ATOMFEGYVEREK MAGYARORSZÁGON

- a szocializmus sugárzóan békés arca -

Nyugodtan kezdhetném messzemenően rejtélyes kifejezésekkel, mint amiket a híradós

muksó, az a „fejszés” szokott a fejünkhöz vágni minden este fél hétkor, és amik annyira
felcsigáznak majd, hogy hidd el: le sem tudod venni a tekinteted a monitorról, aztán meg
majd engem hibáztatsz a szemorvosnál (vagy felmenőimet, ez részletkérdés), mikor két
dioptriát meg fehér botot javasol neked még ahhoz is, hogy felbonts egy kefires műanyag
dobozt. Vannak ilyen kifejezések, hogy „Néma Szektor”, „R-170-es”, meg beszélhetünk „kis-
Moszkváról”, hogy elég naprakésznek meg izgalmasnak tűnjünk, de legjobb lenne tisztán
„csak” elmesélni, mi hogyan történt.
Ezt teszem.

Csak azért, hogy történelmileg hitelesnek látszódjak, hirtelen ezeket vágom a fejedhez:

· A világ első atombombáját az Amerikai Egyesült Államok fejlesztette ki a Manhattan-

terv keretein belül.
· Ugyan ráment a gatyájuk is, de azért az addig elkészült cirka három bombából hanyagul
le is dobtak kettőt Japánra.
· Szilárd Leó mondta ki, hogy kell az atom, mert rettegett tőle, hogy a németek megelőzik
a világot. Gratulálunk neki! Egyik szar rossz kézből a másik szar pocsék kézbe került a
technológia, magyarul: őrült náciéból kapzsi zsidóéba.
· Ha kicsit sietnek, a jenkik akár Berlint is elsöpörhették volna az atombombával (tervben
volt, csak hamarabb fejeződtek be a harcok).
· A szovjetek 1949-ben készítették (és robbantották fel Kazahsztánban) első bombájukat,
lopott tervekből, de büszkén.
· Magyarország azon 30 ország között szerepel, akik bármikor képesek lennének
atombombát előállítani (a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szerint).

A bemelegítés után jöjjön hát az ízelítő!

1949-ben (nem sokkal az orosz bomba fizikai valósággá érése előtt) okos kommunista elmék
rájöttek, hogy ha már lapátot, csákányt, talyigát és kenyeret meg vizet adunk a munkásoknak,
hogy építsenek nekünk egy szép, mély (piros) metrót, akkor mi lenne, ha ezek a jó erőben
lévő parasztok fúrnának odalenn a „bányában” egy atombunkert is? Így kezdődött.
Azokban az időkben tehát még csak a védekezésen járt az eszünk, bár már ott tornyosult
mellettünk a Nagy (Erőlködéstől) Vörös Testvér, akinek védő szárnyai alatt mi voltunk a Janik.

Aztán mégis döntött a magyar: nem kell a szocializmus, inkább lázadjunk, essünk túl rajta:
verjük le láncainkat, szakadjunk el ebből a szennyes közösségből, aminek hivatalos neve
ugyan Varsói Szerződés volt, de jobban illett volna rá a „Folt A Zsákját”, vagy a „Szakadt
Gatya, Szakadt Ing”, esetleg ez: „Agybetegek Klubja”. És 1956-ban majdnem sikerült
kivívnunk egyfajta érdekes és mégoly’ morbid függetlenséget, amit nem is néztek jó szemmel
Moszkvában, és rövid időn belül visszaszerezték, ami nekik járt.
A földsávot, amely elválasztotta a gátlástalanul gyűlölt (és lerohanásra érett) Nyugattól.
A szovjet Vörös Horda Vörös Hadsereg beözönlött az országba, rövid időn belül
„helyreállította” a rendet, és mikor szinte csak azzal a csökkent képességűeknek fenntartott
boldog tudattal távoztak, ami emlékeztette rá őket, hogy a magyar, az jó ember, meg baráti
nép, merő jóindulatból „itt felejtettek” három hadseregcsoportot, összesen több mint
százezer embert. Ezek a rendkívül kultúrált, intelligens, művelt, szép szál legények aztán
1991-ben végleg kivonultak hát az országból, de mikor egy évvel azelőtt szóba került, hogy
meg fog történni ez a tényleg szervezett és profi távozás, a vezetőség (talán éppen Viktor
Silov vagy Mihail Mojszejev?) felvetette: vigyük az atomrakétákat is? És sok magyar politikus,
aki akkoriban kezdte a „szakmát”, csak nézett, mint borjú az új kapura, bambán leesett állal,
megdermedve.

Az úgy volt, hogy ebben a szép, új világban, amit kommunisták és egyéb bérencek képzeltek
el nekünk, Csillebércen nem csak Úttörőtábor működött, hanem az oda megálmodott,
kivitelezett, erőszakkal a természeti egységbe belerondított, híres-neves KFKI is, ami a
Központi Fizikai Kutatóintézet rövidítése. A hivatalos nyitás 1950. szeptember elsején volt. Az
intézet létrehozásának egyik legfontosabb politikai indoka az volt, hogy egy atomháború
esetén legalább a radioaktív sugárzások hatásait tanulmányozhassák, és a sugárzások
mérésére legyen eszköze az országnak. Ha-ha-ha.
Ez volt az egyik politikai indoka, míg a másikról nem szeretünk beszélni. Az atomreaktorról. A
reaktorról, a belőle lassacskán kivehető dúsított uránról, és az atombombáról.

Az előkészítő bizottság (mert ilyen is volt) 1949. szeptember 15-én a következőképpen

fogalmazta meg a tervezett intézet rendeltetését: „A KFKI célja a magyar fizikai kutatást
eddigi, a többi tudományághoz képest is messze elmaradt állapotából kiemelni, és lehetővé
tenni a termékeny tudományos kutatást a fizika minden területén, melyek a tudomány
fejlesztése és alkalmazása szempontjából elsősorban fontosak”. Jól hangzik. Elmaradt
állapotokat emelünk ki, mikor szépen létrehozunk egy kisebb atomreaktort, mindössze két
héttel azt követően, hogy Ivánék felrobbantották az első szocialista bombát? Mit akartunk
mi? Mit szeretett volna az akkor még túlontúl büszke magyar vezetés? Mit szeretett volna
Rákosi?

Szeretett volna saját, magyar atombombát építeni?

Hurrog a hozzáértő. Még az is lehet, jogosan. Mert az fut át az agyán, hogy a csillebérci
dúsított uránból fizikailag képtelenség lett volna atombombát készíteni.
Nézzük csak! A paksi atomreaktorban a fűtőanyag mindössze 3,6 százalékos, míg Csillebércen
36 százalékos dúsítású anyaggal dolgoztak. Halló! Miért kellett nekünk 1959-ben ilyen magas
dúsítású fűtőanyag, és miért tudtunk 1973-ban, mikor Paks épült, olyan fűtőanyagra
„beállítani” az erőművet, amiből egész egyszerűen nem lehet atombombát gyártani? És hogy
lehet az, hogy 2008-ban amerikai segítséggel át tudtunk állni gyengébb, amolyan „Paks-
szerű” fűtőanyagra, anélkül, hogy komolyabban meg kellett volna bontani és át kellett volna
építeni a reaktort? Hogy is van ez?
Hogyan lehetséges, hogy 2008-ban végre elviszik tőlünk a komoly (terrorista) veszélyt rejtő,
atombomba gyártására alkalmas fűtőanyagot, és eddig miért nem tudtunk róla, hogy
mekkora mennyiséget „készítünk” évente, és hol, hogyan tároljuk azt?
A KFKI mellett 1971-ben (két évvel járunk a paksi építkezés megkezdése előtt, immáron
bőven az atomerőmű tervezési és terveket elfogadó folyamatát követően!) a Budapesti
Műszaki Egyetemen is üzembe állítottak egy 100 kW teljesítményű tanreaktort, szintén 36
százalékos dúsítású uránnal üzemeltetve. Csak a rend kedvéért: a csillebérci mindössze 2 kW-
os volt, melyet aztán később 10 kW-osra növeltek.
Számoljunk!
Nem én állítom: „Egy 1000 MW-os atomerőmű 80 kg uránt használ fel naponta, éves
melléktermék-kibocsátása: 30 tonna (feldolgozva 6m3) nagy aktivitású, valamint 300 m3 kis-
és közepes aktivitású radioaktív hulladék”.
Osztok kicsit, aztán szorzok, de ne ijedj meg: olyan lassan csinálom, hogy még a bűvészinasok
is megértik!
A csillebérci „erőmű” a maga nehezen összedobott 10 kW-jával, ami az ’50-es években még
csak ennek a teljesítménynek az ötöde volt, kevéske felhasználható dúsított uránt adott,
testvérek közt számolva is csak évente 6 dekagrammot. Hűha! Mini-atombomba, egy
amolyan szélsebesen, környezetkárosítóan pukkanó „lufi” előállításához lehetne csak elég,
gondolom, toporzékolt is Rákosi, mikor ezt közölték vele!
Miután bővítették a reaktort, évi 30 dekagramm veszélyes anyagot (mellékterméket) tudott
tehát „kiköpni” magából, ami még mindig csekély mennyiség. Igen ám, de mi van a Műszaki
Egyetem sokkalta nagyobb teljesítményű reaktorával?

Nem, ebből sem lesz bomba! A BME a maga 100 kW-os teljesítményével olyan kicsinyke,
hogy egy komolyabb mennyiségű összegyűlt anyagra még itt is legalább 6 évet kellett volna
várni. Ahhoz, hogy meglegyen az első magyar atombombához elegendő mennyiségű dúsított
urán (25 kilogramm a kritikus tömeghez), a KFKI és a BME együttesen közös erőfeszítésével is
1977-ig kellett volna várnunk. Addig ki lettünk volna téve az ellenség kényének-kedvének,
semmiféle magyar elrettentő erő nem állt rendelkezésünkre (a kalocsai paprikával
befűszerezett puskatust és néhány elvetemült „Én kommandós vagyok!”-szerű pókot kivéve,
akik egy szál balra görbülő túlélőkéssel játszottak katonásdit a Tisza meg a Maros mentén, és
büszkék voltak rá, hogy három napig kibírták étlen-szomjan a pusztában, he-he-he).
Mit lehet ilyenkor tenni? Vásároljunk dúsított uránt? De hiszen senki sem ad el (a szovjetek
még Kínából is „hazajöttek” ’62-ben, mikor az ottani vezetés közölte, hogy csöppnyi „balsoj”
segítség kellene a saját ferdeszemű atombombához), hiszen senkinek nincsen feleslege!

Tehát mit lehet tenni? Mindössze pár hónappal a forradalom, szabadságharc,

minekisnevezzük leverése után?
Hruscsov 1958-ban, két évvel az utolsó magyar feléledés leverése után azt mondta Kádárnak,
hogy ideje lenne kivonni a szovjet csapatokat Magyarországból. Semmi sem indokolja, hogy
itt tanyázzanak, és teherbe ejtsenek gyereklányokat, akik tapasztalatlanul ólálkodnak a
laktanyák kerítése tövében. Erre szép beszédű pásztorunk erős transzba esett, minden
bizonnyal nyitott ablakról meg a viharban azon bemászó kóbor patkányokról, és mindenféle
egyéb magasztos ellenségről vizionált, mert azt kérte Nyikita Szergejevicstől, hogy
maradjanak még a katonák.
És maradtak. Éljen!
Mivel azokban az időkben tehát nem sikerült magyar atombombát készíteni, felvetődött a
kérdés: akkor hogyan védhetjük meg az országot? Hiszen mindenki tudta (egyfajta
elhallgatott igazság volt), hogy ha például a szintén gyengén felszerelt román hadsereg
kedvet érezne és megindulna, egész Budapestig eljutna, mert nem tudnánk feltartóztatni
őket, katonai téren annyira gyengék vagyunk! És akkor hol vannak még a nyugati hadseregek,
az olasz, a megzsarolt, legyengített, de működő német, a „semleges” osztrák? Hagyományos
fegyverzettel, hagyományos haderővel tehát nem volt biztosított a haza védelme.
És hiszed vagy nem, de Kádár Apónak erre is született egyfajta „profi” megoldása, mikor fogta
magát, fejébe tette a kalapját, és kiment a különvonattal Moszkvába, hogy aláírjon egy titkos
megállapodást, ami olyan titkos volt, hogy rajta kívül csak öten tudtak a létezéséről.
Az első szovjet atomrakétákat valamikor a ’60-as évek elején szállították az országba.

Persze a megfelelő elrettentéshez ahhoz megfelelő rakétarendszerre is szükség volt, hiszen

nem elég „csak” tárolni a robbanótölteteket, el is kell majd juttatni a harcok megkezdésekor
az ellenség földjére, városába, így hazánk elkezdett őrült vásárlásokba kezdeni,
természetesen nem a szabadpiacon, hanem odaát keleten, és a pénzünkkel kiküldött
lókupecek haza is érkeztek pár darab R-30-assal és pontosan kilenc darab akkoriban
modernnek számító R-170-essel, amit az amerikaiak csak így neveztek: Scud-A.
Rakétás kiskáté következik.

· A Scud-A rakétákat a szovjetek 1960-ra fejlesztették ki.

· Hordozójárműve a ISZ (Joszif Sztálin) harckocsi alváza volt.
· Hatótávolsága eleinte csak 170 kilométer, később már 300.
· Találati pontossága köbö 500 méter (ez is mutatja, hogy hagyományos robbanótöltettel
szerelve nem sokat ér, inkább nukleáris csapásmérőnek felel meg).
· Magyarországon 1964-től 1995-ig álltak rendszerben.
· 1995-ben hét (kis gonosz, de nem törpe) járművet a tartozékokkal együtt a Táborfalva
melletti lőtéren felrobbantottak, kettőt pedig hatástalanítottak és múzeumi állományba
kerültek.

Van nekünk egy haditechnikai szakértőnk, úgy hívják, hogy Szentesi György (nyugalmazott
mérnök ezredes, a hadtudomány kandidátusa), és ő mondja, hogy „az R-30-ashoz a szovjetek
hagyományos robbanófejet is szállítottak, de az R-170-eshez nem”. Azt hiszem, világos.
Miért is akartunk volna a frissen hadrendbe állított, csillogó-villogó, szép foszöldre katonai
zöldre festett R-170-eshez hagyományos robbanótölteteket, mikor mindenki tudta, hogy
ezekkel csak össze-vissza pukkantgatnánk az ellenség városai körül, míg egy igazán
megtermett atommal tökmindegy, hová pottyan, milyen messzire a tervezett célponttól, így
is, úgy is pusztítjuk az embereket?

Az R-170-es indítórendszerekhez vezényelt atomrakéták legnagyobb hatóereje 50-100 kT volt

(a hirosimai 20 kT, a nagaszaki kisebb). Hadseregünk szerkezeti felépítése is alátámasztja,
hogy az atomtöltetek 1963-ban már itt voltak az országban: abban az évben Nagykanizsán,
Tatán, Tapolcán, Szentesen és Jászberényben harcászati rakétatüzér osztályokat állítottak fel
az R-30-asok számára. Ez még a kisebbik baj.
Viszont Tapolcán hirtelen rakétadandárt telepítettek z R-170-esnek, Kaposváron pedig mozgó
rakétatechnikai bázist hoztak létre, és 1964-re a rakétarendszereink elérték a készenléti, rá
pár hónapra pedig a végleges szintet.
Elmondhatjuk, hogy 1965-re Magyarország elrettentő erőt képviselve nézett farkasszemet a
kegyetlen, undorítóan élő, szabadon és éppen ezért megvetetten viselkedő Nyugattal.

Érdekes, hogy a magyar hadsereg már 1955-től, tehát már a forradalom kitörése előtt
gyakorolta az atomfegyverek alkalmazását (csak elméletben, nem éles rakétákkal), és 1963
októberében a Gyopár fedőnevű hadgyakorlaton Czinege Lajos akkori honvédelmi miniszter
értékelő beszédének 19. oldalán olvasható, hogy „az atomfegyverek és az azokat célba
juttató erők és eszközök alkalmazásában némi javulás mutatkozik”. Hurrá.

Persze, senki se gondolja azt, hogy ha már jó pénzért megvásároltuk a rakétarendszereket, a

szovjetek meg boldogan adtak hozzá 10-20-30 atomtöltetet! Nem így volt. A rakéták
átvételére úgynevezett „találkozási pontokat” kellett kijelölni, méghozzá hat órával a
találkozás előtt, és a srácok ott vették elő a mellényzsebből a rakétákat, hogy a magyar
honvéd felrakja őket a bazi nagy, de addig csak „üresfejű” hordozórakétával
ácsorgóteherautóra, becélozza vele Bécset, Münchent, Veronát, aztán induljon a banzáj!
Egyszerűen förtelem.

Azt mondják persze, hogy nem feltétlenül bizonyított a Magyarországon tárolt atomtöltetek
léte, hiszen ha hat órával a találkozás előtt kellett csak riasztanunk Ivánt meg Szergejt, akkor
nekik volt rá idejük akár a kárpátaljai atomraktárakból is ide érniük. Ez igaz. Meglehet, a
szovjetek eléggé morbid (és persze sosem ismert, ismertetett) forgatókönyve szerint pontos
elosztásban álltak az atomtöltetek a szocialista tábor csatlósai között (egyes források szerint
Magyarországon 125 atomrakéta volt, mások 131-et jósolnak), és ha éppen egy kárpátaljai
raktár lett volna közelebb a riasztási ponthoz, akkor onnan vitték volna a töltetek, nem nézve
államhatárokat, területi egységeket.
Fokozzunk!

A feltételezett 125 atomtöltetből, amit a szovjet medve hatalom állítólag hozzánk telepített,
50 darab volt repülőgépről indítható. 1964-ben Kunmadarasra „zsír új”, atomtöltet célba
juttatására képes Szu-7BM repülőgépek érkeztek, 1965-ben pedig Debrecenbe is vittek 10
darab Il-28/U repülőt, amit a világ a kubai rakétaválság során ismert meg. És most
kapaszkodj: ebből az ötven csak repülőről célba juttatható atombombából tizenhárom
folyamatosan rendelkezésre állt!
Teljesült hát a politikai rezsim álma, nem kellett ehhez holmi Csillebérc meg Műszaki
Egyetem; az ország potenciális atomütőerővel rendelkezett, és oda is tudott volna csapni
rendesen, ha arra került volna a sor!

A hatvanas években aztán Nagyvázsony mellett, a Bakony lábánál felépült az úgynevezett

„Kis-Moszkva”, egy titkos objektum a föld alatt, melyet a mai napig szigorúan őriznek. Ez az
objektum is bizonyíték arra, hogy igenis voltak atomfegyverek az országban, mert sok-sok
szovjet laktanyával ellentétben ezt az egységet nem „csak” kiürítették és átadták az
enyészetnek, hanem a mai napig védik, őrzik.
Azt beszélik, erről a bázisról eltérő módon történt a szovjet csapatok kivonulása, mint másutt
az országban. Amikor a szovjet kivonulási parancs és a magyar határőrség speciálisan
kiképzett alakulata megérkezett, magyar állt a szovjet őr helyére, az pedig ment csomagolni.
Itt aztán nem volt „átmeneti időszak”, nem volt és a mai napig nincsen lazítás (ami azért okot
szolgáltat rá, hogy feltételezzük: valami nincsen itt rendben).

A nagyvázsonyi bázis mellett az ország másik kiemelkedő atomraktára az úgynevezett „Néma

Szektor”-ban volt a kunmadarasi szovjet reptér északkeleti, elkerített sarkában, ahol az ott
szolgáló (kizárólag szovjet) katonákat havonta váltották, azok más katonákkal szóba sem
állhattak, a szektort el nem hagyhatták. Saját kantinjuk volt, saját körletük, focipályájuk, saját
díszemelvényük az ünnepségekre, ők őrizték a raktárban tárolt atomtölteteket, ők szerelték
fel és tartották karban a bombázókat is, melyek folyamatos készenlétet adtak.

Magyarországon nem találták silóból indítható interkontinentális rakéták nyomait (egyelőre),

tehát feltételezhetjük, hogy csak mobil, mozgó indítóállványaink voltak, mint az R-30-as, az R-
170-es, majd annak utódjai, a Luna-M, a Scud-B, illetve a Tocska, amit a világ így ismert meg:
SS-21-es.

Elmondhatjuk hát, hogy igen nagy számban léteztek atomfegyverek az országban, közel 40
éven keresztül velük együtt éltünk, ezek közül legalább 13-15 darab repülőről bevethető
folyamatos harckészültségben állt, ezáltal a NATO szemében bizonyítottan elsődleges
célpontokká váltunk egy esetleges háború esetére. Kellemes, ugye?

Németh Miklós 1988-ban, mikor már annyira ingott a kommunista szék, hogy majdnem le is
esett róla, aláírta azt az atomszerződést, amelyet annak idején még Kádár Apó szignózott, és
ezt követően kérte Gorbacsovot, hogy vonják ki hazánkból az atomfegyvereket.
1989-ben Rizskov miniszterelnök értesítette, hogy kérésünknek eleget fognak tenni.
1991. június 19-én a szovjet hadsereg utolsó katonája is elhagyta az országot, ő volt Viktor
Silov altábornagy, aki Csapnál lépett orosz földre. Addigra az összes nálunk tárolt és
hadrendbe állított atomfegyvert elvitték magukkal (?).

Összefoglalóm:

· A Magyarországon állomásoztatott nukleáris harcászati eszközök létét sokáig tagadták.

· 1963 óta atomfegyverek voltak az országban.
· Néhány atomtöltet folyamatos harckészültségben, bármikor bevethető állapotban állt.
· Magyarország nukleáris célpont volt a Nyugat számára.
· Nincsen béke.