MŰSZAKI ISMERETEK INGATLANKÖZVETÍTŐK ÉS

TÁRSASHÁZKEZELŐK RÉSZÉRE

0I. AZ ÉPÜLET

A. Az épület részei

A „külső”, nagy térből különféle szerkezetekkel kisebb tereket hasítunk ki lakás, ipari létesítmény
stb. céljaira. Az épületszerkezetek ilyen összességét nevezzük épületnek. A külső tértől való
elhatárolás és a térosztás függőleges szerkezeteit falaknak, vízszintes vagy ferde szerkezeteit pedig
födémnek nevezik. (1. ábra)

A födémekkel határolt terek egyes szintjei a szintsorok (emeletsorok). A szintek alsó határoló síkja
a padló, felső határoló síkja a mennyezet.
A pince nagyrészt vagy teljesen a földbe süllyesztett, az alagsor legalább kétharmad részben a
talajszint felett lévő szint. A földszinti szintsor a külső talajszinttel egyező vagy leggyakrabban
valamivel felette elhelyezkedő szintsor.
A padló és mennyezetszint közötti távolság a belmagasság, a két egymás feletti padlószint között
mért távolság az emeletmagasság (emeletmagasság= belmagasság + födémvastagság).
Menet-, ill. traktusmélység a teherhordó-alátámasztó szerkezetek egymástól való távolsága.
A teret kívülről határoló falak külső felületeit hívják homlokzatnak.

B. Az épületszerkezetek elnevezése és szerepe

A teret elhatároló és osztó szerkezetek általában súlyosak és saját súlyukon kívül gyakran még
más terhet is hordanak. Azokat a szerkezeteket, amelyek önsúlyukon kívül más terhek hordására is
alkalmasak, teherhordó szerkezetnek, amelyek csak saját súlyukat képesek hordani, nem-teherhordó
szerkezetnek nevezik. (önhordók).
Az épületszerkezetek vizsgálatakor külön kell tárgyalni azokat a szerkezeteket, amelyek a
teherhordó és nem teherhordó szerkezetek elkészítéséhez szükségesek. Ezeket gyűjtőnéven
„segédszerkezeteknek” nevezik. Ide tartoznak a különféle állványok, dúcolások, mintadeszkázatok,
zsaluzatok és a balesetmentes munkát biztosító védelmi berendezések.

1. Teherhordó szerkezetek

A teherhordó szerkezetek további két nagy csoportba sorolhatók: alátámasztó és áthidaló

szerkezetek.
Az alátámasztó szerkezetek általában függőleges helyzetűek, és terhük nagy részét az áthidaló
szerkezetekből kapják.
Alátámasztó szerkezetek az alapok, falak, pillérek, oszlopok, áthidaló szerkezetek a különféle
gerendák, boltozatok, födémek, lépcsők, erkélyek.

2. Nem teherhordó szerkezetek

E szerkezetek csak önsúlyukat hordják, s azt az alátámasztó vagy áthidaló szerkezeteknek adják át.
Rendeltetésük szerint lehetnek térelhatároló és térosztó szerkezetek (pl. épületek végfalai,
válaszfalak), nyílászáró szerkezetek (pl. ablakok), szigetelő szerkezetek (pl. hőszigetelés), burkoló,
felületképző és díszítő szerkezetek (pl. homlokzatburkolat, padlóburkolat), valamint az egészségügyi,
fűtési, szellőzési stb. kiegészítő szerkezetek (pl. kémények, szellőzők stb.).

1
 Az egyes épületfajták szerkezeti rendszerük szerint is csoportosíthatók. A teherhordó szerkezet
kialakítása adja meg az épület rendszerének a nevét. Így megkülönböztetünk tömör falas, félpillér
vázas, vagy pillérvázas épületeket.

C. Az épületszerkezetekkel szemben támasztott követelmények

Az épületszerkezetekkel szemben – a szerkezet jellegétől függően – az alábbiak a követelmények:

1. kellő szilárdság – teherbíró képesség
2. kis önsúly
3. térfogat-állandóság
4. időállósság
5. ellenálló képesség különleges hatásokkal szemben
6. gazdaságosság
7. esztétikus megjelenés
8. higénia, egészség és környezetvédelem

1. Szilárdság – teherbírás

Az épület szerkezetekbe beépített anyagok általában többé-kevésbé szilárdak.

Amennyiben az anyag szilárdsága olyan mértékű, hogy a megkívánt biztonsággal képes hordani a rá
kerülő terheket, akkor teherbírónak minősül, vagyis a belőle készített szerkezet a teherbírás
követelményeinek megfelel.
Az épületszerkezeteket különböző erőhatások érik, amelyek lehetnek:
- állandó terhek
- esetleges terhek
Állandó terhek: a szerkezet önsúlya, illetve a szerkezetet terhelő más szerkezetek súlya, továbbá a
földnyomás.
Esetleges terhek: hasznos terhek (pl.: a födémre kerülő emberek, bútorok, raktári anyagok súlya),
hóteher, szélnyomás.
E különböző terheket egyes járulékos hatások erősen megnövelhetik. Ilyen többlet származik például
rezgésekből, mozgásokból és hőmérsékletváltozásokból.
Mindezeket a hatásokat, a statikai számításokat előíró szabványok pontosan tárgyalják.
Az a hatás, amelyet a különböző terhelések a szerkezetekre kifejtenek, az igénybevétel. Ez a
szerkezetek és a terhelések fajtáitól függően lehet:
- húzás
- nyomás
- hajlítás
- nyírás
- csavarás
A különböző igénybevételek általában nem külön-külön jelentkeznek, hanem együttesen, ez az
összetett igénybevétel.
A különböző igénybevételek hatására az egyes anyagok – tulajdonságaiknak megfelelően – bizonyos
fokú alakváltozást szenvednek. A terhelés (igénybevétel) megszűntekor – feltéve, hogy az
igénybevétel nem volt túlságosan nagy – az anyagok visszanyerik eredeti alakjukat. Ezt a
tulajdonságukat nevezik rugalmasságnak.
Az épületszerkezetekben felhasználásra kerülő anyagok rugalmassága, rugalmas alakváltozásuk
mértéke természetesen korlátozott.
A szerkezet anyaga – rugalmassága folytán – ellenáll a terhelések alakváltoztató hatásának, s ennek
következtében az anyagokban feszültségek keletkeznek.
A feszültség mértékegysége a felületegységre hatóerő: kp/cm², kp/mm². A különböző
igénybevételektől függően szó lehet nyomó-, húzó-, hajlító- stb. feszültségekről.

2
 2. Kis önsúly

A felhasználásra kerülő anyagok és szerkezetek lehetőleg kis önsúlyúak. Természetes, hogy a

nagysúlyú anyagok szállítása, elhelyezése ill. beépítése körülményesebb, drágább, és erősebb
alátámasztást is igényelnek az ilyen szerkezetek, ami megint csak a többi szerkezet méreteinek
növelésére vezet.

3. Térfogatállandóság

Az építkezéseknél felhasználásra kerülő anyagoktól általában nagyfokú térfogatállandóságot kívánunk

meg. A térfogatállandóság azt jelenti, hogy az anyag ne változtassa térfogatát túlzott mértékben hő,
nedvesség vagy egyéb tényező hatására. (A faanyag nedvesség hatására erősen duzzad, a vas- és
fémanyagok hő hatására erősen megnyúlnak és rozsdásodáskor az oxidációs folyamat nagy
térfogatnövekedéssel jár stb..) Mindezek a hatások az épületszerkezetekben káros feszültségeket
hozhatnak létre, és a szerkezetekben rongálódást is okozhatnak.

4. Időállóság

A szerkezetektől és a felhasznált anyagoktól megkívánjuk, hogy az időjárás viszontagságaival

szemben kellő ellenálló képességük legyen. (A jég térfogata lényegesen nagyobb, mint a vízé, s így a
fagyás nagy belső feszítőerőt jelent mindazon szerkezetekben és anyagokban, amelyeket nedvesen
fagy hatása ért. A fagy hatására fellépő hatalmas erők képesek a kő, beton szétrepesztésére és
elmállasztására. A napsugárzás hatására az anyagok erősen felmelegednek, az ultraibolya sugárzás sok
anyagot „öregít” stb.)

5. Különleges hatásokkal szembeni ellenálló képesség

Az épületszerkezetekben felhasználásra kerülő anyagokkal és magukkal a szerkezetekkel szemben is,

nagyon sokrétű egyéb igénnyel is fel kell lépni.
a) hőszigetelő képesség
b) hangszigetelő, hang gátló képesség
c) tűzállóság
d) vízállóság
e) tisztántarthatóság
f) kopás+, rongálódás állóság
g) egyéb különleges hatások elleni védelem: sav-, lughatás, röntgen- és radioaktív
sugárzás, rezgés, stb.)

6. Gazdaságosság

Mindig arra kell törekedni, hogy az épületek olcsók és jók legyenek, és hogy minél gyorsabban
készüljenek el. A gazdaságosság kérdésben számos tényező játszik szerepet. Ismerni kell a
rendelkezésre álló építési anyagokat (a megfelelő helyi építési anyagokat), az egyes anyagokkal és
szerkezetekkel szemben támasztott követelményeket, a megépíthetőség lehetőségeit,
munkaigényességét stb. Mindezek szerepet játszanak az épület gazdaságosságában. Itt kell gondolni az
építési anyagok szállítási költségeire is.
A gazdaságosság kérdése azonban nemcsak az építkezés időtartamára vonatkozik. Nagyon lényeges,
hogy az épület használatbavétele után is gazdaságosan tudja a hozzáfűzött igényeket kielégíteni, tehát
üzembetartása is gazdaságos legyen. Pl. energiatakarékosság.

7. Esztétikus megjelenés

Nem kíván bővebb magyarázatot, hogy az egész épülettel, de minden egyes részletével szemben is
szépészeti (esztétikai) igénnyel lépünk fel. Minden szerkezettől és felhasznált anyagtól megköveteljük,
hogy kellemes színével és formájával az egész építmény összhatását emelje.

3
8. Higénia, egészség és környezetvédelem

Az 1997. évi LXXVIII. tv. az épített környezetalakításról és védelméről – előírja, hogy a tulajdonos
köteles az építmény állapotát, állékonyságát időszakonként felülvizsgálni és a jó műszaki állapothoz
szükséges munkákat, elvégeztetni.

AZ ÉPÍTMÉNYEK MŰSZAKI KÖVETELMÉNYEI

Az építményekkel szemben mind a használat, mind más egyéb szempontok (gazdasági, esztétikai)
alapján számtalan követelményt lehet támasztani. Ezek közül kiemelt fontosságúak azok, amelyeket a
használók biztonsága, egészsége szempontjából megfelelő műszaki megfogalmazással határozott meg
az Európai Unió 89/106 EEC jelzésű direktívája, az úgynevezett építési termékdirektíva.

1. Mechanikai ellenállás ás állékonyság

Az építményeket úgy kell tervezni és kivitelezni, hogy az építés és használat során szükségképpen
fellépő terhelések ne vonják maguk után az alább felsorolt következmények egyikét sem:
- az építmények egészének vagy valamely részének beomlását
- a megengedettnél nagyobb mértékű alakváltozást
- a tartószerkezet erős alakváltozása következtében fellépő, az egyéb épületrészeket, berendezéseket
és felszereléseket érintő károsodást
- véletlenszerű eseményből eredő, a kiváltó okhoz képest aránytalanul nagy károsodást

2. Biztonság

Az építményeket úgy kell tervezni és kivitelezni, hogy tűz esetén:

 meghatározott ideig elvárható legyen az épület teherbíró képességének fennmaradása
 tűz és füst keletkezése és terjedése az épületen belül korlátozva legyen
 a tűz csak korlátozott mértékben terjedhessen át a szomszédos építményekre
 a lakók az építményt sértetlenül elhagyhassák, vagy egyéb módon lehessen kimenteni őket
 gondoskodni lehessen a mentőegységek biztonságáról

3. Higénia, egészség- és környezetvédelem

Az építményeket úgy kell tervezni és kivitelezni, hogy a lakók és szomszédaik higéniáját és

egészségét ne veszélyeztesse többek között:
1. mérges gázok felszabadulása
2. a levegőben veszélyes anyagok, vagy gázok jelenléte
3. veszélyes sugárzás
4. szennyezett, fertőzött víz vagy talaj
5. a szakszerűtlenül elvezetett szennyvíz, füst, szilárd és folyékony hulladékok, az
épületrészekben, illetve a belső felületeken megtapadt nedvesség.

4. Használati biztonság

Az építményeket úgy kell tervezni és kivitelezni, hogy használata és üzemeltetése során ne hassanak
olyan megengedhetetlen baleseti veszélyek, mint pl. megcsúszás, eleség, ütközés, égés, áramütés vagy
robbanás okozta sérülés.

4
 5. Zaj elleni védelem

Az építményeket úgy kell tervezni és kivitelezni, hogy a lakók vagy a közelben tartózkodó személyek
által érzékelhető zaj ne érje el az egészségre ártalmas szintet, ne zavarja őket az alvásban, a
pihenésben és a megfelelő körülmények között végzett munkában.

6. Energiatakarékosság és hőszigetelés

Az építményt és az építményt fűtő-, hűtő és szellőző-berendezéseit úgy kell tervezni és kivitelezni,

hogy a helyi éghajlati viszonyokra és a lakókra való tekintettel az építmény használatához szükséges
energiafogyasztás alacsony szinten maradjon.

Az építésben felhasznált valamennyi terméknek alkalmasnak kell lennie olyan építmények

létrehozására, amelyek a gazdaságossági szempontok figyelembevételével (egészében és részeiket
tekintve) rendeltetésszerű használatra alkalmasak, és ebben a vonatkozásban megfelelnek a felsorolt
alapvető követelményeknek. Az építmények szokásos karbantartásának kikötésével, az említett
követelményeket a gazdaságilag ésszerű élettartam ideje alatt kell érvényesíteni. A követelmények
általában előre látható eseményekre vonatkoznak.

Az EU egyik céljául jelölte meg az áruk, termékek szabad forgalmának biztosítását az egyes
tagországok között. E cél elérése nyilvánvalóan igényli, hogy a termékek szabad forgalma elől
minden, az egyes országok jogrendjében, műszaki szabályozásában meglévő akadályt elhárítsák. A
termékek forgalmának szabaddá tétele megköveteli, hogy a tagországok, illetve a belépni szándékozók
műszaki szabályozásában egységes elvek érvényesüljenek, a szabályok egymással harmonizáljanak.

Az építményekkel szemben támasztott követelményeket meghatározó direktívában rögzítetteket a

tagállamok a közzétételt követő 30 hónapon belül életbe léptetett törvényekkel, rendeletekkel és egyéb
jogszabályokkal vezetik be saját jogrendjükbe, építésügyi műszaki szabályozásukba.

A direktíva szerint építési termék minden olyan termék, amelyet az építményekbe történő tartós
beépítés céljából állítanak elő. Ezek a termékek csak akkor kerülhetnek forgalomba, ha felhasználásra
alkalmasak, azaz alkalmasak arra, hogy a belőlük készített építmény megfeleljen a direktívában
meghatározott alapvető követelményeknek.

Az alapvető követelményeket konkrét formában (kategóriákkal) a direktívát értelmező

dokumentumokban, a melléjük rendelt értékeket pedig műszaki specifikációban kell meghatározni.

Hazai jogrendszerük különféle szabványokban és az új építési törvényben meghatározott előírásuk

útján gondoskodik arról, hogy a létrehozott épületek, építmények megfeleljenek e követelményeknek

5
 1. ábra Az épület részei

TÖRTÉNETI ÉPÜLETSZERKEZETEK A BAROKK kortól a XX.

század ELSŐ FELÉIG

1. A barokk és a klasszicista építészet építőanyagai és épületszerkezetei

A barokk kialakulását a korábbi stílusokhoz hasonlóan nem lehet pontos évszámhoz, illetve
eseményhez kötni. A barokk a reneszánszon belül, évtizedek óta érlelődött, míg a 15. század végén, a
16. század elején stílusjegyeiben a reneszánsztól elkülöníthetővé vált. Míg a reneszánsz kialakulása
Firenzéhez, addig a barokk fejlődése Rómához köthető.
A barokk megjelenésének tekintetében Európában több évtizedes időrendi eltolódások voltak. A
barokk egységes évtizedeinek a 17. század és a 18. század közepe tekinthető. A barokk szorosan
kötődött az ellenreformációt vezető jezsuita rendhez, mely az egyház hivatalosan elismert stílusává
vált. A barokk stílus elnevezés a latin nyelv szerint – szabályellenest, jó ízlésbe ütközőt jelent. A
gótikához hasonló gúnyos elnevezés a barokkot felváltó klasszicizmus időszakában, 1750 után
született.

6
A 17. században tovább folytatódtak a reneszánsz korában megkezdett felfedezések, és ezzel együtt a
gyarmatosítási törekvések. Nagy versengés indult meg az indiai és távol-keleti kereskedelem jogáért.
A „fűszerszigetek”-et Kelet-India, végül a hollandok szerzeték meg. A földszerzés reményében és a
vallási üldöztetés elöl menekülve számtalan telepes érkezett Észak-, és Dél-Amerikába és a Karib-
tenger szigeteire. A 17. század második felétől az amerikai telepeken folyó cukor, gyapot,
dohánytermesztéshez Nyugat-Afrikából egyre több rabszolgát szállítottak át az Atlanti-óceánon.
Európa nyugati részén a 17. század első felében a Német-római Birodalomhoz tartozó Csehországban
protestáns rendi felkelés alakult ki, mely néhány év múlva több európai hatalmat érintő háborúvá
szélesedett ki. A háború jórészt német – cseh földön játszódott le harmincéves háború). A háború
befejezése együtt járt Hollandia felemelkedésével (Egyesült Tartományok). A 17. században Hollandia
belépett a nagy kereskedelmi hatalmak közé, jelentős gyarmati birodalmat épített ki Ázsiában, Dél-
Afrikában és Amerikában.
Angliában a 17. század első felében polgárháború tört ki, melynek befejeztével a század közepén
kikiáltották az Angol Köztársaságot, Franciaország a 17. század második felében vezető hatalmi
befolyást szerzett Európában. XIV. Lajos, azaz a Napkirály neve szorosan kötődött a barokkhoz, a
barokk így Franciaországban az abszolutista hatalom szimbólumává vált. Közép-, és Kelet-Európában
az oszmán-törökök hoztak létre hatalmas birodalmat. Ellenőrzésük alá vonták Egyiptomot, Észak-
Afrika meghatározó részét, a hajdani Mezopotámiát és Kis-Ázsiát, valamint a Kaukázust. Európai
határuk a mai Ausztria és Lengyelország határában húzódott. A 18. század magyar történelem
szempontjából legfontosabb eseménye VI. Károly halála után lánya, Mária Terézia hatalomra kerülése
volt. (1740-1780). A 18. században az európai nagyhatalmak sorába állt Ausztria, Poroszország. A 18.
század elején Európa keleti felében kialakult I. Péter (Nagy Péter) hatalmas birodalma, egyre jobban
fenyegetve Svédországot. A 18. században fokozatosan teret hódító felvilágosodás Angliából
kiindulva meghódította Németországot, Itáliát és Franciaországot. A felvilágosodás szellemi,
kulturális mozgalmát a polgári tudásszomj táplálta. (Távoli földrészek, azok növényzeteinek,
állatvilágának megismerése, a technika és az embert körülvevő élővilág tanulmányozása.) A
felvilágosodás egyik legjelentősebb eredménye az 1751-1777 között Franciaországban kidolgozott 33
kötetes Enciklopédia volt. Magyarországon a barokk kor virágzását az 1780-as évekig számítjuk, mely
után egy új, a felfokozott barokkot kissé lecsöndesítő stílus- a klasszicizmus következett.

Falszerkezetek

A falszerkezetek építéséhez a korábbi korokban felhasznált anyagokat alkalmazták. A tégla gyártási

technológiájának fejlődésével, a 17. századtól kezdődően az égetett agyagtéglák alkalmazása
megnövekedett. Az építők birtokaihoz szorosan hozzátartoztak a téglaégetők, melyek többnyire csak
saját építkezések számára állítottak elő különféle méretű agyagtéglákat. Más birtokon folyó építéshez
általában csak kis, mennyiségben értékesítettek téglákat és cserepeket. Amennyiben az építés
helyszínének közelében rendelkezésre álltak a téglagyártáshoz szükséges alapanyagok, úgy előfordult
az is, hogy egy nagyobb szabású építéshez (kastély, uradalmi központ… stb.) külön téglaégetőt
építettek. Magyarországon a téglák bélyeges jelölése a 16. században terjedt el. A törökök
térhódításának idején, valamint azok kiűzését követően Magyarországon megsokasodott a császári
katonai védelmi építések száma. A 16-17. században a magyar nemesi, egyházi, illetve magyar katonai
téglaégetők bécsi példákat követve saját monogramos, vagy címeres téglajelöléseket alkalmaztak. A
16. században egészen a 17. század elejéig – közepéig a falazóhabarcsokban megnövekedett az
adalékanyagok szemszerkezeti mérete.

A reneszánsz korban meszet és fele-harmadannyi homokot tartalmazó habarcsokat alkalmaztak. Ezzel

szemben a barokk korban a homok adalékanyagok gyakran tartalmaztak 4-5, esetenként 6 mm
átmérőjű kavicsokat is. Magyarországon a török hódítások idején sokszor téglaport kevertek a
habarcsba, mely a kötőanyagnak vöröses színt adott. A 17. század közepétől a kavics töltőanyagok
alkalmazása háttérbe szorult, ettől kezdődően 1:3 és 1:4 arányú mészkötésű homok adalékú
habarcsanyagokat alkalmaztak.
A falszerkezetek stabilizálására, a falak adott szintekben történő összefogására, a középkorban is
alkalmazott fagerenda koszorúkat használták. A reneszánsz boltozatoknál és boltíveknél alkalmazott
kovácsoltvas vonóvasak a barokk idején a falszerkezeteknél is alkalmazást nyertek. Falakat többnyire

7
a födémek vonalában összefogó fagerendázat helyett elsősorban a 17. századtól kezdődően egyre
gyakrabban alkalmaztak kovácsoltvas falkötővasakat. A boltvállak összekötésekor, illetve
stabilizálásakor már rájöttek arra, hogy a kovácsolt vasrudak húzásra kis keresztmetszet mellett
hatékonyan igénybe vehetők. Feltételezhetően a falszerkezetek egyenlőtlen süllyedése, illetve
földrengések, háborús sérülése alkalmával jutottak arra a felismerésre, hogy a falszerkezetekben ilyen
esetekben a boltozatokhoz hasonló húzóerők ébrednek, melyek vasrudakkal hatékonyabban
felvehetők, mint a korhadásra hajlamos, tűzre érzékeny fagerendákkal. A falkötővasak kezdetében
négyszög keresztmetszetűek voltak. A pálcákat az építéskor melegen megmunkálva, helyszíni
kovácsolással toldották, laposvas hevederekkel kötötték össze. A 17. századból már ismerünk olyan
koszorú csomópontokat is, melyeknél csavarozott, illetve szegecselt csomólemezes kapcsolatokat
alakítottak ki.
A 18-19. századra általánossá vált a laposvasból (235.sz. ábra) kialakított falkötővasak alkalmazása.
A fagerendák falszerkezetekre felfekvő végeit is néha hevederként felcsavarozott laposvasakkal
kötötték a falkötővasakhoz.(236. sz. ábra) A falkötővasak végeit a falsaroknál, illetve
falcsatlakozásoknál függőleges vasakkal (237. sz.ábra) dolgozták el. A 40-80 cm hosszú laposvas
elemeket a homlokzati vakolat takarta el.

Nagyobb épületmagasság, azaz több szintszám esetén a válaszfalakat egy vagy két, néha három szint
válaszfal terhét hordó boltíves gerendákra (238.sz. ábra) ültették. Egy vagy kételemes épületnél az
egymás fölé eső válaszfalakat néha teljes faltömeggel a falazott alaptestekre, vagy pince-földszinti
boltozatokra, boltozati bordákra építették. E mellett lehet találkozni olyan megoldással is, ahol a
többnyire téglából falazott 15-20 cm vastag válaszfalak kiváltására egymás mellé vagy fölé sorolt
fagerendákat (239. sz. ábra) alkalmaztak.

A válaszfal terheket hordó boltíveket szintenként,- vagy 2 szintenként építették – a belmagasság, az

ívgerenda ívmagasságának, a teherhordó hosszfalak vastagságának és a válaszfal teher nagyságának
függvényében. A boltíves kiváltásokat a traktusszélesség mentén, a fagerendás födémszerkezet
tengelyvonalával párhuzamosan építették meg. A boltívek falazatokra gyakorolt oldalnyomását húzott
vonóvasak beépítésével ellensúlyozták. A vonóvasakat többnyire boltvállaknál, vagy boltív záradék
fölött futtatták.
A gótikában használt önhordó favázszerkezetes válaszfal (240. sz. ábra) megoldásokat is tovább
alkalmazták. A szintenként, vagy kétszintenként megépített fa gerendarácsokkal – vízszintes és
függőleges gerendaelemekkel, andráskeresztekkel – merevített kereteket kővel vagy téglával falazták
ki. A válaszfalak falra feltámaszkodó fa vázkereteit olykor kovácsoltas rúdelemekkel is összefogták,
különféle keretes feszítőműveket alakítottak ki.

Falburkolatok

A lábazati és homlokzati kőburkolatok, valamint faragott kő homlokzati tagozatok mellett egyre

gyakrabban jelentek meg a homlokzaton vakolati ornamentikák, tagozati díszítések. A vakolással, és a
falazatok felületi tagozásával kialakított kváderek, lizénák, lábazati, osztó, koronázó párkányzatok…
stb., jóval, kisebb költséggel voltak előállíthatók. Az erőteljesebben homlokzati sík elé kiülő falazott
és vakolati rétegekkel kialított tagozatokat falazatba kötött vasakkal,(241. 242. sz. ábra) és vaspálcás
rácsokkal stabilizálták. Az épületeket lezáró párkányfalazatokat sokszor ácskapcsokhoz hasonló
vaselemekkel és vízszintesen futtatott vasrudakkal kötötték a belső falmagokhoz. A kőburkolatokat
hasonló megoldásokkal kötötték be a falazatokba. (243.a, 243.b. sz.ábra) Mivel a vakolt homlokzati
tagozatok kevésbé voltak ellenállóak a csapadékvízzel szemben, ezért például a párkányzati tagozatok
felső vízszintes síkjait bádogszerkezetekkel borították. A bronz, ólom és vörösréz lemezek mellett
ónlemezeket, illetve a 18. század közepétől horganyzott acéllemezeket is használtak bádogozási
munkákhoz.
A homlokzaton a kő tagozatokat olykor gipszöntvényekkel helyettesítették.

8
A belső terekben a falak burkolására minden reneszánszban alkalmazott megoldás használatos volt. A
gipsz stukkódíszítések művészeti szintet értek el, a barokk templomok egyik fő díszítőanyagává vált.

A barokk korban szélesedett ki a szövet falikárpitok alkalmazása a lécváz keretekre többnyire csak
nemes bársonyszöveteket, gobelineket, keleti selymeket illetve szöveteket feszítettek ki. A
falfestmények mellett a falikárpitok is több esetben stukkókkal keretezték. A falburkolatok elsősorban
a burkolás művészi kialakításában fejlődtek tovább.

Pontszerű támaszok

A barokk, a reneszánsz technikai megoldásait és építőanyagait vette át különösebb változtatás nélkül.

A pontszerű támaszok a burkolatokhoz hasonlóan művészi megformálásukban változtak. Az oszlopok
és pillérek a rokokó idején sok esetben zsúfolt felületdíszítést kaptak. Az osztrák és német épületeken
az erkélyeket gyakran támasztották alá atlaszokkal, azaz embert ábrázoló kőszobrokkal.

Alapozási megoldások

Az alapozási megoldások tekintetében új megoldások nem születtek. Az épületek falszerkezeteit

továbbra is kőből és téglából falazott sávos alaptestekre, illetve fa cölöpalapokra építették. A
falazáshoz mészhabarcsot használtak.

Nyíláskiváltások

A nyílásokat többnyire kő és téglaboltozatokkal hidalták át, emellett kisebb fesztávolságokra gyakran

építettek egyenes téglaboltöveket is. Nagyobb nyílásszélesség esetén az egyenes boltöveket fölöttes
boltívekkel váltották ki, így azok csak a köztes kitöltő jellegű falazat súlyát voltak hivatottak hordani.
A boltíveket többnyire félkörívesre, parabola-szegmens-szamárhát,- illetve kosárívesre építették. Az
egyszerűbb épületeknél továbbra is fagerendákat alkalmaztak. A kisebb fesztávolságokat
kőgerendákkal is áthidaltak.

Födémszerkezetek

Az emeleti szinteket és a többszintes épületek zárófödémét fagerendás födémszerkezetekkel fedték. A

reneszánsz építési gyakorlata alapján borított (244.a, 244.b, 244.c., 244.d. sz. ábra) és sűrű fagerendás
(245. sz. ábra) födémszerkezeteket építettek. A barokk korban is gyakori tűzvészek miatt a
zárófödémek többnyire sűrűgerendás födémként készültek.

Ez elsősorban azzal indokolható, hogy a tűz által elpusztított fa fedélszerkezetek, tetőfelépítmények,

oromfalak, kémények a zárófödémre dőltek. Súlyuknál fogva akár több borított fagerendás födémet is
átszakíthattak. A sűrűn fektetett fagerendás födém azonban nagyobb teherbíró képessége alapján
többnyire fel tudta fogni a födémre dűlő építmények súlyait.
A pinceszintek, és a földszinti helyiségek lefedésére általában boltozatokat építettek. A barokk
épületek legjellegzetesebb boltozati megoldása továbbra is a dongaboltozatok (246. sz. ábra) voltak.
A hosszirányban futó földszinti dongákon különféle ívezetű fiókdongákat alakítottak ki. A
boltozatokat bordákkal, hevederekkel könnyítették, a támaszokhoz közeli falazati részekben
megnövekedő nyomóerők miatt boltváll falazatokat kiszélesítették.
A barokk templomok az esetek többségében dongaboltozatos, vagy keresztboltozatos lefedést kaptak.
Az egyajtós templomoknál a magas falazatokra jutó boltozati oldalnyomás mérséklésére a falakat a
boltozat felett, illetve e boltozat felső ív vonalában vonóvasakkal(247. sz. ábra)fogták össze, illetve a
boltvállakat a fölöttes fedélszerkezetek kötőgerendáira függesztették fel.(248. z. ábra)
A fa kötőgerendák alakváltozása (lehajlás) miatt azonban ezek a kapcsolatok sok esetben kilazultak,
így az oldalfalakra jutó boltozati terhelések idővel megnövekedtek. A túlzottan nagy alakváltozás,

9
illetve tűzesetek alkalmával a fedélszerkezetek leégése – a kötőgerendák és függesztőművek
stabilitásvesztése sok esetben a falak repedését, vagy a boltozatok beomlását eredményezte.

A barokk kor új boltozati megoldásának tekinthetők a csehsüveg, tükör és teknőboltozatok. (251.sz.

ábra) A cseh (249. sz. ábra) és a csehsüveg (250.sz. ábra) boltozatok elterjedése a 18. századra
tehető, nevét az osztrák Böhmische Kappe kifejezés alapján kapta. A félgömb felületből származtatott,
de sokszöget, téglalap alaprajzot is lefedő laposívű kupolákkal – boltozatokkal általában 10 méteres
fesztávolságig fedték le a tereket. Míg a 4-5 méter fesztávolságú boltozatokban ½ tégla addig az 5-7
méteres fesztávolságú csehsüveg boltozatokat 1 téglavastagsággal építették. Ennél nagyobb
fesztávolságoknál 1,5-2 téglavastagságot alkalmaztak. A hosszirányú terek lefedése úgy történt, hogy
azt hevederívekkel több szakaszra osztották fel és a mezőt osztó és egyben határoló hevederek közé,
feszítették a kupolasüvegeket. A teknő és tükörboltozatokat többnyire reprezentatív termek lefedésére
használták. A barokk építészet mindezek kolostor, fiókos kolostorboltozatokat és különféle
kupolaboltozatokat is alkalmazott.

A központos terek lefedése a barokkban nemcsak a kör alaprajzú kupolaboltozatokra korlátozódott. Az

elliptikus terek, illetve e téglalap alakú, vagy más valamely hosszban elnyúló központi terek fölé
ellipszis alaprajzú, félkör-, parabola-, kosár-, stb. vezérívű kupolaboltozatokat is építettek. A barokk
kupolákat (belső kupola héjak) többnyire opeionokkal építették. A reneszánsz építészet kupolaépítési
hagyományait folytatva, a barokk korban is többnyire kettős héjazatú kupolákat építettek (252. sz.
ábra), sőt olykor a kettős kupola egy harmadik tetőhéjalást tartó fakupolával is kiegészült. A
fakupolák többnyire un. álló rétegű deszkaíves (253. sz. ábra) szerkezeti kialakítással készültek (de l
Ormé rendszer). A kupolák sugárirányú ívezeteit rövidebb ívelt felső felületű deszka, vagy
pallóelemekből állították össze. Az elemek, mint a kupola görbe érintői kerültek kiszerkesztésre, a
kapcsolatokat a kétoldalú hevederek fa és vasszegezéssel alakították ki reneszánsz hagyományokat
követve.

A legjelentősebb barokk kupolaszerkezet a 16. század végén épült fel Giacomo della Porta
tervezésében. A római S. Pietro Székesegyház központi kupolaterének boltozati lefedésére V. Sixtus
adott megbízást. A barokk kor legnagyobb kupolaboltozata 42, 5 méter fesztávolsággal 1593-ra
készült el. A kupolaboltozatot ablakokkal áttört, támpillérekkel és külső oszlopokkal erősített tambur
dobra ültették. Az eredeti Michelangelo által készített kettős kupola tervet Della Porta annyiban
változtatta meg, hogy a kupola záradék magasságát, a boltozati oldalnyomások csökkentése érdekében
4,24 m-rel megemelte.

A S. Pietro Székesegyház kupolaboltozata volt a szerkezettörténet legutolsó – a római Panteon

centrális terének falazott kupola boltozását megközelítő fesztávolságú kupolaszerkezete. A 17.
századtól kezdődően 40 métert meghaladó, vagy azt megközelítő kupolaboltozatok nem épültek. A
későbbi korok a nagyméretű terek lefedésére nyitott fa és vas fedélszerkezeteket – rácsos
tartószerkezeteket alkalmaztak.

Az erkélylemezeket általában faragott kőkonzol gerendákra támasztották fel. A konzolvégeket több

esetben fémkapcsokkal is ellátták, melyek a 60-150 cm vastag falszerkezetekben növelték a befogás
biztonságát. A kőkonzolokra általában 10-15 cm vastag kőlemezeket fektettek. A kőlemezek
konzolokra történő egyenletes felfekvését habarcsággyal biztosították. A kőlemezeket felülről
ácskapcsokhoz hasonló vaskapcsokkal fogatták össze. A kapcsok előre kialakított furatokban, illetve
vésetekbe kerültek, az illesztés közeit forró ólommal öntötték ki. A legnagyobb illesztési hézagokat
pedig habarccsal töltötték ki. A művészi munkával kialakított korlátok kovácsoltvas oszlopait
ugyancsak a kőlemezek furataiba ültették bele, forró ólom kiöntéssel.

10
Tetőszerkezetek

A barokk építészet kezdetben a korábban használt tetőformákat és tetőszerkezeti kialakításokat

alkalmazta.

Új tetőformákat az újonnan megjelenő manzárdtetők (254. sz. ábra)(Jules Hardoutin-Mansart 1646-

1708), valamint a megsokasodó templomtorony (255. sz. ábra) építési igények hoztak. A
manzárdtetők a barokk francia nagymesterétől kapták elnevezésüket. A trapézra ültetett háromszög
alakú tetőformával a tetőtereket kedvezőbb módon lehetett hasznosítani, vagy akár beépíteni. Tetőtér
beépítés esetén a trapéztér többnyire faoszlopoktól mentes volt, fölötte hagyományos nyeregtetős
szerkezet készült.
Az alsó meredek tetőfelületet általában 75 fokosan, a felső nyeregtető felületet pedig körülbelül 30
fokos dőlésszöggel alakították ki. A manzárdtetők a barokkban általában dűltszékes szerkezeti
kialakítással készültek.
Első megjelenésük a reneszánsz végéhez köthető.

A szakirodalmak a barokk fedélszerkezeteket, (256., 257. sz. ábra) mint egy adott időszakra
jellemző, sajátos rendszerű fedélszerkezeteket tárgyalják, szerkezeti kialakításuk jelentős mértékben
eltért a középkori fedélszerkezetektől. A tetőszerkezetek általában 45 fok körüli hajlásszöggel
készültek. A fedélszerkezetek szinte kivétel nélkül kötőgerendás fedélszerkezetek voltak, a
szaruállások hossz és keresztirányú merevségét főállások, illetve közbenső szelemenes támaszelemek
kialakításával biztosították. Kisebb fesztávolságokon továbbra is üres,(258. sz. ábra) vagy szelemenes
torokgerendás (259., 260. sz. ábra) fedélszerkezeteket alkalmaztak. A talp és középszelemeneket 5
szög alakú keresztmetszettel alakították ki.

A székoszlopokkal alátámasztott szelemenes fedélszerkezeteket mellékállásaiban, a torokgerendákat

általában továbbra is meghagyták. A tető síkjával azonos dőlésű dűltszékes főszaruállások lehettek
feszítőműves és függesztő-feszítőműves fedélszerkezetek.

A három-négy szaruállásonként kialakított főállásokban a középszelemeneket a torokgerendák alatt

vízszintes gerendával ékelték ki. A szelemeneket alátámasztó oszlopokat függőlegesen, illetve sok
esetben ferdén, közvetlenül a szarufák alatt vezették a közép- és a talpszelemenek között, a
szorítógerendákkal, mintegy gerendakereteket alkotva. Az oszlop és szelemen, továbbá az oszlop és
szorítógerenda kapcsolatokat könyökfákkal támasztották ki. A 18. század végén a fedélszerkezeteket
hosszirányban a szarufák belső síkjára szegezett széldeszkákkal merevítették a korábban alkalmazott
dúcoszlopok helyett.

A nagyobb fesztávolságokra függesztő-műves és függesztő-feszítőműves fedélszerkezeti

konstrukciókat alkalmaztak.(262., 263. sz. ábra)
A függesztő-feszítőműves szerkezeteknél a feszítőbordát és a kötő gerendát kettős függesztő oszlop
fogópárként kötötte össze. A kettős függesztő oszlopokat a gerincig vezették fel.
A kötőgerendák toldására, illetve keresztmetszetük gerenda-összeépítéssel történő növelésére (két
egymás fölé helyezett gerenda együttdolgozásának biztosítása) fémcsavarokat, keményfa betéteket,
kovácsoltvas kapcsoló elemeket használtak. Esetenként a hagyományos ácskötéseket vashevederekkel,
kovácsoltvas kapcsokkal erősítették meg.(264. sz. ábra)

A barokk kastélyok, lovardák, templomok építése egyre nagyobb terek lefedését követelte meg. a 18.
század második felének egyik kiemelkedő fedélszerkezeti alkotása Svájcban, 1778-ban épült meg. A
118 méteres fesztávolságot a szaruállások hatalmas rácsos tartószerű kialakításával hidalták át. A

11
század második felében, Oroszországban egy hasonló fesztávolságú fedélszerkezet készült a moszkvai
lovarda lefedésére.(265. sz. ábra)
A tetők fedésére a korábbi tetőhéjalási megoldásokat alkalmazták. Talán az egyik legjellemzőbb
barokk fedési forma az egyenes végű égetett agyagcserepek kettős fedéssel rakva. (266. sz. ábra)A
természetes palafedéseket Magyarországon „fekete-kő” fedésként emlegették.

A fém héjalási megoldások a horganyzott acéllemezfedésekkel egészültek kis a 18. század második
felében. A meredeken az ég felé futó, gazdagon és változatos formákkal tagozott templomtornyok
fedésére mind gyakrabban alkalmaztak vörösréz lemezeket, háttérbe szorítva a korábbi bronz és
ólomlemezes fedéseket. A toronytetők, barokk toronysisakonként kerültek be a szakmai köztudatba.

Padlószerkezetek

A barokk építészet a padlóburkolatok művészi kialakítását fejlesztette tovább, újabb anyagokat nem
alkalmazott. A legfontosabb padlóburkoló anyag a kő, égetett agyag és a fa maradt. Magyarországon
általában 20-21 x 20-21 x 4-5 cm vastag égetett agyag padlóburkoló lapokat használtak. Az égetett
agyagfelület könnyebb tisztíthatósága céljából, valamint az esztétikai megjelenésének fokozására a
lapfelületeket színes mázbevonatokkal látták el.
A burkolólapokat mészhabarcsba fektették. A közbenső fafödémek felső síkján többnyire deszka
vagy padlóborításokat készítettek. Az akusztikai szigetelést biztosító feltöltések e deszkarétegekre
kerültek. A fapadlók párnafáit általában 5-25 cm vastag homokos feltöltésekbe fektették.

Nyílászáró szerkezetek

A barokk, a reneszánsz nyílászáró-szerkezeteket továbbfejlesztette. A kő ablaktokokat egyre inkább a

fa tokszerkezetek szorították ki. A 16. században többnyire egyszárnyú faablakokat alkalmaztak
egyszeres ütközéssel (267. sz. ábra). A 17. század közepétől az üvegezett nyílószárnyak mellett
további szárnyakat is elhelyeztek. A belső ablakszárny befelé nyílott és üvegezett volt, a külső
ablakszárnyak többnyire kifelé nyíltak és tömör fatáblából készültek. Az üvegezett szárny védelmét,
továbbá külső árnyékolást biztosító szárnyakat általában a homlokzati síkra helyezték, mozgatásuk
zsanérokkal történt. Magyarországon a lakóházak ablakaiban még a 16. és a 17. században is ritkán
használtak üvegezést. Az üveg öntéséhez kvarchomokot, hamuzsírt, salétromot, meszet, krétát, barna
követ, ércmeszet, homokot… stb. használtak.
Az üveggyártásban a 17. század forradalmi változásokat hozott. A korábbi átlátszatlan üvegdarabok-
üveglapok helyett már tökéletesen átlátszó üvegtáblákat tudtak gyártani, melyeket a
szárnyszerkezetben fa osztóbordákkal soroltak (268. sz. ábra), illetve ragacsokkal és apró szegekkel
rögzítettek. Ezzel a 17. századtól az ólomüvegek fokozatosan kiszorultak az építészetből. A 17. század
végétől, a 18. század elejétől az üveget Európa szerte elhasználták ablakszárnyak kitöltésére.
Magyarországon az üvegöntés csak a 18. században honosodott meg, a 19. század elejéig igen értékes
anyagként tartották nyilván.
Később a 18. században egyre inkább elterjedtek a kettős ütközésű fa tok és szárnyszerkezetű,
egyszeresen és kétszeresen üvegezett ablakok (269.a., 269.b., 269.c.,sz. ábra) A kis üvegtáblák miatt a
szárnyak sűrű lécosztást kaptak. A kettőzött üvegszárnyú ablakoknál a külső szárnyak többnyire
kifelé, a belső befelé nyíltak. A 18. század közepe tájékán a kettős üvegszárnyú ablakok további
szárnyszerkezetekkel egészültek ki. A homlokzat síkjába kifelé nyíló tömör deszka, vagy spalettás
szárnyszerzeteket szereltek. A két, vagy ritkán három szárnyszerkezet fa tokszerkezetét
deszkaelemekkel kapcsolták össze, mintegy kibélelve az ablakkávákat. Ebből alakultak ki a 19.
században a kapcsolt gerébtokos ablakok.

A kapu és ajtószerkezetek területén a barokk lényeges szerkezeti változásokat nem hozott. A

reneszánsz kazettás szárnyszerkezeti kialakítások általánosan használt megoldássá váltak. A beslő
ajtószárnyak fa tokszerkezeteket kaptak, nagyobb kapuk esetén a kő tokszerkezetek továbbra is
megmaradtak, esetenként faütköző bélletekkel egészültek ki.(270.a., 270.b., 270.c. sz. ábra)

12
A kapuzatok a 17-18. században perselyezettek, illetve forgópántosak voltak. A barokk ajtókat és
kapukat gyakran díszítették tükrös és tükörszerű betételemekkel, illetve napsugár és csillag alakú
fafaragványokkal, fém domborművekkel.

Az épületek szerkezeti rendszere

A barokk korban túlnyomórészt tömör falas épületeket építettek hosszfalas elrendezéssel. Az épületek
belső terében oszlop-ívgerenda támaszrendszereket alkalmaztak, visszanyúlva a reneszánsz és a román
kori konstrukciós megoldásokhoz.

A KLASSZICISTA ÉPÍTÉSZET

(1770-1830 között)

A felvilágosodással már a barokk korban kezdetét vették a tudományos felfedezések, mely eszmék
nagymértékben hozzájárultak új iparágak kialakulásához. 1769-ben a skót James Watt
továbbfejlesztette a gőzgépet, mely az ipari, később a mezőgazdasági termelésben gyökeres
átalakulásokat idézett elő. A klasszicista stílus gyökerei is Itáliához, illetve az antik emlékekhez
vezethetők vissza. A 18. század második felétől kezdődően ismételten elkezdték tanulmányozni az
antik emlékeket, azok feltárására, részletesebb tanulmányozására számos ásatást szerveztek. A késő
barokk és rokokó szellemével szemben a klasszicizmus ismételten a klasszikus római építés
határozottságát, nyugodt, kiérlelt formáit, vonalait helyez előtérbe. A kor építészetének stílusgyökerei
a 15. , 16. századba nyúltak vissza, mikor is a gótika szertelen, díszekben gazdag, bonyolult
formavilágát a kibontakozó reneszánsz formálta át a római antik mintaképek alapján. Az európai
építészet ezen irányzata a 18. század második felében, valamint a 19. század első évtizedeiben hódít
teret (1770-1830). A technikai fejlődést a barokk felvilágosodás szelleméhez hasonlóan az Angliából
kirobbanó ipari forradalom határozta meg a 18. század közepétől. Az ipari forradalom közvetlenül a
termelésre, és a nemzetgazdaságok fejlődésére volt jelentős kihatással. Az ipari forradalom építészeti
kihatása azonban csak a klasszicizmust követő romantika időszakában vált érezhetővé, mikor az
építészettel szemben számtalan újabb funkcionális igény fogalmazódott meg, továbbá az anyag és
gyártási folyamatok fejlődése új építőanyagok és szerkezeti kialakítások alkalmazását tette lehetővé.

A klasszicizmus első felének egyik legjelentősebb eseménye a francia forradalom volt 1789-ben. A
francia háborúk a 18. század végére, a 19. század elejére, Németországra, Ausztriára, Itáliára is
kiterjedtek Bonaparte Napoleon hatalmi törekvései által. A fancia hatalmi törekvések több európai
országban felélénkítették a nemzeti szellem gondolatát. A nemzeti múlt és hova-tartozás kutatása, az
építészet területén a korabeli – nemzeti múltat megtestesítő középkori építészeti emlékek felértékelése
már egy új korhoz, a romantika korához kapcsolódott.

A 19. század elején bekövetkező szerkezeti fejlődéseket a romantikus építészet tárgyalásánál fogjuk
részletesebben elemezni.

A klasszicizmus a barokk építőanyagokat és szerkezeti megoldásokat vette át, illetve alkalmazta

jelentősebb változtatás nélkül, ezért részletesen nem térünk ki az építőanyagok és épületszerkezeti
megoldások ismertetésére. A stílusok tekintetében a 19. század első felében a klasszicizmus és a
romantika között több évtizedes átfedés van, ezért a még klasszicista szellemben, de már a 19. század
új építőanyagaiból épített épületeket a romantika fejezeténél fogjuk tárgyalni.

13
 2. A ROMANTIKA ÉPÍTÉSZETÉNEK
építőanyagai és épületszerkezetei
(19. század első fele)

A klasszicizmus és romantika építészetét a szakirodalmak általában a 18. század közepétől a 19.

század közepéig számítják. A 19. században Európa szerte a szabad érvényesülés, valamint a
történelmi múlt keresése hatja át a haladó szellemiség gondolkodását. A megelőző korokkal szemben
nem az antik görög és római szellemi eszményt keresték, hanem a figyelem mindinkább a nemzeti
múltra, a középkori nemzetek kialakulására, illetve annak művészetére irányult. A középkori építészet
az 1850-es évek közepére csaknem minden európai ország figyelmét felkeltette, a történelmi és
építészeti múlt keresése mellett sok helyen próbálkoztak a középkori emlékek korhű visszaállításával.
A klasszicizmus szigorú, antik görög és római alapokon nyugvó stílusrendszere felbomlott, szabadabb,
egyre több középkori elemet tartalmazó épület jelent meg. A 18. század közepén Anglia gazdasága a
legfejlettebb európai gazdasággá fejlődött. 1750-1850 között a fejlődés újabb lendületet kapott,
melynek alapját a találmányok, megsokasodása jelentette. Az ipar és a mezőgazdaság, azaz a
termelési folyamatok gépesítése a gazdaság szerkezetét teljes mértékben átalakította. Az ipari
forradalom jelentős hatást gyakorolt a 19. század elejétől Európa más országaira is. Fejlődésnek indult
a közúti és vízi szállítás, a vasút elterjedésével az áruszállítás még olcsóbbá vált. Kül- és
belkereskedelmi, valamint banki hálózatok jöttek létre. Az építés számára a városiasodás, az ipari
termelés, a kereskedelem fejlődése egyre több építészeti feladatot adott. A Nyugat-Európai fejlődést
Napóleon 1804-ben való császárrá koronázása kissé visszavetette. A spanyolországi, itáliai, westfáliai,
valamint a Rajnai és Helvét Köztársaságok területén folytatott háborúk sok helyen erős pusztításokat
okoztak, a lakosság és az épületek számát több helyen megtizedelt. A waterlooi vereséggel (1815) az
ipari forradalom, és ezzel párhuzamosan a romantikus szellemi irányzatok Közép- és Nyugat-Európa-
szerte gyorsan kibontakoztak. Az ipari forradalom és a találmányok az építészetet is elkezdték
gyökeresen átformálni. Mivel az építést érintő újítások zöme a 19. század első felében jelent meg,
ezért konkrét építészeti emlékeken csak elvétve fedezhetők fel nyomai. Az új építészeti igények a
romantikában zömmel még a régi építőanyagokkal, szerkezeti megoldásokkal és szerkezeti
rendszerekkel kerültek kielégítésre, azonban a romantikus kort követő eklektikának (19. század
közepétől a 19. század végéig) igen jelentős alapokat szolgáltatott, az anyagok és szerkezetek
kiérlelésével, lehetővé téve azok későbbi széleskörű elterjedését.

A kor építészetének új anyagai: románcement (1796), portlandcement (1824), beton,

cementhabarcs, öntöttvas, hengerelt acél, sajtolt üveg.

Falszerkezetek és falburkolatok

A megelőző korok falszerkezeteit jelentősebb anyag és szerkezeti változtatások nélkül alkalmazták. A

19. század elején a téglák még sok esetben kézi formálással készültek, azonban a század közepére a
téglákat egyre gyakrabban korszerűbb sajtolási eljárással gyártották, javítva az égetett agyagtéglák
minőségét. Magyarországon az osztrák hagyományt követve, a 19. század közepétől elterjedt a később
nagyméretű téglaként emlegetett 6,5-7,0 x 14 x 29 cm-es téglaméret. A falszerkezetek építése
szempontjából igen jelentős állomás a természetes cementek ismételt felfedezése. A római korban, a
bizánci és kora keresztény építészetben, sőt még elvétve a román kori építészetben is alkalmaztak
természetes hidraulikus kötőanyagokat – puzzolánokat habarcsok előállítására. 1976-ban James Parker
agyagtartalmú mészmárgát égetett ki viszonylag alacsonyhőmérsékleten. A kiégést követően az ókori
és kora középkori kötőanyagokhoz hasonló hidraulikus kötőanyagot kapott, melyet később eredeti
származása miatt román (római) cementnek nevezték el. A románcementet vagy más néven
természetes cementet egészen a 20. század elejéig mészkő és márgaégetéssel gyártották. (A
románcementek kötési ideje lassabb volt, mint a portland cementeknek, és szilárdságuk is alul múlta a
portland cementek szilárdsági értékeit)

14
A másik, ehhez kapcsolódó találmány Joseph Asppin nevéhez fűződött, aki 1824-ben magas hőfokon
történő égetéssel portland cementet állított elő. A szabadalom szerint a mészkő és márga
meghatározott arányú keverékét zsugorodásig égették, majd finom lisztszerű porrá őrölték. A
cementfajta, nevét a Portland-szigeteken bányászott kövek színéről kapta. Angliában a találmány
megjelenését követően az anyagot alkalmazták a habarcsok és betonok előállítására. A portland
cementek nagyarányú előállítására és alkalmazására csak 1845 után került sor. A román-, és portland
cementeket felhasználva a falszerkezeteket a hagyományos mészhabarcsok mellett cementtel
javított mészhabarcsokkal és cementhabarcsokkal falazták. A cementeket szigetelési célokra is
felhasználták. Felismerve a cementhabarcsok és a betonrétegek jó vízzáró tulajdonságait, a falakat
talajnedvesség ellen cementhabarcsokkal szigetelték(271. sz. ábra). Meg kell említeni, azonban,
hogy a 19. század első felében az épületek zöme talajnedvesség elleni szigetelést nem kapott, a
facementes, kátrányos és bitumenes szigetelések csak a 19. század második felének vége felé terjedtek
el.

A romantika építészete a betont már falszerkezetek építésére, sőt mint az alábbiakban látni fogjuk,
alapozási célokra is felhasználta. A romantika építészetének végéhez, az eklektikus építészet
kialakulásának elejéhez kötődik a vasbetonnak, mint új szerkezeti anyagnak és szerkezeti
konstrukciónak a felismerése. 1848-ban J.L. Lambot épített első ízben vasbetonszerkezetet. Egy a hajó
testét formálta meg a vasbetonból. A vasbetéteket a test megerősítése miatt helyezte el a sablonba,
majd a vasalt formát kibetonozta. További vizsgálatok, kísérleteket követően az eljárást 1856-ban
szabadalmaztatta. Az első hajótest felépítése után egy évvel, azaz 1849-ben J. Monir párizsi kertész a
betonból öntött virágedényeit erősített meg vasbetétekkel. A vasbeton első épületszerkezeti
alkalmazására 1852-ben került sor Franciaországban, ahol F. Coigent megépítette az első vasbeton
födémszerkezetet.
A falszerkezetek fejlődésében további jelentős változást hozott az öntöttvas támaszok (272. sz. ábra)
alkalmazása. Az öntöttvas oszlopok közé általában téglából falazott kitöltőfalakat építettek. A
többnyire kör keresztmetszetű öntöttvas oszlopokkal kiváltott falazatok lefedésére a 19. század első
felében többnyire ugyancsak öntöttvas elemekből álló rácsos tartószerkezet készült.
Tekintettel arra, hogy az öntöttvas ridegen repedésre hajlamos, kis húzó és hajlító szilárdsággal
rendelkező anyag, ezért a vázas falaknál öntöttvas gerendavázat csak kezdetben építettek. A hengerelt
acél elterjedésével az öntöttas gerendák használata háttérbe szorult.
A 19. század elején először Angliában építettek öntöttvas oszlopokkal kiváltott falszerkezeteket, majd
Párizsban épült fel a legelső öntöttvas vázszerkezete középület (St. Geneviéve könyvtár) 1843-50-ben
H. Labrouste tervei alapján. Egy évvel később ugyancsak öntöttvas vázszerkezetekkel megépült Hohn
Paxton tervei alapján a londoni Kristálypalota, és 1858-68 között H. Labroust tervezésével a párizsi
Nemzeti Könyvtár csarnoképülete.

Falburkolatok

A falburkolati megoldások tekintetében jelentősen új megoldások nem születtek. Már a 18. század
közepétől a fémlemezeket hengereléssel állították elő. A vaslemezeket a külső korrózió elleni védelem
céljából a századforduló tájékán egyre gyakrabban vonták be cinkkel-horgannyal.

Az épületek homlokzatain néha díszítő bádogszerkezeteket helyeztek el, az öntöttvas oszlopos

csarnokoknál horganyzott vaslemezburkolatokat készítettek a szerkezeti csatlakozásoknál.

Pontszerű támaszok

A korábban alkalmazott pontszerű támaszok mellett a 19. század első felében megjelentek az
öntöttvas oszlopok. A vasat a romantikus építészet hagyományokhoz kötötten kezelte, az öntvények
oszlopfejezetein nem egy esetben kőfaragásos, vagy gipszdíszítésekhez hasonló antik formák jelentek
meg. Az öntöttvas oszlopokat formailag három részre tagolták. A lábazati és fejezeti tagozatok
öntőformákban kerültek megformálásra. Az oszlopok törzse többnyire kör keresztmetszetű volt, sima
vagy kannelurázott felületekkel. Az alaptestre való illesztéshez, valamint az oszlopfejezetekre ültetett

15
tartószerkezetek fogadásához speciális vasöntvényeket készítettek. Az öntöttvas oszloptalpakat
csavarokkal és a furathézagok forró ólom kiöntésével kő alaptömbökhöz rögzítették(273. sz. ábra).
Mivel a méretezésről tudományos ismeretekkel nem rendelkeztek, ezért a keresztmetszeteket
tapasztalati úton állapították meg. Ezáltal kivétel nélkül az oszlopok túlméretezettek voltak, nem
használták ki az öntöttvas anyag kedvező szilárdsági (nyomószilárdsági) adottságait.

Az öntöttvas oszlopokat mind külső, mind pedig a belső térben egyaránt alkalmazták. A belső tereket
oszlopsorokkal fő és mellékhajókra, esetenként oldalhajókra osztották. Például a 19. század közepének
legnagyobb csarnoka (London-Kristálypalota) 3230 db öntöttvas oszlopból állott, melynek 11 hajóra
osztották az épületet. A főhajó szélessége, azaz a legnagyobb oszlopok közötti fesztávolság 22 méter
volt. Az öntöttvas oszlopokat emeletes elrendezésben is összeépítették. Ilyen esetekben az oszlopfej és
talpazat speciális öntöttvas kapcsolóelemekkel csatlakoztak egymáshoz. A csomópontokat
vascsavarokkal vagy szegecsekkel erősítették meg. A furatokat minden esetben előre, az öntéskor ki
kellett alakítani, mivel az öntöttvas utólag igen rosszul volt lyukasztható(274. sz. ábra)

Alapozási megoldások

Az alapozások területén a beton, mint új anyag alkalmazása, valamint az öntöttvasból készített

pontszerű támaszok alapozása jelentett újabb megoldásokat. A zúzottkő vagy kavics és homok
adalékanyagú betonokat a 19. század első felében leginkább alapozási célra alkalmazták.

Magyarországon az első legjelentősebb betonalapozás 1839-ben a Lánchíd építésénél készült.

Az öntöttvas oszlopok talp-lábazati elemeit nagyméretű faragott kőtömbökkel vagy téglával, kővel
körülfalazott kisebb méretű kőtömbökkel alapozták alá (275. sz. ábra). Mivel a talpak rögzítésére
vascsavarokat használtak, ezért a kő és téglafalazatokban igen nehézkés volt a lehorganyzó furatokat
stabilan kialakítani. A pontszerű, vagy sávos alaptestekbe falazott kőtömbökben viszont e rögzítési
pontokat könnyebben, biztonságosabban ki tudták fúrni.

Nyíláskiváltások

A romantika építészete a hagyományos, klasszicista építészet által is használt nyílás-áthidalási

megoldásokat alkalmazta. Az öntöttvas szerkezetek a nyílások kiválásánál is megjelentek. Az
öntöttvas már említett kedvezőtlen húzó és hajlító szilárdsági tulajdonságai miatt csak kisebb
fesztávolságú gerendákat tudtak öntöttvasból készíteni. Az anyag jó nyomószilárdsági tulajdonságai
miatt elsősorban a rácsos tartószerkezetek nyomott rúdjaiként voltak gazdaságosan alkalmazhatók.
1789-ben hídépítési célokra használták először nagy fesztávolságok áthidalására öntöttvas
szerkezeteket. Az angliai Coalbrookdale-i Sevrn folyó hídja (T. F. Pritchard) 31 méteres
fesztávolságot hidalt át, az öntöttvasat ívelt nyomott ívgerenda szerkezetként építették be. A
hídszerkezetekben kialakuló erőjáték közel a hagyományos kőboltívek erőjátékával egyezett meg.
Észak-Angliában 1793-1796 között felépített Sunderland híd által áthidalt fesztávolság már a 72
méteres fesztávolságot is elérte. Az ívrácsokat öntöttvas rudakból és kovácsoltvas kötőelemekkel
alakították ki.
Az öntöttvas oszlopok közti fesztávolságokat, azaz az épületek fő és mellékhajóit ívelt formájú,
öntöttvas rúdelemekből álló rácsos ívgerendákkal hidalták át.

Födémszerkezetek

A 18. század közepén megjelenő cseh, és csehsüveg boltozatok (276., 277. sz. ábra) a 19. század első
felében, széles körben alkalmazást nyertek. A boltozatokat általában 4-7 méter fesztávolságú terek

16
lefedésére használták. Egyes építészeti emlékeknél 9 méteres boltozati fesztávolsággal is találkozni
lehet. A romantika az az utolsó építészeti stíluskorszak, melyben a boltozatok a terek lefedésében még
jelentős szerepet töltöttek be.

A hagyományos fagerendás síkfödémek csak korlátozott méretű fesztávolságok lefedésére voltak

alkalmasak, ezért a nagyobb fesztávolságokat boltozatokkal, vagy nyitott fedélszerkezetekkel fedték.
A cseh és csehsüveg boltozatok mellett valamennyi korábban használt boltozati megoldást
alkalmazták, a templomok centrális terei fölé továbbra is többnyire kéthéjú kupolaboltozatokat
építettek.
Az öntöttvas szerkezetek az öntöttvas anyagának kedvezőtlen szilárdsági tulajdonságai miatt nem
tudták sem a boltozatokat, sem pedig a fagerendás födémszerkezeteket kiszorítani, térlefedésben való
alkalmazásuk nem volt számottevő.
Magyarországon a városiasodás hatására felépülő többszintes lakóépületek általában csapos
gerendafödémmel épültek. Emellett borított fagerendás födémeket (278.a., 278.b., 278.c. sz. ábra),
falusi épületeknél pólyás (279. sz. ábra) és sárléces (280. sz. ábra) gerendafödémeket is építettek. Ez
utóbbi födém megoldásokat csak zárófödémként lehetett alkalmazni, mivel a gerendák közét ritkított
lécekre dolgozott sár – agyag tapasztűs töltötte ki. A pólyás födémeknél a fagerendák közé
szalmacsócsával körbetekert farudakat illesztettek be, melyek alul és felül agyagtapasztást kaptak. A
sárléces födém ennél egyszerűbb volt, mivel az agyagtapasztást csupán ritkítottan fektetett lécezés
fogta. A mennyezetet többnyire nádszövettel burkolták és vakolták.

A 19. század első felében rájöttek arra, hogy a falfülkében feltámaszkodó fagerenda végek
befülledhetnek, fokozottan ki vannak téve a korhadás veszélyeinek. A 19. század közepe felé a
gerendavéget már általában nem falazták be szorosan, hanem a szabad oldalak mentén légréseket
(281.a., 281.b. sz. ábra) alakítottak ki. A problémát néhol úgy oldották meg, hogy a gerendavégeket
nem a falegyenekre, hanem abból kinyúló kő konzolgerendákra, illetve konzolgerendákra fekvő külső
fagerendákra (282.a., 282.b., 2828.c. sz. ábra)támasztották fel. Ezáltal megszűnt annak a veszélye,
hogy a falszerkezetekből a faszerkezetekbe nedvesség adódik át. Elsősorban nem is közvetlenül a
nedvesség, hanem a nedvesség hatására megtelepedő farontó gombák és rovarok jelentettek veszélyt.

A barokk kor építési megoldását követve a romantikus építészet is a falakat falkötővasakkal fogta
össze. A 19. században szinte kizárólagosan laposvasakat alkalmaztak. A fagerendák falra, vagy
konzolokra feltámaszkodó végeire gondos építés esetén laposvas hevedereket rögzítettek fel.

A hevedereket általában fűzőcsavarokkal erősítették fel a gerendavégekre, melyeket a födém síkjában

futó falkötővasakhoz rögzítették.
Különböző falszerkezeti részek, így kiülő párkányzatok, térdfalak egyéb faltagozatok, valamint
falsarkok és falcsatlakozások megerősítésére vaskapcsokat és vízszintesen futó kötővasakat
alkalmaztak.

Lépcsőszerkezetek

Az öntöttvas anyagának legelső építészeti alkalmazása a lépcső szerkezetekhez kötődik. Soufflot

1779-81 között a párizsi Louvre új lépcsőszerkezetét öntöttvas elemekből készítette el. Az öntöttvasat
a hagyományos kovácsoltvas anyagok mellett korlátok készítéséhez is felhasználták. A cement-
betonok megjelenésével a 19. században elkészültek az első talajon fekvő betonlépcsők, lépcsőfok
elemek.

17
Tetőszerkezetek

Öntöttvas szerkezeti elemekkel rácsrudas tetőszerkezeteket is építettek. A szerkezetek húzott rúdjait

fából és kovácsoltvasból, a nyomott rudakat pedig öntöttvasból készítették. A rúdelemek
találkozásánál többnyire kovácsoltvas csomóponti elemeket helyeztek el.
A fa fedélszerkezetek közül minden korábban alkalmazott szerkezeti megoldást alkalmaztak. A
fedélszerkezetek a nagyobb fesztávolságú színektől eltekintve általában kötőgerendásak, illetve
sárgerendásak voltak. A mai hagyományos fedélszerkezeteknek nevezett tetők kialakulása a 19.
századra tehető. Míg a század legelején többnyire barokk, addig a 30-as évektől kezdődően gyakran
jelentek meg a fedélszerkezetekhez jobban hasonlító állószékes (283. sz. ábra), dűltszékes (284. sz.
ábra) és bakdúcos (285. sz. ábra)fedélszerzetek.

A barokk fedélszerkezeteknél alkalmazott függesztő és függesztő-feszítőműves szerkezeti kialakítások

megmaradtak, a fő és mellékszaru állásokat továbbra is torokgerendával alakították ki. A szelemenek
4-5 szögű keresztmetszettel készültek, a függesztő szerkezeti elemeket elsősorban nagyobb
fesztávolságot lefedő fedélszerkezeteknél gyakran vasrudakkal alakították ki. A szaruállások
legáltalánosabban használt tengelytávolsága 0, 9 és 1, 2 méter között változott, általában minden
ötödik-hatodik szaruállás volt főállás (287. sz. ábra). A főállásokat még a 19. század második felében
is gyakran alakították ki dűltszékes keretszerkezetként, nagyobb fesztávolságnál, közbenső oszlopos
megtámasztásokkal. A romantikus építészet a barokkban és a klasszicizmusban alkalmazott
tetőhéjalási megoldásokat vette át.

Padló szerkezetek

A romantikus építészet a korábbi padlóburkolatok mellett a betont is felhasználta a terek burkolására.

Már a 19. század közepétől betonozott aljzatra fektették a kő és agyaglap, illetve kerámiaburkolatokat.
Magyarországon a 19. századi égetett agyag padlóburkoló lapok mérete. 28-30 x 28-30 x 4-6 cm. Az
égetett agyaglapok sok esetben színes máz, illetve dombornyomásos mintázatot kaptak. A
betonaljzatok jó alapot biztosítottak terrazzo burkolatok készítéséhez.

Nyílászáró szerkezetek

A 19. században az ajtók és kapuzatok meghatározó része vázas – kazettás kilakításokkal készült. A
vasalatok fejlődésében különösebb változás nem volt tapasztalható, az ajtók fa tok és
szárnyszerkezetekkel készültek. A nagyobb felületű ablaknyílások tokszerkezeteit vízszintes és
függőleges osztóbordákkal osztották kisebb felületi részekre. Az ablakok túlnyomórészt kettős
szárnyszerkezettel (288. sz. ábra)kerültek kialakításra. A külső-homlokzati síkon megjelenő
szárnyak kifelé, a belső, falkáva mögé helyezett ablakszárnyak pedig befelé nyíltak. A korlátozott
üvegméretek miatt a szárnyszerkezeteket fa üvegosztó bordázatokkal tagolták. Bizonyos esetekben a
homlokzati síkra kifelé nyíló zsalugáteres (289. sz. ábra) ablakszárnyakat, vagy igénytelenebb
kialakítás esetén zsanéros fatáblákat szereltek fel. Az ablakszárnyak a tokszerkezetekhez kétszeres
ütközéssel kapcsolódtak. Az ablakok üvegezésének tekintetében a 19. század elején forradalmi
változások mentek végbe. A fúvásos és öntéses üveggyártási technológiák mellett felfedezték az
üvegsajtolás módszerét. Az új olvasztókemencék beindításával a korábbi kisipari üveg-előállítás,
tömeges üveggyártást tett lehetővé. A kristálytechnológia alkalmazásával a 19. század közepén a
kézműipar csaknem teljesen megszűnt. Ezen évtizedekben jelentek meg először a drótokkal,
huzalokkal erősített üveglapok, melyek a század második felétől nyertek szélesebb körű alkalmazást.

18
Az épületek szerkezeti rendszere

Az épületek legnagyobb része tömör falas szerkezeti rendszerben épült, a falak hosszanti-hosszfalas
elrendezésével. Az öntöttvas oszlopok alkalmazásával mind középületeknél, mind pedig ipari
csarnokoknál oszlop-gerendás és oszlop-rácsos tartós szerkezeti rendszereket építettek.

3. AZ ELEKTIKA ÉPÍTÉSZETÉNEK ÉPÍTŐANYAGAI ÉS ÉPÜLETSZERKEZETEI

Az ipari forradalom valódi hatását a 19. század második felében éreztette Európa-szerte. Az ipari
üzemek elterjedése, a vasúti hálózatok kiépülése minden ország gazdasági életét pozitív módon
befolyásolta. A nemzeti ipari és világkereskedelem fejlődésére utaltak az 1851-től megrendezésre
kerülő világkiállítások, ahol a résztvevő országok összemérhették az ipari és mezőgazdasági termelés
során elért eredményeiket. A londoni világkiállítás után (London- Kristálypalota) 1867-ben, 1878-
ban, 1889-ben, Párizsban rendeztek ismételten világkiállításokat. Magyarország vonatkozásában a
milleneumi ünnepségek hatására épültek nagyobb számban középületek. A városi fejlődést legjobban
a nagyszabású városépítési munkálatok jelzik. Párizs rendezési tervét 1854-1871 között Eugene
Haussmann készítette el, mely alapján nagyszabású városrekonstrukciós és városépítési munka
kezdődött el. Ausztriában a bécsi Ring, magyarországon pedig a Duna pesti oldalának építése jelentett
nagy városépítési feladatokat.
A 19. század második felének építészete sok új és sok régi építészeti elemet tartalmazott. Az épületek
a korábbi korok építészetének-építészeinek tiszteletét sugározta, elismerve az ókori, középkori, és az
újkori stílusok, valamint a barokk, klasszicizmus stílusok épület, tömeg és homlokzatformálásban elért
eredményeit, művészi hatásait. Emellett a nagyszámban megjelenő új anyagok, és új építészeti
igények az építésben forradalmi változásokat és ellentmondásokat hoztak. A régi formák mellett új
tartalom jelent meg, mely ellentmondásokból a 20. század elejére az utóbbi került ki győztesen,
további rohamos építészeti-szerkezeti fejlődést eredményezve. A romantika korában megjelenő
anyagok az eklektikus építészetben nyertek igazi nagyarányú felhasználást. A beton, az üveg, az
öntöttvas mellett az építőiparban megjelent a vasbeton és az acél, amelyek például a födémszerkezetek
esetén gyökeresen újat hoztak a korábbi évezredekben kialakult gyakorlattal szemben.

Falszerkezetek és falburkolatok

A 19. század második felében valamennyi korábban alkalmazott falazóanyagot és falszerkezeti

megoldást alkalmaztak.

A romantikától kezdődően általánossá vált, sajtolásos eljárással készülő nagyméretű tömör téglák
(6,5 x 14 x 29 cm) mellett feltehetően német-szász hatásra a század utolsó éveiben megjelentek a
kisméretű tömör téglák (6,5 x 12 x 25 cm) is, azonban elterjedésük csak a 20. század második
évtizedére tehető. A tömör agyagtéglák mellett fűrészporral kevert agyagból is készítettek
falazótéglákat. A fűrészpor kiégésével (tuff téglák) porózusosabban, könnyebb, jobb hőszigetelő
képességű falazótéglákat tudtak előállítani. Emellett gyártottak soklyukú (290. sz. ábra) falazótéglákat
is (12 x 12 x 25 cm-es) méretben, mintegy 40-50 henger alakú üreget tartalmazva. A kor további
újítása a válaszfal téglák felfedezése, ugyanis a 19. század feléig a válaszfalak építésére is a
teherhordó falnál alkalmazott anyagokat használták kisebb szerkezeti vastagságban.
Nyugat-Európán 4-5,5-6,5-8-11 cm vastagságú üreges válaszfallapok (291. sz. ábra) terjedtek el. A
válaszfallapok hossza 22 cm volt, magasságuk 11-15 cm között változott. Az elemek horony nélkül
sima elem felülettel csatlakoztak egymáshoz. Készültek egy nagy üreggel, de készültek vízszintesen
futó kör vagy négyzetes átmérőjű üregekkel is. Mindezek mellett megjelentek a korszerű
falazóblokkok elődjei is, a hagyományos tömörtéglákat meghaladó méretekkel és különféle
üregkialakításokkal (282. sz. ábra).

19
A falazáshoz a mészhabarcsok mellett nagyarányban használtak fel cementtel javított mészhabarcsokat
és cementhabarcsokat is.
A 19. század végén jelentek meg a mészhomok téglák, melyeket mész és homok gőznyomás alatt
történő keverésével állították elő. Magyarországon a mészhomok téglák csak a 20. század elején
terjedtek el. Az öntöttvas oszlopok között réteges kitöltő falazatokat készítettek, gyakran falazati
rétegek közötti légréteggel, vagy hőszigetelő salak, samott… stb.(293., 294. sz. ábra) kitöltésekkel. A
homlokzaton egyre gyakrabban jelentek meg zsugorodásig égetett tömörtéglák, azaz klinkertégla
burkolatok.

Falburkolatok

A tömeges bérlakásépítés szükségessé tette a nemes burkolóanyagok olcsóbb anyagokkal való

kiváltását. A gipszlemezek és papír falikárpitok új falburkolási felületképzési lehetőségeket
teremtettek. A korában faragott kőelemekkel kialakított ornamentikákat olcsóbb és kevésbé tartós
gipsz és vakolati tagozatokkal helyettesítették. Az épületburkolásban és díszítésben az öntöttvas
elemek, az újonnan megjelenő horganylemezek és hengerelt acélok is igen jelentős szerepet játszottak.
A század utolsó évtizedeiben a síkfödémek elterjedésével mind gyakrabban jelentek meg a
boltozatokat utánzó álszerkezetek (fából, kovácsoltvasból és hengerelt acéllemezekből vakolt deszka
és gipszlemez burkolatokkal

A beton anyaga adta az alapgondolatot a műkő és műmárvány falburkolatok előállításához. A 4-6 cm

vastag burkolóelemek mellett vékonyabb mázas, zománcozott agyaglapokat és kerámiacsempéket is
használtak különféle lapméretekben.

Pontszerű támaszok

A hagyományosan falazott, vagy kőből faragott pontszerű támaszok mellett a 19. század második
felében továbbra is alkalmazták a romantikus építészet által kidolgozott öntöttvas oszlopos
támaszmegoldásokat. Nagyarányú elterjedésük a 19. század 60-80-as éveire tehető.
Háttérbeszorulásuk a 80-as években kezdődött el, mikor is az építőiparban mind nagyobb
mennyiségben kezdték alkalmazni a hengerelt acéltartókat (295.a., 295.b., 295.c sz. ábra). A
födémgerendák mellett egyre többször készítettek oszlopokat „I”, „U”, „T”, „L” szelvényekből
laposvas, vagy kisebb méretű hengerelt acélhevederekkel kombinálva.

Alapozási megoldások

A 19. században az alapozások fejlődése elsősorban azok méretezésével jellemezhető. A

talajmechanika tudományának megjelenésével a talajok szilárdságát, alapozást meghatározó főbb
tulajdonságait már vizsgálni tudták, így a falazott és betonozott alaptestek méreteit közelítő
számításokkal meg tudták határozni.
A beton alkalmazása a 19. század második felében egyre gyakoribbá vált. Betonból készítették például
el az Országház alapjait is, ahová összesen 58. 000m3 betont dolgoztak be. A változó méretű egy
lepényt alkotó alaptestek átlagos mélysége 2 méter. A kupolával fedett épületrész alatt 4,69 m, az
udvaroknál 0,75 méter mély alaptestek készültek 1885-től. A vasbetont is használták alapozási
célokra, de elsősorban csak hidaknál, valamint nagyobb méretű és tömegű magasépítményeknél.

Nyílásáthidalások

A hengerelt vas, és a vasbeton megjelenésével a nyílások addig használt fa, kő, öntöttvasgerendás,
valamint falazott tégla vagy kőboltíves megoldásai a század végére telejsen háttérbe szorultak. A
hengerelt vasat „I”, „U”, „T”, és „L” szelvényekben nyílásáthidaló gerendaként építették be (296. sz.
ábra). A leggyakrabban az „I” vasak kerültek felhasználásra. Szélesebb falszerkezeteknél továbbá
nagyobb fesztávolságoknál az „I” gerendákat egymás mellé sorolva fektették le.

20
A gerendák együttdolgozását a gerendák alsó és felső övlemezére hajtott laposvas kapcsokkal, és
gerinclemezeket felfűző csavarokkal biztosítottak. Már a 19. század közepén felismerték a vas és
acélanyagok rozsdásodására, illetve korrózióra való hajlamosságát, így a vasgerendás áthidalásoknak
kétfajta megoldása terjedt el. Az egyik megoldásnál a gerendák felületét olajfestékkel vonták be,
ezáltal védve az elemeket a korrózió hatásaitól. Másrészt a gerendák közét, alsó, felső, valamint
homlokfelületeit kibetonozták, a cement lúgos kémhatása által kitűnő korrózió elleni védelmét
biztosítva.
Az első esetben a gerendák közét alsó övlemezekre felfektetett téglafalazatokkal töltötték ki, a külső
és belső gerendafelületeket pedig egyenes téglaboltövekkel burkolták.

A vasbeton gerendák fejlődése az első vasbetonfödém megépítésével rohamos lépteket vett (1852). A
század végére a mai vasbeton áthidaló gerenda vasalatokhoz hasonló kialakítású vasbetéteket
helyeztek el a zsaluzatokba (297. sz. ábra). A gerendák alsó húzásának kitett övszakaszát húzott
betonvasakkal erősítették meg, illetve a keletkező húzó igénybevételeket a beton anyagának rossz
húzószilárdsága miatt jó húzószilárdságú vasbetétekkel vették fel. A támaszoknál keletkező nyírási
igénybevételek a kezdetleges vasbetongerendákon gyakran okoztak repedéseket. Ennek
ellensúlyozására a támaszoknál nyíróvasakat helyeztek el. A vasbetéteket 45 fokban meghajlítva
helyezték be a zsaluzatba. A vasalat szerelését kengyelek felhasználásával oldották meg. A maihoz
hasonló vasalási rendszerekkel 3-4 méter fesztávolságot tudtak áthidalni monolitikus, azaz helyszínen
készülő vasbetongerendákkal.
A vasalt betongerendáknak egy másik megoldása volt a már említett hengerelt vasbetétes gerendák
(298. sz. ábra). Vasbetonszerkezetekkel álboltíveket is építettek. A vasbetongerendákat a záradék
magasságágban futtatták végig. Az ívelt és a négyszög alakú nyílásfelületek közti falazati részeket
kibetonozták, a köztes betonkitöltést a gerendázatról lelógatott vasbetétekkel stabilizálták (299. sz.
ábra). A nyílások íves vasbetongerendás lefedésére is történtek kísérletek, a vasbeton ívgerendák első
kialakításai is a 19. század végére vezethetők vissza.
A vasbeton szerkezetek készítéséhez kezdetben természetes cementet, vagy más néven
románcementet később portlandcementet használtak.

Födémszerkezetek

Az eklektika a legnagyobb fejlődést talán a födémszerkezetek területén hozta. Már a 18. század
végén, 1786-ban, Angliában létrehozták az első hengerművet, melyek lehetőséget teremtettek
hengerelt idomvasak előállítására. A drága anyagot az 1800-as évek első harmadától a vasútépítés
egyre nagyobb mennyiségben alkalmazta, majd a gyártás fejlődésével, illetve a hengerelt vasak árának
csökkenésével lehetőség nyílott azok építőipari alkalmazására is. 1847-ben Zores francia mérnök
szabadalmaztatta a hengerelt I tartót. Magyarországon a hengerelt vasak, vagy más néven folytacélok
első jelentősebb alkalmazására a Lánchíd építésénél került sor. 1839-49 között. William Clark a
magyar gyártó háttér hiányában, Angliában gyártatta le a Lánchíd szerkezeti elemeit.
1847-ben létrehozták az Ózdi Vasgyár- és Hengerművet, majd ezután 1870-től Salgótarjánban,
Diósgyőrben is létrejöttek a vasút kiszolgálása mellett építőipari vastermékeket is gyártó üzemek. A
hengerelt vas az öntöttvashoz képest nemesebb, nagyobb szilárdságú vasanyagból készült hengerlés
útján. Minősége a gyártás jellegéből adódóan megbízhatóbb volt, alakját, minőségét már a 19. század
második felében szabványosították.

A hengerelt acél a 70-es, 80-as években sajátos helyzetet teremtett. A téglából, kőből falazott
falszerkezetekre s korábbi fagerendák helyett „I” keresztmetszetű acélgerendákat fektettek (300. sz.
ábra). Az acélgerendák gerinclemezeinek végeire csavarozással, vagy szegecseléssel, esetenként
hegesztéssel felerősített laposvasakat a falkötővasakhoz rögzítették. Az új anyagot hagyományos
módon építették be. A kémény és egyéb kiváltásokat a fagerendákhoz hasonlóan gerendakiváltásokkal
oldották meg. A merőlegesen gerinclemeznek futó gerendavégeket kétoldali csomólemezekkel, illetve
hevederekkel rögzítették a kiváltó gerendák gerinclemezéhez. A kötést csavarozással vagy
szegecseléssel alakították ki. Az acélgerendák lehetővé tették a válaszfalterhek szintenkénti kiváltását.

21
A válaszfaltéglák megjelenésével akár egy gerenda is képes volt a válaszfalterhek viselésére. Nagyobb
válaszfal teher esetén a gerendákat megkettőzték, vagy megháromszorozták a válaszfalak alatt. Az
acélgerendák alsó és felső övének kedvező nyomatéki teherbírásból adódóan a gerendákat konzolosan
is túl tudták nyújtani, ezzel a konzolosan kinyúló kő és vastartók a függőfolyosók és erkélylemezek
alátámasztására többnyire feleslegessé váltak. Budapesten ennek ellenére a függőfolyosókat néha
egyedi – hengereltacél konzol gerendával támasztották alá. A 0,8-3,0 méter tengelytávolsággal
fektetett acélgerendák közének kitöltésére igen sok megoldást alkalmaztak. Ezek közül a leggyakoribb
megoldások az alábbiak voltak:

- Acélgerendák közti csapos gerendafödém (301. sz. ábra)

Az acélgerendákat 2-2,5 méter tengelytávolsággal fektették, a kissé ferdén övlemezek közé helyezett
fagerendák az acélgerendák alsó övlemezének vállaira támaszkodtak fel. A födémszerkezeteket alulról
általában nádszövettel erősített vakolattal látták el.

- Acélgerendák közti borított fafödém (302. sz. ábra)

Az acélgerendákat 2-3 méter tengelytávolsággal fektették. A gerendák közé kisebb keresztmetszetű

gerendákat, vagy pallókat helyeztek el, melyeket alulról és felülről deszkával borították. A kis önsúlyú
födémek acélgerendák közti pallóit általában 1,5-2,5 méter tengelytávolsággal fektették.

-Az acélgerendák közti poroszsüveg boltozat (303. sz. ábra) a legáltalánosabban alkalmazott megoldás
volt. A kb. 0,9-1,3 méteres tengelytávolságokkal fektetett acélgerendák közét 8-10 cm ívmagasságú
boltozott téglafalazattal töltötték ki. Az acélgerendák alul megjelenő övlemezét általában olajfestékkel
festették le, mivel a téglával szemben a vas rosszul tartotta meg a födém alsó síkjának vakolatát.
Az idomtégla gyártás beindulásával a gerendák alsó síkjának vakolhatósága, a boltozati téglák jobb
gerendavállakra való fektetése, valamint a gerendák tűz elleni védelem céljából az acélgerendák alsó
övlemezére égetett agyag papucselemeket húztak. Ugyancsak az idomtéglák gyártásával függ össze,
hogy a tömörtégla boltozásokon kívül boltozó üreges idomtéglákat is használtak.

- Végül – acélgerendák között vasbeton lemezeket is készítettek a födémek alsó felületét sík,
vakolható felületűvé téve.(304. sz. ábra)

F. Coignet 1852-es vasbeton födémre vonatkozó szabadalma után 1867-78 között számos
vasbetonszerkezeti szabadalom látott napvilágot. 1892-ben kapott szabadalmat az a vasalati kialakítás,
amelyet napjainkban is nap, mint nap alkalmazunk vasbetongerendák, vasbetonlemezek építésénél. A
19. század második felében sík vasbeton lemezfödémeket (305. sz. ábra) valamint alul (306. sz. ábra)
és felülbordás (307. sz. ábra)vasbeton lemezfödémeket is építettek. A merészebb vékony, ívelt
vasbetonszerkezetek azonban csak a 20. század első évtizedeitől jelentek meg. Az elsőre előre gyártott
vasbetonfödém gerenda elem 1890-ben Hennebique nevéhez fűződik, sőt már a 19. század végén
feltalálták a feszítettbeton födémszerkezeteket. 1886-ban az amerikai P.H. Jackson a vasbetonlemezek
lehajlás következtében bekövetkező repedésének ellensúlyozására kísérletekkel fejlesztett ki az új
szerkezet. A vasalat vékony gömbvasait megfeszítette, mellyel, kisebb acélkeresztmetszetekkel kisebb
lehajlású, repedésre kevésbé hajlamos födémszerkezetet hozott létre. A feszített betonszerkezetek
nagyobb mennyiségű alkalmazására csak a 20. században került sor, mivel a nagyszilárdságú
feszítőhuzalok az acéliparban csak később kerültek előállításra. (1928 Freyssinet)

A vasbetonszerkezetek megjelenésével a 19. századik általánosan használt falkötővas megoldást a

vasbeton koszorúgerendák (306. sz. ábra) kezdték felváltani, melyek alkalmazása a 20. században
vált általánossá, a gerendák végeit hengerelt acélidomokból, vagy gömbvasakból összeállított
koszorúvasalathoz csatlakoztatták, melyek azt követően kibetonozásra kerültek. Magyarországon
körülbelül 2 évtizedig a vasbetonkoszorúk mellett bebetonozott falkötővasas koszorúmegoldásokat is
alkalmaztak a 20. század elején.

22
A fagerendás födémek vonatkozásában meg kell említeni az Amerikában kifejlesztett pallós
födémszerkezeteket (309. sz. ábra). A pallókat állítva kb. 60 cm-es tengelytávolsággal fektették. A
pallólemezeket egymáshoz léckeresztekkel rögzítették ki, mely keresztek lapolással kapcsolódtak
egymáshoz. A kitámasztó lécek végeit a pallóba vésett hornyokba beengedték, így sem az alsó, sem
pedig a felső pallószélek elmozdulni nem tudtak, az egész födémszerkezet együttdolgozását így
biztosítva. A léckeresztekkel kitámasztott fa-pallós födémek, illetve az egyes pallóelemek
szétcsúszásának megakadályozására az egész födémet több helyen kovácsolt, vagy hengerelt
vasrúddal feszítették össze. A pallóvégeket többnyire falhornyokba deszkalapokra, vagy egész
falegyenen végigfutó pallókra ültették.
A fafödémek mindegyike általában különféle feltöltést kapott. A feltöltések a födémgerendák felső
deszkaborítására kerültek. Olyan esetekben, amikor vakolt síkmennyezeteket akartak kialakítani,
olyankor a mennyezetvakolatot hordó nádszöveteket, illetve deszkaburkolatokat nemcsak a fa
födémgerendák alsó síkjára szegelték fel, hanem igen gyakran a fagerendák közbenső szakaszaiban
erre külön gerendázatot, vagy pallósort alakítottak ki. A gerendáktól függetlenített álmennyezettel meg
lehetett akadályozni a gerendák lehajlásából adódó vakolati repedéseket (310. sz. ábra). A
födémszerkezet gerendáinak alsó síkja és a mennyezetburkolat felső síkja között 4-8 cm távolságot
hagytak, ezzel függetlenítve egymástól a két szerkezetet.
A felső deszkaburkolaton kialakított feltöltésekbe ágyazták bele a vakpadlót rögzítő párnafákat, illetve
a feltöltésekre kerültek rá a lapburkolatokat hordozó vékony betonburkolatok. Az acél és
vasbetonszerkezetek megjelenésével a boltozatok fokozatosan kiszorultak a térlefedési megoldások
közül, építésük a századforduló után egyre ritkábbá vált.

Tetőszerkezetek

A 19. század második felében kialakultak a napjainkban is alkalmazott hagyományos fedélszerkezeti

megoldások. A korábban 5 szög keresztmetszetűre megfaragott szelemenek négyszög-, téglalap, vagy
négyzet keresztmetszetű kialakítást kaptak. A 6 méternél nagyobb térlefedési fesztávolságokon a
szarufák behajlását torokgerendákkal (311. sz. ábra) és szelemenekkel akadályozták meg. A szarufákat
közbenső mezőkben megtámasztó szelemeneket – középszelemeneket álló, vagy ferde oszlopokkal
támasztották alá. Az oszlop helyzete alapján kapták a szerkezetek az elnevezésüket. Az állóoszlopos
fedélszerkezetek állószékes (312. sz. ábra), a csúcs irányába dőlő oszlopos fedélszerkezeteket
dűltszékes (313. sz. ábra), és a csúcstól viszonyítva kifelé dőlő ferdeoszlopos fedélszerkezeteket pedig
bakdúcos (314. sz. ábra) fedélszerkezeteknek nevezték. A szelemeneket alátámasztó oszlopsorok
száma alapján a fedélszerkezetek lehettek egy-két-három, öt, stb. székoszlopos fedélszerkezetek. A
főállásokat többnyire 3,5-4,5 méter távolságokra helyezték egymástól, közüket mellékszaruállások
töltötték ki.

A barokk fedélszerkezetekre jellemző, a talp és középszelemenek között a főállásokban futó dúc-

illetve dűltoszlopok elmaradtak, ugyancsak a főállásokban a szelemenek közé beékelt torokgerendákat
fogópár pallók váltották fel. A tetőszerkezetek hosszirányú merevségét torokgerendás fedélszerkezetek
esetében a torokgerendák felső és a szaruállások alsó síkjára szegelt vihardeszkázatokkal
biztosították. Szelemenes fedélszerkezeteknél a merevséget a középszelemenek és a taréjszelemen
mellett az oszlopok és a szelemenek között 45 fokos szögben futó könyökfák, valamint a kontyolások
biztosították. Amennyiben a szelemenek fölött a torokgerendákat meghagyták, úgy azokat is
könyökfákkal merevítették ki a korábbi barokk fedélszerkezeti megoldások szerint. A fa
födémszerkezetek esetén a speciális esetektől eltekintve mindig kötőgerendákat alkalmaztak a
főállásokban, a mellékállások szarufavégeit a főállások kötőgerendái között kiváltott fiókgerendákhoz
(315. sz. ábra) csatlakoztatták. Az acélgerendás födémszerkezeteknél is meghagyták a kötőgerendás
fedélszerkezeti megoldásokat, tekintettel arra, hogy a fedélszerkezetek és falszerkezetek kapcsolatai
sem voltak olyanok, hogy az acélgerendás födémszerkezetek merev tárcsaként fel tudták volna venni a
talpszelemeneknél ébredő vízszintes irányú igénybevételeket.

Az acélgerendás födémszerkezetek alkalmazásával megnövekedő fesztávolságok jelentős igényt

támasztottak a kötőgerendákkal szemben is. A 8-10 métert meghaladó fesztávolságokat már nem

23
lehetett egyetlen nagy keresztmetszetű kötőgerendával áthidalni, így mind gyakrabban vált
szükségessé azok közbenső, húzásnak és hajlításnak kitett mezőkben való toldására. A gerendák
toldására, valamint a több gerendából összetett keresztmetszetek együttdolgozására fűrészfoga,
fabetétes megoldásokat, vagy ezek kombinációját, valamint fűzőcsavaros, és hengerelt, vagy
öntöttvasbetétes kapcsolatokat alkalmaztak (316.a., 316.b., 316.c.sz. ábra). Emellett gyakran
használtak a függesztőműves, feszítőműves megoldásokat is, ahol a fa mellett kovácsolt, vagy
hengerelt vas elemeket alkalmaztak. A fedélszerkezeti csomópontok megerősítésére gyakran
alkalmaztak kovácsoltvas elemeket, melyek követték a szerkezeti csomópontokban összefutó elemek
irányát és síkjait. Ezeket a fémrögzítő elemeket általában hevederszerűen fűzőcsavarokkal rögzítették.
A hagyományos ácsjellegű kötéseket a kötőgerendáknál, szelemeneknél, oszlopoknál ácskapcsokkal
erősítették meg, gátolva a kapcsolatok kilazulását. A csapolások rögzítésére többnyire keményfa
szegeket alkalmaztak. Az ipari és mezőgazdasági épületeknél fagerendákból összeácsolt színeket,
farudas rácsos tartószerkezetet és fa ívszerkezeteket építettek (317. sz. ábra).

A fakupolák, illetve boltozati ívek kialakítására általánosan három megoldást alkalmaztak, melyek
közül csak az egyik számított új megoldásnak, hiszen a hagyományos fakupolákat már a középkorban
(kora keresztény, bizánci és iszlám fakupolák), a de l Ormé rendszerű ívszerkezeteket pedig a
reneszánsz korában, illetve a barokk építészetben is alkalmazták. A fekvő rétegű (318. sz. ábra) EMY-
rendszerű deszkaíves szerkezeteket közel 20 méteres fesztávolságú terek lefedésére használták. A
szerkezetet a francia Emy alkalmazta először a 19. század első felében, azonban szélesebb körű
alkalmazására csak a 19. század második felében került sor. A főtartók olyan ívtartók voltak, melyek
nem egymás mellett álló, hanem egymásra fektetett, ív alakban meggörbített deszkarétegből álltak.
Ezáltal magasságukat a deszkarétegek száma szerint tetszőlegesen lehetett megválasztani. A tartókat
mintaívek mentén, szerelőpadokon állították össze, az ívalak rögzítésére egyenes tetőgerendákhoz
csavarozott fa és fémhevedereket alkalmaztak. A hajlított deszkalemezek együttdolgozását
anyáscsavarok és vaskengyelek biztosították. A hajlított deszkaívek között lécrácsos tartószerkezeteket
is kialakítottak.

A fedélszerkezeteknél új megoldás az öntöttvas rudak mellett a hengerelt vasak rácsos fedélszerkezeti

tartószerkezetként való alkalmazása (319. sz. ábra). A rácsos tartószerű egyenes vagy ívelt
szaruelemek merevítésére ugyancsak kovácsolt, vagy hengerelt vas elemeket, rudakat alkalmaztak.
Az öntöttvas elemeket, mint papucselemeket faszerkezetek, farudak csatlakozásához is felhasználták,
különleges formájú, fesztávolságú, vagy szerkezeti felépítésű fedélszerkezetek esetén.
A fedélszerkezeteket a korábbi megoldások szerint lécezéssel vagy deszkaburkolattal látták el,
melyekre a korábban használt tetőhéjanyagok kerültek.
A héjazatok tekintetében meg kell említni, hogy a tégla és cserépgyártás fejlődésével a 19. század
második felében elterjedtek a hornyolt cserepek (320. sz. ábra), melyek az elemek speciális
illesztéseiből adódóan egyszeres fedéssel is megfelelő vízzárást biztosítottak. Magyarországhoz
köthető a másik újítás, azaz az azbesztcement palák feltalálása. A 19. század végének kísérleteit
követően Európa-szerte kiszorította az új anyag a hagyományos természetes kőzetpalák alkalmazását.
Elsőként 1904-ben Hatschek Lajos Nyergesújfalun alapított azbesztcemen, vagy ahogy akkor
nevezték, műpala gyárat.

Lépcsőszerkezetek

A 19. század elejének beton és vaslépcsői mellett a század végén Bougival 1892-ben megépítette az
első vasbeton lépcsőszerkezetet. Az ipari üzemekben egyre gyakrabban készítettek öntöttvas,
valamint hengerelt vasakból és vaslemezekből összeépített lépcsőszerkezeteket, lépcsőelemeket. A
műköveket lépcsőfok gyártására és burkolására egyaránt felhasználták, sőt az új linóleum és
gumilemez burkolatok a padozatok mellett gyakran borították a lépcsőfokokat is.

24
Padlószerkezetek

A beton, a természetes és portlandcementek elterjedésével új padlóburkolatok jelentek meg. A 19.

század második felétől egyre jobban elterjedt a helyszíni és előre gyártott műkőburkolatok
használata. A csiszolt felületű műkőburkolatok mellett általában sárga, vörös, szürke színekben
keramit burkolatokat is építettek. A burkolólapokat gyakran bordázatokkal, recézésekkel látták el a
csúszásmentesítés céljából. A 2-3 cm vastag cementlapokat általában alárendelt funkciójú
helyiségekben alkalmazták. A burkolólapok felülete olykor színes cementmáz bevonatot kapott, mely
esztétikusabbá, tisztíthatóbbá tette a burkolatot. A terrazzót nemcsak helyszínen öntve, hanem előre
gyártott lapok formájában is burkolatként készítették. Ezek, a ma is használt mozaik padlóburkoló
lapokkal voltak megegyezők, felületüket csiszolt mészkő, dolomit vagy márvány kocsikkal, azok
metszeteivel díszítették. Padlóburkolati célra üvegbetonokat –luxfer- is készítettek, melyek apró
üvegelemeket-üvegcsempéket tartalmaztak. A gipsz-esztrichek betonaljzatokra helyszíni öntéssel
készültek. A gipszhabarcsot simára lehúzták, esetenként gyalulták, a gipszhez többnyire enyvet,
timsót, különféle színt adó lenolajkeverékeket, valamint néha fűrészport, azbesztet adagoltak. A
század vége felé jelentek meg a magnezit alapanyagú öntött padlóburkolatok, melyeket a gipsz-
esztrichekhez hasonlóan 2-4 cm vastagságban terítették szét a szilárd betonozott aljzatokon. A múlt
század végén szigetelési célokra egyre gyakrabban alkalmazott kátrányt és bitument homok és apróbb
kavics adalékok hozzáadásával aszfalt előállítására is alkalmazták. Elsősorban kültéri burkolatok és
kevésbé igényes beltéri burkolatok – így például üzemek padlóburkolatai- készültek 2-4 cm vastag
öntött vagy csömöszölt aszfalt anyagokkal. A fa padlóburkolatok tekintetében a 19. század vége
forradalmi változásokat hozott, mivel Amerikában, ez időben készítették el az első csaphornyos
parketta (321. sz. ábra) burkolatot. A keményfa lécek mérete 3-8x25x50 cm volt. A korábbi puha és
keményfa lécekből, vagy deszka, illetve pallóelemekből álló padlóelemek csak egyszerű sima
felülettel illeszkedtek egymáshoz. Az előre gyártott és csomagolt burkolóelemek alkalmazása gyorsan
elterjedt Európa-szerte.
A vegyipar fejlődése tovább növelte a burkolóanyagok választékát. A 19. század második felében-,
utolsó évtizedeiben készültek el az első linóleum és gumilemez padlóburkolatok. (A linóleum
szabadalmi bejegyeztetése 1860-ban F. Walton, első gumigyár 1839 Goodyear).
A korabeli építőipar az utóbbi burkolatokat „szőnyeglemez” burkolatnak nevezte el. A
linóleumlemezek két szerkezeti rétegből álltak. A hordozó jutaszövetből, valamint a járóréteget alkotó,
oxidált lenolajból, parafa darából, parafa lisztből, gyantákból, gumi-szerű anyagokból, és
színezőanyagokból álló – nyomással jutaszövetre préselt lemezrétegből. A lemezeket
deszkaburkolatokra, simított betonfelületekre, valamint öntött gipsz és magnezit esztrichekre fektették.
A lemezanyag (linóleum) szerkezeti vastagsága általában 1,6 és 4 mm között változott, 1-2-3 méter
széles és 10-20-25 méter hosszú tekercsekben készültek. Linóleum burkolatok esetenként előrevágott
lapburkolatokként is készültek. A gumilemezek építőipari alkalmazása Amerikából származik, ahol a
tekercses lemezkialakítások mellett lapburkolatos megoldásokat is alkalmaztak.

Nyílászáró szerkezetek

A 19. század második felében a kapcsolt gerébtokos (322. sz. ábra)ablakok mellett megjelentek a két
szárnyszerkezetet egyesítő – egyesített szárnyú (323.a., 323.b., 323.c. sz. ábra) ablakszerkezetek
(Tessauer ablakok). A korábbi nyílószárnyas nyitási módú ablakok mellett bukószárnyú (324. sz.
ábra) ablakokat is készítettek.

A szárnyszerkezeteket a korábbi beépítési hagyományt követve a homlokzati síkba, illetve egyre

gyakrabban a falközép vonalára építették be, ezáltal a csapadékvíz hatásainak nem voltak annyira
kitéve, mint a klasszicizmus, és korai romantikus barokk korokban. A homlokzati síkra ültetett kifelé
nyíló ablakszerkezeteket felül szemöldökpárkány védte a csapadékvíztől. A korábbi retesz
megoldásokkal ellentétben korszerűbb rúdzárakat kaptak. A kor jellemző ablakszerkezeti megoldása
volt az alsó álló helyzetű nyílószárnyak fölé tokosztással sorolt fekvő helyzetű bukóablakok. Az

25
üvegezést a szárnykeretben apró szegekkel és ragacsokkal rögzítették. Az ajtótáblák rögzítéséhez
hasonlóan az üvegezés területén is megjelentek az üvegszorító lécezések. Az alsó tok-szárny
csatlakozásoknál az üvegfelületekről lefolyó víz behatolásának megakadályozására vízvezető
vízorrokat alakítottak ki a szárnyszerkezeteken. A megnövekedő nyílásméretek mindenféleképpen
indokolttá tették a tokok és szárnyszerkezetek fa osztóbordákkal való tagolását. Az üveggyártás és a
gyártási technológiák fejlődésével a gyártható üvegtáblaméret megnövekedett, az üvegezés vastagsága
1-4 mm között változott. A huzalokkal erősített öntött üvegtáblákból nagyobb táblaméretet is elő
tudtak állítani, azonban ezeket szokványos ablakszerkezetekben korlátozott átláthatóságuk miatt nem
alkalmazták, elsősorban ipari üzemek homlokzatainál nyertek alkalmazást. Az ablakokat többnyire
vak tokkeretekhez rögzítették, tehát a falazás után kerültek beépítésre. A nyílásáttörés belső felületeit
általában deszkákkal burkolták.
Néha harmonikaszerűen összecsukható belső árnyékoló szerkezeteket – deszkatáblákat is
alkalmaztak. A külsőpárkányzatokat faragott kővel, műkővel, illetve horganyzott acéllemezekkel,
vörösréz és horganylemezekkel, a belső párkányzatokat pedig többnyire deszkával, igényesebb
beépítményeknél márványlapokkal burkolták.

A nyílászáró szerkezeteknek egy újabb csoportját a felülvilágítók alkották. Az építészeti igények

változásával, valamint az újabb födém és fedélszerkezeti megoldások megjelenésével merült fel az
igény átlátszó héjszerkezetek építésére. A legegyszerűbb üvegtetőket fabordázattal építették, mely
bordázatok közé hornyokba ültetett, szegekkel és ragacsokkal rögzített vastag üvegtáblák kerültek.
Igényesebb, tartósabb kialakítás esetén a szerkezeti vázat hengerelt vasak, vagy öntöttvas bordák
alkották. E megoldásoknak egyik legjellemzőbb példája a ma is használt „T” vaskeretek közé fektetett,
drótbetéttel erősített üvegtáblák.

Az ajtószerkezeteket és kapuszerkezeteket is a jobb záródás érdekében kétszeresen ütköztették a fa

tokszerkezetekhez (325. sz. ábra). Csupán csak nagy kapuszárnyak esetében hagyták meg az
egyszeres fa, vagy kőtok ütköztetést. Az ajtószerkezetek a nyitási, működési módok tekintetében az
ablakokhoz hasonlóan tovább fejlődtek. A hagyományos nyílószárnyak mellett középületek
főbejáratainál forgóajtókat építették be.

Az ajtótokokat általában a falazáskor beépített vaktokokhoz erősítették hozzá. A fal vastagságától

függően a belső ajtóknál gerébtokokat, heveder és pallótokokat alkalmaztak. A külső ajtók esetén a
gerébtokok mellett gyakran alkalmaztak kettős szárnyszerkezetű pallós tokokat is. A kettős
szárnyszerkezetű ajtók az ablakokhoz hasonlóan nagyobb hő védelmet, illetve légzárást biztosítottak.
A külső, kifelé nyíló ajtó többnyire tömör, vagy zsalugáteres, illetve lamellázott volt, míg a belső
befelé nyíló ablakszárny feles, vagy háromnegyedes üvegezést kapott.

Épületgépészet

A cement, a beton, vasbeton, továbbá az öntött és hengerelt vasak megjelenésével, valamint a városi
építési feladatok megnövekedésével, a komfortigények növekedésével az épületek gépészeti
berendezései is a megelőző korokhoz képest nagy fejlődésen mentek keresztül. A 19. század második
felében megteremtődtek a gépészeti berendezések gyártásának ipari hátterei. A világvárosok
fejlődésével nélkülözhetetlenné vált a városok központi víz, gáz, csatorna, elektromos, és esetenként
fűtési ellátása.
Az öntött vascsövek, beton és cementcsövek lehetővé tették a közművek épületen belüli vezetését. A
vízellátást kezdetben a 2. emeletig tudták közvetlenül (rendszerben lévő nyomással) megoldani, a
felsőbb szintek vízellátását tetőtérbe, vagy legfelső szintre épített víztartályokkal oldották meg.
A városi gázellátás először csak az utcai közvilágítás ellátására vonatkozott, majd később a
megbízható minőségű öntöttvas vezetékek lehetővé tették a gáz épületbe történő bevezetését is. Már
1851-ben megjelentek az első gáztűzhelyek, majd később a gázüzemű fűtőkészülékek.
Az épületek, illetve helyiségek fűtését, a hőt sugárzással leadó égésterek mellett meleg és forró víz,
valamint kisnyomású gőz fűtőberendezésekkel oldották meg. Ez utóbbiakat elsősorban

26
középületekben alkalmazták. A század végén, a 20. század elején jelent meg az első porszívó, mely
hamarosan felkeltette a porok épületbeli elszívásának gondolatát.
Mindezek mellett meg kell említeni a felvonókat is, mivel új, addig gépi berendezésként nem
alkalmazott épület-berendezésnek tekinthető.

Az épületek szerkezeti rendszere

Az új anyagok és szerkezetek felfedezésével az épületek szerkezeti rendszere is forradalmi fejlődésen

ment keresztül. A továbbfejlődés első irányának az öntöttvas, majd a hengerelt vasszerkezetek
tekinthetők. A szerkezeti konstruálás fő irányát a londoni Kristálypalota jelölte ki monumentális
öntöttvas vázas szerkezetével. Az angol fémipar fejlődésével a 70-es évektől 2, sőt 5-6 szintes
öntöttvas oszlopos, hengerelt vas gerendás vázszerkezetű épületek jöttek létre, elsősorban ipari
funkciókkal. (fonoda, raktár, gépüzem…stb.) Franciaországban 1871-72 között épült fel az egyik
legnagyobb vasvázas épület, a Menier-csokoládégyár (326. sz. ábra) Jules Saulnier tervezésében. Az
oszlopok és pillérek alkotta vázhálót hengerelt vas andráskeresztekkel merevítették ki, melyek az
eklektikus homlokzaton is megjelentek. Az épület érdekessége, hogy a Párizs melletti Marne folyó
fölé épült. A folyó medrébe cölöpalapokkal alapoztak le, magát az épületet a cölöpfejeket összekötő
gerendarácsra építették rá.

A vázszerkezetek területén igaz nem volt egészen új a favázszerkezetek (327. sz. ábra) alkalmazása,
azonban mint előre gyártott építési rendszerek az építés fejlődésének egy egészen új irányát jelölték ki.
Amerikában George Washington Snow (1797-1870) az amerikai vidéki építészetben elterjedt
helyszínen ácsolt fakonstrukciók helyett, üzemben előregyártható építési rendszereket dolgozott ki. Az
első faoszlopokból, gerendákból, előre leszabott pallóelemekből álló házat az 1900-as évek második
harmadában állították össze. A fémipar fejlődésével, azaz a gyártási adottságok kialakulásával a fém-
vázszerkezetek is hasonló úton kezdtek el fejlődni Amerikában. James Bogardus az első öntöttvas
vázszerkezetes épület New Yorkban építette meg 1854-ben (Harper és Társai Könyvkiadó Székháza).
Az építészeti hagyományok szellemében az épület reneszánsz homlokzati kialakítást kapott. Később
az 1870-es években Amerikában egyre több öntöttvas vázszerkezetű épület épült, St. Luis-ban 2-3, sőt
4 szintes kialakítással, nagyméretű üvegfelületekkel. A vas és üveg együttes alkalmazása egy új építési
irányzatot teremtett meg, melyet William Jeney Chichago-i iskolája fejlesztette tovább a nagy
felhőkarcolók építészetévé.
1889-ben épült fel a 14 emeletes Reliance Bulding, melynek acél és üveg alkotta homlokzatát
eklektizáló terracotta frízek díszítették.
Franciaországban az acélváz szerkezetet és térrácsszerkezet felhasználásával Gustav Eiffel az 1889.
évi párizsi világkiállítás alkalmára megépítette a híres Eiffel tornyot. Ugyancsak az ez évi
világkiállítás adott alkalmat egy másik nagyszabású épület megépítéséhez, melyet Contamin és Dutert
mérnökök terveztek.

Ez utóbbi acélváz szerkezetű gépcsarnok tartószerkezetei 115 m fesztávolságot hidaltak át. Az

acélszerkezetekkel első ízben döntötték meg a kupolákkal korábban áthidalt (épület) fesztávolságokat
(Római Panteon, Bizánci Hagia, Sophia, Firenzei Dóm, Római Szt. Péter Székesegyház..). A
tartószerkezet ívezetei három csuklós ívtartóként működtek.
Magyarországon az acélváz szerkezetek első monumentálisabb építészeti példái közé tartozik a 42.
méteres fesztávolságot áthidaló, 1874-77 között a nyugati Pályaudvar lefedésére épített csarnok
szerkezetet (G.Eiffel). A század végén 5 nagyobb vásárcsarnok épült fel Budapesten szegecselt rácsos
acélszerkezetekkel. Ezek közül a legkiemelkedőbb az 1895-97 között Petz Samu tervei alapján a
Vámház téren megépített Nagycsarnok.
A fejlődés harmadik iránya a vasbetonszerkezetek fejlődésén keresztül kísérhető nyomon. 1873-ban,
New York-ban W.E.Ward felépítette az első vasbeton házat, melynek mind falszerkezetei, mind pedig

27
födém szerkezetei vasbetonból készültek. Igaz a födémgerendák még hengerelt „I” vasakkal készültek,
de már a köztes kitöltéseket vasbetonlemezek adták.

A korábban alkalmazott szerkezeti rendszerek mellett a 19. század második felében megjelentek a
könnyű vas-acél váz szerkezetű csarnok szerkezetek, továbbá megépültek a térrácsos tartószerkezetek
első épületei, illetve építményei (Eiffel torony).

4. A SZECESSZIÓ ÉPÍTÉSZETÉNEK ÉS A 20. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN ÉPÍTETT

ÉPÜLETEK
építőanyagai és épület szerkezetei

A 19. század második felétől felgyorsuló fejlődés a 20. század első felében tovább folytatódott. A 20.
század első felének szerkezeti fejlődése elsősorban a 19. században felfedezett anyagok és szerkezetek
tökéletesítésével, kiérlelésével jellemezhető, de emellett jelentek meg újabb szerkezeti rendszerek is,
melyek talán a világháborúnak köszönhetően elsősorban a 20. század második felének építészetében
töltöttek be nagyobb szerepet.

FALSZERKEZETEK

A falszerkezetek építésére felhasználható anyagok választéka a 20. század első felében tovább bővült.
A hagyományos falszerkezetek tekintetében Magyarországon 1918-ban miniszteri rendeletben
határozták meg a kisméretű téglák méretét. (6,5x12x25). Alkalmazásuk a húszas évektől terjedt el
országszerte a régi szász téglaméretek átvételével. A gyártási technológiák fejlődésével a 19. század
második felében kifejlesztett üreges téglák üregméreteit tovább tudták növelni az üregfal vastagságok
csökkentése mellett. A kisméretű tömörtéglák magasságának kettőzésével alakították ki a kevés (328.
sz. ábra) és soklyukú (329. sz. ábra) téglákat. (14,5x12x25). Az üreges és magasított téglák
elterjedésével a falak nyomószilárdsága lényegese nem csökkent, azonban hőszigetelési tulajdonságuk
kedvezőbb lett.

Az új falazó blokkok megjelenésével számos szerkezeti kialakítás született. A falrendszerek egyikét

fekvő üregű, a másik részét ál üregű, harmadik fajtáját pedig váltakozó üreghelyzetű blokkokkal
falazták. Ez utóbbira példa az amerikai rendszerű falazóblokkokból falazott falszerkezet, melyeknél
álló és fekvő üregű téglák váltották egymást, a sorok között az elemek fél tégla széles átkötésével. Az
új falazóblokkok (330. sz. ábra) 25 cm vastag falszerkezet építését tették általában lehetővé (Aristot
téglák 25x25x14,5), de voltak olyanok is, melyekkel akár 34 cm széles falakat lehetett építeni. Ilyenek
voltak például A Handgriffsein téglák, melyek 25-34 cm szélesek, 30 cm hossz és 14,5 cm magassági
méretűek voltak.

A falazóblokkok magasságát rendszerint úgy választották meg, hogy kisméretű tömör téglákkal
összeépíthető-kombinálható legyen. A téglák üregei ugyan csökkentették a falak nyomószilárdságát,
azonban igen kedvező hőszigetelő tulajdonsággal bírtak. Falazásukhoz cementtel javított
mészhabarcsot, illetve cementhabarcsot használtak.
A falak szilárdságát olykor egyes nagyobb üregek habarcskitöltésével növelték. Falazóblokkokhoz
hasonló üreges „L”, „T”, „U” alakú téglaelemeket (331. sz. ábra) burkolási és réteges fal
szerkezetépítési célokra is gyártottak. Ezeket a téglaelemeket többnyire hagyományos kis, illetve
nagyméretű téglákkal rétegesen falazták.
A réteges fal szerkezetek másik csoportját a 19. század vége felé egyre gyakrabban alkalmazott
kisméretű téglafal rétegek közti légréteges, vagy hőszigetelő salak, illetve samott kitöltésű falak
alkották. A határoló falazati részeket 12 és 25 cm-es vastagsággal falazták, fémkapcsos, vagy
téglaelemes pontonkénti, soronkénti átkötésekkel. A falak közti üreget hőszigetelő feltöltésekkel
töltötték ki.

28
A 20. század első felében a beton és vasbeton falak is gyakori alkalmazást nyertek. A betonfalak
esetén több betonfajtát fejlesztettek ki a korábban alkalmazott homokos kavics kőzúzalékos
adalékanyagok és kötőanyag, illetve azok összetételének változtatásával. A kavics és kő beton rossz
hőszigetelő képessége miatt gyorsan elterjedt a könnyűbetonok alkalmazása, melyeknél a természetes,
illetve portlandcementekhez kazán, vagy kohósalak adalékanyagokat kevertek. A salakbeton falak
nyomószilárdsága igaz kisebb volt, mint a hagyományos kavicsbetonoké, azonban hőszigetelő
képességük lényegesen meghaladta azt. A salakbeton falakat általában 30-40 cm vastagsággal
helyszíni betonozással építették.
A salak és oltott mész keverékével mészsalak betonfalakat is építettek (troszkafal), azonban a falak
rossz fagyállósága miatt szélesebb körű alkalmazást nem nyertek. Az új anyagok körét a gázbetonok
tovább bővítették. A betonokhoz gázfejlesztő, különböző habzást előidéző anyagokat keverve
csökkenteni tudták az anyag testsűrűségét (alumíniumpor, kalcium..stb.). A szilárduló betonban így
gázbuborékok maradtak, mely által a beton pórustartalma és a pórusok térfogata megnövekedett.
Ezeket a betonokat többnyire apróbb szemű adalékanyagokból kevesebb kötőanyaggal készítették.
(Aerokret, Gazokret, Zellenbeton). Alkalmazásuk a 20. század első évtizedeitől Amerikában terjedt el.

A beton anyaga adta előregyártási lehetőségeket nem csak a tartószerkezetek területén, hanem a
falszerkezeteknél is kihasználták. Ennek megfelelően különböző formájú üreges betonelemeket (332.
sz. ábra) betonfalazó blokkelemeket készítettek. Az üregeket az építési rendszertől függően vagy
üresen hagyták, vagy pedig salakkal, betonnal töltötték ki.

A válaszfalak építésérre a 20. században a válaszfal elemek választéka tovább bővült. A kis, vagy
nagyméretű tömörtégla válaszfalakat továbbra is építették, azonban elsősorban többszintes épületek
esetén a födémterhek mérséklésére egyre jobban elterjedt az üreges válaszfal elemek alkalmazása. A
20. század közepe felé a válaszfal lapok (333. sz. ábra) egymáshoz, alsó és felső horonnyal, illetve
eresztékkel csatlakoztak a mai válaszfal elemekhez hasonlóan. Az égett agyag válaszfal lapokból
falazott falszerkezeteket acélhuzalokkal erősítették, melyeket a vízszintes hornyokba húztak be a
falazás alkalmával. Az égetett agyag mellett válaszfal lap elemek előállítására gipszet (334. sz. ábra),
sőt könnyűbetonokat is felhasználtak, 6-8-10 cm szerkezeti vastagsággal. Az elemek oldallapját a jobb
vakolattartás céljából rovátkolással látták el. Kisebb szerkezetvastagsági igény, illetve korlátozott
födémteherbírás esetén rabic válaszfalakat is építettek. A rabicfalak (335. sz. ábra) vázát 6-8 mm
átmérőjű gömbvasak, illetve hengerelt acélszelvények alkották. A hengerelt vasháló mérete többnyire
20-30 cm között változott, a kiváltásokat, valamint a falszerkezeti kapcsolatokat hengerelt vas
szelvényekkel erősítették meg. A gipsz, vagy cementhabarcs vakolatot a fal egyik oldali bezsaluzása
után tudták elkészíteni. (Magyarországon például a gipszhabarcs az alábbiakat tartalmazta: folyami
homok, gipsz, enyv, marha vagy sertésszőr). Az önhordó válaszfalak vastagsága között változott.

Falburkolatok

A falszerkezeteket általában téglával vakolták, vagy kővel burkolták. A felhasznált cementfajtáktól

függően a falak román-, vagy portland cementvakolatokat is. Ezek mellett készítettek nemes
vakolatokat is. A nemes vakolat anyagát, világos színű kvarchomok, mészhidrát, fehércement,
valamint ásványi színezőanyagok, csillámporok alkották. A vakolás technológiájától függően sima,
közepesen durva és durva felületű vakolatokat készítettek. Általánosan elmondható, hogy a 20. század
első felében a ma is alkalmazott vakolási megoldásokat és kéziszerszámokat használták. A betonfalak
felülete a zsaluzatokban helyezett formázó elemekkel szabadon alakítható volt, a kor építészeti
felfogása szerint a mai betontechnológiai eszközöket és megoldásokat alkalmaztak. A belső
falfelületek égetett anyag és mázas, zománcozott csempeburkolatot kaptak.

A homlokzaton gyakran jelentek meg fűrészelt 2-4 cm vastag kőlap (336. sz. ábra) burkolatok. A
vékony kőlapok rögzítésére acélhorgokat, valamint lapos tartóvasakat használtak. A fém
rögzítőelemek a burkolólapok függőleges, vagy vízszintes oldalait támasztották meg, végeinek

29
furatokba, vagy hornyokba ültetésével. A fémkapcsok másik oldalát falhornyokba cementhabarccsal,
vagy gipszhabarccsal rögzítették.

Pontszerű támaszok

Az öntöttvasat és a hengerelt vasat a 20. század első évtizedeiben pontszerű támaszok kialakítására
továbbra is használták. A század 20-as éveitől kezdődően a fémtámaszokat a beton valamint a
vasbetonoszlopok, és pillérek fokozatosan kiszorították. A vasbetonoszlopokat, a napjainkban
alkalmazott vasalási megoldásokkal alakították ki négyszög, sokszög, illetve kör keresztmetszetekkel.
1908-ban a svájci R. Maillart feltalálta a gombafödémeket (337. sz. ábra), mely az oszlopok közti
gerendák elhagyásával közvetlen oszlopfödém kapcsolatot tett lehetővé.
1902-1903 között August Perret felépítette az első vasbetonvázas lakóépületet, négyszög
keresztmetszetű vasbetonoszlopokkal.
A vasbetonszerkezetek 19. század végén beinduló előregyártása kihatott a pontszerű támaszok
fejlődésére is, a század második évtizedeitől kezdődően egyre több előre a hagyományosnak
tekinthető, hengerelt acél támaszelemeket „I”, „U”, „H”, „T”, „L” profilú elemekből alakították ki
(338. sz. ábra)

A tűzvédelmi követelményeknek megfelelően a fém támaszelemeket betonnal védték, speciális üreges

égetett agyagtégla elemekkel, illetve gipszlemezekkel burkolták, vagy pedig egyszerűen téglával
körülfalazták.

Alapozási megoldások

Az alapozási megoldások a beton és vasbeton alapok területén fejlődött tovább. A pontszerű

támaszok alá beton vagy vasbeton pont, illetve kehely alapokat készítettek a mai megoldásoknak
megfelelően. A század második harmadától kezdődően az előre gyártott vasbetonoszlopokat és
acéloszlopokat előre gyártott pont és kehelyalapokra ültették. A 19. századig a rossz teherbírású
talajokra az épületeket csak cölöp alapokra tudták ráépíteni. A 20. század 10-es éveitől lemezalapokat
is alkalmaztak, lehetővé téve a falak, illetve támaszok alatt koncentráltan vagy vonalban leadódó
terhek egyenletes talajra történő elosztást. Nagyobb fesztávolságoknál a vasbeton lemezalapokat felső
vasbeton bordázattal, vagy kazettákkal erősítették.
A mélyalapozások vonatkozásában a 20. század közepén már alkalmazták kút, és vasbeton
cölöpalapozásokat. Az előre gyártott, vert cölöpök mellett Franki-rendszerű monolit cölöpalapokat is
készítettek a II. világháborút megelőzően.

Nyílásáthidalások

Az acélgerendák közül elsősorban az „I” vasakat alkalmazták, de találkozni lehet több fajta
szelvényből összetett acél gerendás nyílás-áthidalási megoldással is. A vasbeton a nyíláskiváltások
területén is átlagosan alkalmazott szerkezetté vált. A század közepéig a vasbeton (339. sz. ábra)
áthidaló gerendákat többnyire a helyszínen készítették, de nem ritka azok előre gyártott alkalmazása
sem. Az egyenes tengelyű gerendák mellett íves (340. sz. ábra) tartószerkezeteket is építettek.
A feszített betongerendák többnyire csak a század második felétől terjedtek el.
Külön említést érdemelnek az oszlopok és gerendák egybedolgozásával kialakított kerettartó (341. sz.
ábra) szerkezetek, melyeknél a támasz-gerenda kapcsolatot munkahézagok nélkül sarok-mereven
építették össze.

Födémszerkezetek

Míg a középkorban, a reneszánsz korában, vagy a barokk korban a térlefedés legáltalánosabban

használt megoldásai a fafödémek és a boltozatok voltak, addig a 20. század első harmadát a fa és

30
acélgerendás födémek építése határozta meg. A 19. század második felében kifejlesztett acélgerendás
födémmegoldásokat Európa-szerte széles körben alkalmazták.
Magyarországon az acélgerendák közti poroszsüveg boltozatok építése terjedt el a leginkább. A
vasbetonszerkezetek fejlődésével az acélbetétek bebetonozása, és közeinek vasbetonlemezes kitöltése
mellett mind gyakrabban építettek alul, illetve felül bordás vasbetonfödémeket. A gerendák
gazdaságtalan kialakítása miatt a 20-as évektől az „I” gerendákat hajlításra, nyírásra méretezett
gömbvasakkal, vasalt gerendákkal váltották ki, valódi alul és felül bordás vasbetonlemez födémeket
kialakítva. A 20. század első felében a vasbeton lemezeket lapjára fektetett kisméretű téglákkal
könnyítették ki. Ezt a megoldást acélgerendák közti téglabetétes vasbeton lemezfödémek (342. sz.
ábra) (Horcsik födémnek) nevezzük. Az acélgerendákat 1,2-1,6 méteres tengelytávolsággal fektették,
és a gerendaközök zsaluzatába kisméretű téglákat helyeztek el úgy, hogy a gerenda tengelyére
merőlegesen sorok között 3-4 cm-es hézag alakult ki. A gerenda tengelyével párhuzamos hézagokat
kötésben alakították ki a téglák feles eltolásával. Az előbb említett 3-4 cm széles illesztési hézagokba
acélbetéteket helyeztek, melyek végeit az alsó övlemez vonalát kibetonozták.

Gerendák közét esetenként szorosan egymás mellé illesztett égetett agyagelemekkel, üreges
agyaglapokkal (343. sz. ábra) töltötték ki, körülbelül 70 cm-es gerenda tengelykiosztás mellet. Ennél
nagyobb fesztávolságon a kerámiaelemek már olyan hajlításnak voltak kitéve, hogy könnyen
elrepedhettek, eltörhettek volna. A gerendák teherbírásnak korlátozott kihasználása miatt (70 cm-es
tengelytávolság) az agyaglapos megoldásokat csak elvétve alkalmazták. (A gazdaságosság miatt
kisebb méretben beépített „I” szelvényeknek többnyire a lehajlásával volt probléma). A
födémszerkezeti megoldást elsősorban Olaszországban alkalmazták.

A fentiekhez hasonló megfontolások alapján az „I” tartók közé kovaföld tömbből (344. sz. ábra) is
alakított kis béléselemeket. A hazai fejlesztésű födémszerkezeti rendszer a gerendaközök korlátozott
teherbíró képessége és tartóssága miatt nem vált általánosan alkalmazott megoldássá.

Érdekes átmenetet képez az acélgerendás és vasbeton födémek között a Franciaországban kifejlesztett

Christinfödém (345. sz. ábra). A hengerelt acél tartógerendája az „I” acélnak felelt meg, amely a
födémek készítésekor, mint tartószerkezet, körülbetonozása után, pedig mint vasbetongerenda
acélbetétje működött. A különleges szelvényvasak alsó síkjára nád pallószöveteket rögzítettek fel,
melyeket alulról vakoltak. A nádpadlóra helyezett kerámia elemek, vagy feltöltések tetején vasbeton
lemezt alakítottak ki, így a szerkezet, mint alulbordás vasbetonlemez működött. A jobb beton-szelvény
kapcsolat miatt a szelvény gerinclemezét perforálták, a lemez felső szélét pedig hullámvonalszerűen
alakították ki. A szerkezetet korlátozott teherbíró képessége miatt nagyobb fesztávolságokon nem
használták.

Külön említést érdemelnek a bauxitbeton födémek. Az első világháború utáni építési konjunktúra
idején, 1928 után kezdték Magyarországon alkalmazni a CITADUR márkanéven ismertté vált bauxit
cementét. A bauxit cementet a 20. század első éveiben találták fel. Rájöttek arra, hogy amennyiben a
cementet aluminátot tartalmazó ásványból, tehát természetes bauxitból készítik, akkor igen kevés
kötési idő után az átlagosnál jóval nagyobb szilárdságú betont nyernek. A bauxitbeton ugyan a
legdrágább betonanyag volt, de gyors kötése és nagy szilárdsága miatt, lakó- és középületek építésénél
gyakran alkalmazták. A beton kötésének befejezésével a kémiai folyamat nem állt meg, hanem lassan
tovább folytatódott, és mintegy 20-30 év múlva ez a folyamat bizonyos szilárdságcsökkenést
eredményezett. Ha a betonozás során nem ügyeltek a betonozási és utókezelési technológia
betartására, akkor a szilárdság csökkenése nagyobb lehet, mint gondos betonozás, illetve utókezelés
esetén. Ez első esetben a vasbetonlemezek korlátozott teherbírásával kell számolni, mivel a beton
nyomószilárdsága idővel alulmúlhatja a mértékadó igénybevételeket. A bauxitcement gyártását 1945-
ben Magyarországon beszüntették.
Egy másik Magyarországon ma már nem alkalmazott födémszerkezeti megoldás a mátrai födémek
(346. sz. ábra) voltak. A födémszerkezetek egyik jellegzetessége az volt, hogy a vasalatot rendhagyó
módon, a gömbvasak legyezőszerű elhelyezésével alakították ki.

31
A kavicsbetonok helyett kazánsalak betont alkalmaztak a gerendaközök kibetonozásához. A
salakbetonból kiváló kénsav az acélbetéteken erős korróziós károsodásokat okozott, ezért a
födémszerkezet kialakítását néhány év múlva beszüntették.

A vasbetonlemezek, illetve alul és felül bordás vasbeton födémek készítéséhez alkalmazott

kavicsbeton technológia az 1930-as évekre elérte napjaink általánosan alkalmazott beton
technológiájának szintjét. A lemezek és gerendák munkaigényes és költséges zsaluzási igényének
kiváltására több megoldást fejlesztettek ki. Ezeket összefoglalóan könnyűbeton és kerámiabetétes
vasbetonfödémeknek nevezzük. Mielőtt rátérnénk a födémszerkezetek ismertetésére, mint különleges
födémszerkezetet, szeretnénk megemlíteni az üvegbetonokat. A vasbetonlemezbe a vasalatok közé
üvegtéglákat ágyaztak (347. sz. ábra), melyek lehetővé tették a fény födémszerkezeteken való
átszűrődését (348. sz. ábra)

Könnyűbeton és kerámiabetétes vasbeton födémszerkezetek:

- Sűrűbordás vasbetonfödém könnyűbeton béléstestekkel (349. sz. ábra)

A zsaluzatba üreges könnyűbeton hasábszerű elemeket helyeztek el. A hasábokat egymás mögött
szorosan illesztették, az egymás melletti elemek között a méretezés szerint meghatározott vasbeton
bordaszélessége alapján hagytak el 15-40 cm közötti távolságot. Ezután a helyszínen összeszerelték a
vasbeton bordás vasalatot, majd elkészítették a betonelemek fölötti vasbetonlemez háló vasalatát.
Gyakran a bordák vasalatát üzemekben elszerelték, így azokat csak az elemközökbe kellett helyezni.
Végül a bordát és a lemezt kibetonozták, alulbordás sík alsó és felső felületű vasbeton
födémszerkezetet kialakítva. A nyers födém vastagsága kb. 30 cm volt.

- Pfeiffer födém (350. sz. ábra)

A Pfeiffer födémeknél a fent említett könnyűbeton födémelemek helyett speciális kialakítású, üreges
kerámiaelemeket helyeztek el, bordaszerűen egymás mellé. A kerámiaelemek kiszélesedő talpaival a
födém alsó síkja jól vakolható kerámia felületekből állott. Az elemek közét és a nyomott beton
övlemezt megvasalták, majd kibetonozták. Az elemek kiálló vállrészei által a kerámia hasábelemek is
bekapcsolódtak az erőjátékba.

- Biplex födém (351. sz. ábra)

A Biplex födémet a Pfeiffer-födémhez hasonlóan előre gyártott égetett agyag födémelemek és közötte
kialakított alulbordás vasbetonlemez alkotta. A szerkezet elsősorban a kerámiaelem formájában tért el
a fenti megoldástól. A födémrendszer kétféle kerámiaelemet is tartalmazott, amely lehetővé tette
negatív nyomatékú, alulbordás vasbetongerendák kialakítását is.

- Újlaki födém (352. sz. ábra)

Az újlaki födémek szerkezeti konstrukciója a fenti rendszerekkel közel megegyező volt azzal a
különbséggel, hogy kisebb fesztávolságok esetén elhagyták a kerámiaelemek fölötti
vasbetonlemezeket, valamint csak minden második bordaelem között alakítottak ki vasbeton
bordázatot.
Amennyiben nagyobb igénybevétellel kellett számolni, úgy a béléselemek széthúzásával növelték meg
a vasbetonbordák szélességét, illetve a födémszerkezet nyomott övét falbetonnal erősítették meg. Az
újlaki födémek kerámia béléselemes, sűrűbordás vasbetonfödémnek tekinthető. A vasbetonbordák
tengelytávolsága kettőzött kerámia elemkiosztás mellett is 38 cm volt.

32
- Bohn födém (353. sz. ábra)
-

Az újlaki födémektől ellentétben minden kerámiaelem között vasbetonbordát alakítottak ki. Nagyobb
fesztávolság, illetve födémterhelés esetén a kerámia elemekre 4-5 cm vastag falbeton került.

Félig előre gyártott elemekből összeállított vasbeton födémek:

A megoldás egyik legelső elterjedt rendszere a Visintini rendszer volt. A téglabetétes, és

hagyományos vasbetonfödémek esetén az építéskor teljes felületű zsaluzatot kellett építeni. A
zsaluzási költségek, illetve az élőmunka csökkentése érdekében dolgozták ki a kész, teljesen, vagy
részben előre gyártott elemekből kialakítható vasbetonfödémeket.

- Rapid födém (354. sz. ábra)

A födémszerkezetet előregyártó üzemekben legyártott „I” szelvényű vasbetongerendákkal alakították

ki. A födémek alsó és felső felületének síkságát az elemek szoros sorolásával biztosították, mikor is az
egymással érintkező alsó és felső övlemezek egy síkot alkottak. A födémszerkezetet alulról vakolták,
felülről feltöltésekkel és padlóburkolati rétegekkel borították.

- Csornai rapid födém (355. sz. ábra)

A megoldás csak részben tekinthető előre gyártott födém megoldásnak, mivel a gerendaelemeket
helyszíni vasalással és betonozással állították össze. A kerámiaelemeket a kívánt hossznak
megfelelően sorolták, alsó és felső hornyaikba acélbetétet húztak be, melyeket kibetonoztak. A földön
előre legyártott gerendákat szorosan egymás mellé sorolták, közüket kibetonozták, ezáltal biztosítva
kerámia jellegű gerenda elemek együttdolgozását.

Előre gyártott vasbeton és feszített beton födémek

A gerendáktól függően két födém megoldást különböztethetünk meg egymástól:

Vasbeton gerendás födémek

- Feszített beton gerendás födémek

A megoldás a napjaink építésében is alkalmazott előre gyártott vasbeton, vagy feszített beton gerendás
födém szerkezeti rendszerek első példáinak tekinthető. Az üzemekben mintazsaluk között vasalt és
kibetonozott elemeket kész vasbeton, vagy feszített beton gerenda formában szállították ki az építés
helyszínére. (A feszített beton gerendák vékony, általában 2-3 mm keresztmetszetű feszítőacélokat
tartalmaztak). A gerendákat az „I” vasgerendákhoz hasonlóan 50-120 cm tengelytávolsággal fektették
le, közüket poroszsüveg boltozatokkal, téglabetétes vasbetonlemezekkel, normál vasbetonlemezekkel,
illetve a korszerűbb kialakítás esetén könnyűbeton béléselemekkel, vagy ugyancsak előre gyártott
födémtálcákkal töltötték ki.
A feszített beton gerendáknak egy, a 20. század első felében Magyarországon még nem alkalmazott
típusa, a Hoyer-féle acélhúr gerendák (356. sz. ábra) voltak. A gerendák alsó húzott övében 70 db 2
mm átmérőjű feszítőhuzalt helyeztek el. A gerendák magassága 30 cm volt.

33
A feszített beton szerkezetek fejlődése 1928 után vett rohamos lépteket. Ebben az évben tökéletesítette
Freyssinet a nagy szilárdságú feszítőhuzalokat, és csak ezt követően, a 30-as évektől kezdődött meg
azok üzemi gyártása.

Szigetelések

Az épületek falszerkezetei a falazati anyagok kapillárisain keresztül felszívódó nedvességek ellen a

19. század második felétől kaptak hathatósabb védelmet. Igaz, ismerünk az ókorból, a kora keresztény
korokból is aszfaltos vízszintes szigetelési eljárásokat, de az azt követő történeti korokban ezek
alkalmazása teljesen feledésbe ment, a falak nedvességvédelmét elsősorban a felszíni csapadékvizet
falazatoktól való távoltartásával, és szilárd lábazati falrészek, falburkolatok építésével próbálták
megvédeni. Már említettük, hogy a szigetelőrétegeknek az egyik leghamarább alkalmazott megoldása
a román és a portlandcement habarcs alapú vékony tömegszigetelési rétegek voltak. A 19. század
második felében már alkalmazott aszfalt, kátrány és bitumenes szigetelési megoldásokat a 20. század
első felében továbbfejlesztették, illetve alkalmazásuk széles körben elterjedt. A papírlemezre
felhordott kátrány és bitumenes szigetelések előtt túlnyomórészt aszfaltszigeteléseket alkalmaztak.
(bitumen és kőliszt betonszerű keveréke). A lábazati falak felső egyenére az aszfaltrétegeket melegen
1-2, esetenként 3 cm rétegvastagságban hordták fel. A kihűlve merev, rideg szigetelések a falak kisebb
alakváltozása, süllyedése hatására megrepedtek, a repedéseken lehetővé téve a talajnedvességek felső
falazati rétegekbe való felszívódását. A 20. század elejétől már szinte kizárólagosan rongyból készült
papírbetéteket alkalmaztak a szigetelő bitumen rétegek stabilizálására. Így a kátrány és
bitumenszigetelések 2-3-4 papírlemezből és 3-4-5 rétegkenésből álltak. A kátrányok a hideg
állapotban való ridegségük miatt fokozatosan kiszorultak az építőipari felhasználás köréből, így a 20-
as éveitől a bitumeneket alkalmazták csaknem minden szigetelési célra.

Magyarországon 3 fajtaszigetelő szigetelőlemezt gyártottak a II. világháborút megelőzően:

- Csupaszlemezeket, melyeket forró bitumennel itattak át, majd a fölös bitument hengerművek
között kisajtolták

- Telített és kétoldalt bevont fedéllemezeket, melyeknél a csupasz lemezeket kétoldalt tovább

bitumenes mázrétegekkel vontak be, a tekercsek összetapadását homokszórással megakadályozva.

- Szigetelő lemezeket, melyeknél a lemezek mindkét oldalon bő bitumenes mázzal telítették, és

olyan lágy anyagokkal hintették be, amelyek a falba építve a fal súlyának nyomása alatt nem
lyukasztotta át a szigetelést. (Tengeri csutka vagy parafadara)

Ezek mellett speciális szigetelőlemezek is készültek, mint például a bőrlemezek, nemez és

ólombetétes szigetelőlemezek… stb. Elsősorban csak a felmentő falakat szigetelték, majd alápincézett
épületeknél a pincefalak és pincepadlók is szigetelő bevonatot kaptak. A pincefalaknál a szigetelést a
mai megoldásokhoz hasonlóan külső oldalon, többnyire alapvakolatokra hordták fel, védelmüket pedig
kis, vagy nagyméretű tömörtégla falazati rétegekkel biztosították. A talajvíznyomás elleni
szigeteléseket a mai megoldásokkal megegyezően teknőszigeteléssel alakították ki.

A nedves falak szárazzá tétele már a 19. század második felében is jelentős problémaként
fogalmazódott meg. A falak utólagos talajnedvesség elleni védelmére különböző megoldásokat
alkalmaztak, melyek közül a legfontosabbakat említjük meg.

34
- Utólagos vízszintes falszigetelés szakaszonkénti falbontással

- Vízszintes falszigetelés utólagos beépítése falfűrészeléssel

- Külső és belső falszárító nyílások

- Falazatokba vésett szellőző csatornák ..stb.

A hőszigetelési, illetve a fűtési energia megtakarításának igénye az építésben új anyagokat és

szerkezeteket hozott létre. A falazott falrétegek között különféle salak, tufa, kovaföldszint, valamint
magnézia (magnéziumkarbonát + azbeszt) feltöltéseket már korábban is alkalmaztak. A 20. század
első felében ezek a hőszigetelési megoldások további szerkezeti megoldásokkal egészültek ki:

- Falszerkezeti rétegek közé beépített nádlemezek

- Falszerkezeti rétegek közé beépített faforgácslemezek (Heraklit lemezek) továbbá ugyancsak

szerkezeti rétegek közé beépített növényi rostlemezek farostból, cukornádból

- Kovaföldlemezek (őrölt kovaföld, fűrészpor+mészgőz mellett történő össze sajtolásából vagy

kiégetéséből)

- Kalciumszilikát lapok (azbesztszálakkal kevert kalciumszilikát lapokká sajtolva)

Az említett anyagok felhasználásával hangszigetelő falakat, födémszerkezeteket is építettek.

Tetőszerkezetek

A tetőszerkezetek vonatkozásában, a napjainkban is használt tetőszerkezeti megoldásokat alkalmazták.

Az üres fedélszerkezeteket általában 6 m fesztávolságig alkalmazták, a nagyobb tetőfelületeket
torokgerendás, ollós, székoszlopos, függesztőműves tetőszerkezetekkel fedték. Az ipari és
mezőgazdasági színek fölé un. pajta fa tetőszerkezeteket építettek.

A fa tetőszerkezetek fejlődésében jelentős újításnak tekinthető a réteges, ragasztott fatartó

szerkezetek megjelenése. 1907-ben Hetzer a világkiállításon mutatta be az első kazein enyvvel
ragasztott fatartó szerkezetét.
A műgyanta alapú ragasztóanyagokat csak a II. világháborút követően alkalmazták. Ettől kezdve már
nagyobb fesztávolságok áthidalására is készítettek ragasztott ívtartókat, ragasztott tartókeret elemeket,
melyek fém papucselemek közbeiktatásával kerültek rá az alaptestekre, vagy a vasbeton
födémszerkezetekre. A szerkezeti kapcsolatokat is többnyire csavarozott, vagy szegelt
fémhevederekkel, speciális kapcsolóelemekkel oldották meg.

A csarnok lefedésére de l’ Ormé rendszerű (357. sz. ábra) álló deszkaíves és Emy rendszerű (358.
sz. ábra) fekvő deszkaíves fa tetőszerkezeteket alkalmaztak (359. sz. ábra). A rács rudak csomóponti
kapcsolatait fa vagy fémhevederekkel, szegezéssel vagy csavarozással alakították ki. Az acélgyártás és
a fémmegmunkálás fejlődésével magas tömörgerincű gerendatartókat („I” szelvény, hegesztett alsó és
felső acélövlemezek), rácsos acéltartókat alkalmaztak különféle csarnokok lefedésére.
Mindezek mellett különféle vasbetongerenda és héjtartókat is használtak, azonban részletesebben
Az épületek szerkezeti rendszerének tágyalásánál fogunk foglalkozni.

A tetőhéjalások területén a 19. század végén is alkalmazott fedési módokat alkalmazták tovább. Az
azbesztpalafedés a 20. század első felében Európa szert elterjedt. A cserépfedési megoldások
elsősorban a hornyolt cserépfedéseknél 360. sz. ábra) fejlődtek tovább. A síkfelületű hornyolt
cserepek mellett trapéz keresztmetszetekkel, és körívekkel tagolt hornyolt cserepek továbbá hornyolt
hullámcserepeket is gyártottak. Mindezek mellett a század 30-as éveiben megjelentek a sajtolt

35
ikerfüles (361. sz. ábra) cserepek is, mázas és máz nélküli kialakításokkal. Az íves felületeket
ólomlemezekkel, horganyzott acél és horganylemezekkel, vörösrézlemezekkel burkolták.
Az épületeket a megelőző korokban többnyire magastetőkkel fedték. A 20. század építészetében
megjelenő lapos tetőzetek (362. sz. ábra) a tetőszerkezetek, illetve fedések – szigetelések újabb
megoldásait hozták létre. A zárófödémeken különféle hőszigetelő rétegeket alakítottak ki, melyeket
anyaguktól függően közvetlenül, vagy különböző szigetelési aljzatok kialakítását követően szigetelték
le a csapadékvíz hatásai ellen. A tetők lejtését többnyire könnyű salakfeltöltésekkel biztosították,
melyek egyben bizonyos hő védelmet is adtak. Szigetelések deszkaaljzatra, illetve betonrétegekre
kerültek az alábbi megoldások szerint:

- Facement szigetelések (kőszénkátrány + aszfalt + kén és műgyanta keverékek). A 4-5 rétegben

felkent forró facementes rétegek közé papírlemezeket fektettek. A szigetelések többnyire
homokos, vagy kőzúzalékos feltöltést kaptak a felület napsugárzás és mechanikai hatásokkal
szembeni védelmére.

- Kátrányos lemezszigetelések

- Bitumenes lemezszigetelések

A szigetelések tárgyalásánál felsorolt bitumennel, vagy kátránnyal átitatott szigetelőlemezeket

fektettek a forró állapotban kent bitumen vagy kátrányrétegek közé. A szigetelések felületén a
fentiekben említett módon védték, esetenként a felső réteg bitumenkenést gyöngykavicsokkal
stabilizálták. (Presskis fedés).

- Aszfaltszigetelések

Az anyagrepedésre való hajlamossága, merevsége miatt tetőszigetelési célra csak ritkán alkalmazták.
Általában járható tetőszigetelések készítésénél alkalmaztak aszfaltot, sokszor papírbetétes bitumenes
szigetelésekkel kombinálva.

Padlószerkezetek

A 19. század utolsó évtizedeiben megjelenő linóleum és gumilemezeket a 20. század első felében már
széles körben alkalmazták padlószerkezetek burkolására. A lemezburkolatokat többnyire már csak
gipsz, illetve magnezit aljzatokon készítették, a ragasztáshoz kopálgyantát, illetve „gumitejet”
használtak. A bitumeneket nemcsak aszfaltburkolatok készítésére, hanem lécparketták ragasztására is
felhasználták. A korábbi vakpadló alátét aljzattal szemben így a fapadlók szilárd betonaljzatokra is
lefektethető volt. (aszfaltparketták)
Az aszfalttal, illetve bitumennel (kátrány-bitumen ragacs) ragasztott parkettalécek speciális kialakítást
kaptak. A szokványos horony-eresztékes szélkiképzéssel szemben a 2,4 cm vastag falécek, falapok
széleit kb. 1 cm mélységben hosszmentén kimarták, így a burkolat alatti 1 cm vastag aszfaltragaccsal
az elemek széleit is lerögzítették (363. sz. ábra).
A táblás (364. sz. ábra) és az amerikai lécelemes parketták rögzítése többnyire vakpadlókra való
szegezéssel történt. A 30x30,40x40 és 50x50 cm-es padló táblaelemek szélein hornyokat alakítottak
ki, a táblaelemek egymáshoz soroló lécekkel (toll 0,5x2x40-50 cm) csatlakoztak. A táblák két rétegből
épültek fel. A hordószerkezet 2,4 cm vastag fatábla volt, deszkából keresztszerűen összeszórva,
melyre 5-8 mm vastag nemes faborítás, mint koptatóréteg került. A keményfalemez intarziáját
többnyire a 18-19. századi minták alapján üzemekben készítették el.

A keramit, az égetett és mázas agyag padlóburkolatokat, kőlap burkolatokat, valamint a műkőszerű

burkolatokat továbbra is alkalmazták. Az önterülő burkolatok közül az aszfaltot, a gipsz és magnezit
esztrikeket, és cementsimításokat használták közvetlen burkolatként, vagy burkolati aljzatként.

36
Nyílászáró szerkezetek

A 20. század első felében az eklektikus építészet által alkalmazott ablakszerkezeti megoldásokat
alkalmazták. A homlokzatra továbbra is üvegezett ablakszárny került.

A kapcsolt gerébtokos (365. sz. ábra) és az egyesített szárnyú ablakokat (366. sz. ábra)ugyancsak
gyakorta alkalmazták.

A 19. században kifejlesztett külső és belső táblás, zsalugáteres, lamellás árnyékoló szerkezetek
mellett faredőnyöket is alkalmaztak. A redőnyszekrényeket az ablakok tokszerkezete fölé a
nyílásáthidaló gerendákba építették be. A vasbetongerendák a redőnyszekrények elhelyezésére
kedvező lehetőségeket biztosítottak, üzleti portáloknál a redőnyszekrénybe vasrácsszerű fémháló
került. Belső árnyékoló szerkezetként az ugyancsak redőny szekrényekbe beépített vászonredőnyök,
és síneken futtatott, görgőkre szerelt függönyök terjedtek el. Az első esetben a deszka
szekrénydobozokat az áthidaló gerenda belső síkjába építették. Az ablakszerkezeteket többnyire
továbbra is vaktokokhoz erősítették, mely vaktok keretek toknyúlványokkal és padvasakkal
kapcsolódtak a falszerkezetekhez. Amerikában újabb nyitásmódú ablakszerkezetek jelentek meg. A
billenő ablakok és a toló ablakok a toronyházak jellegzetes nyílászáró-szerkezetévé váltak.
A pillérvázas szerkezetek elterjedésével gyakorivá vált a portálszerkezetek építése, melyek ablakokat,
ajtókat, fixüvegezésű bevilágító felületeket egyaránt tartalmaztak. Az üvegtéglák feltalálásával a
bevilágító szerkezeteknek egy újabb, modern építészethez kötődő megoldása született meg. Az
üvegtéglákat cementhabarcsba falazták. A habarcs a téglák hornyait töltötték ki, esetenként néhány
milliméter, vagy centiméter szélességű fuga rajzolódott csak ki az üvegfalakon.

A korában használt fatok és szárnyszerkezetek mellett hengerelt vastokokat és szárnyszerkezeteket is

készítettek, elsősorban ipari épületek homlokzatainál.

A felülvilágító szerkezetek üvegezését a század közepére már nemcsak ragacsokkal tudták rögzíteni,
hanem e célra különböző speciális acélszelvényeket is, gyártottak speciális felülvilágító szerkezeti
rendszer részeként. Az előre gyártott típusszerkezetek mellett egyedi bádogból hajlított szorítóléceket
is készítettek, melyeket csavarozással rögzítettek az üveget tartó acélváz szerkezetekre. A lécprofilok
és az üvegtáblák közé vékony gumiszalagot helyeztek le, illetve magukat az üvegtáblákat is az
acéltartókra gumielemekkel ültették fel.
Szerkezeti kialakítását tekintve az ajtók a ma is alkalmazott szerkezeti megoldásokkal készültek. A
puhafa ajtókeretvázak vagy váztábla kitöltést vagy pedig külső és belső lé, deszka, illetve 5-10 mm
vastag falemezborítást kaptak. A belső ajtókat gyakran üvegezték, de bejárati ajtókon is előfordult a
szellőzőablakok – kémlelő ablakok kialakítása. A nyíló ajtó nyárnyakon kívül tolóajtókat,
harmonika ajtókat, lengőajtókat, billenő kapukat is készítettek. Ipari és mezőgazdasági épületeknél
a fa tok és szárnyszerkezeteket hengerelt acél elemekből álló fémtok és szárnyszerkezetekkel váltották
ki. Az ipari csarnokkapuk fémlemezborítást kaptak.

Épületek szerkezeti rendszere

A vasbeton és feszítet beton szerkezetek megjelenése, valamint a csarnokok térlefedési igénye a 20.
század első felétől forradalmi változásokat hozott az épületek szerkezeti rendszerének fejlődésében.

A vasbeton ívtartók (367.sz. ábra) és kerettartók mellett megjelentek a bordázott vasbeton

héjszerkezetek (368. sz. ábra). A teknő és szegmens vezérívű héjszerkezetek függőleges-gerendaszerű
bordázatai 8-12 méteres fesztávolságot tudtak áthidalni, hosszuk gyakran elérte a 40-50 métert is. A
magas vasbeton bordák közti héjlemezek 8-10, illetve íves kialakítás esetén 5-6 cm-es
rétegvastagsággal készültek.

37
A dongahéj szerkezetek hosszanti főfalakra támaszkodtak fel, (Zeiss-Sywidag rendszerű bordás
vasbeton héjszerkezetek). A közvetlenül talajra, illetve alapokra feltámaszkodó, vasbeton ív és
keretgerenda szerkezetekből kifejlesztett héjszerkezetek már a vasbetonszerkezet-építés korai
szakaszában megjelentek. Eugene Freysineet francia konstruktőr egyik leghíresebb épülete, a Párizs
melletti Orlyban felépített léghajó csarnoka 1916-ban épült.

A vasbeton héjszerkezet parabolikus ívvonalú volt, a héjszerkezetet harmonikaszerű kialakítással

merevítették. A szerkezetépítés magas szintű tudását mutatta az is, hogy a vékony vasbeton bordákból
álló héjszerkezet keskeny bevilágító ablaksávokkal törték át, még könnyebbé, még kisebb önsúlyúvá
téve a héjszerkezetet. A szerkezeti rendszerek között tehát kialakultak a dongahéj (369. sz. ábra) és
lemezmű (370. sz. ábra) szerkezetek. A falszerkezetekre feltámaszkodó dongahéj szerkezeteket
hosszirányban néha bordázatokkal erősítették meg. A legegyszerűbb a nyeregtetőformák sorolásával
kialakított lemezművek, valamint a már említett dongahéjak a szerkezetekben kialakuló erőjátékokból
adódóan oszlopokra is közvetlenül feltámasztható volt, ezzel még kötetlenebbé téve a lefedett tér
hasznosíthatóságát.
A központos centrális terek lefedésére már igen kis szerkezeti vastagsággal tudtak vasbeton
kupolákat (371. sz. ábra) építeni. 8-12 méter között borda nélkül alakították ki a kupolahéjakat, 5-6
cm-es szerkezeti vastagság mellett. Nagyobb kupola átmérő esetén a kupolahéjakat vasbeton, vagy
acélbordákkal rácsozták (rácskupola héjak), vagy sugárirányban bordázattal látták el (bordás
kupolahéjak). A 20. század első felének kupola héjszerkezetként meg kell említeni a berlini
Planetárium vasbetonhéjas kupolaszerkezetét, valamint a brsleui csarnok Max Berg által tervezett-
Hajrhuderthalle (1912-1913) vasbetonbordás kupolafedését. A vasbeton héjszerkezetek fejlődésében
Pier Luigi Nervi mérnök-konstrukciót igen jelentős szerepet játszott. A 20. század 40-es éveinek
végén, 1948-49-ben építette fel a torinoi világkiállítást Agnelli Hall épületét. A redőíves szerkezetek
fejlődésében azért érdemel az épület külön említést, mivel a ferrocementből kialakított elemekből bent
maradó zsaluzatot építettek, kiküszöbölve a szerkezetépítés egyik legnagyobb és legköltségesebb
problémáját, a zsaluzatokat.

A négyzetes alaprajzú központi terek fölött hiperbolikus paraboloid héjszerkezeteket építettek.

Felismerve a szerkezeti formában rejlő kedvező szerkezetkialakítási lehetőségeket. 1937-ben Bernaed
Lafaille megépítette az első kötélszerkezetes (372. sz. ábra) épületet, mely a 20. század
szerkezetfejlődésének egyik fő irányává vált. A kör alaprajzú épület külső oldalán nyomott gyűrűívet
alakítottak ki, melyekről a tér középpontja felé húzott köteleket futtattak. A sugárirányú kötelek nem
egy pontban találkoztak, hanem egy belső opeion gyűrűjéhez csatlakoztak. A belső alátámasztás
nélküli kötélfelületek befelé lejtő csonka kúp alakú felületet alakítottak ki.

5. A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI ÉPÍTÉSZET SZERKEZETFEJLŐDÉSI IRÁNYAI,

építőanyagok és szerkezetek

A II. világháború után az építészet fejlődése a korábbi évszázadok ütemét meghaladva tovább
folytatódott. A háborús pusztítások miatt mind a lakásépítés mind pedig a köz-, és ipari építés
területén számtalan igény fogalmazódott meg az alábbi jelszavakkal:

- Gyors, kevés helyszíni munkát igénylő építés

- Gazdaságos anyagfelhasználást igénylő építés

- Különböző iparágak eredményeinek hasznosítása az építés területén (vegyi- illetve műanyagipar,

fémipar, szilikátipar.. stb.)

38
- Nagy fesztávolságok alátámasztása nélküli áthidalása, a belső terek szerkezeti korlátok nélkülivaló
funkcionális hasznosítása

- Tömeges-iparszerű építés

- Vertikális irányú – középmagas és magasházépítés…stb.

Az alábbiakban elsorolt fejlődési irányok kiemelésével szeretnénk jellemezni a 20. század második
felének építészetét, a szerkezeti konstrukciók fejlődésének irányait.

- Tömeges lakásépítés-iparosított építési módok

- Könnyűszerkezetes-vázszerkezetes építési módok
- Kötélszerkezetek
- Pneomatikus szerkezetek
- Ponyva-sátorszerkezetek

Tömeges lakásépítés-iparosított építési módok

A II. világháború során bekövetkező rombolások, a háború utáni évtizedekben tapasztalható

demográfiai robbanás hatására Európa-szerte előtérbe került a tömeges lakásépítés problémája.
Tömegesen, azaz rövid időn belül, gyorsan, gazdaságosan csak olyan építési rendszerekkel lehetett
építkezni, melyek kiküszöbölték az időjárás viszontagságainak kitett helyszíni munkavégzést,
lerövidítették az anyagbedolgozással kapcsolatos technológiai időket. Az épületelemeket iparosítva,
tömegszerű termeléssel lehetett előállítani, nagy sorozatszámban. A lakásszámok rövid időn belüli
megsokszorozása tehát csak üzemi körülmények közötti épület-elem előregyártással volt elképzelhető.
Az előregyártás során további szempont volt, hogy a legfontosabb épületelemeket, azaz
falszerkezeteket, födémszerkezeteket a lehető legnagyobb méretben tudják előállítani, mivel így
kevesebb illesztési csomópontot kellett a helyszínen kialakítani gyorsabb építést lehetővé téve. A
fejlődés első periódusának tekinthető a blokkos építési mód megjelenése félelmet és emeletmagas
falblokkok megjelenésével, a második szakasznak a panelos építési mód tekinthető, komplett fal és
födémelemek előregyártását, és helyszíni szerelését biztosítva. Végül hazai viszonylatban az építési
móddal felépített lakásszámok viszonylagosan nagy aránya miatt, külön említést érdemelnek az
öntöttfalas lakóépületek is, melyek ugyan a főbb szerkezetek tekintetében nem előre gyártott
elemekből készültek, de iparosított, jól kidolgozott technológiákkal, gyors helyszíni munkavégzésre,
illetve építésre nyílt lehetőség.
Végül meg kell említenünk a térelemes építési rendszereket is, mely rendszerekkel helyiség, illetve
lakás méretű, (konyhát, szobákat, fürdőszobát..stb. helyiségeket tartalmazó térelemek) dobozszerű
elemekből, az elemek egymás mellé és fölé sorolásával igen gyorsan tudtak épületeket előállítani. A
térelemes építési rendszerek a 70-es években a magas építési költségük miatt szorultak háttérbe, és
csak ideiglenes épületek építésére használták, ahol szétszerelés után az egész épület más helyre volt
áttelepíthető. A térelemeket általában vasbetonból, műanyag, acélváz szerkezetekből készítették,
műanyag-fémlemez, szilikátlemez, vagy vasbetonkéreg falborításokkal, réteges falszerkezeti
kialakításokkal.

Blokkos építési mód (Nagyblokkos)

A blokkos építési módon belül a blokkok anyagának és nagyságának függvényében

megkülönböztetünk:
- Tégla blokkos
- Kavicsbeton blokkos
- Könnyűbeton blokkos (kohóhabsalak - betonblokkos)

39
Illetve kis, közép és nagyblokkos épületeket. Magyarországon és a volt szocialista országokban
elsősorban a nagyblokkos építési móddal kohóhabsalak beton anyagból építettek fel tömegesen
lakóépületeket.

A kohóhabsalak könnyűbetonos építési technológiákat legelőszőr Angliában alkalmazták 1935-től

Magyarországon az 1960-as évek elején kezdődött el a tégla blokkos és kohóhabsalak-beton blokkos
lakóépületek építése az 1957-1959 között lefolytatott kísérleti építéseket követően. A kohóhabsalak-
beton kötőanyaga C 350-es cement. Töltőanyagként természetes homokot, kohóhabsalakot
alkalmaztak. A függőleges teherhordó szerkezetek és külső térelhatároló falszerkezetek 30 cm
vastagságú, Bk 50, Bk70, Bk 100-as, néha Bk 140-es minőségű kohóhabsalak-betonból készültek. A
blokkokat egymáshoz és a koszorúszerkezetekhez H 25-ös cementhabarccsal illesztették. A
nagyblokkok 2,7 m-es belmagasság szerint, 60-90-120 cm-es szélességgel készültek. A födémeket
előregyártott vasbeton és feszítettbeton körüreges vagy teknő alakú pallóelemekből építették. A
födémszerkezet és a falak csomópontjánál kialakított monolit vasbeton koszorúszerkezetek kívülről 10
cm vastag előre gyártott zsaluzóköveket-gerendákat kaptak. Tekintettel arra, hogy az építési módban
nagy jelentősége volt a koszorúk merevítő – teherelosztó szerepének, ezért a koszorúgerendák és az
eléje helyezett vasbetonzsaluzó elemek nagyszilárdságú C 16-os betonból készültek. A
lépcsőszerkezetek e lőregyártott vasbeton kar és pihenőelemekből készültek. A válaszfalakat
hagyományos válaszfallapokból építették 6-10 cm vastagságban. A tetőszerkezetek túlnyomó része
középösszefolyós lapos tető, 3 réteg 4-szer kent, gyöngykavics védőréteggel ellátott bitumenes
szigeteléssel. A kohóhabsalak-beton blokkos technológiával 2,3,4 és 5 szintes lakóépületeket építettek,
épületenként 1-2-3 lépcsőházzal. Az 1980-as évek végére magyarországon közel 150 ezer lakást
tartalmazó blokkos épületet regisztráltak, amely az iparosított építési móddal épített lakások 32 %-át
tette ki.

Panelos építési mód (Nagypanelos)

Az első panelos épületek létesítése 1947-ben történt Franciaországban. A francia Cammus cég a
franciaországi háborús károk helyreállítására, illetve a tömeges lakásigény kielégítésére dolgozta ki és
vezette be a házgyári panelos lakásépítést. Az alaptechnológia kezdetben több-kevesebb hiányosságot
és hibát mutatott, de folyamatos fejlesztéssel sikerült ezeket gyorsan kiküszöbölni. A ténylegesen
telepített háttériparra támaszkodó komplex előre gyártott épületrendszer 1950-ben jelent meg
tömegesen, a korábbi évek kísérleti tapasztalatai után. A panelos épületek többnyire teherhordó hossz
és harántfalas szerkezeti rendszerben épültek.

Az épületek lakásait elválasztó előregyártott vasbeton falak vastagsága 12 cm volt. A francia

rendszerrel 2,6 és 3,2 , traktusméretű lakások és helyiségek kialakítására nyílt lehetőség. A lakások
belmagassága 2,7 m volt. A homlokzati falpanelok illesztéseinél keletkező hézagokat kezdetben
cementhabarccsal, majd a panelmozgások miatt keletkező repedések, a kapcsolatok átázásának
kiküszöbölése miatt, később rugalmas kitekkel töltötték ki. Az 1950-es évek elején az építési mód
fokozatosan Európa-szerte elterjedt, az építési móddal kapcsolatban számos építési rendszer
szabadalom született (Camus, Coignet, Estiot, Trocaba, Lersen-Nielsen, Jacobson…stb.) A kezdeti
szakaszban épült panelos épületeken konstrukcióból adódó, jelentős élettartam csökkenéshez vezető
hibák nem voltak tapasztalhatók. Az épületek térbeli merevsége és a belső merevítőfalak
igénybevétele szempontjából nagy jelentősége van a külső falaknak. Attól függően, hogy ezek a falak
– falpanelok milyen mértékben vesznek részt az épületek térbeli erőjátékában, kétféle rendszert
különböztethetünk meg egymástól:

 zárt rendszerű épületek

 nyílt rendszerű épületek

40
A zárt rendszerű épületek külső hossz és harántfalai a síkjukban történő hajlítással szemben merevek,
merevítőfalként működnek. A zárt rendszer meglehetősen sok ellenzést váltott ki az építészekből, a
statikai okok miatt kötött méretű homlokzati nyílások miatt. Az elsők között a dán Larsen Nielsen cég
dolgozott ki nyílt panelos építési rendszereket. A nyitott tenszerű épületeknél a külső falpanelok csak
kisméretben merevek a síkjukban jelentkező hajlítással szemben, rajtuk akár szalagszerű ablaksorok is
kialakíthatók voltak.
A panelos építési mód magyarországi elterjedését az indokolta, hogy az első hazai iparosított építési
mód, a blokkos építés csak kisebb szintszámú épületek építését tette lehetővé, szemben a panelos
építés által kínálkozó 5-8-10-10 szintes lakóépületek gyors felépítésének lehetőségével.
KÉP

A nagyarányú panelos építés 1965-ben kezdődött meg magyarországon, a Budapesti 1. sz. Házgyár
üzembe helyezésével. Ezt 1976-ig 12 db újabb házgyár üzembelépése követte. A házgyári üzemek a
70-es évek közepét megelőzően többnyire eltérő fal és födémszerkezetű, és szerkezeti kialakítású
nagypanelos épületelemeket gyártottak. Ezek közül a legfontosabbak:

 kohóhabsalak nagypanelok

 réteges szerkezetű falpanelok belső kavicsbeton és külső kohóhabsalak rétegekkel 30 cm

vastagságban.

 könnyűbeton külső és belső vasbeton teherhordó panelfal között 4-5 cm vastag kőzetgyapot
hőszigetelés

 külső vasbeton héj és belső vasbeton teherhordó falpanel között 4-10 cm vastag polisztirolhab
hőszigetelés

 5-8 cm vastag külső vasbeton héjszerkezet

 10-15 cm vastag belső teherhordó vasbeton falpanel

 cementhabarcs és elasztikus kitt kitöltésű, valamint műanyag szalagprofilú függőleges

panelillesztési hézagtömítések

 hosszú, rövid és emelet kötényes vízszintes panelillesztések

 10-14 cm vastagság között változó födémszerkezetek

 8-12 cm vastagság között változó válaszfalak

Mindezek mellett házgyáranként és épületkialakításonként különböző előre gyártott vasbeton

lépcsőelemeket, fürdőszoba térelemeket, lift-akna és hulladékledobó akna elemeket gyártottak.
Az épületeket helyiség nagyságú fal és födémszerkezeti elemekből szerelték össze. A kapcsolódó
elemek vasalatait kengyelekkel, és hegesztésekkel kapcsolták össze, majd azokat kibetonozták. A fal
és födémpanel kapcsolatok az építési módot monolitikussá tették. Mivel az elemek összeépítése,
szerelése a gyártástól eltérően kevésbé zajlott kedvező körülmények között, ezért a helyszíni
kivitelezés minősége döntően kihat a szerkezet minőségére, teherbírására, öszességében az épületek
élattartamára. A fentiek alapján egyértelműen elmondható, hogy a panelos épületek legkritikusabb
részét többnyire a panelkapcsolatok alkotják. Az 1980-as évek végéig több mint 450 ezer lakás épült
panelos építési móddal.

41
Öntöttfalas építési mód

Az öntöttfalas építési mód a falak kiviteli technológiájának (döngölt vályogfalak) továbbfejlesztésével

jött létre. Az építési mód alapelve, hogy helyszínen különféle öntőformákkal, különböző minőségű
betonokkal a falak és födémek dobozszerű merev térbeli szerkezetét hozza létre.

Az öntöttfalas épületek teljes faltömege monolitikusan viselkedik. A falfödémszerkezetek jobb

együttdolgozása, az épületek kedvezőbb merevsége miatt a födémszerkezeteket is a helyszínen
alakítják ki. Az öntöttfalas épületek egy kisebb részénél találkozni lehet előre gyártott, üregekkel
könnyített vasbeton vagy feszítettbeton födémekkel is. Magyarországon az alábbi három építési mód
terjed el, illetve az öntöttfalas épületek túlnyomó részét e módokkal építették fel:

 kohóhabsalak-beton öntöttfalas építési mód

 kavicsbeton öntöttfalas (alagútzsaluzatos) építési mód
 egyszemcsés beton (No fines) öntöttfalas építési mód

Kohóhabsalak-beton öntöttfalas építési mód

Az épületállomány földszintes és egy-kétemeletes kísérleti épületeit 1958 és 1960 között építették fel.
1960-ban már háromemeletes, 1961-től pedig már kilencemeletes (Pomsárház) épületeket építettek fel,
öntött kohóhabsalak-beton falszerkezetekkel. Viszonylag rövid ideig, de az ország szinte minden
részén épületek terpesztett acélhálós kúszózsaluzatos lakóépületek. Ha az 1960-as évek végén és 70-es
évek elején a 4-5 szintes egyedi tervek alapján épület könnyűbeton öntöttfalas épületeket is
figyelembe vesszük, akkor megközelítően 10 ezer lakás épült fel ezen építési móddal. Az épületek
alaprajzi elrendezése többnyire zárt dobozszerűek, az állékonyságot, merevséget a hossz és
harántfalak, illetve a velük együtt dolgozó monolit vasbetonfödémek biztosítják, mintegy zárt dobozt
alkotva. A falszerkezet építéséhez a kohóhabsalak–beton blokkok gyártásánál alkalmazott anyagokat,
illetve keverési arányokat alkalmazták. A födémszerkezetek kavicsbetonból készültek, általában 11
cm-es szerkezeti vastagságban.
A válaszfalakat hagyományos falazóelemekkel építették 6, illetve 10 cm-es vastagságban. Az égetett
anyag válaszfallapok mellett, gázszilikát válaszfallapokat is felhasználtak. A Magyarországon
felépített épületek többségénél a lépcsőszerkezeteket előre gyártott vasbeton lépcsőkar és
pihenőelemekkel alakították ki.

Kavicsbeton öntöttfalas építési mód (alagútzsaluzatos)

A kavicsbeton öntöttfalas építési módot elsősorban ott alkalmazták, ahol valamilyen oknál fogva –
kapacitás, szállítási korlátok… stb. – miatt nem lehetett, vagy nem volt célszerű panelos
lakóépületeket építeni.

Gyakran kisebb lakásigény tette a panelos építési módot az adott területen gazdaságtalanná, mivel a
panelos lakóépületektől eltérően a monolit szerkezetű épületek egyedi gázfűtéssel is üzemeltethetők
voltak. Napjainkra több mint 120 ezer alagútzsaluzatos építési móddal épült lakást tartanak nyílván.
Az építési mód fő jellemzője, hogy a teherhordó falakat szerelt, nagytáblás zsaluzattal, kavicsbetonból
öntve monolitikusan építik. Az építési módot csupán csak a tartószerkezeti vonatkozásban tekinthetjük
egységesnek, de még e területen is három különböző szerkezeti csoportot lehet megkülönböztetni. Az
öntöttvas kavicsbeton falak és födémek az előállítás technológiája alapján lehetnek:

42
- öntött panelos technológia – nagytáblás zsaluzatba öntött belső teherhordó falak, előre gyártott
külső homlokzati panelok és födémelemek

- nagytáblás – síkzsaluzatos technológiával épült Hünnebeck, Scan-Form szerkezetek

- Alagútzsaluzatos - térzsaluzatos technológiával épült Outinord, Peva szerkezetek,

alagútzsaluzattal épített összefüggő lemez keretváz

A térbeli vázszerkezetet Franciaországban fejlesztették ki. A térbeli zsaluelemekből traktus szélességű

alagutakat állítanak össze, így lehetőség van a fal és födém egy időben történő betonozására, a
munkahézagok statikai szempontok szerinti legkedvezőbb helyének megválasztására. Magyarországon
először outinord, betimetal, scan-form Sthem típusú külföldi zsaluzati rendszereket alkalmaztak,
később az alagútzsaluzatos tapasztalatok alapján a 70-es években kidolgozták a magyar Peva
márkanevű zsaluzati rendszert. Az épületek szerkezeti rendszere szerint haránt irányú lemez keretváz
rendszerűek. Az épületeket 3 szint fölött előre gyártott, vagy monolit vasbeton falszerkezetekkel,
illetve acél rúdszerkezetekkel haránt irányban kimerevítik. Az alagutakat lezáró mellvédelmek mind
gyakrabban készülnek előre gyártott panelszerkezetekkel, illetve szakipari falakkal, de emellett
alkalmaznak hagyományos falazóblokkokból falazott falszerkezeteket is.

Egyszemcsés beton öntöttfalas építési mód (No Fines)

A No Fines építési technológiát Angliában fejlesztették ki. Az építési technológiának világszerte igen
sok változata alakult ki, Magyarországon az angol Wimpe cég No-Fnes technológiája honosodott meg
1972-ben.

A No Fines – „nem finom” elnevezés onnan származik, hogy a beton adalékanyaga zúzottkő, azaz
nem a kavicsbetonnál megszokott szemszerkezetű, frakciójú , finom részeket is tartalmazó homokos
kavics. A falak zsaluzásához egy-, vagy kétemeletes nagytáblás zsaluzatokat alkalmaznak. A táblákat,
mereven, dobozszerűen szerelik össze. A No Fines technológiával készült alak rendszerint 30-35 cm, a
monolit vasbeton födémek pedig 16 cm vastagságúak, mely utóbbi normál kavicsbetonból készül. Az
épületek szintszáma 2 és 5 szint között változik. A szerkezeti elrendezés szerint az épületek lehetnek
hossz, haránt és keresztfalas szerkezeti elrendezésűek. A No Fines öntöttfalakba az acélbetéteket
korrózió elleni védelmének hiánya miatt vasalatot nem építenek be. A koszorúk 12 mm-es acélbetétjét
a födémek falazatra felfekvő végeiben futtatják.
Napjainkban a No Fines építési móddal épített lakások száma meghaladja az 5 ezres számot.

Könnyűszerkezetes – vázszerkezetes épületek

A történeti korokban a térlefedő szerkezetek közbenső, téralakítást és térhasználatot jelentősen nem

befolyásoló megtámasztására fa, kő, illetve különféle falazott oszlopokat használtak. A homlokzati
falakon a vázas kialakítás gyakran a nagy nyílásméretek miatt vált indokolttá. Már igen korán, a gótika
időszakában megépültek az első tömör falakat elhagyó favázszerkezetes épületek. A 19. században
megjelenő öntöttvas, hengerelt acél, valamint beton és vasbeton anyagok, az építészet számára újabb
lehetőségeket teremtettek az épület tömör falainak végleges elhagyására, az egységes épületváz
kialakítására.
A vázas szerkezetek iparosítási folyamat, azaz az üzemi előregyártás már a 19. század közepén
elindult, kezdve a falvázszerkezetektől, a hengerelt acélvázszerkezetekig. Az előregyártás révén az
építési folyamatok számottevő része telepített ipari üzemekbe került át. A könnyűszerkezetes
építésben az iparosítás a faszerkezetek előregyártásával vette kezdetét. Ezt az öntöttvas, acél
megjelenése után az új anyagok, azaz a műanyagok, alumínium felhasználása követte a 20. század
második felétől. A mérnöki tervezés, a teherhordó váz, térlefedő szerkezetek súlyának csökkentését
tűzte ki célul, a könnyűszerkezetes építési rendszerek kialakulását eredményezve.

43
A könnyűszerkezetes építés elsősorban a fölszintes és 1-5 szintes kommunális, ipari, mezőgazdasági
és közlekedési épületek kategóriába fejlődött ki. A könnyűvázszerkezetek anyaga általában acél, fa
(ragasztott faszerkezetek) ritkábban alumínium és műanyag. A különböző anyagú vázszerkezeti
rendszereket különféle alrendszerek egészítik ki. Így a vázszerkezetekre építhető födémszerkezetek,
külső térelhatároló falszerkezetek, belső válaszfalak, tetők és fedélszerkezetek, padló és nyílászáró-
szerkezetek, lépcsőszerkezetek, .. stb. alrendszer. Amennyiben egy építési rendszer mindegyik
alrendszerre jellemző alrendszer változatban létezik, és mindegyik alrendszert csak egyetlen
meghatározott építési rendszerben alkalmazzák, akkor a rendszert zárt rendszernek nevezzük. Ha
ezzel szemben egy építési rendszer képes magába fogadni alrendszerként több változatot, és ezeket
más rendszerekben vagy rendszereken kívül is alkalmazni lehet, úgy a rendszereket nyílt
rendszereknek nevezzük. A könnyűszerkezetes, illetve vázszerkezetes építésben többnyire nyílt
rendszerek jöttek létre, zárt rendszereket csak meghatározott, tipizált épület termékcsalád
kidolgozásakor hoztak létre. (meghatározott célú épületek, kis épületek-elárusító pavilonok..stb)

Magyarországon a Conder acélvázszerkezetű építési rendszer, a Fém-Tip, Agropanel, Kipszer, Alu-

Donga, a Dunai Vasmű Dv 6-12-es jelű, a Bácska földszintes acélvázszerkezetű rendszerek, és a
Clasp, Fillod és Étiserk többszintes acélvázszerkezetű építési rendszerek terjedtek el. Az épületvázak
melegen hengerelt, hajlított, több acélelemből összetett oszlop, gerenda, merevítő rúd, rácsrúd…stb.,
valamint speciális kapcsolóelemekből, kötőelemekből állnak, összeszerelésük az építés helyszínén
történik, már meglévő alépítményekre, alaptestekre. Tekintettel arra, hogy a szerelés nedves
technológiákat, azaz betonozott, habarcsos kapcsolatokat nem alkalmaznak, ezért a kivitelezés során
kötési, technológiai időkkel nem kell számolni. Az acél tartószerkezetek anyag tulajdonságuknál,
méretezettségüknél fogva nagy fesztávolságok gazdaságos lefedését teszi lehetővé. Az alrendszerek
épületelemeit is általában száraz kötési technológiákkal szerelik.

A fa teherhordó szerkezetek vonatkozásában az Agrokomplex építési rendszert kell elsődlegesen

megemlítenünk. A tömör gerincű, ragasztott, egyenes, vagy íves tartókkal többnyire 20 m-es
fesztávolságig lehet gazdaságosan csarnokszerkezeteket építeni. A favázszerkezetes építés másik
jellemző hazai rendszere a Fatip építési rendszer, melyek tartószerkezetei félkör, vagy kosárgörbe
alakú fatartók. Az Agrokomplex építési rendszerekhez hasonlóan kb. 20-21 méter fesztávolságig
alkalmazható gazdaságosan. Az említett könnyű vázszerkezeti anyagok mellett alumíniumötvözeteket,
műanyagokat is felhasználnak vázszerkezeti elemek kialakítására, azonban költségességük miatt nem
terjedtek el az építési gyakorlatban.

A könnyű vázszerkezetek mellett „nehéz” vázszerkezeteket is alkalmaznak, mely szerkezeti

rendszereknek legfontosabb anyaga a vasbeton. A vázszerkezetes építés másik csoportját tehát a
vasbeton vázszerkezetes épületek alkotják A könnyűszerkezetes vázakhoz hasonlóan a vasbeton
vázszerkezetek jelentős része előre gyártott elemekből épül, az épület, azaz, az alapok – pillérek fő és
mellék, illetve fiók tartógerendák, födémelemek, homlokzati elemek, lépcsőszerkezeti elemek,.stb.
összeépítése a helyszínen történik. Az előre gyártott vasbetonvázas építési rendszerekkel a gyártott
vasbetonvázas építési rendszerekkel a könnyűszerkezetes építéshez hasonlóan egy-, illetve többszintes
épületeket lehet építeni. Ezek közül Magyarországon a legismertebbek a BVM (Budapesti Vasbeton
Művek), a 31. sz. ÁÉV, a Mezőpanel építési rendszerei. A vasbetonpillér vagy oszlopelemeket az
előre gyártott vagy helyszínen kialakított alaptestekre, alapépítményekre ültetik rá. Az oszlopfejeket
összekötő gerendázatra építik rá az előre gyártott vasbeton vagy feszítettbeton födémelemeket,
valamint a homlokzaton megjelenő gerendázatra, illetve pontszerű támaszokra erősítik fel a külső
térelhatároló szerkezeteket, különféle rétegekből álló szendvics vagy kéregpanelokat. A vasbetonvázas
építéskor a helyszíni hegesztéssel, szereléssel kialakított kapcsolatok mellett, habarcsos és betonos
szerkezetkötéseket is létesítenek.

44
A vasbeton vázszerkezetes építés másik nagy csoportját a födémemeléses technológiával épített
vasbeton pillérvázas épületek alkotják. A födémemeléses technológiának két módszere alakult ki: A
Lift Slab és a bolgár csoportos födémemelési módszer. Míg az előzőekben az épületeket előre
gyártott vasbeton oszlopokkal-pillérekkel, gerendázatokkal és előre gyártott födémelemekkel építették
fel, addig a födémemeléses építési rendszerek előre gyártott szerkezetként csak oszlopokat és
pilléreket alkalmaz, a födémszerkezeteket egyben a helyszínen gyártja elő, és emeli be a kívánt
szintmagasságba. A rendszer gerendatartókat általában nem alkalmaz, a födémeket közvetlenül a
pillérek támasztják alá pontszerűen.

A Lift Slab eljárással ez idáig kb. 30 méter magasságig építettek különböző lakó- és középületeket. A
két, három, esetenként négy szintmagasságú vasbeton pillérek felállítása után a talajon legyártják a
monolit vasbeton födémeket, majd központi hidraulikus emelőkkel meghatározott számban felemelik
azokat.

A pilléreken parkoló állásokat alakítanak ki, ahol a már megemelt födémelemeket gallérokkal
alátámasztva függetlenítik a hidraulikus emelőszerkezetektől. A pillértoldásokat követően a
födémlemezeket a végleges szintre beemelve, pillérgallérokkal alátámasztva rögzítik.

A Bolgár csoportos födémelemes technológiánál az összes helyszínen legyártott födémlemezt az első

szintig együttesen emelik fel, majd azt utólag bevitt emeléskor a már beépített pillérek fejére terhelik
rá a hidraulikus emelőszerkezeteket, és a megelőző szinthez hasonlóan újabb szintmagas
pillérelemekkel támasztják alá.

Külön említést érdemelnek az IMS-rendszerű vasbetonpilléres épületek, melyeknél a vasbeton

födémlemezeket nem alátámasztással rögzítik, hanem nagyszilárdságú feszítő acélokkal-pászmákkal
összeszorítva kapcsolják a pillérekhez. A feszítőacélok, a pillérek által kijelölt hálóban futnak, a
födémlemezeket a födémlemez és a pillér között kialakuló súrlódás tartja a helyén.
Vasbeton vázszerkezetes épületeket monolitikusan, azaz helyszíni betonozással is kialakítanak,
azonban a magas zsaluzati költségek, a hosszas, időjárásnak kitett helyszíni munka, valamint az
előregyártás körülményeinél rosszabb helyszíni betonozási és utókezelési lehetőségek miatt csak
ritkán alkalmazzák nagyobb épület építéséhez.

Kötélszerkezetű függőtetős épületek

A II. világháború után világszerte gazdasági fejlődés indult el, a nemzetek közötti kapcsolatok a
megelőző korokhoz képest kiszélesedtek. Megnövekedett az előző időszakhoz képest a
világkiállítások és az olimpiák szerepe, a nagyfelületű terek lefedésének igénye, valamint az országok
között kialakuló technikai tudásbeli rivalizálás gyors szerkezetfejlődést tett lehetővé.

Az erőjáték szempontjából a legkedvezőbb szerkezeteknek a húzott, kötélszerű szerkezetek

tekinthetők. A kötélszerkezetekben rejlő szerkezetépítési lehetőségeket már a 20. század első felében
felismerték, mikor is 1937-ben a zágrábi kiállítási pavilon centrális alaprajzát kötélszerkezetekkel
fedték. Az első igazi kötélhálót 1950-ben építették meg a Raleigh-i aréna fölött 91,5x91,5 m
befoglaló méretű nyeregfelülettel. A kötélhálót két ferde síkú vasbeton ívre feszítették ki hiperbolikus
paraboloid felületet kialakítva. A kétszer görbül felület jelentősen
megnövelte a kötélszerkezet merevségét, továbbá kedvező feltételeket teremtett a felületre hulló
csapadékvizek elvezetéséhez. 1950 után Raleigh-i aréna mintájára számos hasonló kötélhálóval fedett
épületet építettek. (Berlin és Karlsruhe-i kiállítási csarnok, Kongresszusi Épület, stb. Ouen-i
sportcsarnok..stb.) A kötélszerkezetek elterjedésében nagy szerepe volt Frei Ottónak, aki az 1950-es
évektől részt vett a kötélszerkezetek fejlődésében, illetve azokat nemzetközi szinten publikálta. 1964-
ben épült meg a Tokioi Olimpiai Uszoda felett Kenzo Tange és Tsuboi két árboc közé függesztett
kettős húzott kötélívű kötélháló szerkezete. A térlefedő kötélszerkezetek másik vége nyomott vasbeton
oldalívekhez csatlakoztak.

45
A kötélháló felületek mellett az 1950-es évek második felében szabadalmaztatták a síkbeli kötélrácsos
tartó Jaweerh-féle megoldást. Az 1970-es években a kötélszerkezeteket már világszerte alkalmazták
nagy fesztávolságú csarnokok lefedésére. A különleges feladatok mellett szokványos épület lefedésére
is alkalmaztak kötélszerkezeteket, mint például benzinkutak, ipari üzemek, színházak, sportcsarnokok,
tornatermek esetén. A kisebb, 20-50 m fesztávolságú épületeknél többnyire kötélrácsos tartókat,
kötelekkel kombinált merev gerendatartókat és födémlemezeket építettek. A korábbi pilléres
alátámasztás helyett gyakran alkalmaztak olyan megoldásokat, melyeknél a födémlemezeket, illetve az
azokat alátámasztó gerendákat, tartóvégeket kimagasló oszlopvégekre függesztették fel. A pillérekre,
illetve oszlopokra függesztett födémek a kötelek elrendezése szerint, hárfa vagy nyaláb elrendezésű
függesztést kaptak. A kötélháló és kötélgörbe szerkezeteket rugalmas és szilárd héjszerkezetekkel
fedték.

Pneomatikus szerkezetű épületek

A pneomatikus szerkezetek fejlődését a műanyagok megjelenése, illetve a kémia tudomány és

vegyipar fejlődése tette lehetővé. A szerkezetek anyagát kezdetben fólia rétegből, majd a tartósság
biztosítása végett több szövetekkel erősített műanyagrétegből alakították ki. A szerkezeti anyag alapja
tehát többnyire valamilyen műszálas szövet, mely két oldalán különféle műanyag bevonatot kap.
Ezáltal a vékony, 0,3-3,0 mm rétegvastagságú szövetanyag, megfelelő húzószilárdsággal,
vízzárósággal és légtömörséggel rendelkezik. A szöveteket hossz és keresztszálakból készítik,
anyaguk legtöbbször poliészter, poliamid, aramid, üvegszövet,.stb. A bevonatot gumi, polivinilclorid,
szintetikus kaucsuk, teflon,.stb. rétegekkel hordják fel.

A ponyvaszerkezetekben keltett belső nyomás az alakra szabott szerkezetet kifeszíti, a szerkezeti

anyag minden pontjában húzottá válik. Az emberi szervezet tűrőképességét figyelembe véve 0,1 at.
Túlnyomásnál nagyobb értéket nem alkalmaznak, a vékony szövetfelületek többnyire 0,002-0,008 at.
Nyomással alaktartók maradnak, ellenállva a hó és szélterhek nyomásainak.

Pneomatikus szerkezetek gondolata legelőször 1917-ben fogalmazódott meg. Az első pneomatikus

épületet 1946-ban építették meg, egy 15 m átmérőjű radarkupola kialakításaként. Az 1960-as évektől
kezdődően a pneomatikus szerkezeteket világkiállítási pavilonként, uszodák, sportpályák, raktárterek
lefedésére egyre gyakrabban alkalmazták. A szerkezeteknek egy különálló csoportját alkotják a
tömlőszerkezetek és a párnaszerkezetek. A hosszú, hengeres tömlők egymás mellé sorolásával
kiállítási pavilonokat (1970 Osaka Fuji kiállítási pavilon) és egyéb funkciójú szabad tereket fedtek le.
A párnaszerkezetek kialakítása hasonló a tömlőszerkezetéhez, nevét a térlefedés párna alakjáról kapta.
A pontszerű támaszokra, illetve falakra ültetett párnaszerkezetekkel igen nagy fesztávolságot lehetett
lefedni. Ezt bizonyítja a Marl-i bevásárló utca vagy a Bostoni Ats Centre Theatre lefedése. A tömlő és
párnaszerkezetekben a nyomást jelentősebb mértékben meg lehetett növelni, mivel a kifeszített
ponyvarétegek emberi tartózkodásul nem szolgáltak. A nagyobb nyomás fokozta a pneomatikus
szerkezetek stabilitását, a kettős, azaz légréteget körülvevő ponyvarétegek pedig hatékonyabb
nedvességzárást biztosítottak.

A pneomatikus szerkezeteket gyakran kombinálták kötélszerkezetekkel, rácsos tartószerkezetekkel. A

kötélszerkezetek és a pneomatikus szerkezetek összeépítéséből alakultak ki a feszített pneomatikus
szerkezetek, melyeknél a térlefedő ponyvák merevségét, kötelekkel való lefeszítéssel növelték meg.
Rácsos és egyéb rúdszerű tartószerkezeteket általában csak stabilizálásra, a szerkezet biztonságának
fokozására, a ponyvaszerkezetek rögzítéséhez építetek. (Például a falakra feltámaszkodó
párnaszerkezeteket meghibásodás esetén belső rácsos tartószerkezetek tartottak meg, akadályozva a
ponyva túlzott mértékű belógását, kilengéseit).

46
Sátor-ponyvaszerkezetű épületek

A sátrak már az őskortól az emberi hajléképítés egyik megoldását adták. A 20. század második felétől
(pneomatikus szerkezeteknél felsorolt anyagok megjelenésével) a műanyag ponyvaszerkezetek
mechanikus úton történő kifeszítésével újabb térlefedési megoldásokat hoztak létre.

A sátorszerkezetek alakját mindig úgy választják meg, hogy azok minden irányban feszített
szerkezetként működjenek. Ennek egyik legkedvezőbb felülete a kétirányban, ellentéte irányban
görbülő felületek. A sátorszerkezeteket a kötélhálókhoz hasonló módon alakították ki, mivel a ponyva
anyag is egyfajta hálószövetnek tekinthető. A sátorszerkezetek építésénél oszlopokat, egyenes és íves
tengelyű rúdszerkezeteket, kötélszerkezeteket alkalmaznak. A ponyvaszerkezeteknek az egyik
leggyakrabban alkalmazott megoldása a feszített sátorszerkezetek, ahol a ponyvákat ívgerendákra,
pontszerű támaszokra támasztják fel, és széleit kötélszerkezetekkel feszítik meg. A világ egyik
legnagyobb sátorszerkezete 1981-ben a Szaud-Arábiai Jeddah repülőterén épült fel. A 339 x 147
méteres területet 21 db 45x45 méteres, négy oldalt oszlopokra kifeszített, és középen megemelt
sátorszerkezettel fedtek. A szerkezet merevségének biztosítására csak a belső oszlopokat alakították ki
szabadon álló rúdszerkezetként, a 4 sarokponthoz legközelebb eső oszlopokat térbeli kerethez a
határoló két oszlopsort pedig sík keretszerűen alakították ki.

A ponyvaszerkezetekkel nagy fesztávolságú tereket lehet lefedni, viszonylag kis költséggel. A ponyva
bizonyos mértékben a fényt átengedni, így a belső térbe, szórt fény szűrődik be, jelentős
tartószerkezeti konstrukciókat létrehozásuk nem igényel. A szerkezet hátránya, hogy fűtött terek
lefedésére csak korlátozott mértékben alkalmazható, továbbá a műanyagos felületek a nap hatására
öregednek, így élettartamuk más szerkezetekhez képest korlátozottabb.

47
 ÉPÜLETFENNTARTÁS
TÖRTÉNETI ÉPÜLETSZERKEZETEK A BAROKK kortól
A XX. század ELSŐ FELÉIG (Képek)

48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
 Műszaki és jogi ismeretek az ingatlanközvetítés és a
társasházkezelés során

1. Műszaki előírások és fontosabb tudnivalók

1.1. Lakásépítéssel kapcsolatos kötelező jótállás

A lakóépületek, illetőleg új lakóépületekben lévő lakások építése esetén a 181/2003.(XI.5.)

Korm.rendelet írja elő a kötelező jótállás intézményét.. Az előírások alapján a kivitelező jogi
személy és magánszemély (vállalkozó) a lakóépület átadási-átvételének befejező napjától,
három év időtartamra jótállást köteles vállalni, az új lakóépületeknek a Korm. rendelet 1.sz.
mellékletében foglalt épületszerkezeteire, berendezéseire, valamint a 2. sz. mellékletben
foglalt lakásokat kiszolgáló helyiségekre.
A jótállási jogokat a lakás, lakóépület tulajdonosa - a lakás tulajdonba adásáig a
megrendelője - a vállalkozóval vagy a vállalkozó által javításra kijelölt szervezettel szemben
érvényesítheti.
A tulajdonos a jótállási időn belül követelheti a hiba kijavítását, a vételár megfelelő
leszállítását, a hibás dolog kicserélését, illetőleg a hibás munka újbóli elvégzését.
A jótállási igényt jótállási jeggyel lehet érvényesíteni. A jótállási jegyet a vállalkozónak
lakásonként külön-külön kell kiállítani, és az átadás-átvétel során a jogosultnak átadni.
A jótállási jegynek tartalmaznia kell a jótállás körébe tartozó lakás, a lakás kiszolgáló
helyiségek és épületrészek, valamint épületszerkezetek és berendezések, továbbá a jótállás
időtartamának meghatározását. A vállalkozónak a jótállási jeggyel egyidejűleg át kell adnia a
jótállási szabályzatát is, amely tartalmazza a jótállással kapcsolatos jogokat és
kötelezettségeket, valamint a jótállási igény érvényesítésének módját.
A vállalkozó a bejelentett jótállási igény alapján, 15 napon belül köteles a hibát
megvizsgálni és az igényekről nyilatkozni.
A jogosult a vállalkozó költségére mással is elvégeztetheti a hibás teljesítés folytán
szükséges munkát, ha a vállalkozó a kijavítást megfelelő határidőre nem vállalja, illetőleg
nem végzi el, vagy ismételten hibásan végzi el.
A hibás dologra vagy annak részére megszűnik a jótállási kötelezettség - az előbbi
bekezdésben foglalt esetek kivételével -, ha azt maga a tulajdonos javítja, vagy mással
javíttatja ki.

A lakások illetőleg a lakóépületek kötelező jótállás alá tartozó épületszerkezetei a

következők:
- a lakóépület alapjai és szerkezetei,
- a lakások burkolatai (ide értve a festést, a mázolást, a tapétázást is) és a nyílászáró
szerkezetei,
- a lakóépület nyílászáró szerkezetei, korlátai és mellvédjei,
- a lakóépület kéményei,
- a lakóépület tetőzete és az azon lévő tetőfelépítmények,
- a lakóépületben lévő ereszcsatornák és esővízlefolyó vezetékek.
A kötelező jótállás alá tartozó lakás- és épületberendezések a következők:
- a főzőkészülékek (tűzhely, főzőlap, stb.),
- a fűtőberendezés (egyedi kályha, konvektor, elektromos hőtároló kályha, stb.),
- a melegvízellátó berendezés (gáz-vízmelegítő, villanyboyler, fürdőkályha),

84
 - az épületgépészeti és egészségügyi berendezések, (falikút, mosogató, fürdőkád,
zuhanyozó, mosdó, WC-tartály, WC-csésze, stb.), a hozzá tartozó szerelvényekkel),
- a szellőztető berendezés (páraelszívó, stb.).
- a beépített bútor (beépített ruhásszekrény, konyhaszekrény, stb.),
- a redőny, vászonroló, napvédő függöny,
- a csengő és kaputelefonnak a lakásban lévő készüléke, valamint a kaputelefon és
felcsengető berendezés a vezetékhálózattal,
- a központi fűtő- és melegvízszolgáltató berendezés a hozzá tartozó szerelvényekkel, ide
értve a lakásban lévő vezetékszakaszt és fűtőtesteket (radiátor, stb.) is, kivéve a közüzemi
szolgáltató által jóváírással vagy üzemeltetésre átvett vezetékeket és berendezési tárgyakat,
- a víz, szennyvízcsatorna- és gázvezeték a hozzá tartozó szerelvényekkel, ide értve a
lakásban lévő vezetékszakaszt is, a hozzá tartozó szerelvényekkel; gázvezeték esetén a
közüzemi szolgáltató által jóváírással vagy üzemeltetésre átvett vezetékek és berendezési
tárgyak kivételével,
- az elektromos vezeték és érintésvédelmi rendszere, a lakásban lévő vezetékszakaszt, és
szerelvényeket is ide értve, kivéve a közüzemi szolgáltató által jóváírással vagy
üzemeltetésre átvett méretlen készülékeket és fogyasztásmérőt,
- a lakást szolgáló szellőző berendezés,
- a központi antenna és erősítő berendezései, ide értve a lakásban levő vezetékszakaszt és
csatlakozó aljat is,
- a személy- és teherfelvonó,
- a háziszemét gyűjtésére szolgáló berendezés,
- a lakást szolgáló kút a hozzá tartozó szerelvényekkel,
- a lakásban keletkezett házi szennyvíznek a telekhatáron belül elhelyezésére, illetőleg
szikkasztására szolgáló berendezés.
Kibővült: az épületek külső szigetelésére, külső vakolására, a garázsra (teremgarázs)
klímaberendezésekre, elektromos csatlakozó aljzatokra és kapcsolókra.

A lakóépületnek a lakásokat kiszolgáló kötelező jótállás alá tartozó helyiségei és részei a

következők:
- tetőterasz,
- pince- és padlástérség vagy tüzelőtároló,
- kapualj,
- lépcsőház,
- folyósok és függőfolyosók,
- központi berendezés helyiségei,
- mosókonyha,
- szárítóhelyiség,
- gyermekkocsi - és kerékpártároló helyiség,
- szeméttároló helyiség.

1.2. Kötelező alkalmassági idő

Az egyes épületszerkezetek, és azok létrehozásánál felhasználásra kerülő termékek kötelező

alkalmassági idejéről 1985-től öt minisztérium együttes rendelete szól.(11/1985.(VI.22.)
ÉVM,IPM,KM,MÉM,BKM rendelet) A kötelező alkalmassági idő bevezetése az épületek
minősége javításának egyik fontos eszköze.
Az épület és az azok létrehozásánál felhasznált termékek, tartós használatra rendelt dolgoz
esetében a hibás teljesítés miatti szavatosság igényeket (pl. kijavítás) a Ptk. 308. §.(2)
bekezdése szerint a teljesítéstől számított 3 éves jogvesztő határidőn belül lehet érvényesíteni.

85
A Ptk. ezen rendelkezése azonban eltérést enged. Hatósági előírás, szabvány, vagy kötelező
műszaki előírás hosszabb időszakokat is megállapíthat. Ebben az esetben a z igény
érvényesítésére ez a hosszabb - jogvesztő - határidő az irányadó.
A kötelező alkalmassági idő nem azonos a dolog élettartamával, hanem a 3 évnél hosszabb
idényérvényesítési határidőt jelenti, mert ez alatt az idő alatt válnak felismerhetővé a
teljesítési hibák.
A rendelet hatálya kiterjed lakóépületekre, a pihenést szolgáló épületekre, valamint a
személygépkocsi-tárolókra is. A rendelet melléklete határozza meg, hogy mely
épületszerkezetekre - és azok létrehozásánál felhasznált mely termékekre 10, illetve 5 év a
kötelező alkalmassági idő. A melléklet két oszlopból áll, az egyik az épületszerkezeteket
sorolja fel, a másik az ezekhez felhasznált termékek megnevezését,. Terjedelmi okokból csak
az épületszerkezetek felsorolását ismertetjük. Természetesen konkrét ügy esetén feltétlenül
tanulmányozni kell a teljes jogszabályt, és annak mellékleteit is.

A kötelező alkalmassági idő 10 év:

- teherbíróvá tett talajok,
- alapozási szerkezetek,
- teherhordó vázak,
- födémek (burkolatok, álmennyezetek bevilágítók nélkül, a szerelt födémszerkezetek
kivételével),
- fedélszerkezetek (fedélhéjazat), hőszigetelés, stb.,
- függőleges teherhordó- és térelhatároló szerkezetek (burkolatok, felületképzések,
nyílászárók nélkül a szerelt külső térelhatároló falszerkezetek kivételével),
- szellőzőkürtők, kémények (béléselemek nélkül),
- talaj és talajnedvesség elleni szigetelések,
- épületgépészeti csővezetékek, talajba kerülő (a szabadon vezetet épületgépészeti
csővezetékek kivételével) vezetékek,
- az építményhez szerkezetileg csatlakozó külső létesítmények.

A következő alkalmassági idő 5 év:

- tetőhéjalások,
- válaszfalak,
- csapadékvíz és használati víz elleni szigetelés,
- nyílászáró szerkezetek,
- szerelt térelhatároló fal- és födémszerkezetek, álmennyezetek, csapadékvízelvezetés
szerkezetei,
- vakolatok, burkolatok, felületképzések,
- szabadon vezetett épületgépészeti csővezetékek, berendezések,
- klíma- és szellőzőberendezések,
- elektromos távvezetékek, jelző vezetékek, hálózatok,
- villámvédelem,
- felvonók.
Az alkalmassági határidő letelte után is lehet igényt érvényesíteni, ha
- a kötelezett a javítást olyan határidőre vállalta, amely az alkalmassági határidő után jár le,
továbbá
- az alkalmassági határidő előtt elvállalt, de el nem végzett, illetve nem megfelelően elvégzett
javítás esetén.

1.3. Felvonókkal kapcsolatos tudnivalók

86
 A felvonók létesítéséről, üzemeltetéséről és ellenőrzéséről a többször módosított 17/1973.
(V.15.) ÉVM rendelet rendelkezik. A felvonó „veszélyes üzem”, ezért használatára, üzemben
tartására, karbantartására, kezelésére, vezetésére, részletes előírásokat tartalmaz a jogszabály.
Minden felvonóhoz megfelelő „felvonókönyv”-nek kell lennie, amelyet a gyártó vállalat a
felvonó szállítása során köteles szolgáltatni. A felvonó vezetéséért és megőrzéséért az
üzemben tartó (társasház a közös képviselő) felel. Ha a felvonókönyv betelik, akkor az
üzemben tartó az első fokú építésügyi hatóság által hitelesített számozott lapokból álló
pótkönyvvel köteles azt kiegészíteni. A felvonókönyvbe bejegyzést, csak az erre jogosult
személy (a gyártó, az építésügyi hatóság, a felvonó kezelője, karbantartója, szakértője,
felügyelője) tehet.
Az üzemben tartó köteles a felvonó állandó és folyamatos üzemképes - rendeltetésszerű és
biztonságos használatra alkalmas - állapotáról gondoskodni, továbbá a rendszeres és
szakszerű karbantartást, kezelést és ellenőrzést biztosítani. Az üzemben tartást csak a felvonó
karbantartásához, javításához, és ellenőrzéséhez szükséges munkák elvégzésének idejére
szabad megszakítani.
Az üzembentartó köteles:
- a felvonó egyes fővizsgálatát, továbbá az első üzembe helyezését, illetőleg a teljes
felújítástól számított 10 év elteltével az éves ellenőrző fővizsgálatát, valamint a felvonó
biztonságos használatát veszélyeztető hiányok, és hibák megszüntetésének ellenőrzését az
ÉMI-vel elvégeztetni.
- a felvonó rendeltetésszerű és biztonságos használatát veszélyeztető hiányokat és hibákat
haladéktalanul megszüntetni, vagy ha ez nem lehetséges, a felvonót üzemen kívül helyezni, és
ezt az ÉMI-nek bejelenteni.
A MSZ-04.11/1...4-76 szabványban meghatározott felvonók karbantartási előírásait az
MSZ-04.81-80. FELVONÓK KARBANTARTÁSA ágazati szabvány tartalmazza.
A felvonó karbantartását csak felvonószakértő, felvonó-felügyelő, illetőleg felvonó-
karbantartó, szerelő végezheti. A felvonók rendszeres karbantartása jellemzően átalánydíjas
karbantartási szerződés alapján történik.

A karbantartás szakszerűségének ellenőrzésére a társasháznak felvonóellenőrt kell

alkalmaznia. A felvonót ellenőrző felvonószakértő vagy felvonófelügyelő lehet. Személye
nem lehet azonos a karbantartás végzőjével. A felvonóellenőrnek évente legalább négy
alkalommal ellenőriznie kell a felvonó karbantartásának szakszerűségét.
A felvonó kezelése általában a gondnok, vagy házfelügyelő feladata, végezheti azonban más
személy is. Felvonókezelő csak megfelelő vizsgát tett felvonókezelői igazolvánnyal
rendelkező személy lehet.

1.4. Érintésvédelemmel kapcsolatos előírások

A Kommunális és Lakóépületek Érintésvédelmi Szabályzatáról (KLÉSZ) szóló 8/1981.

(XII.27.) IpM rendelet előírja, hogy a lakó- és egyéb épületekre, fogyasztási helyekre, illetve
fogyasztó vezetékhálózatra és ezek tulajdonosaira, kezelőjére, üzemeltetőjére alkalmazni kell
a KLÉSZ rendelkezéseit.
A KLÉSZ az ingatlankezelő, közös képviselő feladatai közé utalja az épült érintésvédelmi
rendszerének rendszeres ellenőrzéséről, karbantartásáról, szükség szerint javításáról való
gondoskodást. A KLÉSZ az érintésvédelmi ellenőrzésnek két módját különbözteti meg: az
érintésvédelem szerelői ellenőrzését, és az érintésvédelem szabványossági felülvizsgálatát.

87
 Lakóépületek esetében - kivéve, ha az MSZ 172/1 szabvány előírásai egyes esetekben,
illetve helyen, vagy egyes készülékek tekintetében ennél szigorúbb ellenőrzést ír elő -
elegendő az érintésvédelem szerelői ellenőrzését 6 évenként elvégezni. A szerelői ellenőrzést
legalább villanyszerelői szakképzettségű személlyel kell elvégeztetni. Az időszakos
érintésvédelmi szerelői kiértékelést írásban rögzíteni kell. Az ellenőrzések bizonylatát a közös
képviselő köteles legalább a következő rendszeres - azonos szintű - ellenőrzésig megőrizni és
úgy tárolni, hogy azt legalább a hivatalos időben hozzáférhető legyen.
A szabványossági felülvizsgálat magában foglalja a szerelői ellenőrzést, de azon túl olyan
minősítő dokumentumot is jelent, amely számszerű mérési adatokat, azok értékelését és
összefoglaló minősítését tartalmazza. A méréssel történt számszerűsített felülvizsgálat
minősítő jegyzőkönyvét - dokumentációját - csak a megfelelő szakképesítéssel és
szakvizsgával rendelkező szakember készítheti megrendelés szerint. A szabványossági
felülvizsgálatot 9 évenként szükséges elvégeztetni.
Fontos előírás, hogy a meglévő épületeknél, ha a fogyasztói vezetékhálózat felújításra kerül,
ki kell építeni az MSZ 172/1. szabvány előírásainak megfelelő védővezetőt igénylő
érintésvédelmi rendszert.
Itt kívánjuk felhívni a figyelmet arra, hogy a villámvédelem érdekében az épület
villámhárító berendezésének felülvizsgálatát szintén 9 évenként kell elvégezni, kivéve, ha zon
sérülést, erős korróziót, vagy villámcsapást észlelnek. Ez utóbbi esetekben a felülvizsgálatot
soron kívül kel elvégeztetni.

1.5. Tűzvédelmi előírások

A társasház biztonságos működéséhez hozzátartozik a tűzvédelmi előírások betartása, illetve

betartatása, az épület tartozékaként meglévő tűzoltó felszerelések, tűzoltóberendezések
időszakos felülvizsgálata, karbantartása, szükség szerinti pótlása.
A tűzvédelemről szóló törvény új helyzetet teremtett azzal, hogy meghatározta a
magánszemélyeknek, a lakóépületben élőknek a legfontosabb tűzvédelmi feladatokat, így
többek között a lakásra, járműre, a gépre, a berendezésre, az anyagok használatára vonatkozó
tűzvédelmi szabályokat ismerniük kell, el kell végeztetniük a szükséges tűzvédelmi
felülvizsgálatokat, és a tűzvédelmi ellenőrzés lehetőségét biztosítaniuk kell. Így többek között
a tűzvédelmi törvény 15. §-ában foglaltak alapján a magánszemélyek is kötelesek
gondoskodni arról, hogy lakások villamos hálózatának tűzvédelmi felülvizsgálatát az
Országos Tűzvédelmi Szabályzat (OTSZ) alapján időszakonként - mely a „D”
tűzveszélyességi osztályba sorolásra tekintettel 9 év - elvégeztessék.
Az OTSZ-ban új szabályként jelent meg, hogy a kétszintesnél magasabb és tíznél több
lakást magában foglaló lakóegységeknél - tehát a társasházak esetében is a társasház közös
képviselője köteles írásban kidolgozni az épületre vonatkozó
- tűzvédelmi használati szabályokat, előírásokat,
- a lakók riasztásának, a menekülés lehetséges módozatát,
- a felszerelt tűzvédelmi eszközök használatára vonatkozó előírásokat.
A társasházak részére, az épületre vonatkozó tűzvédelmi szabályok, előírások
kidolgozásához segítésképpen a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság útmutatót állított össze.
Megemlítjük, hogy vannak olyan vállalkozók is, akik a társasház tűzvédelmi szabályzatának,
menekülési tervének elkészítését vállalják.

88
 2. Épületszerkezeti alapfogalmak, a meghibásodások
tapasztalható jelei, hibaokok

Minden ingatlan tulajdonos fő célkitűzése, hogy a lehető legnagyobb mértékben megőrizze

az ingatlan értékét.
Tartsa szinten az ingatlan (társasház) magán- és közös tulajdonban lévő részeinek az állagát,
a rendeltetésszerű használat és a biztonságos üzemeltetés biztosítása érdekében. Az ehhez
kapcsolódó műszaki teendők a következők:

6. A minőség kérdései

Az ingatlanközvetítői, értékbecslői gyakorlat során találkozhatunk olyan építményekkel,

amelyek jogszabályi előírások alapján még szavatosság körbe tartoznak, s így ezeket
szavatosság, alkalmassági és minőség tekintetében más módszerrel kell elbírálni.

6.1 A jótállás

A jótállási a kötelezett - általában a vállalkozó - részére előírt felelősségi kör, amely

magában foglalja a szolgáltatással kapcsolatos:
- választék,
- minőség
- alkalmassági, és
- mennyiség
valamennyi általános feltételét, melynek részleteit jogszabályok ismertetik.
A jótállás kereteihez tartozó feltételeket a szerződő felek szerződésben rögzítik oly módon,
hogy a rendelettel szabályozott feltételekre utalnak, illetve a szabad megállapodás tárgyát
képező esetekre nézve megállapodnak.
A jogszabály szellemében a kötelezett jót áll az általa vállalt szolgáltatás - jogszabályban,
szabványban és szerződésben rögzített - mennyiségéért, minőségéért, alkalmasságáért,
természetesen csak meghatározott ideig.
A jótállás egyik legfontosabb eleme, hogy kötelező. A felelősség alól nincs felmentési
lehetőség.
Az értékbecslő részére általános követelmény, hogy a jótállási keretszabály alkalmazása
során, minden esetben a konkrét helyzetnek kell alárendelni a mennyiségi, minőségi,
választék, alkalmasság további feltételeit.
A Ptk. 308.§-a a következőkben rögzíti a jótállás kötelező időtartamát, illetve annak eseteit:

 A jogosult a teljesítéstől számított hat hónapos elévülési idő alatt érvényesítheti

szavatossági jogait. Ha a dolog használhatóságának legkisebb időtartamát hatósági
előírás, szabvány, vagy kötelező műszaki előírás határozza meg, és ez hat hónapnál
rövidebb, az igény érvényesítésére ez a határidő irányadó.
 Ha a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni szavatossági jogait egy évig,
illetve tartós használatra rendelt dolgok esetében három évig érvényesítheti. Ha
pedig a kötelező alkalmassági idő három évnél hosszabb, az igény érvényesítésére ez
a határidő irányadó. Ezeknek a határidőknek az elmulasztása jogvesztéssel jár.

89
 6.2. Garancia

A köztudatban elterjedt fogalom, amely a kötelezett részéről nyújtott szolgáltatás átvételét

követő egy évig lehetővé teszi az észlelt hiányok és hiányosságok pótlására vonatkozó igény
bejelentését, illetve megszüntetésének követelését.
A garancia fogalmának alapja a Ptk. 405. §-ában előírt követelmény, melynek alapján az
átadás-átvételtől számított egy éven belül a felek - eltérő megállapodás hiányában - a végzett
munkát kötelesek felülvizsgálni és a vizsgálat során feltárt hiányosságokat jegyzőkönyvben
rögzíteni, annak ellenértékével. Az így megállapított hiányosságokat, pedig díjtérítés nélkül ki
kell javítani.
(A garancia alapvetően a jog szerint szavatosság.)

6. Szavatosság

A szavatosság, mint fogalom elsősorban időelemet jelent, Vagyis azt az időtartamot, amely
alatt a dolog, vagy szolgáltatás tárgya kötelezően meg kell, hogy feleljen a tervezett
igénybevételnek, az előírt követelményeknek, rendeltetésszerű használat mellett. Ez egyben a
legkisebb időtartam, amely alatt a használhatóság minden követelményének is teljesülnie kell.
Miután az ingatlanközvetítés tárgya az ingatlan, az építmény, tartós használatra rendelt
dolog, ebből következik, hogy az építési szolgáltatás kötelező szavatossági ideje minimálisan
három év, illetve a rendeltekben előírt és az adott szerkezetre vonatkozó időtartam.

6.3. Alkalmasság

Az épület és az épületszerkezetek tartós használatra rendelt dolgok, s ebből következi,, hogy

meg kell felelniük meghatározott ideig tartó igénybevételnek.
A jogi szabályozásban háromféle kötelező alkalmassági időpont szerepel:
- Az épületek élettartamát közvetlenül meghatározó elsődleges (primér) szerkezetek
kötelező élettartam 10 év.
- Az épületek élettartamát közvetve meghatározó másodlagos (szekunder) szerkezetek
kötelező élettartama 5 év.
- Az épületek élettartamát közvetve befolyásoló úgynevezett tercier szerkezetek kötelező
élettartama 3 év.

JÓTÁLLÁS ÉS SZAVATOSSÁG AZ ÉPÍTŐIPARBAN

A szavatossági igény érvényesítésére a többször módosított 1959. évi IV. törvény (Polgári
Törvénykönyv, rövidítve Ptk.) érvényes. A hibás teljesítésről szóló fejezetében a 305-311.§-
ok alapján van lehetőség. A 308.§’.(2) bekezdése szerint a tartós használatra rendelt dolog
esetében a szavatossági jogok 3 évig érvényesíthetők, de ha jogszabályban ettől hosszabb
kötelező alkalmassági idő van előírva, akkor a szavatossági igény érvényesítésére ez a
határidő az irányadó.
Az egyes épületszerkezetek és azok létrehozásánál felhasználásra kerülő termékek kötelező
alkalmassági ideje a 11/1985. (VI.22.) ÉVM-IpM, KM, MÉM, BkM. rendeletben került
szabályozásra. Ebben 10 kiemelt épületszerkezet-féleség a hozzátartozó termékekkel 10 éves,
további 12 kiemelt épületszerkezet-féleség a hozzá tartozó termékekkel 5 éves kötelező
alkalmassági idővel van elírva. Ennek értelmében ezen épületszerkezetek és a hozzá

90
felhasznált termékek esetében a szavatossági igény érvényesítési lehetősége a teljesítéstől
számított 10, illetve 5 év.

A kötelező alkalmassági idő

10 éves
Teherbíróvá tett talajok
Alapozási szerkezetek
Teherhordó vázak
Födémek (burkolat, állmennyezetek,
bevilágítók nélkül) szerelt
födémszerkezetek kivételével
Fedélszerkezetek (fedélhéjazat,
hőszigetelés, stb. nélkül)
Függőleges teherhordó- és
térelhatároló szerkezetek (burkolatok,
felületképzések, nyílászárók nélkül) a
szerelt külső térelhatároló
falszerkezetek kivételével.
Szellőző kürtők
Talajvíz és talajnedvesség elleni
szigetelések
Épületgépészeti csővezetékek (talajba
kerülő) vezetékek a szabadon vezetett
épületgépészeti csővezetékek
kivételével.
Az építményhez szerkezetileg
csatlakozó külső létesítmények.
5 éves
Tetőhéjalások
Válaszfalak
Csapadékvíz és használati víz elleni
szigetelés
Nyílászáró szerkezetek
Szerelt térelhatároló fal- és
födémszerkezetek, álmenyezetek
Csapadékvíz-elvezetés szerkezetei
Vakolatok, burkolatok, felületképzések (a
mázolás, a belső falfestés, a meszelés és a
tapétázás kivételével)
Szabadon vezetett épületgépészeti
csővezetékek, berendezések
Klíma- és szellőző berendezések
Elektromos tápvezetékek, jelző vezetékek,
hálózatok
Villámvédelem
Felvonók

A szavatossági igény-érvényesítés lehetősége mellett a 181/2003.(XI.5.) Korm. rendeletben a

lakóépítéssel kapcsolatos kötelező jótállás van szabályozva.
E rendelet szerint a vállalkozó az által épített új lakóépületre jótállást köteles vállalni.
A jótállás időtartama három év, az átadás-átvétel befejezésének napjától számítva. A jótállási
idő a hibás dolog tekintetében annak kijavítása esetén meghosszabbodik, azzal az idővel,

91
amíg a hibás dolog rendeltetésszerű használatra nem volt alkalmas, illetve a hibás dolog
cseréje esetén újrakezdődik.

2.5. Épületgépészet

Az épületgépészeti berendezések és hálózatok megítélésére/diagnosztizálására az értékbecslő-

forgalmazó csak szakirányú képesítés esetén vállalkozzon.
A továbbiakban ismertetésre kerülő vezetékrendszerek és berendezési tárgyak megítélésre
szakvállalat (pl. közművállalat), ill. az adott témakör szakértőjének a feladata. A
forgalmazó/értékbecslő csak saját célra állíthat fel hozzávetőleges állagbecslést, hiszen a
lehetséges rejtett hiba hatására az érintett ingatlan(rész) használhatósága/értéke jelentősen
csökkenhet. Az egyes szakágak áttekintésével csak az alapfogalmak tájékoztató jellegű
áttekintése lehetett a cél.

2.5.1. Vízellátás

A közterületen általában 1,20 m mélyen, de minimum a 0,80 m-es fagyhatár alatt vezetett
vízközmű az épületek pinceszintjére, ennek hiányában a földszintre /esetleg az ott kiképzett
aknába/ érkezik. Telkes építésnél a telekhatáron belül, de a kerítés közelében van a vízmérő
órát is tartalmazó főelzáró.

Az országos építésügyi szabályozás (OTÉK) kimondja, hogy az ivóvízigény kielégítését

általában közműves vízellátással kell megoldani.
Ahol közműves vízellátás még nincs, annak kiépítéséig /más előírás hiányában/ csak akkor
engedélyezhető új, ivóvízigényű épület, ha az építési telken, vagy a telek főbejáratától
gyalogúton max. 150.0 m-re elérhetően ivóvíz minőséget biztosító kút, közkút található.
Épület határoló falától /közműalagút, illetve védőcső hiányában/ közműves vízellátó vezeték
legalább 3,0 m-re, bekötővezeték legalább 1,50 m-re vezetendő.
Becsatlakozásnál a víz- és szennyvízvezetékek között legalább 1,00 m távolság legyen, ennek
hiányában a vízvezetéket a csatornavezeték fölött kell vezetni.

Vízvezetéket nem szabad vezetni:

 építmények határoló falában /beleértve a tűzfalat is/,
 kémények, szellőzők falában, továbbá kürtőjében sem,
 födémben,
 önálló rendeltetési egységek/pl.: lakások/ huzamos tartózkodásra szolgáló
helyiségeit /szobáit/ elválasztó, határoló falakban,
 villamos berendezések helyiségeiben /pl.: főkapcsoló, trafó/,
 felvonó /és mozgójárda/ aknájában, gépházában s utóbbi falában, födémében,
 minden olyan helyiségen, melynek hőmérséklete + 2 C fok alá süllyedhet /pl.:
hűtőkamrában/,
 jelentős értékek elhelyezésére szolgáló helyiségekben és ezek határoló
szerkezeteiben ugyanígy képző-iparművészeti alkotással díszített helyiségekben
sem.

92
Vízvezetéke anyagukat tekintve készülhetnek:
 ólomból /régebben ez általános volt/,
 öntöttvasból,
 acélból,
 ma már korszerű /vízben nem oldódó/ műanyagokból is.

Leggyakoribb szerelvényeik:
 különböző szelepetek /elzárók/, keverőszelepek,
 kifolyók,
 vízórák.

Közműhálózat hiányában alkalmazható víziközmű-pótlók:

 szivattyúk /kútba leengedett változata az ún. búvárszivattyú/,
 nyomásfokozók,
 törpevízművek,
 ciszternák /víztározók/.
A használati vízfogyasztás kifolyókhoz kapcsolódó fém, illetve fajansz berendezései
közismertek, pl.:
 zuhanyfej és állványa, zuhanytálca,
 kádkifolyó /zuhannyal kombinálva is/, ülő-, vagy fekvő káddal,
 mosdó "lábbal", vagy anélkül, kisméretű kézmosó, altestmosó /bidé/,
 WC-berendezés / tartályos-öblítésű, leszívó rendszerű, illetve KLUDI-elzárós/,
 öntöző kerti berendezések /kerti kifolyó, öntözőautomata, slag/,
 korszerű, víztakarékos nyomásfokozó porlasztófejek /pl.: mosdó kifolyása/,
 melegvíz ellátás berendezései /hőcserélő és tartálya, melegvízmérő/.

Melegvízellátás berendezései

Általános értelemben használati melegvíz előállításáról van szó.

Ezek lehetnek egyedi vagy központi berendezések.

Egyedi berendezésnek tekinthetők: villanybojlerek, gázbojlerek, különféle kazánok. A

szolgáltatás útja lehet: eseti berendezés egy-egy használati egység ellátásra, vagy közös
berendezés több használati egység ellátására.

Energiaforrás szerint: gázüzemű, villamos energia felhasználású, vagy vegyes tüzelésű.

A melegvíz előállító berendezések általában kéménybe köthetők, és e kéményeket a

használatbavétel előtt hatósági ellenőrzésnek kell alávetni. (Ez alól kivétel a közelmúltban
alkalmazásra került, új típusú, gázüzemű bojler.)

2.52. Tüzivíz vezetékek

A tűz elleni védekezésnek - választott építőanyagok tűzállóságától a tevékenységek

tűzveszélyességétől, a veszélyeztetet értékek és emberéletek mentésétől függő kockázati
tényezők függvényében - számos fokozata, megoldási módja ismert.
Ezek közötti választás, továbbá az épület megépítése-átépítése során alkalmazandó funkciónál
is - szerkezeti elrendezés /menekülési útvonalak, füstmentes lépcsőház, stb./ a területileg
illetékes tűzhatóság / Tűzoltóság Parancsnokságai/ szakhatósági és az önkormányzat

93
jegyzőjének építéshatósági engedélyében foglaltak szerint kell történjen /legújabban a
Tűzoltóság hálózata kiegészült a hivatásos önkormányzati, továbbá a múltban is jelenvolt
helyi önkéntes tűzoltókkal/.
 Legegyszerűbb védekezési mód, mely épülethez sem feltétlenül kötődő, a kézi
oltókészülékek, illetve oltási módok. E körbe sorolható eszközök:
 tüzihomok és tárolóberendezései,
 csáklyák, szikracsapók,
 porraloltó készülékek,
 habbaloltó készülékek,
 halonnaloltó készülékek,
 széndioxiddal oltó készülékek.
 A védekezés szervezettebb lehetőségét teremti meg az ún. száraz tűz vízvezeték,
ez esettben egy üres, vízvezetésre alkalmas csőhálózat épül ki, a megfelelő
pontokon tömlőcsatlakozásokkal /esetleg tömlőkkel is ellátva/, de az egész
rendszer alján általában közterületen csak a tűzkáreseménykor történik a hálózat
vízzel való feltöltése, és a nyomás alá helyezés/ szivattyúval, tartálykocsi vízéből,
vagy közműhálózatról/.
Fokozottabb védelmet jelent a "nedves" tüzivízvezeték: az előzőekben írt rendszer,
de föltöltött, nyomás alatt álló vezetékrendszerek. A tűzcsapnál mindig tömlő is
elhelyezendő, s esetenként közterületen is felállítandóak /az épületek körül, külső
oldali oltásra, e jellegzetes színű és alakú tűzcsapszekrények/. Itt meg kell
jegyezni, hogy e rendszer nyomás alatti /de legtöbbször mégis mozdulatlan/
hidegvíz-tömege fagyásveszélyt jelenet, így a normál vízvezetéknél mindenképp
körültekintőbb vezetése, szükség esetén hőszigetelése biztosítandó.
Tüzivíz-zuhanynak a permetezéses-árasztásos /a gravitációt is kihasználva
általában mennyezetről, álmennyezetről lezúduló vízmennyiséggel olt/
rendszereket nevezzük. Beépítésük a fokozott életbiztonság /nagy embertömeg
befogadására szolgáló helyiségek, pl.: színházak/ és a nagy védendő érték /pl.:
bankok/ elhelyezésére szolgáló épületek esetén indokolt. Típusaik:
 kézi működtetésűek - régebbi építésű mozikban, színházakban az ügyelő
/illetve az ügyeletes tűzoltó/ hozhatta működésbe, a tapasztalt tűzesemény
hatására, gyakran nem vezetékrendszer lett a mennyezeten kiépítve, hanem
egy meghatározott méretű tartály, melyet szivattyúval időközönként
feltöltöttek,
 automata zuhanyok, nyomás alatti, mennyezeten- és álmennyezeten
megvalósított vezetékrendszer, fúvókákkal /melyek nagyfinomságúvá
porlasztott víztömeget szórnak koncentráltan a tűz fészke felé/ és
automatikus hő- és füstérzékelőkkel /80 C - 90 C általában a működésbe
hozó belső érzékelt hőmérséklet/, gyakran sávosan is, nem a teljes felület
árasztásával, hanem csak a jelző hőérzékelők alatti terület oltásával elérik a
tűz tovaterjedését, illetve kihunytát.

2.53. Csatornahálózat

Épületen, illetve telken belüli szakaszainak elnevezései:

 ejtővezeték: függőleges "gerinc", amelyre az ágvezetékek bekötnek,
 ágvezeték: megfelelő lejtésű, rejtve, vagy kisebb szakaszon szabadon vezetett a
fogyasztótól bűzelzáró közbeiktatásával, vagy anélkül, esetleg padlóösszefolyótól
indulóan az ejtővezeték-bekötésig terjedő csatornaszakasz,

94
  szellőzővezeték: a nyomáskülönbség kiegyenlítésre /ezáltal pl. a bűzzáró vízének
"elszívását" megakadályozandó/ az ejtővezetékkel párhuzamosan kiépített
függőleges vezeték-szakasz, melyet a tetősík fölé a kémények /és a szellőzők/
kivezetése szerint ki kell vezetni /"strangkiszellőző"/ kisebb szintszám /15 alatt/
esetén a szellőzővezeték egyesíthető az ejtővezetékkel,
 ágvezeték: valamely épület ejtővezetékeit a pinceszinten /vagy a földszint feletti
födém alatt/ összegyűjtő és az épületet elhagyó gyűjtővezeték,
 csatlakozóvezeték: a telken belüli /de az épületen kívüli vezetékszakasz -
legkorábban itt egyesíthető a szennyvíz- és a csapadék-vízvezeték,
 közművezeték az utcai /általában az útszegély alatt elhelyezkedő /közterületi
vonalas létesítmény, rendszere szerint:
 egyesített: szennyvíz- és csapadékvíz egyazon vezetéken kerül elvezésre,
 elválasztott: külön szennyvízvezeték /zárt, fedett/ és külön csapadékvíz
vezeték /mely lehet szintén zárt, fedett-, de felszíni, nyílt árokrendszer is/.

Csatornavezetékek anyaga lehet:

 PVC,
 eternit /azbesztcement/,
 öntöttvas- és
 vasbeton.

Csatornavezeték legproblematikusabb berendezése: az alsóbb szintről a magasabb szintű

közműcsatornához a szennyvizet eljuttató gépi szennyvízáteresztő:
 csapadékvíz és ún. tiszta szennyvíz /mosdó-zuhany/ számára, illetve
 WC-berendezés csatornaanyagának áteresztésre szolgálhat.

Építményt közműves vízellátásba bekötni /vagy az egyedi vízellátó berendezését üzemeltetni/

csak úgy lehet, ha a keletkező szennyvíz közcsatornába történő elvezése, vagy az ún.
közműpótló kialakítása lehetséges /utóbbira más nem megfelelőek a különböző szikkasztók,
emésztők, hiszen közismert a "közműolló", jelensége, s következtében falusi talajvizeink
elfertőződése, vagy a talajvízszint megemelkedése - megfelelő csak a zárt tartály, szükség
szerinti szippantás mellett lehet/. A zárt szennyvíz-tartály az ivóvíz nyomóvezetékéhez 1,00
m-nél közelebb nem lehet.

Csapadékvíz /valamint külön tilalom hiányában max. 4 lakóegység szennyvize/ telken belül
elszikkasztható, illetve elszivárogtatható, ha ezzel a telek, a szomszédos telkek, az épület és a
szomszédos épületek nincsenek veszélyeztetve.

Használaton kívül helyezett kútba szenny- és csapadékvizet bevezetni, továbbá hulladékot

dobni szigorúan tilos! Épület határoló falától /közműalagút, vagy védőcső hiányában/
közcsatornát legalább 3,0 m , bekötő csatornát legalább 1,50 m tengelytávolságra kell vezetni.

Valamely épület csatornahálózatát úgy kell megvalósítani, hogy az épületben csapadékvíz

vagy szennyvízáramlás ne következhessen be. A csatorna vezetéke az elvezetet /különböző
kémiai-fizikai jellemzőjük/ szennyvizek hatásának ellenálló, korrózióálló kell egyen, a
vízszintes irányú /megfelelő lejtésű/ szakaszok oldható csőidomot és tisztító idomot nem
tartalmazhatnak.

95
Csatornavezetéket nem szabad létesíteni:
 kémények, szellőzők falában, kürtőiben,
 épületek határoló falaiban, tűzfalaiban, /hő- és hangszigetelt vezeték
megengedhető/,
 lakószobák falában és azok mentén /hangszigetelt vezeték megengedhető/,
 huzamos tartózkodásra szolgáló helyiségekben és ezek födémszerkezetében,
padozatában,
 önálló rendeltetési egységek (pl. lakások) elválasztó falaiban,
 villamos berendezések helyiségeiben, liftek kürtőiben és aknafalában, jelentős
értékek, műkincsek elhelyezésére szolgáló helyiségekben, ill. melyeket képző-,
iparművészeti alkotás díszit (és ezek falaiban sem),
 építmények kiürítési útvonalába tartozó terekben, helyiségekben, továbbá
 minden olyan helyiség feletti födémen, födémben, álmennyezetben, falban,
melynek rendeltetésszerű használatát az esetleges átázás veszélyezteti (így minden
élelmiszer feldolgozására, tárolására, fagyasztatására szolgáló helyiség felett is),
csak függőleges csatornavezeték (megfelelő hangszigeteléssel) vezethető, míg
vízszintes irányban (megfelelő lejtéssel) csak mosdó, zuhany, fürdő szennyvize
vezethető, WC és vizeldéé nem.

2.54. Gázellátás

A gázhasználat két nagy előnye a hagyományos fűtési és tüzelési móddal szemben:

 " tiszta üzem" (korom-pernye-hamu-salak gyakorlatilag nem képződik),
 veszélytelen égéstermék (a szénhidrogén oxidációja során vízgőz és széndioxid
keletkezik /csak az utóbbi jelenthet veszélyt, ha feldúsul).

A gázhasználat veszélyei:
 robbanásveszély,
 fulladásos halált okoz (mivel a fűtési célú gáz eredendően színtelen és szagtalan,
az előbbi két eseményre előjelekkel nem figyelmeztet, ezért kötelező minden
gázellátási formában a gáz szagosítása!).

Gáztípusok /ellátási formák/:

 palackos PB-gáz (propán és bután gáz 50-50 %-os keveréke),
 városi gáz, az előállítás helyéről, a gázgyárakból vezetékes rendszerben jut el a
fogyasztókig, visszaszorulóban lévő szolgáltatás,
 földgáz, a kitermelés helyéről vezetékes rendszerben jut el a fogyasztókig.

A gázkészülékek "szive" a gázcső, mely a hatásfokot és a biztonságot alapvetően

meghatározza. A vezetékes rendszerbe beépítésre kerülnek:
 különböző automatika-elemek,
 biztonsági bimetálok, a láng érzékelése céljából, a gázömlés megakadályozására.

További biztonsági törekvések:

 megfelelő légtér biztosítása az oxigénellátás céljára,
 égéstermék lehetőleg kéménybe történő elvezetése,
 amennyiben homlokzaton történő égéstermék kivezetést terveznek, tekintettel kell
lenni az Országos Építésügyi Szabályzat 1990. évtől érvényes, a korábbiaknál
jóval szigorúbb feltételeire.

96
Gázkészülékek csoportosítása:
 háztartási gázkészülékek kisteljesítménnyel /égéstermék a helyiség légterébe
kerül/:
 főző-sütő berendezések,
 fali vízmelegítők (utóbbiaknak nagyobb teljesítményű változatai kéménybe
kötöttek),
 helyi és lakásonkénti "központosított" fűtőkészülékek:
 fali fűtőkészülék /pl. fürdőszobában/,
 cserépkályhába szerelt égőfej /HÉRA/,
 konvektor /homlokzati égéstermék kivezetésű, vagy más néven zárt
égésterű, illetve kéménybe kötött változat/,
 fali kazán /hasonlóan zárt égésterület, illetve kéménybe kötöttek/,
 ún. "kombi" készülékek: vízmelegítő és fali kazán egyesítése, zárt
égéstérrel, illetve gyakrabban kéménybe kötött változatban,
 kiskazánok, légfűtő-berendezések,
 nagykonyhai berendezések:
 zsámolyfőzők,
 nyitott-zárt gázhelyek,
 főzőüstök,
 sütőkemencék,
 étel melegentartó- és tálalópultok,
 központi /tömb-, távhő/ fűtési kazánok, vízmelegítők /bojlerek/.

Gázvezeték épületbe történő bevezetése történhet:

 pincébe /padlószinttől mért minimum 20 cm-es magasságban/,
 alápincézetlen épületben falhoronyban /lábazat mögötti bevezetéssel/,
 alápincézetlen épületben aknában, /a földszint padló szintje alatt kialakított
fogadóaknában/,
 mélyen fekvő alápincézetlen épületben falhoronnyal, közvetlen padlóvonal felett is
/az elzáró szintjétől ekkor is minimum 20 cm-el feljebb/,
 a telken elhelyezkedett elzárótól - mérőórától végig szabadon /falra szerelten/,
újabban ez terjed, mert a földben vezetett gázcső szivárgása esetén a földrétegen,
mint szűrőn átjutó szagosított gáz figyelmeztető szagát elveszti, smár több, ilyen
okból bekövetkezett robbanás történt /ugyanakkor a szabadban vezetés fokozott
karbantartás igényel/.

Gázcsövek anyagi:
 öntöttvas,
 ötvözött acél,
 rézcső, illetve újabban, közművezeték céljára:
 műanyag.

Gázvezetéket csak falon kívül lehet elvezetni:

 vízmelegítőhöz,
 fűtőkészülékhez,
 konyhai készülékhez.

97
Gázvezeték nem vezethető:
 építmények falában, födémében, padlásterében, illetve az építmény alatt,
 kémény- és felvonóakna falában /falhoronyban sem/,
 többszinten át összefüggő légterű aknában.

Gázvezetéket falban, szerkezetben csak kétoldalról kiszellőztetett védőcsőben szabad vezetni.

2.55. Elektromos energiaellátás és villámvédelem

Építmények elektromos energiaigénye röviden az alábbiakkal jellemezhető:

 ipari igények /egyedi, sajátos: pl.: feszültség, frekvencia tekintetében és abból a
szempontból is, hogy váltó- vagy egyenáram szükséges,
 használati igények /mobil fogyasztók: háztartási kisgépek, teleptöltők, személyes
használati tárgyak céljára/,
 fűtési igény,
 főzési igény,
 világítási igény.

Berendezési tárgyak e szerint vehető számba, ebből azonban esetleg az ipari, fűtésű célú és
főzési eszközök, valamint a világító berendezések armatúrája /és természetesen valamennyi
aljazat csövezése, érintésvédelme/, tekinthető az építmény tartozékának.

A transzformátortól a fogyasztókig vezetendő áram feszültsége 220/330 V váltóáram /50Hz/,

egyedi igény alapján egyenirányító közbeiktatásával 24 V-os egyenáram-hálózat is kiépíthető,
míg végül a különböző telefon távnyitó-záró berendezések, kábel TV rendszerek a gyenge
áramú hálózatok körébe tartoznak.

A hálózat tervezések megítélése az üzembiztonságra, az érintésvédelemre, és a világítás

elégséges /de nem is túl kápráztató/ megvalósítására terjedhet ki /mely szakember feladata/, s
hasonlóképp hibaforrás lehet a tervektől eltérő, vagy nem megfelelő minőségű kivitelezés is.
Külön nehézség értékelés során a hálózat általában takart jellege /falhoronyban vakolat alatt,
illetve panelépületben előre elhelyezett védőcsőben való vezetés/.

Az érintésvédelem
 célja: zárlatos berendezés megérintés esetén ne az emberi testen keresztül vezessen
az áram útja a "földig" /ne rázzon, üssön agyon/,
 megvalósítása:
 fokozott /megerősített, kettős szigeteléssel/ zárlat esetén is oly nagy legyen
az érintkező felület ellenállása, hogy áramütés ne következhessen be,
illetve
 földeléssel: rövidebb utat biztosítunk, jó vezető anyag segítségével a
fogyasztótól a "földig" /föld-, vagy O-ás kábel révén/, hogy az emberi test
ellenállása ettől nagyobb legyen /s így az áramütés ne történhessen meg/.

Ügyelni kell, hogy a kétfajta védekezési mód egymást nem erősíti, ellenkezőleg: hatásaikat
"kioltják", így pl.: kettős szigetelésű készüléket földelt aljzatba csatlakoztatni tilos /a
csatlakozó fejek és aljazatok eltérő kialakítása ezt meg is igyekszik gátolni.

98
Villámvédelem

 célja: építmények és egyes egyéb objektumok /pl.: szalmakazal/, valamint az

azokban, illetve közelükben tartózkodó emberek megvédése villámmal fenyegető
időjárás esetén,

 módja: "villámhárítóval", mely éppen nem elhárítani, hanem magához "vonzani"

igyekszik a körzetet megcélzó elektromos kisülést, hogy azután szigetelt
"földvezetéken" az érintésvédelem földeléses megoldásához hasonlóan a talajig
levezesse a feszültséget, a villámhárító alakja:

 vonalas-függőleges pl.: tornyokon,

 vonalas-vízszintes /pl.: gerincvonalon/,
 négyszög-oldal menti /pl.: lapostetőkön lehet ilyen/.

A villámvédelem telepítése, a meglévő megfelelőnek nyilvánítása csak szakember feladata

lehet /a hibásan megtervezett villámvédelem megfelelő érintésvédelem esetén is megvédi az
épületben tartózkodókat, de fokozottabb veszélyhelyzetbe hozhatja az épület környékén álló
embereket/.

2.55. Fűtéstechnika

Az alábbiakban rögzítettek ismeretében megállapítható, hogy az épületszerkezet

megválasztásakor általában már az épületben megvalósítandó fűtési módról, és az égéstermék
elvezetésének módjáról is döntenek. Minden olyan esetben, amikor ezt nem így történt, a
külső szemlélő számára is könnyen megállapítható, hogy pl. a fűtési rendszer
módosítására/korszerűsítésre jóval az épület megvalósítása, használatbavétele után kerül sor.
(Pl. parapet gázkonvektorok utólagos beépítése az épület homlokzatán formaidegen és
esetleges megoldásokat eredményez, miközben a hagyományos fűtésmód kéményei üzemen
kívül helyezve, esetleg funkcióváltással a szerkezeti falakban megtalálhatók).

A fűtésmódok csoportosítása a fűtőberendezés és a hőleadó viszonya alapján:

 egyedi kályhafűtés esetén egy helyiségben (azonos berendezéssel) valósul meg

mind a fűtés, mind a hőleadás. (A történeti építészetben ismeretesek az ún. külső
fűtésű cserépkályha- és kemence típusok, ahol a fűtés - salakürítés és a hőleadás
két különböző irányba, de egy berendezéssel történik.):

99
  fatüzelésre és szenes fűtésre is alkalmas dobkályhák, vaskályhák,
 fa alágyújtással szén- és koksztüzelésre tervezett különböző cserépkályhák,
 olajkályhák,
 gázkonvektorok (kéménybe kötött és parapet-, ún. "zárt égésterű"
változatok,

 központi fűtés (a szó szűkebb értelmében) a lakásonkénti egy berendezéssel több

hőleadó közvetítéssel megoldott fűtési mód, általában önálló tüzelő-helyiséggel, a
hőenergia közvetítő közege lehet meleg levegő, illetve forró víz (esetleg gőz):

 szén és kokszkazánok,
 gázkazánok (ideértve a falra szerelhetőeket is kéménnyel, illetve
parapeten),
 olajkazánok,
 több fűtési módra is átállítható kazánok, illetve ritkán
 elektromos központi melegítő-berendezések,

 tömbfűtés esetén az előzőekkel egyező kazánfajták nagyobb teljesítményű típusait

alkalmazva több lakóház irodaépület, stb. fűtését egy közeli nagyobb kazánházból
történő fűtéssel (és hőátvezetéssel) oldják meg. Klasszikus magyarországi példája
ennek a Parlament fűtése itt a hőátadó közeg a meleg levegő).

 távhőellátás alatt a valamely ipari nagyüzem felesleges energiáját, vagy a

fűtőművek e célból termelt hőmennyiségét juttatják el távhővezetékeken keresztül
a fogyasztókig: valamely városrész lakóházai, közösségi létesítményei, ritkábban
ipari-mezőgazdasági üzemei is. Épületcsoportonként központot, épületenként
hőfogadó helyiséget igényel. Utóbbi helyen történik a használati melegvíz
készítése is. A hőátadó közeg zárt rendszert alkot, s csőkígyók segítségével adja le
fűtőenergiáját két másik rendszernek: az épületenkénti, szekciókénti (forró víz),
illetve a használati melegvíznek. Maga az ún. elsődleges hőátadó közeg lehet forró
víz, forró levegő, illetve gőz. A szobákban a hőleadás, központi fűtési módokkal
egyezően hőátadókkal történik.

Az ingatlanközvetítői tevékenység során fontos megvizsgálni, hogy az adott ingatlan

szemrevételezése, diagnosztikája során az alkalmazott fűtési megoldás mennyire felel
meg az adott környezetben alkalmazható technikai és energetikai lehetőségeknek.
Fontos továbbá a gazdaságossági kérdések vizsgálata is.

100
101
102
Hőleadás szerint két alapvető fűtési mód több változatát különböztetjük meg:
 sugárzó hőleadás (fűtési mód) választása azon a tapasztalaton alapul, hogy
alacsonyabb hőmérséklet esetén is kellemesebb hőérzetet kelthet a fizikai
szempontból szilárd test-szilárd test hősugárzás, illetve elnyelés fajtái:
 "sugárzó mennyezet" - ipari nagylégterű létesítményekben gyakori, ahol túl
költséges lenne a légtömeg teljes felfűtése és ezért dolgozókat "megcélzó"
hőközlés történik, a gépsor elhelyezésének ismeretében kiküszöbölhető az
erre irányuló felesleges hőközlés is (Pl.: sávos kialakítással),
 oldalfal, mint sugárzó hőleadó, ma még kísérlet alatt, de gyakori a
 padlófűtés, mely nyilván melegíti a lentről felszálló légtömeget is, de
energiamegtakarítás épp azáltal érhető el a segítségével, hogy pl.: 20 C
helyett 15 C belső hőmérséklet esetén is kedvező hőérzetet biztosít a
személyeket érő sugárzó hőközlése révén (ügyelni kell azonban, hogy a padló
hőmérséklete a mezítlábas rálépésre tekintettel, túl forró ne legyen, max. 40
C felületi hőmérséklet),
 hőátadással (konvenciós, fűtési módok):
 légfűtés, ha a hőtáadó közeg meleg levegő és nem képez zárt rendszert (csak
egyirányú, általában perforált csőrendszer van jelen), mindig a szellőztetéssel
együtt van jelen: tehát a meleg levegő-befúvás mellett a használt levegő
elszívása is megoldandó,
 csöves, csőkígyós módok (köznyelven: radiátorok) sok változatban: cső,
bordáscső, tagos fűtőtest, lapradiátor, csőkígyó. Elhelyezhetők parapetnél,
oldalfalon (pl.: beépített pad alatt), süllyesztve a padlóban (padlóráccsal).
Egy- és kétcsöves elrendezés lehetséges (az áramkörök analógiájára:
"párhuzamos" kapcsolás), utóbbi a célszerűbb a lakásonkénti hőmennyiség-
mérés lehetősége miatt.

Tüzelési mód szerinti kéménykialakítás:

 Hagyományos fűtési módoknál (fa, szén, koksz és kémény szempontjából ide
sorolandó a fűtőolaj is) az egyedi hagyományos kémény kialakítások, ezek
korszerű változatai, tovább a kazánkémény-megoldások lehetségesek.

Kisméretű, tömör ún. kéménytéglából falazott kürtők különböző kürtőmérettel (fél

tégla többszörösei) egyedi, vagy csoportos kialakítással. Élettartamuk korlátozott,
különösen aktív tüzelés mellett kb. 50 év alatt elkátrányosodik, ami csak
átépítéssel orvosolható szerkezeti probléma-rendszer.

Kémények falazása

Kisebb mérető sérülés, szennyeződés esetén a kéményfej újrarakása, a kürtő teljes

belső keresztmetszetének újravakolása segíthet (a gáztömör belső vakolás és
fugakialakítás alapkövetelmény!). Sajátos kéménykialakítási szabályok érvényesek
a hagyományos fűtési módok esetén:
 egy szintről több bekötés is lehetséges (a geometriából adódó max.
általában 3), de egy kürtőbe csak egy szintről lehet bekötni!

103
  hogy mégis azonos alaprajzi elrendezésű lehessen, az egymás feletti
szinteken (a bekötőnyílások, tovább a kéménytisztító nyílások egy
függőlegesbe essenek). Alkalmazzák a kéménykürtő elhúzását, ennek
szigorú előírásai vannak (60 foknál nem laposabb szög, egy kürtőt csak
egyirányban, hajlatoknál védő vaslemez beépítése).
 A tüzelőberendezés és a függőeleges kéménykürtő egymástól mért
vízszintes távolsága nem lehet 2 méternél több (rókatorokhossz)!

Kéménytisztítás, koromzsák

 Gáztüzelés esetén a kéményszerkesztés szabályai fentiektől eltérőek, így itt

megengedett a több szintről egy kürtőbe való bekötés, sőt egyazon szint bekötései
között is max. 15 cm szintkülönbség kell, legyen. A gázféleségek égéstermékeire
(CO2+H2O) tekintettel a kondenzvíz levezésére, a kürtő belsejében elhelyezett
szerelvényre lehet szükség. Gázkémények lehetnek:

104
  hagyományos kémény, megfelelő belső vakolás estén, a területileg
illetékes Kéményseprő és Tüzeléstechnikai Vállalat szakhatósági
engedélye alapján,
 hagyományos kémény gáztüzelésre alkalmas béléscsövezéssel ellátva
(szintén engedély alapján),
 könnyű (födémre is állítható) szerelt, hőszigetelt fémkémények.
 Kazánkémények: a kazánteljesítménytől függő keresztmetszeti méretmagasságokat
is részben ez, részben a tüzelőanyag típusa szabja meg (legnagyobb hosszúság
barnaszénnél, legkisebb az olaj- és gáztüzelésnél szükséges).
Kazánkéményt általában épülettől különállóan építenek meg.
 A kémények magasságát fentieken túl az a fizikai alapjelenség követeli meg, hogy
a mélyebb szinten fekvő tüzelőberendezéstől a kéménycsúcsig a füstgáz a levegő
légköri nyomása "húzza ki", ezt segíti a füstgáz meleg áramlása (felfelé), de
gátolhatja pl.: napos időben a kürtővég levegőjének túlzott felmelegedése (gyengül
a hőfok különbség miatti huzat). A huzat növelésére (a szél szívóhatást beiktatva)
huzatnövelő fejeket lehet alkalmazni.
 Tűzbiztonsági és egészségügyi követelmények szabják magas- és lapos tetőnél a
kéményfeje tetősíktól (és egyéb belógó épület részektől, stb.) megkívánt
maximális távolságát, illetve magasságát, továbbá tetőidomtól függően a gerinccel
való viszonyát (általában magas tetőnél 80 cm, lapos tetőnél 1,20 m, minimális
távolság kell).

2.57. Légtechnika

Két nagy csoportjukat különbözetjük meg: az épületszerkezetnek tekinthető gravitációs

szellőzőket, valamint szellőzőket, valamint a gépi úton, mesterséges szellőzést biztosító
berendezéseket.
 Gravitációs szellőzés a fejlődés során a következő típusonként jelentek meg:
 légudvar, mely elrendezését tekintve a többszintes (általában zártsorú
körülépített udvaros) lakóépületek "hátsókert", vagy "oldalkert"
telekrészként jelenik meg, de ezekre vonatkozó előírásoknak nem tesz
eleget, tehát az erre nyitott helyiségek megvilágításra nem (vagy csak
részben), hanem a szellőztetésre alkalmas, maximális mérete: 16,0 m², az
udvari homlokzat valamennyi helyisége rá megnyitható,
 légakna: a légudvarnál kisebb, már egyáltalán nem megvilágításra, hanem
csakis szellőztetésre szolgál, az alját megközelíthetően kell kialakítani
(tisztíthatóság), továbbá itt az előírt keresztmetszeti friss levegő-bevezető
nyílást is ki kell képezni, további megszorítás, hogy egy kürtőbe, vagy csak

105
 fürdő és WC, vagy csak kamra és konyha szellőztethető (huzamos emberi
tartózkodásra szolgáló helyiség nem nyitható légaknába)-e megszorításnak
számos régi építésű légakna nem tesz eleget, ezért felújításkor több részre
osztandóak,
 párhuzamos csatornás beton szellőzőkürtő: a légakna fent írt módon történő
"osztódásból" szerkesztett, anyagát tekintve korszerűbb szellőző
berendezés, már nem ablakok, hanem a mennyezet alatt elhelyezett
szellőzőrácsok biztosítják a légcserét viszonylag helyigényes, többszintes
épületnél különösen - nehéz födémre állítható szerkezet, ezért minden
szintből egyformán nagy teret elvon,
 gyűjtő és mellékcsatornák szellőzőkürtők: a legkorszerűbb, könnyű és kis
helyigényű gravitációs szellőző-berendezések, lényegük, hogy egy szint
mennyezet alatti bevezetésétől számítva a következő szint hasonló
bevezetéséig a mellékkürtőben halad az elhasznált levegő, majd a
gyűjtőkürtőbe kerül (a magasság különbség a légnyomásból adódóan
meggátolja a visszaáramlást, egy adott helyiség önálló mellékkürtővel bír),
mely azonos az e feletti helyiségekkel, a gyűjtőkürtők, pedig funkciók
szerint különülnek el, (külön a WC-fürdő, külön a konyha-kamra
blokknak). Léteznek egy- és kétmellékkürtős szellőzők (utóbbiak a
gyűjtőkürtő két merőleges, vagy két átellenes oldala mentén). A szokásos
típus szögletes oldalú, acél anyagú, szerelhető, elvileg födémre állítható
(bár általában végigfut a gépészeti aknában).
 Mesterséges, gépi szellőztető berendezések:
 legegyszerűbb változataik a mellék- és gyűjtőkürtős gravitációs szellőzők
analógjára működnek, csak kör keresztmetszetű csatornarendszerük
különbözteti meg. Elszívó axiál-, vagy centrifugál ventilátorokkal
ellátottak. (ha a mototr nem jár, akkor gravitációs úton is biztosít némi
szellőztetési lehetőséget),
 komplexebb szolgáltatást nyújtanak a befújó + elszívó rendszerek, melyek
a hazai éghajlat mellett nyáron hűtéssel, télen fűtéssel egészülnek ki.
Kapcsolódó szolgáltatásaik (párásítás/páramentesítés, illatosítás, stb.) teszi
teljesség a légkondicionáló berendezéseket. Az energiatakarékos változatok
téli időszakban nem teljesen friss levegő befújással, hanem részben
előfűtött friss + némi használt levegő elegyét juttatják be a térbe (az
előbbiekben ismertetett ventilátor típusok segítségével).

2.58. Felvonók

Az épületek belső szintkülönbségeit áthidaló, teherhordása is alkalmas épületgépészeti

berendezések. Funkció szerint megkülönböztetünk:
 személyfelvonót,
 személykisméretű teherfelvonót (beleértve az autóliftet is, mélygarázsokban),
 teherfelvonót külső vezérléssel, ezen belül:
 kis teljesítményű és -teherbírású (kevés szintszámú) kisfelvonót (pl.:
étellift),
 hidraulikus, rúd teherhordó szerkezetű teherfelvonókat,
 páternosztert.

106
Meghajtásuk szinte kizárólag elektromotorral történik. Ennek elhelyezése történhet:
 pincében,
 földszinten,
 padláson,
 lapos tető esetén külön ebből a célból kiemelt szinten.

Utóbbi két esetben a magasan elhelyezett nagyteljesítményű motor mágneses hullámokat

indukáló hatása miatt a telepítéshez a Műsorszóró Vállalat (korábban a Posta) Zavarvizsgáló
Állomásának szakhatósági engedélye szükséges.

Felvonót csak vizsgát tett kezelő üzemeltethet. A kezelő egyúttal ügyeletet is ellát, s a
közelben kialakítandó ügyeleti helyiségébe fut be pl.: a vészcsengő jelzése. A liftek éves kis-
és általában hároméves nagyvizsgálatát és javítását a területileg illetékes Felvonóvizsgáló
Állomás végzi, karbantartásra a kezelő-fenntartó szervet kötelezni lehet. Ha nem a korszerű
hidraulikus rúd támasztja alá a kosarat, akkor ellensúllyal működő lánc- vagy sodronykötél
felfüggesztésű géppel állunk szemben. Ezek vészjelzése estén az ügyeletes a következő
állomásra kézi erővel (áttételek-csigarosok segítségével) csörlőzi a kosarat, melynek ajtaja (és
az aknaajtó) a szinteken mindig nyílik.

2.59. Híradástechnikai (gyengeáramú) berendezések

A TV és URH berendezések általában központi vezérlés alatt állnak. Kezelője valamely

szervezet. A jelet a használati egységbe közös vezetékes rendszerben szolgáltatja.

Miután e berendezés központi, javításával, átalakításával csak a kezelő szervezet foglalkozhat.

A berendezések körében ma már elterjedt az ún. nagyközösségi rendszer, ahol több TV és
URH csatorna biztosít jeleket.

Liftjeinkről

Az elmúlt időszaki pályázási lehetőségeit kihasználva a lakóközösségek vállalva a

többletköltséget, elkezdték a lakóépületük felújítását. A korábban szükségszerű tetőszigetelés,
alapvezetékcserét kiegészíti a homlokzatszigetelés, valamint nyílászáró csere. Mindezek
mellett nem szabad megfeledkezni a felvonókról sem. Ezek a berendezések az épülettel együtt
öregszenek, műszaki állapotuk romlik. A felvonóberendezés tervezett élettartama 20 év. Sok
épületben a működő felvonók - kis kivétellel - már elérték, illetve el is hagyták a bűvös
korhatárt. A berendezés - a használat mértékétől függően, az üzemeltetési, használati és
karbantartási utasítások előírásainak figyelembevétele mellet - előreláthatóan az 5. és 15.
évben középjavítást, - közöttük a 10. évben nagyjavítást igényel. Addig, amíg egy berendezés
üzemel, költségkímélés címén, hajlamosak vagyunk nem tudomást venni a javítások
szükségességéről. A fentiek alapján - okulva a közelmúlt liftmeghibásodásaiból - a felújítási
munkát kell végezni. Ezeknek a munkáknak az elvégzése felér egy úgynevezett kisjavítással.

Az apró, karbantartási munkán túl a leggyakrabban előforduló munkák:

- Ajtómozgató berendezés szükség szerinti felújítása

107
 Perselyek, görgők, ékszíjak, ütközők, rugók, mozgató kötél cseréje
-Vezérlőállvány felújítása
-
Kontaktorok, ajtó nyitó-záró kapcsolók cseréje
Foglalt jelzés és az ajtóvonal reléjének cseréje
Egyenirányító (szelén) cseréje
-Állomásmásoló felújítása
-
Görgős kapcsolók szükség szerinti cseréje
Szabadjelző tárcsán bütykös ütközök cseréje
A lakóközösségeknek fel kell készülni a felvonókkal kapcsolatos kiadásokra,
előtakarékoskodni kell, hogy a szükséges javítási munkákat el tudjuk végeztetni. A fenti
felsorolásból adódóan a bekerülési költség, liftektől és javításoktól függően, 70.000,-Ft -
180.000,-Ft között mozog.
Amennyiben a lakóközösség komplettebb felújításban gondolkodik, úgy az alábbiak szerint
kell takarékoskodniuk. A költségek hajtómű vonatkozásában, mintegy 500-800 ezer forint -
hajtómű típustól függően, a villamos felújítás, pedig igénytől függően akár 700-900 ezer
forint is lehet. A fenti munkák elvégzéséhez korszerűsítés címé az önkormányzattól lehet pénz
igényelni, amit 5 éven belül kell visszafizetni, illetve az országos pályázatokon keresztül is,
ami vissza nem térítendő támogatás formájában nyerhető el, de csak abban az esetben, ha az
épületen már végeztek valamilyen energiamegtakarítást eredményező felújítást. A liftekkel
kapcsolatosan néhány szót kell ejteni a vészjelzőrendszerről is. Jelen pillanatban többféle
rendszer rendszer működik.

Van ahol egy korszerűnek mondható, telefonvonal felhasználását igénylő jelzőrendszer

működik, melynek lényege a következő. Az egy épülethez tartozó felvonók vészjelző kábele
az egyik gépházba van összehozva, itt csatlakozik telefonvonalon keresztül a
figyelőszolgálathoz.
Van ahol úgynevezett hagyományos rendszer üzemel. Az itt működő felvonók vészjelző
jelei egy diszpécser központba futnak be, ahonnan visszajelzéssel nyugtázzák a jelzést.
Szükség esetén mentésre vonulnak ki, továbbá értesítik a karbantartót a felvonó
meghibásodásáról. Ezen rendszerek képesek üzembiztosan működikni..

Felújítások esetén megoldásként kinálkozik egy új, korszerűbb, de drágább rendszer. Ennek
az a lényege, hogy minden felvonófülkébe kiépítendő telefonvonalon keresztül közvetlenül a
szerelővel veheti fel a kapcsolatot a fülkében rekedt személy. A beépített hangszórón
keresztül beszélgetést tudnak lebonyolítani. Ez a megoldás korszerű és jelen viszonyok között
felvonónként kb. 150.000,- 200.000.-Ft egyszeri bekerülési költségből finanszírozható.Ehhez
járul továbbá havonként a jelzési és beszélgetési díj.

108
 ÉPÍTMÉNYHIBÁK
AZ ÉPÍTMÉNYEK ÁLLAPOTFELVÉTELÉNEK MÓDSZEREI

Az építési hibák, ezek csoportosítása

Az építmény megvalósításához vezető első lépcsőfok a tervezés. Tekintettel arra, hogy a

tervezés során a megépítendő létesítmény lényeges tulajdonságai eldőlnek és arra, hogy a
súlyos tervezési hibák javítása, különösen már elkészült létesítmény esetén, a legnehezebb és
legköltségesebb feladatok egyike érdemes fokozott figyelmet fordítani rá.
Az Európai Közösség Tanácsa által kiadott irányelvek az építményekkel szembeni
követelményrendszert rögzítik. Ezek közül a leglényegesebb alapkövetelmény, hogy az
építménynek olyannak kell lennie, hogy a vele szemben támasztott alapkövetelményeket -
figyelembe véve az éghajlati és nemzeti sajátosságokat - teljesíteni tudja.

Melyek ezek az alapkövetelmények?

- műszaki biztonság
- tűzbiztonság,
- higiénia,
- üzembiztonság,
- energiatakarékosság.

Egy Franciaországban végzett felmérés szerint az építési hibák több mint harmada (37 %)
tervezési eredetű, alábbi megoszlásban:

- hiányzó és hibás részlettervek 78 %

- hibás szerkezet megválasztás 14 %
- nem megfelelő építőanyag alkalmazása 5%
- hibás méretezés 3%

Az építmény megvalósításához vezető második lépcsőfok a kivitelezés, amely egyben a

legtöbb hibaforrás is. A fenti felmérés szerint az építési hibák 51 %-át a kivitelezés közben
elkövetett hibák alkotják, ill. ezekre vezethetők vissza:
- a technológia hibás megválasztása,
- a technológia előírások be nem tartása,
- a megépült részek vádelmének hiánya,
- egyebek.
A kivitelezés során elkövetett hibák minimálisra csökkentése érdekében kötelezően
alkalmazandó szabványok és műszaki előírások szabják meg a hibák tűrési határait, illetve

109
mára egyre jobban kivitelezői érdek is a piacképesség megőrzése vagy megszerzése
érdekében.
Lényegesen kevesebb, sőt talán a legkevesebb építési hiba adódik (kb. 4,5 %) a „kiszolgáló
iparosok” által szállított termékek hibáiból, az anyaghibákból. Köszönhető ez az egyre
magasabb szintű gépesítésnek és minőségbiztosításnak.
Az építményekkel összefüggő hibaforrás még az üzemeltetői magatartásból fakadó ún.
üzemeltetői hibák, az építési hibák 7,5 %-át teszik ki. A szakszerű üzemeltetés fontos
szerephez jut az építmény álagának megőrzésében a karbantartási, javítási, felújítási költségek
minimalizálásában, és hatással bír a használatra és annak költségeire is.

A hibák csoportosítása az érintett építményrész szerint

Az építmények műszaki (költségalapú, DRCV) értékelésénél segítséget nyújthat, ha ismerjük,

hogy az egyes építményrészek milyen értékarányt képviselnek az egész építmények értékén
belül. Természetesen az arányok változhatnak az épület nagyságától. Felszereltségétől,
funkciójától és még egyéb specifikus tényezőtől (pl. helytől, időjárástól, stb.) de általános
esetben közelítésként elfogadhatjuk az alábbi adatokat (az egyes szakmai publikációban más-
más csoportosításban és eltérő adatokkal találkozhatunk.):

Alapozás 7 - 12 %
Teherhordó szerkezet 28 - 35 %
Fedélszék, héjalás 15 - 20 %
Nyílászárók 5 - 10 %
Gépészet 10 - 20 %
Egyéb 15 - 20 %

Az építmény hibával érintett részeinél a képviselt érték nyilván a hibával arányban álló
csökkenő tényezővel veendő számításba.

Az építmények állapotának felvételére szolgáló módszerek

Az építmény állagának és a tartószerkezetek állapotának meghatározásához, általános

megítéléséhez állapotfelmérésekre (épületdiagnosztikai vizsgálatokra) van szükség. Az
épületdiagnosztikai fogalmat leginkább az ingatlankezelési és épületfenntartási gyakorlatban
alkalmazzák, tartalmát tekintve olyan épület (építmény) vizsgálati eljárások
gyűjtőfogalmaként használatos, amelyek eredményeként az épületek elöregedésének,
elhasználódásának, az egyes épületszerkezetek meghibásodásának vagy tönkremenetelének
meghatározása a cél.
Az épületdiagnosztika a műszaki köztudatban meghonosodd kifejezés. Találóan érzékelteti,
hogy valamely állapot meghatározása (pl. épületkárosodás) érdekében vizsgálatok végzése
szükséges és a vizsgálati részeredmények egybevetésével lehet az egész építmény állapotára a
diagnózist meghatározni.
A vizsgálat kiterjedhet az épületen kívül is minden olyan kapcsolódó műtárgyra, vezetékre,
berendezésre, amely az épület rendeltetésszerű használatát biztosítja, vagy ahhoz szükséges.
Az épületdiagnosztika speciális területei az épületnek a környezettel való kapcsolatát érintő
hő-, fény-, sugárzásviszonyok, elektrosztatikus és korróziós jelenségek.
Az eljárás alkalmazása szempontjából speciális területnek tekinthető, a vizsgálat, ha annak
célja az épület-ingatlan, vagyoni értékének felmérése és meghatározása. Ilyen esetekben
szemrevételezéssel, a szerkezetek állapotának, életkorának felmérésével, az elhasználódás
(kopás, fáradás) külső jegyeinek számbavételével, gyakorlatilag roncsolásmentes

110
vizsgálatokkal kell az építmény műszaki állapotát meghatározni. Hangsúlyozni kívánjuk,
hogy az épületdiagnosztika fogalmat itt az értékbecslés műszaki megalapozása érdekében
használjuk, ami a módszer szűkebb körű alkalmazását jelenti.
A gyakorlatban kétféle módszer terjed el:
a szemrevételezéses diagnosztika, amely minden esetben elvégzendő, míg a másik módszer
éppen a szemrevételezés során feltárt károsodások jellegétől függően merülhet fel, s amelyet
műszeres szakértői diagnosztikai vizsgálatnak is szokás nevezni.

1. A szemrevételezéses diagnosztika
A szemrevételezéses (érzékszervi) vizsgálat egy szakember számára igen sokat elárul
magáról az építményről és az építmény üzemeltetési illetve egyéb hibáiról. A
hibafeltáráshoz (észleléshez) célszerű összegyűjteni az építményről fellelhető összes tervet,
időközi műszaki javításokról, felújításokról szóló dokumentumokat, stb.
A vizsgálat főbb tárgyi eszközei:
- hosszmérők (mérőszalag, mérőléc, vonalzó, --)
- tolómérő, mikrométer,
- nagyító,
- kalapács,
- Schmidt kalapács,
- vízmérték,
- felületi nedvességmérő,
- hőmérsékletmérő (hőmérő),
- relatív páratartalommérő,
- függőón,
- elemes lámpa,
- zsebkés,
- fényképezőgép, stb.
A fenti eszközös használata elmaradhatatlan, hiszen a mért adatok vitathatatlanok a csak
"szubjektív benyomásokkal" szemben. Pl.: A repedések vizsgálatánál a repedéstágasság
mértékének függvényében alkalmazandó a nagyító a mikrométer esetleg a kalapács annak
megállapítására, hogy a repedés csak a felületképzés zsugorodásából adódik-e vagy érint
szerkezeti részeket is.
A Schmidt kalapács használatával a szerkezet roncsolása nélkül juthatunk hasznos
információkhoz a beton, vasbeton szerkezetek szilárdságáról.
ŰA különböző hő-, nedvesség-, páratartalommérő az építmény épületfizikai állapotáról
adhat tájékoztatást, felvilágosítást a szakember számára, segítségükkel eldönthető, hogy a
penészesedés oka hőhíd, nedvesedés vagy csak egyszerűen üzemeltetői magatartás
következménye.
A fényképezőgép egyik legfontosabb eszköze a szakértői munkának. Fényképfelvételekkel
egyértelműsíthető, hogy a hibák a vizsgálat (értékelés) időpontjában fennálltak és azok
mértéke is megállapítható.

2. Műszeres szakértői vizsgálat (diagnosztika)

Komoly műszerezettséget igénylő, költséges eljárás. Ezért csak indokolt esetekben
alkalmazzák, elsősorban szakértői-, igazságügyi-, minőségvizsgáló intézetek.
Ezek közül csak néhányat sorolunk fel:
- épületsüllyedés: szabatos szintezéssel vagy hidrosztatikai szintezéssel határozható meg.
A leolvasások századmilliméterre pontosan történnek, így az egyes vizsgálati pontok
magassága - az elkerülhetetlen mérési hibák kiegyenlítése után - még mindig milliméter

111
 pontossággal adható meg. A különböző mérési időpontokban végrehajtott mérések
feldolgozásából egy szintvonalas térkép készíthető az azonos süllyedésű pontok
összekötésével.
- hőhidak: a geodézia egy speciális területe a fotogrammetria foglalkozik - többek között -
az építmények külső és belső mérőkamarás felvételeinek elkészítésével tárgytér és a
képtér közötti egyértelmű kapcsolat geometriai úton vagy számítógéppel azonosítható. Így
a felvételeken mérhető mennyiségek található themofelvételek az elkülönült színfoltok
(piros, sárga, zöld, ...) segítségével vizuálisan kimutathatók a hőhidak, hőmérséklet-
különbségek, stb. A vizsgálati helyeken készült felvételek összevetésével teljes képet
kapunk az épületben lejátszódó hőáramlásokról.

- anyagvizsgálatok: a teherhordó szerkezetek felülvizsgálatakor kerülhet ezekre a

vizsgálatokra sor, hátránya a roncsolás, ezért csak elkerülhetetlen esetekben alkalmazzák.
Segítségükkel megállapítható, pl. az alaptestek szilárdsági állapota, amelyek az agresszív
talajban fellépő betonkorrózió révén károsodnak. Lényeges lehet a reped
vasbetonszerkezetek betonacéljainak vizsgálata is, figyelemmel a repedéseknél fellépő
feszültségkorróziós veszélyre, akár fal, födém vagy csomópontkötéseknél használva.

- akusztikai vizsgálatok: napjainkban lényeges követelménnyé válik az épületekben,

intézményekben, az otthonokban fellépő "zajok" - mechanikai rezonanciagerjesztői
vizsgálata. Ezek felderítésre ún. zajszint méréseket végezhetünk.

Az épületek jellegzetesebb hibái

Bár a természet erői, melyek ellen egy épületet óvni kell, évezredek óta ugyanazok az ellenük
való védekezés eszközei még ma sem tekinthetők tökéletesnek. Ilyenek a nedvesség,
csapadék, fagy, hang, hő, a tágulás és az ezekkel kapcsolatos mellékjelenségek. Ezek
természeti erők okozta változások (károk) nehezen ismerhetők ki, nincs az a jól képzett,
lelkiismeretes tervező és kivitelező, akit még nemért volna ilyen okon meglepetés.

Figyelemmel a hibalehetőségek sokaságára a beépített szerkezetek sokféleségének jelen

dolgozatban csak a szerkezeti hibákkal foglalkozunk, tesszük ezt annál is inkább, mivel átlag
esetben a szerkezetek adják az épületek legfőbb értékét (gyakran a teljes épület értékének 30-
40 %-át), továbbá a szerkezeti hibák miatt súlyos esetekben egész épület állékonysága is
veszélybe kerülhet, fenyegetve ezzel a beépített, benne elhelyezett értékeket, nem beszélve az
életveszélytől és az épület további használhatóságáról.

Az altalaj és az alapozás hibái

Egyes kutatások szerint az épületkárok 92 %-a adódik az altalaj illetve a megfelelő alapozás
hibájából.
Az alapozás szempontjából "rossz altalajokat" a nagy összenyomhatóság és a nagy instabilitás
jellemzi.
A szemcsés talajok között rossz altalajnak számít a folyóhomok, amely egy
szemcsenagyságú, gömbölyű szemcsék labilis halmaza. Maximális hézagtérfogata elméletileg
47,6 %-ot is elérheti, terhelés hatására oldalirányba könnyen kitér.

112
 Az organikus talajok közül a legrosszabb a tőzeg, nemcsak a bomlás alatt álló szerkezeti
felépítése, hanem rendkívül magas víztartalma és a betonra gyakorolt agresszív hatása miatt
is.

A humusztalajok erős alakváltozási tulajdonságaik, kis teherbírásuk és nagy vízfelvevő

képességük miatt, szerves iszap - és agyagtalajok, pedig plasztikus tulajdonoságaik és
bomlásban lévő halmazállapotuk miatt veszélyesek.

Az alapozás szempontjából rossz talajok közül mesterségesen javíthatók a folyóshomokok,

feltöltés, lösz, puha agyag és iszap talajokon. Az organikus talajok teherbírását fokozni és
állapotukat állandósítani azonban nem lehet, vagy legalábbis nem célszerű, ezeket minden
körülmények között kerülni kell.

Az áztatás hatására átalakult lösztalajok a nagyobb víztartalom folytán bekövetkező

kohéziócsökkenés után a terhelés hatására szintén (mint a folyóhomok) oldalt kitérnek és a
szemcsehalmaz összetömörödése következtében, alakváltozásokat szenvednek.

A rossz - szemcsés talajok - közé sorolandók a még laza, friss (10 évnél fiatalabb) feltöltések,
amelyek valóságos üregeket képezhetnek és a szilárd szemcseváz összetömörödését előidéző
erőhatás alatt, tekintélyes alakváltozást szenvedhetnek.

A kötött talajok közül nem jók a plasztikus, de különösen rosszak a folyási határnál nagyobb
víztartalmú, puha iszap-, és agyagtalajok.

Az összes szerves talaj nemcsak laza és erősen összenyomható szerkezetű, de a kötött

talajokhoz hasonlóan hosszú konszolidációs idejű. Az ilyen talajok a lejátszódó erjedési,
bomlási folyamatok következtében még nagyobb - összenyomódást okozó - űrt hagynak
maguk után.

Abban, hogy az épület az általa viselt terheket és a saját súlyát biztonsággal károsodást okozó
süllyedések nélkül adhassa át az altalajnak, lényeges szerepe van a helyes alapozásnak.

Az altalajban bekövetkező süllyedések kiváltó okai lehetnek:

- statikus terhelés hatásai,

- dinamikus (rezonancia) terhelés és hatásai,
- a talajban lévő víz mennyiségének megváltozása,
- aláüregelés,
- talajcsúszás,
- a talajban fellépő kémiai átalakulások,
- fagyás, olvadás,
- a fentiek kombinációja.

Hogy mikor lesz káros valamely építményre nézve a süllyedés az függ az

- építmény szerkezeteitől és
- rendeltetésétől.

113
Az épület egyenlőtlen süllyedésére a repedések elhelyezkedése és irány (repedéskép)
egyértelműen utal. Ezek közül néhány típus eset:

Ha az épület egyik oldala süllyed csak, akkor függőleges húzó repedések, és a lesüllyed oldal
felé mutató ferde nyírórepedések lépnek fel.

Ha az épület közepe süllyedt, a középfőfalak nagyobb terhelése következtében, a ferde

nyírórepedések a szélek felől közép felé mutatnak.

Ha az épület mindkét széle megsüllyed és a középső része stabil, akkor a nyírórepedések

ismét közép felöl a szélek felé fognak irányulni.

Elégtelen alapozási mélység miatt - a fagyemelkedés hatására - a fagypontok megemelik az

épületet, amelynek következtében a leggyengébb keresztmetszeten, vagyis a falnyílásokon
keresztülhaladó függőleges repedések keletkeznek.

A jó alapozással szembeni minimális hazai követelmények: fagyzónahatár - min. 80 cm - a

mélység, teherbíró altalajra kell az alapteste elhelyezni, az alapteste úgy kell kialakítani, hogy
a stabilitását kisebb földmozgások esetén megtartsa, anyagát illetően úgy kell megválasztani,
hogy ellenálljon a nedvességnek és a víz agresszív hatásának, az igénybevételnek megfelelően
legyen szilárd.

Elégtelen alapozási mélységnek számít az is, ha zártsorú beépítés esetén az újonnan építendő
épület alapjai nem érik el a már meglévő szomszédos épületek alapjainak mélységét.
Problémaként jelentkezhet még az épület lejtőn való elhelyezésekor, hogy a lejtő alsó részén
lévő alaptest a kisebb mélységű földkiemelés eredményeként kisebb teherbírású talajba kerül,
mint a hegyoldali, amely a felszínhez képest mélyebben fekvő nagyobb teherbírású talajra
támaszkodik. Az ilyen módon átadódó teherbírású különbség is egyenlőtlen süllyedést
okozhat. Ez elkerülhető az egyenletes süllyedéssel történő méretezéssel. (Az alapozást,
alapozási síkot, az altalaj stabilitását minden esetben szakembernek kell meghatározni!)

Külön érdemes megemlíteni a gerjesztett rezonancia (úttest, vasút, villamos) által okozott
hibákat. Mivel nagyon sok esetben az úttest burkolat összefüggő egységet képez az
épületszerkezettel és a burkolat alatt hanggátló testek nincsenek, azért az épülettestben a
forgalom hatására testrezonancia keletkezik.

Amennyiben az épület ilyen igénybevételre nem volt tervezve (pl. a kötéskapcsolat, azaz nem
kellően szilárdak (vakolatok, födémszerkezeti elemek, homlokzati díszek, stb.) azokban
károsodások keletkeznek. Súlyosabb estekben a rezonancia (vibráció) a tömörítetlen
altalajokat is átrendezi, amivel alapsüllyedést is okozhat a további következményekkel.

114
Falak és pillérek hibái

A függőleges teherhordó szerkezetek erőtani követelményei a használat követelményeiből

következnek. Magukban foglalják egyrészt az említett teherhordó szerkezeteknek a terhekkel
és fizikai hatásokkal szembeni ellenálló képességét, másrészt azt, hogy ezek viselkedése
legyen összhangban az építmény használatának feltételeivel. Az összhang vonatkozik a
szerkezetek alakváltozásainak korlátaira is, hiszen senki nem tartózkodik szívesen olyan
helyiségben, amelynek födémszerkezete ugyan biztonsággal viseli a reá háruló terheket, de
lehajlása oly mértékű, hogy előre jelzi a veszélyt. A teherhordó szerkezetek teherbírásának
kimerüléséről legtöbb esetben repedések árulkodnak (kivéve a rideg törést) méretük,
tágasságuk különösen növekedés esetén figyelemfelkeltő.

Függőleges repedéseket figyelhetünk meg a pillérek, oszlopok túlterheltsége esetén, melynek

során az eddig egységes keresztmetszetű pillért vagy oszlop több karcsúbb pillérré esik szét,
így még nagyobb igénybevétel jön létre, amely még kevésbé képes a kihajlás
ellensúlyozására, így a szerkezet előbb-utóbb tönkre megy.

A falaknál is hasonló folyamat játszódik le, de csak egyik irányban, hiszen a másik irányt, az
egymást "kötő, fogó" téglák vagy más egyéb szerkezeti elemek a fal megfelelő hosszában

115
merevítik azt. A teherbírás teljes kimerülése megelőzhető az oszlopok, pillérek, falak
köpenyezésével esetleg dúcolással vagy a szerkezeti rész cseréjével.

Megjegyezzük, hogy alapozási hibára visszavezethető, jól látható elváltozás elsősorban a

felmenő falszerkezetekben jelennek meg, amelyek aztán kiterjedhetnek a további
szerkezetekre is.

Érdemes a repedéseken kívül a sérülések vizsgálatára is figyelmet fordítani, hiszen a látszólag

stabil szerkezete állaga is rohamosan változhat, pl. vb. Pillér esetén az acélbetétek korróziója,
vagy egyéb sérülése következtében.

Az időjárás viszontagságainak kitett szerkezeteknél fokozott figyelmet kell fordítani a

repedések "kiinjektálására", hogy a fagy további károkat abban ne okozhasson.

Külön figyelmet érdemelnek a harmincas évek végén divatossá vált bauxitbeton szerkezetek
(födémek), amelyeket a kezdeti gyors szilárdulás - az idővel való takarékoskodás - vonzóvá
tett, az azóta összegyűlt tapasztalatok kimutatták ennek a gyorsaságnak az "árát", amely az
idő előrehaladtával a szerkezetek szilárdságának csökkenésében mutatkozik meg, azaz ma
már tény, hogy ezek a szerkezetek élettartamukat illetően rövid élettartamú szerkezetek.
Könnyen felismerhetők barnásvörös színükről, további állagromlásuk érdekében a vízzel való
érintkezéstől óvni kell azokat. Minden hátrányuk ellenére a jól elkészített bauxitbeton
szerkezetek még ma is alkalmasak feladataik ellátására, csupán ellenőrzésükre kell nagyobb
gondot fordítani.

Födémek hibái

Az épület vízszintes teherhordó szerkezeteinek hibái az esetleges méretezési, kivitelezési

hibákon kívül az idő múlásával bekövetkező állagromlása következtében is károsodnak.
Erősen veszélyeztetett szerkezetek az állagromlás szempontjából azok a szabadon lévő vagy
nem megfelelő védelemmel ellátott acélgerendás pinceszint feletti födémek, amelyek
korrodálnak a nedves, magas páratartalmú levegő hatására. Ennek a hatására előfordulhat,
hogy pl. egy poroszsüveg boltozatú födém teherbírása 60 %-fa lecsökken, nem beszélve a
nagyon kihasznált, minimális többletteherbírással rendelkező Mátrai-féle acélgerendás
födémről.
Hasonló a helyzet a gipszstukkóval ellátott függőfolyósok esetében is, ahol ezek a díszek
"nedvesítik" az acélgerendákat és ezzel korróziós folyamatokat indítanak.
Fafödémek élettartama erősen függ a rájuk ható ún. nedvességterheléstől (ingadozástól) a
gombák és egyéb farontókkal szembeni védelmüktől. Ma már csak nagyon ritkán készülnek
ilyen szerkezetek.
Megemlítjük még a téglabetétes födémeket (Bohn, FERT), ma még megállapítható
élettartamuk nincs. Általában takart szerkezetként (falbetonnal takarva) vannak jelen, hibáik
feltárása nehézkes. Jó teherbírásúak (amennyivel még hossz- és keresztirányú bordákkal is
ellátottak), hő- és hangszigetelésük jobb a vasbeton szerkezetekénél, azoknál értékesebbek.
Nem tekinthető szerkezeti hibának, de gyakran látható, hogy a gerendakiosztás mentén
repedésként jelentkeznek az együtt nem dolgozó födémek illetésének hézagai. Ilyenek "F" és
"G" gerendás födémek, ez a hiba kevésbé jelentkezik az "L" és "M" gerendás födémeknél.

Viszonylag ritka meghibásodásokat mutatnak a panelos födémek, vélhetően a nagy

teherbírásuk és méretükből adódóan csekély illesztési hossznak köszönhetően. Hibaforrásuk

116
eredete lehet a panelüregekbe kerülő víz megfagyásából, illetve szállításkor, beemeléskor
keletkezett sérülésekből.
Jellegzetes repedéskép kíséri a monolit vasbetonlemez födémszerkezetének tönkremenetelét
attól függően, hogy a vb. lemez "alul vagy túlvasalt-e" egy vagy több irányban teherviselő-e,
hogy milyen az alakja és megfogási módja, stb.
A monolit födémeknél - tekintettel a helyszíni zsaluzásra, betonozásra, a szilárdulási
folyamatra - nagy figyelmet kell fordítani a megfelelő betonösszetételekre (szemcseszerkezet,
víz/cement-tényező), annak tömörítésére, utókezelésére, megfelelő hőmérséklet biztosítására,
a megfelelő időben és módon történő kizsaluzásra, egyszóval a technológiára.
A kivitelezéskori technológiai előírásoktól való eltérések azonnal szemmel észlelhetők (pl. a
fészkesség a tömörítés hiányának tudható be, a porladó részek az utókezelés hiányának vagy a
nem megfelelő hőmérsékleten végzett betonozások következménye), míg a hibák másik része
csak később, rendszerint repedéskor jelentkeznek.
Nem a szerkezet erőtani hibájából keletkező, de mégis jelentős mértékű, esetleg a
későbbiekben a szerkezetet is érintő gyakori repedés forrás lehet a hőterhelések hatására
bekövetkező mozgási (hőtágulás vagy zsugorodás, dilatáció) igénybevétele, mely megfelelő
számú és szakszerűen kialakított dilatáció képzéssel elkerülhető, csökkenthető.
Természetesen nem vehettük sorban mindazokat a hiba okokat és azok megjelenési formáit
(hibaképeket), amelyek egy olyan bonyolult szerkezetben, mint az épület (építmény)
előfordulhatnak, megjelenthetnek. A szerző úgy véli, hogy hasznos lehet, ha az
épületszerkezeti alapfogalmakat, az épületszerkezet hibaforrásainak okát és megjelenési
formáját, valamint vizsgálatuknak módját az értékbecslők ismerik. E dolgozattal az volt a cél,
hogy felhívja az értékbecslők - elsősorban nem a mérnők képesítéssel rendelkezők - figyelmét
a jellegzetes épülethibákra. Ezek felismerése és megfelelő módon való kezelése az érték
kiszámításánál felelősségteljes feladatot jelent. Nem nélkülözhetik ezen alapismereteket a
jogi, gazdasági felkészültségű szakemberek sem. Vitathatatlan, hogy sok esetben csak az
épületszerkezetek "lelkivilágát" jól ismerő szakember (statikus) bevonásával végezhetünk
szakszerű és lelkiismeretes hibafeltárást és értékmegállapítást. Mérje fel ki-ki képességeit és
járjon el annak tudatában.

Épületfizikai ismeretek

Hőfizikai követelmények

Az egyes építmények hőfizikai követelményeivel ma az épületfizika tudományága

foglalkozik, amely rendkívül szerteágazó, bonyolult kérdéscsoport. Ám függetlenül attól,
hogy az épületfizikai tulajdonságok ismerethiánya milyen jelentős károsodásokat eredményez,
- mai oktatási rendszerünkben és a gyakorlatban szinte kizárólag az épületgépész
szakemberek egy része ismeri a kérdés részleteit és jelentőségét. (ennek egyenes
következménye a nagyszámú meghibásodás, amely az építési tevékenységet jellemzi).

Az értékbecslő számára rendkívül értékes lesz, ha megismerkedik a legfontosabb alapelvekkel

és ennek eredményeként képes lesz felismerni az építmény meghibásodásának okait, ha az
hőfizikai okokra vezethető vissza.

A mi szempontunkból a hőfizikai fogalmak gyűjtőneve: épületklíma.

Ez az elnevezés tartalmazza az épület technikai rendszerének karakterét, a műszaki
felszereléseket az épületben, az épület használati feltételeit és környezetének jellemzőit.

117
A szerkezetet és használatot érintő legfontosabb épületfizikai feltételek, illetve ezek
hiányosságaiból származó károsodások az alábbiak szerint foglalhatók össze:

Az épületszerkezetek nedvességtechnikai egyensúlya

Az építőanyagok (szerkezetek) nagyobb részénél elkerülhetetlen valamilyen mértékű

nedvességtartalom, amely egyben az anyag (a szerkezet) egyensúlyát is biztosítja, a környező
levegő adott relatív nedvességtartalma mellett.

Ha ez az érték valamely oknál fogva megemelkedik (pl. belső páralecsapódás, külső csapóeső.
Stb.), rendkívül sokféle károsodás következhet be. (külön is részletezzük.)
Közismert, hogy a téglaszerkezet egyensúlyi nedvességtartalma 4-6%, amely mérték felett
káros hatások jönnek létre.

Nedvességtechnikai egyensúly tekintetében további fontos ismeret a kapilláris vízfelvételi,

vízelosztási, és vízleadási képesség. Ennek mértéke az ún. „nedvességvezetési tényező”.

A szerkezet (anyag) nedvességvezetési képessége határozza meg, hogy az oda jutott

nedvesség milyen gyorsan tud a felülethez vándorolni, amely a többlet vízmennyiséget képes
elpárologtatni.

Példaként kell említeni a tégla és a gázszilikát termékek nagyon is eltérő nedvességvezetését.

A két anyagféleségnél a vízfelvételi képesség igen nagy, azonban a szerkezeten belüli
vízmozgási képesség tekintetében a tégláé magas értéket, a gázszilikáté alacsony értéket
mutat. Ez azt jelenti, hogy a tégla jóval gyorsabban képes fölös nedvességtartalmát
kipárologtatni, mint a gázszilikát.

Fontos a kérdésben, hogy az anyagban (szerkezetben) a nedvességáramlás mindig abba az

irányba lesz intenzívebb, ahol a környező levegő relatív páratartalma alacsonyabb.

Az anyag (szerkezet) egyensúlyi nedvességtartalmát befolyásolja még a páradiffúzió, illetve a

páradiffúziós képesség.

Ennek értelmezése: a környezetből a nedvesség vízgőz formájában is bejut a szerkezetbe

(anyagba) és ezt nevezzük diffundálásnak. A vízgőz – a meleghez hasonlóan – a meleg
levegőből az épületszerkezeteken keresztül a hidegebb levegő irányába diffundál.

Általában egy-egy szerkezet mindkét oldalán páranyomás uralkodik. Ennek hatására a pára a
magasabb páranyomású – általában belső térből – az alacsonyabb páranyomású tér felé
vándorol – tehát a külső tér felé – ha a szerkezet megfelelő módon páraáteresztő.

A probléma rendszerint a páravezető képesség, illetve a páraáteresztő képesség hiányai miatt

keletkezik.
Ugyanis: ha a vízgőz nem képes a szerkezeten keresztül diffundálni, úgy abban lecsapódik és
nedvességzónát képez.
Eredménye: a szerkezet átnedvesedése, a hőszigetelő képesség romlása, szilárdság csökkenés,
kifagyás, vagy a közismert penészesedés.

118
A kérdés további részletezése nélkül – miután az már különleges szakértelmet igényel –
megjegyezhető, hogy minél nagyobb egy adott tér relatív páratartalma, annál igényesebb a
szerkezet páradiffúziós szempontból. És ez természetes.

A páradiffúziós képesség, illetve romlás szemléltetésére:

Újdonsága idején Wallkyd festékkel számos épülethomlokzatot átfestettek. E festékek

azonban a legtöbb esetben rövid időn belül felhólyagosodtak, legtöbbször az alatta lévő
vakolattal együtt.

A Wallkyd festékanyaggal nagy diffúziós ellenállású bevonatot kapott a korábban hibátlanul

viselkedő falszerkezet, így a kifelé történő páravándorlás akadályba ütközött. Télen általában
a külső festékréteg, de maga a vakolat is fagypont alatt van. Így a jól záró festékréteg alatt
torlódó pára kicsapódott, majd megfagyott, lefejtve mind a festéket, mind a vakolatot. Nyáron
a festékréteg alatt torlódó pára vízgőzzé alakulva hólyagosította fel a festékréteget.

Hasonló jelenséggel állunk szemben újabban, amikor a belső terekben – az egyébként

kifogástalannak hirdetett – beltéri diszperziós festékek felületén párakicsapódás keletkezik.
Azt ugyanis elfelejtjük, hogy 4-5 beltéri diszperziós festékréteg még diffúzióképes, de további
festékrétegek már akadályozzák a diffúziót. Ennek ellenére lehet találkozni 6-8 festékréteggel,
ami teljes diffúzió-gát. (Egyszerűnek tűnő szakmai ismerethiány!)

Léghőmérséklet, légnedvességtartalom

Adott helyiségben a levegő hőmérséklete, a levegő relatív nedvességtartalma és a

szerkezetfelületek hőmérséklete között rendkívül szoros összefüggés van. Megfelelő arányok
esetén káros hatás nem jelentkezik, arányeltolódás esetén a meghibásodások tömege lép fel.

Károsodás szempontjából a hármas összefüggésből alapvető követelmény, hogy a belső

szerkezetfelületen pára ne csapódjon le, mert ez esetben belső falnedvesedés, penészedés áll
elő.

Párakicsapódás (avagy köznyelven: lecsapódás) akkor következhet be, ha a határoló belső

falfelület hőmérséklete az ún. harmatponti érték alá csökken. (Amikor a pára légnemű
állapotból folyadékként kiválik.)

A helyiségek mért léghőmérsékletéhez és relatív nedvességtartalmához tartozó harmatponti

értéket az alábbi táblázat mutatja be:

Harmatponti fontosabb értékek:

Relatív nedvességtartalom %-ban

t 40 45 50 55 60 65 70 75 80 85
10 -2,6 1-1,2 0,1 1,4 2,6 3,7 4,8 5,8 6,7 7,6
1 1,5 3,1 4,7 6,0 7,4 8,5 9,6 10,6 11,6 12,5
18 4,2 5,9 7,5 8,9 10,2 11,3 12,5 13,5 14,5 15,4
20 6,1 7,7 9,3 10,7 12,0 13,2 14,4 15,4 16,4 17,4
22 7,8 9,5 11,1 12,6 13,9 15,1 16,3 17,4 18,4 19,5
24 9,6 11,4 13,0 14,4 15,7 17,0 18,2 19,3 20,3 21,3

119
T= belső légtéri hőmérséklet C°-ban

A táblázatból kiderül, hogy – az általában – 20 C°-os (téli) belső léghőmérséklet és a

kedvezőnek mondható 65 %-os belső relatív páratartalom mellett a belső falfelületek nem
hűlhetnek 13,2 C° hőmérséklet alá. Ellenkező esetben a párakicsapódás a falfelületen
megindul.

Ha a belső légtér hőmérséklete emelkedik – márpedig rendszerint 22 C° megszokott és

minimum- ugyanazon 65 % relatív páratartalom mellett a harmatpont már 15,1 C°.

A kérdés további megítéléséhez tudni kell, hogy a magyar szabvány szerint a téli, külső
léghőmérséklet a hőtechnikai számításokban – 15 C° maximális értékkel van figyelembe
véve, tehát a falszerkezeteket is így méretezik. Ezt azonban az időjárás „nem tudja”, és egyre
gyakrabban fordul elő téli -20-25 C° külső léghőmérséklet, vagy ennél is nagyobb érték.
Ilyenkor a falszerkezetek a szükségesnél jóval kevesebb hővisszatartási képességgel
rendelkeznek.

Ez a feltételrendszer egyben azt is jelenti, hogy a szokásosnál hidegebb, átmeneti időszakban

előforduló párakicsapódásokat nem szabad figyelembe venni.

A bemutatott példával a vagyonértékelő számára két fontos következtetés és értékelési feltétel

áll elő:
- A hagyományos építésmódnál – főként a közelmúltban épített építményeknél – a
legvékonyabb határoló falszerkezet 38 cm volt. Az ugyan nem felel meg a legújabb
hőtechnikai szabályozási feltételeknek, de elfogadható mértékű. (Természetesen tömör
habarcságyazatban!) az ilyen előírás betartása a vagyonértékelő számára egyáltalán
nem lehet értékelési szempont, sőt az ilyen határoló falszerkezeti keresztmetszetet
csökkentő tényezőként kell értékelni. (Többletfűtési költség és egyéb
következmények!)
- Ha az újabb hőtechnikai előírásokat vesszük figyelembe, ott nem a határoló
falszerkezeti keresztmetszet a döntő, hanem az adott falszerkezet hőátbocsátási
tényezője (k).
A szabályozás ma a tényező értékét 0,4-0,7 között határolja be, így 0,7 érték fölötti
tényező értékcsökkentő. (Természetes, hogy a homogenitás itt is kötelező!)

A közismert falszerkezetek hőátbocsátási tényezőinek felsorolása a vagyonértékelő számára a

MT-04.165-81. Építésügyi Ágazati Műszaki Irányelvek c. kiadvány (ÉTK.1981.) 15-17.
oldalain megtalálható, így ajánlatos azt használni szemle során.

Légmozgási követelmények belső terekben

Nem téveszthet meg senkit, hogy a megfelelő falvastagság, belső relatív páratartalom és
léghőmérséklet mellett az épület belső terében esetleg létrejövő páralecsapódás (és
penészesedés) valami különleges és rejtett hiba, ha az adott légtérben nincs elegendő
légmozgás.

Azon túl, hogy a belső terekben a megfelelő légmozgás alapvető biológiai követelmény az
ember számára, szükséges ez az épületszerkezeti felületek szellőztetéséhez is.

120
Hőfizikai törvény, hogy légmentesen zárt belső térben a páratartalom és a léghőmérséklet
nem egyenletes.
A meleg levegő mindig felfelé áramlik, míg a padlótérben alacsonyabb a hőmérséklet.
Hasonló a helyzet a páratartalom vándorlásával is.

A relatív páratartalom belső viszonyit befolyásolja a falsarkok hidegebb felülete. (A

falsarkok viselkedését külön bemutatjuk sajátosságai miatt.)

Tekintve, hogy hőfizikai okokból a pozitív falsarkok belső sarokpontja mindig hidegebb, mint
a többi síkfelület, s leggyakrabban itt esik harmatpont alá a felületi hőmérséklet, jellemzően e
belső sarokpontokon magasabb a relatív páratartalom is. Ez párakicsapódással jár.

E jelenség csak akkor hatástalanítható, ha a belső falsarkokban folyamatos az ún. légöblítés.

Ez azonban csak a belső légmozgással érhető el, melynek segítségével a teljes belső légtér
hőmérséklete és relatív páratartalma egyenletesen elosztható.

Szakmai követelmény a beltéri légmozgás 0,2 m/sec. Minimális mértéke. Ennél kisebb
légmozgás mellett nem biztosított a terek átöblítése, a falsarkok menti dúsulás megszüntetése.

Az értékelést végző szakember általában megérzi a légmozgás hiányát (trópusi

légnedvesség), s az ebből származó következményeket az értékelésnél nem veszi figyelembe.

Az épületszerkezetek hőtágulása

Minden építőanyag térfogata növekedik gőz, hő elnyelése, illetve nedvesség felvétele esetén.
Zsugorodik. Ha ezek a tényezők csökkennek.

Az ilyen változások – természetszerűleg – az anyagtulajdonságoktól függenek.

Példaként bemutatunk néhány építőanyagot, amelyeknél 100 C° hőmérsékletváltozás esetén a

következő – méterenkénti – hosszúságváltozás következik be:
- alumínium 2,40 mm/m
- kő, kavicsbeton, vasbeton, acél 1,20 mm/m
- tömör téglafal, fa 0,50 mm/m
- gázbeton, habbeton 1,10 mm/m

Az adatokból következik, hogy – elsősorban a többféle anyagból készített – építmény

hőfizikai mozgása jelentősen befolyásolja a szerkezetek homogenitását, ezen keresztül pedig
az építmény használati értékét, különösen akkor, ha a szerkezetcsatlakozások mentén nincs
megfelelő „dilatációs hézagképzés”. (A hibamennyiséget tekintve az ezzel kapcsolatos
hibacsokor a leggyakoribb.)

A megfelelő hézagképzés nélkül létesített szerkezetet a hőmozgás eredményezte repedés

mentén elsősorban a nedvesség támadja meg és okoz igen jelentős belső szerkezeti korróziót.
(Általános értelemben tönkremenetelt.)

A hőmozgás eredményezte homogenitás hiány elsősorban és szinte kivétel nélkül – a

korszerűnek nevezett szerkezeti rendszerekben – testesül meg. (Ezért szükséges kritikusabb
szemmel nézni és kezelni a korszerű technikával létesített építményeket.)

121
 -

A hőátbocsátási tényező meghatározására szolgáló összefüggés szemléltetése

Az ábra szemléletesen mutatja, hogy a magasabb hőmérsékletű (ti) belső térből az

alacsonyabb hőmérsékletű (te) külső térbe a határoló szerkezeten keresztül végbemenő
hőátbocsátás három fázisból tevődik össze. Először is a hő a ti-νi hőmérsékletkülönbség
hatására átadódik a belső légtérből a határoló szerkezet belső felületének(I). Innen a hő a vi-ve
hőmérsékletkülönbség eredményeképpen vezetés útján vándorol tovább a határoló szerkezet
külső felületéig (II.), amelyről pedig a ve-te hőmérsékletkülönbség következtében a külső
légtérnek adódik át (III.). A teljes hőátbocsátási folyamat tehát a hőátadás – hővezetés –
hőátadás három fázisából áll. A belső és külső felületen létrejövő hőátadást a belső (jele: αi),
illetve a külső (jele: αe) hőátadási tényezővel jellemezzük.

A vezetés útján átvándorló hőmennyiségét a határoló szerkezet anyagának hővezetési

tényezőjéből (λ) és szerkezeti vastagságából határozhatjuk meg. Figyelembe véve λ
értelmezését – lévén most nem 1 m vastagságról, hanem d méter vastagságról szó – ennek
értéke
λ/d=Λ

122
Ezt a hányadost hővezetőképességnek ( jele: Λ ) nevezzük.
Értelmezésükből adódóan a hőátadási tényezők, illetve a hővezetőképesség reciprokai az adott
fázisokban (I., II., III.) a hőárammal szemben fellépő ellenállást fogják jellemezni. E
reciprokértékeket

- belső vagy külső hőátadási ellenállásnak

( 1/αi x 1/ αe ), illetve

-hővezetési ellenállásnak ( R = 1/Λ = d/λ ) nevezzük.

K = 1/ (1/αi + d/λ + 1/αe)

Épülethatároló szerkezetek hőtechnikai

Méretezése, Ill. ellenőrzése téli állapotra

A hőtechnikai méretezés célja:

- a kellemes hőérzet biztosítása
- a határoló szerkezet védelme
- a gazdaságosság

Stacionárius hőáramlásról beszélünk ha a hőáram és a határolószerkezetek felületi

hőmérséklete az időben állandó.

A HŐÁTBOCSÁTÁSI TÉNYEZŐ (jele: k) FOGALMA ÉS SZÁMÍTÁSA

A hőátbocsátási tényező a szerkezet hőszigetelési értékének jellemzője (szerkezeti jellemző!).

A hőáramsűrűség és a szerkezet által elválasztott légterek hőfokkülönbségének a viszonya
állandósult (stacionér) hőátbocsátás esetén:

k = q/Δt

A k hőátbocsátási tényező ezek szerint megadja azt a hőmennyiséget, amit a határolószerkezet

egységnyi felületén keresztül, az általa elválasztott két légtér közötti egységnyi
hőmérsékletkülönbség hatására, egységnyi idő alatt átbocsát.

Mértékegység: W/m2K Régi mértékegység: kcal/m2h°C

Átszámítás: 1 kcal/m2h°C = 1,163 W/m2K

123
Néhány építőanyag λ (hővezetési tényező) értéke:

- vasbeton 1,55 W/mK

- polisztirol hab 0,042 W/mK
- vakolat 0,75 kcal/mh°C
- kőszivacs 0,3 kcal/mh°C
- beton 1,1 kcal/mh°C
- tégla 0,6 kcal/mh°C
- vakolat 0,6 kcal/mh°C
- üveg 0,6 kcal/mh°C
- réz 385 W/mK
- acél 58 W/mK
- tömör téglafal 0,7 W/mK
- lyukacsos téglafal 0,6 W/mK
- víz 0,5 W/mK
- fa (tölgy) 0,21 W/mK
- fa (fenyő) 0,14 W/mK
- parafa 0,045 W/mK
- kőzetgyapot 0,040 W/mK
- álló levegő 0,026 W/mK
- gázbeton 0,35 W/mK

Néhány szerkezet hőátbocsátási tényezője:

Megnevezés K érték (W / m2 x k)
Kisméretű tömör tégla
25-ös falvastagsággal 1,93
38-as falvastagsággal 1,45
Kisméretű tömör tégla 5 cm-rel hőszig.
25-ös falvastagsággal 5 cm-rel hőszig. 0,56
38-as falvastagsággal 5 cm-rel hőszig. 0,50
B 30-as falazóblokk 1,50
Rába kézi falazóblokk 25 cm 0,97
Rába kézi falazóblokk 38 cm 0,67
HB 30-as kézi falazóblokk 0,62
HB 38-as kézi falazóblokk 0,68
Poroton 36-os kézi falazóblokk 0,53 – 0,65
POROTHERM® falazóblokk 44 NF 0,38
POROTHERM® falazóblokk 38 NF 0,49
Durisol DHA 30/50 0,62
Habisol falazó elem poliszt.kit. 0,45
YTONG falazó elem 30 cm 0,40
Ytong falazó elem 37,5 cm 0,32
Liapor falazó elem 30 cm 0,53 – 0,61
15 cm vasbeton fal 4cm hőszig. 0,73
Hőszigetelt üvegezésű ablak 2,0 – 3,0

124
 Példa határoló szerkezet hőfokesési görbéjének meghatározására számítással

Nézzük, milyen lényeges különbségek adódnak a külső oldalon, ill. a belső oldalon
hőszigetelt határoló szerkezetek között. Vegyünk ismét két egészen leegyszerűsített példát.
15 cm vastag vasbeton teherhordó fal hőszigetelése 5cm vastag polisztirol hab, amit egyik
esetben kívülről, másik esetben belülről helyeztünk el. Mindkét szerkezet metszetrajzán
látható mind a téli, mind a nyári hőállapotnak megfelelő hőfokesési görbe. Hőátbocsátási
tényezője (k) mindkét szerkezetnek ugyanaz lesz, hiszen a rétegek hővezetési ellenállása
mindkettőben egyenlő, csak a rétegsorrend tér el, ami értékét nem érinti.
Vizsgáljuk meg viszont a teherhordó szerkezet középvonalában az év folyamán fellépő
hőmérsékletváltozást. Az ábrából láthatóan ez külső hőszigetelés esetén 14 °C. tehát belső
oldali hőszigetelés esetén a teherhordó szerkezet jelentős hőmozgásokat végez.

A szerkezetekben lejátszódó hőmérsékletváltozások okozta méretváltozásoknak tágulási

(dilatációs) hézagokkal adunk helyet. Nyilván belső hőszigetelés esetén ezeket sokkal
sűrűbben kell elhelyezni, míg külső hőszigetelésnél sok esetben el is kerülhetők.

125
Végül gondoljuk meg, a kettő közül melyik hőszigetelési megoldás az előnyösebb aszerint,
hogy az épületben
- szakaszos
- időszakos vagy
- folyamatos fűtést üzemeltetünk.

Szakaszos fűtés esetén váltakozva meghatározott ideig fűtjük a helyiséget, majd szüneteltetjük
a fűtést. Ez a fűtési mód annál kedvezőbb, minél kevésbé hűl le a helyiség a fűtési szünet
ideje alatt. – Ilyen fűtés mellett a külső oldali hőszigetelés az előnyös, mert a fűtési
szünetekben tárolt hő a külső hőszigetelés miatt kifelé nem tud távozni, viszont a helyiség
légterének akadálytalanul átadódhat hőveszteségének pótlására.
Időszakos fűtésnél a helyiséget csak alkalmilag, meghatározott időre fűtik fel (pl. nem
folyamatosan használt előadóterem). Ilyenkor az a cél, hogy a felfűtést minél rövidebb idő
alatt minél kevesebb fűtési energia felhasználásával végezhessék el. – Ebben az esetben a
belső oldali hőszigetelés a kedvezőbb, mert az összes fűtési energia kezdettől fogva a helyiség
légterének fűtésére fordítódik, a nagy hőkapacitású teherhordó szerkezet felfűtéséhez
szükséges jelentős mennyiségű hőenergia pedig megtakarítható, mivel az a külső légtér
hőmérsékletével közel azonos hőmérsékleten van a belső oldali, nagy hővezetési ellenállású
hőszigetelő réteg következtében.
Folyamatos fűtés szempontjából a két megoldás egyenrangú. Ebben az esetben ui. egyedül a
határoló szerkezeten keresztül távozó hő mennyisége szabja meg a fűtési energiaigényt, ez
pedig kizárólag annak hőátbocsátási tényezőjétől (k) függ, amely mindkét megoldásnál
egyenlő.

Egy-, kettő- és háromrétegű üvegezés hőtechnikai jellemzése

126
 Külső ill. belső oldali hőszigetelés

A fal átlagos hőátbocsátása szempontjából azonban az ábrán közölt értékeket nem vehetjük
számításba minden korrekció nélkül. Az ablakszárnyak csatlakozásai sohasem tömítettek
tökéletesen, azokon keresztül számottevő légáramlás megy végbe. Az így kialakuló légcsere,
áramlás útján, szintén hőt von el a belső térből, amit a hőátbocsátás számítása révén nyert k
érték korrigálásával veszünk figyelembe. Ilyen korrigált k értékeket sorol fel a táblázat.
A homlokzat üvegezési arányát (ü %), ami az üvegezett felületek és teljes homlokzati felület
%-ban kifejezett arányát értjük, a következő tényezők fogják meghatározni:
- az üvegezett felület k értéke,
- a tömör falrész k értéke és
- a teljes faltól megkívánt km átlag hőátbocsátási tényező

127
ABLAKOK HŐÁTBOCSÁTÁSI TÉNYEZŐJE
(DIN 4701 szerint)

Minél jobb pl. a tömör falszerkezet k értéke, az ablak adott k értéke mellett, annál nagyobb
üvegezési arány engedhető meg kötött km esetén.
Vagy pl. minél kedvezőbb az ablak k értéke, annál jobban növelhetem az üvegezési arányt km
megváltoztatása nélkül.

ABLAKOK HŐSZIGETELŐ KÉPESSÉGE

Az ablakok a homlokzati falak lényeges elemei. Mind a határoló szerkezetek belső felületi
hőmérsékletének átalakulása, mind azok átlagos hőátbocsátása szempontjából jelentős
szerepük van.
Az energiatakarékosság az utóbbi időkben különösen az érdeklődés középpontjába állította az
ablakokat. Funkciójuk összetett, s a különböző funkciók gyakran ellentétes követelményeket
támasztanak velük szemben. Az ablak pl. egy részről mint fényforrás, a belső tér természetes
megvilágítását biztosítja, másik részről mint határoló szerkezet a külső tér szélsőséges
hőmérsékleteivel (téli hideg – nyári meleg) szemben véd. E két funkció ellentétes irányban
befolyásolja az ablak méreteit. Mint fényforrásnak, minél nagyobbnak kellene lennie,
ugyanakkor kedvezőtlen hőtechnikai jellemzői miatt a külső oldali hideggel, illetve meleggel
szembeni védelem szempontjából az az előnyös, minél kisebb. Az ellentétes igények
egyeztetése mindenképpen kompromisszummal jár. E kompromisszum feltételeit a műszaki-
gazdasági adottságok határozzák meg.

HŐHIDAK

Ezek körében kiemelt jelentőségű – mert legtöbb kárt okozó – jelenség a hőhíd, és annak
természetes következménye a penészesedés.
A hőhwd az épülethatárolás olyan része, ahol valamely oknál fogva gyengébb az
épületszerkezet hőszigetelő képessége.

128
Leggyakoribb hőhíd helyek az építményekben:
 falsarkok,
 kávaszerkezetek,
 beton vagy vasbetonkoszorúk, áthidalók,
 rosszul megválasztott vagy illesztett szerkezeti kapcsolatok,
 szerkezeti üregek,
 homogenitás hiánya.

Épületsarkok, vasbeton koszorúk hőhídjai

129
 HANGGÁTLÁS
Épületszerkezetek hangvédelme

Úsztatott padlómegoldások

A hang terjedhet a levegőben (léghang) és az épületszerkezetekben (testhang).

Épületen belül a léghangok terjedését hangelnyelő anyagok (függönyök, parafa, stb..)

alkalmazásával, falra, mennyezetre, padlóra történő felhelyezésével,gátlást biztosító
épületszerkezetek beépítésével lehet akadályozni.

A testhangok terjedését hanglágy anyagok (parafa, textíliák, stb..) beépítésével lehet gátolni (a
lépések kopogó hangjának terjedését a padlóburkolat alá beépített úsztató réteg –pl. lépésálló
isolit, polifoam hablemez, vagy textília, stb.- elhelyezésével lehet megakadályozni.

Hangelnyelő anyagok

Akusztikai működésük szempontjából megkülönböztetünk:

 porózus hangelnyelő anyagokat (szövetek, nemezek, egyéb nyílt pórusú anyagok,

stb..)
 rezonáns hangelnyelőket ( tömeg rugó rezgő rendszer ).

Követelmények:

 előszoba és lépcsőház, szomszédos lakások között 47 decibel

 csendigényesebb helyiségek között 50 decibel
 lakószoba födémek esetében 55 decibel

130
MŰSZAKI RAJZMELLÉKLET

131
132
133
E jelű gerendák

134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
Felhasznált szakirodalom:

- Épületszerkezetek I. Felsőfokú Építőipari Technikum tankönyve 1969,

- Épületfenntartás ESSEC, BKE, BME Ingatlangazdálkodás jegyzet 1997,
- A jó tető 2000 kiadvány
- Porotherm Alkalmazási és tervezési útmutató 2004,
- Építési Piac 2004. július,
- Ingatlanértékelési füzetek, Profinvest Kft,
- Rajztermi gyakorlatok segédlet, PMMF Magasépítő szak 1973,
- Panelos lakóépületek környezetbarát, energiatakarékos felújításának gazdaságos megvaló-
sítása Tervezési segédlet 1998,
- 1959. évi IV. törvény (Ptk),
- 11/1985. (VI. 22.) ÉVM, IpM, KM, MÉM, BkM rendelet,
- Egy fedél alatt társasházi kézikönyv,
- KLÉSZ,
- OTSZ,
- OTÉK

Tartalomjegyzék:

- Az épület részei 1-6.

- Történeti épületszerkezetek a barokk kortól a XX. sz. első feléig 6-47.
- Képek 47-93.
- Műszaki előírások és fontosabb tudnivalók 94-118.
- Építményhibák 119-127.
- Épületfizikai ismeretek 127-140.
- Műszaki rajz melléklet 141.

174