Máskor
korábban szokott jönni; csak nem jelent ez valami rosszat?
Valaki végigrohant a folyosón és felrántotta az ajtót.
Tóni volt - kipirult arcában csillogott a szeme.
- Anni, anya már...
Mögötte Poldi bukkant fel, és Tóni feje fölött bekiál­
tott a szobába:
- Anya túl van a veszélyen! Holnap velem jöttök, vala­
hogy majd csak becsempészlek benneteket!
A viszontlátás anyjukkal meglehetősen nyomott hangu­
latban folyt le. Anni és Tóni az ünneplőjükben voltak,
frissen megmosakodva és simára fésülve, és ámbár Poldi
maga volt az elevenség, és vidáman csevegett velük,
mégis a torkukban dobogott a szívük, amikor felfelé men­
tek a széles lépcsőn. Fehérbe öltözött apácák surrantak
végig a folyosókon, s közönyösen néztek a látogatókra;
halvány volt az arcuk és hűvös a tekintetük. A hatalmas
felvonóból egy kerekes hordágyat toltak ki. Lehunyt sze­
mű sápadt férfi feküdt rajta.
Tóni legszívesebben megszökött volna. A „kórházszag”
a folyosókon - hogy is lehetne másképpen nevezni - a
nővérek, suhogó öltözékükben, a sápadt férfi, mindez
émelygést okozott neki.
- Te, Poldi - mondta elszorult torokkal én inkább
otthon várnék anyára... - szólt és vissza akart fordulni.
Anni azonban visszatartotta.
- Te gyáva! Micsoda fiú vagy te?

43
 Poldi maga előtt tolta mindkettőjüket egy óriási te­
rembe, amelyben jobbról-balról, a falak mentén számta­
lan ágy állt. Hogy lehet itt megtalálni anyát?
- Jobbra, hátul, az utolsó előtti - mondta Poldi.
Bátortalanul mentek keresztül a termen, az ágyak előtt,
a sok ágy előtt, amelyekben beteg nők feküdtek, és fáradt
pillantásuk végigsiklott a gyerekeken. Már volt itt néhány
látogató, az ágyak körül álldogáltak, Anninak úgy tűnt,
szintén kicsit elfogódottan, pedig hát ők már felnőttek
voltak. Aztán végre odaértek anya ágyához. - Ó - mi­
lyen volt! Poldi ugyan előkészítette rá a gyerekeket, de
ilyen nyomorúságosnak, ilyen holtsápadtnak és vékony­
nak mégsem képzelték az anyjukat.
- Szép lehetek - mondta Holzingerné kis mosolygással
sötétkarikás, mélyenülő, fénytelen szemében.
- Nem is olyan rémes, anya - biztosította sietve Anni.
Amellett titokban oldalbalökte Tónit, de Tóni hallgatott,
rámeredt az anyjára, és nem tudta, mit kezdjen zavará­
ban. Anya Gréti, a legkisebbik felől kérdezősködött, meg
az iskolai feladataikról, és hogy Anni megtalálta-e a varró­
kosárban a kijavított harisnyákat? Ha Poldi a maga ele­
venségével nem sietett volna mindig újból segítségükre, az
anya és gyermekei közti beszélgetés csupa szünetből állott
volna.
Egyszerre csak egy nővér termett ott, hosszú szoknyája
suhogott, s intőn emelte fel hegyes mutatóujját:
- Elég lesz előszörre, Holzingerné.
Kézen fogta a halálra rémült Tónit és kivezette, Anni
és Poldi pedig mögötte jöttek. Még csak kezet sem fogtak
az anyjukkal.
Legközelebb már jobban sikerült. Anni egyedül jött és

44
már messziről látta, hogy az édesanyja integet feléje. Maga
mellé húzta Annit az ágya szélére, eltűnt közülük az ide-
genség, sok mesélni- és kérdezni- meg felelnivalójuk volt;
a látogatási idő egy-kettőre letelt.
A rákövetkező alkalommal Brigitta néni ült az ágy
szélén. Sem karcsúbb, sem kellemesebb nem lett, amióta
Anni utoljára látta. Átlátszóan sápadt édesanyja mellett
egyenesen bosszantóan hatott vörös arcával és kövér ke­
zével, amellyel azonnal Anni felé nyúlt s magához vonta
a húzódozó kislányt.
- Annikám, no nézd csak, milyen nagy lettél !
Milyen buta néni! Hát azt hitte, hogy az idő megállt
azóta (a „szétfolyó kocsmárosné”-eset óta) és Anni örökké
olyan kicsi marad?
- ... és milyen vézna vagy! - Brigitta néni egy házi-

45
 asszony kezével végigtapogatta Anni bordáit, mintha egy
karácsonyi liba megvételéről lenne szó - csupa csont és
bőr! Mondd csak, Ella, hát nem adsz a gyerekeidnek
eleget enni?
Az édesanyja sápadt arcát hirtelen pír futotta el, de
még mielőtt bármit is felelhetett volna, Anni kibontako­
zott a kövér ujjak közül és szeme vadul villant a nénire:
- Anya két hete a kórházban van, hogy adjon akkor
nekünk enni?
- Ha csak azért jöttél, Brigitta - mondta halkan az
anya -, hogy szemrehányásokat tégy... - visszadőlt a pár­
nájára és nagyon kimerültnek látszott.
- Isten ments! - Brigitta néni keble hullámzott a fel­
háborodástól. - Hát csak szabad az embernek sajnál­
kozni azon, hogy a saját unokahúga olyan, mint egy ma­
dárka, egy sovány... - Panaszos hangja hirtelen megsza­
kadt, mintha valaki kikapcsolt volna egy rádiót; erélye­
sen kiegyenesedett ültében és egy hadvezér hangján foly­
tatta:
- De ezentúl minden másképp lesz. Most é n veszem
kezembe a dolgot. Valamit kiterveltem a számotokra.
Mihelyt újra otthon leszel, kedvesem, meglátogatunk:
Alois, én - és még valaki. Akkor majd meglátod, milyen
jót akarok neked és a gyermekeidnek.
E szónoklat után nyögve felemelkedett, Annit minden
húzódozása ellenére, nagyot cuppantva, csattanósan arcon-
csókolta, mielőbbi gyógyulást kívánt és kivitorlázott a te­
remből, mint egy megrakott teherhajó.
Anni tűzvörösre dörzsölte arcán a cuppantás helyét.
- Anya, mire gondolhat azzal, hogy valamit tervez a
számunkra?

46
 Az anya elgondolkozva rázta a fejét: - Nem tudom,
gyermekem. De nem vagyok nagyon kíváncsi erre a ve-
lünk-jót-akarásra. - Gyere, Anni, légy szíves, igazítsd meg
a párnámat.
Anni megigazította a párnát, és különösképpen minden
mély meggyőződése ellenére azt gondolta eközben: - Hát­
ha anya téved, hátha a néni csakugyan jót akar és valami
gyönyörűt gondolt ki a számunkra, valami egészen nagy­
szerűt, aminek mindannyian örülni fogunk...

47
 SCHNEPFENBERGER ÚR

Holzingerné a betegsége előtt bejárónő volt különböző

háztartásokban. De tévedett, ha azt gondolta, hogy most,
amikor a kórházból elbocsátották, tovább folytathatja ezt
a munkát. Nehézkesen vánszorgott a szobában, és minden
pár lépésnél meg kellett állnia, hogy megfogódzkodjék az
asztalban, vagy az ágy végében. Anni és Tóni számára el­
képzelhetetlen volt, hogy anyjuk még valaha is szenes­
vödröt hordjon, szőnyeget poroljon, vagy padlót keféljen.
- Nincs erőm - panaszkodott Holzingerné; Poldi, aki
délutánonként, munkából jövet bedugta a fejét és a maga
jókedvű módján bekiáltott:, -, Hogy áll a bál? ” - mindig
újra csak ezt a választ kapta: - Nincs erőm. De hát mi­
ből éljünk, ha nem tudok dolgozni?
Anni Brigitta nénire gondolt, aki „kitervelt valamit”.
- Ha a néni csakugyan valami jót akar nekünk - fontol­
gatta annak most lenne itt az ideje. De tulajdonképpen
minek? Anni maga sem tudta. Egyszerűen csak remény­
kedett - valami csodában. Álmodozott... - Egy csöndes
mellékutcában fogunk lakni, amely egyenesen a kék he­
gyekbe vezet. Az utcában csupa csinos kis ház áll, előtte

48
kicsi kerttel, két szobánk lesz, két napos szoba, és tavasz-
szal orgona fog nyílni az ablak előtt, nyáron édes rózsa­
illat árad be; anyának valami nagyon-nagyon könnyű
munkája lesz, és mindennap húst fogunk enni - húst,
amennyit csak akarunk. És a levesben májgombóc lesz.
Vasárnap meg Karli és Poldi látogatóba jönnek, s majd
kint ülünk a kertben az aranyesőbokor alatt.
Anni mindent világosan látott maga előtt: az arany­
esőt, a kuglófot az uzsonnaasztalon, a zöld gyepet, ame­
lyen a kis Gréti hancúrozik boldogan sikongatva. De egyik
nap a másik után múlt, és annak, amit Brigitta néni „ki­
tervelt”, még híre-hamva sem volt; orgona és aranyeső
helyett vasrács volt a pinceablak előtt, és marhasült he­
lyett margarinoskenyeret és krumplilevest ettek.
Mikor legnagyobb volt a szükség, Poldi mentette meg
a helyzetet. A cég, amelynél dolgozott, foglalkoztatott
néhány munkásnőt, akiknek a textiláruk „kikészítése” volt
a dolguk; darabról darabra ellenőrizték - hogy van-e szö-
vési hibája, hogy a gumibehúzás rendben, a szám és a
cégjelzés a helyén van-e; gombot varrtak fel, levágták a
kilógó szálvégeket, átvasalták, amit kellett; összehajtották,
celofán-zacskóba dugták - fehérneműdarabokat, pólóin­
get, trikóblúzt, tréningruhát és minden egyebet fajta és
nagyság szerint csoportosítva, egymás tetejébe raktak. Ám­
bár a kezük egyetlen pillanatra sem állt meg, keveset ke­
restek, mert ez a „kikészítés” nem számított szakmunká­
nak. Holzingerné számára azonban az alacsony bér elle­
nére is, szerencsés fordulat volt, hogy Poldi ehhez a kere­
seti lehetőséghez juttatta.
Különös kedvezményképpen méghozzá otthon dolgoz­
hatott, természetesen azzal a feltétellel, hogy a kész mun-

49
kát naponta beszállítja, s az újat hazahozatja. Anya és
gyermekei eleinte tanácstalanul álltak a kérdés előtt: ho­
gyan szállítsák oda- és vissza az óriási halmaz ruhát,
amellyel Holzingernének naponta meg kellett birkóznia.
De végül az ötletekben gazdag Karli vette kezébe a dol­
got, s Annival és Tónival még aznap délután kisebb por­
tyázást indított a közeli környékre. A szomszéd udvarról
egy üres ládát csentek, leszereltek két kereket egy ősrégi
gyerekkocsiról, amely a Karli laboratóriuma előtt levő
romtelepen rozsdásodott, magukkal hoztak egy ott heverő,
félig törött ásót, és mindent behurcoltak a boszorkány-
konyhára. Többórás fúrás-faragás, verejtékes kalapálás és
szitkozódás után kis kézikocsival kerültek elő, amely ép-
pen elég nagy volt ahhoz, hogy egy tétel textilárut szállít­
hassanak benne. Azóta mindennap látható volt délután
négy órakor (egy órával a gyári munka befejezése előtt),
amint Anni és Tóni a zörgő kiskocsival végigmennek a
városon; egyik tolta, a másik húzta (a kocsirúdnál fogva,
amely egyébként a megtévesztésig hasonlított egy ócska ásó­
nyélhez) s vígan dalolták: „Hű-ho, öreg pejkó, hű-ho..
Anni már szinte el is felejtette a házacskáról, kertről,
pecsenyéről szőtt álmát, amikor Brigitta nénitől újabb
levelezőlap érkezett.

„Kedves Ella sógornőml

Az a szándékom, hogy jövő szerdán délután, ígére­

tem szerint, meglátogatlak. Tortát és kuglófot hozok
magammal, úgyszintén Aloist és még egy ismerősünket.
Reméljük, hogy Téged a gyerekekkel együtt legjobb
egészségben találunk.
Szíves üdvözlettel, sógornőd
Brigitta

Ui. Kérlek, légy szíves a gyerekeket szépen, tisztán

felöltöztetni, és nagyon örülnék, ha minden igazán ren­
des lenne”

- Mit jelentsen ez? - kérdezte anya a homlokát rán­

colva. - Nálunk mindig rend van, és úgysem hagylak ben­
neteket piszkosan járni - akár van látogató, akár nincs!
- És mit jelentsen a torta egy szerdai napon? - kérdezte
Tóni. - De nekem jó, tortát mindig tudok enni! Talán
még tejszínhab is lesz a tetején...

51
 - Ez rád vall, te torkos macska! - mondta bosszúsan
Anni. - Én nem szeretem Brigitta nénit. Csak tartsa meg
a tortáit és a véreshurkáit!
- Én sem szeretem őt - mondta Tóni. - De ha úgyis
jön, akkor jobb tortáid, mint anélkül.
Szerda délután megjelentek: Alois bácsi, Brigitta néni, és
egy férfi, aki némileg hason­
lított a bácsira, és akit Bri­
gitta néni úgy mutatott be:
„kedves unokaöcsénk, Franz
Schnepfenberger úr”. A szoba
megtelt lármával, kávészür-
csöléssel és tortacsámcsogás-
sal. Brigitta néni mindenben
elöl járt. Be nem állt a szája
egyetlen pillanatra sem. Ösz-
szecsókolta a kis Grétit, na­
gyon „édes”-nek és helyes­
nek találta, aztán hirtelen,
minden átmenet nélkül a meg­
lepett Schnepfenberger úr ölé­
be ültette. Az, vizenyős kék
szemével csak bámult az apró­
ságra, és sejtelme sem volt
róla, mit kezdjen vele. Olyan
gyámoltalan volt, hogy az
ember szinte megsajnálta -
csakhogy a sajnálkozás valami
barátságos érzés, Anni pedig
mindent inkább érzett iránta,
mint barátságot.
 Nem tetszett neki. Sem rőt szőrrel benőtt vaskos keze,
sem ahogy az asztalnál terpeszkedett, sem az öblös hangja;
és legkevésbé a kirobbanó nevetés, amelyben időnként ki­
tört. Amellett a felnőttek szemében, anya szemében pél­
dául, egész mutatós ember lehetett: magas, széles, erős,
kis vöröses bajusszal az ajka fölött (Anni nem szenved­
hette a bajuszt), és meglehetősen izmos. - Hát nem
csinos ember ez a mi Franzi öcsénk? - kérdezte Brigitta
néni, anyához fordulva, arcán avval a feldicsérő mosollyal,
amilyet a hurka és füstölt karaj árusításakor szokott való­
színűleg magára ölteni.
Anni meglehetősen kényelmetlenül érezte magát, örült,
amikor négy órakor otthagyhatta az uzsonnázó társaságot,
és Tónival együtt elindulhatott „szállítani”.
- Tetszik neked ez a Schnepíenberger úr? - kérdezte
öccsétől a kocsizörgést túlharsogva. - Ha tudni akarod:
nekem nem! - tette mindjárt hozzá, határozottan azzal a
szándékkal, hogy Tónit befolyásolja.
- Nekem sem - mondta Tóni. - Pálinkaszaga van -
azt nem szeretem.
Mire hazaérkeztek, és anya másnapi varrnivalójával
megrakodva beléptek a szobába, már általános volt a ké­
szülődés. Schnepfenberger úr meghívta anyát és a Bogner
házaspárt a moziba.
- Hát nem kell visszamennetek Mistelbachba? - kér­
dezte Anni nem éppen udvariasan.
Brigitta néni kényszeredetten nevetett.
- Egyszer mi, szegény vidékiek is szeretnénk egy kis
nagyvárosi levegőt szívni. Itt maradunk egypár napig
Bécsben, ha nincs ellene kifogásod, kisasszony?
Anninak volt kifogása ellene, de ezt nem mondta meg.

53
- Meg aztán nem is puszta szórakozásból vagyunk itt -
jegyezte meg Alois bácsi, aki csak ritkán jutott szóhoz.
- Helyes, nagyon helyes - szakította rögtön félbe a néni,
miközben megint hangosan és kényeskedve nevetett. - A
mi kimenőnknek különleges célja van... - Schnepfenber-
ger úrra kacsintott. Anya egyszerre lángvörös lett és za­
vartan mondta:
- Ha idejében akarunk odaérni a hatórai előadásra,
akkor indulnunk kell. Anni, gondoskodj róla, hogy a gye­
rekek idején ágyba kerüljenek, jó? És hogy Tóni mossa
meg rendesen a fülét!
Másnap délután Brigitta néni egyedül jött el. Egészen
közel ült a varrogató anyához, és kellemetlen buzgalom­
mal suttogott neki. A két gyerek az ablak előtti kis asztal­
nál ült és a leckéjét írta.
- Ne légy ostoba - hallotta Anni a néni suttogását. -
Olyan derék, jóravaló ember - és Aloisnak unokaöccse...
Anni megrökönyödve hagyta félbe az írást, és a füze­
tére bámult. - Jelen idő, múlt idő, régmúlt - olvasta. -
Én iskolába járok; én iskolába jártam; én iskolába jár­
tam volt... - Fürkésző pillantást vetett a két asszonyra;
a néni még közelebb húzódott anyához, úgy suttogott és
pusmogott.
- ... végül is még csinos, fiatal nő vagy, Ella... viruló
asszony, a legszebb korban...
Anni a „múlt” és a „régmúlt” időre szegezte tekinte­
tét. Sohasem vette észre, hogy az édesanyja még fiatal és
csinos - olyan különösen virulónak sem találta...
- Készen vagy már, Tóni? Mindjárt négy óra, sietnünk
kell... - Anni egyszerre csak nem bírta tovább. Amilyen
hamar csak lehet, kint akart lenni ebből a szobából, kinn,

54
csak el a sugdosó nagynénitől és némán figyelő anyjától,
aki végighallgatja ezt a sok különös dolgot a viruló korá­
ról, és Schnepfenbergerről, a derék unokafivérről.
A kapualjban éppen beleütköztek. Schnepfenberger úr
maga volt a megtestesült nyájasság: - Szervusz Annika!
Szervusz, öcskös... Nézzetek ide, mit hozott nektek a jó
Franzi bácsi! - Zsebében kotorászott, de aztán meggon­
dolta magát: - A - itt kint sötét van ehhez. Rajta, gyerünk
gyerekek, vissza a szobába, hogy Franzi bácsi odaadhassa
nektek a cukorkát!
Ö ment elöl, a gyerekek engedelmesen követték. Már
nagyon régen volt, hogy valakitől nyalánkságokat kaptak.
Itt a folyosón sötét volt, Schnepfenberger úr szitkozódott
és gyámoltalanul tapogatózott előre. Anni véletlenül bele­
ütközött és megborzongott, amikor az alkoholgőznek egy
hulláma megcsapta.
Az asszonyok szétrebbentek, amikor Schnepfenberger úr
belépett a szobába. Brigitta néni túláradón köszöntötte,
anya zavartnak látszott; Schnepfenberger úr maga úgy
tett, mintha évek óta bejáratos lenne itt, és a családnak
régi barátja lenne. Aztán körülményesen megajándékozta
a gyerekeket egy-egy zacskó cukorkával.
Amikor újra az utcán voltak, Tóni megkérdezte:
- Tulajdonképpen miért nem akarta nekünk a cukor­
kát mindjárt ideadni? Tudom már - hogy anya lássa,
milyen jó Franzi bácsi ő, igaz?
- No nézd csak, ez a Tóni! - gondolta Anni meglepet­
ten. - Nem is olyan buta! Schnepfenberger úr tetszeni
akar anyának. Moziba viszi, a gyerekeket megajándé­
kozza... Ugyan mi mindent fog még kitalálni?
- Te, Tóni - kérdezte minden átmenet nélkül emlék-

55
szel még apára? Vagy már nem is tudod, milyen volt?
Egészen más, mint ez a Schnepfenberger, ugye? Hát csak­
ugyan - egész, egész más...
Némán tették meg az utat. Otthon megismétlődött, ami
tegnap történt: anya indulásra készen állt, Schnepfenber­
ger úr megint meghívta - ezúttal egy nyári vendéglőbe.
- Megint elmész, anya? - kérdezte Tóni. - Most min­
den este elmész? - Szemrehányás volt a hangjában.
- Nézzétek csak ezt a kis egoistát! - rikácsolta Brigitta
néni. - Ebben túlságosan elkényeztetted a gyerekeidet!
Az anya fáradtan mosolygott: - Ez volt az egyetlen,
amivel kényeztetni tudtam őket...
Elmentek, s Anni lefektette Grétit és Tónit. Tóni úgy
találta, hogy feltűnően hallgatag; ő maga ezzel szemben
különösen beszédes volt.
- Anni, mi az: egoista?
- Valaki, aki mindig csak magára gondol.
- Hát például Brigitta néni - állapította meg Tóni. -
Akkor miért mondja, hogy én vagyok az?
Anni hallgatott.
- Anni! - Tóni újra felült az ágyban. - Anya a miénk,
ugye?
- Éppen ezen gondolkozom én is... - mondta Anni.
- Persze hogy a miénk! - heveskedett Tóni. - És a
többiek, a néni meg a bácsi, és ez az ember, ez a Schnep­
fenberger csak nem vehetik egyszerűen el tőlünk minden
este!
Üjra lefeküdt, teljesen elégedetten avval a férfias hatá­
rozottsággal, amellyel a véleményét kinyilvánította.
- De a cukor jó volt - tette hozzá egy idő múlva ál­
modozva, és elaludt.

56
 Anni teljesen ébren feküdt az ágyában; kuszán kerge-
tőztek agyában a gondolatok. Ez volt hát az a „jó”, amit
Brigitta néni kitervelt! Olyan sok jót nem talált Anni
Schnepfenberger úron. Sőt ellenkezőleg, igen sok rosszat
talált rajta, és erősen meg volt győződve arról, hogy csak
színlelt, amikor barátságos volt. Jóindulatú viselkedése
mögött bizonyára egészen más ember rejtőzött, valaki, aki
goromba és erőszakos is tud lenni. Anninak is volt szeme,
ó igen, és ismert is egy ilyen embert - fent lakott a harma­
dik emeleten, és az egész ház erről a durva, erőszakos
alakról beszélt, aki előtt lapulni kellett az asszonynak
meg a gyerekeknek, ha részegen jött haza... Igen, efféle
lehet ez a Schnepfenberger úr is. És anya, ez a kedves, jó,
gyanútlan anya hagyja, hogy Brigitta néni agyonbeszélje.
De hát végül is nekik, Anninak és Tóninak is volt ebbe
valami beleszólása! Anni egy ugrással kinttermett az ágyá­
ból, és felrázta Tónit:
- Te Tóni, szeretnéd ezt a Schnepfenbergert apádnak?
Tóni álomittasan nézett rá: - Schnepfenbergert...
apámnak? - motyogta. - Nem! - mondta egyszerre han­
gosan, a pillantása tiszta volt, és bosszús ránc húzódott
gyerekes homlokán. - Azt hiszed, szeretném, ha Schnep-
fenbergernek hívnának? - Azzal visszafeküdt párnájára,
fejére húzta a takarót és egy percen belül újra mélyen
aludt.
Amikor órák múltán Holzingerné hazajött, Anni még
mindig ébren feküdt. Félig lehunyt szemmel figyelte any­
ját, aki különösen, nagyon különösen viselkedett. Levette
a falról az ovális tükröt, a lámpa alá vitte, és sokáig
figyelmesen nézegette benne magát, miközben ide-oda
forgatta a fejét. Amennyire Anni csak vissza tudott em-

57
 lékezni - ezt még sohasem látta az anyjától! Holzingerné
most visszavitte a tükröt, egy darabig csak állt a szoba
közepén és tűnődve nézett maga elé. Aztán hirtelen oda­
ment apa képe elé, amely Anni és Tóni ágya közt füg­
gött. Ezt a képet is levette a falról, sokáig nézte, elgon­
dolkozva csóválta a fejét, és miután egy törlővel tisztára
törülgette az üveget és a keretet, csak akkor akasztotta
vissza a helyére, eloltotta a lámpát, és végre lefeküdt.
Rákövetkező nap Alois bácsi és Brigitta néni visszautaz­
tak Mistelbachba. - Végre.
- Hát Isten veletek, gyerekek - búcsúzott a néni. - Le­
gyetek jók és fogadjatok szót a mamának és Franzi bá­
csinak.
Anni minden bátorságát összeszedte: - Anyának szót
fogadunk, néni! De Schnepfenberger úrnak - hiszen ő nem
tartozik hozzánk!
- Mert őt ki nem állhatjuk! - pattant ki Tóniből, de
saját merészségétől megrémülve, nyomban Anni háta mögé
bújt.
Brigitta néninek villámlott a szeme: - Elhallgassatok,
kölykök! Titeket senki sem kérdezett - mit értetek ti ehhez
- mit tudjátok ti, mi jó nektek!
Aztán végre elutaztak. - Hála Istennek - morgott Tóni.
- Azért a kis tortáért túl sokáig maradtak. - És kis szü­
net után reménykedve tette hozzá: - Meglátod, Anni,
most majd ez a Schnepfenberger is eltűnik.
- Nem - mondta keserűen Anni -, az nem tűnik el.
Tóni gyanakodva nézett rá. - Te tudsz valamit, csak
nem mondod meg nekem.
- Semmit sem tudok, csak azt, hogy anya másképp gon­
dolkozik róla, mint mi. N e k i tetszik!

58
 - Neki tetszik? - kérdezte Tóni hitetlenül. A homlokát
ráncolta. - Ezt nem értem.
- Én sem - mondta Anni.
- Hát akkor - akkor semmit sem tehetünk - sóhajtott
Tóni koravénen, és vállat vont, mint egy felnőtt.
- Dehogynem - igenis lehetne valamit csinálni! - Anni
erélyesen hátravetette a fejét. - Beszélni kellene anyával,
és egyszerűen megmondani neki, hogy mi nem akarjuk ezt
az embert...
- Hát tedd meg!
- Nem merem.
A következő napon Schnepfenberger úr már korán dél­
után megjelent - egy egész közönséges munkanapon! -
és azzal a tervvel lepte meg a Holzinger-családot, hogy
ránduljanak ki a Práterbe. Anya örömmel beleegyezett és
gyorsan összerakta a munkáját. - Aztán majd egész éjszaka
dolgoznia kell! - gondolta mérgesen Anni. A gyerekek
nem akartak velük menni; Anni házifeladataira hivatko­
zott, Tóni pedig szerencsére megmutathatta a tegnapi fut­
ballmeccs folyamán felsebzett térdét. Fájdalomtól elkín-
zott arccal sántikált az asztal körül, és hangosan panasz­
kodva dőlt ágyára.
Az anya töprengve nézett két nagyobb gyermekére. -
Azt hittem - mondta halkan -, én azt gondoltam, örülni
fogtok, hogy egyszer kimehetünk a zöldbe...
- örülnénk is - vágott szavába Anni -, de nem akkor,
ha... - Hirtelen elakadt -... ha... ha ilyen nehéz lec­
kém van - fejezte be gyorsan a mondatot és belepirult a
hazugságba.
Tóni eközben egy füzetet szedett elő. - Anya, büntetési
feladatot kaptam, mert fecsegtem a számtanóra alatt. Írd

59
majd alá. - Odatolta a füzetet és szemmelláthatólag nem
tartotta tragikusnak a dolgot.
Schnepfenberger úr egész váratlanul beavatkozott: -
Büntetési feladat? - kérdezte és sötét pillantást vetett Tó­
mra. - Úgy - tehát büntetési feladat?
- De Tóni - mondta anya szelíden hányszor mond­
tam már neked, beszélgetésre a szünet való. Látod, a ta­
nító urat bizonyára bántja, ha ti nem figyeltek...
- Igazán anya, én figyeltem! Csak a Wotruba, aki mel­
lettem ül, oldalba lökött a könyökével és én azt mond­
tam neki: Hagyj békén! - A tanító úr igazán bolond lenne,
ha ez bántaná!
- M i ? - kezdett egyszerre ordítani Schnepfenberger úr.
- Micsoda a tanító úr? - A gallérjánál fogva megragadta
Tónit és dühöngve megrázta. - Ne mondd ezt még egy­
szer, nyomorult kölyök, te - majd megmutatom neked,
hogy kell beszélni a tanító úrról! - Alaposan megrázta a
rémült Tónit; szeme vérbeborult, halántékán kidagadtak
a kék erek: ijesztő volt.
„No itt van! - gondolta Anni. - Hát ilyen a valóságban
»a jó Franzi bácsi«! ” Anyjára nézett, aki sápadtan és ijed­
ten emelte fel a kezét.
- Kérlek - mondta anya félénken, akár egy gyerek -,
Tóni úgyis megígéri, hogy jó lesz - ugye, Tóni?
Schnepfenberger úr eleresztette Tónit. - Te túl engedé­
keny vagy, Ella - morogta. - Legfőbb ideje, hogy férfi
kerüljön a házba.
Anni úgy érezte, mintha fejbeverték volna: TE...!
Tegezték egymást! Hát már itt tartottak? Hirtelen világossá
vált előtte, hogy neki és Tóninak azonnal cselekedniük
kell, másképp - másképp már késő lenne.

60
 Megvárta, míg anyja és Schnepfenberger úr elment, az­
tán elhívta öccsét a büntetésfeladata mellől.
- Gyere Tóni - és elhúzta előle a füzetet.
- Hová?
- Karlihoz, a laboratóriumba!
Átrohantak a romos telken. (Igazán csodálatos volt, mi­
lyen gyorsan meggyógyult Tóni térde! ) Karli csodálatos
billegő székei egyikén ült, és a brazíliai őserdőkről szóló
könyvet olvasta. A hercegnő az íróasztalon sétált, és egy
sárgarépát rágcsált.
- Szervusztok - mondta Karli. - Hát mondhatom nek­
tek, az őserdő, azt igazán ismerni kell, mielőtt az ember
felfedező útra indul. Például a kígyók...
Annit azonban - legalább pillanatnyilag - nem a kígyók
érdekelték, hanem egyes-egyedül Schnepfenberger úr.
- Karli, valami komoly dologról akarunk beszélni.
- Kérlek. - Karli rögtön kész volt rá. - De tévedsz,
ha azt hiszed, hogy a kígyó nem komoly dolog.
- Jó, elhiszem - mondta Anni türelmetlenül. - De a
m i dolgunk...
- ... a m i dolgunk - fejezte be Tóni - még sokkal,
sokkal komolyabb, mint minden kígyó együttvéve.
Anni beszélni kezdett. Karli feszülten figyelt, és időn­
ként bólintott.
- Igen - mondta, mikor Anni befejezte a mondanivaló­
ját -, valamit tenni kell ez ellen, mégpedig sürgősen. De
mit?
- Én tudom, hogy mit.. Anninak már rég készen volt
a terve. - Be kell bizonyítanunk anyának: téved, ha azt
hiszi, hogy ez a Schnepfenberger úr kedves és derék
ember.

61
 - És hogy bizonyítsuk azt be, ha szabad tudnom? -
kérdezte Karli.
- Azt is tudom. Poldi juttatta eszembe, ö azt mondja:
egy embert munka közben lehet legjobban kiismerni. Hogy
jó-e vagy rossz, lusta-e vagy szorgalmas, hogy megfér-e
másokkal - mindent! Hát azt gondolom, Schnepfenberger
munkatársai tudni fogják, hogy miféle ember. Valakinek
ki kellene utaznia Stadlauba, ahhoz a szállítóvállalathoz -
már évek óta előmunkás ott, nagyon jó állása van, me­
sélte anyának - és ott, a munkásoknál kellene róla kér­
dezősködni... Nagyon óvatosan, te már tudod, Karli,
úgy kerülő úton, mint egy detektív; és ha valami igazán
rosszat beszélnek róla, elmesélhetnéd anyának, és az majd
elvenné a kedvét tőle!
 Anni mélyet lélegzett a hosszá beszéd után. Tóni cso­
dálattal nézett nővérére, s Kariinak is tetszett a terv; leg­
jobban a „detektív” szó tetszett benne.
- Hm... - hümmögött -... valakinek ki kellene utaz­
nia Stadlauba... És ez a valaki bizonyára én legyek, mert
ti magatok nem meritek?
- Igen... mert... Tóni még kicsi ehhez, én pedig...
- Anni zavartan nézett a hercegnő felé. - Tudod, Karli,
egy fiúnak könnyebb nyomozni; egy lánynak nehezebb az
ilyesmi. És én szégyellném is elmesélni a munkásoknak,
hogy az én anyám már tegeződik evvel a Schaepfenberger-
rel... - Szégyenkezve hajtotta le a fejét.
- Majd én segítek - mondta Karli gyorsan. - Bízzátok
ráml Tudod a cég nevét, ugye? A telefonkönyvben meg­
találjuk a címet. - Tehát holnap délben kint leszek Stad-
lauban.

63
 HOLZINGERNÉ MEGTUDJA AZ IGAZAT

Maga az ég, vagy inkább az órarend gondoskodott ar­

ról, hogy Karli másnap déli 12-kor, ahelyett, hogy az
iskolában ült volna, megjelenjék a Stadlaui Szállítóválla­
lat telepének kapujában. A 4/a-nak tulajdonképpen tizen-
egytől-egyig rajzórája lett volna; de az ó-egyiptomi mű­
vészet iránt táplált fékezhetetlen érdeklődés ürügyével
rábeszélték a tanár urat, hogy nézzék meg a Művészettör­
téneti Múzeumot. Az egész osztály felkerekedett - de csak
a fele érkezett meg a múzeumba, és haszontalankodott az
egyiptomi osztályban. A többiek útközben „lemorzsolód­
tak” és hogy éppen Karli, akinek annyival fontosabb dolga
volt, az osztály egyiptomi felénél legyen, azt igazán senki
sem kívánhatta.
Ebédszünetben érkezett Stadlauba: éppen jókor. Mun­
kások ültek az udvarban, padokon és felborított ládákon,
ették a kenyerüket és üvegből itták hozzá a kávét. Karli
Schnepfenberger urat kereste. Egyszer futólag látta a kapu­
aljban, de itt sehogy sem tudta felfedezni.
- Hé, öcskös! - kiáltott feléje egy idősebb munkás. -
Hoznál nekem ott szemben a trafikból egypár cigarettát?

64
 Karli egy szempillantás alatt visszaérkezett.
- Köszönöm szépen - mosolygott a férfi. - Ez kedves
volt tőled. Nekem is van egy ekkora fiam, mint te.
Karli összeszedte a bátorságát: - Kérem szépen, ismeri
talán Schnepfenberger urat? Előmunkás itt.
- Schnepfenberger? - Az ember elgondolkozva rázta
a fejét. Eközben különös pillantást vetett a mellette ülő
fiatalabb munkásra. Karli látta ezt, és - nyomozói köte­
lességének tudatában - rögtön magyarázatot próbált ta­
lálni erre a pillantásra: hátha nem is igaz, hogy ez a
Schnepfenberger előmunkás?
- Schnepfenberger nincs most itt - mondta az ember
röviden.
- Hát hol van, kérem? - Karli ugyan világosan látta,
hogy az öregnek nincsen kedvére ez a beszélgetés, de to­
vább kérdezősködött, mert egy detektív legfontosabb tulaj­
donsága a szívósság. Amellett nagyon kényelmetlen volt
számára, hogy ilyen tolakodó legyen; de most nem arról
volt szó, hogy valami kellemes-e neki vagy sem - a Hol-
zinger-gyerekekről volt szó, és arról, hogy ezt a megbízást
lehetőleg jól teljesítse.
- Ne haragudjék kérem - dadogta zavartan - bizo­
nyára kíváncsinak tart, de...
- Te, öcskös - vágott szavába az öreg - megmondom
neked úgy, ahogy van: ha valaki itt kémkedik és vallatni
akar, azt nem szeretem.
Ennél világosabban nem lehetett beszélni.
Karli megemberelte magát. - Csakhogy - folytatta bát­
ran, mintha az öreg nem is szakította volna félbe -
... csakhogy ez nem nekem kell. Ez két gyereknek kell,
akik velem egy házban laknak...

65
 - Mi dolga van Schnepfenbcrgernek gyerekekkel? Neki
nincsen, úgy tudom - kérdezte a fiatalabbik munkás.
Az öreg hallgatott és rágyújtott egy cigarettára.
- Az lehet - mondta Karli de a két gyerek fél, hogy
az anyjuk hozzámegy, és ő lesz k z apjuk.
- Isten őrizz! - szaladt ki a fiatalember száján. Többet
nem mondott.
Az öreg még mindig hallgatott. Végül tempósan kivette
szájából a cigarettát, összeráncolt szemöldökkel sokáig
nézte a vörös parazsat, s hirtelen szigorú pillantást vetett
Karlira:
- Mondok neked valamit, öcsi: lehet, hogy igaz, amit
azokról a gyerekekről mesélsz, lehet, hogy nem - de akár
így van, akár úgy: valakiről, akivel együtt dolgozom, nem
hagyom magam kifaggatni, érted? Még ha akármilyen szé­
pen nézel is rám.
Sziréna üvöltött végig az udvaron, az ebédidő végét je­
lezve. Az emberek összerakták cókmókjukat,
- Mi itt munkások vagyunk - mondta az öreg. - Ér­
ted? Nekünk össze kell tartanunk. Pletyka nálunk nincs.
Karli úgy állt ott, mint egy nyakonöntött pulikutya:
siralmas vége lett a reményteljesen kezdődött detektívpá-
lyának. Bosszúság, szégyen és csalódottság tusakodott
benne. És mégis: tetszett neki, és egészen különösen ha­
tott rá, hogy az öreg semmit sem akart kifecsegni. Karli
sem szerette a pletykát, fáradhatatlanul küzdött is ellene
a 4/a-ban. De ez esetben (és itt, sajnos, kudarcot vallott)
meg kellett volna győznie az öreget, hogy nem pletykáról
és árulásról van szó, hanem három gyermek boldogságá­
ról s mindenekelőtt Anniéról.
A kudarctól lehangoltan állt az utcán a déli csendben.

66
Egyszerre az átellenben levő „Kék szőlő” kocsmából egy
férfi lépett ki, és gyors, ha nem is nagyon szilárd léptek­
kel a gyárkapu felé igyekezett.
ö volt! Karli felháborodottan nézett utána. Schnepfen-
berger úr zavarosan dörmögött, és karjával evezett, hogy
egyensúlyát megőrizze, majd eltűnt az udvaron. No hát
ilyet! Hát ez az alak világos nappal a kocsmában ül, és
már ebédidő alatt leissza magát - pfuj!
Nem kellene ezt egyenesen Holzingernénak jelenteni?
És azt is, hogy a fiatalabbik munkás azt mondta: Isten
őrizz!... De elég lenne ez ahhoz, hogy megingassa az asz-
szonyt elhatározásában?
Elgondolkozva szállt fel Karli a villamosra.
Ezen a délutánon Holzingerné hiába várt; Schnepfen-
berger úr nem jött. Amikor Anni és Tóni szállítás után
hazatértek, egyedül találták anyjukat a szobában. Sokat­
mondó pillantást vetettek egymásra. Karli már közölte
velük felfedező útja eredményét, s így elképzelhették, hol
bujkál „a jó Franzi bácsi”: valószínűleg most is a „Kék
szőlő”-ben ül és iszik, mialatt anya rá vár, és minduntalan
nyugtalanul az órára pillant! - Nem értem - mondta
bizonyára valami baja történt...
Anni azt latolgatta, nem most lenne-e a legjobb alka­
lom, komolyan beszélni anyával. Tóninak is ez volt a vé­
leménye; Annira kacsintott s ezenfelül sípcsonton rúgta.
- Anya - Anni a torkát köszörülte -, anya, valamit kell
neked mondanunk... Karli ma kint volt...
- Most nincs türelmem a te történeteidhez Karliról!
Ne haragudj - majd máskor elmeséled...
Anya eltolta magától Annit és nyugtalan mozdulatok­
kal rakosgatta a holnapi varrnivalót.

67
 - De anya - próbálkozott Anni még egyszer. - Hiszen
éppen...
- Hagyj már békén! - kiáltott az anya, és olyan éles
volt a hangja, hogy Anni ijedten elnémult.
Nyomasztó csöndben vacsoráztak. Az anya, úgy lát­
szott, észre sem veszi, hogy Anni alig nyúl az ételhez.
Tóni durcásan piszkálta a krumplikásáját; éhesebb volt,
semhogy ne egyék, de dacoskodott. Lefekvéskor odasúgta
nővérének:
- Haragszom anyára! Ha csak azért sem akarja meg­
hallgatni az igazságot, hát ne hallgassa! Majd fogja még
sajnálni, hogy nem hallgatott ránk! Majd - amikor
már késő lesz!
- Ugyan menj - mondta Anni -, ezt te nem érted!
- Tóni kicsi volt még ahhoz, hogy megértse a dolog
egész horderejét. Anni azonban megértette; fejére húzta
a takarót, és álomba sírta magát.
A másnapi reggeli ugyanolyan hallgatagon folyt le,
mint az előző esti vacsora. Ügy látszott, hogy a hirtelen
idegenség, amely tegnap az anya és gyermekei közé
telepedett, végleges állapottá lesz. A kis Gréti egyikről
a másikra nézegetett és minden átmenet nélkül hangosan
bömbölni kezdett.
Délben, amikor Anni hazajött az iskolából, anyja a
kapu előtt várt rá. Sápadt volt és izgatottnak látszott.
- Annikám, kitelefonáltam Stadlauba, de nem akar­
nak semmiféle felvilágosítást adni. Nesze a villamos­
pénz, menj ki és kérdezd meg, mi van vele.
- Nem megyek! - akarta mondani Anni. De anyá­
nak olyan különösen aggodalmas volt a tekintete. Anni
szó nélkül megfordult és elindult a legközelebbi meg-

68
álló felé. Egész véletlenül Karli ugyanazzal a villamos­
sal jött meg az iskolából, amelyikre ő felszállni készült.
Elegánsan egyensúlyozott a lépcsőn, és éppen leugróban
volt.
- Szervusz, Anni! Hova mész?
- Stadlauba! Anya küldött.
Kariinak tulajdonképpen egy futballmérkőzésen kellett
volna részt vennie -, de ez egyszerre nem látszott olyan
fontosnak. A csapat majd talál magának másik bal-
összekötőt...
- Stadlauba? Akkor veled jövök!
Hogy mi bírta rá erre a hirtelen elhatározásra - Anni
iránt érzett baráti aggódása, vagy egyszerűen a kíváncsiság,
hogy mi lett az elkallódott Schnepfenberger úrral, erre
a kérdésre Karli nem is tudott volna válaszolni.
Stadlauban, a gyárkapu előtt éppen most rakták meg
egy óriási teherautót. A munkások között Karli rögtön
felfedezte azt az idősebb embert, akivel tegnap beszélt.
- Szervusz, öcsi! Megint itt vagy? És mindjárt erő­
sítést is hoztál magaddal?
Tiszta, barátságos szemével végigmérte Annit, s rámo-
solygott. Karli bátorságot merített.
- Ez az egyik a két gyerek közül, akikről tegnap be­
széltem - mondta.
Az öreg bólintott. - És mit akar ez a kislány?
- Kérem szépen - szólt Anni, és ügyetlenül meghajolt,
- csak anyám szeretné tudni, hogy Schnepfenberger úr
ma bejött-e dolgozni.
- Nem - mondta az öreg. Ez ugyanolyan rövid és tö­
mör „nem’’ volt, mint a tegnapi. Anninak le kellett győz­
nie félénkségét, hogy tovább tudjon beszélni.

69
 - Mert - nálunk nem volt. És anya aggódik miatta.
Nem tetszik talán tudni, nem beteg-e?
- Nem.
Az öreg még egyre nézte a kislányt. Aztán hirtelen
megfogta a gyermek állát, a lányka érezte bőrén a ke­
mény, kérges ujjakat. Az öreg vizsgálódva szemébe né­
zett, egészen közelről.
- Igaz, hogy az édesanyád hozzá akar menni Schnep-
fenbergerhez?
Anni mélyen elpirult. - Igen - úgy látszik. Tegeződ-
nek, és Schnepfenberger úr már mondta is, ideje, hogy
férfi kerüljön a házhoz.
- Hm! - A férfi elengedte Anni állát. - Hát tudjátok
meg, hogy Schnepfenbergert tegnap elbocsátották. Nincs
már itt a cégnél.
- Elbocsátották? - kérdezte Karli lélektelenül.
- Igen, azonnali hatállyal. Tegnap délben ugyanis ala­
posan leitta magát a „Kék szőlő”-ben, és mindjárt ve­
szekedni kezdett a többiekkel. A veszekedésből aztán a leg­
gyönyörűbb verekedés lett - no és akkor aztán kidob­
ták.
- Hiszen akkor most munka nélkül van - állapította
meg Anni tárgyilagosan, és azon töprengett, milyen ha­
tással lesz anyjára ez az újabb fordulat...
- Persze, és nem is fog egyhamar másikat találni -
jósolta az öreg. Hirtelen kezet fogott a gyerekekkel. -
Szervusztok, gyerekecskék! Egyelőre elég, végül is nem
pletykálásért fizetnek engem. Ha akartok, várjatok meg
itt. Félóra múlva - négy órakor - vége a munkaidőnek,
akkor beszélgethetünk.
Ezzel eltűnt az udvaron.

7°
 Karli megragadta Anni karját. - Most átmegyünk a
„Kék szőlő”-be, hátha ott van...
- Schnepfenberger? - kérdezte a kocsmáros és elko-
morodott az arca. - Akit odaát a szállítócégtől elzavar­
tak? Az ugyan át nem lépi többet a küszöbömet! A fél
kocsmát szétrombolta tegnap - ott van, tessék! - Egyik
sarokba vezette őket, ahol több törött szék feküdt egy-
rakáson. - És hogy hány poharat tört össze, arról már
nem is beszélek! Észretérni - azt nem ismeri ez a Schnep­
fenberger. - Hagyd abba az ivást - mondom neki - már
éppen eleget ittál, nem adok többet! - Nem adsz többet?
- mondja, és már repülnek a székek, ő meg a torkom­
nak esik. Ki is készített volna az az izgága fickó, ha a
többi vendég közbe nem lép. De tőlem is megkapta a
magáét a bitang - egypár napig szép kék foltok lesznek
a szeme körül!
Anni és Karli egymásra néztek. - Köszönjük szépen a
felvilágosítást - mormolták és eltávoztak. Az imént hal­
lottaktól némán és megdöbbenten mentek át az utcán.
Odaát röviden felbőgött a sziréna a munka végét jelezve;
kicsit később kisiettek a munkások.
Az öreg egy kis, poros parkba vezette a két gyereket,
ahol egy apró bódéból, és összerakható székekkel körül­
vett négy asztalkából álló „Kerti vendéglő” volt. Három
málnaszörpöt rendelt, aztán bütykös kezeit összekulcsolva
maga előtt az asztalon, megszólalt:
- No igen - hát a Schnepfenberger kartárs. Öt hóna­
pig lehetett itt a cégnél - ha sokat mondok. És előmunkás
legfeljebb a kocsmában volt. Ereje van - de ha valaki
minden második, harmadik nap leissza magát a sárga föl­
dig, akkor nem sokat lehet tőle kívánni, igaz?

71
 A gyerekek bólintottak, és szívtak egyet a málnaszörp­
ből.
- Mondd csak, kislány - fordult Annihoz az öreg
tudja a mamád, hogy az első felesége otthagyta Schnep-
fenbergert, mert nem bírta ki vele tovább?
- Nem! - Anni ijedtében leejtette a szalmaszálat.
- Persze, ő maga mesélte nekünk. Gyerekük nem volt
még.
Anni kővé meredt. A „jó Franzi bácsi” bölcsen óvako­
dott anyát felvilágosítani múltjának erről a fejezetéről; de
hogy Brigitta néni sem szólt róla, hogy ő ajánlott anyá­
nak egy férfit, akitől a felesége megszökött - ez felhá-
borítóbb volt mindennél, amit ez a néni eddig elkövetett.
Forrt benne a harag, miközben poharát szorongatta. Kat­
ii a szalmaszál fölött gondterhelten kancsított át hozzá.
- Bizony szomorú dolog, ha valaki leissza magát -
mormolta, csak hogy éppen
mondjon valamit.
- Szomorú? - Az öreg
munkás összekulcsolt ujjai
széjjelváltak, s hirtelen
ökölbe szorította kezét. -
Ostoba dolog! Gondolkoz­
tatok már rajta, miért ro­
hannak ezek az emberek a
kocsmába, miért isszák le
magukat, Schnepfenberger
meg az ilyenek? Mert el sze­
retnének menekülni a való­
ság elől, mert mámorukban
elfelejtik az otthoni nyomo-
 rúságot, a sötét szobát, az agyondolgozott asszonyt, a sze­
génységet és az egész disznóságot...
A kérges ököl felemelkedett, és mint egy kalapács, zu­
hant az asztalra.
- Most mondok nektek valamit, gyerekek - és ezt nyu­
godtan elhihetitek egy öreg embernek, aki egész életén át
mást sem tett, csak robotolt és robotolt. Én már sok min­
dent láttam az életben, elhihetitek, és megvolt a vélemé­
nyem egyről-másról. Én mondom nektek: gyenge emberek
azok, akik leisszák magukat - emberek, akik becsapják
magukat, mert nem bírják elviselni a valóságot! De ettől
a valóság egy fikarcnyit sem lesz szebb... Erős emberek­
nek nincs szükségük a mámorra - azok nem szöknek meg,
azok nem is akarják elfelejteni a nyomorúságukat, azok
tesznek valamit, hogy másképpen legyen!
- Ezt mind mondjam meg az édesanyámnak? - kér­
dezte Anni félénken, Ő bizonyára nem tudná ilyen szépen
összehozni az egészet, mint ez a kemény öklű öreg munkás.
- Nem muszáj mindent. De annyit igen, hogy aki csa­
ládot akar alapítani, asszonnyal és gyerekekkel, annak nem
szabad részegesnek lennie. Máskülönben szerencsétlenség
lesz belőle. No hát - most tudjátok!
Most tudták.
- Karli - kérdezte Anni a villamoson - ugye most
mindjárt bejössz velem anyához és elmondasz neki min­
dent? Téged meghallgat.
- Bejövök! - mondta Karli férfias határozottsággal.
Erre azonban nem került sor, mert amikor beléptek a
kapualjba, Tóni már leste őket egy hírrel:
- Itt van! Lent van anyánál...
- Kicsoda? - Schnepfenberger?

73
 - Persze - és beteg és a te ágyadban fekszik!
Anninak elállt a lélegzete. - Micsoda! - kiáltotta - az
én ágyamban? - Lerohant a lépcsőn és feltépte az ajtót.
Karli és Tóni utána zúdultak.
- Psszt! - intett Holzingerné. - Betegünk van!
Mint egy letaglózott bika, úgy feküdt Schnepfenberger
úr Anni ágyán és horkolt. Homlokát és szemét nedves tö­
rülköző borította.
- Ma éjjel velem alszol, Anni - mondta az anya. -
Holnapra már jobban lesz. Szegény - micsoda szerencsét­
len dolog! Mindjárt mondtam, hogy valami balesetnek
kellett vele történnie.
- Micsoda baleset, kérem? - kérdezte Karli. - Miféle
balesetről van szó?
- De hát odakint nem mondták el nektek? - Holzin­
gerné csodálkozva nézett a gyerekekre. - Neki és még
egy pár másiknak egy ládát kellett felrakniuk. - Porcelán
volt benne és csupa értékes holmi - és amikor már félig
rajta van a kocsin, hirtelen visszacsúszik, erre ő odaugrik
és nekifeszül a nehéz ládának, ő egymaga, és az meg, majd
hogy ki nem verte a bal szemét!
- Igen - a szeme - mondta bőszen Karli, míg Anni
egyszerűen megnémult -, arról a kékfoltos szemről már
hallottunk kint, Stadlauban...
- No ugye! - bólintott elégedetten az anya; és némi
büszkeséggel tette hozzá: - Az ilyen előmunkás persze a
cégre gondol és nem kímélheti magát.
- Holzinger néni - Karli olyan hangosan és tagoltan
beszélt, mintha nagyothallóval lenne dolga - Holzinger
néni - az az eset a szemével egészen másképp történt.
Egyáltalában másképp van az egész! - Aztán kitálalta.

74
Hajszálpontosan elismételte, amit az öreg munkás, és a
„Kék szőlő” kocsmárosa Schnepfenberger úrról mondott:
hogy az előmunkás voltáról szóló mese hazugság - mint
egyébként sok más is; hogy elbocsátották, mert az iváson
és verekedésen kívül a világon semmi sem volt neki fon­
tos; hogy az első felesége nem bírta ki vele; hogy tehát
Holzingerné, ha éppen tudni akarja az ő, Karli vélemé­
nyét, nem teheti meg a gyerekeivel, hogy egy ilyen embert
vegyen a házába.
Mialatt Karli beszélt, Anni mereven maga elé nézett a
földre, Tóni az asztal lapját kaparta körmével, és az anya
sem nézett a gyerekeire. Amikor Karli befejezte, sokáig
csend volt a szobában. Csak az ágyon fekvő részeg em­
ber krákogott, fűrészelt, a horkolók minden hangszerén.
Az anya felemelte fejét. Szenvedőnek látszott, Anni sze­
retett volna odafutni hozzá és megölelni; de nem tette.
- Hagyjatok egy kicsit magamra - mondta az anya -
játsszatok odakint és egy órán belül ne gyertek haza.
A három gyerek hangtalanul eltűnt. Az utcasarok mögé
bújtak és a kaput figyelték. Jó időbe telt, amíg meglátták,
hogy Schnepfenberger elhagyja a házat. Még mindig tán­
torgott, feje körül ott volt a törülköző, értelmetlen sza­
vakat mormogott maga elé, és egyáltalában szomorú fi­
gura volt. De ők nem sajnálták.
- Most anyához megyünk - mondta Anni, amikor a
férfi eltűnt szemük elől.
Vonakodva osontak le a pincelépcsőn. Az ajtó tárva volt,
anya várta őket. Anni látta rajta, hogy sírt, de a hangja
nyugodt volt:
- Schnepfenberger úr nem jön ide többet, gyerekek. És
ne is beszéljünk róla soha többé.

75
 APA

Anni úgy vélte, minden oka megvan arra, hogy elége­

dett legyen magával. Karli és ő nem hárítottak-e el egy
borzasztó veszedelmet a család feje fölül, mint két bátor
sárkányölő? Miért nem akarta anya ezt belátni? Miért nem
örült annak, hogy Anni utolsó pillanatban megakadályozta
a szörnyeteg betörését békés életükbe? Miért ült anya
olyan hallgatagon a munkája mellett, s miért szólt a gye­
rekeihez csak akkor, ha szükséges volt?
Még mindig az a fájdalmas idegenség uralkodott köz­
tük, amit Anni olyan nehezen viselt el. Sohasem gondol­
kozott azon, mennyire szereti anyját; hogy megértették
egymást és összetartoztak, az olyan magától értetődő volt,
mint a lélegzés és a szívének érezhető, szabályos dobogása
éjszaka. És ezt most megzavarta valami. De hát miért?
Anni meg nem értettnek és magányosnak érezte magát.
Töprengve kuksolt otthon a szobában. Tóni odakint kó­
szált a rongylabdájával, anya Grétivel a fűszereshez ment,
A tavaszi este illata a rácson át betévedt a pincébe. Jáz­
min, hársvirág és f’atal hajtások illata langyos hullámban
áradt a szobában.

76
 - Apa... - Anni levette a falról apja képét és homlo­
kát a hűvös üvegre szorította. - Apa... hát nem volt iga­
zam? Hát szabad egy olyannak jönni és egyszerűen elfog­
lalni a te helyedet? - Az apja utáni vágyódás hulláma öm­
lött el benne, s magához ölelte a képet, hogy szinte össze-
roppantotta.
Egy pillanatig sikerült visszatartania könnyeit - mert
hát nem való, hogy egy nagylány egyszerűen elsírja ma­
gát -, de aztán megállíthatatlanul Ömlőitek a képre: a
nagy, meleg cseppek szertefolytak az üvegen és elmosták
az arc körvonalait.
Fiatal, egyenruhás férfi képe volt az, amit Anni most
nedvesre sírt; csinos, nyíltvonású férfiarc - éppen olyan,
amilyennek Anni emlékezetében élt. Csak a szeme nem
volt a valóságban ilyen merev és komoly. Talán a fény­
képész miatt állt túl sokáig mozdulatlanul; de lehet, hogy
éppen arra kellett apának ebben a pillanatban gondolnia,
milyen könyörögve kérte a felesége, hogy fényképeztesse
le magát a szabadsága utolsó napján...
Másnap reggel aztán kikísérték a pályaudvarra. Tóni
még kis vakarcs volt, és amikor apa felemelte, hogy meg­
csókolja, Anni azt gondolta: Velem is megteszi? Nagyon
vágyott rá természetesen, és mindegy volt neki, hogy ő
már iskoláslány, és hogy az emberek megálltak és nézték,
ahogy a katonacsalád búcsúzkodik. És akkor apa egyet­
len mozdulattal őt is karjába kapta és magához szorította.
Az egyenruha egyik gombja az arcába nyomódott, és az
fájt. Felemelte fejét, apa arca egészen közel volt hozzá.
Nevetett. Vidáman nézett rá és kivillantak fehér fogai.
- Hát akkor szervusz, kislány, jó légy továbbra is. - Újra
lependerítette a kövezetre és anyához fordult. Anya nem

77
 nevetett. Sápadt volt és szakadatlanul apát nézte. A szü­
lei búcsúölelését nem látta Anni, mert kisöccse után kel­
lett futnia, aki az anyai kézből kiszabadulva, felfedező
útra indult. Mire végre elcsípte és visszahozta, apa már
nem volt ott.
Hazamentek anyával. Anni hétéves volt, Tóni három,
Gréti még meg sem volt. Csak később jött a világra. Ak­
kor apa már nem élt...
Elesett. Milyen ártatlan szó. Egy alma leesik a fájáról.
Egy gyermek elesik az utcán; ha baj van, sír, és bekötözik
a térdét. De ha egy katona esik e l . . .
Anni egyedül volt otthon, amikor az ezredtől megér­
kezett a levél. Anya idegeneknél varrt. Két rongyos le­
pedőből egy újat csinált. Gyorsan és rendesen dolgozott,
és ezzel éppen annyit keresett, hogy a gyerekek nem na­
gyon bőséges élelmiszeradagját valamivel megtoldhatta.
Anni második osztályba járt. Ha délben hazajött az isko­
lából, a gázfőzőn megmelegítette magának az ebédet. Az­
tán lemosta a tányért (néha mindjárt a fazékból evett, de
ezt anyának nem volt szabad tudnia! ) és utána ki söpörte
a lakást: a szobát és a hálófülkét; a konyhát anya maga
takarította, mert ott volt természetesen a legtöbb munka.
Anni nem söpört különösen jól. A seprű nagy és nehéz volt
kis kezének, a lapát engedetlen holmi, amelynek pere­
mén semmi áron sem lehetett keresztültuszkolni az utolsó
kis halom port. Anni néha a fél lakáson végigcsúszkált,
egyik kezében a lapáttal, másikban a seprűvel, s közöttük
volt a makacs szemétmaradék, egy keskeny, sötét csík,
amellyel sehogysem boldogult! - Eredj már - szidta -,
menj már végre fel a lapátra...
A házimunkától irtózott; egyes-egyedül a tiszta, jó-

78
szagú fehérneműt a szárítópadiásról lehozni, azt csinálta
szívesen. De mosogatni, söpörni, tisztogatni, port tö­
rülni - nem, akkor még házifeladatot is szívesebben csi­
nált, ámbár az sem volt valami különös gyönyörűség.
Anyát azonban nem hatotta meg, ha Anni a napi tiszto­
gatástól való idegenkedését bizonygatta.
- Azt hiszed talán, hogy é n szívesen csinálom? - kér­
dezte. - Sokkal szívesebben ülök és olvasok. És még sokkal
szívesebben megyek moziba. De hova jutnánk, ha mind­
annyian csak azt tennénk, amit szeretünk?
Mikor Anni elkészült a leckéivel, elment, hogy kis-
öccsét hazahozza az óvodából. Az út nem volt hosszú,
csak néhány utca, köztük egy, amelyiknél vigyázni kellett,
mert villamos járt. Űtközben három érdekes kirakat volt.
Az első egy gyermekruha-üzleté, Anni megcsodálta a csi­
nos kirakati darabokat - boldogabb napokból ittmarad-
takat - amilyeneket a háborúban már nem is gyártottak.
Milyen szépek voltak! Anni mindig a legfinomabbat ke­
reste ki magának. Például egy fehér galléros, hímzett, vö­
rös bársonyruhát. Tóninak egy matrózruhát. És fehér,
hosszú harisnyát mindkettőjüknek, meg lakkcipőt. Ha a
telhetetlen Tóni nagyon is mohó lett, Anni rendreutasí-
totta: — Ilyen blúzra nincs szükséged, Tóni, hiszen ott a
matrózruhád. Nekem is elég a bársonyruhám. Még csak
azokat a fehér kabátokat vesszük meg, a csuklyával. Az
olyan szép, ha testvérek egyformán öltözködnek.
A második egy cukrászda kirakata volt. A közepén -
már évek óta, de azt a gyerekek nem bánták, - egyes-
egyedül egy nagy torta állt, cukormáz- és tarka marcipán­
díszítéssel: pirosszoknyás pásztorlányka legeltetett néhány
hófehér báránykát. Ez mind a tortán volt - és mind mar-

79
 cipánból! Olyan szép volt és
olyan művészies, hogy valószínű­
leg senki sem merné megenni a
pásztorlánykát, vagy a bárányká-
kat - akkor sem, ha ez a dísz­
darab még friss és ropogós lenne.
És a tortán kívül más néznivaló
is akadt: a legfinomabb csokolá­
dék pompás, tarka, aranynyomású
papírhüvelyei. Olyan hívogatóak,
olyan csábítóak voltak, hogy a
gyerekeknek eszükbe sem jutott,
hogy a papírban - hiszen háború
volt! - csak ezüstpapírba csavart
fatáblácskák vannak. A csokoládé
csodálatos dolog - azt a gyerekek
abból az egy-egy szeletkéből tud­
ták, amit anyjuk olykor (sajnos, elég ritkán! ) szerezni tu­
dott. S amellett ezek a közönséges szeletkék még fele
olyan pompásak sem lehettek, mint az arany nyomású pa­
pírba csomagolt nyalánkságok!
A harmadik kirakatban - és Anni meg Tóni az előtt
álltak legtovább - játékok voltak. Ez nem volt olyan íz­
lésesen elrendezve, mint például a cukrászda kirakata,
hanem teletömve ezzel-azzal, amit bent árultak, igen,
igazán árulták: öntözőkanna és színes ceruza, képes­
könyvek és trillázó sípok, indiánfelszerelés és „Ne nevess
korán! ” játék. Közöttük számtalan fajta autó, kisebb-
nagyobb, fából és bádogból. És babák! Babák fürdőkád­
ban, babák síruhában, babák igazi hajjal, és babák csak
odafestett hajjal, és... és... és... Mindig fel lehetett

80
fedezni valami újat, mert a bolt tulajdonosnője sohasem ürí­
tette ki egészen a kirakatot, hanem időnként, ha éppen
ideje volt, egy marék játékszerrel kijött az utcára, kinyi­
totta a kirakatot, találomra kiszedett néhány régi dara­
bot, berakta az újakat és újra lezárta. Ilyen módon min­
dig izgalmas volt megállapítani, nem változott-e valami
tegnapról mára. Nem lehetett mindjárt első pillantásra
meglátni -, de aztán Tóni felfedezett egy kis kék gőzha­
jót, amelyik biztos, hogy csak most újonnan került a kira­
katba, Anni meg egy babaedénykészletet: égszínkéket, pi­
ros szívekkel díszítve...
A játéküzlet mellett - szerencsére - egy órásmester
boltja volt. Pontosan öt órára a gyerekeknek otthon kellett
lenniük. Ez megszeghetetlen parancs volt. Anni többször
ide-oda futott az órák és a játékok között, hogy még
utolsó pillanatig kiélvezhessék a sok gyönyörűséget... -
De most fussunk...! Kézen fogta Tónit és elvágtatott
vele; egyenesen, a saroknál jobbra, el a zöldséges előtt -
hátha anya benn van és bevásárol holnapra? Nem! Akkor
tovább! - a saroknál balra és be a házba. - A mamátok
már fent van - jelentette Naukschné, a házfelügyelő, aki­
nek az ajtaja mindig félig nyitva volt, hogy jobban hallja,
ha bejön valaki. Azt állította, hogy ez kötelessége, de Anni
puszta kíváncsiságnak tartotta. Naukschnénál kíváncsibbat
képzelni sem lehetett. - Hallotta már...? - bukkant fel
napjában tízszer az ajtajában, és elmesélte, hol volt tűz,
hol törtek be, hol született gyerek, és kinek a férje, apja,
fivére esett el. - Hallotta már? - állította meg az embe­
reket - mellettünk a 61-ben, Neurathnénak elesett a ki­
sebbik fia. Azt mondják, egészen magánkívül van az öreg
Neurathné...

8l
 Anya mindig gyorsan továbbment, ha Naukschné az ő
- Hallotta már? -jával kiszaladt a kapualjba. - Úgy? úgy? -
mormolta csak, és - Gyertek, gyerekek! - ha Anni és Tóni
meg akartak állni és tágranyílt szemmel hallgatni. - Ne
figyelj oda, Annikám - intette az anyja. - Naukschné so­
kat pletykál - mint egy légy, úgy rátelepszik a mások sze­
rencsétlenségére, mert egyéb öröme sincs. - Anni úgy
érezte, hogy a házfelügyelőnőnek kifejezetten örömet szer­
zett, ha elmesélhette, hogy valaki súlyosan megsebesült
vagy elesett; és eközben csak úgy csillogott a szeme...
Aztán eszébe jutott, hátha Naukschné egy napon éppen
ilyen csillogó szemmel fog a kapualjban állni és mesélni:
- Hallotta már, hogy Holzingeréknél a második emele­
ten...
Anni egyedül volt otthon, amikor a levélhordó jött. Ke­
zében tartotta a seprűt, amikor csöngettek.
- Ki az?
Válasz helyett bádogzörgés hallatszott: valami bele­
esett a lakás ajtaján levő levélszekrénykébe. Anni be­
hozta a levelet - kintről jött, a frontról, de nem apától
volt; az ő kezeírását ismerte. Vadul kalapálni kezdett a
szíve. Jobbra-balra forgatta a levelet, és a feladót kereste.
Az ezredtől volt. Nem tudta volna megmondani, honnan
tudja: a levél volt.
A kis előszoba asztalkájára tette, a tükörnek támasztva.
Most két levél volt: egy a valóságban és egy a tükörben;
Anni előttük állt és nézte őket. Próbálta megérteni, mi
történt, de nem sikerült. Csak a szíve kalapált még mindig
gyorsan és hangosan. Sírni szeretett volna, de nem tu­
dott. Végül visszament a szobába és újra hozzáfogott a
sepréshez. De most ezt sem tudta csinálni. Nem is olyan

82
fontos - gondolta - anya ma nem fogja ellenőrizni... Ki­
ment a konyhába, hogy megmelegítse az ételt, de egyetlen
falat sem ment le a torkán. Aztán a házifeladatait pró­
bálta elvégezni. Kirakta a füzeteit és tankönyveit. Nyelv­
tan. 26. lecke: Írd le szótagolva: bil-le-nő-ab-lak, sza-
lon-ka-va-dá-szat... - Nem tudta. Egészen üres volt a
feje. Mintha holnap menne először iskolába. Céltalanul
botorkált újra ki az előszobába. A kettős levél még min­
dig ott állt. Hirtelen eszébe jutott valami, valami szép:
hátha valami kitüntetést kapott apa. Egy vitézségi érmet,
és azt írták meg anyának, hogy örüljön neki és büszke le­
gyen...?
Maga sem hitte, amit elgondolt. Vagy talán csak meg­
sebesült, még ha súlyosan sebesült is, de él, hazajön majd,
ha a kórházban meggyógyították...
Nem bírta ki tovább, fogta a levelet és felrohant a lép­
csőkön Schreibernéhez, a negyedik emeletre. Két lépcső­
fokot lépett egyszerre; a lakáskulcs, amelyet egy zsinóron
a nyakában hordott, a mellét verdeste. Schreiberné öreg
asszony volt. Két felnőtt fia volt a háborúban és két
unokája. Egy harmadik unokája elesett. Neki csak tudnia
kell...
- Mi baj van, Annikám? - kérdezte barátságosan. -
Odaégett valami? Vagy eltörtél valamit? - Ekkor meg­
pillantotta a levelet. - Istenem! - csak ennyit mondott
és elsápadt. Behúzta Annit a szobába - alma és vasalt
ruhaszag volt bent. - Mint a mi Schurlinknál... - Furcsán
messzire tartotta magától a levelet. Aztán Anni fejére
tette öreg, csontos kezét, simogatni próbálta Anni haját;
valami érdes hangot adott. - Az a kedves, derék Holzin-
ger úr - mondta. - Olyan jókedvű volt mindig... - Sze-

6*
83
mét elfutotta a könny. - Anni szépnek találta tőle, hogy
sír. - Istenem - mondta Schreiberné és szegény anyá­
tok... Méghozzá most, mikor a harmadik is... Az nem
is ismeri majd az apját, a csöpp jószág...
Hát csakugyan - gondolta Anni. Utóbbi időben úgy
látta, mintha anya meghízott volna. Megkérdezte Tónit is,
de annak nem tűnt fel semmi, fiúk nem vesznek ilyesmit
észre. Akkor hát igaz: anya kisbabát vár. Milyen szép és
vidám is lehetett volna. Anni mindennél jobban szerette
a kisgyerekeket. De hát akkor anya nem mehet többé
varrni - töprengett - és hogy is lesz az akkor - most, hogy
apa nem jön többé vissza...
Apa! - jutott megint eszébe. Schreiberné ráncos arcába
nézett, amelyen végigfutottak a könnyek.
- Igen, Annikám - most némán állsz, és nem tudod,
mit szólj. Majd meglátod, milyen szavak vannak ebben a
levélben. Az ezredparancsnok úr ért ehhez. De az apá­
dat ezzel nem adják többé vissza.
- Meghalt az én apám? - kérdezte Anni, holott már
régen tudta. Előbb, mint Schreiberné.
- Bizony, Annikám. Elesett. „Elesett a becsület me­
zején”, ahogy az újságok szokták mondani.
Schreiberné ott akarta tartani Annit: várja csak meg
őnála az édesanyját. És a kisfiút, Tónit, majd ő, Schrei­
berné hozza el az óvodából. Anni azonban nem akarta.
- Nekem még be kell fejeznem a seprést - mondta - és
a leckét is meg kell csinálnom - és Tónit is én hozom el,
így szokta meg.
Lent visszatette a levelet a helyére, a tükör elé. Aztán
megint cél nélkül ődöngött a lakásban. A konyhából a
szobába, a szobából a hálófülkébe. A füzet nyitva: bil-

84
le-nő-ab-lak... Az előszobában a tükörrel szemközt egy
fonott karosszék állt. Anni beleült, s a levélre meredt.
Elesett___ a becsület mezején...
... vajon fekete ruhát fog-e hordani anya?
... holnap nem megyek iskolába...
... - Hát akkor szervusz kislány, jó légy továbbra is...
- És nevetett hozzá, és megcsókolta. Borostás arca szúrós
volt. (Ma nem borotválkozom itthon - mondta reggel -
ráérek a vonatban. Inkább a családommal ülök tíz perccel
tovább, arra nem egyhamar lesz megint alkalmam! )...
Elesett a becsület mezején...?
Anni hétéves volt. Tudott olvasni és írni, szótagokra
választani a bil-le-nő-ab-la-kot, ha leírta a nyelvtankönyv­
ből. De a mezővel nem volt egészen tisztában. Az egyet­
len mező, amiről tudta, hogy micsoda, a búzamező volt,
ahol lábon álló kalászok sűrűn egymás mellett érnek a
nyári napsütésben.
Elesett a becsület mezején... Látta maga előtt apját.
Lassan és derűsen ment egy aranyló búzaföldön át.
Egyenruhában volt, de fedetlen fővel, sötét haja lengett
a nyári szélben. Aztán elesett. Lassan és derűsen, ahogy
ment, lehanyatlott az aranyos kalászok közé. Még min­
dig nevetett és csak jóval később hunyta le a szemét,
mint aki aludni készül...
A nappaliból kihallatszott az óra ütése. Négy óra -
mindjárt indulnia kell Tóniért. Hirtelen egy gondolata tá­
madt. Beszaladt a hálófülkébe, megkereste a malacper­
selyét és széttörte a padlón. Két márka harminc. Le a
lépcsőn, a legközelebbi virágosboltba.
- Kérem, szép virágot szeretnék két márka harmin­
cért...

85
 - Milyen alkalomra? - kérdezte az elárusítónő.
Anni tanácstalanul nézett rá.
- Édesanya születésnapja van? Vagy talán éppen édes­
apa jön szabadságra?
Anni elvörösödött: a könnyek, amelyeket az előbb olyan
nagyon kívánt... most fojtogatni kezdték. - Semmilyen
alkalomra, kérem. Csak szép virág legyen két márka har­
mincért.
Az elárusítónő margarétából és kék búzavirágból kö­
tözött csokrocskát.
- Tetszik neked?
Anni bólintott. A virágok illettek a búzamezőhöz. Az
asztalra tette a pénzt, és hazaszaladt a csokorral. Csodá­
latos módon sikerült észrevétlenül elhaladnia Naukschné
ajtaja előtt. A virágokat egy pohárban a nappali szoba
kommódjára tette apa képe alá, aztán összesöpörte ta­
karékmalacának rózsaszínű cserepeit, és végre elindult
az óvoda felé. - Mire megint felfelé jövök a lépcsőn -
gondolta - anya már tudni fogja...
Egész idő alatt látta az apját, amint békésen fekszik az
aranyló búzamezőn.

Holzingerné bátor asszony volt. Keveset is használt vol­

na neki, ha nem lett volna az. Anni sohasem látta sírni.
Még akkor sem, amikor repülőgépek jöttek és ledobták
borzalmas terhüket, amikor Anni és Tóni ijedten bújva
anyjukhoz, az óvóhelyen gubbasztottak, és már maga a
puszta gondolat, hogy ilyen borzalom közepette egy pici
emberke szülessék, könnyeket csalt az ember szemébe.
Holzingerné akkor sem sírt, amikor a húgocska nemsokára
világra jött.

86
 Még mialatt anya a kórházban feküdt (Annit és Tónit
addig Schreiberné látta el), elküldte Annit mindazokhoz a
hölgyekhez, akiknél fehérneműt szokott javítani. - Anya
azt üzeni, hogy jövő héten már újra otthon lesz, és a varr-
nivalót otthoni munkának fogja vállalni. - A lakásban
volt egy varrógép; apa vette anyának, az első házassági
évfordulójukra - majdnem egy évig kellett túlóráznia
érte.
Most az ablakhoz tolták a gépet, jobbról-balról fehér­
neműhegyek tornyosultak, és anya éjjel-nappal ült és
varrt, ha csak le nem kellett menniük mindnyájuknak az
óvóhelyre. Ha Anni korán reggel felébredt, a gép már za­
katolt, és amikor este elaludt, még mindig zakatolt. Néha
azt hitte Anni, hogy anyja egyáltalában sohasem fek­
szik le.
Anni naponta több csomag kijavított fehérneműt vitt
vissza a hölgyekhez, és beszedte a pénzt. Az élet tovább­
folyt - pillanatnyilag talán nem is olyan sokkal rosszab­
bul, mint százezer más családnál; de a jövő reményei...
Elesett a becsület mezején...
Így múlt az idő. A kis Gréti a bombázások és szűkös
élelmiszeradagok ellenére is virulóan fejlődött. Anya csen­
desen dolgozott és keveset beszélt. Megtörtént, hogy felpil­
lantott a gépről, és sokáig nézett az apa arcképére. Anni
iskolába járt, Tóni óvodába, a kis Gréti a szobában
mászkált és motyogott: - Mama... Ami... Domi...;
azt, hogy „apa” nem is próbálta mondani, mert arra senki
sem tanította.
Aztán egyre gyakrabban hullottak a bombák, és min­
dent megállítottak. Senkit sem érdekeltek a rongyos le­
pedők, ha feje fölött beomlott a ház, vagy másnap be-

87
 omolhatott. A Holzinger-lakásban egy erős támadás alatt
valamennyi ablaktábla kitört. S amellett még szerencsé­
jük volt - pár házzal odébb csak fekete, csonka falak ma­
radtak meg. Amikor a támadások szinte naponta ismétlőd­
tek, minden megszűnt, ami eddig magától értetődő volt:
munka, élelem, szén, világítás, víz...
Egyszer aztán a háború is véget ért. Nem bombáztak
és nem lövöldöztek többé. Végre, végre. De sok szomorú­
ság maradt meg, főképpen a Holzinger-család számára,
amelyik senkit sem várhatott vissza a háborúból, ök to­
vább éheztek. Az anya sokszor mind a három gyermeket
az ágyban hagyta reggel, s ő maga elment, hogy valami
ennivalót hajszoljon fel. Ha csak akármilyen keveset is.
Lassan, nagyon lassan indult meg újra az élet. Újra
jártak a villamosok, működött a vízvezeték és a gáz - de
jóllakni még sokáig nem lehetett. És még tovább kellett
nélkülözniük a szenet. (Fával tüzeltek, amelyet nagy fá­
radsággal, messziről kellett cipelniük. ) De legtovább tar­
tott, amíg anya újra munkát vállalhatott; munkaadó akadt
volna elég, de mivel varrt volna, ha eleinte sem tűt, sem
cérnát nem lehetett kapni?
Végül ez is rendeződött valamennyire, anya megint
vállalhatott munkát. Lassan, nagyon lassan tudott csak
felvergődni a Holzinger-család. Gréti most már óvodába
járt, Tóni pedig iskolába. Hajnaltól késő éjszakáig zaka­
tolt a varrógép.
Aztán, amikor már úgy látszott, hogy minden a leg­
jobb úton halad, megbetegedtek. Grétivel kezdődött. Sza­
márköhögés. Majdnem megfulladt a rohamoktól. Anya a
karján hordozta fel-alá a szobában. Kiderült, milyen ke­
véssé ellenállóképes a kicsike alapjában véve: a vaskos,

88
rózsás kis jószágból sápadt, gyenge, csupa csont és bőr
teremtés lett. Tóni is elkapta a bajt. Szinte ugatott, mint
egy farkas, egész éjszakákon keresztül. A varrógép csen­
desen állt. Elsején hiányzott a lakbér. Holzingerné nyug­
díjából erre nem futotta. Szerencsére a háziúr megértő
volt.
Azon a napon, amikor Tóni először mehetett újra is­
kolába, Anni esett ágynak. Lázas lett, és szárazon köhö­
gött. Bántotta a fény. Aztán vörös foltok ütöttek ki rajta
- kanyaró! Tóni egy héttel később következett. Aztán Gré-
ti, aki legerősebben kapta meg. Közel két hónapot töl­
töttek el a betegséggel. Anni még el sem hagyta az ágyat,
amikor fájni kezdett a torka és újra lázas lett: influenza.
Tóni követte. A kis Gréti bágyadtan feküdt ágyacskájá-
ban, és az orvos megtiltotta, hogy a lázát mérjék, nehogy
feleslegesen megerőltessék. - Csoda lenne, ha kibírná -
mondta. Anya egyik gyerektől a másikhoz ment, boroga­
tást rakott rájuk és levest etetett velük, amelynek az orvos
szerint erősnek és táplálónak kell lennie - csirkeleves len­
ne a legjobb - mondta. Holzingerné ránézett és nem szólt
semmit.
Anni egy nap látta, amint anya kiveszi a szekrényből
apa jó ruháját, és elviszi. Egy héttel később a felöltő ke­
rült sorra. Aztán a szürke gyapjútakaró. Utána a sok-
rekeszes, fiókos varróasztalka, amelyet apa sajátkezűleg
készített. Aztán a párnázott karosszék. Azután a rádió és
a falióra.
„Tulajdonképpen más egyebünk már nincs is - gon­
dolta Anni, és körülnézett a szobában. - Asztal, kom-
mód, szekrény és ágyak... Talán az állólámpa? ” Másnap
egy alacsony, kövér és élénk ember jött; azonnal a lámpá-

89
hoz lépett, megemelte, mintha súlyra akarná megvenni,
körmével végigszántott a sárga selyemernyőn - az éles
zizegéssel kettéhasadt.
- Avitt - mondta az ember -, divatjamúlt dolog az
egész - semmit sem ér, kedves asszonyom ! Sajnálom,
nem érdekel. - Tekintete gyorsan körülfutott a szobában.
- Hanem az ott! - Kezét a varrógépre tette.
- Anya! - kiáltott Anni, és felült az ágyban.
- Mennyit ajánl érte? - kérdezte Holzingerné.
A köpcös ember csodálatos fürgeséggel hajolt le, meg
kerülte a gépet, végigtapogatta, kinyitotta a fiókját, meg-1
vizsgálta a hajtószíjat. - Adok önnek érte, kedves asszo­
nyom - de csak önnek... - Egy összeget mondott, amely
Anni előtt óriásinak tűnt. De még ha kétszerakkora lett
volna is - a gép, anya varró­
gépe!
- ... egy garast sem keresek
rajta, kedves asszonyom - hal­
lotta a kövér ember szavait -
... még ráfizetek erre az üzlet­
re, ezt pusztán szívességből te­
szem, mert önről van szó!
- Vigye - mondta az anya.
- Nem! - kiáltotta Anni. -
Nem! nem, nem!
Forogni kezdett körülötte a
világ. Még mindig lázas volt
és ez az izgalom túl sok volt
neki. Anyja szelíden vissza­
fektette a párnájára. A kövér
ember a szoba közepén állt, és
bankókat számlált az asztalra. Egyszer-egyszer hallhatóan
ráköpött hüvelyk- és mutatóujjára.
- Legyen kedves megszámolni - mondta. - Ha szüksége
lesz valamire, fele árat számítok önnek, nálam mindent
megtalál: bútort, ruhát, porcelánt... Itt a cégkártyám...
Később anya odaült Annihoz, az ágy mellé. A varró­
gép helye üres volt. Idegennek és kopárnak tűnt a szoba.
- Elég nagy vagy már, hogy megértsd ezt - mondta az
anya. - Nézd csak ezt itt. - Kinyitotta régi, repedezett
fekete bőrtáskáját, és egy csomó cédulát markolt ki be­
lőle. Csupa számla volt. Szenes, gáz, fűszeres, tejcsar­
nok... - Ez együtt, összesen - anya megfogta a kövér em­
ber névjegyét, és a kártya hátán összeadta a számokat, -
látod, és az utolsó három havi házbér még nincs is ben­
ne ! - Odaadta a papírt Anninak.
- Nem tehetted volna zálogba? - kérdezte Anni, és rá­
meredt az összeadás aggasztóan magas végösszegére. -
Akkor egyszer mégis visszahozhatnánk...
- Ebben az „egyszer"-ben nem hiszek - mondta az anya.
- És azonkívül: a zálogházban csak egyharmadrészét ad­
ják az értékének. Számítsd ki. Nem futná.
- De hogy fogsz varrni, ha nincs gépünk?
- Sehogy sem. Elmegyek takarítani. Mihelyt egészsé­
gesek lesztek, keresek egy állást.
Visszadugta a cédulákat az ócska táskába; a zár kat­
tant. - Nem könnyű! - mondta hangosan, bele a szobába.
Aztán lement a fűszereshez, a szeneshez, a tejcsarnokba.
Anni egész csöndesen feküdt, s még kezében tartotta a
kartonlapot. Egyik oldalán az volt: Leopold Janisch ósze­
res, Bécs, V. - utca és házszám következett; a másik olda­
lon az az aggasztóan magas összeg.

91
 Nem könnyű... Először történt, hogy anya valami pa­
naszfélét, egy sóhajtást hallatott. Hiszen már tizenkét
éves vagyok, állapította meg Anni; tizenkét éves korában
már nagy az ember. Gondolkoznom kell, mi akarok len­
ni. Olyasvalami, amivel hamar lehet pénzt keresni. Ne
szolgáljon anya idegen embereknél.
Meggyógyultak mind a hárman. Anya talált egy állást,
ahol korán reggeltől takarított és főzött. De az egészsége
gyenge lábon állt; délutánonként, amikor hazajött, olyan
volt, mint aki nyomban összeesik.
Egyik este csengettek, s a háziúr állt az ajtóban. - Be­
szélni szeretnék magával, Holzingerné — mondta.
Hónapok óta tartoztak a házbérrel, de a háziúr még
mindig barátságosan és megértően beszélt. Még csokolá­
dét is hozott a gyerekeknek. Hosszasan magyarázgatta
anyának, hogy ez a lakás túl nagy és túl drága számára;
hogy ő szívesen hozzájárulna valamivel, ha Holzingerné
másikat keresne; hogy neki egy rokona számára kellene a
lakás. És hogy hajlandó még egy egész hónapig várni, de
aztán ki kell költözködniük...
Anya elővette a fekete táskát; még volt benne valami
a varrógép árából. - Most mindjárt ki tudnék fizetni egy
hónapot - mondta kétségbeesetten - és elsején kifizetnék
két hónapot...
A háziúr erre hirtelen goromba lett. Szívélyességét és
megértését mintha elfújták volna. - Tehát nem akarja el­
fogadni az ajánlatomat? Akkor kérem holnap délig a
négyhavi hátralékot. Máskülönben beadom a kilakoltatási
kérvényt.
Indulni készült. Az anya visszatartotta. Kért, könyör-
gött. A háziúr újra barátságos lett. Anya végül sírva fa-

92
 kadt. Másnap elindult lakást
keresni, és sok hiábavaló kí­
sérlet után ezt a pincehelyisé­
get találta, itt, ráccsal az ab­
lakok előtt...
Alkonyodott már. Egy ma­
dár álmos csicsergése hangzott
messziről; a harmadik ház ud­
varán egy juharfa állt szeme­
tesvödrök közt - valószínűleg
onnan jött. Anni még mindig
az ablak alatt ült, és magához
szorította a képet. A háború
az oka mindennek - gondolta
-, az dúlt fel mindent. Az vette
el tőlünk apát, az hozott minket ide a pincébe, az tette
beteggé anyát. És ez a dolog, azzal a Schnepfenbergerrel
- ez sem történt volna, ha nem lett volna háború...
Egyszerre csak bent állt a szobában anya. Anni meg­
ijedt. Úgy érezte magát, mintha rajtakapták volna valamin
- hogy tulajdonképpen miért, azt nem tudta. De anyja
váratlanul a válla köré fonta karját:
- Igazad van, Annikám - mondta halkan -, hogy néha
meg-megnézed apa képét, mikor magadban vagy. Olyan
kedves embert, amilyen apád volt... - Nem fejezte be a
mondatot.
Anya és leánya egy darabig némán nézte az apa képét;
és az idegenséget mintha valami elfújta volna közülük.

93
 AZ ELHATÁROZÁS

Elgondolkozva ballagott Anni a törmeléken át a labo­

ratórium felé. Tegnap komoly beszélgetésre került a sor
közte és anyja közt: az okot Tóni szolgáltatta.
- Anya - mondta Tóni vacsora közben nem tudsz
nekem az iskolába valami mást adni tízóraira, mint örök­
ké csak margarinos kenyeret? Egyik fiú sem akar cserélni
velem. Mindegyiküknek kolbász, vagy valami más finom
van a kenyerén!
Anni tudta, hogy az efféle kérdések és panaszok bánt­
ják anyját; olyat rúgott öccsébe az asztal alatt, ami egy
futballbajnoknak is becsületére vált volna.
- Au! - kiáltott fel Tóni. - Anya, Anni nem hagy bé­
kében! Ügy - most azért is még egyszer mondom: kol­
bászt akarok a kenyeremre! Azt akarom, hogy nekem is
legyen mivel cserélni a szünetben!
Anya arca olyan volt, mintha fájt volna valamije. Fe­
lelni akart, de Anni megelőzte:
- Hülye dolognak találom ezt az egész csereberélést -
mondta gyorsan - ez olyan buta divat nálatok, fiúknál!
Mindenki tartsa meg, amije van!

94
 Ez kellett csak Tóninak, hogy még jobban rákezdjen
a nyafogásra.
- De nekem semmim sincs, hiszen éppen ez az! Nekik
mindenféle szép holmijuk van, színes ceruza, meg notesz,
meg csavaros ceruza - és cserélgetnek egymás közt, csak
n e k e m nincs soha semmim! Hát legalább kolbászt aka­
rok a kenyeremre!
Anni újra sípcsonton rúgta Tónit.
Erre Tóni hangos sírásra fakadt, nem volt világos,
hogy a rúgás fájt-e neki, vagy saját magára volt-e dühös,
mert észrevette, hogy igazságtalan dolog volt szemre­
hányást tenni anyának olyasmiért, amiről nem tehetett; és
még elalvóban is többször szívetszorítóan felsírt.
Anya leverten ült az asztalnál és varrt.
- Tóni az ő buta kolbászával! - mondta Anni. - Most
egészen elszomorított téged...
- Igen - bólintott Holzingerné -, de Tóni nem tehet
róla.
Aztán megmagyarázta az ő nagylányának, hogy nincs
rettenetesebb dolog egy anya számára, mint ha nem tudja
a gyerekei apró kívánságait teljesíteni. Tudta jól, milyen
nehéz dolog Tóninak, hogy ő a legszegényebb az osztály­
ban. A csereberélésen kívül más „divatok” is voltak a
fiúk között. Egyszerre majdnem minden gyerek sötétzöld
érmelegítőt hordott - csak Tóni nem kapott. Télen mind
korcsolyázni jártak - csak Tóni nem, mert nem volt kor­
csolyája. És Anni? Anya jól tudja, milyen nagyon szeret­
ne Anni olyan csinos kötött készletet, amilyen a legtöbb
lánynak van az osztályában: ugyanolyan színű sapka, sál
és kesztyű.
- Persze - ismerte el Anni. - De anya, a legtöbb gye-

95
 rek szeretne valamit, amit nem kap meg. Végül is minde­
nünk megvan, ami kell.
Az anya azonban gondterhelten csóválta a fejét. - Nem
jó az, hogy Tóni irigykedik. Te meg, Annikám - ha a
jövőre gondolok, sehogy sem tudom, mi legyen veled.
Alig két év múlva kikerülsz az iskolából. Szerettelek vol­
na tovább taníttatni - apa mindig azt mondta, a gyere­
keink hadd tudjanak többet, mint mi, és hadd válasszanak
olyan pályát, amihez kedvük van - de hát ebből semmi
sem lehet, Annikám. Odaadlak egy szabónőhöz, akkor ti­
zenhét éves korodra kitanultad a mesterséget s egész szé­
pen keresel... - Anya abbahagyta az öltögetést, és sze­
retettel nézett Annira. - Gondolod, hogy szívesen fogsz
varrni?
- Ó igen - nyögte ki nagy nehezen Anni.
- Csak be akarsz csapni - mondta az anyja. - Nekem
nem kell színészkedned, tudom én a magamét. - Felsó­
hajtott. - Hiszen másképpen képzeltem én ezt - folytatta
végül. - Alois bácsi és Brigitta néni megígérték annak ide­
jén, hogy segítenek nekünk. Hogy elvállalják a te tanítta­
tásodat, és jobb lakást akartak nekünk bérelni, meg egy
varrógépet is kaptam volna újra... Akkor könnyebb lett
volna...
- Ezt mind megígérték? - kérdezte csodálkozva Anni.
- Hát miért nem váltották be?
- Mert az unokafivér is velejárt volna, a Schnepfenber-
ger...
Anni összerezzent. Azóta senki sem említette ezt a ne­
vet.
- Nézd, Annikám - folytatta megnyugtatóan az anya,
- nyugodtan beszélhetünk erről - mint két barátnő. Én

96
azt gondoltam, nektek, gyerekeknek jó lenne, ha nem
egyedül nevelnélek fel benneteket. Különösen Tóninak -
egy ilyen fiúgyereknek kell valaki, példaképnek... Jó,
hiszen tudom, mit akarsz mondani: Franz igazán nem lett
volna megfelelő példakép. De én akkor hagytam, hogy
elhitessék velem, és a néni meg a bácsi nagyon rábeszéltek.
És én már kiszámítottam, hogy ha hazahozza a fizetését,
akkor könnyebben megadhatom, amire nektek, gyerekek­
nek szükségetek van...
Az anya elhallgatott, és arra gondolt, hogy a kis Gré-
tinek tavaly télen nem volt cipője; míg a többi gyerek hó­
embert épített odakint az udvaron, ő csak az ablakból
nézhette...
- Haragszik most ránk a néni? - kérdezte Anni.
- De még hogy! Irt nekem egy levelet, hogy hálátlan
teremtések vagyunk, akik visszalökték az ő segítő kezét,
és hogy soha többé a kisujját sem mozdítja értünk.
- Ne is tegye! - fakadt ki dühösen Anni. - Nincs rá
szükségünk, igaz, anya? Majd boldogulunk nélküle is -
és új lakás nélkül és varrógép nélkül és... - Anni nagyot
lélegzett: túl sok volt a „nélkül”.
Éjszaka sokáig hánykolódott álmatlanul Anni. Anyának
gondjai voltak. Egész nap és fél éjszaka dolgozott és tete­
jébe még azon búsult, hogy nem tud a fiának kolbászt
adni a kenyerére. Valakinek segítenie kell rajta. Ha nem
a néninek, akkor neki, Anninak, már amennyire teheti.
Pénzt kell keresnie. Végül is elmúlt tizenkét éves, egészsé­
ges nagy lány, miért ne tudná ezt nyélbeütni, ha komolyan
akarná? Tulajdonképpen hallatlan dolog, hogy erre már
régen rá nem szánta magát.
Most már csak az a kérdés: hogyan? Hogyan keres az

97
ember pénzt tizenkét éves korában? Karli tudná. Ezért
baktatott most keresztül a törmelékes telken, hogy vele
megbeszélje a dolgot.
Bum - bumbum - bum - egy hosszú, két rövid, egy
hosszú - kopogott Anni az ajtón. Ez volt a jelük.
- Anni? Tessék! - Karli a világtérkép előtt állt, és egy
zászlócskát tűzött Peking tájékára. Éppen Kínáról olva­
sott egy könyvet. - Szeretnél erjesztett tojást enni? -
érdeklődött Anninál.
- Erjesztett - micsodát?
- Tojást, beleássák a földbe és két hét múlva, vagy így
valahogy, újra kiveszik és megeszik. Ez csemegének szá­
mít. Ugyanígy a rántott pók is...
- Hagyd abba! - kiáltott Anni és megrázkódott.
- És evés után - folytatta Karli zavartalanul - böfögni
illik, hangosan - annak jeléül, hogy ízlett az étel. Tulaj­
donképpen logikus, nem? Minél hangosabban böfög va­
laki, annál udvariasabb. - De még sokkal érdekesebb és
fontosabb dolgokat is olvastam a kínaiakról. Neked is
el kellene...
Még sokat akart elmondani, de Anni a szavába vá­
gott:
- Hagyd, Karli, ahányszor az ember idejön és beszélni
akar veled, őserdei kígyókkal fogadod, vagy kirántott pó­
kokkal... Olyan gondban vagyok, Karli...
- Mi történt? Csak nem bukkant fel megint egy olyan
Schnepfenberger-féle?
- Nem, szerencsére nem. Hanem pénzt kell keresnem,
anya nem győzi egyedül...
- Vagy úgy! - Karli jó tulajdonságainak egyike az volt,
hogy nem sokat kérdezte: „Hogyan? ” és „Miért? ”, ha-

98
nem mindjárt rátapintott a dolog velejére. - Egyik osz­
tálytársam egy időben kenyeret és zsemlét hordott ki egy
péknél, valamikor éktelen korán reggel - de lányoknak
ez nem való.
- Azt hiszed, én nem tudnék olyan korán kibújni az
ágyból, vagy elszámítom magam a zsemlékkel és kiflik­
kel? - kérdezte Anni sértődötten.
- Azt nem - csakhogy az az osztálytársam tudott bi­
ciklizni -, mondta Karli, és tovább fontolgatta: - Újság-
kihordás, az is csak fiúknak való... - Mondd csak, Anni,
nincs valamihez tehetséged?
- Nincs! - Anni meggyőződéssel intett nemet. - Egy­
általán semmiféle tehetségem sincs.
- Varráshoz sem? Segíthetnél az édesanyádnak...
De Anni megint csak a fejét rázta. - Nem lehet. Annyi
itthoni munkát nem is kap. Csak egynek elég. És azon­
kívül én túl lassú vagyok - nem sokat használnék.
- Hát akkor nem! — sóhajtott Karli és a nagy fej­
töréstől tenyerébe támasztotta homlokát. - Milyen tanuló
vagy tulajdonképpen?
- Miért? - kérdezte Anni meglepetten. - Se jó, se
rossz. Olyan közepes.
- Kár. Alsóbb osztályosokkal korrepetálhattál volna.
- Dehogy - tiltakozott Anni ijedten -, azt csak a leg­
jobb tanulók tudják.
Hallgattak és a fejüket törték. Anni önbizalma lassan­
ként null fokra süllyedt. - Semmit sem tudok - mondta
tanácstalanul. - Buta vagyok és tehetségtelen, és semmire
se j ó . . . Ilyen, amilyen én vagyok, nem kell senkinek.
Bánatában a körmét kezdte rágni. Ezt igazán csak
végső kétségbeesésében szokta megtenni.

99
 - Hagyd! - Karli a kezére ütött. - Ha éppen nem rág­
nád a körmödet, akkor az én ízlésem szerint egész rendes
kislány lennél; csinos vagy - elpirult és gyorsan tovább
beszélt: - tudsz jókedvű is lenni meg komoly is - és az
sem igaz, hogy buta vagy!
Anni önbizalma fokról fokra emelkedni kezdett.
- Poldi is úgy véli, hogy meglehetősen értelmesnek lát­
szol - fejezte be szakvéleményét Karli,
A hangulatbarométer újból feljebb kúszott. - Gon­
dolod Karli, hogy - ha egész csinos vagyok és meglehe­
tősen értelmesnek látszom - gondolod, hogy talán sétálni
vihetnék egy kisbabát? A gazdag emberek szoktak valakit
venni a gyerekeik mellé...
- Kizárt dolog, gyereklánynak túl fiatal vagy. Hanem
- Karli hirtelen a homlokára ütött: - Szamár vagyok!
Anni, tudok neked valamit! Gyere velem!
Ügy kirohantak a laboratóriumból, mintha kigyul­
ladt volna a ház. Gyors ütemben át a romos telken, aztán
néhány utcasarkot elhagyva, a legközelebbi forgalmas
útig. Anni hiába igyekezett megtudni, miről is van szó
tulajdonképpen.
- Majd meglátod - mondta Karli.
Egy nagy csemegeüzlet előtt megállt. A kirakatüvegen
egy cédula volt:

lOO
 - Menj be - mondta Karli; tetőtől talpig végigmérte
Annit. - De fésülködj meg előbb. - Kis fésűt vett elő a
zsebéből.
Anni rendbehozta a haját, a csodálattól némán; nincs
még egy ilyen barát, mint Karli: kínai ételrecept, állás-
közvetítés, és még egy zsebfésű is - tőle mindent meg­
kaphatott az ember!
- Most rendes vagyok? - Anninak hevesen dobogott a
szíve. - És ha megkérdezik, hány éves vagyok? Hiszen ti­
zennégyen alul nem szabad...
- Hát akkor tizennégy vagy - mondta nagy lelki nyu­
galommal Karli. - Ügy - és most menj be. - Kinyitotta
az ajtót.
- Karli - én félek...
- Hülyeség! - Karli szabályszerűen betuszkolta a kis­
lányt és becsukta mögötte az ajtót.
Egy idő múlva Anni újra kijött. - Te, felvettek, - új­
ságolta ragyogó arccal. - Naponta két óra hosszat. Hol­
nap kezdem!
- No hát, gratulálok! Mik a feltételek?
- Milyen feltételek? - Anni nem tudta, mit kezdjen
Karli tárgyilagos kérdésével.
- Hát a fizetés. Mennyit kapsz?
- Vagy úgy. - Anni megdöbbenten állt meg. - Te, azt
egészen elfelejtettem megkérdezni...
- No hallod! - Karli is megállt, és szigorúan mondta:
- Hiszen ez a fődolog. Azonnal visszamégy és megkér­
dezed...
- Nem, Karli, az lehetetlen. Hát mit gondolnak ró­
lam...
Akárhogy húzódozott Anni, semmit sem használt: Karli

101
szigorú volt, bolondos jószágnak nevezte, és mikor az nem
hatott, buta libának - ez használt. Anni másodszor is be­
ment a boltba.
Amikor újra kijött, meglehetősen lehangolt volt. - Sok­
kal kevesebb, mint gondoltam - mondta, és megnevezte
azt a nagyon szerény összeget, amit Lechner úr, az üzlet
tulajdonosa, fix fizetésként ajánlott. - Azt mondja, hogy
sok borravalót kaphatok, ha ügyes vagyok. És hogy csak
az én élelmességemen múlik, hogy adnak-e valamit az em­
berek vagy nem... - Anni sóhajtott. - Gondolod, hogy
én tudok olyan élelmes lenni, Karli? - Ijedt kétkedés
volt a hangjában.
- Mit tudom én! - mondta röviden Karli. - Borra­
való - az olyan, mint a koldulás. Ha valaki rendesen
dolgozik, akkor fizessék is rendesen. És ha engem kér­
dezel - nekem nem tetszik ez az állás különösen...
Anni munkája abból állt, hogy a megrendelt élelmi­
szereket házhoz szállította a vevőknek. Délutánonként
órák hosszat cipelt nehéz kosarakat és szatyrokat fel a
lépcsőkön, a második, harmadik, negyedik emeletre.
Megtörtént, hogy akkor senki sem volt otthon, és neki az
egész holmit újra vissza kellett vinnie. - Ez hozzátarto­
zik az üzlethez - mondta Lechner úr, a főnök. Szerinte
minden az üzlethez tartozott.
Sovány, szőke hajú, halszemű ember volt, olyan halk,
sajátságos hangú. Ez a hang különösen változékony volt;
ha valamelyik alkalmazottjához szólott - Trudi kisasz-
szonyhoz, a pénztárosnőhöz, vagy valamelyik elárusító­
hoz - akkor bár halk, de éles és metsző volt, mint egy
vékony ostor. Ha vevőhöz szólt, szintén halk volt, de hí­
zelgő és kenetteljesen szelíd.

102
 „Az üzlethez tartozott” mindenekelőtt, hogy „a vevő­
nek mindig igaza van”. Anni Lechner úrnak ez üzleti elve
alapján sok mindent volt kénytelen védekezés nélkül el­
tűrni. Itt volt például Vollmoserné, egy rendkívül szóra­
kozott hölgy, aki sohasem emlékezett rá, mit is rendelt, rö­
viddel azelőtt, de határozottan és makacsul állította, hogy
mindezt hajszálpontosan tudja. A szemrehányások özönét
zúdította Annira, mert sonkát hozott neki, állítólag sza­
lámi helyett, kakaó helyett kávét - és ami még éppen eszé­
be jutott. Anni először megmutatta a szállítókönyvet, és
bebizonyította, hogy a szállítás rendben történt, és a szem­
rehányások igazságtalanok, Vollmoserné azonban posta-
fordultával panaszt emelt az „okvetetlenkedő kölyök” el­
len, és Anni azóta tudta, hogy a vevőnek nem szabad
ellentmondani, és hogy „az üzlethez tartozik”, barátságos
arccal eltűrni a legnagyobb aljasságokat.
- Már megint keserű csokoládét hoztál étcsokoládé
helyett - veszekedett Vollmoserné, és dühöngve hajította
vissza a kosárba a csokoládét úgy, hogy az összetört.
Erre Lechner úr utasítására Anninak azt kellett monda­
nia: - Bocsánatot kérek a tévedésért, nagyságos asszony,
azonnal elhozom, amit parancsol, - vissza kellett szágul-
dania a boltba, a keserű csokoládét étcsokoládéra kicse­
rélni, közben a gazdája éles hangját is eltűrni, mert a
„keserű” eltörött s ezzel eladhatatlanná lett („A te hibád,
te lány - nem tudsz vigyázni? ”), és újra felrohanni Voll-
mosernéhoz, aki ezalatt megállapította, hogy kockacukor
helyett inkább porcukrot szeretne.
A borravalóval sem úgy állt a dolog, ahogy Lechner úr
biztatta Annit. A legtöbb ember nyilvánvalóan nem is
gondolt rá. Ha az árut leszállította, és a vevő igazolta az

IO3
átvételt, Anni megfordult, és sietve indult az ajtó fele.
Talán ott álljon és várja, hogy valamit adjanak? Igaza
volt Karlinak, ez olyan, mint a koldulás. Mindenesetre
akadt néhány vevő, aki visszahívta: „Várj csak, kis­
lány”... és valami aprópénzt nyomott a markába. De
Anni ilyenkor szégyenkezett és megalázottnak érezte magát.
Sokszor úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a „Várj
csak”-ot, és úgy rohant le a lépcsőn, mintha kergetnék.
A munka nehéz és megerőltető volt, a bér siralmas, a
bánásmód barátságtalan, Trudi kisasszonyon, a pénztáros­
nőn kívül senkinek sem volt egy jó szava Annihoz. És
amikor egyszer hiányzott egy
kis csomag tea, egyik eláru­
sító határozottan és kitartóan
állította, hogy Anni lopta
el! Lechncr úr közölte, hogy a
tea árát le fogja vonni a fizeté­
séből, és amikor Anni tiltako­
zott ez ellen, a „rendőrség”
emlegetésével hallgattatta el.
A kis csomag tea végül a pult
alól került elő. Sem az eláru­
sító, sem Lechner úr nem men­
tegetőzött. Csak Trudi kisasz-
szony tette karját megnyugta­
tóan Anni vállára. - Ne vedd
a szívedre, kislány, és igyekezz
elkerülni innen - súgta neki. -
Ez a munka nem ilyen kislány­
nak való, mint te vagy.
Karli is ellene volt, hogy to-
vábbra is ezen a helyen maradjon. - Ez nem fizetődik ki
- veszekedett, ha Anni este holtfáradtan érkezett haza
a megbeszélt két órából sokszor két és fél, sőt három óra
lett. - Egészen tönkreteszed magad ezzel a futkosással!
A te helyedben faképnél hagynám az egész...
- De elseje előtt nem! - mondta Anni. - Mert akkor
kapom a fizetésemet - és addig majd csak kibírom.
Büszke és jóleső érzés volt, amikor Anni leszámolta
a magakereste pénzt anyja elé az asztalra. Vacsorához
vett - igen, ő maga - egy doboz olajos szardíniát. Na­
gyon felnőttnek és önállónak érezte magát. Tóni cso­
dálat és irigység között ingadozott, és ez még fokozta
jó hangulatát. De azért elhatározta, hogy másnap meg­
mondja Lechner úrnak, keressen magának másvalakit.
Már előre örült a főnök megrökönyödött arcának.
De hát másképpen történt. Két nehéz táskával meg­
rakodva kezdte Anni aznap délután a kihordást. Egyik
táska Klimaschnénak járt, a tizenkettes számban, a másik
Eichbergnénak, két házzal odébb. Anni először Kli-
maschnéhoz mászott fel; az Eichbergnénak szánt szaty­
rot lent hagyta, a lépcsőfeljárat mögé dugva. Ezt már
többször megtette - minek cipelt volna fel egy terhet a
negyedik emeletre, amikor ott arra semmi szükség sem
volt! Mire újra lejött, a táska eltűnt.
Mintha villámcsapás érte volna Annit. Zavartan sza­
ladgált ide-oda a kapualjban, átkutatta az udvart, beko­
pogott a házfelügyelőhöz s a táska felől kérdezősködött -
és végül teljesen tanácstalanul az utcán kötött ki.
Mit csináljon most?
A táska tartalma legalább hatvan schillinget ért. Haza­
menjen, meggyónja a dolgot anyjának, vegye vissza tőle

105
a tegnap olyan büszkén átadott fizetését és vegye meg
újra Eichbergné számára az árut? Lehetetlen, anyának
semmit sem szabad erről megtudni! Hát kihez forduljon
akkor? Talán Lechner úrhoz? Hiszen megint azonnal a
rendőrséggel fenyegetőznék!
Karlihoz? Anni úgy rohant végig az utcákon, mintha ül­
döznék. És ha Karli nincs is otthon...?
De Karli otthon volt. - Karli, ellopták tőlem a tás­
kát... egy egészen teli szatyrot...! - Lihegve dőlt egy
székre. És Karli se nem kérdezett, se nem szólt - a fejét
törte, mi a teendő.
- Eichbergné vár téged az áruval?
- Igen.
- Akkor először őhozzá kell elmenned, és megmagya­
ráznod, mi történt. Peched volt - és az embernek a bajait
is vállalnia kell.
Anni megadóan bólintott. Maga is tudta, hogy előbb
el kell mennie Eichbergnéhez, aztán Lechner úrhoz, és
megmondani az igazat; de titokban - fantáziájának ab­
ban a zugában, ahol a felnőtt Anni mégiscsak kislány
volt - valami csodát várt: hogy Karli előkeríti neki a tol­
vajt, táskástól együtt... vagy valami egyéb valószínűt­
lent, ami csak a mesében szokott megtörténni, az élet­
ben soha.
- Velem jösz, Karli? - kérdezte félénken.
Karli vele ment. Eichbergné kedves asszony volt.
Amikor a gyerekek becsöngettek, szelíd szemrehányással
fogadta Annit: - Éppen most telefonáltam hozzátok a
boltba, hogy hol marad a holmi. És Lechner úr azt
mondta, rég itt kellene lenned; nagyon haragudott...
Nos - hol a táska?
 Anni akadozva elmondta a történteket. Könnyeivel
küzdött; hogy az utolsó napon még ilyen aljasság tör­
ténjék vele! Nagyon sajnálta magát.
Eichbergné komoly arcot vágott. - Ez baj - mondta.
Igen, de van ennél rosszabb is - jegyezte meg Karli
megfontoltan.
Eichbergné mosolygott. - Ki vagy te tulajdonkép­
pen? Anni védelmezője? - Karli bólintott és dacos arcot
vágott. A dolog nagyon kínos volt számára; de hát nem
hagyhatta Annit benne a pácban.
Eichbergné a telefonhoz ment, és Anni ujjai gör­
csösen kapaszkodtak Karli kabátujjába. A beszélgetés
Lechner úrral azonban másképpen folyt le, mint ahogy
a gyerekek tartottak tőle... A kedves Eichbergné ugyanis
közölte Lechner úrral, hogy Anni éppen megérkezett a
holmival - és hogy a bejárati ajtó csengője nem működik,
s ennélfogva Anni sokáig állt az ajtó előtt, tehát Lechner
úr ne szidja meg a késedelemért.
- Úgy - és most beszéljük meg, hogyan fogjuk ezt a
dolgot magunk közt rendezni - mondta Eichbergné, mi­
kor letette a kagylót. - Hatvan schillinget nem ajándé­
kozhatok egyszerűen neked, kis kisasszony, igaz?
Anni belátta ezt. - Ha lefizethetném részletekben -
mondta - hiszen már keresek...
Eichbergné beleegyezett.
Nehéz szívvel bandukolt Anni vissza az üzletbe; Karli
elkísérte. Tudta, mit jelent Anninak, hogy most mégsem
mondhat fel, hanem tovább kell dolgoznia. És ki miatt?
Egy tolvaj miatt! Egy aljas ember miatt, aki adósságba
verte Annit! - Ha én azt elcsíphetném! - gondolta mér­
gesen Karli.

107
 A bolt előtt elbúcsúztak.
- Te, Anni, ennek a Lech-
nernek mindennek ellenére
járni fog a szája, mint a ke­
replő, nem gondolod? Leg­
szívesebben én is bemennék
veled...
Anni elhárította. - Nem
lehet, Karli. Ezzel egyedül
kell elkészülnöm. - Köszö­
nöm, Karli. Szervusz...
Lechner úr rettenetesen
tombolt. Potykaszeme ki­
dülledt mérgében, és a
hangja élesebb volt, mint
valaha. Anni összeszorította
a fogát, hogy el ne sírja megint magát, vagy - ami még
rosszabb - Lechner úrnak arcába ne kiáltsa, hogy mit tart
róla.
Amikor Anni újabb súlyos szállítmánnyal megrakodva
megint kilépett az utcára, Karli még mindig ott állt.
Elvette tőle a táskákat. Egész délután segített neki a
cipekedésben.
Aztán hazamentek.
- Ne búsulj, Anni. Ha Eichbergnének visszafizetted
a pénzét, fütyülünk Lechnerre, és kigondolunk valami
egyebet, amivel kereshetsz, és segíthetsz anyádnak...
De semmit sem kellett kigondolniuk - teljesen az ő
közreműködésük nélkül történt - valami egészen való­
színűtlen...

108
 ANNIRÓL FILMFELVÉTELT KÉSZÍTENEK

Vollmosernénak vendégei voltak. Anni már harmad­

szor nyargalt ide-oda a lakás és a csemegeüzlet között.
Két nagy füleskosárban tucatszámra cipelte az üvege­
ket: hasas üveget és szögleteset - sörös üveget, boros üve­
get, likőrös üveget, amelyekben sötétvörös, aranysárga
vagy fűzöld ital kotyogott.
Anni számolt; halkan maga elé mormolva számolgatta
sorra az üvegeket és minél tovább számolt, annál jobban
elcsodálkozott. Harmadosztályosnak való összeadás volt
- Tóni még nem tudott volna megbirkózni vele, mert
egy négyjegyű szám lett az eredmény. És éppen, amikor
Anni legjobban elképedt, mármint annál a megállapí­
tásnál, hogy Vollmoserné ezen az egy estén csak italra és
nyalánkságra többet ad ki, mint a Holzinger-család az
egész havi ennivalójára - éppen ebben a pillanatban rá­
kiáltott valaki:
- Vigyázz, kislány, le van zárva az út!
Anni nem hallotta. Az ő telefonvezetéke némileg fog­
lalt volt. Teljesen az a hallatlan végösszeg foglalta le,
amit az imént kiszámított. Ez tulajdonképpen nem járja

109
- gondolta. - Anyánk agyondolgozza magát, és minden
munkája és a nyugdíja ellenére is sokszor alig lakunk jól.
- Vollmoserné meg ezalatt a dakszli-kutyáját sétáltatja,
és az erszénye mégis duzzad a bankóktól, amelyekért a
kisujját sem mozdította meg... Hol van itt az igazság?
- Ejnye, a mindenségit! Még ilyet - hát nem bele­
szalad a felvételbe ez a kislány...! - szitkozódott va­
laki Anni mögött.
Anni csupa téves kapcsolásból belement a lezárt részbe,
és most karján két kosárral, egyszerre csak ott állt egy tel­
jesen kiürített útszakaszon. Mögötte kíváncsi emberek to­
longtak. Előtte meg, alig húsz lépésnyire, egy felvevőgép
állt. Akörül néhány férfi csoportosult, és élénken beszél­
tek egymással. Egy kis, görbelábú, őszhajú ember buzgón
igyekezett a túlsó járda felé. Ott egy jeep állt - és rá­
támaszkodva egy csinos, fiatal, idegen tiszt. Anni éppen
azt próbálta megállapítani, vajon angol-e vagy ameri­
kai, amikor az a legszebb bécsi kiejtéssel odakiáltott a
feléjesiető őszhajúnak:
- Hallja, Fellner - most aztán elegem van. Mondja
meg a rendezőnek, hogy én nem vagyok kezdő! Én nem
játszadozom óraszámra a statisztákkal az utcán!
Soha az életben nem volt ez a megszálló sereg tisztje!
A kiejtése, és ahogy Anni most észrevette, a kifestett
arc! De hiszen ez - most jutott eszébe Anninak - Han-
nes Schellenberg, a filmszínész! Olaszos fekete szeme
híres volt, már az Anni osztályabeli kislányok is rajong­
tak a „szép Hannes”-ért. Éppen olyan híres volt mosolya
mögül kivillanó fogsora is: minden moziplakátról muto­
gatta, akár egy fogpaszta-reklámot.
Az őszhajú Fellner alázatos arccal fogadta a haragvó

no
Hannes parancsát, és visszaügetett a felvevőgép mellett
álló urakhoz.
- Az ott Kamik, a Phönix-film rendezője, akivel most
beszél - mondta valaki Anni mögött.
Kamik úr megnyugtatóan integetett kezével a jeep
felé. - Rögtön, Hannes! - kiáltott. - Csak Liát várjuk.
A csokoládéjelenetnél okvetlenül itt kell lennie!
A tiszt az órájára pillantott és visszaordított: - Három­
negyednégy! Mit képzel ez a Lia? Egy teljes órát késik
ez a szeszélyes nőszemély! Nem bolondultam meg - ha
öt percen belül nincs itt -, akkor szervusz, ajánlom ma­
gam, volt szerencsém!
- Itt jön - kiáltott Fellner úr megkönnyebbülten, és
már megint rohant. Egy ezüstszürke autó siklott oda,
karcsú hölgy szállt ki belőle.
- Lia Lasker! - suttogták az emberek Anni mögött.
És - milyen furcsa - már senkinek sem jutott eszébe,
hogy szemrehányást tegyen a pontatlan Liának. Sőt ellen­
kezőleg: mindenki elragadtatva rohant feléje és túlára-
dón üdvözölte. Még a szép Hannes is, aki épp az előbb
úgy felfújta magát, mint egy pulyka, otthagyta a jeepjét,
szelíden kézcsókra hajlott Liához, miközben felvillant
arcán híres fogpaszta-mosolya.
Lia, úgy látszott, nem is volt egyébhez szokva. - Ké­
szen vagytok? - kérdezte nagy ártatlanul. - Kezdhet­
jük?
Hát ez több a soknál! - gondolta Anni - előbb meg­
várakoztatja az egész társaságot, aztán meg mindjárt gye­
rünk csak...
Az őszhajú Fellner úr máris újra futkosott: a szem­
közt levő kis kávéházhoz rohant és tapsolt: - Figyelem!
Statiszták és gyerekek készüljenek... - Egyesek, akik nyil­
ván járókelőket játszottak, átmentek a jeephez; ezek mö­
gött néhány fiú bukkant fel - igazi kis csirkefogók, akiket
úgy látszik, itt az utcában szedtek össze. Sajátságosan
valódinak hatottak az öt év körüli szőke fiúcska mellett,
akit Kamik úr, a rendező vezetett kézenfogva. Ez is me­
zítláb volt ugyan, mint a többiek, de finom arcocskája
és selymes fürtjei nem illettek meztelen lábához. Anni
úgy vélte, hogy fekete bársonyruhába kellett volna búj­
tatni, nem ebbe a kifényesedett bőrnadrágba és foszlott
ingbe.
- Ki ez a kisfiú? Színészgyerek? - kérdezte egy asz-
szony Anni mögött.
- Hát persze, ez Hansi Weinert. A „Kis kedvenc"-
ben láttam. Elragadó volt!
Anni nem tartotta olyan elragadónak a szőke kisfiút.
Csinos volt, csakugyan - de úgy, ahogy egy baba csi­
nos: nagy, vizeskék szem és cseresznyepiros szájacska.
- Vigyázat, uraim! - kiáltott Kamik úr. - A csoko-

112
ládéjelenet! Statiszták a járdára; Lasker kisasszony...
- Liához fordult: - Művésznő, lenne olyan szíves a sta­
tiszták közé vegyülni. - Úgy. - A gyerekek... hol van­
nak a gyerekek? Ez az összes?... - Rosszallóan nézte a
néhány gyereket. - Halló, Dirtl, hol bujkál? Megmond­
tam magának: legalább nyolc gyerek - és itt csak öten
vannak! Minek van a segédrendező, ha nem csinálja meg,
amit mondanak! Kerítsen még legalább két-kétésfél gyere­
ket! De gyorsan, ha szabad kérnem!
Egy fiatalember száguldott a szabad térségen keresz­
tül, egyenest Anni felé, megragadta a karját és minden
magyarázat nélkül futólépésben magával vonszolta. Anni­
ban bennerekedt a szó, meg sem tudott mukkanni. Ép­
pen elhatározta, hogy végre elmegy Vollmosernéhoz, és
nem nézi tovább a filmezést - akármilyen érdekes is; és
most itt állt, beékelve a fiúk közé, és nem tudta, mi tör­
tént vele!
- Mit akarnak ezek tulajdonképpen tőlünk? - kér­
dezte a mellette álló kis kölyöktől. Az közönyösen vállat
vont. - Egy filmet forgatnak! - jelentette ki.
- Ne mondd, ennyit még én is tudok! - felelte bosz-
szúsan Anni.
Egy másik fiú is beleszólt: - Minket a futballozástól
hoztak ide, azt hittük, valami hecc lesz - aztán egy fel­
vételt csináltak rólunk.
- Igazán? Milyen volt? - kérdezte kíváncsian Anni.
- Hülyeség volt - mondta a fiú. - Nekünk végig köl­
tött futni az utcán és kiáltozni - hogy miért, azt nem
tudjuk -, és az a szőke, az ott, amellik olyan, mint egy
kislány, ő is futott, aztán el költött neki esni, nekünk meg
tovább költött szaladni, ő meg ott feküdt és bőgött...

113
 - Nem bőgött - javította ki a kis kölyök csak úgy
tett, mintha bőgött volna...
- ... és akkor jött a jeep, és a tiszt kiugrott belőle és
felemelte azt a kis nyavalyást...
- És ez volt minden? - kérdezte Anni.
- Igen - és ez eltartott egy egész óráig vagy még to­
vább. Ez a filmezés nem is olyan nagy hecc. Unalmas!
Kamik rendező végigtörülte kopasz fejét a zsebkendő­
jével. - Dirtl! - kiabálta. - Dirtl, hol bujkál már me­
gint? Magyarázza meg a gyerekeknek, hogy mi a dolguk!
- Örömmel - mondta Dirtl Péter, a felvételvezető
asszisztense. - Hát, gyerekek, emlékeztek még, mit for-
gattunk az előbb? Az volt a vége, hogy a tiszt a kis
Hansit felemeli a kövezetről. És aztán, hogy Hansi abba-
hagyja a sírást, kivesz a zsebéből egy tábla csokoládét, és
ad belőle egy darabot Hansinak. Ti pedig messziről nézi-
tek, és mikor látjátok, hogy Hansi csokoládét kap, akkor
oldalba bökitek egymást, és lassan visszajöttök. Azt re­
mélitek ugyanis, hogy a tiszt nektek is ad belőle. Aztán
itt körülálljátok Hansit, és a kedves tiszt csakugyan széj­
jelosztja köztetek az egész táblát. Értitek?
A gyerekek bólintottak. Mit lehetett ezen nem érteni?
Dirtl Péter valamivel feljebb küldte őket az utcán,
hogy onnan kezdjék meg csokoládéhadjáratukat.
- Schellenberg úr, ha szabad kérnem... - kiáltott
Kamik úr.
- Én csak markírozok - mondta a szép Hannes, és
unottan lehajolt Hansihoz, aki éppolyan unottan dör­
zsölte szemét az ökleivel, és a látszat kedvéért azt mondta
„Hu-hu! ”, ami nyilvánvalóan könnyáradatot és mély bá­
natot akart jelenteni. („Markírozni” ugyanis azt jelenti

114
színésznyelven: csak-úgy-tenni-mintha, és arra gyűjteni az
erőt, amikor majd csakugyan kezdődik a felvétel. )
Anni egyes-egyedül állt az utcán. Senki sem mondta
neki, hova álljon, és mit csináljon; és egyáltalában: neki
most szállítania kellett, feltétlenül! Végül is kifutólány
volt és nem filmcsillag. Összeszedte hát magát és a fia­
talember elé állt, aki idehurcolta:
- Kérem, Dirtl úr, most már talán elmehetnék... hi­
szen nekem nincsen... - „időm” - akarta mondani; de
Dirtl úr megelőzte.
- Persze hogy nincsen - fogalmad se róla, hol a he­
lyed. Gyere csak, majd megmagyarázom! Te itt mész a
járókelők között. Mindig Lasker Lia mögött, érted? Ha ő
hátranéz, te is hátranézel. Ez az egész.
- De én... - Anni egy utolsó kísérletet tett, hogy
ellenkezzék.
- Dirtl! Hol bujkál?... Dirtl! Péter! - hangzott Kar-
nik úr hangja a felvevőgép felől, és Péter elrohant.
Anni erre megadta magát. Belenyugodva sorsába, kö­
vette Lasker Liát, hátrafordult, ha az hátrafordult, mo­
solygott, ha Lia mosolygott. A fiúk álltak, néztek, oldalba
bökték egymást, közelebb sompolyogtak. A kis Hansi
közömbösen „hu-hu! ”-zott, akár egy automata, a nagy
Hannes - éppen olyan automatikusan szétosztott egy tábla
csokoládét...
- Még egyszer elölről! - kiáltott Kamik úr. - A fiúk
jöjjenek valamivel gyorsabban!
Mindenki egykedvűen visszament a kiindulópontjára,
és a dolog elölről kezdődött: Anni Lasker Lia mögött
baktatott, a fiúk álltak, néztek, lökdösődtek, közelebb tén-
feregtek...

115
 - Állj! Túlgyors! Péter, mutassa meg ezeknek az orr­
szarvúaknak a tempót! - ordította Kamik úr. - Mindenki
vissza ! - És így ment ez tovább.
- Szép dolog lesz! - gondolta Anni; - már kinő a
könyökünkön! - Ilyen unalmas, ilyen tökéletesen bárgyú
dolgot életében sem látott. Hányszor sétált már végig
ennek a Lia Laskernek a háta mögött? Hússzor? - vagy
harmincszor? Vollmoserné eközben valószínűleg dühro­
hamot kapott...
- Halló, Dirtl! - Kamik úr hadonászott a karjával. -
Az a lány a kosarakkal hadd legyen elöl a gyerekcso­
porttal...
Dirtl Péter odarepült Annihoz, megragadta a már is­
mert fogással, és elszállította a csokoládét majszoló köly­
kök közé.
- Előbbre! - kiáltott Kamik úr. - Egészen előre...
Így jó! A kosarak ragyogók ott, nagyon festőiek...
Anni nem tudta pontosan, mit értett ezalatt. Ö nagyon
nehéznek találta a kosarakat, nem pedig festőinek. Két
mélyvörös csík volt a könyöke hajlásában, és a karja már
egészen elzsibbadt.
- Nos, uraim, még egyszer - ha az sikerül, akkor fel­
vétel!
Mintha friss szellő suhant volna át a szereplők közt.
Schellenberg Hannes kihúzta magát, Lia Lasker a frizu­
ráján igazított valamit; a statiszták is, akiknek a háttér­
ben kellett néhány lépést tenniük, felélénkültek kissé. -
Gyorsan ment ez ma - mondta egyikük. Ezt nevezi gyors­
nak! Anni csodálkozva nézett rá. Furcsa fogalmaik van­
nak az időről ezeknek itt, a filmnél!
Utoljára próbáltak. - Tiszta szerencse, hogy vége lesz

116
- súgta egy fiú Anni mellett. - Már fáj a gyomrom ettül
a sok csokoládétúl!
- Rendben van - mondta aztán Kamik úr. - Mehet,
fejezzük be!
Egyszerre olyan nyüzsgés támadt, mint egy hangya­
bolyban. A színészek arcfestését kijavították, alakok
cikáztak fontoskodva ide-oda, az operatőr és asszisztense
készenlétbe helyezkedtek, fényszórók villantak fel -
most, fényes napvilágnál! - számos ember még számosabb
utolsó utasítást adott. Anni nagyon különösnek találta
ezt a látszólag rendszertelen sürgés-forgást...
- Figyelem - felvétel! - kiáltotta végre Kamik úr.
Egyszerre érezhető feszültség fogott el mindenkit és min­
dent Az operatőr villanyhajtású, nehézkes gépe mellett
állt; a gép halkan berregett. Egyszerre Anninak sem volt
már unalmas az egész, hanem izgalmasnak és érdekesnek
találta. Elhatározta, hogy jól fogja csinálni a dolgát. Majd
később egyszer megkéri anyát, menjen el vele a moziba
ehhez a filmhez, és nem akarta, hogy bosszankodnia kell­
jen majd, amiért elrontotta a dolgot.
Minden remekül ment; Anni követte Lia Laskert, meg­
fordult, mosolygott, aztán elkanyarodott a fiúk felé és
közébük keveredett. A kis Hansi most már egy szívszag­
gató „Hu-hu! ”-t produkált, amelyet a híres-mosolyú Han-
nes csokoládéval csillapított. A háttérben járókelők jöt-
tek-mentek, Lia meghatottan nézte az egyenruhás mese­
beli tündért, aki csokoládét osztott szét a rongyos gyere­
kek között.
És ekkor történt...
Pontosan Anni előtt ugyanis egy kicsi fiú állt. Vala­
milyen okból - talán neki is fájt a gyomra - nem nyúj-

117
totta kezét a kellő buzgalommal; legalábbis Hannes
Schellenberg nem vette észre. Anni pedig, aki Tóni és
Gréti révén megszokta, hogy gondoskodjék arról, ne­
hogy a fiatalabbak megrövidüljenek, Anni elfelejtette,
hogy egy filmfelvétel kellős közepén van; elfelejtette,
hogy tilos más mozdulatot tennie, mint amit előírtak,
vagy egyetlen hangot is adnia, amelyet nem próbáltak
el előbb ötvenszer...
- Kérem, tiszt úr - mondta hangosan és érthetően
ez a kicsi még nem kapott...
Hannes meglepetten nézett rá, adott a gyereknek egy
darab csokoládét - és rövidesen befejeződött a felvétel.
Felháborodva, szitkozódva, fenyegetően támadt rá
mindenki Annira.
- Ki engedte meg neked, hogy felvétel közben be­
szélj!
- Hihetetlen! Ezerszer végigpróbálja az ember - és
ez a kölyök tönkreteszi nekünk az egész jelenetet!
- Most mit csinálunk? Odavan többszáz méter film...
- Hogy mit csinálunk? Úgy vesszük a dolgot, ahogy
van - és a kislányt berendeljük holnapra a műterembe,
pótfelvételre! - Kamik úr nagyot sóhajtott. - Az még
mindig olcsóbb, mint az egész mindenséget még egyszer
felvenni...
Anni egyetlen szót sem értett ebből a vitából. Csak
annyit tudott, hogy valamit elhibázott - mégpedig alapo-
san!
- Elmehetek már? - kérdezte bátortalanul.
- Nem - mondta nyersen Dirtl Péter. De a kislány
megrémült arcát látva, bátorítóan kacsintott rá. - Itt
maradsz „bezárva”, mint az iskolában. De a fiúk mehet-

118
nek. Kérjétek el odaát Fellnertől a maradék csokoládét.
- Szervusztok.
A fiúk felszabadultan elszáguldottak. Anni irigykedve
nézett utánuk.
- Kapok én is még egy kis csokoládét? - kérdezte.
Szeretett volna hazavinni valamit Tóninak és Grétinek.
Dirtl Péter a fejét rázta. - Te sokkal többet kapsz -
mondta. - Te holnap reggel hétre bejössz a mamáddal
a „Phönix” műtermébe. Ha elkészült a felvételed, akkor
körülbelül 70 schilling napidíjat kapsz. És a mamád is
körülbelül ugyanannyit a kíséretért.
- Micsoda? - kiáltott Anni. Csaknem elejtette a kosa­
rait. - Annyi pénzt? - Rábámult Dirtl Péterre, mintha az
valami nyilvánvaló képtelenséget mondott volna.
- Itt van a belépőd, amit a portásnak megmutatsz -
mondta Dirtl, és valamit firkált. - Hogy hívnak?
- Anni Holzinger.
- Hát akkor - holnap reggel, Anni. És pontos légy,
hallod? És nehogy a mama nélkül gyere! Gyerekeknek
kísérő nélkül nem szabad filmezniük. - Viszontlátásra!
Anni bólintott. Egy darabig még kábultan állt az ut­
cán. Aztán mintegy álomban ment el Vollmosernéhoz. A
tűzokádó hölgy sápítozása egyszerűen lepattant róla. Ép­
pen így a felháborodott Lechner úr prüszkölése is, aki
azonnali hatállyal elbocsátotta. Szinte álomban ment haza­
felé. Csak a pincelépcsőn jutott eszébe, hogy hiszen neki
holnap reggel iskolába kell mennie! Vajon rá tudja-e be­
szélni az anyját, hogy engedje őt egyszer - egyetlenegy­
szer! - mulasztani?
Az egész dolog nagyon különösnek és valószínűtlen­
nek tűnt.
 ANNIT SZERZŐDTETIK
ÉS KARLINAK AGGÁLYAI VANNAK

Karli éppen hazafelé ment a laboratóriumából, amikor

egy kis zöld autó suhant el mellette, és megállt a ház
előtt. Egy fiatalember mászott ki belőle, felrántotta az
ajtót, és segített valakinek kiszállni - nyilván egy hölgy­
nek, mert nagyon gondosan és nagy szeretettel tette. S
amikor Karli jobban odanézett, a hölgy - Anni volt!
Egy pillanatig úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna.
Aztán a legközelebbi kapualjba bújt, ellenségesen figyelte
onnan, ahogy kezet fogtak, a fiatalember felemelte Anni
állát és karjával futólag átfonta a vállát. Végül hangosan
és jókedvűen nevettek - és Karliba belenyilallt valami,
amikor ezt hallotta. Anni aztán rögtön eltűnt a házban,
és a kis zöld autó elsuhant.
Karli dühösen nézett utána. Hát ilyet! Ki gondolta
volna ezt Anniról! Az ember azt hiszi, hogy egy elkínzott
kis kifutólány, akit sajnálni kell és segíteni rajta, az em­
bernek gondja van miatta - ő pedig fiatalemberekkel
kocsikáztatja magát zöld autókban! No várj csak, ked­
vesem - mától fogva fütyülök rád!
Karli a zsebébe mélyesztette ökleit, és egy mogorva

120
tábornok gőgös lépteivel büszkén ment be a kapun. Ott
beleütközött Anniba, aki éppen újra kifelé igyekezett.
- Au! - kiáltott fel ijedten a lány. - Jaj, te vagy az,
Karlil Szervusz, jó, hogy találkozunk. Jössz velem Eich-
bergnéhez? Meg akarom fizetni az adósságomat.
- Nem! - mondta Katii. - Nem jövök veled. - A
hangja félreérthetetlen volt. Tovább akart menni.
- De Karli, annyi mesélnivalóm van...
- Nem érdekel.
- De igen, biztosan nagyon is érdekel! - erősítgette
Anni, aki szilárdan elhatározta, hogy ragyogó jókedvét
nem engedi elrontani. Erősen fogta a fiú kabátját.
- Kísértesd magad a gavallérjaiddal! - morgott Karli,
és szabadulni próbált.
- Miféle gavallérjaimmal...? - Anni meghökkenten
engedte el a kabátot. - Tulajdonképpen miért haragszol
úgy rám? Én - és gavallérok...! Álmodol?
- Úgy - és a zöld autó, azt is csak álmodom? - prüsz­
költ Karli.
- A zöld... Vagy úgy! - Anni megkönnyebbülten el-
nevette magát. - Hiszen az nem gavallér volt, Karli -
az Péter volt!
- Miféle Péter?
- Dirtl Péter, a segédrendezőnk.
- A - micsodánk?
- A segédrendező. Az valaki, aki segít a rendezőnek.
Nálunk Kamik úr a legfőbb rendező; tudod, egészen ko­
pasz, és...
- Mi az, hogy - „nálunk”? - vágott szavába Karli.
Mégiscsak elkísérte Eichbergnéhez. Félig kelletlenül, félig
kíváncsian lépkedett Anni mellett.

121
 - Nálunk, a „Phönix”-nél. - Várakozásteljesen nézett
Karlira. Vajon a fiú tudta-e, micsoda a Phönix? Még
egy órája sincs, hogy őneki elmagyarázta Péter Dirtl, és
tetszett neki, hogy a mindenben olyan okos Karlit fris­
sen szerzett tudományával most ő oktathatja ki. - A
Phönix a régi egyiptomiak szépséges, bűvös madara volt.
Egy napon elégette önmagát - és hamvaiból újra feltá­
madt. És még sokkal pompásabb madár lett, mint volt.
- Anni, te megbolondultál - jegyezte meg Karli szá­
razon.
Anni hangosan felkacagott. - Egyáltalában nagyon so­
kat nevet ma - állapította meg Karli. - Nem fér a bő­
rébe - mindjárt látta: a zöld autó a fejébe szállt.
- Honnan van egyszerre pénzed Eichbergné számára?
- kérdezte aztán bizalmatlanul. - Talán attól a Péter­
től?
- Eredj már! Kerestem.
- Mint kifutólány Lechnernél?
- Nem - mint filmszínésznő a Phönixnél!
- Mint-mint micsoda? - dadogott Karli. Hirtelen
megállt az úttest közepén. Fékek csikorogtak, egy moto­
ros átkozódva, kis ívben kerülte ki őket. Anni magával
húzta a járda biztosabb partjára.
- Azért nem muszáj mindjárt elgázoltatnod magad -
mondta. - Úgy bámulsz, mint - mint borjú az újkapura.
- Már megint nevetett. - Ha nem lennél ilyen utálatos -
szívesen elmesélném az egészet...
- Hát rajta - adta meg magát Karli - meséld már!
Igazán egész zsákra való újdonság volt az, amit Anni
most Karli elé öntött. A tegnapi délutánnál kezdte, be­
szélt az utcai felvételről, a kis Hansiról és a csokoládét

122
 majszoló fiúkról. Aztán arról beszélt, hogy reggel hét óra­
kor anyuval együtt kint kell lennie a Phönix-filmgyár-
ban. És még nagyobb nehézségei voltak Tónival, aki
semmiképpen sem akarta megérteni, miért neki kell ma
a kis Grétit felöltöztetnie és óvodába vinnie, miközben
nővére őnagyságának még iskolába sem kell mennie. Egész
családi életük fejetetejére állt. Aztán mesélt a szűnni
nem akaró villamosútról, amelynek végén anya és leánya
pont hét órakor megálltak a „Phönix-Film” feliratú, hosz-
szan elnyúló épület előtt, és bátortalanul beléptek. Az
előcsarnok roppant elegáns volt: vörös bőrbútorok, elő­
kelő cserepesnövények, és üvegfal mögött portás. Az
előcsarnokból sokajtójú folyosók vezettek beljebb az épü-
letbe; helyesebben az épületekbe, mert, mint kiderült, a
„Phönix-Film” egész sereg épületből áll, az egyes mű-
termek között óriási udvarokkal, tágas helyiségekkel a
technikai munkák számára, csarnokokkal, amelyekben
filmeket másoltak, díszleteket építettek, készülékeket ja­
vítottak. Ezeket azonban csak később látta Anni, a nap
folyamán, amikor egyik műteremből a másikba ment, és
eközben közelebbről megtekinthette a terepet. Egyelőre
azonban még elfogódottan ült anyjával a hallban, egy
vörös bőrpamlag szélén, s ott várakozott, amíg Péter Dirtl
egy hangos „No, hát itt vagy már - szervusz, Anni! ” ki­
áltással érte jött, és egy garderobe-ba vitte. A garderobe
egyáltalában nem előszobaszekrény, amibe az ember a
kabátját akasztja - ahogy azt Anni eddig gondolta és
nem is ruhadarab, amint az az újsághirdetésekben olvas­
ható: „elegáns gyermek-garderobe”; a filmnél a garde­
robe egy öltözőszoba. A sztároknak természetesen mind­
egyiknek külön van egy, saját részére; míg a többiek hár-

123
man-négyen osztoznak egy öltözőn. A statiszták egy közös
öltözőbe kerülnek, ahol a fal mentén körülfutó hosszú
asztalok vannak, minden hely fölött tükör és erős villany-
körték, amelyek csaknem állandóan égnek. Mindenfelé
szerteszét lógtak és hevertek már a kosztümök, amelyeket
a statisztáknak a felvétel idejére fel kell venniük, és az
öltöztető (így hívják azt az embert, aki a kosztümöket
gondozza) még egyre újabbakat hordott be. Anninak egyik
tükör elé kellett ülnie, Péter előkerítette a fodrászt, vagy
ahogy bemutatta: a „maszkmestert'’ és az hozzálátott, hogy
festékkel, púderrel és szempillafestékkel kikészítse Anni
arcát.
- El sem képzeled, milyen gyorsan megy az nála -
mesélte. - Egy-kettő-három - mint egy bűvész.
Karli a homlokát ráncolta. Ki nem állhatta a kifestett
arcú lányokat. - Akkor bizonyára olyan voltál, mint va­
lami nagysága? - kérdezte.
- Igen - mondta Anni és eleresztette a füle mellett
a gúnyolódást -, egészen más voltam, mint a valóságban
- csodaszép!
- No hallod! - Karli őszintén felháborodott. - Csak
nem mondja az ember sajátmagáról, hogy „csodaszép”!
- De hiszen az nem is én voltam... - védekezett
Anni - az valaki egészen más volt...
Még most is úgy gondolt a saját tükörképére, mint va­
lami idegenre: a hosszúkás fehér arc a piros szájjal,
amely mozgott, ha ő beszélt, és nevetett, amikor ő neve­
tett; nagy, sötét szemek, amelyek ragyogóan és kíván­
csian pillantottak rá az ívelt szemöldökök alól... Nem
tudta megmagyarázni Kariinak, milyen roppant különös
volt az, hogy a megszokott Anni ezzé az idegen, titokza­
tos, szép lánnyá változott. Még az édesanyja is megdöb-
benten nézett rá...
- Hiszen te egészen beleszerettél magadba, meg a fes­
tékedbe - törte meg Karli a hallgatást. - Meséld csak
tovább !
És Anni elmondta, hogy Dirtl Péter egy műterembe ve­
zette. Az akkora volt, hogy egy repülőgép elfért volna
benne - vagy talán még több is. Mindegyik sarkában va­
lami mást építettek fel: az egyikben egy kis kávéház-
részletet, a másikban egy lakószoba-részletet, a harma­
dikban egy darab hídkorlátot. Aztán megjött Hannes, és
egy rövid felvételt forgattak kettejükkel, amelyben Anni­
nak nem volt más dolga, mint hogy rámosolyogjon a fér­
fira és azt mondja: „Köszönöm szépen, köszönöm! ”
- Ki az a Hannes? - kérdezte Karli.
- Hannes Schellenberg, a filmszínész. Tudod, ott a
műteremben mind ismerik egymást, és tegeződnek és a
keresztnevükön szólítják egymást: Hannes és Lia és Péter
és így tovább. Csak az utcán magázódtak... Ugye, mó­
kás?
- Nem különösképpen - felelt Karli mereven. Az
egész dolog nem tetszett neki - a zöld autótól kezdve, a
„csodaszép” Annin keresztül a filmszínészekig. Ez nem
volt Anninak való - el fogják csavarni a fejét és önhitt
kölyköt csinálnak ebből a kedves, egyszerű kislányból !
Karli féltékeny volt. Mogorván mászta meg az emelete­
ket Anni mellett Eichbergnéhez.
- Szóval te egyáltalán nem örülsz velem, Karli? -
mondta Anni megbántottan, és felérkezve, becsengetett.
Karli összeszedte magát. - Nem így van - mondta. -
Én örülök, hogy nem kell többé ahhoz a förtelmes Lech-

125
nerhez menned, és hogy megszabadulsz az adósságodtól.
De erről a filmezésről nem sokat tartok. És jó, hogy csak
ezen az egy napon szerepeltél o t t . . .
- Csakhogy ebben nagyon tévedsz - mondta Anni
még sok-sok napon át fogok ott szerepelni! Mert egy
egész filmhez leszerződtettek! - Tudd meg!
- Jó estét, gyerekek! - mondta Eichbergné, és be­
hívta őket. Anni büszkén számolta le a hatvan schillin-
get. Karli mereven állt mellette, mint egy hóember; olyan
érzése volt, mintha egy futball-labda teljes erővel gyo­
morszájon találta volna. Körülbelül ilyesmi látszott is
rajta.
- Mi van ma a barátoddal? - érdeklődött Eichberg­
né. - Csak nincs valami kifogása az ellen, ha megfizeted
az adósságodat?
- Ó, nem - mondta Anni - az ellen nincs. Csak a film
ellen van.
- Igaza van! - kiáltott fel Eichbergné örömmel. -
Ott csak rosszat tanulhattok, gyerekek. Betörőüldözést,
meg szirupos szerelmi történeteket. Tetszik nekem, hogy
ilyen értelmesen gondolkodol erről, fiam...
Karli kényszeredetten mosolygott, eszének ilyen teljes­
séggel meg nem érdemelt dicséretét hallva. - Derék gye­
rekek vagytok - folytatta Eichbergné -, várjatok csak,
szeretnék valamit adni nektek... - A könyvszekrényhez
lépett -... valami tanulságosat. Nesztek, remélem, ez
érdekelni fog.
Az elborult Kariinak felragyogott a szeme. „A föld
keletkezése” ez volt a könyv címe - ez valami neki való!
- A tiéd lehet - mondta Anni, amikor valamivel ké­
sőbb egymás mellett lefelé mentek a lépcsőn.
 - Hálásan köszönöm. Egy filmművésznőnek úgy sincs
ideje olvasni - annak fontosabb dolgokkal kell törőd­
nie: a fürtjeivel és a ruháival és a . . .
- Karli! - Anni szeme tele lett könnyel. - Miért vagy
olyan utálatos? Sajnálod tőlem, hogy a filmhez kerülök
és pénzt kereshetek...? - Dühösen igyekezett könnyeit
visszafojtani, s kétségbeesetten nyelt és szipákolt. - És
én azt hittem, hogy te a barátom vagy - de csak irigy
és buta fiú vagy mint a többi.
A könnyei peregtek... Zsebkendő sem volt nála. -
Ne bőgj - mondta Karli és odaadta a sajátját.
Aztán némán és haragosan mentek tovább - három
utcasarkon fordultak be így. Ha ő nem kezdi, gondolta
makacsul Anni, én ugyan meg nem szólalok! A negyedik
saroknál nem bírta tovább.
- Hát nem is érdekel, hogyan történt, hogy szerződ­
tettek? - kérdezte.
- H m . . . - dünnyögött Karli. Ez éppúgy lehetett igen,
mint nem. Anni elhatározta, hogy igennek tekinti.
- Péter ötlete volt. Mikor az a rövid felvétel elké­
szült, tulajdonképpen haza is mehettünk volna, anya meg
én. De Péter akkor azt mondta Kamik úrnak: - Ha már
egyszer itt van a kislány, akkor mindjárt benne lehetne
az uzsonnajelenetben is. - Tudod, az uzsonnajelenet
ugyanahhoz a filmhez tartozik, mint a tegnapi csokoládé­
história. Nagyon buta film, Péter elmesélte nekem a tar-
talmát...
- Képzelem - morgott Karli.
- Dehogy képzeled - olyan buta! Van benne egy csi­
nos hölgy, azt Lia Lasker játssza, és az autós tiszt szerel­
mes a hölgybe, de az eleinte tudni sem akar róla; hogy

127
 miért, azt nem tudom - valószínűleg, hogy a dolog minél
bonyolultabb legyen, és a filmnek ne legyen túlhamar
vége. Mert ha mindjárt egymáséi lesznek, akkor rögtön
vége lenne. Hát aztán a tiszt valamiképpen megtudja,
hogy a kisasszony szereti a gyerekeket; erre gyerekuzson­
nát rendez a lakásán, és mert ő legényember és nem ért
a háztartáshoz, a hölgyet kéri meg, hogy kakaót főzzön,
és a tortát felszeletelje és egyáltalában legyen ő a házi­
asszony. No és aztán a nő végül mégis beleszeretet. - Mi­
lyennek találod ezt, Karli?
- Hülyének - mondta a fiú. - Szörnyű hülyének talá­
lom.
- Én is. Ezt mindjárt meg is mondtam Péternek, ami­
kor kérdezte, tetszik-e nekem. - Nem - mondtam -, egy­
általán nem tetszik, és nem is hiszem, hogy ilyesmi a
valóságban megtörténhetik. Erre azt felelte: - A film­
ben legtöbbször éppen fordítva van, mint a valóságban.
- És megkérdeztem, hogy miért - és erre azt mondta: -
Mert az emberek így szeretik. - És én erre csodálkoztam és
azt mondtam: - Hát én nem értem az embereket... -
Kérdően nézett Karlira. - Te talán érted?
Karli lassan fejét rázta. Nem - ezt ő sem értette. Olyan
kérdés volt ez, ami a közeljövőben még gyakran és erő­
sen fogja őket foglalkoztatni.
- Akkor aztán - folytatta beszédét Anni - beledugtak
ebbe a gyerekuzsonnába - először egészen hátul voltam,
aztán mindig előbbre hoztak, és ez nem is volt csoda,
mert a többi gyerek, aki ott volt - te, a Hansi Weinert
is köztük volt -, azok mintha nem is igazi gyerekek let­
tek volna; úgy ültek ott, mint a felcicomázott babák -
olyan peckesen és mereven és mesterkélten! Borzalmas

128
volt! És Kamik úr azt mondta: - Nézzétek meg Annit!
- és akkor tudtam, hogy jól csinálom, aztán szünet volt
és mindannyian a kantinba mentünk - az olyan vendéglő­
féle, csak a filmesek számára. És akkor Péter odaszaladt
hozzánk, és megkérdezte, mit szólna hozzá anya, ha egy
egész filmhez szerződtetnének - mert ő ezt ajánlotta
Kamik úrnak! És anya azt mondta, hogy nem tudja, mit
feleljen, és hogy olyan emberek, mint mi, tulajdonkép­
pen nem valók a filmhez. És Péter azt mondta, miért
nem, és én is azt gondoltam: miért is nem - és akkor át­
mentünk egy másik műterembe, próbafelvételre Liával és
nekem át kellett ölelnem a nyakát, és azt mondani: -
Anyu, hazajössz nemsokára? - és mikor elkészültünk vele,
Kamik úr körülrohant a műteremben és azt kiabálta,
hogy felfedezett engem és hogy ő mindjárt mondta, hogy
az a kislány a két kosárral tehetséges! De ez nem így
volt, Karli, mert őt akkor csak a kosarak érdekelték,
nem én. - Igen, és akkor mindent megbeszéltek anyá­
val, hogy kitől kell engedélyt kérni: az iskolától és mit
tudom én, kitől még. És három hét múlva elkezdődnek
a felvételek.::
Eközben hazaérkeztek és a kapualjban álltak, ott, ahol
a lépcsők Anninak lefelé, Kariinak meg felfelé vezet­
tek.
- Most tehát a filmnél vagy - fejezte be Karli. Hir­
telen felnevetett: kurta, keserű nevetés volt. - És én, az
én körhintámmal..;
- Micsoda körhinta?
- Á - csak egy ötletem volt. Most egészen butának
és nevetségesnek találom...
Egy órával ezelőtt még boldoggá tette ez az ötlet. Már

129
régen törte a fejét azon, hogyan szerezhetne -Anninak va­
lami elég kellemes kereseti lehetőséget és most végre meg­
találta. A két Neubauer-fiú a húszas házból, körhintát
akart felállítani gyerekek számára. Egy, a nagyapjuk ide­
jéből való ősrégi, persze teljesen szétesett körhintát fe­
deztek fel a padlásukon. Az öreg használta annak idején
a külvárosban búcsúkon meg egyéb alkalmakkor, és ak­
koriban egy póni ló forgatta; de három fiú - úgy dön­
töttek derék örökösei - éppen olyan jól megteszi ! Így
hát a Neubauer-fiúk Karlihoz fordultak. Közösen rend­
behozták az ócska holmit, kalapáltak, olajoztak, pirosra-
kékre mázolták a kis üléseket - és jövő héten kezdődött
volna. Minden délután két óra hosszat a környék ösz-
szes gyerekei számára. - Háromperces út - tíz garas. -
Tessék, tessék besétálni, uraságok! Ki ül fel még egyszer
- ki nem ült még rajta? - Anni lett volna a pénztárosnő;
és a végén - így állapodtak meg a Neubauer-fiúkkal -
becsületesen elosztották volna a begyűlt pénzt. Karli
vállalta volna az elszámolást Annival, és mindig hozzá­
csempészett volna egy keveset az övéhez a maga részéből
- persze, titokban úgy, hogy Anni észre ne vegye... Ha
minden jól megy, felvihette volna körülbelül heti harminc
schillingre (vasárnap dolgozhattak volna délelőtt is) -
mint kifutólány sem keresett többet; és ez mulatságos,
könnyű munka lett volna, kinn a szabad levegőn.
És most egyszerre a filmhez szerződtették! Százakat fog
keresni... Hát akkor ő hogyne szégyenkeznék, ő a kör­
hintájával! Úgy tűnt neki, mintha Anni a mesebeli sze­
gény kislány lenne, aki az erdőben bolyong fedelet ke­
resve; ő maga meg a szegény favágó, aki felajánlotta volna
szerény kunyhóját - de a lány már aranyos kastélyra lelt.

130
 - Semmit sem szólsz, Karli. Haragszol?
A fiú a fejét rázta. - Nem haragszom és irigy sem
vagyok. De, Anni, ígérd meg..:
- Mit, Karli?
- ... hogy olyan maradsz, amilyen vagy!
- Hogy érted ezt?
- Nem szeretném, ha olyan pökhendi liba lennél...
- Nem leszek, az bizonyos! - vágta rá Anni mély
meggyőződéssel.
jókedvűen rá akart nevetni, de amikor a fiú gondter­
helt arcát meglátta, maga is elkomolyodott. Valahol a
lelke mélyén, minden hetykeség és büszkeség mögött, hogy
„felfedezték”, egy kicsit szorongott attól a teljesen új­
szerű valamitől, ami most betört egyszerű életébe. Karli
előtt úgy tett, mintha mind­
ez magától értetődnék,
olyan fontoskodóan beszélt
a „rendeszőnk”-ről és a
„felvételvezetőről, úgy,
mintha régen közéjük tar­
toznék; de ezzel egyszerűen
csak bátorságot akart önteni
magába: bátorságot, hogy
higgyen valami egészen hi­
hetetlenben. Amellett nem
olyan volt ez, mint ahogy
afféle ostoba történetekben
írják: „azt hitte, álmodik”
vagy „a karjába csípett,
hogy lássa, ébren van-e
vagy álmodik...! ” Ó nem,
ő egészen ébren volt, sőt kellemetlenül ébren. Hát ki­
csoda ő? Egészen mindennapi tizenkétéves kislány, ami­
lyen tucatszámra szaladgál az óriási Bécs bármelyik utcá­
ján. ö - és filmcsillag! Nevetséges... Határozottan meg
volt győződve arról, hogy semmiféle különös tehetsége
sincsen a filmezéshez, még ha Kamik úr egyre azt bizony­
gatja is. Egyszerűen nem illett bele a fényárban úszó
műterembe, a vörös bőrpamlagokra, a maszkmester keze
alá, aki az ő meghitt Anni-arcát idegen teremtéssé fes­
tette át. Ő idetartozott ebbe a házba és ebbe az utcába,
Tónihoz és Grétihez, az osztályához az iskolában, Karli-
hoz és a laboratóriumba. Nem fog-e visszavágyódni mind­
ehhez, ha majd beleszokott abba a különös, tökéletesen
másfajta filmvilágba?
Anni lehajtotta a fejét. - Olyan nehézzé teszed nekem,
Karli. Az egész dolog anélkül sem olyan... olyan...
- ... olyan bátorságos? - kérdezte Karli.
- Igen. Csak úgy teszek. Az igaz, hogy egyrészt örü­
lök neki, de... de azért félek is tőle... - Elnémult,
zavartan attól, hogy annyi ellentmondó érzés megállhat
egymás mellett. Hogy is magyarázza meg Kariinak, amit
érez? - Olyan, mintha az embernek tizenkettes találata
van a totón, és — és az ember tulajdonképpen nem is
akarja... - mondta gyámoltalanul.
- De miért nem?
Anni vállat vont. Nem tudta, miért.
- Talán - próbált Karli választ találni rá - talán,
mert az ember tulajdonképpen olyan, hogy rendes, sza­
bályos munkából akar megélni, és nem totóból meg bo­
lond véletlenekből... De ez nem jó példa - szakította
félbe a mondatot és összevonta a szemöldökét.

132
 Anni egy darabig semmit sem szólt. A példa valószí­
nűleg csakugyan nem volt jó, de Karli már érti, mit akart
vele mondani.
- Haza kell mennem - mondta hirtelen -, anya vár. -
Leszaladt néhány lépcsőn, de aztán megfordult és újra
visszajött. - Karli, akárhogy lesz is ott a Phönixnél -
semmi esetre sem leszek pökhendi liba.
- Megígéred?
- Becsületszavamra!
Mindkét kezét odanyújtotta Kariinak. És a fiú úgy
megszorította, hogy fájt. Egy pillanatig még ott álltak a
sötét kapualjban és egymás kezét fogták. Aztán hirtelen
elváltak.

133
 SZŐKE HAJ ÉS NEHÉZ SZÍV

Holzingerné sokat töprengett, vállalhatja-e valóban

a felelősséget azért, hogy gyermekét erre az új - és alap­
jában véve - kusza életre átállni engedje? Nem volt-e
esztelenség kiszakítani Annit az iskolai és a családi élet
szabályozott rendjéből, s az elmulasztott tanítást magán­
órákkal helyettesíteni, holott azok bizony nem tudják
teljesen pótolni az iskolai közös tanulást? És mindenek­
előtt: nem lenne-e kárára Anninak, nem válnék-e hiúvá
és fennhéjázóvá ebben a filmvilágban, mind e szokatlan
és rendkívüli dolog közepette, ami ezentúl körülvenné?
Az iskolai hatóság és a fiatalkorúak hivatala vetette fel
a habozó anya előtt ezt, és még néhány meggondolandó
kérdést, s ennek az eredménye volt, hogy Holzingerné,
mint mondtuk, töprengett. De végül győzött lánykájába
vetett bizalma: Anni olyan friss, minden szempontból
egészséges és hamisítatlan gyermek volt - belőle senki és
semmi sem fog elbizakodott kölyköt csinálni. És végül
még ő is itt van, az anyja: ő majd gondoskodik róla,
hogy a gyerek kárát ne vallja.
Anni édeskeveset törődött anyja gondjaival. Türelmet-

134
lenül várta, hogy kint a „Phönix”-ben aláírják a szerző­
dést, amely visszavonhatatlanul megpecsételi a dolgot.
Aztán végül odáig is eljutottak! Most végre az iskolában
is kinyithatta a száját, és nem kellett többé pusztán arra
szorítkoznia, hogy titokzatos célzásokat tegyen szom­
szédja, Trudi előtt. Némán figyelő osztálytársai körében
mesélt most már a műtermekről, a tükrökről, csillogó öl­
tözőkről, a maszkmesterről, Liáról és a „szép Hannes”-
ről. A lányok szótlanok voltak az irigységtől és bámulat­
tól. Aligha volt csak egy is az osztályban, aki esténként,
elalvás előtt ne álmodozott volna a filmről, és arról, hogy
felfedezik; meg híres színészekről, művészekről és fényről.
És most egyiküknél ez a kislányálom váratlanul betelje­
sedett - egy egészen jelentéktelen társuknál, akiről soha­
sem hitték volna, hogy valaha is valamiben kitűnnék kö­
zülük! ö most már - ó, boldogság teteje! - naponta órá­
kat tölthetett a „szép Hannes” fekete szemének sugará­
ban; „anyu”-nak szólíthatja az imádott Liát, átölelheti
őt, sőt meg is csókolhatja... Igazán mesébe illő, hogy
micsoda szerencséje van ennek az Anninak!
- Te, Anni, ugye, szerzel nekem autogramot Hannes
Schellenbergtől?
- Te, Anni, ha Lia Lasker egyszer ottfelejt valamit,
egy kendőcskét, vagy a szájrúzsát, vagy más valamit -
ugye, elhozod nekem emlékül?
Anni mindent megígért. Tulajdonképpen szép dolog,
ha az ember híres és az egész osztály körüludvarolja! De
úgy zavarba hozza az embert...
Mikor a tízórai szünet elérkezett, Anni filmezésének
szenzációja már az egész iskolában szóbeszéd tárgya volt.
A többi osztálybeli lányok odajöttek hozzá az udvaron,

135
kérdéseket tettek fel, a filmcsillagok autogramjáért kö­
nyörögtek, vagy egyszerűen szótlanul bámulták.
Anninak ez a megbámultatás lassanként kínos lett. Úgy
érezte magát, mint valami cirkuszbeli csodaállat, mint egy
ötlábú borjú... A hírességnek kellemetlen oldalai is
voltak, örült, amikor csengettek, és ismét bemehetett az
udvarról az osztályba.
Csak Elfie Maruschek, egy igen becsvágyó kislány
Anni osztályában, nem csatlakozott az általános csodá­
lathoz. Majdnem megpukkadt irigységében és féltékenysé­
gében. ö már évek óta járt énekórákra, zongorázni ta­
nult, balett-leckéket vett, s szilárdan elhatározta, hogy
egyszer majd művésznő lesz. Hogy miféle, azt még nem
tudta pontosan. És hogy a foltozott szoknyácskájú Anni
Holzinger megelőzte őt, hogy „felfedezték” minden ba­
lett és zongorázás nélkül, míg neki, Elfie-nek továbbra
is ismeretlenül, közönséges iskoláslányként kell senyvednie
- az felébresztette rosszindulatát.
- Nem értem, mit találnak Annin a „Phönix”-nél -
mondta hangosan. - Tehetsége biztosan nincs!
Anni feléje fordult, és egyenesen kimondta: - Én ma­
gam sem értem! - Az osztály nevetett, és Elfie ettől
kezdve befogta a száját. - Várj csak, te szemtelen terem­
tés! - gondolta mérgesen -, majd megmutatom neked!
Lesz még rá alkalom! Akadt is, másnap délelőtt, Anninak
hosszú időre utolsó iskolai napján. Másnap kellett meg­
kezdődniük a felvételeknek a „Phönix”-ben.
Tulajdonképpen a dolog nem is délelőtt az iskolában
kezdődött, hanem már előző délután. Ezen a délutánon
ugyanis Dirtl Péter eljött zöld autójában, hogy fodrász­
hoz vigye Annit.

136
 - Fürtös haj kell a szerepéhez - mondta az anyának.
Anni örült: már régen szeretett volna loknikat - szép,
hosszú, csavart loknikat, amelyek egészen a vállára om­
lanak. Két kis barna haj fonata már régen nem tetszett
neki.
Anni új világba lépett most; még sohasem volt fod­
rászüzletben. Az illatszerek és hajvizek meleg illata kel­
lemesen vette körül, és mulatságos módon, az osztályával
egy üvegházban tett látogatására emlékeztette: ott is
ilyen langyos, álmosító volt a levegő. A külvilág, minden
bújával-bajával, az utcai zajjal és a siető emberekkel
együtt elsüllyedt. Szinte bűvöletben siklott bele az ember
ebbe az álmos csendbe, amelyet csak a villanykészülékek
halk zúgása tört meg.
Anni csillogó, kicsi fülkében ült. A tükörben látta,
amint Dirtl Péter lehajol hozzá.
- Végy búcsút a patkányfarkacskáidtól - nevetett.
- Három óra múlva érted
jövök.
A virágos függöny suho­
gott, Anni egyedül maradt
a fodrásszal. - Ha a kis
hölgy olvasni óhajt... -
mondta az, és egy halom
képes folyóiratot rakott
elébe. A „kis hölgy” lapoz­
gatott bennük, és roppant
felnőttnek és fontosnak
érezte magát. A képek min­
denesetre meglehetősen
unalmasak voltak; csupa
felnőtt, itt-ott egy kutya, nagyon ritkán egy gyerek...
De az újság-nézegetés, úgy látszott, hozzátartozik. Olló
csattogott. Ecset futott végig a fejbőrén valami hideg, csí­
pős folyadékkal. Meleg víz permetezett jólesően végig a
haján. Hab zizegett halkan... Egy tanulólány odahozta
a szárítókészüléket. Anni feje eltűnt egy csillogó fémből
készült félgömb alatt, amely olyan volt, mint egy búvár­
sisak. Kellemesen morajló meleg zsongott körülötte. Le­
hunyta szemét és ernyedt álmodozásnak engedte át magát:
hogy búvársisakjában lassan lesüllyed a tengerfenékre, és
tengeri csillagok meg különös halak közt tapogatódzik
körbe...
Amikor a tanulólányka elvitte a készüléket, felébredt.
A fodrász újból megjelent, és a művelet elölről kezdő­
dött. Ecsetelés, mosás, szárítás... Akárcsak egy film­
felvételnél, gondolta Anni: újra és újra és újra... Fél­
álomban szunyókált.
- Nos, hogy tetszel ma­
gadnak? - hallotta egyszer­
re Dirtl Péter hangját.
Felrezzent, a tükörbe né­
zett - és hangosan felkiál­
tott. Rémülten bámult a
szörnyű kislányra, ott szem­
ben, akinek aranyszőke csi­
gák fedték a fejét!
Anni, kezébe temetve ar­
cát, nyöszörgött:
- Így nem megyek haza!
Nem! Így nem merek az
utcára menni...
 Péter hangosan és szívtelenül nevetett: - Majd meg­
szokod. Aki szép akar lenni, annak meg kell érte szen­
vednie.
- De hiszen ez nem is szép - jajveszékelt Anni ez
borzalmas!
A fodrász megbántódott: - Pontosan az az árnyalat, amit
az úr kívánt! - sértődötten húzta végig fésűjét az ara­
nyos csigákon. Így valamivel jobb lett; a haj fellazult, s
illatosan és lágyan keretezte Anni arcát.
- Elragadó - mondta Dirtl Péter. - Éppen olyan el­
ragadó, ahogy az ember a kis Marielout képzeli a „Te­
érted, gyermekem! ” című filmünkben. - Felsegítette An­
nit a székből. - Gyere, szőke angyalom, erre az ijedségre
kapsz egy adag fagylaltot - aztán hazakísérlek.
Szinte kábultan hagyta el Anni a csillogó fülkét és a
végzetes fodrászműhelyt. Lesütött szemmel sompolygott
Péter mellett egy cukrászdába és egyenesen a legsötétebb
sarok asztalkája felé igyekezett.
- Nem értem, miért fogod fel a dolgot ilyen tragikusan
- mondta Péter. - Mától fogva nem Anni Holzinger
vagy, hanem Marielou, Renének, a divattervezőnek a
leánya. Holnap megkezdjük a munkát, holnapután lesz
már az első felvétel Liával és Fritz Brokával a Vár­
színházból, ő játssza az apát. Hannes Schellenberg is ját­
szik, ő egy fiatal sportoktató, kedves szerep..; Anni,
idefigyelsz te egyáltalán?
Anni a szemközti falon lógó tükörbe pillantott, és
utálattal nézte az aranyloknis lányt, aki ott szájához
emelte a fagylaltoskanalat.
- Tudod egyáltalában, hogy mi egy divattervező? -
kérdezte Péter.

139
 - Nem - de az nekem úgyis egykutya! - makacsolta
meg magát Anni. Ekkor egy gondolata támadt. Letette
a kanalat és végignézett magán: jaj, de jó, rajta van a
dirndli köténye...
- De nem szabad, hogy egykutya legyen! - Péter Dirtl
egészen felháborodott. - Hát mikor akarod elkezdeni be­
leélni magad a szerepedbe? - No hát, figyelj ide: egy di­
vattervező, az...
Anni azonban nem figyelt oda. Más dolga volt. Szem-
pillantás alatt kioldozta a köténykét, és avval, mint egy
fejkendővel, lekötötte az aranyszőke szégyent. A lány a
tükörben olyan volt, mint egy bekötött fejű, súlyos sebe­
sült. Anni megkönnyebbülten mosolygott rá és végre hoz­
záfogott a málnafagylaltjához.
- Ma semmit sem lehet kezdeni veled - mondta bosz-
szúsan Dirtl Péter. - Tessék, itt a „Teérted, gyermekem! ”
című film szinopszisa - kegyeskedj magad átolvasni, ha
nem akarsz rám figyelni.
- Mi az a szinopszis? - kérdezte Anni. Nagyon is jól
látta, hogy Péter megsértődött. Csak sértődjék. Miért
nem mondta meg neki előre, mit követnek el ellene ab­
ban a fodrász-szalon nevű boszorkánykonyhában...
- Szinopszis az egy történet vázlata. - Péter odatolta
elébe a mappát, amelyben vékony köteg géppel írott lap
feküdt.
Aztán hazavitte Annit, és egész úton egy szót sem
szólt hozzá.
- Hát - viszontlátásra a „Phönix”-ben - mondta bú­
csúzóul. - Addigra remélhetőleg magadhoz térsz!
Lehorgasztott fejjel surrant Anni a házba. Nem akarta,
hogy meglássák.

140
 - Mi van veled? - kérdezte az anyja. - Miért kötöt­
ted a kötényedet az új frizurádra?
Anni egyetlen mozdulattal lerántotta fejéről a kötényt,
és keserves zokogással borult anyja nyakába... - Nézd,
anya, mit csináltak belőlem... Szörnyű ez, anya... anya,
én vissza akarom a copfomat...
Holzingerné karjába ölelte akaratlanul szőkefürtűvé
lett gyermekét, és ide-oda ringatta, mintha még kicsi és
gyámoltalan lenne. - Én nem is találom olyan borzasztó­
nak - vigasztalta. - Sőt, egészen csinos így, szőke haj a
barna szemhez.
Amikor Anni kissé megnyugodott, anyja kenyérért
küldte. A kiskötény újra rákerült a pompázó fürtökre, és
Anni még így is bizalmatlanul kémlelte végig az utcát,
mielőtt kimerészkedett a kapun. Végül nekilendült - és
Karli pont ebben a pillanatban mászott át a palánkon!
Anni meglátta őt, és vadul átrohant a kocsiúton az utca
másik oldalára. Éppen Karli - aki előtt legjobban szé­
gyenkezett!
Karli semmi jót sem sejtett, amikor őt elrohanni látta.
Megint egyszer elbújt a kapualjban és ott bukkant rá
munkából hazajövet Poldi, a testvére.
- Mi az, Karli, megint ellenséges nyomon vagy? Hát
most kire leselkedel? - kérdezte.
- Annira. Kendő van a fején, és elszalad előlem.
A kapu megcsikordult.
- Itt jön! - súgta Karli. De csak Tóni volt, aki a kis
Grétit hozta haza az óvodából.
- Láttátok már Annit? - kérdezte. - Autóval ment a
fodrászhoz és csigákba csavarják a haját!
- Ahá! - bólintott Karli célzatosan. - Csigákba!!!

141
 A kapu újra nyikorgott, s ezúttal Anni jött. Megijedt,
amikor hirtelen körülvették, és mind a négyen - Poldi,
Karli, Tóni és Gréti - a csigákat akarták látni. Vonako­
dott; de egy kenyérrel a hóna alatt védtelen az ember -
Tóni erőszakkal lehúzta fejéről a kendőt.
Egy pillanatig néma csend volt.
Aztán Tóni tiszteletteljesen suttogta: Hüüü! Anni -
milyen szép vagy...
Poldi énekelni kezdett: „Egy grinzingi szőke kis­
leány..." Ez valami hülye sláger volt, egy idő óta egész
Bécs ezt dúdolta.
A kis Gréti tágranyílt szemmel bámult Annira, mint­
ha kísértetet látna. Aztán sírva Tónihoz bújt védelemért.
De Poldi énekénél és Gréti sírásánál is rosszabb volt,
amit Karli csinált. - Pfuj - mondta megvetéssel, és kö­
pött egyet.
Erre nyomban hangos csattanás hallatszott: azt Poldi
keze idézte elő szemtelen öccseura arcán.
- Buta kölyök - szidta -, mit tehet róla Anni, hogy
így kikészítették? Ha egyszer a foglalkozásához tartozik!
Amikor én a textilcégemhez kerültem, először a szabá­
szatban kellett segítenem. Hólyagos lett a tenyerem, és
a hólyagok megkérgesedtek - egészen kemény lett a ke­
zem... - Poldi végigsimított Anni haján. - No, Anni pe­
dig, hát ő szőkefürtű lett. Mindenki olyanná lesz, ami­
lyenné a munkája teszi...
— Én jobban szeretem a kérges kezeket - dörmögött
Karli; és anélkül, hogy Annit csak egyetlen pillantásra is
méltatta volna, felment a lépcsőn.
 Gondterhelten ült Anni a vacsoránál ezen az estén.
Csaknem beteggé tette az a gondolat, hogy holnap még
egyszer el kell mennie az iskolába, és így kell mutatkoz­
nia a lányok előtt. Ki fogják csúfolni! Szinte hallotta
a suttogást, pusmogást, kuncogást és elfojtott gúnyos
nevetést... Kért és könyörgött, hogy anyja engedje itt­
honmaradni, ez úgyis már az utolsó nap... De Holzin-
gerné hajthatatlan maradt: - Még eleget fogsz mulasz­
tani a filmezés miatt! - Anni vigasztalhatatlan arcát látva,
még hozzátette: - Nem bánom, kösd le egy kendővel -
de el fogsz menni!
- Ügy nyilall a fülemben - hazudta Anni a lányoknak,
amikor másnap reggel erősen bebugyolált fejjel belépett
az osztályba.
- Talán mumszod lesz? - sajnálkozott Trudi.
Csak Elfie Maruscheket nem lehetett félrevezetni.
- Hova lett a copfod? - kérdezte fürkészően, és alat­
tomosan nézegette Anni bekötött fejét. Egyetlen hajszál
sem kandikált ki a kendő alól. - Emögött van valami -
gondolta Elfie, és tornaórán úgy intézte a dolgot, hogy
létramászáskor éppen Anni feje fölé kerüljön. Látszólag
véletlenül hozzáért a lábával Anni fejéhez, és félretolta
rajta a kendőt. Egy aranyszínű hajfürt buggyant elő! És
ámbár Anni a létra közepéről leugrott, és gyorsan újra
homlokába húzta a kendőt, Elfie eleget látott.
Következő órán (szerencsére az utolsó volt), egy levél
került Annihoz; nyomtatott betűkkel, aláírás nélkül.

TUDJUK, MIÉRT FÁJ A FÜLED!

SZÉGYELLED MAGAD, MERT SZŐKÉRE FESTETTÉK A HAJADAT!

MEGVAN A FORMÁD!

143
 Anni lángvörös lett. Milyen aljas! - gondolta. Ez biz­
tosan az a méregkeverő Maruschek volt!
A lányok néha még a fiúknál is utálatosabbak - álla­
pította meg keserűen. Akkor még mindig jobban szerette
a Karli nyílt pfujozását, mint ezt az alattomos levelez-
getést...
Fellélegzett, amikor végre véget ért a tanítás. Egyetlen
búcsúszó nélkül rohant ki az osztályból.

144
 MARIELOU, A PILLANGÓ

- Hát ez az én bájos leánykám!

Fritz Broka, a Várszínház tagja, harsogva nevetett és
térdére ültette a piruló Annit. Most ott ült, tizenkét esz­
tendős létére úgy érezte magát, mint egy pólyásbaba, és
azt sem tudta, hová legyen zavarában. Broka úr gyön­
géden lovagoltatta a térdén, nyilvánvalóan valami „Gvü,
paci, paripa... ” járt az eszében.
- Váratlan apai örömök... - szólt a körülállókhoz.
Torkában görgette az „r”-eket, és iskolázott hangja zengve
áradt az óriási műtermen át.
- No, kislányom, nem kap a papa egy puszit?
Anni gyámoltalanul nézett rá. Miért butáskodik vele
Így? Miért nem beszél vele normálisan és értelmesen,
mint ahogyan az ő korában levő emberrel szoktak? Hát
csak nem lehet egy nagy leányt egyszerűen ölbe venni és
megcsókolni, mintha egy háromévesről lenne szó!
- Rajta, Anni! - Dirtl Péter bátorítóan bólintott fe­
léje. - Ne kényeskedj, hanem adj egy puszit Broka úr­
nak!
Anni engedelmesen felemelte a fejét és összecsücsörí-

141
tett ajkával megérintette Broka úr simára borotvált arcát
- kellemes kölnivíz és cigarettaszaga volt.
- Köszönöm, drágám, régen nem kaptam ilyen kedves
puszit! - Dörgő hangon nevetett, és vele nevetett Péter
Dirtl is. Anni lesiklott pólyásbaba helyzetéből és a mű­
terem egy másik sarkába
menekült; egészen melege
lett a szégyenkezéstől és
haragtól. Ügy érezte, hogy
nem hozzáillően bánnak
vele, és sértette, hogy nem
veszik komolyan.
Lia Lasker vitorlázott be.
- Jó reggelt, jó reggelt...
Egyiknek kezét nyújtotta
csókra, másiknak az arcát.
(„Vigyázat - a festék! ”)
Anni csodálkozva - és egy
kicsit megkönnyebbülten -
állapította meg, hogy itt
minden bizonyos szertelen­
séggel történik.
- Gyerekek - kiáltott
Lia -, hát nem mesés, hogy
milyen anyaszerű vagyok?
Ez az első anyaszerepem!
Olyan lámpalázam van,
mint egy kezdőnek... De
hol bujkál az a kislány?
Anni odament hozzá és
köszönt. Lia vizsgálódva
 tolta egy kicsit messzebb magától - Egy kicsit túl sárga -
a haja! Tiszta kanári madár. Fritz - fordult Broka úrhoz-,
hogy kerül mi kettőnkhöz egy ilyen tojássárga gyerek...?
- Trillázva kacagott - és mindenki vele nevetett. Ez bizo­
nyára valami jó vicc volt. Anni nem értette, magányosnak
és elárultnak érezte magát, és lesütött szemmel állt, mint
vádlott a bírái előtt.
Végül Péter jött segítségére. - Én úgy találom, hogy
nagyon bájos a kislány - mondta és Anni fejére tette a
kezét.
- A sárga nem zavar minket, drága Lia - elegyedett
bele Kamik úr is. - Nem színesfilmet csinálunk..;
- Én is bájosnak találom... - jelentkezett Fritz Broka
- egészen beleszerettem a kislányomba.
Anni hálásan nézett rá. De egyszerre észrevette, hogy
a férfi nem gondolta komolyan. Csak tréfát űzött vele,
vagy a többiekkel, vagy mindenkivel; talán ő maga sem
tudta, kivel.
- No nézd csak ezt a kölyköt, - kiáltott élesen Lia,
- az urak mind az ő pártját fogják! Jól kezded, Ma-
rielou...!
Ő sem gondolta komolyan. Anni megrökönyödve nézte
a nevetgélő, fecsegő embereket maga körül. Valami külö­
nös nyelven beszéltek, amelyet ő nem értett; talán majd
idővel megtanulja..;
- Ne búsulj, Anni - mondta Péter. - Senki sem akar
itt neked rosszat!
Anni bólintott. De jót sem! - gondolta.
Hannes Schellenberg arra őgyelgett, és félhangosan oda­
szólt Péternek.
- Lia egyszerűen féltékeny - attól tart, hogy az embe-

147
rek nem őt fogják nézni, hanem inkább ezt az édes kis­
lányt.
Az „édes kislány” - ez Anni volt. Büszke lehetett volna
erre a bókra, de túlságosan el volt foglalva avval, hogy
a fejét törje, vajon a szép és híres Lia Lasker miért lenne
féltékeny őrá, az ismeretlen kislányra.
Hannes csodálattal járta körül Annit. - Mint egy pil­
langó, amelyik kibontakozott a gubóból - mondta.
Bizonyára ez a könnyű kis ruha teszi - gondolta Anni.
Ma reggel az öltözőben megjelent a varrónő valami köny-
nyed, rózsaszínű organdifelhővel, és a leheletfinom hol­
mit ráadta Annira. Anni sohasem álmodta, hogy valaha
is felvesz egy ilyen ruhát.
- Hogy mondtad, Hannes - pillangó? - kiáltott han­
gosan Kamik úr. - Pillangó, ez ragyogó! - pattintott az
ujjával, mint aki hosszú töprengés után végre rábukkan
a megfelelő szóra. - Gyere ide, Anni, most elmagyarázom
neked az első jelenetedet!
Beljebb vezette a műterembe. Egy világos tapétájú szo­
bát építettek ott fel, benne széles kerevet - amelyen
számtalan párna hevert szanaszét, kecses székek és ala­
csony asztalka -, mindez csodaszép, előkelő és drága.
A padlót vastag szőnyeg födte, amely a pamlagtól a
szemközti oldalon levő kétszárnyú, nagy üvegajtóig ért.
- Ez az ajtó a teraszra vezet - magyarázta Kamik úr
-, a terasz a kertbe. Ott voltál mostanáig, és a mamád
zongorázását hallgattad. Aztán a zongora hirtelen elné­
mult, tehát te bejössz a kertből, megnézni, hogy miért.
Érted?
Anni bólintott.
- Te megjelensz tehát a félig nyitott üvegajtó mögött,

148
úgyszólván belibbensz, mint egy tavaszi fuvallat - majd
adunk rád egy kis ferde napfényt, és a függöny duzzad
a léghuzatban... - Kamik úr félbeszakította a beszédet.
- Adja ezt tovább! - mondta egy mellette ülő fiatalem­
bernek, aki erre előrántott noteszével készségesen elrohant.
- Halló, világosító! - hallotta Anni a kiáltását. - Be­
állítás 115, ferde napfény a teraszajtón át! Azonkívül: két
ventillátor, függöny könnyedén emelkedik és süllyed...
Anni elfelejtett továbbfigyelni Kamik úrra. Teljes ér­
deklődésével a fiatalembert figyelte, aki egyszerűen oda­
megy a világosítóhoz, és napfényt meg szellőt rendel.
- ... és nagy ijedelmedre azt látod, hogy a mama
sírva fekszik a pamlagon! - fejezte be magyarázatát Kar-
nik úr. - Próbáld meg egyszer..;
Anni engedelmesen a teraszajtó mögé állt. A függö­
nyök - láthatatlan kezektől - elkezdtek fel és le hullám-
zani. Anni az üveghez szorította arcát, kíváncsian bámult
be a szobába, és végül lábujjhegyen besurrant.
- Egészen kedves - mondta Kamik úr, - csak túl ko­
moly. Mosolyognod kell, te egy pillangó vagy, érted?
Nem, Anni egyáltalában nem értette.
- Istenem - Kamik úr ingerülten felemelte a hangját
- Marielou egy vidám gyerek, a ház napsugara...
- Hogy lehetek én pillangó? - kérdezte Anni.
Kamik úr felsóhajtott: - Nem v a g y pillangó, hanem:
olyan, mint egy pillangó - olyan könnyed, olyan lebegő...
Lehangoltan abbahagyta, amikor Anni rászegeződő ér­
telmetlen tekintetét látta. - Hiszen a pillangó repül -
mondta a kislány -, és azt én nem tudok...
- Persze hogy nem, te buta jószág - kezdett váratla­
nul ordítani Karnik úr. - Nem is kívánta tőled senki.

149
 Anni megijedt, amikor ilyen dühösnek látta. Csak ké­
sőbb, mikor már jó ideje a „Phönix”-nél volt, vette észre,
hogy itt mindenki rettenetes gyorsan dühbe jön, aztán ép­
pen olyan hirtelen lecsillapodik.
- Hagyd abba azt a „pillangót”, Kamik - mondta Han-
nes Schellenberg. - A mi kis Marielounk nem szokott
meg ennyi költészetet!
Kamik úr bosszús pillantást vetett rá. - Még egyszer
Anni! Mars - az ajtó mögé!
Anni újra benézett az üvegen át. Most már mosolygott
hozzá. Hogy miért, az érthetetlen volt előtte. Egy gyerek,
aki mosolyog, mikor sírni látja az anyját, véleménye sze­
rint vagy buta, vagy szívtelen. Szerette volna ezt meg­
kérdezni Kamik úrtól, de nem merte.
- Ez igazán kedves, egészen használható. - A rendező
már újra megszelídült. - Hát most bent vagy a szobában,
odaszaladsz a pamlaghoz, és megöleled a mamádat. És
azt mondod: - Ne sírj, én édes anyukám! - No, próbáld!
Anni az üres pamlag felé futott.
- Állj - úgy csörtetsz, mint egy elefántcsorda! Ma-
rielou egy kecses gyerek, szökken és libeg..;
- ... mint egy pillangó! - kiáltott Hannes Schellen­
berg, és hangosan nevetett. - Niki, neked költőnek kel­
lett volna lenned... - Kuncogva a háttérbe vonult, ahol
Fritz Broka beszélgetett Liával és néhány más színésszel.
Anni igyekezett, amilyen kecsesen csak tudott, odaröp­
penni a pamlaghoz. Elfie Maruschek a balettóráival, job­
ban tudta volna ezt megcsinálni. A nagy igyekezettől erő­
sen összeszorította a száját.
- Állj - miféle arcokat vágsz? Marielou m o s o l y o g ,
mondtam már neked. - Még egyszer!

150
 Meglehetősen sokáig tartott, míg Anni kitapasztalta,
hogyan lehet egy időben libbenni és mosolyogni. Letérdelt
az üres pamlag elé, és azt mondta az egyik párnának:
- Ne sírj, én édes anyukám!
Nagyon bután hangzott ez a mondat. Kamik úr is úgy
találta. - Valamivel gyengédebben, ha szabad kérnem!
Anni bensőségesen magához ölelte a párnát: - Ne sírj..:
- Nem, párnával nem megy! - Lasker művésznő nem
tudna idejönni? - ajánlotta.
- Elment az eszed? - A rendező szinte magánkívül
volt. - Lasker művésznő sztár, ő nem fekszik órák hosszat
a pamlagon, hogy t e próbálhass!
Dirtl Péter, aki már egy ideje figyelte a dolgot, azt
ajánlotta, hozzanak egy dublőzt, talán egy statisztát, pl.
„Pfeilit”. Kamik úr beleegyezett.
Pfeilné, akit Pfeilinek neveztek el, idősebb asszony
volt, aki valamikor nagyon szép lehetett Anni első pil­
lanatban megkedvelte. - Nos, kicsim - szólalt meg Pfeil­
né csodálatosan zengő, mély hangon - megpróbáljuk egy­
mással? - összekuporodott a pamlagon, és Anni megszó­
lalt annyi odaadással, amennyi csak tellett tőle: - Ne
sírj, én édes anyukám! - Csak ne lett volna olyan hülye
ez a mondat! Vajon csakugyan vannak gyerekek, akik
úgy szólítják az anyjukat: „én édes... ”? Anni elképzelte
az édesanyját: látta az asztalnál ülni este, fejét kezére tá­
masztva, ceruzával a kezében - a napi kiadásokat szá­
molta össze... „Ne sírj... ” Sohasem tudná Anni azt
mondani neki „én édes anyukám... ”
Csaknem két óra hosszat próbálta Pfeilnéval a 115. jele­
netet. Végül Lia legmagasabb személyében a dívánra ke­
gyeskedett, de azonnal megsemmisítette mindazt az oda­

151
adást, amit Anni annyi fáradsággal tanult be. Ragasztott
szempillái mögül hűvösen és bírálón tekintett a térdelő
kislányra, és bár még rá is tette kezét Anni arcára, a do­
log nem lett jobb. Anni egy kissé megborzongott ettől a
kéztől. Hosszú, vékony fehér kéz, és rajta a tojásdad kör­
mök olyanok voltak, mint a sötétvörös vércseppek.
Különös érzés fogta el Annit; az idegenség és valami
ez-nem-is-én-vagyok. Már reggel is érezte ezt, mégpedig
abban a pillanatban, amikor rózsaszín organdiruhácskában
Péter előtt állt, és az öltöztetőnő még további drágaságo­
kat hordott elébe: rakott szoknyát, selyemblúzokat, bár­
sonyruhát, egy sikkes kabátkát, hozzáillő kalappal...
Egész divatbemutató! És Anninak minden darabot fel
kellett próbálnia. Elfogódottan ennyi elegancia láttára,
mereven forgott jobbra-balra Péter vizsgálódó szeme előtt.
- Mi van veled? - kérdezte Péter. - Félsz ettől a pár
rongytól? Nem harapnak...
Anni álmodozva rázta a fejét: - Péter, nekem úgy tű­
nik az egész, mint a mesében...
- Mint a rút kis kacsában, mi? És most éppen ott tar­
tunk, ahol szép hattyúcska lesz belőle...!
- Nem, nem úgy értem! - Anni tanácstalanul nézett
körül az öltözőben. És a tükörborította falakról min­
denünnen egy idegen lány nézett rá tanácstalan arccal -
egy rózsaszínruhás szép kislány, akinek semmi - de a leg­
kevesebb köze sem volt Annihoz. Olyan volt, mintha va­
lami tündér - még csak nem is különösen jóságos! - bele­
varázsolta volna őt ebbe a másik lányba... de hát ezt
nem magyarázhatta meg Péternek. Szégyellte, hogy a tizen­
két esztendejével tündérekről és varázslatról beszéljen
neki.

152
 Amellett egyáltalán nemcsak a külsőségekről volt szó,
a szőke fürtökről, a rózsaszínű ruháról, a festett szépség­
ről; az egész pillangószerűségről volt szó, amit Kamik
rendező kívánt tőle, a mosolygásról és a kecses térdhaj­
tásokról - és mindenekelőtt a különös szavakról, amelye­
ket Marielounak minden alkalommal mondania kellett.

Néha egészen gyerekes értelmetlenséget kellett mon­

dania: - Anyu, ha nagy leszek, csak az apuhoz akarok
feleségül menni. - Mintha egy Marielou korában levő lány
nem tudná, hogy az ember nem mehet férjhez a saját ap­
jához!
Más alkalommal meg csodálatosan koravén dolgokat
mondott:

153
 - Halló - ki beszél ott? - így hangzott a 308. jelenetben
egy Marielou által folytatandó telefonbeszélgetés szövege:
- Jónapot, vezérigazgató úr - kérem, lenne olyan ked­
ves, René urat egy pillanatra a telefonhoz küldeni. Fel­
tétlenül beszélnem kell vele - rendkívül sürgős magán­
ügyben...
Van gyerek, aki így beszél? Még Elfie Maruschek, aki
előszeretettel használ nagyon dagályos és felnőttes kifeje­
zéseket, ő sem tudna egy ilyen mondatot összehozni! Anni­
nak nehezére esett ezt a telefonbeszélgetést eljátszania.
Kamik úr előmondta neki a szokatlan szavakat, ő pedig
elismételte, mint egy papagáj, minden egyes alkalommal
folyékonyabban; de mikor aztán a „Figyelem! Felvétel! ”
végigharsant a műtermen, a fényszórók kigyúltak, és a gép
berregni kezdett, akkor fájdalmasan világos lett előtte,
hogy csak alakoskodott és nem volt természetes. - Nagyon
kedves, - dicsérte Kamik úr - és Anni csodálkozott ezen.
Sehogy sem tudta megérteni, hogy a rendező elégedett. Hát
nem volt valami határozott elképzelése erről a Marielou-
ról? És nem vette észre, hogy Anni nem felel meg ennek
az elképzelésnek? Ő maga világosan látta maga előtt
Marielout, amint feltárcsázza a számot a telefonnál, s
aztán egy kis társaságbeli hölgy jártasságával beszél a te­
lefonba. És tudta, milyen messzire mögötte marad ő en­
nek a világos képnek. Nem egyszerűen a tehetség hiánya
volt ez? - Mától fogva nem Anni Holzinger vagy, hanem
Marielou - mondta Péter annak idején, a cukrászdában.
Igen, akinek az sikerül, hogy valaki egészen mássá legyen,
az tehetséges! ö azonban a megszokott Anni maradt, ha
mégolyan folyékonyan mondja is bele a telefonkagylóba
a mondókáját, amelyet betanult, mint egy verset,

154
 Talán az is közrejátszik, hogy otthon olyan egészen más
minden, mint itt a René-villában. Marielou gyerekszobá­
ját, amelyet a műterem egyik sarkában építettek fel, Anni
éppen olyan elbűvölőnek találta, mint a ruháit. Virágos
anyaggal kárpitozott világoszöld kis bútorok, a könyves­
polcon akvárium halakkal, s egész sereg baba és mackó..;
Csodaszép volt a kert is, amelyet a „Phönix” a felvétel
nyolc napjára kibérelt. Egy régi bécsi palota mögött te­
rült el, és inkább park volt, mint kert. Anninak, azaz:
Marielounak több jelenetét kellett itt a parkban forgatni;
hintán ült, gyönyörű virágokat szedett, virágzó rózsabok­
rok közt sétált az apjával (Fritz Brokával)... Vajon van­
nak-e a valóságban ilyen emberek, mint ebben a filmben:
„Teérted, gyermekem! ”? Emberek, akik egész nap mást
sem tesznek, mint a szép villájukban egyik szobából a
másikba mennek, egy kicsit kalimpálnak a zongorán, egy
kicsit kocsikáznak az autójukban, egy kicsit a hegyek
közé utaznak és ott bájos dirndliruhákban rémítgetik a
teheneket! És csakugyan történhetnek egy házaspár között
olyan hihetetlen és kusza dolgok, mint a filmben René úr
és a felesége közt? Anni sokat törte ezen a fejét. Már
a szinopszist is meglehetősen bolondnak találta - amit
azonban most a felvételek alatt látott még, az teljes egé­
szében érthetetlen volt előtte. Az egész filmben nem volt
egyébről szó, mint szerelemről és féltékenységről. René
asszony hirtelen halálosan megharagudott René úrra; be­
rakta a gyereket és a holmiját egy autóba, és őrült tem­
póban elhajtott. Alig ment el, máris telesírta a csipkés
zsebkendőjét bánatában - és Anni fejcsóválva kérdezte
saját magától, hogy egy felnőtt embernek nem kellene-e
már előre tudnia, hogy nem bírja ki a másik nélkül...

155
Aztán minden nagyon izgalmas lett, René asszony eltévedt
a hegyek között (az egész társaság két hétre a Semme-
ringre utazott a felvételek végett); Hannes Schellenberg,
a fiatal sportoktató az utolsó pillanatban bukkant fel,
hogy megmentse, aztán még izgalmasabb lett az egész -
amíg Marielou titokban egy levelezőlapot nem küldött
apjának, mire René úr odasietett, és a család szerencsésen
újra együtt volt, és a meghatottság könnyei omlottak
mindenfelé.
Anninak nem tetszett ez a film. Bosszúsan ült a mű­
terem egyik sarkában, vagy fent a kantinban, és a felvé­
telre várt.
- Mi van veled, Anni? - kérdezte egyszer Péter Dirtl.
- Unatkozol? Gyere, mutatok neked valami szépet...
Titoktartás pecsétje alatt magával vitte Lia öltözőjébe,
és ott egy hosszú, ezüstös ruhát mutatott neki, amelyet
René asszonynak egy estélyen kellett majd viselnie. - Tu­
dod, mibe kerül ez a ruha? - kérdezte Péter. Anni nemet
intett. Nem is találta különösen érdekesnek. De amikor
Péter megnevezte a hihetetlen összeget, szeme tágranyílt
a csodálkozástól.
- Ennyi pénz! - kiáltott fel. - És meddig tart a filmen
az a jelenet, ebben a ruhában?
- Ó - legyintett Péter - nem sokáig. Két-három percig.
Anni elgondolkozva húzta végig kezét az ezüstös rán­
cokon. — És Lia többi ruhája? Még azok is egy csomó
pénzbe kerülnek. - És az én ruháim - és Broka úr kü­
lönböző hálóköntösei... Hát kifizetődik ez, Péter? Ennyi
pénzt elpocsékolni azért, hogy aztán valaki két percig
ezüstruhában legyen látható a vásznon?
- De Anni - nevetett Péter - még a ruha a legkeve-

156
sebb! Valószínűleg el sem tudod képzelni, mennyibe kerül
egy ilyen film!
- Nem. Hát mennyibe?
- Legalább egy millió schillingbe!
- Egy mill... - A többi a torkán akadt Anninak. -
Ezerszer ezer schilling...
- Ez nem is olyan ritkaság - mondta Péter. - Vannak
filmek, amelyek két millióba kerülnek, sőt még többe is.
Anni elengedte az ezüstös ruhát, mintha megégette
volna a kezét. Egy millió schilling... Mennyi is az?
100 schilling - abból anya két hétig vesz tejet és kenye­
ret mindannyiuknak...
1ooo schilling - ennyibe került Poldi télikabátja...
1o ooo schilling - ez már nehéz. Négy évre való tej és
kenyér, vagy tíz, felnőtteknek való télikabát...
100 ooo - ezt már elképzelni is alig lehet, olyan bor­
zasztó sok - és csak aztán következik a millió...
És miért?
Hogy az emberek bemutassanak egy filmet, amelyben
az látható, hogy René úr és a felesége hogyan veszeksze­
nek és békülnek ki újra?
- Péter - mondta Anni nem gondolod, hogy kár
ezért a sok pénzért?
- Egyáltalán nem! - A fiatal segédrendező fel volt
háborodva. - Ez a film, a „Teérted, gyermekem! ” ra­
gyogó üzlet lesz - ez pontosan az, amit az emberek látni
akarnak.
- Hát mit akarnak látni?
- Eleganciát, fényűzést, szép embereket szép ruhákban
- mindazt, ami nekik maguknak nincs.
- Ezt nem értem - mondta Anni.

157
 Péter összehúzta a függönyt Lia drága ruhái előtt. -
Mindjárt megérted. Nézd csak, az a sok ember, aki este
a sötét moziban ül és a vászonra mered, csaknem mind
szegény ördög. Nemcsak szegények, hanem örömtelenek is,
a hétköznapok alatt görnyedők - szóval bánatos, szeren­
csétlen emberek. És - hát akkor el akarják felejteni, hogy
az élet olyan szürke, szomorú dolog; fényt akarnak látni
és gazdagságot... meseszerű villát parkkal, hogy ne kell­
jen a saját csúnya, szoba-konyhás lakásukra gondolniuk...
Egy meseszép Liát ezüstös ruhában, hogy elfelejtsék a sa­
ját, kevésbé szép feleségüket a konyhakötényben...
Anni elgondolkozva bólintott. Egyszerre összehúzta a
szemét. Egy emlék villant fel benne: - Ezt már hallottam
egyszer... Hol is volt az? Kitől is...?
Az öreg munkás, Stadlauban! Csakugyan! (Anni újra
kinyitotta a szemét. ) Hiszen az ugyanezt mondta Schnep-
fenberger úrról és az ivásról: a „gyenge emberek”-ről...
- Azok felejteni akarnak, leisszák magukat, mert mámo­
rukban elfelejtik az otthoni nyomorúságot, a sötét szobát,
az agyondolgozott asszonyt, a szegénységet és az egész
disznóságot...
- Te, Péter - mondta Anni vontatottan -, akkor hát
ez úgy van ezekkel a filmekkel, mint ha valaki leissza
magát..:
Péter elképedve ráncolta a homlokát. - Hogyhogy? -
kérdezte.
- Mert az ilyen filmeket búfelejtőnek csinálják - ugyan­
úgy, mint a pálinkát - mondta Anni.
Hangok és lépések hallatszottak kívülről. - Igyekezzünk
kikerülni innen - súgta Péter. - Ha Lia elcsíp... - Kilo­
pakodtak az öltözőből és felmentek a kantinba.

15S
 Annit még mindig a gondolatai foglalkoztatták. - Hogy
valaki a kocsmába szalad és mámorosra issza magát, hogy
semmit se tudjon a valóságról, vagy ugyanebből az okból
inkább a moziba rohan - az egykutya.
- Micsoda koravén gondolataid vannak - mondta
Péter.
- Nem is az enyémek. Hanem egy öreg szállítómunkás
egyszer megmagyarázta nekünk, miért iszik némelyik
férfi. Ezek gyenge emberek, mondta, akik megszöknek a
valóság elől, és becsapják sajátmagukat. Az erős emberek,
mondta, nem isszák le magukat; azok nem futamodnak
meg, azok nem akarják elfelejteni a nyomorúságukat. Az
erős emberek tesznek valamit, hogy másképpen legyen.
- Te jó Isten! - sóhajtott fel Péter -, hiszen te úgy
beszélsz, mint egy könyv.
Eközben felérkeztek a kantinba. - Pfeili! - kiáltott Pé­
ter - gyere, ülj ide hozzánk és hallgasd meg a mi Marie-
lounk bölcs beszédét. Beállt tanárnak.
Pfeilné, cigarettával a kezében, fáradt mosollyal hall­
gatta végig Anni mondanivalóját az erős és a gyenge em­
berekről.
- Lehet, hogy igazad van - mondta színtelen hangon,
- de tulajdonképpen mi rossz van abban, ha boldogtalan
emberek egy kicsit vigasztalódni akarnak.;.?
Anni a fejét rázta. - Vigasztalás nem segít - mondta
meggyőződéssel. - Változtatni, az segít.
- Elégi Elég! - Péter komikus kétségbeeséssel csapta
össze kezét. - Micsoda nagy szavak! Mondj nekem valami
egészen kicsi, egyszerű példát!
Anni egy darabig gondolkozott. - Tudnék egy példát
- a mi Tóninkról odahaza. Tóni mindenképpen kolbászt

159
szeretett volna a kenyerére, amit magával visz az isko­
lába. Ti ezt talán butaságnak tartjátok, de Tóni számára
tragikus dolog volt, hogy ő sohasem kapott kolbászt.
Persze, én vigasztalhattam volna: - Felejtsd el, hogy nem
kapsz kolbászt... De ez semmit sem segített volna rajta!
Hát én akkor törtem a fejemet, mit is tehetnék, hogy
anyának valamivel több pénze legyen - és akkor kifutó­
lány lettem, és én is kerestem. Nem sokat, de Tóni azért
egyszer-egyszer mégis megkaphatta a kolbászát.
Néhány pillanatig csend volt az asztalnál. Péter egy
pohár almalevet tolt Anni elé, és felemelte saját poharát:
- Egészségedre, Világmegváltó kisasszony!
Pfeili Anni karjára tette a kezét: - Milyennek kellene
tehát lennie egy filmnek, hogy neked tessék?
Anni megfeszített figyelemmel meredt az almalére. Át­
látszó volt, aranyszínű és friss illatú.
- Olyannak kellene tehát lennie - folytatta Pfeili -, hogy
a boldogtalan emberek, ha a végén kimennek, tudják, mit
kellene tenniük, hogy boldogabbak legyenek...
Telefonhívást közvetítettek lentről, a műteremből: Anni
jöjjön le, felvételhez. Anni felállt, hátravetette szőke fürt­
jeit, mint ahogy azelőtt a hajfonataival tette, ha jókedvé­
ben volt, kicsit hetykén és öntudatosan. Olyan mozdulat
volt ez, amely egyáltalán nem illett Marielouhoz: - Vi­
szontlátásra! - szólt oda kettejüknek, nagy lépésekkel ki­
rohant, és leviharzott a lépcsőn - mindezt a legnagyobb
mértékben pillangószerűtlenül.
- Mit szólsz a kislányhoz? - kérdezte Péter. - Egész
vígan és hidegvérrel közli velünk, hogy egy félliter pálinka
ugyanannyit ér, mint ez a film, a „Teérted, gyermekem! ”
- És nincs igaza? - Pfeili újabb cigarettára gyújtott;

160
ujjai könnyedén remegtek. - A legtöbb film csakugyan
közönséges szemfényvesztés. És a „Teérted, gyermekem! ”
is ezek közé tartozik.
Péter megrökönyödve meredt rá. Végül halkan és meg­
lehetős komolyan azt mondta: - Mintha én nem tudnám.
- Nos, akkor miért vagy úgy felháborodva?
- De hát, Pfeili - ha én most felállok ide az asztalra,
és hangosan kijelentem, hogy a Phönix minden filmje
közönséges szemfényvesztés - mit gondolsz, mi történik
velem?
- Az teljesen érdektelen, hogy veled mi történik -
mondta szigorúan Pfeili. - Érdekes az, hogy egy tizenkét-
éves gyerek alig négy hétre bedugja az orrocskáját ide
az üzembe, és rögtön észreveszi, hogy valami nincs rend­
jén ebben a csoda-világban. Hát nem elképesztő?
- De igen - sóhajtott Péter -, elképesztő...
Hannes Schellenberg, sínadrágban és pulóverben, nehéz
sportcipőjében végigdöngött a kantinon, és odajött az asz­
talukhoz.
- Mi történt a kislánnyal? - kérdezte. - Ügy vágtat le
a lépcsőn, mint Napóleon személyesen!
- Olyan diadalmasan? - kérdezte Péter.
- Hát igen, pedig máskor inkább szelíd és félénk..,
- Hannes rágyújtott egyre Pfeili cigarettáiból. - Egyébként
mennyit kapsz tőle, Péter?
Pfeili csodálkozva vonta fel szemöldökét. - Hogy meny­
nyit kap tőle?
- Igen - mennyi províziót kapcsolsz le róla, Péter? Öt
százalékot? vagy többet?
- Ugyan eredj már, Hannes - mondta Péter bosszúsan
- ebben az esetben szó sem lehet erről!

161
 - No hallod - miért ne? - méltatlankodott Hannes. -
Végül is te voltál az, aki behozta a filmhez; neked kö­
szönheti a szerződést, és azt a sok pénzt, amennyit egy
ilyen kölyök máskülönben soha életében nem keresne!
- Az lehet - mondta Pfeili -, de Péter helyében én sem
kérnék ettől a kislánytól províziót. Mégiscsak kínos egy
ilyen gyereknél...
- Kínos! - ismételte Hannes megvetően, és orrán át
fújta ki a füstöt. - Szeretném tudni, mi a kínos ebben,
ősidőktől fogva az a szokás a filmnél, hogy az ember
zsebrerakja a províziót, ha valakit szerződéshez jutta­
tott...
Péter hirtelen felállt az asztaltól. - Sok minden szokás
a filmnél, amit helyesebb lenne megszüntetni - mondta
élesen, és hátat fordított Hannesnak.
Az ajtó felé indult, és ott beleütközött egy kék szerelő­
ruhás fiatalemberbe; az a technikai személyzethez tarto­
zott és a leadóterem készülékét kezelte.
- Jónapot, Dirtl úr - szólt és könyökénél fogva meg­
állította Pétert. - Eljön délután a bemutatónkra? - Be­
mutatjuk más filmgyáraknak egy pár új tekercsét, érde­
kelni fogja önt...
- Nem hinném - mondta Péter. - Ami eddig elém ke­
rült, az többé-kevésbé ugyanaz a kotyvalék, amit mi ma­
gunk is csapolunk, itt a Phönixben.
- Úgy van - mondta a fiatalember. - De most Paul
Sarnónak egy kis filmje is köztük van.
- Paul Sarno? - kérdezte Péter. - Hát az kicsoda?
- Nem ismeri? Valaki, akiről sokat beszélnek. Egyszer
egy fél évig itt volt nálunk a Phönixben - de hát nem ma­
radhatott itt - nagyon sok ellenséget szerzett. Napirenden
volt a veszekedés... - A fiatalember visszaemlékezve
hangosan felnevetett. - Azt látnia kellett volna, Dirtl úr!
Mindig zűrzavar volt körülötte. Fel-alá szaladgált a mű­
teremben és mennydörgött. „Ha csak feleannyit értenétek
a művészethez, mint az üzlethez” - de olyan viharosan,
mondhatom magának, hogy három műtermen áthangzott.
Igen - de hozzánk, munkásokhoz egy hangos szava sem
volt soha; velünk mindig jóban volt... Öröm volt mel­
lette dolgozni. Ügyes ember - többet ért a filmhez, mint
itt valamennyien együttvéve.
Péter figyelmesen hallgatta.
- És hol van most? Egy másik filmvállalatnál? - kér­
dezte.
- Nem, önállósította magát! „Néfirt” a neve a válla­
latának: Népfilm r. t. Sokat nem hoz neki, úgy látszik,
mert különben valami nagyobb dolgot is kihozott volna
már egyszer. Egyelőre csak ezek a kisfilmjei vannak, ame­
lyekből egyet ma délután mutatunk be.
- No jó - mondta Péter ha ennyire rábeszél, hát
akkor eljövök.

Péter Fritz Broka és Lia közt ült. „Te és a háború” volt

a film címe, és először nem látszott rajta semmi egyéb,
csak tábornokok, akik izgatottan beszélve, egy világtérkép
előtt álltak, tisztek, elegáns egyenruhában, újságok vastag­
betűs feliratokkal: „Miénk a győzelem! ', lengő zászlók,
hurrázó emberek, kendőlobogtatás, harangzúgás.
Aztán sötét lett, néhány pillanatig semmit sem lehetett
látni a vásznon, csak alaktalan feketeséget. Messziről
ágyúdörgés hömpölygött, tompa dübörgés, és hirtelen
egész közelről egy gránát éles süvítése. Valami mozdult
 a sötétben, a földön kúszott - állat... ember...? hason-
csúszva küzdötte magát előre gránáttölcsérek között a me­
zőn, eltorzult arccal, vérző ujjakkal...
Ismét sötét lett. Majd új kép jelent meg: kórház. Ágy
ágy mellett, kötésbe bugyolált, mozdulatlanul fekvő ala­
kok; fájdalomtól elgyötört arcok;
Sötétség. Üj kép: rokkantotthon. Karnélküli nyomoré­
kok, lábnélküli nyomorékok, vakok...
Újabb kép: asszonyok odahaza. Fásultan állnak az
esztergapad mellett és új fegyvereket gyártanak, új fájda­
lom és halál számára. Aztán kígyózó sor az élelmiszerbolt
előtt...
Éhes gyerekek, akik könyörögve nyújtják kezüket több
kenyérért.
Te és a háború...
- Hát ez utálatos! - kiáltott Lia Lasker hangosan és
felháborodva a bemutatóteremben. - Ezt egyszerűen be
kellene tiltani. Ilyen visszataszítót! - Brokához fordult. -
Mit szólsz hozzá, Fritz? Egészen rosszul vagyok...
- Én is! - sietett megerősíteni Karnik úr. - Ez a Sarno
nevetségessé teszi magát a filmezésével!
Broka az állát dörzsölgette. - Nem - mondta - nevet­
ségessé nem teszi magát. Ez az ember kétségkívül je­
lentős művész - azt el kell róla ismerni, még ha nem is
értünk egyet azzal, hogy...
- Hogy ezzel a művészetével a valóságot mutatja
be...? - Péter Dirtl nem tudta tovább türtőztetni magát.
- De hiszen éppen ez a valódi művészet - folytatta lelke­
sen - a valóságot mutatni meg úgy, hogy mindenki meg­
értse! Ha sok millió ember fogja látni ezt a filmet, soha
többé nem fognak háborút viselni!
 - Csakhogy nem fogják látni, kedvesem - mondta gú­
nyosan Lia. - Majd gondoskodnak róla, hogy a maga
sok millió emberének ne mutogassanak ilyen förtelmes
dolgokat.
- De ha egyszer ez az igazság... - makacskodott Péter.
- Hát ki bírja azt el? - Fritz Broka fáradtan legyintett.
- Maradjunk csak a mi kedélyes giccseinknél, fiatal bará­
tom, az kényelmesebb - és keresni is többet lehet vele.
Ahogy hallom, ez a Sarno az egész igazságával és nagy­
szerű művészetével együtt éhezik. Hát akkor minek...?
Péter azonban másképpen gondolkozott erről. Életében
először tette fel magának komolyan a kérdést, miért is
akart filmrendező lenni; megkérdezte magától, milyen fel­
adatot kell maga elé tűznie a művészetnek és ő maga mit
akar érte tenni...
Elhatározta, hogy bárhogyan is, de megismerkedik ezzel
a Paul Sarnóval...
 A NAGY NAP

Négy hét után Anninak elege volt a filmből. Sohasem

hitte volna, hogy valami ilyen unalmas s egyszersmind ilyen
megerőltető lehet. Ha reggel ötkor kimászott az ágyából,
irigyelte a nyugodtan szuszogó Tónit, aki még két óra
hosszat alhatik, mielőtt iskolába mehet. Mehet...? Anni
valóban rajtakapta magát, hogy azt gondolta: „mehet”,
nem pedig „kell mennie”. Az iskolát már régen nem
találta olyan rettenetesnek, mint azelőtt. Persze, van kel­
lemesebb dolog is a százalékszámításoknál, vagy a három­
szögek és négyszögek rejtelmeinél. De ha az ember órák-
hosszat kénytelen ismételni ostoba és dagályos mondatokat,
amelyekben nem hisz - az sem kellemesebb! Tulajdonkép­
pen semmi kifogása sem volt a százalékszámítások ellen;
a számtannal ugyan általában hadilábon állt, de most szinte
úgy érezte, hogy vágyódik utána. És még vágyakozóbban
gondolt a többi órára, amelyeket mindig is szeretett, törté­
nelemre és földrajzra, és mindenekelőtt a német iroda­
lomra. Akárhogy csodálkozott is rajta, valami féktelen
vágyakozás fogta el az iskola után.
Ehelyett azonban a „Phönix” kantinjában üldögélt és

166
arra várt, hogy felvételhez hívják. Fáradtan és szórakozott
tan bámulta a könyvét - még olvasni sem tudott itt nyu­
godtan. A körülötte levő asztaloknál statiszták üldögél­
tek, dohányoztak, kártyáztak, vártak - ők is.
A szomszéd asztalnál két fiatallány dugta össze a fejét,
egy platinaszőke meg egy vörösbarnára festett, és pusmog­
tak. Anni ismerte ezeket a sugdolódzásokat; mindig
ugyanaz volt... - A legközelebbi filmben - suttogta a
vörösesbarna - ad nekem egy kis szerepet, szentül meg­
ígérte... - Minden gondolkozás és igyekezet, minden ál­
modozás és remény célpontja a „szerep” volt; hogy egy­
két mondatot mondhassanak, és ne álljanak ott, mint egy
néma bútordarab - ez volt minden kívánságuk. Csillogó
szemmel hajolt a vörösesbarna a platinaszőkéhez: - Mar-
lene Dietrich is így kezdte. Statiszta volt, akárcsak te
vagy én, aztán egészen véletlenül fedezték fel...
- Badarság - szólalt meg hirtelen Pfeili az ő mély
hangján. - A Dietrich előbb alaposan tanult, színiiskolába
járt, évekig volt színháznál, énekelni és táncolni tanult
és keservesen megdolgozott a sikeréért.
- Azonkívül gyönyörű szép volt - mekegte gonoszul
egy statiszta a szomszéd asztaltól. A bronzhajú sértődötten
csücsörítette a szájacskáját. - Én is elég csinos vagyok.
Tavaly majdnem engem jelöltek Miss Ausztriának.
- Phü, de buták vagytok! - sóhajtott Pfeili. - Nem
egyedül a szépségen múlik. Tehetség kell hozzá! Tudni
kell valamit! A színháznál is meg a filmnél is, mint min­
den más hivatásnál.
- Ugyan - mondta a vöröseshajú - szerencse kell hozzá!
Ha egyszer megkapom azt a szerepet, majd ki fogok tűnni,
arra mérget vehettek - akkor egészen nagy leszek!

167
 Pfeili szomorúan rázta a fejét. - Nézd meg őket, kis­
lányom - mondta Anninak javíthatatlanok. Kék sze­
mük van, meg pisze orrocskájuk és szép lábuk - hát
máris isten tudja, minek tartják magukat! A filmhez sza­
ladnak, és azt hiszik, feltétlenül sztár lesz belőlük, és a
rendezők csak rájuk vártak... Aztán a kantinban üldö­
gélnek, statisztálnak, s éppen annyit keresnek, hogy éhen
ne haljanak - és hiába várják, hogy felfedezzék őket,
várják a nagy sikert... És ez így megy tovább, éveken át,
és aztán...
Pfeili elhallgatott és kék cigarettafüstöt eregetett a le­
vegőbe. Nem volt rá szükség, hogy befejezze a mondatot,
ö maga, amint itt ült fáradt szemével és a ráncokkal
szája körül, szomorú példája volt az értelmetlenül eltöl­
tött éveknek, amelyekről éppen beszélt. Valamikor ő maga
is fiatal, szép és bizakodó lehetett, gondolta Anni, sokkal
szebb, mint az a szőke vagy a barna. Sőt, ahogy Péter
Dirtl mesélte Anninak, igazán jó színésznő is volt. Egy
napon aztán elvesztette az állandó szerződését (így neve­
zik a színháznál az állást), s hol itt, hol ott játszott kis
szerepeket - aztán végül a filmnél kötött ki. Vagy „ve­
tődött partra”; mert kézenfekvő a hasonlat egy hajóval:
egy szép, büszke hajóval, amely kifut a tengerre - és sok
év múltán ér partot, törötten, rongyos vitorlával...
Milyen szomorú is volt ez! Anni szilárdan elhatározta,
hogy nem fog úgy tenni, mint az a szőke meg a barna.
Dehogy akar a javíthatatlanok közé tartozni, akik min­
den remény nélkül elüldögélnek a kantinokban és várnak
valamire, ami pedig sohasem jön el.
- Anni!
Péter Dirtl bukkant fel mellette, cédulával a kezében.

168
- Most hallottam, hogy holnaptól kezdve pár napig nem
lesz felvételed, és nem kell bejönnöd a műterembe...
- Hű! - Péter, remek! Akkor ezen a pár napon elme­
hetek az iskolába, igaz?
Hogy örült! A tanítónőnek és a lányoknak, az osztály­
nak és a helyének Trudi mellett, a harmadik padban az
ablaknál, mindennek.
Mikor a rákövetkező reggelen, kezében iskolatáskájá­
val, felment a széles lépcsőn s meghallotta a gyerekhangok
zümmögését, belélegezte a rosszul szellőztetett folyosók,
olajozott padlók és a fertőtlenítőszer ismerős szagát, úgy
tűnt neki, mintha idegen országból tért volna haza hosszú
bolyongás után.
Aztán nagy volt a csalódása: a lányok tartózkodóan és
hűvösen köszöntötték. Csodálkozó tekintetükből világosan
kiolvasható volt a kérdés: - Hát te mit akarsz itt? Hiszen
már nem tartozol közénk... - Anni régi helyén, Trudi
mellett, ült valaki, Anninak egészen hátra kellett ülnie
a fal melletti utolsó padba. Ez a pad mindig üresen állt,
olyan szamárpadféle volt, és akit oda száműztek, az
szinte kitaszítottnak érezte magát. De az osztályfőnöknő­
nek nem volt érdemes erre a pár napra átcsoportosítania
az osztályt. - Te úgyis csak rövid vendégszereplésre vagy
nálunk - tréfálkozott. Anni legszívesebben sírni kezdett
volna. A tanárnő igazán nem akart rosszat, de szavai fáj­
dalmas világossággal ébresztették rá Annit, milyen idegen
lett itt - éppen olyan idegen, mint odakint a „Phönix”-
ben.
S mindjárt az első óra számtan volt! Az egyenlő oldalú
háromszögekről volt szó. Anni teljes erejéből igyekezett
a többiekkel lépést tartani. Körülötte buzgón bólogattak

169
a lányok, ha a tanárnő az átfogókról és befogókról be­
szélt. Anni nem tudta, mi az a befogó, ő Pythagoras egész
tételét elmulasztotta, s mindaz, amit itt a többiek a „négy­
zetek összegéről” beszéltek, olyan érthetetlen volt szá­
mára, hogy reménytelenül butának tűnt önmaga előtt, és
szilárdan meg volt róla győződve, hogy soha többé nem
tudja utolérni az osztályt.
Hasonlóan járt a történelemórán. Az egész osztály úgy
beszélt a harmincéves háborúról, mintha az mostanában
játszódott volna le, itt az iskolaudvaron. Pontosan tudtak
mindent az egyes csatákról, beszéltek az ablakon kidobott
államférfiakról, meg Wallensteinról és Gusztáv Adolfról
- s Anni némán és egyedül ült az utolsó padban; hangu­
lata egyre mélyebbre süllyedt.
Amikor végre csengettek, ráeszmélt, hogy a szünettől
még jobban fél, mint az óráktól. Hogyan fognak viselkedni
a lányok? Egyszerűen faképnél hagyják, úgyhogy az ud­
varon éppen olyan elhagyatott lesz, mint a szamárpadban?
Vajon Trudi odajön-e hozzá és belekarol-e, mint azelőtt?
Anni kihúzott a mappájából egy borítékot, amelybe
fényképeket és autogramokat gyűjtött. Ezek közt volt
Hannes Schellenberg egy ócska cipőfűzője is, és egy pi-
rinyó, összegyűrt, vörösfoltos vászondarabka is - a vörös
foltok Lia ajkától származtak. Anni óvatosan teregette
szét kincseit a padon. Igyekezett minél közönyösebben
viselkedni, mintha észre sem vette volna társait, akik
messziről kíváncsian nézegettek feléje. Amellett titokban
megvetette a lányokat, akik ilyen ízléstelen hülyeségekért
tudnak lelkesedni. És még jobban megvetette saját ma­
gát. Nem volt-e megszégyenítő, hogy fényképekkel és
cipőzsinórokkal küzdött osztálytársai kegyéért?

170
 A lányok Efie Maruschek vezetésével egyre közelebb
húzódtak hozzá. Aztán Trudi hirtelen lezökkent az üres
helyre Anni mellé, és átölelte. Meleg érzés öntötte el
Annit.
- Idenézz, Trudi - a te számodra valami különleges
van itt. - Elébe tolt egy képet, amelyen Marielou volt
Broka Fritz és Lasker Lia között. A kép hátán ez az aján­
lás volt: „Kis Marielounk barátnőjének, Trudinak, szívé­
lyes üdvözlettel - Lia Lasker, Fritz Broka! ”
- Anni! - kiáltott elragadtatva Trudi. - Édes vagy!
Egyszerre eloszlott az idegenség! A lányok Anni körül
tolongtak, aki szétosztotta képeit, kendőcskéit és cipő­
zsinórjait. Amellett egyfolytában a műteremről csacsogott
- és olyan boldoggá tette, hogy az idegenség órái után úgy
érezhette, megint befogadták az osztály közösségébe, hogy
nem mert elhallgatni, és vég nélkül tovább fecsegett, iga­
zat, nem igazat vegyesen - és minél tovább beszélt, annál
több volt benne a nem igaz.
Elfie Maruschek nem tolakodott a fénykép-osztogatás­
hoz. Sötét arccal állt a többiek mögött, és azon tanako­
dott, hogyan tudná elhomályosítani Anni ragyogását?
- Ha az ember téged hallgat - mondta végül - azt
hihetné, hogy az egész Phönix már meg sem lehetne nél­
küled! Ezek szerint már valószínűleg a zsebedben van
a legközelebbi filmszerep?
- Hogyhogy? - kérdezte értetlenül Anni.
- Hát ez csak világos! Ha egy színésznővel meg van­
nak elégedve, akkor mindjárt leszerződtetik egy újabb
filmre is!
Ez mindenki előtt világos volt; várakozásteljesen néz­
tek Annira.
 - És ha még nincs új szereped - folytatta álnokul
Elfie - hát az nyilván annak a jele, hogy nincsenek veled
megelégedve...
Elégtétellel állapította meg, hogy az Anni iránti csodá­
lat már némileg megrendült. Anni is észrevette ezt. Lehet,
hogy mindjárt elfordulnak tőle, vagy - ami még rosszabb
- kinevetik...
- És honnan tudod, hogy nincs még új filmszerepem?
- vágta rá hirtelen. - Persze hogy van! Méghozzá va­
lami egészen mesés szerep!
Elpirult, égett az arca a hazugságtól; de ha egyszer
elkezdte, nem lehetett visszakozni. Ügy járt, mint egy
nyúl, amely éjszaka a sínek közé tévedt, és a dübörögve
közeledő vonat fényszóróinak fényéből nem tud már ki­
kerülni - semmiképpen, még ha ez végzetes lesz is szá­
mára. Kétségbeesetten hazudta le a napot az égről, a leg­
valószínűtlenebb állításokat hallotta saját szájából - és
maga is elrémült tőle.
Mikor a csengőszó végre véget vetett a szünetnek, és
helyükre kergette a lányokat, Anni szinte kábultan som-
fordált vissza a padjába. Részvétlenül eresztette el füle
mellett a magyarázatot, tenyerébe támasztott fejjel töp­
rengett: - Mi történt, ugyan mi történt velem? Valami láz­
nak és betegségnek az érzése fogta el hirtelen, mintha az
egész élete valami helyrehozhatatlan zűrzavarba került
volna. Sehova sem tartozott többé, megalázta magát, is­
kolatársai kegyéért koldult, merő hazugság volt, ami olyan
magától értetődően jött ki a száján...
Feldúltan osont le a tanítás befejeztével a lépcsőn, ame­
lyen reggel olyan örömmel sietett felfelé. Elfie Maru-
schek lent állt és várt rá. Nyilván valami újat eszelt ki,

172
szeme kihívóan villogott, amikor Anniéhoz igazította lép­
teit, azt állítván, hogy egy útjuk van (ami nem volt igaz).
- Mondd csak, mennyit keresel tulajdonképpen ezzel
a filmezéssel? Mindig azt hallja az ember, hogy azok ott
meggazdagszanak!
Anni mérgében éppen valami őrült összeget akart lódí­
tani, csak hogy ennek a Maruscheknek imponáljon, de
aztán összeszedte magát: mára eleget hazudott.
- Nem tudom pontosan - mondta - anyám írta alá a
szerződést, és ő veszi fel a pénzt is.
- A mamád? Na hallod - ezt nem tűrném - méltat­
lankodott Elfie. - A pénzt végül is te kerested; én valami
nagyszerűt vennék érte, egy kerékpárt vagy sífelszerelést,
vagy nagyon gavallér lennék és az osztály leghelyesebb
lányait meghívnám dunai utazásra a vakációban..,
Hízelegve belekarolt Anniba; világos volt az az eltö­
kélt szándéka, hogy „az osztály leghelyesebb lányai” közé
tartozzék.
Anni szórakozottan bámult maga elé. Eddig még soha­
sem gondolkozott azon, mire fogják felhasználni a pénzét.
Annyi minden hiányzott odahaza, anya bizonyára legjob­
ban fogja beosztani. Elfie azonban most adott neki egy
ötletet.
... valami nagyszerűt venni érte - igen, ezt akarta. Va­
lami pontosan meghatározott, igazán nagyszerű dolgot...
Vajon kitelik-e a pénzből? Milyen tágra fogja nyitni anya
a szemét!
- Szervusz, Elfie, sietnem kell - kiáltott oda az elké­
pedt Maruscheknek, és elrohant. Feltétlenül meg kellett
kérdeznie Karlit, mit tart a dologról.
Karli nem volt különösebben elragadtatva attól, hogy

173
 egy lány várja a nyílt utcán, méghozzá aranyszőke für­
tökkel!
- Mit akarsz itt? - kérdezte nem éppen barátságosan,
amikor a villamosról leugorva, egyenest Anni karjába
futott.
- Ne falj fel mindjárt, csak meg akarok valamit kér­
dezni tőled...
Meglehetős félénken hozakodott elő tervével. Fájt neki,
hogy Karli is olyan hozzá, mint egy idegen.
Karli meghallgatta a dolgot. Előbb csak bólogatott, az­
tán mosolyogni kezdett, végül hatalmasan hátbavágta
Annit. - De elvigyél magaddal, ha vásárolni mégy, hal­
lod? Te, Anni, az lesz csak a nagy nap!

Amikor Anni egy hét múlva újra megjelent a „Phö-

nix”-nél, nagyon barátságosan fogadták. A közbeeső idő­
ben ugyanis az előadóteremben levetítették a „Teérted,
gyermekem! ” című film addig már kidolgozott részeit, és
az általános vélemény az volt, hogy Anni nagyon jó benne.
Olyan jó, hogy ott helyben, azonnal elhatározták, hogy
egy újabb filmet is forgatnak vele. Ismét Kamik úr ren­
dezné, egy forgatókönyv-írót megbíztak azzal, hogy a leg­
rövidebb idő alatt szállítsa a vázlatot, csak maga Anni,
a főszereplő nem tudott még semmit erről az elhatáro­
zásról. Az öltözőjében állt és egy gyönyörű, hosszú
fehér hálóinget húzott magára, amikor Péter Dirtl be­
lépett.
- Jóéjszakát, édes anyukám, mulass jól... - mondta
Anni bele a tükörbe.
- Tessék? - kérdezte Péter. - Mi van?
- Ez nem neked szól, ez az én hálóing-szövegem. Per-

174
 sze, hazugság. Marielou nem is akarja, hogy az anyukája
jól mulasson.
Anni újból a tükör felé fordult. Utóbbi időben rászo­
kott, hogy ilyen próbákat tartson saját magával. Pfeili
mondta neki, hogy minden jó színész odahaza a tükör
elé áll és úgy dolgozza ki a szerepét, s erre Anni is min­
dig újra meg újra megpróbálta. Csakhogy éppen itt, a tü­
kör előtt fogta el legerősebben a kétség, hogy egyáltalá­
ban tehetséges-e. Tulajdonképpen minden mesterkélt volt,
és csak „mintha”, amikor játszott. Ügy tett, „mintha”
sírna, „mintha” gyöngéd, vidám, csodálkozó, kétségbe­
esett lenne - de nem volt az. Egyébként - de ezt senki­
nek sem mondhatta el a „Phönix”-nél -, a híres Lia is
csak úgy tett „mintha”! Anni egyetlenegyet sem hitt el
az oly bőven ontott könnyeiből. A trillázó kacaja sem volt
valódi, a mozdulatai gyakran mesterkéltek, és amit mon­
dott, mintha egy gramofonból hangzott volna, nem pedig
emberi szájból. Másképpen állt a dolog Fritz Brokánál.
Anni egyszer végignézte, amikor egy rövid jeleneten dol­
gozott, amelyben csak két szót kellett mondania Liának:
- Hagyj békében! - Kamik úr azt kívánta, hogy ezt ordítva
mondja és közben dühösen rohanjon a szobán végig; Fritz
Broka azonban (és ez Anni számára valami kinyilatkoz­
tatásszerű volt egy igazi színész lényéről), Fritz Broka
egy leintő mozdulattal elhallgattatta Kamik urat, néhány
lélegzetnyi ideig némán állt, lehunyt szemét kezével elta­
karva... aztán mélyről és megrázóan szakadt fel belőle:
- Hagyj békén...! - egészen halkan és fáradtan és meg­
törten. Anni bőgni tudott volna, amikor szenvedő arcát
látta. Igen, ez színész volt! Aki ezt tudja... De ő, Anni?
Soha életében!

175
 És mégis néha a tükör
előtt állt, lehunyta a sze­
mét, és megpróbálta Fritz
Brokát utánozni. De akár­
hogy próbálta és igyekezett
(mert hiszen ő jó színésznő
akart lenni! ) az ő monda­
tai sehogy sem akartak úgy
hangzani, ahogy kellett vol­
na...
- Jóéjszakát, édes anyu­
kám, mulass jól —
- Most hagyd egy kicsit
ezt a hülye Marielout! -
szakította félbe idegesen
Péter.
- Ö - hát végre te is
hülyének találod? - kér­
dezte Anni örömmel.
- Anni! - Péter hangja
szigorúan csengett. - Most
először is fogd be egy perc­
re a szádat - és másodszor fogódzkodj meg a székben,
hogy le ne pottyanj róla örömödben! Valami fontos köz­
lendőm van. A „Phönix” elhatározta, hogy szerződtet egy
további filmre. „Bátor kis Anni’’ lesz a címe - és te ka­
pod a főszerepet!
Örömről és legurulásról szó sem lehetett. Ha egyáltalá­
ban látszott valami Anni arcán, az a csodálkozás volt
azon, hogy Elfie Maruschek rosszindulatú locsogása be­
teljesedik.
 - Hát nem is örülsz? - kérdezte Péter bosszúsan.
- Nem.
Összeszorította ajkait és az a bizonyos makacs kife­
jezés ült ki a szemébe, amelyet Péter már ismert. Ilyen­
kor nehéz volt boldogulni vele.
- No hát akkor nem - mondta vállat vonva. - Hát ak­
kor öröm nélkül. De hát azért természetesen elfogadod az
új szerződést...
- Nem.
Péter levegő után kapkodott. Zavartan nézett Annira,
aki Marielou hálóingében olyan szelídnek látszott, mint
egy angyal. Igazán csak a szárnya hiányzott. Már újra
hátat fordított Péternek, és a tükörbe bámult. - Jóéjsza­
kát, édes anyukám... - csicseregte.
- Hagy abba! — ordított Péter. - Ne őrjíts meg ezzel
a bárgyú „édesanyukám”-mal! - Vállánál fogva megrázta
Annit. - Most kegyeskedj válaszolni. Miért nem akarod
elfogadni az ajánlatot?
- Nahát - éppen ezért!
- Mi az, hogy éppen ezért? - Péteren látszott, hogy
legszívesebben a térdére fektetné Annit.
- Éppen az „édes anyukám” és a többi zagyvaság miatt!
- Vagy úgy! - Péter haragos arca megértő mosolyba
simult. - Te azt hiszed, hogy minden filmnek ilyen butá­
nak kell lennie, mint a „Teérted, gyermekem! ” De ez
az új egészen más lesz, villa nélkül és autó nélkül. Sőt
ellenkezőleg, szegény-ember-film lesz, éhséggel és gon­
dokkal...
Anni bizalmatlanul ráncolta a homlokát. - Szegény-
ember-film? Hát mit tudnak ezek itt a szegény embe­
rekről?

177
 Valaki kopogott az öltöző ajtaján: - Anni kisasszony,
kérem a műterembei
Anni odasuhogott hálóingében az ajtóhoz. Amikor Pé­
ter előtt elhaladt, ünnepélyesen megszólalt: - Jóéjszakát,
édes anyukám, mulass jól!
Péter az ing csücskénél fogva elcsípte és megállította.
- Nehogy odaát a műteremben csak egy szót is szólj, hal­
lod? Még beszélünk róla - hazaviszlek a zöldbékámon.
(Zöldbékának nevezte el Péter a zöld autóját; csodálato­
san illett rá. )
- Remek - mondta Anni. Sokkal szívesebben ment
autón, mint villamoson.
- Ebből az alkalomból mindjárt el is viszem anyádnak
a pénzt, a gázsidat.
(Gázsinak nevezik a filmnél a fizetést. )
- Sok? - kérdezte Anni.
- Meglehetősen sok egy ilyen buta, makacs jószágnak!
Négy órára befejezték a felvételeket. Anni az elegáns
hálóingéből visszabújt kopott dirndlijébe, lemosta arcá­
ról a festéket, és a pénztárnál találkozott Péterrel. Hitet­
lenül nézte, amint az bankót bankóra számlált, és a kö-
teget tárcájába dugta. Anni rettenetes gazdagnak érezte
magát.
- Péter kérlek, add ide a pénzt!
- Nem, kincsem, nagy pénz és kis lány - az nem illik
össze. Péter bácsi majd sajátkezűleg adja át anyunak,
megállapodás szerint.
- De ez az én pénzem - és szükségem van rá - bökte
ki Anni.
- Mihez? A vurstliba akarsz menni és felülni a kör­
hintára? - Hangosan nevetett.

178
 Anni dühösen mászott be a zöldbékába. - Aljas vagy,
Péter. Végül is az én pénzem !
A motor beindult, és a zöldbéka végigsöpörte a fasort.
- Gyerekeknek nem fizetnek, csak a szülőknek. Nézd
meg a szerződésedet.
- De nekem kell a pénz - ismételte makacsul Anni.
- Anni! - Péter lelassította a zöldbéka iramát, hogy
jobban lehessen hallani, amit mond. - Most nem a pénz­
ről beszélünk, hanem az új filmről. Meggondoltad?
- Igen.
- No látod, nagyon okosan. Csodálkozni fogsz, mennyi
örömöd lesz a „Bátor kis Anni”-ból...
- Igen, meggondoltam - folytatta Anni hogy egész
biztosan nem vállalom.
- Micsoda? - kiáltott Péter.
Anni kihúzta magát a párnázott ülésen, összeszorított
szájjal ült, és dacosan nézett.
- Buta liba vagy! - Péter dühösen beletaposott a gáz­
pedálba, és a zöldbéka egyetlen ugrással nekilendült,
mintha fel akarná falni a fasort.
- És most beszéljünk megint a pénzről - mondta Anni.
- Azt nem kapod meg - azt anyád kapja. Kész. Buta,
önfejű kölyök vagy!
A zöldbéka még mindig vadul száguldott az úton; Pé­
ter vörös volt a dühtől.
- Aljas vagy, Péter! És nem is kell engem hazavinned,
ha... ha ilyen vagy!
A fékek megcsikordultak, a zöldbéka egy ijesztő zökke­
néssel megállt az út közepén.
- Ha meg akarsz bántani, kiszállhatsz - szólt Péter, és
kinyitotta a kocsi ajtaját.

179
 - Te is bántasz engem - sírta el magát egyszerre Anni.
- Én azt hittem, hogy te a barátom vagy, az egyetlen a
Phönixnél, és most ilyesmit csinálsz velem!
- Én barátod is voltam. Sőt nagyon is szerettelek. De
egy ilyen makrancos kislánnyal nem lehet barátkozni.
Némán ültek, Anni sírt és Péter a szélvédő üvegen ke­
resztül kinézett a meleg délutánba. A porfelhő, amelyet
a zöldbéka kavart fel, amikor hirtelen megállt, lassan le­
ülepedett, és finom, ezüstös réteggel lepte be az autót.
Anni egyszerre egy kezet érzett a fején. Óvatos ujjak
szántottak bele a hajába és megsimogatták.
- Kijöttem a sodromból - mondta Péter. - Ne hara­
gudj rám, Anni... De nézd, nagy csalódás számomra,
hogy nem akarsz tovább filmezni...
A zöldbéka újból megindult, és ésszerű tempóban, zök­
kenés és csikorgás nélkül haladt a város felé.

180
 - Ügy, kislány, és most mondd meg, mire kell neked
olyan sürgősen a pénz.
El-elcsukló hangon mondta el Anni a tervét. - Jó öt­
letnek találod, Péter? - kérdezte, amikor befejezte.
- Nagyon jónak. Tudod mit - mindjárt továbbmegyünk,
és meg is vesszük. Jobb, ha egy felnőtt is veled megy.
Azonkívül a zöldbékát felhasználhatod a szállításra.
- Köszönöm, Péter! - De el kell mennünk Karliért, ő
is ott akar lenni...
Karli azonban sem otthon, sem a laboratóriumban nem
volt található. Végül felfedezték a harmadik házban a
kárpitosnál. Anni odafutott hozzá.
- Szervusz, Karli! - Te, már ma van a nagy nap! Tudsz
máris jönni? Péter elvisz az autóján!
Kariinak pillanatnyilag egyéb gondjai voltak. - Kép­
zeld, a hercegnőnek kicsinyei vannak - mondta.
- Ne beszélj! - Igazán? És hány van?
- Öt. Icipicik, hosszú farkuk van, és majdnem csupa­
szok.
- Huuuh! - mondta Anni, és megborzongott. - öt egér
- és méghozzá csupaszok!
- Éppen egy kis tengeri füvet viszek innen a kárpitos­
tól, és hamar fészket csinálok nekik - mondta Karli. -
Aztán veletek jövök.
A zöldbéka hamarosan elindult.
- Nos, hová? - kérdezte Péter.
- Leopold Janisch, ószeres - mondta Anni gondolko­
dás nélkül, és hozzátette az utcanevet és a házszámot.
Évekkel ezelőtt volt, hogy a kövér kis ember náluk járt...
Azonnal ráismert, amikor a homályos boltba beléptek.
Szolgálatkészen hajlongva, és olyan fürgén, amin Anni

181
már akkor is csodálkozott, feléjük vitorlázott, s a „tisz­
telt uraságok” óhaja iránt érdeklődött.
- Varrógépet szeretnénk venni - mondta Péter.
A kövér ember egy szomszédos helyiségbe vezette őket,
ahol mindenféle varrógép állt, sűrűn egymás mellett.
Eközben valóságos szózuhatag áradt belőle: az elsőrangú
gyártmányokról, amelyek csak nála találhatók, ószeres
boltja gazdag választékáról, és arról, hogy az uraságok
életük végéig sem fogják elfelejteni, milyen elsőrangúan
szolgálta ki őket Janisch Leopold úr. Az „elsőrangú” szó
percenként legalább háromszor hangzott el.
Anni egyik géptől a másikhoz ment. Keresgélt... Száz
hasonló között is megismerte volna anya régi varrógépét!
De hát ez balga reménykedés volt - ennél az elsőrangúan
ügyes ószeresnél nem állnak a varrógépek évekig eladat­
lanul.
- Ez itt hogy tetszik neked? - kérdezte Karli. A leg­
jobb és legmodernebb gépet kereste ki, és éppen szaksze­
rűen megvizsgálta a szerkezetét. (Feltalálók értenek az
ilyesmihez!)
- Mibe kerül ez tulajdonképpen?
Hosszabb előszó, és a szokatlan olcsóság bizonygatása
után Janisch úr megmondta az árát.
- Micsoda? - kiáltott fel Anni. - De Janisch úr, maga
egyszer megvett anyámtól egy varrógépet - az sokkal
szebb és újabb volt, és maga akkor csak...
- De kedves kisasszonyom... - szólt Janisch úr és
felemelte rövid karjait, mintha valamennyi szentet tanúul
akarta volna hívni - kedves kisasszonyom... - És jajve-
székelve hivatkozott áremelkedésre, kockázatra, költsé­
gekre, adókra és ki-tudja-mire, míg Péter félbe nem sza-

182
kította sirámait. Más árat ajánlott, sokkal kisebbet a ke­
reskedőénél, és Janisch úr újra rákezdett a jajveszékelésre.
- Ahogy akarja - mondta Péter hűvösen, és a két gye­
reket maga előtt tolva, az ajtó felé igyekezett. Erre Ja­
nisch úr valamit engedett az árból, „előzékenység”-nek
mondva ezt. Péter szilárd maradt. Az ószeresnek ezúttal
az utcáról kellett őt visszahoznia. Végül megegyeztek egy
olyan árban, amely középen volt a kettő között; még így
is elég magas volt - valamivel több annál az összegnél,
amely Péter tárcájában volt Anni számára.
- Péter - súgta Anni -, hiszen nem futja rá!
- Nem tesz semmit, egyelőre kölcsönzőm neked.
Mialatt Péter és Karli elhelyezték a varrógépet az autó
hátsó részében, Anni elgondolkozva állt az utcán. Miből
fogja visszafizetni az adósságát?
- Péter - kérdezte, amikor újra mellette ült a zöld­
békában - mennyit keresnék a „Bátor kis Anni”-val?
- Nagyon sokat. Akkor például kikerülhetnétek a ti
szörnyű pincétekből, és egy értelmes lakásba költözhet­
nétek...
- Ó, egy lakás... - mondta álmodozón Anni és mély
töprengésbe merült. Egy lakás! Anya legforróbb vágya...
Mit is mondott az orvos legutóbb a kis Grétiről? - Ez
a gyerek mindig köhögni fog, amíg egy világos és napos
szobája nem lesz! - Anni érezte, amint sziklaszilárd el­
határozása inogni kezd. Előbb lassan, aztán egyre erőseb­
ben ingadozott, míg végül porrá omlott.
- Itt lennénk - mondta Péter. Nagy nehezen kioldozták
a varrógépet és lecipelték a lépcsőn.
- Üjra meggondoltam - súgta Anni a sötétben Péter­
nek. - Mégis vállalom!
 Holzingerné ajtót nyitott.
- Te vagy, Annikám? Hol maradtál...
- Anya - anya! Nézd, mit hoztunk neked!
- Egy... Annikám...! mondta Holzingerné egész hal­
kan. Semmi mást. összekulcsolta a kezét és sírva fakadt.

184
 TÖRTÉNET, AMELYBEN
SOK MINDEN NINCS RENDJÉN

Bum - bumbum - bum! - Nyisd ki! - Anni két öklével

dörömbölt a laboratórium ajtaján.
- Tűz van valahol? - kiáltott Karli, és ajtót nyitott.
Kezében - láthatóan aggódva - egy kis egeret tartott. -
Nézz csak ide. Sohasem hittem volna, hogy a hercegnő
ilyen rossz anya lesz. Egyáltalában nem törődik...
- Karli, az Isten áldjon meg, tedd el azt az egeret!
- Nincs szíved az állatokhoz. - Karli sértődötten tette
vissza egerét a tengerifű-fészekbe.
- Veled mindig így jár az ember - mondta Anni bosz-
szúsan. - Akármikor van rád szükségem, mindig el vagy
foglalva. Kígyókkal, vagy kínai tojásokkal, vagy egerekkel.
Pedig olyan sürgősen el kell valamit mondanom neked!
Karli eközben elvitte a hercegnőt az íróasztalról. Meg­
fenyegette ujjával, néhány szidalmat mormolt, amelyek
közül Anni csak azt értette, hogy „szívtelen anya”, aztán
visszadugta a gyerekei közé.
- Ügy - mondta aztán Annihoz fordulva. - Winnetou
hallgatja fehér nővére beszédét. Mit óhajtasz vörös fivé­
rednek elmesélni, ó sápadt arcú?

185
 - Eredj már ezzel az indián hülyeséggel! Csak ne hidd,
hogy az, amiért idejöttem, olyan különösen mulatságos do­
log!
Leült Karli mellé, az ócska lópokrócokkal leborított
ládapamlagra.
- Karli, most elmesélek neked egy történetet, és sze­
retném tudni, tetszik-e neked. Tehát... Volt egyszer egy
szegény család. Az anya ágyban feküdt, betegen, az apa
könyvelő volt. Paula, a nagylány, már gyárban dolgozott.
Azonkívül még öt gyerekük volt, egy tizenegyéves kis­
lány, két fiú-, kilenc- és hétévesek, két kislány, öt és há­
rom évesek.
- Mint az orgonasípok - mondta Karli.
- Egy napon az apa megbetegedett, és hosszú hetekig
nem tudott dolgozni. És mikor végre meggyógyult, a be­
tegségtől reszketős maradt a keze, és nem tudott többé
olyan szépen írni, ahogy már egy könyvelőnek kell, és
akkor a cége felmondott neki.
- De hiszen azt nem is szabad - szakította félbe fel­
háborodottan Karli - abba akkor beleszól a szakszer­
vezet!
- Csakhogy ebben a történetben szabad. Tehát az apa
munka nélkül volt, az anya beteg, az öt gyerek, ha Paulát,
a legnagyobbat nem számítjuk, éhezett...
... és akkor mind nagyon szomorúak voltak és éjjel­
nappal sírtak - folytatta Karli, mint egy verkli. - Te Anni,
én ezt a te történetedet meglehetősen unalmasnak talá­
lom.
- Én is - mondta Anni. - De most hallgasd tovább!
Mikor a legnagyobb lesz a szükség, akkor az apának
eszébe jut egy régi barátja, Pali bácsi, aki sok évvel ez-

186
előtt kivándorolt Ausztráliába és ott meggazdagodott. Te­
hát ír neki egy levelet, hogy segítsen rajta. De a levél
visszaérkezik, borítékján a felírással: címzett külföldre
távozott.
- Baj! - mondta Karli, és ásított.
- És amikor az apa látja, hogy az utolsó reménysége
is szétfoszlott, eltűnik.
- Eltűnik? És hova?
- A Dunába.
- Eredj már! - kiáltott Karli felháborodva. - Egy
beteg asszony és hat gyerek - és a Dunának megy! Mi­
csoda gyávaság!
- Nem én találtam ki ezt a történetet - mondta Anni.
- Hát ki?
- A „Bátor kis Anni” forgatókönyvírója.
- Vagy úgy! - Karli tágra nyitotta szemét-száját. -
Te az új filmedet meséled!
- Hát persze. Azt hittem, már régen kitaláltad. - Te­
hát - az apa nincs, a nyomorúság egyre nagyobb, és abból
élnek szűkösen, amit Paula keres.
- Öt gyerek és az anyjuk? Abból, amit egy fiatal lány
keres? De hát ezt magad sem hiszed!
- Nem - erősítette meg Anni - természetesen én sem
hiszem. De a filmben így van. És most jön a szerelmi
történet. Ez a Paula ugye, egy gyárban dolgozik, és na­
gyon csinos is, természetesen, és a főnök fia nagyon szerel­
mes bele és feleségül akarja venni. Ez remek lenne az
egész szegény családnak, mert egy ilyen gyáros-fiúnak
persze sok pénze van. De a gyárosné ellenzi - anélkül,
hogy Paulát egyáltalában ismerné. És a gyároséknál ép­
pen egy nagy bálra készülődnek, és a fiú meghívta Paulát

187
 és meg akarja mutatni az anyjának - és minden attól függ,
hogy Paula ezen az estén nagyon szép és csinos legyen.
Ahhoz egy pompás báli ruha kell; az kétezer schillingbe
kerül és a Kárntnerstrassen van egy divatszalon kiraka­
tában...
- És akkor Paula ellop kétezer schillinget és ezért le­
csukják mi? - Karli úgy gondolta, hogy ebben a sivár
filmben végre valami izgalmas dolognak is kellene tör­
ténnie.
- Nem - a kétezer schillinget Anni szerzi meg - a ti­
zenegy éves testvére.
- Ahá - vigyorgott Karli - ezt majdnem elfelejtettem -
hiszen a filmnek „Bátor kis Anni” a címe. Most már kez­
dek kíváncsi lenni, hogy csinálja azt azzal a pénzzel...
- Ha mindig félbeszakítasz, akkor sohasem fogod meg­
tudni - mondta Anni szemrehányóan. - Tehát: a film-
Anni éppen az iskolából jön és átmegy egy parkon, és köz­
ben azon töri a fejét, hogyan keríthetne kétezer schillin­
get a nővére ruhájára. És hogy jobban tudjon gondol­
kozni, leül egy padra; és egy idő múlva jön egy kövér úr
és melléje ül. És mert a nap olyan szépen süt, melege
lesz, leveszi a kabátját és a pad támlájára akasztja. És
megint egy idő múlva feláll és átmegy a parkon a legkö­
zelebbi villamosmegállóhoz. Ekkor Anni egyszerre csak
észreveszi, hogy a férfi ottfelejtette a kabátját, felkapja
és utánaszalad. A villamos éppen indul - és Anni még
éppen idején érkezik, hogy a kövér úrnak, aki a hátsó
peronon áll, feldobja a kabátját. Az elkapja, és nevetve
integet...
- No és a kétezer schilling?
- Az ott fekszik Anni előtt az utcán!

188
 - Hogyhogy? - csodálkozott Karli.
- Úgy, hogy a tárca kiesett a kabátból. Anni felemeli,
és egy kicsit megijed, és előbb utána akar futni a villa­
mosnak, de az azóta árkon-bokron túl van. És amikor
belenéz a tárcába, pontosan azt a kétezer schillinget talál­
ja benne, ami a Karntnerstrassen látott báliruhára kell!
És akkor úgy érzi, mintha ezt az őrangyala, vagy a Mi­
kulás, vagy valami más égi hatalom küldte volna neki...
- Hülyeség - morogta Karli dühösen. - Hiszen ponto­
san tudja, hogy a tárca a kövér úré és nem a Mikulásé.
És ha nem megy vele azonnal a rendőrségre, akkor egy­
szerűen ellopta!
- Sajnálom, Karli - de ő elveszi a pénzt, én nem te­
hetek róla - mentegetőzött Anni. - A tárcával Paulához
rohan a gyárba, és amikor Paula megkérdezi, honnan vet­
te, azt mondja, hogy az utcán találta. - És ez úgyszólván
igaz is, nem gondolod?
- Nem, kedvesem! Csak igazság van és hazugság. Úgv-
szólván-igazság nincs!
- Kamik úr úgy gondolta, hogy ez nem igazi becste­
lenség - és semmiképpen sem igazi lopás, és az emberek,
akik a filmet látják, nem fogják rossznéven venni Anni­
tól, mert hiszen olyan szegény kislány és csak szük­
ségből...
- De mi köze van ennek a szegénységhez? - tört ki ha­
ragosan Karli. Felugrott a ládapamlagról és dühöngve sza­
ladgált fel-alá a laboratóriumban. - Egyáltalán nem igaz
- kiáltotta -, hogy egy gyerek, csak azért, mert szegény,
kevésbé becsületes, mint a gazdag. Aki ezt hiszi, az hülye!
És aki ezt mutatja egy filmen, az aljas! - Kicsit kifújta
magát, és visszatért Annihoz, a lópokrócra. - Anni, hi-

189
szen te magadról tudod: szegénynek lenni és becsületes­
nek lenni - ez a kettő nagyon jól megfér egymással!
Anni bólintott. Neki is kínos volt, és hamisnak tűnt a
filmnek ez a része, de tulajdonképpen nem tudta, miért.
Csak most értette meg idegenkedésének okát, amikor Karli
ennyire lényegére tapintott a kérdésnek.
- Ez tulajdonképpen sértés minden szegény gyerekre
nézve, igaz? - kérdezte elgondolkozva.
- De mennyire! Nem kellene ahhoz odaadnod magad,
Anni, hogy ilyesmit játsszál!
Anni mélyen felsóhajtott. Egy idő múlva megkérdezte:
- Hát akkor nem is kell végigmondanom?
- De. Az a dolog, a tárcával, persze kiderül, nem?

190
 - Igen - de csak másnap. Egyelőre a két nővér, Paula
és Anni előbb hazamennek és nagyon jókedvűek - de
otthon időközben valami történt... '
- Micsoda? Megint a Dunának ment valaki?
- Nem, hanem az anya hirtelen rosszabbul lett. El­
hívják az orvost, és az rögtön egy sereg injekciót ír neki,
ami mind nagyon drága, és egy ápolónőre is szükség van.
- Nem értem - szólt közbe Karli. - Hát nincs be­
tegbiztosításuk? Miért nem viszik az anyát kórházba?
- Nem tudom, miért - mondta Anni tanácstalanul.
- De én tudom! - Karli rácsapott a ládapamlagra. -
Hogy a kétezer schilling rámenjen az orvosságra és ef­
félékre. Hogy kellőképpen megható legyen! Ki gondol
még báliruhára, ha az anyja halálos beteg! - De mégse
jó így! - kiáltott fel hirtelen, és olyan dühösen dobolt a
lópokrócon, hogy csak úgy szállt belőle a por. - Hát nem
látod, milyen hamis az egész - olyan, amilyen a valóságban
sohasem lehet?!
Anni meghökkenve nézett rá. - Ha meggondolja az
ember... - mondta lassan. Hitetlenül rázta a fejét és
meg is adta magának a választ: - Nem, csakugyan nem
jó így! Hiszen el lehet hívni a mentőket, és-a beteget
kórházba vitetni? Hiszen nem találhat minden beteg vé­
letlenül a kellő pillanatban kétezer schillinget az utcán...
Te, Karli, miért van ennyi értelmetlenség a filmekben?
Karli eközben lecsillapodott. De Anni kérdésére nem
tudott válaszolni. Észrevette, hogy valami nincs rend­
jén, sőt meg is tudta mondani, mi nincsen rendjén - de
hogy a filmgyárosok, akiknek okosabbnak kellene lenniük,
mint ő és Anni, és jobban kellene ismerniük az életet,
miért követnek el ilyen hibákat, azt ő sem értette.
 - És hogyan végződik ez a történet? - kérdezte ked­
vetlenül.
- Igen, hát Anninak másnap az iskolában mindig a be­
teg anyja jár az eszében, és amikor délben a játszótéren át
hazafelé rohan, hirtelen a kövér úr és egy rendőr állja el
az útját, és letartóztatják. Persze, rögtön megmondja az
igazat, de be kell mennie az őrszobára; és ott sír és zokog,
és összevissza mesél mindenfélét: a báliruháról és a be­
teg anyjáról, és a kövér úr megsajnálja és elhiszi, hogy
nem szándékosan lopta meg. Eközben a rendőr felírja Anni
nevét és lakását - és a kövér úr hirtelen felfigyel és
megkérdezi, hogy Eduardnak hívják-e az apját. Anni azt
mondja, hogy igen, de már sehogysem hívják, mert nem
él. Ekkor az úrnak könny szökik a szemébe, és megöleli
Annit - mert tudod, kicsoda?
- A nagybácsi Ausztráliából!
- Igen. Csak néhány napja van Bécsben, és még nem
volt ideje arra, hogy régi barátja iránt érdeklődjék. De
most kézen fogja Annit és hazakíséri és az egésznek a
vége -
- egy szép nagy lekvár - bólintott Karli. - Az anya
egy finom szanatóriumba kerül és meggyógyul, Paula meg­
kapja a báliruháját és ezáltal a fiatal főnököt; és Anni -
hát az mit kap?
- Egy fehér selyemruhát csupa fodorral, és abban megy
majd, mint koszorúslány az esküvői menetben a meny­
asszony mögött, és viszi az uszályát. A többi testvér pe­
dig virágot szór.
- Ámen - mondta Karli. - Tudod, milyen ez az egész?
- Milyen?
- Mint egy mozi!
 Teli torokból nevettek mind a ketten. A hercegnő ijed­
ten felriadt, és kihasználta az alkalmat, hogy újra elme­
neküljön a tengerifű-fészekből- Karli még mindig ne­
vetve újra elcsípte és visszatuszkolta a gyerekszobájába.
Végül abbahagyták a nevetést, és újra elkomolyodtak.
Méghozzá nagyon is.
- Ha nem lenne szerződésem - mondta Anni - hidd
el, Karli, odavágnám az egészet! De egy ilyen szerződés,
az annyi, mint egy ígéret - és amit az ember megígér, azt
be kell tartania. És anya nézett is lakást: két szoba,
konyha és előszoba és...
Karli csak úgy félfüllel hallgatta, amit Anni beszélt
Hirtelen közbevágott:
- Csak azt az egyet szeretném tudni: azok ott a
Phönixben szándékosan csinálják rosszul?
Anni elgondolkozva rázta a fejét.
- Én azt hiszem, azok egyáltalában nem tudják, mi­
lyenek is a szegény emberek a valóságban. És a gyere­
kekről sem tudnak semmit. De tudod, azért biztosan szán­
dékosság is van a dologban - hiszen ilyen filmeket azért
csinálnak, hogy az emberek felejtsenek, hát ahhoz kény­
telenek csalni, nem?
Egy darabig némán bámult az összekarcolt asztallapra,
aztán hirtelen felnézett Karlira. Valami eszébe jutott.
- Hanem neked meg nekem, Karli, nekünk kettőnknek
kellene kigondolnunk egy filmet, egy igazi filmet, amelyik­
ben igazi gyerekek szerepelnének! És valakin segíteniük
kellene,... egy másik gyereken, aki igazi bajban van -
de nem báliruhával és elvesztett tárcákkal, hanem csak­
ugyan segíteni!
- Igen - mondta Karli - ilyesmit kellene kitalálnunk.

193
 Hirtelen egészen izgatott lett, felugrott, fel és alá
rohant a laboratóriumban, és azon melegében beszélni
kezdett. Anni is tűzbe jött, helyeslően bólintott, aztán
ellentmondott neki, hevesen vitatkozott valamin, amit
„egészen másképp” kell csinálni, majd újra lelkesen iga­
zat adott neki...
Amikor egy órával később mind a ketten elhagyták
a laboratóriumot, nemcsak új, igazi gyermekfilmjük kez­
dete volt már meg, hanem egy új, sokat ígérő őriznivaló
titkuk is volt; s azonkívül (amit az előzmények után
aligha szükséges megemlíteni), nagy gyönyörűségük is telt
a dologban.

194
 PÉTER MEGVADUL, ANNI MÉG JOBBAN

A különös öröm, sajnos, nem tartott sokáig, legalábbis

Anninál nem. A „Bátor kis Anni” felvételei napról napra
örömtelenebbek lettek. Egyre gyakrabban történt meg,
hogy Anninak kivetni valója akadt. Eleinte szerény kér­
déseket tett fel, de csakhamar bátrabb vagy Kamik úr
szerint, „szemtelenebb” lett, hangosan kimondta véle­
ményét, vitázott Hédi kisasszonnyal, Paula fiatal megsze­
mélyesítőjével, azt állítva, hogy „a gyárilányok nem ilye­
nek, mint maga! ”, veszekedett a gyerekekkel, akik a ki­
sebb testvéreit játszották, mert olyan nagyon illedelmesen
és jólnevelten ültek az asztalnál - és legélesebben Karaik
úrral veszekedett. Szabályszerű vitákat rendezett - és
nagy megelégedésére megállapíthatta, hogy nem áll egye­
dül: Péter Dirtl minden erejével segített neki. Sőt, úgy
látszott, hogy még túl is akar tenni kis barátnőjén.
Ama bizonyos autóbeli összekapás óta ugyanis Péter
különös változáson ment át. Nemcsak, hogy pártját fogta
Anninak, hanem egyébként is egészen újszerű nézeteket val­
lott, amelyek heves vitákra vezettek közte és a rendező
között. És végül komoly összeütközésre került a sor.

195
 - Anninak igaza van, tisztelt Kamik úr - mondta Pé­
ter a számtalan alkalom egyikében, amelyeket Anni kifo­
gásai idéztek elő. - Hédi kisasszonynak egyszer két hétig
gyárba kellene járnia, akkor majd tudná, hogyan érkezik
haza egy lány nyolcórás munkanap után.
- Nos, hát hogyan? - kérdezte harciasan Kamik.
Hédi kisasszony, Paula megszemélyesítője összecsü­
csörített szájjal nyávogta: - El tudom képzelni, mire gon­
dol Dirtl úr: lógó haj, piszkos köröm, átizzadt ruha...
- Elfintorította orrocskáját.
- Nem arra gondolok - mondta élesen Péter. - De ami
az orrfintorgatást illeti - az ön okulására, kisasszonyom:
nem szégyen a munkanap végén izzadtan és kócosan
jönni ki a gyárból !
Kamik úr beleavatkozott: - Nem szégyen, de csúnya!
És a Phönix csak kedveset és csinosat akar a közönségé­
nek mutatni...
- ... mert nem az igazság a fontos a Phönixnek - fe­
jezte be Péter a mondatot, és gúnyosan nevetett.
- Dirtl úr, kérnem kell, hogy... - kiáltott Kamik és
elvörösödött.
De Péter most már belejött, és zavartalanul folytatta:
- Tudja, hogy hívják azt, amit maga csinál? Giccsnek!
Felelőtlen giccsnek, amely csak arra való, hogy elködö­
sítse az emberek agyát!
- Hagyja abba! - kiabált Kamik úr. - Mit meg nem
enged magának! Menjen máshová, ha nálunk nem tet­
szik...
- Úgy van! Ahhoz a Sarnóhoz például - és éhezzék vele
együtt! - Lia Lasker hangja volt, amely a műterem másik
végéről iderikoltott. Általános nevetés keletkezett.

196
 Anni a földön guggolt, öt pár gyerekcipő előtt, kefével
a kezében úgy, ahogy a Péter és Kamik úr közt kitört vita
félbeszakította a jelenetét. Némán fülelt az izgatott szó­
váltásra. Most először hallotta Paul Sarno nevét, és nem
sejthette, milyen jelentőssé válik számára egy napon.
- Igen - ordította dühösen Kamik úr - menjen Paul
Sarnóhoz, oda való maga - a maga nézeteivel!
- Talán meg is teszem - mondta Péter hangosan. -
Eddig nem volt szerencsém megismerkedni vele; de meg­
tiszteltetésnek kell lennie - azok után, amit róla tudok.
Nagyszerű ember...
- Bolond! - kiáltott közbe élesen Lia. (Mérgesen ke­
resztül-ment a műtermen, és megállt Péter előtt. ) Egészen
bolond, mondhatom magának! Ragyogó színész, ragyogó

197
rendező, kereshetne, amennyit akar - és visszautasítja a
legjobb ajánlatokat, mert neki a „saját útján” kell járnia!
Hallottak már ilyet! Milliomos lehetne - és a „saját út­
ján” kell járnia! - Hangosan és gonoszul kacagott.
- És miben áll tulajdonképpen ez a „saját út”? - ér­
deklődött Hédi kisasszony. - Saját filmjeit forgatja?
- Ahhoz eddig szerencsére nem volt pénze - mondta
Lia. - Csak egy pár kisfilmet csinált. Nevetséges dolgok.
Egyiknek az a címe: A munka szépsége. Parasztok a földe­
ken, parasztok az istállóban - szinte bűzlik az izzadságtól
és trágyaszagtól - aztán például bányászok, csupa fekete
alak az aknákból, csákánnyal, lámpával, és így tovább...
Teljesen érdektelen...
- Hogyhogy? - kérdezte Péter. - Hogy lehet ez érdek­
telen?
Szünet állt be. Lia rámeredt vörös körmére, és gőgösen
mondta:
- Én mindenesetre érdektelennek találom, és teljesen
feleslegesnek is!
Péter feléje indult, és közvetlenül előtte kihúzta ma­
gát.
- Én pedig, művésznő - mondta nyugodtan - teljesen
érdektelennek és feleslegesnek találom az ön véleményét
parasztokról és bányászokról, meg arról, amit Paul Sarno
„a munka szépségének” nevez, Őnnek ugyanis minderről
halvány sejtelme sincs - sem a munkáról, sem arról, mi­
lyen szép lehet az...
- Hát még az a háborús film! - sápítozott Lia, még
mindig lendületben. - Borzalmas - egyszerűen félre kel­
lett fordítanom a fejemet.
- Mert ott az igazságot mutatták meg - mondta Péter.

198
- A Phönixnél valószínűleg a háborút is kedvesre és fes­
tőire fésülték volna...
- De most már elegem van magából! - tört ki egy­
szerre Kamik úr. - Ha jobban szeret izzadságot és tehén­
istállót filmezni, Dirtl, hát csak tegye! Menjen! Csak men­
jen, maga a maga igazságával!...
- Kérem - mondta Péter, és elhagyta a műtermet.
Mindenki előtt világos volt, hogy Kamik úrral való
jelenete után nem fogja megtarthatni állását.
- Sajnálom - miattad, Anni - mondta később a kan­
tinban. - Most már egyedül kell megküzdened Kamikkal.
Anni komoran bólintott. - Meglátod, Péter, én is ha­
marosan összekapok vele! - jósolta.
És körülbelül egy hét múlva teljesült a jóslata.
A műteremben éjszaka új díszletet építettek fel: szobát,
hat fehérre lakkozott ággyal, szép tisztán, sorjában a fal
mellett, mindegyik valamivel kisebb, mint az előtte levő.
- Mi akar ez lenni? - kérdezte Anni. - Talán bizony a
szegény család hálószobája?
- Nagyon helyes - mondta az őszhajú kis Fellner úr,
aki éppen bejött a műterembe, és aki minden egyes do­
logról tudott a Phönixnél. - A legnagyobbik ágyban al­
szik Paula, a legnagyobb testvér, a másodikban a „bátor
kis Anni”, és így tovább, egészen a legkisebbig.
- Elragadó - mondta Kamik úr -, mint a mesében...
- Ügy van, rendező úr, - helyeselt az öreg Fellner. -
Mint a „Hófehérke és a hét törpe” meséjében.
- Igen - bólintott Anni -, mint a mesében. De nem,
mint a valóságban! Nem mint a szegény embereknél!
Kamik úr eleresztette a füle mellett. - Kérem tehát -
kiáltott - kezdünk! Anni, elmagyarázom neked, mi a dol-

199
god. Még majdnem sötét van odakint, éppen virradni kezd.
A testvéreid még mind fekszenek és alszanak. Te kelsz
fel elsőnek, mert neked kell felöltöztetned a kicsiket.
Ásítasz és nyújtózkodol az ágyadban, a szemedet dörzsö­
löd, felülsz, és a melletted álló zsámolyon levő ruhádért
nyúlsz. Egyelőre elég ennyi - ezt csináld meg, kérlek...
Anni engedelmesen belefeküdt a fehérre lakkozott ágy­
ba. Megint hálóing volt rajta, ezúttal távolról sem olyan
elegáns, mint akkor Marieloué, de mindenesetre össze­
hasonlíthatatlanul jobb darab volt, mint a foltozott háló­
inge, odahaza. Ásított és nyújtózkodott, szemét dörzsölte
és felült az ágyban. Aztán a zsámolyon levő holmijáért
nyúlt, és egy harisnyát vett a kezébe. Sokáig nézegette:
különös harisnya volt, amilyen Anninak még sohasem
került a kezébe, a lábára meg még úgy sem; kívül se­
lyem volt és belül gyapjú, úgynevezett „fényezett” áru.
- Szegény gyerekeknek nincs ilyen harisnyájuk - mond­
ta hangosan, a műterem csendjében jól hallhatóan.
Kamik úr ingerülten kérdezte: - Hanem milyen?
- Valószínűleg lyukas - vihogott a fiatal színésznő.
- Ollót! - ordított Kamik úr. Az öreg Fellner nyom­
ban keresztül száguldott a műtermen, hogy ollót szerez­
zen. Alázatos meghajlással nyújtotta át a rendezőnek.
- Mit csinál? - kiáltott elszörnyedve Anni, amikor
Kamik úr egy óriási lyukat csípett a drága harisnyába. -
Hát azt hiszi, hogy minden szegény gyerek rongyosan jár?
Majd adna nekem az anyám, ha így mennék iskolába!
- A te anyád, Anni - mondta Kamik úr hangsúlyozot­
tan - beteg és ágyban fekszik. - A műterem egy másik
sarkába mutatott, ahol a film-Anni anyjának betegágya
állt, s amelyet már napok óta fotografáltak.

200
 - De harisnyát azért javíthatna - vetette közbe Anni.
- Nem, ahhoz gyenge — sziszegte fogcsikorgatva Kar-
nik úr. Megőrjítette ez a lány.
- Harisnyastoppoláshoz nem kell erő! - makacskodott
Anni. - Amikor az én anyám kórházban feküdt - pedig
akkor igazán súlyos beteg volt -, egy nap alatt öt pár
harisnyát javított ki és két alsónadrágot és -
- Felveszed a harisnyát, megértetted? - Kamik úr
olyan hangosan ordított, hogy az öreg Fellner ijedten el­
menekült.
Valahonnan egyszerre egy statiszta jelent meg, lehajolt
Annihoz és odasúgta neki: - Kamik dühöng - ne vidd
túlzásba... - Azzal újra eltűnt és Anni duzzogva kezdte
felhúzni a szétvágott harisnyát.
Kamik úr újra lecsillapodott és a fiatal színésznőhöz
fordult:
- Egészen el vagyok ragadtatva ettől a lyuktól. Nagyon
hatásos - fuvolázta - ragyogó ötlet volt öntől, Hédi kis­
asszony...
Hédi kisasszony negédesen mosolygott. - Igen, olyan
hangulatos, ugye - olyan szegényes és elhagyatott...
- Rendetlen, nem szegényes - morgott Anni. Aztán
egyszerre megállt harisnyahúzás közben, és hirtelen ötlet­
tel megszólalt: - De hát tulajdonképpen... Kamik úr,
kérem... miért nem stoppolom én magam a harisnyái­
mat? Én már elég nagy vagyok, a bátor Anni tizenegy
éves...
- Tizenegy éves lány még nem tud harisnyát stoppolni
- jelentette ki Kamik úr. Nehezen lélegzett.
- Micsoda? Tizenegy éves lány még nem tudja a haris­
nyáját megstoppolni? Ugyan, menjen már! Hétéves ko-

201
romban már magam varrtam fel a gombjaimat, és kilenc­
éves koromban már nekem kellett megstoppolnom Tóni
harisnyáit - ekkora lyukakat! - Anni Kamik úr felé
nyújtotta ökölbeszorított kezét.
A vége az lett, hogy a rendező idegei felmondták a
szolgálatot; azt állította, hogy Anni megfenyegette az ök­
lével. Hisztérikusan kiabálta, hogy nem tűr ilyesmit, to-
porzékolt, mint egy neveletlen gyerek, végül kimerülten
és rekedten egy székbe roskadt, és egy félóra szünetet kért,
hogy magához térjen.
A műterem gyorsan kiürült. Anni elhagyottan ülve ma­
radt fehérre lakkozott ágyán, kezében a harisnyával. Sen­
ki sem törődött vele. Csak Hédi kisasszony vonult el mel­
lette kifelé menet, és gonoszul odaszólt: - Szemtelen kö­
lyök - úgy viselkedik, mint egy sztár!
Utolsónak az operatőr hagyta cl a műtermet. Kék ten-
gerész-szemű, idősebb ember volt. Szétvetett lábbal meg­
állt Anni előtt, és azt mondta: - Felfordítod nekünk az
egész műtermet, te bolondos lány!...
Amikor ő is kiment, Anni egyedül maradt az óriási he­
lyiségben. Ha Péter itt lenne most! De Péter mostanában
már csak ritkán mutatkozott. A rendezővel támadt össze­
zördülése után nemcsak Kamik úr mellett betöltött segéd­
rendezői állásáról mondott le, hanem egyáltalában hátat
fordított a Phönixnek. Most már csak alkalomadtán né­
zett be egyes dolgok elintézése végett. De az ilyen rövid
látogatások alkalmával is olyan nézeteket vallott, amelye­
ket a Phönixben nem értékeltek - s ezekben sűrűn hasz­
nálta a „giccs”, „szemét” és „felelőtlenség” kifejezése­
ket. És minél nagyobb felháborodást keltett, Anni annál
jobban megszerette.
Most felállt és kiballagott az udvarra. A zöldbéka vá­
ratlanul ott állt a helyén. Zölden és fényesen kuksolt a
napfényben. Akkor hát Péternek itt kell valahol lennie.
Kutatva járta végig a házat, benézett a kantinba és
öltözőkbe, irodaajtókon kopogott, a másolóműhelyben kér­
dezősködött. Amikor végül reményvesztetten visszatért
az üres műterembe - Péter ott ült, pontosan azon a fehérre
fényezett ágyon, amelyet ő egy negyedórával ezelőtt ott­
hagyott.
- És én hogy kerestelek, Péter...
- Én is téged. Mindent hallottam már, semmit sem kell
elmondanod.
- Péter, hogy viselkedik egy sztár? Például úgy, mint
Lia akkor - amikor nem akarta, hogy oldalról fényképez­
zék, mert onnan túl hosszú az orra, és mikor úgy kiabált
és toporzékolt?

203
 - Ühüm - dünnyögött Péter igenlően.
- Akkor nem értem, miért mondja Hédi kisasszony,
hogy én viselkedem úgy, mint egy sztár! Nekem nem az
a fontos, hogy én szép vagyok-e, vagy sem - nekem az a
fontos, hogy minden, amit itt csinálnak, hazugság! -
Nézd, Péter, Marielounál, ott nem tudhattam, úgy van-e
vagy nem, amit ezek filmeznek; én nem ismerek ilyen
Marieloukat - és valószínűleg az egész világon tíz vagy
húsz van csak belőlük, és azokra fütyülök... De Anniból
sokszor tízezer van, vagy még több, és azokat ismerem,
mert én magam is az vagyok! És tudom, hogy nem ilyen
Hófehérke ágyakban alszanak és nincs ilyen finom haris­
nyájuk... És... Igen, és ez a sok Anni - ne nevess ki,
Péter, őrültségnek hangzik! - de mindig azt hiszem, hogy
az összes Péterek és Karlik és Tónik és Grétik hosszú sor­
ban állnak mögöttem, és haragszanak rám, mert elárulom
őket, ha ebben a hazug filmben részt veszek... Érted ezt?
- Zavartan elhallgatott és szégyellte magát, hogy olyan
nagy szavakat használt.
Péter komolyan nézett rá:
- Értelek, Anni. Meglehetősen nehéz és utálatos ez
neked. Szorítsd össze a fogadat - egy nap majd csak
mögötted lesz a „Bátor kis Anni”, és akkor hátat fordítasz
a Phönixnek. Úgy, mint én. Örökre.
- Te is, Péter? Örökre?
- Én is.
- Egészen abba akarod hagyni a filmezést?
- Szó sincs róla! Hiszen nem a filmen múlik - csak
az embereken, akik csinálják!
- És - és ismersz olyan embert, aki jobban és helye­
sebben csinálja?

204
 - Igen - mondta Péter. - Ismerek egyet. Paul Sarnót.
A műterem ajtaján éppen bejött a tengerész-szemű ope­
ratőr. A félóra letelt. Mögötte megjelentek a többiek.
Hédi kisasszony közelebb tipegett: - Kamik rendező úr
azt kívánja - szólt hogy kérj tőle bocsánatot.
Anni segélyt kérő pillantást vetett Péterre.
- Menj - mondta Péter szelíden.
Anni kiment.

Anni engedelmesen összeszorította a fogát, elnyomta bá­

natát és felháborodását, némán lenyelt minden torzítást
és hazugságot; de amit lenyelt, nem vált javára. Szenve­
dett és bánkódott, rossz színben volt, sápadt lett és ver­
gődött és nem tudott aludni éjszakánként. (A felnőttek ezt
úgy hívják: „idegesnek lenni”. ) Az anya szemrehányá­
sokat tett magának, amiért megengedte, hogy Anni ezt a
második filmet is vállalja. De Holzingernénak annyi dolga
volt ezekben a hetekben, hogy azt sem tudta, hol áll a
feje. Amióta megint volt varrógépe, nem tudta hová le­
gyen a sok munkától. Egy munkaruha-szaküzlet dolgozta­
tott vele, s így darált végig kötényt, orvosköpenyt, laka­
tos-munkaruhát egymás után. Azonkívül sok mindent kel­
lett előkészítenie az új lakás számára, amelyet (micsoda
szerencse! ) néhány háztömbbel odább talált, és amelybe
jövő elsején készültek beköltözni.
- Annikám - mondta Holzingerné, miközben az új
függönyöket szegte be (világoszöld, elszórt tarka virágok­
kal), amiben Anni segített neki - Annikám, ha most meg­
lesz a lakás, és a munkám is megmarad - akkor jobb
sorunk lesz, mint ahogy valaha is reméltem, hogy apa
nélkül lehetne. És akkor megelégszünk azzal - és akkor

205
te újra iskolába járs2, és abbahagyod a filmezést, és újra
olyan leszel, mint a többi gyerek, jó?
Anni bólintott. - Csak már ott tartanánk! - gondolta.
Még tíznapi forgatást kellett letudnia. Ügy tornyosult elé­
be, akár egy hegy.
A szétvágott harisnya-ügy óta került minden veszekedést
Kamik úrral és Hédi kisasszonnyal, és a most következő
néhány napban simán is ment minden. Végül aztán már
csak egyetlen jelenet eljátszása volt hátra s attól Anni
szabályszerűen félt (az összes többi, még a befejező kép is,
Annival, mint koszorúslánnyal, már elkészült). Arról a
Kartnerstrassén vásárlandó híres báliruháról volt szó,
amelyet a gazdag ausztráliai úr ajándékoz a szép Paulá­
nak. Kamik úr ötlete volt, hogy ebből a vásárlásból való­
ságos családi ünnepet csináljanak. Ne csak Paula menjen
el, hanem mind az öt fiatalabb testvére is, hogy jelen le­
gyenek a nagy eseménynél. Míg nagy testvérük bent az
üzletben felpróbálja a ruhát, a kicsik kint fognak állni,
és laposra nyomják orrocskájukat a kirakatablakon. Kar-
nik úr ezt az ötletet megint egyszer „festői”-nek, „édes”-
nek és „bájos”-nak találta, Anni viszont butának és bán­
tónak. Úgy érezte, mintha ezzel kinevetnék a „szegényem­
bereket”. És a legrosszabb volt, ahogy ez a ruhavásárlás
az ő, a film-Anni segítségével végbemegy. Világosan ol­
vasható volt a forgatókönyvben...
Olvasható - ez olyan egyszerűen hangzik. De egy for­
gatókönyvet olvasni nem is olyan egyszerű. Sok minden
különös van az utasításokban, amelyeket ismerni kell, hogy
az ember egyáltalában valamit „kiolvashasson” belőle; az­
tán itt van mindaz a szakkifejezés, amelyekről tudni kell,
mit jelentenek tulajdonképpen. Anni már egészen jól ki-

206
ismerte magát ezekben a dolgokban: a számok jelentik a
gép egy-egy beállítását; a forgatókönyv bal hasábja azt
mutatja, amit az ember lát, az optikusát, a jobb hasáb adja
viszont azt, amit hall, az akusztikusat. Távol azt jelenti,
hogy a gép az egész képet befogja; féltávol: a gép csak
kb. a kép felét fogja be. Közel: a gép kiemel egy alakot,
vagy a díszlet egy bizonyos részét; félközei: ugyanaz,
csak valamivel nagyobb távolságról. Egészen közel: az
arcot - annak színészi kifejezését - közvetlen közelből ve­
szik fel. Fordulás: a gép egy fordulatot tesz oldalra, fel­
felé vagy lefelé, hogy embereket mozgás közben mutasson
be, vagy egy bizonyos tárgy felé forduljon. Áttűnés, gyors
átmenet egyik képből egy másikba.
Ebben a forgatókönyvben tehát világosan olvasható
volt:

76. kép.

DIVATSZALON A KARNTNERSTR ASSÉN

812. Félközel.
A divatüzlet kirakata előtt.
Paula bemegy. Anni és kistest­
vérei kintmaradnak. Utcai zajok.

813. Gép fordulással követi

Paulát, befogja az elegáns el­
adóhelyiséget. Egy csinos eláru­
sítónő a próbafülkébe vezeti
Paulát: Ide tessék, ha szabad kér­
nem...

207
814. Gép félközeibe kocsizik.
Fülke, Paula különböző báliru-
hákat próbál fel. Második el­
árusítónő is odajön tanácsot
adni: Valóban, ez igazán elragadó...

815. Közel.
Paula a tükör előtt jobbra-balra
fordul. Olyan nehezen tudom magam
elhatározni... Behívhatom a kis
húgomat, Annit? Ö talán tud
nekem segíteni...

816. Gép kiséri

az eladónőt az ajtóhoz.

8i 7 Távol.
Anni és testvérei kívülről, hát­
tal a gépnek. Utcai zajok.

818. Féltávol.
Ajtó nyílik. Az elárusítónő ki­
néz: A kis Anni kisasszony legyen
szives bejönni...

819. Gép fordul - közel.

Anni zavartan, hitetlenül, bol­
dogan: Én?

820. Gép követi

Annit és az eladónőt az üz­
letbe. Újra befogja a próba­
fülkében levő csoportot. Paula: Hogy tetszem neked, Annikám?

208
821. Közei
Anni komolyan körüljárja nő­
vérét. Végül rosszallóan rázza
a fejét: Nem való ez neked!

822. Gép fordul

az eladónőkre. Nevető felhábo­
rodás: Hogyhogy nem való? Hiszen
olyan bájos benne!

823. Gép fordul

vissza Annira. Anni végigmegy
a ruhaállványok előtt, keres,
vizsgál s biztos szemmel vá­
laszt: Ezt itt...

824. Gép követi

az elárusítónőt, aki a ruhát be­
hozza a fülkébe.

825. Gép közelkocsizik

Paulához, aki csalódottan né­
zegeti a ruhát: Ugyan, Anni! Hiszen ezen sem­
mi sincs, se szalagdísz, se sem­
mi...

826. Féltávol
a fülkétől. Anni: Majd meglátod...

82 7. Egészen közel
Anni feje. Arca feszült kíván­
csiságot fejez ki, csodálatot,
végül felragyogó lelkesedést. Selyemsuhogás és zizegés.
828. Gép visszakocsizik félkö-
zelbe.
Fülke, Paulával a közepén. El­
árusítónők: Elragadó... Elbűvölő...

82g. Gép fordul

az üzleten végig az ajtó felé.
Keskeny résen halkan belopa­
kodnak a kisebb testvérek: Pszt! (Tompa utcai zaj. )

83o. Távol
a fülkétől. A testvérek némán
félkörben Anni mellé sorakoz­
nak szép nővérük körül.

831. Gép közelbe lendül

egyik gyerekről a másikra, gyors
egymásutánban mutatja csodál­
kozó arcukat: tágranyílt, kerek
szemek, nyitott szájak...

Gép megáll
Anninál, az összekulcsolja ke­
zét. Szinte áhítatosan mondja: Olyan vagy, mint egy angyal­
ka..:

832. Gép fordul

a testvérekre, akik utánozzák
Annit, Ők is összekulcsolják
kezüket, suttognak: Mint egy angyalka...

833 Gép eltávolodik

a fülkétől, távolodóban megáll

210
az üzlet óráján. Éppen hat óra.
Gép tovább hátrál, megáll kint
a Karntnerstrassén, az üzlet
előtt. Utcai zaj. A Stephansdom ha­
rangjai megkondulnak.

834. Gép meredeken felemel­

kedik.
A Karntnerstrasse fentről. Harangzúgás.

833. Áttünés.
A Stephansdom zengő harang­
jai. Erősebb harangzúgás.

Még sohasem érzett Anni olyan határozott ellenszenvet,

mint a forgatókönyvnek ezekkel a lapjaival szemben. (Leg­
feljebb Schnepfenberger úrral szemben. ) Valami határo­
zatlan szorongás volt benne, szinte előérzete annak, hogy
milyen borzasztó dolog fog történni, ha Kamik úr ezt a
jelenetet az összekulcsolt kezekkel és az „Olyan-vagy-mint-
egy-angyalká”-val beállítja. Engedelmessége minden jó­
szándék ellenére is fel fogja mondani a szolgálatot, ösz-
szeszorított ajkai kitárulnak, mint egy zsilip kapuja, ame­
lyet szétfeszít az eltorlaszolt víztömeg.
Miközben a külső felvételeket forgatták a Karntner-
strassén, a műteremben a munkások felépítették a divat­
szalont. Üvegből, fényezett fából, krómozott acélcsövek­
ből és számtalan tükörből állt, s úgy csillogott, mint va­
lami tündérpalota.
Aztán erre is rákerült a sor. Próba a 818. és rákövetkező
beállításokból. Az elárusítónő behívta Annit; ő félrehaj­
tott fejjel (így kívánta a rendező) kritikus tekintettel néz-

■ 211
te végig Hédi kisasszonyt, aztán megszólalt: - Nem való
ez neked! - nekiindult és végigment a ruhaállványok előtt.
Mintha Anni egyáltalában merné ezt! - gondolta. Mintha
merné akár csak megfogni is ezeket a finom ruhákat, nem­
hogy kihalászni egyet, és utasításokat adni az elárusító­
nőnek...
829. beállítás. A félignyílt boltajtón félénken osonnak be
a testvérek. Kamik úr fejükbe verte, hogy ők egészen
elfogódottak a divatszalon csillogó pompájától; félénken
körül kell nézniük, és lábujjhegyen osonni a fülkéhez.
Anni ellenérzése percről percre erősbödött. És aztán
következett az a buta hely az összekulcsolt kezekkel! Egy
tucatszor elpróbálták, vagy még többször... - Olyan
vagy, mint egy angyalka... - mormolta Anni kétségbe­
esetten és állát ráfektette összekulcsolt kezére, mert Kar-
nik úr azt „hatásosnak” találta. Egy örökkévalóságnak
tűnt, amíg végre a „Figyelem! Felvétel! ” végigharsogott a
műtermen, feszült csend lett, és a gép egészen közel jött.
A vakítófényű Jupiter-lámpák zúgni és sustorogni kezd­
tek, minden fehér fényben fürdött... Az öltözőfülkét,
amelyben mindannyian álltak, körös-körül tükrök borítot­
ták. Nemcsak elölről, hanem jobbról és balról is kul­
csolt kezű Annikat lehetett látni, és mellette négy kul­
csolt kezű testvért, akiket ugyanúgy sokszorosan tükröz­
tek vissza a falak... Borzalmas volt!
Annival valami különös dolog történt; remegni kezdett.
Mint egy hatalmas hullám, feltartóztathatatlanul hömpöly-
gött feléje és jóleső erőszakkal elsöpörte végső ellenál­
lását. - Nem!!! - kiáltott bele hirtelen átható hangon
a halálosan néma műterembe. - Nem! Nem! Nem!...
Mint egy megszállott, rohant egyik gyerektől a másikhoz, és

212
ellökte összekulcsolt kezüket az álluk alól! Aztán lerántott
egy drága ruhát, és vad gyönyörűséggel taposott végig raj­
ta! És végül hangos sírással kirohant a műteremből.
Senki sem gátolta meg benne.
Minek is? Az egyetlen még hiányzó jelenetből könnyen
ki lehetett húzni Anni szerepét; a Phönixnek nem volt rá
szüksége többé.
 PÉTER MEGTUDJA A TITKOT

- Véleményem szerint most már abba is hagyhatnád

a bőgést - mondta Karli.
Félórával ezelőtt Anni bekopogott az ajtón, feldúltan
rohant be a laboratóriumba és egyetlen magyarázó szó
nélkül a ládapamlagra vetette magát. Azóta szünet nélkül,
csillapíthatatlanul sírt. Karli egyszerűen nem értette,
honnan veszi azt a rengeteg könnyet - olyan volt az
egész, mint egy csőrepedés. Kérdéseire, hogy tulajdon­
képpen mi történt, kuszán válaszolt, s ebből Karli már
csak azért sem okosodhatott ki, mert elcsukló zokogás,
szitkozódások és könnyáradat szakította egyre félbe.
Amennyire ennek ellenére képet alkothatott magának a
dologról, meglehetősen hősiesnek találta, hogy Anni kint,
a Phönix műtermében a felnőttek túlerejével szembeszállt.
Titokban csodálta a bátorságát - és azonkívül sajnálta is.
De nem tudta, hogyan segítsen rajta: bőgő lányokkal -
még ha csodálja is őket az ember - nincs mit kezdeni.
Hát sohasem fogja abbahagyni...?
- Ha engem kérdezel... - próbálkozott még egyszer -
akkor most már elég volt!

214
 - De én - én nem kérdezlek zokogott Anni anélkül,
hogy csak a fejét is felemelte volna.
Egyszerre kopogtak. Tóni állt kint és - Péter Dirtl.
- Itt van Anni? - kérdezte Péter kifulladva. Nagyon
meghajszoltnak és gondterheltnek látszott. Kint a mű­
teremben olyan hajmeresztően mondták el Anni viselke­
dését, hogy aggodalom fogta el a kislányért. Hátha nem
mer most hazamenni és valami ostobaság jut az eszébe -
felizgatott kislányoknál sohasem lehet pontosan tudni...
- No, térj már magadhoz, - mondta és melléje ült a
ládára. - Azonnal elzárni a vízcsapot, máskülönben szere­
lőt hívok!
Levette Anni kezét kisírt arcáról, és tiszta zsebkendőt
vett elő. Anni a kellemes, lágy hűvösségbe rejtette égő
szemét. A zsebkendő alól érdeklődött, haragszik-e rá Pé­
ter; de kijelentette, hogy a világ minden kincséért sem
tudta többé türtőztetni magát; és egyáltalában nem is saj­
nálja - azt ne is higgye Péter! És ha esetleg azért jött vol­
na, hogy visszavigye őt a műterembe, akkor nagyon téved
- soha többé, soha életében be nem teszi oda a lábát,
ezt vegye tudomásul! És egyáltalában egyetlen filmműte­
rembe sem..,
- Kivéve persze, ha a mi filmünket fogják forgatni,
ugye, Anni? - elegyedett bele Karli, és cinkosan kacsin­
tott Péterre.
- Hát az miféle film? - kérdezte Péter.
- Megmondjuk neki?
Anni bólintott a zsebkendő mögött, és Karli egy füze­
tet vett fel az íróasztalról,
- Én is meghallgathatom? - kérdezte Tóni, aki eddig
ide-oda ténfergett a laboratóriumban.
 - Természetesen - döntött Péter, holott a döntés joga
tulajdonképpen nem is őt illette. - Tóni a barátom, és
barátok előtt nincsenek titkaim!
- Tehát - mondta Karli, és kinyitotta a füzetet. -
A filmünk címe: „Segítenek a gyerekek! ” és egész sereg
gyerek játszik benne, legalább húsz. Mert egy gyerek egye­
dül semmit sem tud elérni - csak ha sokan vesznek részt
benne, és összetartanak, akkor lesz belőle valami.
- Világos - mondta Péter. - Egyébként nemcsak gye­
rekeknél van ez így. A felnőttek is többet érnek el, ha
összetartanak.
Karli örült Péter elismerésének és bátran folytatta.
- Majdnem úgy kezdődik, mint a „Bátor kis Anni”.
Mert, hogy egy férfi megbetegszik és aztán reszketős ma­
rad a keze, az igazán megtörténhetik. A mi emberünket
Hornignak hívják, és hosszú éveken át bérelszámoló volt
egy nagy áruházban, ahol több száz alkalmazott van. A cé­
get Karstelnak hívják, és Karstel úr, a főnök, megle­
hetősen utálatos alak, s Hornigot ki nem állhatja.
- De miért nem? - kérdezte Tóni. - Én egészen ked­
vesnek képzelem ezt a Hornig urat.
- Az is. De olyan dolgokat csinált, ami a főnöknek
nem tetszett.
- Például mit? - akadékoskodott Tóni tovább.
- Ne kérdezz már annyit - mondta Anni. - Hagyd,
hogy Karli tovább mesélje!
De Péter védelmébe vette a „barátját”, Tónit:
- Igaza van, egészen pontosan kell tudnunk, mi nem
tetszett a főnöknek. Másképp még ugyanaz történik, mint
a „Bátor kis Anni”-ban - és a film nem igaz! Márpedig
annak nem szabad lennie - ugye?

216
 Anni és Karli hevesen rázták a fejüket.
- No, látjátok! Tehát, határozzuk csak el, miféle dol­
gokat követhet el egy rendes bérelszámoló... Például az
alkalmazottaknak olykor kisebb előleget adna a fizeté­
sükre, mit gondoltok erről? Mondjuk, jön egyszer vala­
melyik alkalmazott, és azt mondja: - Kedves Hornig, a fe­
leségem beteg volt, el kell küldenem üdülni, - adj nekem
200 schillinget, és vond le a legközelebbi fizetésemből. És
Hornig, no mit gondoltok?...
- Odaadja! - kiáltott mind a három gyerek.
 - Vagy - folytatta Péter - odajön hozzá valaki, és
azt mondja: - Nézze, Hornig úr, a télikabátom zálogban
van, és ha keddig nincs pénzem, hogy kiváltsam, akkor
befellegzett! - És Hornig - na mit gondoltok? —
- Odaadja!
De Karlinak aztán aggályai támadtak. - Nem - mond­
ta - így nem megy. Ez nem lenne ok az elbocsátásra -
mert a főnöke beleegyezése nélkül Hornig huzamosabb
időn keresztül úgysem adhatott volna előlegeket... Ha­
nem én tudok valami mást. Legyen úgy, ahogy Poldiék-
nál volt egyszer a gyárban... - Egy darabig elgondolko­
zott. - Igen - így jó lesz! - kiáltotta aztán. - Tehát: Hor­
nig egyszerűen több fizetést szeretett volna a többiek szá­
mára is, de a főnök megtagadta, és akkor Hornig az
üzemben kijelentette, hogy ez aljasság, mert pénz van itt
elég, legfeljebb vágjon a főnök valamivel kevesebbet zseb­
re, és így tovább. Világos, hogy Karstel úrnak ez nem
tetszik, és amikor Hornig beteg lesz, és utána csupa resz­
ketős betűt ír, ez kedvező alkalom arra, hogy kidobja.
- Pedig abban az óriási áruházban természetesen köny-
nyen tudna neki valami más állást adni, igaz, Péter? -
mondta Anni, - raktárnok, kihordó, csomagoló - valami
olyat, ahol egyremegy, akár reszket a keze, akár nem.
- Persze hogy megtehetné - de ha egyszer meg akar
szabadulni tőle?! - Péter gondterhelten csóválta a fejét.
- Bizony nagy baj ez Hornig úrnak!
- Nagy baj! - bólintott Anni. - De azért még egyál­
talában nem ugrik a Dunába! - Péter csak hadd tudja
rögtön, hogy a „Segítenek a gyerekek! ” és a „Bátor kis
Anni” útja itt végérvényesen elválik.
- Nem - mondta Karli -, egy tisztességes ember csak

218
nem hagyhatja egyszerűen cserben a feleségét és a gye­
rekeit...
- Hát gyerekei is vannak? - szólt közbe kíváncsian
Tóni. - Hány? És milyenek - kedvesek?
- Három van: Helga, Hansi és Pauli. Hogy különösen
kedvesek-e, azt nem tudom — olyanok, mint a többi gye­
rek!
Tóni még valamit akart tudni: - Van futball-labdá­
juk?
- Ugyan, menj már, Tóni - mondta Anni bosszúsan -
ez igazán nem fontos!
- Péter azt mondta, hogy mindent pontosan kell tud­
nunk... - morogta Tóni sértődötten, de aztán némán
hallgatta, amint Karli tovább mesélt:
- Minthogy Hornig olyan sok évig dolgozott a Kars-
tel-cégnél, felajánlanak neki valami kis végkielégítést -
azonfelül, ami különben is jár neki. De Hornig azt mond­
ja, hogy nem adja el a jogát, ő nem végkielégítést akar,
hanem munkát. És mindennap elmegy a főnökhöz, és az
mindennap kidobja. És akkor az a kedves Hornig úr las­
sanként mogorva lesz. Veszekszik otthon a feleségével
meg a gyerekeivel, meg is veri őket, mármint a gyere­
keket, amit azelőtt sohasem tett - sőt néha iszik is egy
kicsit...
- Úgy, mint a Schnepfenberger úr? - kérdezte Tóni.
- Nem - csak egyszer-egyszer egy pohárkával. És min­
denki magánkívül van, hogy ez a Hornig úr mennyire
hátrányára változott - nemcsak a felesége és a gyerekei,
hanem a szomszédok is a házban. Hornig mindig olyan
kedves, szíves ember volt, mindenki szerette, de most
zsörtölődő és ingerült...

219
 - És most - jelentette ki Anni hangosan - most közbe­
lépnek a gyerekek! Helga, a legidősebb Hornig-gyerek
ugyanis elmeséli a fiúknak és lányoknak a házban, mi van
náluk odahaza. És miközben meséli, sírva fakad - és a
gyerekek úgy megsajnálják, hogy ott helyben elhatároz­
zák: Hornig úrnak vissza kell kapnia az állását! És ők, a
gyerekek fognak erről gondoskodni!
- De már erre kíváncsi vagyok! - mondta Péter.
- Mi úgy képzeltük ezt - magyarázta Karli -, hogy az
udvarbéli gyerekek még más gyerekeket is hívnak segítsé­
gül. Éspedig olyan fiúkat és lányokat, akiknek az apja
ugyanabban az áruházban dolgozik. És amikor mind együtt
vannak, akkor a legidősebb fiú valamilyen rablóbarlang-
félébe vezeti őket, olyasvalamibe, mint az én laborató­
riumom itt: egy szétbombázott ház pincéjébe, amelyről
senki sem tud. Semmilyen felnőtt, persze. És van egy
titkos kopogásjelük, meg jelszavuk is, anélkül senki sem
jöhet be. Minden meglehetősen titokzatos, mert a gyere­
kek szeretik az ilyesmit.
- A hercegnő is szerepel a játékban?
Karli úgy tett, mintha nem hallotta volna. - Most te­
hát a gyerekek összegyűlnek a rablóbarlangban, és sza­
bályszerű haditervet dolgoznak ki.
- És mi van ebben a haditervben? - kérdezte Péter.
- Idegháború!
- Micsoda? - Péter értetlen arcot vágott, és tanácsta­
lanul nézett Anniról Karlira és vissza.
- Idegháború! Addig akarnak Karstel úrnak az idegei­
re menni, amíg Hornigot újra munkába nem állítja.
- Hm! - dünnyögött Péter - jó ötlet! De hát tudják
a gyerekek, hogyan kell ezt csinálni?

220
 - Hogy a gyerekek tudják-e, hogyan mehetnek idegeire
a felnőtteknek?... No hallod, Péter! - Anni jókedvűen
elnevette magát. - Azt már a mi Grétink is tudja...
- Legelőször is - mondta Karli a gyerekek megfi­
gyelik Karstel urat. Utána lopakodnak, és, mint igazi
detektívek, mindent kinyomoznak róla: hol lakik, mikor
megy reggel az áruházába, melyik kávéházba jár... És
amikor már minden szokását ismerik, akkor a legokosabb
gyerekek összeülnek a „rablóbarlang”-ban és jelszavakat
találnak ki. Például ilyet: „A Karstel-cégnek 300 alkalma­
zottja van, miért nincs köztük Hornig úr? ” Vagy: „Hornig
úr dolgozni akar, - miért nem engedik? ” Vagy pedig...
- ... vagy pedig - szólt közbe Anni - „Ha a Karstel-
gyerekek esznek, a Hornig-gyerekek éhezzenek? ”
- És ez így folytatódik, hogy bárhol és bármikor jele­
nik meg Karstel úr, rögtön felbukkan egy gyerek az ideg-
remenős-bandából és arcába kiáltja a jelszót! Minden­
nap más a jelszó, és mindennap sokszor hallja, mindig
egy másik gyerektől. Ha reggel kilép hietzingi villájából,
egy lány már ott áll a kertkapunál, és azt mondja: „Hor­
nig ú r . . É s ha beült az autójába, egy fiú hirtelen fel­
rántja a kocsi ajtaját, ő már nyúl valami aprópénzért -
ekkor a gyerek bekiált: „Hornig úr... ” És az áruház fo­
lyosóin... és ha délben a vendéglőbe megy, mindig,
mindenütt áll már egy gyerek, és odakiáltja neki: „Hor­
nig úr... ”
Karli kifulladt a beszédben, és Anni kihasználta a szü­
netet:
- Ha Karstel úr kisétál a kertjébe, a gyerekek felmász­
nak a fára és felhangzik a kórus: „Hornig úr... ”
- Meg utána is lopódznak az utcán, és ha be kell men-

221
nie egy nyilvános WC-be, akkor egyszerre a szomszéd
fülkéből hallja: „Hornig úr... ” És aztán... - Tóni kun­
cogott.
- Neked, persze, ez tetszik legjobban! - szidta Anni,
és megrovóan nézett rá.
- No hallod! - tört ki Tóniból a nevetés. - Ez iga­
zán mulatságos!
- Még nem is tudjuk, hogy ez benne lesz-e... -
mondta Anni egy előkelőségi rohamában. - Túl közön­
séges...
- Ugyan menj, ne kényeskedj... - kiáltott Karli. -
Hiszen te magad is nevettél, mikor ez eszünkbe jutott...
- No és Karstel úr? - szakította félbe Péter a vesze­
kedést. - Ö hogy tűri az idegháborút?
- Rosszul. Egészen megőrül, és úgy érzi, hogy min­
denütt üldözik. Még egy rendőrt is rendel az ajtaja elé, de
a rendőrt a gyerekek beavatják a dologba, és akkor az ő
pártjukra áll. Csak úgy a látszat kedvéért csíp el néha egy-
egy fiút, - és miközben hosszú prédikációt tart neki -
természetesen ezt is a látszat kedvéért! - már közben há­
rom másik kiáltja a maga „Hornig úr... ”-ját.
- Értem - mondta Péter és mosolygott. - De mit érnek
el ezek az idegharcosok a jelszavaikkal?
- Sajnos, semmit - sóhajtott Anni. - Előbb azt akar­
tuk, hogy elérjenek valamit, de Poldi - ez Karli nővére,
és neki tudnia kell, mert gyárimunkásnő - Poldi azt
mondta, hogy ha egy főnök végképpen nem akar valakit
visszavenni, akkor csak egyetlen eszköz van, amellyel rá
lehet kényszeríteni, hogy visszavegye...
- ... mégpedig az egész személyzet és a szakszervezeti
bizalmiak - kapta ki Anni szájából a szót Karli.

222
 - Ahá, a bizalmiak! - mondta Péter. Mosolyogva kar­
ba tette kezét, és elnyújtott lábbal ült. - De, ha szabad
kérdeznem: mi dolguk van a gyerekeknek a bizalmiak­
kal?
- Én egyáltalában nem is tudom, mi az a - bizalmi? -
panaszkodott Tóni.
Péter megszánta „az ő Tóni barátját”, és megmagya­
rázta neki, hogy minden nagyobb vállalatnál, akár gyár
az, akár áruház, van néhány munkás és alkalmazott, akit
a többiek megválasztanak és akiknek az a feladatuk, hogy
társaik érdekeit képviseljék a vállalat vezetőivel szem­
ben. Ha tehát a munkásoknak valami kívánságuk van,
vagy valami panaszuk a főnökre, ha elégedetlenek vala­
mivel, akkor a bizalmiaknak kell magukévá tenni a dol­
got, és a főnökkel tárgyalni.
Tóni figyelmesen hallgatta. Nagyon megtisztelőnek
érezte, hogy Péter valami ilyen nehéz dolgot elmagyarázott
neki. Ezért úgy is tett, mintha mindent megértett volna,
ravasz arcot vágott és azt mondta: Ahál
Péter most ismét Karlihoz és Annihoz fordult. - De ti
még adósak vagytok nekem egy válasszal. Mi dolguk van
a gyerekeknek a bizalmiakkal?
- A gyerekeknek - semmi. De az apáknak!
- És akkor az idegharcos banda tagjai, fiúk és lá­
nyok, titkos nagygyűlést tartanak a „rablóbarlangban” és
valami újat határoznak. Minden gyerek addig beszél az
apjának, míg az belátja, hogy Hornig úrral nagy igazság­
talanság történt, és most a társainak kell gondoskodniuk
arról, hogy újra munkát kapjon.
- Jó gondolat - mondta Péter. - De hogy a gyerekek
meg tudják-e győzni az apjukat ilyesmiről...

223
 - Miért ne? Ügyes gyerekek ezek! Együtt ülnek a rabló­
barlangban, és minden apát sorra vesznek, és megbeszé­
lik, melyiket hogyan lehet legjobban megkörnyékezni.
- Az apák ugyanis nem mind egyformák - jegyezte
meg Karli, s magyarázólag emelte fel mutatóujját. -
Az egyik csak azt hiszi el, amit az újságban olvas. Annak
tehát a nagy fia egy hasonlóan izgalmas történetet me­
sél el, amelyet nemrégiben olvasott az újságban, s amely
szerint előbb egyet bocsátottak el (ugyanúgy, mint Hor-
nigot), és aztán, minthogy senki sem állott ki érte, egy
másodikat, aztán egy harmadikat...
- Egy másik apa csak a feleségére hallgat. Ha az mond
neki valamit, akkor megteszi. Erre a gyerek megmagya­
rázza az anyjának, hogy aztán az magyarázza meg az apá­
nak: ha semmit sem tesz Hornigért, akkor holnap vele
történhetik meg, hogy kirepül.
- Egy kislány meg azt mondja: - Az én apámmal na­
gyon nehéz; ha valamit akarok tőle, mindjárt ő is akar
valamit cserébe: előbb hozzál érte egy jelest számtanból -
segíts anyának takarítani...
- És az a kislány segít akkor? - kérdezte Péter érdek­
lődéssel.
- Természetes. A gyerekek így határoznak - és ő meg­
teszi. Aztán ott van a fiú a biciklivel: - Az én apámmal
- mondja - akkor lehet legjobban beszélni, ha biciklitúrára
megyek vele vasárnap. Csakhogy a biciklim egyik gumija
tönkrement, és nincs pénzem új gumira...
S a gyerekek akkor összeadják a zsebpénzüket, hogy a
fiú megjavíthassa a biciklijét és elmehessen az apjával a
túrára és közben beszélhessen vele.
- Én úgy képzelem - mondta Péter, és összehúzta a

224
szemét, mintha valamit látna maga előtt, - én úgy kép­
zelem: egyik-másik apa még szégyelli is magát egy ki­
csit, hogy a kisfia kénytelen megmagyarázni, miről van
szó...
Karli feszült figyelemmel hajolt közelebb Péterhez. -
Ugye, Dirtl úr, egy apát, aki szégyelli magát a fia előtt
- azt jól lehet filmre vinni?
- És egy apát, aki a lánya előtt szégyelli magát, szin­
tén! - tette hozzá rögtön Anni.
- És hogy folytatódik? - kérdezte Péter. - Sikerül?
- Nem mindjárt. Időbe telik, míg az apák hajlandók
a bizalmiaknak Hornigról beszélni. A gyerekeknek na­
gyon szigorúaknak kell lenniük - még sztrájkolniuk is
kell.
- Micsoda? Sztrájkolniuk? - Péter meglepetésében új­
ra visszahúzta messzire nyújtott lábait. - Nem lesz az egy
kis túlzás?
- Dehogy - nyugtatta meg Anni -, a gyerekek csak
éhségsztrájkot rendeznek. Éhesen mennek aludni, hogy
megmutassák a szüleiknek, milyen komolyan gondolják a
dolgot.
Tóni hangosan felkiáltott, amikor ezt hallotta, önként
lefeküdni vacsora nélkül, ez számára az áldozatkészség
netovábbja volt, és nagyon kételkedett benne, lesz-e az
életben valaha is annyi akaratereje, hogy egy ilyen sztrájk­
ban részt vegyen!
- És végre nekilendül a dolog - folytatta most Karli
a beszédet. - A bizalmiak végül elmennek Karstel úr­
hoz, és azt kívánják, állítsa újra munkába Homigot. Kars­
tel úr nem akarja és szeretné elodázni a dolgot, de mert a
gyerekek otthon nem tágítanak, az apák sem tágítanak, s

225
az áruházban egy viharos gyűlésre kerül a sor, amelyen
valamennyien elhatározzák: ha Karstel úr nem enged, ak­
kor holnapután reggel félóra hosszat sztrájkolnak. Nyolc
óra helyett bizony csak félkilenckor fog nyitni az áru­
ház!
- És akkor - vágott szavába Anni, mert a most kö­
vetkező rész volt a kedvence - és akkor holnapután reg­
gel háromnegyed nyolc van, és képzeld csak el az áru­
házat, Péter - azt a nagy épületet, és a háromszáz mun­
kást és alkalmazottat a zárt bejárat előtt állni. És a gye­
rekek ott futkároznak köztük...
- Hát nem kell iskolába menniük? - kérdezte Tóni.
- Persze hogy kell! De hát nem mulaszthatják el a
legizgalmasabbat! És egyre több ember gyűlik össze, és
végül, tíz perccel nyolc előtt megjön az egyik igazgató és
vörös a dühtől és ki akarja nyitni a főkaput - de szeren­
csétlenségére ott vannak a gyerekek! Karjába-lábába ka­
paszkodnak úgy, hogy elesik, s akkor felsegítik, és neki
még tetejébe meg is kell köszönnie. Végül, öt perccel nyolc
óra előtt, Karstel úr maga is megérkezik az autóján, s a
gyerekek nyomban sorfalat állnak az autótól a bejáratig,
miközben kórusban ismétlik a jelszót, amely ma nem több,
mint: „Hor-nig! Hor-nig! Hor-nig! ”
Anni és Karli kórusban ordították a két szótagot. Tóni
pompásnak találta, és rögtön velük ordított. Péter befogta
a fülét.
- És? - kérdezte végül.
- És ekkor Karstel úr végre enged. - „Jöjjön az iro­
dámba” - mondja Hornig úrnak - „egy liftkezelői állá­
sunk szabad... És akkor...
- Hüüü! - kiáltott Tóni lelkesülten. Micsoda szeren­
cséje van! Mindjárt liftes - az százszor jobb, mint bér­
elszámolónak lenni!
- ... és akkor mind szétszélednek! Az alkalmazottak
az áruházba, a munkahelyükre, a gyerekek az iskolába;
csak a három Hornig-gyerek száguld előbb haza az any­
jához, megmondani, hogy az apjuknak már újra van mun­
kája.
- Vége! - mondta Anni.
Péter gyorsan felállt és az órájára nézett. - Ha sietünk,
még ott találjuk. Mars - be a zöldbékába, ti filmírók!
- Hát hova megyünk? - kérdezte Anni.
- Paul Sarnóhoz. Annak újra elmesélhetitek a műve­
teket - da capo al fine, ahogy a kottákban van; azt je­
lenti: elejétől végéig!

227
 P. s.

Paul Sarno, a „NÉFIRT” igazgatója (Nép-Film RT. ),

mindjárt szokatlanul nagy hatást tett Annira. Nagyon
magas, erős férfi volt, hangja zengett, mint egy mélyhangú
harsona, szemüvege mögül okos szürke szempár tekintett
ki, fürkészőn nézte az embereket és dolgokat, néha eltű­
nődve álmodozott mindenen és mindenkin túl. a messze­
séget figyelve, amely mintha csak előtte nyílnék meg -
aztán egyszerre szíves, közeli és jóságos pillantássá mele­
gedett a tekintete. Annit titokban az a gondolat foglalkoz­
tatta, milyen lenne, ha Paul Sarno volna az apja. Elkép­
zelte, hogy kezét fogva megy az esti utcákon s a férfi
valamit elbeszél neki, talán a csillagokról, vagy a régi
görögökről (Anninak úgy tűnt, hogy mindentudó), vagy
egy verset mond - egyet a számtalan vers közül, ame­
lyeket könyv nélkül tud és sokszor elmond a gyerekeknek
a felvételek közti szünetben. Anni nem tudta, hogy egy­
általában ennyi vers van a világon, és azok ilyen szépek,
és olyan derűssé és ünnepélyessé tudják hangolni az
embert.
Ha most, amikor a „Segítenek a gyerekek” elkészült,

228
visszanézett három hónapi kö­
zös munkájukra, élete legbol­
dogabb idejének tűnt ez: mint
egy derűs hetekből és derűs
napokból font lánc. Pontosan
emlékezett még arra az első
délutánra, amelyen Péterrel,
Karlival és Tónival kimentek
a „Nép-Film RT. ”-hez. Előbb
egy ideig az előszobában kel­
lett várakozniuk, mielőtt Paul
Sarnóhoz bevezették őket. Ott
ült az íróasztala mögött, pi­
pázott és óriási kezét feléjük
nyújtotta. Aztán figyelmesen
hallgatta, míg a gyerekek, kissé
elfogódottan, de Péter ismé­
telt bátorítására elmesélték
filmjüket. Amikor befejezték,
előjött az íróasztala mögül, és
mindhármukat, Karlit, Tónit
és őt magát egybeölelte hatal­
mas karjával. - Ezt megcsi­
náljuk - mondta. - Igen, ezt
megcsináljuk - értitek? - Pé­
terhez fordult. - A rövidebb
dolgaimmal most már végre összekerestem egy igazi já­
tékfilm költségeit - mondta. - De előbb van itt még egy
kérdés... - Áthatóan nézett Annira. - Hogy áll a dolog
közted és a „Phönix” között?
Anni nagyon megijedt; Péter tehát mindent elmon-

229
dott... El fogja most küldeni őt? Szökevényekre bizto­
san nincs szüksége...
- Kérem, igazgató úr... - kezdte bátortalanul.
- Hagyd ezt, légy szíves - szakította félbe Sarno -,
én nektek nem vagyok igazgató úr, megértettétek? Szólít­
satok P. S. -nek, mint a barátaim mind. P. S. - ezek
ugyanis a nevem kezdőbetűi.
- Pé es? - mulatott Karli de hát az nagyon...
... - nagyon rövid hozzám képest, úgy gondolod? - nézett
rá Sarno. Közvetlenül elébük állt, teljes nagyságában,
mint egy torony, és mély harsonahangján dörgő nevetés­
ben tört ki. Ijesztő lett volna, ha ez a nevetés - mint
egyáltalában az egész óriási ember - nem lett volna olyan
különlegesen jóindulatú. Megragadta Anni kezét:
- Nohát, azt a dolgot P. S. majd elintézi a Phönix-
szel, érted?
Az életnek egy új szakasza kezdődött. Azok a felejt­
hetetlen délutánok P. S. -nél az irodában, amikor mind a
négyen - Péter, Karli, Anni és Sarno - a forgatókönyvön
dolgoztak...
A délutánok, amikor végigjárták az udvarokat és utcá­
kat, játszótereket és parkokat, hogy a film számára al­
kalmas gyerekeket összekeressék.
A délutánok, amikor Paul Sarno az egész bandával
(több mint húsz gyerek volt) kiment a Práter zöldjébe,
és nemzetesdit meg indiánosdit játszott velük. Később pe­
dig, ha már belefáradtak a hancúrozásba, mindnyájan le-
heveredtek a fűbe, az eget bámulták, és filmjükről, a
„Segítenek a gyerekek”-ről beszélgettek. És nemcsak be­
szélgettek róla, hanem gyakorlatokat is végeztek: „Ta­
nulmányokat’’, ahogy Sarno nevezte.

230
 - Képzeljétek, hogy az utcán mentek, és egy kocsist
láttok, aki veri a lovát, mert az nem bírja el a nehéz
kocsit. Mit tesztek akkor? Játsszátok el nekem.
Péter Dirtl játszotta a kocsis szerepét. Egy ágat fogott
ostornak, és azzal, mint az őrült, csapkodott egy fatörzset
(a lovat)! Egyik gyerek a másik után próbálta megoldani
a maga sajátos módján a színészi feladatot. Az egyik
fiú értelmesen beszélt a kocsissal; a másik a rendőrség­
gel fenyegette, egy harmadik szó nélkül rámeredt Péterre,
és kitépte kezéből az ostort...
Anni azt gondolta, hogy Sarno ezekkel a tanulmányok­
kal csak a gyerekek tehetségét akarja kipróbálni; a „Segí­
tenek a gyerekek” és a ló-gyakorlat között nem fedezett
fel semmilyen összefüggést. Annál jobban elcsodálkozott,
amikor Sarno közölte velük, hogy az imént előtanulmányt
folytattak a „Segítenek a gyerekek” forgatásához.
- Hogyhogy? - kiáltották a gyerekek. Hát hogy ke­
rül a ló...?
- Gondolkozzatok csak - biztatta őket Sarno.
Karli elgondolkozva megszólalt: - Csak egyet tudok
elképzelni: egy ártatlan lovat verni aljasság, és rettenete­
sen igazságtalan dolog. Valamennyien nagyon felhábo­
rodtunk rajta. És legalább ugyanígy fel leszünk hábo­
rodva, ha Karstel úr Horniggal bánik igazságtalanul...
- Helyes - mondta Sarno. - Mától fogva Okos Ká­
roly a neved !
A gyakorlatokról a szereptanulmányozásra tértek át.
Hosszú megbeszéléseket folytattak minden egyes szerep­
lőről, még ha csak egészen kicsi volt is a szerepe. Végül
mindenki hajszálpontosan tudta, miféle gyereket kell ját­
szania. Világosan látták maguk előtt, és a hosszú be-

231
szélgetések révén olyan meghitt volt számukra, mintha
már évek óta ismerték volna: mint egy igazi jóbarátot.
Tudták, hol és hogyan lakik, milyenek a szülei és test­
vérei, jó tanuló-e vagy rossz, verekedő-e, futballista-e,
vagy könyvmoly...
Tóninak például egy Teddy nevű fiút kellett játszania,
akinek az „idegháborúban” az volt a feladata, hogy egy
doboz gyufával Karstel úrhoz közeledjék, és könyörögni
kezdjen: „Kérem szépen, uram - és így tovább. Csak­
hogy Tóni kereken kijelentette: „Ilyesmit az én Teddym
nem csinál” és amikor Sarno mosolyogva megkérdezte,
hogy hát mit csinál „az ő Teddyje”, rögtön kitalált egy
bonyolult történetet, amelyben Teddy a futball-labdájá­
val hóna alatt Karstel úr után lopódzik, és a Mariahil-
ferstrassén, a legnagyobb tolongásban úgy tesz, mintha
elgurult volna a labdája, aztán a labdát ügyesen Karstel
úr lába elé rugdalja, amíg az keresztül nem esik rajta;
majd talprasegíti a meghökkent urat - hogy aztán egy­
szerre csak közvetlen közelből a fülébe rikoltsa a maga
átható „Hornig úr... l”-ját.
Paul Sarno megváltoztatta a jelenetet Tóni javaslatá­
nak megfelelően. Egyébként is sok mindent bízott rá a
gyerekek találékonyságára (ő „improvizálás”-nak nevezte
ezt); egész jeleneteket játszottak el a saját szavaikkal, és
gyakran írta át eszerint a forgatókönyv szövegét és rende­
zői utasításait. Péter Dirtl, aki Kamik úrnál a rendezés
egészen más módját szokta meg, minduntalan csodál­
kozva csóválta a fejét: amit a gyerekek itt elértek, annak
már semmi köze sem volt a „színjátszás”-hoz; az a ter­
mészetes, eleven élet volt.
Igen - a filmjátszásnak ez a módja persze egészen más-

232
valami volt, mint a Phönix mesterkélt módszere, amely­
ben minden a „hatás” érdekében történt, ahol Kamik úr
a színésszel félrehajtatta a fejét, ahol mindenkinek min­
den szót a szájába rágott, s minden mosolyt elővigyor-
gott. Sarno egyetlen mondatot sem engedett kimondani,
ha az, aki mondta, nem hitte és nem érezte őszintén;
egyetlen lépést sem tehettek, amelyet nem kellett feltét­
lenül megtenniük; minden tekintetnek, minden sóhajnak
a szereplő lelke mélyéről kellett jönnie. - A valóságon,
az őszinteségen múlik minden - hangoztatta Sarno a gye­
rekek előtt -, nem az úgynevezett hatáson! Értitek?
Anni e munka folyamán ügyes segédrendezővé fejlő­
dött. Elvállalta, hogy a kisebb gyerekekkel gyakorol,
nagy türelemmel magyarázta nekik, miért kellett ezt vagy
azt tenniük, és hogyan kell csinálniuk. Még maga is gon­
dolt ki gyakorlatokat. Sarno legkomolyabban „első asz-
szisztensem’’-nek nevezte, és azt állította, hogy segítsége
nélkül sohasem boldogult volna így a sok gyerekkel. Anni
ragyogott a boldogságtól. Micsoda szép és büszke érzés
volt ilyen nagy munkában részt venni! Valóban boldoggá
tette őt, boldogabbá, mint eddig valaha is volt. Szerte­
foszlott az az elhatározása, hogy hátat fordít a filmnek
- itt, Sarnónál tudta meg; a film valami nagyszerű is
lehet!
Egyetlen árnyék nehezedett csak erre a boldog időre:
ez Anni saját szerepének, Hornig úr nagylánya, Helga
alakjának kidolgozása volt. Az egyszerű kis mondatokat
sikerült egészen természetesen elmondania, elfogulatla­
nul mozgott, nevetése, a gyerekekkel szemben használt
hangja valódi volt; de a nehezebb feladatoknál, amilyen
akadt egynéhány a szerepben, már botladozott.

233
 Itt volt például az a jelenet, amelyben a szerencsét­
lenül megváltozott otthoni viszonyokról kellett beszélnie
az udvarbeli gyerekeknek - hogy milyen vidámak voltak
azelőtt, most pedig milyen szomorú és nyomasztó náluk,
mióta apja elvesztette az állását... Anni pontosan tudta,
hogyan kell mondania ezeket a mondatokat: halkan és
nyugodtan akarta kezdeni, aztán, ha egyre több gyerek
jön oda, és hallgatja őt, zavarba kell jönnie és akadozva
beszélni tovább - míg végül a szenvedés és a bánat úrrá
lesz minden szégyenkezésén és könnyei előtörnek...
Olyan kétségbeesett sírásnak kellett lennie, hogy mélyen
megindítsa a köréje gyűlt gyerekeket... Igen, így akarta
ezt játszani - de nem sikerült. A könnyek előtörtek, de
nem olyan kétségbeesett zokogás formájában, hanem mint
egy kislány sírása az iskolában, ha a tanítónő megszidja.
A gyakorlatok sem segítettek rajta: egyszerűen hiányzott
belőle a színészi képesség: ilyen megrázó kitörést csak
egy igazán nagy művész tud elhihetővé tenni.
Sarno fáradhatatlanul dolgozott vele. Mindig újra meg­
próbálta, aztán félretette a jelenetet, másnap újból meg­
kísérelte. Apai türelemmel viselkedett, egyetlen szóval
sem hibáztatta Annit, sőt vigasztalóan mosolygott rá, ha
levert volt. - Nem tesz semmit - mondta; a jelenetet
végül felvették, jól-rosszul, amilyen már éppen volt. De
Anniban benne maradt egy kis tövis: most már kételkedett
a tehetségében - most, éppen most, amikor először akarta
igazán, hogy tehetséges legyen, amikor olyan szenvedé­
lyesen kívánta.
S mert annyira fájt neki, hogy szeretett mestere csa­
lódjék benne, még nagyobb buzgalommal vetette magát
a többi gyerekkel való foglalkozásba, hogy legalább se-

254
gédrendezőként pótolja azt, amivel, mint színésznő, adós
maradt.
A „Segítenek a gyerekek” utolsó felvételeit Anni tizen­
harmadik születésnapja előtti napon forgatták. Paul Sarno
rövid beszédet tartott a gyerekeknek, aztán valamennyiü-
ket elvitte egy cukrászdába, búcsúfagylaltra. Anni az
övét odaadta Tóninak; ő maga úgy érezte, mintha va­
lami összeszorította volna a torkát. Most tehát vége volt.
Még egyszer találkozni fognak a film első előadásán, ezt
Sarno megígérte nekik - aztán talán soha többé nem fog­
ják egymást viszontlátni.
- Anni - riasztotta fel gondolataiból Péter - Sarno be­
szélni akar veled.
Paul Sarno éppen a cukrászkisasszonnyal tárgyalt egy
második sorozat fagylaltról. Az elsőt a gyerekek hihetet­
len gyorsasággal elpusztították, és hangosan bizonygat­
ták, hogy egy második adag csak javára válnék egészsé­
güknek, ámbár Sarno kételkedett ebben.
- Az első asszisztensnőmnek holnap születésnapja van
- mondta Anninak -, azt pedig meg kell ünnepelni -
megértetted? - Anni borongós hangulata nyomban meg­
fordult és üde tavasszá derült:
- Nem jönne el hozzánk, az új lakásba? Az édes­
anyám egy nagy tortát süt! - De aztán eszébe jutott va­
lami: -... csakhogy egy sereg gyerek jön az osztályom­
ból... - nem sok kedve volt hozzá, hogy drága felnőtt
barátját megossza a többi lánnyal...
Sarno közölte, hogy holnap, sajnos, késő estig a „cut”
foglalja le („cut’’ - katt-nak kell ejteni - angol szó, és
azt jelenti: vágni); az előhívott kész filmet ugyanis a
rendező utasítása nyomán a „cutter” szétvágja, a rossz

235
részeket kiveszik belőle, és ami megmarad, azt össze­
illesztik - így alakul ki a film végérvényes formája.
- Hanem tudod mit - mondta Sarno -, én meghívlak
holnap estére hozzám a „NÉFIRT”-be. Majd odaállítunk
valahova egy asztalt és székeket, és teát főzünk - te
leszel a háziasszony, érted? Péter érted megy a zöldbéká­
val...
- Este? - kérdezte Anni. Még sohasem ment el hazul­
ról este egyedül, és most egyszerre nagyon felnőttnek
érezte magát.
- Persze hogy este. Nem vagy már kisbaba. Te már
majdnem felnőtt vagy, Anni... - Ismerős, jóságos-okos
tekintet villant rá a szemüveg mögül.

236
 SZÜLETÉSNAP

Tulajdonképpen - kivéve Anni legkorábbi gyermek­

éveit, amikor apa még élt - ez volt az első születésnapja,
amelyet igazán megünnepeltek. Két héttel azelőtt kapta
meg gázsiját a „NÉFIRT”-től; távolról sem annyit, mint
a Phönixnél, de azért mégis tekintélyes összeget. Anni
boldogságtól ragyogó arccal nyújtotta át anyjának a pénzt.
- Ezt eltesszük, Annikám, jó? - kérdezte Holzinger-
né. - Majd egyszer szükséged lesz rá...
- Nem, kérlek, ne tegyük el! Kiadjuk, anya, az egé­
szet! Az utolsó garasig! - Átölelte megdöbbent anyját
és pajkosan nevetett.
- De mire, te gyerek?
- Ránk, mindannyiunkra - az új lakásra!
Az „új lakás” a beteljesedett álom volt Anni szá­
mára. Éveken át vágyott rá, és most némán és boldogan
járkált a két szobában és a kis fülkében, amelyben saját
szobácskáját akarta berendezni. Csinos, világos lakás volt.
Ablakai délre és keletre néztek, az udvaron három fa
állt, és ha szél járt a lombjaik között, akkor úgy susogtak
és zizegtek, mint a városi park fái.

237
 Még mielőtt a szobafestő eljött volna, Anni gondolat­
ban már berendezte a szobákat. Hosszú jegyzéket készí­
tett, amelyen minden rajta volt, amire eddig olyan sok­
szor és olyan hiába vágyódott: éjjeli szekrényke, rajta
olvasólámpa, egy könyvespolc, tarka függönyök, egy virág­
asztalka az ablak elé...
Némelyik gyerekkori kívánságából persze, már kinőtt,
íróasztalra a feladatok elkészítéséhez neki már nem so­
káig lesz szüksége, de Tóninak és Grétinek hadd legyen.
És a szekrényben mindegyik kapjon egy saját polcot a
játékai számára, hogy a holmijuk ne egyetlen fiókban he­
verjen egymás hegyén-hátán. Nagy elégtétel volt Anni
számára, hogy a testvéreinek most minden rendes és csi­
nos lesz - csinosabb, mint neki magának volt.
A jegyzék egyre nőtt.
- Csak fussa a pénzből! - mondta Holzingerné.
Aztán az áruházba mentek, anya és leánya; mozgó­
lépcsőn, gyors lifteken mentek fel, különböző osztályokat
jártak végig, vizsgálgattak, válogattak, vásároltak... Ó,
csodálatos volt, hogy egyszer úgy szívük szerint adhattak
ki pénzt, és nemcsak éppen a szükségeset, hanem végre
egyszer valami szépet is beszerezhettek!
Függönyanyagot vettek; aztán ágy elé való kis szőnye­
geket a gyerekszobába; tarka virágos kelmét Anni asz­
talkájára a kis fülkében; éjjeli szekrénykét: két polcát
Tóninak, Grétinek; lámpaernyőt minden szobába. Anya
egy dúsan berakott sárgát választott, Anni egy egysze­
rűbb halványzöldet, amely csodálatosan illett az üdeszínű
függönyökhöz, és a gyerekszobába egy mulatságos ernyőt
találtak, amelyik tele volt festve bukfencező medvebo-
csokkal. Vásároltak...

238
 - Van még pénzünk, anya?
- Még egy kevés.
- Nem kellene valamivel többet vennünk a függöny­
anyagból, és ágyterítőket csinálni belőle? Az olyan szép
lenne - mind ugyanazzal a mintával!
Vásároltak. A konyhaablakokra fehér batisztfüggönyö-
ket választottak.
- Van még pénzünk, anya?
- Már nem sok, Anni.
- Akkor gyere... - Anni az áruház háztartási osz­
tályára vezette anyját. - Egy új kávéskannát, anya.
- De Anni...
- Ó, igen, még emlékszem - mikor a réginek letörött
a csőre, azt mondtad: - Ki tudja, vehetünk-e magunknak
valaha is újat!
Vásároltak. Anninak égett az arca, az anya pedig fia­
talnak és vidámnak látszott. Üj csészék, új tányérok. Egy
pompás konyhapolc, hogy anyának ne kelljen annyit ha­
jolnia...
Anninak még egy utolsó ötlete támadt.
- Maradt még valamink, anya?
- harminc schilling.
- Gyere...
Még egyszer felmentek a lámpaosztályra, s Anni egy
kicsi lámpát kért, amelyet rá lehet erősíteni a varró­
gépre. - De gyermekem, hiszen anélkül is jó... - tilta­
kozott Holzingerné.
- A pincében is jó volt! - mondta Anni. - De most
jobb, igaz, anya?
Megrakodva értek haza, mint két Mikulás, és nyom­
ban munkához fogtak. Az anya csodálkozva állapította

239
meg, hogy az ő Annija egyáltalában nem olyan ügyetlen,
mint ő eddig gondolta. Buzgón varrta a függönyöket, és
a varrógép gyorsan és egyenletesen zakatolt, amint ta­
posta. Ezután az ágyterítőkre került a sor. Anni fodorral
díszítette lelógó oldalukat, igazán csinos volt. S minthogy
még maradt valami az anyagból, néhány kispárnát varrt
és a kárpitosnál megtöltette tengeri fűvel.
Tóni és Gréti el volt ragadtatva. Unalmas ágyaik he­
lyébe most tarkaterítőset kaptak, ugyanolyan vidámszínű
anyagból készült sok párnával. - Elegáns! - mondta Tóni
- és az egész családnak nevetnie kellett azon, hogy ezt a
szokatlan szót milyen magabiztosan vetette oda.
És most - a lakás már teljesen be volt rendezve - el­
érkezett a születésnap. Anya jóreggelt-nagylányom-csókjá-
val kezdődött, és az izgatottan sugdosódó testvérekkel,
akik titokzatosan zörögtek a szomszéd szobában, s végül
bevezették Annit egy tizenhárom-gyertyás-tortával és sok
ajándékkal megrakott igazi születésnapi asztal elé.
A második meglepetés az iskolában várt Annira. Egy
vászonba kötött nagy album feküdt a padján, belepréselt
aranybetűs felirattal: „Hírneves Anninknak emlékül -
az osztály. ” Osztálytársainak arcképei voltak belera­
gasztva, s mindegyik alatt valami kis mondás, ilyesféle;

Aki itt van most e képen,

legyen szíved közepében!

És alatta még ez volt olvasható: „Irta örök emlékül

osztálytársad... ” Tanítóik képe, és iskolai kirándulá­
saikon készített fényképek díszelegtek az albumban -
igazán szép ajándék volt. Anni felállt a dobogóra, és

240
megköszönte; aztán az egész osztályt meghívta uzson­
nára. Első eset volt, hogy vendégeket hívhatott születés­
napján - és mindjárt ilyen sokat!
Egy kicsit izgatott volt, amikor az uzsonnaasztalt meg­
terítette; vagy helyesebben az asztalokat, mert négy asz­
talt kellett összetolniuk. (Kettőt Polditól kért kölcsön
Holzingerné, csészéket és tányérokat szintén. ) Vajon elég
lesz-e a torta? De hát itt volt a kuglóf is... Csak ne
unatkozzanak a lányok...
Mind eljöttek; huszonnyolc pár láb kopogott felfelé a
lépcsőn, és Tóni sürgősen a konyhába menekült. Össze­
ráncolt homlokkal hallgatta a vihogást és gágogást a fa­
lon túlról. Mérhetetlen fölényben érezte magát, mint
egyetlen férfi a háznál, Karli ugyanis nem jött el. („Ne
haragudj, Anni, de ennyi szárnyas... Ami sok, az
sok... ”)
Aztán csengettek és egy teljesen váratlan vendég je­
lent meg: Brigitta néni! Kezében óriási tortát egyensú­
lyozott, és behullámzott az előszobába: - Annikám, úgy
vágyódtam utánad, te csodalány, te! - Anninak úgy tűnt,
hogy a néni tömegében és hangosságában - ha lehetsé­
ges - még gyarapodott; mielőtt a tortát kibontotta, meg­
nézte az új lakást, csigákkal teletűzködött fejével elége­
detten bólintott, mintha mindez az ő műve lenne.
Brigitta néniben a legjobb határozottan a torta volt.
Tiszta csokoládéból készült, és a tetejére cukormázzal
az volt írva: „Az ifjú művésznőnek! ” A Bogner-házaspár
ugyanis egy filmfolyóiratban meglátta Anni képét, és
most nagyon büszke volt híres húgára.
Este Péter Dirtl előállt a zöldbékával, s elvitte Annit.
Egy töltőtollat ajándékozott neki - arra az esetre, ha

241
további filmeket szándékoznék írni. Anni, miközben be­
mászott hozzá az autóba, végignézett az utcán, a laborató­
rium irányában. Karli egész nap nem mutatkozott. Hiány­
zott neki. Ha jól meggondolta, a fiú egyáltalában nagyon
tartózkodó és szótlan volt az utóbbi időben.
Paul Sarno kitárt karral jött elébe. - Szervusz, asszisz­
tensnő! - kiáltotta, zsebébe nyúlt, és egy sportkarórát
csatolt a csuklójára. - Hogy mindig pontos légy, érted?
És minden, minden jót! - Aztán a bőrkarosszékekbe ültek
az irodájában. Beszélgettek, s Anni később teát főzött a
villanyfőzőn. Felnőttnek és önállónak érezte magát -
és boldog volt. Sarno kis történeteket adott elő - abból
az időből, amikor még „fiatal, karcsú és szép” volt.
- Akkoriban kaphattam volna szerződést Hollywoodba
- mesélte, és kényelmesen összekulcsolta kezét nagy ha­
sán. - Néhány filmember volt itt odaátról, azok láttak
valamilyen szerepben, és olyan természetesnek találtak...
- „Tudják mit, uraim, mondtam nekik, Hollywood szá­
mára én túlságosan is természetes vagyok! Menjenek csak
szépen vissza nélkülem, én nem illek bele az Önök álom­
gyárába! ” - Látnotok kellett volna azokat az arcokat...
- Sarno hangosan nevetett és a combját csapkodta jóked­
vében. - Egy fiatal kezdő, mint én, aki alig bújt ki a
színiiskolából, visszautasít egy hollywoodi ajánlatot! Mind
azt hitték, hogy teljesen megbomlottam...
- Ma is azt hiszik - a Phönixnél - mondta Péter.
- Tudom - mondta Sarno könnyedén. - De azok ott,
a Phönixben, nem tudják, hogy ma már milyen sokan
helyeslik azt, amit én akarok, és mennyien gondolkoznak
ugyanúgy, mint mi hárman. És még kevésbé tudják, mi­
lyen sokan lesznek holnap...

242
 Annit a boldogság és büszkeség meleg hulláma ön­
tötte el, hogy Sarno olyan magától értetődően számította
maguk közé őt is... Paul Sarno újra letette a teáscsészét,
amelyet éppen szájához emelt. A csésze aggasztóan finom­
nak és törékenynek látszott óriási kezében. A szürke
szempár álmodozva tekintett percekig az elérhetetlen
messzeségbe - aztán visszatérve, komolyan nézett Annira:
- Apám szedő volt egy nyomdában. Korán halt meg.
Ipari betegségben: ólommérgezésben. Anyám nagyszerű
asszony volt - egészen egyedül helytállt értünk, hármun­
kért. Tehetségesek voltunk, taníttatni akart minket, ezért
robotolt: nem mint egy férfi - mint bárom férfi. Viszont
negyvenéves korában öregasszony volt és erőinek végén.
A szíve felmondta a szolgálatot - egész egyszerűen bele­
pusztult a kimerültségbe.
Sarno a teáskanalával játszott beszéd közben, többször
végigsétáltatta a szék karfáján, aztán hirtelen, mint egy
tőrt, Anni mellének szegezte:
- Azt hiszed, hogy az ember ilyen múlttal egyszerűen
el tud menni Hollywoodba, és szenzációs filmeket csi­
nálni, és mindazt a hülye limonádét, amit ott forgatnak
és művészetként tálalnak? Ilyen szülőknek tartozik vala­
mivel az ember! Ott állnak figyelmeztetőül a hátunk mö­
gött: - Te gondoskodj róla, hogy a többi apa és anya ne
pusztuljon el idő előtt, hogy végigélhessék az életüket,
mégpedig egy szép életet, egészségben és örömben, hogy
megláthassák, mi lesz a gyermekeikből, akikért annyit
fáradoztak...
Anni lélegzetfojtva leste Paul Sarno szavait. Hát ő is
úgy volt vele, hogy álltak a háta mögött, mint ő mögötte
az a sok Anni, Karli, Tóni és Gréti, akikkel szemben

243
felelősséget érzett. Kimondhatatlanul jól esett neki, hogy
Sarno ugyanazt érezte, mint ő, aki pedig hozzá képest
csak egy buta kislány.
- ... és ezért nem fogadtam el a hollywoodi ajánla­
tot - mesélte tovább Paul Sarno hanem ittmaradtam és
hagytam, hogy kinevessenek, hogy önfejűnek és ostobának
szidjanak, és éheztem. Igen, hosszú időn keresztül igazán
piszokul ment a dolgom; színházak és filmgyárak tucat­
jaiból martak ki, mindig újra ugyanabból az okból: mert
én, ahol csak voltam, harcolni próbáltam. Mindig a sa­
ját eszközeimmel: mint színész, mint rendező, mint mű­
vész - ugyanazért a célért, amelyért mindnyájan...
Anni nem egészen értette, mit is mondott; látszott az
arcán, milyen igyekezettel próbálja követni. Sarno meg­
ragadta újra kinőtt copfocskáit, magához húzta és ráka­
csintva megkérdezte:
- Túl magas neked, mi? Majd egy példával megma­
gyarázom neked: tudod-e, ki volt Marie Antoinette?
- Igen. Mária Terézia lánya. És Franciaország ki­
rálynéja.
- Kitűnő. Jó embernek tartod őt, vagy kevésbé jó­
nak?
Anni tanácstalanul nézett rá: erről nem esett szó a tör­
ténelemórán.
- Nem tudom - mondta.
- Ahá - nem tudod. Én sem tudtam - aztán egyszer
egy filmet kellett volna forgatnom erről a Marie An-
toinette-ről. Erre beletemetkeztem több vaskos történelmi
munkába, és végül kihámoztam, hogy nem lehetett jó em­
ber. Amikor a rettenetesen nyomorgó francia nép a kas­
télya elé vonult, megkérdezte, mi történik tulajdonkép-

244
pen. Felség - felelték neki a nép éhezik, a népnek
nincs k e n y e r e . . Ó ! - mondta - nincs kenyerük az
embereknek? Hát egyenek kalácsot! ”
- Igazán? - kérdezte Anni elszörnyedve. - Ezt
mondta?
- Igen. Szó szerint. És még úgy találta, hogy valami
különösen jó tréfát mondott...
Kis szünetet tartott, majd folytatta:
- És most, Anni, képzeld el, megkapom a forgató-
könyvet, s abban ezt a Marie Antoinette-et, mint a leg­
tisztább, legnemesebb embert ábrázolják, mint a jóságot
magát...! Nem, uraim, mondtam az igazgatóimnak -
sajnálom, de ilyen filmet nem forgatok. Fia Önök kény­
telenek hazudni - azt szíveskedjenek nélkülem tenni!
Anni elégedetten bólintott: most már tudta, mit értett
Sarno a „harcos művész” kifejezésen. Ragyogó szemmel
nézett rá.
Sarno egyszerre egészen hozzá hajolt:
- Még egy meglepetésem van számodra. Megnézzük a
„Segítenek a gyerekek! ” elkészült részeit?
Követték őt a bemutatóhelyiségbe, valami aprócska
mozifélébe, amelyben mindössze két sor kényelmes szék
volt, és egy különleges ülőhely a rendező számára. Előtte
asztalka állt telefonnal és kapcsolóberendezéssel, amely
a vetítőfülkével volt összeköttetésben.
Paul Sarno megnyomott egy vörös gombot. - Wratil
úr - szólt bele a telefonba - kezdhetünk? Mutassa ne­
künk először az iskolába indulást...
Sötét lett, egy csillogó fénykúp hasított át a helyiségen,
és a vásznon egy utca jelent meg, táskájukat lóbáló gye­
rekekkel, akik az iskolába baktattak. Tóni bukkant fel,

245
amint két másik fiúval ment. - Hüüü! - kiáltotta el ma­
gát hirtelen - otthon hagytam a kolbászos kenyeremet!
- Hangja kissé idegenül hangzott Anni előtt, valamivel
kisebbnek is tűnt a gyerek, mint a valóságban, de a ha­
tározottság, amellyel sarkon fordult és hazaviharzott a
tízóraijáért - ez Tóni volt, testestől-lelkestől. Aztán Anni
jelent meg. Elöntötte a forróság, amikor meglátta saját
magát odafent, egy másik kislánnyal menni. - Mi bajod
van ma, Helga? - kérdezte a kislány. - Nekem? Nekem
- semmi, de az apám beteg...
- Kedves - mondta Péter bele az előadóterem csend­
jébe. - Igazán nagyon kedves.
Egyik jelenet a másik után pergett le. Anni lélegzet­
fojtva, feszülten figyelt. Minden olyan ismerős volt, és
mégis egészen új és izgalmas.
- Jó film lett, ugye? - kérdezte.
- Hol van tulajdonképpen az a jelenet az udvarban?
- kérdezte egyszerre Péter.
- Akarjátok látni? Te is, Anni?
Anni vonakodva bólintott. Ez volt az a jelenet, amely-
lyel kudarcot vallott. Nem lesz ő a vásznon sem jobb,
mint akkor, a felvételnél...
- Wratil úr, kérem - szólt a telefonba Sarno.
A jelenet lepergett.
- Nem! - mondta Anni hangosan és elszörnyedve. -
Ez nem maradhat benne! Ez rossz!
Sarno Anni válla köré fonta hatalmas karját.
- Nagyszerű, hogy magad is észreveszed. Nem is ma­
rad benne, az egész részt kihagytuk,
- És van - Anni nyelt egyet -, van több ilyen rész
is benne, amit ki kell vágni?

246
 Péter, aki Anni másik oldalán ült, félhangosan mor­
molta:
- Bátor kis Anni...
Igaza volt; jókora adag bátorság kellett ahhoz, hogy
valaki a következő negyedórát elviselje, anélkül, hogy
nyomorúságában, szégyenében és kétségbeesésében akár
egy egérlyukba is bele ne bújna. Most saját szemével látta:
nincs tehetsége. Egy világ omlott össze benne. Látta magát
újra a tükör előtt, ott a Phönix öltözőjében, amint a „Jó­
éjszakát, édes anyukám.., ”-ját gyakorolja. Már akkor is
félt, hogy nem olyan igazán tehetséges, és sohasem lesz
belőle jó színésznő; igen, de a Phönixnél meg lehetett az
a kifogása, hogy ilyen buta szöveget kellett mondania, és
olyan szerepeket játszania, amelyekhez neki magának
semmi köze sem volt; és azonkívül - mit számított ez
ott, abban a hazugsággyárban? De itt Sarnónál otthon
érezte magát, egész szívét beleadta a munkájába... Tel­
jes odaadással próbálta megszemélyesíteni Helgát, a valódi,
élő kislányt, hogy elhiggyék a gondját és örömét. És rosz-
szul sikerült - sokkal siralmasabb mértékben, mint Anni
sejtette.
Sohasem fog hát filmezni többé - most, amikor úgy
szeretett volna. Mindennek vége...
Amikor végre megint világos lett, Anni boldogtalanul
és megsemmisülten kuporgott székén. Péter zavartan bab­
rálta a nyakkendőjét, és több ízben krákogott. Közben
szánakozó pillantásokat vetett Annira; milyen szívesen
megkímélte volna őt mindettől. De Sarnónak az volt
a véleménye, hogy meg kell mutatni Anninak az igazsá­
got, minél előbb, annál jobb.
Mindhárman hallgattak.

247
 Paul Sarno pipára gyújtott. - Mi akarsz majd lenni
tulajdonképpen, Anni? - kérdezte minden átmenet nél­
kül.
Anni lehorgasztott fejjel ült. Képtelen volt akár csak
egyetlen szót is kinyögni.
- Tudom, mi akartál lenni - ma estig -, mondta Sarno
egészen pipája füstjébe burkolózva. - Filmszínésznő.
Anni még jobban lehorgasztotta a fejét. Egész testében
remegett. Péter a zsebkendője után nyúlt, amelyet ta­
pasztalatainak alapján készenlétben tartott gyötrelmes
pillanatokra; de ezúttal Anninál is volt - születésnap­
jára kapott Polditól hat darabot, horgolt csipkével a szé­
lén, és egymásba fonódott H. A. -val a sarkában. Anni
a markában gyűrögette a kendőcskét.
- De hiszen abban a buta Phönixben mind úgy meg
voltak velem elégedve... - tört ki végül. - Azt a hülye
Marielout és a Bátor Annit... hiszen azt sokkal rosz-
szabbul csináltam... - gyámoltalanul és szívszaggatóan
zokogott.
Paul Sarno sűrű füstfelhőket eregetett.
- A Phönixben - persze, az valami egészen más volt,
ott sohasem kellett, hogy önmagad légy. Ott alakoskod-
tál, ott mesterkélt és hazug voltál, egy kis komédiás. Lá­
tod, ezt nem nehéz eltalálni. - Mi itt többet kívántunk:
a valóságot, az igazat kellett volna kifejezned; mégpedig
nemcsak rövid kis mondatokban, mint a többi gyereknek,
hanem egy valódi színészi feladatban. Ez nem olyan
könnyű, Anni - sőt nagyon is nehéz, ez művészet, érted?
Ezt csak nagyon-nagyon kevesen tudják. Művésznek lenni
- nemcsak annyit jelent: az igazságot keresni, hanem azt
ki is fejezni és meg is formálni. Nem is tudom ezt neked

248
olyan igazán megmagyarázni, tudod; a művésznek értenie
kell hozzá, hogy egy egész világot tárjon elénk. És ezt
ezer közül talán egy, ha tudja...
- ... és akkor miért éppen én? - gondolta Anni, és
a zsebkendőjét harapdálta. Nem egészen értette, amit
Paul Sarno a művészekről mondott; csak azt tudta, hogy
ő tehát ki volt közülük rekesztve és a jövőről szőtt min­
den reménye és álma összezúzva hevert a földön.
- Olyan szépen kezdődött - és most... - mondta bol­
dogtalanul.
Paul Sarno hirtelen újra kezébe vette a telefonkagylót:
- Wratil úr, kérem, mutassa most nekünk azt a kis
jelenetet — tudja melyiket...
- Még egyet? - kérdezte Anni elkínzottan. Elege volt
már.
A vásznon egy felvétel jelent meg, amelyikre Anni egy­
általában nem emlékezett. A gyerekek a műteremben ül­
tek egy padon; ő maga előttük állt, és valamit magyará­
zott nekik. Élénken és vidáman beszélt a gyerekekhez,
egyiktől a másikhoz ment, dicsért, bátorított, javított, a
legkisebbnek közben gyorsan megtörülte az orrocskáját,
anyjuk és tanítójuk volt egyben.
- Nem bájos ez? - kérdezte Sarno vetítés közben.
- De hiszen ez nem is fordul elő a filmben... -
mondta zavartan Anni.
- Nem - nevetett Sarno - megengedtem magamnak
azt a tréfát, hogy egyszer megfordítsam a felvevőgépet:
első asszisztensnőm munkában. Kedves emlék számomra
- és útmutató neked, Anni. Igenis, útmutató! - Lehajolt
Annihoz, s két mancsa közé fogta a kislány kezét az ösz-
szegyűrt, nedves zsebkendővel együtt, - Ne hidd, hogy

249
 most mindennek vége - csak azért, mert nem lesz belőled
filmszínésznő. Annyi lehetőség van egy fiatal ember szá­
mára, aki bátran és őszintén akarja elfoglalni helyét az
életben. Például igazán tehetséged van ahhoz, hogy gye­
rekekkel foglalkozz, éppen az imént láttuk. Azt hiszed,
az nem ér semmit? Sőt nagyon, nagyon is sokat ér, mond­
hatom neked! Sokkal többet, mint középszerű filmtölte­
léknek lenni! - Mondd csak, nem lenne kedved majd
tanítónőnek lenni?
Anni némán és hevesen nemet intett.
Paul Sarno jóindulatúan mosolygott. - Talán óvónő­
nek?
Anni ismét a fejét rázta. - Az sem? Hát akkor nem.
Nyilván fogalmad sincs még arról, micsoda nagyszerű
hivatás nevelőnek lenni...
Ha Anni felpillantott volna, és meglátta volna a jósá-
gos-hamiskás mosolyt Sarno Paul szemüvege mögött, ész­
revette volna, hogy saját magára célzott, és a maga
munkáját a filmnél nevelésnek tekintette - az emberek
nevelésének. De Anni a könnyeivel és Poldi csipkés zseb­
kendőjével volt elfoglalva.
- Nem kell sem tanítónőnek lenned, sem óvónőnek, ha
nem akarsz - mondta Sarno vigasztalóan. - De eggyel
légy tisztában: valamit fogsz tudni cselekedni az életben
- ha nem is éppen azon a területen, amelyen képzelted -,
igen, egész biztosan fogsz tudni valamit tenni, mert hiszen
akarsz tenni valamit! És mégiscsak ez a döntő, ugye?

250
 ... ÉS KARLIVAL FEJEZŐDIK IS BE

Késő éjszaka volt, amikor Anni a házuk előtt kiká-

szolódott a zöldbékából, némileg megnyugodva, legalább­
is látszólag. Péter még egy percig a kapu előtt állt vele,
határozatlanul töprengve, hogy magára hagyja-e, amikor
ilyen nehéz a szíve.
- Anni...
Anni szelíden eltolta válláról Péter vigasztaló kezét.
- Kérlek, ne sajnálj, Péter... Azt nem szeretem...
Péter bólintott: - A vigasztalás nem segít... Ismer­
tem egy kislányt, körülbelül egyidős veled, talán pár
hónappal fiatalabb - nagyon kedves kislány; és az azt
mondta: Vigasztalás nem segít, változtatni, az segít.
Anninak fojtogató bánata ellenére is mosolyognia kel­
lett.
- Hogy megjegyezted, Péter...
- Ó, igen, ez volt az első ösztönzés számomra, hogy
odajussak, ahol most vagyok.
Anni kérdően nézett rá.
- Nem is tudod, mennyit segítettél nekem, Anni. Csak
a Phönix elleni tiltakozásod nyomán kezdtem gondol­

ni
kozni azon a sok buta és hazug filmen, amelyeket ma
tömegével gyártanak, nemcsak a Phönixnél, és nemcsak
itt, Bécsben. És gondolkozás közben rájöttem, hogy iga­
zad van. És amikor később keresni kezdtem egy helye­
sebb utat a film számára, akkor találkoztam Sarnóval,
és azóta tudom, hogy hová tartozom és miféle munkát
szeretnék végezni. És tulajdonképpen ezt mind neked
köszönhetem.
- Ugyan, Péter... - mormolta Anni a legnagyobb
zavarban - és búcsúzás nélkül eltűnt a házban. Mind­
járt utána hallotta, amint a zöldbéka tovazúgott.
Péter hálája jólesett neki, és melegséggel töltötte el,
akármilyen kínos volt is, hogy beszélni hallotta róla.
Lassan lépkedett felfelé a lépcsőn. Ha jól meggondolja,
a nehéz csalódás ellenére is, sok mindent ért el: két ba­
rátra tett szert: Péterre és Paul Sarnóra; egy igazán ked­
ves és hasznos filmet gondolt ki (Karli segítségével);
húsz gyereknek egynéhány, élményekben gazdag hetet szer­
zett (nem beszélve a pénzről, amelyből azok a fiúk és
lányok szívük régi vágyait teljesíthették); anyának vissza­
szerezte a varrógépet, és így azt a lehetőséget, hogy újra
a saját mesterségét folytassa. És végül a fődolog az, hogy
most, ebben az éjszakai órában felmegy az új lakásba és
nem le a pinceodúba - az is az ő műve. Tulajdonképpen
örülnie kellene, és ő örül is, csak...
Fent minden egészen csendes volt és sötét. Anni a
születésnapi asztalhoz osont. Ott feküdt az album: „A mi
híres Anninknak! ” Brigitta néni tortájából már éppen csak
az az egy darab maradt, amelyen a „művésznő” szó volt.
A nagy nehezen elfojtott könnyek újból előtörtek és for­
rón öntötték el Anni szemét. Vigasztalanul járkált fel-alá

252
a sötét szobában, aztán az ablakdeszkára ült, és kibámult.
A hold csillogó fénnyel hintette be az udvart; az éj meleg
volt, egyetlen szellőcske sem rebbent, semmi sem mozdult
a három fa lombjai közt, az ezüstösen fénylő levelek
aludtak.
Anni nagyon szerencsétlen volt.
Egyszerre valami megmozdult a palánk fölött, amely
az udvart a szomszéd udvartól elválasztotta. Egy sötét
alak vetette magát át rajta, hirtelen ott állt a teljes hold­
fényben, arcát felfelé fordítva...
- Karli...!
- Lejössz?
Anni lábujjhegyen osont ki, és lefutott a lépcsőn az
udvarba.
- Hát mégiscsak eljöttél, Karli...
A fiú ajándékot hozott neki: egy füzetet, amelyben
naplót vezetett a „Segítenek a gyerekek” című filmről.
Ezzel a feljegyzéssel kezdődött:

„Ma Anni és én elhatároztuk, hogy egy jó és igazi gye­

rekfilmet írunk! ”

és a tegnapi nappal végződött:

„Ma voltak a „Segítenek a gyerekek! ” utolsó felvéte­

lei, s utána Paul Sarno meghívott minket fagylaltozni.
Ezzel egy nagyon szép, és eseményekben gazdag idő ért
véget. Bizonyos, hogy mindannyian nagyon sokat tanul­
tunk eközben

Anni a kezében tartotta a teleírt füzetet:

253
 - Milyen kedves tőled, Karli...
A fiú meghökkent Anni hangjának remegésétől, és ekkor
vette észre, hogy Anni szeme tele van könnyel.
- Mi van veled? Miért vagy olyan szomorú?
Minthogy az udvarban egy ülőhely sem akadt, a lépcső
karfájára másztak fel mind a ketten, s ott gubbasztottak,
mint két nagy éjszakai madár.
Anni mindent elmondott, ami a szívét nyomta.
Karli némán hallgatta, és mikor Anni befejezte, még
akkor sem mozdult jó ideig. Végül félénken a lány keze
után tapogatózott, de aztán mégsem fogta meg; először
is, mert szégyellte magát, másodszor, mert Anni akkor
leesett volna; egy lépcsőkarfán nem lehet kéz-a-kézben
ülni.
- Emlékszel még arra, amikor a tizenkettes totó­
találatról beszéltél, amit az ember tulajdonképpen nem
is kíván? - kérdezte Karli.
- Igen - mondta Anni. Gondolatban ugrott egyet
visszafelé, és látta magát a sötét lépcsőházban állni Karli-
val. - És pökhendi liba egész biztosan nem lettem!
- Nem, pökhendi nem lettél, csak szomorú. Miért,
Anni?
A lány némán vállat vont.
- Ne haragudj - mondta Karli -, de én ezt butaság­
nak tartom. Hát csakugyan valami olyan különlegesség­
nek tartottad magad?
- Nem - mondta Anni becsületesen.
- No látod. És én nem is szeretném, ha te valami olyan
különlegesség lennél, Anni... És én magam sem szeret­
nék semmi különös lenni, hanem olyan, mint mindenki.
Te nem így vagy vele?

254
 Anni sokáig gondolko­
zott. - De igen - mondta
végül én is legjobban
olyan szeretnék lenni, mint
a többiek mind.
- Látod - mondta Karli
megint. - És az mégis szép,
ha az ember egy a sok kö­
zül - nem? És hogy te most
újra az leszel, ami tulaj­
donképpen vagy: egy lány,
mint a többi mind, egy egé­
szen egyszerű Anni.
- Igen, Karli - mondta
Anni halkan - igazad
van...
Egy lány, mint a többi
mind... Nem álltak-e mindig a háta mögött mind az
Annik, Karlik, Tónik, Grétik kint a Phönixnél és min­
denütt? És nem éppen ez volt-e az oka a kényelmetlen
érzésének: hogy neki hirtelen olyan másképpen folyt a sora,
mint azoknak mindannyiuknak? Igen, Karlinak igaza
van...
Hallgattak és lenéztek az udvarra. Mint a semmiből,
hirtelen egy macska bukkant elő, hangtalanul átugrott
a falon és eltűnt.
- Te, Anni - magamról is el kell valamit mondanom
neked... Már egy hete tudom... - A fiú nagyot léleg­
zett. - Ugyanis én sem lehetek kutató. És feltaláló sem.
Még a középiskolát sem tudom elvégezni - ipart kell ta­
nulnom, hogy minél hamarabb pénzt keressek.
 Anni ijedten nézett rá. - De - de hát miért, Karli...
- Megragadta a fiú karját, és megrázta, mintha egy rossz
álomból akarná felébreszteni; hajszálon múlt, hogy le nem
bukfenceztek mind a ketten.
- Apa beteg. Nagyon beteg - Poldi megmondta nekem.
Olyan betegség ez, amelyik sohasem gyógyul meg és so­
káig tart. Nemsokára nem fog már tudni dolgozni, és
hát akkor nekünk kell gondoskodnunk róla, Poldinak
meg nekem. Ez csak világos...
Anni egyszerre elszégyellte magát, ő itt bőg és jajgat,
mert nem lehet filmszínésznő - és itt ül mellette Karli,
tele vággyal, hogy tanulhasson és kutató legyen. Karli,
aki úgy örült előre a tanulásnak, és most minderről le
kell mondania; és ez a Karli azt mondta: -... ez csak
világos!
- Hova fogsz menni tanulónak? - kérdezte Anni vé­
gül. Valamit csak kellett mondania.
- Egy autószerelőhöz. Már mindenben megegyeztünk,
csak a képességvizsgálatot kell még megcsinálnunk. Biz­
tosan érdekes lesz - a motorokkal dolgozni... És az
estéim megmaradnak tanulásra.
- Tanulásra?
- Igen - esti tanfolyamon akarok érettségire készülni;
azt lehet, tudod. És nem lehet olyan nehéz, sokan csinál­
ják így.
- Lányok is?
- Természetesen. Miért ne?
Anni sokáig nézte őt oldalról, ahogy komoly arccal
ült mellette a lépcsőkarfán és a lábát lóbálta.
- Te, Karli, ha jövőre kikerülök az iskolából, én is így
fogom csinálni. Mit gondolsz?

256
 A fiú végül mégis rátette kezét az övére. - Igen -
mondta. - Csináld te is így.
- Paul Sarno azt mondta, a legfontosabb, hogy az
ember akarjon valamit tenni az életben - és én akarok
is, azt állítja. Te is hiszed ezt, Karli?
- Igen - mondta a fiú határozottan - én is hiszem.
Beteg apjára gondolt, és az átbőgött éjszakára, miután
Poldi megmondta neki, hogy az iskolát ott kell hagynia.
És mégis derűs volt most. Valami egészen sajátságos új
öröm töltötte el; a holdfénnyel függött össze, s ezzel a
csöndes órával itt fent a lépcsőkorláton, ahol Anni és ő
közösen elhatározták, hogy tanulni fognak és valamit cse­
lekedni az életben.
A hold lassan továbbhaladt, visszatükröződött a felső
emeletek ablaktábláin és homályban hagyta az udvart.
- Borzasztó késő van, Karli, aludni kell mennünk...
Valamelyik toronyóra éppen tizenkettőt ütött.
A két gyerek lesiklott a lépcsőkorlátról a földre.
- Hogy jutsz most haza, Karli? - Hiszen minden zárva
van!
- Ahogy idejöttem: az udvarokon keresztül, a keríté­
seken át. Szomorú vagy még, Anni?
- Nem, egyáltalán nem. Valami eltűnt, valamilyen te­
her - magam sem tudom, tulajdonképpen micsoda... -
Mosolygott. - Jó éjszakát, Karli.
- Jó éjszakát, Anni!
- Annikám, te vagy az? - hallatszott súgva anya ágya
felől. - Hány óra van már?
Anni lábujjhegyen odament hozzá és leült az ágy szé­
lére.
- Késő, anya - ne haragudj! Karli lent volt még és

257
gratulált nekem, és ajándékot hozott, és akkor még egy
kicsit beszélgettünk... Mind a ketten tanulni akarunk,
anya, erősen elhatároztuk.
Az anya magához vonta Anni fejét. - Annikám, azt
tudod már, hogy a filmezésedből nem lesz semmi? -
kérdezte halkan.
Anni bólintott. Tehát Sarno már beszélt anyával, gon­
dolta megkönnyebbülten. Milyen kedves és gondoskodó!
így megtakarított minden fájdalmas vallomást.
- Gondolkoztál már azon, mit akarsz most csinálni? -
kérdezte Holzingerné.
- Varrni tanulok - mondta Anni.
Az anya óvatosan végigsimított Anni haján. - Nagyon
félsz tőle?
- Egyáltalán nem!
Anni hangja olyan becsületes és meggyőző volt, hogy
az anyja elhitte.
- Jó éjszakát, nagylánykám - súgta, és vonakodva hoz­
zátette: -... Tulajdonképpen még akartam valamit mon­
dani neked...
- Valami kedveset? - kérdezte Anni aggodalmasan.
Anya talán intelmeket akart neki adni élete elkövetkező
évére?...
- Valami nagyon kedveset. Egész nap apára kellett ma
gondolnom. Ha ő láthatna téged, Annikám, öröme telnék
benned...
- Köszönöm, a n y a . . . - mondta Anni. Hirtelen fel­
lobbanó bensőséggel ölelte meg anyját, és egészen szoro­
san hozzásimult.

258
 AZ IDEGEN NEVEK ÉS SZAVAK KIEJTÉSE

Alois - Aloiz
Dietrich Marlene - Dítrich Mariéne
Grinzing - Grincing
Hannes - Hánnesz
Hansi - Hánzi
Hietzing - Hicing
Hollywood - Hal ívud
Holzinger - Holcinger
Janiscb - Jánis
Karstel - Karsztl
Karntnerstrasse - Kerntnerstrássze
Klimascb - Klimás
Lasker Lia - Lászker Lia
Mariahilferstrasse - Máriahilferstrássze
Marie Antoinette - Márí Antoánett
Marielou - Márilu
Maruschek Elfie - Márusek Elfi
Mistelbach - Misztlbáh
Nauksch - Nauks
Neubauer - Najbauer
Neuratb - Najrát
Overlock - Overlok
Pbönix - Főniksz
Pythagoras - Pitagorász
Sarno Paul - Szárno Paul
Scbilling - Silling
Schnellenberg - Snelnberg
Schnepfenberger - Snepfnberger
Schreiber - Srejber
Semmering - Zemmering
Stephansdom - Stefánszdóm
Vollmoser - Follmózer
Winnetou - Vinnctu

259