A Négy nemes igazság

Egyszer, amikor Buddha meghirdette, hogy beszédet tart, melynek során bármilyen
kérdést megválaszol, tízezrek jelentek meg előtte. Mindenki izgatottan várta, hogy
mikor ad engedélyt a kérdések feltevésére. Amikor kinyitotta a szemét, halványan
elmosolyodott, és így szólt: - A legtöbbetek hosszan utazott, hogy feltegye a kérdéseit,
ám mielőtt ezt megtennétek, hadd mondjak valamit. Bármiről kérdezhettek, kivéve
Isten létezéséről, a lélek halhatatlanságáról és a szabad akaratról. Döbbent csend
fogadta a szavait. Az emberek elmerengtek egy kicsit, és hirtelen még nagyobb csend
lett. Nem maradtak releváns kérdéseik. Üldögéltek még egy kicsit, majd a legtöbben,
néhány ember kivételével, elindultak hazafelé.

Azt mondják, olyan kérdések ezek, melyeket megválaszolni nem lehet, ahogy
megérteni sem az elme szintjén. Vannak olyan mélységek-magasságok, ahol választ
talál az ember ezekre a témákra, de úgy, hogy maguk a kérdések tűnnek el; csakis
akkor. Mindhárom ugyanis egy hasadt, nem Egységből táplálkozó állapotból ered. Ha
egységben vagyok a világgal (hívhatjuk Istennek is), hogyan merülhet fel kérdés a
létezéséről? Ha egy állandó Most állapotában vagyok, melyből nem ránt ki semmilyen
érzelmi vagy gondolati zavar, hogy jutna eszembe, hogy bármi keletkezik, vagy
elmúlik? Ha egy vagyok mindennel, ami van, hogy juthat eszembe az akarat témája?
Ahhoz mindig kell valaki, aki akar és valami, amire az akaratom kiterjeszthetem,
illetve valami, amit nem akarok; kettősségen alapul tehát a természete. Ezt a három
témát nem is fogjuk közvetlenül érinteni ebben a fejezetben, minden mást azonban
módunkban áll. Ahhoz, hogy eljussunk ahhoz, ami van, le kell tudnunk választani
magunkat arról, ami nem vagyunk. Pontosabban, arról, amivel tévesen azonosulunk.

Mielőtt megszületünk, egy Teljességben létezünk. Itt nincsenek még olyan kategóriák,
mint férfi, nő, öreg, fiatal, egészséges, vagy beteg – ezek mind a megnyilvánult
világhoz tartoznak. Földi inkarnációnkban hamarosan szembesülünk egy hasadt,
beskatulyázott létállapottal, két-ségbe esünk. Innentől kezdve minden erőfeszítésünk
arra irányul, hogy ismét megleljük ezt a földi leszületésünk előtt már tapasztalt
Egységet. Ezen erőfeszítéseink során hatalmas mennyiségű energiát fektetünk abba,
hogy birtokoljunk, beteljesedjünk, kielégüljünk. Már a kezdetek kezdetén kudarcra
vagyunk ítélve, és egy ponton túl hatalmas ürességet fogunk tapasztalni. Ez nagyon
jól is van így, mert az erre való rádöbbenés teljesen elkeserít bennünket, kinyitja a
szemünket, és elindít egy keresési úton, valami több, valami eredetibb és sokkal
igazabb felé.

Ugyanez történt az indiai herceggel, Sziddhárta Gautama-val. Mindene megvolt: nők,

vagyon, dicsőség, hatalom. Egy átdorbézolt este után, éjszaka hirtelen felébredt, és
látta a szerteszét fekvő testeket, ahogy aludtak. A Hold fényénél egészen úgy tűntek
számára, mint a halottak. Felvillant benne a gondolat, hogy mit vihet magával ebből a
világból, ha eljön a halála pillanata, és mik az élet valódi értékei. Az élmény hatására
elhagyta palotáját, és hosszú időn át tartó zarándoklatra indult. Évekig meditált,
böjtölt, jógázott, és eljutott ahhoz a felismeréshez, mely a ’Négy nemes igazság ’ nevet
viseli azóta.

1. Minden szenvedés

2. A szenvedés oka a ragaszkodás

3. A ragaszkodás oka a téves azonosulás

4. A szenvedés feloldható, amennyiben megszüntetjük a dolgokkal való

téves azonosulásunkat

Ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz, egy bizonyos létezési szinten néhány

rövidebb pillanattól eltekintve egész életünket áthatja az elégedetlenség érzete, és
ezáltal a szenvedés. A szenvedés oka a hasadt állapotban keresendő. Ha nem
birtoklunk valamit, erős vágy ébred bennünk, hogy megszerezzük. Az Egységbe
visszatérés vágya a legelemibb szinteken megtalálható bennünk, de kezdetben még a
külvilág dolgaival próbáljuk elérni a teljesség érzetét. Ez rengeteg időnket és
energiánkat emészti fel, szinte rabjává válunk. Ha nem szerezzük meg az adott
tárgyat, célt, úgy érezzük, nem vagyunk teljesek, és szenvedünk. Ha mégis
megszerezzük azt, elkezdünk azért szenvedni, mert nem tudjuk, hogy meddig fogjuk
birtokolni. Ha nem ezért, akkor amiatt, mert azt látjuk, mennyi minden van még, ami
nem a mienk, és egy valami birtoklása csak jobban kihangsúlyozza ezt. Legtöbbször
olyanok vagyunk, mint a porondon lévő bohóc, mely rudakon pörget egyszerre 8-10
tányért. Mindegyikre rá kell pörgetnie, hogy le ne essen, ám minél távolabbihoz megy,
annál jobban kell rohannia, hogy átérjen a túloldalra a másikhoz. És ebben nagyon
hamar el is szoktunk fáradni sajnos.
Sziddharta Gautama ezt az okfejtést a legmélyéig átélve és megértve elérte a
Felszabadulást, és onnantól kezdve a Buddha-ként ismerjük. A Buddha szó
felébredettet jelent, valakit, aki felébredt a dolgok összevisszaságából, ezáltal
felismerte valódi természetét. Ahhoz, hogy mi is haladhassunk előre, és egyre
kevesebb belső és külső szenvedés legyen jelen életünkben, meg kell ismernünk a
körülöttünk lévő jelenségvilágot, és magunkat, mint olyan jelenséget, aki tévesen
azonosul ezekkel a tapasztalásokkal.

"Ki vagyok én?"

Feltettük-e már magunknak ezt a kérdést valaha is. Annyi mindennel foglalkozunk
mindennapjaink során, olyan sok célért lelkesedünk mosolyogva, néha másokkal is
megharcolva igazunkért; mégis, megálltunk-e valaha megvizsgálni, ki is az ott
bennünk, aki ezekkel az erőfeszítésekkel tölti napjai nagy részét, jelentős
energiaráfordítások árán? Kevés ember van, aki valaha is megteszi ezt. Ha
megkérdezel bárkit, hogy ki az ott benne, aki el szeretné érni az adott célkitűzést, és
miért, természetességgel jön a válasz: "Hát én!" Ez még az udvariasabb forma,
valószínűleg belül egy "Micsoda hülye kérdés ez!" gondolat fog végigfutni. Pedig
ahhoz, hogy bármit is elérjünk belső utunkon, fel kell tennünk ezt a kérdést
magunknak.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy céljaink nem is a mi céljaink, hogy elveink,

megrögzött gondolataink nem is a sajátjaink!

Amikor megszületünk, tiszta lappal indulunk, ám egy csecsemő élete, noha maga a
ragyogás, mégis állandóan szülei, környezete figyelem-energiájától függ. A szeretet és
a figyelem a két legnagyobb, de legritkább kincs a világon, fanyar módon természetes
hát, hogy nem állandó jelleggel részesülünk belőlük életünk első heteiben,
hónapjaiban. Ahhoz, hogy az energiaáramlás folytonos
legyen, szeretet és figyelem együttese kell. Ha ez nincs ott, apránként, szinte
észrevétlenül széttöredezik a valóság, és blokkok formájában ’pillanatfelvételek’,
’diafilmek’ készülnek róla belső világunkban, elakadt energiarétegek alakulnak ki,
melyek a saját élet és tudatenergiáink megfagyásának, belassulásának tekinthetők. És
amit éppen tapasztalunk, amiről a benyomásokat felvesszük, annak lenyomata
egyfajta zárványként lesüllyed a tudatalattiba. Ha Apa van ott, az ő Tükrén keresztül,
ha Anya, az övén. Ha egyre több időt töltünk Nagypapával, az ő szűrőjén keresztül
alakulnak ki ezek a valóságmorzsák belső energiarendszerünkben. Ezek még nem
összefüggő, hanem szórványos energiazárványok, melyek tartalma képpel, szaggal,
ízzel, hanggal is bír!

Ahogy telnek-múlnak az évek, és életünk szereplői folyamatosan mellettünk vannak,

egyre több ilyen zárvány jön létre; nekik rendelve, dedikálva. Idővel ezek egyszer csak
gyöngysorszerűen összeállnak, a folytonosság illúzióját keltve. Kialakul a
személyiség. Saját 'vágyakkal', 'célokkal', 'elvekkel' rendelkezik, védi azt, ami 'Ő', az
ellen, ami 'nem Ő'. Amint látjuk-tapasztaljuk ezt a 'gyöngysort' belső terünkben,
elkezdünk tévesen azonosulni vele, és energiát adunk neki, ezáltal elkezd mozgásba
lendülni. Mintha egy nyakláncot pörgetnénk az ujjunk körül. Minél gyorsabban
pörgetjük, annál inkább a korong illúzióját fogja kelteni, és innen már nehéz lenne
letagadni létezése valódiságát, hiszen 'mindenki számára látható'. Ilyen, többféle
személyiségrész is székel bennünk, és mind-mind teret, levegőt és vágyai
beteljesítését követeli magának - gyakran totális ellentmondásban egymással.

Kialakul hát "Pistike, az apás", "Julcsika, aki szereti Nagypapát", vagy "Ferike, a
Rossz gyerek". Sohasem csak egy ilyen 'gyöngysor' alakul ki az emberben; az esetek
többségében 8-10 is. Mind önálló életet él, az esetek többségében egymásnak teljesen
ellentmondó programokkal bírnak. Egyszerre nem tudnak jelen lenni értelemszerűen,
mindig lineárisan adják át az irányítást egymásnak testünk, érzelmeink, gondolataink
felett. A pubertás korban ezután berobban a Teremtőerőnk, aktív karmánk, előző
életeink nyomatéka, ami további célokat, programokat ad nekünk. Elkezdünk
erőteljesebben félni bizonyos dolgoktól, másokra pedig nagyon vágyni. Ne
csodálkozzunk, ha nem egyszerű az életünk! Egy 'én'-rész a laza, de link Apának akar
megfelelni, és kerüli a munkavállalást. A másik 'én'-rész a becsületes és rangos
Nagypapának, és magas pozícióra, megbecsültségre vágyik. A harmadik a tisztességes
és szorgalmas Anyával azonosulna, és kicsire, de nyugalomra vágyik. Ki tudna
eligazodni, és boldog lenni ebben a káoszban???

Személyes példámból kiindulva körülbelül 9 éves koromtól 17-ig minden áron ügyvéd
akartam lenni. Mekkora döbbenet volt megtudni 26 évesen, hogy apám, születésem
előtt négy évvel (!!) egy ponttal lemaradt a jogi karról!?! Még csak nem is éltem
akkor... Milyen ereje lehet az emberben elraktározódott érzéseknek, blokkoknak, ha
apám a DNS-ével át tudta örökíteni erőteljes, de beteljesületlen vágyát a jogi karra,
mely 8 éven keresztül meghatározta a pályaválasztási szándékomat?!?!

Jó esetben azonnal felmerül a kérdés: „Rendben, de hogyan tudunk ebből

kikeveredni”? Úgy, mint minden problémával: felismerjük a létezését, majd működési
mechanizmusát. A személyiségeket magunkban észrevenni kezdetben meglehetősen
nehéz tud lenni, amikor aktívak és csúcsponton vannak. Egy ponton lehet elcsípni
őket. Amikor átveszik az irányítást, átadják a stafétát a másiknak! Azáltal, hogy
megismerjük működésüket, képesek vagyunk őket aktivitásuk közben megfigyelni, és
amint figyeljük őket, egyre inkább csökkenni tud velük téves azonosulásunk, és egyre
inkább visszakapjuk saját, valói önmagunkat és természetünket.

Először próbáljuk észrevenni ezt a körülöttünk lévő embereken, hogy ráérezzünk az

ízére. Annyira éles a váltás hangszínben, testtartásban, a szem állásában, hogy ha
van rá érzékünk, szabályosan megdöbbenünk, másokon látva ezt a folyamatot!
Először ennyit tudunk tenni - másokon észrevenni. Idővel, amikor már több
mindenkin látjuk ezt, kénytelenek vagyunk elhinni, hogy mi is így vagyunk
összerakva, így működünk, csak eddig nem vettük észre, mert teljesen benne
voltunk. Ekkor jön a munka aktív része. Már észre tudjuk venni, hogy
személyiségrészeink váltakozása tölti ki időnk és energiáink nagy részét, elválasztva
bennünket az Egység és Boldogság élményétől. Ha igazán látjuk, és felmérjük ennek a
súlyát, minden vágyunk az lesz, hogy kikeveredjünk belőle, és végre valódi Önmagunk
legyünk!

Úgy léphetünk csak ki ezekből a személyiségrészeinkből, ahogy kialakultak.

Apránként. Itt egy szálat felfejtünk, ott egy hajtást lenyesünk, és ahogy haladunk ezzel
az aprólékos munkával, egyre integráltabbnak érezzük magunkat. Kedélyállapotunk
és céljaink letisztulnak. Energiaszintünk, és ezzel együtt tudatosságunk mértéke
ugrásszerűen megnő. Nincsen ’Nagy Varázsmondat’, 'felismerés', ami egy csapásra
feloldaná ezt. Ami kivisz belőle, az a rendszeres, aprólékos és kitartó
terápia.

Szilánkok

Biztosak lehetünk benne, hogy érzelmi, energetikai blokkjaink:

- vagy azért jöttek létre, mert fizikai létezésünket fenyegetve éreztük,
- vagy mert a kapcsolódás, a ’szeretet’ hiányát éltük meg,
- vagy mert nem tudtuk elérni vélt, vagy valós céljainkat, vágyainkat.

Amíg fizikai testtel rendelkezünk, és nem jutottunk el maradéktalanul önmagunk

felszabadításához, szembesülni fogunk valamilyen lelki jellegű sérüléssel. Ezek
ugyanis mindig egy hasadt létállapotot feltételeznek. A megnyilvánult világban, ahol
különválasztással teli minden, nap, mint nap ráébredünk erre valamilyen módon:
személyhez, eseményhez, vagy tárgyhoz köthetően. Ezek az érzelmi
megrázkódtatások, az Egység hiányával való szembesülések és ráébredések arra, hogy
különálló létezőként vagyunk jelen, a gyerekkor első szakaszában a legerősebbek,
amikor még friss az emlékünk az Egység állapotáról. Itt még nem kristályosodtak ki
túlzott mértékben ezek a blokkok, melyek tudat és energiaszintünkre lehúzó hatást
fejtenek ki.

Minél több mindennel találkozunk azonban, ami szembesít különálló létezésünkkel,

és azzal, hogy fizikai testben létezünk, annál több ilyen energiazárvány, blokk, majd
személyiség alakul ki bennünk. Ez a folyamat tisztán és világosan lekövethető, és
ismerete hihetetlenül sokat jelent a terápiás munka és emberi viszonyaink megfelelő
működtetésében.

Ennek a folyamatnak, energia-elakadásnak első lépcsőfoka minden esetben a

fájdalom. Valahányszor életünk során azzal szembesülünk, különösen a
kisgyermekkor korai, fogékony szakaszában, hogy másoktól különálló, fizikai testben
létezünk, megjelenik ez az érzés. Minél idősebbek vagyunk, annál inkább tudat alatt
és elnyomottan van jelen, de ott van. Nem az fáj, hogy pofon vág valaki; hanem az,
hogy csak akkor tud pofon vágni, ha ketten vagyunk. Nem az fáj, ha nem fogad el
valaki; hanem az, ha ráébredek, hogy van az ő világa, elképzelése, és van az enyém.
Nem az fáj, hogy nem szeret valaki; hanem az, hogy ráébredek, hogy van ő, és vagyok
én. Amennyiben jelen van egyszerre a figyelem és a szeretet megfelelő mértékben,
akkor ez vissza tud oldódni a ’Minden-Egy’ állapotába. Ezért rohan a gyerek a
szüleihez, ha beveri valamijét, ezért hívják fel nők/férfiak szakítás után egyből a
legjobb barátjukat, ezért keresik a figyelmet még az öngyilkos merénylők is; hogy
valaki extrán adjon valamennyi figyelmet és energiát, amivel az eltérült energia, a
korábban begyűjtött fájdalom visszafordítható. Ha ez a szeretet és a figyelem külső
forrásból, vagy magunkban nincs jelen, a fájdalom nem visszaoldódik, hanem kifelé
tágul, elindul a rétegek kialakulása.

Az Egység elvesztéséből, erre a folyamatra rádöbbenésből, következő lépcsőfokként

megjelenik a félelem. Fél-elem. Nem-egy. Csak attól tudunk félni, ami rajtunk kívül
van. Játsszunk el ezzel! Képzeljük el mély félelmeinket. Pók? Rajtunk kívül van, nem
egy velünk, félünk tőle. Kutyaharapás? A kutya sem én vagyok. Félelem attól, hogy
elüt az autó? Az autó se én vagyok. Tőlük lehet félni. A félelem ténye nem más, mint
annak a felismerése, hogy nincs ott az Egy-ség állapota.

Ebből a félelemből ki akarunk szabadulni, de mivel nincs ott a megfelelő mértékű

figyelem és szeretet, tovább árad kifelé. Ez a düh. Fel akarjuk oldani a kettősségből
eredő kellemetlen érzést. Ha lehet, ösztönösen el akarjuk pusztítani a rajtunk kívül
álló személyt, tárgyat, jelenséget. Itt már megjelenik a 'társadalmiság', a külső világ is.
A félelem senkit sem zavar, dühünk, kontrollálatlansága miatt azonban már másra is
veszélyes lehet.

Ezért megjelenik a tehetetlenség, abból pedig az elfojtás. Az elfojtás kiszélesíti,

leszorítja, ezáltal konzerválja a dühöt, megjelenik a harag.

Itt veszítjük el nagyjából a közvetlen kapcsolatot az egész folyamatot elindító

objektummal (kutya, macska, anya, apa, párkapcsolat, tárgyak, stb.). A harag
elfojtása miatt megjelenik a képmutatás, majd az irigység. Utána az undor. Itt
már szinte teljesen átalakul a kezdeti kiváltó energia; teljesen elfojtásra kerülnek
az érzések/érzelmek, átveszi az irányítást a racionális gondolkodás. "Hű,
de féltem attól a kutyától", "Ez a Feri/Juci jól átvert". A kör bezárult. Az energia
elhalt, a zárvány kialakult, a maga teljes 'élettörténetével'. 

Itt még mindig nincs vége a történetnek. A zárvány fel akar oldódni a benne lévő
energiával, ezért a tudatalatti 'bevonz', megjelenít a maga számára valakit, vagy
valamit, ami megszólalásig hasonlít a kezdetnél jelen levő másikra, szituációra, és
általa képes ’újrajátszani’ a forgatókönyvet. Mivel az energia és a figyelem, ami
feloldaná, pont magában a zárványban van, a történet lefut megint mechanikusan, és
kialakul egy pontosan ugyanolyan, még mélyebb, még szélesebb, és több energiát
elnyelő zárvány. 
Amikor már elég sokszor lejátszódott ugyanaz a forgatókönyv (akár egy életben, akár
életeken átívelve), és jó sok ilyen zárvány van bennünk, kialakul a tudatalatti
döntés. Ennek létrejötte onnan felismerhető, hogy minden esetben általánosít: "Én
senkinek se kellek" "Minden kutya vad és félelmetes" "Engem senki sem szeret"
"Minden férfi/nő megbízhatatlan". A kulcsszavai a ’mindig’, a ’soha’, a ’mindenki’, a
’senki’. Ha ilyen mondat jelenik meg bennünk, tudhatjuk, hogy nagyon-nagyon
hosszú történet, és soklépcsős energiarendszer van már mögötte, ami arra vár, hogy
visszafejtsük, feloldjuk, és visszanyerjük a benne elrejtett energiákat.

Így néz ki a tudatalattink folyamatábrája. Buddha féligazságot mondott beszédeiben,

hogy "Gondolatainkkal alkotjuk a világot". Ez teljes igazság volt - az ő korában. A mai,
sűrű, egyre inkább figyelem és elmélyülés-hiányos világban nagyjából így hangozhat
ez a mondat: "Tudatalattinkkal alkotjuk a gondolatainkat." Azaz:

Tudatalattinkkal alkotjuk a világot.

Sőt, tovább megyek: arról gondolkodunk, amivel diszfunkciósak vagyunk. A gondolat

ugyanis a tudatalatti zárvány egyfajta jeladása, energiahulláma. Ha jóllaktál, nem
gondolkodsz az ételen, ha éhes vagy, állandóan. Ha jól keresel, nem gondolkodsz a
pénzen, ha nem, mindig. Ha van elégedett párkapcsolatod, nem gondolkodsz múlt,
vagy jövőbeli férfiakon/nőkön; ha nincs, mindig. Minden egyes gondolat
rádióhullámnak tekinthető egy érzelmi zárványtól, szivárogtatás és segélykiáltás
egyben. Figyeljük meg gondolatainkat! Mindig valamilyen régen megtörtént jó, vagy
kellemetlen esemény sugároz elménkbe képeket, ízeket, hangokat, vagy valamilyen
jövőbeli eseményt szeretnénk elérni, vagy elkerülni; egy már megélt, régi dolog,
esemény mintájából eredően.

Nekem minden esetben bevált ez a fenti folyamatábra, a saját és mások terápiás

folyamatában is. Valahányszor, amikor valakivel konfrontálódok, mindig
megvizsgálom őt, hogy 'honnan' beszél és azt is, hova, melyik rétegbe helyez a
szituáció engem.

Egység
- Fájdalom -
- Félelem -
- Düh -
 - Tehetetlenség -
- Elfojtás -
- Harag -
- Képmutatás -
- Irigység -
- Undor -
- 'Racionális' gondolatok -
- Általánosító döntések -

Ha valakinek a fejéhez vágod, vagy ő a tiédhez, hogy "Te is olyan vagy, mint a többi",
tudhatod, hogy nagyon-nagyon fáj neki valami, és még hozzá se fogott, hogy feloldja,
mivel az ’Általánosító döntések’ felszíni rétegéből kommunikál. A terápiás rétegek
legkülső rétegéből. Ha valaki dühösen a fejedhez vág dolgokat, vagy te az övéhez,
tudhatod, hogy hol van a folyamat; van egy erős félelem mögötte és egy fájdalom,
mely az Egység elvesztéséből ered; még mindig arra vár, hogy feloldják, de már jóval
közelebb van az Egység állapotához.

A terápiás munka során, és különösen belső fejlődésünk útjának elején, mindig vissza
kell menni ezeken a fokokon az adott régi eseményhez, újra megélni belül, és akkor
feloldódik. Nincs szükség azonban minden egyes ilyen sérülést végigzongorázni. Egy
ponton túl rájön az ember, hogy egymás mögé rakva ezeket az eseményeket, és
rásandítva, kirajzolódik egy adott tendencia, egy érzelmi archetípus. Nincs
valakitől/valamitől félelem; csak a puszta félelem van. Nincs valakire/valamire düh;
csak a düh van, stb.

Bizonyos bolygók kevésbé harmonikus pozíciói a születési képletünkben, illetve

időszakos bolygósugárzások is hajlamossá tehetnek adott érzelmekre akár egyénileg,
akár társadalmilag is globálisan:

Egység – Neptunusz / Jupiter passzív aspektusa  

Fájdalom - Pluto
Félelem - Pluto, Szaturnusz
Düh - Mars
Tehetetlenség - Szaturnusz, Merkúr negatív aspektusa
Elfojtás - Szaturnusz, Merkúr negatív aspektusa, Pluto
Harag - Mars, Jupiter
Képmutatás - Jupiter, Uránusz
Irigység - Jupiter, Uránusz, Pluto
Undor - Uránusz, Pluto
'Racionális' gondolatok – Jupiter, Uránusz
Általánosító döntések - Uránusz, Neptunusz/Jupiter passzív aspektusa

Felszabadulás

Ahhoz, hogy eljussunk a boldogság állapotába, meg kell találjuk a módját, hogy ezeket
a mélyben kavargó energiákat felszabadíthassuk. Amikor terápia nélkül meditálunk,
és ez különösen igaz a mai korokban, annyi történik, hogy kiugrunk a félelmek,
fájdalmak és egyéb emóciók tengeréből. Mint egy hajótörött, akit már nem dobál a
tenger hánykolódása, és elvan kis szigetén. Ezzel azonban bizonyos értelemben csak
az időt húzzuk, és még nagyobb hasadást hozunk létre. Lesz a nyugodt kis szigetünk a
meditációban, valamint a nagyvilág és a tudatalattink kavargó örvénylése. Leszünk
’mi’, a „nyugodtak” és az ’ők’, a „tébolyodottak”. Spirituális keresők milliói, akik a
terápiát nagymértékben hanyagolják, kénytelenek műmosolyt erőltetni az arcukra a
nap nagy részében, miközben bennük iszonyatos harc dúl.

Egy jó, eredményes belső munka, folyamat úgy néz ki, mint az autóban a
kuplung és a gázpedál. Kilencven százalék terápia-tíz százalék meditáció.
Nyolcvan százalék terápia-húsz százalék meditáció. És így tovább a teljes
kipucolódásig…

Nem bújhatunk ki a terápiás folyamat alól, hiszen épp ez földi inkarnációnk célja. Az
Isten, a Létező, az Egység rajtunk, törött üvegcserepeken keresztül szemléli magát, és
a valóság részeit. Ha hanyagoljuk hozott, kialakult apró zárványaink egyesével történő
megvizsgálását, és ezáltal kipukkantgatását, éppen hogy földi létünk fő feladata alól
bújunk ki. Minél hamarabb vizsgálgatjuk a ránk eső részt, végezzük el a házi feladatot,
annál hamarabb térhetünk ’haza’.

Terápia

Egy jó terápiás folyamat illeszkedik belső energetikai rendszerünk

törvényszerűségeihez. Az alsó három csakra, energiaközpont tartozik az állatvilágból
eredő, egós témákhoz, itt és a lábakban van a székhelye az elakadt energiáknak. Ezek
a blokkok folyamatosan törekednek felfelé, a Koronacsakránk irányába, érzésekként,
kitörésekként, kavargó gondolatokként tapasztalhatjuk őket, amennyiben
odafigyelünk belső folyamatunkra; amennyiben nem, akkor pedig annál erősebben
hívják fel magukra a figyelmet, tehát mindenképpen jelen vannak állandóan.

Egy terápia csak úgy lehet hatékony, ha lépésről-lépésre nyomon követi, és biztosítja
az elakadt energiák felszínre kerülését. Ennek lépcsőfokai megegyeznek az állati
létezésen túli energiaközpontjainkkal. Az alsó 3 csakra adja a struktúrát, ahol a
blokkok vannak, a felső 4 pedig a további lépéseket. Így együtt létrejön a 7-es
korábban megismert teljessége.

A felső négy, kivezető, felszabadító szintek az alábbiak:

1. Megélés

Valamilyen módon ismét előcsalogatom az elakadt élményt, megélem, érzékelem

feszítő jellegét, hagyom, hogy tartalma részben ismét átvegye felettem az irányítást, és
elöntsön. (Szívcsakra)

2. Kommunikáció

Az éppen zajló megéléseimet kommunikálom, addig, míg az érzelmi töltet egyre

kevesebb lesz. A lecsökkent érzelmi töltés elengedhetetlen az energiák következő
fokra lépéséhez. (Torokcsakra)

3. Megértés

Minél inkább megélem és kommunikálom az elakadt energiák tartalmát, annál

jobban átlátom, hogy mi és hogyan történt, zajlott le. Ez a fajta átlátás jó értelemben
vett távolságot hoz létre köztem és az átélt események között, mely automatikusan
segít a téves azonosulás enyhülésében. (Homlokcsakra)

4. Elengedődés

Az utolsó lépcsőfok, az elengedődés. Ezt közvetlenül, szándékossággal nem lehet

megtenni. Három dolog kell hozzá: a terápia első három lépcsőfokát megfelelően kell
kivitelezni, illetve kell valaki, aki jelen van, és extra szeretetét és figyelmét adja a
terápiás folyamat közben. A legeslegfontosabb tényező azonban, hogy a terapeuta
valamilyen energetikai módszer beavatottja is legyen, hogy ott tudjon lenni az a külső
energia, ami ’kiszippantja’ a blokk energiáját. (Koronacsakra)

Ezt a terápiás folyamatot ösztönösen, állandó jelleggel végezzük, csak néha

’beszélgetésnek’ hívjuk, vagy más neveken illetjük. Ha valami fájó dolog ér, kizárjuk a
külvilágot, és hosszú időn keresztül, egyedül próbálunk megbirkózni vele (szívcsakra).
Vagy találunk valakit, akinek figyelmére rákapaszkodhatunk, és véget nem érő
szóáradatban panaszkodunk, hogy miért, és hogyan történtek velünk bizonyos dolgok
(torokcsakra). Esetleg félrevonulhatunk, hihetetlenül hosszú időn keresztül járatva az
agyunkat, az eseményeket ide-oda pakolgatva magunkban, próbálva megérteni, hogy
mi miért történt (homlokcsakra). Ritka esetekben elmegyünk nyugati ’terapeutához’,
aki segít felkavarni a lelkünk mélyében megbúvó elakadt energiákat, megforgathatjuk
a dombunkat a segítségével, az is lehet, hogy módszere tartalmazza a három lépcsőfok
kombinálását, ám mivel híján lesz felsőbb energiák lehívásának, visszazuhan minden
oda, ahonnan érkezett. Mintha vasvillával forgattuk volna meg a szemétdombot; jól
felkavartuk a szagát, látjuk, hogy mikből áll össze a komposzt, ám ha nincs ott a
’teherautó’, ami elvigye, csak kellemetlenségeket okoztunk magunknak. Megismerjük,
hogy mi van ott, időleges megkönnyebbülést is érezhetünk, de a valódi változások
csak nagyon lassan, vagy egyáltalán nem következnek be.

Meg is értem azokat az embereket, akik ódzkodnak a belső munka elkezdésétől,

önmaguk felforgatásától, belső megismerésétől. Rengeteg könyvet lehet olvasni lelki
dolgokról, lehet meditálni, ám olyan terapeuta, aki ismeri és érti ezeket a
folyamatokat, és bír olyan felsőbb energiákkal, melyek képesek ezen blokkok
feloldására és elvitelére, jelenleg még eléggé kevés van. Fontos azonban, hogy ne
tántorodjunk el ennek ellenére sem; ahogy említettem, nem kerülhetjük ki ezt a
folyamatot, ha bármilyen tartós boldogságot, vagy szabadságot el akarunk érni. Erre
mondta Jézus: „Aki eljön, meghallgatja tanításomat és tettekre is váltja, a házat
építő emberhez hasonlít, aki mélyre leásott, és a sziklára rakta az alapot. Jött az
árvíz, és az áradat rázúdult a házra, de nem tudta megingatni, mert biztos alapra
épült.” Jelen esetben az áradat a külvilág folyamatosan jelenlevő hatásait, a ház pedig
lényünk belső, integrált világát jelenti.
Van egy nagyon érdekes része testünknek, mely törzsünk jobb oldalán,
középmagasságban helyezkedik el, és egónk kialakulásában, valamint a terápiás
munkában nagyon fontos szerepet játszik. Amennyiben jól ismerjük ezt a területet, és
jól bánunk vele fizikai szinteken, nagyon-nagyon sokat haladhatunk előre a blokkok
feloldásában, és számos dolgot megérthetünk magunkról. Három szerv alkotja,
szimbiotikus kapcsolatban: a hasnyálmirigy, az epe és a máj. Mindezek
kiegészítőjeként testünk bal oldalán a lép helyezkedik el, funkcióiban és elviségében
szorosan kapcsolódva hozzájuk.

A lép a Szaturnusz bolygó energiáinak testi megjelenése, szerve, elsődleges feladata a

szervezet oxigéndús vérrel történő ellátása, valamint bizonyos méreganyagok és a vas
kiválasztása. A szimbólumok nyelvén, (a Szaturnusz alapot adó természetéből
adódóan és mivel bal oldalunkon van), lépünk az édesanyánkat és a vele való
kapcsolatunk harmonikusságát jelképezi gyerekkorunk legkorábbi szakaszában. A
rendszert, stabilitást, rendet, kereteket és alapokat (Szaturnusz), melyekből
táplálkozva megengedhetjük magunknak, hogy gyermekien spontánok, kreatívok és
szabadok legyünk. A lép másik funkciója, a méreganyagok és a vas kiválasztása pedig
a külvilágból felénk irányuló agresszió, ártalmak és egyéb problémák megszűrését,
távol tartását jelenti, az Anya által.

Ha ezek az alapok egy harmonikus Szaturnuszú anyai jelenlét formájában

megvannak, a fókusz egészséges módon áttevődhet pubertáskorunkban és utána
szervezetünk jobb oldala felé. 

A hasnyálmirigy (Neptunusz) felelős szervezetünk inzulintermeléséért. Azt az anyával

fogantatáskortól megélt ősegységet jelképezi, mely 7 éves korunkig ténylegesen,
energetikailag is jelen van. Félelmek, fájdalmak nélküli Egy-ség a Neptunusz, ahova
mindig van módunk visszatérni feltöltődni. Amennyiben az ilyen jellegű háttér
biztosítása az Anyában energetikailag rendben van, önkifejezésünk a külvilág felé és
akaratunk, céljaink megvalósítása (Mars) harmonikus lesz, nem igényel extra
energiaráfordítást, és nem lesz pusztító, másokon átlépő jellegű. Mikor egy bizonyos
időn keresztül képes fennmaradni ez az energiaáramlás a külvilág irányába (Mars), és
van hova visszatérni, feltöltődni (Neptunusz), akkor kialakul bennünk nemcsak
édesanyánkkal, hanem a megnyilvánult világgal is az élet alapvető jóságának érzése, a
hit, az erkölcs, a megbecsültség, egy valódi nagyság (Jupiter).

Amennyiben édesanyánkkal gyermekkorunk során diszharmonikus a

szeretetáramlás, ez a folyamat saját életenergiánkból igényel extra ráfordítást, ezáltal
akadályozva a folyamat harmonikus, teljes kialakulását. (A dolog pikantériája, hogy
ez a neptunuszi ősegység nem édesanyánkkal kezdődik, hanem egy lépéssel előtte;
éppen ezért nem lehetséges tökéletes szeretetkapcsolat az anyával egy fejlettségi
szint előtt.)

Amint tehát tudatára ébredünk a tökéletes szeretet (Neptunusz)

hiányának, megjelenik bennünk egy késztetés ennek elérésére, de mivel tehetetlenek
vagyunk ez ügyben, kialakul bennünk a düh (Mars/epe). Ez azonban még távolabb
sodor ennek megélésétől, harag-gá tompul, lelassul az energiaáramlás, méreg-esek
leszünk (Jupiter/máj). Ezek után kezdünk el gőgösek, képmutatóak lenni,
felfuvalkodni, majd szerepet játszani, olyan módon, amiből úgy ítéljük meg, hogy
segítségével az elvesztett ősszeretet, elfogadás és egység (Neptunusz) érzését a
leginkább megélhetjük. 

Ilyen neptunuszi pótszer bármi lehet, a legelterjedtebb az alkohol vagy a kábítószer.

Ha megnézünk egy ittas embert, mindhárom szint megjelenik: van, aki egy sarokban
bárgyún, csendben mosolyog (Neptunusz), van, aki tör-zúz (Mars), van, aki nagyokat
mond és fényezi magát (Jupiter). Végső soron ezek a pótcselekvések éppen
elválasztanak az energiák teljes, szabad áramlásától, felhalmozódnak a
méreganyagok, tönkremegy a máj (Jupiter). Mikor ezek a stratégiák nyilvánvalóan
csődöt mondanak, a hasnyálmirigy (Neptunusz) megy tönkre, kialakul a
cukorbetegség - nem véletlen, hogy jelenleg 40 és 70 éves kor között egyre gyakoribb
a cukorbetegség, illetve a hasnyálmirigyrák (rák=Jupiter, Szaturnuszi ellensúlyozás
nélkül). Természetesen alkohol és kábítószerek nélkül is jelen van ez a folyamat az
életünkben, érzelmi játszmák, stratégiák formájában.

Mit lehet tenni ezen terület gyógyításával kapcsolatosan?

Érdemes ezekre a témákra gyógyteákat inni - a hasnyálmirigyre fehér fagyöngy teát,

az epe, máj, lép és vér (Mars) tisztítására napi két bögre csalánteát. Érdemes néhány
havonta keserűsóval tisztítókúrát végezni. Jupiteri terület a máj, a fenék és a combok,
neptunuszi pedig a lábfejek. Szaturnusz a térdek, a lép, a témához kapcsolódóan az
anyával való kapcsolat a bal térd. Amennyiben megfelelően bánunk velük a fizikai
síkon, az a lelki fejlődésünkre és tisztulásunkra is nagyon pozitív hatással képes bírni.
A fentebb említett testrészek gyógyítása remek alkalmat biztosít arra, hogy
felderítsük, hol vesztettük el az ősegységet, életünk alapjait és kereteit, ami miatt düh,
harag, majd képmutatás halmozódott fel bennünk, ezáltal is elválasztva minket
önmagunktól és a környező világtól.

Isten képmására

Amikor megszületünk, az előző életekben felhalmozódott karmikus nyomaték

határozza meg, hogy mikor, hova, milyen formában érkezünk. Életünk első tizennégy,
(sőt, részben huszonegy) évében szüleink, környezetünk egyfajta bábjai vagyunk,
igazán sok beleszólásunk nincs a sorsunkba. Természetesen ebben a kezdeti
időszakban is szorgalmasan gyűjtögetjük az érzelmi sérüléseket, zárványokat, más
néven diafilmeket. A pubertáskorral egyszer és mindenkorra megváltozik valami. A
lányoknál az első menstruációval, a fiúknál az első magömléssel berobban a teremtő
energia, elkezd ébredezni a gyökércsakránál lévő kundalini energia. Olyan, mintha
bekapcsolnának egy vetítőgépet, mely egyenesen sugározza fényes fehér fényét.
Képzeljük csak el, hogy mi történik, amikor ez a fehér fény alulról eléri, és átvilágítja
az addig sötétben lévő diafilmeket. Az összes feldolgozatlan érzelem, szituáció, ember
hirtelen megjelenik a külvilágban, életünk vetítővásznán! Nem csoda, ha legtöbbünk
számára a kamaszkor zavarodott, problémákkal és szenvedéssel teli. Addig egy
réveteg, mások által irányított életet éltünk, most pedig az összes eddigi minta
összekuszálódva a nyakunkba szakad…!

Egy idő után hozzászokunk ehhez az újfajta nyomáshoz, és kezdetben inkább

elnyújtva éljük meg a káoszt és zűrzavart életünk további részeiben, mintsem
koncentráltan feldolgoznánk megfelelő módszerekkel. Hány embernek ígérhettük
meg életek százai, ezrei alatt, hogy „Vagy Te legyél mellettem, vagy senki más”?! Ha
már csak kettő-három van ilyenből, az is mekkora bonyodalmakat, érzelmi káoszt
képes okozni. Hány olyan randevún veszünk részt, ahol a velünk szemben ülő csaták
sorában ölt meg minket, és az univerzum egy szerelmi viszonnyal billen át kettőnk
folyamatának Antitézisébe. Nagyon bölcsen nem emlékszünk a korábban történt
életekre, azok eseményeire és szereplőire, mégis, érzésszinten minden folyamatosan
átdereng, áthatva életünk mindennapjait, és emberi viszonyainkat is.

Mikor életünk sorait próbáljuk rendezni, kezdetben elmegyünk személyiségfejlesztő

tréningekre, megtanulunk mosolyogni, nem-ártóan kommunikálni, ’tudatosnak’
lenni. Józanul belegondolva, az egy napos workshop az erősebb, vagy évezredek
beszorult tapasztalásai…? Nem hitelesebb feloldani a fájdalmat, mely érzelmek
hullámait indítja el bennünk? Köthetünk masnit az elakadt energiákra, de attól annak
még szaga van, mely a legszebb csomagolás alól is átsejlik, és ez okozza életünk
problémáit, és a spirituális út kezdeti frusztrációit.
Ennek elkerülésére választhatjuk a ’vetítőgép’ kikapcsolását, ahogy az öngyilkosok
teszik. Elkezdhetünk rajzolgatni a vászonra, kiegészítve azokat a részeket, melyek
nem tetszenek nekünk; ezek a nyugati önfejlesztő foglalkozások, a ’pozitív
gondolkodás’, és sok más. Azonban ha bármit is kezdeni akarunk magunkkal, meg
kell tanulnunk felismerni ’diafilmjeinket’, és egyesével kicsippentgetnünk őket.

Amennyiben kihúzzuk a diafilmeket, kiterápiázzuk az elakadt érzelmi töltéseket és

beszorult energiákat, észrevesszük, hogy egyre kevesebb minden jelenik meg a
életünk vásznán. Kapcsolataink leegyszerűsödnek, az energiák, események egyre
inkább akadálytalanul áramolnak. Mivel leginkább a fájdalmas, félelmetes események
akadnak el érzelmi zárványokban, diafilmekben, emiatt a kevésbé élvezetes dolgokat
’teremtjük’ mechanikusan az életünkbe. A nyugati életmód ilyen mértékű
dominanciájában nagy népszerűségnek örvendenek olyan fogalmak, mint ’tudatos
teremtés’, ’bevonzás’. Itt is általában a ’vagy bejön, vagy nem’ elve működik; ha be is
jön, szinte sosem hosszú életű a ’teremtés’. Mégis, ha megteremtjük a munkahelyet,
autót, pénzt, párkapcsolatot, úgyis lesz egy zavart érzet valahonnan a múltunkból,
mely sokkal mélyebb gyökerekkel bír, és ezáltal erősebb is, és az így ’tudatosan
teremtett’ külvilágbeli dolog sosem tud hosszú távon jelen lenni az életünkben.

Emberek milliói fogadták meg előző, vagy akár jelenlegi életekben a fájdalom
hatására, hogy „soha többé nem akarok szülni”, most pedig, erről nem tudva már,
újszülötteket vizualizálnak serényen, hogy végre megfoganjanak, és leszületendő
lelkekkel veszik fel a képzeletbeli kommunikációt. Hogyan jönne bármi az életünkbe,
ha szinte vörös neonként világít a fejünk felett, hogy „NE Gyere”. Hányan
álmodoznak pénzről, akik előző életekben szegénységi fogadalmat tettek…
A tudatalatti nem felejt. Nem hat rá a halál, a divatirányzatok, egyedül a szakszerű,
megfelelő lépésekből álló terápia hat rá. Azt gondolhatnánk: „Te jó ég, életek ezreinek
összes sérülését nem lehet feloldani!” Így igaz. Ám ha elkezdjük, mert hát más
valóban értelmes foglalatosságunk nemigen van itt a Földön, akkor egy idő után
ráérzünk a mintákra, a törvényszerűségekre. Jogosítványt sem a világon lévő több
milliárd autóra tettünk, hanem egy típusra. Pár kilométer után ugyanolyan vezetni
minden autót, csak rá kell érezni, és belejönni.

Azt tapasztalhatjuk, hogy nem egyesével csipegetünk majd, hanem markológéppel.

Rájövünk, hogy alapérzelmek, energiaminták vannak. Nem a kutyától, a főnöktől, a
házasságtól, a csődtől félünk, hanem csak félelem van. Erre vetül minden tárgy. Nem
valakire vagy valamire vagyunk dühösek, hanem a düh van, és ez talál irányt
magának. Az érzelmek az univerzum hajtóerői; ők a dialektikus megismerési folyamat
üzemanyaga.

Négy fő terület van, mely tükrözi valódi belső fejlődésünket, és valódi

terápiázottságunk mértékét:
- a szülőkkel való kapcsolat
- az anyagi helyzet
- párkapcsolat léte és minősége
- karrier, illetve kiteljesedés felnőttként valamilyen irányba

Ha ezek közül valamelyik területen nem stimmel valami, tudjuk, hogy még van min
dolgozni magunkon, pontosabban, van még felismerésre és kiszedésre váró diafilm
bennünk, a tudatalattinkban. A mai ’spirituális’ közösség nagy részénél azt látjuk,
hogy nagyon kibillentek ezek a területek. Vagy a szülők nem tudnak mit kezdeni
gyerekük hóbortjaival, vagy a ’kereső’ mondja, hogy „a szüleimmel nem lehet ilyen
dolgokról beszélni, akkor meg minek találkozzunk”. Állandó pénzhiány, szűkölködés,
félelem a holnaptól jellemzi anyagi téren a spirituális emberek nagy részét.
„Párkapcsolat nem fér meg a gyakorlással”, „még nem jött el az igazi”, „nincs időm
valakire a csoportba járás mellett”, de közben azért ott van egy őrült vágy a háttérben.
Munkahely sem igen szokott lenni, általában a ’keresők’ vagy alkalmi munkákból,
vagy mások támogatásából élnek, ha van is állásuk, folyton azon keseregnek, hogy
mennyire nem tudják kibontakoztatni magukat.

Ilyen esetekben nem is csodálkozom, hogy az emberek többsége nem akar

belekezdeni spirituálisnak nevezett dolgokba. Miért is tennék? Szenvedő, magukkal
harcoló, sikertelen és boldogtalan embereket látnak, akik izzó tekintettel haladnak
valami megváltás felé, netán egy kedvezőbb következő életbeli leszületés felé. Nem
tűnik jó alkunak, be kell valljuk! Én is annyit mondok: ha életünk fő területei nem
rendeződnek látványosan a gyakorlás eredményeképpen, akkor rossz a módszer, vagy
valamit nem jól működtetünk benne. Ha csak ilyen módszer van a kezünkben, jobb
bele sem kezdeni. Ne taszítsuk el magunktól a megnyilvánult világ dolgait egy
mákonyos, meditációs álomvilágért. A senki földjén fogunk landolni, lemondva a
világi dolgokról, és még nem részesülve a szellemi örömeiben.

További három referenciapont segít bennünket, hogy felismerhessük, életünk

harmonikusan halad, vagy ellenkezőleg, valamilyen ’zárvány’, ’diafilm’ mechanikus
kivetülését figyeljük. Biztosak lehetünk benne, hogy erről van szó, ha életünk vizsgált
szituációja az alábbi kritériumok egyikének, főként összességének megfeleltethető:
- Az élethelyzet, amiben vagyunk ismétlődő.
- Az élethelyzet, amiben vagyunk romboló.
- Az élethelyzet, amiben vagyunk, akaratunkon kívül áll, passzív szemlélői vagyunk.

Egy harmonikus belső állapot során azt tapasztalhatjuk, hogy Életünk akadálytalanul
áramlik, spontán módon születnek eseményei a szemünk előtt. Minél több és
hatékony belső munkát végzünk, azt fogjuk tapasztalni, hogy a fenti három
referenciapont egyre kevésbé jellemző életünkre, minden nap újszerű, kreatív, és
erőfeszítésmentesen spontán lesz.

Megfelelő módszerrel, mely az alapvető törvényszerűségekre épül, nagyon könnyű

dolgunk van, hogy ezt az állapotot elérjük. Végezzük csendben, méltósággal, már-már
intimitással a terápiát és a meditációt, olyan intimitással, mintha a nemi életünkről
lenne szó. Ahogy egyre több diafilmet szedünk ki magunkból, minden fokozatosan
helyreáll majd az életünkben! Világi örömök, siker, megjavul a szülőkkel a viszony,
megjelenik a párkapcsolat, fellendül a pénzáramlás, az anyagi helyzet; és magától
felbukkan, kivirágzik a meditáció és az elégedettség is.

Téveszmék a spiritualitásban

Mind a terápiában, mind a meditációban vannak bizonyos téveszmék és tévutak.

Archetípusok, melyeket, ha kívülről látjuk, jót mosolygunk rajtuk, ám magunkon nem
igazán szoktuk felismerni jelenlétüket. Természetesen nem mindenki esik bele ezekbe
a kategóriákba, aki az önismeret útját járja. Jobb mégis tudni a létezésükről, hogy ha
mégis, akkor fel tudjuk őket ismerni időben, és túl tudjunk lépni rajtuk. A neveket én
adtam nekik.
Próbáljunk a fentebb leírt archetípusokra nem ellenségként, de ne is elnézően
tekinteni önmagunkban. Fejlődésünk elengedhetetlen stádiumai, mégis arra
figyelmeztetnek, hogy van még tennivaló a magunkon végzett munkában. Nagy
előnyei az ilyen kikristályosodott mintáknak, hogy megmutatják, hol vannak a
bemeneti pontok terápiás sérülésrendszerünkön, így ahelyett, hogy általánosságban
puffogtatnánk az ágyúval, mesterlövészként tudjuk eltalálni, amit el kell.

Terápia
A terápiás munkában a ’Küzdő’ a leggyakoribb, nemek feletti archetípus.
Megszületését általában az alábbi tényezőknek, illetve kombinációiknak köszönheti:
- nem elég hatékony a terápiás módszer, amit használunk
- nincs megfelelő egyensúlyban a meditáció és terápia aránya
- a terápiát eszköz helyett célnak tekintjük
- a terápiás csoportot eszköz helyett referenciacsoportnak tekintjük

A Küzdő
Az archetípus nevét a ’Drágán add az életed’ című film ihlette, melyben a főhős Bruce
Willis gigászi küzdelmet vív a terroristák gonosz csoportjával. Egyre szakadtabb az
atléta-trikó rajta, egyre több a karcolás és zúzódás, ziláltabb a haj, végül már mezítláb
kell üvegcserepeken átgázolnia. Amikor a film végén magához ölelheti szeretteit,
mindig van egy újabb túlélő terrorista, akivel később kénytelen ismét felvenni a
hősies harcot. Ha a sorozat eddig megjelent részeit nézzük, szerencsétlen Bruce még
ötven évesen is ugyanezt éli át újra és újra, bármiféle nyugalom és normális élet
nélkül.

Aki valaha volt terápiás csoporton, tudhatja, miről beszélek. Emberek, akik már eleve
kifacsarva, kizsigerelve érkeznek, nagy sóhajjal és kínlódással elkezdik a
csoportmunkát, közben azért fanyar félmosoly van a szájuk szélében, mint egy régi
háborús veteránnak. Mindent beleadnak, ők a leghangosabbak, a szünetekben mintha
semmi bajuk nem lenne, sms-eznek, és amint odanéz, vagy odamegy valaki, mintha
találatot kaptak volna az oldalukba, kimerülten és fájdalmas arccal eldőlnek. Miután
hazamennek, nem azt nézik, mit oldottak ki, hanem hogy mikor lesz a következő
terápiás csoport.

Én magam is végigéltem ezt. Szombat-vasárnap terápiás csoport, csütörtökre

nagyjából sikerült összeszednem magam, pénteken volt egy normális napom,
hétvégén indult újra a mókuskerék. Egy idő után túl sokká, és hátráltatóvá válik ez a
fajta megszállottság és eltökéltség. Hogyan mérnénk le a terápia hatását, ha nem a
külvilági életünkben? Ha állandóan ássuk a kertünket, hogyan gyönyörködhetnénk a
benne nyíló virágokban? Külön probléma, hogy a legtöbb ilyen csoport eltorzult egy
üvölts-ahogy-a-torkodon-kifér színházzá, a végén megkoronázva egy teátrális,
képzeletbeli öleléssel a világ, kicsit jobb esetben édesanyánk felé. Ha egyszerre
harminc ember üvölti ki gyerekkori fájdalmát, hol a terápiás folyamatban
elengedhetetlen külső szeretet és a figyelem, ami kivinné a töltést a koronacsakrán?
Egy csoportvezető megadja mindenkinek? Mi magunknak nem tudjuk, hiszen közben
épp négyévesek vagyunk, nagyon fáj, és a szeretet és figyelem az, ami a legkevésbé
van a birtokunkban.
A csoportnak megvannak az előnyei is. Adhat erőt az úton, ha látjuk, hogy másoknak
is ugyanazok a témái, mint nekünk, illetve vannak mintázatok, melyeket csak több
ember segítségével lehet megjeleníteni. Hosszú távon viszont igazán hatékonyan két
ember intim kapcsolataként tud működni a terápia. Csendben, gondosan létrehozott
és nyugodt körülmények között, ahol megvan az idő és a hely, hogy lelkünk legfájóbb
részeit előhívjuk, és ezáltal felszabadítsuk. Általában az emberek csoportban
terápiáznak, és egyedül meditálnak; szerintem pont fordítva sokkal hatékonyabb
lenne.
A Küzdő mellett vannak egyéb minták is, melyek általában a belső fejlődés
elkerülhetetlen lépéseiként, kezdetben alakulnak ki még a terápiás munkánk egy
fejletlenebb stádiumában. Legtöbbször gyorsan és észrevétlenül csúszunk beléjük. A
férfiak esetében a Vadász és az Árva, a nőknél az Elhagyott és a Fáklya neveket
adhatjuk neki.

A Vadász
A ritkábbik típusú a két férfi kategória közül. Általában olyan férfi találja benne
magát, aki anyagilag stabil szülői háttérrel rendelkezik, illetve idősebb, ezáltal van
vállalkozása, vagy akár elvált, és már alapított egy családot korábban. Mindenképpen,
egy rendezett egzisztencia (érzelmi, gondolati, anyagi) mindig együtt jár vele. A
’Vadász’ már egy ideje olvas spirituális könyveket, meditál, jár csoportokba,
rendelkezik tehát egy kellő alapműveltséggel, tudással a lelki témákat illetően.
A csoportokba általában késve érkezik, csendesen elvegyül, és végzi a munkát. A
szünetekben a legtöbbször egyfajta csendesség sugárzik belőle, akár háttérbe is
húzódik, ezáltal rendkívüli módon felkeltve a női ’Fáklya’ kategória figyelmét. ’Fáklya’
megérzi a lehetőségét, hogy rázúdíthatja magát az ellentétes nemre, odakeveredik a
’Vadász’ mellé, és először kedvesen elkezd egy spirituális témáról beszélni, kérdezni.
Amint a ’Vadász’ egy halk félmondatot elejt a témával kapcsolatban, azonnal
közbevág, alkalomtól függően vagy rátromfol valamit, vagy határozottan, már-már
erőszakosan elkezdi cáfolni ’Vadász’ álláspontját. Mivel amaz nem tiltakozik,
gyengének tűnik a számára, és elkönyveli az ’Árva’ kategóriába. ’Vadász’ tűr, magában
mosolyog, majd egyszer csak olyat visszaszól a ’Fáklya’-nak, hogy az döbbenetében
még levegőt is elfelejt venni hirtelen. A ’Vadász’ ilyenkor, még a hangulat tetőfokán áll
odébb, ha még ügyesebb, pont akkorra időzíti visszaszólását, amikor szólnak, hogy
vissza kell térni a szünetről. Innentől kezdve ’Fáklya’ figyelme csak rá irányul, mivel
gondolatai kétségbeesetten próbálják összerakni az imént történteket. A
csoportmunka után odamegy ’Vadász’-hoz, aki ismét lepattintja, olyan fokú keverékét
generálva értetlenségnek, dühnek és haragnak ’Fáklya’-ban, hogy általában még
aznap este az ágyban kötnek ki. Az alkalom után ’Vadász’ vagy soha többé nem
jelentkezik, vagy kis idő után világi, vagy spirituális okokra hivatkozva eltűnik ’Fáklya’
életéből.

Az Árva
A másik férfi kategória, az elterjedtebb. Általában sérült családok fiai csúsznak bele,
vagy túl domináns apa, vagy elvált szülők gyerekeként. ’Árva’ a spiritualitástól békét
remél, válaszokat, olyan tudást, melyet felhasználva befoltozhatóak a férfiképén esett
sérülések. Szorgalmasan, lágyan végzi a gyakorlatokat, otthon is naponta több órát
tölt jógával, meditációval, spirituális könyvek olvasásával. A ’lassan, de biztosan’ elvét
követi, különösen ügyel rá, hogy a spirituális ego látszata se vetüljön rá. Ha a
csoportvezető feltesz egy kérdést, vagy a szünetek alatti beszélgetések során felmerül
valami, addig vár, míg valaki meg nem válaszolja. Ha nincs ilyen, szégyenlős
félmosollyal, és egyúttal nemes komolysággal választ ad a felvetődött kérdésre. A
reakciót nem várja meg, hanem szerényen maga elé néz, vagy visszatér ahhoz, amivel
addig foglalatoskodott.
’Árva’ sokkal ritkábban kerül szexuális viszonyba a csoportmunka során, általában
vagy ’Fáklya’ szemeli ki, és csípi fel magának, vagy az ’Elhagyott’ női archetípus egy
tagjával szövődik hetek, hónapok alatt romantikus viszony köztük. Míg ’Fáklya’ kis
idő múlva hiányolja az Erőt, a Nagyságot, a Pezsgést, és ezért felbontja a viszonyt,
addig ’Elhagyott’-tal évekig is képesek együtt haladni a spiritualitás útján. Hosszú
kapcsolat és esetleg egy gyerek születése után valamelyik fél néha átlép egy aktívabb
archetípusba, de ez nem törvényszerű; ’Árva’ érezve a család stabil hátterét bele-
belekóstol ’Vadász’ archetípusába, vagy ’Elhagyott’, a spiritualitás modern,
egyenlőséget hirdető eszméi alapján beszerez egy hordozókendőt ’Árva’-nak, és míg
az a gyerekre vigyáz, addig ő ’Fáklya’-ként tündököl a spirituális csoportokban.

Az Elhagyott
Domináns apa lánya, vagy elvált szülők gyereke is lehet; ’Elhagyott’ a női megfelelője
az ’Árva’ archetípusnak. Csendes, szorgalmas illető, aki Tisztességet,
Kiszámíthatóságot, Átláthatóságot vár a spiritualitástól ebben a „rohanó és
tisztességtelen” nagyvilágban. A csoportokban visszahúzódó, szorgalmas, és vagy
csendesen eredményes, vagy látványosan szenved a gyakorlat végrehajtásával. Lehet
ez jógagyakorlat, sírás, vagy bármi megtanulása, ő meg van győződve, hogy le van
maradva, és a többieknek milyen könnyen megy mindez. Tekintve, hogy egy
gyerekkori mintát vetít ki a csoportmunkára, önmagát szabotálja a belső fejlődésben.
Néhányan együtt éreznek vele, kisegítik, támogatják, ezáltal szerzi meg ’Elhagyott’ azt
az energiát és figyelmet, mely annyira hiánycikk volt neki gyerekkorában. Azonban
míg ezt kívülről várja, kapja meg, nem is tud részesülni belőle a gyakorlatok által.
Mivel ennyire esendő, és együttérzésre méltó, a ’Vadász’ általában elkerüli, mint
potenciális partnert. ’Árva’ azonban lehetőséget lát benne, mint olyan valakiben,
akivel szépen lassan megtanulhatók, felépíthetők annak a nemiségnek az alapjai,
melyet nem tudott örökül kapni a domináns, vagy hiányzó apaképtől. Az esetek nagy
részében ’Elhagyott’ megmarad csendesnek, szolidnak, és új társával együtt haladnak
a szeretet útján, mely nagyon jól működik abban az esetben, ha valamelyikük nem lép
egy extrovertáltabb archetípusba, ahogy fentebb kifejtésre került.

A Fáklya
A második női archetípus, szintén túl domináns, vagy hiányzó, egészséges apakép
miatt alakul ki. Terjedése egyre jobban gyorsul, elsősorban a nyugati életmód
hatására. ’Fáklya’ megelégelte a férfi energia hiányát az életében, és tudat alatt
elhatározta, ő maga megy utána. Megunta, hogy a férfiak vagy csak kihasználják, vagy
tesze-toszák, így az Igazi elérkezéséig aktívan tölti idejét. Elolvassa az első két
fejezetet a ’Most hatalma’ című könyvből, vagy Osho-tól, vesz egy pakli jóskártyát,
melyet aznap kivet valakinek, és másnap már szakértőként találhatjuk meg
valamelyik spirituális közösségben. Nézetét hangosan, teátrálisan és általában
közönségesen képviseli, már önmagában is megcáfolva azokat a spirituális elveket,
melyeket fennen hirdet. Om-jelet tetováltat magára, melyet este a diszkóban
egyszerre büszkén és félénken hagy, hogy mindenki megcsodáljon. Úttörő ő a
barátnői számára, egy kicsit ide is, és oda is tartozik, ám igazából nincs meg az ereje
és bátorsága, hogy meghozza a döntést, lemondást, mely a valódi Út-tal jár. Egész
napját a spirituális dolgok teszik ki, de az, hogy rendezze a viszonyát a szüleivel még
nem következett be, éppen ezért néha elősejlik egy sérült gyerek képe, aki fáklyaként
próbál lobogni mások számára, hogy nagynak látszódjon.
A csoportmunka során, főként a szünetekben odagyűjti maga mellé ’Árva’-t, ám nem
érzi benne azt a stabil férfierőt, melynek hatására dölyfösségét letéve elő merné hozni
sérült gyereklány részét. Megtalálja a csoport házas, idős férfitagjait is, és ebben az
aszexuális biztonságban egyszerre fürdik és sziporkázik. A lényeg, hogy sose kelljen
egyedül maradnia belső világával, mert akkor túl erős lenne a kontraszt azzal, amit él,
és ami valójában ott van, vagy ott kellene lennie. Időnként ’Vadász’-t összekeveri
’Árva’ archetípusával, és megsértett öntudatát védve, elébe megy a bajnak, amit
’Vadász’, rutinosan terelgetve, az éjszakában kicsúcsosodva ki is aknáz. Ezeket az
epizódokat ’Fáklya’ igyekszik nem magyarázni, legszívesebben kitörölné
emlékezetéből, ha mégis színt kell vallani a történtekről, vagy valamilyen degradálót
mond ’Vadász’-ról, vagy általános spirituális bölcsességre hivatkozva elegánsan
lezárja a témát.

Meditáció
Ezen a területen az általános archetípusnak a ’Merlin’ nevet adhatjuk. Valaki, aki már
megelégelte a csekkek fizetését, hogy a férfiak nem bókolnak neki, hogy a nők nem
azonosak az anyai mindent átölelő szeretettel, hogy az Út időbe telik. Elkezdi
fellapozni az olyan könyveket, melyekben szellemi képességek fejlesztéséről esik szó.
Auralátás, intuíció, csatornázás. Ezek nyomvonalán összpontosítja energiáit, és valódi
eredményeket ér el. Elkezd látni, érezni dolgokat, melyeket korábban nem; a fejlődés
kétségtelen.
Az egyik altípus, a naiv, túlbecsüli tudását, és sok eonra lévő galaxisokból csatornázza
a fény és szeretet üzeneteit. Igaz, hogy gyerekei nem állnak vele szóba, és csak a
galambok etetéséből és fák öleléséből éli ki szeretethiányát, mégis egyetemes
igazságok birtokosának érzi magát.
A másik, az extrovertáltabb típus, látványosan szenved képességei birtokában. Ő már
csak gyertyafénynél képes aludni, mert mindenhol látja a lakásban kóborgó lelkeket.
Állandóan felszisszen a rendszámtáblák láttán, mivel ő előző este már megálmodta az
összes betűkombinációt, amit aznap elé hozott a jósors. Lelkesen noszogat, hogy dugj
az orra alá fényképeket ismeretlenekről, és ő megmondja, hogy az illetőnek hány
testvére van, milyen az egészségi állapota, hányas a lába.

Mindegyik esetben nagymértékű figyelem és szeretethiány rejlik az okok mögött. A

terápiás blokkok egyenesen zabálják az életenergiánkat, nem csoda, ha a legtöbb
ember általánosságban enerváltnak érzi magát. A magasabb képességek nagyon sok
energiát igényelnek, mely optimális esetben a blokkok feloldásával fel is szabadul, és
a képességek maguktól megjelennek. Nem mindegy azonban az időrendiség. A fenti
példák ártalmatlanok a maguk nemében. Vannak esetek azonban, amikor valaki
könyvből tanulja a testkilépést, és amikor véletlenül sikerül neki, a legtöbbször úgy
megijed, hogy visszazuhan a testébe, és órákig tart, mire össze tudja kaparni magát.
Sajnos van olyan is, hogy a tudat akkora sokkot kap a test külső látványától, hogy
kívül reked jó időre, akár napokra.
Léteznek olyan lelkes ’megvilágosodás’-hajszolók is, akik transzlégzéssel kívántak
kitörni a test ’börtönéből’, és a több órás intenzív légzés hatására egyikük szívrohamot
kapott, a másik agyvérzést. Van, aki lótuszülésbe erőltette a lábát, amitől elszakadt a
szalag a combjában, és hónapokig járni is csak bicegve tudott. Visszavíve magunkat
előző életekbe megfelelő technika és felügyelet nélkül szintén olyan ütés tud lenni a
tudatunknak és realitásérzékünknek, hogy hosszú ideig tarthat, míg rájövünk mi a
valódi, és mi nem az.

Ne erőltessük ezeket a dolgokat. Minél magasabbra küszködjük magunkat, annál

nagyobbat fogunk zuhanni visszafelé. Minek nekünk hatalom, képességek, ha még
nincs mögötte legalább egy alapszintű tisztaság? Nem a képességek miatt fogunk
energiát kapni környezetünktől. Amennyiben folyamatosan felszabadítjuk elakadt
részeinket, maguktól megjelenik az energia és ezek a tudások is. Mint amikor a
jéghegy olvad, és emelkedik a vízszint. Olvasztgassuk csak a jéghegyünket, és előbb-
utóbb átlátunk bizonyos korlátok felett is.

Hasonlóképpen van ez a hagyományos meditációval is. Sok ember leül, kitűzi, hogy
harminc percig meditálni már nagy dolog, és ahogy letelik az idő, pattan fel, és megy a
dolgára. A meditációs ülés első jó néhány perce abból áll, hogy lenyugszik az elme.
Néha ez 20-25 percig is eltart. Amint megérezzük a puha, feloldódásszerű érzést,
onnantól kezdődik a lényeg. Ha valóban átéljük, nem reklámozzuk később, hogy
mekkorát meditálunk, mint sokan teszik. Olyan ez, mint egy érzéki, minden igényt
kielégítő szeretkezés. Valahogy az embernek nincs gyomra kiteregetni másnap a
munkahelyen, inkább megtartja magának, és csendes mosollyal gondol csak rá.

Béke

Egyre több populista, nyugati ’tanítás’ harcot gerjeszt bennünk, hogy tegyük le az
egót, győzzük le, gondoljunk csak jóra. Azt sugározzák felénk, hogy mi ragaszkodunk
az elméhez, az egóhoz, ezáltal a szenvedéshez. Ezen tanítások elsődleges célja
vágyaink és dühünk belobbantása, ezáltal érzelmi energiánk és pénzünk
megcsapolása. A téves azonosulás valóban nagyon is ott van az elmét, egót alkotó
objektumokkal (test, érzelmek, gondolatok); ám mindez csak addig áll fel, amíg a
téves azonosulást fel nem oldjuk. Harcolni felesleges velük, amint eljön a belátás,
magától lehullnak ezek a bilincsek rólunk. Egyesével.
A buddhista hagyományban három ilyen fő bilincset különböztetnek meg. Az első
felismerés, hogy a szenvedés a nem-tudásból ered. Ennek a jelképe a disznó. Egy lény,
mely sárban fetreng, naphosszat alapvető szükségleteinek kielégítésével van
elfoglalva, és amennyiben ezek rendben vannak, képes akár saját ürülékében is
álomra szenderülni. A szenvedés, és ezáltal kötöttség másik forrása a vágy, melyet
egy kakas jelképez. Büszkén, megszállottan küzdünk tárgyakért, eszmékért, melyekkel
tévesen azonosnak, szimpatizánsnak érezzük magunkat, valójában azonban semmit
nem tudunk belső felépítésükről, hasznosságukról, és nem tesznek túl sokat hozzá
életünkhöz, nem kapjuk meg általuk a beteljesedés érzetét. A harmadik ilyen kötőerő
a harag, melyet egy kígyó jelképez. Képesek vagyunk bárkinek ártani, színészkedni,
rejtőzködni, amennyiben igazán el akarunk érni valamit, amivel tévesen azonosulunk.
A disznót, a kakast és a kígyót egy körben, összefüggésben szokás ábrázolni, ezzel is
hangsúlyozva, mennyire előfeltételezik, és erősítik egymást. Mégis, a legerősebb, a
legalapvetőbb béklyó a három közül a nem-tudás.

Számos tanítás beszél arról, akár más motívumokban, vagy terminusokkal, hogy fel
kell szabadulnunk ezen kötelékek alól, ha boldogok akarunk lenni. Tizenhét évesen
számomra ijesztőnek és durvának tűnt a buddhizmus tana, hogy irtsuk ki a
vágyainkat, még a létezésünk utolsó csíráiról is mondjunk le, különben förtelmes
szenvedéseken kell átmennünk. Jó hosszú időnek kellett eltelnie, mire ismét
buddhista tanokat mertem kezembe venni. Sok belső és külső tapasztaláson kellett
átmennem, mire rájöttem, mennyire félre vannak interpretálva ezek a dolgok
manapság. Elsőre úgy hangzanak, mintha kommandósok elit, szenvedésből nagyságot
gyártók rendjébe akarna az ember felvételt nyerni, és mire odaér, nem várja más csak
vér, verejték és könnyek.
Szerencsére ennek az ellenkezője igaz, bár évekbe tellett, mire ezt megértettem. A
pénz, a ruhák, az emberi kapcsolatok bojkottálásával még senki nem emelkedett
szellemileg. A következményt akarjuk felcserélni okozatra. Kirúgatod magad a
munkádból, mert ’spirituális’ vagy? Egészségedre. Évek múlva is munkanélküli leszel
nagy valószínűséggel, meggyötört, izzó tekintetű és szenvedő. Nem mész emberek
közé, mert ’spirituális’ vagy? Nem fogsz fejlődni ettől, sőt, számos elengedhetetlen
visszajelzéstől esel el ezáltal.
A hatékony belső munka legtisztább visszajelzése az állandóság és a változás egyidejű
motívuma. Úgy érezheted egyidejűleg, mintha semmi nem történt volna hónapok óta,
és mégis mindennap van valami újdonság. Ha valóban fejlődsz egy témát illetően,
elkerülhetetlen lesz a változás a külvilágban. Ha hamarabb hozol váltást, óhatatlanul
is két szék közé fogsz ülni. A buddhizmus nem a világról lemondásról szól. A
buddhizmus a Helyes Szemléletről szól, a Négy nemes igazságról. Arról, hogy azzal,
hogy megszünteted a téves azonosulást a szüleiddel, a pároddal, a gyerekeiddel, a
karriereddel, az autóddal, felszabadult, boldog és energikus leszel. Nem azért, mert
lemondtál róluk, hanem mert az alaptermészeted egyedi és szabad, és most szépen
visszatalálsz hozzá. A túl korai lemondás még rosszabb, mint a birtoklás; még
messzebb kerülsz a felszabadulástól. Azzal, hogy kitolod vágyaid tárgyát, tárgyait
életedből, még inkább vágyakat generálsz magadnak, még inkább kitaszítottnak
érezheted magad.

A Négy nemes igazság egy modern időkben is hatékony koncepció régi megnevezése.
A hatékony függetlenedéshez, szabadsághoz, felszabaduláshoz először azt kell
felfedezni, hogy ki nem vagy. A terápiában, amennyiben igazán mélyen nézel bele
egy-egy rétegbe, teljesen megélheted a félelmet, a fájdalmat, a dühöt, a haragot, a
vágyat, az irigységet. Ezzel a teljes megéléssel egy pillanatra totálisan belebújsz, és
megérzed, hogy nem azonos veled. Ezzel le is hullik. Semmit nem kell tenned,
megtörténik automatikusan, amennyiben a terápiás módszer követi alapenergetikád
elveit.
A meditációban belekóstolhatsz, hogy nem az van, nem az vagy, akivel tévesen
azonosítottad magad. A jó meditáció során nincs félelem, fájdalom, harag, és mégis
vagy: ezzel segíti a felszabadulás folyamatát. Mégis fontos hangsúlyozni, hogy a mai
korokban mindennek a terápia az alapja - Isteni ’küldetésünk’, mindannyiunk
életének valódi célja bele-belebújni a töredékes realitásokba, felfedezni, tapasztalni,
hogy végül a házi feladatunk teljes elvégzésével élvezhessük a ’pihenőnket’, a
hazatérés élményét és örömeit.