Charles Berlitz

ELFELEDETT VILÁGOK TITKAI

ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ 1992

A mű eredeti címe: MYSTERIES FROM FORGOTTEN WORLDS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Charles Berlitz: Mysteries from Forgotten Worlds CORGI BOOK 1976.
Fordította: Erdős Árpád és Serflek Szabolcs
© Charles Berlitz 1972
Tartalom:
I. fejezet
Történelem előtti ismeretlen civilizációk
II.fejezet
A múlt titkos üzenetei
III. fejezet
Az elveszett történelmi ismeretek
IV. fejezet
A 45 emelet magas időkabin
V. fejezet
Hihetetlen építmények
VI. fejezet
Elsüllyedt városok az amerikai partoknál
VII. fejezet
Elveszett kontinensek és a tengerfenék
VIII. fejezet
Istenek a tenger alól
IX. fejezet
Az emberiség ismeretlen korszakai
X. fejezet
Az múlt emlékei
XI. fejezet
Világkatasztrófák
XII. fejezet
Figyelmeztetések a távoli múltból
 I. fejezet
*
Történelem előtti ismeretlen civilizációk

A tudomány mára elérte azt a szintet, hogy az ember a világűr

meghódításának küszöbén áll. A helyzet hasonló 1493 Nyugat-
Európájához, mikor Kolumbusz megpróbálkozott az óceán átszelésével.
Sajnos a tudomány mára elérte azt a szintet is, hogy az emberi faj bármikor
képes saját maga teljes elpusztítására. De a civilizáció fejlődése nem állhat
meg, hiszen ez az emberiség létezésének alapvető feltétele.
Ezt az állandó fejlődést a történelmünkben olyan mérföld-kövek
jelzik, mint az ókori Mezopotámia és Egyiptom, Palesztina, Szíria és
Görögország, a Római Birodalom, a reneszánsz kora, az Újvilág
felfedezése és az ipari forradalom.
A tudomány és technika fejlődésével egyre hatékonyabb eszközökkel
vizsgálhatjuk saját múltunkat. Azonban eddig minél mélyebbre hatoltunk
történelmünk feltárásában, annál több nyugtalanító és zavaró tény került
felszínre, különösen az utóbbi néhány évben. Az ókori történelem kutatója
így egyre gyakrabban szembesül egy némileg kellemetlen kérdéssel:
Elképzelhető, hogy léteztek az emberi történelem folyamán más, eddig
még ismeretlen, fejlett civilizációk?
Az ókori történelemről alkotott elképzeléseinket eredetileg erősen
befolyásolta a Biblia; emiatt az ilyen témájú könyvek érthetően szűk
nézőpontból íródtak. Ez gyakran eltorzítja az ókori kultúrákról alkotott
általános képet, és el is hanyagol olyan fontos kultúrákat, mint például a
hettitákét és a mínosziakét. Ezzel együtt csodálatos utalásokat őriz
különleges és szinte történelem előtti időkről, olyan civilizációkról,
amelyekről alig tudunk valamit.
Elképzelhető viszont, hogy ezeknek a régi civilizációknak közös az
eredetük. Vajon az ősi maják, Dél-Amerika ős-inkái, Észak-Amerika
dombépítői, Nyugat-Európa és Észak-Afrika megdöbbentően kifinomult
barlangi művészei, a piramisépítő egyiptomiak, a Húsvét-szigetek és a
Kanári-szigetek bennszülöttei maguk fejlesztették ki a kultúrájukat, vagy
leszármazottai egy még ősibb, ember előtti civilizációnak?
A mai modern kormeghatározó eszközök nagy segítséget nyújtanak
abban, hogy újraértékeljük a tudásunkat: mióta civilizált az emberi faj?
Meggyőző leletek kerülnek folyamatosan napvilágra egymástól messzi
területekről: Jerikó városát több mint tízezer évvel ezelőtt építették,
majdnem a legendás Atlantisz idejében. Jerikó születésének becsült ideje
így párezer évvel i. e. 4004 előttre tehető, amit James Usher, az írországi
Armagh érsekje 1650-ben a világ keletkezése időpontjának tartott; ez a
dátum még minket is befolyásol néha, amikor civilizációnk korát kutatjuk.
(Dr. John Lightfoot, Cambridge rektora, Usher érsek kortársa ezt tovább
pontosítja: „Az embert az Úr i. e. 4004. október 23-án, reggel 9 órakor
teremtette".) Ennél még fantasztikusabb Philip Henry Gosse 1857-es
állítása, amiben bibliai hagyományokat kívánt igazolni a tizenkilencedik
században nagy számban előkerült kövületek segítségével. A tengeri
élővilág e kiváló ismerője szerint a kipusztult állatok kövületeit Isten
Ádámmal és Évával egy időben teremtette.
Az atomkor embereként meglehetős pontossággal tisztában vagyunk
saját bolygónk korával. Az általánosan elfogadott elmélet szerint az
emberiség eredete a negyedidőszak kezdetére, mintegy kétmillió évvel
ezelőttre tehető, ami meglepően egybevág a bibliai állításokkal.
Paleolitikum kori, mintegy 30 000 éves kőfaragásokat újra
megvizsgálva arra következtetésre jutottak, hogy ezek a kőfaragások a
Hold fázisváltozásait mutatják hosszú időszakokra kivetítve, afféle
ősember-asztronómiaként. Európa több, egymástól távol eső részén is
találtak ilyen leleteket, és ez erősen megváltoztathatja barlanglakó őseink
szellemi kapacitásáról alkotott véleményünket.
Franciaországi és spanyolországi lelőhelyeken talált, írásnak vagy az
íráshoz közel álló szimbólumoknak tűnő leletek tanúsága alapján az
írásbeliség kezdete mintegy nyolc-tízezer évvel ezelőttre tehető. A
franciaországbeli Lussacban talált, a nagyközönség számára egyelőre nem
megtekinthető barlangi festmények meglepően modern fazonú ruhába
öltözött férfiakat és nőket ábrázolnak. Ezek az öltözékek jócskán elütnek
az általunk elképzelt barlangi emberek szokásos, csontokból és prémekből
álló öltözékétől. Egy Rodéziában talált rézbányáról megállapították, hogy
már 47 000 évvel ezelőtt is művelés alatt állt. Minél régebbre nyúlunk
vissza a történelmünkben, annál több nyomát találjuk egy még ismeretlen
méretű civilizációnak, ami az általunk a (nem teljes) írásos anyagokból
ismert kultúrák előtt létezett.
Néhány archeológus és múltkutató ilyenkor gunyorosan megszokta
kérdezni: ha valóban létezett egy igen magasan fejlett civilizáció,
hogyhogy nem hagytak hátra semmilyen emléket sem? Hogy ha ezek a
kultúrák tényleg olyan fejlettek voltak, hogyhogy nem találtunk idáig
egyetlen órát, töltőtollal vagy öngyújtót sem az ásatásokon? És mintha
csak ezekre a kérdésekre válaszolnának, az utóbbi években néhány
megdöbbentő lelet látott napvilágot. Ezek szerint az őseink ismerték és
használták az elektromosságot, ismerték a csillagközi távolság-, tömeg- és
térfogat-meghatározás módjait, tisztában voltak a Föld alakjával, sőt még
az Antarktiszt is ismerték valamennyire több ezer évvel annak hivatalos
„felfedezése" előtt. Mély ismereteik voltak a térképészet és
gömbgeometria területén, a mikroszkóplencsék csiszolásától kezdve, a
számítógépek használatán át egyéb tudományos és matematikai
szakterületekig, amiket itt most fel sem bírnánk sorolni.
Úgy tűnik, mintha valaki emlékművek és épületek formájában
üzeneteket hagyott volna hátra, amik segítségül, esetleg Figyelmeztetésül
szolgálhatnak más fajoknak, feltéve, hogy azok elég fejlettek ahhoz, hogy
el tudják olvasni őket. Ezek közül az építmények közül néhány még ma is
létezik, és valójában néhány olyan hatalmas „természeti" objektumot is
ilyen építménynek kell tekintenünk, amikről régebben azt hittük, túl
nagyok ahhoz, hogy emberkéz művei legyenek. Kimagasló példa erre az
egyiptomi Nagy Piramis. Minél tovább tanulmányozzuk és mérjük, annál
inkább eltér a róla való elképzelésünk az eredeti feltételezésektől. Vajon
tényleg csak egy temetkezőhely volt, ahogy Hérodotosz, a vándor görög
történész feltételezte? Vagy esetleg valami más - a kezdő délkört jelezte a
csillagászok és térképészek számára? Vagy egy nap-éjegyenlőséget jelző
hatalmas óra volt, útmutatóul a Nílus mentén dolgozó földművesek
millióinak? Esetleg egy gigantikus időkabin, amit egy ősi faj épített, és
amely az ember akkori tudásának hatalmas tárháza? Egy nagy csillagászati
adatbank, ami mutatja a Föld súlyát, a Föld és a Nap távolságát, a Föld
Nap körüli pályájának hosszát, és egy mindezidáig meg-vizsgálatlan
egységes mértékegységrendszert is tartalmaz?
A Nagy Piramis a távoli múlt ma is velünk élő emléke. Könnyű
észrevenni (elvégre 45 emelet magas!), de valószínűleg kevésbé könnyű
felismerni, hogy mire is szolgál valójában. De szerte a világon a múlt
számos más olyan emléke létezik, amit szintén nehéz felismerni. Néhányat
azért, mert olyan hatalmas, mint a Panecillo, az ecuadori Quito melletti
hegy, amiről régen azt hitték, hogy a természet alkotta, pedig
nyilvánvalóan emberkéz műve. Ugyanez a helyzet sok más látszólag
természetes objektummal Mexikóban, Peruban, Brazíliában, Európában,
Közép-Ázsiában, sőt még a csendes-óceáni szigeteken is.
Az archeológiái kutatóknak ma rendelkezésére álló eszközök és
módszerek összehasonlíthatatlanul fejlettebbek a múlt lelkes és elhivatott
tudósainak felszerelésénél. A tenger kutatói számára a modern technika
repülőgépekkel, műholdas fényképekkel, törpe tengeralattjárókkal,
szonárokkal, nehéz-, búvár felszerelésekkel szolgál. A földfelszín alatti
vizsgálatokhoz radart, föld alatti üregek felderítésére szolgáló műszereket,
cézium magnométereket használnak, A modern kódmegfejtési módszerek
segítségével rengeteg ősi nyelvet sikerült megismerni. Egy egész
tudományág foglalkozik az ősi ereklyék megtisztításának, állapotuk
helyreállításának és konzerválásának kérdéseivel. És végül, ami a
legfontosabb, a carbon-14 technikán alapuló kormeghatározási módszerek
igen sokat segítenek a történelmi összefüggések megismerésében.
Furcsa, de a modern archeológia eszközeinek fejlődését
nagymértékben a modern hadviselésnek köszönheti. Rengeteg légi
felfedezést tettek az első és második világháború idején és később is a
katonai pilóták. Légi felderítők találták meg Tyr elsüllyedt kikötőjét és
más, ma már víz alatt lévő földközi-tengeri kikötőket is; Spinát, az
elveszett, évszázadok óta mocsárral borított etruszk várost Velence
mellett; Baiae elsüllyedt városát, ami afféle római Las Vegasként
működött; számos dzsungel benőtte maja várost Közép-Amerikában; az
inkák előtti korszak romjait Dél-Amerikában. Csak egyetlen példa,
mennyire más képet nyújt a múlt a levegőből: nem messze az iráni
Persepolistól mindössze tizenhárom órai repüléssel négy-száz, addig
felderítetlen ősi települést fedeztek fel. Ugyanennek a területnek a
felderítését egy földi expedíció már több mint másfél éve folytatta.
A haditechnika fejlődése hihetetlen mértékben megnövelte az ősi
kultúrák felfedezésének és vizsgálatának hatékonyságát, köztük olyanokét,
amelyek saját pusztulásukat is háborúnak és viszálykodásnak
köszönhették.
Ahogy vizsgáljuk a föld felszínét, a föld alatti rétegeket, a lávák,
tengerek, folyók medrét, sőt a mélytengereket is, egyre több olyan nyomot
találunk, amik eddig ismeretlen, „még nem katalogizált" kultúrákra
utalnak. Ezek a kultúrák váratlanul, eddig ismeretlen okok miatt tűntek el.
Ha ezeket a kulturális maradványokat egyfajta primitív emberek műveként
próbáljuk értelmezni, a rejtély tovább mélyül. Vajon mire véljük a perui
partoknál található Nazca területet, ahol egy egész sivatagot jelöltek meg
több száz négyzetmérföldön, mintha valami csillagtérkép, diagram vagy
nagy állattérkép lenne. És mindez csak a levegőből látható. Érdemes
megfontolni, vajon van-e valamilyen kulturális kapcsolat az olyan helyek
között, mint a glastonburyi nagy állatöv Angliában (ez egy harminc
mérföld kerületű körön fekszik), Carnac precízen elhelyezett hatalmas
kövei Nagy-Britanniában, a Salisbury síkságon lévő Stonehenge, a
Mississippi-völgy titokzatos dombjai, és Közép-Amerika egyéb hasonló
helyei. A világ számos táján láthatóak hatalmas földművek és piramisszerű
dombok, amik tökéletes köröket, körbe írt négyzeteket, szabályos
sokszögeket, romboidokat, ellipsziseket alkotnak, vagy állatokat, kígyókat
ábrázolnak, és amik ugyan nem mindig jól kivehetőek a földről, de
tökéletesen látszanak a levegőből.
Az Andok fennsíkjain található, az inkák előtti korokból származó
hatalmas kő templomfalak is joggal keltik fel a kutatok érdeklődését.
Vajon az építőik hogyan hordták fel oda és illesztették milliméter
pontosságai egymáshoz azokat a több száz tonnás sokszögű
gránittömböket?
A karbonos kormeghatározási módszer feltalálása óta - a módszer
sajnos nem alkalmas kőből készült tárgyak koránalj megállapítására -
próbaképpen sok ilyen „megmagyarázhatatlán" rom hozzávetőleges korát
meghatározták, és néha egészén megdöbbentő eredményeket kaptak. A
leletek általában sokkal régebbieknek bizonyultak, mint amit előre
feltételeztek. (A hatalmas glastonburyi állatöv eszerint mintegy 15 000
éves!) Ahogy az emberi civilizációk létezésének ideje egyre hátrébb és
hátrébb tolódik, kiderül, hogy nemcsak messze elhagyták már a „teremtés"
Usher érsek szerinti i. e. 4004-es időpontját (ami furcsa módon nagyjából
megfelel az egyiptomi-sumér történetírás kezdetének), de ezek az
időpontok már a legutolsó jegesedés időszakára, sőt az elé esnek.
A műemlékek és épületek korának meghatározására sok módszer
ismeretes, de a Carbon-14 módszer napjainkban a legelterjedtebb. A
módszer azon a megfigyelésen alapul, hogy minden szerves anyag
körülbelül 5600 évenként elveszti szén tartalmának felét. Ily módon azt
mesterségesen lecsökkentve és aztán megmérve, megkapjuk a vizsgált
anyag hozzávetőleges korát, általában 280 év pontossággal. Az egyetlen
probléma ezzel a módszerrel az, hogy a vizsgált anyagot tönkreteszi
Érdekességképpen álljon itt néhány lelet Carbon-14 módszerrel
meghatározott kora. Érdemes összevetni ezeket az időpontokat az ókori
történelemből ismert dátumokkal.

Hozzávetőleges kor, években (i.e.)

Oltár- - Stonehenge, Anglia 1900-2000
Piramisdomb - Silbury Hill, Avebury, Anglia 4000-4200
Talált szerszámok, Nyugat-Irán 100.000
Lakott település, Star Carr, Anglia 10.000
 Barlangi festmény, Lascaux, Franciaország 16.000-17.000
Holt-tengeri tekercsek, Qumrun, Izrael 2000-2300
Jerikó romjai, Izrael 8800
Temetkezési domb, Tára, Írország 4000
Csontok „naptári" jelekkel, Dordogne, Franciao. 30.000
Mohendzsodáro romjai, India 5500
Fuvola, Paracas, Peru 8000
Fejszék, Kalambo Falls, Malawi 56.000
Nyergek, Oregon, USA 9800-10200
Gyapjúszövet, Huaca Prieta, 4515
Vasbánya, Ngwenya, Szváziföld 43.000
Titkok Hegye, Massachusetts, USA, 2970

Ezen dátumok némelyikét már a Carbon-14 tesztek előtt is sejtették,

és a tesztek általában megerősítették ezeket a feltevésekkel. Más tesztek
azonban szédületes sebességgel tolják egyre előbbre az ismert történelem
kezdetének időpontját. A 43.000 éves vasbánya létezése például arra utal,
hogy őseink egyáltalán nem voltak olyan fejletlenek, mint azt eddig
feltételezzük.
A találékony és művészkedő cro-magnoni ember megjelenése óta
eltelt sok ezer év alatt volt egy olyan időintervallum, ami (ha be tudjuk
határolni) sok évszázadnyi kultúrát és civilizációt tartalmazhat. Az ezekről
az időkről szóló emlékek valószínűleg olyan legendák formájában
maradtak ránk, mint pl. a nagy árvíz legendája, amit szinte minden ősi
ember ismert, vagy olyan tradíciók formájában, mint pl. az emberiség
rend-szeresen bekövetkező pusztítása (általában Összekapcsolva az
emberiség bűneinek isteni megtorlásával) árvízzel, tűzzel, földrengéssel,
vulkánkitöréssel vagy jéggel. Nem tudjuk, mi az oka ezen burkolt
figyelmeztetések állandó felbukkanásának.
Elképzelhető, hogy ez csak a papi réteg egy technikája volt a morál
és fegyelem fenntartására. Azonban ezek a legendák annyira elterjedtek,
hogy úgy is tekinthetjük őket, mint az emberiségnek a földfelszín
változásaival kapcsolatos emlékül kataklizmákról, jégkorszakokról,
hatalmas vulkánkitörésekről, mindent elnyelő árvizekről, amikor hegyek
emelkedtek ki a földből vagy süllyedtek a tenger szintje alá.
A világ minden táján felbukkannak ezek az állandóan visszatérő
katasztrófák az írásos és nem írásos emlékekben, legyen szó az ősi Indiától
kezdve az ősi Amerikáig bármelyik kultúráról. Ezek a katasztrófák szinte
teljesen elsöpörték az emberi fajt, csak néhány túlélő maradt hátra, akik
barlangokba bújva menekültek meg a közös végzettől, magas hegyekben
kerestek menedéket, vagy hajókon és bárkákon várták ki az árvíz végét. A
legtöbb tradicionális esetben a túlélők csoportja egy férfiból és egy vagy
több nőből állt, akik esetleg magukkal vitték a családjukat és/vagy néhány
kiválasztott állatot. Ezek mindig az azon a területen élő állatok közül
valók, ahonnan az! adott legenda származik. És minden esetben a túlélők
vissza-tértek, hogy újrakezdjék a civilizáció felépítésének fáradságos
munkáját.
A katasztrófán néha világméretű árvizet értettek, mint pl. a zsidó-
keresztény hagyományban, amit az ősi Közel-Kelet is| átvett. Máskor
kataklizmák egész sora jelentkezett. Az indiai hagyomány szerint Visnu
isten (a Megmentő) megmentette az emberi fajt a kilenc nagy természeti
csapástól, és végül a tizediktől is meg fogja menteni. A Mexikó területén
élt toltékok szerint a világ háromszor ért (majdnem) véget. Ezt a hitüket
beleépítették naptáraikba is, amelyeket később az aztékok is átvettek. A
tőitek naptár a Föld első időszakát a Víz Napjának nevezi, mert árvíz vetett
véget neki; a második időszak a Föld Napja, ami földrengésekben pusztult
el; a harmadik a Szél Napja, kozmikus szelek áldozata lett. Mi most a
negyedik időszakban élünk, amit a Tűz Napjának hívnak. Ennek hatalmas
általános lángolásban kell véget érnie, ami szépen összecsengi az
atomháború néhány mai prófétájának jövendöléseivel.
Az az elmélet, mely szerint a katasztrófák rendszeresen
bekövetkeznek, hogy aztán utánuk új civilizációk indulhassanak többé-
kevésbé tiszta lappal, általánosan elfogadott volt az ősi világban. Gyakran
hivatkoztak is rá, jóllehet ritkán olyan egyértelműen, mint Platón görög
filozófus, aki a Timaeus című dialógusában ír erről. Platón egy látogatást ír
le kiváló elődjénél, Szolónnál, athéni törvényalkotónál, filozófusnál és
tudósnál. Szólón vendégei között volt még néhány pap az Egyiptomban
lévő saisi Neith-templomból. Szólón éppen a családfája ősiségéről beszél
nekik, az egyik „nagyon sok ével megért" pap pedig megragadja ezt az
alkalmat, hogy az ókorról, az ősi feljegyzések fontosságáról és a
rendszeresen bekövetkező katasztrófákról szóljon. Platón szavai, 2000 év
távlatából többé-kevésbé pontosan idézve, éles képet festenek az ókor
előtti ókorról.
Az egyiptomi pap a következőket mondta: „Ó, Szólón, Ó, Szólón, ti
hellének gyermekek vagytok, egyetlen vén sincs köztetek… a
gondolataitokban mind fiatalak vagytok; nem őrzitek vének bölcsességeit
régi hagyományokban, sem régi korok tudományát. De megmondom
neked, miért van így: volt is, lesz is rengeteg pusztulása az emberfajnak
számos okokból kifolyólag.
Van egy történet, amit még ti is őriztek, mikoron Phaeton, Helios fia,
befogta a paripákat apja harci szekerébe, és mivel nem volt képes őket az
apja ösvényén vezetni, mindent felégetett a földön, és ő maga villám által
pusztult el. Mostanra ez már mítosszá vált, de valójában a föld körül és a
mennyekben mozgó testek eltérését, és a földi dolgok nagy tűzvészeit jelzi,
amik hosszú időszakonként ismétlődnek: amikor egy ilyen bekövetkezik,
azok, akik hegyekben és száraz és magas helyeken laknak, sokkal jobban
ki vannak téve a pusztulásnak, mint a folyók mellett élők vagy a tengerpart
lakói; és ettől a sorscsapástól örök védelmezőnk, a Nílus megóv minket.
Másfelől azonban, amikor az istenek vízözönnel tisztítják meg a
földet, akkor köztetek, pásztorok és hegylakók között, maradnak túlélők,
míg a városlakókat a folyók a tengerbe sodorják; de ebben az országban
sem akkor, sem máskor nem jön a víz fentről a földekre, hiszen az mindig
lentről fölfelé mozog, ami okból az itt megőrzött dolgokat mondjuk a
legidősebbnek.
… És bármi történt is akár a ti országotokban, akár a mienkben vagy
bármely más területen, amiről tudomásunk van - ha bármi cselekedet,
nemes vagy nagy, vagy bármi figyelemre méltó történt is, az mind régtől
fogva le van írva, és a templomainkban őrizzük; míg ti és más népek csak
most lettetek ellátva levelekkel és egyéb dolgokkal, amik az Államokhoz
szükségeltetnek; és akkor, a szokásos időben, a mennyei vizek pestisként
hömpölyögnek alá, és csak azok maradnak meg közületek, akik nem
ismerik az írást és tanulatlanok; így aztán nektek újra gyermekként kell
elölről kezdenetek, és nem tudtok semmit azokról, amik az ősi időkben
történtek köztetek vagy köztünk.
És ami a családfád történetét illeti, mikről az imént beszéltél nekem,
Szólón, nem jobb az a, gyermekek meséinél; először is, te csak egy árvízre
emlékszel, míg több is volt ilyen…"
 II. fejezet
*
A múlt titkos üzenetei

Van-e kézzelfogható bizonyíték arra nézve, hogy valóban létezett

egy (vagy akár több) fejlett civilizáció a történelemből eddig ismertek
előtt? A modern archeológiái kutatások eredményeként az „időfüggöny"
egyre hátrébb és hátrébb tolódik. De nem csak az „időfüggöny" előtti
időkről tudunk keveset. Van egy kritikus időszakasz - nagyjából az i. e. 13
000 és az i. e. 6000 évek közötti időszakról van szó -, amelyről szintén
nagyon keveset tudunk. Elképzelhető, hogy ebben az időszakban léteztek
még nem ismert kultúrák. Ezek a kultúrák nyilván nagyon különböztek a
miénktől, más volt az életstílusuk, más dolgokat tartottak fontosnak. Nem
kizárt, hogy egy fejlett civilizáció létezett a neolitikumban vagy az utolsó
nagy jégmezők olvadását megelőzően, azonban egy ilyen elmélet
vizsgálatakor fontolóra kell vennünk, hogy mi az, ami ilyen régi időkből
megmaradt, mi az, amit a mai tudomány fényében megvizsgálhatnánk.
Adott tehát egy kérdéses időszakasz nyolc-tizenötezer évvel ezelőttről
vagy még régebbről - még az is csodaszámba menne, ha egyáltalán
megmaradt volna valami. Sir Charles Lyell, tizenkilencedik századbeli brit
tudós és ősemberkutató ezzel kapcsolatban így fogalmaz:

Durván megmunkált edényeket és tűzszerszámokat találunk csak,

amik olyan szabálytalan alakúak, hogy a gyakorlatlan szem azt
is kétségbe vonja, hogy egyáltalán láthatóak-e rajtuk a tudatos
tervezés félreérthetően nyomai. Nem kellene inkább
szépségükben és kimunkáltságukban Pheidiászt és Praxitelészt is
felülmúló szobrokat és faragásokat találnunk? Olyan
vasútvonalakat és elektromos távírókat, amelyek
tanulmányozásából a legjobb mérnökeink is eddig nem ismert,
felbecsülhetetlen értékű tudáshoz juthatnának? Olyan
csillagászati műszereket és mikroszkópokat, amelyek
tökéletesebbek, mint bármelyik ma Európában ismert társuk?
Olyan tökéletes műalkotásokat és tudományos műveket,
amilyeneket a tizenkilencedik század még sosem látott? Az
 alkotó géniusz diadalmenetének még tartania kellett volna,
amikor a legutolsó üledékek, amit most bronzkornak, vaskornak
hívunk, lerakódtak. Reménytelenül kellene törnünk a fejünket a
megtalált eszközök használati módján - olyan gépekén, amelyek
a légi navigációt vagy a tenger mélyének felderítését szolgálják,
esetleg olyan aritmetikai problémákat oldanak meg, amelyekre a
ma élő matematikusok nemcsak hogy nem találnak megoldást,
de még felfogni sem képesek.

Sir Charles megfigyelése egybevág a hagyományos és bizonyos

szempontból logikus érveléssel: „Ha létezett előttünk sokkal fejlettebb
civilizáció, miért nem találtunk semmi rá utaló tárgyi bizonyítékot -
egyetlen karórát, öngyújtót vagy tranzisztoros rádiót sem?"
Lehet, hogy őseink technikai fejlettsége valami olyan formában
jelentkezett, amit ma még nem tudtunk azonosítani. A múlt század óta
azonban született néhány meglehetősen szokatlan felfedezés. Ezek közül
egypár akár közvetlen válaszként is szolgálhatna Sir Charlesnak, aki azóta
már vagy a teljes tudás, vagy a teljes érdektelenség állapotába került. Sir
Charles utódainak így erősen felül kell vizsgálniuk a régmúlttal
kapcsolatos ismereteiket és feltételezéseiket. Gyakran meglepő helyeken
talált, különböző tárgyakat és dokumentumokat fedeznek fel újra.
Régebben, amikor ilyen tárgyakat találtak, azonnal múzeumba dugták,
katalógusba vették őket, így néhány év után újra elő kellett venni és meg
kellett vizsgálni őket, hogy legalább részben kiderüljön, hogy mik is
valójában.
Ha a már a régmúltban is meglévő tudományos ismeretek fejlődését
vizsgáljuk, azt vesszük észre, hogy ezek az ismeretek az évszázadokon át
egészen a reneszánszig inkább csökkenni látszottak, ahelyett hogy
bővültek volna. Azt a különös, furcsán ismerős érzést tapasztaljuk, mintha
valakik - egy vagy több faj - már éltek volna ezen a bolygón az ember
történelmének kezdete előtt. Úgy fest, mintha a jelenlegi ismereteink már
régóta meglettek volna, csak az idő múlásával elfelejtődtek, leszűkült a
felhasználási körük. Ezeket aztán elkezdtük újra felfedezni a mi
korunkban, nagyjából 1453-tól, az ősi kultúra utolsó letéteményesének
számító Konstantinápoly bukásától kezdve. Vajon hagytak-e hátra bármi
nyomot is néhány, a tengerek alján szétszórva heverő gigászi falon vagy
épületen kívül? Úgy tűnik, igen. Birtokunkban van néhány olyan műtárgy,
újramásolt kézirat és térkép, amelyeket a múlt „üzeneteinek" tekinthetünk.
Ezek az „üzenetek" persze nem kifejezetten azzal a céllal készültek, hogy
azokat elolvasva, a későbbi leszármazottak hasznos információkhoz
jussanak. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a régmúlt azoknak az
embereknek a számára, akik benne éltek, a jelen volt. Voltak ugyan olyan
királyok és uralkodók, akik a „történelemben elfoglalt helyüket"
megörökítendő, kifejezetten azzal a céllal hagytak hátra feljegyzéseket,
hogy majd a jövő nemzedékei olvassák őket, de az írásos emlékek
többsége saját, korabeli használatra készült. Ezek a feljegyzések a
megfejtésükkel próbálkozó kutatónak azt üzenik: „Nem a tiétek az első
civilizáció ezen a világon, és nem azok a kultúrák jelentik az igazi
kezdetet, amelyeket ti a gyökereknek hisztek. Évezredekkel ezelőtt tudtuk
már mindazt, amit ti még csak most fedeztetek fel. Teleszkópjaink,
lencséink, számítógépeink voltak, ismertük az anyag rejtelmeit.
Beutaztunk egy fiatal világot, ahol északon még hatalmas jégmezők
voltak, és a déli sarki kontinens tengerei még hajózhatóak voltak és az
Antarktiszt még nem fedte jég. Részletes térképeket készítettünk a
meglátogatott földrészekről, de sajnos a legtöbbjük elveszett az azóta eltelt
évszázadok során. Eltűnésünk után fiatalabb fajok helyreállították a
tudásunk egy részét, azét a tudásét, ami segít nektek abban, hogy
felépítsétek a saját világotokat, még ha az elpusztulás veszélye leselkedik
is rá."
A régmúlt üzenetei különböző formában jelentkeznek. Egyes régi
térképek valószínűleg segítettek az Újvilág felfedezésében.
Feltételezéseink szerint Kolumbusz rendelkezett olyan térképekkel, vagy
olyan térképek másolataival, amelyeket a klasszikus-ókor navigátorai
használtak: a minosziak, a föníciaiak, karthágóiak, görögök, rómaiak és az
őket megelőző világutazó népek. Ezek közül a térképek közül egyeseket
mostanában fedeztek fel újra, másoknak a létezéséről tudtak ugyan, de
igazi jelentőségüket nem ismerték fel. Hatalmas világtérképek részei ezek
A készítőiknek jól kellett ismerniük a gömbháromszögtant, máskülönben
nem lettek volna képesek ilyen pontos vetületek készítésére. Mindezt egy
olyan korban, ahol a trigonometria még nem létezett, és még az sem volt
általánosan ismert, hogy a föld gömb alakú.
Ezek a térképek sokkal jobbak, mint az ókorban vagy a középkorban
készített társaik, és másolataik apáról fiúra szálltak egész tengerész-
nemzedékeken keresztül. A tengerész számára ezek a térképek gyakran a
túlélést jelentették. Az eredeti példányok elpusztultak, elégtek vagy
ellopták őket. Rengeteg térkép veszett el a klasszikus idők nagy
könyvtárközpontjainak pusztulásai alkalmával, bár közülük sok újra
felbukkant Konstantinápoly bukása után.
 Ahogy azt Charles Hapgood professzor a Régi tengeri királyok
térképei című tanulmányában részletesen és meggyőzően kifejti, ezen
térképek a modern térképekkel való összehasonlításokban is megállják a
helyüket. Ha összevetjük a régi és a modern térképeken feltüntetett
magasság, szélesség és távolság értékeket, arra kell következtetnünk, hogy
a térképészek, akik rajzolták őket, pontosan ismerték a földet és az azt
körülvevő világmindenséget. Képesek voltak feltérképezni Amerika
partjait, Dél-Amerika hegyeit, az Antarktisz partjait és belsejét
évszázadokkal azelőtt, hogy bármelyiket is hivatalosan felfedezték volna.
És egy igazi szenzáció: az Isztambulban talált, 1513-ból származó Piri
Reis térkép pontosan ábrázolja az antarktiszi kontinens részeit, annak
ellenére, hogy azokat több ezer lábnyi jégtakaró borítja és feltehetőleg
borította sok ezer évvel ezelőtt is.
Több mint kétezer évvel Kolumbusz előtt egyes világutazók már
bejárták és feltérképezték a karib-tengeri vizeket és Amerika partjait.
Elérték és feltérképezték az Antarktiszt sok száz évvel azelőtt, hogy Cook
kapitány „bebizonyította": az Antarktisz nem létezik.
A tizenötödik századi térképkészítők megpróbálták betölteni a világ
ismeretlen részeit. Erre a célra a régmúltból fennmaradt térképeket is
felhasználták. Ez gyakran arra a furcsa eredményre vezetett, hogy egyes
ismeretlen területeket ábrázoló térképrészletek gyakran még a rengeteg
másolás után is pontosabbak voltak, műit azok, amelyeket később, e
területek felfedezése után rajzollak. Mercator 1538-ban készült, Dél-
Amerika kevéssé ismert partjait ábrázoló térképe pontosabb volt, mint az
1569-ben készített változat, pedig akkor már többen is bejárták és jobban
megismerték azokat a partokat. Cook kapitány az Antarktisz felfedezésére
induló expedícióját többek között azért indította, mert az Antarktisz
rengeteg régi térképen szerepelt. Csak azért jutott arra a hibás
következtetésre, hogy a kontinens nem létezik, mert egyszerűen nem
hajózott eléggé messze délre.
Érdekes, hogy egy olyan tudományosan kiválóan képzett embernek,
mint Claudius Ptolemaiosznak, a második századbeli alexandriai könyvtár
vezetőjének, a híres Geographica szerzőjének, akinek oly nagy befolyása
volt az ókorban, rendelkezésére álltak lényegében pontos világtérképek, és
mégsem használta őket. A magyarázat valószínűleg az, hogy egyszerűen
csak érdekesnek, de pontatlannak tartotta őket, és inkább a saját
térképeiben bízott. Ezeken a térképeken a távolságok a római légióban
szokásos „pedométeres" módszerrel voltak mérve (a katonák egyszerűen
„lelépték" két adott pont között a távolságot). Ptolemaiosz képes lehetett
ugyan a földrajzi szélesség mérésére, de kronométer vagy hasonló eszköz
híján magasságot nem tudott mérni, ezért valójában az ő térképei voltak
pontatlanok.
Az 1513-ből származó Piri Reis térkép egy török kalózról kapta a
nevét (a névadó később admirális lett). Ez a térkép nyilvánvalóan csak
része egy általa készített világtérképnek. Ezeket valószínűleg több száz
éves, még Ptolemaiosz idejéből származó (de nem az általa készített)
világtérképekről másolta.
A Piri Reis térkép újrafelfedezése véletlen egybeesések sorozatának
köszönhető.
Ezt az ősi gazellabőrre rajzolt illusztrált térképet 1929-ben találták az
isztambuli Topkapi palota háremében, amikor az évszázadok során
felhalmozódott dolgokat dobálták ki, néhány évvel a törökök után ily
módon „szabadítva meg" a volt Konstantinápoly volt szultánját, Musztafa
Kemalt a palotájától, háremétől és kötelezettségeitől. Első ránézésre
pusztán csak egy érdekes öreg térképnek tűnt, ami Spanyolország, Afrika
és Dél-Amerika partjait ábrázolja. Azonban váratlanul az érdeklődés
középpontjába került, amikor Kolumbusz "elveszett térképei" után
kutattak. Feltételezték ugyanis, hogy Kolumbusz az Atlanti-óceán első
átszelésekor ilyen régi térképeket használt. Van is erről egy feljegyzés, ami
állítólag a Karib-szigetekre vonatkozik:

...jelentették a dolgot; egy genuai furcsaság, név szerint

bizonyos Colombo az, aki felfedezte ezeket a helyeket.
Példának okáért egy könyv került a fent nevezett Colombo
kezébe, aki a fent nevezett könyvben azt találta, hogy a
Nyugati-tenger végén, annak nyugati oldalán, partok és
szigetek és mindenféle fémek és drágakövek vannak…

A Piri Reis térkép, a korabeli térképektől eltérő módon, helyesen

mutatja a földrajzi hosszúságokat. Másolatai a világ számos könyvtárában
megfordultak, és a sajtó is sokat foglalkozott velük A Egyesült Államok
külügyminisztere, Henry L. Stimson, a London Newsban olvasott erről, és
az Egyesült Államokban akkor tapasztalható Kolumbusz iránti érdeklődés
hatására megkérte a török kormányt, hogy engedélyezze ezen anyagok
kutatását. A vélhetően a régi háremben lefolytatott kutatás nem hozott
eredményt. Nem találták meg sem az elveszett Kolumbusz-térképet, sem a
Piri Reis térkép hiányzó részeit, így aztán az ügy elfelejtődött. Elsiklottak
viszont egy aprócska feljegyzés fölött. Ez magától Piri Reistől származik,
és azt mondja, hogy a térképe összeállításához olyan régi térképeket és
vázlatokat használt fel, amelyeket „…Sándor, a Két Kürt Urának idejében
rajzoltak, és amik a világ betelepült negyedét ábrázolják...". Nyilvánvaló,
hogy egyes térképeket megmentettek, így azok elkerülték azt az általános
pusztulást, aminek az ókor sok feljegyzése áldozatul esett, így arab, török
és később európai tengerészek is használhatták őket. Az ezen térképek
által hordozott igazi üzenetet azonban csak később ismerték fel.
A Piri Reis térkép egy másolatát egy látogatóban lévő török
haditengerész kapitány ajándékozta az Egyesült Államok Haditengerészeti
Hidrográfiai Irodájának Washingtonban, ahonnan végül Arlington Mallery
kapitány íróasztalfiókjába került. Mallery archeológus és a régi térképek
kutatója, különösen a sokat vitatott norvég térképeké, amelyek Grönlandot
és az Északi-tengert ábrázolják, minden bizonnyal igazolva (a skandinávok
szemében persze), hogy Amerikát a vikingek fedezték fel.
Amikor Mallery kézhez kapta a Piri Reis térképet, különös, de
érthető véletlenként éppen a Geographic Journalt tanulmányozta, abban is
egy, a grönlandi gleccserekről szóló cikket. Ugyanazon a lapon az Északi-
és a Déli-sarkon található jégsapkákat hasonlították össze. Mallery
megvizsgálta a partvonal rajzolatát a Piri Reis térkép alján, és arra a
következtetésre jutott, hogy az a Déli-sark környékét, az öblöket és a
szigeteket pontosan úgy mutatja, ahogyan azok a valóságban vannak. A
különbség csak annyi volt, hogy a térkép ezeket a vidékeket az őket ma
takaró vastag jégpáncél nélkül ábrázolta!
Charles Hapgood professzor archeológus, történész és térképész
éveken át tartó kutatásokat folytatott sok más, tengeri útvonalakat ábrázoló
régi térkép másolataival kapcsolatban. A mai térképekkel való
összevetésük alapján nyilvánvaló, hogy az eredetieket nem lehetett volna
megrajzolni olyan technikák ismerete nélkül, amiket még a reneszánsz
korában sem ismertek (a földrajzi hosszúság meghatározásához szükséges
kronométer kb. 1780-ig ismeretlen volt), hogy az Antarktiszon folytatott
szárazföldi méréseket meg se említsük.
 Az Antarktisz, ahogyan a ma már több mint két mérföld vastag jégtakaró nélkül
kinézne. Az antarktiszi kontinens a jég nélkül nem egyetlen, hanem két részből állna.

Ha valaki egy pillantást vet a Piri Reis térkép megmaradt darabjára,

rögtön szembetűnik a dél-amerikai partvonal különös hosszúsága. Az
alakja egyébként pontosan megfelel a valóságnak. Ez a nyilvánvaló eltérés
jól bizonyítja ennek az ősi térképnek az érvényességét, hiszen látszik, hogy
a térkép készítői megpróbálták a földfelszín gömb formáját sík felületre
vetíteni. Bármilyen modern szférikus vetítés ugyanezt a torzítást okozná.
Figyelemre méltó, hogy a régi térképészek nem csak az Antarktisz
partvonalát ismerték, de tisztában voltak a szférikus vetítés alapelveivel (és
ehhez vegyük hozzá azt is, hogy nem tudjuk, hányszor másolták
pontatlanul ezt a térképet).
A sarki partvonal tájékozódási pontjai meglepően pontosak vannak
ábrázolva. Az U.S.A.F. (S.A.C.) Nyugati Légi Támaszpontjáról származó,
a légi felmérésekről szóló levelében Hapgood professzor így fogalmaz:
„…A térkép alsó felén látható földrajzi részletek figyelemreméltóan
megegyeznek azzal a szeizmikus metszettel, amit egy svéd-brit-norvég
expedíció készített 1949-ben. Ez azt mutatja, hogy a partvonal már ismert
volt, mielőtt azt még jégsapka borította volna. Nem tudom, hogyan lehet a
térkép ezen adatait összeegyeztetni a földrajztudomány 1513-as állására
vonatkozó elképzelésekkel."
A régi tengeri térképek részletei arról tanúskodnak, hogy (bár
gyakran szerepeltek rajtuk sellők, víziszörnyek vagy éppen szelet fújó
angyalfejek) az őket készítő térképészek vagy tökéletesen ismerték a
Földet, vagy hihetetlenül jó találgatok voltak. A Philippe Buache (1737)
francia akadémikus által készített egyik térképen egy, az Antarktiszon
keresztül vezető vízi utat láthatunk, ami, ha nem volna a vastag jégtakaró,
két részre választaná a kontinenst. Ez a tény (hogy tudniillik az Antarktisz
a jég alatt két részből áll) azonban nem volt ismert egészen az 1958-as
Nemzetközi Geofizikai Évig. A legmodernebb hangradaros eszközökkel
végzett vizsgálatok alapján ma már bizonyos, hogy ha nem volna jég,
Kelet-Antarktisz és Nyugat-Antarktisz külön lenne választva egymástól a
Transz-antarktiszi hegység mentén. A mai Mary Byrd-föld helyén a Byrd
gleccser medencéjében nagyrészt víz lenne, egyesítve a Weddell-tengert a
Ross-tengerrel. Bár az antarktiszi kontinens egyetlen nagy jégtömegnek
néz ki, ma már tudjuk (vagy legalábbis azt állítjuk a mérőeszközeinkbe
vetett hitünk alapján), hogy valójában két gigászi sziget. De honnan
tudhatták ezt azok, akik a Buache-féle térkép eredetijét készítették, több
száz, vagy esetleg több ezer évvel az Antarktisz hivatalos felfedezése"
előtt?

A Philippe Buache-féle Antarktisz-térkép Párizsban készült 1737-ben, egy évszázaddal

az Antarktisz felfedezése előtt. Nyilvánvalóan az ősi időket túlélő térképekről másolták, hiszen
az Antarktiszt két részből állónak mutatja. Ezt a tényt hangradaros mérések alapján csak az
1958-as Nemzetközi Geofizikai Évben sikerült igazolni. Az ókori navigátorok viszont tudtak
erről, és látogatásokat tettek az Antarktiszon, még mielőtt azt jég borította volna.

Az 1532-ben készült Orance Finné-féle világtérkép egy darabja az

1818-ig felfedezetlen antarktiszi kontinenst ábrázolja, és folyókat rajzol a
mai gleccserek helyére. A Földközi-tengert és az Égei-tengert ábrázoló Ibn
ben Zára térkép láthatóan pontosan ábrázolja a partvonalakat, de - az
ismert szigetekkel együtt - olyan szigeteket is ábrázol, amelyek vagy nem
léteznek, vagy már a tengervíz borítja őket. A víz alatti szigetek
feltehetőleg léteztek még a legutolsó jegesedés előtt, hiszen a tengerek
szintje akkor lényegesen alacsonyabb volt.
Egy másik utazást tehetünk a távoli múltba az 1559-ből származó
török Hadzsi Ahmed-térképen. Ez nemcsak Amerika nyugati partjait
mutatja, de egy Szibéria és Alaszka között húzódó föld-hidat is ábrázol -
elképzelhető, hogy Hadzsi Ahmed forrásai a legutolsó jégkorszak végéről
származnak, amikor az amerikai indiánok és kiválasztott állataik
átgyalogoltak a mai Bering-szoros helyén fekvő föld-hídon. Ezt tartják az
amerikai antropológusok az „ázsiai eredet"-nek.
Hapgood professzor munkája igen figyelemre méltó és meggyőző,
különösen akkor, ha valaki - hosszúság-, szélesség- és geometriai vetítés-
táblázatok segítségével, amolyan csináld-magad archeológiai
kutatómunkaként - utána is számol. Hapgood professzor saját szavaival:
„A görögök idejében a matematika jóval a műszerkészítés előtt járt: nem
volt olyan eszköz, amivel könnyen és pontosan meg lehetett volna
állapítani a különböző helyek földrajzi hosszúságát. De a Piri Reis térkép
és más, általunk tanulmányozott térképek arról beszélnek, hogy egy ilyen
műszer igenis létezett egykor, és akik használták, pontosan tudták a Föld
méretét. Úgy tűnik, jól ismerték az amerikai kontinenst, és feltérképezték
az antarktiszi partokat is."
A maja indiánok ősidőkből megmaradt, Közép-Amerikáról szóló
krónikájában, a Popul Vuh-ban szerepel egy szokatlan utalás, ami különös
módon egybevág az ősi kultúrák létezéséről szóló elmélettel. Megemlíti,
hogy „… az első faj, amely a tudás birtokában volt… megvizsgálta a
látóhatár négy sarkát, az égbolt négy pontját és a föld körbefutó köreit."
A régi korok technikai fejlettségéről alkotott elképzeléseinket néha
egy megtalált apró tárgy is megváltoztathatja. Bizonyára egyfajta
kulturális sokként hatna, ha végül mégis sikerülne egy ősi öngyújtót vagy
elemlámpát találni. Azonban általában az ilyen tárgyakat más tárgyak
mellé téve múzeumokba zárják, és olyan címkéket aggatnak rájuk, hogy
„rituális tárgy", vagy egy ritka őszinteségroham alkalmával: „ismeretlen
rendeltetésű tárgy".
Profi és amatőr archeológusok (az „amatőr" szót sajnos gyakran
pejoratív értelemben használják az archeológiában és a
történelemtudományban) sokszor vizsgáltak már ilyen tárgyakat, és
gyakran a legmeglepőbb módokon azonosították bá őket.
Egy német mérnök, Wilhelm König, 1936-ban Bagdad városának
megbízásából egy csatornaépítésen dolgozott. A Bagdadi Múzeumban
látott néhány lapos követ és vázát, amik „rituális tárgyiakként voltak
azonosítva. Később egy romos épületben egy 1700 éves vázát talált,
aminek a belső falát réz! borította. Ahogy azt követően egy jelentésében
leírta: „Egv vastag aszfaltdugó volt a henger felső végébe erőltetve. A
dugó közepéből egy tömör vasdarab állt ki." Lényegében egy elektromos
elemet talált.
Egy ilyen felfedezésből persze még nem lehet messzemenő
következtetéseket levonni. Lehet, hogy általánosan használták az
elektromosságot egy olyan korban, amiről eddig eléggé biztosan azt
állítottuk, hogy az elektromosságot nem ismerték. Az is lehet, hogy ez
csak egyfajta galvanizálási technika, amivel az ékszereket védik, és amit
már a Közel-Keleten is használtak. A lelet mindenesetre figyelemre méltó.
Lehet, hogy az elektromosságot már több ezer évvel Benjámin Franklin
előtt is használták?
Elképzelhető, hogy elektromosságot használtak Mezopotámiában is
ékszerek készítésénél. A női misztikum fontos szerepet tölt be a civilizáció
fejlődésének előrelendítésében: az emberiség egyik legrégibb ismert
bányája, a ngwenyai 43 000 éves vasbánya, nyilvánvalóan a hematit-érc
kitermelésére létesült, amit a kozmetikában használtak fel.
Peruban, az inkák előtti ősi Chimú kultúra emlékei között elektromos
galvanizálásra utaló jeleket találtak. A Chan Chan-i tengerparton gyönyörű
műtárgyakat találtak, amelyek rézből készültek, és arannyal voltak
bevonva, vagy ezüstből készültek és arannyal voltak bevonva. Nehéz
elképzelni, hogyan lehet ilyesmit csinálni elektrolízis nélkül, bár egyesek
szerint létezhet valami más eljárás is, aminek során a megolvasztott
aranyból vagy ezüstből felszálló gőzök csapódnak le a rézfelületen és
borítják be azt. De ne feledjük, hogy bármelyik módszert használták is, ezt
egy olyan kultúra fejlesztette ki, me ly régebbi annál az indián
civilizációnál, amit a spanyol hódítók találtak. A spanyolok (legnagyobb
megelégedésükre) egy olyan későbbi kultúrára leltek, ahol a műtárgyak
tömör aranyból vagy ezüstből készültek.
Nem tudni, hogy régen az elektromosságot használták-e világításra,
van azonban néhány furcsa utalás arra, hogy tisztában voltak az
elektromosság ilyen hatásával. Ezeket a Salamon-templomról szóló
leírásokban lelték (vö. Robert Charroux: Histoire Inconnue des Hommes),
amelyek szerint a templomnak arany tetején 25 láb hosszú, hegyes végű
vasrudak voltak, hasonlóan a ciszternákba vezető vízvezetékekhez. A
görög fizikus, Ctéziász i. e. 400-ban szintén utal a villámlás ismeretére, ő
megemlíti, hogy Egyiptomban „fémkardokat" szúrtak a földbe hegyükkel
felfelé, hogy elhárítsák a viharok káros hatásait.
Úgy tűnik, valamiféle titokzatosság lengi körül az ősi világításról
szóló történeteket. Ahogy John Pfeiffer megjegyzi, „a fények körülbelül
750 000 évvel ezelőtt gyúltak ki", és azóta, a modern világítás
elterjedéséig gyakorlatilag mindenféle módszert kipróbáltak már, az
indirekt megvilágítástól a fény felerősítéséig. Ez utóbbi technikát az ókori
Keleten használták. Néhány kérdés azonban így is megválaszolatlanul
marad. Nem tudjuk, hogyan festették és faragták az egyiptomi sírkamrák
falait, hogyan készültek a pontosan vágott járatok a gizehi Nagy Piramis
alatt. Ezeket aligha lehetett megcsinálni valamilyen hatékony világítási
módszer nélkül, márpedig nem találtunk az alacsony mennyezeteken olyan
nyomokat, amik a világítás valamilyen formájára utaltak volna.
Hasonló rejtéllyel állunk szemben a dél-amerikai inka romokat
vizsgálva. Az alacsony mennyezeteken és járatokban nincs semmi
füstnyom, ami világítás (pl. fáklyák) használatára utalna. Ráadásul már
több száz éve érkeznek állandóan jelentések az Amazonas felső
mellékfolyóinak környékén élő „vad" indiánokról. Ezen a vidéken
hatalmas felfedezetlen területek rejtőzhetnek az őserdő zöld tengere alatt.
Ezek a jelentések azt állítják, hogy elveszett ,"fehér" törzsek lakják még
mindig a dzsungelt, és hatalmas városaik vannak, amelyek ablakaiból
éjszakánként furcsa fények szűrődnek ki. A brit felfedező és író, Fawcett
ezredes (és mások) szerint ezek egy ősi kultúra leszármazottjai lehetnek,
akik megőrizték őseik világítástechnikai ismereteit. Fawcett ezredes
expedíciót is indított ennek kiderítésére 1920-ban, de nyomtalanul eltűnt.
Mivel a későbbi kutató expedíciók sem bukkantak nyomára, így ő maga is
legendává lett.
Az amerikai kontinensen és a Karib-szigeteken rengeteg olyan leletet
találtak, amelyeknek a korát nem ismerjük. A mai kormeghatározási
módszerek sajnos nem vezetnek eredményre nemesfémek, kő és agyag
esetén, amikből az ilyen tárgyak általában készülnek. Így ezekről a
leletekről nem lehet semmi biztosat mondani. Szerencsére az amerikai
kontinensen vannak olyan leletek is, amelyek a korukra utaló jeleket
hordoznak. Ezek általában kihalt állatokat ábrázolnak dombok, hatalmas
kőszobrok, domborművek formájában, edényekre festve vagy kőbe vésve.
Az egyesült államokbeli Wisconsin mellett látható Elefántdomb
szemmel láthatóan egy elefántot vagy egy mamutot mintáz, ha felülről
nézzük. A mexikói Palenquénél feltárt épületmaradványok között
felismerhető egy minta, ami egy ormányát feltartó elefántra emlékeztet,
hasonlóan az azték szobrászat „elefánt"-maszkjaihoz. Kolumbiában
elefántokat ábrázoló rajzokat találtak aranylemezekbe karcolva egy Cali
melletti repülőtér építési munkálatai közben (csak emlékeztetőül:
Bogotától nem messze feltártak egy elefánt- vagy masztodon-„temetőt",
aminek a becsült kora nagyobb, mint az eddig ismert emberi civilizációé).
Brazíliában, az Amazonas környékén rinocéroszra emlékeztető
kőfaragásokat és dinoszauruszra hasonlító rajzokat találtak. A perui
Marcahuasi fennsíkon olyan sziklákat és kődarabokat találtak, amelyek
oroszlánt, vízilovat és más, a terület faunájára nem jellemző állatokat
ábrázolnak. Tiahuanacóban olyan ismeretlen korú cserépedényeket találtak
(Tiahuanaco kora 3000 év és 12000 év között lehet), amelyek jól
ábrázolják a kihalt toxodont (ez egy ősi időkben élt vízilószerű állat volt),
és ez azt jelzi, hogy azok az emberek, akik ezeket az edényeket festették,
feltehetőleg láttak is ilyen állatot.
Különös és titokzatos jeleket találhatunk a perui Nazca-völgyben,
északra és délre Nazca városától, mintegy 250 mérföldnyire délre Limától.
Ez egy sorozat párhuzamos és egymást keresztező, utakra emlékeztető
vonalból áll. Ezeket régóta „inka utaknak" hívják, azzal az apró
szépséghibával, hogy a figyelemre méltó valódi inka úthálózat útjaitól
eltérően, nem vezetnek sehová, hanem trapézok, háromszögek és egyéb
szabályos vagy szabálytalan síkidomok útvesztőjét alkotják. Más utak
fentről nézve hatalmas madarakat, pókokat, teknősöket, jaguárokat,
majmokat, kígyókat, halakat mintáznak, van közöttük egy bálna, egy
gigantikus embert ábrázoló figura és egyéb különös formák is. Ezeket egy
ismeretlen faj készíthette jóval az inkák megjelenése előtt, valószínűleg 15
évszázaddal ezelőtt. Ezek az utak hol bemélyednek a földbe, sziklákba, hol
töltéseken futnak, mindig a terület pillanatnyi sajátosságainak
megfelelően. Hatalmas képeket lehet látni a szomszédos völgyfalakon is.
A Nazca „vonalak" vagy „utak" teljes valójukban azonban csak akkor
mutatkoztak még, amikor először lehetett őket a levegőből tanulmányozni.
A földről alig észre-vehetőek. A pánamerikai autópályán autóval is át lehet
szelni ezeket a vonalakat a Nazca-völgyben, de autóból nem sok látnivalót
nyújtanak.
A levegőből azonban teljesen más kilátás nyílik erre a csodálatos
vonal- és ábra-együttesre. Csak fentről lehet csodálni igazán, ahonnan még
ennyi évszázad után is tisztán látszik.
A vonalak és a hatalmas képek egy több mint 60 mérföld hosszú és -
ha a szomszédos hegyek lejtőit is beszámítjuk - egy több mint 10 mérföld
széles területet fednek le. Az egyenes vonalak tökéletesen egyenesek,
mintha precízen ki lettek volna mérve. Néha csak néhány yardnyira
nyúlnak, néha hosszú mérföldeken át húzódnak, de sohasem térnek el
eredeti irányuktól, mindig tökéletesen egyenesek maradnak, pedig néha
hegyeken kell keresztülvágniuk. Ez egy újabb érdekes adalék lehet a régi
civilizációk fejlettségének megítéléséhez.
Jó ötletnek tűnik az az elmélet, mely szerint ezek a vonalak
valószínűleg „ókori leszállópályák" csillagközi pilóták száma-: rá vagy
esetleg űrutazóknak szóló üzenetek. Ez a pihent fantáziára valló
feltételezés azonban meglepő módon visszhangra lel az ősi perui
hagyományokban és legendákban. A hagyomány szerint Orajona istennő
az égből jött hatalmas hajójával itt szállt le.
Egy valamivel kevésbé izgalmas, de azért még így is elég
fantasztikus magyarázattal szolgál Dr. Paul Kosok és Dr. Mária Reiche.
Dr. Kosok munkája közben éppen egy nagyobb vonal végén egy kis
hegyen állt, ahonnan más vonalak ágaztak szét. Június 22-e volt - ez a téli
napforduló ideje az egyenlítőtől délre. Amikor a nap felkelt, pontosan
abból az irányból bukkant fel a láthatáron, amerre az a vonal vezetett,
aminek végénél ő és a felesége állt. Ezen felbuzdulva sok más vonalat is
megvizsgáltak, és azt találták, hogy sok ilyen vonal tisztán olvasható
üzenetet ad egy csillagász számára, a nap, a hold és a bolygók pályájáról, a
napfordulókról és nap-éjegyenlőségekről. Dr. Reiche még a helyszínen
feldolgozta és kiértékelte a megfigyeléseit, és megállapította a vonalak
hozzávetőleges keletkezési idejét is (i. sz. 500).
Vajon ezek a hatalmas csillagászati ábrák szándékosan azoknak
készültek, akik fentről szemlélik őket? Ha igen, akkor azok a „fentiek"
valószínűleg az istenek lehettek.
Talán ilyen módon akarták őket figyelmeztetni arra, hogy ne
felejtsék el a napot, a holdat, a bolygókat a helyes pályájukon tartani, és ne
feledkezzenek meg az éghajlat rendes működtetéséről sem. A hatalmas
figurák valószínűleg a zodiákus vagy egyéb csillagképek konstellációját
ábrázolják.
Az ősi amerikaiak szilárdan meg voltak győződve arról, hogy
mennyei küldetésük van. Törzsek és népek gondolták, hogy felelősek a
kozmosz megfelelő működéséért. Az inka kozmológia központja az
Intihuatana volt - „a nap őre", ez egy kőből készült jelzés, amire a nap
árnyékának pontosan rá kellett esnie napfordulókor. A legősibb amerikai
kultúrák leginkább az asztronómiával és a matematikai számításokkal
foglalkoztak; csak később akarták az aztékok a mennyország egyensúlyát
emberi áldozatokkal fenntartani. Ez a fizetség azonban - amint erre az
aztékok később rájöttek - nem volt megfelelő.
Amerika más részein is találhatók hasonló hatalmas építmények. A
feltételezések szerint ezek is olyan fejlett civilizációk művei, amelyek még
Amerika felfedezése előtt tűntek el a történelem színpadáról. A Nazca-
fennsíktól majdnem 200 mérföldnyire délre, több ezer hasonló, kőbe és
sziklába vésett csillagokat ábrázoló figura látható. Kalifoniában a
Colorado folyó mentén óriási képek sok négyzetkilométernyi területet
foglárnak el. Ezek a képek apró faragott kövek soraiból és halmaiból
állnak, és nagyon hasonlítanak a Nazca mintákhoz, beleértve a hatalmas
emberábrákat is. Mojave-labirintusnak nevezték el annak ellenére, hogy az
itt élő mojave indiánok tagadják, hogy tőlük vagy az őseiktől származna.
Sajnos az 1880-as években a labirintus nagy részét lerombolták, amikor
vasutat építettek a területen keresztül.
Egy igen különös objektum látható a perui Paracasban a Pisco-
öbölben. Ez az Andok Gyertyatartója, egy 800 láb hosszan a hegyoldalba
faragott, szigonyra, vasvillára vagy gyertyatartóra emlékeztető gigászi
műalkotás. Tiszta időben a Csendes-óceánról már messziről is jól lehet
látni, ahogy hatalmas útjelzőként a Nazca-völgy felé mutat. Amikor a
spanyol hódítók először felfedezték, úgy vélték, ez egy égi jeladás a
Szentháromságtól, és hatalmas „előre!" jelként értelmezték, mely további
hódításokra, hittérítésre (és a bennszülöttek le-igázására) sarkallja őket.
A spanyolok részletes vizsgálatai kiderítették, hogy a „Gyertyatartó"
középső ágára egykoron kötelet kötöttek, és valószínűleg más kötelek és
szalagok is voltak a másik két ágához erősítve. Nyilvánvalóan egy gép
volt, de hogy miféle, azt nem sikerült kideríteni.
Robert Charroux egy perui kutató, Beltrán García ötletét javasolja,
Beltrán García úgy véli, hogy a „Gyertyatartó" egy árapálymérő lehetett,
vagy esetleg „... ez a rendszer, ellensúlyokkal, csigákon mozgó kötelekkel
és fogaslécekkel felszerelve egy hatalmas és pontos szeizmográfot
alkothatott, amely a Föld távoli pontjain előforduló szeizmikus
mozgásokat is képes volt érzékelni..."
Mások szerint ez a paracasi Gyertyatartó egy hatalmas légi irányjelző
lehetett, amely a „levegőnél nehezebb repülő objektumok" számára jelezte
a Nazca-völgybeli „leszállópályák" irányát.
A leszállópályához ugyebár repülőgép is tartozik. Nemrég a Banco
de Colombia aranytárgy gyűjteményben egy hozzávetőlegesen 1000 éves
dél-amerikai műtárgyat találtak, ami egy mai tervezésű repülőgépre
emlékeztet. Amikor ezt a tárgyat az Egyesült Államokban is kiállították,
felfigyelt rá Dr. Ivan Sanderson biológus, archeológus és író. A kérdéses
azonosítatlan tárgy mintha lepkére vagy más hasonló rovarra, esetleg le-
pényhalra hasonlított volna, de nagyfelbontású mikroszkópos vizsgálat
után Dr. Sanderson úgy vélte, hogy inkább egy mechanikus tárgyat
ábrázol, semmint valami természet alkotta dolgot.
Dr. Sandersont, aki biológusként pontosan tudta, hogyan kell egy
rovarnak kinéznie, egyre inkább érdekelni kezdte a különös tárgy, ami
sokkal inkább repülőgépre, mint rovarra vagy halra hasonlított. Például a
delta-szárnyak szélein olyan mintákat talált, amik a repülőgépek
csűrőlapjaihoz hasonlítottak. A haltestnek nem volt feje ott, ahol lennie
kellett volna, viszont szögletes orr-része egy „régimódi Rolls-Royce"-ra
hasonlított. A tárgy farok-része sem olyan volt, amilyen a halaknál szokott
lenni, hanem kifejezetten a modern repülőgépek függőleges vezérsíkjaira
emlékeztetett. Sőt, mi több, arra az, esetre, ha valóban repülőgép lenne, Dr.
Sanderson még egy ülést is felfedezni vélt a törzs azon pontján, ahol a
pilótafülke szokott lenni.
Természetesen repülőgép-szakértők véleményét is kikérték ez
ügyben. J. A. Ulrich, vadászrepülőgép-tervező mérnök, aki többek között a
német lökhajtásos repülőgépek egyik berepülőpilótája, még mielőtt
megtudta volna, hogy mi is a tárgy, kijelentette, hogy az egy F-102-es
vadászrepülő. Közelebbről megvizsgálva észrevette, hogy a szárnyak a
végük felé egy kicsit hajlottak (ettől nyerik a modern gépek a gyors
emelkedési képességeiket), csak ennyit mondott: „... ez egy dolgot
jelenthet - lökhajtásos repülőgép". Megfigyelte, hogy a függőleges
vezérsík hagyományos, és a modell végén található lapok inkább légifékek
lehetnek, semmint magassági kormányok; a magassági kormányok hiánya
az új típusú svéd SAAB repülőgépre emlékeztet.
Mivel az aranytárgyak korát nem tudjuk pontosan meghatározni,
természetesen nyitott az a lehetőség, hogy a kis repülőgép esetleg
„odakerült"; azaz véletlenül vagy szándékosan egy későbbi időszak
termékeként került arra a helyre, ahol végül is megtalálták. A primitív
kultúrák persze mindenféle általuk látott modern gépet megpróbálnak
reprodukálni, így tették ezt az új-guineai bennszülöttek is, akik a második
világháború idején azt hitték, hogy az istenek ereszkedtek le az égből
repülő hajókon, hogy meglátogassák őket, és ajándékokat hozzanak. Még
ma is az isteneket próbálják visszahívni kőbe vésett primitív repülőgépek,
leszállópályák és hangárok ábráival. Más faragásaik pedig autón ülő
hollandokat ábrázolnak, akik néha erre jártak, és néha jól elverték a
bennszülötteket (történt ez persze abban az időben, amikor a bennszülöttek
verése még lehetséges volt).
Az ősi mítoszokban és tradíciókban szerepel egy gyakran visszatérő
momentum, ami a légiutazásokról szól. Ilyen momentum Ikarusz, a krétai
története, aki viasszal ragasztott szárnyaival túl közel repült a naphoz; Illés
és az ő tűzszekere; a babiloni Endiku, aki az egekbe emelkedve a Földet a
mi mai űrbéli nézőpontunkból láthatta, és úgy találta, hogy egy hatalmas
zabkására emlékeztet, a tenger pedig egy óriási vizesteknőre; Orejona
(vagy Orellana) istennő leszállása az egekből Tiahuanacóban; gyakori,
repülő szekerekre történő hivatkozásokat találhatunk az indiai
Mahábháratában is. Ezek az esetek mind azt bizonyítják, hogy a
régmúltban az emberek lehetségesnek tekintették a légiutazást. Az indiai
Samarangana Sut-radharában lenyűgöző leírást találhatunk, ami arról
szól, hogyan építheti meg mindenki a saját vimanáját, ahogyan ezeket a
repülő szekereket a hinduk nevezték. Ezek a „csináld magad" jellegű
leírások számos meglepő részletet tartalmaznak:

... erős és tartós legyen a test, könnyű anyagból, mint a nagy

repülő madaraké. Ezen belülre helyezd a higany-motort, a vas
melegítő készüléket pedig mögéje. A higanyban rejlő energia
mozgásba lendíti a felhajtó légörvényt, és az ember, aki belül ül,
nagy távolságokra eljuthat az égen át a legcsodálatosabb módon.

A fent leírt módszert hasonló módon alkalmazva akkora vimanát

lehet építeni, mint a mozgó isten temploma. Négy erős higanytartályt kell
a belsejébe építeni. Ha ezeket ellenőrzött tüzekkel hevítik a vastartályokon
át, a vimana akkora erőt kap a higanytól, mint a mennydörgésé. És azon
nyomban gyönggyé változik az égen.
És továbbmenve, ha ezt a vasból készült motort, ami az eresztékeinél
megfelelően van hegesztve, megtöltjük higannyal, és a tüzet a felső részére
irányítjuk, akkora erőt kapunk, mint az oroszlán üvöltése...
Az Egei-tenger fenekén egy másik érdekes leletet találtak, ami a
régmúlt eddig ismeretlen mértékű technikai fejlettségére utalhat. Ez a tárgy
kétezer évet hevert a tenger mélyén, majd plusz fél évszázadot töltött
múzeumban, amíg kiderült, hogy mi is valójában - egy csillag-számítógép.
A tengerek, különösen az olyan tiszta beltengerek, mint a Földközi-
vagy az Égei-tenger, egyfajta archeológiai raktárként is működnek, hiszen
hosszú éveken át megőrizték számunkra mindazon tárgyakat, amelyek
beléjük estek, elsüllyedtek vagy valaki beléjük dobta. Antikithera
szigeténél 1900-ban görög szivacshalászok egy egész rakomány elsüllyedt
görög szobrot találtak, az őket szállító hajót feltehetőleg kalózok támadták
meg a Rómába vezető úton.
A nehézbúvárok kemény munkájával (nemegyszer halálos baleset is
történt) a felszínre hozott szobrok és szobordarabok között találtak
olyanokat is, amelyek fából és bronzból voltak összerakva. Úgy gondolták,
ezek egy szobor azonosítatlan részei, vagy mivel kerekek is voltak rajta,
egy gyerekjáték darabjai lehetnek. Félrerakták őket, hogy megnézzék,
hová „illenek". Kiderült azonban, hogy nem illenek sehová, hanem ön-
magukban alkotnak egy, a gyönyörű szobroknál sokkal figyelemreméltóbb
leletet. Amikor a fa kiszáradt, egy fogaskerekes gép tűnt elő. Ez a gép
mindenféle feliratokkal és irányjelzőkkel volt ellátva, amiket akkor nem
sikerült teljesen megfejteni.
A titok még eltartott néhány évig. Ez idő közben sokan dolgoztak
rajta, többek között Stais professzor, aki végül rájött az összefüggéseire, és
Dean Merritt, aki a feliratok készítésének idejét az i. e. első századra tette.
Derek de Solla Price és George Stamires kutatásainak eredményeképpen
pedig a tárcsák és szerkezetek felfedték használati módjukat.
A precízen egymáshoz illesztett fogaskerekek, korongok és tárcsák
egy miniatűr planetáriumot alkottak, ami a Hold és a csillagok fázisairól,
keléseiről és lenyugvásairól, a zodiákusi együttállásokról, és egyéb fényes
csillagokról szolgáltatott információt, egy igen bonyolult és zseniálisan
megszerkesztett óra működési elvét követve. A különböző fogaskerekek
egymásba kapcsolódásai különböző erőátviteli fokozatokat alkottak. Price
professzor szavaival: „Még semmilyen ehhez hasonló műszert nem
őriztünk eddig. Semmi ehhez foghatót nem ismerünk a tudományos
szövegekből és irodalmi utalásokból."
Price egy további érvet is felvetett, miszerint ez és az ehhez hasonló
modellek a modern planetáriumok és mechanikus órák ősei lehetnek. Egy
szokatlan tény az órákkal kapcsolatban, hogy az első középkori órák,
amelyek a legbonyolultabbak és a legsokoldalúbbak voltak, sokkal inkább
a Hold és a csillagok fázisaival foglalkoztak, semmint az idő mutatásával;
ez utóbbi funkció tulajdonképpen az előbbi logikus továbbfejlesztése.
Dr. Price észrevette a hasonlóságot a későbbi arab civilizációk
fogaskerekes naptár-számítógépeivel: „Valószínűnek tűnik, hogy az
Antikithera szigetén talált lelet egy olyan nagyobb ismerethalmaz része,
ami ugyan azóta elveszett a számunkra, de az arabok még birtokában
voltak ... azt továbbfejlesztették, és behozták a középkori Európába is, ami
a későbbi óragyártás alapjául szolgálhatott..."
 Antikithera mellett még több más, feltehetőleg érdekes anyag is a
tenger fenekén hever, de egyelőre túl mélyen ahhoz, hogy ki lehessen
emelni. A világ óceánjainak és tengereinek medrei továbbra is nagy
ígéreteket hordoznak az archeológusok számára. Homérosz szerint a
tenger „borsötét út". És valóban az, az antikvitás nagy autópályája. Más, az
eddigieknél még furcsább leleteket fognak még valószínűleg találni a
kontinentális talapzatokon és a tengerfenéken. És nem csak szobrokat és
más műtárgyakat fognak találni, hanem egész városokat, és olyan érdekes
objektumokat is, amelyek azokra az ősi civilizációkra utalnak, amelyek
korban megelőzték az általunk ismerteket.
 III fejezet
*
Az elveszett történelmi ismeretek

Ki számították, hogy az ókori leleteknek csak mintegy tíz

százalékát tártuk fel. De ha valaki belegondol, milyen nehéz megőrizni az
ilyen leleteket, és hogy milyen kálvárián mehettek át az évszázadokon
keresztül, még az is csoda, hogy egyáltalán ennyit is találtunk. A legtöbb
feljegyzés azért maradt meg egészen máig, mert kőbe vésték, sírok falaira
festették, agyagtáblákba égették vagy pecsétekbe faragták őket. Ezek az
emlékek gyakran dicsőítő vagy ünnepi szövegek, és csak ritkán
olvashatunk olyan irodalmi vagy szociális jellegű irományokat, amelyek
alapján jobban megérthetnénk, milyen volt a régmúlt. A múltat gyakran
egészen más, váratlanul felbukkanó források alapján kell megismernünk
Az ősi irodalomnak az a része, ami számunkra is megmaradhatott
volna, javarészt véletlen vagy szándékosan okozott tűzvészekben pusztult
el. Az ősi „könyvek" hosszú tekercs papiruszok voltak, amiket nagy
metropoliszok és paloták könyvtaraiban tartottak. Ha egy másik könyvtár
is be akarta szerezni, kézzel kellett lemásolni őket, feltéve, ha volt rá
engedély, és megfelelő mennyiségű képzett rabszolga állt rendelkezésre a
másoláshoz. Így a másolatok száma behatárolt volt, és a feljegyzések
jobban ki voltak téve az eltűnés vagy elpusztulás veszélyének-
Sok ókori könyvtár tűznek vagy fosztogatásnak esett áldozatul. A
Perzsa Birodalom fővárosát, Perszepoliszt, Nagy Sándor hódítása idején
gyújtották fel; a Karthágó könyvtárában tárolt föníciai és karthágói
könyveket a rómaiak pusztítottál! el i. e. 146-ban (és a későbbiekben is
sokat fosztogattak itt)j Konstantinápoly városát többször is kifosztották.
Hatalmas mennyiségű könyv esett véletlenül a tűz martalékául,
amikor Július Caesar elfoglalta Alexandriát. Caesar, aki maga is író volt,
hamar letagadta felelősségét, és a könyvek] pusztulásáért az alexandriaiak
ellenállását hibáztatta. Az alexandriai könyvtár azonban túlélte ezt a
pusztulást, és ismét a tudás központjává, a mediterrán világ fő könyvgyűjtő
helyévé' vált, egészen i. sz. 636-ig, Omar, az iszlám harmadik kalifájának
idejéig, amikor tábornoka, Amru, elfoglalta Alexandriát. Az értékes
tekercsek millióit a város fürdőinek fűtésére használták fel. A kalifa
elrendelte: „Lehet, hogy ezen könyvek tartalma összhangban van a
Koránnal, lehet, hogy nem. Ha igen, a Korán elégséges helyettük, ha nem,
akkor ártalmasak. El kell hát pusztítani őket."
Az ősi feljegyzéseket a túlbuzgó korai keresztények is számtalanszor
szándékosan pusztították, gyakran a püspökük sürgető ösztökélésére,
nagyjából ugyanolyan buzgósággal és ugyanolyan indoklással, mint azt
Omar tette néhány évszázaddal később.
Gyakran azért pusztultak el a régi feljegyzések, mert új szövegeket
akartak a hordozó anyagra írni, így a régi szöveget letörölték, lekaparták
vagy lefestették. Ez főképp a korai középkorban volt jellemző, ugyanis
abban az időben igen nehéz volt írásra alkalmas anyaghoz hozzáférni.
Egyiptomban még a múmiák csomagolására is használtak ilyen iratokat -
ez hátborzongató, de furcsamód hatékony módszere a régi iratok
megőrzésének.
A mediterrán világ és a Közel-Kelet háborúi, hódításai és vallási
fanatizmusa mellett a régi feljegyzések pusztításának egyedülálló módját
találhatjuk Kína történelmében. Si Huang-ti, a Csin dinasztia (aminek Kína
az angol nevét köszönheti: China) egyesített császára, azt találta ki
(politikai és pszichológiai megfontolásokból), hogy a történelemnek ővele
keli kezdődnie. Ennek alátámasztásaként minden őelőtte íródott történelmi
feljegyzést el akart pusztítani (az ilyesfajta akciók mozgatórugóinak
mélyebb elemzését lásd Orwell 1984 című művében - a ford.
megjegyzése). Az i. e. harmadik évszázadban rendeletet hozott az összes
könyv elégetésére (még Konfucius könyveit is beleértve) és a szerinte
tudománytalan és gyakran halálos áldozatokat is követelő Nagy Fal
építésén való közreműködés helyett még a tudósoknak is könyveket kellett
irtaniuk A császár csak az orvostudománnyal, a mezőgazdasággal és a
varázstudománnyal foglalkozó könyveket kímélte. Ismert, hogy a kínai
civilizáció óriási tudományos fejlődést mutatott a korai években. Nem
tudjuk, hogy milyen tudás, milyen feljegyzések veszhettek el, bár bizonyos
orvosi gyakorlatok, mint például az akupunktúra - a fej, a vállak és a
csatlakozó tagokba szúrt hosszú tűk tudománya, amelyek segítenek
helyreállítani a jang-jin, azaz a pozitív és a negatív erők egyensúlyát az
emberi szervezetben -, azokból a régi időkből származnak, és Kína mai
uralkodói is elismerik és támogatják szerepüket.
Az iránytű használatát is gyakran mágiának tartották Az igazi
használatát elfeledték, hogy később újra felfedezzék. A kínai varázslók
csiszolt, kiegyensúlyozott vagy félig lebegtetett hematit-kanalakat
használtak a jóslásokhoz. Ezeket a tárgyakat gyakran iránymeghatározásra
is használták, megjelölve rajtuk az északi és a déli pólust. Az ősi Kínában
a déli pólust tartották a fő pólusnak (talán a régebbi utazások
emlékeként?).
Nem teljesen tisztázott még, hogy az ősi Kína maga fejlesztette-e ki a
robbanóanyagok készítésének módját, vagy ez a tudásuk egy régebbi
forrásból származik, mint ahogy ez India esetében valószínűsíthető. A
robbanóanyagok használata a Távol-Keleten sokkal régebbre nyúlik
vissza, mint azt régebben feltételeztük. Nemcsak szórakozásra, ünnepek
alkalmával használták, hanem fegyverként is. Robbanófegyvereket
vetettek be az indiaiak Nagy Sándor ellen, és a kínaiak is robbanó
rakétákat használtak a mongol és török betolakodókkal vívott harcaik
során. Tulajdonképpen az egyetlen sikeres harc, amelyet a dinasztikus
Kína modern betolakodók ellen vívott, mintegy 200 évvel ezelőtt volt,
amikor az utolsó dinasztia korai éveiben visszavertek egyet az első orosz
próbálkozásokból. Az oroszoknak puskáik voltak, míg a kínaiak csak
íjakat, nyilakat, kardokat és dárdákat tudtak bevetni ellenük, no meg
persze a támadó rakétákat.
A mai kutatások keretében kínai tudósok folyamatosan
tanulmányozzák az ősi feljegyzéseket, nemcsak azért, hogy a
történelmükben szereplő lyukakat betömjék, de azért is, hogy esetleg
tudományos ismereteket szerezzenek belőlük. A hasznos ismereteket a régi
kor szellemének megfelelően szándékosan rejtették el többé-kevésbé a
szövegekben a tudás birtokosai, hogy azt titokban tartsák. Hasonló kutatás
folyik az orosz és arab országokban. Talán érdekes információkat
nyerhetünk így a rakétákról, robbanóanyagokról és vegyi reakciókról,
amiknek ismeretét az ókor korai forrásaitól örökölhették a nagy
mohamedán központok, Cordoba, Granada, Kairó és Bagdad. A Piri Reis
térképhez hasonlóan olyan információk is napvilágra kerülhetnek, amelyek
a régi korok technikai fejlettségi szintjére utalhatnak, vagy esetleg a
jövőbeli tudományos fejlesztéseket segíthetik.
A régi feljegyzések pusztításának nem éppen dicsőséges folyamata
az Újvilág felfedezésével és meghódításával folytatódott. Diego de Landa
püspök Yucatánban a tizenhatodik század elején elpusztította az összes
maja krónikát, amit csak talált (ezek kéregpapírra voltak írva, ami nagyon
szépen ég) és így valószínűleg elpusztította a kőbe vésett (és ily módon
elégethetetlen) hieroglifák megfejtésének a kulcsát. Három könyv élte túl a
megsemmisítési kísérletet. Ezeknek a száma vélhetőleg négyre emelkedett,
amikor 1971-ben egy újabb bukkant fel „biztos forrásból".
 Meg kell jegyeznünk, hogy de Landa püspök végül is érdeklődni
kezdett az után az anyag után, amit elpusztított, és tudományos
archeológiai kutatásnak éppen nem nevezhető módon, de összeállított egy
vélt ábécét. Ezt az információt azokból a majákból szedte ki, akik túlélték
a mészárlást, és félelmükben persze mindenre azt válaszolták, amiről azt
vélték, hogy az a püspöknek tetszeni fog. (A maja írásrendszer mind a mai
napig megfejtetlen, hieroglifákból állt, nem pedig betűkből, amik közül
csak néhánynak a jelentését ismerjük) Ez a soha nem létezett „maja" ábécé
persze túlélte a korok viharát, csak azért, hogy zavarokat okozzon a
tizenkilencedik század kutatói között. Ez történt két francia kutatóval is,
akiknek sikerült „lefordítani" egy megtalált részt egy megmaradt maja
„könyvből" - a Codex Troanóból. Brasseur de Bourbourg és Auguste Le
Plongeon az hitték, hogy az általuk talált szöveg „... a Mu-i Agyaghegyek
Földjének óceánba süllyedéséről..." szól, ahol elpusztult „... mind a 64 000
000 lakója ... 8060 évvel ezelőtt …” Robert Silvester1 egyszer egy hasonló
„felfedezés" kapcsán a következőket mondta: „az ilyesfajta szövegér-
telmezésekben az őrültség szépsége húzódik meg, olyasféle ez, mintha azt
olvasnánk ki belőlük, hogy egy nagy hidat építettek volna
fogpiszkálókból..."
A régi feljegyzéseknek csak egy kis százalékát tudjuk vizsgálni, és
ezeknek is nagy részét nem tudjuk elolvasni. És amiket el tudunk olvasni,
azok is már sokadpéldányai az eredetieknek, és a másolások során számos
hiba becsúszhatott, sok mindent kihagyhattak a másolók (az ősi tengeri
térképek a másolásokkal egyre pontatlanabban lettek). Ennek ellenére még
mindig titokzatos és megmagyarázhatatlan dolgokat találunk a múlt
tudományos ismereteinek kutatása során.
Félreérthetetlen jelek mutatnak arra, hogy a távoli múltban élők
birtokában voltak olyan asztronómiai és tudományos ismereteknek,
amiket, az akkori korok (feltételezett) technikai felkészültségét figyelembe
véve, nem lehetett volna megszerezni. Úgy tűnik, hogy ezen tudás nagy
része igen régi időkből származik, és nem ők fejlesztették ki, hanem
bizonyos előttük létezett ősi kultúráktól örökölték.
Világos jelek mutatnak arra, hogy a babilóniaiak és kortársaik sokkal
többet tudtak az asztronómiáról, mint az utánuk jövő korok (egészen a
reneszánszig). Ezeket az ismereteket régen fedezhették föl, vagy
örökölhették, és továbbadták, gyakran legendák formájában. Ezek a
legendák később egészen váratlan helyeken és időkben bukkantak fel,
olyan korokban, amelyekben ezeket az ismereteket elvileg nem is
1
Robert Silvester = minden bizonnyal fordítói v. nyomdai hiba Robert Silverberg helyett, akit máshol is idéz (a
digitalizáló).
ismerhették volna. Nevezetesen: nem tartjuk valószínűnek, hogy a
babilóniaiak modern távcsöveket használtak volna, ezek használata nélkül
viszont nem lehetett volna megfigyelni és leírni azokat a csillagászati
jelenségeket, amik a feljegyzéseikben szerepelnek.
Dr. Rawlinson, és más, a korai mezopotámiai civilizációt elsőként
kutató tudósok megdöbbentek, amikor felfedezték, hogy a babilóniaiak
bizonyos nem várt ismeretekkel rendelkeztek a bolygókról. Rawlinson
kiderítette, hogy „... világos bizonyítékunk van rá, hogy megfigyelték a
Jupiter négy holdját, és komoly okunk van azt hinni, hogy tudtak ... a
Szaturnusz hét holdjáról is..."
Ékírásos, anyaghengerekbe égetett babilóniai könyvek a „Vénusz
szarvairól" írnak, amit ma a Vénusz „fázisainak" nevezünk - ezeket nem
lehet távcső nélkül észrevenni. Azt a csillagképet, amit ma Skorpiónak
hívunk, a régiek is így hívták, annak ellenére, hogy nem is hasonlít
skorpióhoz, csak akkor, ha valaki távcsövön nézi, és felfedezi benne azt az
üstököst, ami a skorpió „farkát" alkotja. Elég furcsa, de a maják a skorpiót
a saját nyelvükön hívták skorpiónak (maja szóval), ami vagy közös
hagyományra utal, vagy arra, hogy képesek voltak felfedezni az üstököst a
dzsungelek mélyén épített obszervatóriumaikból.
A megszerzett tudományos ismeretek legendák formáját is ölthetik
az évszázadok során. A babilóniaiak, és őseik, a sumerok, hasonlóan a
régebbi népekhez, megfigyelték a zodiákusi csillagképek formáit és a
havonkénti ismétlődéseit, és emberekről, állatokról és egyéb dolgokról
nevezték el őket. Ezek az elnevezések (az állatöv jegyei) még ma is igen
fontosak az emberiség nagy része számára.
A világ különböző részein nagy mennyiségben maradtak meg
mezopotámiai agyagtáblák. Néhány elpusztult a hódítások tüzeiben, míg
mások még keményebbre égetődtek, és így túlélték az őket készítő
kultúrákat. Assur-bán-apli asszír császár könyvtárának egy része ma a
British Museumban nyugszik. A feljegyzések alapján ennek a könyvgyűjtő
császárnak egyszer azt mondták a bölcsek: „Ott - a sivatagban - régen
büszke városok falai álltak, de elporladtak, míg anyagtábláink még mindig
őrzik nyelvüket..."
A ninivei császár palotájából származó anyagtáblák közül sok még
mindig nincsen lefordítva, részben a velük foglalkozó kutatók halála miatt,
részben pedig azért, mert nagy részük matematikával vagy asztrológiával
foglalkozik. Eltűnődhetünk hát azon, vajon mi mindent rejtegetnek a még
lefordítatlan agyagtáblák.
 Lehet, hogy mi lebecsüljük őket, mert az asztrológiára helyezik a
hangsúlyt, amit mi nem tartunk igazi tudománynak, de az asztrológia, a
„csillagok ismerete", és az asztronómia, a csillagok törvényeinek ismerete"
az ősi mezopotámiaiak számára ugyanaz a tudomány volt.
Lehet, hogy a sivatag tiszta csillagos égboltja alatt rajzolta a
homokba először az ember a hold és a csillagok pályáját, amiből aztán a
naptárak, az időmérés, a számrendszerek, az írás, a matematika született.
Egy babilóniai asztronómiai könyv elmondja, hogy a „csillagok
állatok alakját veszik fel", így könnyebb azonosítani őket, és emlékezni
rájuk. A kultúra előrehaladásával ezek aztán ténylegesen is állatokká,
hősökké, istenekké válnak.
Az ókor egy legendája szerint Uránusz felfalta a gyermekeit, és
később kihányta őket. Ez a hátborzongató történet egy tudományos tényt
takar, miszerint az Uránusz rendszeresen eltakarja holdjait, amik később
újból láthatóvá válnak a másik oldalon. De valaki, valahogyan ezt több
ezer évvel ezelőtt is meg kellett, hogy figyelje, méghozzá olyan
készülékkel, ami képes volt ilyen megfigyelésekre.
A tudás általános újjászületésének korában, a reneszánszban számos
író eltöprengett azon, hogy vajon honnan szerezlek a régiek a tudományos
információikat. Sir Walter Raleigh felfedező, utazó és tudós, az 1616-ban
elkészült világtörténelemről szóló könyvében figyelmet szentelt annak a
kérdésnek, hogy vajon honnan tudhattak az ősök a Vénusz fázisairól,
hiszen azokat csak akkoriban fedezte fel Galilei.
Jonathan Swift, a Gulliver utazásai-nak írója, 1726-ban
félreérthetetlenül ír a Mars „csillagjairól" vagy „kísérő holdjairól", amik
1877-ig felfedezetlenek voltak. Még egy felmérést is készít róluk: „...
egyes asztrológusok ... így felfedeztek két kisebb csillagot vagy kísérő
bolygót, amelyek a Mars körül keringenek, ahol is a belső a főbolygó
közepétől annak átmérőjének pontosan háromszorosára kering, a külső
ötszörösére; az előbbi tíz óra alatt kering körbe, az utóbbi tizenegy és fél
óra alatt ... ami nyilvánvalóan mutatja, hogy a gravitáció ugyanazon
törvényei vezérlik őket, amelyek más égitesteket is."
Immanuel Velikovszkij professzor a sokat vitatott Összeütköző
világok című könyvében rámutat arra, hogy a Gulliver utazásai-ban
informálisan ismertetett adatok nagyjából pontosak Lehet, hogy Swift
nemcsak kitalálta azt, hanem valamilyen legendára hivatkozott, amely a
régi idők tudományos ismereteiről szólt.
Hérodotosz leírja, hogy Milétoszi Thalész, a nagy görög tudós és
asztronómus, akinek a gőzerő feltalálását is tulajdonítják, előre megjósolt
egy napfogyatkozást, ami i. e. 585. május 25-én be is következett. Ehhez a
jóslathoz három, egymástól 120 hosszúsági foknyi távolságra lévő
ellenőrző ponttal kellett hogy rendelkezzen. Ha elgondoljuk, hogy (mai
feltételezéseink szerint) milyen kis részét ismerték akkor a világnak,
felmerül a kérdés, hogy mik voltak vajon Thalész ellenőrző pontjai, és
hogyan kommunikáltak egymással.
Dante Isteni Színjátékában rejtélyes utalást találhatunk a Dél
Keresztjéről, jóval azelőtt, mikor az európai hajósok először fedezték fel
ezt a csak az egyenlítőtől délre látható jelenséget. Az Isteni Színjáték
purgatóriumában a következő hat sor szerepel:

Io mi volsi a man destra e posi mente

All„altro polo, e vidi quattro stelle
Non viste mai fuor ch"alla prima gente.

Goder parea il ciel lor fiammelle:

O settentrional vedovo sito
Poi che privato sei di veder quelle!

(Jobbra fordultam és a másik pólus felé

Tekintve négy csillagot láttam,
Mit nem látott más az első embereken kívül.

Az égbolt szikrázni látszott a lángjaiktól:

O, elárvult északi földek,
Sohasem láthatjátok őket!)

Ez a hivatkozás nemcsak azért különös, mert egy ismeretlen

jelenségre és az „első emberekre" vonatkozik. Vajon miért okozott volna
bajt Dante magának azzal, hogy asztronómiai megfigyeléseket vesz bele
mesterművébe, hacsak az ősiek tudásának részletei nem voltak ismertek
azokban az elit körökben, ahová ő maga is tartozott? Az is igaz, hogy a
Dél Keresztje néhány ezer évvel ezelőtt az északi félgömbön is látható
volt.
Vajon tudott-e erről Dante? És ha igen, ahogy azt az idézet is jelzi
(„senki sem látta azelőtt az első emberek kivételével"), honnan tudta, hogy
a déli féltekén is látható?
 Homérosz és Vergilius a vörös bolygót Marsnak, a Háború Istenének
tartották, és rámutattak, hogy két ló is húzta égi szekerét, amiket
Phoibosnak (Rettegés) és Deimosnak (Vereség) neveztek el - egy kitűnő
irodalmi példa arra, hogyan lehel az ismereteket legenda formájában
kifejezni. Amikor Asaph Hall 1877-ben végül felfedezte a Mars holdjait, a
Háború Istenének szilaj paripái után nevezte el őket, a kutató jelen elegáns
gesztusaként a végtelen tudású múlt felé.
Úgy találjuk, hogy a jóval a világtörténelem kezdete előtti időkben
hatalmas szerepe volt a matematikának és a nagy összegek kiszámításának
Ezt a tudást az általunk sokkal jobban ismert klasszikus időkben, a görög
és római kultúrákban elhanyagolták. Bár a mai geometriai és
trigonometriai tudásunk eredetét a görögöknek, Püthagorasznak,
Euklidésznek, Hippokratésznek tulajdonítjuk (de valószínű, hogy ezek az
ismeretek a predinasztikus egyiptomiaktól származnak, ahol az építők
régóta ismerték az átfogó négyzetére vonatkozó szabályt és egyéb
geometriai összefüggéseket is), a görögök nem foglalkoztak nagy összegek
kiszámításával. Ami a rómaiaknak a matematikához fűződő viszonyát
illeti, érdemes megjegyezni, hogy van egy elmélet, mely szerint az egyik
tényező, ami a Római Birodalom bukásában közrejátszott, az volt, hogy a
viszonylag ügyetlen római számolási rendszer nem bírta a hatalmas
birodalom által támasztott gazdasági és kereskedelmi számolási igényeket.
Bár a nulla fogalma már évszázadokkal előttük is létezett, a rómaiak nem
használták a nullát, és e nélkül a számolások könnyen bonyolulttá
válhatnak.
A babilóniaiak (akik párhuzamos egyenlőségrendszere megoldására
is képesek voltak) ismerték a nullát, így könnyen tudtak hatalmas - mai
írásmódunk szerint 15-20 jegyű - számokkal bánni. Az időpontokat így
kozmikus skálán is ábrázol ni tudták. A 10-es számrendszeren és a 20-as
szorzásokon kívül a babilóniaiaktól származik a 12-es és a 60-es
számrendszer is. Ezek nemcsak a percek, órák, hónapok és évek számo-
lására alkalmasak, de pl. az osztásra a tízes számrendszernél jobban
használhatók, mivel a 12-t több szám osztja, mint a 10-et.
A 12-es szám fontosságát valószínűleg a 12 zodiákus csillagkép
sugallta az ősi asztronómusok számára. Felismervén ennek a számnak a
fontosságát és hasznosságát, az az érzés alakulhatott ki bennük, hogy a 12-
es számot az istenek ajándékozták nekik.
Ami a matematikát illeti, a nulla fogalma kulcsfontossággal bír.
Nagyon régi kultúrák is ismerték, aztán gyakran, kulturális visszaesések
idején, elfelejtették. A babilóniaiak használták a nullát, egy üres helyet
írtak helyette (találó jelölése a „semmi"-nek), de a nulla használata végül is
eltűnt. Hasonló dolog játszódott le Kínában is. Az ősi indiaiak is ismerték
(nekik tulajdonítjuk a nulla „feltalálását"), és meg is őrizték a titkukat, míg
az az arabok közreműködésével elterjedt a Közel-Keleten és végül
Európában is.
De a világ másik felén, a maja városokban és obszervatóriumokban
is használták a nullát. Valószínűleg a maják voltak az ősi Amerika
legkiválóbb csillagászai, bár mindegyik amerikai törzs és nemzet alaposan
belemélyedt az égbolt tanulmányozásába. Az ősi civilizációk közül a
maják, vagy esetleg az őseik, az olmékok kerültek a legközelebb ahhoz,
hogy pontosan ki tudják számítani a csillagászati év pontos hosszát. Ezt az
értéket a mai modern civilizációnk is csaknem olyan régóta

A Nap Kapuja, Tiahuanaco, Bolívia. Nyilvánvalóan egyetlen kőtömbből faragták ki,

pedig több mint tíz tonnát nyom.

ismeri: egy csillagászati év pontosan 365,2422 napból áll. A maják

számunkra még nem teljesen ismert módszerekkel 365,2420 napot
számítottak ki, ami csak elhanyagolhatóan kis mértékben különbözik a
pontos adattól.
Hasonló teljesítményszámba megy az a 10 tonnás, egyetlen darabból
kifaragott kapu, ami a bolíviai Tiahuanacónál egy 13 000 láb hosszú
fennsíkon áll egymagában, látszólag sehová sem vezetvén. Ezen a kapun
bevésve olyan jelrendszer látható, amiről azt gondoljuk, hogy a Hold
állásait, valamint a napéjegyenlőségeket és a napfordulókat ábrázolják.
 A kapun a hold valóságos és látszólagos pályája látható, ami azt
bizonyítja, hogy akik ezt vésték, tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a
Föld forog. Tiahuanaco korát eddig nem sikerült megállapítani. Még a
spanyol hódítók által itt talált aymará-indiánok sem tudták, ki építette ezt a
hatalmas kapui - nyilván az istenek.
A Föld körülbelüli gömb alakjának tényét általában ismerték és
elfogadták az Föld különböző pontjain élő ősi civilizációkban. Egy korai
hindu munkában, a Surya Siddhantábán a földet mint bolygót írják le:

...Ezen a gömbön mindenhol azt hiszik az emberek,

hogy az van fölül, ahol ők élnek. De figyelembe véve,
hogy ez egy semmiben lebegő gömb, miért kellene fent-
nek és lent-nek lennie?

Régi indiai feljegyzésekből az is kiderül, hogy ismerték a világ

legtöbb részét, köztük olyan távoli és egzotikus helyeket i: mint Írország.
A szakkarai hieroglifák tanúsága szerint az ősi Egyiptomban a
gyermekeknek is tanították, hogy a Föld gömb alakú. A görög tudós,
Eratosztenész, az i. e. harmadik században meg mérte a nap szögét Syene-
ben és Alexandriában, és ebből kiszámította a Föld kerületét, mindössze
néhány száz mérföldnyi hibával. Az ősi tengeri térképek mértékeinek
legtöbbjét is csak a föld gömb alakjának ismeretében lehetett
megállapítani.
Talán az amerikai kontinensre hivatkozik Platón Timaeus dialógusá-
ban. A 2400 évvel ezelőtt írt dialógus egyik szereplője, Kritiász, Atlantisz
leírását vezeti be, és eközben tesz egy olyan szokatlan megjegyzést, ami
talán Amerikára hivatkozik:

...azokban az időkben az Atlanti-óceán hajózható

volt; és azok előtt a lépcsők előtt, amiket Héraklész
Oszlopainak hívtok, egy sziget volt: nagyobb, mint Líbia
és Ázsia együttvéve, és út volt ez más szigetekhez, és a
szigetektől, amikről bejárhattad az egész szemközti
kontinenst, ami az igazi óceánt vette körül; mert ez a
tenger Héraklész Oszlopai nélkül csak egy keskeny
bejáratú kikötő lenne, de az a másik egy igazi tenger, és
az azt körülvevő föld leginkább kontinensnek nevezhető...
 Az Atlantisz elsüllyedt kontinensére történő platóni hivatkozással
továbbra is különféle tanulmányok és fejtegetések foglalkoznak. Ez az
„igazi óceán" másik oldalán lévő kontinensre való hivatkozás azonban
valóság, egy olyan tény, amit Platón 2000 évvel Kolumbusz előtt is ismert.
Kolumbuszt annyira lenyűgözte Seneca 1500 évvel előtte írt Medea-
jának második felvonása, hogy saját kezűleg másolta ki, és gyakran
hivatkozott is rá. Bár Seneca nem annyira konkrétan fogalmaz, mint
Platón, az idézet mégis figyelemre méltó. A mű latin változatából idézünk,
ahogy azt Kolumbusz is olvasta:

Venient annis saecula seris

Quibus oceanus vincula rerum
Laxet el ingens pateat tellus
Tethisque novos detegat orbes
Nec sit terris ultima Thule

(...Századok jönnek majd a világ késői koraiban,

Melyek során az óceánok, a dolgok béklyói
Megpihennek; a világ hatalmasnak tűnik majd,
És a Tenger új kontinenseket szül,
És Thule soha többé nem lesz a világ vége...)

Az a feltételezés, hogy egy ismeretlen kontinens létezik ott, ahol a

világ végét hitték, erősen inspirálta Kolumbuszt, aki tiszteletre méltó és
érthető buzgalommal látott neki utazása előkészítésének, és rengeteg
klasszikus elméletet és feltevést gyűjtött össze a világ igazi alakjára
vonatkozólag.
Természetesen az ókorban nem minden görög és római hitt a Föld
lapos voltában, Apollóban és a napszekerében, abban, hogy a Földön
bizonyos helyeken a Hádész bejáratai vannak, és a kozmosz egyéb
elképzelt dolgaiban sem. A gondolkodó hinduk sem hitték, hogy a lapos
világot négy óriás elefánt hordozza a hátán, akik egy még hatalmasabb
teknősbéka páncélján állnak, mint ahogy az amerikaiak sem hisznek a
Mikulás, a képregény figuráik, a húsvéti vagy éppen a Playboy nyuszi
tényleges létezésében. Mindazonáltal, amikor olyan „feltévésekről" vagy
„találgatásokról" olvasunk az ősi feljegyzésekben, amik a Jupiter és az
Uránusz hokijainak, a Szaturnusz gyűrűjének létezéséről, a Mars
holdjainak kiterjedéséről, Dél Keresztjéről vagy éppen egy óceánon túli
kontinens létezéséről szólnak, az az érzésünk támad, hogy valaki már
bejárta előttünk ezeket az utakat.
Amíg ezek az asztronómiai és geográfiai „előzetesek" egy szélesebb
és régibb tudás írott emlékei, találtunk képi ábrázolásokat is. Ezek egyfajta
gépeket ábrázolnak, és meglétük a múltat különös módon modern fényben
tüntetik fel.
A napalm például egyértelműen a modern kor terméke. Az ősi
Bizánc hadihajói által is alkalmazott „görögtűz" azonban, amit egy
speciális recept alapján készítettek nafta, kén, petróleum és salétrom
felhasználásával, nagyjából hasonló a napalmhoz, és mivel érzéketlen a
vízre, akkor is tovább ég, ha vízzel próbálják oltani. Tovább ég a tenger
színén is, így hiába ugranak a vízbe az emberek a felgyújtott ellenséges
hajóról. Ezt a kémiai fegyvert bedugaszolt edényekbe töltötték, és
katapulttal, rakétával lőtték ki, vagy lángszórókban használták. A bizánci
haditengerészeket gyakran hordozható lángszórókkal szerelték fel, amik
olyan kicsik voltak, hogy akár pisztolyként is lehetett őket használni.
Szirakúzai Arkhimédész (i. e. 287-212) számos rendkívüli
találmánya közül néhány az alexandriai könyvtárban diákként eltöltött
időkből származik. Dyen például a csavaros vízpumpa, az a zseniálisan
összeállított emelő-, csiga- és fogantyú-rendszer, ami nagy súlyok
emelésére alkalmas. Ezt többek között a szirakúzai kikötőt támadó római
hajók ellen tervezte, hogy azokat felemelve és aztán a kikötő vizébe
visszaejtve süllyessze el. A nevéhez fűződik még egy olyan tükörrendszer
feltalálása, amellyel a napsugarakat lehetett oly módon összegyűjteni,
hogy felgyújtsa az ellenséges hajókat.
Az ókori modern "fejlesztések" nem mindig a háborúval
kapcsolatosak A krétai kultúra (i. e. 2500) idején épített paloták
lakosztályai folyóvízzel, öblítős vécével voltak felszerelve, a falakon
gyönyörű freskók díszelegtek, melyek delfineket és A bikaviadal korai
változataként hatalmas bikákat átugró meztelen lányokat ábrázoltak
Babiloni üzletemberek agyagtáblára írandó leveleket diktáltak titkáraiknak
hatalmas téglaépületekben lévő irodáikban. Néhány alkalommal
megtalálták ezeknek az üzleti leveleknek a kibontatlan agyagborítékait,
amelyek még mindig őrizték eredeti tartalmukat. Az ókori Rómában
megszokott volt a csapból folyó meleg víz, és nagy termosz-szerű
tartályokat is használtak élelmiszerek és folyadékok hidegen vagy melegen
tartására. Az időt kellően pontosan mérték a 12 vagy 24 beosztással ellátott
vízórák.
 Hatalmas kőtömböket emeltek fel óriási emelőkkel, amelyeket
mindössze néhány, egymáshoz kapcsolt taposómalmokban dolgozó
rabszolga működtetett.
Az ókor orvosi és sebészi technikáit egészen a tizenkilencedik
századig nem múlták felül. Az ősi Egyiptomban olyan agysebészeti
beavatkozásokat is végeztek, amelyeket mind a mai napig nem értünk és
nem tudunk reprodukálni teljesen. Vannak olyan orvosi technikák is,
amelyeket az ókornak tulajdoníthatunk, és amelyek a középkort a
boszorkányság és a mágia Harcába bújva vészelték át. Ilyen például a
pókháló (penicilin) használata sebek elfertőződésének megakadályozására,
Ezer éves, Indiából származó feljegyzések különféle orvosi témákkal
foglalkoznak: plasztikai sebészet, agyműtétek, császármetszés, a memória,
a fogazat, a látás és a bőrszín javítása és megtartása gyógynövényekkel -
csupa olyan téma, ami iránt mi is nagy az érdeklődés.
Az i. e. utolsó két évszázadban az alexandriai könyvtár a klasszikus
világ kutatóinak fő központjává vált. Hérón görög tudós összeállított egy
tanulmányt a különféle mérnöki technikákról, és kifejlesztett egy gőzzel
hajtott menetvágó „gépi eszközt", ez az első feljegyzett használata a
gőzenergiának, Bár egy olyan világban, ahol a rabszolga munkaerő szinte
kimeríthetetlen mennyiségben rendelkezésre állt, a gőzenergia nem játszott
igazán komoly szerepet.
A nagy Arkhimédész is költséges kutatásokat folytatott
Alexandriában, és neki tulajdonítjuk az arkhimédészi csavar feltalálását,
bár bizonyos jelek arra mutatnak, hogy Egyiptomban már évszázadokkal
azelőtt használtak ilyen eszközt.
Ctesibius, egy másik alexandriai kutató, egy gyújtómotorral
fejlesztett ki kétütemű szivattyúval, ami különösen hasznos eszköz volt a
nagyvárosokban, ahol a háziurak gyakran sok embert zsúfoltak össze
hatalmas, tűzveszélyes épületekben. Ez utóbbi megint csak egy modern
korra jellemző probléma, amik Rómában részben megoldottak, amikor
betiltották a „magasra nyúló" épületek építését.
A Nyugati és a Keleti Birodalom római polgárainak lakosztályai
belső világítással rendelkeztek; „törhetetlen" üvegpadlóik és üvegfalaik
voltak; a bizánci fürdőkben hősugárzó rendszereket használtak, még
olajfűtést is. Az igen jól megtervezett római vízhálózat, amit annyira
stabilan építettek, hogy még ma is működik, képes volt annyi vizet
szolgáltatni, hogy vízi ütközethez megfelelő mélységben lehetett egy egész
arénát feltölteni a cirkuszi műsorszámok közötti rövid szünet alatt.
 Még mielőtt a Római Birodalom részeire hullott volna, és Európa a
fél-barbárság állapotába süllyedt volna, a modernizáció olyan szintet ért el,
hogy a gabona lekaszálásához például aratógépeket alkalmaztak. Az ilyen
találmányokat valószínűleg a rabszolga beszerzési lehetőségek csökkenése
kényszerítette ki. Az ehhez hasonló dolgok nem szerepelnek az
évkönyvekben, valószínűleg senki nem találta érdemesnek megemlíteni
őket. Talán fény sem derült volna rájuk, ha néhány évvel ezelőtt
Franciaországban nem találnak egy római kori szobrot, ami egy aratógépet
ábrázol.
Ezektől az ókori modern eszközöktől eltekintve, fennáll a lehetőség,
hogy az ókorban olyan eljárásokat és technikákat is ismertek, amelyeket
mi még nem. Tudjuk például, hogy a vas és az acél viszonylag rövid idő
alatt elrozsdásodik, ha kitesszük az időjárás ártalmainak. Tudjuk, hogy az
egyiptomiak használtak vasat, de nem találtunk egyetlen megmaradt
vastárgyat sem, egészen Tutanhamon fáraó sírjának feltárásáig. Íme egy
szokatlan példa arra, hogy létezett olyan vastárgy, amely több mint ezer
éven át ki volt téve az időjárás viszontagságainak, és mégsem mutatkoztak
rajta a korrózió jelei. A 30 láb magas, öntöttvasból készült Ashoka oszlop
a delhi Qutb Minar udvarán áll Indiában. Az oszlop eredetileg Muttrában
állt, a mohamedán hódítók tépték ki, és szállították Delhibe a tizedik
században. Ezt megelőzően egy muttrai templomhoz tartozott több mint
hatszáz évig. Akkor a tetején egy
Garuda állt, ez egy madáralak, amit Visnu isten akkor vett fel,
amikor egy alkalommal megmentette az emberiséget. A Garuda, más
oszlopokkal egyetemben, ha ugyan voltak olyanok, régóta eltűnt,
valószínűleg a mohamedán hódítók beolvasztották és kardokat öntöttek
belőlük. A legszokatlanabb az egészben az a tény, hogy a vas és az acél
néhány év alatt teljesen elkorrodál, míg ez az oszlop már legalább hatszáz
éve áll sértetlenül. Talán valamilyen adalékanyagot használtak az
olvasztáskor, vagy valamilyen ismeretlen gyártási eljárást követtek? Ez
ismét csak egy figyelmeztetés arra, milyen technikákat ismerhettek őseink,
amik feledésbe merültek az évek során.
Bál az égitestek a mitológiai hősök és istenek után kapták nevüket
(amiket ma is használunk), az ókori vizsgálataik inkább a tudomány, mint
a mitológia területére tartoznak Mivel az ókorban ismertek és leírtak olyan
égitesteket, amelyek szabad szemmel nem láthatók, erős a gyanú, hogy a
távcsőkészítés fortélyai egykoron ismertek voltak, és csak később merültek
feledésbe. Plutarkhosz Arkhimédésznek tulajdonítja egy olyan optikai
eszköz használatát, amivel „… kimutatta …a Nap nagyságát". Bár az
ókorból nem maradtak ránk ilyen eszközök, de rendelkezünk olyan
adatokkal, amelyek esetleg a nagyítók ókori használatának tényét
bizonyítják.
1853-ban Sir Dávid Brewster egy tárgyat mutatott be a Tudományos
Haladás Brit Társaságának. A tárgy egy optikai lencse volt, akkori
mértékkel mérve kiváló minőségű. Ami ebben a lencsében szokatlan volt,
az az, hogy az Asszír Birodalom fővárosának, Ninivének i. e. 600-ból
származó romjai között találták. Amennyire akkor tudták, a
lencsecsiszolást csak tizenkilenc évszázaddal később találták fel. Bár a
lencse eredetét akkor nem kérdőjelezték meg, a használatát illetően
kételyek merültek fel. Úgy ítélték meg, ez valami ékszer vagy egyéb
dekoráció lehetett, és, bár véletlenül lencse alakú, az asszírok nem
használták semmire, díszítésen kívül. Egy optikai lencse létezését a ninivei
romok között egyszerűen magyarázat nélkülinek tekintették, és a lencse,
ékszer, dekoráció vagy mi a csuda, a British Museumban végezte.
Azóta más régi lencséket is találtak a világ különböző pontjain,
Líbiában, Irakban, Mexikóban, Ecuadorban, sőt még Közép-Ausztráliában
is. Egy konkáv csiszolt obszidiánlencsét hoztak fel a tengerfenékről az
ecuadori Esmeraldas közelében A mexikói La Venta mellett ismeretlen
eljárással csiszolt apró konkáv tükröket ástak ki, amelyeket talán
nagyításra használtak az olmékok, akiknek a kultúráját a legősibb mexikói
kultúrának tartjuk.
Valami ehhez hasonló technikai segítség megmagyarázhatja az ősi
amerikai kultúrák fém- és féldrágakő-megmunkálási technikáit. Hyatt
Verrill írja erről: „... Hogyan készítették az ősi amerikai népek azokat a
csodálatos fa- és kőfaragásokat? Hogyan munkálták meg azokat az apró
aranyszemeket, amelyek gyakran több részből állnak, és nem nagyobbak
egy gombostűfejnél; hogyan vágták, csiszolták és faragták a topázt, az
ametisztet, a gránitot, az agátot és egyéb drágaköveket; hogyan készítettek
vékony csiszolt gyűrűket könnyen morzsolódó obszidiánból..."
Egy magáért beszélő kiemelkedő példa az elveszett tudásra: a kerék
ismerete vagy nem ismerete. Köztudott, hogy amikor a spanyol hódítók az
amerikai kontinensre érkeztek és először találkoztak Mexikó, Közép-
Amerika és az Andok fennsíkjainak fejlett indián kultúráival, kikövezett
utakat, viaduktokat és alagutakat, töltéseket és hosszú függő hidakat
találtak - szóval mindent, amire egy magasan fejlett közlekedésnek
szüksége van. Csak egyvalamit nem találtak: a tényleges
közlekedőeszközöket - vagonokat, szekereket, kocsikat. Nem volt kerék:
mindent szafariszerű karavánokkal szállítottak az Andokban, lámaháton.
Az inka időkben a futóemberek (chasquis) majdnem külön fajtának
számítottak, akik olyan gyorsan mozogtak, hogy az inkák a hegyi
városaikban is friss tengeri halat fogyaszthattak, frissebbet, mint amilyen
halat ma lehet kapni Cuzcóban, a régi inka fővárosban. De a magas szintű
szervezettségük, építési kultúrájuk, technikai fejlettségük és közlekedési
hálózatuk ellenére, a kerék hiányát általában elfogadjak annak
bizonyítékául, hogy az ősi Amerika népei sohasem léptek ki a
kőkorszakból.
Ennek az általánosan elfogadott elméletnek ellentmondani látszik,
hogy ősi mexikói műtárgyaknál fel-felbukkan a kerék -általában kerekes
gyermekjátékoknál, amelyek kutyákat (prérifarkasokat) és kocsikat
ábrázolnak. Különböző helyeken

Ezt a kerekes kutyafigurát Vera Cruz mellett ásták ki Mexikóban. Régóta úgy tartják,
hogy az amerikai indiánok egyáltalán nem ismerték a kereket, de az utóbbi időben egyre több
kerekes gyermekjátékot (ha ugyan gyermekjátékok voltak) találnak.

találtak ilyen leleteket -Mexikóban Choloa, Oaxaca, Tres Zapotes és El

Tajín környékén, közel Vera Cruzhoz, és a Panamai Köztársaság területén.
Nem valószínű, hogy az ősi amerikaiak a kereket csak játékcélra
„találták fel", és nem használták sokkal fontosabb dolgokra, mint ahogy
abban sem lehetünk biztosak, hogy az ősi emlékműveken látott korongok a
kerék leszármazottjai vagy ősei esetleg. Még azt sem tudjuk pontosan,
hogy amik játékszernek látszanak, azok tényleg játékszerek-e; az ilyen
tárgyakat másra is használhatták, mint amit mi egy időben és kultúrában
idegen nézőpontból el tudunk képzelni.
Példának okáért elgondolkodhatunk azon, vajon mire használták azt
a különleges, hosszú jaguárt vagy rövid krokodilt ábrázoló, ékszerekkel
kirakott aranytárgyat, amit a kevéssé ismert
 A panamai Coclében talált ősi arany jaguár figura oldalnézeti képe. Egyes feltevések
szerint ez egy ősi földmunkagép stilizált modellje. (Ivan Sanderson rajza alapján.)

Coclé kultúra sírjaiból ástak ki Panamában, egy múzeumi-egyetemi

expedíció keretében az 1920-as években (a tárgy ma a philadelphiai
Pennsylvania egyetemen tekinthető meg). Ami szokatlan a tárgyban, az az,
hogy fogaskerekei vannak egy tengelyen, köztük egy ívelt karral, míg
további két ívelt kar látható a hátulján, és a jaguár szájában a fogak
vödörfogantyúkhoz hasonlítanak. Dr. Ivan Sanderson, aki részletesen
megvizsgálta ezt a tárgyat, és a jaguárokat (és a krokodilokat) is jól ismeri,
azon a véleményen van, hogy a tárgy egyfajta ősi földmunkagép vagy
buldózer modellje, amit jaguár formájaban konstruálták. Azt is
megfigyelte, hogy a "lábak csuklós pánttal illeszkednek, ami célszerűtlen
egy állatnál, de kiváló egy nehéz munkára tervezett lökésgátló esetében".
Mivel ez a különös műtárgy nem teljes, csak találgathatunk, hogy vajon ez
tényleg egy egy igazi munkagép
 Az arany jaguár felülnézeti képen ásószerű képződményeket figyelhetünk meg oldalt
és hátul. A bal oldalán pontozott vonal jelzi az esetleges odaillő részt, ami évek során
elveszhetett. Jobbra lent egy modern fölmunkagép rajza látható, összehasonlításképpen. (Ivan
Sanderson rajza alapján.)

modellje (ami fényt derítene néhány csodálatos emlékmű építésének

módjára), vagy egyszerűen csak egy gyermekjáték, hasonlóan a kerekes
kutyához. És persze mindez egy olyan világban, ahol feltételezhetően nem
ismerték a kereket.
Még sok hasonló megmagyarázhatatlan dolgot találhatunk a
spanyolok által elpusztított nagy amerikai kultúrákkal kapcsolatban. Vagy
vehetjük azokat a népeket is, amelyek meg előzték ezeket a kultúrákat, és
vagy már eltűntek, vagy már el pusztították őket, mire a hódításokra sor
került.
Nem tudjuk például, hogyan mozgatták az ősi peruiak a hatalmas
monolitokat, és hogyan illesztették össze olyan pontosan azokkal az
eszközökkel, amelyek a rendelkezésükre álltak. Nem tudjuk, hogyan
voltak képesek arra a finom koponyalékelésre, amikor a koponya egy
részét eltávolították, és arany vagy rézlemezt ültettek a helyére. Nem
tudjuk, hogyan hajtották végre a fogtöméseket, nem tudjuk, hogyan
fejlesztettek ki drogokat a kezdeti időkben. Nem tudjuk, hogyan vontak be
különféle dolgokat nemesfém burkolattal a kolumbiai chibchák és a perui
chimúk az elektromosság használata nélkül. Még a már megtalált tárgyak
nagy részének használatát sem ismerjük - például szerte a kolumbiai
fennsíkokon rengeteg kőbe vésett lépcsőt találhatunk, míg nincs nyoma
semmilyen épületnek a közelben; vajon a verejtékes munkával kifaragott
hegyoldalak és hegytetők színházakként vagy öntözőművekként
működtek? Mexikó és Costa Rica nyugati partjainál rengeteg óriás
kőgolyót találtak, amelyekről nem tudjuk, hogy miért vannak ott.
Sok elveszett amerikai kultúrának még az igazi nevét sem tudjuk, de
egyszerűen nekik tulajdonítjuk azokat a helyeket, ahol a maradványaikat
megtaláltuk. Az amerikai indiánok eredetét részben tisztázhatná, ha eredeti
bennszülött írásos emlékekre bukkannánk és el tudnánk olvasni azokat.
Bár az is igaz, hogy a Yucatán-félsziget és Közép-Amerika bőségesen el
van látva maja feljegyzésekkel, de (a számok és dátumok kivételével) még
ezek is nagyrészt a titkok birodalmába tartoznak. Orosz antropológusok és
archeológusok a modern számítástudomány eszközeivel vizsgálták az ősi
maja írást a novoszibirszki számítógépközpontban. Rengeteg érdekes és
jól dokumentált jelentést készítettek róla (háromkötetnyit), de megfejteni
mindezidáig nem sikerült. Feltéve, hogy egyáltalán írásról van szó, mert
persze ez sem biztos. Eddig körülbelül ezer kombinációt és különálló
alkotórészt sikerült azonosítani a maja írásból. Ezek egy-, két- vagy
háromrészes jelekből és kombinációikból állnak. Sajnos azt sem tudjuk,
hogy a ma beszélt, nyilván más dialektusú maja nyelv vajon azzal a
nyelvvel egyezik-e meg, amelyiken a maja jelek íródtak. Ezek az érdekes
jelek azonban alighanem megfejtetlenek maradnak mindaddig, amíg rá
nem találunk a maják olyan késői leszármazottjaira, akik még mindig a
dzsungelben élnek elrejtve, és talán elárulják az írásuk titkait. Találtak már
egy ilyen csoportot a Chiapas esőerdőben. A lacandón indiánok
évszázadikkal ezelőtt menekültek el a spanyol hódítók elől, és sokat
megőriztek a maja hagyományokból, de sajnos mindenféle írástudást
nélkülöznek.
Dél-Amerikában az Andok fennsíkjain és az Amazonas folyó mentén
számos helyről írásos emlékek kerültek elő, ezeket Honban túlnyomórészt
nem sikerült elolvasni és azonosítani, Egy inka időkből származó legenda
szerint az írás ismert volt Peruban és a csatlakozó területeken, de egy régi
uralkodó egyszer halálbüntetés terhe mellett betiltatta, mert a papjai azt
mondták neki, hogy az írás a felelős a birodalmát akkor szólongató
járványért (lám, mit jelent az írott szó ereje). Azonban ezeken a
bizonytalan legendákon kívül sajnos nem találniuk semmilyen írásos
emléket Dél-Amerika prehisztorikus birodalmairól.
Az inka birodalomban az írás helyett olyasvalamit használlak,
aminek a jelentését vélhetőleg még nem ismerjük teljesen. Ez a quipu, egy
köteg különböző színű csomózott bolyhos szalag amit az inka
birodalomban mindenhol használtak a spanyolok érkezésekor. Így
készítettek jelentéseket a népességről, a termelésről, a bevételekről, a
sorozásokról, és ezzel végezték a hihetetlenül jól szervezett, szocialista
jellegű inka birodalom összes „papírmunkáját". Egy külön csoport quipu
„olvasót" tanítottak ki, és alkalmaztak az ásatások során, hogy értelmezzék
ezeknek a színes szalagkötegeknek a jelentését. Ezek az egykori quipu-
nyilvántartások állítólag olyan pontosak voltak, hogy ha akár egy szandál
is eltűnt volna a hatalmas birodalmon belül valahol, akkor arról biztosan
tudomást szereztek volna. Lehet, hogy ez a quipu-rendszer egyfajta írás,
vagy esetleg egy magasabb szintű írás, ami valahogyan átugrotta az ábécét,
és egy komputerizációs rendszerbe ment át. Amikor a quipu kötegek
nyelvének elemi egységeit, alkotórészeit akarjuk elkülöníteni, figyelembe
kell vennünk a fonalak számát,a fonalak hosszait, szálainak színeit, a
különböző szövésmódokat, a csomók elhelyezkedését és sűrűségét, sőt
még a csomó formáját is. A kombinációk száma végtelen, pedig még a be-
szélt szavak közvetítése is a véges dolgok közé tartozik.
Ha a világ ősi civilizációinak technikai fejlettségét vizsgáljuk, a
kommunikációval és üzenetrögzítéssel kapcsolatos találmányok, a
viszonylag fejlett építési, matematikai és orvostudományi technikák, a
látható természettudományos megfigyelése, a világról és a kozmoszról
alkotott elképzelések mellett felvetődik a kérdés, hogy ezek az ősi kultúrák
ismerték-e az atom titkait, a mai modern ember legnagyobb és talán a
legutolsó találmányát.
Létezik néhány elrejtett, de izgalmas utalás arra, hogy néhány
kultúra, az utolsó időszakaiban, ismerte az anyagok felépítését. Az „atom"
szavunk is a görög nyelvből származik, és azt jelenti, hogy „oszthatatlan".
Egy föníciai forrásoknak tulajdonított, de eredetileg Démokritosztól
származó írás szerint az oszthatatlan valójában maga is részekből áll. Az
ősi Indiából származó néhány buddhista szöveg bizonyos entitások részei
közötti kapcsolatokról szól. Ezek az atomelmélet és a molekulák közötti
viszonyok ismeretében ma már érthetőek, de az e tudás megszerzése vagy
újra-megszerzése előtti időkben ezek a szövegek tökéletes misztikumnak
számítottak.
Korai buddhista írásokban könnyen megérthető leírást találunk a
molekulák kölcsönhatásáról. Ezek a szövegek más nádkötegekkel
összekötött nádkötegekről, valamint a kötések megszüntetéséről beszélnek,
amivel ki lehet lépni a létezés és újraszületés körforgásából. Ez egy másik
példa lehet arra, hogy az ősi tudomány felbukkan a filozófiában.
 Paramhansa Yogananda indiai író és jógi 1945-ben (az atomkor első
éve) rámutatott, hogy a hindu filozófia rendszere, a Vaisesika, a szanszkrit
visesas szóból származik, ami „atomi egyéniség"-et jelent. A fennmaradt
szanszkrit feljegyzések szerint, egy indiai, név szerint Aulukya, az i. e.
nyolcadik században, saját szavaival olyasmit magyarázott, ami nem várt
módon olyan modern tudományos elméletnek tűnik, mint az anyag atomi
szerkezete, az atomok térbeli elhelyezkedése a molekulákban, a tér és idő
relativitása, a kozmikus sugarak elmélete, minden energia kinetikus
természete, a föld minden atomjában megbúvó gravitáció törvénye.
Meglepő lenne, ha az ókor összes ilyen jellegű tudása, amit a modern
ember a reneszánsszal kezdett újra felfedezni, és még ma sem ismer
mindent belőlük, az ókori asztronómusok, matematikusok, filozófusok és
tanárok véletlen felfedezései illenének. Sokkal valószínűbb, hogy ez a
tudás egy régebbi széles körű kultúrának vagy kultúrák rendszerének a
terméke, illetve egy része annak, és a jéghegynek csupán a csúcsa az, amit
a modern ember ma tud róluk.
 IV. fejezet
*
A 45 emelet magas időkabin

Rengeteg, a régi fejlett kultúrákra utaló írásos feljegyzést,

műtárgyat találtunk már idáig. Van azonban egy olyan objektum, ami
majdnem sértetlenül maradt ránk, ami annyira szilárd, hogy szinte
elpusztíthatatlan, és annyira ismert, hogy az általa hordozott igazi üzenet
rejtve marad. Ez a gizehi Nagy Piramis, az egyiptomi IV. dinasztia
második fáraójának, Khufunak műve, amelyet 4500-5000 évvel ezelőtt
építettek Ez a legnagyobb a hetven egyiptomi piramis közül, és bár a
tetejéről már lekoptak részek, még mindig 45 emelet magas, és két és fél
millió, egyenként 2,5-12 tonnás kőtömbből áll. De nem is a magassága és
a tömege az, ami igazán figyelemre méltó: a fő délkör kijelölésén túl, ez
egy hatalmas időkapszula lehet, amiben egy letűnt kultúra halmozta fel
tudását a jövő számára. Bár sírrablók több generációja kutatott itt elrejtett
kincsek után, és Egyiptom középkori arab uralkodói új járatokat
robbantottak a felfedezett titkos utak elérésére, amennyire tudjuk, senki
sem talált a Nagy Piramisban hatalmas kincset. A "Királyok Kamrajá"-ban
is csak egy üres szarkofág áll, betörésre vagy vandalizmusra utaló nyomok
nélkül. A piramissal kapcsolatos legnagyobb felfedezést azonban csak a
modern kor embere tette meg, bár a dolog egészen nyilvánvaló volt hosszú
évszázadokon keresztül. A "titkos kincs" nem más, mint maga az
elhelyezkedése, a térfogata, belső méretei és járatainak irányai.
Bár általánosan feltételezik, hogy a Nagy Piramis Khufu fáraó sírjául
készült, egyes legendák szerint a piramis 4000 5000 vagy még több éve
alatt valamiféle titok szövődött az építmények e leghíresebbike köré. A
titkos bölcsesség e tradícióját többek között egy bennszülött keresztény
szekta is életben tartja. Ők a származásukat az ősi egyiptomiakig vezetik
vissza, amikor Egyiptom még keresztény terület volt, néhány száz évvel a
muzulmán hódítások előtt. Ez a szekta még ma is egy ősi egyiptomihoz
hasonló vagy abból származó papi nyelvet használ, és titkos
összejöveteleiken az ősi egyiptomi isteneket tisztelik.
Az egyik ilyen megmaradt szöveg, amely a szekta egy középkori
írójától, Masuditól származik, a következőket mondja:
 Surid ... az Árvíz előtti egyik egyiptomi király ... két nagy
piramist épített ... És utasította papjait, hogy helyezzék el benne az
egész bölcsességüket és ismereteiket a különböző művészetekről és a
matematika és a geometria tudományáról, hogy segítségéül
szolgáljon azoknak, akik megértik azokat ...

A szöveg persze folytatódik, a piramissal és jóslással foglalkozva.

Ezen a ponton a mérhető és bizonyítható tudományos kutatómunka szokás
szerint megtörik, és kételkedve tekint vissza addigi eredményeire.
Az Egyiptomot a hetedik században az Iszlám nevében uraló arabok
is hallottak erről a legendáról, a kincsekről, az .Árvíz előtti" tekercsekről,
amelyeket a piramis rejteget, és amelyek hasznos és közvetlenül is
felhasználható információkat tartalmaznak, mint például, hogyan kell nem
rozsdásodó fegyvereket és törhetetlen üveget készíteni. A törhetetlen
üvegre való utalások gyakran felbukkannak az ókor titkairól szóló arab
legendákban - állítólag a 600 láb magas alexandriai Phárosz világítótorony
egy tömör üvegtömb alapzaton állt a kikötő bejáratánál.
A Nagy Piramisban elrejtett valós és elképzelt kincsek utáni mohó
vágyában Al Mamun, középkori muzulmán kalifa munkásokat rendelt ki
az északi falak megvizsgálására, hátha megtalálják azt a titkos bejáratot,
amit Sztrabón római író említett. A keresés persze eredménytelenül
végződött, és a kalifa emberei sok helyen megrongálták a piramist, ahogy
utakat robbantottak és véstek az oldalába. Mindazonáltal felfedezték, hogy
a piramis belsejében hosszú járatok húzódnak. Mamun emberei végül a
Királyok Kamrájába is eljutottak, de sem Khufu fáraót, sem a kincseit nem
találták meg, csak egy üres szarkofágot.
Gyakorlatilag véletlenül bukkantak rá a piramis vélhetőleg igazi
titkára a tizenkilencedik század elején Napóleon és emberei. Amikor a
francia hadsereg térképészei fel akarták térképezni Egyiptomot, úgy
találták, hogy a Nagy Piramis kiválóan használható háromszögelési
pontként.
Amikor közelebbről megvizsgálták, észrevették, hogy a piramis
keleti oldala pontosan keleti irányba mutat, tökéletesen párhuzamosan a
szélességi körökkel, sokkal pontosabban annál, hogy meg lehetett volna
építeni iránytű nélkül, vagy a szélességi kör fogalmának ismerete nélkül,
melyekről azt hitték, hogy a modern kor „termékei". Azt is felfedezték,
hogy ha az északnyugati és délkeleti, valamint a délnyugati és északkeleti
sarkokat összekötő átlókat meghosszabbítjuk, a meghosszabbítások
pontosan befogják a Nílus deltáját, remek segítséget nyújtva a múltbéli
terepfelmérésekhez. Továbbá a délkör a piramis csúcsán halad át,
majdnem pontosan két részre vágva a Nílus deltáját. Ezeknek a fenti
egybeeséseknek a kivételével a piramis pontos elhelyezkedése nem látszott
összefüggésben lenni a Nílussal vagy bármi más ponttal.
Valójában a piramis, Greenwichhez hasonlóan, a fő délkört jelölhette
(vagy jelölte) ki. Ha követjük a piramison áthaladó délkört, ahogy körbefut
a Föld körül, észrevehetjük hogy pontosan két részre osztja a lakható
kontinenseket, és ha a délkört tovább követve a Déli-sarkon átmegyünk a
Föld másik, „vizes" oldalára, azt találjuk, hogy a Csendes-óceánt is két
nagyjából egyforma részre osztja.
Hérodotosz görög történész és más ókori írók is leírták hogy a
piramis lejtőmagassága pontosan egy stádium, azaz egy hosszúsági fok
hatszázad része. Cniduszi Agatharkidész az i. e. második században leírta,
hogy a nagy piramis oldalának a hossza egy hosszúsági fokperc
nyolcadrészével egy meg.
Ezek a geodéziai mértékek, melyek a föld méretének ókori
ismeretéről tanúskodnak, régóta azt sugallják, hogy a piramis más méretei
is fontosak lehetnek. Már több mint 200 éve mérik a piramis
legkülönfélébb pontjait archeológusok, asztronómusok, mérnökök,
építészek és asztrológusok. Sok tudós élete nagy részét áldozta a nagy
piramis „titkainak" megfejtésére.
Mára már pontosan meghatározták a piramis eredeti alap területét, és
megbecsülték, milyen vastag lehetett a piramis kőburkolata, amitől az
ókorban a piramis szikrázóan csillogó Egyiptom napjában. Pontosan
megmérték a piramist kívülről és belülről, rengeteg számadatot gyártva
ezzel, és a belőlük levonható következtetések legalább annyira meglepőek,
mint az elmélet, mely szerint a piramis folyosóinak és kamráinak méretei
és fordulói a múltat és a jövőt is egyaránt leírják.
Ezek a múltra és jövőre vonatkozó elméletek persze ne
ellenőrizhetők le pontosan, és bár a jóslataik eléggé pesszimisták (általános
hanyatlásnak indul a világ 1962-ben, és a „naptár" megáll 2001-ben), a
legjobb, ha egyelőre a piramisnak csak azzal a titkaival foglalkozunk,
amelyeket pontosan értelmezni tudunk.
De a rendelkezésünkre álló megérthető eredmények is kellőképpen
meglepőek. A legkönnyebben megérthető statisztikák és példák azt a
benyomást keltik, hogy a Nagy Piramis tulajdonképpen egy könyvtár, ahol
hatalmas és pontosan egymáshoz illesztett kövek helyettesítik a könnyen
elpusztítható papirusz- és pergamentekercseket. Hatalmas raktára ez. a
tudományos ismereteknek, mely a sivatagban várakozik gigantikus
időkabinként, hogy ha a jövendő korok elég széles tudományos
eszköztárral rendelkeznek, értelmezhessék a benne tárolt információkat.
Ha a piramis oldalai távolságainak összegét elosztjuk a
magasságának a kétszeresével, a pi modern értékét kapjuk, 3 1416-ot - ami
a kör kerületének és sugarának arányát fejezi ki. A görög matematikusok,
Arkhimédészt is beleértve, soha nem jutottak közelebb a pi-hez, mint
3,1428, több ezer évvel a piramis építése után. A "piramis-inch"-ről azt
gondoljuk, hogy a föld tényleges mérete után lett meghatározva, mivel
ötven piramis-inch majdnem pontosan a sarktengely hosszának
tízmilliomod részével egyezik meg. A francia forradalmat követő
tudományos forradalom idején a francia tudósok a métert fogadták el a
hosszúság mértékegységeként, mivel ez a délkör hosszának a tízmilliomod
része. Azonban ez nem pontos, mivel a Föld alakja nem szabályos és így
minden délkörnek megvan a maga. külön hossza. Sokkal jobb tehát, ha a
hosszúságot nem a délkör, hanem a változatlan hosszúságú sarktengely
alapján mérjük. Úgy látszik az egyiptomi rendszer ebben a vonatkozásban
sokkal logikusabb, mint a ma használatos. A piramis-inch
meghatározásával egy csomó fantasztikus egybeesést tapasztalhatunk: a
piramis alaplapján lévő oldalai hosszának az összege 365,240 piramis-
inch, ami az egy csillagászati évben lévő napok pontos számával egyezik
meg.
A piramis magassága tízmillióval megszorozva a Föld és Nap
közelítő távolságát adja. Százmillió piramis-inch nagyjából a Föld Nap
körüli pályájának hosszat adja. A pontatlanság oka valószínűleg az, hogy a
Nap pályája 5000-6000 évenként kiszélesedik.
Ha a piramis négy oldalának a hosszát megkétszerezzük, majdnem
pontosan az egyenlítőn mért egy szélességi fokperc hosszát kapjuk
(Méterben számolva a piramis alapján 1842,92-t kapunk, míg a valódi
érték 1842,78).
A piramist olyan tökéletesen tervezték és építették, hogy ha egy a
magasságával egyenlő sugarú kört rajzolunk, annak alapkerületével
egyezik meg.
A Föld sarktengelye minden nap más irányba mutat a világűrben, és
csak minden 25 827. évben tér vissza az eredé) irányába. Ha a piramis
alapjának átlóit összeadjuk, majdnem pontosan ezt a számot kapjuk (25
826,6).
 A piramis súlya megközelítőleg 600000 tonna. Ha ezt ma szorozzuk
egybillióval, a Föld körülbelüli súlyát kapjuk.
A piramis korának meghatározására egy érdekes megfigyelést is
felhasználhatunk: a Királyok Kamrájából indul a Nagy Folyosó, és ezen
(több ezer tonna tökéletesen egymás mellé illesztett kőtömbön) keresztül
kinézve éppen az északi sarkcsillag látható. Bizonyítható, hogy amikor az
északi sarkcsillag piramisból látható volt, az akkor a Sárkány konstelláció
egy csillagja volt, később pedig a Göncölszekér tagja lett, ami ma is a
Nagymedve része.
Ezzel a piramis egy új használati módját fedeztük fel. Sok más, eddig
még ismeretlen funkciója mellett a Nagy Piramis egy hatalmas óra és
naptár is volt. A kissé konkáv mészkő borítása (amit azóta elhordták, hogy
Kairó építéséhez használják fel) jóvoltából a piramis különböző
hosszúságú árnyékokat tudott vetni, amelyek a tavaszi napéjegyenlőséget,
az újéve jelezték, sőt még a napi időt is mutatni tudták.
Edmé Francois Jomard francia tudós, a piramidológia úttörője a
Nagy Piramis iránt Napóleon inváziója óta érdeklődött. Ekkor a sok
hadosztálynyi francia sereg mellett majdj nem egy hadosztálynyi tudós is
bevonult Egyiptomba. Egyik elmélete szerint a Királyok Kamrájában talált
vörös gránit szarkofág eredetileg is üres volt, és azért készítették, hogy a
térfogat standard mértékegységét jelöljék vele.
L. Sprague de Camp, modern kori történész, író és archeológiai
kutató meglehetős szkepticizmussal ír azokról, akik a piramis szinte
minden részét titkos üzenetként értelmezik Az üres szarkofággal
kapcsolatban így fogalmaz:

... A szarkofág feltehetőleg egy mértéket jelűit - csak egy

holdkórosnak jutna az eszébe, hogy térfogatmértéket jelöljön egy ilyen
káddal, amibe egy és egynegyed tonna víz fér bele, hogy aztán bezárja
egy ember alkotta hegy közepébe, hogy soha ne lehessen használni ...

Egy másik megjegyzése szerint: „... a piramis igazi titka az, hogy
Khufu fáraó meggondolta magát, és mégsem ide temetkezett". Amennyire
ma tudjuk, a fáraó koporsója mindig is üres volt.
A Nagy Piramis mellett persze a másik hetven egyiptomi piramis is
foglalkoztatja a kutatókat Vajon mind temetkezési hely volt, vagy ők is
jelölnek valamit? És ha sírok lennének, miért van az, hogy Egyiptomnak
több fáraója volt, mint ahány piramisa? Vegyük csak H. Ramszesz esetét,
akinek öndicsőítéseivel tele vannak Egyiptom falai, és aki saját
dicsőségére egy 65 láb magas, egyetlen kősziklából kifaragott emlékművet
emeltetett Abu Simbelnél. (Az asszuáni gát építésekor ezeket
emlékműveket csak úgy lehetett megmenteni a víz alá kerüléstől, hogy
elválasztották őket alapzatuktól, és a sziklák tetejére helyezték őket. Ennek
a hatalmas munkának a költségeit nemzetközi összefogással lehetett csak
fedezni, olyan nemzetekével, amelyek létezéséről a több ezer évvel
elhunyt Ramszesz még csak nem is álmodott) Hol van hát az ő piramisa?
És hol van sok más, nagy fáraó piramisa? Valószínűleg a fáraók
egyszerűen felhagytak azzal, hogy piramisokba temetkezzenek,
céltáblájává válva ezáltal az eljövendő korok sírfosztogatóinak. Lehetséges
az is, hogy a többi piramis közül néhány egyszerűen csak a Nagy Piramis
másolata, és építőiknek fogalmuk sem volt az általa hordozott üzenetről,
egyszerűen csak saját dicsőségüket kívánták megörökíteni. Hérodotosz
egyszer említést tesz egy egyiptomi hercegnőről, aki ragaszkodott hozzá,
hogy saját piramisa legyen, és hogy előteremtse az építéséhez szükséges
vagyont, rengeteg férfinak pénzért odaadta magát - ez egészen biztosan a
történelemben egyedülálló ok arra, hogy egy hercegnő prostituálttá váljék.
A piramisokat általában az obeliszkekhez hasonlóan a napimádattal
hozzák összefüggésbe. A piramisok mellé az eltemetett fáraók számára,
orrukkal pontosan nyugat felé mutató "naphajókat" temettek, hogy követni
tudják a napot az egekbe. A legeredetibb elmélettel 1971-ben állt elő az
oxfordi Kurt Mendelssohn. Szerinte a piramisokat azért építetted hogy
lekössék a Nílus évenkénti három hónapos áradása alatt felszabaduló
munkaerőt. Más szavakkal egy jól szervezett és ellátott munkaprogram
volt, és az egymás utáni piramis építésekkel jól tudták szabályozni a
munkaerő-eloszlást, nem is beszelve arról a mellékhatásról, hogy az ott
dolgozó tömegek hatalmas piacot jelentettek a fogyasztási cikkek számára.
Korabeli egyiptomi falfeliratokból tudjuk, hogy azokat a munkásokat, akik
nem rabszolgaként dolgoztak a piramisok építésén] búzával, sörrel,
fokhagymával és egyéb nélkülözhetetlen dolgokkal fizették. Ez az elmélet
talán a világ más tájain is érvényes. Leheti hogy így építették az inkák
csodálatos útjaikat, vagy a kínaiak a falakat, vagyis avégett, hogy
valamiképp foglalkoztassák a munkaerőt. Persze kockázatos modern
elméleteket alkalmazni olyan ősi kultúrákra, amelyeknek az igazi
működését csak találgatni tudjuk. Például így az izraeli törzsek
Egyiptomból való kivonulását munkaerőviszálynak is betudhatjuk. A Nagy
Piramist a feljegyzett egyiptomi történelem korai éveiben építették, és
furcsa, de a korabeli írásos emlékekben nincs róla említés. Először a
görögök és a rómaiak írtak róla, mikor turistaként jártak Egyiptomban több
ezer évvel a piramisok építése után. Egyiptom korai történelme tartalmaz
egy furcsa anomáliát Úgy tűnik, a történelmük fejlett kultúrájú szakasza
egy pillanat alatt alakult ki az azt megelőző neolitkori kultúrából nagyjából
az i. e. negyedik évezredben, minden közbeeső fejlődési lépcsőfokot
nélkülözve. Sőt nem is kifejlődött, hanem egyszer csak bekövetkezett - az
eszközök, technikák, a művészet, építészet, a mérnöki tudományok, az
orvostudomány, a hatalmas városok szervezettsége hirtelen megjelent,
mintha egy más civilizációtól importálták volna. A mai történelmi
ismereteink szerint azonban az egyiptomi civilizáció ezen időszakával csak
a közel-keleti civilizációk kialakulásának időszaka esik egybe, azok a
kultúrák pedig semmilyen szempontból sem voltak az egyiptomihoz
hasonlíthatók De az a civilizációs lendület, mely a Nagy Piramis
építésében is megnyilvánul, nem tartott sokáig, és végül hanyatlani is
kezdett. Ez történt Dél- és Közép-Amerika korai kultúráival is, amelyek
sokkal erősebbek, életképesebbek és technikailag fejlettebbek voltak
kezdetben, mint akkor, amikor a spanyolok "felfedezték" őket. Úgy tűnik,
mintha valami kezdeti "civilizációs infúziót" kaptak volna valahonnan,
aminek az ereje lassan megfakult az évszázadok során. Az utóbbi idők
legrészletesebb és legelgondolkodtatóbb tanulmányát piramisügyben Péter
Tomkins írta 1971 telén, A Nagy Piramis titkai címmel. Arra a
következtetésre jut, hogy a Nagy Piramis többek között egy
obszervatórium volt, és a longitudinális elhelyezkedése mintául szolgált a
hosszúsági és szélességi körökkel is ellátott térképek rajzolásához.
Meggyőzően ír a piramis építőinek geodéziai és csillagászati tudásáról is:

... Bárkik építették is a Nagy Piramist, tudniuk kellett, hogyan

készítsenek pontos csillagtérképeket, amelyek segítségével pontosan
tudtak földrajzi hosszúságot számítani, így világtérképeket rajzolni és
szabadon utazgatni a kontinensek között.

Úgy tűnik, valami összefüggés lehet a piramist építők háttértudása és

azon térképészek tudása között, akik azokat a tengeri térképeket rajzolták,
amelyek már a piramisok építése idején is ősieknek számítottak. Ha
elfogadjuk (mint ahogy az sokféle népcsoport sokféle legendájában is
szerepel), hogy létezett egy ilyen ősi faj, akik ilyen fejlett kultúrát
fejlesztettek ki, hozzánk csak nagyon kevés emlék juthatott el. Hiszen ne
feledjük, rengeteg olyan tényező felmerülhetett ami a leletek pusztulását
eredményezhette, emberi pusztítás, természetes kopás, éghajlatváltozások,
tengerszintváltozások stb. Ha a tudást meg akarjuk kímélni ezektől, akkor
azt olyan hordozóeszközre kell felírnunk, hogy az gyakorlatilag
elpusztíthatatlan legyen, vagy pedig magának a tudásnak kell olyan
hasznosnak lennie, hogy annak továbbörökítéséről a jövő népei maguk
gondoskodjanak. Az első követelménynek eleget tesz a Nagy Piramis, míg
a másodiknak a középkor során állandóan továbbmásolt ősi térképek
felelnek meg.
 V. fejezet
*
Hihetetlen építmények

Ha megpróbáljuk az ősi kultúrák maradványait felkutatni, az a

benyomásunk támad, hogy soha nem találunk egyetlen konkrétumot sem,
csupán csak legendákat, homályos és nehezen érthető utalásokat, régi
dokumentumok többszörös és ezért pontatlan másolatait,
ismeretfoszlányokat, amik csak sodródtak az idő végtelen tengerében.
Vajon nincs semmi más? Valami olyan építmény, vagy annak csak
maradványa, amin olyan technika jeleit fedezhetjük fel, ami alapján élesen
elválnának a többi régi építménytől?
A feltételezések szerinti ősi kultúra valamikor tizenkét-tizenötezer
évvel ezelőtt létezhetett. Ez alatt az idő alatt a Földön éghajlatváltozások
történtek, az antarktiszi kontinenst teljesen elborította a jég. A vasból,
acélból készült tárgyak, ha voltak is ilyenek, eltűntek. A faépítmények
szétmálltak. A téglaépítmények, bármilyen nagyok voltak is, apró
darabkákra morzsálódtak, és a természetes domboktól
megkülönböztethetetlenné váltak. Erre a sorsra jutottak Mezopotámia
hatalmas városai, még maga Babilon is, amit egészen máig elveszettnek
hittek, pedig csak a felismerhetetlenségig beborította a föld és a homok
Közép- és Dél-Amerikában repülőgépek segítségével ma is folynak
munkálatok, melyek keretében feltételezett mesterséges hegyek és dombok
után kutatnak.
Lehet, hogy még azonosítatlan romok rejtőznek az Antarktisz jege
alatt is. A jég nélküli Antarktisz egykoron kedvenc célpontja lehetett az
utazóknak, bizonyára nem véletlen, hogy annyi térképet rajzoltak róla:
talán emberek éltek és kereskedtek ott. Ilyesféle bizonyítékok felleléséhez
mélyfúrásokat kellene végeznünk az Antarktisz jegében. Ilyan fúrásokat
már végeztek Alaszkában, Szibériában, Kanadában, és a földmunkálatok
során jégbe fagyott kardfogú tigriseket, őslovakat, masztodonokat és egyéb
nem sarki állatokat találtak. Az alaszkai Port Barrow-nál és Port Hope-nál
egy majdnem város méretű jégbe fagyott ősi településre bukkantak. A Port
Hope-nál talált leletek fejlett kultúrára utalnak, a sírokban még mindig
megvannak a csontvázak, elefántcsont golyókkal a szemük helyén.
 Ősi épületkomplexumokat a legnagyobb valószínűséggel a tenger
alatt lehet találni, miután feltehetőleg egész kontinensek kerültek a tenger
szintje alá. Az ilyen jellegű kutatások a jövőben bizonyára gyakoribbak
lesznek, hála az új, modern, tenger alatti kutatóeszközöknek.
Létezik azonban néhány olyan épület vagy épületrész, amely talán
kapocs lehet az ősi és a mai civilizációk között. Ezek nem a jég alatt, nem
is a víz alatt, bár eléggé nehezen elérhető helyen találhatóak. „Hihetetlen
építmények"-nek fogjuk nevezni őket, mivel nem épülhettek volna meg
olyan technikai eszközökkel, amelyekkel (mai tudásunk szerint) az ősi
civilizációk akkor rendelkeztek.
Ilyen romokat a világ számtalan pontján találhatunk. Minden esetben
(az ott élő bennszülöttek szerint) szuperemberek, óriások vagy maguk az
istenek építették ezeket az építményeket.
Az Andok fennsíkjain hatalmas romokat találhatunk hegycsúcsokon,
ezerlábnyi szakadékok szélén, olyan magasan, hogy ott már a lélegzés is
nehéz. Egyszerűen érthetetlen, hogyan lehetett megépíteni ezeket az
épületeket modern kővágási és szállítási technikák ismerete nélkül.
A spanyol hódítók olyan inka városokat, erődöket, kastélyokat
találtak, amelyek a régebbi korok megmaradt épületeinek alapjaira, falaira
épültek. Ezek a falak még mindig állnak, gyakran inka módosításokkal. Az
inkákat megelőző ismeretlen faj nemcsak pontosan méretre tudta vágni
ezeket a hatalmas monolitokat, de szinte hihetetlen távolságokból
szállították őket az építkezés színhelyére hegyen, völgyön, folyókon ke-
resztül, gyakran 1000 mérföldes távolságokból. A perui Ollantayparubo
szikláin és hegycsúcsain lévő kőtömböket a legenda szerint odafújták.
Ezek a hatalmas andezit- és gránittömbök gyakran 150-200 tonna súlyúak.
A legtöbbjükön bonyolult kőfaragások láthatók, hasonlóan Közép-
Amerika maja földjeinek épületeihez, obeliszkjeihez.
Hyatt Verril így fogalmaz ezekkel a kőfaragásokkal kapcsolatban:

Semmilyen élő ember ... nem tudná reprodukálni még akár

a legegyszerűbb kőfaragásukat sem. Ez nem képzettség, türelem
vagy idő kérdése - ez egyszerűen ember számára lehetetlen.

Ezek a kőfaragások azonban gyakran csak kis jelentőségűek

magukhoz az épületekhez képest, amiket vizsgálunk ugyan, de, mint
mindig, még messze vagyunk a megértésüktől.
Aki már járt a perui vagy bolíviai inka romoknál, annak biztosan
megmutatták azokat a falakat, amelyek olyan pontosan egymás mellé
illesztett szabálytalan kőtömbökből állnak, hogy még a legvékonyabb tű
sem férne be közéjük. Néhány kőtömb nagyjából téglatest alakú, de
vannak köztük harminc-kétszögű darabok is. Mindegyik kőtömb pontosan
illeszkedik a szomszédos kőtömbök megfelelő lapjaihoz, beleértve a fal
belsejében illeszkedő lapokat is. A látszólag szabálytalan építésmód oka
valószínűleg az, hogy így a fal kibírja a földrengéseket. A spanyolok
később saját épületeket építettek rájuk, de ezeket lerombolták a
földrengések az évek során, míg az eredeti falak megmaradtak.
Hogyan vágták méretre ezeket a tömböket, hogyan szállították és
hogyan illesztették össze őket? Ha a falban próbálták volna a helyükre
illeszteni őket, rengetegszer ki kellett volna emelni a tömböket,
újracsiszolni és újból visszatenni. De a kőtömbök olyan bonyolultan
vannak egymás mellé helyezve, hogy ez a fajta építés szinte lehetetlenül
sok munkát igényelt volna, még akkor is, ha az inkák előtti népek
rendelkeztek volna a megfelelő pontosságú kővágó eszközökkel.
Amennyire ma tudjuk, nem létezett az ősi Dél-Amerikában olyan
eszköz, amivel a megfelelő pontosságban lehetett volna a kőtömböket
méretre vágni. A legendák szerint az ősi építők egy „titkos alkotóanyagot"
fejlesztettek ki - egy radioaktív növényi kivonatot, ami az illeszkedő
kőtömbök közé töltve feloldja és egymáshoz illeszthetővé teszi azokat. Ha
egy ilyen találmány létezett volna, az megmagyarázná a csodálatos
kőfaragásokat, és az inka utakat is, amelyek tökéletesen egyenesek voltak
több száz mérföldön keresztül.
P. H. Fawcett ezredes, a dél-amerikai dzsungelek és a Kolumbusz
előtti civilizációk kutatója 1925-ben Brazíliában eltűnt, amikor az
Amazonas menti dzsungelekben egy feltehetőleg még most is lakott régi
város után kutatott. Ő azon a véleményen volt, hogy a régiek képesek
voltak felpuhítani a sziklákat, hogy azok aztán halomba rakva a saját
súlyuktól összetömörüljenek,, vagy puha állapotban pontosan illeszked-
jenek, ha egymás mellé rakják őket.
Fawcett leír egy esetet, ami Peruban történt, a Cerro de Pascóhoz
közel eső számtalan huaca (temetkezési domb) egyikén. Az ott dolgozó
bányamérnökök egy olyan lepecsételt tartályt találtak, amelyeket szintén
huacának hívnak a helybéliek (általában emberfejet, emberi vagy állati
testet mintáznak), és amiben a régiek folyadékokat, aranyport, kukoricát és
hasonló dolgokat tároltak.
Miután a huacában találtak némi folyadékot, azt megpróbálták
megitatni az egyik indián munkással. A szerencsétlen kétségbeesetten
próbált tiltakozni, végül eltörte a tartályt és elrohant. Amikor a mérnökök
visszatértek az eset színhelyére, észrevették, hogy ahol a huaca eltört és
tartalma kiömlött, a sziklát valami feloldotta, és csak utána szilárdult meg
újra.
Ha valóban készíthető ilyen kőoldó folyadék valamilyen növényből
(mint ahogy egyes dzsungelnövényekből az indiánok már régóta értékes
kincseket vagy bénító mérgeket készítenek), akkor azt a növényt még nem
azonosítottuk be, jóllehet Fawcett leírásai után nagyjából tudjuk, hogyan
kell kinéznie- Egy másik történet egy emberről szól, aki az erdőben leszállt
a lováról, hogy kantáron vezesse tovább, és később észrevette, hogy a
sarkantyúi megolvadtak egy kicsit a végüknél. Amikor visszaért a rancsra,
ahol a többiek már várták, megmutatta a bennszülötteknek a megolvadt
sarkantyúit. A bennszülöttek megkérdezték, hogy nem egy vastag vörös
levelű növényekkel benőtt szakaszon járt-e. Szerintük ugyanis abból a fajta
növényből készítették a múltban a kőoldó folyadékot.
Az Andokban él egy apró madár, ami a tömör sziklába vájja a
fészkét. Fawcett megfigyelte, hogy a madarak először egy levéllel
dörzsölik meg a sziklát, és csak utána kezdik a csőrükkel kivájni.
Megemlítjük még, hogy Fawcett ezredesnek soha nem sikerült ilyen
levelet szereznie. Nehezen érthető az is, hogy egy ilyen erős oldószer miért
nem támadta meg a tartályt, a ló patáit, vagy ahogy azt Iván Sanderson
természettudós és felfedező megfigyelte, a levelet tartó madár csőrét.
De bárhogyan épültek is, ezek a rejtélyes építmények még mindig
hegytetőkön és szinte megközelíthetetlen sziklákon állnak. Bizonyos
szempontból egyfajta archeológiai fait accomplit jelentenek: nem lehetett
őket megépíteni - mégis ott állnak!
A bolíviai Titicaca tó partján épült hatalmas városban,
Tiahuanacóban csak egyetlen különleges van, az, hogy egyáltalán
megépült. Egy elhagyott fennsíkon áll, 13 000 láb magasságban, ahol az
ilyen magassághoz nem szokott embereket gyakran gyötri a soroche, ez a
szédüléssel járó hegyibetegség. Ez a magasság túl nagy a kukoricának, ami
itt nem nő, a macskáknak, akik itt nem tudnak megélni, a fehér
asszonyoknak, akik itt nem tudnak szülni, és teljességgel alkalmatlan egy
akkora Populáció eltartására, amekkorára a város létrehozásához szükség
lehetett. Ennek ellenére bizonyítékok támasztják alá, hogy egy nagy
populációnak kellett a szomszédságában élnie.
Amikor a spanyolok eljutottak Tiahuanacóba, az ott élő kecsua és
aymara indiánoktól nem tudtak meg sokat, csupán azt, hogy a várost az
istenek építették. Miután közelebbről meg vizsgálták, a spanyolok
felfedezték, hogy a templomok irdatlan kőfalai egyenként 100 tonnás
kőtömbökön nyugszanak, amiket ezüst eresztékek tartanak együtt. Ezek
után a felfedezők hatalmás pusztítást végeztek az épületeken, amikor eltá-
volították ezeket az eresztékeket. Sajnos a falak többsége összeomlott a
későbbi földrengések során, és a város nagy részét, a kőfaragásokat és
szobrokat is beleértve, szó szerint elhordták az évszázadok alatt, hogy más
városokat építsenek belőlük. La Paz városának és a bolíviai vasutak
útalapjainak nagy része ilyen alapanyagokból készült. Csak az maradt
meg, ami túl nehéz volt ahhoz, hogy elszállítsák.
Ahhoz azért elég sok rom megmaradt, hogy egy jó kis archeológiai
rejtvényt adjanak fel a kutatóknak. Hihetetlen, hogyan tudták a régiek
ilyen finoman megmunkálni a követ. Az épületek kövei olyan pontosan
vannak vágva, mintha fémszerszámokkal készítették volna őket. Ma is áll
egy hatalmas kőkapu, amit a mai indiánok a Nap Kapujának neveznek (bár
a központi figura valószínűleg az Esőisten), ez egyetlen gigantikus
kősziklából lett kifaragva. A rejtélyes figurák egy része nincs befejezve,
mintha valami megzavarta volna a faragók munkáját.
Tiahuanaco kora még ma is vitatott, 1500 évtől 15 000 évig bármi
lehet. A város mellett talált, kihalt állatoktól származó csontok még nem
feltétlenül jelzik a város korát. Persze amikor ezek az állatok például egy
korsó oldalán jelennek meg rajz formájában, az már jelent valamit. A
legvalószínűbb elméletnek az látszik, ami szerint Tiahuanaco a Titicaca tó
partján volt egy kikötőváros akkor, amikor a tó vize még felért odáig.
Később a szeizmikus mozgások következtében (melyek során az Andok
egy „új" lánca is kialakult) a város túl magasra emelkedett ahhoz, hogy
létezni lehessen benne.
Tiahuanaco eredete annyira titokzatos, a fekvése annyira elérhetetlen,
az építése annyira megmagyarázhatatlan, hogy az itt hosszabb ideje
dolgozó, a magassághoz már alkalmazkodott tudósok következtetései csak
tovább mélyítik a rejtélyt.
Ezek közül sok a Nap Kapujára vonatkozik. A központi antropomorf
figura fejét sugarak veszik körül, és villámra emlékeztető valamiket tart a
kezében. Körülötte huszonnégy, emberre és madárra emlékeztető figura
látható feléje fordulva. Ez valami naptár vagy valami asztrológiai utalás
 Faragott figurák a Nap Kapujából (lásd 49. oldal). A bal oldali figura szem motívuma
talán mélytengeri búváréhoz vagy irhajóséhoz hasonlít, míg a jobb oldali madárszerű figuráé
lökhajtásos repülőgépre emlékeztet.

lehet, ahogy az az amerikai kőfaragásoknál megszokott. Ha közelről

megnézzük őket, a hajzatuk és az arcuk faragása érdekes dolgokat juttat
eszünkbe. A madárszerű lények felfelé néző szeme lökhajtásos
repülőgépre vagy víz alatti közlekedési eszközre emlékeztet, míg az
emberszerű figurák egyikének a szeme űrhajósra vagy nehézbúvárra
hasonlít. Ezeket a hasonlóságokat támasztják alá az indiánoknak az „égből
leszálló istenek"-ről szóló mondái és a Titicaca tó tükre alatt létező
hatalmas városról szóló pletykák. Megjegyezzük, hogy Cousteau kapitány
nem talált erre utaló jeleket, amikor itt kutatott.
Írásos emlékek hiányában (legalábbis olyanokéban, amiket el tudunk
olvasni) az amerikai kontinens egyes hegyeit sem ismerjük pontosan - nem
azért, mert elvesztek, hanem mert olyan hatalmasak. Ez a probléma az
ecuadori Quito mellett álló Panecillo heggyel, ami egy lefordított óriási
cipóra hasonlít, innen kapta a nevét is. Quito az inka birodalom északi
fővárosa volt. Amióta a spanyolok elfoglalták, felégették és újraépítették,
folyamatos ásatások folynak a Panecillón, mivel i legenda szerint az inkák
nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt és ékszereket rejtettek el itt. Az utóbbi
évtizedben a hegy rétegeiinek (pontosabban a rétegek hiányának) a
tanulmányozása arra enged következtetni, hogy a Panecillo nem
természetes, ha-nem mesterséges hegy, amit olyan régen az inkák előtt
építettek, hogy egyetlen legenda sem hivatkozik rá. A hegy tetején folyó
ásatások egy olyan furcsa, méhkasszerű kőépítmény tártak fel, amely egy
besszemer körtére vagy egy felfordított modern emésztőgödörre
emlékeztet, de nincs semmilyen árral utaló jel, hogy mi is valójában és
hogy miért épült.
 Szerte az amerikai kontinensen léteznek olyan hegyek és dombok,
amelyeket évszázadokon át természetes képződményeknek tartottak, és
csak most derült ki róluk, hogy ember-kéz művei. A hegy, amelyre a
mexikói Cholula temploma épült, eredetileg egy azték piramis-templom
alapzata volt. Ez a hegy több mint 200 láb magas, és jócskán nagyobb az
alapterülete, mint az egyiptomi Nagy Piramisnak.
A New York-i felhőkarcolók építése előtt Amerika legmagasabb
építménye a maja Tikal-templom volt Guatemalában. A Tikal IV-et
(ahogyan ma nevezzük) benőtte a dzsungel, és évszázadokon keresztül
„elveszett"-nek számított. A formája inkább egy meredek toronyhoz, mint
piramishoz hasonlít, ahogyan 212 láb magasan nyúlik az égbe. Peruban
még sok Uyen agyagtéglákból épült piramisszerű palotát, templomot,
erődöt találtak, amelyeket a méretük miatt természetes objektumoknak
hittek. A földről nem, csak a levegőből látható, őket körülvevő építmények
alapján csak az utóbbi időkben derült ki, hogy ezek az inkák előtti Chimú
és más kultúrák művei. Mexikóban a forradalom idején Pancho Villa
tüzérei egyszer egy ilyen lapos tetejű hegyen építettek ki állást. A
folyamatos ágyúzás okozta rengések lerázták a hegytetőt borító föld egy
részét, és kiderült, hogy egy régi azték piramis tetején állnak.
Az amerikai kontinens néhány más természetes képződménye
meglepő felfedezésekre vezethet minket. Az Amazonas-vidék egyes
részein található dombok és sziklák is gyanúsan ember készítette
építményekre hasonlítanak. A Marcahuasi fennsíkon Peruban hatalmas
területen faragták ki a hegyoldalt. A faragások emberarcokat,
oroszlánokat, tevéket, aligátorra és vízilovakra hasonlító lényeket
ábrázolnak, sőt még a stegosaurusra is hasonlít egy faragás. Ezek a
faragások csak bizonyos időszakokban láthatók, például a nyári napéj-
egyenlőség idején, amikor a pontosan jobbról érkező napsugarak kiemelik
a faragások vonalait. 1947-ben Paraguayban egy földrengés során
megrepedt egy sziklafal, és egy 120 láb magas és majdnem mérföld hosszú
„mesterséges" falat találtak a hegy belsejében. Dél-Amerika más
„illogikus" maradványaihoz hasonlóan a nagy méret itt is akadályozza a
felismerését, így könnyen természetes képződménynek vélhetjük.
Nyilvánvaló, hogy természetes képződményekről is könnyű azt
hinni, hogy mesterséges építmények. így van ez az ausztráliai Roper
folyótól 30 mérföldnyire északra található hatalmas mészkő oszlopokkal
is. A legendák szerint ezeket egy több ezer évvel ezelőtt Ausztráliában élő
fehér faj építette. A második világháborúban Kínában amerikai pilóták
hatalmas föld-piramisokat jelentettek a Shensi tartománybeli Sian-futól 40
mérföldnyire. Ezek a piramisok közelítőleg kétszer olyan magasak, mint
az egyiptomiak, és 1500 láb hosszúak az alapoldalaik A róluk készült
fényképeket állítólag a Légierő irattáraiban őrzik, de nem hozzák
nyilvánosságra. (Természetes emberi vonás, hogy különféle tereptárgyakat
mesterséges objektumoknak hiszünk. 1966. február 4-én, a kilencedik
szovjet Hold-expedíció keretében állítólag mesterséges építményre utaló
objektumokat fényképeztek le. Az erről szóló jelentéseket a szovjet
Technológia Fiataloknak című újságban is leközölték. Ezek a Viharok
Tengere fölött készült képek bizonyos „szabályosan elrendezett
jelzőköveket" ábrázolnak. A 29 mérfölddel a Nyugalom Tengere fölött
készült amerikai fényképeken a szovjetek „hegyes piramisokat" fedeztek
fel. Az általuk vetett árnyék alapján Dr. Ivanov orosz tudós körülbelül 15
emeletnyi magasnak becsülte őket.)
Az obeliszkek, templomok, piramisok egyformán titokzatosak,
amikor a rendeltetésüket igyekszünk kitalálni, azonban a tényleges
megépítésükre és a hozzájuk való anyagok szállítására vonatkozóan pontos
információink vannak. Ezek az információk maguktól az ősi
egyiptomiaktól származnak. A hatalmas kőtömböket ékekkel hasították,
csigákkal emelték, és mesterségesen épített, kis meredekségű lejtőkön
tolták őket görgőket rakva alájuk. Az obeliszkeket rámpákon vontattál fel,
és homokkal töltött gödörbe helyezték az alsó részüket, és ahogy a
homokot fokozatosan kiemelték alóluk, menet közbej állították be őket a
helyükre.
Ma ügy gondoljuk, hogy a Nagy Piramis építéséhez a köveket
hatalmas föld-rámpákon tolták fel. Ezeket a rámpákat újra és újra
magasítani kellett, ahogyan a piramis épült, míg a végén csaknem 50
emeletnyi földhegy állt a piramis mellett. Ha ez valóban így volt, akkor a
Hérodotosz által becsült számokat - miszerint százezer ember húsz évig
dolgozott az építkezésen - jelentősen módosítanunk kell, mégpedig felfelé.
Ha figyelembe vesszük, mennyi munkaerőt köt le a kőtömbök méretre
szabása, helyükre vontatása, a sok ezer munkás élelmezése, a földrámpák
állandó javítása és további építése, a kőtömbök hajszálpontos egymáshoz
illesztése, és végül a mészkőből készült borítólapok felhelyezése, ehhez a
munkához sokkal több ember vagy sokkal több idő kell, mint amennyit
Hérodotosz feltételezett. Bár a piramisépítés mindenesetre „megoldható"
probléma (egyszer egy harminc fős brigád egy többtonnás kőtömböt
helyezett vissza a harmadik piramisba különféle csigák, görgők és emelők
segítségével, és arab művezetőjük azt mondta a munkát irányító Dr.
Reisner archeológusnak: „Ha kívánja, uram, akár egy piramist is építhe-
tünk"), mégis hihetetlen, hogyan tudták megoldani ezt a precíz szervezést
és pontos számításokat igénylő feladatot a kor feltételezett technikai
szintjén.
A Húsvét-szigetek híres szobrainak rejtélyét Thor Heyerdahl oldotta
meg részben. A Chile partjaitól 2350 mérföldre lévő csendes-óceáni
Húsvét-szigeteken csaknem hatszáz hatalmas, emberfejek torzóit formázó
szobrot találtak. A moai-nak nevezett kőszobrok némelyike négy emelet
magas, és csaknem 50 tonnát nyom. Eredetileg egy sziklafennsíkon álltak,
és a fejükön távoli bányákból ideszállított vörös színű kőből készült díszek
voltak. A szobrok legtöbbje feldőlt, és letört róluk a fejdísz. A többiek még
mindig eredeti helyükön állnak, ahol akkor is álltak, amikor a készítőik
valamilyen ismeretlen okból abbahagyták a faragásukkal
Amikor a Húsvét-szigeteket először felfedezték 1722-ben, a
bennszülött lakosság csak néhány ezer főt számlált (a tizenkilencedik
század perui rabszolga-kereskedőinek köszönhetően ez a szám azóta
néhány százra csökkent), így nem valószínű, hogy képesek voltak ezeknek
a hatalmas műveknek az elkészítésére. Elképzelhető, hogy a Húsvét-
szigetek egykor egy nagyobb szárazföldhöz tartoztak, ahol már élt annyi
ember, amennyi elvégezhette ezt a munkát. De még így is
elképzelhetetlennek tűnik, hogyan állították fel a szobrokat, és hogyan
helyezték el a fejükön a kődíszeket. Ez utóbbi művelet még ha modern
gépekkel is meglehetősen komplikált lenne.
Miután a bennszülöttek befogadták, Thor Heyerdahl tapasztalta,
hogy a bennszülöttek mind a mai napig megőrizték szoborállító ősi
hagyományaikat. Egy alkalommal sikerült is lefényképeznie egy ilyen
szoborállítást: rudakat használtak emelőnek, köteleket és kisebb kövekből
rakott halmokat használtak felfüggesztésnek és alátámasztásnak. A
bennszülöttek lelki felkészülése egy egész éjszakán át tartó ceremónia volt,
Énekléssel és egy szűz táncával egybekötve. Ennek köszönhetően
tökéletes egységben és harmóniában dolgoztak a szobor-állítás ideje alatt.
Viszont még mindig nem tudjuk, hogy az őseik miért állították ezeket a
szobrokat, és miért szakadt fél-be hirtelen ez a munka. A helyi legendák
törzsek közötti háborúról szólnak, tizedelésekről és vérengzésekről, amik
kannibalizmusban végződtek.
Hasonló kötél- és emelőrendszer szükségeltethetett az angliai
Salisbury síkságon álló Stonehenge kőtömbjeinek felállítatásához,
hasonlóan a franciaországi Bretagne félszigeten található több ezer menhir
és dolmen építéséhez.
 Úgy tűnik, az ősi kőépítmények az atlanti és mediterrán partokra és
szigetekre koncentrálódtak, bár Európában és az Uraiban is vannak
ilyenek. Vannak köztük igen nagyok is egy Franciaországban látható,
kőtömbökkel fedett kripta összesen 80 tonna súlyú. A Bretagne félszigeten
lévő Locmariquer mellett felállított kőoszlop 65 láb magas és 342 tonnát
nyom.
Stonehenge körben álló kőtömbjeinek építési és illesztés módja némi
hasonlóságot mutat a Tiahuanacói és egyéb dél amerikai inka előtti
romokhoz. Sőt, nemcsak az építési módjuk hasonló, hanem a rendeltetésük
is - valószínűleg hatalma csillagászati óraként működtek.
Bizonyos jelek utalnak arra, hogy egy másik, sokkal fejlettebb faj
képviselői adták a „know-how"-t Stonehenge építéséihez, és segítettek a
mérésekben is, hogy a nyár első napján június 21-én felkelő Nap sugarai
pontosan az építmény főtengelyét kijelölő „fő kövön" haladjanak
keresztül. A Föld és a Nap mai pozíciója egy kicsit eltér az akkori
pozíciójához képest, ezért kiszámították, hogy az az időpont, amikor a
napsugarak pontosan a fő kövön haladtak át nyár elején, i. e. 200 körül
lehetett. Szintén a Nap helyzetének megváltozása alapján határozták meg
az Andokban lévő Machu Picchu szentélyének korát is.
Hasonló célzattal épült a glastonburyi hatalmas állatöv-naptár. Ez a
30 mérföld sugarú, óriási kőtömbökből álló építmény szemmel láthatólag
úgy készült, hogy csak fentről lehessen rendesen szemlélni. A kora
ismeretlen, de a környező települések korát a karbon módszer
felhasználásával 20 000 évben határozták meg. Egy másik hatalmas
ismeretlen korú és rendeltetésű „kép" látható egy dorseti hegyoldalon, ami
nagyjából az .Andok Gyertyatartójához" hasonlít Peruban.
A Wiltshire tartományban lévő Avebury nagy temploma még
Stonehenge-nél is nagyobb volt: 650 hatalmas kőtömb állt körül egy
mesterséges hegyet. Sajnos az évek során megrepedtek, széttöredeztek, és
mára már csak húsz ilyen kőtömb maradt.
A Bretagne félszigeten lévő Carnac síkságon több száz kőoszlop áll
tökéletesen egyenes sorokban. Talán egy nagy naptár lehetett, egy
számrendszert jelképez, egy uralkodó dicsőségét zengi, ki tudja? De a
létezése azt bizonyítja, hogy ha nem volt is lehetetlen megépíteni,
mindenesetre jól szervezett munkát igényelt, tehát létezett ilyen fejlettségi
szinten álló civilizáció a történelem előtti Nyugat-Európában.
A libanoni Baalbekben, azon a töltésen, amire egy Jupiter-templom
is épült, gigantikus kőtömböket találtak. Ezeknek a szállítása igen nehéz
lehetett, ha nem lehetetlen. A töltést építőkről nem maradt vissza
semmilyen emlék sem. A töltés oldala mentén három hatalmas, egyenként
1000 tonnás kőtömb áll, nagyobbak és nehezebbek bármely klasszikus
építményben felhasznált kőtömbnél. De még ezeket is felülmúlja egy 2000
tonnás kőtömb, ezt valószínűleg a helyszínen fejtették ki és sohasem
szállították.
Ezeknek a köveknek a hihetetlen mérete a cuzcói Sacsahuhuman
inka előtti erődjeire emlékeztet Úgy tűnik, az építőik azt az anyagot
használták fel, ami éppen kéznél volt, tekintet nélkül annak méretére.
Ehhez hasonlóan, hacsak a baalbeki töltés építői nem rendelkeztek valami
olyan szállítási technikával, amit ma még nem ismerünk, nem lett volna
egyszerűbb ezeket a gigantikus kőtömböket a helyszínen kifaragni, és
aztán a helyükre rakni? Az egyiptomi obeliszkek, akármilyen nehezek
voltak is, mégiscsak egyetlen ünnepi esemény jelölésére voltak hivatottak,
de ezek a kőtömbök egyszerűen csak egy templom megemelt alapzatát
képezik.
Jóval az athéni Akropolisz Parthenonjának építése előtt hatalmas
építmények léteztek azon a területen. A görögök úgy tartották, hogy a
földjükön és a Földközi tenger más szigetein is található hatalmas
építményeket nem emberek, hanem óriások építették.
Rengeteg ilyen óriási kőépítményt találhatunk a Földközi-tenger
környékén; Görögországban, Krétán, Kisázsiában, Lí-biában, Szardínián,
Pantellerián, Máltán, Dél-Spanyolország-ban, a Baleár-szigeteken,
Egyiptom korai romjai között, sőt néha még az Egei-tenger fenekén is,
Melos és Thera szigeténél.
Érdekes egybeesés, hogy e kövek legtöbbje közel van a tengerhez. A
nagy kövek kultusza Angliára, a francia és portugál partokra is kiterjed, és
különösen figyelemre méltó Írországban. Az írországi hatalmas kő-
erődöket óriásoknak vagy titokzatos embereknek tulajdonítják, aki
eonokkal ezelőtt éltek ezen a területen. Írországtól messze, Zimbabwéban,
egy különös épületkomplexum áll, amit Salamon király palotájának
(templomának, erődjének vagy aranybányájának?) tartanak! Ha
összehasonlítjuk ezeket a hatalmas kőépítményeket, amelyek általában
szigeteken és tengerpartokon állnak, arra a következtetésre jutunk, hogy
bár a világ különböző tájain állnak, mégis ugyanazok az emberek építették
őket.
Óriásépítményeket találhatunk az Atlanti- és a Csendes-óceán
térségeiben, valamint Dél-Amerikában. Ezek között vannak a valaha is
épült legcsodálatosabb építmények. Az Egyesült Államok középső
területein több ezer, különféle állatok, hüllők formáját utánzó dombot lehet
találni. Ezek a dombok is hosszú időkre elegendő anyagot szolgáltatnak az
archeológusoknak. Sajnos sokukat megrongálták a korai amerikai
telepesek vagy később a modern buldózerek. Az eredetük vitatott, egyesek
szerint egy „elveszett" civilizáció termékei, mások szerint az indiánok ősei
építették őket, de az indiánok valami különös okból „elfelejtették" őket.
Bárhogyan volt is, ezek a mesterséges dombok beleillenek abba a Földet
körülölelő sávba - gyakran „piramis öv"-nek hívják - amelybe hasonló
dombok tartoznak. Az „öv" Egyiptomban és Mezopotámiában kezdődik,
nyugatabbra Európán át halad, átmegy az amerikai kontinensen, Indián,
Közép-Ázsián, Kínán, Indonézián és más csendes-óceáni szigeteken.
Kérdéses, hogy ezeknek a hatalmas domboknak az építését valami
közös dolog inspirálta-e vagy sem. Lehet, hogy egy letűnt kultúra művei,
de az is lehet, hogy egyszerűen mindegyikük építője csak egy sokáig
megmaradó síremléket kívánt állítani magának, vagy templomot építeni,
amit aztán csillagászati célokra is felhasználnak.
Az Egyesült Államokban az utóbbi időkben talált leletek, illetve a
régebben talált leletek újraértékelései azt jelzik, hogy az indiánokon kívül
egy másik megalitikus (nagy kő-építményekkel foglalkozó) kultúra is
létezett itt. Ennek a hipotézisnek megfelelően újra megvizsgáltak olyan
helyeket, mint New England, New Hampshire és más atlanti államokat. Az
itt található építmények évszázadokon át titkolták valódi mibenlétüket,
nem azért, mert olyan nehéz lett volna felismerni őket, hanem azért, mert a
korai telepesek egyszerűen az épületeik alapjának tekintették őket, hiszen
őket jobban érdekelte a túlélés és a kényelem, mint az archeológia.
Az Egyesült Államokat régóta az archeológia mostohagyerekének
tartják, de azért tartogathat néhány meglepetést a régmúlt kutatói számára.
Mivel a mai Kelet-USA területén nem találtak semmilyen utalást
kiemelkedő fejlettségű kultúrára, általánosan elfogadott az az elmélet,
mely szerint ezen a területen, különösen a partok mentén soha nem is volt
ilyen.
Az utóbbi időkben azonban új városokat fedeztek fel az Egyesült
Államok mellett, hatalmas kőépítményeket, templomokat, erődöket: az
óceán fenekén. A tenger tökéletes tartósítószernek bizonyult. A könyv
nyomdába adásának idején (1972-ben - a ford.) még javában folynak a
kutatások, amelyek lehet, hogy megváltoztatják elképzeléseinket az
elsüllyedt kontinensek lehetőségéről, az amerikai civilizáció koráról és az
Amerika és a világ más részei közötti kommunikációs csatornákról.
 VI. fejezet
*
Elsüllyedt városok az amerikai partoknál

A két világháború között a repülőgép az archeológusok fontos

eszközévé vált. Repülőgépről észre lehetett venni olyan objektumokat,
építményeket, szabályos alakzatokat, amelyek a földről nem láthatóak,
vagy amiknek az alaprajzát nehéz lenne lentről kideríteni. És ami a
legfontosabb, repülőgépről fel lehet fedezni víz alatt lévő romokat is. De
ahhoz, hogy fényképezni és tanulmányozni lehessen ezeket, a
vízfelszínnek nyugodtnak kell lennie. Ami egyik nap látható, azt eltakarja
a hullámzás másnap. A Földközi- és az Égei-tengeren számos
légifényképet készítettek víz alá került római villákról, az ókori Baiae
városáról, a nagy föníciai kikötőkről, Tyrosról és Szidónról, sőt még a
rómaiak által csaknem teljesen elpusztított Karthágó romjairól is. Bár ezek
a romok már évezredek óta itt vannak szinte karnyújtásnyira, csak a
repülőgép feltalálása után voltunk képesek felderíteni és részletesen
megvizsgálni őket.
Az amerikai partoknál lévő romokat csak azért nem fedezték fel
sokáig, mert egyszerűen senki sem járt arra, aki észrevette volna őket. A
második világháború idején érkezett néhány jelentés a tengeren szolgálatot
teljesítő pilótáktól. Ők ember alkotta építményekről és egyéb víz alatti
objektumokról számoltak be. Az elveszett tengeralattjárók után kutató
pilóták néha egyenes vonalakat, háromszögeket láttak a tenger alatt
Mexikó, Yucatán és Brit-Honduras partjainál, amelyek gyakran
összeköttetésben voltak a szárazfölddel.
A partvonaltól átlósan elágazó víz alatti kő gyalogutakat találtak Isla
Mujeres és Cozumel között, a Cozumel és Chetumal közötti öbölben, és
Mexikóban a Quintana Roo-i partoknál. Ezek az utak 30-100 lábnyira
vannak a víz alatt, és folytatódnak a szárazföldön is, ahol már benőtte őket
a dzsungel.
Nagy kiterjedésű mészkő formáció van a tengerfenéken Yucatánnál
és jól láthatóan a Bahama szigeteknél is. Víz alatti barlangok, víznyelők,
álló és lecsüngő cseppkövek jelzik, hogy ez a terület valaha tengerszint
fölött feküdt. Logikus az a feltételezés, hogy a tenger alatt is folytatódó
gyalogutak maja városokat vagy templomokat kötöttek össze akkor,
amikor még az utak mindkét vége szárazon volt.
Nem messze a floridai partoktól a Bahama szigeteknél 1968 óta
folyik kutatás. Ezek a különös víz alatti felfedezések rengeteg vitát
váltottak már ki az archeológusok között. Az amerikai kontinentális
talapzatba ágyazódott épületekről, templomokról, városokról van szó.
A Karib-tenger és az Atlanti-óceán hemzseg a spanyol hódítás
idejéből származó romoktól és hajóroncsoktól. Egy elsüllyedt városnak
még a nevét és elsüllyedésének pontos időpontját is tudjuk. A jamaicai
Port Royal 1692. június 7-én süllyedt a tenger alá egy hirtelen földrengés
következtében. Még azt is tudjuk, hogy hány órakor következett be a
katasztrófa, ugyanis a romok között megtalálták az egyik áldozat
aranyóráját, ami vélhetően akkor állt meg, amikor víz alá került. A
kalózvárost azóta tízméternyi víz és több lábnyi iszap borítja.
A bahamai vizekben talált építmények nem a gyarmatosítás idejéből,
hanem jóval Kolumbusz előttről, talán több ezer évvel régebbről
származnak. Számos oka lehet, hogy miért nem fedezték fel ezeket 1968-
ig: homok borította őket, amit egy vihar aztán eltávolított; földrengések
miatt kiemelkedtek egy kicsit; mivel nem terjesztették róla, hogy kincseket
rejt, az óceánnak ezt a részét nem kutatták át. A legvalószínűbb ok az,
hogy egyszerűen nem is keresték, vagy ha igen, nem vették észre őket.
A bahamai leleteket eredetileg az Atlantisz után kutató pilóták
fedezték fel. Atlantisz elsüllyedésének időpontját Platón 9000 évvel a saját
kora előttire becsülte, ami a mai korunktól 11500 év távolságra van.
Atlantisz 1968-as felbukkanását Edgar Cayce már 1923-ban
megjövendölte.
Az 1945-ben elhunyt Edgar Cayce képes volt a világ más különböző
tájain élő emberek meggyógyítására, olyanokéra, akikkel soha nem is
találkozott. Virginia Beachben megalapította az Edgar Cayce Alapítványt
és a Kutató és Felvilágosító Egyesületet, amik mind a mai napig vonzzák
azokat az embereket, akiket lenyűgöznek gyógyító képességei és
jövendölései. Elnökök ellen elkövetett merényletekről, eljövendő
elnökökről, faji lázadásokról, földrengésekről, sőt még kaliforniai
földcsuszamlásokról is szóló próféciái mindig pontosan beigazolódtak, így
jósolta meg Atlantisz egy részének 1968-ban elkövetkező újra
felbukkanását is.
Az Atlantiszra vonatkozó jövendöléseivel kapcsolatban a legfurcsább
momentum az volt, hogy egyszer, amikor nem volt transzban, így beszélt
az elsüllyedt várossal kapcsolatos próféciáiról: „Kíváncsi vagyok, honnan
szedem ezeket, és hogy van-e bennük valami?". Az ilyesfajta kételyeket
jól ismerik az archeológusok. Azért folytatta a jóslásait Atlantiszról, és
1933-ban a következőket mondta: „... Egy moszatokkal borított tenger
alatti templomot fognak felfedezni majd - közel Biminihez, Florida
partjainál." Később, 1940-ben pontos jövendölést mondott Atlantisz
nyugati részének egy darabjáról, aminek felfedezését 18 évvel későbbre
jósolta: „És Atlantisz elsőként felbukkanó romjai között lesz Poszeidia.
1968-ra és 1969-re várjátok. Nincs olyan messze!"
Érdekes momentum, hogy Róbert Brush és Trigg Adams, a két
pilóta, aki először látta meg ezeket a romokat, éppen a Kutató és
Felvilágosító Egyesület tagjai voltak. Nyilvánvaló, hogy miután a Cayce
által jósolt idő elérkezett, kettőzött figyelemmel lestek a tengert, és végül
beigazolódott a prófécia. Természetesen, ami a Cayce-hívők számára
kinyilatkoztatásnak tűnik, az a hideg tudományos szemmel vizsgálódó
kutató számára csak puszta egybeesés.
A Pine Key-hez közeli Andros-sziget mellett talált első lelet egy
négyszögletes építmény volt, amit kőfalak különböző részekre osztottak.
Ezek a moszat és tengeriszivacsok által benőtt falmaradványok mélyen
lenyúlnak a homokos tengerfenék alá, és ha van is valamiféle padló, azt
még nem találtál meg.
A Cayce véleményével egyetértő Atlantisz-hívők ezt az 1968-as
felfedezést a prófécia beigazolódásának tekintették, és az épületet egy, a
tengerből a szó szoros értelmében kiemelkedő atlantiszi templomnak
gondolták.
Más kutatók is felismerték, hogy a titokzatos négyszög valamilyen
ember alkotta építmény. Azonban ők úgy gondolták, hogy mivel a karibi
indiánok nem építkeztek kőből Amerika felfedezésének idején, ez az
épület egy spanyol háztömb lehet (bár azt nem magyarázták meg, hogy
miért van víz alatt). Azt is elképzelhetőnek tartották, hogy az épület egy
halcsapda (bár akkor miért építették ennyire bonyolultan és precízen
kőből?), vagy esetleg egy tengeri kagylókat, szivacsokat és teknősöket
elkerítő nagy karám lehetett. Az az ötlet, hogy az épületet teknősbéka-
karámként használták, később kellemes zavarokat okozott, mivel az épület
alaprajza hasonlít a Yucatán-félszigeten lévő Uxmalban feltárt
"Teknősbékák Temploma"-nak alaprajzához.
Minél több légi felderítést végeztek idáig a környéken, annál több víz
alatti épületet találtak idáig. Lehet, hogy nem csak egy templomról, hanem
egy kis településről, esetleg egy városról van szó. Sajnos nemcsak a
további kutatásokat kell biztosítani, hanem meg kell óvni a területet a
kincsvadászoktól is, akik ki akarják robbantani az épületeket, hátha
kincsek rejtőznek alattuk. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy ezeket
az épületeket az építőik nem víz alatti használatra tervezték, és ez a terület
a régmúltban szárazföld volt.
Miaimiban a Miami folyó déli partján olyan leleteket találtak,
amelyek egy Amerika felfedezése előtti kikötőre utalnak. A „régi"
partvonalhoz közel egy hatalmas kör alakú lyuk látható, amely mintegy 60
láb mélyre nyúlik le, szabályos hengert alkotva. A henger belső falán
szerszámnyomokat találtak.
Meg kell említenünk, hogy a körkörös kikötők építése a
karthágóiakra volt jellemző. Ezt az ősi kikötői öblöt mára már feltöltötték,
és egy bérház áll fölötte szemben a Dupont Plazá -val. Floridában, Key
Largónál egy ősi csatornát találtak, aminek a falain szintén
szerszámnyomok vannak. 1968-ban egy gigászi kőépítményt találtak 1000
méterre Észak-Bimini partjaitól, 35 lábnyira a víz alatt. Az épület
felfedezése nagyrészt Dr. Manson Valentiné, antropológus és archeológus,
Dimitrij Rebikov, feltaláló és archeológus, és Jacques Mayol, a
könnyűbúvár merülések mélységi világcsúcstartója erőfeszítéseinek
köszönhető. Ezeket a hatalmas kőtömböket először egy útnak képzelték,
mivel a kövek fentről macskaköveknek néztek ki. A megtaláló véleménye
szerint egy hatalmas, oldalára dőlt falról van szó, de az is elképzelhető,
hogy ez a kőépítmény egy azóta eltűnt épület alapja, vagy egy még mindig
eltemetett fal teteje. Bizonyos részletek arra utalnak, hogy ez az építmény
mélyen a tengerfenékbe van temetve. Még az is lehet, hogy egy Észak- és
Dél-Biminit körülölelő hatalmas falnak találták meg egy kis szakaszát.
Ez alkalommal az elmélet ellenzői nem teknősbéka-karámról
beszélnek, hanem arról, hogy ez valójában egy természetes képződmény,
amely a tengerfenék felgyűrődésével keletkezhetett. De aki látta ezt a falat,
ami szabályosságában a perui inka előtti romokra emlékeztet, az meg van
győződve róla, hogy csakis emberkéz műve lehet.
A Bimini körzetében folyó kutatások előre haladtával újabb és újabb
leletek felfedezését jelentik. Ezeket az újonnan megtalált objektumokat
aztán néha újból beborította a tengeri homok egy-egy erősebb vihar
alkalmával, még mielőtt alaposan megvizsgálhatták volna őket. A
felfedezőik pedig gyakran (érthető módon) vonakodnak pontosan
megjelölni a leleteik helyét, hogy a későbbiekben is ők irányíthassák az
ásatásaikat. Ez a tendencia persze nemcsak a tenger alatti archeológiában
jelentkezik.
 Az egyik legszenzációsabb leletet egy utasszállító hajó kapitánya
találta, amikor egy 12 öl mélységben fekvő „lépcsős piramis"-t fedezett
fel. A fenéken aztán más falakat is találtak. Az egyik 300 láb hosszú falon
elrothadt mangróvegyökereket találtak. A karbonos módszerrel
meghatározva korukat, I 6000-12 000 évesre becsülték őket. Dimitrij
Rebikov egyszer] egy frissvíz-forrás köré épített falra lelt. Ez eredetileg
valószínűleg egy kerti kút lehetett.
Sok felfedezés a levegőből születik, különösen azóta, amióta a
pilóták keresnek is, nem csak véletlenül találnak. Legalább egy tucatnyi
víz alatti objektumot észleltek az Andros-szigetek környékén, és sok más
leletre messze a tengerben] akadtak rá. Róbert Marks, búvár, felfedező és
archeológus] egyszer beszámolt arról, hogy egy magát megnevezni nem
kívánó PAA pilóta elmondta neki, hogy még egy falat fedezett I fel 12 öl
mélységben. A fal „közepén egy hatalmas átjáró volt". Még ha a pilóta a
levegőből látta is a falat - ami eleve| csak bizonyos alkalmakkor
lehetséges, amikor a tenger felszíne nyugodt -, akkor is nehéz lehetett
észrevenni egy átjárót. Ez ugyanis csak akkor látszik jól, ha a megfigyelő
maga is a víz alól nézi. Ráadásul egy ilyen átjáró létezésének ténye az
Amerikával kapcsolatos archeológiai elméletek nagy részét
megváltoztathatja. Eddig ugyanis úgy tudtuk, hogy az amerikai indiánok
nem tudtak boltívet készíteni.
Az ehhez hasonló leletek arra indították a kutatókat, hogy
tüzetesebben átvizsgálják a Nagy Bahama Zátonyok környékét.
Távolabbra az óceánban, sokkal mélyebb víz alatt egy nagyobb piramist
találtak. A piramis alapja 180 x 140 láb méretű volt, és a teteje csonkított
volt, nem csúcsban végződött, mintha valami templomplatform lett volna.
Az újabb leletek felfedezése iránti nagy buzgóságunkban persze
ügyelni kell arra, hogy a vágyaink és feltételezéseink ne alakuljanak át
következtetésekké. Ugyanis előfordult már, hogy a megtalált „ősi"
kőépítményekről kiderült, hogy közönséges természeti képződményekről
van szó. Nemrég viszonylag mély vizekben rovátkolt kőoszlopokat és
kőpilléreken nyugvó hatalmas kőlapokat találtak. Hasonló módon építették
az ősi mediterrán kikötőket is, így ugyanis a víz szabadon mozoghatott a
dokkok alatt.
Minél alaposabban vizsgáljuk azonban a Bahamák és a Karib-
szigetek környékét, annál több ember alkotta építményt találunk a víz alatt,
gyakran messze bent az óceánban. Falak, (gyalogutak, utcák, terek,
kikötők bukkannak fel a tenger fenekéről. Nemrég egy hatalmas márvány
citadellát találtak, ami négy vagy öt hektárnyi területet foglal el, és belőle
minden irányba utak ágaznak ki. Némi gondot csak az okoz az amerikai
könnyűbúvárok számára, hogy a lelet kellemetlenül közel fekszik a kubai
járőrhajók útvonalaihoz.
A legöregebb történelmi emlékeknél is régebbi időkből származó víz
alatti épületeket jelentettek az Egyesült Államok partjainak és belföldi
tavainak több pontjáról is. 1935-ben a Rhode szigeti Newport mellett lévő
Brenton ponthoz közel egyszer egy haditengerészeti búvár a kilőtt és
befulladt torpedók irányítókábelei után való kutatása közben egy dombot
talált. A domb tetején, 40 lábnyira a vízfelszín alatt falak és kő-faragások
álltak. Feltételezik, hogy ez talán egy világítótorony alapzata. Ha azonban
így lenne, akkor valamilyen feljegyzésnek említenie kellene, ugyanis csak
viszonylag nem olyan régóta lehetséges az, hogy egy ilyen tornyot ennyire
a partoktól messze építsenek meg. A Parti Őrség feljegyzései azonban nem
tesznek említést arról, hogy ezen a területen világítótornyot építettek
volna. Több ezer évvel ezelőtt viszont ez a terület szárazon volt.
Azóta több búvárcsoport vizsgálta már ezt az építményt. 1958-ban
egyikük, Jason Jerks jelentette, hogy az építmény egy torony, amely „kúp
alakú, 50-60 láb magas, 40-50 láb az átmérője 40 lábnyival a felszín
alatt ... hatalmas, összeillesztett kövekből épült, amelyek akkorák, mint
egy íróasztal. A csészealj formájú tetején korlát futott körbe, és egy
ajtóhoz hasonlító nyílást is láttam ott..." Ahogy az már szokásos
(védelemül az esetleges fosztogatók ellen), a lelet pontos helyét nem
jelölték meg a helyszínen.
Az 1960-as években halászok egyszer érdekes leletet találtak
Newporttól északra. Egy különösen alacsony dagály elmúltával a
halászterületeik felé tartván egy moszattal és kagylókkal borított boltíves
kaput fedeztek fel. Sajnos elfelejtették megjelölni a helyet, így aztán a new
englandi Archeológiai Kutató Egyesület (NEARA) azóta is
eredménytelenül keresi. Egyesek úgy vélik, hogy ezeket a víz alatti
építményeket, a newporti kerek kőtoronyhoz hasonlóan, a vikingek
építették. Mások szerint az épület egy Benedict Arnold nevű ember
nagypapájának a tulajdona. Vannak is feljegyzések arról, hogy a fent
nevezett egyén ezt az épületet malomnak használta, azonban nem tudjuk,
hogy a tizenegyedik századi Európában ki épített volna egy kerek
kőtornyot a gyarmatokon. Lehet, hogy ez az első európai építmény a világ
nyugati felén? De ha feltételezzük is, hogy ez egy viking eredetű
szárazföldi torony, nem valószínű, hogy a tenger alatti maradványok egy
ilyen (geológiai értelemben) közeli időpontban készültek volna.
 A New England-i tavakban még más víz alatti építmények is
tüzetesebb vizsgálatokra várnak. A maine-beli Meddybemp tóban talált
leletek talán egy ősi indián vallási központ maradványai lehetnek, ami
akkor épült, amikor a tengerek és tavak szintje még jóval alacsonyabb volt.
A massachusettsbeli Assawompset tóban egy ősi gályát ábrázoló faragást
találtak egy nagy szikla tetején 1957-ben, amikor a tó medre egy nagy
szárazság alkalmával láthatóvá vált.
1966-ban Peru partjainál találtak egy olyan leletet, amely nagy
visszhangot váltott ki az archeológusok között. Ezt aztán később „ad acta
tették" és lassan elfelejtették. A Duke Egyetem egy expedíciója, Dr.
Róbert Menzies vezetésével, egyfajta tengeri puhatestűek után kutatott a
perui partoknál lévő Milne-Edward tengeri árokban. Az expedíció kamerái
1000 öl mélységben faragott oszlopokat találtak egy tenger alatti síkságon
szétszórva. Szonáros vizsgálatok még más mozdulatlan, nagy víz alatti
tömegeket is észleltek a közvetlen szomszédságukban. Dr. Menzies
szavaival: „hihetetlennek tűnik, hogy a Csendes-óceánban egy elsüllyedt
város nyugodjék...". Behatóbb vizsgálatok kiderítették, hogy az
oszlopokon nemcsak egyszerű faragások, hanem írott szövegek vannak.
Az a tény, hogy ezeket az oszlopokat víz alatt találták, még nem
jelenti azt, hogy eredetileg is víz alatt épültek Az is lehel, hogy a
spanyolok által beszedett gyarmati adó egy részét képezték, és az őket az
anyaországba szállító hajó egyszerűen itt süllyedt el. Ez utóbbi
feltételezésnek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy azok a
közeli objektumok, amelyek talán ősi épületek, jól beilleszkednek a dél-
amerikai földek katasztrofikus megváltozásának elméletébe. Ezek a régi
földmozgások okozhatták egyes területek kiemelkedését; a hegyek oldalán
egykori árapályra utaló nyomokat találtak. Ekkor fordulhatott elő, hogy
egyes hegyek a szó szoros értelmében kifordultak, és barlangi falak
hirtelen fennsíkokra kerültek. Ekkor süllyedhettek egyes városok tenger
alatti árkokba.
A faragott oszlopokról készített fényképek azóta is irattár-. I«n
porosodnak, és nem valószínű, hogy a jövőben bárki is expedíciót indítana
az oszlopok további feltárására. Egy ilyen vállalkozás ugyanis hatalmas
pénzösszegeket emészt fel, és még olyan, viszonylag kisebb nehézségű, de
szintén drága műveleteket sem hajtanak végre, mint például a
spanyolországi Lalomaresnél elsüllyedt atombomba (amit az Alvin
tengeralattjáró „veszített el") kiemelése.
Víz alól nézve természeti képződmények gyakran hajóroncsoknak
vagy épületek maradványainak tűnnek, míg az igazi roncsokat és
maradványokat a gyakorlott szemnek is nehéz észrevennie. Ráadásul a víz
alatt a dolgok olyan gyorsan történnek, és a körülmények olyan hamar
képesek megváltozni, hogy gyakran előfordult, hogy a leletek csak
„felvillantak" egy pillanatra, aztán később nem találták meg őket. Egy
példa erre a francia Archiméde zseb-tengeralattjáró által 1964-ben észlelt
titokzatos víz alatti lépcsősor. Egy tenger alatti fennsík szintje alá való
süllyedés közben Houot kapitány és de Froberville hadnagy egy kőből
faragott lépcsőt vettek észre, ami lefelé vezetett. Ezek a csak pillanatokig
látott víz alatti formációk persze természetes képződmények, különös
sziklarepedések is lehetnek - hasonlót lehet látni az írországi Óriások
Gyalogútján, ahol sziklarepedések egy nagyjából szabályos sorozatát lehet
lépcsőnek vélni -, bár ez esetben a megfigyelők képzettsége
valószínűtleníti az ilyen lehetőségeket.
A Bahama-szigetek körül egy hatalmas földtömeget lehet látni a
mélységi térképeken. Ez a földtömeg még szárazon lehetett az utolsó
jégkorszak idején, amikor a világtengerek vizének egy része az Északi-
sark környéki jégbe volt befagyva. Ezek a hatalmas, főrészt mészkőből
álló szigetek részekre szabdalják az óceánt ezen a területen. Ilyen köztes
szakasz az Andros-szigetektól keletre található, Az Óceán Nyelvének
hívott víz alatti kanyon is, ahol a tengerfenék 15-20 lábnyi mélységből
hirtelen több mint 4000 láb mélységbe zuhan. Ezekben a
mészkősziklákban találhatók a híres „kék lyukak". Ezek a sziklákba vájt
nyílások gyakran alagutakba és járatokba torkollnak, ezeket a búvárok már
régóta próbálják feltérképezni. Az alagutakban sztalaktitok és sztalagmitok
vannak, amelyek azt bizonyítják, hogy ez a terület valamikor vízszint
fölött volt
Az igazi óceán bemélyedéseit kivéve a Bahama-szigetek egész
környéke szárazföld volt 12 000 évvel ezelőtt. Feltételezhető, hogy - a
floridai partokhoz hasonlóan - ezen a területen is találunk még emberre
utaló jeleket. Az Atlanti-óceánban és a Karib-tengerben talált víz alatti
romok létére a legkézenfekvőbb magyarázat: valamikor szárazon voltak,
és akkor borította el őket a tenger, amikor a sarki jégsapkák egy része
megolvadt. Ez a nyilvánvaló magyarázat esetleg más „elve-szett"-nek hitt
földrészekre is igaz lehet.
 VII. fejezet
*
Elveszett kontinensek és a tengerfenék

Ókori világ bizonyos ránk maradt irataiban általában gyakori

hiedelem, hogy amíg néha új szárazföldek emelkedtek ki a tenger
fenekéből, addig régi területek gyakran süly-lyedtek a tengerbe, elpusztítva
ezáltal korábbi civilizációkat.
Egyiptomi papok, akik régóta tudtak a Nílus völgyében és a
környező hegyekben található tengeri kagylók kövületeiről, tájékoztatták
erről Hérodotosz-t (történész i. e. 484) amikor Egyiptomba látogatott.
Hérodotosz összevette ezt a tényt az egyiptomi kőzetek sótartalmának
vizsgálatával, és arra a következtetésre jutott, hogy Egyiptom Földközi-
tengerhez közel eső részét egykor tenger borította.
Xanthusz (i. e. 500) a kisázsiabeli Sardis város történésze is
feljegyezte a kagylókövületek jelenlétét Örményország hegyeiben, és
rájött, hogy az óceán és a szárazföld állandóan változtatják helyzetüket.
Egy másik, Kisázsiából származó görög tudós, Xenophonész, az ismétlődő
természeti katasztrófákról szóló művében említést tesz egy babérlevél
őskori kőlenyomatáról melyet a tenger mélyén találtak és amely arról
tanúskodik, hogy azon a helyen egykor erdő állott.
Híres Atváltozások-ában Ovidiusz (i. e. 43) említést tesz valamiről,
ami Szicíliának az olasz parttól való korábbi elszakadása is lehet: „Láttam,
amint az egykor tömör föld tengerszorossá vált, és a sziget kiemelkedett a
tengerből...". Apuleius az időszámításunk utáni második évszázadból
származó latin író ,A világról" című könyvében megjegyzi: „Földek
amelyek azelőtt kontinensek voltak, váltak szigetekké és fordítva, szigetek
változtak kontinensekké a tenger visszahúzódása miatt...". A görögök és
rómaiak ezenkívül azt is tudták, hogy bizonyos történelmi városok szó
szerint elsüllyedtek a tengerbe földrengések révén. Egy ilyen város Heliké
a Korinthoszi-öbölben, a felszínről is látható volt abban az időben,
meglehetősen jó állapotban lévő víz alatti utcáival, villáival együtt. A
várost sűrűn látogatták már az ókorban is az érdeklődők, akik csónakokon
eveztek ki a romok fölé és onnan tekintettek a mélybe. Azok, akik le
tudtak merülni a szivacsok által ellepett utcákra, gyakran találtak
különböző cserépdarabokat és más régiségeket.
Számos fennmaradt utalás történik az elsüllyedt szárazföldek között
egy titokzatos szigetre az Atlanti-óceánban, melyet az ókorban úgy
emlegettek, mint egy hatalmas civilizáció központját. Ez a sziget Hercules
oszlopain túl (Gibraltár), a Földközi tenger bejáratánál található és
általában Atlantisznak vagy Antillának hívják, de nevezik Szerencse-
szigetnek, a Megáldott szigetnek vagy Hesperidáknak is. Ezek az utalások
gyakran kapcsolódnak istenek és hősök legendás tetteihez, de csak egy ad
általános képet az Atlanti-óceánban vagy annak túloldalán található
hatalmas birodalomról. Klasszikus utalás számtalan létezik. Homérosz (aki
az i. e. nyolcadik évszázadban született) az Odüsszeiá-ban ír egy bizonyos
Scheriáról, mely „messze a mérhetetlen mélységben" található, ugyanúgy,
mint sok más kontinens. Arisztotelész (i. e. 384) is említést tesz Antilláról,
Plutarkhosz (i. sz. 46) egy Saturnia nevű kontinensre utal; Marcelinus (i.
sz. 330) pedig általános hiedelemként ír Atlantiszról mint „egy nagy
sziget, melyet elnyelt a tenger". Proclus (i. sz. 410) feljegyzése szerint az
atlanti-óceánbeli szigetek lakói emlékeznek egy nagyobb, vezető szerepet
játszó szigetre, mely eltűnt a tengerben. Timagenész (i. e. első évszázad)
utal egy szigetre „az óceán közepén" amelyet a gallok mint ősi örökséget
tartanak számon. Tertullianus Atlantisz elsüllyedését példaként hozza fel a
felszín örökös változására - megjegyezve, hogy a szigetet hiába keressük.
Vannak azonban olyan régi leírások is az elveszett kontinensekről,
amelyek nem teljesen hihetőek, mint például Theopompusz beszámolója
egy harcias kontinens és Midász, krétai király (aki nemcsak buja férfi volt,
de az italt sem vetette meg) közti tárgyalásokról.
A sok Atlantiszról szóló mű közül Platón (i. e. ötödik sz.) két
dialógusa, a Timaeus és a Critias tekinthető a legteljesebbnek. Ezek a
beszámolók - melyeket már 2400 éve tanulmányoznak - napjainkig tartó
vitára adnak alapot az Atantiszpártiak és az ellenzők között. Több ezer
könyv, tízezernyi újságcikk alapját képezték, így mára Atlantiszról
nehezen lehet úgy nyilatkozni, hogy automatikusan ne osztanánk az
érdeklődőket két csoportra. Az egyik csoport azokból áll, akik az egészet
legendának vagy kitalált történetnek tartják, míg a másik csoport tagjai, ha
meghallják nevét, azonnal egy hatalmas birodalomra, egy földi
paradicsomra, aranyló városokra gondolnak, mely elsüllyedt a tengerben
és melynek lakói hajóikon elmenekülve megőrizték és továbbadták
kultúrájukat.
 Atlantiszra vonatkozó művét Platón az egyiptomi Sais templomban
található oszlopfeliratokra alapozta, melyet az akkori papok őriztek. E
papok mutatták meg azokat Szolónnak, az athéni törvényhozónak, Platón
elődjének. Bár valószínűleg ő felhasználta a még fennmaradt régi
szokásokat közvetítő eszközként, hogy ismertté tegye saját elgondolásait a
megfelelő államvezetésről, az athéniak elutasították az atlantiszi
gondolkodásmódot, és Atlantisz pusztulását kiérdemelt büntetésnek
tartották... „Heves földrengések és árvizek kínozták meg a földet, és egy
napig tartó esőzés után az összes ember egyszerre tűnt el a földbe,
Atlantisz szigete pedig elmerült a tengerbe. Ez annak az oka, hogy az
óceánnak azt a részét a hajósok messze elkerülik..."
Platón olyan pontos leírást ad az épületekről, közlekedési
lehetőségekről, szokásokról, emberekről, történelemről, hogy műve
egyfajta ókori atlantiszi útikönyvnek is tekinthető. A közbeeső
századokban, de még napjainkban is néhány különleges felmérését arra
próbálják felhasználni, hogy Atlantisz lehetséges helyét meghatározzák.
Ez a hely lehet például Kréta, Thera és egyéb más hely, de egyik sincs
közülük kint az Atlanti-óceánon, ahogy ezt maga Platón állítja. Néhány
egyéb megjegyzéséből viszont az derül ki, hogy valaki rengeteg ismerettel
rendelkezett egy hatalmas és magasan fejlett ősi civilizációról.
Platón először azt írja le, hogyan hozta létre Atlantiszt a tengerek
istene, Poszeidón. Ezután következik az Egyiptom nagyságával vetekedő
birodalom gazdaságának és nagyszerűségének részletes ecsetelése. ...„Az
atlantiszi pompa olyan hatalmas volt, amilyet emberi szem még soha nem
látott, és valószínűleg nem is fog soha. Ami szép volt a világban, azt
Atlantiszon meg lehetett találni, városban és vidéken egyaránt. Rengeteg
dolog származott más országokból, amiket azért hoztak ide, hogy a
birodalom nagyságát növeljék. A sziget maga is sokkal többet biztosított,
mint ami a létfenntartáshoz szükséges lett volna... a szigeten lévő
bányákból mindent ki lehetett termelni: ásványokat, fémeket, sőt olyan
dolgokat is, amiknek ma már csak a nevét ismerjük, ilyen például az
orichalcum. Egyetlen kivétel volt csak, az arany, amit már az akkori
időkben is a legnagyobb becsben tartottak..."
Platón különös utalást tesz elefántokra, amiből az derül ki, hogy van
valamilyen kapcsolat a legendák és az Amerikában talált elefántokat
ábrázoló rajzok között... ,A szigeten nagy számban éltek elefántok, mivel
itt minden állat megtalálhatta a saját táplálékát, a legnagyobbaktól kezdve
a hegyben lakókon keresztül egészen a folyókban vagy mocsarakban
lakókig..."
 Az atlantiszi éghajlat és a sokféle táplálék részletes leírása arra enged
következtetni, hogy a sziget egyfajta földi paradicsom lehetett... "Ami
kellemes illatú növény létezett a földön, az megtalálható volt azon a
helyen, legyen bár az gyökér, fa, virág vagy gyümölcs ... termesztett
gyümölcsök és vadon nőtt ehető növények is ... a gyümölcsökből sokfajta
ételt és italt lehetett készíteni, a gesztenyét játékra lehetett használni, mivel
olyan sok volt belőle - és az a sok finom csemege, amelyet vacsora után
fogyaszthatott az ember -, és mindezt végtelen bőségben adta a megáldott
sziget, mely most a tenger alatt fekszik..." .
Az építészeti munkák és hatalmas paloták bemutatása a világ más
tájain található hasonló építményekre emlékeztetnek. „Hidak ívelnek át a
tengeren ott, ahol az körülöleli az ősi metropoliszt, és külön út vezet a
királyi palotához; palotákat emelnek az isteneknek és őseiknek... ötven
stádium hosszú, háromszáz láb széles és száz láb mély csatornát ástak a
tengertől egészen a legtávolabb lévő helyekig, így még a legnagyobb hajók
is képesek beúszni ebbe a mesterséges kikötőbe. Ráadásul olyan széles
hidakat építettek azokon a helyeken, melyeket a víz elválasztott egymástól,
mint egy triréme (háromsorevezős görög gálya). A hidak alatt
természetesen át lehetett hajózni és a várost védő gátak is elfértek... Annak
a szigetnek az átmérője, melyen a palota is állott, öt stádiumot tett ki. Ezt a
szigetet, az őt övező részt, valamint az egyhatod stádium széles hidakat
egy kőfal vette körül. A fal mindkét oldalán tornyok magasodtak, és a
hidak tenger felőli oldalára is kapukat építettek..."
Platón az atlantiszi kő színét ugyanolyannak írja le, mint amilyen ma
is létezik egy atlanti-óceáni szigetvilágon - a Kanári-szigeteken.
Quetzalcóatl, a fehér szakállú tanítómester, aki az írás tudományát és
egyéb művészeteket elsőként vitte Mexikóba, is azt áhította, hogy ő egy
„vörös és fekete földről" származik. Platón szerint „...az építkezéseknél
használt köveket a szigeten és a körülötte lévő részeken termelték ki. A
kőnek egy része fehér, egy másik fekete, míg a maradék vörös volt; a
bányászat során kialakult árkokat vízzel elárasztották és kikötőnek
használták. A legtöbb épület egyszerűen nézett ki, de voltak olyanok is,
amelyeknek építése során a különböző köveket összekeverték, és így a
márványéhoz hasonló mintázatú építőanyag keletkezett."
Platón ismétlődően ír a rengeteg aranyról és a hatalmas
gazdagságról, így Atlantiszt leginkább úgy tudjuk elképzelni, mint az
egykori gazdag amerikai kultúrákat vagy a titokzatosan eltűnt délnyugat-
spanyolországi tartessosi kultúrát. Munkája hasonló a Kolumbusz korabeli
spanyolokéhoz, akiket szintén megzavart a határtalan gazdagság és pompa
látványa. ,Az egész külvárost körülvevő falat rézzel borították, a
következő falgyűrűt ónnal, míg a harmadik, a citadellát övező fal az
orichalcum vörös fényében ragyogott... A központban álló Poszeidón és
Cleito templomot arannyal kerítették körül, ezért teljesen
megközelíthetetlen maradt... A templom kívülről ezüsttel, a tornya pedig
arannyal volt borítva. Belülről a templom mennyezete elefántcsontból
készült, mindenhol ezüst, arany és orichalcum díszítéssel; a falak, az
oszlopok és a padló orichalcummal volt berakva. A templomban egy
hatalmas aranyszobor állt, amely az isteneket egy olyan hintón ábrázolta,
melyet hat szárnyas ló húzott. A szoborcsoport teteje egészen a
mennyezetig ért, és első pillantásra legalább száz, delfinen lovagló nereida
vette körül... A templom körül állt a tíz királynak és feleségeiknek a
szobra..."
Amikor Platón a hideg- és melegvizű forrásokról ír, akkor valójában
a mai atlanti-óceáni szigetekre is jellemző jelenséget ecseteli - az Izlandon
található Reykjavíkban a házak fűtését és a melegvíz-ellátást sok helyen a
termálvíz felhasználásával oldják meg; az Azori-szigeteken is gyakoriak a
vulkáni eredetű forróvizű források, mintha ezek a szigetek az egykori
atlantiszi hegyek víz alól kiálló csúcsai lennének... „Egy másik helyen
hideg- és melegvizű szökőkutak álltak, körülöttük pedig fürdők és egyéb
építmények, hogy a vizet minél jobban ki tudják használni. Épületeket
emeltek a kutak köré, árnyékot adó fákat ültettek, a vizet pedig
víztárolókban gyűjtötték. A víztárolók általában fedetlenül álltak, de voltak
olyanok is, amelyeket tetővel láttak el, így télen is tudták használni a
melegvizet. Külön fürdője volt a királynak, ahova más nem léphetett be, de
ugyanígy külön helyen fürödtek a nők és megint máshol az állatok. A
fürdőket csodálatos díszítés borította, ami jelezte azt is, hogy nagy becsben
tartották őket..."
Az atlantiszi öntözőrendszer leírása nagyon emlékeztet az egykor
Dél-Amerikában használt módszerekre. A víz a hegyoldalon folyt le a
ligeteken keresztüli Ezekben a ligetekben a jó talajnak köszönhetően
mindenfajta fa nagyra és terebélyesre nőtt..."
A kikötő leírásakor Platón valószínűleg valamelyik föníciai vagy
krétai város kikötőjét használta modellként, mivel igencsak -
valószínűtlen, hogy ennyire régen tengeri kereskedelem létezett volna.
Ennek ellenére úgy tűnik, hogy mégis létezett valamilyen kapcsolat a
föníciaiak és a nyugati óceán között - talán még azelőtt, mint amit jelenlegi
ismereteink alapján sejthetnénk.„A kikötő raktárakkal, gályákkal és más a
tengeri kereskedelemhez szükséges építményekkel volt tele, és látszott
rajtuk, hogy rendszeresen használják őket... Áthajózva a három külső
kikötőn, a hajós egy nagy falhoz ért. Ez a fal a tengeren kezdődött és
mindent körülkerített. Átlagos távolsága a központtól és a kikötőtől ötven
stádium volt, és a tengerre vezető csatorna torkolatánál ért véget. A falon
belül minden zsúfolásig volt tömve lakóépületekkel, a csatornán és a
kikötőkben pedig rengeteg hajó horgonyzott. A mindenfelől idesereglett
kereskedők és vásárlók szűnni nem akaró zsivaja teljesen betöltötte a
városnak ezt a részét.
A nagy csatornából több kis csatorna ágazott el, és a városon kívül
egy hatalmas öntözőrendszert alkottak. Ez a rendszer hasonló volt ahhoz,
amit egykor Mezopotámiában vagy a perui partvidéken használtak. A
város mögött kezdődő alföldön látszott, hogy már nagyon régóta
megművelik. Hosszú, egyenes, téglalap alakú területekre volt osztva,
amelyek a csatornák körkörös elrendezését követték. Ezeknek a
csatornáknak a szélessége, mélysége és hosszúsága hihetetlenül nagy volt,
akárcsak a létrehozásához szükséges munka, ami az emberi kéz
alkotóerejének nagyságát bizonyítja. De azt kell mondanom, amit
hallottam. A csatorna száz láb mélységig volt kiásva, szélessége pedig a
legkeskenyebb helyen is meghaladta az egy stádiumot. Az egész síkságot
körbeölelte, teljes hossza mintegy tízezer stádiumra tehető. Befogadta a
hegyek közül lefolyó patakokat, végigvonult a síkságokon, több helyen
érintette a várost, míg végül beletorkollott a tengerbe. Több kisebb
csatorna csatlakozott bele ebbe a nagy csatornába, azután mind a tengerbe
vezették a vizet. Ezek a kisebb csatornák száz stádiumonként ágaztak el a
nagy csatornából, a szélességük száz lábra tehető. A csatornákon keresztül
úsztatták le a kivágott fákat a hegyekből, és ugyancsak itt szállították a
gyümölcsöket és más árucikkeket a városba és más csatornák felé.
Évente kétszer gyűjtötték be a termést a földekről, egyszer télen az
esőzések után, egyszer pedig nyáron a csatornákból folytatott öntözés
eredményeképpen..."
Azokat az adatokat, amelyeket Platón írt a hadseregről, I óvatosan
kell kezelnünk, mivel ellentmondanak jelenlegi ismereteinknek mind az
emberek létszáma, mind a lovak felhasználása tekintetében. Eddig úgy
tudtuk, hogy a lovakat csak I Atlantisz elsüllyedése után háziasította az
ember, így azok 1 nem szerepelhettek az atlantiszi hadseregben. Amit
Platón írt, ] csak úgy lehetséges, ha vagy Atlantisz elmerülését rakjuk
későbbre a Platón kora előtti 9000 éves dátumnál, vagy a ló háziasítása
történt jóval korábban, mint eddig hittük… A seregében minden tisztnek
részt kellett vállalnia a sereg felszerelésében. Egy-egy tisztnek összesen az
alábbiakat kellett kiállítania: hat harcikocsit, mindegyikbe két lovat és
hajtókát; egy | könnyű kocsit egy gyalogossal, hogy szükség esetén védje a
lovakat; két páncélos katonát; két íjászt és két parittyást; három I kővetőt;
három lándzsást és végül négy tengerészt. A seregbe összesen tízezer
harcikocsi és ezerkétszáz hajó tartozott. És I mindez csak egy város serege,
a többi kilenc is hasonlóan nagy, de felépítésében különböző volt..."
Atlantisz kapcsolatban állhatott Krétával és más földközi- | tengeri
szigetekkel, ezt bizonyítja az is, hogy az elmerült föld- | részen is
megtalálható volt a bika-kultusz, ami még ma is összeköti Spanyolországot
az ősi időkkel. „Poszeidon temploma mellett bikákat tartottak, és a tíz
király rendszeresen áldozatot mutatott be az isteneknek. Az áldozás előtt a
bikát el kellett fogniuk, mindössze egy hurokkal ellátott bottal
felfegyverkezve. Az állatot ezután az áldozati oszlophoz vezették, ahol
végül feláldozták..." (Platón szerint Atlantisznak tíz királya volt egyszerre,
akik rövid időszakonként váltották egymást a trónon. Ez hasonlít a maják
és a Kanári-szigetek tíz királyára, akik feltehetőleg hasonló módon
uralkodtak.)
A Platón által leírtak szokatlanul hasonlítanak az ősi földközi-tengeri
és amerikai civilizációkra. Lehet, hogy műve csupán az atlanti-óceáni és
földközi-tengeri legendák egyfajta keveréke, de az is lehet, hogy valóban
úgy volt minden, ahogy leírta. Éppen ezért nagyon sok kritika bírálta már
művét, hol egyszerű irománynak, hol pedig jól szerkesztett mesének
nevezve azt. Mindenesetre tény, hogy Platón nagyon hirtelen
megszakította az Atlantiszról szóló elbeszélését. Ennek kapcsán írta róla
egy tanítványa, Arisztotelész : „Ő aki kitalálta (Atlantiszt), lett később
gyilkosa." Egy mai modern kommentátor és kritikus, Stephen Gsell szerint
„Atlantisz létezésében csak Platón hitt és azok, akik művét olvasták".
De egyiküknek sem volt igaza. Atlantiszt nem Platón találta ki,
létezésére utaló történeteket az Atlanti-óceán mindkét partján élő emberek
és törzsek mondái között találunk. Ezeket a mondákat keleten a mai
Írország, Wales, Spanyolország, Portugália, Marokkó, az atlanti-óceáni és
földközi-tengeri szigetek lakói; nyugaton pedig az egykori indián törzsek,
azaz a mai Egyesült Államok, Mexikó, Közép- és Dél-Amerika lakói által
ismerjük.
Az Atlantisz létezésére vagy nemlétére vonatkozó számtalan
„bizonyíték" közül talán egy elég ködös bizonyítékot tekinthetünk a
legmeggyőzőbbnek. Ez pedig az Atlantisz szó maga, ami mint valami
kulcs nyitja ki a letűnt korokba vezető ajtót. Úgy találtuk, hogy a
különböző népek közül azok, amelyek az atlanti-óceáni partvidékeken
élnek és kultúrájukban rengeteg hasonló elem fedezhető fel, az elsüllyedt
földrésznek hasonló nevet adtak. Ezekben a nevekben az .Atlantisz" szó
magán- és mássalhangzói közül általában szerepelnek az A-T-L-N betűk.
Platón az .Atlantisz" szónak az .Atlasz lánya" jelentést tulajdonította
(Atlasz a neve annak a mitológiai óriásnak, aki az eget tartja). De Atlasz a
neve annak az észak-afrikai hegyvonulatnak is, amelynek láncai
folytatódnak az óceánban, és csúcsai néha szigetekként kibukkannak a
felszínre. Az egyik ilyen csúcs a Kanári-szigetek. Ha a Kanári-szigetek
lakói kapcsolatban lettek volna a Római Birodalommal, akkor
elmesélhették volna, hogy ők egy elveszett világ lakói. Bizonyos észak-
afrikai törzsek magukat ataranteseknek és atlantioik-nak nevezték, és
klasszikus írók is gyakran utaltak a spanyolokra mint atlantiaiakra.
A karthágóiak és elődeik, a föníciaiak kétségtelenül látogattak egy
Antilla nevezetű nagy szigetet az Atlanti-óceán közepén, amely gyakran
szerepel a középkori térképeken, és lehetséges, hogy Atlantiszt ábrázolja.
Nagyon valószínű, hogy Kolumbusz, első utazása során, magával vitte
Benicasa térképének másolatát, ami az Atlanti-óceán közepén mutatott egy
olyan Antilla vagy Antilha nevű szigetet, melyet már jóval azelőtt
felfedeztek.
Az óceán túloldaláról is vannak példák. Az aztékok például azt
állították a spanyol hódítóknak, hogy őseik egy keleten elsüllyedt földről,
Aztlánról származnak. Híres tanítómesterük, Quetzalcóatl, szintén egy
szigetről jött közéjük, melynek neve Toüán-Tlallapan. Egy másik
nyelvtani hasonlóságot is felfedezhetünk; az azték „atl" szó - mely
egyébként vizet jelent -ugyanazzal a jelentéssel bír berber nyelven, pedig
ők az északafrikai Atlasz-hegységben laknak.
A maják - akik szintén Dél-Amerikában laknak - ezt a legendát egy
Kukulkán nevű fehér istenhez kapcsolják, aki a civilizációt hozta.
Ugyanúgy emlékeznek Aztlánra, mint a venezuelai „fehér" indiánok
(akiknek röviddel a spanyol hódítás nyomuk veszett), akik egy települést
neveztek el az eltűnt szigetről. Ha Európában akarnánk folytatni, akkor
felfedeznénk a walesiek titokzatosan elveszett Avallonját. Ugyancsak itt
kell megemlíteni a germánok Walhalláját, mely a harcosok paradicsoma
volt. Visszatérve az általunk legrégebbinek ismert egyiptomi
civilizációhoz, azt találjuk, hogy az egyiptomi „Holtak Völgye"
megtalálható nyugaton is, csak éppen Aalu-nak vagy Amentinek nevezik.
Ezekhez hasonló a babüóniai paradicsom, az Arallu. A Korán VII, XXVI,
XLI, XLVI és LXXXDC fejezeteiben, amely régi írók műveiből tartalmaz
részleteket, az első utalás az elveszett kontinensre Ad népével
kapcsolatban történik. Ez a fejlett nép volt, amely Pillars városát építette,
és akiket az Isten vétkeik miatt megbüntetett. Erről a büntetésről az egész
vüágon mindenfajta nép legendák százaiban emlékezik meg. Vízözönnek
hívják. De az Ótesta-mentumban a vízözönről szóló írás előtt nem találunk
utalást erre a népre, hacsak az első ember nevét nem kapcsoljuk az első
civilizáció nevéhez: Ad - „Ad-am".
Minél több értelmezés kapcsolódik egy névhez, annál szélesebb
körben válik ismertté és annál több történet, utalás és legenda kapcsolódik
hozzá. De a tudomány rideg, ténykereső szemén keresztül nézve Atlantisz
létezésére nincs egyértelmű bizonyíték.
A szárazföldi állatok és rovarok jelenléte az Azori-szigeteken, a
Kanári-szigeteken és Madeirán azt jelzi, hogy ezek a helyek egykor egy
nagyobb kontinens részei voltak, de legalábbis egy keskeny földsáv kötötte
össze őket. Ez megmagyarázza a barátfókák jelenlétét az Azori-szigeteken,
amelyek egyébként a partoktól távol élnek; szintén az Azori-szigeteken a
nyulakat; a Kanári-szigetek bennszülött kutyáit (amelyekről a sziget a
nevét kapta); hogy ugyanaz a fajta földigiliszta létezik Európában, Észak-
Amerikában és az atlanti-óceáni szigeteken; azokat a lepkéket és méheket,
amelyek Afrikában és Amerikában egyaránt gyakoriak; az Európában,
Amerikában és az Azori-szigeteken megtalálható édesvízi puhatestűeket; a
Cypraea nevű puhatestű jelenlétét az Azori- és a Kanári-szigeteken,
valamint Afrika nyugati és az Egyesült Államok keleti partjainál (ennek az
állatnak a lárvája elpusztul mély vízben); és végül magyarázattal szolgál
arra , hogy hogyan került egy karéjosrák-fajta a Kanári-szigetekre. (Ennek
a ráknak a vak rokonai már régóta élnek fénytelen barlangokban, míg a
többiek az óceánban. A nem vak egyedek felfedezése a barlangokban arra
utal, hogy a rákokat valami hirtelen katasztrófa zárta be a sötét barlangi
vízbe.)
Hogy ne csak az Európában és az Újvilágban egyaránt megtalálható
kisebb méretű állatok hasonlóságát tudják megmagyarázni, hanem az
olyan nagyokét is, mint például a már kihalt masztodon, az elefánt, a ló és
a bennszülött emberek; az az általános nézet, hogy a két kontinenst a
pleisztocén vagy pliocén korokban szárazföld kötötte össze. Évek hosszú
során ezek a szárazföldek szétváltak és messzire kerültek egymástól (ezt a
jelenséget Wegener-effektusnak ismeri a szakirodalom. A távolodás
nagyon lassú, csak egy-két centiméter évente). Ez a földhidas magyarázat
viszont nem oldja meg a ma is élő fejlett állatok problémáját. Inkább a
Charles Hapgood obszervatórium véleménye jut eszembe: ,,..A földnyelv
nagyon kellemes megoldás sok tudós számára, hogy elkerüljék az egykori
kontinensek jelenlétének bosszantó problémáját."
Az állatok természetesen nem bizonyítják egy fejlett társadalom
létezését, ahogy az sem, hogy a guanchok - a Kanári-szigeteken élő
bennszülöttek, akiknek még akkor is tíz királyuk volt, amikor a spanyolok
a tizennegyedik században felfedezték őket, éppen úgy, ahogy ezt Hatón
Atlantiszról leírta - határozottan csodálkoztak, hogy mások is túlélték a
kontinens elsüllyedését. A katasztrófa náluk szájhagyományként élt
tovább, miután írásos nyelvüket elfelejtették.
A Kanári-szigetek, ahol az ősi túlélőket megtalálhatjuk, és az Azori-
szigetek, ahol szobrokat, táblákat és víz alatti romokat fedeznek föl, egyes
kutatók véleménye szerint az elsüllyedt Atlantisz víz alól kiálló
hegycsúcsai. «
Az Atlantisz iránti érdeklődés újabb és újabb hullámokat vet, mint az
óceán, ahogy eléri a partot. Figyelembe véve a jelenlegi generáció
érdeklődését és a víz alatti kutatási módszerek fejlődését, valószínűleg sok
új dologra derül majd fény.
A több ezernyi könyvben, amelyeket Atlantisz létének vagy nem
létezésének bizonyítására írtak, általában a leglogikusabb érveket felejtik
el. Van, aki a Bahama-szigeteken és a Karib-tengeren véli megtalálni az
igazat, van aki alapjában véve archeológiai szempontból is elfogadható
fejtegetésekbe bocsátkozik. De a legkézenfekvőbb dolgot senki sem veszi
észre - talán mert annyira nyilvánvaló. Ez pedig egyszerűen csak a
következő: A Bahama-zátonyról tudjuk, hogy a legutolsó jégkorszak óta a
tengerszint felett van ugyanúgy, ahogy a legtöbb zátony és sziklapart
világszerte. A Hudson folyó New York után egy szorosban folytatódik,
amely messze kivonul a tenger alá, ugyanúgy, ahogy ezek a folyóágyak
megtalálhatók Franciaországban és Spanyolországban; Ilyen a La Plata
Argentínában és még sok folyó szerte a világban. De ezek a folyóvölgyek
sose keletkeznek a tenger mélyén, ezeket mindig folyók vágják a kőzetbe,
és csak folytatódik, amikor elérik a tengert. Ilyen folyóvölgyek pedig
találhatok az óceán mélyén. Az Azori-szigeteknél pedig strandhomok
borítja a tenger fenekét, pedig ott ez sem keletkezhet.
Hogy egy másik, vitára alapot adó tényt is kiszűrjünk, csak annyit
kell kérdeznünk: Vajon az óceánok szintje nem emelkedett-e a történelem
során? A választ könnyen megkaphatjuk a geológusoktól és
gleccserspecialistáktól. Körülbelül tizenkétezer évvel ezelőtt a gleccserek
elolvadásakor a tengerszint mintegy kétszáz méterrel megnőtt. Ez
elborította a szárazföldek és szigetek partjait, és ellepte - amennyiben
léteztek - az utakat, falakat és az özönvíz előtti népek városait. Az emberek
emlékezetében csak a sorozatos esőzések és áradások maradtak meg.
Az óceánok mélységét már sokszor próbálták megmérni a történelem
során. A technika fejlődése fokozatosan növelte a mérések pontosságát.
1920-ban jelent meg a visszhang elvén működő mélységmérő, később a
szonár, és 1950 óta a precíziós mélységmérőket használjuk. Ezeknek a
korszerű berendezéseknek a felhasználásával lehetővé vált, hogy képet
kapjunk a tengerfenék domborzatáról, sőt az egész világ arculatáról az
utolsó eljegesedésig visszamenően. Ezzel legalább kérdéseink azon részére
feleletet kapunk, hogy hol alakulhattak ki ember által lakott települések,
kultúrák.
Ilyen sekély vizeket találunk az Északi-tengerben, a La Manche
csatornában és Írország nyugati és déli részén. Ezek a helyek a tengerszint
emelkedése előtt szárazföldek voltak, amit az is megerősít, hogy a fenti
területeken masztodon csontokat, kőkori szerszámokat találtak.
Franciaország és Írország nyugati partvidéke bővelkedik a tenger alatti
városokról szóló legendákban, amelyeknek egy részét a kelta képzeletnek
és misztikumnak kell tulajdonítanunk, de a fenti területekről számtalan víz
alatti lelet került elő a kőkorból. A hatalmas állókövek, a menhirek sora
több helyen az óceánban folytatódik, és az öt-tíz évenként ismétlődő
különösen alacsony apály idején a partról is lehet látni őket.
Ha a Földközi-tengeren csökkentenénk a vízszintet, akkor a
partvonal több száz méter széles sávval lenne nagyobb a mainál, és Szicília
csatlakozna az Itáliai-félszigethez. Ez utóbbit több római író is megerősíti.
A görög szigetek nagyobbak lennének és sokkal több is lenne belőlük;
éppen úgy, ahogy ezt az 1487-ből származó, Ibn Ben Zara-féle térképen
láthatjuk. Ez a térkép akárcsak Piri Reis térképe, egy ősi, sokkal korábban
rajzolt térkép másolata. Feltétlenül érdemes itt megjegyezni, hogy újabban
néhány görög archaeológus (pl. Dr. Galanapoulos és Marianatos) azt
feltételezi, hogy a Krétától északra található Théra szigete Atlantisz lett
volna, vagy legalább az atlantiszi legenda valamilyen „feltámadása". Ibn
Ben Zara térképén Théra szigete a mainál sokkal nagyobb, a valószínűleg
több ezer évvel ezelőtti állapotának megfelelően. Théra mára területének
nagy részét elveszítette egy i. e. 1500 körüli vulkanikus robbanás nyomán.
A Földközi-tenger fenekének nagy részét ráadásul sziklák, szirtek és
völgyek tagolják, mintha nem is a tenger alja lenne, hanem szárazföld,
amit elborított a víz. Sok olyan város és kikötő található a tengerben,
amely a történelem folyamán süllyedt a vízbe, és néha újra a felszínre
emelkedett. Egy ilyen ősi templom romjai láthatók Pozzuoliban
(Olaszország), ami jól láthatóan mutatja a víz alatt eltöltött idő nyomait.
De vannak sokkal régebben elmerült városok is a Földközi- és az Égei-
tengerben, amelyek a térségre oly jellemző földrengések miatt sokkal
mélyebbre kerültek. Amellett, hogy ismert történelmi kikötők
elmerüléséről tudunk, mélyebb régiókban a gyöngyhalászok és
könnyűbúvárok gyakran találnak sokkal régebbi korokból származó utakat
és épületeket. 1958-ban bizonyos Marc Valentin halra vadászott, és több
mérföldön keresztül követett egy ígéretesnek tűnő zsákmányt. Így fedezte
fel a Gibraltár marokkói területéhez tartozó vizekben azt a falat, amely
nyolc méter hosszú és hat méter széles kövekből lett építve, és amely
legkeskenyebb részén is legalább tizennégy méter széles volt. A fal fő
vonala mentén kisebb kövek voltak szétszórva, hasonlóan az Atlanti-óceán
partjai mentén található, a felszínen álló régi kőfaragásokhoz.
Városok és épületek még mélyebbre való süllyedéséről is van
feljegyzés a Théra mellett fekvő Melosz szigetről. Jim Thorne, aki
sorozatos merüléseket végzett annak reményében, hogy megtalálja egy
Vénusz-szobor letört karjának darabjait, váratlanul egy ősi citadellának a
romjaira bukkant. A több mint száz méteres mélységből utak és lépcsők
vezettek tovább a mélybe.

Marokkó közelében, a tengerfenéken található fal vázlata. A nagy sziklatömbökből

készült építmény hozzávetőlegesen kilenc mérföld hosszan terül el a tenger alján.

Az Atlanti-óceán amerikai részén egy széles sziklazátonyt találtunk,

ami Újfundlandtól indul. Nova Scotiáig több mint száz mérföld széles,
onnan Cape Codtól keletre folytatódik mérföldeken keresztül, egészen
Floridáig, ahol összeszűkül 90-100 mérföld szélesre. Az egész zátony a
felszín alatt húzódik, és valószínűleg a jégkorszakban a felszínen állott.
Átvonul a Bahamákon, Közép-Amerikán, Brazíliánál újra összeszűkül, és
még több ezer mérföldre terjed ki Rio de Janeirótól délre.
 Az Atlanti-óceánt középen két részre osztja egy óriási hegygerinc,
ami Izlandtól kezdődően Dél-Amerika északkeleti partja felé tart. Ott
elkanyarodik keletre Afrika felé, majd ismét délnek fordul. Az északi
szélesség 38. foka környékén, a nyugati hosszúság 37. és 30. foka között a
hegység néhány magas csúcsa áttöri a felszínt, és az Azori-fennsíkot a víz
alól kiemelve alkotja meg az Azori-szigeteket. Picón, az egyik Azori-
szigeten a hatalmas hegy 8000 méter magas. Ebből mintegy 5000 méter
található a víz alatt, és csak a maradék emelkedik a tenger szintje fölé.
(Pico meredek hegycsúcsa nagyon emlékeztet a Platón által leírt nagy
atlantiszi hegycsúcsára, mely a középső szigetről emelkedett az egész
szigetcsoport fölé.)
Az utóbbi kilencven évben az Atlantisz utáni érdeklődés nagyon
megnőtt. Könyvek ezreit írták ebben a témában, olyan műveket is, mint
amilyet Igantus Donelly 1882-ben. Könyvének címe Atlantisz - az özönvíz
előtti világ titkai. Nagy-Britannia vezető atlantológusa - Edgarton Sykes -
azóta felhasználva az újabb eredményeket, ismételten megjelenteti a
könyvet.
Bár Atlantisz helye a világban bárhol lehet, az atlantiszi problémával
foglalkozó forrásoknak több mint egyharmada az elsüllyedt sziget helyét
az Azori-szigetek környékére teszi, beleértve Madeirát és a Kanári-
szigeteket is, amelyeknek lakói Atlantisz túlélőinek tartják magukat.
Többé-kevésbé erre a helyre utalt Platón is, és az Atlanti-óceán aljának
domborzatát figyelembe véve úgy tűnik, hogy itt férhetett el
„legkényelmesebben". Sőt a mélységmérés tökéletesedése óta több mérést
végeztek a kérdéses területen, és az eredmények bizonyára örömmel
töltenék el Donellyt és a többi, századforduló táján élt Atlantisz-kutatót.
Ha megvizsgáljuk az Azori-szigetek környékét, akkor egy elmerült
szigetet találunk félszigetekkel, öblökkel, földszorosokkal, víz alatti
hegyekkel és völgyekkel. Az egész nagyobb, mint Portugália. A mélység
száz és háromszáz méter között váltakozik, ezért valószínű, hogy 12 000
évvel ezelőtt a felszín felett állhatott. Ha még mélyebben vizsgáljuk meg
az óceán alját, azt tapasztaljuk, hogy 400-700 méter mélyen egy hatalmas
sziget vagy kis kontinens fékszik, amelynek topográfiája teljesen eltér a
környezetétől.
Az Azori-szigetek bizonyos jellegzetességei és az ott élő emberek
szokásai is erősen utalnak az eltűnt földre. A halászok például vödröket
engednek le a tenger egy bizonyos pontján, és így jutnak iható édesvízhez.
A szigetvilágtól száz mérföldre nyugatra van egy hely, ahol a csónakokat
le lehet horgonyozni, pedig az az óceán közepe. Hálóikat gyakran
szaggatják szét a durva felületű lávadarabok, ott, ahol egyébként mély
óceánnak kéne lennie.
Az Azori-szigetvilág bizonyos részei ma is süllyedőben vannak.
Flores és Corvo szigete egészen közel voltak egymáshoz, amikor a
portugálok először partra szálltak rajtuk. Azóta annyit süllyedtek, hogy a
távolság közöttük jelentősen megnövekedett. Az állandó vulkanikus
tevékenység a tenger alját örökösen változtatja, és kétségtelenül ez az oka
annak is, hogy forró- és hidegvizű források törnek fel több helyen (hadd
em1ékeztessék Platón leírására!). Ezenkívül több szokatlan jelenséget is
megfigyelhetünk a vízzel kapcsolatban, például az egymás mellett fekvő
zöld és kék tavakat Sao Miguelben, a víz alatti tavat Graziosán vagy a
kiszáradt tómedret Floresen.
Vannak egyéb megdöbbentő bizonyítékai is a süllyedésnek: nem
messze a szigetektől édesvízi algákat találtak 4000 méter mélyen a felszín
alatt. Máshol a partokra jellemző homokot lehet megfigyelni, amit pedig
csak a partokon megtörő hullámok hozhatnak létre.
Az óceán aljáról származó sziklák is megerősítik ezt az elképzelést.
1898-ban egy kábelfektető hajó egy vezetéket akart megjavítani, ami a
szigetektől északra szakadt el. A javítás során napvilágra kerültek olyan
lávadarabok, amelyek minden kétséget kizáróan a felszínen szilárdultak
meg, és legalább
12 000 évesek. A Szovjet Tudományos Akadémia expedícióján Dr.,
Maria Klinova is érdekes következtetésekre jutott. A szigetektől 60
mérföldnyire északra olyan kőzeteket hoztak fel 2 kilométer mélyről,
amelyek légköri nyomáson keletkeztek, időszámításunk előtt 15 000 évvel.
E két egymástól független megállapítás is igazolja Platón elképzelését
Atlantisz cl merülésének időpontjával kapcsolatban.
A legutóbbi időkben amerikai tudósok és oceanográfusok is
megerősítették az Atlantisz elmerülésével kapcsolatos feltevéseket A
kolumbiai egyetemről jött Ewing professzor megállapította, hogy a
lávadarabok csak nemrég szóródtak szét a tenger alján. Ezzel kapcsolatban
meg is jegyzi: „Vagy a föld süllyedt le 2-3 mérföldet a történelem során,
vagy a tenger szintje volt ennyivel alacsonyabb a mainál. Mindkét
lehetőség megdöbbentő." Mikor Bruce Heezen professzor a Duke egyelem
által szervezett kutatás folyamán korall-leveleket talált elképzelhetetlen
mélységekben, megjegyezte: ,A korall maximum húsz méter mélyen
található a tengerekben. Ez azt jelenti, hogy az általunk tanulmányozott
területnek valamikor a felszínhez közel kellett elhelyezkednie."
 A mélységmérések során rengetegféle eredmény születelt ugyanazon
területről, és ezek változatossága azt mutatja, mintha az óceán alja
állandóan emelkedne és süllyedne. 1923-ban egy kábeljavító hajó 2
mérfölddel alacsonyabb vízmélységet jelentett arról a helyről, ahova 25
évvel azelőtt a kábelt fektették. Figyelembe véve a mélységmérés
fejlődését, azt lehet mondani, hogy az akkori mérési pontosság messze
elmaradt a később használt módszerekétől, és várhatóan a jövőben még
pontosabb műszerek állnak majd a kutatók rendelkezésére. Manapság
például már meg tudták mérni a Karib-tenger kontinentális lemezének
emelkedését.
De vajon Atlantisz tényleg elsüllyedt-e, vagy az emelkedő víz
egyszerűen csak ellepte? Egy része valószínűleg csakugyan elsüllyedt,
mivel a Közép-Atlanti-hátság egyike a Föld azon területeinek, ahol a
legtöbb földrengés fordul elő. Ehhez még hozzáadódik az állandó
vulkanikus tevékenység, ami fokozatosan változtatja a tenger fenekének
topográfiáját, és századok során szigeteket emel ki a vízből vagy süllyeszt
el. Nemrégen egy vulkanikus robbanás emelt ki hirtelen egy szigetet
Izlandtól nem messze az óceánból, melyet azóta Surtsey-nek neveznek.
Egy évben körülbelül százezer földrengés rázza meg a Földet és okoz
tovaterjedő hullámokat a kérgében. A legtöbb rengés a tenger alatt, az
úgynevezett vetődési vonalak mentén történik, amelyek közül a
leghosszabb éppen az Atlanti-óceán közepén vonul végig. Egy kisebb ága
a Földközi-tenger alatt egészen Közép-Ázsiáig terjed, de a fő vonal tovább
folytatódik. Az afrikai nagy hasadékvölgyben megkerüli a földrészt, és az
Indiai-óceánban megy tovább. Ausztráliától délre halad, majd északra
kanyarodik és az ázsiai partok előtt egészen Alaszkáig húzódik. Onnan az
amerikai kontinensek nyugati partja mellett megy le Chiléig és Peruig.
Századok óta a vüág legfontosabb, ha nem is a legnagyobb, földrengések
járta területe az Atlanti-hátság alatt húzódik végig, ott, ahol az állítólagos
nyolcadik kontinensnek kellett elsüllyednie.
Ha megnézzük a Csendes-óceánt, akkor látjuk, hogy a; alatt nem
húzódik olyan hátság, mint az Atlanti-óceánban Ennek az az oka, hogy a
Csendes-óceán a földön kialakul ősóceán - a Panthalassa - maradványa,
ami egykor minden beborított. A kontinentális áramlás szakította szét az
ősszárazföldet kontinensekké és mint valami gigantikus szigeteke' úsztatta
őket mai helyükre. A folyamat még ma is tart, a földrészek és szigetek
évente néhány centimétert változtatják helyzetüket.
Ennek a szuper-tengernek a víz alatti világa nem sokat változott,
kivéve ott, ahol érintkezett a szárazföldekkel. De itt is megtaláljuk a
nyomait egy extra kontinensnek, amely a holocén korban még szárazföld
volt. Víz alatti hegyek láncolati halad keletről nyugatra, és ahol áttöri a
felszínt, ott szigeteket találunk: a Karolina-szigeteket, a Marshall-
szigeteket, a Gilbert- és Hawaii-szigeteket. Ha a tenger szintjét a
jégkorszak vége előtti szintre csökkentenénk, akkor ezeknek a szigeteknek
egy része (például a Hawaii-szigetek) csatlakozna a szárazföldhöz.
Ezenkívül Ausztrália is összeérne Délkelet-Ázsiával, és az indonéziai és
malaysiai szigetvilág egy része is szárazföld lenne.
Ezeken a szigeteken hatalmas építmények romjai találhatók, és
eredetükről az ott élő lakosságnak csak bizonytalan eredetű legendái
vannak. Éppen ezért népszerű az a nézet, hogy ezek a szigetek egy
elveszett kontinens maradványai. Egy ilyen kontinens létezése könnyen
megmagyarázná, hogyan került a több száz hatalmas szobor a Húsvét-
szigetekre, amelynek jelenlegi területe csak kevés ember megélhetését
tudja biztosítani; a nagy romváros Ponape romjait a Karolina-szigeteken;
kőromokat és utakat, amelyek más szigeteken a tengerbe vezetnek, és a
hatalmas birodalomról szóló legendákat. A birodalomról szóló legendák
némelyike még ma is él egy-két szigeten, ahol a lakosok áldozatokat
mutatnak be távoli helyeknek. Megmagyarázni nem tudják, hogy miért
kell fizetniük, csak azt tudják, hogy ha nem teszik, azzal tabui tél lenek
meg.
Atlantisztól eltérően a csendes-óceáni szárazföld nevel illetően teljes
a zűrzavar. Legtöbbször Munak vagy Lemuriának hívják. A Lemuria
elnevezést először egy biológus használta egy feltételezett kontinens
neveként, ami az Indiai-óceánban lett volna. így próbálta megmagyarázni a
Madagaszkáron honos különös állatvilágot. A nevet később vették kölcsön
az elveszett világ hívei. A Mu szócskát pedig Le Plongeon és Brasseur de
Bourbourg francia Amerika-kutatók használták először, amikor egy maja
feliratot hibásan fordítottak le.
Egy kontinens pontos helyének meghatározása a hatalmat Csendes-
óceánon belül eléggé bizonytalan. Az egyes szigeteket, amelyeken a
régészeti furcsaságok fellelhetők, több ezer mérföldes távolság választja el
egymástól. Nan Madol elhagyatott városa a Karolina-szigeteken az óceán
szélességével megegyező távolságra van Rapa Nui titokzatos ásatásaitól,
vagy a Húsvét-szigetektől, amely az új-mexikói Gallup városa tói pontosan
délre fekszik. Más romok, utak, kikötők, kőszobrok és feliratok is
szétszórva találhatók meg a Hawaii-, Pitcarn-, Yap-, Maidén-, Marquesas-
és Line-szigeteken.
 A Ponape-szigeten található elhagyatott város egy hajdani hatalmas
és jól szervezett birodalomról tesz tanúbizonyságot A várost Nan
Madolnak, Metalanimnak (illetve a japán uralkodás alatt Meteranimunak)
nevezik. Kiterjedése tizenegy négyzetmérföld, és keresztül-kasul szántják
a csatornák. Falai hatalmas és mesterien illesztett bazalt kőtömbökből
épültek, és helyenként elérik a 12 méteres magasságot és 6 méter
vastagságot. A köveket 30 mérföld távolságról szállították ide. A
legszokatlanabb a városképben az, hogy a csatornák nem lefelé, hanem
felfelé vezetnek, és az egész sziget mesterségesnek munkának tűnik.
Kőlapokat fektettek a korallzátony tetejére, amely összeköti a szigeteket és
csatornákat. Hatalmas hullám törő gátak védik a várost a tengertől, a hajók
egy kapun keresztül tudtak kiúszni a nyílt vízre.
J. Macmillan Brown írja le A Csendes-óceán rejtélye című
munkájában, milyen hatalmas erőfeszítések kellettek egy ilyen
monumentális mű megalkotásához , A kövek súlya öt és huszonöt tonna
között mozog, magasságuk pedig eléri helyenként a húsz métert. Ahhoz,
hogy egy ilyen kőtömböt megmozdítsanak, több ezer ember összehangolt
munkájára volt szükség. És ezeknek az embereknek valahol aludniuk és
enniük kellett. Manapság a sziget 1500 mérföld sugarú környezetében nem
több mint 5000 ember él. Ez lenne a Csendes-óceán csodája, ha nem
tételeznénk fel, hogy amikor a várost építették, hússzor annyi szárazföld
volt a környéken, mint amennyi ma található..."
A bennszülött legendák a város építését illetően nem bocsátkoznak
részletekbe - állítólag isteni hősök hajították a köveket nagyon messziről
egyenesen a helyükre ugyanúgy, mint ahogy az Andokban magyarázzák az
óriási épületek születését. Egy jól szervezett munkáscsapat kifinomult
szerszámokkal ellátva természetesen képes volt felépíteni Nan Madolt és a
többi szigeten található konstrukciót.
A legtöbb szigetnek sokkal több lakója volt, amikor a fehér ember
felfedezte őket, csak a későbbiekben csökkent a számuk mert betegségek,
alkohol, szolgaság és jogtalan mészárlás tizedelte őket. Ami hajdanán egy
jól fejlett civilizáció volt, az a felfedezésük óta kulturális hanyatlásnak
indult; hasonlóan az amerikai indiánokhoz, akiknek emlékezetében még
mindig él az ősi nagy birodalom emléke.
Valószínűleg azt a rengeteg műalkotást, amelyet Ponapén, Rapa
Nuin és más szigeteken megtalálunk, nem az „elveszett kontinens
gyermekei" hozták létre, hanem ezeknek az embereknek a leszármazottai,
akiket a letűnt birodalom népe tanított vagy éppen hódított meg. A
legendák szerint a kulturális fejlődés hirtelen félbeszakadásának egy
váratlan természeti katasztrófa az oka. A romok jellege is azt mutatja,
hogy valamilyen oknál fogva az építők hirtelen hagyták abba a munkát. A
Húsvét-szigeteken olyan félbehagyott szobrokat lehetett találni, amelyek
mellett ott volt a szerszám, jelezve, hogy a kőfaragóknak valami oknál
fogva hirtelen távozniuk kellett. Szállításra előkészített kövek várnak
sorukra Nan Madolban is, ahol több hatalmas fal nem lett befejezve.
Erős vulkánkitörések szolgálhatnának magyarázatul olyan hatalmas
természeti változásokra, mint amilyeneket a csendes-óceáni szigeteken
tapasztalunk. A Húsvét-szigetek éppen egy olyan kiemelkedésen fekszik,
amit három törésvonal zár körbe: a húsvét-szigeti törésvonal északon és a
Challenger- és Mendez-törésvonal délen.
A Csendes-óceán, hasonlóan az Atlanti-óceánhoz, bővelkedik víz
alatti hegyekben, de attól eltérően ezeknek a csúcsai laposak, és gyakran
nagyon közel vannak a felszínhez. Lehetséges, hogy egykor ezek a
csúcsok is egy-egy szigetet alkotva kiálltak a vízből. Viszont fordítva is
igaz, mindkét helyen a mai hegyek között találunk homokot, és benne
kagylóhéjakat, ami azt jelzi, hogy egykor itt lehetett a part. Peruban Uyen
helyek 200 méter magasan vannak, 450 méter magasan Chilében
Valparaisónál, 500 méteren Észak-Kaliforniában és 600 méteren
Grönlandon. Amikor ezek a helyek megemelkedtek, már éltek itt emberek.
Ezt bizonyítják a homokban talált cserépdarabok, halászháló-maradványok
és ruházati eszközök. Ha ezek a helyek fel tudtak emelkedni, akkor abból
logikusan következik, hogy más helyeknek ugyanakkor le kellett
süllyedniük.
Az a tény, hogy a csendes-óceáni kultúra nyomait ilyen egymástól
távol eső szigeteken találjuk meg, és hogy a hajósoknak milyen nehéz egy
viszonylag kis szigetet megtalálni, azt sugallja, hogy az általunk elsőnek
ismert tengerészek navigációs ismereteiket örökölték. Egy korábbi, de
korántsem primitív csoport már előzőleg feltérképezhette az óceánt, és
rájött, hogyan használja tájékozódásra a csillagokat.
A legtöbb rom és tárgy, amelyet a csendes-óceáni szigetlakók
készítettek vagy örököltek, egy korábbi kultúrával való kapcsolatra utal.
Az első navigátorok képesek voltak arra, hogy kéttörzsű kenuikon sokkal
nagyobb távolságot tegyenek meg a Csendes-óceánon és sokkal korábban,
mint Kolumbusz. Amióta csak ismereteink vannak róluk, már rendelkeztek
fából készült eszközökkel, amelyekkel a csillagok állása alapján
tájékozódni tudtak. Az hogy képesek voltak Hawaiiból Tahiti-re és
visszahajózni, csak egy példa képességeik illusztrálására.
 A maorik, akik több ezer évvel ezelőtt Polinéziából Új-Zélandra
vándoroltak, nemcsak tájékozódni tudtak a csillagok alapján, hanem
például tudták, hogy a Szaturnusznak gyűrűi vannak. A régészeti
vizsgálatok a Húsvét-szigeteken három kultúra nyomait mutatták ki; a
legrégebbi volt a legfejlettebb. A szigeten található kőrajzok háromárbocos
hajókat ábrázolnak, amelyek nagyobbak és fejlettebbek voltak annál, mint
amilyeneket a lakosok akkor használtak, mikor felfedezték őket.
A polinéziai „tabu"-k, amiket nem szabad csinálni, vagy amikről
nem szabad elfeledkezni, mert az istenek bosszúját vonja maga után, és a
különböző varázsigék, amelyek csodás dolgokra képesek, egy mágiának
álcázott orvostudomány maradványai. Egy Ponapéről szóló átfogó
tanulmányában Sibley S. Morill annak a jól megalapozott véleményének
ad hangot, miszerint a ponapei „orvosok" képesek voltak gyógyítani a
gonorrheát és a merevgörcsöt, mágikus főzeteik pedig jók voltak
szívbajokra és a terhesség megszakítására.
A csendes-óceáni kulturális hanyatlás egyik kiemelkedő példája az,
hogy a Húsvét-szigeteken az emberek egyszerűen elfelejtették az írást.
Mikor először költözött a szigetre kb. 6000 ember, még el tudták olvasni a
titokzatos „rongo-ron-go" írást. Ez az írás ma is sokfelé megtalálható a
szigeten, egyfajta szótagoló ábécének tűnik. Néhány „betű"-je emberi
alakokat és egyszerű tárgyakat ábrázol. A rabszolgaság és a betegségek a
lakosság létszámát 100 főre csökkentették, és azok, akik tudtak olvasni,
mind meghaltak. Azóta az ábécét és a feliratokat senki nem tudja
megfejteni. Hasonlóan kibetűzhetetlen írást találtak a Karolina-szigeteken.
A húsvét-szigeti ábécének több mint ötszáz jegye van, és ha lehet,
még nagyobb titokzatosság övezi, mint a híres szobrokat. Kétségtelenül
összefügg egy másik letűnt civilizáció írásával, ami pontosan a Föld
túloldalán található. Ha egy hosszú tűvel átszúrnánk a földet a Húsvét-
szigeteknél, akkor a tű hegye éppen az Indus völgyénél bukkanna fel, ott
ahol a 4500 éves Mohendzsodáro és Harappa városa áll. Ezekben a
téglából épült városokban ivóvízhálózat, szennyvízcsatorna és
hulladékgyűjtő rendszer működött. A városok virágzásának i. e. 1500-ban
egy északról jövő váratlan támadás vetett véget olyan hirtelen, hogy a
lemészárolt lakosság csontvázait az ásatáskor találták meg szétszórva az
utcákon.
 Bár az Indus-völgyi kultúrának bizonyára voltak kapcsolatai az ősi
sumér városokkal, az általunk keresett írást sehol nem találták meg
máshol, a nyelv kihalt azokkal az emberekkel együtt, akik beszélték.
A két hely között lévő óriási távolság teljesen hihetetlenné teszi azt a
tényt, hogy az Indus völgyében használt írás szinte teljesen ugyanaz, mint
amit a Húsvét-szigeteken találunk a kövekbe faragva. A nagyfokú
hasonlóság miatt, és mivel a húsvét-szigeti írásokban több helyen dupla
vonalat használtak, az az elképzelés az Indus-völgyben talált jelekről, hogy
húsvétszigetiek másolatai.
Az írást a Húsvét-szigeteken majdnem mostanáig használták, és a
fatáblák egy része is túlélte a misszionáriusok előre megjósolható
pusztítását. Bishop Jaussen Tahitiban egy ott élő túlélő segítségével
azonosítani tudott egy sort a feliratok közül. Az öreg bennszülött még
emlékezett a tábla tartalmára, de már nem tudta megmondani, hogy melyik
jel mit jelent. A szöveg így hangzik „Kérték a Rangiteán lakó isteneket,
hallgassák meg imáikat." Ha a fordítás pontos, akkor ez csak még jobban
növeli a titokzatosságot, mivel Rangitea a Barátságszigetek része, és 1500
mérföldre van a nyílt óceánon keresztül.
Az, hogy egy írás egy szigeten, amely távol a szárazföldektől, a világ
legnagyobb óceánjában fekszik, hasonlít egy másik írásra, amely a világ
másik oldalán található, nem csak azt jelenti, hogy közös az eredetük,
hanem, hogy az ősi kultúrák kapcsolatban álltak egymással. Egyúttal azt is
bizonyítja, hogy már sokkal korábbi időpontban is hajóztak emberek az
óceánokon, mint azt eddig lehetségesnek tartottuk.
Ha viszont akkoriban a tengerek szintje alacsonyabb lett volna a
mainál, akkor egy ilyen utazás már sokkal könnyebben kivitelezhető lenne,
és ez feltétlenül elősegítette volna az ősi civilizációk kapcsolatait
világszerte.
 VIII fejezet
*
Istenek a tenger alól

A legtöbb antropológus elfogadja azt az elképzelést, miszerint az

amerikai indiánok ősei az akkor még befagyott Bering-szoroson keresztül
vándoroltak át Szibériából. Mikor az első európai felfedezők rájuk
bukkantak, a barbár törzsek és civilizált birodalmak már egészen a Tűzföld
csúcsáig benépesítették a földrészt. Mindenki ezt hiszi róluk, kivéve
magukat az indiánokat. Bár nekik is sokfajta legendájuk van
származásukról, de egyik se szól arról, hogy Szibériából jöttek volna.
A mexikói aztékok, elődeik a toltékok, a maják és más közép-
amerikai törzsek szerint ők a keleti tenger közepén található Aztlán vagy
Atlán nevű szigetről származnak, (ez az a sziget, amit mi Atlantisznak
hiszünk.) A spanyol hódítók által készített dokumentumokból
megtudhatjuk, hogy milyen ősi szokásaik voltak, őseik hol szálltak először
partra (ez a hely nincs messze Vera Cruztól), és hogyan hozták magukkal
értékeiket, könyveiket és festményeiket. Landa püspök, aki először a maja
feliratok elpusztítására bujtott fel, később azonban maga is tanulmányozta
őket, megállapította, hogy a hódítás előttről származó iratok Yucatánban
mind a faj tengeren túli származására utalnak. A maja feljegyzések
fennmaradt másolataiból kitűnik, hogy az indiánok azt hiszik, őseik
átjöttek a tengeren, mely előttük kettévált. A guatemalai kiesé maja
feljegyzések így írnak híres krónikájukban, a Popul Vuh-ban: „A kicsé
király három fia látogatást tett egy messzi keleti földön, ahonnan őseink is
jöttek."
Az egyesült államokbeli indiánok között még ma is hagyományai
vannak a keletről történt bevándorlásnak. A Nagy-tavak környékén élő
indiánok úgy nyilatkoznak őseikről, mint akik a „felkelő Napnál laktak". A
hopi elbeszélések arról számolnak be, hogy ők a trópusi délről
származnak, és csak azért menekültek meg a pusztulástól, mert a „víz alatt
éltek". Más túlélők nádhajóikon átszelték az óceánt, így nem fulladtak meg
a „harmadik világgal együtt". A delaware-i leni-lenapi indiánok hiedelme
szerint ők az „óceánon túlról ... az első földről" jöttek, hasonlóan a sziú
hagyományokhoz: ,Az indián törzsek egykor egyek voltak, és mindenki a
szigeten élt... amerre a Nap kel fel..." Az új hazába hatalmas kenukon való
hetekig tartó hánykolódás után érkeztek. Az iowa indiánok legendája is
egy szigetre utal: ,A kezdet kezdetén minden ember azon a szigeten élt,
ahol a Napcsillag született."
Dél-Amerikában a csimúk (az inkák ősei) hoztak létre egy
birodalmat Peru partjainál. A tizenegy négyzetmérföld kiterjedésű
romváros, Chan Chan épületeiben talált feljegyzések arról is szólnak, hogy
az ősök a tenger felől érkeztek egy flottányi hosszú kenun.
Bár az antropológusok nem fogadják el az eredetről szóló indián
legendákat, abban azért egyetértenek, hogy az ott élő emberek nem
Amerikából származnak. Az egyik legnyomósabb érv, ami ezt
alátámasztja, hogy eddig nem találtak az Újvilágban olyan leleteket,
amelyek egy emberszabású majomra vagy esetleg ősemberre utaltak volna.
Több mint tízezer évvel ezelőttről semmilyen bizonyíték nincs az ember
létezésére, holott Afrikában és Ázsiában az előemberre utaló nyomok
között vannak másfél-kétmillió évesek is.
Van, aki szerint még tízezer évvel ezelőtt sem voltak emberek
Amerikában. Amikor a húszas években a mexikói Folsomban egy
hatalmas bölény csontjai között egy finoman megmunkált íjhegyet találtak,
a „szakértők" ezt úgy magyarázták, hogy bizonyára egy rágcsáló cipelte
azt oda. Amikor már a második íjhegyet találták meg egy másik állat
maradványai közt, a vélemények változni kezdtek, és úgy tekintettek
Folsomra, mint az egyik legrégebben benépesített helyre Amerikában. A
történelem előtti emberekre utaló nyomok máshol is felbukkantak
Amerika-szerte, például Floridában, ahol a kardfogú tigris és tevék
maradványai között cserépdarabokat és kőszerszámokat találtak.
Bár a ló valószínűleg már kipusztult az amerikai földrészről még az
ember megjelenése előtt, több barlangban együtt találták meg emberek és
ősi lovak csontjait. Ilyen volt például a Magellán-szorosban található,
1938-ban felfedezett Fells-barlang, mely leleteinek kora mintegy 9000 év.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a ló ekkor már háziasítva volt,
lehetséges, hogy szállítás helyett a lovak étkezési célokat szolgáltak.
De van még egy meglepő dolog, ami Dél-Amerikában látszik
bizonyítani az ember jelenlétét már régóta. Peruban Piscótól nem messze,
a híres Nazca-vonalak közelében Dr. Julio Tello perui archeológus egy
agyagedényt talált. Az edényt láma alakok díszítették, amelyeknek öt ujjuk
volt. Manapság a láma párosujjú patásnak számít, tekintve, hogy két ujja
van. De több ezer évvel ezelőtt valóban öt ujjal rendelkeztek.
 A mexikói képzőművészet elefántot ábrázoló motívumai és a
wisconsini „elefánt-domb" arra enged következtetni, hogy valamikor
elefántok is éltek a kontinensen. Ezt erősíti meg a Bolíviában talált
cserépedény, amely a távoli korokban kihalt toxodont ábrázolja. (Ez az
emlős volt a mai elefánt egyik őse.) Az Amazonas környékéről olyan
kövek kerültek elő, melyekbe dinoszauruszokhoz hasonló állatok rajzai
voltak belekarcolva, és dinoszauruszokat mintázó kis szobrocskákat
bányásztak ki Közép-Mexikóban is. Közép-Amerika és Mexikó területén
több olyan templom is van, melyeken a díszítő motívumok sárkányokat
vagy valami óriási hüllőt ábrázolnak.
Természetesen a képek és szobrok csak nagyon leegyszerűsített
ábrázolásai a lényeknek, ugyanúgy, mint Kínában, sőt tény, hogy a maja
sárkányok bámulatosan hasonlítanak kínai megfelelőjükre. De ami az
ember Amerikában való megjelenésének idejét illeti, egyre valószínűbb,
hogy elég régóta volt ahhoz a földrészen, hogy más kultúrák is
befolyásolják, ne csak azokéi, akik a Bering-szoroson átkeltek.
Az ősi Amerika egyre fejlettebb társadalmaiban folyamatosan jelen
volt az a nézet, miszerint a fehér bőrű, fehér szakállú istenek, félistenek és
tanítók újra és újra meglátogatják a földet. Mexikóban ez az isten
Quetzalcoatl volt, aki különösen szerette, ha virágokat áldoztak neki,
ellentétben az akkoriban szokásos emberáldozatokkal. Quetzalcoatl
állítólag számos művészetet és tudományt tanított az aztékok őseinek. Ő
maga egy keleten található szigetről jött, amit több néven is neveznek:
Tula, Tollán vagy Hue Hue Tlapallan. Szakállának és bőrének színén kívül
Quetzalcoatl arról is híres volt, hogy hosszú, keresztekkel kihímzett
köntösben járt.
Egy hasonló háttérrel rendelkező istent a maják is tiszteltek, de
Kukulkánnak hívták. Az atlantológusok a Quetzalcoatl-Kukulkán legendát
az atlantiszi teóriák egyik kulcsának tartják, míg mások szerint egy krétai,
föníciai, karthágói, római, viking vagy kelta származású személyről van
csak szó. Az írek szerint a titokzatos isten nem más, mint Szent Brendan,
aki i. sz. 484-ben az írországi Tralee-ből nyugatra hajózott egy
expedícióval, és soha többé nem tért vissza. Esetleg ő lehetett a hatalmas ír
harcosok főnöke, mivel neve, Cuchulain, nagyon hasonló a Kukulkánhoz.
A maják más világos bőrű tanítókra is emlékeznek, akik egy
„szigetről vagy földről jöttek, a felkelő nap irányából." A guatemalai kiesé
maja nemzet Gucumatznak hívta a titokzatos istent. Itzamna, az
orvosságok, a könyvek és az írás maja istene is bizonyítja a kultúra
fontosságát az ősi Amerikában. Kolumbiában a csibcsa nép Napistene,
Bochica emlékeztet Quetzalcoatlra, mert ott ő hozta a civilizációt, és
tanította az embereket. Egy szokatlan pontja ennek a legendának az, hogy
Bochica és felesége teveháton érkeztek Kolumbiába keletről. Samé, a
brazil indiánok mestere - aki megtanította őket a föld megművelésére és a
varázslatokra - szintén az óceán keleti partján túlról érkezett.
Quetzalcoatlhoz és a többi istenhez hasonlóan, az indiánoknál ismeretlen
fehér szakálla volt.
Egy egészen más, de hasonlóan érdekes legendát fordított le Chiapas
püspöke spanyolra 1691-ben, miután elégettette az eredeti maja könyveket,
melyekből az információt szerezte. A beszámoló egy kis csoport hosszú
köntösű idegenről szól, akik a püspök szerint i. e. 1000 körül érkeztek a
maják földjére. Egy Votan nevezetű félisten vezette őket (néha mint
Quetzalcoatl unokájára történnek rá utalások), és fokozatosan
összeházasodtak a majákkal, majd megalapították Palenque városát. Az
egyik legérdekesebb rész arról számol be, hogy Votan többször visszatért
saját országába, hogy még több követőt hozzon.
A legendák bizonyítják, hogy döntő szerepet játszott az azték
birodalom, majd később a maja városok összeomlásában az, hogy Cortez,
a spanyol hódító, a nád évében érkezett, ugyanabban az évben, mikorra
Quetzalcoatl megígérte visszatérését. Mikor az aztékok látták a spanyolok
világos haját, azonnal arra gondoltak, hogy ezek Quetzalcoatl küldöttei, és
Cortez vagy a szőke Alvarado kapitány (akit Tonantiuhnak, azaz
Napgyermeknek neveztek), vagy az isten maga, vagy közeli rokonuk.
Ezért az aztékok, ez a harcias és bátor nép megzavarodott, és tétováztak,
mert nem tudták eldönteni, hogy az istenek ellen folytatott háború milyen
következményekkel járna.
Néhány forrás szerint az óriási inka birodalom - mely Kolumbiától
Chiléig terjedt,, és magába foglalta Bolíviát is - legalább húszmillió főre
becsült jól képzett és szociális alapon kormányzott lakosa ugyanezen
okból pusztult el. Saját istenük és tanítójuk, Viracocha (Tengerszél) a nagy
óceán felől jött, és ugyanarra távozott el, de a Quetzalcóatl-Kukulkán
legendától eltérően nyugatra. Mikor az inkák szembekerültek a
spanyolokkal, nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy ők valahogy
összefüggenek ViracochávaL A tizenkettedik inka, Huayna Kapac halálos
ágyán azt jósolta, „Fehér ember fog jönni a Naptól és legyőzi a peruiakat".
E jóslat „beteljesülése" ellenállásukat teljesen megtörte, azt hitték,
istenekkel állnak szemben.
A régi legendák és a jóslatok egyidejű teljesülése teljesen más
megvilágításba helyezi a régi amerikai civilizációk leigázását. Az utolsó
azték uralkodó húga, Papantzin hercegnő szintén pontosan megjövendölte
a fehér istenek partraszállását Mexikó partjainál. Jóslata teljesen
megzavarta bátyját, Montezumát, és amikor a spanyolok megérkeztek,
teljesen tehetetlenül állt az események előtt. Chüám Bálám, a maják
főpapja szintén megígérte, hogy a tizenharmadik korban fehér emberek
érkeznek újra Yucatánba.
Az aztékok a jövőre vonatkozólag újabb jóslatokkal is rendelkeztek,
melyek szerint a fehér ember jövetele és a régi istenek templomainak
elpusztítása után eljő majd a nap, mikor a régi istenek visszatérnek, és
újból birodalmat alapítanak Mexikó völgyében. Ennek a jóslatnak a
szelleme még ma is él néhány indián törzsben, bár a jóslat beteljesülésének
időpontjára már nem emlékeznek.
A spanyol hódítók dél-amerikai hadjáratuk során egyaránt
találkoztak sötét és világos bőrű emberekkel. Panama Atlanti-óceánnal
határos részén egy Atlán nevű városban világos bőrű lakosokat találtak, de
az asszonyok bőre első ránézésre olyan volt, mint amilyen a spanyol nőké.
Az első lelkesedések elmúltával azonban kiderült, hogy ha létezett is
valamikor valamiféle antropológiai kapcsolat köztük, akkorra már nem
lehetett semmi ilyesmit felfedezni.
Dél-Amerika dzsungeleiben is találtak egészen sötét, majdnem fekete
bőrű vad törzseket, és amikor a spanyolok elérték Perut, észrevették, hogy
az inka nemesek bőre világosabb a, többiekénél (a nemesek csak egymás
között házasodtak), és barna, vörös vagy éppen szőke a hajuk. A
kiválasztott gyönyörű Napszűznek pedig az összes ember közül a
legvilágosabb volt a bőre.
Az egyiptomiakhoz hasonlóan az ősi peruiak is mumifikálták
halottaikat, többé-kevésbé ugyanazokat a módszereket használva. A
testből eltávolították a zsigereket, majd különböző kenőcsökkel kenték be.
A múmia köré tették értékeit és a következő világban esetleg szükséges
eszközöket. Emiatt Egyiptomban és Peruban is rablások és fosztogatások
célpontjaivá váltak a temetkezési helyek. A sírok feltárása érdekes
eredményre vezetett, az ősi peruiaknak gesztenyeszínű és szőke hajuk volt,
éppen úgy, ahogy erről a legelső spanyolok tudósítottak.
 Egyéb szakállas, indiánoktól eltérő jellegzetességeket mutat egy régi
kolumbiai tükör hátoldala, amelyet Mexikóban, Vera Cruztól nem messze
találtak. A fej ábrázolásának módja idegen az amerikai indián művészettői,
inkább az egyiptomi, krétai vagy föníciai munkákra hasonlító faragásokat
találtak a maja romok között például Chichén Itzában, Yucatanon és Tres
Zapotes, illetve La Venta városokban Vera Cruz környékén. Mexikóban és
Közép-Amerikában pedig olyan kis agyagszobrok kerültek elő a földből,
amelyek szintén szakállas embereket ábrázoltak, és nem hasonlítottak az
indiánokra. Vera Cruz környékén nagyméretű bazalt fejek kerültek elő,
amelyek negroid típusú embereket mintáztak. Némelyik kő súlya
meghaladta a 24 tonnát, magassága pedig a két métert. Tres Zapotestől
nem messze bukkantak rájuk, a dzsungel talajába voltak besüllyedve.
Hasonló fejek sisakkal együtt kerültek elő La Ventából is, közvetlenül a
tenger mellől. Monté Albánban az épületeket díszítő faragások negroid és
szemita jellegű táncosokat mutatnak.
Ezek a vésetek és kisebb műtárgyak (beleértve a kerekes játékokat
vagy modelleket) leginkább az olmék kultúrára jellemzőek. A különböző
nem indián kultúrák egymás mellett élése az egyik maja feljegyzésre - a
Popul Vuh-va emlékeztet. A felirat egy olyan földet említ, ,Ahol feketék és
fehérek éltek együtt békében". Szokatlan megjegyzés egy olyan kontinens
lakóitól, kiknek bőre se nem fehér, se nem fekete.
Constance Irwin, a Fehér istenek és köböl faragott arcok szerzője,
kínál egy lehetséges magyarázatot az ősi Mexikóban található rengeteg faj
kialakulására. Szerinte a szegélydíszeken és kis szobrokon látható szemita
típusú emberek föníciai kereskedők, bizonyítja ezt az általuk itt hagyott
rengeteg tárgy: ruha, lábbeli, sisak, és amiket viseltek. Esetleg a római
pusztítás elől menekülő karthágóiak vetődtek erre néger szolgáikkal, és
róluk mintázták a Monte Albán-i és La Venta-i szobrokat és
domborműveket. Ez persze nem magyarázza meg, hogy miért csináltak a
szolgákról akkora szobrokat, amelyek mérete vetekszik az egyiptomi
fáraók szobrainak méretével. Végezetül kérdéses az is, hogy a gigantikus
fejek egy hatalmas oszlop részét alkották-e, mint ez ma is megtalálható
Tulában (Mexikó), vagy esetleg soha el nem készült szobrok alkotóelemei.
Az atlanti-óceáni áramlások igazán egyszerűvé teszik az Európából
Amerikába vezető út megtételét. Európát elhagyva a hajósnak csak
követnie kell az észak-atlanti áramlás déli részét, majd a Kanári-áramlás és
az uralkodó széljárás segítségével eléri Dél-Amerika északi partjait. Az
Antillákon keresztül is utazhat, ekkor átvág a Karib-tengeren, és
Venezuela, Kolumbia és Közép-Amerika partjahoz érhet. A Yucatán-fél-
szigetet megkerülve pedig ott van Vera Cruz. Ez sok mindent
megmagyaráz, például a római pénzérméket Venezuela partjainál, a
föníciai feliratokat Brazíliában, és La Venta, valamint Tres Zapotes
rejtélyét. Ezenkívül a híres, de hivatalosan el nem fogadott földközi-
tengeri kultúrák maradványainak tekinthető településeket az Egyesült
Államokban, Floridától egészen Maine-ig. Az utazás a Golf-áramlatnak és
a szeleknek köszönhetően már az ókori hajósok számára sem volt
lehetetlen vállalkozás.
De megfordítva, a Golf-áramlás elősegítette az amerikai indiánok
számára az átkelést Európába, ahogy ez az i. sz. első században
valószínűleg meg is történt. Ekkor találtak ugyanis egy ismeretlen helyről
származó, rézveretekkel borított hosszú kenut Észak-Európában. A
zsákmány a római helytartó, Pub-lius Metellus Cellar birtokába került. Egy
római mellszobor, amit bizonyíthatóan Európában készítettek, is magán
viseli az indián kultúra stílusjegyeit. Maga Kolumbusz Kristóf is
feljegyzést készített két, Írország partjainál megtalált holttestről, akiket egy
hosszú csónakban találtak. Szerinte kínaiaknak néztek ki, de valószínűleg
indiánok vagy eszkimók lehettek, és felbukkanásukkal ösztönözték
Kolumbuszt nagy terve végrehajtásában.
A viking telepesek Grönlandon szintén kihasználhatták a kedvező
áramlásokat. Dyenek a keleti és a nyugati grönlandi áramlatok, amelyek
nyugatra, majd onnan Újfundland partjai felé tartanak. Újfundlandtól a
Szent-Lőrinc öböl átvágásával Új-Skóciába, magára Újfundland szigetére
vagy a part mentén akár távolabbi helyekre is el lehet jutni. Sajnálatos
tény, hogy Amerikában igen sokáig elhallgatták a Kolumbusz előtti,
átkelésekre utaló nyomok létezését. Charles Michael Bowen, az Atlanti-
óceánon történt korai átkelések kutatója ezt a NEKE alapelvnek nevezte
(Nem voltak itt Európaiak Kolumbusz Előtt). Könyvében (Ők mind
felfedezték Amerikát) több jól dokumentált esetet ír le, olyanokat, mint a
portugál Cortereal próbálkozásai (1477); a skót Henry Sinclair herceg és a
velencei Zeno fivérek útja (1395); az északi Paul Knutson (1355); a walesi
Madoc herceg (1171); Eric Gnupsson püspök, a Vatikán küldötte (1121);
az izlandi Thorfinn Karlseffni (1010); a viking Leif (1003); Thorvald
Ericsson (1007) és más, kevésbé jól dokumentált esetek egészen a távoli
időkig visszamenően. De mindmostanáig senki nem hitt abban, hogy az
Atlanti-óceánon keresztül bármilyen kapcsolat is kialakulhatott volna az
ősi civilizációk között.
Az amerikai törzsek és népek ezeket a látogatásokat legendákként
őrizték meg, a látogatók pedig hazatérve gyakran írták le - kisebb
túlzásokkal -, hol voltak. Az északi népeknek Grönlandról van ilyen
krónikájuk (ami manapság nehezen képzelhető el zöldnek, de régebben,
mikor melegebb volt az éghajlat, kőből épült falvak sorakoztak rajta), és
Vinlandról, a szőlők földjéről (ez valószínűleg New England). A Szent
Brendan által felfedezett, korábban elvándorolt ír szerzetesek a
Bermudákon, a Bahamákon, a Nagy Antillákon vagy Florida keleti
partjainál élhettek.
Az Újvilág számos helyét az olyan nevekhez hasonlóan, mint
Nyugat-India, az európai felfedezők nevezték el egy-egy, a közelben
található legendás hely nyomán. Így született meg az Antillák, ami az
angol Antilla szóból származik, és magára Atlantiszra utal. A Brazil (vagy
Hy Brazil) szó pedig az ír legendák titokzatos nyugati földje. Nagyon
különös, hogy a rejtélyes Hy Brazil (I BRZL) azt jelenti az ősi szemita
nyelven: „a vas szigete"; Héber nyelven a B-R-Z-L még ma is vasat jelöl.
A „vas szigete" az írek számára nem volt érthető, mégis hamar így kezdték
nevezni a vasban gazdag brazil földet.
Kínai expedíciók is jártak Észak-Amerikában nyugat felől. A Hai
King (i. e. 2250) leírja a „nagy keleti óceán" átszelését, és az első kikötési
helytől megtett hosszú felfedező utat dél felé. A leírásban szerepel a
szárazföld belsejében egy „ragyogó sziklavölgy" - talán a Grand Canyon?
Egy kínai buddhista pap - Hvui Sin - is említést tesz egy még délebbre jutó
utazásról az i. sz. ötödik században, ami a kínai történelemben a Hatodik
Dinasztia koraként ismert. Az általa is látott földnek a Fusang nevet adta,
ami kínaiul áloéfát jelent, és egyidejű leírásából kikövetkeztethetően úgy
tűnik, hogy Mexikóban és Közép-Amerikában járt (ahol honos az áloéfa).
A távol-keleti emberek látogatásai magyarázatot adhatnak arra, honnan
ismerték a mexikóiak a „sárkány" mintát, a lótusz virágjának alakját, a
svasztikát (amit a kínaiak Buddha szívének hívtak már több mint 2000
évvel azelőtt, hogy Hitler hallott volna róla), és más keleti motívumokat. A
keleti emberek és a Földközi-tenger környékéről ideutazók egyaránt
láthatták az amerikai bölényt, ami számukra olyan rendkívülinek hathatott,
mint egy igazi sárkány. A Piri Reis-féle térképen régi török nyelven az
alábbi megjegyzés olvasható: „Hét arasz hosszú szörnyek. Szemük között
a távolság egy arasz. De teljesen ártalmatlanok..."
Semmilyen nyom vagy üzenet nem maradt az amerikai szárazföldön,
amiről feltételezhető, hogy a Kolumbusz előtti utazók hagyták volna ott. A
legtöbb „nyom" is csak hamisítvány. A híres kensingtoni kő, amelyet
1898-ban ásott ki a földből egy minnesotai farmer, nagyon kirívó eset.
Úgy értelmezték, mint egy gót, svéd vagy norvég utazás leírását
Vinlandról. Egy támadás részletes leírása volt rajta, valamint a segítségért
való könyörgés. Az a tény, hogy a követ vikingek utódai találták meg egy
skandináv közösségben, talán nem is a legjelentéktelenebb ok, hogy
generációkon keresztül tartó érvelések után a nem-skandinávok elutasítsák
mint bizonyítékot. Kevésbé könnyű megmagyarázni, hogy a nemzeti
büszkeség miért okoz számtalan tudományos problémát. Ilyen a
Brazíliában 1872-ben talált föníciai vagy karthágói kőtáblák esete is.
Megtalálásuk óta már rengetegszer megvitatták egyes részeiket.
„Szidonból jöttünk... kereskedelmi céllal érkeztünk erre a távoli partra, á
hegyek földjére." A továbbiakból megtudhatjuk, hogy az Akaba-öbölbeli
föníciai kikötőből eredetileg tíz hajó indult útnak. Bár kezdetben tényleg
hamisítványnak tartották, teljesen illogikusnak tűnik, hogy a brazilok
annyire elutasítsák a föníciai feljegyzéseket, és eltemessék őket. Az ősi
szemita nyelv tanulmányozója, Cyrus Gordon professzor 1968-ban
megállapította, hogy egy hamisító nem ismerhette a föníciai írás stílusát és
jegyeit, mivel azokat csak 1872 után fejtették meg.
Még nehezebb lehetett azt a kőbe vésett hajót hamisítani, amit a
massachusettsi Assawompset tóban találtak. A nehézséget fokozta, hogy a
nagydarab sziklát víz lepte el, és csak az 1957-es szárazság idején bukkant
ki a felszín alól. Meg kell jegyezni, hogy amennyiben régebben a tengerek
szintje alacsonyabb volt a mainál, úgy a tavak szintje is alacsonyabb kellett
hogy legyen. Ez pedig ugyancsak magyarázatot adna a New England-i és
haiti tavakban található épületekre. Történelem előtti kultúrák
portyázásainak nyomát lehetne megtalálni Észak-Amerikában is a
partvonalak és tavak mentén.
 Az Egyesült Államok keleti részén több, egymástól távol lévő helyen
talált nyomok utalnak egy földközi-tengeri vagy atlantiszi kultúrára. Ezek
a nyomok annyira meglepetésszerűen bukkannak fel, hogy általában még a
részletes tanulmányozás előtt beépítik, vagy hamisítványnak bélyegzik
őket. Jó példa erre a New Hampshire-i Mystery Hillen lévő megalitikus
kőépület esete. A partvonaltól 25 mérföldre, a 70 méter magas domb
tetején 22 romos kő állt. Első tulajdonosuk - Jonathan Pattee - után a
Pattee's Cave nevet kapták. Anélkül, hogy egyáltalán felmerült volna
benne, hogy ezek régiségek, egyszerűen beépítette őket a pincéjébe. A
kőépületek közül több is hasonló sorsra jutott, volt, amit nyersanyagnak
használva a Lőrinc-csatorna építésénél használtak fel.
Annak megállapítása, hogy végül is milyen maradványok kerültek a
Robert Stone vezetésével működő New England-i Régiségkutató Társaság
birtokába, állandó programját képezi az intézetnek. Itt igyekeznek
megállapítani pontos helyüket, a Carbon-14 módszerrel pedig korukat.
A kőházak, utak, csatornák, menhirek és áldozati kövek építői
föníciaiak, karthágóiak, ír szerzetesek, indiánok (vagy kissé ironikusan
fogalmazva - mivel a kövek sok helyen csak egymásra vannak „dobálva" -
„részeg indiánok") lehettek. Robert Stone-t a romok arra ösztökélték, hogy
ő maga is keresse a magyarázatot, a világ más helyein található hasonló
építmények vizsgálatával. Ennek során rájött, hogy az Ibériai-félszigeten,
pontosabban Portugáliában is vannak ugyanolyan megalitikus struktúrák.
Hasonló épületek viszont a Földközi-tenger mentén mindenhol
megtalálhatók: Máltán,' Szardínián és más szigeteken.
A Mystery Hillen talált köveken lévő írásokat eddig nem sikerült,
azonosítani, pedig a föníciai ábécére hasonlítanak. Nyilvánvalóan föníciai
leveleket tartalmazó köveket fedeztek fel a pennsylvaniai
Mechanicsburgban. 1948 óta kb. 1000 olyan követ találtak, amin csak egy-
egy betű található. Charles M. Boland, aki Dr. Witiiam Stronggol együtt
tanulmányozta ezeket a köveket, arra a következtetésre jutott, hogy ezeket
a köveket az ábécé betűinek sorrendjében készítették.
Néha az is előfordult, hogy az indiánoknak tulajdonított írások az ősi
föníciai vagy krétai nyelven érthetetlen szavakát alkotnak. Jól példázza ezt
az a kő, amelyet 1885-ben a tennes-see-beli Morgantonban találtak.
Először csiroki indián feliratnak vélték, mivel ők is kifejlesztették saját
ábécéjüket, mielőtt .száműzték volna őket ősi földjükről. Amikor azonban
a követ megfordították, a betűk egy régi civilizáció nyelvére
emlékeztettek. Ezért azóta a tudósok minden feliratot fentről lefelé is
megnéznek
 1968-ban Manfréd Metcalf, a Fort Benning egyik civil alkalmazottja
érdekes követ talált, miközben ökörsütő helyet akart építeni. A követ Dr.
Cyrus Gordon azonosította Dr. Jo-seph Mahan, a kolumbiai művészeti
múzeum vezetője segítségével. Megállapították, hogy a kövön krétai
írással számok vannak feltüntetve, és ugyancsak jól kivehető a krétai
szimbólum, a kétélű fejsze.
Még mindig vannak helyek, ahol a feltárás még el sem kezdődött. E
helyek fennmaradásukat annak köszönhetik, hogy a lakosság nagy része az
idők folyamán New Englandből és a part menti kisebb településekből
nyugatra, illetve a keleti nagyvárosokba költözött. A megművelt földek
nagy részét újból a természet vette birtokába, és a bronzkori vagy még
régebbi műtárgyakat elfelejtették, vagy meg sem találták. Ezeken a
területeken, ahol újra nő ki az erdő, a tavak alján és a kerti vizekben még
sok felfedezetlen hagyatéka van az indiánok előtti megalitikus kultúrának.
Több kőlépcsős piramis található az Okeechobee-től délnyugatra
fekvő Nagy Ciprus mocsárban, amiket először a seminole indiánok
fedeztek fel. Fort Lauderdale és a floridai Naples között, az Aligátor
sornak becézett úton lehet őket megközelíteni. A kis dombocskákat és
épületeket a caloosa indiánok vagy az indiánok előtt itt élő népek alkották.
A piramis alakú dombok kagylókkal vannak borítva, a Florida partjainál
talált cserepekhez és dísztárgyakhoz hasonlóan. Az nyilvánvalóvá vált,
hogy az amerikai régészet sokkal öregebb, mint az eddig hittük; sok
megvizsgált leletet már nagyon régen megtaláltak. Nyugat-Virginiában a
Kanawha-völgy felett álló rejtélyes hegyen a Carbon-csúcsra futó hosszú
kőfal közelében egy faszobrot találtak 1896-ban. A szobor egy
bölényborjút cipelő nőt ábrázolt. A környéken élő csiroki és shawne
indiánokra abszolút nem jellemző, hogy nagyméretű faszobrokat
készítenének, és amikor megkérdezték őket, ki építette a hosszú falat,
ugyanazt válaszolták, mint dél-amerikai rokonaik: egy fehér bőrű nép élt
itt előttük. A „bölényes Madonna" megerősíti azt, amit már eddig is sejteni
lehetett, az indiánok előtt itt lakók háziasítottak a bölényt. Bizonyára bőre,
húsa és teherbírása jelentett nagy segítséget az embereknek. A bölényes
Madonna jelenleg egy montreali kiállításon látható, mint az ókori
művészet egy szokatlan terméke, az i. e. 1500 körüli dombépítő kultúra
része.
A dombépítők kultúrája egy újabb archeológiai felfedezés, ami
ugyanolyan titokzatos, mint az eddigiek. Sajnos az idő és a buldózerek
pusztítása gyorsan eltüntette nyomaikat.
 Az Egyesült Államok középső és déli részére elsőként érkezők
ezerszámra találtak dombokat és lapos tetejű piramisokat1 a Mississippi,
az Ohio és más kisebb folyók völgyében. Voltak köztük olyan nagyok,
mint a Cahokia domb, ami tíz emelet magas lehetett, és 16 acre volt az
alapja. A legkisebbek akkorák voltak, mint egy sírkamra. De találtak
olyanokat, amelyek állatokra hasonlítottak, mint például a loudeni
Kígyódomb. Ez valójában egy 20 méter hosszú kígyó nyitott
állkapcsokkal, és valamikor egy templom része lehetett. Más dombok
épületeknek vagy egész városoknak az alapját képezhették, de olyanok is
vannak, amelyek körülölelve a várost falként védték azt. Dr James Ford
egy ilyen földből készített „város" méretét összehasonlította a Nagy
Piramiséval. Az előbbinek 35-ször akkora a térfogata...
Az első munkások eleinte figyelmen kívül hagyták a földhalmokat,
esetleg csak árvizek esetén használták menedékként. Amikor az indiánokat
kérdezték a dombocskákról, azt a választ kapták, hogy azokat régi
emberek építették, akiket ők sem ismertek. A munkások sok földhalmot
elpusztítottak, hogy helyükre épületeket emeljenek, vagy szántóföldként
hasznosítsák a terepet. Később kincsre vadászva feltúrták őket. Egy ohioi
dombkomplexum annak köszönheti megmaradását, hogy golfpályának
használták.
A tizenkilencedik század folyamán megnőtt az érdeklődés a
dombépítők iránt, mivel a fiatal Egyesült Államok pszichológiailag nagy
szükségét érezte, hogy saját múltját minél jobban megismerje. Robert
Silverberg Az ősi Amerika dombépítői című tanulmányában összegyűjtötte
az adott korra vonatkozó leleteket, szokatlan szobrokat, állatok képmásait,
bronztárgyakat, sisakokat és fegyvereket. Ezek a tárgyak a dombokból
kerültek elő, és azt mutatják, hogy a dombépítők több népcsoport
keveredéséből származnak atlantiaiak walesiek, és még az elveszett tíz
izraeli törzs tagjai is megtalálhatók voltak közöttük. Tény, hogy ők voltak
a titokzatos, indiánok előtti civilizáció tagjai, akik háziasítottak a bölényt
és a masztodont, és felhasználva különös segítőiket felépítették dombjaikat
és egyéb földmunkáikat Amerika-szerte.
Az utánuk következő generációk bizonytalan pillantásokat vetettek a
dombépítőkre, és csak a jól-informáltak osztották Silverberg nézetét,
miszerint a dombokat az indiánok legfejlettebb elődei készítették. Az idők
során az indiánok elfeledkeztek róluk vagy nem érték el azt a
szervezettséget, ami egy ilyen munka elvégzéséhez szükséges. Az emberek
bizonyos szkepticizmussal fogadták az utóbbi 160 évben feltárt vagy
kirabolt dombokból előkerült tárgyakról szóló híreket. Az egyik régi
wisconsini dombból egy ezüst karkötő került elő, rajta belükkel, amik a
„MONTREAL" szót adták ki. Egy Illinois-ban talált fém páncél pedig
pontosan olyan, mint amilyeneket Kínában használtak Mivel a tea növényi
rozsdáját találták rajta, ezért valószínű, hogy tényleg kínai. Az indiánok
közül sokan még ma is temetkezési helyeknek használják a dombokat, ami
néha félreértéseket is okozott a múltban, de ez a dombok fontosságát egy
szemernyivel sem csökkenti.
Mára már világossá vált, hogy a Mississippi völgyében és az Öböl
mentén talált piramisszerű dombok a mexikói kultúrák nyomait viselik
magukon, az északiak pedig más, talán korábbi korokból származó
jegyeket mutatnak. Ha az Egyesült Államokban található dombokat egy
fejlett indián kultúra hozta; létre, akik azóta elfeledkeztek erről, akkor úgy
tűnik, hogy ez egy általános folyamat az amerikai és más civilizációk
körében. Ha visszamegyünk az időben, akkor a régebbi korok társadalmai
mindig fejlettebbek voltak, mint az elkövetkező századokban kialakult
civilizációk. Ez igaz Mexikóban, ahol az aztékok nem tudták tovább
fejleszteni elődeik tudását, a toltékoknál és az olmékoknál, akik bár
megőrizték a tudományos ismereteket, a művészetet és az irodalmat, de
ugyanakkor emberáldozatokat mutattak be, és a kannibalizmus sem állt
távol tőlük. A maja birodalom már a spanyol hódítók megérkezése előtt
hanyatlásnak indult, az inkák pedig bár hatalmas épületeket alkottak, de
építészetük meg sem közelítette az elődeik műveit. Sőt az írás művészetét
is elfelejtették.
A fentiek ugyancsak érvényesek a csendes-óceáni szigetek esetén is,
ahol az egykor hatalmas városok és szobrok létrehozására képes
civilizációk visszasüllyedtek a barbarizmusba és a kannibalizmusba.
Délkelet-Ázsiában szintén egykor virágzó társadalmak tűntek el, nagy
városok ürültek ki a történelem során. Ide tartozik a kambodzsai
Angkorvat és Angkortom templomváros, ahol csak a faragott
kőtemplomok és paloták maradtak meg, az óriási metropolisz fából készült
házai teljesen eltűntek az évezredek során. Ceylon hatalmas erdei városaira
már csak a legendák emlékeztetnek, Anuradhapura és Polannaruwa
teljesen eltűnt, pedig valamikor egyik végüktől a másikig több mint 16
mérföldet kellett gyalogolni, és állítólag legalább egymillió ember élt
bennük.
Több elveszett város Közép-Amerika dzsungeleiben jobb
megvilágításba helyezheti az amerikai és a világtörténelmet. Általában a
levegőből lehet felfedezni ezeket a városokat, mert onnan jól láthatók a
csoportosan felbukkanó, különös szimmetriát alkotó, fa borította dombok.
Az ilyen alakzatok általában egy-egy maja templom- vagy
palotakomplexum létezésére utalnak.
Időről időre felbukkannak olyan legendák, melyek arról szólnak,
hogy Brazíliában az Amazonas őserdeiben még élnek a kőkori építészek
leszármazottai. Egy ilyen várost a felfedező spanyol és portugál
kincsvadászok Manoának neveztek. Francisco López a leírást Peru
megszállásakor az indiánoktól szerezte meg, remélve, hogy gazdag
zsákmányra bukkan. „Ma-Noa egy sós tó közepén álló sziget. Falai és
háztetői aranyból készültek, és csülogásuk visszatükröződik a vízben. A
palotáién az összes edény ... tiszta aranyból és ezüstből készült, de a
legjelentéktelenebb dolgokat is ezüstből és rézből kovácsolták ... A
szigeten áll a Nap temploma. Az épület körül óriásokat ábrázoló szobrok
sorakoznak, természetesen aranyból kiöntve. A szigeten a fák is aranyból
és ezüstből készültek ... a herceg szobra tetőtől talpig aranyporral van
beszórva."
Az ilyen kincsekkel megrakott városokat néha fehér színű indiánok
lakják, és veszélyes, vad törzsek veszik körül. Máskor évszázadok óta
elhagyatottan áll Guyana, Venezuela és az Amazonas völgye között.
Rengetegen indultak már útnak abban a hitben, hogy a nyomára akadnak.
1595-ben Sir Walter Raleigh próbálta sikertelenül megtalálni. Egy
bizonyos Raposa 1743-ban azt állította, hogy járt a városban. 1764-ben
egy négyszáz főből álló expedíció indult útnak Bodavillából, de csak
huszonötén értek vissza. Egy másik alkalommal 1400 brazil katona tűnt el
a dzsungelben. A legendás arany város utáni kutatás a mai napig nem
fejeződött be. 1925-ben Fawcett ezredes, 1950-ben pedig a francia
felfedező, R Manfrais indult el a legendák után.
Elveszettnek hitt városokat ma is találnak Amerika erdeiben, és a
híres perui várost a Machu Picchu ormán is csak a huszadik század elején
fedezték fel, a maja Dzibilchaltun 3500 éves romjai pedig alig több mint
húsz éve kerültek elő, pedig csak pár mérföld távolságra feküdtek a
yucatáni Méridától. A fentieket figyelembe véve nem lehetetlen, hogy
vannak még olyan városok Guyana és Venezuela környékén, amelyeket a
mai napig nem fedeztek fel. Bár többször állították pilóták, hogy láttak
romokat a kérdéses helyen, a terület nagysága miatt nem tudtak
visszatalálni a saját maguk által megjelölt pontokra.
Ami a leghihetetlenebb, bár nem lehetetlen, hogy lehetnek túlélői az
ősi kultúráknak, akik a dél-amerikai rejtett városokban, áthatolhatatlan
erdők mélyén élnek Törzsekbe tömörülve, mérgezett dárdákkal
felfegyverkezve, a külvilágról származó ismeretek nélkül élhetnek ott
évszázadok óta. Az aranyló városhoz hasonlóan ezeket a legendákat is
indiánok mesélték a kutatóknak. Miután megtudták hogy valójában mit
keresnek, mindenfelé küldték őket, csak a megfelelő irányba nem. I De
Fawcett utolsó szavai (mielőtt eltűnt volna a dzsungelben) számtalan
embert igéztek meg, és nem csak azokat, akik az aranyat keresték, hanem
azokat is, akik a múltat kutatták vagy csak egyszerűen kalandra vágytak:

Egy dolog biztos: a válasz Dél-Amerika rejtélyére - és talán az

egész történelem előtti világéra - akkor leszi meg, ha megtaláljuk
azokat a bizonyos városokat, és alapos vizsgálatnak vetjük alá őket.
Csak annyit tudok: a városok léteznek. Saját magam láttam egy
részüket - és ez az, amiért úgy érzem, vissza kell mennem... A
maradványok egy nagyobb városéi lehettek, amely ... Meg vagyok
győzve arról, hogy egy jól szervezett akcióval aj város újra
megtalálható. Sajnos nem tudtam meggyőzni a tudósokat arról, hogy
Brazíliában bukkanhatunk az ősi civilizációk nyomára. Már nagy
területeket bejártam... Az indiánok újra és újra beszélnek az
épületekről, emberekről és különös dolgokról...

Amellett, hogy régi városok léteznek a dzsungelben, a hegyek tetején

vagy elsüllyedve a tenger alatt, léteznek más, korai leletek is, amelyek a
más helyről származó, Amerikába látogató emberekre utalnak.
A yucatáni Loltún barlangrendszerről Dr. Manson Valentin így
nyilatkozik:

Régészeti szempontból talán a legfontosabb föld alatti

komplexum Amerikában. Régi és széles körben elterjedt legendák
szólnak erről. A Loltún szó azt jelenti: „virág a kőben". Ez szerintem
a folyosók és kamrák elhelyezkedésére utal, mert ezek mint egy
gigantikus virág szirmai ágaznak el az előcsarnokból. A „kővirág", a
lótusz, ez az ősi, tiszteletet parancsoló egyetemes szimbólum sok
szent épületen és az istenek szobrainak arcán megtalálható az egész
világon, beleértve a majákat is. A lótusz motívum az egyik
leggyakoribb szimbólum, hasonlóan a kör-kereszthez, amely szintén
sok helyen megtalálható a folyosókon, amelyek úgy helyezkednek el,
mint egy kerék küllői. Itt, ebben az ember által jól ismert barlangban
 - amit már olyan távoli idők óta hasznosít, semmint azt valahogy is
meg lehetne mérni - bőséges bizonyítékot kapunk arra nézve, hogy a
természetfölötti rajzok és vonalak nem a maják művei, hanem egy
öregebb nép hagyatékai...

Dr. Valentiné legszokatlanabb felfedezései a gigantikus méretű

szobrok, amelyeket nagyon régen faragott a kőoszlopokig és
cseppkövekbe az ismeretlen művész. A barlangban több helyen víz nyoma
látható, és a szobrok jelzik, hogy a most több száz méterrel a tenger szintje
fölött álló barlang víz alá került, miután a különös figurákat a kőbe vésték.
Ezt később be is bizonyították, mivel búvárok a közeli áldozati
kútból tengeri növényeket hoztak fel.
Bár a maják generációi is birtokokba vették a Loltún
barlangrendszert - ami még mindig nincs teljesen felfedezve -, az árvíz
előtti feliratok inkább az ősi közel-keleti kultúrákra emlékeztetnek. Dr.
Valentiné szavaival:

Az egyik figura egy három méter magas óriás, szakállal és

talán szárnyakkal. Testét lyukak sora tölti ki, valószínűleg, hogy a
fáklyákat és az áldozati tárgyakat ezekbe helyezzék... A legfontosabb
és egyben a legkülönlegesebb felfedezés Loltúnnal kapcsolatban az a
tény, hogy számtalan alak van a falakba vésve, amelyek emberek,
istenek, állatok arcait mutatják. Ezek a rajzok azonban nem
hasonlítanak a maják által készített szobrokra és faragásokra, sem
stílusukban, sem azért, mert a figuráknak szakálluk van...

Az amerikai ősi kultúrák esetében megfigyelhetjük, hogy az első,

bennszülött fajra csak homályos legendák utalnak. Dr. Valentine is ezt írja:

A mai korokban élő maja leszármazottak azt mondják, nem

elődeik készítették a Loltúnban és a környező barlangokban található
véseteket. Szerintük a kérdéses faragások Yucatán első lakóinak a
munkái, akik alal csony, púpos hátú emberek voltak, és magukat
„púu"-knak nevezték. Ez a nép teljesen eltűnt a régi időkben, amikor
egy óriási katasztrófa végigsöpört a Yucatán-félszigeten. A felszínen
 minden elpusztult, csak a barlangokban maradtak meg a faragások
és az éppen ott tartózkodó emberek. A maják szerint később, mikor
őseik bementek ezekbe a barlangokba, már ott voltak a „pú-uk"
különös hagyatékai.

A későbbi emberek számára teljesen természetes volt, hogy a

szokatlan külsővel rendelkező őseiket elfogadják A Föld sok pontján
találunk legendákat, melyekben barlangokban lakó apró emberek vagy
magas óriások szerepelnek. A törpék és manók úgy tűnik fel, szívesen
éltek a loltúnihoz hasonló barlangokban, míg az óriások Írországban, a
Földközi-tenger környékén, Észak-Afrikában és a csendes-óceáni
szigeteken laktak, ahogy erről a gigantikus épületek és a megtalált szobor
töredékek tanúskodnak.
A partok és szigetek emberei, mikor először meglátták őket,
vélhetőleg nagyon furcsának tartották az idegeneket, ami az általuk
készített képeken is meglátszik Ezeket a képeket vagy közvetlenül a
szokatlan testfelépítésű lényekről mintázták, vagy az idők folyamán a régi
képek alapján készítettek új szobrokat és faragásokat. Az ókori alkotók
igyekeztek kihangsúlyozni azokat a sajátosságokat, amelyekben a különös
teremtmények leginkább eltértek az embertől. Ezért találhattak a kutatók
olyan szobrokat Amerikában, amelyek erősen hasonlítottak az afrikai vagy
földközi-tengeri népekre, továbbá ez. is egy lehetséges magyarázat a Föld
több pontján megtalálható különös szobrokra és fafaragásokra. Ilyenek a
Húsvét szigeti fejek, az észak-afrikai Tassili különös ruházatú
barlangfestményei, és az Egyiptomban talált falfestmény, amely a „tengeri
embert" ábrázolja. (Sumériában - ahol eddig hittük az emberiség születését
- a legrégebbi legendák arról szólnak, hogy az ember a tengerből jött ki a
szárazföldekre.)
 A tüzet 5-700 000 évvel ezelőtt kezdte használni az ember. A
civilizációs fejlődés eme nagyon fontos lépését a Prométheuszról szóló
legendák örökítik meg. Ő volt ugyanis, aki ellopta a tüzet az istenektől.
Gyakorlatilag a tűz használata volt az a pont, amikor az emberi faj tisztán
kivehetően elvált emberszabású rokonaitól. Ázsiában, Afrikában és
Európában hihetetlenül régi bizonyítékokat is találtak a régészek a tűz
használatáról. Kínában például a Peking melletti Csou-Kou-Tienben
emberi koponyák mellett nagy mennyiségű hamut találtak.
A jelenlegi kor, amelyben élünk - a holocén - mintegy 11 000 éve
tart. Közvetlenül előtte volt a nagy eljegesedések időszaka, a pleisztocén.
Ez a kor kb. 500 000-2 000 000 évvel ezelőtt kezdődött. A jégkorszak
végén jelentek meg az első civilizált embercsoportok a földön, legalábbis a
tudomány mai állása szerint ez a „hivatalos" álláspont. De egyre több új
információ kerül napvilágra.
A történelem előtti emberről alkotott általános elképzelést a filmek és
a tv erősen befolyásolták, így alakulhatott ki az állatias, gorilla kinézetű
lény, aki barlangok mélyén tanyázik, bunkóval harcol és csontot rág. Az
antropológiai kutatások eredményei egy kissé más képet festenek elénk.
Az ősemberek kis csoportokba verődve élhettek, és képesek voltak
egyszerű szerszámok használatára. Ezeket az embereket a településeken és
más területeken talált eszközök megmunkálási módja alapján elnevezett
korok szerint osztályozzuk. Így megkülönböztetjük a paleolitikumot, a
pattintott kőkorszakot; a mezolitikumot, ahol a tárgyak felülete már simára
van csiszolva; és a még kifinomultabb módszerek által jellemzett
neolitikumot, ami körülbelül 30 000 évvel ezelőtt kezdődött el.
Minél többet tanulmányozzuk a távoli időkből származó nyomokat,
annál gyakrabban kell változtatnunk az eddigi álláspontunkon. A modern
idők kezdetén például az Európában talált rengeteg kőbaltát az akkori
„tudományos" témákkal foglalkozó réteg - a papság - úgy magyarázta,
mint az Isten és a Sátán harcának ékes bizonyítékát.
Még a mai időkben is változnak az egyes elképzelések. Például
rengeteg barlangi medve-koponyát találtak a közepén egy nagy lyukkal.
Ezeket először vallási áldozatoknak, majd élelemszerzés céljából elejtett
zsákmányok maradékának hitték. Csak nemrég derült ki, hogy az ősember
a barlangi medvékkel vitába keveredett a barlang birtoklását illetően, ezért
azt a hatásos módszert alkalmazta, hogy a téli álmukat alvó medvék fejét
kövekkel beverte.
Számos érdekes felfedezést tehetünk, ha behatóbban tanulmányozzuk
az élet ezen időszakát, mivel a barlangok megőrzik a régi kultúrák
emlékeit. A neander-völgyi ősember 150000 évig volt jelen Európában és
a világ más tájain. Az őstörténészeknek sikerült rekonstruálniuk külső
megjelenését: zömök lest, csapott homlok, guggoló testtartás. Mindez
hatalmas erővel párosulva.
30 00.0-34 000 évvel ezelőtt egy új faj, a cro-magnoni ember
érkezett Európába, aki hasonlított ugyan a neander-völgyi emberre, de nem
volt rokonságban vele. Háborúk során kiirtotta a neander-völgyi embert,
így az teljesen eltűnt. A legtöbb antropológus véleménye szerint a cro-
magnoni embernek legalább olyan fejlett volt az agya, mint nekünk, és a
fegyverkészítés, élelemszerzés és a művészetek terén (amint azt a
Franciaországban és Spanyolországban talált barlangrajzok is bizonyítják)
jóval felette állt a vele azonos időben létező neander-völgyi embernek. A
cro-magnoni ember egyenesen járt, teste magas és izmos volt, agya pedig
fejlett. Dr. Jerome Bruner, az ember fejlődésének egyik elismert kutatója
így válaszolt, amikor megkérdezték, hogy állna helyt egy cro-magnoni
ember egy egyetemen, példának okáért a Harvardon: „Nem tűnne ki rossz
eredményével a többiek közül."
Semmi bizonyíték nincs, arra nézve, hogy a cro-magnoni ember
esetleg a neander-völgyi emberből fejlődött volna ki. Mint az emberiség
történelmének folyamán mindig, itt is egymás mellett léteztek fejlett és
primitív törzsek. Az esetleges viszályok esetén persze a fejletlenebb fél
szenvedett nagyobb áldozatot.
A 30 000-35 000 évvel ezelőtti periódusban, amikor a cro-magnoni
ember megjelent (a legrégebbi leleteket a Biscayai-öbölnél, Franciország
és Spanyolország partjainál találták), már felfedezhetjük a korai
civilizációk megjelenését is, sokkal korábban az elsőnek elfogadott
egyiptomi és sumér civilizációknál
Abból, hogy a cro-magnoni ember szinte egy időben jelent meg
Afrikában és Európában, az következik, hogy egymástól elszigetelt
kultúrák fejlődtek párhuzamosan, és jelentek meg váratlanul a történelem
színpadán. Ha Európa térképén megjelöljük a régi tárgyak és festmények
megtalálásának helyét, és figyelembe vesszük az időpontokat is, akkor
láthatjuk, hogy az új kultúra a tenger felől érkezett, és onnan terjedt
Európa nyugati partjai felé. Ez az elképzelés nem is tűnik annyira
fantasztikusnak, ha tudjuk, hogy a neolitikumból származó rajzok között
vannak, amelyek hajókat ábrázolnak. Lewis Spence pedig kimutatta, hogy
az európai kultúrák megjelenése (aurignaci - 32 000 évvel ezelőtt;
magdaleni - 16 000 éve; azili - 12 000 éve) egybeesik az óceán
emelkedésének periodikus változásával, amit vagy a gleccserek
visszahúzódása okozott, vagy az utolsó két eljegesedéshez kapcsolódó
klimatikus és szeizmikus változások. Ha tehát a világ más részeiről
származó menekültek érkeztek volna Európába, akkor az ő számukra saját
kultúrájuk megtartása nem jelentett volna fejlődést, viszont a neander-
völgyiek fejlettségétől fényévnyi távolságra lehettek volna.
 Bár erre vonatkozólag nincsenek bizonyítékaink, a cro-magnoni
ember hirtelen megjelenése és az utána következő különös történelmi
időszak igazolni látszik feltevésünket. Ekkoriban bukkant fel ugyanis a
solutréi kultúra, ami nevét a franciaországi Solutré városáról kapta.
Megjelenésük az aurignaci és magdaleni kor közötti évekre tehető, kb. i. e.
20 000-22 000-re. Bámulatos és ízléses kőfaragásaik teljesen elütnek az
elődeikéitől. Abban a korban, ahol elképzeléseink szerint az embernek
küszködnie kellett, hogy meleget varázsoljon otthonába, legyen mit ennie
és biztonságban érezhesse magát, ezek az emberek tárgyaikat a kovakövön
kívül féldrágakövekkel is díszítették, és munkájukba egyfajta művészi
stílus is keveredett. Mintha a túlélésért folytatott harcba belevegyült volna
a művészet. Némelyik késük és nyílhegyük olyan finom kidolgozású, hogy
eredeti céljára nem is lehet használni, vallási vagy díszítési célokra
készíthették őket. Barlangrajzaik fejlettek és kifinomultak voltak. A
solutréiak csontból készült varrótűket is használtak, így képesek voltak
bőrből ruhákat varrni maguknak. Ez pedig már jelentősen különbözik az
állatszerű, a vállán átvetett medvebőrbe öltözött barlangi; embertől.
A franciaországi Lussacban a magdaleni korból származó rajzokat
találtak, melyeket a párizsi Homme múzeum tanulmányozott A rajzokon
jól öltözött, furcsán modern kinézésű emberek láthatók, impresszionista és
absztrakt stílusban. A magdaleni és aurignaci korokból származó európai
és afrikai barlangrajzok némelyike olyan modern, dekoratív és aprólékosan
kidolgozott, hogy egy modern művész hamisítványának tartották őket.
Hosszú vizsgálatok után Abbé Breuil bizonyította be valódiságukat.
Még ma sem ismert, hogy miért és hogyan készültek ezek a rajzok.
Hogy lehet, hogy a festékek ilyen hosszú ideig megőrizték eredeti
színüket? Hogy festettek a sötét barlangokban? Milyen fajta világítást
használtak? Fáklyát biztosan nem mert sehol nem találtak füsttől
megfeketedett falakat. És vajon a bölények, oroszlánok, mamutok,
orrszarvúak, medvék, gazellák, lovak és más állatok ábrázolásának rituális
jellege van-e, vagy csak egyszerű illusztrációk? De a legnagyobb kérdés
az, hogy miért a legnehezebben hozzáférhető helyekre festették ezeket a
képeket, amik közül sok a közbeeső évezredek alatt elsüllyedt az
óceánban, majd ismét a felszínre emelkedett.
Az újabb leletek vizsgálata után már az sem kizárt, hogy a magdaleni
ember már házakat, sőt városokat épített. Sajnos ezek az épületek csak
akkor maradtak meg, ha vízben vagy sárban konzerválódtak, kivéve ha
kőből készültek. A kőből készült tárgyaknak viszont fölöttébb nehéz
meghatározni a korát, hiszen az adott kő már sokkal előbb létezett, mint
amikor felhasználták. A kőkori ember ezenkívül cementet is használhatott,
ahogy erről tanúskodik, hogy Közép-Amerikában a maják bonyolult
összetételű cementet használtak, a tűzálló cementet pedig a kolumbiai
csibcsa indiánok találták fel. Mindkét kultúra gyökerei a kőkorba nyúlnak
vissza. De az évszázadok során az építmények, hidak, stukkók és a cement
csak ott tudott megmaradni, ahol nem volt kitéve nedves levegőnek és
nagy hőmérséklet-ingadozásnak. Ilyen az éghajlat
Egyiptomban és a környező területeken, ahol az eddigi legrégebbi
ember alkotta városokat és településeket találtuk. Jerikó és Wadi el Natuf
romjai több mint 10 000 évesek. Az is lehetséges, hogy a földközi-tengeri,
európai és amerikai kőépítmények öregebbek, mint azt először gondoltuk
róluk, csak az egymás után létező társadalmak kijavították, esetleg egyes
részeit újjáépítették. Így lehetséges, hogy fiatalabbnak látszanak, mint
amilyen idősek valójában. A francia Poidebard atya, aki arról híres, hogy a
„semmiből" fedez fel szenzációs dolgokat, arra a következtetésre jutott a
közel-keleti ásatásai során, hogy a római várostervezők és a hadsereg
építészei terveikben az asszír, babilóniai és hettita épületkomplexumokat
valósították meg. Ez utóbbi eredete pedig egészen a kőkorig nyúlik vissza.
Ugyanez a helyzet az amerikai piramisokkal és templom-együttesekkel.
Feltárásuk során kiderült, hogy a nagyobb piramis belsejében egy vagy
több kisebb piramis található. Úgy tűnik fel, hogy az emberi történelem
egész fejezetei vannak eltakarva hasonló írásokkal, mivel az újabb fajok
felhasználták elődeik műveit, azután pedig egyszerűen elfeledkeztek róluk.
Hatalmas és erőteljes városok tűntek el történelmünk során. Babilont,
mely egykor millióknak adott otthont, betemette a sivatag, és csak 2000 év
múlva fedezték fel újra. Spina, az etruszkok titokzatos nagy tengeri
kereskedelmi központját 1935-ben fedezték fel a levegőből, mivel a parton
elterülő mocsárban a növények furcsán szabályos alakzatokban nőttek.
Ezek az alakzatok rajzolták ki a régi paloták, épületek és csatornák
alapjait.
Tiahuanaco Amerikában, a bronzkori „centrum" Észak-Európában,
elhagyott városok Közép-Ázsia sivatagjaiban és az Indus völgyének
települései mind-mind eltűntek a történelem színpadáról, mert nem maradt
fenn rájuk utaló dokumentum, legalábbis nem olyan, amelyet valaki el
tudott volna olvasni. Az ősi kaledóniaiak is pontosan 39 180 éves űrt
hagytak az Özönvíz és az első történelmi dinasztia színre lépése között.
Csak akkor tudjuk nyomon követni a történelmet, amikor írásos
dokumentumok állnak rendelkezésünkre, és ismerjük ezeknek a korát.
írásos emlékek hiányában kultúrák és civilizációk maradnak örökre a
tenger fenekén, és évezredek történelme csak legendák formájában marad
meg az utódok számára, akik gyakran még azokat is elfelejtik. A
„történelem előtti" kifejezés a kőkor és bronzkor eseményeinek értékes
gyűjteményét takarja, de feljegyzések hiányában továbbra is csak
történelem előtti marad.
Egy ódon várost máig nem találtunk meg, pedig régi írások elég
gyakran emlegetik. A legendás Tartessosról van szó, mely állítólag
Spanyolország nyugati partján, Cádiz környékén található. Bár tudjuk,
hogy a várost i. e. 533-ban a karthágóiak pusztították el, a görögöktől is
számos írás utal a mesés gazdagságú központra, ugyanúgy, mint a
Bibliában Tarsisra (vagy Tartessosra), a város helye máig ismeretlen.
Valószínűnek tűnik, hogy vagy a tenger alatt fekszik, vagy a Guadalquivir
torkolatának iszapjában, vagy éppen Sevilla utcái alatt. Óriási romok
kerültek napvilágra Niebla és Ronda környékén az 1923-as árvíz során,
amikor a sodrás kimosta őket a vízből. Egyesek úgy vélik, hogy a romok
kapcsolatban vannak Tartessosszal. Az Huelva mellett talált kikötői falak
és kőlépcsők az inka birodalom és elődei gigászi kőműves munkaira
emlékeztetnek.
Nagyon érdekes, hogy Tartessos (vagy Tarsis) már nagyon korán
rendelkezett egy több hajóból álló kereskedelmi flottával. A Biblia is
említést tesz erről a Salamon király udvarának leírását tartalmazó részben:
„A királynak volt egy hajóhada Tarsisból és Hiramból; három évben
egyszer a tarsisi hajók aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és
pávákat hoztak neki.” Ezékiel próféta is így ír: „Tarsis a kereskedők városa
volt, ahol a vásárokon minden gazdagságot meg lehetett találni; aranyat,
ezüstöt, vasat, cint és ólmot.” A korai görög feljegyzések közül az egyik
arról szól, hogy a Tartessosba küldött hajó olyan bőséges mennyiségben
talált ezüstöt, hogy az ólomból készített horgonyt ezüstből készítettre
cserélte le.
Mivel Tartessos az óceán partján feküdt, önkéntelenül is felvetődik,
hogy az idelátogató krétai és görög hajósok nem az itteni hatalmas pompa
és gazdagság alapján írták-e az Atlantiszról szóló legendákat. Még az
eltűnés is illik a képbe, hiszen Tartessos is elpusztult. A karthágóiak
kétszeresen is biztosak voltak a város eltűnésében, mivel a város
elpusztítását követően a rómaiakkal kötött békében csak saját hajóikról
esik szó.
Tartessos eltűnt népe használt írást, és lakói még több ezer évig
őrizték is a feljegyzéseket. Sztrabón, az i. e. első század görög történésze
írta: „Ők voltak az ibériai térség legcivilizáltabb népe. Ismerték az írást, és
a régi időkből származó könyveik, verseik és törvényeik voltak. Némelyik
kora szerintük elérte a 7000 évet." Spanyolország délnyugati részén,
Észak-Afrikában, valamint a Kanári-szigeteken találtak olyan kövekbe
vésett írásokat, amelyek minden valószínűség szerint már ábécék voltak,
nem pedig képírások. Hasonlítottak a föníciai és az etruszk írásra, de még
nem sikerült megfejteni őket. Többek szerint összefügghet az elveszett
Tartessos írásával. Egy német professzor egy gyűrűt talált Tartessos vélt
helyétől nem messze, amin kimondottan etruszk írás volt kivehető, de a
tartalmát mégse sikerült megfejteni.
Amióta csak létezik az ábécé, már sokan próbálták megfejteni, hogy
mikor találták ki. Az alapjait a föníciaiak fektették le az i. e. második
évezred elején. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezen időpont előtt
nem létezett írás, hanem csak azt, hogy eddig nem létezett ábécé és nem
lehetett az egyes szavakat betűk alakjában leírni. Az egyiptomiak
hieroglifái és a kínaiak ideográfjai, valamint a babilóniai ékírás már előbb
is létezett, de nem voltak alkalmasak a széles körű használatra. A
szótagonkénti olvasást még mindig használják Japánban, Koreában, de az
írás nehézkes, mert nagyon sok jelet kell megjegyezni, és mindig újabb
jelekre van szükség. Az eredeti föníciai vagy szemita ábécé az őse minden
ma használatos ábécének. Eredete a libanoni Byblosba nyúlik vissza 4000
évvel ezelőttre. (A Byblos szóból származik a biblia, bibliográfia szavunk
is.)
Az a tény, hogy föníciai típusú írásokat találtak Spanyolország
nyugati partvidékein, az atlanti-óceáni szigeteken és az Újvilágban,
nemcsak azt bizonyítja, hogy a föníciaiak kiváló hajósok voltak, hanem azt
is, hogy más afrikai és atlanti társadalmak is használták ezt az ábécét
nyelvük feljegyzésére. Sok, ilyen típusú írásjeleket tartalmazó felirat került
elő az Amazonas vidékéről, de felfedezhetők az atlanti-óceáni szigeteken,
sőt az Egyesült Államok partvonala mentén is. A kutatókat már többször
megzavarta, hogy míg az ábécé majdnem teljesen azonos, addig a nyelv
teljesen különböző is lehet.
Tartessos korát és a tartessosi lakosok által írt feljegyzéseket
figyelembe véve - akárcsak az Észak-Afrikában és Spanyolországban talált
hasonló iratok - nem lehetetlen, hogy az ábécét nem a föníciaiak
fejlesztették ki a képírásból, hanem utazásaik során jutottak hozzá a
nyugati partvidéken, és csak adoptálták mint a kereskedelemben jól
használható eszközt.
A legérdekesebb elképzelést az ábécé keletkezésére vonatkozólag
Hugh Moran Az ábécé és az ősi naptári jegyek című munkájában
olvashatjuk. Dr. Cyrus Gordon - számtalan könyv és tanulmány szerzője -
is részt vett a kutatásokban. A felfedezés lényegé az, hogy az ábécé az
állatövi jegyekből és a holdhónap napjainak jeleiből alakult ki.
Az eredeti ábécé (vagy ábécék) általában harmincnál kevesebb jelet
tartalmaztak, és kezdetben a jeleket a hónap napjai, illetve az állatövi
jegyek és más együttállások befolyásolhatták. Már az ősi tengerészeknek is
szükségük volt arra, hogy pontosan tudják az utazás során eltöltött napok
számát, ezért feltehetően meghatározott jeleket használtak az eltelt napok
jelölésére, amiből azután kialakulhatott az ábécé. Az első ábécékről
köztudott, hogy számolásra és írásra egyaránt alkalmasak voltak. Például a
héber nyelv esetében (ami szinte a legöregebb nyelv, amit beszélnek a
földön) az ábécé betűi: alef, bet, gimmel, dalét, rendre 1-et, 2-t, 3-at, 4-et is
jelentenek. Ezt magunk is felfedezhetjük, ha Izraelben olyan órát
vásárolunk, melynek számlapján a számokat nem római vagy arab
számokkal tüntették fel, hanem héber betűkkel.
A fonetikus „ábécé" eredete a régebbi tudományos felfedezésekhez
kapcsolódik - a számoláshoz és az ábécéhez. Ha tovább vizsgálódunk, azt
is lehetne mondani, hogy a matematika „gyereke". Az ábécé vagy a
fonetikus írás megalkotása olyan kiemelkedő lépés volt az emberiség
történetében, mint a holdraszállás. Nyilvánvalóan már sok ezer évvel az
első ábécé megjelenése előtt elkezdődött a kialakulása. A hold fázisainak
megfigyelése révén születtek az első asztrológusok, matematikusok,
asztronómusok. De ugyanezt használták az egyszerű tengerészek is az idő
mérésére. Az egymást követő fázisok jeleiből alakulhatott ki az ábécé.

A Krétán talált phaisztoszi korong egy agyagból kialakított körlap,

amelynek mindkét oldalára hieroglif alakokat nyomtattak spirál alakban.
Ez a korong lehet a bizonyítéka, hogy az ábécé az állatövi jegyek jeleiből
fejlődött ki. Amióta a korongot 1908-ban felfedezték, nyelvészek hada
próbálta a jeleket valamilyen értelmes szövegként értelmezni. Leon
Pomerancel a krétai kultúra kutatásának egyik szaktekintélye annak a
véleményének adott hangot, hogy a korongon látható jelek nem alkotnak
értelmezhető szöveget, hanem csak az állatövi jegyek együttállásának
egyfajta jelképes gyűjteménye. Az egyik visszatérő jelkép a korongon egy
fej, amin tollas fejdísz látható. Ez a különös ismertetőjel valamilyen atlanti
befolyásra enged következtetni a koronggal kapcsolatban. Más jelek
gyakran ismétlődnek krétai építmények romjain, más égei-tengeri
szigeteken és az Egyiptomban található denderai korongon, aminek
felépítése hasonló a phaisztoszi korongéhoz.
Meglepő tény a phaisztoszi koronggal kapcsolatban, hogy a
különböző szimbólumokat egyenként nyomták a nedves agyagba, másképp
szólva a korong mintázata egyéni kis „bélyegzőkkel" készült -
évezredekkel a könyvnyomtatás megszületése előtt. De az is igaz, hogy az
úgynevezett pecséthengereket - amelyek azonosítási célokat szolgáltak -
gyakran használták a korai Egyiptomban, Sumériában, az Indus völgyében
és más helyeken. Ezek a pecsétek henger alakúak voltak, és nyomtatáskor
egyszerűen végig kellett gurítani a felületen. Lehet, hogy a phaisztoszi
korong is hasonló módon készült. A nyomtatás elvét tehát már nagyon
korán ismerte az ember, de az, hogy papírhoz hasonló anyagon használta-
e, örök titok marad.
Az újabb és újabb felfedezések miatt az írás kezdete - legyenek azok
bár csontokba faragott jelek, kőfaragások, agyagtáblák vagy
falifestmények - egyre hátrébb tolódik az időben. Nem tekinthetjük viszont
írásnak a különféle rajzokat és ábrákat, bár az egyes írásjelek eredetileg
szimbólumok leegyszerűsített rajzai
Európában is találtak furcsa köveket, de olyan régiek voltak, hogy a
szakemberek megkérdőjelezték írás voltát. A francia Rochebertier-
barlangban találtak egy kis darab szarvascsontot, amin a Tartessos vélt
helyén felfedezett gyűrűn látható ábrákhoz hasonló rajzolatok voltak
láthatók. Mas d'Asil és La Madeleine barlangjaiból viszont a föníciai
íráshoz hasonló jelekkel teleírt agancsok kerültek elő. Ugyanezen a helyen
találták meg a híres Mas d'Asil-i festett kavicsokat. A kavicsokat
szemlélve az a benyomásunk támad, mintha betűk lennének rájuk festve,
bár nem kizárt, hogy az egyes betűk valójában csak szimbólumok,
totemjegyek, számjegyek vagy csak egyszerű díszek. Az egyik kavicson
egy körbe zárt kereszt látható, ami a szvasztikához hasonlóan a világ
egymástól távol eső tájain is felfedezhető. Ezeket a szimbólumokat az
életerő és az istenség jelképeként használták sok ezer évig, hogy azután
nacionalista és faji szimbólumokként bukkanjanak fel újra: a horogkereszt
Németországban, a körbe zárt kereszt pedig kelta keresztként
Franciaországban.
 Még figyelemreméltóbb a glozeli nagy ábécé, amit Vichy közelében
ástak ki a földből 1924-ben, és a legnagyobb vitákra adott okot ezen a
téren. Magdaleni korból származó téglák, lejszék, cserepek között leltek rá
arra a táblára, amelyen jelek vagy betűk voltak összegyűjtve. Néhány ezek
közül teljesen megegyezett a föníciai vagy görög ábécé valamelyik
betűjével, voltak azonban olyanok is, amelyeket nem sikerült azonosítani.
A tábla kora és helye archeológiai szempontból teljesen elfogadhatatlan, és
bár sok történész esküszik rájuk, a titok egyelőre nincs megfejtve. Ha igaz
lenne, akkor ez azt jelentené, hogy évezredekkel az előtt, hogy az
egyiptomiak kifejlesztették a hieroglifákat, ismeretlen emberek Európában
már képesek voltak az ábécé használatára. A hagyományos régészet
számára ez az elképzelés abszolút elfogadhatatlan.

A franciaországi Glozelben talált tábla. A magdaleni időkből származó kődarabon lévő

jelek írásjegyekhez hasonlítanak. Bár a kővel kapcsolatban számtalan vita zajlott már le,
eredetét még mindig homály fedi, mivel teljesen felborítja az őskorról eddig kialakított
elképzeléseinket.

Egy másik érdekes leletről írt publikációt 1971-ben Alexander

Marshack régészeti kutató. Az aurignaci korokból származó különféle
állatcsontokon apró rovátkák sorát találta meg. Elképzelése szerint a jelek
egy olyan naptár részei lehettek, ami a hold keringési idejének alapján
működött. A rovátkákat többfajta szerszámmal hozták létre, és ha az ábécé
kialakulásának időpontját nem is, de az első írásos feljegyzések korát
erősen megváltoztathatja.
 A különös rovátkákat már régebben is felfedezték, de
díszítőelemeknek vagy valamilyen szerszám elemének tartották őket.
Alexander Marshack, miután részletesen megvizsgálta az egyes
szimbólumokat, arra a megállapításra jutott, hogy a hold ábrája és az
egyenes vonalak egy naptár részét képezik. A világ többi múzeumában
található hasonló csontokat speciális megvilágításban vizsgálva gyakran
talált női vagy állati figurákat a naptár bizonyos pontjain. Ezek a jelek
vadaszatok időpontjait vagy a nők menstruációs ciklusait jelezhetik.
Az írás megjelenése 35 000 évvel ezelőtt nagy mérföldkő az
emberiség történelmében. Az utána következő civilizációk fejlődésének
hatalmas lendületet adott, bár pont ezekről a régi korokról nem maradtak
fenn leletek. Azon persze lehet vitatkozni, hogy földművelés és az állatok
háziasítása nélkül beszélhetünk-e civilizáció kialakulásáról, de ez az
időpont is hátratolódott az elsőnek hitt sumériai társadalom kialakulásához
képest. A termesztett növények maradványai között vannak 11 000-12 000
évesek, és az elkövetkező időszak során ez az időpont csak hátrébb fog
húzódni.
Az elveszett civilizációk és fejlett társadalmak elmélete nem illik
bele a korai időkről kialakított képbe, ezért természetesen először szinte,
mindenki hitetlenkedéssel és gyanakvással fogadja az új híreket. Ez
teljesen érthető abban a kortan, mikor egyes archeológiai műtárgyakat
olyan idegeneknek tulajdonítunk, akik a Marsról, a Vénuszról vagy más
naprendszerekből jöttek. Az a vágy, hogy minden illeszkedjen egy előre
elkészített keretbe, nem jelentheti azt, hogy egy új információ nem
változtathatja meg eddigi elképzeléseinket. A történelem során többször is
előfordult ilyen eset, ezért minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk, mert
csak így ismerhetjük meg az emberiség múltját.
 X. fejezet
*
A múlt távoli emlékei

Világszerte sok olyan legenda és szokás létezik, melyek nagyon

hasonlóak egymáshoz, ezért nehéz elhinni róluk, hogy nincs közös
eredetük. A legdrámaibb ilyen legenda a Vízözönről szól. Az Istenek úgy
döntenek, hogy bűneik miatt elpusztítják az emberiséget, de kiválasztanak
egy embert, egy párt, akiket előre figyelmeztetnek a katasztrófára. A
Noéról szóló legendák összefüggenek a babilóniai és iszlám szokásokkal,
ahol az elpusztult embereket az atlantiaiakhoz hasonlóan „Ad" népének
nevezik. Az Özönvíz és a Föld újra benépesítése a túlélők által minden ősi
népcsoport emlékei között megtalálhatók - a görögöknél, a Földközi-
tenger vidékén, Észak-Európa törzsei közt, Sumériában, Babilonban,
Indiában, Kínában és a világ más tájain. Az Újvilágban élő népek között a
legendának több változata is ismert, amelyek a túlélés módjában és a
megmenekült állatok fajtáiban térnek el leginkább egymástól. Néha az eső
időtartama is változik - a bibliai negyven naptól az amerikai hatvanig.
A legendák túlnyomó többsége (akárcsak a hegyekben található
nyomok, mint például a Himalájában talált tengeri állatok maradványai)
arról tanúskodik, hogy a víz megemelkedett, árhullámok vonultak végig a
felszínen, és csak néhány túlélő maradt, akik révén a legendák egészen
korunkig élnek. Ha a katasztrófa idején bizonyos földek elmerültek, akkor
szinte bizonyosra vehető, hogy a túlélők szétszóródtak a világban, és azt
hihették, hogy egyedül ők menekültek meg a tragédia elöl így ezt
mesélhették el az ott élő félbarbár törzseknek, tehát gyakorlatilag több
„Noé" is létezhetett a földön.
Úgy tűnik fel, hogy a túlélők nevét illetően a legendák nem mutatnak
semmilyen hasonlóságot az általunk ismert „Noé" szócskával. Babilonban
Utnapistinek, Iránban Yimának, a hindu mitológiában Baisbasbatának, az
aztékok Tezpinek és Coxcoxnak, Paraguayban, Argentínában és
Brazíliában pedig Tamandrénak hívták.
A mexikói hatalmas Cholula piramist építői eleve úgy tervezték,
hogy árvíz esetén biztos védelmet nyújtson a benne rejtőzködők számára.
Az épületet azonban nem fejezték be, állítólag a nyelvek zűrzavara miatt.
Ez a legenda szinte pontosan egyezik a Bábel tornyáról szóló más
történetekkel, egyes helyeken még azt is tudni vélik, hogy a zavart a Sátán
okozta, hogy megzavarja az igazhitűeket. Ezekben a legendákban is
számos egyező motívumot lehet felismerni, például a keresztet mint
jelképet, a böjtöt, az istenek általi bocsánatot és még több olyan
mozzanatot, amit a kereszténység révén ma is ismerünk.
Mivel a legendák és más történetek szétterjedtek szinte az egész
világon - Európától Ázsiáig, a Földközi-tengeren keresztül Afrikáig -, így
könnyen kideríthető, hogy mely kultúrák merre létezhettek a világon. A
legendák ismerete arra utal, hogy a régi kultúrák nem is voltak annyira
elszigetelve egymástól, mint azt eddig gondoltuk.
Az emberek számtalan okból őriznek meg eseményeket
emlékezetükben. Ez lehet egy nagy felfedezés, csodás cselekedet, nagy
szépség, vagy akár szörnyű terror és rémület. A gyapot használata az ősi
Amerikában is ebbe a kategóriába tartozik, de titokzatos elemeket is
tartalmaz. A kőfejekről és a fehér istenekről szóló munkájában Constance
Irwin is tesz egy érdekes felfedezést. A vadon növő gyapotnak
Amerikában tizenhárom kicsi kromoszómája van, a régi világban honos
növényeknek pedig tizenhárom nagy kromoszómájuk. De az egyik
legrégebbi perui városban, Huaca Prietában (i. e. 2347) olyan gyapotot
találtak, amelynek tizenhárom nagy és tizenhárom kicsi kromoszómája
volt. Ezt Amerika és a Régi Világ közötti hibridizációnak is tekinthetjük.
A Peruban talált szövőszékek felépítése is ugyanaz, mint az Egyiptomban
találtaké, mind a kettő tizenegy alkatrészből áll. Thor Heyerdahl
elméletéhez hasonlóan a változások keletről haladtak nyugat felé, de nem
kizárt, hogy mindkét terület egy közbenső kultúra tudását vette át.
Az ősi Mexikóban a spanyolok feljegyezték, miszerint az aztékok
szívesen játszottak egy bizonyos játékot. Ugyanezt a játékot évezredekkel
előttük már játszották Indiában és Perzsiában is, ahol parchesi-nek
nevezték. A különbség mindössze annyi volt, hogy Mexikóban patolli-nak
hívták, és kockák helyett számozott babokat használtak. Arról viszont
nincs tudomásunk, hogy valaki saját magától találta volna ki a játékot
Mexikóban, ahogy arról sincs, hogy hajók szelték volna át a Csendes-
óceánt a régi időkben.
Néha még hihetetlenebb források kapcsolják össze az Újvilágot és az
„öregebb" kontinenseket. Erre példa egy rövid kis történet, amit egyaránt
ismertek az írek és az ojibway indiánok a történelem előtti Amerikából. A
két történet szinte minden részletében megegyezik, de teljesen eltér az
európai történetek stílusától.
 Az ojibway indiánok legendája:

A madarak összegyűltek egy napon, hogy kipróbálják, melyikük

tud a legmagasabbra repülni. Néhányan nagyon gyorsan törtek a
magasba, de elfáradtak, és lemaradtak azoktól, akiknek erősebb volt
a szárnyuk. A sas ment legelöl, és úgy látszott, hogy az övé lesz a
győzelem. Ekkor egy egészen kicsi madár, a szürke kenderike repült
fel a sas hátáról, ahol eddig rejtőzködött, frissen és kipihenten, és
még magasabbra repült. Amikor a madarak leszálltak és
megtanácskozták, mi legyen a díj, akkor azt a sasnak ítélték, mert
nem csak olyan magasra repült, mint a nap, hanem a kis kenderikét
is a hátán cipelte.
Ezért a sas tolla a legnemesebb dísz, amit egy harcos viselhet.

Az ír népmese:

Minden madár összegyűlt egy nap, hogy azt válasszák meg

királyuknak, aki a legmagasabbra tud közülük repülni. Nem vették
észre, amikor egy ökörszem elbújt a sas tollai között. A madarak
egyre feljebb és feljebb repültek, de a sas mérföldekkel megelőzte
őket. Amikor már ő sem tudott magasabbra szállni, elkiáltotta
magát: „Én vagyok a madarak királya!" „Nem igaz!" kiáltotta az
ökörszem, és a sas hátáról felszállva még feljebb emelkedett.
A sas nagyon mérges lett, és amikor az ökörszem újra leszállt,
a szárnyával egy nagyot csapott rá. Attól a naptól kezdve az
ökörszem nem tud messzebbre repülni, mint a legközelebbi
galagonyabokor.

Harold Sterling Gladwin Ázsiából származó emberek című

könyvében megemlít egy hangszert, amely jelzi, hogy Amerika és a régi
világ között létezett valamilyen kapcsolat. Ez a hangszer a pánsíp; amit
egyaránt megtaláltak a csendes-óceánbeli Salamon-szigeteken és az Andok
láncai között, ahol még ma is használják a hegyi pásztorok, és a népi
hangszerek között is előkelő helyet foglal el. A felépítésbeli hasonlóságon
kívül a világ két távoli pontján talált sípok hangterjedelme is teljesen
megegyezik.
Miközben Amerikának a világ más tájaihoz való kapcsolódását
elemzzük, nem feledkezhetünk meg azokról az egyszerű formákról sem,
amelyekkel a kő- és fémtárgyakat díszítették, a cserepekre festették őket,
vagy éppen a ruhák szegélyébe szőtték bele.
A minták egyszerű alakokat ábrázolnak, például embereket,
állatokat, a napot, holdat, csillagokat, hegyeket stb. Nos, ilyen mintákból is
találtak nagyon hasonlóakat, egymástól olyan távolságra, hogy kizárható a
köztük lévő kapcsolat. A kínai szegélymotívumokat El Tajínban és
Mexikó más területein is megtalálták, pedig eredetileg a legelső kínai
dinasztiák korában használták őket kétezer évvel azelőtt.

Egy másik meglepően egyező motívum a labirintus forma, amelyeket

egyaránt felfedeztek Észak- és Dél-Amerikában, az egyiptomi sírokban és
az ősi Krétán. Utóbbi helyen annyira fontosnak tartották, hogy még a
kezdetleges krétai pénzérméken is ezeket a mintákat alakították ki. A
görög legendákban a labirintus a Minotaurosz lakhelye, ezé a félig ember,
bikáé, akinek a léte bizonyos vallási ceremóniákhoz is kapcsolódott. Az
egyiptomiak szerint a holt lelkek egy nagy labirintusban bolyonganak.
Mára már eltűnt kultúrákról, épületekről és szobrokról szóló
történetek lehetnek a magyarázatai annak, hogy primitív törzsek
folyamatosan használnak olyan mintázatokat, és építenek olyan épületeket,
amelyeknek eredeti alkotói már régen nem léteznek. Ez lehet a
magyarázata a húsvét-szigeti és a Rapa Itu-i gigantikus kőfejeknek; a
Karolina-szigetcsoport kőépítményeinek; a hatalmas kőszobroknak Új-
Guineában, amelyeket az egyébként még csak hasonló kultúrával sem
rendelkező Malekula törzs készített őseik emlékére; a Földközi-tenger
vidékének megalitikus kőmunkáira; az óvatosan megmunkált menhirek
sorára a brit Carnacban; Stonehenge-re é az Amerika partjain megtalálható
sok más egyéb mű megalkotására.
De a fajok emlékezete között van ennél sokkal erősebb kötelek is -
maga a nyelv. Érdekes megfigyelni, hogy a kiejtet szavak alakja hogyan
őrződött meg a számtalan generáció során, megőrizve a régi idők emlékeit
a mai korok számára.

A tizenkilencedik század folyamán, amikor az ember komolyan

kezdett érdeklődni múltja iránt, sok nyelvet - ősit és modernet egyaránt -
hasonlítottak össze, hátha találnak valamit, amiből következtetni lehetne a
kialakulásukra, vagy arra, hogy valóban egy nyelv létezett-e, mielőtt
kialakult ez a bábeli zűrzavar. Majdnem minden európai nyelv, sőt néhány
közel-keleti is a nyelvtani szabályok és a szavak alakja alapján egy nagy
családba tartozik. Német nyelvészek ezt a családot indogermán családnak
nevezték, de mi a francia nyelvészek által javasolt indoeurópai
megnevezést használjuk
Az indoeurópai nyelvcsalád nyomait követve megállapították, hogy a
nyelv Európában alakult ki a nagy folyók - Elba, Visztula, Odera, Rhone -
mentén. Bizonyítja ezt az is, hogy a családba tartozó nyelvek mindegyikén
azonosak az alábbi szavak: „teknős", „bükkfa", „lazac"; ezek pedig
általában vizekhez kapcsolódnak. Az indoeurópai nyelvcsaládok
területeihez közel eső helyeken beszélt nyelvekben is találunk szavakat,
amelyeknek valószínűleg azonos az eredetük. De a távol-keleti nyelvekkel,
a dél-afrikai, a több mint ezer amerikai nyelvvel nem lehetnek közös
szavai az indoeurópai nyelvcsaládbeli nyelveknek, feltéve, hogy
Kolumbusz volt az első, aki Amerikába érkezett.
Azon nincs miért csodálkoznunk, hogy az indoeurópai nyelveken
belül olyan sok a hasonló kifejezés, mivel az évszázadok során a
különböző nyelvet beszélő csoportok nagyon összekeveredtek Európában
és Ázsiában egyaránt. Viszont az már meglepő, hogy egymástól teljesen
elszigetelt helyeken beszélt nyelveknek is vannak közös szavai és
kifejezései. Ez azt jelzi számunkra, hogy több évezreddel ezelőtt voltak
olyan kultúrák, amelyek hatalmas területeken szóródtak szét a világban, és
így befolyásolták a különböző nyelvek kialakulását.
Bábel tornyának története az óceán mindkét partján a régi nyelv
eltűnésének legendájaként ismert. Ez a régi nyelv természetesen nem volt
mindenkinek az anyanyelve, hanem csak egyfajta eszköz, amelyet a
kereskedelem és a kultúra tolni közvetítő elemet használt. Ilyen nyelvnek
számít manapság az angol Ázsiában és Afrika bizonyos területein, és más
idegen nyelvek, amelyeket „második" nyelvként beszélnek a világ
különböző tájain.
Talán ennek a nyelvnek (vagy nyelveknek) az eltűnése adott alapot a
Bábel tornyáról szóló legendák megszületéséhez. így a legendát úgy is
tekinthetjük, mint egy letűnt nyelv emlékmű vét. Néha azonban a közös
nyelv eltűnésének története nem kapcsolódik semmilyen toronyhoz.
A maja Popul Vuh, amit az eredeti maja feljegyzések alapján
fordítottak le, a következőket tartalmazza:

„azok, akik a felkelő napra tekintettek... és csak egy nyelvük volt...

Azután történt, hogy Tulánba érkeztek, nyugati útjuk előtt. Megváltozott a
törzsek nyelve. Másképpen beszéltek. Minden, amit azután hallottak, hogy
elérték Tulánt, érthetetlenné vált számukra... "

Majd később:

„ ... Ó jaj! Ó jaj! Elhagyott minket a beszédünk! Miért történt ez

velünk? ... Ugyanaz volt a nyelvünk, mikor elhagytuk Tulánt, ugyanaz az
egész országban, ahol születtünk..."

A közös nyelv hiánya okozta az amerikai indián civilizációk

pusztulását is. Ha megértik, hogy mit terveznek ellenük a spanyolok, akkor
talán másként alakult volna az Újvilág történelme. Amikor a spanyolok
először találkoztak indiánokkal Mexikóban, latinul próbáltak velük
beszélni, majd később görögül, mivel egyes maja kifejezések sokkal
inkább hasonlítottak a görög nyelvre, mint a latinra. Ez több félreértésre is
okot adott. Amikor a spanyolok megkérdezték az indiánok vezetőjét, hogy
mi a neve a földjüknek, ő azt válaszolta, hogy „Yucatán" (De valójában
mit akart mondani?). Így ezután a spanyolok Yucatánnak hívták a kérdéses
területet. Egy másik alkalommal, amikor egy spanyol katona meg akart
ölni egy indiánt, az váratlanul így kiáltott fel spanyolul: „Ne ölj meg,
caballero. Én is kasztíliai vagyok, akárcsak te." Az igazat mondta, ugyanis
egy hajótörés után esett a maják fogságába. Miután újra csatlakozott
társaihoz, maja nyelvtudása nagyon hasznossá tette őt, sőt az azték
nyelvhez is értett valamicskét, mivel az nagyon hasonló volt a majákéhoz.
Ahogy a spanyol papok egyre inkább kezdték megérteni az indiánok
nyelvét, úgy találták, hogy az a görögre, a héberre és a baszk nyelvre
emlékeztet. Hasonló nyelvet beszéltek Peruban is. Számos szavuk nagyon
ismerősnek tűnt. Az istenekre vonatkozó szavuk, illetve előszavuk a teotl
(teo-nek rövidítették) a görögben is használt szó (theos görögül istent
jelent). Aztékul teocalli - „az istenek háza", görögül theou kalías -„az
istenek lakóhelye". Nem csoda, hogy Alexander von Humboldt, aki az
aztékokat is tanulmányozta, így kiáltott fel: „De hiszen ez teljesen görög!"
Az Andokban lakók nyelve, az aymará, a mallku szót hsználja
„király"-nak, míg a héber a melek-et, az arab pedig a inalik-ot. A garúa
(esőpermet) szó ugyanazt jelenti, mini kecsua nyelven, amit az inkák
használtak. A maja ördögűző szertartás szavai szinte teljesen ugyanazok,
mint amelyekéi görögök használtak a titokzatos szertartásokon. A mexikói
eső- és vízisten neve Tlaloc, a görög thalassa szó pedig tengert jelent. Az
Egyesült Államokban az egyik folyót indián nyelven Potomacnak hívják; a
görög potomos folyót jelent.
Az egyes nyelvi csoportok vizsgálatakor vigyázzunk, ne vonjunk le
túl korán következtetéseket, mert sok szó hasonlósága csak véletlen,
kivéve akkor, ha ezek más szóösszetételekben is hasonlóan hangzanak. Az
angol „so" szócskát például a japánok is használják, és jelentésük is
azonos. A „hole" (lyuk) pedig ugyanezzel a jelentéssel bír a maja nyelven
is. Az a lény, hogy a japán „so" már régóta ugyanazt jelenti, mint az angol
- nyelvészeti véletlen. Vigyázni kell arra is, hogy a japánba az utóbbi
években kb. 2000 angol szó épült be. Ezekből természetesen semmilyen
következtetést nem lehet levonni. Az indián nyelvekben is léteznek olyan
szavak, amelyekéi a felfedezők nyelvéből vettek át. Bár természetesen
ezek is nagyon „hasonlóak" lesznek, nem szabad, hogy megtévesszek a
kutatókat. Ezért célszerű, ha olyan szavakat vizsgálunk meg, amelyek már
régóta létezhetnek az adott nép nyelvén. Az indiánok esetében ilyenek
lehetnek az állatok, madarak nevei, a törzzsel és a családdal kapcsolatos
fogalmak és a természeti jelenségek. Természetesen itt is figyelembe kell
venni Amerika és a csendes-óceáni szigetek felfedezésének időpontját.
 A görög hatás mellett más kultúrákból származó nyelvi elemeket is
találhatunk az Újvilág szavai között. Egy közép ázsiai nyelven tepe hegyet
jelent, míg az aztékok által használt tepetl és tepec szintén. Például
Popocatepetl - Füstölgő hegy, maja nyelven a „pap" balaam , míg héberül
bileam varázslót jelent.
Kisebb törzsek és csoportok nyelveiben is előfordulnak azonos
hangzású szavak. Ilyen a föníciai „napisten" - Shapash, ami egy észak-
kaliforniai indián törzs nyelvén napot jelent. Hopi nyelven a Nap istene
Taiowa - japánul a nap taiyowa. A kecsua, a korábbi inka birodalom
nyelve még ma is él az Andokban élő indiánok között, és olyan távoli
földrészeken beszélt nyelvekkel mutat hasonlóságot, mint a baszk és a
japán. Mindkettő hasonlít rá néhány írásjelben, sőt a baszk felépítésben is,
de két ilyen nyelvet beszélő személy nem tudja megérteni egymást. Bár
vannak teljesen ugyanolyan szavaik, de ezeknek más a jelentésük. A baszk
időben megelőzi a többi európai nyelvet, szerkezetileg nem kapcsolódik
hozzájuk, inkább az amerikai toldalékos nyelvekhez hasonlít. A kecsua
viszont tartalmaz olyan elemeket, amiket a csendes-óceáni maorik
használnak. A kecsua és a maorik nyelve közötti szoros kapcsolatot jól
illusztrálja az alábbi táblázat:

MAORI
Muna Nocu Kiri Mutu Pura Kura Kumara
(szerelem) (enyém, én) (bőr) (csonka) (között) (főnök) (paradicsom)

KECSUA
Munay Nuca Kara Mutu Pura Kuraca Kumara
(szerelem) (enyém, én) (bőr) (csonka) (között) (főnök) (paradicsom)

Még meglepőbb a hasonlatosság a hawaii és a görög nyelv között. Ez

csak azt jelezheti, hogy valakik, akik jól beszélték a görög nyelvet (de
legalább valamilyen hasonló nyelvet), átszelték az óceánt. Az alábbi listát
Araold Wadler állította össze a hasonló hangzású és jelentésű szavakból:

HAWAII
Aeto Noo-noo Manao Mele Lahui Hiki Noko
(sas) (gondolat) (képzelni) (énekelni) (emberek) (jönni) (él)

GÖRÖG
Aetos Nous Manthano Melodhia Laos Hikano Naio
(sas) (értelem) (tanulni) (dallam) mberek) (érkezni) (lakni)
 Vajon mi történhetett a krétai, görög és föníciai hajósok által
körbehajózott civilizációk feljegyzéseivel? Valószínűleg sok
megsemmisülhetett a gyakori háborúkban, a föníciai városokban és
például Karthágóban, mikor azt végleg elpusztították a rómaiak. Csak egy
feljegyzés maradt ránk, amelyben arról olvashatunk, hogy Necho,
egyiptomi fáraó megbízásából a föníciaiak szép lassan körülhajózták
Afrikát. A Vörös-tenger felé indultak, abban az időben, amikor a Szuezi-
öblöt és a Földközi-tengert összekötő „régi" csatorna már
használhatatlanná vált (Milyen különös előrelátása a jelennek!) Valószínű,
hogy erről az eseményről is csak azért tudunk, mert az utazást az
egyiptomi birodalom finanszírozta, és így az egyiptomi feljegyzésekben is
megemlítik. A föníciaiak kereskedelmi útvonalaikat és hajózási titkaikat
nagyon féltették a konkurens hajósoktól, és halállal büntették azokat, akik
elárulták ezeket másoknak. Ezért nem maradt fenn dokumentum föníciai
forrásokból.
Az is lehetséges, hogy a hajók, amelyek kultúrájuk és nyelvük
nyomát az egész világon ott hagyták, nem onnan jöttek, amit ma
Görögországnak vagy Föníciának tartunk, hanem egy korábban még létező
szigetről vagy szárazföldről. Ez a hely azóta eltűnt a föld színéről, és csak
kevés és bizonytalan utalás maradt fenn róla az egyes népek legendái
között.
Bizonyára soha nem fogjuk tudni, hogy a tengerjáró hajósok a görög,
föníciai, sumér, baszk, maja, kecsua nyelvet vagy azt a nyelvet beszélték-
e, amelyből ezek származnak. Mindenesetre tény, hogy ez a bizonyos
nyelv mindenfelé otthagyta a nyomát, amikor egy hirtelen klimatikus
változás vagy katasztrófa következtében a nyelvet beszélő emberek
szétszóródtak a Földön.
Bár nagyon sok idő eltelt azóta, hogy ezek a hajók a világ óceánjain
hajóztak, mégis néhányat megtaláltunk olyan körülmények között, ahol
megfelelően konzerválódhattak. Például jégbe fagyva, a tengerfenék
homokjában, folyók iszapos hordalékában. De a régi kultúrára utaló
nyomokat csak azokból a szavakból lehet megszerezni, amelyek
kimosódnak egy-egy nyelvből, mint hordalék a parton. Ezeket a nyomokat
emberek milliói őrizték meg tudatukban évezredek hosszú során.
Egy ismeretlen hely neve a világ több pontján is megtalál ható, mert
a régi település neve alapján nevezték el az új várost. (Hasonlóan a New
York - York párhoz, és azoknak az amerikai városoknak a neveihez,
amelyeket európai nevek alapján kereszteltek el, emlékezve a nagy
elődre.) Ez a hely lehet az Angliában található Carnac, ezernyi
kőmenhirével vagy éppen az egyiptomi Karnak, hatalmas oszlopaival. Egy
Kanarak nevezetű ősi város Dél-Indiában is létezik, Skóciában pedig kettő
is van, mindkettőt Carnocknak hívják. De tudjuk hogy van Kanak
Törökországban, Kanayka a Kazahsztánban Carna Írországban, Carnaxide
Portugáliában. E városok közül néhány egy sokkal régebbi, de hasonló
nevű városra utalhat Karthágó Észak-Afrika partjainál szintén az ősi
metropoliszról kaphatta a nevét, mivel kart föníciaiul várost jelent.
Hasonlóan hangzik a car (város) az araukán indiánok nyelvén Dél-
Amerikában.
Nyugat-Írországban és Mexikóban egyaránt előfordul egy hely, amit
Tulának hívnak (utóbbi vidéken nem csak a várost hívják így, hanem a
legendás Quetzalcóatl otthonát is a keleti tengerben). A rómaiak Thule
elnevezése a Hebridákról vagy Izlandról származik, a latin térképeken
látható „Ultima Thule" pedig a Föld nyugati határát jelzi. A világon a
Tula, illetve Thule elnevezések egy nagy háromszöget alakítanak ki, és a
legtöbb a régi Atlantiszra vagy az Atlanti-óceánban fekvő helyre
vonatkozik. A háromszög egyik szárán fekszik Venezuela, Mexikó,
Közép-Amerika, Yucatán, majd onnan az Antillákon keresztül áthúzódik
Európába, keletre a Földközi-tenger vidékére, végül egészen le Észak-
Afrikáig. Onnan nyugatra fordul a Kanári-szigetek felé. Az Atlantiszra
vonatkozó utalások széles köre, valamint a sok nép és törzs által megőrzött
A-T-L-N betűk még meggyőzőbbé teszik a titokzatos kultúra létét.
A Kanári-szigeteken élő guancsok a mai napig őriznek olyan
szokásokat, amelyek nagyon hasonlítanak a Platón Atlantiszról írt
művében olvasottakra. Amikor a 14. században az első spanyol
tengerészek elérték a Kanári-szigeteket, egy fejlett kőkori kultúra
maradványait találták rajta. A kőépületek, feliratok, Naptemplomok és a
tíz választott király (amit Platón is megemlített) erős „atlanti" jelleget
mutat. Amikor a guancsok és a spanyolok már tudtak kommunikálni,
előbbiek nagy meglepetésüknek adtak hangot, hogy más emberek is
túlélték azt a hatalmas katasztrófát, amit előző nagy otthonuk pusztulása
okozott. De az igazi katasztrófa a guancsok számára a spanyolokkal együtt
érkezett, és amikor a füst eloszlott, a guancsok feliratai és emlékei a
lakossággal együtt eltűntek. A fennmaradt szavak közül (amelyeket
leginkább a baszk nyelvben találunk meg) több olyan létezik (isten, nap,
hold), amelyek nagyon hasonlítanak a görög mitológiában szereplő
alakokra. A „god" a guancsok nyelvén coron - a Chronos szóra hasonlít.
Ez volt a neve annak a Titánnak, aki az Univerzum felett uralkodott, és
akinek nevével az atlanti legendákban is találkozhatunk. A guancs nap:
alio és a hold: sel a görög Napisten (Aelios vagy Helios) és a Hold
istennőjére {Szeléné) hasonlít. A régi atlanti kultúrák kutatását nagyban
segítené, ha a guancs nyelv elemeit behatóbban tanulmányoznánk. Gran
Canaria hegyei között néhány pásztor törzs megtartotta primitív
szokásaikat és az ősi nyelv egy részét. De a többi túlélőhöz hasonlóan ők
sem lelkesednek őseikért. A guancs, baszk, berber, ősi egyiptomi és a
tuaregek rejtélyes temanagh nyelvének összevetése és részletes vizsgálata
alighanem szolgálna egy-két meglepetéssel.
Az egyes társadalmi csoportok örökölt szokásai és megőrzött
emlékei között (amik tulajdonképpen ugyanazok) gyakran találunk egy
korábbi szárazföldre, elmerült szigetre vonatkozó történeteket. Ide
tartoznak a lemmingek is, amelyek valamilyen belső ösztön hatására
kezdenek el úszni nyugat felé a tengerbe Norvégia partjaitól. Örökölt
ösztönük újra és újra útnak indítja őket, mintha csak abban
reménykednének, hogy megtalálják azt az elveszett földet, amelyet
keresnek.
Azt is megfigyelték, hogy Atlanti-óceán felett átrepülő néhány
madárfaj hosszú ideig repül körbe-körbe egyes területek felett, mintha rég
elveszett fészkeiket keresnék. A csapat csak akkor indul tovább, mikor
látják, hogy néhány társuk beleesett a tengerbe.
A Csendes-óceán Dél-Amerikához közel eső felén a „nosztalgia"
különös megnyilvánulásának lehetünk tanúi: az ősi földet nem tudják
elhagyni a flamingók. Az Andok fennsíkjai az egyetlen hely a világon,
ahol a flamingók magas hegyek között élnek, de minden alkalommal az
óceán partjára repülnek táplálékért. Minden bizonnyal azért járnak vissza
évről évre a flamingók számára teljesen idegen körülmények közé, mert
ösztönük még arra az időkre „emlékszik", mikor a hegy nem emelkedett
fel ilyen magasra, és azon a területen tavak voltak Ezt a geológiai
vizsgálatok is igazolták.
Nagyon érdekes az európai angolnák ivadékainak vándorlása is, amit
elsőnek Arisztotelész jegyzett fel. Az angolnák valójában nem Európában
vándorolnak, hanem a zátonyok mentén átszelik az Atlanti-óceánt, és a
Sargasso-tenger vidékére úsznak. A Sargasso-tenger a Közép-atlanti-
hátságtól nyugatra található, a Golf-áramlat útjában, és a Bermuda-
szigetek az egyetlen szárazföld, ami a belsejében fekszik Különösen híres
ez a vidék a tengeri hínárokról, amelyek néha annyira megnőnek, hogy
képesek lebéklyózni nagyobb hajókat is. Az Atlantiszt vizsgálók szerint az
angolnák ivadékai egy régi, akkor még part menti helyre úsznak vissza,
amit emlékezetük „megőrzött" számukra.
Sok esetben a ma még csak a képzeleten alapuló feltevések holnapra
már tudományos tényékké válnak, és a fajok emlékezete is bizonyítja,
hogy az ember többet örökölt őseitől, mint a nyelveket, szokásokat és
színes legendákat.
A buddhizmus és a hindu vallás kivételével keveset hallunk arról,
hogy emberi lények reinkarnálódtak volna madarakból, állatokból vagy
halakból. Szinte minden reinkarnálódott személy előző életében is ember
volt, esetleg más volt a neme. Ez azt jelenti, hogy amennyiben létezik a
reinkarnáció, úgy az emberek egykor saját őseik életét élték. Es amíg csak
leszármazottaink megőrzik fizikai felépítésünket és szokásainkat, addig mi
is és őseink is tovább éljük a magunk reinkarnált valóságát, bár ezalatt
népek és kultúrák változhatnak meg, vagy tűnhetnek el.
 XI. fejezet
*
Világkatasztrófák

Milyen kataklizma lehetett az, amely elég hatalmas volt, hogy

átalakítsa a Föld felszínét, megtizedelje az emberi és állati populációt,
megváltoztassa az éghajlati öveket, hegyeket növesszen, új földeket
emeljen ki a tenger közepén és elsüllyesszen másokat az óceán alá?
Fokozatos változás volt, vagy végzetként pusztította el emberek és állatok
millióit és semmisített meg egész civilizációkat? Ma még semmi pontosat
nem tudunk: csak elméleteink vannak A lassú és a kataklizmikus változás
elméletei és a velük összefüggő következtetések régen is és most is vita
tárgyát képezték és képezik. Kiváló geológusok, paleontológusok,
őstörténészek és csillagászok hallatják hangjukat a téma kapcsán.
Még ha nem állítjuk is szembe a lassú változást az egész bolygóra
kiterjedő katasztrofális pusztulás elméletével, hitelt érdemlő bizonyítékok
támasztják alá az utóbbit. Orosz felfedezők Észak-Szibériában
megmagyarázhatatlan mennyiségű elefánt-, orrszarvú- és más, nem
sarkvidéki állatoktól származó csontokat találtak olyan szorosan
összepréselődve, hogy szinte hegyeket és víz alatti szirteket formáztak. A
XIX. század óta sok megfagyott mamutot találtak Szibériában (1971
májusában is találtak egyet az Indigirka folyóhoz közel). Néhánynak még
a szemgolyói is a helyükön voltak, növényi étel volt a gyomrukban - olyan
növények, amelyek azóta nem nőnek Szibériában, mivel az éghajlat
"arktikussá vagy szubarktikussá vált. Volt olyan amelyiknek félig rágott
füvet találtak a szájában. Nem leltek semmilyen örökzöldet a mamutok
gyomrában, csak mérsékelt égövi füveket. Más mamutokra
„gyorsfagyasztott" állapotban bukkantak rá, húsuk alkalmas volt az emberi
fogyasztásra, amint ezt először a szánhúzó kutyákon kipróbálták. Néhány
mamutot jégtömbbe fagyva találtak meg. Valószínűleg innen ered az a
legenda, hogy még mindig élnek mamutok ezen a vidéken. Abban az
időben, amikor mamutok éltek Szibériában és Alaszkában, az éghajlat
jelentősen melegebb volt, és a katasztrófa, amely csapdába ejtette és
megfagyasztotta őket, kétségkívül hirtelen következhetett be. A
hatvanhatodik szélességi körön, az északi sarkkörhöz közel találtak egy
mamutot, melynek feje egy földcsuszamláskor került napvilágra. Félig
rágott étel volt a szájában, és a csontjai közvetlenül halála előtt törtek el
hirtelen. Egy másik példányt boglárkával a szájában találtak (ez most már
nem tartozik a helyi növényvilághoz), ami persze inkább sejteti, semmint
bizonyítja, hogy hirtelen változások történhettek.
Mamutok és masztodonok néha sokfajta más állattal együtt
pusztultak el. Los Angeles közelében La Brea aszfaltárkában kardfogú
tigrisek, lovak, tevék, mamutok, masztodonok, bölények és pávák százait
találták, kétségkívül egy hirtelen katasztrófa miatt pusztulhattak el.
Majdnem ugyanazt a természeti jelenséget észlelték a Föld különböző
területein. Egy Chalon-sur-Saône (Franciaország) melletti hegy az
emlősök csontjainak szokatlan keverékét produkálta - orrszarvúak, lovak,
medvék, oroszlánok, szarvasok és kisebb állatok maradványait. Albert
Gaudry professzor szavai: „Lehetetlen feltételezni, hogy ilyen különböző
természetű állatok, ennyire eltérő szokásokkal valaha is együtt éltek volna"
- azt sugallják, hogy csak egy nagy közös veszély, egy kataklizma tudta
volna időlegesen felszámolni a ragadozó és az áldozata közti ellentéteket.
Az állati élet azonnali pusztulásának nyomait találhatjuk Kelet-
Ázsiában is: a Kínában évezredek óta művelt elefántcsont-faragás erről
tanúskodik Az elefántcsontnak, amelyet faragáshoz akarnak felhasználni,
viszonylag frissnek kell lennie, ugyanis ha sokáig ki van téve az időjárás
viszontagságainak, törékeny és repedezett lesz. Az ősi Kínában a
faragáshoz felhasznált elefántcsontot Ázsia és Szibéria „elefántcsont-
bányáiból" szerezték be. A gyorsan megfagyott mamutok testét a hideg és
a sárcsuszamlások őrizték meg épen.
A mostanra már kihalt állatok ezreinek pusztulását így írja le Frank
Hibber professzor:

.....életük virágjában levő állatok ezreinek pusztulása több

tonna súlyú állatok széttépve és szétszórva a tájon... Kegyetlen
viharok magyarázhatják, hogy ilyen hatalmas mennyiségű állat
zsúfolódott össze a barlangokban és a különböző geológiai korokból
származó repedésekben..."

Később megjegyzi, hogy a lemészárolt állatok csontjainak és

agyarainak halmába vulkáni hamu is vegyült. A vulkáni gázok szélsőséges
hőmérsékletet és fulladást okoztak.
Immánuel Velikovsky történész és csillagász, akinek az ősidők
katasztrófáinak okáról alkotott elmélete hatalmas tudományos felfordulást
okozott az ötvenes években, színesen írja le az állatok hirtelen közös
halálát:

...Montreal és New Hampshire hegyeiben és Michiganben 150-

180 méterrel a tengerszint fölött bálnacsontokat találtak. Sok helyen
a Földön - az összes kontinensen - tengeri állatok, sarkföldi állatok
és trópusi állatok hatalmas zűrzavarát lelték. Ilyen leleteket találtak
például az Egyesült Államokban a Cumberland barlangban, Kínában
a Csou Kou Tien repedésben, valamint Németországban és
Dániában. Vízilovak és struccok fókákkal és rénszarvasokkal... az
északi-sarkitól a déli-sarkiig... a magas hegyekben és a mély
tengerekben - számtalan jelét találhatjuk a nagy felfordulásnak.

Velikovsky professzor Föld és felfordulás című művében megemlíti,

hogy Charles Darwin a múlt század első felében tett dél-amerikai utazásait
leírva megjegyzi, hogy a legtöbb dél-amerikai állat kihalásával egy időben
tengeri kagylók kerültek a területre. A teljes fajták pusztulását figyelembe
véve azt írja:

A gondolat ellenállhatatlanul hitté válik, hogy valamilyen nagy

katasztrófa történt. Az állatok ilyen pusztulása Észak-Patagóniában,
Brazíliában, Peruban és Észak-Amerikában a Bering-szorosig csak a
földgolyó egészének megrázkódásával történhetett.

Tudjuk, hogy az északi- és déli-sarki régiók valamikor melegek

voltak, a Szahara helyén tenger volt. Bizonyítékaink vannak, hogy az
Északi-tengeren és Peru partjainál erdők voltak, és a Föld legmagasabb
hegységén, a Himaláján található tengeri kagylók és puhatestűek akkor
kerültek oda, amikor az egész hegység víz alatt volt.
Az állatokat és erdőket elpusztító világkatasztrófák megváltoztatták a
tengerszintet és a Föld arculatát, és valószínűleg megsemmisítettek egyes
civilizációkat is. A katasztrófa előtti emberek kultúrájának azonban kellett
hogy maradjon valamilyen nyoma. Ezek közül néhány már ismert
előttünk.
Valószínűleg egy ilyen romgyűjtemény található Tiahuanacóban,
olyan magasságban, hogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy ott egy ekkora
város megépítéséhez elegendő számú ember élt valaha is. Tiahuanaco
3800 méter magasságban fekszik, és a szomszédos hegyeken teraszosan
elhelyezkedő mezőgazdasági területek hihetetlen magasságig, jóval az
örök hó határán felülre nyúlnak (5500 méter). Más meghatározatlan korú
romok - néhány közülük a tengerek és az óceánok alatt - nyilvánvaló
hasonlóságot mutatnak Tiahuanacóval. Ha a tenger szintje megegyezett
volna a maival, nem építhették volna meg őket.
Nem szükséges emlékeztetni magunkat, hogy az ember, nem úgy
mint más fajok, nem tűnt el az őstörténeti katasztrófákban, inkább
időszakosan „föld alá" szorult. Barlangokban és hegytetőkön, esetleg
hajókon élte túl a káosz idejét. A pusztulás túlélői szerte a világon képesek
voltak átadni valamit az őket követő nemzedékeknek a korábban
megszerzett tapasztalatokból, először szájhagyomány, majd írott
feljegyzések által.
E legendák nagy többsége egybehangzóan özönvízről szól. A
földrengések, tüzek, hatalmas szökőárjelenségek leírása keveredik a
fantázia legelképzelhetetlenebb eseményeinek meg figyelésével. Más
pusztuláslegendák tartalmaznak olyan elemeket, melyek beleillenek egyes
modern elképzelésekbe. Jégkorszak, hatalmas földrengések, a földfelszín
és a földkéreg megváltozása szerepel bennük.
Például Mózes I. könyvében egy különös leírás így szól az
özönvízről (1 Móz 7.19): „Ugyanazon a napon feltörtek a mélység kútjai és
megnyíltak az égi kapuk..." Azt sugallja, hogy a lezúduló eső mellett víz
tört fel a forrásokból is. Ma visszamegyünk a legutolsó eljegesedésig,
amely a tudomány szerint kb. 12 000 évvel ezelőtt volt, a viharokkal és a
szeizmikus zavarokkal való összehasonlítás azt mutatja, hogy a Biblia ezen
részlete nem annyira a vallásos fantázia terméke, hanem inkább néhány
szemtanú leírása egy természeti jelenségről. A Korán azonos vagy talán
más forrásból szintén ezt írja:.....A Föld felszíne kavargott - a bárka
mozgott... hegy nagyságú hullámok között..."
Az özönvízre emlékezés mellett, amelyet szinte az összes ősi nép és
törzs megőrzött, világszerte legendák szólnak tűz él jég, földrengések és
süllyedések általi időszakos pusztulásukról, gyakran megegyező
részletekkel. Egy azték irat, a Chimalpopoca-kódex megőrizte az utókor
számára a katasztrófái egyikét:

...A harmadik nap, Quia-Tonatiuh, az eső napja, meri tűzeső

esett, minden élő meggyulladt, majd kőeső zúdult alá. A homokkő,
ami most itt hever, és a tetzonili (bazaltkő) hatalmas fortyogással
forrt, a kövek megdagadtak és cinóbervörösek lettek. Ez Ce-Tecpatl,
az egy kovakő évében volt, Nahui-Quiahuitl, a negyedik eső napján
 Ezen a napon emberek vesztek és pusztultak cl a ni. ben, a nap
lángolt, és minden elpusztult...

Egy, a gyarmatosítás korában lefordított, Tezcatlipoca istenhez

intézett azték ima olyan részleteket tartalmaz, amelyek földrengésekre és
az égből alászálló tűzre utalnak. Ezekre gyakran rábukkanhatunk az ősi
idők emberei által feljegyzett természeti jelenségek között. Az ima hosszú
kérelem az istenhez az „alacsonyabb szintre szállt és megsemmisült"
emberi faj megbüntetésének befejezéséért:

...Lehetséges, hogy az ostorozást és a fenyítést nem azért

kapjuk, hogy a helyes útra térjünk, hanem csak a pusztulásunk és
kiirtatásunk miatt, hogy a nap sose süssön ránk, hogy örökös
sötétségben és csendben kelljen élnünk...?

Miután összefoglalja a Föld megrázkódásának és égésének

körülményeit, leszögezi:

...mindenható Úr, hagyd a szórakozást és elégedettséget, amit a

büntetésben már megkaptál; oltsd el dühöd égető és pusztító tüzét;
engedj újból vidámságot és tisztaságot; engedd az emberek kicsiny
madarait énekelni és megközelíteni a napot megint; adj nekik
nyugodt időt...

A maják Popul Vuh-ja elmondja, hogy „az istenek mozgatták a

hegyeket... kicsi és hatalmas hegyek mozogtak.."
Egy másik fennmaradt maja dokumentumban, a Chilam Balaam
könyvben, egy szakasz nemcsak leírja a katasztrófát, de a tenger alá
süllyedt régi földekre is utal:

...a Tizenegyedik Ahan Catou alatt történt... amikor a Föld

elkezdett ébredezni. És tüzes eső esett, és hamu hullott, és kövek és
fák zuhantak alá. És a Nagy Kígyót elbűvölték az égből. És akkor,
egy nedves széllökéssel a vizek következtek... az ég leesett és a
szárazföld elsüllyedt. És abban a pillanatban a nagy megsemmisülés
véget ért.
És felállt a Nagy Anya, Seiba, a Föld pusztulásának emlékei
között.
 Ovidius Átváltozások című művében Phaeton tűzvészének kivonatos
leírása akár egy korábbi katasztrófára is utalhat:

... nagyvárosok pusztultak el, erődítéseikkel együtt, A a lángok

egész népeket változtattak hamuvá; erdők I hegyek álltak tűzben... A
Etna megkettőzött lángokkal erősen égett, és a Parnasszus két
ormával és az Eryx… Kaukázus égett és Ossa a Pindusszal és az
Olimposz, él a magas Alpok és a felhő-termő Appenninek... akkor a
hőség kiszárította Líbiát, minden nedvesség elpárolgott...

Egy emlékeztető Sais egyiptomi papjaitól Szolonhoz, majd

Platónhoz került, aki Timaeus című művében leírta azt, Ovidiusra
hivatkozva:

Mostanra ez már mítosszá vált, de valójában a Föld körül és

mennyekben mozgó testek eltérését és a földi dolgok nagy tűzvészeit
jelzi, amelyek hosszú időszakonként ismétlődnek: amikor egy ilyen
bekövetkezik, azok, akik hegyekben és száraz és magas helyeken
laknak, sokkal jobban ki vannak téve a pusztulásnak, mint a folyók
mellett élők vagy a tengerpart lakói.

Számos ősi forrás utal a tűzre, a pusztulásra, a sötétségre, a

földrengésekre, a többi bolygó és az üstökösök szeszélyes viselkedésére.
Ezeket magyarázza Immánuel Velikovsky professzor, a viták
középpontjában álló, Világok ütközése című művében, és későbbi
könyveiben, amelyekben lejegyzi azokat az időszámításunk előtti XV-
VIII. századig történt katasztrófákat, amelyek során a bolygók keringési
pályáinak kereszteződése ütközéseket okozott. Ezáltal üstökösök jöttek
létre, amelyek egyikéből lett a Vénusz bolygó. A Föld Velikovsky szerint
kétszer haladt át egy ilyen üstökös csóváján, amely végzetes árhullámokat,
földrengéseket, forró kövek záporát, lávafolyásokat és a földfelszín
részeinek emelkedését és süllyedését eredményezte. Sir Harold Spencer
Jones, egykori britkirályi csillagász szerint:

... Feltehetően ezek a különböző összeütközések a felelősek a

Föld keringési pályájának ismételt változása ért, a Föld tengelyének
elhajlásáért, a napok, a hónapok, az évek hosszának
megváltozásáért. A Föld forgása valamikor teljesen megváltozhatott,
a Nap nyugaton kelt és keleten nyugodott le. Dr. Velikovsky amellett
 érvel hogy az i. e. XV-VIII. század között az év hossza 360 nap volt,
ami hirtelen nőtt 365,25 napra i. e. 687-ben A Hold keringési
pályája és a hónapok szintén megváltoztak...

Számos ókori feljegyzés vág össze Velikovsky professzor

magyarázatával, különösen a Vénusz bolygó viszonylagosan új voltával és
a naptár megváltozásával. Az óceán mindkét oldalán a módosított asszír-
babiloni naptári év és a maja év ugyanazon a napon kezdődik
(számításaink szerint február 26-án). A Föld megrázkódtatásait, a hosszú
sötétséget és a Józsué által említett „napmegállást” lejegyezte Hérodotosz
görög történész is. Hérodotosznak az egyiptomi Memphis papjai mesélték
el népük ősiségének bizonyítására, hogy a 11 000 éves, 341 generációval
azelőtti egyiptomi királyok krónikái szerint „a Nap számos alkalommal a
lenyugvás helyén kelt fel és ott nyugodott le, ahol fel kellett volna kelnie”.
A Föld megfordulásának közvetett bizonyítéka lehet az a síremlék,
amelyben a 18. dinasztia építésze, Senmut fekszik. A díszített tapétán az
Orion csillagkép normális útjával szemben mozog.
Az Edda, az északi viking legendák gyűjteménye utalásokat
tartalmaz arra, hogy Fenris, a pusztítás farkasa a Dr. Velikovsky által
említett üstökös metaforája lehet. Az ilyen részletek mint: „a farkas felfalja
a Napot... a másik farkas lenyeli a Holdat... hegyek dőlnek le, amikor
Fenris kiszabadul... Fenris farkas teljesen kitátott szájjal halad, felső
állkapcsa eléri az eget, az alsó a földet... az ég kettészakad" könnyen úgy
értelmezhetők, mint a földrengések égi hatásainak primitív megfigyelései.
A katasztrófák ezen emlékeit a tudományos elméletek és a
megfigyelések is igazolták. Dr. Velikovsky az általa 27-34 évszázaddal
ezelőttre tett kataklizmikus eseményeket így írja le:

... az egész világra kiterjedő hurrikánok; égő és a föld színéről

elsöpört erdők; por, kövek, tűz és hamu esik az égből; viaszként
olvadó hegyek; lávaömlések a szétszakadt talajból, forró tengerek,
bitumenes eső, földrengések és elpusztult városok, barlangokban és
hegyek repedéseiben -menedéket kereső emberek, a földre kiöntő
óceánok, szökőár mozgása a sarkok felé és vissza, a tengerré váló
szárazföld, születő és elpusztuló szigetek... a klímaváltozások, az
elmozduló világtájak és a megváltózó szélességi fokok, a hibássá
váló naptárak és a napnak, vízórák, melyeket át kellett alakítani a
napok, a hónapok és az évek új rendje szerint, az új sarkcsillag ...
 Dr. Velikovsky első könyve, a Világok ütközése, példa nélkül álló
felhördülést és tiltakozást okozott. Számos tudományág képviselői,
különösen a csillagászok vitatták a könyvet 1950-ben, már megjelenése
előtt. Megjelenése után a legszélsőségesebb bírálatokat írták a könyvről,
mint például: „a legérdekesebb példa az elfogadott elméletek
összetörésére" vagy „a legrosszabb könyv a betűnyomtatás feltalálása óla".
Az egyik kiváló csillagász, aki hazugságnak nevezte a könyvel, paradoxul
azt írta, hogy „nem olvasta és sohasem olvasná el". A könyv eredeti
kiadóját, a Macmillant az egyetemi professzorok azzal fenyegették meg,
hogy bojkottálják egyéb könyveiket, és megszüntetik a náluk kiadott
publikációikat. Így végül a kiadó arra kényszerült, hogy a könyvet egy más
kiadónak adja át. Az új kiadó, a Doubleday, nagyobb biztonságban volt a
fenyegetésektől, és kikövetkeztethetően gerincesebben viselkedett.
A Velikovsky elméleteivel kapcsolatos vita több mint húsz évig
folytatódott. Különös módon számos csillagászati elméié tét igazolták az
űrszondák - legfőképpen azt a nevezetes jóslatát, hogy a Vénusz
felszínének hőmérséklete 430 C (Einstein ezt -30 C-ra becsülte). Azok az
elméletei, hogy a Vénusz ellenkező irányban forog, mint a többi bolygó,
hogy a Vénusz atmoszféráját szénhidrogének alkotják, hogy a Mars
felszínéi kráterek borítják, mint a Holdét, tökéletesen igaznak bizonyultak.
Egy még szokatlanabb, a Nap és a bolygók pozitív és negatív elektromos
töltéseivel foglalkozó elmélet is általánosan elfogadottá vált azóta.
Hugh Auchincloss Brown az ismétlődő katasztrófák elméletét
állította föl. Szerinte a múlt katasztrófáit a mágneses pólusoknak a
forgástengely sarkaitól való elmozdulása okozta, ami arra ítélte a Földet,
hogy pólusain „inogjon", míg a sarkok újból óriási csúcsokként egybe nem
esnek. Kijelenti, hogy a Föld körülbelül hétezer éve forog jelenlegi
sarkain, ezzel 19 kvadrillió tonnára növelve a Déli-sark jégsapkájának
tömegét. Érdekes problémával kell szembenéznünk, ha a jég nehezebb
lesz, végül kibillentheti a Föld sarkpontjait, ha pedig elolvad, a jelenlegi
vízszint 90 méterrel magasabb lesz, elöntve ezzel az alacsonyan fekvő
szárazföldeket és szigeteket.
Brown professzor a sarkok elfordulásáról alkotott teóriájára rímel a
hopi indiánok egyik legendája, amely egy elmúlt világ végét írja le.
Sotuknung, az első teremtmény, a Teremtő követe úgy pusztította el a
második világot, hogy a sarkpontokat őrző óriásokat elparancsolta a
helyükről. Mikor elhagyták posztjaikat, a Föld elvesztette egyensúlyát,
hirtelen megpördült, majd kétszer körbefordult. Amint Frank Waters újból
elmeséli (A hopik könyve):
 Hegyek merültek nagy loccsanással a vízbe, tengerek és tavak
ömlöttek ki a földre, és a Föld, amint keresztülpörgött az élettelen
űrön, megfagyott ... minden elem, amelyből a második világ állt ...
jéggé fagyott ... kivéve az embereket az ő föld alatti világukban ...

A jégkorszakok amelyeket oly sok törzs megőrzött emlékezetében,

valószínűleg kapcsolatban vannak a Föld ismétlődő katasztrófáival, sőt a
kataklizmák okaiként is számításba vehetők. Brown professzor véleménye
szerint: "Az Antarktisz jelenlegi jégsapkája csupán maradványa ... annak,
amely korábban létezett ... örököse bolygónk korábbi civilizációi
gyilkosának." Ebben az esetben az archeológiai kutatás leggyümölcsözőbb
területe az Antarktisz lenne, bár egy Ilyenfajta vállalkozás ma még sajnos
lehetetlen. A jég mai vastagsága is leküzdhetetlen akadályt jelentene, de a
további vastagodéi baljóslatú jövőt vetít elénk. A hó és a jég olyan
sebességgel növekszik, hogy azokat a harminc méter magas tornyokat,
amelyeket a Byrd-expedíció viszonylag nem is olyan régen állított az
Antarktiszon, mára már szinte teljesen elborította.
Az, hogy három, vagy nagyobb valószínűséggel négy jégkorszak
követte egymást az utolsó egymillió évben, és a legutóbbi 11 500 évvel
ezelőtt fejeződött be, ma már általánosan elfogadott. Csak elméletekkel
magyarázható rejtélyek persze még mindig maradtak J. K Charlesworth, a
Belfast-i Queen's University gleccsertani szakértője a jégkorszakok
eredetére vonatkozóan megjegyezte: „A változások okai a földtörténei
egyik legnagyobb rejtélyét adják, máig megfejtetlenül ... az okokra eddig
még nem derült fény."
Charles Hapgood egy széles körben elterjedt teóriát kövei. A sarkok
sokszori eltolódását a földfelszín alatti nyomásnak és feszítésnek, a
vulkáni kitöréseknek tulajdonítja. A földfelszín külső rétege - mintegy
harminc-negyven mérföld szélesen - elcsúszott, ami a sarkok eltolódását
eredményezte. Ez után a vulkáni kitörések korszakát éghajlati és
szeizmikus változások követték, amelyek hatására a Föld egyes részeit
jégtakaró lepte el. Úgy tűnik, ez az elmélet magyarázatot adhat arra a
tényre, hogy amíg a földfelszín egyes részei, mint Afrika és India,
eljegesedtek más részek, köztük Szibéria, szabadon maradhattak
Hapgood professzor elméletének kulcsa az „izosztázia". ami azt
jelenti, hogy a viszonylag gyenge földfelszínnek egyenletes nyomása kell
hogy legyen. Ha valahol túl sok anyag gyűlik össze, mint például a sarkok
örökké növekedő jégtakaróján, a földfelszín elcsúszik egy új izosztatikus
egyensúlyt keresve. Továbbá a Föld nem igazi gömb, kisebb kidudorodása
van az Egyenlítőnél, és a sarkok kicsit lapítottak Alakját legmegfelelőbben
a „három tengelyű ellipszoid" kifejezés írja le A nagyobb szélességeken a
sugár és a kerület fokozatosan csökken, és ez olyan nyomást eredményez,
amely magasba emelheti és megbillentheti a Föld kérgét. Aminek
következtében új partok, hegyek és szigetek születhetnek, partvonalak,
szigetek, sőt kontinensek süllyedhetnek el. Más szóval a földrengések azon
következményei, hogy területeket emelhetnek ki és süllyeszthetnek el,
teljesen általánosak a Földön. Ez azonban nem túl kellemes gondolat a
rajta élőknek.
Egy katasztrófaelmélet a Föld elektronikus töltésével és
mágnesességével kapcsolatban Dr. Manson Valentiné archeológus és
zoológus munkája, aki a visszatérő katasztrófák elméletének
meggyőződéses híve. Számos expedíciója során Közép- és Dél-
Amerikában és a csendes-óceáni szigeteken személyesen vizsgálta a
kataklizmák következményeit. Vizsgálta az elnyújtott áradásokat,
barlangok előbukkanásait, partok és hegységek süllyedését, csúszását és
emelkedését. A kagylók között embertől származó termékeket azonosított,
„a homokban és a tengeri növények között pamutfonalak kanyarognak,
halászhálók és cserépedények nyomait találták Paracasban (Peru) jóval a
tengerszint alatt, és a tengeri hulladékban Anconban (Peru) is". Számos
példa van arra, hogy partok a mai tengerszint fölé emelkedtek, mint
például Dél-Amerikában, Grönlandon és Észak-Kaliforniában.
Dr. Valentine mágneses tényezőről szóló elméletét még nem
publikálták Saját szavaival:

Egy, a bolygó katasztrófáinak okaival foglalkozó elméletet

eddig nem kezeltek az azt megillető komolysággal. E szerint nem
történt mechanikus vagy csillagászati ütközés idegen tömeggel vagy
anyaggal, sokkal inkább a Föld polaritásának időszakos változása
okozta a tengely körüli forgás és a Nap körüli keringés
megváltozását.
Naprendszerünk mágneses mezejének elhajlásai, legyenek azok
ciklikusak vagy szórványosak, biztosan katasztrófa előjeleket
teremtenének a Földön. Az ilyen kozmikus eseményről jelt adó dolog
kezdetben minden bizonnyal a Föld mágneses és keringési
pólusainak fokozatos eltolódása lenne. Ahogy a távolság növekszik
(mint most is), a mágneses feszültségek eljuthatnak egy törési
ponthoz, amikor a sarkok gyors újjászerveződése következne be. Ezek
 az eltolódások kétségbevonhatatlanul katasztrofikus változásokat
eredményeznének a földkéregben. A négy jégkorszaknak a
pleisztocén korbeli, szabályosan rövidülő időközei az ilyen kegyetlen
események egyfajta ismétlődését jelzik.

Dr. Valentine szerint a jól ismert és mindnyájunk számára páratlan

fontosságú elektromosságnak meghatározó jelentősége van a Föld
múltjában és jövőjében. Azt állítja, hogy a pólusok eltolódásának és
megcserélődésének a mágneses feszültségeknek okozója egy óriási
generátor - a Föld maga.
Figyelembe véve néhány látszólag megmagyarázhatatlan
elektromagnetikus természeti jelenséget, rámutat az utolsó feltűnő
jelenségre a Földön, a különös „fehér vízre", amelyet az Apollo-12
asztronautái azonosítottak a Bahamák közelében.

... Ennek az erősen .fénytörő anyagnak okául a halak és

örvények által a fenékről felkavart márgát említették De ez nem
magyarázza meg a hosszú időtartamot, a fényességet és az ezt
körülvevő egyfajta glóriát, amelyei egy elektronikus természeti
jelenség vagy mágneses mező okozhatott ...

Dr. Valentiné véleménye szerint elektromágneses anomaliák

magyarázhatják a Bermuda-háromszögben történt esetekel is. A
háromszög Bermuda, Puerto Rico és a Bahamák között helyezkedik el,
magában foglalva a Sargasso-tenger kb. egyharmad részét. Hajók és
repülőgépek százai tűntek el az évek során, köztük a háromszáz fő
legénységű egyesüli államokbeli Cyclops 1918-ban. Egy újabb és jobban
dokumentált esetben 1945. december 5-én az Egyesült Államok
Haditengerészetének teljes öttagú repülőraja veszett el, miután rádión
tájékozódási nehézségeket jeleztek a segítségükre küldött hidroplánnak
szintén nyoma veszett. A lehetséges elektromagnetikus eltérések
figyelembevételével Dr. Valentiné elmondja:

... Az iránytűk számtalan alkalommal búgócsigaként forognak

azon a vidéken. Én magam is szemtanúja voltam ennek a
hátborzongató látványnak a Moselle-zátonyhoz közel, a víz mélyén.
Néha az iránytűk megzavarodása előre jelzi a bizonytalanság
hátborzongató érzését. Sokszor egy nyugalomban levő hajó
mindenfajta köd vagy egyéb meteorológiai jelenség nélkül veszti el a
 látóhatárt. Hajók és repülőgépek, köztük meglehetősen
nagyméretűek tűntek el ... Elég az hozzá, hogy az ilyen szerencsétlen
esetek nem lehetnek teljesen függetlenek a szigeteken tapasztalható
mágneses instabilitástól. Ha ez volna a helyzet, márpedig ez igen
valószínűnek tűnik, ezt földmozgások fogják követni, nagy
nehézségeket keltve szerte a Bahamákon.

Bármi volt is az, ami ilyen kegyetlenül megváltoztatta a Föld

éghajlatát és felszínét a múltban, most fejlődésünk olyan szakaszán állunk
- lehet, hogy nem először az emberi történelem folyamán -, hogy magunk
vagyunk képesek megváltoztatni a minket körülvevő környezetet. Az ősi
legendákban állandó utalások vannak az ember korábbi elpusztítására -
nemcsak amiatt, mert az ember gonosszá vált és magára vonta az isten
vagy az istenek haragját, hanem az ember egyre növekvő hatalma miatt is.
Edgar Cayce értelmezése szerint az ősi legendák magukban foglalják
a tudomány fejlődését, amely, bár a miénktől eltért, hasonlóan pusztító
volt. Utal az általa „kristályoknak" hívott anyag erejére és pusztító
képességére, amelyet egyszer önkívületi állapotban helyének
megjelölésével leírt. Olyan ősi legendák támasztják alá Cayce fejtegetését,
amelyekről kétséges, hogy valaha is hallhatott. Íme, a Bermuda-háromszög
titkának egyik lehetséges magyarázata.
Napjaink tisztán tudományos megközelítésében a legendákat, az
ókori tudás megmagyarázhatatlan bizonyítékait, a történelmi
anakronizmusokat, a szokatlan maradványokat és romokat, az egymással
nem rokon nyelvek hasonlóságát, a múl geológiai katasztrófáit, az ókori
élet szakaszos kiterjedését és megsemmisülését, a nehézkes fejlődést az
ember korában, az ESP-t (a normális érzékeken kívül eső érzékelést),
Atlantisz és más elsüllyedt területek létét még nem fogadta el teljesen a
tudományos közvélemény. A problémát nem csak a tankönyvek újraírása
okozza, hanem a sokak által osztott szűk látókörű szemléletmód, amely az
emberiség történelmét és a világot jól szervezett, megjósolható
rendszernek tartja - olyannak, amilyen az sohasem volt. Ahogy
visszanyúlunk a múltba, olyan dolgokat találunk, amelyekről nehéz
elhinni, hogy léteztek. Megnövekedett lehetőségeinkkel néhány meglepő
dolog közelébe kerülhetünk, amelyek nem mindegyike lesz logikus
szemléletmódunknak és hízelgő énünknek. Ezen felfedezések egy része
nyilvánvaló volta ellenére nem került napvilágra.
Atlantisz esetében - ezt a szót néhány megelőző kultúrára használva -
ha egy ragyogó, elsüllyedt várost találnának az Atlanti-óceán fenekén, a
tudományos szkepticizmus valószínűleg nem fogadná el mint Atlantiszt.
Charles Boland szerint építőanyagokkal elsüllyedt görög hajónak
neveznék
A víz alatti felfedezések gyakoribbá válása, az új írott felfedezések
megtalálásának lehetősége, a régiek újraelemzése él az eddig ismeretlen
írások megfejtése éppúgy, mint a kormeghatározás új technikái a múlt
átértékeléséhez fognak vezetni,
A kutatás a jég alatt és a tenger fenekén olyan maradványokat
találhat, amelyek új megvilágításba helyezhetik a mull előtti múltat. A
régészeti expedíciók a nagy költségek és a szervezési nehézségek miatt
valószínűleg nem a mély-tengerek kutatásával fognak foglalkozni. Emiatt
elképzelhető, hogy egyes leleteket víz alatti haditengerészeti manőverek
vagy a mélytengeri olajkutatás fog a napvilágra hozni. A közép atlanti
gerincek a sókupolák éppúgy jelzik az olaj és a földgáz jelenlétét, mint azt,
hogy a tengerfenék valaha szárazföld volt. Mivel az olajra igen nagy
szükség van, elképzelhető, hogy egy 450 000 tonnás tankhajó elsüllyedése
a sarki útvonalon a jég sapka megolvasztásával járna. Ez az olvadás
elárasztaná a part menti területeket, mint ahogy az körülbelül tízezer évvel
ezelőtt az utolsó jégkorszak után már megtörtént.
Joggal mondhatjuk hogy jelenlegi kultúránk az embertől származó
veszély és a fel nem mért következményekkel járó vállalkozásaink miatt
állandó veszélyben van. Viszont a minket megelőző kultúrák eltűnése
természeti szerencsétlenségek következménye volt. És emiatt még a régi
feljegyzések pontos megismerése is szívfájdító kétségeket hagyhat.
 XII. fejezet
*
Figyelmeztetések a távoli múltból

A tudományos technológia pusztítási lehetőségei ismertek a Földön

élő emberek előtt. A bolygót nemcsak a kozmoszból eredő bizonytalanság
és a természeti szerencsétlenségek fenyegetik, hanem paradox módon saját
tudományos fejlődésünk is. Az eddigiekből úgy tűnik, hogy egy civilizált
faj hosszú időn át jelen volt a bolygón még a mi kultúránk megjelenése
előtt, sőt, a cro-magnoni ember koponyáját nézve, szellemi képességei
egyenlőek vagy kiválóbbak voltak, mint a miénk. Egy ilyen faj feltehetően
fejlesztette saját tudását. Fejlődése során valószínűleg más utat járt be,
mint mi, de végül is zsákutcába jutott.
Bizonyos utalások, bár döntően semmit sem igazolnak,
gondolkodásra késztetnek. Dél-Irakban, az Eufrátesz völgyében 1947-ben
ásatások során egy „történelmi bányát" fedeztek fel. A mai szintről indulva
az ásatás keresztezte Babilon, Chaldea és Suméria szintjét, ezek között
elárasztott területeket, majd primitív földművelők szintjét, akik 8000 évvel
ezelőtt éltek, majd állattartók maradványait, és végül a magdalénai vagy
barlangi kultúra szintjét. Legalul megolvadt üveget találtak, ami semmi
másra nem hasonlít, mint az új-mexikói sivatag homokjára, az atomkort
bevezető robbantások után. Az atomrobbantásokra emlékeztető
megüvegesedett talajt találtak a Góbi sivatagban is.
Dr. Vjacseszlav Zajcer, a Belorusz Tudományos Akadémia
orosznyelv-kutatója Szellemi felfedezések a vasfüggöny mögül című
könyvében egy mindnyájunk által ismert bibliai eseményről tesz érdekes
megfigyelést. „Szodoma és Gomorra elpusztulásának bibliai leírása" -
mondja ő - „egy nukleáris robbantásra hasonlít egy iskolázatlan szemtanú
leírásában".
Ezek a jelek természetesen nem bizonyítják, hogy a Földön
atomháború volt. Egyszerűen azt is jelenthetik, hogy a Föld valamikor az
átlagosnál nagyobb meteorral vagy aszteroidával ütközött össze. Ilyen égi
bomba alakította ki a Colorado állambeli Kráter-tavat. 1908-ban
Szibériában a Bajkál-tótól északkeletre ilyen meteorit csapódott be, ezzel
megölt egy 1500 állatot számláló rénszarvascsordát, erdőket döntött ki, és
a kráter környékén radioaktív nyomokat hagyott.
Hasonló kataszrófa-leírásokat találhatunk a Mahábháratában is,
amelyet az ősi India Iliászának hívnak (bár több, mint nyolcszor hosszabb
Homérosz művénél). A Mahábhárata az ősi India vallásos tanításainak,
történelmének és az istenek és hősök történeteinek óriási gyűjteménye. A
könyv részleteket tartalmaz az északi árja hódítókról is, akik néhány ezer
évvel ezelőtt elfoglalták és leigázták Észak-Indiát, elpusztítva Harappát és
Mohendzsodárót az Indus völgyében. Ez az ősi könyvgyűjtemény
tartalmazza a régmúltból származó feljegyzéseket és legendákat is.
A Mahábhárata, amelyet szanszkrit nyelven írtak, az egyik legősibb
ránk maradt vallásos és irodalmi szöveg. Míg a Biblia számos
felvilágosítást nyújt az Izraellel szomszédos országok eseményeiről, a
hindu klasszikus mű az ősi világból hoz elénk olyan információkat,
amelyek nemcsak színesek hanem riasztóak is.
A nyugati világ először a brit gyarmatosítás korában kezdte
tanulmányozni és magyarázni a Mahábháratát. Az ősi repülőgépek
(vimanák), tervezésük, üzemanyaguk, háborús tűzerejük, rakétáik alapján
a mai vadászgépekhez hasonlíthattak A korai elemzők évszázadokkal a
repülőgép és a mérgesgáz feltalálása előtt költői elemeknek minősítették
ezeket a jeleket. V. Ramacsandra Diksitar szerint: „... sekélyes
bőbeszédűséggel mindent a képzelet szüleményének neveztek és röviden
elutasították, mintha nem volna igaz ..."
A viktoriánus kor olvasói természetesen kevéssé érthették vagy
gyanakodhattak a következő leírások olvastán: ,.Kétszintes légi szekerek
számos ablakkal" vörös lángokkal lobogva „emelkednek fel az égbe, ahol
üstökösöknek látszanak", vagy hajók melyek „felszállnak az égbe a Nap és
a csillagok birodalmába".
Egy indiai tudós, P. Csandra Roy, végezte el a Mahábhárata
gigantikus angol fordítását a tizenkilencedik század végén. Az indiai
kormány, a maharadzsák némelyike és más magánszemélyek
támogatásával. A fordító, mint egyik bevezetőjében megjegyezte, brahmin
papként nehezen tudta elfogadni vagy helyeselni a vérontást. Azonban
mégis szükségesnek érezte a részletek pontos leírását, hogy a remekmű
teljes legyen, különösen az istenek cselekedeteivel kapcsolatban.
Ezek a leírások rejtélyesnek tűnhettek a múlt század tudósai számára,
de alig lehetnek rejtélyesek vagy nehezen érthetők a jelen és a közeljövő
olvasóinak. A Mahábhárata és a Rámájana következő részletei
megdöbbentően ismerősek számunkra az azóta eltelt több ezer év ellenére:
 Egyetlen lövedék megtöltve az univerzum minden erejével. Füst
és lángok izzó oszlopa, olyan fénylő, mintha tízezer Nap világítana ...
... Ez az ismeretlen fegyver volt az acélos villámcsapás, a halál
hírnöke, amely hamuvá változtatta a vrisnik és andakák népét.
... A holttestek a felismerhetetlenségig elégtek. Hajuk és
körmeik lehullottak; az edények minden ok nélkül eltörtek és a
madarak fehérré váltak. Néhány óra múlva minden élelmiszer
mérgezetté vált.

És különösen a következő:

... hogy megmeneküljenek a tűzből, a katonák a folyókba

ugrottak, hogy lemossák magukat és felszerelésüket ...

Az ellenséges hadsereget elpusztító „acél Villámcsapást" (sokkal

megfelelőbb név, mint a Nagaszakira dobott „kövér ember") a
Szamszaptaka-Badha Parva (Drona Parva) részlete találóan és költőien írja
le:

... Ekkor Vájú (a hatalmas fegyvert uraló isten) úgy ragadta el

Szamszaptaka tömegeit, lovakkal és elefántokkal és kocsikkal és
fegyvereikkel együtt, mintha száraz falevelek lettek volna ... A szelek
hátán, ó király, szebbek voltak, mint a repülő madarak ... felszállván
a fákról ...

A Narjanasztra Moksana Parva (Drona Parva) leírja az agneja

fegyvert, amelynek csak az igazi istenek tudtak ellenállni:

Meteorok zuhantak le az égboltról ... hirtelen sötétség szállt a

tömegre. A sötétség mindent elborított ... baljós szél kezdett fújni ...
úgy látszott, megfordult a Nap, az , Univerzum tűzzel perzselve
lázban égett. Az elefántok és a Föld többi teremtményei futva
menekültek a fegyverből áramló hő elől ... a vizek felforrtak, a vízi
állatok égni kezdtek ... ellenséges harcosok estek össze, fák égtek el,
hatalmas elefántok omoltak össze égve a földre ... vad üvöltés
hangzott ... mások fejvesztve rohantak, az erdők tűzben álltak, a
lovak ... és a kocsik égtek a fegyver energiájától ... mint a fák
koronája erdőtűz idején ...
 Az utóhatásokról így szól az őstörténet ökológusa:

... Erős és száraz szelek fújtak, kőeső zuhogott ... a madarak

körbe-körbe szálltak ... a horizontot minden irányban köd takarta.
Meteorok és zuhanó, égő széndarabok estek a földre az égből ... a
Nap kavargott ... por lepte el ... dühöngő fénykörök vették körül a
Napot és a Holdat ... kicsivel azután, mikor a Kuru király, Judissi-ra
hallott arról, hogy a vrisniket elpusztította a vas mennykő (Mauszala
Parva)

Még egy ima is arra kéri a Teremtőt, hogy szálljon alá, és szüntesse
meg a „végső" fegyver használatának következményeit:

... Ó, magasságos, hagyd a mindenség.....

múltat és a jelent létezni. Szellemed hívta életre az anyagot,
míg most hegyek és fák és mindenfajta füvek és gyógyfüvek váltak
hamuvá égő és mozdulatlan mindenségben! (Abhimanju Badha
Parva)

A Mauszala Parva legkülönösebb részlete egy furcsán modern

figyelmeztetés a halálos rakéták korlátozásai és megsemmisítésére:

... Egy vas mennykő a vrisnik és andakák népét hamuvá

égette ... egy üvöltő vas mennykő, mely a halál hírnökeként
érkezett ... nagy aggodalmában a király porrá törette a vas
mennykövet. Embereket fogadtak, a király, hogy öntsék a port a
tengerbe ...

Ezek a részletes leírások számunkra már érthetőek, nem úgy, mint az

első fordító számára. Úgy kell őket szövegkörnyezetükben vizsgálni, mint
a régmúlt idők szellemének és szemléletmódjának tükrét. A csodák
éveiben élő régi emberek természetesen ezeket valamifajta mágiának
tartottak. és mindenekfelett olyan folyamként képzelték el civilizációjukat,
melyet a kultúrák dagálya és apálya jellemez, és nem a folyamatos
előrehaladás. A tudományos csodákat és jóslatokéi egyszerűen csak
feljegyezték, és nem tettek kísérletet sem megerősítésükre, sem esetleges
felülvizsgálatukra.
 Mi a jelentése ezeknek az utalásoknak? Tisztában vagyunk azzal,
hogy a Föld különböző részeinek ősi irodalma a képzelet különös
szárnyalásai mellett ősi legendákat is tartalmi amelyek a valóban
megtörtént események kiszínezett képi adják De amikor a fantázia néhány
eleme pontosan megfelel olyan tényeknek, amelyeket a tudomány már
ismer, azonnal hatalmába kerít minket a történelmi déja-vu érzése, „ezt az
utat már bejártuk".
Az ismert történelem és a rekonstruált őstörténet ismétlődő sablonok
és burkolt figyelmeztetések halmazát nyújtja nekünk. Egy francia mondás
szerint: „Akik figyelmen kívül hagyják a történelmet, arra kárhoztatnak,
hogy megismételjék azt."
A háborúskodás a történelem alapja, mint ahogy a történelmet
mindig a győztesek írták - a vesztesek különösen a múltban, teljesen
eltűntek, a győztesek magukba olvasztották vagy megsemmisítették őket.
A háborúkat inkább az örökölt hajlamok, mint a gazdasági
szükségszerűségek robbantották ki, ellentétben a gazdaságtörténészek
elméleteivel. A fő cél egy csapat, törzs vagy nemzet tagjaként csatában
legyőzni egy másik csapatot, törzset vagy népet. A háborúk történetében,
az utolsó néhány évtizedet leszámítva, örömmel és várakozásteli
izgalommal vonultak a küzdők a harcszíntérre. Az ősi Mexikó
városállamaiban a háborúkat kényelmesen és gyakorlatiasan a szembenálló
felek megnyugtatására és a vérontás megelőzésére használták Egy bájosan
elnevezett összeütközés, a Virágok Háborúja (Xochiyaoyotl) két kicsi,
egyenlő nagyságú hadsereg küzdelme volt, az egyik győzelméig, azzal a
megegyezéssel, hogy a vesztesek áldozással köszönjék meg az ég urainak
segítségét (ez az egyik oka az aztékok vereségének a spanyolok ellen,
hiszen az azték harcosok foglyul próbálták ejteni a spanyolokat, míg a
spanyolok az aztékok kiirtására törekedtek).
A mai időkig sem a háborúk, sem a tudományos technológia nem
befolyásolta a Földet magát; attól függetlenül, hogy mekkora volt a
mészárlás, az emberiség léte sosem forgott veszélyben. Még a mongolok
pusztítása, mely hatalmas népességet irtott ki, és csatornahálózatokat
rombolt le, sem veszélyeztette komolyan a világot, bár Közép-Ázsia és
Mezopotámia sosem nyerte vissza korábbi népességét. Mai ismereteinkkel
nehéz elképzelni, hogy létezett olyan kultúra a Földön, mely olyan átfogó
pusztításra volt képes, melynek hatásaként maga is eltűnt. A régi idők
tudósainak és mágusainak meglehetett a lehetőségük a pusztításra. De a
Mahábhárata leírásai olyan homályosak, hogy mára már csak azt érthetjük
meg, hogy a leírt fegyverek képesek voltak egész civilizációk
elpusztítására.
A következő jóslat, mely talán be is következhet, a római korból
származik és a költő-drámaíró, Seneca stílusában íródott:

Egy napon látni fogjuk minden ember pusztulását,

Mindenét, melyet őseink jóléte emelt,
Mindenét, mely tökéletesre fejlődött,
Mindenét, ami híres, és mindenét, ami szép
Nagy trónokét, nagy népekét -
Minden leereszkedik a végtelen mélységbe,
Minden összeomlik egy óra alatt...

Egy másik költői jóslatot találhatunk a végzetről az Eddában. Az ősi

izlandi monda sorai talán kevésbé díszesek, mint a latin szöveg, de sokkal
egyértelműbbek:

Sötétség fedi a Napot, Testvérek vére fogy... Balta-idő, kard-

idő, Minden pajzs kettétör, Szél-idő, farkas-idő, Míg meghal a Föld.

És újból:

A hegyek leomlanak.. A menny szétszakad, Sötétség fedi a

Napot -A föld a tengerbe süllyed, Sok fényes csillag eltűnik, Tomboló
lángok nőnek Fel a mennyekig.

Eltűnődhetünk azon, hogy a végzet ezen leírásai vajon jóslatok vagy

emlékezések, és hogy á pusztulás legendái, amelyeket őseink jegyeztek fel,
igazából legendák vagy olyan események gyűjteményei, amelyeket
elődeink átéltek? És a mi távoli nézőpontunkból figyelve
elgondolkozhatunk, amikor fegyvereink majdnem tökéletes leírását
olvassuk, hogy a történelem nem ismétlődik-e időről időre a folyamatos
előrehaladás helyett. Ha igen, akkor nincs sok értelme tanulmányoznunk a
történelmet, főként az olyan régi kultúrákat, melyekről csak homályos
képet kapunk. De a történelem varázsa mellett az ismeretlenség titkai,
ragyogó távlatai, a múlt még felderítetlen korszakai, az eltűnt civilizációk
és pusztulásuk okai negatív értékük mellett pozitívval is rendelkeznek:
megtanítják, hogy mit NE tegyünk - ezzel esélyt adva a túlélésre.
VÉGE.