REBECCA DONOVAN

Boldogító
lélegzet

Dream
válogatás
 Írta: Rebecca Donovan

A mű eredeti címe: Out of Breath

Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztő: Vájná Gyöngyi Nyelvi korrektor: Luca Anna Műszaki

szerkesztő: Szuperák Attila

© Rebecca Donovan 2013 © Bozai Ágota 2015 © Maxim Könyvkiadó Kft.

2015

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóterv: Botos Tamás

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 321 9 (puhatáblás), kiadói kód: MX-914 ISBN: 978 963
261 522 6 (keménytáblás), kiadói kód: MX-915
©
Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.
Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Kinizsi Nyomda Kft., felelős vezető: Bördös János

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve

rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
Kedves barátnőmnek és lelki társamnak, Emilynek.
Te vagy nekem a boldogság és a választás, a
döntés, amit sosem kellett meghoznom.
 ELŐSZÓ

em is tudom, miért vettem fel a telefont egyáltalán.

N Hát, lehet, hogy végül beszélek róla veled... ha már nem viselkedsz
olyan hülyén.
A lépcső tetején álltam, egy nagy halom vastag tankönyvet
egyensúlyoztam a karomon. Sara bosszúsan szusszant; azt hittem,
letette.
Az ajtó felé haladva zajt csaptam, onnan tudta, hogy megyek és
figyelemmel kísérem a bosszús hangulatát. Elmondta, úgy döntött, hogy
szakít Jareddel, és én türelmesen végighallgattam. De alapból
alkalmatlan voltam arra, hogy bármilyen tanácsot adjak neki. Az utóbbi
időben Sara nem beszélgetett velem bizalmasabban; attól félt, hogy
olyasmit mond, ami felzaklat engem. Nem mintha olyan törékeny,
sérülékeny lélek lettem volna. Egyszerűen nem voltam hajlandó
beszélni... semmiről.
- Ennyi? - kérdezte Sara a szokásosnál is ragyogóbb mosollyal;
túlkompenzálta a tekintetében még észlelhető zavart, bosszúságot.
- Tudod, nekem elmondhatod - bátorítottam; olyan barátnője akartam
lenni, amilyenre az adott pillanatban szüksége volt.
- Nem, nem mondhatom el - mondta, és a szobában felhalmozott
dobozokra fordította figyelmét. - Nem sok helyem van itt. Túl kicsi ez a
szoba.
Hagytam, hogy ejtse a témát. Ha ezt akarja, legyen.
- Nincs szükségem semmire. Tényleg. Igazán ne fáradj.
- Gondoltam, hogy ezt mondod - felelte Sara halvány mosollyal. - Ezért
csak egyetlen szobadíszt hoztam. - Azzal a táskájába nyúlt, ami olyan
nagy volt, hogy inkább kirándulózsáknak lehetett volna nevezni. Egy
képkeretet húzott ki. Megfordította, az álla alá szorította, és ragyogóan
mosolygott. Ketten voltunk a képen, ő meg én, az ő házuknál, háttérben
az első udvarra néző nagy erkélyablak. Az anyja, Anna készítette ezt a
képet, azon a nyáron, amikor náluk laktam. Szemünk úgy ragyogott, hogy
jól látszott, bujkál bennünk és hamarosan kitör a nevetés.
- Szent ég! - szólt Sara döbbent komolysággal. Zavartan pislogtam. -
Jól látom, hogy mosoly játszik az arcodon, Emma Thomas? Már azt
hittem, soha többé nem látlak mosolyogni.
Tudomást sem vettem róla; egyenesre feszítettem a számat, és a kis
hálószoba beépített íróasztala felé fordultam.
- Tökéletes. - Sara letette a fényképet a komódra, és csodálattal nézte.
A könyveket az íróasztal alatti polcra raktam. - Oké, pakoljunk ki. Annyira
örülök, hogy végre sikerült kiköltöznöd a koleszból. Mindig is kedveltem
Meget... és Serenát is, akkor is, ha nem engedi, hogy új stílust adjak neki.
Dolgozom rajta. Mi van Peytonnel?
- Ártalmatlan - mondtam, közben összelapítottam egy üres
kartondobozt.
- Azt hiszem, minden házban kell valami dráma - jegyezte meg Sara,
azzal egy adag összehajtogatott inget tett az egyik nyitott fiókba. - Amíg
Peyton a házi dráma, addig nincs gond. Azzal együtt tudok élni.
- Én is éppen erre gondoltam - feleltem, ruhákat aggatva a nagyon
szűk gardróbba.
Sara egy fekete csizmásdobozt dobott az ágyra.
- Benne hagyjuk a csizmát, vagy vegyük ki és úgy tegyük a gardróbba?
- Ujjai a doboztetőre simultak, ki akarta nyitni, de a kartonpapírra csaptam,
azonnal visszacsuktam.
- Ez nem csizma!
Hallottam, milyen éle volt hangomnak. Sara csodálkozva nézte nagyon
feszült arcomat.
 - Oké. Hova tegyem?
- Mindegy. Ami azt illeti, jobb lenne, ha nem is tudnám, hol van –
feleltem. – Szomjas vagyok. Hozzak neked is valamit?
- Vizet - szólt Sara halkan, elgondolkodón.
Amikor néhány perc múlva két palack vízzel visszaléptem a szobába,
Sara éppen az ágyat vetette, a doboz eltűnt. Cipőmet a gardrób padlójára
állítottam; ez volt az utolsó simítás. Annak is megvan az előnye, ha az
embernek ilyen kevés holmija van.
Az íróasztalnál, a görgős széken ültem, Sara hason feküdt az ágyon,
szétszórta a díszpárnákat, amiket nem sokkal korábban oly nagy gonddal
rendezett el. Tudtam, miután elmegy, a gardrób legfelső polcára fogom
száműzni őket.
- Ugye tudod, hogy azért szakítottam vele, mert nem vagyok képes
távkapcsolatban élni? - kérdezte Sara. Rögtön megpördültem a székkel,
annyira meglepett, hogy nyíltan felhozta a témát.
- Tudom, hogy nehéz neked. Mindig is nehéz volt - feleltem.
Ugyanezzel a gonddal kellett megküzdenie, amikor Connecticutban
voltunk középiskolások, Jared pedig New Yorkban, a Cornell egyetemen
tanult. De Sara valahogy életben tartotta a kapcsolatukat; amikor
végzősök voltunk, gyakran, gyakorlatilag minden héten meglátogatta.
- Franciaországban leszek; onnan semmiképpen sem működik... Nem
fair, hogy várjon rám.
- De azt akarod, hogy mással járjon, míg te távol vagy? Mert
gyakorlatilag erre adsz neki engedélyt. És mi lesz, ha visszajössz?
Sara nem szólt; állát a tenyerébe támasztva bámulta a padlót.
- Egyszerűen nem akarom tudni. És ha megismerkedek valakivel
Párizsban, neki sem kell tudnia erről. Mert tudom, hogy úgyis az lesz,
hogy együtt leszünk, Jared meg én. De nem vagyok biztos abban, hogy ő
vagy én készek lennénk ezt elismerni.
 Még mindig nem értettem a logikáját, de nem akartam faggatni.
Hirtelen felült, nem hagyott esélyt, hogy bármit is mondjak.
- Szóval szerinted mivel én elmegyek... mondhatok Megnek pár dolgot
rólad? Nem mindent, csak annyit, hogy melletted legyen, segítsen neked,
amikor én nem tudok. Rossz rágondolni, hogy míg én távol leszek, nem
lesz, aki...
- Aki vigyázzon rám - fejeztem be helyette a mondatot.
- Igen - felelte kedvesen mosolyogva. - Nem akarom, hogy egyedül
legyél. Hajlamos vagy napokra kivonni magad a forgalomból. Ez nem jó.
Persze, minden nap felhívlak. De nagyon rossz, hogy nem lehetek a
közeledben... ha esetleg...
Sara lefelé nézett, csak lefelé, és képtelen volt befejezni a mondatot.
- Sara, nem csinálok semmit - ígértem kissé határozatlanul. - Nem kell
aggódnod miattam.
- Aha. De ez nem jelenti azt, hogy nem is fogok.
 1. PANDORA SZELENCÉJE

onne Année! - kiáltotta Sara a telefonba. Harsány zene és hangok

B robbantak körülötte; nehéz volt tisztán hallani, mit mond. Persze
lehet, hogy Párizsból hív, és a vonal nem a legjobb.
- Neked is boldog új évet! - feleltem hangosan. - Bár itt még kilenc óráig
tavaly van.
- Innen, ahol én állok, a jövő év hihetetlenül csodásnak ígérkezik!
Őrület ez a parti. Részeg designerek vannak körülöttem - kuncogott;
hangja kétségeket hagyott a józanságával kapcsolatban. - És én
terveztem a ruhát, ami ma rajtam van.
- Biztosan nagyon jól néz ki. Bárcsak láthatnám!
Arra gondoltam, vajon tényleg üvöltenünk kell-e, ha azt akarjuk, hogy
meghalljuk egymást, de ő nem fogta halkabbra. Elviseltem, mert hallani
akartam a hangját, még az ilyen idétlenül kuncogó hangját is. Nem
hallottam eleget ősz óta, amikor cserediákként elkezdte a franciaországi
félévet.
Tavaly nyáron és elsőévesként minden egyetemi szünetben együtt
voltunk Kaliforniában. A tudat, hogy pár havonta találkozhatunk, szinte
elviselhetővé tette az életet. Eddig a másodév szívás volt. Ha nem lettek
volna lakótársaim, sehova sem mentem volna a fociedzésen és az
egyetemen kívül.
- Ugye nem zárkózol be a szobádba, mint tavaly szilveszterkor?
- Nem lesz zárva az ajtó, de a szobámban maradok - ismertem el. -
Hol van Jean-Luc?
- Szerezz nekünk egy palack pezsgőt! Küldök egy képet a ruhámról,
amint letesszük.
- Hm… ööö… – Meg dugta be a fejét a szobámba, aztán észrevette,
hogy telefonálok. – Bocs. Sara az?
Bólintottam.
- Szia, Sara! - sikított Meg.
- Szia, Meg! - sikított Sara válaszul.
- Ööö... azt hiszem, hallotta - mondtam, ujjamat a fülembe dugva. -
Most viszont én nem hallok.
Meg vigyorgott.
- Most mennem kell! - kiáltotta túl Sara a harsány nevetést. - A pasim
és a pezsgőm megérkezett. Holnap felhívlak. Szeretlek, Em!
- Szia, Sara!
Nagyon hiányzott nekem. Nem is tudom, érzékelte-e, mennyire
hiányzik. Nem mintha ezt elmondtam volna neki. De hiányzott. Nagyon...
nagyon hiányzott.
- Úgy látszik, fantasztikus szilvesztere van - szólt Meg, azzal leült az
ágyamra. - Az ajtóból is hallottam a partizajt.
- Hánykor indulsz? - kérdeztem; tudtam, hogy San Franciscóba megy,
a barátaival ünnepel.
- Egy órán belül. Előtte elmegyünk vacsorázni.
Megcsörrent a telefonom. Sara képe töltötte ki a képernyőt.
Persze nagyszerűen nézett ki a fényes, sötétzöld ujjatlan ruhában,
kissé olyan volt, mint egy húszas évekbeli lány. A ruha nagyon szabadon
hagyta a vállát, majd hirtelen vonalváltással magas gallérja lett. Hullámos
vörös hajat tarkótájon csavarva tűzte fel. Fényes rúzsos száját
csücsörítette, szeme fénylett, miközben Jean-Luc arcon csókolta. A srác
kezében egy palack pezsgő volt.
Megmutattam a képet Megnek.
- Nagyon szexi. Ő tervezte ezt a ruhát?
- Igen.
- Ez hihetetlen.
 - Egyetértek.
Az íróasztalra tettem a telefonomat, a laptopom mellé.
- Kölcsönvehetem a fekete csizmádat? - kérdezte Meg.
- Persze - feleltem, azzal visszafordultam a monitor felé; éppen a
kötelező olvasmányokat töltöttem le a következő szemeszterre. - Az
ágyam alatt vannak a dobozban.
- Még meggondolhatod magadat és velem jöhetsz - ajánlotta fel Meg.
Hallottam, hogy a doboz a szőnyegen csúszik.
- Kösz, de jól megleszek. Nem vagyok valami nagy
szilveszteriparti-rajongó.
Próbáltam közönyös hangon beszelni; nem akartam, hogy hallatsszon
a hangomban, mennyire kényesen érint a téma. Amikor legutóbb
ünnepeltem az újévet, a boldogság és a jövő ígérete csillogott; és esélyem
volt részt venni abban a jövőben, esélyem volt boldognak lenni. Most
pedig december 31-e egyszerűen egy újabb lap, amit le lehet tépni a
naptárról.
- Még egyszer könyörgök, kérlek, kérlek, kérlek, gyere velem ma este!
- toporgott Peyton a küszöbömön. - Tényleg nem akarok Brookkal menni.
Sosem jössz el velem sehova, és most szilveszter van. Ez egyszer tegyél
kivételt!
Megperdültem a székkel, hogy már vagy ezredszer mondjak nemet. Ám
mielőtt bármit mondhattam volna, láttám, hogy felcsillant a szeme és csak
Megre figyel.
- Óóó! Mi az?
Ahogy befelé jött kíváncsi tekintetét követtem. Meg éppen ekkor vette le
az ágyamra tett dobozról a tetőt. Nem azt a dobozt kellett volna elővennie.
A másikat. Emlékek és mérhetetlen szívfájdalom párája áradt a szobába,
ahogy az a doboz kinyílt. Alig kaptam levegőt. Meg kikapta a kék
kézlenyomatos fehér pólót Peyton kezéből.
 - Hagyd abba, Peyton! - korholta Meg.
Képtelen voltam mozdulni, ahogy a múltamat lengette előttem.
Továbbra sem értesz valami jól az elszürküléshez. Hangja a tudatomba
hasított, végigfutott a hátamon a hideg.
- Ez tetszik - csodálta Peyton a rózsaszín pulóveremet. -
Megtarthatom?
- Nem! Hagyd abba, Peyton! - szólt rá Meg, azzal kikapta a kezéből a
pulóvert és visszatette a dobozba. - Bocs, Em!
Fájdalmas emlékek rohantak meg; kénytelen voltam többet érezni
belőlük, mint az elmúlt másfél évben. Képtelen voltam megszólalni.
Mintha megnyúztak volna, minden idegszálam fedetlen volt.
Mielőtt Meg vissza tudta volna zárni múltam fedelét, Peyton kivett egy
ékszerdobozt.
Azt nem viheti el! Kérem! Fizetek érte. De azt nem viheti el tőlem!
Kétségbeesés vibrált bensőmben, és a rideg tekintetet felidézve pánik
mozdult bennem, kizökkentve néma kínomból.
Felugrottam a székből, kikaptam a kék dobozkát Peyton kezéből.
Hirtelen mozdulatomra kénytelen volt egy lépést hátrálni. Bedobtam a kék
ékszeresdobozt a többi holmi közé, és gyorsan rácsuktam a fedelet.
Szívem nagyon hevesen vert, kezem remegett. A takaró szélét
markoltam, vártam, hogy elmúljon a fájdalom. De túl késő volt. Az
egyszerű mozdulat, ami azt a dobozt kinyitotta, rám szabadította a
bűntudat és kétségbeesés dühét, amit lelkem legmélyére száműztem, és
most már nincs rajta a doboztető, kiszabadult.
- Ne haragudj, Em! - súgta Peyton. Nem fordultam hátra.
Becsúsztattam a dobozt az ágy alá, és mély levegőt vettem. Szívem a
széleken égett, mint egy darab papír; a lángok lassan kúsztak a közepe
felé. Behunytam a szememet, és próbáltam elfojtani, de nem sikerült.
- Elmegyek futni - súgtam alig hallhatóan.
 - Oké - felelte Meg óvatosan. Tartottam attól, hogy mit láthat a
szememben; nem mertem ránézni, ahogy Peytont kikísérte a szobámból.
- Ha visszaérsz, még találkozunk.
Magamra kaptam a futócuccomat, perceken belül már az ajtón kívül
voltam. Az iPod zenét harsogott a fülembe, futni kezdtem. Addig
gyorsítottam, míg fájni kezdett a combom; mellékutcákon vágtam át,
végre elértem a parkba. Ott hirtelen megálltam; képtelen voltam az
érzelemrohammal felvenni a harcot. Szorosan ökölbe szorítottam remegő
kezemet, mély torokhangon üvöltöttem; attól féltem, hogy menten
elájulok.
Körül sem néztem, nem érdekelt, kinek a figyelmét vonom magamra,
újra sprintelni kezdtem.
Mire hazaértem, arcomról könnyek és izzadtság elegye csöpögött. A
futás, a kimerültség segített eloltani a tűz nagy részét, de bármennyire
próbáltam, az egészet nem sikerült. Belülről égtem. Gondolkodtam, mit
tehetnék, hogy visszatuszkoljam ezt a kínt a sötétbe, és újra közönyös,
tompa állapotomban lehessek. Egyedül nem fog menni. Segítség kell.
Muszáj megoldást találnom.
- Peyton! - kiáltottam fel a lépcső aljáról. Lehalkította a zenét a
szobájában, és kidugta a fejet az ajtón.
- Szia, Em. Mi az?
- Veletek megyek - ziháltam. Még alig kaptam levegőt.
- Tessék? - kérdezett vissza, mintha nem lenne biztos abban, hogy jól
hallotta.
- Elmegyek veletek a partira - ismételtem tisztábban; a zihálás kezdett
csillapodni.
- Nahát! Gratula! - kiáltott fel. - Van egy tökéletes topom neked. Azt
vedd fel.
- Remek - mormogtam, azzal a konyha felé vettem az irányt. Vizet
akartam inni.

*
- Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy meggondoltad magad -
csicsergett Peyton, amikor a hosszú parkolósor végén kiszálltunk a piros
Mustangjából. Odáig hallatszott a zene.
- Szívesen - feleltem szórakozottan. Valamivel el kellett vonnom a
figyelmemet a gondolataimban hirtelen feltámadt, vadul csattogó
hangokról. Vissza kellett találnom tompa tudatállapotomba.
- Nem veheted fel azt a pulóvert! - szólt rám Peyton, mielőtt
becsukhattam volna a kocsiajtót.
- De hideg van! - próbáltam érvelni.
- Ahova megyünk, ott nincs hideg. Csak egy rövid séta a házig.
Gyerünk, Em! Vesd le!
Vonakodva levetettem a pulóvert; csillogó ezüst top villant elő.
Reszkettem a hidegtől, de a pulóvert a kocsiba dobtam.
- Így sokkal jobb! - mondta Peyton elismerő mosollyal; mellém lépett a
járdára, és belém karolt. - Menjünk partizni!
Peyton mellettem lépdelt vállpánt nélküli vörös ruhájában; aranyszőke
haja fényes rétegben terült el a hátán. Kékeszöld szemében izgatottság
csillogott, ahogy a zene irányába vezetett. Sorra haladtunk el a házak
előtt, a zene pedig egyre hangosabb lett. Csodálkoztam, hogy a
rendőrség még nem vonult ki. Aztán körülnéztem, és rájöttem, hogy
kollégiumépületek között járunk. A lakók többsége vagy téli szüneten
lehet, vagy a partin.
Elértünk a bézs színű ház széléhez, aminek az udvarában hatalmas
fehér sátor volt felállítva. A bejáratnál néhány srác fejdíszeket és
papírkalapokat osztogatott. Peyton tiarát tett a hajába, én cilindert vettem
fel. Egy másik srác merőkanállal szemetesvödörből vörös folyadékot mert
ki, a poharat az asztalra tette nekünk.
Peyton szeme tágra nyílt a csodálkozástól, amikor elvettem az egyiket.
- Ugye tudod, hogy alkohol van benne?
- Igen - feleltem lazán, és ittam egy kortyot. Édes volt. Túl cukros
bóléra emlékeztetett. Ez nem is lesz olyan nehéz, gondoltam. Miért
választotta anyám a szörnyű tömény vodkát, amikor ilyet is lehet
választani.
- De hiszen te sosem iszol! - állapította meg Peyton nyilvánvaló
döbbenettel.
- Új év, új dolgok - magyaráztam a témát lezáró határozottsággal,
poharamat felemelve.
Peyton vigyorgott, és poharát az enyémhez érintette.
- Arra, hogy új dolgokat próbáljunk ki!
Peyton csak egy kortyot ivott, én viszont egy hajtásra kiittam az
egészet; inkább előbb, mint utóbb volt szükségem a hatásra. Hiszen
éppen ezért vagyok itt.
- Em! - korholt Peyton. - Tudom, hogy nem lehet érezni az ízén, de
rengeteg alkohol van benne. Mértékkel kéne...
Vállat vontam, elvettem még egy pohárral, mielőtt beléptünk a zsúfolt
sátorba. Egyenesen a színpad felé vettük az irányt, ahol a zenekar
játszott; ezzel egyben magunkba fojtottuk a szót, mert abban a zajban
úgysem értettük volna egymás szavát, de nekem ez tökéletesen
megfelelt.
- Hahó! - kiáltott fel Peyton, mert felismert valakit; hullámos barna hajú
srác, tipikus egyetemista-szerelésben, skót mintás pulóverben.
- Már vártalak - felelte a skót kockás pasi.
- Hiszen mondtam, hogy jövök - felelte Peyton évődőn. Aztán felém
fordult. - Tom, ő itt Emma; a lakótársam, akivel még nem találkoztál.
- Nahát! - szólt Tom. - El sem tudom hinni, hogy tényleg itt vagy.
 Erőltetett mosollyal néztem rá; arra gondoltam, vajon mit mondhatott
neki Peyton rólam. Csak találgatni tudtam.
- Ő pedig Cole - terelte figyelmemet Tom a mellette álló, széles vállú
szőke srácra.
- Szia! - szólalt meg Cole bólintva, halvány mosollyal. Peyton
könyökkel oldalba bökött. Nem is figyeltem rá, csak alig észrevehetően
bólintottam; inkább ittam még egy kortyot.
Peyton nem tágított; karon ragadta Tomot, és azt mondta:
- Kell még egy ital!
Tom zavartan nézte kezében a szinte teljesen teli poharat, de hagyta,
hogy Peyton elvonszolja. Értetlenül bámultam rá, ő pedig válaszul csak
vigyorgott.
- Jól szórakozol? - kérdezte Cole, a színpadról áradó üvöltést
túlharsogva. Úgy tűnt, neki semmi baja azzal, hogy ránk erőltették egymás
társaságát. Kezemet a fülemhez emeltem, jelezve, hogy nem hallom, amit
mond. Nem ismételte meg a kérdést, inkább lehajolt hozzám.
- Már azon gondolkodtam, létezel-e egyáltalán. Sokat hallottam rólad,
de még sosem láttalak.
Elhúzódtam tőle; nem akartam bátorítani, hogy olyan közel kerüljön
hozzám; a tömeget pásztáztam körülöttünk.
- Nem vagy valami beszédes, ugye?
Fejemet ingattam, még egy nagy kortyot ittam, hogy elfojtsam a felszín
alatt még tomboló poklot. Miért gondoltam, hogy jó ötlet eljönnöm erre a
partira?
Csodálatos vagy.
Mit tettem?
Csak azt, hogy vagy; hogy olyan vagy, amilyen...
Hirtelen kihúztam magam; a hangok egészen tisztán megrohanták
tudatomat. A legutóbbi újévi parti képei akartak a felszínre törni; újabb
korty itallal fojtottam el őket.
- Tervezed, hogy megszólalsz egyáltalán? - kérdezte Cole, ezzel
kirántva engem a fájdalmas emlékből; abból, hogy Evan karja simult a
derekamra, miközben a tűzijátékot néztük.
- Mit? - kérdeztem, felpillantva rá. - Mit szeretnél? Mit mondjak?
- Hát, kezdetnek jó - szólt évődőn; udvariatlanságom nem hozta
zavarba. - A Stanfordra jársz?
Bólintottam, aztán észbe kaptam; láttam, hogy szemrehányó
pillantással néz, szeme tágra nyílik.
- Igen - nyomatékosítottam szóval is. - És te?
- Én is. Harmadéves vagyok.
- Én másodéves - mutattam magamra. Megelőztem a következő
kérdést. - Orvosi előkészítő.
Ez láthatóan felkeltette az érdeklődését.
- Üzleti tudományok - felelte. Bólintottam. - Peytonnal egy csapatban
játszol?
Felsóhajtottam, ittam még egy kortyot. Nem szerettem az efféle
bájcsevejeket.
- Aha. Te is játszol?
- Nem. A középiskolában a lacrosse-csapatban voltam, de itt nem
sportolok.
Nem azért jöttem a partira, hogy idétlen beszélgetéseket folytassak, és
nem is azért, hogy ismerkedjek. Meg kell szabadulnom ettől a pasitól. És
totál nem érdekel, mit gondol rólam. Kiittam az utolsó kortyot.
- Szerzek még egyet - jelentettem ki. - Még találkozunk.
Azzal sarkon fordultam, és mielőtt bármit válaszolhatott volna,
elindultam a büféasztal felé. A zenekar szünetet tartott, DJ lépett a
helyükre, táncolok tömegét vonzotta a kis színpadra. Még mindig túl sokat
éreztem. Korábban soha nem ittam néhány kortynál többet, de nem
tudtam, hogy ez az ital mikor fog hatni. Arról sem volt fogalmam, hogyan
érzem magam akkor, ha tényleg hatni kezd. Anyám azért szokott rá az
alkoholra, mert az csillapította a fájdalmát, és megesküdtem, hogy én
soha nem fogok inni; szóval ennyit bír az ember, mielőtt megszegi az
ígéretét. És nem akartam többé fájdalmat érezni.
A sátor másik végébe nyomakodtam át a tömegen, egyenesen a
megtöltött poharakkal teli asztalig.
- Italra van szükséged? - kérdezte egy hang a fülem közelében.
Megfordultam. Vékony, izmos pasi állt előttem; haja dús, sötét, állán
függőleges borostacsík. A füle mögött induló, a nyakára érő tetoválásból,
és abból, hogy néhány srácon hasonló póló és szakadt farmer volt, arra
következtettem, hogy a zenekarhoz tartozik.
- Engem kérdezel?
- Aha - felelte öntelt mosollyal. - Gev vagyok. Láttam, hogy üres a
poharad. Gondoltam, segíthetek neked.
- Hát, nálad egyáltalán nincs pohár; szóval én segíthetnék neked.
Nevetett, de otthagytam, és továbbmentem az asztal felé. Visszafelé
két pohár volt a kezemben. Meglepődött és mosolygott, amikor az egyiket
felé nyújtottam.
- Tetszik a neved. Olyan más.
- Hozzám nőtt - felelte a szemöldökét felvonva; ettől önkéntelenül
felnevettem.
- Visszamész? - kérdeztem a színpad felé biccentve; úgy döntöttem,
ennyi erővel akár beszélhetek is valakivel, és ez a srác elég érdekesnek
tűnt. Legalább nem volt annyira kiszámítható.
- Nem. Ma estére végeztünk. Most be kell hoznom, amit eddig
elmulasztottam.
Nagy kortyokban megitta az italt. Csodálkozva néztem, majd
odanyújtottam neki a másikat is; feltűnő, gyors mosollyal fogadta el.
 - Hogy hívnak? - kérdezte, és igyekezett kilépni az asztal előtt képződő
tömegből.
- Emma.
- Hogy vagy?
Egy perccel korábban azt mondtam volna, hogy „kösz, jól”. De éreztem,
hogy a belső lángolásnak vége. Helyette tompa bizsergés volt. Gomolygó
nyugalom vett rajtam erőt; az érzéketlenség fátylát bontotta érzékeimre.
- Nyugodtan - feleltem mely levegőt véve; megkönnyebbültem, hogy
ez az alkohollal bélelt üdítő végre hatott.
Nevetett.
- Ezt még nem hallottam.
- Mert még nem találkoztunk.
- Az igaz. De tetszik... Úgy értem, az tetszik, hogy kimondod, amit
gondolsz. Semmi hülyeség. Ez nagyon klassz.
Vállat vontam.
- A „semmi hülyeségre” - emelte poharát és koccintottunk, majd
nagyokat kortyoltunk az italból.
- Melyik egyetemre...
- Csak semmi hülyeség... - vágtam a szavába.
- Oké - felelte, kérésemet fontolgatva. - Milyen színű bugyi van rajtad?
Teljesen váratlanul ért ez a nagyon rámenős kérdés.
- Nem emlékszem - feleltem, azzal a farmerom bujtatóját elhúzva
kissé, lepillantottam. - Lila.
- Remek - bólintott elismerően.
- És rajtad milyen színű alsó van? - kérdeztem vissza. Tetszett ez a
„csak semmi hülyeség” párbeszéd. Érdekesebb volt, mint az egyetemi
szakokról és a sportcsapatokról beszélgetni.
Gev merészebb volt. Kigombolta a farmerját, megmutatta bokszeralsója
szélét.
 - Fekete.
- Látom.
Kénytelen voltam az ajkamat csücsöríteni, nehogy elmosolyodjak. Egy
hajtásra kiittam poharam tartalmát; átadtam magam a lassan, de biztosan
közeledő zsibbadásnak.
Gev keze végigcsúszott a hátamon, ahogy közelebb hajolt, és azt
kérdezte:
- Kit csókolsz meg éjfélkor?
- Mennyi időm van még? - kérdeztem; nem mintha ez bármin
változtatott volna.
Órájára pillantott.
- Egy órád.
- Azt hiszem, aki akkor éppen a legközelebb lesz hozzám.
- Akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha szorosan melletted maradok -
felelte a szemöldökét összevonva.
- Emma! - kiáltott Peyton. Hangja felé fordultam, hunyorogva néztem,
ahogy közeledik. - Hol van Cole?
- Nem tudom - feleltem, amikor felismertem magam mellett. Előbb rám
nézett, aztán Gevre, és zavartan pislogott.
- Gyere ide! - parancsolt rám, azzal megragadta a karomat, és
elrángatott. Botladozva követtem. Nem voltam felkészülve erre a hirtelen
mozdulatra. - Ki ez a pasi veled?
- Gev. A zenekarban játszik - feleltem, és felé mutattam. Gev a poharát
emelte válaszul.
- Mi történt Cole-lal? Nagyon jó pasi.
- Unalmas - böffentem. - Gev sokkal, de sokkal érdekesebb.
- Mennyit ittál?
- Hármat - vigyorogtam büszkén teljesítményemet említve. - És már
tompa vagyok.
 - Hármat? Em, alig egy órája jöttünk! Nem ihatsz többet, különben még
éjfél előtt a földön fogsz fetrengni. És nem hiszem, hogy Gev hozzád való.
- Na és? Nem azért jöttem, hogy hozzám való pasit keressek.
Csak azt akartam, hogy legyen valaki, akivel beszélgethetek vagy
ihatok. De nem akartam a szót arra vesztegetni, hogy magyarázkodjak
neki.
- Szentséges ég! Hiszen te már részeg vagy.
Elgondolkodtam ezen a vádon, és szélesen mosolyogtam.
Tetőtől talpig érzéketlen voltam, csak az ajkam bizsergett. Nem
bántam, hogy berúgtam. Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam, de
nem volt olyan rossz.
- Az vagyok - feleltem, ezzel igaznak ismertem el megállapítását. -
Most pedig megyek, megkeresem Gevet.
Elegem volt a leckéztetésből. Peyton simán ünneprontó. Hirtelen
megfordultam; a gyors mozdulattól minden összemosódott körülöttem.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, hogy a világ visszazökkenhessen a
helyére, aztán Gev sötét haját kerestem az arcok között.
- Hát jó. Éjfélkor megkereslek - szólt utánam Peyton.
Éreztem, hogy egy kéz megragadja a karomat; nehéz fejemet a fogás
irányába fordítottam; Gev kék szemét láttam.
- Még mindig a közeledben vagyok - jelentette ki, szorosan fogva
kezemet.
- Mondj valami érdekeset! - kértem, azzal átvettem a felém nyújtott
poharat.
- Régen találkoztam ilyen érdekes emberrel, mint te - felelte. Átölelte a
derekamat, közelebb hajolt, és azt súgta: - Táncolj velem!
Éppen szólni akartam, hogy nem táncolok, de a következő pillanatban
már az izzadt testek közé préselődtünk, Gev kezét a derekamra nyomva
magához szorított. Átöleltem a nyakát, pontosabban belé kapaszkodtam,
hogy meg tudjak állni a lábamon, és hagytam, hogy vezessen. Helyettem
is táncolt, engem mozgatott; csípőmet csípőjén ringatta.
Gyorsan telt az idő; egyszer csak azt vettem észre, hogy a többiekkel
együtt kiabálok, ahogy az óév másodpercei fogynak, és már az újévben
járunk.
- Boldog új évet! - kiáltottuk egyszerre.
Gev ekkor maga felé fordított engem; gondoskodott arról, hogy ő legyen
a legközelebb hozzám. Hagytam, hogy nedves ajka az ajkamon
csusszanjon, és akkor megéreztem a nyelve erejét. Még gyorsabban
forgott velem a világ, amikor behunyt szemmel hozzásimultam. Közelebb
húzott magához, kissé megtántorodtam. Gev még szorosabban ölelt és
csókolt, csókolt, ahogy ért. Nem állítottam le. Arra gondoltam, milyen
furcsa érzés. Nem éreztem az ajkamat, illetve lehet, hogy az ő ajkát nem
éreztem. Akárhogy is, nem volt olyan érzés, mintha tényleg csókolóztunk
volna, és inkább ez járt a fejemben, mint az, hogy egyáltalán csókolózom
valakivel.
- Nem akarod itt hagyni ezt a helyet? - ajánlotta Gev; lehelete a
nyakamat csiklandozta. - Pár háznyira lakom innen, és van jakuzzim.
A jakuzzi nagyon jól hangzott. És persze minél előbb le akartam ülni. A
lábam nem igazán működött úgy, ahogy működnie kellett volna.
- De - feleltem, és kivezetett a tömeg melegéből a hűvös éjszakába.
Lehet, hogy az érkezésünk óta melegedett az idő, mert már nem éreztem
úgy, hogy kéne a pulóver. Egyáltalán nem fáztam. Gev kézen fogva
vezetett a járdán.
Megesküdtem volna, hogy azt mondta, pár háznyira lakik, de úgy
éreztem, már vagy millió lépést tettem a járdán, mire végre a hátsó
udvarba értünk. Az első udvarra nem emlékszem. Lehet, hogy tényleg
nagyon közel lakott. Akárhogy is, már ott voltunk nála, és alig vártam,
hogy leülhessek.
 Gev kitakarta a kerítés mellé állított jakuzzit. Bekapcsolta, és amint
megindult a sok vízsugár, néztem, csak néztem, és arra gondoltam,
hogyan fogom átemelni a lábamat a peremén. Olyan... magasnak tűnt.
Gev levetkőzött, csak az alsónadrág volt rajta, aminek a szélét
korábban már láttám. Én is levetkőztem, ahogy ő; farmeremet és topomat
a földre dobtam. Rájöttem, hogy nincs rajtam cipő, és nem emlékeztem,
hogy hova tettem.
- Szeretem a lilát - jelentette ki; magához húzott, nyakamhoz
dörgölőzött. Elvonta a figyelmemet a jakuzzidilemmáról. Már el akartam
volna tolni magamtól, amikor észrevettem a lépcsőt. Büszkén
mosolyogtam. A jakuzzihoz vezetett, belecsusszantam,
megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy már nem kellett állnom.
Behunytam a szememet, hátrahajtottam a fejemet.
Minden forogni kezdett velem.
Éreztem Gev kezét a testemen, ajkát a vállamon. Kinyitottam a
szememet, és ott volt, és még több csókot akart. Közelebb hajoltam
hozzá, mohó ajkához csatlakoztam. Még mindig nem éreztem, de már
úgysem éreztem semmit, ezért nem érdekelt.
Belemerültem a csókba és a forró, kavargó vízbe; hirtelen minden
megszűnt. Hagytam, hogy a víz mozgassa a fejemet; és körülölelt a párás
levegő. Gev volt mellettem, rám nyomult. Túlságosan el voltam foglalva
ahhoz, hogy részt vegyek benne; azon igyekeztem, hogy megmaradjak a
valóságban; hogy a világ ne perdüljön ki alólam. Ekkor éreztem azt a
feszülést a torkomban, és tudtam, hogy ki kell jutnom.
Erővel húzódtam el tőle, nagy nehezen lebotorkáltam a lépcsőn...
éppen időben... megtaláltam a bokrokat, és kiadtam gyomrom vörös
tartalmát. A világ még gyorsabban forgott velem. Térdre rogytam, aztán
újra okádtam.
- Jól vagy? - kérdezte Gev mögöttem. Fejemet ingattam, újra ömlött
belőlem a lé. Mély levegőt vettem, a hűvös levegő a tüdőmbe tolult, nagy
nehezen felálltam, a kerítésbe kapaszkodtam, hogy el ne essek.
- Le kell feküdnöm - mondtam; azt sem tudtam, merre van Gev.
Megragadta a kezemet, botorkáltam utána. Minden elmosódott. Arra
koncentráltam, hogy talpon maradjak, próbáltam lépést tartani vele.
Házban voltunk; aztán megláttam egy ajtót. Az ajtó kinyílt; fürdőszobába
léptünk.
- Hozok neked sortot és pólót - mondta, azzal eltűnt.
A mosdó szélébe kapaszkodtam, behunytam a szememet, és
próbáltam egyensúlyban maradni. A nyugalom mérlege kibillent, örvénylő
káosz volt a helyen. Szörnyű ízt éreztem. Kinyitottam a
fürdőszobaszekrényt, fogkrémet vettem ki. Ujjamra nyomtam egy csíkot,
megdörzsöltem a nyelvemet, aztán vízzel kimostam a számat.
Összehajtogatott ruhák jelentek meg előttem. Levetettem vizes
melltartómat, bugyimat és felvettem a felkínált ruhákat. A meleg, száraz
póló jó illatát éreztem, ahogy belebújtam. Aztán Gev újra megfogta a
kezemet, és követtem egy sötét szobába.
Gev sortban állt előttem. Hozzásimultam, hogy el ne essek; kezem
meztelen bőréhez ért. Ezt felhívásnak vette; lehajolt, megízlelte a
fogkrémet a számon. Csípőmet markolta, erősen csókolt. A tompaság,
amit oly nagyon akartam, eluralkodott rajtam; ezért nem tiltakoztam,
amikor a póló alatt a hátamat szorította. Nem tiltakoztam, amikor a nyelvét
a számba dugta.
Nem tiltakoztam, amikor a merevségét a testemhez dörzsölte, és a
fülembe nyögött. És nem tiltakoztam, amikor lehúzta rólam a pólót, és az
ágyra döntött.
 2. AMI ELMÚLT, AZ ELMÚLT

ejem ezer darabra szakadt, amikor lassan kinyitottam a szememet.

F Kezemmel támasztottam meg; felkönyököltem.
Hol vagyok?
A legkisebb mozgásra erősödött a koponyámban dúló vihar. A dohos
szobában körülnézve próbáltam felidézni, mit csináltam, és miért vagyok
ott. Valaki feküdt mellettem. Sötét hajat láttam, mozdulatlan alakot a kék
skót kockás huzatú paplan alatt.
Igyekeztem felidézni, mi történt előző éjjel, de csak töredékes képek
villantak be a partiról... és egy srác. Ez a srác lehetett. Benéztem a takaró
alá. Meztelen voltam. Gyomrom összerándult, visszadőltem a párnára. Az
éjjeliszekrényre néztem, tépett nejloncsomagolást láttam. Rosszul voltam.
Mit tettem?
Felemeltem a takarót; a srác sovány, meztelen testét néztem. A hátán
kanyargó tetoválás a füle mögött ért véget. Ki ez a srác? Tudom, hogy
megmondta a nevét. Sérült emlékezetemben kutattam. Gev. Igen.
Csak el akartam menni, és soha nem akartam látni ezt a srácot.
Csakhogy nem tudtam, hol vannak a ruháim. Kínomban összerezzenve
óvatosan lecsúsztam az ágyon; igyekeztem úgy mozdulni, hogy ne
zavarjam Gevet, aki tátott szájjal mélyeket lélegzett. Nem úgy nézett ki,
mint akit könnyen fel lehet ébreszteni.
A padlón találtam egy pólót és egy sortot. Magamra húztam mindkettőt.
Óvatosan mozdultam, nehogy a fejem széthasadjon a fájdalomtól;
körülnéztem a kis szobában. Nagy részét elfoglalta a dupla ágy. A falak
rockposzterekkel voltak dekorálva, a félig nyitott fiókokból és a jobb sorsra
érdemes komódból ruhák lógtak.
 Kinyitottam a kis folyosóra nyíló ajtót; kilestem, hallgatóztam. Tévé
hangja hallatszott, de különben csend volt. A fürdőszoba előtt elhaladva
hirtelen megálltam... felismertem a lila melltartómat és bugyimat... az
ajtókilincsre akasztva. Nem emlékeztem, hogyan kerültek le rólam;
felsóhajtottam, a hónom alá csaptam mind a kettőt, és mentem tovább.
Valaki elterült a kanapén, kezében a távirányítóval; mellette egy zacskó
chips dőlt a padlóra. A tévében éppen a reggeli hírműsor ment.
Lábujjhegyen mentem el mellette; összerezzentem, ahogy megnyikordult
az ajtó, és kiléptem a nagyon hűvös reggelbe. A fű harmatos volt, a
csupasz lábamnak elég hideg a hátsó kert pázsitja. Megláttam a ruháimat.
A jakuzzi mellett hevertek. Farmernadrágom zsebéből elővettem a
telefonomat, aztán a nadrágot és a topot a karomra lendítettem.
Az utca felé menet vacogva hallgattam, ahogy a telefon kicseng. Az
első udvar pázsitján mintha csak rám várt volna a cipőm. Bosszúsan
szusszanva az ujjamra akasztottam a lábbelit, és mentem tovább.
- Emma? - szolt bele Peyton rekedtes hangon, félálomban. - Nem
találtalak. Hol vagy?
- Nem tudom - súgtam, bár a hangom így is hangosnak hallatszott az
alvó környék hajnali csendjében. Észrevettem, hogy átlátszó műanyag
poharak vannak elszórva az úton. - Azt hiszem, valahol a parti közelében.
És te?
- A kanapén - mormogta. Aztán felnyögött. - Megkeresem a cipőmet.
Odakint találkozunk.
Több házzal távolabb láttam meg Peyton vörös ruháját, és lassan
elindultam felé.
- Szia! - krákogtam, amikor végre odaértem hozzá.
- Szia! - súgta válaszul. Cilindert nyomott a fejembe, és megigazította a
tiaráját, aztán átölelt. Fejét a vállamra hajtotta, úgy mentünk a
Mustangjához, ami mintha millió mérföldnyire lett volna.
 Óvatosan beültem mellé; igyekeztem, hogy ne tegyem tönkre a néhány
megmaradt agysejtemet. Peyton beült a volán mögé. Felvette
túlméretezett napszemüvegét, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár alig
világosodott, és lámpa nélkül nem is lehetett volna látni semmit.
Amikor hazaértünk, szó nélkül, halkan felosontunk a lépcsőn, és
magunkra csuktuk szobánk ajtaját. Levetettem a pólót és a sortot; nem
akartam, hogy akár egy másodperccel is tovább érjen a testemhez. A
szemétbe dobtam mind a kettőt, aztán bugyit, pántos felsőt vettem
magamra. Fejemre húztam a takarót, és elsötétedett a világ.

*
- Emma? - szólított Peyton halkan. Kissé szét voltam csúszva, amikor
leült mellém. - Élsz?
- Nem - mordultam a takaró alatt. - Reméltem, hogy meghalok -
feleltem, azzal még szorosabban a fejemre húztam a takarót.
Peyton nevetett.
- Haláli, hogy ittál. Mindjárt dél. Menjünk reggelizni! Attól jobban leszel.
- Nem hiszem - nyöszörögtem, de nem mozdultam. - Szerintem csak
attól lennek jobban, ha lefejeznének.
- A zsír a másnaposság csodaszere - biztatott.
Kilestem a takaró alól. Peyton haja olyan volt, mint a szénaboglya. Csak
elképzelni tudtam, hogy nézhetek ki én. Az öltözőasztal fölötti tükörre
nézve végigsimítottam a madárfészken, ami egykor a hajam volt, és
letöröltem a szétkenődött fekete szemceruzavonalat a vörös, véreres
szemem alól. A szám íze borzalmas volt; poshadt íz maradt benne.
- Hadd zuhanyozzak előbb! - engedtem a szíves unszolásnak.
Peyton felállt, és az ajtó felé indult.
- Nekem is le kell tusolnom. Odalent találkozunk.
 Találomra kaptam ki ruhákat a fiókjaimból, vakon támolyogtam a
fürdőszoba felé; csak pislogni tudtam, jobban, hosszabb időre kinyitni a
szememet képtelen voltam. Addig folyattam a vizet, míg szinte égetően
forró nem lett; aztán beálltam a tisztító sugárba. Ahogy a víz vörösre
hevítette a bőrömet, lassan felidéződtek az éjszaka történték emlékképei.
Kibaszottul undorító vagy! Carol gyűlölet teli szavai visszhangoztak a
fejemben. Szorosan behunytam a szememet, erővel taszítottam el
magamtól az emlékét.
Próbáltam ellökni magamtól az érzést, ahogy a tegnap esti pasi keze a
testemen volt, próbáltam elfelejteni nyelve ízét. Amikor elzártam a vizet,
még mindig undorodtam magamtól.
Farmert húztam és túlméretezett szürke kapucnis felsőt; hajamat
baseballsapka alá gyömöszöltem, és lementem. Peyton a kanapén
hevert. Amikor meglátott, felállt; éppen az ajtó felé indultunk, amikor
belépett Meg. Fáradtnak tűnt, de nem volt olyan halálfáradt, mint mi.
Előbb Peytonre nézett, aztán rám, és megint vissza Peytonra.
- Te leitattad! - vádolta Meg.
- Nem én itattam le. Ő akart inni - védekezett Peyton. - Reggelizni
megyünk. Jössz?
Lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa az arcomat. Éreztem, hogy Meg
még engem néz, amikor válaszolt:
- Persze.
- Remek - felelte Peyton, a slusszkulcsot lóbálva. - Akkor vezess te.
Beálltunk a helyi reggeliző parkolójába, és azt láttuk, hogy az
étteremben sor áll. Nagyon nagy volt a forgalom; rengeteg vendég,
valóságos embermozaik; mindenki sápadtan, réveteken próbálta
összeszedni magát az újévi parti után. Szerencsére gyorsan haladt a sor,
tizenöt perc múlva már az egyik bokszban ültünk.
Meg az asztal másik oldaláról nézett, a fejét ingatva.
 - El sem tudom hinni, hogy ittál. Vagyis... te sosem iszol. Mi történt?
Vállat vontam, és egyetlen szót mormogtam:
- Pandora.
Meg tekintete kissé meglágyult, együttérzőn nézett, én pedig,
elfordultam tőle, kifelé néztem az ablakon.
- Mi köze a zenének a lerészegedéshez? - kérdezte Peyton, mert nem
értette a célzást. - Arra a zenész srácra gondolsz, akivel tegnap este
összejöttél? Vagy ez valami rejtett utalás akar lenni?
- Egy pillanat! Te lefeküdtél valakivel? - szólt közbe Meg a kelleténél
hangosabban; annyira feltűnően, hogy felkeltette két, mellettünk elsétáló
srác figyelmét. Összehúztam magam a bokszban, kapucnimat mélyen a
homlokomra húztam, amikor meghallottam, hogy nevetnek.
- Meg! - szólt rá Peyton szigorúan. - Miért nem jelented be egyenesen
mindenkinek?
- Bocs. - Meg arca grimaszba rándult. - Én csak...
- Nem akarok beszélni róla - szakítottam félbe határozottan.
Mindketten szólni akartak, kinyitották, aztán becsukták a szájukat. Hála az
égnek, kihozták az ételünket, így mással is elfoglalhattuk magunkat, mint
az én részeg botlásommal.
- Te hol kötöttél ki, Peyton? - tette fel a kérdést Meg.
- Tom kanapéján... Egyedül. Hajnali három körül Tom eltűnt, Emmát
pedig nem találtam, így aztán elaludtam a kanapéján.
Szalonnás-tojásos szendvicsmajszolás közben Meg is elmondta,
hogyan töltötte az éjszakát... Korántsem olyan eseménydúsan.
És mint kiderült, a zsír tényleg csodákat tesz. Amikor kiléptünk a
gyorsétteremből, a testem végre egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy
újra az emberiséghez tartozónak érezhessem magam.
Hazaértünk, és alig léptünk az első lépcsőre, máris megcsörrent a
telefonom. Tudtam, mi fog történni, és nem voltam felkészülve rá. Mély
levegőt vettem, és felvettem a telefont.
- Szia, Sara!
- Boldog új évet! - bődült. Összerezzentem, elhúztam a telefont a
fülemtől. - Könyörgöm, ne olyan hangosan!
- Ó! Oké - felelte zavartan. - Egy pillanat. Te elmentél bulizni tegnap
éjjel?
- Igen - feleltem elég halkan. - De nem akarok beszélni róla.
Sara egy pillanatig szóhoz sem jutott.
- Meg tud róla?
Lerogytam a kanapéra, fejemet egy párnához támasztottam.
- Igen.
- Megkérdezhetem őt? - kérdezte óvatosan.
Vártam egy pillanatot. Kínos volt.
- Csak akkor, ha megígéred, hogy soha többé nem kell beszélnünk
erről.
Szinte hallottam, ahogy gondolkodik.
- Megígérem.
Azzal letette, és harminc másodperc múlva megcsörrent Meg telefonja.
A kanapé másik végéből ferde pillantást vetett rám.
- Sara tudni akarja, mi történt velem tegnap éjjel, én pedig azt
mondtam, hogy nem akarok beszélni róla.
- De én elmondhatom neki, ugye? - kérdezett rá.
- A jelenlétemben nem.
Meg felállt, elindult felfelé a lépcsőn, telefonálni.
- Szia, Sara!
- Veled tartok! - szólt utána Peyton, kettesével véve a lépcsőket.
Minden jel szerint sokkal jobban volt.
 Két aszpirint öblítettem le vitaminos ásványvízzel; a kanapén
maradtam, egész délután filmeket néztem.
Kora este lopakodtam fel a szobámba; otthagytam a lányokat. Valami
horrorfilmet néztek, ami engem egyáltalán nem érdekelt. Az álom és én
elég sokára találtunk egymásra; nem akartam ezt egy filmmel
veszélyeztetni.
Valaki halkan kopogott az ajtómon.
- Gyere be - szóltam ki.
Meg dugta be a fejét.
- Szia! - leült az ágyam szélére. - Még mindig szarul vagy?
- Mondd, hogy el fog múlni! - könyörögtem, és becsuktam a szememet.
- Holnapra jobban leszel - biztosított. - Peyton elmondta, mennyit ittál,
legalábbis ő hány pohár italt látott nálad.
Nem szólaltam meg.
- Tudom, hogy nem akarsz beszélni róla - jegyezte meg, miután nem
reagáltam. - Megígérem, hogy nem is fogunk beszélni róla. De mielőtt
belefulladsz a szégyenbe, tudnod kell, hogy mindenki követ el hibákat. És
szerintem Ev...
- Ne! - üvöltöttem rá, mielőtt kimondhatta volna a nevét.
- Bocsáss meg - szabadkozott, az ajkát harapdálva. - Úgy értem, ez
nem számít. Hiba volt, ballépés, és nem számít.
Sosem beszéltem Megnek a Weslynben töltött éveimről. Nem adtam
magyarázatot, miért van az, hogy alig mozdulok ki otthonról, és miért
utasítom vissza, ha itallal kínálnak... illetve utasítottam vissza... egészen
tegnap estig. De megengedtem Sarának, hogy elmondja neki, amikor a
múlt nyáron, nem sokkal a beköltözésem után meglátogatott. Meg sosem
említette, mit mondott neki Sara, de akármit is mondott, segített Megnek
megérteni, hogy miért tartok mindenkit távol magamtól. Bíztam Megben.
Elsőévesként ismertem meg a foci alapozótáborban. Pennsylvaniából
költözött ide, szóval mindketten távol voltunk az otthonunktól. Sarára
emlékeztetett, ezért rögtön összebarátkoztunk.
A szezon folyamán Peyton egyre gyakrabban csapódott hozzánk.
Igazából Peyton mindenkihez hozzácsapódott. Egyszer csak ott volt az
orrunk előtt, és nem lehetett lerázni. Észre kellett venni. Volt, aki gyűlölte,
volt, aki szerette, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Azt hiszem, ez a
pimasz attitűd az oka, hogy szeretem, ha a közelünkben van.
Aztán jött Serena. Ő kaliforniai, mint Peyton; a téli szünetre hazament a
szüleihez. De amikor velünk van, tökéletesen illik a vegyes négyesünkbe.
Serena tényleg a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem, de olyan
szókimondó, hogy egy papot is elküldene melegebb éghajlatra, ha valami
neki nem tetsző megjegyzést tenne rá. Menő gót életstílusát
kíváncsisággal vegyes tisztelettel szemléltem.
Bármennyire hálás voltam Peyton és Serena türelmességéért, és azért,
hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok (bár Peytonnek voltak
pillanatai, amikor egy kicsit túl... nos, túl Peyton volt), mégis Meg volt az,
akivel megosztottam az igazságot a múltamról, amiről soha nem
beszéltünk. Meg lett a józanság hangja nekem, mindent megtett, hogy ne
menjen el az eszem. Amikor a szakadék szélén támolyogtam, Meg mindig
mellettem volt; vigyázott, hogy le ne szédüljek.
Szóval, amikor azt mondta nekem, hogy az egyéjszakás kalandom meg
nem történtté tehető, el akartam fogadni a megnyugtatást, azt akartam,
hogy szavai semlegesítsék bennem a bűntudatot, mint a savkötő a
gyomorsavat. De tudtam, hogy semmi értelme próbálkozni... Abban a
pillanatban, ahogy kinyitotta a dobozt, tudtam, hogy minden össze fog
omlani. Ez a szégyenletes találkozás újabb önsorsrontó választás, amit
nem lehet visszaszívni.
 3. ÚJÉV, ÚJ ÉLMÉNYEK

z új szemeszter órái a következő héten kezdődtek, így az új évet

A könyvekbe temetkezve kezdhettem, órákon ültem, tanultam. Úgy
tűnt, minden visszaállt a rendes kerékvágásba úgy, mint ahogy mindig is
volt. De valójában nem volt olyan, és ezt én is pontosan tudtam.
Meg és én egy kocsival jártunk az egyetemre. Mivel mindketten azért
hajtottunk, hogy felvegyenek az orvosira, sok közös óránk volt; de ő a
kórházak felé specializálódott, én a laboratóriumok menedékét kerestem.
Peyton szokása szerint szabadon bóklászott a házban; nem kopogott,
ha belépett a fürdőszobába vagy a hálószobába. Nem izgatta, mire nyit
be. Serena azonban - az egyetlen közülünk, akinek volt barátja -, nemigen
tolerálta Peyton indiszkrécióit; nem is szólva arról, hogy magát Peytont
pokolian idegesítőnek találta.
- Oké, figyelj! - szólított meg Peyton a konyhában, ahol éppen
szendvicseket gyártottam, mielőtt Meggel elindultunk fociedzésre. -
Tudom, hogy pár hete az a parti totális katasztrófa volt, de szerintem el
kéne jönnöd velem megint. Megígérem, hogy jobban fogok vigyázni rád,
és segítek kordában tartani a részegség szintjét.
Ettől az abszurd ajánlattól nevethetnékem támadt.
- Peyton, az ivászat egyszeri ballépés volt. Nem akarom megismételni.
Kösz.
- Em... az csak egy rossz éjszaka volt. Ez nem jelenti azt, hogy egy az
egyben fel kéne hagynod a társasági élettel. Hiszen egyetemisták
vagyunk. Ez az időszak az, amikor felfedezzük, kik vagyunk... és
kipróbáljuk, mennyi alkoholt bírunk. Esküszöm, megoldható, hogy az
ember igyon egy kicsit, és ne keveredjen valami ismeretlen pasi ágyába.
Hirtelen megpördültem, kenyérrel dobtam meg.
 - A kurva életbe, fogd már be, Peyton!
Hárította a kenyeret, a csücsök a földre esett.
- Ne haragudj! Tényleg sajnálom. Hülyeség volt tőlem - szabadkozott. -
Nem lett volna szabad ezt mondanom. - Mielőtt kilépett a konyhából,
könyörgőn visszaszólt: - De legalább gondolkozol rajta?
- Hát, jó - feleltem türelmetlenül; minél előbb szabadulni akartam tőle. -
Gondolkodni fogok rajta.
- Remek! Szombaton lesz egy parti - csicsergett, azzal mielőtt
tiltakozni tudtam volna, sarkon fordult.
- Te elmész a College Green partira? - kérdezte Meg, amint labdával a
hóna alatt befordult a sarkon.
- Én nem...
- Te is jössz, ugye? - kérdezett közbe Peyton, mielőtt be tudtam volna
fejezni a mondatot.
- Azt hiszem, igen - vont vállat Meg, aztán rám nézett. - Ne parázz. Jó
lesz.
Bosszúsan szusszantam.
- Jó, jó.
Beadtam a derekamat.
Peyton diadalmas mosollyal nézett, aztán továbblépett, és Serena
ajtaján kopogott.
- Mi az? - üvöltött Serena odabentről.
- Eljössz velünk a partira szombaton? Emma is jön.
Serena kidugta a fejét az ajtón, kérdőn nézett rám.
- Tényleg?
- Azt hiszem, igen.
- Oké, én is megyek - felelte, azzal becsapta az ajtót Peyton orra előtt.

*
 - Kérlek, mondd, hogy nem ebben akarsz jönni! - Peyton fintorogva
nézte kopott farmeromat, és hosszú ujjú ingre húzott, kifakult
koncertpólómat.
- Te akartad, hogy veletek menjek.
Bosszúsan szusszanva lépett be a fürdőszobába, hogy befejezze a
sminkjét. Közben én elindultam lefelé.
Éppen az alsó lépcsőn voltam, amikor Serena lépett be az ajtón,
kezében nagy papírtasak. Testhez simuló fekete nadrág, fekete ujjatlan
top, rövid fekete bordzseki és fekete bakancs volt rajta. Rövid, fekete
pixie-frizurája nagyon stílusosan keretezte púderfehér arcát. Nagy, barna
szemét erősen kontúrozta. Serena megjelenése több volt, mint stílus:
nyilatkozat.
Két kezében egy-egy sörrel lépett ki a konyhából; az egyiket Megnek
nyújtotta, aki a kanapén ülve, az asztal fölé hajolva a körmét lakkozta
éppen.
- Vezetek - mondta Meg, a fejét ingatva. Serena jelentőségteljesen
rám pillantott, és nem mozdította a kezét.
- Hát, én is vezethetek.
- Hagyd csak - szólt Meg. - Szívesen leszek a sofőr. Ihatsz a bulin, ha
akarsz. Mi is ott leszünk, nem csak Peyton, szóval vigyázunk rád.
- Hé! - kiáltott Peyton sértetten a lépcső tetejéről.
Gondolkoztam, hogy elvegyem-e Serenától a sört. Amikor először ittam,
annak semmi köze nem volt az alkoholhoz. És soha többé nem akarok
részeg lenni. Soha.
- Oké - feleltem, és átvettem az üveget. Meg eléggé meglepetten
nézett rám. De folytatta a körömlakkozást, mintha nem lenne ledöbbenve
a döntésemtől.
Serena úgy viselkedett, mintha mindig együtt innánk. Persze Serena
szinte mindig mindenkit elfogad, szemrebbenés nélkül elhisz mindent.
Még nem láttam, hogy valamin meglepődött volna.
Ittam egy kortyot, és elfintorodtam. Persze, nem szeretem a sört.
- Szörnyű íze van.
Serena vigyorgott.
- A sört csak idővel kedveli meg az ember.
- Miért kedvelne meg bárki valamit, aminek ilyen hülye íze van? -
méltatlankodtam enyhe undorral.
Serena felnevetett.
- Keverek neked egy rendes italt - jelentette ki, azzal eltűnt a
konyhában.
- Majd én megiszom a sörödet - szólt Peyton, már a lépcső aljáról.
Fényes aranyhaja a hátára simult, minden szál a helyén volt. Nagyon
ügyelt a megjelenésére; fényes rózsaszín ajkától lakkozott lábkörméig
gondosan összeválogatta a színeit. Rajtunk kívül senkinek sem engedte,
hogy ne a tökéletes formájában lássa. A gondolat is lefárasztott, hogy min
kell keresztülmennie, míg ezt az állapotot eléri.
- Te bármit megiszol - szólt Meg kissé pikírten, azzal rácsavarta a
kupakot a lakk üvegére. - Szerintem nincs olyan ital, amit ne próbáltál
volna.
- Nagyon vicces - vicsorgott Peyton, az üveget a szájához illesztve.
- Tessék, kóstold meg ezt! - Serena poharat adott a kezembe; vörös
folyadék volt benne. Gyomrom ösztönösen összerándult. Ezt észlelve,
rögtön hozzátette: - Áfonya és vodka. Elég gyengét kevertem.
Elfogadtam az italt, belekortyoltam. Áfonyaíze volt, plusz egy kis
mellékíz.
- Kösz.
Miközben Meg a fenti fürdőszobában befejezte a készülődést, a
nappaliban ültünk és ittunk. Ami azt illeti, sosem gondoltam volna, hogy
egyszer ilyen helyzetben leszek.
 Vajon tartsam a kezemben a poharat, vagy tegyem az asztalra?
Serenát figyeltem, és mivel ő nem tette le, én sem. Ittam egy kortyot; nem
akartam túl gyorsan inni. Tudtam, hogy paranoiás vagyok; csak simán
lazítanom kellett volna.
- Hol tölti az estét James? - kérdeztem Serenát, mert kellett valami,
ami elvonja a figyelmemet a belső remegésről.
- Dolgozik - felelte Serena, azzal kiitta a sörét és felállt. - Peyton,
készen állsz a második rundra?
James kidobóember volt az egyik klubban, ahol a helyi rocktehetségek
léptek fel. Borotvált fejével, széles vállával és a koponyáján fejtetőtől
tarkóig végigfutó tetoválással illett abba a környezetbe. Másrészt a
Stanford elkötelezett hallgatója volt, neveléstudományt tanult, tanár lesz,
ha végez. A gondolat, hogy James formálja a felnövekvő nemzedék
tudatát, mindig megmosolyogtatott.
- Persze - felelte Peyton.
Én alig ittam ki az ital felét, ők már a másodiknál tartottak. Talán túl
lassan iszom. Vagy talán nem kéne ennyit görcsölni ezen.
- Pár héten belül nagy show jön - tájékoztatott Serena. Azzal Peyton
kezébe nyomta a második sört.
Serena volt a közvetlen kapcsolatom a környéken rendezett
koncertekhez. Hálás voltam, hogy olyan szobatársam volt, aki megértette,
miért van szükségem gyors ritmusokra és kemény gitárszólókra. Meg és
Peyton nem szerette a műfajt; ők inkább a bólogatós, csípőriszálós zenét
kedvelték, bár nemrégiben elvittem Meget egy koncertre, és biztató volt a
fogadtatás.
- Majd mondd meg, konkrétan mikor lesz, és megnézem, lesz-e
akkoriban valami vizsgám vagy más feladatom - mondtam, és újabb
kortyot ittam.
- Em, az egész téli szünetet azzal töltötted, hogy a következő
szemeszterre szóló olvasmányokat olvastad - szólt vádlón. - De
nyugodtan eljöhetsz. Nem fog sokáig tartani a koncert.
- Mehetünk? - kérdezte Meg. Lefelé szökdécselt a lépcsőn,
aranybarna haja göndör fürtökben rugózott körülötte. Kiittuk az italainkat,
és követtük ki az ajtón.

*
Rögtön egyértelmű volt, hogy a parti helyszínére érkeztünk, mert sehol
nem találtunk parkolóhelyet. Párszor megkerültük a háztömböt, aztán
végre kiállt egy kocsi, és mi gyorsan elfoglaltuk a helyét. Egy kisebb
csoportot követtünk az íves kapun át egy udvarba.
Meg játékosan oldalba bökött.
- Van medence!
- Ezt nem kellett volna! - szólt rá Peyton.
- Nyugi, Peyton - csattant fel Meg. - Itt nem csinálnánk.
Vigyorogtam.
Emeletes házsor határolta a teret, az épületek belső udvart képeztek.
Az emberek a teraszokon és az udvaron gyülekeztek. Fél tucat ajtó nyitva
volt, ezekbe a lakásokba be lehetett menni; a hangosítás már működött, a
legújabb hiphopzene szólt.
- Ital kell! - jelentette be Peyton, kezét a magasba emelve, csípőjét a
ritmusra riszálva.
Tekintetünkkel követtük testhez simuló zöld pulóverét a tömegben.
Egyesek utánafordultak, de Peyton túlságosan el volt foglalva
küldetésével, hogy csodálóit észrevegye.
Továbbmentünk felfelé a lépcsőn a legközelebbi nyitott ajtóhoz.
- Várjatok itt - utasított minket. - Szerzek valamit nekünk.
Nem hittem, hogy beljebb juthatnánk; ha akartunk volna, sem fértünk
volna el. Zsúfolásig tömve volt a helyiség. Aztán Peyton jelent meg újra,
ujjai kis műanyag poharakba merültek. Zselés anyag volt a poharakban.
Mindegyikünknek adott egyet. Lenéztem a poharamba, és próbáltam
kitalálni, hogyan fogyaszthatnánk kanál nélkül. Összenyomtam a pohár
széleit, megpróbáltam kiszürcsölni.
- Ne rágd! Csak nyeld le! - nevetett Meg, miközben én a számhoz
tapadt zselédarabokat nyalogattam le.
- Ez nagyon jó tanács! - kuncogott Peyton.
Meg grimaszt vágott.
- Hm. Csak a zseléről beszéltünk, Peyton!
Beletelt egy pillanat, mire rájöttem, mi a fenéről beszélnek, és amikor
rájöttem, önkéntelenül elkomorultam az undortól. Peyton észrevette.
- Ó, Emma! Biztos, hogy szexeltél azzal a zenész sráccal? Mert meg
mernék esküdni, hogy szűz vagy.
- Hozok még egy kört, hogy beletanulhass - ajánlotta Meg, azzal már el
is indult, magával húzva Peytont.
Amikor visszaértek, elvettem két kis csészét, és vártam az utasításokat.
- Ujjal ütögesd meg az oldalát, hogy meglazítsd, aztán told a szádba -
mondta Peyton, és nagy könnyedséggel demonstrálta. Igyekeztem
mindent pontosan utána csinálni. A zselé nagy részét sikerült a számba
juttatni. Ügyetlenségemen Meg nevetett. A következővel azonban
ügyesebb voltam.
- Most pedig hagyd, hogy leülepedjen, és várd a bizsergést, mielőtt
valami másba kezdenél - szólt Serena.
- A bizsergést? - nézett Peyton szemöldökét összevonva Serenára. -
Jaj, Serena, olyan izé vagy.
- Tök mindegy - felelte Serena, azzal elfordult.
- Tom! - kiáltott Peyton hirtelen a szemközti balkonra. Meglepetésemre
Tom meghallotta a hangot, és integetett.
Peyton elkapta a kezemet, magával húzott, kényszerített, hogy utána
botorkáljak, bár mintha észre sem vette volna, vagy nem érdekelné, hogy
én is mögötte vagyok. Így nyomakodtunk át a tömegen.
- Itt megvárunk! - kiáltotta Meg utánunk.
- Reméltem, hogy itt talállak! - kiáltott fel Peyton, amint odaért Tomhoz;
nagy öleléssel köszöntötte.
- Könnyen megtudhattátok volna, ha felhívtátok volna egymást -
jegyeztem meg halkan.
Tom és Peyton között furcsa viszony volt. Rengeteget hallottam róluk,
és hogy partikon szoktak találkozni. Peytont nyilvánvalóan nagyon
érdekelte Tom. De nagyon úgy nézett ki, hogy még nem cseréltek
telefonszámot. Ezt nemigen értettük.
- Hahó!
Felnéztem, és Cole-t láttám magam előtt. Fogcsikorgatva mosolyt
erőltettem magamra. Hirtelen rájöttem, miért ragaszkodott Peyton annyira
ahhoz, hogy magával hozzon.
- Nahát! Ez a második parti, ahol látlak. Le vagyok nyűgözve - évődött
velem Cole.
- Nem szeretem a partikat - feleltem bosszúsan.
- Minden jel erre utal - jelentette ki. - Különben már korábban láttalak
volna.
- Ez igaz - feleltem enyhén biccentve. - Hát, az új évben új dolgokat
próbálok ki.
- És mi a következő a listádon? - érdeklődött Cole. Tiszta kék szemével
rám, csak rám figyelt. Nem néztem a szemébe, inkább a körülöttünk
gomolygó tömeget figyeltem.
- Hááát... a színpadról a közönség közé ugrás - feleltem gondolkodás
nélkül. Nem is volt „új dolgok” listám. Menet közben találtam ki. De most,
hogy kimondtam, tényleg ki akartam próbálni.
- Remek. Majd értesíts, hogy mikorra tervezed, hogy láthassam.
 - Meglátjuk - feleltem; akármilyen jól nézett ki, nem akartam elkötelezni
magam, hogy újra találkozzam vele. Amikor másfelé nézett, gyorsan
elosontam mellőle. Hallottam, hogy Peyton utánam szól, de nem is
figyeltem rá.
Amikor a tömegen átnyomakodva végre visszaértem arra a helyre, ahol
Serenát és Meget hagytam, nem találtam őket. Körbenéztem, és a
medencénél láttám meg őket; aztán némi manőverezés árán beléptem az
egyik lakásba, és felkaptam valami szőlőízű buborékos italt. Alig éreztem
a bizsergést, így azt hittem, még biztonságban vagyok.
Meg észrevett, és integetett nekem. Visszaintegettem, és elindultam
lefelé a lépcsőn. Éppen az utolsó lépcsőfokról léptem le, amikor valaki
átfogta a derekamat, és oldalra húzott.
- Szia, gyönyörűségem! - súgta Gev a fülembe, és megcsókolta a
nyakamat. - Reméltem, hogy még találkozunk.
- Ööö... szia! - hebegtem. Érintésétől az egész testem megmerevedett.
Rémülten néztem körül, de sem Meget, sem Serenát nem láttam. Aztán
Meg hajfürtjeit pillantottam meg, és jeleztem neki. Előbb rám nézett, aztán
Gevre, és gyors léptekkel rögtön megindult felém a tömegben. Nem
érdekelte, hogy másoknak ezzel kellemetlenséget okoz.
- Hogy vagy? - kérdeztem kissé rekedtes hangon.
- Józanon - felelte Gev panaszosan. - Felmegyek valami italért. Jössz?
- Emma! - kiáltott fel Meg; élénk mosolya nem leplezte teljesen a
tekintetében villanó aggodalmat. - Hát itt vagy! Már azt hittük, elvesztél. -
Észrevette, hogy Gev a derekamat öleli, és hogy a vállam megfeszül,
ahogy magához szorít. - Szia! Meg vagyok. Ő pedig Serena.
Serena csak bólintott. Arra sem vette a fáradságot, hogy műmosolyt
erőltessen magára.
- Gev - felelte Gev. - Azt hiszem, később is megtalállak - mondta, azzal
megcsókolta a nyakamat, majd eltűnt, beleveszett a lépcsőn ácsorgók
tömegébe. Mosolyogni próbáltam, a torkom mélyéről felfelé kúszó undor
savanyú ízét igyekeztem lenyelni.
- Jól vagy? - kérdezte Meg, azzal kézen fogott, és elhúzott arról a
helyről, ahol Gev meg én álltunk.
- Igen, jól vagyok - feleltem kissé tétován; nagy kortyokat ittam a másik
kezemben tartott lila italból.
- Nagyon jó pasi - jegyezte meg Serena mellettem. - Mármint külsőre.
Kár, hogy totális faszfej.
Felnevettem; kis híján kiköptem az italt.
Meg mosolygott.
- Nem engedjük a közeledbe - ígérte, a medence mellett megállva.
- Hahó! - kiáltott Peyton, amikor pár perccel később megtalált minket. -
Em, miért léptél le megint olyan hirtelen? Na de komolyan... Szerintem
adnod kéne még egy esélyt Cole-nak.
- Nem az esetem.
- Egy pillanat! Arról a pasiról beszéltek, aki úgy próbált összejönni vele,
mintha egy életre vele akarna élni? - kérdezte Meg.
- Ööö... a szilveszteri buliban találkoztunk - feleltem.
- Igen, de én már sokkal régebben be akartam mutatni neked -
sóhajtott fel Peyton. - Jó lenne Tommal lenni... de mindig együtt vannak...
szóval arra gondoltam, te meg ő összeillenétek.
- Nyilvánvalóan nem ismersz engem elég jól.
- Ugyan! - duzzogott Peyton. - Cole mindenkinek bejön - jegyezte meg,
közben elgondolkodva nézte Serenát, majd helyesbített: - Illetve... Serena
kivételével mindenkinek. Cole-ból hiányzik a dilifaktor.
- Csesződj meg, Peyton! - vágott vissza Serena.
Meg csak nevetett a szóváltáson. Folyton pikírt megjegyzéseket tettek
egymásra. Néha elgondolkodtam, vajon egyáltalán bírják-e egymást.
- Na, de komolyan, Em - folytatta Peyton. - Cole nagyon jó pasi.
Iszonyú jól néz ki. Intelligens. Szörfös.
- Nem bukom a szörfösökre. Jegeljük a témát, oké? Szó se legyen róla
többet. - Hirtelen szorítást éreztem mellkastájon.
Lenyeltem az utolsó korty, szesszel bélelt szőlőüdítőt, hogy
megszabaduljak a kellemetlen érzéstől.
- Ööö... Jólesne még egy ital. Még valaki?
- Veled tartok - ajánlkozott Serena, azzal egy másik lakás felé vezetett.
- Ugyanolyan önző, mint volt - állapította meg. - Ne hagyd, hogy
rábeszéljen valamire, amit nem akarsz.
- Jól vagyok - feleltem halkan.
A teraszon vártam Serenát, míg kihozta az italunkat. A tömeget
figyeltem; nem akartam újra összefutni Gevvel. Serena pár perc múlva
visszajött, piros műanyag poharat nyújtott felém.
- Jack and Coke.
Ittam egy kortyot; a gyomrom égett.
- Húúúú... – megborzongtam. - Ez erős.
- Bocs - rándult grimaszba Serena arca. - Nem én kevertem. Nem
ízlik?
- Nem a kedvencem - ismertem el; a számban összegyűlt a nyál. - De
azért megiszom.
Ekkor megláttuk, hogy Peyton és Meg táncol a medence mellett.
- Remek - mordult fel Serena, azzal a tánctér szélére vezetett, ahol
ritkább volt a tömeg. Az épület rücskös falának dőltem, a terasz alatt;
lassan iszogattam a kólával alig hígított szeszt. A bizsergés kissé szédítő
homályossággá változott.
- Egyszer elmegyünk egy olyan partiba, ahol lesz rendes zene, és
táncolhatunk is - ígérte Serena.
- Ez a zene nagyon ócska - nevettem.
Meg és Peyton mögött két srác is jött, kezük a lányok csípőjén. Peyton
kacér mosollyal fordult meg, kezét a pasi nyakára fonta. Meg elhúzódott a
másik pasitól, aki vette a lapot, és eltűnt a tömegben. Annyira
szórakoztatott a látvány, hogy vigyorogtam.
- Hozok még egy italt - jelentette be Serena. - Jól elleszel itt, vagy
inkább velem jönnél?
A parti már teljes üzemben dübörgött, és nem akartam átverekedni
magam az emberáradaton.
- Itt várok.
- Ne menj sehová! - nyomatékosította kérését Serena. Bólintottam,
aztán még egy kortyot ittam. A lépcsőn felfelé menet néhányszor lenézett
rám, mire bosszúsan néztem vissza rá.
- Megtaláltalak! - szólalt meg Gev. A semmiből jelent meg előttem.
Hozzám hajolt, ajkát az ajkamra szorította. Megdermedtem. Nem
viszonoztam a csókot. Zavartan húzódott el. - Te dühös vagy rám?
- Ó... nem - feleltem. Nem számítottam erre a kérdésre.
- Azért haragszol rám, mert a múltkor beájultam? - folytatta. - Tudod...
mielőtt szexeltünk volna. Megígérem, hogy ma nem iszom annyit.
A lélegzetem is elállt. Csak bámultam rá értetlenül. Nem szexeltünk. Ó,
szentséges ég! Nem volt szex!
- Nem, nem arról van szó - mondtam; éreztem, hogy vállam
feszültsége kiengedett. - Csak azt hiszem, rosszul gondolod; nem olyan
vagyok, amilyennek képzelsz.
- Aha - bólogatott megértőn. - Szóval nem vagyok az eseted.
- Senki sem az esetem - hangsúlyoztam; nem akartam nagyon durva
hangot megütni. - Nem a személyeddel van gondom. Szóval ne vedd a
szívedre.
- Semmi gond. - Vállat vont. Tényleg nem vette a szívére. Igazán úgy
nézett ki, mint akit tényleg nem érdekel a dolog. - Szórakozunk egy kicsit,
és ha ki akarod ereszteni a gőzt, keress meg.
 - Mindenképpen - feleltem sima határozottsággal, és néztem, ahogy
távolodik.
- Ó, a francba, Em! - hördült fel Serena. - Annyira sajnálom! Teljesen
megfeledkeztem a Faszfejről. Mi történt?
- Nem szexeltünk - feleltem.
- Hát... az nyilvánvaló... Szóval itt a parti kellős közepén nem is lehet. -
Furcsán nézett rám. - Ó!... Úgy érted... a múltkor nem?
Bólintottam. Olyan erősen ragaszkodtam a bűntudathoz, hogy alig
tudtam elengedni. De nem tagadhattam, hogy sokkal, de sokkal jobban
éreztem magam így, hogy megtudtam, mi történt. Illetve mi nem történt.
Vagy talán a Jack kezdett beütni. Megláttam, hogy Meg még mindig a
medence szélén táncol, és vigyorogtam.
- Ezt nézd! - mondtam Serenának, azzal a betonra dobtam az üres
poharat, és ringó léptekkel elindultam Meg felé. Háttal volt nekem, amikor
becsúsztam mögé. Már kartávolságban volt, amikor felém fordult, és
elmosolyodott. Akkor azonban meglátta az ördögi mosolyt tekintetemben;
szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor meglöktem, és bezuhant a
vízbe. Éppen diadalmas nevetésben törtem ki, amikor estében elkapta a
csuklómat, és mindketten a vízbe loccsantunk.
- Most már kvittek vagyunk - fröcsögött Meg vizet köpve, a medence
peremébe kapaszkodva.
- Egyelőre - feleltem gúnyosan.
Mindenki minket nézett; egyesek szórakoztatónak találták a látványt,
mások bosszúsan szemléltek minket. Amikor végre sikerült ázott
testünket kivonszolni a medencéből, azt láttuk, hogy Peyton magasodik
fölénk, és karba tett kézzel nagyon szigorúan néz.
- Menjünk - mordult ránk. - Kirúgnak minket.
- Miért? - nevetett Meg zavartan. - Azért, mert a medencében voltunk?
Peyton dühös pillantást vetett a kapu felé.
 - Ha jól sejtem, az épület gondnokának nincs kifogása a bulik ellen, de
nem szeretne a medence tisztításával bajlódni, ezért a partikon senki nem
lehet a vízben - magyarázta Serena vigyorogva.
A tömeg kettévált előttünk; bámultak és nevetgéltek. Éppen kiléptünk a
járdára, amikor meghallottuk a bejelentést:
- Senki nem lehet a medencében! Ha valaki a vízbe kerül, a partinak
azonnal vége.
Meg és én felvihogtunk.
- Hát, úgy látszik, eléggé megjegyeztek maguknak minket - szólt
Serena, velünk nevetve.
- El sem tudom hinni, hogy ezt tetted! - korholt Peyton. - Megígérted,
hogy jól viselkedsz!
- Meg ígérte meg - vágtam vissza. - Ne aggódj, nem vizezem össze a
kocsidat. A szemeteszsákok még a csomagtartódban vannak?
- Persze - felelte Peyton bosszúsan. - De még mindig nem tudom
elhinni, hogy miattatok kirúgtak minket.
Miközben átázott ruháinkat vetettük le, és mindent a szemeteszsákba
tettünk, Serena bejelentette:
- Jó hír: Emma nem is feküdt le azzal a seggfejjel!
- Mi van? - kérdezte Meg és Peyton egyszerre.
- A pasi beájult, mielőtt megtörténhetett volna. Egyszerűen elaludt -
magyaráztam szemlesütve.
- Én ezt nem értem - szólt Peyton, fejét ingatva. - Hogyhogy ezt eddig
nem tudtad?
Úgy néztem rá, mint aki nem érti a kérdést.
- Úgy értem, nem érezted, hogy nem történt semmi? - Felsóhajtott. -
Hát, Em... Komoly hiányosságaid vannak. Fogalmad sincs.
- Peyton! - szólt rá Meg, miközben beszálltunk a kocsiba.
- Csak egyszer feküdtem le valakivel - feleltem védekezőn. -
Fogalmam sem volt, hogy mindig fájnia kell.
Erre mind felnevettek.
- Nem... fájnia nem... - próbálta Serena magyarázni - De azt biztosan
érzi az ember, ha valaki a tilosban járt.
- Serena! - szólt Meg; szája tátva maradt a döbbenettől. – Ez… ez
szörnyen hangzik...
- Jól van, jól van, elég legyen - szóltam ki halkan; nem akartam
felidézni sem az első alkalmat, sem azt, amit majdnem megtettem Gevvel.
- Ó, jut eszembe, Em.. megadtam Cole-nak a telefonszámodat -
jelentette be Peyton.
Hirtelen mindenki elhallgatott.
- Peyton! Hogy az a...!
 4. UGRÁS AZ ISMERETLENBE

enyúltam az ágy alá, vakon keresgéltem a cipőt; annyira meg

B akartam találni, hogy közben óvatlanul oda néztem, ahova nyúltam,
és véletlenül megláttam az éjjeliszekrényem alá rejtett fotót. Ott maradtam
térdelve, az ő arcát bámultam dermedten; képtelen voltam megérinteni a
fényképet.
Én készítettem azt a fotót. A házuk mögötti erdőben voltunk. Kikaptam a
fényképezőgépet a kezéből, és fotózni kezdtem. Ő mindig a kamera másik
oldalán állt, ezért vonakodó modell volt. Kergetni kezdett, vissza akarta
szerezni a gépet. A kép fekete-fehér fotó a kameráért nyúló kezéről. De a
kinyújtott ujjak mögött látom a szemét. A fotópapíron szürke, áttetsző az
írisze; csillog, visszatükrözi a fényt. Mosolygott. Nem kellett látnom a teljes
arcát, hogy tudjam.
Szeretem ezt a képet. Szívem összeszorult, ahogy emlékezetem
felidézte szavait. Arra emlékeztetett, hogy mennyire hiányzik.
Nem engedtem meg magamnak, hogy bármit is érezzék azóta, hogy
otthagytam őt abban a házban. De most olyan erősen tört rám minden
elfojtott érzelem, hogy alig kaptam levegőt.
- Emma, kész vagy... - szólt Serena, és amint meglátott, elakadt a
szava.
Erőt vettem magamon, kipréseltem tüdőmből a levegőt, hogy
lélegzethez jussak, aztán elszakítottam tekintetemet a képről.
- Igen. - Hangom remegett, bizonytalanul álltam talpra. - Kész vagyok.
Serena az arcomat figyelte, amikor végre felé fordultam. Aztán tekintete
a padlón heverő képre rebbent, de nem szólt egy szót sem. Mély levegőt
vettem, ökölbe szorítottam a kezemet, így csillapítottam a remegést.
Cipőt húztam, bekötöttem a fűzőt, és erőltetett mosollyal kijelentettem:
 - Mehetünk.
A fekete lyuk, ami egészen addig védelmezett, már nem volt hajlandó
árnyékába fogadni. Már nem tarthattam távol mindent a tudatomból.
Serena elgondolkodó tekintete egy szempillantás alatt eltűnt. Széles
mosoly jelent meg az arcán.
- Oké! Akkor menjünk!
Amikor megérkeztünk a klubhoz, a lelkes rajongók már hosszú sorban
álltak a járdán.
- Helló! - köszöntötte Serena a kidobó embert lelkesen. A férfi
kifejezéstelen arccal állt a bejáratnál; izmai úgy kidagadtak az ing alatt,
hogy szinte szétrepesztették az anyagot. Konfliktusmegoldásra,
konkrétan kidobásra volt trenírozva.
- Serena - szólt a nagy testű srác, jelezve, hogy felismerte. Aztán
oldalra lépett, beengedett minket. A várakozók felhorkantak mögöttünk,
ahogy beosontunk az ajtón.
Serena szeretett korán érkezni, hogy megfigyelhesse a műsor előtti
utolsó előkészületeket a klubban. Ezen kívül találkozni akart Jamesszel,
mielőtt el kellett foglalnia helyét a színpad előtt.
A szokásos helyünkön talált ránk; az emeleten ültünk a kopott
bársonykárpitú kanapén. Leült közénk, megcsókolta Serenát, aztán
hozzásimult.
- James, megengeded, hogy ma este Emma a színpadról ugorjon? -
kérdezte Serena, gyengéden simogatva James simára borotvált fejét.
- Tényleg a tömegbe akarsz ugrani? - kérdezte James kétkedő, fanyar
mosollyal. - Mert a lányokat általában összetapogatják. Nem szép dolog,
persze. És aztán nekem kell szétcsapnom közöttük.
- Akkor talán mégsem - feleltem. Kétségbeesetten kerestem valami
kapaszkodót, hogy újra levegőhöz juthassak. A színpadugrásnak ez a
következménye eszembe sem jutott. Úgy gondoltam, hogy az adrenalin
jobb választás, mint az alkohol. Ha nem ihatom magam tompára, akkor
legalább a szívem verjen hevesebben, hogy ha ideiglenesen is, de
elnyomja a fájdalmat. De az, hogy idegenek tapogatnak, nem tűnt olyan
kellemesnek. Hátradőltem a kanapén.
- És mi lenne, ha háttal dőlne a tömegbe? - javasolta Serena.
Felkaptam a fejemet erre a lehetőségre.
- Megpróbálhatod. Nem sokan képesek rá, mert nem látják, ki kapja el
őket, és ez az egész... szóval bizalmi kérdés. A seggedet így is
összetapogatják. Muszáj a színpadról ugranod? Lentről is felemelhet a
tömeg. Úgy nem kéne zuhannod.
Ezt mérlegeltem, de arra jutottam, hogy az nem lenne ugyanaz.
- Muszáj zuhannom - magyaráztam. - És a seggtapogatást kibírom.
James zavartan összevonta szemöldökét.
- Miért akarod ezt csinálni?
- Azért, mert nem kapok levegőt - jelentettem ki kereken. Mindketten
értetlenül bámultak rám.
James a fejét ingatva felnevetett.
- Nem értelek. Azért nem jársz pasikkal, mert...
- James! - szólt rá megbotránkozva Serena, azzal enyhe tenyerest
adott a borotvált fejre.
- Nem úgy értettem! - védekezett James. - Csak olyan... szóval más.
Ennyi. Nem rossz, vagy ilyesmi. Más. - Aztán felém fordult. - Tudod,
szerintem nagyon klassz vagy. De attól még nem értelek.
James leplezetlen őszintesége hallatán Serena összevonta a
szemöldökét.
- Semmi gond - feleltem rezzenéstelen arccal. - Én sem értem magam.
James vigyorgott.
- Mindjárt beengedik a tömeget - jelentette be, kezét a fülhallgatóra
szorítva, hogy jobban hallja az irányító hangját. - Most mennem kell. A
műsor után találkozunk.
Azzal megcsókolta Serenát, és elindult a kijelölt helyére.
- Tényleg háttal akarsz ledőlni a színpadról? - kérdezte Serena, sötét
szemével az arcomat pásztázva.
Nem néztem a szemébe.
- Aha.
Szívem kihagyott egy dobbanást a gondolattól; ez a másodperc tört
részére semlegesítette a fájdalmat. Muszáj ezt megtennem, muszáj
éreznem valamit, valami mást.
- Ránk férne pár ital - javasolta. - Akkor, ha padlót fogsz, sem érzed a
fájdalmat.
Felállt, elindult a fal irányába, a bárpulthoz. Pár percig beszélgetett a
pultos lányokkal, aztán két csordultig teli pohárral tért vissza; a poharak
pereme cukorral meghintve, két citromcikkely volt rájuk tűzve.
Nem terveztem, hogy iszom. De ahhoz, hogy fel tudjak menni a
színpadra...
- A levegőhöz jutásra! - emelte poharát Serena.
Szívem összeszorult. Koccintottam vele, aztán felhajtottam az italt, úgy,
ahogy már sokszor láttam. A testem tiltakozott; köhögésroham tört rám,
önkéntelenül megborzongtam. A citrom nem sokban enyhítette az erős,
maró vodka ízt. Gyomrom égett, ahogy az alkohol leért.
- Ez nem esett jól - ismertem el; a citrom savanyúsága összehúzta a
számat.
- Egyre könnyebb lesz - ígérte Serena lágyan mosolyogva. Valahogy
olyan érzésem volt, hogy nem az italról beszél. - Menjünk, keressünk
valami jó helyet a színpadnál, mielőtt túl sokan lesznek.
Felugrott a kanapéról, maga után húzott.
Serena meg két italt diktált belem, miközben az előzenekart hallgattuk.
Folyton az járt a fejemben, hogy teljesen jól vagyok, hogy az alkohol nem
is hat. Igazából azonban ezt nem tudtam megítélni.
Megjelent a fő zenekar, és egyre sűrűbb lett a tömeg körülöttünk.
Ugráltunk a zenére, fejünket oldalra hajtottuk, és ököllel csápoltunk.
Serena újabb adag itallal jelent meg mellettem. Annyira belefeledkeztem a
zenébe, hogy észre sem vettem, mikor tűnt el mellőlem.
- Itt a lehetőség, Em! - kiáltott, és a poharat nyújtotta felém. - Most vagy
soha!
Könnyedén felhajtottuk az italt. Már egyáltalán nem éreztem furcsának.
Serena biztatón kiáltott utánam, ahogy elindultam James felé.
Semmilyen érzelem nem látszott az arcán, csak kurtán bólintott, ezzel
tudatta, hogy a színpad az enyém. Szívem életre kelt, a testemben
minden idegszál zsibongott. James alig hallhatóan utánam szólt:
- Sok szerencsét!
Aztán felugrottam a színpadra.
Középre mentem, a szemem sarkából láttam, hogy néhányan felém
mutatnak. Az ellenkező oldalról egy másik ugró is elindult; tudtam, hogy
nincs sok időm. Ha meg akarom tenni, gyorsan kell csinálnom. Egyre
szaporábban szedtem a levegőt. Éreztem, hogy egyre nő bennem az
adrenalin szintje; csak arra koncentráltam, hogy ugrani fogok, aztán már
nem éreztem semmit.
Hátat fordítottam a közönségnek, remélve, hogy feltartották a kezüket,
és elkapnak. Az énekes énekelt, hangjában nem éreztem meglepettséget.
De amikor rápillantottam, észrevettem, hogy a szeme megrebben.
Halvány mosollyal néztem rá... és hanyatt dőltem.
A gyomrom mintha kinyílt volna; izgatott kiáltás tört elő a torkomból.
Kezek támasztottak, toltak, vezettek a tömegen. Zene dübörgött
körülöttem. Emberek kiabáltak alattam, ahogy felettük elhaladtam. A
színek, fények összemosódtak. Kezek háborgó tengerén sodródtam,
aztán gyengéden talpra állítottak. Ott álltam egy pillanatig, körülnéztem,
hol vagyok. Arcok villantak előttem. A tömeg összehangoltan ringott,
energiájuk forró szélként siklott bőrömön. Karomat a magasba emeltem,
velük énekeltem a szöveget, velük ugráltam.
Serena nyomakodott át a testek között, és sikított:
- Ez kibaszott jó volt!
Egymás mellett ugráltunk, izzadtunk, mint a csataló, patakokban folyt
rólunk a víz. Aztán elhallgatott a zene, már nem volt, ami talpon tartson
minket.
Visszamentünk a kanapénkhoz, lerogytunk. A tömeg kifelé igyekezett.
Folyamatosan mosolyogtam, és nem éreztem mást, csak büszkeséget.
Forgott velünk a helyiség, képek váltakoztak a szemem előtt. Erősen
pislogtam, elég nehéz volt megtartani a fejemet.
- Megkeresem Jamest, és hozok vizet - szólt Serena. Azt hiszem,
bólintottam. Ha mégsem, akkor akartam.
A következő pillanatban megmozdult mellettem a kanapé.
Hirtelen a mozgás irányába fordítottam a fejemet; kissé borostás állú,
rövidre vágott sötét aranybarna hajú, sovány srácot láttam.
Elmosolyodtam. Vagy egyszerűen nem hagytam abba a mosolygást.
- Szia! - köszönt rám, azzal kezét a fejem fölött átemelve kinyújtotta a
kanapé háttámlájának peremén. - Aiden vagyok.
- Szia, Aiden - üdvözöltem elég hangosan. - Emma vagyok.
- Emma, nem kéne itt ücsörögnöd egyedül. El kell jönnöd velem és a
barátaimmal egy partiba.
- Kell? - nevettem.
- Igen, kell - erősítette meg lenyűgöző mosollyal.
- A barátnőmet várom - magyaráztam. - Nem tudom, hol van. - Nem
emlékeztem, hova tűnt Serena. Túlságosan sűrű volt a fejemben a köd
ahhoz, hogy emlékezzek, mit mondott. - De ha visszajött, mehetünk...
együtt... abba a partiba - mondtam, és megint vagy még mindig
mosolyogtam.
- Nagyon szép vagy - mondta, kicsit közelebb húzódva.
- Te sem vagy csúnya - mondta a szám. Erre közelebb hajolt, csókkal
mondott köszönetet, és én engedtem neki. Megint feltűnt, hogy nem
érzem az ajkát. Vagy a sajátomat. Rá kell jönnöm, mi a helyzet. Ekkor
tudatosult bennem, hogy részeg vagyok. És ez ellen sem volt semmi
kifogásom.
- Emma!
Aiden elhúzódott. Összezavart a visszavonulás. Amikor végre
kinyitottam a szememet, Serenát láttam. Elég dühösnek látszott. Miért
dühös rám?
- Serena! - kiáltottam fel lelkesen. - Hát itt vagy! Ő itt Aiden. Elmegyünk
vele egy partiba.
- Szia! - köszönt Aiden.
- Nem megyünk - csattant fel Serena. Hűha! Tényleg nagyon dühös. -
Húzz el, Aiden.
Aiden feltápászkodott a kanapéról.
- Később találkozunk, Emma.
Azzal eltűnt.
- Hova megy? - kérdeztem zavartan.
- Kit érdekel? - mordult Serena. - Menjünk, Emma.
- Te most dühös vagy rám? - kérdeztem. Mosolyom lehervadt.
- Nem, Em - sóhajtott. - Csak elcsesztem és túlitattalak. Részeg vagy.
Ágyba kell kerülnöd.
- Aha. Fáradt vagyok.
A hazaúton végig szédültem, ezért ki sem nyitottam a szememet, de
forgott velem a világ. Az üveghez nyomtam a fejemet, imádkoztam, hogy
legyen már vége. Aztán vége lett.
- Em, itthon vagyunk - jelentette be Serena.
 - Aha...
Próbáltam felemelni a fejemet, de nagyon nehéz volt. Pislogtam, így
sikerült kinyitni a szememet, éppen akkor, amikor Serena a nyitott
kocsiajtóban megjelent előttem. Rá támaszkodva botorkáltam a
lépcsőhöz. Alig álltam a lábamon; a fejem fájón lüktetett.
- Segíts - kérte Serena.
- Próbálok - hebegtem.
- Hogyan történhetett meg ez? - kérdezte Meg. Átfogta a derekamat.
- Az én hibám - felelte Serena. A lépcsőn haladtam felfelé, a
szobámba, de nem voltam biztos abban, hogy a lábam mozog.
- Ez az, Em! - szólt Meg, és éreztem, hogy a párna körülöleli a fejemet,
- Lezuhantam a színpadról - mondtam Megnek, már amennyire
tudtam, mert a nyelvem mintha nem akart volna engedelmeskedni.
- Mit csináltál?
- Háttal ugrott a tömegbe a színpadról - egyértelműsítette Serena.
A szemem nem maradt nyitva; hiába akartam volna, nem láttam Meg
reakcióját. Valóságos tornádó tombolt a fejemben; csukott szemhéjam
alatt is forgott velem a világ. Felnyögve takartam el a karommal a
szememet, így próbáltam valahogy lehorgonyozni magam.
- Csak aludj egy kicsit! - szólt Meg, azzal betakart.
Amikor másnap reggel felébredtem, a fejem mintha ketté akart volna
hasadni. Serena nagyon szabadkozott; azt mondta, annyira ideges volt a
színpadugrás miatt, hogy azt hitte, segít elvenni a lámpalázamat az itallal.
Nem értettem a logikát, miféle összefüggés van a leitatásom és az ő
idegei között, de annyira hasogatott a fejem, hogy az éles fájdalom
elvonta a figyelmemet, így aztán nem tudtam vitába szállni vele. Megint
megfogadtam, hogy soha többé nem iszom.
 5. NEM UNALMAS

ene bömbölt a fülembe, az anatómiakönyvem felett görnyedtem, és

Z idegen jelenlétet éreztem. Felnéztem, és azt láttam, hogy Cole áll az
asztal másik oldalán.
Kíváncsian figyeltem; nem számítottam rá, hogy ott látom, különösen
azok után, hogy ejtettem... kétszer is.
Szó nélkül kivettem a fülhallgatómat, kérdőn néztem rá.
- Hogy állsz az újdolog-kipróbálási listáddal? - kérdezte súgva. - Pár
hete a Grove-ban... igazán látványos volt.
- Ott voltál? - Nem igazán tudtam eldönteni, vajon rajta van-e a
listámon az, hogy ő is látta. Mármint azon a listán, ami nem is létezett,
mielőtt megismerkedtünk. - Nem is tudtam, hogy szereted az olyan zenét.
- Elég nyitott vagyok mindenre - felelte lazán. - A látszat néha csal.
Ez igaz. A látszat alapján kész volt az ítéletem, amint megláttam.
- Meglep, hogy szóba állsz velem.
- Engem is - felelte. - Nem véletlenül nem hívtalak fel, miután Peyton
megadta a telefonszámodat. A pasikat csak korlátozott alkalommal lehet
ejteni, mielőtt veszik a lapot.
- Akkor most miért álltál szóba velem?
- Talán részben azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy nem
vagy totális rosszlány - felelte sanda mosollyal.
- Hát, nem mindig - mondtam halvány mosollyal.
- Hagylak is tanulni. Azt hiszem, lejárt az időm.
Azzal megigazította hátizsákja pántját; menni készült.
- Ezt hogy érted?
- Ennyi idő után általában elsétálsz. Szóval most kell lelépnem -
jegyezte meg fanyar mosollyal.
 - Hát, jó - vigyorogtam.
Cole szó nélkül elment; el sem búcsúzott. Azon kaptam magam, hogy
nézem, csak nézem a betűretlen fehér póló hátát, izmos testének
kontúrjait, egészen addig, amíg látom. Igyekeztem mielőbb
visszazökkenni a kizökkenés után; visszatettem fülembe a fülhallgatót,
folytattam a szívkamrák tanulmányozását. Nem is gondoltam az előző
jelenetre. Egyáltalán nem gondoltam rá, illetve majdnem.

*
Éppen a laptopomat pakoltam össze, a könyvtárba indultam, hogy
befejezzem a szociológia házi dolgozatomat, amikor megcsörrent a
telefonom. Láttam, hogy a kaliforniai szám jelenik meg a kijelzőn, és
felkészültem, hogy téves hívás lesz.
- Szia! Cole vagyok.
Annyira csodálkoztam, hogy a szám önkéntelenül grimaszba rándult.
- Azt hittem, nem akartál felhívni...
- Úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát. Nem is tudom, miért, de
felhívtalak.
Sértődötten felnevettem.
- Hát, akkor talán el kéne engedjelek.
- Várj! - szólt bele gyorsan. - Ne tedd le!
- Nem vagyok egy telefonon lógó típus. És éppen a könyvtárba
indultam.
- Szombat este van - szólt kissé zavartan. - Miért nem mész
szórakozni?
- Az igaz, hogy elhatároztam, új dolgokat próbálok ki, de partizni nem
igazán szeretek. Véletlenül ott voltál minden partin, amin ebben az évben
részt vettem.
 - Milyen szerencsés vagyok! - felelte, mire én a homlokomhoz kaptam,
és azon gondolkodtam, vajon miért nem tettem még le a telefont. -
Találkozzunk a városban!
- Tessék? - Nagyon megdöbbentett ez a nyíltság, az, hogy nem kért,
hanem gyakorlatilag utasított. - Nem hallottad, amikor azt mondtam, hogy
a könyvtárba megyek?
- Találkozzunk félúton! - javasolta. - Csak tizenöt percre.
Mély levegőt vettem, közben a kérését mérlegeltem.
- Hát, jó.
- Ugye nem pattintasz le? - kérdezte eléggé esetlenül.
Alig tudtam megállni, hogy ne nevessek.
- Nem, nem foglak lepattintani.
- Joe-nál vagyok.
Azzal letette. Olyan hirtelen, hogy csak bámultam a telefonomon villogó
„hívás vége” feliratot. Miért mentem ebbe bele? A tükörbe pillantva vállat
vontam; nem erőltetem meg magam. Egyszerűen felhúztam a
vászoncipőmet. Nem érdekel, ha ez a pasi smink nélkül, lyukas pólóban,
farmerban lát. Felhúztam a pulóverem cipzárját, aztán elindultam a lépcső
felé.
Peyton dugta ki haj csavaros fejét a szobájából.
- Hova mész?
- Joe-hoz, aztán a könyvtárba - feleltem, a lépcsőn lefelé trappolva,
vissza se nézve.
- Miért mész Joe-hoz?
- Cole-lal találkozom - kiáltottam, aztán becsuktam magam mögött az
ajtót.

*
 Jóval elmúlt már az esti csúcsforgalom, amikor beléptem a
sportkocsmába, de még túl korán volt ahhoz, hogy megjelenjenek az
egyetemista ivók. A helyiség több pontján különböző méretű lapostévéken
más-más sporteseményt lehetett nézni, de alig lézengtek vendégek a
teremben. Cole a bárpultnál ült, a nagyképernyős tévén az egyetemi
kosárlabdacsapat meccsét nézte. Szó nélkül leültem mellé, és én is a
meccset néztem.
- Ó, hát itt vagy! - ámult el, felém fordulva.
- Tizenöt perc - emlékeztettem, ezzel inspiráltam a korábban látott
fanyar mosoly megismétlésére.
- Fair egyezség. - Két kézzel fogta a söröskriglit. Belekortyolt. Nem
szóltam, a meccset néztem. - És még mindig azt játszod, hogy végig én
beszéljek, ugye? - jegyezte meg nevetve.
- Beszélhetek. De valószínűleg csalódni fogsz, mert nem sok
felfednivalóm van.
- Ha túl unalmas vagy, nem hívlak fel többet.
Szája bal sarka felfelé mozdult, amikor sértődötten összevontam a
szemöldökömet.
- Minden vagyok, csak unalmas nem - riposztoltam, tiszta kék
szemébe nézve.
- Volt egy ilyen sejtésem - mormogta, tekintetemet állva.
Megszakítottam ezt a kontaktust, visszafordultam a tévé felé, megint a
meccset néztem, bár fogalmam sem volt, ki játszik kivel, és nem tudtam
annyira koncentrálni, hogy rájöjjek, ki áll nyerésre. Mocorogtam a széken,
és igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy felálljak, és kisétáljak az
ajtón, bár tudtam, hogy azt kéne tennem.
- És kitaláltad már, mi lesz a következő új dolog a listádon?
- Hmmm... - elgondolkodva a plafonra pillantottam, és kimondtam, ami
legelőször az eszembe jutott. - Meztelen úszás. - Persze korábban meg
sem fordult a fejemben, hogy kivetkőzzek a ruháimból, és meztelenül
ússzak, de ezt még nem csináltam, ezért csak kiböktem... nem is
gondoltam arra, hogy valaha megtenném.
- Kicsiben nem is tudsz gondolkodni, ugye? Jelentéktelenebb dolog
nincs a listádon. Mindent vagy semmit, ugye?
Mindent?
Mintha izzó lándzsával döftek volna belém; szavaira egy múltbéli hang
visszhangzott fel bennem.
- Éppen ez a lényeg - feleltem nyugodtan, bár a gerincem megfeszült.
Cole a fejét finoman ingatva nevetett. Nyilvánvalóan szórakoztatónak
talált.
- Értem. Szerintem rendben is van... egészen addig, míg nem valami
partin akarod abszolválni a meztelen fürdést... az egy kissé túlzás lenne.
- Az nem az én stílusom.
- A felöltözve medencébe ugrás a stílusod?
- Nem akartam beletoccsanni - magyaráztam. - De egy kicsit többet
ittam a kelleténél, és nem voltam elég gyors, így a barátnőm belém
kapaszkodott.
- Tehát ha jól értem, belökted a barátnődet a vízbe - egyértelműsítette.
Bólintottam.
Nevetett.
- Te meg vagy zakkanva.
- Szerintem is.
Cole arcán még egy pillanatig kaján vidámság játszott, aztán
észrevette, hogy nem vicceltem. Összevonta a szemöldökét.
- Ezt komolyan mondod?
Vállat vontam. Beismerés.
Leereszkedtem a bárszékről. Ez tűnt a legalkalmasabb időnek a
távozásra... mert Cole túlságosan kíváncsi lett.
 Az órájára nézett.
- Hm... Van még hat percünk.
- Már nincs - feleltem, és határozott léptekkel elindultam a kijárat felé.
Mintha bosszúsan szusszant volna... Vagy csak a tüdőmben visszatartott
levegő szökött ki végre... Miután leültem, alig vettem levegőt. Eleve nem
kellett volna beülnöm mellé. Reméltem, hogy meg tudom győzni, rám
nem érdemes időt pazarolni. Még negyedórát sem.
- Tizenöt percet ígértél - méltatlankodott, mellettem kocogva a járdán.
- Te vagy a legmakacsabb ember, akivel összehozott a sors, vagy
szereted, ha aláznak. Mert tudom, hogy nem az én elbűvölő
személyiségem miatt keresed a társaságomat.
Szája széle feljebb rebbent.
- Szerintem a morbid kíváncsiságom miatt van; mert egyáltalán nem
kellemes a közeledben lenni.
Bosszúsan szusszantam.
- Nem értelek.
- Mit akarsz tudni? – kérdezett vissza. Őszintének tűnt a hangja. -
Bármit elmondok, amire csak kíváncsi vagy.
Meggyorsítottam lépteimet. Siettem a kocsimhoz.
- Sétálj velem még - az órájára nézett - ... négy és fél percig.
- Hát jó. Kielégítem perverz kíváncsiságodat, és adok még négy percet
neked. – feleltem kissé éles hangon. – Mondj valamit magadról amit tudni
érdemes rólad.
- Tudni érdemes? Hú, micsoda öröm. - Tűnődött. És miközben órámra
néztem, kibökte: - Szörfözök.
- Na, ez kiszámíthatóbb volt, mint az, hogy minden reggel felkel a nap
– mordultam. Van valami a tevékenységeid között, amiben különbözöl az
állam lakóinak többségétől?
- Hát, én nem vagyok olyan adrenalinvezérelt ember, mint te.
Sajnálom, hogy csalódást okozok, de én nem úgy élem az életemet, hogy
folyton a következő kalandot keresem.
Haragudnia kellett volna. Megsértődnie. Sarkon fordulnia, és elküldenie
engem a büdös francba. De nem ezt tette. Komolyan fontolóra vette a
kérdésemet. Megállt a járdán, egy ház jobb sorsra érdemes kertje mellett.
- Hmmm... hát, jó - szólt tűnődőn. - A csendből is értek.
Azzal elindult. Csak néztem utána. Először azt hittem, csak össze akar
zavarni ezzel a titokzatos megjegyzéssel. Aztán rájöttem, hogy komolyan
mondja. Gyorsan utolértem, együtt lépkedtünk.
- Szóval elég jól értek a hallgatásból. Talán azért, mert négy
lánytestvérem van, és soha nem tudtam megszólalni, ha ők beszéltek. Így
eléggé jól megtanultam figyelni arra, amit senki nem mondott ki. Tudtam,
mikor veszett össze a nővérem a pasijával, mikor volt kiakadva a húgom
az anyánkra, mikor bántotta a legkisebb húgomat nagyon az, hogy nem
tud olyan gyorsan futni, ahogy szeretné. Sokkal előbb tudtam, hogy a
szüleim el fognak válni, mint ahogy bejelentették nekünk; a testvéreim
megesküdtek, hogy nekik az egészről halvány sejtésük sem volt. - Ekkor
elhallgatott, és felém fordult. - Én az elhallgatást hallgatom. Neked pedig -
mondta sejtelmes mosollyal - ... elég sok mondanivalód van. Bár még
nem jöttem rá, miről is van szó.
Szemöldököm önkéntelenül összerándult, a szeme mélyére bámultam.
Tényleg nem tudtam mit mondani. Nem akartam, hogy rejtvény legyek
neki, amit megpróbál megfejteni, nem akartam, hogy engem hallgasson.
- Lejárt az idő - közöltem, és elindultam vissza, a kocsim felé. Valami
felkavarodott bennem; valami, ami egyáltalán nem tetszett.
Cole kocogott, hogy lépést tudjon tartani velem.
- Szerintem újra találkoznunk kéne - vonta le a következtetést az eltelt
negyedórából, a járdán mellettem lépkedve.
- Tényleg? Miért? Ez nem volt elég katasztrofális?
 Válaszul csak nevetett.
- Megígérem, hogy nem ártom bele magam abba, amitől olyan harsány
a csended... ha megígéred, hogy nem ejtesz.
Nemet kellett volna mondanom. Tovább kellett volna mennem, hagyni,
hogy élje az életét, ahogy akarja, nem avatkozni bele. De nem ezt tettem.
Kezemet karba fonva bosszúsan szusszantam.
- Remek. Lássuk, mennyire vagy érdekes.
Fanyar mosollyal nézett rám, fejét ingatta, mielőtt válaszolt.
- Nem hagyom magam belehajszolni semmi őrültségbe. Csak együtt
leszünk... ilyen egyszerű.
- Korlátozom az elvárásaimat - hördültem fel.
Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.
- Nem sok időm lesz, mert jövő hétre nagy beadandót kell megírnom.
De mi lenne, ha az utána következő héten találkoznánk?
- Hát, esetleg a könyvtárban. Nagyjából ott élek. - Megálltam;
kíváncsian nézett rám. - Innen egyedül is visszatalálok a kocsimhoz.
- Rendben. Lejárt az idő - mondta, azzal elindult az ellenkező irányba.
Megint nem köszönt el.

*
Cole egy szót sem szólt, amikor kihúzta a széket, és leült velem szembe
a könyvtári asztalnál. A laptopom pereme fölött rápillantottam; éppen
könyveket szedett ki a hátizsákjából. Aztán folytattam a gépelést, a kijelzőt
figyeltem.
Tudomást sem vett rólam, csak a munkájára koncentrált. Ez így ment
egész héten. Minden este ugyanannál az asztalnál ültem, ő pedig leült
velem szembe. Észre sem vettem volna, hogy ott van, de a haja olyan
megdöbbentően szőke volt, hogy a szemembe villant, amikor a könyv fölé
hajolva jegyzetelt. Nem beszélgettünk, nem is szóltunk egymáshoz.
Amikor végzett, becsukta a könyveit, és szó nélkül elment... az egész egy
kicsit furcsa volt, de elég könnyen túltettem magam rajta.
- Eszünk valamit? - súgta át pénteken. Éppen egy statisztikai feladatot
számoltam, és nagyon sokat javítottam benne. Utáltam a statisztikát.
Meglepődtem. Egész héten nem hallottam a hangját. Felpillantottam, és
azt láttam, hogy ragyogó kék szemével engem néz, és választ vár.
- Éhes vagy? Megyek, eszek valamit, és érdeklődtem, hogy nincs-e
kedved velem tartani.
- Még nem végeztem. Maradnom kell egy kicsit.
Füzetem fölé hajoltam, és azt hittem, elsétál, ahogy máskor.
- És holnap?
Kitartó. Kérdőn néztem rá, tudni akartam, miért csinálja.
- Nem randizok.
- Nem randira hívtalak - tisztázta. Nyaka enyhén elvörösödött. - Csak
azt kérdeztem, nem akarnál-e enni valamit... Enned neked is kell, igaz?
- Igen - feleltem megfontoltan. - De a válaszom nem. Holnap sem
akarok veled enni.
- Csak kegyetlenkedni szeretnél, vagy csak velem vagy ilyen?
- Csak veled.
Azzal folytattam az előttem heverő egyenlet számolását.
Nem szólalt meg, ezért felnéztem. Engem figyelt. Még egy pillanatig
nézett, szeme összeszűkült, mintha azt akarná megállapítani, hogy
tényleg veszekedni akarok-e vele.
Aztán felállt, és elindult kifelé.
Nagy levegőt vettem, és utána szóltam.
- Hát jó. Holnap este hétkor találkozzunk az Alley-ben. Csak
vacsorázunk.
- Persze. Csak vacsora.
 Idegesítő kaján mosolya most még jobban bosszantott, mert fogalmam
sem volt, mit jelent. Néztem, csak néztem utána, míg el nem tűnt a sarkon.
Nem voltam képes annyira kegyetlen lenni, hogy távol tartsam magamtól,
bár tudtam, hogy azt kéne tennem. Aztán megint a feladat fölé
görnyedtem.
 6. EZER SZÓ

dallamos csengésre figyeltem fel. Az éjjeliszekrényem felől jött a

A hang; az agyam csak később dolgozta fel, mit hallok. Lecsaptam
az ébresztőóra gombját, de a hang nem szűnt meg. Nehezen, de sikerült
kinyitnom a szememet, hunyorogva néztem az órára. Hajnali három
elmúlt. Aztán a csilingelés abbamaradt, és a fejem a párnára hullt.
Ekkor megint megcsörrent a telefonom; kénytelen voltam felvenni.
Felhördültem; küszködtem a készülékkel, szemem elé emeltem.
- Sara? - hebegtem még álomittas hangon.
- Emma! - zokogta megtört, fájdalmas hangon. Rögtön felültem.
- Sara, mi történt? - kérdeztem sürgetőn; a szobám sötétjében ültem, a
szívem erősen kalapált. Próbáltam türelmes lenni; hallottam, hogy
küszködik, alig kap levegőt. - Sara, kérlek, mondd meg, mi a baj!
- Jegyben jár! - sikította nagy lelki kínok közepette.
Ledermedtem. Eltelt egy pillanat, de még mindig csak fülsüketítő
zokogást hallottam.
- Ki jár jegyben? - kérdeztem súgva, bár tudtam a választ.
- Jared - nyöszörögte. Azzal leroskadt valahova, és az új testtartás
tompította panaszos kiáltásait. Megvártam, míg folytatja.
- Láttam... a Timesban...
Aztán csend.
- Sara? - A telefonomon megjelent a hívás végét jelző felirat. - A büdös
francba!
Visszahívtam, de foglalt volt. Nem igazán értettem, mi történt, nem
tudtam, hova tenni ezt a bejelentést. Lerúgtam magamról a takarót,
felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
Próbáltam újrahívni, de ugyanazt a bippegő hangot hallottam.
Íróasztalomhoz botorkáltam, bekapcsoltam a laptopomat.
Beírtam a keresőbe a „Mathews és New York Times” szavakat, mire
előjött egy link. A weblapon a Times eljegyzési hírei voltak, a fényképes
hirdetésen Jared és egy lány. Döbbenten bámultam a képernyőt.
Nem profi, beállított eljegyzési fotó volt. Elegáns emberek voltak
körülötte. A fotós kéz a kézben sétálva kapta le őket. Jared enyhén
vigyorgott, mellette a lány egyenesen ragyogott; élénk, nyílt nevetéssel
nézett rá. A fekete-fehér képen is látni lehetett, milyen fényes a szeme.
Barna haja laza kontyba fogva, kétségtelenül gyönyörű arcát két hajtincs
keretezte. Egyik kezét felemelte, mintha a nevetését akarná eltakarni, és
ott volt... az ujján... a gyűrű. Nagy, négyszögletes gyémánt a bal kezén.
Képtelen voltam az eljegyzésüket bejelentő szövegre figyelni. Nem
érdekelt, mikor lesz az esküvő. A neve sem érdekelt. Sara szíve
megszakad egy másik országban, és én nem vagyok mellette, hogy
vigasztaljam. Újra hívtam, és amikor a telefon kicsöngött, tekintetem egy
pillanatra arrébb rebbent, és megláttam Evant.
A háttérben állt, a vendégek között. Arca nagy része már nem volt a
képen, de markáns álla és ajkának határozott vonala kétséget sem
hagyott afelől, hogy ő az. Teljesen jól láttam azonban a balról belé karoló
lányt. Nehéz volt elfelejteni Catherine Jacobs undorítóan negédes
vigyorát; ő volt az a lány, aki gyakorlatilag rávetette magát évekkel
korábban azon a vacsorán a szüleinél. Catherine Jacobs láthatóan
nagyon jól érezte magát Evan mellett, mintha úgy érezné, végre az őt
megillető helyre került.
- Emma? - szólt bele Sara. - Ott vagy?
Alig hallottam, mit mondott. Gyomrom végtelen mélységbe süllyedt,
torkom elszorult.
- Emma?
Ledobtam a telefont, a fürdőszobába rohantam, feltéptem az ajtót, és
éppen időben görnyedtem a vécé fölé. Kihánytam mindent. Hideg verejték
lepte el bőrömet, szorosan markoltam az ülőkét, egész testem görcsbe
rándult.
- Emma! - Meg csitító hangja szólt a fürdőszoba nyitott ajtajából. - Jól
vagy? - Aztán hallottam, amint azt mondja: - Itt van, Sara. De rosszul van.
- Nem - köhögtem, a fejemet ingatva. - Már jól vagyok.
A vécébe dobtam a papírt, amivel megtöröltem a számat, aztán
lecsuktam az ülőkét, és megnyomtam a vízöblítés gombját. Hátamat a
falnak támasztva a földre rogytam; izmaim úgy remegtek, mintha
hózáporban ülnék odakint.
- Hadd beszéljek vele! - Bizonytalan mozdulattal nyúltam a telefonért.
Meg egy pillanatig nézett, csak nézett, aztán belépett a kis
fürdőszobába, és átadta a telefont. Ott maradt velem, nem ment ki, amikor
a fülemhez emeltem a készüléket. Leült a fürdőkád szélére.
- Sara? - szóltam rekedtes hangon. - Nagyon sajnálom.
Visszakézről megtöröltem a felső ajkamat, letöröltem a verejtéket.
Csillapíthatatlanul remegtem. Pólóm csuromvizes volt, hajam az
arcomhoz tapadt, mintha rémálomból ébredtem volna. De nagyon is ébren
voltam.
- Ezek szerint láttad - mondta sokat tudó, keserű hangon.
- Igen - feleltem halkan. - Bárcsak ott lehetnék veled!
- Én is szeretném, ha itt lennél! - nyöszörgött.
Látásom elhomályosult. Forró könnyek csorogtak hűvös, nyirkos
bőrömön.
- De itt vagyok. Nem megyek sehová. Csak hunyd be a szemedet, és
olyan lesz, mintha ott lennék melletted. Egymással szemben ülünk, és
fogom a kezedet. Ott vagyok veled, Sara.
- Én ezt nem értem! - zokogta. - Nem értem, miért nem mondta el
nekem. Miért kellett a kibaszott újságban meglátnom? - Dühös, fájdalmas
sikoltás szakadt fel belőle. Nem szóltam. - Tudta, hogy észre fogom venni.
Tudta, hogy ezzel teljesen tönkretesz.
Hangja elcsuklott, szívszaggató zokogásban tört ki. Behunytam a
szememet. Könnyek áradata mosta arcomat.
Majdnem elfeledkeztem arról, hogy Meg ott van velem a
fürdőszobában. Aztán megéreztem a kezét a kezemben. Vállára hajtottam
a fejemet, és hallgattam, ahogy Sara sír. Megfájdult a hátam, olyan erősen
igyekeztem visszatartani a zokogásomat. De nem tehettem ezt vele.
Szüksége volt rám. Félre kellett tolnom az én fájdalmamat, hogy helye
legyen az ő fájdalmának.
- Emma? - szólt súgva.
- Itt vagyok még - feleltem halkan. - Nem tudom, mit mondjak.
- Semmit nem kell mondanod - felelte szipogva. - Csak ne tedd le a
telefont, jó?
- Veled maradok, ameddig csak szükséged van rám - ígértem.

*
- Emma! - szólított Meg. Kivonszolt az álom vékony fátyla mögül.
Pislogtam, próbáltam érzékelni a környezetemet, és észrevettem, hogy a
telefont még a fülemhez szorítom, de a vonal másik végén már csend van.
Felálltam Meg öléből, és nyújtózkodtam. Nyakamba görcs állt, minden
izmom fájt.
- Bocsáss meg! - hebegtem.
- Semmi baj - felelte, azzal karját a feje fölé emelve nyújtózkodott és
ásított. – Én is elaludtam.
- Mennyi az idő? - kérdeztem, lassan feltápászkodva a fürdőszoba
padlójáról.
- Mindjárt hét óra - hördült fel, és ő is felállt. Visszaadtam neki a
telefont. - Megyek, lefekszem. Em, minden rendben?
Könnyes, kivörösödött szemmel pislogtam rá.
- Jól vagyok - feleltem automatikusan; nem adtam magamnak időt,
hogy meggondoljam a választ. De tudtam, hogy nem vagyok jól. A keserű
emlékeztető még a torkomat marta. Szobámba botorkáltam, felvettem a
telefont a földről, és üzenetet írtam Sarának, hogy hívjon bármikor, ha
szüksége van rám, amikor beszélni szeretne velem. Aztán
visszamásztam az ágyba, magamra húztam a takarót, és kizártam a
külvilágot, egészen addig, amíg újra kénytelen voltam szembenézni vele.

*
Pár órával később az első csengésre felvettem. Mielőtt
megkérdezhettem volna, ki az, belekiáltott:
- Jared továbbra is hívogat engem! Mi a büdös francot akar ez
jelenteni?
- Beszéltél vele? - kérdeztem óvatosan; megdöbbentett, milyen éles,
dühös a hangja.
- Egy frászt! Nem teheti meg, hogy felhív aznap, amikor a hirdetés
megjelenik az újságban! Nem várhatja el tőlem, hogy meghallgassam a
magyarázkodását. A büdös francba! Annyira kivagyok, Emma! Olyan
nagyon kiakasztott ez az egész!
- Azt hallom - jegyeztem meg együttérzőn. - És megértem.
Úgy folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. Tudtam, hogy
nincsenek szavak. Vigasztalhatatlan. Egyszerűen arra volt szükségre,
hogy meghallgassam, és meghallgattam, bármennyire is nyomorultul
éreztem magam ettől.
- Az a nő valami kibaszott társasági izé. New York-i, persze. Nem
hiszem, hogy egyáltalán járt egyetemre. Mennyire szánalmas! Mit eszik
rajta Jared? Szóval... az a nő... szép meg mittudomén... de mi a franc
van? Valami ékszerészete van, a nevét adja a késztermékhez, és
designernek hiszi magát. Ja, persze. El sem hiszem, hogy Jared pont ezt
a nőt veszi el! Mi a...
Hangja egy pillanatra kihagyott; új bejövő hívása volt.
- Fel kell venned? - kérdeztem halkan.
Tétovázott.
- Uramatyám! Már megint ő az. Le kell tiltanom a számát, spamre kell
tennem a mailjeit. Szóval most le kell tennem. Később felhívlak.
Azzal letette.
Dührohama, és az, hogy nekem ezt passzívan kellett hallgatnom,
teljesen kimerített. Azt akartam, hogy jobban érezze magát. Hogy megint
olyan energikus, vibráló lány legyen, amilyennek megismertem. Sara
sokkal erősebb nálam, ezért okkal reméltem, hogy helyrejön ebből. De
attól, hogy valamit akarunk, az a valami nem mindig történik meg.

*
Minden döntésnek van következménye. Megérdemeltem minden
lüktetőn fájdalmas szívdobbanást.
Emma!
A hangja. Fülembe cseng a hangja, ahogy engem szólított, amikor ott
feküdtem összeverve anyám lakásának padlóján. Senki nem hibás ezért a
lehangolt, nyomorúságos állapotomért, csak én magam.
Lenéztem a kezemre; kinyújtottam, megfeszítettem az ujjaimat. Még
mindig remegett kissé a kezem. Behunytam a szememet, szemhéjam volt
a gát, könnyek árja feszült neki. Összeszorítottam a fogamat, szaporán,
felületesen lélegeztem; vártam, hogy a tompultság visszatérjen.
- Em, mi elmegyünk futni! - jelentette be Serena, fejét bedugva az
ajtón. Kinyitottam könnyes-fényes szememet. Nem is reagált elgyötört
arcomra, nyugodtan utasított: - Öltözz fel, és gyere velünk!
Nem vitatkoztam vele; tudtam, hogy a futás jobb terápia, mint az alvás.
Meg a hallban volt, éppen futócipőjének fűzőjét kötötte, amikor
beléptem.
- Szia! - üdvözölt vigasztaló mosollyal. - Tudtál aludni?
- Valamennyit.
Egy szóval sem említette a Times eljegyzési rovatában megjelent fotót,
ami már nem volt számítógépem képernyőjén. Tudtam, hogy ő zárta be.
Ahogy azt is tudtam, hogy ő vagy Serena tette el a fotót, ami már nem volt
az éjjeliszekrényem alatt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen
védő-óvó intézkedéseket lettek. Bár erről sosem beszéltünk.
- Hogy van Sara? - kérdezte.
- Nagyon rosszul. Jobb, ha Jared soha többé nem találkozik vele.
Imádkozhat, hogy véletlenül se fussanak össze.
Meg mosolygott. Valószínűleg elképzelte, milyen Sara, amikor forr
benne a bosszú.
- Készen vagy? - lépett ki Peyton a szobájából nagy lendülettel.
Lófarokba fogott szőke haja lengett.
- Persze - feleltük egyszerre. Ruganyos léptekkel ment lefelé a
lépcsőn. Követtük. Serena és Meg futás közben nem beszélt. Arra
gondoltam, vajon Meg elmondta-e Serenának, mi történt, de nem akartam
megkérdezni. Peyton nem érzékelte a kínos, feszült csendet. Részletesen
elmesélte, milyen volt a diákszövetségi parti; ott töltötte az előző estét.
Elmondta, hogy mindegyik helyiség más könyv alapján volt dekorálva, és
mindenhol az adott könyvnek megfelelő italokat lehetett vételezni.
- Azt hiszem, végigittam minden könyvet - jegyezte meg nevetve. -
Illetve minden italt.
- Döbbenetes - korholta Serena. Peyton azonban tudomást sem vett a
rosszallásról.
 - Mikor mész randizni Cole-lal? - faggatott Peyton, nagyobb
sebességre váltva, hogy lépést tudjon tartani velem.
- Hogy mi van?
Hangja úgy zsongott bennem, mintha méhek duruzsoltak volna a
fejemben.
- Mi történik kettőtök között? Nem is kérdeztem még, mi volt, amikor
Joe kocsmájában találkoztatok.
- Hát... igazából semmi - feleltem kitérőn. - Az... szóval nem volt
semmi.
- Találkozol még vele? - erőltette a kérdést.
- Én... ööö...
Képtelen voltam mondatot formálni, gondolatot még kevésbé. Arra
koncentráltam, hogy ne essek össze, és ne égjek szénné ott, a járdán.
- És te meg Tom? Mikor jártok végre? - vágott közbe Meg. - Szóval,
látom, hogy már jó régen flörtölgettek egymással. Megvan neki a
telefonszámod?
- Igen! - vágta rá Peyton kissé idegesen. - Képzeld, megvan neki a
telefonszámom... Csak... csak... szóval mi nem sietjük el a dolgokat.
Erre nagyobb sebességre kapcsoltam, és elhagytam őket; bevettem a
kanyart a következő sarkon; teljes erőből futottam. Valahogy ki kellett
égetnem magamból a poklot, mielőtt az felemészti a maradék levegőmet.
Serena nem sokkal lemaradva követett. Nagyon eltökéltnek látszott.
Ettől még gyorsabban sprinteltem a ház felé. Már láttam az ajtót.
Izmaim sajogtak, tüdőm égett. A lépcsőhöz közelítve visszavettem a
sebességből, sétatempóban értem az ajtóhoz. Serena kezét a combjára
támasztva előregörnyedt; kipirult arcáról verejték csepegett.
- A francba, Em! - lihegte. - Ez nem esett jól.
Nem álltam meg, sétáltam tovább, mélyeket lélegeztem, vártam, hogy
szívveréséül lelassuljon, és megnyugodjak. Behunytam a szememet; még
mindig lángok táncoltak szemhéjaim vetítővásznán; alig kaptam levegőt.
- Serena? - szólítottam meg hirtelen felindulásból, megnyugvást
keresve.
- Mi az?
Leült az alsó lépcsőre, és hátrakönyökölt.
- Megtennél nekem valamit?
Felállt.
- Bármit.
- Eljössz velem tetoválást csináltatni?
- Ma? - kérdezte kissé hunyorogva, mert jobban akarta látni
rezzenéstelen arcomat.
- Igen - feleltem nyugodtan. Tudtam, hogy nagyon drasztikus, amit
kérek, de éreztem, ha valaki megérti, akkor az ő.
- Persze - felelte vidáman. - Szeretnék ott lenni, amikor az első
tetoválást magadra varratod. Lehet, hogy én is gyarapítom a
gyűjteményemet.
- Kösz.
Zuhanyoztunk, átöltöztünk, aztán Serena meg én elindultunk a
tetoválószalonba. Peytonnek és Megnek nem is szóltunk.
- Mit akarsz csináltatni? - kérdezte, izgalomtól csillogó tekintettel.
Éppen a lelkesedése miatt akartam, hogy velem jöjjön.
Elővettem a papírt a zsebemből, odaadtam neki a rajzot, amit körülbelül
egy éve rajzoltam, amikor rémálmokkal küszködtem. Nem azzal a
szándékkal vázoltam fel, hogy állandóan a testemen viseljem, de
logikusnak és teljesen igazolható döntésnek tűnt.
- Nahát! - nézte csodálkozva. - Ezt te rajzoltad?
Bólintottam.
- Nem is tudtam, hogy tudsz rajzolni. Ez egészen elképesztő, Em. De
elég részletes a rajz, sok a vonal. Ez eltart egy ideig. Spider a legjobb, ő
meg tudja ezt csinálni neked. Hova akarod?
- Ide - mutattam a bal csípőm feletti felületre. Megborzongott.
- Az pokolian fog fájni.
Éppen ezt reméltem.
Nem értem el az Alley-be, a Cole-lal megbeszélt találkozóra. Talán fel
kellett volna hívnom, de nem hívtam. És ő sem hívott engem.
 7. VILÁGOK OMLANAK ÖSSZE

ogy vagy? - kérdeztem Sarát egy héttel a kiborulás után.

H Múlt nyáron, mielőtt elutazott Párizsba tanulni, Sara szakított
Jareddel. Legalábbis jegelte a kapcsolatukat. Már akkor tudtam: nem is
gondolta, hogy Jared továbblép, legalábbis nem így.
- Bassza meg. Ő is, meg a kis ribanca is elmehet a francba. Már nem
érdekel.
- Ööö... hát, jó.
Minden nap beszéltem Sarával azóta, hogy megtalálta az eljegyzési hírt
az újságban. Azóta az érzelmi skála minden fázisát átélte; ez a keserűség
állt a legközelebb ahhoz, hogy elfogadja a helyzetet. Tudtam, hogy nem
akar beszélni róla. Ezt tiszteletben is tartottam.
- Szóval Jean-Luc és én elmegyünk Olaszországba vakációzni - árulta
el Sara izgatottan, mintha csak az időjárásról beszélnénk.
- Ó, az jó - feleltem, a hirtelen témaváltáshoz alkalmazkodva.
- A barátainak van egy tengerparti háza egy kis délolasz faluban -
folytatta. - Alig várom, hogy ott legyünk. Muszáj egy kicsit kiszakadnom a
városból. Pár hét, és vége a szemeszternek. Mit csinálsz a szünetben?
- Hát... igazából semmit.
- A lányok elmennek valahová?
- Igen, azt hiszem. - Próbáltam felidézni, ki mit mondott. - Serena a
nővérével Floridába megy. Meg pár hete randizgat egy sráccal, aki most
elviszi Tahoe-ba. Nem emlékszem, Peyton mit fog csinálni, de elmegy
valahová.
- Tehát egyedül leszel?
- Igen.
- És biztos, hogy ez jó ötlet?
 Tudtam, hogy aggódik értem. És azt is tudtam, hogy Meg és ő többet
beszél rólam, mint amennyiről tudok.
- Nem lesz semmi gond - nyugtattam meg különösebb meggyőződés
nélkül.

*
A téli vizsgaidőszak utolsó hetében Peyton bejött a szobámba,
lehuppant az ágyamra, és bejelentette:
- A szünetben velem jössz Santa Barbarába.
- Tessék? - hirtelen megpördültem a forgószékemben. - Miért mennék
veled Santa Barbarába?
- Azért, mert nem akarok egyedül maradni a nagynénéméknél, és
semmit nem terveztél a szünetre; ezért velem jössz, és kész.
- Engem meg sem kérdezel? - méltatlankodtam, mert rájöttem, hogy
már mindent megbeszéltek, és eldöntötték nélkülem.
- Nem. Csütörtökön, az utolsó vizsgád után megyünk.
Azzal leugrott az ágyamról, és kiment. Döbbenten néztem utána. Ez
egészen biztosan Sara műve.
- Érezd nagyon jól magad! - búcsúzott Meg, és mielőtt beszálltam a
kocsiba, megölelt.
- És ne hagyd, hogy Peyton megőrjítsen - tette hozzá Serena kaján
vigyorral.
- Dugulj el, Serena! - szólt Peyton negédes, de fanyar élű hangon. - Ne
rémisztgesd a jámbor öreg hölgyeket Floridában! - csicseregte, aztán
felhúzta az ablakot. Ragyogó mosollyal nézett, mire Serena beintett neki.
- Meg kell pusztulni tőletek - nevettem, a fejemet ingatva.
- Valamiben meg kell halni - jegyezte meg Peyton, és indított.
Bedugtam az iPhone-omat, zenét kerestem, míg rátaláltam a jó
kompromisszumnak ígérkező listára. Peyton és én a zenei spektrum
ellentétes végein álló zenéket szerettünk. Szóval nem egyezett az
ízlésünk. Nem reklamálta a zeneválasztást, így feltételeztem, hogy
egyetért.
- Tudom, hogy ez nem a legmenőbb vakációzóhely, de remélem,
találunk jó partikat - jegyezte meg, amikor felhajtottunk az autópályára. -
Különösen, ha túl hideg van a parton heverészni.
- Biztos vagyok benne, hogy találsz valami programot.
- Nem... mi fogunk programot találni. Ne gondold, hogy ilyen könnyen
kimaradhatsz a partizásból.
Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, elvárja, hogy vele tartsak.
Felsóhajtottam. Aztán egy pillanat múlva rákérdeztem:
- Hogyan csinálod?
- Mit?
Fogalma sem volt, mi jár a fejemben.
- Azt, hogy partikra jársz, sportolsz, mégis jó jegyeid vannak. Szóval
jogi előkészítőre jársz. Muszáj jól teljesítened.
Peyton csak nevetett.
- Emma, az, hogy nem látsz engem tanulni, nem jelenti azt, hogy nem
is tanulok. Hiszen te nagyon sokat vagy a könyvtárban. Nem vagyok
színjeles, mint te, de így is biztosan bekerülök a jogra. Ezt egyensúlynak
hívják. Hallottál róla?
- Lehetséges.
- Na, de komolyan, Em, belehalnék, ha hétvégenként nem
engedhetném ki a gőzt. Szóval a foci arra kell, hogy tudjak koncentrálni,
és a szorgalmi időszakban nem jutunk el sehová. Az egyetem szükséges
ahhoz, hogy elérjem, amit az életben el akarok érni. Szóval, amikor
szabadidőm van, szórakozni akarok. Nem kell beleveszni, nem kell
nevetségesnek lenni. Ez az egyetem. Tudom, hogy folyton ezt
mondogatom neked. De mikor szórakozzunk, ha nem most? Ez életünk
egyetlen időszaka, amikor nem szólnak meg, ha idiótán viselkedünk. Sőt,
mintha el is várnák tőlünk.
- Azt hiszem, én tökélyre vittem az idióta viselkedést.
Peyton felnevetett.
- Adj esélyt, hogy megmutassam neked a diákéletnek egy olyan
oldalát, amit még nem ismersz. Tudom, hogy nem vagy besavanyodott,
unalmas alak. Tudsz te vidám is lenni.
- Ööö... - hebegtem sértődöttséget színlelve. - Nem is tudom, miért
vagyunk barátok.
- Azért, mert amikor éppen nem szenvedsz magadban, jól elvagy a
társaságban.
- Költői kérdés volt, Peyton. Nem vártam választ, de kösz. - A fejemet
ingattam a leplezetlen őszintesége hallatán. Egy pillanat telt el, aztán
beleegyezőn bólintottam. - Hát, jó. Van egy heted.
Nem kellett volna olyan nyugodtan beleegyeznem, hogy gyalog legyek
Peyton „kiegyensúlyozott” világában. Sokkal elszántabban igyekezett
megvalósítani ezt az ideált, mint Sara.
Persze Sara ezt meg a középiskolában csinálta, és Sarának voltak
korlátai, nevezetesen a szülei. Szóval lehet, hogy tényleg ideje egy kicsit
szórakoznom. Már nem akartam magam alatt lenni.

*
- Holnap éjjel bulizni megyünk - jelentette ki Peyton másnap reggel,
még mielőtt esélyem lett volna reggelizni.
- Hú... Ez elég gyors tempó - jegyeztem meg, a konyha szekrényekben
müzlistálat keresve.
- Tom szólt, hogy az utcájukban parti lesz - folytatta. - Szerintem ők
rendezik a legjobb partikat, és a család egész jól el van eresztve
anyagilag, szóval néha több száz ember jön össze náluk.
 - Tom? Nem is tudtam, hogy ő is itt lesz.
- Ma reggel ért ide - felelte Peyton lazán, mintha észre sem vette
volna hangom különös élét. - Ma este elmegyünk vacsorázni. Ez az első
igazi randink.
Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne lássa, mennyire felzaklatott ez a
hír.
- Hol szállt meg?
- Santa Barbarában - felelte, azzal a szekrényből elővett egy doboz
gabonapelyhet. - Ha eloszlik a köd, napozni akarok. Nem érdekel, hogy
egy kicsit hideg van. Nem mehetek vissza az egyetemre úgy, hogy nem
szedek magamra egy kis színt.
Carpinteriában voltunk, a tengerparton, Santa Barbarától úgy tizenöt
percnyire. Peyton nagynénje és nagybátyja a parttól két háztömbnyire,
egy elég szép háromszobás házban lakott.
- Hát, jó.
Peytonnal vitatkozni teljesen felesleges és nagyon kimerítő. Már
tudtam, hogy Tom volt a vakáció helyszínének kiválasztásban az
elsődleges szempont. Engem kötelességtudatból hozott magával, de nem
akarok alkalmatlankodni. Inkább a partom maradok, az óceánt nézem, és
egy hétig nyugodtan olvasok.
Pontosan ezt tettem, amikor Peyton este elment randizni. A délutánt a
hűvös idő ellenére a parton töltöttük, és meglepő módon a végén az
arcunk kipirult, és bőrünk a ruhával fedett részeken fehérebbnek tűnt.
Peyton elszánt napimádóként hevert a homokon, én azonban
nyughatatlan voltam, és időnként fel kellett kelnem sétálni. Ha túl sokáig
voltam egy helyben, a hangok a fejemben nyugtalankodtak, és éppen ezt
nem akartam a vakáció egy hete alatt.

*
 Éjfél körül üzenetet kaptam Peytontól.
Tomnál alszom. Holnap találkozunk.
Nagyon régóta kerülgették egymást, szóval nem lepődtem meg, hogy
az „első randin” a lényegre tértek. Azt viszont eléggé furcsálltam, hogy
Peyton rögtön elmegy Tomhoz. Olyan érzésem volt, hogy egy ideig nem
bukkan fel.

*
A parton vagyok Tommal. A partin találkozzunk. Gyere a kocsimmal.
RUHÁT VEGYÉL FEL. Erre az üzenetre ébredtem.
Nincs RUHÁM! - válaszoltam.
Nekem sok van. Válassz közülük. GYERE EL A PARTIRA, KÜLÖNBEN
ÉN KERÍTELEK ELŐ!
Úgy nézett ki, hogy mégis elmegyek a partira, de... Nem vagyok
hajlandó ruhát felvenni. Peyton megírta a címet, aztán egész nap nem
hallottam felőle. Végignéztem a ruhákat a szekrényében, de csak nagyon
testhez simuló vagy alig valamit takaró darabokat találtam. Mivel
megfogadtam, hogy igyekszem jól érezni magam, úgy döntöttem, hogy
elmegyek Santa Barbarába, és az ottani boltokban keresek valami
felvehetőt.

*
Néztem, csak néztem azt a lányt a padlóig érő tükörben. A
háromnegyedes fehér vászonnadrág és a színes, hímzett felső vidám volt
és nyárias, bár gyakorlatilag nem volt még nyár. Kihangsúlyozta a parton
töltött elmúlt két napban felszedett barnaságomat. Tetszett.
Szemceruzával hangsúlyoztam szemem mandula alakját,
szemhéjamra finom csillámport kentem. Egy réteg ajakfényt vittem fel, és
rámosolyogtam a tükörből visszanéző nőies lányra. Teljes ellentéte a
pólóban és farmerben járó lánynak, aki nem volt hajlandó sminkkel
bajlódni. Elégedett voltam magammal.
Felkaptam világoskék kardigánomat, fogtam a Mustang kulcsait és az
ajtó felé indultam.
Az egész napot azzal töltöttem, hogy lelkiekben felkészültek a partira.
Ezek az emberek nem ismernek engem. Lehetek laza, vidám,
társaságkedvelő lány. Vagy legalábbis egy éjszakára színlelhetem, hogy
az vagyok. Mit veszíthetek?
Leparkoltam a sok kocsi között, és még egyszer a tükörbe néztem. A
napellenző tükrébe. Barna szempár nézett vissza rám.
„Oké, Em. Meg tudod csinálni. Jól fogod érezni magad. Mély levegő.”
Visszahajtottam a napellenzőt a helyére, és mélyen belélegeztem;
megtöltöttem tüdőmet levegővel, és gyorsan kifújtam. Aztán kiszálltam a
kocsiból, és a partira tartók csoportjait követve elindultam a zene
irányába. Kihúztam magam, igyekeztem magabiztosnak látszani, mintha
folyton partikra járnék. Legbelül szívem nagyon erősen vert, és attól
féltem, hogy izzadni kezdek.
Már majdnem az ajtóhoz értem, amikor a járdán lányok álltak meg
előttem. Megkerültem őket és mosolyogtam, mintha minden, amit
mondtak, nagyon mulatságos lett volna. Bámulták a nagy házat. Engem
nem lepett meg ez a pompa, láttam már hasonlóakat otthon, Connecticut
államban.
A lányok azonban túlságosan hangosan vihogtak. Lehet, hogy mégsem
sikerült olyan jól színlelnem, hogy tapasztalt partira járó lennék. Beljebb
indultam, míg ők a nappaliba léptek. Nyakukat nyújtva bámulták a
hatalmas teret.
A folyosón haladva több csukott ajtó előtt haladtam el, mígnem
eljutottam a játékszobába. Tudtam, hogy szinte minden gazdag családnál
van ilyen szoba, benne biliárdasztal, csocsó, a falon hatalmas lapostévé,
alatta mindenféle játék. Kiléptem az üveg tolóajtón a télikertbe, ahol még
több ember tolongott. A medence körül elhelyezett hangszórókból zene
szólt, a víz szélén bambuszfáklyák égtek, és a helyiség másik végében
megláttam a bárpultot.
Figyeltem a műanyag poharat szorongató, hiányos öltözetű lányok
tömegét. Hűvös éjszaka volt, mégis nagy, csupasz bőrfelületet mutattak
magukból. Peytont kerestem a szőke lányok között, de ez Kaliforniában
különösen nehéz feladat.
Elővettem a telefonomat, próbáltam üzenetet küldeni neki, de nem ment
át; a ház a hegyekben volt, az óceán a távolból csillámlott; a sziklatömeg
leárnyékolhatta a jelet.
Nem kerestem olyan helyet, ahol van térerő, inkább a bárpult felé
igyekeztem, remélve, hogy ott megtalálom Peytont. A pult mögött hawaii
inges srác állt. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, miután az előttem álló
srácnak átadott egy üveg sört. Felléptem a bárpulthoz, hátranéztem;
furcsálltam arckifejezését; mintha megismert volna, vagy ilyesmi.
Visszafordultam felé; elbűvölő mosollyal kérdezte:
- Mit adhatok?
- Vodkát valamivel.
Mivel nem voltam elég tapasztalt az ivásban, nem tudtam, mit szeretek,
ezért inkább anyám kedvenc italát választottam.
- Olyat tudok keverni. - Azzal jeget kezdett kanalazni. - Kit ismersz itt?
- Senkit - feleltem; kezdtem elég furcsán érezni magam. A srác nagyon
vigyorgott, mintha valami bennfentes viccet tudna, amit én nem
ismerhetek. - Egy barátnőmmel kéne itt találkoznom, de még nem láttam.
- Brent vagyok - mutatkozott be, kezet nyújtva. - A barátom lakik itt.
Hétvégére jöttünk hozzá néhány barátommal.
Kezembe nyomta az italt.
 - Emma vagyok. Szóval már ismerlek. Ha bárki kérdezi, azt fogom
mondani neki, hogy barátok vagyunk.
- Tényleg barátok vagyunk - felelte igen határozottan, mintha ez
közismert igazság lenne. A furcsa válasz hallatán homlokomon
önkéntelenül ráncok jelentek meg.
- Azt hiszem, megyek, megkeresem a barátnőmet – mondtam a
medence felé pillantva. Belekortyoltam az áttetsző, buborékos italba;
zöldcitromkarika úszott a tetején. Egyáltalán nem volt rossz íze.
Visszafordultam Brent felé. - Mit iszom?
- Vodka szódával. Egyszerűre vettem - felelte, miközben a pulthoz
támaszkodó következő lány italát készítette. - Nem nézem ki belőled,
hogy a nagyon édes, csajos italokat szeretnéd.
- Jó meglátás - jegyeztem meg nevetve.
- Később beszélünk. Nem leszek egész éjszaka a pult mögött. Sok
mindent kell mondanunk egymásnak, mivel nem láttalak... mióta is? Azt
hiszem, még nem találkoztunk - állapította meg ragyogó mosollyal.
Bólintottam. Önkéntelenül visszamosolyogtam rá, aztán elindultam a
lépcső felé.
- Emma! - A lépcső felénél jártam, amikor nevemet hallottam a
hangzavarban. Próbáltam visszafordulni, de a tömeg felfelé tolt; a házba
igyekvők hullámában ragadtam. Lenéztem a korlát fölött; Peyton integetett
lentről nagy lendülettel. - Felmegyek!
A hatalmas terasz sarkába húzódva vártam.
- Mióta vagy itt? - kérdezte, amikor végre felért a lépcsőn.
- Nem régóta. Elég nagy ez a parti.
A medence körül egyre sűrűsödött a tömeg, odabent rengetegen
táncoltak.
- Tudom. Remekül nézel ki - jegyezte meg. Zavartan mosolyogtam. -
De... ez nem ruha.
 - Nem hordok ruhát. Hol van Tom?
- Italért áll sorba nekünk - mondta, a nyitott télikert felé biccentve.
Fentről nemigen lehetett látni, de Peyton mintha pontosan tudná, hol van.
Révedő tekintettel nézett arrafelé, ahol Tomot sejtette, ajka halvány
mosolyra húzódott.
- Ha jól sejtem, rendes randid volt tegnap este.
- Fogalmad sincs - áradozott. Aztán integetni kezdett, és megláttam,
hogy Tom felénk biccent.
Amikor végre felért hozzánk, Tom átadta az italt Peytonnek, és átölelte
a vállát. Peyton hozzásimult, rögtön átölelte a srác derekát. Próbáltam
lazán viselkedni, de a belőlük áradó szerelmes energiától eléggé
feszélyezetten éreztem magam.
- Tom... hallottam, hogy Santa Barbarában laksz - szólaltam meg, mert
már nagyon úgy éreztem, hogy valamivel meg kell törnöm a kínos
csendet.
A szeme megrebbent, lenézett Peytonre. Hallottam, hogy Peyton
halkan megjegyzi:
- Nem tőlem tudja.
- Igen - felelte Tom kissé tétován. - Itt az utcában. Nem túl nagy a ház,
de a parton van. Elég jó hely.
- Remek - mondtam eléggé erőltetetten, még mindig Peytont figyelve,
aki azonban nem volt hajlandó rám nézni.
Aztán egy másik hangot hallottam:
- A francba, te nyilván szórakozol velem!
Elnéztem Tom válla fölött, és ott állt Cole. Hitetlenkedve nézett rám. A
büdös francba!
Képtelen voltam megszólalni. Előbb Cole-ra néztem, aztán Peytonre,
aki még mindig nem volt hajlandó rám nézni. Kiittam az utolsó kortyot a
poharamból.
 - Azt hiszem, most nagy szükségem van még egy italra - jelentettem ki,
azzal gyorsan eltűntem a házban sűrűn gomolygó tömegben. Köröző
csípők és lebbenő hajzuhatagok között nyomultam előre, míg végre
eljutottam a nappali másik végében álló bárhoz.
Ennél a bárnál a pultos kék hawaii ingben volt. Raszta haját hátul
lófarokba fogta. Lazán rám nézett, aztán elmosolyodott. Arra gondoltam,
talán valami az arcomra ragadt, hogy mindenki így néz rám.
- Adhatok valami italt? - kérdezte. Ugyanazt a koktélt kértem, amit
Brent készített; aztán feltette az est kérdését: - Kit ismersz itt?
- Brentet - vágtam rá rögtön.
- Tényleg?
Kezembe nyomta az italt.
- Igen. Barátok vagyunk - folytattam; szám szele kissé felfelé
kunkorodott.
- Nagyon ismerősnek tűnsz - jegyezte meg, és elgondolkodón bólintott.
Azt hittem, csak szórakozik velem, de tényleg úgy nézett ki, mint aki ismer,
amitől még jobban kiakadtam.
- Mi a neved?
- Ren - felelte, és továbbra is fürkészőn nézett; gondolataiban
valószínűleg végigpörgette Brent barátainak a listáját, és az arcomat
kereste közöttük.
- Te ismersz engem, ugye? - kérdeztem évődőn; reméltem, hogy ezzel
jobban összezavarhatom.
- Igen - felelte nyíltan. Mielőtt bővebben kifejthette volna, izgatott
lányok csoportja lépett a bárpulthoz, italt követeltek. Gyorsan elosontam,
át a tömegen, ki a teraszra.
Arra gondoltam, hogy egész este elkerülhetem Cole-t, de tudtam, hogy
a világ egyszerűen túl kegyetlen, és ha távol akarom tartani magamat tőle,
úgyis lépten-nyomon összefutunk. Így aztán arra jutottam, hogy ha a
közelébe megyek, ő távozik, én pedig tovább színlelhetem, hogy milyen
jól érzem magam. A korlátra támaszkodva nézte a távolban csillámló
óceánt; odaléptem mellé. Nem vett rólam tudomást, de nem is távozott.
- Még nem volt meg a meztelen fürdőzés - jelentettem be, mellé
könyökölve.
- Pedig ideje lenne megtenned - szólalt meg élesen, de nem nézett
rám. - Mindjárt vége az évnek.
Szorosan markolta poharát, mintha össze akarná gyűrni. Arra
gondoltam, hogy el kéne mennem onnan. Valószínűleg azt kellett volna
tennem. De nem tettem.
- Hiszen még április sincs!
Vállat vont. Egy pillanatig csendben maradtunk. Italomat kortyoltam, és
vártam. Aztán:
- Mi a bánat van, Emma? Miért akarsz egyáltalán beszélgetni velem?
Hiszen nyilván semmibe veszel. Miért nem kínzol inkább valaki mást?
Miért nem velük érezteted, hogy milyen seggfejek?
Dühödt kirohanása nagyon meglepett; minden szót egészben nyeltem
le; mintha súlyos kövek lennének, úgy megfeküdték a gyomromat.
Megérdemeltem. Szemrebbenés nélkül álltam a haragját.
- Kérsz egy italt? - kérdeztem. - A medence mellett a pultos a barátom.
Remek vodka-szóda koktélt kever.
Cole hitetlenkedve nézett rám. Fejét ingatta.
- Nem értelek - mondta. Nézett, csak nézett. Aztán eltelt egy pillanatnyi
csend. És megszólalt. - Persze. Iszom egyet. Ha a közelemben vagy, kell
is az ital.
- Ezt bóknak veszem. Még ha kissé nyakatekert is - feleltem
vigyorogva, és elindultam lefelé a lépcsőn.
A medence melletti bárpultnál már egy másik srác állt. Gondosan nyírt
sötétszőke haja volt, előre fésülve, elől stílusosan felzselézve. Piros
hawaii ing volt rajta. Ezek szerint a hawaii ing a házban lakók
egyenruhája. Amikor a közelébe értem, szeme összeszűkült, mintha
felismerne. Ez kezdett idegesíteni.
- Szia! - köszönt ram óvatosan. - Emma vagy, ugye?
- Igen - feleltem, feltételezve, hogy Brent mondott neki valamit, amikor
átadta a pultot. - És te?
- Nate vagyok.
Homlokát ráncolta, mintha várna valamire. Arra várt, hogy reagáljak, de
fogalmam sem volt, mire kéne reagálnom. Teljesen tanácstalanul
feltettem a kezemet.
- Egy pillanat, ti szórakoztok velem? - kérdeztem vádlón, arra a
következtetésre jutottam, hogy valami bennfentes tréfa áldozata vagyok. -
Brent mondta neked és Rennek, hogy tréfáljatok meg vagy ilyesmi?
- Nem - felelte Nate határozottan. Kissé zavartnak tűnt. - Nem tudod, ki
vagyok? Emma Thomas vagy, ugye?
Az, hogy tudja a teljes nevemet, teljesen kiakasztott.
- Igen. Miért? Ismernem kéne téged? - kérdeztem, közben
alaposabban szemügyre vettem. Cole-ra pillantottam, aki kíváncsian
figyelte a szóváltást. Nate egyáltalán nem zavartatta magát attól, hogy
szomjas emberek sora torlódott fel a hátam mögött.
- Dehogy! Honnan ismernéd? - szólt egy közeledő, kócos szőke hajú
pasi. Nate figyelmeztető pillantást vetett felé, de az illető egyáltalán nem
figyelt rá. Csak engem nézett. Ekkor teljesen kiakadtam. Már egyáltalán
nem tetszett ez a játék. - Emma! Ténylég itt vagy!
Mozdulatlanul álltam; az új srácról Nate-re pillantottam, és vissza
megint.
- Ugyan, TJ! - szólt rá Nate. - Ne csináld ezt, ember! Hagyd!
- Mi folyik itt? - kérdeztem halkan, de nagyon komolyan.
Éreztem, hogy Cole mögöttem van, de egy szót sem szólt.
 - Te vagy Emma Thomas? Evan Emmája? - kérdezte TJ. Úgy nevetett,
mint aki nem hiszi.
Szóhoz sem jutottam. Nate-re pillantottam. Bocsánatkérőn pislogott.
- Itt vakációzott - közölte TJ nevetve; nem értette, mi történik a szeme
előtt. - Komolyan. A múlt hétvégén ment el. Ez őrület.
A barátai. A kaliforniai barátai. A San Franciscó-i iskolatársai.
Szünetekben hozzájuk szokott utazni.
Nate arcát néztem hosszan, míg a rejtély utolsó darabja is a helyére
került. Nate. Evan legjobb barátja. Ide akart elhozni engem harmadikos
korunkban, vakációzni. Úgy éreztem, menten összecsuklik a térdem. A
pult szélébe kapaszkodtam.
- Kaphatnék egy italt? - hebegtem.
TJ beállt a pult mögé, az egyre türelmetlenebbé váló többi vendéget
szolgálta ki. Útban voltam, miattam akadt meg a szórakozásuk.
- Persze - felelte Nate. Nagyon figyelt rám, mintha a szeme előtt
válhatnék köddé. - Mit szeretnél?
- Mindegy - feleltem. Alig kaptam levegőt. Próbáltam kitartani, nehogy
Nate észrevegye, milyen erős érzelmek kavarognak bennem. - És
megtöltenéd ezt még egyszer? Csak vodka és szóda.
- Oké - felelte, lassan bólintva. A készletet nézte. – Hát, úgy néz ki, a
szóda elfogyott.
- Akkor vodkát tisztán - hebegtem. Nyelni próbáltam. Tiszta
folyadékkal telt poharat adott a kezembe, zöldcitromot tett a szalvétára. Az
illatától összefutott a nyálam.
- Mi ez?
- Tequila - felelte lassan, tagoltan, mintha meglepődne, hogy nem
tudom.
Az italba kortyoltam, és borzongva haraptam a citromba.
- Kösz.
 Fogtam a poharat, és elindultam. Remegett a térdem. Tudtam, hogy
Cole és Nate engem néz. Már nem látták az arcomat, a hátam mögött
voltak. Rosszullét tört rám. Bármilyen gyorsan vettem a levegőt, úgy
éreztem, fuldoklok. Attól féltem, hogy nem tudom magamban tartani az
égető fájdalmat. Nem omolhatok össze itt. Le kell nyugodnom, mégpedig
a lehető leghamarabb. Felnyomakodtam a lépcsőn, be a házba; táncoló
embereknek ütköztem, mindenkit felbosszantottam, amerre mentem.
Végre eljutottam a másik bárpulthoz.
- Szia, Brent! - üdvözöltem.
Ragyogó mosollyal nézett rám.
- Emma, barátném! Hogy vagy?
- Remekül - feleltem. - Kaphatnék egy italt? Illetve innál egyet velem?
- Persze - felelte barátságosan. - Mit szeretnél?
- Mindegy. Te válassz - próbáltam mosolyogni, ahogy addig. Lazának
akartam tűnni, ezért ittam egy kortyot, de képtelen voltam titkolni,
mennyire remeg a kezem; a számhoz emeltem a poharat, de félúton
kiloccsant a tequila.
Brent is tequilát választott, mint Nate; mindkettőnknek töltött.
Műanyag poharát köszöntőre emelte:
- A barátságra! - gondolkodás nélkül felhajtottam az italt; majd rögtön
utána fogamat a citromba mélyesztettem, hogy indokkal leplezzem az
összerezzenést.
- Még egyet?
Brent összevonta a szemöldökét, aztán vállat vont.
- Persze. Miért ne?
Ezúttal én emeltem poharamat, én mondtam tósztot.
- A tegnapra!
Brent zavartan pislogott, de nem kérdezett. Ha kérdezett volna, sem
adtam volna magyarázatot. Próbáltam elnyomni a borzongást, ahogy a
tequila lefolyt a torkomon.
- Köszönöm, Brent. Később beszélünk.
- Várj! - szólt utánam. De csak mentem tovább, mintha meg sem
hallottam volna.
Cole a teraszon állt, kezében két pohár. Szó nélkül nyújtotta az egyiket.
Ott álltunk a teraszon, néztük a táncolókat. Pár számot végighallgattunk
így.
- Jól vagy? Nem lesz semmi bajod? - kérdezte hosszú hallgatás után.
A fejemet ingattam. Ott maradt mellettem, csak állt, és néha rám
pillantott, de nem szólt. Arra figyeltem, hogy lélegezzek. Csak arra. A tőle
kapott pohár tartalmát a másik kezemben tartott pohárba öntöttem. Lassú
kortyokkal ittam, és vártam.
Aztán szédülni kezdtem, tompa ernyedtség vett rajtam erőt, elnyomta a
belsőmben tomboló tüzet. Behunytam a szememet, vártam az ital
nyugtató hatását.
- Emma! - szólított Peyton. Hirtelen fordultam a hang felé, ami
egyáltalán nem volt jó ötlet. A korlátba kapaszkodtam.
Meglátta mellettem Cole-t, aki elvigyorodott. Talán azt hitte, hogy újra
szóba álltunk egymással.
Ami gyakorlatilag nem volt igaz.
- Peyton! - kiáltottam vissza, és széles mozdulattal magamhoz öleltem.
- Te részeg vagy?! - kérdezte vádlón, döbbenten.
- Remélem - feleltem mélyen, az orromon át lélegezve; élveztem a
semmi zsongását.
- Te tetted ezt vele? - kérdezte Cole-t.
- Nem - felelte Cole a fejét ingatva, kezét védekezőn felemelve.
- Ne csináljatok semmi ostobaságot - intett Peyton. - Mi iszunk még
egyet. Keressetek meg.
Azzal eltűnt.
 - Hova mész? - kiáltott utána Cole, de Peyton már eltűnt a tömegben.
- Nem kell vigyáznod rám, nem vagyok gyerek - mondtam, felpillantva.
- Amúgy is kell még egy ital. - A poharamra néztem, még félig tele volt.
- Persze - szólt rám Cole kissé gúnyosan.
- Eeeegen - erősítettem meg, azzal számhoz emeltem a poharat, és az
utolsó csepp italt is kiittam. - Látod? - döntöttem felé. Cole egy lépést tett,
hogy kövessen, amikor elindultam a benti bár felé. Megfordultam, hogy
nyomatékosan megkérjem, ne jöjjön utánam, de a bokám megbicsaklott.
Nem szoktam olyan cipőben járni, aminek sarka van.
- Ó, az idétlen cipőm!
Lehajoltam, hogy kioldjam a csatját, de elbotlottam.
- Segítsek? - ajánlkozott Cole.
Aztán mielőtt válaszolhattam volna, leguggolt elém, és kicsatolta a
szandálomat. Kiléptem belőle; megkönnyebbültem, hogy a lábam teljes
hosszában a padlóra támaszkodott. Cole felállt, ujján lengetve lábbelimet.
- Nahát! - csodálkoztam rá. - Te megnőttél.
- Vagy te mentél össze - felelte kaján mosollyal. - Menjünk! - biccentett
a ház felé.
Megfordultam, megszemléltem, milyen akadály áll a terasz és a benti
bár között. Rengetegen táncoltak, karok lengtek, testek hullámoztak.
Nagyon kell figyelni. Mély levegőt vettem, felkészültem az indulásra.
Cole elkapta a kezemet. Meglepetten néztem rá.
- Úgy látom, segítségre van szükséged.
- Jól látod. Segítségre van szükségem.
Cole átsegített az akadályokon. Nem volt semmi gond. Sértetlenül
léptem ki a tömegből a másik oldalon. Arra gondoltam, hogy a győzelem
jeleként felemelem a kezemet, de Cole még fogta, és nem hittem, hogy
csatlakozna hozzám.
- Emma! - kiáltott rám TJ örömmel, amikor észrevett.
 - TJ! - feleltem hasonló lelkesedéssel.
Tekintete hirtelen megváltozott; zavartnak tűnt.
- Elmész?
Észre sem vettem, hogy Cole az ajtó felé vezetett.
- Majd találkozunk, TJ - mondta neki Cole, azzal kinyitotta előttem az
ajtót.
- Elmegyünk? - kérdeztem zavartan, és még hallottam, ahogy TJ azt
mondja:
- Rendben, Cole. Akkor később találkozunk.
Ekkor esett le.
- Egy pillanat. Ti ismeritek egymást?
- Igen - felelte Cole türelmesen, ahogy továbbmentünk az utcán. -
Apámnak van egy háza az úton.
- Te végig csak szórakoztál velem! - kiáltottam; a nyugalom odalett.
Miért történik ez velem? Ez biztosan valami idióta, perverz ugratás. -
Persze, hogy ismered őket! Persze, hogy el kellett jönnöm erre a partira!
Őt is ismered, ugye?
- Úgy érted, hogy... - Már mozdult a szája, hogy kimondja a nevét, de
dühös pillantásommal beléfojtottam a szót. - Találkoztam vele.
Az égre üvöltöttem:
- Az a kibaszott karma!
De nem tudtam egyszerre lépkedni és üvölteni, ezért megálltam. Cole
döbbent csodálkozással torpant meg.
- Az a kibaszott, idióta karma! - mordultam teljesen kiborulva. Kezemet
karba fontam, hogy ne látsszon ujjaim remegése.
- Hát, te tényleg nagyon kiakadtál - jegyezte meg nevetgélve.
- Fogd be, Cole! Ó, az a kibaszott karma!
- Jobb, ha nem emlegeted a karmát, mert jól seggbe rugdal!
Nevetett.
 - Ó, kibaszott karma! Gyerünk! - üvöltöttem a csillagos égre. - Zúdíts
rám mindent, amit csak akarsz!
Cole szája széle felfelé mozdult.
- Oké, oké. Most már nyugodj meg!
Hirtelen kiszállt belőlem minden erő. Teljesen kiüresedtem. Görnyedten
leültem az út szélén.
- Mit művelsz? - kérdezte Cole, fölém magasodva.
- Fáradt vagyok - feleltem, azzal felhúzott térdemen keresztbe tett
karomra hajtottam fejemet.
- Gyere! - biztatott Cole, kezét nyújtva. - Már majdnem ott vagyunk. Ha
odaértünk, elájulhatsz.
Elfogadtam a kezét, felhúzott a betonról. Alig álltam a lábamon,
rátámaszkodtam. Imbolyogva lépdeltem, fejemet a vállára hajtva; karjába
kapaszkodva. Nagyon fáradt voltam... és szédültem. A talaj nem maradt
nyugton, folyton hullámzott. Ajkamba haraptam, erősen koncentráltam.
Aztán észrevettem, hogy nem érzem az ajkamat, amiről a csókolózás
jutott eszembe.
- Cole?
- Tessék, Emma.
- Megcsókolnál?
- Nem - felelte kereken, határozottan.
- De tudni akarom, hogy érzed-e a számat - sürgettem türelmetlenül.
- Akkor sem. Nem csókollak meg.
- Miért? - duzzogtam.
Egy pillanatig csend feszült közénk. Aztán megszólalt:
- Azért, mert abban sem vagyok biztos, hogy kedvellek.
- Jó indok - feleltem álmosan. - De nem kell kedvelned engem. Csak
csókolj meg. Nem érzem a számat.
- Ne harapdáld - utasított.
 Erősen pislogva észleltem, hogy egy ház felé megyünk.
- Cole?
- Tessék, Emma.
- Bocsáss meg, hogy ilyen egy ribanc vagyok. - Kulcsot vett elő,
kinyitotta a bejárati ajtót. Erősen kellett küszködnöm, hogy talpon tudjak
maradni. - És sajnálom, hogy nem kedvelsz.
- Van egy vendégszo...
De én már a kanapé felé vettem az irányt, amit már akkor megláttam,
amikor az ajtót kinyitotta. Mély sóhajjal lerogytam, is hagytam, hogy az
álomvilág magába szédítsen.
 8. MIT MOND A CSEND?

z éles, fémes csengés visszhangzott a fejemben. Önkéntelenül

A -
felnyögtem.
Bocsi - szólt egy férfihang.
Ó, a büdös francba!
Teljes erővel behunytam a szememet, tenyeremet végigsimítottam a
csípőmön; megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor éreztem, hogy ruha
van rajtam. Arcom alatt párna volt; szempillám alól kilesve láttam, hogy
egy kék bolyhos pléd van rajtam. A kanapétól nem messze, a lábam
irányában nyitott konyha volt, és ő. Háttal állt nekem. Tequila ízét éreztem
a számban, valószínűleg a pórusaimba is beszivárgott.
Izmaimat megfeszítve felültem; fájdalomra számítottam, de nem
éreztem semmit. Csak szédültem egy kicsit. Pislogtam, koncentrálni
igyekeztem. A hófehér falú helyiségben hunyorogtam az erős fénytől.
- Szia! - üdvözölt Cole. A konyhában matatott. - Másnaposság?
- Nem - hebegtem rekedtes hangon, ujjaimmal a hajamba túrva,
lesimítva. Fülem mögé akartam tűrni. - Szerintem még nem józanodtam
ki.
Cole nevetett.
- Nem csodálkozom. Palacsintát sütök. Kérsz? Körülnéztem a kis
térben; körben polcok, a polcokon rengeteg könyv, képek, az óceánpartról
összeszedett holmik. Hatalmas bézsszínű fotelt láttam; nyilvánvalóan egy
ülőgarnitúra része volt, ugyanolyan kanapén aludtam. A kanapé mögött
négyszögletes asztal volt, székekkel. A nappalitól a konyhát pult
választotta el, előtte három bárszék.
Felálltam, az üveg tolóajtóhoz botorkáltam, az óceáni kilátást
csodáltam, aztán kinyitottam az ajtót, és kisétáltam a fapadlóra. A víz fölött
alacsonyan lebegtek a felhők; árnyékba borították a távoli kis szigeteket.
Kezemet a testem előtt összefonva védekeztem a hűvös szél ellen.
Behunytam a szememet, belélegeztem a nedves, sós levegőt, azt
akartam, hogy elmúljon a szédülés.
Cole is kijött, mellém lépett; kezét a korlátra téve nézte a víz fölött
repülő, a partra leszálló, élelmet kereső sirályokat.
- Pocsék egy nap - jegyezte meg, rám pillantva.
Felé fordultam, lustán pislogtam; még nem tudtam rendezni
gondolataimat.
- Én is pocsékul vagyok - mordultam, mire Cole elvigyorodott. Aztán
visszament a házba, én pedig tovább néztem a sötét vizet. Volt valami
nagyon hívogató abban, ahogy a hullámok ritmikusan mozogtak a szürke
ég alatt. A felszínen akartam lebegni, a sós levegőt belélegezni.
Visszapillantottam a házba, láttam, hogy Cole a konyhában szöszmötöl.
Leosontam a lépcsőn. Talpam alatt simák, hidegek voltak a kövek. Aztán
elértem a homokos partra. A szomszédos házakban sötétség volt, minden
jel szerint éppen nem időzött bennük senki.
Bámultam a vizet, és a szívem összeszorult. Még egyszer
visszanéztem a házra, de Cole-t nem láttam. Az elhatározás
megerősödött bennem; levetettem fehér vászonnadrágomat, lehámoztam
magamról a felsőt; melltartómat és bugyimat is a homokra dobtam. Mielőtt
még meggondolhattam volna magam, térdig gázoltam a hideg vízbe, és
lebuktam a közelgő hullám előtt.
Levegő után kapkodva, vacogva törtem a felszínre. Hullám csapott át a
fejem fölött, lehúzódtam, a másik oldalon bukkantam fel. Sűrű köd volt
körülöttem; árnyéknak láttam a közeli házakat. Hanyatt feküdtem a
hullámzó felszínen, lábtempózva távolodtam a parttól. Gondolataim
elcsendesedtek, ahogy a víz a fülembe locsogott; eloszlatta a környező
világot. Már nem éreztem a zsongást a fejemben; nyugtató suttogás vette
át a helyét.
Semmi nem számított.
A józan ész a tudtomra adta, hogy vissza kell jutnom a partra, mielőtt
magába szív a víz, de még egy kicsit a felszínen lebegtem; nem akartam,
hogy elmúljon ez a mozdulatlan csend. Próbáltam elképzelni, milyen
lenne, ha hagynám, hogy elnyeljen a víz, és örökre megadnám magam a
csendnek.
Remegő lélegzetet vettem, és a víz alá buktam. Elkapott egy hullám, és
a part felé sodort. A felszínre bukkantam, sós, hűvös levegőt vettem,
megtöltötte a tüdőmet. A hullámok a part felé sodortak, hagytam magam.
Aztán homok súrolta térdemet.
- Te megőrültél?! - Peyton állt a parton, kezében törülközővel. - Tiszta
lila a szád. És meztelen vagy. Mi a fene jutott eszedbe?
Körülnéztem, mielőtt felálltam; meg akartam győződni arról, hogy csak
ketten vagyunk.
- Most?... Semmi.
Elvigyorodtam, mire ő még jobban felkapta a vizet. Elvettem a
túlméretezett strandtörülközőt, reszkető testem köré tekertem. A törülköző
azonban nem sokat használt; minden izmom merev volt, fájt a hidegtől.
Elindultunk a parton. Ruháimhoz értünk, Peyton szedte fel őket a
homokról.
- Elhoztam a táskádat, hogy felvehess valami meleget - magyarázta.
- Elhoztad a táskámat?!
Ránéztem, mire ő elfordította a tekintetét.
- Reméltem, hogy itt maradhatsz, így Tom meg én egy-két napig
kettesben lehetünk - felelte szabadkozva, bátortalanul. Mogorván
nézhettem rá. - Cole szívesen lát, annak ellenére, hogy nagyon furcsa
vagy.
- Furcsának tart? - kérdeztem kíváncsian.
 - Ő nem, de én igen. Azt mondta, hogy „valami újat” akarsz kipróbálni,
és a kezembe nyomott egy törülközőt.
Nevettem.
Mielőtt beléptünk a házba, Peyton megállított, és meggyőződött arról,
hogy eltakartam mindent, amit el kell takarnom, mivel Tom a kanapén ült.
Bosszúsan néztem rá, aztán elléptem mellette, be a házba.
- A táskád a hálószobában van. Jobbra - tájékoztatott Peyton.
- Milyen a víz? - kérdezte Tom, amikor elhaladtam a kanapé mögött.
- Fogd be, Tom! - mordult rá Peyton.
Cole a pult fölé hajolva engem nézett. Rápillantottam, a szám halvány
mosolyra húzódott, ahogy beléptem a hálószobába, és becsuktam az ajtót
magam mögött.
Addig álltam a zuhany forró sugarában, amíg a testem végre kiolvadt.
Az ittasság utolsó nyomát is kimosta belőlem a sós víz. Mély levegőt
vettem, nagyon jólesett az erősítő éleslátás, amit ez az élmény
felszabadított bennem. Amikor felöltözve, száraz hajjal beléptem a
konyhába, éreztem, hogy ragyog a bőröm.
- Éhes vagy? - kérdezte Cole, amikor leültem a pulthoz.
- Éhen halok.
Nagy tányér palacsintát tett elém. Körülnéztem a kis helyen, és
észrevettem, hogy már csak ketten vagyunk.
- Hol van Peyton és Tom?
- Hazamentek, mármint Peytonhöz - felelte. Közben mosogatott. - Ez
volt minden vágyad? - kérdezte Cole, cinkosan kacsintva.
Lenyeltem egy falat palacsintát.
- Mármint micsoda?
- A meztelen úszás.
Feszengve mocorogtam a széken.
- Jobb volt, mint gondoltam - feleltem halkan.
 Hallottam, hogy jóízűen nevet. De nem fordult felém.
Cole kiválasztott valami zenét, és eltűnt a szobájában zuhanyozni.
Odakint sűrűsödött a köd. Hirtelen rám tört a tudat, hogy az egész napot
Cole házában töltöm... egyedül. Körülnéztem. Nem láttam tévét, ezért azt
fontolgattam, hogy beveszem magam a vendégszobába, és olvasással
töltöm a napot. Ekkor vettem észre a több doboz kirakós játékot az egyik
polcon. Még sosem játszottam ilyet, nagyon izgatott a gondolat. Úgy
gondoltam, hogy egy ezerdarabos kirakós nagyon le tudja kötni az ember
figyelmét. Nem kell másra gondolnom, csak arra, hogy megtaláljam az
egymáshoz illő darabokat.
Hegyi tájas képet választottam, és leültem; a dohányzóasztalt egészen
a kanapéig húztam, és kiöntöttem a darabokat.
Cole kilépett a szobájából. Hűvös szellő illata volt, nedves szőke haja
hátrasimítva, mintha ujjaival igazította volna el. Észrevette, hogy nézem,
mire elkaptam tekintetemet, és folytattam, amit addig csináltam: képes
felükkel felfelé igazgattam a darabokat.
- Évek óta nem játszottam kirakóst! - jegyezte meg Cole. Megállt
mellettem, kézbe vette a doboz tetejét.
- Én még soha - mondtam, de nem néztem rá.
- Igazán? - Mintha meglepődött volna. - Akarod, hogy segítsek? Vagy
inkább mind az ezer darabot egyedül tennéd a helyére?
- Segíthetsz, ha akarsz.
Cole törökülésben telepedett mellém a kanapéra. A széleket kezdte
különválogatni a középső daraboktól. Amikor előrehajolt, térde a
combomhoz ért, a bőröm megborzongott. Hirtelen nem voltam olyan
biztos abban, hogy ez jó ötlet volt.
- Jól vagy? - kérdezte Cole, feszült tartásomat látva.
- Ööö... igen - hebegtem, és zavaromat leplezve köhögtem.
- Kérsz valamit inni?
 Felállt a kanapén, átugrott a támláján, hogy véletlenül se mozdítsa meg
az asztalt.
- Igen - feleltem, kihasználva a lehetőséget, hogy elhúzódjak az ő
térfeléről. - Jó lesz, amit te iszol.
- Kóla? - kérdezte.
Oda sem néztem, csak bólintottam; a kirakós darabjaira figyeltem. ..
Sűrű köd takarta az óceánt. Az egész délutánt a nappaliban töltöttük,
szótlanul. Csak a zene szólt. A kirakós darabjait csúsztattuk az asztalon;
összhangban dolgoztunk, szavak nélkül kommunikáltunk. Éreztem
minden mozdulatát. Hő áradt belőle, amikor átnyúlt a közöttünk húzódó
téren; hosszú, karcsú ujjaival megfogta a beillesztendő darabot,
elgondolkodott, ajkához emelve figyelt, gondolkodott, hova illene.
Karomon bizsergett a bőr, amikor a darabok tologatása közben átnyúlt a
kezem felett, és hozzám ért.
- Éhes vagy?
Olyan hirtelen törte meg a csendet, hogy összerezzentem.
- Hát... igen, azt hiszem, tudnék enni valamit - feleltem, kezemet a
fejem fölé emelve. Hátam megfájdult a többórányi görnyedéstől.
Cole eltolta az asztalt, és felállt. Ő is nyújtózkodott. Inge felcsúszott, egy
pillanatra kilátszott kidolgozott hasizomzata. Azt vettem észre, hogy
bámulom, és rögtön elfordítottam a fejemet. Nagyon jól sikerült
elkerülnöm a társaságát, meggyőznöm magam, hogy nem érdekel. De
most itt van, nincs más választásom, mint nála lenni, és kis híján elájultam
az erőfeszítéstől, hogy kordában tartsam önkéntelen reakcióimat. Fel kell
hívnom Peytont, és mielőbb el kell mennem innen a fenébe.
- Jól vagy? - kérdezte Cole, ezzel teljesen összezavarva. Kiment a
fejemből a menekülés terve.
 - Tessék?
Felkaptam a fejemet; nem igazán tudtam, mit mondott.
- Azt kérdeztem, hogy mexikói jó lesz-e. - Elhallgatott, engem nézett. -
Biztosan jól érzed magad? Nem vagy másnapos, vagy ilyesmi?
- Nem. Azt hiszem, csak egy kicsit beleszédültem, hogy egész délután
a kirakósra figyeltem. Ne haragudj. Persze, jó lesz valami mexikói menü.
A vendégszobába mentem, hogy hideg vízzel arcot mossak, és egy
kicsit összeszedjem magam. Aztán megkerestem a telefonomat, és
üzenetet küldtem Peytonnek. Nem vagyok képes itt maradni. Gyere
értem.
Nem sokkal később válaszolt. Miért? Verekedtek, veszekedtek, vagy
ilyesmi?
Nem
Jaj, Emma, csak egyetlen éjszakát. KÉRLEK!!
Csak bámultam az üzenetet, kínomban fogcsikorgatva olvastam
többször egymás után.
Egy éjszaka. ENNYI. Reggel gyere értem.
Ezer hála! - jelent meg a kijelzőn az üzenet. Leültem az ágyra,
végigsimítottam a hajamon, talán korán le kéne feküdnöm. Mondjuk
rögtön azután, hogy visszaérünk a vacsorázásból. Ami új félelemmel
töltött el. Mi a fenéről beszélgessek vele vacsoránál?
- Kész vagy? - szólt be Cole a nappaliból.
Nagyot szusszantam.
- Aha.

*
- Szóval négy lánytestvéred van? - kérdeztem, miután megrendeltük
az ételt; reméltem, ezzel sikerül tudatnom vele, hogy nyitott vagyok a
beszélgetésre. Semmiképpen nem bírnám ki, ha szó nélkül kellene
végigülnöm vele a vacsorát.
- Igen - erősítette meg, amit addig is tudtam. Egy pillanatig hallgatott,
aztán rájött, hogy azt várom, folytassa. Mintha... nagy megkönnyebbülés
látszott volna rajta. - Missy a legidősebb. Huszonhét éves. Kara huszonöt.
Liv húsz, Zoe tizenhat- Öt nő a családban, plusz apám meg én. Nagyon...
feszült helyzetek tudtak kialakulni. De már szerteszét laknak az
országban. Zoe anyámmal él Seattle-ben. Liv a Floridai Állami Egyetemre
jár. Kara Oaklandben van. Missy Washington DC-ben, apám San
Diegóban.
- Ez tényleg szerteszét - fejeztem ki egyetértésemet.
Bólintott. Felkészültem, hogy a családomról kérdez.
- Ki a legjobb barátod?
Nem ilyen kérdésre számítottam.
- Sara - feleltem. Könnyű volt a válasz. - Most Párizsban van
cserediákként. Különben a New York-i Parsonsra jár. De olyan, mintha
össze lennénk nőve; fontosabb, mint egy létfontosságú szerv.
- Hú... Az tényleg közeli kapcsolat - jegyezte meg szemöldökét
összevonva. - Szokott Kaliforniába jönni?
- Minden vakációt itt tölt; kivéve most, hogy távol van. De májusban
jön, és itt tölti a nyarat.
És Cole beszélt, beszélt. Leírta a családját; olyan élénken ecsetelte
kedves és kellemetlen vonásaikat, hogy szinte magam előtt láttam a
testvéreit. Én pedig olyan részletességgel meséltem Saráról, hogy szinte
hallottam a hangját. Nagyon hiányzott.
- Szóval Liv egy napon elhatározta, hogy vegetáriánus lesz - mesélte
Cole már a kocsiban, visszafelé. - Ezt az elhatározását csak akkor adta
fel, amikor a kedvenc éttermünkbe mentünk. És mivel apám nem főz,
szinte mindig étteremben ettünk, így minden étterem a kedvence lett.
Persze alapjában nem vegetáriánus. De ha egyszer találkozol vele, azt
fogja mondani, hogy vega, és nagyon durcás lesz, ha nem említem, mert
persze akkor én vagyok az érzéketlen tuskó.
Erre felnevettem. Arra gondoltam, hogy nagyon kedvelném a lányt, ha
valaha találkoznék vele. Két órát töltöttünk az étteremben, és végig
beszélgettünk. Nyugtalanul néztem az ajtóra; minden idegszálam
megfeszült, mert szerettem Cole-lal beszélgetni. És ami annál is
rosszabb: megkedveltem. És ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Eszembe jutott, vajon miért nem kérdezett a családomról. Vagy miért nem
említette, hogyan viselkedtem előző este, a partin. De úgy éreztem,
tartozom neki némi magyarázattal, különösen azok után, hogy
csontrészegen biztonságba kísért. Mármint én voltam csontrészeg.
- Bocsáss meg a tegnap éjszakáért - böktem ki, amint a kulcsot a
konyhaasztalra tette. - Én...
- Próbáltál talpon maradni - fejezte be a mondatot helyettem. Halkan
felnevettem; telibe találta a helyes megnevezést; mindkét értelemben. -
Nem kell magyarázkodnod. Valahogy kitaláltam.
- Ó! Szóval figyeltél - jegyeztem meg évődőn, arra utalva, hogy ezt a
képességét maga is említette már.
- Persze - erősítette meg teljesen nyugodtan, a feszélyezettség
semmilyen jelét nem mutatva. - És igen... lejött, hogy mi a helyzet. Ne
aggódj.
- Azt hiszem, finomítanom kéne a talpon maradási képességemen, és
nem kellene módszerként az italhoz folyamodnom.
- Ez minden bizonnyal a javadat szolgálná - nevetett.
- Hát... Még egyszer köszönöm, hogy segítettél, és hogy szó szerint
felkaroltál - feleltem komolyan, és fénylő, nagyon kék szemébe néztem.
- Nem voltál olyan rémes - felelte, és nem kapta el tekintetét. Kissé túl
sokáig néztünk egymás szemébe.
- Hmmm - szólaltam meg hirtelen, megszakítva a szembenézést,
erőltetetten nyújtózkodva. - A nehéz napok nagyon lefárasztanak. Azt
hiszem, korán lefekszem, és olvasok, amíg el nem alszom.
- Oké - felelte Cole enyhén vállat vonva.
Éppen a vendéghálószoba ajtaját nyitottam, amikor utánam szólt:
- Emma...
Lassan, tétován felé fordultam.
- Kialakult a véleményem rólad. Rendes lány vagy.
Ettől a nyílt, évődő hangtól mosolyra húzódott a szám.
- Szóval nem tartasz rosszlánynak?
Még szélesebben mosolygott, szeme felcsillant.
- Nem mondtam ilyet.
- Szerencséd - feleltem kissé csipkelődő hangon.
- Jó éjszakát, Emma.
Halvány mosollyal ajkamba haraptam.
- Jó éjszakát, Cole!
 9. ÉREZNI ÚJRA

ásnap reggel későn ébredtem. Előző este nagyon későn tudtam

M elaludni. Folyton az járt a fejemben, hogy Cole a szemközti
szobában alszik és... hát, semmi másra nem voltam képes gondolni.
Lassan, nyugodtan zuhanyoztam és öltözködtem, remélve, hogy Peyton
bármelyik pillanatban megérkezhet értem. Összepakoltam a holmimat,
hogy csak fel kelljen kapni a táskát, és már mehessek is vele.
Amikor végre kiléptem a nappaliba, Cole a kanapén ült. A harmadáig kész
kirakós előtt görnyedt. Nagyon elmélyülten kereste a darabokat.
- Jó reggelt! - köszönt, de nem fordult felém. - Teljesen rákattantam
erre az idióta kirakósra. Éhes vagy?
- Ki tudom szolgálni magam - feleltem. - Folytasd csak. Van itthon
gabonapehely vagy ilyesmi?
- Igen. De van tojás és angol muffin is, ha azt jobban szereted.
- Nem tudok főzni.
Kinyitogattam a konyhaszekrény ajtóit, olyan reggelit kerestem, amit
már megszoktam. Cole nem szólt. Furcsa volt a csend. Felé fordultam, és
azt láttám, hogy nagyon kíváncsi tekintettel néz.
- Nem tudsz főzni?
- Nem.
- Hm. Ezt nem gondoltam volna - jegyezte meg, azzal megfordult, és
folytatta a kirakóst. Miért van az, hogy ezt a jelentéktelen tényt minden
ismerősöm meglepetésként könyveli el. Nem tulajdonítottam jelentőséget
ennek. Tálkába öntöttem egy kis gabonapelyhet, és tejet töltöttem rá.
Aztán leültem a kanapé karfájára; evés közben nézegettem a kirakós
darabjait. Néha találtam egy beillő darabot; olyankor előrehajoltam, és a
helyére tettem.
 - Tudod, nyugodtan leülhetsz - biztatott Cole.
- Hm... azt hiszem, Peyton nemsokára ideér értem - jelentettem ki
kissé furcsán, azzal a konyhába indultam, hogy a müzlis tálkát a
mosogatógépbe tegyem.
- Nem fog jönni - cáfolta a kijelentésemet Cole.
- Ezt hogy érted?
- Peyton és Tom ma elmentek Catalinába kirándulni. Egész nap ott
lesznek.
Pánik rántotta görcsbe gyomromat. Ez azt jelenti, hogy itt maradok...
Cole-lal... megint.
- Gyere, segíts! - kérlelt. Aztán észrevette a döbbent sápadtságot
arcomon, és szeme összeszűkült. - Nem mondta neked?
Fejemet ingattam.
- Ha nem akarsz velem ücsörögni, az is teljesen rendben van - tette
hozzá gyorsan; nagyon igyekezett nyugodt hangon szólni, mintha ez
semmilyen hatással nem lenne rá. - Úgy értem, amúgy is ki akartam
menni szörfözni.
- Bocsáss meg. - Szörnyen éreztem magam, amiért meglátta rajtam,
amiért nem rejtettem el ezt az érzést. - Szóval, csak azért... mert megint...
nem az történt, amit vártam.
- Nem tudom, mit jelent ez, de nem vagyok megsértődve - mondta
mosolyogva, és folytatta az apró darabok összeillesztését.
Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni. Az üveg tolóajtó felé
indultam, kezemet ökölbe szorítva igyekeztem eldönteni, mit tegyek. A
párás, ködös égre néztem, és tudtam, túl hideg van odakint ahhoz, hogy
kényelmes legyen a szabadban ücsörögni, legalábbis addig, amíg a
felhők szét nem oszlanak, és ki nem süt a nap.
Így aztán átmásztam a kanapé karfáján, és törökülésben helyezkedtem
el, Cole-tól a lehető legtávolabb.
 - Mi a következő tétel a listádon? - érdeklődött, egy kirakósdarabot az
alsó ajkához szorítva. Én pedig egy pillanatig semmi másra nem tudtam
figyelni. Felém fordította a fejét, és kénytelen voltam elszakítani
tekintetemet ajkáról, hogy a szemébe nézzék. Várakozón felvonta
szemöldökét.
- Én nem... szóval... nem is tudom. Mi lenne, ha kitalálnál valamit
nekem?
Ami azt illeti, nem a lehető legbölcsebb dolog volt ezt mondani.
- Hogy érted? Azt hittem, van egy listád. Tudod, szóval új dolgok az új
évre, ilyesmi.
- Igazából nincs - vallottam be. - Amikor megkérdeztél, egyszerűen
kimondtam, ami először az eszembe jutott. Nem volt szándékom semmi
olyasmit tenni, amíg ki nem mondattad velem. Utána pedig már meg
akartam tenni. Szóval szerintem ilyen alapon akár te is választhatnád a
következőt. Hiszen eleve miattad keletkezett az a bizonyos lista, ami nem
lista, és valahogy úgy alakult, hogy a teljesítésnek mindig szemtanúja
vagy.
Cole hosszan nézett engem; nem tudta eldönteni, hogy komolyan
beszélek-e. Aztán felnevetett. És nevetett, csak nevetett.
- Hagyd már abba! - szóltam rá tettetett bosszúsággal, és félkomolyan
vállon csaptam. De minél tovább nevetett, annál nehezebb volt
felháborodottságot színlelnem, és a végén az én szám is felfele
kunkorodott. - Oké, oké! Akkor ne válassz helyettem. Amúgy sem kell
gyarapítanom azt az idióta listát.
- Mi számít? - kérdezte, amikor végre sikerült uralkodnia magán.
- Tessék?
- Mi kerülhet fel a listára? Mik a feltételek? - pontosított.
- Hát... - egy pillanatig nagyon gondolkodtam. – Szóval… olyasminek
kell lennie, amitől begyorsul a pulzusom, és nagy adag adrenalin kerül a
vérembe.
- Ez magától értetődik - felelte, további pontosításra biztatva. Csak
pislogtam.
- Ezenkívül... feltétel az is, hogy minden figyelmemet lekösse, minden
mást elfelejtsek. Ne legyenek gondolataim, és elnyomja a fájdalmat.
- A fájdalmat?
- Úgy értem... szóval... - Összerezzentem. Magamban átkoztam a
hülyeségemet, hogy túl őszinte voltam. - Szóval... elnyomjon mindent, ami
aggaszt. Tudod, ha rossz napom van, s egyszerűen az kell, hogy mindent
elfelejtsek. Valami olyasmi kell, amitől minden más elhomályosodik. Így
érthető?
- Igen. - Cole tekintete az arcomon időzött, mintha kérdezni akarna
valamit, de nem kérdezett. - Azt hiszem, ki tudok találni valamit. Adsz egy
kis időt, hogy gondolkozzam?
- Persze - feleltem vállat vonva, de legbelül remegtem az idegességtől.
Még vagy egy óráig rakosgattuk a kirakóst. Ám ezúttal Cole zenét tett
fel, és ebből beszélgetés kerekedett. Hamar felfedeztem, hogy sokkal
több közös van bennünk, mint azt az elején feltételeztem.
- Nem kéne szörföznöd? - kérdeztem, mert észrevettem, hogy a nap
végre áttört a felhőrétegen.
- Mehetek holnap is - felelte lazán. - Ma inkább veled lógnék.
Néztem, csak néztem a kirakóst, egyetlen izmom sem mozdult. Nem
akartam, hogy velem lógjon ma, mert nagyon is akartam, hogy velem
töltse az egész napot.
- Miért nézel ki úgy, mint aki menten rókázik?
- Én... ööö... - hebegtem. - De hát...
Legszívesebben felugrottam volna a kanapéról, és elhúztam volna
onnan. De nem volt kocsim, és nem volt hova mennem.
- Én... szóval...
 - Semmi gond - felelte, a fejét szórakozottan ingatva. - Ha inkább
egyedül töltenéd a napot, csak szólj. Csupán lelkiismeret-furdalásom volt,
hogy magadra hagylak, mivel Peyton csak késő este ér vissza. De vannak
barátaim, meglátogathatom őket.
- Ne haragudj. Hülye vagyok. Egyszerűen még nem tudom, hogyan
viselkedjek, amikor veled vagyok.
- Hát, te tényleg nagyon furcsákat beszélsz. Nem csoda, hogy nem
tudok olvasni a gondolataidban - jegyezte meg halkan nevetve. - Csak
legyél önmagad, Emma. Nyugalom. Nem bántalak.
De lehet, hogy én bántalak téged.
Peyton ma este úgyis eljön értem. Mit történhet egyetlen nap alatt?
Hiszen Cole éppen csak kedvel; egy napra nyugodtan elfeledkezhetek
arról, hogy vonzalmat érzek iránta. Csak egyetlen napra.
- Rendben - egyeztem bele mély szusszanással. - Mit tervezel?
Felugrott a kanapéról.
- Menjünk az állatkertbe!
- Az állatkertbe? - kérdeztem a szemöldökömet önkéntelenül
összevonva.
- Én nem vagyok az a szabadesésben zuhanó ejtőernyős, vadul
partizós pasi, Emma. Ezt már mondtam. Szóval menjünk az állatkertbe!

*
Órák múlva értünk vissza a házba, teleettük magunkat sült krumplival
és fagylalttal.
- Nem is volt olyan borzalmas, ugye? - jegyezte meg Cole csipkelődve,
a kulcsot az asztalra lökve.
- Nem - nevettem. - Sosem gondoltam volna, hogy valaha zsiráfot
etetek. Szóval köszönöm.
Csend feszült közöttünk, Cole jellegzetes fanyar mosolyával nézett
rám. Az ajka... amit legszívesebben...
- Azt hiszem, most elmegyek egyet futni...
Időre volt szükségem, hogy detoxikáljam tudatomat a Cole-lal töltött
nap után. Bőröm még mindig bizsergett, annyiszor ért hozzám véletlenül a
karja, ahogy a kövezett ösvényeken sétáltunk. És persze nem javított a
helyzeten, hogy a világ egyik legszebb állatkertjében jártunk, így még
kínzóbb volt a vágy, hogy kéz a kézben sétáljak vele. Beleszédültem;
forgott velem a világ, és az erkölcsi iránytűm is megbolondult. Minél
messzebb kellett kerülnöm tőle.
- Feldobok valamit a grillre - jelentette be. - Ha visszajössz, eszünk.
Azzal nekiiramodtam, eltűntem a parton; ott hagytam a teraszon; a grillt
melegítette.
Amióta Kaliforniába költöztem, senkit nem engedtem magamhoz közel.
A lakótársaim sem ismertek igazán.
Elsőévesként gyakorlatilag elvonultam a külvilágtól; kizártam mindenkit
a tudatomból, és távol tartottam magam minden érzelemtől. Idén
küzdöttem, próbáltam beilleszkedni, de máris túl sokszor elvesztettem az
önuralmamat. Véletlen egybeesés, hogy ez éppen azon az éjszakán
kezdődött, amikor Cole belépett az életembe. És most... most újra képes
vagyok érezni. Túlságosan is. És féltem. Annyira féltem, hogy mi fog
történni, hogy képtelen voltam mindent visszatuszkolni a sötétbe, tudatom
legmélyére, ahová tartozik.
Mi legalább ugyanolyan rosszak vagyunk, mint ők; a hazugságainkkal,
a csalásainkkal. Tönkretesszük a körülöttünk lévők életét.
Erősebb léptekkel futottam, cipőm nagyobb mélyedéseket hagyott a
homokban; kényszerítettem magam, hogy fussak, menjek előre; el kellett
hallgattatnom a hangokat, amik folyton arra emlékeztettek, miért nem
érdemlem meg, hogy magamhoz engedjek valakit. Köztük volt a saját
hangom is. Minden lélegzetvétellel az önuralmamért küzdöttem, de akkor
is tudtam, amikor nagy nehezen megálltam, hogy saját magam elől nem
menekülhetek el.
- Te tényleg mindent beleadsz - jegyezte meg Cole, amikor erősen
zihálva ott álltam a terasz előtt. Riadtan néztem fel. - Csirkét sütök. Arra
gondoltam, hogy készíthetnénk szendvicseket. Neked megfelel?
- Persze - feleltem; próbáltam összeszedni magam. Felszaladtam a
lépcsőn, homokos cipőmet a terasz szélén hagytam, és a vendégszoba
felé igyekeztem zuhanyozni. Reméltem, hogy kavargó érzelmeimet is
lemoshatom.
A teraszon ültünk, az óceánt figyeltük. Nem beszéltünk. Ekkor tűnt fel,
hogy mennyi időt töltünk így együtt. Cole nem kérdezett az életemről, nem
kérdezett semmit rólam. Csak hagyta, hogy elmondjam, amit mondani
akartam. Jól érezte magát ebben a csendben. Én nem.
Az, hogy szó nélkül ültünk egymás mellett, hogy nem vonta el semmi a
figyelmemet, túlságosan felnagyított mindent, ami vele kapcsolatos. A
nyugodt tekintetében tükröződő csendes elmélkedést, ahogy a nagy vizet
nézte. Laza testtartását, ahogy lábát a teraszkorlát alsó rúdján pihentetve
hátradőlt a széken. A testéből áradó, erőfeszítés nélküli erőt. Csendbe
szigetelt energia vibrált közöttünk, csatorna volt ez a csend, ezen
keresztül kommunikáltunk, úgy, ahogy még soha nem tapasztaltam.
Miután ettünk, visszaültünk a kanapéra, a kirakós fölé hajoltunk, ami
már kezdett a dobozon látható képre emlékeztetni; felhőgomolyok
látszottak az ég kékjében.
- Tényleg van ebben valami. Rá lehet kattanni - jegyeztem meg,
amikor sikerült egy újabb darabot a helyére illesztenem. - Nem értem,
miért, de nem tudom abbahagyni. Lehet, hogy ez valami kihívás. Muszáj
teljesíteni, bármilyen fáradságos.
- Talán azért, mert amikor sikerül összerakni a darabokat, valami szép
kerekedik ki belőle.
 Enyhe borzongás futott végig a gerincemen, amikor észrevettem, hogy
megnyugtató kék szemével engem néz, elgondolkodón.
- Azt hiszem, rájöttem, mi lehetne a következő tétel a listádon -
jegyezte meg halkan, a tekintetével átölelve.
- Tényleg? - kérdeztem súgva, rekedtes hangon.
- Igen. Valami, amitől hevesebben ver a szíved - felelte gyengéd
hangon. - Valami, amitől mindent elfelejtesz, amitől minden más
elhomályosodik. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, tudom, mi az.
- Igazán? - kérdeztem vissza erőtlenül. A pulzusom összevissza
lüktetett. Megállt köztünk a levegő; nagyon közel volt hozzám. Csak
szeme élénk kékjére figyeltem, semmi másra; képtelen voltam mozdulni,
míg meg nem éreztem leheletét az arcomon. Akkor lecsukódott a
szemem, és ajka gyengéden, nagyon finoman a számat érintette. Minden
megszűnt; semmit nem éreztem a külvilágból, csak a csók puhaságát és a
lassú mozgást, ahogy telt ajka az enyémhez ért. Nem lélegeztem. Nem
gondolkodtam. Bizsergő áramlat száguldott a testemben, véletlenszerű
utakat bejárva. Amikor elhúzódott tőlem, nem nyitottam ki a szememet.
Elragadott az érzés.
Aztán szemhéjam lassan felemelkedett, Cole ott várt rám abban a
valóságos világban, és ajkának sarka évődőn felfelé mozdult. Kifújtam a
tüdőmben akadt levegőt, és a kanapé párnái közé süppedtem.
- Ezt érdemes volt felvenni a listára - jegyeztem meg törékeny hangon.
A bizsergő érzés fokozatosan csillapodott. - Ezek után nehéz lesz
kitalálnom valami mást.
Cole nevetett.

*
Amikor aznap este lefeküdtem, sokáig nem tudtam elaludni. Ezt én nem
tudom megtenni, erre én képtelen vagyok - ezek a szavak visszhangoztak
a fejemben; minden egyes tétlenül töltött pillanattal egyre fokozódott
bennem a pánik. Felültem, az ajtót bámultam.
Hajamba túrtam, annyira elgondolkodtam, hogy az ajkamba haraptam.
El kell mennem innen. Muszáj elmennem innen. Távol kell tartanom
magamat tőle... és attól a csóktól. Attól a csóktól, ami olyan vágyakozást
keltett, amit nem tudom, hogyan fojthatnék el. Az érzés vágyát. Érezni
akarok újra. Fel akarom tölteni azt a feneketlen mélységet, ami akkor nyílt
bennem, amikor elhagytam Weslynt. Vágytam érezni... valamit... bármit.
Akkor is, ha nem szabad.
Kikászálódtam az ágyból, és elhatároztam, hogy megkérem Cole-t,
vigyen el Peytonhöz. Későn indultak vissza Catalinából, de már biztosan
hazaértek. Nem érdekel, hogy éjszaka van. Csak tizenöt perc az út
kocsival.
Felöltöztem, kitettem a táskámat a nappaliba, aztán az ajtajához
mentem. Szívem szinte kiugrott a helyéből, olyan erősen vert. Egy teljes
percig néztem az ajtót, mire összeszedtem a bátorságomat, és meg
mertem tenni. A kezem megmozdult, könnyeden kopogtam.
- Cole? - szólítottam. Ha nem válaszol, egyszerűen megfordulok, és
visszamegyek a szobámba. Tiszta idegroncs voltam, ahogy ott vártam az
ajtaja előtt. Mi a fenét gondoltam magamban?
- Tessék! - szólt ki. - Bejöhetsz.
Feszengve toporogtam, mit tegyek, aztán mégis kinyitottam az ajtót.
- Ébren vagy?
Ez volt a leghülyébb kérdés. Hiszen az előbb szólt, hogy lépjek be.
- Mi a baj? - kérdezte. Alig láttam teste körvonalait. Felkönyökölt az
ágyban. Csak két lépéssel voltam a küszöbön belül.
- Nem tudok aludni - magyaráztam kissé idétlenül, pólóm szélét
rángatva. - És... ööö...
A mondat, amit többször is elismételtem magamban, hogy el kell
mennem, nem hangzott el. Képtelen voltam kimondani.
- Gyere, feküdj ide, Emma!
Szemem tágra nyílt.
- Maradhatsz a takarón kívül - javasolta. - Beszélgetünk, és talán el
tudsz aludni.
- Jó - feleltem rekedtes, reszkető hangon, és óvatosan közelebb
léptem az ágyhoz. Élénk, friss illatot éreztem. Cole az ágy széle felé
csusszant, hogy több helyem legyen. Hiába tiltakozott belső hangom,
lesimítottam a takarót, és ráfeküdtem.
A takaró a derekát takarta; teljes terjedelmében láttam széles
mellkasát, ahogy felém fordult. A hanyatt fekvést választottam, a
mennyezet felé néztem, hogy egyáltalán képes lehessek mondatokat
formálni. Attól tartottam, hogy a nyugtalanság erőt veszt rajtam, ha
ránézek.
Egy pillanatig semmit nem szólt, aztán azt súgta:
- Vagy ha akarod, nem is kell beszélgetnünk.
Tudtam, azt várja, hogy én kezdjem a beszélgetést. Hiszen én
kopogtam be hozzá.
- Bocsáss meg - hebegtem. - Annyira össze vagyok zavarodva.
- Miért?
- Cole, én nem akarom, hogy kedvelj engem - vallottam be egyetlen
lélegzettel.
Nem válaszolt. Hirtelen nagyon sebezhetőnek éreztem magam. Felé
fordultam, láttam, hogy magyarázatot vár. Annyira átható, annyira élénk
volt a tekintete, hogy kénytelen voltam másfelé pillantani.
- Én... Én félek - súgtam, és minden arcizmom megfeszült a saját
őszinteségemtől.
- Attól félsz, hogy fájdalmat okozok neked? - kérdezte halk, nyugtató
hangon.
 - Attól, hogy én okozok fájdalmat neked - feleltem. - Annyira zavaros
az életem. Annyira zavaros... Mintha el lennék átkozva... én... én nem
járhatok veled. Nem engedhetlek be az életembe. Nem kerülhetek közel
hozzád. És...
- Emma... - vágott a szavamba. - Semmi baj.
Oldalra fordultam, muszáj volt látnom az arcát, ha a testem remegett
is.
- Te ezt nem érted - folytattam kétségbeesett igyekezettel, karomat
mellkasomhoz szorítva. - Nem lenne szabad itt lennem. Minden erőmet
össze kell szednem, hogy ne menjek el, ne lépjek ki az ajtón. Csak erre
gondoltam, amióta találkoztunk.., arra, hogy békén kell hagynom téged.
Mert... ezt kellene tennem. Miattad. - Testem görcsbe rándult a
mellkasomat szorító fájdalomtól. - Szörnyű ember vagyok.
- Nem hiszem - felelte súgva. - De ha muszáj elmenned, tedd meg.
Emma, én nem kérek tőled semmit. Nem várok el tőled semmit. Nekem jó
így. Nincsenek elvárások. Szóval ha.., csak erre a hétre... szeretném, ha
nem mennél el.
Meg akartam érinteni. Végighúzni kezemet erős állán. Orromat
nyakához dörzsölni, beszívni bőrének mámorító illatát. Engedni, hogy
átöleljen, hogy bizsergető érintésétől bőröm életre keljen. De nem
érintettem meg. Mereven, mozdulatlanul feküdtem az én ágyfelemen, és
csak néztem, néztem, képtelen voltam elfordítani a fejemet.
- Mit gondolsz? Itt maradsz, Emma? - kérdezte súgva, azzal átnyúlt
hozzám, és kézfejével gyengéden végigsimította arcomat. Behunytam a
szememet, egész testem megremegett.
- Maradok - feleltem alig hallhatóan. Mellette feküdtem, magamba
szívtam a köztünk vibráló energiát.
 10. SEMMI KÜLÖNÖS

udtam, hogy ki kellene nyitnom a szememet. Éreztem, hogy a

T szemhéjam másik oldalán fényesség van. De annyira kényelmes
volt a takaró alatt, a melegben, így, hogy Cole mellettem feküdt. Vártam.
Hunyorogva láttam, hogy velem szemben fekszik. Egy szót sem szólt.
Csak feküdt, és alig érzékelhető mosollyal nézett.
Bőre fénylett a mögötte levő nagy üvegablakon beáradó fényben;
markáns arcán jellegzetes, finom élénkség látszott. Legszívesebben
végighúztam volna tenyeremet állcsontja ívén... de eIIenálltam a
késztetésnek.
Alattam volt a paplan, de a kanapé plédjével takart be. Ő még a takaró
alatt volt, póló nélkül.
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg. Mentaillatú lehelete az orromig
lebegett. Fejemet ingattam, összeszorítottam a számat. - Előbb fogat kell
mosnod? - Bólintottam. Nevetett. - Ott a fürdőszoba.
Arra gondoltam, hogy kimegyek a nappaliba, a táskámból előveszem a
fogkefémet, de pillanatnyi gondolkodás után inkább úgy döntöttem, hogy
nem hagyom el a szobáját. Az ujjaimat használtam fogkefének, aztán
visszamentem az ágyhoz, bebújtam a pléd alá. Cole türelmesen várt.
- Kérdezz - biztattam, fejemet a párnára hajtva.
- Miért nem jöttél el akkor este?
Gondolkodnom kellett. Mintha nagyon régen történt volna.
- Tetoválást csináltattam.
A válasz a lehető legközelebb volt az igazsághoz.
- És nem várhatott volna másnapig?
- Nem.
 A szemembe nézett, a gondolataimban olvasott. Elfogadta a választ.
Bólintott.
- Megnézhetem?
Felhúztam a pólómat, megmutattam. Alaposan megnézte. Ujját
végighúzta a félholdon, a pihenő szemen, a békés férfi arcélen. Ujja
bizsergő nyomot hagyott bőrömön. Lélegzetem megremegett.
- Mit jelent ez?
- Volt egy időszak az életemben, azt akartam, hogy arra
emlékeztessen - magyaráztam.
- Úgy néz ki, nagyon fájhatott - jegyezte meg, még mindig a tetoválást
nézve; próbálta a szélén futó írást értelmezni.
- Nem eléggé - feleltem alig hallhatóan.
- Nagyon furcsákat tudsz mondani - mondta szinte elismerően,
tenyerét csupasz bőrömre simítva.
Tétován vállat vontam.
- Megtennél velem valami egészen szokványos, semmi különös
dolgot?
A kezéből áradó melegség bőröm alá szivárgott. Testem duruzsolt.
Bármit. De tudtam, mi a valódi válasz a kérdésre.
- Igen. Elmegyek veled szörfözni.
Felnevetett. Felült az ágyon, és amikor elvette a kezét a derekamról,
elmúlt a vibráló, édes feszültség is; megint sötétség és üresség volt
bennem.

*
Aznap alig jutottam be a vízbe. Cole a homokos parton mutatta meg a
fogásokat, mielőtt megengedte, hogy kivigyem a deszkát az óceánra.
Amikor végre vízre szállhattunk, csak azt gyakoroltuk, hogyan kell a
deszkán ülni és feküdni, hogyan kell kivárni a megfelelő pillanatot, amikor
felülhetünk a hullámra. Aznap azt sem engedte, hogy a vízben
megpróbáljak felállni a deszkán. De a „szabályszerűség” mint olyan,
felkeltette az érdeklődésemet, ezért igent mondtam a másnapi
szörfözésre is.
Amikor Peyton aznap este felhívott, hogy egyeztessünk, mikor jöjjön
értem, behúzódtam a vendégszobába és azt mondtam neki, hogy
nyugodtan töltse Tommal a hetet. Ezt olyan hangon mondtam, mintha
nagy szívességet tennék neki. Igyekeztem unalmat és érdektelenséget
színlelni, amikor rákérdezett, hogyan jövök ki Cole-lal. Tudtam, hogy ez
nem volt jó döntés. De nem voltam képes csak úgy elsétálni tőle. Még
nem.
Cole reggelente néhány óráig szörfözni tanított a nyugodtabb vizeken,
később pedig én kértem, hogy menjünk oda, ahova ő szokott járni, hogy ő
is élvezhesse a hullámokat. A harmadik napon már fel tudtam állni, és
meg tudtam tartani az egyensúlyomat a deszkán... bár nem túl sokáig.
Délutánonként a kirakóssal foglalkoztunk, olvastunk, vagy elmentem
futni. Éjszakánként mellette feküdtem a takarón. Mielőtt behunyta a
szemét, kezét a csípőmre, a tetoválásomra simította, mintha a kezében
tarthatná a szavaimat. Néha ujjával végigsimította a vonalakat, érintése
perzselte bőrömet. Mintha szikrákat húzott volna a sötétbe. Akartam,
nagyon akartam, hogy megmaradjon a bizsergés azután is, hogy elhúzta
a kezét.
Amint elaludt, kiosontam, átmentem a vendégszobába. Az eIső éjszaka
után már nem ébredtem mellette. Így próbáltam elnyomni a bűntudatot.
Kár, hogy nem sikerült. El kellett volna mennem.
Cole sosem kérdezte, miért megyek el mellőle éjjelenként. És többé
nem próbált megcsókolni.

*
 - Ma elég jól csináltad - mondta, amikor a vízen töltött nap után
beálltunk a kocsibehajtóra. - Ne legyél túl szigorú magaddal. Sok
gyakorlást igényel.
- Amikor téged és a többi srácot nézlek, látom, milyen az igazi
szörfözés. És szeretnék már ott tartani.
- Türelem. Illetve... tudod egyáltalán, mi az?
- Ó, de vicces! - jegyeztem meg, mire nevetett.
- Emma! - kiáltott Peyton, amikor kiszálltam a kocsiból. Megfordultam,
és néztem, ahogy az ösvényen közeledik. Mögötte Tom. - Hol voltatok?
Korábban is benéztünk, de nem voltatok itt.
- Szörfözni voltunk.
- Szörfözni tanítod? - kérdezte Tom.
Cole bólintott; lecsatolta a deszkákat a kocsi tetejéről.
Észrevettem, hogy Peyton bőre lebarnult. Elhatározta, hogy a hűvös idő
ellenére barnán fog visszamenni az egyetemre.
- Csak érdeklődünk, hogy nincs-e kedved elmenni valahová ma este,
mivel ez az utolsó teljes napunk itt. Nem messze tőlünk egy privát
strandon parti lesz.
- Miért ne? - feleltem közönyösen vállat vonva.
Tom ekkor Cole-ra pillantott, aki szintén egyetértőn bólintott. Bejöttek
velünk a házba.
- Szóval szörföztetek, és... összeraktatok egy kirakóst - jegyezte meg
Tom csodálkozva, azzal leült. - Izgalmas lehetett.
- Megyek zuhanyozni - jelentettem be. Peyton utánam jött a
vendégszobába.
- Szóval... látom, elég jól kijöttök egymással - csicseregte sejtelmes
mosollyal.
- Nem az van, amit gondolsz - szusszantam, azzal ruhákat szedtem ki
a táskámból.
 - Hanem mi?
- Csak elvagyunk - vágtam rá.
- Az látszik - jegyezte meg vigyorogva.
Sanda pillantást vetettem rá, aztán beléptem a fürdőszobába, és
becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne lássam Peytont és kaján
mosolyát.

*
A partin nagy volt a zsúfoltság, a hangzavar, és ez így együtt, a csendes
hét után valósággal sokkolta a szervezetemet. Túl sokan botlottak belém;
Cole ezt érzékelve rám nézett, és menekülést kínált.
- Akarsz egy kicsit sétálni?
- Igen - feleltem rögtön.
A vízparton sétáltunk, minél messzebb a nyüzsgéstől, a hangos
zenétől. Ennyi. Ez az utolsó éjszakánk. És egyikünknek sem volt mersze
ezt megemlíteni.
Cole karja a karomat súrolta; megborzongtam. Esküdni mertem volna,
hogy a bőrünk szikrázott. Hirtelen megállt, mintha ő is érezte volna.
- Nem akarsz leülni? - kérdezte.
Csak bólintani tudtam.
Ott ültünk mozdulatlanul, hagytam, hogy a vállam ellazuljon.
Vigasztalón ölelt körül minket a csend.
- Néha nem szokott olyan érzésed lenni, hogy legszívesebben beülnél
a kocsiba, és mennél, mennél, amerre az út visz? - kérdeztem, a
holdfényben csillogó vízre nézve.
- Honnan tudnád, mikor kell megállni? - kérdezett vissza Cole.
Mellettem ült, karunk alig érezhetően összeért.
- Gondolom, akkor, amikor találsz valamit, amiért érdemes megállni -
feleltem; éreztem a bőrünk között gomolygó hőt.
 - Vajon mekkora utat tennél meg, mielőtt ez bekövetkezne? - tűnődött
Cole. Aztán újabb kérdést tett fel: - Miért csinálod végig mindazt, ami a
listádon van, különös tekintettel arra, hogy nincs is listád?
Elmosolyodtam, aztán komolyan elgondolkodtam a válaszon.
- Azért, hogy tudjam, még életben vagyok.
- Te vagy a legélénkebb ember, akit valaha ismertem - fellelte halkan.
Felnéztem, és azt láttám, hogy engem néz, nagy figyelemmel.
Szemében csillogott a halvány fény; tekintete vonzott. A vibráló
feszültség egyre erősödött közöttünk, mélyen, szinte túl mélyen
sóhajtottam.
- Miért nem csókoltál meg újra? - kérdeztem súgva; azt akartam, hogy
közelebb hajoljon.
- Azért, mert félek megcsókolni téged - vallotta be; szavai suttogva
lebegtek. - Attól félek, hogy ha megcsókollak, nem akarom abbahagyni.
Érzem, hogy megfeszül a tested, valahányszor egymáshoz érünk, és nem
akarok semmi olyat tenni, ami azt okozná, hogy elhagysz. Félek attól,
hogy ha visszamegyünk az egyetemre, ennek az egésznek vége lesz.
Tudom, hogy mindketten kerüljük ezt a témát, nem akarunk beszélni róla.
Ugyanezért nem fejeztük be a kirakóst, pedig már három napja kirakhattuk
volna. Mert akkor vége. Készen állsz rá?
Lélegezni próbáltam, de nem mozdultak az izmaim. Egy hang sem jött
ki a torkomon. Csak arra voltam képes, hogy a szemébe bámuljak,
könyörögtem, hogy mondjon valamit.
- Mit csináltok ti itt? - kiáltott Peyton. Volt már benne néhány sör, attól
lett ennyire hangos. Cole és én egyszerre, feltűnően összerezzentünk.
Felé fordultunk. - Ó! Megzavartam valamit?
Ajkához kapta a kezét, mintha azt akarná mondani magának, hogy
maradjon csendben. Elkésett.
 *
Másnap reggel szótlanul ültünk egymás mellett a kocsiban hazafelé;
minden megtett mérfölddel nőtt a feszültség közöttünk. Eltelt a hét. De
még mindig nem voltam képes rávenni magam, hogy ezt kimondjam.
Éreztem, hogy Cole időnként rám pillant. Olyan nehéz lesz azt tenni, ami
helyes.
Már beértünk a városba, amikor megnyíltak a nehéz felhők. Lehúztam
az ablakot, kidugtam a kezemet, éreztem a bőrömön a langyos tavaszi
esőt. Magamba szívtam az ég és a föld páráját, a frissen nyírt fű, a virágok
illatát.
Amikor Cole alig egy mérföldnyire a házunktól egy piros Iámpánál
megállt, kinyitottam az ajtót, és kiléptem az esőbe.
Nem fogom tönkretenni a te életedet is.
A búcsúszavaim visszhangzottak bennem, ahogy átmentem az úton,
ahogy a járdára értem. Nem néztem vissza. Egyre sűrűbb eső esett;
rögtön átázott a pólóm. Levetettem a cipőmet, gyors folyású vízben
lépkedtem; hagytam, hogy a hűvösség a lábujjaimat mossa, lecsorogjon a
hajamon, az államon.
Már csak néhány háztömbnyire voltam a háztól, amikor erős, vízbe
toccsanó lépteket hallottam magam mögött. Megfordultam. Cole néhány
lépésnyire tőlem erősen zihálva megállt. Ajkam enyhe mosolyra húzódott,
amint megláttam, hogy inge teljesen a mellkasára tapadt, kirajzolja feszes
izmait, a víz megsötétítette szőke haját. Kimondatlan kérdéssel nézett
rám. Néztem, ahogy a víz lecsöpög az orrán, szép ajkán. Tudtam, mit
kéne tennem. De így, hogy ilyen közel volt, hogy ilyen áthatón nézett
engem, csak azt akartam, hogy a benne égő tűz elemésszen engem, és
megszűnjön végre az üresség, ami régóta a lelkemben tátong.
Érintésének melegére vágytam. Az érintés okozta vibráló jó érzésre. Nem
számít, hogy megérdemlem-e, vagy sem. Nem számít, hogy nem való
hozzám. Képtelen voltam tovább ellenállni.
Közelebb léptem, kezemmel takartam el az arca pirosságát; érezni
akartam a testéből áradó hőt. Aztán ajkamat szorosan az ajkára nyomtam,
annyira, hogy szinte fájt. Cole elkapta a csuklómat, és magához szorított.
A távolság megszűnt közöttünk. Nyaka köré fontam a karomat. Ajkunk
összetapadva mozgott, és engem... engem teljesen átjárt az érintkezés
édes feszültsége.
Áradt belőlünk a vágy, és nem engedtem, hogy bármi mást érezzek.
Nem hathat rám semmi, semmi más. Az a belső hang sem, ami azt
mondja, ezt nem lenne szabad. A bűntudat sem. A tudatomon átvillanó
figyelmeztetés sem. Mind, mind hárítottam magamtól, és hagytam, hogy a
mindent elsöprő vágy erőt vegyen rajtam.
Lihegve húzódtam el, megragadtam a kezét, magam után húztam; futva
tettük meg az utat a házig.
Az ajtó előtt megálltam, visszafordultam felé; olyan vággyal csókoltam
meg, hogy egész testem lüktetett. Akkor is csókolt, amikor az ajtót
kinyitotta. Oda sem nézett, úgy csukta be maga mögött az ajtót; csak rám
figyelt, magához szorított. Elszakadtam tőle, futottam fel az ajtómhoz,
Cole a nyomomban.
A pólóm lekerült rólam, még mielőtt a szobám ajtaját kinyitottam. Cole
akkor vetette le magáról, amikor az ajtót csukta maga mögött; aztán az
ajtólaphoz nyomott. Hagytam, hogy a cipőm lecsússzon az ujjamról,
miközben ajka a nyakamon időzött, nyelvével gyengéden a bőrömet
simítva. Mély, ösztönös nyöszörgés tört fel torkomon. Keze a hátamra
siklott, kikapcsolta a melltartómat. Nedves testünk egymás mellett
csúszott, ajkunk újra és újra találkozott; nem tudtunk betelni egymással.
A nyakát csókoltam, nyalogattam, amikor lerúgta lábáról a cipőt. Erős
kezei közé fogta az arcomat, lehajolt egy újabb csókra. Ajkam ellazult,
hagytam, hogy nyelve becsússzon; alsó ajkamat dédelgette. Keze
végigsimított a derekamon, csípőig, a nadrágomon belülre, és én teljes
erőből húztam le a zipzárt. Cole lehámozta rólam a farmert, én rúgtam
odébb. Ott álltam előtte meztelenül. Gyors mozdulattal felemelt, lábamat a
derekára kulcsolva öleltem; alig kaptam levegőt.
Az ágyhoz vitt, gyengéden hanyatt fektetett. Tekintete a testemen
táncolt, és ajkamba harapva vártam, hogy zsebében kutasson óvszer
után, aztán levetette magáról az alsót. Feltépte a csomagolást, csak
azután fordult vissza hozzám. Csípőmnél fogva emelt meg, térdét az ágy
szélére nyomta. Mély levegőt vettem, ahogy testünk összeért; a kezét
szorítottam, amikor fölém ereszkedett. Feszes hátizmait markoltam,
amikor belém hatolt, óvatosan, egyre mélyebben és mélyebben fedezve
fel. A feszültség egyre fokozódott; minden érzékemet megszállta. Nem
éreztem mást, nem volt szükségem másra; testem minden porcikájában
vibrált. Az üresség egy pillanat alatt elmúlt, és mindent odaadtam volna
azért, hogy soha többé ne érjen el.
Egész testem beleremegett, ahogy a teste rajtam, belém feszült. Aztán
merev lábam elernyedt, felnyögtem a kielégüléstől. A levegő kavargó
örvénnyel hagyott el, egyetlen sóhajjal folytam a semmibe. Alig hallhatóan
felnyögve adta át magát az érzésnek, megfeszült, minden izma kőkemény
lett, aztán hozzám simult, összefonódva feküdtünk egymás mellett,
szótlanul, lihegve. Aztán Cole felemelte a fejét, rám nézett. Arca pirossága
a nyakára is átterjedt. Széttárt ujjaimmal lassan végigsimítottam.
- Szóval... szereted az esőt? - kérdezte mosolyogva.
Felnevettem; nem számítottam arra, hogy ez lesz az első kérdése
azóta, hogy elhagytuk Santa Barbarát.
- Igen. Te nem? - kérdeztem vissza, ajkamat végighúzva az arca élén.
A pulzusom még mindig erősen lüktetett.
- De igen - felelte nevetve. - Egyenesen imádom az esőt... azt hiszem.
- És lágy, nagyon gyengéd csókokat kaptam, majd a mellkasomra hajtotta
fejét. - Még nem készültem fel arra, hogy ennek vége legyen, Emma.
- Em! - kiáltott Peyton odakintről, mielőtt válaszolni tudtam volna. -
Itthon vagy?
Hallottam, hogy mozdul a kilincs.
Megdermedtem Cole teste alatt; ő riadtan kapta fel a fejet.
- Ne merészeld! - üvöltött Serena a lépcső aljáról. Cole és én
egymásra néztünk, vártunk.
- Mi van? - kérdezett vissza Peyton meglepetten.
- Nem egyedül van.
 11. MITŐL FÉLSZ?

árod a hétvégi kenuzást? - kérdezte Sara a számítógépem

V monitorán; mosolya ragyogott, szeme csillogott az izgalomtól. Én
egyáltalán nem tartottam ilyen izgalmasan nagy eseménynek. - Nem azt
mondtad, hogy nagyon sokan lesznek?
- De; nekem is azt mondták - feleltem bólintva. - Ha jól tudom, a
Stanford és más egyetemek diákjai kibéreltek egy tábort a hétvégére.
Exkluzív kirándulás, csak meghívóval lehet menni. Nem tudom, ki és
hogyan dönti el, kit hívjanak meg, de igen... elég nagy esemény lesz.
- Mi a baj? - kérdezte Sara, a félelmemet érzékelve. - Ugye, nem a
tömegtől félsz? Azt hittem, azon már sikerült túltenned magadat. Egy
pillanat... Cole?
Szünet nélkül ontotta rám a kérdéseket.
- Semmi baj nincsen - feleltem, de éreztem, hogy a torkom önkéntelenül
elszorul.
- Nekem nem tudsz hazudni, Emma. Mindig észreveszem rajtad,
amikor nem mondasz igazat; akkor is, amikor azt hiszed, megúsztad.
Tényleg Cole... ugye?
Elkaptam a tekintetemet a képernyőről; ajkamba haraptam. - Em, már
két hónapja olyan jól mennek a dolgok! - folytatta Sara megnyugtató
hangon. - Semmi baj nincs azzal, ha boldog vagy. Semmi gond, ha
továbblépsz. Nem kell...
Mielőtt folytathatta volna a nyugtatgatást, a szavába vágtam.
- Sátorban kéne aludnunk - jegyeztem meg.
Vonakodva, lassan visszafordultam a képernyő felé. Sara nem mozdult,
nem szólt.
- Nem tudok sátorban aludni, Sara - folytattam. Félelem fojtogatott. -
Azon az éjszakán, amikor vele... - Nem mehetek el az egyetemi
kirándulásra. Gondolni sem tudok rá. Akkor voltam utoljára boldog. - Én...
én egyszerűen nem tudok Cole-lal... sátorban aludni.
- Tudom. - Sara szemében megértés csillogott. - Akkor ne aludjatok
sátorban. Mondd meg Cole-nak, hogy a kocsijában akarsz aludni. Elég
nagy az egyterű. Lehajthatjátok az ülést, tehettek rá gumimatracot.
Működik. Én már csináltam ilyet - jegyezte meg, és arcára pajkos mosolyt
csalt az emlék.
- Igazán? Ó, nem is tudtam!
- Ugyan! Nem mintha minden adandó alkalommal meztelenkednétek
Cole-lal! - vágta rá évődőn.
- Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom neked.
- Pedig jogos, hogy elmondtad; hiszen ebben egyeztünk meg - felelte,
emlékeztetve a fogadalmamra, amit még középiskolás koromban tettem
neki: hogy semmi sem történt, amíg el nem mondom neki. Azt kívántam,
bárcsak igaz lett volna. Oly sok minden törlődne a múltamból! - Ez tetszik.
Mármint hogy újra jársz valakivel... és dugtok, mint a kerge nyulak.
- Nem járunk - hangsúlyoztam -, és nem mindig... Úgy értem, szörfözni
is szoktunk...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Cole meg én tényleg így
töltöttük együtt az időnk nagy részét. Vagy meghitt csendben tanultunk,
vagy szörföztünk, vagy „dugtunk, mint a kerge nyulak”. Felsóhajtottam.
- Lényegtelen. Folyton azt mondod, hogy nem jártok, de semmi gond
nincs azzal, ha jártok - jegyezte meg Sara együttérzőn.
- Továbbléphetsz, Em. Jó srác. Ne mondj le róla!
Egész testem megfeszült; csak bámultam, ahogy az álla leesett a
felismeréstől.
- Bocsáss meg! Nem lett volna szabad ezt így mondanom.
Sara legutóbb akkor mondta szó szerint ugyanezt nekem, amikor a
kocsibehajtójukon ülve próbált meggyőzni, hogy adjak Evannek még egy
esélyt.
- Szóval jövő pénteken már itt leszel, ugye? - próbáltam összeszedni
magam, de még fájt az emlék.
- Igen - felelte Sara, nagyon figyelmesen szemlélve engem. - Hétfőn
repülök vissza Connecticutba, benézek a családomhoz, aztán indulok,
hogy veletek töltsem a nyarat Kaliforniában. Alig várom, hogy ott legyek!
Mosolyogni próbáltam, de nem tudtam.
- Én is alig várom. Ebben a szemeszterben nem kell órákra járnom,
szóval minden időmet veled tölthetem.
- Hű, az állati jó lesz! - kiáltott fel Sara; természetes vidámsága
visszatért.
- Mennem kéne - mondtam. - Össze kell csomagolnom.
- Nagyon jó lesz. Jót fog tenni neked ez a hétvége. Egyszerűen tudom.
Ha visszaérsz, hívj fel.
- Felhívlak - feleltem erőltetett mosollyal. - Szia, Sara!
- Szeretlek, E! - jelentette ki Sara, aztán a képernyő elsötétedett.
Csak ültem előtte a széken, bámultam; eltelt egy kis idő, mire fel tudtam
állni az asztaltól.

*
- De mi lenne, ha itt maradnál éjszakára? Szerintem egészen
élvezetes idő lesz ma éjjel. Kint alhatunk.
- Vagyis kempingezzünk? - tisztáztam.
- Ez valóban sokkal jobb ötlet. Azt hiszem, van sátram a garázsban.
Alhatunk a hátsó udvarban, vagy kimehetünk a mezőre.
- Idekint, a városi fényektől távol hihetetlenül gyönyörű az égbolt.
Szerinted?
- Emma! Cole van itt! - kiáltott Peyton.
 A hangja zökkentett ki az emlékből. Az égre néztem, igyekeztem
összeszedni magam. Elpislogtam a könnyeimet, mély levegőt vettem.
- Hol van?
Cole hangját hallottam. Mozdulni sem volt időm, már fent volt mellettem
a tetőn. Felemeltem a fejemet, őt kerestem.
- Mit csinálsz? - kérdeztem, ujjamat a szemem sarkához érintve; el
akartam tüntetni azt a fanyar érzést a tekintetemből.
- Hmmm... azon kívül, hogy igyekeztem nem leesni, nem összetörni
magam? - Mellém kuporodott, kissé zihált. - Feljöttem, hozzád.
Megtaláltalak.
- Éppen indultam volna lefelé.
- De már itt vagyok, szóval hadd szusszanjak egyet. - Lenézett, a
járdaszint távolságát mérlegelte, aztán leült, hátradőlt, átfogta behajlított
térdét. Próbált lazának mutatkozni, de az izmai megfeszültek. - Miért vagy
idefent? - kérdezte. Aztán észrevette, mennyire megmosolyogtatónak
találom a helyzetet. - Ó! Szerinted mulatságos, hogy ez most nagyon nem
tetszik nekem, ugye?
- Igen - feleltem halkan nevetve. - Feküdj mellém.
Cole lejjebb ereszkedett, teste a testemmel egy vonalba került.
Könnyed érintésétől is megélénkültek az érzékeim. Kezét a feje mögött
összekulcsolva a sötét égre nézett.
- Csend van idefent - jegyezte meg egy pillanat múlva.
- Pontosan.
- Szóval nem a magasság miatt? A nyugalom miatt vagy itt?
- Igen.

Sajnos nem találtam nyugalomra. Megborzongtam, ahogy minden

akaraterőmet összeszedve kiszorítottam Evan hangját a gondolataimból.
Hagytuk, hogy körülvegyen minket a csend, az esti szellő hűvösével
beleivódjon a bőrünkbe. A helyzet, hogy ott feküdtem Cole mellett,
elkerülhetetlenül felkavarta a Sara és köztem korábban lezajlott
beszélgetés gondolatait. Mi a fenét csinálok? Két hónapja küszködöm,
hogy véget tudjak vetni ennek. De valahányszor megpróbáltam, a
közelsége mindig olyan bizsergető érzést váltott ki bennem, hogy
önkéntelenül megadtam magam; elgyengített; képtelen voltam szakítani.
- Miért akarsz velem maradni, Cole? - kérdeztem súgva, egy elhaladó
repülőgép villogó jelzőfényeit figyelve.
- Azon kívül, hogy rendkívül vonzódom hozzád? - évődött. Oldalba
könyököltem. - Aúúú! - méltatlankodott nevetve.
- Komolyan kérdeztem.
- Tudom. - Összeszedte magát, aztán folytatta. - Szóval azért akarod
tudni, hogy miért akarok veled lenni, hogy bármelyik nap egyszerűen csak
leléphess?
- Hát... igen - feleltem. Őszinte kérdése eléggé meglepett. Megsejtette
a lényeget.
- Szinte minden nap úgy kelek fel, hogy remélem, nem az a nap lesz,
amikor úgy döntesz, hogy elhagysz... egyszerűen csak elmész. Nem
vagyok valami érzelgős ember. Nem beszélek az érzelmeimről, és ezt el is
fogadtad. Egyáltalán nem kell beszélgetnünk ilyesmiről, és ez kényelmes
így. A lányok többsége tudni akarja, mit gondolok, mit érzek, mit akarok...
folyamatosan kérdezik. De te nem.
- De nekem elég zűrös a lelkivilágom - érveltem; hiszen pontosan
tudtam, mire vagyok képes.
- Folyton ezt mondod. De én nem igazán látom rajtad. Persze, kicsit
nyugtalan vagy. Időnként elég extrém dolgokat művelsz, csak az izgalom
miatt. Nem értem, de ezzel együtt tudok élni. Nem várod el, hogy veled
tartsak, vagy ilyesmi. Nem tudok eleget rólad és az életedről, hogy
kijelenthessem, tényleg zűrös lennél. És ha egyszer el akarod mondani
nekem, meghallgatom. Ugyan nem beszélek, de hallgatni tudok. Ha kész
vagy elmondani, meghallgatom. De szeretek veled lenni. Ez válasz a
kérdésedre?
- Akármi is ez, ennél többet nem adhatok - figyelmeztettem. - Nem
járunk. Mi csak...
- Együtt lógunk - fejezte be Cole a mondatot könnyedén.
Felkönyököltem, vigyorogva néztem le rá. Cole rám pillantott, szeme
felcsillant, és kaján mosollyal hozzátette:
- És mivel nagyon vonzódom hozzád, néha lóghatunk... meztelenül is.
Tettetett sértettséggel, tátott szájjal néztem rá, de mielőtt bármit
mondhattam volna, lehúzott magához, és lágy csókkal fojtotta belém a
szót. Erre megadtam magam neki, és rögtön eltűntek a kétely gondolatai.
Úgy helyezkedtem, hogy feszes, erős mellkasára hajoltam; ajka egyre
gyorsabban mozgott. Megmarkoltam az ingét, újra teljesen erőt vett rajtam
a testemben vibráló feszültség. Cole lefelé mozdította a fejemet, ajkával
becézte a nyakamat, a bőrömet ízlelte. Jóleső, nyöszörgő sóhaj tört elő a
torkomból. Hanyatt fordított volna, de hirtelen megszakította a mozdulatot.
Amikor kinyitottam a szememet, azt láttam, hogy Cole döbbenten néz
rám; egyszerre ráébredt, hogy hol van. Ajkamba haraptam, hogy fel ne
nevessek.
- A tetőn vagyunk - jelentette ki, inkább magának, mint nekem.
Észrevette, hogy nevetéssel küszködök. - Szívesen szexeltél volna,
idefent, ugye? Itt vagyunk a kibaszott tetőn, Emma!
Kitört belőlem a nevetés. Már képtelen voltam visszatartani.
- Gyere! - sürgetett bosszúsan szusszanva, azzal kúszva elindult a
zsindelyeken Meg ablaka felé. Nevetve követtem.

*
Cole nem tett fel kérdéseket, amikor azt kértem, hogy ne sátorban
aludjunk, hanem a kocsijában. Mint kiderült, így zavartalanabbul lehettünk
együtt, és nem is zavartattuk magunkat, alaposan kihasználtuk ezt az
előnyt a táborban töltött első éjszakán.
A táborban olyan őrült nyüzsgés volt, mint gondoltam. Minden
egyetemnek külön táborhelye volt; a Stanfordé a legnagyobb. Mint
megtudtam, a mi egyetemünkön tanuló baráti társaság kezdte ezt a
hagyományt évekkel korábban; azóta minden évben többen lettünk.
Nemrégiben létszámkorlátot húztak, hogy exkluzív maradjon az esemény,
de már a USC, a UCLA és a Berkeley diákjai is jöttek; dzsekikkel,
pólókkal, a fák közé kifeszített zászlókkal, sőt, székekkel és sátrakkal is
hirdették, milyen büszkék a egyetemükre.
Másnap reggel, amikor kinéztem a kocsiablakon, azt láttam, hogy
bizonytalan járású, zilált hajú, hunyorgó alakok tartanak a mosdók felé.
Cole még aludt. Állig húztam magamra a hálózsákot, párnámba süppedt a
fejem, úgy néztem a fákat körülöttünk.
Szép vagy. A szívem elszorult, ahogy rám tört ez az emlék. Behunytam
a szememet, hogy elhallgattassam a hangját. El akartam tüntetni azt a
fantomérzést; mert szinte éreztem, ahogy cirógatja az arcomat, és
acélkék szemével belém lát.
Szeretlek.
Ajkam megremegett.
- Mi az? - mordult Cole a hátam mögül álomittasan, testem
megdermedt. Átkoztam magam, amiért hagytam, hogy ez a szó
kicsússzon a számon.
Cole az oldalára fordult, karját derekam alá csúsztatta, magához
szorított, arcát hajamba fúrta.
- Jó reggelt! - mormogta. Simogató bőrétől, nyugtató érintésétől testem
elernyedt.
- Jó reggelt! - feleltem mocorogva, hátrasimulva, hogy érezzem teste
feszességét.
Cole keze a csípőmre csúszott, lesimította rólam a bugyit. Zihálva
kapálóztam le magamról, lélegzetem ki-kihagyott. Hozzádörzsöltem
magam, forró lehelete a fülemben örvénylett. Belém nyomult, alig kaptam
levegőt a gyönyörtől.
Közelsége betöltötte az űrt, ami az elmúlt két évben belülről marcangolt.
Szükségem van rá. Szükségem van rá, és ez valószínűleg egyikünk
számára sem egészséges. Ő az én éltető terápiám. Akkor is, ha nem
gyógyíthat meg soha.
Egyre erősebben markolta a csípőmet. Izmai megfeszültek, hörgő
sóhajjal nyomult egyre mélyebbre. Pulzusom kihagyott, aztán a
lélegzetem is, és önkéntelenül felnyögtem én is. Megszorítottam a kezét,
amikor teljesen köré feszültem. Testem megborzongott. Szorosan
magához ölelt, a kezemet szorongatta, és izmai lassan elernyedtek.
Hátamon éreztem a szívverését.
- Tényleg jó ez a reggel - szólalt meg végre.
Felnevettem.
Pár perccel később kiszálltunk a kocsiból. Nagyon friss levegő fogadott
és... a földön szétszórt sörösdobozok.
Az esti tábortűz maradványai még kavarogtak a reggeli szélben.
Megjártuk a mosdót, összekészülődtünk, aztán csatlakoztunk
Peytonhöz, Tomhoz, Meghez és a barátjához, Luke-hoz.
- Ti aztán jó sokáig maradtatok az ágyban - szólt Meg; sokat tudó
vigyorral kacsintott rám, amint meglátta, hogy Cole nyaka még vörös. Úgy
elpirultam, hogy az arcom valósággal lángolt; tudtam, hogy így is túl sokat
hallott otthon, a szobánk vékony falán át.
- Készen vagytok? Indulhatunk? - kérdezte Peyton nagyon eleven,
izgatott hangon, miközben Tom jeget lapátolt a hűtőtáskába betárazott
sörökre. - Tíz perc, és jönnek értünk.
 Cole megigazította a hátizsákot; benne volt a törülközőnk és más
szükséges holmi a kenutúrára.
- Minden kész, minden rendben - válaszolt mindkettőnk nevében.
Kezét a kezembe csúsztatta, mire a testem megfeszült. Rögtön elengedte
a kezemet, és elindult előttem; egy rezzenéssel sem jelezte, hogy
észrevette, hogyan reagáltam.
A bűntudat grimasza rebbent az arcomon. Mások előtt nem mutattuk ki,
hogy vonzódunk egymáshoz. Nem jártunk kézen fogva, és... szóval nem
mutattuk semmi jelét, hogy egy pár lennénk. Hiszen folyamatosan
emlékeztettem mindenkit, hogy nem járunk. Santa Barbara óta az előző
éjszaka volt az első, amit együtt töltöttünk... nem véletlenül. És attól
tartottam, hogy ezzel az egész bonyolulttá válik, a tetőn folytatott
beszélgetésünk után különösen.
Felvettem a ritmust, utolértem; elég közel kerültem hozzá, hogy a
kezünk egymáshoz érjen.
- Akarod, hogy kormányozzak? - kérdeztem évődve.
- Persze... hogy a sziklákon kössünk ki - felelte Cole mosolyogva. -
Majd én kormányzok. Te csak ülj elöl és... Nem is tudom... Szóval ne ess
ki a csónakból.
- Hát, ez nevetséges - tiltakoztam. - Csak akkor esek ki, ha felborítasz
minket.
Cole nevetett, és gyengéden oldalba könyökölt. Elmosolyodtam.
Megkönnyebbültem, hogy a feszélyezettségtől megszabadultunk. Fél óra
múlva már a folyón csorogtunk lefelé. A vízcsobogás, a kiáltozás és a
többi kenuból harsogó zene éles kontrasztban állt a természet
szépségével. Felfelé fordítottam az arcomat, hogy a bőröm beszívja a nap
melegét; a környező ricsaj ellenére mély békét éreztem. Összerezzentem,
amikor víz fröccsent az arcomra. Arra nyitottam ki a szememet, hogy két
kenu között vízi csata tört ki.
 - Kérsz egy sört? - kínált Cole, azzal felnyitotta a kenunk fenekén álló
hűtőtáskát.
- Még mindig nem szeretem a sört - mondtam. - Azt hiszem, valami
mást kellett volna csomagolnom. Víz vagy valami üdítő tökéletesen
megfelel.
Egy palack vizet vett ki, a kezembe adta.
Egyre melegebb lett. Levetettem a pólómat; színes skót kockás bikini
volt rajtam. Hallottam, hogy Cole félrenyeli a sört.
- Mi az? - kérdeztem, rögtön felé fordulva. Attól féltem, hogy meglátta a
hegeket a hátamon. Tudtam, hogy elég halványak, inkább testszínű
horzsolásokra hasonlítanak, de így is pontosan tudtam, hogy ott vannak a
bőrömön. Az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni.
- Ó... szóval... Nem emlékszem erre a fürdőruhára.
Kivörösödött, a szája szeglete felfelé mozdult.
Felnevettem.
- Ezek szerint tetszik.
- Ööö... igen - erősítette meg. - Szóval... bárcsak a kocsiban lennénk!
Mielőtt válaszolhattam volna, Tom kiáltott át hozzánk:
- Cole! Menjünk arra a helyre, amit tavaly fedeztünk fel!
Ott ebédeljünk!
- Jó! - kiáltott vissza Cole; követtük Peyton és Tom kenuját. Meg és
Luke mögöttünk volt.
Keskeny folyókanyarban haladtunk, amit szinte egyáltalán nem lehetett
látni az ívesen összeérő faágaktól. A kenu számos éles kanyarulat ívét
követte, aztán a vízfelület kitágult; hatalmas, csipkés, rozsdavörös sziklák
vették körül. Olyan volt, mintha barlangba értünk volna, aminek a tetejét
valami erő eltávolította. A sziklafalak összehajoltak a kristálytiszta víz
fölött, amiben emberek úsztak, lebegtek; mások rögtönzött strandon,
repedt, ferde sziklákon napoztak, ettek, ittak.
 Kiszálltunk a kenuból a hűvös vízbe; egészen libabőrös lettem a
hidegtől. Ekkor éles kiáltás hasított a levegőbe. Gyorsan a hang irányába
fordultam; éppen abban a pillanatban fiútest csapódott a vízbe hatalmas
loccsanással; a lányok sikítoztak a rájuk fröccsenő hideg víztől. Felnéztem
a sziklaperemre; sorban álltak az ugrani akarók. Az ugrás gondolatától is
sokkal hevesebben vert a szívem.
- Jössz? - szólított Cole.
Erőt vettem magamon, hogy ne a sziklára figyeljek.
- Tessék? ... Ööö... Mindjárt megyek.
Cole, kezében a hűtőtáskával, tovább gázolt kifelé. Megint felnéztem a
sziklaperemre; feszültség vibrált a bőröm alatt.
Mi az, ami éjszakánként nem hagy aludni? Mitől vannak rémálmaid?
Mitől félsz? Jonathan hangját hallottam olyan élénkén, mintha ott állt volna
mellettem. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy távol tartsam magamtól,
és csak a sziklaperemet néztem.
- Emma! - kiáltott Peyton. Hirtelen összerezzenve a hang felé
fordultam. Peyton és Meg egy ferde, lapos sziklán állt, engem szólítottak.
- Mit csinálsz ott? Gyere, egyél!
Elindultam feléjük, felmásztam a kövön. A fiúk söröket nyitogattak, Meg
kiosztotta a szendvicseinket. Peyton zenét keresett az iPhone-ján, ami
aztán kis, hordozható hangszórókból bömbölt.
Az eddig megtett útról folyt a beszélgetés, és arról, hogy mennyi
nevetséges dolgot láttunk. A zsongás elhalványult a tudatomban, ahogy a
figyelmem visszatért a szikla felé.
Ugorj, Emma. A szívem kihagyott egy dobbanást. Emma vagy leugrasz,
vagy én löklek le.
- Mindjárt visszajövök - szóltam alig hallhatóan. Nem érdekelt, hogy
hallják vagy nem; átlépdeltem a törött köveken, a sziklaperemre vezető
ösvény felé. Ahogy közeledtem a kiáltozás, a harsány nevetés felé,
észrevettem, hogy az ösvény egy kanyar után folytatódott. Onnan, ahol
voltam, nem láttam, hol ér véget, de felfelé vezetett, ezért továbbmentem
rajta.
Morzsolódtak a kövek a lábam alatt; többször megcsúszott a talpam,
aztán eljutottam a víz fölé nyúló keskeny sziklaperemre. Óvatosan
közelebb léptem a széléhez; szédülni kezdtem, amikor lenéztem a
mélybe. Csak a fénylő kékség volt alattam.
A víz felszíne simának, üvegszerűnek tűnt; táncolt rajta a napfény.
Annyira erősen lüktetett a vérem, hogy a kezem is remegett tőle, ahogy
lassan, fokozatosan közelebb húzódtam a szikla pereméhez, ahogy
bátorságot próbáltam meríteni magamból, hogy megtegyem azt a
képtelen lépést.
Emma, mitől félsz?
 12. A SZAKADÉK SZÉLÉN

ttól féltem, hogy ha megfordulok, Jonathant látom a hátam mögött,

A Jonathant, ahogy válaszra vár. Behunytam a szememet, mély
levegőt vettem újra és újra; próbáltam csillapítani dübörgő szívverésemet.
Amikor újra kinyitottam a szememet, a remegés elmúlt, a szédülésnek
nyoma sem maradt. A szemközti, rézszínű sziklafalat néztem.
Aztán a nyakamat nyújtva megint lenéztem a peremen.
- Mitől félsz, Emma? - tettem fel magamnak suttogva a kérdést,
Jonathan szavait idézve, amit akkor mondott, amikor ott álltunk ketten a
sziklán.
- Semmitől.
Tudtam... Nem féltem. Kiüresedtem, a belsőm teljesen kimaródott; üres
váz voltam, árnyéka az egykor azon a sziklán állt önmagámnak. Csak
akkor van félnivalóm, ha vesztenivalóm van. De én nem veszíthettem
semmit.
Csend volt a fejemben, mély csend. Lenéztem a vízre; hívogatott, hogy
tegyem meg az utolsó lépést, le a sziklaperemről.
- Emma!
Cole hangja hasított a csendbe. Minden közeledő lépésénél kövek
csúsztak lefelé. Tudtam, hogy kezdek kifutni az időből. Hátrapillantottam,
és megláttam Cole-t. Döbbenten bámult rám.
- Emma! Mit csinálsz?
Elfordultam. Minden elhomályosodott alattam, könnybe lábadt a
szemem.
- Emma! Mi a fenét csinálsz? - kiáltott rám Cole rémülten. - Nem
ugorhatsz le! Ebből a magasságból halálos!
 Nem néztem hátra. Megtettem a végső lépést, és eltűntem a
sziklaperem alatt. Rögtön elnyelt a testem keltette szél, úgy zuhantam a
víz felé. Egész testemben száguldva keringet az adrenalin. Gyomrom
megnyílt, ahogy a levegő szorosan ölelt, kiszorítva tüdőmből a lélegzetet.
Abban a néhány másodpercben semmi nem számított. Jonathan sem.
Evan sem. Cole sem. Én sem. Minden elveszett, és megadtam magam a
csendnek.
A béke pillanatának hirtelen vége lett, amikor lábam a vízfelületnek
csapódott. Zsigereim vadul megrázkódtak az ütközéstől. A zuhanás
sebessége tehetetlenül hajtott mélyre, egyre mélyebbre, egészen addig,
amíg a víz alatti sziklaaljzatnak ütköztem. Szörnyű fájdalom nyilallt a
lábamba, ahogy a kemény felület csapódtam. Visszatartottam a sikoltást.
Elrúgtam magam a sziklától, a fény felé igyekeztem. Tüdőm levegőért
könyörgött, minden erőmmel kapálóztam a felszín felé.
Egy csábító, belső hang azt súgta, hagyjam abba. Ne küzdjek. Ne
próbálkozzak. Csak...
Tüdőm kitágult... köhögtem, amint a felszínre értem. Eltelt egy hosszú
pillanat, mire fel tudtam mérni, hol vagyok, és közben szívtam, szívtam
magamba a levegőt.
Visszanéztem, fel a csipkés sziklára, ahonnan az imént a halált
kísértettem. Cole a perem fölé hajolt, de abból a távolságból nem láttam
az arcát.
Térdem fölött a felszakított bőr égett, miközben a vizet tapostam; a
fájdalom elvonta a figyelmemet Cole arcáról. Féltem meglátni, mennyire
dühös.
Amikor legközelebb felnéztem, Cole már nem volt ott.
Nevetést, kiáltozást hallottam a szikla másik oldaláról; fogcsikorgatva
tempóztam a kenuk felé. Aztán megláttam az úszókat. Meg és Peyton
még a sziklán voltak, napoztak. A kenu felé közeledve hallottam, amint
Cole a vízbe gázolt, hogy minél előbb odaérjen hozzám.
- A büdös francba, Emma! El sem hiszem, hogy leugrottál. Jól vagy? -
kérdezte szigorú aggódással. Víz fröcskölt körülötte. Elég volt rám néznie.
- Megsérültél. Hol?
- Felhorzsoltam a lábamat - mormogtam, és elhúzódtam tőle; a kenu
szélébe kapaszkodtam. - Semmi gond. Jól vagyok. Visszamehetnénk a
táborba?
Cole nem válaszolt rögtön.
- Persze - felelte végre. A part felé fordult, és odakiáltott: Mi indulunk.
Találkozunk a táborban!
Meg zavartan ráncolta a homlokát. Mielőtt kérdést tehetett volna fel,
Peyton már válaszolt is:
- Oké! Akkor ott találkozunk!
Óvatosan bemásztam a kenuba. Egész testembe fájdalom hasított az
ütközéstől. Törülközőt csavartam a térdem köré, mielőtt Cole megláthatta
volna a tátongó sebet, de nem tudtam elállítani a vérzést. Végigfolyt a
kenu alján, ahogy Cole kievezett a barlangból.
- Hadd nézzem, Emma! - szólt rám ellentmondást nem tűrő hangon. -
Hadd lássam, milyen súlyos.
Egy pillanatig tétováztam, aztán lassan felé fordultam és Ievettem a
törülközőt.
Felszisszent.
- Ó, a francba! Elég komoly seb.
Gyorsan visszatekertem a törülközőt a sebre; összeszorítottam a
fogamat, hogy el tudjam viselni az égető fájdalmat.
Cole nem szólt hozzám, amíg a részeg, harsányan nevelő diákok
kenujai mellett eveztünk el. Amikor végre elértünk arra helyre, ahol a
szállítókocsi várt minket, a lábam forrón lüktetett, és a vér már átáztatta a
törülközőt. Cole segített kiszállni a kenuból, köveken bicegtem a
teherautóig. Az ülésre emelt.
- A táborban van elsősegélyhely - mondta a sofőr a véres törülköző
láttán. - Kitehetlek benneteket ott, ha akarjátok.
- Köszönjük - felelte Cole helyettem is. Nem szóltunk egymáshoz, míg
vissza nem értünk a Stanford táborába, ki nem tisztították, és be nem
kötözték a sebemet. Így is fájón lüktetet a lábam.
- Emma! - szólt hozzám Cole, olyan, tőle szokatlan feszültséggel,
amire rögtön felkaptam a fejemet. - Van fogalmad arról, hogy ez milyen
kibaszottul eszetlen dolog volt? Nagyon súlyos sérülést szenvedhettél
volna; sőt, meg is halhattál volna. Nem tudom elhinni... - Ujjait a hajába
túrta, és hátrált. Dühösen hitetlenkedve ingatta a fejét. - Nem értelek.
Nem szóltam.
Cole állizmai megfeszültek, megint végigsimított a haján.
- Ki kell szellőztetnem a fejemet.
Elfordult tőlem, és elindult a kavicsos úton.
Néztem, ahogy távolodik; közben a közelben megállt egy furgon,
nevető utasai kiszállni készültek. Magyarázatot érdemel. De nem volt
olyan magyarázatom, amivel Cole megelégedne. Olyan sem, amit én
magam értenék. Behunytam a szememet, és hátradőltem az
összecsukható székben. Valahol a hátam mögött kellemetlenül
harsányan beszélgettek, ahogy csak részeg diákok szoktak.
- Hé, haver! Kösz a tegnap estét. Az a parti nagyon állat volt!
- Múlt héten voltál Reeves partiján? - kérdezte egy másik srác.
- Jonathannál? - Szemem hirtelen tágra nyílt. - Ott. Akkora parti volt,
amilyet még életemben nem láttam. Hova is jár?
- Építész szakos, azt hiszem. De már végzett.
Szívem a bordáimat verte. Megfordultam, hogy lássam, ki beszél. A
piknikasztaloknál több srác ült. Éppen burgereket tömtek magukba.
- Mindegy; lényeg, hogy valami baromi jó állást szerezhetett magának
New Yorkban vagy ilyesmi, mert az a parti egy valag pénzbe kerülhetett
neki - jegyezte meg egy szürke pólós
Előrehajoltam, a combomra könyököltem, próbáltam lecsillapítani vadul
lüktető pulzusomat. Az nem lehet, hogy ő az.
De amikor visszafordultam feléjük, és megláttam a USC
baseballsapkát, már tudtam...
Ne várj rám. És ne akarj többé mellettem állni. Tarts magad távol az
életemtől.
Maró szavaimtól felfordult a gyomrom. Nem gondoltam rá azóta az
éjszaka óta, hogy kiűztem az életemből. Egészen a mai napig. Most pedig
a neve hallatán minden gondolat, amit addig eInyomtam, elemi erővel
csapott vissza rám.
Olyan titkokat osztunk meg egymással, amiket rajtunk kívül senki nem
tud rólunk.
Remegő kezembe temettem az arcomat. Sajátomként őriztem a titkait,
bár rettenetes súllyal nehezedtek a lelkiismeretemre. Soha senkinek nem
mondtam el, amit akkor éjjel bevallott nekem. És próbáltam kirekeszteni,
elfelejteni, milyen borzalmat okozott sokak életében. De ez így lehetetlen.
- Mit mondtál, mikor megy vissza?
Mozdulatlanul ültem, nagyon figyeltem.
- Nem tudom. Vagy ma, vagy holnap, azt hiszem.
- Vissza New Yorkba?
- Igen. Azt hiszem, onnan való, vagy ilyesmi.
Egy hirtelen késztetésnek engedve felálltam, és az asztalukhoz
mentem.
- Sziasztok - szólaltam meg az asztal végéhez érve. - Jonathan
Reevesről beszéltek?
A szürke pólós srác félmosollyal rám nézett.
- Aha. Ismered?
 - Igen. A múlt heti partira nem tudtam elmenni. De el akartam búcsúzni
tőle, mielőtt visszamegy. Csak nem találom az e-mailt, amit küldött.
Nektek még megvan?
A baseballsapkás srác elővette a telefonját.
- Persze. Akarod, hogy átküldjem neked?
- Az jó lenne - feleltem bátortalanul mosolyogva. Azzal odaadta nekem
a telefonját, beírtam az e-mail címemet, és átküldtem magamnak. -
Köszönöm.
- Írhatok neked esetleg? - kérdezte kacsintva.
Megborzongtam.
- Hát, nem egyedül jöttem - szabadkoztam vállat vonva, gyorsan
hátrálva. - Kösz az infót.
Mentem, csak mentem tovább a Stanford táborhelyén; mások oldalán
ültem le egy másik székbe, a srácoktól távol. Elővettem a telefonomat,
megnyitottam az e-mailjeimet, megnéztem a továbbított üzenetet.
A meghívó diplomaosztó búcsúpartira szólt. Elég egyenes
megfogalmazás. Dátum, cím, hely... és egy telefonszám. Néztem a
telefonom kijelzőjén látott számot.
A világom minden nappal jobban összeroppant öt hónapja... azóta,
hogy az a doboz véletlenül kinyílt. Nem volt senki, aki megértette volna,
milyen érzés, ha az embert olyan sötétség emészti, amivel szembeszállni
nincsen ereje. Senki nem képes megérteni a reménytelenség átható
érzését, ami lassan szálakra bontja a lelkem fonalát. Senki. Kivéve
Jonathant. Ha van valaki, aki érti, akkor az csakis ő. Ezért nem mondtam
el soha senkinek, hogy mit tett; mert megértettem. Mindketten szörnyű
dolgokat tettünk életünkben, és rombolásunk örökre összeköt minket.
Úgy érzem, elmondhatok neked dolgokat... olyasmiket, amiket
általában senkinek nem mondok el. Az emberek többsége nem érti.
Mély levegőt vettem, miközben a tudatomban visszhangzottak a szavai.
Szívem meghasadt, tudtam, hogy elárultam ezt a bizalmat. Fogtam a
félelmeit és a bizonytalanságait, és ezekkel felhasogattam őt. Tudtam,
miért nem keresett soha engem, pedig mindketten Kaliforniában voltunk.
Gondoskodtam róla, hogy ne keressen.
Téged nem lehet szeretni.
Undorral borzongtam meg a szavaim, a hangom emlékétől.
Ezt a pusztító mondatot választottam azon az éjszakán, amikor
elárultam mindkettőjüket. Most esélyt kaptam, hogy helyre hozzam a
dolgokat. És ha Jonathan nem tud megbocsátani nekem, akkor senki.
Nyugtalanul forgattam a kezemben a telefont. Valahányszor bátorságot
öntöttem magamba, hogy felhívjam, magam előtt láttam megtört,
legyőzött arcát, és kitöröltem a számot. Nyilván utál azért, amit mondtam
neki. De ha egy kis esélye van, hogy mégsem, muszáj megtudnom.
SZIA. EMMA VAGYOK. CSAK... KÍVÁNCSI VAGYOK, JÓL VAGY-E.
Megnyomtam a Küldés gombot, és úgy éreztem, mindjárt rosszul
leszek. Eltelt néhány perc. Alig kaptam levegőt. Aztán megcsörrent a
telefonom.
EMMA? NAHÁT! NEM SZÁMÍTOTTAM RÁ, HOGY HÍRT KAPOK TŐLED, VAGY

ILYESMI.

Ziháltam az idegességtől. Válaszára a vállamban enyhült a leszültség.

NEM MONDHATNÁM, HOGY KÖNNYŰ VOLT ÍRNI NEKED. DE RÁD GONDOLTAM.
Ajkamba haraptam, olyan izgatottan vártam a választ.
ÉN FOLYTON RÁD GONDOLOK. GONDOLKOZTAM, HOGY MEGKERESSELEK, DE

AZTÁN MÉGSEM KERESTELEK. AZT HITTEM, SOHA TÖBBÉ NEM AKARSZ LÁTNI.

Megborzongtam. Mielőtt válaszolhattam volna, újabb üzenetet küldött.

OLYAN SOK MINDEN TÖRTÉNT AZ ÉVEK FOLYAMÁN, VOLT IDŐM GONDOLKODNI.
DÖNTÉSEKET HOZNI.

Mivel nem folytatta, rákérdeztem.

MILYEN DÖNTÉSEKET?
 HELYRE KELL HOZNOM BIZONYOS DOLGOKAT. SZÓVAL NAGYON SOKAT JELENT,
HOGY HALLOK RÓLAD. BÁRCSAK HALLHATNÁM A HANGODAT, DE MOST NEM

TUDOK BESZÉLNI.

Írtam:
MIÉRT NEM TUDSZ BESZÉLNI?
Erős késztetést éreztem, hogy felhívjam. Szívverésem meglódult a
puszta gondolattól, hogy a hangját hallhatom a vonal másik végén.
HAMAROSAN ELMEGYEK. CSAK TUDD, HOGY SAJNÁLOM. SOHA NEM AKARTAM
FÁJDALMAI OKOZNI NEKED.

Olyan véglegesség volt a szavaiban, hogy minden idegszálam

összerándult.
HOVA MÉSZ?
Hirtelen attól féltem, hogy ez több, mint egy New Yorki utazás vagy
karrierlehetőség.
MEGYEK RENDBE TENNI A DOLGOKAT. TARTOZOM EZZEL A CSALÁDOMNAK.

ÉPPEN IDEJE, VÉGEZTEM AZZAL, HOGY TÖNKRETEGYEM MÁSOK ÉLETÉT.

Riadtan néztem a kijelzőt. Valami olyasmire készül, amivel tönkreteszi
az életét... és az én életemet is?
Megnyomtam a Hívás gombot, és próbáltam úrrá lenni a reszkető
izgatottságomon, úgy vártam, hogy felvegye. Sokszor kicsöngött, mire
hangpostára kapcsolt.
KÉRLEK, VEDD FEL, BESZÉLJ VELEM. MIT TERVEZEL?
Nagyon gyorsan, ügyetlen ujjakkal írtam a szöveget.
SAJNÁLOM, EMMA. TÚL KÉSŐ. MENNEM KELL. KÉRLEK, BOCSÁSS MEG NEKEM.
Újra hívtam, de rögtön hangpostára kapcsolt.
JONATHAN. MIT FOGSZ TENNI?
Nem ülhetek tétlenül. A válaszára várva fel-alá járkáltam. Gyomrom
összerándult, valahányszor a sötét kijelzőre pillantottam. Nem felelt.
Visszamentem a kocsihoz. Cole hátul, a holmija között matatott. Még
mindig haragudott rám. Nem nézett fel, amikor a közelébe értem.
- El kell mennem - mondtam neki. - El kell mennem, és kölcsön kell
vennem a kocsidat. Kérlek.
Nem is próbáltam titkolni, milyen pánik hajt.
- Mi folyik itt? - kérdezte Cole, feldúlt arcomat bámulva.
Felnéztem, egy pillanatig én is csak néztem.
- Visszakapod a kocsidat, megígérem. El kell intéznem valamit, és
nagyon fontos. Én csak... Kérlek, bízz bennem, Cole.
Ott állt előttem, az arcomat nézte; képtelen voltam elrejteni, milyen
elkeseredettség hajt.
- Vidd csak.
Azzal kivette a slusszkulcsot a zsebéből, és a kezembe nyomta.
Szólni akartam, megköszönni, de elfordult tőlem, behúzta a táskáján a
zipzárt, és lecsukta a kocsi hátsó ajtaját.
- Köszönöm - súgtam.
Tudtam, hogy nem hallja meg.
Beültem a kocsiba, és elhajtottam. Szorosan markoltam a kormányt,
hogy ne remegjen a kezem. A tükörbe nézve láttam, hogy Cole néz. Kezét
a feje mögött összekulcsolva néz utánam. Muszáj volt elkapnom róla a
tekintetemet; a bűntudat savként terjedt a gyomromban.
Nagy sebességgel hajtottam át a táboron, porfelhőt hagyva magam
mögött. Elhatároztam, hogy bármi áron, de megtalálom Jonathant.
 13. TÚL KÉSŐ

mma, hol a fenében vagy? Meg felhívott tegnap este, és azt

E mondta, hogy egyszerűen leléptél a táborból, és senki nem tudja,
hova mentél. Itt vagyok a reptéren, mindjárt beszállás, és a frászt hozod
rám. Ha leszáll a gépem, és még mindig nem lesz üzenet tőled,
megőrülök.”
Éles fájdalom hasított belém a gondolatra is, hogy mit kéne
mondanom Sarának. Felhívtam, és egyszerűen azt mondtam az
üzenetrögzítőre:
- Semmi bajom. A házban vagyok. Remélem, jó utad volt, és
felhívsz, amikor tudsz.
Egyszerű. Tényszerű. De az igazságot messze elkerüli.
Úgy éreztem, hogy egész belsőmet beton tölti ki. Nagy nehezen
kiszálltam Cole kocsijából, és elindultam a ház felé. Egész éjjel nem
aludtam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiszedjem a holmimat. Amikor
közelebb értem, láttam, hogy Cole vár a lépcsőn. Nyilván megkapta az
üzenetemet, hogy tizenegy után bármikor eljöhet a kocsijáért. Fejemet
lehajtva, a járdát szemlélve lépkedtem a ház felé. Nem akartam a
szemébe nézni addig, amíg nem feltétlenül muszáj.
A lépcső előtt álltam már, amikor lassan felemeltem a fejemet.
Arca rezzenéstelen volt, érzelem nem látszott rajta. Kék szemével
elgyötört arcomat figyelte.
- Tartozom neked egy olajcserével - közöltem szárazon, a kulcsot
felemelt, kinyújtott tenyerébe ejtve.
- Hol voltál? - kérdezte óvatosan közömbös hangon.
- Próbáltam helyretenni a dolgokat egy régi baráttal - feleltem a
veranda aljának kifakult festését nézve.
 - És sikerült helyretenned a dolgokat?
- Nem - súgtam, a kudarcomat nyeldekelve. - Már késő volt.
Ajkam megremegett, behunytam a szememet, nehogy kiszökjön a
könny. Nem sikerült. Az arcomon csorgott le. A fáradtságra foghattam
volna az érzelmi sebezhetőségemet, de ez nem lett volna igaz. Sokkal
mélyebben bántott, ami történt, mint az arcomon lecsorgó könnyek.
- Sajnálom - szólt Cole szívből jövő őszinteséggel. Felállt, egy lépést
tett felém, átölelt.
Csak bólintani tudtam; féltem kinyitni a számat; nem akartam, hogy
kibukjon belőlem mindaz, amit addig nem akartam elmondani, amit
gondosan elkerítettem. Az, hogy nem sikerült megtalálnom Jonathant,
nem sikerült megállítani és helyrehozni a dolgokat vele, mielőtt eltűnik,
teljesen kikészített. Egyetlen üzenetemre sem válaszolt, pedig
könyörögtem neki, hogy hívjon fel.
Még visszhangzott gondolataimban a hajnali ötkor a hangpostáján
hagyott üzenet. „Megint én vagyok. Ez az utolsó üzenetem. Egész éjjel
vezettem, és azon gondolkodtam, mi történt azon az éjszakán. Bárcsak
visszaszívhatnék minden szót, amit akkor kimondtam! Mert tévedtem.
Személyesen akartam elmondani neked, de nem tudom, hol vagy. Kérlek,
ne menj el! Hívj fel!” Aztán hazaindultam.
Jonathan elment. Az, ahogy elhagyott lakásának az ablakát bámultam,
az, hogy láttam, teljesen kiürítették, nagyon rosszul érintett... erre nem
voltam felkészülve. Találkozni akartam vele. Hiányzott.
Hiányzott, hogy beszélgethessek vele, hiányzott az, ahogy meg tudott
nevettetni akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt a nevetésre.
Hiányoztak a vele töltött késő éjszakák, amikor egyikünk sem tudott
aludni, és a hajnali tévéreklámokon nevettünk. Mindennél jobban vágytam
arra, hogy még egyszer halljam a hangját a telefonban, hogy várja, hogy
hívjam... bármikor bármiért. Már nem várta a hívásomat.
 Mindent elcsesztem. Nagyon elcsesztem. A bűntudat mardosott, mint a
sav, minden mérfölddel erősödött a fájdalom De elkéstem. Mindig későn
ismerem fel a valós helyzetet.
Cole a hajamat simogatta. Sírtam, csak sírtam, eláztattam az ingét.
- Sajnálom, hogy úgy éreztem tegnap - mondtam; hangom tompán
szólt, elnyelte a válla. - Pánikban voltam, és nem tudtam, hogyan
magyarázzam...
- Semmi baj - súgta a fülembe. - Bocsáss meg, hogy olyan dühös
lettem. Én csak... nem akarom, hogy bajod essen. És annyira megijedtem,
amikor leugrottál! Nem is gondoltál bele, egyszerűen... eltűntél.
Felemeltem a fejemet, rápillantottam. Szemében aggodalom izzott.
Ujjaimat végighúztam a szőke borostáján.
Cole hüvelykujjával törölte le az arcomról a könnyet.
- Nem szeretem látni, hogy szomorú vagy.
Szavaira a szívem összeszorult. Aztán lehajolt, közel, egyre közelebb,
és gyengéden megcsókolt. Ajka érintése lángra gyújtotta a köztünk vibráló
feszültséget.
Nyaka köré fontam a kezemet, és olyan erővel csókoltam, hogy szinte
fájt. Éreznem kellett, ízlelnem kellett, muszáj volt, hogy érintsen, hogy egy
kicsit... ha csak egy kis időre is... enyhüljön a kín.
Cole magához vont, a vágy nehéz sóhajával válaszolt szótlan
könyörgésemre; olyan erősen szorított, hogy éreztem a szívverését.
Kézen fogott, bevezetett a házba, fel a lépcsőn, megállás nélkül. Aztán
becsukta mögöttünk a szobám ajtaját, ráfordította a reteszt, és felém
fordult, végigsimította a hajamat; úgy csókolt, hogy az a csók egész
testemet újraélesztette.
Hátizmai megfeszültek, inge alá csúsztattam a kezemet, felfelé
simítottam a bőrén, húsába mélyesztettem az ujjaimat. Egy rántással
lehúzta magáról az inget, és csókolt, csak csókolt... a számat, nyakamat,
vállamat, miután lehúzta rólam a pólót...csókolt, mintha csókkal el tudná
mulasztani a fájdalmat, mintha meg tudna gyógyítani. Tudtam, hogy ha
életem hátralévő részének minden másodpercében csókolna, akkor is
sérült maradnék. De nem akartam, hogy abbahagyja.
Magamba szívtam, mintha drog lenne; akkora volt bennem
elkeseredettség, annyira el akartam űzni magamtól a szomorúságot. Íze,
bőrének finom illata, testemhez tapadó testének heve táplálta ezt a
függőséget, és ideiglenesen betöltötte a bennem tátongó űrt.

*
Hason feküdtünk a takaró alatt, arcunk a párnán; egymást néztük.
Áthajoltam hozzá, megcsókoltam az arca élét.
- Miért viselsz el engem? - kérdeztem alig hallhatóan súgva.
- Talán mert szeretem, ha kínoznak - felelte tréfásan.
Felnevettem.
- Szeretem, ha megnevettethetlek - mondta imádnivaló, félszeg
mosollyal. - Nem könnyű, de megéri az erőfeszítést. És szeretlek
levetkőztetni is. - Hozzám hajolt, megcsókolt, meleg kezét végighúzta a
hátamon. - Nem tetszett, ami az elmúlt két napban történt. Tényleg azt
hittem... hogy köztünk... szóval vége. - Elhúzódott, hogy a szemembe
nézhessen. - Azt akarod? Hogy vége legyen?
Alig érzékelhető mozdulattal ráztam meg a fejemet. Nem így kellett
volna válaszolnom, de ez volt az igazság.
- De nem engedhetlek beljebb az én világomba, és ez nem fair veled
szemben.
- Ezt hadd döntsem el én.
Beletörődő sóhajjal reagáltam.
- Kérlek, ígérj meg nekem valamit.
 - Mit?
- Azt, hogy elmész. Egyszerűen elhagysz, amikor már túl sok vagyok...
amikor már elviselhetetlennek tartasz. Mielőtt fájdalmat okoznék neked.
Nem akarok fájdalmat okozni neked, de nem vagyok elég erős, hogy
lemondjak rólad.
- Esküszöm, Emma, nem hagyom, hogy fájdalmat okozz nekem.
Kék szeme mélységében tartott engem, aztán hozzám hajolt, és
megcsókolt. Aztán feje a párnára simult, és néztem, ahogy szeme
lecsukódik, és álomba merül.
Ahogy a mellettem alvó Cole-t néztem, gondolataim megint Jonathan
felé sodródtak. Téged nem lehet szeretni.
Erősen behunytam a szememet; elviselhetetlen gyűlölet áradt belőlem,
amikor ezeket a szavakat kimondtam. Nem fog visszahívni, és nem is
hibáztathatom ezért.
Hiába vágyom megbocsátásra. A kimondott szót nem lehel
visszaszívni, és ez a mondatom helyrehozhatatlan károkat okozott.
Tudom. Biztosabban tudom, mint bárki más.
De volt még valami, ami nem hagyott aludni. Jonathan olyasmit készül
tenni, amit később nem tehet meg nem történtté. Meg kell találnom. El kell
mennem New Yorkba. Ha odament, akkor ott kell lennem.

*
Telefonrezgésre ébredtem. Az én telefonom volt. Felemeltem
elnehezedett fejemet, az órára pillantottam. Hajnali négy óra. Már éppen
készültem visszabújni Cole védelmező karjába, amikor beütött a pánik.
Jonathan.
A telefon elhallgatott. Kibújtam az ágyból, a padlóra térdeltem, a
sötétben lázasan keresni kezdtem a leszórt ruhákat. Egy Cole-illatú pólót
húztam a csupasz bőrömre, és éppen megtaláltam a bugyimat, amikor a
telefon megint megszólalt. Az ágy mellet ülve magam elé tartottam. A
McKinley család telefonszámát láttam a kijelzőn.
Felsóhajtottam, felkészültem arra, hogy alapos fejmosást kapok. Arra
gondoltam, hogy Sara már hazaért, és reggel első dolga volt felhívni; nem
is jutott eszébe, hogy a két város között három óra az időeltolódás. De
amint felvettem, és beleszóltam, rögtön eszembe jutott, hogy Sara még
nem lehet otthon, és a félelem úgy nyilallt a gyomromba, mintha hatalmas
követ csaptak volna rám.
- Emma? - szólt bele Anna. - Emma, kicsim, Anna vagyok.
Nem kaptam levegőt.
- Szia, Anna - sikerült valahogy kinyögnöm. Csak öt szót mondott, de a
hangja riasztóan zaklatottnak tűnt.
- Emma, valami szörnyűség történt - folytatta, elcsukló hangon. - Az
anyád... Tegnap éjjel öngyilkos lett.
Sötétben voltam, mély veremben, csontig hatoló hidegben. Nem láttam.
Nem hallottam. Nem éreztem semmit, csak dermesztő hideget. Szorosan
átfogtam a térdemet, remegő testemmel hintáztatni kezdtem előre-hátra.
- Emma, ott vagy?
Hangja távoli zsongás volt a fülemben.
- Drága Emma, mondanál valamit?
- Meghalt - hebegtem. Hangom olyan idegennek tűnt, mintha a
testemen kívülről jönne.
- Igen. Nagyon sajnálom. - Anna hangja remegett. - Hazahozunk,
amint tudunk. Intézkedem. Rendben?
A hangja eltűnt, és megint ott voltam, egyedül a sötétségben. Nem
hallottam, mit mond. Leengedtem kezemből a telefont, felkészültem a
testemet beburkoló fagyosságra.

*
 Gyűlölöm. Sara... Annyira gyűlölöm... Nem érdekel, ha meghal.
Bárcsak meghalna!
- Emma?
Meg hangja hasított a többi hang közé. Zavartan pislogtam. A szoba
annyira világos volt a csillártól, hogy úgy éreztem, mintha a napba
bámulnék. - Emma, hallasz engem?
Mellettem térdelt, lassan tisztult a kép. Riadtan néztem körül, és azt
láttam, hogy többen is vannak a szobában. Peyton az ágyamon ült,
Serena mellettem a padlón, a kezemet fogta. Aztán megláttam Cole-t. A
nyitott ajtó mellett állt. Luké és James halkan beszélgetett a folyosón.
Zavartan néztem egyik arcról a másikra. Aztán eszembe jutott. A levegő
kiszorult tüdőmből, mintha kilyukasztották volna a mellkasomat.
- Felébresztettelek benneteket? - kérdeztem, Meg bánatos zöld
szemébe nézve.
- Nem, nem ébresztettél fel minket- nyugtatott. – Sara anyja hívott fel.
Emma, nagyon sajnálom.
Átölelte a vállamat, Serena a kezemet szorongatta. Erőtlenül
megpaskoltam a hátát; vigasztalni próbáltam. Még mindig a sötétségben
lebegtem; képtelen voltam felfogni, mi történt; ezért hagytam, hogy addig
fogja a kezemet, ameddig fogni akarja.

*
- Találkozunk, ha visszajövök - megöleltem Serenát és Meget a reptér
indulási parkolójában, aztán Cole felé fordultam. Úgy nézett rám, mintha
lassan repedő üveg lennék, és attól félne, hogy a legkisebb nyomásra
szilánkokra hullok. - Hamarosan találkozunk Santa Barbarában. Észre
sem veszed, úgy eltelik az idő.
- Bárcsak veled mehetnék! - mondta, hüvelykujját könnyedén
végighúzva az arcomon.
 - Tudom - vágtam rá nagyon gyorsan. - De én sem szívesen megyek
vissza oda. Muszáj. Neked meg éppen a záróvizsgádra kell készülnöd, és
nem hiányozhatsz az órákról. Jobb ez így. Sara is ott van, szóval nem lesz
semmi baj.
- Felhívsz?
Bólintottam. Hozzám hajolt, gyengéden megcsókolt.
Magam mögött hagytam őket; arcomra álarcot vont a meggyőződés
halvány mosolya; próbáltam elhitetni velük, hogy jobban bírom, mint
valójában. Aztán a bejárat felé fordultam; beléptem a fotocellás ajtón; a
pánik örvénylő viharként tombolt zsigereimben. Csak arra koncentráltam,
hogy lélegezzek; így mentem át a biztonsági ellenőrzésen; arra
számítottam, hogy kiszólítanak a sorból gyanús viselkedés miatt, mert
homlokomon gyöngyözött a verejték.
A kifutópályára néző székre ültem a váróteremben; nem tudtam,
hogyan fogom rávenni magam, hogy felszálljak a gépre és elrepüljek arra
az egyetlen helyre a világon, ahova soha nem akartam visszamenni. Két
éve nem tettem be a lábamat Weslynbe; amióta elmenekültem onnan, és
éppen arra gondoltam, hogy kirohanok a terminálból, hogy ne kelljen
átélnem azt, amit nem akarok átélni... amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia! - szóltam bele erőtlenül.
- Hogy vagy? - kérdezte Sara.
- Komolyan kérdezed?
- Persze, tudom, hülye kérdés. Eléd megyek a reptérre. Segítek, hogy
átvészeld ezt az egészet valahogy.
- Köszönöm - feleltem; azt akartam, hogy az egésznek mielőbb vége
legyen. Addig azzal foglaltam el magam, hogy a tanáraimnak megírtam,
miért nem tudok órára menni a héten, és elintéztem, hogy a záróvizsgát
később tehessem le. Egy pillanatra sem álltam le, nem volt időm
gondolkozni… egészen addig, míg be nem léptem a reptér ajtaján és
elkerülhetetlenül megcsapott a valóság.
- Sara, én nem akarok Weslynben megszállni.
- Tessék? Ezt hogy érted? A szüleim várnak.
- Képtelen vagyok rá - feleltem nagyon feszült hangon. - Van egy motel
a sztráda mellett. Ott akarok megszállni. Én igazán… képtelen vagyok…
- Hát, jó - nyugtatott Sara türelmesen. - Csak azzal törődj, hogy felülj
arra a gépre. A többit kitaláljuk, amikor találkozunk,
Bejelentették, hogy megkezdődik a beszállás.
- Most mennem kell. Akkor majd találkozunk.
- A reptéren várlak.
Felszálltam a gépre, a kézipoggyászomat betuszkoltam a
csomagtartóba, beültem az ablak melletti ülésre. Két középkorú, öltönyös
úrtól kellett elnézést kérnem, előttük nyomakodtam a helyemre. Az
ablakon bámultam kifelé; néztem, de nem láttam; szaggatott, kis
adagokban vettem a levegőt.
- Nem szereti a repülést? - kérdezte a mellettem ülő férfi; ölemben
tartott, kétségbeesésemben szorongatott kezemet nézte.
- Inkább a landolást nem szeretem - feleltem a tényeknek megfelelően.
- Én sokat repülök. Semmi ok az aggodalomra - nyugtatott.
Bólintottam. Igyekeztem mosolyogni, de az erőltetett mosolytól még
rémültebbnek tűntem. Behunytam a szememet, kezemet ökölbe
szorítottam; nyugtatni akartam magam. A leküzdhetetlen pánikroham
határán voltam.
- Úgy látom, jót tenne magának egy ital - jegyezte meg az
ülésszomszédom diszkréten nevetve.
- Kár, hogy még csak tizenkilenc vagyok.
Úgy nézett rám, mintha az őrület jött volna rám. Ami nem is volt olyan
messze az igazságtól.
- Ha a repülés egész ideje alatt így viselkedik, inkább meghívom egy
italra.
- Köszönöm - feleltem; igyekeztem mielőbb szabadulni a kínzó
nyugtalanságtól.
Amint elértük a repülési magasságot, a két férfi vodkát rendelt jéggel,
én ásványvizet. Meglepett, amikor mindketten elém tettek az italukat. Azt
hiszem, nem én voltam a legjobb utastárs
- Köszönöm - feleltem, és a pénztárcámért nyúltam, hogy kifizessem
nekik.
A mellettem ülő férfi legyintett
- A vendégünk.
Mohón felhajtottam a két italt, és visszatettem a poharakat, a két férfi
tálcájára. Alig olvadt el bennük a jég. Nevettek. Egy órával később, amikor
még mindig úgy markoltam az ülés karfáját, mintha arra számítanék, hogy
a gép bármelyik pillanatban lezuhanhat, még két italt tettek elém.
- Miss... - hallottam a homályon át. - Miss... a gép leszállt.
Valaki gyengéden megérintette a vállamat. Nagy nehezen, elfordítottam
a fejemet az ablaktól, zavartan néztem körül. Pislognom kellett néhányat,
mire rájöttem, hol vagyok.
- A francba! - sóhajtottam. A hirtelenszőke stewardess meglepődve
ráncolta a homlokát. - Ó, köszönöm.
Kikapcsoltam a biztonsági övemet, és nagyon igyekeztem kikászálódni
az ülésből úgy, hogy el ne essek. A vodka még dolgozott bennem. Hála az
égnek a gépen már szinte senki nem volt, így nem kellett a többi utassal
bajlódni, hogy levegyem a kézipoggyászomat. Sikerült kihúznom a
csomagtartóból, de az erős mozdulattól fejbe talált, és majdnem elestem.
- Segíthetek? - szólt egy férfi légikísérő; idegesen nézett.
- Nem, már megvan - feleltem, zavaromban elpirulva. - Köszönöm.
Mély levegőt vettem, és a kerekes kisbőröndöt magam után húzva
elindultam. Igyekeztem valamilyen szinten megőrizni a józanság látszatát.
 Kiléptem a gépből, elindultam a folyosón a terminál felé; csak egyszer
álltam meg, amikor úgy éreztem, a következő lépésnél megadja magát a
lábam, és orra esem. Kezdett szűnni a zsongás a fejemben, felszínre
igyekezett a pánik. Ha sikerül úgy kijutnom a reptérről, hogy nem esem
össze, akkor szükségem lesz egy kis segítségre.
 14. MINT AZ ANYÁD

mint bekapcsoltam, megcsörrent a telefonom. Számítottam rá.

A - Szia! - köszöntem bele. Behunytam a szememet, fejemet a
falhoz támasztottam.
- Hol vagy? - kérdezte Sara természetes hangon, de némi
nyugtalanság hallatszott rajta.
- Hát... - Elhallgattam. Torkomban gombóc volt; nyeldekeltem. - Nem
tudom. Egy bár előtt.
- Te ittál?
Nem szóltam. Vártam, hogy a vodka kibéleljen, eltompítson, ahogy
szokott.
- Bocsáss meg - súgtam, és az ajkamba haraptam, mert
csillapíthatatlanul remegett. - Én ezt nem tudom megtenni, Sara. Én...
egyszerűen... nem...
- Semmi baj. Itt vagyok. Csak mondd meg, hol vagy.
- Hát... még... a reptéren - körülnéztem; mintha meg sem láttam volna
a felém irányuló sok furcsálló tekintetet.
- Kövesd a „poggyászkiadás” jeleket. Itt vagyok – mondta halk,
nyugtató hangon.
- Oké - ziháltam. Alig tudtam kimondani. Megragadtam a bőröndöm
fogantyúját, felálltam, elléptem a padtól. Egy pillanatra megálltam, hogy
ne tántorogjak. Lábam bizonytalanul vitt a működő mozgójárda felé.
Észrevettem, hogy a telefont még a fülemnél tartom. - Sara?
- Igen, még itt vagyok - felelte. - Jössz?
- Igen - nyögtem, a szememet behunyva. A gyomrom összeszorult, és
attól féltem, hogy összeesem. A mozgó kapaszkodóra támaszkodtam.
- Képtelen... erre képtelen...
 - De, képes vagy rá. Meg tudod tenni - biztatott. - Segítek túljutni rajta.
- A francba! - szaladt ki a számon. Megbotlottam a mozgójárda végén.
Félreálltam, hogy összeszedjem magam, és a többi utas elmehessen
mellettem. - Mindjárt ott vagyok!
Sara az utolsó mozgólépcső alján várt türelmetlenül. Amint leléptem
róla, magához ölelt. Behunytam a szememet; elhatároztam, hogy nem
fogok sírni.
- Annyira hiányoztál! - súgta a fülembe; erősen tartott, hogy el ne
essem. Megremegett a lábam, amikor elengedett. Végigmért. - Szarul
nézel ki!
Rekedt, szomorkás nevetés tört ki belőlem.
- Sokkal rosszabbul érzem magamat. Ami azt illeti... éppen kezdek
semmit sem érezni.
- Ó, Emma! - a fejét ingatta, aggódón nézett. - Pár hónapig itt hagylak,
és teljesen elhagyod magadat. Mit csináljak veled? - Egyik kezével a
bőröndömet ragadta meg, a másikkal a kezemet; a kijárat felé húzott. - Ki
kell józanodnod... legalábbis józannak kell látszanod, mert mindjárt
találkozunk anyámmal.
- A francba! Tényleg? - Felhördültem. - Nem tudtam… Kérlek, bocsáss
meg...
- Semmi gond - sóhajtott. - De igyekezzünk nem alkohollal gyógyítani
magunkat a következő néhány napban, oké?
Nem ígértem semmit, de hagytam, hogy tovább vezessen a kocsija felé.
A részeg szédület, és Sara társasága együtt nyugtatóan hatott az
idegeimre... egyelőre.

Az egyórás út nem volt elég hosszú. Legalábbis ahhoz nem, hogy

kijózanodjam. Nem volt elég hosszú ahhoz se, hogy felkészüljek arra,
miért is jöttem vissza Weslynbe.
Beálltunk a viktoriánus stílusú világoskék ház kis parkolójába. Kintről
nagyon meghittnek és barátságosnak tűnt, de tudtam, hogy odabent halál
van. Megborzongtam.
- Nem maradunk sokáig - nyugtatott Sara; elhúzott a pázsitra tűzött
„Lionel halottasház” tábla elől. - Gyere, Em. Anyám vár. Charles is vele
van, segít a részletekben.
Nem igazán tudom, mi történt ezután. Megesküdnék, hogy elájultam,
mert csak arra emlékszem, hogy megint kocsiban ültünk.
- Mondtam, hogy nagyon gyors lesz - jegyezte meg Sara, a biztonsági
övét bekapcsolva.
- Aha - sóhajtottam mély levegőt véve, és úgy éreztem, először veszek
levegőt azóta, hogy beálltunk a parkolóba. - Csak haza kell ugranom,
hogy elhozzam a táskámat - magyarázta Sara, amikor végre elindult.
- Ne!! Azt ne!!! - kiáltottam kissé túl hangosan.
- Mi az? Mi a baj? - kérdezte Sara riadtan.
- Nem mehetek beljebb Weslynbe! - jelentettem ki nagy indulattal.
Hálás voltam, hogy a halottasházat a városon kívül építették, hogy a
városlakóknak ne kelljen a kertjük végében szembesülni a gyásszal.
- Kérlek, Sara! Kérlek, vigyél abba a motelbe!
Sara egy pillanatig hallgatott, aztán engedett
- Hát, jó. Kiteszlek ott, aztán hazamegyek a holmimért.
- Köszönöm - szóltam nagy megkönnyebbüléssel. Az üveghez
nyomtam a homlokomat, és figyeltem, ahogy a fák elsuhannak a szemem
előtt. A tompaság csökken, kezdett hatni a kimerültség. - Talán lefekszem
egy kicsit.
- Az nem rossz ötlet.
Pár perccel később mintha láthatatlan határt léptünk volna át, beléptünk
a reklámtáblák és neonfények világába; fejünk felett az autópálya
forgalma dübörgött. Sara beállt a töredezett aszfaltú parkolóba.
- Itt szállunk meg? - kérdezte Sara. Nyilvánvaló volt, hogy
elborzasztotta a hely. Nem sok látnivaló volt rajta. A megfakult kék festék
felhámlott, néhány ajtószám eltérő számjegyekből volt kirakva. A
medence körül drótkerítés húzódott. A medence vize természetellenes
zöld árnyalatú volt, mintha valami sci-fi filmben lett volna, ahol a víz alatt
földönkívüliek petéi érlelődnek. - Biztos, hogy ezt akarod?
Tudtam, hogy így könyörög, gondoljam meg magam.
- Neked nem kell itt laknod velem - mondtam, azzal kinyitottam az ajtót.
- De igen - felelte lemondó hangon. - Kitöltöm a bejelentőket. Addig
kiszedhetnéd a táskádat hátulról.
Kis idő múlva Sara visszajött; követtem az emeletre a rozoga korlátú
betonlépcsőn; engedtem, hogy kinyissa a 212-es számú szoba ajtaját. A
második 2-es kissé ferdén állt. A szobában vegyszerszag, állott cigaretta
bűze és... állott régiség szaga volt, mintha túl sokáig pállott volna a szoba
az omladozó falak között.
Sara egy rántással széthúzta a vastag, kék függönyt, beengedte a
napfényt. Nem igazán számított; a szoba így is sötétnek tűnt. Mintha
elhúzódott volna a fénytől, mintha állandó árnyékba menekült volna. Nem
érdekelt. Nekem kifejezetten tetszett a sötétség; jobban szerettem, mint a
kinti, májusi verőfényt.
Az ablaktól a lehető legtávolabb ültem le az ágyra; arra gondoltam,
lefekszem, hogy kialudjam a tudatomra telepedett ködöt.
- Nemsokára visszajövök - ígérte Sara az ajtóból, engem figyelve. -
Hozok valami ennivalót is.
Tétovázott, láthatóan nem tudta, ott merjen-e hagyni egyedül.
- Elleszek. Menj csak nyugodtan - adtam a megnyugtató választ, amire
szüksége volt, hogy kilépjen az ajtón. Halványan elmosolyodott, és
elment. A csukott bézsszínű fémajtót bámultam.

*
Emma, annyira sajnálom!
Elpislogtam az érzést, Anna ölelő karjának érzését, kisírt, vöröslő
szemét.
Olyan sovány vagy!
Még szorosabban becsuktam a szememet, hogy kirekesszem a
hangokat. Ahogy józanodtam, sorra törtek a felszínre a ravatalozóban
töltött percek eseményei.
Kidörzsöltem a részeg szédülést a szememből, karomat a matracnak
feszítve felálltam az ágyról, a nagy ablakhoz léptem, és lenéztem a
medencére. Műanyag székek voltak körülötte.
Kiválasztottuk a képeket, amiket holnap kivetítünk. Akarod megnézni
őket?
Édesanyád azt kérte, hogy hamvasszák el... Melyik urnát választod?
Megborzongtam, erősen magamhoz szorítottam a karomat; erősen
ráztam a fejemet. Nem akartam hallani a hangokat, nem akartam látni a
fényes ládákat, a díszes urnákat.
Hova szerette volna édesanyád... hol legyen a sírköve?
- Elég! - kiáltottam, fejemhez kapva. - Pofa be!
Tenyérrel az üvegre csaptam, megremegett a kezem alatt.
Ekkor a figyelmemet felkeltette egy kis bódé az út másik oldalán. Az
ablakba kitett megfakult kartonlemez cégér sört és töményeket hirdetett.
Fogcsikorgatva, az orromon át vettem mély levegőt. De tudtam, hogy
nemsokára képtelen leszek uralkodni magamon.
Megint az italboltot néztem. Egy ilyen helyen valószínűleg nem kérnek
személyit, de nem akartam kockáztatni. Biztosra kell mennem. A parkolót
figyeltem, a medence mellett megláttam egy alakot. Fehér ujjatlan trikós,
kopott farmeros srác ült az egyik roskatag széken, jókora fejhallgató volt a
fején, és cigizett. Úgy nézett ki, hogy elmúlt huszonegy. Mély levegőt
vettem, elhatároztam, hogy elhallgattatom azt a belső hangot.
Felkaptam a bevásárlószatyromat, a pénztárcámat, a szobakulcsomat;
cipővel nem bajlódtam. Nem olyan pasinak tűnt, aki kiakad az ilyesmin.
Sőt, azt néztem ki belőle, hogy ha mezítláb lát, egyenesen jó pontnak
tekinti. Azzal hátracsaptam a hajamat, végigsimítottam a kilógó fürtökön,
levetettem könnyű pulóveremet, egy szál ujjatlan pólóban álltam. Egyik
vállpántját lejjebb csúsztattam, és vártam, hogy erőt vegyen rajtam az
elszántság, ami ahhoz kellett, hogy legyen bátorságom lesétálni az
egyenetlen lépcsőn a medencéhez.
Nem kellett sok idő, hogy a pasi észrevegyen, és nyíltan kimutatta, hogy
alaposan szemügyre vette a testemet. Nyakára csúsztatta a fejhallgatót.
Nagy önfegyelemmel nem borzongtam meg, miközben a tekintetével
egyértelműen molesztált.
- Helló! - néztem rá mosolyogva, flörtös mosollyal. - Mit csinálsz?
- Semmi különöset - felelte, zsírfoltos kezét végighúzva dús, szőke
haján. - És te?
- A barátaimmal partit akarunk rendezni a szobámban - magyaráztam,
a lehető legmegnyerőbben. - Csak az a gond, hogy még nem vehetek italt.
Arra gondoltam, talán segíthetnél nekem. Áthívhatod a barátaidat is, ha
akarod.
- Persze - vigyorgott, az alsó ajkát megnyalva. Lenyeltem a torkomon
felfelé toluló epét. - Segíthetek akár. Mit hozzak?
- Vodkát - vágtam rá, szinte túl gyorsan. Arcom egy pillanatra
grimaszba rándult. Reméltem, nem veszi észre hangomban a mohó
kívánást. Pénztárcámban kutattam, elővettem egy marék húszast, amit
Charles Stanley még a ravatalozóban nyomott a kezembe.
 - Naggyon jó... Ezek szerint jó anyagot vegyek?
Közönyösen vállat vontam, miközben elvette a pénzt; közben az ujjait
végigcsúsztatta a kezemen. Szándékosan nem húztam el.
- Akarod keverni valamivel?
- Hát, nem igazán - feleltem; tudtam, hogy ha a következő pár napot át
akarom élni, a lehető legtisztábban kell innom.
- Esetleg pár citrom vagy lime?
- Ó... az jó lesz. Rendes vagy, hogy gondoltál rá, cuki fiú.
Kacsintott.
- Kevin.
- Hát, nagyon köszönöm, hogy segítesz egy lánynak, Kevin - feleltem,
és igyekeztem a szempillámat rezegtetni közben, bár elég nyomorultul
éreztem magam.
- Mindjárt visszajövök - jelentette ki, azzal elindult. Az első lépésnél a
seggemre csapott. Rövid, halk kiáltás tört ki belőlem, inkább csak
nyekkenés, mire felnevetett. A távollétében szereztem egy zacskó jeget
és pár becsomagolt műanyag poharat. Éppen akkor értem vissza a
medence mellé, amikor karján papírszatyorral a medence felé igyekezett.
- Tessék - nyújtott át két palack vodkát. - Magamnak is vettem egyet.
- Rendben - feleltem, azzal lecsavartam az egyik üveg kupakját, és a
tiszta folyadékot jégkockákra öntöttem. Majdnem felsóhajtottam, ahogy
felhajtottam az ital felét. Gyomrom lángba borult a szesztől; testem
megremegett, nyál folyt végig a torkomon.
Kevin leült a műanyag asztal másik oldalán; fogott egy poharat, jeget
lapátolt bele; szája szélén égő cigaretta leffegett. Beszélni kezdett.
Fogalmam sincs, mit mondott. Csak bólintottam, és a zöld vízre
bámultam; a hideg vodkát kortyolgattam, vártam a zsibbadást.
Türelmetlenségemben még vagy kétszer háromszor újratöltöttem a
poharat.
 Apám mellé. Anyám azt akarta, hogy a sírköve ugyanott legyen, mint
apámé.
Fogcsikorgatva küzdöttem a bódultság sorompóján átfurakodó
gondolatok ellen. Lenyeltem a pohárban maradt vodkát, és rátöltöttem a
jégkockákra.
Szép lenne, ha mondanál pár szót az édesanyádról; ha felidéznél
néhány közös emlékeket.
A medence szélén voltam, a zavaros, zöld mélységbe bámultam.
Testem már zsibbadt, de a hangok tovább mondták a magukét. Nem
hagyták abba. Lassan ingattam, ráztam a fejemet; valahogy muszáj volt
elhallgattatni őket. Behunytam a szememet, és egy lépést tettem előre. A
víz hűvös volt, a klór égette az orrom belsejét, ahogy a víz körülölelt.
Felhúztam a térdemet, a medence aljára merültem; talpam a durva
betonhoz ért. Nem nyitottam ki a szememet. És akkor... végre... csend lett.
Még erősebben szorítottam magamhoz a térdemet, és magamba
szívtam a csendet.
Az orromon keresztül apró levegőbuborékokat eregettem. Egy idő után
a tüdőm megfájdult, de nem mozdultam. Hagytam, hogy fogságban
tartson a hűvös víztömeg. A pánik nem jelentkezett... mint álmaimban.
Álmomban sokszor vízbe fúltam. Álmomban mindig féltem, mindig
kétségbeesetten levegőhöz akartam jutni. De itt... itt nyugalom volt.
Marasztaló nyugalom.
Nem vettem tudomást a belégzés kényszeréről, a mellkasomra
nehezedő egyre nagyobb nyomásról. A víz mormogott körülöttem.
Kinyitottam a szememet, és hallgattam. A hangja üvöltés. Hirtelen
felkaptam a fejemet, és két fejet láttam a medence pereme fölé hajolni.
Sara vörös haja a víz fölé lógott.
Teljes erővel ellöktem magam a medence aljától, s amint a fejem áttört
a víz felszínén, mély levegőt vettem. Köhögésroham tört rám a
vegyszerezett víztől; annyira köhögtem, hogy azt hittem, elhányom
magam. Mire a medence szélébe kapaszkodtam, a légzésem már
szabályos volt. Ekkor ért a tudatomig az üvöltés, mintha valami gombot
nyomtam volna meg, amivel a némítás után visszajött a hang.
- A rohadt életbe, Emma! - üvöltött Sara. Nem volt rajta cipő; mintha
éppen utánam akart volna ugrani. - Mi a büdös francot csináltál odalent?
- Idióta elmebeteg! Megőrült ez a nő! - üvöltötte mögötte Kevin. - Úgy
nézett ki, mint egy kibaszott zombi, amikor egyszerűen belépett a vízbe! A
barátnőd diliházba való!
- Fogd be a pofád! - üvöltött hátra Sara, rá sem nézve. Közben
kihúzódzkodtam a medence szélére. - Csak tűnj el a közelünkből!
- Nem kell kétszer mondanod. Kibaszottul lökött egy nő…
Még akkor is mondta a magáét, amikor a papírtasakkal együtt elindult a
parkoló felé.
- Jól vagy? - kérdezte Sara.
Köhögtem, vizet köptem, de bólintottam. Sara nagyot sóhajtott.
- Emma, ez nagyon őrült húzás volt!
A fejét ingatva segített felállnom. A fél üveg vodka felé nyúltam, de rám
mordult:
- Hagyd ott!
Elengedtem az üveget, szó nélkül követtem vissza a motel szobába.
Tócsákba csorgott a víz a nedves farmernadrágomból, ahogy a szobán
át a fürdőbe mentem. Levetettem átázott ruháimat, addig álltam a forró
zuhany alatt, amíg ki nem hűlt a víz. Még mindig nem éreztem semmit.
Semmi érzelem. Semmi érzés. Semmi gondolat. A hangok vesztettek.
Körbetapogatóztam, törülközőt kerestem; egyet a fejem köré tekertem,
egyet a testemre. Az érdes, fehér anyag alig takart. Sara a kis kerek
asztalnál ült, a szennyfoltos kárpitú székben. Felemelte a fejét, amikor
kiléptem a sűrű párás fürdőszobábóL. Párafelhők gomolyogtak utánam.
 Kerültem a tekintetét, mert még mindig forgott velem a szoba. Alig
álltam a lábamon. Lehuppantam az ágy szélére, és a tenyeremet a
szememre szorítottam.
- Tudom, hogy nem akarsz itt lenni - szólt hozzám Sara halkan, az
érzelmeivel küszködve. - El tudom képzelni, milyen nehéz ez neked. De
Emma, nem vagy egyedül. És tudnod kell, hogy vannak, akik szeretnek.
És segíteni akarnak neked.
Sűrűn pislogva néztem fel rá.
- Nem lökhetsz el magadtól mindenkit. Ez így nem mehet tovább. -
Felállt. Teste megfeszült. - Ezt nem csinálhatod tovább. Mert ha így
folytatod, egy napon majd senkid sem marad.
Hunyorogva néztem rá, a szavai visszhangoztak a fejemben.
- Mi van?
- Nem hagyom, hogy ezt csináld. - Sara egyre nagyobb lendülettel
érvelt. - Nem hagyom, hogy engem is ellökj magadtól. - Mivel még mindig
nem reagáltam, összeszorította az ajkát, szeme könnybe lábadt. - Nem
hallod, amit mondok? Emma! Nézz rám!
Oldalra biccentettem a fejemet, mert nemigen tudtam már egyenesen
tartani a vállamon.
- A rohadt életbe, Em! - kiáltotta a fejét ingatva. Arcizmai megfeszültek,
keze ökölbe szorult. - Nem hagyom, hogy ezt tedd magaddal! Akármi
történjék is, nem hagyom! Nem hagyom, hogy úgy végezd, mint az anyád!
Megdermedtem. Szemem megtalálta, néztem, csak néztem. Sara
elsápadt, amikor rájött, mit mondott.
- Kifelé!
- Emma... sajnálom... ne haragudj! - kiáltotta. - Nem úgy gondoltam.
- Kifelé! - üvöltöttem. Összerezzent.
Megtörölte könnyes arcát, és alig látható mozdulattal bólintott. Fogta a
szobakulcsot és a táskáját. Az ajtó felé mozdult Szomorúan pillantott rám,
aztán becsukta maga mögött az ajtót. Az egész testem remegett. Eldőltem
az ágyon. Az oldalamra feküdtem, magamra húztam a dohos, kopott,
fehér ágyneműt. A falakat bámultam, forgott velem a szoba.
Mozdulatlanság. Aztán behunytam a szememet, és átadtam magam a
semminek.
 15. MÁS, TELJESEN MÁS

ravatalozóban a sarokban álltam; elhúzódtam a gyászolók kavargó

A tömegétől. A terem másik végében ragyogó fényt láttam. Néztem,
csak néztem a kék eget, a felhőket a fal magasában vágott kis ablakon át.
A felhők olyan fehérnek tűntek a derűs égen! Úgy sodródtak, mintha egy
folyó vizén lebegnének. Időnként egy-egy madár repült el az ablak előtt;
azt kívántam, bárcsak vele szárnyalhatnék... bárcsak ne lennék egy
térben a suttogó szavakkal, a vigasztalósokkal, a belém ütköző kezekkel,
amelyek ismeretlen testekkel kötöttek össze. El kell menekülnöm a
bánatos arcok, könnyes szemek elől.
Hallottad, hogy felkötötte magát?
Pislogtam. Áldásos elvonultságom odalett. Végignéztem az arcokkal
teli szobán. Mindenki folyton csak engem bámult.
- Emma, annyira sajnálom!
Idősebb, filigrán nő állt előttem. Összerezzentem. Feszes mosolyra
húztam a számat; csak annyira, hogy jelezzem, értékelem a gesztust.
Megölelt. Testem megdermedt az érintéstől.
- Rachel munkatársa voltam. Mindig olyan vidám volt! Nagyon fog
hiányozni.
Tétován bólintottam
- Köszönöm.
A lépcsőkorláthoz kötötte a kötelet, és leugrott. Rögtön kitörte a nyakát.
A tekintetem arcról arcra rebbent; a suttogás forrását kerestem. A
mozdulattól fájdalom katapultált a fejemben; a medence mellett megivott
vodka utóhatása. Látásom kissé elhomályosult. Kezemet a fejemhez
emeltem; meg voltam győződve arról, hogy hangokat hallucinálok.
- Emma, te ettél valamit mostanában?
 - Tessék?
Hirtelen összerezzentem. Egész nap nem hallottam Sara hangját. Nem
beszéltünk azóta, hogy éjjel valamikor visszajött a motelszobámba.
- Emma? - szólt Sara, és aggódón nézett. - Mi a baj?
- Ööö... semmi. - Próbáltam egyenletesen lélegezni. - Azt hiszem... azt
hiszem, egy kicsit ki kell mennem.
- Enned kell valamit - biztatott. - Anyám talál neked valamit a
konyhában.
Bólintottam, de nem igazán figyeltem rá. Tekintetem még mindig arcról
arcra rebbent. Úgy éreztem, nem bírom tovább, menten kiborulok.
Rettenetesen fájt a fejem; hallgattam mindent úgy, hogy semmit nem
értettem a beszédből.
Próbáltam átnyomakodni a tömegen, de folyton megállítottak öleléssel,
részvétnyilvánítással. Annyira tökélyre vittem a szomorú
„köszönöm”-öket, hogy szinte automatikusan csúszott ki a számon, nem
igazán volt mögötte érzelem. Érzéketlenül ismételtem.
Soha nem gondoltál másra, csak magadra! Nem vagy anya. Sosem
voltál az.
Nem tudják az igazat a nőről, akit gyászolnak. Én nagyon is jól tudtam;
és az, hogy láttam a boldogság röpke pillanatainak képeit a falakon,
éppen elég volt... nem bírtam tovább.
Észrevétlenül a folyosó végéről nyíló konyhába osontam. Találtam egy
magas poharat, megtöltöttem jéggel, aztán elindultam visszafelé a
folyosón; kinyitottam az iroda ajtaját, ahol előző nap jártunk. A nagy
íróasztal mögött kis tárolóhelyiség volt, és abban a tárolóhelyiségben volt
a táskám, benne az egyetlen dolog, ami csillapítani képes a fejfájásomat,
és eltünteti a tudatomból ezt a sok embert.
Lecsavartam a kupakot a palackról, vodkát öntöttem a pohárba,
megborzongva ittam néhány kortyot. Zsebemben lapult egy doboz erős
mentolos cukorka; a poharat szorosan markolva Visszamentem a
terembe, beálltam a sarokba, és az italt a hátam mögé, a kezem ügyébe
tettem. Ott maradtam; az ablakot bámultam, időnként a szokásos
„köszönöm”-öket hebegtem azoknak, akik összegyűltek gyászolni a nőt,
aki sosem volt az anyám.

Nem akartam ott lenni. Valószínűleg legalább annyira nem akarta ott
lenni, mint ő. De én nem Rachel Walace miatt jöttem. Amikor
megérkeztünk a képekkel és virágokkal teleaggatott ravatalozóba,
átnyomakodtam a tömegen. A képekre rá sem néztem. Próbáltam
elvegyülni, úgy mozogni, hogy ne találkozzak vele, ne lásson meg, amíg
készen nem állok rá. Nem gondoltam, hogy ez hamar bekövetkezik.
- A másik szobában van.
Lenéztem, a hang irányába. Ms. Mier kedves arcát láttam magam
előtt.
- Üdv, Ms. Mier. Örülök a találkozásnak. - Kedvesen mosolyogtam a
hölgyre, aki mindig szánt ránk időt, aki mindig megérett minket. Jobban,
mint gondoltam.
- Téged is jó látni, Evan. Bárcsak ne itt kéne találkoznunk. Remélem,
jól tanulsz a Yale-en. - Megpaskolta a karomat, és mielőtt ellépett
mellőlem, halkan hozzátette: - A másik teremben, a szemközti sarokban
áll. Beszélned kéne vele.
- Köszönöm - feleltem, elismerően bólintva.
Tényleg beszélni akartam vele. Két éve várom, hogy beszélhessek
vele. De tudom, hogy ez nem a megfelelő hely és idő.
- Evan... - Sara állt előttem, komor tekintettel nézett. - Mit keresel... -
Nagyot szusszant. - Tudtam, hogy mindenképpen eljössz. Tényleg. De
Emma nem láthat meg téged.
Számítottam erre a reakcióra, de ez nem jelenti azt, hogy tetszett is.
 - Szia, Sara. Tehetek valamit... bármit, amivel segítek?
Felsóhajtott.
- Hát, nem. Minden rendben. Nagyjából. De Evan, tudnod kell... szóval,
más lett - súgta, aztán eltűnt a tömegben. Hosszan néztem utána. Nagyon
meglepett, amit mondott.
A folyosón haladtam, aminek a végén a konyha nyílt, és ahonnan a
nagyterembe lehetett jutni. Végigpásztáztam a helyiséget; sok ismerős
arcot láttam a középiskolából, és sok más embert is, akiket nem ismertem.
Őt kerestem... muszáj látnom, akár készen állok rá, akár nem.

- Drága Emma! - Ettől a hangtól elállt a lélegzetem. – Annyira

sajnálom, hogy ilyen nagy veszteség ért téged!
Egyenesen Vivian Mathews élénkkék szemébe néztem. Képtelen
voltam megszólalni.
Hűvös, csontos kezével végigsimított az arcomon.
- Olyan erős, fiatal nő vagy! Bárcsak ne kéne elszenvedned mindezt!
Elfordítottam róla a tekintetemet, mielőtt megláthatta volna, hogy az
„erőm” alig tart a lábamon.
- Sajnálom, hogy gyász ért, Emma. - Jared mély, részvétteljes hangja
szólt. Hirtelen görcsként tört rám a kényszer, hogy mielőbb elmeneküljek
erről a helyről.
Vivian gyengéden átölelt, és vigasztalón azt mondta:
- Ha bármire szükséged van, melletted állok, segítek, amiben tudok.
Kezem remegett, tétován viszonoztam az ölelést.
A következő pillanatban már nem voltak ott; eltűntek a tömegben.
Körülnéztem, kerestem őket; biztos voltam abban, ha Jared és Vivian itt
vannak, akkor ő is. A sarokba rejtett pohár felé fordultam, nagy kortyokkal
ittam, hogy lecsillapítsam az idegeimet. Még nem álltam készen rá. Úgy
éreztem, soha nem is fogok készen állni arra, hogy Evannel találkozzam,
de attól még körbenéztem a teremben; az ő acélkék szemét kerestem.

Aztán megláttam. Ugyanakkor látott meg ő is engem. Világosbarna

szeme tágra nyílt, nem mozdult mintha hipnotizálták volna. Jól állt neki a
kaliforniai barnaság, de sötét ruhájában törékenynek, erőtlennek tűnt.
Félhosszúra vágatta a haját, már csak az álláig ért, frufruja eltakarta a
homlokát. Soványabb volt, arca kereksége eltűnt, állcsontjának ívei
élesebben látszottak. Már majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy
ez nem is ő, de ekkor láttam, hogy mélyen elpirul, és éreztem, hogy a
szám önkéntelenül mosolyra húzódik. Lélegzetelállítóan szép volt így is.
Kivéve, hogy a tekintete kiüresedett.
- Evan, el sem tudom hinni, hogy itt vagy!
Elkaptam a tekintetemet Emmáról.
- Szia, Jill. Hogy vagy?
Erős késztetést éreztem, hogy észre se vegyem az érzéketlen lányt, de
erőt vettem magamon, és udvariasan mosolyogtam rá.
Lopva Emma felé pillantottam, de már eltűnt onnan, ahol az imént állt.
- Találkoztál mostanában Annalise-zel? - csicsergett. Sosem tisztelte
az ember érzéseit.
- Nem. Már egy ideje nem találkoztunk - feleltem, körülnézve, hogyan
és merre menekülhetnék.
- Analise meghalna, ha tudná, hogy itt vagy - csicsergett tovább Jill. -
Láttad Emmát? Úgy néz ki, mint aki másnapos. Sőt, fogadni mernék rá,
hogy az.
- Meghalt az anyja, Jill - feleltem komoran. Nagyon igyekeztem nem
mutatni, mennyire dühös vagyok rá.
- Akkor sem értem, miért vagy itt - ismételte. - Úgy értem, azok után,
amit Emma veled tett... Jaj, istenem!
Nem voltam hajlandó reagálni a megjegyzésére.
 - Örülök, hogy találkoztunk, Jill. De most megyek, hátha Mrs.
McKinley-nek szüksége van a segítségemre.
Beljebb nyomakodtam a terembe, a jelenlévők között kerestem, de
Emma eltűnt.
- Azt hittem, nem akarsz beszélni vele - szólt Jared, mellém lépve.
- Nem akarok - feleltem a tetten értek bűntudatával. - téged kerestelek.
- Ja, persze - mordult fel. Aztán figyelme a tömegben előre haladó
vörös hajkorona felé fordult.
- És te fogsz beszélni vele?
Döbbenten, csodálkozva nézett rám.
- Mi a fenét mondanék neki? Ráadásul ez a hely nem a
legalkalmasabb arra, hogy beszéljünk.
Pontosan tudtam, mire gondol. A szemével tovább követte. Mintha
megérezné, hogy nézik, Sara felnézett, és a tekintetük találkozott. Jared
elég idétlenül nézett rá. Noszogattam, hogy menjen utána, de Sara
hirtelen sarkon fordult, és nagyon határozottan, dacosan elindult az
ellenkező irányba.
- Ez jól ment - jegyeztem meg gúnyosan.
- Fogd be a szád! - mordult rám. - Emma keresett téged. Amint
meglátta anyát meg engem, rögtön téged keresett. Láttam a tekintetében.
Szóval, mit fogsz tenni?
- Még nem tudom - ismertem el. Még mindig az arcokat néztem, a lányt
kerestem, aki összetörte a szívemet.

Amint megláttam Viviant, tudtam, hogy ő is itt van. Fel-alá járkáltam az

irodában, a fejemet ráztam. Nem, nem, nem tudom megtenni. Képtelen
vagyok visszamenni oda. Addig nem, amíg Evan itt van. Úgy éreztem,
hogy a szívem menten kiugrik a helyéről. Lenéztem a hónom alatt
szorongatott ezüstös dobozra, amit a teremből kifele vettem magamhoz.
- Mi a fenét keres itt Evan? - kérdeztem a tárgytól. A pánik nemhogy
csillapodott volna, egyre fokozódott. Nem tudtam megnyugodni.
Hallottam, hogy az ajtón túl emberek beszélgetnek, felismertem a
temetkezési vállalatvezetőjének nyers hangját. Nem akartam
magyarázkodni, mit keresek az irodájában anyám hamvaival; az íróasztal
mögötti kis tárolóhelyiségbe húzódtam.
Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy az irodában elcsituljanak a hangok.
Amikor végre lekapcsolták a villanyt, és az ajtó becsukódott mögöttük,
fellélegeztem, és a falnak dőltem. Fejem fölé emeltem a kezemet, egy
zsinórt találtam. Meghúztam, mire fény gyúlt a hosszú, keskeny tárolóban.
A két fal között húzódó fémrúdon lógott a kabátom Sara, Anna és Carl
kabátja mellett. A tároló másik oldalán egy halom barna, összecsukható
fémszéket találtam. Lépés közben a lábam megakadt a táskámban.
- Ennyi erővel... - mormogtam magamban. - Szóval... ez a te
gyászszertartásod.
Hátamat a falnak támasztva lecsusszantam a padlóra, és lerúgtam a
lábamról a cipőt. A teremben megivott pohárnyi szesz ellazított. De nem
volt elég. Lecsavartam a kupakot a palackról.
- Proszit, anya!
A fémurnához koccintottam a vodkáspalackot, aztán nagy kortyot
húztam belőle; jóleső érzéssel adtam át magam a fejembe szálló
szédületnek.
A fényes fémurnát bámultam, még néhány kortyot szívtam magamba a
zsongító elixírből.
- Tényleg felkötötted magad? - tettem fel a kérdést, aztán elhallgattam,
mintha tényleg választ várnék. - Miért? Miért tetted? Tényleg annyira
boldogtalan voltál?
Nagyot szusszantam, karomat az urnával támasztottam alá.
 - Hát... remélem, elérted, amit akartál. Remélem, elmúlt a fájdalom.

- Sara - szólítottam meg, eléggé udvariatlanul a szavába vágva,

miközben valakinek a szüleivel beszélt, akiket csak látásból ismertem. -
Van egy perced?
Sara kimentette magát, és odalépett mellém.
- Mi az?
- Láttad Emmát?
Sara elgondolkodott.
- Hm… ami azt illeti, egy ideje nem láttam. Elvileg úgy volt, hogy
kimegy a konyhába és eszik valamit. De ez úgy jó félórája lehetett.
- Szerinted hol lehet? - Nem nézett a szemembe. Ettől még jobban
aggódtam. - Sara, szerinted rendben van? Nincs valami baja?
Sara képtelen volt a szemembe nézni. A gyérülő társaságot pásztázta.
- Megnézem a konyhában - mondta. - Szólj, ha közben megtalálod.
Sara jobban aggódott, mint gondoltam. Nem tudtam, miért, de tudtam,
hogy meg kell találnunk Emmát, mielőtt más talál rá.

- Cole! - kiáltottam hangosan, amikor végre felvette a telefont; hangom

visszhangzott a zárt térben. - Oppá. Ez túl hangos volt. Shhh! - csitítottam
magamat, mutatóujjamat az ajkamra szorítva.
- Emma! Mi folyik ott? Hol van Sara?
Nem tűnt túl boldognak a hangja. Arra gondoltam, hogy talán még
mindig nagyon haragszik rám
- Nem tudom - feleltem egyszerűen. - Valahol odakinn. Cole, te még
mindig nagyon haragszol rám?
- Mi van? - zavartnak tűnt. - Nem. De most eléggé aggódom miattad.
Hol vagy?
- Egy tárolóban. Gardrób. Vagy ilyesmi. Anyámmal. Ittunk.
 Cole egy pillanatig nem szólt.
- Hm... Mit mondtál?
Felnevettem.
- Ez nagy poén volt, ugye?
- Emma, hol van Sara?
- Nem akarsz beszélgetni velem? - kérdeztem zavartan. - Sarával
akarsz beszélni, nem velem?
- Mindjárt megbolondulok, mert itt vagyok Kaliforniában, fogalmam
sincs, mit kell átélned most. És egyáltalán nem hangzik jól, hogy
bezárkóztál egy tárolóba inni.
- Szent ég! Zárva lenne az ajtó? - kérdeztem ideges sietséggel.
Felnyúltam, elfordítottam az ajtógombot, és résnyire nyitottam az ajtót. -
Nincs zárva - közöltem nevetve.
- Emma - sóhajtott Cole. - Holnap már ott tudok lenni.
- Ne! - kiáltottam rá, aztán határozottan kijelentettem: - Nem akarom,
hogy ide gyere. Ez nem a te helyed. Itt ragadtam. Itt ragadtam a
tegnapban, te meg a holnap vagy. Még két holnap, és úgyis együtt
leszünk. Oké?
- Fogalmam sincs, mit mondtál.
Fejemet a falhoz támasztottam, a telefont az arcomhoz szorítottam,
lábam közé pedig a majdnem teljesen üres palackot.
- Cole...
- Emma...
Behunytam a szememet, és képtelen voltam újra kinyitni.
- Emma?
Halványan, a ködön túlról hallottam, de nem találtam.
- Emma?

- Emma? - szólt be Sara súgva az irodába. A gardrób ajtaja alatt fény

szűrődött ki. - Ó, a francba!
Követtem, bementünk a szobába, becsuktuk magunk mögött az ajtót,
és felkapcsolta a lámpát. Hirtelen nagyon aggódtam, mit találunk azon az
ajtón túl.
Sara kinyitotta az ajtót, és a fejét ingatta.
- Nyilván csak hülyéskedsz.
Ott álltam mögötte, és eltelt egy hosszú pillanat, mire felfogtam, mit
látok. Emma a falnak dőlve hevert, kezében, mobiltelefon, mellette egy
üveg vodka; a szesz maradéka tócsában a padlón.
- Részeg? - kérdeztem döbbenten, hitetlenkedve.
- Mondtam, hogy megváltozott.
Sara odahajolt hozzá, kisimította az arcából, a füle mögé tűrte az
előrecsúszott hajtincseket. Kivette a telefont a kezéből és belehallgatott.
Csak néztem, mást úgysem tehettem; elég nehéz volt napirendre
térnem a látvány fölött. Hullámokban tört rám a düh, homlokomon
mélyültek a ráncok.
- Halló! - szólt a telefonba Sara; szeme tágra nyílt a meglepetéstől,
amikor meghallotta a hangot. - Cole. Szia! Igen, megtaláltam. - Hallgatta,
mit mond az a bizonyos Cole. - Hát… elájult. De most visszaviszem a
motelszobába, és gondoskodom róla, hogy reggel felhívjon - mondta,
azzal letette a telefont, becsúsztatta a padlón heverő kék csíkos táskába. -
A francba! - súgta megint, Emma elernyedt testére nézve. - Hogy a fenébe
viszem ki innen úgy, hogy anyám ne lássa meg?
- Jól hallottam? Azt mondtad, motelben szállt meg? - kérdeztem. -
Miért nem nálatok lakik?
- Mert Emma azt akarta, hogy semmi köze ne legyen Weslynhez. Be
sem akarja tenni a lábát a városba. - Sara válasza teljesen logikus volt,
mégis úgy éreztem, mintha valaki gyomron vágott volna - Az biztos, hogy
elég kemény élete volt itt - mondta, azzal Emma testére mutatott.
 - Nem maradhat motelben, különösen nem az autópálya melletti
műintézményben, ha arról van szó.
Sara dühösen pillantott rám.
- Van jobb ötleted? Mert nem hagyhatom, hogy anyám megtudja, mit
csinált. Teljesen kiakadna.
- Lakhat nálam - mondtam, mielőtt belegondoltam volna, mit mondok. -
Lakhat a vendégszobában.
- Nem. Azt semmiképpen. Az a lehető legrosszabb ötlet.
- Ha azt akarod, hogy segítsek kijuttatni innen, akkor hozzám viszem.
- Evan, miért akarod ezt?
Nem válaszoltam a kérdésre. De miután Emmát ebben az állapotban
láttam, tudtam, hogy sokkal többről van szó, mint amit a problémából
érzékelek. Már ott tartottam, hogy felteszem a kérdéseket, amiket két éve
fel akarok tenni, de ez így túl sok volt. Ezt nem tudtam mire vélni.
Sara nem erőltette a választ, talán tudta, hogy nem tudom. Csak a fejét
ingatta tehetetlenül, mert jobb terve nem volt.
- Akkor én is nálad alszom - közölte.
- Rendben. Tied lehet a másik vendégszoba.
- Nyilván tudod, hogy ha magához tér, nagyon ki lesz akadva -
figyelmeztetett.
- Szerintem a legkevésbé sem az izgatja, hogy hol ébred fel -
jegyeztem meg a tároló padlóján fekvő ájult lány felé biccentve. Képtelen
voltam azonosítani azzal a lánnyal, akit ismertem.
Lehetetlennek tűnt, hogy ugyanaz a személy.
- Hozd a kocsimat a hátsó bejárathoz - utasítottam. - Aztán gyere be,
és vezess minket ki. A konyhán át simán kijuthatunk. Szerintem már a
vendégek több mint fele elment.
Sara nézett, csak nézett rosszallón.
- Egy éjszaka, Evan. Ennyi.
 Vállat vontam.
- Rendben. De meg kell győznünk, hogy holnap nálatok aludjon, mert
az a motel szóba sem jöhet.
Sara kivette a kezemből a slusszkulcsot. Néhány lépést előrement,
aztán megállt, tétovázott egy kicsit, majd magához vette az ezüstszínű
fémdobozt.
Az ajtónak támaszkodva hallgattam Emma mély lélegzését, telt ajkát
néztem. Erre nem voltam felkészülve.
- Emma, mi történt?
Elővettem a telefonomat, megnéztem, mennyi az idő. Vártam, hogy
Sara visszajöjjön, és néztem, csak néztem a padlón beverő, nyugtalanul
lélegző eszméletlen lányt.
- Tiszta a levegő - jelentette ki Sara. Elfordultam a felismerhetetlen
alaktól. Sara kivette a gardróbból a cipőjét és a táskáját. Letérdeltem
Emma mellé, egyik kezemet a combja alá csúsztattam, a másikat a bordái
alá. Teste rám nehezült, karja ernyedten lógott. Felálltam. A mozdulattól
meg sem rebbent. Sara megigazította Emma szoknyáját, a combja és a
karom közé gyűrte, aztán kivezetett az ajtón. Éreztem a leheletét a
nyakamon; a vállam megfeszült. Nyugtalanító, nem jó érzés volt ennyire
közel érezni magamhoz. Arcizmaim megfeszültek, elég kínos volt a
helyzet. Gyorsan Sara nyomába eredtem. A konyhán át kiléptünk a hűvös
tavaszi éjszakába.
Az első ülésre tettem Emmát. Sara becsukta az ajtót.
- Elmegyek a motelba a holminkért. Nagyon sietek.
Vigyorogva ingattam a fejemet; tudtam, nem akarja, hogy ne legyen
Emma mellett, amikor magához tér.
Beültem a kormány mögé, és megint ránéztem. Az éjszaka halvány
fényei meglágyították a vonásait; így arra a lányra emlékeztetett, akit
régebben ismertem. Mintha békésen aludna, űzött tekintetét szemhéja
mögé rejtve. Nyugodt arcát néztem... valami megdobbant bennem... és
tudtam, hogy nagy bajban vagyok.
 16. TEGNAP

lkelne itt egy kis segítség! - kiáltottam be a szúnyoghálós ajtón. A

E -
házból rögtön hangos lépteket hallottam.
Mi a fene történt? - kiáltott Jared - Csak nyisd ki azt a kibaszott ajtót,
Jared!
Rögtön kinyitotta az ajtót, és beengedett.
- Mi történt? - kérdezte, utánam nyomulva a konyhába. - Vodka történt
- mordultam. - Ájultan találtunk rá a tárlóban.
- Ó, a büdös francba! - mordult Jared; egy lépéssel mögöttem járt,
ahogy felfelé mentünk a lépcsőn. - Es úgy gondoltad, az a legjobb ötlet, ha
ide hozod?
- Csak egy éjszakára. - Vártam, hogy Jared kinyissa nekem az ajtót, de
csak állt és bámult. - Mi lesz már? Nyisd ki azt az ajtót!
Rosszallón ingatta fejét.
- El sem hiszem, hogy ami házunkba hozod Emmát... ájultan.
Jared végre kinyitotta az ajtót, és bejött utánam a szobába.
Felkapcsolta a lámpát.
- Pont úgy beszélsz, mint Sara! - jegyeztem meg bosszúsan mordulva.
- Jut eszembe, ö is itt fog aludni - vigyorogtam, várva, mit reagál.
- Hogy mi van?! - Jared szeme tágra nyílt a döbbenettől. – Evan, neked
teljesen elment az eszed?
- Hajtsd fel a takarót! - szóltam rá nevetve. - így legalább lehetőséged
lesz beszélni vele.
Gyengéden lefektettem Emmát a fehér, vasalt lepedőre.
- Nem éppen ilyen körülmények között akartam beszélni vele.
Emma sötét haja elterült a fehér párnán. Észrevettem a nagy kötést a
jobb térde fölött. Helyenként vér áztatta át. Nem mozdultam, csak néztem
le rá; a gyomrom összeszorult, rémülten kerestem rajta újabb sérüléseket.
- Persze, te nem azért raboltad el Emmát, hogy beszélhess vele -
csattant fel Jared.
Fölé hajoltam, kisimítottam a haját az arcából, majd mozdulatlan testére
húztam a takarót.
- Nem raboltam el - vágtam vissza, a bátyám felé fordulva. Elindult
kifelé a szobából. Még egyszer visszapillantottam Emmára, aztán
lekapcsoltam a lámpát, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Aha. Mert ha választási lehetősége lett volna, szerinted biztosan
éppen itt akart volna felébredni - mordult Jared.
- Nem hagyhattam, hogy a városon kívül, abban a lepukkant motelben
aludjon. Az nem a legbiztonságosabb hely.
Jared csak nevetett.
- Szerintem inkább ott szeretne felébredni, mint itt.
- Fogd be, Jared.
- Evan, te vagy az? - szólt anyánk. Még nem ért a lépcsőfordulóra. A
dolgozószobájában lehetett, amikor hazaértem.
- Idehozta Emmát - bökte ki Jared.
Hirtelen felé fordultam, gyilkos pillantást vetettem rá. Ha anyánk nem
néz, lelöktem volna a lépcsőn.
- Evan, lejönnél hozzám? - kérte halkan, de komoly hangon, amitől
megfeszült a hátamon minden izom. Jared most-
aztán-jól-megkapod-a-magadét kacsintással nézett rám. Magamban
káromkodva léptem el mellette.
Kimentem anyám után a konyhába. A vállamig sem ért, egyetlen
pillantással képes volt elérni, hogy úgy érezzem magam, úgy viselkedjek,
mint egy ötéves gyerek.
- Ülj csak le - biztatott a konyhapult előtt állva. Leültem egy
konyhaszékre, tenyeremet a combomra simítottam; rosszalló kioktatásra
készültem. - Miért van itt Emma? - kérdezte, nagyon figyelmesen az
arcomat nézve. Tudtam, csak úgy kerülhetek ki ebből, ha teljesen őszinte
vagyok.
- Sara és én a tárolóban találtuk. Eszméletlen volt. Nem hagyhattam
ott. Sara nem akarta, hogy az anyja megtudja. Nagyon kiakadt volna.
Ezért hoztam ide.
Anyám elgondolkodva bólintott.
- És mi lesz holnap, amikor felébred?
Feszengve mocorogtam a széken; vállat vontam. Anyám a fejét ingatta.
- Evan, fontos, hogy felismerd, milyen lépést tettél meg. Ez a döntés
arra kényszerít, hogy sorozatban hozz ennél nehezebb döntéseket.
- Nem értem.
- Be kellett avatkoznod, amikor olyan állapotban találtad. Ezt
megértem. De mi fog történni, ha majd fel kell szállnia a repülőre, és
vissza kell mennie Kaliforniába? Képes leszel elengedni úgy, hogy nem
tudod, mi fog történni vele? Ezt át kell gondolnod.
Lassan bólintottam, a szavait mérlegelve.
- Döntést kell hoznod. És ezúttal... neked kell döntést hoznod. Nem
állok az utadba, nem befolyásollak.
Valaki kopogott az ajtón. Anyám felfigyelt a zajra. Felugrottam a
székről.
- Sara az.
Kinyitottam neki az ajtót, Sara belépett. Két bőröndöt húzott maga után,
egyik karján ruhazsák, másik vállán nagy vászontáska. Elvettem tőle a
ruhazsákot és a táskát, mindkettőt a székre tettem.
- Sara, drágám! - köszöntötte anyám szívélyes mosollyal. - Ha jól
tudom, nálunk alszol ma este!
Kezét Sara vállához érintve, arcon csókolta.
 - Remélem, nem okozok gondot - mosolygott anyámra Sara; rám a
szeme sarkából gyilkos pillantást vetett.
- Egyáltalán nem. Mindig szívesen látunk - biztosítom anyám. Aztán
felém fordult. Éles, kék szeme figyelmeztetőn villant. - Evan és Jared
minden kívánságodat teljesíti. - És mintha végszóra jött volna, Jared jelent
meg az ajtóban. - Most ha meg bocsátotok, késő van, inkább a szobámba
megyek.
Elindult felém, és ahogy közelebb hajoltam hozzá, hogy arcon
csókoljam, azt mondta:
- Nem csak a saját életedet kell figyelembe venned - súgta a fülembe,
aztán elindult felfelé, menet közben megpaskolva Jared arcát.
Amikor látótávolságon kívül ért, Sara türelmetlenül felcsattant.
- Hol van Emma? Nem látom.
- Odafent van - közöltem. Rögtön elviharzott mellettem: Jaredet súrolta
elhaladtában, de nem nézett rá.
Felsóhajtottam, azzal elindultam utána.
- Hozd a táskákat! - szóltam hátra Jarednek, aki nagyon furcsán nézett
rám, de kiment a konyhába a lányok holmijáért.
- Mi történt a lábával, Sara? - kérdeztem, mielőtt Sara kinyithatta volna
az ajtót.
Megállt. Éreztem, hogy elmondaná nekem, de küszködött, hogy mit
mondjon. Nem válaszolt, csak a fejét ingatta, mint aki nem akar beszélni
róla, azzal kinyitotta az ajtót. Nem kapcsolta fel a lámpát, csak leült a
legjobb barátnője mellé az ágyra. Az ajtóból figyeltem, ahogy
megnyugtatón, vigasztalón végigsimítja rövid sötétbarna haját.
Ekkor Emma megmozdult és árfordult. Teljesen mozdulatlanul álltam és
néztem, hogy lassan kinyitja a szemét, és Sara arcát nézi hunyorogva.
- Szia! - válaszolt Sara, kedvesen mosolyogva rám. - Hogy vagy?
- Azt hiszem, részeg vagyok - hebegtem. Ki akartam pislogni az
álmosságot a szememből, koncentrálni próbáltam, de a vodka miatt ez
elég nehéz volt.
- Szerintem is - bólintott Sara. - Gondolom, ez nem volt jó nap az
életedben.
- Az élet nem jó az életemben - feleltem kényszeredett, humortalan
nevetéssel. Orromig húztam a takarót, beszívtam az illatát. Jó illata volt.
Olyan... tiszta. Rémülten ültem fel.
A sötét szoba kezdett formát ölteni körülöttem. A rózsaszín világos
fehér ágytakarót néztem.
- Ó, a rohadt életbe! - kiáltottam fel. - Sara, mi a fenét keresek én itt?
- Nyugodj meg, Em! - próbált csitítani. Vállamra simította a kezét,
igyekezett visszanyomni az ágyra. - Csak egy éjszakára.
- Nem, nem, nem, nem - tiltakoztam a fejemet rázva. Forogni kezdett
velem a szoba, és már képtelen voltam fenntartani a fejemet.
Visszadőltem a párnára. Akkor láttam meg. Az ajtóban állt. - Nem lenne
szabad itt lennem - sírtam. - Nem lenne szabad a tegnapban lennem.
- Tudom - súgta Sara gyengéden, hajamat a fülem mögé simítva. -
Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz. Ha szükséged van rám, a
szomszéd szobában vagyok.
Küzdöttem, hogy nyitva tudjam tartani a szememet, hogy tiltakozni
tudjak, követelni, hogy vigyen el. De képtelen voltam gondolkodni. Muszáj,
hogy megszűnjön ez a szédülés. Behunytam a szememet.

Sara még egy kicsit ott üldögélt Emma ágya szélén, hogy
meggyőződjön, biztosan elaludt. Aztán hirtelen hátrafordult, és dühösen
nézett rám. Visszahúzódtam a folyosóra.
Kilépett, becsukta maga mögött az ajtót, és felém fordult.
- Mondtam, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. - Két kézzel végigsimított
az arcán; kimerültnek tűnt. - Miért is hagytam, hogy rábeszélj erre? Ha
valami nem hiányzott neki, akkor ez az.
- Ha valami nem hiányzott neki? Mi a fene történt vele, Sara? Hogyan
hagyhattad, hogy igyon? - kérdeztem haragosan.
- Mi van? Tudom, hogy engem hibáztatsz az elmúlt két évért, de ezt ne
merészeld az én számlámra írni! Ha azért hoztad ide, mert valahogy
vissza akarod szerezni, akkor azonnal elmegyünk innen. Nem hagyom,
hogy még jobban tönkretedd, Evan.
Lehajtottam a fejemet.
- Bocsáss meg. Nem lett volna szabad ezt mondanom. - Mély levegőt
vettem, próbáltam csillapítani az izmaimat feszítő dühöt - Nem azért
teszem, hogy fájdalmat okozzak neki.
Sara feszülten szusszant.
- Beszélt neked róla? - kérdeztem óvatosan, puhatolózva. - Mármint
Rachel öngyilkosságáról?
- Szerinted elmond nekem valamit is? - kérdezett vissza Sara
bosszúsan szusszanva. - Még nem mondtuk el neki a részleteket. Nem
volt éppen... szóval tegnap, amikor elhoztam a reptérről, nem volt abban
az állapotban, hogy...
- Szóval ez az ivás dolog valami új? - kérdeztem, Sara kék szemébe
nézve, de ö kerülte a tekintetemet. Többet tudott, mint amit elmondott. -
Szerinted gondja van az ivással?
- Hogy gondja van-e az ivással? - kérdezte, vállat vonva. - Evan,
Emmának az élettel van gondja. - Fejét ingatta, elfordulni készült. - Nem is
kéne beszélnem veled erről.
- Miért nem? - szálltam szembe vele. - Miért ne tudhatnám? Nem
érdemlek ennyit? Sara, kérlek, mondd el, mi történt vele!
Sara hátrapillantott, szomorú szemében könny csillogott.
- Csak... csak le van törve. - Hanga elcsuklott. - És... és nem vagyok...
nem vagyok biztos abban, hogy tudok neki segíteni.
 Elfordult, válla előregörnyedt, azzal eltűnt a másik vendégszoba ajtaja
mögött. Ott álltam a hallban, a csukott ajtót bámultam, és hagytam, hogy
minden, amit mondott, visszhangozzon a fejemben.
Kezem ökölbe szorult, küzdöttem az ereimben tomboló fájdalom és
harag ellen. Emma ajtaja felé fordultam, kétoldalt az ajtófélfába
kapaszkodtam, és lehajtottam a fejemet. - Nem tudom, miért mentél el
vele, Emma. - súgtam, aztán elindultam a folyosó végébe, a szobám felé.
Szinte egész éjszaka a kezemet a fejem mögött összekulcsolva
feküdtem, hanyatt az ágyon, a sötét plafont bámulva. Próbáltam eldönteni,
mihez kezdek, amikor a világosság új napra ébreszt minket.

*
Pislogva, nehezen nyitottam ki a szememet. A szobában még sötét volt.
Fontolgattam, hogy becsukom megint, de a mosdóba kellett mennem.
Felhördülve hajtottam fel a vastag takarót.
Evanék házában voltam. A virágos vendégszobában. A rohadt életbe!
Megint felhördültem, és kikászálódtam az ágyból. Talpam a hideg padlóra
ért.
Pontosan tudtam, hol a fürdőszoba, fel sem kellett kapcsolnom a
lámpát; ám nem álltam még biztos lábakon; az előző napi vodka még a
szervezetemben lüktetett.
Amikor kijöttem a fürdőből, az ágyat bámultam.
Hogy van a térded?
Ugye, nem azért jöttél ide, hogy azt kérdezd, hogy van a térdem?
Szinte éreztem a kezét a combomon. Semmiképpen nem mehetek
vissza abba az ágyba.
Végiglépdeltem a padlón, kinyitottam az ajtót, kilestem a folyosóra.
Sötét volt és csendes. Megálltam Evan ajtaja előtt. Szívem összeszorult a
látványtól.
 - Nem lenne szabad itt lennem - súgtam, és továbbhaladtam, le a
csigalépcsőn.

A lépcső megreccsent az ajtóm előtt. Felültem, hallgatóztam. Emma

ébren van. Óvatosan, nehogy zajt csapjak, felkeltem. Mintha mondott
volna valamit; de olyan halkan, hogy talán csak képzelődöm.
Résnyire nyitottam az ajtót; megláttam, ahogy árnyéka eltűnik a
lépcsőn, és lemegy. Követtem.

A Mathews-ház ismerős illatai betöltötték érzékeimet; szívem elárult.

Nagyon, nagyon hevesen dobogott. Ki kell jutnom ebből a házból. Most.
Beléptem a konyhába, kinyitottam a hátsó verandára nyíló ajtót. Szellő
fújta, borzolta a pázsit füvét; látóteremet betöltötte a pompás, hatalmas
tölgyfa. És ott, az egyik ágon... a hinta.
Torkom hirtelen összeszorult, halk kiáltás tört fel belőlem Pislogtam,
nehogy kicsorduljon a könnyem, és hagytam, hogy a nedves fű a talpamat
simogassa. Vonzott az a tölgyfa. Érdes, göcsörtös törzsét simogattam, a
fejem fölött táncoló vékony ágak felé emeltem kezemet. Könnyű szellő
borzolta a lombot.
- Szeretem ezt a fát, mindig is szerettem - hallottam a saját hangomat.
Hangosan kimondtam.

Szeretem ezt a fát, mindig is szerettem, gondoltam, amikor Iáttam, hogy

ujjait végighúzza a törzsön. Felnézett, hogy az egészei lássa. Ő is mindig
vonzódott a fához, ezért volt ez a tökéletes helyszín, hogy felszereljem
neki a hintát.
A hintát, amitől azt reméltem, hogy vissza-visszatér miatta. Hozzám.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, amikor azt láttam, hogy megfogja a két
kötelet, és felhúzza magát az ingadozó ülőkére. A visszaverődő
holdfényben egy pillanatra úgy láttam, mintha mosolyogna.
 Legszívesebben odamentem volna hozzá; beszélni akartam vele, de
ellenálltam az erős késztetésnek. Hiába áradt róla az öröm, ahogy elrúgta
magát, és lengett előre - hátra, nem feledhettem, hogy nem akar itt lenni.
Hogy az arckifejezése rögtön megváltozna, amint meglátna engem. Ezért
ott maradtam a tornácon, és néztem, csak néztem, ahogy egyre
magasabbra lendíti magát az ágak közé.

Magamba szívtam a friss, hűvös éjszaka levegőjét; tücskök ciripeltek a

mezőn, és élveztem a ringató ritmust; egyre gyorsabban, egyre
magasabbra lendültem. Hajam lefelé, az arcomba tolult, felfelé menet
hátrasimult. Behunytam a szememet, hátradőltem, karomat teljesen
kifeszítettem, fejemet annyira hátra hajtottam, hogy kis híján a földet érte.
Gyomromban valami megremegett, mintha valami letapadt feszültség
katapultált volna. Arcom önkéntelenül mosolyra húzódott.

Lengett, csak lengett a hintán a tölgyfa árnyékában; olyan nagyon

hátrahajolt, hogy úgy nézett ki, mint aki menten átesik. A szél
fellebbentette a szoknyáját, ahogy maga elé nyújtotta a lábát.
Önkéntelenül elmosolyodtam. Jóleső borzongás vibrált végig testemen.
Kezemet karba fonva az üvegezett veranda nyitott ajtajához
támaszkodtam.
Ez az a lány, akit ismertem. Ez az a lány, akit szerettem. És bár nem
tudom, mi történt vele, azt tudom, hogy ki kell derítenem.
 17. NEM UGYANAZ

akitóan sütött a nap, amikor felébredtem a rattankanapén. Eltelt

V néhány pillanat, mire rájöttem, hol vagyok, de amint ez sikerült,
felugrottam. Emma! Erőből nyitottam az ajtót, siettem az udvar másik
végébe, a medencén és a fa kapun túlra. Hirtelen megálltam. Emma
összekuporodva feküd, a fűben, a tölgyfa alatt. Bőre ragyogott a levelek
között átszűrődő aranyló fényben. Szoknyája elterült körülötte, alá húzta a
lábát, keze az arca alatt. A lélegzetem is elállt a látványtól. Feszültség
vibrált bennem; nem akartam úgy ránézni, mint egykor. Nem ugyanaz a
lány, aki volt. És én sem voltam ugyanaz.
Odaléptem hozzá, egészen közel. Nem hagyhatom a nedves füvön.
Leguggoltam hozzá, gyengéden a karomba vettem.
Halkan nyöszörgött, de nem ébredt fel. Visszavittem a vendégszobába,
lefektettem az ágyra. Nem maradtam bent, nem néztem, ahogy alszik,
tudtam, hogy fel kell készülnöm, hogyan reagál, amikor felébred...
józanon... és kiszámíthatatlanul.

*
Megint az ágyban voltam. A testem a legkisebb mozdulatra is sajgott.
Meg voltam győződve arról, hogy kemény köveken aludtam. Felnyögtem,
végigsimítottam az arcomat.
Megcsörrent a telefonom. Vakon tapogattam a hang irányába; a padlón
találtam meg.
- Halló! - mordultam.
- Hogy vagy? - kérdezte Cole a vonal másik végén.
- Ó, hogy az a...! - reccsentem rá, kezemet a szemem elé kapva. -
Nincs nagyon korán neked?
 - Tudom, hogy hamarosan indulnod kell a templomba - magyarázta. -
Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Emlékszel arra, hogy tegnap
beszéltünk?
Képtelen voltam gondolkodni. A hasogató fejfájáson semmi nem hatolt
át.
- Valami hülyeséget mondtam?
Cole könnyeden nevetett.
- Holnap elétek megyek Santa Barbarába, a reptérre. A lányok
összepakolták a holmidat, és holnap este már ott lesznek ők is. Hívj fel
később, ha tudsz.
- Rendben - feleltem rekedtes, álmos hangon. Nem igazán tudtam
követni, mit mondott. - Akkor holnap.
Táskámba ejtettem a telefont. Kinyújtózva feküdtem az ágyon, féltem
megmozdulni. Aztán nyál gyűlt a számban, és a gyomrom összerándult.
Nagy nehezen feltápászkodtam, a fürdőszobába botorkáltam. Éppen
időben értem a vécéhez. Remegő térdemre estem, fejemet a hideg
porcelánhoz támasztottam, erősen becsuktam a szememet, nehogy a
halvány fény szúrós fájdalomként sértse a pupillámat, tomboló agyamba
hatoljon.
- Emma - szólított Sara a szobából. - Emma?
Hallottam, hogy résnyire nyílik a fürdőszobaajtó.
- Ó, szentséges ég! Emma! - Hallottam, hogy alig kap levegőt a
döbbenettől, de képtelen voltam felemelni a fejemet, hogy ránézzek. -
Készülnünk kell!
- Csak hagyj itt feküdni, kérlek. Meg akarok halni - könyörögtem. Újabb
rosszullétroham kapott el, hideg verejték csorgott a bőrömön, a
vécékagyló fölé hajoltam, gyomrom felfordult.
Sara mellettem volt, hűvös kezével nyirkos homlokomat simogatta.
 A vendégszoba ajtaja résnyire nyitva volt.
- Sara? - Halkan bekopogtam. Sara hangját távolabbról hallottam. - Itt
a kocsi, ami a templomba visz benneteket.
- Itt vagyunk - szólt ki Sara. Óvatosan beléptem a szobába, nem
igazán tudtam, mit fogok látni.
- A francba! - önkéntelenül kiszaladt a számon, amikor megláttam,
hogy Sara a lábát keresztbe téve ül a fürdőszoba pad lóján, ölében Emma,
falfehéren. - Fel tud kelni?
- Cssss! - szólalt meg Emma összerezzenve, könyörgő hangon. - Ne
olyan hangosan!
Nagyot szusszantam, aztán halkan feltettem a kérdést:
- Sara, mit akarsz tenni? Negyven perc múlva a templomban kéne
lennetek.
- Tudom - felelte Sara fájdalmasan. - Hm... Hadd állítsam be a zuhany
alá. Megtennéd, hogy felhívod anyámat, és megmondod neki, hogy egy
kicsit több időre lenne szükségünk?
- Persze - feleltem, és még egyszer alaposan megszemléltem a
jelenetet, aztán kisétáltam. A kilincset szorosan markolva becsuktam az
ajtót.

- Gyerünk, Emma! Próbáljunk meg felállni! - biztatott Sara türelmesen;

lassan feltérdelt. Erőt vettem a testemen, kényszerítettem magam, hogy
kövessem a mozdulatait. Remegő kézzel kapaszkodtam a kád szélébe.
Sara segített levetnem a ruhámat, leszedte a kötést a térdemről, ahogy
beültem a kádba. Annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam segíteni neki.
- Nagyon fáj a fejem!
- Mióta nem ettél? - kérdezte Sara, a melltartó pántját lehúzva
vállamon.
Vállam nem tudom mozdulatba rándult, mert tényleg nem emlékeztem,
hogy ettem volna bármit is azóta, hogy Kaliforniában repülőre ültem.
A meleg víztől összerezzentem. Sara végighúzta a zuhanyrózsát a
testem fölött.
- Fogd!
Egy darab szappant nyomott a kezembe. Megforgattam a
tenyeremben, révedő tekintettel kentem magamra a habot.
- Felhívtam anyádat! - kiáltott Evan a szobából. - Azt mondta, hívd fel,
amikor elindultatok. A templomban találkozunk.
- Evan! - kiáltott ki neki Sara, engem a kádban hagyott, úgy, hogy a
himbálózó zuhanyfej a lábamra köpte a vizet.

- Tudom, hogy semmi okod nincs megtenni, de szükségem van a

segítségedre - mondta Sara hadarva. Mindig vidám szemében tompa
szomorúság remegett.
- Mit kell tennem? - kérdeztem fegyelmezetten udvarias hangon.
- El kell vinnünk a templomba, mert nem hiszem, hogy egyedül meg
tudná tenni. És én nem vagyok elég ahhoz, hogy segítsek neki. Itt
maradnál? Segítenél nekem?
Bólintottam, képtelen voltam szavakat formálni. Minden arcizmom
megfeszült. Ekkor tudatosult bennem, hogy Emma sokkal rosszabb
állapotban van, mint gondoltam volna. Végül sikerült megszólalnom.
- Odalent leszek. Szólj, ha szükséged van rám.
- Tudnál neki hozni valami gyógyszert fejfájás ellen és valami
ennivalót? Napok óta nem evett semmit - kérte megtört, keserű hangon.
Megint csak bólintottam, és kimentem.
Amint becsuktam magam mögött az ajtót, elöntött a harag, ami azóta
gyűlt bennem, hogy a halottasház tárolójának a padlóján megtaláltuk.
Nem is igazán tudtam, kire vagyok dühös, de nem tagadhattam, hogy attól
a pillanattól, hogy megláttam Emmát, valahogy rossz érzésem támadt.
 Lementem a lépcsőn a konyhába. Jared éppen anyámra adta rá a
kosztümkabátot. Megtorpantam, igyekeztem lazának mutatkozni;
kinyitottam ökölbe szorult kezemet.
- Annalise, mit keresel te itt? - kérdeztem, az ajtóban álló filigrán lányt.
Tágra nyílt, szomorú szemmel nézett rám.
- Miattad jöttem.
Anyámra pillantott. így jelezte, hogy erről nem akar előtte beszélni.
- Odafent minden rendben van? - kérdezte anyám nyugodt hangon, de
a szemöldöke megrándult; ebből tudtam, hogy nagyon is érzékeli, milyen
kellemetlen helyzetbe kerültem.
- Igen - feleltem nyugodtan, elővigyázatosan. - Minden rendben.
- Hát, Jared és én beugrunk még valahova a templomba menet. Ott
találkozunk, ugye?
Felém hajolt, hogy lehajolhassak hozzá, és arcon csókolhasson.
- Nemsokára ott leszek - mondtam, Annalise felé pillantva. Minden
erőmet össze kellett szednem, hogy viszonylag nyugodt tudjak maradni.
Jared a padlót nézve vonult ki anyám mellett a házból. El tudtam
képzelni, milyen gondolatok jártak a fejében. Miután kimentek, Annalise
felé fordultam.
- Még mindig nem tudom, miért vagy itt. Éppen ma.
- Sajnálom, hogy tegnap este a virrasztásra nem tudtam elmenni -
mondta, egy lépést közelítve. Felemelte a kezét, mintha meg akarna
érinteni, de rögtön leengedte, amint meglátta, hogy a vállam megfeszül,
és önkéntelenül elhúzódom tőle. - Nem gondoltam, hogy ott leszel.
- Igazán? Meg sem fordult a fejemben, hogy távol maradjak.
Szeme rebbent, lefelé nézett; nem egészen értette, mit jelent ez a
kijelentés.
- Azt hittem... Azt hittem, nem is akarsz már találkozni vele.
Egy szót sem szóltam. Ez volt az igazság. Valamikor régen. És
Annalise ezt mindenkinél jobban tudta. Az értetlenségbe mélyedt
sértettség és a harag mondatta velem többször is, hogy Emma már nem
érdekel. Hogy nem akarok többet találkozni vele, és ha találkoznék vele,
nem jelentene semmit. De...
Körülbelül akkor, amikor anyám újra engedte, hogy utazgassak, így
lehetővé vált, hogy alig néhány órára legyek Emmától, a tudta nélkül... a
dolgok kezdtek megváltozni.
- Annalise, komolyan... mondd meg, mit akarsz.
Hangomra meglepetten emelte fel a fejét.
- Tavaly nyár óta nem beszéltünk. Nem értem, miért vagy itthon, azon
kívül, hogy tudod, hogy Emma is Weslynben van.
Annalise szeme felcsillant, alsó ajka kissé megduzzadt.
- Nem akartam, hogy Emma megint megbántson. Aggódtam miattad,
és azt hittem... azt hittem, újra barátok lehetünk. Mert én még mindig
szeretlek, Evan. És reméltem, hogy barátok lehelünk, ugyanúgy, mint
régen.
Hirtelen bűntudatot éreztem a türelmetlen hangom miatt. Elhittem, hogy
az én érdekemet tartotta szem előtt, a javamat akarta, de ez nem jelenti
azt, hogy szívesen látnám itt.
- Nem hiszem, hogy barátok lehetnénk újra, Annalise. Azok után, ami
történt, semmiképpen. Sajnálom.
Bólintott, igyekezett visszatartani könnyeit.
- Tönkre fog téged tenni, Evan - mondta, azzal sarkon fordult, és
kirohant a konyhaajtón.

Evan jelent meg az ajtóban. Egyik kezében kókusztej, a másikban

aszpirin és egy muffin. Megtorpant, amikor meglátta, hogy az ágyon ülök.
Sara éppen vékony lábamra simította a soványságomat elrejtő csizmát,
felhúzta a zipzárt. Azt hittem, kísérti a csupasz bőrömet, de a csizmaszár
szorítása jobb érzés volt, mint mezítláb.
Néztem, ahogy Evan az éjjeliszekrényre tette, amit hozott. Nem nézett
rám. Ha arcom tükrözte valamennyire, mit éreztem akkor, a halálnál is
rondább lehettem.
- Kész? - kérdezte Sarát.
Sara felállt, végigmért, mintha valami élettelen tárgy lennék
- Azt hiszem, igen. Nem tudom, mit csináljunk a szemeddel, Em.
Vörös, duzzadt. - Egy pillanatig gondolkodott. Aztán a retiküljébe nyúlt, és
elővett egy nagy lencséjű napszemüveget. - Tessék! Tedd fel, és tartsd
magadon!
Feltettem a szemüveget, és rögtön megkönnyebbültem. Már nem volt
olyan elviselhetetlen az a pillantás. Sara két tablettát nyomott a kezembe;
kókusztejjel vettem be. Elém tartotta a muffint, de grimaszára ingattam
fejemet; az evés gondolatától is felfordult a gyomrom.
- Előbb-utóbb enned kell valamit - szólt rám Sara szigorúan.
- Képtelen vagyok - nyöszörögtem nyeldekelve, rosszulléttel
küszködve.
- Fel tudsz állni? - kérdezte Sara.
Bólintottam. Sara karjába kapaszkodva óvatosan felálltam. Evan felénk
mozdult, amikor meginogtam, de megtorpant, látva, hogy sikerült
visszanyernem az egyensúlyomat. Elindult kifelé. Sara vezetett engem.
Bármennyire próbáltam, nem tudtam megállni, hogy ne nézzem Evant.
Tudatom egy része meg volt győződve arról, hogy ez nem lehet valóság.
Evan nem változott... illetve talán egy kicsit izmosabb volt. De lényegében
tökéletesen ugyanolyan, mint volt. Higgadt, megfontolt, felnőtt...
mellényes öltönyben, ami olyan jól illett magas alakjára, mintha a GQ
magazinból lépett volna ki. Falán éppen ez a helyzet. Talán repülőn ülök,
a GQ magazint olvasom, és ez az egész csak álom.
Aztán éles fájdalom rántott vissza a valóságba. Itt vagyok Weslynben,
anyám temetésén. A térdem megbicsaklott, elestem. Sara sikított, Evan
felrohant hozzánk a lépcsőn, karját a hátam mögé csúsztatta, hogy
felültessen.

- Jól vagy? - kérdezte tőle Sara.

Emma törékeny teste ernyedten támaszkodott rám.
- Igen - felelte, és felült. - Csak hirtelen megszédültem. Nagyon
sajnálom.
- Emma, megrémítesz - szólt Sara, a kezét nyújtva felé. – Biztos, hogy
jól vagy?
Emma alig érzékelhetően bólintott. Arca felém fordult, de a nagy fekete
napszemüveg miatt fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Megfogtam a
kezét, a karomra igazítottam, hogy két oldalról támogassuk. Így sikerült
levezetnünk a lépcsőn.
Ha két napig csak vodkát ivott, akkor valószínűleg ki van száradva, és
nagyon lecsökkenhetett a vércukorszintje. Hogy a fenébe tudjuk végigülni
a szertartást úgy, hogy ne ájuljon el?
- Emma, legalább a kókusztejet meg tudnád inni, mielőtt elindulunk a
templomba?

Ez volt az első mondata. Ekkor szólt hozzám először azóta, hogy

megérkeztem. Óvatosan bólintottam; nagyon igyekeztem kordában
tartani a szívverésemet; éreztem a karját a karom alatt. Nem akartam ilyen
közel lenni hozzá, nem akartam megérinteni, nem akartam érezni a
testéből áradó férfiasan fanyar, édeskés illatot, amitől még jobban
szédültem. De azt is tudtam, hogy a testem kezdi felmondani a
szolgálatot; lázad az elmúlt néhány nap ellen, amikor olyan rosszul
bántam vele, és ha Evan nem támogatna, képtelen lennék megállni a
lábamon.
 *
A kocsi festői szépségű, tornyos, színes ólomüveg ablakos fehér
templom előtt állt meg. A temetkezési vállalkozó közeledett a kocsihoz,
amikor kinyílt az ajtó. Minden izmom tiltakozott az ellen, hogy belépjek
ebbe a történelmi New England-i templomba, és részt vegyek anyám
gyászszertartásán. Pánik tört rám a kocsi belsejében; képtelen voltam
mozdulni.
Sara mászott vissza a kocsiba, megragadta a kezemet.
- Rosszul vagy?
A fejemet ingattam. Ekkor Evan hajolt be.
- Mi a baj? - kérdezte Sara kedves, nyugtató hangon.
- Halott - hebegtem. A hangom remegett. Két kézzel nyomtam a
napszemüveget még jobban a szememre, hátha sikerül
visszatoloncolnom a könnyeimet. - Istenem, istenem, istenem! Meghalt.
Egyre nőtt a gombóc a torkomban; azt hittem, megfulladok.
Behunytam a szememet, nehogy kicsorduljon a könnyem. Sara
megszorította a kezemet. Mély levegőt vettem, orron át, a számon fújtam
ki, lassan. A pánikroham lassan csillapodott.
- Jól vagyok - mondtam Sarának; intettem neki, hogy szálljon ki a
kocsiból.
- Végig tudod csinálni - nyugtatott Sara. Amikor sikerült végre
kiszállnom a kocsiból, megint megfogta a kezemet - Egész idő alatt
melletted leszek.
Csak bólintani tudtam.
Evan megint a karját nyújtotta. Belékaroltam, szorosan kapaszkodva.

Addig még nem láttam, hogy reagált volna az anyja halálára. Ez volt az
első alkalom, és nem tudtam hová tenni. Csak ott álltam mellette, és a
templomajtóig kísértem, ahol Mr. és Mrs. McKinley várt minket. Anna
megölelte Emmát, a fülébe súgott valamit, aztán elindult befelé.
Emma szorosabban karolt belém; éreztem, hogy pánik tör rá, ahogy
átléptük a küszöböt. Ösztönösen a kezére simítottam a kezemet, és
minden lépését nagyon figyeltem. Az ereje akartam lenni, erőt adni neki,
ahogy egyre gyengült.
Beültem mellé az első padba. A másik oldalán Sara ült. Sara szülei a
sor végén. Emma elhúzódott tőlem, elengedte a kezemet, Sara felé dőlt,
vállára hajtotta a fejét. Lehajtottam a fejemet; felismertem, hogy ki nem
vagyok neki ezen a válságos órán.
Megkezdődött a szertartás, az egybegyűltek elhallgattak, megszűnt a
suttogás. Nem néztem rá, miközben a pap imádkozott, és idegenek
mondtak kedves szavakat a halottról, aki ezt nem érdemelte meg.
Aztán a pap visszalépett a pulpitusra, és azt mondta:
- Most pedig szeretném megkérni Rachel lányát, Emmát, hogy
mondjon néhány szót az elhunytról.
Mozdulni sem tudtam a döbbenettől. Aztán Sara felé fordítottam a
fejemet, és láttam, hogy Sara szája tátva maradt, és rémülten néz rám.
Emma lassan felállt, és elindult a pulpitushoz vezető lépcső felé.
- Jaj ne! - súgta Sara mellettem.
- Tudod, mit fog mondani? - kérdeztem. Alig kaptam levegőt.
- Nem tudom. De tartok tőle... - felelte súgva; le sem vette a tekintetét
Emmáról.

Remegő kézzel fogtam meg a fekete drapériával borított pulpitus két

szélét. Sarára pillantottam, és hirtelen eszembe jutottak szenvedélyes
szavai.
Bántott téged, Emma. Újra és újra. Most már elengedheted. Ne hagyd,
hogy még egyszer bántson.
 Aztán a figyelmemet újra a szavaimat váró szomorú arcok felé
fordítottam. Olyan szavakat vártak tőlem, amelyekre nem voltam
felkészülve. Nem akartam beszédet mondani. Ezért úgy döntöttem, hogy
ezúttal... teljesen őszinte leszek.
- Nem akarok itt lenni. - Hangom feszült volt, rekedtes, alig hallható. -
Egyikünknek sem kéne itt lennie.
Köhécseltem megint, és Sarára néztem; tágra nyílt szemmel,
rezzenéstelenül nézte minden mozdulatomat; olyan erővel markolta a pad
könyvtartóját, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.
Nem bánthat folyton téged, és nem használhat érzelmi pofozózsákként.
Ez az egész nagyon beteg dolog. Hányszor kell megbocsátanod neki,
mielőtt végleg tönkretesz?
- Nem is tudom, hol kezdhetném a felsorolást. Hosszú a lista. Anyám
sokféleképpen formált engem. Miatta vagyok az az ember, akivé lettem.
Minden nap azzal ébredek, hogy emlékezem, hogyan járult hozzá ahhoz,
hogy létezem. Hibáztatom... - elhallgattam, köhécseltem megint,
összeszorítottam fogaimat. Aztán folytattam. - Hibáztatom, amiért idő előtt
megadta magát az engesztelhetetlen sorsnak. Mindkettőnknek része volt
tragédiában. A halál sok évvel ezelőtt elragadta az apámat. Anyám élete
sok évét fájdalomban élte le. Ezt a fájdalmat évekig tehetetlenül
szemléltem. Végül nem tudott együtt élni ezzel a kínnal, és nem tudta,
hogyan szabadulhatna meg tőle más módon. Most talán megtalálja azt a
békét, amit élete nagy részében keresett... most, amikor végre apámmal
lehet.
Ez csak rólad szól. Mindig is csak rólad szólt, arról, hogy te mit akarsz,
te hogyan érzel, kivel akarsz lenni. Gondoltál valaha, akár csak egyszer is
rám, és arra, hogy min mentem keresztül? Érdekel egyáltalán? Miért
ragaszkodsz rögeszmésen egy olyan férfihoz, aki sosem szeretett téged?
Elrántottam a kezemet a pulpitusról. Egész testem remegett, ahogy
lementem a lépcsőn, a padsorok közé. A McKinley család felállt, hogy
visszaülhessek a padba, de én lehajtott fejjel mentem tovább.

- Hova megy? - kérdezte Sara döbbenten, súgva.

- Nem tudom - feleltem, és én is csak néztem Emma után, ahogy a
templomban mindenki más. Már a hatalmas kétszárnyú ajtónál járt.
Kinyitotta. Az ajtó becsukódott mögötte.
- Az oldalfolyosón menj - szóltam Sarának. Suttogás, mocorgás
hallatszott a padsorokból; a gyászolók találgatták, mi történhetett.
Sara nyomában haladtam a sötét szőnyegen a templom hátsó része
felé, miközben a pap határozott hangja újra a pulpitusra irányította a
figyelmet. A Szentírásból olvasott fel. Átnyomakodtunk a nehéz faajtók
között, leszaladtunk a kőlépcsőn. A templom félhomálya után a Nap
valószínűtlenül fényesen ragyogott. Kezemet a szemem fölé emelve
Emmát kerestem.
A kocsi, amivel érkeztünk, elment.
 18. MÉG ITT VAGYOK

inyitottam az ajtót, majd óvatosan becsuktam magam mögött.

K Emma csak bámult kifelé a nagy ablakon; lábát maga alá húzva az
ablakpárkányon ült.
Megbotlottam egy székben, mert nem figyeltem semmi másra, csak rá.
Emma felém fordult. Szeme csillogott; olyan szomorúság volt a
tekintetében, hogy a szívem elszorult a látványtól.
- Nem kéne itt lenned - szólalt meg a fájdalomtól el-elcsukló hangon. -
Nem neked kellett volna rám találnod.
Olyan él volt a hangában, hogy megtorpantam.
- Lehet. De én vagyok az egyetlen, aki tudta, hogy itt vagy.
Emma behunyta a szemét, és éreztem, hogy minden arcizma
megfeszül; nagy önfegyelemmel próbálta magában tartani a felszínre törő
érzéseket. Szólni akartam, hogy mondja ki nyugodtan. Ne küzdjön
ellenük.
- Tudom, miért kellett eljönnöd a templomból - mondtam neki.
Fejét ingatta, mintha azzal elnyomhatná a gondolatait.
- Nem fogom siratni - szólt elcsukló hangon. - Nem fogom siratni. -
Nyeldekelt. - Nem érdemli mega könnyeimet. Megtette. A halált
választotta. Nem fog megríkatni. Nem siratom.
Egész teste rázkódott a fájdalomtól és a haragtól; remegve védte magát
a nem kívánt bánat ellen.
Közelebb léptem. Minden idegszálammal küzdöttem az erős vágy ellen,
hogy magamhoz öleljem, hogy vigasztaljam. Kartávolságnál messzebb
álltam tőle. Nem azért voltam ott.
Emma nem mozdult; fejét a térdére hajtva ült. Aztán felemelte a fejét, de
a szeme csukva maradt. Beszívta a rajzterem illatait. Vártam, hogy
kinyissa a szemét, hogy lássa, még mindig ott vagyok.
- Azért jöttél, hogy elvigyél Saráékhoz? - kérdezte nyugodt hangon,
üres tekintettel.
Bólintottam. Nagyon meglepett ez a hirtelen átalakulás.
- Visszaküldtem a kocsit a templomhoz Saráért.
- Rendben - szusszant. - Mehetünk.

Nagy lendülettel kiléptem az ajtón. A földszinten nyüzsgő társaságban

senkire sem néztem. A fehér papírzacskót markolva egyenesen az
emeletre mentem, sietve fel a lépcsőn.
- Ti megálltatok hamburgerezni? - hallottam, ahogy Sara dühösen
kérdi Evant.
- Tessék? Két napja nem evett semmit. Tehát a válasz igen.
Beugrottunk hamburgerért.
Ahogy egyre feljebb jutottam a lépcsőn, a hangja elhalkult.
Saráék tévés nappalijában lerogytam a fehér bőrkanapén a
papírzacskóban kotorásztam. A hamburgert kerestem, és azt a pár szál
sült krumplit, amit nem ettem meg a kocsiban. Nem emlékszem, hogy
valaha éreztem-e olyan nagy éhséget.
- Jobban vagy? - kérdezte Sara, amint felért a lépcsőn.
Bólintottam. Szám tele volt a zsíros burgerrel. Megesküdtem volna,
hogy olyan finomat soha életemben nem ettem. Letöröltem a ketchupfoltot
a számról, és ittam egy korty üdítőt.
- Bocsáss meg - szabadkoztam, amint Sara leült mellém.
- Mit kéne megbocsátanom? - kérdezett vissza, mintha fogalma sem
lenne, miről beszélek.
- Ezt komolyan kérdezed? - méltatlankodtam. - Az elmúlt két napban
végig önző és idióta voltam. Neked kellett pátyolgatni, elsimítani a
hülyeségeimet, és egy pillanatra sem hagyhattál magamra. Vigyáztál rám.
Sajnálom, hogy ilyen borzalmas barátnő vagyok.
Sara a fejét ingatva a vállával vállon lökött.
- Ugyan már! Szükséged volt rám. És melletted álltam. Ilyen egyszerű.
De nagyon szeretném, ha soha többé nem innál... soha többé.
Felnevettem.
- Soha többé nem engedek vodkát a közelembe, az biztos.
- Én sem - vigyorgott Sara. - És bocsáss meg... tudod... - Nyugtalanul
pislogott, mintha nehezen tudná rávenni magát, hogy befejezze a
mondatot. - Szóval... tudod... azért, amit a motelben mondtam... És azért,
hogy Evanék házába vittünk.
- Nem kell beszélnünk róla - mondtam, azzal még egy harapást faltam
a burgerből, és önkéntelenül arra gondoltam, vajon hol lehet Evan. Vajon
lent van a többiekkel, vagy már hazament?

- Köszönöm. Nagyon nagyra értékelem, hogy segítettél - mondtam,

azzal letettem a telefont. Megfordultam. Jared állt előttem.
- Ki volt az? - kérdezte, az érintetlen tányér ételt nézve, amit Anna
rögtön a megérkezésem után a kezembe nyomott. - Ezt meg fogod enni?
- Tessék. Nyugodtan edd meg - biztattam. - Meglep, hogy itt látlak -
tereltem el a szót az eredeti kérdéséről.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte, azzal leült az üvegasztal mellé
a zárt verandán, és fokhagymás pirítással tömte magát.
- Azt, hogy eljöttél abba a házba, ahol Sara és a családja lakik -
egyértelműsítettem. - Ez... szóval, ez elég merész húzás tőled. Mármint
hogy egyáltalán idejöttél.
- Az apja majdnem becsapta előttem az ajtót, amikor meglátott.
Felnevettem.
- Mi a szándékod? Úgy akarsz jó pontokat szerezni náluk, hogy itt
lebzselsz, és segítesz nekik takarítani a vendégség után?
- Nem fogom erőltetni - mondta, egy darab lasagnetészták magába
tömve.
- Ezek szerint... esetleg kivinnél a reptérre holnap?

Összegyűrtem a papírzacskót, fejemet a kanapé háttámlájára

hajtottam.
- Ó, hát itt vagytok! - Anna hangját hallottam a lépcsőfordulóból. Felé
fordultam, láttam, hogy egyenesen hozzánk indult. - Sara, beszélhetnék
Emmával egy kicsit?
A gyomrom összerándult a kérésre.
- Odalent leszek - szólt Sara, azzal átengedte a helyét az anyjának a
kanapén.
- Bújj hozzám, Emma! - szólt Anna: karját kitárva jelezte, hogy meg
akar ölelni. Szívem összeszorult, ahogy a fejemet a vállára hajtottam,
hagytam, hogy átöleljen. Éreztem elegáns virágillatát, behunytam a
szememet, végigsimított rövid hajamon. - Az utóbbi pár nap nagyon nehéz
lehetett neked. Borzasztóan sajnálom.
Nyeldekeltem, gombóc volt a torkomban, képtelen voltam megszólalni.
- Vigyázunk rád, gondoskodunk rólad - súgta fölém hajolva, lehelete
gyengéden borzolta a hajamat. Megcsókolta a fejemet. - Mégis úgy
gondolom, beszélned kéne valakivel arról, hogy mi zajlik benned. Nekem
csak elképzelésem lehet arról, hogy mit érzel.
Nem szólaltam meg; egyáltalán nem akartam feltárni a belsőmet
marcangoló vad érzelmeket.
- Egyfolytában aggódom miattad - folytatta. - Nem tudom, mit tehetnék,
hogy biztonságban érezd magadat. És anyaként mindig is azt akartam,
hogy te és Sara is biztonságban legyetek. Hogy érezzétek, hogy szeretet
vesz körül benneteket.
 - Érzem - súgtam. - Mindig érzem, amikor nálatok vagyok.
- Bárcsak akkor is így éreznéd, amikor majd elmész.
Még egy kicsit üldögéltünk a csendben; fejemet a mellkasára hajtva
hallgattam a szívverését. Vékony karjával olyan erősen ölelt, hogy
biztonságban és szeretetben éreztem magam.
- Kérdezhetek valamit? - szólaltam meg halkan, suttogva.
- Persze - biztatott.
- Tényleg... tényleg felakasztotta magát?
Behunytam a szememet, felkészültem a válaszra.
- Igen - felelte Anna gyengéden, de határozottan.
- Hol?
- A Decatur Street-i házban.
A levegő kipréselődött a tüdőmből.
- A lépcsőkorlátról?
- Igen.
Mellkasom elnehezedett, megdermedt, mintha nem maradt volna
benne hely a levegőnek. Mintha a fájdalom fojtogatna.
- Szenvedett?
- Nem - súgta Anna elcsukló hangon.
Elhúzódtam tőle, hogy ránézzek. Könnyek csorogtak az arcán.
- Miért? - kérdeztem. A szemem szúrt minden pislogásnál.
Anna csak ingatta, ingatta a fejét.
- Nem tudom. Nem hagyott búcsúlevelet. De ha hagyott volna is... nem
hiszem, hogy igazán meg tudta volna magyarázni, miért döntött úgy, hogy
véget vet az életének. Nagyon sajnálom, Emma.
- Köszönöm - feleltem. Az állam remegett. Anna fájdalmát látni szinte
kibírhatatlan volt. - Te mindig nagyon jó voltál hozzá... mindenben, és
mindannak ellenére, ami történt. Azt is köszönöm, amit az elmúlt egy
héten tettél. Tudom, hogy nem segítettem sokat, sőt, semmit sem
segítettem, inkább... szóval nagyon sajnálom.
- Ne szabadkozz - szólt Anna, az arcát megtörölve, csücsörített ajkán
lassan kifújva a levegőt. - Cári és én szeretünk léged. És át fogunk
segíteni ezen.
- Köszönöm.
- Holnap muszáj visszamenned Kaliforniába?
Bólintottam.
- Tudom - felelte szomorú megértéssel. - De gondolkodsz azon, amit
mondtam? Hogy beszélned kell valakivel erről?
Megint bólintottam. Bár tudtam, hogy nem teszem.

- Nagyon köszönök mindent, amit ma tettél - szólt hozzám Sara, amint

leült mellém a McKinley-ház nappalijának a kanapéjára. - Tudom, hogy
nehéz volt.
Egy pillanatig csendben ültem.
- Hát, igen. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt - feleltem taktikusan. -
Cserébe megtennél nekem egy szívességed
- Mi az? - kérdezte. Szeme gyanakvón összeszűkült.
- Engedd meg, hogy Jared és én vigyünk ki titeket holnap a reptérre.
Sara csak bámult rám. Próbálta kitalálni, nincs-e valami rejtett szándék
a kérésem mögött. Persze, hogy volt.
- Miért? - kérdezett tovább. Gyanakvása nem csillapodott.
- Egyszerűen azért, mert mielőtt elmegy, meg akarok bizonyosodni
arról, hogy teljesen rendben van.
Elég egyenes válasz volt.
- Azt hiszem, ez megoldható - felelte tétován. - De Emma és én hátul
ülünk. És csak mi ülünk hátul.
Eléggé kellett fegyelmeznem magamat, hogy el ne vigyorodjak.
- Rendben.
 *
- Mit kerestek ti itt?
Carl hangját hallottam a lépcső alján. Nem volt kellemes hang.
Goromba mordulásnak hatott. Az utolsó lépcsőfokokat kettesével vettem.
Aztán megláttam Evant. Előbb riadtan nézett rám, aztán látta, hogy
sikerült megkapaszkodnom, nem estem el, és ajka olyan szívdobbantó
mosolyra húzódott, amivel számtalanszor fogadott már ennél a lépcsőnél.
- Szia! - köszönt rám, és elkapta rólam tekintetét, miközben én még
mindig őt bámultam.
- Mi folyik itt? - kérdeztem, közben Carlra nézve, aki legalább annyira
meglepettnek tűnt, mint én, amikor meglátta Jaredet és Evant az ajtóban.
- A bőröndjeink a nappaliban vannak - jelentette be Sara, amint leért a
lépcsőn. Tudomást sem vett döbbent tekintetemtől, apja kérdő nézéséről.
- Ó, el is felejtettem mondani, apa. Nem kell kivinned minket a reptérre.
- Azt látom - felelte még mindig gyanakvóan. - Biztos?
- Igen, megoldjuk - felelte Sara könnyedén; azzal mosolyogva arcon
csókolta az apját. Aztán közelebb hajolt, és azt súgta: - Csak egy reptéri
út.
Carl is megcsókolta a lányát, aztán újra Jaredre nézett; szeme
figyelmeztetőn összeszűkült.
Jared feszélyezett mosollyal nézett vissza rá, aztán ellépett mellette a
nappaliba, a bőröndjeinkért.
- Mi a fene jutott eszedbe? - kérdeztem súgva, amikor Sara a vállára
vette a kabintáskát.
- Csak egy reptéri fuvar, Emma. Ne aggódj. Egy óra sincs az út.
Csitító mosollyal nézett rám, de a gyomrom összeszorult. Tudtam, hogy
valami készül.
Sara nyomában elléptem Evan mellett. Az ajtó előtt búcsúzóul
megöleltem Annát és Carlt.

Visszatért a színe, már nem olyan sápadt, és bár még mindig kissé
bizonytalan a tekintete... nagyon szép. Alig tudtam megállni, hogy ne
vigyorogjak, amikor meglátott, és ettől majdnem leesett a lépcsőn. Az egy
dolog, hogy meggyőztem magam, hogy vége, és tovább kell lépnem, más
dolog azonban, amikor ott áll közvetlenül előttem.
A reptérre menet nem beszéltünk, ezért zenét választottam, hogy
valamivel megtörjem a csendet. Amikor Jared felé fordultam, a szemem
sarkából láttam, hogy Sara egyfolytában Emmát figyeli. Aggódott. Van
valami, amit nem tudok, amit Sara nem mondott el nekem. Vajon tényleg
készen állok erre... akkor is, ha a végen nagyon fog fájni? De még mindig
nem hittem, hogy ez lehetséges.

Folyton a nyakára rebbent a tekintetem; végigpásztáztam a szépen

nyírt hajának vonalát. Időnként enyhén elfordította a lejét, Sarára
pillantott, és olyankor megláttam a tökéletes arcélét; hosszú, markáns
orrát, szögletes állát, határozott ívű szemöldökét. A szívem ilyenkor
rögtön elszorult, és másfelé kellett néznem, nehogy elpiruljak. Túl tudom
élni... talán... ha egy óránál nem tart tovább.
Amikor beálltunk a reptéri parkolóba, Jared és Evan kiszállt, hogy
kivegyék a bőröndjeinket. Ekkor láttam meg a csomagtartóban a többi
poggyászt.
- Te szórakozol velem?
Szinte ráüvöltöttem. Meg voltam győződve arról, hogy Sara áll az egész
mögött. Döbbenten, értetlenül bámult rám.
Egyszerre fordultunk vádlón Evan felé.
- Mondtam, hogy ez rossz ötlet - jegyezte meg halkan Jared. - Ezzel
nagyon mellétrafáltál.
 - Fogd be, Jared! - felelte Evan szintén halkan, aztán vállat vont, és
felénk fordult. - Tessék? Nem szórakozom. Nate-nél töltöm a nyarat.
Santa Barbarában.
Sara szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Ezt komolyan mondod?
- Mi olyan hihetetlen ebben? - kérdezte, ártatlanságot színlelve. - Te
visszamész Palo Altóba, ugye?
Tudtam, hogy nem teljesen őszinte. Sosem tudott hazudni.
Sara duzzogva fogta a bőröndjét.
- Gyere, Emma!
- Ez nem lehet így - figyelmeztettem, azzal a bőröndömet húzva
elindultam utána.
- Ne aggódj - biztosított. - Minden rendben lesz.

- Ezt jól megcsináltad - jegyezte meg Jared kissé gúnyosan, miután a

lányok elviharzottak. Lecsukta a csomagtartót. - Nem lehettél volna kissé
diszkrétebb?
- Hát... előbb-utóbb úgyis megtudnák, nem?
- Van fogalmad arról, hogy mibe keveredtél? - kérdezte a fejét ingatva.
- Nem igazán - ismertem el. Bár egész éjszaka próbáltam meggyőzni
magam, hogy helyesen cselekszem. - De ha róla van szó, sosem tudtam.
Miért változott volna bármi ezen a téren?
Jared felsóhajtott.
- Pár hét, és én is ott leszek. Szóltál Nate-nek, hogy korábban
érkezünk?
- Igen. Tegnap este beszéltem vele. Senki nem lesz a háznál, de
tudom, hogy hol a kulcs, szóval nem gond.
- Sok szerencsét! - köszönt el Jared, azzal hozzám hajolt, megölelt, és
enyhén hátba veregetett. Aztán megint rám nézett, majd beszállt a
Volvóba. Nevetett, a fejét ingatta.
Nem is próbáltam megkeresni a lányokat. Tudtam, hogy egy járaton
utazunk egészen Santa Barbaráig. Láttam a jegyüket a McKinley-ház
konyhájában, a hűtőre mágnesezve.
Azt nem tudtam, hogy hol fognak lakni Santa Barbarában... és azt sem,
hogy ki lesz még velük.

- Nate háza ugyanabban az utcában van, ahol Cole lakik - mondtam

Sarának. Annyira ideges voltam, hogy alig bírtam magammal. Azt hittem,
megint rosszul leszek.
- Tessék? - kiáltott fel Sara olyan hangosan, hogy a többi más felfigyelt
ránk. - Ezt én miért nem tudtam eddig? És te honnan tudod?!
- Ööö... A tavaszi szünetben véletlenül eljutottam Nate egyik partijára.
Azon a héten, amit Cole-lal töltöttem. Ő segített át egy áttequilázott
éjszakán; akkor tudtam meg, hogy Evan legjobb barátja lakik ott.
- Ó, a büdös francba! - kapkodott levegő után Sara. - Próbálok
magamhoz térni a döbbenettől, hogy most tudom meg ezt. De... ó, a
rohadt életbe! Szóval... Cole és Nate ismerik egymást?
- Cole ismeri Evant is - közöltem, az ablakon kifelé bámulva
- Az nem lehet! - hebegte. - Emma, ez...
- Ez lesz életem legpocsékabb nyara - fejeztem be a mondatot,
homlokomat az ablakhoz csapva.
- Nem kell ott maradnunk - javasolta Sara. - Visszamehetnénk Palo
Altóba pár hét múlva, amikor Cole-nak amúgy is ott kell lennie nyári
szemeszterre.
Felsóhajtottam. Csalódott voltam, hogy nem lesz olyan nyugodt nyaram
Sarával, mint reméltem.
- Lehet.
- Majd csak lesz valahogy. Kibírjuk - biztosított.
 Nem igazán hittem neki.

Amikor a gép a kis reptér kifutóján leszállt, és végre megállt, az utasok

felálltak, a poggyászaikért nyúltak. Sara és Emma néhány sorral előttem
ült, így előbb szállhattak ki, mint én. Megigazítottam a hátizsákomat, úgy
indultam a fedett poggyászkiadó hely felé. Meleg levegőt szívtam mélyen
a tüdőmbe. Hiányzott Kalifornia.
Sara haját nehéz lett volna nem észrevenni. Megláttam a lányokat, de
éppen ekkor valaki megszólalt:
- Szia, Emma!
Rögtön megtorpantam, mire a mögöttem jövő ember egyenesen nekem
jött.
Emma odament az illetőhöz, ő pedig lehajolt, és megcsókolta,
- Ó, a büdös francba!
Egy teljes percig alig kaptam levegőt; aztán nagy nehezen képes
voltam elindulni megint a poggyászkiadás felé. Azon a szűk helyen
képtelenség kikerülni őket.
- Evan? - szólt Cole, kíváncsian szemlélve engem. - Nem tudtam, hogy
te is visszajössz.
- Szia, Cole - feleltem. Nagyon igyekeztem, hogy a hangom közömbös
maradjon. - Visszajöttem. Mint a mellékelt ábra mutatja. Nate-nél töltöm a
nyarat. - Előbb ránéztem, aztán Emmára, aki nem nézett a szemembe. -
Nem is tudtam, hogy te meg Emma ismeritek egymást.
Cole összevonta a szemöldökét, próbálta értelmezni az
összefüggéseket.
- Ismerjük egymást - felelte, azzal felkapta Emma bőröndjét. - Igen.
Elvigyünk?
- Tessék? - hebegte Emma. Az arca hirtelen rákvörös lett.
- Egy utcába megyünk. Szóval... elvihetünk?
 - Persze - feleltem. Meglepett a laza stílusa. Sarára pillantottam. Úgy
nézett ki, mint aki menten elájul.
Cole átfogta Emma vállát, Emma pedig meglepetésében összerezzent.
Ez lesz életem legpocsékabb nyara.
 19. CSAK EGY OKOT MONDJ!

ecsaptam a kocsiajtót, és kikaptam a csomagjaimat a

B csomagtartóból. Olyan heves mozdulattal, hogy kis híján orra
estem. Az ajtóhoz siettem, lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Persze, hogy
zárva volt. Türelmetlenül toporogva vártam Cole-t, aki nem sietett, és a
fenébe... muszáj volt neki lassan megkerülnie a kocsit.
Az ajtót bámultam. Nem néztem Cole-ra, aki a kocsiban megint elárult...
áthívta Evant hamburgerezni. Nem néztem Evanre, aki a meghívást
rögtön elfogadta. És Sarára sem néztem, akinek folyton leesett az álla,
amikor a fiúk úgy beszélgettek egymással, mintha régi barátok lennének,
és alig várnák, hogy újra összejöjjenek. Én csak bámultam az ajtót, és alig
vártam, hogy kinyíljon végre.
Amikor Cole végre kinyitotta, szó nélkül elléptem mellette, és a
bőröndömet a vendégszobába gurítottam. Sara benyomult mögöttem.
- Ööö... egy szobában fogunk lakni? - kérdezte a dupla ágyat nézve;
zavartan pislogva rám.
- Hát... - hebegtem.
- Emma! - Cole dugta be a fejét a szobába. - Bepakolhatsz a
szobámba.
Elállt a lélegzetem, a lábam megremegett. Bólintottam, visszahúztam a
bőröndömet a nyitott nappaliba.
- Kérsz egy sört? - kérdezte Cole jó vendéglátó módjára Evant.
- Persze - felelte Evan lazán. Körülnézett, ujjait végighúzta a
könyvespolcon sorakozó kirakós játékok dobozain.
Képtelen voltam nézni, ahogy azokat a dobozokat érinti. A konyhapult
mellé állítottam a bőröndömet, és egyenesen a teraszra mentem.
Elfordítottam egy széket, karba font kézzel ültem, és néztem az óceánt.
- Em... - szólított Sara nagyon óvatosan, becsukva maga mögött az
üvegajtót. - Sajnálom, hogy ... ez szívás.
- Az nem kifejezés, hogy szívás - mondtam fogcsikorgatva. - Miért van
itt? Miért nem tudta távol tartani magát... - Erősen behunytam a
szememet. - Nem lehet igaz, hogy ez történik.
A világom annyira kizökkent, hogy alig tudtam egyenesen állni.
Sara a terasz korlátjának dőlve állt előttem, illetve kissé oldalra lépett,
hogy lássam a part felé nyomuló hullámokat.
- Miért mentél rögtön a vendégszobába a holmiddal? - kérdezte.
Meglepetten pillantottam rá.
- Én... szóval... korábban ott aludtam - magyaráztam. - Mi nem... mi
nem alszunk együtt. Sara, hiszen Cole meg én nem járunk. Ezt te is tudod.
- Aha. - Bólintott. - A reptéren nem így tűnt.
Nem is emlékeztem, mi történt Cole és köztem a reptéren. Túlságosan
lekötött a tudat, hogy Evan valahol mögöttem van.
- Talán járnotok ké... - szólalt meg Sara. Aztán elhallgatott. Valamire
felkapta a fejét.
- Mármint hogy... - kérdeztem zavartan.
Ekkor hallottam meg: „Miért nem jöttél el a temetésre?”
Azt hittem, menten megfulladok.
- Emma nem akarta, hogy ott legyek - magyarázta Cole. Még mindig
sokkal nyugodtabbnak tűnt annál, ami az adott helyzetben indokolt lett
volna. - El akartam menni, de tiszteletben tartottam a kívánságát. Szóval
itt maradtam.
Bólintottam.
- Jól sejtem, hogy te ott voltál? - kérdezte a szemöldökét kissé
ráncolva.
- Igen - feleltem. - Én nem hagytam, hogy Emma kívánsága távol
tartson.
- És Emma persze összezavarodott - vonta le a következtetést Cole,
mintha eleve erre számított volna.
- Így is lehet mondani - feleltem óvatosan bólintva, és arra gondoltam,
vajon milyen irányt vesz ez a beszélgetés.

- Rólam beszélnek - hebegtem. Alig akartam hinni a fülemnek. - Miért

beszélgetnek rólam? Nem tudják, hogy hallom?
- Cssss - csitított Sara. Nagyon figyelt.
- Ezért kísérted el? - tette fel a kérdést Cole Evannek. Képtelen voltam
mozdulni. Testem minden sejtje Evan válaszát várta.

- Eleve úgy terveztem, hogy itt töltöm a nyarat - feleltem, bár ez nem
fedte a teljes igazságot. - Arra gondoltam, hogy kicsit előbb jövök. Ennyi.
- Valóban? - kérdezett vissza Cole kissé gunyorosan. - Nézd... tudom,
hogy te meg Emma... hogy közös múltatok van. Felfogtam. Maga alatt volt
a temetésen, és aggódtál miatta. Teljesen érthető. Azt is tudom, hogy nem
tudhattad, hogy itt leszek neki én. De itt vagyok, szóval neked nem kell
mellette lenned.
Ittam egy korty sört az üvegből. Sara és Emma a teraszon ültek. Láttam,
hogy Sara rám pillant, de rögtön elkapta a tekintetét. Úgy tett, mintha
élénk beszélgetést folytatna Emmával.
- A francba! - súgta Sara. - Evan rajtakapott, hogy hallgatózom.
- El sem tudom hinni, hogy ezt hallgatjuk. Úgy értem... szóval ennek
nem is lenne szabad megtörténnie. Evan nem is lehetne itt. Nem lenne
szabad rólam beszélniük. A rohadt életbe! Nem tudják, hogy hallom, amit
mondanak?
Ökölbe szorítottam a kezemet, a pulzusom erősen lüktetett.

- Én ebbe nem avatkozom bele - mondtam Cole felé fordulva. - Én

csak... reméltem, hogy... le tudjuk zárni. Nem alakultak jól dolgok
közöttünk.
- Rájöttem - felelte Cole vállat vonva.
- Elmondta neked?
Kíváncsian vártam a választ. Vajon Cole mennyit tudhat Emmáról és
arról, hogyan élt Weslynben? Fogalmam sem volt, mennyire vannak közel
egymáshoz; a testbeszédük arra utalt, hogy eléggé. De nem úgy jöttem
ide, hogy felkészülhettem volna arra, hogy jár valakivel.
- Nem egészen - felelte könnyeden nevetve. - Mondjuk úgy, hogy
rájöttem... No, és Emma jó néven veszi, hogy itt vagy?
Tétováztam. Tudtam, hogy ha rossz választ adok, azzal nagyon
megnehezíthetem a helyzetet.
- Nem kérdeztem - feleltem a valóságnak teljesen megfelelően _
Weslynben nem volt lehetőségünk beszélni.
- Akkor talán meg kéne kérdezned - tanácsolta Cole, a homlokát
figyelmeztetőn ráncolva. - És ha nem akarja, hogy itt legyél, hagyd békén.
- Emma, hova mész? - hallottam, hogy Sara kiált a teraszon, rögtön
elindultam az üvegajtó felé.

- Nem tudják, hogy hallom, amit mondanak? - kiáltottam, a lépcsőn

lefelé rohanva. Elbotlottam a köveken nagy igyekezetemben, hogy
elmeneküljek a beszélgetésük elől.
- Emma!
Lábam minden egyes lépéssel dacosan nyomódott a nedves homok
szilárd felületébe.
- Emma, várj!
A szívem őrült ütemben vert. A fejemet ingattam.
- Kérlek, Emma!
Hirtelen megfordultam. A szél arcomba fújta hajamat.
 - Hagyj békén, Evan!
- Emma! Kérlek! Állj meg! - könyörgött, és futólépésre váltott, hogy
utolérjen.
- Nem kéne itt lenned! - kiáltottam rá. Könnybe lábadt a szemem.

Megálltam. Könny csorgott az arcán. Annyira feszült volt, hogy az egész

teste remegett.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el neked, hogy én is jövök. Meg kellett
volna mondanom.
- Ott kellett volna maradnod Connecticutban! - üvöltött rám. -
Egyáltalán nem kéne itt lenned. Menj vissza! Csak... menj el!
Hanga megtört, megbicsaklott, ahogy az érzelmek úrrá lettek rajta.
Behunytam a szememet. Nehéz volt felfogni, amit mondott.
- Nem tudok - feleltem. A hangom szinte teljesen elveszett a víz felöl
fújó erős szélben. - Még nem.

- Gyűlölnöd kéne engem! - Képtelen voltam visszafojtani a

könnyeimet, megállítani a testem remegését. - Miért nem gyűlölsz engem,
Evan?
Ajkam remegett.
Mintha... mintha összetört volna a borzalmas szavaimtól. Evan válla
elernyedt, szemében fájdalom csillant. Gyűlölni téged? Ezt a két szót
formálta az ajka, de hang nem jött ki a torkán. A homokra rogytam,
könnyáztatta arccal, térdemet a mellemhez ölelve bámultam az óceánt.
- Miért jut egyáltalán eszedbe, hogy gyűlölnélek? - kérdezte olyan
halkan, hogy alig hallottam.
Evan leült mellém. Éreztem, hogy engem néz, de nem tudtam annyi
erőt gyűjteni, hogy rápillantsak.

Könnyes szemmel nézte az óceánt.

 - Emma, én soha nem tudnálak gyűlölni téged. Egyszer már mondtam,
és még mindig igaz. - A feltételezése, hogy gyűlölni tudnám, annyira fájt,
mintha mellbe szúrtak volna. - De le kell... le kell zárnunk, ha... addig nem
tudok tovább lépni.
Emma felém fordította a fejét. Elgyötört arccal nézett rám.
- Könnyebb lenne gyűlölni.
A szemébe néztem; olyan fájdalmat láttam benne, hogy alig tudtam
elviselni. Elkapta a tekintetét; tudta, hogy túl sokat láttam. Mindig is
titkolta, rejtegette az érzelmeit. A szeme azonban elárulta az igazat.
Minden arcizmom megfeszült. Nem őt gyűlöltem. De nem tudtam
megbocsátani neki azt az éjszakát... amikor elhagyott... Jonathannal.
- Adj egy okot, csak egy okot, hogy miért kéne gyűlölnöm téged! -
kérdeztem. Nem igazán vártam választ.
Arca kisimult, szeme villant.
- Milyen volt a születésnapod, Evan?

A tekintete megrebbent. Tudtam, hogy az elevenébe találtam, ahogy

akartam. Tudnia kell. Meg kell értenie, miért kéne gyűlölnie engem. És
bármennyire nehéz is, emlékeztetnem kell. Láttam, hogy az emléktől
összerezzen.
Arra azonban nem számítottam, hogy az arckifejezése nagyon hamar
megváltozik, elvigyorodik, és azt mondja:
- Ami azt illeti, nagy szívás volt. Igen... mondhatni, azt elcseszted
nekem.
Nem értettem; teljesen összezavart. Nem dühös? Evan a fejét ingatva
nevetett.
- Hát... a csokinak is annyi miattad.
- A csokinak?
Nem úgy reagált, mint vártam; persze sosem úgy reagált.
 - A ház... a házban aznap csokiillat volt – emlékeztetett. - Szóval...
azóta nem tudok csokit enni.
- Az szívás - jegyeztem meg a víz felé fordulva; nedves arcomat a
tenyeremmel töröltem.
- Fogalmad sincs, mekkora szívás - jegyezte meg kissé gúnyosan.

- És bármennyire is szeretnéd, hogy gyűlöljelek, nem tudlak gyűlölni.

És nem is azért jöttem, hogy könyörögjek, kezdjük újra.
Emma válla megfeszült. Nem számítottam arra, hogy ez felzaklatja.
Különösen azután, hogy szinte könyörgött, hogy gyűlöljem. Azt hittem,
megkönnyebbül.
- Megengeded, hogy megpróbáljak megbocsátani neked? -
kérdeztem.
- Azt hiszem, könnyebb gyűlölni engem - jelentette ki határozottan. -
Könnyebb, mint gondolnád.
És ezt komolyan hitte is. Magabiztos volt a hangja. Ez nagyon zavart
engem.
- Kössünk alkut! - javasoltam; választ akartam kapni a kérdéseimre.
Azért jöttem ide. Válaszokért.
Emma tagadón ingatta fejét.
- Várj! Hallgass meg!
- Hát, jó. Mondd - azzal letörölte könnyáztatta arcát, felsóhajtott, és
rám nézett.
Elvigyorodtam.
- Nate és a többiek két hét múlva érkeznek. Tehát mondjuk, hogy van
két heted meggyőzni engem, hogy gyűlöljelek. De beszélned kell velem.
Válaszolnod kell a kérdéseimre. Minden kérdésemre. Hadd próbáljak
megbocsátani neked.
 - Minden kérdésre válaszolnom kell? - kérdeztem körültekintően. A
szívem kihagyott egy dobbanást; belegondoltam, milyen kérdéseket tehet
fel nekem.
- Igen - erősítette meg Evan. - És el kell mondanod nekem az igazat. A
végén vagy gyűlölni foglak, ahogy javasoltad, vagy meglesz a lezárás,
amiért jöttem.
Nem szóltam; kérdőn néztem a szemébe, vajon tényleg komolyan
gondolja-e, amit mondott.
Halványan mosolygott, mintha kihívás lenne a mosolyában; ettől még
jobban összezavarodtam.
- Miért olyan fontos ez neked? - kérdeztem.
- Emma?
Riadtan pillantottam fel. Nem is vettem észre, hogy Evan szemébe
néztem, és vártam, hogy azt mondja... amit mondani akart. Cole érkezése
kizökkentett a révületemből; mély levegőt vettem, hogy elmúljon a
nyakamon lefelé futó borzongás.
- Minden oké? - kérdezte Cole, figyelmesen szemlélve minket.
- Igen - felelte Evan helyettem is. Azzal felállt, kezével lesöpörte
nadrágjáról a homokot. Feszült mosollyal néztem. Aztán felém fordult. -
Akkor... holnap találkozunk.
Tudtam, így kérdez rá, hogy beleegyezem-e. Bár még mindig nem
értettem, miért akarja ezt, laza vállrándítással beleegyeztem.
- Jó. Holnap találkozunk.
Néztem, ahogy elmegy; egészen addig néztem őt, amíg a figyelmemet
hirtelen magára vonta Cole. Leült mellém, úgy, hogy már nem láttam
Evant.
- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte Cole, és megfogta a kezemet. A
hátam megfeszült ettől a gesztustól.
 Sokkal nehezebb volt egyszerűen elsétálni onnan, mint gondoltam.
Nehezítette ezt az is, hogy ott kellett hagynom Cole-lal. De beleegyezett,
hogy elmondja nekem az igazat. Végre megtudom, mi történt. Miért
választotta Jonathant. Miért bízott meg benne, amikor bennem nem tudott
megbízni. Elnyomtam a haragot, ami mindig feltámadt bennem,
valahányszor arra az alakra gondoltam. Azt kívántam, bárcsak soha ne
jelent volna meg Emma életében.
Az ismeretlenbe kalandozom. De Emmával mindig is ilyen volt az élet.
Lehet, hogy az igazság több, mint amit el tudok viselni, de tudtam, hogy ha
kiderül, az mindent megváltoztat.
Felmentem a teraszra vezető lépcsőn, kinyitottam az üvegajtót, és
hirtelen megálltam. Nem számítottam arra, hogy a helyiség tele lesz
lányokkal.
- Hol van Emma? - kérdezte Sara. Egy széken ült, velem szemben.
Hüvelykujjammal hátra, a part felé mutattam. Egyenként néztem a
lányokra.
- Szia! Serena vagyok - köszönt vidáman egy púderfehér bőrű, sötét
kontúros szemű lány. Azzal felugrott, és kezet nyújtott. Vékony, törékeny
keze elveszett a markomban; széles mosollyal nézett fel rám.
- Örülök, hogy megismerhettelek - mondtam, de fogalmam sem volt,
hogy kicsoda.
- Emma lakótársai - magyarázta Sara, zavart pillantásomat pontosan
értelmezve.
- Ó!
Még látszott rajtam a döbbenet. Valami okból mindig úgy képzeltem,
hogy Emma egyedül él.
- Meg vagyok - szólt a kanapén ülő göndör barna hajú, zöld szemű
lány, és integetett. Minden jel szerint nem repesett annyira a
megismerkedésünktől, mint Serena.
 A filigrán szőke csak nézett.
- Peyton - hajolt hozzám Serena. - Ő nem kedvel téged.
Tátva maradt a szám ettől a nyers őszinteségtől.
- Fogd be, Serena - csattant fel Peyton. Nyilvánvalóan hallotta a
megjegyzést.
- Hát, jó - szólaltam meg. Nem éreztem igazán jól magam a kritikus
tekintetek kereszttüzében. - Azt hiszem, most inkább elmennék.
- Elviszlek - ajánlotta Serena hirtelen. - Peyton, kérem a kulcsaidat!
- Peyton furcsa arcot vágott, de odadobta a kulcsot Serenának.
- Később találkozunk, Sara - búcsúztam. Nem is értettem, miért féltem
beszállni a kocsiba Serena mellé. Sara bólintott. Fogtam a holmimat, és
követtem a fekete ruhás lányt. Kiléptünk az ajtón.
- Szóval ott voltál a temetésen - szólt Serena, azzal beugrott az utcán
parkoló piros Mustangba. Hangja kellemes és barátságos volt, egyáltalán
nem a gót stílusra emlékeztetett. Pedig valami olyasmire számítottam.
- Igen - feleltem nagy elővigyázatossággal. Pontosan tudtam, hogy ez
nem egyszerű, idő múlató társalgási kérdés.
- És katasztrófa volt, igaz? - kérdezte Serena olyan hangsúllyal, mint
aki eleve tudja a választ.
Bólintottam. Érdeklődéssel figyeltem.
- Oda kellett volna mennünk. Mondtam a lányoknak, hogy menjünk el a
temetésre, akkor is, ha Emma kifejezetten megmondta, hogy ne menjünk.
- Nem igazán hiszem, hogy segített volna a helyzeten, ha ott vagytok.
Csak azért mondom, hátha ettől megkönnyebbültök egy kicsit. De
komolyan: semmit nem tehettetek volna.
- Akkor is. Ott kellett volna lennünk.
Mintha ez nagyon nyugtalanítaná.
Nate igazán nem lakott messze Cole-tól. Eléggé meglepődtem, milyen
közel van a két ház. Gyalog is simán átmehettem volna.
 Serena lehúzódott a padka mellé, és felém fordult.
- Örülök, hogy te elmentél a temetésre. Örülök, hogy ott voltál mellette.
Köszönöm.
Bólintottam, jelezve, hogy elfogadom a köszönetét, de még mindig
furcsálltam a barátságosságát.
- Kösz a fuvart.
Kivettem a poggyászomat a csomagtartóból, és elindultam a nagy parti
ház felé.
- Evan - szolt utánam Serena. Hátrafordultam. – Helyre fogjuk hozni
Emmát.
A bizonyosság élénk mosolya ragyogott arcán, aztán egy mozdulattal
megfordult, és elhajtott az ellenkező irányba.
Néztem, ahogy a kocsi eltűnik az úton, és önkéntelenül elmosolyodtam.
 20. EZ IS A TE HIBÁD

ó reggelt! - mormogta Cole arccal a párnán fekve. Ébren volt, várta,

J hogy felébredjek.
Félálomban nyöszörögtem.
- Tegnap seggfej voltam - ismerte el; aggódó tekintettel pásztázta az
arcomat. - Sajnálom.
Este, miután a lányok elmentek, és Sara a szobájába ment, én
bebújtam Cole mellé az ágyba, de ő hozzám sem ért. Tudtam, hogy nem
alszik, pedig nekem hátat fordítva feküdt.
Mondani akartam neki valamit, aztán az arcom grimaszba húzódott, és
inkább becsuktam a számat.
Cole felnevetett.
- Menj a fürdőszobába, aztán gyere vissza.
Kikászálódtam az ágyból, majd pár perc múlva frissen zuhanyozva
feküdtem vissza mellé; kicsit ideges voltam, hogy mit akar mondani.
- Szóval - szólaltam meg elsőként - maradjunk annyiban, hogy a
tegnap este több mint furcsa volt.
- Azt hiszem... egy kicsit... féltékeny voltam - ismerte el. - Ott akartam
lenni veled Connecticutban, de megkértél, hogy ne menjek veled. De... ő
ott volt. Alapból nem vagyok féltékeny típus... és utáltam a tegnap esti
viselkedésemet. Szóval nagyon sajnálom.
Éreztem, hogy valóban kényelmetlenül érzi magát. Nem igazán tudta
kifejezni az érzéseit.
Mosolyogva simítottam a kezemet kipirult arcára. Érintésemre behunyta
a szemét, élvezni akarta a köztünk vibráló feszültséget. Éreztem, ahogy
ez a bizsergés végigfut a karomon, a pulzusom egyre hevesebben
lüktetett tőle. Nyugtatóan hatott rám ez az érzés; egy időre csillapította az
elmúlt néhány napban érzett kínt. Szükségem volt erre... szükségem volt
Cole-ra… hogy segítsen felejteni.
Közelebb húzódtam hozzá, kezét a derekamra csúsztatta.
- Nem akartam, hogy ott legyél - súgtam, az ajkához közelebb hajolva.
- Azt akartam, hogy itt legyél, amikor visszajövök
Nyelvemet végighúztam az alsó ajkán; hirtelen mély levegőt vett.
Még szorosabban fogta a derekamat, amikor végigsimítottam a
mellkasán, orromat a nyakához fúrtam, és ajkammal simogattam lüktető
erét.
- Ne legyél féltékeny - folytattam súgva. - Nincs okod féltékenynek
lenni. Kérlek, ne viselkedj többé úgy, ahogy tegnap este. Nem tetszett.
- Tudom - sóhajtotta a hajamba; forró kezét végighúzta a hátamon,
lesodorva rólam a pólót. - Nem olyan pasi vagyok
- Nem olyan vagy - mondtam halkan felsikítva, ahogy nyelve
végigcsusszant a nyakamon. Bokámig lehúzta rólam az/ alsót, az ágy
végébe rúgtam a könnyű anyagot. Ajka egyre közelebb jött, megtalálta az
ajkamat, és csókolt, csak csókolt mohón.
Hirtelen nem tudtam betelni vele; hajába fúrtam az ujjaimat, hevesen
viszonoztam a csókot.
Éreztem, hogy a bokszeralsója lecsúszik róla, hanyatt löktem.
Felnyögött, amikor lábamat átlendítettem a csípőjén. Két kézzel simogatta
a testemet, úgy, hogy gerincem a hátraíveljen, amiken ráereszkedtem.
Olyan intenzív érzés volt, hogy elállt a lélegzetem.
- Emma! - sóhajtott fel a gyönyörtől, amikor felvettem azt a lassú
ritmust. Kezemet hátranyújtva a combján támaszkodtam, ő pedig a
csípőmet markolva irányított.
Egész testem bizsergető lángban égett. Éreztem, hogy eláraszt a
hőség, húsom izzik. Minden idegszálam megfeszült. Cole felült, lábammal
átkulcsoltam a derekát; ritmusunk lassabb, mélyebb lett. Ajkam megnyílt,
levegőt akartam venni, de nyelve belémcsusszant. Testem megfeszült
körülötte, egyre szorosabban ölelt. Hátam ívelt, távolodtam tőle, ahogy
ajkát végigcsúsztatta a mellemen. Hangosan felnyögtem, és ő is alattam...
és ujjai a hátamba mélyedtek. Vártam, hogy a teste ellazuljon, aztán
fejemet a mellkasára hajtva lecsúsztam a forró lepedőre.
- Jó reggelt! - mondtam a kielégülés édes sóhajával.
Cole nevetett.
- Velem töltenéd a napot? - kérte, kezét a meztelen hátamon
végighúzva.
- Mit tervezel? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

Nagyon vártam, hogy beszélhessek vele. Vártam, amíg várni tudtam,

de nem Xboxozhattam egész nap. Lesétáltam a domb alján álló kis fehér
házhoz; az ajtónál megálltam, és reméltem, hogy nem Cole jön ki.
Bekopogtam; néhány pillanat múlva az ajtó kinyílt.
- Szia! - szólt a világosbarna hajú lány. Emlékezetemben
végigfuttattam az előző este elhangzott neveket...
- Meg? - mosolyogtam rá, próbáltam megnyugtatni, mert még mindig
úgy nézett rám, mint aki egyáltalán nem bízik bennem.
- Igen - felelte, de nem is próbált beinvitálni. - Emma nincs itt.
- Evan! - kiáltott Sara a nappali másik végéből. - Kimegyünk a partra.
Gyere be!
Meg hátralépett, feszes mosollyal engedett be.
- Emma nincs itt, de velünk maradhatsz, ha akarsz - ajánlotta Sara a
karján strandtörülközővel, kezében magazinnal. Aztán elindult kifelé.
Zenét hallottam a teraszról.
Meg akartam kérdezni, hol van Emma, és mikor jön vissza. Tudtam,
hogy kivel van, mivel minden lány itt volt. Már nem voltam igazán biztos
abban, hogy ott akarok lenni, amikor visszaérnek.
 - Cole-lal van - szólalt meg mögöttem egy nagyon hűvös, kimért hang.
Hátrafordultam. Peyton bámult rám kárörvendő vigyorral. Meg sem
próbálta titkolni, hogy nem kedvel engem, bár egyáltalán nem ismert.
Csak feltételezni tudtam, hogy valamilyen kapcsolatban van Cole-lal, és
nem akarja, hogy felborítsam Cole és Emma viszonyát.
- Rájöttem - bólintottam, igyekeztem úgy tenni, mintha egyáltalán nem
hatna rám ez az ellenséges hang. – Hiszen… együtt járnak.
- Nem járnak - szólalt meg Serena csilingelő hangja a hátam mögül.
Hátrafordultam. Napernyő volt a kezében, és fekete bikinit viselt, amiről
így együtt azok a klasszikus filmek jutott az eszembe, amiket Emma
annyira szeretett. Bőre annyira megdöbbentően fehér volt, hogy szinte
világított.
- Fogd be a szád, Serena - csattant fel Peyton. - Együtt vannak, és
csak ez számít.
Serena bosszúsan ingatta a fejét.
- Segítesz felállítani ezt a napernyőt?
Nem várta meg a válaszomat, a kezembe nyomta, és kivonult a
teraszra. Egy pillanatig nem mozdultam; próbáltam feldolgozni, mi is
történt.
- Nem kéne itt lenned - mordult fel Peyton, amikor elhaladtam
mellettem, és átlépte az üveg tolóajtó küszöbét.
Hűha - ezt a szót formálta a szám önkéntelenül, hangtalanul. Arra
gondoltam, hogy ehhez képest még az Xbox is jobb szórakozás.
- Evan, jössz? - szólított Sara odakintről.
A kanapé felé pillantottam, ahol Meg csendben üldögélt, és úgy tett,
mintha a könyvét olvasná. Úgy éreztem, ennél kevésbé szívesen látott
vendég már nem is lehetnék.
- Megyek - feleltem, azzal kezemben a napernyővel elindultam a part
felé.
 Követtem a lányokat arra a helyre, ahová a napozószékeiket akarták
állítani. Megdöntöttem a napernyőt, szárát mélyen beástam a tömött
homokba, hogy Serena tejfehér bőrét ne érje napfény.
Minden készen állt a délutáni napfürdőzéshez - vagy
árnyékfürdőzéshez -, ám az iménti ellenséges fogadtatást mérlegelve
nem tűnt vonzó opciónak az, hogy lefeküdjek melléjük egy
strandtörülközőre.
- Azt hiszem, elmegyek egyet futni - jelentettem be; de nem
szándékoztam visszatérni hozzájuk.
- Igazán? - kérdezte Sara, de amikor felnézett, elég volt egy pillantást
vetnie rám; megértette, és bólintott.
Alig indultam el a parton, amikor hátulról valaki rám kiáltott:
- Evan, várj!
Lelassítottam, megálltam. Serena jött utánam nagy léptekkel.
- Mit csinálsz ma este?

*
- Érezd jól magad a lányokkal - mondta Cole, azzal lehajolt, és
megcsókolt. Sara az ajtónál várt.
- Köszönöm - feleltem mosolyogva. A lábam elfáradt az egész napos
szörfözéstől, de pontosan ez kellett. Az, hogy kint legyek a vízen,
csendben, csak a hullámok hangját halljam, semmi mást. - Találkozunk,
ha visszajöttünk.
- Barátokkal van találkozóm, esetleg elmegyünk valahová, szóval
lehet, hogy nem leszek itt, amikor visszajöttök. De a lábtörlő alatt hagyom
a kulcsot - megint megcsókolt, magához vont, és elengedett. Zsongító
érzés volt. - Akkor este találkozunk.
A csóktól még kissé szédelegve kibotorkáltam az ajtón; Sara már a
járdán várt.
 - Készen vagy? - kérdezte vigyorogva.
- Igen - feleltem. Igyekeztem rendes ütemben lélegezni.
- Ezen jól szórakozunk - mosolygott. - Szükségünk van egy kis
szórakozásra.
- Hát, igen.
Serena a világoskék Beetle oldtimerében ült; lehajtotta a kocsi tetejét,
kabrióvá alakította.
- Hol van Peyton és Meg? - kérdeztem, miközben Sara első ülést
tartotta, és becsusszantam hátra.
- Még Carpinteriában. Ott találkozunk - magyarázta Sara.
- Amikor lassítás nélkül közeledtünk az autópályára felvezető úthoz, és
nem kanyarodott a sztrádára, tudtam, hogy készülnek valamire. Aztán
megálltunk a ház előtt, és felsóhajtottam.
- Ki lakik itt? - kérdezte Sara. - Ez a hely egészen elképesztő.
- Nate - hebegtem. Evan ebben a pillanatban nyitotta ki az ajtót.

Zakómat a kezemen tartva közeledtem a kocsihoz. Elmosolyodtam,

amikor megláttam a lányokat, ám Emma arca láttán a mosolyom rögtön
lehervadt. Nem tudta, hogy velük tartok.
- Egy pillanat - szólaltam meg, előbb Serena élénk, szívélyes
arckifejezésére pillantva, aztán Sara zavart tekintetére, majd Emmára, aki
nem nézett a szemembe. - Serena, ugye nem mondtad meg a többieknek,
hogy meghívtál?
- Ó! - Serena feledékenységet színlelt. - Attól tartok, valóban
elfelejtettem említeni. De mivel itt vagy, akár velünk is tarthatsz. Szállj be!
Erre a felszólításra Emma engedélyét kértem. Tétován rám pillantott, és
vállat vont. Sara kiszállt a kocsiból, és odasúgta nekem: „Légy óvatos,
Evan!” Azzal becsusszant hátra, átengedte nekem az első ülést. Egy
pillanatig nem tudtam, mit tegyek; a figyelmeztetést mérlegeltem, még egy
pillanatig a szemébe néztem, hátha ki tudom olvasni, mit jelent a
tekintetében az a komolyság. Beültem, és elindultunk. Serena valami
punkzenét tett fel. Felismertem a dalt, és ösztönösen visszapillantottam
Emmára. Ő azonban nem volt hajlandó rám nézni.

Persze, éppen az a banda szólt a rádióból, amelyiknek a koncertjén

Evan meg én együtt voltunk. Fanyar nevetéssel ráztam a fejemet.
Hátrafordult, hogy lássa, hogyan reagálok a zenére, és nagyon igyekezett
nem vigyorogni, de nem sikerült megállnia. Könnyebb volt, ha nem
néztem rá.
- Biztos, hogy nem lesz semmi gond... mármint azzal, hogy Evan
velünk? - kérdezte Sara közel hajolva, miután a kocsi az autópályára érve
gyorsított.
- Nem lesz gond - feleltem vállat vonva. - Ígértem neki két hetet.
- De nem kell megtenned, ha nem akarod – biztosított Sara. - Az elmúlt
hét iszonyú nehéz lehetett neked. Nem kell hagynod, hogy ebbe a
bűntudatfolyamba is belerángasson.
- Tudom - feleltem; nagyra értékeltem, hogy ennyire vigyáz rám.
Rápillantottam. Evan a nyitott ablakban könyökölt, hallgatta, ahogy
Serena az együttesről beszél, ami hamarosan a környéken koncertezik,
és muszáj, egyszerűen muszáj ott lennie. Evan tekintete felém mozdult,
és az arcom rögtön felforrósodott. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, amint
jellegzetes szórakozott mosolya megjelent az arcán. Tenyeremet az
arcomra nyomtam; nagyon régen nem éreztem olyan forrónak. Ez
legalább annyira meglepő volt, amennyire bosszantó.

Reflexszerűen elvigyorodtam, amint láttam, hogy mélyen elpirul.

Tudtam, hogy nagyon bosszantja, ha ilyen érzelemfeltáró baleset éri; ettől
sokkal élvezetesebb volt nézni. Ekkor ismét Serenára figyeltem, aki
persze észrevette, hogy Emmát néztem. Láttam, hogy elmosolyodik, mire
elég idétlenül felnevettem. Nem tudtam, hogyan tervezi Serena
„helyrehozni” Emmát, de azt éreztem, hogy elvárásai vannak velem
szemben e téren; arra számít, hogy segítek neki. Attól féltem, hogy
csalódást okozok neki; különösen azok után, hogy alig tudtam uralkodni
magamon.
Serena beállt egy parkolóba; mellette lépdeltem a nagy vízparti étterem
felé; Sara és Emma mögöttünk jött, eléggé lemaradva, hogy ne
hallhassák, mit beszélünk.

- Úgy tudtam, hogy Carpinteriába, a kertmoziba megyünk - szólaltam

meg kissé riadtan, amikor láttam, hogy az étterembe tartunk.
- Aha... szóval... a lányok inni akartak - magyarázta Sara - Elfelejtettem
elmondani neked. De én nem fogok inni… hogy... szóval ne te legyél az
egyetlen, aki nem iszik.
- Sara... - fordultam felé. Gondosan megválogattam a szavaimat,
fegyelmeztem a hangomat. - Nem vagyok alkoholista. Ma éjjel nem fogok
inni, de nem kell aggódnod miattam. Tény, hogy hülye voltam. Nagyon
hülye. De az nem az alkohol miatt volt, hanem miattam. És megígérem,
hogy sosem használom többé arra, hogy meg tudjak birkózni nyomorult
helyzetekkel
Sara elgondolkodva nézett.
- Tudod, hogy akkor is megrémiszt... az, hogy egyáltalán iszol.
- Anyám miatt... Tudom.
- Te nem ő vagy - tette hozzá Sara sietve. - Emma, te nem olyan vagy.
És nem lett volna szabad ott a motelben azt mondanom neked, amit
mondtam. Én... nagyon dühös voltam. És féltem. Még sosem láttalak
olyannak.
A járdán álltunk, emberek haladtak el mellettünk. Lehajtottam a fejemet,
és bólintottam. Nem igazán akartam, hogy nyilvános helyen ilyen súlyos
beszélgetést folytassunk. Sőt, legszívesebben egyáltalán nem beszéltem
volna erről.
- Bocsáss meg - mondta Sara, amikor ugyanerre a felismerésre jutott. -
Menjünk be! - Aztán belém karolt, és azt mondta: - Most az a program,
hogy érezzük jól magunkat.
Ragyogó mosolya visszatért, vállával enyhén vállon lökött, és
bevezetett a teltházas étterembe.
Megláttuk a lányokat... és Evant az egyik asztalnál a teraszon. Peyton
komor nézéséből ítélve ő sem tudta, hogy Evan is velünk jön. Ez teljesen
Serena műve volt. Kíváncsian pillantottam rá; próbáltam kitalálni, miben
mesterkedik. Ragályos mosollyal nézett fel rám, én azonban aggódva
ingattam a fejemet. Nyilvánvaló jó szándéka ellenére a közbeavatkozása
mindent kuszábbra fordíthat.
Vacsora után a pincér két olvasztottcsoki-desszertet tett az asztalra. A
lányok is olvadoztak a boldogságtól, ahogy a kanalukat belemerítették.
Felnevettem, annyira mulatságos volt a helyzet; igen illetlen hangokat
adtak ki evés közben. Aztán megláttam Evan gyötrődő arcát. Úgy nézett
ki, mint aki menten rosszul lesz.
Tényleg én szúrtam el a csokiélvezetét. Az ajkamba haraptam. Tudtam,
hogy szörnyen kéne éreznem magamat, de elgyötört arca szinte komikus
volt. Éppen akkor nézett fel, amikor diszkréten rajta nevettem.
Szeme tágra nyílt a csodálkozástól; hátratolta a székét, es elindult a
terasz oldalsó korlátja felé.
- A francba! – hördültem fel, és rögtön utána mentem.

- Bocsáss meg! - szólt Emma, azzal a korlátra könyökölt mellettem. -

Ez egyáltalán nem volt mulatságos. Tudom, nem lett volna szabad
nevetnem... de látnod kellett volna az arcodat.
 - Igazán? Kösz szépen, Emma.
- Látod? Ez is egy ok, hogy gyűlölj. Kegyetlen vagyok. Naivon
kegyetlen.
- Hát, igen - sóhajtottam. Szóhasználata ráébresztett, hogy aznap még
nem ejtettük meg a megállapodásunk szerinti beszélgetést. Ezért felé
fordultam, és vigyorogtam. Gyanakvón nézett rám.
- Mi az?
- Hát, ha már itt vagy, mondhatnál egy másik okot.
- Most?
Riadtan nézett körül a zsúfolt étteremben.
- Nem kell olyan sötét dolognak lennie - biztattam. – Csak mondj
valamit. Miért kéne gyűlölnöm téged, Emma?
Figyeltem, ahogy karamellbarna szeme elgondolkodón villan. A nevető,
mit sem sejtő lányokra pillantott. Türelmesen vártam, felkészültem arra,
amit mondhat, mert tudtam, hogy mondani fog valamit.
- Jonathan megcsókolt - lélegzet-visszafojtva várta, hogyan reagálok. -
...Kétszer.
A szám megmozdult, mondani akartam valamit, de annyira hevesen
vert a szívem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Emma egy pillanatra
sem fordította el tekintetét. Engem figyelt, mintha felkészülne arra, hogy
nagyon, nagyon dühös leszek rá.
- Te... te megcsaltál engem? - kérdeztem az indulattól elfojtott hangon.
Ő csak nézett és nézett, aztán nagyon apró mozdulattal a fejét ingatta.
- De nem szóltam neked a csókról - súgta. - Gyűlölj engem, Evan.
Megmarkoltam a fakorlátot, rosszul voltam a gondolattól, hogy az a férfi
így érinthette öt. Megráztam a fejemet, hogy megszabaduljak ettől a
képtől. Emma várt, csak várt, szeme rebbent. Ennél erősebb reakciót várt.
Tudtam. És nem voltam hajlandó ezt megadni neki, bármennyire is gyötört
ez a vallomás.
 - Most én jövök - mondtam; nagyon igyekeztem uralkodni arcom
feszülő izmain. - Aznap éjjel elmentél vele?
Kíváncsian nézett fel rám.
- Nem. Nem mentem vele. Tönkretettem.
Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a válaszra. Ekkor elfordította
szomorú tekintetét.
Nehéz volt Jonathanről beszélni, és arra gondolni, hogy mit tett velünk.
De ahhoz, hogy képes legyek továbblépni, meg kell értenem, mi történt
kettőjük között.

- Emma! - Cole hangjára hátrafordultam; akkor meglátta, kivel vagyok.

- Ó, és Evan! - Az arca mélyvörös volt. Elindult felénk. Útközben néhány
széktámlába ütközött. Tetőtől talpig végigmérte Evant, majd kijelentette: -
Nem vagy lány.
- Tudomásom szerint valóban nem - felelte Evan vigyorogva.
- Azt hittem, ez egy csajos este - fordult Cole felém, azzal átölelte a
vállamat, és magához húzott.
- Cole - pillantottam rá. Hangomban figyelmeztetés csengett, nem
érdekelt, hogy féltékenységi rohama van.
- Ó, persze, persze!
Azzal levette rólam a kezét.
- Megyek, eszem egy kis csokit! - jelentette be Evan hirtelen. Elindult
befelé, otthagyott minket a korlátnál.
- Ez meg mi volt? - mordultam Cole-ra. - Azt hittem, ezt megbeszéltük.
- Valóban - mondta, azzal lehajolt, és megcsókolt. Nedves csókjának
olyan íze volt, mintha whiskyspalack ért volna a számhoz. - De ez nem
jelenti azt, hogy tetszik, hogy itt van.
Felsóhajtottam.
- Te részeg vagy.
 - Előfordul.
Vigyorgott, és lassan pislogott.

Emma elhúzódott tőle, amikor újra meg akarta csókolni; zsebébe nyúlt,
elővette a telefonját. Cole próbált bocsánatot kérni, de Emma nem is vett
róla tudomást, és láthatóan bosszúsan üzenetet küldött valakinek.
- Kérsz egy italt? - kérdezte Serena, azzal leült mellém. Két pohár ital
volt a kezében.
- Persze - feleltem, azzal elvettem az egyiket, és koccintottam vele,
majd hunyorogva felhajtottam a konyakot. - Kösz.
Megint Emma és Cole felé néztem. Emma egy lépést távolodott tőle,
amikor Cole meg akarta ölelni. Cole nyilvánvalóan részeg volt. Emma
pedig...
- Serena, hogy értetted azt, hogy nem járnak?
Serena követte a pillantásomat. Pajkos mosoly jelent meg az arcán,
aztán közelebb hajolt, és elmagyarázta.
 21. TIZENKÉT NAP

éztem, ahogy Cole odahajol Emmához, miközben Emma megint a

N telefonját nézte. Cole súgott valamit a fülébe, Emma pedig nevetve
ököllel csapott a karjára. Teljesen másként viselkedtek egymással most,
mint tegnap este.
A házban álltam, kezemben sörösüveg; ők a terasz korlátjára dőlve a
tenger felé néztek, háttal nekem. Tovább figyeltem őket. Cole halvány
mosollyal nézett rá, Emma a fejét ingatta, rosszallóan mosolygott. Ha nem
járnak egymással, ha Cole nem is vár el semmit Emmától, akkor mit
csinálnak, amikor együtt vannak?
- Rengeteget szexelnek - szólt egy affektáló hang a fülembe.
Megfordultam. Peyton volt az. - Kösz, hogy áthívtál minket, Evan. Remek
ez a ház, akkor is, ha nem a tied - felelte tettetett negédesen.
Bólintottam. Még nem jutottam szóhoz azok után, amit mondott.
- Éppen arra gondoltál, vajon mit csinálnak, amikor együtt vannak,
igaz? Láttam, ahogy nézted őket - magyarázta Peyton kaján vigyorral. -
Folyton dugnak. Mintha nem tudnák magukon tartani a ruhát, ha egymás
közelében vannak. Tudom... hogy ócska, érzelgős izének hangzik, de
erről van szó. Ne gondold, hogy Cole-tól olyan könnyű lesz
megszabadulni. Cole szereti Emmát. És úgy tűnik, Emma hagyja. Szóval
hagyd békén, Evan.
- Te Cole barátja vagy - vontam le a következtetést, a szúrós tekintetű
szőke lányt szemlélve.
- Cole a pasim legjobb barátja...
- Ó! - kezdtem érteni. - Te pedig nem kedvelsz engem.
- Ártasz Emmának.
 A szeme résnyire szűkült. Biztosra veszem, hogy ha meg tudott volna
ütni, megtette volna.
- Miről beszélsz? Az elmúlt két napban alig beszéltem vele.
- Már azelőtt is gyötrődött miattad, hogy ide jöttél volna - csattant fel. -
És valóban nem kedvellek.
Azzal elindult a terasz fele. Út közben felkapott egy sört.
- Legalább őszinte vagy - mordultam fel, amikor már biztosan
hallótávolságon kívül volt. - Amúgy Emma hagyott el engem.
- Peyton egy kurva. - Serena közeledett a hátam mögül - Ne hagyd,
hogy felidegesítsen.
Felnevettem, hátrafordultam. Az alsó szintre vezető lépcsőnél állt.
- Azt hittem, barátnők vagytok.
- Vele? - Nevetett, mintha ez nagyon abszurd felvetés lenne. -
Kibaszottul idegesít. Meg és Emma a barátnőm. Peytont éppen csak
elviselem. - Gyere, csocsózzunk egyet!
Azzal megfordult, szökellve indult lefelé a lépcsőn. Fejcsóválva,
csodálkozva nevettem, és elindultam utána.
- Te csocsózol? - kérdeztem kétkedőn. Sörömet a csocsóasztal
szélére tettem.
- Nem - jelentette ki rezzenéstelen arccal.
- Nem is feltételeztem rólad - feleltem nevetve, és a fehér vonalra
ejtettem a labdát.

- Imádom ezt a házat - sóhajtott Sara, lábát a medence szélén lógázva.

- Nem jöhetnénk át inkább ide?
- Sara! - mordultam rá. Körülnéztem, hogy lássam, Cole vajon
hallhatta-e ezt a megjegyzést. Még a házban volt, italért.
- Tudom, tudom... - dünnyögte. - Hálás vagyok Cole-nak, hogy
megengedte, hogy nála lakjunk, de ez a hely egyenesen elképesztő!
 - Az.
Egyet kellett értenem vele. Néztem a medencét körülölelő udvart, a profi
szabadtéri konyhát. A háromszintes ház földszintje az udvarra nyílt, és
olyan pihenőszobája volt, ami Saraékéval vetekedett. Alig tudtam felfogni,
hogy ez csak egy nyaraló. Nem csoda, hogy a srácok rengeteg partit
rendeztek itt. Bár, ami azt illeti, a legutóbbi parti, ahová meghívtak, nekem
eléggé katasztrofálisra sikeredett.
- Nem lakhatnánk itt végig? - vetette fel kívánságát Sara vágyódón.
- Mondhatom, szép... - mordultam rá. - Ott, ahol most vagyunk,
egyenesen kisétálhatunk a partra. Az neked nem elég jó?
- Tudom, tudom, hogy elkényeztetett izé vagyok - ismerte eI. - Na, és
hogy megy a két hét őszinteségi gyakorlat? - kérdezte és lábát a vízben
lógázva figyelmesen nézett rám. - Hé, lányok! - szólt Peyton a hátunk
mögül, mielőtt válaszolhattam volna.
- Gyere, ülj le, Peyton - hívta Sara. Peyton lerúgta a szandálját, leült
mellém, és belelógatta a lábát a vízbe. - Te is visszajössz két hét múlva?
- Nem tudok. Holnap kezdek a gyakornoki munkámban - felelte, aztán
rám nézett, és azt mondta: - De ugye semmi aggódnivalóm nincs?
Zavartan hunyorogtam.
- A francba!
Egyszerre fordultunk hátra. Serena sikított a földszinten. Meg a
teraszkorlátnak dőlve nézte.
- Serena csocsózik? - kérdezte Sara elég meglepetten.
- A hangokból ítélve nem - feleltem. Szívem kihagyott egy dobbanást,
amikor meghallottam Evan nevetését ugyanabból az irányból. Aztán
megláttam, hogy Cole jön le a terasz lépcsőn, és rá figyeltem.

- Nagyon béna vagyok! - fintorgott Serena viccesen erőből pörgetve a

fogantyút.
 - Valóban nem mondhatni, hogy őstehetség lennél - erősítettem meg,
amit magáról kijelentett.
- Naaaa!
- Hogy mi van? Az előbb ismerted el, hogy bénázol.
- Azt hiszem, jól jönne még egy sör - duzzogott Serena. - Meg, hánykor
indulunk?
- Hát, kábé úgy félórán belül - felelte Meg, az ajtóban megállva. - De
vezethetek, ha még egy sört akarsz inni.
Az ajánlat hallatán Serena rögtön elmosolyodott, és felszaladt a
lépcsőn.
Meg a karját keresztbe fonva járkált a helyiségben. Vártam, hogy
mondjon valamit, de nem szólalt meg. Megforgatta a csocsóasztal egyik
rúdját, de még mindig nem nézett rám.
- Te sem kedvelsz engem? - kérdeztem.
Meg mintha eléggé meglepődött volna a nyílt kérdéstől.
- Hát... rendes srácnak látszol. Én csak... védem Emmát.
- Úgy látszik, ez itt a fő téma. - A bőrkanapé kartámlájára
támaszkodtam, és ittam egy nagy korty sört. - Ami azt illeti, szép, hogy
ennyire törődtök vele.
- Mi lesz, ha letelik a két hét, Evan? - kérdezte szigorúan. Most ő tért
egyenesen a tárgyra.
Egy pillanatig mozdulatlanul vártam, aztán még egy korty sört ittam,
majd leengedtem az üveget.
- Te tudsz róla?
- Sara mondta - magyarázta Meg, kezét a farmerja hátsó zsebébe
téve.
- Ezek szerint te és Sara barátnők vagytok? - kérdeztem, igyekeztem
kitalálni, milyen a kapcsolat a lányok között.
- Igen, beszélünk.
 Bólintottam. Kezdett összeállni a kép. Szóval ő volt Sara, amíg Sara
távol volt New Yorkban... vagy Párizsban. Sara csak úgy tudhatott arról,
hogy mi van Emmával, ha volt valaki, aki itt vigyáz rá. Mert eléggé
valószínűtlen, hogy Emma önként beszámolt volna Sarának; legalábbis
nem azokat az információkat adta volna magáról, amiket Sara fontosnak
tartott. De miért... miért aggódik miatta mindenki ennyire?
- Miért kell Emmát minden barátnőjének védenie?- kérdeztem. - Mi
van vele?
Meg válla hátrafeszült, nézett, csak nézett. Aztán elkapta a tekintetét,
és egy másik csocsórudat forgatott meg.
- Nem azért vagyok itt, hogy rontsak a helyzetén. Csak meg akarom
érteni, mi történt Emmával. Miért lépett ki az életemből úgy, ahogy
kilépett.
- Én tényleg nem gyűlöllek téged, Evan - szólt Meg, teljesen kikerülve
a kérdést. - Ma este hazamegyünk, a családunkkal leszünk pár hétig,
aztán megkezdődik a nyári szemeszter. Ha letelik a két hetetek,
visszajövünk. Csak az a kérésem hozzád, begy ne legyen rosszabb
állapotban, mint amilyenben találtad... Kérlek.
Teljesen kiakadtam ettől a kijelentésétől. Nem számítottam arra, hogy
Emma... ilyen labilis állapotban van. Tudtam, hogy nagyon furcsa az
életszemlélete, és elég torz elképzelése van arról, hogy milyen helye van
ebben a világban. Mindig is ilyen volt... azok miatta nők miatt lett ilyen, akik
célul tűzték ki, hogy tőnkre teszik őt. De Emma nagyon erős volt; olyan
erős, hogy bármit kibírt, bármire képes volt... ha ezt nem is tudta magáról.
Sara ezért vigyázott rá olyan éberen, Peyton ezért fenyegetett meg
engem nem is olyan burkoltan, Meg ezért kérte, hogy legyek nagyon
tapintatos, és Serena ezért folytatott sajátos hadjáratot a megmentésére...
ez a kép nem azt a lányt mutatta, akiben hittem.
Nem azt a lányt mutatta, aki egykor annyira életteli, annyira magabiztos
volt, bár ezt ő maga elég nehezen ismerte fel. Mindig is tudtam, hogy nagy
életerő van benne. Éppen ez vonzott hozzá, ezt szerettem.
De most... már nem láttam.
Arra gondoltam, ki volt az a lány, aki két évvel ezelőtt ott kötött ki
Kaliforniában, és kit hagyott maga mögött Weslynben.
Fél órával később mindenki szedelőzködni kezdett. A lányok
visszamentek Palo Altóba, mielőtt hazaindultak a családjukhoz Sara, Cole
és Emma is indulni készült, amikor megszólítottam Emmát.
- Eljönnél velem sétálni?

Cole-ra néztem, aki várta, hogy válaszoljak; tekintete élesen villant,

amint Evanre pillantott.
- Gyere, Cole! - avatkozott be Sara, és megragadta a karját - Kérlek,
kísérj haza!
Elindultam Evan után; lépcsőn mentünk lefelé, ami inkább magas
létrának tűnt. Erősen kapaszkodtam a rozoga fakorlátba, óvatosan
lépkedtem a homokos part felé. Evan úgy járt azon a strandlépcsőn,
mintha sík talajon járt volna; odalent megvárt.
- Serena kedvel téged - szólaltam meg, kezemet a felsőm zsebébe
dugva. Lehajtott fejjel lépdeltem mellette. - Ha nem tudnám, hogy barátja
van, azt hinném, hogy rád hajt.
Evan felnevetett.
- Biztosan érdekes pasi.
- Nem is tudod, mennyire az - nevettem.
- Nála optimistább lánnyal még nem találkoztam - jegyezte meg Evan,
rám pillantva. - Tetszik a hozzáállása. Ki sem nézném belőle, hogy ilyen.
- Tudom - vigyorogtam. - Éppen ezért olyan nagyszerű.
Ballagtunk tovább a parton Cole háza felé. Közel volt már a kanyaron
túl.
 - Nate felhívott. Mivel már itt vagyok, ők is korábban lejönnek. Jövő
szombaton partit akarnak rendezni, szóval már pénteken itt lesznek.
Bólintottam. Nem igazán tudtam, miért számít ez, egészen addig, amíg
hozzá nem tette:
- Remélem, ettől még nem változik az, hogy van két hetünk, ahogy
eredetileg terveztük, amikor még nem tudtam, hogy lejönnek.
Megálltam. Erre felém fordult.

- Még mindig nem gyűlölsz engem, ugye? - kérdezte Emma. Hirtelen

elkomorult.
- Van még tizenkét napom rá - vágtam rá; nem akartam tovább nézni a
szomorú tekintetét. - Mondj még egy okot, amiért gyűlölnöm kéne téged.
- Ez nem vicc, és ezt te is pontosan tudod.
Izgatottnak tűnt. Szeme összeszűkült, nézett, csak nézett engem, a
szél az arcába fújta a haját.
- Tudom, hogy komolyan mondod. Bárcsak ne mondanád komolyan! -
Aztán más hangon megismételtem: - Mondj még egy okot, amiért
gyűlölnöm kéne téged, Emma.

A düh, amit könnyed, kissé kihívó mosolya láttán éreztem, rögtön

elmúlt, amint csillogó szürkéskék szemébe néztem. Szívem összeszorult,
mély levegőt vettem. Azt akartam, hogy meghallgasson. Rá kell
kényszerítenem valamiképpen, hogy megértse, miért kell, hogy békén
hagyjon, hogy továbblépjen, hogy nélkülem élje az életét.
- Elhagytalak. - Összerezzent. - Otthagytalak abban a házban.
Egyedül. Tudtam, hogy nagyon fáj neked. Nem válaszoltam, amikor
szólítottál. Hallottam, hogy szólítottál. Igen. De csak mentem tovább.
Cserbenhagytalak, amikor szükséged lett volna rám, és nem néztem
vissza.
 Könnyek égették a szememet, ahogy bevillant az emlék, és magam
előtt láttam Evant a padlón, félájultan, összeverve.

Emma az érzelmeivel küszködött; nagyon igyekezett megőrizni az

önuralmát, de hangja a mondat végére megremegett... éppen ezért soha
nem lennék képes gyűlölni. Mert tudtam, hogy amit tett, a döntései,
nagyon megviselték.
Felidéztem magamban azt az éjszakát. A féktelen haragot, ami arra
késztetett, hogy megüssem Jonathant, és az ütés verekedéssé fajult,
minden ütéssel egyre vadabb lett. Emma tekintetét, amikor Jonathan
hanyatt lökte, és elesett. Aztán éles fájdalom hasított a fejembe... és nem
éreztem semmit.
- Gyűlölj engem, Evan! - könyörgött. Alsó ajka remegett. Nehéz volt
nézni, hogy a bűntudat marcangolja. - Kérlek, gyűlölj engem! - könyörgött.
- Van még tizenkét napom.
Nagy önfegyelem kellett ahhoz, hogy ezt nyugodtan kimondjam,
miközben ő sót hintett a lelki sebeimre. Még mindig abban az emlékben
vergődtem. Gyűlöltem Jonathant. Gyűlöltem, amiért csellel,
manipulációval belopta magát Emma életébe, és meggyőzte, hogy bízzon
benne. Gyűlöltem azért, mert az volt Emmának, aki én akartam lenni.
Azért, mert ott állt Emma fala előtt, amit én még csak akkor kezdtem
áttörni. Az, hogy egyedül ébredtem, és minden tagom sajgott, közel sem
volt olyan fájdul más, mint a kín, amit akkor éreztem, amikor rájöttem,
hogy őt választotta.
- Hova mentél, amikor engem otthagytál? - kérdeztem. Tudnom kellett,
mi történt még azon az éjszakán, akkor is, ha már nem változtathat rajta
semmi.
- Ez a kérdésed?
Zavartnak tűnt. Bólintottam.
 - Hmmm... - feszengtem, nem tudtam, mit mondjak. Elhúzódtam a
tekintetében vibráló gyötrődéstől. Bár nyugodnak tűnt, láttám rajta,
mennyire feszült. Ott volt abban a házban véresen, összeverve.
Otthagytam. A torkom elszorult, érzelmek fojtogattak. - Kocsiba ültem.
Nem tudom, hova mentem, csak vezettem.
Mély levegőt vettem, emlékeztem a félelemre, a rettenetre, az
eszement száguldásra a csendes kisváros útjain, éjszaka. Üvöltöttem
magammal. Mit tettem?! Az emléktől könny szökött a szemembe. Sűrűn
pislogtam, nehogy kicsorduljon. Nem érdemlem meg Evan együttérzését.
- Valahogy sikerült eljutnom Saráékhoz. Nagyon megijedt. Azt hitte,
valami szörnyűség történt velem. - Elhallgattam, elcsuklott a hangom. -
Annát rettenetesen felzaklatta, ami történt. Nem értette, mit mondok, mert
csak sírtam.
Szemem sarkából kicsordult a könny. Összekulcsoltam a kezeimet
magam előtt, hogy ne látsszon, mennyire remegek.
- Azt mondtam nekik, hogy el kell mennem. Hogy nem maradhatok
Weslynben. Azt mondtam, hogy gyűlölöm a várost, és a következő
repülővel el akarok menni. Annának sikerült annyira megnyugtatnia, hogy
várjak egy-két napot, hátha meggondolom magam. De nem gondoltam
meg magam. Két nap telt el, a harmadikon már repültem Kaliforniába.
Sara próbált meggyőzni, hogy életem legnagyobb hibáját követem el.
Utána két hónapig nem is beszéltünk.

Emma kinyitotta a szemét. Még egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Ez válasz a kérdésedre?
Bólintottam. Szótlan kínnal néztem, ahogy a szeme fénye sötétre
tompul. Nem maradt más, csak fájdalom. Muszáj volt elkapnom a
tekintetemet róla. Nem tudtam tovább nézni, képtelen voltam tétlenül
szemlélni a szenvedését; meg akartam érinteni.
 Köhécseltem, hogy meg tudjak szólalni, beszívtam az óceán tiszta
levegőjét, hogy elmúljon a fájdalom.
- Hát... nem tudom, te hogy vagy vele, de ennél több őszinteséget ma
már nem tudok elviselni.
Mosolyogni próbáltam, de hamar lehervadt az arcomról a mosoly,
amikor láttam, hogy néz, csak néz, mint eddig. Olyan kényszerítő erejű
volt az a mozdulatlanság, hogy alig tudtam a szemébe nézni.
- Szia, Evan - szólaltam meg, és rögtön elfordultam tőle.
- Holnap találkozunk - köszönt el feszült hangon.
Nem válaszoltam. Elindultam a parton. Éreztem, hogy hosszan néz
utánam.
Amikor a teraszra értem, Cole kint ült a napozószéken. Lábát a terasz
korlátján nyugtatva.
- Szia! - köszöntem rá, és leültem mellé.
- Szia! – köszönt vissza halvány mosollyal. - Hogy vagy?
Vállat vontam.
- Jól.
Arcomat pásztázta, hátha meglátja, amit nem mondtam eI.
- Van kedved holnap megint szörfözni?
- Hát... emlékszel arra a barátra, akinek segíteni akartam? -
kérdeztem, a vizet bámulva. Zsebemben megmarkoltam a telefonomat.
Még nem kaptam hírt Jonathantól azóta, hogy tegnap az étteremből
üzenetet küldtem neki. Miután Evannel beszélgetve előző éjjel szóba
került, eszembe jutott az éjszaka, amikor őt kerestem. Folyton arra
gondoltam, hol lehet, és mit élhet át.
- Emlékszem - felelte Cole kissé bizonytalanul.
- Talán újra meg kéne próbálnom - jegyeztem meg halkan Cole-ra
pillantva.
Mélyen a szemembe nézett, aztán feltette a kérdést:
 - Hova mész?
- New Yorkba. De Sarának nem fog tetszeni.
- Miért? Nem tetszik neki ez a barátod?
- Nem igazán. Szóval... Falaznál nekem? – kértem némi bűntudattal. -
Meg kell tennem. Legalábbis meg kell próbálnom.
- Mennyi ideig leszel távol?
- Igazából nem tudom. Holnap elmegyek, és remélem, pár nap múlva
visszajövök. De igazából nem tudom.
Cole kis ideig nem szólt.
- Igen, falazok neked. Kivigyelek a reptérre?
- Igen. Köszönöm - feleltem halkan, elégedetten.
Aztán az óceánt néztük, a halványodó fényt, ahogy a nap jobbra
lesüllyedt a horizonton, rózsaszín és lila árnyalatban játszott arany sávot
hagyva maga után. A távolban olajkutak fáklyáinak fénye pislákolt,
hipnotizált a partra mosódó hullámok ritmusa. Újra a csendünkbe
burkolóztunk, a csendbe, ami olyan jó volt, olyan vigasztaló. A belsőmben
azonban vihar tombolt, kavargott; több mint két éve eltemetett emlékeket
és érzéseket hozott felszínre. Tekintetem a part vonalát követte, a sziklán
álló nagy házig. Tudtam, hogy csak egyre rosszabb lesz.
 22. ENGEM IS ELVISZ MAGÁVAL

nap valahol a hegyek mögött már felkelt, de még nem tört át a

A parton megülő ködön. Pára lebegett a víz fölött; összehúztam
magamon a takarót a reggeli hűvösségben.
Még álmos voltam, legszívesebben aludtam volna. Nyugtalanul telt az
éjszakám; kiáltás és sírás visszhangzott a gondolataimban. Végül
kimásztam az ágyból, hogy Cole-t ne zavarja a folytonos
forgolódásommal.
Szemem fájt a fáradtságtól, mégis megláttam a parton közeledő alakot.
A sűrű ködben próbáltam csak rá figyelni. Valaki futott a víz mentén. A
nagy erőfeszítés gondolata is fárasztott.
A házhoz közeledve a futó lassítani kezdett. Tétovázott egy pillanatig,
majd irányt változtatott, és kocogva megindult felém. Furcsa előérzetem
volt; igyekeztem láthatatlan maradni a ködben, de a futó mintha tudta
volna, hogy ott vagyok.
Ahogy közelebb jött, zavartan pislogtam; nem akartam hinni a
szememnek.
- Evan?

- Szia! - köszöntem vissza; nem igazán tudtam eldönteni, nem kéne-e

inkább továbbfutnom, és békén hagynom. De tudni akartam, miért van
ébren. Orráig felhúzott kék takaróba bugyolálva nézett le rám.
Elmosolyodtam, ahogy megláttam a kusza haját. Még mindig nem
szoktam meg a látványt, hogy rövidre vágatta. El kellett ismernem, hogy
tetszett; ez a hossz kihangsúlyozta a szeme egzotikus formáját.
- Tudtam, hogy korán kelő vagy, de ez nevetséges - szólt le hozzám.
Erre a megjegyzésre önkéntelenül felnevettem.
 - Nem tudtam aludni. Úgy gondoltam, a futás segít. Ha valaki én
tudom, hogy te sem vagy korán kelő típus. Valósággal irtózol minden
délelőtti időponttól.
- Én sem tudtam aludni.
- Rosszat álmodtál? - kérdeztem, bele sem gondolva, mit kérdezek.
Csak azt tudtam, hogy én azért futok a ködben... azért, hogy elmeneküljek
a rémálomtól, ami felébresztett.
Elkapta a tekintetét, vállat vont, jelezve, hogy nem kíván többet
foglalkozni a kérdéssel. Úgy éreztem, az én hibám, miattam van, hogy
Emma odakint üldögél, takaróba burkolózva, és nem odabent fekszik, a
paplan alatt... Cole mellett. Vállizmaimat akarattal ellazítottam.
Megesküdtem, hogy nem gondolok rájuk úgy, együtt, ahogy azt Peyton
ültette nem kívánt gondolataim közé.
- Gyere, fussunk együtt!
Emma úgy nézett le rám, mintha arra kértem volna, hogy meztelenül
fürödjünk meg az óceánban. Nem tudtam megállni nevetés nélkül.
- Gyere! Van más dolgod?

Alig tudtam elhinni, hogy egyáltalán gondolkodom az ajánlaton.

Hátratoltam a székemet.
- Hát, jó. Bemegyek a holmimért.
Nem reagáltam széles vigyorára. Beosontam a házba. Mi jutott
eszembe?
Amikor pár perccel később kimentem, Evan a lépcső alján ült.
- Ne legyenek nagy elvárásaid! - szólaltam meg, mire rögtön felállt, és
felém fordult. Amint meglátott futószerelésben a lépcső tetején, megint
elmosolyodott. Képtelen voltam egy percnél tovább nézni a mosolyát úgy,
hogy a szívem ne kezdett volna el hevesebben verni, hogy ne pirultam
volna el.
 Hagytam, hogy a lábam vezessen lefelé a lépcsőn, és követtem Evant
egészen a vízpartra, ahol keményebb volt a homok. Kocogással
kezdtünk; az izmaim tiltakoztak. Nem voltak hozzászokva az ilyen korai
erőfeszítéshez.
- Látod, nem is olyan rossz - szólalt meg Evan.
Felhördültem.
- A testem teljesen ki van akadva.
Evan felnevetett; mintha szórakoztatónak találta volna, hogy
szenvedek.
De csak futottunk tovább. Izmaim fokozatosan lazulni kezdtek, tüdőm
már nem tiltakozott a levegő beáramlása ellen. A fáradtság helyét átvette
az adrenalin, észre sem vettem, és egyre gyorsabban futottam.

- Már nem vagy fáradt, ugye?

A szívem lüktetését a dobhártyámon éreztem; meg kellett erőltetnem
magam, hogy lépést tudjak tartani vele. Tekintetében már nem fáradtság
volt, hanem eltökéltség; csak arra figyelt, ami előtte volt. Tetszett.
- Jó ideje nem futottam - magyarázta; egyáltalán nem tűnt annyira
kifulladtnak, mint én. - Jó érzés. - Aztán játékos mosollyal felnézett rám;
ismertem ezt a mosolyt, de régóta nem láttam. - A korán reggelt viszont
még mindig utálom.
Felnevettem. Elfutottunk egy parti sziklacsoportig, megkerültük,
visszafordultunk a ház felé. Eléggé kifárasztott a futás, nem akartam, hogy
vége legyen. Emma az érkezésünk óta először tűnt kiegyensúlyozottnak,
és nem akartam, hogy ez elmúljon, amikor a lábunk megállt.
Amint megláttuk a házat, gyorsabb iramra váltott, léptei
meghosszabbodtak. Semmiképpen nem tudtam lépést tartani vele, ezért
hagytam, hogy nélkülem fusson. Teljes erőből futott. Lélegzetelállító
látvány volt. Majdnem elbotlottam egy kőben, annyira elbűvölt a látvány,
az a kecsesség és erő, amivel valósággal katapultált a homokon, kis
mélyedéseket hagyva maga után.
Amikor odaértem hozzá, ő már a kezét csípőre téve lazított, mélyeket
lélegzett. Csak álltam és néztem; verejték csorgott az arcán, a szél vadul
fújta a haját. Megállt, kíváncsian nézett rám, mintha a gondolataimban
akarna olvasni. Bárcsak elmondhattam volna neki, mire gondoltam
éppen.
- Én még folytatom. Visszafutok a házig - szólaltam meg végre. -
Köszönöm, hogy velem futottál.
Bólintott.
- Szívesen.
A lábam tiltakozott, mégis elindultam a part mentén. Aztán
visszanéztem, és a lélegzetem is elállt a látványtól. Emma levette a
felsőjét. Még vitt a lábam, kocogva pillantottam újra hátra. Testének sötét
sziluettjét szürke köd vette körül. Léptem lelassult. Képtelen voltam
másfelé nézni. Megbotlottam és megálltam. Amikor azt láttam, hogy
lerúgja a cipőjét, és a sortját letolja a csípőjén. A sűrű ködfátyolán át csak
árnyékként láttam a parton. De elbűvölt a látvány, vékony testének a
körvonala. Mélyen belélegeztem a hűvös hajnalt, próbáltam lenyugtatni
felgyorsult pulzusomat. Emma laza léptekkel a vízhez ment, össze sem
rezzent, ahogy beljebb lépdelt a már combjáig érő hideg vízbe.
Lebukott egy hullám alá, felbukkant a másik oldalon. Feje a vízben
bukdácsolt, szürke árnyalakká homályosodott. Annyira magával ragadott
ez a kép... észre sem vettem, hogy egyre közelebb lépkedek hozzá...
Egészen addig nem tudatosult bennem a közelség, míg a szemem
sarkából mozgást nem láttam. A transzból az rántott ki, hogy Cole jelent
meg a teraszon, kezében törülközővel.
Rögtön hátrafordultam, futni kezdtem, remélve, hogy a reggeli ködpára
elrejt, hogy Cole nem lát meg. Szívverésem még mindig nem állt helyre,
és tudtam, hogy ki kell törölnöm a tudatomból, amit láttam, ahhoz, hogy
újra Emma közelében tudjak lenni. Teljes sprintbe kapcsoltam, amikor
megláttam a Nate házához vezető lépcsőt.

Gyorsan visszamentem a partra. Kezemet a testem előtt keresztbe

fonva melegítettem magam. Remegett a szám a hidegtől,
- Szép reggelt! - köszönt Cole, kezében törülközővel bebugyolált; a
frottír melege eloszlatta a didergést. - Nem mondhatni, hogy kellemetlen
látvány ez így kora reggel.
- Érdekes - feleltem kissé gúnyos mosollyal, mellé bújva. Elég korán
keltél.
- A fiúkkal találkozom. Kimegyünk szörfözni - magyarázta és magához
ölelt. Felnéztem rá, lehajolt, ajkát nedves, remegő ajkamra simította.
Nagyon forró volt a bőre. Nyelvemet beljebb csúsztattam ebbe a
melegségbe, és még szorosabban öleltem. Szívverésem felgyorsult,
ahogy folytatta a csókot; kezemet önkéntelenül a nyaka köré fontam.
- Lehet, hogy csak későn vissza - súgta a fülembe.
Felnevettem, hátraléptem tőle.
- Most menj. Később találkozunk.
Újra az arcomhoz nyomta az arcát.
- Délután visszajövök, és kiviszlek a reptérre. Addig meztelenül
maradnál nekem?
Gyors csókot nyomott az arcomra, aztán felkapta a ruháimat, és
visszavezetett a házba. Mosolyogva követtem.
Miután Cole elment, elindultam a hálószobába. Zuhanyozni akartam,
felöltözni, összepakolni. Már úgysem tudok aludni, bár még korán volt
ébren lenni. Fogalmam sem volt hogyan mehetnék el úgy, hogy Sara ne
tudja meg. Rengeteg bizonytalanság volt bennem. Hogyan találjam meg
Jonathant New Yorkban? Már egy hete visszament. Reméltem, hogy nem
késtem el.
Miután lezuhanyoztam, és felmelegedtem, meglepően élénken léptem
ki a nappaliba. Sara ajtaját nyitva találtam. Benéztem a szobájába, de
nem volt ott. Nem volt a teraszon és a parton sem. Visszamentem a
konyharészre, akkor vettem észre pulton a cetlit Sara kézírásával.

Elmentem bevásárolni a piknikre! Szóval ma pikniket rendezünk a

parton... Talán megengedem, hogy megfogd a kezemet. Hehe!

Nem igazán akartam megtudni, hogyan reagál Sara, amikor rájön, hogy
elmentem úgy, hogy nem is szóltam neki. Nagy sóhajjal tettem vissza a
cetlit a pultra. Kinyitottam a szekrényt, kivettem egy doboz gabonapelyhet,
amikor belém nyilallt a gondolat: hogyan jut el bevásárolni? Hiszen nincs
kocsija.

- Van kocsid? Kölcsönkérhetném? - kérdezte Sara, amint ajtót

nyitottam. Éppen törülközővel szárítgattam a nedves hajamat.
- Jó reggelt, Sara. Légy üdvözölve nálam - feleltem kissé gúnyosan.
Benyomult mellettem a házba.
- Tudom, hogy nem voltam veled valami kedves, és sajnálom - szólalt
meg, a kezét csípőre téve. - Szeretnék túllépni az elmúlt két év
borzalmain, amikor is totálisan bunkó voltál velem. Megígérem, hogy
többé nem gonoszkodom veled. De csak akkor, ha megígéred, hogy
békén hagyod Emmát, ha nem bírja ki azt a kéthetes katasztrófát, amit te
hoztál rá.
Ettől a szókimondó monológtól a szemöldököm önkéntelenül
összerándult, de nem is várhattam volna mást Sarától.
- Mitől tartasz? Szerinted mit fog tenni, amit nem kéne tennie?
- Nem azért jöttem ide, hogy Emma lelkivilágáról beszéljek veled Evan.
Azért jöttem, hogy békét kössek.
- És kölcsönkérj egy kocsit - vigyorogtam.
- Igen - ismerte el kissé fellengzősen. - Azért is, hogy kölcsön kérjek
egy kocsit.
Türelmetlenül karba fonta a kezét, és várta, hogy rábólintsak.
Elgondolkodtam, vajon mit is kér tőlem. Válaszokért jöttem ide. Most el
kell döntenem, mennyit ér meg az igazság.
Mély lélegzetet vettem.
- Oké. Ha nem bírja, békén hagyom. Az Audi a garázsban van. A
slusszkulcs a konyhapulton, a tálban.
- Köszönöm - felelte Sara megkönnyebbült mosollyal, elindult a konyha
felé, de megállt, és visszafordult felém. - Evan nagyon sajnálom, ami két
évvel ezelőtt történt. Szeretném, ha tudnád: nem értettem egyet azzal,
amit Emma akkor tett. Még mindig úgy gondolom, hogy ez volt élete
legrosszabb döntése. És szerintem ezt ő is tudja, bármennyire is állítja,
hogy azért tette, hogy megvédjen téged.
- Megvédeni engem? Mi a...
Sara fanyar grimaszt vágott.
- Hát... kösz, hogy kölcsönadtad a kocsit.
- Sara... miről beszélsz?
- A francba! - mordult fel, azzal megmarkolta a kulcsot. - Nem lett volna
szabad ezt mondanom. Bocsáss meg! Ne haragudj. Majd ő elmondja
neked. Csak adj neki időt.
Fogcsikorgatva bólintottam; tudtam, hogy mindenképpen Emmától kell
hallanom a magyarázatot, bármi is legyen az. De ugyan hogyan győzhette
meg magát arról, hogy engem véd azzal, hogy elhagy?
- Mi a franc, Emma?! - szaladt ki a számon, ahogy ott álltam a járdán,
és néztem, ahogy Sara kihajtott a garázsból.
- Nem maradok sokáig - kiáltott nekem Sara, és megállt mellettem. Egy
pillanatig tétovázott, aztán hozzátette: - A parton töltjük a napot: Emma és
én. Megyek, bevásárolok a piknikre... Ha van kedved, csatlakozz
hozzánk.
Erre a békejavaslatra önkéntelenül elvigyorodtam.
- Kösz. Gondolkodom rajta.
- Hát... Emma most ott van a házban... Egyedül - tette hozzá kaján
mosollyal, aztán nagy sebességgel elhajtott. Felnevettem. Nem is burkolt
célzás.

A fürdőszobából kihozott kis szemetesbe dobtam a borítékot. Anna

nyomott a kezembe pár levelet; most kivettem őket a táskámból, mert
kellett a hely a kétnapi ruhának.
- Hány hitelkártyára van szüksége az embernek? - sóhajtottam fel,
azzal kézbe vettem a következő borítékot. Felkészültem, hogy azt is a
szemetesbe dobom, mint a többit. De képtelen voltam rá. Ezt nem tudtam
kidobni.
Kivettem belőle az összehajtott fehér papírt és szétnyitottam.
Mellkasom összeszorult. Felsóhajtottam, aztán képtelen voltam lélegezni.

Bekopogtam és vártam. Emma nem nyitott ajtót. Megint kopogtam. Még

mindig semmi. Jobbra-balra néztem. Az utcán senki. Aztán benyitottam.
Az ajtó nem volt bezárva. Egy pillanatig csak álltam, és vártam, majd
szélesebbre tártam.
- Emma? - szólítottam meg, óvatosan belépve. Nem akartam
megijeszteni. - Emma?
Semmi válasz.
Becsuktam magam mögött az ajtót, elindultam a nappali felé.
Benéztem az üvegajtókon, de ott sem volt. A hálószoba felé közeledtem,
amikor megláttam a lábát. Az ágy széléről lógott.
 - Hahó, Emma! - szólítottam meg újra, közelebbről. - Sara azt
mondta...
Döbbenten torpantam meg, amikor észrevettem. Meg kellett
kapaszkodnom az ajtókeretben, hogy el ne essem.
- Emma, mi történt?
Egész teste remegett, szeme üveges volt, dermedten bámulta a papírt,
amit görcsösen szorongatott. Ajka összehúzódott, zihálva, görcsösen
lélegzett.
- Emma? - szólongattam. Álla megremegett a hangtalan zokogástól. -
Hadd nézzem!
Óvatosan kivettem a papírt a kezéből. Tétován felpillantott rám, de abban
a rövid pillanatban is olyan sikoltó fájdalom villant a tekintetében, hogy
összerezzentem. Hang nem jött ki a torkán. Könny gyűlt elgyötört
szemében. Mintha fuldokolna.
A papírra néztem, kezem ökölbe szorult a sietős kézírással rótt első szó
láttán. „Emily”. Újra Emmára néztem. Mozdulatlanná dermedt a kíntól.

Emily!

Ezt a levelet talán elolvasod. Hiszen ez az utolsó

levelem hozzád.

Most már biztosan rájöttél, mit tettél velem. Igen, te

tetted ezt velem. Nem bírtam tovább a fájdalmat. A kínt,

hogy egyedül vagyok. A kínt, hogy nem vesznek tudomást

rólam, és a saját lányom nem szeret engem. A kínt, hogy

miattad elvesztettem az egyetlen embert, aki igazán

szeretett engem. Azt a szerelmeit tönkre tetted azon a

napon, amikor megszülettél. Sosem lett volna szabad

megszületned. Fájdalmat okoztál mindenkinek, akivel

csak kapcsotokba kerültél. Tönkretetted két ártatlan

gyerek életét is, akik megpróbáltak szeretni téged. Nézd,

mi lett belőled! Hogyan vagy képes egyáltalán a tükörbe

nézni, abban a tudatban, hogy milyen kárt okoztál?

Te öltél meg azokkal a rideg, gyűlöletteli szavakkal,

amiket hozzám vágtál. Te öltél meg minden egyes

levéllel, amit elküldtem neked, amire nem válaszoltál.

Hogyan voltál képes olyan rideg lenni, annyira gyűlölni

az anyádat?! Olyan sokat adtam neked, olyan sok

mindenről mondtam le miattad, de neked semmi nem

számított. Neked sosem voltam elég jó. Most már úgy kell

együtt élned magaddal, hogy tudod: miattad nem

élhetek tovább.

Szeretettel,

Anyád

Mély undor tört rám.

- Nem - szólaltam meg hirtelen. - Emma, nem, nem.
Fejemet ingattam. Ez hihetetlen. Ez egyszerűen hihetetlen.
Leültem Emma mellé, de még mindig nem reagált. Egész testében
remegett, a foga vacogott. Elengedtem a levelet, hagytam, hogy a földre
essen; nem akartam a papírra vésett rosszindulatú szavakat érinteni.
Átöleltem, magamhoz vontam. Vállamra hajtotta a fejét, szorosan
öleltem.
- Ne hallgass rá, Emma! - könyörögtem. Látásom elhomályosult. - Ne
hallgass rá, Emma! Egy szavát se halld!
De nem hallott engem.
 23. NÉMA FÁJDALOM

sak lélegezni tudott, be, ki, ritmikusan, mintha csupán a teste

C működne, a lelke nem. Csillapíthatatlanul remegett, akármilyen
erősen öleltem. Nem tiltakozott, amikor gyengéden az ágyra feküdtünk. A
kárpitozott ágytámlának dőlve a mellkasomra vontam, magamhoz
öleltem.
- Emma, tudnod kell, hogy minden szava hazugság volt. Ne hagyd,
hogy bántson! - könyörögtem.
Ajkam a haját súrolta.
De csak reszketett. Úgy éreztem, mintha égő fáklyával szúrtak volna
mellbe. Gyűlöltem azt az önző, bosszúálló nőt. Gondoskodott róla, hogy
utolsó tettével megfeszítse az egyetlen embert, aki ezen a világon szeretni
akarta. Aki minden elbukott kísérlet után újra megpróbálta szeretni.
Mélyeket lélegeztem, hogy elmúljon a gyűlölet. Emmának most nem erre
van szüksége.
Így maradtunk, néma fájdalomban, amíg meg nem hallottam, hogy
nyílik a bejárati ajtó.
- Emma? - kiáltott Sara. - Evan?
Éppen szólni akartam, amikor megjelent az ajtóban. Meglátta, hogy
Emma a karomban fekszik, és nézett, csak nézett.
- Hát ti mit... - Megdermedt, szeme összeszűkült, úgy nézte meg
alaposabban Emmát, aztán lassú, óvatos léptekkel elindult felénk. - Mi
történt, Emma? - Mivel nem kapott választ, riadtan nézett rám. - Evan! Mi
történt Emmával? Mit tettél vele?
Fejemet ingattam erre a vádra.
- Van egy levél. Valahol a padlón.
 Sara aggódón kapta el rólunk a tekintetét. Tekintete a padlót pásztázta,
aztán lehajolt, felemelte a darab papírt. Nem voltam képes végignézni,
ahogy olvassa.
- A büdös kurva! - kiáltott fel Sara olyan hirtelen és hangosan, hogy
összerezzentem a hangtól. Lenéztem Emmára. Hozzám simulva feküdt,
meg sem rezzent. - Hogyan volt képes... - Sara összegyűrte a papírt,
kirohant a szobából. Fiókok csapódását hallottam és az ő hangját.
Többször ismételte a „kibaszott kurva” szavakat. Aztán füstszagot
éreztem, és rögtön tudtam, mit csinált.
Sara visszajött a szobába, bemászott az ágyba a másik oldalon, hogy
Emma arcát lássa. Közel hajolt hozzá, kiüresedett tekintetét nézte, és
végigsimította az arcát.
- Emma! - nyugtatta -. Szörnyű ember volt, és ezzel sem akart mást,
csak azt, hogy fájdalmat okozzon neked. Nem hagyhatod. Em, nem
hagyhatod, hogy fájjon. Te sokkal erősebb vagy. Tudom. Kérlek, Emma!
Sara ajka összerándult, szemében könny csillogott. Ekkor megint rám
nézett.
- Nem hiheti ez. Evan, nem hagyhatjuk, hogy az a nő megtörje.
- Tudom - feleltem halkan, súgva, és végigsimítottam Emma hátát.
Emma megrezzent az érintésem alatt. Oldalra fordítottam a fejemet,
hogy lássam az arcát.
- Emma...
Zokogás fojtogatta, mellkasa erősen emelkedett, süllyedt. Elhúzódott
tőlem, magzatpózba kuporodott, és felsikoltott:
- Neeee!
Sara döbbent hallgatásba dermedt.
- Ne! Ne!
Emma ököllel verte a matracot. Szeme szorosan összezárult; újra és
újra ezt a szót sikította.
 - Neee! Neeee! Neeee!
Hisztérikusan sírt; olyan erősen, hogy egész teste görcsbe rándult.
Sara rám nézett; félelem villant a tekintetében.
Emma fölé hajoltam, gyengéden megérintettem a vállát
- Emma, semmi baj. Emma, minden rendben van.
- Nem. Nem! Nincs rendben. Meghalt! Meghalt! - visszazuhant az
ágyra, csillapíthatatlanul zokogott. Aztán halkan, erőtlenül kimondta: -
Anyám meghalt! Meghalt az anyám!
- Ó, Emma! - sóhajtott fel Sara. Az ágy mellett térdelt, arcán a
tehetetlen fájdalom feszült; végig kellett néznie, ahogy a legjobb barátnője
szenved.
Mögé bújtam, szorosan öleltem, testem felfogta a zokogás görcseit.
Szorosan markolta a karomat, mintha megmenthetném attól, hogy
alámerüljön.
Egy szót sem szóltunk. Sara és én mellette voltunk; hagytuk, hogy
sirassa az anyját, aki nem érdemelte meg őt. Tudtam, hogy gyászol,
tudtam, mennyire fáj neki a veszteség; talán ekkor adta át magát először a
gyásznak azóta, hogy megtudta a halálhírt. Nem akartam mást, csak
megvédeni Emmát mindattól, ami bánthatja, ami árthat neki. Eszembe
jutott az éjszaka, amikor apja halálát felidézve a karomban sírt. Nem
tudtam csillapítani a fájdalmát akkor, és tudtam, hogy erre most sem
vagyok képes. De attól, hogy soha nem sikerült, még újra és újra
megpróbáltam.
A zokogás végül alábbhagyott, már nem volt olyan erősen
összekuporodva. Éreztem, hogy a háta a mellkasomnak feszül. Légzése
mélyül.
Sara rám nézett, és azt súgta:
- Alszik.
Bólintottam; erre én is rájöttem. Sara lassan feláll; teste elmerevedett a
térdeléstől; a karját magasba tartva nyújtózkodott.
Elindult az ajtó felé, aztán visszafordult.
- Evan! Gyere!
Türelmetlenül biccentett az ajtó irányába.
Tétováztam. Nem akartam otthagyni Emmát. De nyilvánvaló volt, hogy
Sara valamit mondani akart, és nem szerette volna, ha Emma véletlenül
meghallja. Óvatosan kihúztam alóla a kezemet, ujjaimat mozgattam, hogy
helyreálljon a vérkeringés, megmoccant, ahogy elmozdultam tőle.
Betakargattam, elindultam kifelé; vonakodva csuktam be magam mögött a
hálószobaajtót. Sara nyomában a nappaliba mentem.
Sara fel-alá járkált; vörös ajkát szorosan összezárta. Amikor közelebb
értem, hirtelen megtorpant. Szinte tapintani lehetett az idegességét.
- Evan, nagyon félek.
Vártam. Reméltem, hogy megmagyarázza.
- Fogalmad sincs, min ment keresztül az elmúlt két évben – mondta
nagyon nyugtalanul, hadarva. - Így is alig bírta... attól félek, ez teljesen
kiborította.
- Mitől tartasz? Attól, hogy megint az alkoholhoz fordul?
Sara elgondolkodva pillantott rám, aztán lerogyott a kanapéra.
- Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg - mondta halkan, tétován. -
Emma... éppen csak testileg létezett... amióta elhagyta Weslynt. Nincs...
szóval nincs fény a szemében. Régebben mindig törte magát, mindig
többre, jobbra vágyott, de most... most éppen csak él. - Elhallhatott, a
hálószoba ajtajára nézett, szeme könnyel telt meg. - Úgy érzem, hogy
fokozatosan elvesztem. Mintha egyre távolabb sodródna tőlem, és nem
tudnám magam mellett tartani. Annyira félek, hogy mindannyiunkat végleg
eltaszít magától. Tudom, hogy ennek így első hallásra nemigen van
értelme, és nem tudom, hogyan magyarázzam meg. Egyszerűen félek.
Leültem vele szembe.
 - Mi történt vele, Sara?
Szomorú tekintettel nézett rám.
- Elhagyott téged. Az történt vele.
Minden arcizmom zavartan összerándult, de mielőtt megszólhattam
volna, Sara folytatta:
- Tényleg nem értem, miért hagyott el téged, Evan. Ezt tőle kell
megkérdezned.
Beszélgetésünket félbeszakította a bejárati ajtó nyitásának hangja.
Sara és én az ajtó felé fordultunk. Cole volt az. Szörfnadrág volt rajta,
csuromvizesen lépett be.
Bólintott felém, aztán körülnézett.
- Hol van Emma?
Sara és én egymásra néztünk, egyszerre szusszantunk. Végül Sara
szólalt meg.
- Majd én megmondom neki.
Bólintottam, felálltam a székről; nem akartam nézni, hogy fogadja Cole
a hírt, akárhogyan is reagál rá. Kimenekültem a teraszra, behúztam
magam mögött az ajtót, kizártam Sara hangját.
Néztem, csak néztem a szeszélyes hullámokat, és mélyeket
lélegeztem; erőt vett rajtam a fáradtság.
Ekkor kinyílt az üvegajtó, a hang, a tény elvonta a figyelmemet. Sara
lépett ki hozzám; ugyanúgy letüdőzte a sós levegőt, ahogy én; mintha az
valahogy meg tudná nyugtatni.
- Bement hozzá - közölte. Aztán a korlátra könyökölt mellettem. Kis
ideig együtt hallgattuk az óceán hangjait, aztán megszólalt újra: - Tudom,
hogy nehéz neked együtt látni őket.
- De nincsenek is igazán együtt - jegyeztem meg.
- Akkor is. Nem veled van. Szóval akárhogy is, nyilván nehezen
viseled.
 - Nem azért jöttem ide, hogy visszaszerezzem, Sara. Az elmúlt két
évben megpróbáltam megérteni, mire gondolt; mi történt; miért hagyott el.
Válaszokat akarok. Azért vagyok itt.
Sara a könyökére támaszkodva felém fordult.
- Nem hiszek neked.
Megdöbbentem ettől a megjegyzéstől.
- Tessék?
- Evan Mathews, bizonygathatod magadnak és bárki másnak, hogy
válaszokat akarsz kapni, azért vagy itt, és azért kell a válasz, hogy
lezárhasd a múltat. Az igazság azonban az, hogy szereted. Mindig is
szeretted. És mindig szeretni fogod. Azért vagy itt, mert képtelen vagy
elhagyni. Láttad, mennyire le volt törve, mennyire kiüresedett volt
Weslynben, és muszáj volt utánajönnöd. Sosem leszel képes elengedni.
Azért vagy itt... mert hozzá tartozol.
Szívem elszorult; úgy éreztem, hogy Sara a lelkemben matatott és
megtalálta azt, amit én egész idő alatt képtelen voltam bevallani. Nem
jutottam szóhoz. Csak néztem a vizet, és mély sóhajjal beszívtam a sós
levegőt. Elfordultam Sarától, bementem a házba. Meg kellett néznem,
hogy van Emma.
Cole egy széken ült; már átöltözött, a kezét tördelte, lábával idegesen
dobolt.
- Jól vagy? - kérdeztem.
Bólintott, de nyugtalan pillantása másról árulkodott. Elléptem mellette,
bementem a szobába. Emma még összegömbölyödve aludt. Időnként
összerezzent. Leültem mellé az ágyra, kisimítottam a haját az arcából.
- Ma éjjel vele maradok - szólalt meg Sara az ajtóban. – Ne aggódj. Itt
leszek.
Ott hagytam Emmát zaklatott álmában, és kiléptem a nappaliba.
- Cole, megengednéd, hogy ma itt aludjak? A kanapén.
 Láttam rajta, hogy ezt nem tudja, mire vélni. De vállat vont, és azt
mondta:
- Persze.

Sötét volt, amikor felébredtem. Hallottam, hogy valaki lélegzik

mellettem. Egész testem sajgott, szédültem, mintha valami gyógyszert
vettem volna be.
Aztán eszembe jutott. Fogamat összeszorítva próbáltam uralkodni
magamon, hogy egyenletesen lélegezzem. Még éreztem a levél súlyát a
kezemben; a szavak éles pengeként döftek szívembe, és megsebeztek.
Sose lett volna szabad megszületned. Fájdalmat

okoztál mindenkinek, akivel csak kapcsolatba kerültél.

Anyám régebben is szörnyű dolgokat mondott, általában alkohol hatása
alatt, részegen. Mindig is tudta, hogyan okozzon nekem fájdalmat
szavakkal. De ezek a szavak... Ezt a levelet azelőtt írta, hogy megölte
magát. Ezek a gondolatok vitték a sírba. És hogy bántani akart, hanem
magával akart vinni engem is.
Most már úgy kell együtt élned magaddal, hogy tudod,

miattad nem élhetek tovább.

Felzokogtam a fájdalomtól.
- Semmi baj. Nincsen semmi baj - súgta halkan, és közelebb húzódott,
magához ölelt. Mellkasára hajtottam a fejemet, beszívtam vigasztaló
illatát; csorogtak a könnyeim, és én hagytam, hogy eláztassák rajta a
pólót. Görcsösen zokogtam, ö pedig ölelt, csitított, simogatott; annyira fájt
a szívem, hogy legszívesebben kitéptem volna magamból, csak múljon el
végre a kín
- Emma, itt vagyunk! - szólalt meg Sara a hátam mögött. Hátamat
simogatta. - Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk; nem
megyünk sehová.
Az álom végre magába fogadta sérült szívemet, és a sötétségbe
lebegtem.

Körülnéztem a sötétben; még mindig nem tudtam elaludni. Emma a

vállamon szuszogott, Sara mögötte feküdt összekuporodva: keze Emma
hátán. Emma időnként felnyögött. Csak elképzelni tudtam mi kínozta
álmában.
Otthagytam őket aludni, kiosontam a szobából, visszafeküdtem a
kanapéra, amin nem aludtam. A vendégszoba ajtaja csukta maradt. Cole
nem jött ki. A kanapén ülve kábán bámultam a sötétbe; vártam, hogy a
nap megvilágítsa az eget.
Pár órával később, amikor a part végre láthatóvá vált a ködfüggöny
mögött, Sara kijött a szobából. Ásított, karját feje fölé emelve
nyújtózkodott. Kimerültnek tűnt.
- Még alszik? - kérdeztem. Azért kérdeztem, mert próbáltam eldönteni,
vajon visszamenjek-e Emma mellé, hogy ne legyen egyedül, amikor
felébred.
- Már ha azt álomnak lehet nevezni - motyogta Sara; szavai újabb
ásításba fúltak. Észrevette, hogy tétovázom. - Evan. Alszik. Most nem kell
visszamenned oda. Csináljunk valami reggelit vagy ilyesmi. Elvileg
fantasztikusan jól tudsz főzni, ugye?
- Persze - feleltem, azzal felálltam, és törzsfordítással igyekeztem
kiegyenesíteni a hátamat. - Összeütök valamit.

Mélyen a takaróba burkolózva maradtam, de kicsit megmozdultam,

amikor Sara leült mellém az ágyra. A legkisebb mozdulat is fájt...
mindenütt.
- Éhes vagy? Evan omlettet készített. Neked is csinálhat - ajánlotta fel
nyugodt, kedves hangon.
Próbáltam ingatni a fejemet, de nem vagyok biztos abban, hogy
valóban sikerült. Visszasüppedtem a semmibe bámulás állapotába.
Sötétség árasztott el, mardosott, a bensőmet marcangolta; a bűntudaton
és gyűlöleten élt, amely oly régen gyökerezett bennem. Minden sejtembe
beleivódott, már sehová nem menekülhettem előle. Képtelen voltam
érezni. Képtelen voltam gondolkodni. Nem tudtam mozdulni úgy, hogy ne
járt volna a mozdulat mérhetetlen fájdalommal. Magamba könyörögtem,
hogy legyen már vége a szenvedésnek. Pontosan ezt akarta az anyám.

- Csak fekszik odabent, és a semmibe néz... Nem is lát engem. Nem

tudom, mit csináljak - mondta Cole a széken ülve, kezét tördelve,
egyenesen maga elé nézve. Idegesnek tűnt a hangja; pánik remegett
benne. - Most mit csináljunk?
Sara aggódva pillantott előbb Cole-ra, aztán rám. Eldöntöttük, hogy
hagyjuk Emmát gyászolni. Hagyjuk, hogy napirendre térjen az anyja
halála fölött. Muszáj ezen túltennie magát. De magába zárkózott; nem
evett, nem beszélt, és nem igazán tudtuk, hogyan léphetnénk kapcsolatba
vele.
- Én most... én most egy kicsit elmegyek - jelentette be Cole. Úgy
nézett ránk, mint akinek akut bűntudata van. - Nem gond, ha én most egy
kicsit elmegyek?
Sara bólintott, és rám nézett. Én is rábólintottam. Fogta a kulcsait, és
már el is tűnt; kilépett az ajtón.
Miután Cole elment, Sara hosszan nézte az ajtót.
- Sajnálom. Fogalma sem volt, hogy mit vállal Emmával. És eléggé
kellemetlen lehet.
- Eléggé? - kérdeztem vissza, a homlokomat ráncolva. Nem akartam
sajnálni Cole-t. Nyilvánvaló volt, hogy fülig szerelmes. Ám ez is csak azt
erősítette meg, hogy nem lenne szabad Emmával lennie.
- Mit csináljunk, Evan? - kérdezte Sara; hangját kimerültség
nehezítette. - Hogyan hozzuk vissza? Vigyük kórházba?
Felsóhajtottam, és tagadón ingattam a fejemet. Ugyanoly gyötrő
kudarcérzésem volt.
- Két napja van így. Adjunk neki még egy napot, aztán eldöntjük, mi
legyen.
Sara a szemét dörzsölte.
- Bárcsak emlékeztetni tudnánk rá, milyen erős.
Ez szíven ütött. Tudtam már, mit kell tenni.
- Értem - jelentettem ki; kissé megkönnyebbültem ettől a felfedezéstől.
- Mi az? - kapta fel a fejét Sara.
- Mindjárt visszajövök.
Egyvalami maradt, amibe kapaszkodhattam; egyetlen dolog... a
remény.
 24. VÁRNI RÁ

m, fel kell ébredned, kérlek, ébredj fel!

E Alig nyitotta, ki a szemet. Hunyorgott rám, de nem szólt, semmi
jelét nem adta, hogy fel akarna kelni.
- Komolyan mondom - szóltam rá kissé határozottabban. - Fel kell
kelned az ágyból, és velem kell jönnöd.
Csak feküdt, és úgy nézett rám, mintha egy szót sem értene abból, amit
mondok.
- Most vagy felkelsz az ágyból, vagy kiveszlek onnan, és viszlek.
Szája megmozdult, és tátva maradt. Ebből tudtam, hogy meghallotta,
amit mondtam.
- Miért? - kérdezte rekedtes, fáradt hangon.
- Azért, mert segíteni akarok neked - magyaráztam. - De csak akkor
segíthetek, ha felkelsz az ágyból.
Révetegen nézett. A síráson kívül napok óta ez volt az egyetlen
reakciója.
- Ugye, nem hagysz békén addig, amíg fel nem kelek?
- Nem - feleltem. Igyekeztem nem mosolyogni, bár ez egyre
nehezebben ment. - Bízz bennem, Emma!
Egy pillanatig gondolkodott, aztán mély levegőt vett, és lerúgta magáról
a takarót. Ezúttal nem tudtam titkolni az elégedettségemet.
- Ne vágj olyan büszke képet! - mordult rám. Közben a lábát az ágy
szélére csúsztatta. Gyors mozdulata láttán felnevettem. Jó jel, legalábbis
jobb.
- Akarsz előbb zuhanyozni vagy ilyesmi? - kérdeztem. Haja egyik
oldalon csomósan kócos volt, arcán gyűrött nyomot hagyott a párna. Két
napja nem váltott ruhát; azt hittem... a tisztaság érzésére vágyik.
- Nem - felelte makacsul. - Azt akartad, hogy keljek fel, akkor legyek jó
így is.
Elmosolyodtam.
- Jó. Akkor menjünk!
Az ajtó felé indultam.
- Elmegyünk?
- Igen. Biztosan nem akarsz megmosakodni vagy fogat mosni? -
ajánlottam még egyszer.
Elgondolkodva nézett; próbálta kitalálni, mire készülök. Mosolyom
szélesedett, Emma szeme összeszűkült.
- Nem. Jó így, ahogy vagyok.
Dacosságára felnevettem. Soha nem hagyta, hogy mások megmondják
neki, mit csináljon; én éppen ezért...
Az ajtó felé fordultam, elhallgattattam a gondolatot, mielőtt esélyem lett
volna befejezni. Nem ezért vagyok itt, és folyton emlékeztetnem kellett
magam arra, hogy... ezt már nem volt olyan könnyű elhinnem.
Emma megmozdult mögöttem. Mozdulatai merevek voltak, talán azért,
mert olyan sokáig feküdt összegörnyedve. A nappaliban elhaladtunk Sara
mellett. Éppen magazint olvasott a kanapén. Próbált úgy tenni, mintha
semmi szokatlan nem történi volna, de ismertem. Tiszta ideg volt.
- Jó szórakozást! - csicseregte mosolyogva.
Emma rápillantott.
- Persze ebben a te kezed is benne van.
Vigyorogva néztem Sarára. Abban a pillanatban kiült arcára az
aggodalom. Velem ellentétben nem volt olyan biztos abban, hogy sikerülni
fog.
 Túl élénknek tűnt a fény, amikor kiléptem az ajtón, bár már alkonyodott.
Mintha az egész testem megfagyott volna, és éppen kezdenék kiolvadni.
A fejem mintha vattával lett volna kitömve, és olyan fáradtság vett rajtam
erőt, hogy úgy éreztem, a járdára lefeküdve rögtön elaludnék.
Furcsállottam, hogy Evan úgy mosolyog, mintha nem tudná összefogni
a száját, hiába vetettem rá komor pillantásokat. Nem is tudom, miért
egyeztem bele, hogy felkeljek, és vele menjek. Mégis engedtem neki. Mert
azt kérte, hogy bízzak benne. És sosem mondtam nemet.
Beültem a kabrió első ülésére, Evan becsukta az ajtómat. Egy szót sem
szóltunk egymáshoz a másik házig tartó kétperces úton. Aztán Evan ment
elöl, időnként hátrapillantott, én pedig vonszoltam magam utána a
garázson át, fel a lépcsőn.
Felmentünk az emeletre, és megálltunk egy csukott ajtó előtt.
- Hunyd be a szemed! - kérte még mindig vigyorogva.
Szemöldököm összerándult.
- Ezt komolyan kéred?
- Igen - bólintott. - Hunyd be a szemed!
Felsóhajtottam, és teljesítettem a kérését. A következő pillanatban
éreztem, hogy puha anyag simul a szememre.
- Valóban? - kérdeztem hirtelen, hitetlenkedve. Evan nevetett. Megint
ferde szemmel néztem volna rá, ha nyitva lett volna a szemem.
- Bízz bennem! - ismételte. Elcsendesedtem, mozdulatlanná
dermedtem ezektől a szavaktól. Az ő szavai. Amint meghallottam, a
szívem hevesebben kezdett verni.
Evan megfogta a kezemet. Meleg volt a keze és erős; körülölelte az
enyémet. Enyhén megszorította, és azt mondta:
- Oké. Most tegyél néhány lépést előre.
Hagytam, hogy vezessen; képtelen voltam uralkodni a belsőmet feszítő
erőn.
 Átléptünk az ajtón, és a szoba közepére vezettem, aztán elengedtem a
kezét, és becsuktam az ajtót. Vártam egy pillanatot, aztán halkan, a
vállához hajolva súgtam:
- Lélegezz, Emma. Vegyél mély levegőt.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt; nem értette. Aztán figyeltem, ahogy az
orrán át vesz levegőt, megtölti a tüdejét, és a mellkasa kitágul. Tétovázott,
mintha meglepődne, aztán megint lélegzett, és a legragyogóbb mosoly
jelent meg arcán. Ez volt a legjobb, amit reméltem.
Emma lehúzta a szeméről a kendőt. Körülnézett. Tekintete
végigpásztázta a szobát, aztán felém fordult. Meg mertem volna esküdni
arra, hogy akkor először fényt láttam melegbarna szemében
- Köszönöm - súgta.
Bólintottam. Gombóc volt a torkomban, így én is nehezen tudtam
megszólalni. Köhécseltem, aztán sikerült kimondanom
- Add ki magadból, Emma. Találj vissza hozzánk!
Emma még élénkebben mosolygott, mire én is.
- Oké - mondta, és elfordult tőlem. Kimentem, becsuktam az ajtót.
Otthagytam a szobában.

Ajkamba haraptam, könny csordult le az arcomon. Mélyen

belélegeztem, magamba szívtam a nyugtató illatokat. Fogalmam sem volt,
hogyan csinálta, hogyan érte el, hogy a szobának, olyan illata volt... de
olyan jó érzés töltött el, hogy azt hittem szétfeszít.
Leültem a rajzpadra, és néztem, csak néztem a fehér vásznat, és arra
gondoltam, amit mondott. Add ki magadból, Emma! Fellélegeztem,
elgondolkodva fogtam kézbe az ecsetet. Evan többi szava is belém
ivódott. Találj vissza hozzánk! Jóleső melegség áradt szét a testemben.
Pontosan tudtam, hogy mit fogok festeni. Fogtam egy tubus festéket,
zöldet nyomtam a palettára.
 Körülnéztem, és megláttam, hogy van a szobában egy kis hűtő, benne
néhány palack víz és egy tálca, rajta szendvics, műzliszelet és egy alma.
Az íróasztalon tiszta váltóruha. Kellemes izgalmat éreztem... évek óta
először. A gyomrom azonban megkordult; elvettem a müzliszeletet,
közben újabb színeket nyomtam a palettára. Nem akartam mást, mint
elveszni az ecsetvonásokban. Úrrá lenni a lelkemet marcangoló káoszon.
És találni egy helyet ezen a világon, ahol biztonságban érezhetem
magam.
- Megtaláltam Sara üzenetét - szólt Cole, amikor ajtót nyitottam neki.
- Persze. Gyere csak be - mondtam, azzal elindultam, és felmentem a
nappaliba vezető három lépcsőn.
- Szóval... hol van Emma?- kérdezte Cole, nyugtalanul körülpillantva.
- Fest. - Feje zavartan biccent hátra. - Nem tudtad, hogy fest.
- Én sem gondoltam, hogy még érdekli... szóval, amióta elment -
magyarázta Sara. A kanapén ült, lábát maga alá húzva. Amint meghallotta
a kopogást, megállította a filmet, amit éppen néztünk. - Evan úgy
gondolta, a festés segít neki, hogy feldolgozza a gyászt. Hogy ecsettel ki
tudja fejezni magát. A gimiben ez mindig bejött.
- Értem! - bólintott Cole. - Szóval a te ötleted volt.
- Igen - feleltem óvatosan. - Nem volt egyszerű, és nem ment hamar.
De sikerült elérni, hogy felkeljen az ágyból.
- Gondolom, ez jó.
Tudtam, hogy Cole az első este folytatott beszélgetésünk ellenére még
mindig azt próbálja kitalálni, mi az én érdekem ebben. Nem tudtam valós
képet alkotni arról, hogy mit érez Emma iránt. Csak azt tudtam, hogy nem
igazán tetszett neki, ami az elmúlt néhány napban történt.
- Odafent van, ha látni akarod - szólalt meg Sara.
Cole a kezét zsebre téve a lépcső felé pillantott.
- Te voltál odafent? - kérdezte. Sara válaszul a fejét ingatta.
 - Akkor én is várok. Felhívsz, ha Emma lejön?
Sara a homlokát ráncolva nézett rám.
- Hmmm... ez elég furcsa volt.
Vállat vontam, és visszahuppantam a kanapéra, hogy folytassuk a
filmnézést, ahol abbahagytuk.
- Lefekhetsz, ha akarsz - szólt hozzám Sara, mert elbóbiskoltam. A
képernyőn baseballeredmények villogtak. Az elmúlt pár napban nem
sokat aludtam, és ez nem maradt következmények nélkül. Erősen kellett
küszködnöm, hogy nyitva tudjam tartani a szememet; minden pislogásnál
alig tudtam kinyitni újra.
- Nem, kösz; inkább maradok - mondtam, és igyekeztem a
valóságosnál éberebbnek mutatkozni.
- Evan, legalább rendes ágyban aludj - folytatta Sara. - Nem kell a
kanapén nyomorognod. Hajnali két óra van.
A lépcső felé fordultam. Emmával nem beszéltünk, illetve nem beszélt
velünk amióta becsuktam magam mögött a szoba ajtaját; csak
néhányszor jött ki, a mosdóba. De egyikünk sem nézett rá. Nem akartuk
zavarni... időt akartunk hagyni neki... hogy gyógyuljon.
- Te is elmehetsz lefeküdni. Több vendégszoba is van.
Vöröslőn a szeme, látszott, hogy ő is ugyanolyan fáradt. De csak
legyintett, lenézett az ölében tartott könyvre, és folytatta az olvasást.
Egyikünk sem akart elmozdulni a kanapéról. Az volt a legjobb
megfigyelőpont, ahonnan meghallhattuk, ha az ajtó nyílik vagy csukódik,
és láthatott minket, ha végre lejön a lépcsőn.

Hátraléptem, hogy megcsodáljam a képet, amit alkottam, és büszkén

mosolyogtam. Minden ecsetvonás érzelmekkel lüktetett. Szemem égett,
kezem kissé remegett a véremben keringő adrenalintól, ami egész
éjszaka ébren tartott.
 De amikor letettem az ecsetet, minden energia kiapadt bennem.
Teljesen kimerültem. Magam elé tartottam a festékes kezemet. Muszáj
zuhanyoznom, különösen, mivel majdnem három napja nem is
mosakodtam. Hirtelen gusztustalannak éreztem magam.
Felkaptam a ruhákat az íróasztalról, és kiosontam a szobából.
Halottam, hogy lent, a nappaliban szól a tévé, és láttam a fényt. Evan
biztosan korán kelt, mint mindig. Sosem értettem, hogyan szerethet valaki
ilyen korán felkelni.
Felriadtam, amint meghallottam az ajtócsukódást. Talpam rögtön a
padlón volt, Sara is azonnal felébredt.
- Mi az? - kérdezte, kisimítva a haját az arcából. Felült. - Mi az?
Vízcsobogás hangja szűrődött le.
- Befejezte - jelentettem be, azzal ledobtam ölemből a takarót, és
kettesével vettem a lépcsőket felfelé.
- Evan, várj meg!
Beléptünk az óceánra nyíló hatalmas ablakos dolgozószobába. Úgy
éreztem, ez a helyiség tökéletes ihletet adhat. De amikor megláttam a
vásznat, úgy tűnt, egyáltalán nem volt szüksége ihletre.
Sara felé pillantottam.
- Tetszik - jelentettem ki a kép láttán. A levelek között átszűrődő élénk
napfénytől majdnem hunyorogtam. A fakéreg érdes sávjait szinte az
ujjaimon éreztem.
- Persze, hogy tetszik - jelentette ki Sara, a szeme sarkából rám
pillantva. - Hiszen ez a fa a hátsó udvarotokban áll... azt festette le, amire
a hintát függesztetted neki.
- Igen, ez az - feleltem szinte leplezetlen dicsekvéssel.
Sara felnevetett.
Ott álltam a vászon előtt, és csodáltam Emma művét. Visszament arra a
helyre, amely várja, és mindig is várni fogja.
 25. EGY KIS ŐSZINTESÉG

send volt a fejemben, gondolataim rendezettek. Nem hallottam

C mást, csak a légzésem mély ritmusát. A szívem nagyon gyorsan
vert. Ha egy kicsit jobban igyekeznék, talán sikerülne elszöknöm, és
hagyhatnám, hogy a fény átivódjon a bőrömön. Akkor talán nem lenne
ilyen sötét.
Még erősebben odaléptem, és gyorsabban, még gyorsabban
sprinteltem; tudomást sem vettem izmaim sajgó fájdalommal jelzett
könyörgéséről. Magamba szívtam a mély nyugalmat, amint a nap áttört a
hajnali félhomályon. Csak még egy kicsit gyorsabban.
Megláttam a hegyoldalba vájt lépcsőt, egyre gyorsabban, hosszabb
léptekkel futottam. Beleadtam mindent, míg végül semmi nem maradt; az
elszántság hajtott. Kiválasztottam egy sima, szürke sziklát a homokon. Az
lesz a cél. Ott szabadulok meg. Amint elértem a sziklát, inogva megálltam.
Tüdőm zihált. Csípőre tett kézzel lépkedtem fel-alá; szívem vad lüktetését
próbáltam csillapítani.
Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy ki tudom futni magamból
a sötétséget, tudtam, hogy még ott van, és bármikor magába temethet.
Nem itt vár rám a megszabadulás. De a testi megterhelés elég volt ahhoz,
hogy viszonylag megnyugodjak; ezt akartam, erre volt szükségem. Ez a
nyugalom Iegalább estig kitart, amikor újra megszólal az a suttogás...
Éppen akkor fordultam meg, amikor Evan botladozva megállt
mellettem; előrehajolt, a combjára támaszkodott.
- A büdös francba! - zihálta. - Ezek után nem tudsz meggyőzni engem,
hogy nem szeretsz korán kelni.
Lihegő, mély lélegzetvételek között halványan mosolygott.
 - Tényleg nem szeretek korán kelni.
Evan kétkedőn pillantott fel rám; orra hegyéről verejték csöpögött.
- Nem tudtam elaludni - magyaráztam, mélyeket lélegezve, hogy
mielőbb helyreálljon a légzésem normál ritmusa.
Evan bólintott.
Lefelé pillantottam; nem voltam igazán meggyőződve arról, hogy
tényleg érti. Nem tetszett az a nyugtalanság, ami kiverte a szememből az
álmosságot. Nem tetszettek a tudatomba toluló gondolatok, amikor
semmire nem akartam gondolni. Nem rémálmok voltak, csak a sötétben
megszólaló suttogó hangok, amik nem hagytak nyugodni, és nem hagytak
felejteni sem.
- Ne haragudj, hogy tegnap nem jöttem át - szólt Evan, elterelve a
figyelmemet.
- Semmi gond - feleltem; próbáltam úgy tenni, mintha nem hatott volna
rám, de a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy azon gondolkodtam, hol
lehet. Cole és Sara is észrevette, mennyire szórakozott voltam.
Igyekeztem arra fogni, hogy még fáradt vagyok azok után, ami a múlt
héten történt. De Sara ismert; pontosan tudta, hogy nem erről van szó, ám
nem szembesített ezzel a ténnyel.
- Ugye, eljössz ma este a partira? - kérdezte Evan, a lépcső felé
indulva.
Kipirultam, amikor belegondoltam, mit jelent ez: megint találkozom a
barátaival.
- Igen. Később átjövünk.
- Oké - felelte a lépcső aljából; tétovázott egy pillanatig, aztán elfordult.
- Evan! - szóltam utána. Már néhány lépcsővel feljebb járt. Felém
fordult. - Pár napig nem beszéltünk, szóval gyakorlatilag tizenegy napunk
van. Most... ha akarod...
A hét eleje óta egyetlen őszinteségi pillanatunk sem volt. Nem is tudom,
miért ajánlottam fel. Nem mintha élvezettel kínoztam volna magam azzal,
hogy felidézem az önsorsrontó döntéseim.
- Nem - felelte Evan a fejét ingatva. - Már nem akarom. - Szólni
akartam, a szám mozdult. Nem ezt a választ vártam. - Nem gyűlöllek
Emma, és nem is akarlak gyűlölni. És nem kényszerítelek arra, hogy
olyasmit mondj el nekem, amit nem akarsz. Persze, tudni szeretném,
miért hagytál el, és miét tartottad távol tőlem magad. De csak úgy akarom
tudni, ha te akarod elmondani.
- Rendben - súgtam. A szívem elszorult ettől az engedménytől.
- Később találkozunk - mondta Evan, azzal elindult felfelé a lépcsőn.
Bólintottam, sétálva indultam vissza Cole házához. A lábam hirtelen
elnehezedett. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy nem
kényszerít többé elmondani olyasmit, amiről nem szeretnék beszélni.
Mégsem így éreztem. Nem értettem. Majdnem olyan érzés volt, mintha...
valami véget ért volna köztünk. Nem számítottam arra, hogy ilyen
könnyen feladja. De ezt akarta az elejétől fogva... hogy lezárja, ami
köztünk volt. Mély levegőt vettem, szívem elszorult a gondolattól. Fel
kellett volna készülnöm erre. De nem voltam kész rá.

*
- Milyen volt a futás? - kérdezte Nate, kávét szürcsölve a
konyhapultnál.
- Elég jó volt - feleltem. A szám széle felfelé mozdult.
- Mi ez a somolygó nézés? - kérdezte. Túl jól ismert. - Hadd találjam ki.
Nem egyedül futottál.
- Nem - feleltem felnevetve. - Emmával. És... jó volt. – Kiteljesedett a
mosoly, amit addig próbáltam visszafogni. - Egyszerűen fantasztikus,
amikor a parton fut. Nem is tudom, hogyan mondjam el.
Belefeledkeztem a látványba; magam elé képzeltem, ahogy a lábai
viszik előre, egyenletesen, mintha örökké tudna futni. Csak futás közben
tűnt nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak. Riadtan rezzentem össze, amikor
valaki hátba veregetett.
- Jó reggelt! - köszönt rám Brent vidáman. Brent mindig is túl éber volt.
Napszaktól függetlenül. - Mit csinálunk ma?
- Hát... készülünk a partira - felelte Nate, mintha gyengeeIméjűvel
beszélne. - Lenéztem a kamrába; megcsappantak a készleteink. El kell
mennünk bevásárolni. Fogalmam sincs, hova tűntek a bambuszfáklyák,
szóval azt is kell vennünk.
- Mi a parti témája? - kérdezte Brent, miközben kávét tölti magának.
- A nyár - vágta rá Nate egyszerűen. - Az nekem elég jó téma. Korán
kezdődik, szóval medenceparti lesz.
- Szóval a hölgyek bikiniben fognak üldögélni a medence szélén -
jegyezte meg Brent kaján mosollyal. - Zseniális.
- Te csak arra tudsz gondolni - mondtam, és kivettem egy energiaitalt a
hűtőből.
- Igen. - Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Ha a lányok
megjelennek szinte egy szál semmiben, kíváncsi vagyok, te mire
gondolsz.
Nate vigyorogva nézett rám.
- Ő nem gondol arra.
Szúrós tekintettel néztem rá.
- Fogd be, Nate!
- Mi folyik itt? - kérdezte Brent.
- Itt van Emma - felelte Nate, mire Brent félrenyelte a kávét.

- Ha nem hagyod abba ezt a duzzogást, itthagylak! - korholt Sara,

miközben hajsütővassal igyekezett frizurát varázsolni nekem.
- Nem duzzogok. És el akarok menni a partira.
 Ez önmagában furcsa volt. Idegesen tördeltem az ölemben nyugtatott
kezemet; izgultam, hogy mi lesz, ha találkozom a fiúkkal... és Evannel.
- Valami történt, és nem mondod el nekem. Tudom,,,
- A két hétnek vége - böktem ki; a tükörből néztem hogyan reagál.
Nagyon nem tetszett, hogy ennyire átlát rajtam.
- Ugyan... az nem lehet - felelte Sara zavartan. – Még van kábé tíz nap.
Sara mozdulatlanul állt, kezében a hajsütővassal, és engem nézett a
tükörből.
- És miért vagy ettől annyira kiakadva? Szerintem örülnöd kéne, hogy
nem kell vallanod mindenről, amit nem mondtál el neki.
Arcom grimaszba rándult, a szám mozdult, hogy tagadjam, hogy ez
bánt engem, de tudtam, Sara úgysem hinne nekem. A tükörben kék
szemébe néztem, és vállat vontam. Ennyi elég is volt neki. Vigasztalóan
mosolygott.
- Nincs vége, Emma.
- Lányok! - kiáltott be Cole a nappaliból. Mindketten összerezzentünk. -
Hánykor indulunk?
- Hát... Pár perc, és készen vagyunk - kiáltottam vissza bűnbánó
pillantást vetve Sara felé.
- Nem is jártok - jelentette ki.
- Sara!
- Hogy mi van? Hiszen te mondtad - emlékeztetett ártatlanul.
Felsóhajtottam. Ez az egész kezd egyre bonyolultabbá válni.
- Egyszerűen fantasztikusan nézel ki - jelentette ki Sara a tükörben
szemlélve. - Most menjünk, és érezzük magunkat fantasztikusan jól. Ezen
a nyáron nem nevettünk eleget.
A művét nézve elmosolyodtam.
- Köszönöm, Sara. - Felé fordultam a konyhából áthozott széken ülve. -
Mindent köszönök.
 Sara viszonozta a mosolyt. Azzal lecsúsztam a székről, és teletalpú
pántos szandált húztam.
- Menjünk!

- Evan, hoznál nekem két üveg Corona sört? - kiáltott Nate a medence
másik oldaláról. Bólintottam, majd a meztelen vállak és rövidnadrágok
sokaságán átnyomulva elindultam a lenti bejárat felé. A tömeg megnyílt
előttem, amikor pár perccel később sörösüvegekkel megrakva
visszaindultam.
- Imádom a partijaidat - sóhajtott a bárnál egy lány Nate-nek, miközben
sörösüvegeket tettem jég közé.
- Szeretjük, ha eljössz, Reese - felelte Nate őszinte, nem merészen
flörtölő hangon. A következő pillanatban megváltozott - A francba, Evan!
- Mi az?
Rögtön felálltam, azt hittem, hogy valami masszív verekedésben kell
részt venni, vagy ilyesmi. De Nate a teraszra bámult, ezért követtem
tekintetét és... elállt a lélegzetem.
- Bajban vagy, ember - mormogta, ugyanúgy bámulva, mint addig.
Nem tagadhattam, amikor megláttam őt Sara mögött lefelé lépdelni a
lépcsőn. Csípőjén rózsaszín-narancsszín virágos kendő ringott; minden
lépésnél combközépig megnyílt, látni engedte szép formájú, lebarnult
combját. Testhez simuló, pánt nélküli narancssárga felső volt rajta; alatta
bronzbarna dereka egy csíkban szabadon látható volt. Egyenes szálú
haja göndörítve, oldalra fésülve, egyik oldalán rózsaszín virággal feltűzve.
Elég hosszan bámultam őket, ahogy közeledtek felénk... egészen addig le
sem tudtam róluk venni a szememet, amíg Nate oldalba nem könyökölt.
Ez véget vetett a bámulásnak.
Összenéztem Emmával, és vigyorogtam.
- Szia, Em. Remekül nézel ki.
 - Kösz.
Fülig pirult.
- Szia, Evan! - üdvözölt Sara. Kérdőn nézett rám, és ez engem teljesen
összezavart. Úgy éreztem, azt éreztette velem, mintha valami rosszat
tettem volna. Felemeltem a kezemet, és hang nélkül kérdeztem: „Mi azé”
Sara hervasztó pillantást vetett rám. Emma előbb Sarára nézett, aztán
rám; szótlan társalgásunk végét észlelte.
- Milyen italt adhatok, Emma? - kérdezte Nate, a furcsafeszültséget
megtörve.

- Hm... - Még egy pillanatig néztem Sarát; próbálta titkolni mi történt

közte és Evan között. - Mi az? - kérdeztem, a Sara háta mögött álló lány
rózsaszín italára mutatva.
- Rózsaszín limonádé. Erre a partira találtuk ki – felelte Nate.
- Akkor azt kérek.
Láttam, hogy Evan a homlokát ráncolja.
Mélyen elpirultam, amikor eszembe jutott, milyen körülmények között
látott legutóbb részegen.
- Erről beszéltünk - szólt közbe Sara. Mielőtt elindultunk,
megegyeztünk; biztosítottam, hogy csak nagyon mértékkel fogok inni.
Esélyt kaptam, hogy bizonyítsak.
Nate egy-egy rózsaszín limonádét készített nekünk; neonzöld
szívószálat és apró italernyőt adott hozzá.
- Kösz, Nate.
Egy másodpercnél tovább nem tudtam Evanre nézni. Azt hittem,
lánggal ég az arcom, amikor megláttam a pult mögött ing nélkül, meztelen
felsőtesttel. Szóltak előre, hogy ez medenceparti, de erre nem voltam
felkészülve. Ekkor láttam először ing nélkül, mióta Kaliforniában vagyok
és két év alatt... eléggé megizmosodott. Mély levegőt vettem, hogy az
arcom egy kicsit hűljön, és a medencét szemléltem.
- Hű... nagyon sok lány van itt. És alig van rajtuk ruha... mondhatni
meztelenek.
Sara felnevetett, magával húzott, találtunk egy árnyékos helyet.
Napernyő alá ültünk, az italunkat szürcsöltük, hátradőltünk a székeinken a
medence körül ücsörgő, a vízen gumimatracokon lebegő napolajos testek
közelében. Nem is tudtam, hogy ennyire összementek a fürdőruhák.
Szemem tagra nyílt a csodálkozástól, amikor megláttam egy lányt, akinek
testét csak a legkényesebb részeken takarta valami csík. Aztán
megfordult, és megláttam, hogy nem minden kényes részt takar.
- Ha az embernek egy madzag van a feneke közepén, az fürdőruhának
számít?
- Hát, ilyen testtel azt vesz fel, amit akar - felelte Sara rezzenéstelenül.
Cole váltott pár szót az ismerőseivel, aztán csatlakozott hozzánk. Egy
szabad szék hátára terítette az ingét, és közelebb húzódott, de a
napernyő árnyékán kívül maradt. Ő is kapott némi figyelmet; a lányok
egyáltalán nem finomkodtak.
- Szoktál ilyen partikra járni? - kérdeztem. Megdöbbentett mennyire
nyilvánvalóan megmutatják magukat ezek a lányok. Szinte semmit sem
takargatnak.
- Ez itt Kalifornia - felelte, mintha az egész itt teljesen természetes
lenne.
- Komolyan? - kérdeztem, bár nagyon igyekeztem meg sem szólalni.
Cole nevetett.
- Ez az első medencepartid? - Bólintottam. - Igen, az ilyesmi elég
szokványos errefelé.
- Te hogyhogy nem bámulsz? - kérdeztem, mert nekem nagy
erőfeszítésembe telt, hogy ne lessem a közönséget.
- Jobb, lenne, ha nem tárulna ilyen látvány ilyen nyíltan a szemem elé,
különösen, mivel láttam a...
Végigpillantott a testemen.
- Oké, értem, értem - vágtam a szavába, és megigazítottam a lábamról
lecsúszott nagy, színes kendőt. Sara majdnem félrenyelt. Cole nevetett,
hozzám hajolt, gyengéden megcsókolt. Szemem sarkából a bár felé
pillantottam, meg akartam győződni arról, hogy Evan ezt nem látja.
Ajkamat alig mozdítva viszonoztam a csókot. Cole kissé zavartan
húzódott el.
Elkomorulva pillantottam körbe; próbáltam úgy tenni, mintha a
közszemlére tett gyengédség zavarna.
- Igen, bocsi - mondta, és hátradőlt a széken.
Sara ivott egy kortyot, hogy elrejtse halvány mosolyát, de előbb
megláttam, mintsem ez sikerült volna neki.

Önkéntelenül, ösztönösen őt kerestem. Akárkivel beszéltem, akárhol

voltam, folyton körülpillantottam a helyiségben vagy a teraszon vagy az
udvaron, és őt kerestem. Cole többször rajtakapott, ettől az egész még
furcsábbnak hatott.
- Te vagy Evan, ugye? - elfordultam Emma felöl, aki éppen a korlátra
könyökölve kortyolta az italát; az előttem álló magas szőke lányra
figyeltem.
- Ööö... Igen. Adhatok egy italt? - kérdeztem, és arra gondoltam, vajon
mikor jön vissza végre TJ a pult mögé.
- Iszol velem egyet? - kérdezte, azzal a pultra könyökölt, úgyhogy...
mindent láthattam.
Csak a szemébe néztem; nem csábított, hogy máshová pillantsak.
- Bocsi, nekem még túl korán van ahhoz, hogy igyak - közöltem, mire
az ajkát csücsörítve reagált, ami egyáltalán nem állt jól neki. - De neked
adhatok valamit?
 - Igen, azt hiszem - felelte duzzogva. - Tequilát.
Műanyag pohárba töltöttem az áttetsző italt, zöldcitrommal díszítve
adtam át neki.
- Amúgy Kendra vagyok.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Kendra - feleltem hamis mosollyal.
- Szép a szemed.
Flörtölt velem. Lassan megnyalta a kézfejét, és sót hinteti rá.
- Kösz - feleltem, aztán elnéztem fölötte. Emma volt a következő a
sorban; feszengve pislogott. Vigyorogtam.

- Szia, Em! - köszönt rám, bár az a lány még mindig ott toporgott előtte.
Biztosra vettem, hogy modell; magas volt, karcsú, teste feszes. - Kérsz
még egy italt?
A csontos váll fölött bólintottam.
- Igen. És vizet is kérek.
A combos szőke a pultra hajolt, és azt mondta:
- Akkor majd később... ha tényleg készen állsz.
Letett egy szalvétát Evan elé, és csípőjét riszálva elsétált; így akarta
hangsúlyozni nem létező domborulatait.
- Hm... - mordultam fel bosszúsan, a szalvétára írt telefonszám láttán.
Evan a szalvétával megfogta a zöldcitromot, amit a nő a pulton hagyott,
és bedugta az üres műanyag pohárba, aztán a szemétbe dobta.
- Élvezed a partit? - kérdezte; nem úgy tűnt, mintha hatott volna rá, ami
az imént történt. Nagyon feszülten álltam előtte. Csak bólogatni tudtam,
miközben vártam az italt.
Evan észrevette, hogy nem jutok szóhoz, és mosolygott, mintha nagyon
szórakoztatná a dolog.
- Láttad, ugye?
Összeszorítottam az ajkamat, és megint bólintottam. Úgy tűnt másra
nem is vagyok képes.
- Nem érdekel - jegyezte meg Evan vállat vonva, és megint
elmosolyodva. Hátrafordult egy palack vízért, es nekifogott, hogy
elkészítse az italomat. Közben körbepillantottam, hogy ne nézzem
egyfolytában őt. Szalvétába tekert, italernyővel árnyékolt poharat adott a
kezembe.
- Köszönöm - hebegtem alig hallhatóan, és elsétáltam.
Amikor visszaértem, a székhez, lehámoztam a pohárról a nedvesedő
szalvétát, és éppen összegyűrtem volna, amikor megláttam a kék betűs
írást. Telefonszám volt rajta, és üzenet: Később beszélünk, Evan.
Felnevettem, ezzel magamra vontam Sara figyelmét.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte nagyon figyelmesen nézve.
Képtelen voltam egyenesben tartani a számat; fejemet ingattam,
jelezve, hogy inkább nem beszélnék róla. Félbehajtottam a szalvétát, és a
pánt nélküli felsőm alá csúsztattam. Eszembe jutott, hogy nincs elmentve
a telefonomban a száma, ezért meg kell tartanom. Mégis furcsa és mókás
volt ez a helyzet.
- Ugye, nem akarod elmondani? - csattant fel Sara, sértődöttséget
színlelve. Cole-ra pillantottam, aki éppen élénk beszélgetésbe merült a
vele szemben álló sráccal. Sara észrevette és megértőn bólintott. - Akkor
majd később.
Válaszul bólintottam.

Az ivással és napozással töltött nap a végéhez közeledett, az éjszaka, a

parti hangulata új szintre emelkedett. Sok lány átöltözött, mások azonban
továbbra is bikinis testükkel kérkedtek. Megérkeztek a fiúk, akik egész nap
szörföztek, így Brent örömére kissé kiegyensúlyozottabbá vált a nemek
aránya.
A belső tér táncparketté alakult, ahogy előre eltervezték. A falnak dőlve
nézelődtem, és éppen inni akartam, amikor a kezemben megállt az üveg.
Emma megperdült Sara keze alatt. A lélegzetem is elakadt a látványtól;
teste ritmusra mozgott, csípője alacsony derekú fehér sortban ringott;
keze a levegőben.
- Most azonnal nézz másfelé - parancsolta Nate a fülemhez hajolva.
Hirtelen felé fordultam.
- Hogy mi van?
- Ember, a pasija szétrúgja a seggedet - figyelmeztetett Nate, tekintete
a nappali másik végébe villant. Odanéztem. Cole szúrós szemmel figyelt.
- A francba! - mordultam, azzal elfordultam. - Nem tudtam megállni,
hogy ne bámuljam. Még sosem láttam így mozogni.
- Talán jobb lenne, ha beállnál a pult mögé - javasolta Nate.
Bólintottam, és elindultam a helyiség másik végébe.
- Csá, Evan! - üdvözölt TJ. - Átveszed a helyemet?
- Igen.
Próbáltam lenyugodni.
- Van kedved inni velem egyet, mielőtt lelépek? Úgy nézel ki, mint
AKIRE ráfér.
- Persze - feleltem rögtön. Két tequilát töltött.
TJ a poharát emelte, aztán egy hajtásra kiitta.
- Jut eszembe... Emma kibaszottul jól néz ki.
- Igen... kösz, TJ - mormogtam.
TJ nevetett.
- Ezért kell az ital, igaz? A rohadt életbe, ember! Ha nem is mész oda
hozzá, akkor tényleg tölts magadba még pár italt. Iszom veled még egyet,
csak hogy lásd, milyen barát vagyok.
Vigyorogtam.
- Kösz, hogy feláldozod magad értem. - Töltöttem még egy italt, és
rögtön benyeltem; tequilát lélegeztem ki. - Nem igazán tudom, hogy ez
használ-e.
- Hát, nem fog annyira fájni, amikor Emma ma éjjel Cole-lal megy haza
- jegyezte meg TJ nevetve.
- Baszódj meg, TJ!- mordultam rá, mire még harsányabban röhögött. -
Most pedig kifelé a bárpult mögül!
- Semmi gond, haver! - felelte, azzal eltűnt a tömegben.

- Kérsz még egy italt? - kiabálta túl Sara a tömeg zaját és a zenét.
Gondolkodtam egy kicsit, hogy hol állok a részegség spektrumán.
- Iszunk ketten egyet?
- Persze - felelte Sara, azzal kézen fogott, és a bár felé vezetett. Mielőtt
odaértünk volna, Cole megfogta a másik kezemet.
- Táncolsz velem?
Meglepetten néztem rá, és bólintottam. Még sosem Iáttam táncolni.
Átvezetett a tömegen a táncparkett középére, és szorosan magához vont.
Nyaka köré fontam a kezem, a lehelete a bőrömet csiklandozta. Lassan
mozogtunk a zenére; testünk szorosan egymáshoz simult, két keze a
csípőmet fogta közre.
- Még mindig meg akarod találni azt a barátodat New Yorkban? -
kérdezte, a fülembe súgva közelről.
- Igazából azt sem tudom, hol keressem - feleltem, a padlói bámulva. -
És azt hiszem, elkéstem... megint.
Cole megérezte a hangulatom változását. Magához húzott, a
nyakamba csókolt.
- Sajnálom.
Csípője a csípőmhöz dörzsölődött. Lecsúsztattam a kezemet
mellkasára, éreztem, hogy a szíve hevesebben ver. Ekkor vettem észre,
hogy az enyém nem. Az én pulzusom egyenletes maradt, a bőröm nem
bizsergett, mint szokott, amikor megérintett. Meglepetten néztem fel.
Tiszta kék szemével enged nézett, csak nézett. Ő is tudta.
Cole megállt, a keze elernyedt. Rám figyelt, várta, hogy mondjak
valamit. De nem szóltam. Teljesen döbbenten álltam a friss felismeréstől,
hogy a köztünk volt kapcsolat elmúlt. És Cole hallott minden ki nem
mondott szót.
Hitetlenkedve ingatta a fejét.
- Valóban? Ennyi volt?
Meg akartam érinteni, de egy lépést hátrált.
- Ne fáradj!
Ellépett mellettem, átnyomakodott a tömegen; otthagyott. Csak álltam
mozdulatlanul, és néztem utána.
A táncoló testek betöltötték az üres helyet. Mozogtak körülöttem, de én
teljesen mozdulatlan maradtam. Megdöbbentett, ami történt.
- Hahó! - kiáltott Sara; az italt maga elé tartva nyomult felém a
tömegben. - Tessék. - Átadta a poharat. Nagyot kortyoltam. - Hol van
Cole?
A tömegben kereste.
- Elment - közöltem.
Összevonta a szemöldökét.
- Miért? Mi történt?
- Semmi - feleltem egyszerűen. - Semmi sem történt. És éppen ez a
gond - sóhajtottam bűntudattal.
- Akkor táncolj velem - kiáltott fel Sara, azzal megfogta a kezemet, és
körbeforgatott, hogy elvonja a figyelmemet. A bűntudat helyét enyhe
szédülés vette át. Sara újra felém nyújtotta a poharat, de én nemet
intettem. Nem akartam fokozni.

Becsuktam magam mögött a hálószoba ajtaját, hogy ne halljam a

hangos zenét. Odalent még tartott a buli. Bevittem az italokat a kinti
bárból, a bentit pedig a srácokra bíztam, mert Brent és TJ még
„szórakozott”. Nate és Ren nem sokkal korábban kidőlt. Ren az est nagy
részében nem mutatkozott, de tőle ezt már megszoktuk. Levettem az
ingemet, a sarokba dobtam, kiürítettem a nadrágom zsebeit. Mindent az
éjjeliszekrényre tettem, a telefonomat is. Lerúgtam a cipőmet, és a
fürdőszobába mentem fogat mosni.
Amikor visszamentem a hálószobába, világított a telefonom.
Megnéztem. Később van már? Ez állt a kijelzőn. Nem ismertem fel a
kaliforniai számot. Mély lélegzetet vettem, arra gondoltam, hogy
valamelyik srác megadta a számomat valakinek.
Aztán rájöttem, hogy én adtam meg.
Igen. hol vagy?
Vártam, hogy válaszoljon. Szemöldököm összerándult, amikor a
telefonom újra felfénylett: A szobád előtt
A függönyhöz léptem, egy rántással elhúztam, és szélesen
vigyorogtam, amikor megláttam, hogy Emma integet az üvegajtó
túloldalán.

- Szia! - köszöntem rá, amikor kinyitotta az ajtót. A szívem percenként

milliószor vert. Azt mondogattam magamnak, hogy rossz ötlet volt az
elmúlt félóra, mégis visszataláltam a partról az udvarra, és a szobája
ablakát bámultam. Láttam, hogy világosság lett odabent, ezért írtam rá.
Biztosra vettem, hogy meghalok, ha egy másik lánnyal van a szobában.
- Szia! - felelte Evan lélegzetelállító mosollyal. – Mit csinálsz itt?
- Hááát... semmit.
Evan felnevetett.
- Eltévedtél?
- Valószínűleg - közöltem mezítláb toporogva.
- Gyere be - hívott. Felpillantottam; elég nehéz volt nézni úgy, hogy
nem volt rajta felső. Szívem több dobbanást is kihagyott, arcom mintha
lángban égett volna. - Ha nem akarsz, nem muszáj.
- De... persze ... - hebegtem végre, és elfordítottam a tekintetemet,
nehogy belefeledkezzem a látványba, nehogy túl feltűnően bámuljam a
mellkasának íveit, feszes hasát. Mély levegőt vettem, elszántam magam,
beléptem a szobába. Tartotta a függönyt.
Evan behúzta az ajtót, és visszaengedte a függönyt. Idegesen néztem
körül a szobában. Bátorságot próbáltam meríteni, hogy kimondjam, amit
az elmúlt másfél órában a parton járkálva magamban ismételgettem.

Ideges volt. Imádnivalóan ideges. Fogalmam sem volt, miért jött a

szobámba, de képtelen voltam elküldeni. Eltűnt a hajából a virág, és a
frizurája kezdett kibomlani, a göndörített tincsek kiegyenesedtek. Lábára
néztem, homokot láttam rajta. Emma mindenfelé nézett a szobában, csak
rám nem.
- Emma?
Felém fordult, a padlóról hirtelen rám nézett, aztán megint lefelé.
Nagyon kellett türtőztetnem magam, hogy ne nevessek, de eléggé
mulatságos volt.
- Spicces vagy?
- Egy kicsit - ismerte el szégyenlősen. - És te?
- Egy kicsit - ismételtem a válaszát. Az ital megtette a hatását.
- Az valahogy jó - mondta, telt ajkába harapva; így elég nehéz volt nem
ránézni.
- Miért?
- Mert így könnyebb lesz - felelte titokzatosan. Ezek szerint úgy kell
kihúznom belőle, miről van szó. Szusszantam egyet; felismertem, hogy
türelemre lesz szükség.
- Mi lesz könnyebb? - kérdeztem halkan.
 - Ööö... nem lehetne... lekapcsolni a villanyt? - kérdezte hirtelen. Ez
eléggé meglepett.
- De... azt hiszem, nincs akadálya - feleltem zavartan. – De akkor a
sötétben fogunk állni.

Elkomorultam a saját szánalmasságomtól. Hogyan beszéljek vele, ha

nem nézek rá? De ha nincs rajta felső, képtelen vagyok ránézni.
Mielőtt meggondoltam volna magam, vagy megkértem volna, hogy
vegyen fel inget, amiről tudtam, hogy még nevetségesebbé tenné a
helyzetet, Evan segített:
- Ha gondolod, ülhetünk az ágyon... sötétben... hogy... nos... Miért
jöttél ide, Emma?
Képtelen voltam levegőt venni. Bólintottam, az ágy felé mozdultam.
Nem válaszoltam a kérdésére. Gondolataim pánikszerűen kavarogtak,
képtelen voltam értelmes mondatot alkotni. Attól féltem, hogy elájulok,
mielőtt egyetlen szót kinyögnék, és akkor a semmiért gyűjtöttem
bátorságot, hogy idejöjjek.
Lehuppantam az ágyra, és vártam, hogy Evan lekapcsolja a villanyt.

Lekapcsoltam a villanyt, és észrevettem, hogy Emma nem ül az ágyon,

hanem fekszik. Gyorsan melléfeküdtem az ágyra. Teljesen mozdulatlanul
feküdt, feje a párnán, velem szemben. Túl sötét volt, nem láttam az arcát,
de hallottam gyors légzését; mintha nagyon izgatott lenne. Tudtam, hogy
túlpörgeti magát, erősen gondolkozik, mit tegyen.
- Így jobb? - kérdeztem súgva.
- Igen - vágta rá Emma. Szemem hamar alkalmazkodott a
sötétséghez. A függönyön beszűrődő fény elég volt ahhoz, hogy lássam a
teste körvonalát.
Emma hanyatt fordult, és a kezével játszott, mint mindig, amikor nagyon
ideges volt. Vártam. Nem szólalt meg. Aztán visszafordult felém, kissé
közelebb volt, mint korábban. Leheletét éreztem az ajkamon.
- Még mindig részeg vagy egy kicsit? - kérdezte halkan, mire
felnevettem.
- Egy kicsit - feleltem. Nem szólt. - Miért?
- Amikor egy kicsit részeg vagy, akkor őszintébb vagy?
- Hmmm... igen, azt hiszem - feleltem. Kíváncsi voltam mit akar elérni
ezzel.
- Én is - hebegte idegesen. - Mondanál nekem valamit, amit normális
körülmények között, ha nem lennél kicsit részeg, pedig tudom, hogy most
az vagy, nem mondanál?
Elmosolyodtam a kérésre.
- Oké - éreztem, hogy testem reagál a közelségére. Mély levegőt
vettem. - Nagyon szeretnélek megcsókolni - súgtam. Szívem egyre
hangosabban dobogott.
Lélegzete kihagyott, óvatosan végigsimítottam az arcát.

Amikor megérintett, önkéntelenül behunytam a szememet. Azt hiszem,

nem kaptam levegőt rendesen. Illetve nem is tudom, hogy egyáltalán
lélegeztem-e.
- Nem akarom, hogy megcsókolj - súgtam. A szívem ellentmondott a
szavamnak. Vadul kalapált.
- Hát, jó - felelte, és elhúzta a kezét.
Szinte bántam, hogy ezt mondtam; olyan jólesett az érintés melege. De
erőt vettem magamon, és azt mondtam:
- Azért... azért nem akarom... mert azért jöttem ide... hogy elmondjak
neked valamit.
Nem szólt. Szinte túlságosan szótlan volt. Az idegeim majdnem
felmondták a szolgálatot, amikor halkan megszólalt:
 - Hallgatlak.
Bátorító, mély levegőt vettem, és kimondtam:
- Azért hagytalak el, hogy megvédjelek.
Evan megint csak hallgatott. Láttam a teste körvonalát a sötétben,
figyeltem, ahogy a válla emelkedik és süllyed; egyenletesen lélegzett.
- Mitől?
- Magamtól - feleltem, és elakadt a hangom. Meggyőztem magam,
hogy képes vagyok elmondani neki, hogy meg tudom adni neki azt a
választ, amit a legjobban szeretett volna megkapni, és nem omlok össze
közben. De ekkor már tudtam, hogy ez lehetetlen.
- Nem értem.
Óvatosság volt a hangjában.
- Mindig azt hiszem, hogy helyes, amit teszek. De sosem az. Minden
döntés, amit azért hoztam, hogy védjem azokat, akiket szeretek, hibás
volt. És a végén mindenkinek csak ártok.
Az utolsó néhány szónál a hangom elcsuklott.
Ilyenek vagyunk. Tönkretesszük a körülöttünk levők életét.
Erősen küzdöttem, hogy visszanyerjem az önuralmamat.
- Hányszor kellett fájdalmat okoznom neked, Evan? Hányszor jöttél
vissza hozzám, hogy aztán ugyanazt csináljam veled? - Gyors sóhajjal
vettem levegőt, ahogy a könnyek áttörtek a határon, és orromon, arcomon
csorogva a párnát áztatták. - Ugyanazt csináltam veled, amit az anyám
csinált velem. És nem hagyhattam, hogy folyton újra visszajöjj hozzám.
Nem akartalak tovább bántani. Csak úgy óvhattalak meg, hogy
elhagytalak.
A beismerés, hogy ugyanolyan romboló hatással voltam, mint az
anyám, a szívembe markolt. Sosem akartam olyan lenni, mint az anyám.
De sokkal több volt belőle bennem, mint szívem szerint elismertem volna.
És el kellett távolítanom magamtól Evant, mielőtt olyan kiüresedett
ronccsá vált volna, amilyenné én lettem.
Arcomat a párnára nyomtam, hogy ne hallja az elcsukló zihálásomat.
Egész testem megfeszült, minden izmom sajgott. Az őszinteség fáj.
Hallgatása lassan kínzott; a testem rázkódott mellette.

Nem tudtam, mit mondjak. Fogcsikorgatva türtőztettem magam, hogy

ne mozdítsam a kezemet, ne érintsem meg. Nem tudtam, hogy
megtegyem-e, vagy sem. Hátizmaim megfeszültek a haragtól, amit
képtelen voltam titkolni. Két érzés viaskodott bennem az egyik vigasztalni
akarta, megóvni a fájdalomtól; a másik a düh, hogy elhagyott engem, hogy
annyi ideig hagyott szenvedni, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy mit
okoz ezzel nekem.
Sírását a párnába fojtotta; láttam, hogy remeg a teste. A mozdulatlan
csendnek abban a pillanatában tudtam, hogy melyik oldal fog győzni.
Mindig is az győz. Közelebb húzódtam hozzá, magamhoz öleltem,
csitítottam a könnyeit. A vállamon sírt, a karomba zártam, és igyekeztem
lecsendesíteni a bűntudatot. A bűntudatot, ami két éve összetörte a
szívemet. A bűntudatot, amivel két évvel ezelőtt kellett volna
megküzdenem, hogy megmentsem őt is, magamat is.
 26. ELENGEDNI

Orromat a hajába fúrtam, és beszívtam tiszta, lágy illatát. Azóta

hallgattam a lélegzését, hogy álomba merült. Tudtam, hogy a függönyön
túl már felkelt a nap, és Emma valószínűleg hamarosan felébred. Én nem
tudtam elaludni. Azzal töltöttem az éjszakát, hogy gondolatban újraéltem
az együtt töltött életünk minden pillanatát; próbáltam megtalálni azt a
pillanatot, amikor kezdett eltávolodni tőlem. És folyton Jonathanhoz
jutottam vissza.
Tegnap éjjel ő keresett meg; nyilvánvalóan ideges volt; meg akarta adni
a választ. A válasz még mindig a gondolataimban cikázott: azért hagyott
el, hogy megvédjen engem. Hogy ne okozzon fájdalmat nekem újra és
újra.
Emma mindig másképpen értelmezte a világot és a világban betöltött
szerepét. Az elejétől fogva tudtam, hogy nem lesz egyszerű megérteni őt.
De éppen ez vonzott benne. Meg akartam érteni.
És hagyta, hogy értelmezzem; egyik kérdést a másik után válaszolta
meg. Egyszerre csak egyet. Mindig is ezt akartam tőle. Nem értettem, mi
volt más most, a bűntudaton kívül. A bűntudat teljesen megváltoztatta.
Lenéztem rá; átöleltem a derekát. Olyan másnak tűnt. Nem csak a rövid
haj, a karcsúbb alak volt más. Olyan... törékenynek, olyan kicsinek tűnt.
Testem könnyen körülvehette, megvédhette bármilyen ártalomtól. De ami
arra várt, hogy tönkretegye, nem kívülről, hanem belülről támadt. Én pedig
ennek a romboló erőnek a terjedését láttam attól a pillanattól, ahogy a
ravatalozó ablakán bámult kifelé.
Nem tudtam, hogyan menthetném meg önmagától. Tehetetlennek
éreztem magam. Ez az érzés teljesen idegen volt tőlem, de túl gyakran
tapasztaltam meg, ha Emma Thomasról volt szó. Kérdése kísértett:
hányszor kell visszamennem hozzá, hogy fájdalmat okozzon nekem,
mielőtt elegem lesz?
Magamhoz vontam, újra beszívtam az illatát.
- De hogyan hagyhatnálak elmenni, Emma? - súgtam a hajába. Még
mindig nem tudtam a teljes igazságot.
Fölé hajoltam, kisimítottam a laza hajtincseket, hogy lássam az arcát.
Olyan békésnek tűnt... sötét szempillái elrejtették a szemében vibráló
gyötrődést. Imádtam ívelt orrát, telt ajkát. Soha nem tudtam elfelejteni,
mennyire gyönyörű.
- Nem tudom, mit csináljak - súgtam. Ekkor a telefonó vibrálni kezdett
az éjjeliszekrényen, az aprópénz tetején. Gyorsan átfordultam,
elhallgattattam. Attól tartottam, hogy a zajra Emma felébred, de nem
mozdult.
Láttad Emmát? Felébredtem, és nincs itt. És nem veszi fel a
telefont!
Kezembe vettem az Emma mellett heverő telefont, megnyomtam a
kijelző kapcsológombját, de sötét maradt.
Válaszoltam Sara üzenetére.
Itt van. Lemerült a telefonja.
Újra átöleltem Emmát; éppen vissza akartam aludni, amikor megint
megcsörrent a telefonom.
Átmegyek hozzá.
Felsóhajtottam. Tudtam, hogy Sara nem áll meg az ajtónál, hacsak meg
nem állítom, és nem akartam tőle hallani, következtetésre jut arról, hogy
mi történt tegnap éjjel. Bármennyire rosszul esett, el kellett mozdulnom, fel
kellett kelnem Emma mellől. Betakargattam, nagy nehezen elléptem az
ágytól. Reméltem, hogy gyorsan meg tudom nyugtatni Sarát, és
visszabújhatok az ágyba, mielőtt Emma felébred.
 Hanyatt fordultam, amikor az ajtó becsukódott.
Elenged.
Nem hittem, hogy ennél jobban szíven üthet. Kifújtam azt a kevés
levegőt, ami a tüdőmben marad, és a plafont bámultam. El keII mennem
innen, mielőtt visszajön. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Lerúgtam
magamról a takarót, és felültem. Aztán felálltam az ágyról. Hátra sem
néztem, kinyitottam az üveg tolóajtót, felkaptam a cipőmet az udvaron, és
elindultam a part felé.

- Hú, elég rosszul nézel ki, öregem - szólalt meg Brent, amikor
megjelentem a konyhában.
Végigsimítottam hajamon, és felmordultam.
- Kösz.
Ren éppen narancsot hámozott, a pultnál.
- Csak nem kemény éjszakád volt?
- Hova tűntél tegnap éjjel? - kérdeztem, témát váltva. - Esküszöm, egy
percnél tovább nem láttalak.
- Találkoztam pár haverral a parton – felelte. Ez a mi kódunkban azt
jelentette: ücsörögtünk, a szörfről beszélgettünk, és egész este jól éreztük
magunkat.
- Szóval ezért otthagytad a partit - pontosított Brent.
Ken lazán vállat vont.
- Nem jöttök szörfözni?
- Pár óra múlva indulok a reptérre – feleltem.
- Én megyek - mondta Brent. Hozta a formáját.
Nate jelent meg a lépcsőn. Teste lomhán mozgott, szeme szinte
teljesen csukva volt. Már-már azt hittem, alva jár, aztán megszólalt:
- A francba! Romhalmaz a ház!
Állott sörszag volt és szemét, amerre a szem ellátott. Jellegzetes
partimaradványok. Láttam már rosszabbat.
- Összeszedjük a szemetet - biztosította Brent. - Mikor jönnek a
takarítók?
- Délben - ásított Nate, két kézzel dörzsölve az arcát.
A bejárati ajtó hangos, dörömbölő kopogástól rázkódott meg.
- A büdös francba! Ki a fene lehet ez? - szólalt meg Nate, fejét két
tenyere közé szorítva, mintha a nagy zajtól szét akarna repedni.
- Én tudom - sóhajtottam. Mert pontosan tudtam, ki az.
- Evan, hol van Emma? - kérdezte Sara türelmetlenül; kis híján
félrelökött.
- Még alszik - feleltem, azzal becsuktam mögötte az ajtót.
- Kicsoda? - kérdezte Ren.
Brent és Nate úgy bámultak rám, mintha valami súlyos bűnt vallottam
volna be.
- Az. Kibaszottul. Lehetetlen - hüledezett Brent, a fejét ingatva.
- Csak azt ne mondd, hogy azt tetted, amit szerintem tettél - könyörgött
Nate.
- Nyugalom - emeltem fel a kezemet védekezőn. - Csak beszélgettünk.
Elaludt. Ennyi.
- Elaludt a te ágyadban? - csattant fel Sara. Aztán olyan halkan, hogy
csak én hallottam, hozzátette: - Attól, hogy lefekszel vele, még nem
jönnek rendbe a dolgok.
Bosszúsan szusszantam.
- Hogy mi van? Nem történt semmi.
Sara eltűnt; leviharzott a lépcsőn. A fiúk felé fordultam, akik még mindig
csak bámultak rám.
- Most akkor kitakarítunk, vagy nem?

- Emma! - Sara kiáltását hallottam. Becsukta maga után az üveg

tolóajtót, és az udvaron át rohant utánam. Megvártam, aztán mentem
lefelé a lépcsőn.
Sara nem szólt hozzám, amíg le nem értünk a partra.
- Jól vagy?
Vállat vontam. Nem tudtam, hogyan válaszoljak erre a kérdésre.
Mindenhogy voltam, csak jól nem. Teljesen... magam alatt voltam.
- Miért mentél vissza Evanhez tegnap este? - Nagy figyelemmel
nézett. Elkaptam róla tekintetemet, a homokot, a visszahúzódó vizet
néztem.
- Elhatároztam, hogy elmondom neki, miért hagytam el. Tudni akarta.
Megérdemli, hogy tudja. Ezért elmondtam neki.
- Pontosan mit mondtál neki? - kérdezte Sara. Megismételtem, amit
Sarának két napja mondtam.
- Azért hagytam el, hogy megvédjem, nehogy újra fájdalmat okozzak
neki.
Belesajdult a szívem, ahogy újra kimondtam.
- És... ő mit mondott? - kérdezte Sara nagyon óvatosan, mintha vékony
zsinórt feszítene, nem tudva, melyik kérdéstől pattan el.
A torkom elszorult, bennem rekedt a válasz. A felhőkre pislogva a
könnyeimmel küszködtem.
- Semmit - feleltem feszült hangon. - Semmit nem mondott.
- Ugye, már nem akarod, hogy gyűlöljön? - kérdezte Sara egészen
egyszerűen.
Fejem jobbra mozdult, aztán balra.
- De nem hiszem, hogy valaha meg tud bocsátani nekem - hebegtem
rekedt, elcsukló hangon. Lesújtott a gondolat
- Igazad volt..
- Miben? - kérdezte Sara együttérző szeretettel.
- A legnagyobb hiba volt, hogy elhagytam.
 Megálltam, két kézzel takartam el az arcomat, hangtalanul zokogtam.

- Elmondod, mi történt? - kérdezte Nate a hálószobám előtt, miközben

ruhákat dobáltam a táskámba.
- Nem - feleltem a fejemet ingatva. Meg akartam tartani magamnak
Emma vallomását. - De sokat kell gondolkodnom.
- Ami történt, attól meggondoltad magad? - kérdezte, kezét karba
fonva, az ajtófélfának támaszkodva.
- Az utazással kapcsolatban? Nem. Eleve így terveztem. Ennek semmi
köze Emmához - feleltem; mert valóban nem tegnap éjjel határoztam el
ezt az utazást. - De még nem tudom biztosan, mi fog történni, ha
visszaérek.
- Annyira rossz a helyzet? - kérdezte Nate.
Fejemet ingattam.
- Nem. Csak... Gondolkodnom kell.
- Akármi is történik, Evan - szólt aggódón, óvatosan, - nem hagyom,
hogy megint olyan legyél. Láttam, mit tett veled Emma és mindent
megteszek, hogy ez soha többé ne történhessen meg. Akkor is
megteszem, ha a végén meggyűlölsz ezért.
- Értem. És soha többé nem leszek olyan. Esküszöm.
Bólintott. Megértette.
- Hé! Nem valamikor most indul a járatod? - kérdezte, kezét a levegőbe
emelve.
- Nem. Csak délután - feleltem, és begyömöszöltem egy zakót a
táskába. - Beszélnem kell Emmával, mielőtt indulunk!
- Semmi gond. De megmertem volna esküdni rá, hogy megy a járatod.
- Mindjárt megnézem. - Elővettem a telefonomat, megnéztem a
járatadatokat, amiket anyám küldött át. - Ó! A francba! Egy óra múlva indul
a gépem. Mennünk kell!
 - Csak egy kis időre van szüksége, Em - nyugtatott Sara; leült mellém a
teraszon, a homokot nyaldosó hullámokat bámultuk. Tétován bólogattam.
- Evan meg fog bocsátani neked.
Erről nem voltam igazán meggyőződve. Miért bocsátana meg?
Elárultam. Mindkettőjüket elárultam. Elhagytam Evant, ahelyett, hogy
közel engedtem volna magamhoz, elüldöztem magam mellől Jonathant is,
mert attól féltem, hogy túl közel került hozzám. Egyiküknek sem volt oka
bízni bennem. És meg voltam győződve arról, hogy mindkettőjüket
elvesztettem.
Sara felé fordultam. Bánatosan nézett rám, és arra gondoltam, mennyi
idő fog eltelni, amíg újra fájdalmat okozok neki. Valahogy mindig meg
tudott bocsátani nekem; akkor is, amikor nem voltam egészen őszinte
vele. De eljön az idő, amikor őt is elüldözöm magam mellől.
- Megyek zuhanyozni - jelentette be Sara, azzal felállt.
- Oké - feleltem, és kint maradtam a teraszon. Lenyeltem a
könnyeimet, és a közöny leplét vettem magamra, de így is éreztem a mély
fájdalmat.
A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, válaszolt-e Jonathan
valamelyik üzenetemre. Tudtam, hogy nem válaszolt, de attól még
rögeszmésen megnéztem. Ekkor jöttem rá, hogy Evannél maradt a
telefonom. Elkomorultam. Még nem voltam kész visszamenni érte. Talán
Sara elhozhatná nekem.
Amikor beléptem a házba, észrevettem, hogy Cole ajtaja még csukva
van. Ilyenkor már bőven fenn szokott lenni; eszembe jutott, mennyire
felzaklattam tegnap éjjel, ezért inkább úgy döntöttem, hogy békén
hagyom, és inkább Sara szobájába mentem.
- Otthagytam a... - szólaltam meg, amint beléptem hozzá. Aztán láttam
ernyedt vállát, könnyes szemét. - Mi a baj?
- Anyám hívott... - Leültem mellé, vártam, hogy folytassa. Meghalt a
nagypapám.
- Ó, Sara! Nagyon sajnálom - vigasztaltam. Megfogtam a kezét.
Vállamra hajtotta a fejét.
- Köszönöm. Öreg volt. Tudtuk, hogy csak idő kérdése - sóhajtott. -
Mindig is úgy tűnt, hogy valami nincs rendben vele. - Egy pillanatig talán
emlékeket idézett fel, aztán hozzátette: - Szentséges ég! Valóságos
természeti csapás volt. - Felnevettünk. - De a nagyapám volt. És
szerettem.
- Tudom.
Fejéhez hajtottam a fejemet.
- El kell mennem - súgta. - Anyám reptéri taxit küld értem.
Az évek folyamán néhányszor találkoztam a nagyapjával. Elég
feszélyezetten éreztem magam a társaságban; cinikus volt, és folyton
panaszkodott, hogy melyik testrésze hagyja cserben így vagy úgy. Nem
hiszem, hogy bárkit is szeretett; kivéve Jaredet. Amit elég ironikusnak
tartottam. Sara mély levegőt vett, aztán elengedte a kezemet, és felállt.
Bár úgy láttam beletörődött ebbe a veszteségbe, mindennél jobban
szerettem volna, ha egy kicsit jobban érzi magát.
- Veled megyek - mondtam; reméltem, hogy legalább fele annyira
mellette tudok lenni a bánatban, amennyire ő mellettem volt Weslynben.
- Ó, ne! - mondta, a fejét ingatva. - Elég bajod van így is. Hidd el, nem
lenne jó, ha az én őrült családom is tetézné. Pár nap, és visszajövök.
Bólintottam.
Körülbelül fél óra múlva már össze is pakolt. Kimentem vele a
nappaliba. Kocsi dudált az utcán.
- Ez a taxi - jelentette ki Sara. - Mennem kell. - Egy pillanatig nézett,
csak nézett. - Menj, és beszélj vele, Emma. Adj neki esélyt, hogy
elfogadja, amit mondtál, de menj, és beszélj vele.
Alig látható mozdulattal bólintottam. Hozzám lépett, megölelt.
 - Nemsokára visszajövök. Felhívlak, ha odaértem. Oké?
- Persze - mondtam alig hallhatóan. Néztem, ahogy Sara a bőröndjét
maga után húzva kilép az ajtón.
Fájt, hogy nem akarta a társaságomat. Éles fájdalom nyilallt belém.
Annyira szét vagyok esve, hogy nem tudom vigasztalni a legjobb
barátnőmet. Nincs szüksége rám.
Cole ajtajára néztem, és felsóhajtottam. Nem volt sem kedvem, sem
energiám magyarázkodni, mi történt az éjjel. Mindketten tudtuk.
De valami nagyon nem stimmelt. Az ajtóhoz mentem, halkan kopogtam.
Semmi válasz. Tétován benyitottam. Az ágy bevetve, és a szoba... túl
tisztának tűnt. Beljebb léptem. A ruháim a gardróbban lógtak, néhány
cipőm és a táskám a padlón, de az ő ruhái nem voltak ott. Benéztem a
fürdőszobába. A fogkefém kivételével minden eltűnt.
Éppen meg akartam fordulni, hogy kimenjek, amikor megláttam az
összehajtott papírlapot azon a párnán, amin aludni szoktam. Egy pillanatig
csak néztem, és azon tűnődtem, vajon tényleg tudni akarom-e, mi áll
benne. Félelem szorította össze a gyomromat. Összeszedtem a
bátorságomat, kézbe vettem, és miközben kisimítottam, felkészültem.

Megegyeztünk, hogy kilépek az életedtől, mielőtt

fájdalmat okozhatnál nekem. Nem hagyom, hogy

fájdalmat okozz nekem, Emma.

Az ágy szélére roskadtam a három egyszerű sor súlya alatt.

- Cole, annyira sajnálom! - hebegtem; elfogadtam a le nem írt
igazságot. Fájdalmat okoztam neki. De én már csak ilyen vagyok.
A nappaliba támolyogtam, leültem a kanapéra, magamra húztam a
karfára terített plédet; védeni próbáltam magam a testemet dermesztő
hideg ellen. De a gyomrom mélyén rekedt jegesség nem olvadt akkor
sem, amikor hanyatt feküdtem, és a semmibe bámultam.
Megint elragadott az érzés, hogy egyedül vagyok a világon. Nem
tartozom sehová. Nem tartozom senkihez. A családom nem akart engem.
Evan nem tud megbocsátani nekem. Sarának nincs szüksége rám. A
lányok nem ismernek igazán. Jonathan is elment. És Cole is kilépett az
életemből, mert végül rájött, ki vagyok.
Annyira... fáradt voltam. Engedtem, hogy a kimerültség a szemhéjamra
telepedjen. Behunytam a szememet, és reméltem, hogy a suttogó hangok
hagynak aludni.

Néztem, csak néztem a kezemben tartott telefont, amit Emma hagyott

az ágyon, amit vissza kellett volna adnom neki, mielőtt elindultam a
reptérre. Annyira siettem elérni a repülőt, hogy teljesen elfeledkeztem
róla; így nálam maradt. Töltőre dugtam, és az íróasztalra tettem.
Ekkor kinyílt a szállodai szoba ajtaja. Jared jelent meg kezében
utazótáskával.
- Szia! - köszöntem rá. - Mit keresel te itt?
- Anya mondta, hogy jöjjek. Azt mondta, itt lesz veled, és
mindkettőnknek mondania kell valamit.
- Tényleg? Van valami ötleted, hogy miről lehet szó? - kérdeztem. Már
akkor gyanítottam, hogy Jared is itt lesz, amikor kiderült, hogy anya
kétágyas szobát foglalt. De túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy
jobban belegondoljak.
- Fogalmam sincs - ismerte el Jared. - Azt mondta, hogy legyek itt,
tehát itt vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy holnap visszamegyek veled
Santa Barbarába.
- Az teljesen rendben van.
Jared lehuppant a másik ágyra; hátát az ágytámlának vetve keresztbe
tette a lábát.
- Na, hogy halad a nagy terv? Megvolt az első kényszerű módosítás?
- Nincs semmilyen tervem - vágtam rá elég bosszúsan.
- Ugyan! Neked mindig van terved, Evan. Mindig. Egyszerűen ilyen
vagy. Mindent átgondolsz, mindent agyontöprengesz; stratégiákat
gyártasz, és az életed összes lépését megtervezed. Maga az a tény, hogy
csak úgy terv nélkül elhúztál Santa Barbarába, eléggé zavart lépésnek
tűnik, tekintettel arra, hogy mi a tét.
- Vele nem tudok tervezni - jegyeztem meg halkan, elgondolkodva, a
telefonját bámulva.

Hirtelen felébredtem. Körülnéztem a helyiségben. Egyedül voltam.

Nem akarok egyedül maradni. Kérlek, ne hagyj magamra!
Muszáj volt valahogy kiverni anyám kétségbeesett hangját a fejemből;
lerúgtam magamról a takarót, és kimentem a teraszra. Alacsonyan járt a
nap, aranyló narancsszín és vörös árnyalatokat festett az égre. Bár szinte
az egész délutánt átaludtam, fáradtan lépdeltem a parton a vízből ki-be
futkározó gyerekek és egyedül ücsörgő felnőttek között.
Egyszer csak a hegy melletti lépcsőnél találtam magam, és elindultam
felfelé. Nem igazán tudtam, mit mondjak neki. Csak nem akartam egyedül
lenni, és nem volt máshová mennem.
TJ fordult be a ház sarkánál, fején szörfdeszka. Amint az udvarba
értem, meglátott.
- Emma! - kiáltott, mintha nagyon izgatott lenne, hogy ott lát. - Mit
csinálsz itt? Eljöttél meglátogatni minket?
- Hát... - hebegtem; kissé meglepett a lelkesedése. - Szia, TJ Evan itt
van?
- Nincs - felelte, és a fejét ingatta, mintha furcsállná a kérdést. - Elment.
- Elment?
 - Igen. Pár órája Nate kivitte a reptérre.
- Elment - ismételtem súgva. - Oké, kösz.
Döbbenten, tehetetlenül fordultam vissza a lépcső felé, és hagytam,
hogy vigyen a lábam.
- Velünk maradhatsz! - kiáltott utánam TJ. Legyintésszerű mozdulattal
felemeltem a kezemet. Vissza sem néztem. Lementem a lépcsőn, hogy ne
lásson.
- Elment - motyogtam rémült döbbenettel. Úgy döntött, hogy elenged.
Sötétség kúszott hozzám, a szívem köré tekeredett. Hagytam, hogy
belém ivódjon, bénítson, amíg már nem éreztem a lüktetést. Nem éreztem
semmit. Sara szavai visszhangoztak a semmiben.
Nem lökhetsz el magadtól mindenkit. Ezt nem csinálhatod tovább. Mert
ha így folytatod, egy napon majd senkid sem marad.
Nem emlékszem, hogy visszamentem a házhoz. A kanapé takarója alá
bújtam, összegömbölyödtem, és behunytam a szememet.
A suttogások átszűrődtek rajtam, táplálták a moccanni nem engedő
bűntudatot és szomorúságot. Képtelen voltam elzavarni őket; csak
vártam, hogy a tátongó mélység elérjen hozzám és a sötétségbe nyeljen.

- Ez igazán eseménydús nap volt - jelentette ki anyám, azzal

visszaadta az étlapot a pincérnek, aki az imént vette fel a rendelést
- Köszönöm, hogy beleegyeztél - mondtam; nagyra értékeltem, hogy
nem ellenezte a döntésemet, bár nem engedtem, hogy az elejétől részt
vegyen a folyamatban.
- Megértem, hogy vonakodtál ezt megosztani velem - felelte - de
mondtam, hogy nem fogok az utadban állni, és tartom a szavamat.
Hiszem, hogy azt teszed, amit a legjobbnak gondolsz.
Mielőtt folytathattam volna a beszélgetést, megcsörrent a kezemben a
telefonom. Elővettem, mire anyám szúrós szemmel nézett. Tiltotta, hogy a
vacsoraasztalnál mobilozzunk.
- Tudom - mondtam, mielőtt bármit mondhatott volna – de, ezt tényleg
fel kell vennem. Bocsáss meg.
Hátratoltam a székemet, felálltam az asztaltól, és elindultam egy
csendes zugot keresni, a mosdókhoz vezető folyosóra.
- Szia! - már út közben felvettem. - Minden rendben?
- Reméltem, hogy ezt tudod mondani nekem - felelte Sara. - Láttad ma
Emmát?
Megálltam. Nem értettem a kérdést.
- Tessék? Nem vagy vele?
Sara ezúttal egy ideig hallgatott.
- Evan, hol vagy most?
- San Franciscóban. És te?
- A nagyapám temetésén New Hampshire-ben.
- Ó! Sara, nagyon sajnálom. Fogadd részvétemet. Nem tudtam!
- Köszönöm - felelte Sara, gyorsan hárítva a részvét további említését.
- Nem tudtam elérni Emmát. Kezdek aggódni.
- Nálam van a telefonja. Ne haragudj. Otthagyta a háznál, és
elfelejtettem visszaadni neki. Ezért nem tudod elérni. De Cole-lal van,
ugye? Felhívhatom, hogy beszéljen vele.
- Próbáltam. Cole nem veszi fel.
- Szóljak Nate-nek, hogy nézze meg, mi van vele. Az ő telefonjáról
Emma visszahívhat téged - javasoltam.
- Nem szükséges. Biztosan nincs semmi gond. Csak megígértem neki,
hogy felhívom, és nem beszéltem vele azóta, hogy tegnap eljöttem.
- Holnap már ott leszek. Mielőtt visszamennék Nate-hez, megállok
nála. Nagyon sajnálom, hogy meghalt a nagyapád, Sara.
- Kösz, Evan.
- Később beszélünk.
 Éppen le akartam tenni, amikor folytatta:
- Evan!
- Mi az?
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de... minden rendben van közted
és Emma közt? Szóval... tudom, hogy nincs minden rendben, de ugye
nem az van, hogy nem beszélsz vele többet vagy ilyesmi?
- Nem – feleltem. Eléggé meglepett a kérdés. - Hát... Miből gondolod
ezt?
Sara megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Semmi, semmi.
- Egy pillanat. Mondott neked valamit? Azt hiszi, hogy haragszom rá?
Egy pillanatig tétovázott.
- Nem igazán. Szóval nem... Csak olyan furcsa érzésem volt. Biztosan
csak megint én féltem túlságosan. A szokásos. Csütörtökön már ott
leszek, akkor találkozunk.
Sara letette a telefont, mielőtt tovább kérdezhettem volna, tudtam, hiba
volt, hogy nem búcsúztam el Emmától erre a rövid időre, hogy nem
szóltam neki, nem reagáltam semmit arra, amit az éjszaka elmondott
nekem. Nem hagyott nyugodni, milyen aggódó volt hangja. Valami nincs
rendben Emmával, ezt én is tudtam.
Mielőtt visszamentem az asztalhoz, felhívtam Nate-et, és kértem, hogy
menjen át, nézze meg, mi van vele. Nem értette, miért kérem erre, de
megígérte, hogy megteszi.
- Minden rendben? - kérdezte anyám, amikor visszaültem az
asztalhoz. Gondolatban felidéztem mindent, amit tettem és nem tettem az
éjjel, amikor Emma átjött.
Valahogy mégis sikerült anyámra figyelnem. Szeme összeszűkült az
aggodalomtól.
- Bocsáss meg. Sara hívott. Meghalt a nagyapja, most a temetésre
ment New Hampshire-be.
- Ez komoly? - szólt közbe Jared. - Gus meghalt? Nagyon kedveltem
az öreget - mondta, aztán előbb anyámra pillantott, majd rám, és azt
mondta: - Mindjárt jövök.
Láttam, hogy még háromlépésnyire sem távolodott, máris elő vette a
telefonját.
- Miért hívott? - érdeklődött anyám, akinek figyelmét soha egyetlen
rezzenésem sem kerülte el.
- Nálam maradt Emma telefonja, ezért Sara nem tudta felhívni, így
tőlem kérdezte, hogy tudom-e mi van vele. Nem tudta, hogy idejövök.
Csak a fiúk tudták - magyaráztam. Mielőtt azonban Jared visszaért volna
az asztalhoz, és anyám tovább érdeklődött volna, meg kellett kérdeznem:
- Mi volt abban a levélben?
Anyám szeme alig láthatóan rebbent a kérdésre.
- Milyen levélre gondolsz?
- Arra a levélre, amit Emma adott neked, mielőtt elment. Megtaláltam a
borítékot. Nem tudom, mit írt, de azt igen, hogy a levél tartalma alapján
úgy döntöttél, beavatkozol az életembe. Tehát mi volt abban a levélben?
Anyám elgondolkodón hallgatott. Aztán megszólalt:
- Bizalmas tartalomként adta nekem. Nem fedhetem fel, mi állt benne.
Sajnálom.
Anyáimnak mindig szilárd elvei voltak. Bármennyire is csodáltam ezért,
az elvekhez való ragaszkodás néha nagyon idegesítő tudott lenni.
- Értem.
Jared kihúzta a székét, és visszaült az asztalhoz.
- Mennyi időd van ránk? - érdeklődött anyám.
- Egy órám – felelte Jared. Elég nyugtalannak tűnt.
- Kérlek, add át részvétemet Sara szüleinek - mondta anyám, és egy
korty bort. Jared bólintott, de nem volt hajlandó rám nézni.
 - Nos, mivel nincs sok időnk, hadd mondjam el nektek, miért is
vagyunk itt - szólt anyám. - Elhatároztam, hogy eladom a weslyni házat.
Jared nem reagált. Ez nem is volt várható tőle, mivel ő nem sok időt
töltött ott. A bejelentés egyenesen nekem szólt. Jared csak tölteléknek ült
az asztalnál, amikor megszólaltam:
- Azt nem teheted.
Anyámnak arcizma sem rezzent.
- Veszek egy lakást a városban; az a ház egyszerűen túl nagy lett
most, hogy ti nem laktok ott - magyarázta türelemmel. - Sajnálom, Evan.
- Ne - makacsul ingattam a fejemet; hangom kissé hangosabbon szólt.
- Az a ház az egyetlen hely, ahol valaha otthon éreztem magamat. Nem
adhatod el.
- Evan - szólt Jared figyelmeztetőn. Nem tetszett neki a hangvétel.
Tökéletesen játszotta a szerepét.
Nem szóltam, igyekeztem erőt gyűjteni, összeszedni magam valahogy;
anyám teljesen mozdulatlanul ült, szótlanul figyelt. Ezt nagy tapasztalattal
tette. Gyerekkoromban többször költöztünk. Soha nem kötődtem házhoz,
baráthoz. Nate és a fiúk kivételt jelentenek persze.
A szüleim felajánlották, hogy mehetünk bentlakásos magániskolába.
Jared azt választotta, hogy a régi barátaival maradhasson. De én
szerettem utazni, és nem akartam egyedül hagyni az anyámat. Minden
megváltozott, amikor Weslynbe költöztünk.
Nem veszíthetem el azokat az emlékeket, amelyeket abban a házban
szereztem. A gondolat, hogy soha többé nem látom a tölgyfát, soha nem
sétálhatok a patak menti mezőn, túlságosan fájt. Tudtam, hogy nincs
velem Emma, és bizonytalan voltam abban, hogy ez valaha megváltozhat.
Mégsem tudtam elengedni, úgy éreztem, ha azt a házat megvenné valaki,
Emmát engedném el. Mintha minden kitörlődne, semmivé válna
közöttünk.
 Biztosan van valami megoldás.
- Megvehetném tőled azt a házat? - kérdeztem.
- Evan, kedves, még tizennégy évig nem férhetsz hozzá azokhoz a
pénzalapokhoz - emlékeztetett anyám együttérzőn. - Nem lehetséges
előbb anélkül, hogy apád engedélyezné és...
- Tudom - vágtam a szavába. Már szinte hallottam apám leereszkedő
szavait. - De mi lenne, ha részletekben fizetnék, vagy…
Anyám nem szólt. Tudtam, hogy ezt a döntést nem hajlandó támogatni.
Legalábbis ma éjjel nem.
Beléptem a hotelszobába, zakómat a székre dobtam, meglazítottam a
nyakkendőmet. Leültem az ágyra, lábamat kinyújtva ücsörögtem. Nem
akartam feladni a weslyni házat... és azt sem, ami köztem és Emma között
történik éppen. Hiszen csak most kezdett megnyílni előttem, és lassan,
fokozatosan kezdtem újra megbízni benne. A ház elvesztésének veszélye
nyilvánvalóvá tette, hogy nem tudok létezni nélküle. Nem engedhetem el.
Megrezdült a telefonja. Odaléptem, hogy kikapcsoljam, de éppen
láttam, hogy a kijelző felvillan, és megjelenik a nem fogadott hívások és
olvasatlan üzenetek listája. Sara neve szerepelt a legtöbbször, ami
érthető. De volt egy üzenet, amire csak bámulni tudtam. Egyetlen szó
látszott.
Emma?
Tudtam, hogy semmi közöm hozzá, nincs jogom belenézni, mégis
megnyomtam az „üzenet” gombot, és megjelent alatta az előző üzenet. Az
hosszabb volt. Csak egy telefonszám volt a feladó helyén, de pontosan
tudtam kié.
Megkaptam az üzeneteidet. Bocsáss meg... az életem most
eléggé komplikált. Sajnos nem mehetünk vissza az időben,
hogy megváltoztassuk a dolgokat. Bárcsak
változtathatnánk. Megbocsátok neked. Hiányzol. Bármit
megadnék, ha most hallhatnám a hangodat. A ma este után
nem tudok kapcsolatba lépni veled. A telefon nem fog
működni. Kérlek, mondd, hogy meg tudsz bocsátani nekem.
Sokat számítana, ha tudnám, hogy meg tudsz bocsátani
Emma, megérdemled, hogy boldog legyél. Megérdemled, hogy
szeressenek. Remélem, elhiszed.
Legszívesebben kitöröltem volna az üzenetet. Legszívesebben
kitöröltem volna Jonathant. De képtelen voltam. Addig nyomtam a
gombot, míg a telefon kikapcsolt.
Nem tudom, mi fájt jobban. Az, hogy kereste Jonathant, hogy a
bocsánatát kérte. Vagy, hogy tőlem nem kérte... Azt akarta, hogy
gyűlöljem. Mit kell Jonathannak megbocsátania? Mi történt kettejük
között?
Választanom kellett. Vagy hagyom, hogy eltaszítson magától, attól
félve, hogy megint fájdalmat okoz nekem. Vagy harcolok kettőnkért.
Meggyőzőm, hogy mindketten megérdemeljük. Nem okozhat olyan
fájdalmat, amilyet a hiánya okozna. Soha nem lennék képes feladni őt...
kettőnket.
 27. ELMENT

z ablakon bámultam kifelé az üveghez simuló lepelszerű

A szürkeségre. Nem tudtam, mennyi az idő, és mennyi ideje fekszem
a kanapén. Fogva tartottak az az éles nyelvek, vénáimat vagdosták,
utálattal és gyűlölettel szennyezték véremet.
Semmit érő, szánalmas ribanc vagy.
Elhúzódtam a lelkemet kísértő megvetés elől. De nem osonhattam el a
rosszindulat könyörtelen barikádja előtt. Bármennyire is igyekeztem
kizárni őket, csak a hangokat hallottam, semmi mást. A sebek
begyógyulhattak, a zúzódások nyoma elhalványulhatott. De a gyűlölet és
elutasítottság karmai mélyen a húsomba martak, és nem eresztenek.
Minden gyűlöletteli kijelentés nagyobbat ütött, mint a legerősebb pofon.
Minden megvető megjegyzés, minden becsmérlő kijelentés kettétört.
Jelentéktelen vagy.
Volt idő, amikor szinte meg voltam győződve arról, hogy az
eredményeim, az elszántságom, a kitartásom együtt elhallgattatják a
rosszindulatot. De feladtam. Nem tudnám pontosan megmondani, mikor
történt ez. Talán abban a pillanatban következett be, amikor elhagytam
Evant, amikor ott hagytam összeverve, alig eszméleténél a padlón. Vagy
még előtte. De most, elszigeteltségemben a hangok megtaláltak.
Téged magadon kívül senki nem érdekel, senki másra nem vagy
tekintettel.
A távolba bámultam, hívogatott a hullámok moraja, az egyetlen hang,
amely elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomja az undorító sikoltásokat. A
bőrömön súrlódó ködfelhőn át lementem a partra.
Te vetted el őt tőlem.
 Ott álltam a víz partján, megigézett a partot ostromló hullámok ereje. A
gördülőhullámok megtörtek, aztán fehér izzással, őrjítő robajjal csaptak a
partra; talpam alá hatoltak, befelé húztak a futóhomokon. A hullámzó
felület hívogatott, csábított beljebb, egyre beljebb.
Nem gondolhatod komolyan, hogy tetszel neki, hogy észrevesz
egyáltalán.
Könnyek gyűltek a szememben, lecseppentek a pilláimon, az arcomon
csorogtak. Nagyon elegem volt a küzdelemből. Elegem volt abból, hogy
fáj... és másoknak is fájdalmat okozok. Elegem volt a bűntudatból, ami
soha nem ereszt el, és elegem volt abból, hogy megváltoztathatatlan,
jóvátehetetlen dolgokat bánjak. Nem akartam ezt az életet. Olyan sokszor
hallottam mar, hogy jobb lenne, ha nem is léteznék, hogy már én is ezt
kívántam.
Nem lett volna szabad megszületned.
Egy lépést tettem előre, és elindultam a sötét vízzel átmenet nélkül
egybeolvadó szürke horizont felé. Állam remegett, könnyek áztatták az
arcomat. Örvénylő hullámok löktek vissza a partra, de én mentem, csak
mentem a láthatár felé. Lebújtam a hullámok alá, hagytam, hogy a hideg
víz didergő bőrömbe, csontomba ivódjon, hogy teljesen elzsibbadjak
végre.
Hát nem vagy képes felfogni, milyen fájdalmat okozol nekem?
Átúsztam a hullámtörőn, ahol a víz már nem fehéren habzott, hanem a
felszínén ringatott. Hanyatt feküdtem, kezemet kitárva egyensúlyoztam a
ringó tengeren. Lebegtem. Minden mozdulatlanná lett, és nem hallottam
mást, csak a saját lélegzésemet. Hagytam, hogy eltompítson a csend. A
fájdalom az ujjaimon át oldódott a tengervízbe; elvitte a hangokat, teljesen
kiüresedtem és nem maradt más... csak én. Elfogadtam a sorsot, ami
végül utolért; még egy utolsó mély levegőt vettem és aztán... a semmi.
Összegömbölyödve hagytam, hogy testem a felszín alá süllyedjen.
Behunytam a szememet; víz töltötte meg a fülemet, felerősítette a
mozdulatlanságot.
Csak annyit kellett tennem, hogy feladjam.
Add fel!
Ez a két szó visszhangzott a tudatomban; könyörgött.
Lélegezz, Emma. Hagyd... és lélegezz!
A felszíntől egy karnyújtásnyira tüdőm követelte a levegőt. Szívem
megharcolt minden dobbanásért. Nem volt hajlandó megadni magát a
nyugalomnak, amit a víz alatt kerestem, kétségbeesett dobbanások
ütődtek a bordáimnak. Szavai a csendben olyan tisztán hallatszottak,
mintha a fülembe súgta volna.
Maradj életben, Emma! Sokkal erősebb vagy, mint hiszed!
És tudtam. Nem tudtam, hogyan kell feladni.
Egyetlen lélegzetvételre volt tőlem a csend. De nem tudtam feladni. Ez
nem én vagyok. Talán nem ez az élet volt nekem szánva. Talán meg sem
kellett volna születnem. De mivel a világra jöttem, harcolni fogok minden
lélegzetvételért, ami életben tart.
Kiegyenesedtem, és a felszínre rúgtam magam. Szívszorító kiáltással
törtem át a hullámokon. A víz a nyakamat nyaldosta, arcomba csapott;
felüvöltöttem a fájdalomtól, mellkasomba vájt a zokogás minden egyes
görcse.
A part felé parancsoltam magam; vadul csapkodtam a felszínt, magam
felé húztam a vizet, lélekszakadva lábtempóztam Aztán a lábam homokba
kotort.
Tapostam a sekély vízben, egyre gyorsabban léptekkel igyekeztem,
míg végre kiértem a szárazra. Ott futásnak eredtem, lényem darabjai
szakadtak le rólam. Ott maradt az a fiatal lány, aki minden este attól
rettegett, vajon az anyjának melyik személyisége ér haza. Levetkőztem
azt a hitet, hogy ha tökéletes lennék, könnyebb lenne szeretni engem.
Lépteimmel kirázódott belőlem a kétség, ami mindig arra késztetett, hogy
megkérdőjelezzem a saját értékemet; sosem éreztem úgy, hogy elég jó
vagyok, hogy megfelelek. Összetört a bűntudat, amely meggyőzött arról,
hogy mindenkinek fájdalmat okozok, akit szeretek, amitől nem voltam
képes engedni, hogy szeressenek.
Lábam messze vitt attól a lánytól, aki voltam, akit olyan nagyon
szerettem volna végre magam mögött hagyni. Egyre gyorsabban futottam;
könnyeim a testemen maradt tengervízzel és verejtékkel keveredtek.
Sirattam a kislányt, aki elvesztette az apját, de anyja sosem volt. Sirattam
a lányt, aki csak azt akarta, hogy elfogadják, de soha nem volt elég jó.
Sirattam a lányt, akinek elképzelhetetlen kínokat okozott a sors keze.
Sirattam a lányt, aki megérdemli, hogy szeressék, de nem tudja, hogyan.
Idővel a lábam vitt, csak vitt a parton; légzésem egyenletesre lassult, a
fájdalom alábbhagyott. Mellkasomban csillapodott a szorítás, a félelem és
a szomorúság elsodródott tőlem.
Minden lépéssel levált rólam lényem egy darabja, és nem tudtam, ki
marad, ha megállok. Ezért mentem, csak mentem, mert féltem, hogy
kiderül... bár az izmaim pihenőért könyörögtek. Homokos és köves
szakaszokon haladtam át; a tüdőm égett, a látásom elhomályosult.
Nyelvem mintha felpuhult volna és alig tudtam megemelni a lábamat.
Muszáj megállnom. Előrenéztem; szörfösöket láttam a vízben. A
deszkáikon ültek. Ott húztam meg a képzeletbeli határt. Ott fogok
megállni, ott ér véget a futás... onnantól csak leszek. Néhány támolygó
lépést tettem a képzelt célvonal után, aztán térdre estem. Egész testem
remegett, a hő hullámokban távolodott a testemből. Hátra akartam dőlni, a
kezemre támaszkodva, de hanyatt estem; az élénk kék eget bámultam.
Aztán egy arc hajolt fölém. Hunyorogtam, elég nehéz volt élesen látni.
- Emma? - egy lány hangját hallottam.
Meg erősebben hunyorogtam; szőke haj, nagy, barna szemek.
 - Nika?
- Mit keresel itt? Honnan jössz? - kérdezte, a kezét nyújtotta, hogy
felsegítsen.
Felnéztem rá; csak néztem, de mozdulni nem tudtam.
- Cole-tól - hebegtem. Forgott velem a világ.
- Azt mondta, hogy Cole-tól? - kérdezte egy hang. - Biztosan
félrebeszél, mert az rohadt messze van.
- Idd meg ezt! - szólt egy másik lány, aki letérdelt mellém és hideg
palackot nyomott a kezembe.
A hideg víz ömlött a számba; legszívesebben felsóhajtottam volna a
megkönnyebbüléstől. Kezem remegett, ahogy lefelé billentettem a
palackot; egyszerre egy kortynál többet nem tudtam inni.
- Visszavigyünk Cole-hoz? - kérdezte Nika.
Fejemet ingatva tiltakoztam. Cserbenhagytak a szavak.
- Hol tehetünk ki? - kérdezte a mellettem térdelő barna lány.
- Nate-éknél - nyögtem ki. Még mindig teljes erőből kellett tartanom
magam, mert forgott körülöttem minden.

Kopogtam az ajtón, de senki nem válaszolt. Nem sokat gondolkoztam,

hogy benyissak. Nem volt zárva. Kinyílt az ajtó, beléptem. Éreztem, hogy
valami nagyon nincs rendben. Tegnap óta képtelen voltam szabadulni
ettől az érzéstől. A tény, hogy Nate azt mondta, senki nem nyitott neki
ajtót, amikor átjött…
Azt kívántam, bárcsak belépne Cole.
Egyik helyiségből a másikba rohantam, de senki nem volt a házban. A
nagy hálószobába érve elgondolkodtam, mi történhetett. Cole holmija
eltűnt. Csak Emma ruhái voltak ott. Cole elment.
- A francba! - mordultam, azzal visszaléptem a nappaliba. Az üvegajtó
nyitva volt. Kiléptem a teraszra, végignéztem a parton leterített takarókon
és törölközőkön. Éppen elindultam volna lefelé a lépcsőn, amikor
megcsörrent a telefonom.
- Evan, visszajöttél?
- Igen, Nate. Cole házában vagyok, Emmát keresem – tovább
pásztáztam a partot.
- Itt van velünk - közölte. - De... egy kicsit kiszáradt.
Hallani lehetett a hangján, hogy gondosan megválogatja a szavait. Erre
rögtön megtorpantam.
- Hogy érted azt, hogy „egy kicsit kiszáradt? Hol vagy? És miért
száradt ki?
- A házban vagyunk. Nika talált rá a parton, elég messze innen, és
idehozta - magyarázta. - Kapcsold be a légkondit, és ne engedd, hogy
ledőljön - utasított valakit a közelben.
- Mi a baja, Nate? - kérdeztem egyre idegesebben. Leszaladtam a
lépcsőn, futva indultam Nate háza felé, a telefont a fülembe szorítva.
- Nem hány - mondta, amitől még jobban összezavarodtam. - Evan,
tényleg csak annyi, hogy nagyon sok folyadékot vesztett, kiszáradt és
túlhevült.
- Teljesen beparáztatsz engem - mondtam ki hangosan. – Arra felelj
igennel vagy nemmel, hogy jól van Emma? Kórházba kell vinni?
- A francba! Láttad a lábát? - üvöltött TJ a közelből.
- Hogy mi van? - üvöltöttem. - Mi a büdös franc van, Nate? Kórházba
kell vinni?
- Azt kérdezi, hogy kórházba kell-e vinni - szólt Nate valakinek.
- Kórházba nem! - hallottam Emma kiáltását.
- Nem akar kórházba menni - tolmácsolta Nate.
- Hallottam - feleltem mély sóhajjal. Egyáltalán nem voltam
meglepődve. - Mindjárt ott vagyok.
 Amikor a házhoz értem, berontottam az ajtón, és Emmát a kanapén
ülve találtam. Bőre fénylő vörös, haja a rászáradt izzadtságtól kemény.
Úgy tartotta magát a párnákon, mintha minden erejét felhasználná, hogy
ülve maradjon.
- Szia! - üdvözöltem halkan, és leültem mellé.
Hunyorgott.
- Evan?
- Igen, itt vagyok - nyugtattam.
- Elmentél - mondta; fejét oldalra hajtva hunyorgott, próbált rám
fókuszálni.
- Igen.
- Elmentél - ismételte súgva.
- De visszajöttem - biztosítottam. Nyugtalanított, ahogy reagált. -
Nálam van a telefonod.
- Ó! Azért jöttél vissza, hogy odaadd a telefonomat.
- Nem - feleltem gyorsan. - Miattad jöttem vissza... Úgy értem... -
Arcom grimaszba rándult a figyelmetlenségből elkövetett abszolút
őszinteségtől. Reméltem, túlságosan fáradt, hogy ezt felfogja, ezért
folytattam: - Csak pár napra mentem el, de visszajöttem. Rendben?
- Igen - felelte kimerülten szusszanva, és halvány mosollyal
összegezte: - Ezek szerint nem mentél el.
Amint a megkönnyebbülés nyugalmát megláttam arcán, én is
elmosolyodtam.
- Nem. Nem mentem el.
Végighúztam kezemet az arcán; finom só pergett a bőréről az ujjaim
hegyére.
- Van egy kis elektrolitos víz a hűtőben - szólt Nate hátra TJ-nek, aki
rögtön ment, és hozta.
TJ átadta a palack vizet, de Emma remegő kezével képtelen volt
kinyitni.
Kivettem a kezéből, lecsavartam a kupakot, és visszaadtam. Fejét a
bőr kanapé háttámlájának nyomva kis, lassú kortyokkal ivott.
Felálltam. Nate-tel akartam beszélni, aki a kanapé végénél állt.
- Szerinted tényleg rendbe fog jönni? - kérdeztem, és lepillantottam rá.
Mielőtt felelni tudott volna, éles kiáltás szakadt ki belőlem. - Ez meg mi a
fene?!
Talpa vöröslött, hiányzott róla a bőr, sarka felszakadt, vér folyt a lábán.
- Áthívtam egy barátomat, hogy nézze meg - közölte Nate. – Az egyik
lányt, akivel versenyezni szoktam. Utolsóéves az egészségügyi karon.
Elküldtem Rent nyalókáért és még pár palack elektrolitos vízért. Tudom,
hogy aggódsz. De szerintem helyre fog jönni. Szóval szerintem holnap
még piszkosul fájni fog mindene, de a maratonokon rosszabbakat is
láttam.
Emma egy széken ült, nyalókát szopogatott. Nem sokkal korábban
zuhanyozott, találomra összeválogatott fiúruhákat viselt: Nate pólóját, az
én rövidnadrágomat, TJ kapucnis felsőjét. Már nem üveges tekintettel
nézett a világba.
- Hadd nézzem a lábadat! - kértem. Vele szemben ültem, a térdemre
törülközőt terítve, mellettem az asztalon a gyógyszerek.
Emma kivette a lábát a vödörből, amiben addig áztatta, és óvatosan az
ölembe helyezte.
- Az milyen ízű? - kérdezte Emmát az asztal másik oldaláról TJ, aki
éppen sárga nyalókát szopogatott.
- Málnás - felelte Emma. - És a tiéd?
- Ananászos. Kérsz egy nyalintást?
- TJ! - szóltam rá rosszallóan.
- Hé? Mi ezzel a gond? Csak meg akartam osztani vele – védekezett,
mire Emma felnevetett. Tökéletes hang. Ezt gyakrabban akarom hallani.
 Mielőtt nekiláthattam volna, hogy kitisztítom és bekötözöm a sebeit,
megrezzent a telefonom. Sara nevének láttán az arcom grimaszba
rándult; csak ekkor jutott eszembe, hogy nem hívtam fel, pedig
megígértem.
- Szia, Sara! - szólaltam meg kissé bizonytalanul.
- Ugye, mardos a bűntudat, Evan? Kösz, hogy felhívtál - mordult rám,
amitől még rosszabbul éreztem magam. - Találkoztál Emmával?
- Igen. Itt van. Beszélhetsz vele.
Átadtam Emmának a telefont, majd gézt mártottam az alkoholba.

- Szia! - üdvözöltem Sarát. - A francba! Evan, ez nagyon fáj! -

kirántottam kezéből a lábamat.
- Emma! Mi a fenét csináltok? - kérdezte Sara a telefonban.
- Ki kell tisztítanom, Emma! - mordult Evan, és megragadta a
bokámat. - Óvatos leszek.
Alkoholos gézzel törölgette a nyílt sebeket; felüvöltöttem a fájdalomtól,
kirántottam a lábamat a kezéből.
- Olyan, mintha savba mártott smirglivel csinálnád!
- Emma! - kiáltott fel Sara, a figyelmemért küzdve.
- Azt hitted, következmények nélkül megúszod, ha mezítláb futsz
maratont?! - mordult rám Evan. - Add ide a lábadat!
- Legalább azt várd meg, hogy letegyem a telefont! - könyörögtem,
azzal visszatettem a lábamat az ölébe terített törülközőre.
- Rendben - felelte, azzal a kínzóeszközeit az asztalra tette.
- Bocsáss meg, itt vagyok - szóltam a telefonba.
- Elmondod végre, mi folyik itt?!
Sara igen bosszúsnak tűnt.
Leneztem az ölembe, zavaromban a pólóba göngyöltem a kezemet.
- Hát, elmentél. Evan elment. Cole elment. Szóval... Elmentem futni.
Nagyon hosszú futás volt, és most megfizetek érte - magyaráztam a
történteket eléggé leegyszerűsítve. A szemem sarkából láttam, hogy Evan
feje felém fordul.
- Cole elment? - kérdezett vissza Sara. - Ó! Ajaj! Te pedig nem is
tudtad, hogy Evan pár napra San Franciscóba ment.
- Nem tudtam - mordultam; képtelen voltam felnézni, hogy Evan ott ült
velem szemben, és türelmesen várta, hogy folytathassa a kínzást.
- Bocsáss meg, Emma! Magammal kellett volna hozzalak, tudom,
hogy jönni akartál, de úgy gondoltam, a legkevésbé sem szeretnél még
egy temetésen részt venni. Nem éppen vidám program. De tényleg azt
kívánom, bárcsak itt lettél volna. A családom súlyosan kiegyensúlyozatlan
- horkant fel Sara, mire elnevettem magamat. - Tényleg jól vagy? Mert úgy
hallom, eléggé őrült futás volt.
- Megváltoztatta az életemet.
- Hmmm... oké - jegyezte meg Sara; kissé zavart volt a hangja -
Szóval, ha jól értem, kell valami helyet keresnünk, a hátralévő egy
hónapra.
- Tényleg az lenne a legjobb. Nate ismer egy ingatlanügynököt; holnap
reggel találkozunk vele, megnézünk néhány helyet.
- Remek. Majd mondjátok el, mit találtatok. Evan is veled megy, ugye?
- Ez a terv.
- Megoldható lenne, ha a házban maradna veled, amíg visszaérek?
Sokkal nyugodtabb lennék, ha nem maradnál egyedül.
Elmosolyodtam erre az óvó-védő gondosságra.
- Nekem megfelel, de Evant is meg kéne kérdezned erről.
Evan látszólag a fiúk beszélgetését figyelte, de a neve hallatán felém
fordult. Tudtam, hogy hallgatja, mit beszélünk.
- Hadd beszéljek vele! Csütörtökön találkozunk. És töltsd lel a
nyavalyás telefonodat!
 - Oké! - felnevettem, azzal visszaadtam a telefont Evan kezébe.

Emma folyamatosan nézett, attól kezdve, hogy a fülemig emeltem a

telefont.
- Igen?
- Megtennéd, hogy egy percre sem hagyod magára Emmát, amíg
vissza nem érek? - kérte Sara. Felnéztem, a tekintetünk találkozott.
- Megtehetem - feleltem, és észleltem, hogy Emma napbarnította
arcának színe enyhén megváltozik.
- Evan, fogalmam sincs, hogy mi történt, de nem hiszem, hogy jó... -
folytatta Sara.
- Egyetértek - feleltem, még mindig Emma szemébe néztem - De ne
aggódj! Holnap találunk egy jó helyet, és nem megy sehová, amíg ki nem
rúgsz.
- Olyan hely kell, ahol van külön hálószobátok! - figyelmeztetett Sara,
mire önkéntelenül felnevettem.
- Csütörtökön találkozunk - mondtam, azzal letettem a telefont, és
zsebre raktam. Emma még mindig nézett. - Készen állsz?
Arckifejezése megváltozott. Félelem vibrált rajta.
- Emma, szorítsd meg a kezemet! - ajánlotta a segítségét Brent, a
kezét nyújtva feléje.
Emma pedig vékony ujjaival átfogta a nagy kezet, mire Brent szélesen
elvigyorodott.
- Elég lenne, ha jól behúznál neki, ha nagyon fáj - mordultam, mire
Brent komor, sértett pillantással nézett rám, Emma pedig felnevetett.
Óvatosan tisztogattam a talpába ágyazódott éles homokszemeket.
- Aúúúú! - jajdult fel Brent, amikor Emma fájdalmában összeszorította
a fogát, és hasonló erővel nyomta össze a segítő kezet. Nem tudtam
megállni nevetés nélkül.
 - Emma, ugye itt maradsz ma éjjel? - kérdezte TJ, az Emmának szánt
savanyúcukorkát szopogatva.
Emma rám nézett.
- Csak ha nem zavarok...
Mielőtt válaszoltam volna, Brent szólalt meg:
- Dehogy zavarsz! Sőt!
- Aludjunk lent a parton! - szólt közbe Ren. - Tüzet rakunk, leviszem a
gitáromat.
Mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy tiltakozzam, felvessem, hogy
ugyan miként juthatna le a partra biztonságban, hogy ne menjen homok a
talpába, Emma ragyogó mosollyal válaszolt:
- Még sosem aludtam a tengerparton!
Nem mozdultam, nem szóltam. Nem akartam letörölni azt a mosolyt az
arcáról. Ráadásul... nem akartam lemondani a lehetőségről, hogy részese
lehessek ennek az új Emma-élménynek.
 28. MIÉRT?

a leejted, megöllek! – fenyegette barátját Evan, miközben Brent a

H hátán cipelt engem lefelé a lépcsőn. Felnevettem ettől a szigorú
figyelmeztetéstől. Ahogy ők ketten beszéltek egymással, ha rólam volt
szó, egyenesen mulatságos volt.
Brent ártalmatlan, és ezt Evan is pontosan tudta. Mégis mindig
bosszankodott, amikor Brent játékosan flörtölt velem. Ezt eléggé
szórakoztatónak találtam.
Lábam mérföldnyi gézbe volt bugyolálva, arra külön védő rétégként
Brent térdig érő sportzokniját is ráhúzták. Nevetségesen néztem ki, de
nem érdekelt. Ez volt életem érzelmileg legfárasztóbb, testileg
legnagyobb erőfeszítést követelő napja. A gyomrom összerándult, amikor
belegondoltam, milyen közel jártam a nemléthez.
Szembeszálltam a démonaimmal, és elsétáltam... illetve elfutottam...
attól az élettől, amire inkább nem néznék vissza soha. Attól féltem, hogy a
démonok mégis utolérnek. De még mindig itt vagyok.
- Emma, jól vagy? - kérdezte Evan. Kizökkentem a gondolatból, csak
rá figyeltem. Kék szemével aggódón pillámon rám, ahogy mellettünk
lépdelt a homokon.
- Ööö... igen - próbáltam nyugodt hangon szólni. - Csak fáradt vagyok.
Brent karját a térdem alatt szorosan tartva vitt végig a parton arra a
helyre, amit a fiúk kiválasztottak; a hegyoldal felfogta a szelet. Evan
tűzifahasábokat és két hálózsákot dobott a holmikra. Nate letette a
hűtőtáskát, segített Rennek és TJ-nek a hálózsákokat leteríteni, és
elhelyezni a tűzgödör körül, amit Evan kezdett ásni.
Brent letérdelt, és óvatosan letett a fekete hálózsákra. Bedugtam a
lábamat; a testem könnyen kihűlt azok után, hogy délután kis híján
napszúrást kaptam a kaliforniai tűző napon a futástól.
Ren a gitárját hangolta, miközben Evan tüzet gyújtott. TJ söröket
osztott, nekem egy palack limonádét kínált; örömmel elfogadtam. Elég
vizet ittam aznap.
TJ italospalackot lóbált felém a tűz másik oldaláról.
- Kibélelhetem a limonádédat, Emma, ha akarod.
Kinevettem az ajánlatot.
- Kösz, TJ. Teljesen jól vagyok. Megfogadtam, hogy nem iszom több
vodkát.
- Én ugyanígy vagyok a Beammel - közölte TJ megborzongva. - Hú, az
nagyon rossz éjszaka volt.
Brent éppen a hálózsákját helyezte el a lábamnál; felnevetett az
emléktől.
- A parton ébredtél, hason fekve, anyaszült meztelenül.
- Aha - idézte fel TJ. - Fogalmam sincs, hogyan történhetett.
- Nekem van - szólt közbe Ren. - Egy srácról beszélgetünk, aki
meztelenül szeretett szörfözni, elhatároztad, hogy te is megcsinálod.
Neked viszont nem sikerült olyan jól.
- Összetört a deszkám, és leégtem? - kérdezte TJ; eléggé
közönyösnek mutatkozott a saját története iránt.
- El sem jutottál a vízig - röhögött Ren. - Éppen a gatyádat húztad le,
amikor megbotlottál, pofára estél, és beájultál ott, a homokon.
TJ hangosan felröhögött, és önkéntelenül vele nevettem.
- El sem tudom hinni, hogy ezt tetted! Hát, ez tényleg hihetetlen!
Evanre néztem, aki mosolyogva ingatta a fejét. Észrevette, hogy
nézem, de nem kapta el tekintetét. A mosoly megmaradt az arcán. Olyan
mosoly, amitől a vérem nagy sebességgel kezdett áramlani az ereimben.
Pislogtam, másfelé néztem, inkább a tűz lángjait figyeltem. Kezem
fejével megdörzsöltem az arcomat, mintha a láng melege égetné.
 - Az a meztelen szörfözés, ember, az nagyon durva volt - jegyezte meg
Ren.
- Az volt - erősítette meg Nate.
- Emma, te szoktál szörfözni? - kérdezte TJ.

Éppen azt akartam mondani, hogy meg kell tanítanunk, amikor

válaszolt:
- Igen. Tudom, hogy egyáltalán nem vagyok olyan jó, mini ti, fiúk, de
tudok szörfözni. Saját deszkám viszont még nincs.
Döbbenten néztem rá.
- Te tudsz szörfözni?
Szerényen mosolygott, és vállat vont.
- Azt hiszem, ezzel Evant a világ legboldogabb pasijává tetted -
jegyezte meg Ren, még ragyogóbb mosollyal.
- Még egyetlen barátnőnk sem szörfözött - magyarázta Brent.
Szóhasználata felkeltette a figyelmemet. Észrevette, és hebegve
hozzátette: - Hé, hiszen tudod, mire gondolok.
- Ez azért van, mert téged folyton olyan lányok érdekelnek, akik felül
rendesen ki vannak tömve, de a fejük üres – mondta Nate kissé pikírten.
Nevettem.
- Mikor volt legutóbb randid? Az, hogy bekensz valakit napolajjal, nem
számít.
- Én... szoktam randizni - védekezett Brent.
- Ember... ne áltasd magad. Nem randizol – nevetett TJ. - Azt hiszed,
nagyon jól tudsz csajozni, de a végén sosem össze senki. Nézzük
konkrétabban: kit szedtél fel a múlt hétvégi medencepartin?
Emmára pillantottam, aki imádnivaló mosollyal figyelte a szóváltást;
tekintete mindig a beszélőre táncolt. Úgy látszott, sokkal jobban van, mint
korábban volt, és mindent megadtam volna, hogy az a mosoly az arcán
maradjon.

A párnára hajtottam a fejemet, állig felhúztam a hálózsákot, a fiúk

történeteit hallgattam. Minden sztori általában azzal végződött, hogy
valaki igyekezett megvédeni magát, megindokolta, mit miért tett.
Megértettem, miért akarta Evan az élete részeként megtartani őket, a
barátságukat. A lányokkal való barátságomra emlékeztettek.
A beszélgetés ritkult, aztán Ren elővette a gitárt, és nyugtató, reggae
stílusú dalt énekelt. Tökéletes választás volt, háttérben a hullámveréssel.
- Evan, ki kellett volna hoznod a fényképezőgépedet – jegyezte meg
TJ. - Ember, nem láttalak fotózni, mielőtt elmentél arra az elit egyetemre.
Addig meg sem tudtál lenni nélküle.
- Hát... szóval... - Evan hebegett. Elfordítottam a fejemet a párnán,
hogy láthassam. - Nem is tudom, hol van. Az utóbbi Illőben nem igazán
volt okom fotózni.
Éreztem, hogy a szívem összeszorul.
- Talán megint kéne okot találnod - szóltam halkan, a tűzbe révedve.

Tudom, hogy rajtam kívül senki nem hallotta meg, amit Emma mondott,
és abban is biztos vagyok, hogy nem akarta, hogy meghalljam. Halvány
mosoly jelent meg arcomon, ahogy befészkelte magát a hálózsákba, és a
lángokat nézte, csak nézte. Erről eszembe jutott az első fotó, amit róla
készítettem. Talán tényleg megtaláltam az okot.
Néztem, ahogy elalszik. Ren énekelt közben, TJ csatlakozott hozzá. A
tábortűz másik oldalán Nate összevonta a szemöldökét, mintha olvasott
volna a gondolataimban.
- Csak légy óvatos - szólt halkan. – Oké?
Nate vigyázott rám. Védeni akart. Tudtam. Ő volt az egyetlen, aki
pontosan tudta, mennyire nehéz volt nekem miután Emma elhagyott.
Elhittem neki, amikor azt mondta, a barátságunkat is kockára tenné, ha az
a tét, hogy ez újra ne történhessen meg velem. De reméltem, hogy odáig
nem jut el a dolog.
A tűz elaludt, parázs izzott a homokban. Mindenki elálmosodott. Úgy
fordítottam a hálózsákomat, hogy lássam az alvó Emmát; aztán én is
megadtam magam az álomnak.

*
Riadtan ültem fel, aztán felálltam, és zavartan néztem körül. Nem
emlékeztem, hol vagyok. A fiúk békésen aludtak a hálózsákjaikban a
homokon, illetve Ren nem aludt olyan békésen. Jól beburkolóztak a hideg
ellen. Beletelt egy hosszú pillanat, mire leráztam az álom döbbenetét,
amire minden hajnalban felriadtam. Aztán észrevettem, hogy Emma nincs
ott. Megint elfogott a pánik; kiugrottam a hálózsákból, végigpásztáztam a
partot.
Csak akkor oldódott a feszültség, csak akkor lazultak el a vállam izmai,
amikor megláttam a víz mellett. A hálózsákjába takarózva ült.
- Nem szabad ennyire könnyen megijednem – mormogtam.
Elindultam felé a talajmenti ködpárán át; ott álltam mellette, a reggeli,
párás tengert néztük.
- Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem szereted a
reggeleket - szóltam hozzá, mire összerezzent. - Bocsáss meg -
mosolyodtam el az ismerős reakciójára. Mintha mindig megleptem volna,
mintha mindig a gondolataiba merült volna.
- Látom, szeretsz alattomban rám törni - vádolt. - Teljesen nyilvánvaló.
Le sem tagadhatod; olyan idétlenül vigyorogsz.
Még idétlenebbül, legalábbis szélesebben mosolyogtam, azzal leültem
mellé a homokra, karomat a térdemre támasztva.
Csípős hideg volt, megborzongtam. Észrevette, a karját nyújtotta felém,
felajánlotta a hálózsák menedékét.
- Kösz - mondtam, azzal a hátamra terítettem a hálózsák felét;
próbáltam nem gondolni az Emma testéből áradó melegre.
Csak ültünk, és néztük az óceánt, de alig telt el egy pillanat, képtelen
voltam megállni, hogy fel ne tegyek egyet a milliónyi megválaszolatlan
kérdés közül.
- Mi történt tegnap?

Éreztem, hogy gondolkodik, amíg mellettem ült. Felkészültem arra,

hogy valamiféle kérdést feltesz nekem, de reméltem, hogy nem ez lesz az
első.
- Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet - magyaráztam, kerülve a
témát.
- Mi elől futottál, Emma? - kérdezte, mintha belém látott volna.
- Magam elől - feleltem teljesen őszintén, de nem néztem a szemébe.
Várta, hogy folytassam. Mély levegőt vettem, és azt mondtam: - Nem
akarom, hogy a múltam határozzon meg engem. Nem akarom, hogy az,
ami velem történt... és a rossz döntéseim visszatartsanak attól, hogy más
legyek, jobb ember legyek. Jobb ember akarok lenni.
Evan egy szót sem szólt, de a szívem erősebben kezdett verni, amikor
éreztem a keze melegét. Kezemre simult a hideg homokon. Ettől az
egyszerű gesztustól könnybe lábadt a szemem, és a karjára hajtottam a
fejemet.
- És magad mögött hagytad, Emma? Elég gyorsan futottál? - kérdezte
halkan.
- Nem tudom... De nem akarok hátranézni, hogy kiderítsem. Inkább
előremozdulok, a jövőbe, és hálás vagyok, hogy van jövőm. -
Megszorította a kezemet.
- Hé, ember! - hallottam Nate kiáltását. Mindketten hátrafordultunk. -
Látlak! Ha pisálni akarsz, menj messzebb, hogy ne kelljen látnom a
seggedet!
Tátva maradt a szám a csodálkozástól. Hirtelen körbenéztem, és
véletlenül megláttam, ki bosszantotta fel Nate-et.
- Ne haragudj ezért - szólt Evan, a fejét ingatva.
- Semmi gond - biztosítottam nevetve. - Ami azt illeti, elég mulatságos.
- Evan! - üvöltött Brent a hátunk mögött. - Éhen halok.
Óvatosan talpra álltam; az izmaim még mindig sajogtak. Evan elvette
tőlem a hálózsákot, lazán a karjára kapta.
- Nem is te lennél, ha nem lennél éhes! - kiáltott vissza. Aztán rám
nézett. - Éhes vagy?
Bólintottam.
- Segítsek menni?
Fejemet ingatva óvatosan elindultam a rögtönzött tábor felé. Amint
közelebb értünk, aggódva néztem a lépcsőre. Nem tudtam, hogyan jutok
fel. Evan észrevette, mit tervezgetek, és éppen mondani akart valamit,
amikor Brent megszólalt:
- Hu, Emma! Gyönyörű vagy így reggel!
- Tényleg, Brent? - kérdezte Evan kissé nyomatékosan.
Brent nevetett; pontosan tudta, mit csinál. Evan kirántotta Brent alól a
hálózsákot, aki így a homokra került. Nate rekedt reggeli hangján vihogott,
Brent pedig gyorsan felugrott; támadóan terpeszbe állt, kezet kitárta. Azt
hittem, lebirkózza Evant.
Evan figyelmeztetőn vonta össze a szemöldökét.
- Biztosan azt akarod? Ha megteszed, egy falatot sem ehetsz abból,
amit főzök.
Brent még egy ideig elmélkedve állt a harci pozícióban, végül
meggondolta magát, és felegyenesedett.
- Rendben. De ezt megtehetem - felelte kaján vigyorral, azzal mögém
ugrott, és felkapott. Meglepetten sikoltottam fel mikor a karjára
zökkentem. Brent szinte futólépésben ment fel a lépcsőn; hátrapillantott,
mert arra számított, hogy ezt Evan valahogy megbosszulja. Evan azonban
csak szusszant egyet, és nyugodtan folytatta, amit addig csinált;
összeszedte a hálózsákokat. Amint elindultunk felfelé a lépcsőn, Brent
ragyogó mosollyal pillantott le rám.
- Jó reggelt, Emma!
Nevettem, válaszoltam.
- Jó reggelt, Brent. Tényleg egészen a házig akarsz vinni?
- Addig, amíg szerintem Evant bosszantom, szóval igen – felelte kaján
mosollyal. - Ráadásul ennél közelebb úgysem kerülhetek hozzád
mostanában.

- Csak idegelni akar - jegyezte meg Nate, a hálózsákját

összegöngyölve.
- Tudom - feleltem kissé mogorva hangon, és néztem, ahogy Brent a
karjában tartja Emmát. TJ fogta a hűtőtáskát, és az álmosságtól még
támolyogva elindult felfelé a lépcsőn.
- Sütnél gofrit, Evan? - mordult hátra nekem.
Elmosolyodtam a kérésre.
- Igen, TJ. Sütök gofrit.
Néztem, hogy Emma felnevet valamire, amit Brent mondott neki;
gyakorlatilag bármit mondhatott volna, Emma mindenen nevetne.
Eszembe jutott az őszinteségnek az a rövid pillanata, amikor kettesben
voltunk a parton. Bár többet mondott el, mintha két évvel ezelőtt tettem
volna fel neki ugyanezt a kérdést, sejtelmes válasza így is eléggé
összezavart.

*
 - Van legalább három hálószobás, közvetlen vízparti ház a
portfoliójában? - kérdezte Emma, miután megnéztük az ingatlanos listáján
szereplő második épületet. Emma rosszallón nézte egyik mellékutcában,
jó mérföldnyire álló nagyon kis házat
Láttam, hogy az ingatlanügyünk arcán az előítélet lekicsinylő mosolya
rebben, ahogy Emma vastag fehér zoknijára és szandáljára pillantott.
Emmát mintha egyáltalán nem érdekelte volna hogy néz ki, de várta a
választ.
- Van - felelte az ingatlanos, lesimítva ujjatlan kék ruhájának vasalt
lenvászon anyagát - de attól tartok, az meghaladja a költségkeretüket.
- Valóban? - kérdezett vissza Emma fanyar mosollyal. - Szeretném
megnézni. - Meglepett a makacs kitartása.
- Hát, jó - sóhajtott fel az ingatlanos, azzal becsapta a mappáját, és
elindult kifelé a házból.
- Mi volt ez? - kérdeztem, amikor beszálltunk Nate kocsijába.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Emma. Bár pontosan tudta, mire
kérdeztem. - Vízparti házat akarok.
Felnevettem. Aztán követtük az aranyszínű Mercedest.
Nagy fehér ház kocsibehajtóján álltunk meg. Tágra nyílt a szemem a
csodálkozástól, akkora ház volt. Emma felé fordultam, kérdőn néztem rá,
de ö csak mosolygott.

Tudtam, hogy az ingatlanos csak helyre akar tenni, megmutatni, hogy

merre hány lépés. Azért hozott minket ehhez a házhoz. Engem azonban
nem érdekelt, milyen nagy.
Testhez álló ruhájában előttünk vonult, magas sarkú cipőjében
ütemesen lépdelt a kövezeten. Nem tudta türtőztetni magát, felvihogott,
amikor kinyitotta az ajtót, és oldalra Iépett, hogy beengedjen minket.
Az óceánra néző üvegfalat láttam meg először, és csak ennyit kellett
látnom.
- Kivesszük.
- De még be sem léptek a házba! - hebegte az ingatlanos.
- Hány hálószoba van? - kérdeztem.
- Három - felelte, furcsán nézve rám.
- Tökéletes - mondtam, azzal beljebb léptem, de nem néztem
másfelé, csak az óceánra. - Egy hónapra kérjük. Az előleget kártyával
fizetem, hogy még ma beköltözhessünk, és intézkedem, hogy a bérleti
díj többi részét holnap átutalják magának. Bizonyos Charles Stanley úr
fogja felvenni magával a kapcsolatot. Intézkedni fog, hogy minden
rendben legyen.
Végre elvontam a tekintetemet az óceántól, és azt láttam, hogy Evan
is, az ingatlanos is úgy néz rám, mintha éppen gael nyelven szavaltam
volna.
- Mi az? - kérdeztem egyik döbbent arcról a másikra pillantva.
- Rendben - vágta rá gyorsan az ingatlanos, és átvette a felé nyújtott
kártyát. - Elintézem a papírmunkát ma délután, miután beszéltem...
azzal a bizonyos Charles Stanley úrral. Jelentkezem.
- Köszönöm - feleltem mosolyogva, azzal bicegve elléptem mellette,
elindultam a platós kocsink felé.
- Charles Stanley? - kérdezte Evan; még eléggé a beszélgetés hatása
alatt volt. - Azt sem tudod, mennyibe kerül? Meg sem nézed? Emma, mi
történt?
- Tetszik a kilátás - feleltem egyszerűen, azzal becsatoltam a biztonsági
övemet.

- Emma! - szóltam rá komolyan, mire a mosolya megrebbent.

Vonakodva rám nézett. - Emma, mit nem mondasz el nekem?
Emma idegesen játszott az ujjaival; feszengett az ülésen, aztán
kimondta:
- Van egy befektetési alapom.
Meglepetten pislogtam.
- Nagy összegű befektetési alap - folytatta halkan. - Apám fektette be a
nevemre azt a pénzt, amikor még kicsi voltam. A tizennyolcadik
születésnapom előtt Charles eljött hozzám, és elmondta, hogy van ez a
pénzalap. Mindenben segít, bármilyen anyagi dologban, legyen az tandíj,
kocsi, bármi.
Nem nézett rám, amíg beszélt. Aztán óvatosan rám pillantott, várta,
hogyan reagálok erre a bejelentésre.
- Hát... jó - mondtam, de még mindig nem értettem igazán. - Azt
hiszem, béreltünk egy házat.
Nem igazan tudtam, mi mást mondhatnék. Talán azért, még mindig a
bejelentés okozta döbbenet hatása alatt voltam, vagy talán az lepett meg,
hogy ez az egész egyáltalán nem számított. A pénz nyilvánvalóan nem
hatott Emmára, különben eddig észrevettem volna mar. Tény, hogy
nagyon kiakadt az ingatlanos arrogáns viselkedésétől, de ez előre látható
volt. A ház mérete nem számított neki. Ez is egészen nyilvánvaló.
Egyetlen dologra figyelt, mielőtt meghozta a döntést: arra, hogy
csodálatos látvány nyílt az óceánra.
- Menjünk, hozzuk át a holminkat! - mondtam, azzal beindítottam a
kocsit, és öt perc alatt vissza is értünk Nate házához.

Arra számítottam, hogy haragudni fog rám, amiért nem szóltam neki a
befektetési alapról és Charles Stanley látogatásától De alig reagált erre.
Inkább azért volt bosszús, hogy olyan hirtelen döntöttem, úgy, hogy alig
tudtam valamit a helyről.
Evan sosem úgy reagált, ahogy arra számítottam, de éppen ez vonzott
benne. És ez nem változott.
 29. NEM TUDNI
égighúztam a kezemet a sima márványfelületen, a jakuzzi feletti kis
V -
ablakon beáradó ragyogó napfény felé fordítottam az arcomat.
Szép hely - mondta Evan az ajtóból, mire hirtelen megfordultam.
- Láttál már ekkora fürdőszobát? - kérdeztem. Visszhangzott a
helyiség. Inkább elit gyógyfürdőnek tűnt, mint egy magánház
fürdőszobájának. A dupla mosdó feletti hosszú tükörfalra még tévé is volt
beépítve.
- Leragadtál a fürdőszobánál? Láttad ezt a hálószobát? Kandalló van
benne, és saját kis udvara van.
- Tényleg? - elindultam Evan után a nagy hálószobán át. Elhaladtam a
párnaheggyel halmozott hatalmas ágy mellett, kiléptem a sűrű, áttetsző
függönnyel takart üvegajtón.
- Ez hihetetlen! - csak bámultam a zárt udvart; gyönyörű, élénk
rózsaszín futóvirágok borították a kerítésfalat. Két tíkfa szék és egy asztal
állt kis tűzrakóhely mellett, és egy szabadtéri zuhanyzó. Erre nem
számítottam. - Miért van szükség szabadtéri zuhanyzóra?
- Azért, hogy lemossák magukról a parti homokot - magyarázta Evan,
azzal kinyitotta a magas kerítésbe ágyazott kaput; nagy terasz tárult fel, és
a partra vezető lépcső.
- Ez őrület - mondtam, a fejemet ingatva.
- Te választottad - vigyorgott Evan.
- Tetszett a kilátás.
- Van itt még sok minden más - nevetett Evan, azzal visszasétált a
házba. Követtem a nagy nappaliba. Hatalmas belmagassága volt. - Azt
hiszem, elmegyek bevásárolni. Egyetértesz? Maradj a szabadban,
napoztasd egy kicsit a lábadat; a sebek jót tesz a friss levegő. Mintha
láttam volna egy függőágyat valahol.
 - Tökéletes program.
- Van valami konkrét kívánságod? - kérdezte Evan, azzal felkapta Nate
kocsijának kulcsát a nagyon tömött sötétkék kárpitos kanapé mögötti
asztalról.
- Fagylalt?
- Azt tudom teljesíteni - mosolygott.
Néztem, ahogy elmegy. Próbáltam nem gondolni arra, hogy ő meg én
kettesben leszünk ebben a házban a következő huszonnégy órában...
Sara érkezéséig. Erre a gondolatra az egész testemen végigborzongott a
pánik, hiába éreztem olyan kellemes bizsergést szívtájékon. Leráztam a
tolakodó gondolatot, és arra gondoltam, hogy inkább valami könyvvel
próbálom lekötni a figyelmemet.
Végigolvastam a magas beépített könyvespolcon tárolt kötetek
gerincét; mindenféle kemény és puha táblás, különböző műfajú könyv
közül választhattam. Aztán eszembe jutott, hogy a táskámban is van egy
könyv, amit ki sem nyitottam, amióta elmentem Weslynbe. Nevetséges
ötlet volt, hogy Weslynbe menet a repülőn tudok olvasni.
Kivettem a táskát a fő lakosztály hatalmas gardróbszobájának üres
polcáról, és kotorászni kezdtem a nagyon vegyes tartalmában. Előhúztam
a könyvet. Néhány boríték is a padlóra hullt. Felmarkoltam őket.
Az egyik magazin-előfizetést kínált. Az ágyra hajítottam, hogy majd
kidobom. A másik boríték láttán görcsbe rándult a gyomrom. A teljes
nevem állt a fehér papíron, sietős írással. A válaszcím: Boca Raton,
Florida. Úgy dobtam a borítékot az ágyra, mintha égette volna a kezemet.
Nem George írása volt. Mélyeket lélegeztem, mintha hányingert kéne
elhárítanom. A nagymamám írhatta. Nem akartam a brutális vádjait
olvasni; nyilván csak azt akarja a fejemhez vágni, hogy tönkretettem az
unokái életét. Nem hagytam, hogy még egy ember hibáztasson engem
azért, ami nem az én hibám.
 Felkaptam a könyvet, és kimentem a nagy teraszra, ahol egy kék
vászon függőágy várt. Óvatosan letekertem a talpamat védő gézt, és
hátradőltem a ringó felületen.
Beletelt némi időbe, míg a szívem megnyugodott; néztem a víz felületén
sikló sirályokat. A part békéjét, nyugalmát, a hullámok ritmusát figyeltem;
azt akartam, hogy elhallgattassák a házból, a levélből áradó üvöltést.
Végre kinyitottam a könyvet. Amikor felemeltem, a szétnyíló lapok közül
kiesett valami, és a terasz deszkáira hullt. Óvatosan hajoltam fölé, nehogy
kiessek a függőágyból; érte nyúltam. Aztán visszafeküdtem eredeti
testhelyzetembe; ujjaim között forgattam a zöld tölgyfalevelet, és
hangosan felnevettem a hirtelen előbukkanó emlékképtől, ahogy Evanék
hátsó kertjében hintáztam... azon az éjszakán, amikor akaratom ellenére
ott kellett aludnom. Nem is tudtam, hogy megtartottam.
Átsütött rajta a nap, ahogy magam elé tartottam. Ugyanazt a
melegséget éreztem, mint akkor, amikor Evan megmutatta nekem a
hintát. Segíteni akart, hogy emlékezzem apámra... és abban is, hogy
tartsak ki mellette, maradjak vele.
Könnyek szöktek a szemembe. Nem tartottam ki mellette, és nem
maradtam vele.
- Mit tettél? - súgtam, és alig tudtam visszatartani kitörni akaró
érzelmeimet.
Visszatettem a tölgylevelet a könyvbe, és az első oldalra lapoztam.

- Emma, vettem... - megtorpantam a teraszon, amikor megláttam, hogy

könyvvel a mellkasán elaludt a függőágyban. Nem tudtam másfelé nézni,
ahogy a szél lágyan fújta a haját; tincsek táncoltak az arca körül. A nap az
arcára sütött, mélyen, egyenletesen vette a levegőt kissé nyitott ajkán át.
- Hova tegyem a holmit? - kérdezte Nate a hátam mögül. Felé
fordultam, mire megtorpant; meglátott bennünket.
 - Mindjárt megyek - feleltem.
Nate tudta, mi történik. Eleget hallottam a kocsiban, amikor a
bevásárlásból visszafelé felvettem. Világosan megmondta, szerinte nem
jó ötlet, hogy egy hónapra összeköltözöm Emmával. Mintha nem is vette
volna figyelembe, hogy Sara is velünk lesz… holnaptól. Sara pedig tízszer
annyira védelmezi Emmát, mint Nate engem.
Amikor finoman leemeltem a könyvet a melléről, hogy a függőágy
melletti asztalra tegyem, valami kicsúszott a lapok közül. Lehajoltam érte.
Préselt tölgyfalevél volt. Mosolyogva néztem a levélről Emmára. Úgy
tűnik, folyton visszajutunk ahhoz a tölgyfához... és a hintához.
Könyvjelzőként csúsztattam vissza a levelet a lapok közé, a kötetet
letettem az asztalra.
Aztán visszamentem a házba, elővettem a telefonomat, és üzenetet
írtam anyámnak.
Felhasználhatod az összes megtakarításomat, a nevedre
íratom a befektetési portfoliót. KÉRLEK, add el nekem a
házat!
Nate véletlenszerűen tette a holmit a konyhaszekrény tárolóiba.
Hagytam, hogy csinálja; tudtam, hogy később úgyis elrakom oda, ahova
akarom.
- Maradsz vacsorára?
- Nem, kösz. De egy sört szívesen megiszom.
- Persze - feleltem, azzal kivettem egy sört a hűtőből; igyekeztem nem
mutatni, mennyire elégedett vagyok.
- Nem hiszem, hogy igazán akarnád, hogy itt maradjak - mordult Nate.
Túl könnyen olvasott a gondolataimban. – De Evan... Tudod te, mit
csinálsz? Szóval... minden arra mutat, hogy Emma ezen a nyáron eléggé
zaklatott... több ok miatt. Lehet, hogy olyasmibe hajtod bele, amit mind a
ketten megbántok.
 - Majd kiderül. Nem fogok rontani a helyzetén. Hidd el, ennél rosszabb
már nem lehet neki.
Nate elgondolkodva bólintott.
- De muszáj lehetővé tennem, hogy megtörténhessen, aminek kell
történnie közöttünk. Talán túlléphetünk mindazon, amin keresztülmentünk
együtt. Meg kell tudnom. Végre hajlandó szóba állni velem. És eddig erre
sem volt képes. Így nem.
Nate beletörődőn vállat vont, nagyot kortyolt a sörből.
- Anyám és a nagynéném a hétvégén elviszik az unokatestvéreimet
Disneylandbe; út közben holnap meglátogatnak minket. Anyám azt
szeretné, ha átjönnél vacsorázni. Hozd Emmát is, ha akarod.
- Megkérdezem.
- Kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy az unokatestvéreim igazi
ördögfajzatok. - Ajka borzadva rándult össze. - De te nem mentheted ki
magad ez alól a vacsora alól. Nem hagyhatsz magamra azokkal a
kölykökkel.
- Ott lesznek a srácok is - nevettem.
- Használhatatlanok - felelte Nate. Nagyon átérezte a helyzetet. – Ha
rám hallgatsz, jobb, ha felfegyverkezve jössz; különösen, ha Emmát is
hozod.
Megint csak nevettem.
- Sara holnap már itt lesz, szóval lehet, hogy Emma inkább itt maradna
és pihenne.
- Jared nem jön vissza Sarával?
- Jared és Sara együtt jönnek vissza? - kérdezte Emma a nappaliból. A
két helyiség közötti négyszögletű nyíláson kinéztem.
- Szia! - köszöntem mosolyogva. - Hogy aludtál? - A csupasz lábára
pillantottam. - Nem kéne védened a talpadat?
- Mindjárt visszatekerem a gézt. De már nem fáj annyira. És nem
válaszoltál a kérdésemre.
Nate-re pillantottam. Hirtelen egy pillanatra összevonta a szemöldökét,
néma „sok szerencsét” kívánságot jelentett ez a pillantás, azzal egy
hosszú korttyal kiitta a sörét.
- Hát, azt hiszem, holnap kiderül - jelentette ki Nate, vállon veregetett,
és ellépett mellettem.
Követtem a nappaliba.
- Emma, micsoda ház! - nézett körbe csodálkozva. – Pár épületnyire
lakik innen Mick Slater. Jól menő ingatlanügynök a környéken, és elég
látványos tűzijátékot szokott rendezni július negyedikén. Partit kéne
rendeznetek. A fiúk és én segítünk, ha akarjátok.
Emma döbbenten bólintott, de nem szólt. Felnevettem a gondolatra,
hogy Emma partit rendezzen.
- Beszélhetünk róla, Em.
- Oké - felelte feszengve.
- Szia, Emma! - köszönt el Nate kifelé menet.

- Szia, Nate - feleltem, mielőtt becsukta az ajtót maga mögött.

Észrevettem, hogy egy kicsit visszafogottabb volt velem, mint az elmúlt
néhány napban; nem tudott a szemembe nézni. Arra gondoltam, nem
bántottam-e meg önkéntelenül valamivel
- Nem kell partit rendeznünk itt - biztosított Evan; félreértette aggódó
tekintetemet. - De a fiúknak elég nagy tapasztalatuk van abban, hogyan
kell partit rendezni úgy, hogy ne essen semmi kár. Azt hiszem, láttam már
a tűzijátékot, amit említett; az a pasi tényleg mindent belead. Fogalmam
sincs, honnan lövi a rakétákat, de úgy néz ki, mintha a színes szikrák
esőként hullanának a partra. És ha ilyen közel lakik…
- Evan! - Komor pillantással hallgattattam el. - Nem ez volt a kérdésem.
Hanem az, hogy Jared és Sara miért együtt jön vissza.
 Evan a homlokát dörzsölte, és nem emelte fel tekintetét a padlóról.
- Elment a temetésre - mormogta.
- Hogy mit csinált? - kérdeztem döbbenten. - Mi a fenének ment oda?
Ez olyan... - tekintetünk találkozott - ... ez olyan… annyira a Mathews
családra vall. Nahát! Titeket aztán nem érdekel, hogy hol nem látnak
szívesen benneteket!
- Ez fájt - szólt Evan döbbenten.
- Ó! Bocsáss meg - hebegtem. - Annyira sajnálom! Nem lett volna
szabad ezt mondanom.
- Hát, ami azt illeti, azt hiszem, igaz - felelte Evan. Kezdett magához
térni. - Nem akartál engem az anyád temetésén látni. És nyilván Sara sem
akarta Jaredet a nagyapja temetésén.
Leültem a kanapéra. Talpam lüktetett, izmaim fájtak az állástól.
Felpolcoltam a lábamat, hátamat a párnának támasztottam, és Evan felé
fordultam.
- Miért akart ott lenni, Evan? - Bevillant az a kép az újságból. Az a lány
és ő. - Hiszen jegyben jár. Békén kéne hagynia Sarát.
- Jegyben jár?!
Evannek mintha fogalma sem lett volna, miről beszélek. Aztán
elkerekedett a szája.
- Ó, a büdös francba! Te láttad azt?
- Hát... igen. Fogalmad sincs, mit tett velünk... vele az a kép. Milyen
hatással volt Sarára. Teljesen maga alatt volt.
Ajkamba haraptam, hogy ez így kicsúszott a számon; remélem, nem
vette észre.
- Elhiszem, hogy maga alatt volt - jegyezte meg Evan, azzal leült velem
szembe a kanapéra. - Nahát! El sem hiszem, hogy láttad azt a fotót az
újságban. - Hajába túrt, eléggé idegesen. – Jared próbálta elmondani
neki, de Sara nem volt hajlandó beszélni vele.
 - Mit akart elmondani neki? Azt, hogy azt tervezi, élete hátralévő részét
valaki mással tölti? Azt is el kellett volna mondania neki, hogy egy másik
lánnyal randizik, hát még azt, hogy megnősül!
- Álljon meg a menet! - mordult rám Evan. - Hiszen Sara szakított vele,
mielőtt elment Franciaországba. Folyton azt mondogatta Jarednek, hogy
vele akar lenni, aztán akkor szakít vele, amikor több száz mérföldre
vannak egymástól.
- De hiszen Jared eljegyezte azt a lányt! – hangsúlyoztam nagyon
bosszúsan. - Az óriási különbség!
- Nem jegyezte el!
Döbbenten ültem, mozdulni sem tudtam, csak bámultam rá.
- Tessék?
Összezavarodtam. A szívem vadul kalapált. Csak azt a képet láttam
magam előtt: Evan... és Catherine.
- Jared nem jár jegyben, Emma. Nem jegyzett el senkit. És senkije sem
volt, csak Sara. Hidd el... próbálta. De nem működött.
- De az a kép az...
- Apám jelentette meg - magyarázta Evan komor sóhajjal. - Trina
Macalroy egy jövendőbeli ügyfél lánya. Apám összehozta Jareddel. Egy
ideig találkozgattak, de semmi komoly. Catherine szerette volna elérni,
hogy az a lány Jared jegyese legyen, és apám mesterkedése majdnem
belevitte Jaredet. A bátyám soha nem tudott igazán ellentmondani
apánknak. De anyám közbeavatkozott, és... szóval nem is volt eljegyzés.
Emiatt a szüleim válófélben vannak.
- Ezt komolyan mondod? - kérdeztem. Beleszédültem a történetbe.

- Igen. Ez volt az utolsó szalmaszál - feleltem, a combomra

könyökölve. - Anyánk élete azóta is eléggé zaklatott. Apánk nem könnyen
adja fel.
 - Nagyon sajnálom.
A szemébe néztem. Együttérző tekintettel nézett vissza rám.
- Minden rendben lesz - mondtam különösebb meggyőződés nélkül; a
házra gondoltam, és arra, hogy két ház fenntartása egyáltalán nem lenne
gond, ha nem válnának el. Tudtam, mit nem mondott el nekem az anyám.
Apám kényszeríti, hogy adja el azt a házat. Emma mélyen elgondolkodva
hátradőlt a kanapén.
- Éhes vagy? - kérdeztem, azzal felálltam, és elindultam a konyha felé.
Próbáltam témát váltani. - Hoztam néhány steaket abból a nagyon menő
grillbárból.
- Jó - felelte még a gondolataiba merülve.
Fakuló hangjára hátrafordultam.
- Mire gondolsz, Emma? - Nem voltam biztos abban, hogy válaszol
nekem, de érdemes volt kipróbálni.
- Arra, hogy miért nem kedvelt engem. Az apád. Mi baja volt velem?
Nem is ismert.
Fogcsikorgatva hallgattam sértett, megbántott hangját; hirtelen düh
árasztott el; átvillant a tudatomon, milyen önző húzásai voltak apámnak.
Hogyan magyarázzam el Stuart Mathews lelkületét egy olyan lánynak, aki
azt hiszi magáról, hogy nem elég jó, és semmi sem jó, amit tesz? Apám
erre a gyengeségére játszott, és bejött a trükk; hiába akartam őket távol
tartani egymástól.
A kanapéhoz léptem, Emma behajlította a térdét, hogy leülhessek. Felé
fordultam, a szemébe néztem.
- Igazad van. Nem ismert téged. És nem érdemelted meg, hogy úgy
gyűlöljön. Ezért soha nem bocsátok meg neki. - Emma meglepetten nézett
fel. - Az imázs és a hírnév fontosabb volt neki, mint az emberek, mint a
saját családja. Az ő családja nem volt vagyonos... anyám családjának volt
pénze. Apám mindig úgy érezte, bizonyítania kell anyám családjának,
hogy érdemes ember, hogy méltó anyámhoz. Anyám hiába mondta neki
számtalanszor, hogy a szülei szeretik; mert sokszor mondta; apám ezt
nem hitte el. Amint megérezte a siker ízét, még többre vágyott; és
eltaposott mindenkit, aki az útjában állt. Te nem tettél semmi rosszat.
Csak sajnos nem illettél bele a képbe... Nem ilyen lányt akart nekem.
- De Catherine beleillett a képbe? - kérdezte alig hallhatóan.
A neve említésére minden izmom megfeszült. Összeszorítottam az
ajkamat, és eszembe jutott, hogy Emma látta azt a képet az újságban.
Szomorú barna szemébe néztem, és halkan feleltem:
- Igen.
Összerezzent.
- Nem arról van...
- Nem akarom tudni! - csattant fel. - Képtelen vagyok...
Emma maga áld húzta a lábát, a lehető legtávolabb húzódott tőlem.
Tudta, nem csak arról volt szó azzal a képpel kapcsolatban, hogy szót
fogadok az apámnak. Lehajtottam a fejemet.
- Emma, én sosem jártam vele.
- Tényleg nem akarok hallani róla, Evan. Nem akarom tudni -
könyörgött alig hallhatóan súgva.

Nem akartam arról a lányról beszélni. Most nem. És soha. El akartam

felejteni mindent, ami azután történt, hogy elhagytam Weslynt. Azt
kívántam, bárcsak elölről kezdhetnénk, és mindent magunk mögött
hagyhatnánk. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Tudtam, hogy előbb-utóbb
szembe kell szállnom a démonjaimmal. Nem menekülhetek előlük örökké.
 30. A VÁLASZTÁS LEHETŐSÉGE

nagy fotelben feküdtem, lábamat a karfán pihentetve; nem igazán

A figyeltem a kandallópárkány fölötti hatalmas képernyőn játszódó
filmet. Evanre pillantottam; mögöttem aludt a kanapén.
Nagyon akartam, hogy normális életet éljek. Nem akartam az a lány
lenni, aki a vízen sodródott egyedül, kétségek között, aki azt akarta, hogy
a hullámok kisodorják a nyílt tengerre. Küzdöttem, hogy továbblépjek,
harcoltam azért, hogy jobb lehessek. De nem tudtam, hogyan.
Evan mocorgott, elkaptam róla a tekintetemet; úgy tettem, mintha a
filmet néztem volna.
- Te még ébren vagy? - kérdezte rekedtes, álmos hangon.
Felé biccentettem.
- Igen. De te elaludtál.
- Tényleg - ismerte el ásítozva. - Szóval már nem alszol el a filmeken.
- De igen - feleltem halvány mosollyal. - De nem néztem a filmet.
- Mi tartott ébren?
Hirtelen hátrafordultam, hogy a szemébe nézhessek.
- Ez volt életem legmozgalmasabb két és fél napja... És az én
életemhez képest ez tényleg nagyon sűrű eseményeket jelent.

A távirányítóhoz hajoltam, kikapcsoltam a tévét.

Emma folytatta:
- Azt hiszem... azt hiszem, ez egy kicsit sok volt... És így eléggé
megviselt... és félek.
- Félsz?
Emma lefelé nézett, és az ujjaival kezdett játszani. Magam mellé
akartam hívni, hogy közelebb lehessek hozzá. Úgy tűnt nagyon messze
van a fotelban. De gondolatban még távolabb járt, és tudni akartam, hol
van, hogyan hozhatnám vissza onnan
- Van egy levél az ágyamon - mondta remegő hangon. - Szinte biztos,
hogy a nagymamám írta, és nem akarom felbontani
Behunyta a szemét, hogy ne lássam az érzelmeit. Közelebb mozdultam
hozzá, felültem a kanapén. Amikor újra kinyitotta a szemét, nyugtalanság
remegett a tekintetében. Legszívesebben megfogtam volna a kezét.
- A nagymamád? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy George-on és a
kölykökön kívül vannak rokonai.
- Apám anyja - magyarázta erőtlenül. – Kitagadták, amikor én
megszülettem, mert apám és Rachel nem házasodtak össze.
Igyekeztem rezzenéstelen arccal hallgatni, ahogy megosztott velem
még valamit, amit addig nem mondott el.
- Evan, én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elolvassam; nem
akarom azt olvasni, hogy engem hibáztat a veszteségért, ami miattam
érte... hogy elvesztette két fiát. Nem bírnám ki, ha még valaki azt
mondaná nekem, hogy bárcsak ne születtem volna meg, nem érdemlem
meg, hogy szeressenek. Egyszerűen... nem bírom…
Mély levegőt vettem; minden erőmmel igyekeztem nyugodt maradni
előtte. Ezek a bizonytalanságok őrölték évek óta; és ezeket az a nő
sugallta neki, akit mindennél jobban megvetettem. Ezek Emma
legsötétebb titkai, és végre engedi, hogy meglássam őket. Nem hagyom,
hogy bántsák.
- Elolvasom helyetted - mondtam. - Ha valami rossz van benne, nem
kell elolvasnod. Ha úgy látom, hogy el tudod viselni, akkor odaadom
neked.
- Rendben - felelte, és gyorsan szusszantva; az aggodalmat próbálta
kifújni magából. Még akkor is a kezét tördelte, amikor felálltam. Elindultam
a nagy hálószoba felé; aztán hátrafordultam, és láttam, hogy néz.
 Remegett a kezem, és nem tudtam, hogyan csillapítsam.
Megengedtem Evannek, hogy bemenjen a szobámba, és egyedül olvassa
el a levelet, de képtelen voltam hagyni, hogy így történjen. Ott kell lennem
mellette, látnom kell a reakcióját akkor is, ha azt mondja, nem olvashatom
el.
Evan felkapcsolta a lámpát, bebújtam az ágyba. Az ágy szélére ült,
kezében tartotta a vastag, elegáns papírú borítékot, aztán felnézett, a
szemembe. Ajkamba haraptam, és bólintottam; bíztattam, hogy nyissa ki.
Ujját a ragasztás alá csúsztatta, és kivette a levelet. Vastag, merített
papír volt, pontosan félbehajtva. Annyit láttam a levélből, hogy kézzel
írták. Szívem türelmetlenül, nagyon hevesen vert, miközben Evan szeme
a sorokon mozgott, a papír mentén lefelé.
- Nem az, aminek gondoltad - mondta. - De így is hatással lesz rád.
Szeretnéd, ha felolvasnám neked, vagy magad akarod elolvasni?
Egy pillanatig tétováztam, aztán elhatározásra jutottam.
- Elolvasom. - Kezemet nyújtottam. - De maradj itt. Kérlek.
Evan mellém húzódott, a vállunk összeért.
Mély levegőt vettem, és szétnyitottam a levelet.

Kedves Emily!

Remélem, ez a levél jó egészségben talál. Elnézésedet

kérem, hogy ilyen személytelen módon kell felvennem

veled a kapcsolatot, de úgy gondoltam, hogy jelen

körülmények között ez a legjobb. Laura Thomas vagyok,

az apai nagymamád.

Azok után, ami Weslynben történt, George úgy

gondolta, a legjobb, amit tehet, hogy ideköltözik

hozzám, Floridába. Örültem, mert eddig nem sok időt

tölthettem az unokáimmal. A költözés körülményei

felettébb sajnálatosak voltak, de elhatároztam, hogy

szeretettel fogadom őket. Azt akartam, hogy érezzék a

szere tetet.

A gyerekek gyakran beszéltek rólad. Kérdezték, hogy

vagy és mikor láthatnak újra. Nyilván el tudod képzelni,

hogy ez nagyon érzékeny téma, és nem adhattunk nekik

értelmes választ. George minden veled kapcsolatos

kérdést hárított, én pedig sajnos nem ismerlek téged elég

jól, hogy válaszolni tudtam volna nekik.

Jack idővel nem kérdezett többet. Leyla azonban igen,

folyton neked rajzol, és elkezdett történeteket kitalálni

rólad a tanárainak és az osztálytársainak. Mindkét

gyermeket csodálatos terapeuta kezeli, segít nekik

alkalmazkodni az élethez, amit az anyjuk nélkül kell

eltöltenniük, és a terapeuta aggódik.

Megkérdeztem, hasznos |enne-e, ha megkérnénk téged,

lépj kapcsolatba velük, és a terapeuta nagyon üdvözölte

ezt az ötletet. George nem tud erről a levélről, és nem

helyeselné. De Leyla nagyon fontos nekem, és te, Emily

nagyon fontos vagy neki.

Ezért kérlek, gondold át, hajlandó lennél-e újra

felvenni a kapcsolatot az unokatestvéreiddel.

Levelezhetnénk így, vagy elektronikusan. Később talán

telefonon is beszélhetnénk, és ha hajlandó vagy rá,

személyesen is találkozhatnánk.

Megértem, ha fenntartásaid vannak ezzel a kéréssel

kapcsolatban. Leyla érdekében kérlek, és írom ezt a

levelet. A levél végén található e-mail vagy postai címre

írhatsz.

Szívélyes üdvözlettel

Laura Thomas

Félbehajtottam a levelet, és letettem az éjjeliszekrényre. A kezem még

mindig remegett. A párnára hajtottam a fejemet, és hagytam, hogy a
tudatom feldolgozza nagyanyám steril szavait.
Nem azért írt nekem, mert ő szeretne velem találkozni, vagy azért
aggódik, hogy távol maradt az életemből. Amint ez a fájdalom
alábbhagyott, az üzenet lényege a szívembe mart.

Láttam, hogy Emma küzdeni próbál ellene, ki akarja rekeszteni

magából azt az érzést, amitől remeg az álla.
- Semmi baj - vigasztaltam. - Csak add ki magadból, Emma!
Teste elernyedt, hozzám hajolt, magamhoz vontam. Nem úgy zokogott,
ahogy arra számítottam; arcát áztatta a könny.
- Hiányoznak - hebegte halkan, megtört hangon. - Annyira hiányoznak!
Soha nem akartam mást, csak azt, hogy boldogok legyenek!
- Tudom. Te is hiányzol nekik. Em, ez csak azt jelenti, hogy ők is
legalább annyira szeretnek téged, mit te őket.
Átöleltem, míg sírt. Amikor végre rendesen levegőhöz jutott, elhúzódott
tőlem, az arcát törölgette.
- Nem akarok többet sírni - jelentette ki az utolsó könnycseppet is
letörölve. - Mintha soha nem csináltam volna mást, mint hogy összeomlok
és sírok.
- Nem tarthatsz mindent magadban, Emma. Sírj! Sikíts, ha az kell, de
ne hagyd, hogy ez tönkretegyen! Bárcsak ne becsülnéd alá a saját erődet,
a saját tartásodat!
Kezem önkéntelenül mozdult, végigsimítottam nedves arcán.
- Kösz - szólalt meg. Mosoly játszott az ajkán. Szemembe nézett, és
nem fordította el a tekintetét. Addig néztük egymást, míg testem minden
sejtjében éreztem a vonzás ellenállhatatlan erejét. Hagytam, hogy a
kezem elernyedjen; muszáj volt másfelé néznem, nehogy megtegyem,
amire vágyom. Emma megfordult, a díszpárnát a padlóra lökte, aztán az
ágypárnára hajtotta a fejét, és szembefordult velem.

Evan követte példámat, ő is lelökte a kis díszpárnákat a maga oldalán,

aztán lecsúszott, egymással szemben feküdtünk.
- Jobban érzed magad? - kérdezte; ezüstkék szemével csak rám
figyelt, belém akart látni. Nem pillantottam félre, nem akartam elrejteni a
kusza érzéseimet. Beengedtem.
- Nem tudom, mit tegyek - mondtam, kezemet a párna alá csúsztatva. -
Nagyon szeretném meglátogatni őket. De félek, hogy azzal csak minden
sokkal rosszabb lenne. Gondolkodnom kell rajta.
- Oké - felelte halkan. Éreztem, hogy sok mindent mondana még.
- Azt akartad javasolni, hogy tegyem meg, ugye? - kérdeztem. - Hogy
az a helyes, ha meglátogatom Leylát és Jacet, és semmivel sem árthatnék
nekik jobban, mint azzal, ha nem válaszolok erre a levélre, és távol tartom
magam az életüktől.
Széles mosoly jelent meg Evan arcán.
 - Ezt nem is kellett mondanom neked, ugye? – Felnevetett, amikor
vonakodva elmosolyodtam. - Vagy nagyon jól tudsz olvasni a
gondolataimban, vagy eleve tudtad, mit akarsz tenni.
- Oké, most már elhallgathatsz - dorgáltam; minden igyekezetemmel
próbáltam elnyomni a mosolyomat. - De sírni tényleg nem akarok többet.
Annyira kimerítő!
Evan felnevetett.
- Megértem. De itt vagyok, ha szükséged van rám.
- Kösz - elmosolyodtam. - És ha neked támadna sírhatnékod...
Evan felnevetett. Nyilvánvalóan a gondolatot is mulatságosnak találta,
hogy én vigasztaljam.
- Tessék? Te nem szoktál sírni? - szóltam rá, azzal vállon csaptam.
- Láttál engem valaha sírni? - kérdezte túlzott mosollyal.
- Egyszer - vágtam rá rögtön.
Mosolya megremegett, és néztük, csak néztük egymást; elvesztünk
annak az éjszakának az emlékei közt. A mezőn, a csillagok alatt töltött
éjszakában. Abban az éjszakában, amikor egymás bocsánatát kértük.
Abban az éjszakában, amikor égészen átadtam neki magam.
Lélegzet-visszafojtva néztem; képtelen voltam másfele fordulni; olyan
átható volt a tekintete.

- Igen, egyszer - súgtam, még mindig a szemébe nézve; nem akartam

másfelé nézni. Szemem önkéntelenül az ajkára rebbent, a szívem
hevesebben kezdett verni.
Szeme tágra nyílt, bizonytalanság vibrált benne.
Éppen hozzá akartam hajolni, amikor megszólalt:
- Holnap megtennél nekem valamit?
Meglepett a hanga; elhúzódtam, próbáltam csillapítani hevesen lüktető
pulzusomat.
 - Amit csak akarsz.
- Segítesz deszkát és szörfösruhát választani?
Nagyobb mosoly nem fért az arcomra.
- Örömmel.
A szörfözésről beszélgettünk, míg lecsukódott a szeme. Átnyúltam
felette, lekapcsoltam a lámpát. Éppen ki akartam mászni az ágyból,
amikor megfogta a karomat. Egy szót sem szólt, csak álmosan felém
moccant, kezemet a dereka köré simította... és nem engedte el.
Befészkeltem magam mögé, átöleltem, beszívtam az illatát, aztán
elaludtam.

*
Megborzongtam, a takarót kerestem, de nem találtam. Kinyitottam a
szememet, pislogtam a sötétben. Lélegzést hallottam magam mögött,
éreztem Evan testének nyomását a hátamon; kezünk összefonódott.
Óvatosan kihúztam az ujjaimat a kezéből, leszálltam az ágyról; a
mosdóba kellett mennem, és vizet akartam inni.
Óvatosan lépdeltem abba az irányba, ahol a fürdőszobát sejtetettem;
vakon tapogatóztam a fal mellett. Végül kinyitottam az ajtót, és becsuktam
magam mögött, mielőtt felkapcsoltam a lámpát.
Fogmosás közben arra gondoltam, nem kéne-e a nagy ágy másik
oldalára visszafeküdnöm, hogy ne legyünk annyira közel egymáshoz.
Este kétszer is gondolt rá, hogy megcsókoljon, és majdnem engedtem
neki. Aztán megijedtem, és elhúzódtam. Még mindig nagyon sok fájdalom
volt közöttünk. Könnyű volt elfelejteni a bánat, a gyengeség pillanataiban,
amikor önkénül egymás közelségét kerestük.
Akkor miért van az ágyadban, Emma? A tükörbe néztem,
felsóhajtottam, elvettem egy poharat az öltözőasztalról, megtöltöttem
vízzel, aztán visszaléptem a hálószobába.
 Amikor kinyitottam a fürdőszobaajtót, Evan hirtelen felült.
- Emma?
Elállt a szívverésem a hirtelen mozdulattól.
- Evan? Jól vagy?
Nagyon megijedtem a merev tartása láttán.
Zavartnak tűnt.
- Em?
- Itt vagyok - mondtam az ajtóból, a poharat szorosan fogva. Rosszat
álmodott. Furcsa volt ezt látni erről az oldalról, a pánikot zavartság és
nehéz légzés követte. Aztán rájött, hogy hol van, megkönnyebbült, a válla
elernyedt.
- Ne haragudj - szólalt meg; nem mozdultam, kezem a
villanykapcsolón.
- Semmi baj - nyugtattam halkan. - Felkapcsolnád az éjjeli lámpát,
hogy lekapcsolhassam a fürdőszobában?
Amint megtette, láttam, hogy remeg a keze a kapcsolón.
Lekapcsoltam a fürdőszobai lámpát, és visszabújtam az ágyba.
Megmozdult. Hanyatt feküdt, kezét a homlokán kulcsolta össze. Néztem,
csak néztem. Mellkasa erősen emelkedett, süllyedt, igyekezett
megnyugodni.
- Miről álmodtál? - kérdeztem; tudtam, hogy erre a kérdésre én sosem
válaszolnék.
- Rólad - súgta.

Kicsúszott a számon, de amint kimondtam, legszívesebben

visszaszívtam volna. Felé fordítottam a fejemet, de ő teljesen mozdulatlan
maradt. Muszáj volt megmagyaráznom.
- Mindig egy kicsit más. De minden rémálmomban az a közös, hogy a
végén eltűnsz. És felriadok.
 Úgy nézett rám, mintha az utolsó csepp levegőt is kiszorítottam volna
belőle.
- Ne, Em! Ne hibáztasd magad ezért is!
- De... hogyne hibáztatnám magam? - súgta. - Én vagyok az oka.
Amiatt ébredsz rémálomból minden éjjel, amit én tettem veled. Hogyne
érezném ezt az én hibámnak?
Szomorúan nézett maga elé. Besüppedt az ágyba, mintha a bűn súlya
nyomná. Bárcsak lenne erőm kiemelni onnan!
- Vasálarcként viseled a bűntudatot; rád égett, mert meg vagy
győződve arról, hogy te vagy a hibás azért, ami másokkal történik.
Mártírként szenvedsz olyan dolgokért, amikért nem felelős. És a végén
megbántasz olyanokat, akik szeretnek téged, eltaszítod őket magadtól,
abban a hitben, hogy védelmezed őket - mondtam. Emma nem szólt. -
Nem cipelheted magaddal tovább ezt a bűntudatot. Nem zárhatsz ki
mindenkit az életedből, ahogy eddig. Ez nem élet, Emma.
- Tudom - súgta, könnyeit törölgetve.
- Ha múltad hibáiban élsz, csak azt éred el, hogy tönkreteszed a
jövődet.

Megrázott a szavai igazsága; kezemet ökölbe szorítva hagytam, hogy

könnyeim a párnára csorogjanak.
Azt hittem, nagyon jól magamba rejtettem a sötétséget, de ő átlátott a
felszínen... a színlelt mosolyokon, a kitérő válaszokul. Ismert engem.
Azt kívántam, bárcsak ne ismerne.
Szemébe néztem.
- Bocsáss meg, Evan. Annyira sajnálom, hogy otthagytalak a padlón
abban a házban. Hogy búcsú nélkül mentem el Kaliforniába. Ez volt a
legrosszabb döntésem.
- Nem hagytál nekem választási lehetőséget.
 Hunyorogtam, nem igazán értettem.
- Nem adtál nekem esélyt, Emma. Azt hiszem, ezért olyan nehéz
megbocsátani neked. Te döntöttél helyettem. Ahogy életem nagy
részében az apám... egészen addig, amíg végre képes voltam
ellentmondani neki. De veled más volt. Érted bármit megtettem volna.
Minél tovább beszélt, annál nagyobb súly nehezedett rám; úgy éreztem,
összetöri minden csontomat. Legszívesebben a matracba süllyedtem
volna egészen, amikor az apjához hasonlított.
Nem adtam neki esélyt, hogy eldöntse, érdemes vagyok-e a
szerelmére. Elvettem tőle a választási lehetőséget... mert féltem, hogyan
fog dönteni.
- Akkor kérlek, legyél rám dühös, Evan – könyörögtem. - Kérlek! Üvölts!
Haragudj! Csinálj valamit! Ne fogadd el mindig szó nélkül, ha elcseszek
valamit! Ne legyél olyan átkozottul megértő! Ha időnként haragudtál volna
rám, és nem csak kerülted volna a társaságomat, vagy elmentél volna,
akkor nekem is választanom kellett volna. Bármilyen őrültségnek hangzik
ez most, azt hittem, helyesen döntöttem, amikor védeni akartalak. Olyan
szétesett az életem; nem akartam, hogy tudd... Nem akartam, hogy lásd
ezt az oldalamat.

- Milyen oldaladat?
- Azt az oldalamat, amit gyűlölök - felelte feszült, gyötrődő hangon.
Nem bírta tovább; hasra fordult, képtelen volt a szemembe nézni. Nem
tudtam, mit mondjak; őszintesége és sebezhetősége pörölycsapásként
sújtott le rám. Legyűrt a döbbenet és a kimerültség. Lekapcsoltam a
lámpát.
Közelebb húzódtam hozzá, és halkan azt mondtam:
- Dühös leszek rád. Megígérem. De nem ma éjjel. Most túl fáradt
vagyok. - Mély, ziháló hangon felnevetett. - Most megölellek, mert
szükséged van rá, és nekem is. Oké?
- Adsz nekem választási lehetőséget? - kérdezte könnyek között, kissé
tréfásan.
Felnevettem.
- Igen, Emma. Adok neked választási lehetőséget.
- Akkor jó - felelte, azzal hátrébb moccant, amíg megérezte a testemet.
Karomat a derekára csúsztattam, ujjait az ujjaim közé fűzte. Hajába fúrtam
az arcomat. - Soha többé nem veszem el tőled a választás lehetőségét.
Megígérem - súgta.
 31. NYUGALOM... EGY IDŐRE

z üvegajtók elefántcsontszínű függönye nem rekesztette ki a

A ragyogó napfényt. Elfordultam a fénytől, párnát húztam a fejemre;
még nem akartam felébredni.
- Em! - szólított Evan. A párna alatt felmordultam – Jó látni, hogy
megint utálod a korai felkelést! Kérsz reggelit?
Felemeltem a párnát, éppen szólni akartam, hogy tudok magamnak
reggelit készíteni... de cserbenhagytak a szavak. Evan a félig nyitott
ajtóban állt, csurom izzadtan, egy szál sortban. Nagy önfegyelemmel
felfelé fordítottam a fejemet, inkább a plafont néztem, mint kidolgozott
testét. Mit csinált az elmúlt két évben?
Szívem nagyon hevesen vert; az egész testem elpirult.
- Emma?
- Ööö... mindegy - feleltem, de nem néztem rá.
- Valami baj van?
- Evan, vegyél magadra valami felsőt! - hebegtem, mélyen elpirulva.
Nevetett.
- Tényleg ezt akarod?
- Fogd be! - Visszahúztam a párnát a fejemre.
- Szót fogadnál, ha azt kérném, takard be a lábadat?
Tessék, vágtam vissza, és rögtön felültem. Éreztem, hogy a hajam az
arcomba csapódik; fülem mögé simítottam.
Vigyorogva kisétált. Morgolódva rúgtam le magamról a takarót, és a
fürdőszobába vonultam.

Amikor Emma végre előkerült a fürdőszobából, a kanál elvétette a

számat, és a tej az államra csörgött.
 - Ez meg mi a fene? - kiáltottam fel. - Ez alsóneműnek is rövid!
Emma olyan rövid farmersortban libegett be, amilyet még nem láttam.
Napbarnította, izmos lábát keresztbe tette előttem.
- Ezt hogy érted? - kérdezte, az ártatlant játszva. - Sort. Nyár van.
- Most vágtad le a szárát? Mert tudom, hogy ilyen rövid szárú sortot
sosem vennél. Tényleg nagyon... sokat mutat.
Amint ezt kimondtam, könnyeden megfogta és lefelé kezdte húzni a sort
szárát. Egészen belepirult. Vigyorogtam. Reméltem, hogy átöltözik.

Csak bámultam. A kanapén ült, haja még nedves volt, nem sokkal
korábban zuhanyozott. De felsőt még nem vett magára. Azért csinálja,
hogy bosszantson. Ezért elhatároztam, hogy én sem tartom be a
játékszabályokat; csakhogy elfogott az aggodalom, hogy túl sokat vágtam
le a farmer szárából. Éreztem, hogy felfelé csúszik az anyag. Lejjebb
akartam húzni, de tudtam, hogy Evan csak erre vár. Ezért inkább kifelé
indultam.
- Emma! Kiáltott utánam Evan. Szinte felugrott a kanapéról. – Oké,
oké… Veszek felsőt. Most kérlek, gyere be, és vegyél magadra egy olyan
sortot, ami eltakarja, amit a sortnak el is kell takarnia.
Büszkén vigyorogtam, és elléptem mellette. Éppen pólóba bújt.
- Fegyverszünet?
- Fegyverszünet - mormogta, izmos hasára húzva a pólót. - Még el
akarsz menni a szörfös üzletbe?
- Igen! - kiáltottam, és becsuktam magam mögött a hálószobaajtót.

*
Amikor kiléptem a házból, meglepetten, láttam egy piros, dobozszerű,
platós, fekete vászontetős kocsit. Kíváncsian pillantottam Evanre.
- Kié ez a kocsi? - kérdeztem, azzal beszálltam. A fülkében cserzett
bőr szaga terjengett. Körbenéztem a fényes vörös fém- és fekete
bőrbelsőben, láttam a kis kerek műszereket, a sportüléseket.
- Az enyém - felelte Evan, azzal becsukta az ajtómat.
- Honnan van? - kérdeztem, amikor beült mellém a volán mögé. Bár a
kocsi nyilvánvalóan régi, nagyon jó állapotban volt, és mintha újrafestették
volna.
- Ma reggel hozták meg a szervizből - magyarázta Evan, azzal indított.
- Átalakították biodízellé, szóval egy kicsit várnom kellett rá.
Elindultunk.
- Evan, állj meg! - követeltem. A fékre lépett, üresbe tette a kocsit. -
Magyarázd meg! Most! Mindent.
- Mit magyarázzak meg? A biodízelt? - kérdezte kaján mosollyal.
- Evan! - A mosoly lehervadt az arcáról. Szeme sem rebbent. -
Magyarázd meg! Tudod mit.
- Szükségem volt kocsira, mert átiratkoztam a Stanfordra, és a
következő szemeszterben itt kezdek. Azért mentem San Franciscóba a
héten, hogy találkozzam anyámmal, mert látni akarta a lakást, amit
kiválasztottam, mielőtt aláírom a szerződést.
Csak pislogtam. Képtelen voltam mást tenni. Testem többi része mintha
lebénult volna. Végül sikerült megszólalnom:
- Miért fogsz a Stanfordra járni?
- Azért, mert ez volt az első választásom - felelte. Azzal sebességbe
tette a kocsit, és kihajtottunk a kocsibejáróról. Csal bámultam rá.
- Oké - hebegtem. - Oké. Ez volt az első választásod. Oké.

Arra számítottam, hogy kiabálni fog velem, vagy legalább a bosszúság

valami jelét mutatja. De csak bámult, és azt ismételgette: „Oké. Oké.”
Mintha nehezen fogadná el a tényt.
- Mi a főszakod? - kérdezte, miután már vagy öt perce úton voltunk.
 - Egyelőre dupla főszakom van. Üzleti tanulmányok és oktatás. Még
nem döntöttem el, melyikkel megyek tovább.
- Ó! - Elgondolkodva bólintott. - Serena barátja is tanári főszakos. Azt
hiszem, holnap már itt lesz. Beszélhetsz vele.
Feszültségem enyhült a vállam ellazult. Elmosolyodtam, és haladtunk
tovább a belváros felé.

Próbáltam nyugodt maradni. Nem tudtam, sikerül-e, de ha

folyamatosan kérdezek, akkor talán nem üt ki az ideg.
- Szóval van helyed a kampuszon?
- Igen. Afféle műteremlakás, garzon vagy ilyesmi. Kicsi, de nem lesz
lakótársam. A tulaj a garázsa fölötti teret alakította át, azt adja ki.
- Remek - feleltem lazán bólogatva; reméltem, hogy a mozdulat elrejti
háborgó gondolataimat. Megesküdött, hogy nem azért jött ide, hogy
visszaszerezzen engem. Azt is tudtam, hogy az átjelentkezési határidő
hónapokkal ezelőtt lejárt, szóval ezt már sokkal korábban eltervezte. Jóval
azelőtt, hogy találkoztunk anyám temetésén.
És akkor értettem meg. Tényleg a Stanfordra akart menni. Ez volt az
első helyen nála, amikor mindent felborítottam és eltűntem. Amikor
odaadtam Viviannek azt a levelet... Ezt a választást is elvettem tőle.
- Szerintem jól fogod érezni itt magad - mosolyogtam rá, izzadságtól
nedves tenyeremet khakiszínű térdnadrágomon dörzsölve.
- Szerintem is.

Beálltunk a szörfösüzlet parkolójába.

- Készen állsz?
Emma nevetett.
- Nagyon izgulsz?
- Fogalmad sincs, mennyire - feleltem idétlenül vigyorogva, azzal
kiugrottam a kocsiból.
Megkerültem a kocsit, nyitni akartam az ajtaját, de ő már kinyitotta.
Ahogy kiszállt, észrevettem a kötést a lábán.
- Nem húztál zoknit.
- Már sokat gyógyult - magyarázta. - Nem olyan érzékeny, arra
gondoltam, hogy a ragtapasz elég lesz.
Kinyitottam a bolt ajtaját, belépett, elindultunk a pulthoz.

Evan valósággal ragyogott, miközben a szörfdeszkák között

keresgéltünk. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, hogy mennyire
izgatott lett.
A készlet első látásra rendkívül nagy volt, de amikor megláttam egy
helyi művész munkáját, tudtam, hogy az kell nekem. Evan legnagyobb
csalódottságára ezzel a mintával az egyetlen hosszú deszkájuk a cardiffi
üzletükben volt. Pár napot várnunk kellett a szállításra.
Találtam szörfös alsót, ami illett rám, és választottam pár felsőt is.
Közben Evan és az eladósrác „szörfös” témákról beszélgetett, ezért
elhatároztam, hogy nézek magamnak pár fürdőruhát is, ami jobban illik a
szörfös stílushoz.
Kiválasztottam néhányat, amik úgy néztek ki, hogy nem esnek le rólam
akkor sem, ha elfeledkezem magamról, azután megláttam a
spagettipántos darabokat. Egy nagyon merész, rózsaszín darabot
tartottam magam elé; próbáltam megérteni, milyen részeket takarnak a
zsinórok.
- Ezt nem gondolod komolyan - szólalt meg mögöttem Evan.
Vigyorogtam, aztán hátrafordultam. Magamhoz szorítottam, mintha
fontolgatnám, hogyan mutathat rajtam.
- Szerinted?
- Ebben nem mehetsz szörfözni - szólt Evan, a fejét ingatva.
 - Persze, hogy nem - nevettem. - Medencepartikra viszont jó.
Szája tátva maradt a döbbenettől.
- Nem, Emma. Ez egyáltalán nem jó ötlet.
Még szélesebben vigyorogtam.
- Azt hiszem, felpróbálom. Megmutassam magamon?
- Ne - felelte. Teljesen vörös lett a nyaka. - Nem kell megmutatnod
nekem, de senki másnak sem. Jobb lenne, ha ott maradna a többi között.
Megint nevettem, és elsétáltam. A szörfös overallokat nézegettem, a
fürdőruhát még mindig a kezemben tartva.
Behúztam magam mögött a próbafülke függönyét, felakasztottam a
holmit, felpróbáltam, ami igazán érdekelt, és választottam. Aztán kézbe
vettem azt a darabot, amit néhány zsinór választott el a meztelenségtől.
Nagyon szórakoztató volt látni, hogyan reagált Evan a gondolatra, hogy
ilyen holmit viseljek.
A kinti állványra tettem azokat a darabokat, amiket nem választottam -
köztük a botrányosan szexi, rózsaszín darabot -,, és a pénztárhoz
mentem.
- Akkor a deszka lesz, és ezek – mondtam.
Körülnéztem. Evan az üzlet másik végében volt, napszemüvegeket
próbálgatott.
- A deszka már fizetve van - közölte az eladó. - Vasárnap zárva
vagyunk, de hétfőn reggel átveheted. Reggel hétkor nyitunk.
- Ó... köszönöm.
Miután végeztem a pultnál, fogtam a táskákat, és elindultam az ajtó felé.

- Evan - szólt rám Emma kissé neheztelőn, amikor kiléptünk az ajtón. -

Ezt miért csináltad?
- Mert kedvem volt - feleltem. - Mondjuk így akartam megünnepelni,
hogy szörfözöl.
 Nem akartam elmondani neki, hogy ajándék volt ez egy olyan napra,
amit sosem ünnepelt. Csak kicsivel korábban kapta meg, tehát
tulajdonképpen a születésnapi előajándéka.
Amikor visszaértünk a házhoz, a bejárati ajtó melletti gardróbba
akasztotta a szörfös holmi egy részét, aztán továbbment a hálószoba felé.
Követtem. Kopogtam az ajtón, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- Van kedved átjönni velem Nate-hez vacsorára, amikor Sara és
Jared ideér? - kérdeztem. Éppen a fekete fürdőruhát hajtogatta. - Jól
látom? Nem vetted meg a rózsaszínt?
Huncut mosoly jelent meg az arcán.
- Csak álmaidban! De bárcsak lenne fényképem arról, hogy milyen
képet vágtál, amikor magam elé tartottam.
Nevetett és nevetett... és nem hagyta abba.
Szívesen hagytam volna, hogy egész nap nevessen a rovásomra,
annyira jó volt hallani a könnyed kacagását.
- Erről jut eszembe - szólalt meg, amikor végre abbahagyta a nevetést.
- Nálad van a fényképezőgéped?
Tétováztam... nem igazán éreztem, hogy képes lennék újra fotózni.
- Valahol megvan.
- Hát, ha meggondolod magadat, csak szólok, hogy itt káprázatosak a
naplementék. Arra gondoltam, hogy délután festek, remélem, el tudom
találni a színeket, mielőtt lemegy a nap.
A szám önkéntelenül mosolyra húzódott.
- Ez olyan téma, amit érdemes megörökíteni.
- A naplemente?
- Nem - feleltem, és vártam egy pillanatot, kíváncsi voltam, hogyan
reagál. - Azt, ahogy festesz.
Elpirult. Ezt is szerettem benne. Ezzel a látvánnyal sem tudtam betelni.
 Kiment, otthagyott, és csak néztem utána pirulva.
Evan felment az emeletre, én pedig kihúztam egy széket a
konyhaasztal mellől a teraszra, és felállítottam a festőállványomat.
Leültem a támlátlan székre, belélegeztem a sós levegőt. Tökéletes nap
volt.
Amikor Evan fényképezőgéppel a kezében kilépett a teraszra, majd az
objektívekkel babrált, tudtam, hogy ennél jobb már nem is lehet. Sétálni
indult a fényképezőgéppel a parton, miközben én magam elé képzeltem a
képet, amit festeni akartam, kezdtem felvinni a vászonra az alapozó
színeket.
Teljesen lekötött, amit csináltam, így nem vettem észre, hogy Evan
visszaért. Tulajdonképpen semmit nem vettem észre egészen addig, míg
meg nem hallottam a bejárati ajtó nyílását, csukódását. A széken ülve
fordultam meg.
- Hahó! - szólt be Sara a házba. - Emma?
- Itt van kint - felelte Evan a függőágyban fekve. A könyvet olvasta,
amit az asztalon hagytam. Szívem kihagyott egy dobbanást, amikor
megláttam, hogy a tölgyfalevél a mellkasán hever. Ajkamba haraptam, és
elmosolyodtam a látványtól. Amikor felpillantottam a tölgyfalevélről,
láttam, hogy sokat sejtető pillantással néz rám.
Mindig volt köztünk valami kapcsolat, az első naptól kezdve, amint
megláttam... mintha láthatatlan erő, valamiféle áramló, finom energia
kötött volna minket össze. De valami megváltozott. Minden
őszinteségrohammal mélyebbre engedtem, feltártam előtte a
legsebezhetőbb oldalamat. Éreztem, hogy minden érintéssel, minden
pillantással, minden halvány mosollyal egyre közelebb kerülünk
egymáshoz.
A szúnyoghálós tolóajtó kinyílt; gyorsan lecsusszantam a székről, hogy
üdvözöljem Sarát. Kilépett a teraszra, ragyogó, zöld-sága virágos nyári
ruhában, vibráló mosollyal. Ha nem tudtam volna, hogy temetésről jön, azt
hihettem volna, hogy nyaralni volt... aztán megláttam, hogy Jared kezét
szorongatja.
Elengedte, hogy megöleljen, de látta, hogy festékes a kezem, ezért
inkább az arcunkat érintettük össze.
- Szia! Annyira örülök, hogy visszajöttél! Ez a ház tökéletes, Em! El
sem tudom hinni, hogy itt fogunk lakni egy hónapig! Csak medencénk
nincs!
- A tetőn van - közölte Evan, mielőtt bármit mondhattam volna.
- Tényleg?!
Sara felsikoltott az izgatottságtól.
- Nem - felelte Evan. Csak tréfált.
Sara bosszús pillantást vetett rá.
- Idétlen vagy, Evan! - Erre Jared felnevetett. Sara a székem mögé
lépett, hogy megnézze a festményt. - Hű! Ez erőteljes.
- Még nincs kész - szabadkoztam feszengve, mert az első, kaotikus
ecsetvonásokat szemlélte.
- De nekem tetszik - mondta mosolyogva.
- Tudom, hogy csak most érkeztetek, de mi átmegyünk Nate-hez. Az
anyja meghívott minket vacsorára. Ha van kedvetek, tartsatok velünk -
szólt Evan.
- Mi? Mármint mi ketten? Együtt? - kérdeztem.
Evan bocsánatkérően nézett rám, az ajkába harapott; csak ekkor jött rá,
hogy még nem is beszéltük meg.
- Szívesen veletek megyünk - jelentette ki Sara boldogan. - Gyere, Em!
Választok neked valami ruhát. Közben lemoshatod a festéket... a testedről
is.
Lenéztem magamra, és azt láttam, hogy válltól térdig minden szabad
bőrfelületemen festékpöttyök voltak. Evan nevetett azon, hogy mennyire
meglepődtem.
- Azt hiszem, te vagy a legelmélyültebben dolgozó festő, akit valaha
láttam. Rendet rakok, kimosom az ecseteidet, hogy készülődhess.
- Köszönöm - mondtam, és Sara után bementem a házba Nagyon
vigyáztam, hogy ne érjek hozzá semmihez.
- Ó, hogy az a...! - kiáltott fel, amikor belépett a nagy hálószobába. -
Egész életemben el tudnék lakni ebben a szobában!
- Szerintem is elég szép - mondtam, azzal csípővel nyitottam a
fürdőszobaajtót. - Mesélj New Hampshire-ről! – kiáltottam ki vetkőzés
közben.
- Majd megbeszéljük, amikor kijössz - felelt valahonnan a gardrób
mélyéről. - Ruhákra van szükséged!
- Szerinted.
Antikor törülközőbe csavarva, a festékdörzsöléstől vöröslőn kiléptem a
hálószobába, Sara a kanapén ült, lábát keresztbe téve üzenetet írt
valakinek. Amikor meglátott, rögtön letette a telefont. Az ágyra terített
fehér sortra, a világoskék nyakpántos felsőre és a padlóra helyezett
telitalpú szandálra pillantottam.
- Bárcsak eljönnél velem ruhákat venni!
- Sara, kérlek! - könyörögtem. Nem akartam ezt a beszélgetést.
- Nem fogom feladni, Em.
Összevonta a szemöldökét, szájfényes ajka kissé felfelé ívelt.
- Örülök, hogy visszajöttél, Sara - mondtam, azzal felvettem a
kikészített ruhát. - Most pedig beszélj!
Sara leült az ágy végére, ragyogó tekintettel nézett rám.
- Eljött a temetésre...
- Azt tudom - jegyeztem meg türelmetlenül. - De mi történt? Mit
mondott?
- Nem igazán tudtunk beszélni, egészen tegnapig, mert az apám
majdnem kidobta a templomból, amikor meglátta. Szóval millió üzenettel
nyaggatott, könyörgött, hogy beszéljek vele, míg végül beleegyeztem,
hogy egy könyvesboltban találkozzunk. Azt hiszem, azért akart ott
találkozni, hogy ne üvöltözhessek vele. Szóval elmondta, hogy az apja
mindig az üzletet helyezi előtérbe, az neki mindennel fontosabb. Ezt addig
is tudtam. Már abból, amit veled tett.
Arcom grimaszba rándult.
- Bocsáss meg, ezt tényleg nem kellett volna mondanom.
- Csak folytasd - biztattam, mert nem akartam azon fennakadni, hogy
Stuart Mathews nem kedvelt engem.
- Elmondta, hogy randizgatott azzal a lánnyal... attól hányingerem lett.
De látnod kellett volna, milyen képet vágott, amikor Jean-Lucről meséltem
neki. Szóval azt hiszem mindketten elég ostobák voltunk. Az apja folyton
arra célozgatott neki, hogy milyen nagy jövője lenne azzal a lánnyal. Jared
nem is reagált, lerázta magáról a témát. De Stuart éppen ezt akarta, és a
fotón látható kis szajha is. Már abból tudnom kellett volna, hogy egy
alattomos, intrikus kis ribanc, hogy Catherine Jacobs barátnője, aki a
legbüdösebb kurva a környéken.
Sara látta, hogy elsápadok.
- Nem is jártak, Emma - bizonygatta Sara. - Érted? Nem is jártak.
Bólogattam. Még mindig libabőrös voltam a gondolattól, hogy az a lány
és Catherine Jacobs bizalmas barátnők voltak.
- Ő akarta, és Stuart is ezt akarta; és persze nyélbe ütni az apjával azt
a szaftos kis üzletet, amíg lehet. Olyan ravasz volt a nő, hogy azon a partin
a nagyanyja jegygyűrűjét viselte a bal kezén, Stuart meg elintézte, hogy
legyen fotós. Az „eljegyzés” híre a gyűrű hatására terjedt el, és Viviannek
egy hétbe tellett visszavonatnia a hírt... de Stuart befolyása odáig hatott,
hogy előbb megjelent az újságban. Micsoda fasz!
Sara undorodva, haragosan csikorgatta a fogát.
 - Olyan boldog vagyok, hogy Vivian elzavarta! És Emma! Tudnod kell,
hogy Viviant nagyon megviselte, hogy mit tett veled Stuart. Anyám
elmondta, hogy Vivian és ő tavaly nyáron együtt ebédeltek valahol, és
szoba kerültél. Viviannek mindig is kételyei voltak, jól döntött-e, amikor
Evant az otthon közelében, tőled távol tartotta. De Stuartot hibáztatja
azért, amién része volt a távozásodban.
Nagyon igyekeztem, hogy arcizmom se rezzenjen, miközben beszélt,
de a lélegzetem el-elakadt az erős érzelmektől.
- És most?
- Szóval... együtt vagyunk. És csodálatos! - Sara szó szerint ugrált az
ágyon. - Em, annyira paranoiás voltam, amikor azt gondoltam, hogy nem
leszünk képesek elviselni a távolságot! Úgy értem... Ő az igazi! Ő az
egyetlen pasi, aki mellett úgy érzem, bármit meg tudnék tenni, és én
vagyok a legfontosabb ember a világon. Sosem voltam szerelmes, amíg
nem találkoztam vele. És azóta sem szerettem senkit.
Boldogság áradt belőle, és nagyon széppé tette.
- Ez a legjobb történet, amit valaha hallottam tőled.
Felugrott az ágyról, megölelt. Ez teljesen váratlanul ért. Átöleltem, olyan
szorosan, ahogy ő.
- Most mesélj magadról! - kérte Sara. Próbált komoly lenni, de úgy
áradt belőle a boldogság, mint a fény. - Mi történt Cole-lal? Mit mondott?
- Semmit - feleltem vállat vonva. - Üzenetet hagyott. – Elfordultam tőle,
elindultam a fürdőszoba felé. - Meg kéne szárítanom a hajamat. Azt
hiszem, a fiúk minket várnak.
- Emma - szólt Sara neheztelő hangon, azzal követett a fürdőszobába.
- Majd én megszárítom a hajadat. Te pedig beszélsz.
Felsóhajtottam, aztán leültem az öltözőasztal mellé, miközben Sara a
körkeféért és a hajszárítóért nyúlt.
- Nincs sok mesélnivaló ezen. Csak két mondat volt. Tudod, hogy azt
kértem, hagyjon el, mielőtt fájdalmat okoznék neki, és ezt tette. Nem
hagyta, hogy fájdalmat okozzak neki.
- A francba! Tudta, Em. Amint Evan leszállt arról a repülőről, Cole
abban a pillanatban tudta, hogy köztetek vége.
- Evan? - kérdeztem meglepetten. - Miattam ment el.
- Az tök mindegy - legyintett. - Em, te nem mindig látod a dolgokat a
legjobb perspektívából. Mindegy. Szóval Cole elment. És te hogy vagy?
Elfordítottam tekintetemet.
- Jól.
- Hogy mi van? - mordult rám. - Te sajnálod, hogy elment?
- Nagyon nem tetszik az, ahogy véget ért - ismertem el. - Jó srác volt.
Tényleg.
- Tudom. Én is kedveltem.
Bólintottam.
- Tudtam, hogy így lesz. Tudtam, hogy egyszer vége lesz. Csak nem
akartam, hogy ennyire... komplikált legyen.
- Hát, igen - szusszant Sara. - Ha nem akarod, hogy a dolgok
komplikáltak legyenek, akkor tartsd magad távol a pasiktól.
Erre a tanácsra csak egy grimasszal tudtam reagálni.
- Na és mi van Evannel? - folytatta. - Hogy jöttök ki egymással?
Nagyon furcsa volt vele tölteni a tegnap éjszakát?
A fejemet ingattam, igyekeztem fegyelmezni magam, nehogy a testem
felhevüljön. De a hőség az arcomat így is elérte. Elpirultam.
Sara kikapcsolta a hajszárítót.
- Mi történt? - Felnéztem. Tágra nyílt szemmel bámult. - Szexeltetek?
- Hogy mi van? Szentséges ég! Dehogy! - feleltem gyorsan Az egész
arcom vöröslött. - Beszélgettünk. Ennyi. És... hát…
- Emma! - szólt ram Sara az ismerős, dorgáló hangján. - Mit
csináltatok?
 - Tegnap éjjel Evan itt maradt velem – magyaráztam halkan. -
Beszélgettünk, míg el nem aludtam.
- Ugye, nem azt akarod mondani, hogy a nagy ágy két szélén
aludtatok? - Mivel képtelen voltam a szemébe nézni, tudta a választ. - Mi
történik kettőtök között?
- Nem igazán tudom - feleltem teljesen őszintén. - Tényleg csak
beszélgetünk. És ez jó, azt hiszem. Mindenesetre nagyolt őszinte. És túl
sokat sírok. Ez viszont szánalmas.
- Biztos vagyok benne, hogy nem szánalmas – vigasztalt Sara. - Talán
csak arról van szó, hogy eddigi életed során nem sírtál eleget, és most
bepótolod.
- Remek - mordultam, és azt kívántam, bárcsak megint
megtalálhatnám a kikapcsoló gombot. - De...
- Készen vagytok? - kiáltott be Evan.
- Mindjárt megyünk - felelte Sara, azzal megint bekapcsolta a
hajszárítót, hogy befejezze a frizurámat. - Ezzel még nincs vége ennek a
beszélgetésnek - jegyezte meg, szigorú pillantást vetve rám, mire én
szerényen bólintottam.

Sara lépett ki előbb a hálószobából; egyfolytában mosolygott, mintha az

lenne a természetes állapota. Jaredre pillantottam, aki
az-imént-vertek-fejbe-kalapáccsal pillantással bámult rá. A kibékülésük
kicsit furcsán vette ki magát itt, különösen mivel Emma és én meg sem
érinthettük egymást... csak éjszaka, alvás közben.
- Beszélnünk kell - szólt Sara alig hallhatóan, folyamatosan
mosolyogva.
- Mit tettem? - kérdeztem. Mögém pillantott, követtem a tekintetét.
Láttam, hogy Emma a falhoz támaszkodva behajlítja a lábát, és éppen
szandált húz; lábán még mindig ott a kötés. Fehér sortja elég rövid volt;
hosszú combja láttán teljesen elgyengültem. Csak akkor vettem észre,
hogy bámulom, amikor elpirult, és furcsa mosollyal nézett rám.
- Ó! Már kész vagytok - állapítottam meg, amikor észrevettem, hogy
Jared és Sara az ajtónál áll. A kezem megmozdult, meg akartam fogni Em
kezét, de észbe kaptam, és inkább a nadrágomat simítottam végig,
remélve, hogy nem vette észre. Talán nem volt a legjobb ötlet meghívni.
Olyan volt az egész, mint valami randi, és bár mindketten éreztünk valami
vonzalmat egymás iránt, még nem álltunk készen rá. Elindultam az ajtó
felé, ő még elővett egy pulóvert a gardróbból.
- Jól nézel ki - mondta, mire felé fordultam. - Jól áll neked ez az ing.
- Köszönöm - feleltem. Ez teljes meglepetésként ért. – Te
egyszerűen... gyönyörű vagy.
Félénken mosolygott.
- Köszönöm.
Azzal kisétált az ajtón.
- Édes Jezzus! – csodálkozott Jared, azzal beült a volán mögé - Milyen
évet írunk?
- Hatvankilencet - feleltem, és vártam, hogy Emma beszálljon, hogy
becsukhassam az ajtót.
Észrevettem, hogy Sara szeme kissé összeszűkül, mintha próbálná
kitalálni, amire Emma korábban rájött. Elhatároztam, hogy hagyom, hadd
mondja el neki Emma ideköltözésem részleteit; nem igazán tudtam,
hogyan fog reagálni. Sara azt akarta, hogy Emma boldog legyen, de
tudtam, hogy még mindig félti. Nem tudtam, vajon az én indítékaim miatt is
aggódik-e, vagy csak az érzelmi örvény aggasztja, amibe Emma ezen a
nyáron került. Akárhogy is, részem volt benne.

Ha figyelembe vettem volna Nate figyelmeztetését az iker unokaöccsei

sátáni viselkedéséről, soha nem engedtem volna Sarát és Emmát a
társaságukba. Nem tudom, hogyan, de valamiképpen túléltük a vacsorát
úgy, hogy senkinek nem szúrták ki a szemét, és senki nem lebegett a
medence vizébe fúlva, bár Jared vészjósló pillantásából láttam, hogy
gondolt erre a megoldásra. Amint tudtunk, elmenekültünk; kimentettük
magunkat egy állítólagos mozizás ürügyén. Nate és a fiúk úgy
menekültek, hogy inkább elmentek egy partira.
- Azt hiszem, grillszószos a hátam - jegyezte meg Emma a hazaúton.
Próbálta letörölni a lapockájáról, de nem érte el. - Nem gondoltam volna,
hogy valaki tud ennyire idegesítő lenni.
- Nem akarok gyereket - jelentette ki Jared. A visszapillantó tükörből
láttam, hogy Sara nagyon szúrós tekintettel nézi. Ezért gyorsan
hozzátette: - Ilyeneket nem. Esküszöm, ezeket valami rossz szellem
szállta meg.
Átnyúltam Emmához, letöröltem a barna csíkot a hátáról.
- Köszönöm - felelte, azzal elfordította a fejét, és az ablakon nézett
kifelé.
- Holnap mikor érkezik Serena és Meg? - kérdezte Sara.
Emma felé fordult, én pedig azon vigyorogtam, mennyire elpirult, amikor
megérintettem.
- Ma éjjel érkeznek. Reggelig nem találkozunk velük. Úgy van, hogy
James is jön - mondta Emma, és mintha megriadt volna, amikor meglátta
az arckifejezésemet. - Mi az?
Ártatlanul vállat vontam, de önkéntelenül elvigyorodtam, ahogy a ház
elé értünk. Ettől csak még jobban elpirult. Nem álltam meg nevetés nélkül.
- Mondd meg! Az a megátalkodott kölyök a hátamra írta a mo-
nogramját, vagy valami ilyesmi?
- Nem - feleltem a fejemet ingatva.
- De a nadrágodba akart nézni, valahányszor szándékosan leejtette a
villáját, és az asztal alá bújt - közölte Jared.
 Sara felé fordult megerősítésért.
- Tényleg ezt tette?
- Megpróbálta - erősítette meg Sara. - Egészen addig, amíg a cipőm
sarkát a kezébe nem mélyesztettem. Attól tartok, egy életre nyomot
hagytam a bőrén.
- Szép munka volt! - szólt Jared büszkén; azzal magához ölelte, és
homlokon csókolta Sarát. Elkaptam a tekintetemet a visszapillantó tü-
körből. Az együtt járó pár státuszukat kifejezetten feszélyező volt látni.
- Sara, kegyetlen vagy! - korholta Emma tréfásan.
- Igen - büszkélkedett Sara, mire Jared hangosan felnevetett. Amikor
beléptünk a házba, Sara kijelentette: - Most pedig lefekszünk.
Azzal szinte felvonszolta Jaredet a lépcsőn.
Emma és én egymásra pillantottunk; nagyon is tudtuk, hogy nem aludni
fognak. És hogy még egyértelműbb legyen a helyzet, Sara a
lépcsőkorlátra hajolva visszaszólt:
- Csak azért mondom, hogy esetleg tegyetek fel zenét és
hangosítsátok fel.

A szemem tágra nyílt a csodálkozástól, ahogy Jared felnevetett, és

ment utána.
- Hűha! - szólaltam meg -, ez...
- Furcsa volt - fejezte be a mondatot helyettem Evan. - Eléggé...
- Akarsz sétálni egy kicsit? - javasoltam. Egyszerre néztünk a
bekötözött lábamra.
- Mi lenne, ha inkább tüzet raknánk az udvaron?
Az órára pillantottam. Későbbre járt, mint gondoltam. És igazából nem
akartam beszélgetni; tudtam, hogy ha kiülnénk az udvarra,
beszélgetnénk.
- Tudod, én inkább arra gondoltam, hogy lefekszem. – jelentettem ki. -
Olvasok, amíg el nem alszom.
- Ó - szólt csalódottan Evan. - Hát, jó. Nos...
Sara gyöngyöző nevetése hallatszott az emeletről. Evan félve pillantott
a lépcső felé.
- Maradhatsz a szobámban... ha akarsz - ajánlottam.
- Biztosan? - kérdezte óvatosan. - Nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy
mi...
- Tudom.
Nagyon is jól tudtam, hogy mi van köztünk, és nem hiányzott, hogy ő
emlékeztessen erre.
- Mindjárt jövök - mondta. - Le kell hoznom a táskámat.
Evan felrohant a lépcsőn; nyilván nem akart az emeleten a
szükségesnél tovább hallótávolságon belül maradni. Éppen fogat
mostam, amikor halkan kopogott a fürdőszobaajtón.
- Idekint öltözködöm, kérlek, várj egy kicsit, mielőtt kijössz.
- Rendben - feleltem teli szájjal. És persze nem tudtam másra
gondolni, mint arra, hogy Evan átöltözik.
Kiöblítettem a számat, megmostam az arcomat, és éppen törölköztem,
amikor újra kopogott.
- Bejöhetsz! - szóltam ki.
Benyitott. Egy szál alsónadrág és viseltes póló volt rajta; nem sok teret
hagyott a képzeletnek, hogy mi van a ruhadarabok alatt. Bosszúsan
szusszanva léptem el mellette.
- Mi az? - nevetett fel. Nyilvánvalóan olvasott a gondolataimban.
Nem válaszoltam; bebújtam az ágyba, felkapcsoltam az éjjelilámpát.
Vízcsobogást hallottam, Evan éppen fogat mosott.
A kanapéra tett táskáját nézve arra gondoltam, vajon hány éjszakát
szándékozik ebben a szobában eltölteni.
Éppen akkor nyitottam ki a könyvet, amikor Evan kilépett a
fürdőszobából; a tölgyfalevelet a párnára tettem magam mellett. Az ágy
másik oldalán bújt be a takaró alá.
- Amennyit olvastam belőle, egészen jó könyvnek tűnik - jegyezte meg.
- Ma belenéztem.
- Akarod velem olvasni? - ajánlottam fel, anélkül, hogy átgondoltam
volna az ajánlatot.
- Csináltál már ilyet? - kérdezte. - Mármint hogy olvastál egyszerre
könyvet valaki mással?
- Nem. És te?
- Én sem - nevetett könnyeden.
- Gyere ide! - hívott magához, azzal óvatosan felvette a tölgyfalevelet a
párnáról, és a középső párna felé moccant. Gyanakvón néztem. - Ne
aggódj! Csak gyere ide!
Közelebb húzódtam hozzá, megveregettem a hozzám közelebb eső
vállát.
- Feküdj itt, és én majd tartom a könyvet! - Tétováztam, gondolkodtam.
- Csak gyere, és feküdj ide!
Felsóhajtottam, fejemet a mellkasára hajtottam; tökéletesen beleillett a
vállhajlatába. Kezembe adta a levelet, átvette tőlem a könyvet. A
dobhártyám alatt vert a szíve. Nem tudtam, hova tegyem a karomat, ezért
kezemet a mellére simítottam; hallottam, hogy érintésemre a szíve
hevesebben kezd verni; tudtam, hogy velem is ugyanez történik. Lassan
szívtam be a levegőt, és próbáltam a szavakra figyelni, ahogy a fejünk
felett tartotta a könyvet.
- En pár oldallal hátrébb tartok - mondta. - Nincs ellenedre, ha nagyon
gyorsan behozom a hátrányomat?
- Csak nyugodtan - mondtam, azzal két ujjam közé csippentettem a
levél szárát, ami még mindig a kezemben volt, és gyengéden
megsimítottam vele a mellkasát.
 Csendben feküdtem, amíg olvasott. Bőrömön éreztem a teste melegét.
Hallottam zaklatott szívverését. Vonzódtam hozzá, és túl nagy volt ez az
erő ahhoz, hogy ellen tudjak állni. Éppen el akartam húzódni, amikor
megszólalt:
- Hiányozni fog az a ház.
A levelet nézte, amivel idegesen játszottam.
Hasára fektette a nyitott könyvet, és ujjaival gyengéden végigsimította a
karomat. Felkönyököltem, hogy lássam; még mindig közelebb voltam
hozzá, mint kellett volna.
- Ezt hogy érted?
- Anyám eladja - mondta nehéz szívvel, halkan.
- Azt nem teheti! - kiáltottam fel szenvedélyesen; a szívem elszorult a
gondolattól, hogy valaki másé legyen.
- Dolgozom rajta - nyugtatott meg, és nagyot szusszant. - De jelenleg a
helyzet nem túl jó.
Visszasimultam hozzá.
- Szeretem ezt a fát - mondtam alig hallhatóan. – És a hintát is.
A tölgylevelet néztem, csak azt, hogy ne lássa, milyen érzelmeket
keltett bennem.
- Én is - hebegte halkan. - És a pajtát. Remek menedékhely volt.
- Igen. - Átfordítottam a levelet a mellkasán. - Ó, ha azok a falak
beszélni tudnának!
Evan felnevetett.
- Meghallgatnám - mondta, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy mit
mondhatnának.
- De az erdőtől eléggé féltem - idéztem fel. - Vagy talán csak attól,
ahogy vezettél.
- Hé! - rezzent meg védekezőn. - Szerintem elég jó motoros vagyok.
Nem bíztál bennem?
 - Csak akkor, ha csukva volt a szemem - feleltem évődve.
- Nagyon tetszik a konyhája - sorolta tovább. – Pontosan úgy
rendeztem be, ahogy akartam.
- A konyha? Tényleg? - nevettem. - Persze, hogy éppen te szereted a
konyhát.
- Ha jól emlékszem, azt a konyhát te is kedvelted.
- Inkább az ételt, mint a konyhát - helyesbítettem.
Elhallgattam; képzeletben ott jártam a házban, beszívtam a fabútorok
és az ápolóviasz illatát.
- Sosem zongoráztál nekem.
- Nem - szólalt meg hirtelen. - Nem történt meg, és már nem is fog
megtörténi. A szüleim kényszerítettek, hogy tanuljak zongorázni, de ezek
az ujjak kifejezetten nem zongorázásra valók - mondta, azzal széttárta az
ujjait maga előtt; a vállán fekve, vigyorogva néztem fel a kezére.
- Igen, igazad van; nem úgy néznek ki, mintha érdemesek lennének a
zongorázásra - gúnyolódtam vele.
- Bárcsak legalább egyszer úszhattam volna abban a medencében!
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy volt medence. Még mindig azt
hiszem, hogy csak egy lyuk volt; különben miért nem volt soha leszedve a
medenceborítás?
- Azt hiszem, ezt már sosem fogjuk megtudni – sóhajtott nehéz szívvel.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy eladja. Életem legjobb pillanatai történtek
abban a házban.
- Az enyémek is - súgtam, és elmerültem az emlékekben, azokban a
sorsfordító pillanatokban, amik ott történtek velem, a ház védelmében.
Evan nem szólt. Hirtelen rádöbbentem, mit is mondtunk valójában.
- Sikerült utolérned az olvasásban? - kérdeztem köhécselve.
Evan felemelte a könyvet.
- Igen.
 Olvasni kezdtünk. Bólintottam, amikor az oldal aljára értem. Talán én
voltam a lassabb olvasó, vagy ő nem is olvasott már.
Egyszer csak megmozdult; arcomon éreztem a leheletét. Képtelen
voltam figyelni. Szívem hevesen vert, a testem felhevült.
Behunytam a szememet, ellenálltam a vágynak, hogy a fejemet felfele
mozdítva ránézzek. Tudtam, hogy mellettem van, éreztem. Ajkamat
összeszorítva mély levegőt vettem. Amikor kinyitottam a szememet, a
könyvet már nem láttam, és Evan óvatosan kivette a tölgylevelet a
kezemből.
- Tudom, hogy ez nagyon nehéz - szusszant Evan, majd kezét a
nyakam alatt tartva oldalra fordult. Még mindig hanyatt, arccal a
mennyezet felé nézve feküdtem, lélegezni próbáltam. Tudtam, hogy el
kéne mozdulnom tőle, de képtelen voltam. - Én is így érzek. És nekem is
nagyon nehéz ellenállni, Emma. Mert semmi olyat nem akarok tenni,
amire még nem vagyunk készek.
Behunytam a szememet, a szívem elszorult; tudtam, hogy én még nem
állok készen. De az illata, a teste melege az oldalam mellett, elvarázsolt;
egyetlen izmomat sem tudtam mozdítani. Féltem, hogy elveszítem... az
érintését, a testmelegét. Végigsimította a hasamat, és hirtelen mély
sóhajjal vettem levegőt.
- Ó, Emma! - súgta a fülembe, amitől az ajkamba haraptam. Ujjai
ökölbe szorultak a hasamon, karja izmait megfeszítette az önuralom. -
Talán mégis fel kéne mennem.
Amint hanyatt fordult, halkan megszólaltam:
- Kérlek, ne menj! - Hirtelen nagyon mozdulatlanná dermedt. - Igazad
van. Még nem állunk készen. És nem tudom mi történik kettőnk között.
De... ha tudsz, kérlek, feküdj itt velem. Ha nem tudod megtenni, én...
- Meg tudom tenni.
Mélyen felsóhajtott. Rájöttem, hogy egy kis távolságra van szüksége,
ezért az oldalamra fordultam, és lekapcsoltam a lámpát. Pár perccel
később Evan mögém csusszant, és szorosan ölelő kezét éreztem magam
előtt.
- Jó éjszakát, Emma! - súgta a fülembe, aztán megcsókolta a fejem
búbját. A lélegzetem kihagyott. Megszorítottam a kezét, bármilyen
lehetetlennek tűnt, elaludtam.
 32. VALLATÁS ÉS VALLOMÁS

intha hangokat hallottam volna. Próbáltam tudomás sem venni

M róluk, de... gyöngyöző nevetés volt és majdnem sikítás.
Megmoccantam, Evan még mindig ölelt, és mormogott valamit mögöttem.
- Evan?
Mélyen aludt, nem reagált.
Hallgatóztam, és ekkor már egész mondatokat hallottam
- Annyira örülök, hogy itt vagytok! Ez lesz a legjobb hétvégénk!
Rögtön felültem az ágyban; a mozdulattól Evan hanyatt fordult.
- Evan, ébredj! - sürgettem riadtan.
- Igen, Emma még ágyban van - mondta Sara valamelyik lánynak. - Itt
a szobája, ha fel akarjátok ébreszteni.
- A francba, Evan! - oldalba böktem. Pislogva nyitotta ki a szemét. - Itt
vannak a lányok. Kelj fel az ágyamból!
- Mi van? - mordult, szemét dörzsölve.
- Kelj fel most! - noszogattam, vállát tolva. - Bejönnek a szobámba!
Végre megértette miről van szó, éppen akkor kopogtak az ajtón. Evan
kikászálódott az ágyból, és álomittasan megbotlott az ágyneműben.
Abban a pillanatban tűnt el a fürdőszobaajtó mögött, amikor Serena
bedugta a fejét.
- Emma? - Látta, hogy ébren vagyok, elmosolyodott. – Szia!
- Szia! - feleltem, viszonozva a mosolyt; próbáltam lenyugtatni magam
a pánik üzemmódból. Szemem sarkából a fürdőszoba felé pillantottam, és
alig tudtam megállni mosolygás nélkül, amikor láttam, hogy az ajtó
résnyire nyitva van. Legszívesebben hozzávágtam volna valamit
Evanhez, de inkább Serenára figyeltem, nehogy rajtakapjon.
 - Jó reggelt! - köszönt Meg, azzal belépett a szobámba. – Jó sokáig
aludtál!
- Mennyi az idő? - kérdeztem, és nagy önfegyelemre volt szükségem,
hogy ne nézzek megint a fürdőszoba felé.
- Fél tizenegy.
Meg leült az ágyam szélére.
- Milyen volt az út? - kérdeztem. Olyan hevesen vert a szívem, hogy a
dobhártyámon éreztem a pulzusomat. Ki kellett találnom valamit, hogy
kitereljem őket a szobámból, mielőtt rájönnek.
- Nem volt rossz - felelte Serena, azzal leült az ágyra, éppen oda,
ahonnan Evan csak pár pillanattal korábban kelt fel. – Ez a ház őrült jó. Jó
választás volt.
- Kösz - feleltem, a takarót markolva. - Én csak...
- Na, végre! - szólt közbe Sara, aki éppen akkor lépett be a szobába;
becsukta maga mögött az ajtót. Legszívesebben felüvöltöttem volna;
tudtam, hogy ezek után nem lesz egyszerű kitessékelni őket. - Azt hittem,
már sosem kelsz fel. Most, hogy a lányok itt vannak, folytathatjuk a
beszélgetést, amit tegnap éjjel kezdtünk. - Mozdult a szám, tiltakozni
akartam, de leállított. - Ne merészeld! Ez fontos.
- Mi olyan fontos? - kérdezte Meg, előbb Sarára, aztán rám nézve.
- Mi van közted és Evan között? - kezdte Sara a vallatást.
Felkészültem, hogy menten szívinfarktust kapok. Sőt, reméltem, hogy
így lesz, annyira el akartam kerülni ezt a beszélgetést.
Serena rögtön közbekérdezett.
- Miért? Mi történt?
Képtelen voltam türtőztetni magam; az ajtóra pillantottam, bár nem
láttam, tudtam, hogy Evan hallgatózik.
- Hát... Igazából nem is tudom - adtam kitérő választ. Nagyon
igyekeztem halkan beszélni. - Szóval, megint szóba állunk egymással...
beszélgetünk.
- Azért beszélgetésnél többről van szó - jegyezte meg Sara. - Láttalak
benneteket tegnap este a vacsoránál.
Nyeldekeltem az idegességtől. Bárcsak eltűnnék most, ebben a
pillanatban!
- Megcsókolt? - kérdezte Serena szigorúan.
- Nem - vágtam rá rögtön; igyekeztem nem gondolni, arra a csókra,
amit fejem tetejére adott az éjjel. Az arcom rögtön rákvörös lett.
- Te hazudsz? - kérdezte Sara vádlón. - Te megcsókoltad, és nem
mondtad el nekem?
- Esküszöm, hogy nem csókoltam meg! - feleltem határozottan.
- Mit érzel iránta? - kérdezte Meg.
A lányok elhallgattak, a várakozásteljes csendben közelebb hajoltak.
Meg mertem volna esküdni, hogy az ajtó szélesebbre tárul.
- Nem tudom, mit mondjak erre - feleltem teljesen őszintén.
Beletörődtem, hogy muszáj lefolytatni ezt a beszélgetni úgy, hogy Evan is
hallja. - Elég bonyolult. Sok minden történt, és csak most próbálom
értelmezni a dolgokat. EgyikünkkeI szemben sem lenne fair, ha
elkezdenénk valamit úgy, hogy előbb nem tisztázzuk egymással, mi volt a
hiba.
- És mi? - kérdezte Meg.
- Én - feleltem halkan; képtelen voltam rájuk nézni. - Nem bízik
bennem. És vissza kell nyernem a bizalmát, ha újra akarjuk kezdeni.
- Újra akarod kezdeni vele? - kérdezte Serena izgatottan.
Nem akartam válaszolni erre a kérdésre, ezért azt mondtam:
- Még nem állok készen rá.
Ez volt az egyetlen igaz válasz.
- Oké. Mit csinálunk ma?
Minden erőmmel igyekeztem vidámnak tűnni, gyorsan eltereltetem a
témát.
- Legelőször is ki kell rúgjalak benneteket egy kicsit a szobából, mert
muszáj eltűnnöm egy kicsit a fürdőszobában. De mi a terv? Csak hogy
tudjam, mit vegyek fel.
- Elmegyünk pár üzletbe - jelentette be Sara. - És ne merj kifogásokkal
jönni nekem. Szükséged van pár rendes ruhára.
- Ezzel nem értek egyet; de... akárhogy is...
Meg felállt.
- Siess! Mielőtt vásárolni indulunk, megreggelizünk.
Serena leugrott az ágyról, elindult a lányok után. Mielőtt kiment, hozzám
fordult és azt mondta:
- Én kedvelem, Emma... nagyon kedvelem. És szerintem te is
pontosan tudod, mit érzel iránta. Ne küzdj az érzés ellen.
Azzal becsukta maga mögött az ajtót. Csak bámultam magam elé.
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, Evan lépett be. Rögtön párnát dobtam felé.
- Hé! - kapta el nevetve. - Ez meg mi volt?
- Nem kellett volna hallgatóznod, Evan! - súgtam, nehogy a lányok
meghallják odakint, de a hangomon jól hallatszott a hosszúság.
Nevetett.
- Rólam beszéltetek. Magától értetődik, hogy figyeltem.
Arca, nyaka teljesen elvörösödött.

- Könyörtelenek, ugye? - jegyeztem meg fejemet ingatva. - Örülök,

hogy nem vagyok lány.
Emma lerúgta magáról a takarót, felkelt az ágyból.
- El sem tudom hinni, hogy mindezt hallottad!
Nehéz volt nem nevetni azon, ahogy a helyzetre reagált.
- Tudtad, hogy hallgatózom, Emma. Pontosabban hallottam, amit
beszéltetek. Jó tudni, hogy nem gyűlölnek engem.
 - Miért gyűlölnének téged? - kérdezte. - Te nem tettél semmi rosszat.
Vállat vontam.
- Tudom. De nagyon védenek téged, szóval, ha nem kedvelnének
engem, az elég baj lenne.
Vigyorgott.
- Miért van szükséged az ö jóváhagyásukra?
Túl sokat beszéltem.
- Nincs különösebb oka.
- Hazudsz.
- Kimegyek az udvaron át a partra. Sétálok egyet - jelentettem ki
hirtelen. - Ugye, nem akarjuk, hogy meglássanak, amint kiosonok a
szobádból? Még azt gondolják, hogy csókolóztunk, vagy ilyesmi.
Erre még egy párnát dobott felém.
- Fogd be, Evan.
Élénkvörös lett az arca.
Felnevettem, felvettem a fényképezőgépemet a komódról.
- Jó szórakozást a bevásárlással!
Kiöltötte rám a nyelvét. Éppen ekkor exponáltam. Mosolyogtam ezen a
kis dühkitörésén, mire jól becsapta maga mögött a fürdőszobaajtót;
tetszett ez a vad oldala, amit jellemzően én hoztam ki belőle.
Meglepett, hogy a lányok nem vették észre a fényképezőgépemet a
komódon, a táskámat a kanapén. Talán túlságosan el voltak foglalva
Emma faggatásával ahhoz, hogy ilyen finom részleteket észrevegyenek.
Kinyitottam a kaput, kilestem a terasz sarkára; meg akartam győződni
arról, hogy senki nincs odakint. Gyorsan leértem a lépcsőn; abban a
pillanatban hallottam, hogy a tolóajtó kinyílik.
- Hahó! - kiáltott Sara. Megtorpantam.
Vonakodva visszafordultam; tudtam, hogy rajtakaptak.
- Emma szobájából jössz, ugye? - kérdezte vádlón, kezét csípőre téve.
Bűnbánóan vállat vontam. - Evan, beszélhetnénk?
- Persze - feleltem nyugtalanul szusszanva.
Sara leszökellt a lépcsőn, én pedig kellemetlen beszélgetésre készülve
elindultam mellette.
- Történt valami közted és Emma között, amíg távol voltam, amiről
tudnom kéne?
- Nem. Semmi olyasmi nem történt, amiről tudnod kéne.
- Evan... - mordult rám rosszallóan. - Hiszen tudod, hogy csak védeni
akarom.
- Tudom, Sara. Tudom. Mindent hallottam.
- Miért maradtál a szobájában? Nem értem, mi folyik kettőtök között.
- Én sem. És ugyanazt tudom mondani, amit Emma mondott. Csak
beszélgetünk. Ennyi. És fogalmam sincs, hova vezet ez, de kérlek, ne
kényszerítsétek, hogy megfogalmazza, mit érez irántam. Nem akarom,
hogy megint eltávolodjon tőlem; különösen most, amikor végre igazán
megismerhetem.
Sara összevonta a szemöldökét.
- Mit jelentsen ez?
Gondolkodtam, hogyan magyarázzam.
- Emma nem olyan, amilyen néhány héttel ezelőtt volt. Már nem üres a
tekintete. Nem úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban széteshet. Nem
igazán tudom megmondani, mi történt, de végre kezd megnyílni és...
- Kezd olyan lenni, mint az Emma, akit ismertünk?
- Nem - feleltem fejemet ingatva. - Nem is olyan, mint régen volt. Nem
hiszem, hogy valaha olyan lenne. De azt hiszem, gyógyulni próbál; jobb
akar lenni. Közel enged magához, úgy, ahogy még sosem tette. Szóval
megbízik bennem, és ezt nem akarom elveszíteni amiatt, hogy attól fél, mi
történhet, vagy mi nem történhet közöttünk. Tudom, hogy szereted és én
is... Vigyázni akarsz rá... Én is. Csak azt kérem, hogy vegyél vissza egy
kicsit. Hadd jöjjünk rá mi magunk.
- Bízol benne? - kérdezte Sara.
Lépkedtünk előre, én az óceánt néztem.
- Akarok... Bízni akarok benne.
- Mégsem bízol benne - vonta le a következtetést Sara. - Ez nem jó így,
Evan. Nem helyes. Bíznod kell benne, hogy elmondd neki, min mentél
keresztül, amikor elhagyott. Ha nem mondod el neki, akkor ugyanazt
teszed vele, amit ö tett veled. Tudnia kell.
- Így is nagyon bántja a bűntudat; egész életében azzal traktálták, hogy
ő a hibás - érveltem. - Már tudja, hogy rémálmaim vannak. Ez elég.
Sara szeme kissé összeszűkült. Reméltem, hogy nem teszi fel a
kérdést. De feltette.
- Ugye, nem várod el tőle, hogy megnyíljon neked, feltárja olyan
érzelmeit, elmondja olyan gondolatait, amiket talán még soha senkinek
nem fedett fel, ha te nem tudod viszonozni a bizalmát?
Utáltam, ha Sarának igaza van.

Nagyon dühös voltam, amikor megláttam, hogy Evan és Sara együtt

jönnek visszafelé. Sara ezek szerint tudja, hogy Evan a szobámban volt.
Láttam rajta, ahogy a fejét ingatta, amikor a lépcsőn a terasz felé tartva
felpillantott rám. A nyugágyban lapultam, hirtelen másfelé néztem. Nem
volt esélyem megkérdezni Evant, hogy miről beszéltek, mert James és
Jared társaságában elment Nate-hez segíteni a következő hírhedt partijuk
megszervezésében.
Amikor a lányokkal visszaértem a bevásárlásból, a parton töltöttük a
napot. Farmert, pántos felsőt, fekete Converse cipőt vettem fel a partira.
Sara tetőtől talpig végigmért.
- Gyönyörű ruhákat vettünk ma, de te így akarsz jönni? Mit csináljak
veled? - sóhajtott.
 - Szeress olyannak, amilyen vagyok - feleltem vigyorogva.
- Én ilyennek szeretlek! - szólt közbe Serena vidáman.
- Serena, ne biztasd! - mordult rá Sara. Ráadásul a te szekrényedben
elég sok fekete holmi van... ami azt illeti, csak fekete holmik.
Közbeszóltam.
- Szerintem Serena nagyon divatosan öltözik.
- Szerintem is - védekezett Serena.
- Oké, oké, én kérek elnézést. Tudod, hogyan válogasd össze a fekete
ruhadarabokat. De sajnálom, Em. A te esetedben beavatkozásra van
szükség.
- James elvitte a kocsidat, Serena, vagy a Scouttal mentek? - kérdezte
Meg; nem volt hajlandó részt venni a divatérzékemmel kapcsolatos
vitában.
- Kinek a kocsija az ott? - kérdezte Sara. - Elég jól néz ki.
Tétováztam, nem akartam válaszolni. Sara szeme összeszűkült, amikor
észlelte, hogy a kelleténél sokkal több időt töltök cipőkötéssel.
- Emma Thomas! Beszélj! - szólt rám meglehetősen türelmetlenül.
- Evané - hebegtem, azzal lassan felálltam.
- Már tegnap este is eszembe jutott, amikor vacsorázni mentünk. De
miért lenne szüksége Evannek kocsira Kaliforniában?
Az, hogy lélegzet-visszafojtva igyekeztem kerülni a választ, mindent
elmondott.
- Az nem lehet!
- Hogy mi van? - kérdezte Meg teljesen zavartan.
- De igen! - Serena felugrott. - Tehát itt marad!
- Hogy mit csinál? - kérdezte Meg, tátott szájjal bámulva engem.
Bizonytalanul bólogattam; vártam, hogy elszakadjon Saránál a cérna.
- Hát persze, hogy átiratkozott a Stanfordra!
- Ezt miért így mondtad? - kérdeztem.
 - Mert akkor így már van értelme - mondta lassan bólogatva. - Mármint
annak a beszélgetésnek, amit anyám és Vivian folytatott tavaly nyáron
arról, hogy meg kellett volna engednie Evannek, hogy a Stanfordra
iratkozzon akkor, amikor menni akart. Azt is mondta, hogy ezúttal nem fog
az útjába állni. De ez tavaly nyáron volt, így amikor ősszel nem iratkozott
át, nem tulajdonítottam jelentőséget neki.
- Szóval már egy ideje tervezte, hogy átjön? - összegezte Meg.
- A Stanford volt az első választása - magyaráztam.
- És te - szólt közbe Sara. A lélegzetem is elállt. - Ne nézz így rám,
Emma! Szerintem már korábban idejött volna, ha a szülei gyakorlatilag
nem zárták volna be.
- Miről beszélsz? - kérdeztem döbbenten, komoran.
- Nem engedtek neki hozzáférést a pénzéhez – magyarázta Sara. -
Nem volt kocsija a kampuszon. Gyakorlatilag el sem hagyhatta az államot.
- Nem engedték utazni? - Teljesen elképedtem. Tudtam, mennyire
rosszul eshetett ez neki. Evan nagyon szeret utazni. Minden adódó
alkalmat kihasznált. Az, hogy Connecticutban kellett maradnia, olyan
lehetett neki, mint a börtön.
- Egy ideig biztosan nem. Tavaly nyárig, ha jól tudom; legalábbis
anyám azt mondta.
Hajaj, mozdult a szám, hang nélkül mondtam ki a szót. Sokkal jobban
bekavartam az életébe, mint szándékomban volt.
- Emma, nem te tetted azt vele - vigasztalt. - A szülei döntése volt,
oké? Nem a te hibád, szóval nehogy már így gondold!
Bólintottam; próbáltam csillapítani az egyre növekvő bűntudatot.
- De muszáj, hogy ezt mind ő mondja el neked - sóhajtod Sara. - Ne én.
Jó, most elmondtam, de attól még neki is el kell mondania. Ha úgy
döntesz, hogy újrakezded vele, neki is őszintének kell lennie hozzád.
A vállam elernyedt.
- Igazad van.
Általában igaza volt.
 33. Medenceparti

z utca tele volt kocsikkal, alig lehetett parkolóhelyet találni, amikor

A aznap délután Nate házához
beszélgetésünk késleltette az indulást.
értünk. Az Evanről szóló

- Máris nagyon tetszik - jelentette ki Serena, azzal elindult a tömegben

a távolabbról hallatszó gitárzene felé.
- Szia, Emma! - kiáltott a helyiség másik végéből Ren.
- Szia, Ren! - integettem, de nem álltam meg, próbáltam lépést tartani
Serenával.
Kiléptünk a teraszra; a medence mellett hol jobban, hol kevésbé
felöltözött lányokat láttunk.
- Nahát, hogy egyesekbe semmi szégyenérzet nem szorult. -
vélekedett Meg, a napfényben ragyogó olajozott bőrfelületeken
végignézve.
- Szerintem egyszerűen magabiztosak - vágott vissza Serena. - Miért
kéne szégyellniük magukat?
- Ezt egy olyan lány mondja, akinek makulátlan alabástromfehér bőre
van - jegyezte meg kissé kajánul Meg.
- Aki nem fél meztelenül végigsétálni a házban - emlékeztettem Meget.
- Csak azért csinálja, hogy Peytont bosszantsa! – nevetett Meg.
- Emma! - kiáltott TJ az udvarból, a lenti teraszról igen groteszk
mosollyal. - Hát itt vagy!
- Igen - kiáltottam neki vissza nevetve.
- Evan egyik barátja? - kérdezte Sara.
Bólintottam.
- Végre egy parti, ahol rendes zene van - fejezte ki a csodálatát
Serena, fejét ingatva az udvarban játszó banda zenéjére.
 - Gyere! Keressük meg a pasikat!
Azzal karon ragadott, és levezetett a lépcsőn.
- Kértek egy italt? - kérdezte Meg, amint leértünk az udvarra.
- Igen - felelte Sara mindannyiunk helyett, azzal elindult a bár felé.
- Helló, fiúk! - üdvözöltem Nate-et és Brentet, amikor végre ránk került
a sor.
- Kezdtünk kíváncsiak lenni, mikor jössz végre át - mondta Nate, aztán
észrevette mellettem a lányokat. - Sziasztok! Nate vagyok. Ő pedig Brent.
Brent csábító mosollyal nézett rájuk, a kezét nyújtotta, amikor
bemutattam mindenkinek.
- Emma! Káprázatosán nézel ki! - bókolt Brent.
- Kösz - feleltem, viszonozva a mosolyt. A lányok kíváncsian néztek.
- Adhatok a bájos hölgyeknek valami italt? - kérdezte Brent, a tenyerét
dörzsölve.
- Legyen meglepetés! - javasolta Serena.
- Evan itt van valahol Jamesszel és Jareddel - mondta Nate, miután
Brent a pultra sorakoztatta az italainkat.
- Kösz - felelte Serena, azzal egyik kezével karon ragadott, a másikban
kékes színű italát tartotta.
Nem kellett nagyon sokáig keresnünk. Mintha minden lány őket bámulta
volna. Az is sokat számított, hogy magasabbak voltak, mint a többiek.
- Hahó! - közelítettem Evan felé.
Lélegzetelállító mosollyal szólalt meg, szeme ragyogott:
- Szia! Örülök, hogy itt vagy.
- Ó, erre táncolnunk kell! - kiáltott fel Serena, azzal kivette az italt a
kezemből, átadta Evannek, és a tömegen át a kis színpadra húzott.
Szabadkozva néztem vissza rá. Evan vigyorgott, vállat vont. A ringó
tömeg másodperceken belül elnyelt minket.
Serena a színpad előtt választott helyet, és egy népszerű alt rock
számra ugrálni kezdett.
Nem igazán tudtam, mennyire gyógyultak be a sebek a talpamon,
óvatosan ringatózni kezdtem.
- Csináld rendesen, Emma!
Rájöttem, hogy mégiscsak sikerülhet; a lelkesen csápoló Serena
mellett ugráltam. Sara tört utat felénk; vörös haja csak úgy lebegett
körülötte. Meg, aki inkább nem emelte fel a lábát, a csípőjét ringatva
nevetett túlzott lelkesedésünkön.

- Nem igazán tudom, viszontlátjuk-e őket, amíg tart a parti - jegyezte

meg Jared, közben csak Sara lobogó vörös haját figyelte.
- A banda mindjárt szünetet tart - biztosítottam.
- Mit isznak? - kérdezte James, a kék italt felemelve, amit Serena
hagyott nála.
- Csajital - magyaráztam. - A fiúk minden partira más italt találnak ki a
lányoknak. Általában nagyon édes, és tele van alkohollal.
James ivott belőle egy kortyot, és rögtön elfintorodott.
- Én inkább a sörnél maradok!
Nevettem.
- Hogy állnak a dolgok Emmával? - kérdezte Jared, de egy pillanatra
sem vette le a tekintetét Saráról.
- Bonyolult - feleltem, a sörömbe kortyolva.
- Tehát a szokásos - jegyezte meg Jared, mire James felnevetett.
- Te nem is vagy meglepődve? - kérdeztem Jamest.
- Hát, Emma... más - felelte, gondosan megválogatva a szavait. - De
én kedvelem. Kiszámíthatatlan.
- Az.
- Evan éppen ezt szereti benne - kommentálta Jared félmosollyal.
Nevettem, mert rájöttem, hogy ebben tényleg van valami.
 - Nem tudom, mit csinálsz, de úgy tűnik, hatásos, mert nem tűnik
annyira zaklatottnak. Ami azt illeti, elég jól néz ki.
- Ez jólesett, Jared - mondtam, a fejemet ingatva. De igaz volt. Néztem,
hogy az arca felragyogott, önkéntelenül mosolyogtam, ahogy Serenát
láttam ugrándozni Emma mellett. Tagadhatatlan, hogy szép; még
farmerben és egyszerű felsőben is szép. De ugyanígy szépnek találtam,
amikor reggel felkelt, kócosan, a párnától gyűrött arccal.
- Evan! - kiáltott át nekem T] a medence másik oldaláról, elvonva a
figyelmemet Emmáról. - Rennek elkelne a segítség odafent.
- Mindjárt megyek! - kiáltottam vissza. - Később visszajövök -
mondtam, aztán észrevettem az italt. James kezébe nyomtam, aki így két
poharat egyensúlyozott a tenyerén. - Átadnád ezt Emmának?
Elindultam a ház felé, ahol a partiszervezői feladatok egy időre
lefoglaltak. Egyre többen jöttek, sokkal többen voltak már, mint bármelyik
korábbi partin. Valahogy megint beragadtam a feladatokba, bár semmi
szerepem nem volt abban, hogy ez parti összejöjjön. Sőt, már nem is
laktam a házban.
Emma odajött üdvözölni, de nem tudtam beszélni vele, mert túl sok volt
a dolgom. Sokszor próbáltam kijutni a pult mögül, de valahogy sosem
sikerült. Körbenéztem, a fiúkat kerestem, percről percre egyre
bosszúsabb lettem.
- Szia! - köszönt rám egy karcsú szőke lány a pult másik oldaláról.
- Szia! - köszöntem vissza, de nem is igazán pillantottam rá, mert azt
kerestem, hogy ki tudna végre leváltani. - Mit adhatok?
- Egy sört - kérte. Éppen a jégbe nyúltam, amikor folytatta: - Te vagy
Evan, ugye?
- Igen - feleltem, azzal kinyitottam a sört, és felé nyújtottam az üveget.
- Nika vagyok. - Elvette a sört. - Én is veletek szoktam szörfözni.
Végre rá figyeltem, halványan emlékeztem sötétbarna szemére,
napszőkítette hajára. Egészen biztosra vettem, hogy a lányoknak ahhoz a
csoportjához tartozik, akiktől Brent folyton meg akarja szerezni a
telefonszámukat.
- Örülök, hogy el tudtál jönni.
- Én is - mosolygott. - Később talán beszélhetünk.
- Persze - feleltem, azzal elnéztem mellette, a baseballsapkás srácra.
- Szép volt, Evan - könyökölt oldalba Ren, közben jeget öntött a
tartályba.
- Miről beszélsz, és hol a fenében voltál? Ki kéne jutnom végre innen.
- Ugyan - röhögött. - Az a lány egészen beléd van esve.
- Nem érdekel. Beállnál helyettem?
- Hoznom kell még jeget, aztán rögtön visszajövök - ígérte.
Amikor végre felváltottak a pultnál, átnyomakodtam a tömegen a
teraszra. Az arcokat pásztáztam, végül megtaláltam Emmát és Meget a
medence túloldalán. Beszélgettek, nevetgéltek. Elindultam lefelé a
lépcsőn feléjük.
Éppen leértem az udvarra, amikor Nika hirtelen előttem termett.
- Már azt hittem, sosem jössz ki a pult mögül.
- Ó, hát megint találkozunk - mondtam, de Emmát kerestem a
medence körüli sűrű tömegben.
- Itt laksz a házban a többi sráccal? - kérdezte; nyilván eltökélte, hogy
beszélgetni fog velem.
- Nem. Egy másik házban, nem messze innen.
- Az ugyanolyan szép, mint ez?
- Hát, pompás hely. Közvetlenül a parton - magyaráztam, és
igyekeztem annyit a szemébe nézni, hogy ne sértsem meg, közben lila
felsőt és rövid barna hajat kerestem a medence szélén.
- Szívesen megnézném - jegyezte meg Nika.
Nagyon szép lány volt; Brent helyében teljesen el lettem volna bűvölve,
hogy szóba áll velem; de én nem voltam Brent, és a lány nem az, akit
akartam.
- Talán egyszer rendezünk ott is partit. Ismered Emma Thomast a
szörfös társaságból?
- I... igen. Ami azt illeti, pár napja én hoztam ide. Én találtam rá a
parton.
- Hát, örülök, hogy ott voltál, és segítettél neki.
- Cole-lal jár, igaz?
- Nem. Nem Cole-lal jár - feleltem. Összerezzentem a gondolatra, hogy
ők ketten együtt... - Emma meg én ugyanabban a házban lakunk. Megvan
neki a számod?
- Szerintem igen - felelte kissé csalódott hangon. - Te...
- Evan! - Serena közelített Nika háta mögül. Serena hol rám nézett, hol
Nikára, és ezt a nagyon elgondolkodó pillantásváltást többször
megismételte. - Éppen téged kerestünk.
- Bocsássatok meg, beragadtam a pult mögé.
- Szia, Serena vagyok - mutatkozott be Nikának, azzal becsúszott
közénk, és belém karolt. Nem várta meg hogy Nikát bemutassam neki,
folytatta: - Most elrabolom Evant.
Mielőtt magával ragadhatott volna, rövid sikolyt hallottam, aztán valami
a medencébe loccsant.
- Jaj, ne! - hördült fel Serena, majd magával rángatott.

- El sem hiszem, hogy én ezt nem láttam előre! - hebegtem, amikor

Meg felbukkant mellettem.
- Szerintem egy kicsit elvonta a figyelmedet valami - évődött velem
Meg. - Plusz most már én is itt vagyok.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - vágtam rá védekezőn, és
elvörösödtem, amiért rajtakapott, hogy azt nézem, ahogy Evan és Nika
beszélget.
Vízfröccsenés zavarta meg beszélgetésünket, amikor még valaki a
medencébe csobbant. TJ bukkant a felszínre, karizmatikus mosollyal
nézett ránk.
- Társaság? - kérdezte, és odaúszott hozzánk.
Azzal egyszerre testek kezdtek loccsanni a vízbe, az ellenállás kiáltásai
és sikolyai harsantak.
Fiúk birkózták egymást a vízbe, sikoltozó lányokra estek. A felszín alá
buktam, el akartam érni a létrát, hogy kimásszak a káoszból.
Éppen megmarkoltam volna a létrafokot, amikor valaki erősen
megmarkolta a bokámat, és visszahúzott a víz alá. Gyors lábtempóval
fellöktem magam a felszínre, rögtön hátrafordultam, és azt láttam, hogy
Brent úszik tőlem távolodva. A létra felé néztem megint, és megláttam
Evant. Ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint én.
- Szia! - mosolygott, és a szívem szabálytalanul kezdett verni, ahogy
víz csörgött zilált barna hajáról a markáns arcára.
- Szia! - köszöntem rá mosolyogva, elvörösödve.
- Hallottam, hogy ez a te műved - mondta, a medencében kavargó
káosz felé biccentve.
- Ez most nem én voltam, hanem Meg - védekeztem. Mögöttem két
srác éppen a víz alá akarta rántani egymást, dulakodásuk Evan irányába
lökött. Evan a medence sarka felé mozdult, hogy elkerülje őket.
Utánalebegtem.
- Meg nem olyan lánynak tűnik, aki bajt csinál - mondta, azzal távolabb
húzódott, hogy helyet adjon nekem a fal mellett.
- De én igen? - kérdeztem, sértettséget színlelve.
Evan vigyorgott.
- Hát, ilyen híred van. És ez nem az első alkalom, hogy miattad
ruhástól kerülök a medencébe.
 - Az igaz - feleltem mélyen elpirulva. Képtelen voltam másfelé nézni;
csak acélkék szemét figyeltem. Egyre közelebb jött. Előttem lebegett, az
arcomat figyelte, mintha választ keresne... vagy engedélyt. Szívem
elmondhatatlanul hevesen kezdett verni, amikor a keze a csípőmre simult.
A medence peremébe kapaszkodtam nehogy elsodródjak tőle. Képtelen
voltam levegőt venni, amikor még közelebb jött... Aztán eltűnt. A vizet
paskolva kerestem.
- Szia, Emma! - mosolygott Brent onnan, ahol korábban Evan volt.
Aztán valaki lehúzta a mélybe. Ez volt a jel, hogy ki kell jutnom a vízből;
egy kis távolság kellett azok után, hogy megint adódott egy olyan pillanat
Evannel.
- Titeket hogyhogy nem dobtak a vízbe? – kérdeztem Serenát és
Sarát, akik távolabb, az egyik asztalnál ültek, és figyelték az őrültekházára
emlékeztető jelenetet.
Sara szeme felcsillant.
- Velünk ezt nem merték megtenni.
- Te viszont egész nevetségesen nézel ki - nevetett Serena, a
csípőmön lógó nadrágra mutatva. A víz súlya egészen lehúzta, a
nadrágszár a cipőmet takarta. Próbáltam feljebb rángatni, de nem sikerült.
- Ideje menni? - kérdezte Meg a hátam mögül.
- Azt hiszem, eléggé beleadtuk a magunkét ebbe a partiba - jelentette
ki Serena, azzal átadta a slusszkulcsát Megnek. - De én még egy kicsit
maradnék.
- Én is - közölte Sara.
- Hát, érezzétek jól magatokat! - mondtam.
Meg és én ott hagytuk a lányokat, és elindultunk a ház mellett kifelé.
- Elmentek? - kiáltott Evan utánunk, és futva igyekezeti utolérni.
Lecsúszott, felhúzhatatlan nadrágomra mutattam:
- Nem maradhatok itt így. Visszamegyünk a házba. Ott találkozunk.
 - Veletek megyek. A ház előtt találkozunk. Odaadom a kulcsaimat
Sarának, hogy később Serenával és a srácokkal bejöhessenek.

- Rendben - felelte Emma, azzal ment tovább kifelé.

Serenát és Sarát a teraszon találtam; onnan nézték a látványosságot
nevetve.
- Sara, ha vissza akarok menni, itt a slusszkulcsom.
- És te hogyan jutsz vissza? - kérdezte élénk kíváncsisággal.
- Meggel és Emmával.
Serena szemérmetlenül vigyorgott. Csak találgatni tudtam, mire gondol.
- Oké. Azt hiszem, hamarosan látjuk egymást - felelte Sara.
Elindultam, hogy megkeressem Meget és Emmát, de a járdára érve
rögtön megtorpantam. A két lány éppen az átázott farmerját húzta le, és
fekete szemeteszsákba tették.
- Evan! - Meg vett észre. - Vizes gatyával nem lehet beülni a kocsiba.
Ez a szabály.
- Tessék?
Elég nehéz volt levenni a szememet Emma lábáról. Pislogva néztem
feljebb, Meg arcára.
- Ha be akarsz szállni, le kell vetned a farmerodat - magyarázta.
A homlokom ráncba szaladt.
- Illetve nem muszáj velünk, kocsival jönnöd - jelentette ki Emma.
Pontosan tudta, milyen hatással volt rám, hogy ott láttam egy szál
pántos felsőben és bugyiban. Az alatt a rövid autóút alatt nekem annyi
lenne.
- Semmi gond... rendben - egyeztem bele vonakodva. Mély levegőt
vettem, azzal lehámoztam magamról a farmert, és beledobtam a
nejlonzsákba, amit Meg kinyitott nekem. Cipőmet a csomagtartóba tettem,
a stoplis cipők és focilabdák mellé. Emmát néztem, és megegyeztem: -
Tudod, ennyi erővel levethetnétek az ázott felsőtöket is.
Emma tátott szájjal bámult rám. Meg hol rá, hol rám a fejét ingatva.
- Mindegy.
- Gonosz vagy - mormogta Emma.
- Hé, megszegted a tűzszünetet - vigyorogtam, azzal levetettem az
ingemet is.
Nevettem, mert Emma hátat fordított nekem, hogy ne lássam, mennyire
elpirult.
- Vezethetsz - szólt Meg, azzal átadta nekem a slusszkulcsot, majd a
csomagtartóba dobta a zsákot.
Emma az első ülésen ült, és várt. Végignéztem izmos, vékony lábán
egészen a bugyi fekete anyagáig. Tartottam az első ülést, míg Meg beült
hátra. Semmi hatással nem volt rám a hiányos öltözete, ahogy mellettem
befelé mozdult; túlságosan elvonta a figyelmemet az első ülésen ülő
félmeztelen lány.
- Miért te vezetsz? - kérdezte Emma döbbenten, amikor beszálltam.
Vállat vontam.
- Meg kérte, hogy vezessek.
- Meeeeg! - hördült fel Emma.
- Mit csináltam? - kérdezte Meg teljesen értetlenül. - Mi bajotok van?
Van rajtatok ruha. Ne hülyéskedj már Evan, hanem indíts végre!
Emma előrefordult, már nem engem nézett.
Felbömbölt a rádió, amikor elfordítottam a slusszkulcsot. Emma erre
hátrafordult; ő és Meg egyszerre kiáltottak.
- David Bowie!
- Young Americans - tette hozzá Emma.
- A francba! - vágott vissza Meg. - Nem jutott időben eszembe.
Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Csak annyit tudtam, hogy Emma
combja hirtelen alig pár ujjnyira volta sebességváltóra simított kezemtől,
és alig kaptam levegőt. Csak nagy önfegyelemmel tudtam elérni, hogy az
utat figyeljem. Ebben a helyzetben a figyelemelterelés semmi jóra nem
vezet.
- Ez meg mi volt?
- Ezt szoktuk csinálni, amikor elindul a kocsi, és valaki rádióadót vált;
versenyzünk, ki tudja előbb megnevezni az előadót és a szám címét -
magyarázta Meg. - Szóval ez a mi külön versenyünk Emmával.
- Mint a medencedolog?
- Pontosan - nevetett Emma. - Mint a medencedolog.
A nevetésére önkéntelenül rápillantottam. Rossz ötlet volt. Csak a bőrét
láttam.
Erősebben markoltam a kormányt, nehogy elveszítsem a kontrollt. És
mi lesz, ha meglátom fürdőruhában?
Amikor végre megálltunk a ház előtt, fellélegeztem. Előre engedtem a
lányokat, felajánlottam, hogy én majd beviszem a ruhászsákot a
csomagtartóból. Egy kis időt akartam nyerni, hogy helyreálljon a lelki
egyensúlyom. Meg és Em már a nappaliban ültek, mire átöltöztem.
- Evan, van kedved filmet nézni, míg a többiek visszajönnek? -
kérdezte Meg.
- Persze. Éhesek vagytok?
- Mit főzöl? - érdeklődött Emma izgatottan.
- Semmit - feleltem nevetve. - Arra gondoltam, hogy rendelhetnénk
pizzát. Esetleg te főzhetnél valamit.
- Inkább rendeljünk pizzát! - jelentette ki Meg. - Emma leégetné a házat
is.
- Hé! - tiltakozott Emma. - Mesterien tudok grillsajtot sütni.
- Micsoda lakoma! - jegyeztem meg kissé csipkelődő hangon, mire
Emma hozzám vágott egy párnát.
Ettől az a párnacsata jutott eszembe, ami évekkel korábban játszódott
le köztünk. Legszívesebben visszadobtam volna a párnát, hogy
megismétlődjön az a helyzet.
- Hallom, Evan, hogy már a Stanfordra jársz - szólt Meg magára vonva
a figyelmemet.

Evan ekkor ugyanazzal a kaján mosollyal Meg felé fordult. Olyan

érzésem volt, hogy pontosan tudom, mire gondol a párnát szorongatva.
- Igen, azt hiszem.
A többiek nem sokkal a pizzafutár után érkeztek vissza. Szerencsére
elég sokat rendeltünk. Jared és James egy-egy egészet felfaltak.
Miután ettünk, a kanapé előtti szőnyegen ültem, Evan a tévé előtt állt, a
filmcímeket pörgette végig.
- Ülj le, Meg - hívta Serena, azzal James ölébe ült a nagy fotelba, lábát
a fotel oldalán lógatva.
Sara nevetett valamin, amit Jared súgott a fülébe. Éppen ezért
választottam én inkább a padlót. Meg leült melléjük egy nagy tál
pattogatott kukoricával, miközben Evan a filmek között válogatott.
- Ülj a székre - szólt hozzám, amikor látta, hogy a szőnyegen ülök.
- Kényelmes itt - biztosítottam, párnát szorítva magamhoz, Evan
tétovázott, aztán leült a székre, és lekapcsolta a lámpát.
A tévé villózó fényei világították be a szobát. Újabb halk kuncogás
hangzott mögöttem, mire inkább Evan széke felé mozdultam, háttal a lába
mellett támaszkodva.
Néztük a filmet, és mindenkin egyre nagyobb fáradtság vett erőt. Evan
lábának dőlve elszundítottam.
Amikor felébredtem, sötét volt a szobában, és az ágyon feküdtem. Evan
leheletét éreztem a nyakamon, és ajkamat kissé felfelé mozdítva hanyatt
fordultam, hogy az ölelésében alhassak.
 34. Ne is gondolj rá!

alán nem kéne már itt aludom - szólalt meg Evan, amint kiléptem a
T fürdőszobából.
Döbbenten néztem rá.
- Már nem akarsz velem aludni?
Evan zavartan felnevetett.
- Éppen ez a probléma.
- Ezt hogy érted?
Evan lesimította a takarót az ölében, fejét az ágy támlájára támasztva a
mennyezetet bámulta; küszködött, hogyan magyarázza el nekem.
- Mondd csak ki!
Leültem az ágyra, a lábához.
- Ez... nehéz ezt megfogalmazni - hebegte. - Még... még csak
próbálunk rájönni... mi ez kettőnk között. Mások előtt egymáshoz sem
érünk, de amikor ebben az ágyban megérintelek, hallgatom a
lélegzésedet, érzem a hajad illatát, érzem a... szóval... szóval nem
könnyű.
- Ó! - Alig jutottam szóhoz. Mintha arcul csapott volna, amit mondott.
Szívem vadul életre kelt a gondolattól, hogy melegítő teste a hátamhoz
simult. - Igen... tudom.
- Szóval talán az lenne a legjobb, ha mostantól odafent aludnék.
- Hát... hát, jó - feleltem tétován. - Ha szerinted úgy jobb...
- Szerinted nem? - kérdezte meglepetten. - Csak nekem okoz ez
kínszenvedést?
Arcomon sötét pír terjedt, a fejemet ingattam.
- Azt is elég nehéz megállni, hogy ne csókoljalak meg...
 - Oké, megértem - vágtam rá gyorsan; nem akartam, hogy folytassa;
nem akartam arra gondolni, hogy megcsókol. Erősen behunytam a
szememet. Túl késő volt.
- Szóval felviszem a holmimat - jelentette ki, de a kijelentésben volt egy
árnyalatnyi kérdő jelleg, ezért felpillantottam rá.
- Hát jó - feleltem furcsán, feszengve.
Evan felkapta a táskáját a kanapéról, a fényképezőgépét a komódról.
Az ajtónál tétovázott, feszült mosollyal nézett rám, aztán az ajtó
becsukódott mögötte.
Eldőltem az ágyon, mély levegőt vettem, mert ez alatt a kínos
beszélgetés alatt lélegezni is elfelejtettem. Mi történt? Nem mondtuk ki
konkrétan, de tulajdonképpen beismertük, hogy kívánjuk egymást.
Borzasztóan, borzongatóan furcsa pillanat volt.
Sara kopogás nélkül lépett be, és becsukta maga mögött az ajtót. Leült
elterült testem mellé.
- Az előbb láttam, hogy Evan kilépett innen, és a táskája is nála volt.
Veszekedtetek vagy valami ilyesmi?
- Nem - sóhajtottam.
- Akkor mi van?
Egy pillanatig nem szóltam, nem mozdultam.
- Emlékszel, még a középiskolában, amikor Evan és én járni kezdtünk,
megkérdezted, gondoltam-e arra, hogy lefeküdjek vele? Miután
megkérdezted, csak arra tudtam gondolni; mert te vezettél rá, hogy arra
gondoljak.
Sara felnevetett.
- Aha. Persze. Eléggé hisztérikus dolog volt. Úgy egy hétig alig tudtál
megszólalni a közelében, idétlenül viselkedtél, és azt hittem, hogy örökre
vörös marad az arcod.
- Aha - hebegtem. - Szóval...
 - Egy pillanat. Lefeküdtél vele?
- Nem! - tiltakoztam hangosan.
- De le akarsz feküdni vele? - tette fel a következő kérdést könyörtelen
hirtelenséggel; esélyt sem adott, hogy magyarázkodjak. Arcomat a
takaróba temettem, és zavaromban sikítottam.
- Szentséges isten! Ezek szerint igen - következtetett Sara. - Nahát!
Azt hittem, azon már túl vagytok.
- Az a helyzet, hogy még... sehol sem tartunk - érveltem. - Csak...
szóval... már nem fog velem aludni.
Sara elvigyorodott.
- Értem.
- Sara, ne nézz rám úgy!
- Tudod, ti ketten... nevetségesek vagytok. Rendezzétek végre a
dolgaitokat, hogy együtt élhessetek, mert úgyis összetartoztok. -
Átkozottul együtt érző mosollyal nézett rám, aztán felállt az ágyról. - A
lányok mindjárt itt lesznek. Úgy gondoltuk, hogy a parton töltjük a napot.
Erőtlenül bólintottam; még nem tértem magamhoz a döbbenettől, hogy
milyen szókimondó volt. Olyasmiket fogalmazott meg, amiket magamnak
sem mertem bevallani.
És egyszerűen... olyan volt, mintha újra középiskolások lennénk.
Képtelen voltam Evanre nézni, három lépésnél közelebb lenni hozzá úgy,
hogy testem ne váljon hiperérzékennyé. Folyton rá gondoltam, akkor is,
amikor ott állt előttem. És zavart elmém képtelen volt ez ellen tenni.

- Emma? - szólítottam újra, ahogy ott állt a távolba merengve.

Pislogott, nehezen zökkent ki a gondolataiból.
- Mi az? - barna szeme tágra nyílt, teljesen elpirult. Felpillantott rám.
- A lányok téged keresnek. A konyhában vannak, együtt ebédelnek.
- Oké, köszi - mondta gyorsan, szinte hadarva; hirtelen elkapta a
tekintetét rólam, és kicsusszant a függőágyból. Kíváncsian figyeltem,
ahogy bement a házba.
- Emma - szólt rá Sara türelmetlenül. - Menj, zuhanyod le, aztán gyere,
segíts nekünk!
- Megyek - felelte Emma.
Amint beléptem a házba, hallottam, hogy a konyhaszekrény ajtók
csukódnak.
- Minden rendben lesz velük, ugye? - kérdezte Serena.
Hangosan szólt a zene a nappaliban, nyilván nem vették észre, hogy
beléptem. Nem igazán tudtam, mit csináljak; az emeletre vezető lépcső
felé indultam.
- Rá fognak jönni, hogy nem tudnak egymás nélkül élni - összegezte
Sara. Fogalmuk sem volt, hogy a hangjuk a magas mennyezeten
visszhangzik, a lépcsőn is jól hallani, amit a konyhában mondanak.
- Tényleg? Szerinted megbocsátanak egymásnak, és elfelejtik, ami
történt? A bontsunk fátylat a múltra eset fog előállni? - kérdezte Meg kissé
gúnyosan, kétkedőn. - Szerintem, ha nem lesznek egymással totál
őszinték, akkor ugyanúgy folytatják: fájdalmat okoznak egymásnak.
Emma két lépésre van a szakadék szélétől, és előre fog lépni, ha nem
nyílik meg, ha nem engedi, hogy valaki segítsen neki.
Megbotlottam, kénytelen voltam megkapaszkodni a korlátban.
- Ez nem igaz. Egyre jobban van. Látom rajta – jegyezte meg Serena
nagy meggyőződéssel. - Ráadásul egészen nyilvánvaló, hogy szeretik
egymást. Nézzetek csak rájuk! Amíg távol voltak egymástól, Emma
félember volt. Most egészen más.
- És mi van akkor, ha Evan nem bocsát meg neki? Mi van akkor, ha
Evan egyszerűen elhagyja? - tette fel a kérdést Meg.
- Mit csinálsz, ember?- kérdezte Jared a lépcső tetejéről. Csak
bámultam rá, a számat összeszorítva, szó nélkül könyörögtem, hogy
hallgasson. Mindketten hallottuk, amint Sara azt mondta:
- Bárcsak valamivel rá tudnánk kényszeríteni őket, hogy teljesen
őszinték legyenek egymáshoz.
Jared nevetett.
- Kihallgatod őket, ahogy rólad beszélnek. Szép.
Felrohantam a lépcsőn. Meg voltam győződve arról, hogy meghallották.
- Fogd be, Jared! Nem szándékosan csináltam.
- Persze, persze. Abszolút hallgatóztál. Láttam. De nem hibáztatlak.
Ha rólam beszélnének, én is hallgatóznék. Egy pillanat. Rólam beszéltek?
- Nem - feleltem a fejemet ingatva. - Minden jel arra utal, hogy ti nem
vagytok annyira szétesve, mint Emma és én. Plusz nem ücsörögnék itt,
hogy Sara önfeledt áradozását hallgassam rólad. Nem vagyok kíváncsi
arra, hogy szerinte milyen hihetetlen pasi vagy.
- Ezt mondta? - kérdezte büszkén vigyorogva.
- Nem - mordultam fel.
- Ha végeztél a hallgatózással, csak jelzem, hogy elhoztam azt a
sporttáskát, amit kértél. Akarsz egy kicsit focizni vagy ilyesmi? Szerintem
James már lent van a parton.
- Persze. De hadd nézzem meg, hogy elkészültek-e a lányok -
mondtam, azzal szándékosan zajt csapva elindultam lefelé a lépcsőn,
hogy észrevegyenek.
A lányok félelmetesen csendben voltak, amikor bedugtam a fejemet a
konyhába.
- Elkelne a segítség?
Meg és Sara szeme sem rebbent, de Serena szeme pajkosan villant.
Kérdőn néztem rá. Mosoly villant az arcán, mire Meg élesen oldalba
könyökölte.
- Aúú! Ezt miért kaptam?
- Készen vagyunk - szólt hozzám Sara. - Mindjárt kivihetitek a holmit.
 - A parton leszünk - feleltem, azzal otthagytam őket, hogy a sorsunkról
diskuráljanak.

Néztem a ruhát, amit Sara akasztott ki nekem a fürdőszoba ajtóra.

Régebben szerettem Sara ruháit nézegetni és hagyni, hogy mint egy
stylist, megmondja, mit mivel vegyek fel, bármennyire is rémisztő volt ez
néha. De ez most nem ugyanaz. Az óta a bizonyos este óta nem volt
rajtam egész ruha, csak az anyám temetésén. Ott pedig, mivel eléggé
zavart voltam, nem igazán volt más választásom.
Tudtam, hogy Sara próbál közelebb kerülni hozzám, jobbá tenni,
segíteni.
- Ó, Sara! - sóhajtottam, azzal levettem a vállfáról. - Jó, akkor
felveszem ezt.
Megszárítottam a hajamat, még egyszer lefelé húztam a rövid szoknyát.
A konyhában találtam a lányokat.
Sara szeme felcsillant, amikor meglátott... és az a pillantás... megérte a
kényelmetlenséget.
- Mit segítsek?
- Vidd ezt ki az asztalra - mondta Meg, azzal a kezembe nyomott egy
kancsót és néhány poharat.
Jared szólt be az udvarra nyíló ajtóból:
- Sara, megkaptam az üzenetedet. Miben kell segítség?
- Mindjárt ehetünk. Segítenél a fiúkkal kihordani mindent, ami kell az
asztalra? És felhúznád a napernyőt?
- Persze.

Jared szólt, hogy kész az ebéd, elindultam felfele a lépcsőn, de kis híján
leestem, amikor láttam, hogy Emma lábujjhegyen állva segít Jarednek
felhúzni a napernyőt; éppen a rögzítőtüskét illeszti be. Sárga virágos, pánt
nélküli fehér ruha volt rajta. Tekintetem végigsiklott a feje fölé emelt
vékony karján, a válla lágy ívén. A ruha a testéhez simult, aztán véget ért
izmos, formás combja kilátszott.
Nehezen sikerült megszólalnom:
- Segíthetek valamiben?
De már végeztek. Emma felém fordult; elpirult, halványan mosolygott.
Vigyorogtam, néztem, csak néztem, egészen belefeledkezve; Jared
zökkentett ki a révedésemből. Türelmetlennek tűnt a hanga.
- Evan? Helló! Menj be. Elkezdheted kihordani az ételt.
- Rendben - feleltem, azzal elindultam. Amikor Emma melle értem, a
fülébe súgtam: - Tetszik ez a ruha. - Rögtön lesimította, hogy legalább egy
ujjnyival többet takarjon a combjából.
- Evan, hozd ki a szendvicses tálcákat - utasított Sara. Minden lány
kifele tartott, mindegyikük vitt valamit. Mire kiértem a tálcával, már csak
egy hely maradt az asztal körül... nem kellett volna meglepődnöm, hogy
az a hely éppen Emma mellett volt.
Ha így akartak nekünk segíteni, a lányoknak van még mit tanulniuk a
tapintat terén.
Emma kissé elhúzódott tőlem, amikor leültem mellé. Szemem sarkából
rápillantottam; feszengett, mintha a közelségem nyugtalanítaná. Az jutott
eszembe erről, hogy volt idő, amikor ugyanilyenek voltuk egymással...
még középiskolás korunkban.
Felnevettem.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte Serena.
- Semmi, semmi. Odaadnád a kancsót?

Éppen az asztalt szedtük le ebéd után, amikor odahajolt egy chipses

tálért, és a mellkasa a hátamhoz ért.
- Bocsáss meg - szólalt meg a fülemhez egészen közel, mire a
gerincemen borzongás futott végig. Rápillantottam. Olyan önfeledt
vidámsággal mosolygott, amitől mindig adrenalin áradt egyenesen a
szívembe. Elhúzódtam; távolabb kellett kerülnöm tőle, különben
megrogyott volna a térdem. Erre még élesebben vigyorgott.
- Elárulod nekem, mi olyan mulatságos? - kérdeztem.
- Nem mi, hanem ki. Te - felelte, azzal egyszerűen elsétált.
Elkomorultam; néztem, ahogy elmegy. Egyáltalán nem tetszett ez a
válasz.
- Mi a baj? - kérdezte Meg, a pillantásomat követve. Leráztam a
kérdést, két tányért nyomtam a kezébe.
Amikor a lányok visszajöttek a teraszra, Sara egy kis fémtáska nyelét
fogta. Aztán kilépett Evan és James, majd a következő pillanatban Jared
is, tenyerén focilabdát pörgetve.
- Akartok focizni, lányok? - kérdezte Evan.
Éppen el akartam fogadni az ajánlatot, de Sara közbeszólt:
- Nem. Menjetek csak előre, fiúk. Mi lánypartit rendezünk.
- Lánypartit? - kérdeztem gyanakvón.
- Igen - felelte Meg. - Pedikűrpartit. Milyen színű körömlakkot akarsz,
Emma?
Irigykedve néztem, ahogy a fiúk lemennek a partra; Jared passzra
futott.
- Rózsaszín? - javasolta Sara.
- Már nem szeretem a rózsaszínt - tiltakoztam rögtön. Sara is tudta.
- Talán ennek is kéne még egy esélyt adnod - mondta, egyenesen a
szemembe nézve.
- Szerintem nagyon jól állna a rózsaszín - jegyezte meg Serena
kedvesen.
- Szerintem neked is jól állna az a szín - jelentette ki Sara, célzatosan
Serenára nézve. - Megengeded, hogy átalakítsalak?
 - Nem, Sara. Kösz, nem - felelte Serena. - Nagyon szeretem az
egyszínű egyéniségemet.
Sara felsóhajtott.
- Legalább azt megengeded, hogy pirosra lakkozzam a lábkörmeidet?
- Azt meg - felelte Serena mosolyogva.
- Hogy állna nekem a lila? - szóltam Megnek, aki éppen Sara
körömlakk-készletében kutatott. - Sara, áruld el, miért hoz valaki egy
egész készlet körömlakkot a nyaralásra?
- Mit csinálunk ma este? - tette fel a kérdést Meg.
- Meglátjuk, mit terveznek a srácok - felelte Sara. - Kártyázhatunk,
vagy ilyesmi.
- Esetleg játszhatnánk „felelsz vagy merszet”- javasolta Serena.
- Azért, mert tizenketten vagyunk? - tiltakozott Meg, ezzel
elhallgattatva Serenát.
- Miért nem pókerezünk? - vetettem fel, hátradőlve a nyugton, hogy
Meg könnyebben lakkozhassa a lábkörmeimet.
- Meg, a te körmeidet majd én... Emmának semmi tehetsége nincs
hozzá - jelentette ki Sara.
Igaza volt. Bármennyire figyeltem, képtelen voltam úgy lakkozni, hogy a
környező bőrre ne fessek. Festővásznon a fa legkisebb részleteit is meg
tudtam festeni, de a saját lábkörmeimet képtelen voltam... bármennyire is
szánalmasan hangzik ez.
- Mi lenne, ha vetkőzős pókert játszanánk? - kérdezte Serena
vidáman.
- Mért vagy annyira oda azért, hogy a srácokkal játsszunk valamit? -
kérdezte Meg szigorúan. - Van pasid. Miért akarsz meztelenre vetkőzni
más pasik előtt, vagy miért akarod meztelenül látni őket?
- Inkább az igazság kimondása a dolog lényege - jegyezte meg
Serena, szavait gondosan megválogatva.
 Sara mozdulata hirtelen félbemaradt.
- Gyere velem, Serena! - rendelkezett. - Em, te maradj itt, fejezzétek be
a lakkozást. Mindjárt jövünk.
- Mindjárt jövök. Szólok Jamesnek - felelte Serena.
- Mi a fene történt? - kérdeztem. Az egészből semmit nem értettem, és
ez kissé bosszantott.
- Elfelejtettük, hogy desszertet is akartunk... és mivel te borzasztóan
ügyetlen vagy a konyhában, maradj csak itt.
Meg szörnyen rosszul tud hazudni. Valamire készülnek. Ez teljesen
egyértelmű. Féltem, hogy kiderül, mit akarnak.

Vizet kerestem, futólépésben mentem fel a lépcsőn. A teraszon találtam

Emmát; térde felhúzva, rövid ruhája a combja közt szorítva; a lábkörmeit
lakkozta. Nagyon figyelt, mégis hibázott. Nedves vattával bosszúsan
törölgette az elrontott részt.
- Idétlen lakkozás. Kit érdekel, hogy lakkozva van-e a lábköröm? -
mormogta.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
- Hol vannak a lányok?
- Nem tudom - felelte bosszúsan. - Valamiben mesterkednek.
- Segítsek? - kérdeztem, a lábujjaira pillantva.
- Te tényleg be akarod lakkozni a lábkörmeimet?
- Talán jobb munkát tudnék végezni, mint te - viccelődtem, mire szúrós
szemmel nézett rám.
- Akkor tessék - felelte, felém nyújtva a fiolányi lila lakkot.
Leültem a nyugágy végére.
- Lila? Nem rózsaszín?
Hirtelen elpirult.
- Én nem... - elfordította a tekintetét. - Ami neked a csoki, az nekem a
rózsaszín - súgta.
Felpillantottam rá, a tekintetünk találkozott. Nehéz volt látni, milyen
szomorúság nehezedik rá. Megértőn bólintottam, azzal lefelé, a lábára
néztem; nem tudtam, mit mondjak.
Óvatosan a combomra tettem a sarkát, és a fiola száján lehúztam a
fölösleges lakkot az ecsetről. Lábfeje fölé hajoltam, a feladatra
koncentráltam, és minden erőmmel igyekeztem nem gondolni a lábhoz
tartozó combra.
Amikor felpillantottam, mert újabb adag lakkot kellett az ecsetre
vennem, láttam, hogy Emma áthatón, teljesen mozdulatlanul néz.
Belepirult, mire elvigyorodtam.
- Vehetsz levegőt, Emma - jegyeztem meg évődőn. - Ne képzelj
magad elé meztelenül, csak lélegezz!
- Evan! - sikított fel, és elrántotta a lábát. Nevettem. Tudtam, ha lenne
valami a keze ügyében, hozzám vágná. Akkor megláttam a körömlakkos
fiolát a kezében, és felugrottam.
- Ne! Ne dobj meg azzal! - könyörögtem. - Csak vicceltem. A reggeli
beszélgetésünk óta olyan feszült vagy! Csak egy kicsit el akartalak
lazítani.
- Azt nem így kell csinálni - jegyezte meg, a kezét karba fonva.
Nevettem.
- Egyszerűen ne gondolj rá - mondtam, a lehető legkönnyedebb
hangon. - Attól csak még rosszabb lesz. Inkább próbáld felsorolni az
okokat, miért nem csókollak meg.
Behunyta a szemét.
- Rendben - súgta, és a válla elernyedt.
Az arcom grimaszba rándult. Ezt nem kellett volna mondani. Illetve nem
ezt kellett volna mondani.
- Nem úgy értettem. Csak azt akartam mondani...
 - Semmi gond - mondta, rám nézve. Bűnbánóan mosolyogtam. -
Befejeznéd a lakkozást?
- Persze. Már csak pár köröm van hátra.
Visszaültem, a combomra húztam Emma lábát.
- Mi a fenét csinálsz, Evan?
Felnéztem. Sara bámult le rám, elég komoran. Megsértettem valami
lányos szabályt, vagy ilyesmi.
- Befejezem, amit elkezdtél - feleltem, az utolsó ecsetvonások
közepette. Aztán leengedtem Emma lábát a nyugágyra, és becsavartam
az ecsetes kupakot. - Tessék. Mindegyik lila.
Emma lassan elmosolyodva a szemembe nézett.
- Köszönöm - mondta őszintén. Bólintottam, felálltam, és indultam be
a házba.
- Evan! - szólt Meg, amikor elléptem mellettük. Serenával ücsörgött a
kanapén. - Szerinted a fiúk hajlandóak lennének kártyázni velünk ma
este?
- Megkérdezhetem.
Cinkos mosollyal néztek egymásra. Emma nem tévedett. Tényleg
terveznek valamit.
 35. KÍMÉLETLEN ŐSZINTESÉG

em akarjuk egész este ezt az idióta zenét hallgatni, TJ! - mordult

N -
Jared, azzal kivitte a hangfalat a nappaliból a teraszra.
Döntsenek a lányok - javasolta TJ. - Hol vannak? Azt hittem, együtt
jönnek.
- Már úton vannak. És le fognak szavazni, TJ - közöltem vele. - Csak
Meg lesz a te pártodon.
- Sara...
- Utálja az elektromos gitárt - fejezte be a mondatot Sara.
- Mindegy. Ha ideérnek, azt hallgatjuk, amit ők akarnak - jelelte TJ
vonakodva.
- Üdv a hölgyeknek! - szólalt meg Brent a konyhában. A maga
hatástalanul flörtölő hangján köszöntötte a lányokat: - Remélem, készen
álltok. Margarita és póker. Ez a program.
- Azaz most - vigyorgott Jared kajánul TJ-re, mire a zene rögtön
megváltozott.
A teraszon kinyílt a szúnyoghálós ajtó, Brent a kezében két kancsóval
levezette a lányokat az udvarra. Éppen székeket toltam a pókerasztal
mellé, amikor megláttam Emmát. Rögtön tudtam, hogy távol kell tartanom
magam tőle. De ez szinte lehetetlen volt. Valami vonzott hozzá; a
közelében kellett lennem, akár helyes, akár nem.
- Szia! - köszöntem rá vigyorogva, amikor leért a lépcső
- Szia!
Ragyogó volt a mosolya.
- Még mindig az a véleményem, hogy vetkőzős pókert kéne játszanunk
- jelentette ki Brent, azzal letette a két kancsó margaritát az asztalra.
- Támogatom a javaslatot! - szólalt meg Serena.
 Emma úgy nézett rájuk, mintha megbolondultak volna.
- Mi az, Em? A rendes póker nagyon unalmas tud lenni, ha nincsenek
jó lapjaid. Ez így egy kicsit feldobhatja a játékot.
- Ugye, mondtam már, hogy mennyire szeretlek? - fordult Brent
vigyorogva Serena felé; átölelte a vállát. Aztán meglátta, hogy James
nagyon dühösen néz rá, és odébb állt. - Bocs, haver!
- Te akarsz vetkőzős pókert játszani? - kérdeztem. James válaszára
vártam. Nem akarta.
- Serena teljes nyugalommal sétafikál meztelenül - közölte Meg
magyarázatként.
- Vetkőzős póker? - kérdezte Jared. Neki sem tetszett túlságosan az
ötlet.
- Egy kis változtatással - tette hozzá Serena hirtelen.
- Ötlaposat játszunk. Egy kivételével minden lap helyett lehet újat
kérni; aztán mindenki kiteríti a lapjait, és a nyertes két embert választ. A
kiválasztottak választhatnak, hogy levetnek egy ruhadarabot magukról,
vagy inkább válaszolnak egy nehéz kérdésre - magyarázta James
hirtelen.
- Ebben te benne vagy? - kérdeztem.
- Serena ötlete volt, én csak néhány szabálymódosítást javasoltam,
hogy legyen választási lehetőség magunkon tartani, amit magunkon
akarunk tartani - jegyezte meg lazán, derűsen. - Tudod, nem igazán
szeretném, ha a barátnőm levetkőzne a srácok előtt, akármilyen jól is érzi
magát a csupasz bőrében. És még egy szabály: aki hozzáér egy lányhoz,
annak beverem a képét - mondta, célzatosan Brentre nézve, akinek
arcától rögtön lehervadt a vigyor.
- Persze. Miért ne? - Emma és Jared mintha nem örült volna, hogy
Sara ebbe belement. - Ne aggódj! Pókerben jó vagyok. Nem emlékszel? -
nyugtatta Sara a furcsán ránéző Jaredet.
 - Készülj fel, hogy ma éjjel nagyon őszintének kell lenned - jegyezte
meg Jared. Sara arcon csókolta, és mosolygott.
- Tudtam, hogy terveztetek valamit - jegyezte meg Emma halkan.
- Nem muszáj játszanunk - ajánlottam.
- Semmi gond. Úgy tűnik, mindenki benne van. Miért ne? Kérdésekre
talán tudok válaszolni.
Az őszinteség rész valószínűleg nehezebb volt neki, mint a ruháit
levenni.
- Biztos?
- Igen. Jó lesz - felelte különösebb meggyőződés nélkül.
- TJ! - sikított két lány a lépcső tetején.
- Hahó! - kiáltott nekik TJ. - Tökéletes időzítés. Éppen új játékot
kezdünk. Vetkőzős póker egy kicsit másképp; igazság vagy merészség
verzióval.
- Vetkőzz, vagy mondj igazat! - jegyezte meg Nate.
- Ó, ez érdekesnek hangzik - örvendezett a lófarkas lány, kissé
eltúlzott vidámsággal.
- Látod, lehet ilyen rövid sortot venni - súgta Emma mellettem.
- Rajtad jobban állt - vágtam rá. Erre a karomra csapott, és ellépett
mellőlem.

- Kik ezek a lányok? - kérdezte Sara Megtől. A pókerasztalnál ültek.

Feléjük tartottam.
- Nem tudom. TJ barátai, ha jól sejtem - felelte Meg. - Még mindig
akarjuk ezt?
- Ha azért találtátok ki, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz Evannel,
akkor eléggé mellétrafáltatok - jegyeztem meg, bekapcsolódva a
beszélgetésükbe.
- Ez csak egy játék - próbált meggyőzni Sara. - Hidd el, nem valami
vallomáskicsikaró izé lesz.

A társaság lassan az asztal köré ült, TJ bemutatta az újonnan

érkezetteket.
- Darcy és Kim. Darcy és Kim, ők... a társaság.
- Sziasztok - integettek egyszerre, és elléptek TJ mellett.
- Lekapcsolhatnánk a lámpákat!
Nate lekapcsolta az udvar és a medence világítását. A hegyek
sötétsége borult ránk, amíg TJ gyertyát nem gyújtott. Így mindenki arcát
látni lehetett, a váll alatti terület azonban sejtelmes félhomályban maradt.

- Így jobb? - kérdezte Sara. - Játszol?

Ajkamba haraptam, bólintottam. De nem tudtam, mi lehet nagyobb kín:
Evant meztelen felsőtesttel látni, vagy teljesen őszintén beszélni életem
legmegalázóbb pillanatairól.
- Megtennéd, hogy ne vetkőzz, csak kérdésre válaszolj? - kértem, a
mellettem ülő Evanhez hajolva.
Vigyorgott.
- Igen, azt megtehetem.
Így próbáltam kivédeni a lányok nem is olyan diszkrét próbálkozásait,
hogy beavatkozzanak abba, ami köztem és Evan között történik.
Bármennyire is megnyugtató volt, hogy a lányok törődnek velem, és azt
akarják, hogy boldog legyek, fogalmuk sem volt, mennyire bonyolult a
helyzet.

- Öt ruhadarab a limit, és fiú-lány sorrendben kell ülnünk - magyarázta

Sara.
- De rajtam csak egy darab ruha van – jegyezte meg affektálva a sárga
ruhás szőke lány.
Sara éppen mondani akart valamit, és a szemvillanásából ítélve nem
ruhát akart ajánlani neki. TJ megelőzte a sértést azzal, hogy gyorsan
közbeszólt:
- Nálad a cipő és a fülbevaló is külön ruhadarabnak számít, Kim.
- Ó, ez jó ötlet. Kösz, TJ!
Emma a szája elé kapta a kezét, nehogy hangosan felnevessen.
Nate összepörgetett két paklit, én pedig észrevettem, hogy Emma
idegesen dobol a lábával, és az ajkába harap.
- Tessék, ez használ - mondta Brent, azzal a kezébe adott egy pohár
margaritát, és közelebb húzta hozzá a székét, úgy, hogy a székeik szinte
összeértek. Emma tétovázott. Aztán ivott egy nagy kortyot.
Figyelmeztető pillantást vetettem Brent felé, mire pár ujjnyit Kim felé
mozdította a székét.

TJ „barátai” inkább vetkőztek, mint kérdésekre válaszoltak, így nagyon

hamar lekerült róluk minden ruhadarab, és a medencében kötöttek ki. TJ
és Brent hamarosan követte őket. A kérdések nem voltak túlságosan
kellemetlenek, bár nekem még senki nem tett fel kérdést.
Aztán amikor Serena először nyert, azt kérdezte:
- Emma és Evan. Vetkőztök, vagy válaszoltok?
Lélekben felkészültem.
- Válaszolok.
- Válaszolok - felelte Evan is.
- Mi volt a legkedvesebb emléketek a középiskolából? - kérdezte
Serena, kettőnket figyelve.
Muszáj ezt tennie velünk?
- Ez nem valami izgalmas kérdés - reklamált Darcy.
- Hé, a meztelen vesztesek a medencéből ne szóljanak bele! - kiáltott
fel Sara.
Tudtam, hogy mi a célja. Azt próbálja elérni, hogy olyan pillanat jusson
az eszembe, amikor Evannel voltam; de nem adom meg neki ezt az
örömet.
- Az első focimeccsem éjszakája. Saráéknál aludtam, és megint rájött
az Emma-átalakítási roham. Azt is engedtem neki, hogy levágja a
hajamat.
- Az a te műved volt? - kérdezte Evan csodálkozva.
- Igen - felelte Sara büszkén.
- Szép - felelte Evan, a távoli emlékbe merülve. - Aznap éjjel lett a
kedvenc színem a rózsaszín.
Nagyon mozdulatlanul ültem; próbáltam nem reagálni Sara ragyogó
tekintettel mosolygott.
- Az én hibám.
Evan könnyeden felnevetett.
Muszáj volt hideg itallal hűtenem magam. Evan belement a lányok
játékába.
- Mit művelsz? - könyörögtem. A szeme zavartan rebbent.
- Evan? - szólt Serena, elvonva a figyelmét attól, hogy az arcomról
leolvassa, mit gondolok. - Mi volt a te legkedvesebb emléked a
középiskolából?

- A legkedvesebb emlékem nem az iskolához kötődik. A központi

felvételi írásbeli előtti este...
Mielőtt bővebben kifejthettem volna, Emma hangosan köhögni kezdett.
Felállt, elnézést kért, és elhagyta az asztalt. Utánamentem.
Amint elég közel értem hozzá, a köhögés csillapodott.
- Evan... Komolyan... Mit csinálsz?
- Mit csinálnék? Te mondtad, hogy csak kérdésekre válaszoljak.
- De nem kell igazat mondanod - mondta szinte üvöltő suttogással.
- Emma, nekik fogalmuk sincs, miről beszélek. Ráadásul azt hiszem,
az őszinteség most nekünk is jót tesz - mutattam rá. - Mi vesztenivalónk
van?
Döbbenten nézett rám; mintha képtelen lett volna elhinni, amit
mondtam. Én is csodálkoztam, honnan ered ez.
- Őszinteséget akarsz? - szólalt meg kihívóan. Azzal visszafutott az
asztalhoz, a széke támlájába kapaszkodott és bejelentette: - Szeretném
visszavonni a válaszomat!
- Tudtam, hogy nem az volt a legkedvesebb gimis pillanatod - jegyezte
meg Sara sokat tudóan vigyorogva.
- A rajzteremben voltunk. Evan nem sokkal korábban jött vissza San
Franciscóból és...
- Elég ennyit tudniuk - vágtam a szavába. Hirtelen megértettem, miért
ellenzi a túlzott őszinteséget. - Értem - súgtam, és visszaültünk.
- Gondoltam, hogy ebből megérted. – felelte évődő mosollyal.
- Oké – szólt Jared. – Ki a következő osztó?
- Én.

Meg nyerte a következő játszmát. Evant és Jaredet választotta. Jared

levetette az ingét, Evan inkább a kérdést választotta. A kérdés hallatán
talán jobb lett volna, ha inkább az ingét veszi le.
- Ha választanod kéne Jared és Emma között, kit választanál?
Evan döbbenten nézett Megre, szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Milyen kérdés ez?
- Nehéz. Éppen ez a lényeg.
Evan csak állt, és hol rám, hol Jaredre nézett. Többször is meg akart
szólalni, de nem jött ki hang a torkán.
- Meg, ez lehetetlen kérdés – szólt rá Sara rosszallón; próbálta
csökkenteni az Evanre nehezedő nyomást.
Jared ugyanúgy megdöbbent, mint én; néztük, hogy Evan milyen
konfliktusban van magával.
- A bátyádat válaszd - súgtam neki alig hallhatóan. - Semmi gond,
Evan.
De csak tovább küzdött a válasszal.
- Még jó, hogy nem ég a ház körülöttünk! - mondta Jared nevetve. -
Bajban lennénk, ha Evannek kéne eldönteni, kit mentsen ki először.
- Felejtsd el, Evan - szólt Meg mosolyogva. - Nem akarjuk, hogy a nagy
gondolkodástól agyvérzést kapj. Mit szólnál egy másik kérdéshez? Mi volt
az első benyomásod Emmáról?
- Meg! - kiáltottam fel. Meg csak vigyorgott.
Serena közelebb hajolt Evanhez, a válaszát várta. Megfordítottam a
kártyáimat az asztalon. Senkire nem tudtam nézni.
- Még egy kis margaritát? - kínált Nate, teli kancsót tartva a poharam
közelébe.
- Köszönöm.
Elfogadtam; kezdtem már érezni az első két pohár ital hatását, de nem
annyira, hogy csökkent volna a feszültség. A gyomrom még mindig
remegett.
- Amikor először szólt hozzám, jól megmondta a magáét nekem -
mondta Evan.
- Nem is így volt - védekezem.
- De igen - erősítette meg Sara, mire a többiek nevettek. - Az osztály
akkor hallott először téged valakivel veszekedni. Hihetetlen volt. - Evanre
nézett, és azt mondta: - Ne haragudj. Folytasd.
- Az elejétől érdekelt. Kíváncsivá tett a makacssága, és mindent tudni
akartam róla - mondta Evan. - Ez nem változott - tette hozzá olyan halkan,
hogy csak én hallottam. Számhoz emeltem a poharat, ittam egy kortyot.

A következő kört is Meg nyerte; még egyetlen ruhadarabot sem kellett

levennie magáról.
- Mit tudsz Saráról, amit senki más nem tud? - tette fel a kérdést
Jarednek, aki már egy szál sortban ült.
- Van egy anyajegy a combján, egy bizonyos helyen - vágta rá Jared
rögtön.
Sara vállat vont.
- Sara, mit tudsz Emmáról, amit senki más nem tud?
Sara nézte, csak nézte Emmát, végiggondolta az összes titkot. Emma
teljesen elvörösödött az izgalomtól.
- Hetedikben, közvetlenül azután, hogy Weslynbe költözött, véletlenül
kiégette Ms. Flynn kardigánját, amikor a biológialaborban szorgalmi
feladaton dolgoztunk, jó jegyért. - Emma összehúzta magát a széken,
zavarában a kezével eltakarta a szemét. - Eloltotta a tüzet, még mielőtt
Ms. Flynn visszajött. Az egészben az volt a legjobb, hogy a tanári szék
támlájára terítette, mintha semmi nem történt volna, és másnap Ms. Flynn
úgy vette fel az órán, hogy fekete lyuk volt a hátán.
Jared nevetett.
- Hogy a csodába sikerült felgyújtanod a kardigánját?
- Azt próbálta megmutatni nekem, hogyan kell leégetni a bolyhokat. Az
elején nagyon jól ment, érdekes volt, meg minden, de aztán a kardigán
valahogy tüzet fogott - mondta Sara nevetve.
- Igen. így volt - jegyezte meg Emma, a szeme sarkából rám pillantva.
- Annyira nevettem! - idézte fel Sara. - Rögtön tudtam, hogy barátnők
leszünk.
- Hm... - vigyorogtam. Emma az ajkába harapott.
Tovább játszottunk. Én nyertem a következő kört; Meg és Sara volt a
választásom. Lazán levetették a rövidnadrágjukat. Megtorlásként Jared, a
következő nyertes, Emmát és Serenát választotta. Amikor Serena
levetette a sortját, és ezzel megmutatta hibátlan, elefántcsontszín
combját, James védelmezőn a fehér bőrfelületre tenyerelt.

- Őszinteség - válaszoltam megkönnyebbülve, hogy Jared kérdez.

- Ha büntetlenül megúszhatnál valamit, ami törvényellenes, mit
választanál? - tette fel a kérdést játékosan.
Nem láttam mást, csak vért és a padlón fekvő eltorzult, mozdulatlan
alakot. Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Meg kíváncsian nézett rám.
Nedves tenyeremet a ruhámhoz dörzsöltem.
Hideg verejték csörgött le a hátamon, a gerincem mentén. Felálltam az
asztaltól, és szó nélkül elindultam.
- Emma! - kiáltott utánam Sara.
Nem néztem vissza. Ki kellett oltanom a tudatomba toluló képeket.
Ahogy Jonathan üti azt az embert, üti, csak üti. Ahogy a vér elkenődött a
padlón, amikor felemelte. A kezem... a kormányt szorító kezem, miközben
Jonathan az ujjlenyomatokul törölte le a kocsiról. Ez volt az egyetlen titok,
amit sikerült mélyen elfojtani, egészen addig, amíg egy ártatlan kérdés elő
nem hozta.
- Emma! - kiáltott utánam Sara újra; amikor már a járdára értem. - Mi
volt ez? Mi a baj?
Képtelen voltam válaszolni. Fejemet ingatva mentem, csak mentem
tovább, mindent kizártam a tudatomból.
- Emma, állj meg! - kérte egyre kétségbeesettebben. - Kérlek! Kérlek,
mondd el, mi történt!
Megragadta a karomat, hirtelen felé fordultam. Sara összerezzent,
amikor meglátta az arcomat.
- Kérlek, mondd el, mi történt!
Egy pillanatra láttam Evant. A járdáról nézett minket.
- Gyalog megyek vissza a házba - hadartam, elfordulva tőle. - Nem
játszom tovább.
 - Oké - felelte. - Veled mehetek?
- Ha akarsz. De nem fogok beszélni róla - jelentettem ki határozottan.
- Rendben - egyezett bele Sara. Visszakiáltott Evannek. - Emma és
én gyalog megyünk vissza.
Evan bólintott, de ott maradt a járdán, és minket nézett. Mentem, csak
mentem; Sara szótlanul kísért.
Már éppen azt hittem, hogy esélyem van lerázni magamról minden
szörnyű választást, de fájdalmas emlékeztetőt kaptam arról, hogy maradt
egy, ami elől nincs menekvés.
 36. MINDIG TE

ara már órákkal ezelőtt kijött Emma szobájából, és azt mondta:

S Minden rendben lesz. Ennyi. Aztán Jareddel felment.
Semmi nem volt rendben Emma rémült tekintetével; megrettent, amikor
Jared feltette neki azt a kérdést. Jared sokszor elnézést kért, de még
képtelen voltam szóba állni vele. Annyi más kérdést tehetett volna fel, de
neki éppen ezt kellett kérdeznie egy lánytól, aki túlélte, hogy meg akarták
fojtani. Egy lánytól, akit évekig kínzott egy szadista őrült nő.
Nem haragudhatok örökké Jaredre. Nem gondolt Emma múltjára, azt
hitte, valami vidám választ kap, olyasmit, amit bárki más válaszolt volna.
Fogalma sem volt, hogy Emma így fog reagálni rá. Amikor hátratolta a
székét, egész testében remegett. Sara előbb érte utol, mint én, így ő
maradt vele. Hátramaradtam, elengedtem.
De most képtelen voltam aludni. Meg akartam nézni, hogy van.
Melléfeküdni, magamhoz ölelni. Tudtam, hogy biztonságot adhatok neki,
ha engedi. De valami nem engedett felkelni a függőágyból; ahelyett, hogy
bekopogtam volna az ajtaján, csak feküdtem, és bámultam a csillagokat.
Még mindig olyan sok minden volt, amit nem mondtunk el egymásnak.
A terasz deszkájára lépve finoman ringattam magam a függőágyban, és
néztem a sötétlő eget, a felhőfátyolon túl ragyogó csillagokat. Nem
akartam elmondani neki, mi történt, miután elhagyott. Tudtam, hogy
egyszer meg kell tudnia, de attól még nem volt könnyebb. Talán ha
megnyílok neki, ő is megnyílik nekem... és elmondja, mit titkol még előlem.
Jonathan üzenetétől felfordult a gyomrom. Amióta elolvastam, képtelen
voltam kiverni a fejemből azt a szöveget. Megbocsátok neked.
Hiányzol. Bármit megadnék, ha most hallhatnám a hangodat.
Sosem kedveltem Jonathant... és sosem bíztam benne. Úgy tűnik, jó
okom volt rá. Emma a bizalmába avatta. Olyasmit osztott meg vele, amit
velem nem. De ennél többről van szó...
Kérlek, mondd, hogy meg tudsz bocsátani nekem.
Történt valami, és mielőtt továbbléphetnénk, mielőtt teljesen meg
tudnánk bocsátani egymásnak, el kell mondania nekem, mi történt.
Jonathan most nincs itt, Emma nem tud beszélni vele. És úgy tűnik,
Jonathan nem akar az életében szerepet vállalni. De bármit is tett
Jonathan, az változtatta meg Emmát.

Képtelen voltam aludni. A sötétbe bámultam, és Jonathanra gondoltam.

Szívem hangosan verte a bordáimat; nem eresztett az erőszak, aminek
tanúja voltam. Két évig sikerült elfojtanom magamban; nem voltam
hajlandó szembenézni azzal, amit tettünk. Hinni akartam, hogy jó döntés
volt, hogy megvédtem, úgy őriztem Jonathan titkát, mintha az én titkom
lett volna; ahogy ígértem; meggyőztem magam, hogy a hallgatásom
jogos. Testem megborzongott, amikor felidéztem az emléket... a ház
üszkös romjait... a házét, ahol a családja meghalt... elevenen megégtek.
Magam előtt láttam elgyötört tekintetét, amikor elismerte a gyújtogatást.
Nincs olyan büntetés, ami jobban tönkretenné, mint a saját bánata és
bűntudata. Tudtam, mit képes lenni az emberrel a gyűlölet. Az a méreg
még az ereimben keringett.
Friss levegőre volt szükségem; felkaptam egy plédet az ágy végéről, és
kimentem az udvarra. Szorosan magam köré csavartam a takarót, de nem
csillapította a vacogást. A felhős eget néztem, és arra gondoltam, hol lehet
most Jonathan, és vajon a tűzben égők sikolya még kísérti-e álmában.
Lényem egy nyugtalan része nem engedte el. Lényem egy része még
akarta, hogy megtaláljam, bár fogalmam sem volt, hol kezdjem el keresni.
Nyikorgó hangot hallottam. Nagyon figyeltem, és megint… megint
hallottam azt a nyikorgást. Kinyitottam a kaput, óvatosan a teraszhoz
mentem. Evan a függőágyban feküdt; lassan hintázott előre-hátra.
- Szia! - köszöntem rá csodálkozva. Olyan hirtelen mozdult, hogy a
függőágy átfordult. Összerezzentem.
- Ne haragudj!
- Semmi baj - nyugtatott; próbálta elbagatellizálni. - Most már tudom,
mit érzel, amikor veled történik ilyen.
- Nagyon vicces - jegyeztem meg, grimaszt vágva. - Nem tudsz aludni?

- Nem. Gondolkodom - magyaráztam. - És te?

- Én is - felelte. Közelebb lépett. Vékony, zöld pléd volt a vállán.
- Akarsz beszélni arról, ami ma este történt? - kérdeztem, amikor
egészen közel ért, és a függőágy mellett állt.
Árnyékban volt. Sötét szeme elgondolkodón villant.
- Nem hiszem, hogy tudnék.
- Beülhetsz a másik végén, ha akarsz.
Feljebb húzódtam az én oldalamon, Emma beült a szélén, óvatosan a
közepe felé mozdult, nehogy felboruljunk. Hátradőlt, behajlította a térdét,
lába a derekamnál volt.
- Elmondanál nekem valamit, amit mindig is tudni akartam - kérdeztem,
mert az évek során olyan sokszor gondoltam erre.
- Mit? - kérdezte halkan, megfontoltan. Éreztem a feszültségét.
Összehúzta magán a takarót, mintha, az védelmet jelentene.
- Miről szóltak a rémálmaid? - kérdeztem, azokra az éjszakákra utalva,
amikor mellette voltam, és verejtékezve, sikoltozva ébredt. A kínjai mindig
nagyon bántottak. Nem tudtam megvédeni attól, ami álmában várta.
Emma felsóhajtott, majd ajkát kissé csücsörítve lassan fújta ki a
levegőt.

Már több mint egy éve nem volt rémálmom. Eltűnésük egybeesett az
üresség növekedésével. Nem kínozhatnak a halálomról szóló képek, ha
már nem félek a haláltól.
- A halálról - feleltem a lehető legnyugodtabb hangomon. - Arról, hogy
valahogy meg akarnak ölni, és az utolsó lélegzetem előtt felébredek. De
olyan valóságos volt.. A félelem, a tehetetlenség... az, hogy nem
menekülhetek attól a nőtől...
- Nőtől? - ismételte Evan kissé éles, feszült hangon. - Carolt láttad
rémálmaidban?
Megborzongtam. A neve pengeként hasított belém.
- Többnyire.
- Gyűlölöm azt a nőt! - mondta élesen. - Nem is tudom elmondani,
milyen közel voltam ahhoz, hogy aznap éjjel nekiessek. - Felkönyököltem,
amitől kissé megbillentünk. - George tudta. Látta a tekintetemben, és
közénk állt. Félt, hogy nem tudok uralkodni magamon. Kényszerítettem
magam, hogy csak arra gondoljak, hogy te maradj nyugodt. De ha nem
vettél volna levegőt... Ha... - Lenyelte a mondatot. Éreztem, hogy egész
teste megfeszül a függőágyban.
- De itt vagyok - mondtam, ismét magamra vonva a figyelmét.
Tenyeremet a combjára simítottam.
- Miért gyűlölt téged annyira? Miért akart bántani?
Megtöltöttem tüdőmet a hűvös, nedves levegővel.
- Nem tudom.
- Nem is akarod tudni? Nem akarod megérteni, mitől lett olyan
pszichopata kurva?
Evan egyre dühösebb lett. A visszafojtott harag tört
- Nem feleltem halkan. - Nincs a világon kifogás vagy magyarázat,
ami helyrehozhatná azt, ami megtörtént, ami segítene megérteni, miért
bántott. Nincs szükségem arra, hogy megbocsássák neki. Arra van
szükségem, hogy rájöjjek, hogy maradhatok életben... különben jobb
lenne, ha megölt volna.

Erre felkaptam a fejemet.

- Hogy mi van? Miért mondod ezt? Ugye, nem gondolod komolyan,
hogy megérdemelted a halált? Ugye, nem, Emma?- kérdeztem nagyon
nyugtalanul.
- Nem egészen így mondanám - felelte; hangja monoton volt,
közömbös, mintha valaki másról beszélne. - Nem igazán tudom, mit
érdemlek. De azt tudom, hogy nem igazán tudok élni.
Felzaklatott ez a kishitű hang, de mielőtt bármit mondhattam volna,
folytatta:
- Van egy tetoválásom, ami emlékeztet erre. Akkor csináltattam,
amikor még rémálmaim voltak. Azért csináltattam, hogy megóvjon... hogy
ne tévedjek el. Hogy ragaszkodjak az élethez.
- Megnézhetem?
Emma felült, talppal a terasz deszkáin támaszkodva stabilan tartottam a
függőágyat. Bal oldalával felém fordulva az ölembe csusszant, felhúzta a
pólóját, és megmutatta a bordái alá tetovált ábrát. A zsebembe nyúltam,
elővettem a telefonomat, hogy fény mellett láthassam a bonyolult
rajzolatot: a fogyó holdat és egy alvó férfi arcélét. A vonalak írásból voltak:
„Csak álom” Szép betűk, ciklikusan összeértek a legalacsonyabb pontig.
Ott a sorminta tökéletessége megszakadt. Ott más írás volt: „Nyisd ki a
szemed, és élj”
Kinyújtottam a kezemet, ujjaimmal megérintettem a szavaktól lógó
kicsiny, finom rajzolatú hintát. Érintésemre megrezzent, libabőrös lett.
- Talán nekem is kéne ilyet csináltatnom, „Még lélegzik” szöveggel –
súgtam, miközben leengedte a pólót. Hirtelen mozdulattal felém fordult.
- Amikor azt mondtad, hogy rémálmaidban azt látod, hogy eltűntem,
úgy értetted, hogy meghaltam?
 Inkább nem említeném, hány éjszaka álmodtam azt, hogy túl későn
értem oda, hogy tehetetlen, vértelen testet találtam.
- Nem mindig - ismertem el vonakodva. - Néha egyáltalán nem talállak,
akármennyire kereslek. Általában felriadok. A többi álom... amikor nem
érek oda időben... olyan, mintha szívemet tépnék ki.

Képtelen voltam levegőt venni, amikor láttam, hogy a kétségbeesés

éjszakáit idézi fel gondolatban. El tudtam képzelni, milyen, amikor az
ember rémálomra ébred, és rájön, hogy az a valóság.
Végigsimítottam az arcát, engem nézett; meglepődött az érintésemtől.
- Nem akarom, hogy gyűlölj. Azt akarom, hogy bocsáss meg nekem -
hebegtem. - Azt akarom, hogy újra szeress. - A szeme fénylett. - De nem
tudom, hogy engedjem, ha képtelen vagyok megbocsátani magamnak. -
Elhallgattam, az ajkam megremegett. - Mindig a megbocsátáshoz
kanyarodunk vissza, ugye?
- Igen - sóhajtott fel, kezemet két tenyere közé fogva, meleg bőréhez
szorítva. - Nem volt olyan pillanat, hogy ne szerettelek volna, Emma. Csak
nem tudom, hogyan szeresselek eléggé.
Könny csordult az arcomon.
- Miért mondod ezt?
- Azért, mert ha eléggé tudnálak szeretni, teljesen megbíznál bennem,
teljesen rám bíznád magad.
Fejemet lehajtva húztam el tőle a kezemet.
- Félek. Annyira félek, hogy ha meglátod, ki vagyok valójában, gyűlölni
fogsz. És nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen, csak azért létezek, mert
te vagy, Evan. Többször mentettél meg, mint gondolnád. Annyira félek,
hogy nem érdemeltem meg az élet leheletét, amit tőled kaptam. Sokkal
jobb akarok lenni, mint az a lány, aki most előtted van. Azt akarom, hogy
megérdemeljelek, hogy engedjem, hogy szeress. Bárcsak tudnám,
hogyan!
- Nem kell engedned, Emma. Szeretlek. Csak viszont kell szeretned.
Teljes lényeddel. Csak ez kell nekem. Szükségem van rád. Az egész
lényedre.

Óriási erő feszült a kendőzetlen szavainkban. Egyszerre rémisztett és

örvendeztetett meg ez a párbeszéd. Végre megnyílt nekem,
megmutatkozott, és nem is kérhettem volna, hogy ennél őszintébb legyen.
Ugyanakkor felzaklatott, amit mondott. És féltem, hogy hova vezethet ez.
Szívszorító szomorúság volt a tekintetében. Emma elhúzódott tőlem,
kiszállt a függőágyból. Néztem, hogy a lépcső felé indul, ott megfordult, és
rám várt. Követtem le a partra, a homokra loccsanó hullámok morajában.
Egy ideig a lábunkat bámulni sétáltunk.
- Őszintének kell lennem veled - törte meg a hangom végre a csendet.
- Ha azt akarjuk, hogy esélyünk legyen továbblépni, el kell mondanom
neked mindent, ami azután történt, hogy elhagytál engem. Nem lesz
könnyű neked, de kérlek, hallgasd meg... hallgasd végig.
- Rendben - felelte olyan halkan, hogy a hangját szinte teljesen elfújta
a tenger felől fújó enyhe szél.
Leültem a homokra, leült mellém. Éreztem, hogy teste a karomhoz
simul, a gördülő, hömpölygő hullámokat néztem.
- Amikor otthagytál engem abban a házban. Abban a szörnyű házban,
nagyon dühös voltam. Nem értettem, hogyan tűnhettél el az életemből
egyetlen szó nélkül. Ez a harag elnyomta minden más, irántad volt
érzésemet. Hagyni akartam, hogy elmenj. Meg voltam győződve róla,
hogy őt választottad.
- Jonathant?
- Igen - feleltem. Igyekeztem ellazítani a vállamat. - Nem tudtam, mit
gondoljak. De azután, amit akkor éjjel mondott, hogy a bizalmadba
fogadtad, hogy olyan közös titkotok van, amit soha nem mondhatsz el
nekem... azt feltételeztem.
- Nem úgy volt...
- Akkor hogy volt, Emma? Mi történt kettőtök között? - könyörögtem a
válaszért. - Szeretted?
- Nem. Nem szerettem.
Szeme rebbent, villant a sötétben.
- De ő szeretett téged - súgtam.
- Úgy hitte, hogy szeret - felelte, és elkapta tekintetét. – És aggódom
érte.
- Még mindig?
Nem válaszolt. Kezem ökölbe szorult a térdemen; az üzenet villant a
tudatomba.
- Miért bocsát meg ő neked, amikor tőlem ezt nem akartad? -
kérdeztem, önkéntelenül éles hangon. Emma felém fordult, szeme
döbbenettel villant. Azt akartam, hogy elmondja nekem. Muszáj. -
Elmondod, mi történt?
Emma szemében könnyek gyűltek. Fejét ingatta, és a végtelen fekete
vízre nézett.
Behunytam a szememet, és feltettem a következő kérdést, ami azóta
gyötört:
- Mi volt abban a levélben Emma?

Evan hangjában mély düh remegett.

- Tudsz a levélről?
A gyomrom összeszorult. Evan sokkal többet tud, mint tudnia kéne...
mindenről.
- Megtaláltam a borítékot, és felkutattam anyám irodájának minden
zugát, hogy a levelet is megtaláljam. Nem beszéltünk róla, és soha nem
említette. Egészen a múlt hétig, amikor elismerte, hogy létezik az a levél.
Az a levél megváltoztatta az életemet. Azt hiszem, megérdemlem, hogy
tudjam, mi állt benne.
Behajlított térdemhez szorítottam a homlokomat
- Már nem számít.
- Nem akarok dühös lenni, Em. Meg akarok bocsátani neked. De előbb
őszintének kell lennünk egymással... mindenben. Még mindig nem értem,
hogyan gondolhattad, hogy ha szó nélkül elhagysz, az nem tör össze
engem. Mert összetört. Nagyobb fájdalmat nem is okozhattál volna
nekem.
Zokogást nyeltem le, erősebben szorítottam a térdemet.
- Tudom, hogy nehéz. De azt akarom, hogy hallgass végig. Oké?
- Hallgatlak - hebegtem alig hallhatóan.
- Miután elmentél, az iskola kitalált valami hazugságot, hogy úgy
döntöttél, előbb mész a Stanfordra, és nem leszel ott a tanévzáró
ünnepségen. De mindenki tudta. Mind ott voltak azon a partin, ahova mi
nem mentünk el. Látták az arcomat, amikor néhány nappal később
visszatértem a Cornellről. Az érettségire alig gyógyultak be a sebeim.
Senki nem tudta a részleteket, de rájöttek, hogy akármi történt velem,
annak köze van ahhoz, hogy elmentél. Aztán... Nekem kellett
elmondanom azt a kibaszott beszédet, a végzősök búcsúbeszédét, amit
neked kellett volna elmondanod.
- Miért nem Ben? Őt jelölték ki az évfolyam szószólójának - kérdeztem,
és minél tovább beszélt, annál rosszabbul éreztem magam.
- Visszamondta - felelte Evan vállat vonva. - Nem ismerem a pontos
részleteket, de a végén nekem kellett volna mindenkit arra biztatnom,
hogy valósítsák meg az álmaikat. Na, de hogyan győzhettem volna meg
őket, hogy nézzenek előre, a jövőbe, amikor két lépésre nem láttam
magam elé? Katasztrófa volt. Aztán elmentem a Yale-re. Semmit nem
akartam tőled, így először nem küzdöttem ellene. Már nem volt bennem
szeretet. Nem érdekelt. Hét közben órákra jártam, a hétvégeket otthon
töltöttem... Annalise társaságában.
- Annalise?
A hangom megtört.

Felnéztem a mozduló égre, és valahogy összeszedtem magam.

Gyötört a tudat, hogy milyen fájdalmat okozok neki ezzel. Éppen ezért
nem akartam megosztani ezt vele. De meg voltam győződve arról, hogy
nem lehet másként, ha azt akarjuk, hogy gyógyulni tudjunk.
- Mindig a barátom volt. Törődött velem. Ezért együtt voltunk, és
igyekezett elterelni a gondolataimat rólad. És engedtem neki.
Karácsonyra a haragom nagy része eloszlott. De azután válaszokat
akartam. Találkozni akartam veled, hogy megkérdezzem, miért.
Próbáltam a szünetben idejönni, de a szüleim nem engedték, hogy
hozzányúljak a megtakarításaimhoz, apám pedig egyenesen elvette a
kocsimat, amikor rájött, mennyire akarok találkozni veled. Nem tudtam
kapcsolatba kerülni veled. A McKinley család ugyanúgy került engem,
mint mások. Sara fel se vette a telefont, ha hívtam. Olyan kegyetlen
voltam vele, miután te elmentél... Rajta töltöttem ki a haragomat; ezzel
arra kényszerítettem, hogy teljesen kerüljön engem... akkor is, amikor ő és
Jared még együtt jártak. Nem voltam önmagam, és mindenkit magammal
rántottam a nyomorúságomba.
Elhallgattam, ránéztem. Emma a mellkasához szorította térdét; egész
teste rázkódott.
- Jól vagy? - kérdeztem. Vigasztalni akartam, de képtelen voltam
rávenni magam, hogy megérintsem... Még nem.
- Folytasd - súgta feszült, gyötrődő hangon.
Fájt ezt hallgatnia. Neki a bűntudat méreg, és éppen ezt öntöttem le a
torkán. Őszintén folytattam, remélve, hogy a végén, ha megtudja,
megkönnyebbül.
- Annalise észérvekkel próbált rám hatni; azt mondta, hogy te döntöttél
így, és tiszteletben kell tartanom a döntésedet, az a legjobb, ha békén
hagylak. De ő nem ismert téged... úgy nem, ahogy én. Nehéz volt neki
megélni, amin keresztülmentem. Azt hiszem, rögtön az év elején kezdtünk
járni. Ő végzős volt a gimnáziumban, én pedig... én nem igazán csináltam
semmit. Ha nem lett volna mellettem... Voltak napok, amikor egyszerűen
fel sem keltem. El sem tudom képzelni, milyen lehetett neki. Fogalmam
sincs, miért akart tőlem bármit is, miért akart velem lenni.

A gondolat, hogy az a lány vigasztalta, győzködte, hogy engedjen el

engem, olyan hatással volt rám, mintha a bordáim be akarnának szakadni.
Még erősebben szorítottam a térdemet, attól féltem, hogy szétesek.
- Próbálta - folytatta Evan, bár azt kívántam, bárcsak ne mondaná
tovább. - De ő nem volt te. Amíg te létezel valahol messze... Képtelen
voltam elengedni téged, amíg nem kapom meg a válaszokat. Szükségem
volt a válaszokra, legalábbis meggyőztem magam, hogy így van. Amikor
meglátta a Stanfordra átjelentkezési kérelmemet... az megtörte. Azt hitte,
hogy utánad megyek. Azt hiszem, bizonyos szinten így is volt. Minden
joga megvolt arra, hogy gyűlöljön engem. De aztán megmagyarázhatatlan
módón megbocsátott nekem. Valami félrement az átjelentkezési
folyamattal. Gyaníthattam volna valamit, de nem gyanakodtam. Végül
kiderült, hogy visszavonta az átjelentkezésemet, mert meg akart óvni
attól, hogy fájdalmat kelljen átélnem újra. Ő is helyettem döntött,
önhatalmúlag. Ezért megszakítottam vele a kapcsolatot, és soha többé
nem találkoztam vele! Egészen Rachel temetése napjáig, amikor
megjelent a házunknál.
- Elment hozzátok? - kérdeztem döbbenten. - Miért?
 - Tudta, hogy Weslynben vagy a temetésen. Talán mellettem akart
lenni arra az esetre, ha én... De... én melletted akartam lenni.
- Szeretted?... Felejtsd el. Én nem... - Elhallgattam, fogcsikorgatva. -
Nem akarok arra gondolni, hogy vele voltál.
- Bocsáss meg - mondta nyugtató hangon. - Nem tudatosan, de
éreztem, miért csinálta. Azért, hogy fájdalmat okozzon neked. És ez
nagyon nem szép. De jó barát volt, Em, bármennyire nem kedvelted.
- Tudom - hebegtem.
- Azt is tudom, hogy ebben az egészben én sem viselkedtem
tökéletesen. Elég szörnyű dolgokat tettem olyan emberekkel, akiket
szeretek, becsülök. Tönkretettem egy jó barátságot Annalise-zal.
Lefeküdtem Catherine-nel, bár soha nem szerettem, nem is kedveltem. Ő
is a katasztrofális választások egyike volt. Mindezt azért, mert olyan
kétségbeesetten igyekeztem túltenni magam a veled volt kapcsolatomon.
De mindez az én döntésem volt. A te döntésed az volt, hogy elmentél. A
többi az enyém volt.
Testem csillapíthatatlanul rázkódott; a kezemre dőlve sírtam.

Nem akartam tovább bántani. Az őszinteség is megárthat; az ember

nem tud egyszerre sokat elviselni, és Emma elérte a tűrőképessége
határát. De én még nem értem a történet végére. És tudtam, ha most nem
fejezem be, nem fogja megérteni, és azt kockáztatom, hogy örökre
elveszítem.
- A rémálmok tavaly nyáron kezdődtek, amikor kiderült, hogy ősztől
nem járhatok a Stanfordra. Megszakítottam minden kapcsolatot
Annalise-zal, és meg voltam győződve arról, hogy te soha többé nem
jössz vissza. Tovább akartam lépni, meg akartam próbálni nélküled élni,
de az nem volt élet. Emma... - Felemelte könnyáztatta arcát. - Én nem
élhetek nélküled. És te nem élhetsz nélkülem. Egymás nélkül nem élünk
igazán.

- Miért kellett ezt megtudnom? - kérdeztem megtört hangon.

- Mert nagyon fáj belegondolni, hogy te... velük... tudni, hogy mit tettem
veled. Ez olyan, mintha puszta kézzel markolnád a szívemet. Nem
érdemlem meg. De miért mondtad ezt el nekem?
- Azért, mert mindig őszintének kell lennünk egymással, akkor is, ha
fáj. És tudnod kell, hogy én sem vagyok tökéletes. Mindent
összezavartam, elrontottam, felborítottam, és ezt nagyon sajnálom. De
elmúlt. És bármi is legyen az, amit még elhallgatsz előlem, amiért azt
hiszed, hogy gyűlölni foglak, azt akarom, hogy tudd elmondani nekem, és
tudd, hogy bármennyire is fog fájni nekem, nem megyek sehová;
melletted maradok.
- Ezt nem jelentheted így ki - érveltem. - Evan, amit tettem, az
elképzelhetetlen legszörnyűbb dolgok közé tartozik. Nem tudom, hogy
azok után is tudsz-e szeretni engem.
- De ismerlek, Emma. Ismerlek. A szíved nem engedi, hogy olyan
tegyél, ami elmulasztaná a szerelmemet. Szeretlek és szeretni foglak.
Láttam a dühös oldaladat. Ott voltam, amikor szembeszálltál Rachellel.
Láttam, milyen kegyetlen tudsz lenni. Ezt az oldaladat nem szeretem, de
te sem szereted. Tehát nem félek attól, hogy igazából ilyen lennél. Mert
nem vagy ilyen. A sértettség és a fájdalom akaszt ki, ezért akarod, hogy
más is érezze azt, ahogy te éreztél annyi évig. Ez nem jó, Em. De ez nem
te vagy.
Szívem összevissza vert. Biztonságot ajánlott, hogy meg nyílhatunk
egymásnak, elmondhatjuk mindazt, amiről tudjuk, hogy fájni fog, ami a mi
hibánkból történt, és mindettől azt várjuk, hogy hibáink a múltba
süllyednek, és továbbléphetünk. Elmondhatjuk egymásnak a
legszörnyűbb titkainkat. Ám én olyasmit titkoltam előle, ami sokkal
sötétebb bárminél, amit el tud képzelni, és ha elmondom, egészen
másképpen fog rám nézni. Képtelen voltam megtenni. Tudtam, ha
megteszem, örökre elveszítem Evant, és akkor a semminél is semmibbé
válok.
- Kérlek, bocsáss meg - súgtam. - Még nem vagyok kész.

Láttam, hogy küszködik vele; küzd a döntéssel, elmondja-e mi az, ami

még gyötri, ami miatt nem kerülhet közelebb hozzám. Testem minden
idegszálával tudtam, hogy ez a valami Jonathannal kapcsolatos. Valami
történt kettőjük között. De el kell mondania nekem. Amíg ez a titok kettőnk
között lebeg, nem leszek képes teljesen megbocsátani neki. De azt is
tudtam, hogy nélküle nem jutok levegőhöz.
- Adok neked időt. De tudd, hogy nem tudunk továbblépni, ha képtelen
vagy elmondani nekem mindent. - Szeme szomorúan rebbent. - Gyere ide
- kitártam a karomat, a combom közé dőlt, hátát a hasamnak támasztotta,
hogy átölelhessem. Fejét a karomra hajtotta, és megcsókoltam a feje
búbját. - Túl fogunk jutni ezen. Hiszek magunkban.
Emma karomba fonta a karját, és megszorította.
- Hinni akarok.
- Nézz rám!
Megfordult, hogy rám nézzen. Arca vörös volt a sírástól, minden
lélegzete reszketett. Végigsimítottam nedves arcát.
- Szeretlek.

Mélyre látó kék szemébe néztem. Minden tisztán látszott benne, ami
sebezhető és tiszta benne. Lényének az a része, amely védelmezni akart
engem, bátorítani, hogy jobb ember legyek, amelyet boldoggá akart tenni.
Olyan világosan kifejezte mindezt, hogy szívem repeső melegséggel telt
meg. Ha biztosan tudok valamit ezen a világon, az egyetlen bizonyosság
az, hogy szeret.
- És te is szeretsz - jelentette ki. És ez az igazság.
- Szeretlek. Az egyetlen biztos tény az életemben az, hogy szeretlek.
És mindig szeretni foglak. Azért végződött olyan fájón, mert nagyon
szerettelek. Csak azt akartam, hogy boldog legyél, és szabadulj meg az
én romboló életemtől. Olyan szép és tökéletes vagy... a hibáid ellenére is!
Nem tehetlek tönkre téged is.
Evan az arcomra simította a tenyerét.
- Hagyd ezt abba, kérlek! Ne próbálj védeni engem az életedtől!
Pontosan tudtam, hogy mit vállaltam veled. Soha nem kételkedtem abban,
hogy szeretsz... soha. Csak azt akarom, hogy bízz bennem, Emma.
Kérlek.
- A bizalom nem ment meg engem - mondtam, homlokomat a
mellkasához szorítva. Szorosan ölelt.
- Menjünk vissza a házba. - állát a hajamba fészkelve.

Felsegítettem a homokról, összeölelkezve sétáltunk vissza a házba. A

vallomás elvonta az erőmet. Az egész testem sajgott...
- Velem maradsz ma éjjel? - kérdezte súgva, hozzám hajolva. Éreztem
a testéből áradó energiát.
- Nem tudnék aludni, ha nem maradhatnék veled - mondtam, mire
elgyötört arcán halvány mosoly jelent meg. Bevezettem a hálószobába;
leroskadt az ágyra, cipőjét a lábujjával rúgta le. Óvatosan kihúztam alóla a
takarót, aztán levetettem a nadrágomat, a cipőmet, és bebújtam mellé.
Magamhoz öleltem úgy, hogy a mellkasomon érezzem a szívverését.
- Emma?
- Hmmm - mormogta félálomban.
- Mikor csókolhatlak meg?
 Túl fáradt voltam ahhoz, hogy megmozduljak, de ez a kérdés váratlanul
erőt öntött belém, és hirtelen nagyon is éber lettem. Átgördültem, felé
fordultam, és azt láttam, hogy mosolyog rám.
- Szia!
- Szia! - mosolyogtam vissza rá, és hajába simítottam az ujjaimat. -
Most megcsókolhatsz.
Szívem erősen kalapált, ahogy az ajkunk szorosan összeért. Olyan
ismerős érzés, mégis olyan más. Szenvedélyünk egyre nőtt, ahogy
ajkamat szájába szívta, és a nyelvét átcsúsztatta hozzám.

Hőhullám futott végig testemen, ahogy ajka az ajkammal játszott,

nyelve lassú, érzéki mozdulatokkal szeretett. Még szorosabban öleltem;
olyan régóta akartam ízlelni. Pulzusom sürgetőn lüktetett; fölé hajoltam,
tenyeremet végigcsúsztattam a hátán.
Felnyögött; amikor testünk nyomása tovább erősödött. A füle alatti
érzékeny pontot nyalogattam. A gyönyör halk sikolya tört elő torkán, ami
kis híján eszemet vette. Zihálva találtam meg ajkát újra, hozzápréselt a
féktelen vágy.
Tudtam, hogy abba kell hagynunk, de minél jobban zihált, annál
gyorsabban, felszínesebben vette a levegőt, annál erősebben reagált a
testem; nem akartam elhúzódni tőle. Ujjait a hajamba mélyesztette,
minden más kiszorult a tudatomból, csak ajka lágyságát, nyelvének puha
érintését, bőrének mámorító, finom virágillatát éreztem. Emma körém
fonta a combját, és hátrahajtotta a fejét, feltárva finom ívű nyakát.
Ajkammal simítottam végig, éreztem bőrének enyhe sós ízét.
Alsónadrágom felé mozdult a keze; ekkor tudtam, hogy ez nem az a
pillanat. Mindkettőnknek lelki sebe volt, és tudtam, hogy ez nem gyógyít
meg minket. Gyengéden eltoltam a kezét, és a fülébe súgtam:
- Nagyon, nagyon kívánlak, akarlak, de most abba kell hagynunk.
 Az ágyba süppedtem.
- Tudom - lihegtem, és próbáltam valahogy helyreállítani a testem
rendes működését. Annyira meglepett, hogy mennyire akarom, mennyire
kívánom, hogy képtelen voltam abbahagyni, bár a belső hangom
folyamatosan figyelmeztetett: Még ne!
Hozzáhajoltam, hogy lássam a tekintetét, kezemet végighúzzam az
arcán, és ajkát a hüvelykujjammal simogassam végig. Szemének
mélységébe néztem, és egész világom kisimult, ahogy a karjában
feküdtem... pontosan ott, ahová tartozom.
 37. MINDENT A HOLNAPRÓL

it akarsz csinálni holnap? - kérdezte Sara a függőágyból.

M - Evan elment a szörfdeszkámért, szóval elmennék szörfözni -
feleltem, hátrahajolva a támlátlan széken, hogy jobban lássam az éppen
készülő festményt. Kézbe vettem a finom szőrű ecsetet, és sötétkék
festékbe mártottam.
- Nem a múlt héten voltatok szörfdeszkát venni?
- De igen. Olyat választottunk, amit egy másik üzletből kellett
áthozatniuk. Tegnap kellett volna elhoznunk, de valami gond volt a
szállítással. Evan nagyon csalódott volt, hogy nem ért ide akkora,
amikorra ígérték - mondtam mosolyogva, és eszembe jutott, mennyire
látszott rajta a csalódottság, amikor a szörfboltban az eladósrác közölte,
hogy ma délután kell visszamennünk a deszkáért, mert sajnos nem
érkezett meg. Úgy nézett ki, mint aki éppen megtudta, hogy a Mikulás nem
létezik.
- Szeretném látni, ahogy szörfözöl. - mondta Sara, arcát egy
magazinnal árnyékolva.
- Persze. Miért ne?
- Van kedved elmenni valahová vacsorázni? Csak mi négyen.
- Jó ötlet - ismertem el. Nem igazán akartam a másnapra gondolni.
Igazából egyetlen napra sem akartam gondolni.
- Megvan! - kiáltott Evan izgatottan. Hangja az egész házban
hallatszott. A teraszon talált minket; szeme csillogott, arcán észvesztően
gyönyörű mosoly. - Most már hivatalosan is megvan az első szörfdeszkád.
- Remek - feleltem könnyeden nevetve. - Akkor holnap kipróbáljuk.
- Holnap? - a válla csalódottan elernyedt.
Még nagyobb mosoly lett a válaszom; nagyon élveztem, hogy annyira
szeretne engem deszkán látni.
- Késő van már. Holnap reggel első dolgunk lesz kimenni. Becsszó.
- Holnap - ismételte a szót Evan csalódottan. Mögém lépett, kezét a
derekamra simította, amitől bizseregni kezdett a bőröm. Hozzám hajolt,
megcsókolta a vállam csupasz bőrét, aztán vállamra hajtotta az állát, és
megszemlélte a festményt. Kissé hátrahajolva hozzásimultam, ölelésébe
vont.
- Még nincs kész - siettem a magyarázattal; arcom olyan vörös volt,
mint a vászonra festett színek. Éreztem, hogy ért, és értelmez minden
ecsetvonást.
- Nagyon erős kép.

Kifejező kép volt, és egyszerre nagyon nyugtalanító. Nem akartam ezt

kimondani, nehogy megsértsem, de biztos vagyok benne, hogy ezt ő is
pontosan tudta. Lehetetlen volt nem észrevenni, milyen kétségbeesést
fejezett ki az ecsettel. Színek és felületek kavarogtak, absztrakt
kézábrázolások; minden kéz viharos tengerből nyúlt kifelé, a hullámok
mozgásával elegyedve. Ez megerősítette azt a furcsa, felkavaró
érzésemet, hogy van valami mélyen gyökerező vágya... és ez a vágy arra
készteti, hogy feladja ezt az életet. Nem először fordult elő, hogy ezt a
félelmet tapasztaltam.
- Reméltem, hogy beszélhetünk valamiről - súgtam a nyakához
hajolva, aztán ajkamat meleg, lüktető pulzusához szorítottam.
- Miről? - kérdezte olyan elcsukló, izgatott hangon, amiről erős vágyam
támadt, hogy a teraszkorláthoz szorítsam, és egész testét elöntse a
forróság, mint amikor nagyon felizgul. Aztán észrevettem, hogy Sara a
függőágyban hever, és elhúzódtam tőle. Le kellett csillapítanom azokat a
gondolataimat.
- Ha befejezted, elmegyünk sétálni - mondtam.
 - Miért nem futni? A fociedzések pár hét múlva újrakezdődnek.
Formában kell lennem.
- Rendben - feleltem. - De velem kell futnod, hogy közben
beszélgethessünk.
Felnevetett.
- Jó. A kedvedért lassabban futok.

Leguggoltam megkötni a cipőfűzőmet, amikor Evan sortban,

futócipőben kilépett a házból.
- Evan! - szóltam rá korholón. A látvány egész testemben apró
remegéseket indított el. - Vegyél felsőt!
- Még mindig itt tartunk? - méltatlankodott. - Tényleg?
- Orra bukom, ha melletted kell futnom, és te gyakorlatilag félmeztelen
vagy.
- Majdnem ugyanúgy nézek ki, mint a többi srác a parton - próbált
meggyőzni.
- Igen, de ők nem te vagy - hangsúlyoztam. - Nem érdekel, hogy más
srácok hogy néznek ki félmeztelenül. Te vagy félmeztelen, és ettől
megbolydul az agyam.
Nevetett.
- Mi az? Hiszen csak megmondom az őszintét - vágtam vissza; a
vallomásomtól egészen elpirultam.
Felálltam, Evan megfogta a csípőmet, magához húzott.
- Akkor, ha csak őszinte akartál lenni - mondta; szavai ajkamat
csiklandozták. - Akkor én inkább...
- Ezt igazán nem kell látnom - jelentette ki Jared, aki éppen akkor lépett
ki a konyhából.
- Menjünk! - szólt Evan, azzal felkapta pólóját a kanapéról.
 Futásba lendültünk a parton. Megvártam, míg beáll a kényelmes
sebesség, csak azután szóltam hozzá; azt akartam, hogy biztosan
beszélgethessünk, és közben lépést tarthassak vele.
- Szóval arra gondoltam, hogy elmegyek valakihez, akivel tudok
beszélni a rémálmaimról. - Szemem sarkából figyeltem, hogyan reagál
erre. - Esetleg együtt mehetnénk hozzá.
Sokat gondolkoztam, hogyan adjam elő ezt neki, amióta tegnap
telefonáltam. Tudtam, hogy Emma mennyire utál beszélni az érzéseiről,
különösen idegeneknek. Azt is elég nehéz volt elérni, hogy nekem és
Sarának megnyíljon.
- Ez valami párterápia? - kérdezte évődőn.
- Nem, nem. De magunkat ismerve az sem lenne rossz ötlet. -
Nevettem. Vállal meglökött. - Felhívtam egy terapeutát, aki traumát átélt
emberekkel foglalkozik. Arra gondoltam, könnyebb lenne, ha néhány
terápiás ülésen együtt vennénk részt.
Nem szólt, csak a homokot nézte.

A terapeuta gondolatára is összeszorult a gyomrom. Beszélgettem már

néhány terapeutával, de egyáltalán nem találtam hasznosnak a
folyamatot. Persze, az elsőn még nagyon kicsi voltam; ez nem sokkal
apám halála után volt, de attól, hogy beszéltünk róla, apám nem jött vissza
az életbe. Szóval pontosan azt mondtam a nagy fogú, cseresznyeillatú
nőnek, amit hallani akart, egészen eddig, míg nem közölte anyámmal,
hogy helyrejöttem.
Visszatekintve meglepett, hogy anyám egyáltalán elküldött terápiára.
Nem tudtam elképzelni, hogy a sajátjain kívül más érzéseivel is képes
lenne törődni. Talán volt néhány nagyon rövid időszak az életemben,
amikor anyaként viselkedett, vagy az iskolai tanácsadó javasolta. Ez
utóbbi valószínűbbnek tűnt.
 A második terapeutával az utolsó gimis évemben beszélgettem, miután
kiengedtek a kórházból, amikor a világom teljesen felborult és kifordult.
Nem tudtam rávenni magam, hogy bármit is mondjak neki. Olyan volt,
mintha az agyam teljesen kikapcsolt volna, és nem hagyta, hogy
bármilyen érzelmet kimutassak, nem hagyta, hogy akár egyetlen
traumatikus pillanatra emlékezzem... kivéve a rémálmaimra. Eljártam a
terápiás ülésekre, ahogy azt a bíróság előírta, de mindig úgy léptem ki a
rendelőből, ahogy beléptem. Semmi hatás. Szóval enyhén szólva is
kételkedtem az ilyen beszélgetések eredményességében
- Gondolkozol rajta? - kérdezte Evan, mivel túl sokáig hallgattam. -
Ezzel nekem is segítenél.
Rápillantottam; nyugtalanság kavargott bennem. De miután ezt
mondta, nem hagyhattam figyelmen kívül a kérést.
- Gondolkodom rajta.
- Köszönöm.
- Ez volt a Nagy Beszélgetés? - kérdeztem halványan elmosolyodva.
- Igen.
- Akkor most sprintelek - mondtam. Szemöldököm rebbent. - Tarts
lépést velem, ha tudsz!
Talpam a homokba mélyedt, egyre gyorsabban löktem magam előre;
szükségem volt az adrenalinlöketre; az megnyugtatott, attól minden
tisztább lett.

- Kösz, hogy velem futsz! - kiáltottam, ahogy a távolság egyre nagyobb

lett közöttünk. A „gondolkodom rajta” válasz jobb volt, mint amire
számítottam. Figyeltem, ahogy teljes erőből fut a víz mellett; tudtam, hogy
valószínűleg a beszélgetésünk késztette gyors iramra.
Türelmetlenül, csípőre tett kézzel várt a ház előtt. Nevetve ingattam a
fejemet.
 - Túl lassú vagyok melletted, Emma?
- Ne a te hibád, hogy nem tudsz lépést tartani velem - évődött velem.
- Lehet, hogy nem tudok lépést tartani veled, de attól még el tudlak
kapni - mondtam, és a mozdulatomon nem lassítva lehajoltam, és
felemeltem a földről.
- Evan, tegyél le! - kiáltott nevetésbe fúló hangon.
Verejtéktől síkos combját szorítottam. Lépteim meginogtak, ahogy
berohantam vele a vízbe; nem jutottam messzire, hullám döntött le minket.
Emma a felszínre bukkant, szája a döbbenettől tátva; törölgette a vizet
az arcáról.
- El sem tudom hinni, hogy ezt tetted velem!
Fröcskölt, és mosolygott, csak mosolygott.
Nevetve, sikoltozva próbált a part felé menekülni; felálltam, hogy
elkapjam. A térdig érő víz lelassította.
- Ne olyan gyorsan! - mondtam, a derekát hirtelen átölelve.
Mozdulatától mindketten a homokra estünk, a víz határán.
Hanyatt fordítottam, haja elterült a fövenyen. Szeme csillogott, ahogy
felmosolygott rám.
- Egy kis homok van a... - gyengéden végigsimítottam arcán. Lélegzete
kihagyott. Megragadtam a derekát, közelebb húztam magamhoz.
Behunyta a szemét, amikor lehajoltam, hogy megízleljem az ajkán fénylő
sós vizet. Egész életemet le tudnám élni úgy, hogy őt csókolom... nem
tudnék betelni vele. Leheletének hevétől megnyílt a szám, ajkát
nyelvemmel becéztem, szorosan magamhoz öleltem.

Evan magához húzott, lábammal átfogtam a lábát; víz áradt-apadt

alattunk, ahogy ott feküdtünk a durva szemcsés homokon. Keze
végigcsusszant combom fonákján. Halkan felnyögtem, a gyönyörűségtől
önkéntelenül hátrahajtottam a fejemet... és nagy, barna szempárt láttam.
Eltoltam magamtól Evant, ő is felnézett, és rögtön elengedett. Egy sárga
vödröt tartó kisfiú nézett minket egészen közelről.
Felültem, lesimítottam a hajamat. Egész arcom mintha lángban égett
volna.
- Hát... eléggé... szóval csupa homok a testünk – jegyezte meg Evan,
ahogy végignézett rajtunk. Nedves ruháink, bőrünk csillámlottak. - Talán
vissza kéne mennünk a vízbe.
Pulzusom még kihagyott a csóktól; vigyorogva fordultam felé.
- Szabadtéri zuhanyozás?
Ajka ragyogó mosolyra húzódott. Feltápászkodtam, futólépésben
indultam volna a ház felé. Megragadta a bokámat, mire elterültem a
homokon. Evan nevetve sprintelt el mellettem.
- Hé! - kiáltottam utána, azzal felálltam, és utánarohantam

Hallottam, hogy mögöttem fut, és halkan nevetve egyre gyorsabban

szedi a lábát. Hosszabb távon le tud hagyni engem, de sprintben én
vagyok a jobb. Teljes iramban rohantam fel a lépcsőn, a belső udvarhoz
vezető kapu felé vettem az irányt. Csak annyi időm volt, hogy lerúgjam a
cipőmet, lehúzzam a zoknimat, Emma máris becsapta maga után a kaput.
A kerítés előtt állt lihegve. Nagyon vonzó mosoly játszott az arcán.
Elfordítottam a csapot, hagytam, hogy felmelegedjen a víz, míg ő szó
nélkül gondosan levetette a cipőjét, és lehúzta a zokniját. Néztem, ahogy
felém mozdul; ugyanazzal a csábító mosollyal... és nedves, homokos
pólóját levetette.
Sortja derekához tette a kezét, aztán nem mozdult; kérdőn nézett rám.
Fejemet ingattam. Tudtam, ha leveti a nadrágot, az önuralmam is odalesz.
Emma ott állt előttem, tekintetünk egymásba fonódott; kezét a pólóm alá
csúsztatta. Ahogy az ujjai a bőrömet érintették, minden hasizmom
megfeszült.
 Kezem mozdult, vállamnál fogtam meg a pólót, kibújtam belőle, a
fapalánkra dobtam. Lábujjhegyre állt, amikor lehajoltam megcsókolni; a
derekát szorosan fogtam. Bőre forró volt a hasamon, ahogy hozzám
simult. Óvatosan hátráltam, a zuhany felé vezettem... reméltem, hogy a
víz hőmérséklete nem szakítja meg az ölelést.
Meleg víz fröccsent a hátamra, továbbvontam magammal. Zuhogott
ránk a víz; ajkunk szétvált, és valami megváltozott közöttünk.
Végighúztam ajkamat a nyakán, bőrének sósságát ízleltem. Fejét
hátravetve kéjesen felnyögött. Hátizmaim megfeszültek, ahogy a testem
reagált rá.
Emma végighúzta ajkát a mellemen, én pedig ujjaimat a hajába
mélyesztve felfelé mozdítottam az arcát, és olyan vággyal csókoltam
nedves ajkát, hogy nagyon nehéz volt uralkodnom magamon. Lábammal
éreztem a kőpad szélét, felhúztam Emma jobb lábát, talpát a peremre
illesztettem.

Mély levegőt vettem, ahogy keze felfelé kúszott a combomon, és a

nadrágom száránál sem állt meg. Hőhullám terjedt a mellkasomban.
Behunytam a szememet, átadtam magam az érzésnek. Légzésem
egyenetlen zihálássá esett szét, nyakába fúrtam arcomat, nyelvemmel,
ajkammal, finom érintésekkel kényeztettem bőrét; arcélét követve
visszataláltam az ajkához. Megnyílt ajkába sóhajtottam a gyönyörűségtől,
ahogy érintésétől átlendültem azon a bizonyos ponton. Hátát szorítottam,
összerándultam körülötte, belevesztem a testemben száguldó, forrón
lüktető áramlatba. Mélyen zihálva ernyedtem vállára.
- Akkor is gyorsabban tudok futni, mint te - mormogtam, ajkamat sima
bőréhez nyomva.
Evan halkan felevetett, és a fülembe súgta:
- De soha nem maradok el tőled. Nem veszíthetsz el.
 Párna csapódott a fejemhez. Felmordultam; nem akartam kinyitni a
szememet.
- Kelj fel, Evan! - sürgetett Emma.
A szemhéjam résnyire nyílt. Még sötét volt.
- Mennyi az idő?
- Gyakorlatilag már reggel van - mondta, de túlságosan élénknek tűnt
ahhoz, hogy ez igaz legyen.
- Miért nem alszol? - mormogtam, állig felhúzva a takarót.
- Mert nem tudtam aludni, szóval úgy döntöttem, hogy szörfözni
megyünk.
Sűrű pislogással kinyitottam a szememet.
- Tessék?
- Arra gondoltam, hogy mi lehetnénk az elsők a vízen. Csak te meg én
- magyarázta. Már felöltözött. Póló és rövidnadrág volt rajta.
Eltelt egy hosszú pillanat, mire felfogtam, mit mond. Amikor végre
megértettem, lerúgtam magamról a takarót.
- Felkeltem. Adj öt percet!
- Gondoltam, hogy így lesz - felelte ragyogó mosollyal.
Becsuktam a fürdőszoba ajtaját. Még álmos voltam, de rám ragadt a
lelkesedése; tudtam, hogy ennek most nagyobb jelentősége van, mint
gondolná; különösen ma.

Nyugtalan voltam. Szerettem volna mielőbb kijutni a házból. Amikor

Evan végre kijött a fürdőszobából, müzliszeletet dobtam felé, amit éppen
csak elkapott, aztán hátat fordítottam neki, és elindultam. Jött utánam.
- Hááát, neked tényleg eszement kapcsolatod van a kora reggelekkel -
jegyezte meg Evan, azzal becsukta maga mögött az ajtót. - Már mindent
összepakoltál?
- Nem tudtam aludni - magyaráztam újra. De ezen a napon lehetetlen
volt aludni.
- Megmondod, miért? - kérdezte. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni.
- Aggódóm a mai nap miatt - feleltem. - Jónak kell lennie.
Evan bólintott; nem kérdezett többet.
- Jó lesz.
Kitárta a karját, közelebb húzódtam hozzá, szorosan megöleltem.
Felfelé mozdította az államat, gyengéden megcsókolt.
- Jó reggelt, Emma!
- Jó reggelt!
Mosolyogtam, mert tényleg jó reggel volt.
Átadtam Evannek a kulcsot, ő vezetett. Arra az elhagyatott, szörfös
partszakaszra mentünk, amit a fiúk találtak. A fejünkön vittük a deszkát, és
a szörfös ruhát a növényzettel benőtt terepen vezető ösvényen; végül
elértük a tágasabb, sziklás partot. A nagy gördülőhullámok miatt volt ez a
hely olyan kitűnő szörfös terep.
Még szürke volt az ég, reggeli ködpára lebegett a sötét víz felett. Még
túlságosan álmos voltam ahhoz, hogy a vízbe menjek, ezért deszkámat
egy kőnek támasztottam, a szörfösoverall mellé. Ujjaimmal
végigsimítottam a deszka lélegzetelállító mintáján: a hullámon áttörő, ívelt
testű nőalakon. Amint megláttam, szívem nagyot dobbant. Evan hiába
próbált meggyőzni, hogy válasszak másikat, tudtam, hogy nekem csak ez
kell.
Lehúztam a felsőm zipzárját, fürdőruha látszott alatta.
- Mit csinálsz? - kérdezte Evan.

- Úszni megyek - felelte egyszerűen, mintha ez teljesen magától

értetődő lenne.
- Jéghideg a víz - figyelmeztettem, amikor láttam, hogy letolja a sortját.
Aztán már képtelen voltam megszólalni.
 - Ne bámulj, hanem gyere be velem a vízbe! - mondta, a hasamra
csapva. - Attól felébredsz.
Meg sem torpant, lazán bekocogott a vízbe, és belemerült.
- A francba! - hördültem fel, mert tudtam, hogy fájni fog. Fájt. Csak
lábszárközépig gázoltam a vízbe, nem voltam hajlandó tovább menni. Már
megdermedtek a lábujjaim.
A kezemet nyújtottam felé. Meg akartam fogni. Sötét volt, és köd;
nehezen láttam. De megtaláltam. Hanyatt fekve lebegett az óceán
hullámzó vizén.
Mély levegőt vettem és begázoltam; a víz alá buktam. A jéghidegben
felszínre bukkanva levegő után kapkodtam, odaúsztam, ahol Emma
széttárt karokkal feküdt a vízen, békés tartását csodáltam. Szeme csukva
volt, résnyire nyílt száján át lélegzett, mintha álomba merült volna.
Megérezhette a jelenlétemet, mert felemelte a fejét, teste lesüllyedt.
- Szia - köszönt rám; mosolya ragyogott, mint a nap. - Éppen azon
gondolkodtam, bejössz-e utánam.
- Jéghideg a víz Em! Melegíts fel! - magamhoz vontam, hasa csupasz
bőre a bőrömhöz ért. - Lilul a szád széle.
- Tényleg? - a tekintetemet fürkészte. - Akkor menjünk ki a vízből?
Kezét nyakamra kulcsolta, ujjait vizes hajamba fúrta.
- Azt hiszem, kezdek felmelegedni - mondtam; a szívem hevesen vert,
amikor egész testével hozzám simult, hogy felnyújtózkodjon az ajkamig.

Remegő ajkamat az ajkához nyomtam; döbbenten szisszent fel.

- Jéghideg az ajkad!
- Melegítsd fel! - kértem, végigsimítva álla vonalán. Evan elfordította a
fejét, hogy ajkunk találkozhasson, de mielőtt megcsókolhatott volna...
- Tartsd vissza levegőt! - súgta sürgetőn.
Éreztem, hogy vízfal magasodik fölénk. Gyorsan mély levegőt vettem,
és a víz alá süllyedtem. Az erős áramlat szétválasztott minket, engem
elsodort a hullám. Amikor újra a felszínre bukkantam, megláttam Evant a
parttól távolabb. Izmaim fájtak a jeges vízben, a következő hullámmal a
partra sodortattam magam.
Amikor kiértem, valaki megszólított:
- Milyen a víz?
Más szörfösök is úgy gondolhatták, hogy ők lehetnek az elsők a vízen;
ezzel keresztülhúzták a terveimet, hogy Evannel a parton felmelegedjek.
- Jéghideg - feleltem nekik, amikor Evan kisétált a partra. Üdvözölte
őket, aztán rám nézett. Csalódottnak tűnt, ebből tudtam, hogy ugyanarra
gondoltunk. - Azt hiszem, ideje felvenni az overallt.
- Szerintem is.

Az ég még néhány óráig szürke maradt, de a hullámok teljesen

tökéletesek voltak. Az elején fel sem tudtam állni a deszkámra, annyira
elvonta a figyelmemet, hogy Emma a deszkáján ülve várja a hullámot.
Aztán beleállt az elsőbe, és képtelen voltam levenni róla a szememet.
Hihetetlenül jól tartotta magát; úgy szlalomozott a hullámon, mintha évek
óta szörfözött volna.
- Egész nap ott fogsz ücsörögni? - kérdezte csipkelődve, amikor újra
kitempózott.
- Csak csodálom a tudásodat - mondtam. - Meg kell mondanom, egy
kicsit csalódott vagyok, hogy nem én taníthattalak.
- Így jobb - felelte furcsa mosollyal, mert mindketten tudtuk, hogy ezzel
véletlenül Cole-ra terelődött a szó. - Így csak szörfözünk. Beletelt egy kis
időbe, mire fel tudtam állni a deszkán, a hullámon csak később tudtam
haladni. Szóval így jobb.
Bólintottam. Elismertem, van benne valami. Így tökéletes; csak ő és
én... és persze néhány más, ismeretlen srác. Olyan élmény volt ez, amit
nem is tervezhettem volna meg. Némi hálával tartozom Cole-nak azért,
hogy tanította. Azért nem, hogy járt vele.
Emma kitalálhatta, mire gondolok, mert hozzám tempózott, és
megfogta a lábamat.
- Sajnálom... sajnálom, hogy együtt láttál minket. Csak nagyon fájt az
is, hogy hallottam rólad... és elképzelhetetlenül jobban fájt, hogy láttalak
is.
- Nem fogok hazudni. Nem volt könnyű a közelében lenni, bár
kedvelem a srácot. Viszont tudtam, hogy nem fog sokáig tartani -
mondtam vigyorogva, elhessegetve a rossz érzést, hogy láttam őket
csókolózni.
- Hogy mi van? - szólt meglepetten. - Hiszen mi nem is jártunk, Evan!
- Akárhogy is: együtt voltatok. Nem számít, minek nevezed -
legyintettem. - De neked velem kell lenned, ezért minden más pasi
kudarcra van ítélve.
Óvatosan áthajoltam hozzá, és megcsókoltam. Amikor elhúzódtam tőle,
megszólalt:
- Szeretlek.
Ettől a szótól, hogy ő mondta ki, úgy éreztem, bármit képes vagyok
meghódítani. Visszamosolyogtam rá.
- Te és én, Em. Történjék bármi.
Láttam a fényt a szemében; szemében, ami nem sokkal korábban olyan
kifejezéstelen, olyan üres volt, hogy azt hittem, elveszítem. Gyönyörű
mosollyal ült a deszkájára, áthelyezte a súlyát, és felkészült a következő
hullámra.

Addig voltunk kint a vízen, amíg nem bírtam tovább. A kezem mintha ki
akart volna szakadni, lábam remegett. A többiekkel, Jareddel és Sarával
is késő délelőtt találkoztunk, amikor a nap már áttört a szürkeségen.
Hűtőtáskában hoztak ételt, így az egész napot a víz mellett tölthettük.
Ezen a napon semmi más nem számít. A pillanatnak éltem, nem rágódtam
a múlton, nem féltem a jövőtől. Csak hagytam, hogy úgy teljen a nap,
ahogy telik, és jobb nem is lehetett volna.

*
Sara megfogta a kezemet, fejét a vállamra hajtotta, amikor kiléptünk a
megvilágított fák között álló étteremből. Vacsoráztunk; csak mi, négyen,
ahogy akarta. Evant és Jaredet előre- küldtük, hogy elmehessünk a
mosdóba, de gyakorlatilag róluk beszéltünk.
- Nagyon örülök nektek - mondta, fejét hátravetve, mosolyogva. - Hogy
végre a tiéd. - Nagy örömmel nézte a fiúkat, ahogy a kocsi mellett
beszélgettek. - Mindig is így kellett volna lennie... Milyen ostobák voltunk!
- Tudom - feleltem halvány mosollyal.
Megszorította a kezemet, és hozzátette:
- Mindennél jobb, hogy így látlak. Ezt szeretem. Ő az egyetlen, aki
mellett így ragyogsz. Hiányzott ez az idétlen arckifejezésed.
Nevetéssel nyomtam el feltörni akaró érzelmeimet.
- Köszönöm, Sara. És köszönöm, hogy elviseltél. Tudom, hogy az
elmúlt két év neked sem volt élvezet.
- A testvérek már csak ilyenek - jegyezte meg vidáman, vállát
vállamhoz nyomva. - Elviselik egymást.

Nevetésére hátrafordultam. Emma észrevette, hogy nézem. Elindultam

felé. Elengedte Sara kezét, és megfogta a felé nyújtott kezemet.
Homlokon csókoltam.
- Milyen születésnapod volt, Emma? - kérdeztem, kihasználva az
alkalmat, hogy szóba hozzam.
Megállt. Felé fordultam; féltem, hogyan reagál. Emma lábujjhegyre állt,
arcon csókolt. Elmosolyodtam. Átölelte a nyakamat, és halkan a fülembe
súgta:
- Az utóbbi tizenhárom évben ez volt a legjobb születésnapom.
Köszönöm.
 38. AZ ÍGÉRET

orzongás futott végig a hátamon, ahogy csiklandósan a nyakamhoz

B -
ért.
A lányok mindjárt berontanak, és az ágyon fognak ugrálni - súgta
Evan a fülembe. - Talán ideje lenne felkelni.
Langyos ajka a vállamhoz ért, arcom tétova mosollyal reagált.
Mocorogtam, hogy érezzem a testét; még nem voltam hajlandó kinyitni a
szememet.
- Emma! - Sara dörömbölt az ajtón. - Kelj fel! Segítened kell nekünk!
Arcomat a párnámba fúrva káromkodtam, Evan nevetett.
- Én megmondtam.
- Miért gondoltam, hogy ez a parti jó ötlet?
Önkéntelenül felsóhajtottam, ahogy a keze becsússzam a pólóm alá a
hasamon.
- Senki nem beszélt rá - mormogta Evan, nyelvével csiklandozva a
nyakamat. - A múlt héten, a születésnapodon nagyon odavoltál érte.
Emlékszel?
- Az nagyon... nagyon furcsa nap volt. Úgy értem... jó nap. -
Felsóhajtottam, képtelen voltam a beszélgetésre figyelni. - A július...
negyediki ünnepség... csak... sötétedés után kezdődik.
Megragadtam Evan kezét, megszorítottam; ajka melege édes
borzongással terjedt a testemben.
- Emma! - kiáltott be Sara újra. Evan nevetett, és az oldalára fordulva
eltávolodott tőlem.
- Már fent vagyok! - kiáltottam vissza, aztán halkabban hozzátettem. -
Sajnos!
Lehúztam magunkról a takarót, Evan kikászálódott az ágyból. Már fel
volt öltözve; rövidnadrág és póló volt rajta.
- Önként jelentkezőnek jelöltek ki; jeget kell hoznom. - Felültem, az ágy
szélén lelógattam a lábamat, és a hasába fejeltem.
- Nemsokára visszajövök, jó? - mondta, a hajamba simítva.
Bólintottam. Felhúzott az ágyról, magához ölelt. Nagy nehezen a
fürdőszobába csoszogtam, ő pedig kiment.

- Kérlek, mondd, hogy már felkelt! - szólított meg Sara, amint kiléptem
a szobából.
- Igen - feleltem nevetve. - Már felkelt.
- Szia, Evan! - köszönt rám Serena ragyogó mosollyal. - Egészen
véletlenül nincs nálad egy iPod? Sara engem bízott meg, én lettem a
zenefelelős.
Sarára néztem, vállat vont.
- De. A kocsimban van. Behozom, miután megjöttem. El kell hoznom
Nate-et.
- Vennél pár citromot? - szólt Meg a konyhából.
- Persze - feleltem az ajtó felé menet.

- Mi a helyzet a háznál? - kérdezte Nate a bevásárlóközpont felé

menet.
- Sara mindent kézben tart... mindent - jelentettem ki. - Serena a
zenefelelős. Meg a harapnivalót készíti. James és Jared asztalokat és
röplabdahálót állít fel odakint. Nekem és a fiúknak az italbeszerzés
maradt.
- És Emma?
- Hmmm... - nevettem. - Emma azt kívánja, bárcsak már holnap lenne.
- Nem is tudom, miért akar partit rendezni. Láttam az arcát, amikor
megemlítettem.
 - Jókedvében találtuk, amikor a múlt héten megemlítettük -
magyaráztam.
Nate kíváncsian nézett rám.
- Születésnapja volt.
- Ó! - bólintott. - Nem is tudtam. Hogyhogy mi nem... - Elhallgatott,
hirtelen eszébe jutott, miért nem tudta senki, hogy Emmának
születésnapja van, és miért nem ünnepelte. Mert ugyanezen a napon halt
meg az apja autóbalesetben, tizenhárom éve. - Felejtsd el!
- Hogy állnak a dolgok kettőtök között? Tudom, hogy komolyabbra
fordult. Elmondtál neki... elmondtál már mindent neki?
- Igen - feleltem; nem álltam igazán készen erre a beszélgetésre. - És ő
is teljesen őszinte volt veled?
Éppen ez volt az a kérdés, amiért nem akartam beszélni magunkról.
- Nem egészen - feleltem, a témát kerülve.
- Ember! Tényleg? Akkor mégis mit csinálsz?
- Időt adok neki - feleltem.
- Volt kibaszott két éve - jelentette ki igen indulatosan. Beértünk a
parkolóba, amint a kocsi leállt, kiszálltam, ezzel véget vetve a
beszélgetésnek... egyelőre. Nate még mindig nem volt meggyőződve
arról, hogy Emma nem tesz tönkre engem. És soha nem vallottam volna
be neki, de... én sem.

- Mit csináljak? - kérdeztem.

- Felvágnád a görögdinnyét? - kérte Meg. Sara a teraszon állt, a
fiúknak mutatta, mit hova tegyenek.
- Emma, hol az iPodod? - szólt Serena a hifi elől.
- A szobában - feleltem. - Valahol a gardróbban, a táskámban.
Serena eltűnt a hálószobában, én felkészültem a dinnyeszeletelésre.
Még sosem csináltam, de mennyire lehet bonyolult feladat? Beleszúrtam
a hosszú kést és... nem tudtam tovább mozdítani... a penge furcsa
szögben állt ki a kemény, zöld héjból. Újra megnyomtam, mire félujjnyit
sikerült vágnom.
Hátranéztem, Meg hitetlenkedve nézett rám.
- Jaj, Emma! - szólt a tehetetlenségemen egyszerre csodálkozva és
szörnyülködve. - Azt hittem, ezzel meg tudsz birkózni.
- Ne döfd bele olyan mélyen, és inkább fűrészelő mozgással csináld -
magyarázta Meg.
- Emma! - kiáltott Serena a szobámból. - Bejönnél egy pillanatra?
- Majd én - szólt Meg, amikor látta, hogy a feladatomat mérem fel; nem
igazán tudtam, hogy otthagyhatom-e a dinnyét úgy, hogy kés lóg ki belőle.
Meg a helyemre állt, és még ki sem értem a konyhából, a dinnye már két
félre esett.
- Én már belevágtam, azért ment olyan könnyen - mondtam, ahogy
átléptem a nappaliba.
- Persze, persze - mondta Meg, a fejét ingatva.
Serena kezét karba fonva állt a hálószobában.
- Mi ez? - kérdezte, a levelet felmutatva. Szólni akartam, de egy hang
sem jött ki a torkomon. - Te szakítani akarsz Evannel? Mi folyik itt, Em?
Azt hittem, újra összejöttetek.
Olyan volt a hangja, mintha elárultam volna. Felsóhajtottam.
- Azt két évvel ezelőtt írtam, mielőtt elhagytam. Az anyja úgy egy éve
küldte vissza nekem. Azt mondta, eljön a nap, amikor Evan tudni akarja
majd, mi állt abban a levélben, és az én döntésem, hogy megmutatom-e
neki, vagy nem.
- Te nem is búcsúztál el tőle? - kérdezte döbbenten. - Egyszerűen
levelet írtál neki?
- Nem egészen - sóhajtottam, elfordítva róla tekintetemet. - És igen.
Hiba volt úgy elhagyni. De azt hittem, ez lesz a legjobb neki.
 - Nem lett volna szabad elhagynod, Em - jegyezte meg Serena
szomorúan. Fejemet lehajtva ismertem el az igazat. - Ezt megmutatod
neki?
- Nem tudom - feleltem halkan. - Miért akarná most látni? Úgy értem...
szóval próbálunk továbblépni...
- Azért, mert tudnia kell. Megígérted neki, hogy teljesen őszinte leszel
vele, ugye? Ráadásul nem mondtál semmit, amit nem hiszel igaznak.
- Tudom - feleltem súgva.

Miután Nate és én feltöltöttük a garázsban a fagyasztót jó pár zacskó

jéggel, a konyhába mentem.
- Hol van Emma?
- Sara elküldte zuhanyozni és öltözni - magyarázta Meg. - Talán neked
is ezt kéne tenned. Körülbelül egy óra, és jönnek a vendégek.
- Az iPodot, kérlek! - szólt Serena, a kezét nyújtva. Elővettem a
zsebemből, átadtam neki. - Köszönöm.
Továbbmentem, a hálószobába. Emma az ágyon ült kék-fehér ruhában;
éppen piros szandálját csatolta be. Hallotta, hogy belépek, felnézett,
ösztönösen elmosolyodtam. Láttam, hogy tétovázik, jobban megnéztem,
és valami furcsát láttam a tekintetében.
- Szia!... Minden rendben van?
Nem válaszolt, csak alig észrevehetően bólintott. Aztán felállt az ágyról,
lesimította rövid szoknyáját. Ott álltam előtte, de ő elfordította a tekintetét;
ujjamat az álla alá simítva magam felé fordítottam arcát.
- Tudod, hogy nekem elmondhatod - kérleltem kedvesen.
- Tudom - sóhajtotta. - Elmondom. Később. Oké? Miután mindenki
elment.
Szemem összeszűkült. Nem tetszett, amit mondott.
- Oké - feleltem, és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Gyengéden
fogadta a csókot, ujjait a hajamba mélyesztette, közelebb húzott
magához, mélyebben ölelt, de aztán egy pillanatra elhúzódott, és
tekintetében gyötrődés csillant.
Nem tudtam mire vélni, nyugtalanított az a pillantás, de lehúzott
magával az ágyba, és úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta, mintha
nélkülem nem kapna levegőt. Testem reagált az érintésére; pólóm alá
nyúlt, végighúzta a kezét a hátamon. Hozzányomultam, csókoltam puha
bőrét, nyakát, vállát, lehámoztam a ruha pántját.
- Emma, készen vagy? - kiáltott Sara odakintről. Erősen ziháltunk, egy
pillanatig nem mozdultunk. - Emma!
Mentegetőzve nézett rám.
- Jövök már!
Kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.
- Később? - kérdeztem. Elég nehéz volt visszazökkennem.
Emma ajka csábítón ívelt, és bólintott.
- Később.
Volt valami szomorúság a szemében, de a mosolya őszintének tűnt.

- Emma! - TJ kiáltott a maga túlságosan együttérző módján; éppen

jeget töltött a bárnál a vödörbe.
- Szia, TJ! - feleltem mosolyogva. James és Brent a röplabdahálóval
volt elfoglalva; Ren és Nate pár perccel később érkezett az italokkal és
egy nagyobb vödörrel, ami tele volt valami vörös itallal.
Amint a vendégek érkezni kezdtek, gyorsan rájöttem, hogy soha többé
nem akarok partit rendezni. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy
pótoljam a kifogyott ételt, megmutassam, merre van a mosdó, és jeget
hozzak a fiúknak, hogy nem igazán tudtam élvezni az estét. Az sem
használt a kedvemnek, hogy Evant beállították grillezni, így csak néhány
pillanatra találkozhattunk.
 Éppen egy újabb adag salátát tettem a hosszú asztalra, amikor
megláttam Evant a grillnél állni Nate és Jared társaságában. A napfény
megcsillant gondosan nyírt, világosbarna haján; minél többet volt a napon,
annál világosabb, egészen aranyszínű lett. Rövid ujjú, skótkockás inge
kiemelte szeme kék árnyalatait. Nevetett valamin, amit Jared mondott,
gyönyörű mosolya villant.
- Em - lépett mellém Serena. Rajtakapott, hogy bámulok. Vigyorogva
észlelte, ki vonta magára a figyelmemet. - Nem lesz egész délután a grill
mellett.
- Emma, kihoznád azt a csomag zsemlét a konyhából? - kérte Meg.
Felsóhajtottam; Serena nevetett, amikor elindultam befelé. Evan éppen
befelé tartott, amikor én a zsemlékkel kifelé mentem.
- Mikor láthatlak?
- Megtalállak - ígérte, kezét derekamra simítva. Mielőtt hozzám
hajolhatott volna, hogy megcsókoljon, újabb vendégek érkeztek. Gyors
puszit adott, és ment tovább, teljesíteni a feladatát.

- Evan, gyere röplabdázni! - kiáltott Jared a partról. Éppen

lekapcsoltam a grillsütőt, és elindultam volna megkeresni Emmát. Olyan
sokan jöttek, hogy teljesen szem elöl tévesztettem. Egészen biztosra
vettem, hogy jól emlékszem: körülbelül negyven embert hívtunk meg, ám
az első órában már voltak annyian. - Evan, gyere! Eggyel kevesebben
vagyunk!
- Mindjárt lent leszek - kiáltottam, és még egyszer körülnéztem, hátha
meglátom Emmát.
Lementem a röplabdahálóhoz. Jared, néhány másik srác és egy lány
játszott. Kigomboltam az ingemet, ledobtam a homokra, játszani
készültem.
- Szia, Evan! - szólt a lány. Eltelt egy pillanat, mire be tudtam
azonosítani, és éppen eszembe jutott, hogy kicsoda, amikor
emlékeztetett: - Nika vagyok. Nate-nél találkoztunk. Szóval ez a tiéd?
- Ez az a hely, amit említettem.
- Nagyon szép - jegyezte meg.
Jared mindenkit a helyére szólított, felkészült a szervára. Nika
mellettem állt. Brent a háló másik oldalán, és képtelen volt levenni a
szemét Nikáról. Erős késztetést éretem, hogy helyet cseréljünk, és én a
másik csapatba álljak be, de Jared már szervált, így bent ragadtam a
játékban.
- Csak te és Emma laktok itt? - kérdezte Nika.
- Nem - feleltem, és közben azt figyeltem, hogy TJ a labda után rohan,
és lehetetlen helyzetből üti vissza. - Egy másik pár is lakik a házban.
- A... szóval ti jártok.
Bólintottam; csodálkozó arcát néztem, aztán felkészültem a következő
szervára.
Szemem sarkából észrevettem a kék ruhát a teraszon. Emma a terasz
korlátjának dőlve állt, mellette egy srác... egy kicsit túl közel.
- Evan! - üvöltött Jared, amikor a labda elsüvített mellettem. - Figyelj
már!

- Mit tanulsz a Stanfordon? - kérdezte Paul, feltűnő érdektelenségem

ellenére kissé túl közel hajolva hozzám.
- Orvosi előkészítőn vagyok - feleltem, a játékot figyeltem, és azt, hogy
Evan hátán hogyan feszülnek az izmok, amint éppen Jarednek szervál.
Öklüket rázták, amikor Brent elvétette az ütést, és a homokra esett. Nika
összepacsizott Evannel a találatért. Sokat beszélt vele... túl sokat.
- Az elég nehéz lehet - jegyezte meg. Egy Los Angeles-i
művészügynökségnél asszisztenskedett.
- Szia, Emma!
 Megfordultam. Nate állt mögöttem.
- Nate! Mi folyik itt? - kérdeztem már-már TJ-szerű lelkesedéssel.
Furcsán nézett rám, aztán észrevette, hogy Paul még közelebb húzódott
hozzám.
Nate szeme tágra nyílt. Megértette, mire céloztam.
- Éppen téged kerestelek. Beszélhetnénk? - kérdezte, a megmentő
szerepét betöltve.
- Persze - feleltem szinte túl lelkesen. - Örülök, hogy beszélgettünk -
szóltam Paulnak, de hátra sem néztem rá.
- Köszönöm. Már egy ideje próbáltam lekoptatni, de nem ért a
célzásból.
- Örülök, hogy segíthettem, de tényleg beszélni akartam veled.
- Oké, persze - feleltem. Kissé meglepett a kérdés. Elhúzódtunk a
tömegtől, elindultunk a part felé. Gyomrom összerándult az idegességtől.
Nyilván Evanről akar beszélni velem.

- Ren, láttad Emmát? - kérdeztem. Mintha egész nap ezt a mondatot

ismételgettem volna.
- Mintha a parton láttam volna sétálni Nate-tel - közölte Ren. A
függőágyban feküdt, karja kilógott, kezében sört szorongatott.
- Nate-tel? - kérdeztem zavartan. Aztán rájöttem. Mondani akar valamit
neki. Emma nehezen viseli, ha a legjobb barátom kérdőre vonja. Az elmúlt
egy hét csodálatos volt vele. De nem jön helyre minden köztünk
egyszerre, és semmi szükség arra, hogy Nate kényszerítse, hogy
elmondjon valamit nekem, mielőtt tényleg készen állna rá. Nate nem olyan
türelmes, mint én.
- Merre mentek?
Red megmutatta, én pedig rögtön elrohantam.
 Nyugtalanul lépdeltem Nate mellett. Vártam, hogy mondjon valamit.
Közben megcsörrent a telefonom. Elővettem a zsebemből; Evan küldött
üzenetet. Hol vagy?
Nate-re pillantottam.
- Bocsáss meg. Evan keres.
Válaszoltam neki, és miután elküldtem az üzenetet, visszagörgettem az
üzenetlistát. Megtorpantam, amikor megláttam:
Emma?
- Emma, jól vagy? - kérdezte Nate, elvonva figyelmemet, mielőtt
kinyithattam volna az üzenetet.
- Igen - feleltem súgva. Hirtelen kiszáradt a szám. - Mit akartál mondani
nekem, Nate?
- Semmit nem kéne mondanom, de... de nem bírom nézni, hogy
megint ugyanaz történik.
Nate elnézett a fejem fölött, a sötétedő égre pillantott, válogatta a
szavakat. Képtelen voltam csillapítani heves szívverésemet, kissé
szédülni kezdtem, és attól féltem, a térdem nem bírja tovább.
- Evan mindent megtervez. Szóval mindig igyekszik megtervezni, mi
fog történni; mintha sakkozna. Mindent, amit tesz, okkal teszi. Néha
három lépéssel előre gondolkodik, tudja, mi fog történni és miért. Kivéve
veled. - Elhallgatott, rám pillantott. Mozdulatlan maradtam,
lélegzet-visszafojtva figyeltem... vártam.
- Te olyan vagy... mint a villámsakk. Fogalma sincs, mit fogsz lépni.
Akárhogy tervezi a következő lépését, lehet, hogy nagyon gyorsan újat
kell kitalálnia. A legváratlanabb dolgokat csinálod. Kihívást jelentesz neki,
és nyilván ez az egyik oka, hogy vonzódik hozzád.
Mély levegőt vett, feszengett, aztán végre nyugtalan szemembe nézett.
- Az első évben egyáltalán nem volt jól. Sosem láttam olyannak, és
soha többé nem akarom olyannak látni. Beletörődött, hogy a Yale-en
tanuljon, es mindenkinek azt mondta, hogy továbblép nélküled. De amikor
beadta az átjelentkezését a Stanfordra, tudtam, hogy miattad teszi.
Akárhogy próbált másokat meggyőzni, hogy ez nem így van, sosem tudta
túltenni magát rajtad.
Nate elgondolkodott, aztán folytatta.
- Ezt azért mondom neked, mert minél több időt töltötök együtt, annál
nagyobb benne a remény. De Emma, ne csináld ezt, ha nem akarsz
teljesen őszinte lenni hozzá. Ennyit megérdemel. Nem tudom, mi az, amit
még nem mondtál el neki, de tudnia kell. Ha ez azzal járhat, hogy Evan
soha többé nem akar találkozni veled, akkor is vállalnod kell ezt a
kockázatot. Nem fogom hagyni, hogy úgy kicsináld, mint két éve.
Nate-re pillantottam. Láttam, mennyire komolyan mondta, amit
mondott. Alig észrevehetően bólintottam.
- Teljesen őszinte leszek vele. Megígérem.
Pontosan tudtam, mit jelent ez az ígéret. A térdem megremegett.
- Köszönöm - felelte őszintén. - El kéne indulnunk visszafelé. Mindjárt
kezdődik a tűzijáték.
- Egy perc, és megyek - feleltem rekedtes, elcsukló hangon. Tudtam,
ha megmozdulok, összeesem. Elővettem a telefonomat, és néztem, csak
néztem Jonathan világító szavait a kijelzőn. A szívem megállt.

- Hát itt vagy! - szólaltam meg, amint befordultam a partkanyarban. -

Éppen...
Nate lépett el mellettem gyorsan, rám sem pillantva. Mögötte Emma a
telefonját nézte.
- Emma?
Térdre rogyott.
Elkéstem.
 39. NINCS TÖBB TITOK

mma remegő kezét fogva visszavezettem a házba. Nate M

E gyorsabban ment, már elvegyült a tömegben. Tudta, hogy
haragszom rá, de nem akartam leállni vele veszekedni Emma előtt. így is
elég nehezen tudott rám nézni.
Alig állt a lábán, ahogy a tömegen átnyomakodva a házba kísértem.
Bezártam magunk mögött a hálószoba ajtaját, Emma továbbment, ki a
belső udvarra. A tíkfa nyugágyon ült, tekintetét nem emelte fel a gyepről,
karját derekára szorította.
- Mit mondott neked? - kérdeztem halkan. - Akármit mondott...
Szívszaggató pillantással nézett rám; sötét szemében könny csillogott.

- Csak azt akarta, hogy legyek teljesen őszinte veled. Csak azt tette,
amit a legjobb barát kötelességének érzett. És nem kért semmi olyasmit,
amit te nem érdemelsz meg.
Még szorosabban összehúztam magam, remegve vettem levegőt.
- Félek. - Gombóc volt a torkomban. Feszengve nyeldekeltem. - El
foglak veszíteni, Evan.
- Emma, Emma - nyugtatott, leguggolt elém. - Nem fogsz elveszíteni.
Nem megyek sehová, megígérem.
- Ezt nem ígérheted meg. Fogalmad sincs... - hangom elhalt.
- Akkor mondd el, Em. Kérlek, csak magyarázd el, mi történt, és ne
kínozd magad! - kiáltott fel szenvedéllyel. - Meg fogom érteni, bármi
legyen is az.
Felnéztem rá, hagytam, hogy belém lásson. Többé nem küzdök ellene.

Olyan heves, érzelemmel telt tekintettel nézett rám, amilyet még sosem
láttam. Szeme nem rebbent, meggyőződéssel villant.
 - Azt akarom, hogy láss. Teljesen. Olyannak, amilyen vagyok. Ahogy
mindig is akartad. De amit látni fogsz, nem fog tetszeni neked. A
személyiségem egy része sötét... és dühös. És nem tudom, hogy képes
leszek-e megszabadulni tőle valaha.
Elhallgatott, mintha fel akarna készíteni rá. De nem erre számítottam.
- Jobban hasonlítok az anyámra, mint szeretnék. Nem akartam ezt
elismerni magamnak sem. Ugyanolyan gyűlöletes vagyok. Ugyanúgy
tudok gyűlölni. Ugyanolyan önsorsrontó vagyok. És ugyanúgy
tönkrementem, mint ö. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem lett volna
szabad megszületnem.
- Emma, ne mondd ezt!
- Hallgass végig, Evan! - mondta nyugodtan. A hangja nagyon
távolinak tűnt, jegesen reccsent. - Gyűlöltem. Gyűlöltem az anyámat, és
örülök, hogy meghalt. - Összerezzentem ettől, de egy szót sem szóltam. -
Rohadjon a pokolban, ahol van. Oda való. Kibaszottul nem érdekel.
Felálltam, egy lépést tettem hátrafelé. Megdöbbentett milyen gyűlölet
villant sötét szemében.

Nem reagáltam, amikor Evan elhúzódott tőlem. Tudni akarta, így hát
nem hallgatok el előtte semmit. Fejét ingatta, mintha tagadná, hogy ez
valóban én vagyok.
- Jonathan megértette ezt. Tudta, milyen az, amikor az embert addig
kínozza a gyűlölet, hogy már lénye részévé válik. A fájdalom kötött össze
minket... a fájdalom tette lehetővé, hogy őszinték legyünk egymáshoz.
Nem ítélt meg, amikor elmondtam neki, mennyire gyűlölöm az anyámat.
Nem nézett rám úgy, mint most te. Mintha megvetendő lennék. Az vagyok.
Tudom, hogy az vagyok. Neked ezért kéne gyűlölnöd engem, Evan. - Az
érzelem megtörte. Képtelen voltam visszafojtani. - Legalább annyira kéne
gyűlölnöd engem, Evan, amennyire én gyűlölöm magam!
 A gyötrődés átütött a magabiztosságán; szilánkokra törte a jeges
hangot, eloszlatta a gyűlöletet a tekintetében. Egy lépést tettem felé,
vigasztalni akartam, meggyőzni, hogy nem gyűlölöm, és soha nem lennék
képes gyűlölni. Kínzott a tudat, hogy azt hiszi, megérdemli azt a gyűlöletet,
amit rázúdítottak.
- Majdnem feladtam.
Megdermedtem.
- Aznap... amikor futottam. Majdnem feladtam. - Szívem egyre
hevesebben vert. - Lementem a partra, belegázoltam a vízbe, és mentem,
csak mentem egyre mélyebbre. Azt akartam, hogy vigyen el a víz. Hogy
vízbe fojtsam a bűntudatot. Nem akartam több fájdalmat okozni. Nem
akartam, hogy gyűlöljenek. Nem akartam tovább lélegezni.
Kiszorult a levegő a tüdőmből.
- Emma!
Térdre rogyott. Elkaptam, megöleltem.
- Emma, ne omolj össze! Mert ha elhagysz, én is összeomlok. Nem
teheted ezt velünk!
Könnyek égették a szememet; rám zuhant.
- Képtelen vagyok - zokogta. - Képtelen vagyok ezt tovább elviselni.
- Akkor majd én... - hebegtem, alig préselve ki a hangokat a torkomon.
- Engedd, hogy szeresselek! Engedd, hogy kettőnk helyett is szeressek,
amíg nem vagy képes elfogadni, hogy érdemes vagy rá. Mert érdemes
vagy a szerelemre, Emma! Nem tudom, hogyan győzzelek meg erről. De
életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy meggyőzzelek róla.
Nem adhatod fel, nem mondhatsz le rólam. Nem engedem.

Alig kaptam levegőt. Arcomat az ingébe temettem. Ő a létezésem

értelme. Az ő szavai húztak a felszínre. Az ő lélegzete mentett meg. És
most az ő karja tartott életben; miatta nem tudtam feladni. Ő az erő és a
szerelem, ami nincs meg bennem. És ahogy ő képtelen elengedni, én is
képtelen vagyok nélküle élni.
Elvontam arcomat a válláról, gyengült a szorítása. Kezemet nedves
arcára simítottam, és felém hajolt, lélegzetünk összevegyült. Ajka
határozottan az ajkamra szorult, és ez... olyan szerelemmel töltött el
engem, hogy az érzés végigcikázott testem minden pórusán. Úgy csókolt,
mintha az érintésével meggyógyíthatna. Es abban a pillanatban meg
voltam győződve arról, hogy ez történt.

Erősebben szorítottam magamhoz, ajkam az ajka felett időzött; azt

akartam, hogy érezze: minden kimondott szavamat komolyan gondoltam.
Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Sem most... sem soha. Felsóhajtott,
ahogy ajkam tovább vigasztalta az ajkát. Ujjait a hajamba fúrta. Szívem
megdobbant, amikor éreztem, hogy ajkamat ízleli, nyelvünk összesimul.
Nem tudtam betelni vele; bőrét akartam simítani, mellkasomban érezni
a szívverését. Valami lüktetett bennem, ami meggyőzött arról, hogy
muszáj... Hogy egyszerre dobbanjon a szívünk. Keze megremegett, ujjai
az ingem gombjain tétováztak. Puha bőréről lesimítottam ruhája pántját.
Hagytam, hogy levesse rólam az inget, végigsimítsa mellkasomat. Nézett,
csak nézett, szerelemmel és félelemmel... teljesen megigézett.
- Szeretlek, Emma Thomas - súgtam. - Nem lesz az életednek olyan
pillanata, hogy ezt ne tudnád.
Néma könnycsepp gördült ki a szeme sarkából, ahogy a sötétkék
párnára dőlt. Hüvelykujjamat húztam végig a bőrén, letöröltem.
Hirtelen robbanás riasztott minket, elvonta a figyelmét, az égen villózó
tűzijátékot nézte. Én csak a szemét figyeltem, az íriszében tükröződő
színeket. Felsóhajtott, amikor ujjaim hegyét gyengéden végighúztam a
hasán.
És folytattam, lejjebb, végig a lábán, meglazítottam sarkánál a pántot,
hagytam, hogy a szandál a földre essen. Egyre mélyebben lélegzett,
ahogy visszafelé haladva csókoltam, ahol értem. Kigomboltam a
sortomat, és haladtam feljebb, vissza, az ajka felé. Lélegzete
megremegett, amikor kikapcsoltam a melltartóját, és felfedtem mellét a
hűvös levegőnek.
Megragadta a vállamat, amikor bőrét kóstolva egyre lejjebb csúsztam.
A legutolsó ruhadarabok is lekerültek rólunk. Hátrahúzódtam, testének
domborulatait, völgyeit csodáltam, belső combját simítva éreztem az
áradó melegséget, Combja kissé elmozdult. Felnyögött.
Pulzusom egyre hevesebben lüktetett, amikor láttam, hogy ajka
megnyílik, szeme lecsukódik, átadja magát az érintésem érzésének. A
félhomályban is láttam, hogy mélyen, a nyakáig elpirul. Lehajoltam, hogy
megcsókoljam ezt a színt. Felém fordította a fejét, és éreztem, hogy ajka
enged, és az ajkamon zihál. Megremegett alattam, háta enyhén felívelt.
Erősen pislogott, szeme kinyílt, gyönyörű, telt ajka megrebbent.
Egy pillanatra sem vontam el róla a tekintetemet, úgy helyezkedtem el
fölötte. Combom mögé kulcsolta lábát, gyengéden magába vezetett.
Megfeszültem az összetapadástól, ahogy körülvett engem, és nem
éreztem mást, csak őt. Nyakába fúrtam arcomat, csókoltam; feje
hátrahanyatlott a gyönyörtől.
Mély sóhajjal lélegezte ki a levegőt, ajkát a vállamhoz szorítva; egyik
keze a nyakam mögött, a másikkal a hátamat húzza lefelé. Szorosabban
markoltam a csípőjét, érezni akartam minden mozdulatát, illatát, érintését.
Nem emlékszem, hogy valaha is jobban kívántam volna, mint ebben a
pillanatban... és valaha többet adott volna nekem, mint ekkor.
Ahogy egyre nőtt a hév és a vágy, élesen, mélyen ellenállhatatlanul,
kitágult a tüdeje, csípőjét mély sóhajjal felém nyomta. Lába megremegett,
teste levegőért küzdött. Kénytelen voltam behunyni a szememet,
hullámokban csapott át rajtam az érzés; elvesztem a fullasztó áradatban,
és arcomat a vállához fúrva beszívtam édes illatát, aztán már semmit nem
tudtam visszatartani.
Mellé feküdtem, öleltem, ajkamat a hajába mélyesztettem. Aztán
elhúzódtam tőle, hogy lássam, és a szeme ragyogott.

Mellettem feküdt, hozzádörzsöltem az arcomat, képtelen voltam

megszólalni. Minden létező érzelem bennem vibrált... olyan pillanat volt
ez, amibe egész életemben kapaszkodhatom.
Szótlan ölelésben maradtunk, néztük az éjszakai égen vibráló, sistergő
színes szikrákat. Megborzongtam; Evan csak annyi időre húzódott el
tőlem, hogy betakarjon minket.
- Jól vagy? - kérdezte, és magához ölelt.
Felé fordítottam a fejemet, hüvelykujjamat végighúztam az alsó ajkán,
és azt mondtam:
- Minden lélegzetvételem miattad van. - Szeme megrebbent, meg
mindig a szemembe nézett. - Amikor nem voltál mellettem, hogy
megments... akkor is miattad vettem mégis levegőt. És ezért mindig
szeretni foglak. Mindig.

*
- Emma? - Evan szólított a sötét szobából. Bezártam a hálószobaajtót.
Szívem összetört, testem gyenge volt.
Felkapcsolta az éjjeli lámpát. Zavartan nézett, amikor meglátott
felöltözve, az ágy végénél.
- Mennyi az idő? - kérdezte.
- Korán van - feleltem remegő hangon.
- Emma, mi baj van? - kérdezte; arca feszült volt az aggodalomtól. - Mi
az?
- Ez az a rész, amikor összetöröm a szívedet - súgtam. - És végre
megérted, miért kell gyűlölnöd engem.

Felrohantam a lépcsőn, minden izmomban remegett a feszültség.

Dörömböltem az ajtón.
- Sara!
Alig egy pillanat telt el, Jared kinyitotta, a szemet dörzsölve. Sara az
ágyban ült mögötte, még kissé kábán, álomittasan.
- Evan! Mi történt?
Jared mellett benyomultam a szobába.
- Kérlek, hívd fel apádat. Emma elment.
- Mi van? - rögtön lerúgta magáról a takarót. - Hogy érted azt, hogy
elment?
- Az előbb mondott nekem valamit... - muszáj volt elhallgatnom, a
gyomorom savval telt meg a gondolatra. - Bevallott valamit, és nem
tudom, mit higgyek. Tudnom kell, hogy igaz-e. És azt hiszem, az apád az
egyetlen ember, aki meg tudja mondani.
- Miről beszélsz? - kérdezte homlokát ráncolva. – Hova ment Emma?
- New Yorkba - mondtam. - Meg akarja találni Jonathant.
Mély levegőt vettem, és pontosan elmondtam, amit Emma végre
bevallott; a teljes igazság utolsó darabját, ami mély sebet ejtett rajtam.

- Emma, ennek semmi értelme nincs. Nem értem. - Lerúgtam

magamról a takarót. - Mit nem mondtál el nekem? - Aztán észrevettem a
telefont a kezében. - Az üzenet.
- Te tudtál erről? - kérdezte. Szeme rebbent. - Hogyan? Na de... Miért
nem mondtad el nekem?
- Azt hittem, elolvastad, amikor visszaadtam neked a telefonodat -
magyaráztam. - Képtelen voltam szóba hozni. Nem tudom, mi történt
közted és Jonathan között, és miért kell megbocsátanotok egymásnak,
de... - elhallgattam, arcomat kezembe temettem. - Megvetem azt az
embert, Em! Őszintén sajnálom, hogy egyáltalán találkoztál vele.
Lehajtotta a fejét, behunyta szemét.
- Ez itt most róla szól, ugye?
Bólintott.
- Miért kell megbocsátania neked?
- Mert fájdalmat okoztam neki... Ahogy neked is. Elfogadtam a
bizalmát, és ellene használtam; és tudtam, hogy ettől összeomlik. És
megtettem.

- Telefonál - mondta Sara, megszakítva a fel-alá járkálásomat.

- Biztos vagyok benne, hogy ennél többről van szó.
- Tehát nem mondta el neked sem? - Sara a fejét ingatta. - Két évig
titokban tartotta?
Fogcsikorgatva hallgattam el, újra járkálni kezdtem.
- Evan, előbb derítsük ki, mi történt valójában, oké?

- Azon az éjszakán, amikor az a sötét alak betört a házunkba és

megtámadott - szólalt meg, fejét lehajtva - Jonathan verte le rólam. De
annyira megverte, hogy a betörő már nem mozdult. És amikor végre
sikerült Jonathant leállítanom, annak az alaknak már nem is volt emberi
formája. Minden... minden csupa vér volt.
Hangja elhalt, a keze megremegett. Mellette maradtam az ágyon,
próbáltam egyenletesen lélegezni.
- Utána segítettem neki eltüntetni a testet, és hazudtunk a
rendőrségnek, hogy ne gyanúsítsák.
- Meghalt? - kérdeztem.
Bólintott.

- Nem Jonathan ölte meg - közölte Sara, miután jó egy órával később
kimerültén, remegve letette a telefont. - A szart is kiverte belőle, de a dílert
golyóval a fejében találták abban a parkolóban. Megvizsgálták a
lövedéket, és körülbelül hat hónappal később beazonosították. Egy másik
gyilkosságnál is ugyanazt a fegyvert használták. Az történhetett, hogy volt
egy másik tetűláda abban a bárban, és ennek a dílernek nem éppen jó
hírneve volt. Szóval az a másik tetű lelőtte, és lelépett egy koffer pénzzel
meg egy jó adag droggal.
- Emma azt hiszi, segített, megölni. Azt hiszi, gyilkosságban
bűnrészes.

- Ezért kérte, hogy bocsáss meg neki? Mert megölte azt az alakot? -
kérdeztem; minden idegszálam remegett a dühtől.
- Nem - felelte olyan halkan, hogy alig lehetett hangként érteni.

- A családját viszont tényleg megölte - mondta Sara. Olyan undort

éreztem, hogy észre sem vettem, fogcsikorgatva hallgattam.
- Bevallotta, hogy az anyjára, apjára és öccsére gyújtotta a házat
álmukban. Gyorsított eljárásban ítélték el, három napja. Apám azt mondja,
hogy az apja egész életében elég masszívan bántalmazta; nagyon súlyos
lelki sérüléseket szenvedett. A pszichiátere mellette tanúskodott. Húsz
évre ítélték szándékos emberölésért, és ebből tíz évet kell mindenképpen
letöltenie. New Yorkban van, közepes biztonsági fokozatú börtönben.

- Te tudtad, és nem tettél semmit? - kérdeztem egyre dühösebben,

hangosabban. - Azt akartad, hogy megússza?
- Megígértem, hogy nem mondom el soha senkinek. És tudom, hogy
ugyanezt megtette volna értem.
Fülsüketítő csend következett. Egy pillanatig tartott. Aztán Emma felállt
az ágyról.
- Hova mész?
 - Meg kell találnom. Tudom, hogy valami rossz történt, és nem tudnék
úgy élni, örökké gyötörné a lelkiismeretemet, ha nem keresnem meg.
Bocsáss meg, de el kell mennem.

Emma ígérete szerint megtartotta Jonathan titkát... egészen ma éjjelig.

Korábban azt hittem, gyűlölöm Jonathant. Ám a düh, amit most éreztem
iránta, szinte elemésztett.
A padlóra ültem, hátamat a falnak támasztottam, fejemet a tenyerembe
hajtottam.
- Emma tudta - hebegtem. - Tudta, és úgy döntött, hogy megtartja
Jonathan titkát. Megölte a családját, és Emma egy szót sem szólt.
- Evan! - szólt Sara könyörgőn. Nem voltam hajlandó rá nézni.
- Milyen ember, aki ilyet tesz?

- Nem az a lány vagyok már, akibe beleszerettél. Az a lány eltűnt. El

kell döntened, hogy szeretsz-e még. Most neked kell választanod.
Aztán elment.

- Sara, fel kell hívnod, el kell mondanod neki, hogy mi történt azzal a
drogdílerrel. És azt is, hogy hol van Jonathan.
- Te nem akarod felhívni? - kérdezte.
- Képtelen vagyok beszélni vele - mondtam, azzal kimentem a
szobából, és becsaptam magam mögött az ajtót.
 40. AMI A TIÉD

armeromba markoltam, megigazítottam, mielőtt leültem az

F asztalra, és vártam, hogy belépjen. Szívem iszonyú hevesen vert,
szédültem, forgott velem a világ.
Amikor kinyílt az ajtó, az egész terem megmozdult, érezhető volt a
várakozó figyelem. Néztem a zöld overallos férfiak arcát. Egyikükkel sem
lettem volna szívesen egy helyiségben. Megláttam Jonathan arcát,
felálltam, amikor meglátott.
- Szia, Jonathan – szóltam furcsán, tétován; nem igazán tudtam mit
csináljak.
- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy – mondta. Megkönnyebbülés
látszott az arcán. – Azt hittem, gyűlölsz.
Fájdalom nyilallt belém. Azok a szavak.
- Nem. Azt hiszem, ideje lassan megbocsátani.

A Jonathannál tett látogatás valamiféle megkönnyebbülést jelentett, de

az, hogy abban a szigorú börtönben láttam, még mindig nyomasztott.
Telefonom megcsörrent, a hang kizökkentett a gondolataimból.
Elővettem. Nem fogadott hívásom volt Evantől. Neve láttán idegesség
vibrált végig az egész testemen. Nem hallottam felőle öt napja, amióta
eljöttem Santa Barbarából. Tudtam, mit jelent az a hívás. Erősebben
markoltam a kormányt. Döntött.
Megálltam egy pihenőben, leparkoltam a bérelt kocsit. Aztán mély
levegőt vettem, és meghallgattam a hangpostámat.
„Szia, Em. Kérlek, hívj fel!”
Halk és szomorú volt a hangja.
Behunytam a szememet. Gyors pulzusom a dobhártyámon lüktetett.
Próbáltam lecsillapítani, megnyugodni. De ez lehetetlen volt. Arra
készülök, hogy meghallgassam, amint az egyetlen ember, akit valaha
szeretni tudnék, elmondja, hogy nem tud velem maradni. Ebből nem lehet
helyrejönni.
Nem volt több titok. Már mindent tudott. Teljes valómban megismert.
Evant teljesen beengedni... a legnehezebb dolog volt, amit valaha tennem
kellett. Kiszolgáltattam magam neki... rajta múlik, mit gondol rólam, hogy
elutasít-e. Ennyi erővel szétfeszíthetnem a bordáimat, odaadhatnám neki
a szívemet. Ha nem lehetek vele, nincs többé szükségem szívre.
Rémülten bámultam a telefont. Azóta készültem erre a hívásra, amióta
otthagytam... megint. Hallgattam, ahogy kicsöng, minden lélegzetvétel
figyelmet követelt.
- Szia!
- Szia - feleltem halkan, erőtlenül.
- Örülök, hogy felhívtál. Már attól féltem, hogy nem hívsz.
- Gondolom, döntöttél - hebegtem. Szívem még mindig iszonyú
hevesen vert.
- Igen. Csak... csak gondolkodnom kellett. Nagyon dühös voltam. Nem
értettem, hogyan voltál képes ilyen szörnyűséget titokban tartani. Még
mindig nem tudtam túltenni magam ezen.
Szívem összeszorult. Behunytam a szememet, és vártam.
- Emma, nem kellett választanom. Már régen választottam. Mindig
téged választalak. Mindig.
Egy percig szóhoz sem jutottam.
- Tessék?
- Nem értek egyet azzal, amit tettél - magyarázta. - Nagyon dühös
vagyok azért is, hogy nem mondtad el nekem. Nagyon megkavartad, Em.
De ezt te is tudtad. Ezért kínoztad magad. Majd túlleszek ezen a haragon.
De azt nem tudnám elviselni, hogy újra elveszítselek. Bármit el tudunk
viselni, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ha magadhoz engedsz. Meg
tudod ígérni nekem, hogy nem lesznek többé titkaink egymás előtt? Meg
tudod ígérni, hogy bármennyire is fájdalmasnak gondolod, mindent
elmondasz nekem?
Nem ezt kellett volna mondania.
- Emma?
- Nem értem. Te még... mindig szeretsz engem?
Halkan felnevetett.
- Igen. És tudom, hogy nem ugyanaz a lány vagy. De szeretlek, Emma.
Ezen a nyáron újra beléd szerettem. Az ember változik. Tudom. És
folyamatosan változni fogunk. Ez csak azt jelenti, hogy újra és újra beled
fogok szeretni. Mert akármi is történjék az életünkben, amit irántad érzek,
túlél mindent.
Annyira féltem, hogy elveszítem... hogy nem képes szeretni engem.
Eszembe sem jutott, hogy megbocsáthat. Hogy szerethet annyira,
amennyire én szeretem őt. Nem mondhatta volna ezt. Nem bocsáthatott
volna meg nekem. Mégis ezt mondta. És megbocsátott.
A kormányra borultam, és zokogtam. A telefon kicsúszott a kezemből.
- Emma? - hallottam, hogy a nevemen szólít. Addig matattam, amíg
megtaláltam. - Emma?
Két zokogó lélegzetvétel között válaszoltam.
- Itt vagyok.
- Jobban kell bíznod bennem.
Könnyed volt a hangja, mintha csak beszélgetnénk, mintha nem történt
volna meg az, ami történt.
- Bocsáss meg, én csak...
- Tudom - vágott a szavamba. - De soha többé ne kételkedj bennem.
- Soha többé - mondtam, megkönnyebbülten sóhajtva. - És nem lesz
több titok.
 - Nem lesz több titok. Szóval hol vagy?
- Egy autós pihenőben. Valahol Oklahomában - feleltem, körülnézve a
forgalmas helyen.
- Oklahomában? Mit keresel ott?
- Egyszerűen csak autózni akartam. Menni és menni.
- Mennyi ideig akartad ezt csinálni?
- Amíg nem találok valamit, amiért érdemes megállni - feleltem, nedves
arcomat törölgetve, hátradőlve az ülésben.
- És most megálltál, igaz?
Mosolyogtam.
- Igen.
- Ezt érdemes célnak tekintem - jegyezte meg évődőn, amitől meg
szélesebb lett a mosolyom. - Kocsival akarsz idáig jönni?
- Gondoltam rá - feleltem. - Azt hiszem, a hétvégére odaérhetek.
- Hétvégén Connecticutba repülök - közölte Evan. - Össze kell
szednem a holmimat. Anyám eladta a házat, és vasárnapra ki kell üríteni.
- Tényleg?
- Igen - lelelte rekedtes hangon. - De már nem számít. Mert az enyém
vagy. - Elhallgatott. - Igaz?
A szememet törölgetve felnevettem.
- Igen. A tied vagyok.
- Jó. Vezess óvatosan, es hívj fel, ha megállsz ma este.
- Felhívlak - ígértem. - Szia, Evan.

- Szia, Emma.
Fellélegeztem, hogy visszahívott. Magam elé tartottam a levelet, amit
az éjjeliszekrényen hagyott. Mosolyogva húztam végig ujjamat a tintával
irt sorokon. Az a levél megint megváltoztatta az életemet.
 Nagyon szeretem. Jobban, mint gondolná. Ezért azt

választom, hogy boldog legyen.

Két sor egy ív papíron. Ennyit írt, semmi többet. Fel kellett hívnom
anyámat, hogy megértsem, mit jelent ez. Megismételte nekem Emma
fogadalmát: „ígérem, hogy soha semmi olyat nem teszek, amivel ártanék
Evannek, és nem fogok közé és a családja közé állni. Nagyon szeretem,
de inkább félreállok, hogy ne veszélyeztessem a boldogságát.” Anyám azt
mondta, hogy ez a levél késztette, kényszerítette arra, hogy meghozza
élete legnehezebb döntését.
Beléptem a nappaliba, ahol Sara ült a kanapén, kezében telefonnal, és
éppen üzenetet írt. Kíváncsian nézett, aztán felragyogott a mosolya.
- Az előbb beszéltél Emmával.
Bólintottam. Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat.
- Jó.
- Köszönöm, hogy beszéltél velem. Hogy segítettél. Nem hiszem, hogy
nélküled képes lettem volna hátralépni, és tágabb összefüggésben
megérteni, min ment keresztül Emma.
- Dühös voltál, ami teljesen érthető - magyarázta egészen egyszerűen.
- Akkora haraggal nehéz tisztán látni. Hidd el, elég régóta vagyunk
Emmával barátnők. Most már amolyan szakértőnek számítok.

*
Megálltam a ház előtt, felnéztem a nagy, fehér épületre.
Saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót; a konyhapulton kell hagynom, ha
elmegyek. Lépteim visszhangoztak a konyhában. A helyiség még
nagyobbnak tűnt így, hogy szinte mindent elvittek.
Végigsimítottam a márványpulton, felidéztem a közös étkezéseket, a
beszélgetéseket... nemcsak Emmával, hanem a családommal is.
Továbbmentem az üres nappaliba. Csak a kis kristálycsillár lógott
középen. Az alkony árnyai húzódtak a padlón, a panorámaablakon
beszűrődő fény kontrasztjaként.
Nem is kapcsoltam fel a villanyt, úgy indultam el a folyosón; a félhomály
illett a bánatomhoz. A zongora ugyanott volt; szinte gúnyosan
terpeszkedett a helyén; az utolsó tárgy, ami ottmaradt azon kívül, ami a
szobámban volt. A zongoraszállítókat csak másnapra várták. Felmentem
a csigalépcsőn, amin Emmát vittem fel, amikor megsérült a térde.
Önkéntelenül elmosolyodtam; eszembe jutott, mennyire bosszús volt,
amikor váratlanul felkaptam.
A szobám ajtaja előtt megálltam. Ez volt az első ház, ahol kipakoltam
minden dobozomat; itt akartam maradni. Mindezt egy lány miatt, aki elég
vad természetű, és egy elpirulás miatt, amiből pontosan tudtam, hogy ez a
lány mit gondol rólam, mit érez irántam. Csak ennyi kellett, és már az övé
voltam. És most el kell hagynom ezt az egyetlen helyet, amit valaha az
otthonomnak tekintettem.
Kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a lámpát a sötét, tágas helyiségben,
de nem léptem be az ajtón. Meglepetten néztem körül. Semmi sem
változott. Úgy maradt, ahogy hagytam. Semmi nem volt
összecsomagolva.
Az ágyon heverő szmokinghoz léptem. Üzenet volt rajta.
Vegyél fel, és gyere ki.
Elvigyorodtam.

Amikor végre kijött, a hintán ültem; apró, hunyorgó fények ragyogtak

fölöttem ezernyi szentjánosbogárként a vastag ágakon. Elbűvölően szép
volt. Pontosan olyan, amilyennek akartam.
Ragyogó mosollyal fogadtam a kifogástalan megjelenésű szmokingos
férfit. Aranybarna haját gondosan oldalra fésülte, és úgy mosolygott, hogy
attól a mosolytól az egész testem megremegett.
- Szia! - szólalt meg. Szeme ragyogott. - Örülök, hogy itt vagy.
Hiányoztál.
- Szia! - feleltem, finoman lengve a hintán. - Nekem is hiányoztál.

Semmi értelme sem volt, hogy megpróbáljak levegőt venni, amikor

megláttam a hintán a pánt nélküli, lebbenő szoknyás rózsaszín ruhában.
Gyönyörű arcát rövid haja keretezte, a fán pislákoló fények
megvilágították a bőrét. Valósággal megbabonázott.
- Egy srác egyszer azt mondta nekem, hogy a lányoknak idő kell, hogy
felkészüljenek az ilyesmire. Tehát Evan Mathews, leszel a párom a
banketten?
Felnevettem; hirtelen meghallottam a medence környékéről szóló
zenét.
- Igen, Emma. Nagyon szívesen leszek a párod a banketten.
Leugrott a hintáról, megfogta felé nyújtott kezemet. Szorosan átöleltem,
arcomat a hajába fúrtam. Mindazok után, ami a nyáron történt, ölelnem
kellett, csak ölelnem. És tudnia kell, hogy ő az enyém, és én még mindig
az övé vagyok. Addig maradtunk az ölelésben, míg válla elernyedt, és
hozzám simult.
Akkor elhúzódtam, lenéztem ragyogó arcára.
- Ezt te csináltad? - kérdeztem, a fára mutatva.
- Nem - felelte könnyeden nevetve. - Felfogadtam pár embert. Kitörtem
volna a nyakamat. De én terveztem. Meglepődtél?
- Nagyon - nevettem, és éppen meg akartam csókolni, amikor
kinyitotta a kaput. A vízfelületen tükröződő lángokat láttam.
Visszafordultam Emma felé.
Emma ragyogott.
- Látod? Van medence is.
 Mécsesek lebegtek a vízen, az egész udvart színes papírlampionok
halvány fénye világította be. Eszembe jutott, hogy azt mondta, az apja a
születésnapján ilyeneket aggatott a fákra.
„Nahát!” - formáltam a szót hangtalanul. Aztán megjött a hangom.
- Ez csodálatos, Emma!
- Tudom. Eléggé elégedett is vagyok magammal.

Evan nevetett. Átfogta a derekamat, magához vont. Hozzám hajolt, és

olyan lágyan csókolt meg, mintha az ajkamon súgott volna valamit. Még
nem nyitottam ki a szememet, amikor elhúzódott tőlem.
- Vegyél levegőt, Emma!
Hangját elsodorta az enyhe szél. Kinyitottam a szememet, és
sóhajtottam. Nem engedett el, és ringatózni kezdtünk a levegőben
kavargó zenére, hipnotikusan szép női hangokra.
- Köszönöm neked ezt - mondta, a halántékomra csókolva. - Sokat
jelent nekem, hogy itt vagy, hogy velem töltöd itt az utolsó éjszakát.

- Utolsó éjszakát? - kérdezte, és fejét felfelé biccentve a szemembe

nézett. - Miért lenne ez az utolsó éjszakád itt?
Arcát néztem, csak néztem; szemében lágy fény csillogott.
- Mit nem mondasz el nekem, Emma?
Káprázatos mosollyal nézett rám.
- Mondd el!
- Hát... maradjunk annyiban, hogy befektettem a jövőmbe.
- Te vetted meg a házat.
Már nem ringatóztunk az éteri hangra.
- Alakilag neked is van benne tulajdonrészed - magyarázta. - Anyád
elfogadta a megtakarításaid egy részét vételi ajánlatként, és Charles
elintézte, hogy a többi ki legyen fizetve, tehát a hálószobád gyakorlatilag a
te tulajdonod.
Nevetett. A fogtam a derekát, körbelendítettem, mire vidáman
felnevetett.
Megcsókoltam a nyakát.
- Van egy házunk.
- Neked egy szobád van - évődött velem. - Nekem van házam.
Hmmm... A zongora marad.

- Nem fogok zongorázni - sietett kijelenteni, mire elmosolyodtam.

- Ezek szerint meg kell tanulnom - mondtam, fejemet a vállára hajtva.
Újra ringatózni kezdtünk.
Olyan öröm áradt belőle, mintha bármelyik pillanatban kifakadhatna, én
pedig annyira mosolyogtam, hogy szinte fájt. Hálás voltam, hogy Vivian
nem fogadott el más ajánlatot, mielőtt a hétvégén találkoztam vele... Bár
akkor meg nem tudtam, hogy én fogok itt lakni. Beszélgettünk...
választásról és szerelemről mondott valamit nekem.
Szeretni könnyű. Elég volt Evan szemébe néznem, hogy ezt tudjam.
Életem egyensúlytalanságában átéltem szerelmet és veszteséget. A
veszteségek átélése tett erőssé, de a szerelem segített, amikor gyenge
voltam, túlélő vagyok. És már csak élni akartam. Élni.
Ez volt a gyógyulásunk kezdete. A megbocsátás kezdete. Tudtam,
hogy mindig küzdeni fogok ezzel, és úgy érzem, minden lélegzetvételért
megküzdök majd. Csak azt nem szabad elfelejtenem soha, hogy mindig
van választási lehetőség. Az életet választottam. A szerelmet
választottam. Azt, hogy levegőt veszek.
 EPILÓGUS

yugtalanul ropogtattam az ujjaimat. Szívem olyan hevesen vert,

N -
mintha ki akarna ugrani a helyéből.
Állj meg! - kiáltottam szinte lihegve. - Ezt nem tudom megtenni.
Egyszerűen képtelen vagyok.
Csend. Semmi buzdítás. Semmi bátorítás. Nem akart meggyőzni.
Behunytam a szememet, mély levegőt vettem. Ha a pulzusom ilyen
tempóban ver, mindjárt átizzadom a ruhámat. És nem akartam, hogy ez
legyen az első benyomás rólam. Még egy mély levegőt vettem.
Meg tudom tenni. Meg tudom tenni. Képes vagyok rá. Nem kell mást
tennem, csak lépkedni előre. És mosolyogni. És talán beszélgetni. Meg
tudom tenni.
Kinyitottam a szememet, és azt mondtam:
- Rendben. Készen vagyok.
Evan szeme sarkából ram pillantott. - Most már biztos vagy benne?
- Fogd be, és indíts! - könyörögtem, mire felnevetett. A vállam már nem
feszült, amikor a kocsi lassan megállt.
Nagy, téglavörös ház elé értünk. Légzésem ritmusa helyreállt, a pánik
elmúlt. Éppen csak kinyitottam a kocsiajtót, időm sem volt kiszállni, amikor
a házból fodros rózsaszín ruhás kislány szaladt ki.
- Emma!
Hozzám rohant, szorosan átölelte a derekamat.
- Szia, Leyla! - feleltem. A szemem könnybe lábadt; szorosan
átöleltem. - Gyönyörű vagy!
- Tudtam, hogy rózsaszín ruha lesz rajtad! - kiáltott fel vidáman. - Ez a
kedvenc színünk.
- Az enyém is! - szólt közbe Evan, mire Leyla gyöngyözőn felnevetett.
 - Jack, segíts Evannek behozni a holmit - kérte a szép frizurás, ősz
hajú hölgy. Kerek drótkeretes szemüveget viselő kisfiú közeledett
Evanhez tétován.
- Szia, Jack - köszöntötte, kezet nyújtva neki. - Evan vagyok.
Jack kezet fogott vele, és halványan elmosolyodott.
- Viheted ezt a dobozt, hiszen úgyis a tied - mondta Evan, mire Jack
szeme felragyogott, és elfogadta a színes karácsonyi papírba csomagolt
ajándékot. - Nekem kellett becsomagolnom, mert Emma akkor sem tudna
rendesen behajtogatni egy ilyen papírt, ha az élete múlna rajta.
Jack nevetett.
- Ez igaz - sóhajtottam.
- Szervusz, Emily... - Nagymamám elhallgatott. - Emma. Nagyon jó,
hogy végre személyesen is találkozhatunk.
Felnéztem, láttam az előttem álló idős asszonyt; hasonlítottam hozzá. Ő
adott vissza a családomnak.
Elléptem Leyla mellől.
- Köszönöm - mondtam, azzal átöleltem a nagymamámat. Vékony,
erős karját körém simította, és magához vont, nagy szeretettel.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Közel négy éve egy történet jelent meg nálam. El kellett mondanom. Az
évek során megnyíltam, és hagytam, hogy lelkem egy része a lapokra
ömöljön. Sebezhető lettem, kitárulkoztam; beleadtam mindent, amit bele
kellett adnom, hogy ez a történet pontosan olyan legyen, amilyennek
lennie kellett. És büszke vagyok lényemnek arra a részére, amely itt
maradt ezeken a lapokon. Írás közben nagyon sokat tanultam magamról;
abból, amit a személyiségemről megtudtam, talán az a legfontosabb, hogy
sokkal erősebb vagyok, mint valaha gondoltam volna magamról.
Ezt nem egyedül csináltam, és nem is tudtam volna egyedül megtenni.
Nagyon sokan vannak az életemben, akiknek hálával tartozom. Hálás
vagyok azért, mert szeretnek, hisznek bennem, és pontosan olyanok,
amilyen emberekre szükségem van. Mindannyiukat nagyon szeretem, és
tudják, hogy rájuk gondolok, amikor ezt írom.
Segítőimnek egy csoportja az idejét, türelmét és lelkesedését adta a
történethez; segítettek, hogy a sorozat utolsó fejezetei olyan sziporkázóak
legyenek...
Legelőször Emilynek kell köszönetét mondanom, amiért annyira hitt
bennem, hogy változtatott az életén, és az életem része lett. Nincs nála
igazabb barát, szeretőbb ember.
Köszönet továbbá:
Elizabethnek, társamnak; ő a józansághoz kötő erő, a hang, aki nélkül
nem tudok élni... Köszönöm! Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen
ragyogó ember és lelkes írópartner lehet az életemben, aki mindenben
tehetséges, amit csinál.
Faithnek, aki nem hagyta, hogy ez a történet más legyen, mint végig
őszinte és igaz. Ettől lehettem jobb író.
 Courtney-nek, aki vigyázott, hogy minden érzelem eredeti legyen,
minden szó olyan erős, amilyennek lennie kell.
Nicole-nak, akitől többet kaptam, mint gondolná... barátsága és
szeretete mindenek felett áll.
Amynek, a csodálatos gurunak, aki megmutatta nekem az írás
művészetét, és lehetővé tette, hogy más szemszögből lássam.
Jenn barátnőmnek, akivel a történetmesélés szenvedélyében
osztozunk, és segített nekem megtalálni Emma hangját, amikor meg
kellett hallani.
Sarah-nak, aki nélkül sosem találtam volna vissza a kezdetekhez, hogy
megírjam ezt a történetet, ami sokkal több, mint egyszerű „történet”.
Tracey, Colleen és Tammara ihletadó, tehetséges barátaimnak, akik
elolvasták a szavaimat, és megosztották velem a véleményüket.
Mindannyian nagyobb hatással voltak életemre, mint azt szavakkal ki
tudnám fejezni!
A Trident Media Group tehetséges csapatának, különösen
ügynökömnek, Ericának, aki az út minden lépésénél mellettem volt; akkor
is, amikor úgy éreztem, lezuhanok a szikláról... ő megtartott. Hálás vagyok
Alexnek a türelméért es kitartásáért, és azért, mert mindig segített, amikor
szükségem volt rá. És Meredithnek azért a csodálatos munkáért,
amelynek eredményeképpen szavaimat megoszthattam a világgal.
Lindsey-nek, Wendynek és a Penguin UK minden munkatársának, akik
lehetővé tették, hogy ez a történet a tengeren túl is elérhető legyen, hogy
megoszthassam az olvasókkal. Ez nagyon fontos, és ezért rendkívül
hálás vagyok.
Az elmúlt évben az a szerencse ért, hogy lehetőségem volt
összebarátkozni számos tehetséges és híres szerzővel, köztük néhány
kitűnő stílusú bloggerrel. Jobb ember vagyok, amióta ők az életem
részévé lettek. Alkotói világban élünk, és olvasóinkat képzeletünk élénk
világába hívjuk. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy kapcsolatba tudunk
lépni olyanokkal, akikkel sosem találkoztunk; csak lapoznunk kell, és
érzelmeket kelthetünk. Megtiszteltetés, hogy köztük lehetek.
És ezzel eljutottam az okhoz, amiért írok... olvasóimhoz. Ha nem
lennétek a világom részei, nem létezhetnék igazán. Nagyon hálás vagyok,
hogy az életem részei vagytok... ezzel minden megváltozott, és sosem
lesz már olyan, amilyen volt.
Végezetül őszinte csodálatomat fejezem ki minden bántalmazás-túlélő
ereje és kitartása iránt. Van remény. Van szeretet. Van segítség. Nem
vagytok egyedül.