Haza szeretnék menni”

(Részlet a Harmadik fejezetből)

Csónakos lejött a fáról, s azzal elindultak mind a hárman, szépen négykézláb, a domb felé. A
nagy, titokzatos Füvészkertre ilyenkor ráül a csönd. A látogatók elmennek a jelző
harangszóra, s nem marad ott más idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki
haditerveket forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá gubbaszkodva
lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, oly fontosnak
érezték a küldetésüket.

Sőt őszintén megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett hozzá: a
vörösingesek jól fölszerelt várába, egy kis tó közepén álló szigetre bejutni akarni, mikor az
egyetlen fahídon, mely a szigetre vezet, őrök állanak.

„Talán éppen a Pásztorok” – gondolta Nemecsek, és eszébe jutottak a szép, finom, színes
golyók, amelyek közt üveggolyó is volt, és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy
épp akkor hangzott el a borzasztó „einstand” szó, amikor ő gurított, és mindezt a sok szép
golyót megnyerte volna…

– Jaj! – kiáltott Nemecsek.

A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást.

– Mi az?

Nemecsek akkor már térden állott, és az ujját tövig beszopta.

– Mi történt veled?

Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt:

– Csalánba léptem – a kezemmel!

– Szopd, csak szopd, papuskám – mondta Csónakos, de esze volt, és a saját kezét bekötötte a
zsebkendőjével.

Csúsztak-másztak tovább, és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik oldalába, mint
már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek, aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni,
gondosan utánozva a régi várak építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy
kövek közeit.

– Ez itt a várrom – magyarázta Boka. – Itt vigyáznunk kell, mert hallottam, hogy a
vörösingesek ide is ki szoktak rándulni.

Csónakos is megszólalt:

– Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a Füvészkertben vár lett volna…

– Ez csak rom. Ezt már romnak építették.

Nemecsek nevetni kezdett.

– Hát ha már építették, miért nem építettek új várat? Száz év múlva magától rom lett volna
belőle…

– Ejnye, de jó kedved van! – szólt rá Boka. – Bezzeg ha majd szemedbe néznek a Pásztorok,
elmegy a kedved a tréfától!

Valóban, a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt, aki minduntalan
elfelejtette, hogy baj van. Folyton emlékeztetni kellett rá. S azzal fölfelé kezdtek mászni a
bodzabokrok közt, a rom kövein kapaszkodva, a dombra. Most Csónakos ment elöl.
Egyszerre úgy, ahogy volt, négykézláb, megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd hátrafordult,
és ijedt hangon szólt:

– Itt jár valaki.

Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle gizgaz jól eltakarta kis alakjukat. Csak a szemeik
villogtak ki a sűrűből. Figyeltek.

– Tedd a földre a füledet, Csónakos – adta ki suttogva a parancsot Boka. – Az indiánok így
szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja az ember, ha jár valaki a közelben.

Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre, s egy helyen, ahol nem nőtt fű, a földre
hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta.

– Jönnek! – suttogta rémülten.

Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki csörtet a bokrok közt. S ez a
titokzatos valaki, akiről egyelőre azt se lehetett tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen
feléjük jött. A fiúk megszeppentek, és még a fejüket is lekapták a fűbe. Csak Nemecsek
szólalt meg halk, nyöszörgő hangon:

– Én haza szeretnék menni.

Csónakos nem vesztette el a kedélyét. Ezt mondta:

– Lapulj meg, papuskám.

De miután Nemecsek még erre sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka kidugta a fejét a fűből,
és haragtól villogó szemmel szólt rá, persze suttogva, hogy el ne árulja magát:

– Közlegény, lapuljon meg a fűben!

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A titokzatos valaki pedig

egyre csörtetett, de most már úgy hallatszott, mintha irányt változtatott volna, s nem feléjük
jönne. Boka újra felágaskodott a fűben, és szétnézett. Sötét alakot látott, aki most már lefelé
ment a dombról, s botjával a bokrokat piszkálta.

– Elment – mondta a fűben hasaló fiúknak. – Az őr volt.

– A vörösingesek őre?

– Nem. A Füvészkert őre.

Erre föllélegzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a bibircsós orrú öreg
honvéd a Múzeumkertben, aki nem bírt velük. Tovább folytatták a mászást. De ekkor, úgy
látszik, az őr meghallott valamit, mert megállt, és fülelni kezdett.

– Észrevettek – dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek, várva intézkedését.

– Be a romba! – adta ki a parancsot Boka.

Mind a hárman hanyatt-homlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az imént oly óvatosan
másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak. Ijedten vették észre, hogy az első ablakot
vasrács védi. A másodikhoz sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a
kövek közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét fülkébe, és
lélegzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az ablakok előtt. Innen látták, hogy most
végképpen elmegy a kert Üllői úti része felé, ahol a lakóháza volt.

– Hála istennek – szólalt meg Csónakos –, ezen átestünk.