Európa Ezer Éve I.-II PDF

Európa ezer éve I–II.
Klaniczay, Gábor
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Klaniczay, Gábor
Publication date 2004-03-31

Szerzői jog © 2004-03-31 Gábor, Klaniczay; Szerzők
Kivonat
A könyv azokra az átfogó meghatározottságokra és struktúrákra kíván rámutatni, amelyek Európa történetét
egységbe fogták.

Tartalom
ELŐSZÓ ......................................................................................................................................... xvii
1. BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL ................................................ 1
1. A középkor fogalma .............................................................................................................. 1
2. A középkor kiterjedése és határai .......................................................................................... 2
3. A középkor struktúrái ............................................................................................................ 3
4. Panoráma a középkorról: személyiségek, történetek, tárgyak, alkotások .............................. 5
2. FONTOS KÖNYVEK .................................................................................................................... 9
3. Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM
FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ............................................................................................... 14
1. I. Forráskiadvány-sorozatok, szöveggyűjtemények ............................................................ 15
1.1. A) VALLÁS- ÉS EGYHÁZTÖRTÉNET .............................................................. 15
1.2. B) NÉMET TERÜLETEK ..................................................................................... 18
1.3. C) ITÁLIA .............................................................................................................. 20
1.4. D) IBÉRIAI-FÉLSZIGET ...................................................................................... 20
1.5. E) FRANCIAORSZÁG .......................................................................................... 20
1.6. F) BRIT-SZIGETEK .............................................................................................. 21
1.7. G) SKANDINÁVIA ............................................................................................... 22
1.8. H) LENGYELORSZÁG ......................................................................................... 22
1.9. I) CSEHORSZÁG .................................................................................................. 23
1.10. J) (A KORAI) HORVÁTORSZÁG ...................................................................... 23
1.11. K) RUSZ, OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN ..................................................... 23
1.12. L) BIZÁNC .......................................................................................................... 24
1.13. M) KERESZTES HADJÁRATOK, KERESZTES ÁLLAMOK .......................... 25
1.14. N) EGYÉB FORRÁSKIADVÁNYOK, FORRÁSFORDÍTÁSOK ..................... 25
2. II. A középkortudomány szakirodalma ............................................................................... 26
2.1. A) BEVEZETŐ MŰVEK AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR TANULMÁNYOZÁSÁHOZ
26
2.2. B) BIBLIOGRÁFIÁK ............................................................................................ 27
2.3. C) KÖZÉPKORTUDOMÁNYI LEXIKONOK, ENCIKLÓPÉDIÁK ................... 28
2.3.1. C.1. Általános lexikonok ............................................................................ 28
2.3.2. C.2. Vallás- és egyháztörténeti lexikonok .................................................. 28
2.3.3. C.3. Egyes országok középkori történetére vonatkozó lexikonok .............. 29
2.3.4. C.4. Tematikus lexikonok .......................................................................... 29
2.4. D) SEGÉDKÖNYVEK AZ ÍROTT FORRÁSOK AZONOSÍTÁSÁHOZ ÉS
ELEMZÉSÉHEZ ........................................................................................................... 30
2.4.1. D.1. Repertóriumok és forrástani bevezetések ........................................... 30
2.4.2. D.2. Paleográfia és oklevéltan .................................................................... 32
2.5. E) TÖRTÉNETI ATLASZOK, TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ ................................... 32
2.6. F) TÖRTÉNETI KRONOLÓGIÁK ....................................................................... 33
2.7. G) A KÖZÉPKORI LATINSÁG SZÓTÁRAI ....................................................... 33
2.8. H) ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK ............................................................................. 33
2.8.1. H.1. Általános történeti összefoglalások .................................................... 33
2.8.2. H.2. Egyes részterületeket érintő tematikus összefoglalások ..................... 34
2.9. I) FOLYÓIRATOK ................................................................................................ 35
2.9.1. I.1. Középkorra vonatkozó tanulmányokat is közlő fontosabb folyóiratok 35
2.9.2. I.2. Középkortudományi folyóiratok .......................................................... 36
2.9.3. I.3. Egyház- és vallástörténeti folyóiratok .................................................. 36
2.9.4. I.4. Régészeti folyóiratok ........................................................................... 36
2.9.5. I.5. Gazdaságtörténeti folyóiratok .............................................................. 36
2.9.6. I.6. A korai középkorral foglalkozó folyóiratok ......................................... 36
2.9.7. I.7. Közép-Kelet-Európa középkori történetére vonatkozó folyóiratok ..... 37
2.9.8. I.8. Bizantinológiai folyóiratok .................................................................. 37
2.10. J) VÁLOGATÁS A KÖZÉPKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEMMEL
FOGLALKOZÓ MAGYAR SZAKMUNKÁKBÓL .................................................... 37
2.10.1. J.1. Szöveggyűjtemények ......................................................................... 37
2.10.2. J.2. Szakmunkák ...................................................................................... 37
iii
3. III. Elektronikus adatbázisok CD-rom-on és az interneten ................................................. 40

3.1. A) MAGYARORSZÁGI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, FOLYÓIRATOK
HONLAPJAI ................................................................................................................. 41
3.2. B) KÜLFÖLDI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, KÖZÉPKORÁSZ-SZÖVETSÉGEK
HONLAPJAI ................................................................................................................. 41
3.3. C) KÖZÉPKORI VONATKOZÁSÚ KERESŐK, ADATBÁZISOK,
SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK ÉS FORRÁSKIADÁSOK ............................................. 42
4. Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE ............................................... 44
1. A korai középkor (IV–IX. század) ...................................................................................... 44
1.1. A KÉSŐ RÓMAI BIRODALOM NÉPESEDÉSI VÁLSÁGA (IV–V. SZÁZAD) 44
1.2. A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A PESTISEK AZ V–VIII. SZÁZADBAN ................... 45
1.3. AZ UTOLSÓ VÁLSÁGOK ÉS AZ EURÓPAI NÉPESSÉG SZERKEZETVÁLTOZÁSA
(VIII–X. SZÁZAD) ....................................................................................................... 46
2. A népesség növekedése (X–XIII. század) ........................................................................... 47
2.1. STRUKTÚRÁK ÉS FOLYAMATOK ................................................................... 47
2.2. A NÉPESEDÉS FOLYAMATA ............................................................................ 48
3. A válságok időszaka: a XIV-XV. század ............................................................................ 49
3.1. ÉSZAK-EURÓPA .................................................................................................. 49
3.2. EURÓPA DÉLI FELE (FRANCIAORSZÁG, ITÁLIA ÉS AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET)
51
5. I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV–VIII. SZÁZAD) ................................................................... 53
1. Székely György– AZ ANTIKVITÁS ÖRÖKSÉGE ........................................................... 53
1.1. Településnevek ....................................................................................................... 53
1.2. Építmények ............................................................................................................. 54
1.3. Germán folytonosság .............................................................................................. 55
2. Sághy Marianne– NÉPVÁNDORLÁS, ÚJ ETNIKUMOK, LOVAS NOMÁDOK ........... 56
2.1. A Római Birodalom bukása: összeomlás vagy átalakulás? .................................... 56
2.2. Ut turbo montibus celsis: a hunok .......................................................................... 58
2.3. Az Avar Birodalom ................................................................................................ 61
3. Sz. Jónás Ilona – RÓMA ÉS A BARBÁR KIRÁLYSÁGOK ............................................ 64
3.1. A Keletrómai Császárság és a barbárok ................................................................. 64
3.2. A Nyugatrómai Birodalom és a barbárok ............................................................... 65
3.3. A vizigót állam ....................................................................................................... 65
3.4. A vandál királyság .................................................................................................. 67
3.5. A burgund királyság ............................................................................................... 68
3.6. Odoaker Itáliában ................................................................................................... 69
3.7. A keleti gót (osztrogót) állam ................................................................................. 69
3.8. A Frank Királyság .................................................................................................. 70
3.9. A longobárdok itáliai berendezkedése .................................................................... 71
3.10. Barbár törvényhozás ............................................................................................. 72
3.11. A barbárok és a rómaiak ....................................................................................... 73
4. Sághy Marianne – EGYHÁZ, SZERZETESSÉG, TÉRÍTÉS A KORA KÖZÉPKORBAN 76
4.1. Kereszténység és állam a IV. században ................................................................ 76
4.2. Róma és a nyugati püspökségek a IV-V. században ............................................... 78
4.3. A szerzetesség a IV-VI. században ......................................................................... 81
4.4. Róma a VI. században: Nagy Szent Gergely .......................................................... 84
4.5. Keresztény missziók. Az „új Konstantinok” .......................................................... 84
5. Székely György– BIZÁNC AZ V-VI. SZÁZADBAN. A KELETI EGYHÁZAK KEZDETEI
86
5.1. A társadalom ........................................................................................................... 86
5.2. A városok ................................................................................................................ 86
5.3. A tartományok ........................................................................................................ 87
5.4. Az egyház ............................................................................................................... 88
5.5. Az ellenfelek ........................................................................................................... 89
5.6. A kultúra ................................................................................................................. 89
5.7. A keleti tartományok .............................................................................................. 90
5.8. Itália ........................................................................................................................ 91
5.9. A kormányzat ......................................................................................................... 93
6. Sz. Jónás Ilona – AZ ANGOLSZÁSZ KIRÁLYSÁGOK ÉS AZ ÍR KERESZTÉNYSÉG 94
6.1. A római Britannia ................................................................................................... 94
iv
6.2. Az angolszász hódítás és berendezkedés ................................................................ 94

6.3. Kelta kereszténység ................................................................................................ 95
6.4. A római misszió és az angolszász egyházszervezet ................................................ 96
6.5. Angolszász királyságok, társadalom, kormányzat .................................................. 97
6. II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ......................................................... 100
1. Székely György – A KÖRNYEZET: ARABOK ÉS VIKINGEK .................................... 100
1.1. Az iszlám kezdetei és az arab birodalom kialakulása ........................................... 100
1.2. Összeütközés az arabokkal Hispániában és Szicíliában ....................................... 102
1.3. A vikingek társadalma .......................................................................................... 103
2. Sz. Jónás Ilona – ANGLIA A NORMANN, DÁN HÓDÍTÁSOK ÉS WESSEX HEGEMÓNIÁJA
IDEJÉN ................................................................................................................................. 105
2.1. Normann, dán hódítások ....................................................................................... 105
2.2. Egységesítő törekvések ......................................................................................... 106
2.3. Kapcsolatok a kontinenssel ................................................................................... 108
3. Nagy Balázs – GAZDASÁG A KAROLING BIRODALOMBAN .................................. 109
3.1. Mezőgazdaság ...................................................................................................... 109
3.2. Kézműves és ipari termelés .................................................................................. 111
3.3. Kereskedelem ....................................................................................................... 112
3.4. Pénzügyek ............................................................................................................. 114
4. Sz. Jónás Ilona – KAROLING ÁLLAM, EGYHÁZ ÉS KULTÚRA ............................... 115
4.1. Az utolsó Merovingok .......................................................................................... 115
4.2. A majordomusok uralma ...................................................................................... 115
4.3. Martel Károly (714–741) ...................................................................................... 116
4.4. Térítések ............................................................................................................... 116
4.5. Kis Pipin (751–768) .............................................................................................. 116
4.6. Nagy Károly (768–814) ........................................................................................ 117
4.7. A Frank Birodalom kiépítése, Nagy Károly háborúi ............................................ 118
4.8. Nagy Károly császársága ...................................................................................... 120
4.9. Kormányzat, adminisztráció ................................................................................. 121
4.10. Az egyház gazdasági szerepe .............................................................................. 122
4.11. A Karoling reneszánsz ........................................................................................ 123
4.12. A keresztény császárság ..................................................................................... 125
4.13. A birodalom egysége .......................................................................................... 125
4.14. Itália .................................................................................................................... 127
4.15. A nyugati frank királyság ................................................................................... 128
4.16. A keleti frank királyság ...................................................................................... 128
4.17. Feudalizmus, hűbériség ...................................................................................... 129
5. Székely György– A PÁPASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN ......................................... 130
5.1. A pápai állam kialakulása ..................................................................................... 130
5.2. A Karoling szövetség ............................................................................................ 131
5.3. Viszontagságok ..................................................................................................... 133
6. Magyar István Lénárd – A KÖZÉPBIZÁNCI KORSZAK ............................................... 134
6.1. Az arab invázió és Bizánc ..................................................................................... 134
6.2. Adminisztratív, gazdasági és társadalmi változások, belső megújulás ................. 135
6.3. Egyházpolitikai változások ................................................................................... 136
6.4. A Hérakleiosz-dinasztia (610-711) ....................................................................... 136
6.5. A képrombolás Bizáncban (730-843) ................................................................... 137
6.6. Új korszak küszöbén (843-867) ............................................................................ 138
7. III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) ........................... 143
1. Nagy Balázs ‫ –ؘ‬A GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS KIINDULÓPONTJA: A
MEZŐGAZDASÁG ............................................................................................................. 143
1.1. A mezőgazdaság ................................................................................................... 143
1.2. Táplálkozás, technikai vívmányok ....................................................................... 143
1.3. Kert, szőlő, erdő .................................................................................................... 145
1.4. Településformák, kolonizáció ............................................................................... 146
1.5. A társadalom tagoltsága ........................................................................................ 147
2. Klaniczay Gábor – AZ ÉVEZREDFORDULÓ KERESZTÉNYSÉGE ÉS A SZERZETESSÉG
MEGÚJULÁSA .................................................................................................................... 148
2.1. A szerzetesség megújulása – Cluny felemelkedése .............................................. 149
2.2. Cluny hatalma tetőpontján, Odilo és Szent Hugó apátsága idején ........................ 150
v
2.3. A szerzetesi reform és a vallási megújulás más áramlatai .................................... 154

2.4. Az első évezredforduló félelmei ........................................................................... 155
3. Sághy Marianne – ÚJ EURÓPAI DINASZTIÁK ............................................................. 157
3.1. Divisio regnorum, dissensio regum: a Karoling Birodalom felbomlása ............... 157
3.2. Dulce France: Franciaország kialakulása .............................................................. 158
3.3. Insolitas rerum mutationes: Anglia ....................................................................... 161
3.4. Terror mundi: a normann Szicília ......................................................................... 163
3.5. Cristianos llaman Santi Yague: spanyol és portugál királyságok ......................... 164
4. Székely György – A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETEI ÉS AZ ITÁLIAI
VÁROSOK ........................................................................................................................... 165
4.1. A német királyság kialakulása .............................................................................. 165
4.2. Ottó belső és külső hatalomemelkedése a császári hatalomig .............................. 167
4.3. A rómaiak és a frankok császára ........................................................................... 168
4.4. A pápa és a császár ............................................................................................... 169
4.5. Az itáliai városok .................................................................................................. 170
4.6. A főpapok ............................................................................................................. 170
4.7. A milánói érsekség ............................................................................................... 171
5. Székely György – SKANDINÁVIA ÉS KELET-EURÓPA: AZ ÁLLAMFEJLŐDÉS KEZDETEI
............................................................................................................................................... 173
5.1. Az északi államok kialakulása .............................................................................. 173
5.2. A viking életformától a feudális társadalomig ...................................................... 174
5.3. A cseh állam kialakulása ...................................................................................... 176
5.4. A lengyel állam kezdetei ...................................................................................... 177
5.5. A kijevi orosz állam kialakulása ........................................................................... 178
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A MAKEDÓN DINASZTIA IDEJÉN ....................... 180
6.1. Jogi kodifikációk .................................................................................................. 180
6.2. A központi hatalom és a feltörekvő arisztokrácia harca ....................................... 181
6.3. Bizánc hatalmának csúcspontján: II. Baszileiosz ................................................. 182
6.4. A bizánci államrendszer dezintegrációja (1025–1059) ......................................... 183
6.5. A teljes külső és belső összeomlás (1059–1081) .................................................. 184
8. IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI–XII. SZÁZAD) .................................................................... 186
1. Székely György – EGYHÁZ ÉS ÁLLAM: AZ INVESZTITÚRAHARC ELSŐ KÉT
SZAKASZA .......................................................................................................................... 186
1.1. Az invesztitúraharc első szakasza ......................................................................... 186
1.2. Barbarossa Frigyes időszaka ................................................................................. 187
2. Sz. Jónás Ilona – A XII. SZÁZADI RENESZÁNSZ ........................................................ 190
2.1. Uj ismeretanyag .................................................................................................... 191
2.2. Az antikvitás tisztelete .......................................................................................... 192
2.3. A természeti világ iránti érdeklődés ..................................................................... 192
2.4. Filozófia, teológia ................................................................................................. 193
2.5. Iskola, tanítás ........................................................................................................ 194
2.6. Kolostori kultúra ................................................................................................... 195
2.7. Jog és politikai irodalom ....................................................................................... 196
2.8. Történetírás ........................................................................................................... 197
2.9. Világi irodalom ..................................................................................................... 197
2.10. Művészet ............................................................................................................. 198
3. Klaniczay Gábor– REFORM-SZERZETESRENDEK, ERETNEKMOZGALMAK ....... 199
3.1. A bencés reformmozgalom új hulláma: a ciszterciek ........................................... 200
3.2. Remeték, vándorprédikátorok és a szerzetesi reformmozgalom újabb képviselői 202
3.3. Katharok, valdensek és más laikus vallási mozgalmak ........................................ 204
4. Nagy Balázs – TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM, VÁROSFEJLŐDÉS ÉS IPARI TERMELÉS
206
4.1. Korai kereskedővárosok ....................................................................................... 206
4.2. A távolsági kereskedelem megélénkülése ............................................................ 207
4.3. Városfejlődés ........................................................................................................ 209
4.4. Az ipari termelés ................................................................................................... 211
5. Székely György – TELEPESEK, KERESZTES HADJÁRATOK ................................... 213
5.1. Vándormozgalom és városfejlődés ....................................................................... 213
5.2. A Szentföld a hatalmi változásokban .................................................................... 214
5.3. Az első keresztes hadjárat és eredményei ............................................................. 216
vi
5.4. Muzulmán visszacsapások és újabb keresztes hadjáratok .................................... 216

5.5. A reconquista ........................................................................................................ 218
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC ÉS A KERESZTES ÁLLAMOK ............................... 219
6.1. A bizánci feudalizmus kialakulása a keresztes hadjáratok előestéjén (1081–1096) 219
6.2. Bizánc és a keresztesek ......................................................................................... 221
6.3. Az egyházszakadás ............................................................................................... 222
6.4. Az első három hadjárat ......................................................................................... 223
7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA KIRÁLYSÁGAI .......................... 226
7.1. Lengyelország ....................................................................................................... 226
7.2. Csehország ............................................................................................................ 228
7.3. A Kijevi Rusz ....................................................................................................... 230
7.4. A Baltikum ........................................................................................................... 232
7.5. A Balkán-félsziget államai ................................................................................... 232
9. V. A KÖZÉPKORI CIVILIZÁCIÓ FÉNYKORA (A HOSSZÚ XIII. SZÁZAD) ..................... 235
1. Klaniczay Gábor – A KOLDULÓRENDEK ÉS AZ EGYHÁZ ....................................... 235
1.1. Assisi Szent Ferenc – „alter Christus” .................................................................. 237
1.2. Evangélium és keresztes hadjárat – Szent Domonkos missziója .......................... 238
1.3. A koldulórendek diadala: városok, egyetemek, udvarok ...................................... 240
1.4. Problémák: spirituálisok, flagellánsok, új eretnekmozgalmak, gyanús misztikusok 243
2. Sz. Jónás Ilona – EGYETEMEK, SUMMÁK, KATEDRÁLISOK .................................. 244
2.1. Az egyetemek ....................................................................................................... 244
2.2. Enciklopédiák, summák ........................................................................................ 248
2.3. Katedrálisok .......................................................................................................... 249
2.4. Népi nyelvű irodalom ........................................................................................... 250
3. Molnár Péter – „ÁLLAMÉPÍTÉS” ANGLIÁBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN: ESEMÉNYEK
ÉS INTÉZMÉNYEK ............................................................................................................ 251
3.1. Háborúk Franciaországban ................................................................................... 252
3.2. A Plantagenet monarchia és intézményei ............................................................. 253
3.3. A Magna Carta, a parlament és a reformmozgalmak ............................................ 255
3.4. I. Edward hódításai és a századforduló politikai válsága Angliában .................... 258
3.5. A Capeting monarchia felemelkedése .................................................................. 260
3.6. Erőpróbák a XIII-XIV. század fordulóján ............................................................ 264
3.7. Szép Fülöp és a francia monarchia kormányzata .................................................. 266
4. Molnár Péter – CSÁSZÁRSÁG, PÁPASÁG ÉS AZ ITÁLIAI NAGYPOLITIKA .......... 268
4.1. A XII. század öröksége ......................................................................................... 268
4.2. A Pápai Állam(ok) kialakulása ............................................................................. 270
4.3. II. Frigyes szicíliai állama és német királysága .................................................... 272
4.4. II. Frigyes és a pápaság szembekerülése .............................................................. 276
4.5. II. Frigyes öröksége és Anjou Károly ................................................................... 279
4.6. A Pápai Állam(ok), Nápoly és Szicília a XIII. század végén ............................... 282
5. Molnár Péter – AZ ITÁLIAI VÁROSÁLLAMOK A KONSTANZI BÉKÉTŐL A XIV. SZÁZAD
ELEJÉIG ............................................................................................................................... 286
5.1. A városi fejlődés gazdasági és társadalmi közege ................................................ 286
5.2. A comune és a podestá ......................................................................................... 287
5.3. A popolo felemelkedése ....................................................................................... 288
5.4. Guelfek, ghibellinek és egyéb városi pártok ......................................................... 291
5.5. A comune kormányzati rendszere ......................................................................... 293
5.6. Velence – La Serenissima ..................................................................................... 295
5.7. Firenze .................................................................................................................. 298
5.8. A signoria kezdetei ............................................................................................... 300
6. Molnár Péter – AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A KERESZTÉNY HEGEMÓNIA
KITELJESEDÉSÉNEK KORSZAKÁBAN ......................................................................... 303
6.1. A reconquista előretörése ..................................................................................... 303
6.2. León-Kasztília ...................................................................................................... 305
6.3. Portugália .............................................................................................................. 309
6.4. Navarra ................................................................................................................. 310
6.5. Aragónia és Katalónia .......................................................................................... 310
7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA ÁTALAKULÁSA A MONGOL
TÁMADÁS UTÁN ............................................................................................................... 314
7.1. A Mongol Birodalom ............................................................................................ 314
vii
7.2. Az orosz fejedelemségek ...................................................................................... 316

7.3. A Baltikum népei és a lovagrendek ...................................................................... 317
7.4. A lengyelek ........................................................................................................... 318
7.5. Csehország fejlődése ............................................................................................ 318
7.6. Bizánc és a Balkán népei ...................................................................................... 319
7.7. Szerbia .................................................................................................................. 323
8. Magyar István Lénárd – A LATIN CSÁSZÁRSÁG ÉS BIZÁNC RESTAURÁCIÓJA .. 323
8.1. Uj államalakulatok Bizánc területén ..................................................................... 323
8.2. A kilikiai Kis-Örményország: Armenia in exilio .................................................. 329
10. VI. KÉSŐ KÖZÉPKOR (XIV-XV. SZÁZAD) ........................................................................ 334
1. Sághy Marianne – AZ AVIGNONI PÁPASÁG ÉS A NAGY EGYHÁZSZAKADÁS ... 334
1.1. Az egyház és a francia királyság a XIV. század elején ......................................... 334
1.2. Avignon, a hídfő ................................................................................................... 335
1.3. A pápák és a nápolyi Anjouk ................................................................................ 336
1.4. Misztikusok és spirituálisok ................................................................................. 337
1.5. Humanizmus és szerzetesség ................................................................................ 339
1.6. Az avignoni pápaság fénykora .............................................................................. 340
1.7. Iter Romanum ....................................................................................................... 342
1.8. Pápa vagy zsinat? A nagy egyházszakadás ........................................................... 343
2. Sághy Marianne – ANGLIA, FRANCIAORSZÁG, NÉMETALFÖLD A SZÁZÉVES HÁBORÚ
KORÁBAN ........................................................................................................................... 344
2.1. A nemzetközi politika kezdetei ............................................................................ 344
2.2. 1339–1364 ............................................................................................................ 345
2.3. 1364–1380 ............................................................................................................ 346
2.4. A burgund hercegség: 1380–1429 ........................................................................ 348
2.5. Jeanne d'Arc .......................................................................................................... 349
2.6. A rózsák háborúja (1455–1485) ........................................................................... 350
3. Nagy Balázs –A „XIV. SZÁZADI VÁLSÁG” ÉS A GAZDASÁGI ERŐVONALAK
ÁTRENDEZŐDÉSE ............................................................................................................. 352
3.1. A XIV. század válságának kérdése ....................................................................... 352
3.2. Észak-Európa forgalma, a Hanza szövetség ......................................................... 355
3.3. Dél-Németország és Közép-Kelet-Európa gazdasága .......................................... 357
4. Székely György – SKANDINÁVIA A DINASZTIKUS UNIÓ ÚTJÁN ......................... 358
4.1. Skandinávia külpolitikai és kormányzati helyzete ................................................ 358
4.2. A dinasztikus unió létrejötte ................................................................................. 359
4.3. Svédország különválása ........................................................................................ 360
4.4. A Hanza északi befolyása ..................................................................................... 361
5. Székely György – SPANYOLORSZÁG SZÜLETÉSE ÉS A MÓROK SORSA ............. 361
5.1. Kasztília fejlődése ................................................................................................. 362
5.2. Aragónia és Katalónia viszonya ........................................................................... 363
5.3. Granada ................................................................................................................. 364
5.4. Portugália .............................................................................................................. 364
5.5. Az egyesülő spanyol monarchia és a kultúra fejlődése ......................................... 365
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A PALAIOLOGOSZ-KORBAN ............................... 366
6.1. Konstantinápoly visszafoglalása ........................................................................... 366
6.2. A restaurált Bizánc: VIII. Palaiologosz Mihály .................................................... 366
6.3. Bizánc balkáni állammá válása II. Andronikosz Palaiologosz alatt ..................... 369
6.4. A polgárháborúk kora Bizáncban; Szerbia hatalmi túlsúlya a Balkánon .............. 371
6.5. A Balkán-félsziget oszmán-török meghódítása; Bizánc eleste ............................. 375
7. Niederhauser Emil – A BALKÁNI ÁLLAMOK, AZ OSZMÁN TERJESZKEDÉS ÉS AZ
OROSZ ÁLLAM ÚJJÁSZÜLETÉSE ................................................................................... 381
7.1. Az oszmán terjeszkedés ........................................................................................ 381
7.2. Bulgária, Szerbia és Bosznia ................................................................................ 383
7.3. A román fejedelemségek ...................................................................................... 386
7.4. A horvát területek ................................................................................................. 387
7.5. Az orosz fejedelemségek ...................................................................................... 388
7.6. Szerbia .................................................................................................................. 389
8. Székely György – CSEH- ÉS LENGYELORSZÁG A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN. A
HABSBURGOK FELEMELKEDÉSE ................................................................................. 390
8.1. Csehország IV. Károlytól a huszitizmusig ........................................................... 390
viii
8.2. Lengyelország ....................................................................................................... 393

8.3. A Habsburgok és Ausztria .................................................................................... 395
11. VII. ÖSSZEGZÉS: EGY ÚJ EXPANZIÓ KEZDETE, A FEJLŐDÉS IRÁNYAI ................... 399
1. Sz. Jónás Ilona – Székely György ITÁLIA A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ
KEZDETEI ........................................................................................................................... 399
1.1. Az itáliai városállamok politikai rendszere és a „zsarnokság” ............................. 400
1.2. Velence ................................................................................................................. 402
1.3. Genova .................................................................................................................. 403
1.4. Milánó ................................................................................................................... 403
1.5. Bologna ................................................................................................................. 404
1.6. A reneszánsz művészet kezdetei ........................................................................... 405
1.7. Firenze .................................................................................................................. 405
1.8. Róma .................................................................................................................... 408
1.9. Nápoly .................................................................................................................. 411
2. Sz. Jónás Ilona – A RENESZÁNSZ ÉS A HUMANIZMUS KIBONTAKOZÁSA ......... 412
2.1. A XIV–XV. századi egyetemek ............................................................................ 414
2.2. A racionális teológia válsága ................................................................................ 415
2.3. A misztikus teológia ............................................................................................. 415
2.4. A devotio moderna ............................................................................................... 417
2.5. Humanisták ........................................................................................................... 417
3. Sághy Marianne –A KÉSŐ KÖZÉPKORI NEMZETÁLLAMOK ÉS A RENDISÉG NYUGAT-
EURÓPÁBAN ...................................................................................................................... 421
3.1. Status, patria, natio ............................................................................................... 422
3.2. Corpus, ordo, universitas ...................................................................................... 424
3.3. Anglia és Franciaország ........................................................................................ 425
3.4. A Német-római Császárság .................................................................................. 427
3.5. A német tartományok: Ausztria ............................................................................ 427
3.6. Közép-európai királyságok: Csehország, Lengyelország, Magyarország ............ 428
3.7. Összegzés ............................................................................................................. 429
4. Sahin-Tóth Péter – FELFEDEZES, GYARMATOSITAS, a „vilAggazdasAg” ÚJ
KÖRVONALAI .................................................................................................................... 429
4.1. A terjeszkedés hajtóerői ........................................................................................ 429
4.2. A portugál felfedezések első évszázada ................................................................ 431
4.3. Spanyol felfedezések ............................................................................................ 435
4.4. Vetélkedés az új területekért ................................................................................. 437
5. Sahin-Tóth Péter – ÚJ BIRODALMAK SZÜLETÉSE .................................................... 438
5.1. A francia monarchia birodalmi aspirációi és az itáliai háborúk (1483–1516) ...... 438
5.2. A Habsburgok Németalföldön .............................................................................. 441
5.3. A Német-római Birodalom I. Miksa uralkodása idején ........................................ 443
5.4. V. Károly öröksége ............................................................................................... 444
5.5. Fenyegetés keletről: az Oszmán Birodalom világhatalommá válása .................... 445
A. FÜGGELÉK .............................................................................................................................. 447
1. BIBLIOGRÁFIA .............................................................................................................. 447
1.1. Rövidítések ........................................................................................................... 447
1.2. A középkori Európa népesedése ........................................................................... 447
1.3. A középkor kezdetei (IV-VIII. század) ................................................................. 449
1.3.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 449
1.3.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 450
1.4. A Karolingok Európája (VIII-X. század) ............................................................. 453
1.4.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 453
1.4.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 454
1.5. Európa az évezredforduló időszakában (X-XI. század) ........................................ 457
1.5.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 457
1.5.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 458
1.6. Európa expanziója (XI-XII. század) ..................................................................... 462
1.6.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 462
1.6.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 463
1.7. A középkori civilizáció fénykora (a „hosszú” XIII. század) ................................. 467
1.7.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 467
1.7.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 469
ix
1.8. Késő középkor (XIV-XV. század) ........................................................................ 473

1.8.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 473
1.8.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 474
1.9. Összegzés: egy új expanzió kezdete, a fejlődés irányai ........................................ 479
1.9.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 479
1.9.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 480
2. GLOSSZÁRIUM .............................................................................................................. 483
2.1. Személyek ............................................................................................................. 483
2.2. Fogalmak .............................................................................................................. 527
3. Molnár Péter – Banyó Péter │ URALKODÓLISTÁK ..................................................... 555
3.1. Pápák .................................................................................................................... 555
3.2. Bizánci Birodalom ................................................................................................ 564
3.2.1. JUSZTINIANOSZ-DINASZTIA (518–602) ........................................... 564
3.2.2. HÉRAKLEIOSZ-DINASZTIA (610-695, 705-711) ................................ 565
3.2.3. SZÍR DINASZTIA (717–802) ................................................................. 565
3.2.4. AMORIONI (FRÍG) DINASZTIA .......................................................... 565
3.2.5. MAKEDÓN DINASZTIA (867–1056) .................................................... 566
3.2.6. KOMNÉNOSZ-DINASZTIA .................................................................. 567
3.2.7. ANGELOSZ-DINASZTIA ...................................................................... 567
3.3. Konstantinápoly latin császárai ............................................................................ 567
3.3.1. LASZKARISZ-DINASZTIA (NIKAIA) ................................................. 568
3.3.2. PALAIOLOGOSZ-DINASZTIA ............................................................. 568
3.4. Hun Birodalom ..................................................................................................... 568
3.5. Nyugati Gót (Vizigót) Királyság .......................................................................... 569
3.6. Szvéb Királyság .................................................................................................... 570
3.7. Vandál Királyság .................................................................................................. 571
3.7.1. HASDING-HÁZ ...................................................................................... 571
3.8. Burgund Királyság ................................................................................................ 571
3.8.1. GIBICHUNG-HÁZ .................................................................................. 571
3.9. Keleti Gót (Osztrogót) Királyság .......................................................................... 572
3.9.1. AMAL-HÁZ ............................................................................................ 572
3.10. Longobárd Királyság .......................................................................................... 572
3.11. Angolszász királyságok ...................................................................................... 573
3.11.1. KENTI KIRÁLYSÁG ............................................................................ 573
3.11.2. BERNICIAI KIRÁLYSÁG ................................................................... 575
3.11.3. DEIRAI KIRÁLYSÁG .......................................................................... 575
3.11.4. NORTHUMBRIAI KIRÁLYSÁG ......................................................... 575
3.11.5. MERCIAI KIRÁLYSÁG ....................................................................... 577
3.11.6. WESSEXI KIRÁLYSÁG ...................................................................... 578
3.12. Frank Birodalom (840-ig) ................................................................................... 578
3.12.1. MEROVING-HÁZ ................................................................................. 579
3.12.2. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 580
3.13. Császárok és Itália királyai (840-962) ................................................................ 581
3.14. A „Középső Részbirodalom” uralkodói ............................................................. 582
3.15. Keleti frank uralkodók, majd Német-római Császárság ..................................... 582
3.15.1. SZÁSZ HÁZ .......................................................................................... 583
3.15.2. SZÁLI HÁZ ........................................................................................... 583
3.15.3. SUPPLINBURG-HÁZ ........................................................................... 583
3.15.4. HOHENSTAUF-HÁZ ............................................................................ 583
3.15.5. WELF-HÁZ ........................................................................................... 584
3.15.6. HOHENSTAUF-HÁZ ............................................................................ 584
3.15.7. VEGYES HÁZBELI URALKODÓK .................................................... 584
3.16. Nyugati frank uralkodók, majd Francia Királyság .............................................. 585
3.16.1. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 585
3.16.2. RÓBERT-HÁZ ...................................................................................... 586
3.16.3. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 586
3.16.4. RÓBERT-HÁZ ...................................................................................... 586
3.16.5. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 586
3.16.6. CAPETING-HÁZ .................................................................................. 586
3.16.7. VALOIS-ÁG .......................................................................................... 587
x
3.16.8. ORLÉANS-ÁG ...................................................................................... 587

3.16.9. ANGOULÉME-ÁG ............................................................................... 587
3.17. León-Kasztíliai Királyság (és előzményei) ......................................................... 588
3.17.1. ASTURIA KIRÁLYAI .......................................................................... 588
3.17.2. LEÓN KIRÁLYAI ................................................................................. 588
3.17.3. LEÓN-KASZTÍLIA: NAVARRAI-HÁZ .............................................. 589
3.17.4. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ .......................................... 589
3.17.5. KASZTÍLIA KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ .................................. 589
3.17.6. LEÓN KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ ............................................ 589
3.17.7. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ .......................................... 590
3.17.8. LEÓN-KASZTÍLIA: TRASTÁMARA-HÁZ (1309-1506) ................... 590
3.18. Navarrai Királyság .............................................................................................. 590
3.19. Portugál Királyság .............................................................................................. 592
3.19.1. BURGUNDI-HÁZ ................................................................................. 592
3.19.2. AVIS-HÁZ ............................................................................................. 593
3.20. Aragóniai Királyság ............................................................................................ 593
3.20.1. NAVARRAI-HÁZ ................................................................................. 593
3.20.2. BARCELONAI-HÁZ ............................................................................ 593
3.20.3. TRASTÁMARA-HÁZ ........................................................................... 594
3.21. Szicíliai és Nápolyi Királyság ............................................................................ 594
3.21.1. APULIA HERCEGEI: HAUTEVILLE-HÁZ ........................................ 595
3.21.2. SZICÍLIA GRÓFJAI: HAUTEVILLE-HÁZ ......................................... 595
3.21.3. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HAUTEVILLE-HÁZ ...................................... 595
3.21.4. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HOHENSTAUF-HÁZ ..................................... 595
3.21.5. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ .............. 596
3.21.6. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ .... 596
3.21.7. SZICÍLIA (SZIGETÉNEK) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ ............. 596
3.22. Milánó egyeduralkodó ........................................................................................ 597
3.23. Firenze (1434-1574) ........................................................................................... 598
3.24. Angol Királyság .................................................................................................. 599
3.24.1. WESSEX-HÁZ ...................................................................................... 599
3.24.2. DÁN HÁZ .............................................................................................. 600
3.24.3. WESSEX-HÁZ ...................................................................................... 600
3.24.4. NORMANDIAI HÁZ ............................................................................ 600
3.24.5. BLOIS-HÁZ ........................................................................................... 601
3.24.6. PLANTAGENET-HÁZ ......................................................................... 601
3.24.7. LANCASTER-ÁG ................................................................................. 601
3.24.8. YORK-ÁG ............................................................................................. 601
3.24.9. TUDOR-HÁZ ........................................................................................ 602
3.25. Skót Királyság .................................................................................................... 602
3.25.1. CENÉL GABHRÁIN-HÁZ ................................................................... 602
3.25.2. DUNKELD-HÁZ (1034-1286) .............................................................. 603
3.25.3. STEWART-HÁZ ................................................................................... 603
3.26. Dán Királyság ..................................................................................................... 604
3.26.1. DÁNIA ELSŐ HÁZA ............................................................................ 604
3.26.2. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ ................................................................... 604
3.26.3. FOLKUNG (SVÉD/NORVÉG)-HÁZ ................................................... 605
3.26.4. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ ................................................................... 605
3.26.5. POMERÁNIAI-HÁZ ............................................................................. 605
3.26.6. PFALZI-HÁZ ......................................................................................... 606
3.26.7. OLDENBURG-HÁZ .............................................................................. 606
3.27. Norvég Királyság ................................................................................................ 606
3.27.1. WESTFOLD-HÁZ ................................................................................. 606
3.27.2. FOLKUNG (SVÉD)-HÁZ (1319-1387) ................................................ 608
3.28. Svéd Királyság .................................................................................................... 608
3.28.1. YNGLING-HÁZ .................................................................................... 608
3.28.2. STENKIL-HÁZ ..................................................................................... 608
3.28.3. SVERKER- ÉS ERIK-HÁZ ................................................................... 609
3.28.4. FOLKUNG-HÁZ ................................................................................... 609
3.28.5. VEGYES HÁZBELI URALAKODÓK (MECKLENBURG) ............... 610
xi
3.29. Kijevi Rusz ......................................................................................................... 610

3.29.1. RURIK-HÁZ .......................................................................................... 610
3.30. Vlagyimiri Nagyfejedelemség ............................................................................ 612
3.30.1. RURIK-HÁZ .......................................................................................... 612
3.31. Moszkva fejedelmei; majd nagyfejedelmei ........................................................ 613
3.31.1. RURIK-HÁZ .......................................................................................... 613
3.32. Lengyelország ..................................................................................................... 614
3.32.1. LENGYELORSZÁG FEJEDELMEI ÉS KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ .... 614
3.32.2. KRAKKÓ (KIS-LENGYELORSZÁG) FEJEDELMEI: PIAST-HÁZ .. 614
3.32.3. PRE MYSL-HÁZ ................................................................................... 615
3.32.4. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ ................................... 615
3.32.5. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ ................................. 615
3.32.6. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: JAGELLÓ-HÁZ ............................ 616
3.33. Litván Nagyfejedelemség ................................................................................... 616
3.34. Nagymorva Fejedelemség .................................................................................. 617
3.35. Csehország .......................................................................................................... 617
3.35.1. PREMYSL-HÁZ .................................................................................... 617
3.35.2. HABSBURG-HÁZ ................................................................................ 619
3.35.3. KARINTHIAI-HÁZ ............................................................................... 619
3.35.4. LUXEMBURG-HÁZ ............................................................................. 619
3.35.5. HABSBURG-HÁZ ................................................................................ 619
3.35.6. PODJEBRÁD (PODEBRAD)-HÁZ ...................................................... 620
3.35.7. JAGELLÓ-HÁZ ..................................................................................... 620
3.36. Bulgária .............................................................................................................. 620
3.36.1. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: DULO-HÁZ ..................................... 620
3.36.2. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: UKIL-HÁZ ...................................... 620
3.36.3. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: KRUM-HÁZ .................................... 621
3.36.4. MAKEDÓN-BOLGÁR BIRODALOM ................................................. 621
3.36.5. MÁSODIK BOLGÁR BIRODALOM: ASZEN-HÁZ .......................... 621
3.37. Horvátország ....................................................................................................... 622
3.38. Bosznia ............................................................................................................... 623
3.39. Szerbia ................................................................................................................ 624
3.39.1. NEMANJA-HÁZ ................................................................................... 624
3.39.2. SZERB BIRODALOM: NEMANJA-HÁZ ............................................ 625
3.39.3. HREBELJANOVICS-HÁZ ................................................................... 625
3.39.4. BRANKOVICS-HÁZ ............................................................................ 625
3.39.5. HAVASALFÖLD .................................................................................. 626
3.40. Moldva ................................................................................................................ 627
3.41. Jeruzsálemi Királyság ......................................................................................... 628
3.42. Ciprusi Királyság ................................................................................................ 630
3.42.1. LUSIGNAN-HÁZ .................................................................................. 630
3.42.2. ANTIOKHIAI-HÁZ .............................................................................. 630
3.43. Ortodox kalifák ................................................................................................... 631
3.44. Omajjád Kalifátus (Damaszkusz) ....................................................................... 631
3.45. Abbászida Kalifátus (Bagdad) ............................................................................ 632
3.46. Córdoba emírjei, majd kalifái ............................................................................. 633
3.46.1. OMAJJÁD- ÉS HAMMÚDIDA-DINASZTIA ..................................... 633
3.47. Granadai Királyság ............................................................................................. 634
3.47.1. NASZRIDA-HÁZ .................................................................................. 634
3.48. Egyiptom (részben Szíria) uralkodói a keresztes háborúk korában .................... 636
3.48.1. FÁTIMIDA KALIFÁTUS (1094-TÖL) ................................................ 636
3.48.2. ZENGIDÁK (ALEPPO) ....................................................................... 636
3.48.3. AJJÚBIDA SZULTÁNSÁG (EGYIPTOM) .......................................... 637
3.48.4. MAMELUK (MAMLUK) SZULTÁNSÁG (1293-IG) ......................... 638
3.48.5. Damaszkusz a főszövegben nem jelzett Ajjúbida szultánjai: ................. 638
3.49. Szeldzsuk (szaldzsúk) uralkodók ........................................................................ 639
3.49.1. az Un. „nagy szeldzsukok” .................................................................... 639
3.49.2. SZÍRIÁI SZELDZSUK SZULTÁNSÁG ............................................... 639
3.49.3. RUMI (ANATÓLIAI) SZELDZSUK SZULTÁNSÁG (KONYA/IKONION)
640
xii
3.50. Oszmán Birodalom ............................................................................................. 640

3.51. Az egységes Mongol Birodalom nagykánjai ...................................................... 641
3.52. Az Ilkánok (1304-ig) .......................................................................................... 642
3.53. Aranyhorda ......................................................................................................... 642
3.54. Krími Tatár Kánság ............................................................................................ 643
4. Banyó Péter - GENEALÓGIAI TÁBLÁZATOK ............................................................. 644
5. Engel Pál – Nemerkényi Előd KRONOLÓGIA ................................................................ 653
xiii
A táblázatok listája
4.1. ................................................................................................................................................... 47
4.2. ................................................................................................................................................... 47
4.3. ................................................................................................................................................... 49
A.1. ................................................................................................................................................ 555
A.2. ................................................................................................................................................ 564
A.3. ................................................................................................................................................ 564
A.4. ................................................................................................................................................ 565
A.5. ................................................................................................................................................ 565
A.6. ................................................................................................................................................ 565
A.7. ................................................................................................................................................ 566
A.8. ................................................................................................................................................ 567
A.9. ................................................................................................................................................ 567
A.10. .............................................................................................................................................. 567
A.11. .............................................................................................................................................. 568
A.12. .............................................................................................................................................. 568
A.13. .............................................................................................................................................. 568
A.14. .............................................................................................................................................. 569
A.15. .............................................................................................................................................. 570
A.16. .............................................................................................................................................. 571
A.17. .............................................................................................................................................. 571
A.18. .............................................................................................................................................. 572
A.19. .............................................................................................................................................. 572
A.20. .............................................................................................................................................. 573
A.21. .............................................................................................................................................. 575
A.22. .............................................................................................................................................. 575
A.23. .............................................................................................................................................. 575
A.24. .............................................................................................................................................. 577
A.25. .............................................................................................................................................. 578
A.26. .............................................................................................................................................. 579
A.27. .............................................................................................................................................. 580
A.28. .............................................................................................................................................. 581
A.29. .............................................................................................................................................. 582
A.30. .............................................................................................................................................. 582
A.31. .............................................................................................................................................. 583
A.32. .............................................................................................................................................. 583
A.33. .............................................................................................................................................. 583
A.34. .............................................................................................................................................. 584
A.35. .............................................................................................................................................. 584
A.36. .............................................................................................................................................. 584
A.37. .............................................................................................................................................. 584
A.38. .............................................................................................................................................. 585
A.39. .............................................................................................................................................. 586
A.40. .............................................................................................................................................. 586
A.41. .............................................................................................................................................. 586
A.42. .............................................................................................................................................. 586
A.43. .............................................................................................................................................. 586
A.44. .............................................................................................................................................. 587
A.45. .............................................................................................................................................. 587
A.46. .............................................................................................................................................. 587
A.47. .............................................................................................................................................. 588
A.48. .............................................................................................................................................. 588
A.49. .............................................................................................................................................. 589
A.50. .............................................................................................................................................. 589
A.51. .............................................................................................................................................. 589
A.52. .............................................................................................................................................. 589
A.53. .............................................................................................................................................. 590
xiv
A.54. .............................................................................................................................................. 590

A.55. .............................................................................................................................................. 591
A.56. .............................................................................................................................................. 592
A.57. .............................................................................................................................................. 593
A.58. .............................................................................................................................................. 593
A.59. .............................................................................................................................................. 593
A.60. .............................................................................................................................................. 594
A.61. .............................................................................................................................................. 595
A.62. .............................................................................................................................................. 595
A.63. .............................................................................................................................................. 595
A.64. .............................................................................................................................................. 595
A.65. .............................................................................................................................................. 596
A.66. .............................................................................................................................................. 596
A.67. .............................................................................................................................................. 596
A.68. .............................................................................................................................................. 597
A.69. .............................................................................................................................................. 599
A.70. .............................................................................................................................................. 599
A.71. .............................................................................................................................................. 600
A.72. .............................................................................................................................................. 600
A.73. .............................................................................................................................................. 601
A.74. .............................................................................................................................................. 601
A.75. .............................................................................................................................................. 601
A.76. .............................................................................................................................................. 601
A.77. .............................................................................................................................................. 601
A.78. .............................................................................................................................................. 602
A.79. .............................................................................................................................................. 602
A.80. .............................................................................................................................................. 603
A.81. .............................................................................................................................................. 603
A.82. .............................................................................................................................................. 604
A.83. .............................................................................................................................................. 604
A.84. .............................................................................................................................................. 605
A.85. .............................................................................................................................................. 605
A.86. .............................................................................................................................................. 605
A.87. .............................................................................................................................................. 606
A.88. .............................................................................................................................................. 606
A.89. .............................................................................................................................................. 606
A.90. .............................................................................................................................................. 608
A.91. .............................................................................................................................................. 608
A.92. .............................................................................................................................................. 608
A.93. .............................................................................................................................................. 609
A.94. .............................................................................................................................................. 609
A.95. .............................................................................................................................................. 610
A.96. .............................................................................................................................................. 610
A.97. .............................................................................................................................................. 612
A.98. .............................................................................................................................................. 613
A.99. .............................................................................................................................................. 614
A.100. ............................................................................................................................................ 614
A.101. ............................................................................................................................................ 615
A.102. ............................................................................................................................................ 615
A.103. ............................................................................................................................................ 615
A.104. ............................................................................................................................................ 616
A.105. ............................................................................................................................................ 616
A.106. ............................................................................................................................................ 617
A.107. ............................................................................................................................................ 617
A.108. ............................................................................................................................................ 619
A.109. ............................................................................................................................................ 619
A.110. ............................................................................................................................................ 619
A.111. ............................................................................................................................................ 619
A.112. ............................................................................................................................................ 620
A.113. ............................................................................................................................................ 620
xv
A.114. ............................................................................................................................................ 620

A.115. ............................................................................................................................................ 620
A.116. ............................................................................................................................................ 621
A.117. ............................................................................................................................................ 621
A.118. ............................................................................................................................................ 621
A.119. ............................................................................................................................................ 622
A.120. ............................................................................................................................................ 623
A.121. ............................................................................................................................................ 625
A.122. ............................................................................................................................................ 625
A.123. ............................................................................................................................................ 625
A.124. ............................................................................................................................................ 625
A.125. ............................................................................................................................................ 626
A.126. ............................................................................................................................................ 627
A.127. ............................................................................................................................................ 628
A.128. ............................................................................................................................................ 630
A.129. ............................................................................................................................................ 630
A.130. ............................................................................................................................................ 631
A.131. ............................................................................................................................................ 631
A.132. ............................................................................................................................................ 632
A.133. ............................................................................................................................................ 633
A.134. ............................................................................................................................................ 634
A.135. ............................................................................................................................................ 636
A.136. ............................................................................................................................................ 636
A.137. ............................................................................................................................................ 637
A.138. ............................................................................................................................................ 638
A.139. ............................................................................................................................................ 638
A.140. ............................................................................................................................................ 639
A.141. ............................................................................................................................................ 639
A.142. ............................................................................................................................................ 640
A.143. ............................................................................................................................................ 640
A.144. ............................................................................................................................................ 641
A.145. ............................................................................................................................................ 642
A.146. ............................................................................................................................................ 642
A.147. ............................................................................................................................................ 643
xvi
ELŐSZÓ
Ez a könyv nem a hagyományos értelemben vett egyetemi tankönyv. Amikor mintegy hét éve az ELTE
Középkori Egyetemes Történeti Tanszék oktatói (Granasztói György, Klaniczay Gábor, Molnár Péter, Nagy
Balázs, Sahin-Tóth Péter, Sághy Ma- rianne, Sz. Jónás Ilona, Székely György), továbbá az ELTE Kelet-Európa
Története Tanszékről Magyar István Lénárd és Niederhauser Emil e közös munkát elhatározták, a céljuk az volt,
hogy Váczy Péter kitűnő, de már sok évtizedes szintézise, és a mintegy száz tételt felsoroló szigorlati
irodalomjegyzék helyett valami olyan hasznos áttekintést adjanak, amely mindazt tartalmazza, amit a diákoknak
tudnia kell e témáról, az európai középkori történelem mintegy ezer évéről az egyetemi szigorlaton. Időközben
két hasonló tárgyú új egyetemi kézikönyv is megjelent e tárgyban: Katus László A középkor története című
kötetbe (Budapest, 2000, Pannonica – Ru- bicon), illetve a debreceni egyetem szerzői kollektívája (Angi János –
Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László) által készített kétkötetes tankönyv Európa a korai
középkorban (Debrecen, 1999, Multiplex Media D. U. P); Európa az érett és a kései középkorban (Debrecen,
2001, Multiplex Media D.U.R). Részben az e kézikönyvek által felkínált rendszeres áttekintés ismeretében is, a
jelen kötet sok mindenben különbözik tőlük és általában véve is az egyetemi tankönyvektől. A kötet szerzői
elsősorban azokat a témákat írták meg, saját jellegzetes – egymástól nagyon különböző – stílusukban, amiket az
elmúlt évtizedekben oktattak a két tanszéken.
Eredeti célunk az volt, hogy középkori Európa történetét ne az egyes országok történetének aggregátumaként
mutassuk be, hanem olyan átfogó meghatározottságok és struktúrák jegyében, amelyek Európa történetét
egységbe fogták: a demográfia, a népvándorlás, a gazdaság, az egyházi szervezet, az egyházi, szerzetesi
reformmozgalmak, a keresztes hadjáratok, az egyetemek, a reneszánsz és a humanizmus megjelenése. Ezen túl
külön figyelmet kívántunk fordítani a középkori Európa különböző történeti régióira s az azokban kialakuló
sajátos fejlődési modellekre. A szisztematikus áttekintés ezt átszövő praktikus szempontjai mégis sok helyütt
visszavezette a kötet szerzőit egy hagyományosabb országok szerinti tárgyalásmódhoz.
Ebben az értelemben a kötet lenyomata az ELTE két tanszékén az elmúlt évtizedekben végzett oktatómunkának.
E munka tartalmának, gondolati rendszerének sok elemére az itt tanuló vagy már végzett diákok bizonyára
ráismernek majd. A személyesebb hangvétel következménye ugyanakkor egy kevésbé szisztematikus
tárgyalásmód is lett, ami aránytalanságokat is eredményezett. Akár magában az egyetemi oktatásban, egyes
részek igen részletesen, mások távolabbi áttekintésből tárulnak fel, így sok minden nem fért e keretek közé. A
középkori történelem bizonyos eseményei és problémái többször is előkerülnek a tárgyalás során, mert más
nézőpontból, az adott részprobléma szerinti újratárgyalásuk szükségesnek látszott és elkerülhetetlenné tett
némely ismétlődést. Összességében őszintén be kell ismerni, meghaladta erőinket a feladat, hogy minden igényt
kielégítő, minden fontos részletre kitérő és szemléletében teljesen összehangolt képet adjunk a középkori
Európa évezrednyi történetéről.
Diákjainknak (és olvasóinknak) ezért továbbra is azt kell mondanunk, hogy aki e kérdésekben részletesebben
tájékozódni kíván, annak változatlanul könyvtárakhoz, bibliográfiákhoz kell fordulnia, figyelemmel kísérni a
sok nyelven közreadott, évről évre új eredményeket publikáló történeti kutatást és annak rokontudományait. Ezt
elősegítendő, könyvünkhöz igen részletes bibliográfiai tájékoztatót, forráskiadvány- és szakirodalmi apparátust
mellékeltünk. A könyv eleji „Bevezető gondolatok” című fejezetet „Fontos könyvek” címmel egy
reprezentatívnak szánt medievisztikai irodalomválogatás követi, azoknak az átfogó munkáknak és
módszertanilag is a legfontosabbnak tartott könyveknek a jegyzéke, amelyeket a tankönyv szerzőgárdája a
leginkább ajánl a középkor-történeti szigorlatra készülő egyetemistáknak és általában az olvasónak. A
„Bibliográfiai bevezetés” című fejezet pedig a magyarországi egyetemi tankönyvek és szaktudományi
segédkönyvek körében egyedülálló módon részletes és tematikailag rendszerezett tájékoztatást ad a középkori
egyetemes történet forráskiadvány-sorozatairól, elektronikus adatbázisairól – mindarról, ami az írott és tárgyi
források jóval szélesebb körét vonja be a történeti elemzésbe, mint ami a magyar történelemhez kötődő
segédtudományi oktatásnál szokásos.
A tankönyv hét fejezetben tárgyalja a középkori Európa történetét. E fejezetek nagyjából kronológiai
szakaszokra bontják a középkor ezer évét, de egyes fejezetek olykor, a résztéma logikájának megfelelően
túllépik e határt. A tankönyv műfaja nem tette lehetővé, hogy részletes lábjegyzeteket és minden idézett
forráshelyhez pontos hivatkozást adjunk. A fejezetek témájához csupán forrás- és szakirodalomjegyzéket adunk,
a könyv végén, fejezetenkénti bontásban. A forráskiadványok listájában elsősorban azt tartottuk szem előtt,
hogy szerepeljen köztük minden használható magyar nyelvű fordítás és ahol nem volt ilyen, feltüntettük egy-egy
használható modern nyelvű (angol, francia, német) fordítás adatait. A szakirodalom-jegyzéknél elsősorban arra
törekedtünk, hogy kellően orientáljon a nemzetközi középkorkutatás korszerű képviselőinek körében.
xvii
ELŐSZÓ
Minden nagyfejezetet végén olvasható egy 50-100 tételből álló lista, mely jelzi, mely címszavak kapcsolódnak
ide a függelékben olvasható glosszáriumból, amely egy-egy bekezdésben, lexikonszócikk-szerű tömörséggel
magyarázza a fontosabb történeti fogalmakat, szervezeteket és bemutatja a középkori történelem kiemelkedő
személyiségeit. Itt is sietve hozzáteszem, hogy a szerzői monogrammal jegyzett glosszák nincsenek egy lexikon
igényességével „standardizálva”, olykor szűkszavúbbak, olykor részletesebbek, helyenként összefoglalják a
főszövegben mondottakat, helyenként pedig fontos, ott nem olvasható adatokkal egészítik őket ki. És persze, a
megadottak mellett sok mindenki és sok minden másról is szólhatna glossza. Ami van, mindenesetre, az innen, e
tankönyvből tanulható és számonkérhető.
A kötetet térképek, uralkodólisták és genealógiai táblázatok egészítik ki. Az utóbbiak csak vázlatosak, nem a
teljes genealógiai rendszert, csupán a tananyag megértése szempontjából legfontosabb személyeket és relációkat
tüntetik fel. A tankönyv végén részletes történeti kronológia található, amelynek alapját Engel Pál 1982-ben a
Gondolat Kiadónál kiadott Világtörténet évszámokban című munkájának középkori része adja, amit a tankönyv
szempontjai szerint Nemerkényi Előd kiegészített, és kettőjük neve alatt kapcsolunk a kötethez. Tankönyvünk
fontos kiegészítője, úgy is mondhatnánk: párja az a forrásanyag, amelyet Sz. Jónás Ilona szerkesztésében, új
feldolgozásban adott ki az Osiris Kiadó 2001-ben (Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény).
Az előszó végén szólni kell egy fontos praktikus dologról is: a nevek írásmódjáról és egyeztetéséről. Sokféle
konvenciót követni kívánó sokszerzős tankönyvünkben a következő döntésre jutottunk. A késő antik neveket a
Nyugat-római Császárság bukásáig a Római Birodalom egészében latinosan írjuk (pl. Nagy Theodosius), kivéve
a görög egyházatyákat, illetve egyházi vezetőket, akiknek nevét fonetikus átírásban közöljük (pl. Athanasziosz).
A Nyugat-római Császárság bukása után azonban minden bizánci nevet görögösen és fonetikus átírásban
közlünk (pl. Jusztinianosz), akárcsak a cirill betűs szláv neveket. Az uralkodó-neveket és a szentek nevét, ahol
lehet, magyar változatban adjuk, ahol van elfogadott fonetikus magyar átírás (pl. Klodvig), ott ezt választottuk.
Dönteni kellett olykor németes és latinos (olaszos, franciás) írásmódok között (pl. Monte Cassino vagy
Montecassino). Nehéz volt megfelelő szabványt találni ezekben a kérdésekben, de reméljük, hogy a rendszer,
amit kialakítottunk, legalább önmagában következetesre sikerült.
Befejezésül köszönetet kell mondanom két lektorunknak, Galamb Györgynek és Katus Lászlónak, akik
számtalan értékes javaslattal és korrekcióval jobbították tankönyvünket, Nemerkényi Elődnek, Banyó Péternek,
Molnár Péternek és Nagy Balázsnak, akik a saját kontribúcióikon túl jelentős segítséget adtak a szerkesztőségi
munkálatokban, s végül Pótó Jánosnak, Varga Annának és Németh Zsófiának, akik az Osiris Kiadónál
gondozták a kötetet.
Klaniczay Gábor
xviii
1. fejezet - BEVEZETŐ GONDOLATOK
AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL
1. A középkor fogalma
A középkor az európai történet olyan szakasza, amelyről jólesik gondolkodni. Definíció szerint az ókor és az
újkor közötti időszakot nevezzük így, azt a közbülső periódust, amely átmenetet jelent az európai civilizáció
lenyűgöző kezdetei és modern vívmányai között. A köztes helyzet persze teli van kétértelműségekkel. Ha
kétpólusú rendszerben szemléljük, már nem a régi és még nem az új, vagy fordítva, lehetővé teszi a múlt
bizonyos elemeinek a továbbélését, miközben helyet készít a jövő megszületésének. De beilleszthetjük az ilyen
köztes korszakot egy hármas rendszerbe is, ahol saját önálló jellegzetességeivel különül el elődjétől és utódjától.
Ez a helyzet ideális környezetet ad az egymással vitatkozó értelmezéseknek, az elutasításnak és az apológiának,
szűnni nem akaró kilengéseket a megvetéstől a dicsőítésig, az egzotikumig, a felejtéstől az újrafelfedezésig.
A középkor legtartósabb jelzője már azelőtt megjelent, mielőtt magát a terminust kitalálták volna. Az itáliai
humanistától örököltük, akik Petrarcával az élen sűrűn panaszkodtak arra a „sötét”, „barbár” korszakra, amely
elválasztotta a görög és latin antikvitás büszkeségeit saját koruktól, ahol azok dicsőségesen újraszülethettek. A
felvilágosodás még tovább fokozta ezt a negatív hozzáállást, a középkort egyenesen a tudatlanság és a babona
korának bélyegezve (Voltaire). Másfelől, abban a pillanatban, amikor a reneszánszt – Kolumbusz, Gutenberg és
Kopernikusz felfedezései nyomán – kezdte felváltani az újkor, abban a pillanatban, amikor nyilvánvaló lett,
hogy a középkor véglegesen elmúlt, a szokványos elítélést fokozatosan háttérbe szorították a feltörő nosztalgia
hullámai: a lovagkor ábrándjai, melyeket feltámasztani próbált Ariosto, Cervantes és Tasso; a szentség és az
egységes kereszténység eszménye, amelyet évszázadról évszázadra megújuló kultusszal vettek körül a katolikus
reform képviselői, a bollandisták, Chateaubriand és a romantika gondolkodói. A nagyszerű középkori
katedrálisok inspiráció forrásai lehettek mind a szabadkőművesség, mind az okkultista mozgalmak számára. A
középkori páncélok, fegyverek, várkastélyok szilaj energiája már az angliai gothic romance óta foglalkoztatja
képzeletvilágunkat, ekörül kristályosodott ki a heroikus-lovagias romantika és a wagneri „új barbárság”, hogy
azután a XX. század második felére a Monty Python komikus világává szelídüljön. A középkori városok és a
kézműipari munkák organikus szépségére az újrafelfedezés lelkesedésével bukkant rá a preraffaelita mozgalom,
Burckhardt, Huizinga, a szecesszió és az art deco.
Mindehhez a sokfelé húzó megítéléshez hozzá kell adni egy további dimenziót is, a különböző – helyi,
intézményes, regionális, nemzeti, s végső soron európai – identitásokét, s mindazokat a formákat, amelyekben
ezek ránk hagyományozódtak.
A középkorkutatók megörökölték a kolostori évkönyveket, a városi és a dinasztikus krónikákat, a

rendtörténeteket, és megörököltek olyan krónikákat is, amelyek a nyugat-európai kereszténység történetét
világtörténelemként mutatták be. Niccolo Machiavelli Beszélgetések Titus Livius tíz könyvéről című írása
(1517-1519), Francesco Guicciardini Itália története (1540) és Shakespeare király-drámái után középkorról
szóló gondolkodás egy jelentős részét a „nemzeti gyökerek” felkutatása határozta meg. Ebbe a keretbe
illeszkedett Lodovico Antonio Muratori (1672-1750) antikvárius kíváncsiságának nagyszerű szülötte, a Rerum
Italicarum Scriptores forráskiadvány-sorozata; a német múlt forrásait közzétevő, Georg Heinrich Pertz által
1826- ban elkezdett hatalmas és rendszeres gyűjtemény, a Monumenta Germaniae Historica; a Jules Michelet
által írt Histoire de France; Augustin Thierry Récit des temps mérovingiens (1840) című műve és Charles
Frederic Maitland tanulmányai az angol „common law” intézményéről. A XX. század elejének történeti
érdeklődése azután ismét az egyetemes keretek – a kereszténység, a pápaság, a császárság – felé fordult, kutatni
kezdték azokat a struktúrákat, amelyek Európa születését előmozdították. A középkor ebben az összefüggésben
a modern Európa kialakulását jelentette, egy olyan civilizáció felnőtté válását, amely a korábbi eredményeire
támaszkodva felkészült a földkerekség meghódítására.
Azután jöttek a XX. század világháborúi és forradalmai, és utánuk a középkor iránti érdeklődés ismét új
formában támadt fel. A háborúval és háború nélkül is pusztító modern civilizációval, s különösen annak
diktatórikus-totalitarianista változataival szemben a középkori keresztény kultúra értékeinek, remekműveinek a
megóvása és méltó elemzése önmagán túlnövő feladat lett. Az értékek pontos megismerésében kitűnő
vallástörténeti, filozófiatörténeti, művészettörténeti és irodalomtörténeti tanulmányok, igényes új kritikai
kiadások és múzeumok segítettek. Erich Auerbach, Hippolyte Delehaye, Charles Homer Haskins, Ernst Robert
Curtius, Étienne Gilson, Johan Huizinga, Paul Oskar Kristeller, Erwin Panofsky helyreállította a mienktől
1
BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ
EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL
különböző értékrend és esztétikai kánon alapján működő középkori gondolkodás és művészet

csúcsteljesítményeinek megbecsülését. Sokakat ráébresztett arra, hogy ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a
reneszánsz, a humanizmus, a lovagiasság szabályait betartó modern diplomácia megszületése, s mi több,
érdemes ezekre támaszkodnunk ma is a fenyegető modern barbárságok ellenében.
A történetírást megújító interdiszciplináris megközelítések a hatvanas években a kanonizált értékek mellett

ismét felfedezték a sokszínűséget, az antropológus módjára vizsgálható másságot. A francia Annales történészei
(Marc Bloch, Georges Duby, Jacques Le Goff) számára valóságos kincsesbánya lett a középkori civilizáció
„totális” története. Mindebből – épp a sikeres rekonstrukció életszerűsége miatt – a hetvenes években váratlan
módon bestsellertéma lett: nemcsak a „nouvelle histoire" olyan monográfiái, mint Emmanuel Le Roy Ladurie
könyve, Montaillou (1975), hanem olyan újszerű történeti regények is, mint a Barbara Tuchman által írt Távoli
tükör (1978) vagy Umberto Eco történeti krimije, A rózsa neve (1980). A középkort 1980 óta hetente új életre
keltik, feltalálják és színre viszik, nemcsak a középkori várkastélyok, kolostorok, városházák százaiban, de a
hipermodern kultúrcentru- mokban és egyetemi campusokon is.
A legutóbbi évtizedben két további elem gazdagította e képet. A kommunizmus kelet-európai összeomlása után
e régió történeti tudata sokakat meglepő módon nem a nyugati modernség, hanem inkább a középkori eredetek
felé fordult. Ez gyakorta XIX. századi stílusban történt, legitimációt keresve a történeti múltban a politikai és
területi követeléseknek, de akadtak olyanok is, akik a középkorban az európai identitás „közös gyökereit”
keresték, amelyek összekapcsolják Európa nyugati és keleti felét. A másik újdonság a kronológia szülötte: a
2000. esztendő nyugaton újra előhívta a világvége apokaliptikus gondolatával kacérkodó eszmefuttatásokat.
Kelet-Európa is ünnepelte az évfordulót, de chiliasztikus számítások helyett itt pompaszerető millenáris
szertartásokat láthattunk, zászlólengetést az itteni keresztény államok dicső megalapításának ezeréves
évfordulóihoz.
Milyen középkorképet részesítsünk előnyben, az új millenniumban? Kinek a középkor-képét fogadjuk el

érvényesnek? Három nézőpontból közelítem meg e kérdést: (1) a periodizáció, (2) a struktúrák és (3) a
történetek, személyiségek és művek madártávlat-szerű áttekintése segítségével.
2. A középkor kiterjedése és határai

Mint utaltam már rá, a középkor fogalma a reneszánszban született. A media tempes- tas terminusa 1469-ben
bukkant fel először, Giovanni Andrea dei Bussi, egy pápai könyvtáros Nicolaus Cusanushoz írt dicsőítő
beszédében. E korban azután elszaporodtak a hasonló kifejezések (media aetas, media antiquitas), amelyeket
gyakran összekapcsoltak a „sötét korszak” Petrarca, Leonardo Bruni, Lorenzo Valla és más itáliai humanisták
műveiből ismert fogalmával.
Látnunk kell azonban, hogy az antikvitás és annak újjászületése közötti átmeneti korszak fogalma ennél régebbi
– és ez hatással van a középkor periodizációjának a kérdésére. Már Nagy Szent Gergely pápa is hosszasan
siránkozott a régi Róma nagyságának vesztén, és reménykedett abban, hogy küszöbön áll az újjászületése. A
renovatio imperii romani jelszava I. Jusztinianosztól, Nagy Károlytól III. Ottóig és Barbarossa Frigyesig újra és
újra vele járt azzal, hogy új határokkal jelöljék ki a közbeeső hanyatlás korszakát. A „XII. századi reneszánsz”
számára az arabok műveltsége volt a közvetítő az antiqui bölcsessége és a moderni keresztény tudománya
között.
Azt is fontos látnunk, hogy a klasszikus civilizáció középkori szétesésének képét hosszú időn át ellensúlyozta a
kereszténység eljövetelének pozitív képe. Ennek a római „pogányság” feletti győzelmét úgy ünnepelték, mint a
„babona”, a „zsarnokság”, a „bálványimádás” és a „mágia” feletti győzelmet. Ezért a Római Birodalom bukását
követő korszak megítélése az egész középkor folyamán inkább pozitív volt, vagy legrosszabb esetben
kétértelmű. Ez tükröződött Joachim de Floris (f1202) hármas felosztású világtörténeti koncepciójában. A
Szentháromság modelljét historizálva Joachim különbséget tett az Atya kora (az Ótestamentum ideje), a Fiú
kora (az Újtestamentum ideje, mely Jézus eljövetelétől a szerző saját koráig tart – ez volna tulajdonképp a
középkor), továbbá a küszöbön álló, hamarosan elkezdődő Szentlélek kora között, melynek lesz majd egy „Örök
Evangéliuma”, amelyben mindenki betű szerint követni fogja a keresztény életelveket.
Követve az időrendet, a reneszánsz középkor-képének kétértelműségeiről már szóltunk, ezeket megörökölte a

koraújkori történetírás is, s egyúttal elkezdte azokat pontos kronológiai határok közé helyezni. A leideni Georg
Horn Arca Noe című munkájában (1666) a 300 és 1500 közé helyezte a medium aevum korszakát. A hallei
Christoph Cellarius volt az első, akinél megjelenik a jól ismert hármas séma, az ókor (Historia antiqua, 1685), az
2
újkor (Historia nova, 1688) és a kettő közé eső középkor (Historia medii aevi, 1688). A medium aevum szerinte
Nagy Konstantinnal kezdődött a kereszténység felvételével (313), és Konstantinápoly elestével ért véget (1453).
Ezeket a kronológiai határokat a későbbiekben sokszor módosították. A középkor „kezdetét” egyre inkább az
utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus 476- ban történt kényszerű lemondásában látták, akinek üres
trónját azután soha többé nem töltötték be. A „végpontot” inkább Amerika felfedezésében jelölték ki (1492)
vagy a reformáció kezdetében (1517). A különböző nemzeti történetírások gyakran saját történetük szakaszai
szerint módosították e korszakolást: az angolok hajlamosak a Tudor dinasztia hatalomra kerülésétől számítani az
Újkor eljövetelét (1485), a magyarok számára a mohácsi csatavesztés és a középkori magyar állam összeomlása
jelöli ki a középkor végét (1526).
A kora újkori „feudális gazdaságra” vonatkozó lengyel kutatások fényében Jacques Le Goff azzal a provokatív
javaslattal hozakodott elő, hogy a „hosszú középkor” fogalmának érvényességét terjesszük ki egészen a francia
forradalomig. A kiterjesztés egyébként a másik irányba is elképzelhető: Peter Brown „késő antikvitásra”
vonatkozó kutatásainak a fényében a Nyugat-Római Birodalom „bukása” által jelentett határvonalat egy öt
évszázados átmeneti periódus váltotta fel, egy olyan korszak, amely Diocletianustól Nagy Károlyig magában
foglalja a Mediterráneum történetét.
A középkor kiterjedésének van egy földrajzi dimenziója is. Két alapvető kiindulópontja, a Római Birodalom és
a kereszténység jegyében ez az Itáliában született és Nyugat-Európában kiformálódott fogalom mindig is többet
foglalt magában, mint az Europa Occidens területét.
Legalább ennyire kézenfekvő civilizációs egységet alkot e korszakban a Mediterrán medence egésze, s ezzel a
középkori kereskedelem, hajózás, a keresztes hadjáratok történetének szakértői mindig is tisztában voltak: ennek
a meglátásnak adott új erőt a XX. század derekén Henri Pirenne utolsó munkája, a Mahomet et Charlemagne
(1937) és Fernand Braudel nagyszabású szintézise: A Földközi tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában
(1949). Ennek a gondolatkörnek a jegyében, az elmúlt fél évszázadban a latin kereszténység történetírói
megújult figyelemmel fordultak a Bizánci Birodalom kutatásának nagy, autonóm tradíciója felé (Émile Bréhier,
Georg Ostrogorsky, Dmitri Obolenski, Evelyne Patlagean munkái), hogy belekezdjenek a rendszeres
összehasonlítás munkálataiba. A mediterrán Dél régióinak átfogó, együttes szemléletének alakulásával
párhuzamosan akadtak olyanok is, akik a germán, szláv és balti Észak „barbár”, individualisztikus vitalitására, a
közösségi összetartás erején alapuló struktúrák (Markgenossenschaft, zadruga) erejére vonatkozó XIX. századi
víziók jegyében fogalmaztak meg újabb hipotéziseket e régió történeti identitásáról. A két gondolatkör
kombinációja, a középkori római-germán szintézis vizsgálata a történeti makrostruktúrák újszerű vizsgálatának
a kiindulópontja lett: ezen alapult a Henri Pirenne által írt A középkori gazdaság és társadalom története (1933)
és Marc Bloch fő műve, A feudális társadalom (1939). Kelet-Európa, Közép-Európa, KözépKelet-Európa, az
„európai civilizáció peremvidéke” szintén egy hasonló strukturális egybeolvadás szülötte, melyben az előbbi
problémák kiegészülnek a „nyugati” és „keleti” alkotóelemek szintézisének kérdésével – ezt vizsgálták a régió
történetírásának kiemelkedő képviselői, a román Nicolae Iorga (1908-1912), a cseh Francis Dvornik (1949), a
lengyel Oscar Halecki (1952) és a magyar Szűcs Jenő (1981, 1991).
3. A középkor struktúrái
Ha arra törekszünk, hogy meghatározzunk egy korszakot a történelmen belül, jellemezni kell azokat a
struktúrákat, amelyek biztosítják önazonosságát és koherenciáját. Ezek lehetnek „objektív”, „mély” struktúrák;
lehetnek olyan időleges struktúrák is, amelyek különböző történeti tényezők váratlan összejátszása során álltak
elő; de struktúrának tekinthetjük azokat a rendszereket is, amelyeket bizonyos társadalmi folyamatok,
intézmények, kultúrák, vívmányok genealógiájának megértése érdekében a posteriori vetítünk bele a
történelembe.
A legáltalánosabb strukturális magyarázat, amelyet a középkorra vetítettek, a „feudalizmus” kategóriája, egy

olyan fogalom, amely átfogó együttesbe foglalja össze a középkori társadalom, gazdaság és kultúra
viszonyrendszerét. A hűbéri jog középkori felfogásából születő „féodalité” fogalma az ancien régime
legáltalánosabb jellemzése lett a felvilágosodás idején (Montesquieu, Voltaire, Vico); ennek azután a
közgazdaságtan és a szociológia adott konkrétabb tartalmat (Smith, Marx, Weber), hogy végül Bloch, Ganshof,
Duby, Boutruche és Le Goff történeti elemzéseiben átfogó, mindent magába illesztő fogalommá gazdagodjon a
„feudális társadalom”, gazdasági struktúráival, társadalmi rétegződésével, szokásaival, mentalitásával,
szertartásaival, kulturális és vallási alkotásaival. A szuverén államok kora középkori gyengeségét, illetve teljes
hiányát ellensúlyozó időleges, személyekhez kötődő, „perszonalizált” hatalmi struktúrákban a történeti elemzés
izgalmas tárgyra lelt. A hűbéri eskü rítusával és a hűbérbirtok (feudum) feltételekhez kötött adományozásával
3
megpecsételt „feudalizmusban” a katonai, gazdasági és társadalmi (s azon belül rokoni-családi) függőség és

szolidaritás komplex rendszerét ismerték fel, melyben a kutatók Marc Blochtól Szűcs Jenőig a középkor egyik
legeredetibb jellemzőjét és az európai civilizáció későbbi eredményeinek legfontosabb megalapozóját látták.
A kora középkor kaotikus önszerveződéséből kiinduló, majd virágzó „második feudális korszakká” (Bloch)
fejlődő „hűbéri viszonyok” egyházi, lovagi, udvari vagy városi kontextusba illeszkedtek, s elemzésük ezt a
sokféleséget igyekezett kibontani. A feudalizmus fogalma felkínálta azt a lehetőséget is, hogy összehasonlítsák a
középkori Európát a világ más nagy civilizációival – a marxista történetírás nem utolsó sorban erre
támaszkodott, amikor a világtörténelemre univerzálisan érvényes fejlődési sémát („formációelméletet”) próbált
ráhúzni. A közelmúlt évtizedeiben új megközelítések vitatták a középkori „feudális gazdaság” (Guy Bois), s az
1000. év körüli „feudális átalakulás” (Jean-Pierre Poly – Eric Bournazel) problémáit. Másfelől viszont a
fogalom túlzott kiterjesztése ellenreakciókat szült, amely esetenként a fogalom kifejezett elvetéséhez vezetett
(Elizabeth Brown, Susan Reynolds, Dominique Barthélémy, Engel Pál).
A feudális függőség mindent magában foglaló, piramis-szerű rendszere mellett említést érdemelnek a társadalmi
struktúrák más eredeti középkori formái is. A „rend” (ordo) az 1000. év táján jelenik meg, mint egy horizontális
osztályozó kategória, mely részben olyan kolostorszövetségekre utal, mint a clunyi kongregáció vagy később a
ciszterciek rendje, részben pedig a társadalmon belüli szerepek funkcionális megoszlásának hármas rendszerét,
az „imádkozók, harcolók és a dolgozók” (oratores, bellatores, laboratores) jelölték vele. Mint Georges Duby
bemutatta, ez az utóbbi „ideológia” készítette elő a késő-középkori „rendi monarchiák” megjelenését,
amelyekben a „rend” (status) már politikai képviseletre igényt tartó társadalmi csoportot jelölt. A lovagrendek,
vallási testvérületek, városi céhek, középkori egyetemek tanúsága szerint azonban ezt a korporatív szerveződési
elvet a késő-középkori társadalom jóval szélesebb köreiben fellelhetjük.
A társadalmi osztályok, a rétegződés, a társadalmi típusok elemzésében a történetírás egyként merít a kortársak
megkülönböztetéseiből és az utólagos osztályozásból. Az egyházi társadalom és a világiak (laikusok)
legáltalánosabb különválasztásán belül szűkebb kategóriák sokaságát lehet megkülönböztetni: világi papságot és
szerzetesi közösségben élőket; nemességet (s azon belül fő-, középés kisnemességet); udvari és városi
társadalmat (s az ott fellelhető – rang, vagyon, vallás és etnikum szerinti – szűkebb közösségek rendszerét, mely
szabályozza az állandóan vagy ideiglenesen ott-tartózkodók életét); a parasztságot (melynek társadalmi állása az
egységesülés és a diverzifikálódás különböző fázisain ment keresztül); s végül az országutak, erdők, elővárosok
társadalmát, melyben széles tér nyílt a marginális létformák sokaságára, ahol szegények, törvényen kívüliek,
zarándokok, vándordiákok, kereskedők, remeték és kóbor-lovagok keveredtek. Mindezeken a társadalmi
kategóriákon belül megfigyelhetjük az elemi struktúrákat: a családot (a benne levő, nemek és életkorok szerinti
megoszlással, a nők, gyerekek és az öregek változó társadalmi státusával), a rokonságot (a házasulási és
örökösödési stratégiákat, a leszármazási csoportok nyilvántartási formáit), az individuumot, a közösséget, a gens
és a natio összetartozását.
Figyelemmel kell lenni arra is, hogy milyen töréseket és átalakulásokat okoztak a különböző társadalmi
struktúrákban az inváziók és a belső háborúk: a népvándorlás kori harcias törzsi társadalmak (gótok, hunok,
bolgárok, frankok, avarok, longo- bárdok, vikingek, magyarok, besenyők, kunok) megújuló támadásai illetve
esetleges letelepedése, vagy az arabokkal vívott elhúzódó konfliktus a vizigót állam bukásától a reconquista
végleges sikeréig. A külső fenyegetés azonban nemcsak szétzilálni tudta a társadalmi struktúrákat, hanem össze
is kovácsolhatta, egybeforraszthatta azokat: az europeenses öntudata először az arab fenyegetés elleni
védekezést megszervező Karoling társadalomban bukkan fel. A keresztes háborúkkal és a távolsági
kereskedelem fellendülésével a középkori Európa expanzív korszakába lépett, és az európai identitás újra
megjelent a XIII. században, a timor Tartarorum időszakában, majd egyre nagyobb hangsúlyt kapott az Oszmán
Birodalom hódításai idején, a XIV- XV. században.
A középkori Európát végső soron kétféle struktúrával lehet jellemezni: az univerzális összekötő kapcsok
általános struktúrájával, amely keveredett és feszültségben, konfliktusban állt a változatos helyi és regionális
partikularizmusok sokaságával. Politikai szempontból a Császárság testesítette meg ezt az univerzalitást,
pontosabban a Római Birodalom két örököse, nyugaton a Karoling Birodalom (s ezt követően a Német-római
Császárság), keleten pedig a Bizánci Császárság. E két univerzális hatalomnak szembe kellett néznie a helyi,
egyházi, városi önkormányzati, főúri, tartományi és dinasztikus ellenhatalmak sokaságával. A „nemzeti”
királyságok középkori felemelkedésének útját ellenálló törzsi kísérőcsapatok, várakkal körülbástyázott
tartományuraságok, egyházi immunitások, városi szabadságjogok, nemesi privilégiumok, alkotmányos jogok,
udvari intrikák, népi felkelések és véres háborúk kövezik ki. E sok évszázados fejlődés végén azután a rex
imperator in regno suo elvének sikerült fölékerekednie mind az univerzális struktúráknak, mind a helyi
autonómiáknak. A szuverén nemzetállamokból álló modern Európa létrejötte a középkori történeti fejlődés talán
legfontosabb vívmánya (Strayer, Krynen).
4
Vallási és kulturális nézőpontból a kereszténység (Christianitas) volt az egyetemes összekötő kapocs a

középkori Európában, amely a Római Pápaság és az orthodox egyházak intézményrendszerére (püspökségeire,
egyházkerületeire, plébániáira) támaszkodott, s amelyben három szakrális nyelv (a latin, a görög és az óegyházi
szláv) biztosította az univerzális kommunikációt. A középkori kereszténység története leírható az egyre
szélesebb körökre kiterjedő és egyre teljesebb eredményeket elérő belső és külső térítés folyamataként, amely
legyőzte a barbaricum ellenállását, magába olvasztotta a helyi hiedelmek és a sokszínű kulturális hagyományok
sokaságát, támaszkodhatott a mindenütt jelen lévő szentkultuszokra, amelyek alakítását a pápaság fokozatosan a
saját ellenőrzése alá tudta vonni (Vauchez, Klaniczay), a monasztikus és koldulórendek univerzális
kapcsolatrendszerére és a középkori egyetemekről kikerülő értelmiségi elitre, amely kidolgozta az írásbeliség, a
római és a kánonjog, s a philosophia perennis címére törő skolasztikus teológia univerzális kereteit (Gilson, Le
Goff). Ezeken az egyetemes kereteken belül bontakoztak ki a konfliktusok által tagolt történeti átalakulások: a
vallásos reformmozgalmak (melyeket gyakran eretnekségként üldöztek) és a „reneszánszok” sora (a Karoling és
az Ottó-kori reneszánsz, a XII. századi reneszánsz és „a” Reneszánsz), mely lehetővé tette az antik kulturális
örökség fokozódó mértékű befogadását (Haskins, Panofsky, Kristeller, Benson, Constable). A kereszténység
„tanult” és „népi”, ótestamentumi és újtestamentumi, „misztikus”, „liturgikus”, „racionalizált” és „szekularizált”
változatai további színeket hoztak ebbe a sokféleségbe. Ez tanulmányozható a szenttisztelet, az ereklyekultusz
és a csodahit önálló vallási rendszerében (Graus, Brown, Geary, Boesch Gajano), a „népi vallás”, az
eretnekségek, az archaikus mitológiák, a „babonák” s a velük szembeszegülő hivatalos vallásosság, inkvizíció
középkoron túlnyúló összeütközésében (Bahtyin, Le Roy Ladurie, Ginzburg, Davis). A középkor vége felé az
univerzális kötelékek egyre nehezebben tudták a belső feszültségeket keretek között tartani, s végül
szertefoszlottak, ahogy az a politikai szférában is történt, utat engedve az egyházak fokozódóan „nemzeti”
jellegű átalakulásának, a Biblia és az egyházi irodalom anyanyelvre történő lefordításának, a Reformáció
nyomán a hitvallások pluralitásának, és mindannak, ami e sokféleséggel együtt járt: a vallásháborúknak, a
chiliasztikus-messianisztikus népi felkeléseknek, a boszorkányüldözésnek.
A középkori Európa struktúráinak a felsorolását folytathatnánk további olyan „mélystruktúrák” (Braudel)

számbavételével, amelyek a földrajzi, klimatikus, ökológiai, demográfiai és gazdasági meghatározottságok
„kemény” realitásait írják le; beszélhetnénk olyan „puha”, bár ugyancsak igen tartós struktúrákról, mint a
„mentalitás” és a „képzeletvilág” (Le Goff); ide tartozik mindaz, amit a „történeti antropológia” és a
„mikrotörténelem” esettanulmányainak „tömény leírásaiból” (thick description – Geertz) kiderült (Le Roy
Ladurie, Ginzburg, Davis); ide tartoznak olyan örök dualitások, mint a „szóbeliség” és az „írásbeliség” (Goody,
Stock, Clanchy) vagy a „test” és a „lélek” kettőssége (Bynum); van strukturális leírás a kommunikáció
alapmédiumairól, a „szövegről” és a „képről” (Petrucci, Schmitt, Belting, Camille); s a „régi” és „új” filológia
finom különbségtételeiről (Cerquiglini). Minderre itt nincs több tér, hadd zárjam ezt a bevezető gondolatsort egy
rövid és szükségképp önkényes áttekintéssel, bemutatok néhány konkrét formát, amelyben az európai középkor
tovább él.
4. Panoráma a középkorról: személyiségek,

történetek, tárgyak, alkotások
Kezdjük a „régi” világ (a görög, római és közel-keleti antikvitás) nagy lerombolóival és az „új” világ (a
középkori keresztény Európa) nagy megalapítóival. Nagy Konstantin (312-337) mindkét csoportba besorolható:
lemondott a római császár isteni státusáról, ugyanakkor keresztény formában megőrizte az uralkodó
szakralitását; véget vetett a kereszténység üldöztetésének, ugyanakkor továbbélési lehetőséget nyitott a
klasszikus kultúra számára. Birodalmának központját keletre, Rómából Konstantinápolyba helyezte át, s ezzel
egyrészt ahhoz járult hozzá, hogy e birodalom még egy évezreden át fennmaradjon a Bizánci Császárság
formájában, másrészt ahhoz is, hogy a latin kereszténység területén, nyugaton termékeny kettősség jöjjön létre a
pápaság és (a több hullámban megújuló) császárság szüntelen rivalitásában. A „nagy lerombolók” sorában
előkelő hely illeti meg Attilát, a hunok királyát (434-453), az ő archetipikus figurája, hatalmas hódításai
szolgáltak mintaként minden keleti hadúr számára egész Dzsingisz kánig. Több figyelem illeti azonban a „nagy
megalapítókat” – soroljunk föl néhányat. A szent hitvallók mintaképe Tours-i Szent Márton (J397): lemond a
katonai pályafutásról, hogy hittanító, remete, szerzetes majd püspök legyen; a középkori kereszténység két nagy
gondolati megalapozója két kiemelkedő püspök: Aranyszájú Szent János (347-407) konstantinápolyi pátriárka
és Szent Ágoston (354-430) Hippo püspöke; a nyugati szerzetesközösségek atyja Nursiai Szent Benedek, aki
529-ben Montecassinóban megalapította kolostorát és megírta a legbefolyásosabb középkori szerzetesi regulát.
E sorba tartozik egy bizánci császár, I. Jusztinianosz (527-565) akihez a Római Birodalom „helyreállításának”
utolsó és „megújításának” első középkori kísérlete főződik, s akinek legtartósabb sikere a „római jog” (Corpus
Iuris Civilis) kodifikációja lett; s végül egy pápa, Nagy Szent Gergely (590-604), a kora középkori pápaság, az
egyházi hierarchia és liturgia, valamint a mind szélesebb közökre kiterjedő hittérítés nagy megszervezője.
5
A kora középkori legendák, évkönyvek és krónikák félhomályából is kibontakozik néhány figyelemre méltó
személyiség: nagyhatású térítők, mint Szent Patrik (390461), az írek apostola vagy Szent Bonifác (675-754),
Germánia megtérítője; a klasszikus kultúrát heroikus erőfeszítéssel átörökíteni próbáló egyházi vezetők, mint a
római szenátorból szerzetessé lett Cassiodorus (485-580) vagy az „Etimológiák” címén az egész kultúrát
áttekintő vizigót érsek, író Sevillai Izidor (560-636); győzedelmes uralkodók, mint a frank Klodvig (481-511), a
gót Theoderich (493-526) vagy a northumbriai Szent Oswald (634-642); nagy hatalmú Meroving királynők,
mint a gonosz Fredegunda vagy a kegyes Szent Radegunda (520/525-587). A kollektív emlékezet megőrzött
számos történetet is: a különböző népek eredetmondáit (origines gentium), a pogány kor kalandozásainak és a
kereszténység felvételének elbeszélését, a kiemelkedő uralkodóházak (olykor egész az istenekig visszavezetett)
dinasztikus eredetmítoszait. Tacitus Germaniája nyomán a középkori történetírás megörökítette a gótok és a
frankok tetteit (s a Meroving-dinasztia isteni származását), az angolszászokét (Wodentől származtatott
királydinasztiáik genealógiáival), a longobardokét, s a később kereszténységre térő skandináv és kelet-európai
népekét (a svéd Yngling-, a cseh Premysl-, a lengyel Piast- és az orosz Rurik-ház legendáival), ez utóbbi
csoportba tartozik a kalandozó magyarok és az Árpád-ház eredetével kapcsolatos mondakincs is.
A Karolingokkal új fejezet kezdődik: egy befolyásos család felemelkedése a majordomus pozíciójából a királyi
majd császári rangra. Martel Károly megállította az arab támadást Poitiers-ben (732), Kis Pipin (741-768) és
Nagy Károly (768-814) szövetségre lépett a Pápasággal és az utóbbit III. Leó pápa császárrá koronázta (800) –
egy szimbolikusan kiemelkedő pont a középkori történelemben (melynek szimbolikus ellenpontja néhány
évszázaddal később IV. Henrik császár 1077-es Canossa-járása lett). Az állami és egyházi struktúrák és a
függőség társadalmi kapcsolathálójának Karoling-kori megújulása, a demográfiai növekedés, a mezőgazdasági
termelés, a kereskedelem, a városi fejlődés megélénkülése, a kolostorok és az udvarok zárt köreiben újjászülető
elit kultúra, az avar, arab, normann és magyar inváziókkal szembeni sikeres ellenállás megteremtette az alapokat
ahhoz az új, diadalmas fejlődéshez, amely 1000 körül kezdett kibontakozni a középkori Nyugat világában.
Hasonló fellendülést figyelhetünk meg Keleten is, a Makedón dinasztia idején (867-1059), mely újjászervezte a
Bizánci Császárságot, új, rendszerezett keretbe foglalva a hadsereget, az adminisztrációt, a birodalmi
szertartásrendet VI. (Bölcs) Leó és VII. (Bíborbanszületett) Konstantin idején, és győzedelmesen
szembeszegülve a bolgárokkal, a magyarokkal és az oroszokkal.
Ami a kora középkorból ránk maradt tárgyakat, alkotásokat illeti, Kelet és Nyugat között nincs egyensúly.
Bizánc elsőbbsége, ragyogása kétségbevonhatatlan – kisugárzása érzékelhető Ravenna és Velence mozaikjain is.
Eközben a Nyugaton kevésbé látványos, bár a későbbi fejlődés szempontjából annál lényegesebb tárgyak
(patkó, vaseke, vízimalom) tömeges elterjesztése volt napirenden, valamint a hajózási technológiák fejlesztése a
vikingek és az itáliai kereskedők körében. A kulturális szférában az írás új technikái, a karoling minuszkula
elterjedése (Hajnal, McKitte- rick), az illuminált kódexek másolása, a gregoriánus liturgikus zene, az
ereklyekultuszhoz kapcsolódó aranyművesség, a kibontakozó kolostori és városi építészet, valamint a várak
építése mutatja, hogy e téren is megélénkült valamelyest a fejlődés.
Az 1000. év körképéből kiemelkedik egy uralkodószemélyiség, a „világ csodájának” nevezett, mindössze

huszonkét esztendőt élt III. Ottó, a Szász dinasztia harmadik császára a Német-római Birodalomban (983-1002).
Két társa – francia tanára, Gerbert d'Aurillac, akiből II. Szilveszter néven lett pápa (999-1003) és a cseh Szent
Adalbert (J997) – segítségével Ottó ambiciózus új politikai víziót alakított ki az Europa Occidensről, amely a
germán Észak és a mediterrán Dél integrációját kiegészítette azzal, hogy kiterjesztette a latin kereszténység
befolyását a szláv és magyar Kelet felé. Csatlakozva e terület korábban megtérített országaihoz, a horvátokhoz
(Tomislav, 924) és Szent Vencel (J929) Csehországához, Vitéz Boleszló (992-1025) Lengyelországa és Szent
István (997-1038) Magyarországa része lett ennek a folyamatosan bővülő „új Európának” (Gieysztor), amely
Észak felé, Skandinávia irányába is ebben az időben terjesztette ki a határait. Kékfogú Harald (940-986) és
Villásszakállú Sven (986-1014) Dániája, II. (Szent) Olaf (1016-1030) Norvégiája, majd később Svédország is
kereszténységre tért, mindenekelőtt angolszász és német befolyásra. A térítés folyamatában, ezzel
párhuzamosan, Bizánc is komoly részt vállalt. Folytatva Cirill és Metód Bulgáriában és Morvaországban
eredményes IX. századi térítő munkáját, 996-ban a Kijevi Rusz is felvette a kereszténységet Szent Vlagyimir
nagyfejedelem (980-1015) kezdeményezésére.
Az évezredforduló idején a középkori Nyugat is alapvetően megújult. Legfontosabb országaiban új dinasztiák

vették át a hatalmat – Franciaországban a Capetingek, a Német-római Császárságban a Száli-(frank)
uralkodóház, Angliában és Szicíliában a normannok –, a vallási élete teljesen átalakult a Cluny irányításával
kibontakozó szerzetesi reform, VII. Gergely (1073-1085) reformpápasága és a II. Orbán pápa által 1095-ben
meghirdetett keresztes hadjáratok hatására. A mezőgazdasági növekedéssel együtt a népesség két évszázad
leforgása alatt megduplázódott, elkezdtek sokasodni a középkori városok, és egyre több mentességre és
szabadságjogra tettek szert, egy újféle dinamizmus kezdett kibontakozni.
6
A XII. században robbanásszerűen érvényre jutott a „modernség”, termékeny feszültségeivel és konfliktusaival,

fontos egyéniségeinek sokaságával. Abélard (10791142), a dialektika vakmerő és balszerencsés „lovagja”, aki
magabiztosan támaszkodni mert az értelem erejére, s ezzel a középkori értelmiségi archetípusa lett; ellenfele,
Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153), a ciszterciek karizmatikus vezéregyénisége, a Templomos Lovagrend
alapító atyja és a II. keresztes hadjárat (11471149) szervezője, apát, politikus és misztikus egy személyben; I.
Mánuel Komnénosz (1143-1180), a bizánci császár, aki a Kelet antik pompáját úgy próbálta helyreállítani, hogy
lovagias versenyre kelt a nyugati keresztes vitézekkel; Bresciai Arnold (J1151) Abélard tanítványa, apostoli
életű prédikátor, néptribun abban a republikánus Rómában, amelynek a feltámasztásán munkálkodott, s
amelyhez hiába remélte a Hohenstaufen-dinasztia nagy császárának, Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyesnek
(1152-1190) a támogatását, mert ez utóbbi inkább a renovatio imperii törekvését tűzte ki célul, és Arnoldot
eretnekség vádjával kivégeztette; s ne feledkezzünk meg a mártír érsekről, Becket Tamásról sem, aki
szembeszegült erős akaratú ifjúkori barátja, II. (Plantagenet) Henrik (1154-1189) hatalmi törekvéseivel és ezért
az életével fizetett 1170-ben. A XII. század a nők évszázadának is nevezhető: ekkor élt Hélo'ise (1100 k.-1163),
Abélard elcsábított tanítványa, szeretője, majd felesége, aki egy életen át megmaradt szellemi és érzelmi
társnak, azután is, hogy a dühöngő rokonok megfosztották szerelmét férfiasságától; Aquitániai Eleonóra (1122-
1204), az első trubadúr, Aquitániai (IX.) Vilmos gróf (1086-1127) unokája, aki maga is a költők patrónusa lett,
VII. Lajos francia király (1137-1180) felesége, akitől 1152-ben elvált, hogy férjhez menjen II. (Plantagenet)
Henrik angol királyhoz, és Franciaország egyharmadát magával vigye hozományként; s ne feledkezzünk meg
Bingeni Szent Hildegárdról (1098-1179), a rupertsbergi látnok apácáról, a kor legtermékenyebb női írójáról
sem.
A XII. század nevezetes volt a városi kézműiparáról, a virágzó vásárairól, iskoláiról, az épülő katedrálisokról is.
Ez volt a keresztes hadjáratok és a lovagság évszázada, a „sárkányölő” Szent György, a Roland vagy Artúr
király és a Kerek Asztal lovagjainak zászlaja alatt; ez volt az egyházhű vagy eretnek vándorprédikátorok
százada: ekkor élt a keresztes hadjáratot hirdető Remete Péter, a nők egyenjogúsításáért síkra szálló Robert
d'Arbrissel és Valdes, a gazdag lyoni kereskedő, aki 1173-ban szétosztotta vagyonát a szegények között és úgy
döntött, hogy attól kezdve koldusként fog élni. Amikor pedig a kiátkozással fenyegették, tanítványaival, a „lyoni
szegényekkel” együtt inkább választotta az üldöztetést, mint a behódolást. Egy másik eretnek mozgalom, a
katharok az antik manicheizmus dualista vallásfelfogásának távoli örökösei voltak, ami a Délkelet-Európában a
X-XI. században elterjedő bogumil eretnekség közvetítésével jutott el hozzájuk.
A XIII. század elején úgy tűnt, hogy a számtalan belső konfliktus szétfeszíti a keresztény civilizáció kereteit.
Folytatódott a küzdelem a császárság és a pápaság között. II. Frigyes (1212-1250), a Hohenstaufen-dinasztia
utolsó nagy sarja Szicíliából szervezte ghibellin szövetségi rendszerét, amellyel szemben a pápák félelmetes
ellenségként tudták felvonultatni a guelf párthoz húzó nagyvárosokat. A nemzetközi politikában is egyre
nagyobb szerepe lett a városoknak: a IV. keresztes hadjáratot Velencének sikerült annak eredeti céljától eltérítve
a „skizmatikusnak” nevezett, Bizánc elfoglalására felhasználni 1204-ben; formálódott már a Hanza szövetség,
mely nemsokára a skandináv-balti régió jövendőbeli ura lesz. A városokon belül új problémák kerültek
napvilágra: állandó összetűzésekhez vezettek az egymással hadakozó városi patrícius klánok, a velük szemben
szövetségben fellépő nagyobb céhek, konfraternitások, „néppártok” (popolo), koldulórendi és laikus
prédikátorok, továbbá a randalírozó diákok ott, ahol egyetemek voltak (Párizsban, Oxfordban, Bolognában és
másutt); gyakran előfordult, hogy a hirtelen felvirágzás csúfos válságba fordult, mint a firenzei és sienai
bankcsődök esetében. Az eretnekség elleni harc is a keresztes hadjárat mintájára történt, így számoltak le a
délfrancia albigensekkel (1209-1229), s ez végül azzal az eredménnyel járt, hogy Észak-Franciaország maga alá
gyűrte Dél-Franciaországot. A francia király hadban állt Angliával és a Németrómai Császársággal is,
melyekkel szemben II. Fülöp (1180-1223) 1214-ben Bouvines-nál fontos győzelmet aratott, kiérdemelve ezzel a
„fenséges” (Augustus) jelzőt. A nemesek azért szegültek szembe uralkodóikkal, hogy alkotmányos jogokat
harcoljanak ki maguknak (Magna Carta, 1215, Aranybulla, 1222). Ezen a forrongó helyzeten tudott úrrá lenni
két vallási reformegyéniség, a két koldulórend megalapítója: Szent Domonkos (1170-1221) és Assisi Szent
Ferenc (1181-1226), továbbá két pápa: III. Ince (1198-1216) és IX. Gergely (1227-1241), akiknek sikerült az
egyház régi erőforrásait újjászervezni, és kiegyezni, szövetkezni az újabb törekvésekkel is.
A domonkosok és a ferencesek segítségével szembe lehetett szegülni az eretnekségek kihívásával, s egyúttal

helyre lehetett állítani az egyház pozícióját a városokban. Az égbe törő katedrálisok fennhéjázását és a
gazdagodó városi polgárság hatalmi törekvéseit az uzsora, a luxus és a divat vallásos kontrolljával, s az alter
Christusként tisztelt Assisi Szent Ferenc fellépésétől elérzékenyülő laikusok jótékonysági intézményeivel
ellensúlyozták. A városokban a domonkosok közreműködésével megalapultak a félelmetes inkvizíció hivatalai
(1231), melyek az eretnekség és a „babona” elleni harc hatékony eszközei lettek. A kolduló barátok
meghódították az egyetemeket is: a renitenskedő „világi klerikusokat” háttérbe szorítva ők vállalkoztak arra,
hogy egyensúlyba hozzák a hitet és az értelmet, Arisztotelészt és a Bibliát (Aquinói Szent Tamás: Summa
Theologiae, 1267-1273); az uralkodói udvarokban pedig a domonkosok és a ferencesek egymással versengtek
7
abban, hogy melyikük tudja hatékonyabban kereszténnyé nevelni magát az uralkodói családot. Az általuk írt
„uralkodótükrök” nagy hatással voltak a vallásos lelkületű Szent (IX.) Lajos francia királyra (1226-1270) meg
ambiciózus öccsére, Anjou Károlyra, Szicília és Nápoly királyára (1266-1285), és még sok más királyra,
hercegre. A koldulórendek vallási üzenetének hatását Európa északi felében tovább erősítették a kegyes
hercegnők: Sziléziai Szent Hedvig (1174/1178-1243), Árpád-házi Szent Erzsébet (1207-1231), Kasztíliai
Blanka (1188-1252), Csehországi Szent Ágnes (1205-1282) és Árpádházi Szent Margit (1242-1270), Itáliában
pedig ugyanezt a szerepet játszották a kereskedők, bankárok, városi polgárok lányai, özvegyei: Assisi Szent
Klára (11941253), Umiliana Cherchi (1219-1246), Cortonai Szent Margit (1247-1297) és Folignói Angéla
(1248-1309).
A XIII. század végére a középkori Európa felvirágzott: a fejlődést jelzi a – részben gépesített – textilipari
manufaktúrák megjelenése, a mechanikus óra, a selyem- és a papír készítésének Keletről eltanult mestersége, az
aranypénz újbóli elterjedése. Noha az orosz fejedelemségeket alávető és Közép-Európát felégető tatárjárás
(12401241), valamint a Közel-Keleten felemelkedő oszmán-török hatalom komoly fenyegetést jelentett Európa
keleti felében, ez egyúttal megerősítette az Occidens belső kohézióját, amelybe ettől az időszaktól kezdve bele
kell érteni a cseheket, lengyeleket és a magyarokat is. Új hatalmi viszonyok alakultak ki Délkelet-Európában is:
az Aszen dinasztia megszervezte a második bolgár birodalmat, Bizánc újjászületett a Palaiologoszok uralma
idején (1261-1453), s a Nemanja-dinasztia Szerbiát a Balkán harmadik jelentős hatalmává tette. Küszöbön állt
az újabb expanzió kezdete: követek és világ-utazók eljutottak a Távol-Keletre (Marco Polo: 1254-1295),
Aragónia Afrika felé vetette pillantását, Norvégia meghódította Izlandot és Grönlandot.
A XIV. századot általában a válság évszázadának tekintik: az éhínségek, a gazdasági hanyatlás, a nagy pestis
(1347-1352), a flagelláns mozgalom, a zsidóüldözések, pogromok századának. Ebben az évszázadban halt ki
sok királyi család: az Árpád-ház (1301), a Premysl dinasztia (1309), a Capetingek (1328), a Piastok (1370);
ekkor – és ezzel kapcsolatban – tört ki a százéves háború (1337-1453), amit pusztító népi felkelések kísértek: a
Jacquerie (1358) és Wat Tyler felkelése (1381). Téves azonban az a felfogás, hogy e kor „a középkor alkonyát”
jelentette volna. E válság csupán részben igaz a Nyugatra, és ellensúlyozza a lengyel, cseh, magyar és szerb
Közép-Európa felvirágzása. Most IV. Károly császár (1346-1378) Prágája lesz Európa közepe. A Németalföld
gazdagságát lefölöző Burgundia ekkor éli bele magát „a vakmerőség és büszkeség hőskölteményébe”
(Huizinga). A pestis szörnyű pusztításai ellenére folytatódik az itáliai városok virágzása. Dante (1265-1321),
Giotto (1266-1337) és Petrarca (1304-1374) nyomdokaiban a Boccaccio által írt Decameron (1350) és Chaucer
műve, a Canterbury mesék (1390-es évek) gazdag szintézist alkotnak a középkori elbeszélő hagyományból.
Válságokkal, egyházszakadásokkal, újabb eretnekségekkel küszködve és olyan nagy hatású vallási
gondolkodóktól felkavarva mint Eckhart Mester (1260-1327), Svédországi Szent Brigitta (1303-1373), Sienai
Szent Katalin (1347-1380), John Wyclif (1330-1384) és Husz János (1370 k.-1415), a kereszténység egyre
jobban felkészül a személyes és szekularizált vallásosságra, reformációra.
A XV. század félelmetes új feszültségei és nagyszabású vívmányai fémjelzik a „hosszú középkor” utolsó
szakaszát. A vallásos élet zaklatottsága, a próféciák felkavaró ereje kifejezésre jut a kirobbanó huszita
lázadásban, Jeanne d'Arc fellépésében (mely 1429-ben meg tudta fordítani a százéves háború menetét), s a
boszorkányüldözések első fellángolásában Svájcban, Ausztriában, Itáliában és Franciaországban. Európa
politikai térképét erőteljes új államok formálják át. Az oszmán-török hódítást Hunyadi Jánosnak és a
nándorfehérvári győzelemben (1456) őt népi keresztes hadakkal segítő Kapisztrán Szent Jánosnak csak
ideiglenesen sikerült lelassítania. A több nemzetet magába foglaló közép-európai birodalom tervét, amely már
az Anjouk, a Luxemburgiak, a Jagellók, és Mátyás király (1458-1490) szeme előtt is lebeghetett, végül a
Habsburg háznak sikerült megvalósítani I. Miksa (1493-1519) császár idején. Ehhez egy kiterjedt Kelet-Európa
csatlakozott a középkor végén és az újkor hajnalán: a Lengyel-Litván Konföderáció és III. (Rettegett) Iván
(1462-1505) Oroszországa. Nyugaton a modern államiság lenyűgöző mintaképe, Burgundia végül összeomlott.
XI. Lajos Franciaországa (1461-1483) és a rózsák háborújából kibontakozó Tudor Anglia mellett a Kasztíliai
Izabella (1474-1504) és Aragóniai Fer- dinánd (1479-1516) házasságával egységesülő Spanyolország és a
csodálatosan felemelkedő Portugália lettek azok az államok, amelyek Európa világméretű expanzióját érvényre
juttatták a kora újkorban. Másfelől, a legtöbb felfedezés, amely ezt az expanziót lehetővé tette, Németország és
Itália földjén született: a Gutenberg által feltalált könyvnyomtatás (1450 k.), a Mediciek és a Fuggerek által
képviselt modern bankélet, Toscanelli világtérképe (1474) és a genovai tengerész, Kolumbusz Kristóf merész
expedícióterve, mely elvezetett Amerika felfedezéséhez (1492). Történetünk itt ér véget, ahol a kiszélesedett új
világban elkezdődik az új történet.
8
2. fejezet - FONTOS KÖNYVEK
Arnaldi, Girolamo – Cavallo, Guglielmo (eds.), Europa medievale e mondo Bizantino. Contatti effettivi
epossibilita di studi comparati. Roma, Istituto Storico Italiano per il Medio Evo, 1997.
Auerbach, Erich, Literatursprache und Publikum in der lateinischen Spatantike und im Mittelalter. Bern,
Francke Verlag, 1958.; angolul: Literary Language and its Public in Late Latin Antiquity and in the Middle
Ages. Princeton, Princeton University Press, 1993.
Bahtyin, Mihail, Frangois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa,
1982. (1965).
Barthélémy, Dominique, La mutation de l’an mil a-t-elle eu lieu? Servage et chevalerie dans la France des Xe et
Xle siécles. Paris, 1997.
Baschet, Jérome – Jean-Claude Schmitt (eds), L’Image. Fonctions et usages des images dans l’Occident
médiéval. Paris, Le Léopard d'Or, 1996.
Belting, Hans, Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.
Robert Benson, Robert – Constable, Giles – Lanham, Carol Dana (eds.), Renaissance and Renewal in the
Twelfth Century. Toronto, Toronto University Press, 1985.
Bloch, Marc, Les rois thaumaturges: étude sur le caractére surnaturel attribué a la puissance royale
particuliérement en France et en Angleterre. (Paris, Gallimard, 1983) ; angolul: The Royal Touch : Monarchy
and Miracles in France and England. London – New York, 1961.
Bloch, Marc, A feudális társadalom. Budapest, Osiris, 2002 (1939).
Boesch, Gajano, Sofia, La santita. Roma, Laterza, 1999
Borst, Arno, Lebensformen im Mittelalter. Frankfurt, Propilaen, 1973.
Boutruche, Robert, Seigneurie et féodalité au Moyen Age. Paris, 1970.
Branca, Vittore, ed., Concetto, storia, miti e immagini del Medio Evo. Firenze, Sansoni, 1973.
Braudel, Fernand, A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996
(1949).
Bréhier, Louis, Bizánc tündöklése és hanyatlása. I-II. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 1997
(1947).
Brown, Elizabeth E., The Tyranny of a Construct: Feudalism and Historians of Medieval Europe. American
Historical Review, 79 (1974), 1063-1088; repr.: Little, Lester K. – Rosenwein, Barbara H. (ed.), Debating the
Middle Ages: Issues and Readings. Oxford, Blackwell, 1998. 148-169.
Brown, Peter, The Making of Late Antiquity. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1978.
Brown, Peter, A szentkultusz. Budapest, Atlantisz, 1993.
Brown, Peter, The Body and Society. Men, Women, and Sexual Renunciation in Early Christianity. New York,
Columbia University Press, 1988.
Brown, Peter, Az európai kereszténység kialakulása. Budapest, Atlantisz, 1999.
Brunhölzl, Franz, Geschichte der lateinischen Literatur des Mittelalters. I-II.; Band 1.: Von Cassiodor bis zum
Ausklang der karolingischen Erneuerung; Band 2.: Die Zwischenzeit vom Ausgang des karolingischen
Zeitalters bis zur Mitte des elften Jahrhunderts. München, Fink, 1975. 1992.; Franciául: Brunhölzl, Franz,
Histoire de la littérature latine du Moyen Age. I-II. Turnhout, Belgium, Brepols, 1990-1991.
Burckhardt, Jakob, A reneszánsz Itáliában. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1978 (1878).
9
FONTOS KÖNYVEK
Bynum, Caroline Walker, Jesus as Mother: Studies in the spirituality of the High Middle Ages. Berkeley,
University of California Press, 1982.
Bynum, Caroline Walker, Holy Feast and Holy Fast: The religious significance of food to medieval women.
Berkeley, University of California Press, 1987.
Bynum, Caroline Walker, The Resurrection of the Body in Western Christianity, 200-1336. New York,
Camille, Michael, The Gothic Idol: Ideology and Image-Making in Medieval Art. Cambridge, Cambridge
University Press, 1989.
Camille, Michael, Image on the Edge: The Margin of Medieval Art. London, Reaktion books, 1992.
Canning, Joseph, A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. (1996)
Cerquiglini, Bernard, L’éloge de la variante. Histoire critique de la philologie. Paris, Seuil, 1989.
Chadwick, Henry, A korai egyház. Budapest, Osiris, 1999.
Clanchy, Michael T., From Memory to Written Record, England 1066-1307. Oxford, Blackwell, 1993.
Clanchy, Michael T., Abelard: a medieval life. Oxford, Blackwell, 1999.
Curtius, Ernst Robert, European Literature and the Latin Middle Ages. New York; Evanston, Ill., Harper &
Row, 1963.
Davis, Natalie Zemon, Society and Culture in Early Modern France. Stanford, Stanford University Press, 1975.
Delehaye, Hippolyte, Sanctus. Essai sur le culte des saints dans l’Antiquité. Subsidia Hagiographica17 Bruxelles
, 19542.
Duby, Georges, Guerriers et paysans. VIIe-XIIe siécle. Premier essor de l’économie européenne. Paris:
Gallimard, 1973.; Angolul: The Early Growth of the European Economy. Warriors and Peasants from the
Seventh to the Twelfth century. London: Weidenfeld & Nicolson, 1974.
Duby, Georges: A katedrálisok kora. Budapest, Gondolat, 1984 (1966-1967).
Duby, Georges, Les trois ordres: ou, Limaginaire du féodalisme. Paris, Gallimard, 1978.; Angolul: The Three
Orders, Feudal Society Imagined. Chicago. 1980
Dvornik, Francis, The Making of Central and Eastern Europe. London, The Polish Research Centre Ltd. 1949.
Engel Pál, Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest, MTA Történettudományi
Intézete, 2001.
Eco, Umberto, The Return of the Middle Ages. In Travels in Hyperreality. Essays, London, Picador. 1986. 59-
85.
Fichtenau, Heinrich, Lebensordnung des 10. Jahrhunderts. Studien über Denkart und Existenz im einstigen
Karolingerreich. Stuttgart, 1984. Angol: Living in the Tenth Century. Mentalities and Social Order. Chicago –
London, 1991.
Folz, Robert, Le Souvenir et la légende de Charlemagne dans l’empire germanique médiéval. Paris, Belles
Lettres, 1950. Geneve, Slatkine Reprints, 1973.
Folz, Robert, L’idée d’Empire en Occident du VIe au XIVe siécle. Paris, 1953. Angolul: The Concept of Empire
in Western Europe from the Fifth to the Fourteenth Century. London, Edward Arnold, 1969.
Folz, Robert, Les saints rois du Moyen Age en Occident, VIe-XIIIe siécles. Bruxelles, Société des Bollandistes,
1984.
10
FONTOS KÖNYVEK
Geary, Patrick J., Furta sacra: Thefts of Relics in the Central Middle Ages. Princeton, N. J., Princeton University
Press, 1990.
Geary, Patrick J. Before France and Germany. The Creation and Transformation of the Merovingian World.
Oxford, Oxford University Press, 1988.
Geremek, Bronislaw, La potence ou la pitié. LEurope et ses pauvres du Moyen Age a nos jours. Paris,
Gallimard, 1987.
Geremek, Bronislaw, The Common Roots of Europe. Cambridge, Polity Press, 1996 (1991).
Gieysztor, Aleksander, LEurope nouvelle autour de l’An Mil. La Papauté, l’Empire et les ‘nouveaux venus’.
Roma, Accademia dei Lincei, 1997.
Gilson, Etienne, A középkori filozófia szelleme. Martonvásár, Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, 2000. (1936).
Ginzburg, Carlo, A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Budapest, Európa, 1991 (1976).
Ginzburg, Carlo, Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Budapest, Európa Kiadó, 2003. (1989).
Goody, Jack, The Interface between the Written and the Oral. Cambridge, Cambridge University Press, 1987.
Graus, Frantisek, Volk, Herrscher und Heiliger im Reich der Merowinger. Studien zur Hagiographie der
Merowingerzeit. Nakladatelstvi Ceskoslovenské akademie ved, Praha, 1965.
Graus, Frantisek, Pest, Geissler, Judenmorde: Das 14. Jahrhundert als Krisenzeit. Göttingen, Vandenhoeck &
Ruprecht, 1988.
Gurevics, Aron J., A középkori ember világképe. Budapest, Kossuth, 1974.
Gurevics, Aron J., Az individuum születése Európában, Budapest, Atlantisz 2003 (1995).
Hajnal István, Technika, művelődés. Tanulmányok. (ed. Glatz Ferenc) Budapest, História, 1993.
Halecki, Oskar, A nyugati civilizáció peremén: Kelet-Közép-Európa története. Budapest, Osiris-Századvég-

2000, 1995 (1952).
Haskins, Charles Homer, The Renaissance of the Twelfth Century. Cambridge, Harvard University Press, 1933.
Huizinga, Johan, A középkor alkonya. Budapest, Magyar helikon, 1976 (1919).
Kantorowicz, Ernst Hartwig, Kaiser Friedrich der Zweite. Berlin, Georg Bondi, 1936.
Kantorowicz, Ernst Hartwig, The King’s Two Bodies: A Study in Mediaeval Political Theology. Princeton, N.
J., Princeton University Press, 1981, c1957.
Kern, Fritz, Gottesgnadentum und Widerstandsrecht im früheren Mittelalter – zur Entwicklungsgeschichte der
Monarchie. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1962.
Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai

modellek. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.
Kristeller, Paul Oskar, Medieval Aspects of Renaissance Learning. New York, Columbia University Press,
1974.
Krynen, Jacques, Lempire du roi. Idées et croyances politiques en France, XIIIe-XVe siécles. Paris, 1993.
Le Goff, Jacques, Az értelmiség a középkorban. Budapest, Osiris Kiadó, 2000 (1958).
Le Goff, Jacques, Pour un autre Moyen Age. Temps, travail et culture en Occident: 18 essais. Paris, Gallimard,
1977.; Angolul: Time, work, & culture in the Middle Ages. Chicago, University of Chicago Press, 1982.
Le Goff, Jacques, L’imaginaire médiéval. Paris, Gallimard, 1985.
11
FONTOS KÖNYVEK
Le Goff, Jacques, La Civilization de l’Occident médiéval. Paris, Arthaud, 1972.
Le Goff, Jacques, Saint Louis. Paris, Gallimard, 1996.
Le Goff, Jacques, Assisi Szent Ferenc. Budapest, Európa Kiadó, 2002. (1999).
Le Goff, Jacques, (ed.), Medieval Callings. Chicago, University of Chicago Press, 1989.
Le Goff, Jacques – Schmitt, Jean-Claude (eds.), Dictionnaire raisonné de l’Occident médiéval. Paris, Fayard,
1999.
Le Roy Ladurie, Emmanuel, Montaillou, egy okszitán falu életrajza. (1294-1324). Budapest, Osiris Kiadó, 1997
(1975).
Linehan, Peter; Nelson, Janet L. (ed.), The Medieval World. London, Routledge, 2001.
Lopez, Robert S., Naissance de l’ Europe, Orléans-Paris, 1962.
Marosi Ernő, A középkor művészete I-II. Budapest, Corvina, 1996-1997.
McKitterick, Rosamond, The Carolingians and the Written Word, Cambridge, Cambridge University Press,
1989.
Nelson, Janet L., Politics and Ritual in Early Medieval Europe. Hambledon Press, 1986.
Obolensky, Dmitri, A Bizánci Nemzetközösség. Budapest, 1999.
Ostrogorsky, Georg, A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2001.
Panofsky, Erwin, Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás. Budapest, Corvina, 1986. (1951).
Panofsky, Erwin, Renaissance and Renascences in Western Art. New York, Harper & Row, 1960.
Patlagean, Evelyne, Europe, seigneurie: féodalité, Marc Bloch et les limites orientales d’un espace de
comparison. Spoleto, Centro Italiano di Studi sull'alto Medioevo, 1988.
Petrucci, Armando, Medioevo da leggere. Torino, Einaudi, 1992.
Pirenne, Henri, A középkori gazdaság és társadalom története, Budapest, Gondolat, 1983. (1933).
Pirenne, Henri, Mahomet et Charlemagne. Paris, PU.F., 1970 (1937).
Poly, Jean-Pierre – Bournazel, Eric, La mutation féodale. Paris, 1991.
Reynolds, Susan, Fiefs and Vassals: The Medieval Evidence Reinterpreted. Oxford, Oxford University Press,
1994.
Southern, Richard William, The Making of the Middle Ages. New Haven and London, Yale University Press,
1968.
Southern, Richard William, A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Budapest, Gondolat, 1986,
(1970).
Southern, Richard William, Medieval Humanism and Other Studies. Oxford, Basil Blackwell, 1984.
Schmitt, Jean-Claude, La raison des gestes dans l’Occident médiéval Paris, Gallimard, 1990.
Schramm, Percy Ernst, Kaiser, Rom, und Renovatio, Studien zur Geschichte des römischen
Erneuerungsgedanken vom Ende des karolingischen Reiches bis zum Investiturstreit. Leipzig, 1975. (1929).
Stock, Brian, The Implications of Literacy. Written Language and Models of Interpretation in the Eleventh and
Twelfth Centuries. Princeton, Princeton University Press, 1983.
Strayer, Joseph, On the Medieval Origins of the Modern State. Princeton, 1970
12
FONTOS KÖNYVEK
Szűcs Jenő, Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Magvető, 1983.
Szűcs Jenő, A magyar nemzeti tudat kialakulása. Két tanulmány a kérdés előtörténetéből. Szeged, Magyar
Őstörténeti Könyvtár, 1992.
Váczy Péter, A középkor története. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1936.
Vauchez, André La sainteté en Occident aux derniers siécles du moyen age. D’aprés les procés de canonisation
et les documents hagiographiques. Roma, École franâise de Rome, 1981.; Angolul: Sainthood in the Later
Middle Ages. Cambridge University Press, Cambridge, 1997.
13
3. fejezet - Molnár Péter – Nagy
Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS
A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM
FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA1
I. FORRÁSKIADVÁNY-SOROZATOK, SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK
A)Vallás- és egyháztörténet
B) Német területek
C) Itália
D) Ibériai-félsziget
E) Franciaország
F) Brit-szigetek
G) Skandinávia
H) Lengyelország
I) Csehország
J) (Korai) Horvátország
K) Rusz, Oroszország és a Balkán
L) Bizánc
M) Keresztes hadjáratok, keresztes államok
N) Egyéb forráskiadványok, forrásfordítások
II. A KÖZÉPKORTUDOMÁNY SZAKIRODALMA
A) Bevezető művek az európai középkor tanulmányozásához
B) Bibliográfiák
C) Középkortudományi lexikonok, enciklopédiák
C.1. Általános lexikonok
C.2. Vallás- és egyháztörténeti lexikonok
C.3. Egyes országok középkori történetére vonatkozó lexikonok
C.4. Tematikus lexikonok
D) Segédkönyvek az írott források azonosításához és elemzéséhez
1
Mivel az ilyen jellegű bibliográfiai összeállítások természetüknél fogva gyorsan elavulnak, ezért az összeállítók rendszeresen közzé fogják
tenni a frissítéseket az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti
Tanszéke honlapján: http://www.btk.elte.hu/kozepkor Az esetleges pontatlanságok korrigálására vonatkozó észrevételeket a szintén itt
feltüntetett e-mail címre kérjük küldeni.
14
Molnár Péter – Nagy Balázs
│BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A
KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM
FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA
D.1. Repertóriumok és forrástani bevezetések
D.2. Paleográfia és oklevéltan
D.3. Segédkönyvek a nyugati egyház hierarchiájának tanulmányozásához
E) Történeti atlaszok, történeti földrajz
F) Történeti kronológiák
G A középkori latinság szótárai
H) Összefoglaló művek
H.1. Általános történeti összefoglalások
H.2. Egyes részterületeket érintő tematikus összefoglalások
I. Folyóiratok
I.1. Középkorra vonatkozó tanulmányokat is közlő folyóiratok
I.2. Középkortudományi folyóiratok
I.3. Egyház- és vallástörténeti folyóiratok
I.4. Régészeti folyóiratok
I.5. Gazdaságtörténeti folyóiratok
I.6. A korai középkorral foglalkozó folyóiratok
I.7. Közép-Kelet-Európa középkori történetére vonatkozó folyóiratok
I.8. Bizantinológiai folyóiratok
J) Válogatás a középkori egyetemes történelemmel foglalkozó magyar szakmunkákból
J.1. Szöveggyűjtemények J.2. Szakmunkák
III. ELEKTRONIKUS ADATBÁZISOK CD-ROM-ON ÉS AZ INTERNETEN
A) Magyarországi intézmények, tanszékek, folyóiratok honlapjai
B) Külföldi intézmények, tanszékek, középkorász-szövetségek honlapjai
C) Középkori vonatkozású keresők, adatbázisok, szöveggyűjtemények és forráskiadások
1. I. Forráskiadvány-sorozatok, szöveggyűjtemények2
1.1. A) VALLÁS- ÉS EGYHÁZTÖRTÉNET
Biblia Sacra Vulgatae Editionis Sixti V P. M. iussu recognita et Clementis VIII auctoritate edita. Roma,
Typographia Apostolica Vaticana, 1592-1593.
■ A Biblia a középkorban általánosan használt latin fordításának leginkább elterjedt, alig modernizált
szövegváltozata (ez a verzió számos későbbi kiadásban is megjelent, egészen napjainkig). A Vulgata
középkorban használt szövegének jelenleg még nincs teljes kritikai kiadása.
2
Csillaggal jelöljük a reprint kiadásban is hozzáférhető sorozatokat.
15
Coornaert, V. (ed.), Concordantiae librorum Veteris et Novi Testamenti... iuxta Vulgatam editionem, jussu Sixti
VP M. Bruges, Charles Beyaert, 1897.
■ Az előbbi Vulgata-kiadás alapján készült konkordancia.
Biblia Sacra iuxta Vulgatum versionem, adiuvantibus Bonifatio Fischer... [et alii], recensuit et brevi apparatu
instruxit Robertus Weber. Editio altera emendata. 12. Stuttgart, Württembergische Bibelanstalt, 1975.
A Szent Jeromos-féle – a középkorban igen kevéssé használt eredeti – Vulgata-ver- zió több kritikai részkiadást
alapul véve összeállított, a kritikai kiadásban közzé nem tett szentírási könyvek esetében a fentebb megjelölt
kiadást követő teljes szövege.
■ A Vulgata digitális verziója többek között elérhető a Library of Latin Texts (CLCLT) adatbázis részeként:
http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#CLCLT
Fischer, Bonifaz (ed.): Nova Concordantia Bibliorum Sacrorum iuxta Vulgatam versionem critice editam. 1-5.
Stuttgart-Bad Cannstatt, Frommann-Holzboog, 1977. Az előbbi Vulgata-kiadás alapján készült konkordancia.
■ A magyar nyelvű elterjedtebb bibliafordítások közül Káldi György 1607-ben először megjelent fordítása
készült a Vulgata szövege alapján. Ez a fordítás – utóbb átdolgozott kiadásokban – számos kiadásban jelent
meg, egészen a II. vatikáni zsinatig (a modern korban a Szent István Társulat, Budapest kiadásában). A Vulgata
modernizált változata nyomán készült új magyar fordítás: O- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján.
Budapest, Szent János Bibliatársulat, 19992. A Károli Gáspár által 1590-ben először megjelentetett bibliafordítás
(kiadásai legújabban a Magyar Bibliatársulat, Budapest gondozásában), csakúgy mint az 1973 óta több kiadást
is megért új katolikus fordítás (Szent István Társulat, Budapest) nem a középkorban használt latin szöveg
alapján készültek.
Bolland, Jean, et alii (eds.), Acta sanctorum. 1-67. Antwerpen, 1643-1770; Bruxel- les, 1780-1786; Tongerlo,
1794; Bruxelles: Societas Bollandiana, 1845-1940.* [AASS]
■ Hagiografikus szövegek teljesnek tervezett, az egyes szentek ünnepeinek rendjét követő gyűjteménye,
melyből a január elejétől november 10-ig tartó rész – valamint a december hónap bevezetője (Propyleum) –
készült el. A sorozat célkitűzése a kezdetektől az volt, hogy valóban létezett szentek életrajzait (latin nyelvű)
történeti és filológiai kritikai megjegyzésekkel kísérve közölje. A korát megelőzően igényes célkitűzés
érdeméből mit sem von le, hogy a sorozat megjelenésének elhúzódása miatt e kritikai igény értelmezése
jelentősen változott, a kiadott szövegek minősége nem egyenletes. A monumentális vállalkozás – mely a
Societas Bollandiana által fémjelzett korszakában már a keleti kereszténység vonatkozó anyagát is bevonta
(bilingvis kiadásban: latin nyelvű fordítást mellékelve az eredetihez) a sorozatba – mindmáig a hagiografikus
szövegek legbővebb gyűjteménye. A teljes szöveg digitális változata előfizetők, illetve vásárlók számára
elérhető CD-ROM-on és on-line verzióban is: http://acta.chadwyck.com
Migne, Jacques-Paul (ed.), Patrologiae cursus completus... Series latina (=Patrologia latina [PL]). 1-222. Paris,
Vrayet majd Migne, 1844-1864.*
■ A latin nyelvű keresztény szövegek teljesnek szánt, a kezdetektől (pontosabban: Tertullianustól) III. Ince
pontifikátusának végéig (1216) tartó korszakban alkotott szerzők műveit felölelő sorozata. A vállalkozás az
eredetileg megjelölt keretek között mindmáig a legteljesebb – mintegy 300 000 oldalas – gyűjtemény. A
szövegeket csak rövid – az esetek többségében immár elavult – (latin nyelvű) bevezető kíséri, a kiadott művek
forrásainak megjelölésére a szerkesztő csak ritkán, az explicit idézetek egy részének esetében vállalkozott.
Minthogy Migne munkája során döntően késő középkori kódexanyagra, illetve korai nyomtatott kiadásokra
támaszkodott, így a gyűjteményben – főleg a korai szerzőknek tulajdonítva – nagy számban találhatóak téves
attribúciójú szövegek. A sorozatban – főleg az utolsó kötetekben – nagy számban fordulnak elő sajtóhibák.
A teljes szöveg digitális változata előfizetők, illetve vásárlók számára elérhető CD-ROM-on és online verzióban
is: http://pld.chadwyck.com
Migne, Jacques-Paul (ed.), Patrologiae cursus completus... Series graeca (=Patrologia graeca [PG]). 1-161.
Paris, Migne, 1857-1866.*
■ Görög nyelvű keresztény szövegek gyűjteménye, mely a kezdetektől a ferrara-firenzei uniós zsinat lezárásáig
(1439), a sorozatba bevont szerzőket tekintve Besszarionig tartó korszak szerzőinek korábbi nyomtatott
16
kiadásokban megjelent munkáit tartalmazza, latin fordítással együtt. A sorozat alapjellemzői nem térnek el a
Patrologia latináétól, legfeljebb annyiban, hogy itt még több sajtóhibával találkozhat az olvasó.
Dekkers, E., et alii (eds.), Corpus Christianorum. Series latina. Turnhout, Brepols, 1954-.
■ A sorozat célja a keresztény kezdetektől Beda Venerabilis haláláig (735) tartó korszak keresztény szerzőktől
fennmaradt műveinek a modern szövegkritika igényeinek megfelelő kiadása, így a Patrologia latina legkorábbi
köteteinek felváltása, a téves attribúciójú szövegek kizárásával. A tervezett 176 kötet kiadása a végéhez
közeledik, 150 jelent meg. A kiadott szövegeket alapos filológiai és részben doktrinális, illetve hatástörténeti
elemzést, valamint bibliográfiát tartalmazó (általában francia vagy angol nyelvű) tanulmány kíséri.
Egyes köteteinek digitális verziója elérhető a Library of Latin Texts (CLCLT) adatbázis részeként:
Corpus Christianorum. Series graeca. Turnhout, Brepols, 1977-.
■ A sorozat – melyben eddig közel 60 kötet jelent meg – a Patrologia graeca szövegeinek a CC Series latina
célkitűzéseivel egyező szempontok szerinti kiadására vállalkozott.
Corpus Christianorum. Continuatio mediaevalis. Turnhout, Brepols, 1966-.
■ A sorozatban a CC Series latina szempontjainak megfelelően 735 utáni középkori szövegek jelennek meg,
napjainkra mintegy 300 kötet. A Patrologia latinától eltérően e sorozat szerkesztői 1216 utáni középkori
szövegek kiadására is vállalkoztak.
Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum [ = CSEL]. Wien, Gerolds Sohn (18661886), Wien-Leipzig(-
Prag), F. Tempski – G. Freytag (1888-1916), uo.: Akade- mische Verlagsgesellschaft (1932-1942), majd:
Hölder-Pichler-Tempsky (1952-), 1866-.*
■
Késő antik, illetve kora középkori keresztény szerzők latin nyelvű műveinek jelenleg mintegy 90 kötetet
számláló sorozata. A kritikai szövegkiadásokhoz rövid (latin nyelvű), kizárólag a szöveghagyomány problémáit
tárgyaló bevezető járul.
Lubac, Henri de – Daniélou, Jean, et alii (eds.), Sources chrétiennes. Paris, Cerf, 1942-.
■ A napjainkra már több mint 400 kötetet számláló sorozatban korai keresztény, illetve középkori teológiai
szövegek jelennek meg, a latin és görög munkák bilingvis (francia fordítást is tartalmazó) kiadásban, míg az
egyéb keleti keresztény munkák esetében csak a francia fordítás. Kielégítő színvonalú kritikai kiadás megléte
esetén eredeti szövegként a sorozat szerkesztői azt közlik, annak hiányában ilyen kiadást készíttetnek. A
szövegeket bő és alapos, a szerző munkásságát bemutató, a mű által tárgyalt teológiai és filozófiai kérdéseket is
vizsgáló, olykor filológiai információkat is adó, bibliográfiával kiegészített (szintén francia nyelvű) tanulmány
kíséri.
Mansi, Giovanni Domenico (ed.), Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio. 131. Firenze-Venezia,
1759-1798.
■ A sorozat az egyetemes, illetve a nyugati egyház által egyetemesnek tekintett zsinatok anyagait tartalmazza a
kezdetektől 1509-ig. A filológia jelenlegi színvonalán nem tekinthető kritikai szövegkiadásnak. A
dokumentumokat minimális (latin nyelvű) szerkesztői megjegyzések kísérik.
Schwartz, E. – Straub, J. (eds.), Acta Concilium Oeconomicorum. 1-4. Berlin, G. Rei- mer, majd Berlin-Leipzig,
Walter de Gruyter, 1914-1984.
17
■ A sorozat az epheszoszi, khalkédóni és II. konstantinápolyi egyetemes zsinatok fennmaradt
dokumentációjának kritikai kiadását közli. A kötetek (latin nyelvű) mindenekelőtt szövegkritikai jellegű
bevezetést és jegyzetapparátust is tartalmaznak.
Denzinger, Heinrich (- Schönmetzer, Adolf) (eds.), Enchiridion symbolorum, defi- nitionum et declarationum de
rebus fidei et morum. Freiburg/B. Herder, 1976.
■ A kötet a fennmaradt korai keresztény Hiszekegy-változatokat követően tartalmazza a kezdetektől napjainkig

a pápák és zsinatok azon hit- és erkölcstani tárgyú megnyilatkozásait, illetve amelyek már eleve ilyen céllal
fogalmazódtak meg, melyeket a kánonjogi hagyomány utóbb egyházjogi érvényességűeknek tekintett. A
szövegeket latin kritikai apparátus, illetve a görög nyelvű dokumentumokat latin fordítás kíséri.
Friedberg, Emil (ed.), Corpus iuris canonici. 1-2. Leipzig, Tauchnitz, 1879-1882.*
■ A XVI. század elejére kialakult kánonjogi corpus alapvető újabb kiadása. A szerkesztő ugyan nem
jelentéktelen számú kódex vizsgálatára alapozta kiadását, melyet bő és igen hasznos mellékletekkel is ellátott,
ám a többszáz fennmaradt kézirat szisztematikus áttekintése és a gyűjtemények – főleg a gratianusi Decretum –
forrásainak teljes körű feltárása, Friedberg tévedéseinek kiigazítása mindmáig várat magára. E kiadás tehát csak
megszorításokkal tekinthető kritikainak. A kiadó a szöveghez (latin nyelvű) bevezetést és apparátust mellékelt,
konkordanciákat ad, melyek megjelölik a corpusba bekerült szövegeknek a korábbi kánonjogi gyűjteményekben
elfoglalt helyét, valamint a dekretálisok esetében közli (kurzív formában) a kánonjogi gyűjteményekbe fel nem
vett részeket is. A kötetek incipitmutatója lehetővé teszi a középkorban szokásos hivatkozási rendszer szerint
megjelölt cikkelyek visszakeresését.
Monumenta iuris canonici. New York, Fordham University Press (1965-1971), majd Cittá di Vaticano,
Biblioteca Apostolica Vaticana (1971-), 1965-.
■ A sorozat középkori kánonjogi gyűjtemények és kommentárok kritikai kiadásait tartalmazza. Alsorozatai:

Corpusglossatorum, Corpus collectionum (illetve a kánonjogi tárgyú tanulmányköteteket, monográfiákat
tartalmazó Subsidia). A kötetek általában filológiai jellegű (valamely elterjedtebb nyugati nyelven íródott)
bevezetőt és (latin nyelvű) kritikai apparátust is tartalmaznak. A Corpus iuris canonicibe utóbb bekerült
gyűjteményekkel a sorozat szerkesztői eleddig – az ún. Extravangantes communes kivételével – nem
foglalkoztak.
Hallinger, Kassius (ed.), Corpus consuetudinum monasticarum. Siegburg, Franz Schmitt, 1963-.
■ A sorozat eddig megjelent tucatnyi kötete a VIII. századtól kezdődően közli a monasztikus rendek helyi
szokásjogi gyűjteményeit kritikai kiadásban. A dokumentumokat bő, mindenekelőtt filológiai jellegű (valamely
elterjedtebb modern nyugati nyelven íródott) bevezető és (latin nyelvű) kritikai apparátus kíséri.
Vanyó László (ed.), Ókeresztény írók. Budapest, Szent István Társulat, 1980-.
■ A sorozatnak a bevezető kötetet (Vanyó László, Az ókeresztény egyház és irodalma) követő, eddig megjelent
2-18. kötete a kereszténység első hat évszázada során íródott görög és latin teológiai és egyéb művek (apokrifek,
egyházfegyelmi dokumentumok, egyháztörténeti munkák) magyar fordításait közli, jelentős terjedelmű
bevezetőkkel.
1.2. B) NÉMET TERÜLETEK

Monumenta Germaniae Historica. Hannover, Hahnsche – Köln, Böhlau – Stuttgart, Anton Hiersemann –
München, Monumenta Germaniae Historica, 1826-.
■ A legátfogóbb és a legjobb színvonalú „nemzeti” forráskiadvány-sorozat, mely számos más középkori

kiadványsorozat inspirálója volt, és amely saját tanulmánykötet-sorozatot és folyóiratot is fenntart. Az MGH
500 és 1500 közötti, túlnyomórészt a korai germán királyságokban, a frank, majd keleti frank birodalomban, a
Német-római Császárság Itálián kívüli területein keletkezett, illetve részben az e területekre vonatkozó máshol
íródott források kritikai kiadására alakult. Kezdetben folio-méretben, három alsorozatra (Scriptores, Leges,
Diplomata) tagolva jelentek meg az MGH kötetei. Az 1870-es évektől kezdve e három sorozat tovább
tagolódott, újak jelentek meg mellettük, és a kötetek formátuma is változott (a 19. vége óta az in folio-köteteket
végleg felváltották a kisebb méretűek) . A sorozat kezdeti időszakában megjelent szövegek ugyan nem állnak a
kritikai szövegkiadás a későbbi köteteket jellemző szintjén, mindazonáltal a vállalkozás szinte minden kötetéről
18
elmondható, hogy saját korában a középkorász filológia élvonalába tartozott. A kötetek forrásonként – néhány
újabban indított sorozat kivételével – általában rövid, a szöveghagyomány kérdéseit tisztázó bevezetőt és alapos
kritikai apparátust tartalmaznak (a bevezető és az apparátus nyelve korábban latin, újabban német). A sorozat a
több száz megjelent kötet mellett is – részben a kiadásba bevont források körének jelentős bővítése miatt –
mindmáig befejezetlen. Az MGH jelenleg a következő forráskiadványokat tartalmazó alsorozatokra oszlik
(melyek közül több további – mintegy harminc – alsorozatot foglal magában):
I. Scriptores. Ide tartoznak az eredeti Scriptores alsorozatba, illetve az egyes szövegeit javítva közlő Sciptores
rerum Germanicarum. Nova series alsorozatba, a könnyen kezelhető Sciptores rerum Germanicarum in usum
scholarum separatim editi alsorozatba tartozó kötetek, éppúgy mint korai germán tárgyú alsorozatok (Auctores
antiquissimi, Scriptores rerum Merovingicarum, Scriptores rerum Langobardicarum et Italicarum saeculi VI-
IX), a német nyelvű középkori krónikák és az ún. invesztitúravita röpiratának alsorozatai (Deutsche Kroniken,
illetve Libelli de lite imperatorum etpontificum saeculi XI et XII conscripti), valamint egy, a XIII. század vége
és a XV. század közepe között keletkezett traktátusokat tartalmazó alsorozat (Staatsschriften des spateren
Mittelalters).
II. Leges. Az infolio-kötetek, a Nova series- és az ...in usum scholarum-kötetek itt is külön alsorozatot alkotnak,
akárcsak a korai germán ún. népjogok, az uralkodói törvényhozás, illetve a helyi kánonjog egyes forrástípusai.
III. Epistolae. Eléggé esetleges rendben több alsorozatra osztva.
IV. Diplomata. Az uralkodói okmányok kronologikus alapon több alsorozatba rendezve; külön egységet
alkotnak a birodalmi fejedelmek e sorozatban közölt okmányai.
V. Antiquitates. Költemények és necrologia-anyag több alsorozatra osztva.
VI. Deutsches Mittelalter. Az egyéb alsorozatokból kimaradt anyagok.
VII. Quellen zur Geistesgeschichte des Mittelalters. Teológiai és filozófiai művek.
Egyes köteteinek digitális verziója elérhető a Monumenta Germaniae Historica (MGH) adatbázis részeként:
http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#eMGH
Jaffé, P, et alii (eds.), Bibliotheca rerum Germanicarum. 1-6. Berlin, Weidmann, 18641873.
■ Elbeszélő források és levelek kritikai kiadásának gyűjteménye, mely kiegészíti az MGH által közölt anyagot.
A kötetek minimális terjedelmű bevezetőt és kritikai apparátust tartalmaznak (egyaránt latin nyelven).
Buchner, R. – Schmale, F. J. (eds.), Ausgewahlte Quellen zur deutschen Geschichte des Mittelalters. Freiherr
vom Stein Gedachtnisausgabe. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1955-.
■ A sorozatban elsősorban elbeszélő források, kisebb részben jogi szövegek jelennek meg, általában korábbi
kritikai kiadás szövegét alapul véve. A kötetek bilingvisek (az eredeti szöveg mellett német fordítást
tartalmaznak), a forrásokon kívül történeti (az ez alkalomra készült kritikai kiadások esetében ezen kívül
filológiai) bevezetőt, viszonylag szerény apparátust, valamint bibliográfiát is magukban foglalnak (a mellékletek
nyelve német). A sorozatban eddig megjelent mintegy 30 kötet többsége az MGH-ban publikált forrást tett
szélesebb körben hozzáférhetővé.
Deutsche Reichstagsakten. Áltere Reihe. Stuttgart-Gotha, Andreas Perthes (1867
1. , majd Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht (1956-).
■ A sorozat a német birodalmi gyűlésekkel kapcsolatos dokumentumokat ad közre 1376-tól kezdődően 1486-ig.
A III. Frigyes uralma alatt keletkezett vonatkozó anyag kiadása jelenleg még nem teljes. A kötetek a
dokumentumokon kívül rövid (német nyelvű) történeti bevezetőt és bő jegyzetapparátust tartalmaznak.
Chroniken der deutschen Stadte vom 14. bis ins 16. Jahrhundert. 1-36. Leipzig, Salomon Hirzel (1862-1917),
majd Stuttgart-Gotha, Andreas Perthes (1928-1931).*
■ Késő középkori német városok (szinte kizárólag német nyelvű) krónikáinak kiadásai, rövid (német nyelvű)
bevezetővel és jegyzetekkel.
19
Höhlmann, K., et alii (eds.), Hansisches Urkundenbuch. 1-11. Halle, Buchdruckerei des Weisenhauses, 1876-
1916.
■ A sorozatban a Hanza városainak 975 és 1500 között keletkezett okmányai jelentek meg (többnyire
diplomáciai okmányok) kritikai kiadásban (hiányzik az 1442-1450 közti anyag). A kötetekben rövid bevezető és
kritikai apparátus is található (mindkettő német nyelven).
Fontes rerum Austriacarum. Österreichische Geschichtsquellen. Wien, K. K. Hof- und Staatsdruckerei, majd
Wien-Leipzig, Hölder-Pichler-Tempsky, jelenleg Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der
Wissenschaften, 1849-.
■ Az ún. örökös tartományok (a cseh korona országai nélkül) történetére vonatkozó források részben kritikai
kiadásai. Alsorozatai: elbeszélő források, okmányok, helyi jogi források. A sorozatban eddig mintegy 110 kötet
jelent meg, a középkori tárgyú kötetek többsége javarészt diplomatikai anyagokat tartalmaz. A sorozat
köteteiben – olykor igen terjedelmes – (német nyelvű) bevezetés is található.
1.3. C) ITÁLIA
Muratori, Lodovico Antonio (ed.), Rerum Italicarum scriptores. 1-28. Milano, 17231751.
■ A legkorábbi „nemzeti” forráskiadvány-sorozat, mely a szerkesztő által elért 500 és 1500 közti itáliai
elbeszélő forrásokat kronológiai rendben, minimális forráskritikával közli. A kiadott szövegekhez rövid
bevezetőt és apparátust mellékel (az adott forrás nyelvét követve az utóbbiak latinul vagy olaszul íródtak).
Fonti per la storia d’Italia. Roma, Istituto Storico Italiano, 1887-.
■ Túlnyomórészt középkori, illetve kora reneszánsz források széles körének (városi statútumok, oklevelek,
leveleskönyvek, szépirodalmi alkotások, néhány filozófiai és teológiai munka) kritikai kiadásait tartalmazó
sorozat, melyben napjainkig mintegy 120 kötet jelent meg. A kötetek rövid, általában történeti és filológiai
adatokat egyaránt közlő (olasz nyelvű) bevezetést és – minimális – kritikai apparátust is tartalmaznak.
Codex diplomaticus regni Siciliae. Köln, Böhlau, 1983-.
■ A sorozat a dél-itáliai normann hódítás kezdeteitől keletkezett középkori okleveles anyag kritikai kiadására
vállalkozott. A dokumentumokat rövid (német nyelvű) bevezetés és jegyzetapparátus kíséri.
1.4. D) IBÉRIAI-FÉLSZIGET
Bofarull y Mascaro, Próspero de (ed.), Colección de documentos inéditos del Archivo de la Corona de Aragón.
1-41. Barcelona, José Eusebio Monfort, 1847-1876.
■ A sorozatban elbeszélő források, összeírások, szépirodalmi művek mellett az aragón korona országaiban
tartott cort(e)sek dokumentációja került publikálásra (az utóbbi forráscsoport a XV. század elejétől kezdődő
anyagot tartalmazza). A sorozatban megjelent szövegek nem tekinthetőek kritikai kiadásnak. A kötetekben rövid
bevezető és minimális jegyzetapparátus is található (spanyol nyelven).
Tilander, Gunnar (ed.), Leges Hispanicae Medii Aevi. 1-9. Uppsala-Stockholm, Alm- quist och Wiksell, 1937-
1959.
■ A sorozat a hispániai helyi jogok kodifikációit közölte kritikai kiadásban. A kötetekben tekintélyes
hosszúságú bevezető és kritikai apparátus is található (egyaránt spanyolul).
Portugaliae monumenta historica a saeculo octavo post Christum usque ad quintumdecimum. 1-6. Lisboa, 1856-
1897.
■ A sorozat elbeszélő források mellett helyi jogi és diplomatikai anyagot is tartalmaz.
1.5. E) FRANCIAORSZÁG
20
Bouquet, M., et alii (eds.), Recueil des historiens des Gaules et de la France. 1-24. Paris, Imprimerie
Royale/Impériale/Nationale, 1738-1904.
■ A sorozat Klodvigtól az egyenes ági Capetingek kihalásáig (1328) tartó korszak elbeszélő forrásainak
napjainkig legszélesebb körű kiadása mellett tartalmaz – jóval kevésbé átfogó jelleggel publikált – királyi
leveleket, okmányokat, normatív jogi anyagot is. A sorozatban közölt szövegek nem tekinthetők kritikai
kiadásnak. A kötetek elején (francia és latin nyelvű) rövid bevezetőt, a források mellett (az adott dokumentum
nyelvét követve francia vagy latin) jegyzetapparátust találunk.
Collection de textes pour servir a l’étude et a l’enseignement de l’histoire. 1-51. Paris, Picard, 1886-1929.
■ A sorozatban francia vonatkozású munkák, főleg elbeszélő források, valamint adminisztratív dokumentumok,
illetve néhány tematikus (pl. művészettörténeti tárgyú) mű kritikai kiadásai jelentek meg. A szövegek bő
történeti és szövegkritikai bevezető, valamint (szintén francia nyelvű) lábjegyzetek kíséretében jelentek meg.
Halphen, L. (- Latouche, R. – Vernet, A.) (eds.), Les classiques de l’histoire de France au moyen age. Paris, Les
Belles Lettres, 1923-.*
■ Szinte kizárólag elbeszélő források kritikai kiadását adó sorozat. A napjainkig megjelent közel 40 kötet
bilingvis (az eredeti forrás mellett modern francia fordítást is közöl). A szövegekhez alapos történeti és
szövegkritikai bevezető tanulmány, bibliográfia és jegyzetapparátus járul (francia nyelven) . A francia középkor
legfontosabb forrásainak jól használható és általában igen jó minőségű szöveget adó kiadásai. (Újabban
kivételesen az eredetit mellőzve is közöltek modern francia fordítást a sorozatban.)
Lauriere Eusebe de, et alii (eds.), Ordonnances des roys de France de la troisieme race jusqu’en 1514. 1-21 bis.
Paris, Imprimerie Royale/Impériale/Nationale, 17231849.
■ A király által, illetve nevében kiadott, 987 utáni (gyakorlatilag: 1051 utáni) francia normatív jellegűnek tartott
jogi okmányok gyűjteménye. Bár a szakirodalomban mindmáig nem sikerült – és talán lehetetlen –
egyértelműen meghatározni, hogy mely okmányok tekinthetők ordonnance-nak, az e kategóriába sorolható
szövegek jelentős hányada megtalálható a sorozatban. A gyűjteményben publikált szövegek nem tekinthetőek
kritikai kiadásnak. A kötetekben található francia nyelvű bő bevezető és számos jegyzet információi általában
már elavultak.
Isambert, F. A. – Jourdan, A. J. L. – Decrusy (eds.), Recueil général des anciennes lois francaises depuis l’an
420 jusqu’a la Révolution de 1789. 1-29. Paris, Freres Plon, 1821-1833.
■ A középkori anyagot a sorozat 1-11. kötete tartalmazza. Ordonnance-okon kívül a sorozat számos egyéb, a
király által, illetve nevében kiadott normatív tartalmú okmányt is tartalmaz. Nem tekinthető kritikai kiadásnak.
A korábban már kiadott szövegeket nem közli újra (a forrás megjelölésével regisztrálja). A kötetekben bő
bevezető és jegyzetapparátus is található (francia nyelven).
1.6. F) BRIT-SZIGETEK
Rerum Britannicarum Medii Aevi Scriptores (=Rolls Series). 1-253. London, Her Ma- jesty's Stationary Office,
1858-1896.*
■ A legkülönbözőbb angliai középkori források (elbeszélő források, filozófiai és teológiai művek, irodalmi
alkotások, politikai pamfletek stb.) legbővebb gyűjteménye. A kiadott szövegek minősége változó, csak a
kötetek egy része tesz eleget a modern kritikai kiadásokkal szemben megfogalmazható elvárásoknak. A sorozat
kötetei bő terjedelmű – általában mára elavult – történeti és szövegkritikai (angol nyelvű) bevezetőt és
jegyzetapparátust tartalmaznak.
Rymer, T. (- Sanderson, R.) (eds.), Foedera, conventiones... inter reges Angliae et alios quosvis imperatores,
reges... tractata. 1-20. London, 1704-1735.
■ A sorozat angol királyok más uralkodókkal kötött szerződéseit, diplomáciai levelezést, a pápa egyéb angliai
címzettű leveleit, valamint az uralkodó és alattvalói megállapodásait közli 1101-től 1654-ig. Nem tekinthető
kritikai kiadásnak. A dokumentumok apparátus nélkül jelentek meg.
Luders, A., et alii (eds.), Statutes of the Realm. 1-11. London, 1810-1828.
21
■ A sorozat 1235 és 1713 között keletkezett angliai törvények (statuta = az uralkodó és egyes alattvalói, illetve
az alattvalók bizonyos csoportjainak képviselői által közösen jóváhagyott normatív jogi szövegek) a publikáció
korának ismeretei szerint teljes gyűjteménye. Nem tekinthető kritikai kiadásnak.
Stubbs, William (ed.), Select Charters of English ConstitutionalHistory. Oxford, Clarendon Press, 19139.
■A szöveggyűjtemény a kezdetektől I. Edward uralmáig tartó korszak dokumentumaiból közöl válogatást,

melyekhez néhány esetben angol fordítást is mellékel. A kötetben könnyen kezelhető formában valóban
megtalálható a jelzett korszak legtöbb fontos okmánya, ám mind a válogatás szempontjai, mind a
dokumentumok bő terjedelmű bevezetőinek történeti interpretációi a történeti kutatás mára meghaladott fázisát
képviselik.
Chrimes, S. B. – Brown A. L. (eds.), Select Documents of English Constitutional History, 1307-1485. London,
A. & C. Black1961.
■ A szöveggyűjtemény kronológiailag a Stubbs-féle kötetet egészíti ki, a feldolgozott anyaggal kapcsolatos

felfogása azonban jelentősen eltér az utóbbiétól.
Douglas, David C. (ed.), English Historical Documents. 1-12. London, Eyre and Spot- tiswoode, 1952-1980.
■ A sorozat első négy kötete tartalmazza a középkori (kb. 500 és 1485 közti) anyagot. A vaskos kötetek angliai,
illetve – legalább részben – angliai vonatkozású dokumentumok modern angol fordítását közlik bő történeti
bevezetővel és alapos apparátussal (annotált bibliográfia, térképek, genealógiai és kronológiai táblák,
püspökjegyzékek). A sorozat középkori köteteiben egyaránt megtalálhatók elbeszélő források szemelvényei,
politikai és adminisztratív dokumentumok, gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozású források, korabeli
politikai pamfletek.
Scriptores Latini Hiberniae. Dublin, Dublin Institute for Advanced Studies, 1955-.
■ A sorozatban latin nyelvű írországi, illetve írországi vonatkozású elbeszélő források és forrásrészletek jelentek
meg, napjainkra mintegy bő tucatnyi kötetben. A kritikai kiadások bilingvisek (az eredeti szövegeken kívül
angol fordítást is tartalmaznak). A bevezető és a kritikai apparátus nyelve angol.
1.7. G) SKANDINÁVIA
Langebek, Jakob, et alii (eds.), Scriptores rerum Danicarum medii aevi. 1-8. Kpben- havn, Godiche, 1772-1834.
■ A sorozatban történetírói és hagiográfiai elbeszélő források jelentek meg, rövid bevezető és apparátus
kíséretében (az utóbbiak nyelve latin).
Fant, Erik Michael, et alii (eds.), Scriptores rerum Suecicarum medii aevi. 1-3. Upp- sala, Zeipel och Palmblad
(1818-1828), majd Stockholm, E. Berling (1871-1876), 1818-1876.
■ A sorozatban svéd, dán és német eredetű történetírói és hagiografikus elbeszélő források jelentek meg, a kor
kritikai kiadásainak szintjén. A dokumentumokhoz (latin nyelvű) főleg filológiai adatokat közlő bevezető és
jegyzetapparátus járul.
Schlyter, C. J. (ed.), Corpus juris Sveo-Gotorum antiqui. 1-13. Stockholm-Lund, Haeggström, 1827-1877.
■ A sorozatban a kor kritikai kiadásainak szintjén kiadott skandináv-germán szokásjogi gyűjtemények jelentek
meg. A kötetek elején bő (bilingvis: latin-svéd) bevezető, a dokumentumok mellett (latin nyelvű) kritikai
apparátus található.
1.8. H) LENGYELORSZÁG
Monumenta Poloniae Historica. 1-6. Lwów, Nakladem Wlasnym (1864-1888), majd Kraków, Academia
Litterarum Cracoviensis, 1864-1893.
■ A sorozat korai szláv, illetve lengyel elbeszélő forrásokat (történetírói és hagiografikus munkákat) tartalmaz.
A dokumentumok rövid (lengyel nyelvű) bevezetés és jegyzetapparátus kíséretében jelentek meg. A nem latin
nyelvű forrásokhoz lengyel fordítás járul.
22
Monumenta Poloniae Historica. Nova Series. Kraków, Nakladem Polskiej Akademii Umiejqtnosci, 1946-.
■ Az előző sorozat folytatása, mely napjainkra tucatnyi kötetet tartalmaz. A kötetek rövid történeti és bő
szövegkritikai bevezetést tartalmaznak (lengyel nyelven).
1.9. I) CSEHORSZÁG
Emler, Josef, et alii (eds.), Fontes rerum bohemicarum. Prameny dejin ceskych. 1-8. Praha, Nákladem Musea
Královstvi Ceskeho, 1873-1932.
■ A sorozatban a IX. század második fele és a XVI. század eleje között keletkezett ószláv és cseh elbeszélő
források (főleg történetírói és hagiográfiai munkák) jelentek meg, a kor színvonalán kritikainak tekintett
kiadásban. A dokumentumokat jegyzetapparátus és kötetenként rövid (cseh nyelvű) történeti és szövegkritikai
adatokat közlő bevezető kíséri. A sorozat első két kötetében szinte minden cseh fordítással együtt jelent meg, a
későbbi kötetekben csak kivételesen fordul elő cseh, illetve régi cseh szöveg esetében német átültetés. A sorozat
7. kötete nem jelent meg.
Erben, K. J., et alii (eds.), Regesta diplomatica nec non epistolaria Bohemiae et Moraviae. Prag/Praha, Regia
Scientiarum Societas Bohemiae (1855-1892), Ministerium Scholarum et Instructionis Publicae (1928-1929),
Institutum Historiae Bohemoslovacae nec non Universae (1953-), 1855-.
■ A sorozat kötetei 1378 előtti dokumentumokat tartalmaznak (jelenleg már csak az utolsó évek anyaga
hiányzik). Az eddig megjelent 7 kötet forrásonként rövid (latin nyelvű) bevezetőt és kritikai apparátust is ad. A
sorozat – címe ellenére – általában teljes terjedelemben közöl forrásokat.
Friedrich, Gustav, et alii (eds.), Codex diplomaticus et epistolaris regni Bohemiae. 1-5. Praha, Comitia Regni
Bohemiae (1904-1912), Terra Bohemiae (1942), majd Academia Scientiarum Bohemoslovacae (1962-1993),
1904-1993.
■ A sorozatban IX-XIII. századi dokumentumok jelentek meg kritikai kiadásban. A kötetekben rövid (latin
nyelvű) bevezető és jegyzetapparátus is található.
1.10. J) (A KORAI) HORVÁTORSZÁG

Stipisic, J. – Samsalovic, M. – Kostrencic, M. (eds.), Codex diplomaticus regni Croa- tiae, Dalmatiae et
Slavoniae. I. Zagreb, Jugoslavenska Akademija Znanosti i Umjetnasti, 1967.
■ A magyarországi középkor kutatói számára közismert Smiőiklas-féle forráskiadvány-sorozat kibővítve

újrakiadott első kötete a magyar-horvát kormányzati közösség létrejötte előtti – pontosabban 743 és 1100
közötti – dokumentumokat tartalmaz.
1.11. K) RUSZ, OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN

Polnoje szobranije russzkih letopiszej. Szankt-Peterszburg/Petrograd/Leningrad (1841
1929), majd Moszkva-Leningrad (1949-1959), utóbb Moszkva (1962-), 1841-.
■ A sorozat közel harminc (részben javított és bővített kiadásban újra kiadott) kötetében középkori, illetve XVI.
századi orosz elbeszélő források, javarészt kolostori évkönyvek kritikainak nem nevezhető kiadásai találhatóak.
A szövegek minimális (orosz nyelvű) bevezető és jegyzetapparátus kíséretében jelentek meg.
Pamjatniki literaturi drevnej Ruszi. Moszkva, Hudozsesztvennaja literatura, 1978-.
■ A sorozat modern orosz fordításban óorosz szépirodalmi, hagiográfiai és történetírói munkákat, illetve azok
szemelvényeit közli, bő történeti bevezető és alapos (egyaránt orosz nyelvű) kommentár kíséretében. A XI-Xv.
századi anyagokat a sorozat első öt kötete tartalmazza.
Lavrov, Pjotr Alekszejevics (ed.), Materiali po isztorii voznikovenija drevnejsej szlav- janszkoj piszmennoszti.
Leningrad, Akademija nauk SzSzSzR, 1930.*
23
■ A kötet korai szláv források (túlnyomó többségükben hagiográfiai munkák) szinte kritikai kiadásait
tartalmazza. Az ószláv szövegeket bő (orosz nyelvű) szövegkritikai bevezető és jegyzetapparátus kíséri.
Hurmuzaki, Eudoxiu, et alii (eds.), Documente privito(a)re la istoria Romanilor. 1-30. Bucuresti/Bucuresti,
1876-1942.
■ A sorozat a legkülönbözőbb, Moldva, Havasalföld (és Erdély) történetére vonatkozó dokumentumokat közli.
A latin nyelvű anyag szinte egésze és a görög nyelvű anyag nagyobb része más gyűjteményekből került
átvételre (forrásait a sorozat jelzi). A sorozat első kötetei az anyagokat meghatározott kronológiai keretek között
közlik, de az egyes kötetek által átfogott korszakok gyakran átfedik egymást. Utóbb a kötetek rendezőelvévé az
egyes forráscsoportok lelőhely szerinti publikálása vált. A XIII-XV. századi Havasalföldre és Moldvára
vonatkozó források a sorozat következő köteteiben találhatóak: I/1-2., II/1-2., VIII., XIII/1-2., XIV/1. A kötetek
apparátusa minimális, de (román nyelvű) regesztákat is találhatunk bennük.
Roller, Mihail, et alii (eds.), Documente privind istoria Romaniei. Bucuresti, Editura Academiei Republici
Populare Romane, 1951-.
■ A sorozat a legkülönbözőbb, Moldva, Havasalföld (és Erdély) történetére vonatkozó források román
fordításait közli. A középkori Havasalföld és Moldva történetével kapcsolatos dokumentumok – többnyire
okleveles anyag – esetében a kötetek közlik a latin nyelvűek eredeti szövegének átiratát, valamint a görög és
ószláv nyelvűek közel felének (változó minőségű) fotokópiáit. A dokumentumok nem jelentéktelen része itt
került először publikálásra. A kötetek apparátusa minimális, de (román és orosz nyelvű) regesztákat is
tartalmaznak. A középkori moldvai és havasalföldi anyagokat tartalmazó kötetek:
Moldova. Veacul XIV-XV. 1-2. 1384 és 1500 közti anyagok kronologikus rendben.
Tara Romaneasca. Veacul XIII-XV. 1247 és 1500 közti anyagok kronologikus rendben.
Zbornik za isztoriju, jezik i knizsevnoszt szrpszkog naroda. Beograd, Szrpszka Akademija, 1902-.
■ A több alsorozatra oszló vállalkozás a legkülönfélébb, korántsem csak szerb vonatkozású forrásokat közli. A
középkori Szerbia emlékei az alábbi alsorozatban, illetve kötetben találhatóak: Spomenici na szrpszkom jeziku.
Az alsorozat kötetei közül mintegy tucatnyi közöl különböző középkori szerb dokumentumokat.
A Fontes rerum slavorum meridionalium alsorozat 5. kötete: Diplomata Graeca regum et imperatorum Serviae.
Sztara balgarszka literatura. Szofia: Balgarszki piszatel, 1981-.
■ A hétkötetesre tervezett sorozatban IX-XVI. századi bolgár, illetve bolgár vonatkozású történeti, hagiográfiai
és szépirodalmi források fordításai jelennek meg (egész művek és szemelvények egyaránt) . A kötetekben a
bolgár fordítások mellett bő történeti bevezető és jegyzetapparátus is található (szintén bolgár nyelven). A
történeti munkákat a sorozat harmadik – már megjelent – kötete tartalmazza.
1.12. L) BIZÁNC
Niebuhr, B. G. (- Bekker, J.) (eds.), Corpus scriptorum historiae Byzantinae. 1-50. Bonn, Weber, 1828-1897.
■ A sorozat a bizánci elbeszélő források teljesnek szánt gyűjteménye. A kötetek az egyes szerzőket bemutató
viszonylag rövid latin nyelvű bevezetést követően az eredeti szövegek mellett latin fordítást, illetve apparátust
tartalmaznak. A kiadott szövegek minősége ritkán éri el a modern kritikai kiadások szintjét.
Corpus fontium historiae Byzantinae. Berlin-Wien stb., 1967-.
■ A sorozat a bizánci források minél teljesebb körű kritikai kiadására vállalkozott. A sorozat szerkesztését az
International Association of Byzantine Studies felügyelete alatt több tudományos műhely végzi. A washingtoni
és bécsi sorozatokban a kiadott szövegeket angol, illetve német fordítások kísérik, a többi – berlini, brüsszeli,
párizsi, itáliai és thesszaloniki – sorozat fordításokat nem tartalmaz.
Diehl, Charles, et alii (eds.), Collection byzantine. Paris, Les Belles Lettres, 1926-.
24
■ Különböző bizánci szerzők, főleg történetírók műveinek kritikai kiadásai jelennek meg a sorozatban. Az eddig
megjelent több mint húsz kötet bilingvis: az eredeti szöveg mellett francia fordítást is tartalmaznak. Szintén
francia nyelvűek a kötetekben található, az adott szerzőt és művet bemutató igen alapos tanulmányok és
kommentárok, valamint a kritikai apparátus.
1.13. M) KERESZTES HADJÁRATOK, KERESZTES ÁLLAMOK

Recueil des historiens des croisades. Paris, Imprimerie Royale/Impériale/Nationale, 1841-1906.
■
A sorozat az elbeszélő forrásokon kívül tartalmaz egyéb, a keresztes államok kormányzatával kapcsolatos
dokumentumokat, így a helyi szokásjog kodifikációit is. A keleti (de nem görög) nyelvű forrásokat közlő
kötetek egyben francia fordítást is tartalmaznak. A kötetekben hosszú bevezetés és jegyzetapparátus is található
(francia nyelven).
1.14. N) EGYÉB FORRÁSKIADVÁNYOK, FORRÁSFORDÍTÁSOK

Galbraith, V. H. – Mynors, R. A. B., et alii (eds.), Oxford Medieval Texts (korábban: Nelson’s Medieval Texts,
1949-1953, majd Medieval Classics, 1953-1966). London,
Thomas Nelson and Sons (1949-1966), majd Oxford, Clarendon Press (1966-),
1949-.
■ A sorozat(ok) eddig megjelent félszáz kötetében a legkülönbözőbb középkori források (teológiai, filozófiai
művek, elbeszélő források, jogi szövegek stb.) kritikai kiadásai jelentek meg. A sorozat kötetei bilingvisek (az
eredeti szövegek mellett angol fordítást is tartalmaznak). A kiadott szöveghez általában igen alapos, történeti és
szövegkritikai információkat és bibliográfiát egyaránt tartalmazó (angol nyelvű) bevezetés járul.
Historische Texte. Mittelalter. 1-17. Germering, S. Stahlmann (1965-1966), majd Göttingen, Vandenhoeck und
Ruprecht (1967-1976), 1965-1976.
■ A sorozat tematikusan összeállított kötetei a Frank Birodalom, a Német-római Császárság, a pápaság

története, illetve általában a középkori egyház- és vallástörténet egyes kérdéseivel kapcsolatos szemelvényeket
tartalmaznak eredetiben (a nem latin és nem régi német nyelvű szövegek esetében német fordítás kíséretében).
A rövid kötetek minimális apparátust – bevezetőt és a szemelvények forrásainak megjelölését – tartalmaznak.
Kieft, C. van de – Niemeyer, J. F. – Herwijnen, G. van (eds.), Elenchus fontium historiae urbanae. Leiden, E. J.
Brill, 1967-.
■ A sorozatban 1250 előtti (Skandinávia esetében: 1300 előtti) városi dokumentumok kiadásai jelennek meg a
mai országonként csoportosítva, azon belül kronologikus rendben. Napjainkig a németországi, osztrák, Benelux,
skandináv, brit és ír anyag látott napvilágot. A sorozatba tartozó magyar anyagot (III/2. kötet) a budapesti
Balassi Kiadó jelentette meg 1997-ben. A kötetekben minimális bevezető és jegyzetapparátus is található (a
kötet szerkesztőjének nyelvén).
Gombos F. Albin (ed.), Középkori krónikások. 1-16. Brassó, Brassói Lapok (19011906), majd Budapest,
Athenaeum (1908-1913), 1901-1913.
■ A sorozatban középkori elbeszélő források magyar fordításai jelentek meg. A fordítások nyelvezete ugyan
régies, és a kötetekben található történeti bevezető tanulmányok szemlélete (és néha információi is) elavultak,
ám a sorozat a maga nemében napjainkig a legnagyobb szabású vállalkozásnak számít.
Az elmúlt évtizedekben magyarul két középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény jelent meg:
Mezey László (ed.), Krónikások, krónikák. 1-2. Budapest, Gondolat, 1960. Első kötete utóbb más címmel is
megjelent: Mezey László (ed.), Róma utódai. Budapest, Szépirodalmi, 1986.
■ A két kötet az V-XIII. század közötti időszak elbeszélő forrásainak magyarra fordított részleteit közli.
Sz. Jónás Ilona (ed.), Egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet a IV- XV. században. 1-2.
Budapest, Tankönyvkiadó, 19711; Budapest, Osiris, 19992.
25
■ A szöveggyűjtemény az V-XV. század közötti periódusból közli elbeszélő és más jellegű források (oklevelek,
összeírások stb.) részleteit. A nyugati kereszténység területén kívül kitekint Bizáncra és az arab világra is.
Records of Civilization. Sources and Studies*, újabban (1990-től) Records of Western Civilization cím alatt.
New York, Columbia University Press, 1915-.
■ A régi sorozatban főleg középkori elbeszélő források és társadalomtörténeti tárgyú szövegválogatások, míg az
új sorozatban mindenekelőtt középkori és reneszánsz filozófiai és teológiai munkák angol fordításai jelentek,
illetve jelennek meg. A régi sorozat nagyszámú, az új sor mintegy tucatnyi kötetében bő történeti bevezető
található (bibliográfiával), melyek színvonala a kezdőknek szóló, alapvető információkat megbízhatóan közlő
szövegektől a lényeges új tudományos eredményeket közlő kismonográfiákig terjed (az utóbbiak száma a
csekélyebb).
Mediaeval Sources in Translation. Toronto, Pontifical Institute of Mediaeval Studies, 1972-.
■ Főleg teológiai és filozófiai traktátusok jó minőségű fordításait közlő sorozat. A kötetekben nem jelentéktelen
– általában a téma legismertebb kutatójának tollából származó – bevezető tanulmány, jegyzetapparátus és
bibliográfia is található.
A nagyobb nyugati nyelveken kiadott ismert zsebkönyvtári sorozatok közül több szakmailag is számottevő
színvonalon közli egyebek mellett számos középkori elbeszélő forrás, teológiai és filozófiai munka, illetve
szépirodalmi mű fordításait, olykor a legjobb elérhető kiadásokból átvett eredeti szöveg (ritkán: külön e célra
készített kritikai kiadás), valamint minden esetben figyelemre méltó, bibliográfiával kiegészített bevezetés és
jegyzetapparátus társaságában. A legfontosabb ilyen sorozatok:
Penguin Classics. London, Penguin Books (csak angol fordítás).
Universal-Bibliothek. Stuttgart, Reclam Verlag (bilingvis kötetek).
GF. Paris, Flammarion (bilingvis kötetek).
Lettres gothiques. Paris, Le Livre de Poche (bilingvis kötetek).
2. II. A középkortudomány szakirodalma3

2.1. A) BEVEZETŐ MŰVEK AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR
TANULMÁNYOZÁSÁHOZ
Boockmann, Hartmut, Einführung in die Geschichte des Mittelalters. München: Beck, 1996.
■ Átfogó bibliográfia segítségével bemutatja a középkori társadalom-, gazdaság-, jog- és egyháztörténet főbb
csomópontjait.
Goetz, Hans-Werner, Proseminar Geschichte: Mittelalter. Stuttgart, Ulmer, 1993.
Pacaut, Marcel, Guide de l’étudiant en histoire médiévale. Paris, Presses universitaires de France, 1973.
■ A középkortudomány kézikönyveinek, a történeti segédtudományoknak és a forrásrepertóriumoknak a

kommentált bibliográfiáját adja.
Powell, James M. (ed.), Medieval Studies: An Introduction. Syracuse, N. Y., Syracuse University Press, 1992.
■ A kötet a tág értelemben vett történeti segédtudományokról (paleográfia, diplomatika, kronológia,

irodalomtörténet, régészet stb.) szóló tanulmányokat tartalmaz, melyeket elismert szaktekintélyek írtak.
Quirin, Heinz, Einführung in das Studium der mittelalterlichen Geschichte. Stuttgart: F. Steiner, 1991.
3
Az alábbi, teljességre értelemszerűen nem törekvő válogatás elsősorban az angolul, németül és franciául elérhető kézikönyveket mutatja
be. Nem célja a magyar nyelvű munkák összegyűjtése, melyek a hazai olvasók számára amúgy is könnyebben elérhetők.
26
■ A középkori forrástípusok, a forráskritika, a történeti segédtudományok gazdag bibliográfiája mellett az
elbeszélő források és az oklevélkiadások listáját nyújtja, amelyek főleg, de nem kizárólag a középkori német
történelem kutatása szempontjából fontosak. Ezen kívül számos ország uralkodótáblázatait és
uralkodócsaládjának genealógiáját is közli. A kötetet külön összefoglaló bibliográfia zárja.
2.2. B) BIBLIOGRÁFIÁK
Sajnálatos módon se az európai, se a magyar középkor kutatásának nem létezik átfogó, teljességre törekvő vagy
teljesnek tekinthető bibliográfiája, amely megbízható módon felsorolná egy témakör kutatásának legfontosabb
szakirodalmát. Ezt a hiányt számos regionális, tematikus vagy más módon válogatott bibliográfia próbálja
pótolni – csak részleges sikerrel. A valamely problémakör vizsgálatában elmélyedni kívánó kutató ezért a
monográfiák kínálta szakirodalmi tájékoztatás mellett kénytelen a különböző folyóiratokban (Cahiers de
civilisation médiévale Xe-XIIe siecles, De- utsches Archiv für Erforschung des Mittelalters, Byzantinische
Zeitschrift, Revue d’Histoire Ecclesiastique: Bibliographie) rendszeresen megjelenő bibliográfiai válogatásokat
is követni.
Bibliographie annuelle de moyen age tardif. Turnhout, Brepols, 1991-.
Boyce, Gary Cowan (ed.), Literature of Medieval History, 1930-75: a Supplement to Louis John Paetow’s A
Guide to the Study of Medieval History. 1-5. Millwood, N. Y., Kraus International Reprints, 1981.
■ Paetow művéhez összeállított kiegészítő bibliográfia, amely újabb publikációkat is feldolgoz. A négykötetnyi
adatsort az utolsó kötetben index követi.
Chevalier, Ulysse, Répertoire des sources historiques du Moyen Age: Bio-Bibliographie. 1 –2. Paris, Alphonse
Picard et fils, 1905-1907.
Chevalier, Ulysse, Répertoire des sources historiques du Moyen Age: Topo-Bibliographie. Paris, Montbéliard,
1894-1903.
■ A Bio-Bibliographie a középkorban élt személyekhez kapcsolódó bibliográfiákat tartalmaz, amelyeket rövid

életrajzi vázlatok vezetnek be. A Topo-Bibliographie a helynevek mellett történeti fogalmakra, intézményekre,
(pl. szerzetesrendekre) vonatkozó bibliográfiát közöl. Mindkét mű egyaránt tartalmaz forrásokra és
szakirodalomra való utalásokat. Chevalier két műve az európai középkortudomány nagy alkotásai közé számít
annak ellenére, hogy adatai kétségtelenül elavultak.
Constable, Giles, Medieval Monasticism: A Select Bibliography. Toronto, University of Toronto Press, 1976.
Crosby, Everett U. – Bishko, Julian C. – Kellogg, Robert L., Medieval Studies: A Bibliographic Guide. New
York, Garland Publishing, 1983.
Dahlmann, Friedrich Christoph – Waitz, Georg, Quellenkunde der deutschen Geschichte: Bibliographie der
Quellen und der Literatur zur deutschen Geschichte. Stuttgart, A. Hiersemann, 1985-.
■ A XIX. században született mértékadó német történeti bibliográfiának jelenleg a nyolckötetesre tervezett 10.
kiadása jelenik meg a göttingeni Max-Planck-Institut für Geschichte szerkesztésében. Forrásokra vonatkozó
adatokat és bibliográfiát egyaránt tartalmaz, nemcsak a modern Németország területére, hanem mindazon
államokra vonatkozólag is, melyek korábban Németország részei voltak. A mű nagyobb részei tematikailag,
földrajzi egységek és történeti korszakok szerint csoportosítják a hivatkozásokat.
Davis, R. H. C., Medieval European History, 395-1500: A Select Bibliography. London, Historical Association,
1968.
International Medieval Bibliography. Leeds: University of Leeds, 1967-.
■ Évente kétszer kiadott bibliográfia, amely a folyóiratokban, emlékkönyvekben, tanulmánykötetekben

publikált, más bibliográfiák által gyakran nem feldogozott anyagot tartalmazza. Évente majdnem tízezer új
hivatkozást közöl, alapos tárgy- és névmutatóval ellátva. A közép-kelet-európai országokban megjelent
publikációkat is igyekszik feldolgozni. Jelenleg az 1967-2002 közötti évek anyaga, több mint kétszázezer cikk
adatai már CD-ROM-on és az interneten is hozzáférhetőek. http://www.brepols.net/publishers/cd-
rom.htm#IMB_on_CD-ROMhttp://www.leeds.ac.uk/imi/imb/imb.htm
27
Medioevo latino: bollettino bibliografico della cultura europea da Boezio a Erasmo (secoli VI- XV) Spoleto:
Centro italiano di studi sull' alto medioevo, 1980-, majd Firenze, Sismel, Edizioni del Galluzzo
■ Az V. század vége és a XVI. század eleje között keletkezett latin nyelvű szöveges források legteljesebb évente
megjelenő bibliográfiája. Elérhető CD-ROM-on is: http://www.sismel.it/it/ frame.htm
Paetow, Louis John, A Guide to the Study of Medieval History. Millwood, N. Y.: Kraus Reprint, 1980.
■ Bár eredetileg 1917-ben jelent meg, de ennek ellenére az általános bibliográfiai gyűjtemény még mindig
használatos. Ismerteti a kézikönyveket, segédtudományi munkákat, középkori történeti szintéziseket és a
forráskiadásokat. Emellett kronológiailag, valamint tematikusan tagolt bibliográfiát is ad.
2.3. C) KÖZÉPKORTUDOMÁNYI LEXIKONOK, ENCIKLÓPÉDIÁK

2.3.1. C.1. Általános lexikonok
Clavis Mediaevalis. Kleines Wörterbuch der Mittelalterforschung. Meyer, Otto – Klauser, Renate eds.,
Wiesbaden, Harrasowitz, 1962.
Dictionnaire encyclopédique du Moyen Age. Vauchez, André ed., 1-2. Paris, Editions du Cerf, 1997. angolul:
Vauchez, André – Dobson, Barrie – Lapidge, Michael, Encyclopedia of the Middle Ages. Cambridge, James
Clarke, 2000.
■ A lexikon középkori országokkal, régiókkal, fogalmakkal és személyekkel kapcsolatos szócikkeket tartalmaz.
Dictionary of Medieval Civilization. Dahmus, Joseph Henry ed., New York, Macmillan, 1984.
■ Egykötetes középkori lexikon, rövid, vázlatos szócikkekkel.
Dictionary of the Middle Ages. Strayer, Joseph R. ed., 1-13. New York: Scribner, 1982–1989.
■ A további tájékozódáshoz jó kiindulási alapot jelentő általános középkori lexikon. A szócikkek személy- és
földrajzi neveket, valamint fogalmakat egyaránt tartalmaznak. A szócikkekhez bibliográfia kapcsolódik, amely
elsősorban az angol nyelvű forrásfordítások és szakirodalom megtalálásában segíthet. Az utolsó kötet indexet
tartalmaz.
Hilfswörterbuch für Historiker: Mittelalter und Neuzeit. Haberkern, Eugen – Wallach, Joseph, Friedrich, 1-2.
Tübingen, Francke, 1987.
■ A kötet a közép- és újkorhoz kapcsolódó történetfogalmak magyarázatát adja.
Lexikon des Mittelalters. 1-10. München, Artemis-Verlag, 1991-1999.
■ A jelenlegi legrészletesebb lexikon az európai középkorról (300-1500) kitekintéssel a Közel- és Közép-

Keletre, valamint Észak-Afrikára. Több mint 31 ezer szócikket tartalmaz, amelyekhez a forrásokat és a
szakirodalmat felsoroló függelék kapcsolódik.
A teljes lexikon a Metzler Verlag kiadásában elérhető digitális verzióban is:

http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#LEXMA
The Middle Ages: A Concise Encyclopedia. Loyn, H. R. et al. eds., London, Thames and Hudson,1989.
Sachwörterbuch der Mediaevistik. Dinzelbacher, Peter ed., Stuttgart, Alfred Kroner Verlag, 1992.
2.3.2. C.2. Vallás- és egyháztörténeti lexikonok

Dictionnaire d’archéologie chrétienne et de liturgie. Cabrol, Fernand – Henri Leclercq – Henri-Irénée Marrou
eds., 1-15. Paris, Letouzey et Ané, 1907-1953.
■ A gazdag bibliográfiával ellátott tanulmányok kb. Nagy Károly koráig tárgyalják többek között a keresztény
művészettel és liturgiával kapcsolatos témaköröket.
28
Dictionnaire d’histoire et de géographie ecclésiastiques. Baudrillart, Mgr. Alfred – Vogt, Albert – Rouzies,
Urbain eds., Paris, Letouzey et Ané, 1912-1987.
■ Általános, nem csak középkori vonatkozású katolikus egyházi lexikon, intézményekről, személyekről,
földrajzi egységekről szóló címszavakkal.
Dictionnaire de droit canonique. Naz, R. ed., 1-7. Paris, Librairie Letouzey, 1935-1965.
Dictionnaire de la spiritualité ascétique et mystique, doctrine et histoire. Marcel Viller ed., 1-16., 103 fasc. Paris,
Beauchesne, 1937-1995.
Encyclopaedia Judaica. Roth, Cecil – Wigoder, Geoffrey eds., 1-16. New York, 19711972.
Encyclopedia of Early Christianity. Ferguson, Everett – Mchugh, Michael P – Norris, Frederick W. – Scholer,
David M. eds., New York, Garland, 1990.
Encyclopaedia of Islam. Kramers, J. H. – Gibb, H.A.R. – Lévi-Provenqal, E. eds., Leiden, Brill, 1954-.
Encyclopedia of the Early Church. Di Berardino, Angelo ed., 1-2. New York, Oxford University Press, 1992.
Encyclopedia of Monasticism. Johnston, William M. ed., 1-2. Chicago, Fitzroy Dear- born, 2000.
Lexikon für Theologie und Kirche. Hofer, Josef – Rahner, Karl eds., 1-11. Freiburg/B., Herder, 1957-19672.
valamint Buchberger, Michael (ed.) 1-11. Freiburg/B., Herder, 1993-20013.
■ Használata elsősorban a vallás- és egyháztörténet kutatásánál lehet hasznos, a szócikkek nemcsak a

középkorra vonatkozó anyagot tartalmaznak.
Oxford Dictionary of Saints. Farmer, David Hugh ed., Oxford, Oxford University Press, 1997 4.
Oxford Dictionary of the Christian Church. Cross, Frank – Livingstone, Elizabeth eds., Oxford, 1974.
Reallexikon für Antike und Christentum; Sachwörterbuch zur Auseinandersetzung des Christentums mit der
antiken Welt. Klauser, Theodor ed., 1-10. Stuttgart, Hiersemann,
1950-1978.
2.3.3. C.3. Egyes országok középkori történetére vonatkozó lexikonok

Medieval England: An Encyclopedia. Szarmach, Paul E. – Tavormina, M. Teresa – Rosenthal, Joel Thomas
eds., New York, Garland, 1998.
Medieval France: An Encyclopedia. Kibler, William – Zinn, Grover eds., New York: Garland, 1995.
Medieval Germany: An Encyclopedia. Jeep, John M. ed., New York, Garland Publi- shing, 2001.
Medieval Iberia: An Encyclopedia. Gerli, E. M. et al. eds., New York, Garland, 2003.
Medieval Italy: An Encyclopedia. Kleinhenz, Christopher – Lansing, Richard eds., New York, Garland, 2003.
Medieval Scandinavia: An Encyclopedia. Pulsiano, Philip – Wolf, Kirsten eds., New York: Garland, 1993.
Oxford Dictionary of Byzantium. Kazhdan, Alexander P. ed., 1-3. New York, Oxford University Press, 1991.
■ A IV-XV. századi Bizánccal kapcsolatos alapismereteket tartalmazó interdiszciplináris kézikönyv. A

címszavakhoz a források és a legújabb szakirodalom felsorolása kapcsolódik. Nem bizantinológusok számára is
jól használható.
2.3.4. C.4. Tematikus lexikonok

Dictionnaire des auteurs grecs et latins de l’Antiquité et du Moyen Age. Buchwald, W. – Hohlweg, A. – Prinz,
O. trans. J. D. Berger and Jacques Billen eds., Turnhout, Brepols, 1991.
29
Encyclopedia of the Renaissance. Grendler, Paul F. ed., New York, Charles Scribner's Sons, 1999.
Medieval Archaeology: An Encyclopedia. Crabtree, Pam J. ed., New York, Garland, 2000.
Trade, Travel, and Exploration in the Middle Ages: An Encyclopedia. Friedman, John Block – Figg, Kristen
Mossler eds., New York, Garland Publishing, 2000.
2.4. D) SEGÉDKÖNYVEK AZ ÍROTT FORRÁSOK

AZONOSÍTÁSÁHOZ ÉS ELEMZÉSÉHEZ
2.4.1. D.1. Repertóriumok és forrástani bevezetések
Génicot, Léopold (ed.) Typologie des sources du moyen age occidental. Turnhout, Brepols, 1972-.
■ Jelenleg 85 angol, német illetve francia nyelven íródott füzetből álló, folyamatosan új részekkel kiegészülő
sorozat, amely a középkori források legszélesebb körével foglalkozik, ideértve a tárgyi és képi forrásokat is.
Külön füzet szól minden forrástípusról, amelyekről rövid, jól tagolt elemzést és bibliográfiát ad.
Potthast, August, Bibliotheca historica medii aevi. (Wegweiser durch die Geschichtswerke des europaischen
Mittelalters bis 1500.) 1-2. Berlin, W. Weber, 1896.
■ XIX. századi kísérlet a középkori publikált források teljességének bemutatására. Középkori szerzők
alfabetikusan rendezett listáját tartalmazza, és felsorolja a nevük alatt fennmaradt művek kéziratait, ezek
kiadásait, modern fordításait és egy rövid, ezekhez kapcsolódó bibliográfiát is közöl. Emellett a forráskiadások
sorozatainak, és a középkori szentek vitáinak felsorolását adja. Némileg idejétmúlt, de azon szerzőkre
vonatkozólag, akik nem szerepelnek a Repertorium fontium historiae medii aevi eddig megjelent köteteiben,
máig is nélkülözhetetlen.
Repertorium fontium historiae medii aevi primum ab Augusto Potthast digestum, nunc cura collegii
historicorum e pluribus nationibus emendatum et auctum. 1-, Rome, Instituto storico italiano per il Medio Evo,
1962-.
■ A Potthast-féle Bibliotheca historica medii aevi új, bővített kiadásának szándékával indult sorozat. Az egyes
forrásokat a szerzőjük neve, illetve az anonim művek esetében a mű címe szerint alfabetikusan rendezi. 2002-
ben kezdődött a P betűt magában foglaló 9. kötet füzeteinek kiadása. Az első kötet a középkori
forráskiadványok sorozatainak a listáját adja, míg a 2. kötettel kezdődő rész a „Potthasthoz” hasonlóan a
középkori szerzők neve szerint közli a legfontosabb adatokat (kéziratok, kiadás, fordítás, bibliográfia). A
szerzőkről rövid életrajzi vázlatokat ad. A feldolgozott anyag lényegesen bővebb, mint ami a „Potthastban”
található. http://www.isime.it/Repertorium/indexRep.htm
Lapidge, Michael – Garfagnini, Gian Carlo – Leonardi, Claudio (eds.), Compendium auctorum Latinorum
Medii Aevi: 500-1500 (CALMA). Firenze, Sismel edizioni del Galluzzo, 2000-.
■ A Repertorium fontium historiae medii aevi kiadványához hasonló programmal induló új repertórium, amely
az írott források kéziratainak, kiadásainak és kommentárjainak strukturált rendszerét nyújtja.
http://www.sismelfirenze.it/calma/ita/calma.htm
Caenegem, R. C. van. – Ganshof, F. L., Encyclopedie van de geschiedenis der Middeleeuwen; inleiding tot de
geschreven bronnen van de geschiedenis der westerse Middeleeuwen. Gent, E. Story-Scientia, 1962. Német
fordítás: Kurze Quellenkunde des westeuropaischen Mittelalters; eine typologische, historische und
bibliographische Einführung. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1964. Angol fordítás: Guide to the Sources
of Medieval History. Amsterdam; New York, North-Holland Pub. Co., 1978. Új francia nyelvű, bővített kiadás:
Introduction aux sources de l’histoire médiévale. Typologie,
Histoire de l’érudition médiévale, Grandes collections, Sciences auxiliaires, Bibliographie. Turnhout, Brepols,
1997.
■ Az egyik legjobban használható középkortudományi segédkönyv. A nagyobb fejezetek tipologizálják a

középkori történelem forrásait (1.), ismertetik a legfontosabb könyvtárakat és levéltárakat (2.), bemutatják a
30
nagy forráskiadvány-sorozatokat és repertóriumokat (3.), felsorolják a középkori források tanulmányozásához
szükséges kézikönyveket (4.) és bibliográfiával ellátott bevezetést adnak a történeti segédtudományokhoz.
Bak, János M., Medieval Narrative Sources: A Chronological Guide, with a List of Major Letter Collections.
New York & London, Garland, 1987. Németül: Bak, János M. – Quirin, Heinz – Hollingsworth, Paul,
Mittelalterliche Geschichtsquellen in chronologischer Übersicht: nebst einer Auswahl von Briefsammlungen.
Stuttgart, Steiner, 1987. Digitális változatát lásd: http://www.consulex.hu/ms/centers/biblio/
■ A nyugati és keleti kereszténység területéről, valamint Bizáncból származó középkori krónikákkal, szentek
életírásaival és levélgyűjteményekkel foglalkozó könnyen használható, jól indexált segédkönyv. A forrásokról a
szövegkiadás adatai mellett az esetleges modern nyelvi fordításokra is utal.
Wattenbach, Walter – Levison, Wilhelm (eds.), Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Vorzeit und
Karolinger. Weimar, Böhlau, 1952-1973.
Wattenbach, Walter – Holzman, Robert (eds.), Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Die Zeit der
Sachsen und Salier. 1-3., Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgemeinschaft, 1967-1971.
Wattenbach, Wilhelm – Schmale, F. J. (eds.), Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Vom Tode Kaiser
Heinrichs V. bis zum Ende des Interregnum. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgemeinschaft, 1976.
Bibliotheca Hagiographica Latina Antiquae et Mediae Aetatis. 1-3. Bruxelles, 18981901, 1911.
Fros, Henricus (ed.), Bibliotheca hagiographica Latina antiquae et mediae aetatis: Novum supplementum.
Bruxelles, Société des Bollandistes, 1986.
Hankin, Francois (ed.), Bibliotheca hagiographica Graeca. Bruxelles, Société des Bollandistes, 1957.
Hankin, Francois (ed.), Novum auctarium bibliothecae hagiographicae Graecae. Bruxelles, Société des
Bollandistes, 1984.
■ A fenti kiadványok a középkori latin és görög hagiográfia forrásainak teljességre törekvő repertóriumát adják,
melyek minden nyomtatott kiadásban megjelent forrást külön sorszám szerint regisztrálnak.
Dekkers, Eligius, Clavis patrum Latinorum. Turnhout, Brepols, 1995.
Geerard, M., Clavis patrum Graecorum. 1-2. Turnhout, Brepols, 1974-1983.
Berlioz, Jacques – Guyotjeannin, O. (eds.): L’atelier du Médiéviste.
■ Az új sorozatnak az alább felsorolt már megjelent kötetei a legfrissebb bibliográfián alapuló tájékoztatást
nyújtják az írott és más jellegű források elemzéséhez.
Berlioz, Jacques: Identifier sources et citations. Turnhou, Brepols, 1994.
■ A középkori források meghatározásához szükséges szinte teljes apparátust tartalmazza, az egyes forrástípusok
kiadványsorozatai, segédkönyvei szerinti csoportosításban.
Guyotjeannin, O. – Pycke, J. – Tock, B.-M., Diplomatique médiévale. Turnhout, Brepols, 1993.
Lecouteux, C., L’allemand médiéval. Turnhout, Brepols, 1996.
Carruthers, L., L’anglais médiéval. Introduction, textes commentés et traduits. Turnhout, Brepols, 1997.
Favreau, R., Épigraphie médiévale. Turnhout, Brepols, 1998.
Fossier, R., L’histoire économique et sociale du moyen age occidental. Questions, sources, documents
commentés. Turnhout, Brepols, 2000.
Dumas, F. – Bompaire, M., Numismatique médiévale. Turnhout, Brepols, 2000. Redon, O. – Battaglia Ricci, L.
– Beltrami, P G. – Brunet, J. – Grieco, A., Les langues de l’Italie médiévale. Textes d’histoire et de littérature,
Xe-XIVe siecle. Turnhout, Brepols, 2002.
31
Vauchez, A. – Caby, C. (eds.), Moines, chanoines et religieux au Moyen Age. Turnhout, Brepols, 2003.
Philippart, Guy (ed.), Hagiographies: histoire internationale de la littérature hagiographique latine et

vernaculaire en Occident des origines a 1550. 1-3. Turnhout, Brepols, 1993-.
2.4.2. D.2. Paleográfia és oklevéltan

Bischoff, Bernhard, Latin Palaeography: Antiquity and the Middle Ages. Cambridge, 1990.
Bouard, A. de, Manuel de diplomatique frangaise etpontificale. 1-3. Paris, 1929-1952.
Bresslau, Harry, Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien. Berlin, 1889; 1-2. Leipzig, 1912-
19312.
Cappelli, Adriano, Lexicon abbreviaturarum: Dizionario di abbreviature latine ed italiane. Milano, Hoepli,
19876.
Giry, A., Manuel de diplomatique. Paris, 1894; reprint, Paris, 1925; reprint, New York, 1972.
Prou, Maurice, Manuel de paléographie latine et frangaise du VIe au XVIIe siecle, suivi d’un dictionnaire des
abréviations. Paris, 19244.
A. 3. Segédkönyvek a nyugati egyház hierarchiájának tanulmányozásához
Az alábbi művek a katolikus egyház püspökeinek azonosításához szolgálnak segítségül:
Gams, Pius Bonifacius, Series episcoporum ecclesiae catholicae. Leipzig, 1885 2.
Weinfurter, Stefan – Engels, Odilo, Series episcoporum ecclesiae catholicae occidentalis ab initio usque ad
annum MCXCVIII. 1-2. Stuttgart, 1982-.
Eubel, C., Hierarchia Catholica medii et recentioris aevi. 1-6. Regensburg, 1913-1958.
2.5. E) TÖRTÉNETI ATLASZOK, TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ

Atlas historique. Calmette, Joseph, (ed.), Vol. 2: Le moyen age. Paris, Presses universitaires de France, 1948-
1951.
Atlas zur Kirchengeschichte. Die christlichen Kirchen in Geschichte und Gegenwart. Jedin, Hubert – Latourette,
Kenneth Scott – Martin, Jochen, Freiburg/B., Herder, 1970.
■ A Hubert Jedin által szerkesztett Handbuch der Kirchengeschichte köteteihez csatlakozó egyháztörténeti
atlasz.
Grosser historischer Weltatlas: Mittelalter. Engel, Josef, München: Bayerischer Schulbuch-Verlag, 1979.
Grosser historischer Weltatlas: Mittelalter. Erlauterungen. Zeeden, Ernst Walter, München: Bayerischer
Schulbuch-Verlag, 1983.
■ Az egyik legrészletesebb, a középkori Európára (kb. 600-1500) vonatkozó történeti atlasz. Használatát segíti a
részletes index, az országonkénti lebontást tartalmazó mutató, valamint az atlaszhoz csatlakozó magyarázó
kötet, amelyben minden egyes térképlaphoz külön elemzést és bibliográfiát talál az olvasó.
Historical Atlas of East Central Europe. Magocsi, Paul Robert, Seattle – London, University of Washington
Press, 1993.
Historischer Weltatlas. Putzger, Friedrich Wilhelm, Bielefeld, Velhagen & Klasing, 1965.
Matthew, Donald, A középkori Európa atlasza. [Atlas of Medieval Europe]. Budapest, Helikon, 1989.
■ Az angol történeti atlaszok hagyományát követő kézikönyv, amely térképeket, térképvázlatokat, szöveges
elemzést és illusztrációkat egyaránt tartalmaz.
32
New Penguin Atlas of Medieval History. McEvedy, Colin (ed.), Harmondsworth, 1992.
Orbis Latinus. Lexikon lateinischer geograpischen Namen des Mittelalters und der Neuzeit. Graesse, Johan
Georg Theodor – Benedict, F. – Plechl, H., 1-3. Berlin, 1909.
■ A középkori Európa történeti földrajzának nélkülözhetetlen segédkönyve, amely alfabetikus sorrendben

tartalmazza a településnevek középkorban használatos latin nyelvű alakját és ezek modern megfelelőjét. Lásd
http://www.columbia.edu/acis/ets/Graesse/contents.html
Répertoire topo-bibliographique des abbayes etprieurés. Cottineau, Laurent, 1-3. Macon: Protat freres, 1935-
1937, 1970.
■ Kolostorok, apátságok, szerzetesi közösségek helyének meghatározására szolgáló segédkönyv.
Westermanns Grosser Atlas zur Weltgeschichte. Stier, Hans-Erich et al., Braunschweig, 1969.
2.6. F) TÖRTÉNETI KRONOLÓGIÁK

Cappelli, Adriano, Cronologia, Cronografia e Calendario perpetuo dal principio dell’Era Cristiana ai giorni
nostri. Milano, 1906.
Cheney, C. R.: Handbook of Dates for Students of English History. London, 1945 1, 19703.
Der Grosse Ploetz.: Auszug aus der Geschichte von den Anfangen bis zur Gegenwart. Freiburg-Würzburg,
Ploetz, 199131.
■ Az egyik legrészletesebb történeti kronológia, amely a földtörténeti korszakoktól kezdve a közelmúlt

eseményeiig nagy történelmi időszakok és országok szerint követi végig az emberiség történetét. A középkorral
foglalkozó rész, amely a legutóbbi kiadásokban mintegy 280 oldalt tesz ki, önmagában is alapos középkori
eseménytörténeti összefoglaló. A kötetet a fejezetek elején álló, fogalmakat tisztázó bevezetések és egy
aprólékos index teszi jól használható kézikönyvvé.
Mellersh, H. E. L., Chronology of the Ancient World, 10 000 B. C. to A. D. 799. London, Barrie & Jenkins,
1976.
Storey, R. L., Medieval World: 800-1491. Oxford, Helicon, 1995.
2.7. G) A KÖZÉPKORI LATINSÁG SZÓTÁRAI

Bartal Antal, A magyarországi Latinság szótára, (Glossarium mediae et infimae Latinitatis regni Hungariae),
Budapest, Franklin, 1901. (Reprint kiadás: 1983.)
Blaise, Albert, Lexicon latinitatis medii aevi praesertim ad res ecclesiasticas investigandas pertinens.
Dictionnaire latin-frangais du moyen-age. Turnhout, Brepols, 1972.
Du Cange, Charles Du Fresne, Glossarium ad scriptores mediae et infimae latinitatis. Paris, 1678. Újabb
kiadása: Favre, F., 1-10. Niort, 1883-1887. reprint, Paris, 1937-1938.
■ A középkori latinság legismertebb szótára, amely a szavakhoz latin nyelvű magyarázatokat fűz.
Harmatta János – Benkő Loránd – Boronaki Iván – Bellus Ibolya – Szovák Kornél (eds.), Lexicon Latinitatis
medii aevi Hungariae. (A magyarországi középkori latinság szótára.) Budapest, Akadémiai Kiadó. 1987-.
Niermeyer, J. F., Mediae Latinitatis lexicon minus. Leiden, Brill, 19761 és 1-2. Leiden, Brill, 20022.
■ Könnyen áttekinthető, alapos középlatin szótár, a latin szavak angol, francia, illetve a legújabb kiadás
esetében német megfelelőjét adja.
2.8. H) ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK

2.8.1. H.1. Általános történeti összefoglalások
33
Bury, J. B. – Gwatkin, H. M., Cambridge Medieval History. 1-8. Cambridge, University Press, 1911-1936.
McKitterick, Rosamond (ed.), New Cambridge Medieval History. Cambridge, University Press, 1995-.
Vol. 2. McKitterick, Rosamond (ed.), c. 700 – c. 900 (1995).
Vol. 3. Reuter, Timothy (ed.), c. 900 – c. 1024 (2000).
Vol. 5. Abulafia, David (ed.), c. 1198 – c. 1300 (1999).
Vol. 6. Jones, Michael (ed.), 1300 – 1415 (2000).
Vol. 7. Allmand, Christopher (ed.), c. 1415 – c. 1500 (1998).
■ A nemrég indult és a tervek szerint hamarosan befejeződő sorozat számos szerző együttműködésének
eredményeként a középkori Európa történetének új szintézisét kívánja megfogalmazni.
Schieder, Theodor (ed.), Handbuch der europaischen Geschichte.
Vol. 1. Schieffer, Theodor (ed.), Europa im Wandel von der Antike zum Mittelalter. Stuttgart, Klett-Cotta, 1976.
Vol. 2. Seibt, Ferdinand (ed.), Europa im Hohund Spatmittelalter. Stuttgart, KlettCotta, 1987.
2.8.2. H.2. Egyes részterületeket érintő tematikus összefoglalások

Ackroyd, Peter R. – Evans, Christopher Francis – Lampe, G. W. H. – Greenslade, S. L. (eds.): Cambridge
History of the Bible. 1-2. Cambridge, Cambridge University Press, 1963-1970.
Armstrong, A. H. (ed.), Cambridge History of later Greek and Early Medieval Philosophy. Cambridge,
Cambridge University Press, 1970.
Bosl, Karl (ed.), Handbuch der Geschichte der Böhmischen Lander. 1-3. Stuttgart, Hiersemann, 1967-1974.
Brunhölzl, Franz, Geschichte der lateinischen Literatur des Mittelalters. München, Fink, 1975.
Burns, J. H. (ed.), Cambridge History of Medieval Political Thought c. 350 – c. 1450. Cambridge, Cambridge
Burns, J. H. – Goldie, Mark (eds.), Cambridge History of Political Thought, 1450-1700. Cambridge, Cambridge
Gebhardt, Bruno – Grundmann, Herbert (eds.), Handbuch der deutschen Geschichte. 1-4. Stuttgart, Union
Verlag, 1970-1976.
Hefele, Charles Joseph von – Leclercq, Henri, Histoire des conciles d’apres les documents originaux. 1-11. vols.
Paris, 1907-1949.
Jedin, Hubert (ed.), Handbuch der Kirchengeschichte. Freiburg/B., Herder, 1962.
Vol. 2. Baus, Karl, Die Reichskirche nach Konstantin dem Grossen. 1-2. Freiburg/B., Herder, 1973-1975.
Vol. 3. Kemp, Friedrich, Die mittelalterliche Kirche. 1-2., Freiburg/B., Herder, 19661968.
Kellenbenz, Hermann (ed.), Handbuch der europaischen Wirtschaftsund Sozialgeschichte.
Vol. 2. Houtte, Jan A. van (ed.), Europaische Wirtschaftsund Sozialgeschichte im Mittelalter. Stuttgart, Klett-
Cotta: 1980.
Vol. 3. Kellenbenz, Hermann (ed.), Europaische Wirtschafts- und Sozialgeschichte vom ausgehenden
Mittelalter bis zur Mitte des 17. Jahrhunderts. Stuttgart, Klett-Cotta:
1986.
34
Kirschbaum, E. – W. Braunfels, ed., Lexikon der christlichen Ikonographie. 1-8. Freiburg/B., Herder, 1968-
1976.
König, Wolfgang (ed.), Propylaen Technikgeschichte.
Vol. 1. Hagermann, Dieter – Schneider, Helmuth, Landbau und Handwerk, 750. – 1000. Berlin, Propylaen
Verlag, 1991.
Vol. 2. Ludwig, Karl-Heintz – Schmidtchen, Volker, Metalle und Macht, 1000-1600. Berlin, Propylaen Verlag,
1992.
Kretzmann, Norman – Kenny, Anthony – Pinborg, Jan (eds.), Cambridge History of Later Medieval Philosophy:
From the Rediscovery of Aristotle to the Disintegration of Scholasticism, 1100-1600. Cambridge, Cambridge
Lhotsky, Alphons, Quellenkunde zur mittelalterlichen österrreichischen Geschichte. Graz, 1963.
Manitius, Max, Geschichte der lateinischen Literatur des Mittelalters. 1-3. München, C. H. Beck, 1911-1931.
■ A Justinianus korától a XII. század végéig terjedő időszakot öleli fel. Nem csak irodalomtörténeti, hanem
többek között történeti forrásokat is feldolgoz.
Ostrogorsky, Georg, A bizánci állam története. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.
■ A bizánci birodalom történetének mértékadó összefoglalása, számos kiadásban és több nyelven egyaránt
hozzáférhető.
Postan, Michael M. (ed.), Cambridge Economic History of Europe. 1-3. 1963-1988.
1. Postan, Michael M. (ed.), The Agrarian Life of the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press,
1988.
2. Postan, Michael M. – Miller, Edward (eds.), Trade and Industry in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge
3. Postan, Michael M. – Rich, E.E. – Miller, Edward (eds.), Economic Organization and Policies in the Middle
Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 1963.
Réau, Louis, Iconographie de l’art chrétien. 1-5. Paris, Presses universitaires de France, 1955-1964.
Spufford, Peter, Money and its Use in Medieval Europe. Cambridge; New York, Cambridge University Press,
1988.
2.9. I) FOLYÓIRATOK
A külföldi folyóiratok magyar könyvtárakban való fellelhetőségéről online információ található a Nemzeti
Periodika Adatbázisban: http://www.iif.hu/db/npac/index.html. Ez az adatbázis az 1665-2000 között megjelent
folyóiratokat regisztrálja. 2000 szeptemberétől az OSZK online olvasói katalógusában kereshető a külföldi
periodikumok magyarországi könyvtári előfordulása http://nektar.oszk.hu címen.
2.9.1. I.1. Középkorra vonatkozó tanulmányokat is közlő fontosabb folyóiratok

American Historical Review, Washington, 1895-
Annales, histoire, sciences sociales Paris, 1946-(korábbi címek: Annales économies, sociétés, civilisations;
Annales ESC)
Archivio storico italiano, Firenze, 1842- English Historical Review, London, 1886- Historische Zeitschrift,
München, 1859-
Historisches Jahrbuch, Freiburg/B., 1880-, (Korábban: Historisches Jahrbuch der Görres- Gesellschaft)
35
History, London, 1912-
Journal of Interdisciplinary History, Cambridge, Mass., 1970/71- Journal of the History of Ideas, Philadelphia,
Pa., 1940-
Past and Present, Kendal, 1952-
Revue belge de philologie et d’histoire, (Belgisch tijdschrift voor filologie en geschiedenis), Bruxelles, 1922-
Revue historique, Paris, 1876- Saeculum, Freiburg/B., 1950- Social History, London, 1976-
Transactions of the Royal Historical Society, London, 1869- Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, Berlin,
1953- Zeitschrift für historische Forschung, Berlin, 1974-
2.9.2. I.2. Középkortudományi folyóiratok

Archives d’histoire doctrinale et littéraire du moyen age. Paris, 1926- Bibliotheque de l’Ecole des chartes, Paris,
1839- Cahiers de civilisation médiévale, Xe-XIIe siecles, Poitiers, 1958- Deutsches Archiv für Erforschung des
Mittelalters, 1944-ig: Deutsches Archiv für Geschichte des Mittelalters, Köln, 1937- Journal of Medieval
History, Amsterdam, 1975- Le moyen age. Revue d’histoire et de philologie, Bruxelles, 1888- Mediavistik,
Frankfurt am Main, 1988- Mediaeval studies, Toronto, 1939-
Medievalia et humanistica: studies in medieval and renaissance culture, Totowa, N. J. 1943-
Medium aevum, Oxford, 1932- Medium aevum quotidianum, Krems, 1982-
Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Wien, 1880- Revue Mabillon, Paris, 1905-
Speculum. A Journal of Mediaeval Studies, Cambridge, Mass., 1926- Studi medievali, Spoleto, 1904-
Traditio. Studies in Ancient and Medieval History, Thought and Religion, New York, 1943-
2.9.3. I.3. Egyház- és vallástörténeti folyóiratok

Analecta Bollandiana: revue critique d’hagiographie, Bruxelles, 1882-
Archivum historiae Pontificiae, Roma, 1963-
Catholic Historical Review, Washington, 1915-
Hagiographica, Firenze, 1994-
Journal of Ecclesiastical History, London, 1950-
Revue d’histoire ecclésiastique, Louvain, 1900-
2.9.4. I.4. Régészeti folyóiratok

Medieval archaeology. Journal of the Society for Medieval Archaeology, Leeds, 1957/1958- Zeitschrift für
Archaologie des Mittelalters, Köln, Bonn, 1973-
2.9.5. I.5. Gazdaságtörténeti folyóiratok

Hansische Geschichtsblatter, Köln, 1871-
Journal of European Economic History, Roma, 1972-
Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte, Wiesbaden, 1903-
2.9.6. I.6. A korai középkorral foglalkozó folyóiratok

Early Medieval Europe, Harlow, 1992- Frühmittelalterliche Studien, Berlin, 1967-
36
2.9.7. I.7. Közép-Kelet-Európa középkori történetére vonatkozó folyóiratok
Bohemia. Jahrbuch der Collegium Carolinum, München, 1960-
Historica, Praha, 1959-
Historicky casopis, Bratislava, 1953-
Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, Wiesbaden, 1936-
Kwartalnik historii kultury materialnej, Warszawa, 1953-
Kwartalnik historyczny, Warszawa, 1887-
Revue roumaine d’histoire, Bucuresti, 1962-
Südost-Forschungen: internationale Zeitschrift für Geschichte, Kultur und Landeskunde Südosteuropas,

München, 1940-
Südosteuropa-Jahrbuch, München, 1956- Slavonic and East European Review, London, 1928-
Szrednie veka, Moszkva, 1942-
Ungarn-Jahrbuch, Zeitschrift für die Kunde Ungarns und verwandte Gebiete, München, 1969-
2.9.8. I.8. Bizantinológiai folyóiratok

Byzantinische Zeitschrift, München, 1892-
Byzantinoslavica, Praha: 1929-
Dumbarton Oaks Papers, Washington, D. C., 1941-
2.10. J) VÁLOGATÁS A KÖZÉPKORI EGYETEMES

TÖRTÉNELEMMEL FOGLALKOZÓ MAGYAR SZAKMUNKÁKBÓL
2.10.1. J.1. Szöveggyűjtemények
Marosi Ernő (szerk.), A középkori művészet világa. Budapest, Gondolat, 1969. Marosi Ernő (szerk.), A
középkori művészet történetének olvasókönyve XI-XV. század.
Budapest, Balassi, 1997 (az előbbi bővített kiadása).
Mezey László (szerk.), Krónikások, krónikák I-II. Budapest, Gondolat, 1960. (I. kötet lásd még: Róma utódai.
Budapest, Szépirodalmi, 1986.)
Redl Károly (szerk.), Az égi és a földi szépről. Források a késő antik és a középkori esztétika történetéhez.
Budapest, Gondolat, 1988.
Sz. Jónás Ilona (szerk.), Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és a Közel-Kelet IV-XV.
század. Budapest, Osiris, 1999.
2.10.2. J.2. Szakmunkák

Adriányi Gábor, Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest, Szent István Társulat, 2001.
Alföldi András: A keresztény Konstantin és a pogány Róma. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1943.
Angi János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László, Európa a korai középkorban (3-11.
század). Debrecen, Debrecen University Press, 1997.
37
Angi János – Barta János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László, Európa az érett és a kései
középkorban (11-15. század). Debrecen, Multiplex Média – Debrecen University Press, 2001.
Antal Frigyes, A firenzei festészet és társadalmi háttere. Budapest, Gondolat, 1986.
Bak, János M. (ed.): Coronations: Medieval and Early Modern Monarchic Ritual, Berkeley: University of
California Press, 1990.
Bak, János M. (ed.): Nobilities in Central and Eastern Europe: Kinship, Property and Privilege. Krems, Medium
Aevum Quotidianum Gesellschaft, 1994.
Békefi Remig: A bolognai jogi egyetem XIV-XV. századi statútumai. Budapest, 1901.
Bolberitz Pál – Gál Ferenc, Aquinói Szent Tamás filozófiája és teológiája. Budapest, Ecclesia, 1987.
Bóna István: A középkor hajnala. A gepidák és langobardok a Kárpát-medencében. Budapest, Corvina, 1991.
Bóna István, A hunok és nagykirályaik. Budapest, Corvina, 1993
Bónis György, A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat és Közép-Európában. Budapest, Akadémiai, 1972.
Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete különös tekintettel Magyarországra I. k. (h. és é. n)
Deér József – Conrad Hermann (ed.): Studien und Quellen zur Welt Kaiser Friedrichs II. Köln, Böhlau, 1973.
Deér József: Das Papsttum ind die süditalischen Normannestaaten. 1053-1212.
Deér József: Der kaiserornat Friedrichs II. Bernae, A. Francke, 1952.
Endrei Walter, A középkor technikai forradalma. Budapest, Magvető, 1978.
Engel Pál, Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. (Magyarok Európában I. szerk. Glatz Ferenc),
Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990.
Entz Géza, A gótika művészete. Budapest, Corvina, 1973.
Erdélyi István: Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Budapest, Akadémiai, 1982.
Erdő Péter, Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Budapest, Szent István Társulat, 1998.
Félegyházi József, Az egyház története a korai középkorban. Budapest, Szent István Társulat, 1967.
Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, Maecenas,
1997.
Font Márta, Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest – Pécs, Balassi-University Press, 1998.
Gabriel, Astrik: Student Life in Ave Maria College, mediaeval Paris; history and chartulary of the college. Notre
Dame, Ind., University of Notre Dame Press, 1995.
Gabriel, Astrik: The Educational Ideas of Vincent of Beauvais. University Notre Dame, Ind., 1962.
Gabriel, Astrik: Garlandia: Studies in the History of the Mediaeval University. Frankfurt am Main: Josef
Knecht, 1969.
Gerics József, A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1987.
Gonda Imre – Niederhauser Emil, A Habsburgok: egy európai jelenség. Budapest, Gondolat, 1978.
Gunst Péter, Barbarossa Frigyes. Budapest, Akadémiai, 1976.
Gyóni Mátyás, Magyarország és a magyarság a bizánci források tükrében. Budapest, 1938.
38
Hajnal István, írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, Budavári Tudományos Társaság, 1921.
Hajnal István, L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales. (rev., corr. Mezey László) Budapest,
Akadémiai, 1959.
Hajnal István, Technika, művelődés. Tanulmányok. Budapest, História. MTA Történettud. Intézete, 1993.
Huszti Dénes, írásbeliség és társadalmi fejlődés Firenzében a középkor és újkor határán. Budapest, Stephaneum,
1935.
Jakó Zsigmond – Manulescu, Radu: A latin írás története. Budapest, Európa, 1987.
Jászai Magda: Velence és Magyarország. Budapest, Gondolat, 1990.
Kádár Zoltán, Bizánci művészet. Budapest, Corvina, 1987.
Katus László, A középkor története. Budapest, Pannonica-Rubicon, 2000.
Kecskés Pál, A bölcselet története. 2. átdolg. kiadás. Budapest, Szent István Társulat, 1943.
Klaniczay Gábor, A civilizáció peremén. Budapest, Magvető, 1990.
Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban. Budapest, Balassi, 2000.
Klaniczay Gábor, Holy Rulers and Blessed Princesses. Dynastic Cults in Medieval Central Europe. Cambridge,
Cambridge University Press, 2002.
Koltay-Kastner Jenő: Cola di Rienzo. Szeged, 1949.
Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.), Európa és Magyarország Szent István korában. Szeged, Csongrád Megye
Önkormányzata, 2000.
Makk Ferenc, The Árpáds and the Comneni. Political relations between Hungary and Byzantium in the 12 th
century. Budapest, Akadémiai, 1989.
Makk Ferenc, Magyar külpolitika: 896-1196. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1993.
Makkai László, Az európai feudalizmus jellegzetességei. Budapest, Tankönyvkiadó,
1987.
Makkai László, A technika századai. Budapest, Akadémiai, 1997.
Marosi Ernő, A középkor művészete. I-II. Budapest, Corvina, 1996-1997.
Marosi Ernő, A román kor művészete. Budapest, Corvina, 1972.
Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Budapest, 1990.
Mezey László, Deákság és Európa. Budapest, Akadémiai, 1979.
Moravcsik Gyula, Bizánc és a Magyarság. Budapest, Akadémiai, 1953.
Moravcsik Gyula, Bevezetés a bizantinológiába. Budapest, Tankönyvkiadó, 1966.
Moravcsik Gyula, StudiaByzantina (Budapest, Akadémiai, 1967), 314-319.
Moravcsik Gyula, Byzantium and the Magyars. Amsterdam, Hakkert, 1970.
Moravcsik Gyula, Byzantinoturcica. Berlin, Akademie Verlag, 1983.
Németh Gyula (ed.): Attila és hunjai. Budapest: Akadémiai Kiadó Reprint, 1986.
39
Niederhauser Emil, A történetírás története Kelet-Európában. Budapest, História-MTA Történettudományi
Intézet, 1995.
Olajos Teréz, Az antik görög líra visszhangja Theophylaktos Simokatés történeti művében. Szeged, 1998.
Papp Imre, Nagy Károly és kora. Debrecen, Csokonai, 1997.
Perczel István, Isten felfoghatatlansága és leereszkedése: Szent Ágoston és Aranyszájú Szent János metafizikája
és misztikája. Budapest, Atlantisz, 1999.
Pósán László, Németország a középkorban. Debrecen, Multiplex Média-Debrecen University Press, 2003.
Puskely Mária: A monachizmus kezdetei a Római Birodalomban (III-V. század). Debrecen, Kossuth Egyetemi
Kiadó, 2001.
Sághy Marianne, Versek és vértanúk: a római mártírkultusz Damasus pápa korában. Budapest, Kairosz, 2003,
366-384.
Simon Róbert: Az iszlám keletkezése. Budapest, Gondolat, 1967.
Simon Róbert: A mekkai kereskedelem kialakulása és jellege. Budapest, Gondolat, 1975.
Sinor, Denis: Inner Asia and its Contacts with Medieval Europe. London, Variorum, 1977.
Sz. Jónás Ilona, Árpád-házi Szent Erzsébet. Budapest, Akadémiai, 1986.
Szabics Imre, A trubadúrok költészete. Budapest, Balassi, 1995.
Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. (Magyarok Európában. II. Szerk. Glatz Ferenc) Budapest,
Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990.
Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története. I. kötet, Ecclesia, 1983.
Székely György, VII. Gergely. Budapest, Akadémiai, 1984.
Teke Zsuzsa: Reneszánsz fejedelmek és pápák. Budapest: Kossuth, 1994.
Tokody Gyula – Niederhauser Emil, Németország története. Budapest, Akadémiai,
1983.
Török József, Egyetemes egyháztörténelem. I-II. Budapest, Szent István Társulat, 1999.
Váczy Péter, A középkor története. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1936., 1944.
Vanyó László, Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest, Szent István Társulat, 1980.
Vékony Gábor, Dákok, rómaiak, románok. Budapest, Akadémiai, 1989.
3. III. Elektronikus adatbázisok CD-rom-on és az

interneten
Az elmúlt években jelentősen megnőtt a középkortudomány szempontjából fontos, elektronikus úton,
számítógép használatával elérhető információk mennyisége. Ezek minősége és megbízhatósága erősen változó.
Vannak köztük CD-ROM-okon, illetve on-line elérhető kitűnő adatbázisok és műkedvelő érdeklődők által a
világhálóra feltett, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen, gyakran rövid időn belül eltűnő elektronikus „faliújságok”
egyaránt. Ennek megfelelően a felhasználó feladata, hogy ezen információforrások megbízhatóságáról
meggyőződjön.
40
Kívánatos, akár CD-ROM-ról, akár az internetről származó adatok idézése, illetve az ezekre való utalás esetén a
visszakeresést megkönnyítő hivatkozási adatok közlése. A CD-ROM esetében feltüntetendő a cím mellett –
lehetőség szerint – a kiadó neve, a kiadási hely és a CD-ROM esetleges verziószáma. Pl. Új magyar irodalmi
lexikon. CD-ROM. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000. Az internetről származó adatok esetén szükséges az
URL megadása mellett a honlapot létrehozó személy vagy intézmény megnevezése és a hivatkozott adat
fellelésének, letöltésének pontos dátuma. Az adott honlap egy későbbi felkeresése esetén ugyanis előfordulhat,
hogy akkor már más adatok találhatók ugyanazon a címen. Pl.: Szent Margit legendája. (Kurcz Ágnes fordítása.)
Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/ 00200/00246/00246.htm (2003. augusztus 9.)
A CD-ROM-okon, illetve az interneten megjelenő, a középkorral kapcsolatos tudományos igényű anyagot a

forráskiadások, forrásfordítások, képi és szöveges adatbázisok, valamint bibliográfiák dominálják. Emellett
elindult a nyomtatásban korábban megjelent publikációk digitális kiadásának folyamata, számos szakkönyv és
folyóirat szövege is elérhető ilyen módon. A középkorra vonatkozó elektronikus információk között találhatók
ingyenesek és csak vásárlóknak vagy előfizetőknek fenntartott források egyaránt. Ez gyakran összefügg az adott
információforrás megbízhatóságával, minőségével, illetve az ilyen módon elérhető adatok szerzői jogi
helyzetével.
A digitális úton elérhető és az ezek között megtalálható középkori vonatkozású anyagoknak is sajátja, hogy
állandóan változó, rohamosan bővülő mennyiségű információt tartalmaznak, így minden, akár csak egy szűkebb
szakterület szempontjából fontos adat számbavételére tett kísérlet szinte reménytelennek tűnik. Segítséget
jelenthet azonban, hogy az alább felsorolt honlapok mindegyike számos kapcsolódási pontot, „linket” kínál más
hasonló jellegű oldalakra, így ezek alapján a jelenleg rendelkezésre álló tudományos igényű középkori
vonatkozású anyagok nagy része megtalálható.
3.1. A) MAGYARORSZÁGI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK,

FOLYÓIRATOK HONLAPJAI
Aetas, Történettudományi Folyóirat http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas
Capitulum, Középkori Egyháztörténeti Kutatócsoport, Szegedi Tudományegyetem http ://www.staff. u-

szeged.hu/~capitul
Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Középkori és Kora
Újkori Egyetemes Történeti Tanszék http://www.btk.elte.hu/kozepkor
Közép-Európai Egyetem, Középkortudományi Tanszék http ://www.ceu. hu/medstud/medstdir. html
MTA-SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport http://www.arts.u-szeged.hu/mediev
MTA Történettudományi Intézete http ://www. tti.hu
Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Medievisztika tanszék
http://www.btk.pke.hu/medievisztikatansz_index.php
Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Közép- és Kora Újkori Történeti Tanszék
http://www.btk.pte.hu/tanszekek/tortenelem/indexkkor.html
3.2. B) KÜLFÖLDI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, KÖZÉPKORÁSZ-

SZÖVETSÉGEK HONLAPJAI
Institut für Realienkunde des Mittelalters und der Frühen Neuzeit, Krems an der Donau
http://www.imareal.oeaw.ac.at
■ A középkori és kora újkori közép-európai anyagi és tárgyi kultúra képi forrásokra támaszkodó kutatásának
központja. Elérhető adatbázisa: REAL: http://jupiter.imareal.oeaw.ac.at:8080/real-en
41
LAMOP Laboratoire de Médiévistique Occidentale de Paris http://lamop.univ-paris1.fr/W3
Mediaevistenverband
http://www.mediaevistenverband.de
■ A német középkorkutatók egyesületének, Európa egyik legnagyobb ilyen jellegű szerveződésének honlapja.
Medieval Academy of America http://www.medievalacademy.org
■ A világ legnagyobb középkorászokat tömörítő egyesülete, nem csak észak-amerikai tagokkal, nem csak
észak-amerikai érdeklődők számára.
Monumenta Germaniae Historica http ://www.mgh. de
■ A nagy német középkori történeti forráskiadványt kiadó műhely honlapja.
Német honlapok, erős nyelv- és irodalomtörténeti vonatkozásokkal:
http://www.mediaevum.de
http://www.mediaevistik.de
http://www.das-mittelalter.de
Pontifical Institute of Mediaeval Studies, Toronto http://www.pims.ca
■ A fenti honlapon található jelenleg az egyik legbővebb, naprakész, jól strukturált linkgyűjtemény a
középkorászok számára érdekes tovább internetes tájékozódási lehetőségekről. Lásd Engines of Electronic
Enterprise http://www.pims.ca/web.html
Société des Bollandistes http://www.kbr.be/~socboll/index.html
■ Az egyik legnagyobb és legrégebbi hagiográfiai forráskiadó műhely honlapja.
3.3. C) KÖZÉPKORI VONATKOZÁSÚ KERESŐK, ADATBÁZISOK,

SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK ÉS FORRÁSKIADÁSOK
Bibliotheca Augustana, Scriptorum Latinorum, Graecorum et Germanorum collectio, Fachhochschule
Augsburg http://www.fh-augsburg.de/~harsch/a_summa.html
■ Nem csak középkori latin, görög és német szövegek eredeti nyelven.
Internet Medieval Sourcebook, Fordham University
http://www.fordham.edu/halsall/sbook.html
Introduction to Medieval History
http ://www. fordham.edu/halsall/medieval. html
Byzantium, Byzantine Studies on the Internet
http://www.fordham.edu/halsall/byzantium/index.html
■ A Paul Halsall által szerkesztett egyik legnagyobb középkori honlap-gyűjtemény, amely egy középkor-
történeti egyetemi kurzus programjába illesztve terjedelmes szöveggyűjteményt is közöl. Tartalmaz még
előadás-vázlatokat, történeti térképekhez és egyéb más középkori vonatkozású honlaphoz való kapcsolódási
lehetőségeket. Az Internet Medieval Sourcebook angol fordításban teljes, illetve válogatott forrásszövegeket
tartalmaz, valamint külön honlap alá rendezve hagiográfiai, illetve bizantinológiai forrásokat.
Iter: Gateway to the Middle Ages and Renaissance, University of Toronto http://www.itergateway.org
42
■ Csak előfizetőknek elérhető on-line bibliográfia.
Labyrinth: Resources for Medieval Studies, Georgetown University http://labyrinth.georgetown.edu
■ A legfontosabb kiindulási pont középkori források, tanulmányok és minden középkori vonatkozású honlap
megtalálásához.
Medieval & Renaissance Europe – Primary Historical Documents, Brigham Young University
http ://www. lib. byu. edu/~rdh/eurodocs/medren.html
■ Forrásszövegek, forrásfordítások, facsimilék.
NetSERF
http://www.netserf.org
■ Kiindulási pont forrásokhoz, szakirodalomhoz, egyéb középkori honlapokhoz.
Online Medieval and Classical Library (University of California, Berkeley) http://sunsite.berkeley.edu/OMACL
■ Antik és középkori irodalmi szövegek angol fordításban.
Online Resource Book for Medieval Studies http://orb.rhodes.edu
■ Angol fordításban, illetve eredeti nyelven megtalálható középkori források listája.
Virtuelle Bibliothek, Geschichte, Mittelalterliche Geschichte, Universitat Erlangen-Nürnberg
http://www.phil.uni-erlangen.de/~p1ges/ma_resso.html
■ Kutatási témák, kutatóintézetek, források, bibliográfiák, középkori történeti tanszékek – mindez német
szemszögből.
WWW Medieval Resources:
http://ebbs.english.vt.edu/medieval/medieval.ebbs.html
43
4. fejezet - Granasztói György – A
KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE
1. A korai középkor (IV–IX. század)
1.1. A KÉSŐ RÓMAI BIRODALOM NÉPESEDÉSI VÁLSÁGA (IV–V.
SZÁZAD)
A Római Birodalom nyugati részének mintegy 26,5 millió lakosa volt 200 körül. 400 körül a becslések szerint
Gallia lélekszáma 5,5 millió, a mai Itáliának megfelelő területnek 3,5 millió, az Ibériai-félszigetnek pedig 6-9
millió lakosa volt. Ezen a területen jelentős népmozgások zajlottak le a IV. században és a lakosság helyzetét
minden szempontból a bizonytalanság, az instabilitás jellemezte. Ez egyrészt azt lehet jelenti, hogy háborúk,
egyéb válságok következtében viszonylag nagy volt a mozgás az egyes földrajzi régiókban, illetve azok között,
másrészt pedig a halandóság és a termékenység mutatói erősen ingadoztak. A IV. századi Észak-Galliában
például különösen kegyetlen háborúk és pusztítások dúltak. I. Valentinianus császár 370 körül a sok fenyegető
külső támadás, barbár betörések, majd a barbárok letelepedése miatt elrendelte, hogy a provinciák lakosai nem
házasodhatnak össze a barbárokkal. Ez tehát sajátos diszkriminatív politika volt, amely nem járt
következmények nélkül. A gyengeség és a bizonytalan helyzet jellemzői közé sorolhatjuk azokat a
bonyodalmakat, amelyeket az ún. bagaudak okoztak ebben az időben. A bagauda kifejezés régi kelta szóra
vezethető vissza, és a mai breton „Bogad” kifejezés is innen eredeztethető. Emberek csoportosulását,
tömörülését jelzi, a gyakorlatban azokat a terhek elől menekülő parasztokat és egyéb olyan törvényen kívül
helyezkedő embereket jelenti, akik műveletlen és erdős vidékekre húzódtak az adószedők és katonák
sanyargatásai elől. Három jelentősebb bagauda övezet alakult ki ekkoriban, egyrészt az Armorikai-félsziget a
Loire torkolatánál, továbbá a Dél-Pireneusok térségében és az Alpokban is létesültek ilyen törvényen kívüli
személyek által – viszonylag – sűrűn lakott területek.
A késő Római Birodalom elitjére jellemző volt, hogy kevés gyermek született az örökség jobb eloszthatósága
miatt. A római házasság intézménye egyébként gyakorlatilag elválasztotta a szexualitást és a termékenységet
egymástól. Igazi házasság csak egyenrangú helyzetű személyek között születhetett, amelynek megkötésében
döntő volt a szülők akarata. így természetesen különleges hangsúly esett a vagyonra és annak sorsára,
örökítésére. A vagyon elkülönítése a házasfelek között a római jog alapján történt, ami azt jelentette, hogy a
leánygyermeknek jelentős hozományt kellett adni. Mindez odavezetett, hogy az elit körében, illetve általában a
városi környezetben nem volt különösebben csábító dolog házasságot kötni. Mai szóval elterjedt az élettársi
kapcsolat, illetve „vadházasság”, amelynek a jelentőségét növelte az is, hogy a római jog szerint a válást
egyébként is mindig lehetővé tette a kölcsönös beleegyezés. A vadházasságból született gyermekek azonban
nem kaphattak vagyont. E korszak sajátosságai közé tartozott, hogy a nők igen fiatalon mentek férjhez, már
gyakran a 12 éves törvényes korhatár alatt is. Sok fogamzásgátló eljárást ismertek, ráadásul a fiatal nők körében
igen magas volt a halandóság. Mindez, vagyis a házasság sajátos római intézménye, valamint a vadházassággal
kapcsolatos problémák erősen korlátozták a termékenységet.
A kereszténység egyik nagy újdonsága a népesedés szempontjából éppen az volt, hogy a házasság nem pusztán
a szülők akaratán nyugodott, hanem mindenekelőtt a kölcsönös beleegyezésen. Ez azért volt fontos, mert egy
eddig nem ismert, új szempont merült fel, ami a nemek egyenlőségét jelentette. Hosszú távon ennek igen
komoly szerepe lett, de már a kereszténység kezdeti időszakában megfigyelhető, hogy csökkent a korán kötött
házasságok száma, és hogy a változásnak, amelyet a kereszténység hozott, általában a nők voltak a
kedvezményezettjei. Az ezzel kapcsolatos információkat elsősorban a különböző halotti epitáfiumok,
sírfeliratok adják. Igen sok sírfeliraton megtalálható az elhunyt életkora, illetve más, az életében fontos szerepet
játszó esemény megnevezése. Ezek alapján megállapítható, hogy a keresztényeknél a IV. század közepén 16-17
éves korban mentek férjhez a lányok, miközben korábban ez az életkor 15 év alatt volt, de az V. század első
felében a házasságkötés átlagos életkora a nőknél már a 18-19 évet is meghaladta.
A IV-V. századra összefoglalóan elmondható a lakosság térbeli megoszlásáról, hogy a városok lélekszáma
csökkent. Válság idején azonban mentsvárakként szolgáltak, azaz a vidék lakossága a biztonságot nyújtó falak
mögé menekült. Háborúk és más súlyos fenyegetések, így járványok idején elsősorban a vidék lélekszáma
csökkent, majd a válság elmúltával az elnéptelenedett vidékeket nehéz volt újratelepíteni. Ez a kormányzat
számára korántsem elhanyagolandó szempont a gyakorlatban csak úgy volt megvalósítható, ha legyőzött
44
Granasztói György – A
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
barbárokat telepítettek a kiürült területekre. Ugyanakkor, mint láttuk, a rómaiak és barbárok vegyes házassága
tilos volt, ám a népesedési problémákat jelzi, hogy egyre jobban hiányoztak a fegyverképes férfilakosok, vagyis
a felnőtt férfilakosság számában is csökkenés következett be, amelynek egyenes következménye a hadsereg
létszámának a csökkenése volt. A társadalom szerkezete és a jogrend sem kedvezett a házasságok
megszilárdulásának, így a házasság intézménye, különösen pedig a régi római típusú házasság intézménye
válságba került. Mindent összevetve, a népvándorlás sokkhatása olyan időpontban következett be, amikor az
európai lakosság komoly népesedési válságnak nézett elébe.
1.2. A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A PESTISEK AZ V–VIII. SZÁZADBAN

A barbárokkal kapcsolatban a késő római szerzők egyértelműen utalnak az antropológiai különbségekre. A
jövevények jóval magasabbak voltak a bennszülött lakosságnál, hajuk szőke, a bőrük fehér. 375 körül zajlott le
az a sorsdöntő folyamat, amikor is a hunok elözönlötték a délorosz sztyeppét és a Római Birodalom felé
szorították az ott élő gótokat. A vizigótok átkeltek a Dunán, elfoglalták és földúlták Rómát, majd 418 körül
Aquitániában telepedtek le. Húszezer katona vett részt ebben a hadjáratban a vizigótok oldalán. Egy másik gót
törzs, a burgundok Savoyában találtak otthonra; 43 6-ban 80 ezer lehetett a létszámuk. Körülbelül ugyanennyien
voltak a vandálok, amikor átkeltek a Gibraltári-szoroson. A barbárokkal kapcsolatos további lélekszámadatok
közül ki kell emelni, hogy a hunok uralma alatt az Ukrajnától a Dunáig terjedő területen körülbelül 500 ezer
nomád élt a catalaunumi ütközet idején (451). Ez végeredményben azt jelenti, hogy a hódítók létszáma a helyi
lakosság 2-5 százalékát tehette ki Galliában. Ám a hódítók érkezésével komoly változások következtek be.
Mindenekelőtt új nyelvhatárok alakultak ki, amely megváltoztatta a romanitás jellegét. A városi magok továbbra
is latinok maradtak, mint például Metz, Trier vagy Augsburg esetében történt. A vidéken azonban megnőhetett
az őslakosokkal kevert jövevények száma. Érdemes megjegyezni, hogy Bajorországban latin falvak különültek
el, akiknek lakóit walcheneknek nevezték.
A pestist és a leprát, e két súlyos betegséget a Nyugatrómai Birodalom területére érkező bizánci csapatok
hurcolták be 542 után. A betegségek a tengeri útvonalak mentén törtek ki, elsősorban tehát az ezekhez közel
lévő településeket pusztították, a gyéren lakott szárazföld belsejébe a járványok kevésbé hatoltak be. De a
járvány csak a mai Spanyolország területét, továbbá Neustriát és Aquitániát kímélte meg. Ez az úgynevezett a
„justinianusi pestis” kevésbé sújtotta a germánokat, a baszkokat és a bretonokat, ami további népesedési
átrendeződéshez, sőt mondhatni szakadáshoz vezetett egyes területeken.
A pogány germánoknál úgynevezett matrilineáris rendszer volt, amely éppen ekkoriban alakult át patrilineárissá.
Az anya mondta meg a hagyományok szerint, hogy a megszületett gyermek a nemzetségből származik-e. Ha
valóban a nemzetségből származott, akkor az apa elismerte. A germánoknál a házasság lényegében politikai
aktus volt. A férj például házasságot köthetett a fegyveres konfliktusok megakadályozása céljából, és a
vérkeveredést a létrehozandó szövetség indokolta. Ebben a világban, a pogány germán világban a férfinek
lehetett egy elsőrendű, hivatalos felesége, de lehettek további, másodrendű feleségei is, akik csak élettársaknak
számítottak. Az élettársaktól született gyermek pótolhatta a gyermekhiányt, ha az elsőrendű feleség nem volt
termékeny.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az egyszerű tömegek körében ez a rendszer nem igazán működhetett és a
gyakorlatban mindenképpen a születések erős korlátozásához vezetett. A pogány germán rendszer tehát,
hasonlóképpen a rómaihoz, nem igazán kedvezett a termékenységnek. A kereszténység ezeknek a népeknek a
körében is stabilizálta a házasság intézményét, mert egyrészt közéleti, másrészt hivatalos jelleget adott neki. A
kereszténység nem helyeselte a vadházasságot, az élettársi kapcsolat helyett a házasság intézményét támogatta
és terjesztette. Sőt, tiltotta a rokonok házasságát is. Hosszú ideig negyedízig, ám később hetedíziglen tiltották a
vérkeveredést. Ekkor bukkant fel tehát tartósan immár a szétválaszthatatlan mo- nogám házasságon alapuló
családi sejt, döntően a kereszténység tanításainak jóvoltából. Ebben az időszakban azonban az efféle, a
későbbiekben oly nagy szerepet játszó házassági rendszerek még kisebbségben voltak a társadalomban.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a jövevények száma viszonylag csekély volt a helyben lakó lakosság
létszámához képest. A keleti germánok különböző társadalmi, politikai okok következtében gyökerüket
vesztették és beleolvadtak a környezetükbe, kivéve a vizigót és a longobárd arisztokráciát, amelynek az
összeolvadása, eltűnése valamivel később következett be. A nyugati gótok, így a frankok, bajorok, vegyes
házasságaik révén jóval tovább maradtak fent. A népvándorlás következtében komoly népesedési változások
következtek be Nagy-Britannia területén, Türingiában és a Kárpát-medencében. Ugyanakkor a pestis és a lepra a
régóta honos császárkori lakosság körében pusztított elsősorban. A népesedési válságot megelőzte, majd a
zavaros időkben határozottan növelte a házasság intézmények válsága is, amely egyformán jellemző volt a
germánok és a késő rómaiak körében. Az V-VII. századi temetőkben azonban megjelentek már az európai
viszonyok között annyira jellemző magcsaládok nyomai, miközben ugyanezekből a temetőkből származó
45
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
adatok azt is mutatják, hogy legalábbis a falvak népesedési viszonyaira a mai, harmadik világéhoz hasonló
drámák voltak a jellemzők, magas halandósággal, a halandósági arányok tekintetében nagy kilengésekkel,
illetve magas születési aránnyal. A VII. század végétől lélekszám-növekedés nyomai voltak tapasztalhatók az
Appenninektől Lyonon át a Nantes-ig vezető vonaltól északra. A lakosság eloszlása azonban igen egyenetlen
volt, változékony és instabil, a kevésbé lakott övezetek mellett sűrűn települt részek fordultak elő.
1.3. AZ UTOLSÓ VÁLSÁGOK ÉS AZ EURÓPAI NÉPESSÉG

SZERKEZETVÁLTOZÁSA (VIII–X. SZÁZAD)
Nagy Károly birodalma körülbelül 1 200 000 km2-en terült el. Ezen belül a mai Franciaország területének
lélekszáma egyes becslések szerint 14-15 millió lehetett. Mások ezt túl magasnak tartják, és a legújabb becslés
alapján úgy tűnik, hogy az egész Nagy Károly-féle birodalomnak csupán 15-18 millió lakosa lett volna. Ez azt
jelenti, hogy a kevéssé művelt területeken a népsűrűség négyzetkilométerenként tíz fő körül lehetett, a
megművelt területeken pedig mintegy harminc fő. A nagy, Ka- roling-kori apátságokban olyan
birtokösszeírások és más iratok készültek, amelyekben olykor családösszeírások is vagy más demográfiai
szempontból hasznosítható statisztikai adatok fordulnak elő. Ezek az úgynevezett polyptichonok jól
használhatóak a gyermekszám megállapításánál. A legjelentősebb ilyen összeírások Saint- Germain apátságából
származnak. Kiderül belőlük, hogy a Karoling-korban családonként több, mint két gyermek fordul elő
(átlagosan 2,3), Provence-ban a gyermekszám 2,9. Másrészt megállapítható az is, hogy Champagne-ban és
Provence-ban egy-egy asszony átlagosan öt gyermeket szült. Ezek az adatok mind magas termékenységet
jeleznek. A lakosság két-három nemzedék alatt képes volt arra, hogy lélekszámát megduplázza.
A VIII. század második felétől megszaporodtak a különböző újabb válságok, amelyek portyázó, pusztító és
rabló idegen etnikumokkal voltak összefüggésben. Sza- racén rabszolga-kereskedők ebben az időben kezdték
rendszeres rablásaikat, amelynek során keresztényeket hurcoltak el és adtak el a Földközi-tenger térségeiben
rabszolgaként. A magyar kalandozások nyomán elnéptelenedtek a vidékek a morváknál, Bajorországban,
Frankföldön és Szászországban. A viking betörések sorozata 840 és 940 között gyakorlatilag destabilizálta az
érintett területeken élő népességeket.
A normannok és a magyarok dúlásainak azonban jóval kisebb volt a hatása, mint az V-VI. századi
népvándorlásnak. Ezt azért kell leszögezni, mert a portyázók már demográfiai értelemben kedvezőbb helyzetben
lévő népességekkel találkoztak. A növekedést ezek a hadjáratok kétségtelenül visszavetették, és az is
kétségtelen, hogy a háborús események az egyes társadalmi rétegeket különbözőképpen érintették; a csaták
elsősorban a nemesi elitet tizedelték meg. A pusztító akcióknak tehát egyszerre voltak társadalmi és
lélekszámbeli következményei.
II. Ottó császárságának 981-ben 12 millió lakosa lehetett, ami mindenképpen magasabb, mint a Karoling-kori
lélekszám. Azaz a terület lakossága a bajok ellenére növekedett. A frankok Capeting királyságában azonban a
császári birodalomhoz képest korszerűbb volt a társadalom szerkezete, mert ott nem volt nyoma már többé az
antik rabszolgaságnak. Ezzel szemben Ottó birodalmában még komoly súlya volt a pogány szlávok köréből
szerzett rabszolgák sokaságának.
Itt meg kell jegyezni, hogy a feudális viszonyok lassú megszilárdulása a tájat is átalakította. Az újrainduló
növekedéssel egyidejűleg megfigyelhető, hogy Európában északtól egész Itáliáig elszaporodtak a magaslatra
épült lakótornyok, amelyek a földesúri családok erődített lakhelyei voltak. A X. század második felében,
Flandriában, két-három ilyen torony is előfordult egy-egy plébánia körzetében. Délen ezt a folyamatot nevezték
incastellamentónak. A táj átalakult és vele módosult a lakosság szerveződése is. Az átalakulóban lévő
társadalomban a nép a várak környékén létrejövő falvakba tömörült.
A másik fontos fejlemény, hogy immár a Római Birodalom egykori határain kívüli, így például szláv
területeken, továbbá Írországban is megjelennek a városok. A szlá- voknál ezt grodnak nevezik. A város itt fallal
erődített helyet jelentett, amelynek erődítése mögé a lakosság egy része is behúzódott, vagyis, az efféle váras
helyeknek a rendszere más volt, mint a lakótornyokkal jellemezhető részeken. Az efféle grodok- nak a száma a
XI. századi Európában már száz felett volt. A korszak jelentős fejleményének tekinthetjük, hogy a magcsalád
már túlsúlyban volt a korábban látott germán és késő római családformákkal szemben. Az egyház a nő
megbecsülését, a termékenység és a gyermek tiszteletét tanította, és tanításainak általános elterjedése ezt a fajta
családformát erőteljesen támogatta.
Mindent egybevetve megfigyelhető, hogy ebben a korszakban a ritkábban lakott részeken népesedési gócok
keletkeztek, amelyek igen dinamikusan növekedtek. Ennek következtében egy-egy tájegységen belül a
46
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
népsűrűség négyzetkilométerenként 10 és 50 között váltakozott. A VIII-X. századi változások nagyon fontos
mozzanata volt az is, hogy a korábban hódító, kalandozó magyarok, valamint a skandinávok letelepedtek és
helyhez kötve éltek immár a szlávok is. A feltárt temetők tanúsítják, hogy ebben a korszakban is magas
halandósági és születési mutatók az uralkodóak, amikből mindenképpen következik, hogy igen magas volt a
születési és a csecsemőkori halandóság. A Karoling időszakban következhetett be az az összhang, amely azt
követően hosszú időre jellemzője volt a keresztény Európának. Ez az egyensúly a szexualitás, a termékenység és
a házasság intézménye között, amelynek természetes kerete a magcsalád, ami a népesség növekedésének döntő
tényezőjévé vált.
2. A népesség növekedése (X–XIII. század)

2.1. STRUKTÚRÁK ÉS FOLYAMATOK
A népesség növekedésének időszaka a X. század végétől a XIV. század elejéig tartott Európában. Az európai
lélekszám-növekedés ötvenéves ritmusa ebben a háromszáz évben jellegzetes módon – mondhatni
egyedülállóan –, a következőképpen alakult a rendelkezésre álló becslések alapján (ezrelékben kifejezve):
4.1. táblázat -
1000-1050 5,0 %
1050-1100 3,8l %
1100-1150 5,5l %
1150-1200 4,5l %
1200-1250 3,5l %
1250-1300 1,8l %
Ezek az egész Európára vonatkozó számadatok igen komoly földrajzi eltéréseket takarnak. Azonban nemcsak a
földrajzi eltérések voltak jelentősek, nagy különbségek jellemezték a növekedés úgynevezett dinamikáját is. 920
és 930 között például a már régóta tartó lassabb lélekszám-növekedés Eszak-Itáliában, Provence-ban és
Katalóniában határozottan felgyorsult. Ezt a felgyorsulást általában az urbanizáció erősödése, azaz a városok
lélekszámának növekedése okozta.
A népesedés egyre fejlődő gócpontjai a hajózható tengeri és folyami vízi utak mentén jöttek létre, ezekből indult
azután a vándorlás a nagy vízi utak mentén, a ritkábban lakott tájak felé. E vízi utak közül külön ki kell emelni a
Loire, a Szajna, valamint a Rajna és az Elba folyót. 1300-ig igen erőteljes volt az elvándorlás keleti irányban is,
amelynek fő útvonala a Duna-völgye lett, végcéljai pedig Lengyelország, Csehország és Magyarország. Az
angol lakosság 1086 és 1348 között 1,3 millióról 3,8 millióra növekedett, ami 4,2 ezrelékes növekedést jelent.
Magyarország, Európa, valamint néhány további jelentős európai táj, ország lélekszám-növekedését és annak
évi arányát az alábbi táblázat mutatja be.
4.2. táblázat -
Lélekszám-növekedések Európában (millió főben kifejezve)
Franciaország Itália 1000- Ibériai félsziget Magyarország Európa 1000- Európa 1000-
1000-1439 1439 1000-1439 1000-1500 1300 1500
FV* 19 9,3 9 3,2 70 67
PV 6 5 7 0,25 30 30
47
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
Evek száma 439 439 439 500 300 500
Ráta 0,00262 0,00141 0,00057 0,00511 0,00282 0,00160
*A táblázatban az FV-értékek a növekedés végén mért lélekszámot jelentik millióban, a PV-értékek a kiinduló
lélekszámot millióban. Az évek számával kiegészített képlet segítségével számítható ki a növekedés évenkénti
rátája.
Mik voltak e növekedés okai? Az efféle okokra biztonsággal természetesen igen nehéz következtetni, különösen
akkor, ha nem állnak rendelkezésre megfelelő statisztikai források. A szórványos adatokból azonban kiderül,
hogy döntő szerepet játszott ebben a csökkenő gyermekhalandóság, és azzal összefüggésben és vele
párhuzamosan, a növekvő termékenység. Továbbá, általános stabilizáló hatása volt annak, hogy most nagyobb
biztonságban éltek a családok, aminek következtében jóval több család volt képes a teljes családi életciklus
kitöltésére, és ily módon a megfelelő családi termékenység megvalósítására. De más vonatkozásban is kedvező
folyamatok jellemezték ezt az időszakot. Az élelmezésben például egyes területeken megnőtt a hús aránya,
valamint a halé, fejlődtek a mezőgazdasági eszközök, ami növelte a termelékenységet, és így a családi élet
biztonságát. Végül, de nem utolsósorban ide kell sorolni változatlanul azt a pozitív hatást, amelyet az egyház
populacionista magatartása idézett elő. A „gyarapodjatok és sokasodjatok” bibliai parancsa nyomán a házasság
intézményének és a gyermekáldásra való buzdításnak kétségtelenül nagyon komoly hatása lehetett ebben a
korban.
Az úgynevezett urbanizáció feltétele mindig a népesség növekedése. A X-XIII. századi növekedés erőteljes
urbanizációt eredményezett. Egyrészt a már létező városok nagyobbak lettek, területük és lakosságuk is nőtt,
másrészt sok új várost is alapítottak ekkoriban. Különösen látványos volt a változás Itáliában. 1300 körül itt volt
európai viszonylatban a legsűrűbb városállomány és a legtöbb nagyváros, sőt metropolisz. Velence, Milánó,
Genova lélekszáma 100 ezer felett volt, Firenze, Nápoly, Bologna, Cremona, Palermo, Siena és Pisa lakossága
pedig 40-100 ezer között mozgott. Jellemző, hogy ugyanekkor a legnagyobb német város, Köln lélekszáma még
a 40 ezer főt sem érte el. Azaz az itáliai urbanizáció kiugróan erőteljes volt ebben az időszakban.
Más országokban is voltak azonban nagyvárosok. London lélekszáma 80 és 100 ezer között lehetett, Párizs
lélekszáma 1328-ban meghaladta a 200 ezret is, igaz, ennek a lélekszámadatnak valódiságát, különösen
régebben, többen vitatták. Konstantinápoly lélekszáma a XIII-XIV. század fordulója táján százezerre esett
vissza. A nagyobb francia városok pedig 30 és 40 ezer közötti lélekszámúak voltak.
Európában 1300 körül kevesebb mint 100 város lélekszáma haladta meg a tízezret, 100-150 között volt az öt-
tízezer lakosúaké, a városok többsége azonban 10002000 lakost számlált csak ekkoriban. Feltűnő az is, hogy a
nagyvárosok főként Nyugat-Európában jöttek létre. Számuk észak, illetve keleti irányban haladva határozottan
csökkent.
A városok állományszerkezete egyébként a lélekszám eloszlását is jellemzi 1300 körül. A nagy gazdasági erőt
képviselő tájakon volt ekkoriban a legnagyobb lélek- szám-növekedés, és a legnagyobb népsűrűség is.
Mindenekelőtt a tengeri és a nagy folyami vízi utak mentén. Különösen magas volt a népsűrűség Lombardiában
és Toscanában, ahol az elérte négyzetkilométerenkénti 77 főt. Ám Szicíliában már csak 23 fő volt ez a
népsűrűségi arány, Franciaországban átlagosan 20, Angliában 12-15 fő, a Német-római Császárság területén 10
fő, Közép-Európában 8 fő, Skandináviában pedig 5 fő volt becslések szerint a négyzetkilométerenkénti
népsűrűség 1300 körül.
2.2. A NÉPESEDÉS FOLYAMATA

A vándormozgalom minden bizonnyal igen komoly szerepet játszott a társadalom életében, de mérése szinte
lehetetlen. A vándormozgalom három célzott területe Kelet-Európa, a muzulmán Spanyolország, illetve a
Szentföld volt.
A kelet-európai bevándorlás, kolonizáció jellege, adatai viszonylag jól ismertek. A másik két területtel
kapcsolatban azt kell megjegyezni, hogy a reconquista és a szentföldi hadjáratok hasonlóak voltak abban az
értelemben, hogy a résztvevők tömegét a távolra utazás vágya hajtotta. Ez más szóval azt jelentette, hogy a
propaganda, a távozásra buzdítás ott fejtett ki nagy hatást, ahol sűrűn lakott, túlnépesedett település volt, és ahol
a földhiány alapvetően gátolta már a családi élet folytatását. Ezért volt a propaganda hatásos.
48
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
A kelet-európai kolonizációban főleg németek vettek részt. Ám a vándormozgalom zöme mindenképpen rövid
távú mozgás lehetett a városok felé, azaz a környék lakói keresték a városokat. Az ide bevándorlók legalább
harmada 10-20 kilométeres körzetből érkezett. Ugyanakkor a nagyobb városok szemmel láthatólag közvetlen
vonzáskörzeten kívül is ismertek voltak és számos bevándorlót csábítottak falaik közé. A nagyvárosok közül
Velencének még csak saját háttérkörzete sem volt, különleges települési adottságai miatt. A mai Eszak-
Franciaország területén található Arras városnak 1170 körül 15-20 ezer lakosa volt, akiknek a többsége harminc
kilométeres körzetből érkezett, de volt köztük angliai, spanyol, továbbá itáliai származású bevándorló is. Ez
nyilvánvalóan igazolja, hogy Arras komoly vonzást gyakorolt közvetlen körzetén túl is. De Genovában is találni
32 arrasi családot, másrészt Arrasban is volt ekkoriban olasz kolónia. Márpedig a távolság ebben az esetben már
igen jelentősnek mondható.
A genealógiai vizsgálatok alapján Európában a termékeny családok gyermekszámai a következőképpen

alakultak:
4.3. táblázat -
Ev Családonkénti gyerekszám
1050-1100 4,2-5,7
1100-1150 4,8-5,2
1150-1200 4,3-5,2
1200-1250 5,3-5,4
1250-1300 5,2-5,7
A fenti táblázattal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a családok harmada terméketlen volt, vagyis a
viszonylag magas gyermekszámok mellett figyelembe kell venni a gyermektelen családok magas részarányát is.
A gyermekhalandóságról azonban a genealógiai adatok csak igen szórványosan és megbízhatatlanul
tudósítanak, de a temetőkből a sírfeltárások nyomán szerzett adatok sem adnak világos képet. A házassági
mutatókkal kapcsolatban mindenesetre valószínűnek látszik, hogy az alacsonyabb néposztályokban az első
házasság kötésekor jellemző átlagos életkor magas volt, 21-24 év a nőknél, 26-32 éves kor a férfiaknál, s ez az
átlagos életkor komoly eltéréseket is mutathatott a különböző társadalmi rétegeknél. Mindenképpen kimondható
azonban, hogy a változás alapvető a késő római időszakhoz képest.
Ugyanakkor az egyszerűbb emberek körében a felnőtt életkorúak jelentős része – akár a fele – sohasem kötött
házasságot. A háztartások átlagos mérete Angliában és Franciaországban a XIII. század második felében,
lényegében a pestisig terjedő időszakban 4,5-5 fő lehetett. Az efféle háztartásokban, amelyek a magcsaládon
alapultak, szülők és gyermekek alkották az együtt élő két generációt. Három generáció tagjai kivételes esetben
éltek csak együtt ebben a korban, az alacsony átlagos életkor miatt. A születéskori, illetve csecsemőhalandóság
magas aránya miatt a várható élettartam ugyanis ekkor 25 év körül lehetett a születés pillanatában. Igaz, a 20
éves életkor felett már további 10-30 évvel lehetett számolni, de ebben az esetben is döntő szerepet játszott a
társadalmi státus, vagyis az, hogy szegényebb vagy jobb módú környezetből származott-e valaki.
3. A válságok időszaka: a XIV-XV. század

A sok rendelkezésre álló forrás és tanulmány és a két nagy térség közötti különbség jobb érzékeltetése miatt, az
különválasztjuk az Alpoktól északra, illetve délre eső terület tárgyalását.
3.1. ÉSZAK-EURÓPA
1340 és 1450 között Európa lélekszáma 73,5 millióról 50 millióra esett vissza, ami 32 százalékos csökkenést
jelent. Észak-Európában a csökkenés 36,6 százalék. Három tényező kapcsolatával magyarázható ez a nagy
visszaesés, amely a középkori Európa történetének talán legmegrázóbb válságát jelentette.
49
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
E három tényező közül az első a pestisjárvány, a második a túlnépesedés és következményei, a harmadik pedig
az általános társadalmi válság. E három mozzanat együttese indokolhatja ezt az igen súlyos veszteséget.
Figyelembe kell vennünk azonban, hogy a népességszám visszaesése már 1347, a pestis kezdő éve előtt is
jelentős volt. Például Normandia lakóinak száma már 1314 és 1332 között 10 százalékkal csökkent. Más
szempontból, de ugyancsak igen jellemző a várható élettartam alakulása az egyévesnél fiatalabb gyermekek
körében Angliában. 1200 és 1275 között ebben a legfiatalabb korcsoportban 35,3 év volt a várható élettartam, de
ez 1348-ig 27,2 évre csökkent.
A háttérben mindenképpen egy általános környezeti válság, a túlnépesedés állhatott, valamint szerepet
játszhatott a gazdálkodás modelljének az átalakulása is. Ma már tudni lehet, hogy Angliában a gazdag parasztok
korábban adták össze gyermekeiket, kerestek számukra házastársat, így az ehhez a társadalmi réteghez tartozó
családokban több gyermek születhetett eleve, mint a szegényebb, később házasuló szomszédok körében.
Ráadásul válság idején ez utóbbiaknak el kellett adniuk földjeiket a megélhetés minimumának biztosítása
céljából, ami további megélhetési válságot, növekvő halandóságot eredményezett és fokozta az elvándorlást is.
A földbirtokok erőteljes koncentrációja alakult ki tehát a kistulajdonosok rovására, és ennek a
földkoncentrációnak népesedési következményei voltak, amely ezután az általános növekedés lefékeződésével
járt együtt. Az eddigiektől csak bizonyos mértékig volt független mindaz, amit a súlyosbodó állami adóterhek
okoztak. A nagyobb adó tehertétele a háborúk következménye volt. A válságok háborúkkal jártak, a háborúk
pedig fokozták az állam pénzigényét, ami az adóterhek növekedésében is kifejeződött. Végső soron a lélekszám-
növekedés az élelmiszer-termelés korlátaiba ütközött. Ráadásul az éghajlat is hidegebbre fordult, ami
csökkentette a föld termőképességét. A gazdasági válság tömegek számára jelentett súlyos megélhetési
gondokat. A földbirtokok említett koncentrációjának folyamata ezeknek az összefüggéseknek a hálójában
bontakozott ki, s ebben a válságos helyzetben bukkant fel azután a pestis.
A járvány a legforgalmasabb kereskedelmi útvonalak mentén terjedt. Londonba 1348 végén, Németalföldre
1349-ben, Dániába, Norvégiába és Észak-Németország- ba 1350-ben érkezett el. A legtöbb adat Angliából áll
rendelkezésre, itt tehát a járvány lefolyásának jóval több részlete ismeretes, mint másutt. Kiderül, hogy szerte
Angliában 35-40 százalékos volt a halandóság, ami igazi katasztrófát jelent. Hasonlónak látszik a helyzet a
Németalföldön is, és a szórványos adatok azt mutatják, hogy Észak-Németországban sem különböztek a
körülmények ebből a szempontból. így például Brémában 6996 személy neve szerepel a pestisben elhunytak
jegyzékében, azonban számos azonosíthatatlan további áldozat és szegény is lehetett az elhunytak között, így
7500-8000 főre tehető a Brémában pestisben elhunyt áldozatok száma. Ez a város lakosságának a felét
jelentette. Wiesmar, Reval (Tallin) lakosságának 27-35 százaléka halt meg pestisben. Részleges adatok alapján
hasonlóan magas volt az elhunytak száma Lübeckben és Hamburgban is. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy
– legalábbis a városokban – a veszteségeket viszonylag gyorsan ellensúlyozták a válságot követő pozitív
folyamatok. Hiszen az üresen maradt területeket, lakóhelyeket, üzleteket, gyorsan elfoglalták az életben
maradottak és a nagy válság után viszonylag hamar, ismét fellendült a termelés.
Azt is meg lehet figyelni a pestissel kapcsolatban, hogy minél nagyobb volt a korábbi, század eleji, még nem a
pestishez köthető válság és veszteség, annál csekélyebb volt az 1347 és 1350 közötti járvány pusztítása. Ám a
katasztrófa nem fejeződött be az 1350-es évben. Néhány év lappangása után a pestis ismételten kitört szerte
Európában, az 1360-as évek és a XV. század vége között. A nyomában járó válság közvetett jelzőjének
tekinthető az a folyamat is, amit a falvak pusztásodá- sának szokás nevezni. A Német-római Császárság
területén az elhagyott falvak aránya 17 és 64 százalék között változott tartományonként a XV. században.
Angliában az arányok nem voltak ilyen nagyok, de a 18-25 százalékos elnéptelenedést itt is elérték. Visszaesett
a városok lélekszáma is. A városok lélekszáma egyébként Flandria és a vele szomszédos Artois tartomány négy
nagy városában, Saint-Omer, Arras, Douai és Lille esetében is megfigyelhető. Ezeknek egyenként 30 ezer volt a
lélekszáma, amely a felére csökkent 1300 és 1450 között. Más európai városokban, mint Frankfurtban,
Zürichben, Münchenben hasonló visszaesés következett be.
A késő középkori Európa városaiból ismert adatok szerint a felnőtt lakosságnak körülbelül harmada nem élt
házasságban. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a házasságkötések számát a járványok befolyásolták. Például
Kelet-Flandriában és Angliában is a nők halandósága meghaladta a férfiakét, a megözvegyültek között a férfiak
2030 százalékos többségben voltak, ami az özvegy nők újraházasodási esélyeit növelte. Azaz összefüggés van a
házasságkötés javuló esélyei és a megözvegyült személyek aránya között. Az első házasságot kötők átlagos
életkora ekkoriban, a járvány következtében húsz évre esett vissza a férfiaknál, a nőké egyenesen húsz év alá
került Flandriában és Angliában is. Jellemzően alakult a háztartásonkénti gyermekszám is. A szórványos adatok
alapján megfigyelhető, hogy Angliában 1312 és 1331 között még háromnál is több gyermek volt egy-egy
háztartásban átlagosan, 1389 körül azonban az arányszám 2,7-re esett vissza vidéken, a városokban pedig e
mutatók még rosszabbak lettek. Márpedig a család mérete és az életszínvonal között szoros kapcsolat volt. Amit
bizonyít, hogy 1506-ban például, Ypern városban, Flandriában, a szegénynegyedekben háztartásonként összesen
50
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
3,6 fő élt átlagosan, a gazdagabb negyedekben azonban az átlagos létszám a 6 főt is meghaladta, amely persze a
szolgákat is magában foglalta.
Európa XIV. századi hanyatlása nem csupán a pestissel függött össze. Utána, a pestist követő évtizedekben
csökkent a házasulók életkora, ami megnövelte a termékenységi időszakot. Ez az egyik elindítója a
növekedésnek. Az utódok száma azért csökkent mégis, mert a gyermekhalandóság nagy volt a járványok
következtében és a járványok idő előtt meg is szakították a házasságok jelentős részét. Ekkor tehát az említett
növekedést előidéző tényező nem érvényesülhetett. A nyugalmi állapotban, a XV. században a növekedés azért
következhetett be, mert a csökkenő halandósággal egyidejűleg nagyobb volt a házasságok termékenysége, a
termékeny periódus meghosszabbodott a szülőképes nők körében, és javultak az egészségügyi viszonyok is, ami
ebben a korszakban a gazdasági növekedéssel függ össze. A házasságok számának növekedése és a
termékenység növekedése 1450 körül lassult le ismét.
3.2. EURÓPA DÉLI FELE (FRANCIAORSZÁG, ITÁLIA ÉS AZ

IBÉRIAI-FÉLSZIGET)
Észak-Európához hasonlóan a XIII. század végén Európa déli részén is felbukkantak a válság előhírnökei. A
kialakuló élelmiszerhiány különösen a városlakók körében okozott komoly ellátási zavarokat. A XIV. században
feszültségek tapasztalhatók a piacokon, és leromlott a lakosság egy részének egészségi állapota is, amely
fogékonyabbá tette vírusos és bakteriális fertőzések iránt. Ezek a válságjelek azonban 1345 előtt, kivéve
Toscanát, nem fordultak drámaira.
A nyugati világot dél felől érte el a pestis, 1347 végén, Szicílián keresztül. A betegségnek két formája ismeretes,
az úgynevezett bubópestis, valamint a tüdőpestis. A pestises fertőzés lényege az, hogy bolhacsípés
következtében a baktériumok megfertőzik a csípés környékén lévő nyirokcsomókat, amelyek úgynevezett
bubóvá gennyednek, kifakadnak és váladékukkal fertőznek.
A tüdőpestis vagy a bubópestis szövődményeként keletkezik vagy a nyál, a köpet útján közvetlen fertőzés
eredményeként bukkan fel. A járvány röviddel szicíliai megjelenése után már kitört Genovában, majd Itália
középső és északi részein is. Franciaországban a mediterrán tengerpart teljes hosszában elterjedt, és
előrenyomult a nagyobb folyók völgyében is, mint például a Rhöne-folyó mentén. Hasonlóan alakult a helyzet
Spanyolországban is, mert itt is a fontos útvonalak voltak a betegség terjesztői. A pestis terjedését illetően
általában is elmondható, hogy a sík vidékeket jobban sújtotta, mint a hegyes-völgyes vidékeket.
Télen a betegség általában lecsillapodott, a melegebbre forduló időszakkal azonban visszatért. A méreteit is
lehet jellemezni néhány statisztikai adattal. így például a burgundiai Givry faluban 1347 előtt évente 28-29
temetést jegyeztek be a plébániai anyakönyvbe. 1348 augusztusa és novembere között azonban 615 temetés volt
itt. Megjegyezzük, hogy Givryből maradt fönt Európa talán legrégibb plébániai anyakönyvsorozata. Drámai volt
a pusztulás az itáliai városokban is, Firenzében öt lakó közül három elpusztult a járványban, Sienában a
lakosság fele lett a pestis áldozata. Általában másutt is a városi részeken is legalább ötven százalékos volt a
pusztulás. Miként Észak-Európában, az Alpoktól délre eső területekről is elmondható, hogy a pestis időről időre
visszatért, különösen nagy veszteségeket okozva 1399 és 1402 között. Ekkoriban Franciaország 31
tájegységében vagy városában említettek pestisjárványt és a halandósági arány Itáliában és Franciaországban is
a megszokott arány négy-ötszörösére szökött. A XIV. század végi pestis során Firenzében a 60 ezer lakosból 12
ezren pusztultak el.
A betegség nem válogatott gazdagok és szegények, egészségesek és betegek között. A lakosság testi állapota
abban az összefüggésben játszott szerepet mégis, hogy a járványt kísérő egyéb betegségek vagy fertőzések
elsősorban a rosszul táplált, egészségtelen körülmények között élő embereket pusztították. Egyes területeken
igen nagy volt a népsűrűség, az emberek jelentős része túlzsúfolt szállásokon élt, a zarándoklatok, a
csapatmozgások, a piaci nyüzsgés fő terjesztői voltak a betegségeknek. A betegségeknek pedig mindenekelőtt a
patkányok és a bolhák szaporodása és fertőző hatásuk volt a kiváltója. San Gimignano város körzete és
népsűrűsége 1227 körül együttesen átlag 50 főt tett ki. 1332-ben ez a népsűrűség már 85 fő volt, ami
kifejezetten magas mutatószám ebben a korban. Ám Firenze és még ezt az arányszámot is meghaladta, hiszen
négyzetkilométerenként itt már 120 főt is elért.
A veszteségek mértéke csak közvetve és nehezen számítható ki, elsősorban az adózás alapegységéül használt
háztartás számok, illetve a házak számának változásai nyomán. E számításokat torzítja, hogy a lélekszám jobban
csökkent válság idején, mint a háztartások száma. Mindezt figyelembe véve még így is óriási pusztulás képe
bontakozik ki statisztikai adatok nyomán.
51
KÖZÉPKORI EURÓPA
NÉPESEDÉSE
Franciaországban 40-60 százalékos, az Ibériai-félszigeten 35-70 százalékos, Toscanában 60-70 százalékos
veszteséget lehet kimutatni a háztartásszám csökkenése alapján. Hasonlóan drámai volt a népsűrűség
csökkenése Pistoiában, Toscana egyik városkörzetében, ahol 124 paraszti kommuna élt 1244-ben, 1401-ben
azonban számuk már csak 44 volt.
A népesség növekedése a XV. század húszas éveitől figyelhető meg szerte Európában. A városokban jobban
mérhető a folyamat ezúttal is, mint a vidéken. Firenzében a XV. század ötvenes éveiben is megállapodott volt
még a lélekszám, de utána 1552-ig elérte a 60 ezer főt, ami 59 százalékos emelkedést jelent. Párma lakóinak
száma 1421-ben 11 500 volt, 1509-ben a lélekszám meghaladta a 19 ezret. Hasonló a helyzet Észak-Itáliában is.
Szicíliában pedig a növekedés még gyorsabbnak látszik. A lélekszám 1439-ben itt 290 ezer volt, 1478-ban 400
ezer, 1501-ben pedig 576 ezer. A népesedési mutatók tehát Dél-Európában már ebben az időben megfordulni
látszottak. Egyrészt csökkent a gyermekhalandóság, valamint az ifjúkori halandóság is, ami meghosszabbította a
várható élettartamot és javította a termékenységi mutatókat. A következmény az volt, hogy a csökkent
lélekszámú háztartásokban ismét több ember élt, majd a háztartások száma is növekedésnek indult. A
háztartások átlagos létszámának növekedésére jó példa az, ami Lyon város körzetében ment végre. Lyon
környékén a háztartások átlagos lélekszáma 1470 körül már meghaladta az 5 főt. Veronában 1425-ben a
háztartásonkénti átlagos létszám 3,7 fő volt, 1456-ban azonban már 5,2 fő, miközben a háztartások száma
mindössze 5 százalékkal emelkedett.
Európában az Alpoktól délre túlnépesedés volt jellemző a városokban és a vidéken is 1348 előtt, ami hasonló
népesedési válságot okozott, mint amelyet Észak- Európában láttunk. Ennek következtében a lakosság jelentős
része a létminimumon élt, és katasztrofálisak voltak az egészségügyi körülményeik. Ebben a válságos
helyzetben a járványok egymást követő hullámai, különösen pedig a pestis, óriási pusztítást vitt végbe, hiszen a
háztartások több mint fele, sok helyütt kétharmaduk elpusztult. 1420 után a születési arány kedvezőre fordult
ugyan, de a hatalmas veszteségeket ez a fordulat csak lassan tudta pótolni. Lényegét tekintve mindez hasonlít
azokra a népesedési tendenciákra, amelyeket az Alpoktól északra fekvő Európában
52
5. fejezet - I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI
(IV–VIII. SZÁZAD)
1. Székely György– AZ ANTIKVITÁS ÖRÖKSÉGE
A kora középkor emberét számos vonatkozásban vette körül az ókor öröksége. Még ott is – társadalmi
szerkezet, vallás –, ahol törést érzünk, aktív vagy passzív tényezőként sok vonatkozásban érvényesült a múlt
hagyatéka. Például a kora feudális társadalom termelői, a jobbágyok sem jelentettek egészen új típust. A késő
római mezőgazdaságban ugyanis a colonus jellegzetesebb alak lett, mint a rabszolga. A IV. században a
hadifoglyokból is lettek colonusok. A colonus, függetlenül attól, hogy a birtokra telepített rabszolga, hadifogoly,
fizetésképtelen adós, örökös bérlő volt-e eredetileg, a földbirtokosnak természetbeni járadékkal és a földjén
végzendő munkával tartozott. A szökevény colonust megbilincselve vissza kellett juttatni illetőségi helyére. A
colonusok helyhez kötése a leszármazottaikra is érvényes volt. Gazdasági felszerelésük nem volt a tulajdonuk.
Szabad parasztok, hogy az adóvégrehajtóktól megmeneküljenek, a birodalom valamennyi tartományában egész
falujukkal egyes nagybirtokosok patrociniuma alá húzódtak, bár azok ennek a „védelemnek” fejében elvették
földjüket és colonus sorba kényszerítették őket. Ezek a viszonyok túlélték a birodalom hanyatlását és bukását,
amint a latifundium tulajdon- és üzemtípusa is, bármennyire megnyirbálták állományát a barbár katonák
számára elkobzott birtokrészek.
1.1. Településnevek
A kora középkori barbár betelepülők és átvonulók olyan helyekre érkeztek, amelyek neve sokáig a római volt, s
vagy csak hangtani változáson esett át, vagy az új név utalt az egykori telepre. Mennél erősebb volt a római, a
romanizált népesség helyben maradása, annál több római eredetű helynév maradt meg. Hispania, Baetica,
Gallia, Belgica, Helvetia, Italia tartományokra jellemző ez a helynévmegmaradás (Carthago Nova-Cartagena,
Corduba-Córdoba, Gades-Cádiz, Hispalis-Isbilijah /arab/-Sevilla, Palentia-Palencia, Augusta Emerita-Merida;
Alesia-Alise, Massilia-Marseille, Narbo-Narbonne, Lutetia Parisiorum-Párizs; Epternus-Echternach; Augusta
Treverorum-Trier, Augusta Raurica-Augst, Aventicum-Avenches, Noviodunum-Nyon, Turicum-Zürich;
Augusta Praetoria-Aosta, Augusta TaurinorumTorino, Bononia-Bologna, Brundisium-Brindisi, Neapolis-
Nápoly, Messana-Messina). A romanizáció gyengébb volt az alpesi és dunai tartományokban, ennek
megfelelően nem ily általános a helynévmegmaradás (Augusta Vindelicorum-Augsburg, Cambodunum-
Kempten, Brigantium-Bregenz, Vindonissa-Windisch bei Brugg).
A római Castra Batava tábor lett Bazzawa hangváltozáson át a bajor Passau a VII. századtól. A passaui Dóm
téren már 450 körül kora keresztény püspöki bazilika állt, ami a bajor időkre is meghatározta a helység egyházi
jelentőségét. A római Capris vagy Caprae helységnév ment át a szlovén Koper alakba, noha a késő antik korban
a latin városnév hivatalosan Iostinopolis lett. Hogy az eredeti név túlélte a császári dicsőséget, mutatja a
középkori város kecskecímere. Még fokozottabban áll ez a töredezettség Felső-Pannóniára, ahol Carnuntum
csak romváros maradt, erre utaló Altenburg névvel; Savaria esetében ilyen utalás Steinamanger (Szombathely
német neve), ugyanilyent jelent Scarbantia 845-ben említett Ödenburg neve (ami Sopron német neve is lett).
Hasonlóképpen az Ad Flexum római tábor maradványaira utaló név (Magyar) Ovár – Altenburch XIII. századi
előfordulása. De már kissé keletebbre a Győr elnevezés nem utal az Arrabona római településnévre, s a német
Raab neve is a folyóról keletkezett (973>890: Ad Rapam curtis). Még olyan jelentékeny közigazgatási és
katonai központ, mint Aquincum, Alsó-Pannónia főhelyének neve is feledésbe ment. A magyar Anonymus
Attila király városának és Ecilburgnak nevezte a rommezőt, ami a Nibelung-monda ismeretére utal. Elenyészett
a délkelet-pan- nóniai Sopianae neve is. Középkori latin és élő idegen változatokban „öttemplom” a Pécsett
kiemelkedő késő antik keresztény romokra utal (890: Ad V Aecclesias). Gor- sium, a Pannónia északkeleti
részén fekvő közlekedési, katonai, vallási központ falait 1000 körül Székesfehérvár építésére használta fel a
királyi hatalom, s az eredeti nevet felváltó IV. századi Herculia név is eltűnt, s a középkori település Tác falu
néven élt tovább. Bizonyos települési folyamatosságra utalnak a Valcum nevet elvesztett római castrum V-IX.
századi leletei Fenékpusztán, de az urbs Paludarum kora középkori név a vízrajzi környezetre utal csupán.
Római castellumok feledésbe ment neveit pótolja a szláv közvetítésű Kesztölc és Keszthely név. Az eltűnt Cirpi
volt a Visegrád-Sibrik dombi római castrum neve, a IX. századi kerámiák és a középkori helynév szlávokra utal.
A pannóniai római városok lakosságának elköltözésére forrásadatok vannak, a városok nevének (Siscia és
Sirmium kivételével) eltűnése a latin nyelvű lakosság elhúzódására utal. Sirmium népessége a hun, gepida, avar
uralom alatt a Száva egy szigetére húzódott vissza, ahol keresztény szlávok szenttisztelete egészítette ki a nevet
53
I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV–
VIII. SZÁZAD)
(Sremska Mitrovica). Még mostohább sorsra jutott a korábban feladott Dacia városi élete. Ulpia Traiana
tartományi székhelyből Gradistye falu lett, a szláv elnevezés a római vár romjaira utal.
1.2. Építmények
Másfelől azonban ezek a nevek azt is mutatják, hogy ha el is tűnt a római népesség és vele a helynév, az erősen
épített városfalak sokáig őrizték az egykori település jelentőségét. Arlon késő antik falaiba korábbi római
temetkezési kőemlékeket is építettek. Echternach késő antik castelluma és annak körfala a templomnak, római
útállomása (átrakodó helye) kolostorépületnek adott biztonságot. Az itáliai városfalak sok helyen az etruszk,
illetve a római kortól figyelemmel kísérhetők, az egyes városok falváltozatai megkülönböztethetők, a régészeti
feltárások, okleveles, írott források alapján keltezhetők. Viszont az Africa tartományi Leptis Magna
városfalának tanúsága szerint már 250 és 365 között összezsugorodott, Jusztinianosz korában annak is felére
csökkent. Ráadásul a megmaradt név és építészeti emlékanyag sem jelenti a római kori fejlettség fennmaradását.
Róma Róma maradt, de kora középkori hanyatlására utal az elnéptelenedett forum területén a Campo vaccino, a
funkcióját vesztett Capitolium helyén pedig Monte Caprino nevű legelőket találunk.
2. A Római Birodalom
A vallási életben is voltak összekötő szálak a pogányság és kereszténység, a ró- maiság és barbárság között, s ez
nem szorítkozik a keresztény ünnepek jeles római napokra helyezésére. A római temetkezési emlékeket a frank
korban gyakran – kiürítve – újra felhasználták. Új funkciót kaptak a Jupiter-oszlopok lábazatai, azaz a „négy
istenség köve”, Juno, Minerva, Hercules, Mercur ábrázolásai. Amikor ezeket újra alkalmazták keresztény
templomok oltártámasztékaként, előfordult, hogy az állatbőrbe öltözött Herculest az egyiptomi sivatagi remete,
Nagy Szent Antal ábrázolásaként használták fel.
A legfontosabb római közületi építmények akkor is kiemelkedtek a középkori településekből, amikor eredeti
jellegüket és szerepüket már elvesztették. A theatrum félköríves kialakítású kőszínház emelkedő ülőhelyekkel a
kórus körül, még a kis provinciális városokban is előfordult. Maradványaik befolyásolták a kora középkori
templomok helyét, az utcák alakzatát. Az amphiteatrum emelkedő ülőhelyei teljes zárt gyűrűt alkotnak, középen
az arénában egykor gladiátor- és állatviadalok folytak. Róma nagy amphiteatruma, a Colosseum hatalmas
romként maradt meg, míg Veronáé máig kitűnő állapotú. Az Alpoktól északra is áll néhány. A római uralom
végén erőddé alakított aquincumi katonai amphiteatrum longobárd kincslelet tanúsága szerint menedékhely
lehetett. Erre utalhat a honfoglaló vezérre utaló Kurszán vára elnevezés, amit Anonymus őrzött meg, de helyére
a XIV. században is utalnak. Korábban ilyen funkcióra utal „Totila vára” Spoletóban. A therma meleg fürdő,
54
VIII. SZÁZAD)
amit még kisebb városokban is hatalmas csarnoképítményekkel, hideg- és melegvizes medencékkel alakítottak
ki. Máig áll a Caracalla-thermák hatalmas romja, de még nagyobbak voltak Diocletianuséi. Több therma volt
Ostiában is. Több meleg fürdő volt Trierben (Barbara-thermák, császárthermák elnevezéssel maradtak meg).
Nem pusztultak el Windisch bei Brugg thermái sem, Párizs római elődjének pedig három thermája volt. Ezek a
római korban az emberek fontos találkozóhelyei voltak, s a meleg fürdő adta egyes települések nevét is:
Britanniában híres volt Aquae Calidae vagy Aquae Solis városa, amelyből Bath lett. Ilyen helyek még Aquae
Sextiae-Aix en Provence, Aquae Mattiacae-Wiesbaden vagy Aquae Helveticae – a Zürich melletti Baden. A
vízvezetékek (aquaeductus) számára gyakran több kilométer hosszú hidakat építettek hatalmas ívekkel és
pillérekkel, amelyekre helyezve a víz fallal körülvett csatornákban folyt. Bár Róma 11 vízvezetékét a keleti
gótok elpusztították, némelyik maradványai máig állnak a környéken. Az ókori római vízvezetékek a gravitáció
rendszerével működtek. A Róma városi aquaeductusokat már 537-ben a keleti gótok dúlták. 549 és 776 közt
mind használhatatlanná vált, szórványos helyreállítási lépések ellenére. A gót király, Theoderich érdeme volt
római szemmel, hogy Ravennában megújította Traianus császár vízvezetékét, hiszen ez a városi élet feltétele
volt. Lutetia városba, Párizs elődjébe 15 km hosszúságú vízvezeték vitt a környéktől vizet. A tartományi
városok is folyóvízzel voltak ellátva (Nimes, Segovia, Tarragona elődei), amit a vízvezetékből csöveken
keresztül vezettek a közkutakba és a magánházakba. Alighanem római eredetű kőcsatornára utaló név a német
hősmonda ismeretében a „Krimhild fürdője” magyar elnevezés (1389) a budai parton.
A római hagyaték fontos részei az utak. A Via Appia Rómától délre vezetett Capuán át Brindisiig. Útiállomása
volt Casilinumnál a Volturno hídja. A Pontini-mocsarak egy részét lecsapolták, hogy a Via Appia szilárd
lehessen. Az V. század után azonban ez a csatorna és az út tönkrement. Britanniában a római utak fontosságát
mutatja például, hogy Nagy Alfréd és a dánok területének határvonalát egy római út jelentette. Megmaradt
római utak vezették a közlekedést Gloucester felé, így került ez a város központi helyzetbe Bristol, Monmouth,
Hereford és Worcester közt. Nagy római út vezetett a Maastól a Rajnáig, Xanten felé, s még a X. században is
volt ennek szerepe. Használták a római utakat Trier és Reims közt, illetve a Trier-Dalheim- Metz vonalon.
Noricum provincia útjait viszont utoljára a IV. század közepén javították ki. A töltésre emelt és kaviccsal
borított római utak sokáig megmaradtak, újra használatba vehetők voltak. Ilyen maradványra utalhat a
Mosonból Győrbe vezető út egy szakasza „öttevény” népnyelvi jelöléssel (1210). Töltésszerű, illetve többrétegű
útra utal a Varasd környéki via levata, fundata via középkori jelölés. Római úttöredéket tártak fel
Szombathelyen is. Ilyenre utalnak magyar oklevelek Kövesút nevei, a Királyuta hazai, illetve a via regis, carski
put balkáni említések.
A kőfejtés és kőmegmunkálás, a bányászat és kohászat, az üveg- és mozaikelőállítás, a festészeti anyag

technikája, a pénzverés a középkor első szakaszában mind a római anyagi műveltség örökségei voltak. Nem
veszett feledésbe az ókori római ezüstpénz, a denarius neve és minta volta. Bár ez a dominatus korában
elértéktelenedett, a kora középkori megcsappant áru-pénz viszonyok ennél jobbat nem igényeltek.
1.3. Germán folytonosság

Az antikvitás öröksége azonban nem csupán a rómaiak örökségét jelenti, hanem beleértendő a Római
Birodalmat fokozatosan ellepő, majd nyugati felét megdöntő germánok a rómaival ötvöződő kultúrája is. A
római kontinuitás elméletével szemben a történetírás egyes képviselői ennek a germán folytonosságnak a
fontosságát hangsúlyozzák. A sokáig a Rajnánál elakadt germán vándorlás több népet az Alpokon át és a Balkán
felől vitt a Nyugatrómai Birodalom területére. Nagy törzsszövetségeik egymás után sikerrel törtek be a
birodalom peremterületeire, ahol több-kevesebb ideig megtelepedve barbár államokat alkottak, bár ez éppúgy
nem általánosítható, mint az, hogy ezekből a barbár államokból egyenes út vezetett volna a középkori német
birodalomhoz. A szászok hatalmas területen élő törzse kívül maradt a késő antik, kezdeti középkori
eseményeken. A frankok a III. századtól Galliára törtek a Rajna jobb parti területükről, az V. században bevették
Triert és ott 500 körül birodalmat alkottak, amelyben átvették a római kultúra örökségét. A suebek (szvébek) a
nyugati germánok törzse, eredetileg a Majna vidékén. Nevük később több törzs gyűjtőneve. A thüringek
peremvidéki helyzetben önálló államig nem jutottak. A semnon törzsből lett alemannok a decumat-földeken és
Helvetiában jelentek meg, a III. század óta harcban álltak a rómaiakkal a Felső-Rajnánál. Az V-VI. században
Elzász, Svájc, Svábföld felé terjeszkedtek, de 536-ban frank hatalom alá kerültek. Az egykori sueb szövetségről
kapták kora középkori sváb nevüket. A marcomannok törzse több más törzset egyesítve hatalmas gyalogos
sereget alkotott a kialakuló római császársággal szemben, majd a II. század második felében többször
fenyegették a Dunától délre eső területet. 300 után nyugatabbra vándoroltak. A quad (kvád) germán (sueb) törzs
a marcomannok szövetségese volt, s a mai cseh-morva területen élt. A népvándorlás során egy részük a
vandálokkal vonult Hispaniába. A vandálok államot alkottak Africa provinciában, de a bizánci haderő 534-ben
legyőzte őket. A gótok Skandináviából mai lengyel és ukrán területeken át jutottak a Római Birodalomig.
55
VIII. SZÁZAD)
A Duna-tájról már keresztényként nyomultak a Balkánra és Itáliába. A nyugati gó- tok Dél-Galliában és
Hispaniában az V. században saját birodalmat alkottak és átvették a római kultúra örökségét. Ezt a birodalmat az
arabok semmisítették meg 711- ben. A keleti gótok hasonló utat tettek meg Itáliában, de a bizánci haderő 552-
ben véget vetett államuknak. A burgundok a Rhöne völgyében az V. században saját országot hoztak létre, s
abban átvették a római kultúra örökségét. A longobárdok Európa északi feléből eljutottak Pannóniába, 568-ban
pedig Itáliába. Fokozatosan átvették a római műveltséget és a neoromán nyelvet, de germán
személynévhasználatuk és bizonyos jogi különállásuk önállóságuk elvesztése után is megmaradt. A bajuvárok
(bajorok) új alakulat, egyik összetevőjük a későbbi bajor területre vándorolt marcomannok. A bajuvárok (és
szlávok) a VI. században elfoglalták Noricumot (az Inntől keletre eső alpesi provinciát). A területi eltolódások,
időbeli fejlettségi különbségek, népeltűnések folytán mindezek a népcsoportok nem tekinthetők a kora
középkori német nép őseinek.
Tipológiai előzményként viszont mindegyik népcsoport tanulságosan vizsgálható a kora középkori társadalom
átalakulás megértéséhez. A népvándorlás során tekintélyt szereztek a germán hajósok 14 evezőpáros
tölgyfacsónakjaikkal. Mint hódítók és mint római zsoldba állók hírnévre jutottak a germán lovasok és kiváló
gyalogos harcosok. Vagyoni egyenlőtlenség ezáltal is keletkezett a törzsek gazdasági és társadalmi
szerkezetében. A társadalomfejlődés így katonai függési elemeket és ezek neveit átvitte a kialakuló középkori
földesúr-jobbágyi társadalomba – addigra azonban csak a frankok és longobárdok játszottak szerepet, akiknek
egymáshoz való viszonya igencsak cáfolja a germán egységet. Művelődési téren (a germán pogányság emlékei,
több törzstől származó énekek ötvöződése a német hősmondában) volt leginkább bizonyos germán folytonosság.
Ennyiben ez is a késő antik idők tényezője volt, Európa kora középkori örökségének másik alkotóeleme.
2. Sághy Marianne– NÉPVÁNDORLÁS, ÚJ

ETNIKUMOK, LOVAS NOMÁDOK
2.1. A Római Birodalom bukása: összeomlás vagy átalakulás?
A „nagy népvándorlásnak” nevezett hatalmas népmozgást a Kína északi határain élő hunok indították meg a III.
században. A szilaj ázsiai lovas nomádok elől menekülő néptörzsek mind Nyugatabbra szorultak. Hullámaik a
IV. század során már átcsaptak a Római Birodalom határain: a limes nem tudta feltartóztatni a birodalomba
bebocsátást kérő népeket. A római kormány egyes germán törzseket beengedett területére annak fejében, hogy
katonai védelmet nyújtanak a sztyeppei lovasok ellen: a birodalom ekkor már mindinkább olyan ostromlott
várhoz hasonlított, amelyet ellenségei kívülről támadnak, védői belülről elárulnak.
A vizigót törzsek 378-ban császári engedéllyel települtek meg a Római Birodalom területén. Alig száz évvel
később, 476-ban egy szkír harcos, Odoaker letette trónjáról az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus
Augustulust, s noha a Római Birodalom névleg nem szűnt meg létezni – keleti része Konstantinápoly központtal
1453- ig fennállt –, nyugati felét ettől kezdve germán törzsfők és királyok uralták. Miért omlott össze a
birodalmi szervezet Nyugaton?
A Római Birodalom hanyatlása és bukása a XVIII. századtól a történetírás legnagyobb témája. A felvilágosodás
írói saját, erősen elfogult filozófiai meggyőződésük és a korabeli politika szemszögéből vizsgálták Róma
végnapjainak történeti problematikáját. Érdeklődésüket az európai monarchiák és az angol gyarmatbirodalom
válsága váltotta ki és aufklérista antiklerikalizmus táplálta. A francia Montesquieu márki 1734-ben írt
Elmélkedések a rómaiak nagyságáról és hanyatlásáról (Considérations sur la grandeur et la décadence des
Romains) című történetfilozófiai esszéjében megállapította, hogy a birodalmak kialakulását „fizikai” okok
befolyásolják, ám fennmaradásuk lakosaik erkölcsi nagyságától függ. Az angol Edward Gibbon A Római
Birodalom hanyatlása és bukása (The Decline and Fall of the Roman Empire) című monumentális művében a
katolikus egyház iránti ellenszenvét a pogány birodalom filozófus-császárainak csodálatával egyesítette. Gibbon
1776-ban, az amerikai függetlenségi harc kirobbanásakor éppen a római Capitolium lépcsőin ülve
gyönyörködött a romokban, melyek szépségét csak a köztük elsuhanó fekete reverendás papok látványa rontotta
el. Hogyan léphetett a katolikus egyház a birodalom örökébe? – kérdezte döbbenten, és máris kész volt a válasz:
úgy, hogy a kereszténység döntötte meg Rómát.
Ez a vád nem volt új keletű. Szent Ágoston De civitate Dei (Az Isten városáról) című hatalmas történetfilozófiai
művében, melyet azután kezdett írni, hogy Alarich gót vezér 410-ben megtámadta és kifosztotta Rómát, már
megválaszolta ezt az interpretációt. A pogányok úgy vélték, hogy a barbár betörés az égiek büntetése, amiért
Róma elpártolt ősi isteneitől. Ágoston elismerte, hogy „a birodalmat csapás érte,” de figyelmeztetett, hogy
„végső fokon mi sem változott”: Imperium romanum adflictum estpotius quam mutatum (De civitate Dei IV.7.),
56
VIII. SZÁZAD)
ezt a megpróbáltatást Róma éppúgy ki fogja heverni, mint a korábbiakat. Ágoston ekkor már régen túl volt a
pogány-keresztény ellentét kicsinyes pártharcain és az foglalkoztatta, kik lesznek a civitas aeterna, a Mennyei
Jeruzsálem lakói.
Róma valóban hamar kiheverte a támadást, a gótokat pedig beolvasztotta: az V. századi hispaniai keresztény
költő, Prudentius azért dicséri Rómát, mert „a sokféle népet egyetlen nemzetté olvasztotta,” a pogány Rutilius
Namatianus és Paulinus Pella aquitániai szenátorok pedig néhány évtizeddel Odoaker fellépése előtt úgy
beszélnek az Örök Városról, mintha mi sem történt volna és Roma aeterna továbbra is a földkerekség úrnője
lenne. Sem Romulus Augustulus, sem kortársai nem tudták, hogy ő az „utolsó római császár”: Romulus
„letételéről” a történetírók nem tettek említést; a Romulus apja, Orestes által elűzött császár, Julius Nepos 480-
ig a saját neve alatt veretett pénzt Itáliában. 476 csak a VI. századtól válik fokozatosan kronológiai
„fordulóponttá:” a történelmi konstrukcióban ez az év lesz „a Nyugatrómai Birodalom vége”.
Mennyiben rázta meg a nagy népvándorlás a Római Birodalmat? Külső vagy belső okai voltak-e a birodalom
átalakulásának? A XIX-XX. században írók, költők, festők és történészek a legsötétebb színekkel festették le a
népvándorlást: a civilizáció és barbarizmus összecsapásának iskolapéldáját látták benne. André Piganiol francia
történész egyenesen úgy gondolta, hogy „a Római Birodalom nem természetes halállal múlt ki, hanem
meggyilkolták”. Az Európán végigszáguldó népek iránt csak a német történészek tanúsítottak némi szimpátiát,
akik eleinte népnemzeti, később ideológiai és politikai okokból fedezték fel maguknak a germánokat, azt „az
őserőt, mely megváltoztatta Európa arculatát”. Ők úgy látták, hogy „történelmi szükségszerűség” diktálta, hogy
a Völkerwanderung (népvándorlás) romlatlan germánjai elsöpörjék a dekadens rómaiakat és az impérium
rabszolga-társadalmát a szabad harcosok társadalma váltsa fel.
Ezek az idejétmúlt elméletek ma már nem állják meg a helyüket. „Germán invázió” helyett már a III. század
végétől inkább a „nyitott határok” társadalmáról beszélhetünk, amikor Diocletianus és Konstantin császárok –
részben a limes mindkét oldalán letelepedett germán népekkel való új kapcsolatok jegyében is – átszervezték a
Római Birodalmat. A korábbi elméletek alapvető hibája, hogy a jórészt megtelepedett germán
katonaparasztokból vérszomjas nomád harcosokat farag. Holott a limes mellett lakó germán és iráni eredetű
népek – gótok, frankok, vandálok, herulok, szkírek, szvébek, kvádok, rugiaiak, markomannok, gepidák,
szarmaták, roxolánok, alánok – éppolyan letelepedett földművesek voltak, mint a római parasztok. Európában
három ázsiai lovasnomád államalakulat létezett: a hun, az avar és a magyar. A hunok V. századi birodalma
jórészt alávetett germán királyságokból állt és hamar elvesztette etnikai jellegét. A hunokat követő Avar
Birodalom már kétszázötven évig állt fenn, de az állandó ostrom alatt lévő avarok is beolvadtak a környező,
elsősorban szláv népekbe és ugyanolyan nyomtalanul tűntek el a történelem színpadáról, mint a hunok. Az
utolsó ázsiai lovasnomád nép a magyar volt, akik az egykori Hunnia és Avaria földjét, a Kárpátoktól
koszorúzott Nagyalföldet szállták meg. A nomád államok közül – a Szent Istvánnak köszönhető belső
struktúraváltásnak hála – egyedül a magyar állam maradt fenn immár ezer éve.
A „nagy népvándorlásban” részt vevő népeket tehát mindenekelőtt két csoportra kell osztanunk: nomádokra és
letelepedett népekre, akik között nagyobb volt a különbség, mint a „civilizáltak” és „barbárok” között. Igaz,
hogy a germánok – gótok, vandálok, frankok – is vad és harcias népek voltak, akik heves csapásokat mértek a
rómaiakra: de nem voltak nomád harcosok, akik „szélvészként száguldoztak” volna Mandzsúriától az Atlanti-
óceánig. A germán szabad harcosok és parasztok egy-egy király uralma alatt egyesültek, és miután betagozódtak
a Római Birodalomba, azon belül hozták létre királyságaikat.
A hunok különböző letelepedett népeket kergettek maguk előtt, akik részben beleolvadtak a hunokba, részben
pedig igyekeztek átvenni a hun íjazó harcmodort és lovastechnikát, és utánozták sztyeppei művészetüket. Attila
birodalma azonban úgy etnikumát, mint műveltségét és főként politikai tájékozódását tekintve már „germán-
római” volt. A hunok nyomására torlódtak össze a rémült gót, vandál, frank katonák és földművesek a Római
Birodalom határain és kértek menedéket – művelésre alkalmas földdarabot – annak területén. Ez a népmozgás
leginkább a mai ázsiai és afrikai bevándorláshoz hasonlítható: a beköltöző telepesek az életük fenntartásához
szükséges élelem megtermelésére vagy katonai szolgálat útján való megkeresésére törekedtek. A IV. században
a római sereg nagy része már barbárokból állt: a „barbár” a „katona” (miles) szinonimája lett. A II. század óta a
rómaiak „szövetséges” (foedi) státust adtak a birodalom területén letelepedett germánoknak; Caracalla 212-ben
a római polgárjogot kiterjeszti a Romania minden szabad lakójára, így a barbárokra is. Az irányított népmozgás
„germán invázióvá” élelemhiány és szállásterület híján vált: az éhínségtől megtizedelt népét vezető Alarichot
nem Róma aranya, hanem Campania aranyló kalászai vonzották, és arról ábrándozott, hogy Itália éléskamrájába,
Afrikába hajózik át gótjaival.
57
VIII. SZÁZAD)
Ám a 395-406 között lezajlott véres hadieseményeknek elsősorban politikai mozgatórugói voltak: a hunok által
megfélemlített, illetve a hunokhoz csatlakozott germán királyságok a birodalom belső széthúzását kihasználva
könnyen jutottak sarchoz és hadizsákmányhoz.
2.2. Ut turbo montibus celsis: a hunok

A Kínától a Don folyóig terjeszkedő eurázsiai füves pusztaságot, melyet az Altáj és a Tiensan hegyláncolatai
osztanak ketté (Mongólia, illetve Nyugat-Szibéria-Tur- kesztán), a szkíták, majd iráni nomád lovasnépek
uralták. A forgószél gyorsaságával előretörő török nyelvű hun népcsoportok a III. században söprik el az
irániakat, és ezzel megkezdik a sztyeppe eltörökösítését. A IV. század közepén elűzik az alánokat a Kaszpi-
tenger vidékéről, és innen törnek be Kis-Ázsiába, a Római Birodalom keleti tartományaiba. 363-373 között
Örményországot, Mezopotámiát sarcolják végig. Szíriai Szent Efraim, aki rémülten látja, hogyan gyalázzák meg
Edessza szerzetesközösségeit, a bibliai Góg és Magóg népének nevezi őket. 376-ban tűnnek fel a Donnál. A
hunok által keltett szörnyű ijedelemről Ammianus Marcellinus tudósít: „egy azelőtt soha nem látott emberfaj
szélvészként zúdul le a magas hegyekről valamely rejtett zugból, útjában mindent elsöpör és romba dönt”
(Róma története 31.3.8). Ammianus a barbár népek szokásos, Hérodotosztól örökölt sémái szerint írja le a
hunokat, kiemelve, hogy ez a nép az összes többi barbárt felülmúlja vérszomjas kegyetlenségében. A hunoktól
azért rettegtek annyira a rómaiak, mert – ellentétben a germánokkal – sem népüket, sem harcmodorukat nem
ismerték.
A Don és a Dnyeszter között terült el a keleti gót (osztrogót) királyság Ermanarich fősége alatt, míg a nyugati
gótok (vizigótok) több fejedelem vezetése alatt Olténia síkságain és Erdély hegyei között éltek. A Balambér
nagykirály vezette hunok 373-ban csatában legyőzték az osztrogótokat, akik ezután pár évig a hunok „védelme”
alatt húzódtak meg, illetve nyugati gót testvéreikhez menekültek. 376-ban a hun hódítóktól rettegő vizigótok
bekéredzkedtek a Római Birodalom területére.
A hunok a gót hatalom megsemmisítése után is a Dontól keletre elterülő sztyeppén maradtak, sőt egészen 412-ig
a Kaszpi-tengernél volt a főhadiszállásuk, leszámítva néhány csoportjukat, akik az alánokkal együtt római
szolgálatba álltak és a limest őrizték. A 380-as évektől azonban már a Dunáig húzódik a hun birodalom nyugati
szárnya, elözönlik Thrákiát és Daciát és a 390-es évektől elindítják támadásaikat az Imperium ellen. Claudianus
római költő írja le, hogy 391-ben a Kaszpitengertől a pannon határig minden barbár nép megmozdult; 395-ben
Szent Jeromos betlehemi kolostorában rettegve várja, hogy az Eufrátesz partján dúló, Antiókhiát ostromló
hunok mikor támadják meg Jeruzsálemet.
A 395-ös hun hadjáratra a Theodosius császár (378-395) halála után kitört polgárháború adott kedvező alkalmat.
A hadjáratban a hunok keleti és al-dunai, pannóniai szárnya harapófogóként roppantotta össze az Alarich vezette
gót segédcsapatokkal védett római hadakat. A kettős szorításból menekülő szarmaták, herulok, vandálok,
markomannok indítják meg a „nagy népvándorlást” Nyugaton: a szvébek, vandálok, alánok és herulok a
türingiaiaket és a burgundokat taszítják ki szálláshelyeikről és 406-ban átkelnek az itáliai gót támadás miatt
védtelenül hagyott limesen a Rajna bal partjára; Galliába, a frankok jó része ekkor már szintén ott, a limesen
belül él, miközben a rugiaik és kvádok a vizigótokat „lökik át” 408-ban Itáliába.
400-ban a gótok Gainas vezetésével Konstantinápolyt ostromolják: a birodalom szövetségese, Uldin hun vezér
karácsonykor Gainas levágott fejével kedveskedik Arkadiosz császárnak. Ezután Gainas utóda, Alarich pusztítja
végig Görögországot: a keresztények nagy örömére lerombolja az eleusisi pogány szentélyt, majd Kons-
tantinápolyt hadisarcra kényszerítve Itália felé fordul és Aquileiánál száll partra. A nyugatrómai hadsereg
fővezére, a vandál Stilicho a rajnai limes mellől Itáliába rendelt seregekkel és hun-alán segédcsapataival
visszaveri, de nem semmisíti meg a vizigótokat; pár évvel később, 406-ban Radagaisus gót vezér sarcolja végig
Itáliát, ellene Stilicho megintcsak Uldintól kér segítséget. A hunok Fiesolénál legyőzik a gótokat, mire a
rómaiak a Forumon szobrot állítanak „a diadalmas császároknak” és győzelmi felirattal ünneplik Stilichót.
395-408-ig a hunok az imperium szövetségeseiként kétszer is megmentették Rómát és a Keletrómai

Birodalommal is többnyire békében álltak. A birodalomnak igen jól jött a germán királyságokat igája alá hajtó
roppant szövetséges, mert így csak egyetlen barbár hatalommal kellett tárgyalniuk. Nyugaton a császári főváros
Milánó, majd 402-től a Bizánchoz közelebb fekvő kikötőváros, Ravenna lett, de a barbár veszély dacára a két
birodalomfél versengése tovább folytatódott. 408-ban Itáliában győz a „római párt”: Honorius császár
meggyilkoltatja Stilichót, akit azzal gyanúsítanak, hogy titokban a barbároknak dolgozik. A hadvezér halála
megnyitja a gótok előtt az utat Rómába: Alarich már 408-ban is kifosztja a várost, a 410-es nevezetes ostrom
előtt.
58
VIII. SZÁZAD)
408 fordulópont a hun-római kapcsolatok történetében, mert Arcadius császár (395-408) halála után Uldin vezér
megtámadja Konstantinápolyt. Ez az esemény alapjaiban rázza meg Bizánc biztonságérzetét. A gyermekcsászár
II. Theodosius (408-450) főminisztere, Anthemiosz azonnal új falakat építtet a város védelmére (a 413-ra
elkészült theodosiusi városfal védi meg azután Bizáncot ezer éven át!), 412- ben pedig békét köt a keleten
székelő hun nagykirállyal. Ruga hun király csak 422- ben támad ismét a városra: a bizánciak ettől kezdve évi
350 font arany (tributum) fizetésével igyekszenek távol tartani a támadókat.
Itáliában 423-ban, Honorius császár halála után a római senatus elérkezettnek látta az időt arra, hogy
megszabaduljon a Theodosius-ház uralmától és Joannes szenátort kiáltotta ki császárrá, aki Aetiust nevezte ki
hadvezérévé (magister militum). A római származású Aetiusnál senki sem ismerte jobban a barbárokat:
gyermekkorában a gótok túszaként maga Alarich részesítette katonai kiképzésben, majd 410-től három évig a
hun nagykirály udvarában élt birodalmi túszként (ez a korban előkelő diplomáciai pozíciót jelentett, olyasfélét,
mint manapság a nagykövet), ahol barátságot kötött a fiatal Attilával. Amikor Nagy Theodosius lánya, Galla
Placidia (régens: 425-437) megbuktatja Joannest, és fiát ülteti a trónra III. Valentinianus néven (425-455),
Aetius a hunokhoz menekül, Ruga kán segítségével megtartja állását, sőt Galla Placidiát kényszeríti, hogy
„ajándékot” adjon a hunoknak a császárnő által a pokolba kívánt „segítségükért.” Aetius hun csapatokkal egész
Galliát megtisztítja a római hatalom ellen lázadó germánoktól: délen a vizigótoktól (425: Arles), északon a
frankoktól (428: Cambrai). Galla Placidia 429-ben fővezérré (magister utriusque militiae) nevezi ki a gyűlölt
Aetiust, valójában azonban megbuktatására tör, ám asszonyi intrikája megint visszájára fordul. A generalissimus
csapatokat vezényel Raetiába és Noricumba és megszilárdítja a rajnai és felső-dunai határvédelmet. Kérdés,
miért nem szervezte ekkor újjá Pannonia Prima provincia védelmét is: azért, mert már nem volt mit
helyreállítani vagy azért, mert újból megbuktatták? 432-ben ugyanis Galla Placidia végleg le akar számolni
hadvezérével és megfosztja a főparancsnokságtól. Aetius megint Rugához menekül: a hunok szétverik az utolsó
megmaradt itáliai elitcsapatokat, mire az augusta volt férjének népéhez, a birodalom fő ellenségeihez, a Tolosa
(Toulouse) és Arelate (Arles) mellett letelepült vizigótok- hoz fordul. Mindhiába: a győztes hunok
diadalmenetben egészen Rómáig kísérik Aetiust. Az augusta kénytelen meghátrálni, a császári ház nevét
(Flavius) és patriciusi rangot ajándékoz Aetiusnak és megint kinevezi főparancsnoknak. A hadvezér ekkor
hálából a hunoknak engedi át Valeria és Pannonia Prima tartományokat, azaz a mai Nyugat-Dunántúlt. A hun-
római katonai szövetség a legsúlyosabb csapást a burgundokra méri 436-ban: Gundahar burgund királyt egész
nemzetségével együtt lemészárolják a Rajnánál. Ez az eposzi tragédia alkotja a Nibelung-ének magvát. Aetius
443-ban az Alpokba, a mai Genf és Grenoble között fekvő Sapaudia (Savoya) vidékére telepíti át a burgundokat.
Időközben a nyugatrómai kormánnyal már-már „idilli” kapcsolatot kialakító hun birodalom maga is változáson
ment át. A hun főerőket nyugatra csoportosították át és a kán is nyugatabbra költözött: az új nagykirályi
székhelyet (ordu) 425 táján a Tisza középső folyásánál, a Körös és Maros között alakították ki. Ezt a területet
eddig a gepidák uralták: a Szilágysomlyón talált káprázatos aranykincset (Bécs, Kunsthistorisches Museum és
Budapest, Nemzeti Múzeum) a gepida fejedelem áshatta el a hunok elől menekültében. Ruga 434-ben ismét
Konstantinápolyra tör, ekkor éri a halál. Utóda bátyja, Mundzsuk nagykirály fia, Bléda (434-444), aki 435- ben
a margusi békében 700 aranyfontra emelte a bizánciak által fizetendő adót. Blé- da építette ki a Tisza menti
királyi ordut; öccse, Attila szállása a mai Bukarest-Ploi- esti vidékén volt. Mundzsuk fiai elődjük politikáját
folytatták: fenyegették és fosztogatták a Keletrómai Birodalmat, elfoglalták Pannonia Secundát (441), miközben
kitűnő viszonyt tartottak fenn Ravennával, melyet Galla Placidia és Aetius tragikus ellentéte a katasztrófa
szélére sodort.
Nehéz eldönteni, hogy az augusta „női szeszélyei” vagy Aetius hun politikája dön- tötte-e vesztébe a végóráit
élő Nyugatrómai Birodalmat. Aetius, „az utolsó római hadvezér” teljességgel a hunok kreatúrája volt és a
Gallia, Germánia és Itália területén hun fegyverbarátságban kivívott győzelmek egyedül a hunok malmára
hajtották a vizet, akik e hadjáratok során szó szerint „felmérhették a terepet” későbbi hódításaik céljából. Galla,
amennyiben átlátta a veszélyt, jogosan fordult Aetius ellen; ám ő is csak a barbárokhoz – a vizigótokhoz és a
vandálokhoz – fordulhatott segítségért saját fővezére ellen. E politika következtében veszett el 439-re
ÉszakAfrika, melyet a 430-as vandál támadás után még vissza lehetett volna foglalni. Elképzelhető, hogy Aetius
Gallia pacifikálása után keletrómai segítséggel akarta harapófogóba zárni a hunokat: 452-ben végül is ez történt.
Aetius – az olasz romantika „Eziója”, akit Verdi 1846-ban írt Attila című operájában a római ügy bajnokának
ábrázolt a germán megszállókkal szemben – talán sejtette, hogy a hunok nyugati terjeszkedése egyben
bukásukat is jelenti, mert a meghódított germán királyságok beolvasztásának eredményeképp a hun hatalom
egyfajta germán „megabirodalommá” vált.
440-443 között Bléda sikeres hadjáratot folytatott Bizánc ellen, melynek eredményeképp az évi adót 2100 font
aranyra emelték fel, és a háború három éve alatt elmaradt tributum fejében egy összegben 3000 kilogramm
aranyat söpörtek be. A hun birodalom ekkor állt hatalma tetőpontján: az elkövetkező tíz évben sem területét,
sem a Bizánctól behajtott adókat nem tudja növelni. Attila ezt a pillanatot választotta ki bátyja, Bléda
59
VIII. SZÁZAD)
meggyilkolására és az egyeduralom megkaparintására. A gyilkosságot saját kezűleg hajtotta végre bizalmas

embereire, a szkír Edikára és a gepida Ardarikra, a hun központi hatalomból eddig kirekesztett germán
vazallusokra támaszkodva.
Attila (445-453), Europae orbator, „a Nyugat elárvítója” azért maradt meg oly félelmetesnek a nyugati népek
emlékezetében, mert szakítva a korábbi szövetségesi politikával, a hun nagykirályok között ő fordult elsőként a
Nyugatrómai Birodalom ellen. Attila rövid, mindössze nyolc évig tartó uralma azonban a hun uralom végét
jelentette Európában. A rettegett hadurat babonái, a legyőzhetetlen távolságok és mindenekelőtt a hadra kapható
hun népelem megfogyatkozása buktatta meg. Attila hatalomra kerülése után azonnal szövetségesi rangra emelte
a germán királyságokat, kormányában viszont művelt görögöket és rómaiakat alkalmazott: nagyvezíre a görög
Onegesziosz, titkára (notarius) egy saviai római arisztokrata, Orestes lett. Attila udvarában szigorú hierarchia és
szasszanida etikett uralkodott, melyről a görög követ, Priszkosz rétor tudósít.
Bár a véres puccs után két évig nem lehetett Attila felől hallani, Aetiusnak nem voltak illúziói: Cassiodorus
szenátort (a gótbarát miniszter és író nagyapját) küldte Attilához, akit a hun király arról biztosított, fennmarad a
béke; Aetius azonban támadástól tartott, ezért nem küldött felmentő sereget a szászok által megtámadott kelta
britek 446-ban írt híres segélykérő levelére.
447-ben szörnyű földrengés rázta meg Konstantinápolyt. A babonás hun király – hű germánjai még „Isten
kardját” is megtalálták számára! – ebben égi jelet látott és Bizáncra támadt. Míg Orestes és Edika 449-ben
Konstantinápolyban a hadisarc emeléséről tárgyalt, a bizánciak megvesztegették Edikát, hogy ölje meg Attilát.
448- ban a galliai lázadók (bagaudák) vezetője, Eudoxius csatlakozott a hunokhoz, felbiztatta Attilát Gallia
megtámadására, sőt a támadási irányt is kidolgozta. A gót történetírók szerint Geiserich vandál király buzdította
Attilát Gallia elfoglalására. Ez idő tájt történt az is, hogy Galla Placidia lánya, III. Valentinianus császár nővére,
a családja által eredetileg örök szüzességre ítélt, ám módfelett szerelmes természetű Honoria kicsempészte
gyűrűjét a hun királynak, kérve, hogy legyen lovagja. Attila Honoria kezével hozományul rögtön egész Galliát
követelte. Az etnikai ellentétektől megosztott és a római hatalom ellen kétszáz éve lázadó Galliában
mindenesetre többekben felmerülhetett a gondolat, hogy a hunokat hívják „segítségül” ellenfeleik
felszámolására. A kegyetlen római adóprés alatt nyögő galliai lakosságban sokan voltak, akik nem nézték jó
szemmel a gallo-római szenátori arisztokrácia és az ugyanebből az osztályból származó katolikus püspökök
óriási hatalmát.
A 451-ben megindított gall hadjáratba Attila óriási, de meglepően lomha sereget vezetett, mert a hun íjász
elitcsapatok Örményországban harcoltak a perzsák ellen. A szokásos íjász- és lovastaktika alkalmazásáról tehát
szó sem lehetett. A hunok útjáról legendák keletkeztek, melyek közül Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz
mártírhalála vált a legnépszerűbbé a középkorban: eszerint a Rómából visszatérő jámbor szüzeket a hunok
nyilazták le Köln városában. Attila egy hónapig ostromolja Mettist (Metz), majd felégeti a várost,
Durocortorumot (Reims) felprédálja, már Párizs előtt áll, ahol Genovéva imára buzdítja a lakosságot. A
párizsiak meg akarják kövezni „a hamis prófétanőt,” akit a hunok szövetségesének vélnek. Genovéva imába
merül: a város arra ébred, hogy a hunok elvonultak. „Isten ostora” mintha megkülönböztetett tisztelettel
viseltetett volna a keresztények iránt: hadseregének vonulását azok a csodák kísérik, melyeket a püspökök
eszközöltek ki városuk számára: a tricassisi (Troyes) püspök, Lupus helyismeretével segítette Attilát, s ennek
fejében városát elkerülték a hunok; az ostromlott Aureliani (Orléans) püspöke, Aignan audienciát kért a hun
királytól, majd megnyittatta a városkapukat és ezzel sértetlenül megmentette a lakosságot, amelyet imájából
Aetius felmentő seregének robaja serkentett fel. Attila gepidákból, osztrogótokból, alemannokból, herulokból,
szkí- rekből, burgundokból és frankokból álló hadaival Aetius „római” (alán, burgund, frank, szarmata) és I.
Theoderich vizigót serege vette fel a harcot. A vizigótokat Sidonius Apollinaris apósa, Avitus auvergne-i
szenátor nyerte meg, hogy a rómaiak oldalán harcoljanak Attila ellen. Pár évvel később e diplomáciai bravúrja
miatt választották Avitust császárrá. Az összecsapás előtt Attila azt a jóslatot kapta, elvesztheti a csatát, ezért –
bár az ütközetet Aetius sem nyerte meg –, jobbnak látta Lupus püspök kalauzolásával visszavonulni.
452-ben egy újabb hadjárattal Attila Itáliára támadt: háromhavi ostrom után elfoglalta a bevehetetlen Aquileiát,
melynek lakosai rémületükben a tenger lagúnái közé menekültek és ott alapítottak új várost Velence néven. A
hunok már Róma felé közeledtek, amikor az Aetius tanácsára ide menekült III. Valentinianus nyugatrómai
császár jellegzetesen „bizánci” cselhez folyamodott: Avienus consult, Trigetius prae- fectust (aki Afrikában
egyszer már bizonyította rátermettségét azzal, hogy szerencsésen nyélbe ütött egy tárgyalást Geiserich vandál
királlyal) és – a legenda szerint -
I. Leó pápát küldte békekövetségbe a rangkórságban szenvedő Attilához, aki – akár látta Szent Pétert kardját
forgatva a pápa fölött, akár nem – Mantuánál leült tárgyalni: évi adót vetett ki a Nyugatrómai Birodalomra és
Markianosztól is megkövetelte az elmaradt adó kifizetését. Attila ezzel a dicsőséges békediktátummal vonult
60
VIII. SZÁZAD)
vissza az Alpokon keresztül Pannóniába, melyet Markianosz császár, átkelve a Dunán, éppen hátbatámadott.
452 végén az ázsiai hun birodalmat szedte ráncba, a Volgáig, sőt talán Bactriáig (Afganisztán) száguldva.
453-ban bosszúhadjáratra készült Bizánc ellen, amikor – Priszkosz rétor elbeszélése szerint – nászágyán
álmában érte a halál. „Markianosz császárnak ugyanazon az éjszakán angyal jelent meg és Attila összetört
íját mutatta neki. A fegyvert, amit az a nép oly nagyra tartott.” A császár a hun birodalom legyőzőjeként
ünnepeltette magát, és diadaloszlopot állíttatott Konstantinápolyban.
Attila utóda legidősebb fia, Ellák lett. Öccsei, Ernák és Dengizik fellázadtak: nemcsak a hatalmat, hanem az
alávetett népeket is el akarták osztani egymás között, mint a ménest és a gulyát. Elláknak testvéreit sikerült
legyőznie, de a fellázadt germán királyságokat már nem: az Attila legjobb barátja, Ardarik vezette gepida-
szarmata koalícióval szemben a Nedao folyónál 455-ben vívott csatában alulmaradt. Húsz évvel később Attila
másik barátja, a szkír Edika fia, Odoaker szinte egyetlen kardcsapás nélkül éri el azt, amit Attila véres csatákban
nem tudott kivívni: leteszi trónjáról az utolsó római császárt, akinek apját, Orestest szintén jól ismerte Attila
udvarából.
A hun birodalom, miután hetven évig furfangos félelemmel irányította a Római Birodalom mindkét felének bel-
és külpolitikáját, elenyészett, mint a köd. A bizánci seregben továbbszolgáló hun íjászok kivételével – Attila
unokája, Mund Jusztinia- nosz császár hadvezéreként 560-ban esett el egy hun nyílvesszőtől – a nomád
hunoknak, ellentétben a germán népekkel, nyomuk sem maradt Európában: Attila emléke csak mint rossz álom
élt tovább a germán legendákban. A Római Birodalom politikáját azonban, melyet Attila egykori miniszterei és
hadvezérei irányítottak, egészen 493-ig a hunok által teremtett helyzet határozta meg.
2.3. Az Avar Birodalom

Közvetlenül a hun birodalom felbomlása után, a 461-465 között, egy új, rejtélyes nép jelenik meg a Meótisz és a
Kaszpi-tenger vidékén. Kortársaik megtévesztése céljából valódi kilétüket ügyesen leplezték és magukat
„avaroknak” nevezték. Az „avar” nép azonosítását azóta több elmélet kísérelte meg. A kínai és bizánci
forrásokon alapuló legelterjedtebb elmélet szerint az avarok a Kína északi peremén élő zsuan-zsuanokkal
lennének azonosak, akiket a türkök elűztek nyugatra. A zsuanzsuanokról azonban csak az 550-es évektől
hallunk, míg az avarok már 463-ban jelentkeznek a forrásokban. A Theophilaktosz Szimokattész beszámolójára
épülő „hetalita elmélet” szerint az avarok a hunokkal egy népcsaládhoz tartozó varchoni- ták (várhunok) voltak,
akik egyáltalán nem is voltak avarok, csak annak nevezték magukat, hogy félelmet keltsenek. Az „igazi” avarok
különösen vérszomjas nomád törzse egykor leigázta a varchonitákat és a Volgától keletre fekvő sztyeppék
népeit, ám a türkök fellázadtak uralmuk ellen és véres csatában megsemmisítették az avarokat. Egy időre a
varchoniták is a kegyetlen türkök gyűlölt fennhatósága alá kerültek, mígnem nyugatabbra vándoroltak. Az
előlük menekülő rémült törzsek az avarokkal azonosították őket, s nekik eszük ágában sem volt felvilágosítani
őket arról, hogy ők valójában a türkök szolganépe. Az új jövevények a türkök ismertetőjegyeit viselték:
varkocsuk szalaggal összekötve, két hosszú csimbókban lógott alá vállukra.
Az „avar” kagán 558-ban egy Kandics nevű főemberét I. Jusztinianosz (527-565) császárhoz Konstantinápolyba
küldte azzal, hogy az avarok évi juttatás és földadomány ellenében szívesen ellátják a Római Birodalom katonai
védelmét. Az eseményekről a VIII-IX. században élt Hitvalló Theophanész bizánci krónikaíró tudósít:
„Ugyanebben az időben bejött Byzantionba az ún. abarisok furcsa, szokatlan népe, s az egész város összefutott
látásukra, miután soha nem láttak még ilyen népet. Hátul hosszú szalagokkal összekötött és összefont hajuk volt,
egyébként viseletük a többi unnusokéra hasonlított. Ezek saját országukból menekülve jöttek Szkítia és Moesia
területére, és követeket küldtek Jusztinianoszhoz, hogy fogadja szívesen őket.”
Bizáncot 557-ben pestis tizedelte meg és földrengések döntötték romba, így Jusztinianosz egyelőre nem
gondolhatott e harcias nép pökhendi ajánlatának elutasítására, sőt követet küldött a kagánhoz, hogy évjáradékot
fizet, ha a Kaukázus felől megvédi a birodalmat, földet azonban nem ígért. Az avarok 562-ben a Dunához
érkeztek. Ismét letelepedésről tárgyaltak Jusztinianosszal, aki azonban nem engedett, így a kagán más területek
felé, nyugatra indult. Elpusztította az antokat, megtörte a szlovéneket, vendeket, de Türingiában, az Elba mellett
I. Sigibert, az austrasiai frankok királya súlyos csapást mért az avar seregekre, akik visszavonultak az Al-
Dunához.
Jusztinianosz és az avar kagán egyidőben halt meg: Konstantinápolyban II. Jusz- tinosz (565-578) ült
nagybátyja örökébe, az avarok vezetését a fiatal és tehetséges Baján kagán vette át. A bizánci-avar viszony
megromlott, de Baján egyelőre nem Bizánc, hanem Erdély felé fordította figyelmét, ahol a hun birodalom
felbomlása után a gepidák laktak. Amikor rokonaik, a longobárdok beköltöztek Pannóniába, a két nép
élethalálharcot vívott egymással. 568-ban a longobárd király, Alboin az avarok segítségével megsemmisítette a
gepida uralmat a Tiszától keletre, majd népével Itáliába költözött. Helyüket az avarok foglalták el: a Kárpát-
61
VIII. SZÁZAD)
medence egész területét kitöltő, a Fekete-tengertől a Balkán-félszigetig, nyugaton az Elbáig terjedő régi Hunniát
most már Avariának nevezték.
A Duna-Tisza vidékére ekkor, az avar uralom idején költöztek be a szláv népek. A kagán és a jugurrus (katonai
vezető, gyula) által irányított avar katonaállamban a meghódolt népek a maguk törvényei szerint éltek: az
avarok, a gepidák és a szlávok más-más terheket viseltek és más-más jogokat élveztek. A frank krónikások és a
sankt-galleni barát egyaránt beszámolnak arról, hogy az avarok gyűrűsen szervezett földvárakban (hring) éltek.
A több kilométer átmérőjű gyűrűerődöket magas földbástyák, ezeket mély árkok vették körül. A kagáni szállás e
gyűrűk közepén helyezkedett el.
Az avar hadsereg támadásra rendezkedett be: ugyanazt a lóhátról nyilazó taktikát alkalmazták, mint a hunok.
Viseletükről VII. századi kínai és perzsa emlékek tanúskodnak: az avar módra felszerszámozott ló, nyereggel,
kantárral, alma alakú kengyellel Tai-cung kínai császár emlékművén; a szögletes fülű, széles talpú kengyel Tao-
jin kínai szerzetes kőbe vésett képén; a vágtató lován íját feszítő férfi, tegezzel, lába kengyelben, lován kantár,
zabla, az Omajjád-dinasztia palmyrai palotájában. Az avarok és a bolgárok adták a lovasságot, a szlávok,
gepidák és más hódolt germán népek a gyalogságot és a hajósokat. De az avarok nemcsak jó katonák, hanem
szorgalmas kereskedők is voltak, akik különböző luxuscikkeket – selyem, arany, fűszerek – szállítottak keletről
nyugatra. Az avar kereskedés nyugat felé még a frankok uralma korában is igen élénk volt; Nagy Károly
törvényeiből tudjuk, hogy a nyugateurópai kereskedők nem mehettek be az avarok országába, hanem
Regensburgban kellett átvenniük az árukat az avar kereskedőktől.
Baján halála után a bizánci császárok a perzsákkal voltak elfoglalva, így 604-ben békét kötöttek az avarokkal és
ismét évi adót fizettek nekik. Az avarok 609-ben segédhadakat küldtek Felső-Itáliába a longobárdoknak, 610-
ben azonban a kagán már egykori szövetségesei ellen fordult és elfoglalta Friulit (Forum Iulii).
Hérakleiosz bizánci császár (610-641) jó kapcsolatokat igyekezett kialakítani az avarokkal és találkozóra

invitálta kagánjukat a Konstantinápoly közvetlen közelében fekvő Hérakleiába. A császár a „csúcstalálkozót”
egyben nagy ünnepségnek szánta, cirkuszi műsorokkal és kocsiversennyel kívánta szórakoztatni a népet. Az
avaroknak férfiasabb szórakozáson járt az eszük. A császárt a környékbeli parasztok figyelmeztették: az avarok
nem békés követekkel, hanem óriási hadsereggel vonulnak Konstantinápoly felé. Az avarok először a császári
kíséretet rabolták ki, majd Kelet legfényesebb városára törtek, de hiába: a megerősített falakon már állig
felfegyverzett katonák várták őket. így csak az elővárosokat fosztották ki, mielőtt viszszavonultak volna.
Hérakleiosz ezek után csak azért nem szakított az avarokkal, mert a Szent Kereszt visszaszerzése végett a
perzsák ellen akart fordulni, ehhez pedig biztosítania kellett hátországát. 622 áprilisában megindult a perzsák
ellen. Khoszroész perzsa sah ekkor megnyerte az avarokat egy közös Konstantinápoly-ellenes akcióra. Az avar-
perzsa hadseregnek 626 júniusában kellett volna találkoznia a hét halomra épített s három tengerre néző város
előtt. Az avarok azonban hiába ostromolták a falakat, és hiába igyekeztek hajóikkal átkelni az Aranyszarv-
öblön, hogy egyesüljenek a perzsákkal. A bizánciak fényes győzelmet arattak, amit a város patrónusának, a
Szűzanyának köszöntek. Az Istenszülő (Theotokosz) ruhája a blachaernai Miasszonyunk-templom féltett
ereklyéje volt: a konstantinápolyi pátriárka ezt vitte körül ünnepélyes körmenetben a falakon, miközben
Hérakleiosz a Szent Kereszt ereklyéjét vitte diadalmenetben Konstantinápolyba.
Hérakleiosz császárnak ekkor már nemcsak az avarok és perzsák, hanem a félelmetesen terjeszkedő iszlám ellen
is védenie kellett a megmaradt Római Birodalmat. A császár az avarok ellen a szlávokban talált szövetségesre: a
vend törzsszövetséghez tartozó horvátokból (hrvat= hegylakó) és szerbekből, akik ekkor vándoroltak le a
Visztula folyótól a Balkán felé, a Duna mentén többé-kevésbé keresztény „szláv sorompót” alakított ki az
avarok pogány lovasnomád népe ellen. Az Avariában élő bolgárok 630-ban fellázadtak az avarok ellen: a
lázadókat a bajorok végezték ki és óriási vérfürdőt rendeztek a bolgárok között. Egy másik bolgár népcsoport
élén, ötven évvel később Asparuch bolgár vezér a Duna torkolatához vándorolt, majd elfoglalta Várnát és 681-
ben megalapította a bolgár kánságot. Avarország és Bizánc közé immár Bulgária ékelődött. De nemcsak délen,
hanem a Kárpátoktól északra is új szláv államok alakultak: az avarok ellen 623-ban fellázadt cseh-morva törzsek
egy Samo nevű frank kereskedő vezetése alatt egyesültek és szövetkeztek a császárral. Samo „országa” 660-ig
állt fenn.
A szláv korridorral körülvett Avar Birodalom hanyatlásnak indult, a félelmetes harcosok elpuhultak: pannóniai
uszályos selyemstólákat viseltek, arab illatszereket használtak, indiai fűszerekkel ízesítették ételeiket,
elefántcsonttal és drágagyöngyökkel díszítették használati tárgyaikat. Utolsó támadó háborújukat 662-ben
vezették a longobárdok ellen.
62
VIII. SZÁZAD)
Az Avar Birodalom bukásának egyik oka az volt, hogy ezek a nomád harcosok – akárcsak elődeik, a hunok –
sem vették fel a kereszténységet. A régészeti leletek – a Nagyharsányban talált lovasszenttel díszített
korongfibula vagy a hittérítőket ábrázoló romonyai fibula – tanúsága szerint a pannóniai romanizált lakosság
megmaradhatott keresztény hitében, de az avarok nem keveredtek a keresztényekkel: a Keszthely melletti
fenékpusztai erőd melletti temetőben világosan elkülönülnek a gazdag sírmellékletekkel ellátott avar lovassírok
és a melléklet nélküli keresztény sírok. A bizánciak a legkevésbé sem törekedtek arra, hogy az avarok apostolai
legyenek. Jellemző, hogy az evangélium hirdetésének gondolata a távoli Nyugat „friss” kereszténységeiben
fogalmazódott meg. Egy Emmerám nevű poitiers-i szerzetes tette föl először magában, hogy az avarok
megtérítésére indul. A vértanúhalált szomjazó Emmerám 649-ben a félpogány bajorok székhelye, Ratisbona
(Regensburg) falai közé érkezett. Vállalkozása itt véget is ért: a vértanúhalált sikeresen elnyerte. Emiatt az
avarokhoz nem is juthatott el. Térítő munkáját Rupert wormsi püspök folytatta, aki a Duna mentén a Száva
torkolatáig jutott el és bejárta a pannóniai tartományokat, majd Lauriacumban (Lorch) telepedett le és itt
terjesztette az evangéliumot a karintiai vendek közt. Az avarokat azonban nem tudta megnyerni a
kereszténységnek: 736-ban megtámadták Lauriacumot és különösen a szent helyeket dúlták fel. A pogány
avarok ellen szüntelenül háborúzó bajorok végül 757-ben a frankokkal szövetkeztek. Ez jelentette az Avar
Birodalom végét.
Nagy Károly akkor lépett fel az avarok ellen, amikor II. Tasziló bajor herceg 787- ben elárulta a frank-bajor
szövetséget és az avarokkal szövetkezett ellene. A frankok első háborúja az avarok ellen 788-791 között zajlott:
Nagy Károly kistermetű történetírója, Einhard részletesen tudósít róla. A kagán és a jugurrus hiába küldtek
követeket 790 tavaszán a wormsi országgyűlésre a háború megakadályozására: Nagy Károly kijelentette, hogy
példás büntetéssel fog lesújtani az avarokra. Két évig készült az avar hadjáratra. 791 -ben átkelvén az Enns
folyón, senkit nem talált: a chun- bergi („Hunhegy”) avar erődöt azonban sikerült bevennie, majd a Rábáig
vonult. Az avarok a Csallóközben sáncolták el magukat, de nem sokáig: a dunántúli avarok rövidesen
behódoltak a frankoknak.
Az őket vezető tudun (a dunántúli avarok feje) követséget küldött Károlyhoz, felajánlva, hogy népével a frank
király oltalma alá veti magát és fölveszi a keresztséget. Károly azonban ridegen elutasította az avarok követeit
és 795-ben ismét háborúba indult ellenük. Fia, Pipin egészen a Tiszáig nyomult előre, elfoglalta a kagán
szálláshelyét, majd diadalmenettel és az avarok kincseivel megrakodva tért vissza Aachenbe, a birodalom
fővárosába. Károly az avarok kincsét a pápának küldte Rómába. Nagy Károly színe elé jutván az avar vezér
térdre ereszkedett előtte s hűséget esküdött neki a frankok szertartása szerint, egyszersmind kijelentette, hogy
mielőbb keresztény szeretne lenni. Az avar fejedelem azt hitte, hogy megkeresztelkedése után megtarthatja
országát, de tévedett: Nagy Károly birodalma részévé tette a Száváig terjedő Pannóniát és a Duna bal partját a
Vág folyóig. Avarországot ezután frank comesek irányították. A pannóniai Dunamellékre, Vindobona (Bécs)
környékére bajor és karintiai német telepeseket költöztetett be. Bécs avar város volt, amelyet a németek
kezdettől fogva Wiennek neveztek (az avar elnevezés: Bécs csak a magyar és horvát nyelvben maradt fenn). Az
avarok 799-ben fellázadtak a frankok ellen: ez vezetett az elsőnél is kegyetlenebb második avar háborúhoz,
mely 803-ig tartott.
Zodán, a következő avar fejedelem teljesen behódolt a frankoknak. Nagy Károly a pannóniai határszélre öt
comest állított és Avarországot a salzburgi püspök fennhatósága alá helyezte. 805-ben az avar kagánt már
Theodórosznak hívták, utána Abrahám következett. A Kárpátokon át szlávok törtek be az alföldekre. Végül az
avarok azt kérték Károlytól, hogy telepítse át őket a Carnuntum és Sabaria (Szombathely) közt fekvő vidékre. A
frankok hiába igyekeztek visszaszorítani véres háborúban a szlávokat: a Vág folyó mellékén ekkor jött létre a
Nagymorva Birodalom, mely a magyarok megjelenéséig, IX. század végéig fennállt. Az Avar Birodalom
nyugati részén alakult ki a Karoling Birodalom keleti határgrófsága (Ostmark), a későbbi Ausztria.
Az avarok 819-ben részt vesznek Ljudevity horvát zsupán lázadásában; 826-ban
I. Jenő pápa Tudun kagánhoz és Mojmir morva fejedelemhez ír levelet, hogy állítsák vissza azokat a régi
püspökségeket, melyek Pannónia és Dacia tartományaiban a rómaiak és gepidák uralma alatt virágzottak. Ez
az utolsó történeti adat az egykor oly hatalmas avarokról. Amikor a Kárpát-medencében két emberöltő
múltán megjelennek a honkereső magyarok, az avaroknak itt már nyoma sincs: a területet szláv népek lakják.
A középkori magyar krónikások, akik a hun történetet beépítik a magyarok történetébe, nem tudnak az
avarokról és egy szót sem szólnak róluk. Pedig az avarok töredékei minden bizonnyal megérték a magyar
honfoglalást: a Mecsekben talált nagy avar temetők (Pécsvárad, Mecseknádasd, Ellend) mind ősmagyar
falvak határában terülnek el. Ez azt jelentheti, hogy az itteni magyar községek korábbi avar települések
közvetlen folytatásai. De nemcsak az avarok érhették meg a magyar honfoglalást, hanem – László Gyula
régészprofesszor szerint – egyes magyar csoportok, „előőrsök” már a VII. század végén beköltözhettek az
Avar Birodalom területére. Az avar leletanyagban a 670-es évektől megjelenő új „griffes-indás” díszítést
63
VIII. SZÁZAD)
László Gyula egy új néppel, a VII-VIII. században megjelenő magyarokkal azonosította, és ennek alapján
dolgozta ki a „kettős honfoglalás” elméletét. Az elméletet a történészek, köztük elsősorban Györffy György
azért bírálták, mert írásos emlékek híján a régészeti, tárgyi adatokat konkrét mibenlétüknél jóval mélyebb
értelmű jelentéssel ruházza fel. Ha azonban feltételezzük, hogy magyarok már a 896 táján végbement magyar
honfoglalás előtt laktak a Kárpát-medencében, megmagyarázhatóbbá válik az a rejtély, hogyan maradhatott
fenn a hódítók nyelve, a magyar. A nagy népvándorlás hódító népei ugyanis kivétel nélkül a meghódított
lakosság nyelvét vették át: a germán frankok a gallo-rómaiak által beszélt latint, a török nyelvű bolgárok a
szláv nyelvet.
Az avarok emlékét csak a föld őrizte meg hűségesen. Magyarország és Erdély területén gazdag avar sírleletekre
bukkantak (Kékesd, Bóly, Kunbábony, Öcsöd, Sze- ged-Öthalom, Tótipuszta, Zamárdi), melyek közül a
leghíresebb a ma a bécsi Kunst- historisches Museumban őrzött, a partiumi Nagyszentmiklós mellett talált ún.
„nagyszentmiklósi kincs”. Az a terület, ahol az aranyedényeket találták, a X. században az István ellen lázadó
Ajtony vezér birtoka volt: nem lehetetlen, hogy a kincset ő ásta el a számára végzetes nagyőszi csata előtt.
3. Sz. Jónás Ilona – RÓMA ÉS A BARBÁR

KIRÁLYSÁGOK
A III. századtól a barbárok egyéni vagy csoportos betelepedése a birodalomba – mint földművesek, colonusok
vagy zsoldos katonák – békés folyamat volt. A IV. századtól azonban a határokon erősödő nyomás
következtében a barbárok inváziója módosult. A gyakori romboló, rabló, pusztító betörések ellenére, a királyaik
vezetése alatti germán népcsoportok magukat továbbra is a birodalom szolgálatában lévőnek tekintették. A
barbárok földet akartak, kincset, gabonát, s bekerülni a birodalom kereteibe. Róma elfogadta őket. A limesek
védelmét bízta rájuk más barbárok támadásai ellen. Szerződéses, szövetségi kapcsolatot létesített velük,
biztosította ellátásukat, esetenként polgárjogot is adott nekik. Valójában azt a régi, hagyományos politikát
folytatta, amely során fokozatosan beolvasztotta a legyőzött szomszéd népeket. Az asszimiláció ugyan nem
sikerült, de a barbárok nem vitatták Róma szuverenitását. Miközben, főleg a birodalom nyugati felén befolyásuk
egyre növekedett a hadseregben, ahol először segédcsapatokként, majd legionáriusokként voltak jelen és a
politikában, ahol vezéreik végül magas méltóságokat szereztek, s így gyakran a császári politika irányítói lettek.
3.1. A Keletrómai Császárság és a barbárok

A keleti császárok ugyanazt a politikát folytatták a barbár népekkel szemben, mint a nyugatiak, de Kelet
gazdagsága nagyobb stabilitást biztosított, s lehetővé tette, hogy a hadsereg megőrizze birodalmi összetételét,
elkerülje a barbárok túlsúlyát. A keleti határok védelmére is létrejöttek barbár kolóniák, s a III. század végén gót
segédcsapatok harcoltak Diocletianus perzsák elleni hadjáratában. A IV. század első felének békés periódusában
a rómaiak élénk kereskedelmet és missziós tevékenységet folytattak közöttük. Az ariánus térítés, s 341-ben
Wulfila személyében egy gót püspök munkássága, továbbá a gót írás és a gót nyelvű Biblia megalkotása fontos
szerepet töltött be a gótok történetében.
378-ban a hunok elől menekülő nyugati gótok egy része bebocsátást kért a birodalomba. Valens császár
Thraciában telepítette le őket. Az élelmezési nehézségek és a római hivatalnokok visszaélései miatt azonban a
gótok felkeltek, fosztogatni, rabolni kezdtek. 378-ban Hadrianopolisznál megverték a császári sereget, s ebben a
csatában elesett Valens császár is.
380-ban Gratianus császár a keleti gótok egy csoportját foederatiként telepítette le Valeria és Pannonia Secunda
provinciákba. Ez volt az első foedus szerződés. 382- ben Theodosius a nyugati gótokkal kötött egyezményben
ezt a mintát követte. így létrejött a birodalmon belül egy független, katonai jellegű enkláve, Thracia, Thessalia,
Macedonia és Moesia területén: önálló barbár település saját vezérrel. A gótok Theodosius oldalán vonultak az
ellencsászár Eugenius ellen, akit a galliai frank Arbogast segített a trónra. Athanarich gót királyt pedig
Konstantinápolyban a császár nagy megtiszteltetésben részesítette, majd rövidesen bekövetkező halála után
díszes temetést rendezett számára.
Theodosius fiai 395-ben ismét felosztották a birodalmat, melyet ettől fogva véglegesen két császár uralt:
Arcadius a keleti, Honorius a nyugati részt. A két birodalom közötti ellentéteket ambiciózus hadvezérek és
főhivatalnokok rivalizálásai szították. Stilicho, Honorius gyámja, a nyugati birodalom tényleges ura és ellenfele,
az Arcadius mellett hasonló szerepet, betöltő Rufinus vetélkedése véres konfliktusokat váltott ki
Konstantinápolyban. Az események a birodalomban jelentkező erőteljes barbárellenes magatartásra utalnak.
64
VIII. SZÁZAD)
Alarich, akit a gótok Athanarich halála után királyukká választottak – belátva, hogy sem gazdaságilag, sem
politikailag nem tud kedvező helyzetet biztosítani népe számára –, rabolva, fosztogatva vonult nyugat felé.
Arcadius, hogy megszabaduljon megbízhatatlan szövetségesétől, Alarichot Illyricum magister militumává
nevezte ki, így egyúttal a nyugati törekvésekkel szemben is felhasználva őt. A keletrómai hadseregben erőteljes
visszaromanizálódás indult meg.
3.2. A Nyugatrómai Birodalom és a barbárok

Nyugaton ezzel szemben egyre nagyobb méretű barbár segéderőket igényeltek az V. századtól egyre
erőteljesebb barbár betörések. A katonai akciókban a politikailag és katonailag független foederati típusú
szövetséges erőknek lett döntő szerepük. Belőlük toborozták a birodalom hadvezérei a hatalmukat biztosító
személyes kíséretüket alkotó magán zsoldoscsapataikat (bucellarii). Politikájuk a barbároknak barbárokkal való
semlegesítése volt. Jó példa erre Stilichónak gót-hun-alán kíséretével és szövetségeseivel való manőverezése,
amelynek végül maga is áldozatul esett.
A győztes hadvezér – miután leverte az önállóságra törekvő afrikai kormányzót – biztosnak hitte hatalmát.
Lányát Honorius császárhoz adta nőül, s 412-ben az Alpokon átkelt gótokat visszaszorította Illyriába. Galliai
csapataival 405-ben leverte Ragadais vezetésével a Ravenna és Asti között fosztogató vandál-burgund-szvéb
sereget. A katonák egy részét zsoldjába fogadta, a többieket eladta rabszolgáknak. Stilicho hatalmi politikájában
barbár kíséretének és szövetségeseinek szerepére világítanak rá a bukását előidéző események. 408-ban,
Arcadius császár halála után Stilicho fia, Eucherius számára a Keletrómai Birodalom trónját akarta megszerezni,
magának pedig a régensi hatalmat. Tárgyalást kezdett a gót királlyal, Alarichkal. Azonban egyik gót eredetű
foederatus vezére, Sarus, Alarich személyes ellensége, egyik éjjel rajtaütésszerűen megölette Stilicho hun
csatlósait. A hadvezér, miután nem tudott úrrá lenni barbárjain, elrendelte, hogy ne engedjék be a városokba
családjaikhoz a bosszúra éhes katonákat. Egyes városokban erre lemészárolták a barbárok hozzátartozóit,
Stilichót pedig saját katonái ölték meg (408).
3.3. A vizigót állam

Alarich számára ekkor megnyílt az út Itália felé. Hadjáratában fontos szerepet játszottak a Stilicho
megbuktatásával kapcsolatos mészárlások. A gót-hun-alán csapatok ugyanis hozzátartozóik megölése után
Alarichhoz csatlakoztak. A nyugati gótoké volt az első barbár hódító sereg a nyugati birodalom szívében. Róma
még ellenállt Alarich első ostromának, aki a Ravennában tartózkodó császártól előbb a hadvezérséget, majd
Dalmatia, Venetia és Noricum kormányzatát kérte. Elutasítása után ismét Róma ellen indult. Attalus
személyében ellencsászárt választott, akitől hadseregparancsnoki címet adatott magának, sógorát, Athaulfot
pedig a palotaőrség parancsnokának nevezte ki. Hogy az Itália élelmezését biztosító gabonatermő földeket
megszerezze, Africa provincia magister militum címét akarta, amit Attalus megtagadott tőle. Ezért a gót király
saját császárát megfosztotta jelvényeitől, s At- talust Honoriushoz küldte, aki azonban nem tárgyalt vele. Ezután
indította a gót király Róma ellen a harmadik támadást. 410. augusztus 24-én a gótok bevonultak a birodalom
fővárosába. Hat nap fosztogatás után Alarich tovább vezette seregét Campaniába, kifosztva Capuát és Nolát.
Még mielőtt átkelhetett volna Afrikába, Messinában meghalt. Az új király, Athaulf, seregével visszafordult
Észak-Itáliába. Honorius császár ekkor a magister militum címmel felruházva az Alpokon túli barbárok ellen
küldte. Athaulf elfoglalta a Rhöne és a Garonne közti területet, s feleségül vette Theodosius császár lányát,
Honorius húgát, a Rómából fogolyként magával vitt szép és művelt Galla Placidiát. Harcolt a birodalom
szolgálatában Hispa- nia területén az alánok, a szvébek és a vandálok ellen. Leverte a trónbitorló Jovinust és
annak fivérét, Sebastianust. Constantinus, Honorius hadvezére azonban – aki maga kívánta feleségül venni
Galla Placidiát –, szakított a gót királlyal. 415-ben Athaulfot egyik katonája vérbosszúból megölte Hispaniában.
Utóda, Wallia, a szövegek szerint „Róma alázatos szolgája”, gabonaellátmány fejében visszaadta Galla
Placidiát. Wallia harcolt Andalúziában a vandálok ellen, az alánokat és a szvébeket az északnyugati hegyek
közé szorította vissza. Jutalmul megkapta Aquitániát Tolosa (ma: Toulouse) fővárossal (419). Ezzel megalakult
az első önálló barbár állam a Nyugatrómai Birodalom területén, a Tolosai Királyság.
Athaulf halálakor a gót királyság Hispania nagy részét és Gallia kétharmadát foglalta magában. Utódai alatt
tovább növekedett a területe. Az újabb szerzéseket a császárok elismerték, a gótokat továbbra is foederatinak
tekintették, akik szövetségesekként harcolnak a birodalom szolgálatában. Theoderich (418-451) a hunok elleni
catalaunumi csatában vesztette életét.
Eurich (466-484) tovább növelte királysága területét. A gótok által megszállt területek között fennmaradtak
római igazgatás alatti szigetek, s Eurich ezeket kívánta hatalma alá vonni. Több hadjárat eredményeként
elfoglalta Auvergne területét. 475-ben Julius Nepos császár elismerte a hódításokat, mert az Észak-Itáliát
65
VIII. SZÁZAD)
fenyegető barbárok ellen szüksége volt a gót segítségre. 476-ban Eurich sereget indított Odoaker ellen, s Zénon
császár szerződésben átengedte neki a Rhöne, az Alpok és az Alsó-Durance közti területeket. Eurich független
gót államot kívánt létrehozni. Törvénykönyvet adott ki, amelyben szabályozta a gót és a római alattvalók
viszonyát. Megtartotta a régi római provinciák beosztását, kormányzásukat duxokra bízta, a civitasokat mint
közigazgatási központokat a comesek irányították. Megtartotta a római adórendszert is. A törvény egyik
passzusa, a gótok és a rómaiak közötti birtokvitákra, túllépésekre enged következtetni. A rendelkezés szerint a
sortes Gothicae és a tertiae Romanorum kérdésében az, amit ötven évig nem kifogásoltak, ezután már nem
lehetett reklamáció tárgya. További rendelkezések vonatkoztak a lopásra, a rabszolgákra, a házakra, és
kikötötték, hogy a saionestől nem követelhető fegyveres szolgálat. A vizigót királyság Eurich idején komoly
tekintélyre tett szert a többi germán nép szemében, de már kezdetét vette azoknak az ellentéteknek a sora,
amelyek a gót és a római lakosság közötti vallási konfliktusokban gyökereztek.
Eurich utóda, II. Alarich (484-507) nem volt sikeres hadvezér. Erőszakos ariánus politikája elégedetlenséget
váltott ki a római lakosságból, ami végül kompromisz- szumra kényszerítette. Hozzájárult az 506-ban Adge-ban
összeült zsinaton kidolgozott törvénykódex, a későbbiekben jelentőssé váló Breviarium Alarici kiadásához. A
frankok támadásától nem tudta megvédeni területét. A frissen megkeresztelkedett Klodvig, 507-ben Alarich
ellen indított hadjáratát a történetíró Tours-i Gergely szerint így indokolta: „Nem tetszik nekem, hogy ezek az
ariánusok birtokolják Gallia egy részét.” A vouilléi csatában (507) elesett II. Alarich, a győztes frankok
felégették és kifosztották a fővárost Tolosát, így a vizigót királyok híres kincstára, amelyben ott voltak a Róma
410-es kirablásából származó értékek is, a frankok kezébe került. II. Alarich fiát, a gyermek Amalarichot
Hispaniába menekítették. A keleti gót király, Nagy Theoderich pártfogásába vette. Hadvezérét, Theudist küldte
védelmére, akinek sikerült 511-ben az Arles melletti csatában legyőzni a frankokat, s ezzel felszabadítani a
narbonne-i korridort. 531-ben egy újabb támadás során a frank Childebert elfoglalta Narbonne-t, Amalarich
Barcelonába menekült, ahol saját hívei ölték meg. Vele kihalt a Baltok, a vizigótok királyi dinasztiája, az új
királyt a nemesekből választották, ami gyakran lett belső harcok forrása. 531-ben a vizigótok elfogadták
Theudist királyuknak, ami mutatja a keleti gótokkal való rokonság tudatának bizonyos meglétét, de valószínűleg
a frankokkal szembeni sikerei is nagymértékben hozzájárultak, hogy haláláig (548) megőrizte hatalmát. Theudis
uralkodása alatt a vizigót királyság súlypontja átkerült Hispaniára, jóllehet ő maga inkább Narbonne-ban regnált,
de a tényleges főváros Barcelona lett.
A vizigót politikában a végleges változás Agila királysága (549-555) idején ment végbe, mikor a galliai uralom
megtartása helyett, a hangsúly Hispaniára tevődött, ahol a többségi római lakosság hatására fokozatosan, bár
nem minden megrázkódtatás nélkül – felkelések és tragédiák árnyékában – végbement a romanizáció folyamata.
A több mint kétszáz éves folyamat számos nehézséggel járt, amit a rivális nemességnek a királyságot gyengítő
belső ellentétein kívül a lakosság összetett volta is súlyosbított. A királyoknak gyakran kellett harcolniuk a
Galiciában letelepített legyőzött szvébekkel, akik itt saját királyaik alatt éltek, hogy megtarthassák hatalmukat
fölöttük. Északon a római befolyással szemben is ellenséges baszk lakosság terjeszkedett az Ebro, illetve a
Duero folyó felső völgyében, a vizigótoknak nagy erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy visszaszorítsák őket a
Pireneusokba. A legnagyobb ellenzéket a katolikus lakosság és egyház jelentette. Agila áthelyezte székhelyét
Meridába, célja, hogy a régi római Baetica provinciát (Andalúzia) pacifikálja, nem járt sikerrel. A katolikusok
üldözése, a félfüggetlen andalúziai nemesség alávetési kísérlete ellenállást váltott ki. Agila riválisa, Athanagild,
a bizánci császártól kért segítséget, s miután legyőzte ellenfelét, annak halála után ő került trónra. Athanagild
(555-567) bár a VI. század legnagyobb vizigót királya volt, de át kellett engednie Bizáncnak Baeticát, Cartagena
és Malaga kikötőket, Córdobát és Sevillát, amelyeket egy-egy magister militum Spaniae kormányzott.
Athanagild elfogadta a császár főhatalmát, akinek képmásával verette pénzérméit, de Toledóban, ahová
kormányzásának székhelyét tette, fényes udvart tartott. Sikerrel harcolt a baszkok ellen, s a frank előretörést is
megállította Septimaniában. Két leányát Austrasia és Neustria frank uralkodóival házasította össze.
A bizánci és a gót párt közötti harc tovább folytatódott, s befolyásuk az uralkodók szerint változó módon
érvényesült. Athanagildot két fivér, a gót párti Leova és Leo- vigild követte. Leova 572-ben bekövetkezett
halála után Leovigild (568-586) ki akarta terjeszteni uralmát az egész félszigetre. Célja volt Bizánc kiszorítása,
uralmának megerősítése a szvébek és saját nemessége fölött. Megnövelte udvarának fényét, a ceremóniák
pompáját, saját képmásával veretett aranypénzt, sikerrel harcolt Bizánc, a felkelő nemesek és a szvébek ellen.
Politikájának legnagyobb akadályát a katolikus püspökök jelentették. A veszélyesnek tartott főpapokat
száműzte, a többiekkel egyezkedni próbált. 580-ban Toledóban zsinatot hívott össze, ahol egyfajta
kompromisszumos megoldással kívánta rávenni a katolikus püspököket az arianizmus elfogadására. Mivel
többségük ezt elutasította, a király keményen lépett fel ellenük. A megtorlás áldozata lett a katolikus szvébek
felkeléséhez csatlakozott Hermengild is, a király idősebbik fia. Leovigild erőfeszítései, hogy alattvalóit
kompromisszummal vagy erőszakkal egységbe fogja, halála után éles ellentéteket váltott ki. Az új király, I.
Reccared (586-601) véget vetett az üldözésnek, s több ariánus püspökkel együtt áttért. A királyt a toledói
újjászentelt katedrálisban a katholikosz bizánci rítus szerint ünnepélyesen felkente. 589-ben a III. toledói zsinat
66
VIII. SZÁZAD)
a katolicizmust a vizigót királyság hivatalos vallásává nyilvánította. A zsinat, amelyen részt vettek a nemesek és
a püspökök, a vizigót állam alapvető intézménye lett. Reccared uralkodása Leovigild katonai hódításainak
köszönhetően békeéveket jelentett, de valójában az ariánus gót párt nem tette le a fegyvert. A király halála után
fiát kétévi uralkodás után detronizálták, s a gót párti Witterichet választották, aki vissza akarta állítani az
arianizmust. Hét év múlva megölték, s ekkor a katolikus Gundemár, majd Sisebut (612-621) uralma következett,
akinek Sevillai Izidor dicsérte uralmát, műveltségét és katonai erényeit. Sisebut sikerrel harcolt a baszkok ellen
és visszaszerezte Bizánctól a kikötőket. Halála után a IV. toledói zsinat detronizálta Suintilát (621631) és
megerősítette a királyválasztást. A VII. zsinat 646-ban kimondta a rebellisek vagyonának teljes elkobzását. A
pártok és a trónigénylők rivalizálásai azonban nem szűntek meg, a belviszályok, gyilkosságok, vallási
konfliktusok töltötték be a vizigót királyság fennállásának utolsó évtizedeit. Hispania régi római lakossága
között nagyszámú zsidó vallású volt, akik főleg a kikötőkben kereskedelemmel foglalkoztak. Már a IV. toledói
zsinat (631) is szigorú rendelkezéseket hozott a zsidó lakosság ellen, amelyeket a későbbiek tovább
súlyosbítottak. A VIII. zsinat 653-ban ugyan elutasította az áttérést megtagadók megtorlást, de Reccesuinth
(653-672) királyi ediktumot adott ki ellenük, amelyben megtiltotta ünnepeik megtartását. Az üldözések elől
sokan emigráltak Galliába és a Földközi-tenger keleti vidékére. A párt- és vallási viták következtében
meggyengült vizigót királyság nem tudott ellenállni az arab hódítóknak, akik 711-ben Tarik vezetésével, Jerez
de la Frontera mellett nagy győzelmet arattak, s ezt követően a mauretániai kormányzó Musza vezetésével
érkezett had egymás után foglalta el a városokat. A harcokban megölték Roderichet (710-711), az utolsó vizigót
királyt.
3.4. A vandál királyság

Constantinus, aki Galla Placidiát feleségül vette, s így sógora, Honorius mellett társcsászár lett, a barbárokkal
szemben a hagyományos politikát folytatta. Elfoglalta az Alpok és a Rhöne közti stratégiai pontokat, hogy
megakadályozza a nyugati gó- tok és a burgundok érintkezését. Megkísérelte, hogy az adózás ügyében bizonyos
módosításokat hozzon, s a római Gallia lakóit Arles-ba hívta gyűlésre. 421-ben azonban meghalt Constantinus,
423-ban pedig Honorius is. II. Theodosius, Arcadius fia és utóda a keleti császárságban ekkor a
Konstantinápolyban tartózkodó Galla Placidiát és fiát, III. Valentinianust (425-455) küldte a nyugati rész
kormányzására. Galla Placidia kiskorú fia mellett régensként haláláig (450) vezette a birodalom ügyeit. Bár
igyekezett bölcsen kormányozni, uralkodása alatt mégis a birodalomnak újabb veszteségekkel kellett számolnia,
két hadvezére, Aetius és Bonifatius féltékenysége és intrikái miatt. Állítólag a bevádolt Bonifatius hívta be
Afrikába a vandálokat.
406-ban nagyarányú barbár néptömegek – vandálok, szvébek, alemannok – a limest Rajnánál áttörve
benyomultak Galliába. Két éven át komoly ellenállásba nem ütközve dúltak, fosztogattak Mainz, Worms,
Speyer, Arras, Tournai, Reims vidékén, majd végigpusztítva Gallián egészen a Pireneusokig vonultak és
behatoltak Hispaniába. Róma a nyugati gótokat használta fel ellenük. 416-ban Wallia teljesen megsemmisítette
a vandálok egyik törzsét, a szilingeket. A megmaradt aszding törzs a Földközi-tenger partjára húzódott, s itt,
elfoglalva a kikötőket és a hajókat, Afrika partvidékét fosztogatta. A híres lovasnomád nép kalózkodó életmódra
váltott. Helyzetük némileg stabilizálódott, amikor 421-ben legyőzték az ellenük vonuló római sereget. Afrikába
átkelve a birodalom legveszélyesebb ellenfelei olyan stratégiai és gazdasági helyzetbe kerültek, amelyben
lehetetlenné vált más barbárok elleni felhasználásuk. A vandálok a segédcsapatokból hódítókká lettek. Hippo
ostroma idején (430-431) halt meg a város püspöke, Szent Ágoston. 435-ben a vandálok formális szerződést
kötöttek Rómával. 439-ben elfoglalták Karthágót. Királyuk, Geiserik (439-477) a birodalommal szemben
jelentős erőt tudott felvonultatni. Hódításait újabbés újabb szerződésekkel biztosította 422-ben, 453-ban, majd
476-ban. Bár kötelezte magát III. Valentinianusnak adófizetésre, és fiát, Hunerichet is túszul adta,
elővigyázatosságból kapcsolatot tartott a hunokkal is. Az elfoglalt flottával Geiserich támadta Dél-Itáliát,
Szicíliát, Korzikát és 455-ben – I. Leó pápa sikertelen közbenjárása ellenére – Rómát is kifosztotta.
Zsákmányával együtt magával vitte III. Valentinianus özvegyét és két lányát. Az idősebbiket, Eudoxiát, fiával,
Hunerichkel házasította össze.
A vandálok Karthágó körzetében rendezkedtek be. A földeket katonai rend szerint, sorsolással, azaz a fegyveres
nép zsákmányelosztási rendje alapján vették birtokba. A régi birtokosoknak a rossz minőségű földeket hagyták,
s adófizetésre kötelezték őket. Ezt a felosztást sortes vandalorumnak nevezte Prokopiosz a gót háborúkról írt
munkájában. A vandál királyok, eltérően a többi germán népek szokásaitól, nem követték a hatalom
megosztásának gyakorlatát. A királyságot mindig egyedül a legidősebb fiú örökölte, ami legalábbis egy időre
megkímélte őket a belső ellentétektől. Afrika az egyik leggazdagabb római provincia volt, amelyet a leginkább
áthatott a római civilizáció, és ahol már korán jelentős keresztény kultúra bontakozott ki. A vandálok
megtartották a római adminisztrációt, a prefektusokat és intendánsokat, de a katolikusokkal szemben nagyfokú
türelmetlenséget tanúsítottak. A katolikus templomokat földjeikkel együtt át kellett adniuk az ariánusoknak,
67
VIII. SZÁZAD)
megtiltották a katolikus misézést, a püspököket Szardínia szigetére száműzték. Az üldözést legkegyetlenebbül

Hunerich király (477-484) folytatta. Ha ez enyhült is Gun- thamund (484-496) és főleg Thrasamund (496-523)
uralkodása alatt, a püspökök száműzetését nem oldották fel. A vandálok állandó sikertelen harcokat folytattak a
hegyvidék mór lakóival. A sivatagi törzsek támadásait nem sikerült teljesen visszatartaniuk. Az ellenük indított
hadjáratok kudarca során a vandálok nagy veszteségeket szenvedtek.
A kikötők gazdagsága részben emiatt is a korábban híres lovas nomádokat a kalózkodás felé vitte. Hajókat
építettek, raboltak Szicília, Szardínia, Korzika szigetén, a tengeren. Akadályozták Itália élelmezését, a keleti
területekkel való érintkezést. Mivel a Földközi-tenger nyugati felét teljesen ellenőrzésük alatt tartották, ez
súlyosan érintette a keleti és a nyugati császárság érdekeit. A vandál flotta 440-ben visz- szaverte Sebastinianus
tengeri támadását, 441-ben II. Theodosius hajói csak Szicíliáig jutottak el. 468-ban I. Leó császár hatalmas
flottáját is megsemmisítették. Csak 533-ban sikerült I. Jusztinianosz hadvezérének, Belizárnak győzelmet
aratnia az akkorra már meggyengült, belsőleg megosztott vandál királyság fölött.
Prokopiosz, aki személyesen vett részt Belizár hadjáratában részletes beszámolót ad a vandál királyság
bukásáról. Leírása Belizár győzelmi ünnepéről Karthágó visz- szafoglalása után akár szimbolikus jelentőségű is
lehet. Karthágó püspöke a Szent Cyprian-bazilikában a csodálatos függőlámpák fényénél a visszatért papok és
katolikus hívei körében ünnepélyes hálaadó misét celebrált. A vandál állam eltűnésének okai között
megemlíthető alacsony lélekszámuk, amely nem volt elegendő a provincia megtartásához. Másrészt tényleges
hatalmuk csak Karthágó körül volt. A provinciák, Tripolitana, Numidia, Mauritania, csak formális
alávetettségben, a mór hercegek kezében voltak.
3.5. A burgund királyság

A Rajna jobb oldalán letelepedett burgundokat a római történetírók szelíd természetű barbároknak jellemzik.
Szókratész történetíró szerint szívesebben foglalkoztak a fa megmunkálásával, mint a háborúval. A
birodalommal laza szövetségben éltek, 370-ben a császár megbízásából harcoltak az alemannok ellen. 406-ban a
nagy népvándorlási hullám a burgundokat is a Rajnán túlra sodorta, ahol Mainz, Worms és Speyer környékén
telepedtek le. 413 körül az ellencsászárok viszályai között elérték foglalásaik legalizálást. A 430-as években
tovább terjeszkedtek Belgica tartományban. Aetius, hogy Galliában megerősítse Róma uralmát, 434-ben
megállította a burgundok terjeszkedését, majd büntetésül a hunokat küldte ellenük. A 436. évi véres csatában –
amelynek emléke bekerült a germán mondák irodalmába (Nibelung-ének) – a burgundok népének nagy része
megsemmisült. A megmaradtak számára 443-ban Aetius Gallia Sapaudiában (Savoya) jelölt ki telephelyet azzal,
hogy osszák meg az ottani lakossággal a földeket. 451-ben a burgundok is harcoltak Attila ellen a római
hadseregben. A 450-es évek császári válságait kihasználva elfoglalták a Rhöne-medencét Lyon központtal, s
ettől kezdve ez lett Genf mellett a második fővárosuk. A hódítás, úgy tűnik, békés úton ment végbe. Aquitániai
Prosper történeti munkájának folytatója 457-ben így ír erről: „Theoderich gót király egyetértésével Gundiok
[Gundahar] burgund király népével és egész hadseregével bevonult Galliába, hogy ott lakjék.” A VII. században
Fredegár krónikája kifejezetten arról tudósít, hogy az ottani lakosság hívására vonultak be a burgundok: „A
lyoni provinciából gallok és rómaiak küldöttei keresték fel őket, hogy vegyék birtokba a területet és
rendezkedjenek be ott feleségükkel és családjukkal, hogy ezáltal megmeneküljenek a súlyos adóterhektől.”
Ezért nevezte őket Sidonius Apollinaris némi iróniával „hét láb magas patrónusoknak”. A burgundoknak a
római lakossággal nem voltak konfliktusaik. A királyok jó kapcsolatot tartottak a szenátori arisztokráciával és a
katolikus püspökökkel. Bár a burgund nemzetségi előkelők és a szabad parasztok az arianizmushoz
ragaszkodtak, feltehetően a nyugati gótokkal való kapcsolatuk miatt, nem volt vallásüldözés. Katolikusok a
királyi családon belül is voltak. Gundobad (474-516), aki kapcsolatot tartott Avitusszal, Vienne püspökével,
érdeklődött a vallási kérdések iránt, katolizálni a burgund nemzetségi szabadok elégedetlenségétől tartva nem
kívánt. Felesége viszont, sírfelirata szerint, jámbor és kegyes katolikus királynő volt. Utóda, Sigismund (516-
523) és családja megkeresztelkedésénél maga Avitus püspök asszisztált, amit erre az alkalomra írt homíliája
tanúsít. Gundobad uralkodásának legjelentősebb eredménye az általa kiadott törvénykönyv volt, a Lex
Burgundionum vagy Lex Gundobada, amely szabályozta a földek elosztását, a római és burgund lakosság
között, rendelkezett a politikai szervezetről és a bíráskodásról. „Minden hivatalnok és bíró egyenlően és
igazságosan ítéljen úgy a burgundok, mint a rómaiak ügyében, a törvényeknek megfelelően.”
Gundobad, miután rokonságba került a nyugati gót származású Ricimer magister militummal, hosszabb ideig
tartózkodott Itáliában mint a burgund gárda parancsnoka, s szerepet játszott a 470-es évek császárválasztásaiban.
O maga és utóda, Sigismund is, magát a császár által megbízott uralkodónak, országát a birodalom részének
tekintette. Utóbbi, megválasztása után levélben üdvözölte Anasztasziosz császárt. Konstantinápolyba küldött
levelében hűségét nyilvánította, s magát a császár oltalmába helyezte. „Király vagyok enyéim között, de
68
VIII. SZÁZAD)
Felségednek katonája, s mint ilyen kormányozom a Felséged provinciáját” – írta, s megköszönte a császártól
kapott címeket.
A burgundok királyságát 523-ban a frankok megtámadták és Sigismundot családjával együtt megölték. Tíz
évvel később végleg a Frank Királyság részévé vált Burgundia, de azon belül megőrizte nevét és bizonyos fokú
önállóságát.
3.6. Odoaker Itáliában

454-ben a császár rendeletére megölték Aetiust, s a barbár foederatik egyre jobban függetlenítették magukat. III.
Valentinianus császár meggyilkolása (455) után teljessé lett az anarchia Itáliában. A hadsereg vezérei emeltek
trónra és váltottak le császárokat. A szvéb király fia, Wallia unokája, Ricimer magister militum, patrícius és
consul – a galliai rétort, Avitust tette császárrá, majd lemondatta, s egy püspökséget adott neki. Utódját,
Majorianust lefejeztette (461), s III. Severust kiáltatta ki. Végül Anthemiust (467-472), akivel egy ideig
együttműködött, is eltette láb alól. A vandál Geiserich, 20 éven át a Mediterráneum ura, Olybriust emelte trónra.
Ricimer halála után Olybrius is eltűnt, s egymás után kiáltották ki császárrá Glyceriust, Julius Nepost, mígnem
Orestes, Attila volt titkára, egy zsoldossereg vezére, 6 éves fiát, Romulus Augustulust tette meg császárnak.
Orestest azonban zsoldosai – miután elutasította a katonák kérését, hogy felossza közöttük Itáliát, azaz a földek
1
/3 részét, – megölték, s a gyermek Romulust 476-ban megfosztották címeitől. Odoaker, a zsoldoshad új vezére
Konstantinápolyba küldte a császári jelvényeket.
A birodalom még létezett, Konstantinápoly a főváros, és Zénón Itália urának tekintette magát, ahová ő
küldhetett kormányzót. Az a meggyőződés, hogy a birodalom még áll, nemcsak a császár és környezete, de a
barbárok között is élt. A szkír eredetű Odoaker vegyes összetételű seregével a birodalom szolgálatában kívánt
tevékenykedni. 474-ben lépett a palotaőrségbe, s jelentős befolyása volt a germán zsoldosok között. Mikor
királyukká választották, nekik adta a földek 1/3-át, de tisztelte a római törvényeket, a szenátust és semmit sem
változtatott a római adminisztráción. Ariánus volt, de nem üldözte a katolikusokat, s a senatus közvetítésével
kérte Zénóntól a patricius címet. A császár ugyan kitért a kérés elől, de a senatushoz írott válaszában dicsérte
Odoaker kormányzatát és patriciusnak nevezte. Valójában a patríciusi cím nem jelentett tényleges hatalmat,
csupán bizonyos tekintélyt és díszes jelvényeket. Odoaker nem Itália királya volt, nem is egy népé, hanem
különböző elemekből toborzott katonáké. Itália katonai védelmét Konstantinápoly szuverenitása alatt látta el.
Ilyen minőségben verte meg a rugiaiakat, akik a Dráva és a Száva mentén éltek és fenyegették a határt. 487-ben
a herulok, szkírek, turcilingek segítségével lerombolta országukat, s megölte királyukat. Ez lett az ürügy
elveszejtésére, mivel a megölt rugiai király fia a keleti gót Theoderichet, rokonát kérte meg, hogy álljon bosszút
apjáért. Odoaker székhelye Ravennában volt, s valójában a császár nélkül kormányzott, adót szedett,
hivatalnokokat, püspököket nevezett ki, s egyedül indított háborút vagy kötött békét.
3.7. A keleti gót (osztrogót) állam

Az V. század második felében tovább folytatódott a római államiság feloldódása a barbár népcsoportok közt. A
foederati kapcsolat, amely a magister militum cím elfogadásában jutott kifejezésre, egyre illuzórikusabbá vált,
és a barbárok számára a „Róma jóváhagyásával és megbízásából” megjelölés tartalmát vesztett formaság lett.
A keleti gót (osztrogót) vezér, Theoderich felhatalmazást kért a császártól, hogy Itáliát „visszaszerezze a
birodalom számára”. Zénón, mivel megelégelte Odoaker itáliai hatalmaskodását, Theoderichet magister militum
és patricius címmel ruházta fel, s maga küldte Itáliába, miután meg kívánt szabadulni veszélyes vendégeitől. A
hun uralom alól felszabadult harcias gótok ugyanis nem tudtak hosszú ideig békében élni egy helyen. Harci
zsákmányból éltek, s miután kifosztották szomszédaikat, további vándorlásra kényszerültek. Mikor 461-ben a
konstantinápolyi császár foedus szerződéssel elismerte pannóniai berendezkedésüket és megfelelő ellátást ígért
nekik, ugyanakkor túszként az udvarba került a gyermek Theoderich, aki a 470-es években visszatért
Pannóniába és 481-ben apja örökébe lépett. Az új gót király címét Zénón Konstantinápolyban elfogadni látszott.
Ha a császár azt hitte, hogy az ifjú Konstantinápoly érdekeit fogja képviselni Itáliában, csalódnia kellett.
Itáliában Odoaker ellen vonulva Theoderich saját népének szerzett új országot. Verona melletti győztes csatája
adta a Dietrich-monda történeti magját (Dietrich von Bern, azaz Veronai Detre, a hős Theoderich). Az itáliai
városokat két évig hódoltat- ta, de Ravennát, ahová Odoaker zárkózott, háromévi ostrom után tudta csak
birtokba venni (493), miután a kiéheztetett város arra kényszerült, hogy kapuit megnyissa. A győztes gót király,
Odoakerrel szemben barbár vezérként viselkedett. A békekötésben tett ígérete ellenére tíz nappal a városba való
bevonulása után ellenfelét egy lakomán vérbosszú címén megölte.
69
VIII. SZÁZAD)
A gótok berendezkedése Itáliában a hagyományos hospitati jelleggel történt. A szokásos katonai elszállásolás
címén a domíniumok jövedelmének egyharmadát vették igénybe. Itáliában sok szabad föld volt, az elvétel
mérsékelt volt és óvatos. Az eljárást római hivatalnokok hajtották végre. Theoderich megtartotta a senatust, s
minden hivatalt fenntartott. Tisztelte a római törvényeket. Ediktuma semmi újat nem tartalmazott. Nem volt
külön római és gót jog, csak egyféle jog létezett. A gótok éppúgy adóztak, mint a rómaiak. Minden provinciában
volt egy comes gothorum, de az lehetett római is. A határprovinciák élére duxokat állított. A
hadseregparancsnokok, és a flotta vezetői között is voltak rómaiak. A vidéki katonaság a római rendszer szerint
kapott zsoldot és ellátást. Gazdasági intézkedései hozzájárultak a mezőgazdaság és a kereskedelem, a
postaszolgálat fellendüléséhez. Gabonát továbbra is be kellett hozni Szicíliából és Hispániából, ezért kiviteli
tilalmat rendelt a gabonafélékre és szabályozta az árát. Ariánus volt, de vallási kérdésekben toleráns. Védelmet
nyújtott a zsidók zsinagógájának, tisztelettel viseltetett a katolikus egyház iránt. Oltalmazta vagyonukat,
kiváltságokat adott számukra, de teljes adómentességet nem. Dogmatikai vitákba nem avatkozott, a pápákkal
békében élt. Laurentius és Symmachus pápák választása kapcsán kirobbant polgárháborút lecsillapítandó,
zsinatot hívott össze (501) és helyreállította a rendet. Utolsó éveiben azonban I. Jusztinosz császár erőszakos
fellépése az ariánusok ellen bizalmatlanná tette Theoderichet.
Theoderich leveleiben magát a császár „fia és szolgája”-ként jelölte, pénzérméin a császár neve szerepelt, saját
monogramját legföljebb a hátlapján tüntette föl. Bár a legtiszteletteljesebb hangon szólt a császárról, semmi
kétséget sem hagyott afelől, hogy magát Itália független urának tekintette. Bizonyos értelemben mint a
császárság képviselője, a többi germán királyságok fölött is egyfajta protektorátus gyakorlására törekedett.
Valamennyi barbár királlyal jó kapcsolatot tartott. A vandál királyt sikerült rávennie, hogy hagyjon föl Szicília
kirablásával. A frankok hódításaival szemben védelmébe vette a nyugati gótokat. Mikor 507-ben a frankoktól
Vouillénál vereséget szenvedtek, a kiskorú Amalarich mellé régensnek hadvezérét, a keleti gót Theudist küldte.
Befogadta a frankok támadása elől menekülő alemannokat, védelmet nyújtott a thüringeknek, heruloknak.
Befolyását házassági kapcsolatokkal is erősítette. O maga a frank Klodvig nővérét vette feleségül, saját húgát,
Amalafridát pedig Thrasamund vandál királyhoz adta, akinek leányai közül Thiudigát II. Alarich nyugati gót,
Ostrogotát Sigismund burgund királlyal házasította össze. Unokahúgát, Amalabergát feleségül adta a thüringek
királyához. Frank feleségétől, Audofledától született egyetlen leányát, Amalasunthát, Eutherich, Vidimer gót
király leszármazottja kapta nőül. Theoderich hatalma, gazdagsága és kapcsolatai révén tekintélyt élvezett a
germán világban, ajándékokat kapott, küldötteket fogadott, azonban nem tudta megakadályozni a frankok egyre
növekvő hatalmát.
Theoderich uralkodása idején már a Nyugatrómai Birodalom egész területén barbár királyságok osztoztak:
Pannóniában a longobárdok telepedtek le, Moravia és Szilézia a herulok, a rugiaiak és a szkírek földje volt,
Noricumot és Raetia keleti felét a thüringek, Nyugat-Raetiát az alemannok foglalták el. A Rhöne mellett a
burgundok éltek, a Rajna-Mosel-Loire vidékét a frankok birtokolták. Tőlük délre Hispánia vizigót királysága
terjedt, Észak-Afrika pedig a vandáloké volt.
Theoderich katonai képességeit ifjú korában az Odoaker elleni hadjáratokban bizonyította. Később visszavonult
ravennai palotájába és a kormányzást minisztereire bízta. Főminisztere Cassiodorus volt, ez a keresztény
filozófus és politikus, aki a múltat megőrizni állt a barbárok szolgálatába, s Theoderich utódai alatt is hivatalt
vállalt egészen Vitigis uralkodásáig, de mikor látta, hogy semmit sem tehet egy „barbár katona” szolgálatában,
visszavonult szicíliai birtokára, Squillaciumba, ahol az antik kultúra megőrzéséért munkálkodott élete végéig.
A rómaiak nem rajongtak a gót uralomért, de nem is lázadtak ellene. Amikor azonban alkalom kínálkozott,
szívesen cseréltek urat. Theoderich halála után műve összeomlott. Utódai uralmát már nem akarták, a
konfliktusok lehetővé tették Konstantinápoly beavatkozását. Theoderich leánya, Amalasuntha, aki kiskorú fia,
Athalarich nevében kormányzott, majd ennek halála után unokafivérét, Theodahadot választotta társul.
Theodahad azonban – bosszút állva három nemes haláláért – megölette Amalasunthát. A vérbosszú
következményei alkalmat adtak a keleti birodalom császárának, I. Jusztinianosznak, hogy újból hatalma alá
vonja Itáliát. A majd 20 évig tartó bizánci – gót háború 553-ban ért véget Narsesnek Totila (541-552), az utolsó
gót király fölötti győzelmével.
3.8. A Frank Királyság

A római hadsereg a III. század végétől számos kegyetlen csatát vívott a Majna-völ- gyéből a Rajna és a Mosel
vidékére terjeszkedő frankokkal. A frank elnevezés nem egyetlen népcsoportot jelölt. A számos törzs közül a két
legnagyobb, a száli és a ripuári is, több törzs együttes csoportját alkotta. 355-ben egy nagyobb arányú frank és
alemann előretörést Rómának sikerült megállítania, 358-ban a száli frankokat megverték, de elismerték
berendezkedésüket Toxandriában (Észak-Belgium). A frankok állandó, közvetlen kapcsolata Germániával
jelentősen megnövelte függetlenségüket. A birodalom számára rabszolgákat, colonusokat, zsoldosokat
70
VIII. SZÁZAD)
szolgáltattak. Egyesek kiemelkedő helyet szereztek. Gratianus császár udvarában a frank Mellobaud a comes
domesticorum hivatalát töltötte be, Richomer magister militum és consul címet nyert. Bauto szintén consul
385-ben, Arbogast pedig 392-ben császárrá tette Eugeniust, akit Theodosiusnak csak két év múltán sikerült
levernie.
Theodosius halála után Stilicho a ripuári frankokat a rajnai limes őrzésével bízta meg, felújítva korábbi
szerződésüket, 400-ban pedig, mint foederatik harcoltak seregében Alarich ellen.
406-ban a nagy barbár betörés hulláma a frankokat is tovább sodorta a limesen belül. Az V. század elején a
ripuári frankoké egész Germania Secunda (Köln, a Meuse középső és alsó folyása, az Ardennek), a száliaké
Belgica Secunda (Brabant és Flandria). Innét terjeszkedtek a száliak dél, a ripuáriak nyugat felé. Aetius 428-ban
és 431-ben megállította őket, s mint foederatik 451-ben a római hadseregben Mero- wech vezetésével harcoltak
a hunok ellen.
A frankok galliai történetére vonatkozó legfontosabb forrás Tours-i Gergely (Gregorius Turonensis) Historia
Ecclesiastica (Historia Francorum v. Decem libri historiarum) című munkája, amelyben a kezdetektől 591-ig
mondja el az eseményeket. Gallia meghódítását Klodvig , Merowech unokája, a száli frankok egyik királya vitte
végbe. 482- ben lépett apja, I. Childerich örökébe. 486-ban a cambrai-i Ragnacaire száli király segítségével
megverte a Szajna és a Loire közti utolsó római terület urát, Syagriust (Soissons). Elfoglalta Rouent, Reimset és
Párizst, majd legyőzte és megölte Ragnacaire-t és a többi száli királyt. 496 táján alávetette a ripuári törzseket,
majd hadjáratban legyőzte az alemannokat. Az V. század végén Klodvig uralta a Loire és a Szajna völgyét, a
Párizs, Soissons, Reims, Cambrai és Köln közti területeket; délen a vizigót és a burgund királyságokig, keleten a
Rajna és a Majna határolta vidékeket.
Tours-i Gergely, az alemannok fölött aratott győzelmének – és nem kis részben felesége, a burgundiai Klotild
befolyásának – tulajdonítja a frank király megkeresz- telkedését, aminek jelentőségét Nagy Konstantinéhoz
hasonlítja. Mindenesetre, miután Klodvigot Reimsben Szent Remigius megkeresztelte, a frankok és Róma
kapcsolatának új formája vette kezdetét, melyben a közvetítő szerep a püspököké lett. A frank király tekintélye
megnőtt, s 507-ben a vizigót királyság elleni hadjáratát, mint az ariánus eretnekek fölötti győzelmet ünnepelték.
I. Anasztasziosz Konstantinápolyból üdvözletét küldte az uralkodónak és konzuli jelvényeket adományozott
számára, hatalmának elismerését jelezve. Mikor a gót hadjáratból hazatérve Klodvig, felöltve a bíbor tunikát,
fején babérkoszorúval a tours-i Szent Mártonbazilikát elhagyva a nép közé lovagolt, s aranypénzt szórt a
tömegbe, egyszerre gyakorolta a római consul bőkezűségének hagyományos gesztusát és a barbár hadvezér
szokását, aki megosztotta híveivel a győztes hadjárat zsákmányát.
Klodvig halálától (511) 719-ig, a Karolingok hatalmáig terjedő periódus alatt a Meroving-ház királyai úgy
tekintették a hatalmat, mint egy családi domíniumot (patrimoniális királyság), s ezért a királyságot gyakran
felosztották. Csak két ízben, 558-561 között I. Chlothar alatt, majd 613-629 között II. Chlothar uralma idején
kerültek egyetlen uralom alá, mikor is a részkirályok természetes vagy erőszakos halállal meghaltak, s a
legifjabb egyedül birtokolta a királyságot.
Klodvig fiai folytatták apjuk agresszív politikáját, 532-ben Childebert és Chlo- domer elfoglalták a burgundi
királyságot, miután megölték Sigismund királyt és családját. Theodebert, Theoderich (Thierry) fia, 533-ban a
Majnától északkeletre lakó thüringeket igázta le. Mikor Jusztinianosz Vitigis keleti gót király ellen hadjáratot
szervezett Itáliába, a frank Theodebertet és Childebertet mint foederatikat, a gótok elleni hadjáratra hívta. A két
frank király meg is jelent Itáliában, azonban harc helyett megegyeztek Vitigisszel Provence és Raetia
átengedéséről. Mikor pedig 539- ben a gótok reménytelen harcukat vívták, Theodebert csapataival a Genovai-
öböl és az Adria partjának városait fosztogatta. A rablott aranyból elsőként vert saját nevével (Dominus
Theodebertus Augustus) aranypénzt. 541 és 545 között, itáliai hadjárata után a régi római provincia, Noricum
elfoglalására indult. Ez a terület Nagy Theoderich alatt a keleti gótokhoz tartozott. Vegyes összetételű lakossága
(rugiaik, szkírek, herulok, turcilingek) fölött egy bajor herceg uralkodott, Theodebert pedig a frankok hűbéres
államává tette.
Az utolsó gót háború alatt Narses leverte az Itáliában fosztogató frank sereget. A század második felétől a frank
királyság a részkirályok egymással és majordomusaik- kal vívott harcainak színtere. A háború és erőszak
periódusa a Sigibert és Chilperich közötti vendettával kezdődött, amely folytatódott utódaik alatt, megosztva
mind a frank arisztokráciát, mind a püspökségeket.
3.9. A longobárdok itáliai berendezkedése
71
VIII. SZÁZAD)
Az Elba torkolatvidékéről vándorló longobárdok a VI. században rendezkedtek be Pannóniában. Történetüket

Liutprand királyságáig Paulus Diaconus írta meg 787 körül (A longobárdok története). Róma szövetségeseiként
harcoltak a gepidák ellen. Az avarok elől menekülve 568-ban Alboin vezetésével tovább vonultak Itáliába.
Mivel a törzsi önállóság a longobárdoknál igen erős volt, királyaik csak hadvezérek voltak, akik a béke idején
hatalom nélküliekké váltak, a klánok (fara) fejei, a hercegek a maguk számára hódítottak területet.
A longobárd berendezkedés idejére a latin civilizáció nagyrészt elpusztult a gót háborúk során, s helyette a
bizánci befolyás érvényesült, amit még növelt az arabok elől menekülők Itáliába áradása, akik a keleti
Mediterráneum vidékéről érkeztek. A longobárd uralom kb. 200 éves periódusa alatt a bizánci-longobárd
háborúk szinte állandósultak (568-774). Bár a Konstantinápolyból küldött erők sohasem voltak elégségesek, a
görögök sokáig megtartották birtokukban a tengerparti területeket, a nagy kikötőket.
A longobárdok itáliai történetét nagyjából három periódusra oszthatjuk. Az első a hódítások és a 10 éves
anarchia kora, amikor a longobárdoknak nem volt királya, a második a hercegek harca a királyi hatalomért;
végül a harmadik, a királyság utolsó szakasza, amikor a bizánci kapcsolatok stabilizálódtak, s társadalmi és
vallási téren is végbement összeolvadásuk az itáliai lakossággal.
Az első periódus (568-584) idején Alboin klánjai elfoglalták Aquileiát, amelynek patriarchája Grado szigetére
menekült. Északon Friulit, Toscanában Veronát, 572- ben Paviát vették birtokba. Minden törzs egy-egy római
városban és az azt körülvevő területeken rendezkedett be saját hercege vezetésével. Mintegy 35 hercegség
majdnem önállóan regnált a saját területén. Két vezér törzseivel délre vonult, Faroald a Spoletói, Zotto a
Beneventói Hercegséget alapította meg. (Montecassino apátságát ebben a hadjáratban dúlták fel Zotto hadai.) A
két nagy hercegség több várost is területéhez csatolt, s kezdettől független volt az északi királyságtól.
A longobárd hódítók nem alkalmazták a hospitalitas rend szerinti 73-rész elfoglalását, mint a keleti gótok. A
római birtokosok még a gót háborúk idején nagyrészt elmenekültek, így a longobárdok lettek a meghódított
területek kizárólagos urai. Ariánusok voltak, a katolikus templomokat kisajátították.
Alboin összesen három évig uralkodott. Mikor vérbosszúból meggyilkolták. Bizánc kihasználta a mintegy tíz
évig tartó király nélküli állapotot, s exarchát küldött Itália visszafoglalására 575-ben. Az exarchát azonban a
Nápoly melletti harc során megölték. Maurikiosz császár (582-602) Ravennában létesített újabb, állandó
exarchátust patriciusi címmel. Az exarcha a hadsereg főparancsnoka volt és egyúttal a legfőbb polgári hivatal
jogkörét gyakorolta.
A második periódusban megkezdődött a monarchia restaurálása – Authari király elismerésével (584-590), és a

görög hódítás megállításával. 590-ben Agilulf király (590-616) a hercegeket is Bizánc elleni háborúra biztatta.
Arichis, a beneventói herceg Nápolyt fenyegette, Ariulf, spoletói herceg 592-ben Róma ellen indult.
Folytatódtak a háborúk a görögökkel a következő királyok alatt is. Végül, a 680-ban kötött békében, a görögök
elismerték a longobárdok valamennyi hódítását. Ebben a periódusban ment végbe a longobárdok áttérése. A
bizánciak kiszorulásával egyidejűleg megindult a közeledés a katolikusokhoz, amiben jelentős szerepet
tulajdonítanak Theodelinde királynőnek és lányának, Gundipergának. Theodelinde, anyja révén leszármazottja
volt az utolsó Lethingek családjának, és leánya a szomszédos bajor hercegnek. Katolikus volt, s kapcsolatban
állt Nagy Szent Gergely pápával. Bár férje, Agilulf ariánus maradt, de Bobbiót az ír Kolumbán az ő segítségével
alapította meg. Gundiperga Rothari (636-652) király felesége lett, akinek győzelmei Bizánc fölött hozzájárultak
a görög veszély végleges megszűnéséhez Itáliában. A hivatalos katolizálás fia, I. Aripert (652-661)
uralkodásával zárult. A longobárd királyok, akik között voltak katolikusok és pogányok is, nevükhöz olykor
hozzáfűzték a Flavius címet. Nemcsak hadvezérek, de a béke őrei is voltak, udvarukat bizánci mintára sacrum
palatiumnak nevezték.
A harmadik periódus a királyság stabilizálódásának korszaka. A görög erők gyengülése alkalmat adott
Rómának, hogy egyensúlyi helyzetet tartson fenn a longobárdok és Konstantinápoly között. A pápa azonban az
egyre fenyegetőbb longobárd veszély – 728-ban Bologna, 732-ben Ravenna, 739-ben Róma ostroma –
elhárítására, görög segítség hiányában, a frankok felé fordult. 751-ben Aistulf (749-756) végleg megszüntette az
exarchátust Ravennában. Elfoglalta a patrimoniumot és Róma ducatusát követelte. II. István pápa ekkor a frank
király, Kis Pipin segítségét kérte.
3.10. Barbár törvényhozás

A barbár társadalom nem ismerte az államiság fogalmát. A király elsősorban katonai vezér, aki sikeres
hadjáratokra vezeti népét, s akinek hatalma csupán saját vagy őseinek legendás kvalitásán alapuló tekintélyén és
kíséretének (Gefolgschaft) közvetlen személyes hűségén nyugodott. A király hatalma a hódításon alapult. A
72
VIII. SZÁZAD)
király a zsákmányt megosztotta katonáival, de a meghódított területet sajátjának tekintette. Hatalmának

patrimoniális jellegéből következett a királyság felosztása, például a frankoknál. A király és az alattvalók
kapcsolatát néhány barbár eredetű szó fejezi ki. A mainbour germán szó, amelynek latinosított formája a
mundoburdium a király „szóval gyakorolt” hatalmát jelenti. A király szavára az alattvalók engedelmeskednek.
Hasonló királyi előjogot jelentett a ban, latinul bannum, a király parancsolási, rendelkezési és tiltási jogát.
Ahhoz azonban, hogy kormányozni tudjon, hatalmát a római jogfelfogással és adminisztrációs apparátussal
kellett megerősítenie. Az azonos területen eltérő civilizációjú és etnikumú lakosság irányítása szükségessé tette,
hogy a rómaiak és a barbárok is a saját szintjükhöz alkalmazott jog szerint élhessenek. Különösen fontos volt a
kétféle jog alkalmazása ott, ahol a római lakosság létszáma meghaladta a barbárokét.
Eurich vizigót király (466-484) kiadott egy törvénykönyvet, folytatva bátyja, I. Theoderich által kezdett
joggyűjteményt, amelynek megszerkesztését Narbonne-i Leó consiliarius és Anianus referendarius római
jogtudós végezte. Ebben római és gót alattvalói közti kapcsolatot kívánta szabályozni. Fia, II. Alarich, 506-ban
Toulouse- ban kiadta a Breviarium Alarici néven ismert kódexét. Ez a rövid kódex, néhány császári ediktumot
és jogászi döntést tartalmaz, egyfajta kivonata Theodosianus codexének. (Ezt a kódexet tekintették egészen a
XI. századig Nyugaton a római jognak, jóllehet II. Theodosius kódexe csak a Nagy Konstantin óta kiadott
rendelkezéseket foglalta magában.) A Breviarium érintetlenül hagyta a római jognak a gótok és rómaiak közti
házassági tilalmát. Amikor a frankok elfoglalták Dél-Galliát, az Alarich-féle jogkönyv érvényét megtartották az
ottani római lakosság részére. Eurich törvénykönyvének eredetije elveszett, de Leovigild idején kibővítve újra
kiadták (Codex revisus), amely megengedte a vegyes házasságot. Az első tényleges jogi kódex, amely
egyesíteni kívánta a római és a vizigót lakosságot Reccesuinth 654-ben kiadott törvénykönyve a Liber
Judiciorum vagy Liber Judicum. A kódex tárgy szerinti felosztásban 12 könyvet, 54 fejezetet és 595 cikkelyt
foglalt magában. Jóllehet tisztán vallási inspirációjú munka, ez az első kódex, amelyben egyesült a germán és a
római jog. A kódex évszázadokig érvényben volt, s mint Fuero juezgo, a muzulmánok szemében is egyfajta
erkölcsi tekintéllyel bírt.
A burgund király, Gundobad is készíttetett egy törvénykönyvet római alattvalói számára, a Liber
Constitutionumot, (amit a király neve után Gambetta törvényének is neveztek). A burgund király jogászát,
Syagriust Sidonius Apollinaris „burgund Szolónnak” nevezte. Később Klodvig, miután elfoglalta Dél-Galliát,
átvette a római jog gyakorlatát aquitániai alattvalói számára.
Az úgynevezett barbár jogkönyvek a germán alattvalók szokásjogait rögzítették. Míg a római jog fejlett és
rugalmas volt, a barbár jogrend archaikus és formalista. Archaizmusa és formalizmusa mutatkozott meg büntető
jellegében, a családi szolidaritásban és az ítélkezésnél alkalmazott bizonyítási eljárásban. A barbár jog
lényegében büntetőjog. A támadástól való félelem a sértettet bosszúra ösztönzi, az elszenvedett kár
kompenzálásának, egyfajta elégtételnek követelésére. A bosszút helyettesítő jóvátétel összegét, a különböző
tarifákat a törvény rögzítette, ezáltal az állam fékezni kívánta a korlátlan bosszúállásokat, az állandó
háborúskodásokat. Az emberölés jóvátétele, a wergeld (vérdíj = az ember ára) összege változott az áldozat
rangja, kora, neme, társadalmi helyzete szerint. A családi szolidaritás a jóvátétel megfizetésének rokoni
kötelezettségében nyilvánult meg. A bizonyítási eljárásban a pogány eredetű istenítéletet (ordalia) alkalmazták.
A barbár jogkönyvek szerkesztését is római jogászok végezték, így a római jogfelfogás bizonyos hatása
fellelhető szerkesztésükben, jóllehet ezek a jogkönyvek nem kompilációk, hanem a szokásjogot rögzítették. A
Klodvig utolsó éveiben keletkezett frank törvénykönyv, a Lex Salica feltehetően Parthenius munkája. A
későbbiekben többször kiadott száli törvények mellett a frankok ripuári törzsének szokásjogát rögzítette a Lex
Ripuaria, az alemannokra és bajorokra vonatkozó szokásgyűjteményt a Pactus Alemannorum címen
valószínűleg e népcsoportok meghódítása után adták ki. A longobárd jogot Rothari király 643-ban, majd 80
évvel itáliai hódításuk után kiadott Edictuma tartalmazza. A törvény, bár alapjaiban a germán jognak felelt meg
(a királyi hatalom, a vendettát helyettesítő wers és a bots rendszere stb.), de világosan kimutatható benne a
római törvénykezés befolyása.
3.11. A barbárok és a rómaiak

Salvianus a De gubernatione Dei munkájában azt írja a barbárokról, hogy mivel egy nemzetséghez tartoznak,
szeretik egymást, míg a rómaiak kölcsönösen üldözik egymást. Ezért „a helyi zsarnokok ellenében az
agyonsanyargatott lakosság a barbároktól kér római emberiességet, mert a rómaiak barbár embertelenségét már
nem tudja elviselni”. Az inváziók, a háborúk természetesen nagy emberáldozatokkal, anyagi javak
pusztulásával, rombolásokkal jártak, de a tragikus évek után, az V. század utolsó és a VI. század első évtizedei –
legalábbis a királyságok nagy részében – viszonylagos békés korszaknak tekinthetők. Az új királyságok
megszerveződése nem hozott nagy változásokat. A barbárok nem elpusztítani, hanem birtokolni, élvezni akarták
a római civilizációt. Ha a régi birodalom északi részén, amelyet elhagytak a rómaiak, el is tűntek a romanizáció
73
VIII. SZÁZAD)
nyomai a barbárok berendezkedése után, s a terület visszaesett a törzsi szervezet szintjére, a mediterrán
vidékeken tovább élt a római civilizáció. A vizigótok, akik hosszú idő óta éltek római befolyás alatt, nem
tekintették magukat idegennek. Alarich büszke volt, hogy nem rombolta le Rómát, Athaulf római módra kötött
házasságot Theodosius császár leányával, s a birodalom restaurálását tervezte. Elképzeléseiről Orosius, a
következőket írta: „Erősen törekedett arra, hogy a római név eltörlésével az egész római területet gót birtokká
tegye, és a gótok birodalmának nevezze el, vagyis, hogy Gothia legyen az, ami azelőtt Romania volt, és maga
Athaulf az, aki egykor Caesar Augustus volt. Miután azonban többrendbeli tapasztalata bebizonyította, hogy
sem a gótok nem élhetnek a római törvények alatt, sem az államban nem függeszthetők fel a törvények, amely
nélkül nem állam az állam, úgy határozott, dicsőségét abban keresi, hogy a gót erőkkel helyreállítja és gyarapítja
a római tekintélyt, s így az utókor előtt, mint Róma helyreállítója szerepeljen, ha már nem lehetett Róma
újjászervezője.”
A keleti gót Theoderich a római Flavius nevet vette fel. Megkímélte a rombolástól a római emlékeket, s egy
névtelen szerző szerint a rómaiak „új Traianus”-nak nevezték. A burgundok a rómaiak rokonának tekintették
magukat, s jó kapcsolatokra törekedtek a gall-római lakossággal. Talán a vandálok sem szolgáltak rá túlságosan
vad hírnevükre. Vallási fanatizmusuk ellenére nem voltak érzéketlenek a római civilizáció iránt, amelyet még
afrikai átkelésük előtt, hispániai tartózkodásuk idején kedveltek meg. Az V. században a barbár királyok is részt
vettek a romok helyreállításában. Ismertek Theoderich római, veronai, ravennai, Gundobad genfi, Eurich
meridai, a vandálok karthágói építkezései.
A mediterrán régiók területi egysége sem szűnt meg. A négy királyság közt szoros családi kapcsolatok voltak és
a politikai határok könnyen átjárhatók. A nyugati gót alattvaló, Sidonius Apollinaris fia kapcsolatban állt a
burgundi területen élő vienne-i Avitusszal, Avitus levelezett ravennai és milánói barátaival, a keleti gót
Páviában élő Ennodius a lyoni művelt rómaiakkal. 507 után ezt az egységet Theoderich részben helyre is
állította Provence elfoglalásával és a vizigót királyság pártfogásába vételével.
Ebben a keretben a rómaiaknak lehetett az az illúziójuk, hogy semmi sem változott. Kapcsolatuk a barbárokkal
alig volt. Ezek ugyanis meghatározott területeken éltek csoportosan, jóval kisebb létszámmal, elsősorban a
kevésbé romanizált terülteken. A keleti gótok főleg Észak-Itáliában, a burgundok a Jura-fennsíkon, a nyugati
gótok a régi Kasztíliában, egyedül a vandálok rendezkedtek be Afrika központi, legjobban romanizált részén, de
számuk a helyi lakossághoz képest igen csekély volt.
A városokban a gazdag polgárok idejüket a fórumokon, az üzleti negyedekben, vagy peres ügyeik intézésével
tölthették, avagy a fürdőkben, melyek jótékony hatását a barbárok is kedvelték. (Theodahad Viterbóban,
Thrasamund Karthágó mellett építtetett thermát.) Látogatták a színházakat, a lóversenyeket, a lakomákat. A
római házak megőrizték beosztásukat és díszítésüket, a nagy domíniumokon, Itáliában, Hispániában, Galliában
az élet ugyanolyan volt, mint amilyet Sidonius Apollinaris leírt. (Ennodius egyik levelében a fácánvadászatokra
tesz utalást.) A rabszolgák és a colonusok megmaradtak a birtokokon, mint földművesek, legföljebb uraik
változtak, de a helyzetük változatlan maradt. A régi római művelt elit hajlandó volt csatlakozni az erkölcsileg és
haditudományban magasabb színvonalú barbár arisztokratákhoz, akiknél a tényleges hatalom párosult a római
műveltség értékes elemei iránti fogékonysággal. A régi szenátori arisztokrácia szívesen vállalt szolgálatot a
barbár királyok udvarában. A germánok pedig igyekeztek a rómaiak életmódját elsajátítani.
A barbár királyságok átvették részben a római adminisztrációt, s ezek irányítását gyakran római hivatalnokokra
bízták. Még a vizigót Eurich sem volt kultúraellenes, bár ő maga rosszul tudott latinul, mert közvetítőre volt
szüksége, hogy válaszoljon Julius Nepos küldöttének, s bár Sidonius Apollinarist egy erődbe záratta, mert Cler-
mont városát védte a gótok ellenében. Eurich elsősorban katona volt, s a művelt rómaiakat is katonai feladattal
bízta meg, Namatiust a flotta parancsnokságával, Victoriust Clermont védelmével. Udvarából csak a jogtudós
Leó és Anianus nevét ismerjük, de Lampridus rétor dicsőítő verset írt hozzá. A keleti gót Theoderich
megtartotta a régi római hivatali elnevezéseket, a feladatköröket, rangokat. A kinevezések formulái a bizánci
mintákat követték. Adminisztrációjukban részt vettek a művelt, jogtudó római arisztokraták. Köztük kiemelkedő
helyet foglalt el Cassiodorus, aki quaestor, consul, majd magister officiorum tisztét töltötte be. Rómában a
szenátus feje a nagy műveltségű és tiszteletnek örvendő Symmachus volt. Veje, Boethius szintén kapcsolatban
állt a keleti gót uralkodóval, aki nagyra becsülte tudását. Theoderich gondoskodott az iskolák fenntartásáról,
pártolta a művészeket és az írókat. Maga Konstantinápolyban nevelkedett, a császár bizonyára rangjához illő
nevelésben részesítette. Családja műveltségét több utalásból ismerhetjük. Leánya, Amalasuntha római
praeceptort fogadott fia mellé. Amalabirga, akit nagybátyja, Theoderich a thüringek királyához adott feleségül,
Cassiodorus szerint litteris docta, moribus erudita volt. Theodahadot a rómaiak műveltnek mondták, Prokopiosz
szerint bölcs volt Platón filozófiájában éppúgy, mint a katonai tudományokban.
74
VIII. SZÁZAD)
A burgund király, Gundobad udvarában számos művelt arisztokrata megfordult, így Avitus, Vienne püspöke
vagy Heraclius, a költő és Pantagos rétor stb. Nekik köszönhetően még jó ideig fennmaradtak a Rhöne vidékén a
retorikai iskolák.
A vandál királyi udvart Thrasamund felesége, Amalafrida nyitotta meg a művelt rómaiak előtt. A király
visszahívta száműzetéséből Fulgentiust, Ruspe püspökét, hogy teológiai kérdésekben vitatkozzon vele.
Thrasamund idején éledt újjá a karthagói iskola, ahol Faustus mester és Felicianus Grammaticus tanítottak.
Florentinus dicsőítő versben üdvözölte Karthágót, a mesterek és tanítványok városát, ahol Luxorius, a költő
tanult. Művelt verselő volt a király referendáriusa, Petrus. Hilderik, anyja révén III. Valentinianus császár
unokája, udvarát költők vették körül. A királyi udvaron kívül a költők kedvelt fogadtatásra leltek a vandál
arisztokrácia körében is, akik, ha ma maguk nem is voltak műveltek, de fiaik nevelését az uralkodóhoz
hasonlóan római praeceptorokra bízták.
A frank királyok környezetében úgyszintén jelen voltak a gall-római arisztokrácia képviselői. Tours-i Gergely
szól Asteriolus, Secundius és Parthenius, Theodebert tanácsadóinak műveltségéről. Chlothar fiai kiválóan tudtak
latinul: Charibert híres volt ékesszólásáról, Guntram még étkezés alatt is szeretett zsoltárokat hallgatni,
Chilperich teológiával foglalkozott és himnuszokat írt. Venantius Fortunatus a költő mindenütt szívesen látott
vendég volt az udvarokban. Az austrasiai Sigibert és Brunhilda esküvőjére antik mintájú nászdalt írt. Sigibert
kancelláriájának irányítóját, Gogont – aki fiának is nevelője volt – említi Fortunatus egyik versében, s udvaronci
stílusban Ciceróhoz hasonlította.
Toledo Athanagild uralkodásától kezdve nagy hírnévnek örvendett. A bizáncihoz hasonló aula regis körül
gyűltek össze a hispán-római és a gót művelt nemesek és fiaik. Athanagild leányai – Brunhilda és Galasuntha –
műveltségét dicsérték a kortársak. A katolicizmusra való áttérés után végbement a vizigót és a római
arisztokrácia fúziója. A nagy gót családok áttérve a katolikus vallásra magukévá tették a szenátorok életstílusát,
római neveket vettek fel, s igyekeztek elsajátítani a klasszikus kultúrát. Több gót származású gróf illetve püspök
vált híressé tanultsága, tiszta latinsága, elegáns stílusa révén. Sisibut uralkodásától (612-621), a gót királyok
Nagy Theoderich mintájára mecénások lettek. Sevillai Izidor Sisibut kérésére írta Historia Gothorum című
munkáját, s neki ajánlotta a De natura rerumot. A király maga is írt egy hagiográfiai munkát (Vita Desiderii).
A keleti gót Theoderich palotájában bizánci módra berendezkedett paviai udvar a VII. századtól büszkélkedett
grammatikusaival költőivel, orvosaival és építészeivel. A longobárd királyok felvették a Flavius nevet és a
bizánci szokásokat. Agilulf, mikor fiát társul vette maga mellé, görög minta szerint a cirkuszban mutatta be
uralkodótársát. Felesége Theodelinda levelezett I. Gergely pápával, műveltsége ismert volt a vizigót Sisibut
király környezetében is. Pávia kultúrájának híre a későbbiekben is olyan elismert volt, hogy a frank
majordomus, Martel Károly Liutprand udvarába küldte fiát, Pipint a műveltség elsajátítására. A katolikus vallás
hivatalos bevezetése a templomépítésekkel, kolostoralapításokkal, az építészet és a díszítőművészet virágzásával
járt együtt. A beneventói herceg segítségével épült újjá Montecassino. Liutprand és a spoletói herceg alapították
a híres farfai kolostort. Szellemi téren a görög-római kultúra reneszánsza következett be. Bobbio, Montecassino,
Farfa szerzetesi könyvtáraikba gyűjtötték a klasszikus szerzők munkáit, Milánó, Pávia, Ravenna iskolái a jogi
képzés központjai lettek.
A barbár királyi udvarokban azonban nemcsak a klasszikus latin, hanem a germán kultúra is helyet kapott. A
barbárok katonai nevelése bizonyos erkölcsi képzéssel is kiegészült. Fiaiknak példaképet kívántak felmutatni,
emlékeztetni őket őseik erényeire, akiket követniük kell. A népvándorlás, az új honfoglalások, a barbárok
számára a hőskort jelentették, a nagy csaták hőseit a népköltészet is megörökítette, amely tovább gazdagította az
orális kultúrát. (Az első germán legenda latin nyelvű írott feldolgozása egy IX. századi anonim szerző munkája
volt.) Fortunatus említ leudosokat, akik barbár énekeket adnak elő. Pseudo-Fredegar azt írja, hogy Guntram
uralkodását a szomszéd népek dalaikban dicsérték. Paulus Diaconusnál olvasunk arról, hogy a longobárdok
Alboin hőstetteiről énekeltek. Gunthamund vandál király azért záratta börtönbe Dracontius költőt, mert idegen
fejedelmet dicsőített az aszdingok helyett.
A barbár művészet fennmaradt emlékei a római stílus hatását tanúsítják. Theo- derich építkezései, palotája, az
oszlopos bazilikák, kupolák, pompás mozaikok a bizánci mintát követték. Ravennai palotája ugyan elpusztult,
de rajzát megőrizte a San Apollinare Nuovo mozaikja. Márványsíremléke Hadrianus császáréhoz hasonló. A
cesenai lelet, a keleti gót ötvösművészet darabjai (ékszerek, függők, mellcsatok), hasonlóan a guerrazari vizigót
kincstáréival, a díszes templomi edények, a két ex voto korona a láncos függőkkel, s a drágaköves ékszerek, a
bizánci ízlést idézik.
75
VIII. SZÁZAD)
4. Sághy Marianne – EGYHÁZ, SZERZETESSÉG,

TÉRÍTÉS A KORA KÖZÉPKORBAN
4.1. Kereszténység és állam a IV. században
Konstantin 312-ben Róma mellett, a Milvius-hídnál legyőzte ellenfelét, Maxentius társcsászárt. Diadala előtte is
rejtélyesnek látszott, mennyei kegy jelének fogta fel. Ezután látványosan pártfogolni kezdte a keresztény
egyházat. A 313-as milánói ediktumban bevett vallássá tette a kereszténységet, visszaadatta az egyháznak a 302-
től 310-ig tartó „nagy keresztényüldözés” alatt elkobzott tulajdonát, adómentességben és hatalmas
adományokban (császári birtokok, arany és ezüst kegytárgyak) részesítette. Jeruzsálemben és Rómában
hatalmas bazilikákat építtetett Krisztus, illetve az apostolfejedelmek, Péter és Pál sírjai fölé és császári palotáját,
a Lateránt Róma püspökének ajándékozta. 321-ben elrendelte, hogy a vasárnap ünnepnap legyen.
Az, amit röviden és leegyszerűsítve Konstantin „megtérésének” szokás nevezni, valójában bonyolult és hosszas
folyamat volt, melyre valószínűleg nem (vagy egészen más formában) került volna sor, ha előzőleg, a III. század
során a keresztény egyház nem „tér meg” a világhoz. A keresztény vezetők ekkor döntöttek úgy, hogy a
körülöttük lévő világot nem utasítják el mindenestül, hanem átveszik annak műveltségét. Origenész, a nagy
gondolkodó a keresztény teológiát a görög filozófia szintjére emelte, és a klasszikus, pogány kultúrát a
kereszténység felé vezető utolsó lépcsőfoknak tartotta. A kereszténység minden korábbi műveltség betetőzése –
nem pedig ellensége! – lett. A keresztény gyülekezetek asszimilálódása és akkulturációja a III. század
legfontosabb kulturális eseménye, az egyház történetében a legdöntőbb jelentőségű aggiornamento volt. Ennek
az átalakulásnak az eredményeképp a kereszténység többé már nem a világtól elfordult, önmagába zárkózott,
egzotikus szekta, hanem olyan nyitott, rugalmas és dinamikus közösség lett, mely készen állt arra, hogy az egész
társadalmat magába fogadja. A kereszténység eredeti demokratizmusa az egyházban valósággá vált: itt a római
társadalom élesen elkülönült rétegei – szabadok és rabszolgák, nők és férfiak, gazdagok és szegények –
egyenlők voltak: a gyülekezetekben leomlottak a klasszikus városi civilizáció egyes csoportjait szigorúan
elválasztó falak. Az egyház a rendszerint tíz-húsz tagot számláló hagyományos szakmai és vallási
tömörülésekkel (collegia) szemben az egész társadalmat átfogó intézmény hatását keltette. Az egyház egy olyan
csoportot támogatott, amely a klasszikus római kategóriák szerint nem létezett: a szegényeket. (A római
plebejusok nem azért kaptak ingyenkenyér-juttatásokat, mert szegények, hanem azért, mert „római polgárok”
voltak: ők voltak a plebs Romana.) De a kereszténység nem a rabszolgák vallása, a keresztény közösségek pedig
távolról sem „plebejus” gyülekezetek voltak: a szegények és idegenek megsegítésének keresztény kötelességét
gazdag és előkelő hívek pártfogása és adományai tették lehetővé. Ha igaz az a mondás, hogy „segíts magadon,
az Isten is megsegít,” úgy a késő antik társadalom csoportjai közül egy sem érdemelte meg jobban Konstantin
„megtérésének” csodáját, mint a keresztények.
Konstantin nem egyszerűen a keresztény hithez, hanem az ősi mediterrán városi élet polgári civilizációjához
„tért meg”. A korábbi katonacsászárok politikájával ellentétben visszaállította a földbirtokos szenátusi
arisztokrácia hatalmát; új polgári hivatalnokréteget alakított ki; 324-ben pedig a virágzó kis-ázsiai
tartományoknak megadta azt, ami után oly régen sóvárogtak: egy világvárost, az „új Rómát,” Konstantinápolyt.
A szüntelen változások és meglepő újítások közepette azonban a császár mindvégig hangsúlyozta, hogy
uralkodása a „régi szép idők” visszatértét, a Római Birodalom régi fényének helyreállítását (renovatio Imperii)
jelenti. Ezt – és nem a korabeli művészet hanyatlását! – fejezték ki Konstantin római diadalívének archaizáló
domborművei, melyet a hálás szenátus állíttatott a császárnak.
A keresztény püspökök rendkívül tehetségesen használták ki Konstantin új, „keresztény” hangulatát. A milvius-
hídi győzelmet (ami egy pogány panegyricus szerint annak volt köszönhető, hogy a Napisten megjelent
Constantiusnak) a keresztény Isten kedvezésének tulajdonították. Lactantius szerint Konstantin álmában azt az
utasítást kapta, hogy Krisztus monogramját (XP, a görög chi-rho betűkből) tűzze zászlaira (labarum);
Euszébiosz úgy tudja, hogy a Nap fölött tündöklő kereszt jelent meg a császárnak ezzel a felirattal: in hoc signo
vinces! A keresztény püspökök ezért lelkesen csatlakoztak a császári udvarhoz, mint egyházi tanácsadók,
tanítók, dicshimnusz-írók és rétorok. Konstantin igazi „megtérése” a kereszténységhez ekkor, a püspökökkel és
rétorokkal (córdobai Hosius, Lactantius és caesareai Euszébiosz) való állandó érintkezés eredményeképp ment
végbe, miután a mélyebben krisztianizált Keletre tette át székhelyét, ahol a keresztények többsége élt.
Konstantin, a katona nyilvánvalóan másképp értette a keresztény hitet, mint a püspökök. A császár hitt a
keresztények Legfőbb Istenében, akit a régi római keresztényekhez hasonlóan ő is a Nappal azonosított: 323-ig
pénzeire „A legyőzhetetlen Napnak, a császár kísérőjének” (Soli invicto comiti) feliratot verette –, ám Isten
legfőbb feladata Konstantin szemében az volt, hogy a császár jószerencséjét és győzelmeit biztosítsa. Konstantin
76
VIII. SZÁZAD)
meg volt győződve arról, hogy személyes kapcsolatban áll a Legfőbb Istennel, aki pártfogolja vállalkozásait és
bizalmasan, álmok és látomások útján közli vele, mi a teendő. Az, hogy egyes emberek az istenség közelségét
élvezik, széles körben elterjedt gondolat volt a kései antikvitásban, az „isteni kísérő” (comes) pedig a
diocletianusi tetrarchia ideológiájának állandó eleme.
Konstantin, a császár tudatában volt, hogy egyház és birodalom egysége szoros kölcsönhatásban áll egymással.
Ám az a keresztény egyház, amelyet a császár pártfogásával tüntetett ki, távolról sem volt egységes: számtalan
gyülekezetből állt, melyek mindegyike másképp értelmezte az Írásokat. Az uralkodó úgy vélte, hogy a
keresztény dogmatikában támadt viták eldöntésére ő a leghivatottabb. Amikor a 320-as évek táján Arius
alexandriai pap Krisztus istenségét tagadó nézetei felkavarták a keresztény közvéleményt, 325-ben egyetemes
zsinatot hívott össze Nicaeába, melyre több mint háromszáz püspök jött el a birodalom minden részéből. A
bíbor ragyogásától elbűvölt és a tempora christiana beköszöntétől meghatódott püspököket egy-egy kötetlen
császári bankett során nem volt nehéz Arius ellenében megegyezésre és közös hitvallás kibocsátására bírni,
melyben leszögezték, hogy Krisztus egylényegű (homoousios) az Atyával. Az arianizmus azonban egyszerűbb
volt a Szentháromság bonyolult teológiai konstrukciójánál, amellett azzal az előnnyel is bírt, hogy az orbis
romanusban egyeduralkodó császár mintájára a természetfeletti világban is csak egyetlen Mindenható Istent
ismert el. Konstantin Konstantinápolyban már teljesen az ariánus nikomédiai Euszébiosz hatása alá került:
halála előtt az ő kezéből vette fel a keresztséget.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Konstantin és utódai távolról sem saját vallásos meggyőződésüket akarták
rákényszeríteni az egyházakra, éppen ellenkezőleg: azt kívánták, hogy a keresztény vezetők végre egyezségre
jussanak az igaz hit felől és olyan hitvallást fogalmazzanak meg, melyet mindenki hajlandó elfogadni, hogy így
az azonos hitet valló keresztényekből létrejöjjön Isten egyháza a Földön.
A keresztény gyülekezetek Nicaea előtt az apostoli credót vallották, melyben sem az Atya és Fiúisten közötti
viszonyról, sem a Fiúisten természetéről nincs szó, mert e kérdések éppen Konstantin fellépése után robbantak
ki. A IV. század elejének krisz- tológiai vitái a konstantini fordulattal beállt új helyzetet is „leképezték” és
átvitték metafizikai szintre. A Szentháromság tagjai közötti alá- és fölérendeltségi viszony, különösen pedig
Krisztus természetének meghatározása – Isten vagy ember-e Krisztus? Lehet-e valaki Isten és ember egy
személyben? – átvitt értelemben a császár és a császári hatalom természetére is rákérdezett, hiszen a császárt a
Római Birodalomban istenként tisztelték és a IV. században pogány kultuszok hanyatlása idején is a
császárkultusz maradt a legnépszerűbb hagyományos vallási tevékenység, melyet az V. századig a keresztények
is megünnepeltek. A krisztológiai viták tehát nemcsak filozófiai, teológiai és egyházpolitikai, hanem tisztán
politikai kérdéseket is felvetettek, mert amikor a Jézus isteni és emberi természete közötti viszonyt akarták
precízen meghatározni, ezzel a császár hivatalos, „isteni” imázsa és emberi természete közötti kapcsolatot is
firtatták. Miért ereszkedett le a halhatatlan Isten, hogy a názáreti Jézusban magára öltse az ember halandó testét?
Mennyire ereszkedhet le a császár alattvalói közé, hogy enyhítsen szenvedéseiken?
Konstantin halála után a nyugati birodalomfélben Constans laissez faire politikája egyelőre nyugalomban hagyta
a katolikus keresztényeket, Észak-Afrikában pedig határozottan a katolikusokat támogatta a donatista egyházzal
szemben. II. Constan- tius császár (337-361) azonban már úgy vélte, az ariánus kereszténység elismertetése,
legkivált pedig az egység legfőbb kerékkötőjének tartott Athanasziosz alexandriai püspök letétele szolgálná
leginkább birodalma javát, mert úgy érezte, a püspök ragaszkodván Krisztus isteni természetének nicaeai
megfogalmazásához, „eltávolodik a vezetése alatt álló felekezet tanításaitól”. Nem tudni, Constantius valóban
„ariánus” volt-e, és hogy az arianizmus melyik szárnyához tartozott, de mint láttuk, nem az uralkodó
meggyőződése számított, hanem az egységes teológiai vonalat képviselő birodalmi egyház létrehozása, és ekkor
az udvarban az ariánus püspökök befolyása érvényesült leginkább. Az egységtörekvésként indított ariánus
offenzíva azonban paradox módon még nagyobb zűrzavarhoz vezetett. Constantius uralkodása véget vetett az
állam és az egyház békés együttműködésének, mely a megelőző időszakot olyannyira jellemezte, hogy caesareai
Euszébiosz habozás nélkül azonosította a Római Birodalom és a kereszténység érdekeit és Konstantin
győzelmében a kereszténység győzelmét (Ecclesia triumphans) ünnepelte.
Constantius atyjához hasonlóan egyeduralomra tört. A monarchia és a monoteizmus közti szimbolikus

megfelelés – egy Isten az Égben és egy császár a földön – az ő idejében vált nyilvánvalóvá. Constantiusnak nem
volt szüksége „közvetítőkre,” még Jézus Krisztusra sem, Isten és ember között; a civakodó püspököket pedig
császári tekintélyével akarta engedelmes udvaroncokká kényszeríteni. Az ariánus zsinatok (341 Antiokhia, 343
Sardica, 351 Sirmium, 353 Arles, 357 Sirmium, 359 Ariminum) olyan hitvallást akartak megfogalmazni, mely
felváltotta volna a nicaeai hitvallást. A császár azonban félelmetes és kitartó ellenféllel: Athanasziosszal,
Alexandria püspökével találta magát szemközt, aki a nicaeai orthodoxia védelmezőjeként lépett fel.
Athanaszioszon nem fogtak a rágalmak és a császári intrika, s nem ártott neki az ismételt száműzetés (összesen
17 év!), mert az alatt csak újabb szövetségeseket toborzott: a nyugati püspököket és az egyiptomi szerzeteseket
77
VIII. SZÁZAD)
állította maga mellé. A nyugati püspökök érdeklődését kevésbé kötötte le a teológiai szőrszálhasogatás (amit
nem is nagyon értettek), mint keleti kollégáikét; viszont határozott ellenszenvvel fogadták, hogy az ariánusok
elferdítették az Újszövetséget és tagadták Krisztus közvetítői szerepét – vagyis pontosan azt a hagyományt,
amire az egyház épült! Nem írták alá az ariánus hitvallást, mire Constantius száműzte Róma püspökét, Liberiust,
Poitiers-i Hilariust és Cagliari Lucifert. Az egyiptomi szerzetesek, élükön Szent Antal, mint „Krisztus követői”
utasították el az ariánus tév- tant. Az arianizmus hivatalos győzelme a 359-es rimini zsinaton egyben bukását is
jelentette, mert a mérsékelt ariánusokat megijesztette szélsőséges társaik diadala, és inkább visszamenekültek a
nicaeai párthoz. Constantinus utóda, Valens (364-378) azonban továbbra is az ariánusokat pártolta Keleten, az
ariánus konfliktus pedig a latin Nyugaton is továbbélt: Milánóban az ariánus Auxentius püspököt csak 374-ben
váltotta fel Ambrus, aki Valentinianus özvegyével, az ariánus Justina anyacsászárnéval vívott emlékezetes
küzdelmet, majd pedig a pannóniai ariánus püspökök ellen lépett fel. A keleti egyházak Róma segítségét kérték
Valens császár ariánus politikájával szemben. A pannóniai ariánus püspökök a 430-as évekig zavart okoztak a
latin egyházakban.
A „hitehagyott” (apostata) Julianus (361-363) rövid uralkodása alatt sikertelenül kísérelte meg a pogányság
visszaállítását. Pontosan látta, hogy a kereszténység egyik vonzereje ekkorra már abban állott, hogy a klasszikus
műveltség örököseként lépett fel. A kereszténység, mai párhuzammal élve „amerikai sikerkultúra” lett, mely
anélkül, hogy megkövetelte volna a görög és római kultúra megszerzéséhez szükséges hosszú és fáradságos
tanulmányokat, a paideia presztízsével ruházta fel azokat, akik csatlakoztak hozzá – a latin katonától,
Konstantintól kezdve a kopt parasztfiúig, Szent Antalig, aki sosem járt iskolába, személyét mégis a görög
filozófusokat is megszégyenítő bölcsként ünnepelték. Az athéni akadémián tanult Ju- lianust mélységesen
felháborította, hogy a derűs olimposzi istenek ajándékát, a csodálatosan gazdag és minden ízében pogány
vallásosságot sugárzó klasszikus irodalmat egy „barbár” sötétséget terjesztő keleti szekta, az „istentelen
galileaiak” sajátítsák ki. De amikor megtiltotta, hogy a keresztény tanárok Homéroszt és Ver- giliust (a korabeli
kötelező iskolai tantervet) tanítsák, mondván, hogy ott van nekik Márk és Lukács, magyarázzák csak az ő
könyveiket, nemcsak nagy ellenfele, Na- zianzi Szent Gergely, hanem hellén kortársai is kinevették. A Julianus
által újjáélesztett pogány szertartások is inkább megrökönyödést, semmint lelkesedést váltottak ki pogány
kortársaiból. Gergely helyesen mutatott rá, hogy Julianus a keresztény egyházszervezetet másolva igyekezett
egy „pogány államegyházat” létrehozni, és pogány kortársait a keresztény összefogás és caritas utánzására, a
szegények is- tápolására szólította fel.
A Nyugaton uralkodó pannon katonacsászárok – Valentinianus (364-375) és Gratianus (375-383) – katolikusok

voltak: elődeikhez hasonlóan betiltották a titkos, éjszakai pogány áldozatokat, a nyilvános római ünnepeket és
az ugyancsak pogány szellemű cirkuszi játékokat azonban meghagyták a nép szórakoztatására; Rómában a
szenátus épületéből eltávolították Victoria istennő szobrát, feloszlatták a pogány papi testületeket, elkobozták
birtokaikat, és lemondtak a pontifex maximus cím használatáról.
A katolikus ortodoxia a hispániai származású hadvezér, a gót kérdést az adriano- polisi csatát követő
válsághelyzetben rendező Nagy Theodosius (379-395) uralkodása alatt lett hivatalosan a birodalom
államvallása. Theodosius leverte a 355-384 között Rómában felvirágzó „pogány reneszánsz” arisztokrata
képviselői által állított ellencsászárt (az egyébként keresztény) Eugeniust; betiltotta a pogány szertartások
minden formáját, s ezzel törvényen kívül helyezte a pogányságot; a 381-ben összehívott konstantinápolyi
zsinaton rendezte az ariánus vitától felbolydult keleti egyházak helyzetét és érvényesítette a nicaeai hitvallást;
ugyanebben az évben kiadott ediktumában pedig „Damasus, Róma püspökének vallását” kötelezővé tette a
birodalom valamennyi polgára számára.
4.2. Róma és a nyugati püspökségek a IV-V. században

Róma megnövekedett tekintéllyel került ki az ariánus küzdelmekből, melynek során mindvégig a nicaeai hit
védőbástyája volt. Róma püspöke, az apostolfejedelem, Szent Péter utóda, az evangélium alapján („Péter vagy
és erre a sziklára építem egyházamat,” Mt 16,18) már korábban is elsőbbséget követelt magának a négy nagy
keleti patriarchátussal (Jeruzsálem, Alexandria, Antiókhia, Konstantinápoly) szemben, de a pápai primátus
alapelveit és Róma, az urbs christiana elméleti megalapozását a theodosiusi katolikus reneszánsz idején,
Damasus pápa pontifikátusa (366-384) alatt fogalmazták meg.
Rómában a kereszténység egész várost átfogó jelenlétét elméleti szinten a pogány városalapítók, Romulus és
Remus helyébe lépő „apostolikrek,” Péter és Pál kultusza hirdette, a mindennapi vallásos gyakorlatban pedig új,
a pápák által épített templomok (Santa Maria Maggiore, San Lorenzo in Damaso), melyek a konstantini
bazilikákkal szemben nem a városfalakon kívül, hanem a város központjában helyezkedtek el. A keresztény
közösség szentségét és összetartását hangsúlyozta „Krisztus barátainak,” a szenteknek tisztelete, akik az
üldözések idején Krisztusért haltak mártírhalált és haláluk után Krisztus közelségét élvezve keresztény
78
VIII. SZÁZAD)
testvéreik égi patrónusai lettek. A közösség halott tagjainak, a mártíroknak és szenteknek a tisztelete
meghatározó jelentőségű volt a nyugati püspökségek és a nyugati kereszténység történetében. A szentek voltak a
„jó patrónusok,” a városi közösség oltal- mazói, akik rendszerint a szentélyüknél történt csodálatos gyógyulások
formájában mutatták meg természetfeletti hatalmukat, de segítséget nyújtottak peres ügyek megoldásában,
természeti katasztrófák és háborús veszélyek elhárításában is.
386-ban Milánó püspökét, a szenátori származású Ambrust és katolikus közösségét véletlenül fellelt
mártírereklyék mentették meg az ariánus császári udvar támadásától, a száműzetéstől, és attól, hogy az
ariánusok elfoglalják a katolikus bazilikát. Ambrus a keresztény erkölcs betartását a császártól is megkövetelte.
390-ben, amikor császári katonák hétezer ártatlan embert mészároltak le Thesszalonikében, megtagadta az
Oltáriszentség kiszolgáltatását a császártól. Theodosiusnak a vezeklők csuhájában kellett megjelennie a
bazilikában, csak így nyert feloldozást a püspöktől. A császár és az egyház viszonyában ez az esemény már
Canossát vetítette előre. Ambrus személyében egy új típusú püspök: a hatalom gyakorlásához szokott nagyúr
jelent meg, aki határozottan megvédte az egyház tekintélyét a világi hatalommal szemben.
A milánói püspök magas műveltsége ugyancsak a változás jele. A latin egyházatyák élete azt tanúsítja, hogy a
IV. század végére a legműveltebb emberfők már nem az állam, hanem az egyház szolgálatába álltak.
Ambrus, a prefektusból lett püspök gyakorlatiasabb érdeklődése mellett (Cicero De officiis című munkáját újító
módon „keresztény változatban” adta közzé: „A papok hivataláról”, De officiis ministrorum, a keresztény etika
kézikönyve lett) a legmodernebb görög teológiával, Nagy Szent Baszileiosz homíliáival ismertette meg a
Nyugatot, és a legspirituálisabb neoplatonista bölcselő, Plótinosz kifinomult gondolatait is beleszőtte a
keresztény bibliamagyarázatba.
Ambrus kortársa, Jeromos, a ragyogó irodalmár is császári szolgálatban kezdte, de a sivatag vonzása, az igazi
keresztény élet iránti vágy erősebbnek bizonyult. A szír pusztaságban töltött évek után Jeromos mint az új
lelkiség, a szerzetesség szakértője és kitűnően felkészült bibliatudós, a három klasszikus nyelvet (héber, görög,
latin) ismerő vir trilinguis tért vissza Rómába, hogy Damasus pápa titkára – sőt, reményei szerint utóda –
legyen. Jeromos az egyiptomi remetemozgalom „regényírója” lett, aki egzotikus helyeken játszódó, páratlanul
izgalmas történetekben örökítette meg az aszkézis csodáit. A palotáikban aszkéta életet élő gazdag és művelt
szenátori özvegyeknek éppen ilyen lelki vezetőre volt szükségük, akivel megvitathatták a Szentírásban
felmerülő kérdéseket és azt, hogy hogyan böjtöljenek. De Jeromos szerepét a római közvélemény – amelyet
megdöbbentett a mediterrán társadalmakban hagyományosan szétválasztott férfi és női szféra közötti válaszfalak
ilyetén lebontása, a férfiak és nők között teremtett keresztény intellektuális közösség – rosszmájúan
félreértelmezte, így Jeromos jobbnak látta, ha visszatér Betlehembe, és ott fejezi be nagy művét, a latin Biblia
kijavítását a héber eredeti alapján.
Ágoston eleinte szintén világi pályán, szónoklattanárként működött, már karrierje csúcsát, a milánói városi
rétori állást is elérte, sőt házasságra kívánt lépni egy gazdag leánnyal, hogy vagyona segítségével valami
nyugalmas kormányzói szinekú- rát nyerjen magának, amikor Ambrus beszédeinek, a „platonikus könyveknek,”
(minden bizonnyal Origenész műveinek), egy Szent Antalról és egyiptomi remetetársairól szóló beszámolónak
és Szent Pál rómaiakhoz írt levelének hatására megtért anyja vallásához, az addig lebecsült, szégyellt
katolicizmushoz. Ágoston 397- ben Vallomásaiban (Confessiones) számolt be a keresztény nagyközönségnek a
késő antik lélek hazatalálásáról: hogyan juthat el az ember a különböző tévtanok és pogány filozófiák után a
kereszténységhez. Ekkor már két éve az észak-afrikai Hippo püspöke volt: a könyv a püspök, nem a frissen
megtért Ágoston szempontjait tükrözi. Közvetlenül megtérése után Ágoston keresztény platonikus
párbeszédekben még azzal foglalkozott, hogy a szabad művészetek tanulmányozása mennyiben segít közelebb a
boldogsághoz – Istenhez. Első nagy műveit, a Teremtés könyvének magyarázatait korábbi hitsorsosai, a
manicheusok ellen írta; ezután az afrikai keresztény többséget alkotó donatista eretnekség, majd az
arisztokratikus kegyelemtant hirdető pelagianizmus ellen fordult. E viták során a korabeli kereszténységet
foglalkoztató valamennyi fontos kérdést felvetette és megválaszolta. A szentháromságról (De Trinitate) szóló
műve a leghatalmasabb dogmatikai alkotása. 410-ben Róma megtámadása és kifosztása a gótok által mélyen
megrázta a keresztényeket. A pogány vádak szerint a katasztrófát az okozta, hogy Róma elpártolt ősi isteneitől.
A mű keletkezéséhez vezető levélváltásból kiolvasható, hogy hatalmas történetfilozófiai és teológiai tablójának
(De civitate Dei – Az Isten városáról) hátterében a keresztény önbizalom megingása állt (a mű nem „a pogányok
ellen” íródott, ahogy a később hozzáillesztett alcím sugallja, hanem a csüggedt keresztényeknek): szertefoszlott
a keresztény Római Birodalom lehetőségébe vetett nagy remény. Ágoston a feszültséget úgy oldotta fel, hogy
élesen szétválasztotta az állam céljait az egyházéitól. Ezzel érvénytelenítette a klasszikus görög-római felfogást,
mely szerint az egyéni élet beteljesülése és célja az állam szolgálata, és a kereszténység és a római állam
harmonikus egybeolvadását hirdető elképzelést, ami Euszébiosz számára még oly magától értetődő volt. Nem az
79
VIII. SZÁZAD)
állam az egyén célja, hanem fordítva: az államnak kell az egyén végső célját szolgálnia: a felkészülést az örök
életre.
Ágoston úgy látta, hogy az emberek a földi életben két, párhuzamosan egymás mellett létező és egymással
kapcsolatban lévő „város” (civitas), Jeruzsálem és Babilon polgárai. Az egyiket az Isten iránti szeretet, a
másikat az önszeretet irányítja. Az egyikben az alázat és engedelmesség a másikban a gog és az engedetlenség,
uralkodik. Mindkét „városnak” megvannak a maga saját céljai. Az ember szabadon dönthet afelől, hogy
melyikkel azonosul. Azt azonban, hogy az Utolsó Ítélet napján kik lesznek a „mennyei Jeruzsálem” polgárai,
Isten már előre eldöntötte: a világi társadalomban éppúgy élnek kiválasztottak, mint ahogy az egyházban is
működnek olyanok, akiknek bukása Isten által előre tudott (praesciti).
Ágoston, a püspök kegyelemtanát egy Britanniából származó, de Rómában élő világi ember, Pelagius tanaival
szemben fogalmazta meg. A Jeromos szerint „skót kásán hízott” (Scotorum pultibus praegravatus) Pelagius a
sztoikus filozófia elveit vallotta. A Rómában írt (mára elveszett) De fide Trinitatis libri III és Pál leveleinek
kommentárja (Commentarii in epistolas S. Pauli) tartalmazza a pelagiánus eretnekség fő tételeit. Pelagius
tagadta az eredendő bűnt és az isteni kegyelem szükségességét és azt tanította, hogy az ember a maga erejéből
képes elérni az üdvösséget: az aszkéta életmód által megacélozott szabad akarat (liberum arbitrium) képesíti az
embert az üdvözülésre. Ez a krisztusi Megváltás értékét semmissé tette: Pelagius szerint Krisztus szerepe csupán
a példamutatásra korlátozódott. Csak a hit által üdvözü- lünk (per solam fidem justificat Deus impium
convertendum), hirdette a brit szerzetes Luther előtt ezer évvel – igaz, már az antinomiánusok is ezt hirdették
jóval Pelagius előtt. A pelagiánus eretnekséget I. Ince pápa ítélte el a karthágói zsinaton 418-ban, ugyanebben az
évben Honorius császár száműzte a pelagiánusokat Itáliából. Ágoston diadala teljes volt – 418-ban írta utolsó
nagy művét Pelagius ellen De gratia Christi et de peccato originali címmel. Pelagius gondolatait azonban az
itáliai arisztokrata püspökök, mint Eclanumi Iulianus, vitték tovább: Ágoston 428-ig küzdött velük, ezután a
görög, brit és gall egyházak lettek a pelagianizmus fészkei: 429-ben a pápa két gall püspököt, Auxerre-i
Germanust és Troyes-i Lupust küldi Britanniába a pelagiánusok meggyőzésére, és noha missziójuk sikerrel járt,
az eretnekségnek 529-ig vannak nyomai a szigeten.
Oriási teológiai munkássága mellett Ágoston, a püspök korántsem csak írással töltötte idejét. Feladata nemcsak
a lelkipásztorkodás, a közösség lelki gondozása volt, hanem a szociális-karitatív munka (alamizsnálkodás és a
szegények istápolása) és a bíráskodás is. Energiái jó részét lekötötte, hogy a püspöki ítélőszéke elé hozott peres
ügyekben döntött, sőt ügyfelei érdekében a világi hatóságoknál kellett közbenjárnia.
A nyugati birodalomfél – Itália, Gallia és Hispánia – püspökei hasonlóképp megosztották idejüket a

krisztológiai viták és a közösség gyakorlati szolgálata között. Poitiers-i Hilarius (315-367) teológus és
történetíró figyelmét nem kerülte el, hogy egy furcsa idegen, egy Márton nevezetű volt katona vetődött
városába, akinek megengedte, hogy Poitiers mellett, Ligugében megalapítsa Gallia első szerzetesi közösségét.
Mártont 372-ben Tours püspökévé választották, ahol közösségének igazi „orvosa” lett. Csodálatos módon
mindig megtalálta a baj okozóját: a betegeket meggyógyította, a megszállottakból kiűzte az ördögöt, a várost
rettegésben tartó rémhíreket szertefoszlatta. Márton városi püspöktársainál nagyobb gondot fordított a vidék
evangelizációjára. Kivágta a pogány szent fákat, megakadályozta a pogány szertartások lebonyolítását.
Gyógyító hatalmánál fogva szívesen látott vendég volt a vidéki földbirtokosok villáiban is. Galliában a nagy
magánföldesúri és a püspöki hatalom szorosan összefonódott: a városok jól megfontolt érdekből rendszerint
saját földesuraikat ültették a püspöki trónra. A Lyon vidékéről származó nagybirtokos, Sidonius Apollinaris
(423-480) politikus és költő, Róma prefektusa volt, akinek még a Forumon is szobrot állítottak. 469-ben a mit
sem sejtő államférfit váratlanul Clermont püspökévé választották, legfőképp azért, hogy megvédje a várost a
vizigótoktól. E feladatának sikerrel tett eleget: átjárt sakkozni a vizigót királyhoz és szándékosan mindig
vesztett, mert ez széles jókedvre derítette az uralkodót, akitől ilyenkor lehetett a legtöbb engedményt kicsikarni.
Célja érdekében még gót nyelven is megtanult egy kicsit. Amikor Bourges városa tanácsot kért tőle, kit
válasszanak püspöküknek, Sidonius természetesen azt válaszolta, hogy a helyi földesurat, aki ugyan nem volt
felszentelve és teológiai műveltsége is számos kívánnivalót hagyott hátra, de a város élelmiszerrel való
ellátására és megvédésére keresve sem lehetett volna nála alkalmasabb személyt találni. A városvédő (defender
civitatis) szerepét földbirtokosnők is betölthették. Genovéva vegyes (frank és gall-római) házasságból
származott, családjának birtokai Nanterre-től (ma Párizs külvárosa) Champagne- ig húzódtak. Egyetlen gyermek
lévén a római jog szerint örökölte apja városi hivatalát (curialis). Még tinédzser volt, amikor találkozott
Germanus auxerre-i püspökkel, aki azt tanácsolta neki, szentelje életét Istennek, és búcsúzóul felszólította:
„Tégy úgy, mint egy férfi!” Genovéva úgy is tett. 451-ben, amikor a hunok Orléans-t ostromolták, és mindenki
attól tartott, hogy ezután Párizs következik, a harcra fogható férfiak és a püspök egyaránt elmenekült a városból.
Genovéva maga köré gyűjtötte az asszonyokat a keresztelőkápolnában, hogy ott virrasszanak és imádkozzanak,
ő maga pedig fennhangon hirdetve, hogy a hunok nem jutnak el Párizsig, erőt öntött mindenkibe, miközben a
szorongatott várost a saját birtokairól hozott élelemmel látta el.
80
VIII. SZÁZAD)
Észak-Itália püspökei (Bresciai Gaudentius, Torinói Maximus) és a pápák feladata a barbár betörések idején
szintén a városi közösség élelmezése és oltalmazása volt. 410, a gót támadás és a város kirablása után III. Sixtus
(432-440) helyreállította és kibővítette a bazilikákat. Utóda, a tudós egyházi törvényhozó, Nagy Szent Leó
(440461) a megcsappant lakosságú, halálra ítélt Város megmentője lett, amikor 452-ben Attilát puszta szavával
visszafordulásra kényszerítette Róma falai alól. Három évvel később a vandáloktól sikerült jelentős
engedményeket kieszközölnie. Megszilárdította a pápaság tekintélyét a keleti császárokkal és egyházakkal
szemben: a 451-es khalkédóni zsinaton Leó pápa törvénykönyve zárta le a krisztológiai vitákat (Roma locuta,
causa finita): ez lett a katolikus ortodoxia mércéje.
A dél-galliai Lerinum szerzetesközösségben tanult arisztokrata Caesarius negyven évig (502-542) volt Arles
püspöke. Kétszázötven fennmaradt homíliája tanúsítja, milyen fáradhatatlanul és milyen szenvedélyesen
igyekezett jobb útra téríteni nyakas kongregációját. A szerzetesi életvitel szószólójaként Caesarius
reformeszméket hirdetett a galliai egyházban. Arra biztatta a híveket, hogy imádkozzanak, olvassák a Bibliát,
rendesen járjanak szentmisére, alamizsnálkodjanak, segítsék a szegényeket és az egyházat, és az Úr napján ne
éljenek nemi életet. Amikor a hívek, hosszúnak találva a szentbeszédet, ott akarták hagyni a szentmisét,
Caesarius nem teketóriázott, hanem rájuk záratta a templomkaput. Több csodatétel, valamint az első arles-i
apácaközösség megalapítása fűződik nevéhez. Püspöktársaival folytatott levelezéséből kiderül, hogy
egyházmegyéjében erőszakos terjeszkedési politikája miatt nem kedvelték, a római pápa viszont erőteljesen
támogatta, sőt 513-ban egész Gallia „pápai vikáriusává” nevezte ki. Caesarius határozott államférfiként lépett fel
a vizigót II. Alarichkal és az osztrogót Nagy Theoderichkel szemben és velük is elismertette az arles-i
püspökség primátusát.
A korszak legfontosabb fejleménye Nyugaton a püspöki hatalom megerősödése és önállósulása volt. A római
közigazgatást megingató barbár támadások idején a keresztény egyház maradt az egyetlen működő „római”
intézmény a városokban, a püspök pedig az a szilárd hatalom, akit a városlakók mindinkább védnökükként és
pártfogójukként (patronus) tiszteltek. Ezt több tényező együtthatása tette lehetővé. Az egyház a császári és
magánadományok révén meggazdagodott: a pénzt a szegények ellátása, a szociális munka mellett
templomépítésre fordították, ahol nemcsak mise, hanem veszély esetén is összegyűlhetett a közösség, az óriási
birtokokról beszerzett élelemmel pedig táplálni tudták őket. A római tisztviselőkkel szemben a püspök nem egy
évig, hanem élete végéig szolgálta a közösséget. A püspök irányította az egyház szociális és karitatív
tevékenységét. A világi hivatalnokokkal és nagyurakkal ellentétben a püspök csak városáért élt, és vész esetén is
helyén maradt. De nemcsak a város anyagi biztonságáról gondoskodott, hanem – és legfőképp – a közösség lelki
vezetéséről is. A IV-V. századi püspökök a lelkiség és a keresztény életvitel terén is újítók voltak: a szerzetesi
életeszményt igyekeztek megvalósítani.
4.3. A szerzetesség a IV-VI. században

A szerzetesi mozgalom a IV. században alakult ki Egyiptomban. A kereszténységet kezdettől fogva jellemezte a
világtól való elfordulás, Krisztus követése (sequela Chris- ti) és az Isten országának keresése, de a kivonulás a
késő antik társadalomból csak ekkortájt, az utolsó nagy keresztényüldözés és a birodalom kereszténnyé
válásának idején vált igazi tömegmozgalommá. Az első remeték (heremitae) és szerzetesek (monachi) talán az
üldözések elől kerestek menedéket a sivatagban, később pedig a csupán névleges keresztények világából
kiábrándulva fordítottak hátat a klasszikus városi civilizációnak, hogy életük mindennapos mártíriumával
tegyenek bizonyságot Jézus Krisztusról, ahogyan egykor halálukkal a vértanúk. A szerzetesek „Krisztus
katonái” (milites Christi) voltak, akik testük sanyargatásával lelküket megtisztították mindentől, ami az anyagi
világhoz kötötte őket és egyetlen célra, az imádkozásra és az Istenközelségre összpontosították, hogy végül
elnyerhessék Isten országát. A mozgalom szigorú eszményei spirituális megújulást hoztak a kereszténységen
belül, de a szerzetességnek emellett rendkívül jelentős társadalmi szerepe is volt nemcsak a késő antik
Egyiptomban, hanem a középkori Európában is. Az egyháznak sikerült integrálnia ezt az önálló, alulról építkező
mozgalmat, mely kezdetben kivonta magát a püspöki szervezet fennhatósága alól.
Antal, a tehetős kopt földműves családban született ifjú megvalósította az evangéliumi parancsot („add el, amid
van... és kövess engem!” – Mt 19,21) és az Alexandriá- tól délre húzódó végtelen sivatagba vonult vissza, hogy
egészen Krisztusnak szentelje magát. Miután több mint húsz évig tökéletes magányban élt szemlélődő
imádságban és munkában, böjtölt, testét sanyargatta és lelke démonaival birkózott, követők sereglettek köré.
Életszentsége a remeték vezetőjévé tette, szavait császárok és püspökök lesték. Antal azonban nem kért a
népszerűségből, hanem mind mélyebbre hatolt be a sivatagba és élete hátralévő hatvan évét egy a Vörös-tenger
közelében fekvő oázisban élte le teljesen egyedül. Athanasziosz püspök kérésére a századik éve felé közeledő
Antal még egyszer visszatért Alexandriába, hogy ott az ariánusok ellen prédikáljon. A Krisztus parancsait, az
evangéliumot szó szerint követő remete így is bizonyságot tett Krisztus Isten voltáról.
81
VIII. SZÁZAD)
Az Alexandria körüli sivatagok (Nitria, Kellion, Szkétisz/Wadi Natrun) ekkorra már szerzetesekkel népesültek
be, akiket 320 körül Pakhómiosz szervezett közösségbe (coenobium) és életszabályzatot (regula) adott nekik. A
tabenniszi kolostorban több mint ezerháromszáz férfi és nő élt, akiket Pakhómiosz külön kolostorokba
szervezett, élükön egy-egy apáttal, illetve apátnővel. A kolostor rendjét az imádság és a munka szabta meg. A
szerzetesek feltétlen engedelmességgel tartoztak az apátnak. Mivel többségük írástudatlan paraszt volt, ezeket
megtanították olvasni, hogy megértsék a Szentírást.
Az egyiptomi szerzetesek, különösen Antal élete Athanasziosz tolmácsolásában, felmérhetetlen hatást gyakorolt
a nyugati keresztényekre. A könyv olvastán többen azonnal megtértek, de gyakran az is elég volt, ha valaki csak
elmesélte a történetet. Ágoston megtérését is egy ilyen beszélgetés váltotta ki. A káprázatosan intelligens és
ragyogóan művelt Ágostont pontosan az döbbentette meg, ami Julianust: hogy Isten eléréséhez nincs szükség
könyvekre. Ágoston azonban már követni akarja a szerzetesek példáját. Megtérésének döntő pillanata volt,
amikor végre lemondott a nemi élet gyakorlásáról. O tehát az aszketizmushoz, a szexuális önmegtartóztatáshoz
„tért meg”, amit úgy csodált Ambrusban, de amit oly nehezen talált megvalósíthatónak a saját életében. A
szerzetesek szüzessége azt jelentette, hogy ők már olyan „angyali életet” (angélikosz biósz) élnek, mint Ádám a
Teremtés hajnalán. Immár a keresztény egyház vezetői is ezt az életeszményt tették magukévá.
A római társadalom nem tulajdonított kiemelkedő jelentőséget a szüzességnek (virginitas), melyet csak a nők, a
Vesta-szüzek kis csoportja gyakorolt, és ők sem élethossziglan, a házasságnak és a gyermeknemzésnek viszont
annál inkább, olyannyira, hogy a gyermekteleneket külön adóval sújtották. A keresztények ezzel szemben mind
magasabbra értékelték a szűzies tisztaságot (castitas), a szexuális önmegtartóztatást (continentia). A „test szűz
temploma” hatalmas jelkép, a keresztény közösség integritásának jelképe lett. A szüzesség olyan dinamikus
fogalom volt, mely az állandóság és változatlanság mellett a termékenység képzetét is felkeltette: a testét
mindörökre lepecsételő személy egyszeriben megnyílt Krisztus, a Szentírás, a közösség felé, melyet gazdagon
elárasztott lelki adományaival. A szüzesség nem feltétlenül fizikai érintetlenség, inkább lelki elhatározás
kérdése volt: a test vágyait (concupiscentia carnis) le kellett győzni, alá kellett rendelni a lélek akaratának, hogy
a személy teljesen átadhassa magát Krisztusnak és betölthesse Isten akaratát. A testiség – különösen Ágoston
szemében – az emberi akarat tragikus kisiklásának, önállósulásának a jele, mely a bűnbeeséshez, az Istentől való
elforduláshoz, az ember meghasonlásához vezetett. A testiségben nyilvánult meg leginkább az, hogy az ember
többre tartotta a saját akaratát Istenénél. Az ember elszakadt Istentől. Ez törte meg test és lélek eredeti egységét
és ez okozta, hogy a gonosz megjelent a világban. A szüzességről kialakított szerzetesi elképzelésekkel szemben
Ágoston nem hitt abban, hogy az ember valójában testetlen, szellemi lénynek teremtetett és hogy Ádám és Éva
egy „társadalom előtti” békét élvezett a Paradicsomban. Éppen fordítva: Isten társadalmi lénynek teremtette
őket, akiknek akarata tökéletes harmóniában volt Istenével. Ám amikor az első emberpár a saját – és nem Isten –
akaratát követte, bukásukkal az utánuk következő emberi nemzedékeket is magukkal rántották. Az eredeti bűn
következménye az áteredő bűn: az, hogy a bűn – a gonoszság, az erőszak, a tudatlanság és a nyomorúság –
megjelent és átöröklődik az emberi társadalomban.
A szexualitás és a bűn problematikája, amit a IV. századi kereszténység a középpontba állított, nemcsak az
egyén bonyolult pszichológiai felépítésére, hanem a társadalom magyarázatára is alkalmas fogalmak voltak. Az
egyház eleve „mesterséges családot” alkotott, melyben a hívek mint „testvérek” találkoztak. Most a hívek nagy
családján belül olyan kisebb, önellátó közösségek jöttek létre, melyek életcéljukul a bűn legyőzését, bűnös
emberi voltuk levezeklését tűzték ki, amit egyéni akaratuk megtörésével, szexuális és egyéb testi vágyaik féken
tartásával reméltek elérni. Ezek a közösségek a hagyományos családmodellből vett kifejezéseket alkalmazták
magukra: vezetőjük az apát (abba, atya) volt, tagjaik pedig „fivérek” és „nővérek.” A keresztények „szent
emberekként” tisztelték a szerzeteseket és remetéket, akik fontos társadalmi feladatot töltöttek be: ők
imádkoztak az élők és a holtak lelki üdvösségéért (vita contemplativa). Emellett azonban a gyakorlati életben
(vita activa) is mind nagyobb jelentőségre tettek szert: Isten szolgái (servi Dei) gyógyítottak, tanácsot adtak, és
pártatlan döntőbírák voltak, akik a városi vagy falusi közösségben felvetődő gondokat – ellentétben a távoli
császári vagy földesúri hatalommal – gyorsan, hatékonyan és ingyenesen orvosolták.
Mivel a monasztikus élet alapkövetelménye volt a Szentírás ismerete, a szerzeteseknek meg kellett tanulniuk
írni és olvasni. Ehhez tankönyvekre, szemlélődő életük elmélyítéséhez pedig bibliamagyarázatokra volt
szükségük. A kolostorokban rövid idő alatt könyvtárak és másolóműhelyek (scriptoria) alakultak ki, ahol a szent
könyveket másolták. A nyugati szerzetesség kulturális fegyverténye volt, hogy a Római Birodalom
összeomlását követő barbár századokban megőrizte a keresztény és a klasszikus irodalom alkotásait.
Az első nyugati szerzetesközösségekről keveset tudunk: Ambrus Milánó mellett pártfogolt egy monasteriumot;
Rómában nemcsak Jeromos aszkéta barátnői, hanem a férfiak is közösségben éltek; Márton Ligugé után Tours
mellett, Marmoutiers-ben alapított monostort; Ágoston Thagastéban szervezett közösséget és két regulát írt, az
egyiket nőknek, a másikat férfiaknak, melyek legfőbb parancsa a szeretet.
82
VIII. SZÁZAD)
410 körül egy keleti aszkéta, Johannes Cassianus érkezett Galliába és Marseille mellett egy tengerparti
kőbányában keleti mintára két közösséget szervezett (Szent Viktor-apátság). Conlationes (Beszélgetések) című
írásában adta közzé a nagy egyiptomi és palesztinai remetékkel folytatott társalgásait, az atyák bölcsességének
gyűjteményét. De institutiis coenobiorum (A szerzetesi élet alapelveiről) című munkája a nyugati
monaszticizmus egyik alapműve, melyben leszögezte a szerzetesi élet szabályait, és lajstromba szedte a nyolc fő
bűnt, melyek megakadályozzák a szerzetesi tökéletesség elérését, de leírta azt is, hogyan lehet harcolni ellenük
és eljutni a belső tökéletességhez.
Lerinum (Lérins) monostorát Honoratus alapította 400 táján a francia Riviéra egy kis szigetén, a Nizzai-
öbölben, szemközt a hófödte Alpok napsütötte lankáival. A nagybirtokos arisztokraták ide küldték tanulni
fiaikat. Lerinum Gallia legjelentősebb kulturális központja lett. Itt nevezték először a monostort scholának, és
valószínűleg itt keletkezett a Benedek előtti szerzetesség legfontosabb szabályzata, a Regula Magistri. A
Lerinumban tanult, rendkívül szigorú aszkétaéletet élő arisztokrata szerzetesek – Arles-i Honoratus, Hilarius és
Caesarius, Lyoni Eucherius, Auxerre-i Germanus, Riezi Faustus, Troyes-i Lupus – töltötték be Gallia nagy
püspöki székeit. Az, hogy szerzetesekből választottak püspököket, egyben azt is jelentette, hogy a szerzetesi
mozgalom beépült az egyházba. A püspök szerzetesek ugyanakkor egy új típusú szentséget jelenítettek meg: a
„szent püspök” a zivataros V. század során nemcsak monasztikus erényeivel, hanem energikus politikai
tevékenységével is kivívta hívei és polgártársai tiszteletét. A szent püspök volt a város védelmezője (defensor
civitatis) a római adóhivatal túlkapásaival és a barbárokkal szemben egyaránt.
A VI. század legnagyobb hatású szerzetesegyénisége az itáliai Benedek volt. Az ő regulája – melyre
Pakhómiosz, Baszileiosz, Ágoston, Cassianus, a Regula Magistri és Arles-i Caesarius egyaránt hatottak – lett a
nyugati szerzetesség alapszabályzata. Nemcsak a bencés rend regulája: a később alapított szerzetesrendek is ezt
vették át. Sikerét annak köszönheti, hogy világos, tömör és mértéktartó tanácsokat (bona discretio) ad a
szerzetesi életvitelre, melyek a gyakorlatban jól alkalmazhatóaknak bizonyultak. Benedek az apát teljhatalma
alá tartozó önellátó közösségbe szervezi a szerzeteseket és kettős feladatot ad nekik: az imádságot és a munkát
(ora et labora). Ahhoz, hogy e feladatokat jól elvégezhessék, a szerzeteseknek mindenekelőtt teljes
engedelmességgel (oboedientia) kell alávetniök magukat az apát parancsainak. Az engedelmesség követelménye
Ágoston eszméit tükrözi. A másik fontos követelmény az, hogy a szerzeteseknek egy helyben kell maradniok
(stabilitas loci), kolostorban kell élniök. Benedek nem szenvedhette a regula nélkül élő vándorszerzeteseket,
akik a barbár betörések nyomán keletkező zűrzavarban végigkóborolták Itáliát.
A szerzetes kötelessége volt az alázatosság és hallgatás. A szabályzat pontosan beosztja a napot imádkozásra és
munkára. Benedek nagyon fontosnak tartotta a fizikai munkát, mellyel a szerzetesek megkeresték kenyerüket, és
ami jól kiegészítette az imádkozás, a szemlélődés és a Szentírás olvasásának szellemi munkáját, melyre naponta
több órát fordítottak. Minden szerzetesnek a Nagyböjtben egy egész könyvet is végig kellett olvasnia. Benedek a
nappali és éjszakai imaélet és zsoltárok recitálása mellett a mindennapi gondokkal – a kolostor ellátásával, a
szerzetesek ruházatával, a betegekkel is részletesen foglalkozik. „Krisztus katonáit” kisebb csoportokra,
„tizedekbe” (decania) osztja, vezetőik, a dékánok az apát segítői. A szabályzat vagy a szerzetesi erkölcs ellen
vétőket keményen megbüntetik. A közösséget érintő kérdéseket az apát valamennyi testvérrel megtanácskozza.
Benedek dél-itáliai kolostora, Montecassino lett az elkövetkező évszázadokban a bencés szerzetesség fellegvára,
melynek életmódját és szabályzatát mind több közösség követte Nyugaton.
Az Észak-Itáliát uraló keleti gót király, a kultúrát pártoló Theoderich veronai és páviai udvarában katolikus
római szenátorok is hivatalt vállaltak. Boethius filozófiát tanult Alexandriában és Arisztotelész műveit fordította
latinra (XII. századi újrafelfedezéséig Nyugaton csak ezekből a fordításokból ismerték Arisztotelészt!) Árulás
vádjával börtönbe vetették, itt írta meg 524-ben A filozófia vigasztalásáról (De consolatione philosophiae)
című platonikus költeményt. Akárcsak Szókratész, Boethius is a legfőbb jóról, az erényről, az erkölcsről, a
sorsról (fatum) és a szerencse forgandó- ságáról elmélkedik a végső egzisztenciális pillanatban, kivégzése előtt.
Művében a görög filozófia hagyományaihoz nyúl vissza, annak kategóriáit és nyelvezetét használja. Szó szerint
semmi nem utal a kereszténységre, sőt! Az, hogy Boethiusnak a Filozófia jelenik meg és ő vigasztalja, azt
sugallja, mintha a végső jóhoz a bölcsele- ten keresztül vezetne az út. Mégis világosan kiderül, hogy Boethius
szemében az erényes élet megvalósítása már nemcsak az emberi akarattól, hanem Istentől is függ. A Consolatio
a középkor egyik legolvasottabb könyve lett.
A keleti gót udvar intrikáit és a mind durvább politikai csatározást Cassiodorus is megelégelte és 540 táján
visszavonult az aktív politikusi pályától. Szicíliai birtokán, Squillacium mellett kolostort alapított, melyet
Vivariumnak (= halastó) nevezett el. Cassiodorus személyében egyesült a régmúlt és a jövő: a római hivatalnok
államférfi és a keresztény szerzetes. Kolostorát egyfajta főiskolának is szánta, ahol világi és keresztény
műveltséget tanítottak. Institutiones divinarum et saecularium litterarum (Az isteni és az emberi irodalom
tanítása) című tankönyvében Szent Ágostont követve egységben mutatta be a klasszikus és a keresztény
83
VIII. SZÁZAD)
irodalmat. A korabeli műveltség hirtelen hanyatlását mutatja, hogy a kilencvenkét éves Cassiodorus utolsó
munkája, a De orthographia, a latin helyesírás elemi szabályait rögzítette szerzetesei számára.
4.4. Róma a VI. században: Nagy Szent Gergely

A hanyatlás paradox módon nem a barbár germánok, hanem egy bizánci császár, Jusztinianosz háborúi miatt
következett be, aki elhatározta, hogy Itáliát visszahódítja a gótoktól. Az osztrogót uralom által fenntartott
civilitas, a római rend 533 után összeomlott. A háborúk nyomában járt a pestis, mely 542-től söpört végig a
megmaradt Keletrómai Birodalom tartományain, és a longobárdok, akik a zűrzavart kihasználva 568-ban
egészen Rómáig nyomultak előre és megtelepedtek az elnéptelenedett vidékeken. A virágzó városok
elpusztultak, és velük együtt az iskolák is megszűntek. Ekkor már csak a kolostorokban pislákolt a művelődés
lángja. Róma apró falusi település lett, a Forum márványoszlopait felverte a gaz, az elhagyott templomok romjai
között tehenek legelésztek. A rómaiak úgy érezték, hogy a világ megöregedett és hamarosan itt a vég. Az egyik
legelőkelőbb család sarját, Gergelyt is az elmúlás gondolata foglalkoztatta. 573-ban ugyan elvállalta a város
vezetését (praefectus urbi), de elborzadt attól, mennyire lefoglalták a világi ügyek ahelyett, hogy az örök életre
készült volna, ezért palotáját kolostorrá alakította át és oda vonult vissza olvasni, gondolkodni, imádkozni.
Később pápaként is úgy élt, mint egy szerzetes: Benedek reguláját követte és igazából mindvégig a szemlélődő
magányra vágyott.
Gergely élete örök küzdelem a közéleti szerepvállalás és a szerzetesi visszavonulás között. Római szenátori
család sarja, melyből több pápát is választottak. Róma városi prefektusa (praefectus urbi), de igazából az aszkéta
életmód vonzza, ezért eladja óriási birtokait és hét kolostort alapít. Szerzetesként él a Coelius-hegyen álló
családi palotában. 578-ban a pápa diplomataként (apokrisiarius) Konstantinápolyba küldi, ahol Gergely
rádöbben, hogy Itália hiába vár segítséget a császártól. 585-ben tér vissza Rómába és ismét visszavonul. 590-
ben pápává választják, a tisztséget nagy lelki vívódás után fogadja el. A pestis, árvíz, éhínség és longobárd
hódítás idején kell lelket öntenie az elcsüggedt rómaiakba. Gergely nem vett tudomást a ravennai császári
képviselő igényeiről, hanem önálló politikát folytatott: megerősítette az egyházat Itáliában, Galliában és
Hispániában, különbékét kötött a longobárdokkal, és 596-ban megindította az első térítőket a pogány
angolszászok közé.
A ragyogóan művelt Gergely a szerzetesek „tudós tudatlanságát” (docta ignoran- tia) dicsérte, mert mint a többi
keresztény gondolkodó, ő is tudta, hogy Istenhez nem a filozófián keresztül vezet az út. Amikor megírja
Benedek életrajzát és az itáliai szent emberek (viri Dei) csodatételeiről tudósít (Dialogi de vita et miraculis
patrum Italicorum), azt akarja megmutatni, hogy Isten végtelen kegyelme még ebben a pusztulásba rohanó
világban is megnyilvánul. A romlás foglalkoztatja Moralia in Job című munkájában is: Jób könyvének
allegorikus és történelmi magyarázatába az emberi erkölcs és Isten kapcsolatát vizsgálja.
Gergely, az aszkéta pápa remek gyakorlati érzékkel rendelkezett: Szent Péter birtokainak (patrimonium Petri)
életrevaló menedzsere volt. Átszervezte és gazdaságilag jövedelmezővé tette az egyházi birtokokat és a
longobárd támadás idején az innen származó élelemmel látta el Róma éhező lakosságát. A pápaság tekintélyét
megerősítette Konstantinápollyal szemben, bár Róma püspöke a VIII. századig elismerte a császár és a
Ravennában székelő császári helytartó (exarcha) fennhatóságát. Ennél is fontosabb volt az, hogy Gergely Róma
lelki hatalmát (auctoritas spiritualis) kiterjesztette a nyugati püspökségekre. Gondot fordított arra, hogy 591-ben
írt lelkipásztori szabályzata (Regula pastoralis), melyben a püspök kötelességeit foglalta össze, rövid idő alatt
minden nyugati püspök olvasópultján ott legyen. Az óriási sikerű Regula nemcsak a püspöki hatalom
gyakorlásának kézikönyve lett. Gergely olyan átfogó meghatározást adott a hierarchia élén álló keresztény
kormányzóról (rector), akinek legfőbb gondja a lelkek üdvösségre vezetése, hogy azt a világi uralkodók is
könnyen magukra érthették és felhasználhatták. Maurikiosz bizánci császár görögre fordíttatta a művet, Nagy
Alfréd király pedig maga ültette át angol nyelvre. A „keresztény állam” (respublica christiana) politikaelméleti
megalapozása erkölcsi utasítások gyűjteménye, mely a világi célokat a végső, mennyei célok alá rendeli, de a
lelki hatalom gyakorlóit nem vonja ki a világi hatalom (potestas regalis) alól. A püspöki és királyi hatalom
egyaránt szolgálat (ministerium), melynek az alattvalók és nem a vezetők érdekét kell szolgálnia. Gergely az
alázatot tartotta a kormányzó legfontosabb erényének: ő maga a pápai okleveleket mint servus servorum Dei
(Isten szolgáinak szolgája) írta alá: ettől kezdve minden későbbi pápa ezt a formulát használta.
4.5. Keresztény missziók. Az „új Konstantinok”

A katolikus egyház, mely a római civilizációval azonosította magát, a VI. századig nem foglalkozott a barbárok
keresztény hitre térítésével. A gótok megtérését 376- ban az ariánus császár, Valens követelte meg abban a
Fritigern vezérrel kötött egyezményben, mely megengedte a vizigótoknak, hogy átkeljenek a Dunán és a
84
VIII. SZÁZAD)
limesen belül megtelepedjenek a birodalomban. Az áttérés nem „belső megtérést” jelentett, hanem
akkulturációt. Valens azzal a feltétellel engedte meg a gótoknak a betelepülést, hogy változtatnak hitgyakorlatuk
formáján: beköltözhetnek a birodalomba, de csak akkor, ha nyilvánosan átveszik annak vallását. A vizigótok a
keleti birodalomfélben akkor érvényben lévő arianizmust vették át, és őket követve az összes többi germán törzs
(osztrogótok, burgundok, vandálok, szkírek, szvébek, longobárdok) ariánus lett. Ebben közrejátszhatott az is,
hogy az arianizmus egyszerűbb, közérthetőbb egyistenhitet közvetített, mint a katolicizmus. Az ariánus vallás
fenntartotta a germán törzsek etnikai különállását a katolikus rómaiak között. A gótoknak saját bibliafordításuk
is volt Wulfila püspök tollából.
A frank volt az első germán törzs, amelyik áttért a katolicizmusra. Áttérésüknek politikai okai voltak, nem belső
meggyőződés diktálta és nem katolikus térítőmunka eredményezte. A gallo-római püspökök nem térítettek,
rendkívül jó viszonyban voltak a világi arisztokráciával, melyből többségük származott. Ha egy frank király ki
akarta terjeszteni hatalmát Galliára, elsősorban a püspökökkel kellett jóban lennie.
Az V. században a száli frankok királya, Klodvig a katolikus burgund hercegnőt, Klotildot vette feleségül. Az
ariánus alemannok (496, Tolbiac) és vizigótok (507, Vouillé) elleni háborúiban, melyek során fennhatóságát
egész Galliára kiterjesztette, Klodvig jónak látta a katolikus Isten segítségét kérni. Győzelme után, valamikor
496-507 között Szent Remigius, Reims katolikus érseke keresztelte meg Klodvigot és háromezer harcosát.
Klodvig a királyi centralizáció fontos állomásaként új fővárost alapított. A római Lutetia (Párizs) lett
királyságának központja, ahol (a mai Panthéon helyén) templomot építtetett a Szent Apostolok tiszteletére. A
király „új Konstantinnak” tekintette önmagát. Kiegyensúlyozott jó viszonyt tartott fenn a katolikus püspöki
karral és Szent Genovévával (422-500), aki 451-ben imáival megmentette a várost a hun támadástól, lelket
öntött a pánikba esett lakókba és saját birtokairól hozatott gabonával látta el az éhező várost. A város
védőszentjeként tisztelt Genovévát 500-ban a Szent Apostolok templomába temették, és Klodvig kívánsága az
volt, hogy egykor ő is Genovéva mellett nyugodhasson.
A királyság és az egyház szoros kapcsolata a frankoknál a politikai elméletben is megnyilvánult: a frankok

királyságát „az egyház legidősebb leányának” nevezték, a Szajna és a Loire vidékén a Meroving királyok és
királynők által alapított, gazdag földbirtokokkal ellátott kolostorokban – például Radegunda poitiers-i Szent
Kereszt kolostorában – már nemcsak a lelkek üdvösségéért imádkoztak, hanem az államért, a frank királyságért
is. Állam és egyház sorsa összefonódott.
Klodvig nyitása a katolicizmus felé jóval több volt vallásváltoztatásnál: a frankok számára a szegregáció helyett
az integrációt, a provinciális frank őstörténet helyett az egyetemes – római, trójai és bibliai – történelembe való
betagozódást jelentette. Klodvig érdeme, hogy a „nemzeti hagyományba zárkózás”, a törzsi és vallási
elszigetelődés helyett a fejlődés egyetemes útjára terelte a frankokat. Megkeresztelkedé- sével megnyitotta a
frank társadalmat a római hagyomány felé, sőt annak egyenes örökösévé tette. Nagy Károly frank birodalma
nem jöhetett volna létre Klodvig megtérése nélkül. Frankok és latinok békés egymás mellett élését és
összeolvadását, a germánok akkulturációját, a frankok nyelvváltását Klodvig katolizálása indította el. Amit ma
„multikulturális” folyamatnak nevezünk, azt az V. században katolikus kereszténységnek hívták.
Egy évszázaddal Klodvig katolizálása után, 596-ban érkezett Gergely pápa küldötte, Ágoston Angliába, hogy
megkeresztelje az egyik angolszász királyt, Aethelber- thet és népét. Britannia római provincia volt, a kelta
britekből és rómaiakból álló lakosság jó része keresztény. De a római seregek 411-ben kivonultak és a szigetet
az V. században a pogány angolszászok foglalták el. A hódításról egy keresztény brit író, Gildas Sapiens tudósít.
Az angolszász törzsfők állandó zsákmány- és rabszolgaszerző háborúkat vívtak egymással; a rabszolgák egy
részét külföldön adták el. Aethelberth Kent környékén uralkodott, felesége, a frank Berta katolikus volt, akinek
a király megengedte, hogy katolikus papokból álló kísérettel jöjjön Angliába és vallását gyakorolja. Valószínű,
hogy Aethelberth fordult Nagy Szent Gergely pápához és kért misszionáriusokat tőle, mert a kereszténységgel
felvértezve szerette volna megszilárdítani helyzetét és tekintélyét a pogány kiskirályok között, de elejét akarta
venni annak, hogy felesége erőszakos és nagyhatalmú frank rokonai, akik köztudottan éltek-haltak a hódító
háborúkért, kezdjék meg a keresztény térítést a szigeten. Gergely sokáig habozott. Ágoston Kentbe érkezte után
viszont Ethelbert habozott, nem akarván magára haragítani népét azzal, hogy hátat fordít a régi isteneknek.
Végül azonban tízezer harcosával együtt megkeresztelkedett. Gergely nem késlekedett a dicsérettel:
Aethelberthet Konstantinhoz, Bertát Konstantin anyjához, Szent Ilonához hasonlította; a királyt biztosította
arról, hogy tettével valamennyi uralkodót felülmúlta és hírneve örökké fennmarad. Aethelberth Ágostonnak
ajándékozta Canterbury templomát és a körülötte fekvő birtokokat, ahol a szerzetesek kolostort alapítottak,
melyet Szent Péter és Pál patrocíniuma alá helyeztek. A canterburyi püspökség mellett a király Rochesterben is
püspökséget alapított; az evangelizáció munkája királyi támogatással folytatódott, és a VII. század elején már
Észak-Angliát is elérte. 627-ben Edwin, Northumbria királya egy kenti hercegnőt, Aethelburgát kérte feleségül.
85
VIII. SZÁZAD)
A házasság feltétele Edwin katolizálása volt. A menyasszonyt katolikus papok kísérték Yorkba, és megkezdték
a térítőmunkát. A northumbriai kereszténység Edwin 632-ben bekövetkezett halála után is fennmaradt. Utódait
ír szerzetesek térítették meg.
Klodvig, Aethelberth és Edwin megtérését politikai okok váltották ki. Az egyházi írók, akik a királyok
megkeresztelkedéséről beszámolnak, szándékosan, hízelgésből és jól megfontolt okból, de alapjában helyesen
hasonlították őket Konstantinhoz, mert a barbár királyok katolizálása egyház és állam olyan szoros
együttműködéséhez vezetett, amire a IV. század eleje óta nem volt példa.
5. Székely György– BIZÁNC AZ V-VI. SZÁZADBAN. A

KELETI EGYHÁZAK KEZDETEI
5.1. A társadalom
Bár a római rabszolga-társadalom felbomlása a keletrómai állami keretek megmaradása folytán lassabban ment
végbe, mint a gyors pusztulásra ítélt nyugati felén, annál színesebb a társadalom összetett képe a különféle
provinciák sajátosságait őrző keleti birodalomfélen. Aranyszájú Szent János (Johannes Chrysostomus) (344-
407) még olyanokat bírálhatott, akik több száz rabszolgát tartanak saját szolgálatukra, holott egy-kettő is
elláthatná azok feladatát. De a jog a IV-VI. században ismerte a felszabadítottság (libertinitas) állapotát is, ami
belekerült Jusztinianosz gyűjteményébe is. Voltak, nem kevesen, szabad eredetű és helyzetű emberek, ám ezek
egy része éppen lesüllyedőben volt. A munkaerőn túl az egész embert vették bérbe (se locasse), ami a függő
állapotra vezetett. A VI. századtól vannak egyiptomi kopt nyelvű megállapodások e bizánci tartomány déli
részéből ilyen célzattal („Mivel te engem munkára felfogadtál, kész vagyok Isten akarata szerint dolgozni... és
neked minden tekintetben engedelmeskedni”). A régi és az új függési formák lassacskán új formációt alakítottak
ki. Jusztinianosz 530. évi rendelete ezért tehette fel a kérdést: „Miféle különbség van rabszolgák és a birtokhoz
írtak (adscriptitii) között, ha mindketten uruk hatalma alá tartoznak, aki a rabszolgát peculiumával együtt
felszabadíthatja, a colonust pedig földjével együtt birtokából elidegenítheti?” De más útja is volt az
elszegényedett parasztok megélhetésének: a mezőgazdaságban és a kézművességben is foglalkoztatott
bérmunkások (miszthioi) is válhattak belőlük. A föl- desuraság is változóban volt azáltal, hogy az egyházak is
megjelentek a birtokosok közt. II. Theodosius elismerte a konstantinápolyi és alexandriai egyházak
birtokmegtartási jogát a 397 utáni földfoglalásaikra (possedisse... firmiter retineri), ha vállalják a birtok állami
terheit, például hogy a falu matrózokat állítson. Az egyházak II. Theodosius 415-i rendelkezése szerint
birtokállományukat növelő patrociniumo- kat jogszerűen elfogadhattak, amikor szerzetbe lépéskor a paraszt, a
városi középbirtokos, sőt nagybirtokosnő így rendelkezik. így alakultak ki kolostori gazdaságok. A VII. század
legelején egy nyugat-galileai gazdaság élén, mozaikpadló felirata szerint, Tamás atya, a kolostor feje működött.
Az udvart termek vették körül, az épület részben kétszintes volt. A kolostor földjének feltételezett bérlői gabona,
olíva, szőlő termesztésével, marhatartással foglalkoztak a leletek tanúsága szerint.
5.2. A városok
A judeai római császári helytartó székhelyét Caesareában ütötte fel, s a lerombolt Jeruzsálem régi jelentőségét
akkor nem nyerte vissza, a római kormányzat a római alapítású vagy rómaiaktól újjáépített városok fejlesztésére
helyezvén a hangsúlyt.
Konstantinápoly alapítása és Nikomédia lehanyatlása közti időben, nagyjában 330 és 358 között az új alapítású
keleti főváros felküzdötte magát Róma egyenrangú partnerévé, Konstantinápolyt és Rómát egymás mellett
ábrázolják 350-ben II. Cons- tantius érméin. A pénzverés öt városban – bár nem egyazon időben – volt
jelentékeny. Róma, Nikomédia és Siscia voltak a folyamatosan működő pénzverdék városai. Karthágó csupán
Diocletianus és Nagy Konstantin idején mutat nagyobb pénzve- rési aktivitást. A konstantinápolyi pénzverés
első kezdetei meg csak Constantinus Magnus idejéig nyúlnak vissza.
S a pénzverés színtereinek kezdődő eltolódása Kelet javára csak felületi jele a késő antik idők mélyebb
változásainak a városi életben és azok gazdasági környezetében. A Földközi-tenger mellékének népessége,
amely megközelítően a mai népesség negyedrészét tette ki, aránytalanul oszlott meg. A Kelet volt népesebb,
ragyogó és gazdag városokkal, amelyek közül különösen Alexandria, Antiókhia és Thesszalo- niké volt virágzó
és kifinomult kultúrájú központ. Ezzel szemben a Nyugat szegényebb és gyérebb népességű volt, amelynek két
kiemelkedő nagyvárosa, Róma és Karthágó, s néhány gazdag és előrehaladt tartománya – különösen Dél-Gallia
– ellentétes fejlődésű hatalmas területekkel érintkeztek, amelyeket még erdőség és mocsár borított, ahol
pásztortörzsek éltek.
86
VIII. SZÁZAD)
Keleten nincsenek korabeli jogszabályok, amelyek a városelhagyás folyamatára utalnának, s ennek megfelelően
a régészeti leletek arra mutatnak, hogy a városok még a VI. században viszonylagos prosperitást élveztek. Ezt
biztosította, hogy a földbirtok a keleti tartományokban egyenlőbben volt elosztva, hogy ennek megfelelően
középbirtokosok fontos társadalmi réteget alkottak. Keleten a városban élés szokása igen mélyen
meggyökerezett, s a városban éltek olyan középrétegbeli tulajdonosok is, akiknek sikerült mentességet nyerni a
curiális rétegre eső terhek alól.
A keleti városokon belül is átcsoportosulást hoztak a késő antik idők. Athén nagysága elvirágzott, de erre és
művelődési jelentőségére emlékeztettek Libanios beszédei, amelyek a bizánci iskolai gyakorlatokhoz tartoztak.
így a poliszdemokrácia visszhangja nem hiányzott. Jelentősebb volt azonban már Antiókhia, ahol Aranyszájú
Szent János idejében 100 000 lakossal számolnak. Ennek a nagy népességnek rétegződését jelzi, hogy közüle 10
000 teljesen szegény volt, aki magát egyáltalán nem volt képes fenntartani. A városok – és egyházaik –
vetélkedését mutatja, hogy a VI-IX. századi ún. albániai arany-ezüst kincs bizánci és keleti összetevői közül
kiemelkedik egy 431 és 647 közé keltezhető aranyedény, amely Konstantinápoly, Ciprus, Róma és Alexandria
szimbolikus nőalakjait – ókori városistennőit – ábrázolja, mellőzi azonban Antiochiát, a legfontosabb császári
várost. Ennek eszmei háttere a ciprusi metropolita függetlenségi törekvése Antiochiától.
A Keletrómai Birodalom szempontjából azonban a városhálózat egésze volt a lényeges. Jusztinianosz császár
(527-565) korában pedig a 34 tartományban 937 várost számláltak és ezekben sokmilliós népesség élt. Ezekben
az egykori polisok már nem nemzetközi jogi fogalomként, hanem a keleties császárságon belüli községi
önigazgatásként jelentkeznek. A kényszertestületek belülről is ellentmondanak a polis antik önkormányzatának.
A Jusztinianosz-kori városban a püspök volt városvédő szerepben. Konstantinápoly mint polis már eleve más
értelmű volt, mint az antikok. A többi város pedig elvesztette jellegét és várszerepe került fogalmilag előtérbe.
Alexandria és más egyházak köreinek irodalmában a „demokrácia” fogalmilag lázadás, államellenes
bűncselekmény értelmet nyert, hasonlóan a bizánci történeti irodalomban. A „demos” már nem jelentette a
polgárok összességét, s bár városi rendészeti feladatai lehettek, lényegében cirkuszpárttá vagy éppen színházi
klikké sekélyesedett. A hippodrom szerepe így más volt, mint az antik görög színházé. Legjobb esetben
illúzióként színezte a polgárok szemléletét. De a keleti kényúri hatalomnak sem a kék párt (arisztokraták és
főhivatalnokok), sem a zöld párt (kereskedők és ergasterion-tulajdonosok) nem lehettek valódi partnerei. A VI.
századi Joannész Malalasz írt még Periklész Athénjéig visszatekintve, a későbbi történetírás a fenti változások
alapján nem véletlenül kezelte mostohábban a hellén demokrácia mintavárosát.
De nemcsak a társadalmi-jogi városjelleg módosult Jusztinianosz korában. A keleti tartományok gazdasági és

települési szintje többé nem volt elérhető a visszaszerzett nyugati tartományokban.
5.3. A tartományok
A Balkán görög részén inkább kivételes, különleges okokból következik be a városi élet hanyatlása némely
pontokon. Olympia vidékét 522-ben súlyosan érintette a földrengés, az Alpheiosz és Kladaeosz folyó áradása.
Az 551. évi földrengés már romhalmazzá tett egész városokat, a rengéseket követő árvizek pedig vastag
földrétegekkel fedték el a rommezőket. Már nem a gazdasági vonzás, hanem a biztonság volt a főcél, amikor
Jusztinianosz császár Milétosz vásárkapuját 538-ban bevonta egy erődítésbe. Amikor Kréta sziget fővárosát,
Gortyst 415-ben földrengés elpusztította, II. Theodosius császár jelentékeny segítséget nyújtott az újjáépítéshez.
Állami épület emelkedett ott 12 kőépítményből, amit 448-ban újabb földrengés rázott meg, hogy 531-ben
megint heves földrengés pusztítson.
A Keletrómai Birodalom népessége sűrűbb volt, mint a nyugat-európai területeké. Élénk ipari és kereskedelmi
tevékenység virágoztatta fel a városokat, mint a szí- riai Damaszkuszt és Antiochiát, az egyiptomi Alexandriát,
az arab sivatag határán kialakult Palmyrát. De a legnagyobbá Konstantinápoly fejlődött. Konstantinápolyban
Valens aquaeductusai, Zeuxippus nyilvános fürdői és a Hippodrom mutatták a római kor nagyságát és
higiénéjét. Már 390 körül 600 000-re tehető népessége mindenféle ellátási gonddal küszködött. Az egyiptomi
gabonaszállítmányok ugyan általában megoldották az élelemellátást, de a szűk esztendők nyugtalanná tették a
lakosságot. Az egymásra utaltság eleme fellelhető tehát Alexandriában, amely Egyiptom gabonaforgalmának fő
helye volt, mint a behajózási kikötő. Csakhogy önálló ipari és kereskedelmi érdekei szintén kockán forogtak:
papiruszipari és üveggyártó központ, kereskedelmi átrakodóhely Abesszínia, Arábia, India felé. Ez a nagy
népességű (380 körül: 300 000 lakos) város mint szellemi centrum is kiemelkedő volt. A nagyvárosok szellemi
arculata azonban nem volt egyöntetű, az akkori ideológiai harcok egyházpolitikai, dogmatikai kifejezési
formáinak megfelelően. így Alexandria és Antiókhia két-két patriarchát láttak el hívőkkel, bennük ortodox és
monofizita főpapok működtek. Később az alexandriai monofizita patriarcha tette át székhelyét Kairóba.
87
VIII. SZÁZAD)
A császár uralma jó részében a római örökséget és folytonosságát hangsúlyozta zabláin, pénzérméin és jogi
kiadványain a latin névalak (Iustinianus) . A kiterjedt birodalom és szomszédságával való kereskedelmi
kapcsolatok megkívánták a stabil pénzrendszert. Az államhatalomnak is kifejezője volt a pénzverés. Ez mutatja,
hogy I. Jusztinianosz ólombullái és pénzei egyforma nagyságúak és azonos ábrázolásúak voltak. Egyik oldalon
az uralkodó képe, a másikon Krisztus vagy Szűz Mária képe voltak. Jusztinianosz veretei (527-565) megfeleltek
a különféle forgalmi értékeknek: arany solidus, kisebb arany fél solidus, nagy rézpénz follisz (phollis). Egy an-
chialói pénzlelet az ő 537-ig, főként Konstantinápolyban vert rézpénzeivel mutatja az elrejtő vagyoni állapotát
és külső támadóktól való félelmét. A császár Ravennában vert pénzei (555-565) ezüstérmék voltak, amelyek
eljutottak az észak-itáliai frank birtokokra. Ez a pénzrendszer meghatározta az utódok érméinek alakját is (II.
Jusz- tinosz 565-578; II. Tiberiosz 578-582; Maurikiosz 582-602; Phókasz 602-610). I. Jusztinosz érméin jelent
meg először a „vita” (élet kívánása az Istentől az uralkodónak) felirat. A Földközi-tengeri forgalomban távolsági
pénzként a kései VI. és a VII. században már lecsökkent súlyú bizánci solidusokat használtak. Ezekre a nagy
távolsági utakon volt szükség, és csak alkalmilag használták dísznek, amivel olykor sírba jutott. Phókasz legtöbb
verete szakállas császárképet mutat, aranyból. De nagyobb rézpénzei neki is voltak, ilyenek zárnak le egy kis
cserépedénybe rejtett 90 érmét a VI. századból, a 605-606 esztendővel a Negev-sivatagban.
3. Bizánc az V-VI. században
5.4. Az egyház
A Keletrómai Birodalom elkülönülése, majd fokozatosan görög nyelvűvé válása már magában is a keleti
egyházak nyelvi és szertartási eltávolodására vezetett a Nyugattól (ahol az eredetileg szintén görög nyelvű
liturgiáról a II. század végétől áttértek a latinra), amit idővel szervezeti tagozódás is követett. Bonyolultabb volt
a keleti ortodoxiától is eltávolodó dogmatikai, nyelvi és szervezeti keleti kereszténység létrejötte. A vallási
irányzatok azonban visszanyúltak a birodalom szétválása előtti idők zsinataira. Az első lépés a nicaeai (nikaiai)
zsinaton történt 325-ben Athanasziosz és Arius krisztológiai vitájával. Az ortodox tan szerint Jézus istenségét
hinni kell, mert egylényegű az atyaistennel (homousios to patri), míg a félariánusok is csak a hasonlóságot
ismerték el (lényegében hasonló, homoiusios). A 381. évi konstantinápolyi zsinaton ez a két nézet állt szemben,
mint ortodox, katolikus, római és kappadókiai nézet (Krisztus maga is Isten) és az ariánus (az Atyának
teremtménye) felfogás. A IV. század végi Konstantinápolyt foglalkoztató kérdésként írja le egy ironikus
szemtanú, hogy ott a kézművesek és a rabszolgák is kész hittudósok: a pénzváltó kérdezi a különbséget az Isten-
atya és az Isten-fiú közt, a pék vallja, hogy a Fiú az Atya alá van rendelve, a fürdőmester szerint pedig a Fiút a
semmiből teremtették. A 431. évi epheszoszi zsinaton Kürillosz alexandriai pátriárka keresztülvitte Mária
istenanya (Theotokosz) és Krisztus istenemberi természete monofizita elvét. Ezt az istenemberi természetet
88
VIII. SZÁZAD)
vallotta Eutychesz apát, amiért 448-ban a konstantinápolyi zsinat megfosztotta tisztségétől és száműzte.
Eutycheszt rehabilitálta egy 449. évi epheszoszi zsinat Dioszkurosz alexandriai partiarcha összehívása alapján,
de ezt Konstantinápolyban és Rómában rablózsinatnak bélyegezték. A döntést a császári hatalom (Markianosz)
hozza meg azzal, hogy ökumenikus zsinatot hív össze Khalkédónba (ma Kadiköy) 451-ben. Ez kimondja, hogy
Krisztusban isteni és emberi természet egyesült misztikus módon (düofizitizmus), amit elvetnek a monofiziták.
Alexandria megoszlott a császárhű (melkhita, szír nyelven királyhű) és a monofizita kopt pátriárka közt. Az
utóbbihoz csatlakozott a Kelet számos egyháza szír, palesztin, kis-ázsiai, örmény földön. Az örmény egyház
vallotta, hogy Krisztusban Isten egyetlen természete van, a megtestesült Ige. I. Leó (457-474) császárt az
ortodoxok a Nagy, az ariánusok a Makellész (mészárló) melléknévvel illették. Hasztalan bocsátotta ki I. Zénón
császár (474-491) a Henoticon levelet (482) keleti és nyugati, az ortodox és monofizita nézetkülönbségek
lecsendesítésé- re. Mivel a következő uralkodó, I. Anasztasziosz (491-518) szír eredetű volt, a mo- nofizitáknak
való kedvezéssel gyanúsították. I. Jusztinianosz erőfeszítései is eredménytelenek maradtak, bármilyen erélyes
rendelkezésekkel akarta felszámolni a keleti nem ortodox irányzatokat. Theodora császárnő pedig egyenesen
ezek védelmezője volt, különös tekintettel Egyiptom és Szíria gazdasági fontosságára. Befolyására Jusztinianosz
Konstantinápolyban fogadta a monofizita keletiek képviselőit. A pápa közbeavatkozására azonban Jusztinianosz
üldözni kezdte a monofizitákat, egészen Egyiptomig. Theodora azután is beengedte a császárnéi palotába az
üldözötteket. Helyreálltak a keleti monofizita közösségek. Helyzetük romlott Theodora halála (548) után. Az
553. évi konstantinápolyi zsinat más formában próbálta elfogadtatni az ortodox tant: ámbár Krisztus
megtestesült, istenségét megtartotta. Szíriában mégis megújult a monofizita egyház. Baradai Jakab (al-Bardai
arabul: rongyos ruhában járó ember) szír szerzetes (kb. 500-578) edesszai püspökük (543 körül) bejárta a közel-
keleti országokat és szigeteket, prédikálva és monofizita püspököket szentelve fel. Mögötte a monofizita
keresztény arab fejedelem, Harit ibn Gabala állt. Létrehozva a nevéről jakobitának nevezett hierarchiát, Baradai
Jakab 547-ben felvette az antiókhiai pátriárka címet. Ehhez a körhöz annyiban kapcsolódott az 586. évi szír
kódexben Rabula szerzetes illuminációja, hogy a halott Krisztust nyitott szemmel ábrázolja: a megtestesült Ige a
halálban sem hagyta el emberi természetét. Sajátosan alakult a helyzet a Phókasz-ellenes észak-afrikai fellépés
idején, amikor is a kisebbséget alkotó melkhita papok és hívők, a düofiziták a császárt támogatták Egyiptomban,
így politikailag kompromittálódtak.
5.5. Az ellenfelek
A Keletrómai Birodalom veszélyes ellenfelévé nőtte ki magát a hunok törzsszövetségi eredetű birodalma. Már
II. Theodosius (408-450) császárnak gondokat okoztak. 408-ban még vissza tudta űzni őket, de utóbb nagy
adókat fizetett a hunoknak, hogy Attila seregeit visszatartsa a Balkántól. Theodosius megbízásából járt Priskos
rétor 448-ban Attila hun király udvarában mint követ. A bizánci követség ehhez jól fel tudta használni a régi
hadi utat (via militaris) a Konstantinápoly-Drinápoly- Plovdiv-Szófia-Nis-Belgrád mai városok bizánci elődeit
összekötő vonalon, tehát a magyar Nagyalföld akkori tájára jutottak. Mint történetíró azután tárgyilagos leírást
adott a király személyiségéről, népe életmódjáról. Theodosius császár adott a diplomáciai formákra és arra, hogy
birodalma tekintélyét őrizze a barbárnak tartott harcos néppel szemben. Ezért a terjeszkedő hun királyt római
katonai ranggal (magister militum) tüntette ki s mint neki járó ellátmányt lehetett elkönyvelni az adót. A
következő keletrómai uralkodó azonban katonacsászár volt. Markianosz (450457), az alacsony származású trák
megtagadta az adófizetést Attilának (450). Ezután Nyugaton tört meg a hunok lendülete, és hamarosan
felbomlott birodalmuk.
I. Leó (457-474) idején már csak portyázó benyomulásokra tellett a hunok erejéből az akkori Dacia ellen,
ezeket Anthemiosz hadvezér visszaverte (466, 468).
Egy következő keleti harcos törzs fenyegette a Keletrómai Birodalmat, a bolgártörökök (protobolgárok). Egy
csoportjuk eljutott a Balkán-félsziget széleire, fenyegetve Konstantinápolyt. I. Anasztasziosz császár (491-518)
idején a hunokkal és szlávokkal együtt emlegetik őket, mint támadókat (507-512). Ez a veszély bírta rá a
császárt, hogy a városfalaktól 60 km távolságra második védőfalat emeltessen a földszoroson keresztül a
Márvány-tengertől a Fekete-tengerig. Ez az anasztaszioszi fal (512). De a defenzív védelem nem akadályozhatta
meg, hogy a Fekete-tenger északi partvidékéről mind több csoportjuk támadja egyre gyakrabban a Dunán
keresztül Bizánc területét. A törzseikhez számító kutrigurok 559-ben már Konstantinápoly falai alatt tűntek fel,
szlávokkal együtt. Ellenük a már idős Belizár városi polgárokból és menekülő parasztokból sereget gyűjtött, és
ezekkel verte szét a támadókat.
5.6. A kultúra
A keletrómai művelődéstörténet szellemi feszültségeket és élénkítő vitákat eredményező tényezője volt egy
ideig az antik és a keresztény szellemiség egymás melletti munkálkodása. Ez ugyanis a szigorú császári
89
VIII. SZÁZAD)
vallástörvények ellenére a kereszténység és a pogányság együttes előfordulását, kiemelkedő műveltségű

emberekben a kettő együttes érvényesülését jelentette. A kétféle gondolkodásmód képviselői egymással
szellemi érintkezésben lehettek. Művelt pogányok még magas állami tisztségeket is betöltöttek, a püspökök
pedig tanulhattak a pogány filozófiai iskolákban. Az V. században ez a kölcsönös tolerancia gyengülni kezdett.
A 470 táján született Damaszkiosz görög filozófus még ilyen légkört szívhatott magába, s ő lett az athéni
újplatóni iskola feje (520-529). Az iskola 529-ben Jusztinianosz császárnak a filozófiaoktatást általában betiltó
rendelkezése folytán végleg megszűnt. Már addig sem kapott az intézmény állami vagy városi támogatást, de
nem szorult hallgatósága tandíjára sem, ugyanis a megelőző évszázadokban jelentékeny vagyont halmozott fel.
Vonzóereje pedig nagy volt, Egyiptomból a kis-ázsiai végekig. A Jusztinianosz- hoz lojális oktatók
Konstantinápolyba mentek át. De voltak olyan újplatóni filozófusok is, akik elhagyták a Bizánci Birodalmat és a
toleránsabb szaszanida udvarba mentek, Perzsiába. Itt keletkezett a királyi udvarban lezajlott „vallási
beszélgetés”. Ez egyfajta valláskeveredést jelentett. Az Athénből a keletrómai császárvárosba költözöttek
bekapcsolódtak a II. Theodosius császár által 425-ben újjászervezett főiskola munkájába, amelynek keretében
20 grammatikai, 8 retorikai, 2 jogi, de csak 1 filozófiai tanszék volt. Ez a főiskola mutatja a római kori hivatalos
oktatási nyelv visszaszorulását is: már csak 15 tanszék volt latin nyelvű. Csak a VII. század folyamán alakult ki
emellett egy olyan iskola, amely papoknak adott teológiai oktatást. Világi emberek azonban ebbe is járhattak.
A bizánci egyházi építészet a VI. századra hozta létre a leghíresebb alkotásait, melyeknek mind statikai, mind
stiláris értéke kiemelkedő. 524-527 közt emelte az előkelő Anicia Julianna a Szent Polyeuktosz vértanú
emléktemplomát, a hálódíszítésű oszlopfők, a keleti mintájú párkányok tanúsága szerint Salamon jeruzsálemi
templomát kívánta mintául venni. Messze túltett rajta a császári hatalom. Először a Szent Szergiosz és Bakkhosz
templomát építtette Jusztinianosz császár 527-536 közt. A kupolás szerkezet, a márvány oszlopfők már a
kifejlett bizánci stílust mutatják. Követte a Szent Apostolok-templom építése (528-565) öt kupolával, egyszerű
kereszt alaprajzzal. A pátriárkák főtemploma azonban a Szent Bölcsesség temploma (Hagia Sophia, Aya Sofya)
lett (532-537, majd 553-562). Ez az építmény már kifejezetten a győztes császári hatalmat reprezentálta.
Téralakítása az egyházi szertartási rendhez és a császári fogadásokhoz egyaránt igazodott. Papsága 600 főt tett
ki, több ezer udvari előkelőség fért el benne egyszerre. Mozaikjai, arany, zománc, drágakő borítású baldachin,
selyemfüggönyök, díszes gyertyatartók növelték az áhítatot és kötötték le a figyelmet. Amikor felavatták,
Jusztinianosz az Anicia Julianna- ambíciónak is válaszolva kiáltott fel: „Legyőztelek, ó, Salamon!” Csakhogy
553-ban földrengés döntötte le a kupolát, miután megszűkítve építették újjá. Az első építkezés tervezője
Tralleszi Anthemiosz matematikus és építész volt, együttműködésben Milétoszi Iszidorosz építésszel. Az
újjáépítésben az ifjabb Iszidorosz jeleskedett. A templom az orthodoxia mintaépülete volt és az orosz Bölcs
Jepifanyij 1415 körül úgy írt róla, hogy a konstantinápolyi Szent Szófia-nagytemplomot a Nagy Jusztinia- nosz
emelte, aki hasonló volt Bölcs Salamonhoz. Még ebbe a szériába tartozott a Szent Béke (Hagia Eirene, 532,
564) temploma egy kora keresztény szentély helyén, kupolával fedett bazilikális szerkezettel. A keletrómai
fővárossal nem vetélkedhettek, de bensőséges hangulatukkal mégis emberközelibbek voltak a bizánci vidék
építményei. Csak Kréta szigetén több mint 40 bazilika állt fatetőzettel. Már az V. században emelték a
legnagyobbat, Panormo Mylopotamos háromhajós építményét. A VI. században emelték Gortys fatetős
bazilikáját, Hagios Titus dedikációjá- val, amely az egész sziget számára imahely volt a krétai apostol és
védőszent (meghalt 105; Szent Pál tanítványa) segítségül hívására, ahol a hagyomány szerint Titus földi
maradványait is őrizték. Fényes egyházi épület lehetett a Souyia-bazilika Se- linóban a VI-VII. századból,
pávákkal és amphorával díszes mozaikja tanúsága szerint.
A birodalom keleti részén is virágzott a templomépítészet. Szűz Mária édesanyjának, Annának a kultusza a
Bethesda-tó parti szülőházhoz kapcsolódott, amelyet már a IV. században templommá alakítottak. Ünnepét
Jusztinianosz császár tette kötelezővé. Egy ókeresztény barlang fölé az V. század második felében templomot
építettek Betlehemtől délnyugatra bazilikacsarnokkal, narthexszel, két kápolnával, átriumra nyíló
kolostorrésszel, a barlangból képzett altemplommal. Padlózatának mozaikjai geometrikus keretekben
oroszlánokat, madarakat, szarvasmarhát, keleties indákat ábrázolnak.
5.7. A keleti tartományok

A Kelet keresztény világának egyik legősibb része Örményország volt. Világosító Szent Gergely térítő
tevékenysége 305-ben hozta létre az örmény egyházat mint önálló szervezetű és dogmatikájú egyházat. A
khalkédoni zsinat (451) után elszakadtak az ortodoxiától és a monofizitákhoz sorolták őket. De az örmény föld
elhelyezkedése ütköző területté tette Róma, majd a Keletrómai Birodalom és a perzsák közt. Markianosz császár
eredményesen védte az örmény határt (456). A hunokkal vívott háborúban meggyengült Perzsia 484 körül
elismerte az örmények vallási szabadságát és a Nakhararok jogait, kiváltságait. Az örmény hadvezér, Vardan
Maniko- nian unokaöccse, Vahan Manikonian lett a perzsa függésű örmény rész főkormányzója (marzpan), aki
utódaival 555-ig Dvin fővárosból irányította Örményországot. Ez a város jelentős kereskedelmi központ volt a
90
VIII. SZÁZAD)
Kaukázus-Perzsia-India úton. Ez védelmet nyújtott a bizánciak fel nem adott hegemóniaigényével szemben,
amit a helyi papság ellenszenvvel nézett. így az örmény egyház feje, a katholikosz Babkan 506-ban zsinatot
hívott egybe Dvinben, ahol visszautasították a khalkédóni zsinat követelményeit. Ezzel az örmény egyház
hivatalosan is elszakadt Konstantinápoly- tól. Az egyházi szakadás tovább növelte a politikai feszültséget
Örményország és a Keletrómai Birodalom közt. A nyugati örmény területek fejedelmeit Jusztinianosz császár a
határszervezetbe osztotta, két központot alakítva Marthyropoliszban és Citharizionban. Majd négy nagy bizánci
tartományt alakított ki Nyugat- és Kis- Örményország földjén. Az örmény nemesek kezéből keletrómai polgári
tisztviselők vették át az igazgatást. Az örmény csapatokat a távoli bizánci határokra vitték harcba. 591-ben az új
bizánci-perzsa békeszerződés után az egész ország bizánci ellenőrzés alá került. A Nakhararokat tovább
gyengítették, az elsőszülöttségi öröklés eltörlésével felaprózódott az örmény nemesi birtok. Az egyház
különállása mégis megmaradt, oszlopsoros, timpanonos, toronytetős, kupolás templomai (Garni, Etcsmiadzin,
Vagharshapat) őrzik emlékét.
Bizánc fontos keleti tartománya volt Szíria. Lakói ekkor még a sémi nyelvcsaládba tartozó keleti arameus nyelv
egyik változatát beszélték. Ennek a nyelvnek virágkora a III-VII. századra tehető. Kultúrája alapján a szír
egyház külön egyház lehetett, amelynek a IV. század végén milliós hívő tömege volt, Antiochiával az élen
nagyszámú püspökmegyével. Egy evangeliárium, amely Szíriában a VI. században készült, Krisztust ülő
helyzetben, építészeti keretben ábrázolja. Az utolsó vacsorán Krisztust szíriai eredetű, szakállas ábrázolásban
nyújtja, eltérve az addigi hellenisztikus szakáll nélküli képtől (Rossanói Bíbor Kódex). Szír nyelven keletkezett
Zagba kolostorban egy evangeliárium, amelyet Rabula szerzetes látott el miniatúrákkal. A szakállas Kaiszariai
Euszebiosz és Alexandriai Ammoniosz mozaikkal díszített oszlopok közt állnak benne. A mennybe emelkedő
szakállas, glóriás Krisztus alatt szárnyba rejtett oroszlán-, ember-, sas- és szarvasmarhafej utal az evangélistákra
(Firenzei Rabula Evangeliarium).
A tartományban virágzó kereskedővárossá emelkedett Damaszkusz, s ennek megfelelően püspöki székhely lett.
Szíria némely részén még a VI. században is csak másodlagos szerepet játszó nagybirtokok területén felépült
bizánci palotaépítmények már az V. században mozaikkal díszített termekkel, oszlopokkal szegélyezett belső
udvarokkal voltak ékesek.
A szíriai kikötők aktív forgalmat bonyolítottak le a nyugati Mediterráneum és Egyiptom meg Kis-Azsia közt, az
V-VII. században is. A széles körű kapcsolatok következtében a bizánci kori Szíriában bukkan fel az
építészetben a csúcsív (Kaszr- ibn-Wardan helyen, 561).
A Földközi-tenger bizánci forgalmának biztonságát érezhetően veszélyeztette az észak-afrikai vandál birodalom.

Ebben fontos szerepe volt a Szicíliával szembeni tengerparton álló településnek Leptis Magnának. Már barbár
elfoglalása előtt meg- csappantotta kereskedelmét az elszegényedés, a járvány, a helyi felkelések, a határ
túloldaláról ismételt berber támadás. A vandálok, átvéve a kereskedést, pénzt vertek az antik formákat követve.
Először az illyr származású keletrómai császár, I. Leó hajóhada lépett fel ellenük (468), de Karthágó előtt
katasztrofális vereséget szenvedett. Csak Jusztinianosz császárnak sikerült szétzúzni a vandál birodalmat,
Belizárt (Beliszariosz, 505-565) küldve Gelimer király ellen (533). A keletrómai hadvezér legyőzte az uralkodót
és megkaparintotta kincseit. Africa provincia újra a rómaiaké lett (534-647). A római helyreállítás egyik bázisa
az egyház lett. Már 535-ben zsinatot tartott Karthágóban Reparatus metropolita, az egyházi és erkölcsi élet, az
egyházszervezet és kolostorok helyreállítására. Az egyház visszakapta ingatlanait. Az eretneküldöző bizánci
törvények alapján betiltották az ariánus, a donatista és más szektákat. A zsidóktól is elvették zsinagógáikat.
Belizár erőszakkal keresztel- tette meg Borion város zsidó lakóit és a zsinagógát keresztény templommá
alakította. A győztes hadvezér fallal vette körül Leptis Magna kikötőjét a Konstantinápollyal való összeköttetés
biztosítására. A város többi részével azonban már nem törődött, és így előretört a homok, és megindult az
elvándorlás. Jusztinianosz volt az utolsó uralkodó, aki ott építményt emeltetett. A hatalmas tömbökből, ívekből
álló épület templom lehetett, de már ezt is másodlagosan felhasznált kövekből emelték, amiből arra
következtethetünk, hogy már akkor is volt egy romos külső városrész. Az egyház hálózata azonban kiépült és
kétapszisú bazilikák épültek. Ez könnyen ment a kikötőkben (Rusguniae-Lapérouse, Caesarea-Cherchel). A
belső területen a berberek ellenállását letörve is védekezésbe szorult a bizánci hatalom. A belső városokat
(Thubunae-Tobna, Lambaesis-Lambese, Mascula-Khenchela, a távoli fontos karavánközpont Thamugadi-
Timgad, Sitifis-Sétif, Theusste-Tebessa, Ammaedara- Haidra, Limisa-Ksar Lemsa) mind megerősítették kis
helyőrségekkel, igen szűk falövezettel, régi épületeket vagy romokat beleépítve. A vandál uralom bukása
következtében Szardínia és Korzika is a Keletrómai Birodalom fennhatósága alá került. A Karthágói Exarchatus
haditengerészeti erőt képviselt. Hérakleiosz exarcha hajóraja 610-ben jelent meg Konstantinápoly előtt,
megbuktatva államcsíny útján a bitorlónak tartott Phókasz császárt. A trónra az exarcha hasonló nevű fia jutott.
5.8. Itália
91
VIII. SZÁZAD)
Jusztinianosz 535-ben makacs háborút indított Itália alávetésére, a keleti gót állam megdöntésére. A népirtó
küzdelem az amúgy is összezsugorodó városi életben további pusztulást hozott. Talán ezért is csatlakozott az
itáliai városok egy része a keleti gótokhoz. A bizánciakat a perzsák és a vandálok elleni harcokban sikeres
Belizár hadvezér vezette. Afrikai görög seregével átkelt Szicíliába és néhány nyári hét alatt elfoglalta a szigetet.
Csupán Palermo állt ellen hosszabb ideig. Ezután Szicília a bizánci hadsereg hadműveleti támaszpontja lett,
ahonnan a görög hadak átkeltek Dél-Itáliába és ostrommal bevették Nápolyt.
A keleti gót védelem élén (Theodahad) király (534-536) küzdött. O volt az, aki 536-ban még szerepet játszott
Silverius pápa megválasztásában. Helyzetét nehezítette, hogy seregeinek nemcsak Belizár haderejével kellett
megküzdeniük, hanem Bizánc megosztó politikája folytán a gepida Mundus fejedelem is megtámadta. 536.
december 10-én Belizár a lakosság egy részének segítségével elfoglalta Rómát. A vereséget szenvedett
Theodahadot egyik tisztje meggyilkolta. A király (és fia Theode- gisel) emlékére leánya, Amalafrida
Theudenantha még 537-ben emlékkövet állíttatott a római ariánus bazilikában (Sant' Agata dei Goti).
Bizánc harci sikereit az az osztályösszefogás biztosította, amelyben nemcsak római főnemesek és katolikus
papok, hanem keleti gót előkelők (mint a bizánciak szövetségesei, foederati) is részt vettek. Ugyanakkor hősies
volt a keleti gót ellenállás. Belizár óvakodott is a nyílt ütközettől, Róma védelmére szorítkozott a nem előkelő
származású, önerejéből felemelkedett Vitigis király (536-540) ellenében. Viti- gis egy esztendeig ostromolta az
elfoglalt Rómát (537-538), de hiába. E küzdelemben az Angyalvár is erődítménnyé lett, szobrait a keleti gót
ostromlókra dobálták. Belizár szembefordult Silverius pápával, 537-ben letartóztatta és száműzte.
Jusztinianosz császárnak ellenére volt Belizár akcióinak önállósága, egyre bizalmatlanabb lett vele szemben.
Végül 538-ban új hadvezért küldött e területre, Nar- zész örmény eunuchot (t 568), akinek szerepe nemcsak az
volt, hogy támogassa Belizárt, de hogy ellenőrizze is. Mivel Narzész nem vetette alá magát Belizárnak, a keleti
gótok kihasználhatták az ellenfelek civódását, és bevették Milánót. (Jusztinianosz már későn hívatta vissza
Narzészt.) A kétségbeesett gótok a frank királyt, Theudebertet hívták segítségül, aki ezzel az ürüggyel 539-ben
benyomult Itáliába, és ott támogatás helyett a maga számára kezdett területeket hódítani. Kaiszariai Prokopiosz,
a gót háború történetírójának (t 562) feljegyzése szerint Theodebert Bizánccal szemben felvette az augustus
címet, és a maga nevével veretett aranypénzeket.
540-ben fontos fordulat következett be Itália sorsában: Belizár csel segítségével elfoglalta Ravennát, s
hatalmába ejtette Vitigist. Itália nagy része immár császári kézre került. 539-540 során az ariánus Pavia lett a
keleti gótok mentsvára. Totila király (541-552) több győzelmet aratott. Az elsőt Faenza mellett 542-ben. Két
esztendő alatt visszafoglalta a bizánciak által az utóbbi időben meghódított területeket. 544-ben Belizár ismét
megbízást kapott a gótok elleni harcra, de csak kis sereg állt rendelkezésére és így védekezésre kényszerült.
Totila további sikereit elősegítette, hogy Jusztinianosz az itáliai ortodox lakosságot is elégedetlenné tette: 545-
ben eltávolította székhelyéről Vigilius pápát, Bizáncba idézve őt, ahol dogmatikai nézeteltérések miatt 554-ig
visszatartotta. 545-ig Totila Dél-Itáliáig tört előre. 546-ban feldúlta Ternit, és bevette Rómát, bár azt a
következő évben elvesztette. A harcok során – a hagyomány szerint – Firenzében súlyos pusztítást vitt végbe
seregével. 547-ben elfoglalta Perugiát. Kudarcai miatt 548 elején Belizár maga kérte visszahívását. 549-550-ben
Totila újra elfoglalta Rómát. A gótok átmenetileg Itália nagyobb részéről kiszorították a császári seregeket. Még
Görögország ellen is támadást indítottak. Az észak-itáliai frank uralom is megrendült. Különösen nagy tett volt a
gótok és szövetségeseik részéről a szigetvilág (Szicília, Szardínia, Korzika) elfoglalása. Szicília belsejét a gótok
549-ben pusztították, de a császári nagy erődök ellenálltak. A gótok és Bizánc végső szakításának jele az volt,
hogy 550-ben a gót király a császár képei helyett már saját arcmását verette a bronzpénzekre.
A küzdelem tovább folyt. 551-553 között Velence felől Narzész hatolt be nagyobb sereg élén Itáliába. 551 -ben
Artaban győzelme eredményeként Szicíliából végleg kiűzte a gótokat, 552 nyarán pedig Umbriában győzte le a
felkelőket. Totila a Narzész elleni csatában, Taginae (Gualdo Tadino) mellett esett el. Spoleto, Narni, Perugia,
Róma Narzész hadainak kezére jutott. Az arianizmus és a gótok utolsó mentsvára Pavia lett. Élükre Teia király
állott, aki 552-től, Totila halálától vezette az ellenállást.
A derék Teia gót király és harcosai szűk térre szorultak a tenger és a Vezúv közt, ahol nagyon kedvezőtlen
terepen, elvágva az utánpótlástól, hősiesen álltak ellen. Prokopiosz történetíró is elárulja elismerését a
kilátástalan harcot pusztulástudattal vívó király és harcosai hősiessége iránt. A túlélők szabad elvonulást kaptak.
Némely gót helyőrség tovább harcolt. Egy közép-itáliai garnizonjuk csak 555-ben adta meg magát. Trento
környékén a keleti gót erődítmények 562-ig álltak ellen. így Jusztinianosz sikere csak néhány évig volt teljes.
Már 568-ban longobárd támadás érte a bizánci Itáliát.
A visszahódítás tanulságait Jusztinianosz egyházpolitikai téren is levonta: Kréta érsekségét Itália bizánci
visszaszerzése után a konstantinápolyi pátriárkátustól elcsatolva a császár a pápa joghatósága alá helyezte.
92
VIII. SZÁZAD)
Jusztinianosznak a Római Birodalom helyreállítását célzó törekvései az óceánig értek. Ezt azonban nemcsak a
keletrómai tengerészet akciórádiusza tette lehetővé, hanem előmozdította és ürügyhöz juttatta az egykori
Hispánia korabeli állapota is. A nyugati gót birodalomnak az Ebrótól délre eső részén az Itáliából jött,
Theoderich király által küldött keleti gót Theudis került hatalomra, előbb, mint a narbonne-i székhelyű ifjú
Amalarich király helytartója, majd annak halála (531) után királyként uralkodott Toledóban és Sevillában, még
Ceutát is megtámadta. Theudist 548-ban meggyilkolták, utóda másfél évi uralom után ugyanígy végezte.
Művelődési kapcsolatok is keletkeztek Hispánia, illetve Baetica egykori római tartományok nyugati gót és Itália,
Szicília római-keletrómai kereszténysége között. így megmunkált talajba hullott a bizánci befolyás magva,
mígnem Jusztinianosz bizánci csapatai partra szálltak. Erre alapot adott, hogy a nyugati gót Agila király ellen
fellázadt Athanagild baeticai vezér területét 554-ben átengedte Jusztinianosznak és magát a Keletrómai
Birodalom hűbéresének tekintette. A bizánciaké lett így a tengerparti sávval és a mögötte lévő belterülettel
Córdoba, Malaga, Cartagena, ahol a VII. század elejéig tartó bizánci uralom fontos építészeti emlékeket is hátra
hagyott.
5.9. A kormányzat
A birodalom kettéoszlása és a gazdasági-forgalmi viszonyok beszűkülése a klasszikus római jog érvényesülését
az egyes tartományokban különböző szintűvé alakították. II. Theodosius császár 438-ban közzé is tette a
császári rendelkezések egy gyűjteményét (Codex Theodosianus) a jogegység érdekében. A további fejlemények
tették szükségessé Jusztinianosz császár alaposabb beavatkozását, ami mind a császári törvények
korszerűsítésére, mind a római j ogtudomány időszerű alkalmazására kiterjedt. Ennek a széles körű gyűjtő és
rostáló munkának gyűjteménye lett a Corpus iuris, amely több eltérő jellegű műből áll. A római múlthoz való
visszakanyaro- dást jelzi, hogy az egyszerű parasztcsaládból eredő császár a mű bevezetésében órómai
nemzetségnévvel (Flavius) jelenik meg. Az uralkodó bizottságra bízta a teendőket, amelyet Tribonianus
jogtudós, előbb kancelláriai elöljáró (magister officiorum), utóbb igazságügy-miniszter (quaestor sacri palatii)
vezetett. A munkálatok 528-ban indultak meg, a császári rendelkezésekből álló Codex Iustinianeus
létrehozására, felhatalmazva a szükséges módosításokra (interpolatiók), nyíltan kimondva, hogy sok és igen
nagy anyag az, amit hasznosság okából át kellett alakítani, majd Jusztinia- nosz egyes jogszabályait is
módosították: a kódex 529-ben megjelent, de már 534- ben volt második kiadása. Még felelősségteljesebb
munkálat volt a Digesta vagy Pandectae jogtudósi gyűjtemény szerkesztése. Ebben a munkában Tribonianus
vezetése mellett Theophilus konstantinápolyi jogtanár és császári titkos tanácsos (comes sacri consistorii),
valamint két berytoszi (Bejrút) jogtanár, Dorotheus és Anatolius működött közre. A munkálatok 530-tól 533-ig
tartottak, a Kelet praefectus praeto- riójának bírósága mellett működő 11 ügyvéd szakvéleményezésével. így
érthető, hogy jogtudósok tételei és azokhoz írt kommentárok mellett a praetori rendelkezésekhez írt
kommentárokat is feldolgozták. Ez a Digesta a római jogi iskolákon át közvetve hatott a jogéletre, de csak
alkalomszerűen használták fel, ugyanis már a VII. század elején létrehoztak egy görög nyelvű, leegyszerűsített
változatot. A következő munkálat jogi oktatási bevezetés volt (Institutiones), amelynek elején a szerző
hangsúlyozza: „A császári felségnek nemcsak fegyverekkel kell ékesítve lennie, hanem törvényekkel is fel kell
fegyverkezve lennie.” Az egyik összeállítója ennek is a konstantinápolyi Theophilus volt, aki az Institutiones
görög nyelvű parafrázisát is elkészítette, amit aztán a keleti tartományokban használtak. Az élet azonban nem
állt meg, így külön kötetbe szerkesztették a későbbi jogszabályok gyűjteményét az 535-565-ös évekből
(Novellae). Ebből már kihagyták a latinul megjelenteket, illetőleg ezek görög kivonatát adták, és közölték a
görög nyelvűeket, illetve csatolták az utódok, II. Jusztinosz és II. Tiberiosz, sőt némely praefectus praetorio
rendelkezését is. A munka Konstantinápolyban keletkezett 582 előtt. A császár egyik jogi alkotásában
(Novellák, 7,1) meg is indokolja, hogy a szokásos nyelvet használja, hogy mindenki megérthesse. De az átmenet
tudati ellentmondásosságát jelzi, hogy még a görögül közzétett Novellák egyik kéziratához függelékként
csatolták tizenhárom latin nyelvű novelláját Edicta Iustiniani címmel. A VII. század elején hivatalosan is a
görög lett a Keletrómai Birodalom nyelve. A visszafoglalt Itáliában a császár 554- ben külön rendelkezett
(Sanctio Pragmatica Pro petitione Vigilii) a jusztinianoszi jogrendszer alkalmazásáról. Nyelvi okokból azonban
ez már nem volt teljesen lehetséges, így Julianus, konstantinápolyi jogtanár készített egy latin nyelvű
összefoglalást az 535-555 közti törvényekről, amit alkalmazni tudtak Itáliában (Epitome Juliani), 124 törvényt
kivonatolva.
A keleti tájakon megint eltérő igények voltak. így a szíriai berytoszi jogi és a palesztinai gázai retorikai iskola
tanárai munkálkodtak. Egy valószínűleg V. századi görög munkálat és egy talán latin előzmény volt az alapja
annak a Szír-római jogkönyvnek, aminek tankönyvjellege lehetett, római jogi és császári jogi anyagot adott, és
szír, örmény, arab nyelvű átdolgozásai maradtak fenn csupán. Egyiptom római, görög, kopt lakosai a VII.
század elejéig eltérően és más-más szinten alkalmazták a római jogi elveket. Dél-Egyiptomban például olyan
kölcsönös nyilatkozatokat foglaltak írásba, amelyek együtt alkottak egy szerződést (konszenzuálszerződés).
93
VIII. SZÁZAD)
6. Sz. Jónás Ilona – AZ ANGOLSZÁSZ KIRÁLYSÁGOK

ÉS AZ ÍR KERESZTÉNYSÉG
6.1. A római Britannia
A galliai prefektúrához tartozó, viszonylag kevéssé romanizált Britannia sok várossal rendelkezett, bár a
legnagyobbak, mint például délen Londinium (London) vagy északon Eboracum (York) sem érték el a
kontinensen lévők nagyságát. Lakosságukat a római arisztokraták, a hivatalviselők és a kereskedők alkották. A
kereskedelem fő áruit a fém, a rabszolga és a gabona jelentette. Britannia gazdag gabonaföldjeinek majdnem
olyan szerepe volt északon, mint Szicíliának délen.
Caledoniát, a sziget északi részét a rómaiak nem vetették alá. Vad, harcos törzsek lakták, a piktek, akiknek
gyakori támadásai miatt Hadrianus császár védőfalat építtetett, amelyet a III. század elején újabbal egészítettek
ki. A IV. századtól megjelenő germán rablók ellen a kikötőket is erődökkel látták el.
Britanniát Diocletianus négy provinciára osztotta (Britannia Prima, Britannia Secunda, Maxima Caesarisensis,
Flavia Caesariensis), majd a kizárólag kelta lakosságú, független Valentiát Theodosius hozta létre. A provinciák
élén a vicarius kormányzott, de a hatalom a határvédő garnizonok főparancsnoka kezében összpontosult. A
római légiók, főleg határőr garnizonok (limitanei) száma fokozatosan csökkent, s a IV. századtól lovas
rohamcsapatokkal (comitatenses) való kiegészítésük vált szükségessé. Ezek több zsoldot kaptak és magasabb
rangot viseltek. Vezéreik gyakran trónkövetelőkként léptek fel. Britanniában az ambiciózus hadvezéreknek
lehetőségük volt rávenni a légiókat, hogy kövessék vezérüket, aki felemelte zsoldjukat, és limitaneiből
comitatensi rangra emelte őket. Így tett 38l-ben Maximus, majd 407-409- ben III. Constantinus, akik – miután a
katonáik császárrá kiáltották őket – magukkal vitték a légiókat a kontinensre, ahonnét többé nem is tértek vissza.
Az V. század első évtizedeiben ugyan még voltak római csapatok Britanniában (Szent Germanus, Auxerre
püspöke, még felszentelése előtt harcolt a pogány piktek ellen), de Honorius császár feladta a provinciát, s a
segítség küldése helyett csupán védőfal építésére, és önálló védekezésre buzdította a lakosságot. A római
hadsereg kivonulása után Britannia az anarchia területe lett. Piktek és skótok törzsei szerteszét kóborolva
pusztították a vidéket, a tengerpartot germán csoportok fosztogatták. Beda Venerabilis a városok
nyomorúságáról, a birtokosoktól elhagyott földekről, éhínségről, rablóbandák támadásairól ír. Végül is az egyik
„brit király” Róma hagyományos barbárokkal szembeni politikáját alkalmazta, amikor a szászok segítségét vette
igénybe.
6.2. Az angolszász hódítás és berendezkedés

Vortigern, akit Beda a „britek királyának”, Gildas superbus tyrannusnak, Britannorum duxnak nevez, 448-ban
hívott be szászokat a piktek és talán saját riválisai ellen. Foedus jelleggel földet, ellátást és zsoldot adott nekik a
katonai segítségnyújtás fejében. A 449-ben Hengist és Horsa vezetésével három hajóval érkező szászok számára
a Temze torkolatánál jelöltek ki telephelyet. Valószínűleg elégedetlenek voltak a kapott területtel s vonzotta
őket az ország termékenysége és civilizációja, mert rövidesen tovább terjeszkedtek, s berendezkedtek
Canterburyben. 455 körül újabb germán csapatok – angol, szász és jüt törzsek – érkeztek Britanniába, akik
fokozatosan nyugat felé szorították vissza a keltákat. A britek egy része Bretagne-ba és Írországba települt át a
germán invázió elől. Az angolszász hódítás és berendezkedés mintegy kétszáz éves története az angol
történelem leghomályosabb időszaka. Írott források hiányában ismereteinket csupán a régészeti leletekre (Sutton
Hoo VII. századi kelet-angliai királyi temető) és a később összegyűjtött hagyományokra építhetjük. A
legendákkal átszőtt kelta és szász elbeszélések sok és változó kimenetelű csatáról szólnak. A kelták legnagyobb
győzelméről, a Badon-hegyi csatáról Gildas De excidio et conquestu Britanniae (Britannia romlásáról) című
írásában olvashatunk. A kelták vezére az Ambrosius Aurelianus latin nevet viselte. Később a legendák Artúr
királyával azonosították. Az 516-518 körüli csata hosszabb időre megállította a germán hódítókat. Ebben a
viszonylag békés korban írhatta munkáját Gildas, amit Beda is felhasznált történeti művében. A szász
elbeszélések viszont csak a hódítók (Hengist és Horsa, Aella és három fia stb.) győzelmeiről tudósítanak.
Az angolszászok nagyjából a romanizált területeken rendezkedtek be. Hét királyság (Heptarchia) szerveződött: a
jüt törzseké Kent 494-ben, utána a három szász királyság; 447-ben a déli Sussex, 514-ben a nyugati Wessex; s
527-ben a keleti Essex. Az angol törzsek Kelet-Angliát 550 körül, Deirát 547-ben, Berniciát 560-ban hódították
meg. E két utóbbi királyság „a Humbertől északra fekvő ország” – North- umbria – néven egyesült. A Trent
völgyében 560 táján Cearl alapította Mercia királyságát. Az újonnan szerveződött államok között a VI. század
végéig fennmaradtak kis kelta királyságok, s csak a VII. század elején vált teljessé az angolszász berendezkedés.
94
VIII. SZÁZAD)
A függetlenségüket megőrző kelták Walesben és Cornwallban – egymástól elkülönítve – évszázadokig

meggátolták az angolszászok további előrenyomulását. Ugyancsak megtartották önállóságukat északon az
albioni skótok és a caledoniai piktek.
Vajon a háborúk, a germán hódítások teljesen eltüntették a római civilizáció nyomait? Az újabb történeti
irodalom az angolszász királyságok agrárstruktúrájában a római kori villagazdaságok kontinuitását véli
felismerni, s az is tény, hogy a keresztény térítés során a püspöki székhelyek is – amennyiben voltak ilyenek – a
régi római városok helyén szerveződtek. Megjegyzendő azonban, hogy Britanniában nem jött létre a galliaihoz
hasonló fúzió a kelta és a római lakosság között, s a kelta nyelv sem tűnt el a latin használata alatt. Mégis
leginkább azokban a kelta királyságokban talált menedéket a római civilizáció, amelyek ellenálltak a germán
hódításnak. Nem sokat tudhatunk ugyan e kis kelta királyságok VI. századi kultúrájáról, csupán az epigráfia és a
hagiográfiai munkák nyomán következtethetünk a latin nyelv ismeretére. Latin és ogham feliratok a gwyneddi
király Cadafael (J625) udvarában fennmaradt római hagyományról tanúskodnak. Azonban főleg a kelta egyház
volt a latin kultúra megőrzője.
6.3. Kelta kereszténység

Nem sokat tudunk a britanniai kereszténység kezdeteiről. Diocletianus-kori eredetre utalnak a mártír szentek
legendái, mint például a Szent Alban mártíromságáról szóló történet. Mindenesetre 314-ben az arles-i zsinaton
részt vettek Eboracum (York) és Lindum (Lincoln) püspökei, s 429-ben Celestin pápa Germanust, Auxerre
püspökét küldte Britanniába a pelagiánus eretnekség felszámolására. A kelta lakosságú területek kolostorai az
aszkézis iskolái voltak, ahol a szerzetesek elsősorban a szent szövegeket olvasták, de a szabad művészetek
tanításáról is tudósít Szent Ill- tyd, Szent Cadoc és Szent Sámson apát életrajza. Az angolszászok által
meghódított területen feltehetően eltűnt, a független kelták között ugyan megmaradt, de meglehetősen
meggyengült kereszténységet azután az ír misszió élesztette újra.
A kelta nép közös kultúrájáról tanúskodnak azok a tudósítások, amelyeket a római szerzők munkáiból (Julius
Caesar, Sztrabón, Ammianus Marcellinus), a kelta legendákból, hagiográfiai szövegekből (Szent Patrik)
megtudhatunk. A druidák (bölcsek), s második rendjük, afilidek (mesterek), a vatesekvagy bárdok fenntartották
az érintkezést a különböző kelta törzsek között, s még háborús konfliktusok idején is szabadon közlekedtek.
Ezek a „pap jósok” bíráskodtak, birtokosai voltak egy orálisan áthagyományozott ismeretanyagnak, amelyet
megtanítottak az ifjaknak és kiképezték utódaikat.
Írországot nem érintette sem a római, sem a germán hódítás és itt maradt fenn leginkább az ősi kelta
hagyomány. A törzsi alapú, félnomád, de a közös tudásanyag megőrzését tekintve jól szervezett társadalom
hagyományos műveltsége teljes természetességgel olvadt be egy sajátos keresztény kultúrába, amelyet a latin
nyelv tanulásának hangsúlya és kivételes missziós lelkesedés jellemzett. Szent Palladius, Írország első püspöke
térítő útján a piktek között lelt mártíromságot. Az írek megtérítése Szent Patrik missziós tevékenységéhez
fűződik. Patrik Armagh alapításával püspöki központot kívánt létrehozni, de ebben a város nélküli országban,
éppúgy, mint a kelta Britanniában, a kolostorok lettek az egyház legfontosabb intézményei. A monostorok
valóságos városokat alkottak, az apátok, gyakran a klán fejei is ők voltak, látták el a püspöki feladatot is és
vezették a keleti remetékéhez hasonló, a lérins-i szokásokkal rokon, szigorú aszkétaéletet követő szerzeteseket.
A kolostorok papjai végigjárták a törzsükhöz tartozó falvakat, ahol pasztorális tevékenységet folytattak. A
Szentírás és a liturgia nyelve szükségessé tette számukra a latin tanulását. Mivel nem kellett tartaniuk a görög-
római pogányság veszélyeitől, bátrabban hasznosították az antik auktorokat, főleg a költőket, ami befolyásolta a
klasszikus latint elsajátító stílusukat. A kor kelta irodalmának híres darabja a Hisperica Famina (Esti
beszélgetések) című gyűjtemény, amely sajátos stílusával, az egyházi latin, a görög és a héber kifejezésekkel, a
klasszikus latin szavakból alkotott terminusokkal, retorikai kézikönyvekhez hasonlítható. Az ír iskolák híre
vonzotta a tanulókat Britanniából, sőt a kontinensről is. Hispániai kapcsolatokra utal, hogy ismerték Sevillai
Izidor és Nagy Szent Gergely munkáit. A scriptoriumokban pergamenlapokra írtak, amiket gazdagon díszítettek.
Az ír Evangeliáriumok, zsoltároskönyvek ornamentikája (a kelta keresztfonatos spirál és a keleti motívumok
kombinációja), jelentősen hatott a kontinens könyvművészetére. Az ír szerzetesek vesszőből font, ökörbőrrel
bevont, vitorla nélküli hajóikon szívesen indultak távoli, gyakran ismeretlen cél felé, zarándokútra Isten
szeretetéért (peregrinatio pro Christo), zsákjaikban könyveikkel, terjesztve hitüket, ismereteiket, művészetüket.
Szent Kolumba (Columcille T597), aki Szent Finnian tanítványa volt, Clonard kolostorából indult el 12 társával.
Britannia északnyugati partján lévő kis Hy szigetén (ma Iona) alapított kolostort, melynek filiáléi elterjedtek
Skóciában és North- umbriában.
Aidan ionai szerzetes alapította Lindisfarne monostorát, az észak-angliai művelődés egyik központját. Beda
angol egyháztörténetében (Historia ecclesiastica gentis Anglorum) említi Aidan műveltségét és hogy angol
95
VIII. SZÁZAD)
rabszolgákat váltott ki, akikből térítő szerzeteseket nevelt. Aidan tanítványai újabb kolostorokat hoztak létre
Mer- ciában, ahol Penda király vette föl a keresztséget; A northumbriai hercegnők aktivitása is segítette a
keresztény kultúra terjesztését. Hilda, Edwin király unokahúga, pedig Whitby kettős monostorát (férfi és női)
alapította meg, amely az északi angolszász királyság jelentős vallási és kulturális központja lett, ahol „virágzott
a tudomány”.
Szent Kolumbán (Columbanus J615) „a Szentírás tudományában ragyogó” Sini- lis tanítványa, 590 körül 12
társával a nagy Bangor monostorból indult el a kontinens felé. E missziós zarándokút eredménye Luxeuil,
Fontaines, Sankt Gallen és Bobbio alapítása. Kolumbán szerzetesei számára Pachomius és a sivatagi atyák
szellemében készített regulája (regula coenobialis patrum) szigorú aszkézist, és a kézi munka végzését írta elő.
Mivel az aszkézis együtt járt a szent szövegek olvasásával és az elmélkedéssel, ezek a kolostorok a tanulás, a
tanítás, a kéziratmásolás hagyományának is a letéteményesei lettek. Kolumbán szabályzata nemcsak
szigorúságában és a kétkezi munka hangsúlyában tért el a Szent Benedekétől, hanem abban is, hogy nem
alkalmazkodtak a püspöki struktúrához, mivel az ír monostorok számára idegen volt a hierarchia szelleme. A
VI-VII. században Kolumbán regulája elterjedtebb volt, a benedekinél. Több kolostor pedig egyidejűleg
alkalmazta mindkét szabályzatot. A VII. század második felétől fokozatosan indult meg a két típus
összeolvadása és ennek eredményeként jött létre az új „északi monachizmus”, amely jellegzetesen vidéki volt és
kedvezett az intellektuális tevékenységnek.
A szakirodalom megoszlik az ír missziók kulturális szerepének értékelésében. Kolostoraik kétségkívül a Biblia,

a szentíráskommentárok, az egyházatyák írásai tanulmányozásának központjai voltak. Bár nincsenek
bizonyítékok a világi szerzők munkáinak ismeretéről, azonban számos általuk alapított britanniai (Lindisfarne,
Malmesbury) és kontinensbeli (Luxeuil, Sankt Gallen, Lorsch, Würzburg, Bobbio) kolostorban másolt szövegek
ezek ismeretének tanúsítói.
6.4. A római misszió és az angolszász egyházszervezet

Nagy Szent Gergely pápa kezdeményezésére indult el Rómából Augustinus vezetésével a római misszió az
angolszászok megtérítésére.
Kent királya, Aethelberth jól fogadta a küldötteket, s Canterburyt jelölte ki a térítés központjává (597).
Augustinus a püspöki (érseki) székhely mellett rövidesen a római Szent András kolostor mintájára bencés
szabályokat követő Szent Péter és Pál monostort alapított. Mindkét intézményben jelentős szerepet kapott a
tanítás. Beda több ízben említi a „kenti ének” népszerűségét. Canterbury iskoláiból kerültek ki a 640-es évektől
az angolszász királyságok első püspökei, iskolamesterei. A legtöbb királyságban azonban jóval nehezebben
ment végbe a kereszténység felvétele, mint Kentben. A pogányság gyakori visszatérése mellett a királyok
egymás elleni szüntelen harcai is lassították a folyamatot. A római misszióval egy időben tovább folyt a kelta-ír
evangelizáció is. Kelet-Anglia királya, Sigibert Galliában keresztelkedett meg, 630 körül a burgundiai Félix
Dunwich püspöke segítségével iskolát szervezett angolszász papok képzésére, ahová „kenti szokás szerint
képzett mestereket” hívott Canterburyből. Wessex első missziós püspöke az itáliai Birinus (Dorchester püspöki
székhellyel) volt, majd a pogányság visszaállta után az Írországban tanult frank Angilbert Dorchester püspöke
kezdte újra a missziós tevékenységet. Észak-Angliában (Bernicia, Deira) Augustinus társai, Paulinus és Jaco-
bus térítettek. Edwin király megkeresztelkedése, York és Lincoln püspökségének újjászervezése a kereszténység
rövid virágzását eredményezte. A király halála után visszaállt a pogányság, s az újabb missziós munkát az ír
szerzetesek folytatták. 635- ben Oswald, aki a keltáknál nevelkedett, Aidan ionai szerzetest hívta országába, ő
lett az újra induló térítés szervezője. Beda Venerabilis angol egyháztörténetében dicséri Oswald hittérítő
lelkesedését, mivel saját királyságán kívül megtérítette Wes- sex királyát, Cynegilt is, akinek leányát vette
feleségül.
664-ben pestis tizedelte meg a szerzeteseket és a papságot. Az angolszász királyok kérésére a pápa 669-ben az
Athénben tanult Tarsusi Theodorost és az afrikai Hadrianust, egy nápolyi kolostor apátját küldte az angolszász
egyház újjászervezésére. Theodoros érsekségét Beda az angol egyház boldog korszakának nevezte. Canterbury
iskoláját felújította, scriptoriumát magával hozott latin és görög kéziratokkal látta el, a püspökségek számát
tizennégyre növelte. Theodoros művelt utódainak érseksége alatt, majd egy évszázadon át Canterbury jelentős
tanulmányi központ volt. Időközben felnőtt egy új generáció, egy művelt angolszász klerikus réteg, amely
bekapcsolódott a római kultúrkörbe, de amelyet befolyásolt az ír kereszténység hagyománya is. Az angolszász
nemes ifjú, Wilfrid 19 éves korában lépett be a lindisfarne-i monostor iskolájába, majd Canterburyben
egészítette ki ismereteit, innen Rómába utazott, ahol hosszabb ideig tartózkodott. Visszatérve Angliába, Ripon
apátja, majd York érseke lett. 664-ben részt vett a whitbyi zsinaton, ahol sikerült egyezséget hozni – legalábbis
Észak-Angliában – az angolszász egyházat megosztó liturgikus gyakorlat és, főleg, az eltérő húsvétszámítás
kérdésében. A szintén angolszász szerzetes, Biscop Baducing (Benedek Biscop), Beda szerint hat ízben járt
96
VIII. SZÁZAD)
Rómában, s minden alkalommal nagyszámú – nagyrészt a Cassiodorus által létesített Vivarium könyvtárából
származó – könyvet, és képet hozott magával, amikkel az általa alapított kolostorokat ékesítette. 674 és 685
között két nagy apátságot hívott életre: Wearmouth és Jarrow bencés monostorát. Az utóbbi gazdag
könyvtárában készült a híres Codex Amiatinus kézirat. Ebben a kolostorban élt hétéves korától, tanult, tanított
és írt haláláig Beda Venerabilis (673-735). Beda az angol nép egyháztörténetén kívül, (amely az angolszász
történelem legfontosabb forrása), megírta apátságának történetét, értekezéseket a trivium és a quadrivium
anyagához. Műveinek – melyeket pontosság és kritika jellemzett – hatása egészen a XIII. századig meghatározó
volt. Kortársai főleg bibliakommentárjai miatt tisztelték. Szent Bonifác „az egyház lámpásának”, Alcuin
„mesterünk”-nek nevezte, s 836-ban az aacheni zsinat doctor admirabilis venerabilis címmel tisztelte meg.
Tanítását tanítványai gyü- mölcsöztették.
Theodoros Angliába érkezésétől (669) Alcuinnak a kontinensre távozásáig (778) négy generáció adta-vette át
azt a műveltséget, amely ötvözte a római keresztény kultúrát az ír hagyományokkal. Nemcsak stílusban, de a
missziós hivatásban is. A peregrinatio pro Christo éppúgy lelkesítette az angolszász szerzeteseket, mint Szent
Kolumbánt és társait. A VIII. század első felében az ő érdemük volt Gallia kulturális és vallásos életének
helyreállítása, s Germániában is számos kolostort hoztak létre. Kis Pipin és Nagy Károly alatt sokan érkeztek a
kontinensre, s a király gyakran nevezett ki angolszászokat a püspökségek és apátságok élére. Szent Bonifác,
„Ger- mánia apostola” és tanítványai, szoros kapcsolatban maradtak honfitársaikkal. Mikor Alcuin
berendezkedett Tours-ban, angolszász szerzetesekkel másoltatott és tanítványokkal vette magát körül. Sajnálta,
hogy nincs olyan könyvtára, mint Yorkban volt. Arra kérte Nagy Károlyt, hogy néhány tanítványát elküldhesse
könyvek beszerzésére: „Éden kertje ne legyen kizárólag Yorkban, mint egy zárt kert, de lássák azt a frankok
Tours-jában is, mint a Paradicsom kertjének egy hajtását.”
A VIII. században Angliában virágzó kulturális központok voltak. Merciában Offa (757-796), a leghatalmasabb
angolszász uralkodó, Nagy Károly mintájára művelt klerikusokat hívott udvarába és számos monostort alapított.
Kentben a canterburyi érsek bevezette Chrodegangus szabályzatát. Northumbriában 786-ban a római legátus
zsinatot tartott. A IX. század elejéről származó vers Lindisfarne iskoláját dicséri. Lupus de Ferrieres ismerte a
yorki könyvtár gazdagságát és több kéziratot kért másolásra. Az ír befolyás is tovább tartott Northumbriában.
823-tól a viking inváziók lerombolták ugyan a partvidék nagy monostorait, de két támadás közt a szerzetesek
folytatták az imát és a tanítást. Több latin és kelta nyelvű szöveg keletkezett ekkoriban, regulák,
mártirológiumok, penitenciás könyvek, hagiográfiai munkák, sőt versek, iskolai értekezések. Az ír szerzetesek
kapcsolatba léptek Cornwall és Wales kulturális központjaival. Dél-Walesben írta Nennius skót és angolszász
annalesek alapján Historia Brittonumát. 840 után többen jöttek át a kontinensre. „A tenger veszélyeit megvetve
majd egész Írország filozófusainak csoportja kötött ki partjainkon” – írta az auxerre-i Héric a Szent Germanus
életének (Vita Sancti Ger- mani) előszavában. Skót zarándokok rendezkedtek be Itáliában Milánó, Bobbio,
Verona, Lucca kolostoraiban, Franciaországban Reims és Laon, Lotharingiában Metz, Liege, Köln városában
Németországban a bajor kolostorokban, Sankt Gal- lenben, „magukkal hozva tudományuk fényét”, kéziratokat,
elfeledett szerzőket, a hellenizmust.
Az angolszász és a kelta országokban a régi nemzeti kultúra nem szorult vissza olyan mértékben, mint a
kontinensen. A kereszténnyé lett arisztokrácia nem felejtette el nemzeti eposzait, katonai nevelését. Beda
említést tesz klerikusok és laikusok által szervezett lóversenyekről. Az angolszász fejedelmek és az arisztokrácia
fiai nem az udvarban, hanem a kolostorokban nevelkedtek és tanultak anélkül, hogy szerzetesi pályára szánták
volna őket. A kelták kolostorában nevelkedett Oswald, Northumbria királya (634-642), hasonlóképpen utóda,
Oswiu. Írországban a királyok körüli bardoknak és filideknek, az angolszász fejedelmi udvarok scopjainak
köszönhetően megőrződött a régi harcokról, kalandokról, utazásokról regélő szájhagyomány. Ezt a szóbeli
anyagot a VIII. századtól kezdték írásba foglalni. A század első felében keletkezett Northumbriában a Beowulf
című hősi eposz. Lejegyzésében latin műveltséggel bíró egyháziak játszottak szerepet. A klerikusok is kedvelték
a profán költeményeket: a kolostorokban szívesen látták a költőket, a zenészeket. Zsinati határozatokat kellett
hozni a visszaélések megakadályozására. Hogy távol tartsák a klerikusokat és a laikusokat a pogány költészettől,
az egyház bátorította a nép nyelvén írt vallásos témájú alkotásokat. Beda munkájából ismerjük Caedmon pásztor
történetét, akit Whitby apátnője bevett szerzetesei közé, hogy a Szentírás történeteit énekelje meg angol
nyelven. Beda ezt a „szent költőt” szembeállítja azokkal a klerikusokkal, akik megtanulták ugyan az ars
cantandit, de csak profán dalok írására használják tudásukat. Malmesburyi Vilmos írja Aldhelm apátról, hogy
mikor Sherborne püspöke lett, egyházmegyéjében népi dalok éneklésével szerzett magának megbecsülést, majd
fokozatosan keresztényiesítette ezeket a dalokat, s végül szent szövegeket fordított angolra.
6.5. Angolszász királyságok, társadalom, kormányzat
97
VIII. SZÁZAD)
A hódítás után az elfoglalt területeket az angolszászok rang szerint felosztották. A körülbelül egy család
ellátására szolgáló földterület, a hide (Beda szerint terra unius familiae) a kontinensen egy mansus egységnek
felelt meg. Később, mivel a felosztott rész (bocland) elidegeníthető volt, a birtokos jogát a közösség tanúsította
vagy írott oklevél bizonyította. A terület osztatlan része a közösség birtokát képezte (folcland), s
elidegenítéséhez a közösség hozzájárulása kellett.
Az első törvénykönyvek a kenti királyságban keletkeztek. Beda említi Aethelberth (560-616) törvényeit. A
későbbi kenti, wessexi (Ine 688-726) és merciai (Offa 757796) királyok által kiadott törvénykönyvek a barbár
jog jellegzetességének megfelelően büntető rendelkezéseket tartalmaznak. A vérdíjak különbözőségei mutatják
a társadalom rétegződéseit. Az angolszászoknál is voltak rabszolgák. Eredetüket tekintve lehettek kelta vagy
germán háborús foglyok éppúgy, mint büntetésből szolgaságra ítéltek. A rabszolgákat vagyontárgyaknak
tekintették, személyi jogaik nem voltak. A félszabadok (laeti) csoportját a felszabadított rabszolgák, illetve a
leigázott kelta brit lakosság alkotta. A szabadokon belül a törvények megkülönböztették a legalább 1 hide
földdel rendelkező szabad parasztokat (ceorl) a kiemelt csoportot alkotó gesithas tagjaitól. Ez a név jelölte a
királyi kíséret tagjait. A későbbiekben a nemesi réteget képező thegn tagjai közé sorolták a gesith születésűeket
is, amennyiben legalább 5 hide földet birtokoltak. A felső arisztokráciához tartozó etheling megjelölés születési,
az ealdorman hivatali rangot jelölt.
4. Anglia a kora középkorban
Ine törvénye említ ealdormaneket, akik a scirek fölött rendelkeztek. Ez utóbbi jelenthetett bármilyen
adminisztratív területet vagy általában hivatalt. Az V-VI. századtól a területi kormányzás alapját a század
(hundred) adózási, katonai, rendőri feladatot ellátó egysége alkotta. Nagy Alfréd király (871-899) uralkodása
alatt Wes- sexben 100 hide képezett egy szabályos adózási egységet. A X. századtól a századok népbíróságként
működtek, az ealdorman elnöklete alatt. Ugyanekkoriban alakultak ki a nagyobb, több századot magukba
foglaló egységek az ealdorman irányítása alatt a grófságok (shire).
A király a hadsereg vezére, a hivatalnokok feje, legfőbb bíró és a közbéke őre, aki több birtokkal, palotával
erődített várossal rendelkezett, melyeknek jövedelmén kívül a büntetéspénzek egy részével, a hajótörés, bányák
stb. hasznával is bírt, s joga volt utazásai során családtagjainak és kíséretének ellátását kérni. A korai angolszász
királyoknak nem volt állandó hadseregük, háború esetén a szabadok fegyveres szolgálatát (fyrd) igényelhették,
sem szabályos adószedésük, sem kancelláriájuk, sem pecsétjük. Fontosabb ügyekben a „bölcsek” tanácsához
(witan) kellett fordulniuk. A királyság a koherens adózás, a katonai toborzás és a szabadok gyűlése által
összetartott politikai közösség, kevéssé szakadt el a törzsi struktúrától.
A Heptarchia királyai közül ha egyikük hosszabb vagy rövidebb ideig a többiek fölött befolyással bírt,
bretwaldának nevezték. Beda történeti munkájában több király
98
VIII. SZÁZAD)
neve mellett megtaláljuk a bretwalda jelölést. Jóllehet sem a szó eredetéről, sem történeti jelentőségéről nem
sokat tudunk, az tény, hogy a királyok szüntelenül harcoltak egymással hogy hegemóniájukat kiterjesszék.
Oswald, Northumbria királya (633-643), Beda szerint erényeivel és vallásosságával érdemelte ki a sanctissimus
jelzőt, amihez rövidesen hozzájárult a victoriosissimus is, „miután Isten lehetővé tette, hogy kiterjessze
hatalmát, több földi királyságra, amelyeket nem bírtak elődei, és hogy alávesse Britannia minden népét és
minden tartományát”. Oswald 643-ban a pogány Mercia királya, Penda elleni harcban halt meg, A főhatalmat
továbbra is Northumbria gyakorolta Oswiu (642-670) uralkodása alatt, majd Offa királysága idején (757-796)
Mercia nyerte el a bretwalda rangot. Offa volt az első király, akit a canterbury érsek felkent és „minden angolok
királya” címet viselte.
99
6. fejezet - II. A KAROLINGOK
EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD)
1. Székely György – A KÖRNYEZET: ARABOK ÉS
VIKINGEK
A Karoling-kori Európát peremvidékein és tágabb környezetében a keresztény civilizációhoz nem tartozó népek,
törzsek vették körül. A frank és neolatin népek mindegyiket fenyegetőnek érezték, valójában az arabok, a
vikingek és az elbukó avarok eltérő fejlettségű, fejlődési irányú társadalmakban éltek.
Mivel az Európa keresztény, feudális civilizációjú területét a peremek felől nyilakkal, hajítódárdákkal támadó,
zsákmányolással sújtó három fegyveres erő közül a szaracén egyistenhívő, államszerű vallási szervezetbe
integrált volt, a kereszténység és a feudális irányú társadalomszerveződés, államalapítás útjára lépő északi
népekkel nehezen állítható párhuzamba.
1.1. Az iszlám kezdetei és az arab birodalom kialakulása

Az arab területeken az ókorban két alkalommal is létrejött nagyobb területi egység (a Szábeus, majd a Himjárita
királyság), de a római-kora bizánci korban törzsi területekre bomlott szét. A régi magaskultúrára utaló feliratos
emlékek pedig Dél-Ará- biára jellemzők (Jemen, Hadramaut). Az V. századig terjedő emlékek az arabok pogány
istenségeinek nevét tartották fenn (köztük van Allah és az ő három leánya: al- Uzza, al-Lát, Manát). De a
többistenhit mellett a zsidó vallást és a IV. századtól a keresztényt is felvették arab törzsrészek és városlakók
(Nadzsrán, Táif, Mekka, Jász- rib). Ez a dzsáhilijja (ti. a mohamedán megítélésben a „tudatlanság”) kora.
Az arab birodalom kialakulása szoros személyi kapcsolatban áll az iszlám keletkezésével. Mohamed
(Muhammad, 570k.-632), a mekkai kurais törzs Hasim nemzetségének szegényebb ágából származott. Mint
karavánvezető, távolsági kereskedő útjain megismerte a zsidó vallást és a keleti keresztény tanokat, valamint a
remete életformát. Ezek elemeiből és az arab pogányság hagyományaiból, mindezek etikai követelményeiből
ötvözte új vallását. Mohamed a hagyományok szerint 610-ben egy Mekka közeli barlangba vonult vissza, ott
kapta prófétai elhivatását. A vallási hagyományok összeolvadását mutatja, hogy a Kába pogány szentélyét
Ibrahim ősatya (az ótestamentumi Ábrahám) építette, a fekete meteorkövet pedig Gábriel arkangyal ajándékozta
egy Kurais törzsbeli ősnek. Egy ízben Allah Mekkából a felváltva bizánci és perzsa kézen lévő városba,
Jeruzsálembe vitte Mohamedet és ott a legenda szerint Burak nevű lován a szent szikláról az égbe emelkedett.
Az új vallás határozottan egyistenhivő (Allah) és jótékonyságot követel. Ezek miatt híveivel együtt Mekkából
kivándorolni kényszerült a próféta (622), ez a hedzsra, a muzulmán időszámítás kezdete. A Mohamedet
befogadó Jászrib oázisváros lett Medina (a „próféta városa”). Itt lett a próféta híveiből új, vérségi kapcsolatokat
feladó vallási közösség – umma. Innen indított küzdelmet a pogány, zsidó és keleti keresztény területek vallási
alávetésére, ami az arab terület egyesítésére, majd kiterjesztésére vezetett. Hosszas harcok után vette be a
próféta Mekkát (630), és elfogadta a bálványoktól megtisztított Kába zarándokhelyet.
Mohamed utódai az egész arab félsziget (benne Jemen 630, Mezopotámia 636637), majd a Bizánctól elszakított
Palesztina 634, Szíria 634-636 és Egyiptom, utóbb Irán 642-656 során az arab birodalom részévé lett. Közben
hittudósaik a vallásalapító pálmalevelekre, tevecsontokra, kövekre írt tanításait összegyűjtve 650-ig kialakították
a Korán végleges szerkesztményét.
A hódítások sikerében kétségkívül nagy szerepe volt a bizánci császárság belső válságának és a perzsa
birodalom hanyatlásának. A hódító háborúk kezdete a Mohamed halála utáni utódlás kérdéséhez kapcsolódik.
Abú Bakr, Mohamed apósa magát utódnak (kalifa) nyilvánította, de egyes törzsek, amelyek a szokásjog
(szunna) szerint az öröklést nem, csak a törzsek saját vezető (sejk) választását ismerték, elhagyták az új vallási
közösséget. A hagyomány hittagadóknak tekintette őket és háborút indított visszatérítésükre. A hadjáratok
rövidesen túlléptek Arábia határain. Abú Bakr hadvezére, Khalid, agrabai győzelme (633) után a bizánci
területek elleni rablóháborúkat folytatott. Fontos állomás volt a Yarmuk melletti csata (636). Szíria elfoglalása
fontos stratégiai pontot jelentett mind Perzsia, mind Egyiptom felé.
Abú Bakrt (632-634) követte I. Omár (634-644), aki vallási parancsként előírta a dzsihádot, a „szent háborút”, a
hitetlenek földjének meghódítását, majd Uthmán (644-656) és a negyedik kalifa „Mohamed társai” közül Alí, a
100
II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA
(VIII – X. SZÁZAD)
próféta másodunokatestvére, Fatima lányának férje 656-ban lett utód. Az Omajjád Muávija, Szíria kormányzója
fegyverrel indult ellene. Közvetítők révén kötöttek egyezményt, hogy mindketten lemondanak, amit főleg Alí
tartott be, aki Medinában és Kufában tartotta székhelyét. Mikor 661 -ben Alít megölték, a magukat Mohamed
igazi leszárma- zottainak tartott síita párt Alít mártírnak tekintette, s elutasított minden tanítást, ami nem az
„igaz” imámtól, azaz Alí leszármazottaitól eredt. A síiták az iszlámon belül mindig egy elnyomott kisebbséget
alkottak, s több felkelést váltottak ki. Mindenesetre az Egyiptomot kormányzó Fatimidák dinasztiája később
síita lett.
Muávija, az Omajjád-dinasztia megalapítója Jeruzsálemben lett kalifa, székhelyét Damaszkuszba, Szíria

fővárosába helyezte, innen kormányoztak utódai 750-ig. Muá- vija főleg szíriai arab katonáira és szír
keresztényekre támaszkodott, utóbbiak közül nevezte ki hivatalnokait. Hajóhadat épített, érdeklődése elsősorban
a Földközi-tenger medencéje felé fordult. Több ízben indult Konstantinápoly ellen, több évtizedes háborúskodás
után sikerült a berber törzsek iszlamizálása után Északnyu- gat-Afrika (Maghreb), majd Hispánia meghódítása.
A jordániai sivatagban feltárt Qusayr Amra palota görög és arab nyelvű feliratai az Omajjád I. al-Valid (705-
715) világhódító programját, körkörös expanzióját fogalmazzák meg 711 és 715 közt, bemutatva a legyőzött
típusokat, illetve személyeket: Kaiszar (a bizánci császár vagy kis-ázsiai parancsnoka, akiktől területet
szakítottak el), Roderich (az utolsó nyugati gót király, aki 711-ben birodalmát vesztette), Koszroesz (a perzsa
sah történeti jelentőségű előd nevével megszemélyesítve, talán a kínai menekülésben 707-ben meghalt III.
Piruz), Negusz (az abesszíniai császár) egyértelműen meghatározható, míg a két utolsó utalás bizonytalan (a
kínai császár és vagy egy türk, vagy egy hindu király, akit 712-ben győztek le az arab hadak). Igaz, hogy csak
két birodalmat semmisítettek meg teljesen a felsoroltak közül, de a többit megnyirbálták-meggyengítették az
iszlám hadak.
750-től az Abbaszidák új dinasztiája szerezte meg a kalifa méltóságot. Az Abba- szidák alatt ment végbe az
állam adminisztratív szervezése, a gazdasági élet, a kereskedelem, a kulturális élet kiterjesztése. A kalifátus
gazdagságát szimbolizálta, hogy áttértek az aranypénz használatára. A VIII-IX. század az úgynevezett „nagy
kalifák” kora volt, míg a X-XI. század a kevésbé szerencséseké. A hatalom központja Irak lett, al-Manszúr „a
győzedelmes” (754-775) vetette meg az új főváros, Bagdad alapjait. Négy évig épült a régi főváros Ktészifon
romjai mellett, a kör alakú város nagyságát csak Konstantinápoly múlta felül. Az „Ezeregyéjszaka városából”
szervezték a perzsa és bizánci mintájú kormányzatot. Elsősorban az iszlám hitre tért perzsa hivatalnokok
befolyása volt jelentős. Virágzottak a perzsa szokások, címek, irodalom és a tudomány (orvostudomány,
asztronómia). A kalifák Bagdadban hatalmas könyvtárat hoztak létre, amelyben perzsa, kaldeus, bizánci, görög,
római munkákat gyűjtöttek össze, utóbbiakat a görög kolostorokban fordították le. A paloták, minaretek,
karavánszerájok építészeti alkotásait a római és keleti építészeti mintákból kialakult sajátos arab stílus és
díszítőművészet ékesítette.
101
5. Arab kalifátusok
A területi kormányzás megmaradt az emírek igazgatása alatt, s a hatalmas kiterjedésű birodalmat, az utak, a
postaszolgálat megszervezése ellenére, nem tudták sokáig egyben tartani. Hispániában az utolsó Omajjád, Abd
ar-Rahmán teljesen független emirátust hozott létre (amikor III. Abd al-Rahmán 929-ben felvette a kalifa címet,
ez lett a Córdobai Kalifátus), Egyiptom a Fatimidák kalifátusa lett 909-ben, Ifrikija az Aghlabiták, Maghreb a
Kharidzsiták uralma alatt csak formálisan ismerte el a bagdadi kalifákat, akik egyre gyengülő hatalmukat idegen
(török) testőrséggel próbálták megerősíteni.
1.2. Összeütközés az arabokkal Hispániában és Szicíliában

A vizigót birodalom bukása idején már adva volt a kora feudális nagybirtok és ezzel a helyi autonómia, akár
gazdacsere útján: a murciai Theodomir főúr így köthetett békét Abd-al-Aziz hódítóval 713-ban, és így lett
hispán szemmel királlyá (Totmirus rex). De a visszahódítás (reconquista) kezdete is hasonló helyzetet mutat:
Asturia alapítója, a délről menekült nemes Pelagius-Pelayo 718 és 737 közt Covadonga szikláitól Cangas-de
Onís udvarházán át Oviedóig szorítja vissza a mórokat, jogcíme származása: unokája Chindasvint gót királynak,
fia Fasila vagy Favila cantabriai hercegnek. Ezért már 722 táján királynak tekintik. Veje, Katolikus Alfonz
(t757), aki névhasználatában azt hangsúlyozta, hogy Péter herceg fia, már Pamplona, Se- govia, Salamanca
városokig terjesztette hatalmát. Ilyen archaikus, regionális vonásokat, kevéssé feudalizált társadalmat mutatott
Észak-Spanyolország. Mindez jelzi, hogy a Karoling Birodalom tág keretein belül a helyi tényezők,
sajátosságok erősen érvényesültek, a lokális egységek fontos történeti tényezők maradtak.
Nagy Károly a Pireneusi-félszigetre benyomulva az ottani önálló emirátusra támadt, s nem az iszlámra
általában. A Bagdadi kalifátussal diplomáciai kapcsolatot létesített, ahonnan éppenséggel rokonszenvvel
nézhették, hogy a frankok a szaka- dárnak tekintett pireneusi mórok ellenfelei voltak.
A Pireneusi-félszigeten kialakult arab-frank viszonynál is bonyolultabb volt az iszlám és a kereszténység

híveinek viszonya Dél-Itália és a nagy szigetek esetében. Itt ugyanis Bizánc és Észak-Afrika belső viszonyai
éppúgy hatással voltak a terület latin és görög kereszténységének sorsára, ahogyan a kalifátus és az emirátusok
nem mindig felhőtlen viszonya is.
Szicília 652 óta volt kitéve arab támadásoknak, s ezek 669-ben felújultak. Az arab hajóhad 729-ben Szicíliában,
735-ben Szardíniában tett partra csapatokat, amelyek a szigeteket dúlták. A támadások megrémítették a
lakosságot, s aláásták a bizánci igazgatás tekintélyét. Főleg Tunisz felől sokasodtak a becsapások. A 739-740-
102
ben ostromolt Siracusa adófizetés vállalására kényszerült. A VIII. század második felében e terhes szolgáltatás
ellenében szűntek meg az arab támadások. A század végén a helyi lakosságra támaszkodva Elpidiosz szicíliai
görög kormányzó fellázadt a császári főség ellen. Bizáncból nagy sereg kelt át a szigetre, hogy elnyomhassa a
pártütést. A legyőzött Elpidiosz – vallását is félredobva – Afrikába ment át, és muzulmán szolgálatba állt. A IX.
század elején az arab támadások újra kezdődtek. Majd a szicíliaiak fegyverszünetet kötöttek az Aghlabida
emírekkel.
Szicíliát azonban a IX. század elejétől elragadták az arabok a Bizánci Birodalomtól. 827-ben Eufémiosz görög
tiszt fellázadt, és amikor már képtelen volt sikeresen ellenállni a császári hadaknak, felajánlotta az afrikai
muzulmánoknak a sziget feletti fennhatóságot, de azzal a feltétellel, hogy ő legyen a kormányzójuk.
Felajánlkozását az arabok felhasználták, de őt a hadműveletek kezdetétől mellékszerepre kényszerítették.
Kairuan ura, Ziadet-Allah emír – azért is, hogy egyidejűleg lekösse a zavargó arab katonaságot – Aszad kádi és
a muzulmán teológusok tanácsára, Aszad vezetésével „szent háborúba” küldte seregét. A sziget nyugati partján,
Mazarában, 827-ben szálltak partra, bevették Mineot, viszont kudarcot vallottak keleten, Sira- cusa előtt. Itt halt
meg Aszad. Eufémiosz Castrogiovanni (Enna) bevehetetlen falai alatt a sziget belsejében esett el. Délen 829-ben
elfoglalták Agrigentót (Dzser- dzsent). A bizánci sereg Théodotosz vezetésével már fenyegette a hódítókat,
amikor 300 hajón egy berber vezetésével erősítés érkezett a mór Spanyolország felől (830). Palermót egyévi
ostrom után bevették, és fővárosukká tették az arabok (831). Ezzel Észak-Szicília is kezükbe került. Messinánál
843-ban a harcok közben egy nápolyi flottaegység is feltűnt – de az araboknak segített, mutatva, hogy a
küzdelemben nem a vallási jelleg állt az előtérben. 859-ben vették be az arabok Castrogiovannit. A nagyvárosok
közül legtovább Siracusa állt ellen, amelyet I. Basziliosz császár közvetlen támogatásban részesített.
Fennállásáig Szicília a görög segítség hathatósabb voltában reménykedhetett. Eleste után a sziget a latin, a görög
és az arab kultúra és a három vallási áramlat érintkezési pontjává lett. Az arab uralom ezzel kiterjedt a Földközi-
tenger közepére, Bizáncot elvágva a nagy tenger nyugati felétől. A sziget fél évszázadnyi harc után az észak-
afrikai Aghlabida-dinasztia kezére jutott. Az egész sziget fokozatosan, 878-ig került arab uralom alá. 931-ben a
bizánci flotta legyőzte az arab hajóhadat, de 962-ben vereséget szenvedett tőle. A magukat megadó városok csak
965-ig őrizhették meg helyi önkormányzatukat. Közben Dél-Itália ellen is megindult az arab támadás (947).
Abulkaszem emír 982-ben meglepte
I. Ottó császár lovagseregét Crotonén túl, és bár elesett, hegyi tartalékai felmorzsolták a német-olasz hadat. A
császár csak egy luccai zsidó kereskedő lován tudott egy hajóra úsztatni.
A szicíliai és dél-itáliai arab hódítás kihatott e terület társadalmi átalakulására. Az arabok egyes birtokokat
elkoboztak. Ezeken a birtokokon a földdel ellátott rabszolgák utódaiból megkezdődött a jobbágyság kialakulása.
A nagybirtokosok a saját kezelésükben tartott birtokrészeken továbbra is alkalmaztak házi rabszolgákat. Más
parasztok a feudális függés enyhébb formáiban éltek, ezeket a források olykor villa- nusoknak nevezik. Voltak
személyükben szabad bérlők, végül maradtak Dél-Itáliá- ban személyileg szabad kis földtulajdonosok az arab
hódítók alatt is.
Az arab-berber foglalás társadalmi következményei nem egyformán érvényesültek az egész szigeten. Az arabok
legerősebben a sziget nyugati részén, az úgynevezett Val di Mazara területein, a nyugati fok és a Salso völgye
között telepedtek meg. Itt a keresztény és zsidó lakosság a „kinyilatkoztatott vallások” muzulmán jog szerinti
állapotába került. Akiket a hódítás jogán nem vetettek rabszolgasorba, azok az „oltalom emberei” (ahl al-
dzimma) lettek és külön adók alá estek. Fizetniük kellett a dzsizjahot, azaz a fejadót és a kharadzsot, a földadót.
Ha az adókat megfizették, az „oltalom emberei” általában elkerülték az üldöztetést. A keresztény lakosság
szabadon gyakorolhatta vallását és keresztény vallási hatóságok bíráskodhattak a keresztények közötti peres
ügyekben.
1.3. A vikingek társadalma

Európa legészakibb részén más körülmények, más külső tényezők érvényesültek. De – ha lassúbb léptekkel is –
a feudális társadalom a Karoling szférán kívül is kibontakozóban volt, az angolszász és normann belső fejlődés
és érintkezések során. A viking világban a jarlok, kiskirályok, királyok hierarchiáját egyfelől az otthoni
rabszolgamunka, illetve félszabad bérlők termelése, másfelől a katonai, rabló-, kereskedő akciók tartották el.
Míg a frankok az arab-berber lovascsapatok ellen sikerrel alakítottak ki védekezést, hajórajok híján tovább
voltak kiszolgáltatva a tengeri és folyami támadóknak. Nem az elhárításukra irányuló imák segítettek, hanem az
az életformaváltás, amely népek és egyének életében csak több nemzedék alatt tört előre. Az is kétséges volt,
hogyan fogadja be a műveltebb és társadalmilag tagoltabb Európa azokat, akiknek közelebbi hovatartozását
sokáig elfedte a normann gyűjtőnév. Körükben pedig az nem dőlt el egykönnyen, elfogadja-e az egész lakosság
az új életformát, a kialakuló sajátos kora feudális társadalmat, amely már állami keretekben helyezkedik el. Ez a
103
világ az Északi- és a Keleti (Balti)-tenger vizein túl, terpeszkedett, a közvetlen érintkezés a Német-római
Birodalom és Dánia határán volt, ahol a Danewirke töltést az egész lakosság munkájával hozták létre.
Skandinávia nagyobb területi-etnikai közösségei élén királyok álltak, akik körül katonai kíséret (hird) jelentette
a tényleges hatalmat. Sokáig nem is ismerték el az uralkodót vezérnek, csak a háborúban. A főnökök és
kiskirályok közül kerültek ki a legsikeresebbek, akik országegyesítésre törekedtek. A királyi címig és tényleges
méltóságig ellentmondásos út vezetett, bár talán az ő szemükben ez volt a természetes.
6. Vikingek
A politikai pályafutás nemegyszer kezdődött egy zsákmányoló viking hajóraj élén. Megszedve magukat a
tengeren és a megtámadott országokban, saját országukra törtek, hogy elűzzék az uralkodót vagy alávessék
azokat a kiskirályokat, akik korábban megvoltak király nélkül. A helyi uralom, illetve korlátozott irányú
expanzió a kiskirályokat meglehetősen gazdaggá tette, így nem akartak senki fölöttük állóval osztozni. Mivel a
birodalmak, államok megszilárdulásával egyre kockázatosabb lett a tengeri rablás mind nyugat, mind kelet felé,
a kiskirályok a belső sarcolásba kezdtek. Előfordult, hogy dán vikingek királyuktól engedélyt kaptak arra, hogy
idegen országok kirablására vitorlázzanak, de a felhatalmazást saját népükhöz tartozók ellen (in suos) használták
ki. A királyok viszont a belső rendet kívánták megteremteni országukban, az igazságosság képviselőiként léptek
fel. Ez kedvezően hatott a szabad parasztok (bönder) érdekeire is. így lett a szkáldok megfogalmazásában a
király „a gonosztevők legyőzője”. Olyan uralkodói magatartás ez, amit a régibb európai államokban már a
keresztény tanok szentesítettek. Északon ennyire még nem kristályosodott ki a társadalom szervezete és
eszmevilága. A törzsi szervezet már eltűnt, a nemzetségi rend már bomladozott. X. század végi jósnői látomás
panaszolja azt a kilátást, hogy „testvérek ütik majd egymást és megölik egymást, nővérek fiai megrontják a
rokonságból származó kötelességeket; keménnyé vált a világ, nagy a pa- ráznaság, szekerce ideje, kard ideje, a
pajzsok eltörtek, szélidő, farkasidő, mielőtt a világ elmegy; senki sem kímél majd más embereket”. Talán már
nem is az ősi germán nemzetség sorsán kesereg ez a szöveg, hanem a családról moralizál keresztény hatás alatt,
a kontinens ezredforduló előtti hangulatával. Ekkor még nem figyelhető meg mélyebb feudális tagozódás. A
felső társadalmi réteg viszonylag kis, jobb esetben falvakból álló, de általában csak szétszórt udvarokból
összetevődő birtokokkal rendelkezett. A legfejlettebb mezőgazdaságú Dániában nagybirtoknak számított a 24
ekealja. Az Edda-dalokhoz tartozó Harbardr dala szerint tekintélye lehetett az olyan embernek, akinek volt
legalább 3 udvara, lábbelije, új ruhája és nadrágja. Ha ezeket a birtokokat meg is műveltették rabszolgákkal
vagy már félszabad bérlőkkel is, ha malmokban rabnőkkel őröltettek is, mostoha körülmények között ez nem
adhatott nagy jövedelmet. A vagyont az a gyakrabban zsákmányoló, ritkábban kereskedelmi, olykor
zsákmányoló és kereskedő terjeszkedés biztosította, amelyekben rabszolgát, arany-ezüst kincset, vert érméket,
ritka díszes viseletet, jobb fegyvert szereztek. Ezért ragaszkodtak sokáig a viking életformához a főnökök,
kiskirályok és jarlok.
Ebből ritkábban húztak hasznot a szabad birtokos parasztok. Ok ugyan kisebb birtokon ültek, de nem sokkal
álltak társadalmilag lejjebb. A skandináv irodalomban gyakran elhangzik a tanács: elégedettnek kell lenni egy
kis udvarral és szegényes ruhában is lehet a gyűlésre (thing) menni. A viking vezetők világlátott emberek, a
szabad paraszt (bonde) szűkebb látókörű. Csak kevesen vehettek részt közülük a távoli hadjáratokban, de ha
104
mégis, akkor ők is meggazdagodtak. Az átlagos szabad parasztok viszont elmaradtak a főnökök gazdagsága
mögött. Mindezekkel együtt svéd és norvég területen – amint sokhelyütt a kontinens hegyes vidékein –
elkerülhető volt a jobbágyság kialakulása. A szabad paraszt fogalma nem volt becsmérlő értelmű, még a XIII.
században is lehetett egy paraszt fiából akár püspök, akár jogmondó (lagman). A legszegényebb szabad paraszt
is törődött azzal, hogy a rabszolgánál különb külseje legyen. Paraszti körben lebecsülték a rabszolgákat,
Norvégiában a szabadon bocsátottak nevét viselő helynevek mindig sértőek. Egy Edda-költe- ményben a
rabszolgák és rabnők kellemetlen külleműek. A rabszolga (thral) fogalom sértő volt a szabad parasztra, és a
tartományi jogok szigorúan tiltották az ilyen becsmérlést. A fogoly szolgák hasznos részeit képezték a
hozományoknak.
Az észak-európai pogány vallást a keresztény térítés már nem virágkorában érte el. A pogányság eltűnése nem
írható csupán az erőszakos térítés számlájára. Nyomai gazdagon fennmaradtak a napok és egyes helyek
neveiben, a festett kövek hagyományőrző ábrázolásaiban, egyes szőttesmotívumokban, a pogány kultuszhelyek
dacos fenntartásában és nem utolsósorban az irodalmi emlékekben. Mégis a pogány vallás belső tartalma
fokozatosan kiüresedett, a meggyőződés gyengült, a vallásból puszta gondolkodásmód maradt. A pogány
északiaknak amúgy is más volt a viszonyuk isteneikhez, mint a keresztényeknek Istenhez. Míg az utóbbiak
hittek, bizalmat helyeztek Istenbe, az óészaki nyelv tanúsága szerint a skandináv csak áldozott az isteneknek,
viszonyát az istenséggel áldozat útján erősítette meg. Van olyan költészeti hely, amely a túlzott áldozati
adományokról ír: jobb semmit sem áldozni, mint túl sokat; az áldozati adományért ellenszolgáltatást vártak
istenüktől. A vallási szférába tartozik, hogy csak a sorsban hittek, gyakran tragikus kicsengéssel. Az óészaki
nem természeti jelenségektől, betegségtől, vihartól, esőveréstől, éhínségtől tartott, hanem a sorsban olyan
tényezőt látott, amely meghatározott, sokszor szerencsétlenséget hozó cselekvésre kényszerített. Ugyanakkor ez
a sorsfelfogás nem passzivitásra ösztönzött, inkább hajtóerőt jelentett. Egy jósnői jövendölés a X. századból az
emberiség keletkezéséről, pusztulásáról és újjászületéséről szól. A költészeti forrás szerint nem tanácsos a sors
után tudakozódni, ugyanis azt átgondolni, mi vár az emberre, bizonyosan boldogtalanná tesz. Legyen az ember
közepesen okos, óvatosan eszes, de sohasem egészen bölcs, hogy ne fossza meg magát saját boldogságától.
Kedélyében az a leggondtalanabb, aki nem tudja sorsát. Mindebből kitűnik, hogy a költészetben lecsapódott
pogány szemlélet csak a földi létre tekintett.
2. Sz. Jónás Ilona – ANGLIA A NORMANN, DÁN

HÓDÍTÁSOK ÉS WESSEX HEGEMÓNIÁJA IDEJÉN
A bretwalda (legfőbb uralkodó) méltóságot Angliában a VIII. század végén Wessex királyai szerezték meg.
Ekkor már valójában a Heptarchiából csak három királyság létezett – Mercia, Northumbria és Wessex –, a
többiek eltűntek, vagy mert királyi családjaik kihaltak, vagy mert alávetett helyzetben alkirályságokká vagy
egyszerű ealdorman vezette tartományokká lettek.
Wessex vezető szerephez jutásához hozzájárult kedvező földrajzi helyzete, a tenger és az erdős hegyvidék
természetes védelme, s hogy kívül esett az inváziók vonalán. A Cerdic alapította királyság felemelkedése már
Ine alatt elkezdődött, de valójában Egbert (802-839) uralkodása idején valósult meg. Egbert, akit egy belső
felkelés elűzött, Nagy Károly udvarába ment, s 800-ban a frank uralkodó támogatásával tért vissza. Sikeres
hódításaival megnövelte királyságát. Amikor Kelet-Anglia királya, Mercia ellenében kérte a segítségét. Egbert
győzelmet aratott Ellendune-nél, (825) s alávetette Merciát, egyúttal Mercia kliens királyságai – Kent és Essex –
is befolyása alá kerültek; Sussex és Kelet-Anglia szintén elismerték főhatalmát; Northumb- ria adófizetője lett.
Egbert hódított a kelta királyságok területén is. Elfoglalta Ches- tert és Anglesey szigetéig hatolt. 835-ben
alávetette a felkelt cornwalliakat. Amikor 839-ben, dicsősége teljében Egbert, a kilencedik bretwalda meghalt,
ekkor érkeztek a normannok Anglia partjaihoz.
2.1. Normann, dán hódítások

Az első dán inváziók zsákmányszerző, rabló vállalkozások voltak. Aethelwulf (839, 858), Egbert fia és utóda,
többszöri sikeres ellenállása sem tudta elhárítani az évről évre megújuló támadásokat.
A második hullámban érkezők célja már nem csupán a fosztogatás volt, hanem állandó telepek létrehozása. 866-
ban a Szász krónika elbeszélése szerint hatalmas flotta, nyolc király és húsz jarl vezetésével kötött ki Kelet-
Anglia partjainál. Elárasztották a belső viszályoktól gyötört Northumbriát, York városát kifosztották, Lindis-
farne, Lindsey, Hexham, Crowland, Peterborogh, Ely híres püspökségei és apátságai hamuvá lettek, a
szerzetesek nagy részét megölték. Edmund, Kelet-Anglia ifjú királya is mártírként halt meg (869. november 20).
A még nem eléggé megerősödött Anglia teljesen a támadók kezébe került.
105
A következő évben újabb dán sereg hajózott fel a Temzén Guthrum vezetésével. Aethelred, Aethelwulf fia
Mertonnál vereséget szenvedett, s maga is belehalt sebeibe (871). Öccse, Alfréd (871-899) a támadókkal
szemben egyrészt az erődépítés másrészt az erők összefogásának taktikáját követte. Jóllehet Alfréd a
fegyverszünetet pénzzel megvásárolta, a dánok vezére Guthrum, Mercia kifosztása és alávetése után, mégis dél
felé vonult, elfoglalta Londont, majd Wessexre támadt. A lakosság egy része a tengerre menekült, más részük
meghódolt. Alfréd kis csapatával az erdők és mocsarak védelmébe vonult vissza és itt felépítette Athelney
erődjét. Időnként kitörve csatározott a dán Had-dal, majd magához gyűjtve a grófságok fegyvereseit, 878
tavaszán Edingtonnál nagy győzelmet aratott a dánok fölött. Ezt követően kötötték meg a nevezetes wedmori
békét, amely kettéosztotta Angliát. Northumbria, Kelet-Anglia, Mercia fele, Essex Londonnal a dánoké lett
(Danelag); Wessex, Sus- sex, Kent és Mercia nyugati fele Alfréd uralma alatt maradt. A béke értelmében a dán
vezér megkeresztelkedett, a szász krónika elbeszéli, hogy Alfréd tartotta keresztvíz alá a harminc fegyveres
kíséretében érkező Guthrumot, akit tizenkét napi vendégeskedés után „gazdag ajándékokkal látott el”. Alfréd a
békekötés után hozzálátott a védelem megszervezéséhez. A szárazföldön erődvonalat építtetett, a tengeren
flottaőrséget szervezett. 886-ban a dánok elleni lázadást kihasználva visszafoglalta Londont, benépesítette és
lakhatóvá tette. Így ismét a szászok kezébe került a Temze völgye, Mercia dánok által birtokolt fele pedig
mindig kész volt a csatlakozásra.
A IX. század végén az északi országok (Dánia, Norvégia, Svédország) megerősödő királyságaival szemben a
függetlenségüket féltő törzsek vezérei a viking vállalkozásoknak új lendületet adtak. Alfréd 893-tól harcolt az
újonnan érkezőkkel, akik három év sikertelen próbálkozás után visszavonulásra kényszerültek. Alfréd utódai is
sikerrel szálltak szembe a dán és a velük szövetséges brit és skót támadásokkal. Öreg Edward (899-924)
legyőzte Észak-Walesben Owent, Gwent királyát, s elfoglalta egész Merciát. Fivére, Aethelstan (924-939)
visszaszerezte Northumbriát, s 937- ben ragyogó győzelmet aratott a dán, skót és brit szövetség seregén a
Tweed melletti (Brunanburh) csatában. „Öt király, hét oweni jarl, számtalan skót és tengeri harcos esett el” –
írja a Szász krónika. Elmenekült a skót király az „öreg, fehér hajú Konstantin, miután fiait és társait megölték a
véres csatamezőn”, s elmenekültek hajóikon az északi emberek, „hogy elrejtsék szégyenüket Írország mélyén”.
I. Edmund (939-946) és fivére Eadred (946-955) végül Békés Edgar (959-975) alatt folytatódó sorozatos
győzelmek egy békésebb periódust eredményeztek.
A X. század végén újra kezdődött inváziók már nem csupán rablóvállalkozások voltak, de kifejezett hódító
háborúk, igazi hadsereggel. Az erős dán hadakkal viszont az angolszász uralkodók már nem tudtak sikeresen
szembeszállni. II. Aethelred (978-1016) késlekedő és ügyetlen diplomáciája nem hozott eredményt. A dán Had
legyőzte Kelet-Anglia ealdormanjét a maldoni csatában (99l), 998-ban elfoglalta Kentet, 999-ben Rochestert
ostromolták. Aethelred megpróbálta zsoldosaivá fogadni a dán sereget – 991-ben első ízben szedett adót a dán
milícia számára (danegeld) –, de félve, hogy az idegen katonák az életére törnek, lemészároltatta őket (1002).
1003-ban Dánia és Norvégia ura, „Villásszakállú Sven” hatalmas sereggel támadott. Elfoglalta Exetert,
Salisburyt, 1010-ben Canterburyt, ahol Aelfeah érsek mártiromságot szenvedett. 1013 -ban a dánok elözönlötték
a Humber völgyét, a régi Danelag területét. Ezután Wessex következett. Aethelred családjával Normandiába
menekült, ahonnét csak Sven halála után tért vissza. Fiának, II. (Vasbordájú) Ed- mundnak sikerült a dánokat
kiszorítania, de a győzelem rövid ideig tartott. Sven fia, Knut, akit a Had egyhangúlag vezérévé választott,
Dániába ment, hogy fivérével megosztozzon az apai örökségen. Miután helyzetét megszilárdítva, visszatért
Angliába, ahol a Temze mindkét partján kemény, változó kimenetelű harcokat vívott
I. Edmund seregével. 1016-ban Aethelred halálával a londoni witan Edmundot, a többiek viszont Knutot
választották királyukká. Anglia újból két részre szakadt, Wessex, Essex és Kelet-Anglia Edmund; Mercia és
Northumbria pedig Knut királysága lett. Edmundot azonban pár hónapos uralkodás után meggyilkolták, s
ekkor a witan Knutot ismerte el egész Anglia királyának.
2.2. Egységesítő törekvések

A wessexi királyság már a IX. század elején, Egbert uralkodása alatt is viszonylag fejlett adminisztrációval
rendelkezett. Az egyes tartományokat örökös ealdormanek irányították. A dán támadások elleni védekezés
megszervezése jelentős mértékben járult hozzá Anglia politikai egységének alakulásához. Az állam háborúban
született és háborúra szerveződött. Nagy Alfréd a wedmori béke (878) után a védelem megszervezésével
egyidejűleg vállalkozott a háborús pusztítások helyreállítására és királysága egységének megerősítésére is. Az
országot katonai körzetekre osztotta, létrehozta a népfelkelés (fyrd) intézményét. Minden 5 hide földbirtok után
egy katonát kellett felszerelni fegyverrel, zsolddal, élelemmel. Ugyancsak minden erődített város (burh)
meghatározott számú katonát állított. Ez a hadsereg két kontingenst alkotott: egyik aktív szolgálatot teljesített, a
másik az erődök védelmét látta el. A szárazföld védelme mellett a flotta meghatározott állomáshelyekre
koncentrálva a tengert felügyelte. A birtokost három kötelezettség terhelte (trinoda necessitas): a katonai
106
szolgálat, a hidak fenntartása és az erődök őrzése. Alfréd helyreállította a közrendet, elismertette a királyi
bíróság főhatóságát minden más bíróság fölött, s a régi pax populi helyébe a király békéjét vezette be. A
törvény megsértését, mint a király személye elleni vétket szigorúan büntette. Összegyűjtette és kiadta a
különböző angolszász királyok törvényeit angol nyelven.
Kulturális intézkedései is a királyság egységet kívánták erősíteni. Miként Nagy Károly, ő is „palotaiskolát”
szervezett, udvarában az arisztokrata ifjak együtt tanultak a király fiaival. Tudósokkal, doctrina et sapientia
alapján kiválasztott klerikusokkal vette magát körül: Plegmund, Canterbury érseke, Asser a Szent Dávid
kolostor szerzetese Walesből, Grimbaud a corbie-i Szent Bertin kolostorból, Johannes Cor- veyből érkezett
udvarába. Assert Sherbone püspökévé, Grimbaud-t az újonnan alapított winchesteri, Johannest pedig az
athelneyi kolostor apátjává tette. A hivatalviselőknek rendelkezniük kellett bizonyos ismeretekkel. Számot vetve
az általános kulturális hanyatlással, a latin tudásának hiányával, ezen kívánt változtatni, midőn azt akarta, hogy
királyságában minden birtokos tanuljon meg olvasni, a klerikusok pedig ismerjék jól a latin nyelvet. A király
maga is igen művelt volt: angolra fordította Boethiustól A filozófia vigasztalását, Orosius egyetemes történetét,
Beda angol egyháztörténetét, Nagy Szent Gergely Regula Pastoralisát. Inspirációjára íródott a királyság
fővárosában Winchesterben az Angolszász krónika, az angolszász királyok tetteiről korábbi oklevelek és
annalesek adatai alapján készült kompiláció. Európában ez volt az első nem latin nyelven írott történeti munka,
mely egy nép történetét foglalja össze.
Alfréd utódai méltó folytatói voltak az egységesítésnek. Edward megnövelte a királyság területét. A legyőzött
brit, walesi és skót királyok „atyjuknak és uruknak” ismerték el. Aethelstan, aki uralkodása kezdetén még csak
az „angolszászok királya” címet viselte, később már „egész Britannia uralkodója” és „basileus, Britannia
lakóinak és királyainak császára” címeket birtokolta. A legrangosabb urak gyűlésén (witenagemot) jelen voltak
Anglia és Northumbria thegnjei, a brit hercegek és a dán jarlok is. Udvarának híre volt a kontinensen is.
Tökéletesítette az államszervezetet, a béke fenntartására békeszövetségeket hívott létre (frithgilds). Gyűjtötte a
kéziratokat, az ereklyéket, amelyeket az egyházaknak adományozott, s elkezdte az egyházi reformot, amit Békés
Edgar fejezett be.
Az egyházi reform Angliában Szent Dunstan (908-988) nevéhez fűződik. Életrajza szerint Dunstan nemcsak a
zenét ismerte, „mint Dávid” és játszott mindenféle zeneszerszámon, hanem ügyesen festett, rajzolta a betűket, s
nagy kedvét lelte arany-, ezüst- és más fémtárgyak készítésében. Nagybátyja, Aethelstan Canterbury érsekének
pártfogásával került a királyi udvarba, ahol négy király mellett töltött be jelentős szerepet. Aethelstan utóda,
Edmund első helyet adott neki a palotában, s szolgálataiért a glastonburyi királyi birtokot kapta. Az
adományozott birtokon Dun- stan templomot és kolostort építtetett. Angliában ekkoriban az egyházi társadalom
válságban volt: a szerzetesek szabályok nélkül, a világi papság tudatlanul és erkölcstelenül élt. A kontinensen a
Cluny kezdeményezte reform Angliában is lelkes hívekre talált. Példaként a Fleury-sur-Loire Benedek-rendi
kolostora szolgált az angol egyház reformátorai számára. Abbo, Fleury apátja személyesen járt Angliában, s
Oswald a fleuryi kolostorban töltött szerzetesi élet után Worcester, majd York katedrálisainak kanokokjait
bencés szerzetesekkel helyettesítette. Dunstan kedvezett az egyházi reformoknak, ami által nemcsak a klerus
erkölcsi javulását, de a királyi adminisztráció számára művelt tisztviselők képzését is remélte elérni. Ugyanis
papi hivatása mellett államférfi is volt. Eadred uralkodása alatt dolgozta ki Anglia politikai egységének tervét,
ami szerint minden állam megőrizné autonómiáját Wessex királyának főhatalma alatt. A terv nem váltott ki
tetszést a szász nemesség körében, s 955-ben az új király, Eadwig (955-959) elűzte Dunstant az udvarból. De
959-ben Eadwig halála után öccse, Békés Edgar Canterbury érseki székébe helyezte. Az érsek és a király
együttműködését a béke és a reform megvalósításáért tökéletes harmónia jellemezte és teljes siker koronázta. Új
püspökségek alakultak és számos kolostort alapítottak, amelyekben a reform szelleme érvényesült. Dunstan
mellett a reform véghezvitelében s a királyság megerősítésében meghatározó szerepe volt a király művelt
tanácsadóinak, Oswaldnak, Worcester püspökének, aki Ramsey apátságát alapította, Aethelwoldnak, Winchester
püspökének, Dunstan tanítványának, akivel 970-ben, a winchesteri zsinaton közösen alkották meg a Regula
Concordiát, a szerzetesség és a reform győzelmének dokumentumát. A regulákat a megreformált kolostorokban
szigorúan alkalmazták, s ennek megfelelően pontosították a püspökök és az apátok választását, a király
tanácsával és egyetértésével. Meghatározták továbbá a király, a királynő és a főurak kapcsolatát a püspökökkel,
továbbá utazásaikra, kíséretükre vonatkozó szabályokat hoztak. A világi politika terén Dunstan elképzeléseinek
megfelelően kinyilvánították Wessex hegemóniáját: Mercia és Northumbria kormányzatát teljhatalmú
ealdormanek látták el, akiknek hatásköre a német hercegségekhez hasonló jellegű volt. Talán I. Ottó császár
koronázási ünnepségeit kívánta Dunstan utánozni 973-ban Bath székesegyházában Edgar fényes szertartás
keretében történt megkoronázásával.
Edgar „az angolszászok királya, a szigetek és a tenger királyainak ura”, békés és igazságos uralkodó volt.
Uralma alatt jutott el az angolszász királyság tekintélye csúcsára. Halálával dinasztiájának dicsősége is sírba
szállt. Két fia közül előbb Ed- ward lépett apja örökébe. Trónra kerülését még Dunstan segítette, de mindössze
107
két év uralkodás után gyilkosság áldozata lett. Az egyház, amelyet híven szolgált, mártírként tisztelte. Öccse,
Aethelred trónra kerülésével (978) Dunstan politikai hatalma is véget ért. Hátralévő éveiben egyházmegyéje
kormányzatának élt, és visszatért ifjúkora kedvelt foglalatosságaihoz, a zenéhez, az íráshoz és a kétkezi
munkához. Ez a nyitott szellemű, művelt személyiség, az angolszász főpap legjellegzetesebb típusának
képviselője volt, odaadó híve hivatásának, s egyúttal buzgó és lelkes szolgálója a királyság ügyének.
A királyi hatalom ideológiai megerősítését szolgálta a társadalom hármas felosztásának sémája. Már Nagy
Alfréd Boethius-fordításának második fejezetéhez, amely a hatalom természetével foglalkozott, hozzáfűzött egy
kommentárt, miszerint a királynak szüksége van, mintegy kormányzati eszközként, az ima, a háború és a munka
embereire. Ez az idea még pontosabb megfogalmazást nyert Edgar uralkodása alatt Aelfric, Eynsham apátja
(1004) által az Apologeticus című értekezésében és Wulf- stan érsekhez írott levelében. Ebben részletesen
kifejti, hogy a társadalom három csoportja alkotja a királyi trón három „lábát”, s meghatározza feladatukat: a
dolgozók fenntartásunkról gondoskodnak, a harcosok fegyvereikkel megvédik földjeinket, az imádkozók pedig
közbenjárnak értünk Istennél. Wulfstan, London, majd Worcester püspöke, s egyúttal York érseke
törvénytervezetében a gyakorlati kormányzás elméletét dolgozta ki. Politikai-erkölcsi értekezése – amelynek
későbbi kiadója az Institutes of policy civil and ecclesiastical címet adta – szól azok felelősségéről, akiknek az
igazság útján kell a társadalmat vezetniük. Nemcsak a királyról beszél, hanem a királyi trónról is, amelyet három
oszlop tart: az oratores, a laboratores és a bellatores. Ha egyik meggyengül, megdől a trón is. Ha ellenben a
három tartóoszlop erős, ha az isteni törvények bölcsessége és a világi törvények igazságossága megerősíti, az
uralkodó szilárdan fönntartja népét és tiszteletben tartja Isten akaratát.
Az egyházi reform jelentős mértékben hozzájárult Anglia kulturális gazdagodásához. Nemcsak a vallási, illetve
egyházi és politikai témájú munkák, hanem a nemzeti nyelvű irodalom születése is említést érdemel. Aelfric
apát, iskolai célra készített bilingvis társalgási kézikönyvén kívül egy glosszáriumot is készített Sevillai Izidor
Etimológiája nyomán, továbbá angolra fordította Beda De temporibus című írását. A X. század végén egy írnok
az Exeter Book néven ismert kéziratban régi angol verseket gyűjtött össze. A kor nagy politikai eseményei pedig
szintén az irodalmi művek tárgyai lettek. Aethelstan brunanburghi győzelme (937), az Öt Város felszabadítása
Edmund által (947), Edgar koronázása (973), a maldoni csata (991) a királyokat dicsőítő költeményeket ihlették.
A dán Nagy Knut (Kanut) (1016-1035) uralkodását politikai gyilkosságokkal kezdte. Vasbordájú Edmund
fivérét megölette, két fiát hasonló sorsra ítélve Norvégiába vitette (sikerült megszökniük, s a legenda szerint
Szent István király udvarában leltek menedékre), Edmund apósát a koronázási ünnepségre hívták, és a palotában
ölték meg. Hogy az őt hatalomra segítő flottát megjutalmazza, Knut 1018- ban igen súlyos danegeldet szedett
be. A kezdetekkel ellentétben, a folytatás már egy dicső és igazságos király kormányzata lett. Knut nem
változtatott az angolszász intézményeken. Londonban koronáztatta meg magát, az Oxfordban tartott witenage-
moton felújította Edgar törvényeit, amely nem tett különbséget a királyság dán és angol része között. Nem
módosította az adminisztráció szervezetét. Anglia négy ealdorman által irányított tartományát angol és
skandináv vezérekre bízta. North- umbriát a norvég Eric, Kelet-Angliát a dán Turkhill, Merciát az angol Leofric,
Wes- sexet a szász Godwin kormányozta. Knut, miután flottáját visszaküldte Dániába, a danegeld szedését
továbbra is fenntartotta, néhány ezer főből álló gárdájának (house- carls) ellátására, akikre támaszkodva
biztosította Anglia külső és belső békéjét. Szigorú és pártatlan bíróként, gyakran utazott országában
tanácsosaival és írnokaival, hogy helyben rendezze az ellentéteket. Védelmezte az egyházat, elfogadta a szász
szentek kultuszát, kiemelten Szent Dunstan, Edmund és Edward király, továbbá Aelfeah canterburyi érsek
tiszteletét. Külföldi kapcsolatait alattvalói javára kívánta hasznosítani. Saját szavai szerint életét arra szánta,
hogy mindenkinek igazságot szolgáltasson, békében és igazságosan kormányozzon. Szigorú büntetés terhe
mellett figyelmeztette hivatalnokait, hogy távolléte alatt ne okozzanak kárt se szegénynek, se gazdagnak.
Knut nem a dánok uralmát valósította meg Angliában. O maga Aethelred király özvegyét vette feleségül. Nagy
Alfréd egységet adott az országnak, Aethelstan és Edgar gazdagságot és hatalmat, Knut tehát csak angol
uralkodóként tarthatta meg hatalmát. Így válhatott a leghatékonyabb angol királyok egyikévé.
2.3. Kapcsolatok a kontinenssel

Anglia sajátos fejlődése ellenére, nem volt zárt sziget, kezdettől fogva jelentős gazdasági és kulturális
kapcsolatban állt a kontinenssel. A VI. századtól kezdve kereskedők, mesteremberek misszionáriusok
közvetítették az anyagi és szellemi értékek cseréjét Róma és a frankok országa felé. Különösen a Karolingok
alatt voltak erősek a kapcsolatok. Fentebb volt már szó az angolszász szerzeteseknek a „Karoling
reneszánszában betöltött szerepéről. Tudunk Nagy Károly és merciai Offa kölcsönös ajándékküldéséről, és
Károly udvarában nemcsak Alcuin, de más tudós papok, szerzetesek is szívesen látott vendégek voltak, itt lelt
menedékre egy időre az elűzött wessexi király, Egbert is. Nagy Alfréd viszont Frankföldről hívott tudós
szerzeteseket az udvarába. Aethelstan széles körű dinasztikus kapcsolatokat épített ki a kontinens
108
uralkodóházaival. Egyik húgát a Karoling III. (Együgyű) Károlyhoz adta nőül, a másikat az újonnan
megválasztott Nagy Hugóval, az első Capeting uralkodóval házasította össze. I. Ottó német király, a későbbi
császár is első házasságát az angol király nővérével kötötte. Unokaöccsét, a későbbi IV. (Tengerentúli) Lajost,
apja,
I. Károly lemondatása után udvarába fogadta, s 936-ban segítette koronája visszaszerzésében.
A kolostori reform véghezvitelében nagy szerepe volt a francia területekkel fenntartott érintkezésnek. Odo, akit
Sherbone püspökévé neveztek ki, nem akarta elfogadni a hivatalt, mivel nem volt szerzetes. Abbo, Fleury apátja
személyesen vitte el neki a szerzetesi ruhát, s csak ezután vette át a főpapi méltóságot. Unokaöccse, Oswald,
Fleuryben ismerte meg a szerzetesi reformot. Mikor Ramsey apátja lett, meghívta Abbo apátot, hogy a
szerzeteseit tanítsa: „a tudás rózsájával öntözze Oswald kis kertjének ifjú palántáit”.
Aethelred diplomáciai okokból kötött házasságot a normandiai herceg, Jó Ri- chárd leányával, Emmával, hogy
szövetségesre leljen a dánok ellen. Jóllehet ez a szövetség elégtelennek bizonyult, de királysága elvesztésekor
Normandiába menekülhetett családjával.
A kontinens és Anglia kapcsolatában kétségkívül Nagy Knut aktív politikája volt a legjelentősebb. Kettős
házassági kapcsolatot létesített Normandia hercegével, mikor feleségül vette a nálánál kétszer idősebb Emmát,
Aethelred özvegyét, saját húgát, Editet pedig Robert herceghez adta nőül. Knut 1027-ben Rómába zarándokolt,
ajándékot vitt a pápának, s elérte, hogy az lemondott az újonnan kinevezett canterburyi érsek palliumának
átadásáért fizetendő összegről. Szerződést kötött Konrád császárral, aki átengedte Dániának az Eidertől északra
fekvő tartományt, továbbá Rudolf burgundiai királlyal, aki szabad átkelést biztosított országán az angol
utazóknak és kereskedőknek. Miután fivére, Harald halála után megörökölte Norvégia királyságát is, angol
szerzeteseket és kézműveseket küldött északi országaiba, a hit, az ismeretek és a mesterségek terjesztésére.
3. Nagy Balázs – GAZDASÁG A KAROLING

BIRODALOMBAN
A Római Birodalom nyugati felének felbomlása nemcsak egy világbirodalom végét jelentette, hanem – a
kutatók számára – egyúttal a birodalom hajdani területére vonatkozó gazdasági jellegű információk lényeges
megritkulását is. A korábbi időszakhoz képest lényegesen kevesebb forrás alapján kell képet alkotni, s
megváltozott a felhasználható források jellege is, új forrástípusokat kell bevonni ennek az időszaknak a
vizsgálatába.
A gazdasági életnek az antikvitás és a kora középkor határán végbement átalakulásáról a XX. századi európai
történetírásban nagy viták folytak. Henri Pirenne belga történész a két világháború között több művében is
kifejtette azt a nézetét, hogy a Római Birodalom nyugati felének bukása nem jelentette egyszersmind a
birodalom által a Földközi-tenger medencéjében megteremtett gazdasági-kereskedelmi egység felbomlását is. A
nevéhez fűződő úgynevezett Pirenne-tézis szerint a népvándorlás nem a Római Birodalmat, hanem csak a
császári kormányzatot pusztította el annak nyugati felén. Nem szüntette meg a kereskedelmi kapcsolatokat,
amelyek a Földközi-tenger part menti területeit, a keleti és a nyugati medence kikötőit összefűzték. Pirenne
véleménye szerint ezeket csak a VII. századi arab expanzió zilálta szét véglegesen, és így ezután a Földközi-
tenger már nem összekötő kapocs, hanem a szó szoros értelmében „vízválasztó” volt két civilizáció között.
Pirenne szerint e változások következményeként nemcsak a tengeri, hanem a szárazföldi kereskedelem is
lehanyatlott és a gazdaság életben maradt egységei, a villák ezután önellátásra voltak kénytelenek
berendezkedni. Az utóbbi évtizedek szakmai vitái ezeket a nézeteket sokban módosították. Egyre több érv szólt
azon álláspont mellett, miszerint a kereskedelmi kapcsolatok, bár jelentőségük csökkent, de túlélték a
változásokat. A forgalom természetesen igencsak visszaesett, de megkérdőjelezni se a tengeri, se a szárazföldi
kereskedelem továbbélését nem lehet. A frank területeken például a Párizs melletti Saint-Denis vására tett szert
kiemelkedő jelentőségre. A kolostornak a frank I. Dagobert (629-639) király adományozott vásártartási
kiváltságlevelet, és ezt követően a minden év októberében tartott vásár nemcsak a frank területekről vonzotta a
kereskedőket. Megtalálhatóak voltak itt az angolszász kereskedők éppúgy, mint a frízek, akik maguk is
tevékenyen részt vettek az árucserében.
3.1. Mezőgazdaság
A Karoling-kort megelőző időszakok mezőgazdasági termeléséről írott források alig maradtak fenn, így annak a
feltárására csak a régészeti, illetve egyéb tárgyi forrásokat feldolgozó szakterületek (archaeobotanika, történeti
109
topográfia stb.) bevonásával van lehetőség. A Nagy Károly udvarában kibontakozó Karoling reneszánsz
magával hozta a hivatali írásbeliség megerősödését és kialakította azokat a forráscsoportokat, amelyek a korábbi
időszakokhoz képest lényegesen gazdagabbá teszik ennek az időszaknak a forrásbázisát.
A forrásoknak mind a mennyisége, mind a minősége és szerkezete átalakult. A capitularék, a polyptichonok és

egyéb dokumentumok (pl. Brevium exempla, Admonitio generalis) számos gazdasági szempontból is fontos
intézkedést tartalmaznak. A legismertebb polyptichon az Irminon apát által a párizsi Saint-Germain-des-Prés
apátság birtokairól 825-828 körül készíttetett összeírás, amely rögzítette az apátság földjein és az apátságtól
függőségben élő népek szolgáltatási kötelezettségeit, köztük a pénzgazdálkodás meglétét feltételező pénzben
fizetendő adó meglétét. A későbbi urbáriumok funkcióját betöltő polyptichonok ezen kívül tájékoztathatnak a
gyakran több, egymástól távoli birtoktestből álló földek elrendezéséről, az ott álló épületekről, a föld
hasznosításának módjáról. A IX. századi demográfiai viszonyok rekonstruálásának ugyancsak ezek az
összeírások a legfontosabb forrásai, hiszen nemcsak a családfők számát rögzítették, hanem megadták az egy
családban élő rokonok számát, nemét és más demográfiai jellemzőket is. Ezen adatok alapján lehetségesek
egyes kisebb régiókra vonatkozóan a népsűrűségre vonatkozó számítások is. A polyptichonokból származó
adatok alapján Georges Duby 25-40 fő/km2-nyire becsüli e régiók népsűrűségét. Ez az igen magas szám csak
úgy értelmezhető, ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen nagy népességgel rendelkező birtokközpontokat
néptelen, vagy nagyon alacsony népsűrűségű területek vették körül.
A legfontosabb Karoling-kori polyptichonokat a saint-omeri Saint Bertin (844
1. , a reimsi Saint Rémi (848 után), Lobbes (868-869) és Prüm (893) apátsága készíttette. Ezek a források,
amelyekből szintén csak pár tucat maradt fenn, főleg a Karoling Birodalom központi területeire vonatkozóan
használhatók. Gyengíti ezen források felhasználhatóságát, hogy csak az uralkodói és egyházi nagybirtok
gazdálkodására vetnek némi fényt. A gazdaság többi szektoráról lényegesen kevesebb információval
rendelkezünk.
A polyptichonok alapján megállapítható, hogy a legtöbb szerzetesi közösség töb- bé-kevésbé elszórt
birtokegyüttessel rendelkezett. Ez nemcsak a birtokadományozás szeszélyéből következő körülmény volt,
hanem ebben az időben szükségszerűnek tekinthetjük. A kereskedelmi kapcsolatok nem elég megbízható
működésének korában csak a saját birtokok biztosíthatták, hogy a kolostor minden számára szükséges
terményhez hozzájusson. így például jellemző volt, hogy a kolostorok majd' mindegyike igyekezett saját
birtokot szerezni szőlőtermesztésről ismert vidéken, hogy a borellátását így biztosítsa.
A Karoling-kori uralkodói birtokok életéről igen sok információ származik a Ca- pitulare de villis néven
ismertté vált dokumentumból. Ez a datálatlan, de minden bizonnyal 800 körül keletkezett forrás a királyi birtok
irányítóihoz (iudices) szól. Célja egyrészt az volt, hogy az ellenőrzést gyakorló udvartól távol lévő birtokokon
megakadályozza a visszaéléseket, és hogy biztosítsa a birokok hatékony működését. Ennek érdekében igen
részletes szabályozás született, amely a gazdálkodás apró részletkérdéseire is kitért. Ezek a birtokközpontok
nemcsak a helyi népesség gazdálkodását szervezték, hanem mezőgazdasági termékekkel (élelmiszer, állatok,
lovak) is ellátták a központi igazgatásban tevékenykedőket. Ugyancsak fontos szerep hárult a birtokokra a sokat
utazó udvar ellátásában, elszállásolásában, e birtokok alkalmanként uralkodói rezidenciaként is szolgáltak.
A Karoling-kori gazdálkodás alapegységei a nagybirtokok (villák) voltak. Ezek jellemzően két különböző
módon megművelt részre tagolódtak. A mansus indomi- nicatus, a földesúr vagy az egyházi intézmény
közvetlen gazdálkodása alá tartozó birokrész volt, amelyet nem szabad jogállású, hanem kötött státusú népek
műveltek. Ezek a későbbi majorságokra emlékeztető birtokok terményeiket közvetlenül a tulajdonos
földesúrnak szolgáltatták be. A földbirtok másik része legtöbbször man- susokra (lásd német: Hufe, angolszász:
hide), azaz a mansusokon élők, colonusok által megművelt egységekre voltak osztva. Ok annak fejében, hogy
maguk által művelhető telekhez jutottak, különböző szolgáltatások, terhek vállalására kényszerültek. Az itt élők
jellemző kötelezettségei közé tartozott a birtok számára végzendő munkavégzés és a szállítási szolgáltatás
teljesítése, valamint az általában terményben és nem pénzben fizetendő járadék. A földbirtokok megművelését
ez a népesség biztosította.
A terméseredményekről a polyptichonokból, elsősorban is Irminonnak, Saint- Germain-des-Prés apátjának az

összeírásából tájékozódhatunk. Ebből következtetéseket lehet levonni arra vonatkozólag, hogy mekkora
termésre lehetett számítani a kor egyházi nagybirtokain. A meghatározó jelentőségű gabonatermesztés részeként
a búza és rozs mellett számolnunk kell az árpa, a zab és a tönkölybúza művelésével is. A terméseredmények
természetesen erősen függenek attól, hogy milyen gabonaféléről van szó. Adataink meglehetősen
egybehangzóan azt tanúsítják, hogy a termés ritkán haladta meg az elvetett mag mennyiségének kétszeresét. Az
annapes-i fiscus, azaz királyi birtok területén egy elvetett magra vetítve leggyakrabban másfélszeres-kétszeres
110
termésmennyiséget számíthatunk. Ez – feltételezve, hogy ebből az igen alacsony hozamból, még a következő
évi vetőmagot is félre kellett tenni – alig fedezte a szükséges élelmiszer-mennyiséget. A megtermelt gabona
mennyiségének növekedése alapvetően nem a hatékonyság javulásából, hanem a művelés alá vont földterület
kiterjesztéséből származott. A Karoling-korszakban több forrás is beszámol az időről időre bekövetkező
éhínségekről. Ennek magyarázatát részben a fejlődés egyenetlenségében kereshetjük. Az éhínségekről szóló
beszámolókkal egy időben keletkeztek azonban olyan források is, melyek virágzó vásárok meglétét tanúsítják.
Ezek szerint a kereskedelem, főleg az alapvető fogyasztási cikkeket forgalmazó árucsere fejletlensége is felelős
lehetett a helyi éhínségek kialakulásáért.
A Karoling időszakból származó források tanúskodnak a háromnyomásos gazdálkodási mód megjelenéséről.

Egy adott parcellán az őszi gabona vetését követte a következő évben a tavaszi gabona, majd ezt követően egy
évig pihentették a területet. A pihentetés nem jelentette azt, hogy ne végeztek volna rajta munkákat, hiszen a
kétszeri felszántás a következő rotációs forduló termelését készítette elő. A korábbi földhasználati rendszerekkel
szemben ez a megoldás lehetővé tette az emberi fogyasztásra szánt gabona, illetve a takarmánynövények, főleg
az árpa és a zab egymást kiegészítő termesztését. A háromnyomásos rendszer biztonságosabb, az esetleges rossz
termésű időszakok kedvezőtlen hatását jobban kiküszöbölő termelést jelentett, valamint a művelésből kieső
területek arányának csökkenését is eredményezte. A háromnyomásos művelésre vonatkozó adataink a Karoling
egyházi nagybirtokokon készült polyptichonokból származnak. Feltételezhető, hogy a valóságban ennek „tiszta”
alkalmazása ritkaságnak számított, és emellett egyéb, hagyományosabb, kétnyomásos és talajváltó
földhasználati megoldások alkalmazása is gyakori volt. A gabonafélék között a nyári vetésként termesztett árpa
visszaszorulása mellett megnőtt a téli vetésű gabonák, a tönköly, a rozs és kisebb mértékben a búza jelentősége.
A technikai feltételek változásai között meg kell emlékezni a nehézeke (carruca) alkalmazásának elterjedéséről.
Ennek a használatáról legkorábban a későbbi német, illetve észak-francia területekről, valamint a Rajna
torkolatvidékéről vannak adataink. A nehézeke vontatásához jellemzően több igásállatból álló fogatot
alkalmaztak. Ez a földet nemcsak megmozgatta, hanem aszimmetrikus felépítéséből következően meg is
forgatta. A nehezebb szerkezet mozgatását általában kerekeken gördülő felépítmény tette lehetővé. A nehézeke
nagy tőkebefektetést igénylő eszköz, a vontatásához szükséges igásállatok, rendszerint ökrök fenntartása szintén
költséges volt. Ezért használata elsősorban a nagybirtokokon terjedt el. A római aratrum utóda, a szimmetrikus
könnyűeke alkalmazása nem tűnt el, továbbra is használták elsősorban Itáliában, illetve Dél-Európa más
területein. A mezőgazdaság egyik leginkább tőkeigényes beruházásának a malmok számítottak. Az igen
elterjedt vízimalmok felépítése és működtetése egyaránt kifinomult munkavégzést igényelt, ugyanakkor a
malmok egyben jövedelmet is termeltek.
A fennmaradt adatok szerint a szántóföldi gazdálkodás súlya meghaladta az állattenyésztés fontosságát. A

tenyésztett állatok közül a disznó, a juh, a ló és a szarvasmarha volt a legelterjedtebb.
A lótartás igen nagy befektetést igénylő vállalkozásnak számított így igásállat- ként inkább a szarvasmarhát
használtak. A földművelés és az állattartás mellett Európa erdeinek kihasználása területenként változó módon,
de minden bizonnyal döntő mértékben járult hozzá a létfenntartás biztosításához. A vadászat és a halászat
mellett az erdőkből származó táplálékként is felhasználható javak összegyűjtése, valamint a méhészkedés is igen
fontos volt. Néhány forrás (Capitulare de villis, Sankt Gallen-i alaprajz) beszámol a Karoling-kori zöldség- és
gyógynövénykertek meglepő változatosságáról is. Bár ezek a szövegek inkább az ideálisnak tekintett, mint a
valóságos állapotot idézik, mégis sokat elárul a korban nyilvánvalóan ismert többtucatnyi különleges növény
ismerete és termesztése.
3.2. Kézműves és ipari termelés

A Karoling-kori ipari termelés feltételeinek és körülményeinek a felvázolásához ismét a királyi és egyházi
nagybirtokok gazdálkodásához kell visszanyúlni. A nagybirtokok tevékenysége nem korlátozódott a
mezőgazdasági termelésre, hanem ezek egyszersmind az iparcikkek előállításának bázisát is jelentették. A
Capitulare de villis számos pontja tanúskodik arról, hogy milyen sokféle és milyen célú volt ez a termelés. Az
előírás szerint a birtok feladata volt az agrártermékek biztosításán felül számos ruhanemű, fegyverfajta,
szerszám és jó néhány más fából, illetve fémből készült eszköz előállítása. A több forrásból is ismert gynaecea,
a nők munkahelye volt a textíliák előállításának a fő helyszíne. A gyapjúból készülő anyagok fontosságát
mutatja, hogy a fríz és a németalföldi partvidékről származó gyapjú a birodalom belső területeire is eljutott.
Híres az úgynevezett pallia Fresonica, amely fríz területeken készített posztó volt. Ebből küldött Nagy Károly
ajándékot Hárun ar-Rasíd abbaszida kalifának, ezt dicsérte Jámbor Lajoshoz írt költeményében Ermoldus Ni-
gellus is.
111
A királyi birtokok jelentős feladatai közé tartozott az uralkodó hadserege számára az anyagi utánpótlás
biztosítása. Készítettek ott fegyvereket, lószerszámokat, kocsikat. Ezt azt tette lehetővé, hogy a birtokon a
legváltozatosabb szakmákhoz értő mesteremberek is éltek. A fémmegmunkálás különböző formáiról szintén
tudunk a királyi és egyházi birtokokról. Az itt élő, egyes specializált feladatokat ellátó népek kötelezettségei
közé tartozott megadott mennyiségű feldolgozott, vagy nyersvas beszolgáltatása. Ez nyilvánvalóan feltételezi a
bányaművelés helyi körülményektől függő jelenlétét is. A királyi birtokok hálózata jelentette azt a bázist,
amelynek segítségével a frank hadsereg felszerelésének és utánpótlásának biztosítása lehetséges volt.
A Karoling területek üveg- és kerámiaipara főleg régészeti leletek alapján ismert. Az olyan ismert központok,
mint például a Köln közelében lévő Badorf agyagedényei egészen Angliáig eljutottak.
A só előállítását és forgalmát nem lehet kihagyni a kora középkori gazdálkodás áttekintése során. Olyan cikkről
van szó ugyanis, amely a természeti viszonyok miatt nem mindenütt található meg, a kontinensnek csak kevés
területe alkalmas a sóbányászatra, illetve a sólepárlásra. Ugyanakkor a só, lévén szinte nélkülözhetetlen
fogyasztási cikk, mindenütt keresett volt. Ezért nem meglepő, hogy már a Karoling időszakban számos helyről
vannak adataink a sónyerés különböző módjairól. A prü- mi apátság az alárendeltségében élőktől jutott sóhoz,
amelyet a szállítási szolgálatra kötelezett embereivel vitetett az apátság központjába.
A sólepárlás elsősorban a nagyobb folyótorkolatok közelében folyt, így például a Loire, a Szajna és a Schelde
torkolatánál. A velencei lagúnák IX. századi sólepárlása és a só továbbítása nagyban hozzájárult a város
jelentőségének növekedéséhez. A reichenhalli és a Salzkammergut vidékén lévő sóbányák termelése szintén
ismert már a Karoling időszakból is.
3.3. Kereskedelem
A kora középkori kereskedelemről szólva hangsúlyozni kell, hogy a kereskedelem, tehát a pénz vagy más
ellenszolgáltatás átengedése mellett végbemenő árucsere ekkor szorosan összekapcsolódott a
zsákmányszerzéssel és a fosztogatással. A megszerezni kívánt árukhoz való hozzájutás egyik lehetséges útja
volt a kereskedelem is, abban az esetben, ha ez előnyösebbnek látszott, kevesebb kockázatot jelentett, vagy
egyszerűen olcsóbb volt, mint egy zsákmányszerző hadjárat. A gyakran zsákmányolás és a kereskedelem útján
szerzett „szállítmányoknak” egészen hasonló volt az „áruösszetétele”.
Mivel az uralkodói és egyházi nagybirtok meghatározó szerepet játszott a Karo- ling-kor gazdasági életében, a
mezőgazdasági termelésben éppúgy, mint az ipari tevékenységben, így a kereskedelem és az árucsere maga is
erősen függött a nagybirtokoktól, annak központosító és újraelosztó szerepétől. Ezeket a nagybirtokokat nem
szemlélhetjük csupán önellátásra berendezkedő egységekként. Többek között a Capitulare de villisből, illetve
számos polyptichonból is kiderül, hogy a nagybirtokok élénk, sok esetben kereskedelmi jellegű kapcsolatban
álltak a környezetükkel. A helyi fogyasztás után megmaradó többletet az uradalom emberei
munkakötelezettségük alapján (angariae) elszállították a birtokközpontba, az uralkodói palotába, az egyházi
központba vagy eladták a helyi piacokon. Hasonlóképp, azokat az árukat, amelyek nem teremtek meg helyben, a
piacokon igyekeztek megvásárolni. Elsősorban a specializáltabb, nem mindenütt elérhető áruk váltak
kereskedelmi árucikké, ez kevésbé jellemző az olyan terményekre (pl. gabona), amelyek a birodalom egész
területén rendelkezésre álltak. Míg korábban elsősorban a városi központokban alakultak ki a piacok, addig a
VIII-IX. században létrejövő új kereskedelmi gócpontok általában egyházi birtokokon, illetve nagyobb egyházi,
szerzetesi központok mellett voltak. Ahol azonban a korábbi időszakban a városok és az ezekhez kapcsolódó
gazdasági funkciók kevésbé hanyatlottak le, elsősorban Észak-Itáliában és Dél- Galliában, ott a kereskedelem is
inkább a városokhoz kötődő tevékenységként maradt fenn.
112
7. A távolsági kereskedelem
A helyi piacokon jellemzően a mindennapi élet szükséges cikkeit forgalmazták, így ezeknek a piacoknak a
jelentősége is csak egy szűkebb régióra terjedt ki. Voltak ugyanakkor olyan cikkek is, melyek a távolsági
kereskedelem jellemző árui közé tartoztak.
Milyen áruk cseréltek gazdát ebben a távolsági forgalomban és kik voltak a kereskedők, akik a kapcsolatokat
működtették? Az áruk jellemzően a luxuscikkek köréből kerültek ki. Értékes textíliák, bor, só, rabszolgák,
nemesfém tette ki a forgalom javát. A sok helyen termő szőlőből elsősorban a nagyobb, hajózható folyók
mentén készült bor válhatott fontos árucikké. A rajnai vagy a Mosel vidékéről származó borok eljutottak a
Párizs melletti Saint-Denis vásárára, sőt Angliába is. Azon agyagedények töredékei, melyek jellemzően a rajnai
borok szállítására szolgáltak, számos angliai ásatáson kerültek elő. Ermoldus Nigellus, Jámbor Lajos kortársa
például sokat idézett költeményében írt arról, hogy milyen előnyös a fríz és más tengerjáró kereskedőknek
eladni a Rajna mentén termett bort, hiszen így tudnak az ott élők is drága, külföldi árukhoz jutni.
A textíliák közül nyilvánvalóan csak a legdrágább, luxuscikknek számító anyagok kerülhettek be a távolsági
kereskedelem körforgásába. A rabszolga-kereskedelem a kora középkori árucsere egyik speciális, de igencsak
fontos ágát jelenti. Európai rabszolgákat elsősorban Keleten, illetve az Ibériai-félsziget arab fennhatóság alatt
lévő területein lehetett eladni, de a Földközi-tenger medencéjében szinte mindenütt piacot lehetett találni ennek
az „árunak”. Mivel a kereszténység tiltotta a rabszolgák adásvételét, ezért a rabszolga-kereskedelem a zsidó,
illetve a mohamedán kereskedők „szakterületévé” vált. A rabszolgák főleg a germán és szláv területekről
származtak, de jelentős számú rabszolga került a kontinensre Angliából is.
A Frank Birodalomban a kereskedelmi központok elsősorban az északi és középső területeken erősödtek meg,
mivel a Földközi-tenger partvidékén vagy az ahhoz közel fekvő piacokat az arab portyák folyamatosan
veszélyeztették. Fontos kereskedelmi cserehelyek alakultak ki a birodalom határvidékein, amelyek a távolsági
kereskedelem és az uralkodói vámszedés céljait egyszerre szolgálták. Érdekes dokumentum a Duna mai
113
ausztriai szakaszának hajózásáról, jellemző áruiról, és kereskedőiről a X. század elején keletkezett raffelstetteni
vámjegyzék.
A birodalom északnyugati részén, az atlanti partvidéken lévő Quentovic forgalma elsősorban az Angliával való
összeköttetés céljait szolgálta. Ezt a kikötőt éppúgy használták a kereskedők, mint a zarándokok. Quentovic már
a VII. században ismert volt, de a X. század folyamán olyannyira elpusztult, hogy még a helyéről is viták
folynak. A Rajna torkolatvidékén fekvő Dorestad (Durstede) szintén a frank területek észak felé irányuló
kereskedelmi forgalmát szolgálta.
Az északi forgalom kulcsfontosságú csomópontjai közé tartozott még Haithabu (Hedeby) is. A Jütland-félsziget
délkeleti felén a Schlei folyó torkolatánál fekvő kikötő a VIII-X. század között a Skandinávia felé irányuló
kereskedelem támaszpontja volt, de a frank területekről kiinduló, majd az északról jövő támadások csapásaitól
még a közelében húzódó danewerk nevű erődrendszer se tudta megvédeni, és így a X. század végére
jelentőségét vesztve elpusztult.
A La Manche-csatorna és az Északi-tenger hajózását és kereskedelmét a VIII-IX. században a szászok és a

frízek tartották a kezükben. A frízek a Rajna torkolatvidékétől északra fekvő területről kiindulva a tengereken
Angliától Skandináviáig hajózva fontos szerepet játszottak az északi forgalomban. Eljutottak egészen a mai
Svédország keleti partvidékén fekvő Birkába is. Az Északi-tengerbe ömlő folyókon felhajózva pedig a
szárazföldön is fríz telepek alakultak ki, többek között Xantenben, Duisburgban, Kölnben, de például
Londonban és más városokban is. A frízek jellemző árui között a rabszolgák mellett megtalálhatók voltak a
textíliák (elsősorban a posztó), a fémáruk és a rajnai bor. A IX. század folyamán azonban az északról jövő
támadások elérték a frízek területeit is, így ekkor a fríz kereskedelem jelentősége csökkent és kedvelt kikötőiket,
mint Quentovicot is, kénytelenek voltak feladni.
A kereskedők között különleges szerepe volt a zsidóknak. Ok egyrészt a keleti áruk kereskedelmében játszottak
fontos szerepet, másrészt a rabszolga-kereskedelem jó része is rajtuk keresztül bonyolódott. Agobard, Lyon
érseke éppen emiatt ítélte el őket, mondván, hogy keresztény rabszolgákat adnak el az Ibériai-félszigeten élő
araboknak. A zsidó kereskedők Nagy Károly korában uralkodói védelmet élveztek, a birodalom számos
városában éltek erős zsidó közösségek külön negyedekben. Ezek természetesen szoros kapcsolatokkal
rendelkeztek a bizánci, arab és kazár fennhatóság alatti területeken élő zsidókkal és ezeket az összeköttetéseket
fel is használták a kereskedelmi kapcsolatok érdekében. így jött létre a „raddanita kereskedelem”
országhatárokon átívelő hálózata, amelyről a legrészletesebben Ibn Hor- dadbeh számolt be a IX. század
közepén.
A kereskedelemtől elválaszthatatlan a hitel és a kamatszedés kérdése. Az egyházi előírások alapján magának a

kereskedelmi tevékenységnek a létjogosultsága is megkérdőjelezhető volt, de a kamatszedés és az uzsora
különösképp elítélendő volt. A Karoling uralkodók számos olyan rendelkezést hoztak, amelyek a minden
korábbi tiltás ellenére is létező gyakorlatot igyekeztek megváltoztatni.
3.4. Pénzügyek
A Meroving-korszak igencsak korlátozott pénzforgalma az aranyvaluta továbbélésén, illetve a bizánci császári
pénz jelenlétén nyugodott. Ahogy a Meroving-dinasztia hatalma hanyatlott, úgy romlott a frank aranypénz
minősége és a pénzforgalomban egyre inkább az ezüstdénár vált fontossá. Míg a Mediterráneumban továbbra is
az arany maradt a meghatározó valuta, addig az Alpoktól északra, ahol az aranyutánpótlás nem volt biztosítva,
egyre inkább az ezüstdénárra tevődött át a hangsúly. Nagy Károly császárrá koronázása után se tért vissza az
aranypénzveréshez, az egész időszak pénzverésében az ezüstdénárok szerepe volt a meghatározó. Jámbor Lajos
alatt átmenetileg ugyan felbukkan a római mintára vert arany solidus is, de ez nem alakította át a birodalom
pénzforgalmát. Az ezüstvaluta használatát több ok is indokolta. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a csekély volumenű
pénzforgalom nem, vagy csak kevéssé tette szükségessé a nagyobb tranzakciók lebonyolítására hivatott
aranyvalutát. Az ezüstdénár megtartása egyszersmind a frank hagyományokhoz való ragaszkodás kifejezését is
jelentette. Ugyanakkor Nagy Károly alatt stabilizálódott a frank pénzrendszer. A dénár súlya és ezüsttartalma is
megnőtt és bevezették a féldénáros érmét is. Az uralkodó rendelkezésében rögzítette a solidus és a dénár
átváltási arányát, (12 dénár = 1 solidus, 20 solidus = 1 római libra, az utóbbi kettő kizárólag mint számítási
egység szerepelt).
A kereskedelem uralkodói irányítása szempontjából igen fontos volt a pénzverés és a vámpolitika

meghatározása. A birodalmi célok eléréséhez, az egységesítés eléréséhez ezek nem nélkülözhető lépések voltak.
Kis Pipin már 755-ben meghatározta a pénzverés módját. A birodalom különböző pontjain működő pénzverdék
termelését igyekeztek egységesíteni, sőt 806-ban Nagy Károly a pénzverés egy helyre való koncentrálása
114
érdekében hozott rendelkezést. Azonban az, hogy az ilyen és ehhez hasonló rendelkezések számos alkalommal
ismétlődnek a Karoling capitularékban, mutatja, hogy ezeknek az intézkedéseknek nem volt azonnali foganatja.
A pénzverés joga és jövedelme azonban Nagy Károly korában a lényeges uralkodói kiváltságok közé tartozott.
4. Sz. Jónás Ilona – KAROLING ÁLLAM, EGYHÁZ ÉS

KULTÚRA
714-től, Martel Károly hatalomra kerülésétől 888-ig, Vastag Károly császár leváltásáig tartó időszak két
periódust foglal magában, egy kb. 822-ig tartó felfelé ívelő szakaszt, amely egy egységes nyugati keresztény
civilizáció elemeit építette ki és egy hanyatló szakaszt, melyben a bomlasztó erők nyomására, a birodalom
szétesett.
A korszak legfontosabb forrásai a történetírók – Flodoard, Einhard, Nithard, Ermoldus Nigellus – munkáin kívül
az udvar, illetve az úgynevezett Karoling reneszánsz kiemelkedő személyiségeinek – Alcuin, Agobard, Paulus
Diaconus, Jonas d'Orléans, Hrabanus Maurus, Sedulius Scotus, Walafrid Strabo, Hincmar stb. – írásai, továbbá
az uralkodók rendeletei az úgynevezett capitulárék.
4.1. Az utolsó Merovingok

A frank részkirályságok rivalizálásai, a területi osztozkodásból eredő konfliktusok, s az 573-613-ig tartó
belháború rendkívüli mértékben meggyengítették a Meroving királyok tekintélyét, ugyanakkor megnövelték az
egyházi és a világi arisztokrácia hatalmát éppúgy, mint az egyes régiók önállósulási törekvéseit.
Sigibert, Austrasia királya Brunhildát, Chilperich, Neustria királya pedig ennek húgát, Galasuintát, a nyugati gót
király, Athanagild leányát vette feleségül. 573- ban Chilperich ágyasa, Fredegunda megölette féltékenységből
Galasuintát, s ez elindítója lett a 40 évig tartó vendettának a két király között. Mindkét fél engedményekkel,
kiváltságokkal, adományokkal igyekezett híveinek körét növelni. 575-ben Sigi- bert megölése, majd 584-ben
Chilperich halála – akit Tours-i Gergely „a mi időnk Nérójának és Heródesének” nevezett, sem vetett véget a
háborúskodásnak. A két királynő, Brunhilda és Fredegunda folytatták a vendettát. 597-ben meghalt Frede-
gunda. Brunhilda fia, majd unokája nevében hatalma megtartásáért harcolt, szembekerülve saját austrasiai
főuraival. 613-ban Burgundiában II. Chlothar, Neustria királya elfogta, és barbár kegyetlenséggel kivégeztette.
A dráma ezzel véget ért, II. Chlothar immár egyedüli feje lett a részkirályságoknak, de tényleges hatalommal
nem rendelkezett, sem az egyházi, sem a világi arisztokrácia felett. Kénytelen volt megerősíteni funkcióikban
Austrasia, Burgundia, és Neustria majordomusait, 614- ben a párizsi zsinat kimondta a püspökválasztás
függetlenségét és mentességüket a királyi bíróság hatáskörétől. 616-ban a burgund nemzetségi arisztokrácia
(fara) számára adott jelentős kedvezményeket.
Utóda, I. Dagobert (629-639) az utolsó Meroving, aki még valóban uralkodott. Utána tehetetlen, vagy
gyermekkirályok nevében a majordomusok gyakorolták a tényleges hatalmat.
4.2. A majordomusok uralma

A királyság adminisztrációjának irányítása a majordomus feladata volt. O felelt az udvar ellátásáért, az általános
rendért, bírósága a legfőbb ítélőszék volt, a királyi kíséret (leudes, antrustiones) feje. Főszerepe az
adminisztrációban és a hadvezetésben 550-től fokozatosan növekedett, s 613 után kizárólagos lett.
Austrasiában Landeni Pipin majordomus és Arnulf metzi püspök, a Karolingok ősei birtokolták a hatalmat a
belső harcok alatt. 640-ben Pipin fia, Grimoald foglalta el apja hivatalát III. Sigibert névleges uralma alatt, majd
a király halála után saját kiskorú fiát emelte trónra, s nevében még 7 évig kormányozta Austrasiát. Végül
neustriai riválisa fogságba ejtette, Párizsban, ahol 622-ben meghalt.
Neustriában Dagobert halála után özvegye, Bathild királynő, az egyház pártfogója (jelentősen gazdagította a
Saint-Denis apátságot) lemondott a régensségről és visszavonult az általa alapított chelles-i monostorba, ahol
szent életet élt. A hatalmat Ebroin majordomus gyakorolta. Arra törekedett, hogy főhatalmát a részkirályságok
felett is kiterjessze. Az egymással is rivalizáló burgundiai nemesség megpróbálta függetlenségét visszaszerezni.
Ebroin erőszakos, kemény politikája kiváltotta az austrasiai palota oppozícióját is. Az ellenállást Heristali Pipin
Landeni Pipin és a metzi Arnulf leszármazottja vezette. 680-ban egyik intendánsa megölte Ebroint. Austrasia és
Neustria között Szent Ouen roueni püspök közvetítésével létrejött béke, nem volt tartós. 687-ben Heristali Pipin
Tertrynél aratott győzelme Austrasia győzelmét jelentette Neustria fölött.
115
Míg Neustria Párizs városával a Merovingok gyökere és hatalmi központja volt, addig Austrasia a döntően
germán népességével a határvédelmet, a katonai bázist alkotta. Mikor eléggé erős lett, nem fogadta el többé
Neustria főhatalmát. A neustriai palota összeomlásával a Meroving dinasztia is semmivé vált. Igaz, Austrasia
majordomusai továbbra is a Párizsban székelő Meroving-királyok nevében rendelkeztek, de ezek valójában
bábfigurák voltak a kezükben.
Heristali Pipin sikerrel harcolt a pogány frízek ellen és több hadjáratot vezetett az alemannok és bajorok
lázadásainak letörésére. A szétdarabolódott Aquitániában ugyan nem sikerült hatalmát elfogadtatni, de bizonyos
fokig előkészítette utódai számára az utat.
4.3. Martel Károly (714–741)

Apja örökében az új majordomusnak egyaránt szembe kellett néznie a belső anarchiával és a külső
támadásokkal. Keleten több sikeres hadjárat eredményeként visz- szaállította a frank fennhatóságot az
alemannok és a bajorok felett, Északon harcolt a frízek és a szászok ellen, visszaverte a függetlenségre törő
Aquitánia hercegével, Odóval szövetséges neustriai majordomus lázadását. 731-ben Aquitániai expedíciója
ugyan nem járt sikerrel, de végül Odo, aki tíz éven át harcolt a betörő arabokkal, maga kérte Martel Károly
segítségét, aki 732-ben Poitiers-nél legyőzte Abd al-Rah- mánt. Károly győzelme megállította az arab
előretörést Galliában és lehetőséget nyújtott Aquitánia alávetésére, jóllehet még 739 és 741 között több helyi
felkeléssel kellett számolnia.
Martel Károly keményen lépett fel a hatalma ellen lázadókkal és azokkal szemben, akik megtagadták
hozzájárulásukat hadjárataihoz. Nem hozott ugyan rendelkezést az egyházi birtokok szekularizációjáról, de nem
habozott azokat – akár önkényesen is – elvenni, ha erre alkalom adódott. Hadjárataihoz ugyanis lovas katonákra
volt szüksége, s ezek számát az egyháztól elvett birtokok adományozásával tudta sikeresen megnövelni. A
birtokot katonai szolgálat fejében, feltételes használatra (in beneficio) adta katonáinak.
Valójában szuverén módon uralkodott, bár majordomus címen adott ki rendeleteket, hozott ítéletet. 737-ben, IV.
Theoderich halála után azonban nem emelt trónra újabb királyt Neustriában. Mikor III. Gergely pápa a
longobárdok ellen segítségét kérte, levelében (739-ben és 740-ben) Károlyt subregulusnak címezte.
741-ben, halála előtt örökségét valóságos uralkodóként felosztotta két fia, Carlo- man és Pipin között, akik a
hatalmat Austrasia, illetve Neustria majordomusa címeken gyakorolták. Együtt vonultak a hűséget megtagadó
Aquitánia (742), az alemannok (743 és 744) és a bajor herceg ellen (744). Hadjáratokat vezettek a szászok
földjére. Ezek a hadjáratok Germániában összekapcsolódtak a pogány lakosság megtérítésével.
4.4. Térítések
A missziósok angolszász területről érkező szerzetesek voltak. Kiemelkedő szerepe volt Szent Bonifácnak.
Eredeti nevén Winfrid, az exeteri majd nutslingi apátságban nevelkedett. 716-ban érkezett a kontinensre, hogy
életét a pogány lakosság térítésének szentelje. Martel Károly támogatásával Hessenben és Türingiában térített.
Levelezése valóságos kincsesbánya a germániai misszió történetéhez (Bonifatius: Epistolae). Majd minden
levelében megköszönte a küldött kéziratokat, egyházi felszereléseket és további könyveket, Szentírás-szöveget,
misekönyvet, Beda írásait kérte. 722-ben II. Gergely pápa missziós püspökké szentelte, 732-ben III. Gergely
érsekké tette. A megtérített területen püspökségeket és kolostorokat alapított (Bu- raburg, Würzburg, Eichstadt,
Erfurt). 735-ben Odilo herceg kérésére Bajorországban négy püspökséget szervezett: Salzburg, Freising,
Regensburg és Passau. Több monostort alapított, köztük a leghíresebb Fulda, melynek első apátja, tanítványa
Sturmius lett. 742-ben Carloman kérésére hozzákezdett a frank egyház megreformálásához. 745-ben Mainzban
állította fel érseki székhelyét, mely Germánia egyházi metropolisa lett. Bonifác 755-ben Dokkumban, térítőútja
során társaival együtt mártíromságot szenvedett.
4.5. Kis Pipin (751–768)

747-ben Carloman lemondott a hatalomról és visszavonult Montecassino kolostorába. Pipin 750-ben
kedvezőnek látta, hogy felvegye a királyi címet. 751-ben, miután a frank nemesség királlyá választotta,
Soissons-ban – bibliai példára, miként Sámuel Sault – Bonifác ünnepélyesen felkente. A felkenéssel a
dinasztiaváltás természetfölötti megerősítést nyert. Pipin tekintélyét növelte a pápa támogatása is. Mikor II.
István pápa 754-ben Frankföldre érkezett, hogy a longobárdok ellen segítséget kérjen, az új király Ponthionban
emlékezetre méltóan fogadta: gyalogosan vezette a pápa lovát mint fegyverhordozója. A pápa Pipint és két fiát
Saint-Denis- ben ünnepélyes szertartás keretében ismét felkente, s patricius Romanorum címmel ruházta fel, ami
116
a pápaság és az egyház védelmezésének kötelezettségét is jelentette. Pipin új feladatának megfelelően 755-ben

hadjáratot vezetett Itáliába. Pávia ostroma után Aistulf longobárd király ígéretet tett, hogy átadja a pápának
Ravennát és az exarchátus területét, amely ettől kezdve a római ducatusszal együtt a pápa birtoka lett
(Respublica Romanorum). Pipin itáliai hadjárata után érintkezésbe lépett a bizánci császárral (V. Konstantin),
jóllehet a frankok itáliai hódításai és a bizánci képromboló politika nem kedvezett a jó kapcsolat fenntartásnak.
Pipin Septimániában sikerrel foglalta vissza 759-ben az arabok által birtokba vett városokat. 768-ban, a herceg
halála után közvetlen uralma alá vette Aquitániát, amelynek irányítására frank grófokat nevezett ki. Saintes-ben
kiadott capituláré- jában biztosította a hercegség saját törvénykezését, helyreállította az egyházakat, visszaadta
az egyházi földeket, de a püspökök, apátok és a papok számára előírta a szabályos életmód követését.
Északon folytatódtak a hadjáratok Hessenben és Türingiában. 753-ban a Weserig hódított, 768-ban a szászokat
adó fizetésére (évi 300 ló) kötelezte. 757-ben III. Ta- sziló bajor herceg hűséget fogadott Pipinnek, segítette
itáliai és aquitániai hadjáratában, a bajor egyházszervezés is a frank érdekeknek kedvezett, de a határterületen a
frank fennhatóság megtartása nehéz volt, Pipin uralkodásának végén a herceg egyre kevesebb lojalitást
tanúsított.
4.6. Nagy Károly (768–814)

Mikor Pipin 768-ban rövid betegség után meghalt, fiai, Károly és Carloman osztoztak a királyságán. Egy ideig
az özvegy királyné, Bertrade befolyást gyakorolt fiai politikájára. A frankok és a longobárdok közti béke
érdekében Bertrade személyesen ment Páviába, hogy fia, Károly számára eljegyezze a longobárd Desiderius
lányát s Gizellát, Károly húgát pedig Adalgis longobárd királyfival házasítsa össze. A kettős házasság
egybeesett Carloman érdekeivel, akinek királysága szomszédos volt a lon- gobárdokéval, de kevéssé tetszett a
pápának, aki veszélyesnek tartotta a frank-lon- gobárd szövetség létrejöttét.
771-ben meghalt Carloman, s udvarának nagyjai elismerték Károlyt a frank királyság egész területe fölött
egyedüli uralkodónak. Carloman özvegye ekkor két kiskorú fiával Desiderius udvarában keresett oltalmat.
Károly még ebben az évben elvált longobárd feleségétől, s helyébe az alemann Hildegardot tette királynővé,
akitől fiai születtek. 783-ban Hildegard halálát Paulus Diaconus sírverse szerint siratták a frankok, a szvébek, a
germánok, a bretonok és az írek. Károly harmadik felesége, Fastrada halála után (794) Liutgardot vette nőül, aki
800-ban halt meg Tours-ban. Alcuin igen szép versben búcsúzott tőle. Károly ezután nem házasodott többé, de
ágyasaitól még születtek gyermekei.
117
8. Nagy Károly birodalma
4.7. A Frank Birodalom kiépítése, Nagy Károly háborúi

„A frank királyságot, amelyet pedig már atyja után is kiterjedt és erős államként vett át, oly jelentősen
megnövelte, hogy terjedelme megkétszereződött” (Einhard). Nagy Károly a szabad frankok katonai erejére
támaszkodva, szinte évenként vezetett hadjáratokat. A hadi zsákmányból ajándékokkal, a meghódított
területekből birtokadományokkal biztosította alattvalói hűségét, tekintélyét pedig a rendelkezésére álló
fegyveres erő garantálta.
118
769-ben aquitániai győzelme után a hercegséget végleg hatalma alá vonta. Kormányzatát frank grófokra bízta, a
püspökségeket megbízható személyekkel töltötte be. A függetlenségükre és gall-római kultúrájukra büszke
aquitániaiak megnyerésére, itt született fiát, az egyéves Lajost, Aquitánia királyává nevezte ki. (A régió
Aquitánián kívül a Pireneusoktól északra fekvő Gascogne-t és Septimaniát is magába foglalta).
Itáliai hadjáratára Desiderius longobárd királynak a pápai területet érintő terjeszkedése adott indokot. A korábbi
frank-longobárd szövetség már 771-ben megromlott. A pápa kérésére Károly 773-ban átkelt az Alpokon.
Elfoglalta Veronát, majd hosszú ostrom után a székvárost, Páviát is bevette és felvette a longobárdok királya
címet (Carolus, gratia Dei rex Francorum et Langobardorum atque Patricius Romanorum). A lázadó longobárd
hercegségeket leverte, Friault frank őrgrófsággá alakította. Lombardia kormányzását, katonai és a diplomáciai
ügyek intézését kiskorú fia, Pipin nevében frank missusokra bízta, de belső dolgaikat a longobárdok maguk
intézték. Rómában a lakosság hűségesküt tett Károlynak, aki ezután bíráskodott és pénzt veretett. Ugyanakkor
tisztelettel viseltetett a pápa iránt, leveleket, ajándékokat küldött számára. A pápa viszonzásul mozaikokat és
márványt szállíttatott az uralkodó épülő aacheni palotájához, s őrködött azon, hogy Itália püspökei elismerjék
Károly autoritását.
768-ban a Bagdadban székelő Abbászida kalifa ajándékot küldött a frank királynak, jelezve szövetségesi
szándékát a hispániai Omajjád uralkodó ellenében. 770 és 778 között az Omajjád Abd al-Rahman fellépett a
bagdadi kalifák hívei ellen, akik Károly segítségét kérték. A Hispániába bevonult frank sereg, miután bevette
Hues- cát, Barcelonát és Geronát, visszafordult észak felé és lerombolta Pamplonát. A város lakói, a harcias
baszkok a fősereg elvonulása után a Pireneusok szűk völgyében, Roncesvalles-nál bosszúból az utolsó szálig
lemészárolták az utóvédcsapatot (778. augusztus). Ez az esemény adta a Roland ének történeti magját. 785 és
790 között Vilmos, toulouse-i gróf (a későbbi Guillaume d’Orange hőse) szervezte az ellenállást, és fokozatosan
kiépült a Pireneusok déli oldalán egy védelmi vonal. 798-ban a kis asturiai királyság csatlakozott a frankokhoz.
800 után Vilmos elfoglalta Barcelonát, s a 809 és 815 közti hadjáratok eredményeként szerveződött a Spanyol
Mark (a majdani Katalónia). Vilmos élete végén visszavonult az általa alapított geronai apátságba, később
szentként tisztelték.
„Nem volt egyetlen hadjárat sem, amely hosszabban és kíméletlenebbül, a frankok népére nehezebb
körülmények között folyt volna, mint a szászok elleni háborúk” (Einhard). Az angolszászok és a korai frankok
nyelvi rokonságához tartozó szászok törzsi csoportokban éltek. Az Ems völgyében a teutoburgi erdőig a
vesztfáliai, a Weser mentén az angari, a Harz-hegység és az Elba között az osztfáliai, az Elba és Eider folyók
között a nordalbingeni törzsek laktak, s erdei földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A frank területek
elleni gyakori betöréseiket Martel
Károly óta több büntetőhadjárat is követte. A frankok által meghódított területeken és a még meg nem hódított
részeken is folyt az angolszász, fríz és bajor térítők tevékenysége. A Szent Bonifác által alapított fuldai kolostor
feladata volt a jövendő missziósok képzése, akik a kereszténység egyfajta előőrsét jelentették Germániában. A
függetlenségüket féltő szászok ellenségesen viselkedtek a missziósokkal. Lerombolták a keresztény
templomokat és megölték a szerzeteseket.
Nagy Károly első hadjáratát 772-ben indította a Hessenben dúló szászok ellen, majd 774-ben egy újabb
expedíciót indított. 775-ben Quierzy villájában készítette elő a szászok teljes alávetését és megtérítését célzó
nagy vállalkozását. A tavasztól őszig tartó hadjáratok során a Weserig jutott el, alávetette az angari, a vesztfáliai
és osztfáliai törzseket, frank garnizonokat állítva fel a meghódított területen. 776-ban a felkelt szászok ellen
újabb háborút indított, s a következő nyáron Paderbornban tartott gyűlésen megszervezte a Szász Markot,
missziós körzeteket hozott létre, Fulda, Fritzlar és Hersfeld központtal. 778-ban a vesztfáliai Widukind
vezetésével újabb felkelés tört ki, mely szétszórta az ellene küldött frank sereget. 780-ban Károly személyesen
vonult a felkelők ellen s egészen az Elbáig jutott el. 782-ben Lip- pespringben tartott gyűlést, ahol dán és avar
követségeket is fogadott. Az északi szász területet grófságokra osztotta, a grófi hivatalt viselők között előkelő
szászok is voltak. A dán földre menekült Widukind visszatért és a felkelők élére állt, súlyos veszteséget okozva
az ellene küldött frankoknak. Károly kegyetlen megtorló hadjárattal válaszolt, Werdennél 4500 szászt lefejeztek
és nagyszámú foglyot vittek magukkal. Még ugyanebben az évben kiadta Károly a szász capitularét,
(Capitulatio de partibus Saxoniae) amelyben a lakosságot a frank grófok alá vetette, megtiltotta a szászok
gyűléseit, szigorúan büntetett minden szembenállást a király rendelkezésével, a keresztény missziósokkal. A
lakosságot eskütételre és megkeresztelkedésre kötelezte. Halálbüntetés járt klerikus, szerzetes vagy pap
megöléséért, templomból való lopásért, pogány szertartásért. 785-ben Widukind is meghódolt és megkeresz-
telkedett. A szász területek beépültek a frank királyságba. A 785-ben kiadott Lex Saxonum, szász törvény
szerint az ítélkezést a frank grófok végezték, a törvény négy társadalmi csoportot különböztetett meg, a
nemeseket, a szabadokat, a felszabadí- tottakat és a rabszolgákat. 789-től 797-ig még több felkelésre és
konfliktusra került sor, a szászok és a frankok között, Nagy Károly az asszimilációt lakosságcserével is
119
igyekezett megerősíteni. Szászok ezreit telepítette frank területre, s helyüket frankok foglalták el. 797-ben végül
a Capitulatiót a békésebb és jóval enyhébb Capitulare Saxo- nicum váltotta fel. 787-ben került sor Bréma
alapítására, mely 805-től püspöki székhely lett, Liutger, a frízek és a vesztfáliaiak térítője alapította Münstert. Új
püspökségeket szerveztek Paderbornban, Werdenben, Mindenben és Osnabrückben.
A bajor herceg, III. Tasziló felesége, Liutberga révén, aki Desiderius király húga volt, longobárdbarát politikát
folytatott, anélkül, hogy felmondta volna a frank uralkodó iránti hűséget. Regensburgban fényes udvart tartott és
hercegségét mint önálló királyságot kormányozta. Nagy Károly 781-ben Wormsba hívta és a hűségeskü
megújítására kötelezte. Tasziló nem ajánlotta fel segítségét a szász hadjáratok idején s 785-ben egy konfliktus
során megöltek a bajor határon egy frank grófot. A herceg ekkor Arno, salzburgi püspököt Rómába küldte, hogy
a pápa közvetítését kérje közte és Károly között. Adorján pápa azonban a frank uralkodónak való
engedelmességre intette a herceget, s ellenkezés esetén kiközösítéssel fenyegette. 787- ben, amikor Nagy Károly
Szászföldön legyőzte Widukindot, Arichist pedig Bene- ventóban, Taszilót ismét Wormsba hívta, aki
megtagadta az engedelmességet. Károly ekkor három sereget indított a hercegség elfoglalására. A sereg
Augsburgig nyomult. Tasziló nem rendelkezett megfelelő haderővel, csupán gyalogosai voltak, így nem nyitott
harcot, hanem térden állva tett újabb esküt Lech mezején az uralkodónak, aki túszként magával vitte a herceg
fiát és örökösét. A megalázó szertartás után, részben felesége biztatására frankellenes szövetségre lépett az
avarokkal és a görögökkel. Miután Károly értesült a tervről, Taszilót Ingelheimben egy nagyszámú frank, bajor,
longobárd és szász összetételű bíróság árulásért halálra ítélte, de Károly kegyelemből Jumiege kolostorába
záratta, feleségét, két leányát és két fiát szintén kolostorba küldte. 794-ben Taszilónak még egyszer meg kellett
jelennie Worms- ban, immár szerzetesi öltözetben, ahol ünnepélyesen lemondott hercegsége minden jogáról.
Birtoka a frank uralkodó dominiuma lett. Károly nem nevezett ki új herceget, felesége bátyját, Geroldot tette
meg kormányzóvá. Gerold halála után is frank elöljárók igazgatták a hercegséget, de megmaradt a régi bajor
szokásjog (Lex Baiu- wariorum). A frank hódítás után megindult az alemannok kolonizációja, a szláv etnikumú
lakosság a szűk völgyek és hegyek közé szorult vissza. 798-ban Salzburg a bajor egyház fölött érseki autoritást
kapott. A bajor egyház vezetői és kolostorainak apátjai a Karoling udvar művelt elitjéből kerültek ki. A Bajor
Mark az avarok elleni védelmet szolgálta.
A 788-tól kezdődő avar háborúk eleinte csupán védekező jellegűek voltak. 791- ben Nagy Károly nagyszabású
hadjáratot szervezett ellenük. A Regensburgból indult had egyik szárnyát maga Károly vezette. Egyidejűleg
délről Pipin serege támadt. A frankok győzelmet arattak, de a kitört járvány miatt Károly kénytelen volt
visszavonulni Regensburgba. Újabb hadjáratot tervezett, s ennek érdekében csatornát ásatott a Rajna és a Duna
között, hogy a sereg ellátását biztosítani tudja. Azonban az itáliai és a szász nyugtalanságok miatt nem került sor
közvetlen invázióra, de megbízta Pipint, hogy az avarok és a szászok közeledését akadályozza meg. 795-ben az
avarok egy csoportja a tudun rangot viselő vezetőjükkel megkeresztelkedett, de már túl késő volt, hogy
megakadályozzák Pipin bevonulását. 796-ban belső viszályok során megölték az avar kánt. Az Eric friauli
őrgróf és Mojmir szláv vezér vezetése alatti sereg súlyos vereséget mért az avarokra, gazdag zsákmányt
szerezve. A kincseket elküldték Nagy Károlynak, aki diplomáciai célú ajándékokat küldött belőle többek között
a pápának és Offának, Mercia királyának. Az avarok utolsó 797 és 803 közötti felkelései nem jelentettek
nagyobb veszélyt a frankokra, jóllehet a harcok során ölték meg Geroldot és Eric őrgrófot is. 803-ban az avarok
területének a Dunáig terjedő részéig terjesztették ki a Keleti Markot, Az itt élő avar és szláv lakosság térítése
Arno, salzburgi érsek irányításával indult meg, fokozatosan és a szászokénál sokkal humánusabban.
Észak-Itáliában Nagy Károly Bizánc elleni háborúját főleg császári címének elismertetése inspirálta, bár a
frank-bizánci határok pontos megvonása is szükségessé vált. A frank főhatóság alatt álló Karinthia és Krajna
határai délen az Adriáig húzódtak, míg a dalmát tengerpart, Isztria, a kis Grado szigete és Velence is Bizánchoz
tartozott. Velence kereskedői kapcsolatban voltak a longobárdokkal és a frankokkal éppúgy, mint a
bizánciakkal. Szigetük, Torcello, a keleti luxuscikkek, a rabszolgák, a só a gabona és a fémkereskedelem piaca
volt. Bizánc Velencét gazdasági és geopolitikai előőrsnek tekintette, de hasonlóképpen kívánatos volt a frankok
számára is. Nagy Károly 800-tól igyekezett befolyást szerezni a város fölött, amelyet megosztott a frank és a
bizánci pártok viszálya. 805-ben az újonnan megválasztott két doge Thi- onville-ben felkereste Károlyt, s
egyidejűleg ideérkezett Zara hercege és püspöke, akik szintén elismerték a nyugati császár szuverenitását. A
következő évben a bizánci flotta elszakította Velencét és Dalmáciát a frankoktól, s a konfliktus a következő
években is folytatódott. 811-ben frank követség ment Konstantinápolyba, a végleges szerződésre pedig 814-ben
került sor. A bizánciak elismerték a nyugati császárt, de megtartották szuverenitásukat Dalmáciában és Velence
fölött, a frankok kezén maradt Friaul, Krajna és Isztria. Dél-Itáliában Grimoald, beneventói herceggel kötött
szerződés biztosította a békét. Bizánc birtokában csak Szicília és a félsziget legdélibb csúcsa maradt (Calabria).
4.8. Nagy Károly császársága
120
Hódításai Nagy Károlyt jelentős terület urává tették. „Regnum Francorum nobiliter ampliavit” – írja epitáfiuma.
Nem csupán egy királyságot, egész birodalmat kormányzott, amely magában foglalta az apjától örökölt frank
királyságon kívül Hispánia egy részét, a longobárd királyságot, északon Frízföldet és a szászok országát, jóval
túllépve a régi Római Birodalom a határán, a Rajna-Duna vonalán. A kor művelt írói számára a nagy hódítások,
a „birodalom” és a „császár” szavakat szuggerál- ták. (Jóval korábban Adamnan Oswaldot, Skócia és Wales
meghódítóját „császárnak” nevezte.) Nagy Károly udvarának tudósai jól ismerték a római írókat, Sve- tonius és
Titus Livius munkáit, sokat tudtak a régi birodalomról. A hódításokon és főleg Károly itáliai jelenlétén kívül, ez
a szellemi légkör is szerepet játszott a császári méltóság felújításában. Miként Alcuin a 799 júniusában írt híres
levelében kifejtette, a világ három méltósága, a pápai, a császári és Károlyé közül utóbbit emelte az első kettő
fölé, „mert hatalmasabb, jelentősebb, bölcsessége és kormányzatának nemessége által”, így méltó arra, hogy az
egész keresztény nép feje legyen.
799 áprilisában III. Leó pápát Rómában, amint a szokásos körmenetre indult late- ráni palotájából, ellenségei, a
római nemesség felbérelt ügynökei súlyosan bántalmazták. Életét két frank missus mentette meg, akik Spoletóba
vitték. Károly értesülve az eseményekről egyik grófját Rómába küldte, hogy kísérje a pápát a frank udvarba, s
Paderbornban ünnepélyesen fogadta. Közben Rómából a pápa elleni vádakat tartalmazó levelek érkeztek. A
botrány megszüntetésére Károly személyesen ment Rómába 800 decemberében. Mint patricius, laikusokból és
klerikusokból álló gyűlésen vizsgálatot tartott az ügyben. December 23-án a pápát nyilvános eskütételre
kötelezte, hogy ártatlan az ellene felhozott vádakban. Két nappal később, 800 karácsonyán a Szent Péter-
bazilikában, a nép akklamációja mellett a pápa Károlyt bizánci rítus szerint császárrá koronázta. Ettől kezdve a
császári cím megjelent az okleveleken (Carolus serenissimus, augustus a Deo coronatus, pacificus imperator
Romanorum, gubernans imperium, per misericordiam Dei, rex Francorum et Longobardorum). Károly
császárságához alapul szolgált itáliai uralma és római patriciusi címe, s megerősödött Róma és a Szentszék
fölött gyakorolt hatalma. A pápa 800-tól nemcsak saját pontifikátusától, de Károly uralkodásától is datálta
okleveleit, s új pénzérméire a saját nevén kívül Károlyét is rávésette, ezzel is elismerve a császár szuverenitását.
Károly továbbra is a frankok és a longobárdok királyaként kormányzott, de rende- leteit az egész birodalom
területére érvénnyel adta ki és missusokat küldött végrehajtásuk ellenőrzésére. Az uralkodói rendeletek, a
capitulárék nem különböztek a 800 előttitől. Rendeleteket hozott az egyházi beneficiumokra, a tizedfizetésre, a
királyi birtok adminisztrációjára, a katonai szolgálatra, az iskolákra vonatkozóan.
Egy-egy rendelet kiadását rendszerint a világi és egyházi nagyokból álló gyűlés előzte meg, 802-ben általánosan
rendelkezett a királyi küldöttek (missi dominici) feladatairól. A küldötteket a császár választotta ki
megvesztegethetetlen és befolyástól mentes kiváló személyekből. Rendszerint egy egyházi (püspök vagy apát)
és egy világi (gróf) személy kapott megbízatást egy adott régió végiglátogatására. A missusok évenként
bejárták a grófságokat, elvitték az uralkodó rendelkezéseit, ellenőrizték végrehajtásukat, megakadályozták a
visszaéléseket, meghallgatták a panaszokat, s jelentést készítettek a császárnak a tapasztalataikról.
Károly egyre gyakrabban hívott össze nagygyűlést, hogy az egyház ügyeit és a hivatalnokok dolgait
szabályozza. A birodalom egységes irányítása érdekében 802- ben Aachenben egyházi és világi méltóságok
nagygyűlését hívta össze, ahol a világi klérus számára (püspökök, papok, diakónusok) felolvasták a kánoni
törvényeket és a pápai dekrétumokat (774-ben Adorján pápa elküldte Nagy Károlynak az V. század végén, a VI.
század elején Dionysius Exiguus által összegyűjtött kánoni gyűjtemény, az. úgynevezett Dionysiana kiegészített
változatát az úgynevezett Dionysio- Hadrianát). Az apátok és szerzetesek számára felolvastatta Szent Benedek
reguláját, figyelmeztetve őket a szabályok szigorú megtartására. A grófoknak elrendelte, hogy igazságosan és
egyenlően ítélkezzenek. Ismertette a birodalomban érvényben lévő különböző törvényeket, s mindenütt
elrendelte a szokásos jog írásba foglalását (a már kiadottakat is újra írták, Károly eltörölte a ripuári jogot és
módosította a száli törvényt, újra kiadták a nyugati gót, a szász, a bajor és az alemann jogkönyveket).
4.9. Kormányzat, adminisztráció

A Meroving királyok kormányzati központja a Szajna medencéje volt, mely bár több jelentős várossal bírt
(Párizs, Orléans, Soissons, Reims) a regnum Francorumnak nem volt fővárosa, sem egyetlen adminisztratív
központja. A királyok az udvarukkal birtokról birtokra vándoroltak, részben az udvar ellátása, részben a
vadászatok, részben a királyság különböző részeivel való kapcsolattartás miatt. A Karoling-korban, a politikai
központ fokozatosan áttevődött a Rajna vidékére, főleg a szászok meghódítása után. Mivel itt a városok ritkák
voltak, a paloták a nagy kiterjedésű vidéki dominiumokon épültek. A régi római villák mellett, amelyeket az
udvar számára újjáépítettek, mint Heristal a Meuse völgyében, Thionville a Mosel mellett, Worms Mainztól
délre, Nagy Károly szép új palotákat is építtetett: Nimwegent a Vaal mellett, Achent a Rajna és a Meuse között,
Ingelheimet Mainz közelében. A Karoling paloták a római villák struktúráját követték. A két bejárattal ellátott
fallal körülvett zárt udvarhoz kert, szőlő és gyümölcsös is tartozott. A királyi lakhely egy átrium körül épült és
121
magába foglalt egy nagy gyűléstermet (casa, sala regalis) és a királyi család tagjai és a hivatalnokok lakrészeit,
továbbá a kápolnát. A lakóépülettel szemben, az alsó udvaron az istállók, a magtárak és a szolgalakások helye
volt. A királyi paloták szerkezetükben nem nagyon különböztek más villáktól, csak jóval nagyobbak, és
gazdagabban díszítettek voltak, s nem fából, hanem kőből épültek. (A lakóházakat ugyanis általában fából
építették, különösen északon, ahol a nagy erdőségek bőséges faanyagot szolgáltattak. Itt általában a római
hagyományok szerint épült nagy apátságok, monostorok is fából készültek, legföljebb a kápolna vagy a
templom volt kőből.)
Az udvar továbbra is vándorolt, egy-egy villában viszonylag rövidebb ideig tartózkodott a Meroving-korinál
jóval népesebb „palota”. Ha az udvar élete sokban hasonlított is a Merovingokéhoz, jelentősen módosult.
Hincmar, reimsi érsek De ordine palatii című írásából ismerjük a Karoling-kori palota összetételét. Igaz,
munkáját Nagy Károly dédunokája idején írta, (882 körül), de ifjúkorában, mint a Saint-Denis kolostor
szerzetese kapcsolatban állt a királyi kancelláriával. Később Jámbor Lajos híve és bizalmasa volt, 845-ben lett
Reims érseke. A palota szolgálatát hat hivatal látta el. A Meroving-kori scola, ahol a jegyzőket a referendarius
irányította, helyét a királyi kápolnához kapcsolódó kancellária váltotta fel. A gall-római arisztokrácia
eltűnésével, az oklevelek készítését az egyháziak végezték, ami különösen nagy hangsúlyt kapott, amikor a
kormányzásban az írásbeliség meghatározóvá vált. A Meroving-kori capellanus, aki az ereklyét őrizte (capa =
Szent Márton köpenyének darabja) és az udvar számára az egyházi liturgiát végezte, a kancellária vezetője lett
és a királyi kápolnához tartozó klerikusokkal szerkesztették például az okleveleket. A kancellária vezetője az
archicapellanus, vagy kancellár személyét az uralkodó választotta, Nagy Károly korában a Saint-Denis apátja,
illetve a metzi püspök látta el. A kancellár hivatalát a későbbiekben általában a királyság első érseke töltötte be
(Németországban a mainzi, Angliában a canterburyi érsek).
A világi hierarchia élén a palotagróf állt, aki az udvari bíróságon elnökölt. Alatta éppúgy, mint a többi
főtisztviselő alatt alsóbb rangú (juniores, decani) hivatalviselők voltak. A nagy udvari méltóságok, a senescalius
(sénéchal), a pincernalis (échanson) a comes stabuli (connétable) a palota élelmezését, a pince, az istállók
felügyeletét látták el, szervezték az udvar utazásait egyik villából a másikba. A királyi ház számára a teljes
ellátást a villák biztosították.
Nagy Károly nagyszámú dominiummal rendelkezett, nemcsak a frank országrészeken, hanem a meghódított
területeken is (Itália, bajor hercegség). Ezekből, főleg az újonnan szerzettekből bőven adományozott híveinek,
anélkül, hogy ez csökkentette volna jövedelmét. Nagy Károly idején kevés adományozás történt, Jámbor Lajos
alatt megnövekedett, főleg a Loire-tól délre eső területeken, de a Loire és a Rajna közti terület, a dinasztia
bölcsője és hatalmának bázisa, érintetlen maradt. Az adományozások nagy kora Kopasz Károly uralkodására
esett, aki már mindenütt átengedett birtokokat. 877 után ez csökkent ugyan, de csak azért, mert a király szegény
lett, s nem volt miből adnia. A kincstár bevételét elsősorban a dominiumok jelentették. Megmaradt a régi
census, ami egyfajta földadó volt és a terület grófjai gyűjtötték be. Az átkelőkön, kikötőkben, egyes utakon,
hidakon vámokat szedtek a telonarii. A kincstárt gazdagították, különböző bírósági díjak, elkobzások,
büntetéspénzek, diplomáciai ajándékok, hadizsákmány stb. A kincstár őre, a camerarius, Nagy Károly
uralkodásának végén sacellariusnak is nevezték. A kincsek, ékszerek őre a scapoardus volt.
A területi adminisztráció vezetőit éppúgy, mint az udvari méltóságokat, a palotában nevelkedett és „táplált”
személyekből a palatiiból választották. A pagusokban az uralkodó által kinevezett grófok képviselték a császárt,
akitől függtek, és visszahívhatók voltak. Feladatuk az igazságos kormányzás érvényesítése, a ban jog, vagyis az
adminisztráció, a bírói és pénzügyi funkciók gyakorlata. Munkájukat a vikáriusok segítették. A király a gyűlésen
azt is pontosította, hogy távolléte alatt fia ideiglenes kormányzása idején csak a hatalmasok (grófok, püspökök)
egyetértésével hozhat döntéseket. Ez komoly veszélyt jelentett, mivel kockáztatta a király fölötti uralmat a
közhatalom címzettjei, a honor birtokosai, főleg a világi arisztokrácia részéről.
Az egyházi adminisztráció a világi hierarchiához hasonlóan szerveződött. A püspökök egyházmegyéjüket

körzetekre osztották, élükre vikáriusokat (archidiakónus) neveztek ki, akik végiglátogatták a parókiákat, jogi
tanácsokat adtak, kisebb ügyekben ítélkeztek, de a súlyosabb esetek a püspöki bíróság alá tartoztak. Az
archidakó- nusok munkáját a dékánok segítették, a vicus vagy burgus parókiáját vezették és a falusi parókiákat
ellenőrizték. Az egyházi hierarchia így átfogta az egész társadalmat, amelynek tagja csak keresztény ember
lehetett, akinek a keresztelés szertartásával kezdve a vallási rítusok egész életét végigkísérték. Minden szinten
az egyház jelentette a társadalmi élet központját: épületeivel, ereklyéivel, az uralkodótól kapott kiváltságaival és
kedvezményeivel a gazdasági és szellemi élet irányítója és motorja volt.
4.10. Az egyház gazdasági szerepe
122
A kor gazdaságát a pénzforgalom jelentős csökkenése jellemezte. A kereskedelem felélesztését szolgálta a

pénzreform, s az egyház maga is tevékenyen részt vett ennek előmozdításában, pihenőállomások, a kereskedő
karavánok számára szálláshelyek fenntartásával, vásárok szervezésével. Az uralkodó kiváltságokkal látta el az
egyházat ennek érdekében. A Saint-Denis monostor vámmentességet élvező kereskedői szabadon
közlekedhettek a király útjain és folyóin Velence és Észak között, ezenkívül Saint-Denis-nek vásártartási és
pénzverési joga is volt. Hatalmas kiterjedésű do- miniumaik kiaknázásával és a birtok körüli ipari tevékenység
megszervezésével a monostorok a gazdasági élet központjai voltak. A birtokok egy részét saját szolgáikkal
műveltették, a nagyobbik részét bérlőknek adták ki meghatározott fizetségért és termény ellenében. A
megtermelt élelmiszer a szerzeteseken kívül a monostorhoz tartozó burgus lakóinak ellátását szolgálta.
Példaként: 882-ben Corbie monostorában körülbelül 350 szerzetes élt, rajtuk kívül klerikusok és tanulók, a
matri- culába följegyzett szolgák (matricularii) továbbá mintegy 150 özvegy, 300 szegény, utazó, vagy beteg,
akiket a hospiciumban helyeztek el, (hospitale peregrinorum az utazók, zarándokok számára, hospitale
infirmorum a betegek ellátására). A burgus lakói a monostor szükségleteire iparcikkeket állítottak elő
(cipőkészítők, ványolók, ötvösök, pergamenkészítők, olvasztók, mezőgazdasági szerszámkészítők, kőművesek,
ácsok). Az apát tisztviselőivel együtt irányította a gazdaságot, végezte az elosztást. A szisztéma tökéletesen
megfelelt a kor gazdasági realitásának.
Az egyházi birtok jellege a Karoling-korban jelentősen megváltozott. Az antik egyház, városközpontú volt, a
püspök székhelye, s az egyházmegyében lévő patrimonium egyedüli címzettje és ügyintézője a püspök volt. A
kereszténység terjedésével az egyház fokozatosan elvesztette városi jellegét és vidékivé vált. Az
egyházszervezet alapja a nagyszámú vidéki egyház lett, s ez szükségessé tette, hogy mindegyik rendelkezzék az
ellátásához szükséges javakkal. így minden egyházat, beleértve a falusi parókiákat is, el kellett látni a pap és a
szolgák szükségleteit biztosító földterülettel. Ezenkívül a püspöki birtokok mellett a monostoroknak is
rendelkezniük kellett saját dominiumokkal. Később maga a püspöki és monostori birtok is megoszlott a püspök,
illetve az apát és a kanonokok, illetve a szerzetesek ellátását képező birtokokra (mensa). A kanonoki rész tovább
osztódott személyi részekre (prebenda). Mivel a középkorban a világi hivatalok nem pénzbeli javadalmazással
jártak, hanem földadományhoz kötődtek, s a püspökség, az apátság éppúgy, mint a grófság közhivatal honor
volt, amit az uralkodó átadhatott, feloszthatott. így alakultak ki az úgynevezett egyházi beneficiumok.
Az „Isten kegyelméből” uralkodó, felkenéssel felszentelt, megkoronázott császár szakrális jellegű hatalma révén
ellenőrzést gyakorolt az egyház felett. Az egyházi immunitásban a királyt az apát, illetve a püspök mellett
agense képviselte, de ezen kívül alkalma volt beavatkozni a méltóságok betöltésébe. Bár üresedés esetén a
klérus választott, de a király adott engedélyt a választásra (licentia eligendi) továbbá felügyelt a választás
szabályosságára, végül joga volt a megválasztottat megerősíteni vagy elutasítani.
4.11. A Karoling reneszánsz

A reneszánsz szó az európai civilizációban az antik kultúra újjászületését, az eredendő forráshoz való
visszatérést jelenti. A középkori kultúra három reneszánszt ismer: a VIII-IX. századi Karoling reneszánszot, a
XII. századi reneszánszot és a XV- XVI. századi „tulajdonképpeni” reneszánszot. A három reneszánsz korszak
különbözik az újjászületett antik kultúra aspektusa szerint.
A Karoling kultúra egyrészt biblikus kultúra, másrészt patrisztikus kultúra, ami az egyházatyák, elsősorban
Szent Ágoston és Szent Jeromos tanulmányozását jelentette, de ugyanakkor az írásművészet elsajátításához a
klasszikus világi szerzőkhöz is fordultak. A Karoling kultúrát meghatározta az iskolai keret. Az alapismereteket
a Cassiodorus által alkalmazott csoportosítás szerint tanították, amely egy hármas (trivium= grammatica,
retorica, dialectica) és egy négyes (quadrivium=arithmetica, geometria, astronomia, musica) egységet alkotott.
Nagy Károly egy iskolahálózat létrehozására törekedett Alcuin tanácsára, felülről lefelé az egyházi
hierarchiának megfelelően. A capitularék három típusú iskola tervéről tanúskodnak. A palotában, az
úgynevezett palota akadémiában a császár összegyűjtötte korának legkiválóbb szellemeit, s feladatául a jövendő
püspökök és apátok nevelését tette. Ez a felső szintű iskola igen jelentős volt, de rendkívül rövid életű, a
birodalom egységével együtt eltűnt. A 789-es capitulare elrendelte, hogy a parókiák állítsanak fel iskolákat, ahol
a gyermekeket zsoltárok éneklésére, számtani és nyelvtani ismeretekre tanítsák. Ez a magas igényű terv azonban
megvalósíthatalan maradt, a kor társadalma nem volt fogadókész ilyen intézményre. A közbülső típus, a
püspöki, illetve a monostori iskolák viszont hosszantartó sikert értek el. Különösen az utóbbiakban a bencés
szabályok kedveztek az intellektuális tevékenységnek, a szigorú időbeosztás, a scripto- riumok, amelyek a
kéziratok másolásával könyveket szolgáltattak a tanuláshoz. Az új írásmód is kedvezett a könyvmásolásnak.
Papirusz helyett pergamenre írtak, s a nagybetűs írást felváltotta az úgynevezett karoling minuscula a kerek
formájú, apró és sűrű írás, mely kevesebb helyet igényelt és gyorsabb eredményt hozott. A tanítás természetesen
a liturgia szükségletéhez alkalmazkodott. Az alap a latin nyelv volt, amely a beszélt, népi latintól eltérően a
123
tiszta, korrekt latinság, az írott nyelv lett. A püspököknek saját klerikusaikat kellett kiképezniük, de mivel nem
minden püspökség tudott fenntartani iskolát, a nagyobb monostorokban volt egy belső iskola a jövendő
szerzetesek és egy külső a világi klerikus tanítására. Az egyik leghíresebb püspöki iskola Tours-ban volt,
amelyet maga Alcuin vezetett 794-804 között. A későbbiekben Metz, Reims, Orléans, Lyon, Lüttich püspöki
iskolái tűntek ki kiváló mestereikkel. A leghíresebb kolostori iskolák az újonnan megtérített területeken az ír és
angolszász missziósok által alapított központokban működtek. Fulda, amelyet az angolszász kultúra
csatornájának tekintettek mellett Corbie, Corvey, Sankt Gal- len, Reichenau, Bobbio, Prüm, Wissemburg,
Regensburg, Jumiege, Saint Wandril- le, Saint Vaast, Saint Bertin kulturális jelentősége túlélte a Karoling-kort.
Az udvarban Nagy Károly és Jámbor Lajos körül is több kiváló és művelt tanácsos élt. Alcuin, a yorki érsek
küldötteként ment Rómába, amikor találkozott Nagy Károllyal, aki meghívta udvarába. Alcuin mint egy
„főminiszter” meghatározó szerepet töltött be a Karoling kultúra fejlesztésében. Kiterjedt levelezése és versei
mellett neki tulajdonítják az írás megreformálását, a Vulgata szövegének egységesítését. Mikor megöregedett,
maga kérte Károlyt, hogy elhagyhassa az udvart, Tours városába ment, ahol híres iskoláját nemcsak a frankok,
de angolszászok is látogatták. Itáliai hadjáratai során ismerte meg Károly Paulus Diaconust, a longobárd
szerzetest, aki bátyja érdekében verset írt a császárhoz. A kérés teljesítésének ára az volt, hogy Károly magával
vitte udvarába. Később Metz püspökségét adományozta neki. Az idős Paulus Diaconus visszavonult, és
lemondva a püspöki méltóságról Monte- cassinóban élte utolsó éveit. Megírta a metzi püspökség történetét és
népének, a longobárdoknak a históriáját. A palotaiskolához tartozott Aquileiai Paulus, a kiváló grammatikus.
Theodulf orléans-i püspök a hispániai kultúrkört képviselte a palotában, aki költő volt, himnuszokat és kisebb
teológiai és liturgikus értekezést (De Spiritu Sancto; De ordine baptismi) írt. A frankok közül a legismertebb
nevek Adal- hard, később Corbie apátja, Angilbert pedig, aki nem volt klerikus, a Saint-Riquier monostor világi
apátja lett. Einhardot, Nagy Károly életíróját szintén a Karoling reneszánsz világi alakjai közé sorolhatjuk. Pisai
Petrus latin irodalmi műveltségével jeles mestere volt a palotaiskolának, mint scolasticus az ifjak nevelését látta
el. Az udvarban élő fő hivatalviselők közül főleg az egyháziakat ismerjük, a világiaknak legföljebb a neve
maradt fenn, egyeseknek csupán a sírfelirata.
Hrabanus Maurus (784-856) Fuldában nevelkedett. Apátja Tours-ba küldte tanulmányai tökéletesítésére, ahol
Alcuin tanítványa volt. (Tőle kapta a Maurus nevet, így hívták Szent Benedek tanítványát is.) Fuldába
visszatérve scolasticus, majd a monostor apátja lett. Később Német Lajos Mainz püspökévé tette. Hrabanus
Mau- rus számos szentíráskommentárt írt, leghíresebb műve, a korabeli tudományos ismeretek enciklopédiája
(De Universo libri viginti duo). Iskolamester korában írta a De institutione clericorum című munkáját. A fiatal
klerikusok számára fontosnak tartja az egyházi könyveken kívül a görög és római szerzők műveinek ismeretét
is. Praeceptor Germaniae primusnak nevezték.
Walafrid Strabo Reichenau ír alapítású kolostorában, majd Fuldában tanult, ahol Hrabanus Maurus tanítványa
lett. Alig 20 évesen írt kis munkája, a Visio Wettini előfutára Dante nagy művének, a Pokolnak. 829-ben Jámbor
Lajos udvarában az ifjú Kopasz Károly tanítója lett. Visszatérve Reichenauba, a kolostor apátja lett, s bár a 840-
es évek politikai zavarai idején elvesztette hivatalát, 848-ban visszakapta, majd 849-ben Kopasz Károly
udvarában halt meg. írt több latin verset, szentek életrajzát, és teológiai értekezést. De Hortulus című versében
kolostora kertjét rajzolta meg.
Sedulius Scotus 848-ban jött a kontinensre társaival, s Lüttich híressé vált iskolájának lett a megalapítója.
Elegáns latin verseket írt, kommentárt Szent Pál leveleihez és egy politikai értekezést Liber de Rectoribus
Christianis címen, amely az antik politikai elméletekben való jártasságát tanúsítja.
Wandalbert, Prüm apátja verses mártirológiájával vált híressé. Servatius Lupus, Ferrieres apátja (805-862), több
értekezést írt, de hírnevét könyvgyűjtő szenvedélyével alapozta meg, Kolostora számára gazdag könyvtárat
hozott létre, nagyszámban antik szerzők munkáit. (Vergilius, Cicero, Titus Livius, Svetonius, Sallustius,
Josephus Flavius, Boethius stb). Johannes Scotus Eriugena volt az egyik leghíresebb tudós Kopasz Károly
idején. Azon kevesek közé tartozott, akik görög irodalommal is foglalkoztak. A görög egyházatyák, sivatagi
atyák életét fordította, görög zsinati kánonokat. Nevezetes munkája Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitész neopla-
tonista munkájához írt kommentárja. Latinra fordította Hitvalló Maximus Am- bigua, Nüsszai Szent Gergely De
imagine és Epiphanes Ancoratus című munkáit. 866 körül keletkezett filozófiai-teológiai műve, a Peri Physeon
vagy De Divisione Naturae, a görög latin források alapján a teremtés neoplatonista szintézise. Teológiai témájú
a Gottschalk tézise ellen Hincmar kérésére írt De predestinatione című értekezése.
Hincmar korának legjelentősebb politikus püspöke volt. Saint-Denis szerzetese, majd Jámbor Lajos tanácsadója,
Reims érseke. Jó kanonista és paleográfus, ebbeli képességeit a Saint-Denis apátság és Reims javára
hasznosította, éppúgy, mint történeti munkáit (Miracula Sancti Dionysii, Gesta Dagoberti regis, Vita Remigii).
124
A De ordine palatii kevéssel halála előtt készült, Carloman király (Hebegő Lajos fia, Kopasz Károly unokája)
számára írta.
A Karoling reneszánsz valamennyi ismert szereplőjének bemutatására itt nincs lehetőség. Összefoglalva,
különösen virágzott a vallásos himnuszköltészet, közülük sok bekerült az egyházi liturgiába. Az egyházi zene
tanítása mindenütt fontos szerepet kapott. A több tankönyv jellegű értekezés közül kiemelkedő a Sankt Gal- len-
i scolasticus, Notker Balbulus Liber Hymnoruma.
Az írásbeliség jelentőségével és terjedésével együtt napvilágot láttak a hamisítványok is. A nagyszámú egyházi
és világi rendelkezések között a hitelesek között sok hamis is megjelent. így a hamis capitularék gyűjteménye és
az Ál-Izidori Dekre- táliák. Feltehetően mindkettő azonos műhelyben készült.
A Karoling reneszánsz építészeti emlékei közül kevés maradt, de a leírások több építkezésről tudósítanak. A
modellt Itália szolgáltatta. A villák szinte a római házak utánzatai, a belső udvarra nyíló ablakokkal, Fulda és
Saint-Denis templomai a római Szent Péter-bazilika, az aacheni kápolna a ravennai SanVitale mintájára épült. A
művészet fontos elemét jelentette a könyvdíszítés. Majd minden templom rendelkezett evangéliumos és
zsoltáros könyvekkel, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a rítus celebrálásához. Az ír monostorok díszített
könyveinek mintái és a bizánci eredetű munkák hatása egyaránt érvényesült. Az úgynevezett Ada-csoport (Ada
Nagy Károly nővére volt), a kelta elemekkel díszített könyvek készítésének központja Trier volt. Leghíresebb
darabja a Godeschalk evangéliárium a VIII. század végéről. Bizánci stílusú Ebbon evangéliáriuma Reimsből, az
Utrechti zsoltároskönyv, Drogon Sacramentariuma Metzből.
4.12. A keresztény császárság

A Karoling uralom vallási elveken alapult. A királyszentelés rítusából következett a karizmatikus uralkodó
koncepciója, miszerint az uralkodó Istentől kapott küldetést valósít meg. A szent olajjal való felkenés révén
speciális kegyelmet, egyfajta sugallatot, karizmát nyert feladata gyakorlásához. A VII. század végi nyugati gót
királyok felkenésének szertartása és a karizmatikus koncepció, amelyet valószínűleg a hispániai menekültek
közvetítettek, hatással lehetett a frank királyok felkenésére, akiket ezáltal is megerősítve, az arabok kiűzésére
kívántak buzdítani. A mélyebb értelmű és meghatározó eredetet azonban a bibliai királyok felkenése jelentette,
akik hatalmukat Istentől kapták. A biblikus és liturgikus Karoling civilizáció sűrűn hivatkozott a Bibliára, az
Ószövetségre, Nagy Károlyt gyakran hasonlították Dávidhoz, vagy Melkizedekhez, a pap királyhoz. A királyok
Nagy Károly óta viselték a gratia Dei rex formulát. A felkenés liturgiája konkrét elemeket tartalmazott a királyi
hatalom elméletének kidolgozásához a Szent Ágoston-i politikai ideálnak megfelelően. Ennek lényege: Isten
igazságosságának uralma a kormányzásban és a teljes béke elérése. A cél, ami felé a történelem halad, a
keresztény birodalom, tehát a keresztény császár gondviselésszerű küldetése az egyház segítése Isten országának
megvalósításában.
A VIII-IX. század teoretikusai az úgynevezett királytükrökben a rex et sacerdos, pap és király egységében az
uralkodó feladatát, a társadalom kormányzásának ezt a teokratikus nézetét fogalmazták meg: Alcuin az
angolszász hagyományok vonalán 799- ben Nagy Károlyhoz írt levelében, akit Dávidnak nevez, Orléans-i Jonas
a De institutione Regiában; Lyoni Agobard 817 körül Jámbor Lajoshoz írt levelében; később Smaragdus,
Saint-Mihiel apátja, a De via Regia című művében. Sedulius Scotus a keresztény királyságról írott
értekezésében a királyságot, Isten törvénye által felállított intézménynek tekintik. A király feladata
(ministerium) hogy Isten népét igazságosan és mindenkit egyenlőnek tekintve kormányozza, hogy béke és
egyetértés uralkodjon. Ehhez az uralkodónak az istenfélelem, az igazságosság és könyörületesség erényével kell
bírnia. Az igaz király személyes kvalitásai a jó uralom és a nép boldogulásának záloga, míg a bűnös uralkodó
országát és népét nyomorúságba és romlásba viszi.
Isten népe egy, az uralkodó hivatása tehát egyetemes, vagyis a birodalom egysége és az egyenlőség és
igazságosság a kormányzásban a béke fenntartásának záloga.
4.13. A birodalom egysége

Nagy Károly egyik oklevelének ólompecsétjén a Renovatio imperii felirat szerepel. A keresztény birodalom
teológiai koncepciója és az antik Róma emléke, egyaránt magában foglalta az egység ideáját. Nagy Károly
birodalma egy fő, egy törvény, egy vallás uralma alatt majdnem egész Nyugat-Európát átfogó, az Ebrótól
Frízföldig, a La Manche-tól az Elbáig és a Dunáig terjedő politikai egységet alkotott. Ez az egység azonban
olyan alapokon nyugodott, melyeket a felbomlás erői aláástak. Ezek következtek a korabeli gazdasági okokból,
a társadalmi struktúrából, amiket még befolyásoltak a mentális tényezők és a külső támadások.
125
A gazdaság a zártság felé tendált, alacsony termelékenységű agrárgazdaság, ahol ritka a kereskedelem, kevés a
pénz, nincsenek utak. A birodalmi adminisztrációt nem fizetett hivatalszervezet látta el, hanem kizárólag
földbirtokadomány ellenében lehetett fenntartani. A birtokadományozások viszont elszegényítették az uralkodót
és veszélyesen megnövelték az adományozottak gazdagságát és hatalmát.
9. A Karoling Birodalom felbomlása
A vazallusság intézménye szintén az egység ellenében hatott. Míg Martel Károly a beneficiumok
adományozásával sikerrel növelte a hozzá hű lovaskatonaság számát, a későbbiekben megnőtt a vazallusok
száma és jelentősége. Nemcsak az uralkodók, de a nagyok, a grófok, püspökök, apátok is rendelkeztek saját
vazallusokkal. A vassi regales mellett egyre nagyobb lett a vassi dominici réteg szerepe, akik elsősorban saját
közvetlen uraikhoz kötődtek. A 847. évi capitulare kimondta, hogy minden szabad ember válasszon magának
seniort, akit követnie kell a háborúba. A 877. évi quierzyi capitularéban Kopasz Károly császár itáliai útja előtt
biztosította a főurakat, hogy távolléte alatt, ha egy gróf meghal és van fiú örököse, az megtarthatja apja hivatalát
a császár visszatértéig, aki megerősíti honorjában. Ugyanez vonatkozott a beneficiummal ellátott vazallusokra
is. Ha nem is mondotta ki a hűbér örökölhetőségét, de a gyakorlatban már érvényesült szokást legalizált.
A hatalom patrimoniális felfogásának hagyományos koncepciója mind a közgondolkodásban, mind az udvarban

megmaradt. Nagy Károly 806-ban anélkül, hogy az egység forrását, magát a császárságot érintette volna, a
thionville-i capituláréban felosztotta birodalmát három fia között (divisio regnorum). Pipin Itália, a bajor
hercegség és Alemannia egy részének kormányzását, Lajos Aquitániát Septimania, Gascogne, Provence és
Burgundia fölötti hatalmat, Károly Frízföldet és a szász területeket kapta. Az egység fennmaradásának oka
csupán az volt, hogy Nagy Károly halálakor (814) már csak egyetlen fia maradt életben, Jámbor Lajos uralma
(814-840) alatt a kérdés ismét aktuálissá vált. 817-ben a császár környezetének vezető klerikusai tanácsára
született meg az Ordinatio imperii, az öröklés szabályozásáról. Mint az oklevél előszava kimondta, a cél a
126
birodalom egységének fenntartása az egyház szabadságának biztosítása. A „testvéri kormányzat” szerint a

császárság egysége megmarad, a legidősebb fiú Lothár egyedül örökli a császári címet, s egyfajta autoritással bír
öccsei, Pipin és Lajos felett, akik mindenben vele egyetértésben és tanácsával gyakorolják hatalmukat
részkirályságaikban. Ez a felosztás azonban igen hamar belső elégedetlenség és lázadás kiváltója lett. Jámbor
Lajos ugyanis utóbb második házasságából született negyedik fia, Károly számára is részt kívánt juttatni
birodalmából, ami kiváltotta fiai elégedetlenségét. A konfliktus apa és fiai közötti nyílt lázadásba torkollott,
mely során egy időre a hatalomtól is megfosztották a császárt, majd 840-ben Lothár (840-855) ellenében két –
még élő – testvére, Lajos és Károly lépett fel. Kettejük szerződése a híres strassburgi eskü, amely az első népi
latin (román) és germán nyelven írt szöveg. A harc végül a 843-ban kötött verduni szerződéssel zárult, amely
végleg megszüntette a Karoling Birodalom egységét. Lothár a császári címmel együtt megtartotta Itáliát és a
Karolingok ősi területét Aachennel, a két régiót a Rajna torkolatvidékétől az Alpok, az Aar és a Rajnától
nyugatra eső folyosó kötötte össze. Ettől nyugatra eső rész Kopasz Károly, a Rajnától keletre elterülő rész
Német Lajos birtoka lett. Ezek a területek egyike sem alkotott sem etnikai, sem nyelvi egységet és nem
rendelkeztek természetes határokkal sem.
843 és 888 között ugyan nem létezett többé egyetlen autoritással bíró uralom, de a hatalom a Karoling-
dinasztiáé maradt. Megmaradt a császári cím, de az csupán névleges hatalmat jelentett, egyedül a Szentszék
pártfogását élvezhették továbbra is. A pápaság a polgárháborúk alatt igyekezett függetlenedni a frank
befolyástól, de az egyre veszélyesebb arab támadásokkal szemben kénytelen volt a császárok segítségét kérni.
Azonban sem Lothár fia, II. Lajos minden igyekezete és kisebb sikerei ellenére, és még kevésbé Kopasz Károly
vagy Vastag Károly nem tudott eredményt elérni a rabló-fosztogató háborúskodás visszaszorításában.
Lothár 855-ben halt meg a prümi kolostorban. Területét három fia között osztotta fel: II. Lajos (855-875) Itáliát
kapta, II. Lothár az északi részt Aachennel a Schel- de és a Rajna között, mely Frízföld kivételével a régi
Austrasia nagy részét foglalta magában, III. Károly pedig a Rhöne völgyét, a régi Burgundia (Provence és Lyon
hercegség) területét örökölte. Károly nem igen tudta tartani a hatalmát a helyi arisztokráciával szemben, s
amikor 863-ban meghalt, királyságán fivérei osztoztak, de nagybátyja, Kopasz Károly is aspirált az örökségre.
II. Lothár, akinek a nevét őrzi Lotaringia, 869-ben halt meg, nagybátyjai, Kopasz Károly és Német Lajos
kihasználva II. Lajos itáliai tartózkodását, megosztoztak Lotaringián, a választóvonalat a Mosel és a Maas folyó
alkotta.
4.14. Itália
A frank királyok tulajdonképpen csak a Pó völgyét uralták. Középen Róma a pápai állam területe volt, délen
pedig az egymással rivalizáló hercegségek és Bizánc osztoztak a terület fölött.
A pápa és a frank uralkodók szövetsége Jámbor Lajos alatt megerősödött. 817-ben a császár újabb kiváltságokat
adott a pápának megerősítve őt birtokaiban. Lemondott a Róma feletti igazságszolgáltatási jogáról és a
pápaválasztásba való beavatkozásról. A 823-ban császárrá koronázott Lothár viszont a 824-ben kiadott
Constitutio
Romanában újra szabályozta a császár és a pápa kapcsolatát. Megerősítette a császár és a pápa védelme alatt
állók sérthetetlenségét. Az új pápáknak esküt kellett tenni a császári missus előtt, s Róma népének is hűséget
kellett fogadnia. A frank missus közbeléphetett, ha a pápai igazságszolgáltatás nem érvényesült.
Lothár fiát, II. Lajost küldte Itáliába, ahol 850-ben a pápa – az arab rabló betörésektől fenyegetve – királlyá
koronázta. A Szicíliát meghódító arabok 846-tól a tengerpart egész hosszában előretörtek, elfoglalták
Beneventót, amit II. Lajosnak 847- ben sikerült visszavennie. Az arabok kirabolták Rómában a Szent Péter-
bazilikát, az új pápa, IV. Leó fallal vette körül, s ettől kezdve kapta a „Leóváros” nevet. II. Lajos 852-es
sikertelen kísérletet tett Bari visszavételére, majd 867-ben Velencétől kölcsönzött flottával, 869-ben pedig
bizánci segítséggel elfoglalták a kikötőt, ahol I. Ba- szileiosz bizánci garnizont helyezett el.
875-ben, II. Lajos halála után a nyugati frank királyt, Kopasz Károlyt koronázza a pápa császárrá (875-877), aki
újból megerősítette a pápa kiváltságait, s miután Páviában az Itália királya címet is felvette, visszatért
Frankföldre anélkül, hogy bármit tett volna a békéért és az arabok ellen. VIII. János pápa kiváló adminisztrátor
és jó stratéga volt. Megszervezte az itáliai hercegek unióját, akik visszaszereztek néhány kikötőt, de csak
közepes eredményt értek el, mert az arabok Róma falaiig por- tyáztak. 877-ben a pápa ismét Kopasz Károlyhoz
fordult, aki el is indult Itáliába, de tudomást szerezve arról, hogy Carloman ellene készült, harc nélkül
visszafordult, az Alpokon át, ahol meg is halt a Mont Cenis-hágón. A pápa ezután segítséget sem Hebegő
Lajostól, sem Bosótól nem kapott. 879-ben Sváb (Vastag) Károly felvette az Itália királya címet, majd miután
881-ben a császári koronát is elnyerte (881-887), elhagyta Rómát segítségadás nélkül, miközben a város félig
127
ostrom alatt állt. A pápát a Lateránban meggyilkolták. 883-ban a szaracénok feldúlták és felégették
Montecassinót és több itáliai kolostort. V. István pápa – látva, hogy a frankoktól hiába vár segítséget – az itáliai
fejedelmekhez és Bizánc felé fordult. Dél-Itáliában Nápoly, Salerno és Capua végül összefogtak, s így sikerült
az arabokat visszaszorítaniuk, Baszileiosz kiűzte őket Calabriából, és be is rendezkedett Nápolyban és
Salernóban. Spoletói Guido pedig visszafoglalta Capuát és Beneventót.
4.15. A nyugati frank királyság

Kopasz Károly királysága több autonóm régiót foglalt magába külön etnikai és kulturális hagyományokkal.
Bretagne (Armorica) kelta lakosságával nyelvileg is eltért a román területektől. Jámbor Lajos ugyan elrendelte a
latin rítust, de királyaik (Noménoé, majd Erispoé) a frankokkal szemben a saját egyházukat támogatták (Redon
apátsága, Dol püspöksége) és harcba szálltak Kopasz Károllyal. Belső ellentéteik miatt azonban nem tudtak
eredményesen ellenállni a normann invázióknak.
Septimania (7 püspökség) a Cévenne-ek, a Mediterráneum, a Rhöne és a Pire- neusok közötti területet jelölte.
Nyugati gótok lakták, a frankok soha nem foglalták el, ezért nevezték Gothiának is. A terület a Spanyol
Markhoz kapcsolódott Barcelona fővárossal. A IX. században Septimaniai Bernard, Szent Vilmos toulouse-i
gróf fia kormányozta, aki egyike volt a Karoling-arisztokrácia fő személyiségeinek. Jámbor Lajos és fiai közti
harcok idején a császári párt híve, ezért kegyvesztett lett, majd kegyelmet nyert. Sikerrel harcolt az arabok ellen.
A 843-as testvérháborúkban független maradt, de okleveleiben egyik király nevét sem említette. 844-ben
Kopasz Károly megölette, ezért fia, Vilmos bosszúhadjáratot indított a frankok ellen, de hiába
győzedelmeskedett, 850-ben őt is megölték. 865-ben újabb lázadás után különválasztották a Spanyol Marktól
Septimaniát, a későbbiekben pedig Hebegő Lajos viselte „a gallok, Aquitánia és Septimania királya” címet.
Aquitánia a Loire medencéjétől és a Garonne-tól a Keleti-Cévenne-ektől a Pire- neusokig terjedt. Ez a

kimondottan római tartománya Galliának, nem népesült be frankokkal a gótok kiűzése után. Később a
Pireneusokból jött baszkok önálló hercegséget alkottak Toulouse központtal. Ez az Aquitania az arab inváziókig
virágzott. Martel Károly, Pipin és Nagy Károly kemény harcokat folytattak alávetésükre. Nagy Károly
alkirályságot szervezett Jámbor Lajos, ő pedig Pipin számára. Mikor Kopasz Károly akarta alávetni, ellenálltak.
844-től a meghódítására indított háborúk eredménytelenek maradtak. Aquitánia Német Lajoshoz fordult, a
kibontakozó anarchia kedvezett a nagy seniorok önállóságának kialakulásához.
Neustria volt az egyetlen régió, mely elismerte Károlyt, de itt is konfliktusai voltak vazallusaival és saját
családjával, s ezek polgárháborúkhoz vezettek. A háborúk, a külső támadások, éhínségek, járványok közepette a
királyság nem volt képes hatalmát érvényesíteni. A főurak saját vazallusaikkal vonultak a hadjáratokra, az
egyház hatalmas dominiumokat birtokolt és védte immunitását a királlyal szemben. Ebben a zavaros háborús
helyzetben a várat építő senior jelentett valódi védelmet, bár a király rendeleteivel megkísérelte hatalmuk
korlátozását: a 857. évi capitulare a rablók ellen hozott szankciókat, a 862. évi a normannok pusztítását sorolta,
a 864. évi mindezeket megismételve, rendelkezett az engedély nélkül épült várak lerombolásáról, amelyeknek
„áldozatai a környék emberei a sok prédálás és zaklatás által”. 877 után a grófok nem engedelmeskedtek többé a
királynak. Kopasz Károly több grófságot átfogó régiókat bízott egy-egy megbízható hívére, hogy
megakadályozzák a grófi felkeléseket. így Erős Róbert, a Capetingek őse például Angers, Blois, Tours
grófságokat kapta.
A normannok kihasználták a frank területek belső zavarait, hasonlóképpen, mint Itáliában az arabok. Kis
csapatokban könnyű hajóikkal föleveztek a folyókon a szárazföld belsejébe s mindenfelé fosztogattak. Az öblök
védett fokain megfigyelő őrhelyeket állítottak, így érintkeztek a tengeren járó barátaikkal. 841-ben a Szajnán
eljutottak Rouenig, amit kifosztottak, a kis Orne folyón 846-847 között felhajózva a vidéket fosztogatták, 865-
866-ban Párizs mellett teleltek, 860-ban a Szent Bertin apátságot fosztották ki, a szerzeteseket elűzték, az
öregeket, betegeket meggyilkolták. A rablótámadások csak fokozták a helyi bizonytalanságot, az adminisztráció
teljes szétesését.
Kopasz Károly halála után fia, Hebegő Lajos, akit még apja tett Aquitánia királyává, nagy adományokkal
kívánta megnyerni a főurak támogatását, de az ellenzők Gyermek Lajost, Német Lajos fiát hívták be. A királyt
Hincmar, reimsi érsek és VIII. János pápa támogatta, de 879 tavaszán meghalt.
4.16. A keleti frank királyság

Német Lajos területe volt a legszegényebb, alig volt néhány városa a Rajna és a Duna mellett, csak néhány nagy
apátság, Sankt Gallen, Fulda, Lorsch, Corvey őrizték a kultúrát. Ugyanakkor az ő területe volt a legkiterjedtebb,
128
bár különböző népeket foglalt magában, bajorok, szászok, türingek, ezek valamennyien a germán
nyelvcsoporthoz tartoztak. Lakossága nagyrészt szabadokból állt. A királyság központja a bajor terület volt
Regensburg központtal. A kezdeti viszonylagos nyugalom a szlá- vokkal (obodritok, csehek, morvák) vívott
harcok sikereinek is köszönhető. 844- 862-ben leverték az obodritokat. A csehek hol győztesen, hol legyőzve,
nem voltak igazán veszélyesek. A morvák 855 körül Rasztiszláv vezetésével felkeltek és 862-ben nagy
fosztogatást vittek végbe, legyőzték Pribinát, a pannóniai szlávok vezérét. 870- ben Rasztiszláv unokaöccse,
Szvatopluk hűséget ígért és fogolyként átadta nagybátyját a német királynak. Később mégis fellázadt és
elpusztította a bajor sereget, 871-ben Rasztiszláv megadta magát, majd 872-ben ismét fegyvert fogott, megverte
a németeket és berendezkedett a Keleti Mark területén.
862-ben apósa, Ernest bajor őrgróf biztatására Carloman fellázadt apja, Német Lajos ellen. A király a
Regensburgban tartott gyűlésen Ernest megfosztotta az őrgrófságtól, 865-ben pedig felosztotta királyságát fiai
között. Carloman kapta Bajorországot Karinthiával és szuverenitást a morvák és a pannóniai szlávok fölött.
Gyermek Lajos a keleti Frankóniát, a türingek és szászok feletti hatalmat, Vastag Károly pedig Svábföldet, az
alemannok területét kapta. Német Lajos 876-ban meghalt Frankfurtban, ekkor Kopasz Károly el akarta foglalni
Lotaringiát, de Ander- nachnál vereséget szenvedett Német Lajos fiaitól. Tartva Kopasz Károlytól, Német Lajos
fiai egyetértésre jutottak. Gyermek Lajos és Vastag Károly megosztoztak Lo- taringián. Carloman Itáliát kapta,
ahol a friauli őrgróf, illetve Toscana és Spoleto hercegei uralkodtak. Carlomannak nem sikerült a császári
koronát elnyernie, 880- ban meghalt. Vastag Károly fivérei halála után Itália, Bajorország, Szász- és Frankföld,
Alemannia és a többi germán területek ura lett. 885-ben a ponthieu-i gyűlésen a nyugati frankok is királyukká
ismerik el. Nem maradt más Karoling leszármazott, csak Hebegő Lajos utószülött fia, a későbbi Együgyű
Károly és Arnulf, Karinthia hercege, Carloman természetes fia. Vastag Károly gyenge és tehetségtelen uralkodó
volt, nem tudta megvédeni alattvalóit a normannoktól, s nem tudta megtartani hatalmát. Mikor Karinthiai Arnulf
felkelt ellene, semmilyen ellenállásba sem ütközött. 887 novemberében a triburi gyűlés leváltotta III. Vastag
Károlyt, aki két hónap múlva, 888 januárjában meg is halt.
Halálakor a Frank Birodalom hat önálló királyságra különült. A német területeket, Német Lajos királyságát
Arnulf (887-899) uralta, a nyugati frankok Erős Róbert fiát, Odót választották királynak, Provence-ban, Boso
gróf királyi címet szerzett magának (Arelati királyság). Rudolf őrgróf 888-ban Burgundiát is önálló királysággá
tette. Független hercegség lett Lotaringia. Itáliában Berengár, friauli őrgróf, aki anyja, Gizella révén Jámbor
Lajos unokája volt és Spoletói Guido versengtek a koronáért.
A grófságok öröklődővé válása és hatalmuk növekedése, a királyság gyengülése, az uralkodó és a grófok közti
kapcsolat személyes jellege, amely következtében a király tanácsadói lettek, a feudális korszak kezdetét jelölték.
4.17. Feudalizmus, hűbériség

A feudalizmus terminológia csak a XVII. század végén jelent meg, de a X. századtól előforduló latin fevum
(fief, hűbér) szó melléknévi alakja, a feodalis a XI. századtól elterjedt. Szorosan vett jogi értelemben a hűbér
szolgálat fejében adott adományt, a X-XI. században kizárólag földbirtokot jelentett. A feudalizmus politikai és
társadalmi tartalmat hordoz. Ganshof Qu'est-ce que la féodalité? című írásában főleg a vazallitás, a hűbérbirtok
politikai szervezettel való egybeesését hangsúlyozta. Marc Bloch a feudális társadalomról szóló munkájában a
fogalmat a korszakot jellemző intézmények, struktúrák és mentalitások egészére kiterjesztette.
Politikai aspektusát tekintve a feudalizmus fő jellemzője, hogy a közhatalom a király kezéből a territoriális
hercegek kezébe kerül át; a királyság keretei egyre szűkülnek; a territoriális hercegségek, majd a senior, illetve a
dominium keretei közé; azaz azon a territóriumon, amely fölött a közhatalom jogait valaha a király gyakorolta,
immár a birtok ura gyakorolja. Ez eredményezi a közhatalom szétaprózódását, társadalmi vonatkozásban pedig a
kapcsolatok személyes jellegét a hűbérúr és a vazallus között. A hűbéres viszony egy szerződés eredménye,
amely által egyik ember egy másik függésébe kerül. A szerződés meghatározott formák között megy végbe,
amely során a két fél kölcsönös kötelezettséget vállal. A szerződés szóbeli, kettős rítushoz kötődik: a
homagiumhoz és a hűségeskühöz. Az első a VII-VIII. századi Meroving-kori commendatióra megy vissza,
amelyben a vazallus magát pártfogásért urának ajánlja, s a XI. századtól nevezik homagiumnak. A vazallus
általában térdelve kezeit az előtte álló hűbérúr kezébe téve kijelenti: „az öné vagyok”, a válasz: „emberemmé
fogadom”. Néha csókkal egészül ki (osculum). A rítus egyfajta fizikai érintkezés által aláhúzza a személyes
kapcsolatot. Az eddigi világi rítus a Karoling-kortól kiegészült egy vallásos jellegű aktussal, a hűségesküvel. A
vazallus kezét a szent könyvre vagy ereklyére helyezve hűséget esküszik urának (fidem et securitatem). Ezáltal
a hűséget megszegő esküszegővé válik, s egyházi büntetés alá esik.
A homagiumból következő kötelezettség az úr számára a pártfogás a vazallus számára a szolgálat. A kor

emberének mentalitásában a pártfogás és a szolgálat sokkal inkább erkölcsi, mint jogi tartalommal bírt.
129
Eredetileg az úr vazallusát házába fogadta, élelemmel, ruházattal látta el, később már birtokkal. A Karoling-
kortól egyre elterjedtebb hűbérbirtok azt is jelentette, hogy a vazallus esetében, aki nem élt együtt urával,
szükségszerűen eltávolodott tőle, kialakult a saját érdek. Bizonyára nem véletlen, hogy a hűségeskü negatív
kötelezettségeket sorol föl: a vazallus nem okoz kárt urának sem személyében, sem vagyonában, nem gátolja
közhatalmi jogainak gyakorlásában. A hűbér átengedéséért tartozik urának katonai és pénzügyi szolgálattal
(ajándék, váltságdíj), tanácsadással szolgálni, udvarában, bíróságán megjelenni. A hűbéri kötelezettségekről
1020 körül Fulbert chartres-i püspök levelében Aquitaniai Vilmos herceg kérésére részletes felsorolást ad. A
hűbériség szerepe a XII. század közepéig meghatározó maradt.
5. Székely György– A PÁPASÁG A KORA

KÖZÉPKORBAN
5.1. A pápai állam kialakulása
A pápai Róma a longobárd beözönlés idején az ellenállás központja volt. Aránylag nagy területen a hódítást
elkerülő helységek vették körül. A VI-VII. század során így indult meg a pápai állam területének kialakulása. A
pápák a longobárdokkal szemben a keletrómai császár uralmát ismerték el, a római jog érvényét is valamelyest
megőrizték. Az idők során meggazdagodva igyekeztek névlegessé tenni a Konstan- tinápolytól való függést. A
keleti kereskedelmet azonban fenntartották, így jutottak például a perzsiai selymek Rómába. A pápák lassankint
Itália középső részének független uralkodói lettek. Elősegítette ezt, hogy Maurikiosz bizánci császár (582602)
már nem adott patrícius és exconsul méltóságot az itáliaiaknak, így a római senatus lassanként kihalt. Ez törést
jelentett a Nagy Konstantin által rendszeresített késő római rendszerben is, ahol a consul méltóságot patríciusi
rang követte.
A római származású I. (Nagy Szent) Gergely pápa (590-604) Róma és környéke egyházi és világi feje volt, a
városi katonaságot és zsoldos hadat irányította. Róma falától messzire nyúltak a pápai birtokok, közel félmillió
hektáron. Gergely megszervezte a pápai uradalmakat. Változó eredményű gabonaaratások gyarapították a pápai
vagyont. Gergely magának igényelte az egész egyház feletti, jóllehet még csak névleges főséget.
Gergely pápa az antik világi művelődés ellenfele volt. 600 körül kórusiskolát alapított, az énekelt zenére
antifonáriumot gyűjtetett össze. Róma iskolásai a VII. században Gergely pápa halála napjának évfordulóját
választották az iskolák ünnepévé. Az egyházfő evangelizációs akciót indított a gót és más barbár határvédők
(milites limitanei) körében, akik családostul telepedtek le és már ariánus keresztények vagy még pogányok
voltak. 590-ben a pápa kísérletet tett a zsidók meggyőzésére: az önként áttérő zsidóknak kedvezményeket
biztosított, de erőszakkal nem térítette őket.
A pápa mint városúr szembekerült a társadalmi rétegződés valóságával. A római egyházközség szegénykönyve
tekintélyes méretű kötetet tett ki. 592-ben a pápa elrendelte, hogy Campania bírája hívja össze a városi
elöljárókat és népet a püspökválasztásra, azt ajánlotta, hogy az egész köznép kifejezhesse egyetértését (priores
vel populum civitatis; Plebs tota consentiat).
A VII. század során egyházi tekintetben a pápaság elismertette elsőbbségét az itáliai püspökökkel, de a pápaság
politikai helyzete korántsem volt szilárd. Ezt jelzi a pápák nyelvi és származási hely szerinti összetétele és
uralmi idejük aránytalansága. A 604 és 715 közötti 24 pápából csak 7 volt római eredetű s 6 (vagy 5) itáliai-
félszigeti; 4 viszont görög, 4 (vagy 5) szíriai, 2 szicíliai és 1 dalmát volt.
Görög szerzetesek létesítették a római Aventinus-hegyen a VII. században a San Sabbas kolostort. Ebből a
korból származtatható a római Sant'Agnese freskóin a bizánci hatás.
Szír szerzetesek már a perzsák elől menekültek nyugatra s Rómában a VII. században kolostorokat alkottak. A
római III. Bonifác (607) még egy esztendeig sem volt pápa. Az olasz I. Honorius (625-638) hosszabb ideig
uralkodott. Az ő idején tört ki a monotheléta viszály Bizáncban (630-680); ennek az iránynak hívei csak „egy
akarat”-ot fogadtak el Jézusban. Bizánc és a pápa jó viszonya megromlott. Mindazonáltal Honorius pápa
Szergiosz konstantinápolyi pátriárkához intézett levelében olyan szavakat használt, amelyek monothelétizmus
iránti rokonszenvét fejezték ki.
A római Severinus (639?-640) rövid ideig vezethette az egyházat. A dalmát IV. János (640-642) pápasága első
évében a római zsinaton a monotheléta felfogás ellen lépett fel. A ravennai exarcha 640-ben pártfogolta a
Laterán kifosztását. I. Márton (649-655) görög létére is a monotheléta irányzat ellenfele volt, s a 649. évi
lateráni zsinaton elítélte a monotheléta tant, valamint bírálta az erre vonatkozó két császári rendeletet, ezért a
130
ravennai exarcha 653-ban elfogatta. Konstantinápolyba vitték, s a Krímre száműzve halt meg. 650 körül
folyamatban volt a menekülő görög szerzetesek Rómába való áttelepülése. Az olasz Vitalianus (657-672) ismét
tartós uralmat gyakorolt. 0 ellenezte a monotheléta áramlatot. A 660-as években II. Konstans császár néhány
napos ott-tartózkodása során megdézsmálta Róma egyházi kincstárát. A római születésű Donus pápa (676-678)
az elpártolt ravennai érsekséget újra a pápai főség alá vette. A görög Agathon pápa (678-681) a pápai állam
gyengesége ellenére a pápai tekintély elsődlegességét hirdette a 680. évi konstantinápolyi zsinat befejezésekor: a
„két akarat” apostoli eredetűnek tartott tételét az egész világon tiszta hangon kívánta hirdetni. Ilyen szellemű
levelet írt IV. (Szakállas) Konstantin bizánci császárnak.
A pápaság valójában nem volt független. A VII. századi pápaválasztási mód jól érzékelteti ezt. Valamely pápa
halála után három napig imádkoztak, hogy Isten világosítsa meg a választókat, majd a lateráni bazilikában
összegyűltek a papok és a hívők, polgári és katonai vezetők. (Ez utóbbiak nyilván nem mulasztották el
befolyásukat kifejezni.) A papság többsége döntött, a választáshoz a világiak zajos egyetértésüket fejezhették ki.
A bizánci császárnak azonban jóváhagyásával kellett szentesítenie a választást: ezért a választási határozatot
közölték az exarchával s a császári rendelkezést kértek. Csak amikor ez megérkezett, szentelték fel a
megválasztottat a Szent Péter-templomban és ültették trónra a Lateránban. Jóllehet, az exarchához intézett
választási bejelentésben a pápák Krisztus vikáriusaként címezték magukat, még ki voltak szolgáltatva a bizánci
erőknek.
I. Leó (szicíliai, 682-683), II. Benedek (római, 684-685) és Konon (görög, 686687) rövid kormányzata tanúsítja
a pápai uralom ingatagságát. 685 és 715 között egymást követték az idegen, nem itáliai pápák. A hét pápa
közül három Szicíliából érkezett, talán muzulmánok és eretnekek elől menekülve. Mindez azonban jelzi
Róma bizánci szférába tartozását is. Még ellenpápák is felléptek (Theodorus 687, Paschalis 687-692), de a
szíriai I. Sergius maradt felül (687-701). Ez a pápa Paler- móban nevelkedett. Mivel nem ismerte el a 692. évi
konstantinápolyi görög jellegű zsinat egyetemességét, II. Jusztinianosz császár elrendelte letartóztatását.
A római katonák azonban megvédték a pápát s a bizánci túlkapás ellenállást váltott ki Itáliában. VI. János pápa
(görög 701-705) egyik sikeres erőfeszítése arra irányult, hogy visszavonulásra bírja Gisulf beneventói herceget,
aki az exarchátusra tört. VII. János (görög 705-707) a bazilikák képekkel és drága dekorációval való díszítését
mozdította elő, ami erősítette Róma bizánci művészeti kapcsolatait. A szí- riai Sisinnius pápa csak hetekig
uralkodott (708. január 15. – február 4.) A szíriai eredetű Constantinus pápa (708-715) volt az első, aki a
monothelétizmusra visszatérő császárral szemben uralkodó elleni pápai fenyítékkel élt: nevét töröltette a
liturgikus névjegyzékből. Ennek a pápának életírója egyházfői jelvényként camelaucum fejdíszt ad meg, ami
eredetileg teveszőrből készült és fejhez simuló sapka volt.
A képrombolási harcoktól kimerült Bizánci Birodalom belső helyzetét kihasználva Róma 730-ban
felszabadította magát a bizánci dux vezetése alól, s csak a pápa (II. Gergely, 715-731, római) tekintélyét ismerte
el.
Ezzel azonban Róma nem szakította meg a görög kapcsolatait, sőt a római görög kolónia a VIII. században
menekülő görög szerzetesekkel (studiták) is gyarapodott. Az egyházi újjászervezéshez tartozott, hogy a pápa
718-ban Bresciából helyezett át apátot Montecassino újjáépítésére.
I. Gergely személyében még egy szíriai ült a pápai trónuson (731-741). Zakariással viszont ismét görög lépett a
pápai trónra (741-752). Ez az egyházfő görögre fordíttatta Szent Benedeknek Nagy Szent Gergely pápa által
írt életrajzát. Zakariás visszajuttatta Montecassinóba a Szent Benedek által írt eredeti regulapéldányt, amit
menekülő szerzetesek 577-ben vittek Rómába, s ott a pápai könyvtárban őriztek. Montecassino szaracén
pusztítás utáni újjáépítése, a birtok gazdasági újjászervezése a VIII. század során fejeződött be.
A feudális és katolikus longobárd királyság közben már magának igényelte az egész Itália feletti uralmat.
Liutprand király (712-744) ostromolta Rómát. Liut- prand 729-ben II. Gergelynek átengedte Sutri városát, majd
Zakariásnak Ortét más környező településekkel és a Szabin-hegyeket, míg a bizánci császár Zakariásnak adta
Nimphát és Normát. Ezzel létrejött Róma erődgyűrűje és természetes határa. De ezt a területet a longobárdok
fenyegették, egyes részeket uralmuk alá is vetettek.
A 749-ben trónra lépett Aistulf király ugyan megsemmisítette a Ravennai Exarchátust, de a pápaság erős
ellenállást fejtett ki s egy hatalmasabb feudális államot, a Frank Birodalmat hívta segítségül, meg is nyerte Kis
Pipint (751-768).
5.2. A Karoling szövetség
131
II. István pápa (752-757) frank területen találkozott Pipin és a leendő Nagy Károly küldötteivel, majd Ponthion
palotájában személyesen tárgyalhatott velük. A könnybe lábadó szemű egyházfő segítséget kért, de ebben a
megrázkódtatásában is mesterien tudta képviselni a frank védelem alatti szabadulást mind Bizánctól, mind a lon-
gobárdoktól. A Liber pontificalis szerint Szent Péter és a rómaiak köztársasága ügyéről kért döntést, Pipin erre
neki ígérte a Ravennai Exarchátust, valamint a köztársaság jogait vagy helyeit.
A frankok uralkodója győztes hadjáratot vezetett Itáliába, utána területeket adott át II. Istvánnak. Hálából a pápa
apatricius romanorum címet adta Pipinnek és utódainak.
A „pipini adomány” (756) a pápának jutatta a Ravennai Exarchátus területeit a Pentapolisszal, összesen 23
helységet. A köztük szereplő Viterbóban a VIII. században épült a San Sisto-templom. Egy régebbi, igen
elterjedt történeti felfogás II. István pápa idejére helyezte a Nagy Konstantin adománylevelének (Constitutum
domini Constantini imperatoris vagy Donatio Constantini) összeállítását is.
A korabeli egyháztól semmiképpen nem volt távol Nagy Konstantin jó emléke. Rómában megmaradt két vörös
porfírból készült IV. századi szarkofág gazdag farag- ványokkal: Szent Helené (Ilona) a császár anyja és
Constantina, a császár lánya szarkofágja.
A hamisítvány a középkori pápák szemében újonnan nyert világi hatalmuk régiségének igazolására szolgált:
Konstantin már a IV. században a pápáknak engedte volna át a Róma, Itália és a nyugati tartományok feletti
örökös és korlátlan uralmat. Ezzel a pápát a császár fölé helyezte a világban, a keleti pátriárkák fölé az
egyházban. A hamis oklevél a pápának adományoztatta a lateráni palotát, a római császári dia- démot más
jelvényekkel; a római papokat pedig szenátori rangra emelte. Ha ez a keltezés volna helytálló, a hamisítás célja a
frank királyokkal fennálló tényleges erőviszony megváltoztatása, a frank adományokból következő függés
tagadása lett volna, de megfelelt a pápaság Bizánctól való elszakadása igazolásának is. Pipin 767- ben
Gentillyben tartott gyűlésén a Lorschi évkönyv szerint vita folyt latin és görög egyháziak közt (inter Romanos et
Graecos) a szentháromságról és a szentek képmásairól. A VIII. századi származtatást alátámasztja a Nagy
Konstantintról és Szilveszterről akkor általánosan elterjedt legenda, amit a hamisítvány továbbfejleszt és
amelynek fogalmazására egyes részletekben világosan támaszkodik.
A pápai állam így erősödött meg Desiderius longobárd királlyal (757-774) szemben. De már ezzel is létrejött a
kapcsolat a frank királyság és a pápaság között, aminek hamarosan messzemenő következményei lettek.
Nagy Károly frank király a pápa kérésére, de saját hatalma kiterjesztésére két győzelmes és pusztító hadjáratot
vezetett a longobárdok ellen. A longobárd nyomás egyik példája volt egy longobárd világi személy
ellenpápaként való fellépése (Konstantin, 767-768), akit testvére, Toto Nepi hercege emelt a pápai trónra, arra
alapozva, hogy főrangú volta mellett háztulajdonos volt Rómában, ami kevésnek bizonyult megválasztásához.
768-ban az antik Forumon, a San' Adriano-templom mellett az egész római népesség, a papság, a világi
arisztokrácia összegyűlt pápajelölésre. A megválasztott III. István pápát (768-772) rendszeres birtokába, a
Lateránba vezették. O 769-ben zsinatot tartott, amelyen jóváhagyták a szentek képeinek használatát és
tiszteletét. A zsinat kimondta azt is, hogy világi személy nem lehet pápa.
A longobárd király 773-774-ben Rómát szorongatta, I. Adorján (772-795) a frankokhoz fordult segítségért. A
kívánt területek azonban javarészt nem kerültek a pápaság kezére, de Perugia 774-től a pápai állam része lett.
Adorján pápa amiatt is panaszkodott, hogy a bizánciak és a nápolyiak ismét elragadták tőle Terracinát, amelyet
csak nemrég szerzett vissza. Azt is felhánytorgatta, hogy a szicíliai görög patrikiosz Gaetából kiindulva meg
akarja vetni lábát Campa- niában. Adorján pápa azzal hangsúlyozta önállóságát, hogy pénzt csak a saját nevével
veretett.
800-ban a pápa, III. Leó (795-816) császárrá koronázta Károlyt, aki nem akart meghajolni a pápa előtt, nem
vette tudomásul Bizánc igényét az egyetemes császárságra, de az ókori Római Császárság egyenes örökösének
sem tekintette magát. Bonyodalmak adódtak az új, bizonytalan helyzetből, hiszen Károly rangemelkedését az
érdekelt felek tartalmilag előre nem tisztázták. A kiindulási alap kétségtelenül Károly tényleges hatalma volt,
ami Nyugat- és Közép-Európa legelső uralkodójává tette. Ez a frank hatalom adott esetben a longobárdok és a
bizánciak ellen egyaránt képes volt megvédeni a pápaságot. De a császárrá emelkedésnek mégis Rómában
kellett lejátszódnia, ezt pedig a pápaság közreműködése nélkül lebonyolítani az adott viszonyok között nem
lehetett. Ebben összpontosult az érdekegybeesés, ami a császárkoronázás külsőségében formát öltött. Ez
azonban nem biztosította az egyforma értelmezést, illetve az előkészített eljárást sem pótolta. A frank-longobárd
király megjelenésének Rómában 800 karácsonyán nyilván volt politikai hangsúlya, de még a régi formákba is
belefért. A király ugyanis már Pávia ostroma idején járt az Örök Városban s az ott vert érme tanúsága szerint
132
római patríciusnak, a rómaiak védőurának tekintette magát. Hatalmából eredőnek tartotta, hogy Adorján pápa –
mint püspök – fölött törvényt üljön.
Ezzel a hatalmi értelmezéssel szemben III. Leó pápa a maga uralmát akarta szülővárosa, Róma és az Egyházi
Állam felett megerősíteni. Károly királysága idején a pápa saját nevét és Szent Péterét verette pénzére. Leó
maga állította befejezett tény elé Nagy Károlyt a koronázással. A király jelen lévén a karácsonyi pápai
istentiszteleten, Leó meglepte őt, fejére helyezte a császári koronát a püspökök és a nép felkiáltása közepette:
„Károlynak, az Istentől megkoronázott igen jámbor, felséges, nagy és békeszerző császárnak, életet és
győzelmet”. A világiak hozzájárulásának kifejezése ez a felkiáltás (acclamatio) volt, amiben a nép akarata a
legkisebb szerepet játszhatta. Theophanész krónikás nevetségesnek minősítette a római püspök hiedelmét, hogy
ő a koronázással és felkenéssel császárrá tehet egy nyugati fejedelmet.
800 után a pápa és Károly nevével verték a pénzt Rómában. Nagy Károly átlátta, milyen bonyodalmak
adódhatnak a császárkoronázásból a pápa és a császár, illetve a görög-frank viszonyban, s nem is ment el soha
többé Rómába, csupán a császári rangot tartotta meg, a római patrícius címet elhagyta.
Ujabb kutatások a 800-as évek elejére (a császárkoronázás utánra) teszik a konstantini adománylevél
összeállítását. Annyi bizonyos, hogy a hamisítvány először a franciaországi Saint-Denis kolostorában bukkant
fel, amelynek krónikája a császárkoronázást inkább a pápai felfogás szerint írja le. Filológiai vizsgálatok szerint
a hamisítvány latinsága a IX. századi frank latinságnak felel meg. E szerint a felfogás szerint a hamisítás célja a
vetélkedő keleti és nyugati császárok viszonyában a bizánci császárság leértékelése és a nyugati császárság
felemelése, de azon az áron, hogy a pápát mintegy a császár fölé helyezi. Ez tehát a római császáreszmény
kuriá- lis felfogásának kiindulópontja volna. A konstantini adománylevél szövegét talán 804-ben Aachenben
mutatta be Leó pápa a császárnak, s esetleg ott szerezte meg annak másolatát Saint-Denis apátja.
A Frank Birodalom keretében az Egyházi Állam sajátos peremhelyzetet élvezett. A kapcsolat gazdasági téren is
megmutatkozott: III. Leó életrajza szerint frízek fordultak meg a városban. A pápa és a frankok kapcsolata
hozzájárult az egyházi befolyást növelő szentkultusz terjedéséhez. Ezt kezdetben a frank királyi hatalom is
támogatta. Pipin engedélyével vitték Rómából frank földre Sándor és Hippolit vértanúk tetemét; egy frank gróf
szerezte meg Genesius vértanú Jeruzsálemből Itáliába vitt ereklyéit (800 előtt). Alcuin az ereklyetiszteletben
már az Isten dicsőségét érezte szükségesnek hangsúlyozni, mégis az emberi élet ereklyék segítségével való
megvédésére is hivatkozva kért ereklyéket Itáliából. Caesarius ereklyéit III. Leó pápa juttatta Mainzbe. Heléna
ereklyéit a IX. században vitték Rómából a reimsi egyházmegye területére, de jutott belőle Triernek is. E század
elején egy római pap védnöksége alatt külön társaság működött, hogy „csodákat” szervezzen, s ezekhez fűzött
kétes ereklyéket drágán adjon el a frankoknak. Ezek a jelenségek azonban hamarosan visszatetszést szültek,
alkalmasak voltak Róma tekintélyének rombolására, a szentkultusz hitelének megrendülésére. Ez visszhangzott
Claudius, torinói püspök 825 körül írt munkájában (Apologeticum), amely fellépett a kép- és kereszttisztelet, a
pápa, a zarándoklatok ellen s az ereklyékben nem látott mást, csupán követ és fát. Claudius püspökségének
templomaiból el is távolította a szentképeket, ereklyéket, talán a feszületeket is.
A pápaság és a Frank Birodalom politikai viszonyaiban a pápai igények előretörtek Jámbor Lajossal szemben,
Lajos 816. évi megkoronázásakor a császárságot „Szent Péter adományának” minősítik. IV. István pápa (római,
816-817) egyenesen olyan koronát küldött a császárnak, amilyent a konstantini adománylevél ír le
Szilveszternek átengedett koronaként. A Karoling császárok valójában bizonyos fokú tényleges ellenőrzést
szereztek a pápaság felett, s ezt a 824. évi Constitutio romana jogilag is megszilárdította. A római püspöknek
Róma népe általi megválasztását ugyanis a császár erősítette meg. A birodalom feloszlása már nem a pápaság
önállóságát növelte – a növekvő feudális anarchia viszonyai közepette a választásban megnőtt a római papság és
arisztokrácia szerepe. Csalóka látszat volt a IX. század közepén a pápai felségjogok és birtoklás kiterjedése
Közép-Itália egészére – a valóság az egyházi államterület megoszlása különféle hűbérurak között.
5.3. Viszontagságok
Ilyen erőviszonyok mellett különösen súlyos helyzetet teremtettek a gyakori arab (szaracén) támadások. II.
Sergius pápa (844-847) alatt került sor a Tevere jobb parti részeinek (Borgo, az Angyalvár és a Vatikán között)
arab kifosztására: mindent, ami az aurelianusi falakon kívül esett, az egész környéket, valamint a Szent Péter- és
Szent Pál-bazilikát 846-ban kirabolták. Csak nehezen lehetett a támadókat visszaszorítani, amikor a spoletói
gróf csapata megjelent. IV. Leó (847-855), aki maga is római születésű volt, mindent megtett városa további
pusztításának elkerülésére. Hogy a jövőben visszaverhessék az arabokat, elrendelte a Borgo fallal való
körülkerítését. Arab hadifoglyait is erre a munkára fogta, így 852-ig elkészült a pápáról elnevezett Leó-város
(Citta Leonina). Tömör tornyokkal erősített 12 méter magas falait ünnepélyes körmenetben szentelt vízzel
133
hintették meg és három kapuján feliratot helyeztek el. (A falat utóbb a Vatikán nagyobbítása során részben
lerombolták, de fennmaradt kerek tornya, az úgynevezett Torre dei Saraceni).
A külső ellenség elleni védekezés a római feudális családok önös érdekeit is szolgálta, amennyiben ezek
házaikat tornyokká vagy tornyos erődökké építették át, s ezt csatlósaikkal megszállva a pápaság és egymás
elleni támadások kiindulópontjaivá tették. A század második felében (I. Miklós pápa, 858-867) az Egyházi
Állam több feudális birtokra hullott szét. Sajátos, hogy mégis éppen I. Miklós hirdette meg az egyházi hatalom
elsődlegességének elvét a világi felett. VIII. János pápa (872-882) idején már csak úgy sikerült az arab
veszélytől szabadulni, hogy a Rómáig hatoló araboknak évi 25 000 ezüst márka adó fizetését vállalták. A belső
helyzet is zavarossá vált: a pápa 878-ban összeesküvés miatt kénytelen volt Franciaországba menekülni.
A pápai hatalom erősen függött a feudális anarchia viszonyaitól. Amikor hiányzott az erős császári hatalom, a
választási rend határozatlansága lehetővé tette a viszálykodó pártok összecsapását a pápai szék betöltésénél. A
VIII. század második felére újra megerősödtek a római szenátori családok. A IX. század során kikristályosodtak
a római nemesség családi szövetségei, megteremtették az intrika légkörét és véres harcot folytattak a pápaság
körüli hatalom birtokáért. A pápák megválasztása és uralma az ellentétes erők játékaitól függött: pápák elűzése,
börtönbe csukása vagy éppen megölése nem volt ritkaság. A pápai hatalom a 882-963-as esztendőkben kaotikus
állapotban volt. Ebben a nyolc évtizedben 24 pápa váltotta egymást. II. Theo- dorus pápát (897. december)
húsznapos uralom végén alkalmasint meggyilkolták. IX. János pápa (898-900) elrendelte, hogy a megválasztott
pápát császári megbízottak jelenlétében kell felszentelni. A császári hatalom Nyugaton ekkor formális volt,
úgyhogy a rendszabály inkább a római nemesség elleni védekezés volt, mint a császári hatalom előtti meghajlás.
A hatalmi villongások mögött vidéki és római nemesek befolyása állott. A pápaság birtokai is megcsappantak,
azokból a nemesi pártok tagjai gazdagodtak. A legmegalázóbb időszak a pápaságra nézve a nőuralom volt,
amikor nemesi családok hataloméhes asszonyai ültették kegyenceiket a pápai trónusra, ami végképp aláásta a
pápai tekintélyt. Ezek a viszonyok alakították ki az állítólagos Johanna papissa (855?-857?) uralmának hírét,
hagyományát. Ilyen ugyan nem létezett, abból az időből is ismerjük a férfi pápát, de a nőpápa elgondolásának
volt némi történeti alapja, tudniillik a X. században jó ideig főúri asszonyok (a tusculumi grófi család tagjai)
tartották kezükben Róma irányítását. A század első felében Theodora, Theophylaktosz szenátor felesége olyan
nagy befolyással bírt, hogy őt senatrixnek nevezték. Beavatkozott a város és a pápaság ügyeibe, ellenfelei
azonban feslett személynek tartották, ami beárnyékolta a Theodorával rokonságban lévő X. János pápa (914-
928) megválasztását is, ráadásul házasságtöréssel gyanúsították kettőjüket. X. János elismerte a királyi hatalmat,
s azt vallotta, hogy a püspökkinevezés kizárólagosan királyi jog. (A királyok egészen a XI. századig olyan
felkenést kaptak, amit szentségnek tekinthettek, s az egyházigazgatásban mintegy püspöknek tartották: rex et
sacerdos). A senatrix címet és a rossz hírt örökölték Theodora leányai, Marozia és Theodora, akiknek anyjukhoz
hasonló befolyása volt. Maroziát ifjú korában III. Sergius pápa (904-911) kedvesének tartották. Ez a hírhedt
pápa két letett, fogságban lévő pápát öletett meg.
Rómának meggyengülve és tekintélyt vesztve is szerepe volt az arabok elleni küzdelmekben. X. János csapatai
916-ban győzelmet arattak felettük a Garigliano partjain. Az arabok elleni harcban tűnt fel a longobárd eredetű
Alberich. Feleségül vette Maroziát, s Róma kényurává lett. Alberichet 925-ben az elégedetlen rómaiak
megölték, Marozia hatalma azonban tovább emelkedett, s házasságai útján az Egyházi Államon túli befolyásra
tett szert.
Amikor Marozia még ellenezte provence-i Hugo itáliai királyságát, a Hugo császárságát javasló X. János pápát
börtönbe vettette, ahol az egyházfő valószínűleg erőszakos halállal halt meg. Marozia második férje, toscanai
Guido, harmadik pedig provence-i Hugo (931-947, Itália királya) volt. 931-ben pápává tette saját fiát, az ifjú XI.
Jánost, akinek apját sokan III. Sergius pápában látták. Marozia hatalmának fia, az ifjú Alberich vetett véget:
932-ben a senatrixet börtönbe vettette (945 előtt meg is halt). Börtönbe került és rövidesen meghalt XI. János is
(936).
Az ifjabb Alberichet viszont Róma szenátorává választották. Valójában néptribu- nus volt (933-954), aki élete
végéig az Aventinusról kormányozta városát és közben megvédte azt Itália idegen trónigénylője, Hugo ellen.
Alberichhel készségesen együttműködött II. Marinus, a római származású pápa (942-946).
6. Magyar István Lénárd – A KÖZÉPBIZÁNCI

KORSZAK
6.1. Az arab invázió és Bizánc
134
A középbizánci korszak nagyjából az arab inváziótól a keresztesek megjelenéséig tartó időszakot öleli át.
Kezdetei a Herakleiosz-dinasztiához kapcsolódnak. Phókasz rémuralma után Herakleiosz (610-641) új alapokra
helyezi a birodalmat: az úgynevezett themarendszer kezdetei ekkor jelennek meg Kis-Ázsiában. Herakleiosz
harcol az avarokkal és a perzsákkal: 619-ben békét köt az avarokkal, majd 622-630 között kitört a perzsa
háború. Ennek egyik jelentős fejezete volt 626-ban Konstantinápoly perzsa-avar-szláv ostroma, amely bizánci
győzelemmel végződött. Ekkor telepedhettek le a horvátok és a szerbek is a Balkánon. A görög az állam
hivatalos nyelvévé válik az eddigi latin helyett, amit jól mutat Herakleiosz hadijelentése a perzsa hadszíntérről
629-ben, ahol a császári címe a baszileusz lesz. Vallási téren eleve elkésett próbálkozás Szíria és Egyiptom
monofizitáinak megnyerésére a monotheléta Ekthé- szisz, amely kompromisszumként szolgált volna, császári
rendelettel írva elő a Krisztus egy akaratáról szóló tant. Csakhogy erre az időre már elkezdődött az arab invázió,
amely gyökeresen átrajzolta Bizánc térképét.
A bizánci-perzsa háborúk mindkét felet kimerítették, s a nevető harmadiknak, az arabok inváziójának

kedveztek. Omár kalifa segítségével 634-ben megtámadták Bizáncot, és a 636-os jarmuki csata után – Antiókhia
kapitulációjával – Szíria elveszett. 638-ban Jeruzsálem kapitulál, és ezzel Palesztina vész el. 646-ban pedig
Alexandria kapitulációjával Egyiptom kerül arab kézre. II. Konstans császár Typosa császári rendelettel tilt meg
minden vitát a thelémúról, a krisztusi akaratról, de ez is elkésett próbálkozás marad csupán, sem az orthodoxia,
sem a monofiziták nem fogadják el.
Időközben kiépült az arab flotta, s ez döntő változást jelent az addigi sivatagi beduinok életében, mivel így már
az arabok is sikerrel próbálkozhattak Bizánc ellenében a tengeren is. Komoly erőpróbát jelentett
Konstantinápoly arab tengeri ostroma 674-678 között, amely azonban bizánci győzelemmel ért véget. 680-ban
megalakult a bolgár állam. 697-ben Karthágó elestével Észak-Afrikában az arabok felszámolták az exarchátust,
és megkezdődött itt is az arab uralom, egész Észak-Afrika területén. 711-ben pedig Gibraltárnál már Európa
földjére léptek. 717-718 folyamán Kons- tantinápolyt újra az arabok ostromolják, Bizánc a győzelmet ezúttal
bolgár segítséggel harcolta ki.
6.2. Adminisztratív, gazdasági és társadalmi változások, belső

megújulás
Kis-Ázsiában a nyugati exarchátusok mintájára katonai zónák, úgynevezett themák alakulnak. A thema élén álló
katonai parancsnok, a sztratégosz egy kézben egyesíti a katonai és a civil hatalmat. Több egykori provinciát is
magában foglal. Eleinte még a civil irányításában szerepet játszanak a provinciák proconsuljai is, a sztratégosz-
nak alárendelten. A régi római limitaneiszisztéma teljesedik ki, amikor a katonák katonai földbirtokhoz jutnak:
sztratiotika ktémata, a katonák letelepítésére és ellátására. A zsoldos katonaság helyett így előtérbe kerül a belső
erőforrásokból kiállított hadsereg, amely katonaparasztokból áll, elnevezésük: sztratiótész.
Ennek a korszaknak a gazdasági, társadalmi viszonyait tükrözi a bizánci „Földművestörvény”, az úgynevezett

Nomosz Georgikosz. A földműves, a georgosz önmaga ura: küriosz. Ugyanakkor faluközösségben él: koinotész.
Nincs földközösség, a faluközösség adminisztratív adófizetési egység, ugyanis a faluközösség egy összegben
adózik. A paraszt szabadon költözhet (ez viszont a katonára nem vonatkozik, ő a földbirtokkal együtt a
katonáskodási kötelezettséget is örökli). Különválik a korábbi föld- és fejadó, helyette háztartásonként füstadót
fizetnek, elnevezése: kapnikon. A georgosz és a sztratiótész ugyanazon társadalmi osztályhoz tartozik, a
kisbirtokos parasztsághoz. Az egykori epibolé földművelési kényszere helyett az úgynevezett al- lélengüon
adófizetési kölcsönössége, vagyis a kölcsönös adófizetési felelőssége a jellemző. Itt is érvényes, hogy az
elköltözött paraszt földjének adója a szomszédot terheli. A rabszolgát legfeljebb csőszként alkalmazzák, nem
vesz részt a termelésben.
Ezekkel a folyamatokkal egy időben épül ki a themarendszer Kis-Ázsiában. A kezdeti nagy themák: Opszikion,
Anatolikon, Armeniakón és a tengerészthema. A katonaparasztok, a sztratiotészek alkotják a thema hadseregét.
Hadba hívásra lovával és felszerelésével jelentkezik, egyébként a faluközösségen belül a többi paraszttal, a
georgoszokkal együtt műveli földjét, ugyanahhoz a faluközösséghez tartozva. A különbség annyi, hogy a katona
nem adózik, hanem katonáskodik.
A központi adminisztráció kiépülése is ekkorra esik. A logothészionok (kb. minisztériumok) az egykori

praetoriánus prefektúra szétesett, önállósult ügyosztályaiból keletkeztek. A legfőbb vagy első miniszternek a
logothetész tu dromu számított, aki a magister officiorum hatáskörét vette át.
135
Az elnéptelenedett tartományok gazdasági reorganizációját szolgálta a tudatos telepítési politika, például

Opszikion tartományba 30 000 szláv családot telepítettek le, határvédő feladattal. Mindezek révén megszűnik a
munkaerő- és emberhiány a katonaságnál és a paraszti gazdaságokban egyaránt.
6.3. Egyházpolitikai változások

A korszak jellegzetes kompromisszumkísérlete volt az ortodoxia és a monofizitizmus közt az úgynevezett
monothelétizmus. Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitész iratai már korábban is „egy hatóerőt”, az úgynevezett
„istenemberi energiát” tulajdonították Krisztusnak, akinek két természete (isteni és emberi), de csak egy aktív
működése (energeia) volt. Ez kompromisszumként szolgálhatott volna a khalkédóni dogma és a monofizitizmus
között. Ezt ontológiai síkon továbbfejlesztve jött létre a monothelétizmus, hogy tudniillik Krisztusnak két
természete mellett is csak egy isteni akarata volt (theléma). Ezt fejtette ki már 638-ban az Ekthészisz.
IV. Konstantin császár (668-685) és Agathon pápa hívta össze a VI. egyetemes (III. konstantinápolyi) zsinatot
680-681 között, ahol sor került a monothelétizmus elítélésére: állást foglaltak a két akarat, az isteni és az emberi
együttműködése mellett, ugyanis Krisztusból a legemberibb: a szabad akarat nem hiányozhatott. A megváltás
nemcsak az ingyenes isteni kegyelem ajándéka, hanem az ember Jézus szabad emberi akarattal véghez vitt műve
is! – mondta ki a zsinat.
II. Jusztinianosz császár az V. és a VI. egyetemes zsinat kiegészítésére összehívta Konstantinápolyba a II.
trulloszi zsinatot (691-692), az úgynevezett quinisextumot (ötös-hatos, ezzel is jelezni kívánva a két korábbi
zsinathoz való kapcsolódását), ahol a bizánci egyházjogi szokásokat előtérbe helyezték a zsinat által elítélt
nyugati szokásokkal szemben. Ezért korfordulónak tekintjük, mivel egyháztörténetileg itt kezdődött el a szakítás
Kelet és Nyugat egyházai között. A pápa nem is szentesíti a quinisextum kánonjait, a kereszténység ókori
történetének a II. trulloszi zsinat jelenti a végét.
6.4. A Hérakleiosz-dinasztia (610-711)

Hérakleiosz, a dinasztia alapítója, a perzsa háború után kénytelen tétlenül szemlélni életműve pusztulását, az
arabok előrenyomulását 636, a jarmuki csata után. Megoldatlan a trónöröklés kérdése fiai közt. Idősebbik fia,
III. Konstantin alig három hónapig uralkodik. Féltestvére, Heraklónasz követi őt a trónon, de helyette anyja,
Martina uralkodik. Szerepét azonban a bizánci nép, a szenátus és a hadsereg nem viseli el, és így pár hónap
múlva vége az uralmának. Martinának kitépik a nyelvét, fiának pedig levágják az orrát. A trónra III. Konstantin
fia, II. Konstans (641-668) kerül. O a konstantinápolyi szenátus gyámsága alatt kezdi meg uralmát, a szenátus
tekintélye a Hérakleiosz-dinasztia alatt egy évszázadra megnőtt. Az arab előrenyomulás miatt 642-ben
Egyiptomot kénytelenek evakuálni. Megkezdődött az arab flottaépítés, majd támadás Ciprus, Rhodosz és Kréta
ellen. 655-ben tengeri csatára került sor, ahol az arabok győztek. így Bizánc tengeri hatalma megrendül, 659-ben
békét köt az arabokkal. 658-ban támadást indít a balkáni Szklavíniák ellen. Ezt követi a szlávok átköltöztetése
Kis-Ázsiába. II. Konstans ellen fellázadnak a birodalom nyugati részei: Karthágó 647-ben, Ravenna 652-ben. II.
Konstans nyugatra távozik, 663-ban meglátogatja Rómát, onnét Szicíliába megy, majd Szirakúzában rendezi be
a székhelyét. Itt gyilkolják meg 668-ban. Monotheléta egyházpolitikája az összeütközés forrását jelentette I.
Márton pápával és Maximosz Confessorral.
I. Konstantin (668-685) uralma alatt következett be Konstantinápoly sikertelen arab tengeri ostroma 674-678-
ban, amely fordulatot jelentett a bizánci-arab viszonyban. 680-ban a bolgár államalakulás kezdeteként az Al-
Dunánál Aszparuch vezetésével nyomul előre, s Bizánc kénytelen elismerni de facto a bolgár hódítást. Ezzel
egy időben került sor a VI. egyetemes zsinatra Konstantinápolyban, ahol elítélték a monothelétizmust
(680/681).
II. Jusztinianosz (685-695; 705-711) hadjáratot visel a szlávok ellen 688-689- ben egészen Thesszalonikiig
nyomulva előre. A foglyul ejtett szlávokat áttelepíti Hellászból a kis-ázsiai Opszikion thema területére, belőlük
30 000 katonaparasztot lehetett kiállítani. A szláv kolonizáció Kis-Ázsia gazdasági regenerációját eredményezi.
Ekkoriban került sor a quinisextumra (691-692). Arisztokráciaellenes és kolonizációs politikája ellen 695-ben
lázadás tört ki: levágják az orrát, majd Kher- szonészoszba száműzik II. Jusztinianoszt. Ezután egy hosszú
politikai instabilitás korszaka kezdődött Bizáncban.
Leontiosz (695-698) alatt az arabok 697-ben elfoglalják Karthágót, megszűnik az exarchátus. Az észak-afrikai
kudarcok Leontiosz trónjába (és orrába) kerülnek, a trónra II. Tiberiosz (698-705) lép. Közben II. Jusztinianosz
a kazárokhoz szökik. Feleségül veszi a kazár kagán leányát, majd bolgár segítséggel, Tervel kán támogatásával
705-ben visszaszerzi a trónt.
136
II. Jusztinianosz második uralmát (705-711) a válogatás nélküli terror jellemezte, megsemmisítéssel fenyegetve
az arisztokráciát. Kherszonészosz fellázad ellene, s bekövetkezik a dinasztia bukása 711-ben. Ugyanekkor
lépnek Európa földjére az arabok Gibraltárnál.
6.5. A képrombolás Bizáncban (730-843)

A Hérakleiosz-dinasztia bukása után a trónharcok korszaka köszöntött Bizáncra 711-717 között, ami csak III.
Leó (717-741) uralomra kerülésével szűnt meg. Uralma legelején 717-718 folyamán az arabok Konstantinápolyt
ostromolták. A fővárost Tervel bolgár kán segítségével sikerült az arab ostromzár alól felszabadítani. 726-tól az
arabok évente támadnak Kis-Ázsia ellen, mígnem 740-ben III. Leó kazár segítséggel Akroinonnál győzelmet
aratott az arabok felett. Ez döntő fordulatot jelentett, mivel ezután az iniciatíva átmegy Bizánc kezébe, s az
arabok többé már nem támadják Konstantinápolyt.
Kis-Ázsia felszabadításával egy időben kerül sor az eredeti nagy themák felosztására (Opszikion kivételével).
Jelentős III. Leó törvényhozása: 726-ban kiadja az Ek- logát, amely igen nagy tekintélynek örvend. Erőteljesen
érződik rajta a keleti jogszokások befolyása. Ugyancsak 726-ban lép fel először az ikonkultusz ellen, majd 730-
ban kiadja a képtisztelet elleni ediktumát. Ugyanaz a III. Leó, aki katonai téren oly sikerrel vette fel a harcot az
arabokkal szemben, a képrombolás terén átvette az araboktól az iszlám képellenességét.
I. Konstantin (741-775) Kopronümosz („trágyanevű”) alatt került sor a képrombolás teljes kifejlődésére.
Uralma elején azonban meg kellett küzdenie sógora, Arta- baszdosz lázadásával, aki Opszikion thema élén a
képtisztelet nevében lázadt fel ellene 744-743-ban.
Az arabok egyre kisebb veszélyt jelentettek Bizánc számára, mivel 750-ben az arab front megszűnt azáltal, hogy
az Omajjád-dinasztia bukásával az arab centrum áthelyeződött Damaszkuszból Bagdadba. Az Abbaszidák már
csak határ menti harcokra voltak képesek, a nagy arab-bizánci háborúk korszaka lezárult.
Az Abbaszidák felemelkedésével egy időben változások történtek Itáliában is. 751-ben Ravenna elesett, Észak-
és Közép-Itália longobárd kézre került, a Ravennai Exarchátus megszűnt. Róma számára a longobárd
fenyegetéssel szemben az egyetlen kiút a frank szövetség volt 754-ben. Erre válaszként Bizánc elszakította
Rómától Dél-Itáliát, Szicíliát és Illyricumot, és a konstantinápolyi pátriárkátus joghatósága alá csatolta. 754-ben
Bizáncban összehívták a hiereai ikonoklaszta (képromboló) zsinatot, amelynek előkészítésében tevékeny részt
vállalt maga V. Konstantin császár is. A zsinat arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel Krisztus egy és
oszthatatlan, ezért ábrázolhatatlan. Azért ábrázolhatatlan, mert isteni természeténél fogva ábrázolását és annak
következményeit bálványimádásnak minősítették és a képtisztelőket vagy nesztoriánusoknak tekintették (mert
csak az emberi természetet ábrázolva szétválasztják Krisztus két természetét) vagy monofizitáknak (mert az
isteni természetet emberi formában ábrázolva megszüntetik a kettő közötti különbséget) . Ettől kezdődően a
szerzetesellenesség és a szekularizáció a képrombolás kísérő jelenségei a képtisztelő bizánci szerzetességgel
szemben.
IV. (Kazár) Leó (775-780) alatt megfigyelhető az eltávolodás V Konstantin módszereitől és a képrombolás
hanyatlása. Mindenekelőtt a monachomachia felszámolására került sor, véget ért a szerzetesek üldözése. 780-
ban Kazár Leó halálával a ré- gensuralmat özvegye, Eiréné vette át. O képtisztelő volt és a képtisztelet
visszaállítására törekedett. 786-ban sikertelen kísérletet tett erre, de az összehívott zsinati atyákat a képromboló
katonaság szétkergette Konstantinápolyban. Erre gondosabb előkészítés után, 787-ben hívott össze zsinatot, a
VIII. egyetemes vagy II. nikaiai zsinatot, amely visszaállította a képtiszteletet Bizáncban. A zsinat egyúttal
csalódást is tartogatott Róma számára, mivel nem adta vissza Illyricumot és Dél-Itáliát Rómának. Róma többet
várt: régi javai visszaszolgáltatását. A zsinati okmányokat Eiréné baszileuszként írta alá, vagyis ő az első nő a
bizánci trónon. Közte és fia, VI. Konstantin közt kitört a viszály, azonban Eiréné magának biztosította a trónt.
Nyugaton is állást foglaltak a képtisztelet kérdésében. Nagy Károly a 794-es frankfurti zsinaton a Libri
Caroliniben elítéli mind a képrombolást, mind a képtiszteletet. 800 karácsonyán pedig sor került Nagy Károly
császárrá koronázására Rómában, amely bizánci szemszögből nézve usurpatio, azaz trónbitorlás volt. Hiába
próbálta Nagy Károly megkérni Eiréné kezét és így egyesíteni a két birodalmat. Mindezt meghiúsította I.
Niképhorosz (802-811) lázadása és trónra kerülése Bizáncban.
803-ban Krum bolgár kán győzelmet arat az avarok felett a Kárpát-medencében. 809-ben pedig elfoglalja
Szerdikát. Ez kiváltja a bizánci ellenoffenzívát, azonban végül is Krum győz Niképhorosz felett, akinek a
fejéből ivókupát csináltat magának.
137
I. (Rangabe) Mihály (811-813) kerül a bizánci trónra. Uralkodása idején kerül sor Nagy Károly császári
címének elismerésére.
813-ban V. (Örmény) Leó (813-820) került a bizánci trónra, aki 814-ben 30 éves békét kötött Omurtág bolgár
kánnal. 815-ben Örmény Leó felújítja a képrombolást, amely csak csekély támogatást tudhat magáénak, és a
kifulladás jeleit mutatja.
I. Mihály (820-829) megtilt minden vitát a szentképek közül. 821-823 között következett be Szláv Tamás
felkelése, ahol a felkelés ideológiai alapja a képtisztelet volt. 827-828 folyamán az arabok megszállják
Krétát, ugyanekkor Szicíliában is partra szállnak. Palermo 831-ben esik el.
Bizáncban az utolsó képromboló Theophilosz (829-842), volt, aki újjáélesztette a képrombolást. 837-ben
Ioannész Grammatikosz, az utolsó képromboló pátriárka működése során ismét üldözték a képtisztelőket. A
képrombolás azonban végleg kifulladt és Theophilosz halálakor özvegye, Theodóra egy zsinat összehívása után
843-ban visszaállítja a képtiszteletet Bizáncban. Ennek emléke az „ortodoxia ünnepe” nagyböjt első
vasárnapján.
6.6. Új korszak küszöbén (843-867)

A 843. márciusi zsinat után Bizáncot régenstanács kormányozza. Ennek a tagjai Theodóra, testvérei, Bardasz és
Petronasz, valamint Theoktisztosz logothetész tu dromu. A kormányzás Theoktisztosz kezében összpontosult,
akinek irányítása alatt kulturális és pénzügyi fellendülés következett be Bizáncban. A pátriárka Metho- diosz
halála után Ignatiosz lesz, Michael Rangabe fia. Megválasztása kompromisz- szum a zelóták felé. A képtisztelet
visszaállításával kiújulnak a harcok az arabokkal. 856-ban államcsínyre kerül sor: Theodórát és Theoktisztoszt
eltávolítják a hatalomból, helyettük III. Mihály és Bardasz caesar kerül hatalomra. Bardasz főiskolát létesített a
Magnaura-palotában, amely a bizánci tudomány és képzés központjává vált. Tanárai között volt Leo
Mathematikosz, a képromboló Joannész Grammatikosz unokaöccse és Photiosz. 858-ban egyházi téren is
változás következik be: Ignatioszt leteszik és helyette Photiosz lesz a pátriárka. Megválasztása a kánonok
megsértésével történt, mivel Photiosz laikus volt. Ügye fellebbezés miatt Rómába kerül, de a pápa sem ismeri el
megválasztását. A pápai legátusok a konstantinápolyi zsinaton Photiosz elismerése mellett döntenek, de a pápa a
lateráni zsinaton 863-ban felülbírálja legátusai döntését és leteszi Photioszt.
Közben Bizánc veszteségeket szenved Szicíliában az arabokkal szemben: csak Szirakúza és Taormina marad
bizánci kézen. Viszont ellenoffenzívára kerül sor Kis- Ázsiában, ahol 863-ban fordulópontot jelent Omár
meletinei emír legyőzése.
860-ban az oroszok jelentek meg Konstantinápoly előtt. Ezért került sor a kazár misszióra „Filozófus”
Konstantin vezetésével. 862-ben Rasztiszláv misszionáriusokat kér országa, Morávia számára. 863-ban
megérkezik a morva misszió a szaloniki testvérpár, Konstantin (Cirill) és Methód vezetésével. 864-ben a
bolgárok bizánci rítusú megkeresztelkedésére is sor kerülhetett. Borisz bolgár fejedelem leverte a bolgár-török
bojárlázadást, 52 családot kivégeztetett. Azonban elégedetlen volt a görög misszióval, s ezért 866-ban Rómához
fordult. I. Miklós pápa Responsái pontosan jellemzik a bolgár egyházszervezés nehézségeit. Megkezdődött a
latin egyházszervezés időszaka Bulgáriában. Bizáncban a hazaküldött görög klérustól értesültek a Bulgáriában
történtekről. Ennek következményeként 867-ben a konstantinápolyi zsinaton Photiosz kifogásolta a latin klérus
által a Credóba betoldott „Filioque” tanítást a Szentlélek származásáról. Ezért körlevéllel fordult a keleti
kereszténységhez, melyben a pápát „letettnek” nyilvánította. Ezzel létrejött az úgynevezett Photiosz-féle skizma.
Éppen ekkor tör ki a palotaforradalom Bizáncban: Baszileiosz megöli III. Mihályt. Vele 867-ben a makedón
dinasztia kerül uralomra. A véres trónváltást a pátriárkai trónon is a változás követi: a 869-870-es
konstantinápolyi (VIII. egyetemes) zsinaton Photiosz letételével és Ignátiosz trónra kerülésével véget ér a
Photiosz-féle skizma. Azonban Róma számára csalódást jelent, hogy Bulgária ismét Bizánc alá kerül, állandó
görög hierarchia felállításával.
870-ben Methód Pannónia érseke lesz és bevezeti a szláv liturgiát. Székhelye Szirmium. 877-ben meghal
Ignátiosz pátriárka. A pápai legátusok már ismét Photi- oszt találják a pátriárkai trónon. Mindezek
jóváhagyására újabb zsinatot hívnak össze Konstantinápolyban 879-880-ban. Pápai részről Photiosz
elismerésének feltétele az, hogy mondjon le Bulgáriáról, de a görög klérus továbbra is Bulgáriában maradhatott.
885-ben meghalt Methód, tanítványai menekülni kényszerülnek Moráviából. Kliment társaival Bulgáriába
menekül és Ochridban tevékenykedik. 886-ban Bölcs Leó végleg száműzi Photioszt. 889-ben Borisz lemond a
bolgár trónról fia, Vladimir javára és monostorba vonul. 892-ben megjelenik Amulf követsége Bulgáriában.
138
Bekövetkezik a keleti frank-bolgár közeledés. Közben kitör a második bolgár po- gánylázadás. Erre Borisz
visszatér a politika színterére, fiát letaszítja a trónról, helyébe Simeont ülteti, aki 893-ban nemzeti zsinatot hív
össze Pliszkába, ahol elismerik a bulgáriai szláv nyelvű liturgiát és a szláv írásbeliséget.
NEVEK
■ Aelfric
■ Aethelstan
■ Aethelwulf
■ Agobard
■ Alcuin
■ (Nagy) Alfréd
■ Angilbert
■ Aniane-i (Szent)
■ Benedek
■ Avicenna
■ Einhard
■ Hárún al-Rasíd ■ Hincmar
■ Hrabanus Maurus
■ Jámbor Lajos
■ Johannes Scotus Eriugena
■ Jonas
■ I. (Nagy) Károly
■ II. (Kopasz)
Károly
■ I. (Jámbor) Lajos
■ I. Lothár
■ Martel Károly
■ Nithard
■ Notker Balbulus ■ Paulus Diaconus ■ Kis Pipin
■ Sedulius Scotus ■ Servatius Lupus
■ III. Tasziló
■ Wulfstan
FOGALMAK
■ adopcianizmus
139
■ állam- és városigazgatás Rómában
■ allélengüon
■ arabok
■ arab pénzrendszer
■ arab számok
■ arab tudomány
■ Bagdadi Kalifátus
■ Brevium Exempla
■ camerarius
■ capellanus
■ capitulare
■ Capitulare de villis
■ Codex Carolini
■ comes palatii
■Cordovai emirátus
■ dénár
■ Donatio Constantini
■ dux
■ dünatosz
■ emír
■ epibolé
■ exarcha
■ exarchátus
■ festett kövek
■ florilegium
■ georgosz
■ hajós temetkezések
■ honor
■ huvudblot
■ ikonoklaszta
■ immunitas
■ kapnikon
140
■ koinótész
■ Laterán
■ Libri Carolini
■ liguage
■ logothetész tu dromu
■ Maghreb
■ mansus
■ missi dominici
■ monofizita
■ monotheléta
■ mórok
■ mozarabok
■ mufti
■ muzulmánok
■ normann
■ Ordinatio Imperii
■ a pápa primátusa
■ a pápai szék betöltése
■ paroikosz
■ Patrimonium Petri
■ Pirenne-tézis
■ pogány kori északi (germán) istenségek
■ polyptichon
■ prebenda
■ protimészisz
■ Quinisextum
■ rúna írás
■ saga
■ Sankt Gallen-i alaprajz
■ solidus
■ szaracénok
■ szklavíniák
141
■ sztratégosz
■ sztratiótész
■ sztratiotika ktémata
■ themarendszer
■ váli
■ varég
■ vassus
■ Vatikán
■ viking
■ wik
■ zsinat
142
7. fejezet - III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–
XI. SZÁZAD)
1. Nagy Balázs ‫ –ؘ‬A GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS
KIINDULÓPONTJA: A MEZŐGAZDASÁG
Európa népességének legnagyobb részét a középkor századaiban a parasztság alkotta. A kontinens lakói szinte
kivétel nélkül az általuk megművelt földön és földből éltek, amit életük során szinte soha nem hagytak el. A
társadalom azon csoportjai is, akik pozíciójuknál fogva, mint például az egyháziak, a lovagok, az uralkodók,
vagy foglalkozásuk miatt, mint a kereskedők vagy az iparosok nem a földműveléssel töltötték napjaikat és
keresték kenyerüket, azok is ezer szállal kapcsolódtak a mezőgazdasághoz és meghatározó módon vidéki
életmódot folytattak. A földtulajdon, illetve a földhasználat joga meghatározta a társadalmi és politikai
viszonyokat, az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. A keresztény Európa lakosságának életmódját az
egységesség és a helyi különbözőségek dinamikája egyszerre határozta meg. Az egységet képviselte, hogy a
kontinens népességének életét döntő mértékben az önellátó mezőgazdasági termelés irányította, ugyanakkor
számtalan helyi sajátosság szabta meg ennek módját és az alkalmazott technikákat.
1.1. A mezőgazdaság
A mezőgazdaság általában és különösképpen a földművelés, amely a szükséges élelmiszer-mennyiség
biztosítása szempontjából fontosabb volt, erősen függött a természeti viszonyoktól. Az éghajlat, a csapadék, a
földtani adottságok, a tengerszint feletti magasság – csupa olyan körülmény, amely a termelés eredményességét
befolyásolta. Európában ebből a szempontból a fő választóvonalat az Alpok vonulata jelentette. Ettől délre, a
Földközi-tenger medencéjében alapvetően mások voltak a természeti feltételek, mint a kontinens északi felén. A
Mediterráneumban a gazdálkodást meghatározta a természetes csapadék elégtelen volta, a gyakran
kedvezőtlenebb adottságú termőföld, illetve a transzhumáló állattartás. A föld termőképességének megőrzéséhez
sok helyen szükség volt öntözésre, csatornázásra, lehetőség szerint trágyázásra. Az állattenyésztés kisebb súlya
fejeződött ki az Európa déli területeire jellemző gabonaneműeken alapuló étrend kialakulásában, valamint a
növényi eredetű zsiradék (növényi olajok) alkalmazásában. Az Alpokban, és más magas helyvonulatok
területén, valamint az atlanti partvidéken jellemző igen magas csapadékérték gyakran lehetetlenné tette a
gabonatermesztést, itt inkább a legeltetés és az erdők hasznosítása vált fontossá. Az Alpoktól északra a jobb
minőségű talaj nagyobb évi csapadékmennyiséggel párosult. A csapadék rendszertelensége miatt azonban a
termés erős ingadozást mutatott. Jó évet katasztrofális termés követhetett és viszont. Ebben a régióban a
tenyésztett állatok nagyobb aránya következtében a gyakoribb húsfogyasztás egészítette ki a szintén a gabona
alapú étrendet. Az európai földművelést a kezdetektől a termesztett növényfélék nagy száma, a gazdálkodás
diverzifikáltsága jellemezte. A növekvő népesség, az emelkedő népsűrűség nagyobb munkaerő igényű
termények művelését is lehetővé tette.
A preindusztriális mezőgazdasági termelés alapvető gazdasági-társadalmi egysége a család volt. Ez az

úgynevezett mansus (vö. angol: croft, francia: cour, német: Hof/Hufe) magában foglalta az együtt élő
generációk tagjait, esetleg szolgáikat, eszközeiket és szerszámaikat, a rendelkezésükre álló igaerőt és
természetesen az általuk megművelt földterületet. Ez a család, ha nem is kizárólag, de jellemzően földesúri
tulajdonban álló földterületet művelt, tehát ez a jogi természetű viszony meghatározta a földbirtoklás mikéntjét.
A munka- és terményszolgáltatás fejében földterülethez jutó és függő jogi helyzetű klasszikus jobbágyi rendszer
mellett több eltérő helyzetű kategória tette változatosabbá a vidéki társadalom összetételét. Szolgai állapotú
személyeket nemcsak úri, hanem paraszti háztartásokban is lehetett találni. Emellett tisztában kell lenni azzal is,
hogy a rabszolgaság intézménye nem tűnt el az ókori társadalmi-gazdasági rendszer szétzilálódásával, nyomai
még az ezredforduló után is megtalálhatók voltak. A szolgai jogállás feltételeinek lazulásával a XIII. századtól
megjelentek a bérmunka jelei is. A természetbeni és/vagy pénzbeli ellátást kapó bérmunkások tömege könnyen
és gyorsan mobilizálható munkaerőt jelentett.
1.2. Táplálkozás, technikai vívmányok
143
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD)
Az ezredforduló után Európában szinte példátlanul gyors gazdasági expanzió ment végbe. A népességszámnak a
XIII. század végéig egyre gyorsuló ütemű növekedése lehetővé, egyszersmind szükségessé is tette a
rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségének növekedését. Ezt csak több forrás párhuzamos kihasználása tudta
biztosítani. Nehéz rekonstruálni, hogy milyen arányt képviselt ebben a megművelt földterület növekedése, a
technikai újítások által lehetővé tett hatékonyságnövekedés és az egyéb természeti erőforrások által nyújtott
élelmiszer-mennyiség, de bizonyos, hogy mindhárom szerepe nélkülözhetetlen volt.
A középkori táplálkozás, legalább a XIV. századig döntő módon a gabonaneműek- ből származó élelmiszereken
alapult. A húsfogyasztás igen korlátozott volta mellett csak a hüvelyesek, a bab és a borsóféleségek jelentettek
változatosságot. Ebből következően a szántóföldi gabonatermesztés jelentette a középkori mezőgazdaság és
élelmiszer-ellátás sarokkövét, de ezt szervesen kiegészítette az erdő, amely sok más funkciója mellett egyszerre
jelentett élelmiszer- és energiaforrást. Bár nem volt gabonával bevetve, de nem tekinthető megműveletlennek a
rét, amely szintén szorosan kapcsolódott a vidéki gazdálkodás rendszeréhez. A különböző művelési ágak
egyensúlya jelentette azt az alapot, amely a bizonytalan terméskilátások, változó éghajlati viszonyok között is
biztosította a falusi közösségek ellátását.
Problematikus a technikai újítások elterjedésének nyomon követése, mivel a legfontosabb találmányok, mint
például a vízimalom, vagy a nehézeke ismertek voltak már az antik római mezőgazdasági irodalomban is, de
még az ezredforduló után is hosszú időre volt szükség, hogy Európa-szerte elterjedjenek. Nemcsak ezek
befogadása volt hosszadalmas, hanem többek között az ökörnél lényegesen gyorsabb és hatékonyabb munkát
biztosító, de nagyobb befektetést igénylő igavonó ló ilyen irányú felhasználása is csak lassan vált általánossá.
A fogatolás új módja, a szügyhám is elősegítette a lovak igába fogását és ilyen módon való hasznosításukat. Az
így igába fogott lovak pedig sokkal nagyobb erőt tudtak kifejteni. Az ökör vagy a ló igaerejének hasznosítása
alapvetően más követelményeket támasztott a gazdasággal szemben. A ló lényegesen hosszabb időn át volt
alkalmas igavonásra és a munkavégzése is gyorsabb volt, mint az ököré. Az utóbbi tartása sokkal olcsóbb volt,
hiszen míg az ökör szénát fogyasztott, addig a ló takarmánynövényként termesztett zabot. Természetesen az
ökör használatról a ló fogatolására való áttérés igen sok körülménytől függött és hosszú ideig tartó folyamat
volt. Jelentősége ugyanakkor óriási, hiszen a lóval vontatott eke átlagosan fele annyi idő alatt végzett egy
földterület felszántásával, mintha ökröt fogtak volna az eke elé.
Az egyik legnagyobb változást a mezőgazdasági termelés technikai hátterének átalakulásában a nehézeke

elterjedése jelentette. Már ennek az eszköznek az előállítása is nagy felkészültséget igénylő munka volt, hiszen a
számos részből (ekevas, -taliga, csoroszlya stb.) összeállított, gondos fémmegmunkálást feltételező nehézeke
készítése diverzifikált kézműipari tevékenységet jelzett. A gyakran kerékkel ellátott aszimmetrikus nehézeke,
melynek régészeti nyomai már a IX-X. századból ismeretesek, nemcsak az elvetendő mag földbe juttatását
biztosította, hanem a föld mélyebb rétegeit is megforgatva elősegítette a sikeresebb termést. A nehézeke
nagyobb befektetést, több igaerőt is igényelt. A kontinens Alpoktól északra fekvő területein jellemzőbb kötött,
agyagos, esetleg frissen feltört talaj megmunkálására a szimmetrikus könnyűekénél (latin: aratrum, francia:
araire, német: Haken) a nehézeke (latin: carruca, francia: charrue, német: Pflug) lényegesen alkalmasabb volt. A
két típus különbségét számos nyelv ennek megfelelően eltérő kifejezésekkel jelöli. Mivel a nehézekével a
barázda végi forduló nehezebb volt, ezért alkalmazása összekapcsolódott a hosszabb barázdákra tagolódó
földszerkezet kialakulásával. Az agrártörténet a hosszú párhuzamos barázdarendszer megjelenését rendszerint a
nehézeke alkalmazásának bizonyítékának tudja be. A nehézeke elterjedése a Loire völgyében a XII. századra
tehető, majd ezt követően fokozatosan kezdték használni innen északra és keletre is. Természetesen a két
különböző típusú eke hosszú ideig párhuzamosan, kiegészítő jelleggel egymás mellett élt tovább Európa egyes
területein. Más, a föld megmunkálásához szükséges mezőgazdasági eszközök, mint például a borona elterjedése
is igen lassan ment végbe. A nehezen megművelhető agyagos talajoknak a korabeli mezőgazdasági eszközökkel
való felszántása komoly nehézséget jelentett. Ezért is terjedt el a földek többszöri felszántásának gyakorlata. A
megfelelően mély szántás eléréséhez gyakran 3-4 alkalommal is felszántották ugyanazt a területet.
Mivel a széles körben elterjedő szántóföldi gabonatermelés igen hamar kimerítette a megművelt földterületet,
ezért joggal merülhet fel a föld tápanyag-utánpótlásának kérdése. A természetes trágyázás szerepe azonban
meglehetősen korlátozott volt, főleg amiatt, mert az ehhez szükséges istállózó állattartás alig terjedt el. A
hatékonyság növelésének egyik eszköze volt a különböző termelési rendszerek kialakítása. Már a római
mezőgazdasági szerzők (Varro, Columella) ajánlották, hogy a földet egy évre műveletlenül kell hagyni, hogy
visszanyerje termőképességét. Az ennél összetettebb rendszerek bevezetése, tehát a nyomásos művelésben
kialakult ugarolás, azaz a felszántott föld egyéves pihentetése a faluközösség szervezett együttműködését
feltételezte. A középkornak az ezredfordulót követő századaiban fokozatosan terjedt el széles körben a
háromnyomásos gazdálkodás. Az őszi és a tavaszi gabonavetés mellett ebben a rendszerben a szántóföld
harmadik részét nem művelték, hanem ugaron hagyva pihentették. Az ugart ugyanakkor jellemzően
144
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
felszántották és esetleg legelőként hasznosították abban az évben, amikor nem vetették be. A háromnyomásos
rendszer a termést illetően is nagyobb biztonságot jelentett. Ha az időjárás, vagy más tényező következtében az
őszi vetés nem adott elegendő termést, a tavaszi vetés hozamában még bízni lehetett. Ebben a szisztémában
emellett egyenletesebben oszlottak el az évben a mezőgazdasági munkák, így mind a munkaerő, mind az
eszközök jobban kihasználhatóvá váltak. A háromnyomásos gazdálkodás általános elterjedése hosszú időt
igényelt. Északnyugat-Európa egyes területein is csak a XIV. századtól mutatható ki először a megjelenése.
Európa keleti felén is csak a XIII-XIV. századtól számolhatunk ezzel, ugyanakkor a Földközi-tenger
medencéjében a hagyományos kétnyomásos gazdálkodás az egész középkor során fennmaradt, hiszen a tavaszi
vetés kifejlődését a kevés csapadékot hozó és gyorsan melegedő időjárású tavaszi hónapok veszélyeztették. A
parlagoló művelés is sokáig kimutatható, elsősorban Európa északi és keleti határterületein. Ennek a művelési
módnak a jellemzője, hogy a frissen feltört és művelés alá vett földet addig művelték, amíg az ki nem merült,
majd ezt követően művelésével évekre felhagytak és helyette más területet vontak be a gazdálkodásba. Az
elhagyott területet legfeljebb kaszálóként vagy legelőként hasznosították. A parlagoló rendszer általában a
viszonylagos földbőséggel és relatív alacsony népsűrűséggel jellemezhető területeken fordult elő.
Az önellátásra való törekvés végig jellemző volt a középkori gazdálkodásra. Ez a kereskedelem sajátosságaiból,
valamint az elkölthető pénzjövedelem korlátozottságából is fakadt. Emellett a helyes gazdálkodás egyik
ismérvének tekintették, ha egy egyházi vagy világi kézben lévő földbirtokon minden szükségeset elő tudtak
állítani. Ebből természetesen az is következett, hogy lehetőség szerint minél többféle terményt igyekeztek
helyben megtermelni, függetlenül attól, hogy a földrajzi, klimatikus vagy földtani adottságok erre megfelelőek
voltak-e. Ez is hozzájárult a termelés alacsony hatékonyságához.
A gabona terméseredményeit a középkorra vonatkozóan az agrártörténet rendszerint a mag-szem arány

megállapításával igyekszik rekonstruálni. A nagyon hiányos adatsorok ellenére megállapítható, hogy ez az arány
az ezredfordulót megelőző időszakra feltételezett 1:1,5-2 szintről a XII-XIII. századra elérte az 1:4-5-öt, a jobb
adottságú területeken e fölé is emelkedett (1:7-8), sőt egészen kiugró példaként ismertek 1:11-12 körüli adatok
is, például az íle-de-France vidékéről. Az átlagos várható hozam természetesen ezt a szintet nem érte el, de az
kétségtelen, hogy a termelékenység a Karoling-korinak két-háromszorosa volt. A mag-szem arányhoz hasonló
fontosságú jellemzője a középkori földművelésnek a terméseredmények erős ingadozása. Ez az időjáráson és a
megművelt terület fekvésén kívül számos más tényezőtől függött. A szerszámok és egyéb eszközök fejlettségén
kívül figyelembe kell venni többek között a gabona fajtáját. Rendszerint az árpa ígérte a legnagyobb termést, ezt
követte a rozs, a búza, majd a zab. Ez utóbbi, a föld minőségére nem különösebben érzékeny gabonafajta
elsősorban a kontinensnek az Alpoktól északra eső felén terjedt el. Főleg állati takarmányozásra használták,
emberi fogyasztására csak ínséges időszakokban került sor.
A gabonatermesztő birtokok és faluközösségek gazdálkodásához szorosan kötődött a malmok jelenléte. A

kézimalom továbbélése mellett már az ezredforduló után elindult a vízimalmok elterjedése. A XI. század végi
angliai összeírás, a Domesday Book (1086) több ezer vízimalomról tett említést. Ezek a földesúri tulajdonban
álló berendezések komoly bevételt jelentettek az uradalmaknak.
1.3. Kert, szőlő, erdő

A középkori földművelést a szántóföldi gabonatermelés mellett számos más kiegészítő termelési ág egészítette
ki. Ennek fontos helyszíne volt a falusi házhoz tartozó kert, ahol a zöldség-, gyümölcs- és káposztafélék,
valamint a hagyma mellett kiemelkedő jelentősége volt a gabona által dominált étrendet változatosabbá tevő
hüvelyes terményeknek. A XIV. századtól ezeknek a kiegészítő táplálékoknak megnőtt a jelentőségük, szerepük
egyre fontosabbá vált a gabonaszármazékok mellett. A specializált kertgazdaságok megjelenése a nagy
felvevőpiacot jelentő városokhoz kötődött. Az ipari felhasználású növények közül a len és a kender volt a
legelterjedtebb, alapanyagot szolgáltatva a majdnem mindenütt jelen lévő háziiparnak.
Nemcsak gazdasági szempontból volt különleges jelentősége a szőlőkultúrának és borkészítésnek a középkori

Európában. A szőlőtermesztés szinte mindenütt megtalálható volt a középkori kereszténység területén, ahol az
éghajlati viszonyok ezt nem tették teljesen lehetetlenné. A keresztény liturgia szükségessé tette a bor jelenlétét,
így a kereszténység és különösképp a szerzetesi közösségek elterjedése magával vonta a szőlőnek olyan
területeken való megjelenését is, ahol az a Római Birodalom időszakában még nem volt megfigyelhető.
Felbukkantak szőlőtermesztésre utaló adatok az Északi- és a Balti-tenger vidékén és Angliában, ahonnan azóta
már jórészt eltűnt a rendszeres borkészítés, a Domesday Book számos szőlőskertet említ. Természetesen ezek az
északi borok minőségi szempontból nem vehették fel a versenyt a kedvezőbb, déli területekről származó
termékekkel és a XIV. század után készítésükkel fel is hagytak. Ekkorra már a kereskedelem csatornáin
versenyképes áron Északra is rendszeresen eljutottak a jobb minőségi borok. Európa nagy részén a szőlőkultúra
erősen kötődött a városokhoz, és többek között a Rajna mentén, délnémet területeken szinte nem volt város
145
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
szőlőhegy nélkül. Egyes régiókban, elsősorban Gascogne és Bordeaux vidékén, valamint Burgundiában
megfigyelhető a szőlő monokultúraként való termesztése, tehát gyakorlatilag minden más terményt kiszorított a
távoli piacokon is keresett, jó áron értékesíthető bor.
A középkori élelmiszer-termelésről gondolkodva nem lehet túlbecsülni az erdők gazdasági jelentőségét.

Ugyanakkor nem könnyű a megművelt földterületnek és az erdőnek az élelmiszer-ellátásban játszott szerepét
rekonstruálni. Az erdei termékek hasznosításáról lényegesen kevesebb forrás áll rendelkezésre, mint például a
szántóföldi gazdálkodásról. Azonban nyilvánvaló, hogy az állatoknak az erdőben való legeltetése, elsősorban a
sertések makkoltatása igen elterjedt volt. A vadászat és az erdők által kínált gyümölcsök, bogyós növények,
gombák gyűjtése nélkül nem lehet elképzelni a középkori táplálkozást. Emellett az erdő nyújtotta fa volt a
legfontosabb tüzelő-, illetve alapanyag. A házépítéstől kezdve a szerszámok előállításán keresztül a hajóépítésig
számtalan módon hasznosult a modern korival összevetve alapvetőbb fontosságú fa. A kivágott vagy az erdőben
összegyűjtött faanyag nagy része tüzelőanyagként az energiatermelést szolgálta. Éppen a fa sokféle
felhasználása és különösképpen a rengeteg tűzifát vagy faszenet igénylő kohászat és fémmegmunkálás
elterjedése hozta magával a minőségi faanyag utánpótlásában mutatkozó hiányhelyzetet. Egyes itáliai városok,
így például Velence közvetlen környékén könnyen alakult ki hiány, ami a fa árának az emelkedésében is
megmutatkozott. Az erdőgazdálkodás bevett rendszeréből kivett uralkodói erdőket ugyanakkor csak a királyi
vadászatokra, illetve az udvar ellátására használták.
A XIII. századtól megfigyelhető egyik jelentős átalakulás a termelés diverzifikációja volt. A szőlőművelés,
illetve a zöldségtermesztés, a kertgazdálkodás előtérbe kerülésével csökkent a szántóföldi gazdálkodásra,
gabonatermesztésre használt földterület aránya. A piaci igények hatásának, és a városoknak, mint fogyasztási
központoknak a megerősödésével ezek befolyása egyre inkább érezhetővé vált a környező területek
gazdálkodásában. A városok ellátására orientálódott gazdaságokban például a tej és sajt iránti igény miatt
megnőtt a szarvasmarha tartásának jelentősége. A pénz, a piac, a fizetőképes kereslet egyre inkább megszabta a
mezőgazdasági termelés alakulását is. A kisebb városok, piaci központként működő települések hálózatának
kiépülésével ezek szolgáltak egy-egy szűkebb régió gazdasági központjaként, ahol a környék terményei gazdát
cserélhettek.
A XIII. századra beérett mezőgazdasági fellendülés eredményeinek látványos bizonyítéka az agrárirodalom

megjelenése. Az ókori római szakirodalom után ekkor születnek első ízben ismét olyan művek, melyek szinte
tankönyvszerű részletességgel tájékoztattak a földművelés mikéntjéről. A legismertebbek közé tartozik Robert
Grosseteste lincolni püspök írása, amely 1240-1241 körül született és Rules címen vált ismertté, a szintén angol,
a XIII. század végén alkotó Walter of Henley La Dite de Hosebondri című műve és a bolognai Petrus de
Crescentiis XIV. század elején írott Opus ruralium commodorum című munkája.
A középkor paraszti gazdálkodásában egészen a XIV-XV. századig az állattartás jelentősége háttérbe szorult a
földművelés mellett. Az állattenyésztés fő akadálya a takarmány-utánpótlás biztosítása volt. A korabeli
gazdálkodás a megművelt földterület minél nagyobb részét igyekezett közvetlen élelmiszer-előállításra
felhasználni és így a takarmánynövények termesztése háttérbe szorult. A kevés nagytestű háziállat téli ellátása
komoly feladatot jelentett. Az igavonásban nélkülözhetetlen ökröket a téli időszakban nagyrészt szénával
igyekeztek táplálni, míg a lovak jellemzően zabból álló takarmányt kaptak. A sertéstartás szinte kizárólag az
erdőkben való makkoltatásra támaszkodott. Ezen legismertebb középkori háziállatok mellett számos más
állatfajnak is meghatározott kiegészítő, de nem elhanyagolható szerepe volt a középkori táplálkozásban. Ezek
közé tartozott a halak, illetve más víziállatok fogyasztása. A természetes vizekben folyó halászat mellett
elsősorban szerzetesi közösségek köréből vannak adataink a halastavak létesítéséről. Nélkülözhetetlen volt a
méhészet, hiszen a méz volt az egyetlen könnyen elérhető édesítőszer. A középkorban megfigyelhető a
vadméhektől nyert mézszerzésről való átállás a házi- méhek mézhozamának megszerzésére.
1.4. Településformák, kolonizáció

Az ezredfordulótól a XIII. század végéig tartó robbanásszerű népességnövekedést, és ezzel együtt a
mezőgazdaság átalakulását a településformák gyökeres megváltozása is tükrözte. Ez volt az az időszak, amikor
a legtöbb új földterületet feltörték, a kontinens egy sajátos „belső kolonizációval” meghódította és művelés alá
vette saját területét. A megművelt területek megnövelésének a legkézenfekvőbb módja az volt, amikor egy
faluközösség kiterjesztette a saját földjeit a korábban nem művelt részek rovására. Más típust jelent, amikor a
faluból egy csoport kivált, egy addig nem megművelt távolabbi részen telepedett le, ahol a környező földek
feltörésével vetette meg egy új település alapjait. Erdőirtás, mocsarak és lápok lecsapolása, illetve korábban nem
megművelt földek felszántása jelezte ezt a folyamatot. Érthető módon először a jobb adottságú, könnyebben
feltörhető, gazdagabb termést ígérő földek művelése kezdődött el, majd a relatív földínség kialakulásával
fokozatosan a kevésbé kedvező részek is eke alá kerültek. Az új földterületek feltörése nagyobb közösségek
146
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
szervezett munkáját feltételezte. Ennek legtipikusabb példái Németalföldről, Flandriából ismertek, de
találhatunk adatokat hasonló folyamatokra más területekről, többek között Itáliából is, ahol ezek a munkák
szükségszerűen összekapcsolódtak folyószabályozási, gátépítési feladatokkal, illetve öntözőcsatornák
létesítésével. Az új földek termővé tételének munkája Európa-szerte összekapcsolódott a szerzetesi közösségek
megjelenésével. Már a X-XI. századi bencés apátságok esetében is találhatunk ilyen példákat, de a
földfeltörések folyamatába legszorosabban a XI. század végén létrejött cisztercita rend kapcsolódott be. A
cisztercita apátságok földadományaikat jellemzően korábban még nem művelt területeken, uralkodói
adományból kapták, ahol, legalábbis az alapítás utáni első időszakban a szerzetesek és a conversusok (világi
testvérek) maguk is részt vettek a kétkezi munkában. A ciszterciták esetében a rend szerzetesi eszményei is ezt
követelték. A Szent Benedek regulájához való visszatérés szellemében a fizikai munkavégzés szorosan
hozzátartozott a szerzetesi életmódhoz. A cisztercita rendnek a latin kereszténység szélső területeiig való gyors
elterjedése egyúttal a jól szervezett gazdaságaik, a grangiak hálózatát is kiterjesztette. A ciszterciták, és más
szerzetesrendek által művelés alá volt földek az európai földfeltörések folyamatának csak egy kis részét tették
ki, hatásuk azonban modellszerű. Elterjesztették azt a szaktudást is, hogy miként kell, illetve érdemes ezeket a
munkákat megszervezni, milyen eszközöket célszerű használni. A ciszterciták a XII. században nemcsak a
földek termővé tételében végeztek úttörő munkát, hanem más, az adott közösség helye által nyújtott
lehetőségektől függő gazdasági ágazatokban rejlő lehetőségeket is kihasználták. így az angliai cisztercita házak
közül több a juhtartásban és gyapjú-előállításban ért el látványos eredményeket, míg például a Rajna völgyében
szőlészettel és bortermeléssel foglalkoztak.
A belső kolonizáció legintenzívebb periódusával egy időben, a XII-XIII. században zajlott a külső kolonizáció
folyamata. Ez megfigyelhető a nyugati kereszténységnek gyakorlatilag minden égtáj felé eső határvidékén.
Délnyugaton, az Ibériaifélszigeten ez összekapcsolódott a reconquistaval, jelentkezett északon, Skandináviában,
illetve nyugaton, Anglia egyes periferikus területein, de a legjellemzőbben Kelet-Európában bontakozott ki.
Ebbe a régióba érkeztek a telepesek a legnagyobb számban, és itt volt a legnagyobb, sok szempontból
napjainkig tartó hatása a telepesmozgalomnak. A keleti irányba zajló népességmozgásban döntő szerepet vitt a
Drang nach Osten jegyében zajló német kolonizáció. A telepesek nem üres kézzel érkeztek: amit magukkal
hoztak, az elsősorban a technikai újítások részleteiben rejlett. A célterület Kelet-Európa széles zónája volt. A
szélső pontokat délkeleten a szászok erdélyi megtelepedése jelezte, északkeleten pedig a német telepesek és
Német Lovagrend megjelenése Livóniában és a Balti-tenger partvidékén. Az egymástól igen távol eső két szélső
pont között a telepesmozgalom legfontosabb területei a Szepes- ség és magyar Felvidék urbanizált vidéke,
Csehország bányakincsekben gazdag részei, illetve kitüntetett súllyal Szilézia, valamint az Odera menti, és az
Odera alsó folyásától keletre eső területek voltak. A telepesek részben az alacsony népsűrűségű területek által
támasztott „szívóhatás” következtében szervezett kezdeményezés nélkül érkeztek új lakóhelyükre, gyakran
könnyebb földesúri terhekben bízva. Emellett azonban létezett szervezett telepítési mozgalom is. Ennek során
locatorok, soltészek, szervezték csoportokba az áttelepülésre vállalkozó hospeseket, és ők egyeztettek a
kiszemelt földterület urával. A bevándorlók gyakran magukkal hozták eredeti közösségük, illetve városuk
jogrendszerét, így a német városi jogok különböző típusait honosították meg Kelet-Európa különböző területein.
Ezzel a német területről érkező hospeseknek fontos szerepre tettek szert a városhálózat kialakulásában is.
A német származású telepeseken kívül a középkori Magyarországra érkeztek latininek nevezett francia
anyanyelvű vallonok is, akik a városfejlődés mellett például a szőlőtermesztés új módszereinek
meghonosításában is szerepet vállaltak. A helynévanyag mellett a rekonstruálható középkori települési
alaprajzok jelentik a középkori európai telepesmozgalmak egyik máig fennmaradt fontos forrását.
A kifelé irányuló kolonizációnak ez a nagyon látványos és sok következménnyel járó folyamata a XII. század
közepétől vált egyre intenzívebbé. A középkori expanzió lendülete a XIII. század vége után megtört, a XIV.
század átalakulásaival, majd a pestisjárvány megjelenésével a század közepén a telepesmozgalmak időszaka
lezárult.
1.5. A társadalom tagoltsága

Az ezredforduló körüli évtizedekben működő szerzők közül többen is foglalkoznak az emberi társadalom
tagoltságával. Adalbero, laoni püspök és mások is hármas struktúráról szóltak. Ezen elképzelés szerint a rendek
(ordines) közül az egyháziak (oratores) csoportja a legelőrébb való. Az ő feladatuk volt, hogy a társadalom
minden tagjáért imádkozzanak, és ezzel biztosítsák azok túlvilági üdvözülését.
A második csoportot a harcosok (bellatores) alkották, akik az ezredforduló körül formálódó lovagság (milites)
tagjaiból kerültek ki. Ok voltak azok, akik földbirtokaik jövedelméből magukat és kíséretüket a kor hadviselési
kívánalmainak megfelelően fel tudták szerelni, és uralkodói hívásra harcba tudtak vonulni. Ezen beosztás szerint
147
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
a társadalom harmadik egységét a dolgozók (laboratores) alkották, akik munkájuk révén ellátták az előbbi két
csoportot.
A középkori társadalom bonyolultságát természetesen a fenti, igen elterjedt beosztás se tükrözheti híven. Az
egyes rendeket alkotó kategóriákon belül is igen jelentős belső különbségek voltak, társadalmi helyzetüket
tekintve kevés hasonlóság volt ugyanis az egyházi hierarchia alján elhelyezkedő vidéki papság és a római kúria
befolyásos személyiségei között. Viszonylag rövid idő alatt is jelentős elmozdulások történhettek emellett az
egyes társadalmi csoportok soraiban. így például az egységesülő nemesi jogállás elnyerése révén a korábban
nem teljes szabadsággal rendelkező miniszteriálisok helyzete a régi nemességéhez vált hasonlóvá. Emellett a
középkori társadalomnak számos olyan rétege létezett, mely a fenti háromosztatú szerkezeten kívül esett (nők,
nincstelenek, szolgák, városiak, a nem keresztény népesség tagjai stb.).
Az egyháziak rendje sajátos helyzetű volt abból a szempontból, hogy tagjai nem születés révén, hanem
felszenteléssel, a klerikusok közé való felvétel formális aktusával váltak azzá. Az egyháznak juttatott birtokok
rendszerint nem jutottak vissza a birtokadományozás körforgásába, hanem úgynevezett holtkézi birtokként
véglegesen kikerültek abból. Az egyháziak csoportja két nagyobb részre osztható, a szerzetesi fogadalmat
tettekre és a világi papságra. Egyes szerzetesrendek tagjait rendszerint pappá is szentelték, de ez helytől és
időtől függően jelentősen változott. Az egyház világi hierarchiájának tagjai a legmagasabbtól a legalsó rétegekig
a társadalom sajátos keresztmetszetét adták. Az egyházi rendbe való felvétel a társadalmi mobilitás lehetőségét
jelentette sokak számára, akik elől a társadalmi felemelkedés más lehetősége el volt zárva. Az egyháziak
lényeges kiváltságát jelentette a világi bíróságok joghatósága alól való mentesség, valamint a rendszerint
érvényesülő adófizetés alóli felmentés.
A földbirtokos nemesség társadalmi pozíciója szorosan összefüggött a rendelkezésükre álló földterület

nagyságától. Ennek gyarapítására a legbiztosabb utat a további uralkodói adományok elnyerése, illetve az ügyes
házasodási stratégia jelentette. A nagyobb családok hatalmának gyengülése vagy újak felemelkedése
következménye lehetett dinasztia- vagy uralkodóváltásoknak, vagy egyszerűen az uralkodói szándékok
változásának. A középkori demográfia sajátosságai következtében a befolyásos családok férfi- vagy mindkét ági
kihalása ugyancsak utat jelenthetett mások felemelkedésének. A lovagi hadviselés lehanyatlásával együtt a
várak Európa nagy részén a védelmi funkciók háttérbe szorulásával egyre inkább az uralmi reprezentáció
eszközeivé váltak.
Európa egyes részein, elsősorban Itáliában a nemesi családok rezidenciái jellemzően városokon belül voltak
megtalálhatóak. A városi népesség erős rétegződése, a foglalkozási és vagyoni csoportok szegregációja
kifejeződött a közösségi döntéshozatali folyamatban elfoglalt helyükben és a városon belüli lakóhely
megválasztásában is. A legvagyonosabb patríciusok, jellemzően a távolsági kereskedelemben érdekelt polgárok
igyekeztek a helyi hatalmat monopolizálni a szegényebb, kézműves hátterű csoportok felett, ami több helyen is
belső városi konfliktusokat váltott ki.
2. Klaniczay Gábor – AZ ÉVEZREDFORDULÓ

KERESZTÉNYSÉGE ÉS A SZERZETESSÉG
MEGÚJULÁSA
A középkori kereszténység vallási rendszerében a késő antik örökség és a kora középkori térítések alapjain a
Karoling-kor szervezőtevékenysége hozta létre azt a strukturális tagolódást, amely a későbbi fejlődés alapja
lehetett. A Karoling egyházszervezet legfontosabb jellemzője az egyházi és világi szférák gondos
különválasztása és szoros együttműködése volt. A hierarchia felsőbb szintjén ez a püspökségek és grófságok
párhuzamos kiépítésében és összehangolt működésében testesült meg. Az egyház hétköznapi életét pedig egy
olyan vallásgyakorlat jellemezte, ahol az egyháziak és a laikusok világát minden korábbinál merevebb
határvonalak választották el. Ennek legfőbb szimbóluma a megújuló egyházi liturgia nyelve, a latin, mely a
laikusok számára már érthetetlen szent nyelv lett. Ehhez járult a legfőbb egyházi szentség, az Úrvacsora új
rendje, melyben a VIII. századtól kezdve a misebort csak a papok vehették magukhoz a laikusok helyett is (a qui
tibi offerunt hoc sacrificium laudis formulához így hozzá kellett tenni: vel pro quibus tibi offerimus). Az áldozás
egyre inkább csupán a legfőbb egyházi ünnepekre (karácsony, húsvét, pünkösd) korlátozódott. Az istentisztelet
szertartása ekképp egy nehezen érthető, csupán néhány színházi effektus (például az ekkoriban kezdődő ludi
paschales, a feltámadott Krisztus holttestét kereső asszonyok – Quem queritis in sepulchro kérdéssel kezdődő –
húsvéti játéka), néhány látványos szimbólum (például a kereszt kiemelt tisztelete), az egyre rafináltabb
kidolgozottságú egyházi ének, s a klerikus-laikus megosztottságot tovább erősítő templomépítészeti megoldások
(pl. az ekkor megjelenő szen- télyrekesztő) hatásain alapult.
148
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Míg a bibliai, egyházatyai tanítások és a keresztény morál üdvözüléshez vezető elemei ebben a helyzetben
egyértelműen csak az írni-olvasni tudás szinte teljes monopóliumát birtokló egyháziak számára voltak
hozzáférhetők, a laikusok (noha egyházi nézőpontból alapvetően kárhozatra voltak ítélve) az egyháznak nyújtott
támogatásért számos jótéteményben részesülhettek. Az egyházat birtokokkal, kiváltságokkal ellátó, védelmükbe
vevő uralkodók az egyházi felszentelés (felkenés, koronázás) révén „Isten kegyelméből” uralkodhattak, s a
számukra írt „uralkodótükrök” segítségével az uralkodás néhány keresztény alapelvét is megismerhették.
Ezeknek az oktató-nevelő iratoknak a népszerűségét jelzi, hogy a IX. század derekán már a főnemesek körében
is felbukkant egy hasonló nevelő könyv: Dhuoda hercegnő fia vallási oktatására írt „kézikönyve”.
A laikusok szélesebb köreinek számára mindenekelőtt világos kötelezettségek (tizedfizetés, a vasárnapi munka
tilalma, az alapvető egyházi szertartások – keresztelés, utolsó kenet – tisztelete) segítettek az eligazodásban: a
törvény és a rítusok kereszténysége volt ez, melyhez a Szentírásból inkább az Ótestamentum könyvei szolgáltak
hivatkozási alapul. A laikusok tévelygéseit és bűneit pedig a bűnbánat írektől átvett „tarifás” rendszere, a
különböző vétkekre és babonás hiedelmekre kü- lön-külön meghatározott penitenciát kirovó gyakorlat kínált
megoldást, amelyet a „bűnbánó kézikönyvek” őriztek meg a számunkra (a IX-X. századi tradíciót összegzi
Burchard wormsi püspök 1010 körül lejegyzett Corrector sive medicus – „nevelő illetve orvos” – című írása).
A Karoling kereszténység rendszere a IX-X. században hasonló átalakuláson ment keresztül, mint maga az
egész frank-germán társadalom: a széttagozódásnak és a helyi hatalomszerveződésnek ezt az időszakát Marc
Bloch majd Georges Duby „első feudális kornak”, Jean-Pierre Poly és Eric Bournazel pedig „feudális
mutációnak” nevezte, más történészek (Susan Reynolds, Dominique Barthélémy) újabban kétségbe vonták e
fogalom használhatóságát. Akárhogy nevezzük is, ez a folyamat az egyházi és a világi hatalmak viszonyának
szűkebb nézőpontjából ahhoz vezetett, hogy e két szféra Karoling-kori különállása és munkamegosztása jelentős
mértékben összezavarodott. A vidéki papság képviselői gyakran felszabadított jobbágyok közül kerültek ki,
hiányos volt a műveltségük és házasságban éltek, a főúri patro- nátus „magánegyházzá” terebélyesedett. Mindez
a patronált egyházi intézményeket, javadalmakat mindinkább családi birtokká változtatta át, a püspöki méltóság
sok helyütt egyszerűen öröklődött egy-egy főrangú dinasztia másodszülöttei körében. E helyzet sokak számára a
dekadencia, a szétesés képét mutathatta, erről tanúskodnak az egyházfegyelmet, az egyház régi tekintélyét
helyreállítani kívánó törekvések.
A reform kezdeményezésekben nemcsak egyházi vezetők, hanem kegyes érzelmű laikusok is részt vettek, és az
egyházon belül annak a csoportnak a támogatásával értek el először látványos eredményeket, amely a kor
embereinek a szemében a „sze- kularizálódott” világi papsággal szemben a tökéletes keresztényi életformát
képviselte: a világgal szakító, a házasságról és a vagyonról lemondó, a szigorú életszabályok szerint közös életet
folytató szerzetesség megújításával.
2.1. A szerzetesség megújulása – Cluny felemelkedése

A kolostorokat sem kímélték a IX-X. századi átalakulások. A szerzetesek tanultsá- gát és papi felszentelését
célzó Karoling-kori reformok (Aniane-i Szent Benedek kezdeményezései) egyre kevésbé éreztették hatásukat.
Az évkönyvek, krónikák szerint e korban számos, hajdan példaszerű közösség lett családi, hatalmi érdekeket
követő laikus apátok, a regulát elhanyagoló, tanulatlan szerzetesek martaléka, és csak néhány apátság – Sankt
Gallen, Saint-Riquier – tudta folyamatosan megőrizni régi tekintélyét. Ezt a helyzetet igyekezett orvosolni az a
számos, kezdetben egymástól függetlenül majd később mindinkább egymással versengve jelentkező
reformtörekvés, mely a szerzetesi életforma régi tökéletességét igyekezett helyreállítani a X. században. A
legelső és a legnagyobb hírnévre emelkedő reform a burgundiai Cluny kolostorából indult ki, amelyet 910-ben
alapított egy kegyes főúr, Aquitánia hercege, III. (Jámbor) Vilmos, lehetővé téve számukra a szabad
apátválasztást (vagyis lemondva a laikus kegyúri befolyásgyakorlás e korban szokásos eszközéről), és a környék
egyházi és világi hatalmasaitól való függetlenség biztosítására az apátságot közvetlen pápai felügyelet alá
helyezve (ezt juttatta kifejezésre a kolostor Szent Péter és Pál patrocíniuma is). A X-XI. századi szerzetesi
reform fő jellegzetességeit a következőkben az ő példájuk segítségével mutatjuk be, ám közben nem szabad
elfeledkezni arról, hogy hasonló reformtörekvések, gyakran eltérő hangsúlyokkal másutt is jelentkeztek e
korban: ilyen volt Lotaringiában a 933-ban alapított Gorze és a 950 körül megjelenő Brogne apátsága, az
angolszász szerzetesség Szent Ethel- wold által 970 táján kezdeményezett reformja, ilyenek voltak a
németországi Hir- sauból és a marseille-i Saint Victor apátságból az évezredforduló után kiinduló
reformkezdeményezések. Ezeknek áttekintésére a szerzetesi reform elterjedésének bemutatásakor térünk vissza.
Az új szerzetesközösség alapjait lerakó első két apát, Berno (907-927) és Odo (927-942) idején Cluny gyors
fejlődésnek indult. A bencés regula szigorú betartása terén az Aniane-i Szent Benedek által megkezdett
reformhoz nyúltak vissza: mindenekelőtt azzal, hogy gondoskodtak az imatevékenység, az opus Dei szigorú
betartásáról, sőt a hét kánoni imát (laudes, prima, tertia, sexta, nona, vespera, completorium) további imákkal,
149
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
körmenetekkel, zsolozsmákkal és egyre művészibb formákat öltő liturgikus tevékenységekkel egészítették ki,
így igyekeztek életformájukat tökéletesíteni. Cluny jelentős újítása volt, hogy a szerzetesi közösségek
hagyományos elzárkózása helyett igen intenzív kapcsolatrendszert építettek ki mind a kolostort támogató világi
urakkal, nemesi családokkal, mind pedig a környék és a távolabbi vidékek apátságaival.
Az előbbit elsősorban a kolostorba belépő másod-, harmadszülött nemesifjak elhunyt családtagjaikért mondott
imái mozdították elő: a Libri memoriales hamarosan sok ezer olyan nemesi ős nevét tartalmazták, akiknek lelki
üdve az ima legfőbb szakértői, a szerzetesek kezébe volt letéve, s ezáltal ők kerültek az egyház által nyújtott
közvetítő tevékenység (és az ezért felajánlott adományok) középpontjába. A kegyetlen magánháborúkat vívó,
egyházi és világi birtokokat fosztogató, nehezen fegyelmezhető harcosoknak és családjaiknak ez az újonnan
kifejlődött egyházi kapcsolata felvetette annak a lehetőségét, hogy a keresztény morál segítségével esetleg meg
lehetne őket szelídíteni, az egyház céljainak szolgálatába állítani. A szerzetesek és a harcosok e kapcsolatából
született a miles Christi, a keresztény lovag eszménye, ezt foglalta össze egy újszerű, laikus szentről, a kegyesen
jótékonykodó, szüntelen imádkozó, házasságról lemondó, szüzességet fogadó, csak szent ügyben vagy az
egyház védelmében kardot ragadó lovagról, Géraud d'Aurillacról 940 körül készített legendájában Odo apát.
A világiakra gyakorolt újszerű befolyásnál is jelentősebb lett azonban Cluny azon törekvése, hogy Szent
Benedek regulájának betartásában és továbbfejlesztésében az általa kialakított új normák elterjesztésére, mind
szélesebb körben történő elfogadtatására törekedett. Hogy a korban milyen ellenállásba ütközhettek az efféle
reformtörekvések, azt jól szemlélteti két történet: amikor az egyik hírneves, 700 körül alapított apátságban, a
laziói Farfa kolostorában Raffredus apát a bencés regula szigorú betartását írta elő, 936-ban szerzetestársai
megmérgezték, hogy továbbra is feleségükkel, gyermekeikkel élhessenek a kolostorban, s a részben a clunyi
Odo apát által is szorgalmazott reformnak még évtizedekig ellenálltak. Amikor 940 táján Odo apát az egyik
legnevesebb francia apátságba, a Szent Benedek Montecassinóból elhozott ereklyéit őrző Fleurybe (ma: Saint-
Benoít-sur-Loire) látogatott, a szerzetesek Odo legendája szerint fegyverrel a kézben fogadták Cluny apátját, így
kívánták védeni magukat a nem kívánt beavatkozástól (Odo azonban hamar meggyőzte és a regula jobb
betartására vette rá őket). Szimbolikus jelentősége volt, hogy Odo 941-ben felkereste a Benedek-rend első itáliai
központját, Montecassinót is. Cluny reformtevékenységét támogatta a pápaság is: XI. János 931-ben külön
engedélyt adott nekik, hogy bármely szerzetest a maguk közösségébe felvehessenek, akinek a saját kolostora
nem hajlandó a reformok bevezetésére, továbbá hogy bármely kolostort a reform útjára vezessenek, amelynek
kegyura ezzel a kívánsággal keresi meg őket. Cluny így hamarosan egy újfajta szerzetesközösség, az ő
útmutatásaik szerint megreformált bencés kolostorok congregatiójának központja lett.
Cluny reformtevékenységének hatóköre a negyedik apát, Maiolus (954 k. -994) hosszú regnálása idején
szélesedett ki. Maiolus hatszor utazott Itáliába, ahol számos nagy múltú kolostorba vezette be Cluny reformjait
(köztük: San Apollinare in Classe – Ravenna; San Paolo fuori le Mura – Roma), nemcsak a pápasággal de a
császári udvarral, I. Ottóval, feleségével Adelheiddel és II. Ottóval is szoros kapcsolatot épített ki, 974-ben az
utóbbi felajánlotta neki, hogy az elhunyt VI. Benedek pápa utódjává teszi (amit elhárított magától). Francia
földön is hasonló intenzitással terjedt Cluny befolyása: az ő idején került a Cluny congregatióba a Szent Márton
alapította Marmoutier, Lérins, az auxerre-i Saint-Germain. Híres tanítványai között utóda, Odilo mellett
Volpianói Vilmost kell megemlíteni, aki az ő közvetítésével a dijoni Saint Bénigne-apátság apátja lett (990-
1031) és abból önálló, Clunyvel összhangban, de attól függetlenül működő reformcentrumot hozott létre, mely
ugyan nem épített ki saját kongregációt, de számos kolostor reformálásában, alapításában működött közre (a
leghíresebb ezek közül Fruttuaria volt, Torino környékén). Mai- olus apátságának idején, az egyre nagyobb
számban ide áramló adományok révén (amelyeket mintegy 1000 fennmaradt oklevél dokumentál) alapozódott
meg Cluny gazdasági hatalma. Ez tette lehetővé 981-ben a díszes új apátsági templom, az apszisokkal zárt,
háromhajós, kereszthajós, a főhajó és a kereszthajó metszéspontjában elhelyezkedő négyezet fölé tornyot emelő,
úgynevezett Cluny II építésének megkezdését. Ezt a mintát azután sok Benedek-rendi apátság követette (ezért
érdemelte ki a művészettörténészektől a „bencés alaprajz” elnevezést).
2.2. Cluny hatalma tetőpontján, Odilo és Szent Hugó apátsága

idején
Maiolus apátsága végén Cluny már több mint 100 szerzetesnek adott otthont. A fejlődés elkápráztató ütemét
jelzi, hogy utóda, a Clunyt több mint fél évszázadon át irányító Odilo (994-1049) és Szent Hugó (1049-1109)
apátsága idejére ez a szám megtriplázódik: 300 fölé emelkedik. Odilo az, aki Clunyt a latin kereszténység első
számú hatalmává teszi. Kiteljesíti és 998-ban V. Gergely pápával megerősítteti a ma- coni püspöktől való teljes
függetlenségét, és ezt a privilégiumot kiterjeszti a Cluny irányítása alá rendelt valamennyi perjelségre. 0
szervezi a Cluny kongregációt egy szigorú hierarchia alapján működő, új típusú szerzetesrenddé, melyhez
apátsága végén már több mint 70 kolostor tartozott (melyből 25-30-at ő maga nyert meg Cluny követőjének). A
150
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
rend valamennyi kolostora Cluny apátjának a fennhatósága alá tartozott, és néhány ősi rangú apátságtól
eltekintve a filiáléknak nem is adtak apátsági státust, ezek perjelségek voltak. Cluny után rangban öt kiváltságos
perjelség emelkedett ki – Cluny öt „lánya”: La Charité sur Loire, Souvigny, Saint-Martin- des-Champs, Paray le
Monial és az angol Lewes –, nekik saját filiáléik is voltak. A alárendelt perjelségek működését, az Odilo idején
új részletességgel rögzített clunyi szokásrend (consuetudines) betartását állandó vizitációkkal ellenőrizték a
perjelek és maga Odilo is (akit épp egy ilyen vizitáció során ért a halál 87 éves korában). Minden Cluny-rendbe
tartozó szerzetes legalább egy alkalommal eljutott az anyakolostorba, a novíciusokat itt avatták szerzetessé. A
Cluny-rend szervezettsége és főapátjának hatalma nem egy kortársból ellenérzéseket is kiváltott. Adalbero laoni
püspök – egyike az elsőknek, akik az évezredforduló utáni keresztény társadalmat három egymást
funkcionálisan kiegészítő ordo, az imádkozók (oratores), a harcolók (bellatores) és a dolgozók (laboratores)
rendjére osztották fel – anomáliának tartotta a városi püspökök és a világi urak együttműködését elhomályosító,
háttérbe szorító szerzetesség dicsőségét. 1030 körül Jámbor Róberthez írt Carmen ad Rodbertum regem című
szatirikus költeményében „rex”-nek titulálja a kolostorából fegyveres kísérettel útra kelő Odilo apátot,
szerzeteseit pedig a militia névvel illeti.
151
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
152
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
10. Szerzetesrendek
A harcias, lovagias szellem valóban nem állt távol Odilótól, aki maga is nemesi családból származott, és nagy
mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Cluny megpróbálta kombinálni az oratores és a bellatores rendjének
tevékenységét. A clunyi szerzetesek legfőbb tevékenysége, a necrologiumokba felírt, halottakért elmondott ima,
a szüntelen zsolozsmázás ebből a nézőpontból hősies harc volt a Sátán erőivel szemben a Purgatóriumban
senyvedő elhunytak lelki üdvéért, ezt némely általuk feljegyzett csodás látomás közvetlenül lefordította a lelkek
visszaragadásáért az ördögökkel tusakodó szerzetesek legendáira. Az egyház közvetítő tevékenységének egyik
legfontosabb alkotóeleme, a túlvilági üdvösség biztosítása terén épp ezzel az új, „harcias” fellépéssel biztosította
Cluny a világi arisztokrácia előtt vitathatatlan tekintélyét. Odilo idején került bevezetésre a keresztény
halottkultusz később általánosan népszerűvé lett központi ünnepe, a november 2-án ünnepelt Mindenszentek
napja, melyben mindez összekapcsolódott a középkori kereszténység legjelentősebb alkotóeleme, a szentkultusz
új fellendülésével.
A szentkultusz a kora középkori széttagolódottság viszonyai között elsősorban az egyházak lokális

patrónusaként volt fontos, a szenteknek a templomok oltára alatt őrzött ereklyéi minden elszigetelt településen
biztosították egy-egy természetfeletti patrónus közvetlen „jelenlétét” és minden ügyes-bajos dologban kikérhető
csodás segítségét. Az évezredforduló megélénkülő kommunikációs viszonyai közepette néhány kegyhely
különösen kiemelkedő népszerűségre tett szert és zarándoklatok célpontja lett. A szentek sírjához csodás
gyógyulás reményében vagy bűnbánat céljából tett zarándoklat (a „távolság általi terápia” – ahogy Alphonse
Dupront nevezte) mindenekelőtt három szent sírt vett célba: magát a Szent Sírt, Szent Péter apostol sírját
Rómában, és a X. századtól kezdve a kereszténység legnyugatibb csücskében, Hispánia szaracénok fenyegette
peremén az idősebb Szent Jakab apostol Compostelában őrzött (a VIII-IX. században csodásan fellelt) ereklyéit.
A compostelai zarándoklat fellendülése sokat köszönhet Cluny támogatásának, az őáltaluk reformált
kolostorok kapcsolatrendszere segített abban, hogy a Compostelához vezető (majd a XII. században a híres
santiagói zarándokkalauz által népszerűsített) négy fő útvonalon további fontos kegyhelyek láncolata alakult ki.
Ezek közül az évezredforduló után Toulouse Saint-Sernin-székesegyháza, Moissac kolostora és Conques
remekmívű ereklyetartó szoborba foglalt Sancta Fides ereklyéi lettek a leghíresebbek. Az utóbbi csodáinak egy
clunyi szerzetes által összeállított jegyzéke a kor zarándoklatainak és csodahitének legrészletesebb
dokumentuma. Fontos megemlíteni, hogy e zarándokközpontokban egy új építészeti megoldás, a
szentélykörüljáró segítette a zarándoktömegeknek az ereklyék közelébe kerülését.
A zarándokhelyek vonzereje nem kis részben összefüggött azokkal a viszontagságokkal, amelyek az oda eljutást
nehézzé, veszélyessé, heroikus kockázatvállalássá tették. Mind a Szent Sír, mind Compostela esetében e
veszélyek nem kis részben a szaracénok jelenlétével kapcsolódtak össze. A spanyol határvidékeken ebben az
időben megélénkülő reconquista harcias célkitűzéseit felkarolva Cluny egy új, expanzív szellemiségű
kereszténység bajnoka lett, az általa is patronált Szent Jakab apostol pedig a mórok elleni harc védőszentje. Az
egymás ellen szüntelen belháborúkat vívó rablólovagok, harcosok számára a hitetlenek elleni háború egyházi,
szerzetesi jelszava a keresztény lovagság, a militia Christi kialakulása irányába egyengette az utat. Ezen kívül
ahhoz is hozzájárult, hogy ekképp ezek a harcias energiák valamiféle egyházi, fegyelmező hatás alá kerüljenek.
Clunyhez kapcsolható ugyanennek a célnak egy másik, új eszköze is. Odilo volt az egyik első szószólója a
belháborúkat megfékezni kívánó „Isten békéje” (treuga Dei, pax Dei) – később inkább püspökök irányításával
kibontakozó mozgalomnak , melyben a szent ereklyékre letett esküvel egy-egy vidék harcosai megfogadták,
hogy csak a hét első három napján háborúznak és e harcokban megkímélik az egyházi birtokokat és
intézményeket.
Aki egy zűrzavaros, konfliktusokkal teli helyzetben a béke megteremtésére képes, azé az igazi hatalom: mintha
a reformszerzetesség tudatában lett volna annak, hogy a központi államhatalmak szétesésének évezredforduló
körüli időszakában az ő impozáns gyorsasággal gyarapodó és az egyházi értékek szolgálatában álló congrega-
tiójuk e téren nagyobb erőt tud felvonultatni, mint az egymással tusakodó világi hatalmak. Ebben támogatta őket
a kereszténység legfőbb vezetőivel – a pápasággal és a császársággal kiépített közeli kapcsolat is: Maiolus után
Odilo is igen közeli kapcsolatot tartott fenn az Ottók családjával, mindenekelőtt a kegyes lelkületű és később
szentként tisztelt Matildával, I. Ottó anyjával. O írta I. Ottó ugyancsak szent hírű második feleségének,
Adelheidnek az epitaphiumát. Noha ez a közeli kapcsolat sem volt elegendő ahhoz, hogy Cluny befolyása
kiterjedjen a birodalom területén közvetlen császári, püspöki, illetve főúri patronátus (Eigenkirche) égisze alatt
felvirágzó nagy kolostorokra (Quedlinburg, Reichenau, Sankt Gallen, Hildesheim, Pa- derborn), a császári
udvarral ápolt kapcsolat hozzájárult Cluny tekintélyéhez és jelezte a hatalomhoz való viszonyát. Odilo idején
Cluny befolyása kiterjedt a latin kereszténység perifériáira is, például az évezredforduló táján kereszténységre
tért Kelet-Európára: Szent István is hozzá fordult tanácsért és szent ereklyékért.
153
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Az uralkodói hatalom és a szerzetesség szoros szövetségét példázza a Cluny- congregatio egyik kiemelkedő
tagja, Fleury szerzeteseinek a felemelkedő Capetin- gekkel kiépített kapcsolata. Abbo, Fleury apátja (988-1004)
volt a megszilárduló Capeting-monarchia egyik legbefolyásosabb egyházpolitikusa, aki több konfliktust is
megkockáztatott Capet Hugóval és II. (Jámbor) Róberttel, hogy a pápaság álláspontjának érvényt szerezzen. A
Cluny szellemiségét képviselő kolostornak a királyi udvarral való kapcsolata azonban töretlen marad: Abbo egy
fiatalabb szerzetestársa, Helgaud írja meg 1033-ban a majdhogynem szentként ábrázolt Jámbor Róbert király
életrajzát.
A XI. század második fele, Szent Hugó apátsága hozta el Cluny hatalmának kiteljesedését. A Cluny rend
olajozottan működő nemzetközi kapcsolatrendszere és szervezete lett a fő mintája és támasza a pápaság
kibontakozó centralizációjának és reformtörekvéseinek, amelyek során, VII. Gergely pontifikátusa után egy
clunyi szerzetes, II. Orbán lett a kereszténység legfőbb irányítója (1088-1099), s a harcias, új reformszellem
jegyében ő lett az, aki 1095-ben meghirdette a Szent Sírt felszabadítani kívánó keresztes hadjáratokat. Cluny
virágzását egy újabb nagyszabású építkezés is jelzi, a középkori kereszténység legnagyobb temploma, Cluny III
felépítése, melynek elkészült szentélyét 1095-ben II. Orbán pápa jelenlétében szentelték fel (teljesen csak Hugó
apát halála után, 1021-ben készült el). A hatalmas, öthajóssá bővített (főhajó: 187 méter), kápolnakoszorúval
övezett, két kereszthajós (nagyobbik kereszthajó: 77 méter) templom a compostelai mintát követve
zarándoktömegek befogadására alkalmas szentélykörüljáróval is kibővült. Csodálatos faragott oszlopfők
díszítették, melyek a szentélyben a zenei hangokat ábrázolták, képzőművészeti utalással egészítve ki a korban
egyedülálló gazdagságú liturgiát, a körmenetek kimunkált rendszerét (Georges Duby szavaival „liturgikus
balettet”), az angyalok karához hasonlított templomi énekeket.
Cluny reformja az arisztokrácia pompaszeretete jegyében teljesedett ki: célja az volt, hogy Isten tiszteletét a
lehető legfényesebb, leggazdagabb eszköztárral végezzék. A formálódófélben lévő lovagság, a szerzeteseket
patronáló, a Cluny által mintaként felmutatott Szent Géraud d'Aurillachoz hasonló kegyes szellemiségű
nemesurak számára egy olyan számukra is érthető kereszténység képét mutatták fel, melyben Isten a legfőbb
hűbérúr, akit az angyalok és a szentek a vazallusokhoz hasonló módon vesznek körül. A hűbéri értékrend
kereszténységen belüli érvényesülését példázza, hogy e korban megváltozik az imádkozás gesztusa: míg
korábban széttárt karral vagy a földre borulva imádkoztak, az évezredfordulótól összetett kézzel imádkoznak,
ugyanúgy, ahogy hűséget fogadnak a hűbérúrnak a hűbéri eskü szertartásán. A szerzetesek e rendszerben Isten
legfőbb harcosai, akik hasonló hűséggel védelmezik őt, és intézményeit, mint a vazallus az urát, és ugyanerre
mozgósítják a világi harcosokat is. A csatákban, a szent háborúkban harcos szentek támogatják őket: a már
említett Szent Jakab mellett Szent György vagy Szent Mihály arkangyal. Isten, mint a világi hűbérúr, vagy
harcol, vagy ítélkezik. Ez utóbbi tulajdonságát mutatják az apátsági templomok bejárata feletti timpanonokon
látható pompázatos, román stílusban kőbe faragott utolsóítélet-ábrázolások (Moissac, Conques).
Cluny egyedülálló tekintélyét szemlélteti a következő idézet a XI. század kiemelkedő egyházreformere, Petrus
Damiani tollából: „Paradicsomot láttam, amelyet a Szentírás négy folyama öntöz és lelki erények árasztják el...
Cluny monostora Isten mezeje, ahol a szeretetben élő szerzetesek nagy csoportja található, mint égi vetés
termése. A földet szent tanácskozás gyomlálja, és égi szózat magvaival van bevetve. A szellemi gabona termését
itt gyűjtik be égi csűrükbe.”
2.3. A szerzetesi reform és a vallási megújulás más áramlatai

A Cluny által kiteljesített reform, akár a rá támaszkodó, belőle is merítő reformpápaság ellentmondásos
megújulás volt. Miközben a szerzetesi élet (vagy az egész egyházszervezet) fegyelmének, erkölcsiségének a
helyreállításán, a világi befolyástól való függetlenítésén munkálkodtak, a szerzetességet (vagy a pápaságot) egy
olyan hatalmi tényezővé tették, amelynek működésében, céljaiban, eszközeiben hasonló hatalmi törekvéseket,
hasonló értékrendet lehetett felfedezni, mint a kor világi társadalmában. A szerzetesi reform több más irányzata
eltérő utat választott, inkább az antik szerzetesség „hőskorszakának” eredendő, minden világi értéknek hátat
fordító egyszerűségéhez próbált visszatérni. Például a reformszerzetesség másik központja, Gorze is ezt az utat
választotta. Az ösztönzés nem utolsósorban a keleti kereszténység aszketikus szellemének (Sinai vagy
Kappadókia sivatagba vonuló szerzeteseinek, vagy az „oszlopos” szentek önmegtagadásának) itáliai
képviselőitől jött. Ilyen volt például a görög Nilus de Rossano (J1004), aki egy ideig Montecassi- nóban élt,
utána Rossano neki felkínált püspökségét elutasítva nagy hírű, csodatévő remete lett, III. Ottó császár is
felkereste magányában. Gorze egyik legjelentősebb vezetője, Johannes de Vandicres apát (967-974) is ezt a
szellemiséget próbálta az ottani reformtörekvések vezérelvévé tenni, mely igen népszerű lett a Clunytől
távolságot tartó, külön úton járó Német-római Császárság kolostoraiban, sőt, magában a császári udvarban (ezt a
vallási beállítottságot képviselte például Szent Brúnó kölni érsek, II. Ottó császár öccse is).
154
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Clunyvel és Gorzéval párhuzamosan más reformkolostorok is törekedtek arra, hogy saját szigorú szokásaikat
más kolostorokban is terjesszék. Ilyen, több tucat apátság együttműködésén alapuló kolostorcsaládot hozott létre
a dijoni Saint- Bénigne apátság és a németországi Hirsau kolostora a XI. század folyamán, anélkül azonban,
hogy csoportjukból Clunyhez hasonló ordo jött volna létre vagy hogy osztották volna Cluny hatalmi ambícióit
és pompaszeretetét.
A Clunyvel leginkább ellentétes reformtörekvés a korban új népszerűségre emelkedő remetemozgalom lett.

Legjelentősebb itáliai képviselője a hercegi családból származó, és egy családi összetűzés nyomán kolostorba
vonuló Szent Romuald (t1027) lett, aki a ravennai San Apollinare in Classe életmódjával elégedetlenül,
Cassianus művei és a Vitae Patrum tanulmányozása nyomán az egyiptomi szerzetesek szigorú szokásait
felelevenítő remete-életmódot választotta. Később, III. Ottó kérésére kísérletet tett a San Apollinare in Classe
megreformálására, majd miután ez újabb csalódáshoz vezetett, Pereum szigetén saját szerzetes-remete
közösséget alapított, amelyet Szent Adalbertnek, III. Ottó barátjának, a több évet Itáliában töltő prágai
püspöknek, a kelet-európai térítés vezéregyéniségének szenteltek. Itt élt híres tanítványa Querfurti Brúnó,
Adalbert egyik életrajzírója, mielőtt öt remetetársával együtt missziós útra kelt volna, hogy Adalberthoz
hasonlóan Lengyelország még pogány vidékein érje a mártírhalál (t 1009). Romuald élete végén, 1012-ben II.
Henrik császár ösztönzésére Camalduliban alapított egy újabb, saját útmutatásai szerint élő remeteközösséget,
mely azután rendként fennmaradt.
A XI. század elejének aszketikus egyházi reformszellemét jól kifejezi egy kora középkori, keleti eredetű
legenda, Szent Elek (Alexius) története, mely ebben az időben páratlan népszerűségre emelkedett. A legenda
egy késő római korban élő patríciusifjúról szól, aki házassága napján, nászéjszakája kezdetén hirtelen szüzességi
fogadalmat tesz, otthagyja ifjú feleségét, hogy Isten embereként keletre zarándokoljon és ott, Laodiceában majd
Edesszában koldusként éljen alamizsnákból. Ezután hazatérve pedig újabb 17 évet a szülői házban tölt el mint
koldus, nem fedve fel identitását, de elfogadva az alamizsnát az őt még mindig sirató, s ezért a szentéletű
koldusokat bőkezűen segítő szülőktől. Kiléte csak a halála után derül ki a jaj- veszékelő szülők és a magára
hagyott feleség számára. E megdöbbentő történet a Krisztus követésének új módjait kereső évezredforduló
szellemiségére nagy hatással volt, a latin és görög legendát szinte minden középkori nyelvre lefordították, a
leghíresebb az 1040 körül keletkezett ófrancia Chanson de Saint Alexis lett. Rómában, az Aventinus hegyén egy
Szent Elekről és Szent Bonifácról elnevezett kolostor lett a kultusz központja, s ez a kolostor igen jelentős
szerepet játszott Közép-Kelet-Eu- rópa megtérítésében is, hosszabb ideig itt élt Szent Adalbert is.
A XI. század elejének vallási vitái sorában nem feledkezhetünk meg az eretnekmozgalmak felbukkanásáról sem.
Néhány szétszórt krónikáshíradás nyomán az északfrancia Arras városában 1025-ben megtartott zsinat iratai és
Gérard cambrai-i püspök itt elmondott szentbeszédei őrizték meg először egy ilyen újszerű eretnek csoport
nézeteit. Az itt 1024 táján fellépő, főleg kézművesekből álló csoport tagjai elegendőnek tartották az
üdvözüléshez azt, hogy megtagadják a világot, elutasítják a házasság intézményét, tartózkodnak mindattól,
amire a test vágyai ösztönzik őket, két kezük munkájával keresik kenyerüket, senkinek nem ártanak és jótékony
cselekedetekkel segítik azokat, akik osztják hitüket. S ha valaki ezt az Evangéliumokból kiolvasható és az
apostolok által átörökített tanítást követi, akkor szerintük semmi szükség keresztelésre, s az egyházi közvetítés
bármely más formájára (a díszes templomépületektől, pompázatos miséktől, harangzúgástól, az egyházi
szentségektől egészen az utolsó kenetig, a szentelt földbe temetésig, a halottakért mondott imákig).
A hivatalos vallásosság itt megtagadott jellemzőiben nem nehéz ráismerni épp azokra a kultikus elemekre,
amelyeknek előtérbe kerülése Cluny szellemiségének hatására történt. Jól látható, hogy az egyházreform XI.
században diadalra jutó fő áramlata igen hamar kiváltotta egy radikálisabb és ellenkező irányú reformtörekvés
kritikáját, mely elsősorban a világ radikális megvetésének (contemptus mundi) e korban sokat emlegetett
jelszavából indult ki, és nem a szerzetesi-egyházi életforma liturgikus-művészi tökéletesítését, hanem az
őskeresztény kor radikális egyszerűségét és szigorúan betartott aszketikus-morális követelményeit javasolta az
egyház szélesebb köreiben érvényre juttatni. Ezt képviselte több más apróbb eretnek cso- portocska is a XI.
század elején. 1022-ben Orléans-ban meg is égetik egy ilyen csoport több tagját, és velük kapcsolatban
elevenítik fel újra az antikvitásból jól ismert, előbb a pogányok által a keresztények ellen hangoztatott, majd a
keresztény egyház által az eretnekségek, mindenekelőtt a gnosztikusok és a manicheusok ellen felhozott
feketemise és az éjjeli orgiák vádját. Egy harmadik, szélsőségesen aszketikus eretnekcsoportot 1028-ban
fedeznek fel a Torino melletti Monforte várúrnője környezetében. Az efféle mozgalmak a későbbiekben, a XI.
század második felében egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, nemegyszer bekapcsolódva a reformpápaság
idején az egyház „megtisztításáról” folytatott vitákba.
2.4. Az első évezredforduló félelmei
155
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Voltak-e a közelgő világvégével kapcsolatos apokaliptikus félelmek az első évezredforduló táján? A XX. század
utolsó évtizedeiben ez erőteljesen foglalkoztatta a kor szakértőit és egy sor érdekes történeti elemzés látott e
tárgyban napvilágot (Duby, Fried, Gouguenheim, Landes). Két kortárs krónikás, Sigibert de Gembloux (Sigi-
bertus Gemblacensis) és a clunyi szerzetes Rodulfus Glaber (t1047) pusztító földrengésekről, félelmetes
üstökösről, szörnyű éhínségről, árvizekről és egyéb csodás jelenségekről szóló színes beszámolói adták a
kiindulópontot az ezzel kapcsolatos eszmefuttatásokhoz, mely a világvégéről szóló több évezredes „millenáris”,
„eszkatologikus” vallási spekulációk történetébe illeszkedett.
A kiindulópontot mindebben János jelenéseinek a Bibliában olvasható szövege adta, mely szuggesztív leírást
kínál a világvége s az azt követő Utolsó ítélet kozmikus drámájáról. Az itt leírt előjelek, számítások (az
Antikrisztus fellépése, a hét pecsét felbontását kísérő kataklizmák, Sátán ezeréves leláncolása, majd újabb
szabadon engedése és újabb legyőzése) a késő antik és kora középkori időkben számos további kommentárt
ihlettek (Hyppolitus, Tyconius, Szent Ágoston), magukba olvasztották a késő antik Szibilla-jóslatok színes
tárházát és a világvége „kiszámításának”, az ezzel kapcsolatos spekulációknak újabb és újabb formát adtak. A
kora középkorban, a fenyegetően terjeszkedő arab hódítások idején két nagy hatású kommentár íródott az
Apokalipszis könyvéhez: a VII. század végén a szíriai Pszeudo-Methodius „Revelációk a végső időkről” című
műve, a VIII. század végén pedig a hispániai (asturiai) szerzetes, Beatus de Liébana (750 k. – 798)
Apokalipszis-kommentárja. Az utóbbinak a IX-XI. században gyakorolt rendkívül nagy hatását s a IX-X. század
apokaliptikus képzeletvilágának képi metaforáit szemlélteti az a több mint kéttucatnyi csodálatos miniatúrákkal
díszített kézirat, amely az araboktól fenyegetett és a reconquista megpróbáltatásait élő hispániai határvidék
kolostoraiból ránk maradt.
A X. század derekán, a szerzetesi reformtörekvések kibontakozása idején írta egy megreformált champagne-i
kolostor, Montier-en-Der apátja, Adso (910 k. – 992) a kor legjelentősebb apokaliptikus gondolatokkal
foglalkozó írását, melynek címe: „Levél az Antikrisztus származásáról és életéről”, s amelyet Gerbergának, I.
Ottó császár lánytestvérének, az egyik legutolsó Karoling király, IV. Lajos feleségének ajánlott 950-ben. Adso
műve az apokaliptikus gondolatkör egy Keleten elterjedt motívumát, az „utolsó császár” gondolatkörét
alkalmazta a nyugati világra (rex francorumról beszélve), s ezzel a középkor folyamán jelentős hatást váltott ki.
Hogy volt-e ennek a gondolatkörnek jelentős hatása az évezredfordulón, hogy valóban széles körben elterjedt
volt-e az a kronológiai számítás, amely a János jelenéseiben emlegetett ezer évet (tulajdonképp csak a VIII.
századi Beda Venerabilis óta) a Krisztus születésétől számító keresztény időszámítás (anno Domini) szerinti
ezer évre vonatkoztatta volna, hogy valóban széles körben eluralkodott volna-e valamiféle rendkívüli félelem –
mindez továbbra is vita tárgya. Jobban megragadható a betöltött millenniummal kapcsolatos ünnepélyes
hangulat. Ez jellemzi III. Ottó német-római császár 1000-ben kezdeményezett tevékenységeit: Nagy Károly
sírjának „fellelése” és felnyitása Aachenben pünkösd napján; a „gnieznói találkozó” Vitéz Boleslav lengyel
uralkodóval Szent Adalbert ereklyéinél és a keresztény Európa Kelet felé történő demonstratív kiszélesítése.
Mindehhez sorolhatjuk Szent István koronázását 1000 karácsonyán, mely hírül adta Európának (s e hírt a
legnyugatibb krónikák is örömmel visszhangozták), hogy a magyarság kereszténységre térésével elhárult egy
jelentős veszély, mely a keresztény Nyugatot fenyegette, és megnyílt a szárazföldi zarándokút a Szentföld felé.
Az évezredforduló elmúltával felvetődhetett még egy apokaliptikus számítás lehetősége, mely nem a Krisztus
születésétől, hanem Krisztus kereszthalálától számított ezer esztendő bevégeztével, vagyis 1033 táján várta a
világvégét. Ezt erősíthette még az 1028-as esztendőben Aquitániában Jámbor Róbert király környezete által
látott, apokaliptikus asszociációkat felidéző „véreső”. Ennek az időpontnak az elmúltát ugyancsak a
felszabadultság és az öröm hangján írja le Rodulfus Glaber, aki megelőzőleg oly színes leírást adott (talán épp a
kontraszt kedvéért) a korábbi félelmekről.: „Az Úr szenvedésétől számított ezredik évben, amely az említett
csapás nyomorúságait követte, az esőzések megszűntek, és az Isten jóságának és irgalmának ránk tekintése
folytán az ég vidám orcával kezdett tündökölni. Az egész föld vidám zöldbe öltözött, s termésének bőségével
teljesen elűzte az ínséget. Ekkor kezdtek először Aquitánia részein a püspökök, apátok és az egész népből a
szent vallás ájtatos férfiai gyűléseket tartani... zsinatokat a béke és a szent hit megújítására....” Az „Isten békéje”
mozgalom és a Szentföldre, Compostelába új lendülettel induló zarándoklatok XI. századi kibontakozása
valóban jelentős változást hozott, és mint bemutattuk, e változásban a szerzetesi reformmozgalomnak
kiemelkedő szerepe volt (biztos sokkal nagyobb szerepe, mint az „apokaliptikus félelmek” alóli
felszabadulásnak).
Az idők évezredforduló körüli „kizökkenésének” egyik leghangsúlyosabb szimbóluma Rodulfus Glaber

krónikájában a csodás természeti jelek mellett az antikvitásban jól ismert, de a kora középkorban alig fellelhető
veszedelem, az eretnekség jelentkezése. Szent borzadállyal írja le egy Leutard nevű parasztnak a fellépését
(Cha- lons környékén), aki egy furcsa – a testébe behatoló méhek által okozott – látomás után az evangéliumra
hivatkozva elküldte magától feleségét, majd a templomba berontva megragadta a Megváltó keresztjét, darabokra
156
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
törte, és prédikálni kezdett látomásairól. Később, miután a püspök kifaggatta, s az általa „becsapott” embereket
visszatérítette az egyház kebelébe, a magára maradt Leutard egy kútba ugorva öngyilkos lett. Ha mindezt
összevetjük még a másik eretnekséggel, amelyet Glaber ugyanitt leírt, Vilgard ravennai klerikus túlzott
odaadását a klasszikus irodalom iránt, melyre a Vergilius, Horatius és Juvenalis képében megjelenő démonok
vették rá, kitűnik e két történet példázat-jellege, melyben nem a világvégétől, hanem az e korszakban egyre
hangsúlyosabban jelentkező reformtörekvésektől való félelem érzékelhető. A laikusok fokozódó igénye a vallási
kérdésekbe történő beleszólásra és igényük, hogy az evangéliumok „apostoli” eszményeire támaszkodva akár az
egyházzal szemben képviseljék vallási ideáljaikat, másfelől a klasszikus kultúra ismeretének, tiszteletének
újjászületése majd egy évszázad múltán, a XII. században bontakozik ki, de mindez már az évezredforduló
idején érzékelhető volt.
3. Sághy Marianne – ÚJ EURÓPAI DINASZTIÁK

Az ezredforduló az államalapítás kora Nyugat- és Közép-Európában. Míg a cseh, lengyel és magyar állam
előzmény nélküli, új kezdeményezés, melyet a kor szellemének megfelelően legjobban a pogányságból a
kereszténységbe való átmenetként lehet leírni, addig az új nyugat-európai dinasztiák – Franciaországban a
Capetin- gek, Angliában és Szicíliában a normannok vagy a spanyol, illetve a portugál királyságok – ősi
nemzedékek nyomába léptek és a klasszikus antikvitás, a germán királyságok és a keresztény vallás
hagyományait ötvöző állami struktúrák örökségét vették át. Régi és új termékeny összeolvadása, különböző
kulturális hagyományok integrációja alakította ki Nyugat-Európa királyságainak különleges középkori arculatát.
3.1. Divisio regnorum, dissensio regum: a Karoling Birodalom

felbomlása
Nagy Károly frank birodalma 817 és 987 között részekre darabolódott és területén „poszt-Karoling”
utódállamok – királyságok, hercegségek, grófságok és őrgrófságok – alakultak ki. A birodalom felosztását már
Károly tervbe vette. 806-ban, a divisio regnorum során – mint az előző fejezetben már bemutattuk – három
királyságot juttatott fiainak: Károlynak, a legidősebbnek az ősi frank területeket, Neustriát és Austrasiát;
Pipinnek Longobardiát; Lajosnak Aquitániát. A császári hivatalról furcsamód nem rendelkezett. Egyes
történészek szerint Nagy Károly a császári tisztet személyes kitüntetésnek és nem örökletes címnek tekintette;
mások úgy gondolták, hogy Károly szemében – a trinitárius teológia mintájára – a különböző reg- numok
éppúgy egy nagyobb egység, az imperium részeit képezték, ahogy a három isteni személy egy és oszthatatlan
Szentháromságot alkot. Fivérei halála után azonban Lajos egyeduralkodóként lépett apja örökébe, akinek
parancsára 813-ban Aachenben császárrá koronázta magát.
A mélyen vallásos, „Jámbor” melléknévvel felruházott Lajos, akinek 814-től 821- ig Aniane-i Szent Benedek, a
bencés rend második alapítójaként tisztelt szerzetes reformátor volt a fő tanácsadója, 816-ban Reimsben
megismételtette a ceremóniát és IV. István pápával is megkoronáztatta magát. Ettől fogva ezer éven át (amikor
Napóleon 1802-ben ismét önmagát koronázta császárrá) pápai közreműködés szükségeltetett a
császárkoronázáshoz és a császár legitimitásának elismeréséhez.
817-ben az ordinatio imperii capitularéban Lajos is felosztotta fiai között a birodalmat: Pipin és Lajos az
aquitániai és a bajor királyságot kapta, a birtokok legnagyobb része a császári címmel a legidősebb fivérre,
Lothárra szállt, akit 817-ben, majd 823-ban újra társcsászárrá koronáztak. Jámbor Lajos mindkét intézkedését
„öngyilkos tettként” értelmezték a történészek, holott mind a pápai konfirmáció, mind az utódlás korai
rendezése inkább előrelátó megfontolás eredménye lehetett a császár részéről, aki hivatala méltóságát mélyen
átérezte és a császárságról emelkedett politikai eszméket alakított ki. Már nem egyes etnikai csoportok
vezetőjének, hanem „nemzetek feletti” uralkodónak tartotta magát, és elhagyva titulusai közül a rex Francorum,
rex Langobardorum stb. címeket, nemes egyszerűséggel csak az Impe- rator Augustust használta. Az egységes
császárság eszméjét támogatta a katolikus egyház is, köztük a befolyásos moralistaként tisztelt Jonas, Orléans
püspöke, aki 825-ben Szent Hubertről szóló szentéletrajzában dicsőítette a Karoling-dinasztiát, és kifejtette,
hogy a császár hatalma nem őseitől, hanem Istentől való. A világi és egyházi hatalmat szétválasztó gelasiusi
elmélet alapján püspöktársaival együtt Jo- nas is azt vallotta, hogy a papok szellemi hatalma (auctoritas) a világi
fejedelmek hatalma (potestas) felett áll. Az idők változását mutatja, hogy Jonas „A királyság intézményéről”
(De institutione regia) is írt egy könyvet 829-ben, melyet Aquitániai Pipin- nek ajánlott. Ez a mű mérföldkő a
politikai gondolkodás történetében, mert az antikvitás évszázadai óta ekkor fordult elő ismét, hogy egy szerző
tisztán politikai – tehát nem vallásos – témának szenteljen könyvet.
157
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Jámbor Lajos uralkodását, mint korábban láthattuk, a fiaival való hosszas küzdelem töltötte ki. Német Lajos és
Kopasz Károly letaszították trónjáról, majd 842-ben Strasbourgban szövetséget kötöttek Lothár ellen. A keleti és
nyugati frankok ekkorra már nem értették meg egymást: más nyelven beszéltek, ezért az esküt két nyelven
kellett rögzíteni. A Nithard krónikás által megőrzött strasbourgi esküformulák az ófrancia és ófelnémet nyelv
első emlékei, melyek híven kifejezik a birodalom germán és romanizált felének elkülönülését. Nagy Károly
örökségét unokái 843- ban a verduni szerződésben osztották fel végleg. Német Lajos kapta a Rajnán túli keleti
frank területeket, Kopasz Károly a Maas folyótól nyugatra eső nyugati frank birtokokat, míg Lothár számára egy
Aachentől Rómáig terjedő „középső birodalmat” alakítottak ki.
A birodalom eszméje a középső és a keleti területeken maradt fenn. Német Lajos fia, III. (Vastag) Károly, az
utolsó Karoling császár, akit a birodalom egészében elismertek, még egyszer egyesítette a szétszabdalt
országrészeket, de 887-ben elűzték és a meerseni szerződés megpecsételte a hajdan egybetartozó területek
önállósulását.
A Karoling Birodalom territoriális szétszakadásának az imperiumot megosztó strukturális és kulturális

különbségek mellett társadalmi okai is voltak. A dissensio regum, a Karoling családi civakodás évtizedei a
nagyhűbéresek megerősödéséhez vezettek, akik immár önállóan, a királyi eskü kezeseiként álltak az uralkodó
mellett. Nagy Károly hivatalnokai a rájuk bízott tartományokat örökölhető magánbirtokokká alakították át, sőt a
felségjogokat is magukhoz ragadták. Királyt és hűbérest immár kölcsönös szerződések láncolata fűzte
egymáshoz: mindkét fél a másik jogainak tiszteletére kötelezte magát. Ez a jogállam és az államjog
kialakulásának kezdetét jelzi Európában.
A világi urak hatalmának növekedésével párhuzamosan a püspökök hatalma is nőtt, akik az apostolok, sőt
„Krisztus helytartóinak” nevezték magukat (ezt a címet akkor még nem monopolizálta a pápaság), és arra
törekedtek, hogy birtokaikat teljesen kivonják mindenféle világi fennhatóság alól. A császáreszme egyházi
értelmezése – az Isten kegyelméből való uralkodás gondolata – csökkentette a Karoling királymítoszt és a
teokratikus császárság nimbuszát, és felértékelte a püspök szerepét a koronázási szertartásban. A császárságot
már nem a Károly családján belül önmagától megújuló tisztségnek, hanem olyan intézménynek tekintették,
melynek érvényét nem a Karoling vérség, hanem a pápa által végrehajtott császárkoronázás adja meg.
A nyugati frank területeket birtokló Kopasz Károly (840-877) fivérével és az arisztokrata frakciókkal küzdött
birtokai megőrzéséért, illetve kiterjesztéséért. Rövid időre Lotharingiát, sőt 875-ben a császári címet is
megszerezte. Hincmar reimsi érsek a koronázást a püspökszentelés mintájára alakítva egyesítette a
királykoronázás és a felszentelés szertartását, amikor Károlyt Aquitánia királyává kente fel és kijelentette, hogy
Német Lajossal szemben Károlynak azért engedelmeskednek, mert ő az „Úr felkentje,” Christus Dei.
Károlynak nemcsak rokonaival kellett küzdenie: viking portyák söpörtek végig Francia tartomány (Frankföld
latin neve) területén, melyeket a Karolingok már nem tudtak visszaverni, ezért a 885-886-os nagy normann
támadás idején a védelmet megszervező Odót, Párizs grófját választották királlyá (888-898). Utóda, a Karoling
családból származó Együgyű Károly (898-929) uralkodása alatt (a király mellékneve az egyenes, őszinte
jelentésű simplex szerencsétlen fordítása) északon normannok, keleten magyarok, délen arabok támadták a
nyugati frank területeket, így Károly 911-ben jobbnak látta megegyezni Hrólfr (Rollo) pogány viking vezérrel és
a kereszténységre áttérő normannokat az egykori Neustria területén, az Epte folyótól Bretagne-ig terjedő
vidéken telepítette le. 921-ben pedig Bonnban elismerte a német királyság formai különállását.
Párizs grófjai mindinkább úgy kezelték az utolsó Karoling királyokat, ahogy egykor a hatalmas maiordomusok,
Martel Károly és fiai a gyenge Meroving uralkodókat. Odo fiát és unokáját, Róbertet (922-923) és Raoult (923-
936) is királlyá választották, majd 987-ben, az utolsó egyenes ági Karoling utód, V. Lajos halála után az északi
nagyurak és a reimsi klérus az örökléssel szemben a szabad királyválasztási jogot gyakorolva és a „királyságra
alkalmasság” (idoneitas) elvét alkalmazva a Párizstól északra fekvő Senlis-ban Capet Hugót – Párizs grófjainak
leszármazottját, Nagy Hugó fiát – kiáltották ki királynak. Felesége, a Karoling-rokon Aquitániai Adelheid
hálából kápolnát építtetett az esemény emlékére.
3.2. Dulce France: Franciaország kialakulása

Az új dinasztia őse a germán (szász) eredetű – Oberrheingau és Wormsgau vidékéről származó – Erős Róbert,
Anjou grófja (t866), akiről a családot Robertidáknak nevezik. A „Capeting” elnevezés a „köpeny, stóla,
kapucni” jelentésű latin cappa szóból származik. Egyes krónikások szerint Krisztus lepléről, melyet a
Szentföldről hozott, nevezték Nagy Hugót „köpenyesnek” (cappatus); mások szerint Szent Márton köpenyéről
kapta a nevet; megint mások úgy tartják, hogy azért hívták „kapucnisnak,” mert nem fogadta el a királyi
koronát. A melléknév fiára is ráragadt.
158
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Hugó megválasztása tisztán „északi” ügy volt: legerősebb támogatói bátyja, Henrik burgundiai gróf, Adalbero
reimsi érsek, Richard normann herceg és Adalbero laoni püspök voltak. A reimsi Szent Remigius kolostor
krónikására, Richer-re várt a feladat, hogy a trónbitorlásnak is minősíthető (hiszen az oldalági Karoling rokon,
Lotharingiai Károly kizárásával végbement) dinasztiaváltozást történelmileg igazolja és ezáltal legitimálja.

Richer 996-ban fogott munkához és 888-tól 987-ig úgy mutatta be a Karoling-Capeting trónváltozások
történetét, hogy a „dinasztikus” királyokat szembeállította a sikeres, a „győztes” királyokkal és hangsúlyozta,
hogy a vérségi leszármazás már nem elég a szakrális királyi hatalom elnyeréséhez. A Capet- ház uralkodói
kezdettől fogva „mágikus” királyok voltak, akiknek győzelmeik mellett gyógyító erőt is tulajdonítottak. Le roi
te touche, Dieu te guérisse (a király megérint, Isten meggyógyít) mondották a görvélykóros betegeknek, akiknek
baját a király kéz- rátétellel enyhítette.
Hugót (987-996) gyakran nevezik „nemzeti” királynak, aki egy „francia”, nemzeti állam alapjait fektette le.
Noha „nemzeti” érzésről és „nemzeti” királyságról ebben az időben anakronizmus lenne beszélni, mégis innen
kezdődik Franciaország története. A Capeting királyság több szempontból új fejlemény a frank királyságok
történetében. Helyi, francia uralkodó ült a trónon, aki nem törődött az egyetemes birodalom Karoling álmával,
hanem megelégedett egy bizonyos terület feletti uralommal. A Capet családi birtokok közvetlenül Párizs körül
feküdtek: a Soissons, Orléans, Laon, Amiens városokkal határolt ducatus Franciae (íle-de-France) a mai
Franciaország bölcsője. Az, hogy a király egy volt a nagy hűbéresek közül, azt is jelentette, hogy a politikai
hatalom, a királyság intézménye nem „lebegett” a hűbérek felett, mint a Karolingok idejében, hanem az egyik
legnagyobb hűbérbirtokhoz kötődött. Hugó a szabad királyválasztás azonnali kiiktatása és a fiági örökösödés
(primogenitura) intézményesítése révén örökletes monarchiává alakította királyságát, szoros érdekszövetséget
létesítve családja és a királyság között. A királynak csekély hatalma volt a nagyhűbéresek felett, akik között ő
csak első volt az egyenlők között (primus inter pares). Ám az, hogy egyházi szentesítéssel ő állt az egész hűbéri
rendszer élén, rendkívüli erkölcsi tekintélyt biztosított számára. Főhűbérúri (suzerain) jogaikat érvényesítve a
Capetingek évszázadok szívós munkájával teremtették meg Franciaországot.
A feladat nem volt könnyű. Az északi országrészben éppen csak Blois és Soissons grófjai esküdtek hűséget a
királynak és az egyházi birtokok álltak a király közvetlen hatalma alatt: Normandia, Bretagne, Flandria,
Champagne önálló grófságok, illetve hercegségek voltak; a Loire folyótól délre fekvő hatalmas hűbéreken pedig
– Aqui- tánia, Gascogne, Anjou, Burgundia, Septimania, a toulouse-i grófság, Gothia (Nar- bonne és Nimes),
Provincia és Barcelona – tudomást sem vettek Hugó megválasztásáról. A királyi oklevelek a délvidéki urakat
„barátoknak” és „társaknak” nevezték, mivel a szokásos fideles („híveink”) kitételt végképp nem
vonatkoztathatták rájuk. Amikor a Tours-t ostromló périgord-i gróftól Hugó megkérdezte, „ki tett téged
gróffá?,” az így válaszolt: „ki tett téged királlyá?” Béziers ura pedig még 1035-ben is Lotharingiai Károly fia,
Lajos uralkodási évei szerint datálta okleveleit.
Az egyházra támaszkodó Hugó uralkodásának legnagyobb eredménye az volt, hogy királyi címét – azaz
főhűbérúri mivoltát – sikerült elismertetni a nagyurakkal. Fia, Jámbor Róbert (996-1031), akit a reimsi érsekből
az ezredik év pápájává kinevezett Gerbert d'Aurillac (II. Szilveszter pápa) nevelt, szerzetesi életet élő, művelt és
bőkezű uralkodó volt, a szegények támasza. A szatirikus verseket író püspök, laoni Adal- bero epés
megjegyzése szerint Róbert idejében igazából Cluny apátja, Odilo volt a király. Pedig Róbert a kardot is jól
forgatta és örökölt birtokai mellé számos javadalmat csatolt; fattyú öccse, Gauzlinus, akit a Loire mentén fekvő
Fleury apátjává és Bourges érsekévé nevezett ki, nemcsak a mennyei Jeruzsálemet idéző csodálato
tornyot építtetett a Szent Benedek ereklyéit őrző apátság bejárata elé, hanem mint érsek a király hatalmát is
védte Fulco Nerra, Anjou erőszakos grófja ellen. A birtokgyarapítás, a vazallus fejedelemségek megtörése és a
normann-francia küzdelem jellemezte I. Henrik (1031-1060) és I. Fülöp (1060-1108) uralkodását is.
159
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
11. Franciaország a XII. században
Erre az időre a nőkre is örökíthető hűbérbirtok és a hűbéri intézményrendszer megszilárdult, a vazallusokból és

a fiatalabb fiúkból pedig kialakult a lovagság. I. Fü- löp hűbérese, Vilmos normann herceg Angliát hódítja meg;
az első keresztes seregek 1095-ben indulnak a Szentföldre. A lovagi szellem a keresztény vallást az arisztokrata
életideállal egyesítette: a lovagok a becsület és az igazság bajnokai, az igaz, keresztény hitért harcolnak a
„hitetlen” muzulmánok ellen Krisztus sírjának felszabadításáért, védelmezik az árvákat, özvegyeket,
pártfogolják a gyengébbeket. Ebből a szellemből fakadt a „lovagiasság,” az az udvariasság, mely a királyi
udvarokban és a nemesi udvartartásokban kezdte elviselhetőbbé tenni az egymás közti érintkezést és a közös
étkezéseket; a lovagi szerelem, mely kellemesebbé tette az életet; és a lovagi műveltség, a híres hősök (Artúr
király, Nagy Károly, Roland) történeteinek felidézése.
VI. (Kövér) Lajos (1108-1137) folytatta apja birtokszerző politikáját és hűbéreseinek hódoltatását, de az anglo-
normann nagyhatalom kialakulását nem tudta megakadályozni. Tanácsadója és életrajzírója az alacsony
származású, a fényűzést és a fénylő drágaköveket kedvelő Suger apát (1081-1151) volt, aki a Párizs melletti
Saint-Denis királyi apátság félhomályban derengő román stílusú templomát Pszeu- do Dionüsziosz
Areiopagitész misztikus fényteológiájának hatására 1137-1151 között úgy építtette újjá, hogy hatalmas
üvegablakokon csodálatos színekben áradjon be a világosság. Az első gótikus templom ragyogó pompáját (és az
uborkafára felkapaszkodott Sugert) a hatalmas várúrból szigorú ciszterci szerzetessé lett Clairvaux- i Szent
Bernát élesen bírálta. A Saint-Denis apátság bencései vezették a királyság „hivatalos” krónikáit; Guibert de
Nogent (1064-1120) pedig Gesta Dei per Francos (Isten tettei a frankok által) címen írta meg az első
kereszteshadjárat történetét. Mindkét vállalkozás a francia nemzettudat határozott erősödését mutatja. Guibert
szerint a franciák „nemes, bölcs, harcra termett, nagylelkű és elegáns” emberek, akiket az Isten is arra teremtett,
hogy a szeldzsuk törököktől visszafoglalják a Szentföldet; ők Isten „választott népe”. A franciák dicsőségét
bizonyították a tudományok is, melyek fővárosát, Párizst – ahol a Quartier Latinben olyan kiválóságok
tanítottak, mint Guillaume de Champeaux, Gilbert de la Porrée és a preskolasztikus filozófia romantikus sorsú
mestere, Pierre Abélard (1079-1142) – egyenesen a Paradicsomhoz hasonlították. Az északfrancia egyházi
tudományossággal és a „papos” királyi udvarral szemben a déli arisztokratákat a gay saber, a vidám tudomány
kötötte le: a trubadúrok lovagi szerelemről és az elérhetetlen hölgy szépségéről énekeltek dallamos okszitán
nyelvükön.
I. Lajos kedvező politikai körülményeket teremtett fia trónra lépéséhez: a Cape- ting-hatalom terjeszkedését
szerencsésen volt hivatva erősíteni VII. Lajos (11371180) házassága a délvidék legnagyobb örökösnőjével,
Aquitániai Eleonórával. Sajnos, Lajos leginkább úgy maradt meg az utókor emlékezetében, mint az a francia,
aki képes volt elválni Eleonórától és vele együtt egész Aquitániától, két százéves háború magvait vetve el így
angolok és franciák között. Pedig Lajost szeretetreméltó, jámbor embernek látták a krónikások: róla még a
bámulatosan rosszindulatú Walter Map is csak csupa jót tudott mondani.
160
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Lajos családi okok miatt indult meg a hatalmas champagne-i grófok ellen, akiknek területeit felprédálta: Vitry
templomában 1500 ember égett benn. Ez mély bűnbánatra indította és 1147 húsvétján a burgundiai Vézelayben,
ahol Clairvaux-i Ber- nát lelkesített drámai szózattal a Szentföld felszabadítására, felvette a keresztet.
Távollétében Suger apátot nevezte ki Franciaország régensének. A második keresztes hadjárat során, melyben
III. Konrád császár is részt vett, Lajos 1149-ig a Szentföldön maradt feleségével, hogy meglátogassa a szent
helyeket. A forróvérű Eleonóra, az első trubadúr költő, IX. Poitiers-i Vilmos unokája ekkor végképp ráunt
férjére, akitől még gyermeke sem született. 1151 -ben elváltak és Eleonóra azonnal hozzáment Anjou fiatal,
jóképű grófjához, Plantagenet („Rekettye”) Henrikhez, aki ezáltal Franciaország legnagyobb hűbérura, 1154-
ben pedig Anglia királya lett.
I. Lajos az ősi ellenséggel fogott össze Henrik ellen. 1160-ban feleségül vette a champagne-i grófnőt, Alixot,
aki 1165-ben rég várt fiúörökössel ajándékozta meg. 1164-ben menedéket nyújtott a Henrik elől menekülő
Becket Tamásnak: ekkor nevezte el Salisburyi János a francia királyt rex Christianissimusnak. Becket
meggyilkolása erkölcsi dimenziót adott az élesedő angol-francia ellentétnek. A francia patriotizmust táplálták
a Nagy Károly személye köré szőtt hőseposzok (chanson de geste), melynek első darabjait ekkor foglalták
írásba: az „édes haza,” a dulce France szeretete fűti az 1170 táján anglo-normann dialektusban lejegyzett
Roland-éneket. Egy másik népszerű geszta azt beszélte el, hogyan hozta el Nagy Károly a keresztet
Jeruzsálemből Aachenbe és hogyan vitte innen Kopasz Károly Saint-Denis-be. A francia királyság politikai
igényeit jelezte, hogy a XII. század közepén a Capetingek tudatosan kezdték ápolni Nagy Károly kultuszát
(akit 1165-ben Barbarossa Frigyes ugyancsak nyilvánvaló politikai célzattal avattatott szentté) és
előszeretettel vezették vissza családfájukat Károlyra (reditus regni ad stirpem Karoli). A merész igények
egyelőre távoli álmoknak tűntek: a monarchia területének növelése és a királyi központosítás munkája a
„fenségesnek” (augustus) nevezett II. Fülöpre (1180-1223) várt.
3.3. Insolitas rerum mutationes: Anglia

A IX. században pogány skandináv vikingek hódoltatták a keresztény angolszász királyságokat: északra
izlandiak és norvégek törtek be, míg a déli területek dán fennhatóság alá kerültek (Danelaw) és súlyos adót
fizettek (Danegeld). A dánoknak a kiemelkedő műveltségű Nagy Alfréd wessexi király (871-901) ideig-óráig
ellen tudott állni (878, ethanduni csata), sőt királyuk, Guthrum fejét is keresztvíz alá hajtotta. Az északi népeket
birodalmában egyesítő Nagy Knut dán király Anglia trónját is elfoglalta (1014-1035), de röviddel halála után a
gyűlölt dán uralom megszűnt és az angolszász királyi házból származó Hitvalló Edward került a trónra (1042-
1066). Edward, aki a száműzetés éveit Normandiában töltötte (ahol a hódító skandinávok száz év leforgása alatt
átvették a francia nyelvet és kultúrát), örökös híján először barátjának, Vilmos normann hercegnek, azután
ellenségének, Haroldnak, Wessex earljének ígérte királyságát. A normannok szerint Harold esküt is tett
Vilmosnak, hogy támogatja angol trónigényét. Edward halála után azonban Harold, aki a szentéletű király
uralkodása alatt valójában az ország kormányzója volt, azonnal megkoronáztatta magát. Harold az Edward
normann szokásaitól és normann kíséretétől idegenkedő angolok szemében a „nemzeti” ügyet képviselte,
amikor 1066. október 14-én Hastingsnél megütközött a fattyú Vilmos herceggel, aki néhai barátja homályos
ígéretét igyekezett valóra váltani és akihez gazdag zsákmány reményében rengeteg normann és francia lovag
csatlakozott. Vállalkozásuk minden mozzanatát híven ábrázolja a bayeux-i kárpit, melyet Vilmos testvére, Odo
bayeux-i püspök készíttetett, erősen hangsúlyozva, hogy a normann inváziót „becsületbeli” ok – Harold
esküszegése – kényszerítette ki.
Győzelme után Hódító Vilmos (1066-1087) jó politikus módjára kijelentette, hogy az angol királyok
örököseként kíván uralkodni és törvényeiket tiszteletben tartja, valójában azonban óriási változásokat
foganatosított. Hűbéri rendszer – melynek mintaállama a kontinensen Normandia volt – váltotta fel az
angolszász nemzetségi viszonyokat. A normann lovagok lenézték, „parasztnak” titulálták az angolokat, akik
viszont távolról sem nyugodtak bele, hogy franciául beszélő fennhéjázó idegenek parancsoljanak nekik. A
sorozatos felkelések könyörtelen leverését követően Vilmos elkobozta a lázadó angolszász főurak földjeit: egy
részüket hűbér gyanánt kiosztotta normann hívei között, nagyobbik részüket megtartotta királyi birtokként, majd
1086-ban országos kimutatást készíttetett a földbirtokviszonyokról (Domesday Book). A grófságok (shire) élére
a király által bármikor elmozdítható sheriffeket állított; emellett a királyi igazságszolgáltatást vidéken is
közvetlenül érvényesítették a „repülő bizottságok.” A legfőbb gazdasági szerv a pontos számadáskönyveket
(pipe rolls) készítő központi királyi kincstár lett. Az ügyek írásbeli intézését a kancellárra bízták. Vilmos
kezében akkora hatalom összpontosult, hogy mindenki rettegte a szigorú és félelmetes urat: ob magnitudinem
sui cunctis fere videretur rigidus ac formidabilis.
Vilmos a magas egyházi pozíciókat normannokkal töltötte be, még a templomok építéséhez szükséges köveket
is Normandiából hozatta. Canterbury érsekei ettől kezdve a normandiai Bec-Hellouin apátjai közül kerültek ki: a
161
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Lombardiából származó Lanfranc-t (1070-1089) alpesi honfitársa, a kiváló skolasztikus teológus, Nagy Szent
Anzelm (1093-1109) követte. Lanfranc még az angol szentek tiszteletét is töröltette a naptárból; de a
provinciális angol egyház „europaizálása,” VII. Gergely és Cluny szellemében történő megreformálása is ekkor
ment végbe. Vilmost kedvenc városában, a normandiai Caen apátsági templomában temették el. A normann
hódítás háromnyelvű kultúrát teremtett a szigetországban: az egyháziak latinul írtak, a lovagok normann-
franciául, a köznép pedig angolul beszélt.
Hódító Vilmos halála után fiai között fellángolt a vetélkedés. Róbert örökölte a normann hercegséget és II.
(Rufus) Vilmos az angol királyságot (1087-1100), akinek az angol főurakra támaszkodva sikerült megvédenie
trónját fivérével szemben, de miután újfent bevezette a „dán adó” szedését, végképp meggyűlöltette magát.
Vilmost öccse, a „tudós” (Beauclerc) I. Henrik (1100-1135) követte a trónon, aki koronázási esküjében
kijelentette, hogy a királynak is önmérsékletet kell tanúsítania a hatalomgyakorlás során, be kell tartania a
törvényeket és igazságosságra kell törekednie. Ez az oklevél, melyet minden grófságba elküldtek, az angol
alkotmányosság alapja, a Magna Carta előfutára. Henrik azzal is megnyerte angol alattvalói tetszését, hogy a
skót Malcolm király lányát, az erényes Matildát vette feleségül, vérrokonságot teremtve az angolszász és a
normann uralkodóházak között. Henrik 1104-ben Normandiát, a flandriai grófság utódlása körül a francia
királlyal, VI. Lajossal folytatott küzdelem lezártával 1113-ban pedig Maine-t és Bretagne-t is megszerezte.
Lányát, Matildát V. Henrik német császárhoz adta feleségül, férje halála után, 1125-ben pedig Anjou grófjához,
Geoffroi Plantagenet-hez. Miután egyetlen fia, Vilmos a tengerbe veszett, Matildát nevezte ki örököséül.
Az örökségért tíz évig küzdött Matilda császárné és Henrik unokaöccse, I. (Blois-i) István (1135-1154).
Pártharcuk valóságos polgárháborút idézett elő az országban. A fejetlenség évei után – amikor a normannokból
végleg kiábrándult történetírók a kelta brit hagyományokhoz nyúltak, hogy egy erős és népszerű királyt
dicsőíthessenek: ekkor írta meg Artúr király történetét (Historia regum Britanniae) a walesi Geoffrey of
Monmouth – a koronát Matilda fia, II. (Plantagenet) Henrik (11541189) ragadta magához.
Henrik – akit angol királysága és Aquitániai Eleonórával kötött házassága Nyu- gat-Európa legnagyobb
földbirtokosává tett –, főkancellárja, Becket Tamás közreműködésével erős és olyan kitűnően szervezett
központi hatalmat épített ki, mellyel még Barbarossa Frigyes sem dicsekedhetett. John of Salisbury helyesen
alkalmazta a római jogi maximát Henrik abszolutizmusára: az uralkodó akarata törvény (quod principiplacuit,
legis habet vigorem). A humanista püspök 1159-ben írt és Becketnek ajánlott államelméleti művében, a
Policraticusban a Teutonicus tyrannusnak nevezett Barbarossa kapcsán a zsarnokölés kérdésével is foglalkozik
és kijelenti, hogy mivel a zsarnokság mindennél rosszabb, a zsarnokot jogos megölni.
Az angol hivatalnokállam vidéken is működő központi bíróságai ekkor alakították ki a máig élő jellegzetes
szokásjogrendszert (common law) és az esküdtszék (jury) intézményét. A szokásjog olvasztótégelyében
egységesültek a korábbi helyi jogrendszerek és a hűbéri jog. A hivatalok szaporodásával az írásbeliség
mindenütt kötelezővé vált. A sheriff hivatalát a főurak helyett törvénytudó köznemesekkel töltötték be. Henrik
az egyházi tized mintájára általános földadót vezetett be (innen számíthatjuk az újkori adóztatás kezdetét!),
pajzsadót szedett és 1181-ben az angolszász fyrd alapján általános hadkötelezettséget rendelt el (assize of arms).
A királyi udvar a normann-francia lovagi műveltség ragyogó központja lett, ahol immár francia nyelven szedték
versekbe az „egzotikus” kelta, angol és skandináv mondavilág történeteit. Lehetséges, hogy itt írta Aquitániai
Eleonóra ösztönzésére Andreas Capellanus az udvari szerelem kézikönyvét (De amore); Chrétien de Troyes és
Marie de France az első Artúr- és Trisztán-románcokat a királylány, Marie de Champagne számára; Wace a
normann hercegek történetét Rollótól I. Henrikig (Roman de Rou) és Artúr mondáját (Roman de Brut); Walter
Map pedig az udvari etikettet és a talpnyalókat gúnyoló „udvaronc bohóságokat” (De nugis curialium). A királyi
abszolutizmus útjában már csak az egyházi kiváltságok álltak, ezért II. Henrik 1162-ben cimboráját nevezte ki
Canterbury érsekének, azt remélve, hogy segítségével végigviheti az egyházi birtokok megadóztatását. Becket
Tamás azonban az érseki székben teljesen megváltozott: az egyház jogainak bátor bajnoka, sőt mártírja lett.
Hiába tiltakozott az egyház megadóztatása ellen, püspöktársai és a Barba- rossa Frigyessel harcoló pápa is
cserbenhagyta, így 1164-ben kénytelen volt aláírni a clarendoni zsinat végzéseit a király főkegyúri jogáról, mely
az egyházat teljesen alávetette a király kénye-kedvének. Ezután álruhában Franciaországba szökött, ahonnan hat
évig küzdött Henrik ellen. 1170-ben tért vissza Angliába, kiátkozva a király egyházi párthíveit, mire a
canterburyi székesegyházban meggyilkolták. Bár a gyilkosság mély felháborodást keltett a keresztény világban
és Becket Tamást rövidesen szentként tisztelték, mindez Henrik személyére és politikájára nézve semmiféle
következménnyel sem járt. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett számára négy fia, akik apjukkal szemben a francia
és a skót királlyal kötöttek szövetséget és valamennyi angol és szárazföldi birtokán lázadást szítottak. II. Henrik
1159 óta folyamatosan háborút viselt a franciákkal, akik kontinentális hűbérbirtokait fenyegették (ez az első
százéves háború, melyet 1259-ben zár le a párizsi béke). Amikor Henriknek 1174-ben sikerült a nagy felkelést
162
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
levernie, sőt Skóciát és Írországot is meg- hódoltatnia, VII. Lajos francia király így kiáltott fel: „Isten is vele
van!”
Csak a családja volt ellene. 1198-ban fiai, Oroszlánszívű Richárd és János ellen harcolva Chinonban halt meg.
Az Anjou grófságban lévő Fontevrault apátságában temették el; itt nyugszik felesége, Eleonóra és fia, Richárd
is.
3.4. Terror mundi: a normann Szicília

A 911-ben a Normandiában letelepített vikingek másodszülött fiai, akik nem örökölhették apjuk birtokát és nem
volt kedvük papnak állni, zsoldoskatonák lettek. A X-XI. századi Európában hadiszolgálatra bőségesen nyílt
alkalom: a szőke normann lovagok Spanyolországban az arabok, Bizáncban a magyarok, Dél-Itáliában a
bizánciak, Jeruzsálemben pedig mindenki ellen küzdöttek. Az arabok, bizánciak és németek által fenyegetett
itáliai hercegségek – Apulia, Capua, Melfi, Salerno – megsegítésére VIII. Benedek pápa hívta őket először 1017
körül, s ezután a normann zsiványok zsold és zsákmány reményében csapatostul sereglettek Dél-Itáliába. A
normann harcosok, akik közt Hauteville-i Tankréd öt fia, Vaskarú Vilmos, Drogo, Humphrey, a „Ravasz”
(Guiscard) Róbert és Roger emelkedett ki, rövidesen birtokokat kezdtek kihasítani maguknak Apuliában –
Vilmos (1042-1046) majd Drogo (1046-1051) Apulia grófjának címezte magát –, és már Szicília felé
kacsintgattak. Az egymással küzdő császárság és a pápaság egy dologban egyetértett: mindketten rossz szemmel
nézték e barbár brigantik megjelenését. IX. Leó pápa német-olasz seregét a normannok 1053-ban Civitate
mellett megverték és a pápát fogságba ejtették, ám olyan udvariasan bántak vele, hogy azonnal felismerte: a
német és bizánci császárok, valamint a római arisztokrácia ellen a normannoknál keresve sem találhatna jobb
szövetségest. A normannok viszont hódításaik elismertetésére a pápánál nem lelhettek magasabb rendű
tekintélyre. Az érdekszövetséget II. Miklós pápa 1059-ben pecsételte meg: Apuliát, Calabriát és Szicíliát
hűbérként Guiscard Róbertre (1059-1085) ruházta, aki felesküdött a pápa és Szentszék birtokainak védelmére.
Róbertről, akiről a férfias vonzerő iránt nem érzéketlen bizánci császárnő Anna Komnéné igen elismerően
emlékezett meg, Apuliai Vilmos, a déli normann hódítás történetírója azt írta, hogy még Odüsszeusznál is
leleményesebb volt: cognomen Guiscardus erat, qui calliditatis non Cicero tantae fuit, aut versutus Ulysses – a
salernói longobárd uralkodó lányát, Sichelgaitát vette feleségül, veje révén pedig már a bizánci császárság
megszerzésére szőtt terveket és diadalmasan nyomult előre a Balkán-félszigeten és Szíriában. VII. Gergely és (a
görög pénzzel támogatott) IV. Henrik küzdelme idején Róbert 1085-ben végül is a pápa segítségére sietett:
rohammal elfoglalta és kirabolta Rómát, Gergelyt pedig magával cipelte Salernóba. A történetíró Malmesbury
Vilmos szerint Hódító Vilmos, valahányszor elcsüggedt, Guiscard Róbert tetteit idézte fel maga előtt, hogy
ismét bátorságra kapjon. A két hódító nemigen hasonlított egymásra: Vilmos komor, mogorva ember, Róbert
vidám, szőke óriás, igazi betyár volt, aki lovageposzba illő pályát futott be úgy, hogy életének minden percét
élvezte. Végakarata szerint nem az általa épített fényes salernói ka- tedrálisban, hanem Venosa templomában
nyugszik testvérei mellett.
Róbert fiára, Roger Borsára (1085-1111) apuliai, öccsére, Rogerre szicíliai grófságát hagyta. Borsának Dél-
Itália normann uraival – Capua, Calabria, Benevento,
Taranto grófjaival – kellett elismertetnie magát, akik nem szívesen látták az Haute- ville-ház felemelkedését és
lenézték Roger-t, mert anyja révén a leigázott longobár- doktól származott. Féltestvérével, Bohemunddal is meg
kellett küzdenie örökségéért. 1096-ban Bohemund az első keresztes hadjárattal a Szentföldre indult és az
Antiókhia fejedelme címet vette fel.
Roger szicíliai gróf elhódította a szigetet a szaracénoktól és a bizánciaktól és 1094-től egyeduralkodó lett. A
normannok államalapító tehetségét e megfontolt, békeszerető államférfi példázza leginkább. Uralkodói erényeit
bizonyítja, hogy kormányzása alatt Szicília gazdasága és sokszínű – normann-francia, görög, arab, latin, zsidó –
mediterrán kultúrája egyaránt felvirágzott. Roger szaracén harcosokat és kifinomult arab műveltségű
hivatalnokokat, tudósokat és orvosokat is alkalmazott. Lányait Konrád német császár, Fülöp francia és Kálmán
magyar király vették feleségül.
Fia, II. Roger (1101-1154) folytatta apja erősen központosított, szigorú hűbér- szervezeten alapuló politikáját,
melyre támaszkodva uralmát az összes dél-itáliai fejedelemségre kiterjesztette és 1130 karácsonyán Anacletus
ellenpápa beleegyezésével Szicília királyává koronáztatta magát. II. Ince pápa 1139-ben megerősítette
méltóságában, de Roger-nak mint pápai hűbért kellett elfogadnia a Szentszéktől szicíliai királyságát. A palermói
dóm mozaikképén Roger-t mindenesetre maga Krisztus koronázza meg. Uralkodása a spanyolországi arab
kultúrával vetekedő szicíliai kultúra csúcspontja, melynek ragyogását a Capella Palatina (1132-1140), a sziget
163
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
kultúráit egyesítő törekvését a muzulmán stílusban épült palermói Remete Szent János-templom, a racionális
tudományosság virágzását pedig Amalfi és Salerno híres orvosegyetemei bizonyítják.
3.5. Cristianos llaman Santi Yague: spanyol és portugál

királyságok
A hispániai vizigót állam 711-ben a Jerez de la Frontera-i csatában bukott el az arabokkal szemben, akik
világbirodalmuk részévé tették szinte az egész félszigetet, és e hódítások egy része 1492-ig a kezükön maradt. A
korabeli Nyugat-Európa anyagi és szellemi szegénységével ellentétben Al-Andalus, a Córdobai Kalifátus
bámulatosan gazdag és művelt ország volt, ahol az Omajjád muzulmán uralom alatt a keresztény és zsidó
kultúra is virágzott. Az arabok északi előrenyomulását 732-ben Poi- tiers-nál Martel Károly állította meg, Nagy
Károly pedig a Roland-énekben elbeszélt 778-as kudarca után 812-ben a Pireneusoktól délre az Ebróig
terjesztette ki fennhatóságát, ahol spanyol határgrófságokat szervezett. Ezekből a IX. század végére kis
keresztény országok – Aragónia, Barcelona, Kasztília, León és Navarra – alakultak ki. E területeken kívül
alakult ki a keresztény Asturia. A spanyol államfejlődés tehát részben éppúgy Karoling előzményekre épült,
mint a francia és a német. Társadalmi szerkezetét tekintve a strata francisque, illetve a limes hispanicus mentén
fekvő Kata- lónia állt legközelebb az európai fejlődéshez: itt az örökletes hűbérbirtokon alapuló hűbériség teljes
egészében kialakult. A többi spanyol királyságban azonban a muszlim hódítás különleges helyzetet teremtett,
ezért a hűbéri szervezet leginkább a közép-európaihoz hasonlított: a hűbérest esküje kötelezte a szolgálatra, de
örökletes hűbérbirtok híján a hűbéresek pénzt vagy csak haszonélvezetre szóló jutalombirtokot kaptak. Mivel
nem jött létre nagybirtokos nemesség, a királyi hatalom rendkívül erős volt.
A muzulmán-keresztény egymás mellett élés során a romanizálódott vizigótok leszármazottai, a spanyolok, és

különösen az arab uralom alatt élő keresztények, a mozarabok sok mindent átvettek az arab magaskultúrából; a
keresztény és zsidó szellemiség pedig az arabokra volt hatással. Al-Andalus a frank anyától származó szőke,
kékszemű III. Abd-ar-Rahmán (912-961) és fia, az irodalomszerető II. al-Hakam (961-976) alatt élte virágkorát.
Utóduk, a katonai zsarnok Almanzor (976- 1002) szakított az eddigi toleráns politikával, megtámadta és
kirabolta a keresztény grófságokat – Barcelona grófja, II. Borrell 987-ben Capet Hugóhoz fordult segítségért, de
hiába –, sőt 997-ben Szent Jakab (Santi Yague, Santiago) compostelai zarándokhelyét is a földdel tette
egyenlővé. Ezzel Al-Andalus sírját ásta meg. A Córdobai Ka- lifátus 1031-ben felbomlott és területén
kisállamok (taifas) és öt muzulmán emírség jött létre Córdoba, Toledo, Sevilla, Saragossa és Badajoz
központtal.
Észak-Hispánia keresztény grófságai kettős célt tűztek ki maguk elé: kisállamaik egyesítését és az arab hódítók
kiűzését (reconquista). A keresztény államokat (Galícia és Katalónia kivételével) először a navarrai III. (Nagy)
Sancho Garcés (10001035) egyesítette. A magát rex Dei gratia Hispaniarumnak címező Sancho el mayor
uralkodása megnyitotta a spanyol királyságokat az északi, francia szellemi és politikai áramlatok előtt és
betagolta őket az európai kereszténységbe: a Cluny szerzetesi reform érvényesítésével a „keresztény világ
végén” lévő Santiago de Compostela európai zarándokhellyé vált. A Roland-ének talán az ide vezető zarándokút
mentén fekvő bencés kolostorokban keletkezett. León elfoglalása után Sancho felvette a leóni uralkodók római-
vizigót hagyományokat folytató imperator címét, hogy kifejezze szupremáciáját a félsziget fölött, de birtokainak
egyben tartását talán ő maga sem remélte: királyságait fiai között osztotta fel.
I. García (1035-1054) örökölte Navarrát, I. Ferdinánd (1035-1065) Kasztíliát, I. Ramiro (1035-1063) Aragónt,
akik közül a rex magnusnak nevezett Ferdinánd volt a legsikeresebb: 1057-ben egyesítette Leónt és
Kasztíliát, délnyugat (a későbbi Portugália északi részei) felé pedig megkezdte a területek elhódítását az
araboktól és „a kereszténység helyreállítását”.
Hasonló újjászervező munkát végzett Ferdinánd kortársa, I. Ramon Berenguer (1035-1076), Barcelona grófja is,
aki Katalónia első jogkönyvét kiadta és a muszlim taifast adófizetésre kötelezte. 1064-ben francia sereg jelent
meg a saragossai királyságban lévő Barbastro várának felmentésére. Ezt tekinthetjük az „első keresztes
háborúnak”. Negyvennapi ostrom után győztek a keresztények, akik szabad elvonulást ígértek az araboknak. A
franciák azonban nem tartották kötelező érvényűnek a hitetleneknek tett ígéretet és csúfosan lemészárolták a
védőket. Itt mutatkozott meg igazán a mórokkal régóta együtt élő spanyol, illetve az északi keresztények közötti
mentalitásbeli különbség.
I. Ferdinánd szintén felosztotta királyságát: bátyjai halála után az eredetileg Leónt és az adófizető toledói arab
államot öröklő VI. Alfonz (1073-1109) felvette a rex Hispaniae címet és kiterjesztette hatalmát a félsziget fölött.
A kasztíliai nemesség az El Cid Campeador (az „úr” jelentésű arab sidi és a vizigót-latin Campidoctor,
„harcmezők bajnoka” szóból) néven ismert Rodrígo Diaz de Vivar vezetése alatt csatlakozott hozzá, de Cid és a
164
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
király kapcsolata nem volt felhőtlen: egy rossz adóelszámolás miatt Alfonz elbocsátotta szolgálatából. A
legkorábbi Cid-ének (Cantar del Mio Cid) az adókon, a hadisarcon és a zsákmányon való osztozásról szóló
„anyagias” hősköltemény, korántsem a „spanyol becsület” eposza, amivé később vált.
Alfonz uralkodása alatt a pápaság is élénken érdeklődni kezdett a spanyol kereszténység állapota iránt. Az
egyetemes egyház bajnoka, VII. Gergely nem szenvedhette a nemzeti liturgiákat. A sok spanyol király közt VI.
Alfonzot ismerte el Hispánia királyának, ennek fejében viszont azt követelte tőle, hogy a mozarab liturgiát
váltsa fel a rómaival. Az 1080-as burgosi zsinat eltörölte a mozarab liturgiát, az 1090-es leóni zsinat pedig a
vizigót scriptum helyett bevezette a karoling írást. Ez a vizigót keresztény múlttal való szakítást és a spanyol
egyház európai integrációját jelentette.
VI. Alfonz 1085-ben hatalma csúcspontján állt: Toledót is elfoglalta a muszli- moktól. 1086-ban azonban
Algecirasnál barbár arab hódítók, az Almoravidák szálltak partra és észak felé nyomultak. Alfonz gyorsan
kibékült az éppen a saragossai emír szolgálatában álló Don Rodrígóval. Cid Valencia előtt megállította az
arabokat, majd iszonyú kegyetlenséggel elfoglalta a várost és Valencia fejedelmének kiáltotta ki magát. Amikor
Cid 1099-ben meghalt, a Pireneusokon túl is gyászolta a keresztény világ.
I. Alfonz halála után veje, Aragónia és Navarra királya, a „harcosnak” (el batalla- dor) nevezett I. Alfonz
(1109-1134) folytatta a harcot a hispániai muzulmán taifast egyesítő Almoravidák ellen és elfoglalta
Saragossát. León királya, VII. Alfonz (11261157), aki 1135-ben a leóni hagyományok felélesztésével
imperatorrá koronáztatta magát, Saragossa birtokát is magának követelte.
Barcelona grófjai eközben északon Provence-Languedoc uraival kötöttek házassági szerződéseket, 1137-ben
pedig IV. Ramon Berenguer elvette az aragóniai örökösnőt, ezáltal egyesítve Katalóniát Aragónnal. 1147, az
Almohádok megjelenése előtt három jelentős keresztény államalakulat körvonalai bontakoztak ki Észak-
Hispániában: León-Kasztília-Saragossa; Aragón-Katalónia; Nyugaton pedig a Mino folyótól Bragancáig és
délre Coimbráig terjedő területen az I. Alfonso Henriques (1128-1185) vezetésével Leóntól elszakadó
Portugália. Alfonso Henriques 1139-ben Ourique-nál győzelmet aratott az arabok felett (a csata előtt Krisztus
jelent meg előtte és biztosította a diadalról), 1143-ban pedig VII. Alfonzo elismerte Portugália királyának, ám az
ország csak 1179-ben vált végleg függetlenné.
4. Székely György – A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG

KEZDETEI ÉS AZ ITÁLIAI VÁROSOK
4.1. A német királyság kialakulása
A X. század elejének egyik legfontosabb európai változása az volt, amikor a Karo- ling-dinasztia keleti ágának
kihalása után nem a nyugati ág örökölt, hanem a birodalomrészt alkotó hercegségek uralkodóházai közül lépett
az egyik a kihalt helyére (911). Az új alakulatot nevezik német királyságnak. Elenyészett a Karoling öröklési
szokás is, az uralkodóház tagjai közt nem oszlott szét többé a birodalom a trónváltozáskor. A nyugati Karoling
ág 921-ben formálisan is elismerte az új államalakzat önállóságát, szétváltak határaikon. Német nép vagy éppen
nemzet azonban még nem volt, a hercegségek jórészt törzsi alapon különültek el. Uraik közül kellett kikerülnie
a leendő királynak. Először a származás közelsége és előkelősége lett az uralom alapja.
Az egyik frank gau grófjának és Glismut császárleánynak a házasságából született Konrád, aki 906-ban frank
herceg, 911. november 8-i gyűlésen a fejedelmek által megválasztott német király lett 918-ig, megosztva a
Svábföldet. 916-ban a svábföldi, bajor és frank püspökök zsinaton álltak egyértelműen a királyi hatalom mögé.
A lotaringiai, szász és bajor hercegek azonban szembefordultak I. Konrád uralmával. Nyíltan fellázadtak ellene
Erchanger és Berthold svábföldi grófok, akiket 917-ben a király kivégeztetett. Ott azonban az őrgrófi
származású Burchard lett a herceg, aki kiszorította Konrádot. Mindezek alapján járt el egy X. század végi író (a
Vita Mathil- dis antiquior szerzője), amikor Konrádot csak törzsi királyként írta körül (rex Francorum). így
érthető, hogy halálos ágyán I. Konrád a szász hercegnek küldte el a hatalmi jelvényeket. A válságokat a
kalandozó magyarok kihasználhatták, 915-ben északnyugat felé áthatolva, a dán határig értek, 917-ben pedig a
lotaringiai végekig törtek előre.
A belső válságok és a külső fenyegetettség egyaránt siettették a szilárdabb államiság kialakítását. Úgy látszik,
először Arnulf bajor herceget emelték hívei a német trónra, bajor és egyes frank törzsek támogatásával. Az
erőviszonyok ismeretében azonban Arnulf hűséget esküdött I. Henrik királynak, mindazonáltal elismertetve
165
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
tartományabeli uralmát. így a főhatalom a szász tartomány dinasztiájának jutott. Ottó szász herceg fiát, I.
Madarász Henriket egy frank-szász törzsközi megegyezés alapján választották a fritzlari gyűlésen.
Widukind történetíró szerint Konrád király attól tartott, hogy egyébként a szász herceg megsemmisíti a frankok
népét. A Vita Mathildis írója szerint Henrik a szász birodalom (Saxonicum imperium) fennhatósága alá vonta a
szlávokat, a dánokat, a bajorokat és a cseheket. Valójában a szász hercegség a Rajna, Eider és Elba folyók által
határolt hatalmas terület volt. Megtarthatta hercegi hatalmát, és elnyerte Henrik megbecsülését Eberhard, I.
Konrád öccse, aki koronát és jogart adott át a győztes választottnak.
12. Németország az Ottók korában
A királyság konszolidációja a különböző társadalmi csoportok érdeke volt. Az egyháziak érdekeltségét kifejezi
X. János pápa 921. évi döntése, hogy senki másnak nincs joga valamely papra a püspökséget ráruházni, mint a
királynak. A királyra voltak utalva a kisebb hűbéresek is, hogy védje őket a nagyobbakkal szemben. Saját törzsi
területének még nagyszámú szabad parasztja (Frilinge) azért remélhette, hogy a király oltalmazni fogja, mert
jelentékeny fegyveres ereje egy részét még ez a réteg adta. Az új király hatalmát az államszimbolika is kifejezte.
I. Henrik 922 óta használt pecsétje az uralkodót koronával, pajzzsal és lándzsával ábrázolta. Ezt a királyi
lándzsát kiszorította az ereklyeértékű szent lándzsa, amelyet a német király 935-ben II. Rudolf felső-burgundi
166
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
uralkodótól kapott az Aargau Burgundiának átengedése fejében. Ennek szentségét fokozta az a hit, hogy benne
van a krisztusi töviskoszorú egy tövise.
A hatalmi realitások világában növelte a Szász dinasztia tekintélyét az a várépítési folyamat, ami a különféle
külső támadások kivédésére és a termelő lakosság védelmére a határövezetekben következetesen folyt. 924 és
933 közt a király kilenc paraszt közül nyolcat rendelt a mezei munkára, a kilencediket a várvédelemre. Meis-
sen vára is ekkortájt épült. Ez tette lehetővé 933-ban a magyaroknak addig fizetett adó megtagadását, és az
Unstrut melletti Riade melletti fegyveres legyőzésüket (úgynevezett merseburgi csata). 933-ban Madarász
Henrik a normannokat és a dánokat kényszerítette fegyverrel engedelmességre. A hatalmát növelő király az Elba
folyótól az Oderáig szorított vissza a szláv törzseket.
A szász vezetésű német királyság belső és külső megerősödése teszi természetessé, hogy az uralom a Szász
dinasztián belül öröklődött: Madarász Henrik halálakor 936-ban I. Ottó került a trónra. O már formailag is
kísérletet tehetett a hercegek szerepvállalására, udvari főméltóságokká kinevezve őket. 936-ban Giselbert
lotaringiai herceg kamarás, Eberhard frankóniai herceg asztalnokmester, Herman sváb hercek főpohárnok,
Arnulf bajor herceg marsall lett. Amikor az ezzel meg nem elégedő Giselbert fellázadt és hozzá Eberhard
csatlakozott, fegyveres harcra került sor, 938-ban. Eberhardot ütközetben ölték meg. Frankónia hercegsége
hatalmi állása 939-ben megsemmisült. A bizánci diplomácia figyelemmel kísérte a fehér horvátok, a vendek, a
csehek függésbe vonását, a magyar kalandozók döntő legyőzését, ezért tekintette a Bíborbanszületett Konstantin
Ottót Frankország és Szászország nagy királyának.
4.2. Ottó belső és külső hatalomemelkedése a császári hatalomig

I. Ottó német királysága a régi törzsi vonásokat őrző hercegségekre oszlott, hiába igyekezett az uralkodó
hatalmukat megnyirbálni, a hercegeket az udvarba vonni. Emiatt a király Szászországot és Frankóniát a korona
alá vonta, más hercegségeket pedig a barátoknak és rokonoknak adományozott. Testvérének, Henriknek adta a
bajor hercegséget (948-955). További ellenőrzés céljából az uralkodói paloták élére palotagrófokat állított
(palatinus) Lotaringiában is. Ezek szedték be a birodalmi jövedelmeket is. Csakhogy saját rokonsága is
önállósodásra tört, kihasználva a 954- 955. évi magyar kalandozásokat, Liudolf (sváb herceg, 949-954) a
délnémet területeket pusztító magyar íjászokat fogadott szolgálatába, akik egészen Frankóniáig pusztítottak.
Vörös Konrád, Lotaringia hercege (944-954), a király veje csatlakozott Liu- dolfhoz, de az uralkodó legyőzte és
megfosztotta hercegségétől, mire magyarokat hívott segítségül. Bár a hercegek meghódoltak, elvesztették
tartományukat. Az Ottót támogató egyházi vezetők közt is kitűnt Brunó, kölni érsek.
A német belviszályokat kihasználva a magyarok 955-ben hatalmas sereggel nyomultak be délnémet földre.
Fenyegették Augsburg városát, de püspöke, Ulrich elvonulásra bírta az ostromlókat. Ez az ostrom lekötötte a
támadókat, és Ottó ezt kihasználva csapatokat vonultatott fel, és a Lech-mezőn leverte a magyar hadat. Ekkor
már Vörös Konrád is a királyi seregben küzdött, és ott is esett el. Mindez tovább erősítette az uralkodói hatalmat
a hercegségek felett. A kormányzás intézményeiben szerepet kaptak az Ottóhoz húzó főpapok. Az oklevéladás
gyakorlata ezt mutatja. Alsó-Lotaringiában I. Ottó és utóda, II. Ottó (973-983) alatt szinte minden oklevelet a
kancellária adott ki, alig van ismeretlen kiállítású. A szász hercegséget az uralkodó rokonára, Hermann
Billungra bízta (J973). Az egyházi fejedelemségek kezdetét jelenti, hogy Brunó kölni érsek megkapta
Lotaringiát, ami 959-ben Alsó- és Felső-Lotaringiára oszlott. A főpap tartományában előmozdította a kolostorok
reformját. Igen jelentős volt az egyház birtokállománya, amit I. Ottó királyi hűbérnek fogott fel. Az uralkodó és
utódai adományozták az egyházi javadalmakat, a püspöki tisztségeket, aminek fejében hűbéresi szolgálatokat
vártak el a főpapoktól. Székesegyházak, kolostorok körül kézművestelepek, vásárhelyek keletkeztek (Sankt
Gallen, Corvey, Köln, Regensburg, Trier, Toul, Liege). Henrik trieri érsek városa piacterén egy keresztet
állíttatott a vásárjog megszerzésének (958) emlékére. Ezt a szokást másutt is követték. Ibrahim ibn Jakub
tortosai zsidó utazó Mainzban keleti fűszereket is talált a piacon, a Frízföldiek ottani telepe is utal a távolsági
kereskedelemre.
A német királyság megerősödésével szemben Itáliában nem volt olyan hatalom, amely az egész területet
fennhatósága alá kényszeríthette volna. Az itáliai királyság belső gyengesége szinte csábította a hódítókat, a
pápaság zavaros viszonyai pedig egyházi támogatókkal kecsegtették azokat. A helyi hatalmasságok közül
kiemelkedett II. Berengár, Ivrea őrgrófja, aki már 945-950 során sikerrel hadakozott II. Lothár címzetes itáliai
király ellen, majd a longobárd koronát is megszerezte, Itália királya lett (950-963). A német királyság azonban
Itália alávetésére tört, I. Ottó 951-ben az Alpokon keresztül benyomult az ország északi részébe, erős serege elől
Berengár visszavonulásra kényszerült. A német király további terveit sejteti, hogy 952-ben az aquileai
pátriárkátus friauli területeit elválasztotta Itáliától, a német királyságot erősítő egyházi fejedelemséggé alakította
át. 955-ben a Lech mezei csatában már olasz alakulatok is jelen voltak német oldalon.
167
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
I. Berengár, hogy területvesztését mérsékelje, megszállta az egykori Ravennai Exarchátus területét és
Pentapoliszt, Róma elleni támadásra készülődve. A pápai székben 955 óta a világias életvitelű XII. János pápa
ült, aki szorultságában Ottót hívta segítségül azzal a reménnyel, hogy a király „megszabadítja és korábbi
szabadságába visszaállítja a szent római egyházat”. A két sereg összecsapása után II. Berengár, a végső
vereséget elkerülni akarván, 961-ben váraiba vonta vissza erőit. A pápa hálájából újra császárkoronázásra került
sor Rómában, ismét helyreállítva ezzel az aktussal a nyugati császárságot (Restauratio Imperii). I. Ottó mint
császár (962-973) azonban főséget akart gyakorolni Róma és az Egyházi Állam felett is. Esküre kényszerítette a
rómaiakat, hogy hozzájárulása nélkül pápát nem választanak, és zsinatot nem hívnak össze. Miután azonban a
német haderővel elvonult, sem a pápaság, sem a római nemesség nem tűrte el ezt a helyzetet. A császár 963-ban
azon a címen, hogy összeesküvést szőtt ellene, letette XII. János pápát, az általa állított VIII. Leó pápát (963-
965, római) viszont a zsinat nem ismerte el. Ezzel indult el a sok fordulatot tartogató küzdelem a pápai szék
betöltése körül. A császár megnyugodva térhetett vissza királyságába, mivel a 962-964 során védekező II.
Berengár feladta utolsó erődjét, és 966-ban bambergi fogságban halt meg. A császári hatalom
folyamatosságának biztosítására az akkori pápa, XIII. János társcsászárrá koronázta az uralkodó fiát, II. Ottót
(967). Ennek helyzetét erősítette, hogy elnyerte Theophanu, bizánci hercegnő kezét, akivel Rómában házasodtak
össze 972-ben.
4.3. A rómaiak és a frankok császára

A Német-római Császárság alapítója, I. Ottó (936-973) magát a rómaiak és a frankok császárának tekintette. A
korabeli történetírás pedig szintén egészen eltérő, de mindenesetre olyan megjelölésekkel élt, amelyek mutatják,
hogy a kortársak sem tekintették egységesnek és lezártnak a német birodalmat. így egy bencés apáca, Hrotsvita,
aki 1002-ben halt meg, a kialakuló Német-római Császárságról úgy írt, mint egy örökölt szász királyságról és
egy hozzá csatlakozó római részről, amelyek együttesen teszik ki a birodalmat. Egy más irányban haladó
kortárs, Widukind cor- veyi szerzetes, aki 1004 körül halt meg, a császárság római jellegét tagadta, és a frankok
birodalmának a továbbélését vallotta. Thietmar merseburgi püspök, aki 1018-ban halt meg, a rómaiak
császárságának tekinti a megalakult birodalmat.
I. (Nagy) Ottó német-római császár nagy sikere volt élete alkonyán a quedlinburgi birodalmi gyűlés, ahol a
birodalom több szomszédos és még számos távolabbi népe is képviseltette magát (973. március 23., a húsvéti
ünnepen). A Nagyobb Al- taichi Évkönyvek szerint inkább családi ünnep volt, Ottó az idősebb császár és fia,
Ottó ugyancsak császár a császárnékkal érkeztek oda, ahová eljöttek a bizánciak és beneventóiak követei
ajándékokkal, a magyarok tizenkettő, a bolgárok két főemberrel, eljöttek Harold herceg követei is, akiről úgy
vélték, ellenáll a császárnak, alávetésüket kifejezve. Ebben a változatban feltűnő, hogy a külső államok és
törzsszövetség eredetű alakulatok más-más szinten képviseltették magukat. A mindig a szász nézőpontot
képviselő Thietmar merseburgi püspök krónikája jobban kiemeli az ünnep alkalmából az isteni dicséretet és az
emberi vigasságot, majd három csoportban említi az oda érkezőket: a császár rendelkezésére eljött Mieszko és
Boleszló herceg, eljöttek a görögök, beneventóiak, magyarok, bolgárok, dánok és szlávok követei, s alighanem
az egész királyság összes főembere. Mindent békésen elintézve, nagy ajándékokat kapva örvendve tértek vissza
övéikhez. Az, hogy a forrás név szerint említi a lengyel Mieszkót és a cseh Boleszlót, függő viszonyra utal,
legalábbis a szász szemlélet szerint. Az elsőt a császár azért hivathatta, hogy Hodo őrgróffal való viszályát
tisztázzák. A másodikat pedig a Prágában felállítandó püspökség ügyének megtárgyalására várhatták.
III. Ottó (983-1002), aki a X. század végén vette át a kormányzást, és akinek kiskorúsága alatt régensek
hosszabb kormányzata alakult ki, sokoldalú befolyás alatt állott, neveltetésében görög és német elemek
vegyültek. Német-burgundiai nagyanyja és görög anyja nevelték, ezek játszották a kormányzatban is a
legnagyobb szerepet. Ugyanakkor feltűnik a fiatal császár mellett egy olyan személyiség, aki később döntő
szerepet nyer, egy francia tudós: Gerbert d'Aurillac, híres matematikus és természettudós, aki III. Ottó nevelője
és atyjának barátja volt, kiemelkedő és azért is sajátos egyházi tudós ebben a korszakban, mert nemcsak a római,
hanem egyben a mór műveltségnek is alapos ismerője volt.
Ez az a korszak, amelyben a Német-római Császárság egyáltalán nem volt valami szilárd és vitathatatlan
hatalmi intézmény. Ellenkezőleg, a X. század végére, a XI. század elejére magában Rómában is különböző
feudális pártok harcoltak egymással, pápa és ellenpápa küzdelme zajlott le, és így kerül azután sor 998-ban új
helyzet létrehozására, amelyben III. Ottó katonai erővel foglalja el Rómát, veszi be az Angyalvárat, kivégezteti a
lázadókat, akik között a város 12 körzetének a vezetője is szerepel, mutatva, hogy egyben a városi lakosság
ellenállásáról is szó volt. Ebben a korszakban, a győzelmi hangulatban készült el Gerbert d'Aurillac műve,
amelyben kifejtette azt a politikai programot, amelyet a fiatal császárnak szánt az idős és jeles egyházi férfiú.
„Miénk, miénk a Római Birodalom, hatalmat ad a gabonában bővelkedő Itália, a katonát bőven termő Gallia és
Germánia” – írja a francia születésű, a német-római császárt szolgáló, ugyanakkor annak görög környezetét is
168
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
felismerő és tudomásul vevő Gerbert. A császár ezután 998-tól 1002-ig Rómában élt, egy új birodalom
fővárosává akarta tenni, amelyben az intézmények nemcsak római, hanem bizánci mintára is alakultak. Gerbert,
aki meg tudta különböztetni – levelei szerint – a birodalom különböző etnikai összetevőit, így az olaszok
speciális szerepét, a császári tekintélyt egy másik, a német birodalommal vetélkedő és császári szerepét kétségbe
vonó birodalomhoz, Bizánchoz is méri, így írva körül azt az uralmat, amelyet tanítványától megkíván. Ez az az
időszak, amikor Reichenau iskolájában III. Ottót bizáncias módon ábrázolják, és ez az az időszak, amikor
Aventinus hegyén nemcsak a császár fényes palotája épült bizáncias udvarral, amelyből a várost igazgatta,
hanem ugyancsak az Aventinuson alakult ki egy olyan egyházi intézmény, amelyben római és görög, latin és
keleti szertartású papok és szerzetesek gyűltek össze. Éppen II. Ottó korában játszott döntő szerepet ez a
rendkívüli összetettség a Német-római Birodalomban és ez a császár elődeihez képest bonyolultabb címeiben is
megmutatkozott. III. Ottó magát római és itáliai császárnak nevezte, az apostolok szolgájának és a római
földkerekség Isten kegyelméből való felséges császárának. A címben tehát többször fordul elő római elem, a
római császárság renovatiójáról, helyreállításáról van szó a kor forrásaiban és a császár egyúttal bizonyos
egyházfői funkciót is ellátott a pápával karöltve, hiszen abban az időben a hatalmi viszonyok egyértelműen –
éppen a római győzelem nyomán – a császár javára alakultak. Itáliai belső viszályokban, ahol perre került sor, a
pápa és a császár együttesen jártak el olasz püspökökkel. A zsinatszerűen lefolytatott eljárásban a pápa után a
császárt, azután a püspököket említik mint az egyház fontos tisztségviselőit.
4.4. A pápa és a császár

Rendkívül jelentős volt, amikor a császár tanítómestere maga került a pápai székbe
I. Szilveszter (999-1003) néven. Ez olyan helyzetet alakított ki, amelyben a császár most már valóban
megvalósíthatta tanítómesterének programját. Gerbert arra figyelmeztette III. Ottót, dicsőségét abban keresse,
hogy mennyire súlyos veszélyeket vállal a hazáért, a vallásért, övéinek üdvéért és a közösség, a respublica
üdvéért. A francia Gerbert jól el tudta különíteni a császár hazáját és a nagyobb keresztény közösséget. 997-
ben, amikor Gerbert még egy francia főpapi széket töltött be, akkor is engedelmesnek vallotta magát a
császár és a császári határozatok iránt, és a császárt származására nézve görögnek, uralma által rómainak
minősítette, a görög és római bölcsesség örökösének. Egyáltalán nem a német jellegű császárságról van tehát
szó abban a politikai programban, ideológiában, amely ebben az időben a császári és a pápai udvart jellemzi.
Ebbe a nagy körbe, amelyben a tanítómester és a tanítvány tevékenykedett és gondolkodott, beletartozott
Itália, Germánia, de a birodalmon kívül eső Gallia és Szkítia is. A történettudomány sokat vitatkozik az
utóbbi fogalomról, hogy ez mennyiben jelentette a magyarokat, mennyiben a szlá- vokat vagy mind a kettőt,
akik a birodalomtól keletre éltek.
Ez a néhány év a császárság és a pápaság rendkívül erős együttműködésének az időszaka. A pápa francia

származása ellenére egy tisztán egyházi jellegű francia ügyben is úgy járt el, hogy – amint maga írta – apostoli
és császári kezekbe adta a francia király és püspökök panaszát. Még ebben a nyugati irányban is megvolt tehát a
császárság és a pápaság együttes eljárása, és ez éppenséggel nem azt jelentette, hogy a pápa a francia királyságot
rangban lefokozta volna, a német császárság függvényévé tette volna.
I. Ottó olyan császár volt, aki Bizánccal sem állott ellentétben, elődeihez és nem egy utódjához mérve ez
jelentős sajátossága uralkodásának. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért lett olyan nagy jelentőségű ebben az
időben a római Aventinuson lévő egyházi intézmény, a Bonifác és Elek apátság, ahol több évet töltött a III.
Ottó által nagyrabecsült Szent Adalbert, a második prágai püspök, az évezredforduló egyik kiemelkedő
egyházi vezetője. Ennek a kolostornak mind a csehországi, mind a lengyelországi és bizonyos nyomokból
következtethetően a magyarországi térítésben is jelentős szerepe volt, innen indult arra a térítőútra Szent
Adalbert, amelynek során a poroszok között 997-ben mártírhalált halt. 1000-ben III. Ottó Gnieznóban az ő
sírjánál, az ő karereklyéjéért „cserébe” ad uralkodói jelvényeket I. (Vitéz) Boleszló lengyel királynak.
Szimbolikus jelentőségű, hogy Szent Adalbert karereklyéje darabokra osztva számos nyugati egyháznak
biztosította a szent vértanú patronátusát. Rómában az eredeti ecclesia Sancti Adalberti később San Bartolomeo
lett, ahol egy márványmedence fenntartotta a vértanú faragott képét (ez később a Tevere szigetére került).
Kapott az ereklyéből a Szabin-hegyekbeli Affile és a latiumi Terracina egyháza, a Pereum közelében lévő
Sant'Alberto. Jutott belőle a reichenaui Oberzellnek (amire egy 10001002 tájt keletkezett sequentia is utal),
Aachennek és Liege-nek. így fogta át Adalbert kultusza kelettől nyugatig az új felfogású keresztény közösséget.
Az egyházi intézmény autonómiája éppen a Német-római Császárság déli részében nem hiányzott (ahová
Milánó, Ravenna, Róma esett). Autonómia korán csak ott alakulhatott ki, ahol légüres politikai tér volt a két
császárság és az iszlám birodalma között. így Montecassino bencés kolostora, longobárd, olasz, görög
szerzetesekkel, illetve művészekkel, tudósokkal. Egyben ez a szerzetház volt a központja a feudális birtok- és
169
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
üzemformának, ahol egy korai olasz nyelvemlék is a birtokállományra vonatkozik: ,,sao ko kelle terre per kelle
fini que ki contene trenta anni le possette parte SanctiBenedecti" (960 körül). Az apátság bizonyos fokig előképe
a karthauziak és a ciszterciták tevékenységére jellemző nagybirtokos, komplex gazdálkodású egyházi
üzemeknek. Montecassino anyagi létalapja százezer hektárnál nagyobb földbirtoka volt, ahol kiépült az
udvarházközpontok (curtes) rendszere, ahol colonusok, valamint 29 évre földet kapott libellariusok éltek. Az
utóbbiak a gabona V7, a bor 73 részét fizették az apátságnak. A gazdasági irányítás a fő udvarházban (curtis
maior) a nagyprépost kezében volt, udvarházaiban világi iparűzők működtek, részben jobbágy kézművesek,
részben szabad iparosok. Montecassinónak volt vásárhelye az apátsági birtokon, volt kikötőhelye és lerakata
Salernóban és Amalfiban, amelyeket az apátság tíz kereskedelmi hajója keresett fel. Egyébként ilyen jellegű
tájakról keletkeztek az első itáliai-levantei forgalmi kapcsolatok, még a keresztes hadjáratok előtt.
4.5. Az itáliai városok

Az itáliai városok hanyatló periódusában is mindig volt egyfajta autonómia és gyakoroltak valamiféle hatalmat.
Már a IX. századi forrásokban találunk utalásokat a polgárok gyűléseire (assamblatorium, parlascium, concio,
conventus civium). Ezek elő- formák, előgyakorlatok a polgári politikai részvételhez, de épp Itáliában
városállami fejlődésbe torkollottak, nem lettek országos rendi képviselet alapjává.
A cremonaiak igen korán megmozdultak, már 850-ben, magukat habitatores civitatis Cremone elnevezéssel
illetve II. Lajos császárhoz fordultak, mivel a püspök súlyos pénzügyi rendelkezéseket hozott, ami nehezítette a
folyami hajózást. Veronában a lakosság és a kolostor vitájában judices játszottak szerepet, ennyiben a város
ekkor is jogi személy volt. Mantovában a Péter püspök engedélyével és felügyeletével folyó pénzverésnél a
conventus civium határozta meg a súlyt, finomságot, forgalmi feltételeket. Ehhez járult hozzá 945-ben Verona,
Brescia conventus civiuma. Tehát mintegy pénzverési kerületet alkothattak.
Verona falövezetének karbantartása és erősítése már VIII. századi forrásból ismert. Az egyik teher, ami alól az
olasz városok mindig szabadulni akartak, a városfalon belüli császári palota volt, a központi igazgatás
székhelye. Milánó már a Ka- roling-korban megszabadult ettől. Verona esetében a város és falának építészeti
állapota a longobárdok hosszú korszakában zavartalan volt (multus tempus transiisset ex quo hanc urbem
reparare opus non erat, quia Langobardorum minime indigebat), a kérdés csak Jámbor Lajos uralma idején
merül fel. VIII. János pápa (872-882) pedig Kopasz Károly császártól segítséget kérve már felpanaszolta Itália
településeinek (civitates, castra et ville) szaracén elpusztítását, püspöki székhelyek elnéptelenedését, amit az
őrgrófok dúlásai tovább tetéztek. Majd a magyar kalandozások rombolásai tették szükségessé a városfalak
újjáépítését (Bergamo 904, Cremona 916). Egy X. századi Berengár-féle oklevél az Arnulf által lerombolt
falaknak a nép segítségével való helyreállítására kötelezett egy püspököt. Mégis a X. századi itáliai város
bizonyos fokú katonai önkormányzatot is jelentett: a várfalvédő szolgálat kötelezettsége a népköltészetben is
tükröződött; Verona és Brescia milíciái városiak; Vercelliben a hadizászló megáldása (benedictio vexilli) utal a
városi milíciára.
Európa legfejlettebb városias területei a korai középkorban a Bizánci Birodalomhoz tartoztak. Súlyos
ellentmondás volt azonban ezek sorsában, hogy a IX. század után – eltérően a nyugat-európai városfejlődési
tendenciától – igen nyomasztó volt az állami szabályozás, ami korlátozta a korporatív intézmények autonóm
tevékenységét és befolyást gyakorolt a városokban folyó társadalmi harcok kimenetelére. Ez vezetett arra, hogy
a tartományi városokban a XI. században szükségképpen szeparatista mozgalmak alakultak, hogy a császári
előjogokon túl – amit ez időtől fogva nyugati városok is korlátozni kívántak – a központi hatalomtól való
függetlenségért kellett küzdeniük. A két nagy történeti régió közt feküdtek Dél-Itália városai, részben ugyancsak
bizánci uralom alatt. Ez utóbbiaknak sem volt régóta semmiféle városi önigazgatása, sem népgyűlése. Emiatt
törtek ki harcok a városi (poleis) helyzet kivívásáért a Nikopolis-Chersones – dél-itáliai városok – és az
Antiókhia közti hatalmas térségben. Zendülés tört ki Bariban is (1009).
4.6. A főpapok
A kor leghíresebb főpapjai birodalmi vagy királyi püspökök voltak a szó szoros értelmében. Ezt a típust Ottó, a
birodalomalapító császár alakította ki, de más korabeli uralkodók is hozzájárultak a maguk területén. Ilyen
főpap volt II. Adalbero baseli püspök (kb. 999-1025). Egyházmegyéje világi hatalmát III. Rudolf burgundiai
uralkodó alapozta meg adományával. Adalbero politikailag elkötelezett volt a Németrómai Birodalom iránt:
1002-ben a már Mainzban megkoronázott, de még Hermann sváb hercegtől el nem ismert Henrik király a dél-
németországi harcokat híveire bízta. Breisach városában állomásozott a strassburgi és a baseli püspök császárhű
csapatokkal, amelyek naponta fegyveres portyákra indultak, hogy takarmányt szerezzenek. Adalbero tehát a
püspök hadvezér típusát is megtestesíti, amiért nem kell benne elvilágiasodott személyt látnunk, hanem inkább a
170
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
kor még eszményi típusát. Ha Adalbero esetében sikerült is a birodalmi és a tartományi érdek egybeesését
biztosítani, ez nem ismétlődött meg 1010 táján, amikor Henrik a burgundiai királyi kápolna egy klerikus tagját
akarta Besanqon érseki székére ültetni. Hiába remélte, hogy ez mindkét uralkodó bizalmát élvezheti, a
burgundiai ellenzék feje, Ottó Vilmos ezt keresztülhúzta. Ezekben az esetekben még természetes, hogy nem az
egyházi és a világi hatalom küzdött a főpapi székek betöltési jogáért, hanem az különféle világi hatalmasságok
politikai érdekeinek ütközőpontja volt. Ez csaknem így alakult 1025-ben, amikor Adalbero, a birodalomhoz hű
baseli püspök meghalt. Az utódlásba III. Rudolf burgundiai uralkodó, és még inkább a püspöki várost
megszállással fenyegető Ottó Vilmos szólhatott bele. Ezt kellett megakadályoznia II. Konrád császárnak (1024-
1039), aki 1025 júniusában körüllovagolta birodalmát, és ennek során rátette kezét Baselre. Feltűnő azonban,
hogy a császárokat egyébként magasztaló Wipo feljegyzése szerint szimoniákus módon rendelkezett az elárvult
főpapi székről. Ebben láthatjuk immár az egyházi igények, szemlélet beleszólását a világi hatalmasságok
vitáiba. De a hatalmi tényeken ez ekkor még alig változtathatott. 1019 óta folyamatosan német nemesi
származású pátriárkák voltak Aquileiában. Ez is inkább a császári hatalom, mintsem a helyi egyházi érdek
érvényesülését sejteti. Részben ezeknek a főpapi típusoknak továbbélése, részben a felemelkedő városi
polgárság új igényei tették oly nevezetessé a milánói érsekség körüli bonyodalmakat.
4.7. A milánói érsekség

Az észak-itáliai metropolis részben egyházi szempontból volt jellegzetes, az ottani Szent Ambrus
(Sant'Ambrogio) egyház közössége sajátos típust jelentett az egyházban. Papjainak (monaci) campaniléja hívó
jeleket adott a városi mozgalmak számára. A Sant'Ambrogio egyház körül tömörülő úgynevezett ambroziánus
egyház különállása nem szorítkozott az Ambrus-féle IV. századi egyházi éneklésmódra, amit a milánói egyház
VIII. századi kiváltsága alapján fenntartott. Ez csak kiindulópont volt a milánói autonomista irányzathoz.
Helyzetét meghatározta politikai múltja is: a X-XI. század új intézményének, a Német-római Császárságnak
jelentős központja lett, császári székhely volt a vándorló udvar viszonyai között. Ezek az erővonalak
magyarázzák meg Milánó érseki székének fontosságát, és ezért került sorozatosan az imént bemutatott
jellegzetes főpaptípushoz tartozó személy az egyház élére, miután meghalt Arnolfo de Arzago érsek (1018.
február 25.). A fejedelmi és főpapi családok összefonódására jellemző a Canossai (Tusciai őrgrófi) família és az
Arzagói család rokonságba kerülése. Ezek pedig atyafiságba jutottak a De Besate famíliával, amiből szintén
több pap került ki. Az 1020 és 1048 között ismert működésű An- selmo da Besate (Besatei Anzelm) császári
káplán nagy súlyt helyezett e családokkal való rokonságának hangsúlyozására. Rhetorimachia című munkájában
ki is emelte Arzagoi Landulf és Arnulf testvéreket; az előbbi Brescia püspöke, az utóbbi Milánó jeles főpapja
lett. Arnulf 998-tól volt érsek és III. Ottó megbízásából járt Konstantinápolyban. Helyére rövidesen (1018.
március 29.) Aribert (Heribertus, Ariberto da Intimiano, da Antemiano) érsek lépett. A főpap házasságban élt,
felesége, Uxeria nemesi származású volt. A maga korában ez aligha váltott ki bírálatot, hiszen ez megfelelt a
nyugati egyházban is dívó gyakorlatnak.
A milánói érsek fontos személyiség volt a birodalmi egyház rendszerében, nemcsak maga volt a császár bizalmi
embere, de neki is jelentékeny szerepet juttatott az itáliai egyházi életben. II. Konrád császár 1025-ben a milánói
érseknek engedte át a jogot, hogy Lodi püspökét beiktassa. Aribert erővel egy milánói klerikust nevezett ki oda.
A Como-tó vidékén lévő San Vincenzo in Galliano-bazilikát (Cantú helység) Aribert alapította. A főpap tehát
korántsem volt elvilágiasodott, hivatását elhanyagoló személy, hiába volt egyszerre a császári egyházigazgatás
és hadügy letéteményese. Alsóbb fokon is erre törekedett a császár: II. Konrád 1025-ben Vercelli, 1036- ban
Párma püspökének jogát ismerte el a grófság (comitatus) feletti hatalom gyakorlására. 1026-ban II. Konrádot
Aribert érsek Itália királyává koronázta, ő maga pedig Itália birodalmi vikáriusa lett. A császár ebben az
esztendőben került szembe a fontos észak-itáliai városokkal: leverte Milánó és Pavia lázongását. A birodalmi
püspököknek nagy szerep jutott Burgundia bekebelezésében. Amikor annak utolsó önálló uralkodója meghalt
1032 szeptemberében, II. Konrád 1033-ban Burgundia királyává koronáztatta magát Payerneben. 1033-ban jól
szervezett hadjáratot kellett mégis vezetnie országa megszerzésére vetélytársa, Odo, Champagne és Blois ura
ellen. Hadai északról Baselen, délről pedig az Alpokon keresztül nyomultak Burgundia ellen. Mivel a francia
király is a császárral fogott össze, Odo és a burgundiai urak 1034-ben kénytelenek voltak alávetni magukat a
genfi Szent Péter-templomban. A császár hálája kiterjedt a baseli püspökségre, amely számos adományban
részesült, nemcsak egyházi javadalmakat, de ezüstbányákat is kapott.
A Burgundia elleni kétirányú támadás másik hőse Aribert, milánói érsek volt, aki a Szent Bernát-hágón
átnyomuló császárpárti olasz segédcsapatokat vezényelte. A császár és az érsek sokáig felhőtlen viszonya idővel
mégis megromlott. 1035 óta a milánói nemesek a polgári milíciák élére álltak a császár és az érsek városurasága
ellen. Wipo 1036-ban a császár viselt dolgait elbeszélve leírja a lombardiai társadalmi mozgalmakat. Számára
újak, hallatlanok ezek a megmozdulások, és eredetüket a nép esküvel erősített, vezetői ellen kötött társaságaiból
vezeti le. így az alacsonyabb rendű hűbéri fegyveresek (valvassores) és a közkatonák uraik elleni
171
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
összeesküvéséről tud az életíró, valamint az alsóbb népnek a felette állókkal szembeni szervezkedéséről, amivel
megelőzték uraikat, hogy akaratuk ellen bármit tegyenek. Az uralkodót is azzal fenyegették ezek a mozgalmak,
hogy ha személyesen nem jelenik meg a színtéren, maguk hoznak törvényeket. A király felháborodva vette
ostrom alá Milánót, amelynek táborában 1037. május 28-án a hűbériség szempontjából fontos rendelkezéseket
adott ki. II. Konrád, hogy a királyi méltóságot örökletessé tegye családjában (Száli vagy Frank dinasztia),
engedményeket tett az uralkodóosztálynak. Nemcsak a királytól adományozott nagyobb hűbérbirtokokat tette a
már meglévő szokásnak megfelelően jogilag is örökölhetővé, hanem a milánói rendelkezésben (Edictum de
beneficiis) a hűbéruraktól adományozott kisebb hűbérbirtokokra is kiterjesztette az örökölhetőséget. A milánói
kisebb hűbéresek (valvassorok) így nyerték el a tisztség és jövedelem fiágon való örökölhetőségét, a
bíráskodásnak egyenrangúak általi bonyolítását, valamint a felsőbb rendek más jogait.
A császár addigi pályafutása már eddig sok ellentmondást mutat Milánó vonatkozásában: ostromok, harcok,
feltűnő engedmények. Mindez megnövelte a város öntudatát, de különféle rétegeinek egyszerre nem
kedvezhetett a császár, s így bizonyos fokig és ideig összeugrasztotta azokat: 1037-ben a lovagok keltek fel, és
sikert arattak a városúr főpap kapitányaival szemben. A császár a városúrban a főpapot is meg akarta törni,
amihez pápai segítséget kapott. IX. Benedek Cremonában 1037- ben és Spellóban 1038-ban találkozott a
császárral, akinek kérésére kiközösítette Aribert érseket. Viterbói Gottfrid későbbi leírásában így bukkan elő
Milánó város főpapja, mint aki vétkes volt annak az itáliai csoportnak (factio) az irányításában, amely a
császárság ellen tevékenykedett. így került Aribert aqulieiai száműzetésbe, ahonnan azonban titkon megszökött.
Most a császár által ismert hadvezérré lett Aribert az uralkodó ellen használta katonai tehetségét. De mélyebb
oka is volt ennek az alakulásnak: az érsek az egyenlősített lovagi szolgálóemberek (valvassorok) feletti hatalmát
féltve, a városlakók pedig a föléjük emelt valvassorok lovagi helyzete miatt fordultak császáruk ellen. Kemény
harcra került sor, amelyben Aribert tábori jelvényt alkalmazott: kocsin (carroccio) hordatott egy megfeszített
Krisztus-szobrot, amely csavarható állványával a harcolók felé volt fordítható és lelkesítésükre szolgált. Konrád
nem győzhetett, a városi lakosság először tört meg császári erőt az Alpoktól délre, és ez nemcsak az Aribert
típusú főpapság, de az egyházi reformmozgalom figyelmét is ráirányította az új társadalmi erő fontosságára mint
a reform tartalékára. Kudarcát a császár nem sokkal élte túl, akivel egy jámbor keresztény uralkodó szállt sírba.
1039-ben a milánói carroccio négykerekű szekere már a városi közösség zászlaját hordozta.
Ezt a nemcsak eseményekben, de öntudatban, eszményekben való fejlődést érzékelteti az Aribert különféle
korszakait bemutató Arnulf a milánói érsekek tetteinek leírásában: nála Aribert először a császárt Burgundia
ellen segítő hadvezér a főnemesi és lovagi had élén, a királyság egyik büszkesége; azután sikereitől elvakított
mértéktelen kormányzó, aki mások érdekeire nem tekintve váltotta ki a városi katonák, népnyelven valvassorok
összeesküvését, lázongását, ami ellen Aribert tanáccsal és erénnyel védekezik; ezt követi a császár
szembefordulása Ariberttel, amiért Kon- rád német-olasz hadat vonultat Milánó ellen, amelynek ifjúsága
feltartóztatja az ostromlókat és visszakényszeríti őket táborukba; a császár Ariberten vezeti le haragját, akit
megfoszt méltóságától, s a főpapságot átadja Ambrus, milánói bíboros papnak, saját káplánjának, amit
tudomásul vesznek, de nem támogatnak a püspökök; Konrád Milánó ostromát főembereire hagyja, és visszatér
Svábföldre, Aribert hatalma pedig megerősödik. Végül az egyháztörténet-író elmondja, hogy 1039-ben a Milánó
határait pusztító birodalmi erőkkel szemben, a jövőbeli elnyomatást előre látva Aribert miként fegyverzi fel és
képzi ki az Ambrus-plébánia összes lakosát a parasztoktól a lovagokig, a szegénytől a gazdagig, hogy az
ellenség ellen sereggel védjék meg hazájukat a hadijelvényes szekérrel az élen. A város és a királyság viszályát
a császár halálhíre és a város ellenségeinek táborbontása zárja le. A mesterien szerkesztett egyháztörténet
sokoldalúan mutatja be az autonóm városi egyház és a városúr, a különféle társadalmi rétegek és a birodalom
viszályát, a város elnyomója végül is a város és „a haza atyja” szerepében tűnik elénk, a városi lovagok ellenfele
és a parasztok felfegyverzője gyanánt. Aribert tehát, aki formailag nem volt grófja a város környékének,
ténylegesen megszerezte ezt a szerepet is.
Mindez azonban nem az ő egyéni fordulatait érzékelteti, hanem a városon belüli átcsoportosulásokat. A lovagi
és kereskedő arisztokrácia lett Milánó vezető rétegévé, a földből, illetve a kereskedelmi haszonból keletkező
gazdagsága révén. A lovagok a város védői és az érseki udvartartás tagjai voltak. A gazdag polgárok
vállalkozók és nagykereskedők voltak. Míg eredetileg élesen szétváltak két rendbe, a XI. század városi harcai
során a közös érdekek egyesítették őket, ami képessé tette a városi arisztokráciát a városúr hatalmának
visszaszorítására. 1044-ben már a városi közemberek keltek fel a lovagok ellen, és képviseletet nyertek az érseki
tanácsban. Ez más oldalról Aribert politikai rugalmasságát mutatja: az érsek kihasználta a lovagok és az alsóbb
helyzetű városlakók közti ellentétet a maga uralmának meghosszabbítására, egyben támogatta a főpap-városúr
és kapitányai elleni lovagi mozgalmakat. Az 1043-1045. évi milánói események ugyanakkor a Száli házból való
III. Henrik császárnak (1039-1056) ízelítőt adtak abból, hogy milyen bonyodalmak következhetnek az itáliai
városi fejleményekből. A városok környéke sem maradt mentes szerkezeti átalakulásoktól. Aribert érsek ugyan
a vallási indíttatású reformmozgalom szemében rossz példa jelképévé lett, valójában az egyház irányítási,
vagyoni megalapozása tekintetében nagyon is a reform oldalán állott. Igyekezett visz- szaszerezni a milánói
172
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
egyház földállományát, összefüggésben a XI. század derekán érezhetővé váló vidéki változásokkal (a
kistulajdon válsága, a falusi piac lehanyatlása, a városi piac fejlődése). Aribert halála (1045. január 16.) idején a
régi irányítási forma válságban volt nemcsak Milánóban, de szinte minden városúr, püspök gróf vagy világi gróf
irányította városban, s a városlakók felső rétege, a lovagok (milites) és kereskedők (negotiatores) esküvel
erősített megállapodása (coniuratio) kezdett véget vetni a városúr hatalmának.
A Pó-völgy gazdasági fejlődése (talajjavítás, öntözőcsatornák, folyószabályozás, hajózható csatornák) még

szélesebb területen vetette meg a helyi önkormányzatok alapját. A városiasodás a művelődésben ugyancsak
emelkedést jelentett Itália-szerte és ez a németek számára is szembetűnő volt. Wipo 1041-ben írt műve, a
Tetralogus rá is mutat erre: amíg Róma erkölcseivel illő módon élt, a tanulmányokra támaszkodva le tudta
győzni a zsarnokokat; az olaszok ezt a hagyományt őrzik és az egész ifjúságot iparkodnak iskolába parancsolni.
A németek számára viszont céltalan vagy hamis dolognak látszik, hogy másokat is tanítsanak, mint a
klerikusokat. A műben megszemélyesített „Törvény” ajánlja Henrik királynak, hogy rendelje el a németek
földjén, hogy a gazdagok fiaikat betűvetésre és törvényre taníttassák. Ez a gondolkodásmód már jelzi, hogy a
német udvar környezetében kezdték felismerni a világi társadalom művelődésének a fontosságát, azt, hogy a
német egyház császárhűsége nem elég biztosíték az itáliai papság és a világiak nagyobb műveltségével
alátámasztott törekvések ellenében.
II. Henrik és III. Henrik császár olyan egyházi reformot bontakoztatott ki, amelyet a korona irányított.
Különösen a birodalom német területén erősítették meg az egyháziak fegyelmét, az egyház és állam kapcsolatát.
Rómából nézve ez fenyegető távlat volt. Különösen III. Henrik volt nagyhatalmú uralkodó, akit egyházfőnek
(caput ecclesiae) tekintettek, ami azt jelentette, hogy a püspökök hűségi kötelezettsége megoszlott a pápa és a
császár között. Ennek alapja a hagyományos egyházi szemléletben az volt, hogy az uralkodó felkenése őt a többi
halandó fölé, a legfőbb Ur képviselőjévé emelte. Amikor vita indult meg a királyi hatalom jellegéről, a világi
uralom szószólói éppen III. Henrik uralmára tekinthettek, mint nézetük bizonyítékára. Osnabrücki Wido –
szemben azokkal, akik megállapították, hogy egyetlen világi személynek sem adatott meg olyan képesség, hogy
egyházi dolgok felett rendelkezzék – hangsúlyozta a király megkülönböztetését ebben a tekintetben, amit
jogossá tesz a szentelt olajjal való felkenése, ami által a papi hivatal részese lesz. Catinói Gergely pedig azt
hangoztatta, hogy a királyok és császárok a szent felkenés miatt Krisztusénak tartatnak, és így szolgálatukkal,
hivatalukkal, elöljárásukkal egyesültek az egyházi szentségekkel, és semmiben sem szabad őket azoktól
elválasztani. Ez a hagyományos „király és pap” (rex et sacerdos) eszmény nem állott szemben az egyház
reformjával, sőt éppen annak egyik felfogását, irányát határozta meg. Ugyanakkor a császári hatalom ereje III.
Henrik alatt nyomasztó méreteket öltött.
5. Székely György – SKANDINÁVIA ÉS KELET-

EURÓPA: AZ ÁLLAMFEJLŐDÉS KEZDETEI
5.1. Az északi államok kialakulása
Nemcsak eszmei, hanem hatalmi szempontból is fontos volt a területegyesítő és térítő uralkodók szerepe. A
jütlandi Jelling melletti két rúnafeliratos kő régibbjét az öreg Gorm 935 körül állíttatta Thyra királyné, „Dánia
megjavítója” emlékére, az újabbat már Krisztus-fejjel Kékfogú Harald, Gorm és Thyre emlékére, de inkább
önmagát méltatva egész Dánia és Norvégia megnyeréséért és a dánok kereszténnyé tételéért. A 985 körüli „alla
Danmork" fogalom az összes dánok lakta területet jelentette, a mai Németország északi szegélyén és
Svédország délnyugati részén is.
Kékfogú Harald (kb. 936-986) alatt 965 körül Poppo német pap térített a dánok közt, mivel a király és népe a
keresztény istentisztelet helyett elődei kultusza szerint isteneinek és démonainak adta oda magát. De mennyire
lehetett meggyőző e sokis- tenhit elleni vitában Poppo érvelése: csak egy istent tiszteljenek három személyben
(in tribus personis Deum). Tüzes vasat hordva is bizonyította a térítő igazát, a csoda hatására a király és övéi
megtértek és Harald élete végéig hívő keresztény maradt. Ezután tette Poppót a császár missziós püspökké a
dánok közé.
A hierarchikus kíséret és kölcsönös hűség összekapcsolódásának szép példája egy 1000 körüli, az akkor dán
uralom alatt állt svéd Hallestad melletti kő felirata, ez a 985 körüli uppsalai csatára utal, amelyben Győzedelmes
Erik és unokaöccse, Erős Styrbjörn harcoltak, az utóbbinak voltak dán csapatai. Emezek egyik kötelékét
érintheti a tanulságos felirat: „Heskil állította ezt a követ Toke Gorm fiának, az ő jó urának emlékére. Ő nem
menekült el Uppsalánál. Harcosok helyezték a követ testvérük emlékére a dombon tele rúnákkal. Ők álltak
legközelebb Toke Gormhoz.” A hűség kölcsönösségét még egyértelműbbé teszi egy 1000 körüli rúnás kő a dán
173
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
erődmű mellett, amelyet Villásszakállú Sven király állíttatott kísérete egy tagjának emlékére, s egy 1100 körüli
södermanlandi rúnás felirat, amelyben szolgálattevő huskarla rangú testvéreket rokonok és szolgálattevő társak
örökítenek meg, mint „az országban és a külföldön járó hadinépben a legjobb emberek közé tartozókat”.
A dánok ellenfele volt a norvég Olaf Tryggvasön (Ólafr) király (995-1000), aki a még pogány Novgorodban
nevelkedett, s ifjúságában maga is viking vezér volt a Keleti- és az Északi-tengeren. Már egy évvel uralma
kezdete előtt azonban felvette a keresztséget az angol-ír szigetvilágban. Bár a hazai viszonyokkal szinte alig volt
tisztában, uralkodóként tért vissza, de mint Széphajú Harald dédunokáját a nemzetségfők komolyabb ellenállás
nélkül elfogadták uruknak. Már kisebb összetűzésekre vezetett Olaf lángoló térítő buzgalma, ami a pogány
nemzetségfőket ellene hangolta. Befolyására viszont Izlandon 1000 körül hivatalosan bevezették a
kereszténységet. A keménykezű térítő így lett Norvégia és Izland apostola, így lehetett egyszerre hőse az
izlandi-norvég királymondáknak és hagiográfiai irodalomnak. Olaf Trygg- vasön történetében baljós jelek
mutatkoztak a tengeri csata előtt. A szerzetesi kezek sem hagyták ki történetéből az előjelek, jóslatok,
világmagyarázatok anyagát. Halálát tengeri ütközetben lelte, norvég-balti szláv hajóraj élén harcolva egyszerre
dán és svéd királyi meg száműzött norvég főnöki (Erik jarl) hajórajok ellen, amelyek Swold-sziget mellett
meglepték őt más balti szlávok elleni hadjáratában. Veresége után vízbe ugrott. Lehet, hogy meggyőződéses
keresztény volt, de életformája még inkább viking maradt.
Nagy Knut Dániában szembekerült az örökösödési testvérharccal, ami apja, Vil- lásszakállú Sven halálát
követte: itt testvére, Harald volt király (1014-1018), aki otthon maradt az Anglia elleni hadjárásból. Knut 1018-
ban megszerezte a dán királyi koronát is. Tovább fokozta az északi birodalom szervezett katonai erejét. Talán
ezzel függ össze a saga által a Keleti-tengeri Jomsburg vikingjeinek – a jómsvikingek, akik ellen Erik jarl is
harcolt – tulajdonított szigorú katonai szabályzatkövetés. Dán királyi hadiszabályzat (verderlov) is fűződik Nagy
Knut nevéhez. így emelkedhetett fel mint az Észak nagy birodalma a dán politikai és tengeri hatalom. Knuttól
függtek a pomerániai erődített kikötőhelyek, mint Jomsborg, Jumne, amelyet – régészeti bizonyíték nélkül –
Wollinnal azonosítanak.
Nagy Knut terjeszkedése egy ideig elakadt a norvég feudális állam átmeneti megerősödésén, ami Szent Olaf
(Kövér Olaf, Ólafur Haraldsson) király (1016-1028) nevéhez kapcsolódik. Az izlandi sagákba is eljutott
tevékenységének híre, amit a pogányság megsemmisítéséért, a kereszténység terjesztéséért fejtett ki. Olaf Ha-
raldsson olyan főnök fia volt, aki Széphajú Haraldtól származott. Fiatalon pogány és 12 éves korától viking
harcos volt. Sighvat, a szkáld költeménye értékes felvilágosítással szolgál a későbbi szent angliai kapcsolatairól.
Olaf harcolt 1009-ben a London elleni sikertelen támadásban, küzdött az angolszászok ellen Ringmerénél és
Canterburynél, ehhez kötődik a harc Ulfcetel ellen 1010-ben és Canterbury elfoglalása 1011-ben. Olaf részt vett
Thorkel 1009. évi inváziójában, majd segítette Svent és Knutot Anglia elfoglalásában. Tehát mint pogány viking
harcolt az ellen a nép ellen, amelytől utóbb térítőket hozott a maga népéhez. De tudott pártot is cserélni. 1014-
ben Aethelredet segítette a Normandiából való visszatérésben. Segítette Olaf Aethelred fiait is Knut ellen,
csakhogy a túlerő elől Normandiába tértek vissza. Olaf viszont Northumbriába vitorlázott, ott csatát és kincseket
nyert. Otthagyta hadihajóit és Norvégiába utazott két kereskedelmi hajón, még Aethelred életében. A legutolsó
fordulattal alighanem összefonódik a hívő és király kezdődő pályája. A véreskezű hajósvezér még aligha
meggyőződésből, inkább politikai megfontolásból keresztelkedett meg Rouenban 1014-ben, s a következő
évben visszatért hazájába királyi igénnyel a Hakon-fiak uralma, a dán és svéd felsobbség ellen. A nép ebben
erősen támogatta. Az ő idején még voltak – legalábbis a távolibb tartományokban – kiskirályok, akik ellen a
norvég királynak harcba kellett szállnia. Udvari szkáldja, Sighvat dicsőíti a királyt, hogy nem elégedett meg
bűnbánattal, hanem levágatta a gonosztevők fejét.
Nagy Knut, aki 1018 és 1035 között dán király volt, már 1026-ban sikerrel támadott, majd 1028-ban norvég
királlyá nyilvánította magát és megszállta Dél-Norvé- giát, mire Olaf száműzetésbe vonult Oroszországba. 1030
tavaszán tért haza, fiát, Magnust az orosz udvarban hagyva. Erejét a stiklestadiri csatában mérte össze a
nemzetségfők és a parasztok köréből kikerülő ellenségeivel, ahol elesett.
A hatalmas vikingeket legyőző skandináv királyok azt a feladatot töltötték be, hogy a belső rendet, a termelés és
forgalom biztonságát megteremtsék, ami természetesen nemcsak az uralkodó osztálynak, hanem a
kereskedőknek, a parasztoknak is kedvezett. így lettek az újabb szkáldok szövegében a királyok „a gonosztevők
legyőzői”. Ilyen értelemben került III. Knut dán király (1035-1042) pénzére a Pax szó.
5.2. A viking életformától a feudális társadalomig

Bár Európa szemében államszervezetben élő, népekké integrálódott, keresztény egyházi közösségekké vált –
tehát már a normannok gyűjtőneve alá nem szorítható társadalmakká váltak a legészakibb germánok, a
„normann idők” mégsem egyszerre értek véget Skandinávia minden országában és azok valamennyi részén. Az
174
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
élen Dánia járt. IV. Knut (Knud) (1080-1086) már kiadta az első királyi oklevelet és hivatkozott öröklési jogára.
Erősen támogatta az egyházat, szedette a tizedet és megkövetelte a katonai szolgálatot. Az emiatt felháborodott
parasztok fellázadtak, és az uralkodót megölték az odensei Szent Alban-templomban. Mint a vallás vértanúját,
Knutot 1100-ban szentté avatta az egyház és országa védőszentje lett.
Annak, hogy a viking-varég életformát feladó skandináv világ sokáig egységes tömbnek tűnt az Európa
belsejében élőknek, az is oka volt, hogy egyházi életük csak lassan alakult ki és nehezen önállósult. Még a
pápaság és császárság első küzdelme idején is egész Skandinávia egy északnémet érsekség (Hamburg/Bréma)
felügyelete alatt állt, így a VII. Gergely által indított küzdelmekben önálló szerepet nem játszhatott. Csak 1104-
ben vesztette el Hamburg ezt az irányító szerepet, és helyébe lépett a lundi érsekség, svéd földön, dán uralom
alatt. Ettől függtek a Hebridák, az Orkney-szigetek, a Faröer-szigetek, Izland, Grönland is. A (volt) normannok
immár az európai népek alkotóelemei lettek.
Csak hosszabb idő után különült el az egyes királyságok vezető egyháza. Norvégiában Nidaros/Drondjem
(Trondheim) 1152-ben lett érsekség három püspökséggel és ez vette át az említett távoli szigetvilág irányítását.
A francia földön felszentelt ciszterci szerzetes, István lett az első érsek Svédországban, amikor Uppsala 1164-
ben érsekség lett öt közép-svédországi püspökséggel. A pápai reformkövetelmények (papi nőtlenség, klerikusok
feletti külön bíráskodás, péterfillérek fizetése) csak ekkora valósultak meg, de a pogányok közötti misszió még
1149 után is indokolt volt a tágas svéd körzetekben. Lund jelentősége nem enyészett el, alatta hét püspökség
maradt. A törzsi, sőt a pogány gondolkodásmód sokáig nem tűnt el. Izlandon a két püspököt a nép választotta az
Althing ülésén, ők 175 plébániát irányítottak. VII. Gergelynek még kérnie kellett a dán királyt, érje el, hogy
alattvalói ne verjék meg rossz időjárás esetén a papokat, akiktől elvárták az időjárást befolyásoló varázslást. Ez
a pápa több svéd királyt szólított meg levelében 1080-ban, ráadásul törzsi uralkodónak („a vizigótok dicsőséges
királyainak”) tekintette őket. Ez meg is felelt annak, hogy 1125 körülig állandó harc folyt a keresztény gautok és
az Uppland pogány svearjai közt. A XI. század közepén még készítettek kő sírládát viking kori motívumokkal
és stílusban, rúnafelirattal. A század második felében még épült fatemplom vésett, pogány művészeti
hagyományt követő díszítményekkel. A kései XI. században vagy 1100 után készült Észak-Svédországban egy
faliszőttes, amit templomban őriztek meg. Odin, Thor és Frey istenek ábrázolásával, akik keresztény templom és
harangtorony körül mutatkoznak, s az építmények pogány fejfaragvá- nyokban végződnek. Tartalmában is a régi
időkre és társadalomra emlékeztet egy 1100 körüli rúnafelirat. „Katil és Biorn emelték ezt a követ Thorstein,
atyjuk után. Anunder az ő fivére után és szolgák (huskarlar) egy velük egyenlő után, Katilöy az ő férje után.
Ezek a testvérek a legjobb emberek közé tartoztak az országban, amint kívül a hadseregben. Itt most a szolgák
emlékezete gyanánt egy jelet állítottak.” A törzsi harcosoktól a lovagi típusig vezető átalakuló tudat jele ez.
Amikor Haraldus mester 1100 után alkotó szerepét latinul rávéste egy sírláda kőtetejére, rúnaírást is elhelyezett
rajta, de azt eredeti nyelvén maiusculával is megismételte. Amikor egy vidéki templomban 1100 körül vagy után
templomi padot faragtak valamely svéd király és kísérete számára, sárkányfaragványok, sőt, sárkányok
küzdelme viking stílusban kerültek a román részletek mellé. Amikor a XII. század közepén kő sírládát állítottak
Björn emlékére (aki Szent Botvick testvére volt), végre érvényesült a XI. századi, korai XII. századi közép-
svédországi angol misszió művészeti befolyása, ám a maiuscula-felirat mellől a svéd nyelvű rúnafelirat sem
maradt el. Csak a XII. században épültek Svédországban az első kolostorok. A svéd megtérés mélységét
mutatja, hogy 1155-ben IX. Erik svéd király már keresztes hadjáratot vezetett a pogány finnek ellen. Finnország
nyugati részét el is foglalta, ahol megalapították Abo (Turku) székesegyházát. Az angol származású térítő, Szent
Henrik uppsalai püspök azonban vértanúhalált szenvedett a pogányoktól 1156-ban. Ugyanabban az évben került
felszentelésre az ó-uppsalai Szent Lőrinc-székesegyház, amelyet Erik építtetett nagy költséggel. Az egyházi
szempontból példás életű király országa némely fejedelmének ellenszenvét váltotta ki, és ezek egy dán rokont
izgattak fel ellene, aki 1160-ban ünnepi istentisztelet után az ó-uppsalai székesegyház mellett megtámadta és
megölte a királyt. Már 1198-ban egy upplandi templom kalendáriuma május 18-nál említi Erik király ünnepét és
szabályos kanonizáció nélkül is Svédország védőszentje lett liturgiai és ikonográfiai szempontból egyaránt.
A normann életforma végét az is jelzi, hogy a zsákmányoló hajózást mikor váltja fel a kereskedelmi jellegű. A
norvég Bergenben a XI. században már megvolt a Má- ria-templom, volt kikötő építménye, és álltak
gerendaházai. Az 1070-es évtizedre teszik várossá alakulását, de régészeti leletei korábbra nyúlnak vissza, a XII.
század során már távoli hajózási összeköttetései voltak. A század végén német kereskedők óriási mennyiségű
bort szállítottak a kikötővárosba. Időnkint székváros volt, ahol a kancellária is működött. Máskor Trondheim
(Nidaros) volt a kancellária működési helye a XII. században és erre a városra volt csak érvényes az „öregebb”
Bjarkeyar- éttr városjogi kódex a kései XII. századból, amely piaci kereskedelmi szabályokat és tengeri forgalmi
szokásokat rögzített. A dán birodalomban a XI-XII. század fordulóján tartományonkénti fejlettségi
különbségeket érzékeltetett a hamburgi főpapok tetteit megíró Ádám: Sjaelland-szigete híres terményei
bőségéről, itt fekszik Ros- kilde, királyi székhely; a tengerszoros túlpartján fekvő Skane terményekben
bővelkedő és árukban gazdag. Miklós dán király (1104-1134) pénzveretén már hirdette a kikötői békét (pax
portus). Ilyen érdekek vezették a katonai tudású Absalon főpapot, hogy a tengeri rablók elleni védelmi pontként
175
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
megalapítsa (1167) Koppenhágát, és ott felépíttesse az első kikötői építményeket és erődöt. A város eredeti neve
(Köp- mannaehafn) a kereskedők kikötőjét jelenti. Az akkori Svédországban a kereskedelmi élet centruma a
Malar-tó vidéke, ahol 1060 és 1200 között vas- és ezüstkereskedelem folyt, és 1187-ig Sigtuna település volt a
főhely. De a forgalom fő árama áttolódott Gotland szigetére, ahol Visby lett a kereskedelmi központ. Itt már a
XII. század óta német kereskedőkolónia alakult ki. Várossá alakulását 1160-ra teszik. Egyházigazgatás szerint
svéd volt (linköpingi egyházmegye), de a városigazgatásban „mindkét nyelv emberei” ültek. A három skandináv
országot végül is ezek a forgalmi kapcsolatok integrálták Nyugat-Európához és Közép-Európa mindkét
régiójához.
5.3. A cseh állam kialakulása

Az átfogó kifejezések használata nem az egységes népek létével, inkább a felületes ismerettel, a bizonytalan
osztályozással magyarázható. Az ókori eredetű nevek – Plinius, Tacitus, Ptolemaios venétei, akiket a szlávok
elődeinek tarthatunk – alkalmazása a szlávokra (német Wenden, wendisch; finn Venaja), a szlávfogalom
általános alkalmazása különféle nyelvcsoportjaikra mind az araboknál (Saqaliba), mind a nyugati forrásokban
(Sclavinia, Sclavania terület, Slavonica jelző, Sclavi=Sarmates népnév), nem egy egységes hatalmas nép létére
utal, inkább gyűjtőnévként volt használatos a különféle nem részletezett vagy nem ismert népek, törzsek
esetében. Ha 1013-1014 körül clunyi program a német császár számára a szlávokat, magyarokat, görögöket,
szaracénokat, afrikaiakat, spanyolokat emlegeti, ezek mind gyűjtőnevek. Később, a XI. században világossá is
válik, hogy a Sclavi, Wenden név ismert – az államiság fokát el nem ért – törzsek alkalmas meghatározója
(liuticsok, polábok, obodritok, szorbok).
A cseh hercegség népi önazonosságát a keresztény vértanú Vencel herceg (t929 vagy 935) kultuszával is
kifejezte. De a terület 950 táján adófizetést vállalt, majd hűbéri kapcsolatot létesített a német királysággal. I.
Boleslav herceg nővére, Mlada- Mária Rómába ment imádkozni, és talán a Via Lata-i bencéseknél tartózkodott,
majd XIII. János pápa a Prága várbeli Szent György kolostor apátnőjévé szentelte. Csehország felett tehát I.
Ottó felsőbbséget gyakorolt. A cseh hercegség mégis fokozatosan megszilárdult Prága központtal. Ezt II.
(Jámbor) Boleslav herceg hosszú uralma (967-999) is elősegítette. A keresztény hit végleg győzött a herceg
országában, aki 20 egyházat emelt a főbb várakban. így értek meg a feltételei a prágai püspökség
megalapításának (973 körül), amely azonban az ország politikai státusának megfelelően a távoli mainzi érsekség
alá tartozott, ezáltal a német egyház része volt. Mindamellett Csehország függése nem volt túl szoros, itt nem
voltak császári birtokok, a császár nem látogatta, a püspököt a herceg jelölte. Az új püspökség létesítését XIII.
János vagy VI. Benedek pápa megerősítette.
II. Ottó, német-római császár (973-983) idején Csehország belső fejlődése és birodalmi függése egyaránt
előrehaladt. A hercegi tisztet a Premysl-ház viselte, de vetélkedett vele a fejedelmi pozíciójú, principatus jellegű
birtokkal rendelkező Slav- nik-ház. A cseh egyházszervezetet mindamellett együtt alakították ki. Az öreg Slav-
nik, Libice ura 981-ben halt meg, egy évvel később fia, Vojtech került a Dietmar főpap 982. január 2-i halálával
éppen megürült prágai püspöki székbe. Vojtech előkelő származását első legendája is körülírja (de tam prenobili
coniugio sancta proles). Papi nevének adója Adalbert, majdani magdeburgi érsek volt. A herceg hatalmi fölényét
jelzi, hogy Vojtech február 19-i megválasztása nem az egyházi székhelyen történt, hanem a hercegség legrégibb
központjában, Levy Hradecen. Ilyen módon – a császár általi jelölést nem várva meg – keletkezett Vojtech-
Adalbert püspöksége, ami azonban csak azzal vált jogérvényessé, hogy a birodalmi gyűlésen II. Ottó átadta neki
a püspöki gyűrűt és a pásztorbotot, majd a mainzi érsek – Adalbert fogadalma után – felszentelte az új püspököt.
A császári invesztitúra tehát érvényesült Csehország felett.
Vojtechet, a fiatal csehet, akiben magas rokonsága és magdeburgi neveltetése ellenére némelyik püspök nem
látott alkalmas személyt, Mainzba hivatták, és onnan a tavasz előrehaladtával Itáliába utazott a Brenneren át és
az Adige vonalán. A veronai beiktatáson láthatta át Vojtech a cseh, német és olasz összefüggéseket, amikor a
felszentelés formulája annyira hangsúlyozta a mainzi egyház iránti hűséget és engedelmességet, hiszen a mainzi
érsek a német királyság főkancellárja volt. így e fontos személyiség veronai jelenléte 983 júniusában
oklevelesen igazolt. A megerősítő és ajánló levéllel tért vissza prágai székhelyére Adalbert, ahol a papság és a
nép élénken üdvözölte és a Szent Vid-székesegyházban, a legendában is kiemelt magas várfalak között
beiktatták. A barátságos viszonyra utal, hogy II. Ottó császár és Vojtech püspök 984-ben Aachenben töltötte a
húsvétot. Adalbert római életrajza 983-nál a szent Prága város fogalmát alkalmazza. A hercegi és a püspöki
hatalom és a famíliák akkori kompromisszumát mutatja, hogy a püspöki szék és a szerzetesi közösség egyaránt a
prágai várba települt. Vojtech püspök pénzt is veretett (De- narius est episcopi felirattal).
A további fejlemények szempontjából meghatározó személyiséggé vált Vojtech (Szent Adalbert), akinek a
poroszok apostolaként elszenvedett vértanúhalála egy nagyívű életpálya csúcsa lett. Legendai és történeti
életútja állomásokban egyezik, de nagy időrendi problémákat vet fel. Mint püspök zarándokutakat tett
176
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Jeruzsálembe és Rómába, hogy ott imádkozzék a csehek megtéréséért. Aszketikus életet élt, szigorú erkölcsöt
követelt. Rómában bencés szerzetessé lett, de három év után pápai parancsra vissza kellett térnie prágai székére,
ahol szomorú állapotokat talált, testvéreit meggyilkolták, nemzetsége központját, Libicét felégették, rokona,
Sobie- bor Lengyelországba menekült. Ezek után kapta Adalbert a pápai engedélyt missziós útra a pogány
poroszok közé. Történeti tény, hogy Sobeslav Slavnik 995 előtt Ma- linban és Libicében dénárokat veretett, ami
egy Prágától északkeletre fekvő kis hercegség önálló életét jelentette, s ezt a cseh herceg nem viselhette el.
Történeti tény, hogy két ízben tartózkodott Rómában Adalbert, így kerülhetett barátságba III. Ottó császárral.
Legendaváltozatai a főpap felháborodását előidéző jelenségeket valós történeti elemekből válogatták: a fallal
kerített Plzeríben húsvétvasárnap vásárt tartottak; a papok házasságban éltek; rabszolga-kereskedelem folyt; a
feldühödött nép az erős falú Szent György apácakolostort feltörve a menedékjog sérelmével kivitt és megölt egy
bűnbánó házasságtörő nőt. De a valóságnak pozitív elemei is voltak: a székesegyházi kanonokok 975-976 óta
közösségi életet folytattak; II. Boleslav cseh herceg 992-ben felhatalmazta a prágai püspököt, hogy alkalmas
helyeken építsen templomokat és szedessen tizedet.
Feltételezhető, hogy II. Boleslav és Adalbert között a végleges távozást kiváltó ellentétet a herceg önállóságra
törekvése és ezért a pogány párthoz való közeledése, másfelől a főpap császárhűsége váltotta ki. Prágai
püspökségét 994 második felében hagyhatta el, és a székesegyházi iskolájáról híres Magdeburg és a
császárváros Aachen érintésével Itáliába ment.
5.4. A lengyel állam kezdetei

A lengyel törzsi államiság – mint átmenet – kérdésfeltevésre a források maguk is alapot adnak, amikor például
Szent Metód óegyházi szláv életrajztöredéke (na Wisle, na Wslech) és Alfréd király földrajzi műve (Wisle lond)
szól a IX. század végi vislánok országáról. Ezt leginkább a Visztula felső folyásához közel eső területre
lokalizálják, a krakkói tartománnyal azonosítják, fővárosának pedig Krakkót tartják. Bizonytalanabbul fordul
elő, hogy kiterjesztik Sandomierz városára és a környező löszvidékre, illetve, hogy Wislicát tekintik
központjának. A törzsi állam jelentősége abban állt, hogy ellenőrizte az átmenő kereskedelmi utakat, amelyek
közül a legfontosabb a nyugat felől a Morva kaputól Krakkón át a Kijevi Rusz felé vezető volt, valamint a
kevésbé fontos dnyeszteri út. 880 táján a vislánok országa lehanyatlott Nagy-Mor- vaországgal szemben, a
vislán dinasztia egyes tagjai – keresztény emberek – Dalmáciába kerültek.
A Nagy-Lengyelországban és a Kijevi Ruszban előforduló polán törzsek távoleső területek hasonló

névalakulását jelzik, nem a törzsi összefüggést. A polánok Warta és Visztula közé eső törzse területére esik
számos feltárt fejedelmi központjuk (Poznan, Gniezno, Lednica-tavi Ostrów, Kalisz). A polánok nyitották meg
más törzsi vezetésű előzmények után a lengyel államalakulás útját, immár a feudális társadalmi formáció
keretében, bár ugyancsak törzsi méretű állammal. A polánok expanziója összefügg névadó foglalkozásukkal,
lakóterületükkel. A szántóföldek (pole) lakói ők, akik már földművelőként telepedtek meg, akiknek már számos
itteni erősségét lakó vezetőrétege feudális volt. Az államalkotás fontos mozzanata volt 988-990-ben Krakkó
elfoglalása, és ezzel a polanie törzsbéliek vezetésével törzsek feletti állam létrehozása. S így ment át a vezető
törzs neve a kialakuló uralomra, államra, országra (Querfurti Brunónál dux Polanorum, terra Polanorum;
Wipónál Bolizlaus Sclavigena dux Polanorum; Polania-Polonia). Mindez a törzsek integrációját jelenti a lengyel
fejlődésben, azonban ez még nem zárult le a XI. század első negyedével.
A lengyel államalakulással szoros közelségben, kapcsolatban álló magyarság azonban nem a polánok
törzsnevéből alakult népnevet vette át, hanem más törzsre – a honfoglalás előtti időre – megy vissza a magyar
lengyel népnév. Ennek szerepe lehet a névadó törzs lokalizálásában is. A bajor geográfus a IX. századi
viszonyokat ismertetve ír a Lendizi 98 civitasáról.
A X. század közepén író Bíborbanszületett Konstantin szól erről a törzsről a Kijevi Rusz szomszédságában,
függésében Lendzanenoi, Lendzeninoi néven. A keleti lokalizálást alátámasztja még a lengyelek népnevének
litván alakja (lenkai).
A lengyel államiság és kereszténység kezdetei 966-ra tehetők és a polánok törzsi területei élén álló Mieszko
herceghez kapcsolódnak. Róla a Pireneusi-félszigetről keletre utazó zsidó kereskedő, Ibrahim ibn Jakub mint az
Észak királyáról ír, Wi- dukind szász krónikaíró pedig a 963. év körül mint rex Misaca nevűt említi. A korai
lengyel egyházi szervezet és szókincse csehországi eredetű, udvari papsággal és ottani apátságokkal való
kapcsolatok folytán. Egy Dagome iudex szavakkal kezdődő, a vatikáni levéltárban őrzött forrás leírja a
Mieszkótól Szent Péternek felajánlott területeket. Lengyel évkönyvi adatok a fejedelem cseh házasságát 965,
megkeresz- telkedését 966, Jordan missziós püspöknek felszentelését 968-ra teszik. A XV. századi Jan Dlugosz
történetíró a 965-967. esztendők eseményeinél adja elő Mesco lengyel fejedelem megkeresztelkedését, Dobrava
cseh hercegnővel való házasságát, egész országában a pogány kultikus tárgyak lerombolását. Némi túlzással,
177
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
illetve visszavetítéssel adja meg a főpapi székek létrehozását. A valóságban a fejedelem haláláig (992) nem
szabadulhatott meg a lengyel állam és egyház a német-római birodalmi igényektől. Jordan utódja Unger püspök
már kétségtelenül német volt.
Szent Adalbertet víziói is sarkallták a mind tágasabb térség átfogására. Átutazott Szászföldön és lengyel vidékre
ért, majd érintette a lengyel Pomeránia tengerpartját, Gdanískot. A legendákban ez város (urbs) és a régészek
által feltárt városi és védett falusi övezetének népessége mintegy 2500-ra becsülhető. Majd a pogány
Poroszországba ment (997), és az utóbbi helyen érte a vértanúhalál. A vértanú igazi kultusza Lengyelországban
bontakozott ki. Boleslav fejedelem annyi aranyat adott Adalbert testéért, amennyit súlya nyomott, s a gnieznói
székesegyházban temettet- te el. Később csontmaradványai az oltár feletti barokk fémkoporsóba kerültek. A
székesegyház XII. századi bronzkapuja Adalbert életjeleneteit ábrázolja, a tizennyolc jelenet születésétől utolsó
miséjéig, kivégzéséig, ideiglenes eltemetéséig.
Forrásszerűen igazolható, hogy a Szilveszter pápa és Ottó császár nevéhez kapcsolódó római keresztény
közösség gondolata az Adalbert-hagyomány kialakulásával összefonódva közvetlenül kihatott a lengyel egyház
és állam magasabb fokra emelkedéséhez. Mély értelme van annak, hogy Vitéz Boleszló (992-1025) az egyházi
hagyományban annak védelmezője és képviselője (patronus et advocatus) gyanánt szerepel. Ez a belső fejlődés
kellett ahhoz, hogy az aktív uralkodóvá vált III. Ottó figyelmét felkelthesse. A császár még jól emlékezhetett a
benne mély benyomást keltett 996. évi találkozására Adalberttel, és ezért talán már 999 áprilisában az új pápa
beiktatása után egy Szent Adalbertről nevezett érsekséget hoztak létre, amelyre féltestvére, Radim mint
Gaudentius kapott megbízatást. Ottó elfogadta Boleszló fejedelem meghívását (999), hogy látogasson el a
vértanú gnieznói sírjához. A császár az év decemberében elindult Rómából, s 1000 márciusára elért a polánok
földjére. Már az Ostrów Lednicki, egy tósziget palotája és temploma, ahol Poznan és Gniezno között útiállomás
volt, tárgyi felszerelésének magas foka megragadta a fiatal császárt, amely érzése csak fokozódott, amikor
Gnieznóban a vértanú sírja elé került. Ez adott neki alkalmat arra, hogy a lengyel államra és egyházra
érvényesítse a pápával valószínűleg közösen kidolgozott elképzeléseit. Ennek két – tényekben megegyező –
eltérő megítélésű forrása van. A szász territoriális és német egyházi érdekeket képviselő Thietmar püspök
kenetteljesen fejezte ki bírálatát: „Isten adjon bűnbocsánatot a császárnak, hogy az adófizetőből urat csinált
(tributarium faciens dominum), erre a fokra emelte, elfelejtve nemzőjének szabályait, aki a neki elöljárókat
lassacskán alávetettségbe húzta le.” A nyugat-európai látásmódot képviselő, már visszatekintve író, alighanem
flandriai francia származású Gallus Anonymus 1116 körül írt és helyi értesüléseket szerezhetett a lengyel
uralkodóház kezdeteiről. Használhatta továbbá Szent Adalbert szenvedéseinek egy elveszett történetét, amit
Liber de passio- ne martyris gyanánt említ. Ez a névtelen ugyanarról azt írja: „És ama napon az elragadtatás
annyira összekapcsolta őket, hogy a császár őt testvérének és a birodalom cooperatorának tette meg és a római
nép barátjának és társának szólította őt” (frater et cooperator imperii, populi Romani amicus et socius).
A zarándoklat helye, a gnieznói egyház érsekségi rangra emelkedett, amely alá lengyel püspökségek
szerveződtek. Ezzel a német Unger, Poznan püspöke a helyszínen elvesztette főségét. Az új érsek Gaudentius-
Radim lett, akit a császár és pápai legátusok jelenlétében iktattak be. Hozzá tartozott Kolobrzeg, Boroszló és
Krakkó püspöksége, amelyek egy-egy törzsi múltú tartományt is jelentettek, ezek települési fejlettségét a
régészeti feltárások is igazolják.
A lengyel egyházszervezet nem tartozott egyetlen birodalmi metropóliai egyház alárendeltségébe sem, hanem
immár közvetlenül Rómától függött. A „defensio Ecc- lesiae" feladata és joga a lengyel uralkodóé lett. Hogy
milyen nagy volt az emelkedés, mindkét forrásunk – ismét eltérő megítéléssel – kiemeli. Thietmar így moralizál
az őrgrófi hatalom elhalványulásáról: „Mennyire hitvány összehasonlítani őseinket a kortársakkal! Amíg élt a
jeles Hodo, ennek atyja Mieszko a házba, ahol őt jelenlevőnek tudta, kiegyenesedve belépni vagy ha az felállt,
ülve maradni nem merészelt.” Gallus ezt így adta a császár szájába: „Méltatlan egy ilyen férfiút mint a
fejedelmek, hercegek vagy grófok egyikét nevezni, hanem királyi szintre emelkedjék dicsőségesen, fejékkel
díszítve.” III. Ottó bizánci eredetű gesztussal levette fejéről a császári fejéket, Boleszló fejére tette, diadalmi
jelvény gyanánt a Megváltó keresztjének egy szegét és Szent Mauritius lándzsáját adta neki (pro vexillo
triumphali clavum ei de cruce domini cum lancea Sancti Mauricii dedit). Ez utóbbi meg is maradt mint egyházi
kincs Krakkóban. Talán Boleszlót ábrázolja zászlós lándzsával a Liuthar-evangeliarium. Mit jelentett mindez?
Szuverén Polóniában uralkodó vagy éppen császári helytartó lett Vitéz Boleszló? A nem őrgrófi, sőt nem is
német királyi függésben maradás kétségkívül óriási átrendeződés volt. Adalbert legendás utóéletében is
Lengyelország királyának címét viseli Boleszló. Mint egyházi életíró Petrus Damiani is királynak tekintette III.
Ottó kortársát (Busclaus rex), bár egy koronázás egyházi szertartásai ehhez hiányoztak. Lehet, hogy a lengyel
uralkodó erre is tett kísérletet II. Szilveszternél, de az elkészített korona másnak jutott.
5.5. A kijevi orosz állam kialakulása
178
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Az államok nem úgy jöttek létre, hogy valamelyik törzs legyőzte és alávetette a többieket, az integrálódás
sokkal bonyolultabban, fokozatokon át ment végbe, amit társadalmi-szervezeti változások kísértek, ami kiemelte
a lakosságot a törzsi viszonyokból. Ilyen szembetűnő intézmény volt a kíséret, amely más törzsbeli, sőt más
etnikumú elemekből verődött össze, támogatva vezetőjét annak saját törzsbeli alattvalói ellen.
A régies fogalommal, hogy „táplálás”, az orosz feudalizmus szókincsében is találkozunk, ahol éppen
anakronisztikus jelentkezése fedi fel eredeti értelmét. A kezdeti állapot az orosz államalakulás korában az
lehetett, hogy a kijevi fejedelem adót szedett a helyszínen az alávetett törzsektől, s fegyveres kísérői nem
szolgálati birtokot kaptak ott, hanem a fejedelem megosztotta velük az adót. Valóban a fejedelmi kíséret, a
druzsina – a nyugati trustis megfelelője – játszik szerepet az orosz történelem kezdetén, amikor már
eseményeket ismerünk. Az orosz fejedelmek a kazárok szlávoktól való adószedését vették át és terjesztették ki
880 után. Az óorosz krónika színesen mondja el a skandináv néveredetű fejedelmek (Oleg-Helgi, Igor-Ingvarr,
Olga-Helga) 882-946 körüli adószedő hadjáratait a szláv törzsek között, melyekben kíséretükre támaszkodtak.
Régészeti leletek tanúsítják, hogy már a IX-X. században a hivatásos harcosok (druzsinnyikok) közt mind
kisebb a varég elem aránya, s inkább törzsi szláv elemek sokasodnak közöttük. Alávetett szláv törzsi vezetők
valószínűleg közéjük álltak, más törzsek alávetésére vállalkozva. Olga régensuralma idején tűnik fel a
Bíborbanszületett Konstantin munkájában a polüdia, adószedő körút a szlávok között. Nála bukkan fel a
Dnyeper folyam víziforgalmában szerepet játszó Vitecsev is, mint az oroszok adófizető városa. A becses görög
forrás szól Oroszország, illetve az oroszok adóköteles területeiről, illetve adófizető törzseiről. Ez talán jelzi,
hogy a vándorló adószedés mellett már szilárd beszedő központok alakulnak, ahová a gyülekező hajósok viszik
be a fejedelemnek járó terhet. Ezért is tűnnek el az adószedés harci képei az események közül. A druzsina pedig
kezd még egy nemzedékkel később törzsek feletti, egyre kevésbé varég, egyre inkább szláv hadsereggé válni, s
szerepet kap a távoli vidékek pacifikálásában. Ez a már szláv nevű Szvja- toszlav és főleg Vlagyimir alatt
bontakozik ki. Az északi szláv és finn törzsbelieket Vlagyimir kijevi nagyfejedelem már annyira alattvalóinak
tekintette, hogy mint várvédőket telepítette délre a sztyeppei lovasok elleni övezetbe. Van vegyes etnikumú
temető, amely a krónikát igazolja.
A Kazárországban megismert pogány oroszokról (Rús) és szlávokról (Saqaliba) feljegyezte a X. századi

Maszúdi, hogy a főváros egyik oldalán laknak és halottaikat elégetik. Későbbi orosz krónikás adatok is tudnak
halottaikat elégető elődeikről. Ezt a régészeti feltárások igazolták (a jaroszlavi vár hamvasztásos temetője).
Vlagyimir fejedelem uralma elején még állt a kijevi várhegyen Perun főisten, három törzsi napisten és egy
ötödik istenség szobra. Későbbi krónikák leírása szerint a pogányok ördögi dalokat énekeltek ezen a helyen.
Az oroszok keresztény hitre térése szorosan összefüggött a bizánci kapcsolataikkal. Igor kijevi fejedelem
özvegye, Olga mint kiskorú fia melletti régens (945-962) kormányzata kapcsán, annak végén ápolt
Konstantinápollyal szorosabb viszonyt és 957-ben ott megkeresztelkedett. Bár 969-ig élt, példája nem sok
követőre talált, de testőrei közt voltak keresztények. Fótiosz pátriárka 967. évi körlevele tájékoztatott oroszok
megkeresztelkedéséről és papok Oroszországba indulásáról. Mindez magyarázza, hogy Olgát a keleti egyházban
szentként tisztelik. Az áttörés I. (Nagy, Szent) Vlagyimir (980-1015) uralma alatt történt. Még neki is katonai
eszközökkel kellett az adót beszednie a Kijevtől északra élő radimics törzstől. A vallás egységesítése és a
bizánci kapcsolat erősítése egyaránt vezette őt a kereszténység felvételére. A Poveszty Vremennych Ljet
(Régmúlt idők története; ismertebb nevén Oskrónika), amelyet az 1030-as években kijevi szerzetesek kezdtek
írni, Vlagyimir megkeresztelke- dését a 6496. esztendőnél említi. Ez tehát 988-ban történt. Az új keresztény
uralkodó el is nyerte Anna bizánci császárlány kezét. Elrendelte minden orosz áttérését, amit a kijevi
Gyeszjatyinaja-templom nehezen bonyolíthatott le. Az uralkodó helyzetét erősítette, hogy a bizánci császár az
engedetlen nagyurak ellen rászorult Vlagyimir segítségére. Ennek hadai döntötték el a chrysopolisi ütközetet.
989-ben Cherson orosz kézre jutott (az ő nyelvükön lett Korszuny), ennek Istenanya-bazi- likájában a győztes az
előírásos keresztelésen is átesett. Innen került az orosz kereszténységbe Szent András helyi legendája, aki
eljutott volna Korszunyba, el a Dnyeper torkolatához, megjósolva Kijev városának keletkezését. Ezt Nyikon
szerzetes krónikája el is terjesztette. 997-ben Vlagyimir már Szuzdalban is építtetett templomot. Uralma alatt
államilag szabályozták az egyházi tized kötelező voltát.
A Kelet-Európa egészén kialakult államrendszer keretében létrejött politikai és egyházpolitikai kapcsolatok

lecsapódása az orosz krónikákban az, amit Vlagyimir fejedelem békeviszonyairól olvashatunk. Ez bizonyára a
lényeget leszűrő megállapítás, de éppen ezért nagyobb korszak tanulsága lehet, nem egy adott évhez köthető:
„Vlagyimir a szomszédos fejedelmekkel, a lengyelországi Boleszlóval, a magyarországi Istvánnal és a
csehországi Andrichhal békességben élt, és egyetértés és szeretet uralkodott közöttük.”
A többször megváltozott hatalmi helyzet csak idealizálta a régmúlt kapcsolatait, de ennek az 1010-es évekre
visszamenő reális alapja mégsem vonható kétségbe. Ezzel előttünk áll a XI. századelő új kelet-európai
179
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
államrendszere, keresztény uralkodóinak sora, akik közül három nagyformátumú személyiség, s csak Oldrich
maradt meg a fejedelem szintjén, egyedül ő nem szerzett koronát.
A kereszténység ortodox irányzatának győzelme annál jelentősebb, mert a térítést nyugatról is megkísérelték. I.
Ottó császár Trieri Adalbertet küldte oda misszióra, fel is vette az episcopus Russiae térítő püspök nevet, de
elűzték. Ezután lett 970-ben Magdeburg érseke. A Dnyeper vidékén folyt tovább a vetélkedés a két keresztény
irányzat közt, de Konstantinápoly nagyobb esélyével. A Nyikon-krónika fenntartotta, hogy 1000-ben a pápa
követeket küldött az orosz fejedelemhez. A lengyel uralkodó pedig 1007-ben Querfurti Brunót mint térítő
püspököt küldte keletre. Bár ezt Vlagyimir kedvezően fogadta, nem jutott be a tulajdonképpeni orosz területre,
hanem a sztyeppei népek között (besenyők) ért el ideiglenes eredményeket. Mégis Bru- nó a II. Henrik
császárhoz írt levelében méltatta a Vlagyimir támogatását, akit mint senior Ruzorum címzett.
Az orosz államalakulás magasabb fokát jelzi a saját pénzverés bevezetése, aminek első emlékei kései X., korai
XI. századiak. A X. század során két orosz pénzrendszer jelent meg, két helyi keleti szláv gazdasági rendszerhez
kapcsolódva (Novgorod és Kijev). Észak-Oroszország a nyugat-európai nemzetközi piacokkal, Dél-Oroszor-
szág Bizánccal tartott élénk külkereskedelmi kapcsolatokat. I. Vlagyimir a X. század végén bizánci hatás alatt
aranypénzt veretett. Ezeken az érmeken császári öltözetben, jogarral és koronával ábrázolták az orosz uralkodót.
Koronája zárt, gyöngyökkel ékesített és fent kereszt van rajta, mindkét oldalán a császárkoronán szokott függők
(pendilia) vannak.
Vlagyimir megkeresztelt fejedelemként mint bizánci császár sógora kaphatott magas címet és koronát. Ennek
kései, de konstantinápolyi pátriárkai iratokon alapuló tanúsága Joaszaf ottani görög pátriárka egy 1561. évi
levele, amely említést tesz Vlagyimir számára átküldött uralmi jelvényekről.
Ez pedig inkább Szent Vlagyimir emlékét őrizhette, mintsem a II. Vlagyimir Mo- nomahét. Vlagyimir, majd
Szvjatopolk fejedelmek széles ezüstpénzei bizánci min- tájúak, fejedelemképpel, a hátoldalon nem
egyértelműen értelmezett háromágú alakkal (a szentlélek galambja? zászlókendő?). Szent György is megjelenik
felirattal. Bizánci eszmekörbe vág az aranyérmén az uralkodó képének Krisztus képével való összekötése, de
ennek hiteles volta nem általánosan elfogadott. A pénzek feliratai hol cirill, hol görög jellegűek. Ezek a
pénzverési jegyek is hozzájárultak az utókor nagyraértékelő megítéléséhez; az Annalista Saxo Vlagyimirt mint
királyt említi (rex Wladimirus). A saját pénzveréssel mindenképpen összefügg, hogy a dirhem 1000 körül
kiszorult Oroszországból, 1010 körül csak a Volga-medencében forgott. Ez megfelelt annak, hogy a Volga
vidékén maradt bolgárok uralkodója a X. század első harmadában áttért a muzulmán vallásra. A volgai bolgárok
X. századi nagy ezüstpénzein négy fejedelem neve jellegzetesen muzulmán.
Az alig keresztény hitre és szervezett államiságra tért orosz földön azonban még éltek a regionális és keleties
érdekek, illetve nézetek. így a trónbetöltésnél vita folyt a legidősebb fiú vagy a legrátermettebb idősebb
családtag öröklési jogának hívei között. Vlagyimir fiai, az idősebb Borisz és a még a dinasztia nordikus
névadása szerinti ifjú Gleb az érvényesülő seniorátussal kerültek szembe. Az uralkodó II. Szvja- topolk lett, aki
az ifjakat 1015 júliusában megölette az Alta folyónál. Ez a rémtett a keresztény parancsolatba ütközött, ráadásul
a győztes Róma alá akarta rendelni az egyházat. Mindez elindította a vértanúnak tekintett ifjak szentként való
tiszteletét, mint akik keresztényként fogadták a halált. Az őskrónika az 1015. évnél így adja az esemény hírét:
„Borisz... végezvén imáját, ágyára dőlt. És körülvevék a sátrat mint a dühödt vadállatok, és kopjákkal döfködték
és átszúrták Boriszt.” Kultuszuk felújult a XIV. és a XVI. században, amit a miniatúrák és ikonok élettörténet-
ábrázolásai fejeznek ki. Szent Boriszt szakállal, Glebet, ifjúságát kiemelve, szakáll nélkül ábrázolják. Borisz a
kereszténység harcos híve (a besenyők ellen), közelgő halálát meg is álmodja. Glebet egy Torcsin nevű szakács
csónakban öli meg. Haláluk utáni csodatetteiket is megörökítik: például az Istenanya felé vonuló, Mihály
arkangyal vezette, tatárokon győztes orosz seregben is ábrázolják Borisz és Gleb fejedelmet.
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A MAKEDÓN

DINASZTIA IDEJÉN
6.1. Jogi kodifikációk
A makedón dinasztia alapítója, I. Baszileiosz (867-886) alacsony származású volt, ennek ellenére volt érzéke a
római jog megújítása iránt. 879-ben jelent meg a Pro- cheiron, a római jog bizánci kézikönyve, gyakorlati
célokra, elsősorban Justinianus Institutiói alapján hivatalos jelleggel. 879 után jelent meg az Epanagoga,
amelynek a valószínű szerzője Phótiosz. Legfontosabb benne a császár és a pátriárka viszonya, jogköreik
elkülönítése.
180
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Utóda, VI. (Bölcs) Leó (886-912) alatt jelentek meg a Baszilikái (császári törvények) . Az egész középkoron át
ezek jelentették a legfontosabb bizánci gyűjteményt, mely felölelte a kánonjogot és a polgári jogot is.
Elsősorban Jusztinianosz Codexé- ből és a Digesztákból merít, kiszorítva azokat a használatból. Legfontosabb
benne a császári hatalom kizárólagossá válása. O a legfőbb feje az államapparátusnak, ő a hadsereg
főparancsnoka, az egyetlen törvényhozó, valamint az egyház és az igaz hit védője. Egyedül csak egyházi téren
korlátozott a hatalma, mivel csupán a védője, de nem a feje az egyháznak. Az egyház hatalmának növekedését
mutatja, hogy a zsinatok határozatait a császár nem másíthatja meg.
A themarendszer a X. századra eléri végső struktúráját. A themák kisebb egységekre aprózódnak fel. Ilyenek: a
kliszúrák, archontíják, dukátusok, katepanatusok, drungáriá- tusok. Velük kezdődik el a bizánci államapparátus
dezorganizációja.
A társadalmi különbségek is egyre érezhetőbbé válnak az arisztokrácia megjelenésével. Ezt érzékelteti, hogy a
sztratégosz kivételével az aktív hivatalnokok is rendelkezhetnek földbirtokkal.
Külpolitikai téren a legfontosabb a bizánci-bolgár viszony megromlása Simeon alatt. A bolgár kereskedelmi
érdekeket sértette, hogy a bolgár piacot áthelyezték Konstantinápolyból Thesszalonikibe, megemelt
vámtételekkel. Ezért Simeon 894- ben támad, segítség Bizánc számára a magyaroktól érkezik, akik
megtámadják a bolgárokat. Simeon tárgyalásokat kezdeményez a magyarokkal, és ezalatt a besenyőkhöz fordul,
akiket megnyer a magyarok ellen. Mindez már a magyar honfoglalás közvetlen előzményeit jelenti.
Bizánccal szemben arab sikerek következnek: elesik az utolsó szicíliai erőd, Taor- mina is, 904-ben pedig az
arabok elfoglalják Thesszalonikét is. A kijevi-bizánci kapcsolatok viszont jól alakulnak: 911-ben Oleg és Bizánc
szerződést köt.
Belpolitikai téren az úgynevezett tetragámia vita osztja meg a bizánciakat. Bölcs Leó egymás után sorra veszíti
el feleségeit, akik fiú utód nélkül halnak meg. Ezt megelőzőleg maga a császár hozatott olyan törvényt, hogy
harmadik házassága az egyház rosszallását váltja ki. Ezért a császár tervbe vett negyedik házassága hatalmas
viharokat kavart. A császárt negyedik felesége fiú utóddal ajándékozta meg: „Bí- borbanszületett”
Konstantinnal. Bölcs Leó felmentésért Rómához folyamodott, ahol a pápa elismerte negyedik házassága
érvényességét.
Bizánc és Bulgária viszonylatában Bölcs Leó 912-ben bekövetkezett halálával változások álltak be. Bátyja,
Alexandrosz uralkodik 913-ig. Rövid uralma alatt felmondja Simeonnak az adófizetést, ezáltal a 896 óta tartó
béke felborul. Alexandrosz halálával a 7 esztendős „Bíborbanszületett” Konstantin helyett a pátriárka
vezetésével régenstanács veszi át az uralmat. Simeon bejelenti igényét a bizánci trónra. A pátriárkától Bizáncon
kívüli érvénnyel császári címet és koronát kap. A régensural- mat ekkor az anyacsászárné, Zóé veszi át. A
harcok kiújulnak Simeonnal. Az új régens hamarosan egy tehetséges katonatiszt: Rómanosz Lekapénosz
drungáriosz lesz. 920-ban már „Bíborbanszületett” Konstantin társcsászáraként szerepel. Ró- manosz elismeri
Simeon császári címét, de csak Bulgáriára vonatkozólag. Simeon halálával változás következik be a bizánci-
bolgár viszonyban: 927-969 között Péter cár békés viszonyban áll Bizánccal. Az ő uralkodása alatt jelentkezik a
bogumilizmus Bulgáriában.
6.2. A központi hatalom és a feltörekvő arisztokrácia harca

Rómanosz törvényhozása a kisbirtokos katonaparasztság érdekében a protimészisz elővételi jog szabályozásával
megpróbálja megakadályozni a kisbirtoknak a hatalmasok (dünatoszok) kezére kerülését és a parasztok
paroikosszá (függő paraszttá) válását. Ezáltal kiéleződik a harc a központi hatalom és a feltörekvő dünatoi, a
„hatalmasok” közt.
Rómanosz külpolitikája: Igor fejedelem hadjáratai 941-ben és 943-ban az oroszok vereségével végződnek. 944-
ben újabb kereskedelmi szerződést kötnek a 911-es megújításával.
945-től „Bíborbanszületett” Konstantin az egyeduralkodó. Agrárpolitikája követi Romanoszét: vissza kell

szolgáltatni az elfoglalt katonai földbirtokokat a parasztoknak. Egyúttal megtiltja a katonai földbirtok eladását.
Diplomáciai téren sikereket ér el: Olga fejedelemasszony Kijevből Bizáncba érkezik és megkeresztelkedik.
Mindez új korszakot jelent az orosz-bizánci kapcsolatok terén. Fogadja a magyarok küldöttségét is Tormás és
Bulcsu vezetésével.
181
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Az udvarban kulturális felvirágzás következik be Konstantin vezetésével: De ceri- moniis aulae Byzantinae és a
De administrando imperio című művei maradtak ránk.
959-ben meghal „Bíborbanszületett” Konstantin. Utóda a fia, II. Rómanosz (959963) lesz. Felesége, Theophano
egykori kocsmároslányból lett császárné. A legfontosabb ember Niképhorosz Phókasz hadvezér, aki 961-ben
140 esztendei arab uralom után visszafoglalja Krétát. 962-ben a szíriai arabok fővárosát, Aleppót hó- doltatja.
Ezalatt Nyugaton sor kerül a translatio imperiire: 962-ben megalakul a Német-római Császárság.
963-ban Niképhorosz Phókasz császár lesz, elveszi feleségül elődje özvegyét, Theophanót. Egyúttal a fiatal
makedón dinasztiabeli trónörökösök, Baszileiosz és Konstantin „védnöke” is lesz. Személyében a nagybirtokos
arisztokrácia került uralomra. Ezt tükrözi többek között az eddigiektől eltérő agrárpolitikája. A központi hatalom
ugyanis eddig mindig a kisbirtokosokat védte. O viszont nem áll többé útjába a nagybirtok gyarapodásának. Sőt
a katonai földbirtokminimumot a háromszorosára emeli fel, ami változást jelent a katonák szociális
összetételében. A 12 font aranyat érő telekkel rendelkező nehézfegyverzetű lovas többé már nem a kisbir-
tokosság soraiból kerül ki, hanem a feltörekvő arisztokráciát képviseli. Ugyanakkor törvényhozásában
korlátozza az egyházi nagybirtok növekedését, amely nem terjeszkedhet a többi földbirtokos rovására.
Külpolitikájában igen nagy sikereket ért el az arabokkal szemben. 965-ben meghódítja a Kilíkiai-hágókat, a
Tarzus-hegységet, majd Ciprust. 968-969 folyamán meghódítja Szíriát, és elfoglalja Antiochiát. Szíria másik
része, Aleppo vazallusként elismeri a bizánci fennhatóságot.
968-ban önérzetesen utasítja vissza I. Ottó leánykérő követségét, amelyet Cremo- nai Liutprand vezet. Az
ideológiai összeütközés alapja épp a translatio imperii állítása lett.
A bolgárok ellen az oroszokat hívja segítségül, kiváltva ezáltal Szvjatoszláv 968- 969-ben Bulgária elleni
hadjáratait. Közben azonban trónváltozás következett be Bizáncban: Niképhorosz Phókaszt a felesége,
Theophano meggyilkoltatja. A hatalom Joannész Tzimiszkész, a keleti főparancsnok kezében van.
Joannész Tzimiszkész (969-976) nem foglalhatja el azonnal a trónt. Előbb „Ca- nossát” kell járnia elődje,
Niképhorosz Phókasz meggyilkolásában való közreműködése miatt. Előbb ígéretet kell tennie Theophano
megbüntetésére, és csak ezután hajlandó a pátriárka megkoronázni. O is rokoni kapcsolatba lép a legitim
makedón dinasztiával, s elődjéhez hasonlóan ő is Baszileiosz és Konstantin védőjeként szerepel.
Agrárpolitikája visszatér a Niképhorosz Phókasz előttihez, amikor a kisbirtokot mint adófizetőt és katonai erőt
igyekszik a védelmébe venni. Velük mint állami katonaparasztokkal számol, megtagadva tőlük a szabad
költözködést és a javaikkal való szabad rendelkezést.
Külpolitikájában igyekszik helyrehozni elődje szerencsétlen lépését az oroszok Bulgáriába való behívásával.
Szvjatoszláv ellen 971-ben hadjáratot visel, majd ezután sor kerül az elfoglalt keleti bolgár területek
annexiójára. Kibékül II. Ottó németrómai császárral, dinasztikus házassági kapcsolat létesül köztük. Nagy
sikereket könyvelhet el az arabokkal szemben Szíriában és Palesztínában. Egészen Jeruzsálemig tör előre 975-
ben, amikor 976-ban váratlanul meghal.
6.3. Bizánc hatalmának csúcspontján: II. Baszileiosz

I. Baszileiosz 976-985 közt testvérével, VIII. Konstantinnal együtt még csak névleg uralkodik. A kezdeti
polgárháborús időszak, majd a hatalom tényleges megragadása után első önálló ténykedése az első balkáni
hadjárat megindítása volt 986-ban Sámuel makedóniai bolgár állama ellen, amely a bizánci hatalom balkáni
meggyengülésével párhuzamosan, egy 976-ban kitört felkelés eredményeképpen jött létre Ochrid központtal.
Ideológiailag a bolgár cárság folytatásának tekintették mindkét részről, ténylegesen azonban új államalakulat
volt. A balkáni hadjárat kiváltó oka Sámuel déli irányú Thesszália felé törő terjeszkedése volt. A
hagyományos bolgár területek kiestek érdeklődési köréből. Larissza elfoglalása 986-ban kiváltotta
Baszileiosz ellenoffenzíváját, amely azonban kudarccal végződött, 986-ban Szerdikánál megsemmisítő
vereséget szenvedett Sámueltől.
A szerdikai vereség újabb polgárháború kialakulásához vezetett 987-ben, amit csak orosz segítséggel tudott 988-
ra felszámolni. Vlagyimír 6000 fős orosz-varég katonai druzsinája menti meg Baszileioszt a két trónkövetelő,
Bardasz Szklérosz és Bardasz Phokasz ellenében. A segítségnek azonban hallatlan ára van: Baszileiosz húga,
Anna. O az első bíborbanszületett hercegnő, akit barbárhoz kénytelenek feleségül adni. Némi huzavona után és
miután az oroszok elfoglalják Kherszonészoszt, elküldik Annát Vlagyimirhoz. Az eredmény: az oroszok
végleges megkeresztelkedése.
182
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Elődeinek arisztokráciaellenes agrárpolitikáját folytatva, Baszileiosz azt még ki is egészítette személyes
arisztokráciagyűlöletével és megvetésével, mivel az eddigi összes trónkövetelők éppen a kis-ázsiai
trónkövetelők közül kerültek ki.
996-ban kiadott novellájában hatályon kívül helyezi a 40 éves elévülést, és visszamenő érvénnyel előírja a
kisbirtokos katonaparasztság földjeinek visszaszolgáltatását a hatalmasok részéről. Ugyanakkor pedig a kisebb
monostorokat – kivéve a püspök alól – a faluközösségnek rendeli alá, és adójukat nem a püspöknek, hanem a
faluközösségnek kell a továbbiakban fizetniük. A legnagyobb felháborodást kiváltó intézkedése pedig az volt,
hogy az allélengüon adófizetési kötelezettségét átruházta a faluközösségről a földesúrra. Vagyis a
fizetésképtelen paraszt helyett a jövőben nem a faluközösség, hanem a földesúr köteles fizetni az állami adót.
Mindezzel az adófizetés biztosítása mellett további célja az arisztokrácia erejének fizikai megsemmisítése volt.
Ami elődeinek nem sikerült, azt Baszileiosz a legszélsőségesebb eszközökkel akarta keresztülvinni.
Baszileiosz fő ellenségének ugyan Sámuel makedóniai cárságát tekintette, azonban előbb a keleti fronton az
egyiptomi Fatimida kalifátust kellett kiszorítania ismét Szíriából, akik 994-ben az Orontesz melletti csatában
támadtak rá Szíriában. Erre válaszként Baszileiosz 995-ben megindította az arabok elleni hadjáratát,
visszafoglalta Szíriát, majd 999-ig egészen a Kaukázusig nyomult előre. Ázsiából visszatérve teljes erejével
láthatott hozzá második balkáni hadjáratához. Az ellenoffenzívát Baszileiosz személyesen vezette több mint
másfél évtizeden át Sámuel ellen 1001- 1018-ig. Makedóniában 1004-ben elfoglalta Szkopjét. A tengerparton
Dyrrachium elfoglalásával 1005-re Sámuelt mindenfelől bekerítette, és visszaszorult Prilepbe. Baszileosz utolsó
véres győzelme ezek után Sámuel felett 1014-ben történt, amikor Sámel 14 000 katonáját megvakíttatja, csak
minden századiknak hagyva meg a fél szemét. Sámuelt a látványtól megüti a guta, de cársága még pár évvel
túléli. Baszileiosz második balkáni hadjárata 1018-ban ér véget Ochrid ünnepélyes bevételével. A hadjáratnak
ebbe az utolsó szakaszába kapcsolódott be Szent István is bizánci oldalon.
Az újonnan meghódított balkáni területeken Baszileiosz rendkívül mérsékelten járt el. Adózás szempontjából
semmi új terhet nem vezetett be, csak az addig is szokásos adókat kellett fizetniük Bizáncnak. Ugyanakkor
viszont lényegesen megváltozott a meghódított területek közigazgatása. A Sámuel által felállított ochridi bolgár
tradíciójú patriarchátust megszüntette, illetve saját céljainak megfelelően átszervezte, felállítva helyette az
ochridi autokefál érsekséget, amely nem függött a konstantinápolyi pátriárkától, hanem magának a császárnak
volt alárendelve. Ezáltal biztosította a bizánci császárok számára a délszláv egyházi ügyek feletti kontrollt. A
meghódított balkáni területeken bevezette a themarendszert.
1025-ben bekövetkezett halálakor Bizánc tekintélye óriási volt, határai a Kaukázustól az Adriáig, az Eufrátesztől
a Dunáig terjedtek.
6.4. A bizánci államrendszer dezintegrációja (1025–1059)

A Bizánc életében beköszöntő hosszú békés korszak rendkívül súlyos belső problémákat takart. II. Baszileiosz
gyenge utódai nem tudtak és nem is akartak a győztes feudális arisztokráciával szembeszállni. Hallatlan
gyorsasággal van eltűnőfélben a katonai-paraszti kisbirtok, megrendítve ezzel a birodalom anyagi és védelmi
erejét. A feudális arisztokrácia győzelme teljes, a kérdés egyelőre csak a körül forog, hogy melyik csoportja
kaparintsa meg a hatalmat. Az elkeseredett harcból egyelőre a civil központi hivatali arisztokrácia kerül ki
győztesen. Ebben a korszakban a főváros kulturális élete is felvirágzik. A belpolitikai harcok többnyire a
trónutódlás kérdésében élesednek ki a makedón dinasztia epigonjai idején.
Baszileiosz halála után a bátyja követi a trónon: Vili. Konstantin (1025-1028), akinek nincsenek fiú utódai, csak
lányai. Közülük Zóé az, aki férjhez megy III. Ró- manosz Argyroszhoz, így leányágon folytatódik a
továbbiakban a makedón dinasztia. Romanosz tipikus arisztokrata, nyíltan megtagadja Baszileiosz
arisztokratael- lenességét. Jóindulattal eltűri a nagybirtok növekedését a kisbirtok rovására, a kisbirtokosok
paroikoszokká válását: alapjaiban rendül meg ezáltal az egész eddigi állami szisztéma.
Zóé második férje IV. Mihály (1034-1041), a korábbi szeretője. 1040-ben felkelés tör ki a Balkánon, amelyet
Bizánc a következő évben már le is vert, de 1042-ben Zéta – elsőként a délszláv területek közül – ténylegesen
függetlenné vált Bizánctól.
I. Mihály unokaöccse, V. Mihály (1041-1042) követi rövid ideig, de letaszítják a trónról, melyen rövid ideig
1042-ben Zóé és testvére, Theodóra osztoznak.
Zóé azonban harmadszor is férjhez megy, a férje IX. Konstantin Monomachosz (1042-1055) előzőleg
konstantinápolyi szenátor, a civil arisztokrácia tipikus képviselője. Uralkodása alatt kezdődik az udvarban a
183
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
kulturális élet fellendülése. 1045- ben filozófiai és jogi fakultást alapít a fővárosban, a trivium és quadrivium
bevezetésével. A kulturális élet fő mozgatója Michaél Pszellosz. Az uralmi bázis kiszélesítésére a szenátori rend
számbelileg növekszik, jogaik kiszélesednek. A civil, fővárosi arisztokráciával egy időben kezd megerősödni a
provinciális arisztokrácia is. Ez a feudális arisztokrácia sorra kapja a privilégiumokat: legfontosabb ezek közül
bizonyos adók fizetése alóli mentesség, immunitás, vagy ahogy ők nevezték: exkusszia. A legerősebb,
leghatalmasabb világi és egyházi földbirtokosok teljes immunitással rendelkeznek. Ekkor kezd kifejlődni az
adófizetési mellett a bíráskodási immunitás: a feudális földesúr ítélkezési joga saját parioikosza felett. A teljes
immunitás: ha a központi államhatalom képviselője, hivatalnoka be sem léphet a területére. Azonban vannak
korlátai is ennek a folyamatnak. A központi államhatalom ugyanis sohasem mond le a kontroll jogáról,
mindenkor korlátozza a feudális birtokon élő parioikoszok számát, sohasem engedi meg azok számának
önhatalmú növelését, és mindenkor esetenként határozza meg maximált számukat (arithmosz). Ebből is látszik,
hogy nem a földbirtok, hanem a birtokosa volt érdekes a számára, azonban alulmaradva a harcban, már csak a
paraszti munkaerőért küzd.
Ugyancsak ekkor jelentkezik első ízben a pronoiaszisztéma is. Kezdetben szolgálati érdemeikért kaptak
ideiglenesen, rendszerint halálukig (eisz pronoian ad admi- nistrandum) igazgatásra, bizonyos birtokot. Az
örökbirtoktól eltérően ez csak feltételes birtoklást jelentett, nem volt (legalábbis eleinte) sem örökölhető, sem
elidegeníthető. Jelentősége később fog kiszélesedni.
A themarendszer ekkorra veszti el katonai jellegét. Azok a sztratióták, akik még nem estek áldozatul a
feudalizálódás feladatának, adófizetéssel megválthatták kato- náskodási kötelezettségeiket. így egyre inkább
előtérbe kerül a belső erőforrásokból kiállított sztratióták helyett a kívülről fogadott zsoldosok szerepe, akárcsak
a késő római vagy kora bizánci korban. A civil központi hivatalnokarisztokrácia szisztematikusan leépíti a
hadsereget, hogy ezáltal is gyengítse a tartományi, katonai arisztokrácia pozícióit, a külső békére való
hivatkozással. A negyedszázados béke azonban kezd véget érni.
Konstantin Monomachosz gyenge uralmának végén következett be a már évszázadok óta érlelődő szkizma, az
1054-es egyházszakadás. Szereplői Kerulláriosz Mihály pátriárka és Humbertus a Silva Candida bíboros, pápai
legátus voltak. A kortársak annyira hozzá voltak szokva a kisebb- nagyobb egyházszakadásokhoz, hogy az
1054-es tragédia nem is keltett nagyobb visszhangot. Csak utólag derült ki, hogy ez a szakadás végleges volt, a
kortársak mindezt nem érzékelték.
1055-ben ismét Theodóra kerül a trónra (1055-1056), VIII. Konstantin utolsó leánya. Vele ér véget a makedón
dinasztia több évszázados uralma.
Ot követi VI. Mihály (1056-1057), aki szintén a szenátori arisztokrácia képviselője volt. A sztratégoszok
fellázadnak ellene, ő maga lemond a trónról és szerzetes lesz.
A katonai főparancsnokok közül I. Izsák Komnénosz (1057-1059) kerül a trónra. Az ő uralma a katonai
arisztokrácia ideiglenesnek bizonyuló reakciója, a civil arisztokrácia uralmának idején bekövetkezett epizód
maradt csupán. így, amikor összeütközött a szkizma óta egyre hatalmasabbá váló pátriárkával, Kerulláriosz
Mihállyal, végül is a száműzött, majd a száműzetésben meghalt pátriárkával szemben mégis a császár maradt a
vesztes. Izsák az egyház segítségével került a trónra, s az egyház és a civil arisztokrácia szövetsége is buktatta
meg. A hatalom ezentúl mindig azé a rétegé, aki az egyház szövetségét is maga mellett tudja. Izsák elődjéhez
hasonlóan monostorban végzi életét, így nem ő a Komnénosz-dinasztia megalapítója, csak a család első
képviselője a császári trónon.
6.5. A teljes külső és belső összeomlás (1059–1081)

X. Konstantin Dukasz ( 1059-1067): Az egyház és a hivatali arisztokrácia szövetsége egy időre a Dukasz-
családot juttatta trónra, mint a fővárosi civil arisztokrácia kimagasló képviselőjét. A szenátorok száma óriásira
duzzadt, a hadsereg létszámát egyre csökkentették a tartományi katonai arisztokráciától való félelmükben,
nehogy megismétlődjék Izsák (Komnénosz) usurpatiója. A Dukasz-dinasztia hadseregellenes kurzusa
ugyanakkor éppen egybeesett a fenyegető külpolitikai helyzettel. 1059-ben Dél-Itáliában a normannok értek el
sikereket Robert Guiscard vezetésével. 1064-ben a magyarok elfoglalják Belgrádot. A besenyők után (akik már
1048-ban átlépték a Dunát) az úzok támadnak a Balkánra, a kunok elől menekülve, s Bizáncot csak a köztük
kitört szörnyű járvány menti meg. A maradék úzokat letelepítik, és bizánci zsoldba fogadják fel őket.
Ezután az észak felől jövő török támadás után újabb nomád török fenyegetést jelentettek, de most kelet felől, a
szeldzsuk törökök. Bulgária és Örményország megszűntével se északon, se keleten nem voltak ütközőállamok
184
III. EURÓPA AZ
EZREDFORDULÓ
Bizánc és a török törzsek között, s így közvetlenül ki voltak szolgáltatva nekik. A szeldzsukok hamarosan
meghódítják mind a bagdadi, mind pedig az egyiptomi Fatimida kalifátust és közvetlenül Bizáncot fenyegetik.
I. Rómanosz Diogenész (1068-1071) személyében a szeldzsuk veszély miatt ismét katona kerül Bizánc élére.
Katonaságot azonban csak zsoldosokból tud ösz- szeszedni: besenyőket, úzokat, normannokat és frankokat.
1068-ban sikerrel indítja meg a szeldzsukok elleni hadjáratát, azonban a harmadik hadjárata az
örményországi Manzikert mellett 1071-ben teljes kudarccal végződött, s maga is a szeldzsukok fogságába
esett. Ezalatt otthon detronizálták, majd szabadon engedése után, amikor a szeldzsuk fogságból hazatért,
Bizáncban megvakították, özvegyét pedig monostorba küldték.
VII. Mihály Dukasz (1071-1078), Pszellosz egykori tanítványa kerül a trónra. Rögtön uralma legelején, a
manzikerti katasztrófa évében nyugaton is hasonló vereség érte Bizáncot. 1071-ben Bari elfoglalásával Robert
Guiscard befejezte a bizánci területek normann meghódítását Dél-Itáliában.
Hasonló volt a helyzet a Balkánon is. Az Adria mentén Bizánc sorra veszíti el pozícióit. Horvátországnak II.
Baszileiosz óta tartó alávetése nem tartott sokáig. VII. Gergely pápa 1076-ban királyi koronát küldött a
horvátoknak, majd a példa 1077- ben a zétai szerbeknél is követésre talált, nekik is VII. Gergely pápa küldött
királyi koronát. Ezzel ezek a területek formálisan is elvesztek Bizánc számára.
VII. Mihály ellen otthon is gyakoriak voltak a lázadások, elsősorban katonai részről. Az egyik sikerrel is járt, s
kénytelen volt lemondani a trónról Niképhorosz Bota- niatész javára, s monostorba vonulni.
III. Niképhorosz Botaneiatész (1078-1081) rövid uralma a belső harcok jegyében telt el. Miután a civil
arisztokrácia uralma összeomlott, elkeseredett harc tört ki a hadseregparancsnokok közt a legfőbb hatalom
birtoklásáért.
A belső harcokat kihasználva 1080 táján a szeldzsuk-törökök Szulejmán vezetésével egész Kis-Azsiát
meghódították Kilíkiától a Hellészpontoszig és a régi bizánci területeken létrehozták a Rumi Szultánátust.
A legügyesebb hadvezérnek Alexiosz Komnénosz bizonyult. Rokoni kapcsolatba lépett a Dukasz-családdal, és

amikor Konstantinápoly ellen vonult seregével, Niké- phorosz Botaniatész kilátástalannak ítélve a harcot,
lemondott a javára és monostorba vonult. 1081-ben Alexiosz Komnénosz trónra lépett, s uralmával kezdetét
vette a feudális tartományi katonai arisztokrácia végleges uralma a Komnénosz- dinasztia alatt.
185
8. fejezet - IV. EURÓPA EXPANZIÓJA
(XI–XII. SZÁZAD)
1. Székely György – EGYHÁZ ÉS ÁLLAM: AZ
INVESZTITÚRAHARC ELSŐ KÉT SZAKASZA
1.1. Az invesztitúraharc első szakasza
1059-ben került sor a pápaság függetlenítése érdekében a pápaválasztási eljárás reformjára. A lateráni zsinaton a
burgundiai származású II. Miklós pápa (1059-1061) rendelkezést hirdetett ki, amely a pápaválasztást a
bíborosok (kardinálisok), a pápa által kinevezett kiemelkedő rangú egyházi vezetők kezébe tette le. A
rendelkezés éle egyaránt irányult az Egyházi Állam világi feudális urai és a német császári befolyás ellen.
Hildebrandnak e tervezet elkészítésében nagy szerepe volt. A zsinat végül úgy határozott, hogy a választásban a
jövőben világi személyek nem vehetnek részt. Az erőviszonyok – egyelőre – nem zárták ki teljesen a világi
befolyás érvényesülését: a pápaválasztáshoz továbbra is a római nép hozzájárulása és a császár – mint római
patricius – beleegyezése kellett. A lateráni zsinat atyái a továbbiakban a világi invesztitúra ellen és a papi
nőtlenség (cölibátus) keresztülviteléért léptek fel. A papok azonban legfeljebb Rómában és a pápa tényleges
ellenőrzése alatt álló környékén engedelmeskedtek a nőtlenség követelményének, másutt élesen szembeszálltak
a határozattal.
A következő reformpápa, II. Sándor (eredeti nevén Anselmo da Baggio 1061-1073) alatt tovább élesedett a harc
a császárság és pápaság között. II. Sándor például megdorgálta a császári követeket, mivel azok az általa
kiközösített ravennai és pármai főpapokkal érintkeztek.
A pápaság, amely hatalmát a keresztény világ távoli egyházaira is ki kívánta terjeszteni, semmiképp sem
tűrhette a nagy vagyonú és befolyásos milánói egyház autonomista irányzatát. A Sant'Ambrogio egyház körül
tömörülő, úgynevezett ambroziánus egyház sok gondot okozott Rómának, érzékeny tekintélyveszteséget
jelentett a milánói érseki szék betöltése. 1045-ben tudniillik négy jelölt versengett az utódlásért, s közülük a
császár egy feudális urat, inkább a fegyver, mint az ima emberét nevezte ki. A császár tulajdonképpen a jogát
gyakorolta, ugyanis mindeddig az invesztitúrát a világi hatalom feje tartotta kezében és csak a püspök
felszentelése tartozott egyházi felettesére. A méltatlan püspökállítás azonban elégedetlenséget váltott ki pápai
körökben, de felkelt a milánói nép is, hogy tiltakozzék az am- broziánus egyház meggyalázása ellen. Wido érsek
1070-ben, belefáradva a harcokba, önként lemondott és szerzetes lett.
Rövidesen ezután azonban egy előkelő milánói, Gottfried – állítólag ezer font lefizetését ígérve – szintén elérte,
hogy a császár nevezze ki érseknek. Milánó lakossága ismét felkelt, szabad választást követelt és elűzte
Gottfriedot a városból. Hatására a szomszédos városok is elzavarták a császári akarattal kinevezett püspökeiket.
A pápaság fedezte ezeket a mozgalmakat: Widót az egyház tudta nélküli lemondása ürügyével, Gottfriedot mint
elődje életében annak érseki székét bitorló simoniákus eretneket kiközösítette.
II. Sándor után a korábban pápai tanácsadó szerzetes, Hildebrand került VII. Gergely néven uralomra (1073-
1085). Programját most már mint pápa törekedett megvalósítani.
VII. Gergely alatt nyíltan kitört az invesztitúraharc császárok és pápák küzdelme a hatalmi fölényért, a
püspökök kinevezésének és beiktatásának jogáért. VII. Gergely 1075-ben meghirdetett elvei a pápát a császár
fölé emelték. Ez elvek a császárok elmozdíthatóságát hirdették, valamint az alattvalók pápai feloldásának jogát
hűségesküjük alól. Válaszul 1076 elején a német főpapok wormsi zsinata VII. Gergelyt megfosztotta a
pápaságtól.
Az itáliai események már 1074-től lekötötték a császári expanzió erejét, a német urak lázongása pedig politikai
sakkhúzásra késztette IV. Henrik császárt. így került sor 1077 elején a híres Canossa-járásra, amikor is a császár
három napon át volt kénytelen vezeklő csuhában és fedetlen fővel várni a pápai palota kapuja előtt, mígnem a
„megbocsátó” egyházfő elé járulhatott.
A császár megalázkodása azonban csak látszólagos és időleges volt. A két hatalom viszálya rövidesen az olasz
tartományok fölötti hegemóniáért vívott harccá alakult.
186
IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI–
XII. SZÁZAD)
I. Henrik ellenpápát választatott Wibert (Guibert) ravennai érsek személyében (III. Kelemen: 1080, 1084-
1100).
A harcokban a pápa oldalán kitűnt Luccai Anselm, aki Matild grófnő csapatait vezényelte a császári hadak ellen,
s ő szervezte a pápai erők észak-itáliai ellenállását is. A küzdelemben végül azonban VII. Gergely vereséget
szenvedett, a német császári seregek beszorították az Angyalvárba. A diadal Henriknek pedig meghozta a
császárkoronázást. Az uralkodó és III. Kelemen letették ellenfelüket a pápaságról.
Gergely felszólította a dél-itáliai normannokat, hogy teljesítsék segítségadási kötelezettségüket. A normann had
rohammal bevette és pusztította Rómát. Most már azonban a római nép haragjától félve kellett a pápának – a
normannok védelme alatt – távoznia a városból.
VI. Gergely halála után egy esztendővel az ügyéhez hű kevés számú bíboros Desiderius montecassinói apáttal
töltötte be a pápai trónt. III. Viktor pápa (1086-1087) azonban elődeinél sokkal kevésbé volt harcias, valójában
józan politikát, a császárral pedig egyetértést kívánt. Rövidesen visszatért kolostorába (ahol meghalt), a pápai
szék lényegében három esztendeig üresen állott.
Viktor után a gregoriánusok egy clunyi francia szerzetest, II. Orbánt választották pápává (1088-1099). A német-
római császárral szövetséges keleti egyház vele szemben azonban ebben az időben még mindig az ellenpápát
ismerte el. így 1088-1089- ben II. János kijevi metropolita dogmatikai kérdéseket vitató levelét III. Kelemenhez,
„az apostoli szék méltó birtoklójának elismert igaz paphoz” címezte. Ot támogatta a konstantinápolyi pátriárka
is, akivel levelezésben állott.
A Rómából elűzött II. Orbán Dél-Itáliában vetette meg lábát, ahol élénk egyházi tevékenységet folytatott. A
pápának nyújtott katonai segítség fejében a szicíliai normann fejedelmeknek egyre több lehetőségük nyílt arra,
hogy „római egyházukat” megerősítsék.
Alig vették figyelembe a pápaságot a püspöki székek alapítása és betöltése tekintetében. A pápaságra tekintet
nélkül a püspökségi egyházmegyék határait a régi arab körzetek határaival egybeesően állapították meg, a pápai
legátusokat pedig megakadályozták szicíliai tevékenységükben. Már I. Roger a pápa legátusaként az egyház
tulajdonképpeni feje lett a szigeten (1098).
Milánó 1100 táján mint önkormányzatát kivívott testület (comune) élvezte a városúr hatalmát betöltő érsekség
meggyengülését.
A császárság és pápaság harca V. Henrik (1106-1125) alatt kiújult. Henrik 1110- ben nagy haderővel tört
Itáliára, s a következő évben – kihasználva a normannok passzivitását, és merész kísérletként Matild grófnőt
téve Itália birodalmi vikáriusává – Rómáig nyomult. A pápát elfogatta. Paszkál pápa 1111-ben megkoronázta II.
Henriket.
A pápaság kénytelen volt tudomásul venni, hogy a lateráni zsinaton a normann főpapok nevében csak azok a
püspökök és apátok vehetnek részt, akiket erre a nagygróf kijelöl (1112-ben a siracusai püspök, 1123-ban a
palermói érsek).
A hatalmi versengés további alakulása folyamán V. Henrik birodalmi gróf rangjára emelte III. Amadeus savoyai
uralkodót (1103-1149). Viszont Matild toscanai grófnő pápai hűbéressé lett és az Egyházi Államra hagyta
birtokait (1115). Matild halálát másrészt azonban Mantova városa használta ki, és feudális városúrtól szabad
várossá (comune) nyilvánította magát.
III. Henrik még egy hadjáratot vezetett Itáliába (1116-1118). 1122-ben V. Henrik és II. Calixtus között létrejött
a pápák és császárok első küzdelmét lezáró wormsi konkordátum. Ennek értelmében a püspököket egyházi
méltóságukba a gyűrűvel és pásztorbottal a pápa küldötte iktatja be, a császár joga a hűbérbirtokba a jogarral
beiktatás maradt. Ez a kompromisszumos eljárás csak átmeneti megnyugvást teremtett az invesztitúraharcban.
1.2. Barbarossa Frigyes időszaka

A pápák világi uralmával és a német császárok hatalmával szemben egyaránt határozott értelme volt a régi
római köztársasági emlékek megújuló tiszteletének. A közvetlenül a római felkelés (1143) előtt keletkezett, s a
polgári mozgalom előhírnökének tekinthető Mirabilia Urbis Romae című mű elsősorban a köztársasági – és nem
a császári – Róma műemlékeit foglalja össze.
187
XII. SZÁZAD)
A szabad római comune (1143. július – 1145. december) az antik senatus feltámasztására törekedett, sőt az
1144. évet így keltezték: „A senatus megújításától számított első évben.” Társadalmi céljait mi sem jelzi jobban,
mint hogy az antik intézmények közül fel akarta eleveníteni a tribunusok jogait. A hatalom gyakorlása két
consul kezébe összpontosult volna, akik mellett ott áll a száztagú tanács. Milánóban több mint 20 tagú
consultestület, Bergamóban 12 tagú consultesület gyakorolta a hatalmat!
Bresciai Arnold szegénymozgalma, amellyel a római városi felkelés összefonódott, még határozottabban
pápaellenes színt adott a fiatal római comunénak. A római felkelés el akarta venni a pápától regálejogait
(vámok, pénzverés, bírságok, sókitermelés stb.). A felkelés idején az egyház egyik vezető személye, Clairvaux-i
Szent Bernát ciszterci apát felhívást intézett III. Konrád császárhoz, a világi és egyházi hatalom
együttműködésének fontosságát, a főpap és a király egymásra utaltságát hangoztatva. Fogjanak össze a lázadó
Róma elnyomására: „Ha egymást mardossák, egymást öldösik, mindketten elgyengülnek. Gonosz tanácsadók
azok, akik abból indulnak ki, hogy az Egyház békéje és szabadsága árt az államnak, vagy pedig, hogy az állam
jóléte és dicsősége árt az Egyháznak.”
A császárt már az is szembefordította a zendülőkkel, hogy Róma a prefectusi intézményt 1145-ben

megszüntetette, és így ő elesett annak lehetőségétől, hogy a városi igazgatásba beavatkozhassék.
Róma városa nem fogadta el a pápaság által jelölt Barbarossa Frigyes (1152-1190) császárságát sem. A jelölése
körül támadt vita lecsillapítása érdekében IV. Anasztáz, az új pápa (1153-1154) Rómába hívta Frigyest. A
továbbiakban a pápa egyházi tilalom alá helyezte Bresciai Arnoldot.
Az Itáliába nyomuló „Rőtszakállú” Frigyes előbb Páviában a lombardiaiak koronáját tétette fejére, majd
elfogatta a területére menekült Bresciai Arnoldot és pápabarát gesztusként kiszolgáltatta az ekkor már a
felkelőkkel ellenséges római városi hatóságoknak. Arnoldot 1155-ben Rómában felakasztották. Barbarossa
Frigyes 1155-ben elnyerte a császári koronát.
Róma tehát továbbra is ellenségnek tekintette a német hadakat; Frigyes pedig jobbnak látta, ha visszavonul.
Serege megostromolta, kirabolta és felgyújtotta Spo- letót, lerombolta Tortona városát. A lombardiaiaknak
azonban Verona táján sikerült elzárniuk előtte az Adige völgyszorosát. A kezdetben nagy zsákmányban
reménykedő német lovagok csak kemény harccal tudták kivágni magukat. Ezzel megkezdődött Barbarossa és az
olasz városok hosszú küzdelme, amely mindkét részről nagy elszántsággal folyt. A súlyos nyomás alatt –
engedmények reményében – 1158-ban Milánó kapitulált, lakosai közkegyelemben is részesültek, a német had
nem lépett be a városba.
A császár már 1158-ban Piacenza városa mellett, Roncagliában birodalmi gyűlést tartott, amelyen új értelmezés
szerinti császári jogokat hirdetett. Az új regálejogok az addig szedett jövedelmek (pénzverés, vám, piac, királyi
várak) körén túl kiterjedtek a közutakra és hidakra, kikötőkre, malmokra, erdőkre, a halászatra alkalmas vizekre,
ezüst- és sóbányákra, kincsleletekre. Ezek a követelések mélyen sértették gazdasági érdekeikben Itáliának
azokat a területeit, melyeket Frigyes birodalmához kívánt csatolni. Frigyes ezen túl tagadta a lombardiai városok
önkormányzatának jogát is, és igazgatásuk, büntetőügyeik vitelének élére a maga embereit állította.
Mivel időközben túl erőssé vált a császár, 1159 után a magyar királyok elhatárolódtak Barbarossa Frigyestől és
ellenfeleihez közeledtek. Amikor abban az évben meghalt IV. Adorján pápa, akinek a császár szerződéses
kötelezettség alapján biztosította a Patrimonium Petri épségét, feszült helyzet alakult ki a bíborosi kollégiumban.
A többség Roland kancellár mellett volt. Ezek választották meg őt, mint III. Sándor pápát (1159-1181). A
kisebbség Monticelli Octavian, a Santa Cecilia bíborosa mellett volt, akinek még a Szent Péter kanonokai közt
is voltak hívei. O közvetíteni kívánt a császár és Róma közt. Ot jelölte pápául a császár. Belőle lett IV. Viktor
(1159-1164). A császár által kezdeményezett páviai zsinatra nem jött el ötvennél több főpap Németországból és
Észak-Itáliából. III. Sándor nem volt hajlandó itt megjelenni. A fontos nyugat-európai országok, mint Anglia,
Franciaország és Burgundia főpapjai távol maradtak. Az azonban bizonyos, hogy az angol király követséget
küldött Páviába és képviseltették ott magukat a lengyel, dán és magyar királyok is. Ennek alapján a császár azt
írta az aquileiai patriarchának, hogy a hispániai, magyar, dán és cseh királyságok, valamint a barcelonai,
provence-i és burgundiai grófságok elfogadják Viktort. Amikor anathémát mondtak ki Sándor ellen, azt
állították, hogy ezt követek és levelek útján Magyarország, Dánia és Csehország királya is alátámasztotta. Ez a
nézet beszüremkedett a krónikás hagyományba is. De az állami gesztusok nem jelentették azt, hogy ezeknek az
országoknak az egyházai is a zsinat mögé álltak volna. Emiatt kellett a császárnak a prágai püspököt
Magyarországra küldenie, hogy Géza fogadja el az ellenpápát, de nem ért el eredményt. A bíborosok többsége
1160 nyarán is hű maradt III. Sándorhoz és így összeköttetései elértek VII. Lajos Franciaországáig, Angliáig,
Kasztíliáig, Norvégiáig, Írországig, Magyarországig és a keresztes államokig.
188
XII. SZÁZAD)
13. Érseki székhelyek a középkori Európában
III. Sándor 1163-ban menekültként tartózkodott Párizsban. Amikor IV. Viktor 1164-ben meghalt, a császár új
ellenpápát állított. A Santa Maria in Trastevere bíborosából lett III. Paszkál ellenpápa (1164-1168). Az angol,
francia, magyar és normann államok, valamint Velence azonban hűek maradtak Sándorhoz és segítséget adtak
neki. Az elszigetelődött császár 1165-ben Würzburgban esküvel kötelezte a püspököket és világi fejedelmeket a
III. Sándor elleni harcra és a III. Paszkálért való feltételek nélküli fellépésre. A császár utolsó kísérlete volt III.
Calixtus ellenpápául állítása (1168-1178), akit itáliai kudarcai nyomán le kellett mondatnia.
A magyar királyok előjogait Angliában bírálták. John of Salisbury (Johannes Sa- risberiensis) 1167-ben és a
canterburyi érsek, Becket Tamás 1168-ban fejtették ki véleményüket III. Sándorhoz írt levelükben. Mindketten
párhuzamba állítottak a szicíliai és a magyarországi jelenségeket. Véleményük szerint nem lehet nyugodtan
nézni, hogy a magyaroknál világi hatóságok beavatkoznak az egyházi dolgokba, valamint hogy jogsértések
vannak kiközösítések rendkívüli felfüggesztésével. A Német-római Birodalmon kívül eső három ország, Anglia,
Szicília és Magyarország bizonyos párhuzamaira nem alap nélkül figyeltek fel.
I. Sándor uralma végéig meg-megpróbált érvényt szerezni a normann királlyal szemben is a pápai politikának. A
királlyal folytatott levelezésében sok szó esik az egyház szicíliai sérelmeiről. A pápa ugyan a grófoknak,
báróknak és lovagoknak tulajdonítja az egyház tűrhetetlen elnyomását, ez azonban feltehetőleg pusztán
udvariassági forma, mivel azokra a korábbi intéseire is utal, amelyeket nem követtek a király javító
intézkedései. Nyilván a pápaság általános elvének kívánt érvényt szerezni III. Sándor egyik levelében, amidőn a
nolai püspökséggel kapcsolatban az ellen tiltakozott, hogy világiak avatkoznak be az egyház életébe.
Az invesztitúra pápai jogát megsértette III. István magyar király azáltal, hogy András, győri püspök
megválasztásakor nem a kánoni előírás szerint járt el. Mivel még folyt a német császár és a pápa közti
küzdelem, III. Sándor sikernek könyvelhette el, hogy egyezménnyel a magyar király őt ismerte el a római
egyház törvényes urának. Emiatt nagyvonalúan szemet hunyt a konkordátum nem hiánytalan betartása felett.
Amikor a gregoriánus elvek egy megalkuvás nélküli magyarországi harcosa, Lukács esztergomi érsek a királyra
támadt, a pápa védelmébe vette Lukáccsal szemben a királyt. Ezt az 1169-1171 közti fejleményt jelentős
állomásnak tarthatjuk a saját egyházról a kegyúri jog felé fejlődésben. A tendenciát megerősítette III. Béla,
amikor már 1172-ben vállalta a konkordátum megtartását.
A pápa és ellenpápa harca – természetszerűleg visszahatva – fokozta az itáliai városok és a császár küzdelmét. A
harc vezetője az 1159-ben újra felkelt Milánó volt. A német császár 1159-1160-ban a kis Cremát, 1160-1162-
ben Milánót ostromolta. Milánó lakóit az éhínség feltétlen megadásra kényszerítette. A császár a város lakóit
arra ítélte, hogy vezeklő öltözetben, kötéllel a nyakukon vonuljanak el előtte és kegyelmet könyörögjenek tőle.
Frigyes elrendelte a város falainak lerombolását, épületeinek lebontását, és a megsemmisítés jelképeként
területe felszántását. (A császárral szövetkező vetélytárs városok ezt végre is hajtották.) Lakosságát ezután négy
189
XII. SZÁZAD)
kerítetlen mezővárosba parancsolta, erőszakkal paraszti sorba akarta kényszeríteni őket. Milánó lakosságának
egy része ekkor elhagyta Itáliát.
Sok (általában szélsőséges) intézkedés a kölni érsektől, Rainald von Dassel császári kancellártól származott, aki
a kölni királykrónika szerint „fáradhatatlanságában kiemelkedő” személy volt.
A császár, hogy tekintélyét helyreállítsa, újabb hadjáratba kezdett az Alpoktól délre fekvő területeken. Rómát
kapui megnyitására kényszerítette. Sándor pápa zarándoknak öltözve délre menekült, az ellenpápa pedig újra
császárrá koronázta Bar- barossa Frigyest. Seregében azonban – mielőtt Dél-Itáliába benyomulhatott volna –
járvány ütött ki, amely Rainald von Dasselt, sok főurat és a sereg nagy részét elragadta (1167).
1167. december 1-jén megalakult a veronai és cremonai városcsoportokból a Lom- bard Liga. Vezetője Milánó
lett, amelyet lakói külső támogatással lassanként újra felépítettek. Más városokból is elűzték a császári
tisztviselőket, és a ligához csatlakozott Mantova, Brescia, Bergamo, Parma, Vicenza, Velence, Verona, Treviso,
Pa- dova, Ferrara, Piacenza, Modena, Bologna, sőt Lodi és a császár hűségét ekkor először elhagyó Cremona is.
A 16 város szövetségét III. Sándor pápa nyomban védelmével tüntette ki, így a városok fölött a pápa átmenetileg
nagy befolyást szerzett. A szövetség élén az úgynevezett rektorkollégium állott, amelyben a városok küldöttei
foglaltak helyet, de irányításában a pápai bíboros legátusok működtek közre. A liga 1168-ban új várost alapított
a Pó és a Tanaro összefolyásánál, s ezt a pápai szövetség jelképéül Alessand- riának nevezte el.
Az 1160-as évek végén a császár Svájcban igyekezett megszilárdítani hatalmát, hogy az Itáliába vezető hágókat
szilárdan kezében tarthassa.
Terni városát 1174-ben a mainzi érsek csapatai feldúlták. Amikor azonban a császár Alessandriát akarta
elfoglalni, a lombard szövetség ellenállása meghiúsította ezt. A császár Chiavennában hasztalanul próbált
összegyűjteni nagyobb sereget.
Német fejedelemi ellenfelei megtagadták a segítséget, csupán kisebb német püspöki csapatok érkeztek. Ezek a
lovagok azonban elégtelennek bizonyultak a lombard városszövetség erőivel szemben. 1176-ban a legnanói
csatában a számbeli fölényben levő milánói gyalogság súlyos vereséget mért a német lovagi hadra.
A legnanói csata már a lovagi hadsereg fölényének bealkonyodását jelezte. Barba- rossa ezután brabanti
zsoldosokkal is kísérletezett, majd rá kellett állnia a megszégyenítő békealkudozásokra. A császár megbízásából
egy ciszterci apát ment III. Sándor pápához, az ő közvetítése készítette elő az 1176. évi, Anagniban kötött
megállapodást, majd az 1177-es velencei békét, amelyben a pápa nemcsak elégtételt kapott, hanem meg is
szégyenítette a gőgös császárt. Barbarossa arra kényszerült, hogy nyilvánosan, a Szent Márk téren megcsókolja
a pápa cipőjét, majd III. Sándor lovát, amelyen a pápa diadalmasan ült, gyalog vezesse.
A végleges megegyezés 1183-ban Konstanzban jött létre: a császár és fia, Henrik, a római király elismerte
Verona és a többi lombard város jogát saját bíráskodásra és igazgatásra. Lemondtak a beszállásolási jog
megváltása címén szedett adóról is. A császár kénytelen volt a regálejogok nagy részét visszaadni a lombard
városoknak, így az általuk korábban birtokolt hidakat, malmokat, vízi utakat, berkeket, legelőket; tűrnie kellett,
hogy megerősítsék falaikat és hadat állítsanak. Csak ilyen megkötésekkel vették tudomásul a polgárok a császár
főhűbéruraságát, még Alessand- riának is sikerült átmentenie magát.
2. Sz. Jónás Ilona – A XII. SZÁZADI RENESZÁNSZ

A művelődéstörténet szívesen alkalmazza a reneszánsz jelzőt egy-egy jelentősebb kulturális fellendülés
jelölésére. A XII. század a szellemi élet vitathatatlan virágzását mutatja: iskolák létrejötte, ismeretanyag
bővülése, a gondolkodás változása, az irodalom és a művészet terén intenzív intellektuális és aktív tevékenység.
A század szintéziséről szóló 1927-ben megjelent munkájának C. H. Haskins a The Renaissance of the XlIth
Century címet adta.1933-ban három kanadai szerző, G. Paré, A. Brunet, P Tremblay, La renaissance du XII e
siecle. Les écoles et l’enseignement című kötetben hivatalosan is fölvette a terminológiát.
A középkori Európa a XI. század második felétől egy felívelő új szakaszba lépett. Az előző századok
zártságával és a külső támadások elleni védekezésével ellentétben egy nyitottabb és terjeszkedő civilizáció vette
kezdetét. A külső terjeszkedés (reconquista, keresztes hadjáratok) mellett a belső terjeszkedés (új területek
művelés alá vétele, új falvak és városok létrejötte) tanúsítják az általános fejlődést. Mindez összefüggött a
népesség számának gyarapodásával, ami további növekedést vont maga után, mivel a nagyobb lélekszám több
élelmet, több ruhát, több lakást igényelt, s több lélek várt megváltásra. A demográfiai növekedés, a gazdaság
190
XII. SZÁZAD)
fellendülése, a földművelés, az ipar, a kereskedelem technikai újításai, az utak, az érintkezés feltételeinek

javulásával a társadalom is mozgásba lendült, szinte minden csoportja „úton volt”: a paraszt, aki új művelhető
terület felé indult, a kereskedő, aki áruját vitte egyik vidékről a másikra, a lovag, aki kalandokat keresett, a diák,
aki városról városra vándorolt, hogy a legjobb mestert hallgathassa, a zarándok, aki a testi-lelki gyógyír
elnyeréséért rótta az ereklyékhez vezető hosszú utakat és a szerzetes, aki az égi Jeruzsálem felé igyekezett.
Ugyanakkor a társadalmon belül is bizonyos változások mentek végbe. A paraszti társadalom fokozatosan
egységesült, a városlakó iparosok és kereskedők státusa megerősödött, kialakult a lovagság rétege, s a politikai
struktúrák is lassan stabilizálódni kezdtek, a monarchikus hatalom fokozatosan előrehaladt a széttagoltság
erőivel szemben. A társadalmi változások következtében kibontakozó törekvések és igények jelentették azt a
keretet, amelyben az úgynevezett „XII. századi reneszánsz”, az új szellemi és művészeti irányzatok, alkotások
megszülettek.
2.1. Uj ismeretanyag
A megélénkülő kereskedelem nemcsak az áruk, de az ismeretek cseréjét is eredményezte. A Kelettel való
intenzívebb kapcsolat révén görög és főleg arab közvetítéssel nagyszámú új ismeret került be a latin
kultúrkörbe. Az arab világ jórészt azon a területen hódított, ahol korábban a hellén civilizáció virágzott. A szíriai
kolostorok gazdag kéziratanyaggal rendelkeztek, s Perzsia déli részén Jundishapur iskolája befogadta a zsinatok
által eretnekeknek nyilvánított menekülteket, az athéni iskolából elűzött filozófusokat. A VIII. század Abbászida
kalifái a nagy bagdadi könyvtár alapításával, a fordítások támogatásával hozzájárultak a hellén tudomány
megmentéséhez.
A korábbi történetírás a keresztes hadjáratoknak elsődleges szerepet tulajdonított a Kelet és Nyugat közötti
kulturális kapcsolatok alakulásában. Mai értékelésünk szerint ez a feltevés kevésbé elfogadható. A keresztesek
nem tudósok voltak, s a hazatérők is inkább csak az életmódbeli változásokat, a luxus igényét, a higiéniát hozták
magukkal. A keresztes hadjáratok idején egyébként sem Szíria, sem Palesztina nem tartozott az aktív kulturális
régiók közé. Igaz ugyan, hogy egyes európai tudósok, így például Adelard of Bath utazásai során felkereste
Alexandriát, Tarsust és az is, hogy a pisai Giovanni Szíriában fordította le, Ali ibn Abbasz Al Malik című orvosi
enciklopédiáját, de a kultúra átadásában nem a Közel-Kelet, hanem elsősorban Itália és Hispánia szerepe volt
meghatározó.
Szicíliát és Dél-Itáliát a hosszú ideig tartó bizánci fennhatóság, majd az arab uralom, végül a XI. század közepén
a normann hódítás a kultúrák találkozásának kivételesen szerencsés területévé tették. Salerno orvosi iskolája az
egész középkor folyamán ennek a hármas kulturális hatásnak a jegyét viselte. I. Roger lefordíttatta Idriszi
Geografiáját, II. Roger művelt mecénás volt, támogatta a tudósokat, költőket, a görög és arab nyelvű irodalmat.
Constantinus Africanus (t1087) több arab nyelvű munkát tett át latinra. Rómában született Nathan ben Jehiel
filológus, a héber nyelv alapvető szótárának megalkotója (Aruk, 1101). Az itáliai városok és Bizánc
kereskedelmének intenzívebbé válása, a közvetlen görög kapcsolatok megsokszorozódása egyúttal az
ismeretanyag közvetítését is eredményezte. A velencei Jacobus, Arisztotelész Analyticáját fordította, s a pisai
Burgundio teológiai és orvosi fordításait Petrus Lombardus is hasznosította.
A leghatékonyabb átadó szerep azonban Hispániáé volt. A nagy bagdadi kalifák mintájára Hispániában III. Abd-
ar-Rahmán és főleg fia, II. al-Hakam Córdobában hatalmas, több ezer kötetes könyvtárat hozott létre. Tudósokat
gyűjtöttek maguk köré, többek közt nagyszámú zsidó filozófust, akiket Keleten nem láttak szívesen, s így
Córdoba a zsidó filozófia fő központja lett. A XI. században a kis fejedelemségekre szétesett arab államocskák
urai hasonlóképpen arra törekedtek, hogy székhelyüket (Toledo, Sevilla, Saragosa) kulturális központokká
tegyék. Az intellektuális légkör az arab és zsidó tudósok mellett a keresztényeket is vonzotta. A mozarab klérus
a szertartásokat latinul végezte ugyan, de a kultúra nyelve az arab volt. Mikor V. Alfonz kasztíliai király
elfoglalta Toledót, a városban fordító iskolát állított föl (1085), ahol a zsidó, az arab és a mozarab tudósokból
álló kulturális elit járt élen az ismeretek átadásában. Elsőként említhetjük a valószínűleg Cluny hatására 1106-
ban áttért huescai Mozesz Szefardit, aki pártfogója, I. Aragóniai Alfonz nevét vette föl. Petrus Alfonsi a kiváló
tudós nemsokára a keresztény országokba utazott, majd 1110-ben Angliában I. Henrik orvosa lett. Feladatának
tekintette az ismeretek terjesztését, alapelve volt, hogy a megismerésnek a megfigyeléseken és a tapasztalatokon
kell alapulnia. Orvosi és asztronómiai munkái sajnos csak töredékesen maradtak fönn. Tanítványa, a lotaringiai
Waltharius az ő útmutatásai alapján készítette holdnaptárát, a nap- és a holdfogyatkozás kiszámításának
módjáról írt értekezését. Toledo első latin érseke ugyan meglehetősen tartózkodó volt a város muzulmán
lakóival, mivel azok szemére vetették, hogy ígérete ellenére átalakította a mecsetet ka- tedrálissá. Utóda,
Rajmund érsek azonban érdeklődött a kulturális kapcsolatok iránt. Johannes Hispanus (Avendaeth ibn David),
191
XII. SZÁZAD)
„a zsidó filozófus”, aki később keresztény hitre tért, s 1194-től cuéllarsi archidiakónus lett, a Tractatus de anima,
a Liber de causis, a Liber de causis primis et secundis szerzője, Dominicus Gonzales Gun- disalvóval együtt
neki ajánlották 1140-1180 közötti fordításaikat. Toledóban dolgozott Sevillai Johannes, Cremonai Gerardus, aki
Ptolemaiosz Almagesztjén kívül több más munkát is fordított. A XII. század második felétől egész sor fordító
tevékenykedett a városban. Innen kerültek át Arisztotelész művei, Al Farabi, Al Kindi, Ibn Rushd (Averroes) és
Maimonidész kommentárjaival.
Tudásszomja sok nyugat-európait is Hispániába vitt. Robert of Chester asztronómiai és meteorológiai munkákat
fordított Toledón kívül Pamplonában, Segoviában. Adelard of Bath, a katedrális iskolák hagyományos
kultúrájának jó képviselője Tou- louse-ban tanult és Laonban tanított. Munkásságára valószínűleg erősen hatott
Petrus Alfonsi tanítása. Ez a kíváncsi szellem sokfelé utazott Itáliában, Szicíliában és Keleten. Hosszabb ideig
tartózkodott Hispániában, ahol lefordította Al Khwa- razmi asztronómiai táblázatát és részleteket Eukleidész
arab nyelvű Elemek című szövegéből. Legismertebb műve a Questiones naturales, melyben a latinok körében
korábban ismeretlen részleteket közölt Arisztotelész Fizikájából. A kutatásban, az ismeretszerzésben az
ésszerűséget, a megfigyelést tartotta elsődlegesnek a tekintélyekkel szemben. Korábbi munkájában, Az
azonosságok és különbözőségek című dialógusában a szerencse, a hatalom, az élvezetek, a földi értékekkel
szemben a szabad művészetek felsőbbségét hangsúlyozta.
2.2. Az antikvitás tisztelete

A hagyományosan ismert ókori szerzőkön kívül a fordítások révén a görög és arab tudásanyag új elemei
kerültek be a latin kultúrába. A matematikai, asztronómiai, geometriai és orvosi munkák jelentős gazdagodása
mellett Platón és Arisztotelész addig csak részben ismert vagy teljesen ismeretlen művei, arab és zsidó
kommentárjaikkal új utakat nyitottak a Nyugat gondolkodásában.
A chartres-i katedrális Király Kapuja 1145-1150 körül készült. A hármas kapuzat jobboldali (Mária-kapu)
ívében a hét szabad művészet ábrázolása látható. Az artes egyes ágait antik tudósok domborművei
szimbolizálják, amint ülve vagy térdükön egy lapot tartva írásba merülnek. A dialektikát Arisztotelész, a
retorikát Cicero, a grammatikát Donatus, a geometriát Eukleidész, az aritmetikát Boethius, az asztronómiát
Ptolemaiosz, a zenét Püthagorasz jeleníti meg. Az ábrázolás tökéletes összhangban van azzal a felfogással,
miszerint a tudományok az antikvitás értékes örökségei, ahogyan azt Chartres e korban híres iskolájában
tanították. Az iskola sokszor idézett mesterének, Chartres-i Bernard-nak tulajdonított mondás szerint „olyanok
vagyunk, mint az óriások vállára felkapaszkodott törpék. Többet és mesz- szebbre látunk, mint ők, nem mintha
látásunk élesebb vagy termetünk magasabb lenne mint az övéké, hanem azért, mert vállaikon hordanak s az ő
gigászi magasságukba emelnek bennünket.” Chartres-ban tanult többek között Gilbert de la Porrée és Chartres-i
Theoderich, akik értekezést írtak a hét szabad művészetről. Ugyancsak chartres-i diák volt Petrus Blesensis, aki
szerint „a tudatlanság sötétjéből csak akkor juthatunk a tudás világosságába, ha egyre nagyobb szeretettel
olvassuk újra a régiek munkáit”. Jóllehet egyesek saját műveiket antik szerzők neveivel látták el, hogy ezzel
alapozzák meg a munka tekintélyét, mindamellett saját koruk értékelése is kitűnik a szövegekből. Az antik
tudomány és a régi Róma dicsősége iránti hódolat több jelenségével találkozhatunk. John of Salisbury írja
például Nicolas Breakspear kardinálisról (aki később IV. Adorján néven pápa lett), hogy Rómában járva antik
emlékeket gyűjtött. Hildebert de Lavardin, aki 1097-1125 között Le Mans püspöke volt, kiváló költő is, akit
„második Homérosz”-nak neveztek, egyik versében a régi és az új Róma dicsőségét énekli. A régi Rómáét, mely
romjaiban is hirdeti nagyságát és fényét, de amelynek Szent Péter adott még ragyogóbb jövőt. A század a latin
költészet kiemelkedő kora. A legjobb költők úgy írnak, mintha anyanyelvük lett volna a latin. Nem egy iskolai
nyelvet használnak, hanem érzéseiket, eszméiket teljes természetességgel fejezik ki latinul. Hasonlóképpen a
tudományos, erkölcsi, dogmatikai értekezések is szinte szépirodalmi igénnyel íródtak, stílusukban alig volt
különbség. A tudatos visszatérés a forráshoz, az antik kultúra átadása és közvetítése együtt járt a középkori
szerzők ismeretével. A XII. század a patrisztikában gyökerezett, de már előre jelezte a kibontakozó skolasztikát.
2.3. A természeti világ iránti érdeklődés

Az ismeretanyagban a korábban privilegizált trivium mellett a quadrivium anyagának feltűnő hangsúlya is egyik
jellemzője a XII. század műveltségének. A természetszemlélet új megnyilatkozását láthatjuk abban a korban,
amelyben az anyagi jólét növekedése a természeti világ értékeire kezdte irányítani a figyelmet. A természetben
nem csupán erkölcsi illusztrációt láttak, mint korábban, hanem mint Adelard of Bath írta a természetet
önmagáért kell tanulmányozni. Petrus Lombardus Liber Sententiarumában, amely később az egyetemi diákok
kézikönyve lett, helyet adott „a profán újdonságoknak” is, utalva arra, hogy azok is a keresztény hit igazságait
tartalmazzák és gazdagítják. Ez az 1150 körül készült munka szintetikus és ésszerű elrendezését adja a
kinyilatkoztatás doktrínáinak, egyfajta egyensúlyt teremtve a hit és az ész világa között. A természet és az
192
XII. SZÁZAD)
ember, a teremtés nagyszerűségét énekli püthagoraszi, platonista és vergiliusi inspirációjú híres Cosmographiáj
ában Bernar- dus Silvestris (Marco- sive microcosmus). Alanus ab Insulis (Alain de Lille) teológus költő
Anticlaudianusa egyfajta filozófiai eposz, ebben és főleg a Planctus Naturae-ban, amelyben a költő dialogizál a
Természettel, ugyanezt a hódolatot találjuk a természeti világ iránt: „Az egész teremtett világ számunkra könyv,
kép és tükör.” Natura a Planctusban úgy jelenik meg, mint az univerzum királynője: világlélek, s ez Platón
Timaioszát idézi. Az Isten által teremtett lélek az isteni értelem reflexiója, egyidejűleg kapcsolódik az éghez és
az anyagi világhoz. A Természet jó, az erkölcsi erények úrnője, az isteni törvények őre. Mindez összhangban
állt azzal az alapfelfogással, mely szerint a világmindenség Isten akaratából jött létre, Isten akarata irányítja,
amely biztosítja tökéletességét és harmóniáját. Az ember feladata, hogy törekedjék erre a tökéletességre és
harmóniára, de tudása korlátozott. Két forrásra támaszkodhat, a Bibliára, a kinyilatkoztatásra és a Természetre,
ami ennek megnyilvánulása.
A „természettudományok” iránti érdeklődés, azaz a reális világra figyelés azonban összefüggött az iskola
jellegének változásával is. A tanítás központja többé nem a kolostor, hanem a város lett. A katedrálisok, a
püspöki székhelyek melletti káptalani iskolák váltak a tanítás, a tudomány műhelyeivé. A világ felé nyitottabb
városi iskolákban a gyakorlati ismeretek szükségessége, a megfigyelés, a következtetés, az ésszerűségre
törekvés igénye jelent meg a tekintélyek vak elfogadásával szemben. Petrus Alfonsi hangsúlyozta, hogy az
ismeretszerzéshez az alapot a megfigyelés szolgáltatja. Ugyanezt írja Adelard of Bath, akinek következtetései
néha egészen modernek. Ez az új szellem átalakította a gondolkodást, de meghatározóvá csak a későbbiekben
vált az egyetemi oktatásban.
2.4. Filozófia, teológia

A XII. század második felében a gyakorlati, a megfigyelésen alapuló „természettudomány” művelése második
helyre szorult. Leginkább még Anglia őrizte meg az ez irányú érdeklődést. A kontinensen, elsősorban
Franciaországban a filozófia, a teológia került a kutatás fókuszába. Ekkor indult meg a teológia tudományos
igényű művelése. Az ésszerű megragadása a kutatásban a tekintélyek követése helyett új módszert alakított ki, a
dialektika és a logika segítségével a skolasztikát.
Valójában a skolasztikus módszert a városi iskolák dolgozták ki, mégsem lehet a kolostori és a városi kultúra
teljes szembenállásáról beszélni. A skolasztika nagy előkészítője Szent Anzelm ugyan 1094 és 1095 között
Canterbury érseki székében írta legfontosabb munkáját (Cur Deus homo – Miért lett Isten emberré?), de
korábbi, a beci kolostor szerzeteseként 1077-1078-ban írt Monologion és Proslogion című értekezéseit ő maga a
„hitről való elmélkedés példájaként” jellemezte. Anzelm Szent Ágoston felfogása nyomán azt vallotta, hogy az
észnek megvan a képessége a hit megértésére. A Proslogion első címe Fides quaerens intellectum (Megértést
kereső hit) akár a skolasztika mottója is lehetne. Ebben a munkában Isten létének „ontológiai” bizonyítékait
fejtette ki. A Miért lett Isten emberré? című dialógusban egy pogány és egy keresztény vitájában azt fogalmazta
meg, hogy amikor a hitetlen azért keresi a megértést, mert nem hisz, a hívő pedig azért, mert hisz, valójában
mindkettő ugyanazt keresi.
Gerbert d'Aurillac már a XI. században megkísérelte a dialektika módszerét a kinyilatkoztatáshoz felhasználni.
A dialektika Arisztotelész nyomán olyan érvelési módszer, amelynek segítségével megerősíthető, amit csak
valószínűnek tekintettek. A hit szolgálatában kidolgozott skolasztikus módszer segítségével az ember eljuthatott
az önálló gondolkodáshoz. Az új szellemi áramlaton belül az úgynevezett univerzáliák (egyetemes fogalmak)
kérdésében két ellentétes nézőpont bontakozott ki. A realisták, a platóni gondolatmenet szerint azt vallották,
hogy realitása, lényegi valósága csak annak van, ami egyetemes, s következésképpen az egyedi dolgok csupán
az általános ideák érzékelhető tükröződései. Ezzel szemben a nominalisták felfogásában csakis az egyedi
dolgoknak van realitása, az egyetemes fogalmak pusztán nevek (nomen: innen az elnevezésük), emberi
találmányok. Ez a felfogás a transzcendentális fogalmak tagadásának veszélyét jelentette.
A kutatásban a legjobb vezetőnek az értelmet tartották. Azonban a kor túlságosan bízott az emberi észben, s
egyes kutatók kérdésessé tettek bizonyos alapdogmákat. Tours-i Berengár (1000 k.-1088) például vitatta a
tényleges jelenlétet az eucha- risztiában. Szerinte a kenyér szubsztanciája nem vált Krisztus testévé, csak
hozzájárult. A transsubstantiatio elutasítását azonban eléggé ügyetlenül fejtette ki, ahelyett, hogy spirituális
értelmezésében elfogadhatóvá tette volna. Koncepcióját több ízben is elítélték. Fiatalabb kortársa, Roscellinus
(^1120) Platón teljes „racionalizmusát” vitatta. Platón szerint az érzékelhető dolgok csupán visszfényei,
tükröződései az ideáknak, az egyedüli örök realitásoknak. Így az egyénnek nincs más realitása, csupán látható
reflexiója az emberiség ideájának. Roscellinus számára ezzel szemben az ember szó két valóságnak felel meg,
az emberi individuumnak, vagyis amit a szó jelöl, és a név (nomen) saját fizikai realitása a hang kiejtése által.
Ebben ártatlan szellemi játékot láthatnánk, azonban Roscellinus ebben a felfogásban elemezte a Szentháromság
misztériumát. A háromság nem létezhet a három egyénen kívül. A háromságot tehát három személy alkotja,
193
XII. SZÁZAD)
vagyis három különböző szubsztancia, ugyanolyan hatalommal és akarattal. Bár Roscellinus igyekezett ortodox
maradni, de tézise nyugtalanító volt. Elsőként Lanfranc, Bec kolostorának apátja, később Canterbury érseke
fogalmazta meg a nominalisták, főleg Berengár elleni bírálatát. Roscellinus tézisének elutasítását jóval
hatékonyabb módszerrel, az ésszerűségre hivatkozva Szent Anzelm dolgozta ki. Ez a művelt teológus, aki Bec
szerzetesinek kérésére írt Monologionjában Isten létezését és lényegét nem a Szentírás tekintélyére hivatkozva,
hanem ésszerű bizonyítékokkal fejtette ki, a Szentháromság ésszerű szükségességét igyekezett kimutatni.
Miközben pontosította, hogy a dialektika ellenségei ellen harcol, s nem a dialektika hívei ellen.
2.5. Iskola, tanítás

Egy-egy iskola hírét kiváló mesterei jelentették. A tanulók igyekeztek a legjobbakat felkeresni, s tanulmányaik
során városról városra vándoroltak, hogy tudásukat a híres mestereknél gyarapítsák. A XII. század
szellemiségében az egyik meghatározó szerepet a szakirodalom Chartres iskolájának tulajdonítja. Az iskola
tekintélyét már a XI. században Fulbert püspök megvetette. A XII. században Bernard de Chartres 1118 és 1126
között volt az iskola kancellárja. Hírnevét főleg a század neves tudósaivá lett tanítványai örökítették meg,
köztük Guillaume de Conches, aki Platón Timaiosza és a Genezis közti hasonlóságot elemezte, s szerinte a
tudomány feladata a természet jelenségeinek vizsgálata, Gilbert de la Porrée platonista filozófus és matematikus,
Petrus Blesensis költő, John of Salisbury történetíró s az első politikai értekezés szerzője. Chartres mellett nem
kevésbé volt jelentős Reims vagy Laon iskolája.
A század második felétől Párizs és Orléans iskolái emelkedtek fel. Párizsban a Cité-beli püspöki iskola
képviselte a hagyományos hét szabad művészet tanítását. Guy de Bazoche szerint „ezen a szigeten a hét nővér
vagyis a szabad művészetek örök lakóhelyet építenek. Itt található az üdvösség bőségesen áradó forrása”.
A Saint-Victor társaskáptalani iskolát Guillaume de Champeaux 1108-ban szervezte meg. Az eredetileg

szabályozott kanonoki közösséget a Notre-Dame volt iskolamestere néhány társával Párizs határán, a
városkapuhoz visszavonulva alapította meg. Hildebert de Lavardin, Le Mans püspöke üdvözölte az alapítót
amiért a szegénységet választotta, „hogy mint Diogénész igazi filozófus” legyen, hangsúlyozva, hogy a
szegénység összeegyeztethető a tanítással. Guillaume tehát folytatta a tanítást, hamarosan sok diákot vonzott.
1113-ban azonban Guillaume Chalons püspöke lett. A király, VI. Lajos a Saint-Victort apátsággá tette, jelentős
kiváltsággal (szabad apátválasztás) ruházta fel és gazdag dotációval látta el. így jogilag és gazdaságilag
megfelelő háttérrel teljes szabadsággal dolgozhatott az intellektuális és spirituális reformon. Hilduin apát idején
(1114-1155) keletkezett szabályzata a Liber ordinis részletesen szól a scola novitiorumról, a szükséges
ismeretekről, a könyvtárról, az armarius feladatáról. (A híres könyvtárat még Rabelais is látogatta). Az iskola
hírnevét a század második felében műlödő tekintélyes mesterei adták, Hugues de Saint-Victor (Hugo a Sancto
Victore ^1175) aki az új igényeknek megfelelően kiszélesítette a szabad művészetek programját. Didascalicon
című értekezése az volt a XII. század számára, amit Cassiodorus Institutiója jelentett az V., Sevillai Izidor
Etymolo- giája a VII. és Hrabanus Maurus Institutio clericoruma a IX. században. Hugo az emberi tudás
csúcsára helyezi a theoricát, a spekulatív tudományt, amelyet theologiára és matematicára oszt. Második helyen
áll a practica, vagyis az etika. Munkájában helyet adott a tudományos és kézműves technikáknak is (mechanica),
amely megköny- nyíti az ember életét, segítségével megszabadulhat a nyomortól és a betegségtől. „Tanulj meg
mindent – ajánlotta tanítványainak – s meg fogod látni, hogy semmi sem fölösleges.” Végül a logica, egyszerre
a beszéd és a kifejtés művészete. André de Saint- Victor (f1175) a tudományos exegézis megalapítója volt,
Richard pedig (Í1173) a De Trinitate című munkájában azt kívánta elérni, hogy „megértesse az ész által, amit a
hit révén megragadunk”. De victorinus volt a konzervatív Gautier de Saint-Victor is, aki a Contra IV labyrinthos
Franciae című pamfletjében éles támadást fogalmazott meg Abélard, Gilbert de la Porrée, Pierre Lombard és
Pierre de Poitiers ellen akiket hamis újítóknak, veszélyes gondolkodóknak, a négy labirintusban meglapuló
Mino- taurusnak nevezett.
Abélard, akinek sikerekben és tragédiákban bővelkedő életét saját maga által levélformában írt önéletrajzából
(Historia calamitatum – Szerencsétlenségeim története) ismerjük, a XII. századi diák, illetve tanár új típusának
legjelesebb példája. Miután több ismert nevű mestert hallgatott (Loche-ban Roscellinust, Párizsban Guillaume
Champeaux-t, Laonban Anselmust), Párizsban kezdett tanítani. Szerelme tanítványa, Héloise iránt, és az ezt
követő drámai események után a Saint-Denis apátságban kerül konfliktusba a szerzetesekkel, miután kétségbe
vonta a kolostor szentjének, Párizs mártír püspökének és Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitésznek azonosságát.
Miután elűzték, remeteségbe vonult, s felépítette Paracletus (Vigasztaló) kolostorát, ahol ismét fölkeresik
tanítványai. Eretnekséggel vádolják, s Saint-Gil- das de Rhuys monostorba küldik, ahol apátként szigorúan
fellép a szabályok betartása érdekében, emiatt a szerzetesek életére törnek. Visszatér Párizsba, a Saint-Ge-
nevieve hegyen állítja föl iskoláját, ahová a tanítványok áradata érkezik hozzá angol, flamand, itáliai, szász
területekről. John of Salisbury, aki az 1136-os években hallgatta előadásait, így emlékszik rá: „A mindenki által
194
XII. SZÁZAD)
csodált kiváló mester a Saint- Genevieve-hegyen tanított. Ott, az ő lábainál ülve kaptam első elemeit a dialektika
tudományának, s szerény képességeim szerint lelkem minden mohóságával szívtam magamba szavait.” A
„dialektika lovagja” az univerzáliák vitájában saját álláspontját dolgozta ki, amit megpróbált a Szentháromság
misztériumának kifejtésére alkalmazni. Abélard arra törekedett, hogy érvelését a Szentírás és az Egyházatyák
szövegeire alapozza. Ebből a célból állított össze egy gyűjteményt a Sic et non című munkájában, az idézeteket
témák szerint csoportosítva, hogy így feloldhassa az ellentmondásokat. (Ezt a módszert alkalmazta Gratianus is
kánonjogi értekezésében.) Abélard nagyobb munkája a Introductio in theologiam (Bevezetés a teológiába) az
első teljes és rendezett doktrinális szintézis. A munka három téma köré csoportosítja tárgyalását: 1. a hit, a
keresztény dogmák kifejtése, 2. a szeretet, erkölcsi szabályok, erények és bűnök, 3. a szentségek szisztematikus
kifejtése. A munkát 1121-ben a soissoni zsinat elítélte. Utolsó írása a Dialógus egy filozófus, egy zsidó és egy
keresztény között. Abélard munkái nem maradtak fenn megbízható formában, sok bizonytalanság miatt csak
óvatossággal lehet azokat kezelni. Abélard a Sens-ban tartott zsinati ítélet ellen, mely Theologia Christiana című
munkáját ítélte el 1141-ben, Rómába indult fellebbezni. A nagy clunyi apát, Petrus Venerabilis támogatását
élvezte, ellenfelével, Clairvaux-i Bernáttal szemben. Abélard a Saön melletti clunyi Saint-Marcel priorságban
halt meg 1142-ben.
Orléans püspöki iskolája a XII. században szerveződött. Elsősorban a jogi és irodalmi stúdiumok tanításában
tűnt ki. A költészet neves tanítómestere Matthieu de Vendöme a híressé lett Ars poetica szerzője itt tanított.
Ugyancsak orléans-i tanár volt Hugues d'Orléans, akit Primatusnak is neveztek, akinek ironikus, csipkelődő
stílusát utánozták diákjai, megteremtve egy sajátos latin nyelvű kritikus költészetet, az úgynevezett goliárd
irodalmat.
A kor magiszterei azt vallották, hogy a rossz a tudatlanságból ered, s az emberiség jobbá lesz a tudatlanság
legyőzésével. Hittek a hét szabad művészet jobbító erejében. A mesterek szenvedélyesen tanítottak, szerették
tanítványaikat, feladatuknak tekintették, hogy diákjaikból jó klerikusokat, erényes és hozzáértő magisztereket
formáljanak. Humanitásról beszéltek, ami alatt Cicero értelmezésében műveltséget, civilizációt értettek, művelt,
tudós elitet, aki a világban a természet rendjének megfelelően tud élni, elkerülve a túlzásokat és a
mértéktelenséget. A pap feladatának már nemcsak az imádkozást, a liturgia végzését tekintették, hanem a hívek
erényes életre nevelését, a tanítást. Honorius Augustodunensis Elucidarium című, az alapvető hittételeket
„megvilágító” dialógusban az üdvözülés témája kapcsán a mester a diák azon kérdésére, hogy üdvözülnek-e a
papok, a következőket válaszolja:
„A papok, ha példás életűek, a világ fényei, s ha tanításuk igaz, a föld sói. Az egyház szolgái Isten házának
ablakai, akik által az ismeretek világossága megvilágítja azokat, akik a tudatlanság homályában vannak. Ha
helyesen élnek, de nem tanítanak, olyanok, mint a parázs, amely ég, de nem világít, s ha jól tanítanak, de rosszul
élnek, olyanok, mint a meggyújtott gyertya, amely világít, de önmagát fogyasztja, vagy mint a harang, mely
zeng de közben elkopik, ha pedig rosszul élnek és rosszul tanítanak, olyanok, mint a füst, mely elrejti a lángot és
irritálja a szemet, ezek kárhozatra kerülnek.”
2.6. Kolostori kultúra

A városi iskolák érvelésre, gondolkodásra alapozó nyitottságával szemben a szerzetesi élet reformja, az
úgynevezett remeterendek alakulása egy újfajta vallásos magatartást, devotiót bontakoztatott ki. Elsősorban a
ciszterci és a karthauzi kolostorokban virágzott a kontemplatív élet, a kolostornak, mint az égi Jeruzsálem
előképének a dicséretét, a léleknek Isten felé törekvését kifejező misztikus irodalma.
Clairvaux-i Bernát kora politikai életében nagy aktivitást fejtett ki világi és egyházi téren egyaránt. Beszédeinek,
írásainak jelentős részében a ciszterci spiritualitás igen szép és gazdag megfogalmazásával találkozunk. Az égi
Jeruzsálem vágyát fejezi ki a szerzetesi életről szóló beszédében, amelyben a kolostort, mint annak előképét
mutatja be. A Szentírásból táplálkozó szövegei a ciszterci misztika útját fejtik ki, amelyet követve az alázatos és
bűnbánó lélek eljuthat Istenhez. Az alázattól az ex- tázisig a karitász és a szeretet által érhet el a lélek. Az
Énekek énekének magyarázatát tartalmazó beszédei Bernát leghíresebb szövegei közé tartoznak.
Guillaume de Saint-Thierry (†1148) Aenigma fidei (A hit rejtélye) című írásában a Szentháromság misztikus
dialektikáját dolgozta ki. Az Atya az emlékezet, a Fiú az értelem, a Szentlélek a szeretet által valósítja meg a
hármasság szintézisét. A karthauzi Mont-Dieu szerzeteseihez írt Epistola ad fratres de Monte Dei (Arany levél)
– forrásai Origenész, Szent Ágoston, Jeromos, Nüsszai Szent Gergely és Seneca –, a kor kolostori
spiritualitásának egyik legszebb dokumentuma.
Az angliai ciszterci munkák közül kiemelkedik Aeldred de Rievaulx Speculum Caritatis (A karitász tükre) és
Guerric d'Igny De languore animae amantis (A szerető lélek) című írás.
195
XII. SZÁZAD)
A misztikus irodalom további jelentős központjai a karthauzi kolostorok voltak. Guigo, 1109-től a rend ötödik
apátja, híres meditációjában a lélek Istenhez vezető útjának a fokozatait írja le (olvasás, ima, elmélkedés,
kontempláció). Az angol Adam Scotus a kolostor békéjét és nyugalmát dicsőíti De dulcedine Dei (Isten
édességéről), De tripli genere contemptationis (A kontempláció) és az Soliloquium de instructione animae
(Elmélkedés a lélek neveléséről) című írásaiban.
A női szerzetesközösség számára készült Speculum virginum a női vallásosság terjedését mutatja. Az elzászi
Szent Odile kolostor apátnője Herradis von Landsberg Hortus deliciarum címmel egy florilégiumot állított össze
apácák számára, amelyet különösen híressé tettek színes miniatúrái. Hildegard von Bingen (1098-1179) apátnő,
próféta és vizionárius Scivias címen leírt látomásait szintén csodálatos illusztrációk díszítik. Apokaliptikus
koncepciójú szimbolizmusában a tudományos műveltség és a miszticizmus keveredik. Elisabeth von Schönau
misztikus írásai nagy népszerűségnek örvendtek az egész középkor folyamán a női kolostorokban.
2.7. Jog és politikai irodalom

A gazdasági és a demográfiai fellendülés kedvezett a hatalmon lévő és a feltörekvő erőknek. Politikai szinten
három eltérő irányú tendencia ütközését kísérhetjük végig a század folyamán: a kereszténység egységére való
törekvést, szemben a feudális széttagoltsággal, s a kettő között, mintegy közvetítő gyanánt a monarchikus
hatalom szerveződését.
A nyugati kereszténység egységét, amit két hatalom, a császár és a pápa szimbolizált, lelkesítették a keresztes
hadjáratok, amelynek minden keresztény fejedelem és minden keresztény ország résztvevője volt. Ugyanakkor
ezt az egységet fenyegette a klerikusok és laikusok egyre növekvő ellentéte. Az egységgel szemben
szerveződtek az eltérő társadalmi szervezetű és mentalitású helyi és regionális erők, egyfelől a feudális
hatalmasságok, másfelől az egyre jelentősebbé váló városok. A kettő között a monarchia helyzete fokozatosan
stabilizálódott.
A király a királyságában, még ha bizonytalan határokkal is, de egy politikai terület vezetője volt, akinek a
tekintélye kettős elméleti alapon nyugodott. Mint az egyház által felkent személy, bizonyos szakrális jelleggel
bírt, másrészt politikai hatalommal, melyeket uralkodói jelvényei szimbolizáltak (korona, kard, kormánypálca).
Ideológiailag felfegyverezve, előnyösen léphetett fel ellenfeleivel szemben. Részese a feudális hierarchiának,
amelynek legfőbb feje, védelmezője az egyháznak, pártfogója a különböző társadalmi csoportoknak, a
városlakóknak és a parasztoknak, akiknek kiváltságokat, mentességeket adhatott. Mint politikai vezető a béke
biztosításával teremthette meg a gazdasági haladás feltételeit.
A XII. század e különböző politikai erők egyfajta harci színtere, amely harcban nem kis szerep jutott az egyre
jelentősebbé váló jog fegyverének. A XII. század a jog reneszánsza is volt, a kánonjogé és a római jogé. A jogi
stúdiumokban éppúgy, mint a teológiai érveléseknél a logika, a dialektika módszerét alkalmazták. Gratianus
1140 körüli kánonjoggyűjteménye olyan szintézis, amely a skolasztikus módszeren alapszik. A Concordia
discordantium canonum – az ellentétes jogi érvek összeegyeztetésének rendszerét alkalmazta. Irnerius és utódai,
„a négy bolognai doktor” voltak azok, akik összeállították a Barbarossa Frigyes által a roncagliai gyűlésen
elfogadtatott regálejogok listáját, előkészítették a római jog középkori átalakulását, fejlődését. Bologna vette át
Ravenna egykori szerepét és a jogi képzés központja lett. A római és a kánonjog – szoros kölcsönhatásban –
ettől kezdve meghatározó szerepet töltött be a különböző politikai erők kezében.
Mivel a kánonjogot az egyház, a római jogot pedig a császár jogának tekintették, a királyok a feudális
hatalmasságokkal szemben a hűbéri jog eszközeivel kívánták hatalmukat megszilárdítani. Anglia járt az élen,
ahol már I. Henrik arra törekedett, hogy „a királyi törvény” uralkodjék országában, amivel kiérdemelte az
„Igazság oroszlánja” jelzőt, de főleg unokája, II. Henrik alatt sikerült a királyi rendeleteknek érvényt szerezni. A
rendeletek nagy száma bizonyítja, hogy titkára, Petrus Blesensis hitelesen írta le Henriket, amikor a királyt
országa dolgaival igen aktívan foglalkozó, művelt uralkodónak festi le. II. Henrik rendeletei (assisa), az 1166.
évi clarendoni assisa a rablók ellen, az 1179-es nagy assisa, mely jelentősen korlátozta a bárók jogait, az 1181-
es fegyverek assisája, mely helyreállította a népfelkelés (fyrd) szokását, az erdők assisája, mely a királyi
erdőkről rendelkezett, s végül a clarendoni constitutiók, amelyben megpróbálta az egyház bírósági jogkörét
korlátozni –, mind a világi, mind az egyházi nagyok ellenállását kiváltották.
A jog mellett az elméleti jellegű politikai irodalom is a század második felében született meg. Bizonyos
értelemben ide sorolható a Clairvaux-i Szent Bernát által
I. Jenő pápához írt De consideratione című értekezése, amelyben a pápai hatalom mibenlétét, szerepét és helyét
írja le nagy irodalmi erudícióval.
196
XII. SZÁZAD)
Az egyik első középkori politikai elméleti műnek tekintett munka John of Sa- lisbury Policraticusa. A szerző
Becket Tamás canterburyi érsek titkára volt, majd később Chartres püspöke lett. A Policraticus (melynek
alcíme: sive de nugis curialium et vestigiis philosophorum – vagyis: „az udvaroncok hiábavalóságáról és a
filozófusok nyomorúságáról”) nemcsak a király, de hivatalnokainak, udvaroncainak a feladatairól is szól. Ez a
kiegyensúlyozott humanista, elegáns és igazságra törekvő politikai elmélet eltérően a Karoling-kori királytükrök
erkölcsi és biblikus hivatkozásaitól, elsősorban az antik szerzők munkáira alapozza megállapításait. A
Policraticus minden későbbi politikai irodalom kiindulópontja lett.
2.8. Történetírás
A történetírás századának is nevezhető XII. században sok és igen jelentős történeti munka született, amelyek
elmesélnek, kifejtenek, következtetést vonnak le az egyéni vagy közös történelemből. Egy-egy uralkodó vagy
szent élete bizonyos politikai koncepciót is magában foglal, mint például Suger apát VI. és VII. Lajos francia
királyokról szóló életrajza, de a hagiográfiai munkák közül hasonlóképpen az 1127-ben megölt flandriai gróf Jó
Károly életéről (Vita Caroli comitis) Gautier de Therouanne írása, illetve Galbert de Bruges Passio Carolija.
Nagyszámú életrajz látott napvilágot az 1170-ben meggyilkolt Becket Tamásról, erős egyházpolitikai céllal.
Több leírás született a keresztes hadjáratokról, a legjelentősebb munkák szerzői Foucher de Chartres, Guibert de
Nogent (aki emellett egy kivételesen izgalmas önéletírást is hagyott hátra: De vita sua), s Guillaume de Tyr,
Tirusz püspöke. Az egyetemes történeti munkák írói közül kiemelkedik Sigibert de Gembloux Chronographiája
és Ordericus Vitalis rendkívül színes történeti elbeszélései. A nemzeti vagy inkább a monarchiák történetét
elbeszélő Gallus Anonymus Cronica et gesta ducum sive principum Polonorum Lengyelország-krónikája,
Prágai Cosmas Chronica Boemorum Cseh- ország-története, s Freisingi Ottó krónikája mellett az I. Frigyes
császár tetteiről szóló gesztája. Kiemelkedő nemcsak az egyháztörténetre vonatkozóan, hanem a skandináv
politikai eseményekre is Brémai Ádám, hamburgi egyháztörténete (Ham- maburgensis ecclesiae pontificum), a
század második feléből pedig Petrus Comestor egyháztörténete (Historia Scholastica 1164), aki ezáltal a
„történetírás mestere” címet nyerte el. Geoffroy of Monmouth Historia regum Britanniaeja a későbbiekben a
szépirodalomban nagy karriert betöltő, Artúr kelta király legendáját is említi(1135- 1138).
2.9. Világi irodalom

Az egyházi kultúra mellett a XII. században egy gazdag világi irodalom bontakozott ki. A világi hatalmasságok
gazdasági és társadalmi hatalmukat, kulturális tekintélyükkel koronázták meg. Szemben a latinnal egy népi
nyelvű irodalmat fejlesztettek ki, ott, ahol a feudalizmus a leghatalmasabb volt: Franciaországban és az angol-
normann királyságban. Ennek az irodalomnak a két nagy témája is feudális, az egyház által tabunak tartott
háború és szerelem, az erőszak és a nő. Ugyanakkor nem hiányzott ebből az irodalomból a vallásos elem sem,
hiszen szerzőik igen gyakran a seniori udvarokban élő klerikusok voltak.
Műfaját tekintve a hősi énekek (chanson de geste) főleg a nagy seniori házak, klánok, a lignage dicsőítését
szolgálták. így a Roland-ének, de főleg a Guillaume d’Orange- ciklus, a Cantar del mio Cid, a Niebelungenlied
vagy az izlandi sagák.
A trubadúr- vagy udvari költészetben a háború, a harc dicsőítése mellett nagy szerepet kap a szerelem, a nők
iránti rajongás témája. A szakirodalom összefüggésbe hozza ezt a nők társadalmi megbecsülésének
növekedésével, tekintve, hogy a nők szerepe meghatározó volt, főleg a nemesség körében, a vérségen alapuló
rokonság miatt, de azáltal is, hogy a nők nevelték a gyermekeket, az udvari klerikus mellett maguk is
művelődtek, s így az erkölcsök finomításában erősödött befolyásuk a katonai arisztokrácia tagjaira. Ugyanakkor
a nőkkel szembeni magatartás változásához feltétlenül hozzájárult a keresztes hadjáratok következtében elterjedt
Mária- kultusz is. Az udvari szerelem (amour courtois) elvont, idealizált szerelem, bizonyos mesterkélt
szenvedély, gyakran a „távoli” hölgy kegyét keresve. A neves trubadúr költő Marcabru a fin amor a nők iránti
tisztelet dalnoka. Ha a hősi eposzok elsősorban a nagy seniori házak, arisztokrata családok tekintélyét
szolgálták, a trubadúrköltészet főleg a lovagok műfaja volt. Még ha szerzőik maguk is a legfelső társadalmi
réteghez tartoztak, mint Aquitániai IX. Vilmos vagy éppen Oroszlánszívű Richárd angol király, a trubadúrok
legtöbbje, akiknek legföljebb csak a nevüket ismerjük, dalaikat egy-egy nagy senior udvarában, annak
pártfogása alatt írta. így Bernrand de Ventadour Aquitániai Eleonóra pártfogoltja vagy Bertrand de Born
Oroszlánszívű Richárd társa volt.
A lovagi eszmék még nagyobb hangsúllyal jelentek meg az úgynevezett lovagregényekben. A legjelentősebb
művek főleg északon, az angol és a champagne-i udvarban születtek. Az első regények témái az ókori
történelemből vagy a kelta mondavilágból valók, hőseik Nagy Sándor, a trójaiak, illetve Artúr király és udvara.
Ezekben a regényekben (Roman d’Alexandre) a bölcsesség, az erő, a tudás és a fizikai kiválóság a főerény.
197
XII. SZÁZAD)
Artúr személyével, aki szenvedélyes, bátor lovagokkal és asszonyaikkal van körülvéve, a királymítosz lép a
császári kultusz (Nagy Károly, Nagy Sándor) helyébe. A normandiai Wace az antik történeti eseményeket
vegyíti a britek korai történetével, mintegy ennek előzményét mutatja be a Roman de Brut, Roman de Thebe,
Roman de Troie című regényeiben, amelyekhez hozzáfűzi az első normandiai herceg, Rollo történetét (Roman
de Rou). A lovagregény-irodalom csúcsát 1164 és 1190 között a Marie de Champagne majd Elzászi Fülöp
flandriai gróf udvarában működő Chrétien de Troyes regényei jelentik. Ezekben a művekben, főleg a bretagne-
i anyag felhasználásával újra fellelhetők az erkölcsi és vallásos értékek, a házastársi kapcsolat jelentősége. (Erec
et Enide; Cliges; Lancelot ou le Chevalier a la Char- rette; Yvain ou le Chevalier au Lion; Perceval ou le Conte
du Graal).
2.10. Művészet
A romanika művészetét gyakran állítják szembe a gótikával, mint a monasztikus kultúrát a városéval. Erwin
Panofsky kimutatta a skolasztika szoros kapcsolatát a gótikus művészettel (ugyanolyan módszer, rend, szellem).
Igaz, hogy a romanika legnagyobb és legtökéletesebb alkotásai éppen a császári és a monostori művészet részét
képezik (a Rajna vidéki nagy katedrálisok vagy Cluny III), de a városokban éppúgy fellelhetők a román
építészet emlékei, mint vidéken. A gótika viszont első tiszta formájában éppen a városoktól elzárkózó ciszterci
épületekben jelent meg. Bár kétségtelenül nagy különbség van a kétféle stílus között, de a XII. században
egyidejű a két építészeti forma.
A XII. század első fele még a romanika nagy korszakához tartozik. Számos templom megnagyobbítása,
esetleges tűzvész utáni újjáépítése, a zarándokutak mentén a szentélykörüljárós, öthajós templomok típusának
építései nagyrészben a század közepére fejeződtek be. A compostelai Szent Jakab-templom 1075-től 1150
körülig épült, jóllehet csak háromhajós, de hatalmas kereszthajóval és ambulatoriumával (szentélykörüljáró),
koszorú-kápolnáival alkalmas volt nagy tömeg befogadására. Németországban a Karoling hagyományokhoz
hűen a tornyok, a két apszis, a monumentális méretek megvalósítása jellemzi a román építészetet. A
díszítőművészet főleg az oszlopfőkön igen jellegzetes. A keleti hatású szimbolikus állatmotívumok, a művész
szeszélyeinek engedelmeskedő monstrumok, ördögök, szürrealista alakok mellett egyre nagyobb helyet kaptak
az O- és az Újszövetség epizódjai, a bűn és az erény harcának megjelenítései. A portálokon az Utolsó ítélet
Krisztusa trónolt. A romanika kora a freskófestészet aranykora volt, mivel a hatalmas belső falfelületek teret
adtak a színes képi ábrázolásoknak.
A század második felétől a tér megnagyobbítása gyakran együtt járt az új stílus bevezetésével. Ennek első
megnyilvánulásai az íle-de France területén figyelhetők meg, ahol a demográfia és gazdaság fellendülésével, a
Capeting-dinasztia megerősödésével együtt a vallási és intellektuális központok jelentősége is megnőtt (a
leghíresebb példa Saint-Denis kolostortemplomának újjáépítése Suger apát által). A gótika a téralkotás
újdonságával hatott. A csúcsív lehetővé tette a tömör boltozat tagolt boltozattal való helyettesítését, az árnyék és
a fény finom játékával egyszerre nyújtott elégedettséget a szemnek és az értelemnek. A tömör és vastag falak
eltűntek, a vékony és áttört falat a román támoszlopok helyett gyámpillérek erősítették, s a templomot körülvevő
kőállványozás lendületet adott az épületnek. A falfestést a festett ablaküveg (vitrail) váltotta fel, ami új fényt és
atmoszférát adott a templombelsőnek. Alapvetően átalakult a homlokzat. A bejárat, a kapu nagyobb hangsúlyt
kapott. A timpanon az Utolsó ítélet Krisztusát dicsőségében az evangélistákat jelképező négy szimbolikus
állattal körülvéve ábrázolja. Mintegy pontosítva, hogy a kapuzat előképe az Örök életbe való belépésnek, s
Krisztus maga a kapu (Ego sum jamua). Elterjedt Mária fenségében, dicsőségében való ábrázolása is, jeleként az
új áhítat térhódításának, az anya, az asszony, a királynő kultuszának. Sok templom, amelyet korábban valamely
szent tiszteletére építettek, most felvette a Miasszonyunk nevet, s az újakat zömmel Szűz Mária tiszteletére
emelték. A díszítőelemek fontos részét alkották az ószövetségi próféták alakjai, az előfutároké, akik jelezték a
Megváltó eljövetelét és társaié, az apostoloké, hangsúlyozva, hogy az Ószövetség az Újszövetség előkészítője.
Az új stílus, az új szellem új programot fogalmazott meg, amelynek részét alkotta bizonyos monarchikus jelleg
is. A chartres-i ószövetségi királyszobrok, a Saint-Denis apátsági templom üvegablakán ábrázolt Jessze fája,
melynek ágain Júdea királyai Jézus királyi leszármazását fogalmazták meg, jól tükrözték a bontakozó
királykultusz ideológiai alapját.
Minden épület közül kétségkívül Isten háza, a templom volt a legnagyobb és a legszebben ékesített, de a század
a világi építészetben is újítást hozott. A ciszterci grangiák gazdasági épületei ezt tanúsítják. Főleg a városokban
egyre több a kőház, püspöki paloták, világi épületek emelkedtek. A kastélyok, paloták, díszítése a laikus
társadalom kulturális érdeklődésére mutat. Baudri de Bourgueil költeményében leírta Hódító Vilmos lányának,
Blois grófnőjének, Adélnak a hálószobáját: a falikárpitok jeleneteket ábrázoltak az O- és az Újszövetségből,
Ovidius Metamorphosisából, a mennyezeten az égbolt volt látható a csillagokkal, bolygókkal, a zodiákus
jegyeivel, a mozaikpadlón világtérkép állatokkal és monstrumokkal, az ágy baldachinját nyolc szobor, a
198
XII. SZÁZAD)
Filozófia és a Hét Szabad Művészet szimbolikus alakjai tartották, mindez tökéletes összhangban a XII. századi
reneszánsz szellemi, intellektuális klímájával.
3. Klaniczay Gábor– REFORM-SZERZETESRENDEK,

ERETNEKMOZGALMAK
A XI. század végétől a XIII. század elejéig olyan dinamizmus jellemezte Európa fejlődését, amelyhez fogható
csupán a felvilágosodástól az első világháborúig tartó „hosszú XIX. században” figyelhető meg. A „hosszú XII.
század” meghatározó gazdasági-társadalmi jelenségei – a X. század óta ugrásszerűen megemelkedett
mezőgazdasági termelékenység, s az általa lehetővé tett rendkívüli demográfiai növekedés töretlen folytatódása,
a középkori városok felemelkedése, a „kézműipari forradalom”, a kereskedelem, a pénzforgalom fellendülése –
a vallási élet megújulásában is érzékeltették hatásukat. A XII. század vallási mozgalmait, szenvedélyes vitáit
nehezen érthetnénk meg az újszerű társadalmi problémák hátterének feltárása nélkül. A másik figyelembe
veendő tényező Európa hatalmi viszonyainak átrendeződése: a pápaság és a császárság harca a spirituális
főhatalomért, a X-XI. században hatalomra jutott új dinasztiák megerősödése, az expanzióba kezdett latin
kereszténység határainak kitolódása Észak- és Közép-Európában, Hispániában és a keresztes hadjáratok révén a
Mediterráneum keleti felében, az egyházszervezet, a szerzetesrendek, a lovagrendek, a városszövetségek
régiókat, királyságokat, különböző nációkat összefogó horizontális struktúráinak kiépülése, mindez ugyancsak
éreztette hatását a XII. századi kereszténységben, már csak azért is, mert az egyház és a szerzetesrendek e
hatalmi rendszer központi szereplői voltak.
Az új viszonyok egyik központi jellemzője a latin kereszténység világának fokozódó egységesülése az újszerű
mobilitás és az intenzívebb kommunikáció révén. A fenyegetett Szentföld felszabadítására 1095-ben
meghirdetett keresztes hadjáratok átfogó, mozgalomszerű felbolydulást váltottak ki, melyben királyok, lovagok,
parasztok, csavargók indultak útnak a néhány hajdani zarándok nyomában, hadjáratuktól nemcsak kalandot,
meggazdagodást, hanem azonnali megváltást is remélve. Ilyen környezetben ismert magára az a populus
christianus, amelyhez a kor vallási problémáit vitató egyházi emberek, laikusok, vándorprédikátorok fordulnak,
hogy álláspontjukhoz párthíveket szerezzenek.
A vallási viták tulajdonképp a XI. században megkezdett polémiákat, reformkezdeményezéseket folytatták. A

szerzetesi élet eredeti tökéletességéhez visszatérni próbáló clunyi kongregáció és a mintájára létrejött többi
kolostorcsoport diadala ebben a helyzetben egy új probléma kiindulópontja lett. Ami egy korábbi generáció
szemében a szerzetesi élet liturgikus tevékenységének tökéletesítése, az opus Dei minden korábbinál
pompázatosabb, művészibb kimunkálása volt, az a XI. század végén már szemet szúró fényűzés, a szerzetesi
szegénységi fogadalommal alapvetően ellenkező pompa és gazdagság benyomását keltette. Néhány
generációval korábban fontos missziónak tűnt a clunyi barátok számára a laikus társadalom, mindenekelőtt a
„harcosok” (a lovagság, a nemesség) durva életvitelének megrendszabá- lyozása az „Isten békéje”
mozgalommal vagy a nemesi családok pártfogásának biztosítása a halottakért mondott imák révén – a XII.
század elejére mindez a szerzetesi életformával összeegyeztethetetlen arisztokratizmus forrásának tűnt.
Mindennek hátterében pedig ott volt az a hatalmas gazdagság, amely a kereszténység központi hatalmává
emelkedett clunyi rend kezében összegyűlt, az a virágzó nagybirtokrendszer, amely a gazdasági fellendülés
folyamán élesedő társadalmi különbségek világában irigységet ébresztett és egyre inkább anomáliának tűnt a
„szerzetesi tökéletesség” törekvésének nézőpontjából.
Hasonló ellentmondásokat figyelhetünk meg a reformpápaság sikerei kapcsán. A pápaság az egyház világi
befolyástól történő megtisztításának népszerű jelszavával lépett fel a császárság ellen, támaszkodva a szerzetesi
reform e téren elért sikereire. A konfliktus kiéleződése idején e törekvéseket támasztotta alá a papok erkölcsisé-
gével kapcsolatos előírások megszigorítása: a papi nőtlenség (cölibátus) követelése, az egyházi méltóságok
családon belüli öröklődésének (nepotizmus), hűbérbirtok- ként, pénzért adható-vehető javadalomként való
kezelésének (szimónia) tilalma. Mindez megpróbálta elvágni azoknak a szálaknak egy részét, amelyek az
egyházszervezetet a helyi világi vezetőkhöz, az arisztokratákhoz, a királyi és császári hatalmakhoz kötötték.
Ebben a harcban VII. Gergely jó stratégiai érzékkel támaszkodott azokra a laikusokat is mozgósító
reformtörekvésekre, amelyek a világi arisztokráciával összeszövődött püspöki hatalmat a kereszténység
szigorúbb, aszketikus felfogásának oldaláról támadták. Ennek legjellemzőbb példája a XI. század második
felében milánói pataria mozgalom volt, melyben a városi polgárság körében felbukkanó vallási vezetők a
császári pártfogásra támaszkodó „ambroziánus” püspökség képviselőit erkölcsiségük, életvitelük miatt mint
„méltatlan papokat” támadták, felvetve a problémát, hogy érvényesek-e, üdvözíthetnek-e ilyen méltatlan
emberek által feladott egyházi szentségek.
199
XII. SZÁZAD)
A reformpápaság sikeréhez hozzájárultak az egyház morális megtisztítását követelő laikus mozgalmak. A

pápaság önálló hatalmának megszilárdulása, az egyházszervezet egésze felett fokozatosan kiépülő ellenőrzése
azonban egy ponton túl elfogadhatatlanná tette az egyház „kívülről” történő bírálatát, egyes képviselőinek
esendősége ellenére töretlennek tartott intézményes szentségének kétségbevonását. A másik oldalról, a
laikusokra támaszkodó reformtörekvések, vallási mozgalmak nézőpontjából pedig a császári hatalom
befolyásától függetlenedett pápaság a XII. századra maga lett olyan hatalom, mely veszélyeztetni látszott a
kereszténység lelki üdvét, erről szólnak a XII. századi vágáns költészet szatírái éppen úgy, mint a hitükért a
máglyahalált is vállaló eretnekek szenvedélyes bírálatai.
A XII. századi kereszténység expanziójának leginkább figyelemre méltó tényezője, a Szentföld közelebbi
megismerése önmagában is igen nagy befolyással volt a vallásfelfogás átalakulására. Míg a kora középkori és
Karoling kereszténységre inkább az Otestamentum nyomta rá bélyegét, most az Ujtestamentum, az apostolok
szellemisége lett a meghatározó. A zarándoklatok és a keresztes hadjáratok során megismert evangéliumi
helyszínek, a hazahozott ereklyék, valamint az otthoni morális felbuzdulás által népszerűvé tett „apostoli
életmód” (vita apostolica) képviselői egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a visszatérés a keresztény egyház
forrásaihoz, eredeti tisztaságához (ecclesiae primitivae forma) legyen a legnépszerűbb jelszó. Ma
„fundamentalizmusnak” neveznénk a forrásokhoz, az eredeti egyszerűséghez és radikalizmushoz történő
visszatérésnek azt a törekvését, amely egyre jobban meghatározta a XII. századi kereszténységet. A számukra ez
reformatio volt, egy hajdan létezett tökéletesség helyreállítása, amit a legtisztább formában maga Krisztus,
maguk az evangéliumok, az apostolok képviseltek. Ehhez mérték a XII. századi vallási mozgalmak képviselői –
egyháziak és laikusok – saját korukat, ennek az ideálnak a nézőpontjából fogalmazták meg meglepő élességű
kritikájukat koruk egyházával és társadalmával szemben.
3.1. A bencés reformmozgalom új hulláma: a ciszterciek

Amikor Róbert apát elhagyta az eredetileg 1075-ben általa alapított, és két évtizeden át vezetett Molesme
kolostort, majd egy-két év remetéskedés után 1098-ban a burgundiai Dijon szomszédságában levő, Cistercium
elnevezésű elhagyott völgyet szemelte ki új szerzetesközössége lakhelyéül, feltehetőleg nem gondolta még,
hogy új rendet alapoz meg. Az immár sok évtizede tartó szerzetesi reformtörekvések jegyében elsősorban az
lehetett a célja, hogy a hajdani „sivatagi atyák” által megvalósított szigorú aszkézis szellemében működő
kolostort vezessen, mely – ellentétben a Cluny-kongregáció sokak érzékenységét bántó fényűzésével – betű
szerint betartja Szent Benedek reguláját és a szerzeteseket visszavezeti a munkával, szegénységben töltött élet
eredeti egyszerűségéhez.
Az új közösség, bár alapítója pápai utasításra néhány év múlva kénytelen volt visszatérni hajdani kolostorába,
Molesme-be, gyors fejlődésnek indult. Róbertet az innen eredetileg vele tartó társai váltották fel Citeaux
apátságában: előbb Alberic (†1109), majd az angol származású Harding Szent István (†1134). Az ő
vezetésükkel önálló renddé szerveződtek a „fehér barátok”, akik öltözetükkel is megkülönböztették magukat a
szürke csuhás clunyi szerzetesektől. Nagy lendületet adott nekik, hogy 1112-ben egy nagy tehetségű szervező
egyéniség, a nemesi családból származó Clairvaux-i Szent Bernát csatlakozott a közösséghez, aki fiatalkori
megtérésének lendületében magával hozva rokonait, barátait is, harmincad magával kopogtatott az új kolostor
kapuján. Sorra alapultak a további a filiálék: La Ferté (1113), Pontigny (1114), és alig három évvel szerzetesi
fogadalma után, 1115-ben Bernátot bízta meg István apát, hogy tizenkét társával együtt alapítsa meg Clairvaux
kolostorát, melyből hamar az anyakolostor kisugárzását is elhomályosító, legnagyobb befolyású ciszterci
kolostor lett. 1153-ra, ha hihetünk a beszámolóknak, 800 szerzetesnek és világi testvérnek adott otthont. Citeaux
további alapításai mellett – Morimond (1114), L'Aumöne (1116), az első női kolostor, Le Tart (1120) – a
leánykolostorok maguk is ugyanilyen ütemben folytatták az alapítást. Clairvaux például megalapította Trois-
Fontaines, Fontenay, majd Angliában Rievaulx apátságát, amelyek maguk is számos újabb kolostort alapítottak
(és olyan nagy hatású vallási gondolkodóknak adtak otthont, mint Bernát talán legkedvesebb spirituális barátja,
Aelred of Rievaulx). 1153-ra ötvenöt kolostor tartozott a rend clairvaux-i ágába. Szent Bernát több korábban
létrejött kolostorkongregációt is megnyert az új rendhez való csatlakozáshoz: például a normandiai Savigny
irányítása alatt lévő 24 kolostort. Citeaux maga és a többi filiáléja is lendületesen folytatta a terjeszkedést.
Morimond ága volt a harmadik legjelentősebb, elsősorban német földön és Közép-Európában – az általa
alapított Heiligenkreuz (1135) lesz e régióban a további kisugárzás központja. Angliában Clairvaux befolyása
mellett igen jelentős volt a Waverleyt (1128) alapító L’Aum ö ne hatása.
Míg a Cluny vezette reformmozgalom egy évszázaddal korábban elsősorban a már meglevő szerzetesi
közösségeket szervezte új renddé, és ezt a hálózatot egészítette ki új priorátusokkal, a ciszterciek elsősorban új
alapításra törekedtek. Ezek pedig Citeaux példáját követve a lakott területektől távol, az egyiptomi sivataghoz
hasonlítható civilizálatlan természeti környezetben történtek. Páratlan ütemű elszaporodásuk egyszerre fejezett
200
XII. SZÁZAD)
ki egyféle civilizációkritikus ellenérzést a fellendülő árucsere, a vidéki és városi piacok, a hirtelen felduzzadt
városok zavaros világától, másfelől, ugyanennek az expanziónak a szellemében mozgalmat indított a „vadon”
meghódítására, a szűzföldek feltörésére. A fehér barátok legfontosabb alapelve az lett, hogy szigorúan
teljesítsék a regula kétkezi munkára vonatkozó előírásait, csökkentve a liturgiára szánt időt. Az intenzív
munkával egyhamar hatalmas gazdaságokat szervező szerzetesközösségek mellé a kétkezi munka
eredményesebb végzéséhez „világi testvérek” (conversi) csoportjával egészítették ki a szerzetesközösségeket, s
a grangiák gazdasági épületeivel ellátott kolostorokban, a hajdani erdővidékeken csakhamar virágzó
mezőgazdasági nagyüzemek kezdtek kialakulni.
Harding Szent István irányításával 1114 és 1118 között összeállították az új rend életvitelének szabályait Charta
caritatis (A szeretet oklevele) címmel, amelyet II. Ca- lixtus pápa 1119-ben jóváhagyott, s amelyet a XII. század
derekán véglegesítettek. A legfontosabb kiindulópontnak hirdetett bencés regulát elsősorban az új rend
kolostorainak az együttműködése szempontjából egészítette ki a Charta, továbbfejlesztve a Cluny által
kialakított kissé autokratikus struktúrát. A ciszterci rendben nemcsak az anyakolostor, a következetesen novum
monasterium névvel jelölt Citeaux ellenőrizte a filiálékat, hanem, egy „demokratikusabb” felfogás szerint, a
négy-öt „legidősebb lány” vezetője ugyanígy ellenőrizte az anyakolostort. S az általuk alapított további
kolostorok képviselőinek is kötelező volt megjelennie a Citeaux-ban tartott generális káptalan gyűlésein, mely,
minthogy minden évben összehívták, a rend irányítását Clunynél sokkal rendszeresebbé és szervezettebbé tette.
A ciszterciek szellemiségét leginkább Clairvaux-i Szent Bernát munkásságával (prédikációival, leveleivel,

traktátusaival) és sokirányú tevékenységének területeivel lehet szemléltetni. A ciszterciek Clunyvel szembeni
öndefinícióját az 1127-ben írt Apologia ad Guillelmum foglalja össze, amit társa (egyik majdani életrajzírója),
Guil- laume de Saint-Thierry kérésére írt. Azok közül a területek közül, ahol Bernát számon kérte Clunyn a
bencés regula eredeti szigorát, a legfigyelemreméltóbb a kolostori templomokat, kerengőket díszítő művészet –
„a sok nevetséges szörnyűség, csodálatosan rút szépség és szépséges rútság” – elutasítása volt. A ciszterci
kolostorok és templomok valóban új egyszerűséget vezettek be, s a dísztelen struktúrák a gótika építészete felé
egyengették az utat – ma is megcsodálhatjuk e stílust néhány épen maradt kolostorukban: a Fontenay apátságban
Franciaországban vagy a York környéki angliai Fountains Abbey építészetén. Bernát elsősorban a szerzetesi
életformával tartotta összeegyeztethetetlennek a művészi díszítésű környezetet, de az 1130-as években milánói
prédikációs körútjáról feljegyezték, hogy számos templomból eltávolíttatta a díszes dekorációt, festett oltárokat
– e kérdésben tehát – sok más vallási mozgalomhoz hasonlóan – a képrombolókhoz közeli álláspontot vallott.
Mindehhez hozzákapcsolódott a gazdagság, a fényűzés társadalmi meggondolásokra is hivatkozó elutasítása:
„Az egyház falai ragyognak, és szegényei szűkölködnek.
Köveit arannyal borítja, de fiait mezítelenül hagyja. A szűkölködők költségén szolgálják ki a gazdagok
szemeit.”
Miközben Bernát elutasította Cluny nemesi eredetű pompaszeretetét, ugyanennek a nemesi mentalitásnak egy
másik eleme, a harciasság nagyon is közel állt hozzá. Központi részt vállalt a keresztes háborúk nyomán alapult
második lovagrend, a templomosok regulájának, életideáljának kidolgozásában, mely utóbbit a De laude novae
militiae című traktátusában foglalja össze (1128). A vallási célok szolgálatában élő, aszketikus, marcona harcost
állítja itt szembe a kor „elnőiesedett”, „elpuhult” divatos életet élő udvari nemesifjaival. Ugyanennek a harcias
szellemnek a képviseletében lesz Bernát a második keresztes háború (1146-1147) legfőbb szervezője,
prédikátora. Ebben az időben Bernát a „nagypolitika” egyik legbefolyásosabb hangadója a latin
kereszténységben, III. Jenő pápa (1145-1153), aki maga is ciszterci barát volt, tanítványi tisztelettel tekint rá, az
ő számára foglalja össze tanácsait az egyház kormányzására: De consideratione ad Eugeniumpapam (1148-
1152).
Bernát szembefordul a kor városi értelmiségének, az alakulófélben lévő egyetemeknek a tekintélyeivel is:
elítélteti 1140-ben Abélard tanait, fellép Abélard radikális tanítványa, Bresciai Arnold ellen (1144), 1148-ban
pedig Gilbert de la Porrée Szentháromságról kifejtett tanításaival száll szembe. Ellenérzései a városi
racionalizmus és a természet felé visszaforduló misztika ellentétéből táplálkoznak: „a fák árnyékában többet
tanulhatsz” – írja tanítványának –, mint a városi iskolák zajában. Bernát misztikája valóban a formálódó
skolasztikával egyenértékű újdonság volt a XII. században. A keresztény misztika alapszövege lett Isten
szeretetéről (De diligendo Deo) írt értekezése (1126/1141), valamint az Énekek énekét magyarázó
szentbeszédei, melyek a lélek Istenhez vágyódását sűrítik megkapó, olykor meghökkentően érzéki metaforákba
(lehet, hogy ezzel vonta a fejére egyes ellenfelei vádját, miszerint megtérése előtt frivol, erotikus dalok szerzője
volt). Szűz Máriát dicsőítő prédikációi jelentősen hozzájárultak a Mária-kultusz XII. századi felemelkedéséhez.
Talán ezért kötik később (halála után több száz évvel) az ő személyéhez azt a csodát, mely szerint bölcsességét,
misztikus érzékenységét magától Szűz Máriától nyerte, akivel egy látomásban az az élménye volt, hogy a
gyermek Krisztust is tápláló anyatejéből az ő szájába spriccelt egy sugarat. Minden bizonnyal Bernát
201
XII. SZÁZAD)
szellemiségének is köszönhető, hogy a ciszterci rend minden templomát Máriának szentelik 1134-ben, sokat
tesznek azért, hogy a Theotokosz (Istenszülő) bizánci kultusza előtérbe kerüljön a latin kereszténységben.
Nem állt távol a ciszterci szellemiségtől a XII. század derekának két német női vi- zionáriusa: Elisabeth von
Schönau (†1164) és Hildegard von Bingen (1098-1179). Az előbbi egy ciszterci-bencés kettős kolostorban élt
Ekbert bátyjával, és Szűz Máriáról szóló látomásaival lett híressé. Hildegard előbb Disibodenberg kolostorában
magistra, majd 1147-1152 táján átköltözik Rupertsberg új kolostorába; fontos kozmológiai kérdéseket tárgyaló
Liber Scivias (Ismerd az utat) című látomásgyűjteményét Clairvaux-i Szent Bernát tanácsára III. Jenő pápai
jóváhagyással tünteti ki 1147-ben.
A ciszterci rend a XII. századi egyház legmeghatározóbb ereje lett. Kezdeti radikalizmusa nyomán, Cluny utolsó
nagy apátja, Petrus Venerabilis (1122-1156) idején sikerült konszolidált kapcsolatot létrehoznia a szerzetesség
korábbi vezető rendjével. Igaz, megmaradt a köztük levő életfelfogásbeli különbség, mely a XII. században
továbbra is a vallási-szerzetesi élet sűrűn vitatott alapkérdése maradt, mint ezt egy népszerű traktátus, a „Clunyi
és ciszterci barát közti párbeszéd” mutatja. A ciszterciek sikerét a kolostorok számának szaporodása is mutatja:
a XII. század végére már 530 rendházuk volt Európában, a „szűzföldek” iránti preferencia jegyében annak
minden peremvidékén is – Portugáliában, Angliában, Norvégiában, Lengyelországon, Magyarországon és a
Szentföldön is.
A sikernek ugyanakkor megvoltak a sajátos veszélyei is, ők is Clunyhez hasonló sorsra jutottak, náluk is
megfigyelhető volt, amit Georges Duby a „monasztikus gazdaság paradoxonának” nevezett: az aszketikus
életmód, a világi testvérek szorgos munkája, a racionálisan szervezett, új technikákra támaszkodó
mezőgazdaság, a rend olajozottan működő kapcsolatai hamar oda vezettek, hogy a radikális szegénység
célkitűzésével induló rend a leggazdagabb szerzetesrend lett Nyugaton, s hogy a világnak hátat fordítani próbáló
szerzetesek többet forgolódtak a pápai-királyi udvarokban, mint a „sivatagban”, mint ezt más aszketikus vallási
mozgalmak képviselői nem is mulasztották el a szemükre hányni.
3.2. Remeték, vándorprédikátorok és a szerzetesi

reformmozgalom újabb képviselői
A ciszterci mozgalom sikere azon alapult, hogy Cluny kongregációszervező törekvését, egyházpolitikai
ambícióit sikerrel ötvözte azokkal az aszketikus, a szerzetesség „forrásvidékéhez”, a remeteideálhoz visszatérni
szándékozó törekvésekkel, amelyek Clunyvel egy időben, részben annak riválisaként bukkantak fel Gorzéban,
Camal- doliban, Vallombrosában vagy más remetecsoportoknál. Ugyanezen reformtörekvéseknek azonban
számos másféle továbbfejlesztése is felbukkant a XI. század végén.
A remeteideál legradikálisabb képviselői közé tartozott a Kölnből francia földre érkezett Szent Brúnó, aki előbb
Reimsben folytatott tanulmányokat, majd konfliktusba került az érsekkel és remete életmódot kezdett. 1082-ben
megismerte Robert de Molesme-et is, végül 1086-ban Grenoble környékén, egy elhagyatott völgyben
megalapította az örök némaságot fogadó karthauzi barátok anyakolostorát, a Grande Chartreuse-t, mely a
remeteséget, az aszketikus életmódot a könyvek, a kultúra tiszteletével párosította, s az antik „sivatagi atyák”
mellett Szent Jeromos példaképét kívánta követni.
A XI. század végén, a keresztes hadjáratok meghirdetésével járó eszkatologikus (világvégeszerű, megváltásra
váró) felbolydulásban a remeték új típusa bukkan fel, aki nem a magányos meditációt keresi, hanem elgyötörten,
szakadt ruhában visszatér az emberek közé és ott prédikátorként, prófétaként lép fel, híveinek vele együtt
marginális életet folytató csapatával együtt járja az országutakat, városokat, hirdetve tanait. Az első keresztes
hadjárat népszerű prédikátora, Remete Péter (más néven Amiens-i Péter) így toborozta a népi kereszteshadat
pápai engedéllyel: a krónikák feljegyzik, hogy nemcsak férfiak követték a szentföldi azonnali bűnbocsánat
reményében, de nagy számmal térítette meg az örömlányokat is az erkölcsös életre: Szentföldre haladtában
valóságos vallási mozgalmat sikerült összetoboroznia.
Az ezt követő évtizedekben sok hasonló vándorprédikátor bukkant fel francia, német és itáliai földön, akik már
nem a keresztes háborúra buzdítottak, hanem általában véve az egyház és a kereszténység megreformálására.
Legfőbb jelszavuk a vita apostolica, az „apostoli életmód” lett. Ennek az őket hallgató laikusok szemében külön
hitelt adott marginális életformájuk, prófétai külsejük. „Krisztus szegényeinek” kezdték magukat nevezni és az
evangéliumi ideálokat megvalósító, a világot, a pompát, a gazdagságot, a házasság intézményét elutasító
keresztény vallási mozgalmat állították szembe mind a világi társadalommal, mind az azzal összefonódott
egyházi hatalmasságokkal. Stephanus de Muret (†1124), aki remetéskedés és több évi vándorprédikátori
pályafutás után a Tours környéki Grandmont-ban alapított aszketikus remeteközösséget, azt a tanácsot adta
202
XII. SZÁZAD)
tanítványainak, hogy amikor rendjük szabályzatáról kérdezi őket valaki, válaszuk csupán annyi legyen, hogy az
ő regulájuk maga a Szentírás, az evangéliumok.
A remetéből vándorprédikátorrá és vándorprédikátorból rendalapítóvá lett vallási vezetők között külön említést
érdemel Robert d'Arbrissel (†1116), aki párizsi stúdiumok után, a kortárs egyházreformviták hatására kezdett
remeteéletet, majd vándorprédikátori tevékenységéhez 1096-ban külön felhatalmazást kapott II. Orbán pápától.
A vele szemlátomást nem rokonszenvező magas rangú egyházi emberek (például Marbod, Rennes püspöke)
beszámoltak rongyos ruhájáról, mezítlábassá- gáról, hosszú szakálláról, s a követőinek csapatában nagy
számmal található megtérített örömlányok kétes erkölcseiről. Valójában az a puszta tény, hogy Robert (és a
legtöbb vándorprédikátor) bátorította a nők aktívabb vallási szerepvállalását, a XII. századi vallási mozgalom
egyik legérdekesebb új vonása. A nők (és általában véve a laikusok) aktívabb vallási szerephez juttatása az
egyházreform legfontosabb következménye. Amikor Robert d'Arbrissel 1098-ban egyházi pártfogóinak
tanácsára egy letelepedett szerzetesi közösséget szervezett a Loire menti Fontevrault-ban, egy újszerű „kettős
kolostort” alapított, ahol szerzetesek és apácák ugyanabban az apátságban éltek, az előbbiek foglalkoztak az
utóbbiak lelki irányításával, az egész közösség pedig egy apátnő vezetése alatt állt (akivel szemben nem az volt
az elvárás, hogy szűz legyen, hanem az, hogy özvegyasszony). Fontevrault is új rend kiindulópontja lett, a
francia királyi ház, maga Suger apát, majd Anjou grófjai, az angol királyi címet megszerző Plantagenet-ház
patronátusa alá került. A XIII. század végén már több mint 100 priorátus tartozott hozzá. Hogy ez az új modell
milyen fontos hatással lett a nők XII. században megváltozott értékelésére, az új szemléletet jelképező Mária-
kultuszra és az „udvari szerelem” idealizált nőképére, azt mi sem jellemzi jobban, mint hogy ide temetkezett
Aquitániai Eleonóra, a trubadúrköltészet nagy patrónusa, a XII. század „grande dame”-ja is (akárcsak korábban
második férje, II. Henrik király).
A kettős rend hasonló struktúráját dolgozta ki az egyetlen angol alapítású szerzetesrend, a Gilbert of
Sempringham (t1189) által 1131-ben megszervezett, a ciszterci életvitelt követő, de velük ellentétben az
apácáknak igen komoly szerepet juttató s a század második felében az egész kontinensen is népszerűvé lett
gilbertinus kolostoraiban.
A ciszterciek melletti másik legsikeresebb reform-rend azonban a premontreieké volt, melyet alapítójuk, a
Xanten kanonokközösségét elhagyó, remetéskedő Szent Norbert (t1134) ugyancsak egy hosszabb
vándorprédikátori pályafutás után alapított. A II. Gelasius pápa engedélyével 1118 után Észak-Franciaországban
prédikálótérítő Norbertről szintén feljegyezték, hogy követőinek csapatában nagy számban voltak nők is.
Amikor a ciszterci rend sikerén fellelkesülve új rendet alapít 1120-ban a burgundiai Prémontrében, ugyancsak a
kettős kolostor szervezeti formáját választja (mely legalábbis az ő haláláig fennmarad). A premontrei rendben a
férfiak az Agoston-regula, a nők a Benedek-rendi apácák regulája szerint éltek. A premontreiek aszketikus
szellemiségű kanonokközössége az egyházon belüli reform egy további vonulatára, a világi papok, kanonokok
körében jelentkező reformtörekvésekre is támaszkodott.
A cölibátust az egész papság számára kötelezővé tevő gregoriánus egyházreform követelménye részben abból az
ugyanebben az időben kibontakozó változásból merítette erejét, hogy a kanonokok körében is felbukkant a
törekvés, hogy a szerzetesekhez hasonlóan ők is közös életet folytassanak és szegénységi, szüzességi fogadalmat
tegyenek, és canonici regularesként az annak idején Szent Ágoston által írt regula szerint folytassák életüket.
Öltözetükről fekete kanonokoknak is nevezték ezeket az ágostonos kanonokokat, melyek a XI. század végén
több országban is népszerűek lettek. Ehhez a rendhez tartozott a Guillaume de Champeaux által alapított híres
párizsi Szent Viktor apátság is, amely a párizsi műveltség egyik legfontosabb központja lett. Ennek az
életformának egy változatát tette a vándorprédikátor-ideál és a nők vallási életbe történő bevonása mellett a
premontrei rend harmadik kiindulópontjává Norbert von Xanten.
E távolról sem teljes felsorolás érzékelteti a szerzetesi vallási élet és általában az egész XII. századi
kereszténység sokszínűségét, az egyházreformból kibontakozó, általánosabb reformatio okozta felbolydulást.
Ezt a sokszínűséget sokan örömmel fogadták: az „atyám házában sok szoba van” toleranciájával magyarázták,
mint például a Libellus de diversis ordinibus (A különböző rendek könyve) vagy a Gerhoh von Reichersberg
(†1169) a De aedificio Deiben (Isten épülete), aki az üdvözülést egy hegy tetejére vezető különféle ösvények
sokaságával jellemzi. Mások azonban egyre hevesebb vitákba bonyolódtak arról, hogy melyik reformtörekvés
vezet tökéletesebb vallási életre és mindenekelőtt egyre hevesebb bírálatokkal ostorozták a reform helyett a
világ új hatalmaival és gazdagságával újabb szövetséget kötő egyházat. Az új rendalapításokkal, az újabb és
újabb vándorprédikátorokkal, laikus vallási közösségek fellépésével párosuló egyre radikálisabb kritika a XII.
század első évtizedei után az egyház képviselői számára elfogadhatatlan lett, és a már elfogadott
reformszerzetesrendeket elégséges változásnak tartva a pápák kezdtek elzárkózni az újabb rendalapítási
kérelmek jóváhagyásától, az újabb reformtörekvések támogatásától. A XII. század derekára ez új helyzetet
eredményezett: az evangéliumi ihletésű laikus vallási mozgalmak kezdeményezése újra meg újra az eretnekség
203
XII. SZÁZAD)
vádját vonta magára, s e vádaskodás legharciasabb hangoztatói épp az új rendek, a ciszterciek és a premontreiek
köréből kerültek ki. Az átalakulófélben lévő, rohamos ütemben városiasodó XII. századi kereszténységben
azonban inkább az új szellemiséget képviselő „Krisztus szegényei” tűntek a vallás hitelesebb képviselőinek.
3.3. Katharok, valdensek és más laikus vallási mozgalmak

Az eretnekség bélyegét először a vándorprédikátor-mozgalom újabb, radikálisabb képviselőire sütötték rá. Az
Antverpenben 1112-1114 táján fellépő, az egyház szentségeit kifigurázó, Szűz Máriával szimbolikus házasságot
kötő, tanítványai által majdhogynem istenített Tanchelm egyik félelmetes ellenfele épp Szent Norbert volt,
mielőtt egy pap meg nem gyilkolta. 1116-ban egy Henri nevű kiugrott barát prédikációja okozott nagy
felbolydulást Le Mans városában, ahol a városi lakosságot általános penitenciára buzdította prédikációival és a
Bibliára hivatkozva a papságot is bűnbánatra szólította fel. Látványos szertartásban szőrcsuhába öltöztette és
összeházasította a szegényekkel az ottani örömlányokat. Henri vándorprédikátori pályafutása több évtizeden át
tartott, felbukkant Lausanne-ban, Poitiers-ben, Bordeaux- ban is, mielőtt 1145 táján nyoma vész a toulouse-i
grófságban; Szent Bernát külön prédikációkat szentelt tévelygéseinek bírálatára.
Az 1119 és 1139 között prédikáló Petrus Brusius (Pierre de Bruys) ugyancsak az egyházból került ki, egyes
források szerint falusi pap volt, mielőtt vándorprédikátor lett. Azzal vált nevezetessé, hogy az egyház
gazdagságát, szertartásait bíráló tanításait provokatív szertartásokkal egészítette ki. A dél-franciaországi Saint-
Gilles-ben például arra buzdította hallgatóságát, hogy rakjanak máglyát a keresztekből, amely nem érdemes a
tiszteletre, hiszen Krisztus szenvedésének az eszköze volt. Ha hitelt adhatunk annak az összefoglalásnak, amit
az őt bíráló traktátusok (köztük Petrus Venerabilis apát vitairata) adtak a tanításairól, Petrus Brusius szinte
mindent elutasított, ami az egyház közvetítő tevékenységéhez tartozott: a templomépület helyett a vallási
szertartáshoz szerinte megfelelő, ha a hívők közössége bárhol ösz- szejön, fölösleges a gyerekkeresztelés, az
áldozás, a templomi ének, az oltárok, az utolsó kenet, a szentelt földbe temetkezés – az egyetlen üdvözítő dolog
az evangéliumok követése, a vita apostolica.
A XII. század eleji vándorprédikátorok által képviselt vallási reformtörekvések legradikálisabb változatát
Bresciai Arnold (^1154) képviselte. Bresciában kanonokként a pataria szellemében szállt szembe városa
„méltatlan” papjaival, s ezért menekülnie kellett. Párizsban Abélard lelkes tanítványa lett, annak visszavonulása
után egy ideig maga is oktatott, diákjaival az apostoli szegénység ideálja jegyében szakadt ruhában, mezítláb,
házról házra járva, kéregetve; innen Clairvaux-i Szent Bernát fellépése kényszerítette távozásra. Ezután Rómába
kerül, itt az apostoli szegénység követelményének sajátos politikai hátteret adott a pápaság bírálatával. Az itt
kibontakozó, a pápaság világi (és mindenekelőtt római) hatalmát ellenző városi kommunamozgalom egyik
vezetője lesz, részt vesz a XII. századi reneszánsz egyik leglátványosabb megmozdulásában, a senatusnak a
Capitolium dombján történő újraalakításában és a III. Jenő pápát elűző felkelésben, mely Rómát
városköztársasággá alakította (1145). I. (Barbarossa) Frigyes császártól remélt támogatást IV. Adorján pápával
szemben, de az 1154-ben kivégeztette mint eretneket.
A XII. század első felének evangéliumi ihletésű vallási reformtörekvéseihez már a XI. század óta újra és újra
hozzákapcsolták a vádat: itt egy régi eretnekség, a manicheizmus újraéledéséről van szó. Az antik
gnoszticizmus és manicheizmus dualista tanításait a középkorra örökítő bizánci-örményországi, kora középkori
paulikiánus eretnekség, és mindenekelőtt a X. századtól kezdve Bulgáriában és Bizáncban fellépő bogumilizmus
egyes tanai és iratai valóban átkerülhettek a latin kereszténységbe. A manicheizmus vádjának azonban
kezdetben mégis inkább az volt az alapja, hogy a radikális aszkéta tanokkal fellépő, egyházat bíráló eretnek
tanok megértéséhez az egyházi emberek az antik traktátusokat, mindenekelőtt Szent Agos- ton manicheusok
ellen írott vitairatait vették kézbe. A XII. században azonban egyre szembetűnőbb módon jelentkezik egy
nyugaton kialakult dualista tanítás, a kathar eretnekség (katharosz = tiszta). Első látványos fellépésükről 1143
körül Köln környékén hallunk, ahol a helyi klerikusok Szent Bernáthoz küldött panaszlevele részletes
beszámolót ad e mozgalom sikeres érveiről. Mint a vándorprédikátorok, a katharok is „Krisztus szegényeiként”
bírálták a vagyont vagyonra halmozó egyházat, hevesen elutasították a „világ” javait, gazdagságát, kétkezi
munkából éltek, szegényesen öltöztek, teljes önmegtartóztatást, radikális böjtöt gyakoroltak. Az egyház „sátáni”
képviselőivel szemben magukat tartották Isten igazi egyházának, és azt hirdették, hogy csak a hozzájuk
csatlakozók üdvözülhetnek. A minden korábbinál erőteljesebb bírálatot, amit húsz évvel később, 1163-ban,
ugyancsak Kölnben, a szekta híveinek nagy csodálkozást kiváltó, „dalolva” vállalt máglyahalála is
alátámasztott, heves ellenreakció követte, Clairvaux-i Szent Bernát és Ekbert von Schö- nau egy sor
prédikációban bírálta az új eretnekséget.
Mindez nem akadályozta meg a kathar eretnekség villámgyors elterjedését, a XII. század derekán, alig egy
évtized leforgása alatt felbukkannak Franciaországban, Flandriában, Itáliában, Angliában. Dél-Franciaországban
támogatottságuk olyan széles körű, hogy nyilvános hitvitákra hívják ki a katolikus egyház képviselőit, például
204
XII. SZÁZAD)
1165-ben Lombers-ben, ahol a hallgatóságot inkább nekik sikerült meggyőzniük, sőt, 1167-ben Saint-Félix de
Caramanban egyenesen zsinatot tartottak, melyre egy Niketas nevű, „pápa” címmel kitüntetett vezető érkezett
Bizáncból, és ahol püspökségekre, diakonátusokra osztották a délfrancia területet.
A kathar eretnekség sikerének alapja abban rejlett, hogy az „apostoli életmódot” és az őskeresztény egyházhoz
történő visszatérést hirdető reformmozgalmak morális megújulási törekvéseit ők az üdvözítő „titkos tanként”
hirdetett dualizmus segítségével új érvrendszerrel fegyverezték fel. A bogumilok latinra fordított könyveiből
megismert (végső soron iráni eredetű) gnosztikus-manicheus dualizmus azt vallotta, hogy a világtörténelmen
végighúzódik két istenség – a Jó és a Rossz – örök harca. Minden, ami földi, anyagi a Rossz isten teremtménye,
aki a Jó isten szellemvilágából származó (egyes mítoszok szerint ellene Luciferrel fellázadó) bukott angyalok
szellemlelkét bebörtönözte az élőlények testébe. E lelkek célja, hogy visszajuthassanak a Jó Isten
szellemvilágába. Ezért a legteljesebb önmegtartóztatást kell gyakorolni, a szexualitástól teljesen tartózkodni
(hiszen az az anyagi világ további fennmaradásához járul hozzá), a legszigorúbb böjtben minden élőlénytől
származó ételt (a halat és a tojást is) elutasítani (hiszen azokban is az anyag börtönében sínylődő lélek van). E
tanok szerint természetesen a Sátán képviselője maga a földi egyház is, minden liturgiájával, rítusával,
mindenekelőtt az álprófétának tartott Keresztelő Szent Jánostól származó kereszteléssel, mely vízzel (anyaggal)
történik. Ezzel szemben a katharok fő szertartása a consolamentum nevű Szentlélek-kereszte- lés lett.
A szigorú kathar életelveket persze nehéz volt mindenkinek betartani, de az egyre inkább ellenegyházzá
szerveződő mozgalom erre is kínált megoldást: a legszigorúbb szabályok csak a szekta vezetőit, „papjait”, a
perfekteket kötötték, akiket a hívők (credentes) tiszteltek, házról házra küldve rejtegettek, egyszerűen csak a
boni homines névvel illettek. Ha egy credens a tökéletesség útjára kívánt lépni, erre módja volt közvetlenül
halála előtt: akkor felvéve a consolamentumot, reménye lehetett, hogy halála után lelke egy perfekt testében
születik újjá, ahonnan a végső megváltás már csak egy lépés. Sokan ezért a consolamentum után kifejezetten be
akarták fejezni életüket, halálra böjtölték magukat (endura). A toulouse-i grófok, a délfrancia nemesség, a városi
lakosok itt és szerte Itáliában egy hitelesebb és ugyanakkor olcsóbb egyházat láttak az új eretnekmozgalomban,
mely így az egyház félelmetes riválisa lett, amelyről azonban az is elmondható, hogy világ- és életellenes
szigora nemcsak az egyházzal állt szemben, hanem mindazzal a kulturális megújulással is, amely lehetővé tette
a XII. századi reneszánsz, az udvari szerelem, a világi kultúra kibontakozását.
A XII. század második felében egy sor újabb eretnekmozgalom is felbukkant a katharok mellett, jelezve, hogy a
hivatalos kereszténység bírálói között sem volt konszenzus. A legjelentősebb ezek között egy laikus, egy
vagyonáról lemondó nagykereskedő, a lyoni Valdes mozgalma volt. Valdes megtérésének története tanulságos:
1170 körül, egy jongleur dalát, a házasságáról, vagyonáról nászéjszakáján lemondó Szent Elek francia nyelvű
verses énekét hallva franciára fordíttatja az evangéliumok szövegét, és a gazdag ifjúhoz intézett krisztusi szózat
hatására (Máté 19:21) határozza el, hogy szétosztja, a szegényeknek adja vagyonát. Ennél is nagyobb hatást vált
ki új életformája: őt követő társaival együtt koldulásból tartja el magát, így biztosítja a vallási tökéletességhez
szükséges teljes, önkéntes szegénységet. Prédikációs engedélyt szeretne kapni, amelyre, úgy tűnik, 1179-ben a
III. lateráni zsinat vitái nyomán van reménye, de néhány évvel később mégis eretneknek bélyegzik őket – ekkor
dacosan a Bibliát idézi: „Inkább Istennek kell engedelmeskedni, semmint az embereknek”, és az egyházból
kitaszítva folytatja térítő mozgalmát. A „lyoni szegények” mellett hamar felbukkannak az itáliai „lombard
szegények” is, akik magukba olvasztják a pataria, az arnaldisták távoli követőit. A valdensek körében is
felbukkan a katharoktól ismert perfekt-credens szervezet. Fontos újításaik közé tartozik még, hogy síkra
szállnak a nők vallási szerepvállalása mellett, szerintük női perfektek is prédikálhatnak, feladhatják a
szentségeket. Egy másik jellemzőjük (amiben egyébként a katharokkal is osztoznak) a Biblia alapos, sokszor az
egyházi embereket is túlszárnyaló ismerete, hosszú részletek lefordítása, memorizálása, ami a XII. század végén
egyre gyakrabban sorra kerülő hitvitákban félelmetes ellenfelekké tette ezeket az eretnek prédikátorokat.
Különböztek viszont a ka- tharoktól számos teológiai kérdés megítélésében: a dualizmus tanát a valdensek
ugyanúgy eretnekségnek tartották, mint az egyház, és heves vitát folytattak vele. Egy ilyen katharok ellen írt
valdens vitairat fenn is maradt Durandus de Huesca tollából.
A XII. század utolsó évtizedeiben több más eretnekcsoport jelentkezett még: a bűnbánó életet élő, házaspárokat
is maguk közé fogadó, közös életet, kétkezi munkát (elsősorban meditatív tevékenységként végzett
szövőmunkát) folytató itáliai, milánói humiliati csoportja vagy a Németalföldön hasonló célokkal fellépő
beginák közösségei, és más apróbb csoportok (speronisták, passagiánusok), akik mind belekerültek abba a
hosszú felsorolásba, amelyeket III. Lucius pápa 1183-ban az Ad abolendam kezdetű bullájában nevez meg, és
az eretnekmozgalmak kíméletlen kiirtására szólítja fel az egyházat.
Valóban nagy problémát jelentettek a XII. századi egyháznak ezek a vallási mozgalmak, mert az apostoli
életmódra, a Bibliára hivatkozva saját szimbólumait, saját legfőbb hivatkozási alapját, a kinyilatkoztatást
205
XII. SZÁZAD)
fordították ellene és használták fel, sokakat meggyőző módon az ettől nyilvánvalóan nagyon eltérő középkori
egyházi szervezet bírálata gyanánt.
Ahhoz, hogy az egyház mindezen úrrá tudjon elleni, egy újabb nagyszabású reformra lesz majd szükség.
4. Nagy Balázs – TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM,

VÁROSFEJLŐDÉS ÉS IPARI TERMELÉS
4.1. Korai kereskedővárosok
A távolsági kereskedelem forgalmának élénkülése az ezredforduló után először a Földközi-tenger partvidéki
területein volt tapasztalható. Azon a területen, ahol a római városi élet folyamatossága, ha megtépázottan is, de
más területekhez viszonyítva leginkább fennmaradt. Az itáliai városok egy részét változatlanul szoros
kapcsolatok fűzték Bizánchoz, és ez a kapcsolat nemcsak politikai és egyházi szempontból érvényesült, hanem a
gazdasági – kereskedelmi összeköttetések területén is.
A korai kereskedővárosok felemelkedése Itáliában szorosan összefügg a nyugati keresztény területeket a IX-X.
században ért muzulmán-arab hadjáratokkal. Ebben az időszakban az észak-afrikai terültekről és az Ibériai-
félszigetről meg-megújuló támadások érték el elsősorban a déli frank területek tengerparti részét, Itáliának a déli
és nyugati partvidékét, valamint a Földközi-tenger nyugati medencéjének szigeteit, így Szardíniát, Korzikát és
Szicíliát. A támadások létükben veszélyeztették ezeknek a területeknek a városait, amelyek védelmet mástól
nem remélhettek, csak saját védekezési képességüktől. Ehhez szükséges, de nem elégséges feltétel volt a városi
erődítések létrehozása. Emellett a tenger felől fenyegető csapások elhárításához nélkülözhetetlen volt a tengeri
hajózási tapasztalatok felelevenítése is, hiszen a tengeri támadás elleni védekezés szükségessé tette a tengeri
hadviselést. Ezek a városok, köztük olyan jelentős későbbi központok, mint Pisa és Genova, egyre inkább
rákényszerültek, hogy a Földközi-tenger nyugati medencéjének vizeire kihajózva hárítsák el a támadásokat. Sőt,
1087-ben egy genovai-pisai flotta arra is vállalkozott, hogy egy ellencsapás során elpusztítsák a tunéziai
partvidéken lévő al- Mahdija erődjét, ezzel egy olyan támaszpontot semmisítve meg, ahonnan korábban számos
hadjárat indult ellenük. Ezek a tengeri tapasztalatok a XI. század folyamán döntő mértékben járultak hozzá az
itáliai városok kereskedelmi expanziójához.
A XI. századi itáliai kereskedelmi központok között elkülöníthető az északi és déli városok csoportja. Ezeknek
nemcsak fekvése, hanem kapcsolatrendszere és további sorsa is élesen elvált egymástól. A déli csoport
legismertebb képviselői a Nápoly közelében fekvő Amalfi, Gaeta és az apuliai Bari. Amalfi fontos szerepet
töltött be a Földközi-tenger keleti és nyugati medencéje közötti forgalomban, a IX. századi arab földrajzi szerző,
Ibn Hordadbeh leírása szerint Itália egyik legvirágzóbb városa volt. Amalfi és a későbbiekben elsősorban az
észak-itáliai városok hamarosan már nemcsak közvetítőként vettek részt ebben a forgalomban, hanem saját
áruiknak is piacot kerestek, ezek elsősorban textilipari termékek voltak. A XII. századra már az első városi ipari
központok is kialakultak. A dél-itáliai központok azonban a norman hódítás és bizánci pártfogójuk befolyásának
háttérbe szorulása miatt a XI. század derekától megakadtak a fejlődésben.
Sajátos fejlődési utat futott be Velence az itáliai városok között. A római előzményekkel nem rendelkező
település lagúnái védelmet jelentettek az oda menekülők számára, így a város már az ezredforduló előtt
növekedésnek indulhatott. Megművelhető földterülettel gyakorlatilag nem rendelkezve kénytelenek voltak a
kereskedelemben rejlő lehetőségeket kihasználni. Ezt segítették a bizánci uralkodóktól 992- ben és 1082-ben
kapott privilégiumok. Ahogy egy XI. század elején keletkezett Pá- viából származó leírás fogalmaz: „a
velenceiek nem szántanak, nem vetnek, nem szüretelnek... hanem a Pó kikötője látja el őket gabonával és
szőlővel”. A kedvező fekvésből fakadó kereskedelmi kapcsolatrendszer biztosította a város életképességét.
Maga Velence nem sok saját áruval, eleinte főleg csak a lagúnákban lepárolt sóval járult hozzá az
áruforgalomhoz. A nagy nyereség a közvetítő kereskedelemből származott. Bizánccal és a bizánci területekkel,
Lombardiával, illetve a szárazföldi hátországgal, valamint az Alpoktól északra fekvő vidékekkel egyaránt szoros
kapcsolatokat ápoltak. Míg Velence kapcsolatai elsősorban a Brenner-hágón át megközelíthető területekkel
(Karintia, Tirol, bajor és más délnémet területek), addig a XI. század után Milánó a nyugatabbra lévő Simplon-
és Szent Gotthárd-hágó forgalmát is ki tudta használni, és profitálhatott a Pó folyóval meglévő közvetlen vízi
összeköttetéséből is.
Mire a keresztes háborúk a XI. század végén elkezdődtek, az itáliai városok közül több, elsősorban Velence,
Pisa és Genova) fejlődésének olyan fázisában volt, hogy ki tudta használni a helyzetéből fakadó előnyöket. Ezek
a városok számos módon profitálhattak a keresztes háborúk sorozatából. Egyrészt hajóikkal részt vettek a
206
XII. SZÁZAD)
keresztesek szállításában, természetesen jó pénzért, másrészt befolyást szereztek számos Adria parti, levantei és
más keleti kikötőben. Már az éppen velencei nyomásra létrejött Latin Császárság megalakulása előtt és annak
megszűnése után is fennmaradtak ezek a nem nagy területű, de nagy befolyást és hasznot jelentő
„támaszpontok”. A Tirrén-tenger partvidékén fekvő Pisa és Genova szintén készen álltak a kereskedelmi
expanzióra a XI. század végén. Mindkét város először a Földközi-tenger nyugati medencéjében szerzett
pozíciókat, és az arab támadások elülte után Észak-Afrikára is kiterjesztették kereskedelmi érdekszférájukat.
Innen Európában jól értékesíthető gyapotot, festőanyagot, fűszereket szereztek be. 1097-ben már pisai hajók
szállították a legtöbb keresztest Keletre. Genova állandó kolóniát létesített Konstantinápoly Pera nevű
városrészében, és később, a XIII. század során figyelemre méltó terjeszkedésbe fogott a Fekete-tenger
partvidékén. A Krím-félszige- ten lévő Kaffa, Sugdaia (Szudak), a Don torkolatát védő Tana és a Fekete-tenger
déli partvidékén fekvő Trebizont (Trapezunt) mutatják a genovai terjeszkedés legfontosabb pontjait. Az innen
beszerzett áruk között a fő szerep a fűszerek és a gabona mellett az Európában egyébként elérhetetlen timsóé
volt. A timsó nélkülözhetetlen anyaga volt a posztóiparnak, amit a gyapjú kikészítésénél használtak fel.
14. A Mediterráneum kereskedelme
Itália egyik sajátos, gyakorlatilag monopol jellegű terméke volt a selyem. A selyem Európában a középkor során
mindig is a luxus és a hatalom jelképe volt. Előállításának technikája Prokopiosz szerint Kínából jutott el
Jusztinianosz császár idején Bizáncba. Itt a selyemipar császári monopóliummá vált, kereskedelmi forgalomba
alig került selyem. Készítésének titka szintén ismert volt az arab világban és Észak-Afrikában. Jellemző, hogy
ez nem a selyemkészítés titkát féltékenyen őrző Bizáncból, hanem az araboktól jutott el Európába. Szicíliából
terjedt el Itália-szerte, először Luccában és Firenzében, majd lassan Velencében és Milánóban is ismertté vált a
selyem előállításának módja. A selyemipar Itáliából került a francia területekre, ahol Lyon vált a selyemipar
központjává. Azonban a selyem európai előállítása a középkor folyamán mindig is erősen függött az alapanyag-
behozataltól, mert a selyemhernyó és az annak a táplálékát jelentő eperfa csak igen lassan terjedt el a
kontinensen.
4.2. A távolsági kereskedelem megélénkülése

Az ezredforduló utáni urbanizációs és fellendülési hullám jelei hamar jelentkeztek a kontinens más területein is,
elsőként Németalföldön és az északfrancia területeken. Bizonyos feltételezések szerint ebben a régióban
számolhatunk a VIII-IX. századi fríz posztókészítés és kereskedelem továbbélésével. Az itt a tengerbe torkolló
folyók kínálta szállítási lehetőségek ugyancsak megkönnyítették az árucserét. Míg az itáliai városok
kereskedelmét a bizánci és keleti áruk viszonylag széles választékának forgalmazása jellemezte, addig a
németalföldi piacot, legalábbis a XI-XII. században a posztókereskedelem uralta. Hamar kialakultak az első
kapcsolatok a két korán fejlődő régió között: részben a rajnai kereskedővárosok, részben pedig a XII. század
utójától felemelkedő champagne-i vásárok profitáltak ebből. Ez a vásár lett a XII-XIII. században a kontinensen
a távolsági kereskedelem legfontosabb központja. Kezdetben francia és flandriai kereskedők keresték fel az
akkor még főleg helyi jelentőségű champagne-i vásárokat árujukkal, elsősorban posztóval és más
textiltermékekkel. Fontos volt a vásárok forgalmának fellendítésében a champagne-i és brie-i grófok
támogatása. A XII. század közepén és második felében Tedbald (Thi- baud) gróf (f 1152) és fia Henrik (f 1181)
komoly kereskedelmet támogató döntéseket hoztak. Garantálták a kereskedők biztonságát, védelmük alá vették
őket és oltalomlevelet adtak számukra. Ezen előzmények után a döntő fordulatot mégis a XII. század vége
hozta, amikor az első itáliai kereskedők megjelentek a vásárokon. Ezzel kezdődött a champagne-i vásárok
virágkora, amely a XIII. század végéig tartott. Az itáliaiak közül először a milánói kereskedők jelentek meg
Champagne-ban, akik a levantei forgalom egyik legkeresettebb áruját, posztót vásároltak itt. Champagne
területén négy város (Lagny, Bar-sur-Aube, Provins és Troyes) adta a vásárok színhelyeit. Provins-ban és
Troyes-ban évente két vásárt is tartottak. A vásárokat mindig az évnek ugyanabban a szakaszában rendezték és
egy-egy vásár legalább hat hétig tartott. így a távolsági forgalomban aktív kereskedők az egyes vásárok bezárása
utáni egy-két hetes szünetekkel is számolva Champagne-ban ténylegesen az egész év folyamán üzletfelekre
207
XII. SZÁZAD)
találhattak. Az egyes vásároknak meghatározott rendje volt, amely alkalmat adott a számlák és az esetleges
üzleti viták rendezésére is. A vásárokon történő adásvételek egyenértékét ugyanis nem kellett azonnal
kiegyenlíteni, hanem rendszeressé vált, hogy csak a vásár lezárultával fizették ki pénzben a vételek és eladások
során kialakult különbözetet. Ez hozzájárult a mindig is kockázatosabb készpénzforgalom korlátozásához és a
fejlettebb kereskedelmi technikák kialakuláshoz. A champagne-i vásárok törvényszékén a korban szokásoshoz
képest gyors és hatékony döntések születtek. A kereskedők bizalmának megnyeréséhez hozzájárult, hogy
tudhatták, annak ellenére, hogy idegen földön működnek, idegen uralkodó hatalma alá tartoznak, esetleges
adósságaikat be tudják hajtani és a bírósági döntéseknek érvényt tudnak szerezni. A champagne-i vásárok
sikerének záloga az volt, hogy össze tudta kapcsolni Európa északi és déli gazdasági centrumait, Flandriát és
Észak-Itáliát, így mindkét vidék árui megtalálhatók voltak itt. Az itáliai kereskedők által közvetített levantei
termékek mellett felbukkantak a német és a Han- za-forgalom árucikkei is.
A champagne-i mellett számos más vásár szolgálta a korabeli Európa távolsági kereskedelmét. Ezek
nélkülözhetetlen intézményei, mondhatni csomópontjai voltak az áruforgalom rendszerének, kiegészítve a helyi
piacok sűrű szövedékű hálózatát. A rendszeresen, általában heti gyakorisággal tartott piacok egy meghatározott,
általában egynapi járóföld sugarú körnél nem nagyobb vonzáskörzetet szolgáltak ki. A piacok jellemző kínálatát
a viszonylag olcsóbb, mindennapi használati és fogyasztási cikkek tették ki. A távolsági forgalomban részt vevő
kereskedők a helyi piacokról szerezték be árukészletük utánpótlását és a piacok csatornáin keresztül
értékesítették drágább, csak kis tételben eladható áruikat. A ritkábban megrendezett vásárok általában hosszabb
ideig, legalább néhány hétig tartottak, és főleg a távolsági kereskedelemből származó, jellemzően magasabb
fajlagos árucikkeket forgalmaztak. Gyakori, hogy a vásárok amúgy is sok embert vonzó helyeken és
időpontokban alakultak ki, például zarándoklatokhoz kapcsolódóan. A XI-XII. század volt az új vásárok
létrejöttének leggyakoribb időszaka.
A champagne-i vásárok jelentősége a XIV. században hanyatlani kezdett, ami több tényező együttes
következménye volt. A politikai átalakulások mellett fontos változás volt, hogy a XIII. század végétől
biztonságossá és pár évtizeden belül igen forgalmassá vált az Itáliából Flandriába vezető közvetlen tengeri út.
Emellett azonban egy strukturális átalakulás is megfigyelhető a háttérben. Bár voltak vásárok, melyek
jellemzően a XIV. században érték el jelentőségük csúcspontját (Frankfurt), de ösz- szességében a nagy
nemzetközi vásárok köré szerveződő kereskedelem rendszere is átalakult. Egyre kevésbé volt szükség ezekre a
vásárokra, hiszen a kereskedők egyre kevésbé utaztak együtt az áruikkal, elterjedtebbé vált a kereskedelmi
centrumokban működő képviselőkkel rendelkező kereskedőcégek hálózata. Az üzletek már nem a vásárokon
lévő pultok mögött köttettek, hanem megrendelések alapján szállították az árukat.
A középkori távolsági kereskedelem rendszeréről gondolkodva tisztában kell lenni azzal, hogy a keresztény
Európa keleti irányban sosem volt zárt egység. Ázsiával, Ázsia közelebbi és távolabbi részeivel mindig is szinte
folyamatos árucsere folyt. A két kontinens közötti gazdasági érintkezésnek számos csomópontja volt,
amelyeken keresztül különböző ázsiai árucikkek eljutottak Európába, és viszont. Volt egy közös
jellegzetességük ezeknek az árucikkeknek. Valamennyi típusuk a luxuscikkek csoportjába tartozott, de ez nem
meglepő, hiszen a távolsági szállítás és az ezzel együtt növekvő kockázat költségeit csak ezek viselték el. Az
Ázsiával folytatott kereskedelemben hagyományosan a fűszerek dominanciáját feltételezte a történeti irodalom,
bár valójában sokkal színesebb volt a Keletről jövő áruválaszték. A fűszerek közül a bors, szegfűszeg, fahéj
érkezett Ázsiából, részben a Távol-Keletről, illetve Indiából. De ezen kívül érkezett gyapot, számos a
textiliparban használatos festékanyag, prém, bőr, minőségi fémtermékek, selyem, a luxustextíliák széles
választéka (brokát, bársony és a nevével is a szíriai városra utaló damaszt) és drágakövek. Külön kategóriát
jelentett a rabszolga-kereskedelem, amelynek például Tanában és Kaffában komoly piaca volt. A XIII. század
közepétől legalább egy évszázadon keresztül fennálló „Pax Mongolica”, a mongolok ázsiai nagyhatalmának
időszaka a békés kereskedelem lehetőségét hozta a Kelet-Európától a Távol-Keletig terjedő óriási térségbe. Ez
volt az az időszak, amikor Marco Polo eljutott Kínáig, de talán még jellemzőbb, hogy a firenzei kereskedő, a
Bardi kereskedőház képviselője Fran- cesco Balducci Pegolotti, bár maga ugyan soha nem járt Keleten, de a
XIV. század első felében írott kereskedelmi kézikönyvében (La pratica della mercatura) pontosan leírta a
Fekete-tenger partvidékétől a Kínáig terjedő utat, ami szerinte 284 napig tartott. Pegolotti műve bizonyítja, hogy
ebben az időben a jól felkészült itáliai kereskedőktől elvárt tudásba beletartozott a keleti utak ismerete is.
208
XII. SZÁZAD)
15. A Hanza útvonalai
A középkori európai kereskedelem nem vizsgálható anélkül, hogy figyelembe vennénk, a kereskedelem és az
ehhez kapcsolódó pénzügyletek egyházi megítélését. Nyilvánvaló, hogy fejlett kereskedelmi rendszer nem
létezhet a hitel és az ehhez kapcsolódó kamat intézménye nélkül. Az egyháznak a kamatszedésről kialakított
álláspontja részben bibliai helyekre, korai zsinati határozatokra és az egyházatyák tanítására vezethető vissza,
amelyek egyértelműen megtiltották a kamatszedést. A Lukács evangéliumából származó gyakran idézett rész
szerint, „adjatok kölcsön, semmit érte nem várván” (Lk 6:35). A Karoling-kori, 806-ban kiadott nymwegeni
(Nijmegen) capitulare definíciószerű rövidséggel határozta meg az uzsora (usura), a kereskedelem (negotium) és
a piszkos haszon (turpe lucrum) fogalmát. Eszerint uzsorának nevezik, ha bárki többet kér vissza, mint amit
kölcsönadott, a valódi kereskedelem pedig az, ha valaki annyiért adja az áruját, amennyiért megszerezte. Ez a
szabályozás nem engedi meg, hogy valaki például aratás vagy szüret idején olcsón felvásárolja a termést, amit
később felárral adna tovább. Ez a piszkos, csalárd haszon, amit tiltott az egyház. Ezt a merev tilalmat képviselte
az 1140 körül lezárt Decretum Gratiani is, így ez került be a kánonjog szabályai közé is. Ehhez hasonló volt a
kereskedelemnek, mint foglalkozásnak a megítélése is, a gyakran idézett fordulat szerint ugyanis „a kereskedő
alig, vagy sose lehet Isten tetszésére” (Homo mercator vix aut nunquam potest Deo placere). Egyes egyházi
szerzők is elfogadhatónak tartották, ha a kereskedő saját munkája ellenértékeként tesz szert haszonra üzleti
tevékenysége során, azonban csak akkor, ha nem az elérhető nyereség maximalizálására törekedett, hanem a
„méltányos árat” (iustumpretium) igényelte árui fejében. Ennek ellenére természetesen nem lehet kizárni sem a
kamat, sem a magas üzleti haszon meglétét a középkori kereskedelem struktúrájából. Ezek az egyházi elítélés
ellenére is léteztek, de elemzésükkor tudni kell a róluk kialakított egyházi tanításról.
4.3. Városfejlődés
A középkori európai városfejlődés eredetét vizsgálva Edith Ennen és az ő nyomán számos más történész a
kontinuitás szerepét helyezte előtérbe. Kétségtelen különbségek vannak ugyanis azon területek városhálózata
között, melyek a Római Birodalom határain belül, illetve kívül feküdtek. Ennen három régiót különböztetett
meg a városi kontinuitás eltérő jellege alapján. Az elsőbe a Földközi-tenger partvidéke, főleg Itália és a római
Gallia déli része tartozott. Itt, bár a Római Birodalom dezintegrációjával az urbanizáció visszaszorult, de a
városi élet, a városi funkciók nem szűntek meg, bizonyos esetekben nemcsak a városi lakosság, hanem a városi
intézmények továbbélésével is számolni lehet. Ezen elmélet szerint a második zónába a római limesen belül
lévő azon területek tartoztak, ahol a városi kontinuitásnak a fent említettnél gyengébb hatása volt csak.
Idesorolható ezek szerint Gallia északi fele, az Ibériai-félsziget, a Rajna és a Duna menti, hajdan római
fennhatóság alatt álló részek és a Balkán. Itt a római kori urbanizációnak kétségtelen hatása volt, de a városi
kontinuitás nem volt töretlen. Számos város megszűnt, a városi népesség sok esetben kicserélődött, máshol csak
a település helyének továbbélésével lehet számolni. A város esetleges egyházi központ jellege segíthette a
továbbélést, a városi intézmények fennmaradására azonban ebben a zónában kevés esély volt.
A harmadik zóna a római limesen kívül feküdt, ide azok a területek tartoztak, ahol a római városiasodásnak
semmilyen hatásával nem lehet számolni, tehát a középkori városfejlődés más alapról indult. Több
városfejlesztő, illetve a városok kialakulását elősegítő tényező hatását kell figyelembe venni. Ezek részben a
település természeti adottságaihoz kapcsolódtak (pl. folyami átkelési hely, gázló, hegyvidék, illetve síkság
határvonala stb.), részben pedig az esetleges uralkodói, földesúri, avagy egyházi központ jelenléte is hasonló
hatással járatott.
A X-XI. század fordulóját követő politikai-társadalmi konszolidáció, a gazdasági fellendülés, a helyi és

távolsági kereskedelem szerepének megnövekedése állt a XI. század második felétől megfigyelhető
209
XII. SZÁZAD)
urbanizációs folyamat hátterében. Ez a változás először az erős városi hagyományokkal rendelkező Itáliában,
valamint a Rajna, Szajna és Mosel közötti területeken éreztette hatását.
A valamely világi hatalmi központ székhelyéül szolgáló várak mellett létrejövő, esetleg már korábban is létező
kereskedő iparos telepek gyors növekedésnek indultak, a népesség a burgus lakójának, burgensisnek (francia:
bourgeois) nevezte magát. A falakon kívül létrejövő új települést pedig elővárosnak (latin: suburbium, foris
burgum, francia: faubourg, német: Vorstadt) hívták. Ezeken kívül az ezredforduló után fejlődésnek indult
városias településeknek még számos más kialakulási módja és ennek megfelelően eltérő elnevezése volt.
Wiknek nevezték az Észak-Európára jellemző kereskedőtelepből kifejlődött várostípust, portusnak pedig a
jellemzően tengeri vagy folyami kikötőhöz kapcsolódó szintén döntően kereskedelmi funkciójú települést.
A városok a középkorban környezetüktől nemcsak megjelenésükben (városfal), a lakosságkoncentráció

szempontjából, hanem jogi státusukban is elkülönülő települések voltak. Ezt a jogi különállást számos – de nem
minden esetben városi – kiváltságlevél rögzítette. A városi polgárokat megillető jogok között voltak a személyes
szabadságot garantáló, a saját bírósági hatalom felállítására vonatkozó, illetve a gazdasági helyzetet biztosító
(pl. vásártartás, vámmentesség, adófizetés) privilégiumok. A középkori város azonban nem határozható meg
önmagában csak jogi szempontok alapján, hiszen így a városok sorából ki kellene zárni számos kiváltságlevéllel
nem rendelkező települést. Ezek egy részének azért nem volt írott privilégiuma, mert előjogai a formális
kiváltságlevelek kiadását megelőző időre nyúltak vissza, mások pedig eltérő, sajátságos jogi státussal
rendelkeztek (mint pl. a magyarországi mezővárosok). Ennek ellenére nem kétséges, hogy ezeknek a
településeknek is voltak városi funkciói. Ugyancsak nem lehet csupán a népességszámot vagy a városfal
meglétét a várossá alakulás kritériumának tekinteni.
Az elmúlt évtizedek történetírásában alakult ki az úgynevezett funkcionális városdefiníció elmélete. Eszerint

nem önmagában a városi létre jellemző egyik vagy másik sajátosság meglétét kell vizsgálni, hanem több
szempontú megközelítéssel azt, hogy egy település milyen tekintetben és milyen fokon központja a saját
vonzáskörzetének. Az úgynevezett „központi hely” koncepció szerint minden város csak saját maga régiójával
együtt, annak a területnek a központjaként vizsgálható, amelyhez ezer szállal kötődött. A város a saját
vonzáskörzete piacközpontjaként is funkcionált, egy helyi jelentőségű kisváros egy-két napi járóföldnyi
területről vonzott árusokat és vevőket, egy középkori kereskedelmi metropolis hasonló szempontú körzete pedig
gyakorlatilag az egész kontinensre kiterjedt. Egy-egy városias település természetesen nemcsak piaci és
kereskedelmi, hanem számos más szempontból is centruma lehetett a maga régiójának. így fontos az egyházi,
illetve a világi adminisztratív központ jelenléte, de például az esetleges nagyobb vonzóerővel rendelkező
oktatási intézmény megléte is. Ismert, hogy a párizsi egyetem a XIII-XIV. században a nyugati kereszténység
egész területéről vonzott hallgatókat, így tehát az egyetemi oktatás szempontjából Párizs egész Európa egyik
központja volt. A vonzáskörzetnek a város sajátos népesedési helyzete miatt is döntő befolyása volt. A
középkori városok ugyanis jellemzően demográfiai deficitben voltak, azaz nemcsak a lakosságszám
növeléséhez, hanem annak szinten tartásához is szinte folyamatos bevándorlásra szorultak. A vidékinél rosszabb
közegészségügyi feltételek, a gyakran fertőzött ivóvíz és más körülmények hatására a városi halandóság
rendszerint magasabb volt, mint a születések száma. Ezért is szükség volt a városok felé irányuló migrációs
mozgalomra. A bevándorlók pedig legtöbbször épp a város saját vonzáskörzetéből érkeztek.
A XI. század nemcsak a városi élet fellendülését hozta Európa-szerte, hanem – főleg a század második felében –
erőteljes mozgalmak indultak elsősorban Észak- Itáliában, a francia területeken és a Rajna menti városokban a
város feletti hatalomért. Különböző városokban felkelések törtek ki a városúr ellen. A városi polgárok
összeesküvésükkel – hiszen gyakran maguk a résztvevők is coniuratiónak nevezték mozgalmukat – általában a
város felett hatalmat gyakorló egyházi méltóság ellen intéztek kihívást, hiszen a püspökök és az érsekek voltak
azok, akik helyben a legerőteljesebb befolyást gyakorolták az egyes városok életére. Több helyen előfordult,
hogy a hatalmat gyakorló méltóságot elüldözték a városból. Guibert de Nogent (†1125) a XI-XII. század
fordulója körül működő francia szerző részletesen leírta a laoni commune felkelését (1111-1114). A
kommunamozgalmak általában ott érték el legnagyobb sikereiket, ahol egyrészt a városi polgárság megfelelő
(anyagi) erővel is rendelkezett saját befolyásának érvényesítéséhez, másrészt a központi hatalom viszonylagos
gyengesége lehetővé tette a kommuna győzelmét, a városi önrendelkezés érvényesülését.
A XIII. századtól a városfejlődés egyik karakterisztikus sajátossága a koldulórendek megjelenése a városokban.

Az ekkoriban létrejövő ferencesek és domonkosok szerzetesi koncepciójuknak megfelelően igen korán
létrehozták az első városokban működő közösségeiket, a városi polgárok és főként a városi szegénység soraiból
toborozva követőket. Egy sokat idézett 1970-ben megjelent tanulmányában Jacques Le Goff, és az ő nyomán a
középkori Magyarországra vonatkoztatva Fügedi Erik vizsgálta és bizonyította be a koldulórendi központok és a
gyorsan fejlődő urbanizáció összefüggéseit. A koldulórendek kihasználták a XIII. századi városok új vonásait,
210
XII. SZÁZAD)
így az egyetemek és oktatási központok városi működését és szoros kapcsolatokat építettek ki az egyetemek
világával, ami a későbbiekben hatásuk egyik jellegzetes terepe lett.
Pontos összeírások híján nehéz hiteles adatokat találni a középkori városok lakosságszámát illetően. Mivel
azonban egyrészt a városokról még mindig megbízhatóbb források állnak rendelkezésre mint a városokon kívüli
területekről, másrészt pedig nehéz pontos képet alkotni az urbanizációról a városi népesség alakulásának
figyelmen kívül hagyásával, ezért a változások megfigyeléséhez a történész olykor kénytelen megkérdőjelezhető
adatokat is felhasználni.
Európa legtöbb városának lélekszáma, akárcsak a kontinens lakosságának népességszáma feltehetően a XIII-
XIV. század fordulóján érte el középkori csúcspontját. Kivétel ebből a szempontból a földrész minden bizonnyal
legnépesebb középkori városa, Konstantinápoly, melynek Jusztinianosz korában, a VI. század derekán mintegy
400-500 ezer lakosa volt. Ez a középkori viszonyokat figyelembe véve példátlanul magas népesség fokozatosan
csökkent, és még a Latin Császárság megalakulása (1204) előtt is több mint 100 ezer lakossal számolhatunk, az
oszmán-török ostrom előtt (1453) pedig 50 ezer körüli a város lélekszáma. Az iszlám európai elterjedésének
területén is erős és nagy létszámú városi civilizációt hozott létre. Córdoba, Sevilla és Granada, népessége, bár
pontos adatokkal nem rendelkezünk, minden bizonnyal meghaladta a legtöbb nyugati keresztény város
lélekszámát. Itália városai közül többnek (Firenze, Velence és Milánó) a lakosságszáma minden bizonnyal az
50-100 ezer fő közötti sávba esett növekedésük csúcspontján. Az Alpoktól északra az ezekhez mérhető
lakosságszámú metropolisokból lényegesen kevesebb volt. Ezek közül a legnagyobbak közé tartozott Párizs,
melynek lélekszáma a pestisjárvány előtt elérhette vagy legalábbis erősen megközelíthette a 100 ezer főt,
valamint a németalföldi Brugge és Gent, amelyek inkább 50 ezerhez álltak közelebb. Az igazán népes, több
tízezer fős lakossággal rendelkező városok közül is az itáliai városok emelkedtek ki. Ezek közé tartozott többek
között Róma, Genova, Padova és Nápoly. Ebben a kategóriában is kevés az Alpoktól északra eső város, és külön
figyelemre méltó, hogy a német területekről viszonylag kevés tartozott ezek közé (Köln, Lübeck, Nürnberg).
Közép-Kelet-Európából mindössze egy város lélekszáma vethető össze az előbbiekével: Prága népessége IV.
Károly uralkodása alatt, a XIV. század derekán elérte a 40 ezer főt.
Egy régió vagy egy ország urbanizációs szintjét távolról sem lehet csak a fentiekhez hasonló, kimagaslóan népes
városok számával jellemezni. Nem azért nevezzük Flandriát vagy éppen Észak-Itáliát erősen urbanizált
területnek, mert egy-két városuk elérte a több tízezres lakosságszámot, hanem sokkal inkább a kisebbnek
számító 1000-5000 fő közötti városok sűrűsége miatt. Ezek, az ezekben összpontosuló kereskedelmi és ipari
tőke járult hozzá valóban meghatározó módon egy terület fejlettségi szintjének alakulásához.
4.4. Az ipari termelés

A középkori ipari termelésről is elmondható az, ami a kor kereskedelmét jellemezte. Legnagyobb része a helyi
szinten zajlott, a háziipar és a helybeli piac volt az áruk előállításának és forgalmának legfőbb fóruma. Ezekről
azonban, részben épp a mindennapos rutinszerű működésük miatt a források gyakran hallgatnak. A falusi
kézműves vagy a hetipiacon rendszeresen megjelenő, helyben készült és helyben értékesített cikkeket árusító
kereskedő tevékenysége kevésbé látványos, mint a rafinált luxuscikkeket előállító mesteremberé vagy a
távolsági kereskedelemben érdekelt vagyonos pénzemberé. A történeti összegzések mégis gyakran csak az
utóbbiakat ismertetik, hiszen ezeken keresztül plasztikusabban mutathatók be a főbb változások, fejlődésükben
jobban kirajzolódnak a hosszú távon ható tendenciák. Nem szabad azonban megfeledkezni a szembeötlő fő
vonulatok mögötti rétegről, ebben az esetben a helyi kézműiparról, amely mennyiségi szempontból a termelés
zömét adta.
Ha a XIX-XX. század fordulójának ipari termeléséről készülő összehasonlító elemzések gyakran használják
mutatónak az acéltermelés adatait vagy a XX. század közepéről szólva az autóipar számait, akkor a középkori
ipar szintjének vizsgálatához a textilipar nyújt hasonló lehetőséget, ugyanis a kézműipari termelés ágazatai
között az egész középkor során a textiliparnak volt vezető szerepe. Ez foglalkoztatta a legtöbb embert, ennek a
termékei képviselték a legnagyobb értéket a helyi és távolsági kereskedelemben. A textilipar különböző
alapanyagot felhasználó ágaihoz (gyapjú, len, kender, gyapot, selyem stb.) számtalan specializált mesterség
kialakulása kapcsolódik. A textilipar kiugró jelentőségnek csak az egyik magyarázata az, hogy öltözködnie
mindenkinek kellett. A ruházat a középkor során jelezte az egyén státusát, alapanyagának, de még a felhasznált
textíliák színének is jelentősége volt: kifejezte viselője társadalmi helyzetét. Az öltözködés jelentősége tehát
messze meghaladta a praktikus szintet, hiszen szimbolikus funkciója volt. Emellett a textíliák széles választéka
jelenti kinek-kinek az anyagi lehetőségei és a társadalmi helyzete függvényében – a mások számára is látható –
„fogyasztás” lehetőségét, a középkor századai során gyakran tiltott, olykor megengedett luxus élményét. A
különböző szövetek kínálatából ez vagy az majdnem mindenki számára elérhető volt.
211
XII. SZÁZAD)
A textilipar számos ágazata közül a gyapjút felhasználó posztókészítés tört az élre, hiszen ennek az alapanyaga,
ha különböző minőségben is, de Európában szinte mindenütt elérhető volt, terméke pedig alkalmas öltözködési
anyagot jelentett a legkülönbözőbb társadalmi csoportok tagjainak. A gyapjút kártolás után fonták, ami
jellemzően női munkának számított. A fonást megkönnyítő rokka XIII. bevezetése fontos újítást jelentett, bár
használatát sok helyen tiltották. A kisebb, vízszintes szövőszéket már az antikvitás óta szinte folyamatosan
használták, de a nagy középkori keresletet ezzel az alapvetően háziipari termelésre szánt eszközzel nem lehetett
kielégíteni. A XIII. századtól terjedt el a számos ábrázolásról is ismert a függőleges beállítású szövőszék
használata. A megszőtt anyag még számos munkafázison ment keresztül, mielőtt piacra került volna. Mosták, a
megfelelő tömörség eléréséhez ványolták, és egyéb munkálatok mellett kifeszítették, hogy a megfelelő
szélességet elérje. A kész posztóanyag előállítási helyre jellemző sajátosságai abból adódtak, hogy az egyes
posztóközpontokban különböző eljárásokat alkalmaztak.
A posztó egyik legfontosabb jellemzője a színe volt, amit gondosan kiválasztott növényi eredetű festékkel értek
el. A festőbuzér, festőcsülleng és számos más a középkorban széles körben alkalmazott festőanyag termesztése,
begyűjtése, kereskedelme erre specializálódott szakembereket igényelt. A bíborosok ruhájának jellemző színét
adó karmazsinfesték egy speciális rovarból készült. Ennek előállítási módja hosszú ideig Velence busás hasznot
eredményező titka volt. Mint már említettük, a posztó előállításához nélkülözhetetlen volt a timsó, ami helyi
forrásból Európában a XV. század közepéig nem volt elérhető. A legközelebbi lelőhelyei Ana- tóliában és a
Fekete-tenger déli partvidékén voltak, így a timsó becses cikkét jelentette a Mediterráneum kereskedelmének,
sok profitot hozva főleg a genovai hajósoknak. Minden posztóipari város igyekezett a saját termékét
szabványosítani, méretét, minőségét, színét egységesíteni. Ezek a sajátosságok aztán a városra jellemző
védjeggyé váltak.
Egyes magas minőségű, és ennek megfelelően drága posztófajták számtalan apróbb, helyi szinten és a
hagyomány által részletesen szabályozott munkafázis eredményeként készültek el. A háziiparból származó
posztó azonban, mely legtöbbször nem is került be a kereskedelem csatornáiba, sokkal egyszerűbb eljárással
készült, durvább minőségű volt, és ha mégis áruvá vált, lényegesen kevesebbe került.
A posztókészítésnek a XII-XIII. században kialakult néhány hangsúlyos központja Európában, de emellett

számos más területen is készült kereskedelmi értékesítésre szánt posztó. Flandriában már voltak az ezredforduló
előtti időszakra visszanyúló hagyományai a posztóiparnak. A XII-XIII. század során aztán több flandriai város
vált híressé éppen posztója révén: Brugge, Gent, Ypern, Arras, Saint-Omer, stb. Az alapanyag részben helyi
eredetű volt, részben pedig Angliából származott. Flandriából terjedt aztán el a posztóipar a szomszédos
tartományokba, Hainault-ba és Brabantba. A XIV. század a hagyományos flandriai városokban koncentrálódó
posztóipar hanyatlását hozta. Ennek oka egyrészt az Angliából származó gyapjú utánpótlásában mutatkozó
nehézségek, másrészt a vidéki, az erős városi szabályzás alól mentes és olcsóbb termékeket előállító posztóipar
megerősödése volt. A hagyományos városi „grande draperie"-t háttérbe szorította a könnyebb, olcsóbb, vidéki
eredetű „nouvelle draperie
Itália szintén nagy hagyományú, a kora középkorra visszanyúló és antik előzményekre épülő posztóiparral
rendelkezett. Bár a helyi juhtartásból a szükséges alapanyag egy része rendelkezésre állt, de emellett rászorult a
gyapjúbehozatalra is. Az itáliai városok posztóiparának nagy előnye volt, hogy közvetlen kapcsolatban állt az
európai gyapjúipar egyik legnagyobb felvevőpiacával, Levantéval. Központjai, mint például Genova, Firenze
vagy Verona flandriai eredetű „félkész” posztót is importáltak, amit aztán a végső munkafázisok befejezésével
szállítottak Keletre. Ezekben a városokban aztán a posztókészítők és posztókereskedők szervezetei nagy
befolyásra tehettek szert (pl.: az Arte di Calimala Firenzében). Az észak-itáliai városokban koncentrálódó
textilipar a késő középkor során igen fejlett üzemszervezési elveket követett, ezért komoly piaci előnyökre
tudott szert tenni, akár a flandriai „konkurencia” ellenében is.
Flandria és Itália mellett Európa számos más területén alakult ki a távolsági kereskedelem által jelentett piacokra
termelő posztóipar, így Angliában, a német területeken, Sziléziában és másutt. Ezek, bár termékeik néhány
esetben gyengébb minőségűek, kevésbé megbecsültek és olcsóbbak voltak, mint a „vezető márkák”, de éppen
emiatt, a kevésbé tehetősek kereslete piacot jelentett ezek számára is.
A középkori ipari termelésnek több más szektora is figyelemre méltó részt képviselt a kor gazdasági életében.
Látványos fellendülésen és modernizáción ment keresztül a fémfeldolgozás és a fémmegmunkálás. Nem volt túl
széles azon ércek választéka, amelyeket a középkori Európában bányásztak és feldolgoztak. A legalapvetőbb
vas mellett ezek között szerepelt az ólom, az ón, réz, illetve a réz felhasználásával készülő bronz, a nemesfémek
közül az arany és az ezüst. A nem fémes anyagok közül a bányászat, részben felszíni bányászat révén volt
elérhető a szén és a só. Ezek közös jellemzője, hogy más ipari tevékenységhez hasonlóan erősen specializált
munkafolyamatok révén bányászták és dolgozták fel az alapanyagot. Ugyanakkor minden bányászati és
212
XII. SZÁZAD)
kohászati tevékenység komoly beruházást igényelt, ami a bányakincsekkel rendelkező régiókban

tőkekoncentrációhoz vezetett.
5. Székely György – TELEPESEK, KERESZTES

HADJÁRATOK
5.1. Vándormozgalom és városfejlődés
A társadalmi nivellálódáshoz, a termelők helyzetének bizonyos fokú könnyebbedé- séhez hozzájárultak a
települési, elvándorlási mozgalmak is. A hispániai római eredetű városok fokozódó elhagyása, a berberek
éhínség miatti visszavándorlása, a mór és keresztény terület közti sáv lakatlanul hagyása (megannyi despoblados
vidék) lehetővé, a védelmi és gazdasági szükségletek indokolttá tették az újra benépesítést (repoblación) az
erdőkkel és termékeny völgyekkel gazdag Asturiában és más Karo- ling hatalom alá esett pireneusi
határvidékeken. A harcosok és telepesek részben a mórok elől menekültek, részben a frank területről húzódtak
délre. Már a Vita Hludo- vici említ ilyen újratelepítést 800 előttről. Jámbor Lajos a móroknak ellenállókat
vereség esetén befogadással és tehermentességgel (antiqua libertas) kecsegtette. így jött létre a gót-hispán-
katalán-frank népességű vidéken a várurakból és a tőlük függő, csapatba szerveződő harcosokból összetevődő
lovagság (816: maiores et poten- tiores Hispani), valamint az erdőirtást végző szabad telepesből függésbe
süllyedő paraszti réteg (816: minores et infirmiores), s a két társadalmi csoportot idővel összefűző
jobbágyviszony (suis hominibus). A korai paraszti vándormozgalom következménye ez, amint az első keresztes
hadjárat sem érthető meg a nyugat-európai paraszti elvándorlás nélkül.
Az 1017-1020-as évekből való leóni városjog adományozásának oka a város mórok általi elpusztítása volt, ami
miatt kiváltságadással kellett újra benépesíteni (ut Legio- nensis civitas, quae depopulata fuit a Sarracenis...
repopuletur per hos foros – hogy León városát, amit a szaracénok elpusztítottak... e községi jogok által újra
benépesítsék). A későbbiekben fontos típussá vált az ilyen fuero (községi jog), egyéni és közösségi
szabadságokkal. Ilyen például, hogy az állami felsőbbségek egyetlen képviselője sem léphetett be valamely
leóni lakos házába a birtokló akarata nélkül, mert a városi ház sérthetetlen. így lehetett León jelentékeny
kereskedővárossá, amelyben keleti selymet forgalmaztak. A város kiterjedt önállóságát mutatja, hogy működött
benne mint közigazgatási szerv a népgyűlés (consilium), amely kinevezte a bírákat, megválasztotta a
közigazgatási tisztségviselőket, megállapította a kereskedelemben és kézműiparban használt mértékeket,
jóváhagyta a szerződéseket. A mórok elleni harc során a lovagok és városi harcosok egyrészt kibővítették ezt az
országot Kasztília királyságává, másrészt bizonyos politikai súlyt is szereztek és bejutottak a XII. század során
kialakuló rendi képviseletbe (cortes), ebbe a tisztán politikai jellegű, közigazgatási és igazságszolgáltatási
jogokkal nem rendelkező gyűlésbe.
A gazdasági élet egyik fő ütőere, az úgynevezett Szent Jakab útja, francia telepeseket vonzott a keresztény
spanyol földre, főleg ők szerepelnek az idegenek között, akik felbukkannak a móroktól visszavett területek
benépesítésén (poblaciones) az utak mentén. Ilyen Burnao de Jaca esete (1062). A telepesekkel együtt jöttek a
clunyi barátok.
A püspökökön és a grandokon kívüli testületi képviselet kifejezte az uralkodó támaszkodását a városokra és

paraszti telepesekre. Ez még világosabbá tette, hogy a király összejövetele nemesekkel és egyháziakkal még
nem cortes, csak igazságszolgáltatási gyűlés, főleg az udvari nemességből és a főpapságból, ami azelőtt is
szokásos volt. Cortes az volt, ahol a települési községek küldöttei (personeros, procuradores) jelen voltak. Ez
előtt a teljes gyűlés előtt biztosította az uralkodó az ősei által megtartott szokásokat, ígérte, hogy tanácsuk nélkül
nem indít háborút, nem köt békét, nem köt szerződést. Ez megfelelt annak a városfejlődésnek, ami Leónra,
Galíciára és Szent Jakab útjának vidékére fokozatosan kiterjedt. Az első igazi kasztíliai cortesnek azt
tekinthetjük, amelyet III. Szent Ferdinánd tartott 1250-ben Sevillában, ahol jelentékeny volt a városok súlya. A
király ugyanis a toledói fuero szabadságait kiterjesztette az általa Andalúziában elfoglalt és betelepített
városokra. A mórok elleni harc tovább növelte a városiak öntudatát, harcias szellemét, s egy városi lovagi réteg
(caballeros) is létrejött.
A később az aragón korona alá tartozó területek városfejlődése már korábban megindult. Barcelonában 989-ben
egy dokumentum már megkülönbözteti a valaha a szaracénok által pusztított civitast és a burgust. I. Ramón
Berenguer barcelonai gróf már 1025-ben szabadságjogokat adott a városnak, illetve vidéke lakosainak. Amikor
Guillermo Ramón, Cerdana grófja az 1088-1092-es évek során benépesítési oklevelet adott Vilafranca de
Conflent lakosainak, annak újvárosában piactartást is engedélyezett. III. Ramón Berenguer barcelonai gróf
213
XII. SZÁZAD)
1108-ban szabadságlevelet adott Castillo de Olérdola lakosainak, biztonságot és szabadságot ígért, a hűbéri
függéssel kapcsolatos kötelezettségeket és szolgálatokat határozva meg.
IV. Ramón Berenguer már mint Barcelona grófja és Aragon fejedelme adott bené- pesítési oklevelet Tortosa
lakosainak, talán 1148-ban. Rögzítette a város határait és tartozékait, mentességeket adott és a városi
önkormányzat felé kaput nyitott, amikor biztosította az igazságszolgáltatásban a városi prohombres tanácsa
közreműködését.
Az aragón korona alá tartozó városok fejlődése a XIII. században vett lendületet. 1267-ben I. Jakab király
benépesítési oklevelet adott Figueras lakóinak. Mentesítette őket a gonosz szokásoktól, különféle terhektől,
szabályozta az igazságszolgáltatást és biztosította a közrend védelmét.
A városi szabadságok a falakon belül érvényesültek, azaz a városok nem folytak bele a földesurak és jobbágyaik
vitáiba. Az 1281-i barcelonai cortes például megerősített egy királyi rendelkezést, amely megtiltotta a
parasztoknak földjük elhagyását anélkül, hogy előre ne fizették volna meg a kártalanítási összeget.
A hatalmi szférák (két császárság és az arabok) közti politikai űrben, a legnagyobb kockázatoknak, portyázó
veszélyeknek kitéve autonóm városok alakultak ki, erőtlen fejedelmi hatalmak látszatfennhatósága alatt
(Benevento, Salerno, Nápoly, Amalfi). Ezeken a vidékeken tűntek fel korán a földhasználat olyan formái,
amelyek már nem illenek bele a merev jobbágykötelékekbe, a majorság központi szerepébe. 1026-ban például
az Avellino környéki síkságon len és más növények termesztésére 29 évre adtak földet felesbérletbe. 1037-ben
egy beneventói kolostor apátja 15 évre adta felesbérletbe egy Avellino környéki lakosnak a birtokát, de
megtartotta gesztenyés és eperfás részét, ahol a bérlő kötelme volt a selyemgubók begyűjtése és felének
beszolgáltatása, ezenfelül 5 arany évi cenzust kellett a bérlőnek fizetnie. Amint a példák mutatják, az ipari
növények, az aranyhoz juttató árutermelés világa kezdődött itt el.
A keresztes háborúk meghirdetése előtt ismételten előfordultak olyan évek, melyekben rossz volt a termés,
ennek következtében éhínségek dúltak az 1032-1033- as években főleg Franciaországban, az 1043-1045-ös,
1095-ös esztendőkben pedig főleg Dél-Németalföldön. Ezek növelték a társadalmi feszültségeket és sokakat
elvándorlásra késztettek. A keresztes hadjáratok győzelem esetén a földszerzés reményével kecsegtettek, s
ugyanígy a közelebbi pogányok elleni harcok is. Az éhínségek szerepét mutatja, hogy az első és a második
keresztes hadjárat közt nagy éhínség volt Nyugaton (főleg Dél-Németalföldön) 1124-1126-ban és 1144-1146-
ban, a második és harmadik hadjárat között pedig 1151-ben (főleg Németországban), 1162-ben és 1170 után.
Amikor pedig új földeket törtek fel Európa keleti felén és megindult a keletre település, a keresztes lelkesedés is
megcsappant. Az 12151216. évi éhezés vidékeire például Németország keleti részeiből tudtak gabonát szállítani.
Angliában azonban nagy nehézséget okozott az 1257-1259. évek szűkössége. Még 1278-1285 között is volt
nyugati élelmezési válság. Egyre inkább társadalmi problémává vált ez, amin a már meglévő kedvezményes
terhek serkentette termelési kedv sem segíthetett.
5.2. A Szentföld a hatalmi változásokban

A muzulmán uralom alatt álló nagy keleti keresztény központok, Antiókhia és Jeruzsálem forgalma
kereskedőket vonzott Itáliából. A két város első olasz kolóniái amalfibeli kereskedőkből alakultak, akiknek
szállásai a szeldzsuk-török hódítás után is tovább működtek. Az 1048-ban alapított János Kórházból sarjadt a
későbbi Johannita-lovagrend. Amalfibeli bencések a XI. század második felében alapították az ottani latin
Mária-egyházat. Ezek az összefüggések érthetővé teszik, hogyan foglalhatott állást 1086 táján egy Laycus nevű
– valószínűleg amalfibeli – latin keresztény a jeruzsálemi keresztény egyházak liturgiai kérdéseiben. A János
Kórház fennállt a keresztes háború alatt is, élén a világi testvérből felemelkedett Gellért állott, aki Amalfi
vidékéről jutott el a szent városba.
1. ban Szulejmán ibn Kutulmus és testvérei vezetésével a szeldzsukok Kis- Ázsia közepén támadó háborút
indítottak. A pápában aggodalmat keltett a zarándokok forgalmát fenyegető veszély híre. Palesztina ugyan
nem zárult be a zarándokok előtt, de az odavezető kis-ázsiai út megszakadása előre látható volt, ha a török
betöréseket meg nem akadályozzák. Ekkor merülhetett fel VII. Gergelyben a spanyol földön már formálódó
lovagi hadsereg megalakításának terve, és egyházi vezetés alatti bevetése a törökök ellen. Ez a diplomáciai
lépések és elképzelések szintjén mozgó terv siker esetén elvezethetett volna a két egyházi irányzat és
szervezet egységének helyreállításához. A pápa ki is fejezte óhaját, hogy Isten rendeléséből helyreállítaná a
régi egyetértést Róma és Konstantinápoly között. De ennek realitását már eleve behatárolta az a
megfogalmazása, hogy a konstantinápolyi egyházat a római egyház leányának tartotta, azaz irányítási jogot
követelt magának.
214
XII. SZÁZAD)
2. ben VII. Gergely általános felhívást adott ki mindazok számára, akik késznek mutatkoztak megvédeni a
keresztény hitet, és ebben felvetette a keleti keresztények pogány veszedelemtől történő megszabadításának
témáját. Mindezt a Szent Sír megszentségtelenítése tette szükségessé, ettől fogva hangulati elemként és
célkitűzésként ez került előtérbe. A keleti expanziónak megfelelt, de azt leplezte, és védelmi formába ültette
a keresztények felszabadításáért (pro liberatione fratrum) hirdetett katonai vállalkozás, a már ekkor felvetődő
hadjárat gondolata. Ennek azonban nemcsak muzulmánellenes célzata volt, de a keleti keresztények
különbözőségének, sajátosságainak bírálata is benne rejlett: a pápát a konstantinápolyi egyház Rómától való
eltávolodása is ösztönözte a Kelet elleni hadjáratra. Az a pápai megfogalmazás, miszerint a konstantinápolyi
egyház a Szentlélektől indíttatva az apostoli szék egyetértését várja, egyházpolitikailag azt jelenti, hogy a
római pápaság el akarta ismertetni primátusát Keleten egy egyházunió keretében. Erre bátorította a pápát VII.
Mihály bizánci császár (1071-1078) segélykérése is. A Kelet elleni hadjárat a pápa elképzelése szerint a
keresztény társadalom vállalkozása volna VII. Gergely személyes vezetésével, aki egyszerre lépne fel mint
hadvezér és pápa (dux et pontifex). A pápa meggyőződése szerint felhívását 50 000 ember fogadta el Istentől
sugallva, olaszok és az Alpeseken túliak, akik szívesen készülnek arra, hogy az ő vezetésével Isten ellenségei
ellen fegyveres kézzel felkeljenek és az Úr sírjához eljussanak.
Gergely pápa felemelte szavát a keleti keresztények tömeges lemészárlása ügyében. Ezzel is magyarázta a
mozgósító pápa a Szent Sír felszabadításának célkitűzését. De gondolatköre és érvelése előterében volt a
kereszténység felosztása keleti és nyugati félre. Registrum-könyve két alkalommal is foglalkozik 1074-ben a
Keletről jött hírvivővel, egyszer mint levelet hozó férfiúval, másszor mint nunciussal, első ízben mint a
tengerentúlról, második alkalommal, mint a keleti részekből jövő személlyel, mindkét alkalommal
hangsúlyozva, hogy annak úticélja az apostolok küszöbe, illetve az apostoli szék volt. Ez mindenképpen igazolja
abban az esztendőben a Kelet keresztényei iránti fokozott érdeklődést.
VII. Gergely érdeklődését a Kelet keresztényei sorsa iránt fokozhatták az 1077. év eseményei, amikor
Szulejmán ibn Kutulmus szultánná kiáltotta ki magát (uralkodott Konia székhellyel 1077-1086). Államát Rumi
(= római, azaz bizánci) Szul- tanátusnak nevezte, állami és udvari szokásaiban bizánci elemeket vett át.
Székhelyének mecsetjei az előző görög Ikonion város bizánci stíluselemeit őrzik. A görög egyház számára
csapást, de nem végzetes bukást jelentettek a török hódítások. Szu- lejmán ibn Kutulmus ugyan meg-
meggyanúsította a görög keresztény főpapokat, hogy egykori császárukkal összejátszanak, de megtűrte őket a
szultánság területén, sőt olykor Konstantinápolyba is utazhattak. A szerzetesek és az alsóbb papság kitartott
helyén, ha a görög közösség össze is zsugorodott az anyagi nehézségek közepette. Ugyanakkor sok görög
püspök és számos hívő elmenekült Kis-Ázsiából. Ezek a hírek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a pápai udvart az
unió és a keleti hadjárat gondolata foglalkoztatta. Az örmények is sokáig reménykedtek nyugati segítségben –
számukra a Bizánchoz való visszatérés sem lett volna igazi megoldás. Egy örmény püspök Rómába utazott,
hogy felkeltse a pápa érdeklődését. A keleti keresztények sorsán tépelődő VII. Gergely mindennek nyomán
tovább foglalkozott régi tervével, de az európai küzdelmek ezt lehetetlenné tették számára.
I. Alexiosz császár egy olyan szerződést kötött Szulejmán ibn Kutulmus szeldzsuk szultánnal, amelyben az a
bazileusz hűbéresének, bizánci helytartónak tüntette fel magát. Ez növelte a bizánci császár európai
tekintélyét is (1081). 1085 után az Antiochiát elfoglaló szeldzsuk-törökök keresztény fiúkat hurcoltak el
(devsirme) a görög és örmény lakosságból, hogy hadseregükbe utánpótlást neveljenek. Ebben a helyzetben
II. Orbán is a VII. Gergely által tervezett keresztes hadjárat hívévé vált. Pedig Antiochiában a szeldzsuk
uralom alatt a görög pátriárka helyén maradhatott, megmaradtak szír vagy arab nyelvű liturgiát használó
kongregációi is. A pápaság azonban lényegében idegenként tekintett a keleti keresztényekre, róluk latin
sablonokban gondolkozott.
Eközben Jeruzsálem lakói már régen beletörődtek a hosszú muzulmán uralomba. A város előbb az Abbaszida
kalifátus (750-969), majd az egyiptomi Fatimida kalifá- tus (969-1099) tartozéka volt, de a Fatimidák
megmaradt egyiptomi területükön 1171-ig uralkodtak. Mind a bagdadi, mind az egyiptomi irányítás alatt
Jeruzsálem elvesztette centrális jelentőségét, elhanyagolt tartományi várossá vált, legfeljebb 30 000 lakossal.
Jóval a keresztes hadak megindulása előtt történt, hogy 1012-ben Al-Hakim kalifa leromboltatta a templomokat
és a zsinagógákat, de ez az epizód is feledésbe merült már, nem lehetett a hadjárat kiváltó oka. A
mindennapokban inkább bizonyos tolerancia volt a jellemző, éppen az első keresztes had előtti és alatti időkben
a Fatimidák nagyvezírei örmények voltak (Badr al Jamali, 1074-1094, és fia Al Afdal, 1094-1121).
A keresztes ideológia tehát nem vezethető le egyenesen a keleti keresztényeket és a nyugati zarándokokat sújtó
muzulmán megszorításokból vagy atrocitásokból. Egyik előzménye a Szent Sír növekvő kultusza. A bizánci
időkből származnak a je- ruzsálemi Szent Sír-bazilika alapjai, amely Krisztus sírját őrizte. Bár Hakim kalifa
1009-ben elpusztította, 1033-ban már özönlöttek a keresztény zarándokok Jeruzsálembe, 1099 előtt pedig már
részlegesen helyre is állították a bazilikát. Nem volt drámaian új a keresztény Keletet fenyegető szeldzsuk-török
215
XII. SZÁZAD)
veszedelem sem, Malik- sah 1085-ben egyesítette területeiket. II. Orbán pápa viszont 1095-ben hirdette meg a
keresztes hadjáratot, alkalmi tartózkodási helyéről, Clermontból.
A muzulmánellenes eszmevilág előzményének tekinthetők a XI. század elejétől a dél-itáliai normann hódítások.
1060 és 1091 között elvették Szicíliát az araboktól, a bizánciaktól pedig Reggiót és Barit. A harcra kész
normann fejedelmek aktívan kivették részüket a keresztes hadjáratokból.
5.3. Az első keresztes hadjárat és eredményei

Az első keresztes hadjáratot (1096-1099) nyugat-európai kisfejedelmek irányították: Bouilloni Gottfried,
Boulogne-i Balduin, Toulouse-i Raimund, Tarantói Bohe- mund, Flandriai II. Róbert és Normandiai Róbert.
Látványos, de nem egyformán tartós eredmények születtek. Létrejött az Edesszai Grófság az Eufrátesz partjain
(1098-1146), a jelentősebb Antiókhiai fejedelemség (1098-1268), amelynek több nagyobb városa (Antiókhia,
Alexandrette, St. Simeon és Laodicea) volt. A meghirdetett vallási cél Jeruzsálem bevételével valósult meg, ez
magasabb rangú állam központja lett (Jeruzsálemi Krályság). A dicsőséget csorbította, hogy a keresztesek
pusztították a civil lakosságot, muzulmánokat, zsidókat, sőt görög ortodoxokat is megöltek. A főváros után
elfoglalták és a királysághoz csatolták Jaffa (1099-1268), Caesarea és Arszuf (1101-1265), Akkon (Acre, 1104-
1291), Beirut és Szidon (11101291), Tyrus (1124-1291) és Aszkalon (1153-1247) városokat. Falakat emeltek a
jeruzsálemi fellegvárban és Krak várát építették fel Moabban. A keresztes államok hierarchikus rendszere
kiteljesedett a Tripoliszi Grófsággal (1102-1289), amelyben Tortosa város (1099-1291) és Tripolisz főváros
(1109-1289) volt jelentős. Ennek területén építették fel a Krak des Chevaliers erődöt.
A hierarchikus államberendezkedés a lovagok szervezeteire épült. Az Ispotály, a jeruzsálemi Szent János-

lovagok névadója a XII-XIII. században is állt a mai óvárosi Murisztán utcában. A XII. században alapították a
templomos rendet, amely nevét hadiszállásáról nyerte, a Salamon templomának tartott al-Aqsza-mecsetről,
amelyet keresztény templommá alakítottak. A templomosok védelmet nyújtottak a Jeruzsálembe tartó
zarándokoknak, különösképpen amikor azok a Jordán folyóba merítkez- tek, sokszor harcolniuk is kellett
ilyenkor a láncinges harcosoknak.
Ha a keresztes hadjáratok társadalmi hátterét vizsgáljuk, a parasztság és lovagság tömeges részvételéből relatív
túlnépesedésre következtethetünk. A lovagság számának növekedése és örökösödési szokásai (csak az
elsőszülött fiak földhöz jutása) elszegényesedéshez vezettek. A későbbi keresztes hadakhoz már nem
csatlakozott tömegesen a parasztság, mert addigra lehetővé vált a letelepülés európai keleti területein. 1108-ban
a keleti szász nagyurak felhívást adtak ki a szlávok ellen, a szász, frank, lotaringiai és flamand elemekhez
fordulva lelkiüdvük megmentése és szép föld szerzése, megtelepítése kecsegtetésével, arra hivatkozva, hogy a
franciák Krisztus sugallatára a legtávolabbi Kelet ellenségei ellen harcolnak. A második keresztes hadjárat után
a mezőgazdaság fejlődésnek indult, és a kelet-európai letelepedés is erőteljesebbé vált. Nyugaton érvényesültek
a technológiai újítások (lóigaerő, szélmalmok, háromnyomásos művelés). A „vendek” elleni háborúk az Elba
német átlépésére vezettek. 1150 után hollandok és flamandok segítségével nyomultak a német parasztok a
Saale/Elba vonalon túlra, Lausitzba, Nyugat-Csehországba, a magyar Felvidékre és Erdélybe.
Az új kereskedő köztársaságok hamar felismerték a keresztes hadjáratok nyomán adódó lehetőségeket (szállítás,
utánpótlás, kereskedelmi haszon), Velence például már 1100-ban kereskedelmi megállapodást kötött a
Jeruzsálemi Királysággal.
A keresztes államberendezkedésnek számolnia kellett a többnyelvű és többvallású alattvalókkal és ennek

kifejezést kellett adnia szimbolikájában, művészetpártolásában is. A latin királyság pecsétje fővárosát alázattal
fogalmazza meg (Civitas Regis Regum Omnium) feliratában. A pecséten ábrázolt három építmény azokra a
vallásokra utal, amelyeknek Jeruzsálem szent városa: az iszlám feletti győzelmet hirdeti, hogy a korábbi
muzulmán szikladóm mint Templum Domini szerepel, de csúcsán félhold látható. Ábrázolja a pecsét Dávid
tornyát is, a Szent Sír-templomon pedig egyes kereszt van. Az 1100 köré tehető kristály ereklyetartó, amely a
Szent Kereszt maradványait tartalmazza, két kettős kereszttel van díszítve és ezt védi az aranypántokkal és sok
drágakővel ékített átlátszó tok. Az ereklyetartó szimbolikája nem volt idegen a görög ortodoxia hívei számára. A
nyugati könyvművészet Jeruzsálem műhelyeiben is virágzott, Melissande királyné számára például 1131-1143
között itt készítettek egy latin zsoltároskönyvet.
5.4. Muzulmán visszacsapások és újabb keresztes hadjáratok

Az első muzulmán visszacsapás jele a Zengidek birodalmának létrejötte Szíriától keletre (1127-1250), és az első
keresztes területvesztés. Emiatt élesztette fel a kereszteshad lángját 1146-ban Vézelayben Szent Bernát. A
216
XII. SZÁZAD)
második keresztes hadjáratot 1147-1149-ben már nagy országok uralkodói vezették, III. Konrád német császár
és VII. Lajos francia király. Bár Damaszkusz előtt kudarcot vallottak (1148), a Jeruzsálemi Királyság és vallási
kultusza egyelőre zavartalanul élt tovább. Az iszlám uralom alatt 1048-ban már újjáépült Szent Sír-templom
1099 és 1149 közt tovább épülve meggyőződésük szerint lefedte Jézus keresztre feszítésének helyét, a Golgotát,
valamint temetése és feltámadása feltételezett egymás melletti helyét. Az új román stílusú bazilikát 1149-ben
szentelték fel. Erre az alkalomra készült el a templom déli kettős kapuja felett a Jézus életéből vett jelenetekkel
díszített gazdag márvány domborműsáv (amelyben egyébként eltértek az Újtestamentum sorrendjétől). A
dombormű valószínűleg Jeruzsálemben készült importált anyagból. Az Ádám-ká- polna felé vezető másik kapu
felett viszont a megkísértett emberek pokolbeli kínjait, érzékiség miatti bűnhődését ábrázolja. A XII. század
második felében tovább gazdagodott a Szent Sír-templom márvány szobor- és domborműkincse fantasztikus
állatokkal, gladiátorküzdelemmel, indás-virágos díszítményekkel, királyi sírokkal. A szobrászat és a
templomépítés vidéken is jelentős volt. Az örmény keresztények új templomokat is építhettek, a Jordán folyón
túl is. A görög keresztények könyvművészete is újrakezdődött.
A keresztes uralom alatt a görög ortodox egyház diszkriminációnak volt kitéve, csak az örmények helyzete volt
kedvezőbb, mivel a kilikiai örmény állam (Kis-Ör- ményország, 1081-1082 óta) a latin keresztesek fontos
támasza volt. A Rupenida fejedelmek ugyan önállóságuk védelmében harcoltak a keresztes fejedelmek és a
bizánci hadsereg ellen egyaránt. I. Leó herceg (1129-1137) megadásra kényszerült Bizánccal szemben.
Elmenekült, de újra elfogták és 1142-ben börtönben halt meg. így 1137 és 1145 között Konstantinápolyból
irányították Kilikiát. A latin királyság több városában éltek örmény közösségek (Caesarea, Acre, Tyrus, Gaza).
Helyzetüket javította, hogy több jeruzsálemi királynak volt örmény felesége, ilyen volt az első három királyné,
Arda, Morphia és Melisand. Kultuszuk és tanulmányaik központja a jeruzsálemi Szent Jakab kolostor volt, amit
1141 és 1165 közt újjáépítettek. Korabeli német zarándokleírás szerint „nagy templom, amelyet Nagy Szent
Jakab tiszteletére építettek, amelyet örmény szerzetesek laknak és azoknak van egy nagy hospi- tiuma az ő
nemzetükből való szegények fogadására”. Ezenkívül említi a leírás, hogy „van az örmény szerzeteseknek egy
konventje, Szent Sabbas, az igen megbecsült apát tiszteletére”.
A latin vagy frank uralomnak tekintett államiságot mindjobban fenyegette a körös-körül szerveződő muzulmán
ellenállás. Ennek első jele volt az, hogy Nureddin 1154-ben bevette Damaszkuszt. Még veszélyesebbnek
bizonyult, hogy Egyiptomban Szaladinnal megkezdődött az Ajjubida-dinasztia tartós uralma (1171-1250). Ez a
céltudatos személyiség mint szultán (1173-1193) kihasználta a Jeruzsálemi Királyság belső gyengülését. V.
Balduin király 1186-ban nyolcéves korában halt meg. Őt még méltó módon, magas márvány sírládába tudták
eltemetni a Szent Sír-templom Ádám-kápolnájába, fővárosa azonban 1187-ben már Szaladin birtokába jutott.
Az Ajjubidák falakat emeltek a fellegvárban. A szultán az iszlám sérelmeinek orvoslásaképpen elvett a
keresztényektől bizonyos templomokat. A Szent Anna-templom arab felirata szerint 1192-ben azt mint
medreszét szentelte fel. A zsidók sérelmeit is orvosolta: 1216-ban a Jeruzsálembe zarándokló Judah al-Harizi
spanyol zsidó költő azt hallotta, hogy Szaladin a városba hívta a zsidókat, akik jöttek is Aszkalon- ból és Észak-
Afrikából, rabbijaik pedig Franciaországból és Angliából.
A művelődés terén sem szakadtak meg Nyugat és Kelet kapcsolatai. Az orvoslással és orvosi növényekkel
foglalkozó Dioscorides De Materia Medica című művének arab fordítása gyógynövények miniatúráival a kései
XII. században készült Szíriában vagy Irakban. Ezekben az országokban a XIII. században készült egy illusztrált
kézirat „az orvosok összejövetele” olyan dialógusokkal és ábrázolásokkal, amelynek arab szövege visszamegy a
XI. századi Ibn Butlan bagdadi orvosra, aki keresztény teológus volt. Ezek a tartós szellemi kapcsolatok túlélték
az újabb keresztes vállalkozásokat.
Európa vezető uralkodói, Barbarossa Frigyes német-római császár, I. Oroszlánszívű Richárd angol és II. Fülöp
(Augustus) francia király a harmadik keresztes hadjárattal (1189-1192) igyekeztek visszavenni Jeruzsálemet, de
nem jártak sikerrel. Szaladin viszont nem tudta elfoglalni Antiochiát, Tyrust és Tripoliszt. Ezek után a harcok
után felértékelődött Kis-Orményország, a kilikiai állam: II. Leó herceg 1198- ban királlyá emelkedett több
vallási irányzat egyetértésével. Az örmény katholikosz kente fel, királyi jelvényeket pedig a pápai legátus és a
német-római császári követ hozott neki. I. Leó király házasságok útján szövetségre lépett a ciprusi, a jeruzsále-
mi és a bizánci uralkodóházakkal is. Erődöket és földeket adott az ispotályos és a teuton lovagoknak, akik
viszont segítettek megvédeni Kilikia kikötőit, ahová genovai, velencei és pisai kereskedők települtek.
A nyugati uralkodók nem adták fel a keresztes szellemiséget. II. András magyar király és VI. Lipót osztrák
herceg 1217-1221-ben vállalkoztak hadjáratra. Náluk nagyobb sikert ért el II. Frigyes német-római császár az
ötödik keresztes hadjárattal. A diplomáciai erőfeszítéseket is felhasználva visszanyerte Jeruzsálem városát, ami
átmenetileg (1229-1244) keresztény kézen volt. így érthető, hogy a keresztes építészethez és szobrászathoz
kapcsolódó alkotások a XII-XIII. századi Jeruzsálemben és Názáretben is létrejöttek. Egy Jeruzsálemet leíró
XIII. századi francia kézirat (La Citez de Iherusalem) jól érzékelteti a továbbra is mozgalmas életet: a
217
XII. SZÁZAD)
pénzváltóhelytől balra lévő boltozattal fedett utcát a Füvek utcájának nevezik, ahol gyümölcs, főzelék, fűszerek
kaphatók, a pénzváltóhely előtti Malquisinat utcán pedig húst főznek és eladják a zarándokoknak. A városban a
keleti kereszténység is tovább élt, amit saját könyvművészetük jelez (jeruzsálemi örmények, szíriai jakobiták).
A továbbiakban a keresztes vitézek védekezésre szorultak, erődítéseikbe vonultak vissza. A német teuton
lovagok 1226-ban építették a francia nevű Montfort („erős hegy”) erődjét a Kezib folyó feletti zöld tölgyerdőbe.
Az erőd a francia gótika realisztikus stílusát képviselő szoborkincsben gazdag. A keresztes hadak rossz
kilátásaira utal az a tény, hogy IX. Lajos francia király már nem közvetlenül a Szentföldet kereste fel hadával. A
hatodik keresztes hadjárat (1248-1254) új hatalomba ütközött. Az Egyiptom felett uralmat szerzett Mamelukok
(1250-1517) 1250-ben megverték Lajos Damiettánál partra szállt keresztes hadait. Az új dinasztia irányította
Jeruzsálemet is. Aktív uralkodója volt Bajbarsz al-Bundukdari (1260-1277), aki Damaszkusznál legyőzte az
előretörő mongolokat. Ez a szultán 1266-ban ostromot indított a teuton lovagok montforti vára ellen, de makacs
ellenállásuk visszavonulásra kényszerítette. A lovagok 50 várost és falvat egyesítő kiterjedt galileai birtokaikból
merítették erejüket. Bajbarsz következő támadása 1271-ben már rést ütött az erőd falain és a teuton lovagok
megadták magukat – életük megkímélése fejében. El is vonulhattak Acréba. Ez a város lett a keresztesek és a
levantei forgalom utolsó menedéke, a nyugati művészeti ízlés utolsó működési terepe még a XIII. század végén
is. A lotaringiai kettős keresztet is ott faragták kőbe. Az egyik utolsó életjel Ciprus címerének elhelyezése az
acrei Királytoronyban, amikor II. Lusignan Henrik ciprusi és jeruzsálemi király 1286-ban Acréba látogatott. Egy
ezüst ékszereket, gyöngysorokat, keresztes, szeldzsuk és Mameluk pénzvereteket tartalmazó kincslelet Beth
Hashita mellett IV. Fülöp francia királytól (1285-1314) rejtette el az utolsó darabot, ami a Mameluk hódítás
kiteljesedésére (1283-1291) vagy a mongol invázióra (1299) utal.
A keresztes világból csak a Ciprusi Királyság (1192-1489) maradt meg Famagus- ta, Nicosia, Limaszol
városokkal. A kilikiai Kis-Örményország 1375-ig maradt fenn. Ennyi ideig sem maradtak fenn a negyedik
keresztes hadjárat Velence által eltérített harcosainak Bizánc rovására kialakított hódításai (1202-1204), élén a
konstantinápolyi Latin Császársággal (1204-1261), de a szigetvilág velencei ellenőrzése (Naxos 1207-től, Kréta
1212-től) tartósnak bizonyult. A latin-frank keresztesek által kiszorított görögök a Nikaiai és a Trapezunti
császárságot hozták létre, s az előbbiből 1261-ben támadva visszaállították a görög Bizánci Császárságot, mely
azonban már csak hajdani önmaga árnyékaként élt tovább.
5.5. A reconquista
A Szentföldön nemzedékek során át vívott keresztes háborúk a nagy távolság, a részt vevő országok európai
ellentétei, a keresztény vallási irányzatok egymással való vitái, és nem utolsósorban a muzulmán államok
megerősödése miatt kudarcra voltak ítélve. Más volt a helyzet a két világvallás közvetlen érintkezési vonalán, a
Pireneusifélszigeten. Itt az iszlám addig volt fölényben, míg egységes tömbként állt szemben apró keresztény
alakulatokkal. Amikor azonban legalább regionális keresztény államok alakultak, és a kalifátuson belül
érvényesült a széttagolódás tendenciája, a helyzet megváltozott. Számos muzulmán uralkodóház osztozott az
iszlám térfelén, amelyeket a spanyolok mint Reyes de Taifast minősítettek. Ilyenek voltak a Ham- maditák
Malaga és Algeciras körül (1010-1057), az Abbadidák Sevillában (10231091), a Ziridák Granadában (1012-
1090), a Banu Muzaynidak Silves és Algarve körül (1028-1053), a Gahwaridák Córdobában (1031-1069), a
Dun-Nunidák Tole- dóban (1028-1085), az Amiridák Valenciában (1021-1096), a Tugibidák és a Hudi- dák
Saragossa, Lerida, Tudela, Catalayudo, Denia és Tortosa területén (1019-1142). Ez a megoszlás bátorította az
ellenállást, a visszafoglalás vágyát, a nyugat-európai keresztes gondolat behatolását a Pireneusi-félszigetre.
1063-ban burgundok már keresztes hadjárat jellegű műveleteket folytattak spanyol földön. Valenciát 1065-ben
I. Ferdinánd vette be időlegesen, majd Rodrigo Diaz de Vivar, a Cid 1094-ben újra. Az Észak-Afrikából két
ízben is felerősödő muzulmán ellenállás, illetve terjeszkedés végül megtört a nagyobb régiókat kialakító spanyol
államokkal szemben. Idővel Aragónia és Kasztília megállapodott (1197, 1244).
A spanyol és portugál régiók kialakulása fontos következményekkel járt a nyugat-európai vallási fejlődés, az
újratelepítéssel járó vidéki és városi társadalmi fejlemények és politikai szerkezet tekintetében. VII. Gergely
pápai kormányzata fordulatot jelent a római egyház keleti politikájában, amin nem feltétlenül kell égtájat érteni.
Dél-Itália, Spanyolország, Kis-Ázsia és mindhárom egyistenhívő vallás Szentföldje egyaránt helyet kapott az új
pápa elképzeléseiben. VI.Alfonz, Kasztília királyának uralma (1073-1109) fontos állomás volt a spanyol
reconquista előrehaladásában és egyben lépés a keresztes háború irányába. Ezt előmozdította, hogy francia
lovagok áramlottak át a Pireneusokon. 1073-ban Ebles de Roucy szervezett új hadjáratot. VII. Gergely pápa
felhívta a keresztény fejedelmeket, hogy csatlakozzanak. Emlékeztette a világot, hogy a spanyol királyság Szent
Péter székéhez tartozik, de a hitetlenektől elfoglalt földeket a keresztény lovagok élvezhetik. Akik pedig elesnek
a keresztért, mind pápai bűnbocsánatot élveznek. A pápaság tehát átvette a muzulmánok elleni harc vezetését.
218
XII. SZÁZAD)
A spanyol területen clunyi szellemű kolostorok hálózata bontakozott ki a francia területektől (Massif Central)
kiindulva a Pireneusok felé, a Spanyolországba vezető hadiút mentén. A clunyi befolyás számos olyan kolostor
szabályára is kiterjedt, amely sohasem tartozott a clunyi kongregációhoz. Erre a legfontosabb példa Saha- gun, a
clunyi szabályok központja spanyol földön, amelyen keresztül más leóni és kasztíliai kolostorokra terjedt a
clunyi szellemiség, bár az utóbbiak nem kerültek be a clunyi kongregációba. így látta elérkezettnek a feltételeket
ahhoz VII. Gergely pápa, hogy 1081-ben beavatkozzék VI. Alfonz király egyházpolitikájába. Levelében ugyan
Spanyolország dicsőséges királyának címezi a részterületek uralkodóját, másrészt már előre beleszól olyan
ügyekbe, amelyek eldöntése még a jövő kérdése volt. A legfeltűnőbb, ahogy a még mór kézen lévő Toledó
érsekének kiválasztandó személyt körülírja: esetleg külhoni vagy alacsony származású férfiú legyen, de
alkalmas (idoneus) a spanyol egyház kormányzatára, akit a király maga mellé fogad. Ezzel már eleve elhárította
helyi (nem római liturgiához húzó) érsek állítását a visszafoglalás esetére. Ugyancsak beavatkozott a pápa a
többvallású pireneusi területek sajátos szokásaiba, amikor intette a királyt, hogy többé ne tűrjön meg földjén
olyan jelenséget, hogy zsidók uralkodnak keresztényeken vagy felettük hatalmat gyakorolnak.
1085-ben ért be az előző fél évtized spanyolországi kereszténypolitikájának gyümölcse. Bekövetkezett a

reconquista egyik legfontosabb mozzanata. VI. Alfonz különféle országokból gyűjtött hadat, abban a
visszafoglalás eszméjével kasztíliai, leó- ni, galíciai, asturiai, baszk, navarrai és Don Sancho király vezette
aragón erők, továbbá Cluny előkészítő szerepe nyomán sok francia és kisszámú olasz, német lovag vonult
Toledo ellen. Ez a város szemléletesen tükrözte Spanyolország etnikai és vallási összetételét: mozarab
keresztények, muzulmán arabok és berberek, muzulmán vallásra tért spanyolok, végül zsidók voltak a lakói.
Amikor a király a lakosság megadása után bevette a várost, merész programot kifejező címet vett fel, a két
vallás császára (Emperador de las dos religiones) lett. VI. Alfonz tehát a keresztények és muzulmánok egymás
mellett élését kívánta, ami a kalifátus pozitív hagyománya volt és a jövőre is ígéretes. Valóban biztosította a
másvallásúak számára Alfonz király az élet- és vagyonbiztonságot, a saját törvények és elöljáróság
érvényesülését, újabb adókivetéstől tartózkodott. A toledói muzulmánok egy része ugyan eltávozott
uralkodójával Valenciába, de más része helyben maradt és szabadon használta mecsetét. Ettől fogva négy
sajátos jogrend, törvény érvényesült Toledo lakosai számra, egy a magukat megadott muzulmánok (mudejares),
másik a zsidók, harmadik a franciák és más idegenek (francos), a negyedik a kasztíliaiak számára. Ebben a
politikában a király elgondolása érvényesült, nem pedig a pápai uralom igénye. VII. Gergely szo- rongattatása
és halála amúgy is formálissá tette azt az igényt, hogy a keresztény pireneusi földek Róma irányítása alá
kerüljenek. A clunyi befolyás viszont szembetűnően növekedett. Az Agen vidékéről való Bernard de Sédirac
clunyi irányzatú szerzetes, azaz Bernát sahaguni apát lett Toledo érseke. 1085 és 1100 között megtörtént a
muzulmán mozgalom elszigetelődése közepette megőrzött nyugati gót keresztény hagyományokról a clunyi
szokásokra való áttérés. Ennek keretében a papi nőtlenségre és a simoniára vonatkozó pápai rendelkezések is
átmentek a gyakorlatba. A háromvallású Toledo a maga kiépülő érseki székesegyházával a spanyol területek
egyházi primátusát nyerte el.
Portugál területen is terjedt 1085-től a gregorián mozgalom. Ebben az évben Pendoradában és Bragában a római
liturgiából idéznek. 1085, 1087, 1088 években Coimbrában a Karoling írásbeliség rövidítéseit alkalmazzák.
1086-ban Coimbrában és Bragában franciák tűnnek fel. 1087 óta Coimbrában a Karoling kánoni eljárások
előírásait idézik az oklevelek.
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC ÉS A KERESZTES

ÁLLAMOK
6.1. A bizánci feudalizmus kialakulása a keresztes hadjáratok
előestéjén (1081–1096)
A Komnénosz-dinasztia alapítójának, I. Alexiosznak minden oldalról a legsúlyosabb külpolitikai
bonyodalmakkal kellett hatalomra kerülésekor (1081) szembenéznie. Bizánc presztízsének mentése érdekében
kénytelen volt tudomásul venni Kis-Ázsia elvesztését, ám nem mint önálló államnak, hanem mint vele
„szövetségesnek” „engedte át” Anatóliát a szeldzsuk-törököknek.
Ezzel mindörökre elveszett az a hátország, ahová Bizánc a népvándorlás óta mindig visszahúzódhatott, a
továbbiakban – mindmáig – a török etnikumú népek kerültek túlsúlyba Anatólia területén.
Alexiosz eleinte kénytelen a birodalom puszta egzisztenciájáért küzdeni. Még 1081-ben a szicíliai normannok
meghódítják Bizánc összes birtokát. Ezután Robert Guiscard vezetésével betörnek a Balkánra, s a régi Via
Egnatián egészen Thesszáliáig nyomulnak előre. Ellenük csakis diplomáciai úton sikerül eredményt elérni,
219
XII. SZÁZAD)
megnyerve ellenük riválisukat, az „Adria királynőjét”, Velencét. 1085-ben Robert Guiscard halálával ugyan
megszűnt a normann veszély, hogy újabbaknak adja át a helyét, de a továbbiakban Velence el nem hanyagolható
tényezővé vált Bizánc történetében.
A besenyők támadására 1090-ben került sor, Konstantinápolyt 1090-1091-ben a szeldzsukok ostromolták, s ez

utóbbit egy újabb török nép, a kunok segítségével sikerült 1091 tavaszán elhárítani a Lebynioni csatában, ahol a
kunok rendkívüli győzelmet arattak besenyő rokonaik felett. Bizánc felszabadult, a szeldzsuk Rumi Szultánátus
pedig Szulejmán halála után egymás ellen sikerrel kijátszható emirátusokra esett szét.
A besenyők feletti győzelem után az évtized első fele a balkáni rendcsinálás jegyében telt el: 1091, 1093, és
1094-ben Alexiosz Komnénosz a ráskai szerbek lázadásának letörésére személyesen vezetett hadjáratot.
Időközben szövetségesei, a kunok is fellázadtak Bizánc ellen, s már Hadrianopolist ostromolták. Letörésükkel
sikerült elhárítani Bizánc európai részén az utolsó külpolitikai veszélyt is. A Rumi Szultá- nátus szétesése pedig
megcsillantotta Bizánc előtt Kis-Ázsia visszaszerzésének a reményét, amikor teljesen váratlanul újabb
külpolitikai bonyodalom hiúsította meg Alexiosz Komnénosz terveit: a nyugati keresztesek megjelenése Bizánc
vizein, teljesen új helyzetet teremtve Bizánc számára a Közel-Keleten, Levante térségében.
A keresztes lovagok hódításai nyomán létrejött közel-keleti keresztény államok mindvégig beárnyékolták a
Komnénosz-dinasztia külpolitikájának további alakulását. A dinasztia alapítójának közel négy évtizedes állandó
háborúskodások közepette mégis sikerült jelentős mértékben visszaállítania Bizánc korábbi hatalmát és
tekintélyét, de a legnagyobb sikereit mégsem a csatamezőn, hanem ügyes diplomáciai lépéseivel érte el. Nála
jobban senki sem értett ellenfelei összeugrasztásához! A normannok ellen a Bizánc fennhatósága alá tartozó
Velencét használta fel sikerrel. Egymás ellen játszotta ki az anatóliai szeldzsuk emirátusokat, velük szemben
pedig a kereszteseket. Sőt, ha kellett, a keresztesek államai ellen igénybe vette a szeldzsuk emirátusokat is... –
amivel persze csak fokozta a nyugati lovagok bizalmatlanságát a „szkizmatikus” görögökkel szemben. Bizánc
védelmi ereje hadjáratról hadjáratra növekedett, szárazon és vízen egyaránt.
A taktikázásnak azonban hamarosan az árnyoldalai is megmutatkoztak. Bizánc vizein 1082-től gyakorlatilag

már a velencei kalmárok fölözték le a távolsági kereskedelem minden hasznát. 1080-tól Ruben vezetésével
Kilíkiában egy új államalakulat szerveződött, mely szép csendesen önállóvá vált: Kis-Orményország
fejedelemsége. A század utolsó évtizedében pedig keresztes államok sora alakult ki az egykori bizánci
területeken.
Ilyen körülmények között érthető módon jelentős mértékben megnőtt a zsoldosok szerepe a bizánci
hadseregben, amely meglehetősen tarka képet mutatott ekkorra: varégok, ruszok, besenyők, kunok, szeldzsukok,
franciák, németek, angolok, bolgárok és egyéb kaukázusi népek alkották hadseregét. Ugyanakkor a korszak
legjelentősebb fejleményeként mindezzel egy időben újból jelentős, majd egyre növekvő szerepet kapott a belső
erőforrásokból kiállított bizánci hadsereg.
Ez az új típusú hadsereg természetesen többé már nem a közép-bizánci korban oly nagy szerepet játszó
kisbirtokon alapult. Az egykori közép-bizánci katonaparasztok, s velük sztratióta-földek legnagyobbrészt már a
múltba vesztek, s ami töredékesen létezett belőlük, az csupán alárendelt szerepre kényszerült.
A birodalom védelmi ereje tisztán feudális jelleget öltött, melynek alapját az úgynevezett pronoiaszisztéma
képezte.
A Komnénosz-dinasztia uralomra jutásával egy időben 1081-ben Bizáncban véglegesen a katonai arisztokrácia
került hatalomra. Ennek a katonai arisztokráciának az uralma alatt ment végbe a legfontosabb változás Bizánc
korabeli történetében, amikor a már korábban, a század közepe óta létező pronoiabirtok vált Bizánc védelmi
erejének alapjává.
A pronoiának korábban semmiféle katonai jellege nem volt. Korábban múltbeli, bármilyen érdem jutalmazására
szolgált, 1081-től kezdve azonban csak jövőbeli, katonai szolgálathoz kötve adományozták a pronoiabirtokot.
A pronoia birtokosát katonai szolgálatra kötelezték, s ezért elnevezése is igen gyakran – megtévesztően – csak
katona: sztratiótész. Ezen felül a pronoia birtokosát a birtoka nagyságától függő létszámú katonaság állítására is
kötelezték. Minden egyéb típusú katona – a korábbi sztratióták is – ezentúl már csak a könnyűfegyverzetű
gyalogság létszámát gyarapította.
A pronoiabirtok nem lett a megajándékozott tulajdona. A tulajdonjogot az adományozó (aki saját tetszése szerint
a birtokot akár vissza is vehette) legfelsőbb államhatalom tartotta fenn magának. Viszont ameddig a
220
XII. SZÁZAD)
megajándékozott birtokolta a pronoiát (általában haláláig), addig teljes jogú ura volt a birtoknak és a rajta élő, a
birtokkal együtt adományozott parasztoknak is.
Társadalmi szempontból a pronoiabirtokosok és a régi, középbizánci sztratióták két külön világba tartoztak. A
sztratióták: parasztok, akik maguk művelték saját földjüket, katonai kisbirtokukat, amelyből ellátták a
középbizánci hadseregben lovas katonai (vagy tengerész) szolgálatukat. Ezzel szemben a pronoiabirtokosok már
feudális földbirtokosok, akiknek a földbirtokán a függő helyzetben lévő paroikoszok vagy pánkok művelték a
földet.
A pronoiaadománnyal együtt a megadományozottak ugyanis nemcsak földet, hanem a rajta élő, de éppen ezért
függő helyzetben lévő „parasztokat”, pontosabban: paroikoszokat is megkapták, akik a birtokot megművelték, s
az utána járó adót is a pronoia birtokosának fizették. – Tehát többé már nem az államnak adóznak a független
kisbirtokos parasztok, mint a középbizánci korban, mivel az államhatalom és a paraszt közé beékelődött a
földesúr: a paraszt a bizánci feudalizmus rendszerében többé már nem azonos a föld birtokosával, georgosz és
kyrios egyszer s mindenkorra kettévált.
Az a szerep, amelyet a pronoiaszisztéma ebben a korban kezdett el játszani – éppen új, katonai funkciójánál
fogva – törvényszerűen vezetett el egyre gyorsabb elterjedéséhez. Általa mélyült el és gyorsult fel a
feudalizálódás folyamata Bizáncban, s ezáltal a pronoiaszisztéma a bizánci feudalizmus legtipikusabb
jelenségévé vált.
A szisztéma igen gyorsan átterjedt a balkáni, délszláv területekre is, ezzel jelentős fejezetét alkotva a Balkán
feudalizálódásának is.
Hasonló változások figyelhetőek meg az úgynevezett charistikia (vagy charistika) szisztéma vonatkozásában is:
a monostor, illetve a monostori javak adományozásának gyakorlata világiak számára. Kezdetben mindez csupán
a gazdaságilag tönkrement, elszegényedett monostorok helyreállítását vagy talpra állítását célozta, gyakorlatilag
a gazdaságilag nem rentábilis egyházi javak elidegenítésének volt az eszköze. A 451-es kalkhédóni zsinat óta
ugyanis az egyházi birtokot védte az elidegeníthetetlenség tilalma.
A Komnénosz-korban azonban a monostori birtok – éppen a charistikia szisztéma alapján beneficiummá válik.
Az államhatalmat megtestesítő császár az általa érdemesnek ítélt személy kitüntetésére, megjutalmazására
használja. (Nem biztos, hogy éppen egyházi érdemeiért...) Ezáltal sikerült az egyházi nagybirtok növekedését
korlátoznia a világi nagybirtokosok javára. Nem csoda, hogy ez a gyakorlat élénk, elkeseredett egyházi
tiltakozást váltott ki, amely azonban a tényeken mit sem változtatott.
A Komnénosz-kor kezdetére tehát kifejlődtek a bizánci feudalizmusnak mindazok az alapvetően fontos,

jellemző vonásai, amelyek lényegesek Bizánc későbbi történelmében.
A bizánci állam feudalizálódása a bizánci belső fejlődés következményeként ment végbe. Az a tény azonban,
hogy Levante egész sor nyugati feudális struktúrájú latin keresztes államnak adott otthont több évszázadon át,
természetesen nem maradhatott minden hatás nélkül Bizánc belső, feudális fejlődésében sem.
6.2. Bizánc és a keresztesek

Amikor a keresztesek 1096-ban megérkeztek Bizáncba azzal, hogy a kereszténység szülőföldjét, Palesztinát, a
„Szentföldet” mennek felszabadítani és a keresztények számára visszafoglalni, ott a magasztos cél ellenére is
mérhetetlen gyanakvással fogadták őket. Ez a kezdeti bizalmatlanság hadjáratról hadjáratra kölcsönösen
erősödött, s végül is odáig fajult, hogy a nyugati keresztes lovagok elfoglalták a várost. A történelem igazolta
Bizánc gyanakvásának, bizalmatlanságának jogosságát.
Az okok és az előzmények meglehetősen világosak. A keresztes háborúk eszméje – különösképp annak nyugati
értelmezése – teljesen idegen volt Bizánc számára. A nyugati kereszténység ugyanis addig nem ismerte a
dzsihad, a „hitetlenek ellen vívott szent háború” fogalmát, s ezért sokáig el is zárkózott előle. Bizánc ellenben
létének első pillanatától kezdve gyakorolta azt: római államiságának örökségeként. Legértékesebb keleti
tartományait, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot meg kellett védenie először a perzsák, később pedig – a VII.
századtól – az iszlám által egyesített félelmetes arabok ellen.
Uralmának első felében Hérakleiosz császár (610-641) Jeruzsálemet visszafoglalta a perzsáktól (Ennek emléke
összkeresztény ünnepként ma is él: szeptember 14-e a Kereszt felmagasztalásának napja), de a város néhány
esztendő múlva, 638- ban az arab invázió áldozatául esett. A VII. században Bizánc elvesztette Szíriát,
221
XII. SZÁZAD)
Palesztinát, Egyiptomot és Észak-Afrikát. Területe majdnem fél ezer esztendőre a Balkánra, azon belül
Hellásznak a szlávoktól meg nem szállt részeire (nagyjából a tengerparti görög városokra) meg Kis-Ázsiára
korlátozódott.
Eközben a hajdan Dél-Európa, Ázsia és Afrika hatalmas területeit uraló Bizánc maga is átalakult: az ókori
rabszolgatartó keletrómai birodalom eltűnt, hogy átadja helyét a középkori kisbirtokos katonaparasztok
Európában a Balkánra és Dél-Itáliába visszaszoruló államának. Ez a belülről megújult Bizánc aztán sikerrel
vette fel a küzdelmet az arabokkal, s a IX. században már ellentámadásra is képes volt. Sorra foglalta vissza az
araboktól Krétát (961-ben), Ciprust (965-ben), majd Szíria fővárosát, Antiochiát, 975-ben pedig egészen
Jeruzsálemig tört előre.
Szíria és Palesztina visszaszerzését Bizánc saját államiságából, nem pedig kereszténységéből vezette le! A
Szentföld visszafoglalása a saját ügye, nem pedig összkeresztény feladat volt. Mindezek után az a kérdés, hogy
miért fordult mégis nyugat kereszténységéhez?
Az ezredforduló után Bizánc virágkora leáldozóban volt a XI. század közepi nagy társadalmi átalakulás
következtében: a középbizánci katonaparasztok állama fokozatosan feudalizálódott: a birodalom gazdasági és
védelmi ereje többé már nem a kisbirtokos katona parasztnak a vállán nyugodott, hanem a feudális katonai
szolgálati birtokon. Ám az államhatalmat megszemélyesítő uralkodótól a katonai szolgálatok fejében a feudális
arisztokráciának juttatott birtokok rendszere a század vége felé éppen kialakulóban volt, hiszen a katonai
arisztokrácia maga is éppen akkor került hatalomra I. Alexiosz Komnénosz (1081-1118) személyében. Bizánc
egyelőre még nem nélkülözhette a kívülről jövő segítséget.
Mindehhez a keresztesek megjelenése előtt kialakult katonai helyzet is hozzájárult. A XI. század második felére
már nem az arabok, hanem az eleinte északról, Bulgária felől támadó nomád török népek, a besenyők, az úzok, a
kunok veszélyeztették legsúlyosabban a birodalmat. Velük Bizánc még viszonylag könnyen boldogult, de utána
– ezúttal kelet felől – újabb nomád fenyegetéssel, a szeldzsuk-törö- kökével kellett számolnia. S mivel Bulgária
és Orményország megszűntével se északon, se keleten nem voltak már ütköző államok Bizánc és a török törzsek
között, a birodalom közvetlenül ki volt szolgáltatva támadásaiknak. A szeldzsukok hamarosan meghódították a
bagdadi és az egyiptomi Fatimida kalifátust, s már közvetlenül Bizáncot fenyegették. 1071 -ben az
örményországi Manzikert mellett vívott csatában döntő vereséget mértek rá. 1080 táján Szulejmán vezetésével
egész Kis-Ázsiát meghódították Kilikiától az Európát és Ázsiát elválasztó Hellészpontosz-szorosig (a mai
Dardanellákig), s a régi bizánci területeken létrehozták a Rumi Szultánátust, annak nevével is jelezve a „római”,
azaz a bizánci területek fölötti uralom igényét.
Nem kisebb veszélyt és fenyegetést jelentett Bizáncra nézve a Szicíliát az araboktól elfoglaló normannok
terjeszkedése. Ok a manzikerti vereség évében Dél-Itáliában elfoglalták Barit, s azzal Itáliában befejeződött a
bizánci területek normann meghódítása.
I. Alexiosz Komnénosznak minden oldalról a legsúlyosabb külpolitikai nehézségekkel kellett szembenéznie.

Mindjárt uralma kezdetén arra kényszerült, hogy elismerje Kis-Ázsia elvesztését igaz, hogy Bizánc
tekintélyének megmentése érdekében Kis-Ázsiát nem mint önálló, hanem mint „vele szövetséges” államnak
„engedi át” a szeldzsuk-törököknek.
Alexiosz kénytelen volt a birodalom puszta létéért küzdeni, s ezért kétfrontos harcot vállalni! Azt tervezte, hogy
visszaszerzi Kis-Ázsiát. Ehhez Nyugatról zsoldos segítőket kért és várt. Evégett II. Orbán pápával tárgyalásokat
kezdett az egyházi unióról.
6.3. Az egyházszakadás
Látszólag nem régi sebek orvoslásáról volt szó. Nem egészen fél évszázaddal előbb, 1054-ben a Rómából
küldött bíboros – Kerulláriosz pátriárkával folytatott egyházi vita végén – a Hagia Sophia főoltárára tette a
bizánciakat kiátkozó pápai dekrétumot, mire a pátriárka kiközösítette IX. Leó pápát. A kereszténységnek ez a
kettészakadása persze nem a bíboros és a bizánci főpap ellentéte miatt történt. Az okok jóval mélyebbek, a 1054
csak közbülső állomás az egyházszakadás hosszú, évszázadokon át érlelődő folyamatában. Kelet és Nyugat
kereszténysége akkor már sok-sok évszázada más gazdasági, társadalmi, politikai és művelődési körülmények
között fejlődött. Nem egyházi, hanem politikai tényezők érlelték a szakadást, a szkizmát már 800 karácsonyától
kezdve. Akkor a római pápa – elvben a bizánci császár alattvalója – Nagy Károly megkoronázásával
„ellencsászárt” állított, s Bizánc ellenében feltámasztotta az egykori Imperium Romanumot. Nem sokkal később
azután a szláv államok népének megtérítésével a morvák (863) és főképp a bolgárok (964) megkeresztelkedé-
sével kirobbant a viszály, amely Róma és Konstantinápoly érdekeltségét, illetékességének kérdését az egész
222
XII. SZÁZAD)
Kelet és Nyugat szakadásává mélyítette el. Ez már 1054 közvetlen előjátékának tekinthető. De Európa egészen a
keresztes háborúig nem volt tudatában annak, hogy kereszténysége – az „egyetemes” (katolikus) és az „igaz hit”
(orthodoxia) talaján állva – két külön egyházra szakadt volna. Erre a keserű felismerésre csak a keresztes
háborúk döbbentették rá a feleket. Mégpedig nem is a háborúk megindulásakor, hanem csak később. A XI.
század végén még senki sem volt mindennek tudatában.
6.4. Az első három hadjárat

Az 1095-ben I. Alexiosz bizánci császár segélykérésére összehívott clermont-i zsinaton maga II. Orbán pápa
buzdította a résztvevőket arra, hogy segítsék meg a „keleten élő testvéreiket”. A zsinati felhívásnak óriási hatása
volt: az akkor még leta- gadhatatlanul eleven vallási lelkesedés párosult Nyugat-Európa lovagságának „élet-
térkeresés”-ével és földszerzési vágyával (az egyház a Treuga Deinek, vagyis „Isten békéjé”-nek hirdetésével
addig hatásosan lépett fel Nyugat-Európában a belső magánháborúk ellen, míg most a lovagság keletre
mehetett).
De nemcsak a lovagok, hanem a nincstelenek is fölvették a keresztet. Sőt, elsőnek éppen ők indultak útnak. A
rosszul felfegyverzett és gyöngén élelmezett gyü- levész sereg útját rablás, fosztogatás és jó néhány
zsidópogrom kísérte egészen Bizáncig. A város föllélegzett, amikor átszállította őket Kis-Ázsiába.
Hamarosan a lovagok is megérkeztek! Alexiosz hűségesküt tétetett velük: az újra meghódított területeket
visszaadják Bizáncnak. A keresztesek Kis-Ázsiában aratták a legelső sikereiket, 1097-ben visszafoglalták
Nikaiát, majd átadták Bizáncnak. Ám ez az egyetértés már a következő esztendőben felborult: a normann
keresztesek An- tiochiát saját maguknak foglalták el, s eszük ágában sem volt azt Bizáncnak átadni! Ugyanez
ismétlődött meg 1099-ben Jeruzsálem elfoglalásakor. Csakhogy míg a Je- ruzsálemi Királyságnak a távoli
Palesztinában való megalapításába Bizánc még bele tudott nyugodni, a sokkal közelebbi Antiókhiai
Fejedelemség megszületése már elfogadhatatlan volt számára, hiszen így az antiochiai normann keresztesek a
szicíliai normannokal együtt gyűrűbe fogták!
Antiochiát Bizánc mindvégig vagy nyílt ellenségként kezelte, vagy legalábbis megpróbálta – létét elismerve –
formális függőségbe vonni. Az első keresztes hadjárat eredményeképpen még egy „ütközőállamocska” jött létre
a Közel-Keleten: az Edesszai Grófság.
Amikor II. János (Komnénosz) (1118-1143) Bizánc trónjára került, az antiochiai és szicíliai normannokkal való
viszonyára fordította a legnagyobb gondot. A normann II. Roger ugyanis a maga uralma alatt egyesítette
Szicíliát és Apuliát, s 1130 karácsonyán az egyesült normann állam királyává koronáztatta magát. János először
a keleti normannok ellen lépett fel, 1137-ben rövid ostrom után elfoglalta Antiókiát, s hűségesküt vett a
legyőzöttektől. A normann veszélynek volt egy másik következménye: ösztönözte a bizánci és a német
császárság közeledését, egy normannel- lenes szövetség létrehozását, ám II. János (Komnénosz) váratlan halála
meghiúsította azt.
Fia, I. Mánuel (Komnénosz) (1143-1180) örökségként kapta tőle a megoldatlan normannkérdést, de akkor a már
a dél-itáliai normann-bizánci ellentét volt a legnagyobb. Az apja uralmának végén létrejövő német-bizánci
szövetséget meghiúsította a második keresztes hadjárat. Ennek közvetlen előzményeként a moszuli emír 1144-
ben elfoglalta Edesszát. A grófság elestére válaszul – és Clairvaux-i Szent Bernát- nak, a cisztercita rend
újjászervezőjének lángoló felhívására – Magyarországon és Bizáncon keresztül útnak indultak a német és
francia seregek III. Konrád császár és VII. Lajos francia király vezetésével. De Konrád csak Efezusig jutott el:
hadseregének nagy része elpusztult az első összecsapáskor, a maradék sereg csatlakozott a franciákhoz. VII.
Lajos hajóra szállt, Szíriába ment, a sereg többi része azonban sorsára maradt (egy csekély töredéke jutott el a
tengerpart mentén Antiochiába). Szíriában megostromolták Damaszkuszt, de hiába. Az „eredmény” a Bizánccal
való összeütközés volt: VII. Lajos környezetében nyíltan hirdették, hogy Bizáncot meg kell hódítani!
A dicstelen végű hadjáratnak a normannok voltak az egyedüli haszonélvezői: II. Roger – sajátos módon
értelmezve a keresztes hadjáratot – 1147-ben hátba támadta Bizáncot. Elfoglalta Korfu szigetét, majd Korintoszt
és Thébát is. (Korintoszból Palermóba hurcolta az ottani mesterembereket, s ezzel megvetette a dél-itáliai
kézművesség alapjait.)
Mánuel mindezt nem hagyhatta megtorlás nélkül: a második keresztes hadjárat sikertelensége után a két
császárság ismét közeledni kezdett egymáshoz. Bizánccal, a német császársággal és Velencével szemben nem
kevésbé erős szövetség szerveződött: a normannoké, a magyaroké, a szerbeké és a pápáé. (II. Roger támogatta a
szerbeket és a magyarokat, III. Jenő pápa és Clairvaux-i Szent Bernát pedig támogatta VI. Lajos francia
királynak az újabb keresztes hadjáratra vonatkozó tervét „az egyházat szétszakító” Bizánc ellen.)
223
XII. SZÁZAD)
Ám ez a közeledés időleges volt, s III. Konrád halálával fel is bomlott. Utódja, Barbarossa Frigyes (1152-1190)
gyanakodva figyelte Mánuel itáliai terveit, mert a császári „egyetemességre”, az univerzalizmusra, a római
örökségre ő maga tartott igényt! így aztán II. Roger halála után Mánuel egyedül volt kénytelen cselekedni, s
partra szállt Dél-Itáliában. Az 1155 és 1158 közötti hadjáratában elismertette Bizánc főségét az Anconától
Tarentumig húzódó területeken, s már „az egyetlen Római Birodalom” visszaállításáról álmodott. A pápának
címzett levelében „két kard”-ról, a pápának az egységes keresztény egyházban meglévő lelki hatalmáról és a
Bizáncban székelő „egyedüli római császár” világi hatalmáról írt.
Erre már mindenki összefogott Mánuel ellen: Barbarossa Frigyes, Velence, a magyarok, a szerbek és a szicíliai
normannok. Mánuel kénytelen volt kivonulni Dél- Itáliából, hogy utána az apjához hasonlóan ő is keleten
keresse a normannkérdés megoldását.
Mánuel nagy sikereket ért el a keresztes államokkal vívott harcokban. Antiókhia 1159-ben hűségesküt tett neki,
sőt azontúl Bizáncot illette meg az antiochiai pátriárka kinevezésének joga is. Mánuel antiochiai ünnepélyes
bevonulása – ő lovon, császári jelvényekkel, utána meg gyalog, uralkodói jelvények nélkül a jeruzsálemi király
és az antiochiai fejedelem – tökéletesen kifejezte a kereszténységen belül akkor érvényes uralkodói hierarchiát.
Bizánc nehezen viselte el, hogy a maga itáliai területein ott legyenek és kiváltságokat élvezzenek a szövetséges
Velence kereskedői. Ezért aztán ott l169-ben Velencével szemben Genova, 1170-ben pedig Pisa jogait erősítette
meg. Nem késett a válasz: 1171-ben Velence elfoglalta Bizánctól Chios és Lesbos szigetét.
Még nagyobb szerencsétlenség érte Bizáncot Kis-Ázsiában: 1176-ban Mánuel vereséget szenvedett az
Ikonioi/Rumi Szultánátustól. Nem sokkal ez után íródott Barbarossa Frigyes levele Mánuelhez: „római császár”-
ként oktatta ki a „görög királyt” az iránta való köteles tiszteletre. Mindez érzékletesen mutatja, hogy élete végén
Mánuel politikája teljesen csődöt mondott.
Mánuel halálakor özvegye, Mária anyacsászárnő vette át a régensséget fia, a kiskorú II. Alexiosz helyett. A
hajdani antiochiai hercegnő országlásakor persze megerősödött a latinbarátok uralma, de vele a lappangó
latingyűlölet is!
1182-ben II. Alexiosz nagybátyja, Andronikosz Komnénosz bevonult Bizáncba, megdöntötte a régensuralmat, s
Mária, majd az unokaöccse meggyilkolása után trónra lépett, s ezzel egy csapásra semmivé váltak Mánuel
eredményei, legalábbis a Balkánon. 1183-ban a Mária elleni gyilkosság megbosszulásának ürügyén megindult
egy magyar-szerb támadás, aminek eredményeképp a szerbek elszakadtak Bizánctól. Ciprus is önállósult. Ezzel
megkezdődött Bizánc feudális széttagolódása. A legsúlyosabb csapást azonban a normannok mérték Bizáncra.
Szicíliából elindulva visszafoglalták Dracot, majd Korfut és más szigeteket s végül 1185-ben Thessza- lonikét
is. Andronikosz megbukott. Terrorjára mintegy válaszként a fellázadt konstantinápolyi nép széttépte. Vele kihalt
a Komnénosz-dinasztia. A felkelés a Komné- noszokkal rokonságban lévő Angeloszokat emelte a trónra. Az új
dinasztia első tagja II. Izsák Angelosz (1185-1195) lett.
Az Angeloszok helyzete akkor szilárdult meg amikor a normannok elvonultak Szalonikiből, Dracból és Korfu
szigetéről (igaz, Kaphallénia és Zakünthosz szigetén ott maradtak). Izsák Angelosz egyezségre lépett a
magyarokkal: kibékült III. Bélával, s dinasztikus kapcsolatba került az Árpád-házzal: elvette III. Béla lányát, a
mindössze tízesztendős Margitot. De rontott helyzetén az, hogy 1185-ben kitört a bolgár felkelés: Bizánc
kénytelen volt belenyugodni, hogy megalakult a „második bolgár cárság”.
A Balkánon kialakult új helyzet, a függetlenné vált bolgár és előtte a szerb állam léte veszélyes bizonytalansági
tényezővé vált Bizánc számára. Ennek első következményei mindjárt megmutatkoztak, mihelyt nyugaton
megindították a harmadik keresztes hadjáratot. Ez arra adott válasz volt, hogy, a szeldzsukok 1187-ben
elfoglalták Jeruzsálemet. És mert a törökök ura, Szaladin akkor már a maga uralma alatt egyesítette Szíriát,
Egyiptomot és Palesztinát, a kereszteseknek nagyon erős ellenféllel kellett számolniuk. A hadjáratban koronás
fők is részt vettek: Barbarossa Frigyes német-római császár, Oroszlánszívű Richárd angol király és II. Fülöp
(Au- gustus) francia király.
Barbarossa 1188-ban arról tárgyalt a bizánciakkal, hogy szabadon átvonulhatnak a területükön. De közben
kapcsolatban volt Bizánc ellenfeleivel, a szerbekkel, a bolgárokkal és az ikonioni szeldzsukokkal is! A keresztes
hadjárat közben pedig Nisben hűségesküt tettek neki a szerbek és a bolgárok. Ez nyílt szövetségkötés volt, amit
Bizánc nem nézhetett jó szemmel. Az lett a következménye, hogy Bar- barossa fegyverrel kényszerült átvonulni
Bizánc balkáni területein: elfoglalta Phi- lippopolist (Plovdiv) és Hadrianopolist (Edirne), s már a főváros
ostromára készülődött. A fiát flottástul rendelte Konstantinápoly bevételére. II. Izsák Angelosz erre
tárgyalásokat kezdeményezett Frigyessel, kiegyezett vele, s vállalta, hogy átszállítja a kereszteseket Kis-
224
XII. SZÁZAD)
Ázsiába. Ez meg is történt. Barbarossa 1190 tavaszán Ikonionnál megverte a szeldzsukokat. Szíriába érkezve
váratlanul vízbe fulladt; tragikus halála véget vetett a németek keresztes hadjáratának.
Másképpen alakult a franciák és az angolok hadjárata. Oroszlánszívű Richárd útközben elfoglalta a független
Ciprust. Ez volt a harmadik keresztes hadjárat legnagyobb angol sikere, s attól fogva egy évszázadig Ciprus volt
a Közel-Keleten a keresztes államok fő támasza.
Az angolok és a franciák hamarosan megérkeztek Akkon alá. Onnét II. Fülöp visszatért Franciaországba,
ellenben az angolok ottmaradtak. Megverték Szaladin csapatait, de a legfontosabb célt nem érték el:
Jeruzsálemet nem tudták visszafoglalni. Richard és Szaladin is belátta, hogy komolyan kell számolniuk a másik
erejével, s a csatározások helyett okosabb a tárgyalások útjára lépni. Jeruzsálem Szaladin kezén maradt, de
szavatolta, hogy a fegyvertelen keresztény zarándokok szabadon látogathatják a szent helyeket.
Bizánc a harmadik keresztes hadjárat idején csak akkor lélegezhetett föl, amikor Barbarossa Frigyes elállt a
város elfoglalásától. Sőt a császár elvonulása, majd tragikus halála szabad kezet adott Bizáncnak a Balkánon, s
ott számottevő sikereket ért el a szerbek ellen: 1190-ben békét kötött Nemanja szerb fejedelemmel. Az akkor
létrehozott dinasztikus kapcsolatok a szerbek függetlenségét – ám egyszersmind alárendeltségüket – tükrözték.
Kevesebb szerencsével járt II. Izsák a bolgárokkal szemben. Sikertelenül ostromolta a bolgárok fővárosát,
Tirnovót, s erre apósához, III. Béla magyar királyhoz fordult segítségért, de elkésve, mivel 1195-ben fordulat
következett be Bizáncban. Fivére letaszította II. Izsákot a trónról, majd megvakíttatta és fiával együtt börtönbe
csukatta, ő maga pedig III. Alexiosz Angelosz néven a trónra lépett.
E belpolitikai fordulat messzeható változásokat idézett elő Bizánc külpolitikai helyzetében, főképp a Balkánon.
Többé semmilyen beleszólása nem volt a szerb viszonyok alakulásába. Nemanja lemondott a szerb trónról, s
kolostorba vonult. Utóda fia, Nemanja István lett, másik fát, a későbbi Szent Szávát pedig az Athosz-hegyre
küldte szerzetesnek. István jogigényét a bátyja, Vukan erőszakkal próbálta elvitatni. Egymás elleni harcukban
már mindketten magyar segítségre, valamint a római pápa támogatására (nem pedig Bizáncra) számítottak.
1202-ben elismerték a pápa főségét és Magyarország hűbéruraságát is.
Ugyanakkor Boszniában szintén hasonló folyamatok mentek végbe. Ott Kulin bán csak úgy tarthatta meg
trónját, hogy megtagadta a bogumilizmust, fölvette a római katolikus vallást, és 1205-ben elismerte
Magyarország patronátusát.
Bizánc kénytelen volt mindezt szó nélkül tűrni, s azt is tétlenül szemlélhette csupán, hogy tőle északra
megerősödik a magyar király és a római pápa befolyása.
1195-ben és 119 6-ben ismét kiújult a háború a bolgárokkal. De Bizánc már annyira gyenge volt, hogy nyílt
harcban nem bírt ellenfeleivel, így tehát maradt a „diplomácia”: Bizánc által felbérelt orgyilkosok eltették láb
alól a második bolgár cárság uralkodóit, Aszent és Pétert. Újabb bizánci baklövés volt, hogy Aszen gyilkosára,
Ivanko bojárra bízták egy bizánci terület kormányzását, de ő függetlenítette magát Bizánctól.
Aszen és Péter meggyilkolása után a legfiatalabb fivér, Kalojan került a bolgár cári trónra (1197-1207). Az ő
évtizede az új bolgár állam viharos fölemelkedésének időszaka volt. Országának nemzetközi elismertetését a
Bizánccal való szakadatlan harccal és a pápa támogatásával vívta ki. Hosszas tárgyalások után elismerte a pápa
egy- házfőségét, és ezért III. Ince legátusa az addigi tirnovói bolgár érseket kinevezte Bulgária prímásának (az a
tisztség a keleti egyházjogban ismeretlen volt). Az új prímás a következő napon megkoronázta Kalojant, és tette
ezt Bizánc nélkül, sőt Bizánc ellenére!
A nemrég erős birodalom helyzete nemcsak a Balkánon változott meg, hanem Nyugaton is egyre gyengébb
lábakon állt. 1194 karácsonyán VI. Henrik német császár a szicíliai királyi koronával együtt a dél-itáliai
normann államot is megörökölte. Bizánc útjában állt világuralmi terveinek, s ez kiélezte a német-bizánci
viszonyt. A beavatkozásra az 1195. évi törvénytelen trónváltás adott ürügyet. Henrik a megvakított II. Izsák
Angelosz és fia védőjeként léphetett fel, saját igényét alátámaszthatta a velük való dinasztikus házassági
kapcsolatával. Nyíltan meghirdette a Bizánc elleni hadjáratot. A pápa közvetítésére azonban megelégedett az
úgynevezett alemann adóval, sőt annak értékét is leszállította – igaz, a bizánci uralkodó ennek előteremtésére is
kénytelen volt leszedetni az aranyat elődei sírjáról.
A pápának a szkizmatikus Bizánc melletti kiállása a német veszély által diktált szükségszerűség is volt egyben,
hiszen azzal, hogy a szicíliai normann örökség német kézre szállt, ő maga délről és északról harapófogóba
került. A pápa még azt is kieszközölte, hogy a német és a bizánci uralkodó ne egymás ellen harcoljon, hanem
együttesen vezessen hadjáratot a Szentföldre. A pápa elhárította Bizánc feje fölül a közvetlen veszélyt, de a
225
XII. SZÁZAD)
német császár halála miatt a keresztes hadjáratokból egyelőre nem lett semmi. – Hogy Bizánc mennyire nem
volt tisztában a saját gyengeségével, azt III. Alexiosz Angelosznak III. Ince pápához írt levele mutatja. Ebben „a
nagy Komnénoszok utódaként” azt ajánlotta a pápának: elérkezett az idő arra, hogy a pápa főségével
helyreállítsák az egyetlen keresztény egyház egységét, mégpedig „az egyetlen keresztény császárság”-nak, a
bizáncinak a keretei között.
A Bizáncot fenyegető közvetlen veszély azonban csak német részről múlt el: az új, végzetes fenyegetés Velence
volt.
A velencei dózse, Enrico Dandolo egy csöppet sem törődött a pápa vallási indítékaival. III. Ince szándékaitól mi
sem állt távolabb, mint Bizánc fegyveres meghódítása: a kereszténység egységét békés megbeszélésekkel, az
unió révén kívánta megvalósítani, s azután a keleti kereszténységgel együtt akart részt vállalni a már
meghirdetett keresztes hadjáratból. Ezek az eszmék természetesen nem érdekelték a velenceieket.
És most idézzük fel újra a múltat: a második keresztes hadjárat idején VII. Lajos francia király környezetében
nyíltan beszéltek Bizánc elfoglalásáról, a harmadik idején pedig Barbarossa kevés híján meg is tette azt. Innen
már egyenes az út a negyedik keresztes hadjáratig, amelyben a Nyugat gazdasági érdekei többet nyomtak a
latban, mint a keleti kereszténység értékei: végzetesen más mértékkel mért a pápa és a velencei dózse.
A keresztes hadjáratra Velencében gyülekeztek a résztvevők, köztük magyarok is. A dózse a Velencével
megkötött szerződés szerint hajóval szállította volna őket Egyiptomba. De mert a kereszteseknek nem volt
pénzük a hajóútra, az átszállítás fejében azt követelték tőlük, hogy Velence számára foglalják el az Adria túlsó
partján a magyar király fennhatósága alatt lévő Zárát. A védők ugyanazt a keresztet viselték, mint a támadók,
ugyanannak a keresztes hadjáratnak a résztvevői voltak! A folytatás sem váratott magára sokáig. Zára
elfoglalása a III. Ince pápa és a keresztesek közötti szakításhoz vezetett: a pápa kiközösítette az egyházból a
keresztes had résztvevőit!
A keresztesek ezután – egyházi kötelességektől immár nem zavartatva – mindenben Velence érdekei szerint
jártak el. Segítségükre volt ebben a megvakított II. Izsák fia, az az Alexiosz, aki megszökött börtönéből és
először a pápa, majd rokona, a német császár segítségét kérte a bizánci trón visszaszerzésére apja, illetőleg a
maga számára. A császár nem tudott közvetlenül segíteni, de Alexioszt elküldte a keresztesekhez. O szinte
„megrendelésre” érkezett. A keresztesek Velence érdekeinek megfelelően vele együtt kötöttek ki – Egyiptom
helyett – Konstantinápolyban. 1203. július 17-én a város a keresztesek kezén volt. III. Alexiosz az
államkincstárral együtt elmenekült.
A megvakított II. Izsák és fia, IV. Alexiosz elfoglalta a bizánci trónt. Mindkettejük uralma csakis a
kereszteslovagok kegyétől függött, akik Konstantinápoly falain kívül táboroztak. Ám Alexiosz nem tudta
kifizetni nekik az előre aláírt összeget. Uralmával a főváros is elégedetlen volt, hiszen a kereszteseknek tett
ígérete miatt rendkívüli adókat vetett ki. 1204. január végén felkelés tört ki ellene; ebben IV. Alexiosz nemcsak
drágán szerzett koronáját, hanem az életét is elveszítette. De a felkelés győzelme rövid életűnek bizonyult. A
keresztesek most már saját érdekük védelmében cselekedtek: 1204. április 13-án elfoglalták Konstantinápolyt,
ám előtte még a velenceiekkel együtt aláírták a Bizánci Birodalom feldarabolásának és – annak romjain – a
Latin Császárság létrehozásának tervét.
7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA

KIRÁLYSÁGAI
7.1. Lengyelország
Az ezredforduló táján végbemenő kelet-európai államalakulások után a XI-XII. század az országok
megerősödésének kora, bár van olyan addig jelentős balkáni állam, mint a bolgár cárság, ami éppen ennek a
korszaknak az elején tűnik el, és vannak olyan térségek is, amelyekben még nem történt meg az állammá
alakulás.
Eléggé egyértelmű a lengyel állam jelentősége ebben az időszakban az egész térség szempontjából, ugyanakkor
megindul a lassú átmenet a széttagolódás felé, amelynek jelei persze már a XI. században is megvoltak, de a
XII. századra váltak véglegessé, voltaképpen mindjárt I. Mieszko halála után. Utódját, II. Mieszkót (1025-1034)
szintén megkoronázták és igyekezett elődje politikáját folytatni. Viszályba keveredett Bezprymmel, aki a
magyar történelemben is szerepet játszott, 1032-ben ideiglenesen el is távolította a trónról. A konfliktus mögött
226
XII. SZÁZAD)
az is meghúzódott, hogy a feudális urak elégedetlenek voltak a monarchia intézményével, egyrészt ezért,
másrészt a nagybirtokok gazdaságilag különálló volta miatt is bekövetkezett a szétesés.
I. Mieszko halála után már jóformán teljes káosz uralkodott. Mieszko utódját, Kázmért 1037-ben elkergették. Ez
egy nagyarányú pogánylázadás idején történt, amiben azok az alsóbb rétegek vettek részt, amelyek már
valamilyen formában feudális függésbe kerültek.
Ezt a helyzetet használta fel 1038-ban vagy 1039-ben Bretislav cseh fejedelem, hogy meghódítsa az országot. A
két éppen csak kialakulóban lévő szláv fejedelemség egyesítése, amire már korábban is volt példa, valószínűleg
más irányt szabott volna a történelemnek, vagy kiszabadította volna mindkettőt a Német-római Birodalom
függőségéből, vagy éppen véglegesen betagolta volna a birodalomba.
Ebben a helyzetben lépett fel II. Mieszko fia, Kázmér, a Megújító (Kazimierz Od- nowiciel, 1039-1058). Mint a
jelző is mutatja, Kázmér helyreállította az országot, alapjában véve fenn tudta tartani a békés viszonyt a
szomszédokkal, elsősorban Csehországgal. A német birodalom túlsúlyát persze jól mutatja az a tény, hogy a
korábbi lengyel-cseh viszály lezárása német döntőbírói ítélettel történt. Ennek értelmében Csehország pénzbeli
kárpótlást kapott, a Kázmér által elfoglalt Szilézia viszont lengyel kézben maradt. Az ítéletet 1054-ben
Quedlinburgban hozták meg. Kázmér voltaképpen már 1050-ben elfogadta a birodalom hűbéri fensőbbségét.
A király azonban halála előtt felosztotta az országot fiai között. II. (Merész) Bo- leszló (Boleslaw Smilay 1058-
1079) mellett öccsei, Wiadysiaw Herman és Mieszko kaptak részt az országból. Ezt a felosztást az uralkodó
család tagjai közt, amely néhány évtized múlva már általánossá válik, nemcsak a széttagoltság mögött
meghúzódó gazdasági tényekkel, a nagybirtok elszigeteltségével és önállóságával szokták magyarázni, hanem
ezen túlmenően sokan szláv családi szokásnak is tekintették. Kétségtelen, hogy a széttagolódásra, a
legkülönbözőbb formákban nagyjából mindenütt sor került, de hosszú időre, több évszázadra a családon belül ez
csak itt és Oroszországban történt meg. Boleszló Merész jelzőjét olykor meggondolatlan politikája miatt kapta.
Mindenesetre igyekezett megszabadulni a német hűbéri függéstől. Mindenfelé támogatta a németellenes erőket.
Az ekkor induló invesztitúraháborúban a pápa mellett foglalt állást, nyilván németellenes megfontolásból.
Ennek eredményeképpen 1076-ban a pápa engedélyével ő is királlyá koronáztatta magát, II. Mieszko után
ugyanis a többiek ismét csak a fejedelmi címet viselték, koronázás hiányában.
Ez tulajdonképpen nagy vívmány volt, de Boleszló hamarosan megbukott. A krakkói püspök, Szaniszló állítólag
összeesküdött másokkal Boleszló ellen, aki ezért 1079-ben megölte. Ez azonban olyan nagy felháborodást
keltett, hogy a királynak Magyarországra kellett menekülnie, ott is halt meg 1081-ben. Szaniszlót szentté is
avatták, a későbbiekben a lengyel katolicizmus egyik jelképévé vált, sokkal inkább, mint a majdnem kortárs
Szent Gellért Magyarországon. Szaniszló későbbi népszerűségét az is magyarázza, hogy lengyel nemzetiségű
volt.
Boleszló elmenekülése után öccse, Wiadysiaw Herman (1079-1102) került a trónra. 1907-ben egy Gnieznóban
megtartott templomszentelés alkalmából Wia- dysiaw megint felosztotta az országot fiai közt, Boleszló kapta
Kis-Lengyelországot és Sziléziát, Zbigniew Nagy-Lengyelországot és Kujáwiát, Wiadysiaw az ország keleti
részén lévő Mazowszét tartotta meg magának.
A Kis-Lengyelországban uralkodó III. (Ferdeszájú) Boleszló (1102-1138) rövid időre voltaképpen egyesítette
újra az országot, 1106-ra tehető ez véglegesen. 1109- ben Giogównál még V. Henrik császár seregét is legyőzte,
ezzel visszaszerezte az ország függetlenségét a birodalomtól. 1138-ban a szeniorátus elve alapján rendezte a
trónöröklést, egyúttal hosszú időre véglegesítette az ország felosztását a családon belül. Az egység valamelyes
fenntartása érdekében abba a statútumba, ami az öröklést rendezte, azt is belefoglalta, hogy mindig a krakkói
fejedelem lesz a főfejedelem. Gniezno után Krakkó lett több évszázadra a főváros. A családon belül való
felosztás alkalmából érdemes itt megjegyezni, hogy a dinasztia a Piast nevet csak a 18. századi történésztől,
Adam Naruszewicztől kapta, a család legendás ősatyja, Piast után, akinek a nevét III. Boleszló udvari papja
tartotta fenn. Ez a krónikaíró Anonymus Gallus néven ismert, s mint neve mutatja, valószínűleg
Franciaországból került Krakkóba bencés szerzetesként. A következőkben, a XIII. század végéig fennmarad ez a
rendszer, majd csak akkor veszi kezdetét a belső harc az állami egység helyreállításáért.
A lengyel gazdaság természetesen rurális volt, kézműiparnak semmi nyoma, a fegyvereket a frank, a későbbi
német államból szerezték be. Az ipar még nem különült el a mezőgazdaságtól, falusi jellegű volt. Luxuscikkeket
csak a távolsági kereskedelem szolgáltatott. A földművelődési technika még primitív volt, faekével (ralo)
szántottak, ezzel 11 hektár kiterjedésű területet lehetett megművelni. Valószínűnek látszik, hogy ekkor már
ismerték a kétnyomásos rendszert, egy gazdaság területe 22 hektárt tett ki. Terméshozama átlagosan kétszeres
227
XII. SZÁZAD)
volt, olykor akár háromszoros is, ami lehetővé tette egy 6 főből álló család eltartását. A földművelés mellett a
halászat nem volt jelentős, inkább a vadászat, állati prémeket pénz helyett használta.
Tudunk arról, az egyháznak adományozott birtokok révén, hogy volt már nagybirtok, ami 10-20 faluból állt, de
esetleg 20-40 is tartozhatott hozzá. 1136-ból tudjuk, hogy a gnieznói érsekségnek ezer gazdasága volt, tehát
mintegy 6000 alattvalója. A XII. századra tehető az ércbányászat kezdete Sziléziában, a kereskedők pedig az
állati szőrmét, a mézet és a viaszt vitték a távoli piacokra.
A kialakuló feudális elit tagjait a források milesnek nevezik. A nép általános megnevezése a smardones. (Ez az
orosz szmerdnek felel meg.) Ismeretes a heredes mint társadalmi kategória, amivel a cseheknél is találkozunk
majd. A név arra utal, hogy birtokukat örökölték, de valamilyen feudális függésben voltak. A fejedelem
alattvalóit rustici ducisnak nevezték. Ascripticii volt az egyházi birtokon élő parasztok neve. Emlegetnek a
források liberit is, ezek valószínűleg szabadon költözhettek, de ugyancsak valamilyen függő viszonyban éltek. A
hospites elnevezés is előfordult, valószínűleg arról van szó, hogy a hadifoglyokat telepítették le szolgáltatások
fejében. Az elnevezés majd a XIII. századi változással kapcsolatban válik fontossá. A nem szabad költözésű
jobbágyokat obnoxiinak nevezték. Az aratores kifejezés is megtalálható a forrásokban, ez valószínűleg azokat
jelenti, akik szántóföldet kaptak. Az empticii talán az orosz források zakupjával azonos jogállásúak. A sokféle
terminus mögött valószínűleg kevésbé bonyolult népesség húzódott meg, minden bizonnyal olyan, személyében
bizonyos mértékig szabad, amely azonban már szolgáltatással tartozott. Mellettük pedig, ha fogyó számban is,
ismeretes volt a servus vagy ancilla, tehát a rabszolga, akit ebben a korban finomabban már inkább szolgának
szokás nevezni.
A tárgyalt két évszázadban, a helynevek tanúsága szerint még elég sok volt a speciális szolgáltatásokkal tartozó
falu, Rybaki (halász), de voltak kőművesek, szabók, gelencsérek, pékek, méhészek. A cseh (és a magyar)
történelemből ismert jelenség ez, a következő századra már eltűnik. A nemesség későbbi forrásokban előforduló
sziachta neve valószínűleg a német Geschlecht (nemzetség) szóból származik, cseh közvetítéssel.
Az egyházi szervezet eben a két évszázadban tovább épült, Gniezno érsekség és a három püspökség száma
megnőtt, a XII. század végére már nyolc püspökségről tudunk. A szerzetesrendek közül ebben a két
évszázadban még csak a bencés rend játszott szerepet. A nyugati egyházhoz való csatlakozás természetes
következménye volt az írásbeliség latin nyelve, ahogyan a cseheknél és a magyaroknál is.
7.2. Csehország
Az ezredforduló Csehország vonatkozásában újabb cseh-lengyel viszályokat hozott. III. Boleslav (999-1002,
1003) nem tudta összetartani az országot, ezért 1002- ben letették a trónról, helyébe a lengyel behatolás egyik
exponensét, Vladivojt tették meg átmenetileg fejedelemmé. A következő évben a lengyel Boleslav elfoglalta
egész Csehországot. II. Henrik császár tudta csak tőle visszavenni. Morvaország azonban továbbra is lengyel
uralom alatt maradt.
A dinasztián belül a trónöröklés rendjében még itt sem történt meg a döntés a maioratus és a senioratus elve
közt. 1004 és 1134 közt két fivér, Jaromír (1004-1012, 1033-1034) és öccse, Oldrich (1012-1033 és 1034) ült
egymást váltva a trónon, Jaromír a németek segítségével uralkodott. Oldrich 1033 német fogságba került, a
következő évben kiszabadult, de hamarosan meghalt. Törvénytelen fia, I. Bretislav (1035-1055) került a trónra.
Uralkodása valamiféle konszolidációt jelentett, persze abban az értelemben is, hogy a birodalomtól való függés
is konszolidálódott. 1035- ben II. Konrád császártól kapta meg hűbérbe Csehországot. 1038-1039 során
hadjáratot viselt a lengyelek ellen, Krakkót, Gnieznót és Sziléziát is elfoglalta, de III. Henrik hódításai
feladására késztette. 1042-ben rövid időre Magyarország északnyugati területét is megszállta. Statútuma a
fejedelmi hatalmat és az egyház jogállását szabályozta. Uralkodása végén a senioratus megszüntetésére
törekedett, de utóda, I. Spytihnév (1055-1061) megint csak ennek alapján került a trónra. II. Vratislav (1061-
1092) korábban olomouci részfejedelem volt. 1085-ben az invesztitúraharc során a császár mellett foglalt állást,
ezért IV. Henrik 1085-ben – nem örökletesen – királyi címet adott neki. Vratislav ennek pápai megerősítését is
szerette volna elérni, de a pápa csak püspöksüveget, mitrát küldött neki. A szomszédos osztrák és meisseni
területeket próbált megszerezni, de ez csak átmenetileg sikerült. Fő ellenfele öccse, Jaromír prágai püspök volt.
Ellene hozott létre Vysehradon, az eredeti fejedelmi székhelyen káptalant. 0 alapította az olomouci püspökséget
1063-ban. Halála után a senioratus rendje szerint Konrád addigi brnói részfejedelem következett volna, de ő
hamar meghalt. II. Bretislav (1092-1100) a lengyelekkel harcolt, és öccse számára kérte hűbérbe az országot IV.
Henriktől.
Az eddigiekből úgy tűnik, hogy Csehországban is megvolt a széttagolódás a család tagjai között, de az adatok
csekély száma miatt nem látszik világosan a rendszer. I. Borivoj (1101-1107) csakugyan meg is kapta a
228
XII. SZÁZAD)
császártól hűbérbe az országot, ezzel voltaképpen a német beavatkozás legalizálódott. Svatopluk olomouci
fejedelem felkelést is indított Borivoj ellen. 1107-ben követte őt a trónon, V. Henrik segítségével. V. Henrik
oldalán esett el egy csatában, de az is lehetséges, hogy meggyilkolták. Az ő uralkodása idején végezték ki a
Vrsovci nemzetség valamennyi tagját. Ez az utolsó adat ilyen kivégzésre, hiszen a törzsi különállást már a X.
század vége előtt felszámolták. Svatopluk után II. Vratislav másik fia, I. Vladislav (11091125) került a trónra, ő
is megkapta hűbérbe az országot, de birodalmi főpohármes- teri címet is kapott. Utána megint öccse, I. Sobeslav
(1125-1140) ült a trónon. Még I. Vladislav uralkodása alatt egy időre II. Borivoj foglalta el a trónt 1117-1121
között. I. Vladislav (1140-1174) I. Vladislav fia volt, 1142-ben Prágában a dinasztia más tagjai megtámadták,
végül III. Konrád segítségével tudta trónját megtartani. Ennek fejében viszont a császárral együtt részt kellett
vennie a második keresztes hadjáratban. Később I. Frigyest támogatta a lombardiai városok elleni harcában,
ezért a császár 1158-ban Milánóban királlyá koronázta. Hosszú távollétei miatt az állam tulajdonképpeni
irányítója I. Dániel prágai püspök volt. 1172-ben II. Vladislav lemondott a trónról. A császártól jogot kapott
arra, hogy ő jelölje ki utódját, először Bedrich nevű fiát (1172-1173, 1179-1189), akit egy időre öccse, II.
Sobeslav (1173-1178) követett. I. Frigyes ekkor ismét beavatkozott a cseh ügyekbe: Morvaországot Kon- rád
Ottónak adta. Konrád Ottó (1189-1191) csak rövid ideig ült a prágai trónon, de az ő nevéhez fűződik az 1189-
ben kiadott Jura Conradi néven ismert törvénykönyv, ennek fő rendelkezése, hogy a nemesi birtok egyenes ágon
örökölhető, csak a család kihalása után kerül vissza a fejedelem kezére.
I. Ottokár (I. Premyslnek is szokták nevezni, 1192-1193 és 1197-1230) II. Vla- dislav fia volt. Konrád Ottó
kapcsán tudjuk meg azt, hogy volt az országban tanács, nyilván az előkelőkből, amely elfogadta ezt a
törvénykönyvet. 1193-1197-ben Jind- rich Bretislav volt a fejedelem. 1197-ben rövid időre Vladislav Jindrich is
fejedelem volt, I. Ottokár öccse, aki bátyja javára mondott le a trónról. I. Ottokár már 1198-ban Sváb Fülöptől
királyi címet kapott, de lehet, ez is csak életére szólt volna, mint I. Vratislavé. 1212-ben viszont II. Frigyes a
Baselben kiadott, szicíliainak nevezett aranybullában örökletes királyi címet adományozott neki. Az aranybulla
értelmében a császár azt ismeri el cseh királynak, akit otthon elismernek. A cseh királynak csak akkor kell részt
vennie a birodalmi gyűlésen, ha ezt Csehország közelében tartják (csak Bambergben, Merseburgban és
Nürnbergben). Ha a császár Rómába ment koronázásra (Romfahrt), akkor 300 lovassal kellett őt kísérnie vagy
300 aranyat fizetnie. Az aranybulla szerint a prágai püspököt a király nevezi ki. Ottokár a császár és a pápa
újabb küzdelmében 15 év alatt ötször változtatta álláspontját. Konfliktusba keveredett Ondrej prágai püspökkel,
de ez 1221-ben kompromisszummal ért véget, ettől kezdve tekinthetünk külön rendként a cseh papságra.
A világi elit valószínűleg nem az egykori törzsi előkelők közül került ki. A XII. században már mind a fejedelmi
kíséret tagjai. A parasztokat heredes néven találjuk a forrásokban, mint a lengyeleknél, korábban villani vagy
rustici néven is előfordultak. Valószínűleg félig már szolgáltatásokkal tartoznak, de szabad költözési joguk még
megvolt, ezért félig szabadoknak is tekinthetjük őket.
A részfejedelemségek vonatkozásában annyit tudunk, hogy Olomouc, Brno és Znojmo voltak ilyen
részfejedelemségek székhelyei, ezekben vásárokat is tartottak, de a kereskedelem szempontjából igazán fontos
város csak Prága volt. Prága azért is kivételes helyzetben volt, mert állandóan ez volt a fejedelmi székhely, tehát
az uralkodó nem vándorolt az országban, amint erre ebben a korban a legtöbb király még rákényszerült. Lehet,
hogy ez Prága külkereskedelmi jelentőségével függött össze.
A félig függő helyzetben lévő parasztság mellett szól az a tény, hogy a lengyelországihoz hasonlóan itt is voltak
szolgáltató falvak, amiről a helynevek tanúskodnak.
Az egyházi szervezetben a prágai püspökség mellett 1063-ban került sor az olomouci püspökség alapítására.
Ez fejedelmi alapítás volt, a pápa és a császár engedélye nélkül. A világi papság mellett jelentős volt a
szerzetesek szerepe, 1100-ig a fejedelmek hét bencés kolostort alapítottak. A következő században újabb 27
kolostort alapítottak, ezek között már cisztercita és premontrei kolostor is volt. Ezeket nemcsak fejedelmek
alapították, hanem nagyobbrészt nemesek, akik egy ideig bizonyos főséget is gyakoroltak a kolostorok felett.
A kolostorok közt külön kell megemlíteni az 1032-ben alapított sázavai kolostort, mert a latin nyelvű
írásbeliségen belül ez volt a szláv írásbeliség szigete, mely Kijevvel is kapcsolatban állt. Óegyházi, szláv nyelvű
egyházi munkákat is másoltak itt, de a kolostor hatása nem volt jelentős.
Az udvari méltóságok frank mintára jöttek létre, természetesen latin elnevezésekkel (pincerna, dapifer, magister
venatorum, agazo). Elképzelhető, hogy ezek a méltóságnevek nagymorva közvetítéssel kerültek a cseh udvarba.
Természetesen ismert volt a kancellár méltósága. A XII. század során már kialakult a várszervezet, ezek élén
meghatározott időre a comes állt. Persze ezek még földvárak voltak. A fejedelem rendszeresen ellenőrizte
ezeket. Mellettük fejedelmi gazdaságok álltak fenn, ezekben kézművesek is éltek, de zömmel mégis földet
művelő parasztok. Mellettük pedig, a lengyel esethez hasonlóan, megvoltak, fogyó számban, a szolgák. Már
229
XII. SZÁZAD)
nagyon korán megkezdődött a telepítés, vagyis irtások útján új falvak létrehozása, lakosaikat már ekkor
hospesnek kezdték nevezni. A telepítés igazából persze csak a XIII. századtól vált jelentőssé.
A fejedelmi kíséret tagjait eleinte közvetlenül a fejedelem látta el. Idővel állami hivatalokat kaptak, az adókat és
egyéb szolgáltatásokat ők szedték be, ezek egy részét megtarthatták szolgálatuk fejében.
A cseh fejedelemség, majd korszakunk legvégén az örökletes királyság tehát a Német-római Birodalmon belül
maradt, annak hűbérese volt. A későbbi történetírás ezt igyekezett úgy magyarázni, hogy a hűbéri kötelezettség
csak személy szerint a fejedelem részéről állt fenn, az ország helyzetét azonban nem érintette. Ez volt a későbbi
elfogult, nemzeti magyarázat. Az eddig bemutatott fejlődés azonban világosan tanúskodik az ország hűbéri
függéséről.
7.3. A Kijevi Rusz

A Kijevi Rusz államban Vlagyimir halála után rövid időre a testvérek közti harc került az előtérbe, bár
Vlagyimir felosztotta az országot fiai közt. De Szvjatopolk meggyilkoltatta két testvérét, Boriszt és Glebet, ők
lettek az orosz egyház első szentjei és vértanúi, majd Szvjatoszlavot is meggyilkoltatta. Szvjatopolk azonban a
lengyel fejedelemhez menekült, és így végül (Bölcs) Jaroszláv (1019-1054) lett a fejedelem, aki eredetileg a
novgorodi fejedelemséget kapta. Szvjatopolk lengyel és magyar segítséggel még megpróbálkozott 1018-ban a
hatalom visszaszerzésével, még Kijevet is elfoglalta egy időre, de a lakosság ellenállása miatt a besenyőkhöz
menekült. Jaroszláv így egy időre egyedül uralkodott. Persze az ország peremterületein még voltak
részfejedelemségek vagy egyes területek éppen ekkor önállósították magukat. 1036-ra Jaroszláv végképp
egyeduralkodó lett a tmutarakanyi (csernyigovi) fejedelem halála után. Ezért is alapította meg 1037-ben a kijevi
érsekséget, ez persze a konstantinápolyi pátriárkának volt alárendelve, az is nevezte ki az első érseket. Igaz,
hogy 1051-ben maga is kinevezett érseket, Ilariont, utána azonban megint a pátriárka kinevezési joga
érvényesült.
Jaroszláv dinasztikus kapcsolatokat létesített más országokkal, egyik leánya, Anasztázia I. András magyar király
felesége lett, Anna I. Henrik francia királyé, Erzsébet pedig a norvég Haraldé. 1043-ban hadjáratot indított
Bizánc ellen, ez azonban sikertelen maradt. Az ő idejében már élénk kapcsolatok álltak fenn nyugati
országokkal, orosz kereskedők német területre is eljutottak.
A Bölcs jelzőt azonban elsősorban azért kapta, mert az ő kezdeményezésére állították össze az első
törvénykönyvet, amelyet Pravda néven tart számon a történetírás. Fiai, akik egy ideig együtt uralkodtak atyjuk
halála után, még kiegészítették ezt a törvénykönyvet. Ezekből a rendelkezésekből kapunk először képet a
társadalmi viszonyokról, elsősorban az alávetett lakosság helyzetéről. A lakosságnak ezt a rétegét több
elnevezéssel is említik a törvénykönyvek. A legtöbbször a szmerd (a lengyeleknél láttuk a smardones réteget)
fordul elő, ezek faluközösségben élő parasztok, akik már földesúri függésben vannak, férfiutód híján megművelt
földjüket a fejedelem kapja meg. A rjadovics valószínűleg szerződés (rjad) alapján állt ideiglenes függőségben.
A zakup valószínűleg olyan szmerd, aki valamilyen oknál fogva elvesztette földjét, ezért földet és segélyt kapott
a földesúrtól, felszerelést, csak ennek a kölcsönnek a visszafizetése után távozhatott a földesúr földjéről. Ha
elszökött, rabszolga lett, ha lopott, ugyanez volt a büntetése. Izgoj az, aki nem tud önállóan gazdálkodni,
tönkrement kereskedő vagy pap írástudatlan fia. Természetesen ismert volt a rabszolgaság is, a szolga neve
holop. Ez a fajta szolgaság valamelyest változó tartalommal a XVIII. század elejéig fönnmarad.
A feudális elitet a bojárok jelentették. Az elnevezés talán az első bolgár cárságból került ide. A bojárnak
örökletes a birtoka, a fejedelem kegyétől függetlenül. Nem egyértelmű, vajon ezért tartozott-e katonai
szolgálattal. Mindenesetre más a státusa, mint a korabeli nyugati hűbéresé.
A kereskedő és a kézműves kívül állt ezen a feudális kereten. A városok fontos szerepet játszottak, elsősorban
mint kereskedelmi központok. Az északi forrásokban gardarikinek, városok birodalmának nevezték a Ruszt. A
városokban egy ideig még fennállt a vecse, a népgyűlés intézménye, amelynek minden felnőtt szabad férfi a
résztvevője lehetett. Fokozatosan eltűnt azonban, és érdemben csak a két kereskedő köztársaságban,
Novgorodban és Pszkovban maradt meg.
Jaroszláv halálával újraéledt a széttagoltság. A három fiú, Izjaszlav kijevi, Szvja- toszlav csernyigovi és
Vszevolod perejaszlavli fejedelem egy ideig még együtt uralkodtak, ekkor állították össze a Jaroszláv-fiak
Pravdáját.
A nagy változást az jelentette, hogy a korábban szereplő vérbosszú mint büntetés helyett a váltságdíj lett a fő
büntetés.
230
XII. SZÁZAD)
1068-ban érte Kijevet az első nagy kun támadás a sztyeppe felől, az Alta folyó mellett a kunok győztek. A kijevi
vecse Izjaszlavtól új sereg kiállítását követelte. Amikor ezt Izjaszlav megtagadta, felkelés tört ki ellene.
Izjaszlav lengyel segítséggel tért vissza, kegyetlenül bosszút állt. 1073-ban a másik két fivér a városok
segítségével elkergette őt, ekkor Szvjatoszlav került a kijevi trónra, 1076-os halála után pedig Vszevolod. A
városban olykor felkelések törtek ki. Az 1113-as volt a legnagyobb kiterjedésű, az uzsorások ellen irányult, meg
az őket támogató Szvjatopolk ellen. Ekkor Vlagyimir Monomah perejaszlavli fejedelmet hívták meg kijevi
fejedelemnek. 1113-1125 közti uralkodása egy pillanatra, ha nem is szüntette meg a széttagoltságot, de a kijevi
főfejedelem valamelyes hatalmát mégis helyreállította a többi fölött. A kun támadások ekkor egy időre
abbamaradtak. Kijev egy időre ismét politikai központtá vált.
Az egység helyreállítása azonban még kevéssé volt reális. Voltaképpen már Ja- roszláv idején voltak
részfejedelmek. A fejedelmek egymás közti kapcsolata, illetve a kijevi nagyfejedelemség öröklése egy időre
olyan rendben történt, hogy mindig a család legidősebb tagja volt a kijevi főfejedelem, ennek halála után a
korban utána következő lépett a helyére valamelyik részfejedelemségből, annak helyére megint a korban
következő. Ez a rendszer azonban egyre bonyolultabbá tette a helyzetet. Ezért az 1097-ben Ljubecsben tartott
fejedelmi gyűlésen kimondták azt az alapelvet, hogy ezentúl mindenki maradjon meg a maga fejedelemségében,
ami persze azt jelentette, hogy azt szabadon oszthatta fel fiai között, a széttagolódás tehát állandó folyamattá
vált. Kijev rendszerint a legerősebb részfejedelem kezébe került, de ezt valamelyik másik részfejedelem mindig
elvitathatta tőle. A belső harcoknak tehát nem volt se vége, se hossza. Dél felől pedig továbbra is fenyegettek a
különböző lovasnomádok, akik közül a kunok voltak a legerősebbek és a legveszedelmesebbek. A fejedelmek
időnként megpróbáltak összefogni ellenük. Ilyen volt Igor csernyigovi fejedelem 1185-ös hadjárata, erről szól a
kétes hitelességű Igor-ének (ez a megszokott magyar neve, eredeti címe Ének Igor hadáról).
Nyilván nincs értelme, hogy az egyes részfejedelemségek történetét, vagy akár a legfontosabbakét részleteiben
kövessük. Az egyes részfejedelemségekben tovább írták az eredeti őskrónikát (orosz címe szerint „az elmúlt
évekről szóló elbeszélés”), amely a XII. század elején íródott Kijevben. A korban a Rusz egységének a tudatát
egyedül az egyház tartotta fenn, tehát az egyházban élt tovább az állam egységének eszméje. A régebbi orosz
történetírás nem is tekintette ezeket a részfejedelemségeket államoknak, csak „félállamoknak”, és orosz államról
csak a moszkvai részfejedelemség megerősödésétől kezdve szólt.
A részletek helyett három típust kell kiemelni, az orosz fejlődésben ekkor még benne rejlő három tendenciát.
Ezek közül a legsajátosabbat a jó földrajzi fekvésű, a déli nomádoktól a legmesszebb lévő Novgorod képviselte.
Voltaképpen majdnem olasz típusú városköztársaság volt ez, valamikor innen indult ki a viking hódítás.
Novgorod kereskedőváros volt, kereskedői elsősorban német városokkal álltak kapcsolatban. II. Frigyes császár
Lübeckben vámmentességet biztosított a novgorodi kereskedőknek. Szőrmét, rozmáragyart, viaszt, lent, kátrányt
és szalonnát vittek innen külföldre, cserébe posztóárut, fémet és fegyvereket hoztak. A kereskedők „százaknak”
nevezett testületeket hoztak létre. Eredetileg Jaroszláv részfejedelemsége volt, egy ideig később is
részfejedelmek alatt állt, de 1136-ban az akkori fejedelmet, Vszevolod Msztyiszlavicsot sikertelen külpolitikája
miatt elkergették, azóta a vecse maradt a legfőbb testület a város élén. Ez választotta meg a tisztségviselőket, a
poszadnyikot, vagyis helytartót, aki a várost ténylegesen vezette és a hadsereg főparancsnoka is volt, a fejedelmi
hatalom ellensúlyát jelentette. Idővel fejedelmet csak háborús veszély esetén választottak, de a fejedelemnek
akkor sem volt szabad a városban laknia. A másik választott tisztviselő a tiszjackij (ezredes) volt, a város összes
szabad férfiújából kikerülő népfelkelés parancsnoka, ugyanakkor a városi kereskedelmi bizottság vezetője.
1156-tól a püspököt is választották, neki csak megerősítésért kellett a kijevi érsekhez mennie a választás után. A
XII. századra már kiépült ez az arisztokratikus köztársaság, amelyben a kereskedők és a bojárok tették ki az
uralkodó osztályt. A város területe észak felé igen kiterjedt volt, így sok jobbágy is ide tartozott tulajdonképpen,
de ők természetesen nem voltak a vecse tagjai. A műveltségi színvonal magas volt, az utóbbi évtizedekben sok
faháncsra írt levél és egyéb irat, elszámolás került elő az ásatások során, amelyek ezt bizonyítják. A város
egyébként a Baltikum felé is terjeszkedett, 1030-ban alapította Jurjev városát (ez a későbbi Derpt, illetve Tartu).
Pszkov eleinte Novgorod alávetett városa volt. Novgorod küldött ide poszadnyikot, a novgorodi püspök
helytartót, de fontos kérdésekben Novgorodnak is tanácskoznia kellett Pszkovval. Később a város megszerezte
önállóságát, 1228-ban már Novgorodtól függetlenül szerződött az ekkor színre lépő balti várossal, Rigával.
Hogy ez a városköztársasági típus a továbbiakban mivé fejlődhetett volna, azt persze nem tudhatjuk, mert a
középkor végén Moszkva elfoglalta.
A másik típust a halics-volhyniai fejedelemség képviselte. Ezen a kettős néven szokták emlegetni, időnkint több
részfejedelemségre bomlott, de a legfejlettebb volt a déli orosz részfejedelemségek közül. Lengyelországgal és
Magyarországgal egyaránt voltak kapcsolatai, lengyel támadás már a XI. század elején érte. A kereskedelmi
kapcsolatok révén jó néhány kereskedőváros alakult ki ezen a területen. Ezek támogatták a fejedelmet a bojárok
ellen, úgyhogy a fejedelem és a bojárok között hatalmi egyensúlyi helyzet jött létre. Ez és a XIII. századra
231
XII. SZÁZAD)
erősödő lengyel és magyar kapcsolatok oda vezettek, hogy a fejedelemségben egyfajta rendi dualizmus jöhetett
volna létre, pontosabban létre is jött, de már csak akkor, amikor a terület a litván-lengyel vetélkedés után
kialakult kettős államhoz tartozott. Tehát ez a típus sem tudott igazán megerősödni, ez csak a harmadiknak
sikerült.
Ez a harmadik pedig nem volt más, mint a rosztov-szuzdali fejedelemség. Az eddig tárgyalt területektől
viszonylag távol, az északkeleti határvidéken jött létre, az őslakosság itt finnugor volt, a szláv törzsek, illetve
törzsszövetségek közül a krivicsek, részben a vjaticsok kerültek ide. Fejedelme a XII. század derekán Jurij
Dolgo- rukij volt, aki megpróbálkozott a kijevi, vagyis a nagyfejedelmi cím megszerzésével. Aztán fia, Andrej
Bogoljubszkij átmenetileg el is foglalta Kijevet. Van olyan felfogás, hogy Andrej maga is varég volt, és azért
vonult el ilyen messzire, az általa felépített Bogoljubovóba (ahonnan mellékneve származik), mert idegenkedett
a sok szlávtól. Az elmélet persze valószínűtlen, hiszen erre az időszakra az egykori normannok utódai már mind
elszlávosodtak. A fejedelemség viszonylag elmaradott volt gazdaságilag, de azért kisebb városok itt is
létrejöttek. Ezek közé tartozott az első ízben írott forrásban 1147-ben szereplő Moszkva, amely később
részfejedelemséggé válik.
Mindenesetre a két névadó város bojárfészek is volt, a bojárokkal szemben Andrej az ifjabb druzsinára, a
kíséretre támaszkodott, és igyekezett kiépíteni hatalmát a bojárokkal szemben. Eléggé autokratikusan
uralkodott, így 1174-ben, egy bojár kivégzése miatt a bojárok összeesküdtek ellene és meggyilkolták.
Mindenesetre ezen a már majdnem kolonizációs talajon ennek az autokráciára hajló uralomnak valamelyest több
lehetősége volt. Később ebből a fejedelemségből jött létre a vlagyimiri fejedelemség, ez a nagyfejedelmi címet
is felvette (idővel Kijev mellett több más fejedelemség is használta ezt a címet), és voltaképpen ennek a
folytatása lett a moszkvai fejedelemség, a későbbi nagyfejedelemség. Az autokratikus uralom kiépüléséhez sok
egyéb tényező is hozzájárult, elsőrendűen a mongol fennhatóság. Ténylegesen innen indult tehát Moszkva
felemelkedése. Ez az autokratikus vonal volt a harmadik típus a Rusz fejlődésében.
Egy mozzanatot kell még leszögezni. A Kijevi Rusz a későbbi Oroszország előzménye, kiindulópontja, de
éppen Kijev miatt ezt a Ruszt az ukránok is a magukénak tekintik, innen eredeztetik saját államiságukat. A
„nemzeti látószög” (Szűcs Jenő zseniális kifejezése) szempontjából mindkét félnek igaza van, egyik sem
sajátíthatja ki a Ruszt kizárólagosan saját állama előzményeként.
7.4. A Baltikum
Mielőtt a balkáni királyságokra vagy azok előzményeire rátérnénk, egy pillantást kell vetni arra a területre,
amelynek állami szerveződésére bizonyos formában majd csak a XIII. században kerül sor. A Baltikumról van
szó. Ebben a két évszázadban ezen a területen még kezdetleges földművelés mellett az állattenyésztés, sőt a
halászat és vadászat vagy akár a méhészkedés jelentette a létfenntartást. A terület már ekkor igen tarka lehetett
etnikailag. A litvánok, lettek, észtek mellett, akiknek az utódai mindmáig itt élnek, jó néhány közben már eltűnt
etnikum is lakott ekkor itt: livek, kuronok, poroszok, a szlávul zsmugynak nevezett etnikum. A porosz
(Poroszország) vagy akár a kuron (Kurland) név területi elnevezésként őrizte meg az eredeti népesség nevét.
Valamikor az előző évszázadokban vándorolhattak erre a területre, dél felől, elég nehéz körülmények között,
mert a területet akkor sok mocsár választotta el a délebbre és keletebbre fekvő területektől.
Láttuk már az oroszok megjelenését ezen a területen 1030 táján, Jaroszláv kijevi nagyfejedelem ekkor építtetett
Jurjevben két templomot. Hogy az ortodoxia itt bizonyos eredményeket ért el, arról még a lett szókincs is
tanúskodik. A közelfekvő polocki fejedelemség számára kereskedelmi szempontból volt fontos ez a terület. A
I. században német kereskedők is megjelentek itt, a következő században a Dvina torkolatánál már két telepet
hoztak létre. Az 1180-as években jelent meg itt egy Meinhard nevű Ágoston-rendi német szerzetes,
Holsteinból, a brémai érsek 1186- ban livóniai püspökké szentelte. Még tíz évig folytatta itt a hittérítést, de
úgy látta, a lakosok ellenállnak a keresztény térítésnek, mert az elveszi addigi szabadságukat.
Meinhard utóda, Berthold 1198-ban keresztes lovagok segítségével térítette a liveket, akik az erőszak hatására
megkeresztelkedtek, a lovagok visszavonulása után azonban megfürödtek a Dvinában, s úgy vélték, hogy ezzel
lemosták magukról az idegen varázslatot.
7.5. A Balkán-félsziget államai

A Balkán-félszigeten, egykori római birodalmi területen persze már nem a krisztia- nizálás volt a fő teendő.
Horvátország Tomislav 925-ös koronázása óta továbbra is a nyugati egyházhoz tartozott. Fejlődésének
súlypontja a tengerparti területen volt. Dalmácia városai ekkor még bizánci kézben voltak. A horvát királyok
232
XII. SZÁZAD)
megkísérelték erőszak útján való megszerzésüket, de 1060-ban a bizánci kormányzat maga bízta rá ezt a
területet a horvát uralkodókra.
Ez a korszak az, amikor a függő viszonyban álló parasztokból és a szolgákból, servusokból kialakulóban van az
egységes jobbágyság, bár ennek teljes mértékű elterjedtségét csak a magyar uralom kezdetétől lehet
megállapítani. A nem szolgarendű parasztok termésük negyedrészét vagy felét voltak kötelesek átadni uruknak.
Rabszolgákat még ekkor is nagy számban adtak el erről a területről.
A korábbi közigazgatási beosztás, a zsuparendszer most is megvolt, de ez ekkor már feudális jellegű uralmat
takar, bár a zsupánokat továbbra is a király nevezte ki, de ez már valamilyen formában a nemessé válást is
jelentette. A szolgálat fejében adott feudális birtokadomány is megjelent ebben a korban. A zsupa mellett ismert
a bánság is, a bán cím talán avar eredetű. A zsupa és a bánság viszonya bizonytalan.
A század derekán az eredeti dinasztia tagjai, a Kresimirek uralkodtak, Stjepan, Kresimir fia (1030-1058), után
pedig IV. Petar Kresimir (1058-1074). Nem tudni pontosan, mi történt IV. Petar halála után. 1075-ben már
Zvonimir szerepelt uralkodóként, bár először csak knez, vagyis fejedelem címmel. A nemesség zöme szemben
állt vele, de a pápától kapott koronát, s ennek megfelelően már 1075 végétől királynak neveztette magát.
Zvonimir a korona fejében a pápa hűbéresének ismerte el magát. Ezért háborúba keveredett Bizánccal és
Velencével is. 1089-es halála után Velence érvényesítette a Bizánc által ezúttal Velencére bízott jogokat a
dalmáciai városok felett. Ezen a területen ekkor bukkant fel a comes és a baro elnevezés.
Zvonimir özvegye Szent László magyar király húga volt. Férje halála után a magyar király segítségét kérte.
László 1091-ben meg is jelent az országban, s jórészt elfoglalta azt. Zágrábban püspökséget alapított,
patrociniuma mindmáig Lászlótól való. Húga révén László horvát királynak is tekintette magát. A kun támadás
miatt visszatért Magyarországra, s maga helyett Álmos herceget hagyta az országban. Bizánc a dalmát városokat
újra birtokba vette. László halála után az új magyar király, Kálmán harcban elfoglalta az országot, de két év
múlva a magyar sereg ismét kivonult.
1102-ben a horvát nemesség tárgyalásokba bocsátkozott Kálmánnal, ezek eredményeként Kálmánt horvát
királlyá választották, aki a tengerparti Biogradban meg is koronáztatta magát. A későbbiekben azonban a
magyar királlyá koronázás egyúttal a horvát királyi cím megszerzését is jelentette. A horvát történeti köztudat és
a történetírás azóta is ezt a felfogást képviselte: Horvátország társországa Magyarországnak, tehát voltaképpen
vele egyenrangú. Az előkelők korábbról is ismert gyűlése, a colloquium továbbra is fennmaradt. A magyar
felfogás ettől eltérően az volt, hogy az ország hódítás útján került Magyarországhoz, tehát csatolt területnek
tekintette Horvátországot, bár bizonyos különállását továbbra is elismerte, egészen 1918-ig. A horvát fejlődés
ettől kezdve kétségtelenül a magyarországival párhuzamosan haladt előre, a magyar politikai szervezetet vették
át Horvátországban is, például a később kialakuló nemesi vármegyerendszert. A magyar uralmat a király által
kinevezett bán képviselte.
Szerbia korai fejlődéséről kevés adatunk maradt fenn, de ezekből, elsősorban Bí- borbanszületett Konstantin
császár De administrando imperiójából tudjuk, hogy a később Raskának vagy Szerbiának nevezett ország több
területen alakult ki. Részben a tengerparton, részben a félsziget belsejében jöttek létre különböző helyi
alakulatok, amelyek bizonyos mértékig már államnak tekinthetők. A szerb név (amely szerb vagy szorb
formában a mai német területen fennmaradt szláv kisebbséget is jelent) bizonytalan származású. A lakosság
megkeresztelkedése valószínűleg bizánci uralom alatt indult meg, és a IX. század második felében már
befejezettnek tekinthető. Törzsneveket a korabeli források már nem ismernek, csak territóriumokat, ezeket a
horvátországi helyzethez hasonlóan itt is zsupának nevezik.
A több, államalkotás felé haladó terület körül az egyik Zeta vagy Duklja, ami nagyjából a mai Montenegróval
azonos területen feküdt. A másik terület pedig Rascia vagy Raska, ez nagyjából a mai Szerbia déli részét
jelentette. A névleges bizánci fennhatóság után a terület bizonyos mértékig önállónak is tekinthető. A IX. század
második feléből ismert itt egy Mutimir nevű zsupán, és azt is tudjuk, hogy a pápaság tett kísérletet a területnek a
nyugati kereszténységbe való bevonására. A X. század során Rascia bolgár fennhatóság alá került, az első
bolgár állam hanyatlása idején viszont megint bizánci fennhatóság alá került, betagolódott a themaszervezetbe.
Zeta területén egy Péter nevű archonról tudunk. A X. század legvégén a nyugatbulgáriai állam hódítja meg egy
időre, addig Bizánc szövetségesének számított. A bolgár állam végleges felszámolása után, úgy látszik, ismét
önálló lett. 1040-1050 közt Stefan Vojislav az itteni zsupán vagy archon. VII. Gergely pápa 1077-ben Mi-
hailnak királyi jelvényeket küldött. Utódai megint a knez (fejedelem) címet használták. A XII. század végén a
raskai új dinasztia, a Nemanják Raskához csatolták. Ez azonban már inkább a XIII. század történetéhez tartozik.
233
XII. SZÁZAD)
Raska ebben a két században nagyjából megőrizte önállóságát Bizánccal szemben, a XII. században
Magyarországgal szövetségben. Ennek bizonyítéka II. Vak Béla Ilona nevű felesége, egy Uros nevű zsupán
vagy dux leánya.
Valószínűleg a XII. századból származik a dukljai pap (Pop Dukljanin) krónikája. Ez valószínűleg eredetileg
óegyházi szláv nyelvű volt, de csak későbbi latin fordításban maradt fenn. A forráskritika meglehetősen
bizalmatlanul kezeli, adatait tehát csak nagy óvatossággal szabad elfogadni.
A szerb nyelv ekkor kezd elkülönülni a többi délszláv nyelvtől, bár szoros rokonsága a horváttal ekkor még
egyértelmű. A szerbnek tekintett lakosság tehát eredetileg, nyilván a bizánci fennhatóság révén, a keleti
egyházhoz csatlakozott. A kapcsolatok a nyugati egyházzal olykor megvoltak, de végül nem vezettek az
ortodoxiától való elszakadásra.
234
9. fejezet - V. A KÖZÉPKORI
CIVILIZÁCIÓ FÉNYKORA (A HOSSZÚ
XIII. SZÁZAD)
1. Klaniczay Gábor – A KOLDULÓRENDEK ÉS AZ
EGYHÁZ
Amikor a római arisztokrata családból származó Lotario da Segni III. Ince néven pápa lett 1198-ban, az egyház
– Georges Duby szavaival élve – olybá tűnt, mint egy ostromlott vár. VI. Henrik császár (1190-1197) idején
kiújult a harc a császársággal, Dél-Franciaországban egyre fenyegetőbb ellenegyházzá alakult a kathar
eretnekség és gondot okoztak az ugyancsak népszerű „lyoni szegények” Valdes követői. Velük szemben éppoly
kevéssé számíthatott támogatásra az egyre frivolabb világi kultúrát (trubadúrköltészetet, pazar divatokat, rafinált
etikettet) kifejlesztő királyi-nemesi udvarokban, mint a gazdasági súlyuk miatt hirtelen óriásira duzzadt városok
polgárai között, akiknek bántotta szemét az egyház arisztokratikus pompaszeretete, harcias keresztes
ideológiája, számtalan pazarló építkezése. Újféle problémát okozott a „szellemi elit”, a városi értelmiség is:
egyre kérdésesebbnek tűnt, hogyan lehet a hitet és az értelmet összeegyeztetni, s hogy összehangolható-e a
keresztény tanításokkal a XII. században újra előkerült, latinra fordított nagyszámú „pogány” klasszikus szerző,
mindenekelőtt Arisztotelész, akit az arab Averroes (1126-1198) kommentárjai jegyében kezdtek értelmezni?
Nem is olyan rég, a XII. század második harmadában, Clairvaux-i Szent Bernát és a ciszterci rend energiája,
majd a kánonjogot 1140 körül rendszerező Gratianus Decretumára támaszkodó jogászpápa, III. Sándor (1159-
1181) sikeres egyházszervezői és politikusi tevékenysége révén úgy tűnt, hogy a pápaság hatalma tetőpontjára
ért. Bűnbánatra kényszerítette II. Henrik angol királyt, mert a hívei 1170-ben meggyilkolták Becket Tamást, s a
mártír püspököt a pápa 1173-ban szentté avatta. 1176- ban az észak-itáliai városok segítségével legyőzte nagy
ellenfelét, Barbarossa Frigyes császárt. 1179-ben Lateránban – a XII. század folyamán immár a harmadik
alkalommal – ökumenikus zsinatra hívta össze az általa irányított egyház képviselőit. De ez a diadal csak
látszólagos volt. Valójában az Európában kibontakozó gazdasági, társadalmi és kulturális átalakulások elavulttá
tették az egyház hatalmát alátámasztó XII. századi struktúrákat.
A latin kereszténységben átfogó hatalmat kiépítő pápaság legfőbb támasza, a reform-szerzetesség, a Cluny majd
a ciszterci rend által létrehozott monasztikus hálózat épp az egyre fontosabbá váló városokat hagyta figyelmen
kívül, és nem számolt kellőképpen a királyi és főúri adminisztráció új központjaival, az udvarokkal sem.
Miközben a pápaság e nagybirtokos kolostorok hálózatára támaszkodva sikerrel függetlenítette az egyházat
számos világi hatalom befolyásától, a XII. század végére ez egyúttal elzárkózást is jelentett a gazdasági és
kulturális fellendülés legdinamikusabb új színtereitől. Egy olyan korban, amikor az egyházreform világiakat is
bevonó vitái, a lovagságnak magasztos célt adó militia Christi, a keresztes hadjáratok nagyszabású vállalkozása,
és általában az evangéliumok üzenetének elterjedése a laikusok egyre szélesebb köreiben keltette fel az
érdeklődést a vallási megmozdulásokban történő aktívabb részvételre, az egyház ettől egyre fokozódó
gyanakvással zárkózott el. Az „ál-prófétákat” mind gyakrabban eretnekként ítélte el. Már Gratianus Decretuma
leszögezte 1140 táján: „klerikus jelenlétében laikus ne hirdessen tanítást, hacsak az előbbi erre külön föl nem
kéri”. E merev, elutasító attitűd újabb és újabb akadályokat állított a XII. század utolsó évtizedeiben egyre
szélesebb körben fellépő laikus vallási kezdeményezések elé.
Eretneknek bélyegezték a vagyonát szétosztó lyoni kereskedő, Valdesius által 1170 után alapított, önkéntes
szegénységben, koldulásból élő „lyoni szegények” közösségét; a Flandriában felbukkanó beginák, a munkával-
meditációval töltött közös életet folytató laikus „vallásos asszonyok” (mulieres religiosae) csoportjait; a
hozzájuk nagyon hasonló, szintén közös szövőmunkával párosított bűnbánó életet folytató, maguk közé családos
embereket is befogadó milánói humiliati közösségeit. Pedig e csoportok kezdetben mind az egyház kebelén
belül próbáltak tevékenykedni, engedélyezésüket kérték, és elutasításuk után is népszerűek maradtak. A városi
polgárok vagy akár a kisebb-nagyobb nemesi udvarok laikus – de korántsem vallástalan – miliői bennük látták
az „igazi” kereszténység meggyőzőbb képviselőit. Ebben a konfliktus-helyzetben, amikor épp az evangéliumi
ideálok követőit kezdte üldözni a római egyház, megnövekedett azok száma, akik a legjobban szervezett
eretnekmozgalom, a kathar ellenegyház képviselőit tartották az üdvözülés leghitelesebb közvetítőinek. A XII.
század reform-szellemiségéhez jól illeszkedett, hogy a katharok az eredeti, őskeresztény egyház autentikus
örökösének tekintették magukat. Mindenkinél szigorúbb aszketikus elvek szerint élő perfektjeik, a házról házra
235
V. A KÖZÉPKORI CIVILIZÁCIÓ
FÉNYKORA (A HOSSZÚ XIII.
SZÁZAD)
járó boni homines vagy boni christiani a Szentírás, az evangéliumok kívülről megtanult szövegeit szegezték
szembe az őket bírálni próbáló egyházi emberekkel. A római egyház hibáinak és általában koruk társadalmának
ők voltak a legkérlelhetetlenebb bírálói, hiszen tanaik szerint az egész anyagi világ, s annak minden hatalma a
„Gonosz”, a Sátán műve.
Az evangéliumi, apostoli szegénység követelménye, az eretnek radikalizmus, a katharok kérlelhetetlen

következetessége azonban, minden szuggesztivitása ellenére, épp ezen a ponton került ellentmondásba kora
mentalitásával. A XII. században dinamikusan szaporodó, gyarapodó, városiasodó nyugat-európai világban
ugyan heves viták folytak saját „modern” világuk problémáiról, de a katharok alapvetően pesszimista, elutasító
nézetei túl messzire mentek. A korban egyre többen hangoztatják a teremtett világ jóságát, szépségét (a XII.
századi reneszánsz értelmiségi képviselőitől vagy a Carmina Buranát szerző vágáns diákoktól a trubadúrokig),
továbbá hinni kezdenek a „haladásban”. Clairvaux-i Szent Bernát hagiográfusai büszkén hangoztatják, hogy e
„modern” szent tökéletessége túlszárnyalta még a sivatagi atyákat, az antik szerzeteseket is.
Egy calabriai ciszterci apát, az 1196-ban III. Crelestin pápa engedélyével önálló rendet (ordo florense) alapító
Joachim de Floris (Gioacchino da Fiore – 1135-1202) „Az Új- és az Ótestamentum egyezéseiről” (Liber de
concordia novi et veteris Testa- menti) és az Apokalipszis könyvének magyarázatáról (Expositio in
Apocalypsim, Enchi- ridion super Apocalypsim, Psalterium decem chordarum) írt kommentárjai egy alapvetően
új történelemképet fogalmaznak meg, mely a jövőtől történelmi haladást, jobb korszakot vár. A bonyolult
szimbolikájú, a Szentháromság allegorikus magyarázatából kiinduló profetikus iratok lényege, hogy az Atya
jegyében eltelt ótestamentu- mi korszakot, melyben létezett már a Törvény, a Tízparancsolat, de melyben a test
szerint, házasságban éltek az emberek, illetve az Egyház, s a Krisztus eljövetele óta tartó, a Fiú jegyében eltelt
újtestamentumi korszakot, melyben már a Megváltó hatására sokan (az egyháziak, különösen a szerzetesek) az
evangéliumi elvek szerint élnek, követni fogja majd egy hamarosan eljövendő újabb korszak, az Örök
Evangélium kora, amelyben a Szentlélek érvényesül és mindenki a lélek szerint, szerzetesként él majd. Joachim
de Floris műveivel születik meg a jövőbe vetített utópia gondolata.
A XII. század vége tehát felvetette azt az igényt, hogy a népszerű evangéliumi eszményeket valaki
összeegyeztesse ezzel az optimista történelemszemlélettel, mely alapvetően jónak látta a teremtett világot,
bizakodott a fejlődésben és a haladásban. Erre vállalkozott Assisi Szent Ferenc, Szent Domonkos és a
vezetésükkel megalakuló két koldulórend. Sikerük azonban nem lett volna lehetséges, ha a római egyház
vezetése épp ebben a pillanatban nem egy olyan pápa kezébe kerül, mint III. Ince.
III. Ince elődeinél sokkal nagyobb megértéssel fordult a laikus vallási mozgalmak által hirdetett aszketikus
ideálok felé. Erre részben saját munkássága tette nyitottá: bíboros korában traktátust írt az emberi lét
nyomorúságáról (De miseria humanae conditionis), mely részben a korban elterjedt, az evangéliumokból
kiinduló kultúr- kritikát visszhangozta. Míg III. Lucius pápa válasza a laikus vallási mozgalmakra az 1182-ban
kiadott Ad abolendam („Eltörölni!”) bulla volt, III. Ince e téren látványos változtatással kezdte pápai
pályafutását. 1199-ben visszafogadta az egyház kebelébe a humiliati csoportjait. A számukra kidolgozott
propositum hármas csoporttá szervezte őket: az önmegtartóztató férfiak és nők rendje mellé – mintául szolgálva
a jövendő „harmadrendeknek” – befogadta azon laikusok közösségét, akik a vallásos életforma előírásait úgy
követték, hogy közben meg kívántak maradni házasságukban, családjukban. Ugyancsak 1199-ben, pápasága
második évében a kézműveskereskedő városi polgárság laikus vallásosságának adott új pápai támogatást az első
I. Ince pápa által kezdeményezett szentté avatás: a kegyes életű laikus, a „haszon” bűnös követése helyett
bőkezűen adakozó cremonai posztókereskedő, Homobonus kanonizációja.
Hasonló átalakulást figyelhetünk meg ugyanezekben az években Németalföldön a beginák megítélésében,

akiknek III. Ince bíborostársa, Jacques de Vitry személyében tekintélyes pártfogójuk akadt. Jacques de Vitry III.
Incéhez hasonló nyitottsággal karolja fel az új típusú laikus vallási kezdeményezéseket. Ő írja majd a beginák
leghíresebb képviselője, Marie d'Oignies (1178-1207) legendáját, aki 14 évesen ment férjhez, férjével együtt
beköltözött egy kis lepráskórházba, s minden vagyonáról lemondva, „a mezítelen Krisztust mezítelenül
követve” tizenöt éven át odaadóan ápolta a betegeket. Ellentétben a néhány évtizeddel korábban bizalmatlanul
szemlélt hasonló kezdeményezésekkel, most a nagy tekintélyű bíboros őt állította prédikációiban, írásaiban a kor
gazdag patríciusasszonyai elé.
Békejobbot nyújtott III. Ince később az eretneknek bélyegzett valdens mozgalom azon képviselőinek is, akik a
pápai jóváhagyásért cserébe hajlandóak voltak bizonyos kompromisszumokra. Durandus de Huesca és Bernard
Prim vezetésével 1208- ban és 1210-ben megalakultak e csoportokból a „szegény katolikusok” (pauperes
catholici), illetve a „visszafogadott szegények” (pauperes reconciliati) egyházilag jóváhagyott közösségei,
melyek ettől kezdve a kathar eretnekek legkíméletlenebb bírálójaként léptek fel: az eretnekbélyeget korábban
velük együtt viselő Durandus még eretnekként írt katharellenes traktátusa (Liber antiheresis) nyomán egy újabb
236
SZÁZAD)
vitairatban (Liber contra manicheos) támadta őket. A „szegény katolikusok” ugyanakkor megtartották eredeti
kolduló életformájukat, apostoli viseletüket; külön paragrafus rögzíti az egyházi jóváhagyásban az apostolokra
emlékeztető saruviseletüket, amiről sandaliati néven is emlegették őket.
A kiegyezés, az egyházi tanításokkal összehangolható reformtörekvések befogadása mellett azonban, ne

feledjük el, III. Ince másik, ezzel szorosan összefüggő reakciója az egyház szorongatott helyzetére a támadás
volt. O volt az, aki a keresztes háború fegyverét, mely addig a „hitetlenek”, a muzulmánok ellen mozgósította a
latin kereszténységet, alkalmazni kezdte az egyház kereszténységen belüli ellenfeleinek legyőzésére is. Ennek
első példája az 1204-es IV. keresztes hadjárat volt, mely a Szentföldre indult ugyan, de amelyet menetközben
Velence érdekei a pápaság beleegyezésével „eltérítettek” a „skizmatikus” Bizánc meghódítására (és
szégyenletes kifosztására). Ugyanezt a fegyvert fordította III. Ince az albigens eretnekek ellen is (ez lett a dél-
franciaországi kathar és valdens eretnekekre ez időben elterjedő általános elnevezés), miután a ciszterciták
vezette eretnekellenes missziók nem hozták meg a várt eredményt (Pierre de Castelnau ciszterci legátust az
eretnekekkel szimpatizálók 1208-ban meggyilkolták, s ezért III. Ince VI. Raimund toulouse-i grófot tette
felelőssé). 1208-ban pápai felhívásra az északfrancia nemesi csapatok Simon de Montfort vezetésével alig
leplezett hódító szándékkal megtámadták a délfrancia területeket. Egy híres epizód, a Béziers 1209-es ostroma
utáni mészárlás jól szemlélteti a keresztesek mentalitását: Arnaud Amaury, Citeaux apátja, a keresztesekkel tartó
ciszterci legátus a következő választ adta arra, amikor a keresztesek megkérdezték, miről ismerik meg majd a
város lakói között az eretnekeket: „Tuez-les tous, Dieu reconnaitra les siens!" (Öljétek meg mindet, Isten majd
megismeri az övéit!)
A kiegyezés és a kíméletlen leszámolás kettős fegyverével szállt szembe tehát I. Ince a XIII. század eleji egyház
problémáival. Ebben a helyzetben lépett fel a koldulórendek két – nagyon különböző – megalapítója, Assisi
Szent Ferenc és Szent Domonkos.
1.1. Assisi Szent Ferenc – „alter Christus”

Assisi egyik leggazdagabb posztókereskedője, Pietro di Bernardone fia, Ferenc (1181/ 82-1226) úgy kezdte
életét, mint sok más szépreményű itáliai polgárifjú. A város fiataljainak vezéregyénisége volt, dalokat szerzett,
kitűnt a nagyvonalúságban, lovagi hőstettekről ábrándozott, a nemesség soraiba vágyott. Assisi pártharcai ebben
az időben a császárpárti (ghibellin) nemesség száműzéséhez, a néppárt (popolo) győzelméhez vezettek, majd a
szomszédos Perugiába menekült száműzöttekkel folytatott háborúba torkollottak. Ferenc is részt vett e
harcokban, 1202-ben fogságba esett, és kiszabadulása után, egy 1204-ben bekövetkezett súlyos betegség
nyomán lemondott a lovaggá válás ábrándjáról. Vallásos látomásai lettek: egyik legendája szerint a romos San
Damiano-templom oltárán látható festett feszületről maga Krisztus szólította fel egyháza helyreállítására. Ferenc
vagyonát osztogatva jótékonykodni kezdett. Apjával emiatt heves konfliktusba keveredett, ezért 1206-ban
drámai jelenettel szakított családjával: Assisi főterén anyaszült meztelenre vetkőzött, levetett ruháit döbbent
édesapja kezébe adta, jelezve, hogy lemond minden vagyonáról, örökségéről. Meztelenségét a jelen lévő püspök
fedte el köpenyével, mintegy az egyház (a mennyei Atya) védelme alá fogadva Ferencet (más legendaváltozatok
szerint a jelen lévő leprások rongyaiba burkolózott), majd szakadozott ruhát öltő, mezítlábas követőivel
önkéntes szegénységben élő (a „Szegénység Úrnővel” házasságot kötő) vallási közösséget alapított.
1209-ben tizenketted magával Rómába megy, hogy életmódjához jóváhagyást kérjen III. Ince pápától, aki
először gyanakvással fogadja a szakadozott ruhában hozzá forduló Ferencet és laikus társait. A madaraknak
mondott prédikáció híres epizódja, mely később Ferenc újszerű pozitív természetszemléletének a szimbóluma
lett, feltehetőleg ahhoz a pillanathoz köthető, amikor a pápai Kúriától eltanácsolt, csalódott Ferenc az ég
madarainak magyarázza el – jobb híján – vallási üzenetét.
I. Ince azonban végül mégis fogadja őket, és – már bemutatott nyitottsága jegyében – hamar felismeri, hogy ez a
kezdeményezés az egyház támasza lehet, s engedélyezi életformájukat és morális prédikációikat.
A magát Ferenc „kisebb testvéreinek” (fratres minores) nevező rend rohamos fejlődésnek indul. Legfőbb
újdonsága, hogy nemcsak egyénileg mondanak le a tulajdonról, mint a korábbi szerzetesek, hanem kollektíve is:
népszerű és szaporodó csoportjaik a társadalom számkivetettjeinek életét osztják, ők Krisztus „igazi” szegényei,
ahogy a németalföldi beginák pártfogója, Jacques de Vitry mondja róluk. Másik fontos újítás, hogy a rend
vulgáris nyelven mondott morális prédikációjával hidat épít az egyház és a laikusok kultúrája közé, tettekbe és
közérthető szavakba foglalt szimbólumokkal terjeszti az evangéliumok üzenetét. Ferenc sikerének egyik jele,
hogy megalakul a rend női ága. Ferenc ifjúkori barátja, Klára, egy Assisi nemesember, Favarone di Offreduccio
lánya, 1211/1212-ben megszökik otthonról és csatlakozik Szent Ferenc kolduló barátainak közösségéhez, elveti
családja rangját, gazdagságát. 1215-ben a ferences barátok által helyreállított San Damiano templomában önálló
közösséget alapít, melybe belép anyja, Ortolana és két testvére, Ágnes és Beatrix is. Ferenc és társai nemcsak
237
SZÁZAD)
Itália városaiban térítenek, hanem 1214-ben Marokkóban, 1219-ben Egyiptomban és valószínűleg a Szentföldön
is. 1217-ben tartják központjukban az Assisi melletti Porciunkulában első általános káptalangyűlésüket. Ferenc
világmegváltó, profetikus ambícióit jelzik ebben az időben született episztolái a hívőkhöz, a klerikusokhoz, „a
népek vezetőihez” (ad populorum rectores).
A rend növekedése során Ferenc konfliktusba került az eredeti szigorú ideáltól eltérő rendtársaival – ennek
emlékét őrzi az igazi és tökéletes boldogságról (De vera et perfecta laetitia) című történet. Ferenc inkább
veszélynek, mint örömnek tartotta a nagy sikert, hogy egyetemi doktorok, főpapok is beléptek a rendbe, hogy
királyok kezdik pártfogolni, mindez valóban oda vezetett, hogy a rend eltért a szigorú önkéntes szegénység
ideáljától. A viták során, melyekbe a rend bíboros protektora, Ugo- lino d'Ostia, a majdani IX. Gergely pápa is
egyre erőteljesebben beleszólt, 1220-ban Ferenc lemondott a rend vezetéséről. Ezt előbb Cataniai Péter majd
1221-ben Cor- tonai Illés veszi át tőle, s az utóbbi valóban a hatalmi szerepvállalás felé vezeti a rendet, és
pompázatos rendházat (convento) építtet Assisiben. A konfliktus részben a rend új regulája körül zajlott,
amelyben Ferenc nem akarta a meglevő hierarchikus szerzetesi szabályzatokat követni, ragaszkodott ahhoz,
hogy ez csak egy általános életforma-útmutatás legyen. Ebből lett 1221-ben a „meg nem erősített regula”
(Regula non bullata), mely kitűnt azzal, hogy nem tett különbséget klerikusok és laikusok között a rendben. A
viták nyomán, 1223-ban ennek a rend szervezeti formáira vonatkozó kiegészítésekkel ellátott átdolgozását
(Regula bullata) fogadták végül el, s noha itt már körvonalazódott az időközben hatalmasra duzzadt rend
szervezete, a legfőbb vezetőt minister generalis, a provinciák vezetőit minister (szolga) néven nevezték, s a
konventek vezetőinek a szerény gvárdián elnevezést adták.
Élete utolsó éveiben a visszavonult Ferenc fontos szimbólumokkal egészítette ki a rend vallási üzenetét. 1223-
ban karácsonykor Greccióban jászolt épített, hogy életszerűen rekonstruálja Krisztus születésének körülményeit,
és ezzel megalapozta a gyermek Krisztus újszerű tiszteletét, utat mutatott arra, hogy a ferencesek a népszerű új
médiumokkal hirdessék vallási üzeneteiket, például misztériumjátékokkal. A szinte remeteéletet folytató
Ferenccel 1224-ben Alverna hegyén történt legnagyobb csodája. Egy látomás közben, eksztatikus elragadottsága
állapotában megjelentek testén Krisztus szent sebei (stigmatizáció). Derűs, optimista világszemlélete töretlen
marad mellőzöttsége, egyre súlyosbodó szem- és gyomor-betegsége ellenére is – ezt szemlélteti legnagyszerűbb
irodalmi alkotása, a reneszánsz természet-szemléletet megelőlegező Naphimnusz, amelyet Szent Klára
kolostorában San Damianóban írt 1225-ben, miközben betegen ápolták. Fontos útmutatások olvashatóak Ferenc
két végrendeletében, melyben újfent óvta rendjét attól, hogy bármiféle pápai privilégiumot elfogadjon, és
kikötötte, hogy a regulát betű szerint, minden hozzáadás vagy elvétel nélkül tartsák be – mindez előrevetíti a
Ferenc öröksége körül hamarosan fellobbanó heves vitákat. 1226-ban halt meg, ekkor hirdette ki Cortonai Illés a
„különös és hallatlan csodát”, hogy egy ideje kiütköztek testén a stigmák. Az önkéntes szegénység új
prófétájában, az assisi „Poverellóban” rendtársai és hamarosan egész kora egy új Krisztust (alter Christus)
kezdtek tisztelni. Noha I. Incétől kezdve a szentté avatást egyre bonyolultabb kánonjogi szabályok által
meghatározott szentté avatási vizsgálat kellett hogy megelőzze, IX. Gergely pápa és bíborosai 1228-ban
úgyszólván közfelkiáltással nyilvánították szentté Ferencet. Erre az alkalomra készült Celanói Tamás első
legendája, amelyet a XIII. században még számos további életírás követ, annak a konfliktusnak a sodrában,
amely Szent Ferenc üzenetének, „eredeti” szándékainak az értelmezése körül kibontakozott, s amelyre még
visszatérünk.
1.2. Evangélium és keresztes hadjárat – Szent Domonkos

missziója
Míg Assisi Szent Ferenc fellépését az evangéliumi ihletésű XII. századi vallási mozgalmak betetőzésének
tekinthetjük, a kasztíliai Szent Domonkos (T1221) rendalapító kezdeményezése ettől nagyon különböző. A
caleruegai kisbirtokos Guzmán családból származó Domonkos az osmai katedrális kanonokja volt és püspöke,
Die- go kíséretében több utazást tett Észak-Európába – a pogány frízek megtérítésére indított missziók itt
ültethették el benne a hittérítés iránti szenvedélyes elkötelezettséget. így lett neki kedves a pogány kunok
megtérítésének gondolata, 1206-ban püspökével, Diegóval ebből a céíból keltek ismét útnak, de útközben
elakadtak: Dél- Franciaországban a térítés sürgetőbb feladataira bukkantak és bekapcsolódtak a ciszterci
legátusok albigensek elleni missziójába. Ettől kezdve Domonkos itt tevékenykedett vándorprédikátorként, s az
aszketikus, próféta külsejű eretnek perfek- tekkel folytatott vitákban gyakran alulmaradó ciszterci prédikátorok
kudarcaiból okulva maga is szegényes apostoli öltözetet öltött, hogy érveit morális példával is alátámassza.
Lehet, hogy III. Ince pápa hívta fel arra a figyelmét, hogy csak úgy szegülhet szembe sikerrel az eretnekekkel,
ha saját maga is az apostoli szegénységet gyakorolja (fennmaradt a pápa ilyen értelmű, hozzá intézett levele).
Annyi bizonyos, hogy nála és társainál a tulajdon nélküliség, a kétkezi munkából és koldulásból tengetett élet,
az önkéntes szegénység nem a legfőbb életcél volt, mint Ferencnél, hanem a hatékony eretnekellenes prédikáció
nélkülözhetetlen kelléke. Domonkos sikerét jelzi, hogy hamarosan követői akadnak: útmutatásaival 1206 végén
238
SZÁZAD)
Prouille- ban női vallási közösség alakul a kathar eretnekségtől visszatérített (addig perfecta státusban élő) nők
számára, prédikációinál pedig az ő evangéliumi normáit követő társak veszik körül.
Domonkos eretnekekkel folytatott vitáinak állít emléket a „könyvcsoda” híres története (egy Fanjeaux nevű dél-
francia városkában tűzpróba formájában mérték egymáshoz tanaik igazságát, és míg az eretneké elhamvadt,
Domonkosé sértetlenül emelkedett ki a tűzből), mely egyúttal jelzi, hogy a teológiához, a tanuláshoz is másképp
álltak hozzá, mint a ferencesek. Míg Ferenc magát Isten együgyű dalnokának tartotta, akinek életmódja és nem
tudománya a fontos, és kifejezetten eltanácsolta követőit a hívságos egyetemi tanulmányoktól, Domonkos
nagyon fontosnak tartotta, hogy az eretnekellenes vitákban követői a tanult írásmagyarázat fegyverzetét
alkalmazhassák. Domonkos folytatta prédikációját az 1208-ban megkezdődő albigens keresztes háború idején
is, 1210-1211-ben főleg Toulouse-ban, ahol Foulques püspök támogatásával 1215-ben megalapította a
Prédikátor Testvérek első közösségét, amit a III. Ince pápa is hamarosan jóváhagyott.
Az 1215-ban megtartott IV. lateráni zsinat, melyen nehezen igazolható legendák szerint nemcsak Domonkos, de
Ferenc is részt vett (itt találkozhatott tehát személyesen a XIII. századi kereszténység két nagy megújítója) a III.
Ince által megkezdett egyházreform megkoronázását jelentette. Egy sor fontos szabályban rögzítette a laikusok
vallásosságára vonatkozó előírásokat (például a fülbegyónás új rendjét), a győzelemre álló albigens keresztes
háború szellemében kidolgozta az eretnekségek üldözésének intézményes formáit, és az új laikus vallási
mozgalmak vezetői körül kialakuló kultuszok egyházi felügyelete céljából pápai monopóliummá tette és szigorú
kánonjogi vizsgálathoz, „szentté avatási perhez” kötötte új szentkultuszok létesítését.
Minthogy a IV. lateráni zsinat egyebek mellett újra elrendelte, hogy az ismét nagyszámban alakulni készülő új
rendek a meglevő regulák közül válasszanak maguknak szabályzatot (a ferenceseknek épp ez jelentette a
későbbiekben a problémát), a korábban is kanonokként élő Domonkos az Ágoston-regula mellett döntött,
melyhez hamarosan gondosan kidolgozott statútumok sora kapcsolódott. A Domonkosrend terjeszkedésének
első jele, hogy Domonkos a prédikátor testvérek képzése céljából követőit 1217-ben Párizsba és Bolognába, a
két legnagyobb egyetemi városba küldte konventet alapítani. A Szajna bal partján, az egyetemi negyedben
letelepedő domonkosok Szent Jakab konventjét megszervező Reginald nagy sikerét egy sor csatlakozó diák és
egyetemi magiszter tanúsítja. Itt lépett be a rendbe Szászországi Boldog Jordán (Jordanus de Saxonia), aki
Domonkos halála után, 1222-ben átveszi a rend irányítását. Bolognában szintén az egyetemi városrészbe
költöztek, Szent Miklósnak szentelik itteni konventjüket, melynek egyik kiemelkedő tagja a kánonjog-szakértő
Paulus de Hungaria, a magyar domonkos rendtartomány majdani megalapítója volt.
Egy másik fontos kérdés a vallásos életet folytató nők irányítása volt. Akár a ferences rend, a domonkosok is
felfigyeltek arra, hogy a nők, különösen a városi polgárasszonyok a korábbinál sokkal intenzívebben kívánnak
bekapcsolódni a vallási életbe. Domonkos első alapítása Prouille-ban is egy női bűnbánó közösség volt. 1219-
ben a pápa megbízásából Rómában alapít új apácaközösséget a Santo Sistóban. A XII. században elterjedt
„kettős kolostorok” ideálja (Fontevrault, gilbertinusok) azonban nem volt problémátlan, sok klerikus és
szerzetes szerint a morális botlás túlzott veszélyeivel járt, ezért a két legnagyobb XII. századi rend, a ciszterciek
és a premontreiek épp a XII. és a XIII. század fordulóján zárkóztak el attól, hogy rendjükön belül újabb
apácakolostorok alakuljanak vagy hogy egyáltalán újabb apácákat vegyenek fel. A ferencesek a „második rend”,
a majdani klarisszák megalakításával hamar eldöntötték, hogy nyitnak ebbe az irányba, és Domonkos
kezdeményezését követte Szászországi Boldog Jordán is, aki Bolognában alakított apácakolostort
(Sant'Agnese), melynek Diana d’Andalo, lelkes követője és levelezőtársa lett az első főnökasszonya. S noha a
későbbiekben néhány évtizedig haboztak, mennyire nyissák ki a rend kapuit a belépni szándékozó nők irányába,
végül náluk is megalakult és igen fontos lett a „második rend”.
Az új rend 1220. május 17-én tartotta első generális káptalangyűlését Bolognában, ahol több új provincia
megalapítását határozták el. Ebben egyebek között Domonkosnak a hittérítés, a misszió iránti változatlan
elkötelezettsége szabott irányt: újra napirendre került a kunok és a frízek és megtérítése, ez motiválta
Domonkost a magyar és a dán provincia megalakításában, és ez figyelhető meg a litvánok megtérítését célzó
lengyel domonkos provincia identitásában is. Maga Domonkos is mindenfelé folytatta intenzív prédikáló
tevékenységét, ez felőrölte energiáit, és 1221. augusztus 6-án meghalt.
Domonkos halála után a rend fejlődése töretlen maradt a Domonkos számára fontos mindhárom területen. Az
eretnekek elleni harcban – az albigensek elleni keresztes háború fő szakaszának a befejeződése, VI. Raimund
behódolása után – 1229-ben a toulouse-i zsinat pontosította az eretnekekre váró büntetéseket, majd 1231-től
kezdve az eretnekségek folyamatos üldözésére szolgáló félelmetes inkvizíció hivatalának megszervezését és
vezetését IX. Gergely pápa a domonkos rendre bízta. Az eretnekségek elleni harc dogmatikai vetületénél is a
leginkább a domonkosokra számíthatott a pápa: ezt tükrözte a toulouse-i egyetem 1229-es megalapítása,
melynek dogmatikai hátterét jelzi, hogy itt, a domonkos magiszterek felügyelete alatt – kivételszerűen – a pápa
239
SZÁZAD)
engedélyezte Arisztotelész műveinek tanulmányozását, amit 1210-ben III. Ince betiltott a párizsi egyetemen az
Averroesről folyó viták nyomán.
1.3. A koldulórendek diadala: városok, egyetemek, udvarok

Assisi Szent Ferenc 1228-as perugiai szentté avatása egy új kor eljövetelét jelezte az egyház történetében: a
koldulórendek korszakát. Egymással versengve újabb és újabb városok tömegei mozdultak meg az új próféták
hívó szavára. Ferenc életének utolsó éveiben a ferences rend új csillaga, Páduai Szent Antal Észak-Itáliában
aratta babérjait. A Lisszabonból származó barátot az 1220-ban Marokkóban mártírhalált halt ferencesek
hősiessége nyert meg a rendnek, s azután hamar az egyik legnagyobb hatású prédikátor lett. 1222-ben
Milánóban és Riminiben a katharok ellen mondott prédikációival kiérdemelte az „eretnekek pörölye” (martello)
címet. 1227- ben a Romagna rendtartomány ministere lesz. 1230-ban pápai engedélyt kap arra, hogy bárhol
prédikáljon. 1230-1231-es padovai nagyböjti prédikációi akkora tömegeket vonzottak, hogy a bazilikából ki
kellett vonulnia a nyílt térre. 1231. júniusi halála után nem egészen egy évvel, rekordsebességgel, 1232
májusában már szentté avatták.
Azt, hogy az itáliai városok mennyire fogékonyak voltak a koldulórendek üzenetére, a legjobban az 1233-as
„Alleluia” mozgalom szemléltetheti. A mozgalom 1233 tavaszán vette kezdetét Pármában egy laikus prédikátor,
egy bizonyos Fra Cornetto (Trombita testvér) néven ismertté lett Benedek utcaszínházszerű prédikációival,
melynek emlékét megőrizte a ferences krónikás, Salimbene de Adam színes beszámolója. A prédikációk
hatására kibontakozó népmozgalom fő célja a guelf-ghibellin, egyházhű-eretnek és egyéb vitáktól megosztott
városi frakciók összebékítése volt. Bár nem ők kezdeményezték, a kolduló barátok ennek a futótűzként városról
városra terjedő mozgalomnak azonnal az élére álltak. A két legfontosabb népvezér a ferences Gherardo da
Modena és a domonkos Giovanni da Vicenza lett. Az előbbi Pármában vette kézbe a Fra Cornetto által elindított
mozgalmat. Két hónapos teljhatalmú döntőbírói megbízást kapott a városi pártviszályok elsimítására, és
hamarosan a podesta méltóságára emelték és felkérték a városi statútumok megreformálására, amit néhány hét
alatt végre is hajtott, hogy azután továbbmenve más városokban lásson hozzá hasonló átalakításokhoz.
Giovanni da Vicenza sikersorozata Bolognában kezdődött, ahol egyebek között nyilvános gyógyításaival,
csodáival hívta fel magára a figyelmet, majd sikerült népmozgalmat szerveznie rendje alapítója, a már több mint
egy évtizede halott Domonkos szentté avatási eljárásának megindítására. Emellett prédikációi kiterjedtek a
gazdasági problémákra – lincshadjáratot szervezett a városi uzsorások ellen –, a luxus bírálatára, Bologna belső
és külső háborúskodásainak a megszüntetésére, s végül a város statútumainak a megreformálására. Az év
második felében hasonló célkitűzésekkel bejárta Veneto és Észak-Itália több városát. Padova után Veronában
tett szert a legnagyobb hatalomra, itt rector méltóságot ítéltek oda neki. Béketeremtő reformjai az év második
felében egyre inkább központi kérdéssé tették az eretnekellenes harcot. Az ezzel kapcsolatos intézkedéseket
bevették a megreformált statútumokba, azzal a céllal, hogy e városok fogadják be a joghatóságukat egyébként
nyilvánvalóan keresztező inkvizíció újonnan felállítandó hivatalát. Az „Alleluia” mozgalom prédikátoraként
bukkan fel Milánóban a domonkosok legismertebb inkvizítor egyénisége, Veronai (Mártír) Péter, akit később
épp az e téren mutatott rendkívüli buzgalma miatt gyilkoltak meg az eretnekek. Az inkvizíció pártfogolása
Giovanni da Vicen- za népszerűségének is megártott, az év vége felé megkopott karizmatikus tekintélye,
ellenségei Vicenzában rövid időre börtönbe is tudták záratni.
Az „Alleluia” népmozgalma egyféle messianisztikus-utópikus felbolydulás volt, mely látványos formát adott
annak, amit a kolduló barátok mindig is hirdettek: közeleg egy olyan kor, amikor mindenki az evangéliumi
normák szerint fog élni. Ezt a tendenciát fejezte ki elemi erővel az ugyanebben az időben megalapuló számtalan
testvérület, confraternitas (a legrégebbi propositum 1221-ből maradt ránk), mely a kegyes lelkületű laikusok
közös hitéletének adott keretet. E többnyire családos emberekből álló csoportok statútumai előírják a luxus, a
szerencsejátékok, a fegyverviselés elutasítását, a festetlen anyagból készült egyszerű ruha viseletét, az évi
legalább háromszori gyónást és áldozást, a jótékonykodást, a hét kánoni óra szerinti mindennapi közös
imádkozást (melyhez előbb-utóbb saját oratóriumot építenek), olykor közös bűnbánó gyakorlatokat, ezekből a
csoportokból fejlődnek ki a XIII. század második felében az „önkorbácsolók” (disciplinati) testvériségei. E
túlnyomórészt városi testvériségek gyakran (nem utolsó sorban az őket ellenőrzés alatt tudni kívánó püspöki
ösztönzésre) valamelyik koldulórend irányítása alá kerülnek (hiszen ideáljaikban igen közel állnak hozzájuk),
annak harmad-rendjeként kezdenek funkcionálni.
A XIII. század derekára elmondható, hogy a vallási mozgalmak, az új szentkultuszok, a harmadrendi vagy
független testvérületek, s hallatlan tömegeket vonzó ferences és domonkos prédikátorok hatása alatt a
koldulórendek lettek a legmeghatározóbb tényezői az itáliai (és bizonyos mértékig a francia, angol, német,
közép-európai) városok vallási életének, kultúrájának, sőt politikájának. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a
koldulórendek prédikációikban új módon, társadalmi kategóriák szerint differenciáltan (sermones ad status), jól
240
SZÁZAD)
használható példabeszéd- és legendagyűjteményekkel a kézben, a jól kihasznált városi tereken olykor látványos
színjátékot rendezve, ugyanakkor mégis a városi polgárság számára hitelesnek tűnő puritán életmóddal hirdették
üzenetüket. Másfelől: a koldulórendek tudatosan telepítették kolostoraikat a városokba (önkéntes szegénységük
jegyében rendszerint a városok peremére, a falak, városkapuk közelébe). Mint Humbert de Romans, aki 1254 és
1263 között töltötte be magister generalis tisztségét a Domonkos-rendben, kifejtette, azért érdemes a városokba
telepedni, mert itt több embert lehet a prédikációval elérni, mint másutt, több a bűn is, és a város megnyerésével
hatni lehet a vidékre, hiszen az a várost utánozza. Végül, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a
koldulóbarátok itt több alamizsnára, adományra számíthatnak. (A városok és a koldulórendek e szembetűnő
kapcsolata alapján vetette fel az 1970-es években a francia történész, Jacques Le Goff, hogy egy-egy késő
középkori település város státusát a leginkább az jelezheti a ma történészei számára, ha több koldulórendi
kolostor van benne, mert ez érzékenyebben tükrözi a kortársak ítéletét, mint a már kész helyzetet szentesítő
királyi-püspöki privilégiumok).
Külön figyelmet érdemelnek a városokon belül az egyetemek, ahol nemcsak az eleve feléjük orientálódó
domonkosok, hanem a ferencesek is igen népszerűen lesznek. Közülük kerülnek ki a XIII. századi teológia nagy
megújítói, az arisztotelészi filozófia és a keresztény világmagyarázat összeegyeztetői: a domonkos Albertus
Magnus, Aquinói Szent Tamás, a ferences Alexander Halensis, Bonaventura, Roger Bacon. Sikerük ugyanakkor
hosszan elhúzódó viták sorát is kiváltja a réguliers (a koldulórendi tanárok) és a séculiers (a világi magiszterek)
között. (Minderről a tankönyv egyetemekről szóló fejezete számol be részletesebben.) Itt csupán annyit fontos
kiemelni, hogy az iskolák, az írásmagyarázat, a filozófia e korban korántsem problémátlan területén sikerült
olyan megoldásokkal fellépniük, amelyek egyként megfeleltek a kor világi társadalmából érkező elvárásoknak
és az egyház érdekeinek.
A városok mellett egy másik fontos színtere is lett a koldulórendek tevékenységének, amelyet furcsamód
kevésbé szokás hangsúlyozni: a királyi, fejedelmi udvarok. A teljesség igénye nélkül két példát említenék itt:
IX. (Szent) Lajos és vele ré- gensként uralkodó anyja, Kasztíliai Blanka francia királyi udvarát, és a közép-
európai királyi és hercegi udvarokat.
A gyerekkorában trónra kerülő IX. Lajos vallási neveltetése részben anyjának, Kasztíliai Blankának köszönhető,
részben magának a történelmi helyzetnek, a Lajos apja által épp ekkor győzelemre vitt albigens keresztes
háborúnak, illetve az ennek nyomán felemelkedő koldulórendeknek. A kormányzást 1235-től a régensként
mellette uralkodó anyjától saját kezébe vevő Lajos – nyilván nem függetlenül az udvarban levő koldulórendi
gyóntatók és egyetemi doktorok hatásától – törvényhozásában nagy figyelmet szentel a vallási kérdéseknek. A
más hitűek kereszténységre térítésének céljából koldulórendi misszionáriusokat küld a mongol udvarba (Wil-
helmus de Rubruk). Elrendeli a királyságában élő zsidók erőszakos áttérítését vagy kiűzését és 1242-ben
szekérszámra égetteti el a királysága területén összegyűjtött Talmud példányokat. 1244-ben felveszi a keresztet
és Egyiptomba megy keresztes hadjáratra. Vállalkozása kudarccal végződik, 1249-ben fogságba esik, ahonnan
csak hatalmas váltságdíj fejében szabadul ki.
A Szentföldről 1254-ben hazatérve nagy hatást gyakorol rá egy spirituális ferences próféta: Hugues de Digne.
Sorra kiadott rendeleteiben (ordonnance) számos olyan elemet figyelhetünk meg, ami a hatalom gyakorlására
vonatkozó koldulórendi ideálokra vezethető vissza. Ilyen a (zsidó és lombard) uzsorások elleni fellépés, a
káromkodás, a feudális magánháborúk, a bírósági párbaj tilalma. Megreformálta az igazságszolgáltatást,
szabályozta a párizsi céhek működését (Livre des métiers), rendszeresen összehívta a parlamentet. Az új
vallásosságot hirdeti, hogy a király rendszeresen jótékonykodik, előszeretettel gyakorolja a francia „királyi
csodát” a scrofulum (görvélykór) betegségében szenvedők kézrátétellel történő gyógyítását. A Szentföldről
hazahozott ereklyéknek megépítteti Párizsban a Sainte-Chapelle-t, s emellett anyjával együtt számos kolostort
alapít: a „családi” monostor a ciszterci Royaumont lett; kolostorba vonuló Izabella húga számára alapította
Longchamp klarissza monostorát. Saját gyerekeinek neveléséért a népszerű Domonkos-rendi enciklopédista,
Vincent de Beauvais volt felelős (aki erről De eruditione filiorum nobilium címmel külön királytükörszerű
traktátust írt), de hozzászólt a gyerekek neveléséhez az udvarában a ferences Robert de Blois is. Lajost nemcsak
koldulórendi gyóntatói látták el tanácsokkal, de eljutottak hozzá a királyi hatalom működéséről író teológusok –
így Aquinói Szent Tamás – erről szóló nézetei is. Ennek a koldulórendi befolyástól átitatott (ugyanakkor a
gazdasági és hatalmi sikereket sem nélkülöző) királyságnak méltó befejezése lett IX. Lajos második keresztes
hadjárata, melynek során, 1270-ben Tuniszban lelte a halálát.
Míg Franciaországban a koldulórendek befolyása egymással párhuzamosan bontakozott ki a városokban, s

azokon belül is az egyetemeken, valamint a királyi udvarban, Közép-Kelet-Európában a király és hercegi
udvarok lettek elsősorban az új rendek működésének színhelyei (minthogy a városok nem is voltak elég
fejlettek, hogy egy ilyen vallási megújulás kiindulópontjai lehessenek). A példát a türingiai birodalmi grófi
udvar adta, a Minnesanger-kultúra jelentős központja, ahol az udvari dalnokok – köztük Walther von der
241
SZÁZAD)
Vogelweide és Wolfram von Eschenbach – a XII. század elején a híres Wartburgkrieg elnevezésű dalversenyben
mérték össze képességeiket. IV. Lajos birodalmi gróf idején alapvető változás következett be: feleségét, Árpád-
házi Szent Erzsébetet (1207-1231) a német földön 1224-1225 táján felbukkanó ferences barátok egyike,
Rodeger megnyerte az új vallási ideál képviselőjének. Erzsébet azután – szigorú gyóntatója, a rendhez nem
tartozó, magányos keresztes prédikátor, Marburgi Konrád irányításával – látványosan megtagadta a grófi udvar
frivol kultúráját, fényűzését, jótékonykodni kezdett, élelmet osztott éhínség idején, saját kezűleg ápolta a
betegeket, és miután a keresztes háborúba vonult férje útközben meghalt, özvegyi járandóságából Szent
Ferencnek ajánlott lepráskórházat alapított Marburgban, és ott töltötte élete hátralevő néhány évét. Erzsébet
példája igen nagy hatással volt környezetére és egész Európára: hatalmas győzelemnek számított a királyi
rangját, vagyonát, fiatalságát megtagadó hercegnő csatlakozása az új vallási ideálhoz. Igen hamar szentté
avatták (1235), az új szentté avatási eljárások szabályait tulajdonképp az ő szentsége körül folytatott vizsgálatok
tapasztalata alapján rögzítette IX. Gergely pápa Dekretália-gyűjteményében.
Szent Erzsébet példája népszerűvé tette egész Közép-Európában ezt az új koldulórendi-hercegnői életideált.
Követte őt a már korábban is igen kegyes életet folytató Sziléziai Szent Hedvig (1174/78-1243), az Erzsébet
hatására 1234-ben klarissza kolostort alapító Csehországi Szent Ágnes (1205-1282), nővére, Anna (1203-1265),
aki előbb Sziléziai Szent Hedvig menye lett, majd özvegyen, Boroszlóban szintén klarissza kolostorba vonult.
Ezt a sort folytatta a Domonkos-rendi Árpád-házi Szent Margit (1242-1270), Krakkóba házasodott nővére,
Szent Kinga (1234-1292), NagyLengyelországba férjhez ment nővére, Boldog Jolánta (t1298), vagy IV. Béla
öccsé- nek, Kálmánnak lengyel származású özvegye, Szent Szalóme (1211-1268) akik ugyancsak klarissza
nővérként végezték életüket. A királyi-hercegi udvarokból kivonult hercegnők, akik a kolduló barátok tanácsait
követve, az udvari pompáról velük együtt lemondó arisztokrata hölgyektől körülvéve éltek az udvarok
szomszédságában épült klarissza vagy domonkos kolostorokban (mint valamiféle „mennyei udvarban”), nagy
tekintélyre tettek szert alázatos vallásos életmódjukkal. Paradox módon így gyakran nagyobb beleszólást kaptak
a politikába (a családon belüli dinasztikus viszályok elrendezésébe, egyes bírósági ügyekbe), mint amilyenre az
arisztokrata nőknek korábban lehetőségük lehetett. Fontos látnunk, hogy ez egyúttal koldulórendi gyóntatóik,
lelki vezetőik politikai befolyását is jelentette, a kegyes hercegnők az udvarban az ő elveik szószólói lettek.
Érdemes külön hangsúlyozni a koldulórendeknek a női vallásosság felkarolásában mutatott megkülönböztetett

figyelmét. Az új vallási ideál e téren kiteljesítette a XII. században – Robert d'Arbrissel, Szent Norbert,
Clairvaux-i Szent Bernát idején – már megkezdődő fejlődést. A nőket a korábbi idők szemlélete Éva „bűnös
lányainak” tartotta, akik a földi élet, a testiség csábításai miatt sokkal nehezebben érhetik el a vallási
tökéletesség állapotát, mint a férfiak. Az új szemlélet viszont épphogy értőbb, a természetfeletti üzenetekre
érzékenyebb közvetítőt látott bennük, akik a világi hatalmi szereptől elzárva könnyebben tudják megtestesíteni
az új vallási eszményt. A Szűz Mária- és Krisztus-központú kegyességben a vallásos nők Krisztus „jegyeseként”
(sponsa Christi), a bűnbánó Mária Magdolna vagy épp Szűz Mária odaadó követőiként, koldulórendi lelki
vezetőik irányításával megkapó szimbólumokban mutatták be az új, érzelemtelibb vallásosság motívumait.
Gyakori böjtöléssel, szigorú aszkézissel, önsanyargatással párosult lemondásuk, a Krisztus testét számukra
közel hozó Oltáriszentség iránti eucharisztikus devóciójuk, misztikus elragadtatásaik, próféciáik csodaszámba
mentek környezetükben és már életükben szentként tisztelték őket.
A szent életű közép-európai vagy francia, spanyol hercegnőkkel egy időben hasonló hírnévre tettek szert a női
szentség polgári származású képviselői Németalföldön, Németországban és Itáliában. Az előbbi területeken a
diadalmasan terjedő beginamozgalom és a ciszterciek tovább tartó befolyása mellett egyre jelentősebbé vált a
domonkosok és a ferencesek szerepe. Németalföldön a begina költőnő Hade- wijch és a ciszterci Názáreti
Beatrix (t1267) a legismertebbek, ugyancsak begina volt a helftai domonkos kolostorba belépő Magdeburgi
Mechtild (T1282/94), aki látomásait Das Fliessende Licht der Gottheit (Az istenség kiömlő fénye) címen
fogalmazta meg, ugyanitt élt Nagy Szent Gertrúd és Hackerborni Mechtild is. Beginák alkotják majd, 1310 táján
Kölnben és Erfurtban a legnagyobb domonkos misztikus, Eckhart mester közönségét is.
Itáliában ugyanebben az időben a a női vallásosság képviselői a koldulórendek patronátusával lesznek

népszerűvé. A már említett Assisi Szent Klára és a domonkos „második rend” egyik első képviselője, Diana
d’Andalo mellett a század első felében a legfontosabb a ferencesek által patronált firenzei Umiliana dei Cerchi
(1219-1246), egy bankár lánya, aki özveggyé válva, a laikus életformát fenntartva, szülei házának
toronyszobájába bezárkózva próbálta megvalósítani az önpusztító aszkézissel párosított új vallási eszményeket.
A városában nő létére prédikáló, laikus prófétaként fellépő Rosa da Viterbo (1233-1251), majd néhány
évtizeddel később a misztikus látomásaival és látványos nyilvános bűnbánatával híressé lett Cortonai Szent
Margit (1247-1297), valamint a XIII. század végi legjelentősebb itáliai látnok-misztikus, Angela da Foligno
(1248/9-1309) mind a ferences rend vonzáskörében lett híressé.
242
SZÁZAD)
1.4. Problémák: spirituálisok, flagellánsok, új eretnekmozgalmak,
gyanús misztikusok
A koldulórendek egész társadalmat megtéríteni próbáló törekvéseit a XIII. század derekán egy igen népszerű
prófécia, Joachim de Floris már említett eszkatologikus történetfilozófiája támasztotta alá, mely azt jövendölte,
hogy hamarosan eljön a Szentlélek kora, melyben az egész társadalom a szerzetesi eszmények szerint fog élni.
A ferencesek, különösen az 1233-as „Alleluia” mozgalom felemelő tapasztalatának a birtokában e próféciákat
magukra vonatkoztatták és Joachim műveihez egy Gherardo da Borgo San Donnino nevű minorita 1254-ben
táján ilyen értelmű kommentárt írt, és számításai szerint a „harmadik” korszak hamarosan, 1260 körül vette
volna kezdetét. E próféciák különösen népszerűek voltak a ferencesek radikális nézeteket valló csoportjaiban, a
spirituálisok körében (akiknek a neve is utal az eljövendő Szentlélek korára). Az ő mozgalmuk az 1230-as évek
végén, a nagyhatalmú, a díszes assisi conventót felépíttető, II. Frigyes császárral szövetkező Cortonai Illés
generális 1239-es lemondatását elérő szerveződésből indul ki, mely egyúttal Szent Ferenc eredeti útmutatásait,
és az ehhez hűségre buzdító, szigorú végrendeletét kéri számon a nagyhatalmi pozícióba emelkedett renden. E
viták tükröződtek részben a Celanói Tamás legendájának értékelésével nem teljesen egyetértő, és Szent Ferenc
„hitelesebb” képét felidézni próbáló legendák elszaporodásában: ekkor jön létre a Perugiai legenda, a Három
társ legendája, a Speculum perfectionis (A tökéletesség tü- köre). Szent Ferenc „hivatalos” értékelésének
kidolgozására a spirituális és a konven- tuális irányzatokat kibékíteni próbáló generális, Bonaventura di
Bagnoregio minister generalis (1257-1274) irányítása alatt kerül sor. 1260-ban Bonaventura Ferenc általa írt
nagy és kis legendájának elfogadásakor a ferences rend vezetői elrendelik alapítójuk minden más legendájának a
megsemmisítését.
A spirituálisok mozgalma azonban ezzel nem ért véget. Bonaventura egy párizsi tanítványa, Petrus Iohannes
Olivi (1247-1298) Dél-Franciaországban jelentős befolyásra tesz szert és tovább terjeszti, kommentálja Joachim
három korszakra vonatkozó történetfilozófiáját. Félelmetes ellenfele azoknak, akik el akarnak térni a Ferenc
által hirdetett radikális szegénységtől. Két tanítványa, Ubertino da Casale (1259-1338) és Angelo Clareno
(Í1337) folytatja az általa megkezdett térítő munkát.
A fűtött eszkatologikus hangulatról tanúskodik az 1260-ban, a ferences-joachimita kommentárokban jósolt

világvége évében Perugiában kirobbanó flagelláns mozgalom. Hasonlóan az 1233-as „Alleluia” mozgalomhoz,
de – attól eltérően – most már nem koldulórendi támogatással, ez a mozgalom is egyik városról a másikra
terjedt, és a bűnbánatból önkorbácsolók körmenetbe gyűjtött csapatait mozgósította. Az egyház ezt a mozgalmat
– eretnekgyanúsként – nagy bizalmatlansággal szemlélte.
Ugyanebben a kontextusban, a flagelláns mozgalmak évében alakult egy új, a ferences mozgalom eredeti
radikális eszményeit képviselni próbáló, apostolkülsővel fellépő, nyilvánosan prédikáló mozgalom Észak-
Itáliában, a Gherardo Segarelli vezette „Apostol-testvérek” mozgalma, mely a XIII. század utolsó évtizedeiben
jelentős népszerűségre tett szert. A ferences krónikás, Salimbene de Adam ellenszenvtől csöpögő beszámolója
jelzi, mekkora változáson mentek át Szent Ferenc követői a XIII. század folyamán. Az üldözések célpontjává
váló és 1296-ban elfogott Segarellit 1300-ban megégetik. Ezután a novarai Fra Dolcino veszi át a szekta
irányítását és őt csak többéves fegyveres összecsapás nyomán sikerül legyőzni, elfogni és máglyára küldeni.
A XIII. század vége felé felbukkanó új típusú eretnek törekvések egy másik példája Milánóban a magát a
Szentlélek inkarnációjának (és a cseh király lányának) hirdető, csodatévő stigmatizált prófétanő, Guglielma
kultusza, akinek halála után (1279) hívei külön egyházat szerveznek, egy Manfreda da Pirovano nevű női
pápával. Később az inkvizíció vizsgálatot indít ellenük, és 1300-ban eretneknek ítéli őket, Guglielma
maradványait is exhumálják és megégetik, akár a szekta vezetőit. Ez a sors vár Marguerite Porete vallon
beginára is, akit 1310-ben Párizsban a Greve téren égetnek meg, a középkor egyik legmegkapóbb misztikus
traktátusa, a Krisztus iránti szerelmet érzéki alaphangú dialógusba foglaló Miroir des ames simples (Egyszerű
lelkek tükre) megírásáért.
Az Istennel kialakított személyes kapcsolat, a szenvedő Krisztus és a csodált Szűz Mária felé megfogalmazott
misztikus, személyes fohászok, s az ezzel kapcsolatos látomásélmények a XIII. század végén egyre
problematikusabbnak tűntek az egyház képviselői számára, hiszen e személyes Isten-élmény végső soron
fölöslegessé tette magát az egyházi, papi közvetítést. Ennek a bizalmatlanságnak lesz a szülötte a XIV.
században az a szűklátókörűség, mely a középkori keresztény misztika legnagyobb képviselőit, Eckhart mestert,
Svédországi Szent Brigittát és Sienai Szent Katalint is hajlamos volt az eretnekség gyanújába fogni.
243
SZÁZAD)
2. Sz. Jónás Ilona – EGYETEMEK, SUMMÁK,

KATEDRÁLISOK
Nagyjából a XII. század második felétől a XIII. század közepéig terjedő időszakot tekinti a történeti
szakirodalom a középkori civilizáció csúcspontjának, amelyet egyfajta egyensúly és egység jellemzett. A nagy
kereskedelmi útvonalak, amelyek összekötötték Európa északi, déli, nyugati és keleti régióit, hozzájárultak a
nagy, pusztító éhínségek megszűntéhez. A gazdasági stabilitás segítette a politikai és a társadalmi egyensúly
alakulását. A partikularizmus fokozatosan visszaszorult a monarchiák erősödésével. A királyságokban a
kormányzati adminisztrációban részt vevő képzett jogászok közreműködésével megindult kodifikációs
munkálatok, a helyi jog írásba foglalása során a sajátosságok mellett a római jog elemei és elvei is bekerültek a
jogi gyűjteményekbe. Ezáltal a monarchikus hatalom és az államiság fogalmának kialakításán túl a jogászok
bizonyos egységes politikai struktúrák formálódását is alakították. Az egységet a legsikeresebben a pápai
monarchiában látjuk megvalósulni. A század művelt pápái – maguk és kiváló kánonjogászaik – pontosították a
pápai hatalom (törvényhozó, ítélkező, ellenőrző) hatáskörét az egész latin kereszténység fölött és
megteremtették ennek gyakorlati feltételeit (egyetemes zsinatok tartása, legátusok küldése).
Az elrendezettség, a szervezettség, a rend, a harmónia jellemezte a kor intellektuális és művészeti életét is,
amelynek történetét meghatározó módon alakította az egyetemek létrejötte és szerepe. Az egyetemek legfőbb
célja az volt, hogy a tudományos ismeretek legfelsőbb szintű kidolgozásával egyidejűleg képezzenek megfelelő
műveltségű szakembereket és közvetítsenek egy tudományt, amelynek legfőbb fórumai kívántak lenni.
2.1. Az egyetemek
A középkorban az egyetem egyszerre volt studium és universitas. A studium egy felsőbb tanítási intézményt
jelentett, az universitas testületi szervezetet, amely működtette a studiumot, autonómiát biztosítva számára.
Hasonlóan más mesterségekhez, a testület valóságosan is birtokolt kiváltságokat, jogai, monopóliumai voltak,
amelyeket a statútumok garantáltak számukra, megszabva szervezeti felépítésüket is. Legfontosabb kiváltságaik
az igazságszolgáltatási autonómia, a sztrájkjog, a kivonulás (secessio) joga, és az egyetemi grádus megadásának
joga. A későbbiekben pecséttel is rendelkeztek, amely szabadságuk szimbóluma volt. A statútum szabályozta az
intézmény szervezeti felépítését. Az egyetem fakultásokra oszlott, maximum öt fakultás lehetett. Az artes, ahol a
hét szabad művészetnek megfelelő stúdiumokat tanították, a képzés alapját jelentette. A többi fakultás speciális
képzést adott. A jogi fakultáson kánon-, illetve római jogot tanítottak, az orvosi görög- és arab hagyományokra
építve főleg a gyógyítás elméletével foglalkozott, végül a teológiai fakultás a tulajdonképpeni teológiai-
filozófiai ismereteket tanította.
A statútum meghatározta a tanulmányi programot, az egyetemi év hosszát és a vizsgákat. A legrégibb és

eredetileg az egyetlen fokozat a licentiatus (licentia docendi) volt. Miután a jelölt eleget tett az előírt tanulmányi
feladatoknak, egy magiszterekből álló zsűri meghallgatta az előadását. O felelt a neki föltett kérdésekre, s ha a
bizottság alkalmasnak ítélte, bemutatta a kancellárnak, aki megadta számára a tanításra való felhatalmazást.
Később megjelentek a grádusok, s kialakult az egyetemek bizonyos belső hierarchiája (diák, baccalaureus,
doctor), hasonlóan a céhek inas, legény, mester hierarchiájához. A licentiatust megelőző baccalaureatus
fokozatosan alakult ki. Általában évente két ízben tartottak vizsgát, advent és nagyböjt idején. A jelölt miután
egy doktor kérdéseire megfelelve bizonyította, hogy ismeri a programjához szükséges alapvető szövegeket, egy
négy magiszterből álló bizottság előtt érvelési képességeit kellett tanúsítania. A baccalaureatus által a diákból a
magiszter mellett segédkező, a disputákban részt vevő jelölt lett. A licentiatust követte a doctoratus. Az
ünnepélyes befogadás (inceptio) fokozatosan kibontakozó ceremóniát követett. Miután két egymást követő
vitában bemutatta képességeit, a fakultás teljes tagsága előtt az új magiszter megkapta a kancellártól grádusának
jelvényeit (sapka, aranygyűrű, könyv), ezután a résztvevők számára felajánlott bankett következett,
mulatságokkal, ajándékozással. Mindez meglehetősen költséges volt, így sokan megelégedtek az egyszerű
licentiatussal.
A tanulóidő hosszú volt, így sok diák nem is jutott el a doktorátusig. (Az artes 6 év volt, további 6 év kellett a
jogi és orvosi, 8 a teológia elvégzéséhez. Az 1215. évi párizsi statútum a teológiai doktorátushoz legalább 35
éves kort írt elő.) Az egyetemi diákok státusa is több-kevesebb kiváltságot jelentett. Párizsban az egyetemi
testületet a magiszterek vezették, de Bolognában például a diákok s a magiszterek is a diákok kollégiumában
csoportosultak.
244
SZÁZAD)
18. Egyetemalapítások
Az egyetemek a társadalom minden rétegéből fogadtak diákokat. A szövegekben gyakran találkozunk a szegény
diák (pauperes scolares) megjelöléssel. Jóllehet ez nem jelentett szociális értelmében szegénységet, csupán az
egyetemi kiadásokhoz szükséges anyagiak elégtelenségét. Az utazás, az élelem, a lakás költségei mellett az
előadótermek bérlete, a könyvek, a vizsgadíjak jelentős összeget tettek ki. Különösen a szállásköltségek
jelentettek terheket a tanulók és a mesterek számára is: amennyiben nem tartoztak valamilyen rendhez, a
polgároktól kellett lakást bérelniök. A bérleti díjak nagyságára utal, hogy az egyetemi testületek igyekeztek az
árak mérséklését elérni. A XIII. században a szegény diákok befogadására alakultak a kollégiumok. Eredetileg
csupán karitatív jellegű intézmények voltak, gazdag egyházi vagy világi alapítók adományoztak házakat és
jövedelmeket, amelyek biztosították néhány tanuló számára a lakást vagy az ellátást. Az alapító rendszerint
kijelölt egy graduált személyt, aki felügyelt a szabályok megtartására. Párizsban az első kollégiumot (Dix-Huit)
még 1180-ban, 18 angol diák számára alapították. Robert Sorbonne, az egyetem magisztere 1257-ben alapította
a később róla elnevezett kollégiumot, amelyet jelentős könyvtárral is ellátott. 1280-ban alapították a Harcourt, s
1304-ben a College de Navarre-t IV. (Szép) Fülöp francia király felesége, Jeanne de Navarre adományozta. A
XIII. század második felében alakult Oxfordban a Merton, a Balliol, a University College, Cambridge-ben pedig
a Peterhouse. Itáliában a XIII. században még nem alapítottak kollégiumokat. A XIV. századtól a kollégiumok
száma és jelentősége is megnőtt. Már nem csupán néhány fő szegény tanuló szálláshelyét jelentették, hanem
gyakran jelentős jövedelemmel, fényes épületekkel, gazdag könyvtáraikkal a külső tagokat is vonzották, s
fokozatosan az egyetemi tanítás központjaivá lettek.
Az egyetemek a korabeli kereszténység egész területéről fogadtak tanulókat, s egyetemes jellegükből

következett, hogy az itt szerzett grádusok felhatalmazást adtak a bárhol érvényes tanításra (licentia ubique
docendi). A nemzetköziséget erősítette, hogy az egyetemek egységes nyelve a latin volt, de a különböző
országokból érkező diákok az egyetemeken belül külön „nemzetbe” (natio) csoportosultak. Ezek egyfajta
védelmi testületet alkottak, az azonos helyről származó diákok egymás segítésének, barátságának céljából
szerveződtek. Natiók szerinti megoszlás nem volt minden egyetemen, s a földrajzi meghatározás is eléggé lazán
alakult. (Párizsban pl. a francia natióba tartoztak az íle-de-France, a délfrancia vidékek, Itália és Hispánia
területéről érkező diákok, a normann és picardiai területről érkezők külön-külön natiót alkottak, s végül az angol
natióhoz tartoztak a németek és a közép-európai diákok.) A natiók elöljárói és a fakultások vezetői által
választott rektor képviselte az egyetemi testületet, őrködött kiváltságai felett. Megbízatása viszonylag rövid
időre szólt, s alá volt vetve az egyetem gyakori gyűléseinek.
Az egyetemek csökkentették a tanárok és diákok XII. századra jellemző vándorlását, jóllehet megmaradt az
egyetemek közti mozgás. Új kérdésként merült föl a megélhetés gondja. Az 1179-es és 1215-ös lateráni zsinat
kimondta a tanítás ingyenességének az elvét. A XIII. századi egyetemek viszont elfogadtatták a jogos bért, amit
nem úgy tekintettek, mint tudományuk eladását (ugyanis ez Istené, s nem lehet eladni), hanem mint munkájuk
kiérdemelt díját. Ez a városok új értékrendjében elfogadott felfogás volt. Az egyetemiek azonban főleg
klerikusok voltak, fenntartásukat vagy a hatalomtól kapott fizetés, vagy egyházi beneficium prebenda
245
SZÁZAD)
biztosította. így kialakult egy értelmiségi réteg, akikből az egyházi méltóságok, illetve a közhatalom
hivatalnokai is kikerültek, hozzájárulva a hatalom egyensúlyához és megerősítéséhez.
A tanítás lényeges eszköze volt a könyv. A Biblia csak a teológia fakultáson játszott főszerepet, ahol négy évig
kellett magyarázni. A kézikönyvek közül Petrus Lom- bardus szentenciás könyve (Summa Sententiarum) és
Petrus Comestor skolasztikus történelme (Historia Scholastica) volt az alapkönyv, a jogi képzésben Gratianus és
az őt kiegészítő dekrétumok, illetve a Codex és a Pandekták, az orvosok számára Hippok- ratész és Galénosz
szövegeinek a gyűjteménye jelentette a fő munkákat.
A könyv mellett az egyetemi tanítás fontos módszertani eszköze volt a skolasztika. A skolasztikus érvelés négy
elemet tartalmazott: a lectiót, a szöveg felolvasását, ez a szakasz viszonylag hamar eltűnt, a második a questio,
egy problémához kapcsolódó kérdés fölvetése (eleinte a szöveghez kapcsolódóan), a harmadik az eljárás
központi, lényeges része, a disputatio, a téma megvitatása volt, amit a determinatio, egy értelemszerű döntés zárt
le. Ez a problémaalkotó, gondolkodást fejlesztő módszer elvezetett az önálló állásfoglalás képességéhez.
Évenként két alkalommal minden mesternek értekeznie kellett bármilyen föltett kérdésről (de quodlibet ad
voluntatem cujuslibet). Bár ezeknek a vitáknak sem volt abszolút szabadsága sem a kérdések felvetésében, sem
a kifejtésben, mégis fenntartottak bizonyos lehetőséget az önálló gondolatoknak az egyetem mechanikus,
szervezett rendjében.
Az egyetemek történetében megkülönböztetnek úgynevezett spontán alakulásokat, ilyen volt Párizs, Bologna és
Oxford. De mind a spontán, mint az alapított egyetemek esetében szükséges volt a pápai vagy a császári
megerősítés. Ez adta az intézmény egyetemes jellegét. Teológiai fakultás engedélyéhez pápai jóváhagyás kellett.
A pápák az egyetemek számára megalkották a licentia ubique docendi jogot, ezzel is erősítve egyetemes, az
egész latin kereszténység területére szóló érvényüket. A kor széles látókörű pápái felismerték koruk
intellektuális igényeit. Az egyetemek, amelyek egyházi intézmények voltak, kettős feladatot láttak el: egyrészt
gyakorlatit, amennyiben biztosították az egyház részére a kvalifikált főpapokat, másrészt ideológiait,
amennyiben biztosították az ortodoxia védelmét és megfelelő pasztorális tevékenységet láttak el. Mindezek
ellátásához az egyház bizonyos intellektuális szabadságot engedélyezett.
Bologna a XII. században emelkedett ki régi, egy több észak-itáliai városéhoz hasonló kis iskolából, ahol az
artes mellett jogi ismereteket is tanítottak, Irnerius (1100 k.-1130) kezdte el a római jog magyarázatát.
Glosszáiban, amelyeket a dialektika szabályai szerint szerkesztett, a Codex homályos részeit fejtegette és az
ellentmondások feloldására törekedett. Mivel a római jogot császári jognak tekintették, s a császárt minden jog
forrásának, amikor I. Frigyes császár 1158-ban Roncagliában birodalmi gyűlést tartott, az ott kihirdetett császári
jogok megfogalmazásában négy bolognai jogász segített. Frigyes 1154-ben, az Authentica habita kezdetű
oklevelében adott kiváltságlevelét tekintették a későbbi iskolai törvénykezés alapjának. Az oklevél elsősorban
az ideutazó külföldi diákoknak nyújtott császári védelmet, akiket mestereik, illetve a püspök kizárólagos
joghatósága alá helyezett, kivéve őket a városi kommuna ítélkezése alól. Az egyetem ténylegesen az 1180-1220-
as években született meg. A császár halála után megerősödött városi magisztrátus, hogy megtartsa a
gazdagságot és hírnevet jelentő iskolát, eskütételre kötelezte a tanárokat, hogy nem mennek el más városba
tanítani. Ezzel a magiszterek lemondtak az úgynevezett secessio jogáról. A diákok, főleg a külföldiek, akik
számára a császári védelem nem nyújtott többé elegendő biztosítékot, önvédelmi szervezetet hoztak létre, mivel
nem voltak a város polgárai igyekeztek bizonyos kiváltságokat elnyerni a kommunától. Két societas vagy
universitas jött létre, a Citramontán, vagyis a nem bolognai itáliaiké és az Ultramontán vagyis az Itálián kívüli
diákoké. Minthogy több doktor nem rendelkezett egyházi beneficiummal és a diákok által fizetett
honoráriumból (collecta) élt, a diákok több eséllyel tudtak fellépni a kommunával szemben is. Nem haboztak
élni a kivonulás eszközével sem. így jött létre a legjelentősebb kivonulásukból a páduai egyetem 1222-ben.
Élvezték a pápa támogatását is, aki fenn kívánta tartani az egyetem fölötti egyházi ellenőrzést. 1219-ben III.
Honorius a grádus megerősítését a bolognai archidiakónusra ruházta és elismerte a diákok kivonulási jogát. A
város és az egyetem ellentéte az 1230-as évektől véget ért, Bologna véglegesen megerősödve, császári, pápai és
kommunális kiváltságai birtokában a jogi stúdiumok fővárosa lett.
Párizs első kiváltsága, III. Celesztin pápa 1174-es bullája inkább csak formálisnak tekinthető. 1200-ban II.
Fülöp (Augustus) király oklevele elismerte, hogy a párizsi magiszterek és diákok csak egyházi bíráskodás alá
tartoznak. Ezeket a privilégiumokat erősítette meg és egészítette ki az 1215-ös pápai statútum és főleg az 123l-
ben kiadott Parens scientiarum kezdetű bulla, amely kifejezetten az egyházi autoritás alá helyezte a
magisztereket és diákokat. Mindez személyi, jogi és anyagi biztonságot jelentett, ami lehetővé tette, hogy
autonóm szervezetté alakuljon, munkaszervezését és diákjainak toborzását illetően. Az egyetem mint egyházi
intézmény kizárólag a pápa főhatóságát fogadta el. Az 1200-1210-es években megerősödött testület éppen a
párizsi püspökkel került ellentétbe, mivel az egyetem ugyanolyan függetlenséget élvezett a helyi egyház, mint a
király vagy a városi magisztrátus hatalmával szemben.
246
SZÁZAD)
Oxford korai iskolájáról igen keveset tudunk, egyházilag Lincoln püspökségéhez tartozott.1208-1209-ben
erőszakos konfliktus támadt a városka polgárai és a diákok között (town and gown) A király és III. Ince pápa a
diákok mellé állt. 1214-ben az egyetem kiváltságot és statútumot kapott, mely megvédte őket a polgárok
ellenséges magatartásával szemben (árak szabályozása, egyházi igazságszolgáltatás). Az egyetem élére a
lincolni püspök jelölt ki kancellárt, de a doktorok közül. így a kancellár nem egy püspöki hivatalnok volt
csupán, hanem az egyetemi testület igazi feje.
Montpellier orvosi egyetemének alakulásában szerepet játszott a város seniorának támogatása, kapcsolata
Itáliával és Hispániával és egy jelentős zsidó iskola létezése. A XII. század második felében több iskola volt,
ahol artest, jogot és orvosi ismereteket tanítottak. 1181-ben a város seniora, VIII. Vilmos szabad tanítást
engedélyezett azoknak, akik orvosi iskolát akartak nyitni. A század végén már létezett egy testületi szervezetük,
de az első hivatalos statútumot 1220-ban kapta. Az egyetem kancellárját Oxfordhoz hasonlóan a doktorok közül
választotta Maguelonne püspöke, akihez a grádusok megadása és a diákok feletti igazságszolgáltatás joga
tartozott.
A spontán módon alakult egyetemek mindegyike saját „tudományos” arculattal rendelkezett, egy-egy
tudományágban tekintélyt élveztek, ami összefüggött kialakulásuk történeti előzményeivel, az adott terület
iskolai hagyományával. A spontán módon szerveződők mellett már a XIII. században is találkozunk úgynevezett
alapított egyetemekkel, amelyek a XIV-XV. században megsokszorozódtak. Ez az egyetemi képzés
tekintélyének, kulturális értékének, gyakorlati hasznának és politikai jelentőségének az elismerését tanúsítja. Az
első példa az 1224-ben II. Frigyes császár által alapított nápolyi egyetem, amelynek célja a rebellis Bolognával
szemben az uralkodó közvetlen ellenőrzése alatt a kormányzati adminisztráció számára megfelelően művelt
hivatalnokok képzése volt. 1229-ben a Toulouse-ben alapított egyetemmel a pápa a kathar eretnekek elleni
prédikátorokat kívánta képezni. Első tanárai főleg Párizsból érkező domonkos rendi magiszterek voltak.
Toulouse mégsem a teológia, sokkal inkább a jogi stúdiumok központja lett, ahonnan a XIII. század végének
legistái a francia király udvarába kerültek. Kasztília és León királyai „császári” ambícióik megnyilatkozásaként
alapítottak Valencia (1212), Salamanca (1218) és Valladolid (1250 k.) városban egyetemet, amelyek közül csak
a salamancai mutatkozott tartósnak. Coimbra, az első portugál egyetem 1288-ban nyert elismerést. Ezek mellett
Rómában, a pápai udvarban működő studium és a kölni domonkos rendi studium, amelynek speciális hallgatói
voltak, szintén egyetemnek tekinthetők, elsősorban kiváló magisztereik miatt.
Minthogy az egyetemeket alapvetően egyházi intézménynek tekintették, amelyek lényegében vallási funkciót
látnak el, a század újonnan alakult szerzetesrendjeinek részvétele az egyetemi tanításban teljesen evidens volt.
Különösen a domonkosok esetében, mivel a rend alapvető célja, lényeges eleme volt a tanulás. Bár a ferences
rend teljes szegénységet hirdető eszmeiségével ellentétes volt az iskolák fenntartása, de Szent Ferenc halála után
a domonkosok példájára ők is megjelentek az egyetemeken. Az első időkben a koldulórendek igen jó
fogadtatásban részesültek, vallásos elkötelezettségük hatott az úgynevezett „világi” magiszterekre is (hatásukra
lett ferences Alexander Hales, domonkos Szászországi Jordán, Jean de Saint-Gilles, vagy Cremonai Moneta). A
jó kapcsolat azonban hamarosan feszültté vált. A rendiek ugyanis nem integrálódtak az egyetemi testületbe,
elsősorban saját rendjüktől függtek, így nem voltak minden esetben szolidárisak. Másrészt elsősorban a teológiai
fakultáson működtek, ahol a világiak riválisuknak tekintették őket. Mivel ingyen tanítottak, több diákot
vonzottak. Nem vettek részt a sztrájkokban, sőt azalatt is folytatták a tanítást. Az 1252-1261-es években
Párizsban ez az ellentét súlyos konfliktust okozott, amely még a koldulórendek bírálatát is kiváltotta. A
kritikákat (eretnekség, indiszkréció, hipokrízis, a szegénység hamis ideája, Guillaume de Saint- Amour egy
erélyes pamfletben gyűjtötte össze Tractatus brevis de periculis novissimorum temporum (Rövid értekezés a
legújabb idők veszélyeiről) címmel. A rendek védelmében Szent Bonaventura és Aquinói Szent Tamás
válaszolt, s a pápa és a francia király, IX. (Szent) Lajos is mellettük foglalt állást.
A konfliktust csökkentette, hogy ez az időszak volt intellektuálisan a párizsi egyetem legragyogóbb periódusa.
Az artes fakultás programjában egyre nagyobb jelentőséget kaptak a kézikönyvek, így Arisztotelész művei,
akinek több logikai munkája (Metafizika, Etika) és fizikai írásai ismertté lettek. A század második felében a
flamand Guillaume de Moerbeke (1260-1285) a kommentárok ferdítéseit korrigáló, hiteles Arisztotelész-
fordítást készített az egyetemi értelmiség számára. Arisztotelész volt a par excellence filozófus, aki segített a
ráció, az ész helyes felhasználásában. Arisztotelész szerint az érzékelhető realitások mélyén van egy érthető
elem, a forma, amelyet az aktív emberi értelem felfog. Aquinói Tamás ezt az észt, rációt a „hit által
megvilágított értelemnek” (ratio fide illustrata) nevezi, mivel a „kegyelem nem tünteti el a természetet, de
betölti azt”. A domonkosok a ráció tamási elveit fogadták el. A ferences mesterek eltérő eljárást követve, de
hasonló irányba mutató kutatásaikban fenntartották „az isteni megvilágosítás” tételét, miszerint az isteni fény
közvetlenül világítja meg az emberi értelmet. Az egyetem nemcsak iskola, de tudományos műhely is volt. A kor
világfelfogása legitimizálta a kutatást. Minden területen a megfigyelés, az érvelés, az elrendezés elve uralkodott.
Ellentétben a katharokkal, azt tartották, hogy a teremtett világ, amely Isten műve: jó. Miként a Teremtés
247
SZÁZAD)
könyvében „Isten látta, hogy jó”. A természetet tehát meg kell figyelni, feltárni benne az ésszerűt. Albertus
Magnus szerint: „natura est ratio". A racionális teológia vagy a fény-teológia mellett a természettudományok
művelése fontos helyet kapott főleg a ferencesek körében. Csak a legjelentősebb magiszterek közül említjük
néhányukat, akiknek munkája jól jellemzi ennek a termékeny szellemi kornak a gazdagságát, s az emberi észbe
vetett hitét.
Hispániai Petrus (később XXI. János néven lett pápa) nem tartozott ugyan a kor legnagyobb teológusai közé, de
említést érdemel, mivel Summulae logicales című kézikönyvének hatása igen jelentős volt az egyetemiek
körében.
Albertus Magnus (1206-1280) nagy enciklopédikus szellem, minden iránt érdeklődött, s mindenkitől átvette
mindazt, amit jónak tartott (Arisztotelész, Platón, Szent Ágoston, Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitész, arab
szerzők). Gazdag és nyitott szellem, aki számos utat kiaknázott, skolasztikus képzettsége a pontosságra
inspirálta, amiben a jó filozófiai építmény alapját látta. 1223-ban belépett a domonkos rendbe. 1240-1248 között
a párizsi egyetemen tanított, de fő működési helye a kölni studium volt. Tanítványa volt Aquinói Tamás. Ismerte
kora intellektuális áramlatainak nagy részét, ezek és saját tapasztalatai tovább gazdagították sokrétű
gondolkodását.
Aquinói Szent Tamás (1224-1274) Montecassinóban nevelkedett, majd a nápolyi artesen tanult. 1243-1244-ben
lépett a domonkos rendbe, s a párizsi egyetemen és Kölnben folytatta stúdiumait. 1257-ben Párizsban teológiai
magiszter lett, s további éveit az itteni tanításnak szentelte. 1259-1269 között a pápai Kúriában tevékenykedett,
majd újból Párizsba ment, végül utolsó éveit (1272-1274) Nápolyban töltötte. Műveit öt csoportba sorolják: 1.
bibliai kommentárok, 2. filozófiai és teológiai kommentárok, 3. questiones és quodlibet viták, 4. kisebb művek
különböző témákból, 5. két summa, a Summa contra gentiles (1259-1264) és a Summa theologiae (1266- 1274).
Aquinói Tamás a középkori skolasztika legmélyebb és legszisztematikusabb művelője. Sokkal inkább
filozófusnak, mint teológusnak tűnik, talán mert teológiáját pontosan áthatja a racionalitás. Skolasztikus
módszere nemcsak intellektuálisan, de metafizikusan is megalapozott volt. Arisztotelész filozófiáját sikerült
majdnem teljesen kereszténnyé alakítania anélkül, hogy az eretnekség vagy pogányság csapdájába esett volna,
amivel több kortársát vádolták (például az averroistákat). Új problémákat vetett fel, s új bizonyítékok módszerét
alkalmazta.
Brabanti Sigerius (1240-1284) a világi doktorok közé tartozott, averroistának nevezték, mivel Averroes arab
filozófus Arisztotelész-kommentárját is hasznosította. Megkísérelt egy teológiától független filozófiát
megalkotni. Munkáit eretnekgyanúsnak tekintették, elítélték, őt magát száműzték, emléke mégis hatalmas
szellemként élt a századvég generációjában. Dante a fények birodalmába helyezte a Paradicsom X. énekében
Aquinói Szent Tamás és Szent Bonaventura mellé.
Szent Bonaventura (1221-1274) a párizsi egyetemen tanult, belépett a ferences rendbe, miután magiszter lett a
teológiai fakultáson tanított 1248-1255 között. A rend generálisává választották. Számos művet írt.
Legjellegzetesebb munkája az Alverna hegyén született, ahol Szent Ferenc a stigmáit kapta, az Itinerarium
mentis inDeum (A lélek zarándokútja Istenhez). Az Istenhez vezető út hat fokozatát érveléssel, a dialektika
felhasználásával és lelki aszkézissel járja végig a misztika és a skolasztika tökéletes egységében.
Ha Párizs a teológia fővárosa volt, Oxford a természettudományoké. Roger Bacon (1210-1292) ferences, párizsi
és oxfordi tanár. Feletteseivel és az egyházi hatóságokkal konfliktusba került. Bár a tudományt a hagyományok
szerint alárendelte a teológiának, ugyanakkor rendkívüli merészséggel és nagy képzelőerővel rendelkezett. Az
igazság felé vezető úton nagy jelentőséget tulajdonított a természet tanulmányozásának. A dialektikus
érveléshez a megismerés új módszerét fűzte, a tapasztalatot. O alkalmazta először a scientia experimentalis
kifejezést.
Robert Grosseteste (1175-1253) az oxfordi egyetem magisztere, majd kancellárja, később Lincoln püspöke lett.
Hagyományos teológus, aki számára a tudomány csupán a teológia tudásának egy útja. Mégis módszere és
tudományos munkái elsőrendű jelentőségűek. Fontosnak tartotta a matematikát, minden tudomány alapját,
amely nélkül lehetetlennek tartotta a természet filozófiájának megértését. Hangsúlyozta a tapasztalat
fontosságát, s utat nyitott egy sor tudós számára. Többek között Bacon, de még inkább Pierre de Maricourt
párizsi magiszter előtt, akit Bacon „a tapasztalat mesterének” nevezett, 1269-ben írt Epistola de magnete című
munkája klasszikus lett.
2.2. Enciklopédiák, summák
248
SZÁZAD)
Az egyetemi magiszterek alkotásainak, reflexióinak mintegy megkoronázását jelentették a hatalmas területet
átfogó nagy rendszerező munkák. A rend szelleme uralkodott intellektuális téren is. A XIII. század az
enciklopédiák százada. Az az univerzumfelfogás, amelyet a korábbi századok kidolgoztak, eljutott a tökéletes
kifejezéséhez. Az egyetemi magiszterek hittek abban, hogy felépíthetik az emberi tudás végső épületét, s ezen
nagy lelkesedéssel dolgoztak. Summák, speculumok, imago mun- dik sora keletkezett. Szent Tamás
egyberendezett valamennyi keresztény doktrínát, Jacobus de Voragine összegyűjtötte a leghíresebb szentek
legendáit, Guillaume
Durand összefoglalt minden korábbi liturgiát. Vincent de Beauvais átfogta az egyetemes tudományt.
Vincent de Beauvais (Vincentius Bellovacensis) kora minden tudományát ismerte, egész életét olvasással,
kivonatok készítésével töltötte. A század közepén hatalmas tudását, a Speculum maiusban, ahogyan az írásban
szerepelt, Isten tervei szerint rendezte el. A munka négy részt foglalt magában: a természet, a tudomány, az
erkölcs és a történelem tükrét. A Speculum naturale a teremtés napjai sorrendjében adja az enciklopédia egyes
fejezeteit, az elemek, ásványok, növények állatok: egymás után leírva. Minden tudás, minden igazság és
tévedés, amit az ókor átadott, itt megtalálható. A hatodik nap, az emberre vonatkozó rész kapja a legrészletesebb
kifejtést, mert az ember a világ központja, a világ érte alkotódott. A Speculum scienciae egy dráma
elbeszélésével kezdődik, a bűnbeesés történetével, mely kifejezi az univerzum rejtélyét. Az ember elbukott, s
ettől kezdve csak a Megváltótól várhatja üdvösségét. De saját maga is felemelkedhet, előkészülhet a kegyelemre
tudása által. A tudományban, a hét szabad művészet mindegyikében a Szentlélek hét ajándékának egyike rejlik.
Sorra veszi az egyes tudományok bemutatását, köztük a mechanikus művészeteket is, mert „az ember keze
munkájával kezdi a megváltás munkáját”. A Speculum morale szorosan kötődik a tudományhoz. Az élet célja
végül is nem a tudás, hanem a cselekvés. A tudomány csupán eszköz az erények megvalósításához. Végül
következik az erények és a bűnök tudós osztályozása, ahol megtalálható Szent Tamás módszere, nemcsak a
felosztásban, de gyakran a kifejezésekben is, az egész mintegy rövidítése a Summának (ez a rész egyébként egy
XIV. századi névtelen munkája). A Speculum historiae egyháztörténet, Isten népének története és Isten
országáé, mely mint egy fényoszlop megvilágítja a sötétséget. Szól ugyan a pogány tudósokról, költőkről és
birodalmakról, de ezek csupán mellékes epizódok. Munkájának egységét az az idea adja, hogy a Régi és az Új
Törvény szentjeinek követése által fejeződik ki a világ történelme. Ez a XIII. század enciklopédiája, a tökéletes
szisztéma, amely az Isten, az ember és a világ rejtélyének teljes megoldását kínálja.
Hasonló szellemben készültek a többi elemző, osztályozó, rendező enciklopédiák, Bartholomeus Anglicus De
proprietatibus rerum (1250 k.), Thomas de Cantimpré De natura rerum (1228-1244 k.) című művei és Albertus
Magnus néhány, az állatokról, és a növényekről írt értekezése (De animalibus; De vegetabilis et plantis).
A nagy szellemi szintézisek, a summák, amelyeket skolasztika katedrálisainak neveznek, pontosan kifejtett,
egymásba illesztett téziseket tartalmazó nagy korpuszok: Guillaume d'Auxerre, Summa aurea (1220 k.), Fülöp
kancellár Summa de bono (1230 k.), Guillaume d'Auvergne, a XIII. század első nagy gondolkodója a Summa de
virtutibus et vitiis és Magisterium divinale című summákat 1223 és 1240 között írta. A nagy művek közül
kiemelkedik még:Albertus Magnus Summa de creaturis (12401243), Alexander Hales Summa universae
theologiae (1245 k.), Jean de la Rochelle Summa de anima (1245 k.), és végül a század legnagyobb emlékműve
Aquinói Szent Tamás Summa theologiae (1266-1274), továbbá Roger Bacon Opus maius (1265-1268) és
Albertus Magnus befejezetlenül maradt Summa theologiaeja, 1270 és 1280 között.
2.3. Katedrálisok
Mialatt a doktorok intellektuális katedrálisaikat építették, amelyeknek az egész kereszténységet kellett
megvédeni, épültek a kőkatedrálisok is, mintegy a tudás látható illusztrációi. A kor ideáinak legtökéletesebb
kifejezői, a maguk módján summák, tükrök, plasztikusan megformált világképek. Új építészeti jellegén (csúcsív,
tám- pillér) kívül a gót stílus spirituális és intellektuális változást is jelentett. A tér és a vitrailokon,
rózsaablakokon behatoló fény kiváltságos szerepet kapott. Miként a tudományban, a XIII. század a művészetben
is a fény századának tekinthető. Guilla- ume Durand Rationaléj ában így ír: „A festett üvegablakok isteni írások,
amelyek az igaz nap, azaz Isten fényét árasztják a templomban, vagyis a hívők lelkében mindent megvilágítva.”
A XIII. századi katedrális az építészeti technika, a szobrászat, az ötvösművészet, és a színes ablaküvegművészet

szintézise. A gótikus katedrális városi épület, kapuja nyitott a város felé, amelyen a városi céhek kézművesei
dolgoztak. Kapuzatának, homlokzatának díszei tanítják a hittételeket, az O- és Újszövetség teljességét, az
erényeket. Miként a szobrok és domborművek, a freskók helyébe lépő ablaküvegek is, amelyek, elbeszélnek,
leírnak, tanítanak. A szentek életének részletes történetein, epizódjain kívül bemutatják a mesterségek valóságos
enciklopédiáját is. A vitraux-művészet optikai és kémiai technikája színezése közvetlen esztétikai élményt is
nyújt, miközben megvilágítja a teret. A szobrok kezdenek önállósulni, az emberi alakok arcok élőkké lesznek, a
249
SZÁZAD)
gesztusok, a kifejezések a külső forma és a belső kifejezés egyensúlyát ábrázolják. A XIII. században mindenütt
a „fénylő kereszténység” tükröződik a művészetben, a jóság, a kedvesség, a szeretet. Minden arcot Krisztus
fényének ragyogása világít meg. Az amiens-i katedrális Krisztus-arca, az isteni és emberi vonások teljes
egyensúlyában tökéletesen formálja a keresztény megtestesülés misztériumát. Wells és Strassburg szobrainak
súlyossága, ahol az egyház párbeszéde fejeződik ki a zsinagógával, a Bölcs és Balga Szüzek, a mosolygó
angyalok Reims katedrálisán vagy Bamberg és Naumburg dómjainak világi és egyházi alakjai, ahol a férfiúi
súlyosság váltakozik a női kecsességgel, mindez egy új ízlés, világkép, életérzés jelentkezésére utal.
A XII. századtól fokozatosan növekedett az építész szerepe és jelentősége. Jóllehet tekintettel kellett lennie a
megrendelő igényeire, az épületre, beleértve a díszítőművészeti feladatokat is, az építész befolyása mégis
meghatározó lett. A limoges-i Saint-Martial apátság egyik szövege szerint a magister operibus feladata minden
fa- és kőmunka irányítása. Az alapvető tudományágak közé bekerült a mechanika és az architektúra is.
Raimundus Lullus Arbor scientiae című munkájában a gyakorlati tudományok között emliti a metallurgikát és
az architektúrát, Vincent de Beauvais is kifejezetten hangsúlyozza Speculum maiusában az architektúra
jelentőségét. Nem tudjuk, milyen keretek közt folyt a képzés, az alap Vitruvius munkája volt, de kiegészült
mértani és matematikai ismeretekkel. Az építésznek értenie kellett az alaprajzok, vázlatok készítéséhez,
egyszerű gépek konstruálásához. Erről tanúskodnak Villard de Honnecourt Albumának ábrái, és a canterburyi
kolostortemplom újjáépítésének leírásából tudjuk, hogy a munkálatokat vezető, Guillaume de Sens építőmester
a Franciaországból hajón szállított kövek kiemeléséhez egy emelőszerkezetet készített.
Az építész személyiségének jelentőségét mutatja, hogy neve gyakran rákerült az általa alkotott műre. A reimsi
katedrális felirata szerint építését 1211-ben Jean d'Orbais kezdte, majd Jean de Loup és Gaucher de Reims
folytatták, a rozetta és a homlokzat Bernard de Soissons munkája (1255-1290). Az építész megbecsülésére utal,
hogy egyeseket a megtisztelő egyetemi címmel tüntettek ki. Hue Libergié sírkövén domborműves ábrázolása
látható. Az egyetemi magiszterek hosszú öltözetében, szerszámaival körülvéve, kezében az általa épített
templom kicsinyített mása, egy ilyen ábrázolás korábban kizárólag fejedelmi vagy püspöki donátorok kiváltsága
volt. Pierre Montreuilnek, a Sainte-Chapelle építőjének sírfeliratán a doctor lathomus megnevezés áll.
A gótikus stílus az íle-de-France-ban született, de számos európai országban elterjedt. Ebben nagy szerepe volt
annak, hogy az építőmesterek vándoroltak, s másutt is meghonosították az új stílust. A párizsi építész, Étienne
de Bonneuil a svédországi Uppsala katedrálisának építéséhez magával vitte műhelyének kőfaragóit. Villard de
Honnecourt feljegyzése szerint Magyarországon is tartózkodott. Az új stílust bizonyos mértékben módosították
a helyi hagyományok. Például Németországban fennmaradtak egyes Karoling- és Ottó-kori román részletek: a
kölni Szent Ge- reon tízszögű rotundaalapja (1209-1277), vagy a marburgi Szent Erzsébet (12351283) lóhere
alaprajza, a bambergi katedrális kétapszisos szerkezete. Angliában szintén sajátos formában fejlődött a gótika.
Megtartva a normann építészeti hagyományt, az early English fő emlékei, Lincoln (1192-1235), Salisbury
(1220-tól), Wells (1220-1239) katedrálisai és Beverley társaskáptalani templom kereszthajója és szentélye (1197
és 1260 között) a régi és új formák harmóniáját mutatják.
A katedrálisok művészete mellett a gótikus építészet monasztikus művészet is volt. A ciszterciek folytatták
terjesztését, a koldulók is elfogadták, megtartva az apostoli tevékenységüknek megfelelő tágas méreteket, de
elutasítva a díszítettséget. A szerzetesek ugyanakkor mindenütt az új stílus szerint építkeztek. (A Mont Saint-
Michel 1203-1228 között épült.) A világi építészetben is érvényesül az új stílus: a kastélyok már donjon
nélküliek, és nagy termeik csúcsíves boltozatúak.
2.4. Népi nyelvű irodalom

A laikus társadalom érdeklődésének igényét jelzi, hogy a XIII. században nagyszámú latin enciklopédiát
fordítottak le köznyelvre. Ezek nagy része minden kritikai szellemet nélkülözött, rövid kivonatokat, különböző
banalitásokat, naiv meséket tartalmazott. Két nagyobb kézikönyv érdemel említést e műfajból, amelyek
nagyjából 1250 előtt keletkeztek: Gautier de Metz Imago mundija, és az úgynevezett Sidrac könyve, anonim
szerzőtől. Az Imago mundi célja a szerző szerint, hogy a nagy közönséget megismertesse, röviden a klerikusok
műveivel (oeuvres de clergie), kozmogóniai, asztronómiai és földrajzi vonatkozásban. A Sidrac könyve dialógus
bizonyos Boctus király és a filozófus Sidrac között, eléggé zavaros és ellentmondásos ismeretet ad a világ
felépítéséről. A két, meglehetősen tudománytalan munkával ellentétben 1265 körül az Angliában és
Franciaországban hosszabb ideig tartózkodó itáliai Brunetto Latini Tresor című munkája kiemekedő francia
nyelven írott enciklopédia. Mint a szerző írja, műve egy mézzel teli bödön, amelynek tartalmát különböző
virágokról gyűjtötte Az első könyvében a szentek történetéből ad áttekintést, majd a világi történelem
eseményeiről szól, a Biblia, Solinus és Sevillai Izidor munkái alapján, régi bestiáriumok anyagából merít, sőt a
korabeli „tapasztalati tudományok” művelőitől, utazók írásaiból, is. A második könyv erkölcsi, retorikai és
250
SZÁZAD)
politikai értekezéseket tartalmaz, összeveti a francia királyság és az itáliai városköztársaságok politikai
rendszerét.
A laikus publikum kiszélesedése igen kedvezően hatott a világi irodalom virágzására. A XII. században
kibontakozó népi nyelvű szépirodalom, részben megújulva, részben módosulva egészen az 1280-as évekig
tovább gazdagodott. Németországban a minnesangerek szép versekben énekelték meg a tavasz örömeit és a
szerelmet. Az epikus költészetben Wolfram von Eschenbach Parzifalja (1200-1210), a Willehalm (1215) vagy a
Titurel (1218) a műfaj remekművei. A skadináv sagák lejegyzésében Izland kitüntetett szerepet játszott. Snorri
Sturluson (1179-1241) a norvég vezérek élettörténetét gyűjtötte össze a Heimskringlában, Sturla Thordarson
(1214-1284) az Islendinga saga szerzője, s a század végén keletkezett Njals saga, a műfaj főműve. A nagy
terjedelmű Karlamagnus saga bizonyítja a történelmi és lovagregények divatjának elterjedését az egész
kereszténység területén.
Bár a keresztes hadjáratok eszmei vonzása hanyatlóban volt, a XIII. században e nagy vállalkozás még jelentős
hatással volt a művészetekre és az irodalomra. A keresztes hadak útvonalán elhelyezkedő Modena, Brindisi,
Otranto katedrálisain Ro- land, Artúr király és lovagjainak ábrázolásai voltak láthatók. A lovagregények
termésének rendkívüli bőségéből az Artúr mondakörhöz kapcsolódó Lancelot-Grál ciklus öt részét (Estoire del
Saint Graal, Merlin, Lancelot, a Queste del Saint Graal és a Mort d'Artu) a legszebb gótikus katedrálisokhoz
hasonlítják.
Miközben a katedrálisok szobrait megvilágította a mosoly, az irodalomban felvillant a nevetés. Nevettetés a

célja a század sajátos műfajának a fabliaux-nak. De nevettek a regény paródiáján, melyek közül a leghíresebb a
Róka regény, amely a korabeli emberi társadalom gúnyrajza.
A XIII. század irodalmi rezüméje is lehetne a kor egyik legjellegzetesebb alkotása a Roman de la Rose. Az 1230
körül keletkezett Rózsa regénye (Guillaume de Lorris) az udvari költészet minden elemét tartalmazza, amely
egy arisztokrata közönségnek tetszhet. A második rész, amelyet a regény folytatásaként 1270 táján Jean de
Meung fejezett be, mintegy paródiája az első résznek. A művelt szerző, a párizsi egyetem artes fakultásának
magisztere, Vegetius De re militari, és Boethius Consolatiójának fordítója, akinek szellemét az antik irodalom
történelem és természettudomány táplálta, jól megválasztott szerzők tömegéből, egyéni módon értelmezve,
jelentős kulturális és tudományos ismereteket gyűjtött össze, s adott közre francia nyelven a laikus közönség
számára. Enciklopédikus műve az udvari szerelem és regény an- titézise, kulturális summa, a skolasztikus
költészet fő műve. Éles társadalombírálata, főleg a koldulórendeket illetően, valószínűleg összefüggött az
egyetem rendi és világi magisztereinek vitáival. Gondolatmenetét a klasszikus szerzők iskolai érvelési
módszerével dolgozta ki. A szerelem Jean de Meungnél a heves, az életerőkön uralkodó pogány természetnek
van alárendelve, a Rózsa regénye pedig egy filozófiai, elméleti rendszert tartalmaz. A főszereplő Natura
hitvallása koherens és logikus szintézist alkot, magában foglalva az univerzum általános felépítésének és
eredetének koncepcióját, különösen az ember szempontjából. Jean de Meung szerint a boldogság erkölcsi
kategória, a világot az értelemnek kell kormányoznia. A rend, amelyet a természet állított föl az emberek között
szükséges dolog, de a hatalom mesterséges. Az eredeti aranykor az egyenlőség kora volt, később a bűn, a
gyűjtés, a fukarság kezdődött, aminek következménye lett a szegénység, a lopás, a tulajdon és a háború. Az
emberek maguk hívták életre a hatalmat, „egy erőset választva maguk közül”, hogy megvédelmezze őket. A
hatalom tehát nem lehet önkényes, nem uraság hanem szolgálat, feladata a szabadság megőrzése, a béke
megtartása, ezért szedhet adót és követelhet engedelmességet az alattvalóktól.
Nem a természet, hanem Vergilius a kalauza annak a versciklusnak, amely bár a következő század elején
keletkezett, de csúcsa és lezárása is egyben a klasszikus középkornak. Dante 1321 -ben, kevéssel halála előtt
fejezte be az Isteni színjáték című művét, amely mintegy a XIII. század végrendelete. A korszak minden
tudománya, minden politikai elmélete, erkölcsi és spirituális tapasztalata kifejezésre jut azon a hosszú úton,
amelyen Dante és kalauza a Pokol, a Purgatórium, majd Beatrice vezetésével a Paradicsom szféráin át minden
fény forrása, Isten felé halad. „De ez az út a fény felé – írja Jacques Le Goff – a gótikus kor végső kifejezése,
ahol Dante a század minden optikai és asztronómiai tudományát misztikusan áthelyezi egy olyan szublimált
világba, amely már a múlté. Ha Dante engedi magát a fény felé vinni, ahol minden földi dolog feledve van, azt
is jelenti, hogy az a társadalom és azok az értékek, amelyeket szeretett itt a földön, már eltűntek, s hogy a nyár
fényei átadták helyüket az ősz árnyainak”.
3. Molnár Péter – „ÁLLAMÉPÍTÉS” ANGLIÁBAN ÉS

FRANCIAORSZÁGBAN: ESEMÉNYEK ÉS
INTÉZMÉNYEK
251
SZÁZAD)
3.1. Háborúk Franciaországban
II. Henrik (1154-1189) a középkor egyik legnagyobb birtokkomplexumát vonta uralma alá, de Anglia és „fél
Franciaország” birtokában sem mondhatta azonban magát valamiféle Plantagenet (vagy Anjou) Birodalom
urának. Területeit közös intézmények nem kötötték össze, összetartó tényezőt az uralkodó személye, a Csatorna
mindkét partján birtokos arisztokrácia jelentett. A számos tartomány és ország együttbirtoklását ráadásul maga
II. Henrik is átmenetinek tekintette. A francia monarchia II. Henrik 1159-es toulouse-i hadjárata alkalmával
mérte fel a Plan- tagenet hatalmi koncentráció veszélyeit, a következő évtizedekben azonban még nem
rendelkezett akkora politikai súllyal és katonai erővel, hogy egyedül vállalkozhatott volna a Plantagenet-
birtokok elleni fellépésre. Az 1170-es és 1180-as években VII. Lajos, majd fia, II. Fülöp támogatták II. Henrik
fiainak egymást követő lázadásait. 1187-től kezdve szövetség kötötte össze az angol királyok ellenében a
Capeting- és Hohenstaufen-uralkodókat. A harmadik keresztes hadjáratban való részvételre II. Fülöp és az új
angol király, I. (Oroszlánszívű) Richárd (1189-1199) csak a másik egyidejű elindulásával vállalkozott. A
hamarabb visszaérkező francia király 1193-tól felújította a háborút, de egy évre rá kiszabadult ellenfele azonnal
egy látványos győzelemmel vett elégtételt (Fréteval, 1194), és a Normandia keleti határát őrző Gisors
kivételével minden jelentősebb várát visszafoglalta. Richárd végül egy rablólovag várának ostromakor szerzett
sebesülésébe belehalt.
Utóda, öccse, Földnélküli János (1199-1216) alatt a francia monarchia kitartó erőgyűjtése meghozta a II. Fülöp
által várt áttörést. János király kontinentális birtokait csak a korábbiaknál előnytelenebb feltételekkel tudta
elismertetni egy békeszerződés keretében (Le Goulet, 1200) II. Fülöppel. Az angol király által birtokolt
franciaországi tartományok után első ízben Jánosnak kellett örökösödési illetéket (relevium) fizetnie a francia
királynak, és azt is el kellett fogadnia, hogy II. Fülöp beavatkozott az angol király és annak francia hűbéresei
közti kapcsolat rendezésébe is. Ezzel János jogi helyzete a kontinensen közeledett a francia korona többi
nagyhűbéresének státusához, mely fejleményt II. Fülöp rövidesen saját előnyére tudta fordítani. A francia király
1202 tavaszán János egyik hűbéresének folyamodványát kihasználva elkobozta az angol király kontinentális
birtokait. A háború ugyan János gyors győzelmével indult (Mirebeau), de az angol király nem tudta kihasználni
sikerét. A több mint egy évtizede szinte állandó háborús nyomás alatt álló Nor- mandiában, János legfontosabb
franciaországi tartományában 1203 elejétől egyre többen választották az átállást. Több mint féléves ostrom után
1204 márciusában úgy esett el Oroszlánszívű Richárd büszkesége, a Gisors pótlására óriási költséggel felépített
Chateau Gaillard, hogy János király csak egyetlen próbálkozást tett a vár felmentésére. Ezt követte pár hónap
alatt egész Normandia elfoglalása, majd II. Fü- löp seregét Maine, Touraine és Anjou teljes, valamint Poitou
részleges megszállása után csak 1206-ban állította meg egy az angol király által vezetett ellenoffenzíva.
Az angol király jelentős területi veszteségei kezdetben nem tűntek végérvényesnek. János kezdettől fogva az
Aquitániától északkeletre fekvő Poitou-ban koncentrálta erőit, és ez a térség lett majd fél évszázadra János és
utóda, III. Henrik (12161272) franciaországi expedícióinak kiindulópontja. Még János uralkodása alatt, 1214-
ben is itt vonult fel az angol királyi fősereg, amely azonban megfutott a francia trónörökös, Lajos herceg által
vezetett sereg elől. A János által összekovácsolt szövetség döntő vereségére azonban a királyság északi
határánál fekvő Bouvines mellett került sor, 1214. július 24-én. A Plantagenet-Welf szövetség jegyében ott
felvonuló IV. Ottó (1198-tól német király, 1209-től német-római császár) és a németalföldi tartományurak
serege ugyan létszámbeli fölényben volt a nem kis részben a királyi városok csapataiból álló francia sereggel
szemben, de ezt a csata során az előbbiek nem voltak képesek győzelemre váltani. A seregét személyesen
irányító II. Fülöp számára óriási presztízsnövekedést is hozó győzelem után a franciaországi hadszíntereken
fegyverszünet szentesítette a francia király számára előnyös helyzetet. A radikális hatalmi változásokat jelezte,
hogy alig két évvel később Lajos herceg már mint az elégedetlen angol bárók trónjelöltje vezethetett – igaz,
sikertelennek bizonyult – expedíciót Angliába, 1224-ben pedig – immár VIII. Lajosként (1223-1226) – egészen
a Garonne-ig nyomult előre seregével.
III. Henrik, kiskorúságát követően előbb a bretagne-i gróf (1230), majd Poitou és Aquitánia határának hűbérurai
(1242) hívására személyesen vezetett hadjáratokat Franciaországba, ám az eredmény ezúttal is kudarc, illetve a
második esetben súlyos és személyes vereség (Taillebourg/Saintes, 1242. július 21-22.) volt az angol király
számára. Az ezt követően létrejött fegyverszünet (1243) tartósnak bizonyult, és másfél évtized tárgyalásai végül
a békekötést is elhozták. Az 1258. május 28-án kelt párizsi szerződésben a francia király átengedte sógorának,
III. Henriknek az utóbbi által ténylegesen is ellenőrzött Aquitánia mellett néhány közép-franciaországi terület
hűbéruraságát, cserébe a realitásokba belenyugvó angol király lemondott minden apja által elveszített birtokról.
III. Henrik kontinentális birtokai után – akárcsak elődei 1202 előtt – a francia király hűbéresévé vált, és ennek
jeleként el kellett fogadnia, hogy szabad státusú kontinentális alattvalói helyi hűbérúrként meghozott ítéleteivel
szemben a francia király párizsi főbíróságához fellebbezzenek. Az utóbbi új elem volt a két uralkodó közti jogi
kapcsolatban, egyben jelezte a francia királyi hatalomnak az országon belül máshol is érvényesülő
252
SZÁZAD)
megerősödését. A két fél közti alapvetően hűbérjogi viszony így egy, a később kialakuló szuverenitáselmélet
irányába mutató elemmel egészült ki; nem véletlen, hogy a francia király ennek a jelentőségét hangsúlyozva
próbálta meggyőzni a területi engedmények miatt neheztelő tanácsosait. I. Edward angol és IV. (Szép) Fülöp
francia király a párizsi felsőbíróság illetékessége kapcsán immár valóban a területek feletti szuverenitás
biztosítása miatt csaptak össze. Az 1294 és 1303 közti háború jelentős erőpróbája lényegében az azt megelőző
helyzet visszaállításával végződött.
3.2. A Plantagenet monarchia és intézményei

A XII. század második fele és a XIII. század Angliában és Franciaországban – Joseph Strayer kifejezésével – az
„államépítés” kora volt. Az angol király óriási kontinentális birtokai az uralkodó gyakori – és olykor huzamos –
távollétét tették szükségessé az 1202-1204-ben bekövetkezett vereségekig: II. Henrik uralmának közel
kétharmadát, Oroszlánszívű Richárd annak szinte egészét Anglián kívül töltötte. Ez a körülmény adott különös
aktualitást a normann királyok alatt már létezett justitiariusi tisztség visszaállításának. A királyi közigazgatás és
a helyi közélet egységeinek, a grófságoknak a tényleges irányítása, az uralkodó utasításainak végrehajtása ismét
átkerült az öröklődővé vált grófi cím viselőitől a király által évente kinevezett, a helyi birtokosok közül kikerülő
sheriffek kezébe. Kis létszámú hivatali apparátusával a sheriff rászorult az erős királyi hatalom tekintélyének és
a számottevő birtokosok irányította helyi közéletnek a támogatására; bár az 1230-as évek végéig e tisztséget
gyakran helyi bárók töltötték be. A központi királyi adminisztráció egyes hivatalai a XII. században
megindultak a differenciálatlan curia regisből való kiválás útján, hogy idővel az uralkodó London melletti
westminsteri palotájában állandó székhelyre lelve az ország egészének ügyeire specializálódjanak. Az udvari
főtisztviselők hivatalai közül Angliában a kancelláré indult meg először ilyen irányban, ám a XII. század
második felében jóval nagyobb súllyal rendelkezett az Exchequer. Ez utóbbi, a kincstárat is magába olvasztó
hivatal feladata volt a sheriffek számadásainak évente kétszeri ellenőrzése (az Exchequer fennmaradt
dokumentációja 1155 óta folyamatos) . A kancellária tette általánossá és fejlesztette tovább ugyanakkor az angol
monarchia II. Henrik előtt szórványosan már alkalmazott adminisztratív eszközét, a formalizált írásos
parancsokat, az úgynevezett writeket.
Messzebb vezettek azok a királyi intézkedések, amelyek az országos angliai jog, a common law alapjainak
kialakulását eredményezték a XII. század utolsó évtizedeitől kezdve. A westminsteri udvarból küldött
vándorbírók az úgynevezett general eyre (iter ad omnia placita) keretében tekintették át a helyi királyi javak és
jogok állapotát, kivizsgálták a helyi királyi tisztviselők elleni panaszokat, valamint a helyi birtokosokból álló
esküdtszékekkel együtt ítélkeztek. A helyi birtokos közvélemény és az ítéletet a viszonylag gyorsan és
tevőlegesen végrehajtani képes királyi hatalom együttműködésén alapuló eljárásokat ráadásul az uralkodó egyre
újabb területekre terjesztette ki: előbb a recens birtokháborítási ügyekben születtek így ítéletek, majd 1179-től
kezdve minden birtokjogot érintő ügyben, ám a büntetőperekben a vádesküdtszék II. Henrik általi életre hívása
(1166) után is a XIII. század végéig kellett várni, míg az esküdtek a pert lezáró ítélet meghozatalában is szerepet
kaptak. A királyi bíró és a helyi esküdtszék együttes ítélkezése rövid idő alatt – királyi tiltás nélkül is – elvonta
az efféle ügyekben pereskedőket a magánhűbérúri és a grófsági bíróságoktól. E sikernek több oka volt: az
esküdtszék bevonása mellőzhetővé tette a korábbi archaikus bizonyítási eljárásokat (istenítélet, istenítéleti
párbaj, eskütétel), melyeknél gyorsabb, kiszámíthatóbb és – mivel a környék az adott perben nem érintett
birtokosainak véleményét tükrözte – elfogadhatóbb volt, ráadásul a perindításra adott engedély és az udvarból
jött (a XII. század végére általában professzionális) bíró miatt a királyi hatalom közvetlenebbül ott állt – a
végrehajtást garantálva – az ítélet mögött, mint a sheriff által korábban hozott ítéletek esetében.
253
SZÁZAD)
19. Franciaország a XIII. században
A Plantagenetek kormányzati stílusának voltak ugyanakkor árnyoldalai is. Miközben az új igazságszolgáltatási

rendszer a korábbinál jóval hatékonyabban védte a kisebb szabad birtokosokat a bárói önkény ellen, és
miközben a király alattvalóinak a korona felé fennálló kötelezettségeit részletekbe menően törekedett írásban
rögzíteni, addig ő maga nem ismert el semmiféle hatalmát korlátozó törvényt vagy eljárásjogi szabályt. Az
uralkodói vis et voluntas gyakran szerepelt a király intézkedéseinek egyedüli indokaként, a kegyvesztetté vált
birtokosok pedig tartósan érezhették az ira/malevolentia regis következményeit, hacsak a király által megszabott
áron nem vásároltak nyugalmat maguknak (a királyi adminisztráció alaposságát és az ilyen szankciók
súlyosságát bizonyítják az Exchequer nyilvántartásában az adott ügy után akár évtizedekkel is fizetett részletek
pro habenda pace de malevolentia regis). A királyi önkény elsősorban a legvagyonosabbakat sújtotta, de a
szabad birtokosok jóval tágabb körére, sőt még a nem szabad státusúakra is kiterjedhetett a királyi
254
SZÁZAD)
erdőuradalmakkal kapcsolatos speciális uralkodói jogok maradéktalan érvényesítése esetén. A Plantagenet-
monarchia kormányzati gyakorlata, az uralkodó és tisztviselői önkényeskedése – különösen az
erdőuradalmakban – utóbb a sérelmet szenvedettek olyan társadalmilag számottevő körének kialakulásához,
majd az érintettek közös fellépéséhez vezetett, amely a XIII. század folyamán Anglia legmélyebb politikai
válságait eredményezte.
Oroszlánszívű Richárd, majd Földnélküli János 1204-ig tartó szinte állandó távolléte ellenére a II. Henrik alatt
kialakult kormányzati és igazságszolgáltatási rendszer nem esett szét, ezzel bizonyította életképességét. Már
Richárd uralkodása alatt megindult azonban a királyi hatalom erodálódása. Richárd, hogy tervezett keresztes
hadjárata idejére Angliában a békét és a bárók hűségét, illetve a hadjárat költségeinek fedezését biztosítsa,
kiváltságokat és királyi birtokokat adományozott bőkezűen. A király hosszú távolléte és János lázadása ellenére
Anglia kormányzata nem tért el a II. Henrik kialakította gyakorlattól. János király – aki angliai trónra jutását
mindenekelőtt a neves lovagi kalandornak, William Marshallnak köszönhette – a monarchia anyagi
erőforrásainak növelését, illetve azok rugalmasabb kezelését célozva messzemenő jelentőségű pénzügyi
reformokat indított el. II. Henrik uralmának konszolidálása idején ugyan egy ízben kivetette a danegeldet
(1162), de utóbb megelégedett a koronajavakból befolyó jövedelmeken kívül az uralkodónak járó (fő)hű- bérúri
pénzügyi források kiaknázásával. A hadszervezet a XII. század második felétől érvényesülő átalakulása
ugyanakkor szükségessé tette az utóbbi források kibővítését. A kötelezettségek alapján hadbavonulók ugyanis
sikerrel érték el – nemcsak Angliában – kötelezettségeik időbeli, térbeli és anyagi korlátozását, miközben lovagi
és nem lovagi státusú hadakozók egyre nagyobb számban vállalkoztak arra, hogy fizetségért hosszabb távon
elkötelezzék magukat egy hadivállalkozás mellett. II. Henrik nagyapja gyakorlatát felújítva 1166-ban lehetővé
tette, hogy a hadba vonulni nem szándékozó hűbéresei (Anglia esetében minden lovag köteles volt a király
hívásának engedelmeskedni!) úgynevezett pajzspénz (scutagium, scutage) fizetéséért cserébe mentesülhessenek
ez alól a kötelezettség alól. A Szentföld védelmének finanszírozását segítendő minden szabad birtokosra kivetett
országos adók (1166, 1185 és 1189 – az utóbbi volt a híres Szaladin-tized) azonban már a (fő)hűbérúri szereptől
független királyi adóztatás precedenséül szolgáltak, akárcsak a Richárd kiváltására kivetett óriási adó
kiterjesztése minden alattvalóra, illetve a király által – ekkor az ország előkelőinek beleegyezésével – utolsó
alkalommal felújított danegeld (1198). János király többszörösére emelte a scutagium összegét. Miközben a
pajzspénz szinte minden évben kivetett adóvá vált, János rendkívüli szükséghelyzetére hivatkozva, az egyházi és
világi bárók tanácsának beleegyezésével minden angliai szabad státusú alattvalójára adót vetett ki (1203, 1207).
János király ugyanakkor megváltoztatta a királyi jövedelmek kezelését is: jelentősebb vállalkozásainak, köztük
egész hadjáratoknak a finanszírozását nem az Exchequeren, hanem személyes udvartartása részét alkotó kamara
egyik önállósított részlegén, az úgynevezett Ward- robe-on keresztül intézte. A változtatásoknak politikai súlya
akkor lett, mikor a kancellária és az Exchequer ellenőrzése utóbb olykor a bárói ellenzék kezébe csúszott át.
3.3. A Magna Carta, a parlament és a reformmozgalmak

János király anyagi igényeinek és újításainak jogosultságát sikeres hadjáratoknak kellett volna igazolniuk, ezek
azonban elmaradtak. Az uralkodó hadjáratai előtt ritkán kérte ki az egyházi és világi előkelők véleményét, azok
pedig egyre kevésbé voltak hajlandók követni őt ilyen vállalkozásaiban (különösen a tengeren túlra), illetve
egyre kevésbé teljesítették anyagi igényeit. A kontinensen folyó háborút az ország politikai közössége egyre
kevésbé érezte sajátjának. Normandiában még birtokos volt néhány angliai nagyúr, de a János egyéb
franciaországi tartományai és királysága közti társadalmi szálak igencsak elvékonyodtak ekkorra. Az ebből
adódó feszültséget a király csak fokozta azzal, hogy Normandia elvesztése után nem annak, hanem a
Plantagenet „családi tűzhelynek” számító Anjounak és a vele határos tartományoknak a visszaszerzését tűzte ki
célul. János ráadásul az elvesztett területekről Angliába magával hozott embereire bízta királysága napi
kormányzatát. A néhány alacsony társadalmi státusú klerikus és zsoldosvezér által irányított Angliában a
mindenki mással szemben bizalmatlanná vált király báróitól írásos hűségnyilatkozatot és túszokat követelt,
birtokokat és főleg várakat rekvirált el, önkényesen szabott ki bírságokat. Az ira regis kárvallottjai egyre
szaporodtak, a canterburyi érseki szék betöltése kapcsán a pápával kialakult konfliktusa következtében pedig
előbb az ország került interdictum alá, majd magát Jánost közösítette ki a pápa (1209). III. Ince jóváhagyásával
II. Fülöp francia király invázióra készült, melyet János király csak egy merész diplomáciai húzással tudott
elhárítani: 1213 májusában magát és országát a pápa hűbéresének ismerte el, egyben elfogadta canterburyi
érseknek a pápa által évek óta kijelölt Stephen Langtont. A lépés diplomáciailag eredményesnek bizonyult. A
pápa nemcsak a Jánosra és országára kiszabott büntetést törölte el, hanem hasonló szankció terhe mellett
megtiltotta a francia sereg tervezett angliai invázióját. Mintegy másfél évszázadig – amíg e hűbéri kötelék
fennállt – az angol király bízvást számíthatott pápai támogatásra külső és belső ellenfeleivel szemben.
Egyáltalán nem volt kedvező azonban a lépés hazai fogadtatása.
255
SZÁZAD)
János ellen néhány kisebb északi báró már 1212-ben lázadást kezdeményezett, majd egy évre rá maga János is
felmérte, hogy kénytelen engedményeket tenni. Ste- phen Langton közvetítésével meg is kezdődött a párbeszéd
a király és bárói között, ám az nem járt eredménnyel. Az elégedetlen világi bárók nem támogatták a király 1214-
es kontinentális hadjáratát, melynek megalázó kudarca után a lázadó kisebb urak mellé jelentős birtokosok
sorakoztak fel London városával együtt, Anglia báróinak többsége azonban semleges maradt. A frontális
összecsapás a lázadók és János serege között elmaradt, a király a Magna Carta kiadásával kénytelen volt
teljesíteni ellenzéke főbb követeléseit. Ez az 1215. június 15-én a Windsor melletti Run- nymede mezején
kiadott okmány évszázados híre ellenére semmiben sem hasonlít egy modern alkotmányra: Anglia szinte
minden szabad státusú alattvalójának legkülönbözőbb problémáit volt hivatva rendezni, a bárói és lovagi
hűbérbirtokok átörökítésekor a hűbérúrnak fizetendő összeg pontos rögzítésétől egészen a Temzén folytatott
halászat bizonyos részleteinek szabályozásáig. A Carta általában védte a hűbéreseket, özvegyeiket, árváikat a
hűbéruraik ellen, így a király ellen is, immár írásban is rögzítette, hogy az uralkodó hűbéreseinek konszenzusa
nélkül nem rendelheti el hadiadó és pajzspénz fizetését (12. cikkely), valamint azt, hogy szabad embert, illetve
javait csak vele egyenlő státusúak ítélete alapján lehet elfogni (39. cikkely), és hatálytalanította János
legönkényesebb intézkedéseit. Az erdőuradalmakban alkalmazott önkényes rendelkezések felülvizsgálatát a
Carta a helyi birtokosok választott képviselőire bízta – kiszélesítve ezzel a politikai reformban aktívan érintettek
körét (48. cikkely). Országos privilégiumként a Magna Carta nem volt egyetlen a korban, ám a legkorábbi volt
azon okmányok közül, melyek garanciális elemet tartalmaztak. A communa tocius terre név alatt fellépő bárók
jogot kaptak arra (61. cikkely), hogy a Carta általuk vélt megsértése esetén lefoglalhassák a király várait,
birtokait és egyéb javait mindaddig, amíg a király nekik elégtételt nem ad. E cikkely korabeli reális súlyát jelzi,
hogy az abban foglaltak alkalmazására soha nem került sor, a későbbi megújítások során ez a cikkely kimaradt a
szövegből. A 61. cikkely gondosan kimódolt eljárása helyett a világi bárók nagy többsége alig három hónappal
később a legközönségesebb lázadás útját választotta, és a következő év tavaszán meghívta az angol trónra a
francia trónörököst, Lajos herceget. Az expedíció gyors volt és sikeres, ám a Lajossal érkező földéhes francia
lovagok és a lázadó angol bárók hamar összeütközésbe kerültek egymással. János király hirtelen halála után a
lázadó bárók inkább a gyermek III. Henrik ekkor még névleges uralmát ismerték el, és gyorsan megszabadultak
az általuk behívott franciáktól.
Az ország kormányzása ezt követően haláláig a Plantagenet-ház mellett a legnehezebb időkben is kitartó
William Marshall, rector regis et regni kezébe került, majd egyfajta kollektív bárói uralom alakult ki. A bárók az
1218-tól kezdődő évtized során helyreállították a két főbíróság és az Exchequer a belháború alatt szünetelt
működését, ám a János király által bevezetett változtatásokat mellőzték. A személyes királyi kormányzás és apja
pénzügyi gyakorlatának visszaállítását a fiatal III. Henrik 1227-es nagykorúvá nyilvánítása után kezdte meg. Az
uralkodó és hívei 1232-ben értek el áttörést; a kontinentális birtokok zömének vesztével az uralkodó számára
részben funkciótlanná, részben veszélyes hatalmi gócponttá váló justitiariusi tiszt ekkor szűnik meg
végérvényesen az angliai kormányzat meghatározó elemének lenni. Az egymást váltó kormányzati csoportok
bukásának fő oka az volt, hogy nem tudták biztosítani a király számára az Anglia kormányzatához és
védelméhez szükségesen túl az elveszett kontinentális birtokok visszaszerzését is lehetővé tevő anyagi
forrásokat. A király számos pénzügyi reformmal próbálkozott, ám azok átmeneti eredményeinek az egyházi és
világi bárók bizalmának elvesztése volt az ára. Az uralkodó helyzete akkor vált különösen nehézzé, amikor
tengerentúli vállalkozásai, diplomáciai melléfogásai, majd katonai kudarcai miatt szembe kellett néznie a világi
és egyházi bárók többségének előbb kritikájával, utóbb ellenállásával, és így rendszeres jövedelmei reformjára
tett kísérletének kudarca után 1238-tól kezdve nem juthatott hozzá a konszenzushoz kötött adókhoz sem. 1244-
ben a bárók részletes reformtervvel álltak elő: követelték, hogy az universitas regni nevében egy bárói gyűlés
válassza a kancellárt és a justitiariust, valamint négy az uralkodó mellett tartózkodó, a megajánlandó adó
felhasználását ellenőrző tanácsost. Az utóbbi igény nem volt véletlen. III. Henrik – szemben a magukat az
ország nevében a király „született tanácsosainak” tartó bárókkal – a személyes királyi kormányzás jegyében
hűséggel kizárólag neki tartozó, általa szabadon kinevezett tanácsosok véleményére hallgatva kívánt
kormányozni. III. Henrik támogatói körét külhoniakkal egészítette ki: felesége savoyai rokonságát és saját
francia féltestvéreit favorizálva kívánt ellensúlyt képezni Anglia régebb óta honos báróival. Az uralkodónak az a
kísérlete, hogy ifjab- bik fia, Edmund számára megszerezze Szicília trónját, azonban olyan kalandnak bizonyult,
amely a régóta érlelődő országos válság kialakulása előtt megnyitotta az utat. Az utolsó Hohenstaufoktól
szabadulni akaró pápaság óriási summát követelt előre III. Henriktől a királyi cím átengedéséért cserébe,
melynek kifizetéséhez azonban az uralkodónak ismét rendkívüli adóra lett volna szüksége. Amikor a király 1258
áprilisában báróihoz fordult, azok – pontosabban egy hét esküt tett tagból álló bárói konföderáció – az uralkodó
igényének elutasítása mellett a királyt rákényszerí- tették egy teljhatalmú reformbizottság kinevezésére.
Az elkészült reformjavaslatokat a király 1258. június 11-én Oxfordban, parlamenten fogadta el. Ezek az
úgynevezett Oxfordi províziók csak a legsürgősebb bárói követeléseket rendezték: a kormányzat irányításának,
a királyi hatalom intézményes korlátozásának kérdését szabályozták. A határozat értelmében a bárók és a király
256
SZÁZAD)
megbízottai által választott tanácsosok hozzájárulása nélkül a király semmilyen fontosabb ügyben nem
dönthetett, a tanácsosok más – a commun d'Engleterre által választott – tagokkal kiegészülve évente legalább
három alkalommal parlamenten határozhattak az „ország és a király” státusát érintő ügyekben, ráadásul az
egyéves mandátumú kancellár, a kincstartó és a justitiarius kijelölése is parlamentben kellett, hogy történjen.
Kérdéses, hogy a bárók által használt „le commun d'Engle- terre” formula csak saját esküdt konföderációjukat
jelölte-e vagy már kezdettől fogva a király minden hűbéresét (esetleg: minden szabad birtokost), mindenesetre
hamarosan az a jelentés terjedt el – és vált általánossá 1264-re –, mely szerint ez esetben a báróktól független
közösségről van szó. A bárók már kezdetektől fogva készek voltak bizonyos szerepet adni a grófságok
lovagjainak. Az Oxfordi províziók előírták azt is, hogy a kormányzat helyi ágensei, valamint a bárói
hatalmaskodások elleni panaszokat grófságonként négy választott lovagnak kell összegyűjtenie és eljuttatnia a
választott királyi tanácsnak. A províziók eredményeként kialakult kormányzati rendszerre megszorítás nélkül
igaz volt a modern alkotmányos monarchiák alapelve: a király uralkodik, de nem kormányoz. Ez a rendszer
azonban a XIII. század közepén csak igen rövid távon bizonyult fenntarthatónak. A bárók többsége nehezen
békélt meg azzal, hogy a reformok számukra is korlátokat állítottak fel. A szabad birtokosoknak általuk is
okozott sérelmeinek orvoslása így addig váratott magára, míg egy communitas baccalaureorum Anglie néven
fellépett csoport, mely feltehetően grófsági lovagokból állt, 1259 októberében ki nem kényszerítette a
reformokat átmenetileg támogató trónörököshöz, Edward herceghez fordulva az úgynevezett Westminsteri
províziók kiadását. A reformmozgalom kiszélesedése és radikali- zálódása azonban bárói vezetőinek
megoszlásával járt. A bárók vezéralakjai, Richard de Clare, Gloucester grófja és Simon de Montfort között
tartós konfliktus alakult ki: az előbbi nem nyugodott bele, hogy a reformbizottságok tevékenysége kiterjedjen a
bárói visszaélések orvoslására.
1260 elején a kontinensen lévő királynak sikerült megakadályoznia, hogy a províziók által kijelölt időpontban a
bárói tanácsosok hívására összeüljön a parlament: III. Henrik szerint király nélkül (még kevésbé: a király
ellenében) nincs parlament. Az uralkodó hazatérte után ekkor még a províziók szerinti kormányzat helyreállt, de
az év végére a választott tanács működése megszűnt, majd a következő év tavaszára az uralkodónak sikerült
elmozdítania a reformmozgalom által megbízott országos és helyi tisztségviselőket. A személyes uralkodói
kormányzás tehát helyreállt, de a királynak nem sikerült végérvényesen leszámolnia ellenzékével. Két és fél
évig tartott a hatalmi holtpont, melynek feloldását III. Henrik és híveivel együtt Simon de Montfort egyaránt a
korabeli nyugati kereszténységben osztatlan morális tekintéllyel rendelkező rokonuktól, Szent Lajostól várták. A
francia király 1264. január 23-án Amiens-ben kihirdetett döntőbírói ítéletében teljes egészében semmisnek
nyilvánította a províziókat, és megállapította, hogy a királyi szabadon választhatja meg tanácsadóit és
főtisztviselőit. Simon de Montfort hívei számára ez a verdikt természetesen elfogadhatatlan volt, és a
fegyverekhez folyamodtak, mégpedig sikeresen: 1264. május 13-án Lewes mellett nemcsak vereséget mértek a
királyi seregre, hanem fogságba ejtették III. Henriket és Edward herceget is. A királynak fiát túszként a lázadók
kezében kellett hagynia és kiszabadulása után ismét egy, immár csak Simon és két szövetségese által kijelölt
tanács gyámsága alá került. A províziók által megszabottnál jóval egyszerűbb szisztéma jelezte ugyanakkor
Simon de Montfort bázisának szűkülését (valójában egy pártkormányzatról volt immár szó, Simon szinte
diktátori hatalmával). Támogatóinak körét tágítani akarván hívta parlamentre Simon előbb (1264 júniusában) a
grófsági lovagok képviselőit – ezzel a megoldással korábban (1261 szeptemberében) a király is kísérletezett – a
Lewes utáni kormányzati rendszer jóváhagyására, majd (1265 februárjában) a királyi városok képviselőit is; a
grófságok irányítását a lovagok által választott sheriffek vették át. Edward herceg 1265. tavaszi szökése után
azonban Simon uralma hamar véget ért: 1265. augusztus 4-én Evesham mellett Simon de Montfort elesett.
A végsőkig ellenállók leverésével egyidejűleg kirajzolódtak a királyi kormányzat politikájának alapelvei. III.
Henrik lényegében visszatért a belháború előtt és alatt képviselt, a királyi tanácsosokkal, illetve a parlamenttel
kapcsolatos álláspontjához, melyektől utóbb fia sem tért el. A király elutasította hatalma minden intézményes
korlátozását, ám kész volt a bárói ellenzék által korábban kifogásolt helyi kormányzati visszaélések és birtokjogi
problémák orvoslására. III. Henrik így a parlamenten elfogadott Marlborough-i statútumban lényegében
megismételte a Westminsteri províziók rendelkezéseit (a király egyébként alig pár hónappal az eveshami csata
után felújította a parlamentek tartásának gyakorlatát). A királyi hatalom gyors konszolidációját jelezte, hogy a
III. Henrik halálakor a Szentföldön tartózkodó I. Edward (1272-1307) közel két évvel később történt hazatértéig
az ország kormányzata zavartalanul működött. Az új király nyugodt belső helyzetre és az ország számottevő
erőforrásaira támaszkodva igen aktív politikát kezdeményezett: uralmának 1294-ig tartó, első szakaszában
egymást követték az általában parlamenteken jóváhagyott reformtörvények és a hódítások. 1274-1275-ben
országos inquesta során írták össze a korona javait és jogait, visszaszerezve a huzamosabb ideig elbirtokolt
királyi jószágokat, egyben a helyi adminisztráció visszaéléseit is kutatva (1289-től újabb országos inquesta
vizsgálta a bírói visszaéléseket). A feltárt sérelmek orvoslására és a közrend helyreállítására a király komplex
statútumok sorát adta ki, így az I. és II. Westminsteri statútumot (1275, illetve 1285), a Winchesteri statútumot
(1285). A Gloucesteri statútumban (1278) a már hazatérte óta gyakran alkalmazott úgynevezett quo warranto
257
SZÁZAD)
eljárások átfogó országos véghezvitelét rendelte el. A quo warranto eljárás alapjául az a felfogás szolgált, mely
szerint a büntetőbíráskodást a magánhűbérúri bíróságok csak királyi felhatalmazás alapján végezhetik. A király
követelte, hogy az ilyen ügyekben hagyományosan ítélkező bárók mutassák be a korábbi írásos királyi
felhatalmazást, illetve ha avval nem rendelkeznek, akkor vagy hagyjanak fel az ilyen eljárásokkal, vagy
kérelmezzék annak megadását az uralkodótól. A bárók ez ellenében a hagyományos joggyakorlatot hozták fel
érvül; egy kortárs krónikás híradás szerint az egyik, a quo warranto eljárások során valóban alaposan érintett
gróf, John de Wa- renne bizonyító okirat gyanánt egy régi kardot hozatott elő, lévén az 1066-os hódítás jogán
igényelte magának a királyi kormányzat által vitatott jogszolgáltatást. Utóbb kompromisszumként a királyi
hatalom elismerte az 1189 óta tartó folyamatos gyakorlatot a magánhűbérúri kézben lévő büntetőbíráskodás jogi
alapjának: ezt a lehetőséget az 1290-es Quo warranto-statútum rögzítette. Az állami szuverenitás
érvényesítésének irányába mutató, egyben évszázados angol királyi jogigényre hivatkozó eljárást az a folyamat
tette aktuálissá, melynek révén a grófságokat alkotó kisebb igazgatási és igazságszolgáltatási egységek
(hundreds, wapentakes) közel kétharmada magánhűbérúri kézbe került a XIII. század végére. A quo warranto
eljárások tömeges és hosszan tartó pereket eredményeztek, melyeket a király utóbb háborúi egy kritikus
pillanatában kénytelen volt felfüggeszteni (1294).
I. Edward uralkodása első felének reformtörvényeit az ország politikai közösségével folytatott dialógusban,
kezdetben még gyakran a királyi tanács kibővített ülésein, utóbb már szinte mindig parlamenteken hozta meg
(bár nem volt olyan rendelkezés, amely formálisan is parlamenti elfogadáshoz kötötte volna a törvényhozást).
Maga a törvény értelmében használt statútum fogalma is I. Edward uralkodása alatt nyerte el tartóssá vált
jelentését, a király gyakran gondoskodott az új statútumok széles körű kihirdetéséről, 1299-től pedig megindult
a statútumok külön nyilvántartása. A statútumok általában egyszeri döntési aktus keretében elfogadott
különböző, olykor az ad hoc problémamegoldás igényével készült intézkedések gyűjteményei voltak. Valamely
statútum tartós érvényesülése alapvetően a joggyakorlattól függött; a bírói gyakorlat statútumként kezelhetett és
általános érvénnyel alkalmazhatott eseti királyi utasításokat is, ha az azokban foglaltak az ügyek egy szélesebb
körére bevált megoldást tartalmaztak. Ilyen királyi rendelkezés volt az a Circumspecte agatis kezdetű, a
sheriffeknek szóló körlevél, amelyben I. Edward az egyházi bíróságok elé tartozó ügyek típusait sorolta fel,
lezárva ezzel egy többéves, az egyházi és a világi joghatóság közti feszültséggel terhes korszakot (1286).
3.4. I. Edward hódításai és a századforduló politikai válsága

Angliában
Hódítóként I. Edward első célpontja Wales volt. Korábban Llywelyn ap Gruffud mint az angol király hűbérese
ismertette el magát Wales fejedelmének, ám a trónváltozáskor megkísérelte önállósítani magát: nem jelent meg
az új király koronázásán, és halogatta a hűbéreskü letételét. I. Edward 1277-ben legyőzte a walesi fejedelmet,
aki újólag kénytelen volt elismerni hűbéresi státusát. Az angol uralkodó ezzel azonban nem érte be, és
fokozatosan kiterjesztette a common law-bíráskodást Walesre, bírái még magát Llywelynt is úgy kezelték, mint
bármely angliai birtokost. A megalázó bánásmód meghozta eredményét, az elkeseredett walesi fejedelem 1282-
ben fellázadt, így I. Edward kellő indokot szerzett Wales teljes annektálására, amely a felkelés elfojtása,
Llywelyn időközben bekövetkezett halála és öccsének kivégzése után rövidesen bekövetkezett (Statute of
Wales, 1284). A király ezt követően óriási költséggel látványos és hatékony erődrendszerrel vette körül a
veszélyes Észak- Walest, majd 1301-ben (napjainkig tartó hagyományt teremtve) a trónörökösre ruházta Wales
fejedelmi címét.
Ezt követően fordult az uralkodó érdeklődése Skócia felé. A skót határvidék – akárcsak a hódítás előtt a walesi –
szinte állandóan veszélyt jelentett az angol lakosság számára, ezért a király számíthatott az ország támogatására,
amikor III. Sándor skót király korábban (1278) kikényszerített hűbéresküjére hivatkozva egy trónviszály
alkalmával fegyveresen lépett fel döntőbíróként Skóciában. A másfél évig elhúzott eljárás során (1291-1292) az
angol csapatok megszállták a fontosabb skót várakat, a végül skót királynak elismert John Balliol pedig olyan
hűbéresküt volt kénytelen tenni I. Edwardnak, mely alapján az angol király főbírósága és az angol parlament
skóciai joghatóságot kapott. Ezután már csak a Walesben már bevált receptet kellett alkalmazni, majd a nem
sokáig késlekedő lázadás (1295) leverése és John Balliol trónfosztása (1296) után Skócia beolvasztása
következett. A siker azonban ezúttal rövid életűnek bizonyult. William Wallace vezetésével felkelés tört ki a
meghódított országban. A stirlingi vereség (1297) ellenére az angol seregnek sikerült megfordítania a
hadiszerencsét (Falkirk, 1298), és az ellenálló skótokat több hadjáratban az ország északi területeire szorította
vissza. Wallace kénytelen volt több évre Franciaországba menekülni, és bár sikerrel tért vissza, de a skót bárók
kiszolgáltatták I. Edwardnak, aki kivégeztette (1305). A skóciai angol közigazgatásba és az angol parlament
skót tárgyú határozatainak megvitatásába ezt követően már bevonták a skót nemeseket is, de I. Edward
halálának az évében Skócia újra sikeresen lázadt fel. A magát királynak kikiáltó Robert Bruce utóbb (1314)
Bannockburn melletti győzelmével huzamosabb időre elhárította az angol hódítás veszélyét.
258
SZÁZAD)
A skóciai háborúk önmagukban is jelentős erőfeszítést követeltek az országtól, így nem meglepő, hogy a francia
király elleni – gyakran kétfrontos: aquitániai és flandriai – háború terheivel együtt csődbe, majd politikai
krízisbe juttatták az angol monarchiát. Az 1290-es évek állandó hadviselése egy sor jelentős kormányzati és
társadalmi változást eredményezett, illetve tett nyilvánvalóvá. Ezek egyike volt a vidéki királyi bíráskodás és
közigazgatás jelentős átalakulása. 1285-ben kezdődött az a folyamat, amelynek eredményeként a XIV. század
közepére a grófság birtokosai által választott békebíró kezébe került a helyi közrend fenntartásának szinte
osztatlan felelőssége, míg a helyi birtokosok szerepe a grófságban folyó bíráskodásban is megerősödött
ekkortájt. A király 1294-ben ugyanis kénytelen volt leállítani a general eyre-t, amely a későbbiekben sem
indult újra. A grófságok feletti érdemi fennhatóság mindezek eredményeként a helyi tényezők kezébe ment át. A
királyi kormányzat nemcsak azért volt kénytelen kiengedni a kezéből a grófságok ellenőrzését, mivel anyagi
erőforrásait és szervezési energiáit lekötötte a nagyléptékű hadviselés állandósulása, hanem azért is, mivel –
szintén a háború miatt – az országra háruló anyagi terhek és katonáskodási kötelezettség miatt kénytelen volt
valamit nyújtani Anglia legbefolyásosabb társadalmi csoportjának, a szabad birtokosoknak. Az 1294- től
kezdődő periódus legsúlyosabb első négy éve alatt I. Edward háborúira és a háborús diplomácia finanszírozására
az országban forgó vert pénz értékének háromnegyedét kitevő összeget volt kénytelen fordítani. Az 1290-es
évekre állandósult a hadiadó különböző formáinak fizetése, olykor évente többször is le kellett róni az ingó
vagyon alapján kivetett „rendkívüli” adók valamelyikét, a walesi és skóciai hadjáratok felvonulási útvonalán
pedig súlyos beszolgáltatási kötelezettségek hárultak a lakosságra, a király ráadásul az ország gazdasága
szempontjából kulcsfontosságú flandriai gyapjúkivitelre horribilis különvámot (maltolt) vetett ki. 1294-ben a
királyi tisztviselők jelképes összegért elrekvirálták a gyapjúszállítmányokat, és az udvar kísérletet tett az állami
gyapjúkiviteli monopólium megteremtésére: ezt felváltandó javasolták a gyapjúkereskedők a súlyos vámot. I.
Edward a hadiadók esetében több esetben elmulasztotta megszerezni alattvalói konszenzusát, és a rendkívüli
gyapjúadót is előzetes megállapodás nélkül vezette be. A korábbiaknál nagyságrendekkel költségesebb
hadviselés anyagi szükségletei azonban így sem voltak biztosíthatóak, ezért I. Edwardnak – elsőként a
középkori angol királyok közül – itáliai bankárokhoz kellett fordulnia; az angol monarchia a király uralmának
végére jelentősen eladósodott.
Több, logikailag egymással ellentétes módon tett kísérletet ugyanakkor a király seregének feltöltésére. I.
Edward erősítette serege nem hűbéri elemeit: az adókból és kölcsönökből befolyt pénzen több száz főre
bővítette az udvar állandó lovagi kíséretét, illetve az egyes hadjáratok időtartamára lovagi és – főleg walesi íjász
– közrendű zsoldosokat is nagy számban fogadott fel. Az uralkodó ugyanakkor megkövetelte hűbéresei hadba
vonulását is, miközben korlátozni igyekezett azt, hogy a lovagi kötelezettségekkel terhelt birtokok egyháziakhoz
(Mortmain-statútum, 1279) vagy nem lovagi státusú világiakhoz (Quia emptores statútum, 1290) kerüljenek.
I. Edwardnak egy a XIII. század végére kiteljesedő társadalmi folyamattal kellett szembenéznie: ekkortájt a
lovagi státusú birtokosok nagyobb hányada már alkalmilag sem katonáskodott, nemesek voltak, de a szó eredeti
értelmében lovagok immár nem. A király ezt a különbséget kívánta áthidalni – egyben seregét feltölteni –,
mikor előírta, hogy bizonyos jövedelemszint felett minden birtokos köteles vállalni a lovagi státust és a vele járó
kötelezettségeket. Ez utóbbi eljárás azonban túlmutatott a hűbéri hadszervezeti logikán, hiszen bizonyos
jövedelmű birtokosok körében tulajdonképpen általános hadkötelezettséget állapított meg, melyet I. Edward a
legszegényebbek kivételével a közrendűekre is kiterjesztett; így volt lehetséges a skót és flandriai hadjáratok 20-
30 ezres seregeinek kiállítása. 1294-től kezdődően a király még a legsúlyosabb közbűntények elkövetőinek is
kegyelmet adott cserébe az érintettek katonai szolgálatáért. Nem véletlen, hogy az ekkor kezdődő korszakot a
kortársak egybehangzó tudósításai szerint a közrend általános felbomlása jellemezte.
A személyes hadba vonulás, a hadiadók kiterjesztése és állandósítása – a hadisikerek elmaradása (Flandria),

illetve a hadiszerencse megfordulása mellett (Skócia) – politikai válságot eredményezett, amely véget vetett az
uralkodó és az ország politikai akaratnyilvánításra képes és jogosult része közti, a bárói belháború lezárása óta
tartó összhangnak. 1297 elején a világi bárók egy csoportja visszautasította, hogy részt vegyen a király
kontinentális hadjáratában. I. Edward válaszul utasította az ország minden évi 20 £-nál nagyobb jövedelemmel
rendelkező világi birtokosát, hogy a tervezett hadjáraton való részvételük előkészítéseként jelenjenek meg július
elején Londonban. A jelzett időpontban tömegesen és fegyverben megjelent birtokosok azonban igen zajosan
adtak hangot tiltakozásuknak a hadba vonulás kiterjesztése és a hozzájárulás nélkül kivetett adók miatt. A
királyi palotát is elárasztó tiltakozók követelésére I. Edward kénytelen volt eltörölni az előírt hadba vonulást és
az év tavaszán elrendelt gyapjúrekvirálást, amiért cserébe a zajos lovagi tumultus hadiadót „ajánlott meg”. Ez
utóbbi beszedéséhez a kormányzat hozzá is kezdett, annak ellenére, hogy se a világi bárók, se a klérus nem
járult előzetesen hozzá.
A walesi határvidéken gyülekező bárók nem tartották magukra nézve kötelezőnek a királyi székhelyen elért
„megállapodást”, és amikor októberben a király távollétében fegyveresen ellenőrzésük alá vonták a királyi
tanácsot, elérték követeléseik jóváhagyását, amit utóbb kevés módosítással kénytelen volt megerősíteni a
259
SZÁZAD)
Flandriában tartózkodó király. Így született meg a Confirmatio cartarum néven ismert dokumentum, amely a
Magna Carta immár rituálisnak számító megerősítése mellett kimondta, hogy a hadiadó bármely formája csak az
„ország közös tanácsának” (commune consilio regni – ez ekkortájt már a parlamentet jelentette) beleegyezésével
vethető ki, és az ország javára fordítandó. Az utóbbi megfogalmazás újdonságot jelentett: egyszerre tette
lehetővé, hogy ilyen adó az ország védelmét közvetlenül nem szolgáló háború esetén is kivethető legyen, és azt
is, hogy tényleges felhasználását utóbb az adót megajánló alattvalók ellenőrizzék. Az okmány az általános
felháborodást eredményező gyapjúvám, illetve -rekvirálás eltörlését is elrendelte. Bár ez utóbbi rendelkezéseket
az udvar később megsértette, a hadiadókkal kapcsolatos előírások az angol közjognak egészen az abszolutizmus
koráig alapelvei maradtak. I. Edward uralkodásának hátralévő éveiben egymást követték a politikai válságok,
melyekre az uralkodó félszívvel tett engedményekkel volt kénytelen válaszolni. A király végleg belenyugodott,
hogy a sheriffeket a grófság szabadjai válasszák (1300: Articuli super cartas – ugyanez a rendelkezés tette
lehetővé, hogy a Magna Carta és a Forest Charter betartását választott helyi lovagokból álló bizottságok
ellenőrizzék), de elutasította a bárók azon követelését, hogy konszenzusukkal nevezze ki főtisztviselőit (1301).
A birtokhatárok meg-megújuló felülvizsgálata keretében a királyi erdőuradalmak majd fele szűnt meg. A királyi
közigazgatás működésével kapcsolatban megfogalmazott kritikájukban a világi és egyházi bárók immár
osztoztak a városok, a grófságok egyéb szabad birtokosai és az alsópapság képviselőivel, akiknek jelenléte az
1290-es évek végén állandósul a parlamenten (1301-ben a bárók és a későbbi commons közös álláspontját már
egy lovag terjeszti elő egy ilyen alkalommal).
Ennél az politikai intézményrendszer kibontakozása szempontjából igen lényeges terminológiai fejleménynél is

fontosabb azonban, hogy a XIII. század végére Anglia rendelkezett országos szinten szerveződő politikai
társadalommal és az uralkodói hatalommal általában együttműködő, de olykor vele szembeforduló országos
politikai intézménnyel. Az országos politikai társadalom formálódása maga után vonta az országos politikai
közvélemény kialakulását. Mint azt az 1258-1265 közötti belső konfliktus röpiratirodalma, mindenekelőtt pedig
a Simon de Montfort és pártja támogatására íródott Song of Lewes tanúsítja, ez a politikai közvélemény a királyi
hatalomtól függetlenül létezett, sőt a vele szembeni küzdelemben formálódott. A nyílt belső konfliktusok tétje
már a XIII. század folyamán az országos kormányzat feletti intézményes vagy informális ellenőrzés
megszerzése volt, nem pedig a királyi hatalom által uralt központi kormányzattal szembeni helyi ellenhatalom
megszervezése – noha az ország politikai társadalma nagyon is aktív helyi intézményekkel rendelkezett,
amelyeket az uralkodó egyre kevésbé volt képes ellenőrizni. Az országos hatalomért vívott belháború során a
katonai cél nem az volt, hogy a központi kormányzat által szervezett sereget hosszas partizánháborúban
késztessék egy meghatározott terület kiürítésére (ilyen ellenállásra már vert helyzetben lévő erők jobb híján
kényszerültek – a végső siker reménye nélkül), hanem az, hogy minél gyorsabban koncentrált, minél nagyobb
létszámú sereggel minél hamarabb döntést csikarjanak ki. A gyors döntést – és vele a nagyobb katonai kockázat
vállalását – az országos politikai cél és az országos politikai közvélemény léte is szükségessé tették: saját
országát csak rövid távon használhatta hadműveleti területként az a politikai erő – beleértve magát a királyi
hatalmat is –, amely hatalmát Angliában győzelme esetén is csak a politikai társadalom meghatározó
csoportjaival megosztva gyakorolhatta.
Egyáltalán nem állítható ugyanakkor, hogy a XIV. század elejére Angliában a királyi hatalom jelentéktelenné
vált volna, vagy hogy mindössze az országon belüli hatalmi tényezők egyike lett volna. A szimbolikus szférában
különösen jól megfigyelhető, hogy milyen mértékben volt megkérdőjelezhetetlen a király tisztsége. Még az
uralkodói hatalom ellen fellépők is az absztrakt uralkodói funkciót jelző korona védelmére hivatkozva fordultak
az adott király tisztviselői, rendelkezései vagy egyenesen személye ellen. Hatalmuk anyagi forrásainak
biztosítása mellett ezért nem véletlen, hogy Anglia királyai a szimbolikus szférában is nagy gondot fordítottak
az országon belüli kivételes és a keresztény Nyugaton is jelentős szerepük demonstrálására. III. Henrik királyi
nekropolisszá alakította az újjáépített Westminster- apátságot, a mellette fekvő királyi palota általa kezdett
bővítését pedig I. Edward fejezte be, akinek uralkodása alatt az angol királyok elsőszámú palotája pazar
freskódíszítést kapott. Az angol udvar Artúr király kultusza köré kialakított udvari reprezentációval
ellensúlyozta azt a tényt, hogy történeti okokból kevéssé tudott bekapcsolódni a kontinensen egyre elterjedtebb
– és a XIII. század második felében a konkurens francia király által uralt – Nagy Károly-kultuszba. A Londont
sakkban tartó Tower vagy a walesi hódítást biztosító erődrendszer sem csak katonai célokat szolgált; az ország
társadalma számára egyben szemléletessé tették a királyi hatalom anyagi erejét és különös kiválóságát: a walesi
erődök némelyikének dekoratív falazata a császári város, Konstantinápoly védműveit imitálta. Az angol
uralkodók ezen teljesítményeikkel együtt sem voltak többé az ország egységének egyedüli katonai,
adminisztratív vagy szimbolikus letéteményesei. Anglia politikai társadalma e szerepben osztozott velük, a
helyzetre pedig az országos politikai közvélemény rendre figyelmeztette a királyt – a XIII. század utolsó
évtizedétől kezdve meglehetősen gyakran.
3.5. A Capeting monarchia felemelkedése
260
SZÁZAD)
Angliával ellentétben Franciaország esetében az országos politikai közösség léte egyáltalán nem volt magától
értetődő. Az Angliánál jóval nagyobb területű, különböző anyanyelvű lakosság által lakott, erős regionális
hagyományokkal rendelkező tartományokból összeálló Franciaországban a Capeting-ház csak a dinasztikus
kontinuitás szerencséjének és a királyi funkció gregoriánus reform ellenére erősödő szakrális tekintélyének
köszönhette, hogy legitimitása a XII. század végére – mikorra az uralkodói hatalom érdemleges prédává
válhatott volna – megkérdőjelezhetetlenné vált. A francia király nagyhűbéresei koronázás és királyi házasság
kivételével a XII. század közepéig csak ritkán tették tiszteletüket az udvarban, miközben a király, illetve
képviselői az ország területének nagy részén régóta nem jártak. Az esetek többségében a Párizs-Orléans
térségnél nem nagyobb koronabirtok közvetlen királyi hűbéreseinek kellett csak hadba vonulniuk a uralkodó
hívására; II. Henrik egyedül Normandiában jóval több fegyverest szolgálatára tarthatott számot. Közvetlen hű-
bérúri jogcímeken kívül a francia királynak se az igazságszolgáltatás, se az adóztatás terén nem volt
kompetenciája (országos adót csak a keresztes hadjárat költségeire szedhetett 1146-ban és 1188-ban). A XII.
század második felének jelentős fejleménye volt, hogy sikerült elfogadtatni az uralkodó főhűbérúri helyzetét
(valójában csak ekkortól beszélhetünk a francia monarchia történetében átfogó hűbéri hierarchiáról), illetve az
avval együtt járó hatáskörök gyakorlását. Így vált lehetővé, hogy a király nagyhűbéresei kiskorú árváit
gyámsága alá vonja, valamint hogy az örökös birtokba iktatásakor egyszeri díjat szedjen. E jogok érvényesítése
azonban a körülmények függvénye volt. Még bizonytalanabb volt a király nagyhűbéresei feletti ítélkezése. Az
ilyen ügyek általában kompromisszummal végződtek, az intézmény igazi erőpróbáját a Földnélküli János elleni
1202-es ítélet és annak végrehajtása jelentette.
A királyi hatalom a koronabirtokok szűk földrajzi kereteit két sajátosan királyi módszerrel tudta tágítani már
VII. Lajos uralma alatt: egyrészt a városi kommunamozgalom támogatásával, másrészt a különböző egyházak
királyi védelem alá helyezésével. A korona mindkét esetben kiterjeszthette akcióinak hatósugarát, háború
esetére új csapatokhoz jutott, a privilegizált városok éves adót fizettek, a királyi püspökségek és apátságok
ingóságaival az uralkodó széküresedés esetén szabadon rendelkezhetett (ez utóbbi jövedelemforrást nevezték
regaliának). A Capetingek hátránya e téren is megmutatkozott a Plantagenet-házhoz képest: az angol király
egyedül kontinentális birtokain annyi prelátusi szék felett diszponált, mint a francia uralkodó összesen. Az
Oroszlánszívű Richárd rovására elért csekély és a Földnélküli János elleni ítéletet követő óriási hódításain kívül
a francia király közvetlen fennhatósága alatti területek II. Fülöp uralma alatt a király házassága révén az ország
északi területein is jelentősen bővültek. Az új szerzeményeknek köszönhetően a koronabirtokok területe és a
belőlük nyerhető királyi bevételek már 1202-1204 előtt másfélszeresükre nőttek, azt követően e területek
kiterjedése ismét megduplázódott, a birtokok jövedelme pedig az 1202 előtti szinthez képest újabb mintegy
hetven százalékkal emelkedett. A bouvines-i győzelem utáni békés éveknek is köszönhetően II. Fülöp tele
kincstárat és jelentős többlettel rendelkező királyi költségvetést hagyott utódaira.
A Szentföldről visszatért II. Fülöp új embereket emelt a központi adminisztráció kulcspozícióiba. Noha az
udvart sokáig kerülő nagybirtokosok a XII. század közepétől kezdtek visszatérni az udvarba, a fiatal király
kormányzata tényleges irányítását zömmel lovagi származású híveire bízta. A tradicionális főhivatalok esetében
veszélyessé válhatott volna a monarchia számára, ha azok örökletessé válva nagybirtokosi kézbe kerülnek.
Talán ennek felismerése vezette II. Fülöpöt, amikor nagybátyja halála (1191) után többé nem töltötte be az
addigi legfontosabb főhivatalt, az udvari sénéchal tisztségét, mint ahogy már 1185-től ugyanígy járt el a
kancellári tisztséggel is. A király legfontosabb támasza az ispotályos lovag Guérin (frater Gua- rinus) volt, aki
tanácsosként, a számadások ellenőreként, bíróként, majd püspökként, végül utolsó éveiben kancellárként (1223-
1227) szolgálta a királyi hatalmat. Az 1190-es években a központi adminisztráció irányítását átvevő generáció
tagjait ugyan megfelelő juttatásokban részesítette a király, de nem emelte őket az ország bárói közé, sőt hivatali
működésük során gyakran formális tisztséget sem kaptak. Ezeknek az adminisztrátoroknak a nevéhez köthető,
hogy a francia királyi udvarban megindult a kiadások és bevételek rendszeres nyilvántartása (1190), a
kormányzat számára fontos iratok archiválása (1194) éppúgy, mint a kancellária által kiadott okmányok
szelektív regisztrálása (1204).
II. Fülöp 1190-ben, a keresztes háborúba indulása előtt, távolléte idejére szabályozta a központi kormányzat
működését. Ugyanez a dokumentum bizonyítja, hogy a király már uralmának ebben a szakaszában megkezdte
legnagyobb hatású reformjait: a koronabirtokok helyi kormányzatának, valamint a királyi igazságszolgáltatásnak
az átalakítását. A reform egyszerre volt következménye és további elősegítője a koronabirtokok gyarapításának
és a monarchia anyagi erősödésének. A közvetlen királyi fennhatóság alatt álló kis területi egységek
kormányzatát korábban az udvarral laza kapcsolatban álló, tisztségüket a XII. század első felétől többnyire bérlő
prévot-k irányították (körzeteik a prévoték). 1190 előtt szórványosan, a király végrendeletében és utána már
szisztematikusan feltűnik egy másik, a prévot-i funkciót háttérbe szorító tisztség: a baillié. A bailli egyszerre
több prévot tevékenységét felügyelte, beszedte és a királyi udvarba eljuttatta a helyi királyi bevételeket,
melyekről évente háromszor ugyanott elszámolt, bíróként illetékességi területén havonta egyszer törvényt ült, és
fogadta prévot-k bíróságai elől érkező fellebbezéseket. A baillik szinte kivétel nélkül lovagi státusúak voltak,
261
SZÁZAD)
birtokaik közelében nem tölthettek be ilyen tisztet, munkájukat tekintélyes fizetségért végezték. Korszakunkban
a baillik döntő többsége a régi koronabirtokokról került ki, tehát a király megbízható híveire bízta az új területek
igazgatását. A baillik kezdetben állandó illetékességi terület nélkül, olykor párban vagy hármasban végezték a
feladataikat. Csak Anjou és Normandia meghódítása után vált gyakoribbá, hogy a baillik is meghatározott
körzet egyéni elöljárói lettek. Az udvar immár az északi koronabirtokokon csak a baillikkal, míg a Loire-
völgyétől délre csak a sénéchalokkal tartott kapcsolatot, a prévoot-kkal nem. Az így kialakult nagyobb – és a
korábbiaknál jóval szorosabb központi kontroll alatt álló – igazgatási egységek létrejöttét a szakirodalom sokáig
az 1202-1204-es hódításokkal és az angol párhuzamok inspiráló hatásával magyarázta. Ma már világos, hogy a
változások korábban elkezdődtek, valamint az is, hogy bár a bailli/sé- néchal-rendszer több elemében emlékeztet
az angol sheriff (és kezdeti fázisában a vándorbíró) funkciójára, Franciaországban a helyi kormányzatnak az
angliaitól gyökeresen eltérő rendszere alakult ki. Eltérő hagyományú területeit a királyi kormányzat nem a helyi
birtokosok bevonásával, hanem a központból küldött bürokrácia közbeiktatásával kormányozta, mely bürokrácia
hivatásos – ezért drága – volt, és nagy létszámú saját apparátus nélkül nem remélhette döntései érvényesítését.
Az angol és francia kormányzati modell különbsége tetten érhető az igazságszolgáltatás eltérő logikájában is. A
római-kánoni eljárásjog alapvető hatást gyakorolt a II. Fülöp uralkodása alatt átalakult és kiterjedt királyi
bíráskodásra. A francia király közvetlen kormányzata alatt álló területeken a hagyományos bizonyítási eljárások
(párbaj, istenítélet, eskütétel) konkurenseként a tanúk bírói kikérdezésére alapuló eljárás jelentkezett,
esküdtszékek bevonására csak ritkán került sor. Szó sem volt minden francia alattvalóra kiterjedő királyi
büntetőbíráskodásról, és a kezdetben arról sem, hogy minden szabad státusú személy perével királyi bíróság elé
juthat.
I. Fülöp alatt a fellebbezési hierarchia csak a királyi bíróságok között működött. A baillik és sénéchalok
rendszeres elszámolásai, a curia regisen folyó bíráskodás, az írásos nyilvántartások szaporodása mind a
kormányzati apparátusok állandó székhelyének kialakulását készítették elő. II. Fülöp alatt vált állandó
adminisztratív központtá a párizsi Cité szigetén álló királyi palota, és ezzel együtt vált Párizs a királyság
fővárosává. A király ugyan kommunaszabadságot nem adományozott fővárosának, ám építkezéseivel kedvező
keretet teremtett annak továbbfejlődéséhez. Uralma második felében falakkal vetette körül az óriási térséget, a
Szajna túlpartján felépíttette a Louvre erődjét, a polgárvárosban pedig piacot és temetőt építtetett ki.
A francia monarchia már II. Fülöp alatt rendelkezett néhány sajátos szimbólummal, melyek a XIII. század
elejére álltak össze a francia királyi hatalom sajátos szak- ralitását dokumentáló összefüggő rendszerré. Az
uralkodói hatalom presztízsének növekedését jelezte a királyi hadilobogó, az oriflamme eredetére adott
magyarázat megváltozása. E zászlóval vette egykor hűbérbirtokba Saint-Denis apátjától VI. Lajos az íle-de-
France és Normandia közti kis Vexin tartományt, ám mivel a XII. század végére alapelvvé vált, hogy a francia
király nem lehet senki hűbérese, ezért új magyarázatot kellett keresni. II. Fülöp alatt így kapcsolták Nagy Károly
emlékéhez ezt a fontos jelképet. Az oriflamme jelentésváltozása mögött az 1213 után többszörösen is hűbéres
angol uralkodóval folyó versengés is állhatott, a Nagy Károly-i tradíció kisajátítására tett kísérletek ugyanakkor
a római császárok teuton utódaként világuralmi igényt hangoztató és Károlyt ellenpápájával kanonizáltató
Barbarossa Frigyes elleni eszmei védelmet is szolgálták. Hasonló cél mozgathatta a krónikás Ri- gord-t is,
amikor az Augustus cognoment alkalmazta II. Fülöpre (tehát ebben az esetben nem az Ágost keresztnévről van
szó, mint az tévesen meghonosodott a magyar szakirodalomban). Szintén a királyi propaganda kulcselemévé
vált III. Ince pápa 1202-es Per Venerabilem kezdetű bullájának a francia uralkodóról tett megjegyzése, mely
szerint az utóbbi világi jogon nem ismer el felettest (rex superiorem in tempora- libus minime recognoscat). Bár
a szöveg jelenthetett pusztán de facto leírást is, a francia udvar azt szuverenitása de jure elismerésének
tekintette, és akként idézte a középkor későbbi korszakaiban, olykor a pápaság ellenében is. A szuverenitáselv
felé mutató pápai megjegyzést inspirálhatta a francia uralkodó törvényhozói tevékenységének felújulása. Régi
királyi szerep volt az úgynevezett rossz szokásjogi elemek (malae consuetudines) hatályon kívül helyezése. VII.
Lajos alatt még szórványosan, II. Fülöp alatt pedig már rendszeresen a király a szokásjog egyes általános
rendelkezéseit is eltörölte, miközben ez a gyakorlat kiterjedt az ország távolabbi területeire is. Törvényhozóként
a király egyedül is szabályozott egyes a koronabirtokokon érvényes hűbérjogi szabályokat (1209, 1219), név
szerint felsorolt nagyhűbéreseinek hozzájárulásával pedig immár az ország egyéb területére is érvényes
rendelkezéseket hozott (1144, 1155, 1188, 1205-1206, 1223). Igaz, az utóbbi rendelkezések kezdetben vagy
csak bizonyos régiókra voltak érvényesek, vagy csak a név szerint felsorolt hűbéresek voltak kötelesek
megtartani azokat. Az első a távollevőkre is érvényes és az ország egész területén hatályos királyi rendelkezés,
ordonnance megszületésére 1230-ig kellett várni.
A királyi törvényhozás kiterjesztése az ország egész területére együtt járt egy másik folyamattal, melynek során
a valaha az egész Frank Birodalmat jelölő, majd fokozatosan az íle-de-France-ra leszűkült latin Francia terminus
érvénye a XIII. század elejére kiterjedt a Pireneusokig terjedő területre. Ez utóbbi folyamat kapcsolódott az
albigensek és főúri patrónusaik, köztük mindenekelőtt VI. Rajmund toulouse-i gróf ellen indított
262
SZÁZAD)
hadjáratokhoz, melyek az észak-francia lovagságot és a királyi hatalmat közvetlenül érdekeltté tették a királyság
legdélebbi területeinek sorsa iránt. Az 1208-tól induló hadjáratokban az idősebb Simon de Montfort által
vezetett keresztes sereg zömmel északi lovagokból állt, és élvezte a királyi udvar támogatását. Az elhúzódó
háborúba VI. Rajmund oldalán beavatkozott II. Péter aragón király: az általa vezetett szövetség 1213.
szeptember 12-én Muret mellett bekövetkezett súlyos veresége – maga az aragón király is elesett – a francia
monarchia számára a bouvines-ihoz fogható siker volt. A hadiszerencse változásai miatt
I. Fülöp uralmának végén e területen bizonytalanság honolt, amely arra indította az ifjú VIII. Lajost, hogy
személyesen vezessen hadjáratot délre (1226), meghódítva így a toulouse-i grófság keleti felét. A gyermek
IX. (Szent) Lajos nevében régensként anyja, Kasztíliai Blanka kormányzott évekig, aki döntő befolyását
megőrizte fia nagykorúsága alatt is. Az özvegy királynénak nyolc év alatt sikerült fia uralmát
megszilárdítania. E mozgalmas évek közben az anyakirályné rendezte a déli területek problémáját. Az 1229.
április 11-én Meaux-ban kelt (és másnap Párizsban megerősített) szerződésben VII. Rajmund visszakapta
apja toulouse-i grófi címét, ám a korábbi grófságból csak annak a ténylegesen ellenőrzése alatt álló nyugati
fele maradt elismert birtoka. A déli területek pacifikációja ugyan 1244-ig eltartott, ám a meaux-i-párizsi
szerződés eredményei tartósnak bizonyultak, ráadásul a dinasztikus öröklés véletlenjeinek köszönhetően
négy évtizeddel később a toulouse-i grófság maradéka is királyi kézbe került.
A meaux-i-párizsi szerződés következtében a francia monarchia stabilizálta tehát pozícióit a Földközi-tenger

partvidékén, ahol Szent Lajos első keresztes hadjáratára készülve tengeri támaszpontot épített ki (Aigues-
Mortes). A francia királyi sereg 1248-ban már onnan indulhatott Ciprus, majd Egyiptom felé. Az uralkodó
hatéves távolléte nem okozott zavart a kormányzat rutinfeladatainak ellátásában. Régens- ként az ország élén
haláláig (1252) Kasztíliai Blanka állt, az ő irányításával vetették ki és hajtották be az egyiptomi fogságba esett
király kiváltására szükségessé vált óriási sarcot (1250), és ő lett úrrá 1251 nyarán a parasztokból és városi
szegényekből szerveződött úgynevezett pastoureaux-mozgalmon. A hazatért király uralkodását ezt követően az
egyiptomi vereség hatására kialakult reformprogram határozta meg. Szent Lajos meg volt győződve arról, hogy
a hadjárat kudarca isteni büntetés volt: személyes bűnei, illetve a hivatalnokai által elkövetett visszaélések,
egyéb alattvalóinak Istent különösen sértő bűnei miatt vált a vezetése alatti sereg méltatlanná a győzelemre. A
király ezért hozott drákói szankciókat a káromkodás, az uzsora, a prostitúció és a szerencsejátékok ellen.
Mindezek mellett az igazságosság jelszavával kibontakozott egy a királyi kormányzat és igazságszolgáltatás
rendellenességeit feltárni és felszámolni kívánó intézkedéssorozat, mely révén Szent Lajos talán a legközelebb
jutott ahhoz, hogy a gyakorlatban is megvalósítsa a fejedelemtükrök ideálképét. A királyi kormányzat 1180-ig
visszamenőleg megvizsgálta a panaszokat és visszaszolgáltatta a korábban jogtalanul lefoglalt birtokokat és
jogokat, illetve megbüntette saját kirívó visszaéléseket elkövető ágenseit. Az uralkodó már 1254 végén kiadta
első reformrendeletét (az úgynevezett Grande ordonnance-ot), amelyet 1256-ig újabbak követtek. A király a
baillikra és sénéchalokra érvényes birtokszerzési tilalmat kiterjesztette e tisztviselők közvetlen családtagjaira is,
megtiltotta, hogy a helyi elöljárók és családtagjaik az előbbiek működési területéről házasodjanak, ott
rokonaiknak egyházi javadalmat szerezzenek. A király nevében bíráskodók és családtagjaik nem fogadhattak el
működési idejük alatt a lehetséges peres felektől csekély értékű élelmiszeren kívül más ajándékot és nagy
összegű kölcsönt. A király a beszállásolással és a rekvirálással kapcsolatos királyi jogokat is korlátozta,
megtiltotta, hogy a helyi elöljárók a gondjaikra bízott alattvalók terhére szaporítsák hivatalnokaikat, akárcsak
azt, hogy a királyi javak kezelői központi utasítás nélkül új terheket rójanak a helybéliekre, önkényesen
tartsanak fogva vagy bírságoljanak meg bárkit. Az 1254-es vizsgálat tartós hagyományt teremtett a francia
monarchia történetében. A reformatio regni követelése ezt követően minden politikai válság során felmerült, a
vizsgálatokat végző, megbízatási területükön mintegy „alkirályi” hatalommal rendelkező királyi hivatalnokok
(enquéteurs-réformateurs) intézménye Szent Lajos utódának kormányzatától kezdve állandósult. A visszaélések
korlátozását és a hatalmi centralizációt egyaránt szolgáló lépésként a királyi kormányzat 1262-től kezdve döntő
szerepet kapott a városok elöljáróinak kinevezésében, Párizsban pedig sor került a helyi bailli és prévot tisztség
összevonására. Az így létrejött poszt betöltője rendelkezett a helyi karhatalommal, mellette a folyami
kereskedők céhének elöljárójára, a prévdt des marchands és választott tanácsosai alárendelt szerepet játszottak.
Nemcsak az ország gazdasági élete, hanem a királyi jogok kiterjesztése szempontjából is jelentős volt Szent
Lajos pénzreformja. A király előírta (1263), hogy a királyi pénzeket az országban mindenki köteles elfogadni,
miközben a koronabirtokokon és a pénzverési joggal nem rendelkező magánbirtokokon (néhány kivétellel) csak
ilyen pénzek foroghatnak, a garas bevezetésekor (1266) pedig megtiltotta a földesúri pénzverdéknek, hogy ilyen
veretet kibocsájtsanak. Az utóbb a „Szent Lajos korabeli jó pénz”-ként emlegetett értékálló tours-i garassal
ellentétben a XIII. század végéig inkább politikai jelentősége volt a királyi aranypénzverés felújításának. A
kiterjedt reformtevékenységet a központi királyi adminisztráció speciali- zációja és professzionalizálódása
kísérte. A baillik és sénéchalok elszámolásait ellenőrző klerikusokat 1256-ban illetik először speciális névvel,
míg 1253-ban alkalmazzák első alkalommal a curia regis bíráinak rendszeres ítélkezésére a pallamentum
terminust. Szent Lajos uralkodásától fogva már a nagyhűbéresek bíróságainak ítéleteivel szemben is
263
SZÁZAD)
fellebbezéssel lehetett élni a királyi főbíróság előtt. A pax regis védelmének az előző évszázadból örökölt
gyakorlatát terjesztette ki Szent Lajos két nevezetes intézkedésével: a magánháborúk (1258) és az istenítéleti
párbaj (1261) tilalmával. Igaz, az első intézkedésnek mind időbeli, mind térbeli érvényessége korlátozott
lehetett, a második rendszabály pedig csak a koronabirtokokra vonatkozott és a gyakorlatban általában
kijátszották.
A király a béke megteremtését saját ügyeiben is kötelességének érezte. Az angol királlyal kötött békével szinte
egy időben, 1258. május 11-én Corbeilben I. Jakab aragón király képviselőivel is szerződést írt alá Szent Lajos.
Ebben az egyezményben a két király kis eltéréssel évszázadokra rögzítette az aragón/spanyol-francia határt.
Szent Lajost erkölcsi tekintélye és hatalmi súlya miatt gyakran kérték fel döntőbírói feladat ellátására: az angol
belső ügyekben hozott ítélete mellett féltucatnyi esetben járt el ilyen szerepben országa és a Német-római
Birodalom határvidékének ügyeiben. III. Henrikkel ellentétben Szent Lajos csak hosszas alkudozás végén és
kitartó pápai nyomásra járult hozzá, hogy öccse, Károly a Hohenstauf uralkodó a Szentszék által támogatott
kihívójaként lépjen fel. Feltehetően a Szicília királyává váló Károly érdekei játszottak szerepet abban, hogy
Szent Lajos második, 1270-es keresztes serege eredeti útirányát megváltoztatva Tunisz partjainál kötött ki. A
katonailag ígéretesen induló vállalkozás ezúttal a seregben kitört járvány miatt vallott kudarcot, mely utóbbiban
a már életében szentként tisztelt király is meghalt. III. Fülöp (12701285) hazaútja fél évig tartott, apja és az ő
távollétének 14 hónapja alatt a királyi kormányzat fennakadás nélkül működött.
Szent Lajost őszinte jámborsága és szinte szerzetesi életvitele nem akadályozta meg abban, hogy az
adminisztráció továbbfejlesztése mellett a királyi méltóság tekintélyének emelésével is törődjön. Ennek
jegyében látta el a francia királyok hagyományos pantheonjában (saját későbbi nyughelyén), Saint-Denis
apátsági templomában a királyi sírokat az elhunytakat királyi díszben bemutató síremlékekkel (1263-1204), és
szintén ez vezette, amikor megrendelést adott az apátság egyik szerzetesének, hogy ő az elérhető latin nyelvű
krónikák alapján alkossa meg a francia királyok történetét. Ebből az 1274-re elkészült műből nőtt ki utóbb a
francia monarchia hivatalos és „nemzeti” krónikája, a Grandes Chroniques de France. Az aktív politikai szerep
és a keresztény jámborság között az igazságosság elve szolgált ösz- szekötő kapocsul. Igazságossága híres
példájává vált az az eset, amikor a három ártatlan szegény nemest ítélet nélkül felköttető Enguerran de Coucy
nagyurat a király kis híján hasonló ítélettel büntette. Szent Lajos barátja, a történetíró Jean de Join- ville lovag
számol be arról, ahogy a király vincennes-i kúriájának udvarán egy nagy tölgyfa alatt személyesen ítélkezett,
nem válogatva a hozzá fordulók között. A tuniszi hadjárat előtt a trónörököshöz intézett intelmeiben
(Enseignements) Szent Lajos a keresztény uralkodó legfontosabb tulajdonságaként jelöli meg az igazságosságot.
3.6. Erőpróbák a XIII-XIV. század fordulóján

III. Fülöp uralkodása lényegében apja „árnyékában” telt, folytatta a Szent Lajos-i politikát; a megkezdett
folyamatok kiteljesedtek. A fiú és atyja eltérő uralkodói felfogása a „külügyekben” nyilvánult meg: III. Fülöp
Anjou Károly biztatására német királyjelöltként lépett fel, uralmának végén pedig elfogadta kisebb fia, Valois
Károly számára a pápa által felajánlott aragón trónt, és vállalta, hogy fegyveres erővel szerez annak érvényt. III.
Fülöp hadjárata katasztrófával végződött, a sereget az aragón gerillaakcióknál is jobban tizedelte a járvány,
melynek hazatérőben a király is áldozatul esett. Az új uralkodó, IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) rögvest
felhagyott az Aragónia meghódítására tett kísérlettel. Szép Fülöp egyéb vonatkozásban sem mutatott jelentős
érdeklődést az országa határain túli akciókkal kapcsolatban. Szent Lajos unokáját, úgy tűnik, kizárólag saját
országa érdekelte, annak külső határait kívánta egyértelműbbé tenni, és e határok között törekedett az állami
szuverenitás teljes körű érvényesítésére. Ez utóbbi törekvése eredményezte uralkodásának legsúlyosabb
konfliktusait: az angol királlyal vívott háborút, az ennek kapcsán kirobbant flandriai lázadást, a VIII. Bonifác
pápával kialakult ideológiai és kis híján fegyveres összecsapást. Szép Fülöp teljes mértékben kihasználta, hogy a
francia monarchia nagyapja révén minden addiginál nagyobb presztízsre tett szert. A király „született” rex
christianissimusként a konvencionális vallásosság előírásainak maximálisan meg kívánt felelni, ám lelke mélyén
mintegy a religion royale híve és főpapja volt (az utóbbi kifejezéssel jelöli a francia történetírás a francia
monarchia a XII. századtól kialakított, erősen szakralizált ideológiáját és jelképrendszerét). E „vallás” számára
Szép Fülöp mintegy reprezentatív kultuszhelyet is teremtett uralkodásának legnagyobb szabású építkezésével, a
párizsi királyi palota kibővítése során, amikor az új nagyterem oszlopait frank és francia királyi elődeinek
szobraival díszítette, a díszkapun pedig elhelyeztette saját szobrát.
Fülöp az angol király ellen indított háborúja legnagyobb áldozatokat követelő frontjává a flandriai vált, ahol a
francia monarchiának szokatlan ellenféllel kellett szembenéznie. Flandria az Alpoktól északra fekvő területek
legurbanizáltabb régiója volt, a grófság lakosságának nagy része az öt jelentősebb városban (Gent, Brugge,
Ieper/Y pres, Douai, Lille) és környékén élt. Flandria gazdagságának elsődleges forrása a textilipar volt, mely
nyersanyaga, a zömmel importált gyapjú miatt érdekelt volt az Anglia királyával való jó kapcsolatok
264
SZÁZAD)
fenntartásában. Ez a helyzet állította a tartomány grófját I. Edward oldalára, ami miatt Szép Fülöp csapatai
1300-ra megszállták Flandriát. Az Angliával folyó kereskedelem blokádja súlyosan érintette a helyi textilipart,
ráadásul a háború finanszírozására kivetett óriási adók túlnyomórészt a városi közép- és szegényebb rétegekre
hárultak. Az elégedetlenséget végül felkeléssé érlelte a király arisztokrata és lovagi származású helyi ágenseinek
kihívó viselkedése és katonái garázdálkodása. 1302. május 18-ának hajnalán Brugge lakossága rávetette magát a
városban tartózkodó királyi katonákra, tisztviselőkre, sőt minden franciára. A királyi kormányzat válasza az
azonnali megtorlás volt, jelentős sereg indult útnak a flandriai városok ellen. 1302. július 11-én a Courtrai
(Kortrijk) melletti csatában azonban nem várt eredmény született. A francia királyi sereg egész parancsnoki kara
a csatatéren maradt, élén az uralkodó legbefolyásosabb tanácsosával, Pierre Flote-tal. A francia monarchia
számára óriási tekintélyveszteséget okozó vereség után a királyi kormányzatnak jelentős erőfeszítéssel is csak
két év múlva sikerült legyőznie a flandriai lázadókat (Mons-en-Pévele, 1304. augusztus 18.). Az egy évre rá
megkötött békében a tartománynak óriási, eleve behajthatatlan hadisarc kifizetését kellett vállalnia, mely révén a
király jogcímet nyert a későbbi beavatkozásra. A flandriai gróf ellen két ízben is, 1313-ban és 1314-ben
hadfelkelést kellett hirdetnie a királynak (az utóbbi adott alkalmat a Szép Fülöp uralmát lezáró politikai válság
kitörésére).
A flandriai háború különösen azért jelentett komoly kihívást Szép Fülöp számára, mivel csúcspontja egybeesett
a VIII. Bonifác pápával kialakult konfliktusa legsúlyosabb periódusával. A király első alkalommal 1296-ban
került összeütközésbe Boni- fáccal. Az angol királlyal kezdett háború folyamán Szép Fülöp – I. Edwardhoz
hasonlóan – rendszeressé tette a helyi egyház jövedelmei utáni tized kivetését. Az ilyen tizedfizetés III. Ince óta
vált általánossá, utóbb kialakult az az elképzelés, mely szerint az ország védelme címén indított háborúhoz a
klérusnak is hozzá kell járulnia, az adó kivetését azonban konzultációnak és az érintettek beleegyezésének kell
megelőznie, amely azonban ekkor elmaradt. Clericis laicos kezdetű bullájában (1296. április 21.) ezért rendelte
el VIII. Bonifác, hogy a világi uralkodóknak az egyháziak megadóztatása előtt minden esetben ki kell kérniük a
Szentszék hozzájárulását, a folyamatban lévő adófizetést pedig leállította. A francia király az általános hatállyal
megfogalmazott pápai intézkedést hasonlóval viszonozva megtiltotta a pénz kivitelét az országból, és evvel
elvágta a pápai Kúriát franciaországi bevételi forrásaitól. A királyi kormányzat nyomására és újabb
privilégiumokban reménykedve az ország északi részének prelátusai maguk kérték a pápától, hogy tizedet
fizethessenek, és
I. Bonifác is tudatára ébredt annak, hogy rászorul a francia monarchia segítségére. A pápa végül is engedett, és
kimondta, hogy a francia király „szükséghelyzetben” előzetes pápai hozzájárulás nélkül adóztathatja országa
klérusát, majd a békét Szent Lajos kanonizációja pecsételte meg.
Pár évnyi béke után a két fél között a konfliktus kiújult, ezúttal más témában, de a korábbinál is erőteljesebb
összecsapást eredményezve. A mindkét fél számára érzékeny Languedocban Szép Fülöp erődemonstrációra
vállalkozott: lefogatott és az udvarba vitetett egy püspököt, aki a vádak szerint szervezkedést kezdeményezett a
király ellen, és szűk körben sértő megjegyzéseket tett rá. A privilegium fori sérelme nyilvánvaló volt, a pápa
válasza pedig a vártnál is erőteljesebb. VIII. Bonifác 1301 végén, Ausculta fili kezdetű bullájában kioktató
stílusban adta tudtára a francia királynak, hogy van felettese ezen a világon, aki nem más, mint a pápa.
Kritikával illette az uralkodó kormányzatának számos elemét és jelezte, hogy a visszásságok felszámolását a
francia klérus Rómába összehívott zsinatától várja. A tervezett zsinatra válaszul 1302. április 10-én Párizsban
személyesen meghívott számos világi báró, prelátus és a királyi városok követei Pierre Flote beszédét követően
egyhangúlag biztosították támogatásukról az uralkodót. A jogképes alattvalókat képviselni hivatott országos
gyűlés ekkor pusztán egyszeri esemény – nem pedig intézmény – volt, olyan kivételes alkalom, mely jelezte a
francia monarchia biztos politikai hátországát. Ezt az egységes hátországot látszott kétségbe vonni a courtrai-i
vereség, melyet a pápa és propagandája istenítéletként értelmezett. VIII. Bonifác újra támadásba lendült és a
kevés sikerrel végződött római zsinat után, 1302. november 18- án kiadta Unam sanctam kezdetű bulláját, a
pápa spirituális és e világi hatalmi igényeinek minden addiginál teljesebb megfogalmazását. 1303 márciusában
VIII. Bonifác elhatározta a francia uralkodó kiközösítését és azt, hogy alattvalóit feloldja engedelmességi
kötelezettségük teljesítése alól, míg Szép Fülöp úgy döntött, hogy egyetemes zsinat megtartását kezdeményezi,
amely az általa eretneknek tartott „pápának mondott Benedetto Gaetani” felett lett volna hivatott ítélkezni. A
francia világi bárók és prelátusok 1303. június 13-án újabb tanácskozásra gyűltek össze Párizsban, ahol immár
nyilvánosan fogalmazták meg vádjaikat VIII. Bonifác ellen. Mikor a király álláspontját a Flote halála után
előtérbe került Guillaume de Plai- sians előadta a gyűlésen, Szép Fülöp másik befolyásos tanácsosa, Guillaume
de Nogaret már Itáliában tartózkodott egy kis sereg élén: neki jutott VIII. Bonifác zsinat elé idézésének és
esetleg elfogásának kockázatos feladata. Guillaume de Noga- ret a pápa családjával ellenséges Colonnák
szövetséges csapatával 1303. szeptember 7-én bevonult Anagni városába, a pápa tartózkodási helyére, fogságba
ejtette VIII. Bonifácot (feltehetően Sciarra Colonna szóban inzultálta a pápát, ha nem is pofozta fel, mint ahogy
az a későbbi történetírói legendákban szerepel).
265
SZÁZAD)
Az anagni incidens a párját ritkító konfliktus fordulópontja volt. VIII. Bonifác ugyan két nappal később
kiszabadult, ám a szégyentől sokkos állapotba került pápa alig egy hónappal később meghalt. A szinte azonnal
megválasztott új pápa, XI. Benedek (1303-1304) rövid pontifikátusa elején eltörölte a Szép Fülöp ellen elődje
által hozott intézkedéseket. Egyéves pápai interregnum után a konklávé francia bíborost választott pápává, az V.
Kelemen nevet felvett új egyházfő (1305-1314) pedig hosszas dél-franciaországi vándorlás után Avignonban
telepedett le udvarával (1309). Az új pápa elsősorban itáliai bázisának hiánya miatt és a római nemességtől való
félelmében választotta ezt a megoldást, fogságról tehát szó sem volt. A pápaság mozgásterét a következő
korszakban azonban döntően befolyásolta az a tény, hogy a Kúria francia befolyás alatti területen tartózkodott.
A királyi kormányzat folyamatos nyomásának eredményeként a pápa 1312-ig fokozatosan eltörölte a francia
király ágensei (köztük Nogaret) elleni szankciókat, bullában igazolta a VIII. Bonifác elleni francia eljárást.
Szintén eredménnyel járt a francia monarchia a templomosok ügyében. 1307. október 13-án az ország területén
tartózkodó szinte minden templomos lovagot letartóztattak a francia király fegyveresei, a rend házait,
erődítményeit elfoglalták, vagyonát zár alá vették. A teljes titoktartás mellett megszervezett akció célját csak
találgatni lehet. A modern kutatók többsége szerint Szép Fülöpöt a Nyugat bankárjaivá vált templomosok
kifosztásának vágya vezette, esetleg a francia monarchia a VIII. Bonifáccal történt összecsapás miatt
megtépázott szakrális tekintélyét kívánta helyreállítani az ortodoxia bajnokaként, és az sem zárható ki, hogy a
király tényleg hitt a rendtagok elleni felhozott vádak igazságában: elhitte, hogy köreikben mindennaposak az
eretnekségre, illetve hitetlenségre utaló megjegyzések és gesztusok, hogy általános a szüzességi fogadalom
megszegése (a felsorolt magyarázatok nem okvetlenül zárják ki egymást). A gyakran kínzással kicsikart
vallomások hamarosan „megerősítették” a vádakat, és a gazdag, a nyilvánosság elől elzárt életet élő közösség
tagjai kiváló célpontnak bizonyultak a közvélemény indulatainak levezetéséhez (Szép Fülöp több kortárs
kritikusa a legteljesebb egyetértéssel írt a templomosok elleni eljárásról). A királyi adminisztráció számos világi
és egyházi báró személyes, sok város, sőt nagyobb falu, valamint a párizsi egyetem képviselőinek részvételével
ismét országos rendi gyűlést tartott (Tours-Poitiers, 1309), ahol ezúttal a templomosok ügyében biztosíthatták a
megjelentek teljes támogatásukról az uralkodót. Utóbb, a rend hivatalos feloszlatását követően Jacques de
Molay nagymester is vesztőhelyen végezte (1314), de a kortársak számára feltűnhetett, hogy a Capeting-
rokonság által kormányzott területek kivételével máshol az eljárások igen szerény eredménnyel jártak. Szép
Fülöp azonban újólag bizonyította, hogy országában nincs olyan hatalmi tényező, amely ellene tudna szegülni
akaratának.
A francia monarchia önbizalmát a VIII. Bonifác, majd a templomosok elleni sikerek bekövetkezte előtt kiterjedt
propagandakampánnyal igyekezett megőrizni, egyben meggyőzni a nyugati kereszténység befolyásos tényezőit
álláspontja igazáról. A párizsi egyetem Fülöp melletti állásfoglalása befolyásolhatta a korabeli nyugati
írástudóknak a konfliktusról kialakított véleményét, a királyi kormányzat azonban nem elégedett meg a kor
szellemi elitjének befolyásolásával. A konfliktus mélypontján, az országos gyűlésekkel egy időben
Franciaország-szerte prédikációkat tartottak a király VIII. Bonifác és a flamandok elleni politikájának
támogatására. A fennmaradt prédikációk a francia uralkodó és a dinasztia szakrális tekintélyét szegezték szembe
az eretnekként beállított pápa és a legkeresztényibb király (rex christianissimus) ellen lázadó flamand városok
törekvéseivel, sőt: ezt a szakrális tekintélyt igyekeztek kiterjeszteni az egész országra és népére, melyeket egy
prédikáció az ígéret földjének, illetve a választott népnek nevezett.
3.7. Szép Fülöp és a francia monarchia kormányzata

Szép Fülöp a legritkább esetben lépett a nyilvánosság elé a politika aktív szereplőjeként, a hadjáratokat sem
személyesen vezette. A király terveinek megvalósításában így döntő szerepet kapott legbefolyásosabb
tanácsosainak, adminisztrátorainak szűk köre, akiket a történetírás a XIX. századtól gyakran mint a király
„legistáit” tartott nyilván. Igaz, hogy ezeknek a főtisztviselőknek a többsége valóban tevékenykedett bíróként,
sőt közülük néhányan a kor legnevesebb francia jogászai voltak, ám a legnagyobb befolyásra szert tettek nem
mindegyike volt jogász és általában egyéb feladatokat is elláttak: lehettek a kancellária irányítói, vezető
pénzügyi tisztviselők vagy diplomaták. E főhivatalnoki kör közös jellegzetessége, hogy valamennyien Szép
Fülöp alatt kerültek a király szolgálatába, aki egészen halálukig legfontosabb emberei közé sorolta őket. A
pénzügyekben teljhatalmat nyert Enguerran de Ma- rigny kivételével e főtisztviselők nem szereztek ellenőrzést a
kormányzat valamely ága felett. A legbefolyásosabb főtisztviselők köre többé-kevésbé informális volt, nem
kötődött konkrét tisztségek betöltéséhez. A vezető tisztviselők körében – ellentétben az alattuk elhelyezkedő
szakapparátusokkal – nem igazán volt jellemző a specia- lizáció. A kormányzat említett vezető személyiségei
mögött csak kevéssel kisebb súlyú, egyéb tanácsosok sora állt. A király – egyedi utasításaival – néha meglepően
alacsony szintig irányította a kormányzatot.
Szép Fülöp uralkodása alatt a központi kormányzat szerveinél figyelhetünk meg jelentősebb változásokat, ahol
immár teljesen önálló intézményként jelent meg a parlament és a chambre des comptes. Szintén Szép Fülöp
266
SZÁZAD)
uralkodása alatt hívta életre a királyi akarat a templomosoktól független királyi kincstárat. A parlament a korban
párját ritkítóan szakszerű és tisztességes ítélkezésébe a király nem szólt bele (a politikai perekben a királyi
tanács keretében személyesen ítélkezett, a templomosok ügyét az inkvizíciónak tartotta fent), igaz, a bíróság
meglehetősen lassan működött, és a jelentős költségek miatt csak kevesek számára volt hozzáférhető. A királyi
tanács, a parlament és a helyi királyi bíróságok ítélkezési gyakorlatának és az uralkodói hatalom bővülő
elvárásainak nyomán ekkorra jelentősen kiterjedt a kizárólag a király ítélőszékei által tárgyalható ügyek – az
úgynevezett cas royaux – köre. A királyi igazságszolgáltatás tudatos kiterjesztése, központi és helyi
ítélőszékeinek fejlesztése és a királyi jogok gyakran a kíméletlenségig következetes érvényesítése érthetővé
teszi, hogy éppen Szép Fülöp uralkodása alatt tűnt fel egy új, kizárólag a francia király által használt uralkodói
jelvény, az esküre emelt kézben végződő jogar (main de justice), amely az uralkodó igazságosztó szerepére
utalt.
Szép Fülöp uralkodása alatt a királyi adminisztráció számára a legnagyobb feladatot, az ország politikai élete
számára legsúlyosabb próbatételt a háborúkhoz szükséges emberi és anyagi utánpótlás előteremtése jelentette. A
király serege túlnyomórészt pénzért szolgáló katonákból állt. Szép Fülöp a háború legsúlyosabb pillanatában, a
flandriai városoktól elszenvedett vereség után megpróbálkozott a hadkötelezettség kiterjesztésével is, ám a
legszegényebbek kivételével minden férfit mozgósító arriere- ban felélesztése inkább csak a hadiadó kivetésére
adott újabb jogcímet. A hadszervezet ilyen változásai minden korábbinál nagyobb pénzügyi terhet róttak a
királyi adminisztrációra, illetve az országra. Szép Fülöp a koronabirtokok kiterjesztésének köszönhetően (a
háború kitörésekor az ország jóval több mint fele már közvetlen királyi uralom alatt állt) hiába rendelkezett
legalább háromszor akkora jövedelemmel, mint uralmának végén II. Fülöp, a költségek annál is nagyobb
ütemben nőttek. Az angliai gyapjúvámhoz hasonló, állandó és jelentős készpénzforrás jelentette fedezet híján
Szép Fülöp számára I. Edwardnál jóval kevésbé nyíltak meg az itáliai bankházak kölcsönei. Az udvar által a
vagyonosabb alattvalóktól kikényszerített kölcsönök politikailag veszélyesek voltak, náluk is jobban kikezdte
azonban az ország belső békéjét a királyi kormányzat másik pénzügyi „csodafegyvere”, a pénzrontás (1295-
1303). A pénzrontás csúcspontján a királyi jövedelmek mintegy kétharmada származott ebből a forrásból. Ez az
eljárás azonban jelentős inflációt eredményezett, véget vetve az árak Szent Lajos pénzreformja óta tartó
stabilitásának. A klerikusok jövedelme utáni tizeddel sem elégedett meg a király; 1295 és 1304 között hét ízben,
majd uralkodása utolsó két évében vetett ki hadiadót (subsidium). Az 1290-es években a jogcím új volt: minden
alattvaló köteles hozzájárulni az ország érdekében indított háború költségeihez. Ezt az elvileg a jövedelmek
hányadában megadott adót gyakorlatilag úgy állapították meg, hogy a királyi tanácsban elfogadott összeget
bontották le a helyi hatóságok háztartásokra. 1302-től a királyi kormányzat visszatért a hagyományos elvhez, a
kötelező szolgálat korábban csak a királyi hűbéresekre kötelező megváltásának elvéhez, melyet azonban az
arriere-ban adta lehetőséggel élve kiterjesztettek majdnem minden felnőtt férfira. A lovagok folyó jövedelmük
ötödét voltak kötelesek ilyen címen befizetni, míg a nem lovagi státusúak – és utóbb közöttük a jobbágyok –
külön megszabott, fix összeggel tartoztak a hadiadó meghirdetésének évében (ez a nem szabadokra
háztartásonként kivetett adó volt a subventio focorum, vagy későbbi francia nevén a fouage). A hadiadóra
azonban csak háborús évben számíthatott a király, a béke átmeneti éveiben sem jelentősen csökkenő kiadások
fedezésére az uralkodónak rendkívüli bevételekhez kellett folyamodnia. Ilyen akciók voltak a zsidók kiűzéssel
együtt járó kirablása (1306), a templomosok vagyonának lefoglalása (1307), a lombardiai hitelezők vagyonára
kivetett rendkívüli adó (1309-1311).
A kényszerkölcsönök és a pénzrontás okozta elégedetlenséget a király Courtrai után és a VIII. Bonifáccal

folytatott vita elmélyülése idején jónak látta gyorsan leszerelni. Nagyapja mintájára 1302-ben országos
vizsgálatot rendelt el a királyi tisztviselők visszaéléseinek feltárására, annak lezárulását követve pedig
reformrende- letet adott ki. Az 1303-as ordonnance az uralkodó intézményes korlátozása helyett számtalan
részletszabállyal próbálta megakadályozni, hogy a kormányzat helyi ágensei visszaéljenek hatalmukkal. Szép
Fülöp egyéb esetekben is némi anyagi áldozattal, illetve egyedi kiváltságok adományozásával védte ki
hatalmának intézményes korlátozását, amivel tartós hagyományt teremtett az abszolutizmus felé vezető útra
lépett francia monarchia számára. A monarchia számára kritikus helyzetekben módosult az uralkodó által 1302-
ben még merőben propagandacélból összehívott országos gyűlések jellege. 1309-ben a hasonló célzattal összeült
gyűlés alkalmával a király megerősítette 1303-as rendeletét. Bár formálisan a királyt támogató nyilatkozatnak
nem volt előfeltétele a kérés teljesítése, először fordult elő, hogy az országos gyűlés valamilyen ellentételezést
kapott az uralkodó kívánságának teljesítéséért. Az országos gyűlések kevéssel utóbb már a hadiadó kivetésébe is
beleszólást kaptak. Az ilyen adó kivetéséről addig a királyi tanács döntött, néha meglepően szűk körben. Igaz, a
voltaképpeni alku az adó pontos összegéről ezután következett, a világi nagyhűbéresekkel egyénileg, a klérussal
annak gyűlésén. Ez utóbbi csoporthoz hasonlóan 1313-ban a király a városok képviselőit is külön országos
gyűlésbe hívta adómegajánlás céljából, 1314-ben pedig az 1309-eshez hasonló országos gyűlés nyilvánította
beleegyezését a hadiadó kivetéséhez. Adóügyben azonban az országos gyűlés hozzájárulása sem ekkor, sem a
későbbiekben nem tette megkerülhetővé a helyi alkukat. Az a fejlemény, hogy a hadiadó témája országos gyűlés
267
SZÁZAD)
tárgya lett, egyértelműen a királyi hatalom döntésének – nem valamiféle „alulról jött” követelésnek – az
eredménye volt: a kérés visszautasítására ekkor még gyakorlatilag nem volt mód. Amikor Szép Fülöp
uralkodásának végén az adóztatással szemben ellenállás alakult ki, annak keretéül nem az országos gyűlés,
hanem a helyi ligamozgalmak szolgáltak.
A király korábban már többször (1302, 1304) kinyilvánította, hogy elfogadja azt az először a klérus által
felvetett elvet, mely szerint ha a hadiadó fizetésére okot adó hadjárat elmarad, tehát az adó okafogyottá válik,
akkor az adószedést is meg kell szüntetni, és a már beszedett összeg is visszajár (az arisztotelészi fizikából vett
maximával: cessante causa cessat et effectus). 1313-ban a flandriai hadjárat elmaradásakor ennek megfelelően
járt el a király, ám egy évvel később a fegyverszünet megkötése után késlekedett elrendelni az adószedés
leállítását. A lovagi körökben árulásként értelmezett fegyverszünetért és a királyi jövedelmek kezeléséért, így az
adóztatásért egyaránt felelős Enguerran de Marigny személye lett azonnal az elégedetlenkedők elsődleges
célpontja. November elején elégedetlen világi bárók és királyi lovagok egy csoportja személyesen követelte a
beteg királytól az adószedés leállítását és az adó visszajuttatását, ám az uralkodó közel két hetet várt az első
követelés teljesítésével, a második kielégítésére pedig nem került sor. Az adószedés leállítását feltehetőleg
megelőzte az elégedetlenek első helyi ligáinak megalakulása. A ligák gerincét a helyi nagyhűbéresek és lovagok
alkották (nem egy köztük az udvarban is tisztséggel rendelkezett), hozzájuk csatlakoztak a prelátusok, illetve
birtokos egyházi testületek, néhány területen a fontosabb városok is. A laza szerveződések nem váltak országos
mozgalommá. Kevés közös követelés mellett (a cessante causa-elv alkalmazása, Marigny eltávolítása, az 1303-
as rendelet megerősítése) a helyi ligáknak nem volt közös programja: az eltérő tartalmú helyi kiváltságokat
kívánták megújítani, illetve kibővíteni. A királyi kormányzat a mozgalom partikuláris jellegét kihasználva tudta
leszerelni az elégedetlenkedőket. A november végén elhunyt Szép Fülöp helyére lépő utód, X. Lajos (1314-
1316) a koronázás jelentette lélegzetvételnyi szünet után tekintélyvesztés nélkül tudott visszakozni. A súlyos
konfliktusok megoldásának menetrendje szerint a király országos vizsgálatot rendelt el, megerősítette az 1303-
as ordonnance-ot, ígéretet tett a cessante causa-elv tiszteletben tartására (de a beszedett adót nem fizette vissza),
és kiszolgáltatta Marignyt az elégedetleneknek.
Szép Fülöp uralmával a francia monarchia az országon belül a politikai lojalitás elsődleges haszonélvezőjévé
vált. A királyi szuverenitás néhány alapelve általánosan elfogadottá vált, olyan alapelvek, amelyek Angliában
jóval korábban magától értető- dőek voltak, de amelyek „uralkodóvá válása” a nagyobb és komplexebb,
korábban dezintegrálódott Franciaországban így is jelentős eredménynek számított. A király főbírósága mint
fellebbviteli fórum állt immár nemcsak a koronabirtokok igazságszolgáltatása felett, egyedül a király vált
jogosulttá arra, hogy – kellő konzultáció után – országos jogi normákat hozzon, egyedül ő viselhetett az ország
egésze nevében hadat, mely háborúban igényelhette minden alattvalója fegyveres vagy pénzbeli támogatását. Az
országot és annak egységét Angliával ellentétben csak a királyi hatalom testesítette meg, az országos politikai
nyilvánosság alakulóban lévő új intézménye, az országos rendi gyűlés is teljesen befolyása alatt állt, az
ellenállás színtere a helyi közélet volt. Az országot ennek megfelelően a királyi bürokrácia tartotta össze, a helyi
tényezők elsődleges szerepévé a helyi privilégiumok védelme vált. A francia monarchia ugyanakkor éppúgy
nem tudta áthidalni a jövedelmei és az azoknál is nagyobb mértékben növekvő kiadásai között kialakuló rést,
mint a Csatorna másik oldalának uralkodója, ráadásul az országra nehezedő óriási terhek Franciaországban is
kikezdték a már mintegy hetven éve szinte töretlen belső nyugalmat: halálukkor Szép Fülöp és I. Edward üres
kincstárat, tartós deficitet és a királyi hatalom megingását hagyták utódaikra.
4. Molnár Péter – CSÁSZÁRSÁG, PÁPASÁG ÉS AZ

ITÁLIAI NAGYPOLITIKA
4.1. A XII. század öröksége
Az 1177-ben Velencében, illetve az 1183-ban Konstanzban kötött két békeszerződés nyilvánvalóvá tette, hogy
az itáliai hatalmi viszonyokban a XI. század vége óta folyamatban lévő változások tartósaknak bizonyultak.
Ezek a változások a félsziget geopolitikai adottságai mellett lényegesen módosították a pápaság és a császári
hatalom mozgásterét is. I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) az 1150-es évek végétől a német fejedelmekkel
kötött kompromisszumok árán hiába érte el az Alpoktól északra a császári hatalom még meglévő jogainak és
anyagi erőforrásainak stabilizálását és azt, hogy számos birodalmi nagyúr önként kövesse őt délre indított
hadjárataiban. Kudarccal végződött ugyanis a császár kísérlete, mely arra irányult, hogy Észak- Itália városai
felett laza fennhatóságot építsen ki, ami pedig az uralkodó számára jelentős anyagi és katonai erőforrásokat
nyitott volna meg. A gregoriánus reform sikerét követően a pápaság függetlenségének geopolitikai bázisaként
területileg összefüggő politikai entitást – ha tetszik: államot – kezdett kialakítani Rómából és a Várost körülvevő
pápai birtokok övezetéből, mely Pápai Állam ekkor már kizárta bármely külső hatalom e területek feletti
268
SZÁZAD)
uralmát. Ez az eredményekhez IV. Adorján (1154-1159) alatt vezető törekvés egyszerre állította szembe a
pápaságot a római előkelőkkel és a császársággal (a pápáknak tett adományaikkal, Nagy Károly, I. Ottó és
utódaik nem kívántak birodalmuktól független politikai entitást létrehozni). Az 1159-es pápaválasztás nem
véletlenül eredményezett skizmát: míg a wormsi konkordátum óta érvényes, a császárokkal partneri politikát
folytatni akarók IV. Viktor (1159-1164) és utódai mögé sorakoztak fel, addig a bíborosok III. Sándort
(11591181) támogató többsége ezeket a területi eredményeket kívánta megőrizni vagy kiterjeszteni. Kézenfekvő
volt tehát, hogy III. Sándor és hívei az aktívabbá váló császári hatalom ellenében összefogjanak Barbarossa
Frigyes potenciális áldozataival, mindazon észak-itáliai városokkal, amelyek anyagi és katonai súlyuk tudatában
nem elégedtek meg az autonóm városok számára máshol elfogadott lehetőségekkel. III. Sándor követőit
kezdettől fogva támogatta I. Vilmos szicíliai király (1154-1166), majd fia és utóda, II. Vilmos (1166-1189),
mivel Barbarossa hatalma csúcsán an- nektálni próbálta királyságukat.
A III. Sándor követőiből, számos észak-itáliai városból és a Szicíliai Királyságból álló, Bizánc és Velence által
is támogatott koalíció győzelme a legnanói csatával (1176. május 29.) vált katonailag egyértelművé, melyet egy
évvel követett a III. Sándor, II. Vilmos és I. Frigyes közti velencei béke. Ez utóbbi szerződésben a császár a
háború kitörésekor ténylegesen létező és a Barbarossa elleni koalíciónak kedvező status quót ismerte el:
elfogadta III. Sándor pápaságát (a skizmát 1180-ra sikerült felszámolni), elismerte azt, hogy a pápa világi
uralma alatti területeket nem tekintheti magáénak (bár e területek pontos kijelölésére nem került sor), és
gyakorlatilag letett a Szicíliai Királyság meghódításáról. Mindezért cserébe I. Frigyes elérte a rá kiszabott
kiközösítés feloldását (III. Sándor a konfliktus során tartózkodott Barbarossa trónfosztásától), fia, a skizma
idején megválasztott és megkoronázott Henrik királyi címének elismerését, valamint azt is, hogy a III. Sándor
ellenében pápaként fellépők által kinevezett egyházi méltóságok német területeken helyükön maradhassanak. A
velencei békét megelőző, majd azt követően is tovább folyó tárgyalások során kristályosodtak ki azok a
vitakérdések, amelyek az ezt követő harminc-negyven évben a pápák és a német uralkodók kapcsolatát uralták.
Ez utóbbiak közül a legfontosabb itáliai ügy a Matilda néhai toscanai őrgrófnő (^1115) által örökül hagyott
birtokok kérdése volt, melyeknek stratégiai jelentőségük volt. E birtokok összefüggő sávot alkotva ellenőrizték a
Pó-alföldről az Appennineken keresztül Toscanába – és azon keresztül Róma irányába – tartó fontos útvonalat.
Német területeken a helyi egyház és az uralkodók között az úgynevezett regalia et spolia kérdése adott okot
vitára: az előbbin Nyugat-Európában az uralkodónak azt a jogát értették, hogy üresedés alkalmával a prelátusi
székek jövedelmeit élvezze, míg az utóbbi a német uralkodónak az a speciális joga volt, hogy az elhunyt
prelátus ingóságait magához vegye.
II. Sándor a Barbarossával kötött különbékével nem hagyta cserben lombardiai szövetségeseit, mivel a velencei
békével egyidejűleg velük a császár hatéves fegyverszünetet kötött, amelynek lejártáig pápai segítséggel sikerült
tető alá hozni a két fél közti szerződéses rendezést. A konstanzi béke elviekben több 1154 óta követelt császári
jogot elismert, de a legtöbbjük alkalmazását az uralkodó jelenlétéhez kötötte, egyébként pedig jogilag,
katonailag és adóügyekben is elismerte a városok teljes körű autonómiáját. Barbarossa Frigyes és fiai az
évtizedes háborúk után belenyugodtak a fontosabb lombardiai városok immár jogilag is elismert
privilégiumaiba, de amellett, hogy maradék jogaikat gyakorolták, ott láttak hozzá a császári kormányzat
kiépítésének, ahol a konstanzi okmány azt megengedte, vagyis Közép-Itáliában. Barbarossa – már életében
legendás tekintélyére is támaszkodva – uralkodása utolsó éveiben német területeken tovább folytatta a
fejedelmekkel megegyezésre törekvő politikáját, aminek eredményeként az utóbbiak támogatták a császárt
Oroszlán Henrik bajor és szász herceggel szemben, akit ellenszegülés miatt a császár megfosztott hercegségeitől
és száműzetésbe kényszerített (1179-1181). Biztos német hátországra támaszkodva építhette ki a császár közép-
itáliai hatalmát, melyben számos birodalmi lovag és miniszteriális kapott szerepet. Barbarossa tovább
stabilizálta itáliai helyzetét a szicíliai királlyal 1184-ben kötött szövetségével, mely gyökeres szakítást jelentett a
királysággal szembeni addigi agresszív császári irányvonallal, egyben a pápaság mozgásterét jelentősen
csökkentve radikálisan átrendezte Itália geopolitikai adottságait.
Amikor két évvel ezután, a szerződés zálogaként Henrik feleségül vette II. Vilmos király nagynénjét, az
öregecske Konstanciát, még nem volt világos, hogy a fiatal szicíliai király halálakor nem marad a normann
uralkodócsaládnak más törvényes leszármazottja, így Henrik hitvese a szicíliai korona örökösévé léphet elő. E
jog érvényesítése nem ment könnyen. Barbarossa Frigyes II. Vilmos halálakor úton volt a harmadik keresztes
hadjárat legnagyobb seregének élén a Szentföldre, ahová azonban nem érkezett meg, mivel 1190 júniusában
Kis-Ázsiában belefulladt a Szalef folyóba. Régenséből lett utóda, VI. Henrik (1190-1197) császári koronázását
követő azonnali dél-itáliai hadjárata sem segítette elő a szicíliai királyi cím megszerzését. A királyság előkelői
ugyanis elutasították az idegenből érkező trónjelöltet, és még 1190 elején II. Roger törvénytelen unokáját, Lecce
grófját, Tankrédot (1190-1194) tették királlyá. VI. Henriknek a véletlen Oroszlánszívű Richárd vakmerősége
formájában sietett a segítségére: a Szentföldről sietősen hazatérni kényszerülő angol király – egyben Tankréd
szövetségese – régi haragosa, Lipót osztrák herceg területein inkognitóban kívánt áthaladni, ám a herceg
emberei felismerték és elfogták, majd Lipót tisztes összegért kiszolgáltatta őt a császárnak. Közel egyéves
269
SZÁZAD)
huzavona végén Henrik hűbéreskü és óriási, 150 ezer ezüstmárkás váltságdíj fejében engedte szabadon az angol
királyt. A váltságdíj lehetővé tette, hogy VI. Henrik igen jelentős sereggel vonuljon ismét Palermo ellen,
mégpedig a legjobbkor: 1194 elején előbb Tankréd legidősebb fia, majd maga a szicíliai király is meghalt.
Miután a gyermek I. Vilmos – Tankréd ifjabb fia – nevében az anyakirálynő lemondott a trónról, VI. Henriket
az év karácsonyán Szicília királyává koronázták.
Az ifjú császár immár rendelkezett a jól szervezett királyság jelentős erőforrásaival és örökölte annak hatalmi
igényeit a Földközi-tenger medencéjének keleti felében. Henrik azonnal expedíciót küldött a szicíliai korona
balkáni hódításainak biztosítására, 1195-ben hűbéresévé tette a ciprusi királyt és egyértelművé tette stratégiai
célját, Konstantinápoly meghódítását, a két császári korona egyesítését. A császár ugyanakkor a birodalom
hatalmi berendezkedését alapvetően megváltoztatandó reformot javasolt az egyházi és világi fejedelmeknek: a
császári trón örökletessé tételét igényelte, amiért cserébe az egyházi fejedelmeknek felajánlotta a regalia et
spolia eltörlését, a világiaknak pedig azt, hogy ők szabadon örökíthetnék minden birtokukat. A javaslat
legállhatatosabb ellenzője a pápaság volt, amelynek sikerült a birodalmi fejedelmek a császári javaslatot
kedvezően fogadó többségét maga mellé állítania. Henrik végül 1196 végén hagyományos módon német
királlyá választatta kétéves kisfiát, akinek előbb a Staufok új ambícióit jelző Konstantin, majd az apai és anyai
örökségre utaló Frigyes Roger nevet adta. VI. Henrik sikersorozata – bár a véletlennek is jelentős szerepe volt
benne – világossá teszi, hogy a velencei-konstanzi békerendszer milyen tág mozgásteret hagyott a császári
hatalom számára Itáliában. A rövid idő alatt nagymérvű hatalmi koncentrációt létrehozó Henrik szaporodó
ellenfelei bizonyára egymásra találtak volna, hogy támadást indítsanak a kizárólag az uralkodó személye és
német hűbéresei által összetartott birtokkomplexum ellen, azonban az ifjú császár 1197. szeptember végi halála
miatt nem kaphatunk választ arra a kérdésre, hogy Henrik birodalma kiállta volna-e az idő próbáját.
VI. Henrik sikerei a legnagyobb fenyegetést a pápaság autonóm világi hatalmi szerepére jelentették. A velencei
béke a pápaság területi igényeiről szóló cikkelye az adott helyzetben a császári hatalom számára nyitott
mozgásteret. Úgy tűnik, hogy Barbarossa és fia elfogadták, hogy Róma környékén összefüggő terület álljon a
pápák fennhatósága alatt, ám egyéb közép-itáliai pápai igényeket nem kívántak teljesíteni, és a pápa számára
átengedendő területen is kikötöttek maguknak bizonyos császári jogokat (hasonlóan a konstanzi békében
foglaltakhoz), végső soron tehát ezeket a vidékeket birodalmuk részének tekintették. A pápaság a Stauf
erőfölény körülményei között a nyugati egyház helyzetének rendezésére koncentrálta erőfeszítéseit, illetve
római hátországát törekedett megteremteni. A római származású II. Kelemennek (1187-1191) 1188-ban sikerült
megegyeznie a Rómát uraló előkelőkkel a pápai udvar visszatérésének feltételeiben. A város elismerte urának a
pápát, vezetői hűségesküt voltak kötelesek neki tenni, cserébe viszont a pápának hozzá kellett járulnia a város
kormányzatának és védelmének költségeihez. III. Kelemen római visszatérte ugyanakkor jól jelképezi a skizma
lezárulása utáni bő évszázad pápaságának tevékenységét, melyben Itália ügyei a korábbinál jóval nagyobb
szerepet kaptak. A III. Sándor és az avignoni korszak első pápája, V. Kelemen által közrefogott korszak
huszonnégy pápája közül tizenkilenc itáliai volt, az utóbbiak mintegy fele pedig egyenesen római vagy a város
környékén birtokos előkelő családokból származott.
4.2. A Pápai Állam(ok) kialakulása

Az előkelő származás, a széles körű tudás és a szerencsés politikai körülmények együttese tette lehetővé, hogy
III. Ince (1198-1216) egyszerre érjen el alapvető jelentőségű, a pápaság számára kedvező politikai fordulatot
Itáliában a pápák és császárok VII. Gergely óta oly mozgalmas kapcsolatában, és hogy pontifikátusának végére
a pápaság az egész kereszténység irányító tényezőjévé váljék. VI. Henrik halálával a pápaság ritka lehetőséget
szerzett geopolitikai autonómiájának biztosítására. A Kúria elsődleges céljává ekkortól a császári és a szicíliai
korona szétválasztása vált, amelynek útjában csak elvileg állt a négyéves Frigyes. Az ő szicíliai királyi címét
(1198-1250) senki sem vitatta. A monarchiának az uralkodó kiskorúsága esetén óhatatlanul bekövetkező
meggyengülése teljes zűrzavarrá akkor vált, amikor 1198 november végén Konstancia is követte férjét a sírba. A
haldokló anyakirálynő által Frigyes gyámjául kijelölt III. Ince talán akkor sem tett volna meg mindent a pápaság
szomszédjának stabilizálására, ha azt erőforrásai megengedték volna. A pápa megelégedett azzal, hogy távolból
küldött kiközösítésekkel próbálja kordában tartani a Szicíliai Királyság egyes területeinek ellenőrzésére törő
tucatnyi kalandort, akiknek egymás közötti küzdelme egy évtizedre megbénította e korábban oly jól szervezett
királyságot. A pápai szándékokkal összhangban ugyanakkor német területen ekkoriban senki sem számolt az
elvileg uralkodónak választott Frigyessel. így nem meglepő, hogy VI. Henrik öccse, a császár toscanai
kormányzatát korábban irányító Fülöp sietős hazatérte után a fejedelmek java részének támogatását
megszerezve 1198 márciusának végén királlyá választatta magát. Sváb Fülöp (1198-1208) pozícióját erősítette,
hogy birtokába jutott a trifelsi császári kincstár, és hogy apja és II. Fülöp francia király 1187-ben kötött
szerződése értelmében a Stauf-dinasztia új feje maga mögött tudhatta a Capetingek támogatását a
Plantagenetekkel összefogó Welfekkel szemben. Ez utóbbi család az elhunyt Oroszlán Henrik ifjabb fiát, Ottót
270
SZÁZAD)
léptette fel királyjelöltként három hónappal később. IV. (Brunswick) Ottó (11981218) mögött családján kívül
csak a rajnai érsekek álltak, az ő elismert választói szerepüknél is fontosabb volt azonban, hogy csekély tábora
ellenére a Welf uralkodó részesült szabályos királyi koronázásban, melyet az aacheni dómban a kölni érsek
celebrált, míg Fülöpöt Mainzban a Szicíliai Királyságból érkezett vendég, a tarantói érsek koronázta meg.
A birodalmi és a szicíliai korona birtokosa tehát nem volt többé ugyanaz a személy, az utóbbi országában
anarchia dúlt, míg az előbbi birtokosaként két személy is fellépett, ami persze belháborút vont maga után. A
pápaság a két korona elválasztásának területi biztosítékaként a fennhatósága alatti területeket az Adriai-tengerig
terjesztette ki. VI. Henrik halálhírére III. Celesztin (1191-1198) azonnal útnak indította meghatalmazottjait,
akiknek a pápaság mindaddig elméleti jelentőségű igényeinek megfelelően kellett hűségnyilatkozatot
kicsikarniuk Közép-Itália számos városától és nagyurától. A VI. Henrik által felállított közép-itáliai kormányzat
irányító uralkodói akarat híján azonnal szétbomlott. III. Ince irányításával a pápai sereg a helyi hatalmi tényezők
közreműködésével 1198 első hónapjaiban felszámolta a császári kormányzat maradványait a spoletói hercegség
és az anconai őrgrófság területén, és helyében megkezdte a területek feletti pápai uralom kiépítését. Az utóbbi
vállalkozás azonban csak a pápai politika szempontjából volt az előbbi logikus következménye. Az ottani
autonóm városok, valamint a vidéket rajtuk kívül uraló világi és egyházi nagybirtokosok számára a pápai
fennhatóság önmagában nem volt kívánatos, csak akkor, ha az az őket fenyegető egyéb hatalmasságoknál lazább
kötöttségekkel járt volna. Pápai hódítás helyett tehát egyfajta érdekházasságról volt szó. Pápai Állam helyett
célszerűbb Pápai Államokról beszélni, mivel e térség kormányzatát a XIII. században sem helyben, sem a pápai
Kúriában nem fogta össze e feladatra szakosodott főhivatalnok vagy hatóság, a négy nagyobb területi egység
(Toscana Romana, Campagna-Marittima, a Spoletói Hercegség és az Anconai Or- grófság) irányítását külön
végezték, e területek utóbb is külön szokásjogi rendszerrel és rendi intézményekkel rendelkező entitások
maradtak. Az egyes régiókon belül sem azonos kötelezettségek terhelték a pápaság ottani alattvalóit. A térség
városai és nagyurai „személyre szabott” feltételekkel váltak a pápa alattvalóivá, a pápaság csak idővel törekedett
arra, hogy fennhatóságának ismérvei nagyjából azonosak legyenek, ami korlátozott sikerrel járt. A pápa uralmát
elfogadó városok elöljáróinak, egyházi és világi birtokosoknak hűségesküt kellett tenniük a pápára, a térségben
folyó háború esetén csapatokat kellett kiállítaniuk a pápai területek védelmére – bár ezt gyakran megválthatták
különadóval –, a pápának fizetendő egyenes adók és vámok összege nem volt jelentős. A városok nagyobb része
szabadon választhatta meg tisztviselőit. A városok statútumai ritkán szorultak pápai megerősítésre, az adott
régiót irányító pápai hivatalnok vagy a pápa által hozott törvények az ellentétes városi jogszabályokat elvileg
hatálytalanították, de a gyakorlatban számos esetben ennek ellenkezője történt.
A nem túl szoros pápai fennhatóság a pápaság alapvető hatalmi adottságaiból következett (katonai ereje zömmel
más uralkodóktól, illetve az általuk ellenőrzött területekről érkező anyagi forrásoktól függött), valamint a Pápai
Állam(ok) politikai társadalmának dezintegrált és turbulens jellegéből. A pápaság által magának követelt
jogkörök gyakorlati alkalmazása így azzal együtt is roppant hézagos maradt, hogy azok egyáltalán nem voltak
kiterjedtek. A pápaság fennhatósága ezeken a területeken hasonlóan érvényesült egészen a XV. század végéig:
decentralizált, aszimmetrikus és fakultatív maradt elviekben és még inkább a gyakorlatban. A Pápai Ál-
lam(ok)ból nyerhető anyagi haszon és fegyveres támogatás a XIII. század folyamán épphogy kiegyensúlyozta a
pápaság azon költségeit, melyekkel e területek kormányzata és védelme járt, így a közép-itáliai területsávnak a
pápa világi uralma alá vonása a későbbiekben is megőrizte a III. Ince fellépésekor fennálló alapvetően
geopolitikai értelmét.
A pápai hatalom kiterjedése Közép-Itália számottevő részén III. Ince politikai intelligenciájának köszönhetően
új oldaláról mutatta meg a bíborosi testület „el- olaszosodásának” következményeit. A bíborosi testület java
részét Róma környéki arisztokrata családok tagjai alkották, ami újabb okot jelentett arra, hogy az egyébként is a
pápa tanácsadói testületét alkotó bíborosokat használja fel Ince az új területek pápai uralom alá vonására. Már a
pápai sereg elindulásakor pápai legátusok indultak e régiókba, hogy ott Ince akaratát közvetítsék, majd a
legátusokat speciális pápai helytartók, a rektorok váltották fel. Az ebben a feladatban részt vevő legátusok
mindegyike, a III. Ince által megbízott rektorok fele a bíborosok közül került ki, az utóbbiak másik felét a pápai
családtagok adták. Az 1220-as évek folyamán kristályosodott ki a Pápai Állam(ok) kormányzatának rendszere,
melyben minden régiónak megvolt az állandóan ott tartózkodó rektora; az utóbbiak az adott régióban általában
pár évre szóló kinevezésüket a pápától kapták, és a kúriában voltak kötelesek elszámolni a gondjukra bízott
terület bevételeivel. III. Ince a pápai uralom alá vont területek ügyeiben mindig kikérte a bíborosok véleményét.
Az egyházon belüli pápai abszolút monarchia kiépítéséért elvi szinten III. Ince személyesen is sokat tett: ő volt
az első pápa, aki saját fontosabb dekretálisaiból hivatalos, eleve törvénykönyvnek szánt gyűjteményt állított
össze (1209). A hatalom azonban döntési kényszert szül, és a kúriába áramló „ügyek inflálódása” (Sou- thern)
jelentős munkateherrel is járt. A pápa ezt részben megosztani kényszerült, részben a saját maga számára
fenntartott ügyekben információkra volt szüksége; mindkét esetben a bíborosok szolgáltak számára elsődlegesen
támaszul, akik így döntéseit befolyásolni tudták. III. Ince a világi uralkodók feletti pápai fennhatóság elvi
271
SZÁZAD)
alapjait is újrafogalmazta. Azokkal a kritikákkal szemben, melyek akkor érték, amikor II. Fülöp francia és János
angol király viszályában kéretlen közvetítőként lépett fel, III. Ince 1204-ben kelt Novit kezdetű bullájában
kifejtette, hogy nem hű- bérjogon kíván intézkedni ebben az ügyben, hanem a – vallási értelemben is
értelmezhető – bűn okán (ratione peccati), amelybe a két keresztény uralkodó eshet, ha jogtalanul kezd
háborúba. A világi jogrend autonómiájának elvi elismerése mellett tehát a pápa gyakorlatilag minden emberi
cselekedet esetére fenntartotta magának a jogot a beavatkozásra. Nem véletlen, hogy III. Ince a pápai tisztség
ószövetségi előképeként gyakran emlegette az egyházi és világi hatalmat személyében egyesítő Melkizedek
papkirályt (1Móz 14,18), feladatát pedig a Jeremiáshoz intézett isteni szózatban vélte felfedezni: „nemzetek és
országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess!” (Jer 1,10) Az új elvi
megközelítés nem jelentette azonban azt, hogy III. Ince lemondott volna a világi jog eszközeiről a pápai
befolyás kiterjesztése érdekében. A Pápai Állam(ok) megszervezésén kívül ezt bizonyítja a pápai vazallus
királyságok szaporodása: III. Ince Portugália és a Szicíliai Királyság korábban kialakult vazallusi státusának
megerősítésén túl fogadta Aragónia (1204), Anglia (1213) és a rövid időre a nyugati egyházhoz csatlakozó
Bulgária (1204) uralkodójának hűbéresküjét (III. Ince pontifikátusának végére az általuk fizetett összegek váltak
a pápaság legfontosabb készpénzforrásává). Pályafutása csúcsán, az 1215-ben tartott IV. lateráni zsinaton III.
Ince mint a kereszténység egyszerre világi és egyházi feje intézkedett oly különböző kérdésekben, mint a
minden hívőre nézve kötelező évenkénti gyónás elrendelése, az új szerzetesrendek alapításának tilalma vagy az
albigensek elleni keresztes hadjárattal szembefordult toulouse-i gróf birtokainak elkobzása.
II. Ince államszervező tevékenységének csúcspontja az 1207 szeptemberében Viterbóban tartott gyűlés volt. A
Pápai Állam(ok) számára ez volt az egyetlen közös gyűlés korszakunkban, ahol a megjelent alattvalók
megerősítették hűségesküjüket, a pápa pedig fogadta és elbírálta az utóbbiak folyamodványát, valamint több, a
Pápai Állam(ok) egészére érvényes rendelkezést hirdetett ki. Az újonnan pápai fennhatóság alá került területek
viszonylagos nyugalma ellentétben állt a régi hűbéres Szicíliai Királyságban uralkodó zűrzavarral, amelynek
megfékezésére III. Ince ezt követően szánta el magát. A következő év júniusában a királyság északi határán
fekvő San Germanóban a pápa elérte, hogy a nagykorúsága küszöbére érkezett gyámfia, Frigyes uralmát az
országához tartozó dél-itáliai területeken is elismerjék. A fiatal Frigyes jelentősebb hatalmi tényezővé azonban
csak akkor vált, amikor a következő évben általa feleségül vett Aragóniai Konstancia – Imre magyar király
özvegye – kíséretében ötszáz lovag érkezett a szolgálatára. Frigyesnek a monarchia hatalmának restaurálására
tett kísérleteit kisvártatva háttérbe szorította egy a német trónküzdelmek eredményeként III. Ince és a szicíliai
király számára is drámai fordulat.
4.3. II. Frigyes szicíliai állama és német királysága

Az 1198-as kettős királyválasztás nyomán kialakult helyzetet III. Ince kihasználta a beavatkozásra, amivel a
pápai intervenció elvi megalapozása ezúttal is együttjárt. A Welfekkel hagyományosan jó kapcsolatot ápoló és
még VI. Henrik itáliai uralma idején Sváb Fülöpöt kiközösítő pápaság számára kézenfekvőbb volt IV. Ottó
mellé állni. A pápa kezdetben mint a birodalom gyámja és mint az ügyben hivatalból adott fellebbviteli fórum
lépett fel, ám a biztos pozícióban lévő Fülöp híveinek tiltakozása miatt 1200-1201 fordulóján nyilvánosan is
Ottó mellé állt. III. Ince 1202-ben Venera- bilem kezdetű bullájában fejtette ki a német uralkodóválasztásban
követelt pápai szerep indoklását. Ince szerint a német uralkodó tulajdonképpen a magasabb rendű spirituális
hatalom fegyveres szolgája, akinek alkalmasságát az őt majdan császárrá koronázó pápa köteles megítélni,
hiszen az egyház elsődleges védelmezője nem lehet eretnek. A pápa még a vita korábbi stádiumában egy,
feltehetően a konzisztóri- um számára készített dokumentumban nyersebben is megfogalmazta ellenvetéseit
Fülöp és Frigyes esetleges császári jelöltségével kapcsolatban. Mint írja, az egyház számára nyilvánvalóan
veszélyes a birodalmi és a szicíliai korona egyesítése (unio regni ad imperium), különösen a Staufok alatt, akiket
a pápa az egyházüldözők nemzetségének (gens persecutorum) nevez. A nehéz helyzetben lévő Ottó a pápákat a
császári hatalommal a velencei béke óta szembeállító összes kérdésben kötelezte magát a pápaságnak kedvező
rendezés elfogadására (Neuss, 1201). Ez utóbbi rendelkezés joggal tartható „a Pápai Állam (ok) születési
bizonyítványának” (Waley), mivel benne a császári trón várományosa pontosan körülírt új határai között
kizárólagos pápai birtoknak ismerte el ezeket a területeket. Noha Ottó pozíciói ígérete megtételekor igen
gyengék voltak, később pedig ő maga szegte meg az abban foglaltakat – utóbb más uralkodók is követték a
példáját –, a pápaság ezt követően minden császári címre pályázótól megkövetelte annak elfogadását. így volt ez
először is Sváb Fülöp esetében, akivel Ottó sorozatos kudarcai után III. Ince egyezkedni kényszerült. Fülöp
pápai elismerése kész tény volt, amikor 1208-ban egy családtagja meggyilkolta. IV. Ottótól ezt követő
újraválasztása után a pápa nem tagadhatta meg a császári koronázást. Az ismételt kötelezettségvállalások
ellenére azonban a Welf uralkodó alig pár héttel az 1209. őszi római ceremónia után nyilvánvalóvá tette a pápai
területekre vonatkozó igényét, majd egy évre rá a Szicíliai Királyságra támadt. Ottó német kalandorokból, itáliai
ghibellin párthívekből és Frigyes dél-itáliai ellenzékéből álló koalíciója ugyan heterogén volt, de jelentős
katonai erővel rendelkezett. III. Ince először kiközösítette, majd 1211-ben trónjától is megfosztotta korábbi
272
SZÁZAD)
védencét, miközben a megszokott pápai politikát követve a császár német hátországában támasztott lázadást,
amivel el is érte Ottó átmeneti visszavonulását. A lázadásnak ugyanakkor vezetőre – vagy még inkább:
legitimitással rendelkező uralkodójelöltre – volt szüksége, ilyen adottságokkal rendelkező személy azonban csak
egy akadt: Frigyes.
A fiatal szicíliai király felléptetése német ellenkirályként kézenfekvő megoldás volt, ugyanakkor magával vonta
a császári és a szicíliai korona egy kézbe kerülését. III. Ince ekkor is írásbeli megegyezésekkel próbálta
kiküszöbölni a stratégiai céljában rejlő veszélyeket. 1211-1212 fordulóján született meg az alku a szicíliai király
és a pápa között: Frigyes vállalta, hogy lemond a szicíliai trónról, melynek garanciájául feleségét és
gyermeküket, Henriket Palermóban hagyta, az utóbbit elindulása előtt királlyá is koronáztatta. Miközben a
palermói kancellária már a gyermek Henrik nevében adta ki okmányait, az apa rövid római kitérő után – ahol
Ince jelenlétében császári acclamatióban részesült – kalandos úton német területre ért. Az ekkoriban – a
tényleges helyzetnek megfelelően – magát „Isten és a pápa kegyelméből” római királynak nevező II. Frigyes
(1212-1250) megválasztására elegendő számú fejedelmet tudott összetoborozni 1212 végén, koronázására
azonban Mainzban kerülhetett csak sor, mivel az Alsó-Rajna-vidéket és az északi német területeket Ottó
szilárdan a kezében tartotta. A német politikai színtéren korábban elfeledett puer Apulie a bouvines-i csatáig
jórészt pszichológiai sikereket aratott, akkor azonban francia szövetségese, II. Fülöp győzelme világossá tette,
hogy a Welf uralkodó végképp elvesztette befolyását. A családi birtokaira visszaszorult Ottó ugyan 1218-ban
bekövetkezett haláláig viselte császári címét, de nem tudta megakadályozni sem II. Frigyes 1215-ös, immár
szabályos aacheni koronázását, sem pedig azt, hogy az új uralkodót a német fejedelmek szinte mindegyike
elismerje. Frigyesnek ekkoriban már nem jelentőségét vesztett riválisa okozta a legtöbb gondot, hanem
feltehetően már indulásakor fontolgatott tervének megvalósítása, vagyis az, hogy fiának német királlyá
választatásával tartóssá tegye a birodalmi és a szicíliai korona együttes birtoklását. Ottóval ellentétben a Stauf
uralkodó a pápának tett ígéretének megszegésével legalább megvárta egykori gyámja halálát. A III. Ince
elhunytát követő hónapokban Frigyes utasítására Konstancia és a gyermek Henrik német területre jött
Palermóból, ahol a királyi kancellária ismét az apa nevében bocsátotta ki okleveleit.
A birodalmi fejedelmek meggyőzését – a pápaságra tekintettel – Frigyes a prelá- tusokkal kezdte.

Tulajdonképpen már 1213-ban, bizonytalan helyzetű ellenkirályként adott aranypecsétes kiváltságlevelében
teljesen szabaddá tette a birodalmi pre- látusok kánoni választását, lemondott egyben a regalia et spolia
együtteséről, és elismerte a birodalmi klerikusoknak azt a jogát, hogy szabadon fellebbezhessenek a pápai
Kúriához (ezt a kiváltságlevelet a kiadási hely német neve alapján Egeri Aranybullának nevezi a szakirodalom;
a csehországi város mai hivatalos neve: Cheb). A fiatal Henrik 1220 áprilisában történt német királlyá
választását követően Frigyes kibővítette a birodalmi egyháznak adott kiváltságainak körét. Az ekkor kiadott
dokumentumban (melyet a szakirodalom Confoederatio cum principibus ecclesiasticis címmel szokott
emlegetni) az 1213-as adományokon túl II. Frigyes lemondott arról, hogy az egyházi fejedelmek birtokain azok
hozzájárulása nélkül új várost alapítson, illetve új várat, vámszedőhelyet vagy pénzverdét létesítsen, segítséget
ígért nekik a hűbéreseikkel és jobbágyaikkal szembeni eljárásokhoz (tehát lemondott arról, hogy ilyen ügyekre
hivatkozva a prelátusok ellen fellépjen). A két kiváltságlevél eredményeként a császár lemondott az utolsó
eszközökről, amelyekkel a birodalmi egyházi tisztségek betöltését befolyásolhatta, egyben területileg-jogilag is
kompaktabb egységekké tette az egyházfejedelmek által uralt területeket. A világi fejedelmek esetében ekkor
még elegendőnek látszott számára, ha nagyapja és apja megegyezésre törekvő politikáját folytatja. Az egyházi
és világi fejedelmekkel szembeni konciliáns politika árát azok a csoportok fizették meg, amelyek velük szemben
potenciálisan az uralkodó szövetségeseiül kínálkozhattak volna, nevezetesen a városok és a birodalmi
miniszteriálisok. A Staufok és köztük is elsősorban II. Frigyes nem elvi alapon mondtak le a városok helyi
fejedelmekkel szembeni támogatásáról, hiszen számos esetben adtak anyagi természetű kiváltságokat jelentős
városoknak; egyértelműen politikai okból nem támogatták a nagyobb városok azon törekvéseit, hogy közvetlen
császári fennhatóság alá helyezzék magukat, hiszen ez szembeállította volna az uralkodót a fejedelmi
hatalommal, főleg a városi székhelyhez kötött egyházi fejedelmek esetén. A birodalmi miniszteriálisok, e nem
szabad státusú, de a lovagokhoz hasonló szolgálatot végző, ám helyzetük miatt az uralkodói hatalomtól jobban
függő, archaikus jellegű társadalmi és jogi csoport tagjai Barbarossa és VI. Henrik idején még jelentős szerepet
játszottak a császár seregében, németországi és főleg itáliai kormányzatában. II. Frigyes a helyi fejedelmek a
birodalmi miniszteriálisok alávetésére irányuló törekvéseit éppúgy politikai okokból nem fékezte, mint a
városok esetében. Elzászban, vagyis egy olyan régióban, ahol nem kellett fejedelmi riválissal számolnia, és
amely terület családi birtokai szomszédságában feküdt, Frigyes a birodalmi miniszteriálisokat felhasználva
sikerrel építette újra a korábban még máshol is oly fontos territoriális császári kormányzatot.
II. Frigyes számára a német területek a családi birtokok haszonélvezetén, a császári cím nyújtotta tekintélyen
kívül mint itáliai törekvései hátországa voltak fontosak, ez magyarázza, hogy nem kívánt változtatni az Alpoktól
északra fennálló status quón, bár kérdéses, hogy érdemben képes lett volna-e azt módosítani. Miután a német
trónt fia számára biztosította, őt névleges helytartóként hátrahagyva visszatért Itáliába, ahol a régóta esedékes
273
SZÁZAD)
császári koronázás és Szicíliai Királyságának rendbetétele várta. A nem jelentéktelen számú fejedelmi
támogatóval seregében Róma felé tartó Frigyestől III. Ince utóda, III. Honorius (1216-1227) nem tagadhatta
meg a császári koronát. Az 1220 novemberének végén lezajlott látványos ceremónia alkalmával is elhangzottak
Frigyes részéről a megszokott ígéretek a Pápai Állam(ok) területének tiszteletben tartásáról, a szicíliai és a
birodalmi kormányzat különválasztásáról, két országa egyházainak kiváltságairól. Mivel pedig a Stauf-uralkodó
a gyakorlatban törekvései lényegi elemeit egyszerre a pápaság támogatásával és annak ellenében már elérte,
ezért feltehető, hogy ezeket a kötelezettségeket többnyire be is szándékozott tartani. A Frigyesbe vetett
kényszerű bizalomnál meggyőzőbb volt a pápa számára, hogy a császárt tekintette a tervezett keresztes hadjárat
vezérének, ami a Kúria számára elsődleges fontosságú volt. II. Frigyes még aacheni koronázásán tett keresztes
fogadalmat, ezt a fogadalmát többször meg is újította, majd egyre tolódó határidőkkel kötelezte magát, hogy
kiközösítés terhe mellett elindul seregével a Szentföldre. III. Honorius a vállalkozás egyházi fontossága mellett
abban is bízhatott, hogy a költséges és veszélyes expedíció hosszabb időre leköti majd a túlzottan erőssé vált
császár energiáit, így még abban is kulcsszerepet játszott, hogy Frigyes – Aragóniai Konstancia halálát követően
– feleségül kapja a Jeruzsálemi Királyság névleges uralkodónőjét, akinek jogán 1225 végétől újabb királyi címet
vehetett fel titulatúrájába.
II. Honorius türelmesen várakozott a Frigyes vezette keresztes hadjárat elindulására. A késlekedés
magyarázatául szolgált, hogy Frigyesnek valóban sok dolga akadt Szicíliai Királysága politikai és adminisztratív
újraszervezése során. Sok tekintetben 1194 óta folyamatos volt az anarchia ezeken a területeken. A császár és
király 1220 végén gyűlést tartott Capuában, ahol meghirdette a monarchia kormányzatának átfogó reformját. Az
elterjedt középkori szokást követve a király jelszavául az egy akkor már ideálisnak tartott korszak, II. Vilmos
uralkodása idején érvényes szokások és helyzet visszaállítását választotta. Az úgynevezett Capuai asszizak
előírták az 1189 óta elidegenített királyi javak és jogok visszavételét (a jövőre nézve kötelező lett a
kiváltságlevelek regisztrálása a kancellárián), az azóta épült nem uralkodói várak lerombolását, azt, hogy a
világi előkelők csak uralkodói engedéllyel házasodhatnak és hogy csak a király hűbéresei lehetnek, illetve hogy
csak királyi engedéllyel fogadhatják el egy lovag hűbéresküjét. A rendelkezések értelmében a királyság területi
egységei élén álló justitiariusok csak királyi kinevezéssel nyerhetik el a tisztséget. A kiterjedt intézkedési
csomagot a királyság újjáélesztett kormányszervei a helyi birtokosok együttműködésével viszonylag hamar
végrehajtották, a királyságon belül az elismert legitimitású és valós precedensekre hivatkozó Frigyes csak
néhány helyen találkozott fegyveres ellenállással; a fegyveres rendteremtés hároméves munkájára a Szicília
nyugati részét ellenőrző arab törzsek megfékezése és elűzése tett pontot. Bár restaurációt hirdetett, a király nem
habozott eltérni szicíliai elődei gyakorlatától, ha azt célszerűnek ítélte, így 1221 után nem nevezett ki többé –
korábban általában az előkelők közül kikerülő – kancellárt. Az uralkodóval együtt vándorló udvar
adminisztrációja két Rómában képzett hivatalnok, a korabeli antikizáló ars dictaminis legjobb színvonalú
képviselői, a protonotarius (vagy logo- thetész) Piero della Vigna és helyettese, Taddeo di Suessa irányítása alatt
folyt. A konszolidáció jeleként 1224-ben az uralkodó egyetemet alapított Nápolyban (a gyakran ismételt
állításokkal szemben nem mutatható ki, hogy a nápolyi egyetemről kikerülők jelentős szerepet játszottak volna a
királyság adminisztrációjában), 1225 júniusában pedig Foggia városában gyűlést tartott a királyság egyházi és
világi előkelőinek részvételével. Az utóbbi két település kiválasztása jelzi, hogy Frigyes Palermo helyett immár
általában a királyság kontinentális területein, azon belül is főleg Apuliában tartózkodott, ahol udvarát a
leggyakrabban Foggiában tartotta (e térségben mára csak Castel del Monte nyolcszögletű alaprajzával a
tökéletességet idéző elegáns kastélya hirdeti Frigyes udvarának fényét). Szintén Apuliába telepítette át a
Szicíliából elűzött szaracénok egy részét, akikből több ezer fős elitcsapatot alakított ki, és muzulmán
enklávéként letelepítette őket kedvelt lucerai palotája mellé.
A foggiai gyűlésen II. Frigyes jelentős adó (collecta) kivetését jelentette be, cserébe pedig lehetővé tette
fontosabb alattvalói számára, hogy azok panaszt tehessenek a helyi királyi tisztviselők visszaélései ellen. A
keresztes hadjárat költségeire hivatkozva ekkoriban egymást követték a jelentős adók a királyságban. A
keresztes hadjárat 1227. augusztusi határidejét maga Frigyes is komolyan vette, jelentős, nagyrészt német
keresztesekből álló sereget gyűjtött össze Brindisiben, ám a vitorlát bontott flottának pár nap múlva a fedélzeten
kitört járvány miatt vissza kellett térnie. Noha a sereg akadályoztatása egyértelmű volt (e járványban vesztette
életét Lajos türingiai tartománygróf, Árpád-házi Szent Erzsébet férje is), az új pápa, a III. Ince családjából
származó IX. Gergely (1227-1241) azonnal kiközösítéssel sújtotta a császárt. IX. Gergely Frigyessel szembeni
későbbi politikája nyomán egyértelmű, hogy az új pápa kezdetektől veszélyesnek tartotta a pápaságra és főleg
annak itáliai birtokaira a Szicíliai Királyság konszolidálása után tovább erősödött császárt, és minden
lehetőséget megragadott sarokba szorítására. Gergely meglepetésére a kiközösített uralkodó 1228 nyarán mégis
áthajózott a Szentföldre. Frigyes ezzel a lépésével nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Gergely intézkedése nem a
nyilvánosság előtt meghirdetett célt szolgálja, hiszen a császár egy évvel későbbi visszatértéig nemhogy nem
részesült pápai abszolúcióban és támogatásban, de a Szicíliai Királyság ellen 1229 elej én a pápa által szervezett
sereg támadást indított. IX. Gergely válaszul azt vetette Frigyes szemére, hogy valós hadjárat helyett az
274
SZÁZAD)
expedíció diplomáciai vállalkozássá vált, mivel a szicíliai király így érte el fő kereskedelmi partnerénél, al-
Kamil egyiptomi szultánnál, hogy a keresztények Jeruzsálem városát – igaz: katonailag védhe- tetlen állapotban
– visszakapják. A tízéves fegyverszünetet is rögzítő megállapodás után II. Frigyes jeruzsálemi királyként
viselhette koronáját a Szent Sír-templomban, ahol azonban a helyi katolikus pátriárka nem volt hajlandó
jelenlétében misét celebrálni. Az 1229 szeptemberében Apuliában partra szálló Frigyes gyorsan kiűzte a
királyságból a pápai sereget, mely sikereit főként annak köszönhette, hogy az uralkodó halálhírét keltette, majd
1230 nyarán békére kényszerítette a megszégyenült IX. Gergelyt. A királyság és a Pápai Állam(ok) határán
fekvő Cepranóban és San Ger- manóban kidolgozott szerződésben a kiközösítés feloldásáért cserébe Gergely
ismételt ígéreteket kapott a pápai birtokok és a szicíliai egyház feletti pápai jogok tiszteletben tartására.
A béke helyreállítása után új lendületet kaptak a Szicíliai Királyságon belüli reformok. Az 1230-at követő
néhány évet Frigyes szinte teljes egészében déli birtokának tudta szentelni, ahol a korábbi kormányzati szervek
restaurálása után immár azok továbbfejlesztése került napirendre. Az uralkodó 1231 júniusára Melfibe hívta
össze a királyság egyházi és világi előkelőit, valamint a fontosabb városok képviselőt. Ekkoriban hirdette ki
Frigyes a Szicíliai Királyság új törvénykönyvét (a szakirodalomban gyakran használt Liber augustalis nevet az
utókor adományozta ennek a törvénykönyvnek). A Melfi konstitúciók túlnyomó része a korábbi szicíliai
királyok törvényeit ismétli meg rendszerbe foglalva, ezek feltárása céljából az uralkodó még a megelőző évben
minden justitiariusi körzetből négy-négy tekintélyes öreget kéretett az udvarba. A törvénykönyv szerkezete és az
új joganyag java része római és kánonjogi hatásra alakult ki; így ekkor vált teljessé az uralkodói kúriában
végződő fellebbezési rendszer, valamint ekkortól vált általánossá az inquesta – a tanúkihallgatáson alapuló
bizonyítási eljárás – alkalmazása peres ügyekben a Szicíliai Királyságban. A IV. lateráni zsinat döntését követve
a konstitúciók vonatkozó rendelkezése az eretnekséget a felségsértéssel tette egyenértékű bűnné, ugyanakkor a
felségsértést is eretnekségként értékelték II. Frigyes törvényei. Noha a Szicíliai Királyság törvényeiről volt szó,
a Melfi konstitúciókban az uralkodó a római császárok örököseként szólt alattvalóihoz. Hasonló kettősség
jellemezte a melfi gyűléssel nagyjából egy időben felújított szicíliai aranypénzverés produktumait: az augustalis
néven kibocsátott veret római mintákat követett. Az augustalis a nyugat-európai aranypénzverés felújulásának
legkorábbi példája, egyben kiváló szimbolikus propagandaeszköz is volt Frigyes kezében nyugati – főleg itáliai
– vállalkozásai során, ugyanakkor gazdaságilag nagyrészt a korábbi szicíliai uralkodók sikereit megismételve
vált lehetővé kibocsájtása. Az új aranypénz jelezte a királyság beágyazódását a mediterrán gazdasági világba,
mivel alapanyaga jórészt az ott folytatott kereskedelem hasznából és a tuniszi uralkodó 1223 óta ismét befolyó
adóiból származott. Az augustalis kibocsátását lehetővé tevő tényezők között nagy szerepet kapott a korábbi
szicíliai királyok által elrendelt kereskedelmi monopóliumok gyakorlatának felújítása és azok kiterjesztése (az
uralkodói monopóliumokat 1231 folyamán újraszabályozták). Bevételi forrásként az utóbbiak közül a
legjelentősebb a sómonopólium volt: a szabott áron felvásárolt készleteket a király négyszeres haszonnal adta
tovább a kereskedőknek. A zömmel tengeri kikötőkön át zajló külkereskedelmet vámok terhelték, azonban a
katonai szempontból fontos cikkek mellett néhány különösen nagy haszonnal járó exportcikkel kizárólag az
uralkodó kereskedhetett. Az utóbbira példa a selyem, melynek előállítása is királyi akció eredményeként
honosodott meg a királyságban. Frigyes olykor sikeres rögtönzésektől sem riadt vissza: a Tuniszt 12391240
telén sújtó éhínség idején a gabona kivitelére vezetett be uralkodói monopóliumot, mellyel 40 ezer uncia arany
értékű forgalom hasznát vonta magához. A monopoltermékek mellett minden egyéb árut is királyi raktárakban
kellett tárolni a külkereskedelmi forgalomban, ami a vámrendszer megkerülését is nehézzé tette, egyben újabb
bevételi forrást jelentett. A közraktáraknak ez az arab és bizánci mintákat követő hálózata még egy évszázaddal
később is olyan újdonságnak számított Nyugat-Európában, hogy Boccaccio is csodálkozva tett említést róla
(Dekameron VIII, 10).
Jakob Burckhardt nyomán számos történész ezeket a gazdasági intézkedéseket annak bizonyítékaként értékelte,
hogy Frigyes korát megelőzve mintegy archetípusa volt a reneszánsz abszolutista fejedelmeknek, vagy esetleg
egyenesen a merkantilizmust előlegezte meg. „Konszolidációs” háborúi közepette Frigyes valóban
nemesfémkiviteli tilalmat rendelt el (1222), majd az augustalis és a királyság belső forgalmát szolgáló új
ezüstpénz kibocsátásakor megtiltotta, hogy az országba külföldiek aranypénzen kívül mást behozzanak. Az első
rendelkezés azonban a megszorult uralkodó szükségmegoldása volt, a második pedig inkább szolgálhatta a saját
ezüstpénz védelmét, mint a külkereskedelmi aranyegyenleg javítását. A selyemipar meghonosítása, a
kelmefestéshez szükséges indigó cserjéinek és az azt művelő és feldolgozó zsidó iparosoknak az elrablása
Dzserba szigetéről egy iparág tudatos fejlesztéséről tanúskodik, de nem modern értelemben vett
gazdaságpolitika eredményei, hanem egyszerűen az uralkodói bevételek maximalizálását célzó átgondolt akciók
voltak. Meglehet, hogy Frigyes a kortárs urakodóknál előbbre járt e téren, de ez nagyrészt a szicíliai monarchia
örökségének volt köszönhető. Frigyes nem mulasztotta el kiaknázni a királyi uradalmakból és a hűbéri jogon
neki járó bevételeket sem. A justitiariusok mellett körzetenként egy-egy magister camerarius felügyelte a királyi
javakat és anyagi természetű jogokat, majd 1240-től kezdve külön háramlási biztosok ügyeltek a hűbéri jogon a
275
SZÁZAD)
királynak járó alkalmi bevételekre. Ezek a tisztviselők általában éves bérleti díjat fizettek hivatalukért, ám a
justitiariusok részére 1246-ban Frigyes szigorúbb feltételeket szabott meg.
A justitiariusok és magister justitiariusok ekkor a helyi közrendért, a katonai mozgósításért feleltek, és általában
közvetítették az uralkodói akaratot a helyi birtokos társadalom felé. A számos specializált helyi hivatal,
elöljáróság és közraktár összetett rendszeréhez képest ugyanakkor az udvari adminisztráció meglehetősen
tagolatlan volt, minden írásos feladatot a kancellária végzett. A palermói udvarban és az állandóan vándorló
Frigyes környezetében a vezető tanácsosok nem meghatározott funkcióval járó címek birtokosaiként, speciális
hivatalok irányítóiként játszottak lényeges szerepet, hanem az uralkodó bármikor megvonható bizalma révén
kaptak fontos feladatokat. Az alsóbb szintű hivataloknak és elöljáróknak a Szicíliai Királyságban állandóan
írásos kimutatások tömkelegét kellett készíteniük és naprakészen tartaniuk, az állandóan vezetendő listákon
kívül alkalmi inquesták – mint például az 1240-es átfogó revízió – adtak nekik munkát. Igaz, hogy a
kimutatások maguk nem maradtak ránk, csak az azokat elrendelő vagy említő uralkodói levelek, de a Frigyes
uralkodása idejéből egyedül megmaradt 1239-1240-es királyi regisztrum arról tanúskodik, hogy a
részletkérdésekben is gyakran maga döntő uralkodó igen széles körből és rendszeresen kért információkat, és
azokat eléggé gyorsan meg is kapta, akár Észak-Itáliában is. A Szicíliai Királyság bürokratikus rendszere igen
ambiciózus volt, kétségeink mindenekelőtt az uralkodó felé áramló információk valóságtartalmával szemben
lehetnek. Az elődeitől örökölt rendszert Frigyes ugyan „hézagmentesebbé” tette, de gyakori és általában
rögtönzött reformintézkedései nem sok időt adtak apparátusai rutinszerű működésének letisztulására. Frigyes
szicíliai kormányzatának része volt a tekintélyesebb alattvalóival folytatott párbeszéd is, és meglehet ez is
hozzájárult ahhoz, hogy az 1220-as évek elejének háborúit követő két évtizedben egyetlen jelentősebb fegyveres
szembeszegülésről van információnk. Az uralkodó a fontosabb városokat bevonta már az 1220-as évek
pénzreformjainak lebonyolításába is, majd 1232-ben és 1240-ben is gyűlésre hívta képviselőiket Foggiá- ba.
1234-ben Messinában kiadott edictumában Frigyes úgy rendelkezett, hogy a királyság előkelői, illetve fontosabb
városainak képviselői öt körzetben, körzetenként meghatározott helyen évente kétszer gyűlést kötelesek tartani.
Arról azonban nincs információnk, hogy ezekre a rendezvényekre valóban sor került-e, azt pedig legfeljebb
sejthetjük, hogy ezek – akárcsak Frigyes egyéb gyűlései – a megjelent alattvalók számára legalább annyira
lehettek terhes kötelezettségek, újabb uralkodói adók és összeírások kihirdetésének keretei, mint a sérelmek
megfogalmazásának és az uralkodói intézkedések befolyásolásának fórumai.
4.4. II. Frigyes és a pápaság szembekerülése

II. Frigyes az 1230-as évek első felében nem mutatta annak jeleit, hogy Itália egésze feletti uralomra törne. Az
általa megvalósított hatalmi koncentráció azonban előbb a lombardiai városok többségében, majd a pápaságban
érlelte meg azt a félelmet, hogy a veszélyes szomszéd előbb-utóbb birtokaikra fog törni. Hat lombardiai város
1226-ban újjáalakította a Lombard Ligát, és blokádjuk megakadályozta a német fejedelmek itáliai felvonulását.
Mindez 1231 végén megismétlődött, aminek következtében e városokat a császár birodalmi átok alá vetette. A
német területeken Frigyes nevében a hatalmat gyakorló ifjú Henrik időközben felnőtt, és önállósította magát.
Nem egyszerűen egy, az örökségére türelmetlenül váró trónörökös megszokott lázadásáról volt szó ebben az
esetben. Henrik a birodalmi miniszteriálisokra és a városokra támaszkodva a fejedelmek és egyben apja német
területeken követett politikája ellenében teremtett magának önálló hátországot. A birodalom városainak egy,
Közép-Rajna vidéki csoportja 1226-ben ligát alakított, amelyet akkor a császári régens, Lajos bajor herceg
feloszlatott. A következő hasonló kísérletet, a liege-i püspök városainak szövetségét az apja kiközösítése alatt
önállósult Henrik 1230 nyarán megerősítette. A német fejedelmek fellépésére Frigyes követei útján az 1231
tavaszán Wormsban tartott birodalmi gyűlésen Henrik intézkedését hatálytalanította – általában is előírta, hogy
városok szövetséget csak uraik beleegyezésével köthetnek –, fiát nyilvánosan megszégyenítette, majd az 1220-
as, az egyházi fejedelmek részére adományozott kiváltságokat a világi fejedelmekre is kiterjesztette (Statutum in
favorem principum). Ugyanezen rendelkezésben a császár lemondott arról, hogy a birodalmi fejedelmek
örökösödésébe – a család teljes kihalásának kivételével – beleszóljon, egyben korlátozta annak lehetőségét,
hogy a birodalmi városok a fejedelmek rovására újabb területeket, illetve személyeket a fennhatóságuk alá
vonjanak. A helyi rendi képviselet általánossá tétele irányába mutatott az a rendelkezés, amely előírta, hogy
fejedelmek új helyi jogot csak tartományuk előkelőinek (maiores et meliores terre) beleegyezésével alkothatnak.
Pár évre volt szükség ahhoz, hogy II. Frigyes ellenségei egymásra találjanak: 1234 végén Henrik és a Lombard
Ligába tömörült városok szövetséget kötöttek, a következő év elején pedig harcot indítottak a császár ellen.
Frigyes számára egyetlen kérdés volt: át tud-e jutni az Alpokon? Amikor ez sikerült, egy kivételével az összes
német fejedelem támogatását maga mögött tudva leszámolt érdemi ellenállásra képtelen fiával, elfogta, és
megfosztotta koronájától Henriket, aki évekkel később apja fogságában, Calabriában fejezte be életét (a félig-
meddig uralkodó fiatal Staufot a szakirodalom a sajátos (VII.) Henrik néven szokta említeni, hogy így
különböztessék meg őt a ténylegesen uralkodó VII. (Luxemburgi) Henrik császártól). Az 1235 májusában
Mainzban tartott birodalmi gyűlésen II. Frigyes birodalmi békét hirdetett (pax publica imperialis, avagy a német
276
SZÁZAD)
történetírás szóhasználata szerint: Mainzer Landfriede), és állandó főbíróként birodalmi justitiariust nevezett ki.
A késő antik császári retorika parancsoló hangján megfogalmazott intézkedések mögötti reális tartalom igen
szerény volt: noha kötelezővé vált egy esetleges fegyveres konfliktus előtt a császári igazságszolgáltatáshoz
fordulni, de az ítélettel elégedetlenek ezt követően a fegyveres megoldást választhatták – nem volt tehát másról
szó, mint egy kötelező békéltetési eljárás közbeiktatásáról (a birodalmi justitiarius tisztsége rövidesen meg is
szűnt). Rövid itáliai kitérő után a császár a keleti részekre vonult, ahol átmenetileg leszámolt trónfosztott fia
apósával és egyetlen fejedelmi szövetségesével, II. (Harcias) Frigyes osztrák és stájer herceggel, majd a
fejedelmek a jelentős privilégiumokban részesített Bécs- ben „királlyá és jövendő császárrá” választották
Frigyes második fiát, a gyermek Konrádot, akit apja névlegesen német kormányzata élén hátrahagyott (1237
eleje), Siegfried von Eppstein mainzi érsek gondjaira bízva, aki régensként állt a gyermekkirály mellett.
A választás során Konrádnak adott titulus egyértelműen azt célozta, hogy lehetetlenné váljon a választott
személy alkalmasságának elbírálása ürügyén történő pápai beavatkozás. A német ügyeket illetően azonban IX.
Gergely nem kívánt szembeszállni II. Frigyessel, mivel az ifjú Henrik által támogatott városok elsődleges
ellenfelei a német egyházi fejedelmek voltak (a pápa ekkor még a császár harmadik házasságának megkötéséhez
is segítséget nyújtott; a két hatalom békés összhangjának jelképe volt 1236-ban, amikor II. Frigyes személyesen
vett részt a pápa által egy évvel előbb kanonizált Árpád-házi Szent Erzsébet testének marburgi oltárra
emelésén). Más volt a helyzet az itáliai geopolitikai képletben, ahol az elhúzódó lombard lázadás mögött 1236
közepétől egy pápai legátus szervező tevékenysége állt. Maga a pápa ekkor a nyilvánosság előtt közvetítőként
lépett fel. A huzavonának a császár Itáliába történt 1237 végi visszatérése vetett véget. Frigyes oldalán ekkor
számos német szövetségese mellett felsorakoztak a Milánóval és szövetségeseivel ellenséges észak-itáliai
városok (korántsem a városok összessége állt hadban ugyanis az uralkodóval), az utóbbiak soraiban a több
várost is uraló nagyúrral, Ezzelino da Romanóval, valamint megérkeztek Frigyes lucerai szaracénjai is.
Cortenuova mellett (1237. november 27.) tulajdonképpen csak a két ellenséges sereg elővédje csapott össze, a
kialakult zűrzavarban a Lombard Liga seregei menekülésre fogták a dolgot, így került a császár kezére
fővezérük és a carroccio, Milánó katonai diadaljelvénye, amit Frigyes propagandagesztusként elküldött a római
Capitoliumra. Szintén propagandacélú volt a diadalittas császárnak az uralkodói szolidaritás nevében a többi
keresztény fejedelemhez intézett kiáltványa, melyben ugyan katonai segítséget kért – jelképes támogatás
érkezett is –, de célja elsősorban az volt, hogy a pápasággal összefogni készülő lázadó alattvalóit minden
monarchikus hatalom, egyben az isteni világrend ellenfeleiként mutassa be. A jelképek síkján vívott küzdelem
mellett azonban Frigyes elfelejtkezni látszott arról, hogy cortenuovai győzelme nem volt megsemmisítő. 1238-
ban kudarccal végződött Frigyes és szövetségesei fő katonai vállalkozása, Brescia ostroma, az év végére pedig
előbb Genova, majd Velence is a Liga mellett sorakozott fel. Amikor pedig a császár egyik törvénytelen fia,
Enzo házassága révén királyi címet felvéve a Szardínia – egy a pápaság által is követelt terület – feletti uralomra
tört, akkor IX. Gergely elérkezettnek látta az időt, hogy semlegességét a nyilvánosság előtt is feladja. A pápa
1239 virágvasárnapján kiközösítette Frigyest, a nyugati kereszténység előtt pedig a császár állítólagos
hitetlenségével, muzulmánok iránti szimpátiájával, békebontással és a Szicíliai Királyság egyházának
elnyomásával indokolta döntését. Válaszul nem késett Piero della Vigna és társai Frigyes nevében ékes
latinsággal megfogalmazott enciklikája(l), amelyben az egyes próféciák nyomán a végítéletet előrejelző „utolsó
császár” szerepében tetszelgő, Jeruzsálemet is elvileg királyságai között tudó uralkodójukat Krisztushoz, míg a
pápát és bíborosait a farizeusokhoz hasonlítják. Az antik császári díszek után az evangéliumi és apokaliptikus
nyelvezetet is eszközül használó császár ekkor fogadja szolgálatába a pápával már korábban konfliktusba került
egykori ferences rendfőnököt, Cortonai Illés testvért, aki nem fukarkodott a Kúria e világi gazdagságának és
hivalkodásának bírálatával.
II. Frigyes és IX. Gergely között a szakítás végleges volt, a két fél egyike sem tudott azonban leszámolni a
másikkal. A pápa és szövetségesei egyesített fegyveres ereje – bár a saját területek védelmét biztosítani tudta –
messze nem tette lehetővé a döntő győzelmet Frigyes és szövetségesei felett. A császár 1239-1240-ben
megszállta a Pápai Állam(ok) nagyobb részét, majd a pápa székhelye ellen indult. Noha Frigyes rendelkezett az
utóbbi vállalkozás sikerét biztosító katonai erőfölénnyel, 1240 elején kiderült, hogy támadása politikai blöff,
amit az erős idegzetű és Rómát ekkoriban szilárdan ellenőrző IX. Gergely kivédett. Amikor Róma körül
feltűntek a császári csapatok, a pápa körmenetek sorával szinte hisztérikussá fokozta a „Péter és Pál apostolok
ellen támadó” Frigyes elleni hangulatot a városban. Három korona uraként a Stauf hiába sorakoztatott fel
jelentős sereget: a pápát nem ejthette foglyul, hiszen így nem érhette el kiközösítésének az egész nyugati egyház
által elismert feloldását. Frigyes önállóan ellenőrzés alá vethette Közép-Itáliát, Észak-Itáli- ában pedig
szövetségesei segítségével szerzett biztos pozíciókat, amivel szemben a nyugati kereszténység által változatlanul
legitimnek tekintett és a nyugati egyház egészének anyagi erőforrásait mozgósítani tudó pápaság diplomáciai és
katonai téren is „hosszú menetelésbe” kezdett, kitartóan várva ellenfelének hibáit vagy egyszerűen halálát.
Előbb azonban IX. Gergely távozott az élők sorából. Utóda, IV. Celesztin alig kéthetes pontifikátus után
elhunyt, és ezt követően jó két évig tartott, míg IV. Ince (1243-1254) személyében újra feje lett a nyugati
277
SZÁZAD)
kereszténységnek. A genovai előkelő családból származó új pápa megválasztása után elfogadta a császár
tárgyalási ajánlatát, a találkozó ürügyével Rómából eltávozva azonban egy hirtelen fordulattal szülővárosába
menekült (1244 nyarán), majd onnan Lyonba vonult, ahol – elvileg a Birodalom területén, de gyakorlatilag a
francia király védelme alatt – egyetemes zsinatot hívott össze. Az I. lyoni egyetemes zsinaton Taddeo di Suessa
ugyan előadhatta ura védekezését, de ez mit sem változtatott IV. Ince álláspontján, aki Frigyest mindegyik
trónjától megfosztotta (1245. július 17. Ad apostolice).
A trónfosztás katonailag nem változtatott a császár helyzetén, aki a keresztény uralkodókhoz és nemesekhez
intézett újabb kiáltványában a pápaság elleni érveit a klérus egészének bírálatává szélesítette. A nyugati koronás
fők egyike sem volt kész fegyveresen a pápa ellen fordulni, de Frigyesnek továbbra is megadták a pápa által
megvont uralkodói titulust. Frigyessel nemcsak sógora, III. Henrik angol király, hanem az utóbbi ellenfele, IX.
(Szent) Lajos francia király is kapcsolatban maradt. A pápai udvar ideiglenes székhelyéről szerte Európába
szétrajzottak a pápa főleg koldulórendi ügynökei, hogy a Frigyes elleni, keresztes hadjáratnak nyilvánított
háború céljaira a lehető legtöbb pénzt csikarják ki a helyi egyházaktól. A pénzt, illetve az azon fogadott
seregeket IV. Ince egyre-másra küldözgette Itáliába, ahol az 1240-es években féltucat bíboros irányította a Pápai
Állam(ok) maradékának kormányzatát, szervezte a szövetséges városok együttműködését, és parancsnokolt a
pápai seregeknek. Frigyes a Szicíliai Királyságon kívüli itáliai kormányzata a pápáénál jóval kevésbé volt
rögtönzött: a császár nagyapja és apja mintája alapján szervezte meg az „itáliai királyság” intézményeit, melyek
élére regionális egységenként törvénytelen fiait nevezte ki vikáriusnak. A német területeken bekövetkezett
társadalmi változások nyomán azonban Frigyes itáliai kormányzata immár nem a német miniszteriálisoknak,
hanem a Szicíliai Királyság hivatalnokainak és katonáinak a tevékenységére épült. Észak-, illetve Közép-
Itáliában ugyanakkor az azonos címek nem ugyanazt a politikai realitást takarták: amíg az utóbbi területeket
Frigyes valóban monarchiává szervezte, addig az előbbiek esetében a névleges császári kormányzat mögött
önálló szövetségesek álltak (Ezzelino da Romano ugyan császári segítséggel tett szert a Verona, Padova és
Vicenza feletti uralomra (1236-1237), de ezeken a területeken és az említett városokban önálló pozíciókkal
rendelkezett, ezért is tudta „birodalmát” Frigyes halála után is évekig megtartani). A szemben álló itáliai
koalíciók elvileg ugyanazokért a célokért harcoltak, mint hatvan-hetven évvel korábban – az egyház és a
városok szabadságáért az egyik oldalon, míg az uralkodónak járó köteles engedelmesség kikényszerítéséért a
másikon –, a gyakorlatban azonban mindkét oldalon egyaránt találunk köztársasági berendezkedésű városokat és
egy vagy több város felett uralmat szerzett, arisztokrata egyeduralkodókat; a szövetségeket valójában a
geopolitika logikája diktálta. Ha a hagyományosan ghibellin Pisa szilárdan kitartott a császár mellett, akkor Pisa
fő konkurense, Genova a pápa oldalára állt (jóval szülötte pápává választása előtt). Ha Ezzelino da Romano
kezdettől Frigyes zászlója alatt harcolt, akkor fő riválisa, az éppúgy arisztokrata Azzo d'Este apars ecclesie helyi
vezetőjévé vált.
Német területeken a trónfosztást követően a pápa felszólította a fejedelmeket új uralkodó megválasztására,

aminek csak a három rajnai érsek tett eleget, ők viszont nem mást választottak királlyá (1246 májusában), mint a
mainzi érsek leváltása után Frigyes által régenssé kinevezett Raspe Henrik türingiai tartománygrófot (Árpádházi
Szent Erzsébet a legendák szerint oly keményszívű sógorát), aki átállt a pápa oldalára. A pápai nyomás alatt az
egyházi fejedelmek többsége – a császár számukra kedvező német politikája ellenére – Frigyes ellen fordult, a
világi fejedelmek nagyobb része azonban a gyakorlati semlegességet választotta (ha nem is vonták meg a velük
mindig is modus vivendi kialakítására törekvő császár elismerését, de nem tettek semmit az ellenkirály ellen). A
Frigyes nevében a német területeken eljáró kormányzat nem volt akcióképtelen, amit bizonyít gyors és
eredményes fellépése az ellenkirály megválasztásának évében. Harcias Frigyes osztrák herceg a magyarokkal
vívott bécsújhelyi csatában elesett, és ezzel kihalt a Babenberg-ház, melynek összes birtokát sikerült császári
ellenőrzés alá vonni. Raspe Henrik 1247 elején meghalt, így a rajnai egyházfejedelmek új ellenkirály után
nézhettek. Az év őszén egy területileg közelebbi nagyúrra, Vilmosra, Holland grófjára – a Welfek rokonára –
esett a választásuk, aki a segítségükkel ellenőrzése alá vonta az Alsó-Rajna-vidéket, de onnan nem tudott
kitörni. 1246 elején a pápa Frigyes seregében harcoló egyik sógora szervezett összeesküvést a Szicíliai
Királyság előkelői körében, de a gyors lelepleződés után csak a saját bőrét tudta megmenteni, az általa
beszervezett dél-itáliai nagyurak kevés kivétellel a vérpadon végezték. Jelentősebb pápai sikernek bizonyult,
amikor egy a városon belüli erőszakos kormányzati változás eredményeként Párma átállt a Lombard Liga
oldalára. A dühös Frigyes több hónapig tartó ostromzár alá vette Pármát, és az eredményt biztosnak vélve a
szomszédságban Victoria néven várost alapított. Az elbizakodott császár serege egy részével vadászatra ment,
ezt kihasználva a Gregorio di Montelongo bíboros által vezetett és a liga többi városából is segített védők
kitörtek, és a táborban maradtakra támadva lemészárolták az ott lévőket (1248. február 19.). A rajtaütés
eredményeként a pármaiak kezére kerültek a koronaékszerek – egy kézműves talált rájuk, aki a császári
koronával a fején sétált vissza városába –, a kincstár, valamint Frigyes pecsétje és diplomáciai levelezése,
ráadásul foglyul ejtették Taddeo di Suessát, akit nyilvánosan, válogatott kínzások közepette végeztek ki (a
korábban elfogott pármaiakat a császár az ostromlottak szeme láttára ölette meg). A ostromot a visszatérő
278
SZÁZAD)
Frigyes rövidesen kénytelen volt feloldani, a katonai kárnál is nagyobb volt azonban az uralkodó
tekintélyvesztése. II. Frigyes helyzetének ingataggá válását jelezte 1249-ben Piero della Vigna látványos
bukása, akit a gyanakvóvá vált császár sikkasztás vádjával lefogatott, megvakíttatott, majd itáliai területein
példát statuálandó körbehordoztatott (a volt logothetész végül az öngyilkosságba menekült). A bolognaiak
ugyanazon évben elfogták Enzót, ami jelentősen megnehezítette az észak-itáliai ghibellin akciók
összehangolását, katonailag ezzel együtt sem rendült meg Frigyes itáliai birodalma a császár 1250 végén
bekövetkezett haláláig.
II. Frigyes egyéni teljesítménye és uralkodásának stílusa éppúgy kiváltotta kortársai élénk érdeklődését,
szélsőséges csodálatát vagy elutasítását, mint az utókor – különösen Jakob Burckhardt megjegyzései nyomán
megélénkült – figyelmét. Frigyes szokatlanul nagy súlyt helyezett arra, hogy akciói hivatalos magyarázatáról,
udvara fényéről és annak részeként saját személyes intellektuális érdeklődéséről minél többen tudjanak.
Megjelenésében keveredtek a szicíliai őseitől örökölt keleti pompa és az antik császárok külsőségei. Az előbbire
példa az uralkodót szinte mindig követő egzotikus állatsereglet és a háremmel is ellátott lucerai udvartartás, az
utóbbira pedig kiáltványainak és törvénykönyvének Cicero és Justinianus nyelvezetét követő szövege, valamint
Capua – egyben a Szicíliai Királyság – északi kapuja: az ezen áthaladók a császár-királyt antik fejedelemként
ábrázoló szobor alatt vonultak el. Frigyes görög és arab filozófiai és egyéb tudományos munkák fordítóit
gyűjtötte udvarába, egyetemet alapított, kapcsolatba került a pisai matematikussal, Leonardo Fibonaccival,
írásban küldte el kérdéseit egy zsidó matematikushoz és egy arab teológushoz, állítólag személyesen
kísérletezett – a rémhírek szerint embereken is –, a solymászatról latin nyelven írt értekezésében (De arte
venandi cum avibus) pedig részletes ornitológiai megfigyelések találhatók. Az uralkodó előkelői és lovagjai
szélesebb körével is megosztotta kulturális érdeklődését, amikor udvarában helyi olasz dialektusban verselő
költői kört szervezett. Ugyan mindezen tevékenységeire akadt kortárs példa más nyugati udvarokban (az általa
patronált tudományos tekintélyek máshol is részesültek támogatásban), de együttesük Frigyes udvarának sajátja
volt. Bár a XIII. század közepén joggal tekinthettek rá – érdeklődéssel vagy felháborodással – mint a Kelet és
Nyugat közti intellektuális párbeszéd képviselőjére, Frigyes udvara jóval kevésbé volt „multikulturális”, mint
anyai nagyapjáé. Saját korának nyugati uralkodói között Frigyes így is felhívta magára a figyelmet, melyet a
puer Apulie életének váratlan fordulatai csak tovább növeltek. Nem véletlen, hogy haláláról beszámolva a jól
informált angol bencés, Matthew Paris krónikájában pozitív és negatív módon egyaránt értelmezhetően a „világ
csodájának” (stupor mundi) nevezte Frigyest.
4.5. II. Frigyes öröksége és Anjou Károly

Frigyes örököse, IV. Konrád (1250-1254) apja egész birtokkomplexumát egy kézben törekedett tartani, ami
némi próbálkozás után lehetetlenné tette a pápasággal kötendő megállapodást. Apja haláláról tudomást szerezve
az új uralkodó azonnal útra kelt Itáliába. IV Konrád és a pár hónappal utána Itáliába visszatérő IV. Ince a
félszigeten már nem egymásnak feszülő szövetségi rendszereket, hanem csak a szomszédságukkal civódó
városokat és azokon belül guelf vagy ghibellin név alatt folyó partikuláris pártharcok zűrzavarát találta. A
közép-itáliai császári kormányzatnak már nyoma sem volt, a Szicíliai Királyságban a Stauf-ház új feje pedig egy
gyanúsan erős rokont talált: az ottani régensségtől fájó szívvel megváló Manfrédot, II. Frigyes törvénytelen
fiainak egyikét. A hosszú alkudozások után Rómába visszatérő pápa sem örvendhetett biztosabb hátországnak: a
városban osztoznia kellett a hatalmon a Brancaleone degli Andalo bolognai jogász és lovag irányította commune
mozgalommal (1252-1258, megszakítással). Mivel a pápa és Konrád is nehéz helyzetben volt, csak 1254 elején
került sor köztük kenyértörésre. Tavasszal Ince kiközösítette Konrádot, és mint Szicília hűbérura az angol király
ifjabb fiának, Edmund hercegnek ajánlotta fel a királyságot. A várt összecsapás azonban a Stauf hirtelen halála
miatt elmaradt. IV. Konrád hasonló nevű fia, akit apjától megkülönböztetendő (becézve) Konradinnak neveztek,
ekkor mindössze kétéves volt, így német uralkodóvá választására senki sem gondolt. A Staufok kormányzata
német területeken már 1252 folyamán felbomlott, amikor előbb a jelentősebb világi fejedelmek, majd a
fontosabb városok is elismerték Hollandi Vilmos királyi címét, ha tényleges hatalomban nem is szándékozták őt
részeltetni. A hat legfontosabb rajnai város Mainz vezetésével 1254-ben megalakult szövetségéhez utóbb
számos egyházi fejedelem és nemes csatlakozott. A Vilmos névleges főségét elismerő békeszövetség (foedus
sancte pacis) közös védelmet irányzott elő, de minél többen csatlakoztak hozzá, annál kevésbé volt hatékony.
Bonyolította a helyzetet, hogy Vilmos 1256 elején bekövetkezett halála után röviddel ketten is királynak
tekintették magukat: előbb az angol király öccsét, Richárdot, Cornwall grófját – egy Welf rokont – választotta
meg a választók egy csoportja, majd három hónappal később X. (Bölcs) Alfonz león-kasztí- liai király – Sváb
Fülöp unokája – kapta meg a rex Romanorum címet a fejedelmek másik csoportjától. Cornwalli Richárd olykor
valóban német területekre utazott, és ilyenkor az Alsó-Rajna-vidéken uralkodói jogait is gyakorolta, Alfonz
ellenben soha nem látta „birodalmát”, bár címéhez annál makacsabban ragaszkodott. A két 1257- es választás
jelentőségét nem a szánalmas eredmény adta, hanem az, hogy ekkor rögzült a gyakorlatban a hét
választófejedelem utóbb, 1356-ban kodifikált köre (mindkét fél elmondhatta, hogy megszerezte a többséget,
279
SZÁZAD)
mivel a cseh király a két választás között átállt Alfonz oldalára). A választófejedelmek a XII-XIII. század
fordulóján még száz főt meghaladó csoportja már a század első felében szűkülni kezdett. Eike von Repgow
lovag nagy hatású jogkönyve, az 1220-as években összeállított Szász tükör (Sachsenspiegel) csak hat választót
sorolt fel (a később rögzült listából nála a cseh király hiányzott), az 1257-es kettős választás tehát egy hosszabb
folyamatra tett pontot.
1250-től kezdődően így nem volt szó szerinti értelemben vett interregnum, a történetírásban meghonosodott
kifejezés azonban mégsem ok nélküli: jelzi az uralkodói hatalom maradékainak felmorzsolódását német
területeken, ahol a későbbiekben a királyi vagy császári cím viselőjének anyagi támaszául csak családi birtokai
szolgáltak. Ezekben az évtizedekben tűnik el a birodalmi miniszteriálisok jogi kategóriája, mivel korábbi
viselőik – igaz, szabad státust szerezve – a helyi fejedelmek alárendeltségébe kerültek. Az utóbbi úton követte
őket a birodalmi egyházak legtöbbje. Csak a leghatalmasabb egyházi fejedelmeknek sikerült megőrizniük önnál-
lóságukat. Az uralkodói hatalomtól függetlenedő nagyhatalmú prelátusok legkiválóbb példája Siegfried von
Eppstein mainzi érsek volt (1230-1249), aki síremlékével hirdette posztja és az uralkodói hatalom közti új
erőviszonyokat: az érsek oldalán két kisebb, de felnőttkorú személy jelenik meg e sírlapon, Raspe Henrik és
Hollandi Vilmos, akiknek fejére a középen fölébük magasodó Siegfried érsek helyez koronát.
A Szicíliai Királyságot a pápa Konrád halálát követően közvetlen uralma alá kívánta vetni. Az 1254 őszén
Nápolyba bevonuló IV. Ince fennhatóságát kezdetben Manfréd is elismerte, amikor azonban a pápa egy
gyilkossági ügyben eljárást indított ellene megszökött Nápolyból, Apuliában maga mellé állította apja híveit, a
lucerai szaracénok segítségével megszerezte az ott őrzött kincstárat, és hozzákezdett a zömében zsoldosokból
álló pápai sereg kiűzéséhez. IV. Ince Nápolyban megválasztott utóda, IV. Sándor (1254-1261) a következő
tavaszon távozni volt kénytelen a királyságból, amelynek egész területét az időközben kiközösített Manfréd
1256 végére uralma alá vonta. Manfréd szövetségre lépett a Rómát ellenőrző Brancaleone degli Andaloval,
majd 1258 augusztusában elérte, hogy Palermóban szabályosan királlyá koronázzák (1258-1266). Az apjához
hasonló intellektuális érdeklődést mutató és egyebekben is Frigyes udvarát másoló Manfrédot a pápaságon kívül
minden uralkodó elismerte a Szicíliai Királyság urának, az aragón király és az epiruszi despota dinasztikus
kapcsolatra lépett vele. IV. Sándor számára ekkoriban csak a lombardiai guelfek szolgáltak jó hírrel, Ezzelino da
Romano „birodalmának” felszámolásával (1259). A pápaság a birodalmi és a szicíliai korona szétválasztását
már elérte, ezért érdemi tárgyalásokba bocsátkozott Manfréddal annak esetleges elismeréséről, de rendezés ezek
nyomán mégsem született. IV. Sándor talán nem felejtette el, hogy II. Frigyes közép-itáliai hegemóniája mögött
a Szicíliai Királyság számottevő anyagi ereje állt, valamint azt sem, hogy szerte Itáliában az árván maradt ghi-
bellin frakciók vezérükként tekintettek Manfrédra. Nem tudjuk, hogy az új szicíliai király eleve tervezte-e apja
itáliai szerepének folytatását, vagy csak a túlzottan merev pápai diplomácia önbeteljesítő jóslata vált-e valóra, de
tény, hogy 1260 folyamán a pápai elismerést kikényszerítendő Manfréd csapatokat küldött a ghibellinek
támogatására, és helytartókat nevezett ki a közép-itáliai császári kormányzat újjászervezésére. A toscanai
ghibellinek legmerészebb álmai és IV. Sándor félelmei akkor váltak valóra, amikor a térség gyorsan emelkedő
guelf hatalma, Firenze túlerőben lévő seregét a sienaiak Manfréd támogatta csapata Montapertinél meglepte és
teljesen megsemmisítette (1260. szeptember 4.). Kevéssel a tehetséges fattyú megkoronázása előtt világossá
vált, hogy a szicíliai kaland miatt anyagi csődbe került és belső ellenállással szembesülő III. Henrik angol király
kénytelen letenni fia támogatásáról, a pápának tehát új szicíliai királyjelölt után kell néznie. A Kúria a francia II.
Orbán (1261-1264) vezetésével 1261 végén Szent Lajos király öccsét, Károlyt, Anjou és Provence grófját hívta
meg a szicíliai trónra. A francia király által csak tűrt intervenció előkészületei két év múlva gyorsultak fel,
amikor Róma szenátorává választották Károlyt (IV. Orbán és IV. Kelemen soha nem tehette be a lábát a városba
az ottani, számukra bizonytalan helyzet miatt). A következő, szintén francia pápa – Szent Lajos főbíróságának
egykori tagja –, IV. Kelemen (1265-1268) pontifikátusa elején maga Károly is Rómába utazott, ahol a bátyja
országából érkező „keresztesekből”, zsoldosokból és guelf száműzöttekből, itáliai bankároktól a pápaság
kezessége mellett felvett óriáskölcsönök fedezetével szervezte seregét. Manfréd – minden bizonnyal politikai
okokból – úgy döntött, hogy királyságában várja be Károly támadását, amely 1266 elején indult meg. A
konfliktus tétje miatt mindkét fél kereste az istenítélet jellegű döntő ütközetet, amelyre 1266. február 26-án
Beneventónál került sor. A politikailag és katonailag óriási tét miatt Manfréd és Károly is személyesen
irányította seregét. A korabeli hadviselés általános gyakorlatától eltérő döntő ütközet egész napon át tartott, és
váltakozó hullámzása után végül Károlyé lett a győzelem. Manfréd elmenekülhetett volna, de nem tette,
harcolva esett el.
Minthogy királya holtan feküdt a csatatéren, az uralkodó családját pedig rövidesen elfogták, a Szicíliai
Királyság erősen centralizált és bürokratikus intézményrendszere ettől kezdve a hódítót segítette, a királyi jogok
és javak birtokba vételében. I. (Anjou) Károly (1266-1285) a vezető tisztségekbe a magával hozott franciákat és
provence-iakat nevezte ki, de Manfréd legközelebbi hívei kivételével nem kobozta el a helyi előkelők birtokait.
A hódító a helyi tisztviselők visszaéléseinek feltárására is vizsgálatot indított, ezzel kívánva jelezni, hogy
uralmát az igazságosság jegyében kezdi meg. A királyság előkelői azonban átmenetinek tartották új uruk
280
SZÁZAD)
visszafogottságát, az alattvalók pedig nem örülhettek annak, hogy a megszokottan súlyos adók mellé egy idegen
hadsereget is a nyakukba kaptak. A magabiztos Károly Toscanába, onnan pedig Lombardiába vonult serege
javával, hogy ott a helyi guelf szövetségeseit győzelemre segítse. Miután a IV. Kelemennel még Benevento előtt
kötött megállapodásnak megfelelően Károly lemondott római szenátori tisztéről, a pápa – mint az üresedésben
lévőnek minősített birodalom gyámja – őt Toscana császári vikáriusává nevezte ki. Manfréd egykori hívei és a
szorongatott helyzetben lévő itáliai ghibellinek ekkor a Staufok utolsó törvényes leszármazottjához fordultak.
Német rokonságának véleménye ellenében Konradin belevágott a kalandba, és dacolva a kilátásba helyezett
pápai kiközösítéssel – átkelt Itáliába, majd német kalandorokból, többnyire száműzött itáliai ghibellinekből, az
örökletes birtokának tartott Szicíliai Királyság pártjára állt előkelőiből álló sereg élén 1268 elején útrakelt déli
irányban. A ghibellin városokban meg-megálló, egyre nagyobbra növő sereg júliusban ért Róma alá, ahol a
Viterbóba szorult pápa rémületére a helyi előkelők és a lakosság császárnak kijáró külsőségekkel és
üdvrivalgással fogadták az ifjút. A bene- ventóihoz hasonló kivételes körülmények között a Károly és Konradin
vezette seregek 1268. augusztus 23-án, Tagliacozzo közelében csaptak össze. Konradin létszámfölényben lévő
serege kezdetben győztesnek tűnt, mivel a megtévesztésül Károly öltözetét viselő francia lovagot levágták, a
mellette őrzött királyi zászlót pedig zsákmányul ejtették. A préda után szétszéledő ghibellinek által csekély
kísérettel a csatatér közepén hagyott Konradinra ekkor tört rá a valóban Károly vezette ellenséges tartalékhad. A
fegyveres kalandba beugratott kamaszt hívei kimentették, de az ütközet eldőlt. A menekülő Konradint
felismerték, és kiszolgáltatták Károlynak. Bő két hónappal az ütközet után a tizenhat éves utolsó Staufnak
Nápoly egyik terén fejét vették. Anjou Károly ötletes bírái felségárulás és fosztogatás bűnében marasztalták el.
Károly ekkor már nem ismert kegyelmet: a Szicíliai Királyságban Konradin közeledtének hírére kitört
lázadásban részesek birtokvesztéssel és olykor halállal bűnhődtek, a lucerai szaracén kolóniát eltörölték a föld
színéről. 1270 végére Károly és szövetségesei uralták Toscanát, majd rövidesen hegemón helyzetbe kerültek
Lombardiában is. A veszélyes 1268-as fejleményekre hivatkozva a pápa hozzájárult ahhoz, hogy tíz évre ismét
Károly legyen Róma szenátora, az Anjou hódító Toscana helytartóságán kívül számos fontos guelf város
elöljárói tisztét is megkapta évről évre ismételten (a tisztségekkel járó tényleges kormányzati tevékenységet
francia vagy provence-i lovagok látták el). Az itáliai Anjou-hegemónia betetőzéseként
I. Kelemen halálát követően a Viterbóban pápaválasztásra összeült bíborosok közel három évig nem tudtak
megegyezni az új egyházfő személyében. A Szicíliai Királyságban a régi elit több mint tizedének
kiiktatásával egyidejűleg mintegy hétszáz francia és provence-i előkelő, illetve lovag kapott hűbérbirtokot. A
vakmerő és tehetséges katona mellett kompetens adminisztrátornak mutatkozó Károly a királyság központi
hivatalain keveset változtatott, de a központi és helyi vezető posztokra többnyire korábbi földijeit nevezte ki.
Az Anjou uralkodó 1268 után még kevesebbet utazgatott királyságában, Nápoly központtal új székhelyet
alakított ki, amely II. Frigyes apuliai kastélyaihoz hasonlóan lehetővé tette számára, hogy jobban rajta tartsa a
szemét Itália egyéb területein. Szimbolikus téren is illeszkedett a szicíliai példákhoz, illetve a II. Frigyes által
meghonosított antikizáló császári reprezentációhoz: a kancellária abszolutista római jogi nyelvezete
megmaradt, Róma szenátoraként pedig Károly a Capitoliumon felállította őt antik princepsként ábrázoló
ülőszobrát.
A Viterbóban összegyűlt bíborosok a helyi polgárok erőszakos sürgetésére végül az itáliai X. Gergely (1271-
1276) személyében megválasztották az új pápát. A volt jeruzsálemi pátriárka minden igyekezete egy új
keresztes hadjárat megszervezésére irányult, amelynek előfeltételeként általános békét kívánt teremteni a
kereszténységen belül. A Gergely beiktatása után azonnal összehívott egyetemes zsinat fő feladata a nyugati és a
keleti kereszténység egységének megvalósítása volt, amely mellett a pápa rendezni kívánta a birodalom
helyzetét és Itália-szerte békéltető missziókat indított útjára a guelfek és ghibellinek közti pártharcok helyi
megszüntetésére. Az őszintén képviselt nemes célok megvalósítása ugyanakkor egybeesett a pápaság itáliai
geopolitikai autonómiájának kiszélesítésével. Ez utóbbi politikai mozgásteret ugyanis ekkorra az új Anjou-
hatalom veszélyeztette. Igaz, hogy I. Károly és utódai kormányzata tiszteletben tartotta a Pápai Állam(ok)
területét, de a Szicíliai Királyság erőforrásaira támaszkodva olyan mértékű itáliai politikai és katonai
hegemóniát ért el, amely II. Frigyes hasonló vállalkozását idézte. A hivatkozásában a pápát támogató helyi guelf
frakciók vezére az Anjou uralkodó volt, így a jórészt a helyi ghibellinek irányába tett gesztusok, az új pápai
egyensúlypolitika e frakciók és protektoruk érdekeit sértette, egyben a pápaság manőverezési szabadságát
növelte.
A békéltetési politika a német politikai társadalom által elismert uralkodó megválasztásában csúcsosodott ki.
1272 áprilisában meghalt Cornwalli Richárd. Anjou Károly saját unokaöccsét, III. Fülöp francia királyt léptette
fel királyjelöltként, önjelöltként pedig a leghatalmasabb választófejedelem, II. Ottokár cseh király is a trónra
tört. A cseh király IV. Konrád Itáliába történt távozása után elfoglalta a volt Baben- berg-birtokokat, amelyeket
IV. Béla magyar királlyal szemben megvédett, majd a szintén örökös nélkül maradt Karintia és Krajna területét
szállta meg. Ottokár hódításait Cornwalli Richárd utólag elismerte, sőt 1266-ban a Rajnától keletre fekvő
281
SZÁZAD)
területek birodalmi vikáriusává nevezte ki őt. A többi választó számára e két veszélyesen erős jelölt
elfogadhatatlan volt, így I. (Habsburg) Rudolfot (1273-1291) választották királlyá. A Habsburg grófjából lett rex
Romanorum nem tartozott a birodalmi fejedelmek sorába, de jelentős vagyonnal rendelkezett a Felső-Rajna és
mellékfolyói mentén fekvő birtokai után (az utóbiak révén ellenőrizte a német területekről az Alpokon át
Itáliába vezető útvonalakat). A korábban a Staufokat támogató, ám ekkor a pápa bizalmát is elnyerő új uralkodó
kellően tekintélyes volt, de nem túl hatalmas, ráadásul rendelkezett a kompromisszum következtében pozícióba
kerültek egyik fontos adottságával: életkora miatt közeli halálára lehetett számítani. Rudolf a fejedelmek
támogatásával az 1274. novemberi nürnbergi birodalmi gyűlésen elrendelte az 1245 óta elbirtokolt császári
javak egy éven belül kötelező visszaszolgáltatását, amely rendelkezésnek egyetlen tényleges célja az volt, hogy
megteremtse a jogi alapot a II. Ottokárral történő leszámoláshoz. Rudolf 1276-ban az érintett területek
nemeseinek támogatásával háborút indított Ottokár ellen, aki a vereség elől Rudolf feltételeinek elfogadásával
tért ki. Minthogy a cseh király szövetséget szevezett Rudolf ellen, ezért az utóbbi IV. (Kun) László magyar
király jelentős támogatásával újra támadást indított ellene, és a Dürnkrut melletti Morvamezőn vereséget mért rá
(1278. augusztus 26.), ahol maga a Ottokár is elesett. A választófejedelmek beleegyezésével kivívott győzelem
után 1281-ben Rudolf és a fejedelmek birodalmi gyűlésen kimondták, hogy birodalmi javakat az uralkodó csak
a választófejedelmek egyetértésével idegeníthet el. Ez a rendelkezés a gyakorlatban a háramlással uralkodói
kézbe került birtokok elidegenítése feletti kontrollt szolgálta és nem – más monarchiák hasonló rendelkezései
mintájára – a koronabirtokok védelmét. Ez utóbbi helyzet alig egy évvel később világossá is vált, amikor az
augsburgi birodalmi gyűlésen a fejedelmek beleegyeztek, hogy Ausztria, Stájerország, Karintia és Krajna a
Habsburgok örökletes birtokává váljon, s ezzel a döntéssel a családot a birodalmi fejedelmek közé emelték.
4.6. A Pápai Állam(ok), Nápoly és Szicília a XIII. század végén

A német trón rendezett betöltése és így egy legitim császárjelölt megjelenése nem állt érdekében Anjou
Károlynak, aki az új helyzetben automatikusan elvesztette a
I. Kelementől kapott toscanai helytartói tisztségét, és az itáliai ügyekben immár potenciális riválissal, a
ghibellinek lehetséges vezérével kellett számolnia. Szintén kedvezőtlenül érintette I. Károlyt a II. lyoni
egyetemes zsinaton kimondott egyházunió (1274. július 6.). A Konstantinápolyt visszaszerző VIII.
(Palaiologosz) Mihály a Szicíliai Királyság keleti expanziós terveit megöröklő Károlytól tartva fogadta el ezt
a lépést, amelynek végrehajthatósága kérdéses volt, az adott pillanatban azonban megakadályozta, hogy
pápai támogatással nyugati expedíció indulhasson a keleti császárság ellen. A X. Gergely által meghívott
tizenhárom uralkodóból egyedül I. (Hódító) Jakab aragón király jött el megvitatni a tervezett keresztes
hadjárat előkészületeit, ám az ő gyakorlati tanácsait nem fogadta meg a zsinat. Hosszabb távúnak bizonyult a
pápa azon zsinati rendelkezése (Ubi periculum), amely megteremtette a konklávé intézményét, vagyis előírta,
hogy a pápaválasztást a bíborosok a külvilágtól elszigetelve milyen szigorú eljárási szabályok szerint
folytassák le. Bár ezt a külső beavatkozást és a többéves pápai széküresedéseket megakadályozni kívánó
rendelkezést utóbb többször is felfüggesztették, illetve enyhítették, lényegi elemei mindmáig érvényesek. A
zsinatról Itáliába lassan visszatérő X. Gergely halála után megválasztott három pápa rövid pontifikátusa nem
tette lehetővé az érdemi előrelépést az egyház és Itália számára fontosabb ügyekben. E pápák közül V. Ince
(1276) – az első domonkos pápa – és V. Adorján (1276) Anjou Károly bábjai voltak, ám XXI. János (1276-
1277) sem tudta korlátozni a szicíliai király itáliai hegemóniáját. A balesetben elhunyt pápa utódlásának
kérdése fél éves patthelyzetet teremtett a bíborosok között az „olasz” és a „francia párt” között, amelyet
ezúttal is a viterbói polgárok erőszakos fellépése oldott meg.
Az új pápa, az Orsini családból származó III. Miklós (1277-1280) az „olasz párt” meghatározó figurája volt, aki
azzal kezdte pontifikátusát, hogy figyelmeztette Anjou Károlyt: lejárt tízéves római szenátori megbízatása. A
székhelyét Rómában tartó Miklós zárta le azt a közel másfél évszázados folyamatot, melynek során a La- terán
helyett a jól védhető Vatikán vált a pápa elsődleges tartózkodási helyévé a városon belül. Róma politikai
topográfiájának átrendezését III. Miklós számára megkönnyítette, hogy a Vatikán közvetlen szomszédságában
található Angyalvár családja kezében volt. A pápa, akiről még egy híve is elismerte, hogy „nem lett volna párja
a világon, ha nincsenek rokonai”, nagy lépést tett előre a városból és környékéről származó elődei korábban is
alkalmazott politikájának szisztematizálásában: tudniillik abban, hogy Rómát és az Egyházi Államo(ka)t igen
nagy mértékben családja tagjaival kormányoztatta, akik amellett, hogy szilárd támaszul szolgáltak számára, a
pápai bevételek elsődleges haszonélvezői, birtokadományok kedvezményezettjei lettek. Ez a rendszer akkor
működött viszonylag zökkenőmentesen, amikor a legjelentősebb Róma vidéki családok a túl nagy
aránytalanságokat mellőzve élvezték gyümölcseit. Ebbe az irányba tett jelentős lépést IV. Miklós (1288-1292) –
az első ferences pápa, egyben a Colonna család kliense – 1289-ben kelt rendelkezése (Ce- lestis altitudo),
amelynek értelmében a Pápai Állam(ok) jövedelmeinek fele a bíborosi testületet illette meg, mely utóbbi
hozzájárulása vált szükségessé az egyes régiókat irányító rektorok kinevezéséhez. A X. Gergellyel kezdődő és
282
SZÁZAD)
XI. Benedekkel (13031304) záruló korszakban egyébként éppen a pápai családtagok bevonásának köszönhetően
a rektorok kétharmada világi volt. Minthogy sok esetben csak a tisztséggel járó anyagi haszonért ítélte oda a
rektori hivatalt a pápa, ezért elterjedt, hogy az ilyen körzetüket ritkán felkereső sine cura elöljárókat vikáriusok
helyettesítsék. A Pápai Állam(ok) helyi kormányzatának össztettebbé válását jelezte, és talán összefüggésben
volt a fenti folyamattal, hogy a rektortól függetlenített főbírói és közvetlenül a kamarás-bíboros alá rendelt
regionális kincstartói funkciók jelentek meg a jelzett korszakban.
A területek regionális szintű egységesülése azonban részben a helyi politikai társadalom bevonásával történt. III.
Ince 1207-es viterbói rendezvénye után ritkán került sor olyan gyűlésre, amelyen egyszerre több régió
meghívottjai vettek részt. Az 1220-as években a spoletói hercegségben, majd a század közepétől az anconai
őrgrófságban van adatunk helyi gyűlésekre, amelyek az 1270-es évektől Campania kivételével gyakoriakká
váltak. A mindig a rektor által összehívott gyűléseken a megjelent egyházi és világi előkelők, valamint a
fontosabb városok követei a politikai tájékozódáson, sérelmeik előadásán és olykor helyi törvényhozáson kívül
elsősorban a hadiadók megajánlásával foglalkoztak. A gyűlésezés – mindenekelőtt adómegajánlás céljából – a
leginkább elterjedt a pápaság legújabb birtokán, Romagná- ban volt. Ezt a pápai igényekben régóta szereplő
területet Rudolf személyesen X. Gergelynek tett ígérete alapján III. Miklós 1278 folyamán vette birtokába
(cserébe mindkét pápa az utóbb elmaradt császári koronázást ígérte a német királynak). Ro- magna
megszerzésével a pápai erőforrásoknál inkább szaporodott a „zsarnokokkal rakott” (Dante) terület
fegyelmezésével járó pápai gondok sora.
II. Miklós továbbra is megakadályozta, hogy Anjou Károly Konstantinápoly ellen támadjon, miközben
unokaöccse, Latino Malabranca bíboros útján a ghibellinek visszafogadására késztette a pápai egyensúlypolitika
előtt értetlenül álló és azt elszabotáló guelf vezetésű városokat. Latino bíboros átmenetileg átvette a békéltető
legátusi küldetése által érintett városok, így Firenze kormányzatát, és vegyes pártösszetételű városi vezetésnek
adta át a hatalmat. III. Miklós halálával azonban az egyensúlypolitika irányvonala vereséget szenvedett: féléves
huzavona után az időközben Anjou Károly csapatai által megszállt Viterbóban a „francia párt” vezéralakját
választották pápává. A tisztségét IV. Márton (1281-1285) néven elfoglaló francia bíboros eredetileg a francia
király udvari embere volt, majd bíborosként kulcsszerepet játszott a IV. Kelemen és Anjou Károly közti
tárgyalásokon. Az új pápa kezdettől fogva az „ami jó Károlynak az jó a pápaságnak” elvet követte, és azonnal
visszavonta Latino Malabranca legátusi megbízását, majd 1281 novemberében kiközösítette VIII. Mihály
császárt – megszüntetve ezzel az egyházuniót –, hogy szabaddá tegye az utat Károly és szövetségesei már
szerveződő Konstantinápoly elleni hadjárata előtt. Az itáliai Anjou-hegemónia a Földközi-tenger egészére
történő kiterjesztésének közeli perspektívája (Károly Provence grófjaként a Mediterráneum nyugati részében
már fontos pozícióval rendelkezett) azonban az ellenérdekeltek, illetve az Anjou-hatalom korábbi áldozatainak
széles szövetségét hozta össze. A titkos szövetség összekötői a Szicíliai Királyság száműzöttjei voltak, akik a
keleti császárváros, Genova, Aragónia és az itáliai ghibellinek együttes fellépéséhez kapcsolódva, illetve arra
alkalmat szolgáltatva Szicília szigetén szerveztek felkelést. Károly éppen e szigeten, Messina kikötőjében
rendelte el az inváziós flotta gyülekezőjét a tervezett jövő áprilisi indulásra. Húsvéthétfő estéjének vigíliáján
(1282. március 29.) váratlan csetepaté robbant ki Palermo egyik külvárosi temploma előtt a helybeliek és Károly
francia katonái között. A felkelés – amelyet ezt követően „szicíliai vecsernye” néven emlegettek – szervezői
megragadták az alkalmat, és jelszavukra a dühös pa- lermóiak az ünnepet Anjou-ellenes felkeléssé, illetve
franciaellenes pogrommá változtatták. A Szicília szigetét ellenőrző előkelők névleg a pápa védelme alá
helyezték magukat és őt kérték meg közvetítésre, erre azonban IV. Márton kiközösítéssel válaszolt. Valójában a
szicíliaiak sem számítottak pápai védelemre, csak arra vártak, hogy III. Péter aragón király segítségükre siessen
feleségével, Manfréd lányával, Konstanciával, aki apja halálát követően felvette Szicília királynőjének címét. A
keresztes hadjárat ürügyével Aragóniából elindult királyi pár augusztus végén szállt partra Trapaniban, majd
három nappal később bevonultak az őket lelkesen üdvözlő Palermóba.
Mivel nem akadt prelátus, aki Szicília királyává merte volna koronázni Pétert, ezért szeptember 4-én egy
nyilvános szertartás keretében kiáltották ki királlyá, amelynek viszonzásául ő esküt tett arra, hogy tiszteletben
tartja a sziget lakóinak a „jó (II.) Vilmos korában” élvezett jogait. IV. Márton 1283 elején kiközösítette III.
Pétert, majd két hónappal később megfosztotta összes birtokától. A küzdelmet nem csak katonai eszközökkel
vívták: Anjou Károly még 1282 májusában reformok sorát hirdette ki, melyek a királyi hatalom
tisztségviselőinek és katonáinak az alattvalókkal szembeni visszaéléseit (rekvirálások, robot, önkényes adóztatás
és fogva tartás) voltak hivatva megszüntetni. A következő év tavaszán a régensként hátrahagyott Anjou
trónörökös, Károly, Salerno fejedelme a calabriai San Martinói táborában tartott gyűlésen már – az ellenséghez
hasonlóan – a „jó Vilmos király korában érvényes szabadságjogok” visszaállítását ígérte, és az apja által kiadott
rendelkezéseket kiterjesztve kimondta, hogy országos egyenesadó (collecta) csak évente egyszer vethető ki
(számos egyéb adóterhet csökkentett vagy megszüntetett), elfogadta, hogy a királyi hűbéresek engedély nélkül
házasodhatnak, valamint hogy ügyeikben csak velük egyenrangúakból álló bíróság dönthet. A kevéssel utóbb
III. Péter által Messi- nában tartott gyűlésen a sziget előkelőit és az aragón túlhatalom miatt aggodó külső
283
SZÁZAD)
tényezőket megnyugtatandó, a király fiatalabb fiát, Jakabot jelölte ki utódául Szicíliában (egyben régensül is őt
hagyta hátra). Miközben a pápaság és a francia király 1284 első felében megállapodtak egy Aragónia ellen
indítandó „keresztes hadjárat” előkészítéséről, májusban a dél-itáliai Ruggero di Lauria vezette aragón-szicíliai
flotta Nápollyal szemben elfoglalta Capri és Ischia szigetét. Az állandó támadásokkal zaklatott nápolyiak
sürgetésére, ám apja és a pápai legátus utasításai ellenére Salernói Károly megkísérelte a várossal szemben
cirkáló aragón-szicíliai flotta szétszórását, próbálkozása azonban óriási kudarccal végződött. Ruggero
tengernagy hajói az Anjou-flottát megadásra kényszerítették, fogságukba ejtve magát a fiatal Károlyt is (1284.
június 5.).
1285 elején meghalt Anjou Károly, március végén követte őt IV. Márton, majd szeptemberre kudarccal
végződött a francia király Aragónia elleni inváziója, egy hónapra rá meghalt a királyságát az aragóniai kaland
mellett elkötelező III. Fülöp, végül pedig dicsősége csúcsán sírba szállt III. Péter, akinek halálával az aragón-
szicíliai unió is megszűnt. A drámai változások nyomán az új pápa, a római IV. Ho- norius (1285-1287) csak
részben volt hajlandó módosítani elődje merev irányvonalán: továbbra is Anjou-birtokban akarta tudni a
Szicíliai Királyság egészét, de – ennek elfogadása esetén – nem ragaszkodott az önálló uralkodó alá került
Aragónia elleni háborúhoz, amelyet az új francia király, IV. (Szép) Fülöp – Alfonz és Jakab királyok
unokatestvére – sem kívánt folytatni. A fogságban lévő II. Károly (12851309) jogaival nem számolva a pápa
1285 szeptemberében két bullájában – amelyekben erős szavakkal bírálta az Anjou Károly által alkalmazott
kormányzati módszereket – megerősítette a korábban hozott reformokat, és ráadásul kevesebb mint felére
csökkentette az éves collecta összegét. Ez az edictalis provisio seu constitutio azonban nem indította az Anjou
fennhatóság újbóli elfogadására Jakab király (1285-1295) alattvalóit. Időközben a fogoly II. Károly önálló
tárgyalásba kezdett: stratégiájának lényege az volt, hogy megpróbálta III. Alfonz helyzetének rendezése árán
elszigetelni az utóbbi öccsét, a Szicília szigetét és Calabria egy részét uraló Jakabot. Az 1288 októberében III.
Alfonz által szabadon engedett II. Károly 1289 végétől a kompromisszumos rendezés kidolgozásán fáradozott.
A III. Alfonz követeivel folytatott tárgyalások végére 1291 februárjában Brignoles-ban került pont. Az aragón
király hajlandó volt feláldozni öccsét és Szicíliát, de a béke alapjául szolgáló helyzet gyökeresen megváltozott
négy hónap múlva, amikor Alfonz hirtelen halálával Aragónia koronája Jakabra szállt.
Az Aragóniába távozó II. Jakab felmondta a brignoles-i megállapodást, majd a II. Miklós halálát követő kétéves
pápai interregnum nehezítette a rendezést. Az 1294 nyarán II. Károly által a konklávéra kényszerített szentéletű
remete, Pietro Murrone egész pontifikátusát a nápolyi Castelnuovóban töltötte, és bábként engedelmeskedett
egykori királya elvárásainak. A radikális ferencesek által „angyali pápának” tartott V. Celesztin teljesen
alkalmatlan volt az egyház ügyeinek irányítására, a feladatától állandó rettegésben élő pápát így nem volt nehéz
még ugyanazon év végén rávenni a lemondásra. Az utódául rögvest megválasztott kiváló kánonjogász, VIII.
Bonifác (1294-1303) még bíborosként fontos szerepet játszott e precedensértékű lemondás megszervezésében,
amiért is a radikális ferencesek már kezdettől fogva vitatták legitimitását, később pedig minden ellenfele
kiaknázta a pontifikátusa kezdetét övező bizonytalanságot. II. Jakab utóbb kénytelen volt elfogadni a brignoles-i
feltételeket (Anagni, 1295. június 12.), amire válaszul Szicília előkelőinek nyomására öccse, Frigyes vette át a
királyi tisztet. Az I. Frigyes szicíliai király (1295-1337) által irányított védelem 1298 ősze és 1302 nyara között
egymás után verte vissza a félelmetes Anjou-pápai-aragón szövetség támadásait. A VIII. Bonifác és Szép Fülöp
között elmérgesedő viszony miatt hathatósabb támogatásra már nem számító II. Károly végül beletörődött
Szicília tényleges függetlenségébe: 1302 augusztusának végén a szicíliai Caltabellottában Frigyes király és a
nápolyi trónörökös, Róbert megkötötték a békét, amely ugyan csak az előbbi haláláig biztosította Szicília
szigetének függetlenségét, de a gyakorlatban a sziget és Nápoly csak százharminc évvel később került ismét
azonos uralkodó kormányzata alá (a Szicíliai Királyság elvi egységének jeleként továbbra is Nápoly uralkodói
címezhették magukat Szicília királyának, míg a háromszög alakú sziget tényleges uralkodói számára a
diplomácia kiötlötte a Tri- nacria királya titulust).
A palermói és a nápolyi udvar közti konfliktus az 1283-1284-es kezdetekhez hasonlóan később is együtt járt
egyfajta politikai licitálással, a korábban oly erős uralkodói hatalom rovására tett kényszerű engedményekkel.
Ez utóbbiak sorába tartoztak a mindkét uralkodó által egyre gyakrabban összehívott rendi gyűlések. A II. Károly
királysága számára 1290 szeptemberében, Eboliban tartott gyűlés évente kétszeri, meghatározott időben tartandó
gyűléseket írt elő. A Frigyes trónra emeléséről döntő, 1296. októberi gyűlés évente egyszeri országos
gyűlésezést rendelt el. A rendszeres gyűlésezés előírása és néhány egyéb jogi garancia megjelenése átmenetileg
az aragón modellhez közelítette a szicíliai, illetve az utóbbival versenyezni kénytelen nápolyi kormányzati
rendszert. A háborús helyzet elmúltával és a Szicíliát az ara- gón korona országaihoz fűző kapcsolat lazulásával
azonban a gyűlések ritkábbá váltak – periodicitásuk korábban sem kimutatható –, és számottevő időre
megszűntek az uralkodóval szembeni fellépés lehetőségét magukban hordozó intézmények lenni (az eboli
rendelkezések eleve csak a háború idejére voltak érvényesek).
284
SZÁZAD)
VIII. Bonifác a nem túl jelentős Gaetani család sarjaként csak a szokásosnál erőszakosabb módszerekkel és
jóval több befolyásos klánnak sérelmet okozva tudta elérni a Róma környéki arisztokrata pápák megszokott
célját, hogy saját családjának vezető szerepet biztosítson a Pápai Állam(ok)on belül. A rektori tisztségekkel és
pápai birtokokkal elhalmozott Gaetani rokonok elsődleges ellenfelei a város környékének legrégebbi nagyurai, a
Colonnák lettek, akikkel a VIII. Bonifác vezette pápaság 1297-1299-ben szabályos háborút vívott. Az egyházfő
és általában a pápaság presztízsét e konfliktus annál jobban rontotta, mivel a Bonifác által tisztségüktől
megfosztott két Colonna bíboros, Giacomo és Pietro a radikális ferencesekkel összefogva pamfletjeikben a pápa
legitimitását is kétségbe vonták. VIII. Bonifác 1301-1302 folyamán kísérletet tett Közép-Itália maradékának, a
dúsgazdag Toscanának a pápai fennhatóság alá vetésére is. A Szicília felé tartó kalandor, Valois Károly seregét
felhasználva a pápa hiába érte el azonban számos törekvésével szembeszegülő városi kormányzat – köztük a
leggazdagabb Firenze vezetésének – elmozdítását, a Szép Fülöppel kialakult súlyos, a pápa pár napos anagni
fogságra vetésével, majd a megalázott Bonifác hirtelen halálával végződött vita után ez az ambíciózus terv
végképp lekerült a napirendről. XI. Benedek rövid pápasága e konfliktus rendezésével és az egyensúlypolitika
felújítására tett kísérlettel telt. Az ezúttal Pratói Miklós bíboros által irányított guelf-ghibellin békéltetés
eredményei ugyanolyan rövid távúak voltak, mint a korábbi hasonló kísérleteké. XI. Benedek utóda, a francia
III. Kelemen szokatlanul, egy olyan korszakban választott Rómán, illetve Itálián kívüli székhelyet, amikor
jelentősebb uralkodó a pápaságot és a Pápai Államo(ka)t nem fenyegette. A közép-itáliai családi bázist
nélkülöző pápa alkalmi döntése, a Kúria 1308-as avignoni letelepedése, azáltal vált tartóssá, hogy V. Kelemen a
bíbo- rosi testületet rövid idő alatt francia többségűvé tette. A francia pápák hét évtizeden át tartó sora számára
az avignoni tartózkodás elvileg ideiglenes volt, ezért nem mondhattak le a Pápai Állam(ok)ra vonatkozó
igényükről, noha fennhatóságuk ottani érvényesítése az avignoni periódusban nehezebbé és költségesebbé vált.
A pápaság így éppen akkor fordította erőforrásai a korábbinál jelentősebb részét autonómiája közép-itáliai
geopolitikai biztosítékának védelmére, amikor a veszélyes Róma helyett választott Avignon biztonságáért
cserébe önként lemondott politikai autonómiája jelentős részéről a francia monarchia, illetve a nápolyi Anjouk
javára.
A családja nagyhatalmi jövőjét megalapozó Habsburg Rudolf élete végére tekintélyes uralkodóvá vált. A XIII.
század végi német uralkodói hatalom korlátait jelezte ugyanakkor az a tény, hogy noha az 1287-es würzburgi
birodalmi gyűlésen általános birodalmi békét hirdetett meg, ez nem akadályozta meg az egész Alsó-Rajna-
vidékre kiterjedő örökösödési háború kialakulását. Rudolf halálakor a jelentősen megerősödött Habsburgok új
családfője, Albert helyett majd egy évig tartó huzavona után a kölni érsek által támogatott Adolfot, a közép-
rajnai Nassau grófját választották királlyá (1292-1298). Adolf a Habsburg példát követve királyi tisztét
kihasználva próbálta családját egy jelentősebb terület, jelen esetben Türingia birtokába juttatni. Ez utóbbi, a
választófejedelmek hozzájárulása nélkül indított vállalkozása azonban végzetesnek bizonyult számára, mivel a
Türingiában érdekelt mainzi érsek vezetésével összeálló koalíció a legesélyesebb jelöltet, Habsburg Albertet
léptette fel ellene. A mainzi érsek első választófejedelemként élvezett jogaira hivatkozva – de mindenféle
precedens nélkül (korábban csak pápai szankcióra hivatkozva léptek fel uralkodójuk ellen egyes fejedelmek) –
összehívta a választók gyűlését, és az ott megjelentek ítéletben mondták ki Adolf trónfosztását, majd királlyá
választották I. Albertet (1298-1308). A két fél fegyveres összecsapására a Worms melletti Göll- heimnél került
sor: Adolf elesett. I. Albert a Capetingekkel szövetkezve stabilizálta családja Rajna vidéki pozícióit, és rövid
életű fia, Rudolf számára sikerült a Pre- myslek kihalása után háramlási jogon megszereznie a cseh koronát is
(1306-1307). Rudolf hirtelen halála után Albert a Habsburgok csehországi helyzetét törekedett stabilizálni,
amikor egyik családtagja egy örökösödési ügy miatt meggyilkolta.
Ha a XII. század végén, VI. Henrik rövid uralkodása alatt még reális lehetőségnek tűnt is, hogy a császári
hatalom egyszerre legyen jelentős a német területeken és Itáliában, akkor egy évszázaddal később ennek éppen
az ellenkezője volt megfigyelhető: német területeken az uralkodó családi birtokaira szorult vissza, és
felségjogait azokon kívül csak a fejedelmek hozzájárulásával gyakorolhatta, Itáliában pedig a XIV. század
elejétől kizárólag mint a tőle függetlenül létező helyi hatalmasságok alkalmi szövetségének egyre inkább
jelképessé váló feje léphetett fel. II. Frigyes kivételes császári teljesítménye a Szicíliai Királyság erőforrásai
nélkül nem lett volna megvalósítható, e királyság megosztottsága pedig a század végére tartóssá vált. A nápolyi
székhelyű uralkodónak immár nem volt esélye az egész Itália feletti hegemónia megszerzésére, noha a félsziget
legjelentősebb hatalmainak egyike maradt. Hasonló súlyt vívott ki magának nehéz harcok árán a Staufokat
megsemmisítő pápaság, aminek jelentősége azonban a Kúria avignoni tartózkodása idején leértékelődött.
Miközben Nyugat-Európa emelkedő monarchiái, Franciaország, Anglia és León-Kasztília a XIII. század
folyamán hatékonyabbá tették központi és helyi kormányzatukat, megkezdték a monarchia és a politikai
társadalom közti dialógus intézményeinek kialakítását, és országaikat az ott élők lojalitásának elsődleges
alanyaivá tették, addig a XII. században koraérettnek számító Szicíliai Királyság a hatékony és intézményes
uralkodói kormányzás terén élvezett előnyét a XIII. század végére elvesztette, a Pápai Állam(ok) területén pedig
a területi monarchiák példájának követése kezdettől fogva lehetetlen volt.
285
SZÁZAD)
5. Molnár Péter – AZ ITÁLIAI VÁROSÁLLAMOK A

KONSTANZI BÉKÉTŐL A XIV. SZÁZAD ELEJÉIG
5.1. A városi fejlődés gazdasági és társadalmi közege
A XII. század utolsó évtizedeiben és a XIII. század folyamán az egész Európára jellemző gazdasági és
demográfiai fejlődés leginkább talán Észak- és Közép-Itália városok uralta térségében volt nyilvánvaló. Az
Alpoktól északra fekvő területekhez hasonlóan a fejlődést e térségben is a mezőgazdaság terméseredményeinek
folyamatos javulása tette lehetővé. Az agrártermények kereskedelme, valamint az ennek következében megnőtt
pénzforgalom, illetve az ez által lehetővé tett ipari specializáció állt itt is az urbanizáció felgyorsulása mögött.
A térség városiasodásával Európában egyedül Flandriáé vetekedhetett, és az is közös volt a két régióban, hogy
néhány város a távolsági kereskedelem fontos szereplőjévé válva tehetett szert jelentőségre. Míg Flandriában a
legnagyobb városok mindegyike ebbe a körbe sorolható, addig a „városok Itáliájában” a helyzet összetettebb
volt: Milánó, az egyik legnépesebb város kereskedelmi szerepe inkább lokális volt, miközben a kisebb Piacenza
kereskedői közvetítették a Genovából érkező levantei árukat a Flandriával összeköttetést jelentő champagne-i
vásárokra (az utóbbiakat leértékelte a Flandriába vezető tengeri út használatba vétele, amelyet elsőként a
genovaiak tettek meg 1274-ben).
A távolsági kereskedelem persze a legfontosabb kikötők, Velence, Pisa és Genova fellendülésében játszotta
messze a legnagyobb szerepet. A tengeri kereskedelem ellenőrzéséért folytatott küzdelemben Genova a XIII.
század folyamán hanyatló Pisára döntő csapást mért (Meloria, 1284), és Velencével is megkezdte a tengeri
háborúk sorát. Pisa ipari központtá válva tudta valamelyest megőrizni erejét, és általában is a kereskedelem
mellé párosított ipar szolgáltatta a legnagyobb kiugrási lehetőséget a XIII. században a térségben. Ez utóbbi
révén vált a „városok Itáliájának” egyik legnépesebb és leghatalmasabb tényezőjévé a XII. században még
pusztán lokális szerepet játszó Firenze, erre az útra lépett a XIV. század elejére jelentős luxusipart kifejlesztő
Velence, illetve egy luxuscikk, a selyem előállítására és feldolgozására alapozódott a közepes súlyú Lucca tartós
gazdagsága. A távolsági kereskedelem és az általa elért piacra termelő ipar sikerének jele volt az aranypénzverés
felújítása, amely II. Frigyes korábbi kísérletétől eltérően az azt bevezető városállamokban tartósnak bizonyult
(Firenze és Genova, 1252; Velence, 1284). Az itáliai bankházak tevékenysége a század második felétől jóval
túlment a kereskedelmi vállakozások likviditási igényeinek kielégítésén, és Anjou Károly itáliai megjelenésétől
kezdve a politikai vállakozások és uralkodók Európa-szerte ismert hitelezői lettek.
A demográfiai trend kimutatására több adatot szolgáltató városok népessége a XII. század második felétől a
XIII. század végéig legalább megduplázódott a térségben. Ezt a folyamatot jól szemlélteti a városfalak által
körbefogott terület növekedése: míg a XII. század elején Pisa falai 30, addig az 1162-es fal már 114, a XIII.
század végi pedig 185 hektárnyi területet zártak körül (Bologna esetében a növekedés több mint négyszeres
korszakunkban). A XIII. század végére huszonhárom olyan város volt Észak- és Közép-Itáliában, amelyek
lakossága minden bizonnyal meghaladta a 20 000 főt – közülük négy: Milánó, Firenze, Velence és Genova 100
000 fő körüli lélekszámmal rendelkezett –, miközben már 5000-10 000 fős városok is szert tudtak tenni
önállóságra.
A térség sajátosságát ugyanis nem egyszerűen a városiasodottság magas szintje adta, hanem az, hogy a városok
a XII. század közepére uralmuk alá vonták a vidék jelentős részét; tehát politikailag és jogilag nem különültek el
szigetszerűen a vidéktől és annak uraitól, mint az az Alpoktól északra általános volt. Freisingi Ottó Barbarossa
Frigyes 1154-1155-ös itáliai hadjárata kapcsán meglepődve jegyezte meg, hogy – eltérően az általa szerte
máshol tapasztaltaktól – „Lombardiában” a nagyurak is alávetik magukat a városoknak (Frigyes császár tettei II,
13). Igaz, ez az alávetés a XII. század közepén még korántsem volt teljes – a freisingi püspök nyilván eltúlozta a
számára megdöbbentő jelenséget –, de nagyjából egy évszázad múlva már csak a térség külső (Alpok) és belső
(Appenninek) hegyvidéki perifériái maradtak ki belőle. Az egyes városok felett – szintén Európa más térségeitől
eltérően – nem gyakorolt ellenőrzést egyetlen nagyúr (ahol a helyi püspöknek ilyen hatalma volt, ott azt
elvesztette), ez azonban nem járt együtt a Nyugat-Európában máshol megfigyelhető, a nemességtől eltérő
életvitelű polgárok-patríciusok vezető szerepének kialakulásával. Valójában a „városok Itáliájának” fallal
övezett településeit zömmel lovagi státusú – esetleg arisztokrata – előkelők irányították, akik jelentős vidéki
birtokokkal is rendelkeztek, jövedelemforrásaikban és életvitelük elemeiben ugyanakkor keveredtek az Alpoktól
északra oly határozottan szétváló, a nemesekre-lovagokra, illetve a polgárokra-patríciusokra jellemző elemek.
A vidéki nagyurak olykor önként költöztek a városokba, olykor a várost uraló elit nyomására kényszerűségből
tették ezt, mindkét esetben az eredmény az volt, hogy a város és a vidéki társadalom elitje kevés kivétellel
azonos volt, és leghatalmasabb – nagybirtokos – tagjai a város vezetésében részesedve a városon kívüli
286
SZÁZAD)
társaiknál jelentősebb vagyonra, hatalomra és presztízsre tehettek szert, egyben így biztosították a vidék feletti
hatalmukat (e jelenség másik oldalaként a városi elit, illetve maga az autonóm város egészében nyert ellenőrzést
a város környéke felett).
5.2. A comune és a podestá

Észak-, kisebb mértékben pedig Közép-Itáliában ezek a csoportok alakították ki a comunét, az autonóm, esküt
tett tagokból álló, rövid időre választott kollektív vezetéssel rendelkező korporációt, amely a hasonló jogi
státusú egyesülések sorából kiválva fokozatosan átvette a város irányítását. A comune a XII. században Észak-
Itá- liában úrrá lett a városon belüli és részben a városon kívüli konkurensein, de szembesülnie kellett a térség
felett laza ellenőrzést kialakítani akaró Barbarossa Frigyes hatalmi igényeivel. A két évtizedes, a pápasággal
szövetségben megvívott küzdelmet az 1183. júniusi konstanzi béke zárta le. E szerződés elviekben számos,
Barbarossa Frigyes által 1158 óta követelt császári jogot ismert el, alkalmazásukat ugyanakkor a részletekben
lényegesen korlátozta. A szerződésben részes városok – a Lombard Ligába tömörült comunék egyik részről,
illetve Frigyes pártján több, Milánó által fenyegetett nyugat-lombardiai közepes és kisváros, valamint Genova a
másik részről – jogot kaptak városfalak és saját hadsereg fenntartására, ligák létesítésére (mivel az okmány ezt
nem zárja ki, ezért értelemszerűen akár a császár ellen is), területükön a császár által addig magának követelt
adók kivetésére és teljes körű bíráskodásra (regalia et iurisdictiones), valamint hallgatólagosan tisztségviselőik
szabad megválasztására (a szerződés csak az utóbbiak által a császárnak teendő hűségesküről intézkedik – ilyen
fogadalmat voltak kötelesek tenni az érintett városok püspökei is –, illetve arról, hogy beiktatásukat a császár
vagy annak képviselője végezze). A császár az általa felségjogon követelt adókról és egyéb
jövedelemforrásokról részben lemondott a városok javára, részben egyszeri összegen a comunék megválthatták
azokat. A császár joghatóságának és anyagi természetű jogainak maradékai a szerződés szerint csak akkor
„élednek fel”, ha a császár az adott városban vagy annak környékén tartózkodik. A városok a császári sereg
átengedésén és ellátásán kívül ekkor voltak kötelesek számára megfizetni a fodrum nevű egyenesadót, az
uralkodó csak ekkor élhetett a regalia jogával, és ő maga vagy bírái lényegében csak ekkor ítélkezhettek az adott
városban (bár csak a helyi jog rendelkezéseit követve). Az uralkodó ennél közelebbi ellenőrzést csak a
városokban élő személyes hűbéresei felett gyakorolt, akiket továbbra is ő vagy képviselője iktathatott be
hűbérbirtokába, és felettük hűbéri ügyekben személyesen vagy bírája útján ítélkezhetett (de szintén csak helyben
és a helyi törvények szerint).
A konstanzi béke nagyobbrészt olyan jogokat biztosított a császár ellenfeleivé vált városoknak, amelyeket a
császár szövetségeseinek korábban már megadott (a leghíresebb ilyen okmányok: Lucca, 1081; Genova és Pisa,
1162; Pavia, 1164; Cremona, 1157 és 1176 között nem kevesebb mint öt kiváltságlevél). A szövege szerint csak
egyfajta autonómiát nyújtó és azt is csak a szerződésben részes városok számára garantáló okmány a maga
korában ugyan megnehezítette, de nem tette lehetetlenné a császári kormányzat itáliai kiépítését. Barbarossa és
VI. Henrik közép-itáliai kormányzatának kiépítése és az észak-itáliai városok környéke feletti fennhatóság
körüli viták (a Konstanzban elfogadott jogok csak magukra a városokra vonatkoztak) megmutatták, hogy ez a
szerződés valóban kölcsönös engedményeken alapult, és nem jelentette a császárság teljes kapitulációját. A
konstanzi béke csak 1197 után, a császári hatalom évtizedekre szóló itáliai eltűnésének körülményei között vált
az észak- és közép-itáliai városállamok tényleges függetlenségének gyakran emlegetett jogi biztosítékává, az
angol Magna Cartához vagy a magyar Aranybullához hasonló legendás hivatkozási alappá. A XIII. század első
évtizedeitől a szerződésben egykor nem részes – főleg toscanai – városok is érvényesnek tartották magukra az
abban foglalt jogokat, a század végétől pedig a császári kormányzat fikciójához ragaszkodó római jogi
szaktekintélyek erre az okmányra hivatkozva dolgozták ki a városállamok tényleges önállóságának elméleti
magyarázatát. Gyakorlati téren 1197 után a városok mind Lombardiában, mind Toscanában elfoglalták
contadójukat, vagyis azt az általában a város egyházmegyéjével azonosított övezetet, amelyet településük
függelékének tartottak (a lombard városok esetében ez a XII. század közepére már kialakított contado
visszaállítását jelentette). Ezt követően a városok közti konfliktusok tétjévé a kisebb városok alávetése vált. Ez a
folyamat a XV. század első feléig tartott, amikor az „öt nagy” (Velence, Milánó, Firenze, Nápoly és a Pápai
Állam) diplomáciai és katonai rivalizálására egyszerűsödött le az itáliai geopolitikai képlet.
Amennyire kaleidoszkópszerűen váltakoztak a XIII-XIV században a városállamok közötti szövetségek és

háborúk, valamint az utóbbiak kimenetele, éppolyan gyakorivá váltak és éppolyan sokszínűséget mutattak a
városállamok belső politikai-intézményes változásai. A XIII. század első évtizedében zárult le Itália-szerte az a
folyamat, amelynek eredményeként a comune kormányzat végrehajtó apparátusának élére egyszemélyi vezető
került a korábbi kollektív – általában hat vagy tizenkét konzulból álló – testület helyére. A konzulok a helyi
elitből kerültek ki, és noha rövid, fél- vagy egyéves mandátumuk és a politikai jogokkal rendelkezők szűk köre
miatt viszonylag hamar követhették egymást a posztra esélyesek, a testület összeállítása és működtetése során
gyakran alakult ki belső válság vagy akár fegyveres összeütközés. Először 1151 -ből van adat arra, hogy több
287
SZÁZAD)
városban (Bologna, Verona, Siena) egyetlen személyre bízták a végrehajtó hatalmat (a comune különböző
tanácsai helyükön maradtak). Barbarossa Frigyes akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy a városi irányításnak ez a
módja elterjedjen, amikor az általa elfoglalt és autonómiájuktól megfosztott városok élére podestá (latinul
potestas) néven állított helytartókat. Látva a császári elöljárók brutális hatékonyságát, az autonómiájukat a kons-
tanzi béke keretében visszanyert városok körében terjedt az egyszemélyi városvezetés gyakorlata. A konzulok
alkotta testület kollektív jellege lehetővé tette a hatalom különböző városi klánok és csoportok közti koalíciós
jellegű megosztását, amely az új rendszerben lehetetlenné vált. Ennek kivédésére és a végrehajtó szervek
pártatlanságának biztosítására egyre gyakrabban más városból hívtak podestát, aki – a középkor kormányzati
gyakorlatának megfelelően – apparátusát is hozta magával. A podestá által irányított végrehajtó hatalom
felfogható úgy is, mint a törvény és ellenőrző testületek által korlátozott monarchia itáliai, republikánus
változata. Podestát kérni egy másik városból persze csak akkor volt szokás, ha a két város között rendezettek
voltak a kapcsolatok, két város között ismétlődő podestá-csere pedig hasonlítható a monarchiák közti
dinasztikus házasságokhoz, amelyek szövetségi kapcsolatot jeleztek, illetve tettek tartóssá.
Az általában fél- vagy egy évre megbízott podestá a városi jogszabályok által előírt kereteken belül (ezeket a
jelölttel gondosan megismertették) fizetségért látta el feladatát, amelyet követően meghatározott ideig az őt
ellenőrző városi testületek rendelkezésére kellett állnia. A podestával a comune részletes szerződést kötött
alkalmazása feltételeiről, a beiktatáskor – a funkció monarchikus jellegének megfelelően – ugyanakkor a város
lakossága népgyűlésen fogadott engedelmességet neki (sacramentum sequimenti). A podestá bírósága a
legfelsőbb fórum volt a rendes – nem valamely céh vagy az egyház bírósága által tárgyalt – vagyoni és
közbűntényes perekben, az általa irányított karhatalom pedig a legsúlyosabb erőszakos esetek felszámolását és
azok elkövetőinek előállítását volt hivatva biztosítani. Háború esetén a podestá vezette harcba a város csapatait
és – a tanácsok ellenőrzése alatt – a követeket is ő fogadta. A podestá apparátusa olykor igen népes lehetett,
mint például 1286-ban Firenzében, amikor hét bírát, harminc közjegyzőt, valamint három lovag irányításával
tizenkét fegyveres apródot és hatvan poroszlót számlált. A podestá és emberei – utóbbiak közül is elsősorban az
1190-es évektől megjelent főbírók (consules de placitis) – esküt voltak kötelesek tenni, és mandátumuk lejárta
után közvetlenül (sőt olykor több éven át) nem voltak megbízhatók semmiféle hivatallal ugyanabban a városban.
1210 tájára már – Róma és Velence kivételével – minden észak- és közép-itáliai városi kormányzat élén ilyen
idegenből jött egyszemélyi vezető állt. A podestá a legjelentősebb politikai szerepet a XIII. század első felében
játszotta, azt követően – főleg a popolo kormányzati hatalmának kialakulásával – politikai mozgástere csökkent,
hogy a század végére már csak az adminisztráció rutinügyeinek merőben technikai jellegű irányítása maradjon a
kezében (sajnos – bár érthetően – az e tisztséggel kapcsolatos forrásaink éppen a XIII. század közepétől
szaporodnak meg). E folyamattal fordítottan arányosan nőtt a tisztséget elvállalók képzettsége, illetve
műveltsége. Míg a század elejének podestái mindig lovagi státusú, a harc és a kormányzat gyakorlatában edzett
előkelőségek voltak – akiknek műveltségén a kortárs értelmiségiek gyakran köszörülték nyelvüket –, addig a
század második felére a funkció katonai és kormányzati szerepének visszaszorulásával elvárás lett, hogy az arra
pályázók valamilyen szintű egyetemi végzettséggel rendelkezzenek. Mivel a tisztség eredeti változatában csak
kevesek engedhették meg maguknak, hogy podestának álljanak, nem meglepő, hogy egyes előkelő lombardiai
családokban mintegy dinasztikus hivatássá, a család vagyonának és presztízsének fő forrásává vált e funkció
sorozatos betöltése (a milánói Guglielmo Pusterla tizenhét ilyen megbízásáról van tudomásunk). Persze
podestának lenni kockázattal is járt, és a sikeres végkifejlet sem a város, sem a főhivatalnok részéről nem volt
automatikusan garantált. Az alkalmatlannak bizonyult podestát akár év közben elmozdíthatták, ilyen esetben,
valamint akkor, ha a számadás során merült fel gond, persze fizetésének hátralevő részét is visszatartották.
Tudunk olyan podestáról, aki megszökött az általa irányított sereg éléről (Ravenna, 1198) és olyanról is, akit
rajtakaptak, amikor a városháza melletti raktárakat fosztogatta (Modena, 1305). Bolognában egy esetben a
podestá ítéletével elégedetlen nemesek kitépték a főtisztviselő fogait (1195), utóbb több konfliktus alkalmával
pedig egyes céhek emberei fegyújtották hivatali palotáját (1231, 1269).
5.3. A popolo felemelkedése

A comune végrehajtó hatalma élén bekövetkezett intézményes változásnál nagyobb hatású volt, egyben a
kormányzat politikai és társadalmi jellegét is átalakította az önmagát popolónak nevező csoport jelentkezése. A
régi comune keretei között a legnagyobb városokban is legfeljebb 200-300 felnőtt férfi részesülhetett a politikai
hatalomból, a legkisebb – de még önálló – városok esetén néha csak három-négy család tizenegynéhány tagja
alkotta a comune tanácsát. A comune elitjébe tartozó családok-klánok gyakran különböző esküt tett tagokból
álló korporációkba, fegyveres véd- és dacszövetségekbe (consorterie vagy consorzerie) tömörülve gondoskodtak
érdekeik hathatósabb érvényesítéséről. E korporációk katonailag és szimbolikusan is legfontosabb létesítményei
a közösen épített, karbantartott és őrzött tornyok voltak, saját elöljárókat (capitanei, rectores) választottak, akiket
a comunén belüli viszály esetén fegyveresen is kötelesek voltak követni – akár a comune elöljáróival szemben is
–, klánjaik házassági és egyéb szövetségi döntéseit pedig alárendelték a consorterie közös döntésének. A XII.
288
SZÁZAD)
század folyamán a partikuláris fegyveres szövetségek mellett egyre gyakrabban említik a források a város lovagi
fegyverzettel hadba vonuló családjainak korporációját (societas/pars militum). Lényegében ez utóbbi mintát
követve jelennek meg a XII. század végén Lombardiában (Pavia, 1197; Milánó, 1198), majd terjednek el a XIII.
század első felében a „városok Itáliájának” egészében a korábban általában a lakosságot jelölő popolo név alatt
fellépő politikaifegyveres szövetségek. Mint a megnevezés is mutatja, a popolo tagjai magukat mint a comune
korábbi testületén kívüli, annak tagjaitól társadalmilag elkülönülő, ugyanakkor azoknál nagyobb létszámú
csoport tagjait jelenítették meg, és az esetek többségében ez az ábrázolás meg is felelt a valóságnak. A popolo és
a régi comune összecsapása idején előfordult ugyanakkor, hogy az utóbbi körbe tartozó, de a popolo
fellépésének pillanatában politikailag vesztes klánok a popolo oldalára álltak, egyénileg is gyakran megesett,
hogy a popolo mozgalmát a fegyveres harcban és szervezésben jártas lovag vezette. Kisebb városokban
ugyanakkor a máshonnan átvett jelszó alatt nemritkán pusztán a régi elit klánjainak egymás közti leszámolása
zajlott le, amelybe az új tényezők legfeljebb a segéderőként kapcsolódhattak be (sőt néha olyan közepes
városban is megtörtént ez, mint Cremona, ahol a societas populi 1229-es szabályzata értelmében a popolo
nagytanácsába kizárólag lovagok kerülhettek be).
A popolo megnevezés alatt így általában a céhek elitje és a jogász értelmiség (bírák, közjegyzők) korporációi
léptek fel kezdetben azért, hogy részesedjenek a comune tisztségeiből, utóbb pedig a város feletti teljes
hatalom megszerzéséért. A popolo jellegű mozgalmak első jelentős akciójára 1201 és 1205 között Milánóban
került sor, ahol szervezetük, a credenza di San Ambrogio a comune vezetőségével párhuzamos elöljáróságot és
podestát állított a város élére. Vicenzában 1206-ban a popolo saját podestát választott, 1222-ben pedig elérte,
hogy a comune tisztségeinek harmadát soraiból kikerülő személyek töltsék be. Milánóban (1212) és Pia-
cenzában (1222) már a tisztségek felét ilyen elvet követve ítélték oda (a régi comune tagságának előkelőségét
jelzi, hogy az utóbbi városban a popolo a követeknek csak egyharmadát adhatta). A tisztségek megosztása csak
átmenetileg elégítette ki a popolo neve alatt tömörülő vagyonos, de a hatalom intézményeiből korábban
kirekesztett polgárokat. Bolognában 1228-ban szervezetük már az egész város feletti irányítást megszerezte,
majd 1231-ben saját korporációjuk a város élére új, kollektív elöljáróságot állított, az anziani (vének) testületét.
A popolo szervezete általában a városrészi-szomszédsági intézményekből (vicinanze) nőtt ki, utóbb a
vagyonosabb céhek is részt vettek a mozgalomban, illetve az annak eredményeként kialakult városvezetésben,
azokban a városokban pedig, ahol viszonylag később jelentkezett a popolo, azon belül kezdettől a céhek
játszották a vezető szerepet. A céhek és a popolo kapcsolatának minden elképzelhető változatára akadt példa,
egyaránt kivételes volt azonban az a popolo szervezet, amelyben sem kezdetben, sem később nem részesedtek a
céhek, illetve az is, amely kizárólag céhes eredetű volt. A vicinanze és a céhek mellett kezdettől fontos szerepet
játszottak a popolo intézményei között a fegyveres pártok (societates armorum). Bolognában ez utóbbi
szervezetek és a céhek osztoztak a popolo és a város irányításában, 1248-ban kimondták e kétfajta korporáció
egyenjogúságát, egyben a hatalom birtokában elrendelték az újabb korporációk alapításának tilalmát. A
bolognai popolo kormányzat kiépülése 1255-ben fejeződött be: az ekkor elfogadott szabályozás szerint a
tizenkét anziani felét a céhek, másik felét pedig a societates armorum választotta, a popolo élére ugyanakkor
egyszemélyi elöljáró, a népkapitány került (latinul capitaneus populi, olaszul capitano del popolo), mely tisztség
létezésére az első biztos adatunk 1244-ből Parmából van. Az utóbbi városban egyébként a tizenhat anziani egyik
felét a városrészek, míg a másikat a céhek szerint delegálták. A popolo kormányzat a bolognaitól és a parmaitól
eltérő típusában a céhek kizárólagos hatalmat kaptak az anziani, avagy a priorok testületében, és ezzel együtt a
város felett. Perugia esetében egy 1303-as fordulat nyomán alakult ki az utóbbi típusú kormányzat (noha
részleteiben csak a város 1343-as statútumai nyomán ismerjük): ott a tíz prior közül kettőt a legvagyonosabb
céh, a Mercanzia (kereskedők) adott, míg az egyéb céhek osztoztak a többi mandátumon, mégpedig úgy, hogy
egyikük sem kaphatott egy priori helynél többet, és amely céh egy adott priori testületbe tagot küldhetett, az a
következőben nem vehetett részt.
Az 1250-es évekre a „városok Itáliájában” széles körűen elterjedt popolo rezsimek nem törölték el a régi
comune intézményeit és jogát, hanem azok „mellé nőve” sajátították ki a politikai hatalmat. Ezt a sajátos
fejlődést nagyrészt magyarázza, hogy a popolo szervezetei kezdetben ugyanúgy partikuláris korporációk voltak,
mint 100-150 évvel korábban maga a régi comune. Míg a comune és a popolo joganyaga akár több mint egy
évszázadig is külön törvénykönyvet alkotott, addig a várost irányító tanácsok párhuzamossága átmeneti idő után
eltűnt. Akár a régi comune, úgy a popolo esetében a nagytanácsot nem választották, hanem az a politikai
hatalomból részesedők összességét foglalta magában, nem meglepő tehát, hogy a régi comune intézményei
közül elsőként a régi nagytanács tűnt el a popolo hasonló testü- lete mellől. A popolo nagytanácsa – melynek
tagságát időnként egy különbizottság részben jogszabályokban rögzített, de többnyire informális kritériumok
szerint felülvizsgálta – létszámával is jelezte, hogy milyen számottevően megnőtt a hatalomban intézményesen
részesedők köre a korábbi helyzethez képest: Bologna nagytanácsa 1282-ben kétezer, míg 1294-ben négyezer
főt számlált, Genováé, Modenáé és Pisáé 1400-1600 fős, Padova, Verona, Brescia és Pavia hasonló testülete
pedig mintegy ezer tagú volt. Minthogy a politikai hatalomba bevont céhek és egyéb korporációk nem minden
289
SZÁZAD)
tagja került be a nagytanácsba, ezért a popolo rezsimnek még azon kívül is volt tartaléka: Bolognában az ilyen
céheknek mintegy tízezer, míg a societates armorumnak nagyjából hétezer tagja volt (a két típusba tartozó
korporációk tagsága részben átfedte egymást), de még a kis San Gimignano esetében is körülbelül
ezerkilencszáz főt tett ki a hasonló korporációk összlétszáma (átfedések itt is voltak).
A podestát immár a popolo nagytanácsa választotta többlépcsős, a választás és a sorsolás különböző formáit
vegyítő eljárás során. Vicenzában például elsőként a nagytanács egésze jelölte ki azt a várost, ahonnan a
főtisztviselőt meghívták, majd tagjai közül kisorsoltak húsz főt, akik közül a nagytanács szavazással tizenkettőt
kizárt, az így megmaradó nyolc elektor megnevezett három jelöltet, akik közül a jövendő podestát ismét a
nagytanács egésze választotta meg. A bonyolult, közvetett kijelölési eljárás révén akarták kizárni, hogy a
folyamatot egyetlen klán vagy érdekcsoport ellenőrzése alá tudja vonni, és ugyanebből az okból alkalmaztak
hasonló eljárásokat a számtalan kistanács és speciális bizottság összeállításakor. Hasonló cél szolgált a divieto,
vagyis az az eljárás, illetve szabály, melynek értelmében azonos családhoz tartozók nem lehettek egyszerre
ugyanannak a kormányzati testületnek a tagjai, aminek kiegészítéseként az azonos korporációkhoz, illetve
városrészekhez tartozók egyidejű tagságát is korlátozták (Perugia említett, a priorválasztást szabályozó
rendelkezése szerint az öt városrészt két-két prior illette meg a tíztagú testületben).
A kisebb kollektív döntéshozó és kormányzati testületek közül azonban egy sem vetekedhetett az anziani vagy a
priorok testületével, amely a podestát is szoros ellenőrzés alá vonta: az utóbbi csak a jelenlétükben fogadhatott
idegen követet vagy helybeli előkelőt, de még hivatalos levelet is csak a jelenlétükben bonthatott fel. Az
általában hat vagy tizenkét tagú anziani vagy priori testületét a szokásos hivatali időnél rövidebb tartamra, két-
három hónapra választották, és a tagok újjáválasztása is tilos volt. Az anzianók vagy priorok egész hivatali
idejüket közösen, egy megerősített és a popolo milíciája által védett épületben töltötték; egyedül egyikük sem
járhatott el hivatali minőségében. A népkapitány tisztségét a podestá ellensúlyozására létesítették, ez
magyarázza, hogy kezdetben mintaképéhez hasonlóan idegenből hívták. A popolo Firenzében négy-, Sienában
három-, Bolognában kétezer fős mi- líciájának irányításán túl a népkapitány eljárt a popolo és intézményei
uralmát fenyegető politikai jellegű támadások vagy összeesküvések ügyében. Noha így a legfontosabb
karhatalmi fellépések a népkapitány hatáskörébe tartoztak, ritka volt az, hogy – mint Sienában kialakult – a
podestá bíróságának ítéleteivel szemben általában fellebbezési fórum lett volna az általa irányított törvényszék.
Rendkívüli helyzetben, a jogrend felfüggesztésével járó szükségállapot kihirdetésére, illetve az ilyen időkben
kivételes hatalommal a várost irányító baliá testület megválasztására olykor a város lakosságának összességét
parlamentumra hívták. Ez utóbbi fokozatos háttérbe szorulását a szakirodalomban olykor mint a bürokratizá-
lódás és az oligarchikus bezárkózás jelét említik, valójában azonban nehezen hihető, hogy egy ilyen sokadalom
valaha is érdemi ellenőrzést tudott gyakorolni a város kormányzata felett, és hogy valaha is komolyabb viták
keretéül szolgálhatott volna. A baliá meghirdetésekor sem erről volt szó: jobb esetben a város hatóságai, az
utóbbiakra nézve rosszabb esetben valamely összeesküvő csoport felszólítására sereglettek össze a vészjelre a
polgárok, akiknek szerepe kimerült a javasolt rendkívüli intézkedések zajos helyeslésében. Az efféle sommás
eljárások többnyire nemcsak politikai leszámolással és az azt lehetővé tevő jogi szükségállapottal, hanem a
kormányzati intézmények tartós változásával is együtt jártak.
Összességében a popolo kormányzatú városok felnőtt férfilakosságának immár 5-10 százaléka vehetett részt
több-kevesebb gyakorisággal a közügyek intézményes irányításában, ami igen figyelemreméltó arány,
meghaladja a frissen egyesített Olaszország XIX. századi parlamenti választásain részt vevők körét (igaz, az ott
előírt cenzusos választójog jóval egyértelműbb feltételeket szabott, és abban nem csupán néhány észak- és
közép-itáliai város bizonyos lakói részesülhettek). Mindezzel együtt a popolo rezsim társadalmilag zárt volt
„lefelé” és „felfelé” is. A „lefelé” kizártak körét egyszerűbben meghatározhatjuk. Padovában például a kisebb
városi tisztségek betöltésére pályázóknak 25, a nagytanácsi tagoknak 50, a céhek tagjai közül kiválasztott nyolc
anzianinak 100, végül a legfontosabb – a városban communanza néven működő popolo tanácsa által delegált –
négy anzianinak 200 fontos évi adóalappal (az utóbbi két kategóriába tartozóknak emellett 200, illetve 500 font
értékű ingatlantulajdonnal) kellett rendelkeznie (Perugia említett statútuma szerint az ottani priori tiszthez
szintén 100 fontos adóalap és 200 font értékű ház meglétét kellett igazolni). Ezeknek a tisztségeknek az
elnyeréséhez önmagában nem volt elég a vagyoni cenzus teljesítése, annak léte azonban világosan jelzi a jogász
értelmiség által uralt padovai „népi” kormányzat exkluzivitását. Nehezebb normatív jelleggel meghatározni a
popolóból „felfelé” kizártak körét. A popolo kezdeteitől fogva mágnásoknak (magnati) nevezve zárta
testületeiből a comunét korábban uraló előkelőket. Vagyonilag és társadalmi ismérvek szerint azonban igen
nehéz volt elkülöníteni ezeket a mágnásokat az új hatalom legbefolyásosabb képviselőitől. A popolo (felső)
középosztályi kormányzatot jelentett, amely kategória nehezen meghatározható. A popolo elitjének társadalmi
előmenetele egyre kevéssé tette lehetővé a republikánus rezsimre veszélyesnek tartott nagyurak körének
elhatárolását. Nem véletlenül találkozunk a forrásokban olyan megjelölésekkel, hogy valaki „régi és nemes
népbeli” (antico e nobile popolano), vagy hogy mások egyenesen „hatalmas és vagyonos népbeliek” (grandi e
290
SZÁZAD)
possenti popolani), míg a popolo milíciáját „a nép gazdagabb és hatalmasabb tagjaiból” (de melioribus
etpotentioribuspopuli) tanácsos összeállítani. A mágnásokat korlátozó rendelkezések a városi lovagok
testületének (societas militum) feloszlatásával kezdődtek, ám az köztudott volt, hogy a lovagi státusú családok
között lecsúszottak is találhatók, akik aligha jelentettek bárkire is veszélyt. Egy mágnás szinte mindig lovag
volt, de a meggazdagodott kereskedőnek, bankárnak vagy közjegyzőnek sem volt nagyobb vágya, mint hogy fiát
lovaggá üttesse a városi hatóságokkal vagy valamely arra járó előkelőséggel. Nem maradt más hátra, mint hogy
a közhiedelemre (fama publica) hivatkozva, de minden pontosabb magyarázat nélkül állítsák össze a popolo
ezzel megbízott vezetői a mágnáscsaládok listáját. Egy ilyen eljárás szándékosan szabad teret nyitott az
önkényes besorolásnak (a „mi mágnásunk” mentesítésének, illetve az összeírókkal ellentétbe került
vagyonosabb családok diszkriminálásának).
Mintegy hetven popolo kormányzatú városban hoztak a mágnások ellen speciális törvényeket, melyeknek
sorában az első átfogó rendelkezéssorozat Bolognában látta meg a napvilágot 1282-1284 folyamán. Ezek a
rendelkezések kizárták a popolo kormányzati szerveiből és korporációiból a listára felvett mintegy kétszáz
család tagjait, akiknek hűségesküt kellett tenniük, és a popolóba tartozókkal szembeni cselekedetek esetén a
szokásosnál súlyosabb szankciókra számíthattak, amelyeket sommás eljárásban, gyakorlatilag a feljelentést
ténynek elfogadva vagy pusztán a fama publica alapján szabhattak ki rájuk. Mindezt más városok hasonló
jogszabályaiban kiegészíthette fegyverviselési tilalom – ami kiterjeszthető volt a háztartás minden tagjára –,
hűbéreskü elfogadásának, zsoldosok toborzásának, a popolóhoz tartozó személy vidéki birtoka bármely módon
történő megszerzésének tilalma, óvadék letétbe helyezésének kötelezettsége, valamint annak megtiltása, hogy az
e körbe tartozók felügyelet nélkül érintkezzenek a popolo kormányzatának tisztviselőivel. A popolo tagjának
megölése és fegyveres összeesküvés esetén a vétkes mágnásra e törvények értelmében halálbüntetés várt, amit
kiegészített a család vagyonának elkobzása, há- zuk-tornyuk azonnali lerombolása (ez utóbbi rendelkezést a
popolo már meglévő vagy speciálisan erre újonnan szervezett milíciája volt hivatva végrehajtani), és tilossá vált,
hogy pénzért vagy más módon kegyelmet nyerjenek maguknak. A rendelkezések betartatásának nehézségét
mutatják azok a szankciók, amelyek a mágnások elleni feljelentést elmulasztó popolanókra vártak, akárcsak a
névtelen feljelentések elfogadása.
A városon belüli egységes jogrendre, az így megvalósítandó békére és egyetértésre (pax et concordia) hivatkozó
kormányzat persze ezekkel a törvényekkel éppúgy megtörte a célként hirdetett jogegyenlőséget, mint a
társadalom alsóbb rétegeinek a hatalomból való kizárásával. A mágnásokkal szemben a popolo által irányított
vezetés az előbbiek gyakorlati téren élvezett túlhatalmát kívánta az elvi egyenlőség sérelmével kiegyensúlyozni.
Amennyiben e törvények eredeti szigorukban érvényesültek volna, az persze egyenesen a mágnások üldözött
páriává válását eredményezte volna, amire azonban kivételesen került sor. Tartósan erős popolo csak néhány
nagyobb városban mutatható ki (Bologna, Firenze, Siena, Perugia), a mágnások elleni jogszabályokat teljes
szigorukban betartató radikális popolo irányzatok uralma pedig csak epizódokat jelentett a „városok Itáliájának”
mozgalmas történetében (Bologna, 1282-1292; Firenze, 1292-1295; Lucca, 1308-1314). A mágnások hatalmi
súlya még az intézményes politikai jogok híján is jelentős volt. A popolo elitjének szüksége volt rájuk
hadvezérként, diplomataként, illetve a contado ellenőrzéséhez, és persze a diszkrimináltak listájára az említett
okokból ők maguk is könnyen felkerülhettek. Kérdéses, hogy mennyiben sorolható a mágnásellenes
intézkedések közé a jobbágyság hivatalos eltörlése, ha pedig igen – általában popolo rezsimekben fordult elő ez
–, akkor sem biztos, hogy e jogi emelkedés járt-e anyagi előnnyel az érintettek számára. Bolognában (1256)
például egy ilyen rendelkezést követően azonnal adóösszeírókat küldtek a jogilag szabaddá lett háztartásokba, és
az átutazó városi hivatalnokok beszállásolására kötelezték ezek lakóit. Meglehet, hogy csak a contado a város
általi kihasználásának újabb esetéről van szó (a contado gazdasági tevékenységét és lakosai migrációját
egyébként a város nyersanyag- és élelmiszer-szükségleteinek megfelelően szabályozták), amihez képest a
mágnások a rendelkezés általi korlátozása – ha valóban azzal járt – csak járulékos motívumot jelentett
(figyelemre méltó, hogy Firenze a mágnások által szervezett sereg 1289-es campaldinói győzelme után pár
héttel rendelte el a jobbágyság eltörlését).
5.4. Guelfek, ghibellinek és egyéb városi pártok

A városállami kormányzat legalapvetőbb szimbolikus ellentmondását az jelentette, hogy még republikánus
formájában is szinte mindig pártkormányzat volt, klánok és érdekcsoportok valamelyikének törvényesített
uralma – „a (guelf) párt, a popolo és a comune egy és ugyanaz”, hirdetik a firenzei podestá kötelességeit rögzítő
statútumok –, miközben elviekben városi elöljárók és értelmiségiek egyaránt a város egységét, lakóinak
mindennél fontosabb közösségét hangoztatták (a firenzei Remigio de' Girolami szerint egy polgárnak inkább
kell szem előtt tartania a város javát, mint saját lelki üdvét: meglepő gondolat egy domonkos baráttól). A városi
pártok közül a legismertebbekké a guelfek és a ghibellinek váltak. A Barbarossa és a III. Sándorral szövetséges
lombard városok háborúja óta a két felet pars imperii, illetve pars ecclesie névvel jelölték a kortársak, amely
291
SZÁZAD)
megnevezés a XIII. század közepéig egyeduralkodó volt. A Welfekre, illetve a Staufok egyik várára utaló guelf
és ghibellin megnevezések első ismert említését egy 1242-es firenzei dokumentumban találjuk, és 1250 tájára
azok használata Toscana-szerte általános lett, míg Lombardiában e terminusok és a korábbi megnevezés mellett
a helyi vezetőkre utaló neveket használtak (ott a pars Marchionis, vagyis a pápával szövetséges Azzo d'Este
őrgróf és támogatói álltak szemben a pars Ecelinivel, Ezzelino da Romano pártjával). A guelf és ghibellin
elnevezések tehát itáliai geopolitikai koalíciókat jelöltek, melyek az érdemi császári hatalom eltűnése és a
pápaság Avignonba költözése után, azoktól függetlenedve is megmaradtak (elvi céljaikkal már korábban
szembekerültek a X. Gergely és III. Miklós pápák által kezdeményezett egyensúlypolitika idején, amikor az
Anjoukkal szövetséges guelf városi vezetéseket kívánták ezek az egyházfők a helyi ghibellinekkel
megegyezésre bírni). A városon belüli pártokra e megnevezéseket kizárólag Firenzében alkalmazták. A két
koalíció zömmel a városok közötti, illetve az egyes városok klánjainak a pápa és a császár vitájától függetlenül
is létező konfliktusaiból táplálkozott. A pártcímke megválasztásának geopolitikai meghatározottságát jól
példázza a romagnai nagyurak esete, akiknek többsége a pápai fennhatóság ellenében ghibellin volt saját
régiójában, ám mivel e zömmel agrárkivitelből élő terület fő felvevőpiacai Toscanában guelf nagyvárosok
voltak, ezért ott tartózkodva a guelf szövetségi rendszerhez tartoztak.
Az egyéni és kollektív pálfordulásoknak, a jelentőség nélküli ideológiai címkét
figyelmen kívül hagyó szövetségeknek se szeri, se száma nem volt a korszakban: 1300-ban például a lombardiai
és bolognai guelfek a Firenzét uraló fehér guelfekkel és az őket követő romagnai ghibellinekkel fogtak össze a
VIII. Bonifác által összehozott koalíciót alkotó firenzei fekete guelfekkel, a szintén guelf Este őrgrófokkal és a
lombardiai ghibellinekkel szemben. Mindemellett több város identitásának részévé vált, hogy a guelfek
(Firenze, Bologna és az egyeduralmak korszaka előtti Milánó) vagy a ghibellinek (Cremona, Pisa, Siena és
Verona: az utóbbi republikánus kormányzat alatt is) közé sorolja magát. A „harcias arisztokrata ghibellin” és a
„békés polgári guelf”, a XIX. századi történetírás sztereotipiái nem állják meg a helyüket. Igaz, hogy a távolsági
kereskedelemben nagy mértékben részt vevő városok a német területek felé irányuló forgalmat szervező Verona
kivételével guelfek voltak (az egykor Barbarossa oldalán harcoló Genova is többnyire a guelf szövetséghez
csatlakozott a XIII. század folyamán), de az erős popolóval rendelkező Siena ghibellin, míg Firenze 1267 és
1280 közötti guelf pártkormányzata arisztokratikus volt. A guelf Firenze krónikása, a kereskedő, Giovanni
Villani művében siratja a flamand városok katonái által megölt francia lovagokat, városa szövetségeseit
(Krónika VIII, 55-56.). Ha maradt a pápa, illetve a császár iránti merőben elvi lojalitáson túl a két párt hívei által
egyaránt osztott érzelem, az az idegengyűlölet volt, amely a guelfek esetében a németek, majd a „szicíliai
vecsernyét” követően az aragónok, míg a ghibellinek között – Anjou Károly megjelenésétől kezdve – a franciák
ellen irányult.
A guelfek és ghibellinek közti viszályok csak a városállami kormányzatot fenyegető erőszakos pártküzdelmek
egyik formáját jelentették. Noha a „városok Itáliájá- nak” történetírói és ideológusai koruk konfliktusait
általában társadalmilag horizontálisan elkülöníthető csoportok küzdelmeként írták le (magnati vagy grandi a
popolóval szemben, illetve az utóbbin belül popolo grasso a popolo minutóval szemben), ténylegesen az ilyen
összecsapások rövid periódusain kívül többnyire nagyurak által irányított, a város és contadója társadalmát
vertikálisan megosztó pártok küzdelme zajlott. Ezek a vezető klán nevét viselő pártok pontosan akkor voltak
hatékonyak békében és háborúban is, ha a klán tagjaival (közel) egyenrangú rokonok, üzletfelek és szomszédok
támogatása mellett kiterjedt kliensi kört kapcsoltak magukhoz. A klán saját és szövetségesi fegyveres ereje
(masnaderii, „a háznép”) gondoskodott a védelemről, illetve a fegyveres fellépés sikeréről, a klánhoz kapcsolt
szegényebb szomszédság révén szerezhetett biztonságot jelentő ellenőrzést palotája környéke felett a párt
vezére, erődítménnyel is ellátott vidéki birtoka visszavonulási lehetőséget jelentett számára, a polgárjoggal
rendelkező kliensek révén pedig a város politikai és adminisztratív intézményeit tudta befolyásolni. A
pártválasztás motívumairól hű képet kapunk a firenzei Dino Compagninak a városán belüli Do- nati és Cerchi
párt kialakulásáról (1290-es évek vége) szóló beszámolójából: a fehér guelf Cerchiek mellé szegődtek a
ghibellinek – a pápa szembefordult ugyanis a Cer- chiek vezette kormányzattal –, illetve személyes okból
kifolyólag egyesek, „...mert ellensége volt Corso Donatinak..., mert ellensége volt Corso atyafiainak..., mert a
Cerchiek atyafiai voltak., mert sok pénzt kapott tőlük kölcsön., mert üzlettársak voltak.”, míg a Donati család
fejét többen követték, „...a (Cerchiek által) elkövetett támadás miatt., régi és nagy barátságból., szokásból és
barátságból” (Krónika I, 22). A nem ritkán nemzedékeken át tartó viszályok erőszakot eredményezhettek
gondosan eltervelt akciók és egy félreértett mozdulatot követő véletlen csetepaté révén egyaránt (egy ilyen, a
Rómeó és Júlia utcai jelenete számára akár mintául szolgálható véres incidensről számol be Compagni: uo. I,
20). A küzdelmet nemcsak eszközei, az udvartartások fiataljai és „a nem hagyományos utcai hadviselés”
szakértőinek számító mészárosok erőszakossága durvította el, hanem az következett a városállam politikai
berendezkedéséből, amely republikánus forma esetén sem ismerte a legális ellenzék intézményét. A vesztesre
fej- és jószágvesztés várt, ami elől jobban tette, ha mielőbb elmenekült (ez a helyzet meggyorsíthatta az adott
pillanatban győztesnek tűnő fél teljes diadalát). A városban maradt ellenségnek tartott személyeket
292
SZÁZAD)
meghatározott vagy meghatározatlan időre száműzték – hűségük garanciáját családtagjaik és otthon maradt
vagyonuk jelentette –, de legalábbis a mágnásokhoz hasonló szabályok szerint diszkriminálták (ez esetekben
azonban a végrehajtás nem maradt el). A száműzöttek (extrinseci, fuorusciti) a közeli visszatérés reményében
szabályos ellencomunét alkottak, amelynek esküt tett tagsága főtisztviselőket választott, közös pénztárat tartott
fenn, zsoldosokat fogadott, illetve szövetségeket kötött más száműzöttekkel és városokkal, aminek révén a
„városok Itáliájának” önálló és tartós politikai szereplői közé számítottak (a padovai ghibellin száműzöttek 1300
táján sikerrel vonták ellenőrzésük alá városuk egész contadóját); és persze nemritkán a teljes győzelem is
elérkezett, ami persze az ellenpárt híveinek száműzetését vonta maga után. A pártviszályokról az abban részes
történetírók úgy írnak, mintha azok a város és lakossága egészének életét lényegesen befolyásolták volna, de
kivételesnek számított az olyan leszámolás, mint ami a bolognai popolót vezető Geremei-párt a Lambertazziak
feletti győzelmét kísérte, amikor az ötvenezresre becsült lakosságú városból tizenkétezren kényszerültek távozni
(1274). Közelebb állhat a városállami rezsimváltások átlagához az, amiről a pármai ferences Salimbene számol
be: miközben városában az egyik kapun a guelfek meglepetésszerűen be-, a másikon pedig a menekülést
választó ghibellinek kivonultak, addig a városban a megszokott módon folyt az élet és az üzletmenet (1247).
A pártviszályok megfékezése elvileg az éppen azt megakadályozandó bonyolulttá tett kormányzati szervek
feladata volt, de mivel rendre képtelennek bizonyultak rá, ezért azok megváltoztatása vagy ideiglenes
felfüggesztése tűnt a megfelelő megoldásnak. Az előbbire például szolgálnak a béketeremtés jelszavával a város
feletti uralmat megszerző popolomozgalmak, illetve egyeduralkodók (signori). A béketeremtés jelszava nem
ritkán újabb pártküzdelmek számára szolgált ürügyül, így csak az első pillanatra meglepő, hogy törvénybe
foglalt békéltetéskor az (egyéb) csatakiáltások társaságában a „Pace, pace!" jelszó utcai hangoztatását is
megtiltották. A békéltetés bevett módja a városon vagy annak politikai életén kívüli, elvileg semleges békéltetők
bevonása vagy azok kényszerű elfogadása volt. A városon belüli, de a politikai életben részt nem vevő és igen
népszerű békéltetők voltak a neves koldulórendi szerzetesek. A koldulórendiek ebben a szerepben az 1233-as
úgynevezett alleluiamozgalom hirtelen sikere után léptek fel rendszeresen, melynek során a domonkos Vicenzai
János barát szülővárosán kívül Veronában, Bresciában és Bolognában, míg ferences társai Parmában,
Piacenzában és Modenában teremtettek átmeneti békét az általuk felkeltett szinte hisztérikus vallási lelkesültség
légkörében. A későbbiekben nem akadt közismert koldulórendi barát Itáliában – így a domonkos mártír Veronai
Szent Péter vagy a ferences rendfőnök Szent Bonaventura –, aki ne vállalkozott volna hasonló akcióra (csak
Padovában tizenegy ilyen békéltetésre került sor 1233 és 1323 között). A városon kívüli hatalmasságok, a
spirituális tekintélyét politikailag kamatoztató pápaság (X. Gergelytől kezdve), illetve az olyan világiak, mint
Anjou Károly vagy Valois Károly békéltető missziói korántsem bizonyultak olyan önzetlennek, mint a
koldulórendiek korábbi hasonló vállalkozásai.
5.5. A comune kormányzati rendszere

A comune kormányzata Jakob Burckhardt szerint leginkább a Staatsallmacht kifejezéssel írható le, vagyis egy
mindent állami szinten szabályozni akaró kormányzatként. Valóban: a városban folyó ipari és banki
tevékenység, a vidéki agrártermelés részletei, a comune külső kereskedelmi forgalma, biztonsága, köztisztasága,
szegényügye, erkölcsei, egyházi testületei mind állami szabályozás alá estek; az itáliai városállamok már a XIII.
század végén szinte a modern bürokratikus állam szervezettségével rendelkeztek. Ami e kormányzatokat a
XVIII-XIX. századi bürokráciáktól megkülönböztette, az a szabályozás és az annak végrehajtására fenntartott
intézményrendszer ötletszerűsége, a tisztviselők csekély fokú professzionalizmusa, és mindennek
eredményeként az egész kormányzat jóval kisebb hatékonysága volt. Korszakunkban a városi hivatali
személyzet létszáma a korábbinak többszörösére nőtt. Három hasonlóan népes városban ez a tendencia a
következőképpen alakult: Pisában 1162-ben kilencvenegy, Sienában 1257-ben nyolszázhatvan, míg a század
végén Bolognában mintegy ezernyolcszáz hivatalnokot találunk. Az utóbbiak alkalmazási feltételei igen
eltérőek voltak, éppúgy találunk közöttük helyieket, mint más városból érkezetteket, meghatározott és
meghatározatlan időre felvetteket, valamint olyanokat, akiknek feladata alkalmi volt (például csupán egy
adóösszeírás idejére szólt), fizetett hivatalnokokat és legfeljebb költségtérítésben részesített polgárokat, akik
kötelezettségként végeztek el bizonyos közfunkciókat. Az előbb felsorolt létszámnak csak kis – a létszám
bővülésével egyre csekélyebb – részét tették ki a hivatásos tisztviselők (a pisai adat kevesebb mint harmadát).
Az apparátus ad hoc módon kialakult hivatalokba szervezve működött. Találunk olyan intézményt, például a
velencei Piovegót, amely a városon belüli közlekedés ütőereinek, a csatornáknak és utaknak a megfelelő
állapota, a közterületek higiénéje, az épületek állaga mellett gondot viselt az uzsoraügyletekre és üldözte az
eretnekséget. A feladatok ilyen ad hoc halmozása mellett ugyanakkor van példa a szélsőséges specializációra is:
a különböző adófajtákat rendre külön apparátusok kezelték, a comune kancelláriájának semmi köze nem volt az
archívumhoz. A podestá és apparátusa egyre kisebb szerepet kapott, sem a kancellár, sem a város anyagi
forrásait áttekinteni hivatott kamarás (camerarius vagy massarius) nem tartozott alá, néhány nagyváros
293
SZÁZAD)
kivételével bírái (consules de placitis) is eltűntek, ahol bírói szerepe maradt, ott viszont ítéleteivel szemben a
város valamely bíróságához lehetett fellebbezni.
A comune bevételeinek korszakunkban egyre kisebb hányada származott a város birtokaiból, bányáiból vagy
sólepárlóiból, illetve az igazságszolgáltatásból és a pénzverésből. A kis területet, illetve tengeri kikötőket jobban
lehetett ellenőrizni, mint a territoriális monarchiák határait, így nem meglepő, hogy az itáliai városi
kormányzatok anyagi forrásaik különlegesen nagy hányadára tettek szert közvetett adók révén. A piaci illetékek
és a vámok mellett elsősorban a Toscanában gabelle, Velencében mude, Lombardiában dacia névre hallgató adó
volt ezek közül jelentős, amelyet élelmiszerekre, mindenekelőtt a sóra és a borra vetettek ki (az állami
sómonopólium a kikötővárosokban a XII. század közepétől épült ki), de ez az adónem terhelte a szerződéseket,
végrendeleteket, hozományokat is. Az egyenesadók a XII. században leginkább elterjedt formája a
háztartásonként egységes – esetleg néhány vagyoni osztály szerint differenciált – adó volt, amelyet egy
évszázados folyamat eredményeként kiszorított a vagyonbecslésen alapuló adó (a vagyonbecslés és az adó
megnevezésére egyaránt használt terminusok: allibramentum, catasto, estimo). Az utóbbi adónem első említését
egy 1162-es pisai dokumentumban találjuk, három évvel később Genovában, a XIII. század elejére pedig egész
Toscanában alkalmazzák, majd a század közepére – néhány kivétellel – a lombardiai síkság városai is átveszik,
miközben a régi egyenesadó a contadóban census név alatt él tovább. Az ingó és ingatlanvagyont (az adózó
lakóingatlanát, fegyvereit, lovait és könyveit kivéve) egyaránt figyelembe vevő vagyonadó a korábbinál
igazságosabb volt – elterjedését szokás a popolo megjelenésével magyarázni –, egyben a comune óriási
adminisztratív teljesítményét jelentette, a lakosság olyan mérvű átfogó felmérését tette szükségessé, amelyre a
nagy monarchiák hivatali apparátusai nem is gondolhattak. A valós adóalap megállapítását több tagból álló
bizottságok alkalmazásával törekedtek elérni: a XIII. század közepén Milánóban két-két vagyonbecslőből és
két-két írnokból álló bizottságok végezték ezt a munkát, míg Firenzében öt becslő értékeléséből a három
középső átlaga vált az adó alapjává. A becslés eredményét speciális bíró előtt támadhatták meg az érintettek, a
korrupcióból adódó alulbecslést bírsággal torolták meg. A periodikusan megismételt vagyonbecslések
ugyanakkor nagy terhet jelentettek a comune adminisztrációja számára, olyan feladatot, amelyet az csak nem
hivatásos személyzet segítségével tudott megoldani. A XIII. század folyamán a bevételek gyarapodásánál
mindig gyorsabban növő kiadások fedezésére a comune birtokainak, illetve a közvetett adóknak a
bérbeadásával, valamint hitelfelvétellel tett kísérletet (a két megoldás össze is kapcsolódhatott, amikor a felvett
hitel biztosítékaként a comune valamely birtoka jövedelmét vagy vámbevételt kötött le).
A hitelek igénybevételére már a XII. században több példa volt – Genova a század közepén túlesett első
államcsődjén –, és a XIII. század közepére már nemcsak a különösen nagy anyagi erőfeszítéssel járó hadihelyzet
esetén (ilyenkor a kiadások rendre a szokásos háromszorosára-ötszörösére ugrottak), hanem rendszeresen is a
költségvetés részévé vált szerte a „városok Itáliájában”. A XIII. század közepéig még az az illúzió éltette a
költségvetések összeállítóit – legalábbis ilyen címen vetettek ki különadókat –, hogy a hitelek összessége valaha
véglegesen visszafizethető lesz, holott a 15-100 százalékos éves kamatú uzsorahitelek felvétele ezt
nyilvánvalóan kizárta. Először Pisában, az említett vagyonadóval egy időben kötelezték a vagyonosabbakat,
hogy a hatóságok által megszabott kamatra nyújtsanak kölcsönt a comunénak. A kényszerhitelek alkalmazása
egyértelműen a popolo kormányzatokhoz köthetően terjedt el Itáliában.
A városok teljes felnőtt férfilakosságát katonáskodási kötelezettség terhelte, amely alól csak a legszegényebbek,
valamint az alkalmatlanok kaptak felmentést, a politikailag veszélyesnek nyilvánítottakat pedig kizárták a
seregből. A hadba vonulásra kötelezetteket anyagi helyzetük szerinti szolgálatra osztották be (500-600 font
feletti jövedelem esetén sorolták őket a nehézlovasok közé), otthon annak megfelelő fegyverzetet és esetleg
lovat kellett tartaniuk, de a comune is tárolt fegyvereket. A XIII. század végére általánossá vált, hogy a
hadbahívottak napidíjat kaptak szolgálatuk idejére. A contado jelentősebb települései kötelesek voltak szabott
létszámú segédcsapatokat kiállítani. A saját milícia mellett a városok már a XII. század második felének
háborúiban rendszeresen alkalmaztak zsoldosokat. A XIII. század folyamán egyre gyakrabban találkozunk a
sorozottak alkalmatlanságát bíráló szatírákkal, miközben az utóbbiak egyre gyakrabban rotációs rendszerben
vonultak be, esetleg egyedül vagy másokkal összefogva helyettest állítottak. A XIV. század elejére általában a
katonáskodni nem kívánó nagy többség adóval váltotta meg a szolgálatot (tallia militum; de néha magával a
hadjárat, illetve a hadba vonulási kötelezettség nevével jelölték az ilyen adót: cavalcata). A zsoldosok
alkalmazásában Anjou Károly itáliai megjelenése korszakhatárt jelöl, mivel ekkortól lett döntő szerepük a
nehézlovasság soraiban. (Ez a változás okozta a hadviselési költségeknek az állami kiadások robbanásszerű
emelkedését maga után vonó említett megugrását.) Ez a korszak még nem az önálló zsoldos kompániák
korszaka: a kisebb csapatokat általában helyi nagyurak szervezték sereggé, ha városuk vagy a szomszédság azt
igényelte.
A külső ellenség elleni védelem mellett a professzionalizálódás elérte a belső rendfenntartást is. A popolo
politikai célokkal szervezett milíciái persze mindig felfegyverzett polgárokból álltak, de a közrend elemi szintű
294
SZÁZAD)
védelmére a nagyobb városok hivatásos fegyveres erőt szeveztek döntően helyiekből. A Firenze esetében 500-
600, Sienában 300-400 fős karhatalom megfelelője a tenger által határolt és így jobban ellenőrizhető
Velencében csak 310 főből állt, de ott külön szakhatóság (Signori di Notte) irányította. A hivatásos
tűzoltóságként is felhasználható karhatalom mellett az itáliai comunék újítása volt a börtönbüntetés bevezetése
(máshol csak ítéletre várva tartották fogva a delikvenseket, akik büntetésül pénzbírságot, csonkítást vagy halált
kaptak), amellyel együtt járt az állami börtönök építése (Firenze: Stinche, 1297).
A comunét megosztó számos konfliktus egyike a város klerikusait állította szembe a laikusokkal, köztük is
mindenekelőtt a hatóságokkal. Mivel azonban ezek a konfiktusok ritkán jártak vérontással, ezért kevesebb
figyelem irányul(t) rájuk. A comune hatóságai, illetve a város és környéke előkelői a helyi székeskáptalant,
valamint a püspöki széket ellenőrzésük alá vonták – ez egyebek mellett segített a püspökség birtokain keresztül
a város contado feletti uralmát biztosabbá tenni –, és annak fenntartásáért többször vállalták a pápai kiközösítést.
A város politikai életében látványosabb szerepet játszottak a koldulórendi szerzetesek: említett békéltető
misszióikon kívül semleges félként és a vagyont önként elutasító személyekként gyakran bízták rájuk a
szavazások, illetve sorsolások lebonyolítását, valamint a comune vagyonának és számadáskönyveinek őrzését.
A klérus a politikai hatalomról történő lemondásért cserébe kulcsszerepet kapott a közéleti látványosságokban,
amelyek a comune identitásának és önállóságának szimbóluma, a helyi védőszent kultusza köré szerveződtek (e
szerepből a védőszentet csak ritkán szorította ki más: Padovában egy „kortárs” szent, Antal, Luccában pedig egy
nem emberkéztől származónak tartott feszület, a Volto Santo kultusza). A védőszent politikai használatának
legemlékezetesebb példája a korban Sienához, ehhez az éppoly ghibellin, mint ájtatos városhoz kapcsolódik. A
montaperti csatát megelőzően az ellenséges túlerőtől megrettent sienaiak mezítlábas körmenetben vitték a város
kulcsait a székesegyház Mária-képe elé, hogy így kérjék királynőjük támogatását (a nem várt nagy győzelmet
utóbb a Szűznek tulajdonították). A székesegyház és környezetének szépítése szerte a „városállamok
Itáliájában” a comune presztízsberuházásává volt, amit kiegészített a koldulórendek templomainak városi
finanszírozása (Firenze a legbefolyásosabb céhekre alapozott popolo kormányzata alatt az utóbbiak egyike, a
Calimala átvette a székesegyház építkezéseinek irányítását). A székesegyház a comune zászlóján és a győzelmi
trófeákon kívül a városok egy sajátosan itáliai, a XII. századra általánosan elterjedt felségjelvényének
őrzőhelyévé vált: a carroccio egy zászlókkal, a város jelvényeivel díszített szekér volt, amelyre oltárt állítva
misét is tudtak bemutatni a comune szabadtéri ünnepei alkalmával, illetve csata előtt, ahová ezt a diadaljelvényt
magukkal vitték (elvesztése – ami a milánóiakkal Cortenuovánál, a firenzeiekkel Montapertinél történt meg –
katasztrófának számított; szövetséges városok viszont olykor kicserélték a carroccióikat).
A republikánus ethosz terjedését, illetve a városi öntudat faragott és festett megnyilatkozásait megelőzve
találkozhatunk annak teoretikus, illetve ideologikus megfogalmazásaival, amelynek vezéralakjai az okiratok
szabványos, egyben a cicerói retorikát követő kiállítását oktató ars dictaminis mesterei voltak: a XIII. század
elején az Ancona a császári csapatokkal szembeni védelmét megörökítő, főleg Bolognában tevékenykedő
Boncompagno da Signa, később a politikai beszédmintákat összeállító bolognai Guido Fava, a század közepén
Albertano da Brescia. A másik „értelmiségi” dominanciájú comune, Padova vezetése 1262-ben jóváhagyta a
város Rolandino által írt történetét (hivatalos városi történetírásra már a XII. században találkozunk a „városok
Itáliájában”), mely az Ezzelino da Romano elleni harc republikánus szellemiségét hordozza, akárcsak az
Albertino Mussato által „a zsarnok” bukásáról írt költemény (Ecerinis), amelynek évente egyszeri nyilvános
felolvasását szintén a comune elöljárói rendelték el. A városi krónikákból önállósulva született meg a város
természeti adottságait, gazdagságát, függetlenségét, erkölcseit magasztaló művek sora (a XII. században már
erre is volt példa), amelynek legkiválóbb produktuma a korszakban Bonvesin della Riva Milánót magasztaló
műve volt (De magnalibus urbis Mediolani, 1288). Az ars dictaminis hagyományából is önállósult egy tisztán
politikai műfaj: a podestátükröké. A XIII. század első felében keletkezett művekben a podestá feladatainak
részletes tárgyalása, a gyakorlati szempontból hasznosítható beszéd, levélés szerződésminták felsorakoztatása
arra is alkalmat ad a szerzőknek, hogy kiemeljék a republikánus kormányzat elvi előnyeit. Az 1260-as években
a firenzei Brunetto Latini, akit Dante mesterének tekintett, francia nyelvű enciklopédiájában (Trésor)
összefoglalva e műfaj eredményeit egy levélmintában arról ír, hogy a podestá tiszte azért múl felül minden e
világi méltóságot, mert annak betöltőjének szabad akaratukból vetik alá magukat az őt megválasztók.
5.6. Velence – La Serenissima

Itália a XIII. században legjelentősebb két comune kormányzatú városa közül Velence számos vonatkozásban
kivételes volt. Egyedüliként a „városok Itáliájában”, a Serenissima a Német-római Császárságtól elvileg is
függetlennek tekintette magát, ezt 1177-ben Barbarossa kénytelen volt elismerni, és az itáliai köztudat is
elfogadta, miként arról Boncompagno azon megjegyzése tanúskodik, amelyben országnak (regnum) nevezi
Velencét. A tengerre épült város nem rendelkezett contadóval korszakunkban, miközben a negyedik keresztes
hadjárat eredményeként korábbi hódításait jelentős tengeri birodalommá terjesztette ki. A Velence által uralt
295
SZÁZAD)
területek – Isztriától Dalmácia bizonyos részein és az Ión-szigeteken át az Égei-tengeren (Kréta, Modón, Korón,
Negroponte), Konstantinápolyban, a Szentföldön (Akkon) és a Fekete-tengeren (Soldaia) létesített
támaszpontokig – kolonizációjuk révén hozzájárultak a hódító város belső kohéziójának fenntartásához, de
elsősorban nem territoriális uralom kiépítését, hanem a kereskedelmi útvonalak biztosítását szolgálták. A város
előkelői – akik nemeseknek nevezték magukat, és akik közül a legvagyonosabbak a XIII. század végére
uralkodócsaládokkal is rokonságra léphettek – nem rendelkeztek nagybirtokokkal, ha csak a távoli kolóniákon
(főleg Krétán) nem, amelyek védelme csak közösen, az anyaváros egészének összefogásával volt lehetséges.
Mindez magyarázatul szolgál arra, hogy a város elitjén belüli nézeteltérések ritkán vezettek nyílt
összecsapáshoz, fegyveresen kivívott uralomváltást pedig egyszer sem eredményeztek. Az elit a kormányzottak
életkörülményeinek szabályozásával, a szociális gondoskodás elemi formáinak állami intézményesítésével és
persze a kolonizációval képes volt elkerülni, hogy a tagjain kívüliek a siker esélyével kérdőjelezzék meg a
Serenissima belső rendjét. így a vezető elit tagjai stabilan őrizték pozícióikat, s alig kényszerültek vagyonosabb
„népbelieket” integrálni maguk közé.
Velence a tengeri kereskedelmi utak felett kétféle módon gyakorolt ellenőrzést. Az Adriai-tenger északi és
középső harmadában Velencének hegemón szerepe volt, amit arra használt fel, hogy a városba terelje a keleti és
nyugati áruk átmenő forgalmát (az idegen kereskedőket tehát nem zárta ki abból, de megakadályozta, hogy más
kikötők fölözzék le annak hasznát), sőt e térségben a létfontosságú só kereskedelmét is hatalmi erejével
monopolizálta. Ez a XIII. század középső harmadára egyezményekben is kikristályosult hegemónia az Adria
partvidékén túl is következményekkel járt: a Pó-torkolatot ellenőrző Ferrara kereskedelmi politikájának velencei
igények szerinti átszabásával befolyásolta a lombardiai térség fő kereskedelmi útvonalának forgalmát;
logikájába illeszkedett a német kereskedők számára kedvező feltételeket nyújtó, de egyben őket a Velencét
megkerülő keleti tengeri forgalomtól eltiltó Fondaco dei Tedeschi legkésőbb 1228-ra tehető megalapítása. A
jelzett adriai térségen kívül Velencének meg kellett elégednie érdekeinek a stratégiai pontokra koncentrált vagy
alkalmi képviseletével. A saját támaszpontokat és a partnerek által ellenőrzött területek velencei lerakatait a
XIII. század végére szabályos időközönként indított konvojokban keresték fel a velencei hajók: a genovai
mintára szervezett konvojok hajóit – melyek évente kétszer keltek útra a két fő (konstantinápolyi, illetve
levantei) útvonalon – az állami hadiflotta kísérte. A Serenissima állandó hadiflottájának és a velencei
kereskedőknek a hajói az állami alapítású és működtetésű hajó- és fegyverkészítő műhelyből (Arsenal) kerültek
ki. A távolabbi területek Velence számára kedvező kereskedelmét a XIII. század közepétől az emelkedő tengeri
hatalom, Genova veszélyeztette, amely várossal a Serenissima a század második felében megvívta első két
tengeri háborúját. Az első háború folyamán (1257-1270) Velence elvesztette hegemón szerepét Konstantinápoly
városában és a tengerszorosoknál, bár teljesen nem szorult ki onnan. A második – rövidebb, de annál több
áldozatot követelő -háborút (1294-1299) végig az ereje teljében lévő Genova haditengerészeti fölénye
jellemezte, amit Velence csak kalózkodással és diplomáciai akciókkal tudott ellensúlyozni. A háborút lezáró
béke ugyan kompromisszumos volt, de a rendkívüli háborús erőfeszítések miatt (az Arsenal kapacitását a háború
alatt és az azt követő években négyszeresére bővítették) a velencei államadósság óriásira nőtt.
A comune viszonylag későn, csak a XII. század közepére alakult ki Velencében, és a korábban gyakorlatilag
öröklődő dózse tisztséget is csak 1178-at követően töltötték be valódi választással. Az örökletes uralom
lehetősége újra megjelent a negyedik keresztes hadjáratot eltérítő, Velencében Konstantinápoly bevétele után
szinte vallásosan tisztelt Enrico Dandolo dózse halála után, akinek fia azonban a belső feszültséget elkerülendő
1205-ben félreállt, majd 1229-ben Enrico másik leszármazottját kiélezett helyzetben sorsolás ütötte el a legfőbb
méltóság megszerzésétől. A dózse hivatali esküjében egyre szaporodtak a megkötések, az élethossziglanra
választott méltóságviselő halálakor családja vagy lemondása esetén ő maga a podestánál megszokott
ellenőrzéssel kellett hogy számoljon. Az 1229-es győztes, az első velencei törvénykönyvet összeállító Giacomo
Tiepolo dózse családja és a Dandolók között tartós feszültség alakult ki, amely majd fél évszázadig tartott. A
Serenissima politikai intézményrendszere a „városok Itáliájának” kormányzataihoz hasonlóan összetett volt, ám
ezzel és a szaporodó megszorításokkal együtt is nagyobb mozgásteret hagyott a dózsénak a XIII. században,
mint amivel akármelyik főtisztviselő a többi városban rendelkezett. A politikai jogokkal rendelkező előkelők
alkották a dózsét választó és az intézményrendszer alapjait rögzítő statútumokat jóváhagyó tanácsot (consilium
generale), míg a 300-400 tagú nagytanács (consilium maior) választotta az egyéb főhivatalnokokat, végezte a
törvényalkotás nagyobbik részét, osztott kegyelmet, és szintén e testület választotta a két legfontosabb speciális
hatáskörű tanács tagjait. Ez utóbbiak közül a XIII. században a fontosabb a nevének megfelelően 40 tagból álló
Quarantia volt, amely az állam költségvetésével (beleértve a pénzverést) foglalkozott, egyben betöltötte a
köztársaság főbíróságának szerepét. A másik speciális tanács, a consilium rogatorum (olaszul: Consiglio dei
Pregadi), avagy szenátus 60 tagja volt felelős a külkapcsolatok, a kereskedelem és a flotta Velencében
természetszerűleg együvé tartozó ügyeiért. A dózse szűkebb tanácsának városrészenként kijelölt hat tagja
valóban tanácsadó volt, önálló döntési joggal csak a dózse halálától utóda megválasztásáig rendelkeztek, amikor
rangidős tagjuk volt az állam ideiglenes feje. A dózse tanácsosai ugyanakkor a dózse elnökletével és a Quarantia
296
SZÁZAD)
három elnökével (capi) együtt alkották a Serenissima kormányát (Signoria), amely a napi kormányzat legfőbb
irányító szerve volt, e testület dolgozta ki a törvényjavaslatokat, valamint ők hívták össze az általuk
előterjesztett napirendet megtárgyaló tanácsokat. A dózse kivételével a főhivatalnokok ellen külön főrevizorok
(avvogadori di comun) járhattak el (a dózse tanácsosai ellen csak a Quarantia hozzájárulásával, amely testület
elnökei egyben a főrevizorok ellenőrei voltak).
A céhek Velencében az 1260-as években jutottak el annak küszöbére, hogy számos észak- és közép-itáliai
városhoz hasonlóan politikai szerepet vívjanak ki maguknak. Az első genovai háború alatt kitört adólázadás és a
Tiepolo-Dandolo szembenállás közegében fellépő popolo kísérletet azonban sikerült leszerelni. A nem
nemeseknek megtiltották a fegyverviselést, a céhek választott elöljárói fölé állami felügyelő (justitiarius) került,
aki a céhelöljárókkal együtt dolgozta ki a céh rendszabályait. A céhek politikamentesek maradtak, szakmai
önállóságuk ugyanakkor erősödött, és – presztízs iránti igényüket kielégítendő – nagy szerepet kaptak a városi
ünnepélyek szervezésében. A válság alkalmat adott a Tiepolók és a Dandolók összebékítésére, valamint a
dózseválasztás újraszabályozására (1268): ezt követően a nagytanács által választott elektorok nem kevesebb
mint nyolc lépcsőben – felváltva választással és sorsolással – bővítették, illetve szűkítették saját tagságukat,
hogy a végén kialakult összetételükben megválasszák a dózsét, mely döntésüket azonban a nagytanácsnak meg
kellett erősítenie (a tizenegy lépcsőből álló folyamatnak legfeljebb húsz nap alatt le kellett zajlania). A
szándékosan agyonbonyolított eljárással a városi pártok kialakulását kívánták megelőzni, akárcsak más hasonló
intézkedésekkel. Az egyéb főtisztségviselők személyére a XIII. század végére sorsolással öszszeállított
jelölőbizottságok tettek javaslatot, a Signoria általi választást pedig a nagytanács ratifikálta. A viszályra
alkalmat adó kampányt megtiltották, az adott tisztség megürülésekor lehetőség szerint még aznap dönteni kellett
az utód személyéről. A megválasztott súlyos pénzbüntetés és a hivatalokból való kizárás terhe mellett köteles
volt elfogadni új hivatalát (előfordult, hogy bizonyos tisztségekre aspirálókat más méltóságra választottak meg,
az ez elleni nyilvános fellépés vált így lehetetlenné). A nemességen és annak politikai intézményein belüli
kohéziót erősítő rendelkezések mellett ekkor mintegy három évtizedre érdemben megnyílt a legtekintélyesebb
nem nemesek – egy popolo szervezkedés lehetséges vezetői – előtt a nagytanácsba való bekerülés lehetősége.
A második genovai háború súlyos megpróbáltatásaival járó belső nyugtalanság 1297-ben arra indította a Pietro
Gradenigo dózse vezette kormányzatot, hogy a nagytanács tagsági feltételeit újraszabályozva határt szabjon a
nemesség kiterjesztésének. A nagytanács tagságát felülvizsgálták, az aktuális tagok és a megelőző négy évben a
nagytanácsban helyet foglalók kaptak esélyt, hogy oda ismét bekerüljenek, amennyiben elnyerik a Quarantia
legalább tizenkét tagjának támogatását. E körön kívüliek előtt csak rendkívüli esetben nyílt meg a nagytanácsba
kerülés lehetősége: ha a dózse és tanácsa szükségesnek látta, akkor egy jelölőbizottság állíthatta össze a homo
novusok listáját, akiknek szintén át kellett jutniuk a Quarantia szűrőjén. Az új szabályozás kiváltotta
elégedetlenséget a nagytanács 1300-ban több család integrálásával szerelte le, de azt követően fokozatosan
emelték a Quarantiában a nagytanácsi tagsághoz szükséges szavazatok számát, majd a folyamat 1323-ban a
minden más jelentősebb hivatalba utat nyitó nagytanácsi tagság örökletességének kimondásával zárult. A
folyamat kezdetét helyesen az 1297-es döntésben látó kortársak ezt az első lépést a nagytanácsot bezáró
rendelkezésnek (serrata) nevezték el. A Serenissima politikai alapintézményei közül az utolsó az 1310-es
összeesküvés nyomán jött létre. Ekkor a Pietro Gradenigo dózséval és híveivel szembekerült Que- rini család
feje a dózsei tisztségtől 1289-ben elütött sikeres tengernagy, Giacomo Tiepolo fiát, Bajamontét szemelte ki
signorejelöltnek, és a lombard urak szolgálatában jelentős birtokokat szerzett Badoero Badoer támogatásával
egy éjszaka sikertelenül megkísérelte hatalmába keríteni a várost. Badoer és Quirini kivégzése, valamint
Bajamonte Tiepolo száműzetése után különbizottság alakult az összeesküvők üldözésére. Az így kialakult Tízek
Tanácsának (Consiglio dei Dieci) működése utóbb állandósult, a belbiztonság ügyei mellett idővel a legtöbb
azonnali és bizalmas döntést kívánó ügyet magukhoz vonta ez a szervezet.
Velencét nyilvánvalóan nem lehet a popolo kormányzatú városok közé sorolni, de az sem állítható, hogy a
popolo előtti comune változatlanul élt volna tovább. A hatalomban intézményesen részesülők aránya kisebb
volt, mint a nagyobb városok popolo kormányzatai esetében, de a kor körülményei között nem volt
jelentéktelen. A nemessé lett családok száma a XIII. század közepétől a XIV. század elejéig nagyjából százról
százötvenre nőtt, a nagytanács a serrata után több mint ezeregyszáz tagot számlált (ez a felnőtt férfilakosság 3-4
százalékát jelenthette). Igaz, hogy a legfontosabb tisztségekben általában egymást váltva ugyanazt a pár tucat
tekintélyes férfiút találjuk, de ez a többi republikánus városállami kormányzatban is előfordult. Velence nem
evvel, hanem a korábban említett okokkal magyarázható párját ritkító belső stabilitásával tűnt ki a XIII.
században és későbbiekben egyaránt. Míg a többi comune reprezentációjában a korábban egyeduralkodó
keresztény elemek mellett világi – olykor antikizáló – mozzanatok is helyet kaptak a XIII. század végére, addig
Velence esetében a város társadalmának egységét változatlanul kizárólag keresztény jelképrendszer fejezte ki. A
helyi egyházat különösen szorosan ellenőrző Serenis- sima bátran alakíthatta ki a „városok Itáliájának”
legszakralizáltabb reprezentációját. Az Új Jeruzsálemként ábrázolt Velence élén mintegy papkirályként a
dózséval felsorakozott Szent Márk zászlaja alá (a Szent Márk-bazilika hivatalosan a dózse palotakápolnája volt,
297
SZÁZAD)
a bazilika gondját viselő prokurátorok a köztársaság főhivatalnokai voltak). A politikai hatalmában egyre jobban
korlátozott dózse az állam legfontosabb ünnepségeit, a városalapítás felidézését Gyümölcsoltó
Boldogasszonykor, valamint Redentore ünnepén a tenger és a város eljegyzését Nagyboldogasszony napján
szinte főpapként irányította.
5.7. Firenze
A másik legnagyobb comune kormányzatú város, amely meg is őrizte ezt a berendezkedést, vagyis Firenze
belső politikai fejleményei és külső terjeszkedésének módja jobban igazodik a „városok Itáliájában”
megfigyelhető általános tendenciákhoz, mint Velence esetében. A XIII. század folyamán a legjelentősebb
városok közé emelkedő Firenze gazdagságának forrása kettős volt: egyrészt – Itáliában elsőként – a távolsági
kereskedelembe bekapcsolódó gyapjúfeldolgozó iparára, másrészt a kereskedelemtől önállósuló banküzletre
alapult. Az 1200 körüli években először említett két fő firenzei céh, a Flandriából behozott posztót feldolgozó
kelmefestőcéh, a Calimala, valamint a hitelezők és pénzváltók céhe (Cambio) pontosan ezek tevékenységét
szervezte, és ennek révén váltak a város meghatározó intézményeivé a század második felére. A textiliparban a
Calimala mellett megjelent, majd azt jelentőségében megelőzte a környékbeli és az Ibériai-félszigetről behozott
nyersgyapjút feldolgozó posztókészítők céhe, a Lana, és szintén számottevő gazdasági súllyal rendelkezett a Por
Santa Maria városrész selyem és egyéb luxusipari termékek előállításával, valamint kereskedelmével foglalkozó
polgárainak céhe. A flandriai kapcsolattal szemben egyre önállóbbá váló firenzei textilipar a XIV. század elejéig
bővítette menynyiségileg termelését. A firenzei bankok pusztán üzleti szerepükön túl a XIII. század közepétől a
pápaság és a nápolyi Anjou királyok, majd a század végétől az angol – és kisebb mértékben a francia – király
hitelezőivé váltak. Az 1310-ben mintegy 150 ezer font értékű vagyont kezelő Peruzzi bankházat a Fuggerekig
egyetlen hasonló vállalkozás sem múlta felül, mellettük azonban ott álltak még az angol király által csődbe
kergetett Riccardiak, valamint a Frescobaldiak és a Bardi-bankház a maguk szintén nemzetközi hálózatával. A
távoli uralkodók hiteleinek kockázatát a firenzei bankárok részben ellensúlyozni tudták azzal, hogy városukban
idegen ilyen tevékenységet nem folytathatott.
A város erőforrásainak és az azt szervező céheknek a fejlődése ugyan a XII. század végétől lendületes volt, de a
század közepéig a comune régi elitje nem kényszerült a hatalom megosztására. A VI. Henrik császár halála után
a Toscanai Ligába tömörült városok egyikeként Firenze gyorsan alávetette contadóját, és fennhatósága
elismerésére kényszerítette a környék legnagyobb birtokosait, az Alberti és a Guidi családokat; a pár év alatt
elért eredmények nyomán azonban szembekerült a Liga két másik városával, Pisával és Sienával, melyek a
század egész folyamán fő riválisai maradtak a térségben. A XII-XIII. század fordulójának váltakozásai után
1207-től véglegesen más városból származó podestá irányította a comune végrehajtó hatalmát. A város
köztudata utóbb egy 1216-os gyilkosságot, Buondelmonte de' Buondelmonti megölését tartotta a városon belüli
guelf és ghibellin pártok megjelenéséhez vezető tragikus véteknek (más városokban is hasonló mitologizált
eseményekkel jelölték e pártviszály – a XIII. század végének itáliai emberei számára mintegy a modern kor –
kezdetét). IV. Ottó átmeneti itáliai hegemóniája, majd a cortenuovai csata után Firenze autonómiája jelentős
szűkülésével közvetlen császári kormányzat alá került, ám növekvő jelentőségét mutatta, hogy 1246-tól II.
Frigyes toscanai kormányzatának feje, törvénytelen fiainak egyike, Antiokhiai Frigyes császári vikárius a
városban tartotta székhelyét. 1248 elején a helyi ghibellinek kiűzték a guelf párthoz tartozókat, és – tartós
hagyományt teremtve – lerombolták az utóbbiak városban lévő erődített házait. Két és fél évvel később azonban
a ghibellinek jutottak ugyanerre a sorsra, amikor a vikárius távollétében a guelfek vették át a város feletti
irányítást.
Többről volt ekkor szó, mint a császár híveinek vereségéről: a guelfek uralomra jutása ekkor együttjárt a popolo
kormányzat első firenzei kialakulásával. Létrejött a városrészenként két-két, tehát összesen tizenkét tagból álló
anziani testület, és megkapta megbízatását az első népkapitány, miközben a podestá és annak két tanácsa is a
helyén maradt politikailag korlátozottabb hatáskörrel. A popolo kormányzat Genova és Lucca támogatásával
1254-re jelentős sikereket tudott felmutatni a Toscana feletti hegemónia megszerzéséért vívott harcban: ekkor
fogadta el először Firenze fennhatóságát Pistoia, sikerült Firenze számára előnyös békét kényszeríteni Pisára és
Sienára, melyeknek el kellett fogadniuk, hogy Firenze uralma alá vonta Toscana középső részének (Val d'Elsa)
addig semleges kisvárosait (Volterra, San Gimignano, Poggibonsi). Az így Toscana legnagyobb területű
városállamává váló Firenze gazdagodását jelezte az ekkoriban bevezetett aranyforint, valamint az első városháza
építésének kezdete (a Bargello-palota a popolo székházának épült, de utóbb a podestá hivatali épülete lett). A
Manfréd szicíliai koronázásán felbátorodott firenzei ghibellinek hat évvel a városba történt visszaengedésük
után, 1258-ban Farinata degli Uberti vezetésével ismét meg próbálták ragadni a hatalmat, de a kudarccal
végződött akció után menekülniük kellett. A túlerőben lévő firenzei sereg a száműzötteket befogadó Siena ellen
indult, de a Manfréd csapatai által támogatott ghibellin szövetségesek Montapertinél nagy győzelmet arattak
(1260. szeptember 4.), amit egy héttel követett firenzei bevonulásuk. A popolo intézményeit felszámoló
298
SZÁZAD)
ghibellin kormányzat Guido Novello gróf irányításával Anjou Károly beneventói győzelme után belement a
hatalom megosztásába, amelynek azonban egészét elragadták a guelfek 1267 húsvétján, a városba aznap
bevonuló új szicíliai király segítségével. Károly több évre a város podestája lett (egymást váltó francia lovagok
helyettesítették a királyt feladata ellátásában), katonái támogatásával a guelf pártot vezető nagyurak
arisztokratikus kormányzatot állítottak a város élére – a popolo intézményeit nem állították vissza –, ahol
minden fontos ügyben a parte Guelfa hat kapitánya és tizennégy tagú tanácsa döntött („népbeliek” csak a párt
kincstartói közé kerülhettek be). A Károly által vezetett toscanai guelf szövetség nagy győzelme (Colle, 1269.
június 17.) eredményeként Siena is guelf uralom alá került 1270-ben. Az Anjou Károllyal szembeni
egyensúlypolitikát kezdeményező X. Gergely kiközösítés alá vetette a ghibellinekkel békülni nem akaró várost,
amely utóbb kénytelen volt alávetnie magát III. Miklós pápa unokaöccse, Latino bíboros békéltető missziójának.
A pápa halála és Latino bíboros kormányzatának összeomlása után Anjou Károly és a guelf előkelők a „szicíliai
vecsernye” miatt csak átmenetileg voltak képesek visszaszerezni a város kizárólagos irányítását: 1282-ben újra
popolo kormányzat jött létre.
Firenze legfőbb politikai irányító szerve a hat prior testülete lett, akiket a tizenkét úgynevezett nagyobb céh
elöljárói, maguk a leköszönő priorok és az utóbbiak által meghívott bizonyos számú céhtag (boni homines,
sapientes) választott, mégpedig városrészenként egyet. Az úgynevezett nagyobb céhek körén belül hét
korporáció szerepe volt domináns (olykor csak ezeket nevezték nagyobb céheknek): a város gazdaságának
legfontosabb ágazatait ellenőrző négy említett céhen kívül ez utóbbiak közé tartozott az orvosok és
gyógyszerészek (az utóbbiak közé tartoztak a fűszerkereskedők), a szőrme- és bőrkereskedők, valamint –
formálisan elsőként a rangsorban – a politikai életben vagyoni erejüknél mindig nagyobb súlyt kapó bírák és
közjegyzők céhe. A népkapitány tisztségét visszaállították (két tanácsával a podestát és intézményrendszerét
másolta). A popolo még intézményeinek újjáteremtése előtt (1281) intézkedett a mágnáscsaládok listájának
összeállításáról, valamint kétezer fontos biztosíték letételére kötelezte e családokat. A mágnásokat korlátozó
rendelkezések gyakori megújítása mutatta, hogy azokat igen hézagosan alkalmazták a valóságban. Magyarázatul
elég utalnunk arra a meghatározó szerepre, amit a mágnások a ghibellin kormányzat alá került Arezzo elleni
hadjáratban és főleg az annak sorsát eldöntő campaldinói győzelemben (1289. június 11.) betöltöttek. Miközben
Arezzo újra guelf lett, Pisában ghibellin fordulat történt, ám a Guido da Montefeltro vezetése alá került pisai
kormányzatot nehéz harcok árán sem sikerült a firenzei előkelők szervezte és vezette seregnek eltávolítani. Az
elégedetlenkedők szélesedő mozgalmának élére a Calimala egyik tagja, Giano della Bella állt, a popolo
radikálisainak általa irányított mozgalma 1292 végén magához ragadta a hatalmat, és 1293. január 18-án
mágnásellenes rendszabályok sorát bocsátotta ki. Ez volt az Ordinamenti di giustizia néven ismert jogszabály,
amely a mágnásellenes törvények Itáliában ismert egész arzenálját tartalmazta. A rendelkezések biztosítékául a
priorok testülete kiegészült egy speciális feladatot ellátó hetedik taggal: az „igazságosság zászlótartója” (latinul
vexillifer justitiae, olaszul gonfaloniere di giustizia) ezerfős milícia élén a mágnások ellen hozott ítéletek
azonnali végrehajtását volt hivatott biztosítani. A „zászlótartó” és a priorok akkor hozhattak döntést, ha azt
közülük legalább öten támogatták. A „zászlótartót” lényegében a priorokkal egyező kör választotta, esetében –
akárcsak a priorok, a népkapitány és a podestá választásánál – mindenféle kampány tilos volt. Az Ordinamenti
megalkotása után megfigyelhető, hogy olykor már az úgynevezett kisebb céhek, vagyis a boltosok és önálló
műhelyt tartó kézművesek céheinek tagjai is feltűnnek a priorok és a népkapitány tanácsának tagjai között. A
rögvest a priorok közé választott Giano – példát statuálandó – leromboltatta az egyik, a rendelkezéseket
megsértő mágnáscsalád házát, de teljes szigorában az Ordinamentit nem sokáig alkalmazták. Amikor 1295
elején a város leghatalmasabb mágnása, Corso Donati – a közvélemény egyszerűen csak úgy hívta: il Barone –
megölt egy popolanót, és a podestá nem őt tette felelőssé, lázadás tört ki, amelyben a főhivatalnok palotáját
felgyújtották. Gianóra árnyékot vetett, hogy egyik fivére részt vett a zavargásban, miközben a tömeg
rokonszenvét azzal veszítette el, hogy nyugalomra intette őket. A popolo radikálisainak vezére ugyanazon év
nyarán száműzetésbe kényszerült; távozása után szinte azonnal a város vezetése kiskaput nyitott az Ordinamenti
szigorú rendszerén: lehetővé vált, hogy a céhtagok ne gyakorolják ténylegesen az adott mesterséget, így fiktív
céhtagságot kaphattak – s ezzel az intézményes politikai hatalom részesei lehettek – a mágnások.
A popolo Giano vezette radikális szárnyának vereségét követően nem sokkal a városi elit és követőik oszlottak
két, társadalmilag vertikálisan szervezett pártra.
Corso Donati személyes aspirációi ellenében a szintén lovag, de bankárként meggazdagodott Vieri de' Cerchi
körül szerveződött szövetség. A Corso által provokált incidensek 1299 tavaszán egy a Barone javára elcsalt
ítélet nyomán zendülésbe torkolltak, amelyre válaszul a Cerchi-párt elérte Corso száműzetését, valamint az
inkriminált ítéletet kimondó podestá letételét. Corso és hívei ekkor az egyébként guelf Firenzét és egész
Toscanát pápai uralom alá vetni akaró VIII. Bonifáchoz fordultak, aki a Szicília ellen vonuló Valois Károly
támogatásával látott hozzá a tervét ellenző városi vezetések eltávolításához. A békéltetés jogcímén Firenze által
1296 óta irányított Pistoiában folyó pártharcokban a Cerchiek az úgynevezett fehér pártot támogatták a feketék
ellenében, aminek révén ezeket az elnevezéseket Firenzében a Cerch-i és Donati-pártokra kezdték alkalmazni. A
299
SZÁZAD)
pápa által firenzei békéltetőnek megbízott Valois Károly seregével való szembeszegülést a Cerchiek irányította
városi vezetés nem merte vállalni. Alig egy héttel a francia király öccsének bevonulása után – tudván, hogy a
franciák nem fognak közbelépni – Corso Donati a száműzetéssel dacolva bevonult Firenzébe, és ott erővel
kezébe ragadta a hatalmat, a városi elöljárókat lemondásra kényszerítve (1301. november 5-6.). Egy hét utcai
terror után a feketékből álló új magisztrátus hozzálátott a leszámolás törvényesítéséhez: 1302 folyamán nem
kevesebb mint 559 proskripciós ítéletet hoztak, amely elől a fehérek közismertebb vezetői (így a költő Dante) jó
előre elmenekültek. A száműzetésben a ghibellinekkel összefogó fehérek a várostól északkeletre fekvő
hegyvidék – a ghibellin nagyurak birtokainak övezete – jelentős részét ellenőrzésük alatt tartva még évtizedekig
jelentős problémát okoztak a várost irányító szövetségnek, amelynek újabb belső szakadásokkal (a Baronét egy
ilyen összezördülés alatt ölték meg 1308-ban) is szembe kellett néznie. A politikai fordulatok ekkor nem vonták
maguk után a kormányzati intézmények változását, amit az is illusztrál, hogy a popolo új palotájának (későbbi
nevén: Palazzo Vecchio) az 1299-ben kezdett építkezését minden vezetés folytatta. Noha egész Európa egyik
leggazdagabb és legerősebb városa volt, és noha mind függetlensége, mind republikánus berendezkedése
megmaradt, Firenze politikai életét tartósan a zűrzavar és a nyílt erőszak gyakori alkalmazása jellemezte a
továbbiakban is.
5.8. A signoria kezdetei

A XIII. század egyszerre volt a popolo és a republikánus hagyományokkal szakító signoria korszaka. Az
egyeduralom kezdetei éppúgy Lombardiában figyelhetők meg, mint a comune, majd a popolo első
megnyilatkozásai. A signoria kialakulása kapcsán szükséges figyelmeztetni, hogy a popolo földrajzilag szűkebb
körben jutott uralomra a városokban, mint amilyen területekre egykor a comune típusú kormányzatok
kiterjedtek. Piemont, Friuli, Romagna vagy Lazio – ha általában territoriális urak függésében is – ismerte az
utóbbit, de e régiókban nem jutottak uralomra popolo kormányzatok, sőt általában még popolo szervezetek sem
jelentkeztek. A comune és a popolo bölcsője, Észak-Itália esetében is találunk azonban olyan jelentősebb várost,
Ferrarát, ahol nem volt nyoma popolónak: az oligarchikus comune e fázist kihagyva alakult ott át
egyeduralommá, előbb Salinguerra Torelli irányítása, majd az Esték örökletes uralma alatt (az utóbbiak 1240-től
– szűk egy évtizedes XIV. század eleji megszakítással – a család kihalásáig tartották a kezükben a város feletti
hatalmat). A térség legjelentősebb városa, Milánó esetében a popolo csak a hatalomban való osztozásig jutott el,
annak teljes átvételéig nem (a credenza élén a város felett ellenőrzést szerzett Pagano della Torre 1240-től
informális signoriát hozott létre). A régi comune és a szélesebb bázisú popolo rezsimek egyaránt
ingatagságukkal tűntek ki. Dante nem ok nélkül tesz szemrehányást szülővárosának – „kormányt, (párt)színt,
törvényt, pénzt hányszor cseréltél” (Purgatórium 6, 146) –, hiszen Firenze 1213 és 1307 között nem kevesebb
mint tizenhét rezsimváltást látott. Az intézmények nehezen áttekinthető és ad hoc változtatott halmaza, az
összeférhetetlenségi szabályok szaporítása sem tudta elfedni azt a szakadékot, ami a popolo rezsimekben
politikai hatalomban elvileg részes boltosokat és iparosokat a velük jogilag egyenrangú, vidéki birtokkal és
jelentős városi vagyonnal egyaránt rendelkező, fegyveres kísérők hadával körülvett nagyuraktól elválasztotta.
Mindezen tényezők és a társadalom horizontális csoportjait a városi elittel, illetve annak pártjait egymással
szembeállító, nem ritkán nyílt utcai erőszakkal kísért harc láttán a kérdés inkább az: mi magyarázza, hogy a
republikánus berendezkedés egy-két évszázadig, a popolo kormányzata pedig több évtizedig kitartott a „városok
Itáliájában”? A popolo testületi kormányzata, többnyire nyílt döntéshozatali eljárásai, valamint az abban
résztvevők nem professzionális jellege a céltudatos, határozott és titkos döntéshozatalt és eljárást megkövetelő
hadviselést és diplomáciát nagymértékben megnehezítette (nem véletlenül kényszerültek ezeket a feladatokat
mágnásokra bízni még a popolo kormányzat elöljárói is). Boncompagno da Signa a század elején
szarkasztikusan írta le a tudatlanság, demagógia és fegyelmezetlenség jellemezte tanácsüléseket, ahol a
haditervek megvitatását – városháza akkoriban nem lévén – a házigazda gyermekei zavarják meg, ám a
félelemtől és az idegességtől magukkal a tanácsosokkal is olyan dolgok eshetnek meg, ami az ő korukban
meglepő (guttatim urinam emittunt). A republikánus kormányzat alatt alakult ki – tehát nem az egyeduralommal
volt azonos – a malgoverno fogalma, amellyel a hatalmi önkény, a rend hiánya, a döntésképtelenség és a
korrupció által egyszerre jellemzett helyzetet írták le. A republikánus városállami kormányzat belső
visszásságait felerősítette a városok közti, az önállóság megőrzéséért, illetve a territoriális hatalom
kiterjesztéséért vívott, a század folyamán egyre erősödő küzdelem, amely a század végére azt eredményezte,
hogy már a közepes városok függetlensége is veszélybe került. A területi koncentrációt eredményező háborúk
során egyre több város elitje került az elé a dilemma elé, hogy elfogadja-e egy körükből kikerülő vagy a
környező vidéket uraló signore uralmát, aki az egyeduralom brutálisan hatékony eszközeit tudta alkalmazni a
város önállóságának védelmében.
Az Észak- és Közép-Itália egyes városai fölött ellenőrzést szerző nagyurak között Ezzelino da Romano volt az
első, és az ő tevékenysége több szempontból is jellemzi a signorék egész első generációját. Ezzelino több
átmenetileg sikeres kísérlet után
300
SZÁZAD)
I. Frigyes segítségével 1236-ban jutott Verona és Vicenza, a következő évben pedig Padova birtokába. Az
öccse, Alberico által uralt Trevisóval együtt Ezzelino a lombardiai síkság egész keleti felét ellenőrizte,
regionális „birodalmának” azonban nem volt határozott központja. Hasonló regionális uralmat épített ki
Ezzelino szövetségese, majd ellenfele, Uberto Pallavicino Lombardia nyugati részén és Emiliában (1249-
1267). VII. Vilmos, Montferrat őrgrófja (1259-1292) egy sereg kis nyugatlombardiai és piemonti város felett
szerzett öröklött tartományát kiegészítő signorei hatalmat. Hasonló jellegű volt az Anjou Károly által Észak-
és Közép-Itáliában kiépített regionális hegemónia (1268-1278), amely a comune intézményeinek hatalmát
érintetlenül hagyta, illetve a jelentősebb városok (Orvieto, Perugia, Ancona és főleg Bologna) felett csak
nagyon laza, bár az előbbiekénél jóval tartósabb fennhatóságot érvényesíteni képes Pápai Állam. Ezek a
regionális képződmények az Alpoktól északra általános tartományúri hatalmat próbálták átültetni „a
városállamok Itáliájába”, de a pápaság kivételével nem jártak sikerrel. A későbbiekben a signoria kísérletek
egy város uralom alá vetését célozták, mely az esetleges későbbi hódítások centrumául szolgált; ha az ilyen
kísérlet regionális jelleget öltött, akkor tehát egyben ez utóbbi város a többiek feletti uralmát jelentette. Már a
signoria kísérletek első típusa megmutatta, hogy a hódító számára veszélyes vállalkozásról van szó: Ezzelino
1259-ben csatában szerzett sebesülésébe halt bele, öccsét egy évre rá fizetetlen zsoldosai koncolták fel,
Uberto száműzöttként halt meg, VII. Vilmost pedig az alessandriai polgárok ejtették foglyul, majd miután
egy ketrecben mutogatták, kivégezték. A helyben bázissal nem rendelkező signorejelöltek a későbbiek során
sem tudtak tartósan hatalmon maradni, így az első ilyen kísérletre vállakozó zsoldosvezér, a II. Frigyes halála
után gazdátlanná vált seregét Milánó megszerzésére felhasználó Manfredo Lancia őrgróf sem (1252-1255). A
Romagnában és vidékén birtokos Guido da Montefeltro uralmát ott (1274-1283/1284) csak a pápaság és az
Anjou-hatalom összefogása tudta megtörni, ám zsoldosvezérként Pisa élére kerülve mindössze három évig
tudta tartani magát (1289-1292).
Szintén Ezzelino signoriájának a városi egyeduralkodók első nemzedékére jellemző tulajdonsága volt, hogy a
lombardiai nagyúr nem vett fel semmilyen uralmát intézményesítő címet, és látszatra a comune intézményeit is
meghagyta (esetleg a popolo alsóbb részéhez tartozókkal bővítette ki azok tagságát, ami nála nem a hatalom,
hanem a popolo megosztását célzó propagandagesztus volt). Az Ezzelinót követő signorék általában a comune
vagy a popolo meglévő hivatalait alakították át „testre szabottan”: az összeférhetetlenségi szabályok és az
újraválasztás tilalmának eltörlésével, illetve az utóbbi esetben az eleve több évre vagy egyenesen élethossziglan
szóló mandátum kikényszerítésével. Természetesen még ilyen módosított formában sem kívánták az adott
tisztség hatáskörének keretei közé szorítani hatalmuk gyakorlását, arra csak a legitimitás látszatának
megteremtéséhez volt szükségük. A signore hatalmának kiterjedtségét jelezhette az intézményesülésnek ebben a
fázisában, ha a hagyományos comune tisztségeket halmozta: az Ezzelino „birodalmának” felszámolása után
Veronát befolyása, majd uralma alá vonó Mastino della Scala volt podestá, népkapitány és a legfontosabb céh
(Domus Mercatorum) elöljárója. A podestá tisztség eredeti alapelvének – mindig idegenből kell jönnie –
kiforgatásával a város környékét ellenőrző nagyúr magát nem városinak minősítve juthatott a végrehajtó
hatalom legalizált birtokába (így tett Azzo d'Este Ferrara esetében), vagy egy város birtokában ilyen módon
kényszeríthette rá uralmát más településekre (ezt a gyakorlatot követték a Della Torrék és a Viscontiak a
Milánótól függő városokban). Guido da Montefeltro, majd Maghinardo da Susinana (1286-1302) a ghibellinek
romagnai hadvezérének (capitaneus werre) címét viselve formalizálta regionális hegemóniáját. Obizzo d'Este
Modenát (1289-től) és Reggiót (1290-től) a békéltetőként (paciarius) átmenetileg kapott teljhatalmat kihasználva
vetette saját maga és Ferrara uralma alá; őt követte Bresciában a város püspöke, Bernardo Maggi, aki a neki
hasonló címen megszavazott ötéves felhatalmazás után haláláig városa élén maradt (1295-1308). A város
főpásztori tisztének betöltése Ottone Visconti milánói (1277-1295) és Guido Tarlati arezzói (1321-1327)
signoria kormányzatának megszilárdulását is elősegítette, de az már családjaik erején múlt, hogy csak Ottone
érsek leszármazottainak sikerült ezt az uralmat megtartaniuk.
A signoria intézményesítésének következő fázisában egyszerre két változás figyelhető meg: a signore egyrészt
immár saját, a korábbi hivataloktól független címet kreál magának, amellyel intézményesíti teljhatalmát,
másrészt kimondja tisztének örökletes birtoklását. E változások egyszerre történtek meg Ferrarában Azzo d'Este
1264-es halálát követően (ez egyben az első ismert eset, amikor hivatalossá tették a signoria örökletességét). Az
Esték emberei által a főtérre terelt ferraraiak a helyzet kikényszerítette lelkesedéssel a nagyúr podestává tett
egyik szövetségesének felszólítására „önként” kormányzóvá, rektorrá és örökös urukká fogadták Azzo unokáját,
Obizzo d'Estét, egyben kinyilvánították, hogy a comune lemond javára hatalma minden jogilag értelmezhető
vonatkozásáról (potestas, jurisdictio vel imperium). Ez a – mégoly formális – konszenzusnyilvánítás is azonban
„alulról” jött, teljessé a signoria legitimitása akkor vált, amikor elnyerte az elvileg főhatóságnak számító
császárság vagy pápaság megerősítését. A signoria intézményesülésének ez az utolsó fázisa a XIII. század végén
épp hogy megkezdődött, amikor Nassaui Adolf német király 1294-ben vikáriusi címet adott Matteo Viscontinak
(nem biztos, hogy Habsburg Rudolf 1273-ban hasonló kinevezésben részesítette Napoleone della Torrét, Milánó
korábbi urát).
301
SZÁZAD)
A signoria nem minden esetben a popolo ellenében alakult ki, sőt olykor a signore egyenesen a popolo soraiból
került ki. A popolóval helyi konkurenseikkel szemben összefogó lovagok, illetve nemesi klánok és a popolo
közti szoros kapcsolat nemcsak a hatalomba vezető úton állt fent, hanem olykor állandóvá vált; megesett, hogy a
popolo egy klán vezetése, avagy gyámsága alatt maradt a későbbiekben is: ilyen szerepet töltött be a Geremei
család Bolognában vagy a Della Torre család Milánóban. A helyi popolóval kötött alkalmi szövetség révén
olyan nagyurak, mint Azzo d'Este és Sanbonifacio grófja 1257-ben együtt töltötték be a népkapitány (!) tisztét
Modenában.
A signore az uralom immár intézményesített átvétele után is fenntartotta a megszokott végrehajtó hivatalokat és
testületeket (a popolo által felállított anziani vagy priori testületet csak néhány esetben törölték el), bár a
politikai vita keretéül szolgáló tanácsokat feloszlatták. Azokban a városokban, ahol nem maga a signore töltötte
be a podestá tisztét, ott általában magának tartotta fenn az utóbbi kinevezésének jogát. A signore által uralt város
főépülete a városháza helyett a nagyúr palotája lett, illetve olykor a signore költözött be a podestá vagy a popolo
palotájába, átvette a város kulcsait, pecsétjét, zászlaját (címere a város címere lett, vagy éppen családi címerévé
tette az utóbbit), iratainak és kincstárának őrzését, valamint az irányítást minden városi fegyveres erő felett,
amelyek közül legfontosabbá saját libériás fegyveres milíciája vált (a Della Scalák a városháza mozgósítást
jelző vészharangját a saját palotájukba vitették). A signore nem ritkán érvényben tartotta a mágnásellenes
törvényeket, amelyek azonban már csak potenciális riválisait sújtották. A contadóban hatalmát felhasználva
vásárolt fel vagy kobzott el nagybirtokokat, miközben az általa ellenőrzött városok püspöki székeibe
családtagjait ültette. A signore a comune korábbi ceremóniái helyett saját hatalomra jutásának évfordulóját tette
ünneppé (mint Ottone Visconti érsek Milánóban az 1277-es desiói csata napját), emlékműveket emelt maga és
családja számára (ma is láthatók a Della Scala család tagjainak a veronai városközpontban kialakított sírjain álló
lovasszobrok). Az újsütetű monarchikus legitimitás biztosítását szolgálták hatalmi és szimbolikus célból
egyaránt a signore családok között kötött házasságok. Milánóban a szentévben, 1300-ban a Visconti-örökös és
egy Este kisasszony fényűző esküvője az új rezsim stabilitását hirdette (a signoria ugyan tartósnak bizonyult, de
a Viscontiakat két évre rá átmenetileg elűzték), Ferrara Este ura pedig 1305-ben ötvenezer aranyforintért cserébe
egy nápolyi királylányt tudott feleségül venni.
Olykor azt olvashatjuk a signoria általánossá válásáról, hogy ez a kormányforma tulajdonképpen a

nagybirtokosok revansa volt, avagy más megfogalmazásban: ez utóbbiak a contado elitjeként így tudtak
elégtételt venni a contadót egykor meghódító városon. Itália peremvidékein valóban megfigyelhető, hogy
signoria címén tulajdonképpen a máshol Nyugat-Európában megszokott rendszer alakult ki, tartományurak
(Montferrat őrgrófja, Saluzzo őrgrófja, Savoya grófja, a Friulit uraló aquileiai pátriárka) alá rendelt városokkal.
A „városok Itáliájában” azonban egészében túlzásnak tűnik a fenti magyarázat. Ha a vidék a városétól ilyen
egyértelműen elkülöníthető elittel rendelkezett volna, akkor a mágnásellenes törvényekre az érintettek logikus
válasza nem a diszkrimináltsággal való átmeneti kiegyezés, illetve annak kijátszása, hanem a várossal történő
szakítás, a kivonulás lett volna (ami csak száműzetést vagy proskripciót kiszabó ítéletkor történt meg:
kényszerből). Mivel azonban a mágnások anyagi forrásai és követőik javarészt éppenséggel városiak voltak, és
mivel a comune egyébként is különböző oligarchikus és középosztályi érdekcsoportok koalíciója volt, aminek
döntéseit városi jelenlétükkel tudták befolyásolni, ezért maradtak. A vidéki birtok léte az azzal nem rendelkező
városiakhoz képest megnövelte a mágnások anyagi-katonai súlyát és politikai mozgásterét, de csak kiegészítést
jelentett a számukra. A mágnások város és contado közös elitjének legbefolyásosabb tagjai voltak, akiknek célja
a városállam egésze feletti befolyás vagy uralom megszerzése volt.
A XIV. század elejére a „városok Itáliájában” egyre kevesebb comune akadt, amely egyszerre meg tudta őrizni
önállóságát és republikánus berendezkedését. A szakirodalomban gyakran megjelenik az az elképzelés, hogy a
XIII-XIV. században a népesebb városok tudtak sikerrel a signoria terjedésének útjába állni, közülük is azok,
amelyek a termelőként vagy közvetítőként a leginkább bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe, és annak
révén széles és az elithez szorosan kapcsolódó felső középosztállyal rendelkeztek (Velencére és Firenzére ez áll
– bár a signoria létrejötte ott is a napirendre került –, ám Genova belső bizonytalanságai miatt átmenetileg
megtapasztalta mind a signore uralmat, mind az idegen fennhatóságot). Ez a magyarázat kiegészítendő azzal,
hogy olykor közepes városok is meg tudták őrizni – átmenetileg vagy megszakításokkal – a republikánus
kormányzatot, ha a nagyvárosokhoz hasonló vagy egyéb okokból (például a vagyonos jogász értelmiség jelentős
súlya miatt) politikai társadalmuk összetétele hasonlított az említett nagyobbakéra (Bologna, Padova, Siena,
Pisa, Lucca). E városok társadalma számára a republikánus rezsim az identitás részévé és a szabadság
szimbólumává vált, míg a signoria általánosságban a zsarnokságot jelentette. A republikánus politikai credo
legcsodálatosabb ránk maradt emlékén, Ambrogio Lorenzetti a sienai városházában, a Kilencek Tanácsa
ülésterme számára készített freskóján a Jó Kormányzatot jelképező agg az Igazságossággal egy szinten ül, míg
alattuk Egyetértés rendezi el a békében és egységben felsorakozó sienai polgárokat; a másik falon a Rossz
Kormányzat egyeduralkodója maga a Zsarnokság. A signoria uralma alá került városokban azonban kevés jele
volt az új rezsim elvi elutasításának. Bonvesin della Riva vagy Albertino Mussato krónikájában zsarnokságként
302
SZÁZAD)
ítélhette el a városukban kialakult egyeduralmat – az utóbbi szerző a politikai küzdelem veszteseként
száműzetésbe kényszerült –, de a signorék dicséretét zengők sora hosszabb volt, megtaláljuk köztük magát
Dantét is. Egyes signorék nyílt erőszakossága általános elítélést válthatott ki – Dante épp eleget küldött belőlük
a Pokol bugyraiba –, a velük kapcsolatos kortárs közvélekedést jól jellemzi a Matteo Visconti szájába adott
kijelentés (Giovanni Villani, Krónika VIII, 61), miszerint az 1302-ben elűzött signore akkorra várta
visszatérését Milánóba, amikor az őt megbuktató Guido della Torre bűnei majd meghaladják az övéit (a prófécia
1311-ben teljesedett be). Ez a kritika azoban nem járt együtt az egyeduralom elvi elutasításával, amelyet sokan a
városokat feszítő ellentétek célszerű megoldási módjának tartottak. A szabadság jelentése is más volt ez
utóbbiak számára, mint a velenceieknél, firenzeieknél vagy sienaiaknál: a város önállóságának megőrzését
jelentette, amelyet a belviszályt felszámoló, a várost megbékéltető egyeduralkodó biztosít hatékonyan.
6. Molnár Péter – AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A

KERESZTÉNY HEGEMÓNIA KITELJESEDÉSÉNEK
KORSZAKÁBAN
6.1. A reconquista előretörése
Az Ibériai-félszigeten a XIII. század legfontosabb fejleményének az arab hatalom végérvényes megtörése és a
félsziget Granada és övezete kivételével teljes visszafoglalása bizonyult, amelyet a reconquista során szerzett
területek népességének nagymérvű, túlnyomórészt szervezett kicserélése követett. A VIII. Alfonz (1158-1214)
kasztíliai, II. Péter (1196-1213) aragón és VII. Sancho (1194-1234) navarrai király személyes részvételével, IX.
Alfonz (1188-1230) leóni és II. Alfonz (1212-1223) portugál király támogatásával összeállt keresztény sereg
1212. június 16-án Las Navas de Tolosánál aratott teljes győzelmet az al-Naszir almohád kalifa által vezetett
muzulmán sereg felett, amelyet az addigi határvidék kulcsfontosságú várainak (Alcántara, Calatrava) a
visszavétele követett. A félsziget keresztény királyságai azonban csak pár évvel később tudták teljes mértékben
kiaknázni győzelmüket, mivel kevéssel utóbb mind az aragón korona országaiban, mind Kasztíliában kiskorú
uralkodó került trónra. Amikor II. Péter a Pireneusokon túli szövetségeseit támogatva elesett a muret-i csatában
(1213. szeptember 12.), örököse, I. (későbbi nevén: Hódító) Jakab mindössze ötéves volt, és bár 1218-ban
nagykorúvá nyilvánították, csak 1227-re sikerült elérnie a viszonylagos belső konszolidációt. Kasztíliában a
gyermek I. Henrik (1214-1217) helyett a gyakorlatban nénje, Berenguela volt leóni királyné kormányzott. A
gyermek király váratlan halálát kihasználva Berenguela IX. Alfonztól született fiát, Ferdinándot Kasztíliába
hozatta, és ott saját dinasztikus jogait ráruházva királlyá tétette az előkelők Valladolidban tartott gyűlésével. Az
így trónra került III. Ferdinánd (1217/1230-1252) IX. Alfonz 1230-ban bekövetkezett halálakor Leónban is
trónra léphetett, ezzel – immár véglegesen – létrejött León és Kasztília dinasztikus uniója.
Az Almohád Birodalom al-Musztanszir kalifa 1224-es halálát követő szétesése nyomán Al-Andalusz területén –
akárcsak Észak-Afrikában – kisebb iszlám fejedelemségek sora jött létre. A lisszaboni püspök a Szentföld felé
vonuló keresztesek segítségével már 1217-ben megnyitotta az utat a déli területek, vagyis Algarve felé. IX.
Alfonz 1224-1225-től indította meg felderítő vállalkozásait, amelyek a leóni király élete utolsó három évében
fontosabb városok (Cáceres, Mérida, Badajoz) elfoglalásához vezettek. A fiatal aragón uralkodó és országai
előkelői a muret-i csata tanulságát levonva immár nem a Pireneusoktól északra, hanem a Földközi-tenger
nyugati medencéjében kerestek célpontot a maguk számára, amit könnyen meg is találtak a Baleár-szigeteken
megbúvó arab kalózok személyében. 1228 végén a katalán corts Barcelonában hadiadót ajánlott meg az
expedíció számára, amely 1230 tavaszára Mallorca szigetének meghódítására vezetett (két évre rá Minorca arab
fejedelme behódolt az aragón királynak, 1235-ben pedig a szigetcsoport utolsó tagjai is I. Jakab uralma alá
kerültek). Palma de Mallorca még nem került aragón-katalán kézre, amikor a király valenciai arab vazallusának
elűzése újabb alkalmat teremtett a reconquista folytatására. Az 1232-es, majd az 1236-os monzóni aragón cortes
által megajánlott adó anyagi erőforrásaira támaszkodva Valencia városának és térségének elfoglalása 1238
őszéig tartott. 1232-ben II. Sancho (1223-1248) portugál király, majd egy évre rá III. Ferdinánd is támadásba
lendült. A kisebb határ menti várak és városok egymást követő megszállása és a távolabbi területek
destabilizálását célzó hadjáratok óvatos keveréke 1235 végére vezetett áttörésre. III. Ferdinánd vazallusainak
egy csoportja ekkor rajtaütéssel elfoglalta Córdoba egyik külvárosát, majd a nagy sereggel segítségükre siető
király vezetésével, félévnyi ostrom után a kalifátus egykori székhelye keresztény kézre került (1236. június 29.).
A háborúból ekkortól kezdve a kasztíliai uralkodó nagy hasznot húzott: a zsákmány ötöde hagyományosan a
koronát illette meg. A reconquista korszakos sikerei után a III. Ferdinánd, illetve I. Jakab birtokába került
területek pontos elhatárolása következett. Ezt a kérdést elvileg jó előre rendezte a II. Alfonz aragón és VIII.
Alfonz kasztíliai király által 1179ben kötött cazorlai szerződés, amelyet átmeneti nehézségek után III. Ferdinánd
és I. Jakab megerősített (1244, Almizra). Az aragón korona déli irányú terjeszkedése így véget ért, uralkodói
303
SZÁZAD)
ezután már kizárólag a Földközi-tenger medencéjében kereshettek újabb birtokokat és kereskedelmi pozíciókat a
maguk számára, míg a maradék ibériai arab birtokok elleni, valamint a Gibraltári-szoros ellenőrzéséért folytatott
meg-megújuló küzdelem egyetlen szereplőjévé a térség keresztény országai közül León-Kasztília vált. Eldőlt a
félsziget nyugati sávjának sorsa is: 1240-re a II. Sancho által vezetett portugál seregek megszállták Algarve
keleti részét, ezzel e terület iszlám fennhatóság alatt maradt részét egyaránt elszigetelték andalúziai
hitsorsosaiktól és Kasztíliától.
20. Az Ibériai-félsziget visszahódítása
Al-Andalusz legsűrűbben lakott területeinek fokozatos meghódításával az érintett keresztény királyságok

legfontosabb problémájává az új területek muzulmán lakossága integrálásának, avagy elűzésének dilemmája
vált. Mindez kiegészült avval a kérdéssel, hogy az új hatalom eltűrjön-e, illetve: milyen feltételekkel tűrjön el
iszlám politikai tényezőket új területein vagy azok peremén. A hódítást közvetlenül követően a teljes
lakosságcsere kivételes volt; ilyen megoldásra került sor például a Baleár-szigeteken. Az utóbbi szigeteken
kivételt jelentett a kis Minorca, amely, minthogy ellenállás nélkül hódolt be, megtarthatta nemcsak lakosságát,
hanem teljes belső rendszerét, sőt arab urait is, akik azonban adóval és hadi szolgálattal tartoztak az aragón
királynak. Ez a példa egy-két helyen délen is mintául szolgált. Hasonló feltételekkel lett III. Ferdinánd vazallusa
az Almohádokat elűző és a félsziget legfontosabb arab uralkodójának számító Ibn Hud is (1236). A déli
területeken kevés keresztény élt, az összetett öntözési rendszert a vidéken, a kifinomult civilizációt és
kereskedelmet pedig a városokban jelentős számú iszlám népesség éltette, amelynek elűzése jelentős anyagi
veszteséget okozott volna a keresztény uralkodóknak, miközben a kiterjedt térség és a nyugati átlagnál népesebb
városok újjátelepüléséhez a keresztény királyságok demográfiai forrásai sem voltak elegendők. Mivel a hódítók
egész társadalma részesülni akart a zsákmányból, így megindult a paraszti és városi lakosság betelepülése,
valamint a pásztorok délebbre húzódása is, de ezek a folyamatok csak hosszú távon jelentettek veszélyt az
iszlám lakosságra. Córdoba elestekor mindössze néhány szimbolikus értékű épület cserélt gazdát – a
legfontosabb paloták és mindenekelőtt a nagymecset –, de a városban maradók nagy többsége – bár külön
adóval terhelt másodrendű alattvalóvá vált – megőrizte javait, és gyakorolhatta vallását. A lassú integráció és
tolerancia politikáját azonban rögvest próbára tették a frissen meghódítottak lázadásai, amelyet az Ibn Hud
halála után arab kézen maradt területeket egyesítő, majd 1240-ben emíri címet felvett Muhammad ibn Naszr ibn
al-Ahmar igyekezett összehangolni. Az újonnan idegen fennhatóság alá kerülő területek iszlám lakói ekkortól
egyre inkább az elköltözést választották, és a león-kasztíliai uralkodó számára is egyértelművé vált, hogy a
határvidék néptelenül biztonságosabb számára, mint kétes hűségű lakossággal. A Naszrida-dinasztia
alapítójának támadására válaszul III. Ferdinánd 1244-ben indította újra hadjáratát Al-Andalusz maradékának
elfoglalására. A király 1245-1246 fordulóján hét hónapig tartó ostrommal vette be Jaén városát, melynek szinte
304
SZÁZAD)
egész lakossága az elköltözést választotta, 1246 folyamán pedig vazallusává tette magát I.Muhammadot. A
granadai uralkodó jelentős és utóbb többször megemelt adó fizetésére és katonai szolgálat vállalására
kényszerült, amiért cserében León és Kasztília királya hosszú távra letett e maradék iszlám terület elfoglalásáról,
és legfontosabb hűbéresei között a cortesben is helyet biztosított az emír számára.
A Naszrida uralkodó birtokain kívül esett azonban a félsziget utolsó arab metropolisza, Sevilla, amelyet tizenhat
hónapig tartó ostromzárral sikerült megadásra kényszeríteni. A kapitulációt követően kereken egy hónapon át
folyt az iszlám lakosság többségének elköltözése, melynek lezárultával III. Ferdinánd bevonult a városba (1248.
december 22.), akit a toledói érsek a nagymecsetből frissen kialakított székesegyházban semper Augustus
címmel kitüntetve üdvözölt. A majdan, a XVII. században szentté avatott király hatalma csúcsán nem véletlen,
hogy éppen Sevillát választotta az 1250. évi cortes színhelyéül, amelyen I. Muhammad is részt vett. A század
közepe nem csak León-Kasztília számára hozta meg a reconquista döntő szakaszának lezárulását, illetve az új
hatalmi viszonyok tartós rögzülését. Valencia iszlám lakossága 1248-ban fellázadt, amit az érintettek
kitelepítése és a térség újratelepítése követett, 1249-ben pedig az új portugál király, III. Alfonz (1248-1279)
fejezte be Algarve meghódítását.
6.2. León-Kasztília
Noha a „maradék” Al-Andalusz egyesítésével Granada emírjeinek hatalma nagyobb volt, mint a széttagoltság
korának kis arab uralkodóié, az erőviszonyok a Naszrida emirátus és León-Kasztília között még az utóbbi
legnehezebb pillanataiban is a keresztény királyságnak kedveztek. A reconquista végső lezárása azért tolódott el
mintegy kétszázötven évvel, mert a XIII. század első felében elfoglalt területek integrálása, olykor betelepítése a
león-kasztíliai kormányzat energiáit nagy mértékben lekötötte. A granadai emír lázadásaikor, illetve az elvben
állandóan napirenden tartott keresztes hadjáratok olykor tényleges meghirdetésekor fő fronttá mintegy másfél
évszázadra a Gibraltári-szoros két partja vált: ezen a stratégiai fontosságú térségen keresztül hívhatott
alkalomadtán segítséget Afrikából a Naszrida uralkodó és León-Kasztília számára is ez jelentette immár a
további hódítások kapuját. A granadai emirátus megsemmisítése annál is kevésbé tűnhetett célszerűnek a
leónkasztíliai király számára, mivel az anyagilag még mindig prosperáló és – a gyakori politikai zűrzavar
ellenére is – hatékony kormányzati apparátussal rendelkező iszlám államból jelentős adóra tarthatott számot
(ezek a parias néven befolyó összegek XIII. század folyamán fokozatosan a duplájukra nőttek). A keresztény
uralom alá került területeken az iszlám lakosság kitelepítésére továbbra is csak biztonsági és politikai okból
került sor (Murcia, 1264-1265). A XIII. század ibériai keresztény uralkodói és kormányzataik részéről
ugyanakkor ekkor még nem volt megfigyelhető vallási alapú türelmetlenség. Az iszlám kulturális hatás a
keresztény királyságok elitjében is egyértelmű maradt. Speciális adó fizetéséért cserébe az iszlám és zsidó
alattvalók szabadon gyakorolhatták vallásukat, bár társaikat nem akadályozhatták a kereszténységre való
áttérésben. A muzulmánoknál kisebb „biztonsági kockázatot” jelentő zsidók soraiból a félsziget keresztény
királyságaiban gazdasági főtisztviselők kerültek ki, León-Kasztília királya pedig nem alkalmazta országaiban a
IV. lateráni zsinatnak a nem keresztények számára megkülönböztető jelzés viselését előíró rendelkezését, illetve
nem engedélyezte az inkvizíció az iszlám és zsidó hitélettel kapcsolatos tevékenységét.
Miközben a király a békéért fizetett granadai adót élvezte, addig pápai hozzájárulással jelentős bevételeket
húzott országai egyházától az elvileg folytatódó keresztes háborúra hivatkozva. IV. Ince pápa 1247-ben még
háborús helyzetben járult hozzá, hogy a világiak által az egyháznak fizetendő tized egyharmadát León-
Kasztíliában három éven át a király kapja meg, ám utóbb az uralkodó ezt egyoldalúan meghosszabbította, és így
az ismételt pápai tiltakozások ellenére a királyi hatalom egyre gyakrabban nyúlt ehhez a bevételi forráshoz
(tercias reales). A rossz tapasztalat ellenére, arab támadás teremtette szükséghelyzetben a pápaság további
anyagi engedményekre is kész volt. A keresztes hadjáratok támogatásának bevett módját követve 1264-től
meghatározott időre a királyhoz került az egyháziak folyó jövedelmének tizede. Az anyagi előnyökön túl León-
Kasztília királya az araboktól frissen visszafoglalt területeken közvetlenül beleszólhatott prelátusainak
kiválasztásába: IX. Gergely pápától 1237-ben e térség egyházi méltóságaira vonatkozó ius praesentationist
kapott. Ráadásul az Ibériai-félsziget összes királyságában a XIII. század második felétől királyi ellenőrzés alá
került a katonai és anyagi szempontból egyaránt jelentős szerepet játszó lovagrendek helyi vezetőinek
kinevezése.
A keresztény Andalúzia a királyi hatalom bástyája, egyben fő anyagi erőforrásainak egyike maradt. Ebben a
térségben a nemesi birtokok aránya még a XIV. század elején is csak 4-14 százalék között váltakozott
körzetenként, az összes terület 73 százaléka 1295 táján a királyi városok kezében volt, amelyek a betelepítés és a
védelem fő szervezői voltak. A királyi hatalom jóváhagyásával a városi hatóságok a földbirtokok odaítélésekor
(repartimientos) a kis- és középbirtokok kialakulását segítették elő, az óhatatlanul bekövetkező
birtokkoncentrációt pedig a XIV. század folyamán ismételt földosztással ellensúlyozták. A városok adójukkal és
305
SZÁZAD)
milíciáikkal álltak a kiváltságaikat adományozó királyi hatalom mellett – nemcsak az arab betörések esetén.
Uralkodói privilégium hívta életre 1273-ban az ország középső és déli területeinek meghatározó gazdasági
szervezetét, amely a juhnyáj- és legelőtulajdonos egyházakat, nagyurakat, városokat és vagyonos polgárokat
összefogva a transzhu- máló pásztorkodás rendjét szabályozta az óriási térségben. Ez a szervezet, a Mesta,
melynek „Tekintetes Tanácsát” a király által kinevezett elöljáró irányította, szintén speciális adóval tartozott a
kincstárnak. Igaz, a León-Kasztília városainak életét uraló oligarchia nemesi életvitelű volt (caballeros villanos),
ám az uralkodói hatalomhoz kötötte őket a XIII. század második felének két fejleménye: egyrészt az, hogy
nemesi címüket a királyi hatalom ekkortól elismerte, másrészt az, hogy a városbíró (alcalde) királyi beiktatása a
gyakorlatban vétójogot adott az uralkodónak a tisztség betöltésekor. A városok és a királyi hatalom kapcsolata
persze nem volt felhőtlen a XIII. században, hiszen az adókon túl az utóbbi gyakran szorított ki kényszerkölcsö-
nöket a városokból és legmódosabb polgáraikból, és az olykor jelentkező királyi pénzrontás is leginkább az ő
érdekeiket sértette. Szintén a kereskedelmet terhelte az ország határain 1271-től szedett 10 százalékos vám,
mely egyben bizonyságul szolgál arra, hogy León-Kasztília ekkoriban már rendelkezett pontosan megállapított
határokkal, amelyeket a kormányzat többé-kevésbé ellenőrizni is tudott. Hasonlóan nagyfokú szervezettséget
igényelt a sólepárlók királyi monopolizálása, mely újabb jelentős bevételi forrást jelentett. Minden adófizetésre
kötelezett alattvalót terhelt a kötelező pénzújítás eltörléséért cserébe fizetett moneda forera, amelyet ugyan
eredetileg a cortes meghatározott időre ajánlott meg, de utóbb az uralkodó mindenféle hozzájárulás nélkül
állandósított.
Az eddigiekben felsorolt bevételi források és jogkörök megszerzése és állandósítása III. Ferdinánd

uralkodásának utolsó évei, illetve főként fiának és utódának, IX (Bölcs) Alfonznak az uralkodása alatt ment
végbe. Az utóbbi uralkodó kezdeményezésére tovább fejlődtek a királyi kormányzat helyi és központi szervei.
1230-tól a koronabirtokokat új, nagyobb területi egységekre (merindades) osztották, melyek élén egy-egy
merino mayor, illetve adelantado mayor állt, az andalúziai határvidéket pedig az adelantado de la frontera
irányította. Bölcs Alfonz központi adminisztrációja ugyan nem volt olyan összetett és bürokratikusan
szabályozott, mint a francia királyé, de számos elemében a Szent Lajos udvarában végbement specializálódást
követte. A királyi udvarnagy (mayordomo mayor) ekkortól kezdett a királyi bevételek és kiadások
nyilvántartására, valamint a királyi archívum kezelésére szakosodni, az uralkodónak járó adók beszedését pedig
a főadószedő (almojarife mayor) irányította. Alfonz uralkodásától kezdve kapnak szerepet a kasztíliai
kormányzat operatív irányításában a kevésbé származásuk, mint inkább iskolázottságuk és adminisztratív
felkészültségük alapján értékelt szakjogászok (letrados). A királyi kormányzat előrelátásának köszönhetően volt
honnan verbuválni ezeket a szakembereket, hiszen ekkoriban már León-Kasztíliában is volt mód egyetemi jogi
képzésben részesülni. E két királyság mondhatta magáénak a nyugati kereszténység két legkorábbi, uralkodói
alapítású egyetemét, a VIII. Alfonz által 1210 táján Kasztília számára alapított palenciait és a IX. Alfonz által
León számára létrehozott salamancait. Bölcs Alfonz 1255-ben részben elismertette a pápával a Salamancában
kiadott fokozatok érvényességét, a lehanyatlott Palencia helyett pedig Valladolidban alapított mindmáig
működő egyetemet. Az itt képzett jogászok mindenekelőtt az 1274-ben felállított udvari bíróságon (tribunal de
corte) kaptak szerepet mint udvari bírák (alcaldes de corte), bármely – akár nemesi – alattvaló felett ítélkezve. A
bíráskodásban éppúgy, mint a törvényhozásban a király a római jognak a princeps teljhatalmára vonatkozó
elveit kívánta érvényesíteni, amelynek jegyében folytatta és kiteljesítette apja törvényhozói munkáját. Bölcs
Alfonz az 1250-es évek végétől több lépcsőben kidolgoztatta Kasztília törvénykönyvét, melynek utolsó
változata a Siete Partidas címet kapta. Nem egyszerűen a művelt uralkodó kedvtelése, hanem a királyság
önállóságát jelző, egyben annak a vizigótokig visszavezetett „hispán” öntudatának ideologikus alapelemeit is
rendszerező politikai tett volt Alfonz részéről, hogy saját neve alatt – személyes felügyeletével – az 1260-as
években, szintén kasztíliai dialektusban elkészíttette a Primera Crónica general címen ismertté vált történeti
munkát, mely a kasztíliai monarchia „hivatalos emlékezetének” szerepét töltötte be. A Cantigas de Santa Maria
versciklus szerzőjének, Bölcs Alfonznak az intellektuális érdeklődését, műveit, udvarának művelt közegét
tekintve nem meglepő, hogy kora megfigyelői – nemcsak saját propagandistái – mint „új Salamont” emlegették
őt.
A szokásjognak az uralkodói igények szerinti és a római jog által befolyásolt ko- difikációja, a születési
privilégiumok figyelmen kívül hagyása a királyi bíráskodásban, valamint az olykor az előkelők, illetve a cortes
hozzájárulása nélkül kivetett egyenes adók (servicios) kiváltották a reconquista sikeréből a legkevésbé részesült
nemesség ellenállását. Igaz, León-Kasztíliában a nemesség hagyományosan alárendeltebb szerepet játszott az
uralkodói hatalomhoz képest, mint például Franciaországban. A reconquista által formált keresztény politikai
egységekben minden alattvaló közvetlenül a királynak tartozott hűséggel, a vazallusi kapcsolatok – az
északabbra ilyen értelemben használt fogalmak szórványos alkalmazása ellenére – nem voltak jellemzőek, a
nagy arisztokrata nemzetségek felemelkedését pedig gátolta az örökösödési jog, mely alapján minden
gyermeknek azonos részesedés járt szülei birtokaiból. A XIII. század első felében visszafoglalt déli területekből
a főnemesség alig részesedett, az északi hegyvidékekben pedig magas volt a kisbirtokos nemesek aránya; ez
306
SZÁZAD)
utóbbi, a királyi hatalom által alig ellenőrzött területek így kevésbé szolgáltak nagyúri lázadók, mintsem a
közönséges banditizmus hátországául.
A királyi hatalommal szemben alárendelt szerepet betöltő nemességnek Bölcs Alfonz sorozatos és kevéssé
sikeres „külpolitikai” vállalkozásai, az azokkal járó, országaira nehezedő anyagi terhek adtak módot kifogásai
nyílt megfogalmazására, illetve arra, hogy a politikai változások szükségességét a kényszerkölcsönökkel terhelt
városokkal szövetségben a cortesen képviselhesse. A király rögvest trónra lépte után megkezdte hódítási
kísérleteit, mégpedig egyszerre Portugália, Navarra és Gascogne irányába. Vállalkozásait csak az első esetében
kísérte átmeneti siker. 1260- ban Alfonz keresztes háborúba kezdett, és seregei el is foglalták a kulcsfontosságú
kikötőt, Cádizt, de a folytatás csak egy afrikai kalózakciót eredményezett. Sevilla központtal ekkoriban
kezdődött az állandó királyi flotta kialakítása, amelynek elöljárója, az adelantado de la mar még jó ideig a
genovaiak közül került ki. A király legköltségesebb és legkilátástalanabb akciója a birodalmi trón megszerzésére
tett kísérlete volt. Az anyai ágon a Hohenstaufokkal rokon Alfonz már 1255-ben a sváb hercegség örököseként,
majd 1256-ban német királyjelöltként lépett fel, amit a következő évben vitatott megválasztása követett.
Riválisával ellentétben a kasztíliai király soha nem tette lábát a birodalom földjére, de az őt támogatásukról
biztosító német fejedelmeket és itáliai városokat bőkezűen pénzelte ibériai országai rendkívüli adóiból, amelyek
kivetéséhez ugyanúgy nem kérte ki a cortes hozzájárulását, mint néhány egyéb célú adó esetében.
A politikai társadalom tiltakozása tehát a királyi hatalom kezdeményezésére létrejött cortes keretei között jelent
meg. A királyi tanács kibővített üléseiből kialakult középkori rendi-képviseleti intézmények közül a
legkorábbiként tartja számon a szakirodalom az 1188-as leóni cortest, amelyen a prelátusokon és világi főurakon
kívül egyes városok választott követei is részt vettek. Leónban ez a korainak számító képviseleti gyűlés nem
volt egyedülálló, hiszen azt a XIII. század elejétől több hasonló gyűlés követte (1202, 1208). Kasztíliában pedig
valószínűleg a század második negyedétől került sor hasonló összejövetelekre (az 1250-es sevillai gyűlés inkább
jelezhette az országos rendi képviselet kialakulásának végét, mintsem kezdetét). A dinasztikus unióra lépett
León-Kasztíliában a két királyság rendjei több alkalommal tartottak együttes cortest (a két ország képviseleti
intézményei a XIV. közepére egyesültek végérvényesen). A leóni és kasztíliai cortes háromkamarás volt: a
papság soraiban a prelátusokon, a székeskáptalanok képviselőin, a monasztikus rendek apátjain és a
társaskáptalani priorokon kívül megjelentek a lovagrendek elöljárói is, a nemesek között a gyűlés résztvevői
voltak az arisztokraták mellett a fontosabb lovagok is, míg a városok közül a XIV. század elején Kasztíliában
kereken száz kapott királyi meghívót (ezt a magas számot érthetővé teszi, hogy az udvar befolyásolni tudta a
városi követek kiválasztását, később pedig egyenesen kinevezte őket). A cortes León-Kasztíliában nem volt
szükségszerűen az éles szembenállás színtere. 1269- ben a kritikák erősödésére válaszul Bölcs Alfonz elfogadta,
hogy a rendkívüli adók (servicios) kivetéséhez szükség van a cortes előzetes hozzájárulásához.
1272 tavaszán a király riválisának a halála újra napirendre tűzte a birodalmi trón megszerzését, ám a
szeptemberben Burgosban tartott cortesen a király öccse, Fülöp herceg és a granadai emír által vezetett nemesi
ellenzék előterjesztette követeléseit. Alfonz beleegyezett a helyi szokásjogok megerősítésébe, és letett az
országos kodi- fikáció folytatásáról. Egy évvel később a király végre útra kelt a birodalomba, amelynek akkor
már széleskörűen elismert új uralkodója volt Habsburg Rudolf személyében. Miközben a nyugat-languedoci
Beaucaire-ig eljutott kasztíliai királyt maga IX. Gergely pápa próbálta hosszas tárgyalásokon rávenni a
birodalmi trónigényről történő lemondásra, addig Észak-Afrika új urai, a Marinidák II. Muhammad granadai
emír (1273-1302) hívására súlyos támadást intéztek Alfonz országai ellen. A régensként hátrahagyott
trónörökös, Fernando de la Cerda váratlanul elhunyt, majd az Ecija melletti csatában a déli határvidék
kormányzója szenvedett súlyos vereséget, és maradt maga is a csatatéren. Az arab sereg elleni védekezés élére a
király második fia, Sancho állt, aki apja év végi hazaérkezéséig stabilizálta a katonai helyzetet.
A katonai szükséghelyzetben az 1277-es cortes Alfonz számára élethossziglanra ajánlotta meg a rendkívüli adót,
ám ez a döntés nem a király személye iránti bizalmat jelezte. Egy évre rá Alfonz a nemesség és a városok
követelésére kénytelen volt az elhunyt trónörökös gyermekeit kizárva a népszerű Sanchót nyilvánítani utódának,
ami aztán évtizedes, a szomszédos királyságok által gyakran kihasznált dinasztikus viszályhoz vezetett. Az
egyre gyakrabban sorra kerülő cortesek közönsége által támogatott Sancho és apja közti viszály annyira
elmélyült, hogy az új trónörökös 1282 áprilisában Valladolidban saját maga által összehívott cortesen
kinyilvánította a kormányzati hatalom átvételét, apjának a puszta királyi címet hagyva. Az országai politikai
közvéleménye és a szomszédos uralkodók által is elhagyott, sőt gyakorlatilag beszámíthatatlannak tekintett
Alfonz Sevillába visszavonulva elkeseredett lépésre szánta el magát: a granadai emírrel és a Marinidákkal lépett
szövetségre, az általa behívott arab seregek a Tajo völgyéig portyáztak. 1284 áprilisának elején bekövetkező
halála előtt Alfonz végső gesztusként kitagadta ellene támadó fiát, aki azonban ekkor IV. Sancho néven (1284-
1295) a királyi hatalom után a címet is átvette. Az új király pozíciója azonban jóval gyengébb volt, mint elődeié.
Sancho az őt trónra emelő nemesség lekötelezettje volt, ráadásul egyaránt tartania kellett a De la Cerda fiúkat
befogadó Aragóniától, az utóbbival szövetséges Portugáliától, valamint a fiúk francia királyi rokonságától. IV.
307
SZÁZAD)
Sancho uralkodásának szinte egésze e tényezők közti manőverezéssel telt: a király előbb az aragón királyhoz
közeledett, majd az utóbbi ellen a francia király szövetségese lett, hogy végül békét közvetítsen e két uralkodó
között. Uralkodása végén a kasztíliai királyok arabverő dicsőségét is sikerült megújítania, amikor elsőként
sikerült elfoglalnia a Gibraltári-szoros egyik kulcsfontosságú erődítményét, Tarifát (1292). Kiskorúként trónra
került fia, IV. Fer- dinánd (1295-1312) első évei a kasztíliai monarchia elkerülhetetlen válságát hozták el. A
háborúsorozatot a felnőtt király 1304-ben zárta le, elérve a De la Cerda rokonság végleges lemondását a trónról.
A fiatal királynak átmenetileg Gibraltárt és Alge- cirast is sikerült elfoglalnia, de hirtelen halálát követően fia, az
egyéves csecsemőként trónra kerülő XI. Alfonz (1312-1350) uralkodásának első éveiben a león-kasztíliai
monarchia újabb anarchikus korszak elé nézett.
Az 1270 táján kezdődő válságperiódus nyújtotta lehetőséggel élve az ország politikai társadalmának különböző
szereplői a királyi hatalom rovására némileg átrendezték León-Kasztília politikai erőviszonyait, illetve
intézményrendszerét. A korszak talán legtöbbet emlegetett új szervezetei a városok hermandades néven ismert
ligái voltak, amelyek a kialakult anarchia körülményei között polgáraik életét és javait törekedtek biztosítani,
egyúttal felléptek a meggyengült királyi kormányzattal szemben a városokat érintő problémák rendezéséért.
Ezek a városi ligák a cortestől függetlenül alakultak ki és működtek, de a rendi képviselet hagyományos formája
is újabb jogokra tett szert, illetve újabb hatalmi igényeket fogalmazott meg. 1278- tól kezdve a cortes hallatta
hangját a trónörökös, majd utóbb a régens személyének kijelölésekor. 1293-ban a cortesen megjelentek először
foglalták egységes dokumentumba sérelmeiket. 1303-ban petíció követelte, hogy a cortes évente ülésezzen, és
bár ez nem valósult meg, a válságkorszakban valóban sűrűn került sor összehívására, amelyről azonban León-
Kasztíliában továbbra is az uralkodó döntött. A cortes ekkoriban két ízben is (1305, 1313) megfogalmazta azt az
elvet, hogy cortesen hozott törvény csak ugyanott módosítható. A XIV. század elején rendszeressé vált, hogy az
adó megajánlása előtt a cortes számadást kapott a királyi jövedelmek kezeléséről (1308, 1315, 1317). Maga az
adómegajánlás politikai alku tárgya volt, de az aragón korona országaitól eltérően a kasztíliai cortesen
benyújtott petíciók elintézése nem előzte meg az adómegajánlást, és nem vált annak jogi előfeltételévé. A cortes
által elfogadott – ekkoriban fejadóként beszedett – servicios mindenesetre nem érintette közvetlenül magukat a
róla döntőket: a városi elit nemesi rangjának elismerését követően a gyűlés tagjai közül senki nem esett hatálya
alá. A cortes IV. Ferdinánd kiskorúsága alatt átmenetileg szerepet kapott a királyi tanács tagjainak
megválasztásában. León-Kasztíliában még a cortesen képviselt politikai társadalom kormányzati részesedése is
a monarchiának a korábbi évszázadokban véghezvitt teljesítményét igazolta. A pénzbeli jövedelmeket nagy
mértékben centralizáló, az ország érdemi központi igazgatását kiépítő udvar és annak szervei ellenőrzése – és
nem regionális privilégiumok szerzése vagy helyi intézmények létrehozása – látszott immár a hatalomban
részesedni kívánó nemesek és városok számára a követendő útnak. A középkor későbbi századaiban korona és
nemesség többször is szembekerülhetett egymással, a nemesség olykor osztozni tudott az előbbi hatalmában, de
mindeközben a központi hatalom intézményeit e két tényező egymással versenyezve erősítette: ki-ki a maga
hasznára.
Abban, hogy a monarchia megingása átmenetinek bizonyult, és hogy a középkor végére León-Kasztília a
gyakorlati és elméleti abszolutizmus történészek általi leggyakrabban emlegetett példájává vált, a királyi
hatalom anyagi forrásain és intézményein túl az uralkodói tisztségről az ország közvéleményében élő,
elképzelésekben és rítusokban rögzült sajátos „hispán” felfogásának is szerepe volt. A monarchia által
szertartásokban, elméleti és történeti művekben, okmányokban állandóan ismételt elképzelések szerint a
vizigótok örökösének számító „hispán” keresztény nép egyedüli feje, a király közvetlenül Istentől nyeri
hivatalát, és csak neki tartozik számadással tevékenységéről. Az országot egykoron a fegyver jogán a rómaiaktól
szerző, majd az araboktól visszahódító nép és királya teljesen független a császár és a pápa univerzális hatalmi
igényeitől, ahogy azt a reconquista sikereinek teljében megerősítette Vincentius Hispanus kánonjogász, aki a
Siete Partidasban kicsúcsosodó hagyományt teremtve a princeps jogaival ruházta fel hazája uralkodóját. Ez a
függetlenség tehát egyszerre illeti meg a királyt a külső hatalmakkal és saját alattvalóival szemben. A király
országai „természetes ura”, a Siete Partidas megállapítása szerint országában egyedüli törvényhozó (I,1,12),
Isten helytartója, valamint népének nemcsak feje, hanem lelke is (II,1,5). Érdekes, hogy az utóbbi szerepet a kor
fejedelemtükrei általában a papságra osztották ki. A león-kasztíliai királyt nem egyháziak koronázták: ha
egyáltalán ilyen szertartásra sor került, akkor az uralkodó helyezte saját fejére a koronát. A király trónra
lépésének döntő szimbolikus mozzanata azonban nem ez volt. Az új uralkodó tartózkodási helyén
acclamatióban részesült, személyes zászlajának felemelése, az előkelők nyilvánosság előtti kézcsókja jelezte az
ország új urának hivatalba lépését. A keresztény világ offenzív peremén a leónkasztíliai király különleges
helyzetét annak köszönhette, hogy országai egyfajta „határvidéki társadalmat” (Turner) alkottak, amely a többi
nyugati országnál is inkább nevezhető „háború céljára szervezett társadalomnak” (J. F. Powers), amelynek
minden – akár egyházi, akár világi – tagja az uralkodó főparancsnoksága alatt vett részt személyesen vagy
adójával a „hitetlenek” elleni küzdelemben. Bár az elképzelés történeti hivatkozási alapja a vizigót monarchia
308
SZÁZAD)
volt, lehetetlen nem észrevenni rokonságát a „hívők fejedelme (amir al-mu'minin)” alatt hasonló szempontok
szerint szerveződő ellenfél berendezkedésének alapelemeivel.
6.3. Portugália
Az Ibériai-félsziget nyugati sávján kialakult Portugália hagyományait és társadalmi valóságát tekintve is a león-
kasztíliai modellt követte. Az újonnan meghódított Algarve betelepítése hasonló módszerekkel ment végbe,
mint a keresztény kézre került Andalúziáé, a királyi hatalom is hasonlóan jelentős szerepet játszott e
folyamatban, és hasonlóan jelentős anyagi és hatalmi előnyökhöz jutott annak révén. Az ország északi,
hegyvidéki területein itt is meghatározó volt a kisbirtokos nemesség szerepe. Portugália esetében azonban a
királyság hűbérurának, a pápaságnak a támogatásával a helyi egyház az uralkodói hatalom komoly riválisává
tudott válni, összefogva a politikai társadalom egyéb tényezőit is. A klérus által szervezett ellenállásra a XIII.
század folyamán állandó offenzívában lévő királyi hatalom bőven adott alkalmat. II. Alfonz király uralkodása
elején cortesen szabályozta a királyi bíróságok hatáskörét és eljárásait, cserébe elfogadta néhány, a koronának
járó adó és járadék összegének maximálását. A király 1216-ban tartós hagyományt teremtett, amikor elrendelte
a királyi javak és jogok összeírását, a koronabirtokok rovására tett elidegenítések számbavételét. Ezeket a
vizsgálatokat (inquirifőes gerais) az indokoltnak tartott adományok okleveles megerősítése követte
(confirmagőes). Az 1220-ban lezárult eljárást III. Alfonz uralkodása alatt 1258-ban, majd Dénes király (1279-
1325) idején többször hasonlók követték. A birtokrevíziós politika kiváltotta a sérelmet szenvedett egyházi
testületek és nemesek tiltakozását. A bragai érsek által kiközösített király halála csak időlegesen vetett véget a
sérelmezett intézkedések folytatásának. Az utód, II. Sancho nagykorúvá válása után ez a konfliktus kiújult. A
politikai küzdelembe a helyi egyháznak ekkor már sikerült bevonnia a pápaságot is. 1229-ben két legátus is
nyomást próbált gyakorolni II. Sanchóra, majd az eredménytelen próbálkozások után a másodikuk kiközösítette
a királyt. A király politikája folytatása mellett a reconquista aktív résztvevőjévé vált, de ez sem gátolta meg
ellenfeleit abban, hogy 1237-ben belháborút indítsanak ellene. Végül IV. Ince pápa az első lyoni zsinat
alkalmával a trónfosztás udvarias formáját választotta, amikor a királyi címet Sanchónak meghagyva „csak” a
kormányzat tényleges gyakorlását ruházta át a gyermektelen király öccsére, Alfonz boulogne-i grófra. Az 1246
elején Portugáliába érkező Alfonzzal szemben II. Sancho kasztíliai segítséggel két évvel későbbi haláláig
érdemi ellenállásra volt képes.
A III. Alfonz néven trónra lépő volt boulogne-i gróf uralkodása elején bevonta országa előkelőit a kormányzat
irányításába. A király már korábban megállapodásra jutott az őt bátyja ellen támogató klérussal, majd kivédte
Bölcs Alfonz támadását (ismétlődő háborúk után az 1297-es alcanicesi szerződés rögzítette a mind a mai napig
érvényes határt a két ország között). 1254-ben ült össze Leiriában az a cortes, amelyen első ízben vettek részt a
városok képviselői is. (Bizonyos, hogy már korábban többször is – így 1211-ben – sor került a klérus és a
nemesség nagyszámú részvételével olyan gyűlésekre Portugáliában, amelyeken az ország fontosabb ügyeit
tárgyalták meg.) A leiriai cortesen III. Alfonz a monetagio néven bevezetett adó megajánlásáért cserébe hét évre
lemondott a kötelező pénzújításról. Utóbb, az 1261-es coimbrai cortes már csak két pénzújítást engedélyezett
Alfonz uralkodása alatt, utódai számára pedig csak egyet-egyet. Bár ezt a rendelkezést gyakran megszegték az
uralkodók, 1254-et követően bevetté vált, hogy a kötelező pénzújítás, illetve a monetagió ügye a cortes
hozzájárulásához kötött, akárcsak a rendkívüli – fejadóként szedett – hadiadóé. Nyugati szomszédjával
ellentétben a pápai hűbéres portugál királynak nem sikerült elérnie az andalúziai tercias realeshez hasonló
egyházi hozzájárulás megszerzését, noha a pápák egyes esetekben hajlandóak voltak az egyház folyó
jövedelmeinek tizedét meghatározott időre a király rendelkezésére bocsátani. A XIII. század harmadik
negyedében III. Alfonz león-kasztíliai mintára szervezte át a korona birtokainak irányítását, a korábbiaknál
nagyobb körzetek egy-egy meirinhomor irányítása alá kerültek. A központi kormányszervek fejlődése ekkoriban
még nem követte a kasztíliai mintát, az uralkodó azonban első ízben kötötte állandó székhelyhez, Coimbrához
azok működését, és 1258-ban rendeletben szabályozta az udvari tisztségviselők feladatait (Regimento da Casa
Real).
II. Alfonz 1258-tól felújította bátyja és apja birtokrevíziós politikáját és az azzal járó „általános vizsgálatokat”,
amelyek az egyházi joghatóságról folytatott vitával együtt 1266-ra nyílt konfliktusba sodorták országa
klérusával, 1277-ben pedig a király haláláig tartó pápai kiközösítését váltották ki. Az új uralkodó, Dénes
azonban nemcsak a birtokrevíziós politikát folytatta, hanem – az Aragónia elleni szövetséget formáló Kúria
engedékenyebbé válását kihasználva – 1289-ben konkordátumban elérte a helyi egyházzal szembeni igényei
pápai elismerését, amit a cortes is szentesített. 1292-ben Dénes rákényszerítette országa prelátusait annak
elfogadására, hogy Portugáliában minden bíróság ítéletével szemben a királyi igazságszolgáltatáshoz lehet
fellebbezni (a hűbérúri bíróságok esetében e rendelkezés alkalmazására 1317-ig kellett várni). A portugál király
uralma ellen ekkortól már nem a klérus vezetésével fordultak szembe az elégedetlen nemesek, hanem az erős
monarchiákban visszatérő módon az uralkodócsalád egyik tagjának lázadásához csatlakozva (1281, 1287, 1299,
309
SZÁZAD)
1322-1325). A királyi kormányzat intézményeinek nagy figyelmet szentelő Dénes 1317-ben egy genovai
személyében kinevezte a királyság első tengernagyát, amikor pedig udvarát Lisszabonba tette át, döntő lépést
tett az ország fővárosának kialakítása felé. A művelt Dénes király anyai nagyapja, Bölcs Alfonz példáját
követve a kancellária és a törvények hivatalos nyelvévé tette a beszélt nyelvet, portugálra fordíttatta a Siete
Partidast és a Primera Crónica generalt, valamint 1288-ban Lisszabonban megalapította országa saját egyetemét,
amelyet utóbb a régi királyi székvárosba, Coimbrába telepített át.
6.4. Navarra
Az Ibériai-félsziget legkisebb királysága, a Santiago de Compostelába vezető zarándokút forgalmán
meggazdagodott Navarra hamar kiszorult a térség többi keresztény monarchiájának közös vállalkozásából, a
reconquistából. VII. (Erős) Sancho, a gyermektelen navarrai király I. (Hódító) Jakabot jelölte örökösének,
Navarra nemesei azonban a király halála után annak unokaöccsét, Thibaut champagne-i grófot hívták meg a
trónra. Ugyan ezt a navarrai előkelők nem láthatták előre, de döntésük a hegyvidéki királyságot – egy pár
évtizedes aragón közjátékot nem számítva – évszázadokra Franciaországhoz kötötte. I. Thibaut (1234-1253)
érdeklődését és politikai céljait tekintve megmaradt északfrancia nagyúrnak, és ez még inkább elmondható volt
fiáról és utódáról, Szent Lajos vejéről, II. Thibaut-ról (1253-1270). A champagne-i grófok távoli királyságukat
ritkán keresték fel, azt igyekeztek saját vidékükről származó embereikkel kormányozni, és a Navarrában
képződött jövedelmeiket is túlnyomórészt máshol használták fel. A navarrai előkelők ez ellen saját intézmények
létrehozásával és a helyi szokásjog érdekeiknek megfelelő kodifikációjával védekeztek. 1238-ban a király és
mindenkori kancellárja, egyben első tanácsosa, Pamplona püspöke egyházi, világi előkelőkkel és lovagokkal
jóváhagyták Navarra jogszokásainak összefoglalását (Fuero Antiguo), amely korlátozta az uralkodó hatalmát a
bíráskodás és az adminisztráció terén. A számukra kedvező rendezés garanciájaként az előkelők rábírták a
királyt annak elfogadására is, hogy a jövőben trónra lépő utódai kötelesek esküt tenni az ekkor írásba foglalt
jogszokások tiszteletben tartására, amely fogadalom az alattvalói engedelmesség előfeltétele lett. 1253-ban a
Bölcs Alfonz támadásai közepette trónra lépő II. Thibaut kénytelen volt kötelezettséget vállalni arra, hogy
távollétében Navarrát helyi kormányzó (amo) igazgatja majd, aki tizenkét tanácsos társaságában alkotja a
királyság legfőbb törvényszékét. A francia származású hivatalnokok uralkodói kinevezését a XIII. században
még nem kísérte francia mintájú királyi intézmények meghonosítása. II. Thibaut-t öccse és utóda, I. Henrik
(1270-1274) alig néhány évvel élte túl, a korona névleges birtokosává így az utóbbi lánya, I. Johanna lett (1274-
1305). A gyermek királynő Szép Fülöp jegyeseként, majd feleségeként a párizsi udvarba került. Navarra
életének irányítását 1274-től francia királyi helytartó vette át, majd tíz évre rá francia csapatok szállták meg a
kis országot, utóbb pedig a francia királyi kormányzat emberei még a perszonálunió hivatalos megszűnte
ellenére sem távoztak. Ekkor ment ugyanakkor végbe a három rendből (estaments) álló navarrai rendi gyűlés
intézményesülése (1319), amely ezentúl a király beiktatási esküjének színtere lett, megkapta a rendkívüli adók
(ayudas) megajánlásának jogát, valamint petícióival befolyásolhatta a törvényhozást és az uralkodói ítéletek
meghozatalát.
6.5. Aragónia és Katalónia

Az aragón korona országai egyfajta „konföderációt” alkottak, melyet kizárólag az uralkodó és kúriájának
főtisztviselői tartottak össze. Az aragón királyság és Kata- lónia (hivatalosan: a Barcelonai Grófság) mellett a
XIII. század folyamán meghódított, majd újjátelepített Baleár-szigetek és Valencia külön politikai entitást,
„királyságot” alkottak. Az egy uralkodó alá került régebbi területek politikai hagyományai és berendezkedése is
eltérő volt: Aragóniában a félsziget többi királyságához hasonlóan a reconquistát szervező erős uralkodó
függésében épült ki a politikai társadalom, míg a barcelonai gróf által összefogott egykori Marca Hispanica
területén a Pireneusoktól északra általános hűbéri-vazallusi viszonyok jellemezték a privilegizáltak társadalmát,
a gróf viszonylag erős hatalmát pedig nem birtokai kiterjedésének, inkább a fontosabb városok adóinak és az
arab határvidék helyi uralkodóitól befolyó sarcnak köszönhette. A különböző hagyományú területek
uralkodójának hatalma azonban utóbb meggyengült. Aragóniában a XII. századi reconquista során a
megszerzett területek javarésze nem a korona, hanem az azt elfoglaló nemesek kezébe került, ezeket a
birtokokat a királlyal szembeni kötelezettségek nem terhelték. Katalóniában a városok a gróf által is támogatott
autonómiájának XIII. század eleji-közepi kiépülése vetítette előre az uralkodó hatalmának század végi
visszaszorulását. A legfontosabb városok, mindenekelőtt Barcelona politikai szövetségeséül a helyi arisztokrácia
kínálkozott, miközben a gróf által az utóbbiak ellen esetlegesen felhasználható kisnemesek aránya a társadalmon
belül az Ibériai-félszigeten messze a legalacsonyabb volt. Igaz, a Baleárok és Valencia kiaknázása átmenetileg
előnyösebb helyzetbe hozta az uralkodót. Mivel azonban az újratelepülés során a királygróf korábbi országainak
társadalma terjeszkedett az új területeken, ezért csak idő kérdése volt, hogy ott is az Aragóniához és
Katalóniához hasonló helyzet alakuljon ki. Az uralkodói hatalom szempontjából egyaránt járt előnyökkel és
hátrányokkal, hogy Aragónia pápai hűbér volt. Országai előkelőivel szembeni helyzetét javítandó I. Péter 1204-
310
SZÁZAD)
ben magával III. Ince pápával koronáztatta meg magát. Az aragón király szimbolikus cselekményeken túl is
számíthatott hűbérurának támogatására – mint az I. Jakab kiskorúsága esetén kiderült –, ugyanakkor ez a jogi
kapcsolat szűkítette az uralkodó mozgásterét a pápaság által ellenzett törekvéseiben. Portugáliához hasonlóan a
pápák Aragónia esetében sem engedélyezték hűbéresüknek tercias reales kivetését a helyi egyházra, de olykor
az egyház folyó jövedelmei utáni tized uralkodói beszedéshez hozzájárultak.
Az uralkodó a XIII. század elejétől a korábbiaknál szélesebb körben volt kénytelen konzultálni alattvalóival,
melynek színterévé a királyi tanács kibővített üléseiből kialakult aragón cortes és katalán corts vált. Kérdéses,
hogy az 1214-es léridai cortesen a prelátusok és a világi előkelők mellett megjelent, homines prudentes néven
szerepelő résztvevők városi polgárok voltak-e, az azonban bizonyos, hogy az 1227- es almudafazi hasonló
gyűlésen már ilyen képviseletről beszélhetünk. Katalónia esetében olykor az 1218-as Villafranca del Panadés-i,
olykor pedig az 1225-ös tortosai gyűlést tartja a szakirodalom az első cortsnak, ahol a több prelátus és nemes
mellett polgárok is részt vettek. Az újonnan megszervezett „királyságok” közül Valenciában, ahol 1261-ben az
előkelők cortesen ajánlottak meg adót, csak 1289- ben jelentek meg először városi képviselők a rendi képviseleti
gyűlésen. Az aragón korona országaiban a rendi képviselet összehívása a XIII. század végéig uralkodói jog
maradt. León-Kasztíliához, Portugáliához, illetve Navarrához hasonlóan Kata- lóniában, majd Valenciában
három külön ülésező kamarából állt a rendi képviselet (egyháziak-nemesség-városok), míg Aragóniában négy
„karra” (brazos) oszlott: ott az egyháziak és a városi követek mellett a világi előkelők (ricos hombres) és a
lovagok (caballeros) külön kart alkottak, ugyanakkor az egyháziak képviselete csak 1301-től vált állandóvá.
León-Kasztília példájától eltérően Aragóniában és Katalóniában alig néhány város monopolizálta a gyűléseken
történő részvétel jogát, a városi képviselők megválasztása ugyanakkor ez utóbbi területeken szabad maradt. Az
uralkodói akarattól részben függetlenítette a résztvevők körét, hogy az előkelők akkor is megjelenhettek a
gyűlésen, ha nem kaptak meghívót, míg a városok részvételének alapszabályává vált, hogy az egyszer cort(e)sre
meghívott városnak később is joga van követeket küldenie. Az aragón korona uralma alatt álló területek
határainak kijelölése, az 1244-es almizrai szerződésben Kasztília, az 1258-as corbeili szerződésben pedig a
Francia Királyság felé megtörtént. Az ezt követő két évtizedet a kereskedelmi prosperitás, a katalán
polgárságnak a mediterrán kereskedelemben jelentősen megnőtt szerepe jellemezte. A katalán kereskedelem
központja, Barcelona ezzel egy időben tett szert bővebb autonómiára, mely példát utóbb a kisebb katalán
városok is követték. León-Kasztíliától eltérően az aragón korona országaiban a városi elit tagjai (ciutadans
honrats) nem hasonultak a nemességhez.
Az aragón korona országaiban uralkodói kezdeményezésre zárult le a XIII. közepén a helyi szokásjogok
kodifikációja. A barcelonai grófság XII. század közepén írásba foglalt és a helyi magnates jóváhagyásával 1161-
ben kihirdetett jogszokásainak (Usatges) sértetlen fenntartása a befolyásos alattvalók állandó követelésévé vált.
1240-ben törvénykönyvvel ajándékozta meg a király Valenciát (Fors de Valencia), az aragón jogszokások
gyűjteményét (Fueros de Aragón) pedig 1247-ben a huescai cortes hagyta jóvá. Az uralkodói kezdeményezés
tehát nem zárta ki a politikai társadalommal folytatott konzultációt. így volt ez a kötelező pénzújításról való
királyi lemondásért cserébe létrehozott új adófajta, a monetatge bevezetésekor is, amelyre 1236-ban szintén
cortesen került sor Aragóniában (1205-ben még a bárók, lovagok és több város alkalmi uniója akadályozta meg
az új adónem megjelenését). Kata- lóniában a gróf már 1175 óta jogosult volt egy egyenesadó, a bovatge
egyszeri kivetésére – a XIII. század közepére elfogadottá vált, hogy rendkívüli bovatge esetén a corts előzetes
hozzájárulása szükséges.
Az udvarnak az a törekvése, hogy a római jog felhasználásával a királyi hatalomnak megfelelő módon rögzítse a
szokásjogot, kiváltotta az aragón nemesség elégedetlenségét, vagyis I. Jakab azon alattvalóinak ellenállását, akik
az általuk vártnál kevésbé részesülhettek a reconquista során szerzett területek kiaknázásából, és akiket érdekeik
alig kötöttek a katalán városok által bonyolított tengeri kereskedelemhez. Az 1265 áprilisában Ejeában tartott
cortesen Jakabnak el kellett fogadnia egy új főtisztviselő, a justitia hivatalának felállítását. Ez a király által az
ország lovagjai közül kinevezett főbíró vált illetékessé az aragón nemesek egymás közötti, valamint valamely
aragón nemes és a korona közötti perekben. Ekkor vált szabállyá, hogy a cort(e)s az alattvalói panaszok-
folyamodványok (greuges) és az azokra adott uralkodói válasz megtárgyalásával kezdődött, az adómegajánlás
kérdése csak az utóbbi elfogadása esetén következhetett.
Hódító Jakab uralkodásának utolsó éveiben az ejeai cortes által jelzett belső válság csak a sokasodó problémák
egyike volt. A király a dinasztiája által „összegyűjtött” országok felosztásáról döntött (1262): a rendek
tiltakozása ellenére életben maradt fiai közül a legidősebb, Péter Aragóniát, Katalóniát és Valenciát kapta, míg a
Baleár-szigetek és az aragón korona a corbeili béke után a Pireneusoktól északra megmaradt birtokai a mallorcai
királyi címet elnyerő fiatalabb Jakabnak jutottak (ezek a területek csak a mellékág eltávolítása után, 1344-ben
kerültek vissza az aragón korona fennhatósága alá). III. Péter (1276-1285) trónra léptekor felmondta az
Aragóniát a pápasághoz fűző hűbéri kapcsolatot, amely döntését a Kúria nem ismerte el. Az új aragón királyt e
lépésében lehet, hogy már szicíliai tervei vezették. A katalán tengeri kereskedelem legfőbb vetélytársa régtől
311
SZÁZAD)
fogva Provence volt, melynek ura, Anjou Károly időközben megszerezte a Szicíliai Királyságot. Ez egyaránt
igen veszélyes fejlemény volt Katalónia, Pisa, Genova, Bizánc és Tunisz számára. A kizárólag a pápaság és a
francia király támogatását élvező, Szicília lakossága által viszont megszállónak tekintett „betolakodó” ellen a
mediterrán hatalmak széles érdekközössége alakult ki. III. Péter felesége az Anjou Károly által megölt szicíliai
király, Manfréd lánya volt. Mindez persze nemcsak III. Péter tervezett akciójának támogatói számára volt
ismert. Amikor az aragón király a „szicíliai vecsernye” másnapján keresztes hadjárat ürügyén expedíciós
hadsereg toborzásába kezdett, akkor a pápa kiközösítést, a francia király pedig hadüzenetet helyezett kilátásba
arra az esetre, ha az aragón flotta Szicíliában kötne ki. Az utóbbira 1282 augusztusának végén került sor – pár
nappal később III. Péter királyként vonult be az őt és feleségét üdvrivalgással fogadó Palermóba.
A „szicíliai vecsernyét” és az aragón király expedícióját követő közel két évtizedes konfliktussorozat politikai és
katonai eseményeinek fordulatait az aragón korona országaiban a rendi-képviseleti szervek jogainak
kiterjesztése, az uralkodói hatalom messzemenő intézményes korlátozása, végső soron pedig a kormányzati
hatalom rendek általi részleges átvétele kísérte. IV. Márton pápa nem sokáig késlekedett I. Péter
kiközösítésével, később trónfosztottnak nyilvánította az aragón királyt, akinek hűbéreseit feloldotta
kötelezettségeik teljesítése alól. A pápa utóbb Aragónia hűbéruraként felajánlotta a királyságot a francia király
ifjabb fia számára, majd keresztes háborúnak nyilvánította III. Fülöp Aragónia ellen szerveződő invázióját. A
súlyos pápai fellépés és a francia király inváziós fenyegetése árnyékában az aragón korona országainak rendjei
drága árat szabtak uralkodójuknak támogatásukért cserébe. Elsőként a szicíliai vállalkozásban legkevésbé
érdekelt aragón rendek léptek akcióba, és az 1283. októberi zaragozai cortesen kikényszerítették III. Pétertől a
Privilegio general néven ismert kiváltságlevél kiadását. Ebben a törvényben a király kötelezte magát, hogy
Aragóniát csak helyi származású tisztviselőkkel kormányozza, évente cortest tart, amelyen a királyság minden
fontosabb ügyét megvitatja az ott megjelentekkel. III. Péter elfogadta a fueros megerősítését és azt, hogy a
justitia feladatát a ricos hombres, lovagok és városi polgárok tanácsa alapján végezze. Merészebbek voltak
Katalónia rendjei, amelyek az év végén Barcelonában tartott cortson az usatges megerősítése mellett eltörölték a
sóadót, maximálták a bovatge összegét, rögzítették, hogy a király új adót csak alattvalói beleegyezésével vethet
ki, kimondták, hogy minden évben kerüljön sor cortsra (Una vegada l’any cikkely), valamint azt is, hogy
törvényt csak a corts jóváhagyásával lehet hozni (Volem, statuim cikkely). Katalónia városai uralkodói
rendelettel (Recognoverunt proceres) ekkortájt megkapták Barcelona szabadságjogait (1283-1284).
A hosszasan előkészített francia invázióra 1285-ben annak ellenére sor került, hogy az év elején III. Péter
legfontosabb ellenfelei, Anjou Károly és IV. Márton pápa meghaltak, és hogy Károly örököse ekkor már fél éve
az aragón király foglya volt. III. Fülöp francia király serege módszeresen elfoglalta Észak-Katalóniát, a nagy
nyári melegben kitört járvány azonban az utánpótlásában gerillaakciókkal veszélyeztetett népes francia sereg
feloszlásához vezetett. A visszavonulás közben a járvány áldozatává vált francia király utóda, Szép Fülöp
felhagyott apja vállalkozásával. Rövidesen meghalt III. Péter is, ezzel az aragón korona országai és Szicília
átmenetileg más uralkodó alá kerültek: míg az előbbit az elhunyt király idősebb fia, III. Alfonz (12851291)
örökölte, addig az utóbbi ura a fiatalabb, Jakab lett. III. Alfonz koronázására 1286 októberében került sor, ekkor
azonban számos nemes tiltakozott amiatt, hogy Alfonz a Privilegio general megtartását is kimondó koronázási
eskü letétele előtt élt uralkodói jogaival. A királyi elutasításra válaszul az 1283-as zaragozai cortest követően
jogaik védelmére felesküdött nemesek fegyvert fogtak. A belháborút 1287 legvégén a királyi hatalom
mozgásterét jelentősen tovább csökkentő Privilegio de la Unión elfogadása zárta le. Ez a kiváltságlevél
meghatározta az évente tartandó cortes helyét (Zaragoza) és időpontját (Mindenszentek), a cortes kezébe adta a
királyi tanácsosok megválasztásának és elmozdításának jogát, elrendelte, hogy a cortes eseti jóváhagyása nélkül
aragón nemest és zaragozai polgárt nem lehet kivégezni, de a justitia ítéletét megelőzően még elfogatni sem. A
királyi tanácsosok választásával a cortes a kormányzati hatalom napi irányításába is beleszólhatott, hiszen
ugyanez a törvény előírta, hogy az uralkodónak meg kell fogadnia tanácsosai véleményét. Még ennél is tovább
ment azonban a Privilegio de la Unión, amikor rendelkezései garanciájául tizenhat királyi várat adott az unióba
tömörült nemesek kezébe, és ellenállási joggal ruházta fel őket arra az esetre, ha a sarokba szorított király nem
tartaná be az általa vállalt kötelezettségeket.
A király országai első ízben tartott közös cortese 1289-ben ült össze. Ez a gyűlés adott alkalmat arra, hogy
Katalóniához hasonlóan Aragónia és Valencia esetében is előírják, hogy cortesen hozott törvény csak ugyanott
módosítható. Ugyanebben az évben a megajánlott adó beszedését a katalán rendek egy általuk választott
különbizottságra bízták, amely újítást 1291-ben és 1299-ben is megismételték; ezzel a katalán corts is elindult az
uralkodótól független kormányzati intézmény, a későbbi generalitat létrehozásának irányába. 1299-ben a corts a
törvényhozással kapcsolatos jogait bástyázta körül: megállapította, hogy a törvények ellenében kiadott uralkodói
kiváltságlevelek érvénytelenek, a törvények értelmezését pedig a királyból, négynégy világi előkelőből,
lovagból, polgárból és jogászból álló bizottságra bízta, amelynek döntésképtelensége esetére magának tartotta
fenn az utolsó szó jogát. III. Alfonznak a rendek ellenében csak akkor volt esélye az erőviszonyok
átrendezésére, ha lezárja a „szicíliai ügyet”. Hosszas tárgyalások után 1292 februárjában Brignoles-ban az
312
SZÁZAD)
aragón király követei beleegyeztek, hogy uruk a pápai kiközösítés és trónfosztás visszavonásáért cserébe az
egész Szicíliai Királyság jogos uralkodójának ismeri el II. Károlyt. A fiatal Jakab számára a veszélyes
helyzetből egy váratlan fordulat teremtett kiutat: alig négy hónappal az előzetes béke megkötése után meghalt a
gyermektelen III. Alfonz, így Szicília tényleges királya II. Jakab néven (1291-1327) az aragón korona
országainak trónjára lépett. Többéves újabb hezitálás és fegyverszünetek után azonban II. Jakab is kénytelen
volt belenyugodni Szicília elvesztésébe, és gyakorlatilag a bátyja által korábban elfogadott feltételek szerint
megkötötte az anagni békét (1295. június 12.). A Szicíliáról történt lemondásért cserébe a pápaság beleegyezett,
hogy az aragón király meghódítsa Szardíniát. Az Anjou-hatalom visszatértétől joggal rettegő szicíliai előkelők e
szerződésre válaszul a király helytartóját, öccsét, Frigyest meggyőzték, hogy fogadja el a szicíliai királyi címet
és vezesse tovább küzdelmüket a nápolyi király és a pápa ellen. A békeszerződés értelmében II. Jakabnak részt
kellett vennie az öccse ellenében indított hadjáratban, de az aragón király az egyébként is sikertelen 1298-as
szicíliai expedíció legpasszívabb szereplőjének bizonyult, és nagy megnyugvással fogadta, amikor 1302-ben II.
Károly, a pápaság és Frigyes a háborúsorozatot lezáró átmeneti rendezésben egyezett meg.
Az uralkodói hatalom helyzetének külső stabilizálását követően tudta II. Jakab módosítani országai belső
erőviszonyait: 1301-ben sikerült érvénytelenítenie a Pri- vilegio de la Uniónt és feloszlatnia magát az aragón
uniót (az utóbbit véglegesen csak 1348-ban sikerült felszámolni). Az évenkénti ülésezés helyett 1301-ben a
katalán corts és a valenciai cortes elfogadta, hogy három évente üljön össze, 1307-ben pedig az aragón cortes
döntött úgy, hogy beéri kétévenkénti ülésezéssel. Ezek a fejlemények ugyanakkor nem jelentettek szakítást az
aragón korona országainak korábban kialakult berendezkedésével, és korántsem nélkülözték a politikai
társadalom bizonyos részének támogatását. A rendi gyűlések évenkénti összeülése a kor körülményei között
gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult, az aragón unió leveréséhez pedig II. Jakab elnyerte a cortes
többségének támogatását. A király felismerte, hogy mediterrán politikájába a korábbinál nagyobb mértékben
kell bevonnia az aragón nemességet, ezért kulcsszerepet biztosított aragón alattvalóinak Szardínia
kolonializálásában. A nyugodtabb belső helyzetet kihasználva még az 1290-es évek végén I. Jakab átszervezte a
királyi tanácsot: a király utasításait követve a kormányzat napi működését irányító főtisztviselőkből álló
kistanácsra és egy tágabb, a politikai társadalom legfontosabb szereplőit magában foglaló konzultatív
nagytanácsra osztotta. Az uralkodó 1282-től kezdődő gyakori távolléteinek ideje alatt az aragón korona
országainak élén egyetlen helytartó (procurador general de tots les regns) állt, ha éppen akadt, akkor a nagykorú
trónörökös töltötte be ezt a tisztet. Az uralkodói távollétek és a korona országainak egymástól függetlenül
kiépülő rendi intézményei magyarázzák, hogy a XIV. század elejére az egyes „királyságok” (illetve a barcelonai
grófság) élére külön-külön állandó helytartó (portant veus) került. Meglehet, a mallorcai mellékág okozta
kellemetlenség miatt, főleg pedig országai fragmentálódó intézményrendszerét ellensúlyozandó II. Jakab 1319-
ben kihirdette Aragónia, Katalónia és Valencia osztatlan együttbirtoklását.
A XIV. század elejére világossá vált, hogy a politikai társadalom az aragón korona országaiban külön-külön
alakítja ki intézményeit, legyen szó akár rendi-képviseleti gyűlésekről, akár az uralkodói hatalomtól független
végrehajtó szervekről. Az egyes országok politikai társadalmai és azok intézményei csak alkalmilag működtek
együtt, és az uralkodó hatalma sem volt eléggé jelentős ahhoz, hogy ellenükre egységes intézményrendszert
építsen ki és működtessen. Továbbra is csak az uralkodó személye és udvara kapcsolták össze az eltérő nyelvű,
hagyományú területeket, melyekben a király-gróf országonként eltérő jövedelemi forrásokkal rendelkezett. Az
uralkodó a szimbolikus szférában sem kerekedett az elkülönült politikai társadalmak fölé: nem vált az általa
uralt területek egységes identitásának megjelenítőjévé. Az uralkodó országai belviszonyaiba egyre kevésbé
avatkozhatott bele, legfeljebb az azok közti döntőbíró szerepét játszhatta el, így aktivitása elsődlegesen azokon
kívülre irányult. Mindez egybeesett az aragón nemesség, valamint a katalán és valenciai polgárság aspirációival,
melyek együttes érdekeltsége a mediterrán térségbe irányuló katonai és kereskedelmi expanzió terén a XIV.
század elejére állt helyre: ott szükségük is volt uralkodójuk katonai erejére és diplomáciai tekintélyére, és nem is
sajnálták az azok biztosításához szükséges adót. Az aragón és katalán nemesség – az utóbbi saját grófságában
csak a gazdag városok politikai csendestársaként – továbbra is uralta a vidéket, az Ibériai-félsziget egyéb
területeivel ellentétben nem vesztett exkluzivitásából, és nem gyengült meg a nem privilegizált vidéki lakosság
feletti uralma sem. Az uralkodói hatalommal és a nem privilegizáltakkal szemben egyaránt ennek a
nemességnek az ideológiája – a modern kutatás által bevezetett fogalommal – az úgynevezettpactismo volt: ez
az ősinek tartott jogszokások és „szabadságok” hajthatatlan védelmét jelentette, melyek tiszteletben tartása
felfogásukban és törvényeik szerint is az uralkodói hatalom legitimitásának forrása volt, mintegy az uralkodó és
szabad alattvalói közötti szerződés alapjául szolgált. Az aragón nemesség öntudatának és politikai identitásának
történeti keretbe helyezett summázatát adja – a helyzet szempontjából hitelesen, bár meglehet csak a XVI.
század közepi publicisták szavaival – a legendás Sobrarbei eskü végső kitétele. Ebben a
I. század folyamán Aragóniába integrálódott grófság nemesei a következőképpen fogadtak hűséget a királynak:
„Mi, akik ugyanannyit érünk, mint Ön, esküszünk Önnek, királyunknak – aki nem jobb nálunk -; azzal a
feltétellel, hogy megőrzi törvényeinket és szabadságjogainkat, ha pedig nem, akkor nem!”
313
SZÁZAD)
7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA

ÁTALAKULÁSA A MONGOL TÁMADÁS UTÁN
7.1. A Mongol Birodalom
A XIII. század Kelet-Európa számára egyáltalán nem a fénykor százada volt. A terület nagyobb része
valamilyen formában, átmenetileg vagy akár hosszabb időre a Mongol Birodalom hatósugarába került.
A mongolok társadalma Ázsia keleti területein alakult ki. Életmódjukra a XII. században a nomadizálás mellett
még a halászat és a vadászat is jellemző volt. A társadalom törzsekre, ezek nemzetségekre oszlottak, de a
nemzetségi szervezet már felbomlóban volt, a nomadizálás többnyire a nagycsaládok keretében történt.
Megjelent a vagyoni differenciálódás a magántulajdon első nyomaival. A nemzetségek vagy hordák élén a
bagaturok vagy nojonok álltak, kíséretüket tették ki a nukerek (nyögérek). A nojonok alávetettjei
szolgáltatásokkal tartoztak a nojonoknak, például az állatok legeltetésével. Idővel, a birodalom kialakulása
során, a meghódított törzsek is betagolódtak a mongol társadalomba, mindenekelőtt a hadrendbe. Ilyen
betagolódott törzs volt a tatár is. Az európai mongol birodalomban ők voltak többségben, ezért ezen a néven
tartották számon őket.
A birodalom kialakulása Temüdzsin nevéhez fűződik (1155-1227). A század elején a mongolok egy része őt,
másik részük egy másik előkelőt kiáltott ki kánná. A kettejük közti harcot Temüdzsin és csapata nyerte meg.
1206-ban az Onon folyó mellett tartott nagy népgyűlésen, a kurultájon Temüdzsint Dzsingisz kán néven
császárrá kiáltották ki. Ekkor indult meg a hódítás, ennek során Szibériát, azután Kínát, majd a közép-ázsiai
fejedelemségeket hódították meg Dzsingisz kán seregei, majd a Kaukázusba is eljutottak a hódítók. Kína
meghódítása után átvették az ottani fejlett haditechnikát, így várakat is meg tudtak ostromolni. Az így kialakuló
birodalomban a mongol jasza, a fő törvény volt a mérvadó. Az államban Dzsingisz kán és utódai teljesen
önkényuralmi alapon uralkodtak. Dzsingisz kán hatalmának alapját a nukerekből álló gárda adta meg. A
nagykán halála után hatalma a családban öröklődött, de választás útján, ezért tartottak továbbra is időről időre
kurultájokat. A meghódított óriási területeket kisebb egységekre, uluszokra bontották, persze ezek is akkori
fogalmak szerint több ország területére terjedtek ki. A hadsereget, amelybe a meghódított törzsek szabad
harcosai is beletartoztak, tümenekbe, ezeket ezredekbe, ezeket meg századokba osztották be. Ezek élén az
alávetett törzsek egykori vezetői is állhattak, mint a nagykán vazallusai.
A hódítás többnyire úgy történt, hogy első rohammal lerohanták a meghódítandó területet, utána többnyire
visszavonultak, és csak néhány év vagy évtized után bekövetkező újabb támadás során kebelezték be végképp a
területet. Lehet, hogy az 1211-ben Kína meghódítására indult, több szakaszban 1227-ig tartó hódítás mintájára
történt ez így. Lehet, hogy nem is tartották be mindig ezt a forgatókönyvet.
314
SZÁZAD)
21. A Mongol Birodalom
A Kijevi Rusz esetén, úgy tűnik, ehhez tartották magukat. Még Dzsingisz kán életében, 1223-ban a mongolok
eljutottak a Krím félszigetig, s ott elfoglalták Szu- dak városát. A Krím és a későbbi délorosz sztyeppvidék
ekkor az ugyancsak nomád kunok birtokába tartozott. Ez a kun állam vagy birodalom a XIII. század elején a
Balkán-félszigetig húzódott, a déli sztyepp majdnem egész területén. A Szudakból elűzött kun fejedelem, Kuten
(Kötény) apósához, Msztyiszlav Udaloj halicsi fejedelemhez fordult segítségért. Msztyiszlav kijevi
nagyfejedelem és Danyiil volhyniai fejedelem is csatlakozott hozzá. A kunokkal szövetségben az Azovi-
tengerbe tömlő Kalka folyó közelében csaptak össze a seregek. Az összecsapásban az orosz-kun hadak súlyos
vereséget szenvedtek. A kijevi Msztyiszlav megerősített táborából csak figyelte a csatát. A megvert seregek
menekülése után három napig kitartott az ostromlott táborban. Végül a tatárok elfoglalták az erődítményt és
mindenkit lemészároltak. Ez lehetett tehát az első, mintegy figyelmeztető támadás a Rusz ellen.
Dzsingisz kán és fia, Dzsocsi halála után a birodalmat a családon belül három részre osztották. A legidősebb
testvér, Ögödej kapta az eredeti Mongóliát és Kínát, ő lett a nagykán. Dzsagataj Közép-Azsiát kapta, Dzsocsi
fia, tehát Dzsingisz kán unokája, Batu kán az Irtis folyótól az Urálig és a Kaszpi-tengerig terjedő részeket.
Kelet-Európa felé tehát mintegy ő volt a birodalom reprezentánsa.
1235-ben Karakorumban (ez lett a birodalom központja, bár mindegyik ulusznak is előbb vagy utóbb kialakult a
fővárosa) a család tagjai kurultájt tartottak, ezen elhatározták, hogy ezúttal Délkelet-Európa ellen indítanak
támadást. A hadjárat vezetésével természetesen Batut és hadvezérét, Szubotájt bízták meg. A hadjárat
hamarosan megindult, a Volga-Káma közén fekvő Bulgária, a kunok, a mordvinok hamarosan áldozatul estek a
támadásnak. 1237 decemberére a tatárok már elérték a rjazanyi fejedelemség területét és megkezdték a város
ostromát. A vlagyimiri nagyfejedelem nem nyújtott segítséget. Rjazanyt hétnapi ostrom után elfoglalták, azután
Kolomnán és Moszkván keresztül Vlagyimir ellen indultak. Moszkvát elfoglalták és felégették, egy vlagyimiri
sereget megvertek, február 7-én elfoglalták Vlagyimir városát, az egykori rosztov-szuzdali fejedelemség utódját.
Egy újabb csatában a nagyfejedelem is elesett. Tavasszal az olvadás (raszputyica) miatt Novgorodig nem tudtak
eljutni. 1239-re a maradék kun területet is elfoglalták, Kuten ekkor menekült Magyarországra. 1240-ben Batu
Kijev ellen fordult, elfoglalta. Az adott pillanatban ez nem volt súlyos csapás a Rusz állam megmaradt részeire,
hiszen Kijev már szinte forma szerint sem volt az ország központja. 1241-ben folytatódott a hadjárat, ekkor
került sorra Magyarország, de egy nagyobb sereg a sziléziai Legnicáig (Liegnitz) is eljutott és megverte a helyi
fejedelmet. 1242-ben Batu, talán Ögödej nagykán halála és a közelgő kánválasztás miatt, talán, mert ez a
hadjárat megint csak első csapásnak volt szánva, elvonult Magyarországról. Magyarország és Lengyelország a
továbbiakban a teljes tatár hódításból kimaradt, bár kisebb betöréseket még néhány évszázadig át kellett élnie.
315
SZÁZAD)
Ögödej halála után a birodalom gyakorlatilag részekre bomlott, ennek előzményeit már Dzsingisz halála után is
láthattuk. Amit Batu megkapott, az is terjedelmes birodalom volt, a Dnyesztertől a szibériai Irtisig és a Szír-
Darja folyóig terjedt, ide tartozott tehát a sztyeppi Oroszország, a Krím félsziget, a Kaukázus mindkét oldala,
Horezm (Khvárezm) északi része. Arany Horda lett a neve Dzsocsi egykori ulu- szának. A főváros, Szaraj-Batu
Asztrahany közelében volt, tehát a Volga déli torkolata táján, később, már Berke kánsága idején Szaraj-Berke, a
Volga középső folyásánál. Mindenképpen a Volga volt tehát az Arany Horda államának a tengelye. Ez
érdemben már a tatárok és más rokon törzsek állama volt, hivatalosnak is tekinthető nyelve a türk, a következő
században már ezen a nyelven adtak ki okleveleket.
Az Arany Horda élén a kán állt. Amikor majd az Arany Horda is részfejedelemségekre bomlik, azok élén is
kánok állnak. Alattuk az előkelők a nojonok, vagy már ekkor török szóval bégek. A nomadizálásnak ekkorra
már vége, a lakosság zömében letelepedett, földet művelt és ennek terményeit adta urainak, a helyben még
nomadizálók lovat, marhát, kancatejet. Berke kán már a muzulmán vallást vette fel, az addigi samanizmus
helyett, a következő századra már ez lett a hivatalos vallás. A XIII. század vége felé az Arany Horda kapcsolata
az egykori birodalom egyéb részeivel gyakorlatilag megszakadt. Most már az Arany Hordában tartottak
kurultájokat.
7.2. Az orosz fejedelemségek

Ez az Arany Horda, eredeti nomád, de idővel arabbá változott szokásaival, a mongol birodalom uralmi
fölényével Kelet-Európa jelentős részét tehát közvetlen uralma alatt tartotta. A kezdeti hódítások ellenére az
orosz részfejedelemségeket nem hódították meg a tatárok, csak vazallusaiknak tekintették őket és megkövetelték
az évi adót. A fejedelem halála után utóda köteles volt elmenni az Arany Horda fővárosába, hogy a kántól
átvegye az uralma megerősítését jelentő jelvényt, a jarlikot. A vlagyimiri nagyfejedelem külön jarlikot is kapott
ebben a minőségében. Az orosz fejedelmek egymás közti viszályaiban a kán szolgáltatott igazságot. Udvarában
találkoztak össze olykor az orosz fejedelmek, volt úgy, hogy itt gyilkolta le az egyik a másikat. A
fejedelemségek háború esetén katonákat is kötelesek voltak kiállítani segédcsapatokként. 1257-ben, amikor még
elvben együtt volta az egész birodalom, általános összeírást rendeltek el, ezt kínai hivatalnokok végezték, mert
ők voltak a gyakorlott írástudók és hivatalnokok. Az adóegység a háztartás volt. Az orosz fejedelemségekben
addig is ez volt az adóalap, így az addigi gyakorlatból lehetett kiindulni.
A berendezkedés mögött az a mélyben végbemenő folyamat rejlett, amelynek során az egykori Dnyeper menti
földművelő lakosság folyamatosan elköltözött északkeleti irányba, az erdőövezetbe. Ez a nagyarányú
kolonizáció, amelynek a során az ottani őslakosság legnagyobb részét az oroszok asszimilálták, a magyarázata
annak, hogy a tatárok megelégedtek az adófizetéssel. De ez a magyarázata annak is, hogy ennek az évszázados
migrációnak az eredményeként az orosz állam súlypontja is északkeletre tolódott el. így lett végül Moszkva a
központ.
A tatár uralom tehát nem terjedt ki az egész orosz területre, még adófizetés formájában sem. Novgorod kimaradt
ebből Pszkovval együtt, hiszen nagyon messze volt a tatár központtól. A halics-volhyniai fejedelmek hol
magyar, hol lengyel segítséggel úgyszintén kimaradtak. Ennek fejében persze magyar vagy lengyel
fennhatóságot voltak kénytelenek elviselni. II. András magyar király fiának szerzett így rövid időre királyságot
itt. A hazai fejedelmek pedig a pápasággal is felvették a kapcsolatot, Danyiil (Dániel) fejedelem koronát is
kapott. Egyfajta ígéretes fejlődésnek azonban a következő évszázadban a lengyel-litván hódítás vetett véget.
Ámbár ennek értelmében a tatár hódítás nem érte közvetlenül az oroszok lakta területeket, a két és fél
évszázadig (1480-ig) tartó tatár fennhatóságnak mégis súlyos következményei voltak. Az orosz fejedelmek sok
mindent átvettek a tatároktól, a postaszolgálatot például, amely már az eredeti mongol birodalomban is
mintaszerű volt, de a kormányzás sok egyéb fortélyát is. Mindenekelőtt azt a szemléletet, amely a fejedelemség
(az ország) lakosságát egészében a fejedelem alattvalóinak, sőt szolgáinak tartotta. Ez már a muzulmánná vált
tatároktól került át az orosz fejedelmekhez. Ahogy ennek megfelelően az a szemlélet is, hogy a fejedelem,
országa abszolút uraként, mindent megtehet fejedelemségében, az alattvalók megkérdezésére nincs szükség. Az
államhatalom felül mindent meg tud oldani, ezt meg is teszi, az alattvalóknak csak tudomásul kell venniük ezt.
Ennek az ekkor kialakult szemléletnek egészen a XX. század végéig következményei lesznek.
Mindehhez azonban hozzá kell venni azt, hogy az egykori Rusz részfejedelemségeinek nem jelentéktelen része
sohasem került semmiféle formában tatár uralom alá, mert a terjeszkedő litván, majd lengyel-litván állam
uralma alá került. A folyamat már a XIII. században megindult, nagyobb arányokat majd csak a következő
évszázadban ölt. Azt azonban már itt meg lehet említeni, hogy ennek következményeként az egykori Rusz egy
része közelebb kerül a nyugati egyházhoz tartozó területekhez, ez pedig az egész fejlődés irányát legalább is
316
SZÁZAD)
hosszú időre módosítja. Ennek megfelelően tehát most a litván állam kezdetei felé kell fordulnunk. Előtte
azonban a XIII. századi orosz történelemnek még két fontos, a jövő felé mutató eseményét kell megvizsgálnunk.
Az egyik esemény az 1240-es svéd támadás. Ez összefüggött a svédek finnországi és baltikumi terjeszkedésével.
A svédek kísérletet tettek arra, hogy Novgorodot elvágják a tengertől, ami súlyos csapást mért volna
kereskedelmére. A novgorodiak a vlagymiri fejedelem fiát, Alekszandr Jaroszlavicsot hívták meg a már ismert
feltételek mellett fejedelemnek. Az év nyarán, július 15-én Alekszandr a Neva folyó mellett megverte a betörő
svédeket, ettől kapta a Nyevszkij melléknevet és később a kanonizációt is az ortodox egyházban. A győzelem
után Alekszandr a perejaszlavli fejedelemséget kapta meg atyjától, el is ment oda. Ekkor a Német Lovagrend és
a vele egyesült Kardtestvérek Rendjének a támadása fenyegette Novgorodot, a lovagok már 30 versztnyire
voltak Novgorodtól. A novgorodiak ezért visszahívták, pontosabban elkérték atyjától Alekszandrt, aki 1242
áprilisában a Csud-tó jegén súlyos vereséget mért a támadókra. A lovagrend minden igényéről lemondva békét
kért. Alekszandr neve ennek a győzelemnek a révén Európa-szerte ismert lett.
7.3. A Baltikum népei és a lovagrendek

A litvánokkal a baltikumi etnikumokról szólva már találkoztunk. A XII. századig, hosszabb fejlődés
eredményeként, a két nagy litván törzs lakta területen (ez nagyjából azonos a mai Litvániával) félig
patriarchális, félig már feudális jellegű fejedelemségek sora jött létre. Ezeknek a fejedelemségeknek a száma
változó volt, egy 1219-es orosz-litván szerződés 22 fejedelmet említ, de máskor 7-8, máskor meg akár 70 is
lehet a számuk. Ez utóbbi esetben nyilván nem is törzsekről, hanem nemzetségekről lehetett szó. A Rusz több
ízben is hadat viselt a litvánok ellen. A XIII. század elejére a régészeti leletek szerint a földművelés jelentősen
fejlődött: már ismeretes volt a nehézeke, de fontos volt az állattenyésztés is, különösen a lovaké, hiszen azokra a
hadjáratokban nagy szükség volt. A litvánok fegyverzete is figyelemre méltó, ostromgépeket is ismertek.
Valószínűnek látszik a nagybirtok megléte. A források seniores, primores, principes, nobiles, potiores, illetve
kunige, eldiste, besten néven emlegetnek előkelőket, akiknek váraik és városaik is vannak. Ebben a pillanatban,
amikor már működött a Kardtestvérek Rendje, a német támadással szemben, a belső társadalmi viszonyok
konszolidációja érdekében szükséges volt az állam létrejötte. Az előbb említett 1219-es szerződés Danyiil
Romanovics halicsi fejedelem kötötte a litván előkelőkkel, köztük az auksstajtiai Zivinbud lehetett valamiféle
főfejedelem. A többi említett fejedelem valószínűleg a szövetségese volt. Zivinbud után Mindaugas (lengyel
formájában Mindowg) a főfejedelem. Továbbra is voltak részfejedelmek, köztük Traidenis (lengyelül Trojnat)
volt a leggazdagabb. A terület a fejlődés különböző fokain álló részekből tevődött össze, ez is magyarázza
valamiféle egységes állam hiányát. Mindaugas, akinek számos konfliktusa volt a Német Lovagrenddel, végül is
a nagymester, Andreas Stirland segítségével kapcsolatba lépett a pápával, népét is rákényszerítette a
kereszténység nyugati formájának a felvételére. A nagymester és a chelmnói püspök királlyá is koronázták
Mindaugast. Litvánia tehát látszatra a legjobb úton volt, kissé megkésve, egy 1000 körül a lengyeleknél,
magyaroknál és cseheknél kezdődő pálya irányában. A néhány év múlva bekövetkezett újabb német támadások
miatt azonban Mindaugas 1260 táján szakított a németekkel, le is győzte egyébként a rendet, és visszatért a
pogány valláshoz. A zűrzavaros balti események nyomán a végleges megkeresztelkedés és a betagolódás
Európába több mint egy évszázadot késett.
A zűrzavaros balti események miatt azonban most ezt a területet kell szemügyre vennünk, a század elején a
térségben megjelentek a német misszionáriusok után a német kereskedők, majd a német lovagok is. 1201-ben
alapították Riga városát, az erről szóló pápai bulla csak itt tette lehetővé a németek megtelepedését. A következő
évben megalapították a Kardtestvérek Rendjét, a szentföldi lovagrendek mintájára. Nekik sikerült a liveket
megkeresztelniük, jobbágyi sorba döntötték őket. A terület püspöke ekkor Albert brémai kanonok volt. A
hódítók a helyi lakosság felkeléseit leverték, még az észtek ellen is harcoltak, azokat csak 1228-ban sikerült
leverni, de felkelések később is voltak. A helyzet rendezésébe megint a pápa szólt bele, három új püspökséget
alapított, a derptit, az öselit és a kurlandit. A rigai püspök a császár hűbéresének számított. A rend az észt terület
egyharmadát követelte a maga számára. Ez 1216-ban meg is valósult, abban a formában, hogy a terület
jövedelmének egyharmada a rendé lett, egyharmada a rigai és egyharmada a derpti püspökségé.
A rend a szentföldiek mintájára a nagymester irányítása alatt állt, ő intézte a külpolitikát. A területi elrendezés
szerint provinciákból állt a rend földje, ezek élén a komturok vagy vogtok álltak. A nagymesterrel együtt ők
alkották a konventet, a legfőbb hatóságot, mellettük még a kincstartó és a marsall is tagja volt. A konvent látta el
a közigazgatást, szedte be az adókat, intézte az igazságszolgáltatást. A konvent választotta meg az elhunyt
nagymester utódját.
A terület másik kétharmada a három jelentősebb város, Riga, Revel és Derpt kezében volt, de a rendtől
független német lovagok is letelepedtek itt, akiket nem kötelezett a rendtagok szerzetesi fogadalma. Az egész
terület rendi-képviseleti alapon szerveződött, rendi gyűlésekkel (Landtag), ezeken a püspökök, a rendi káptalan,
317
SZÁZAD)
a nemesi hűbéresek, a városok, az apátok és a kanonokok vettek részt. A Kardtestvérek Rendje többször is
fegyveres konfliktusba keveredett a közeli orosz fejedelemségekkel, idővel Litvániával is. Ezért kérték a Német
Lovagrend segítségét. 1237-ben a két rend egyesült, pontosabban a kardtestvéreké beolvadt a Német
Lovagrendbe.
7.4. A lengyelek
A Német Lovagrend eredetileg a Szentföldön alakult meg az ottani keresztény kézben lévő területek védelmére.
A keresztes államok visszaszorulása miatt a rend elvesztette funkcióját, először Velencébe telepedett át, egy
időre II. András kérésére az erdélyi Barcaságba települt a határ védelmére, önállósodási törekvéseik miatt
azonban a király visszavette tőlük a földet és száműzte őket az országból. Ekkor, 1226- ban hívta meg a rendet
Konrád mazóviai lengyel részfejedelem. Mazóvia a lengyel államterület északkeleti részén feküdt, ennek egy
részét adta Konrád a rendnek, amely a Kardtestvérek Rendjéhez hasonlóan azzal a feladattal települt ide, hogy a
lakosságot keresztény hitre térítse. Felépítése olyan volt, mint a kardtestvéreké. Ezt a területet nevezték később
Kelet-Poroszországnak is. A rend állandó utánpótlást kapott a német területekről, a lovagi életforma sok embert
vonzott ide. A szigorú fegyelem révén a lovagrend elsőrangú katonai hatalommá vált, hiszen a lovagsereg
mellett egyéb fegyveres segéderők is a rendelkezésükre álltak. A lovagrend tehát ennek a századnak a folyamán,
a kardhordozókkal való egyesülés után az egész balti-lengyel terület vezető hatalmává vált.
Ez annál is inkább így volt, mert a lengyel terület széttagoltsága miatt a lengyelek nem tudtak beleszólni a
terület politikai fejlődésébe. Nyilván ez volt az egyik oka annak, hogy a század második felében több kísérlet is
történt, több részfejedelemség kezdeményezésére, a terület egyesítésére, az egykori lengyel hatalom
helyreállítására.
Legalább ennyire fontos ok volt az a belső átalakulás is, amelyik ebben a században indult meg, jórészt
nyugatról, vagyis zömmel német területről jövő telepesek révén. Ok hozták magukkal a német jogot, ami azt
jelentette, hogy vállalkozók, locatorok vagy szoltysek vállalkoztak egy bizonyos terület megművelhetővé
tételére, ennek fejében több évre adómentességet kaptak. Később persze már jobbágyi szolgáltatásokkal
tartoztak, de robottal nem, csak terménnyel vagy pénzzel. Szabadon költözhettek, ha maguk helyett mást
ültettek az illető telekre. A német jogú falvak mellett egyre fogyó számban voltak lengyel jogú falvak is, ezek
jobbágyai robottal is tartozhattak, és nem költözhettek szabadon. A német jogú telepítésben lengyelek is részt
vettek, így ők is ennek megfelelően nagyobb szabadsághoz jutottak, mint korábban. Ez a telepítés és vele a
nyugati földhasználati formák átvétele, a nehézeke, a nyomásos gazdálkodás egy új struktúra átvételét jelentette.
A Mediterráneumban ismeretes emphytheusis, amely ezen belül is előnyösebb birtokjogot jelentett, azaz a
jobbágyot nem volt szabad telkéről elűzni, itt nem honosodott meg.
A paraszti telepítésnél ebben a században talán még fontosabb volt a városok alapítása. Az első német
városalapítások Szilézia területén mentek végbe, 1211-ben volt az első (Zotoryja). A század folyamán egyedül
Nagy-Lengyelországban 38 várost alapítottak, ebből 24 fejedelmi város volt. A városok a magdeburgi jogot
vették át, ide is fellebbeztek egymás közti vitáikban. Az újonnan alapított városok közt olyanok is voltak,
amelyeknek a lakosai bányászattal foglalkoztak.
A falusi és városi telepítés majd a következő két évszázadban válik alapvetővé, de ez egyúttal az ország
újraegyesítésének is fontos előfeltétele volt. A fejlődés Szilé- ziában volt a leggyorsabb, az itteni fejedelmeket
II. Vencel cseh király (1278-1305) tette vazallusaivá, majd egyéb fejedelemségeket is hűbéri felsőbbsége alá
vont, még Kis-Lengyelországot is, ahol Lokietek Ulászló lett a hűbérese. Ezzel párhuzamosan az egykori Nagy-
Lengyelország is szerephez jutott, II. Przemyslaw fejedelem 1259- ben a királyi címet is felvette. A következő
évben azonban meggyilkolták. 1300-ban egy Nagy-Lengyelországból indult küldöttség felajánlotta II.
Vencelnek a lengyel királyi koronát, vele Przemyslaw leányának a kezét. Vencel el is fogadta ezt, 1300- ban
Albert császár engedélyével meg is koronáztatta magát. így az egykori lengyel terület jelentős része újra egy
államban egyesült. Vencel tett is lépéseket a központi hatalom megerősítésére, az addig használatos dénár
helyett bevezette a jobb pénznek számító cseh garast.
Vencel halála után került az előtérbe Lokietek Ulászló. 1305-ben választották meg Nagy-Lengyelország
fejedelemévé. Neki a közben a cseh trónra került Luxemburgi Jánossal voltak konfliktusai, meg a főurakkal is.
A terület jó részét ismét egyesítette, ezért 1320-ban pápai jóváhagyással Krakkóban lengyel királlyá koronázták.
A tényleges egyesítés azonban még több évtizedet vesz majd igénybe.
7.5. Csehország fejlődése
318
SZÁZAD)
Ebben az időszakban Csehország ekkor aktív szerepet játszott a térségben, bár a német birodalomhoz fűződő
kapcsolata továbbra is megmaradt. Az a fajta telepítés, amelynek kezdeteit Lengyelországban láthattuk, itt is
megindult, azzal a jelentős különbséggel, hogy ez a peremterületeken a bányászat felvirágzásával is járt,
különösen ezüstből volt bőven a szűkebb értelemben vett Csehországban. Ez tette lehetővé a jó pénznek számító
prágai garas verését, ez szomszédos területeken is elterjedt. A lengyelországi fejleményekhez hasonlóan ez is
egy új struktúra átvételét jelentette. Ennek megfelelően a cseh állam gazdagodott, így vált lehetővé a többfelé
való terjeszkedés kísérlete, a már megismert lengyelországi messze nem volt az egyetlen. A gazdagodáshoz
tartozott hozzá jó néhány új királyi város alapítása.
A királyi címet végképp megszerzett I. Premysl Ottokár után I. Vencel (12301253) került a trónra, ekkor már a
korábbi vita végképp eldőlt a maioratus javára. Vencel 1248-ban szembekerült a főnemességgel, amely mögött
II. Frigyes állt. Ezt a konfliktust az egyház segítségével sikerült megoldania. Ekkor a főnemesekből álló királyi
tanács volt a kormányzat legfelsőbb intézménye, mellette működött a nemesek által is betöltött országos
bíróság, sőt valamiféle országos gyűlésük is volt, ezek az intézmények a későbbi rendi szervezkedés
kezdeteinek tekinthetők. A lengyelekhez hasonlóan itt is a papság állt a kialakulófélben lévő rendek élére.
Vencel fia, a későbbi II. Ottokár igen ambiciózus volt, már 1247-ben megszerezte az ifjabb királyi címet.
Később szembe is fordult atyjával, aki a szomszédos Meissen- be távozott, de 1249-ben fegyveresen bevette
Prágát, Ottokárt rövid időre börtönbe is csukatta. Ez azonban csak átmeneti intézkedés volt, hiszen Ottokár volt
az egyetlen lehetséges fiúutód, Vencel hamarosan átengedte neki Morvaországot, őrgrófságként. Morvaország
különállása már régóta hagyományosan megvolt, már a széttagolódás idején. Atyja halála után II. Ottokár
(1253-1278) tovább folytatta ambiciózus terveit. 1254-1255 során keresztes hadjáratot vezetett a poroszok ellen,
ebből az alkalomból alapította királyi jogcímen ezt a nevében is viselő Königsberg városát (a mai Kalinyingrad).
Felesége az utolsó osztrák Babenbergi herceg, Jasomirgott Henrik leánya volt, ezen az alapon Henrik halála után
követelte a Babenberg-örökséget. Minthogy erre Magyarország is igényt tartott, ebből háború támadt, 1260-ban
Ottokár győzött IV. Béla magyar király felett, így a Babenberg-örökséget csakugyan megkapta. A magyarokra
mért vereség után igyekezett viszonyát javítani, ezért vált el feleslegessé vált feleségétől és elvette IV. Béla
unokáját, Kunigundát.
Amikor a hosszú interregnum után a pápa sürgetésére megint királyt választottak Németországban, Ottokár is
jelentkezett. Vele szemben a németek mégis a szegény svájci grófot (ez Ottokár megfogalmazása), Rudolfot
választották meg 1273- ban. Ottokár 1276-ban le is mondott az osztrák tartományokról. Ez azonban nem tudta
elhárítani a fegyveres konfliktust. 1278-ban a morvamezei csatában Rudolf győzött, IV. László magyar király
serege is ott volt mellette. Ottokár maga is holtan maradt a csatamezőn.
Ottokár váratlan halála súlyos válságot idézett elő. Az özvegy, Kunigunda a fiatal Vencellel börtönbe került,
majd külföldre távozott, Brandenburgba, melynek őrgrófja vállalta a gyámságot Vencel felett. A válság végül
úgy oldódott meg, hogy Závis z Falkenstejna főúr feleségül vette az özvegy Kunigundát, így ő lett Vencel
gyámatyja.
1282-ben a nemesség a válság megoldására országos szervezetet hozott létre, a későbbi rendi gyűlés
előzményét. Ez kényszerítette ki, hogy az ekkor 12 éves II. Vencelt 1283-ban királlyá választották. Závist 1289-
ben elfogták és egyik vára előtt hívei szeme láttára kivégezték. Ebben a fordulatban a király elsősorban a
főnemesekre támaszkodhatott, ezért kénytelen volt elismerni hatalmi szerepüket. A királyi tanácsban mellettük
külföldi püspökök is részt vettek. Ekkor már működött a királyi kancellária. Vencel arra törekedett, hogy
visszaszerezze a válság során elveszett királyi birtokokat, különösen a bányákat. Ezért adta ki 1300-ban a Ius
regale monta- norum néven ismert törvényt, amely a bányászatot a király kizárólagos jogává tette.
Lengyelországi szereplését, amelyet egy évre fia, III. Vencel (1305-1306) is folytatott, már tárgyaltuk.
Mindemellett maradt ideje arra is, hogy minnesangeket költsön, természetesen német nyelven.
Az 1306-ban lengyel területen meggyilkolt III. Vencellel kihalt a hazai Premysl- dinasztia. A bekövetkező
zavarok elősegítették, hogy a király mellett az ország politikai irányításában ezentúl a nemesség is részt vegyen.
7.6. Bizánc és a Balkán népei

Bizánc ennek az évszázadnak a jó részében idegen megszállás alatt volt. A Latin Császárság voltaképpen a
szentföldi Jeruzsálemi Királyságra emlékeztetett annyiban, hogy itt is a nyugati, pontosabban a francia
feudalizmust ültették át a Balkánra, a császár hűbéresei közt volt thesszalonikéi király meg jó néhány herceg és
gróf. Nem jelentéktelen területeket szerzett persze a negyedik keresztes hadjáratot „szponzoráló” Velence. A
főváros tekintélyes része is velencei kézben volt. A francia feudalizmus átültetése persze a jobbágyi
319
SZÁZAD)
szolgáltatások beszedését meg az állami adó lerovását is jelentette. A Szentföldtől eltérően itt az ortodoxokat a
nyugati egyházhoz akarták áttéríteni. A felülről ideplántált nyugati rendszer nagyon sérülékeny volt, néhány
évtized múlva fel is számolódott.
Maga Bizánc néhány peremterületen élt tovább. A félsziget északnyugati részében Epeirosz vitte tovább a
bizánci rendszert. Kis-Azsia északi tengerpartján Trapezunt, ahol a Komnénoszok szervezkedtek, míg
Epeiroszban Angelosz Mihály volt az uralkodó. A bizánci utódállamok közt a legfontosabb, mert a
leggazdagabb, a Kis-Azsia északnyugati területén lévő Nikaia volt. Ez örökölte mintegy Bizánc kül-
kapcsolatait a keleti területekkel. 1222-1254 közt III. János Vatatzész volt itt a császár, aki a városokra és az
itteni, tehát vidéki nemességre támaszkodva építette ki hatalmát. Végül a Palaiologosz-dinasztia kezébe került
Nikaia. VIII. Mihály (12591282) 1261-ben szövetséget kötött Génuával, a genovaiak segítségével 1261. július
25-én, a velencei flotta távollétében elfoglalta Konstantinápolyt. Ezzel a Latin Császárságnak vége is szakadt,
bár Nyugaton előkelő arisztokrata családokban még évtizedekig öröklődött a császári cím.
Valójában persze az ekkor újraéledt Bizánc csak árnyéka volt a réginek. A gazdasági élet egyre inkább az
olaszok kezébe került, a fővárosban a genovaiak voltak az urak, de a Moreai-félsziget továbbra is Velence
uralma alatt maradt.
Bizánc hanyatlása persze már korábban is megindult, a Komnénoszok utolsó éveiben és az Angeloszok alatt. Ezt
használták ki a Balkán északi részén élő szlávok és vlachok, és hogy megszabaduljanak a bizánci
fennhatóságtól, 1185-ben felkelést szítottak. Ez az év éppen az Angelosz-dinasztia uralkodásának a kezdetét
jelentette. Egy ekkor kivetett rendkívüli adó amúgy is elégedetlenné tette a lakosságot. An- gelosz II. Izsák
leányát ugyanis III. Béla magyar királyhoz adták feleségül, az adó a hozományra kellett.
A felkelés élén egy testvérpár állt, Péter és Aszen, kisebb helyi birtokosok, lehet, hogy vlach származásúak. A
császártól új birtokot és pronoiabirtokosi rangot kértek, amit a császár megtagadott. Ekkor Tirnovóba vonultak,
a Balkán-hegység déli lejtőin lévő jelentős városba. Azt terjesztették, hogy az éppen ostromlott
Thesszalonikéból Szent Demeter ereklyéi ideérkeztek, ő segíti majd a felkelőket. A szláv, vagyis bolgár
lakosság mellett a Dunától északra berendezkedett kunok is részt vettek a felkelésben. A felkelést 1185 őszén
hirdették meg, a templomszentelés alkalmából. Pétert, az idősebb testvért cárrá kiáltották ki ami azt mutatja,
hogy a helyi lakosság körében még élt az első bolgár állam emléke, a Bizánctól függetlenedő területnek ehhez a
hagyományhoz kellett kapcsolódnia.
A felkelés hamarosan az egész északkeleti balkáni térségre kiterjedt, a bizánciak csak a tengerparti városokat
tudták tartani, sőt egyideig Preszlavot, is a korábbi bolgár fővárost. 1186 nyarán viszont Izsák császár
ellentámadásba ment át, a felkelők a Dunától északra, kun területre vonultak vissza. Izsák úgy látta, a területet
sikerült visszaszereznie, mindent felégetett, de helyőrséget nem hagyott hátra, így Péter kun csapatokkal
visszatért, hamarosan már thrákiai területen harcolt. A következő évben Lovecs sikertelen ostroma után Izsák
békét kért, de a testvéreknek öccsüket, Kalojant (a román történeti hagyományban Ioanita) kellett túszként
Bizáncba küldeniük.
A harmadik keresztes hadjárat alkalmából 1189-ban kapcsolatba léptek I. Frigyes császárral és felajánlották
szolgálataikat, de a császár nem kívánt konfliktusba keveredni a bizánciakkal. Közben Péter átvette a
kormányzást Dobrudzsában, és Bulgáriában már Aszen állt az állam élén. O adta végül is a dinasztia nevét. Egy
újabb bizánci támadást a bolgárok visszavertek, a szövetséges kunok már Plovdivot és Drinápolyt támadták,
tehát egészen közel kerültek a fővároshoz.
Aszen központosító politikát próbált folytatni, ami a bojároknak nem tetszett, ezért összeesküvést szőttek ellene
és meggyilkolták. Az összeesküvés élén Aszen rokona, Ivanko bojár állt, aki ki is kiáltotta magát cárnak. Péter
megostromolta Tirnovóban, Bizánctól nem kapott segítséget, így végül odamenekült. A bojárok Péter uralmával
is elégedetlenek voltak, őt is megölték, így került trónra a legifjabb Aszen, Kalojan (1197-1207). Közben Ivanko
és más bojárok is bizánci szolgálatba léptek, azután mégis szembefordultak Bizánccal. III. Alexiosz császár
végül is leverte őket, de Kalojannal nem bírt, 1202-ben ezért békét kötött vele.
A bolgár állam belülről viszonylag erős volt, ám az anarchiára hajló bojárok belülről gyöngítették. A bolgár
államnak nemcsak Bizánc ellen kellett harcolnia, hanem a század elején a magyarok támadása ellen is, akik már
Nisig jutottak. Kalojan ekkor folytatta már korábban megkezdett tárgyalásait a pápával az egyházi unióról,
ennek fejében hatalma elismerését és császári címet kért III. Incétől. I204 őszén Leo bíboros meg is érkezett
Tirnovóba, koronát és jogart hozott, de csak királyi címet (rex) adott. Egy Vaszilij nevű pap lett a bolgár egyház
prímása. Az egész unió azonban csak formális volt.
320
SZÁZAD)
Kalojan a Konstantinápolyt ostromló kereszteseknek segítséget is nyújtott, de azok csakhamar ellene fordultak,
hogy ezt az eredetileg bizánci területet visszaszerezzék. Kalojan ezért a thrákiai felkelő görög városokat
segítette. Ebből természetesen újabb bolgár-bizánci háború támadt. 1205. április 14-én Drinápolynál Kalojan
győzelmet aratott, Balduin császár maga is fogságba esett. Timovóban ma is mutogatják Balduin tornyát, ahol
fogságát töltötte. Az új latin császár, Henrik folytatta a harcot, Szalonikinál Kalojan őt is megverte, Henrik
elesett, de a bolgár bojárok Kalojant megölték.
Kalojan nővérének a fiát, Borilt választották meg ezután cárrá. I. Aszen fiai a kunokhoz menekültek. Az Aszen-
dinasztia híveit az új cár üldözte, de a dinasztiához hű bojárok szembefordultak vele, Boril nem tudta a központi
hatalmat kiépíteni. A feudális széttagolódás megint előtérbe került, az ország részekre szakadt, helyi bojárok
kezére került. Ilyen körülmények közt Boril egyházi zsinatot hívott össze a rend helyreállítására. A zsinat
jegyzőkönyve fennmaradt, Szinodik néven tartják számon. A zsinat a főpapság és a jelenlévő bojárok
egyetértését hozta meg, az egyházi vagyon ellen támadókat kiközösítették az egyházból, és újra intézkedéseket
hoztak a továbbra is jelentkező bogomil eretnekség ellen. Az egyházba visszatérő bogomilokat viszont
befogadták.
A Vidinben a hatalmat kezükben tartó kun bojárok ellen Boril végül is kénytelen volt a magyaroktól segítséget
kérni. Hatalmát azonban már nem tudta sokáig megtartani. A bojárok egy része kapcsolatba lépett I. Aszen
elmenekült fiaival, ezek 1217-ben visszafoglalták Észak-Bulgáriát, Borilt hét hónapig ostromolták Tirno- vóban,
végül a városi polgárok megnyitották a kapukat, a menekülő Borilt megvakították. Aszen idősebb fia, II. Iván
Aszen lett a cár (1218-1241).
II. Iván Aszen uralkodása bizonyos konszolidációt hozott magával. A bojárok nagy része most mellé állt, mert
Boril uralkodása idején az ország sok területet vesztett, a további veszteségek elkerülése érdekében, meg a
parasztsággal szemben valamiféle összefogás jött létre. Iván Aszen számára ez megkönnyítette helyzetét. Jó
diplomata is volt, a magyarokkal igyekezett jó kapcsolatokat teremteni, diplomáciai úton vissza is szerezte tőlük
Belgrádot és Branicsevót. Hasonló módon került kapcsolatba a Latin Császársággal, ezzel befolyást is szerzett.
Ugyanígy bizonyos befolyást gyakorolt az éppen ekkor felemelkedő Szerbiára is. Ez nyugtalanította az epeiroszi
despotát. A kontliktus akkor éleződött ki, amikor II. Iván Aszen a kiskorú
I. Balduin latin császár gyámja akart lenni. 1230. március 9-én csatára került sor Klokotnicánál, Iván Aszen
győzött, az uralkodó is fogságba esett, ezért az egész deszpotátus is szétesett. Legnagyobb része Bulgáriához
került. Iván Aszen igen okos politikát folytatott, a hadifoglyokat azonnal hazaengedte, a városok egy
részében meghagyta a régi görög vezetőket, csak a fontosabb erődítményekbe helyezett bolgár katonaságot.
A csata évében adott Iván Aszen kiváltságlevelet a ragusai kereskedőknek. Ez elősegítette a kereskedelmi
forgalmat, növelte a bolgár állam gazdasági szerepét. A gyámság II. Balduin felett mégsem sikerült, a latin
előkelők nem voltak hajlandók Iván Aszent gyámnak elfogadni. Ezért a cár felmondta az addig forma szerint
még élő uniót Rómával. Iván Aszen a nikaiai császárral is tárgyalt a latinok elleni közös fellépésről, erre a
latinok Magyarországot mozgósították ellene, ez keresztes hadjáratot indított Bulgária ellen. A továbbiakban
Iván Aszen hol Nikaiával szövetkezett a latinok ellen, hol a latinokkal Nikaia ellen, és ennek során egyre inkább
növelte az uralma alatt álló területet. A félsziget nagyobb része már az ő államához tartozott.
A kevésszámú oklevélből, amely a bolgár középkortól fennmaradt, bizonyos képet kaphatunk a gazdasági és
társadalmi viszonyokról. Továbbra is a mezőgazdaság a fő művelési ág; a városok lakosságának egy része is itt
dolgozik. A földművelési technikában nincs változás, a nehézeke még ismeretlen. A nagybirtokon
megkülönböztették a közvetlenül földesúri területet a parasztok által birtokolttól. Az uralkodó osztályon belül,
mint az első bolgár cárságban is, nagy és kis bojárokat különböztettek meg, ez valószínűleg a birtok
nagyságával függött össze. A nagybirtok a bizánci pronoia mintájára szerveződött, az óegyházi szláv nyelvű
oklevelekben bastinanak nevezik.
A parasztok egy része (ljude) félig szolgai állapotban volt, hasonlóan a nyugati kora középkori félszabadokhoz,
személyük szerint szabadok voltak, szabadon költözhettek, a bíróság előtt saját személyükben léphettek fel, de a
megművelt föld fejében szolgáltatásokkal tartoztak a földesúrnak. Földjüket akár el is adhatták. Ezzel szemben a
parikok személyükben is függtek a földesúrtól, földhöz voltak kötve, földesúri igazságszolgáltatás alatt álltak,
földjükkel nem rendelkezhettek. A ljude és a parikok vegyesen laktak a falvakban, voltak olyan falvak,
amelyekben csak parikok laktak. Ahol ljude is lakott, ott a falunak volt valamelyes önkormányzata. A kettő
közti arányra nézve nincs semmi forrásunk, de valószínűnek látszik a parikok részarányának a növekedése.
Emlegetnek a források tehnitar néven egy másik csoportot, akik, mint nevük is mutatja, bizonyos iparágat űztek,
egyébként nem tudunk róluk semmit, lehet, hogy ők is földhöz voltak kötve. A későbbi szerb fejlődés
analógiájára arra is gondolhatunk, hogy ezek is szolgáltató falvak voltak, mint amilyenekkel az ezredforduló
321
SZÁZAD)
táján a lengyeleknél és a cseheknél lehetett találkozni. A szolgáltatások, amelyekkel a parasztok tartoztak: tized
minden terményből, füstpénz, kanonikon (ez az egyháznak járó terményadó, de nem tized, mert azt az ortodox
egyház nem ismeri), és különféle illetékek a halászat, legeltetés és faizás fejében. Voltak rabszolgák is (otrok),
akik teljesen urukhoz voltak kötve, sajátos vonásuk, hogy nincs földjük, ezért a földesúri majorságokban
dolgoznak. Ez is az ezredforduló körüli cseh vagy lengyel fejlődésre emlékeztet. Bizánci mintára bizonyos
állami robottal is tartoztak a parasztok, útépítéssel, várak karbantartásával, a katonák, illetve időnkint az udvar
ellátásával bizánci mintára, ezeket együttesen angariának nevezték. Robotról alig esik szó, de pénzjáradék
előfordult.
A városokban természetesen különböző iparágakat, mesterségeket is űztek, a kézművességnek 50 fajtája volt

ismeretes. A nagyobb városokban ez a kézművesség már teljesen elvált a mezőgazdaságtól. Az 1960-1970-es
években igen jelentős ásatások folytak, különösen a fővárosban, Tirnovóban, ezek alapján most már tudjuk,
hogy aranyművesek is működtek, tehát luxuscikkeket is állítottak elő. A kivitel elsősorban az itáliai városok,
meg Ragusa felé irányult. Valamelyes belső piac is volt, 1230-ból való vásár első említése. A városi
kézművesek talán céhekben voltak szervezve, bár erre konkrét forrás nem utal. A század végén szász bányászok
jelentek meg, ez a bányászat kifejlődésére vezetett. Hasonló jelenséggel találkozhatunk, zömmel inkább a XIV.
század során Szerbiában. Tehát olyasfajta nyugati hatás, amilyet a cseh vagy a lengyel (vagy a magyar)
fejlődésből ugyanebből a századból már ismerünk, itt is végbement, mégsem vezetett az egész gazdasági és
társadalmi struktúra átalakulására, mint ott. Ennek okát egyrészt valószínűleg abban kell keresni, hogy a nyugati
(német) bevándorlás erre a messzibb területre nem volt nagy létszámú, másrészt abban, hogy az oszmán hódítás
a további fejlődést más irányba terelte.
A városokban etnikailag tarka volt a lakosság, különösen a nagyobb városokban, ahol frankok, zsidók, görögök,
örmények éltek együtt. A városok a cár vagy valamelyik bojár hatalma alá tartoztak, városi önkormányzatnak
nincs nyoma. Szociális szempontból a városokban az arisztokráciáé a döntő szó, kereskedők, kézművesek, a
nagyobb városokban hivatalnokok is laktak. Az egyes foglalkozások a városon belül földrajzilag is elkülönültek
egymástól. A környező falvak lakossága is a városok, tehát végső fokon a cár vagy valamelyik bojár alá
tartozott.
Az államapparátusról azt lehet tudni, hogy teljesen bizánci mintára épült ki. Az állam élén a cár állt, akit
választani is lehetett, de a dinasztikus öröklés is ismert volt, ez viszont már egyértelműen a maioratus alapján. A
cár (ez volt a hivatalos óegyházi szláv elnevezése az uralkodónak, ami megfelelt a görög baszileusznak) elvben
autokrata, maga hozza a törvényeket, de a valóságban a bojárok tanácsa korlátozza hatalmát. Az állami
főtisztviselők sorában szerepelt a logotet (kancellár), apro- tovesztiar, aki a pénzügyeket intézte, a kincstárat
kezelte, a protosztrator volt a hadsereg parancsnoka. A hadsereg még egészében a bojárokból került ki. A
tényleges udvari állami tisztségek mellett voltak még címek, ezeket a cár adományozta (deszpot és
szevasztokrator).
A vidéki közigazgatás (khora) egységeiben a vezetők a duka és a katepan címet viselték. A katepan helyett
olykor a kephalia elnevezés is előfordul. A praktor intézte a khora pénzügyeit. A kasztrophülaksz volt a
központi erődítmények parancsnoka. Minthogy az időnként összehívott bojári hadsereg már nem tudott minden
igénynek megfelelni, alkalmaztak zsoldosokat is. Az igazságszolgáltatás a bojárok kezében volt, fellebbezni a
cárhoz, illetve a khora bírósághoz lehetett. Egyházi bíróságok is működtek.
II. Iván Aszen halála után egyideig bizonyos magyar befolyás érvényesült az udvarban, az egyik cárt Kálmán
Aszennek hívták (1241-1246), még az ekkor kiadott oklevelek függőpecsétjei is erről a hatásról tanúskodnak.
Az Aszen-dinasztia újabb tagjai azonban már nem tudtak feladatuknak megfelelni. A Nikaiai Császárság is több
ízben támadta az országot. Egyfajta széttagolódás itt is végbement, de nem a dinasztia tagjai között. Itt az
európai gyakorlatnak megfelelően a helyi bojárok, nagyurak osztoztak meg az országon. Az utolsó Aszenida
cárt, Mihály Aszent 1256- ban meggyilkolták, II. Kálmán, az unokaöccse már nem tudott érdemben uralkodni.
Az Aszenekkel szemben álló bojárok egy vidéki, nyugat-bulgáriai (macedóniai) bojárt, Konstantin Tihet
kiáltották ki cárrá (1257-1277). A magyar beavatkozás folytatódott, de 1261-ben sikerült békét kötni, viszont
Vidin, az egyik legnagyobb erődítmény északnyugaton a magyarok kezében maradt. A cár az Arany Hordával is
szövetkezett Bizánc ellen, amely Konstantinápoly megszerzése után a többi egykori bizánci területet is vissza
akarta szerezni. A harcok során egyszer még Palaiologosz Mihály császár is foglyul esett.
1241-ben Batu még nem támadt a Balkán ellen, de Konstantin Tihnek már számolnia kellett a tatárokkal. Az
1260-as évek végére az ország voltaképpen két részre szakadt, a keleti maradt Konstantin Tih uralma alatt, a
nyugati részen, ahová Szófia is tartozott, egy másik bojár, Jakov Szvetoszlav volt az úr. 1275-ben ugyan
Konstantin Tih és neje, Mária Tirnovóba csalták Jakov Szvetoszlavot, ahol foglyul ejtették, de ez a bojárok közti
322
SZÁZAD)
széttagoltságon nem módosított. A bizánciak újra a tatárokkal szövetkeztek, Nogaj kán vazallusaként bánt
Konstantinnal.
Az állandó belső harcok és a külföldi betörések természetesen rontottak a parasztok helyzetén, akik egyre
inkább a parikok kategóriájába süllyedtek le. Ezért indult meg 1277-ben egy nagy parasztfelkelés egy Ivajlo
nevű kondás vezetése alatt. A felkelők először a bojárok ellen fordultak, váraikat támadták, de összeütközésbe
kerültek a tatárokkal is. A felkelés jóformán az ország egész területére kiterjedt. Konstantin Tih végül
szembeszállt a felkelőkkel, de a csatában Ivajlo megölte. Ivajlo bevonult Tirnovóba, az özvegy cárné feleségül
ment hozzá, 1278 elején ki is kiáltották cárrá. Ezzel azonban elvesztette paraszti hátterét, hiszen ugyanolyan
szolgáltatásokat követelt a parasztoktól, mint korábban az állam. Bizánc a bojárokat támogatta Ivajlo ellen. A
bizánci csapatok elfoglalták Tirnovót, III. Iván Aszen néven a dinasztia egyik tagját tették meg cárnak. Ivajlo
Szilisztriába zárkózott maradék seregével. Még évekig harcolt az új cár ellen, ami bizánci támogatói elleni
harcot is jelentett. III. Iván Aszen elmenekült Tirnovóból. A bojárok ekkor a kun származású György Tertert
választották cárrá. Ivajlo végül is elszigetelődött, kénytelen volt az Arany Hordához menekülni, ahová III. Iván
Aszen is tartott. Ivajlót a kán megölette, Iván Aszennek mint vejének megkegyelmezett. Az egész rémtörténet
mögött már egyértelmű az Arany Horda tényleges uralma a bolgár állam felett. György Terter (12801290)
forma szerint is elismerte az Arany Horda hűbéri felsőbbségét. 1290-ben viszont a tatárok letették Györgyöt a
trónról és egy Szmilec nevű hívüket ültették a trónra. Ezzel a tatárok uralma teljessé vált. 1300-ban Todor
Szvetoszláv személyében egy új dinasztia, a Sismanok került az ország élére.
7.7. Szerbia
Szerbia Nemanja István halála után (1196) ugyancsak belső harcokba bonyolódott. A bizánci és a bolgár
befolyás váltakozott, de jelen voltak a magyar igények is. A század végére Szerbia jóformán kettészakadt. Az
északi területen a magyarok által támogatott Dragutin volt az úr, délen Milutin, az öccse. Milutin volt az
erősebb, közel negyven éven át uralkodott (1282-1321). Megerősítette a szerb befolyást Macedóniában, ahonnan
a bolgárok ekkorra már kivonultak. A bizánci hatás erősödött, Bizánc ki tudta használni a két testvér viszályát.
Milutin révén vált véglegessé a keleti egyház melletti kiállás és a nyugati kapcsolatok feladása, ez volt a
következménye a magyar fennhatósággal való szembefordulásnak is. Dragutin a XIV. század elején a
magyarországi belharcokban az Anjouk mellé állt. 1316-ban azonban meghalt, országa egy része magyar kézben
maradt, a nagyobb rész Milutin uralma alá került. Hozzá köthető a szerb állam felemelkedése, amely majd a
következő században rövid időre hegemón helyzetbe hozza a félszigeten.
Míg Nyugaton a XIII. század a felemelkedés korszaka, Kelet-Európában korántsem volt az. A cseh és a lengyel
állam fejlődése éppen csak megindult, a struktúraváltás érdemben a következő századra maradt. Oroszországra a
mongol fennhatóság borult. A Balkánon pedig néhány kisebb állam, s ezek közé most már Bizáncot is bele kell
érteni, harcolt egymással a hegemóniáért. Ebben a században ez voltaképpen csak Bulgáriának sikerült néhány
évtizedre, azután a mongol, vagyis tatár beavatkozás ide is elért, ha nem is olyan messzeható
következményekkel, mint Oroszországban. Itt a tatár fennhatóság csak epizód maradt, ahogy a magyar uralom is
csak ideiglenes sikereket ért el. A balkáni helyzet gyökeres megváltozására a XIV. században került sor.
8. Magyar István Lénárd – A LATIN CSÁSZÁRSÁG ÉS

BIZÁNC RESTAURÁCIÓJA
/
8.1. Uj államalakulatok Bizánc területén

Bizánc felosztása és az új állami szisztéma megvalósítása a szerint a terv szerint történt, amelyet a keresztesek
és a velenceiek Konstantinápoly falai alatt 1204 márciusában aláírtak. A velencei dózsénak mindenben
érvényesült az akarata. Elsőként meg kellett választani a Latin Császárság uralkodóját. A dózse el is érte, hogy
ne a keresztesek vezérét, Montferrati Bonifácot, hanem egy kevésbé markáns személyt, Flandriai Balduint
koronáztak május l6-án a Hagia Sophiában császárrá. Ugyanekkor az első latin pátriárkává a márciusi
egyezmény értelmében velenceit választottak: Tommaso Morosinit.
A Latin Császársághoz az egykori bizánci területek fele tartozott. Ami pedig a további 1/2 részt illette: ennek a
felét Velence kapta meg, míg a másik felét császári feudumként osztották szét a keresztes hadjárat résztvevői
között. A Latin Császársághoz tartozott közvetlenül Thrákia és Kis-Ázsia északnyugati része, vagyis a
Boszporusz és a Hellészpontosz két oldala. Továbbá Leszbosz, Chiosz és Szamosz szigete.
323
SZÁZAD)
A keresztes had fővezére, Montferrati Bonifác foglalta el a maga számára Thesz- szalonikét, s megalapította a
Makedóniára és Thesszáliára kiterjedő Szaloniki Királyságot, a Latin Császárság vazallus államaként.
Az oroszlánrész az egykori bizánci területekből Velencének jutott. Velence újdonsült keleti hatalma a
Velencétől Konstantinápolyig tartó vízi út legjelentősebb kikötőinek és szigeteinek birtoklásán alapult. Ezért
nem fogadta el a neki jutott Epí- ruszt és a Peloponnészoszt, hanem megelégedett a legfontosabb kikötőkkel:
Raguza (Dubrovnik) és Dyrrachium (Durazzó, Draó) az Adrián; Korona és Modona a Pelo- ponnészoszon;
Kallipolisz (Gallipoli), Rodosto, Herakleia kikötői a Márvány-tengeren és a Hellészpontoszon; sőt
Hadrianopolisz (Edirne) is a császári Thrákiában, továbbá Euboia, Androsz és Naxosz szigetek kerültek a
birtokába. Maga Konstantinápoly is csak 5/ arányban tartozott a latin császár alá, a másik 3/s része Velencéhez
tartozott. És amíg mindenki, aki részt kapott Bizáncból, a latin császár vazallusának számított, addig a velencei
dózse nem tartozott hűségesküvel, s így még formálisan sem volt alávetve a Latin Császárság uralkodójának. A
Velencei Köztársaság vált a legnagyobb kolonizációs hatalommá keleten: uralták az Adriát és az Égei-tengert,
ellenőrizték a tengeri utakat és a bejáratot Konstantinápolyba.
Bizánc romjain a vazallus államok komplikált, többlépcsős hierarchikus rendszere jött létre. Közép- és Dél-
Görögország területén a Latin Császársággal csak igen gyöngén kapcsolódó államocskák jöttek létre.
Uralkodóik nem voltak közvetlen függő viszonyban a latin császárral szemben, hanem a szaloniki király
vazallusai voltak, hiszen államaik az ő segítségével jöttek létre.
Az Athéni Fejedelemség Attikára és Boiotára terjedt ki Közép-Görögországban. A Moreai vagy Achaiai

Hercegség Peloponnészoszon keletkezett a francia Villehar- douin-dinasztia uralma alatt, s az összes keresztes
állam közül a legtovább tudta tartani magát, s élte a maga sajátos életét.
A keresztesek számára az a tény rendkívül megkönnyítette a hódítást, hogy erre az időszakra Bizánc társadalmi-
gazdasági fejlődése a belső feudalizálódási folyamat kifejlődése révén alig különbözött a nyugatétól, gazdasági
és katonai szervezete, a pronoia-szisztéma révén teljesen feudális alapokon nyugodott. Az egyetlen jelentős
eltérést a nyugati típusú feudális állam soklépcsős vazallusi viszonyai, bonyolult alá- és fölérendelt hűbéri
láncolata jelentette, amely eddig idegen volt Bizánctól. Ezen túlmenően azonban semmi lényeges változtatást
nem kellett eszközölniük a hódítóknak az örökölt bizánci feudális szisztémán, amint erről a Moreai krónika
tudósít: „Omnes debemus in suo statu tenere, nihil ab aliquo amplius exigentes, quam quod facere consueverant
temporibus graecorum imperatorum” (Mindenkit a saját állapotában kell megtartanunk és senkitől sem
szedhetünk be több adót, mint amit a görög uralkodók idejében szoktak. II, 57). A bizánci pronium és a
nyugatifief közt semmi lényeges különbség nem adódott, s így a latinoknak csupán az elnevezést kellett
megváltoztatni. A pronium-birtokosok ugyanazon feltételek mellett, mint korábban, megtarthatták birtokaikat, s
ennek köszönhetően rendkívül könnyen átálltak a latin uralom szolgálatába, s csupán szüzerénjüket változtatták
meg.
Azok a menekültek, akik pedig a fent vázoltak ellenére sem tudtak belenyugodni a latin uralomba és az egyházi
unió helyen a görögök Rómának való erőszakos alárendelésébe, azok a görög kézen maradt peremterületek felé
emigrálhattak, két irányba is, amelyekben Bizánc tovább tudott élni, és fenn tudott maradni.
Kis-Azsiában alapította Theodórosz Laszkarisz a Nikaiai Császárságot; a Balkánon hozta létre Mihály Angelosz
az Epíruszi Despotátust. A Fekete-tenger délkeleti partvidékén alapítottak független államot – Konstantinápoly
bukásától függetlenül, még 1204 áprilisában – I. Andronikosz Komnénosz unokái. Andronikosz 1185-ös bukása
után menekültek rokonukhoz, a grúz Tamara királynőhöz (1184-1212), s az ő segítségével alapították meg a
Trapezunti Császárságot, terjeszkedésüket Theo- dórosz Laszkarisz nikaiai császár állította meg. A trapezunti
uralkodók mindvégig „Megaloi Komnenoi” (megas basileus = nagy király)-nak nevezték önmagukat.
1204 végén a latinok elérkezettnek látták az időt Kis-Azsia meghódítására. Theo- dórosz Laszkarisz súlyos
vereséget szenvedett a keresztesektől Pojmaneonnál, s ezután Bythinia városainak egész sora került latin uralom
alá. Úgy tűnt, vége a bizánci uralomnak Kis-Azsiában, amikor teljesen váratlan oldalról nem várt segítség
érkezett.
A bizánci arisztokrácia Thrákiában kezdetben igen könnyen hajlott a latin uralom elismerésére, feltéve, hogy
megtarthatja proniumbirtokait a továbbiakban. S amikor ezt szűk látókörűen megtagadták tőlük, fellázadtak.
Segítségül hívták a bolgár cárt, Kalojant és odaígérték neki a bizánci császári koronát. Kalojan betört Thrákiába,
s bolgár-kun seregével tönkreverte 1205. április 14-én Edirne mellett a latin lovagokat, ahol maga Balduin
császár is fogságba esett és azután sohasem tért vissza.
324
SZÁZAD)
Alig telt el egy év és egy nap mindössze Konstantinápoly elfoglalása óta, s a Latin Császárság máris alapjában
rendült meg. Nikaia ezentúl megszabadult a latinok fenyegetésétől, s akcióba léphetett: kiűzte őket Kis-
Azsiából, csupán Pégé városa maradt latin kézen.
22. A Latin Császárság – Bizánc a késő középkorban
Miután sikeresen megállította a Nagy Komnénoszok előrenyomulását a Feketetenger partvidékén, Theodórosz

Laszkarisz hozzáláthatott a területén a bizánci állami és egyházi tradíciók további folytatásához. A császár és a
pátriárka Nikaiában székelt, de mindketten Konstantinápoly örököseiként gyakorolták iurisdictiójukat.
Közben azonban a Latin Császárság is összeszedte erőit. A trónra Balduin bátyja, a tehetséges Henrik került, aki
gyorsan megegyezett a thrákiai görög arisztokráciával, teljesítve követelésüket, prónium-birtokaik megtartását, s
ezzel sikerült Kalojannal szembefordítania őket. 1206 végén már ismét Kis-Ázsiában harcolt Nikaia ellen.
A Nikaiai Császárság ugyanekkor kétfrontos harcra kényszerült: a latinok mellett a szeldzsukokkal szemben is.
A bizánci centrum Kis-Ázsiába helyezésével kiújult a régi bizánci-szeldzsuk antagonizmus; s a Rumi
Szultánátus Velence közvetítésével 1209-ben titkos szövetségre lépett a Latin Császársággal. Theodórosz
Laszkarisz pedig a kilikiai kis-örményországi királysággal kötött szövetséget. A harcok végül is 1211 tavaszán
Nikaia győzelmével értek véget. Ez a győzelem ugyan semmiféle területi gyarapodást nem hozott magával,
mégis óriási hatása volt: a fiatal Nikaiai Császárság felvette, sőt folytatta a harcot a „hitetlenek” ellen, sőt
győztesként került ki belőle.
1211-ben ismét kiújultak a harcok a Latin Császársággal, azonban az 1214 végén megkötött nympheai békében
sor kerülhetett a határok megvonására, egymás kölcsönös elismerésére, s a stabilizálódásra. Ez a stabilizáció
Nikaia számára a hosszú felemelkedést biztosította. Theodórosz Laszkarisz pedig házassága révén dinasztikus
kapcsolatba lépett a Latin Császárság uralkodójával, a velenceiekkel pedig 1219- ben egy megállapodást kötött,
amely szerint a Nikaiai Császárság területén ugyanazokat a jogokat élvezik, mint régebben Bizáncban.
Erre az időre a délszlávok is úgy tekintettek már Nikaiára, mint a régi Bizánc örökösére, s a pravoszlávia
(ortodoxia) központjára. Nemanja István nagyzsupán középső fia, a szerzetes Szent Száva az ochridai érsek
jogainak megkerülésével egyenesen Nikaiához fordult, s a nikaiai pátriárka az autokefál szerb egyház érsekévé
szentelte 1219-ben. Mindezt két évre rá, hogy bátyját, Nemanja Istvánt a pápai legátus koronázta királlyá 1217-
ben, Rómából küldött koronával!
325
SZÁZAD)
A trapezunti császár Nikaia-ellenes támadásait a latin császár vazallusaként kezdte. Azonban terjeszkedését a
szeldzsukok sem nézték jó szemmel, megtámadták a „Nagy Komnénoszokat”, s trónjukra csak szeldzsuk
vazallusként térhettek vissza. Ettől kezdve Trapezunt szeldzsuk vazallusállamként élte a maga önálló életét, s a
görög ügyekbe többé semmi beleszólása nem volt.
Az előbbinél jóval nagyobb szerepet játszott viszont az Épeiroszi Despotatus. Alapítója, Mihály Angelosz
Durazzótól a Korintoszi-öbölig terjedő katonaállamot hozott létre, Arta fővárossal, s Épeiroszon kívül Etoliát és
Akarnániát is magában foglalta. Peremterület volt, akárcsak Nikaia, s a céljaik is azonosak: Bizánc
visszafoglalása.
A belső stabilizáció után mindkettő hozzá is látott az expanzióhoz. 1215-ben, alapítójának halála után annak
féltestvére, Theodórosz Angelosz került Épeirosz élére, aki jogigényét már nevével is jelezni kívánta:
„Theodórosz Angelosz Dukasz Komnénosz”, akinek uralma alatt élte az épeiroszi nyugati görög állam
felemelkedésének viharos korszakát.
Első bemutatkozásként elfogta az éppen Rómából Konstantinápolyba igyekvő latin császárt, Courtenay Pétert
1217-ben, aki életét a börtönben, az épeiroszi fogságban fejezte be.
Ezután következett 1224-ben Szaloniki elfoglalása, s a Latin Császárság legfontosabb vazallusának, a Szaloniki
Királyságnak a megsemmisítése. Ezáltal a latin uralom megszűnt Makedóniában és Thesszáliában, területe
Épeiroszt gyarapította. Ezután a győzelem után Theodórosz Angelosz az eddig használt despotés cím helyett
császárrá nyilváníttatta magát, ami nyíltan ellenséges viszonyt jelentett ugyanakkor Nikaiára nézve! A császárrá
koronázást az ochridai érsek végezte, aki a nikaiai pátriárka éles tiltakozását épp úgy figyelmen kívül hagyta,
amint pár évvel előbb az sem törődött az ő jogaival a szerb érsekség felállításakor.
így az egykori bizánci területeken három császárság is létezett: két görög és egy latin. Negyedikként pedig a
bolgár cárság is igen komoly szerepet játszott ebben az időben. E négy nagyhatalom további történetének
alakulása határozta meg a következő évtizedek során az egykori bizánci területek további területek fejlődését.
(Ötödik nagyhatalomként Trapezuntot is meg lehet említeni, bár ebben a fejlődésben semmiféle szerepet nem
játszott.)
A Szaloniki Királyság felszámolásával a Latin Császárság legjelentősebb vazallus államát vesztette el.
Konstantinápoly közvetlen környékére korlátozódva, elvágva a közép- és dél-görögországi „frank”
államocskáktól, saját belső bajaitól szorongatva a Latin Császárság úgy látszott, hogy bukásra ítéltetett.
Ezzel szemben viszont mind a Balkánon, mind pedig Kis-Azsiában a bizánci erők gyors felemelkedése
folytatódott, de jelentősen megnőtt Bulgária hatalma is. A Latin Császárság életét csupán ezen ellenfeleinek
egymás közti versengése, viszályai, érdekellentétei hosszabbították meg átmenetileg.
A nikaiai állam megalapítójának, I. Theodórosz Laszkarisznak a halála után veje,
I. János Vatatzész, Laszkarisz Eiréné férje (1222-1254) foglalta el a nikaiai trónt. Vatatzész a nikaiai kor
legjelentősebb uralkodója volt, aki kül- és belpolitikában egyaránt jelentős sikereket könyvelhetett el
magának, s Nikaiát kis provinciális államocskából jelentős történelemformáló tényezővé emelte.
Vatatzész rögtön uralma kezdetén jelentős területgyarapodásra tett szert Kis- Ázsiában. Poimaneonnál döntő
győzelmet aratott a latinok felett 1224-ben – ugyanazon a helyen, ahol húsz évvel azelőtt a latinok mértek
súlyos vereséget Laszkarisz I. Theodóroszra –, s így a Latin Császárság kis-ázsiai birtokai az 1225-ben
megkötött békeszerződés értelmében Nikodémia és közvetlen környékének kivételével Ni- kaiához kerültek.
Ugyanekkor a nikaiai flotta pedig Leszbosz, Chiosz, Szamosz és Ikária szigetét foglalta el, később pedig
Rhodosz is behódolt Nikaia előtt. így aztán megteremtődött minden feltétel a tengeri kijáróval Nikaia számára
az egykori Bizánci Birodalom európai részei felé való előbbrejutáshoz.
Az alkalom nem is váratott sokáig magára. Drinápoly görög lakosságának hívására Vatatzész csapataival átkelt
Thrákiába, s ellenállásra nem találva akadálytalanul foglalta el a várost. Úgy tűnt, itt az idő a bizánci hatalom
visszaállítására Konstantinápolyban is. Azonban a szicíliai előrenyomulást az ugyanerre a célra törő épeiroszi és
bolgár vetélytársak állították meg.
Az épeiroszi uralkodó, Theodórosz Angelosz betört Thrákiába, visszavonulásra késztette a nikaiai csapatokat, s
Drinápoly elfoglalása után megindult Konstantinápoly ellen.
326
SZÁZAD)
Csakhogy ugyanerre a célra tört a bolgár uralkodó, II. Iván Aszen (1218-1241) is. Hatalmi törekvéseinek reális
alapot is nyújtott az a körülmény, hogy magában Konstantinápolyban a bolgarofil párt régensnek hívta meg őt.
Rokoni kapcsolatban állt a kiskorú latin uralkodóval, s a Kalojan óta fennálló unió is tartott még, magyar
dinasztikus kapcsolatai révén pedig a hátát is biztosította. Terveinek legfőbb akadálya az épeiroszi uralkodó
volt.
A bolgár és az épeiroszi törekvések kereszteződése szükségképpen vezetett fegyveres összeütközéshez, s ez

1230-ban a Marica völgyében fekvő Klokotnica melletti ütközetben Bulgária teljes győzelmével végződött.
Egycsapásra vége szakadt Épeirosz nagyhatalmi pozíciójának, s a régi Bizánc restaurációjára törekvő erők
játékából végleg kiesett. Theodórosz Angelosz bolgár fogságba esett, s megvakították. Azok a nemrég még
általa meghódított területek pedig Thrákiában és Makedóniában Bulgária fennhatósága alá kerültek.
A klokotnicai csata, amely a Nyugati Görög Császárság felemelkedésének véget vetett, óriásira növelte Bulgária
hatalmi túlsúlyát a Balkánon. Ugyanakkor egy lépéssel sem vitte közelebb céljához, Konstantinápoly
meghódításához, s a hasznot mindebből az okosan, türelmesen kiváró Nikaia húzott: a bolgár győzelem
megszabadította nyugati görög vetélytársától.
Ugyanekkor Konstantinápolyban is úgy ítélték, hogy nem kérnek a veszélyes bolgár régensségből. Ez viszont
döntően megváltoztatta II. Iván Aszen politikáját is.
A Latin Császárság és Bulgária kiéleződött viszonyának első eredménye a bolgár egyházi unió felmondása lett
1235-ben. II. Iván Aszen szövetségre lépett a nikaiai uralkodóval a latinok elleni közös harc érdekében, s ehhez
Épeirosz is csatlakozott. Mint az antilatin koalíció létrehozója, felmondta a Kaloján óta tartó egyházi uniót
Rómával. Ugyancsak 1235-ben, Gallipoliban írták alá a szövetségesek a közös harcról szóló okmányt, s a többi
keleti pátriárka jóváhagyásával a tirnovói érseket, az eddig bolgár prímást bolgár pátriárkává nyilvánították.
A szövetségesek a Gallipoli-szövetség értelmében azonnal akcióba is léptek, s hozzáláttak szárazon és vízen

egyaránt Konstantinápoly ostromának. 1236 tavaszán az ostrom tovább folytatódott, s Konstantinápolyt végül
bukásától állhatatlan ellenfele, a bolgár uralkodó mentette meg. II. Iván Aszen úgy ítélte meg – s ezúttal
helyesen –, hogy Konstantinápoly bukásával a gyenge latin szomszéd helyett sokkal veszélyesebb lenne
számára Nikaia.
Felmondta az általa összehozott szövetséget, s a latinok mellett harcolva ellenük fordult. A latinok, bolgárok és
kunok is ellentámadásba mentek át, most már Kis- Ázsiában. Azonban ekkor következett II. Iván Aszen utolsó
pálfordulása. A kis-ázsi- ai harcok közepette kapta meg a szörnyű hírt, hogy a Tirnovóban kitört járvány
áldozatául esett felesége (Árpád-házi Szent Erzsébet nővére, Mária), fia, valamint a tirnovói pátriárka. A
váratlan hír súlyos lelkiismereti válságot idézett elő, s az átélt lelkiismeret-furdalása hatására békét kötött a
nikaiai uralkodóval 1237 végén. Hamarosan ezután, 1241-ben II. Iván Aszen meghalt, majd a tatárjárás
következtében elkezdődött a második bolgár cárság hanyatlása.
A nikaiai uralkodó türelmes, megfontolt kivárási taktikája végre meghozta gyümölcsét: vetélytársai, a bolgárok
és Épeirosz sorra „kiestek”, s Nikaia egyedül maradt a haldokló Latin Császársággal szemben. Vatatzész
minden egyes hadjáratával egyre szorosabbra fonta a gyűrűt a Balkánon a Latin Császárság köré, amely ezúttal
egyre inkább csak Konstantinápolyra és közvetlen környékére korlátozódott csupán.
Vatatzész első balkáni hadjárata Szaloniki ellen irányult 1242-ben, ahol időközben a II. Iván Aszen fogságából
kiengedett Theodórosz Angelosz fia, János (12401244) uralkodott a Nyugati Görög császárság romjain.
Vatatzész ellenállásra sehol sem talált, sőt már a főváros felé közeledett, amikor a mongolok kis-ázsiai
előnyomulása miatt gyorsan békekötésre kényszerült ellenfelével. Azonban egy fontos eredményt sikerült mégis
elérnie: ellenfele formálisan is lemondott császári címéről, s megelégedett ezentúl a despota címmel, amit a
nikaiai uralkodó készséggel el is ismert. Ettől kezdve Épeirosz ismét csak despotátus.
A mongol előrenyomulás Vatatzészt hazatérésre kényszerítette, s 1243-ban szövetségre lépett az ikoniumi

szeldzsuk szultánátussal. A kis trapezunti görög császárság súlyos vereséget szenvedett a mongoloktól, s
kénytelen volt elismerni uralmukat, végül pedig Ikonium is adófizetésre kényszerült. Nikaia viszont teljesen
sértetlen maradt!
Ezek után 1246-ban Vatatzész megindíthatta második balkáni hadjáratát, amely már egyszerre irányult a
mongolok vazallusává süllyedt Bulgária és a Nyugati Görög Császárság ellen. Gyorsan nyomult előre a Marica
és a Vardar folyó völgyében, majd 1246 decemberében harc nélkül vonult be Szalonikibe, amelynek
kormányzását császári helytartóként a Palaiologosz-családra bízta. Ami ezek után megmaradt a Nyugati Görög
327
SZÁZAD)
Császárságból, az már csak az eredeti Épeiroszi Despotátus és Thesszália területét foglalta csupán magában, s
1249-ben barátsági szerződés aláírására kényszerült Nikaiával. Majd amikor megpróbált mégis Nikaia rovására
északnyugati irányban terjeszkedni, Vatatzész harmadik balkáni hadjáratával vetett véget az ez irányú épeiroszi
törekvéseknek, s újabb nyugat-makedóniai területek átadására kényszerítette, mely által 1252-ben Nikaia
kijutott az Adriai-tengerre!
János Vatatzész élénk kapcsolatokat tartott fenn a legbefolyásosabb nyugati hatalmakkal: a római egyházzal és a
német császárral. Amikor II. Frigyes harcba keveredett a pápával, jelentős közeledés indult meg közöttük, mely
végül is dinasztikus kapcsolatok kialakításához vezetett. Laszkarisz Eiréné halála után feleségül vette Frigyes
leányát, Konstantiát.
Mint általában az utóbbi évszázadok majd mindegyik bizánci uralkodója, úgy III. János is tárgyalásokat
folytatott a római egyházzal történő unióról. Az unió megkötésének egyetlen feltétele csupán az volt, hogy a
római pápa vonja meg támogatását a Latin Császárságtól. Az uniós tárgyalásokat eleinte azonban beárnyékolta
Vatatzésznek II. Frigyessel való barátsága. Ennek halála után azonban IV. Ince ponti- fikátusa idején az uniós
tárgyalások új fázisba léptek, s nyilvánvalóvá vált, hogy amint a görög uralkodó hajlandó feláldozni egyházának
függetlenségét Konstantinápoly visszaszerzésének fejében, ugyanúgy az unió érdekében a pápa is kész
feláldozni a Latin Császárságot. Az unió kilátásai sohasem álltak ennyire jól, s az eredmény ennek ellenére most
is elmaradt.
Vatatzész uralma alatt Nikaia területe megkétszereződött. Helyzete Kis-Azsiában megerősödött, s a Balkán-
félsziget nagy része is területi állományába került. Egykori vetélytársai eltűntek, s sem a távoli Épeiroszi
Despotátus, sem a legyengült Bulgária nem volt képes többé megakadályozni Nikaia előretörését. A Latin
Császárság teljesen körül lett véve nikaiai területekkel, s csak az alkalom hiányzott már a bizánci állam
restaurációjára. Ezt azonban Vatatzész már nem érte meg, viszont ennek a célnak az érdekében minden
előfeltételt biztosított.
Vatatzész jelentős mértékben törekedett az állami élet tisztaságára, s ennek érdekében szigorúan küzdött az
állami visszaélések ellen. Szociális intézmények sora jelzi az ő és első felesége, Laszkarisz Eiréné működését:
árvaházak, kórházak, öregházak stb. felállítása, templom- és monostorépítések.
Az állam védelmi erejének növelésére a határmenti területeken új katonai földeket létesített, s ide a tatárok elöl
elmenekült kunokat telepítette le határvédő sztra- tiótákként, Phrygiában csakúgy mint Thrákiában és
Makedóniában. Ezáltal visszaállította a régi bizánci határőrszisztémát.
Vatatzész nyíltan országa gazdasági önállóságának megteremtésére törekedett. Ennek érdekében megtiltotta
minden kívülről jövő luxuscikk használatát, s mindenkinek meg kellett elégednie azzal, „amit a római föld terem
és amit római kezek állítanak elő”. Ez az „etikus protekcionizmusa” elsősorban Velence ellen irányult.
Gazdálkodás terén maga járt elöl jó példával, gondosabb, racionális gazdálkodással, a produktivitás fokozásával.
Mindezek után nem csoda, hogy Vatatzész Nikaiája mind pénzügyi, mind pedig egyéb gazdasági szempontból
sokkalta egészségesebb állam volt, mint az utolsó Komnénoszok és Angeloszok Bizánca, de vonatkozik
ugyanez magára az államszervezetre is.
Vatatzészt halála után a görög egyház szentté avatta érdemeiért „Kegyes János” néven.
Míg III. János Vatatzész a régi bizánci területek nagy részét Nikaia uralma alatt egyesítette, addig a fia alatt (aki
csak anyai ágon folytatta tovább a Laszkarisz-di- nasztiát) Nikaia kulturális téren sem maradt le a régi Bizánc
mögött. Míg Vatatzész elősegítette a tudományok fejlődését, addig fia maga is művelte azokat, s a nikaiai udvart
kultúrcentrummá emelte. Azonban II. Theodórosz Laszkarisz nem csupán a toll embere volt, hanem elsősorban
államférfi, aki a császári méltóságot hivatásként, önérzetesen viselte, s ennek megfelelően autokratikusan intézte
az államügyeket, a nemesség privilégiumairól hallani sem akart. Egyházi téren is uralkodni kívánt, s hidegen
viseltetett mindenfajta uniós terv iránt, hallani sem akart a görög egyház Róma alá rendeléséről.
Rövid uralma alatt a külpolitikai helyzet nem sokat változott, s így csak az apja által elért eredmények további
biztosítására szorítkozott.
A Balkánon kiújultak a harcok a bolgárokkal és az Épeiroszi Despotátussal szemben.
Bulgáriában Konstantin Tih (1257-1277) került végül a trónra, Nemanja leszármazottja, aki elvette II.
Theodórosz Laszkarisz leányát feleségül. Rokoni kapcsolatok kiépítésével próbálta meg leszerelni az épeiroszi
328
SZÁZAD)
despotát is, azonban a harcok ezután is kiújultak. Épeirosz nem volt hajlandó behódolni Nikaiának, s a harcok
váltakozó szerencsével, de változatlan kegyetlenséggel folytatódtak tovább.
Mindez erőteljesen hozzájárult II. Theodórosz és a bizánci arisztokrácia viszonyának kiéleződéséhez, mivel az
Épeirosz elleni sikertelenségek okát az arisztokráciában kereste. Az ellentét a végsőkig kiéleződött, s nagy
mértékben járult hozzá a továbbiakban a Laszkarisz-dinasztia bukásához is.
Halálakor a császári korona hétéves kisfiára, IV. János Laszkariszra szállt. Kilenc nappal halála után
Palaiologosz Mihály vezetésével belső felkelés tört ki, a kijelölt régenst a templomban megölték, s az új régens
a bizánci arisztokrácia legtekintélyesebb képviselője, maga Palaiologosz Mihály lett.
A véres régensváltást hamarosan újabb változás követte: 1258 karácsonyán vagy 1259 epifániáján VIII.
Palaiologosz Mihály néven a kis Laszkarisz IV. János társuralkodójává nyilvánították és császárrá koronázták.
Ezzel formálisan is vége szakadt a régensségnek.
Palaiologosz Mihály a gyors felemelkedés után újabb külpolitikai bonyodalmakkal találta szemben magát. II.
Frigyes német császártól eltérően a fia, Manfréd szicíliai király Nikaia-ellenes politikát folytatott. 1258-ban
elfoglalta Korfu-szigetét, s a legfontosabb épeiroszi városokat. Az épeiroszi despota kénytelen volt a lányát is
hozzáadni feleségül, s az amúgy is elfoglalt városokat jegyajándékként engedte át. Sőt, formálisan szövetséget is
kötött a szicíliai királlyal Nikaia ellen. Ehhez a szövetséghez csatlakozott az epírusi despotával épp ekkor rokoni
viszonyba került achaiai „frank” uralkodó: II. Guillaume de Villehardouin is. Az így kialakult hármas
szövetséghez a szerb király, I. Uros is társult, s csapataival 1258-ban elfoglalta Skopjét, Prilepet és Kicsevót.
A hármas szövetség elleni harc jelentette az első nagyobb erőpróbát Palaiologosz Mihály számára. A koalíciós
csapatokkal szemben ő elsősorban török, kun és szeldzsuk kontingenseire támaszkodhatott. 1259-ben a
Pelagóniai-síkságon győzelmet aratott a szövetségesek felett. A legtöbbet Épeirosz veszítette, a császári
csapatok bevonultak fővárosába, Artába. A szerb király is kénytelen volt kiüríteni az elfoglalt városokat.
A szárazon a koalíció veresége után nem maradt olyan erő, amely meg tudta volna akadályozni Bizánc
restaurációját. De a vízen igen: Velence. Hogy erről az oldalról is biztosítsa magát, VIII. Mihály kapcsolatba
lépett Velence vetélytársával, Genovával. 1261. március 13-án Nympheában aláírták a híres megegyezést,
amely megalapozta Genova hatalmát keleten. Velencével szemben nyújtandó katonai segítség ellenében széles
körű privilégiumokhoz jutott Nikaia kikötőiben. Diplomáciai téren minden tökéletesen elő lett készítve Bizánc
restaurációjára.
8.2. A kilikiai Kis-Örményország: Armenia in exilio

Bizánc az ezredforduló után túljutott hatalma csúcspontján. A makedón dinasztia és a Bagratur-dinasztia
Arméniában az elmúlt másfélszáz év során számos tanújelét adta egymás iránti kölcsönös barátságának:
Arménia kelettől védte Bizáncot az arab invázióval szemben. Bizánc tekintélye csorbítatlan volt, senki se
próbálta megkérdőjelezni hatalmát. Sőt, 1018-ban sikerült évszázadokra eltörölni a föld színéről régi ellenfelét,
Bulgáriát is. Ezáltal ismét az egykori római limesig, a Dunáig sikerült kitolnia a bizánci császárság határait. A
külpolitikai sikerektől megrészegedett Bizánc ekkor váratlanul Örményország ellen fordult. A magyar
történelemből is jól ismert IX. Konstantinosz Monomakhosz császár 1045-ben elfoglalta a Bagratida Királyság
Ahurján parti fővárosát, Anit, s ezzel a független örmény állam megszűnt létezni, a Bagratidák uralma véget ért.
Bizánc határa északkeleten immáron a Kaukázus lett. Az Adriától Mezopotámiáig, a Dunától a Kaukázusig a
XI. század közepére mindenütt Bizánc az úr.
Bizánc tündöklése azonban igen rövid életűnek bizonyult. Bulgária és Arménia annexiójával nem védték többé
ütközőállamok északon és északkeleten: védtelenül ki volt szolgáltatva a különböző türk népek, besenyők, úzok,
kunok és szeldzsukok, majd az oszmán-törökök mindent elsöprő inváziójának. így aztán 1064-ben a szeldzsuk-
törökök akadálytalanul foglalhatták el a görögöktől az egykori örmény fővárost, Anit. Megindult az örmény
menekültek áradata Hajasztán ősi földjéről dél felé, a kilikiai hágók irányába. Visszatértek arra a területre, ahol
már az ókorban, Nagy Tigránész idejében is éltek örmények. 1080-ra Ruben fejedelem vezetése alatt új hazát
talált magának és újjászületett, mint hamvaiból a főnixmadár, az örménység.
A száműzöttek létrehozták új államukat idegen földön, hazájuktól távol: a kilikiai Kis-Örményországot a

Rubenidák vezetése alatt. A század végére megerősődött a térségben a kereszténység: az első keresztes hadjárat
következtében sorra jöttek létre a Közel-Kelet kis keresztes államai. Levante nyugat-európai típusú „latin”,
„frank” keresztes államocskái: az antiochiai normann fejedelemség, az edesszai és tripoliszi grófság, valamint a
távolabbi jeruzsálemi királyság.
329
SZÁZAD)
A kilikiai örmény állam – Ciprus kivételével – mindnyájukat túlélte. Sőt, egy évszázad leforgása alatt Levante
legtekintélyesebb keresztény államává vált.
Pedig a kezdetek meglehetősen szerények voltak. Ruben fejedelem, a dinasztia alapítója 1080-tól a kilikiai
hegyek között hozta létre Bizánctól de facto függetlenül az örmények új államalakulatát, amely eleinte a
következő városokat foglalta magában: Adana, Mamisztra, Anazarbosz, Ayasz, Tarzusz és Sis, amely az új
örmény államocska fővárosa lett. Továbbá Germanikeia és Ulnia (Zeithun) is ide tartozott. A hegyvidéket
nehezen lehetett megközelíteni, és a tengerpart hátországul szolgált ellenséges támadások esetén. Kiépült a
hegyvidéken az örmény erődrendszer: Vahka, Bardzrberd, Kapan és Lambron váraival.
A dinasztiaalapító Ruben halála után fia, Konstantin (1095-1100) vette át a fejedelemség vezetését. Kilikia
alatta került az első keresztes hadjárat során közvetlen kapcsolatba Nyugat-Európa kereszténységével.
Közvetlen szomszédságában pedig az antiochiai normann fejedelemség megalakulása jelentette a nyugat-
európai kereszténység jelenlétét, valamint a szicíliai és antiochiai normann harapófogó bezá- rulását Bizánc
irányában.
Ez az örmények számára nem túl sok jóval kecsegtetett: félig-meddig független ütközőállamként lavírozni a
görögök és normannok között, s ehhez járult még az állandó szeldzsuk-török veszély északról, Anatóliából,
amely azonban a bizánciakat, normannokat és örményeket egyaránt fenyegette. Az ikoniumi szultán Kilikia
számára állandó kihívást jelentett Perzsia 1092-ben történt szeldzsuk meghódítása óta, sőt Szíria északi része is
az uralmuk alá került.
Konstantint fiai, I. Theodórosz (Thorosz) (1100-1129) és I. Levon (Leó) (11291138) követte a fejedelmi trónon.
Mivel Bizáncban a Komnénoszokkal a katonai arisztokrácia került hatalomra, várható volt a bizánci offenzíva,
egykori kis-ázsiai területei visszaszerzése érdekében. II. János Komnénosz 1137-ben elfoglalta Kilikiát és
Antiochiát, Levont és fiait börtönbe záratta, ahonnét csak kisebb fia tudott visszatérni később az örmény trónra
II. Thorosz (1145-1169) néven. A Komnénoszok továbbra sem óhajtották elismerni a Rubenidákat, sem az
antiochiai normannokat, s így 1158-ban I. Mánuel is annektálta mind Kilikiát, mind Antiochiát. A kilikiai
örmények azonban a status quo alapján, a bizánci felségjogok elismerése mellett maradhattak Kilikiában,
ugyanez vonatkozott az antiochiai normannokra is. II. Thorosz III. Balduin jeruzsálemi király közvetítésével
békét kötött 1159-ben Mánu- ellel, aki a Panszebasztosz címmel ruházta fel az örmény fejedelmeket, s ezzel a
bizánci-örmény kapcsolatok rendeződtek.
II. Thorosz halálával a kiskorú II. Ruben került a fejedelmi trónra, de nagybátyja, az egykori katolikus
templomosból renegáttá vált és az iszlámot felvett Mleh ellene támadt. Nur-ad-Din szíriai szeldzsuk csapatai
segítségével végigpusztította Kilikiát és elfoglalta unokaöccsétől az örmény trónt.
Ruben Hromkla erődjébe menekült, ahol meghalt. Mleh rémuralma ellen saját katonái lázadtak fel,
meggyilkolva a renegátot. Utódja a másik unokaöccse, III. Ru- ben lett (1175-1185), akinek az antiochiai
normannokkal szemben kellett megvédenie országa függetlenségét, sikerrel kiűzve III. Bohemundot Kilikiából.
Uralkodása alatt kezdődtek el a nagyobb szabású építkezések: városok, monostorok nőttek ki a kilikiai hágók
szikláiból. Ő maga, lemondva a trónról, monostorban fejezte be az életét, s bátyja, Leó követte őt az örmény
trónon, II. Levon (Leó) (1185-1219) néven.
II. Levon a „Nagy”, „Nagyszerű” melléknevet kapta az örmény történelemben. Alatta vált a száműzött
örmények fejedelemsége nemzetközileg is elismert, európai típusú feudális királysággá, a keleti keresztények
legfontosabb védelmezőjévé, s a levantei kereskedelem és gazdasági élet egyik legjelentősebb alakítójává.
A harmadik keresztes hadjárat során az örmény katolikossal együtt ünnepélyesen fogadta Barbarossa Frigyest,
megszerezve a német-római császár támogatását és barátságát, amely később fia, VI. Henrik alatt kamatozott az
örmények számára. 1198 vízkeresztjén a német-római császár megbízottja és III. Celesztin pápa legátusa,
Wittelsbachi Konrád kardinális közreműködésével VI. Grigor Pahlavuni Tarzoszban katolikus királlyá
koronázta II. Levont. A fejedelem Barbarossa kereszteseinek megjelenése óta egyházának Rómával való
újraegyesüléséért dolgozott, amely a koronázással be is következett, a nyugati kereszténységhez kapcsolva
ezáltal az örmény egyházat.
II. Alexiosz Angelosz bizánci császár is sietve koronát küldött az örmény királynak, elismerve ezáltal a görögök
által oly sokáig vitatott örmény fennhatóságot Kilikiában.
Létrejön tehát az unió az örmények és Róma között. Megkezdődött a görög után Kilikiában a latin rítus hatása is
az örmény liturgiára: mindez máig maradandó hatásúnak bizonyult. A kilikiai királyság élete a XIII. század
330
SZÁZAD)
során soha nem látott virágzásnak indult a Mediterráneum szívében, Kelet és Nyugat világának
határmezsgyéjén.
II. Levon az európai uralkodók támogatását élvezve igazi európai feudális állammá alakította át királyságát.
Hadseregében német, francia, itáliai lovagok szolgáltak, európai uralkodóházakkal tartott fenn kapcsolatokat.
Nyugat-európai mintára létrehozta a kilikiai bírósági rendszert, megállapította az adókat, természetesen nagy
mértékben figyelembe véve a szomszédos Szíria keresztény fejedelmeinek tapasztalatait is. Ezen kapcsolatainak
gyümölcse volt az antiochiai Assisak átvétele, amely a kilikiai örmény joggyakorlat alapjává vált. De gondja
volt az ipar, a kereskedelem és főként a tengeri hajózás fejlesztésére is. A nyugati kereskedelmi kapcsolatok
jegyében garantálta a genovai és velencei kalmárok privilégiumait Kilikiában. Arvaházakat, kórházakat,
iskolákat alapított, számos monostort építtetett, ahonnét a kalligráfia és a miniatúrafestészet remekeinek számító
kilikiai kódexirodalom hirdette az újjászülető örmény kultúra és államiság felvirágzását a XII-XIII. század
fordulójára.
Uralmának vége felé Kilikia a kaukázusi eredetű kis levantei államocskából nyugat-európai típusú, valódi
feudális állammá, igazi levantei nagyhatalommá vált. Az egykori örmény menekült arisztokrácia nyugati típusú,
feudális földbirtokkal, fietivel rendelkező lovagsággá alakult át. A latin és a francia hivatalos nyelvvé váltak a
királyi kancelláriában az örmény mellett, s az átvett feudális intézményrendszer nemegyszer megtartotta eredeti
nyugati vagy görög elnevezését is. Sis, a főváros adott otthont a királyi udvarnak, a példát követték a bárói, sőt
monostori udvarok is. Megjelentek az itáliai kereskedő köztársaságok konzuli tribunáljai, de a nyugati szerzetes-
és lovagrendek képviselői is az örmény királyságban: ferencesek, domonkosok, johanniták és templomosok
egyaránt. II. Levon uralkodása alatt országa gazdaságilag felvirágzott, amelynek Kilikia földrajzi fekvése is
nagymértékben kedvezett. Kereskedelmi utak középpontjában feküdt: Szíria-Ikonium-Konstantinápoly;
illetve a Perzsa-öböl-Szíria-Kilikia útvonalának árui egyaránt Ayas (Lajazzo), Korikosz, Tarzosz kikötőiben
leltek szíves fogadtatásra. De Nyugat-Európából ekkor áramlottak be a skolasztikus filozófia és teológia,
Aquinói Szent Tamás örmény fordításban megjelenő művei is: a XIII. század fordulójára megszületett az
örmény kultúra „ezüst korszaka”, amely a nyugati fordításokon kívül eredeti örmény alkotásokkal is
dicsekedhet. Ekkor születnek meg IV. Nerses, a „kegyes” melléknéven ismert katholikos vallásos poézisének
darabjai vagy Lambroni Nerses teológiai művei. Az új Örményország kulturális felvirágzása nem maradt hatás
nélkül az idegen uralom alatt élő kaukázusi örménység kultúrájára sem, sőt, a kilikiai korszak mindmáig érződik
a kaukázusi örménység liturgikus szokásain is!
Amikor II. Levon 1219-ben meghalt, erős és külpolitikailag mindenhonnét elismert tekintélyű Arméniát hagyott
hátra. Belpolitikai téren azonban a legnagyobb zűrzavart hagyta maga mögött, mivel nem volt fiú utódja, s a
trónt leányára, Izabellára (Zabel) hagyta. Az egymást váltó régensuralmak után 1226-ban a Lambron-i
Hethumidák követték Zabel királynő eljegyzése révén a Rubenidákat a kilikiai trónon.
Ezt a leányági dinasztiaváltást az antiochiai normannok csak IX. (Szent) Lajos francia király közvetítésével
tudták 1250-ben elfogadni, majd ezt követően 1254- ben dinasztikus kapcsolatra léptek a Hethumidákkal. Az
idő is alkalmas volt, mivel az egyiptomi Ajjúbidák dzsihádját a mamelukok folytatták Levante keresztény
államaival szemben.
Az erőgyűjtés éppen időben következett be. Az anatóliai szeldzsuk-török uralom félholdja már fogyóban volt az
új ellenfél, Dzsingisz kán és utódainak támadásai következtében. A mongol invázió – bármily hihetetlennek
hangozzék is – mind az örményeknek, mind a kereszteseknek jóindulatú szövetségest jelentett a szeldzsu-
kokkal szemben! Végre lehetőség nyílt a félhold megtépázására a mongolok segítségével.
I. Hethum (Hayton) (1226-1270) hosszú uralma alatt Kilikia három földrészre kiterjedő világ politika alakító
tényezővé vált. A mongolok megjelenése a Közel- Keleten ugyan romba döntötte Georgiát (Grúzia), de
megszabadította Arméniát. Hethum külpolitikájának sarkkövévé a mongolok váltak. Minden törekvésével egy
nyugat-európai-mongol szövetség létrehozásán fáradozott, a keresztény-mongol offenzíva pedig egyenest az
iszlám, illetve legveszélyesebb hátországa, a mameluk Egyiptom ellen irányult. Ennek a politikának a jegyében
zajlott le Szíria és Mezopotámia mongol inváziója, amelyben örmény, grúz és antiochiai normann lovagok is
részt vettek, s a csúcspontját Bagdad 1258-as elfoglalásával érte el. Megszűnt az iszlám eddigi központjának
számító bagdadi kalifátus, de a város elfoglalásakor egyetlen keresztény lakosának sem esett bántódása. Ezzel
egy időben pedig Kilikia gazdasági blokád alá vette Egyiptomot, amely vallási és politikai téren egyaránt az
örmény kereszténység, valamint a levantei keresztesek ellenfele, riválisa volt.
Európa elszalasztotta a történelem által felkínált nagy lehetőséget: az összefogást a mongolokkal. Pedig a század
közepén, 1250-ben veszélyes fordulat következett be Egyiptomban. A mongolok által Egyiptomban eladott
331
SZÁZAD)
rabszolgák, akikből a testőrgárdát verbuválták, fellázadtak uraik ellen, kezükbe kaparintották a hatalmat, és így
hosszú évszázadokra a „mameluk”-ok irányították a Földközi-tenger keleti medencéjének történelmét.
Ez a nagyszabású külpolitikai vízió azonban, amelyet a maga részéről a pápaság is támogatott, két oldalról is
csődöt mondott. Hiába volt meg sokáig a mongolok együttműködési szándéka, a levantei „frankok”
kooperációra képtelenek voltak. A részeire széttagolódott mongol birodalom utódállamai pedig sorra vették fel
az iszlámot, elsőként Berke, az Arany Horda kánja! Az örmények számára a perzsiai mongol ilkánok maradtak
szövetségesül, akiket viszont az Arany Horda és Egyiptom mamelukjainak szövetsége állított csatasorba az
Arany Hordával támadt ellentéteik következtében.
Közben Bajbarsz Egyiptomból mamelukjaival 1266-ban megtámadta az örményeket, 40 ezer hadifogollyal,

köztük Hayton fiával tért vissza Egyiptomba. 1268-ban Antiochia is a mamelukok kezére került.
Hethum ekkor lemondott a királyi trónról, s a ferences habitust öltötte magára, az uralmat fiára, III. Levonra
hagyta.
II. Levon (Leó) (1269-1289) folytatta apja mongolpolitikáját, I. Edward angol király és a mongolok
koalíciójának megteremtésén fáradozott. Abagha perzsiai ilkán 1281. október 30-án Homs mellett, örmény, grúz
és frank segédcsapatoktól támogatva, döntő győzelmet aratott az egyiptomi mamelukok felett. Mindez azonban
csak késleltette, de nem tudta feltartóztatni a levantei keresztes államok bukását. Akkon eleste, 1291 után
Levante egyetlen keresztény állama Kilikia maradt, valamint Ciprus szigete képviselte a nyugat-európai
kereszténység értékeit és politikai érdekeit.
II. Levon utódai alatt Kilikia a feudális anarchia martaléka lett. Az örmény társadalom kicsiny uralkodó rétege,
élén a királlyal és a katholikossal, az örmények világi és spirituális vezetőivel együtt ragaszkodtak a Rómával
való egyházi unióhoz és a nyugat-európai szövetséghez. Azonban létezett egy nyugat- és egyben
katolikusellenes irányzat is, amely a kaukázusi örmény klérus köreiben talált szimpátiára és támogatásra.
1307-ben a Sisben megtartott zsinaton kilenc pontba foglalták a nyugati, Rómától átvett hitvallást, valamint
bizonyos változtatásokat az örmény rítusban, amelyek a római katolikus gyakorlattal voltak összhangban. A nép
azonnal fellázadt és elutasította ezeket az eredményeket. Ugyanakkor a királyi udvar is évtizedekre véres
tragédiák színterévé vált. A mameluk veszély erősödése, a mongolok iszlamizálódá- sa közepette a király és a
katholikos teológiai vitákba bonyolódott a Szentlélek származását illetően.
Az utolsó Rubenida-Hetumida uralkodó, V. Levon (1320-1342) nemzeti krízist robbantott ki latinofil

kurzusával, a római unióhoz való ragaszkodásával. A király ellenzéke nemzeti színezetű váltást óhajtott,
miközben Nasir mameluk szultán 1337-ben lerohanta Kilikiát. Az ezt követő békekötés értelmében az
örményeknek meg kellett szakítaniuk a nyugattal való kapcsolataikat. Halála után (1342) egy emberöltőre
„latin” királyok uralkodtak Kilikiában. Egyesek közülük, akik a ciprusi Lusignan-dinasztiából származtak,
dinasztikus házasság révén rokonságban álltak a Hethumidákkal, míg mások trónbitorlóként kerültek hatalomra.
A Lusignanok és az usurpátorok alatt megkezdődött Kilikia halálos agóniája. Törvényes uralkodók és

trónbitorlók váltották egymást az örmény trónon, miközben árulók, renegátok vélték úgy az örmény bárók
soraiban, hogy túlélésük záloga csakis az iszlám felvétele lehet.
Így került édesanyjával együtt egy fiatalember a trónbitorló IV. Konstantin kilikiai börtönébe. Az ifjúnak ugyan
genetikailag nem volt túl sok köze az örménységhez, bár nagyanyja, II. Hetum (Hayton) örmény király felesége,
Zabel (Izabella) volt. Édesanyja, Sofdane grúz hercegnő, apai ágon viszont Ciprus szigetéről származott, a
Lusignanok királyi családjából. 1373-ban sikerül VI. Levon néven a kilikiai örmény trónra lépnie, de mindössze
két évet uralkodott. Uralma kezdetén azonnal felvette a harcot az örmény királyságot fenyegető mameluk
hódítókkal szemben. A fiatal királynak nem túl sok esélye maradt. A híres kilikiai örmény várak ugyan hosszú
ideig állták az ostromot, de az örmény bárók hitszegésével és aljas árulásával szemben a korabeli építészet
tökélyét jelentő várfalak is gyengének bizonyultak. 1375. április 13-án belső árulás következtében elesett a
főváros, Sis és a muszlimok kezére került. A hódító aleppói mameluk alkirály az ifjú királyt fiatal feleségével,
Soissons-i Margittal és két kisfiával együtt Kairóba hurcolta. Velük ment hűséges gyóntatópapja, János Dardel
is, aki krónikájában megírta a kilikiai örmény királyság végnapjait. A krónika megdöbbentő képet rajzol a
korról. Lusignani Leó királynak „nagylelkűen” felajánlották Egyiptomban, hogy mameluk vazallusként
megtarthatja koronáját és királyságát is, ha felveszi az iszlámot. Ám a felkínált szabadság (aposztázia)
hitehagyás árán nem kellett az utolsó örmény királynak és családjának. Iszonyatos árat kellett fizetnie azért,
hogy keresztény maradt: ifjú felesége és kisgyermekei a kairói börtönben haltak meg. O maga pedig csak 1382-
ben szabadult fogságából a kasztíliai király segítségével. Élete hátralevő részét Nyugat-Európa különböző
332
SZÁZAD)
királyi udvaraiban töltötte, míg végül is Párizsban telepedett le. Itt érte a különleges kitüntetés: a pápai Arany
Rózsa. Halálát közeledni érezvén, II. Richárd angol királyt tette meg végrendelete végrehajtójává. Hamvai a
lehető legnagyobb végtisztességben részesültek: a francia királyok ősi temetkezési helyén Saint-Denis bencés
apátságának kriptájában temették el. A bazilikában epitáfium hirdeti mindmáig az utolsó örmény király emberi
nagyságát. Alig volt örmény vér az ereiben, inkább grúz és ciprusi francia. De vállalta örménységét, száműzött
népének sorsát.
VI. Levon halála (1393. november 29.) után Ciprus királyai viselték a jeruzsále- mivel együtt az örmény királyi
címet, amíg a sziget Velence birtokába nem került. A királyi titulus 1485-ben Lusignani Anna és Savoyai I.
Lajos házassága révén a piemonti Savoyai uralkodóházra szállt.
„Armenia in exilio.” Maga az örmény sors. Az örök örmény történelem.
NEVEK
333
10. fejezet - VI. KÉSŐ KÖZÉPKOR
(XIV-XV. SZÁZAD)
1. Sághy Marianne – AZ AVIGNONI PÁPASÁG ÉS A
NAGY EGYHÁZSZAKADÁS
1.1. Az egyház és a francia királyság a XIV. század elején
A két egyetemes hatalom, a pápaság és a császárság hosszú küzdelme a XIII. században az egyház elsöprő
diadalával zárult. Az avignoni születésű jogtudós, III. Ince pápa (1198-1216) tekintélye előtt valamennyi
keresztény uralkodó meghajolt. A pápa kiátkozta Barbarossa Frigyes császárt és az angol Földnélküli Jánost;
engedelmességre kényszerítette II. Fülöp francia királyt; rendet teremtett a magyar, a bolgár és az aragóniai
királyságokban; pontifikátusának megkoronázásaképp pedig 1215- ben összehívta a IV. lateráni zsinatot,
melynek doktrinális és egyházjogi döntései a XVI. századig meghatározták a katolikus egyház jogrendszerét,
politikáját és befolyását. A genovai származású IV. Ince (1243-1254) folytatta elődje politikáját II. Frigyes
császár ellenében, akit az 1245-ös lyoni zsinaton kiközösített. 1300-ban, amikor VIII. Bonifác pápa (1294-1303)
meghirdette az első jubileumi Szentévet és zarándokok százezrei áramlottak az Örök Városba, mindenki
megbizonyosodhatott arról, hogy Krisztus földi helytartója a keresztény világ feje.
A világi hatalommal szemben a lelki hatalom – az egyház – felsőbbségét valló Bonifác a pápai teljhatalmat
(plenitudo potestatis) nemcsak elméletben hirdette, hanem ennek gyakorlati megvalósítására törekedett IV.
(Szép) Fülöp francia királlyal vívott küzdelme során (1296-1303). Az egyház szupremáciája logikusan
következett abból a nyilvánvaló és a középkorban mindenki által elfogadott igazságból, hogy a szellemi dolgok
(spiritualia) magasabb rendűek a földi dolgoknál (temporalia), mert azok a mulandóságra ítélt világ számára az
isteni örökkévalóságot tükrözik. A római Colonna család tagja, Aegidius Romanus Ágoston-rendi szerzetes és
filozófus – aki talán Szép Fülöp nevelője is volt, hiszen 1279-ben neki ajánlotta De regimine principum (A
fejedelmek kormányzatáról) című nagyhatású politikatudományi művét a királyi hatalomról –, 1302-ben
Arisztotelész Metafizikája alapján mutatta ki De ecclesiastica potestate (Az egyházi hatalomról) című
traktátusában, hogy miként a tökéletlenebb szervezetek alacsonyabb rendűek a fejlettebb szervezeteknél, akként
a földi hatalmak is alacsonyabb rendűek a szellemi hatalomnál: tehát amint a test engedelmeskedik a léleknek,
úgy kell a földi hatalmaknak is engedelmeskedniük Krisztus helytartójának. Aegidius barátja és tanácsadója volt
VIII. Bonifác pápának, aki e filozófiailag megalapozott tanulmányból merített 1302 novemberében kiadott – az
előző fejezetben már bemutatott – Unam Sanctam kezdetű bullájában. A pápa az egyház szupremáciájának
jogalapját nem az uralomban (ratione dominandi), hanem a bűnben (ratione peccati) jelölte meg, és leszögezte,
hogy mivel minden ember bűnös, minden embernek szüksége van az egyház közbenjárására ahhoz, hogy
üdvözüljön: „mindkét kard, a lelki is, az anyagi is, az egyház hatalmában van: (...) az üdvözüléshez minden
emberi teremtmény számára szükséges, hogy alárendeltje legyen a római pápának.”
A pápa teokratikus követelései a világiak erőteljes helytelenítésével találkoztak és az alakulóban lévő francia
nemzeti monarchia ellenállásába ütköztek. Fülöp emberei 1303-ban Anagni városában elfogták és inzultálták az
idős pápát, aki e sérelembe rövidesen belehalt; 1305-től pedig úgy látszott, a francia uralkodónak sikerült
befolyása alá vonni a pápaságot is, melyet hetven évre „babiloni fogságba” vetett. A XIV. század pápái
„megadták volna magukat” a királynak és a feltörekvő francia nagyhatalom érdekeinek szolgálatába álltak? A
pápaság destabilizációját és hanyatlását vagy épp ellenkezőleg, hatalomgyarapodását és tartós modernizálását
hozták az avignoni évek?
Mivel a pápaság avignoni „fogságáról” a reformáció óta többnyire csak híres olasz bírálóinak – Dante, Páduai
Marsilius, Petrarca, Sienai Szent Katalin – kíméletlen invektíváit szokás idézni, meglehetősen egyoldalú kép él e
korról. Pedig az avignoni időszak strukturális és spirituális szempontból is jelentős fordulópont, valódi
korszakváltás az egyetemes egyház történetében: egyrészt a pápaság monarchikus átalakulásának ideje ez,
amikor létrejönnek a Szentszék intézményei és udvartartása, a Curia, valamint az a fejlett hivatali és
adórendszer, amely a pápai állam megszűnéséig gyakorlatilag változatlanul fennmarad; másrészt éppen ezzel az
erősen intézményi és jogászi szellemű átalakulással párhuzamosan – és részben vele szemben – lépnek fel azok
a keresztény lelkiség megújulását célzó, részben immár laikus törekvések, amelyek már a reformációt készítik
elő. A XIV. század hatalmas újítások időszaka, és a Trecento nagy nemzedéke tudatában van úttörő voltának.
Via moderna, vita nova, ars nova, devotio moderna – ezek az új generáció művészeti, filozófiai és vallási
334
VI. KÉSŐ KÖZÉPKOR (XIV-XV.
SZÁZAD)
jelszavai. Georges Duby jól látta, milyen erővel ragadta magával az újdonság varázsa a középkor végén élő
férfiakat és nőket: „E kor emberei nyugtalanabbak voltak elődeiknél, mert őket már új, felszabadító érzések
feszítették. A gondolkodó emberek tudták, hogy hihetetlenül modern korban élnek és ebbe a gondolatba szinte
beleszédültek. Tudták, hogy új utakat törnek, új ösvényeket vágnak. Új embereknek érezték magukat.”
1.2. Avignon, a hídfő

Az 1300-as Szentévben – melyhez hatalmas eszkatologikus várakozások is fűződtek – indul képzeletbeli útjára
Vergilius vezetésével a firenzei ghibellin költő, Dante. A Pokol nyolcadik körében a szimoniákusokra
bukkannak, vagyis azokra a papokra, akik hivatalukat pénzen vásárolták, és ezért úgy bűnhődnek, hogy fejjel
lefelé lógnak, mint megannyi földbe vert karó. Köztük van VIII. Bonifác pápa is, ám a kínszenvedők úgy vélik,
V. Kelemen még nála is bűnösebb:
Új Jázon lesz ő (olvashatsz e papról a Makkabéusoknál): néki szintén egy király lesz, ki pártfogolva tapsol.
(Isteni színjáték. Pokol.
XIX. ének, 85-87. sor Babits Mihály fordítása)
Ez a túlvilági nézet nem a valóságot, hanem a korabeli laikus értelmiségi ellenzék elfogult véleményét tükrözi.
A Colonna, a Caetani, és az Orsini családok véres pártharcai miatt életveszélyessé vált Rómába Bonifác halála
után már XI. Benedek pápa (1303-1304) sem merészkedett vissza, hanem Perugiába kényszerült áttenni
székhelyét. Ne feledjük, hogy a római pápák egészen a XIV. századig pontifikátusuk elenyésző részét töltötték
csak Rómában, sőt voltak, akik soha be sem tették lábukat az Örök Városba! A kora középkorban a pápaság
éppúgy vándorháztartásra rendezkedett be, mint a császárság: mivel ekkor megállapodott, helyhez kötött Kúria
még nem létezett, Róma ott volt, ahol a pápa tartózkodott: Ubi papa, ibi Roma. Az utazó pápák a pápai állam
különböző birtokain élték fel jövedelmüket, ott szolgáltattak igazságot, nyaranta pedig egyenesen menekültek az
egészségtelen levegőjű, ivóvízben szűkölködő Rómából, ahol a rekkenő hőség idején szúnyogmilliók
terjesztették a maláriát.
Amint értesítették, hogy a Perugiában összeült zsinat pápává választotta, Bordeaux érseke, Bertrand de Got
azonnal Róma felé vette útját. A Bonifác emlékét is perbe fogó IV. Fülöp francia király felszólítására és ennek
jelenlétében azonban Lyonban koronáztatja magát pápává V. Kelemen (1305-1314) néven. Ám ez korántsem
jelenti azt, hogy Fülöp kreatúrája lett volna! A gascogne-i Bertrand de Got nem francia, hanem angol alattvaló:
Bordeaux, Aquitánia fővárosa a XII. század óta az angol uralkodó birtoka, bár e területek főhűbérura a francia
király. Noha jó kapcsolatokat igyekszik ápolni Fülöppel, Bertrand de Got nem beszél egy nyelvet a királlyal: a
langue d’oc, a trubadúrok dallamos nyelve érthetetlen tájszólás az északi királyi udvarban. Bordeaux érseke
emellett önálló, független szellem, jeles kánonjogász – ezért is esett rá a bíborosok választása –, aki 1302-ben,
amikor a francia püspökök többsége a király bosszújától rettegve otthon maradt, eleget tett Bonifác
felszólításának és elment Rómába a Fülöp ellen összehívott zsinatra.
Az aquitániai birtokok miatt kitört francia-angol viszály elmérgesedése idején V. Kelemen eszményi
közvetítőnek látszott a két király között. Fülöp azonban mindenekelőtt azt akarta elérni nála, hogy Bonifác pápát
eretnekké nyilvánítsa, s Kelemen ezt csak a templomos rend feláldozása árán tudta elkerülni. Mivel V. Kelemen
egészségi állapota nem tette lehetővé a római utazást, így 1311-re a dél-franciaországi Vienne-be hívta össze az
egyetemes zsinatot, hogy tervet dolgozzon ki a Szentföld felszabadítására, ő maga pedig ideiglenesen a
Venuxinus grófságban (Comtat Venaissin) fekvő Carpentras-ba, illetve Avignonba tette át székhelyét, mely a
pápa hűbéreseinek, Nápoly és Szicília királyainak birtoka volt.
A hídjáról nevezetes Avignon több szempontból is jó választásnak bizonyult. Ez a híd – melyet római alapokra
Szent Bénézet épített 1177-1185 között – nyújtotta az egyetlen átkelési lehetőséget a szélesen hömpölygő, sebes
folyású Rhöne folyón, ezáltal Itália, Franciaország és Spanyolország között teremtve kapcsolatot. A Rhöne
keleti partja a nápolyi király birtoka volt, nyugati partja már Franciaország. A görögrómai telepesek és az első
keresztény császár, Konstantin emlékét őrző nagy ókori csomópontok – Marseille, Arles, Nimes, Orange, Aquae
Sextiae (Aix-en-Provence) – , a XI. században a katalán és toulouse-i grófok alapította „új városok” –
Montpellier, Barcelona –, és a XIII. században Szent Lajos által a keresztes háború céljaira építtetett hatalmas
hadikikötő, Aigues-Mortes vonzáskörzetében, kultúrák ke- resztútján fekvő város sikeresen ötvözte a régi és az
új műveltséget, így a Trecento idején, az avignoni pápák alatt az antik örökség újjászületésének egyik bölcsője
lett. „Provánsz daltelt mezői,” a Cöte d'Azur megejtő szépsége, nyájas éghajlata, az erős északi szélnek, a
mistralnak köszönhetően mindig kellemes nyara már akkor is marasztalták az erre utazókat. Ám ennél is
fontosabb volt, hogy Avignon kötötte össze a korabeli Európa két legfejlettebb gazdasági központját, Észak-
335
SZÁZAD)
Itáliát és Flandriát. A XIV. században, amikor Európa kereskedelmi útjai a hagyományos mediterrán vidékekről
észak felé tolódtak el, Avignon földrajzi fekvését tekintve is inkább „centrum” volt, mint a távoli és kieső
Róma. A pápák „áttelepülésükkel” közelebb kerültek legnagyobb jövedelemforrásaikhoz: a francia és az angol
egyházi tizedekhez. Avignon azonban csak V. Kelemen utóda, XXII. János (1316-1334) alatt kezdett lassan a
pápák ideiglenes tartózkodási helyéből szentszéki központtá válni.
Az új pápa ugyanis korábban éppen Avignon püspöke volt, aki jól ismerte és szerette városát, így a Rhone fölött
emelkedő sziklán, a Rocher du Doms-on a katedrális mellett álló püspöki palotáját tette meg az egyetemes
keresztény egyház székhelyévé. Az ötezer lelkes városka lakossága hirtelen harmincezerre duzzadt, a század
közepén pedig már százezerre nőtt: a kereskedőknek a pápai és bíborosi udvartartások ellátására kellett
berendezkedniük, s fel kellett készülniük arra, hogy a korabeli keresztény világ leggazdagabb embereinek
igényeit kielégítsék. A Rómába visszavezető út mind bizonytalanabbá vált, mivel nemcsak Rómán belül folyt a
nagy arisztokrata családok küzdelme, hanem a pápai államhoz tartozó városok is egyre-másra „városállammá”
(comune) kiáltották ki magukat és vagy a saját keblükből választottak városi vezetőt (gonfaloniere), vagy a
környékbeli nagyurak, illetve a város tehetős családjai kaparintották meg fölöttük a hatalmat. Bolognát a
Viscontiak, Veronát a Scaligerek, Pisát és Luccát pedig a messze földön rettegett Castruccio Castracani degli
Antelminelli hódoltatta. Itáliában Bologna és Perugia mellett csak egy – igaz, az egyik leghatalmasabb –
comune maradt a pápák oldalán: a vörös liliom városa, Firenze. 1266-tól hármas guelf szövetség alakult ki: a
pápaság, Firenze és az aranyliliomos nápolyi Anjou-királyok alkottak szoros érdekszövetséget többek között
Velence ellen. E szövetség eredménye volt az Anjou-ház magyarországi trónfoglalása a pápaság hathatós
támogatásával: ez a politikai manőver ugyanis egyben Velence további gazdasági terjeszkedésének is gátat
vetett egy évszázadon át a Mediterrá- neum nyugati felében.
1.3. A pápák és a nápolyi Anjouk

Bár IX. (Szent) Lajos francia király testvérének, Anjou Károlynak vérmes terveit a „szicíliai vecsernye” vérbe
fojtotta, fia, II. Károly (1289-1309) – aki V. István magyar király lányát, Máriát vette feleségül – mégis
elfoglalhatta Nápoly trónját. Károly nem gátlástalan, bajkeverő atyját, hanem szentéletű nagybátyját választotta
példaképül. 1279-ben felfedezte Mária Magdolna ereklyéit a Marseille melletti Saint-Maximin-de-la-Sainte-
Beaume-ban (az ereklyék egy része innen került egy századdal korábban a burgundiai Vézelay-be, ahol
fogadásukra csodálatos templom épült és óriási zarándokközpont létesült), s föléjük párizsi mintára óriási,
fényben úszó gótikus templomot emeltetett. Mária Magdolna tisztelete a IX. század óta élt Provence-ban:
kultuszának megélénkülése jól mutatja, hogy a Trecento lelkiségben mind nagyobb helyet foglalt el a bűnbánat
és bűnbocsánat kérdése. Károly szerepvállalása egyfelől egyéni jámborságának szép bizonyítéka, másrészt
viszont arról tanúskodik, hogy a kultuszt szigorúan uralkodói ellenőrzés alatt kívánta tartani, és mindemellett
tudatosan versenyre is akart kelni az északi vidékek (íle-de-France, Burgundia, Bretagne) nagy gótikus
kegyhelyeivel.
Nápoly királya remek kapcsolatban állt V. Kelemen pápával. II. Károlynak négy fia volt: Martel („Kalapács”)
Károly, Lajos, Róbert és Fülöp. Bátyja halála után Lajos lett a királyi cím örököse, ő azonban Krisztust akarta
követni, ezért ferences szerzetes lett és örökösödési jogát öccsére ruházta át, majd Toulouse püspökeként
fiatalon, a szentség hírében halt meg. II. Károly már 1290-ben, Kun László halálakor igyekezett megszerezni a
magyar trónt legidősebb fiának. Talán ebben az időben készítették az Árpád-ház vörös-ezüst sávjaival és az
Anjouk kék-arany liliomos címerével díszített heraldikus selyemkárpitot, melyet 1999-ben találtak meg egy
budavári kútban. II. Károly az Árpád-ház kihalásakor ismét porondra lépett és 1301- ben sikerült alkalmi
koronával megkoronáztatnia unokáját, Martel Károly fiát, a tizenhárom éves Károly Róbertet. Versenytársai és a
magyar bárók és kiskirályok ellenállása azonban évtizednyi harcra kényszerítette az ifjút, akinek érdekében a
legtöbbet az V. Kelemen által küldött segítőtársnak, Gentile Particino da Montefiore bíborosnak sikerült elérnie,
aki 1308-1310-ig tartózkodott pápai legátusként Magyarországon és e két év alatt hatalmas diplomáciai és
egyházpolitikai tevékenységet fejtett ki. Az ispotályos rend megnyerésével – akiknek átutalta a templomos rend
vagyonát – Gentile lényegében eldöntötte a rozgonyi csata kimenetelét.
A nápolyi Anjouk magyarországi trónra kerülését elősegítő legátus az Assisi Szent Ferenc-bazilika
altemplomában állított maradandó emléket pannóniai működésének. Mivel a ferences barátból bíborossá lett
Gentile címtemploma a római San Martino ai Monti templom volt, 1312-ben óriási összegű, 600 aranyforint
értékű megbízást adott a kor legjobb festőjének, a sienai Simone Martininak, hogy fesse meg a pannóniai szent,
Márton élettörténetét. Az eredeti freskóciklus mellett, az altemplom kereszthajójában a festő és műhelye 1317
után még nyolc másik szent képét is megfestette, Toulouse-i Szent Lajos szentté avatását ünneplendő, mely
egyúttal a nápolyi Anjou-ház magyarországi expanzióját is megörökíti és jól mutatja, hogy az Anjouk milyen
buzgó lelkesedéssel „sajátították ki” Árpád-ház nagy szentjeit: a nyolc szentből öt – István, Imre, László,
336
SZÁZAD)
Erzsébet és – ha helyes az ikonográfiai rekonstrukció – Boldog Margit – a magyar szent királyokat és

hercegnőket ábrázolja.
1307-ban Jacques Dueze – a későbbi XXII. János – volt II. Károly kancellárja, akinek pápává választása után
első dolga volt 1317-ban szentté avatni Toulouse-i Lajost, az uralkodó Bölcs Róbert nápolyi király (1309-1343)
bátyját. Simone Martini ebben az évben egy csodálatos olajfestményt is készített, mely nem leplezi, hogy Róbert
testvérének köszönhette koronáját: a hatalmas, hieratikus szentként ábrázolt Lajos homlokára két angyal illeszt
mennyei diadémot, miközben a szent baljával a királyok földi koronáját helyezi a térden állva alázatosan
imádkozó, apró Róbert fejére. Az első avignoni pápák kanonizációs politikáját az egyházi szempontok mellett
mintha egyenesen a nápolyi udvar diktálta volna. A francia nagyhatalom erőszakos beavatkozásától menekülve
ugyanis a pápák régi szövetségesük, az – igaz, ugyancsak francia eredetű, de sokasodó nemzetközi
érdekeltségeik miatt valójában „nemzetek feletti” – nápolyi Anjou-ház védelme alá helyezték magukat, s ez a
szövetség kölcsönös segítséget és befolyást jelentett. Hogy mekkorát tévedett Dante, amikor az avignoni
pápákat a francia király fizetett embereinek állította be, mi sem bizonyítja jobban, mint Villeneuve-les-Avignon
hatalmas erődje, melyet Avignonnal átel- lenben, francia területen Szép Fülöp építtetett, hogy szemmel tartsa és
hatalmával fenyegesse a pápákat.
A szentté avatásoknak korábban is volt politikai töltetük: VIII. Bonifác a Fülöp elleni küzdelem egy
megegyezéssel kecsegtető pillanatában, 1297-ben kanonizálta Szent Lajost, V. Kelemen pedig ugyanezen harc
folytatásaként, Fülöp befolyására avatta szentté 1313-ben V. Celesztin pápát. XXII. János 1323-ban „a nápolyi
ökröt”, Aquinói Tamást emelte hivatalosan a szentek sorába. A domonkos rend legnagyobb filozófusának
kanonizációját azonban már mély spirituális válság is siettette.
1.4. Misztikusok és spirituálisok

A XIII. században a kathar eretnekség, a Szabad Lélek (Liber spiritus) testvérei, a beginák, és Assisi Szent
Ferenc radikális követői, a spirituális ferencesek mozgalma különböző módon a világiak egyazon vallásos
igényének igyekezett strukturált keretet adni. „A Szentlélek mindenütt szabadon fúj” és személyválogatás nélkül
eltölthet bárkit, mondották. Ám a szigorúan két osztályra – klerikusokra és laikusokra – tagolt középkori
társadalomban az imádság és a kontemplatív élet a papok kiváltsága volt. A klerikus elnevezés egyszerre két
dolgot jelölt: a papi rendhez való tartozást és azt, hogy az illető tanult, írástudó ember. A klerikusok „választott
rend, királyi papság” voltak. Ahogy a szellem felsőbbrendű, mint a test, úgy a papok is a világiak fölött álltak. A
pap megkülönböztető jele a tonzúra (corona in capite) volt, melyet Aquinói Szent Tamás a „Mennyei Királyság
jelképének” tartott. A papok voltak „a világ világossága,” „emberi testben lakozó istenek”. Egyszercsak
azonban a „faragatlan” világiak is határozott lelkiségi igényekkel léptek fel. Keresztény férfiak és nők
bensőséges áhítattal, a maguk egyéni módján törekedtek a Megváltás misztériumának megértésére, Krisztus
kínszenvedésének őszinte átélésére. A XII. századtól mind több világi ember sajátította el a műveltséget az
egyetemeken; az egyetemi könyvmásolás révén nem papi rétegekhez is eljutottak a könyvek; a középosztály
kialakulásával pedig a nők már nemcsak olvasni tanultak meg, hanem írni is. Vallásos kérdések
megfogalmazásához természetesen nem kellett feltétlenül művelt embernek lenni. A világiak klérustól
független, gyakran iskolázatlan lelkisége megkerülte, de nem zárta ki szükségszerűen az egyház közvetítő
szerepét.
Ám sem az egyház, sem a világi hatalom nem nézte jó szemmel az új divatú kegyességet, mely azt hirdette,
hogy ha a lélek képes teljesen „megsemmisülni” a szeretetben, egyesülhet Istennel. Szép Fülöp uralkodása
idején, 1310-ben az egyházi bíróság Marguerite de Porete flamand beginát ítélte máglyára Párizsban, mert a
fiatal nő Miroir des ames simples et anéanties (Az egyszerű és megsemmisült lelkek tüköre) című könyvében, a
Szeretet és a Lélek párbeszédében leírta, milyen módon juthatunk el az Istennel való egyesüléshez, Isten
dicsőségének színről színre való látásához (visio beatifica). Amikor az 1311-1312-es vienne-i zsinat kijelentette,
hogy az ember az e világi életben természetes úton nem juthat el a boldogító színe- látáshoz, mert maga a visio
beatifica is természetfeletti adomány, a lumen gloriae isteni ajándéka, ezzel egy füst alatt elítélte az északi
(flamand és Rajna-vidéki) misztikát és különösen a domonkos Eckhart mester tanítását. Eckhart skolasztikus
filozófus, mint Tamás, misztikája is intellektualista, Istent tiszta létnek (esse purum) fogja fel, de ennek
dinamikus töltetet is ad. Istenleírásában a negatív teológia kifejezéseit használja. Legfontosabb tanítása, hogy az
ember csak úgy juthat el Istenhez, ha mindenről lemond és mindentől függetleníti magát. Eckhartot 1326-ban a
kölni érsek eretnekségért elmarasztalta, XXII. János pedig 1329-ben 28 tételét bélyegezte tévesnek. A
spirituálisok és a misztikusok parttalan elragadtatottságát elítélő tehetséges szervező és szikár jogász, XXII.
János is elmélyült imaéletet élő ember volt. Neki tulajdonítják a híres Anima Christi imát:
Krisztus lelke, szentelj meg engem,
337
SZÁZAD)
Krisztus teste, erősíts engem,
Krisztus vére, üdvözíts engem, halálom óráján hívj magadhoz engem, hogy szentjeiddel dícsérjelek mindörökké.
Isten boldogító színelátásának problémája a lélek halál utáni állapotára is kiterjedt. 1323 karácsonyán, az évnek
abban az időszakában, amikor a mennyet a földtől elválasztó határok átjárhatóbbakká válnak, az Avignon
melletti Ales domonkos kolostorának perjele, Jean Gobi egy visszajáró lelket faggatott túlvilági tapasztalatairól.
A purgatóriumból visszatért Guido elmondta, hogy a holtak lelkéért mondott misék és imák több évvel
megrövidítik a tisztítótűzbe került lelkek szenvedését. A De spiritu Guidonis (Guido szelleméről) egyrészt a
világiak térhódításának fontos bizonyítéka, amenyiben a perjel egy laikus (nem pedig pap) vallomásai alapján
térképezi fel a túlvilág viszonyait, másfelől pedig a szentek közösségének (communio sanctorum) szép példája,
amely a laikusok és a klérus közötti alapvető szolidaritást hirdeti azáltal, hogy feltárja a harcoló egyház tagjait (a
papokat és a híveket) a szenvedő egyházzal (a purgatóriumban sínylődő lelkekkel) és a dicsőséges egyházzal (a
szentekkel) összekötő láthatatlan szálakat. Gobi néhány évvel később a nápolyi király közvetlen felügyelete alá
tartozó Saint-Maximin domonkos kolostorban szerkesztett Scala coeli (A menny lépcsője) címen
példázatgyűjteményt, melyben a lélek post mortem egyéni ítéletével foglalkozik. XXII. János – aki 1324-ben
éppen Saint-Maximin-ben átkozta ki Bajor Lajost –, nagy helyesléssel olvasta a művet, mely arról a komoly
erőfeszítésről tanúskodott, hogy az egyház igyekezett megszervezni és ellenőrzése alá vonni az élők és holtak
közötti együttműködést. A lélekre a halál után váró egyéni ítélet általánosan elfogadott hit volt. Ennek dacára
1331 mindenszentek ünnepén XXII. János szentbeszédében azt fejtegette, hogy még az üdvözültek lelke sem
látja meg Istent abban a pillanatban, amint elválik a testtől. A pápa egyedülálló módon azt a – patrisztikus
korban valaha népszerű – nézetet vallotta, miszerint a visio beatifica előtt bizonyos várakozási időnek kell
eltelnie (refrigerium sanctorum). Ez a kijelentés kortársai szemében nyilvánvalóan eretnek volt, s ezt a pápa
legnagyobb ellenfelei, a spirituális ferencesek és Bajor Lajos császár azonnal kihasználták és akkora botrányt
csaptak, hogy ebbe még Róbert nápolyi király is bekapcsolódott Tractatus de statu animae post mortem
(Értekezés a lélek halál utáni állapotáról) című írásával.
A koldulórend radikális szárnya, a spirituálisok nemcsak saját életvitelükben törekedtek az evangéliumi

szegénység megélésére Szent Ferenc regulájának eredeti szellemében úgy, hogy minden tulajdonukról
lemondtak és alamizsnából tartották fenn magukat, hanem ezt az egyetemes egyháztól is számonkérték. Azt
követelték, hogy mivel Jézus nem bírt földi javakkal, az egyház is mondjon le minden tulajdonáról. Minthogy a
teljes szegénység ideálját lehetetlen volt megvalósítani az egyházban, a Joachim de Floris apokaliptikus
látomásainak erőteljes hatása alatt álló spirituálisok először rendjükön belül kerültek összeütközésbe
mérsékeltebb társaikkal, majd a vita elmérgesedése során a pápákkal is. A spirituális ferencesek hajthatatlan
vezetői, az okszitán Petrus Johannes Olivi (1248-1298) és Ubertino da Casale (1259-1330) Provence-ban is
terjesztették tanaikat: V. Kelemen a vienne-i zsinaton ítélte el őket, XXII. János pedig 1318-ban négy spirituálist
küldött máglyára. Ebben a helyzetben gyakorlatilag az egész ferences rend szembekerült a pápával. A rend élén
ekkor a mérsékelt Cesenai Mihály állt, aki közvetíteni próbált a különböző ferences irányzatok között.
A ferences rendi viszály akkor vált nemzetközi diplomáciai konfliktussá, amikor Bajor Lajos császár, akinek
megválasztását 1322-ben a pápa nem ismerte el, az ellenzékbe került ferencesek mellé állt, sőt őket tette meg a
császári propaganda szószólóinak. Udvarába menekült Cesenai Mihály, William Ockham oxfordi ferences
(1285-1347) és egy világi magiszter, Páduai Marsilius, akinek politikai írásai kíméletlenül ostorozták a
pápaságot, de magasztalták a császárságot. Ockham, a késő középkori filozófia nagy megújítója, a via moderna
és a nominalizmus alapítója a politikaelméletet is továbbfejlesztette annyiban, hogy korlátozta a szellemi
hatalom tekintélyét, amivel a konciliarizmust támasztotta alá, valamint programszerűen megfogalmazta a világi
hatalom jogait, nevezetesen azt, hogy a császárnak joga és kötelessége az eretnek pápa letétele. Marsilius 1324-
ban írt Defensor pacis (A béke védelmezője) című politikaelméleti művét, melyben az arisztotelészi közjó
(bonum commune) fogalmára alapozva igazolja a világi állam létjogosultságát és a „totális állam” modelljét
szegezi szembe pápai teljhatalom elméletével, XXII. János pápa eretnekké nyilvánította. Marsilius 1328-ban
részt vett Bajor Lajos római császárkoronázásán, ahol a császár vicarius in spiritualibus (szellemi helytartó)
címet adományozott neki.
Nehéz megállapítani, hogy Ockham kész tényeket igyekezett-e elméletileg igazolni, vagy Lajos vette-e szó
szerint a filozófus megállapításait, mindenesetre amikor 1328-ban bevonult Rómába, hogy a városi comune
kezéből átvegye a császári koronát, XXII. János pápát nyomban eretneknek nyilvánította és megfosztotta
trónjától. Helyébe sebtében rögtönzött szertartás keretében Pietro da Corvara ferences barátot ültette, aki az V.
Miklós nevet vette fel. Ám az ellenpápa 1330-ban nyilvánosan meggyónta bűneit és lemondott. Utóda nem
akadt, így a császár provokálta egyházszakadás egyelőre elodázódott.
338
SZÁZAD)
A pápai ortodoxia kérdése súlyos és fölöttébb kellemetlen probléma volt. A bíbo- rosi kollégium iparkodott
elkerülni, hogy a világiak megkérdőjelezzék a pápa hitbéli kijelentéseit, ezért a rendkívüli szervezőképességgel
megáldott XXII. János halála után teológiai „szakembert”: egy inkvizítort ültettek Szent Péter trónusára. „Egy
szamarat választottatok meg” – mondotta szokásos szerénységével Jacques Fournier ciszterci szerzetes, aki a
XII. Benedek (1334-1342) nevet vette fel. Ha valaki, akkor Fournier szét tudta választani az igaz hit „búzáját”
az eretnek tévtanok „ocsújától.” 1317-1326 között mint Pamiers püspöke fáradhatatlanul üldözte az albigens
eretnekség maradványait, a legeldugottabb falvak népét is kifaggatta hitükről és vallomásaikat gondosan
feljegyezte. Vaskos kötetekre rúgó inkvizíciós jegyzőkönyve egyben gazdag néprajzi és antropológiai adattár,
melyet a francia történész, Em- manuel Le Roy Ladurie aknázott ki a 1975-ben megjelent Montaillou, egy
okszitán falu életrajza, 1294-1324 című világsikerű könyvében.
XII. Benedek először is a visio beatifica háza táján igyekezett rendet teremteni. 1336-ban kiadott Benedictus
Deus című enciklikájában kijelentette, hogy az igaz lelkek rögtön haláluk után meglátják Istent, míg a gonoszok
azonnal a pokol fenekére taszíttatnak. A korabeli ferences kegyességet erősen foglalkoztatta Szűz Mária
fogantatása is: azt vallották, hogy Isten anyja mentes az áteredő bűntől. E kérdésben Benedek a domonkos
álláspontot tette magáévá és elutasította Mária szeplőtelen fogantatását. Az aszkéta szerzetes pápa az erkölcsi
megújhodás programját hirdette, különösen a hanyatlásnak indult bencés rendek megreformálását viselte szívén,
de visszaszorította a pápai udvarban elharapózott nepotizmust is.
E gondok háttérbe szorították a keresztes hadjárat kérdését, ami elődei figyelmét olyannyira lekötötte. A
Szentföld visszafoglalása mind reménytelenebbnek tetszett, különösen azután, hogy 1339-ben a francia trón
öröklése körül kitört a háború az angolok és franciák között. XII. Benedek békeközvetítői működése
eredménytelen maradt. Rómában sem változott a helyzet. A pápa rádöbbent, hogy az avignoni tartózkodás
hosszabb lesz a vártnál, ezért a püspöki palotát Pierre Poisson építésszel elkezdte pápai rezidenciává alakítani és
a katedrálist is felújíttatta. E szikár értelmiségi biztos ízlését és érzékenységét bizonyítja, hogy a templom
freskóinak elkészítésével kora leghíresebb toscanai festőjét, a Trecento művészi újjászületésének egyik
legnagyobb alakját, Simone Martinit bízta meg, aki 1336-1344-ig élt és dolgozott Avignonban. Itt készült
műveiből sajnos csak az alapok (sinopia) maradtak fenn.
1.5. Humanizmus és szerzetesség

Bajor Lajos császár 1328-as római útjának (Romfahrt) egyetlen „kézzelfogható” eredménye a imperium
romanum eszméjének feltámasztása és az antik örökség iránti csodálat felébresztése volt. Ezt a keresztény
áhítattal kevert tiszteletet paradox módon egy avignoni költő, Francesco Petrarca fejezte ki legtökéletesebben és
fejlesztette tovább. A firenzei származású, Arezzóban született Petrarca (1304-1374) a népes toszkán kolónia
tagja volt Avignonban. A zsidó kereskedők mellett, akik a pápák különleges védelmét élvezték, olasz –
elsősorban toszkán – árusok és pénzváltók telepedtek meg a pápai városban, hogy itt alapozzák meg
szerencséjüket. Közéjük tartozott például a pratói Francesco di Marco Datini, aki nincstelen fattyúból vált
szülővárosa legazdagabb emberévé és legnagyobb mecénásává. „Annyi pénzt kerestem, amennyit csak akartam”
– írta avignoni éveiről.
Petrarca a montpellier-i és a bolognai egyetemen tanult jogot, ahol barátságot kötött Giacomo Colonnával, a
későbbi bíborossal, majd visszatérve Avignonba, felhagyott jogi tanulmányaival és felvette a kisebb papi
rendeket. Részt vesz a pezsgő avignoni udvar életében, ahol első latin költeményeivel nagy sikert arat. 1327-ben
a klarissza templomban pillantja meg élete nagy szerelmét, Laurát, akihez olasz nyelvű daloskönyvet
(Canzoniere) ír. 1333-ban beutazza Franciaországot, Flandriát és a Rajna-vidéket: Párizsban olvassa el Szent
Ágoston Vallomásait, mely mindörökre példaképül szolgál számára és meghatározza művészi fejlődését. Másik
nagy példaképe Cicero, akinek szövegeit kutatja és addigi fordításait korrigálja a bencés kolostorokban. Cicero
és Ágoston: e két név foglalja össze Petrarca keresztény humanista programját, melynek célja az ókor irodalmi
hagyatékának feltárása és szellemének hűséges közvetítése kora keresztény kultúrája felé. Ezt a programot fejezi
ki akkor is, amikor 1337-ben azért utazik Rómába, hogy felkeresse „az antik romokat és a szentek ereklyéit”.
Római útja mély lelki válságot vált ki: visszatérve Avignonba szakít korábbi életével, élesen ostorozza önmagát
és a léha pápai udvart, és egy zöld hegyek övezte zárt völgyben, Vaucluse-ben (Valchiusa) remetei magányba
húzódik vissza. Petrarca irodalmi magányában (otium litteratum) kész hagyományt elevenít fel: Szent Jeromos
és Ágoston műveit olvasva a sivatagi atyák életét állítja maga elé példaképül, bűnbánatot tart, vezekel. Kis
konyhakertjében zöldségeket termel: igaz, leginkább a babér különféle fajtái érdeklik. 1340-ben aztán egyszerre
két levelet kap: a párizsi Sorbonne és a római nép is megszavazta számára a „koszorús költő” kitüntető címet,
melynek felélesztését, mondanunk sem kell, ő maga javasolta. Petrarca természetesen a Capitolium mellett dönt,
s Róbert nápolyi király áldásával ott helyezi fejére egy római szenátor 1341 áprilisában a költészet és a humanae
litterae feltámasztásáért járó babérkoszorút.
339
SZÁZAD)
Petrarca nagy újítása abban áll, hogy felfedezte a történelmi perspektívát. O döbbent rá először arra, hogy az a
kor, amelyben él, nem ugyanaz, mint Cicero kora, és nyíltan hirdette, hogy ő hivatott visszaadni a szépirodalom
ezredévre feledésbe merült becsületét. Petrarca jön rá, hogy az ókor visszahozhatatlanul messze van. Ezért ő az
első „modern” ember a középkor alkonyán – úgy, ahogy nagy példaképe, Szent Ágoston is az első „modern”
ember volt az antikvitás végén. Petrarca nem azért újító, mert Cicerót olvas: a középkorban mindvégig olvasták
a klasszikus görög és latin auktorokat, de úgy, mintha kortárs írók lennének. A középkori történelemszemlélet
anakronisztikus volt: Vergilius még kézen fogva vezeti Dantét, Petrarca már csak távoli áhítattal bámulja
Cicerót. A középkor szervesen integrálta a klasszikus műveltséget, míg a reneszánsz külön kategóriát csinált
belőle és elérhetetlen eszménnyé kiáltotta ki.
Róma nem csupán nosztalgikus vágyódás és kimeríthetetlen irodalmi forrás Petrarca számára, hanem konkrét
politikai és erkölcsi jelkép is. Roma caput mundi: Petrarca hivatása az, hogy a régi erények felébresztésével
visszaadja a város vezető szerepét. Ezért érthető lelkesedése a római köztársaság visszaállításáért és Cola di
Rienzi tiszavirág-életű mozgalma iránt 1347-ben. A római néptribunus szégyenletes bukása után azonban itáliai
fejedelmi pártfogók kegyét keresi, republikanizmusát pedig a monarchikus kormányzat dicséretére cseréli.
Petrarca életművének alapvető újdonsága, hogy megteremtette a „magányos alkotó” máig élő figuráját és a
„költőfejedelem” szerepkörét. Ennek a társaságkedvelő, kedélyes csevegőnek, aki mellesleg több törvénytelen
gyermek atyja volt, sikerült tartósan azt a képet kialakítani önmagáról, hogy reménytelenül sóvárog a
beteljesületlen égi szerelem, Laura iránt, és remetei magányban, szüntelen fohászkodva alkotja meg halhatatlan
műveit. O avatta a magányt az irodalmárlét kötelező feltételévé. E téren példaképe az első filológus, Szent
Jeromos volt: sokatmondó, hogy később éppen Jeromos vált a reneszánsz festészet emblematikus szentjévé.
Petrarca pontosan ugyanazzal a kétséggel küzd, mint Szent Jeromos: hogyan lehet összegyeztetni a keresztény
erkölcsiséget a pogány antik irodalom önfeledt kedvelésével és tudatos utánzásával? A Ciceronianus es, non
Christianus! problematikájának feloldását Petrarca – megint csak Jeromos nyomán – a szerzetesi magányban
találja meg. Egyedül ez az életforma, az imába torkolló alkotás képes szétfoszlatni az ellentétet, amint ezt az
1346-1366 között barátjának, Philippe de Cabassoles bíborosnak az ágostoni modell alapján írt De vita solitaria
(A magányos élet) című művében leszögezi.
A humanisták Jeromos-kultuszának is szerepe volt a remetemozgalom megújulásában. A XIV. század rendi

sikertörténete a magyar alapítású pálos rendhez fűződik. Szent Pált Jeromos úgy mutatta be, mint Nagy Szent
Antal remeteelődjét az egyiptomi sivatagban. A XIII. században alakult szerzet az 1340-es évektől indult
virágzásnak: XXII. János 1327-ben azzal bízta meg Jánki László kalocsai érseket – aki ferences szerzetesként
1317-ben mint királyi követ utazott Avignonba, és ott nyerte érseki kinevezését –, hogy készítsen jelentést Szent
Pál remetéinek életkörülményeiről. Jánki jelentése szerint 30 pálos ház volt az országban. A pápa 1328-ban
jóváhagyta, hogy Gentilis bíboros 1308-as engedélye alapján az ágostoni regula szerint éljenek, a káptalanon a
generális perjelválasztást, felmentést a tizedfizetés és a helyi zsinaton való kötelező részvétel alól. Ettől kezdve
a pálosok megállíthatatlanul terjeszkedtek budaszentlőrinci központjukból. 1352-ben VI. Kelementől engedélyt
kaptak a világiak gyóntatására, amit korábban csak a plébánosok végeztek. Nagy Lajos király, a rend nagy
jótevője kieszközölte számukra a közvetlen pápai fennhatóságot, 1381-ben pedig a torinói békében kötelezte
Velencét Szent Pál ereklyéinek átadására, melyet Alsáni Bálint pécsi püspök hozott el Budaszentlőrincre. Kaplai
Demeter esztergomi érsek egyéves búcsút engedélyezett az ide zarándoklóknak.
1.6. Az avignoni pápaság fénykora

Petrarca, a költőfejedelem rendkívüli népszerűsége egybeesett az avignoni pápaság csúcspontjával, melynek ő
volt legcsípősebb nyelvű elméleti kritikusa. A Trecento humanizmusának kibontakozását bőkezű mecénásként
nagymértékben támogató avignoni pápaság paradox módon éppen a Róma-eszme újjáéledésének áldozata lett.
Petrarca kitűnő személyes kapcsolatban állt a pápákkal, barátai bíborosok és püspökök voltak, és jelentős
jövedelmeket húzott egyházi javadalmakból. A koszorús költő nem a pápák életmódját, gazdagságát vagy
teológiai nézeteit bírálta, csupán azt, hogy nem Rómában székelnek. Jeromos szatirikus stílusát utánzó
retorikája, a hagyományos Romdiatribe műfaja azonban megkövetelte, hogy még legjobb barátait is kegyetlenül
támadja: Avignont a „babiloni nagy paráznához,” VI. Kelement pedig a bibliai Nimródhoz hasonlította,
miközben magánleveleiben kitűnő lelkipásztornak nevezte. Középosztálybeli moralisták is tollhegyre tűzték a
pápai fényűzést: Jean Dupin 1340-ban írt Mélancolies című munkájában a társadalmat alkotó különböző
osztályokat bírálja. Ez a szociológiai erkölcsnevelő műfaj nagyon népszerű volt, gyakran a szentmisét is ezzel
zárták. Dupin szerint (a történészek által aszketikusan önmegtartóztató és szerény embernek tartott) XII.
Benedeket csak az építkezés és a kincsgyűjtés érdekli: Avignon olyan „bevásárlóközpont” (revenderie), ahol
minden eladó. Való igaz, hogy XXII. János és XII. Benedek sikeres adóreformjai megkétszerezték a pápaság
340
SZÁZAD)
bevételeit, és ez tette lehetővé a nagyszabású építkezést. De a pápa jövedelmének húsz százalékát továbbra is a
szegények megsegítésére fordította.
Avignont VI. Kelemen pápa (1342-1352) teszi igazi pápai székhellyé: az ő ponti- fikátusa alatt kezdik ragyogó
udvarát „Rhöne-parti Babilonnak” nevezni. A limousini kisnemesi családból származó bencés szerzetest,
teológust és kánonjogászt pályafutása Észak-Franciaországhoz kötötte: Sens és Rouen érseke, majd VI. (Va-
lois) Fülöp kancellárrá nevezte ki. Pierre Roger végtelenül intelligens, barátságos, bátor és egyenes ember,
egyben lenyűgöző szónok volt, akit egyöntetűen nemzedéke legtehetségesebb tagjaként tartottak számon.
Megválasztásakor kicsúszott a száján, hogy elődeinek „fogalmuk sem volt arról, hogyan kell pápaként élni”.
Folytatta a pápai palota építését, a munkát egy Párizs mellől származó északi mesterre, Jean de Louvres-ra bízta.
Kelemen bőkezű mecenatúrája a pápai rezidenciát a keresztény Európa legnagyobb gótikus palotájává,
Avignont pedig a kor legszebb városi együttesévé fejlesztette. Froissart a pápai palotát „a világ legszebb és
leghatalmasabb épületének” nevezi. A pápai reprezentáció nem a Szentatya egyéni pompakedvelését szolgálta,
hanem a hívek közösségét: a palota, a kápolna és a pápai liturgia megkapó szépsége a Mennyei Jeruzsálem
csodálatos ragyogását villantotta fel egy rövid időre a hívek előtt. Az avignoni liturgia szépségét a II. vatikáni
zsinat által lecsupaszított miserend alapján elképzelni sem lehet. A reprezentáció a közvélemény nyomásának
igyekezett megfelelni: Dupin is megköveteli a pápától, hogy rangjának megfelelően éljen (luy convient grant
estat mener), mert ez növeli tekintélyét! A palota kialakítása híven tükrözi a pápai udvar átalakulását. Avignon
volt az első állandó pápai központ, mely a szentszéki kormányzat ekkortájt megszilárdult központi
intézményeinek (Curia) is helyet adott. Míg XII. Benedek palotájában (Palais vieux) a liturgikus tér kialakítása
dominált – a pápai kápolnát 1334-ban alakították ki: ide a világ legjobb énekeseit szerződtették –, VI. Kelemen
épületegyüttesében (Palais neuf) a pápai lakószobái mellett helyet kapott a rota, a legfelsőbb egyházi bíróság, a
nagyméltóságok (bíborosok és pápai tisztségviselők) lakosztályai, valamint a kancellária is. A palota művészeti
programja tudatosan hangsúlyozta, hogy Róma után immár Avig- non a kereszténység fővárosa: az új, Matteo
Giovanetti festette Szent Martialis- kápolna nemcsak Kelemen szűkebb pátriája, Limousin nagy szentjét
dicsőítette, hanem Gallia apostolát, akit Szent Péter Rómából küldött Aquitánia evangelizálá- sára. Martialis az
avignoni pápaság apostoli alapítását, ezáltal az apostoli szék trans- latióját volt hivatva erősíteni.
Kelemen pápa a Trecento művészetének és tudományának tündöklő központját teremtette meg udvarában, ahol
a muzsikus Philippe de Vitry, a festő Matteo Gio- vanetti társalgott Petrarcával (akit a pápa bízott meg Cicero
kéziratainak felkutatásával), a történetíró (és egyben inkvizítor) Bernard Guivel, a matematikus Lévi ben
Gersonnal vagy Johannes de Muris asztronómussal. A híres francia konyhaművészet is itt, Avignonban született
meg: a válogatott fogásokat a pápai szőlők híres boraival (Chateauneuf du Pape) öblítették le.
VI. Kelemen három nagy és egymással összefüggő problémával szembesült: a keresztes hadjárat, a százéves
háború, illetve a Szentszék itáliai birtokainak (a pápai állam) kérdésével. A pápa – elődjével és a keresztes
hadjárat ideológusaival ellentétben – nem hagyta füstbe menni a keresztes hadjárat ügyét, melyet 1333-ban még
mint roueni érsek is meghirdetett, noha az angol-francia háború nagymértékben akadályozta a keresztény
összefogást. A franciák 1346-os csúfos csatavesztése Cré- cynél csak fegyverszünetet, nem az ellenségeskedés
megszűntét eredményezte. Mivel a világi uralkodókra nem számíthatott, Kelemen maga állt a keresztes had
élére és ezzel jelképesen is kifejezte, hogy a pápa a keresztény világ feje: 20 harci gályát fegyverzett fel és
1344-ben visszafoglalta Szmirnát a törököktől. Itáliában azonban nem ért el sikereket: 1343-1345-ben az első
nagy gazdasági válság a firenzei Peruzzi- és Bardi-bankházat, a pápaság legnagyobb hitelezőit vitte csődbe;
1343- tól Johanna nápolyi királynő botrányait kellett elsimítania, aki 1348-ban Provence- ba volt kénytelen
menekülni, s ekkor a pápa 80 ezer aranyforintért megvette tőle Avignon városát.
1348-1350-ben a Szicíliából és Marseille-ből terjedő pestisjárvány tizedelte meg Európa lakosságát. Az emberek
meg voltak győződve arról, hogy a „fekete halál” a haragvó Isten büntetése bűneikért. Általános bűnbocsánatért
(perdono universale) könyörögtek, ezért VI. Kelemen közkívánatra 1350-et is Szentévvé nyilvánította. Vezeklő
zarándokok százezrei utaztak Rómába, hogy az apostolfejedelmek sírjánál imádkozva nyerjenek feloldozást. A
Szentév során – amelyen a pápa személyesen nem volt jelen Rómában – állt az avignoni pápaság csúcspontján,
de paradox módon ez váltotta ki bírálatát is: Svédországi Szent Brigitta, aki a Szentévre utazott Rómába,
megfogadta, hogy a várost addig el nem hagyja, míg Péter utóda vissza nem tér ide. A „fekete halál”
szörnyűsége mélyen felkavarta az embereket és – a világi vallásosság térnyerésével, a vallási szkepticizmussal
és antiklerikalizmussal párhuzamosan – megerősödött a hit, hogy az üdvösség eléréséhez nélkülözhetetlen az
egyház közbenjárása. Ez a klérus szakrális hatalmának felmagasztalásához, a papi hivatás szinte mágikus
erejének dicsőítéséhez, az egyház tekintélyének hatalmas növekedéséhez vezetett. A pestis pusztítása utáni
évtizedben a firenzei művészetben – a ferences Santa Croce- és a domonkos Santa Maria Novella-templomban –
jelenik meg a legérzékletesebben az újfajta, szakrális érzésvilág és látásmód, mely Isten megközelíthetetlen
fenségét, a rítus és a liturgikus szimbólumok jelentőségét, egyház és Isten közvetlen kapcsolatát emeli ki, a földi
életben pedig csak a halál iszonyatos tombolását érzékeli. Míg a korai Trecento festői Jézus emberségét, a
341
SZÁZAD)
Megváltás történetének humánumát ábrázolták, Orcagna, Giovanni da Milano és Andrea da Firenze világában
immár megszűnt az átjárás az isteni és emberi szféra között: Krisztus és szentjei – akikről frontális, ikonszerű
kultuszképeket festenek – fenséges, elérhetetlen magasságban trónolnak, az emberi szenvedés iránt
érzéketlenek, az emberi lélek az üdvösség szűk kapujának közelébe csak a pápaság vezetésével juthat.
VI. Kelemen monarchikus kormányzást vezetett be az egyházban. Tehetségével sikereket ért el, nagylelkűsége
és bőkezűsége népszerűvé tette. Hűbéreseit, illetve a hozzá hű uralkodókat (többek közt a legkevésbé sem
keresztény erényeiről elhíre- sült Nápolyi Johannát is) minden évben a böjt utolsó vasárnapján aranyrózsával
tüntette ki. A magyar király, Nagy Lajos nem tartozott ebbe a körbe: bár a pápaság fél évszázaddal korábban
támogatta az Anjouk magyarországi trónra kerülését, Kelemen mindvégig szilárdan elutasította Lajos nápolyi
örökösödési igényeit, sőt azt a jogos követelését is, hogy öccse, András herceg gyilkosait megbüntessék. A pápa
által kreált bíborosoknak nem tetszett az egyszemélyi irányítás, több beleszólást követeltek az ügyekbe, így
Kelemen halála után megfogalmazták, hogy a bíborosi kollégium a pápa fölött áll, majd pedig az idős
főpenitenciáriust, az ugyancsak délfrancia Étienne Aubert-t választották meg, aki VI. Ince néven ült a pápai
trónra (1352-1362) és első dolga volt, hogy mint a kánonokkal ellenkező kitételt törölte a bíborosok hatalmát
megerősítő cikkelyt.
VI. Ince ugyanazokkal a problémákkal találta magát szemben, mint elődje. A franciák ismét csatát vesztettek
Azincourt-nál 1356-ban; a százéves háború már Avig- nont is fenyegette: a Délvidéket dúló szabadcsapatoktól
(grandes compagnies) csak óriási váltságdíj fejében szabadulhatott a város. A pápa lőrésekkel ellátott magas
falakkal vette körül nemcsak a palotát, hanem az egész várost, melynek immár ő volt egyedüli védője. A
szaracénok előrenyomulása – 1356-ban a törökök elfoglalták Gallipolit s ezzel megvetették lábukat Európában –
a keresztes háború gondolatát is kockázatossá tette. Egyedül az itáliai városállamok visszahódítása látszott
megvalósíthatónak.
A pápa 1353-ban egy spanyol grandot, Albornoz bíborost nevezte ki itáliai legátusává, aki a rá bízott feladatot,
az olasz városköztársaságok pacifikálását, maradéktalanul teljesítette. Először Rómában igyekezett
szövetségeseket nyerni a pápaságnak, mert itt a Szentév emléke még elevenen élt, a pápai kormányzás pedig
eszményinek tetszett a nagy római klánok csatározásához képest. Albornoz 1357-re visszafoglalta a spoletói
hercegséget, az anconai határvidéket és Emilia-Romagnát. A pápai városokat hatalmas várakkal vette körül,
ahová pápai őrséget állított. A spoletói Rocca Albornoziana nemcsak erőd, hanem kellemes kastély is, melynek
szobáit a lovagi életből vett jelenetek díszítik. A bíboros sikereit a történelemben egyedülálló módon a
császárság is segítette: IV. Károly császár a Viscontiak szövetségesi ajánlatát elutasítva a pápa pártjára állt és
1355 húsvétján szinte észrevétlenül koronáztatta magát császárrá Rómában Albornozzal. A „papkirálynak”
(Pfaffenkönig) csúfolt császár pártfogása nagymértékben egyengette a pápaság római visszatértét.
1.7. Iter Romanum

A limousini bíborosok befolyását társaik csak úgy tudták korlátozni VI. Ince halálakor, hogy nem kardinálist,
hanem szerzetest választottak pápává Guillaume de Gri- moard, a marseille-i Szent Viktor bencés apátság apátja
személyében, aki már névválasztásával is – V. Orbán (1362-1370) – a Rómába való visszatérés programját
hirdette meg (Urbs – Urbanus). Az avignoni pápák közül egyedül Orbánt avatták szentté, s ez sokat elárul róla.
Orbán támogatta a fennálló egyetemeket és újabbakat is alapított Közép-Európában: IV. Károly 1348-es prágai
alapítását követően 1364-ban Bécsben, 1367-ben pedig Pécsett engedélyezte bolognai mintájú egyetem
felállítását, bölcsészeti és jogi fakultással, de teológiai kar nélkül. A szentéletű szerzetes, kánonjogász és tudós
egyetemi tanár a százéves háborút és az itáliai városállamok marakodását úgy javasolta lezárni, hogy a
szabadcsapatokat, az itáliai condottieréket és zsoldosokat küldjék a Szentföld felszabadítására. A török
előrenyomulásnak hősiesen ellenálló Pierre de Lusignant, Ciprus királyát sikertelenül próbálta megsegíteni,
pedig a török szorításában már Bizánc is közeledett a Szentszékhez.
A pápaság visszatérése Rómába ebben a politikai helyzetben különösen fontossá vált, hiszen Konstantinápoly és
a német-római császár is a római pápa támogatását kereste, és a Boszporuszig terjedő kereszténység középpontja
ismét a hatalmas szimbolikus erővel rendelkező Róma lett. Orbán már csak egy kerttel bővítette az avignoni
pápai palotát, amelynek a Roma nevet adta, és már 1365-től komolyan tervezte a Kúria visszatelepítését.
Albornoz bíboros itáliai működése és a római politikai helyzet is kedvezett a visszaköltözésnek: 1360-ban a
római comune új alkotmányt fogadott el, a városlakók elűzték a nemeseket és a garázda zsoldosokat és a
vezetést a Felix societas balestriorum et pavesatorum vette a kezébe. Svédországi Szent Brigitta látomásaival
buzdította a pápát, aki 1367-ben érkezett vissza a pápai kancellária egy részével, az apostoli kamarással és a
főpenitenciáriussal az Örök Városba. Szent Péter sírjának felkeresése után 1368-ban IV. Károly német-római,
1369-ben János Palaiologosz bizánci császárt fogadta. Egy boldog pillanatra úgy látszott, hogy a keleti és a
nyugati egyház egyesítése, a keresztény egység és a Szentföld felszabadítása immár a küszöbön áll. Az angol-
342
SZÁZAD)
francia konfliktus, a brétignyi szerződés (1360) azonban keresztülhúzza a számításokat. Orbán – Brigitta baljós
jóslata dacára – Avignon felé veszi útját, hogy ott tárgyaljon III. Edwarddal és V. Károllyal, és 1370-ben
hirtelen meghal.
Utóda, XI. Gergely (1371-1378) VI. Kelemen unokaöccse, s ennyiben az avignoni pápaság sokat szidott
nepotizmusának megtestesítője volt. A 18 éves korában bíborossá kreált Pierre Roger de Beaufort, az első
humanista pápa (udvarában már görög filozófust is tartott), kitűnően ismerte az olasz viszonyokat és eltökélt
szándéka volt a pápaság visszatelepítése Rómába. Ez azonban az egykori nagy szövetséges, Firenze
ellenállásába ütközött. A terjeszkedő városállam semmiképp sem tűrte határai mellett egy erős pápai hatalom
felemelkedését, ezért az antiklerikális gúnnyal „Nyolc Szentnek” nevezett városi tisztségviselők háborút
hirdettek a pápa ellen. Gergely politikusi tehetsége diadalmaskodott a pöffeszkedő comune fölött: Firenzét
kiátkozta és a százéves háború egyik hosszú fegyverszünetében francia zsoldosokat bérelt fel a patrimonium
Petri visszahódítására. A pápaságot – a pestis utáni időszak nagy misztikusa, Sienai Szent Katalin látomásai és
személyes közbenjárásának hatására is – 1377-ben telepítette vissza véglegesen Rómába.
1.8. Pápa vagy zsinat? A nagy egyházszakadás

A bíbornoki testület megosztottsága és a hatalmi ambíciók Gergely halála után egyházszakadáshoz vezettek. A
pápaság monarchikus univerzalizmusával szemben a bíborosi kollégiumot az újonnan kialakuló nemzeti érzés
kerítette hatalmába és nemzeti alapon szavazott. A rómaiak mindenáron római (de legalább olasz) pápát akartak
Szent Péter trónjára ültetni. A tömeg nyomására a többségükben francia bíborosok Bari püspökét választották
meg, aki a VI. Orbán nevet vette fel (13781389), de pontifikátusát szerencsétlen módon azzal kezdte, hogy
gazdagságuk és abszentizmusuk miatt az összes kardinálist szigorú kritikával illette. A vérig sértett bíborosok
elmenekültek Rómából, kijelentették, hogy kényszer hatása alatt szavaztak, az új pápa megválasztását
semmisnek nyilvánították és helyébe egy francia kardinálist választottak meg. VII. Kelement (1378-1394)
Franciaország, Nápoly- Szicília, Aragónia, Kasztília és Portugália fogadta el, míg Anglia, Német-, Magyar- és
Lengyelország, valamint Észak-Itália a római pápát, Orbánt tartotta az igazi pápának. Az egyház kettészakadt.
A skizma egyik oka a mindinkább nemzeti jellegű egyházak kialakulása volt. Az egyes országokban a klérus
fokozódó mértékben a nemzetével, illetve a helyi problémákkal azonosította magát, nem pedig az egyetemes,
nemzetek feletti egyház elvont eszményével. E fejlődésben az angol egyház járt élen, mert a gallikanizmus
megelégedett az avignoni pápaság támogatásával. A monarchiák egyházszervezete és a pápaság konfliktusát
prózai okok, az egyházi tized és a keresztes hadjárat céljára meghirdetett rendkívüli egyházi adók váltották ki. A
francia király már a század elején megtiltotta a nemesfém kivitelét országából. Angliának a Szentszék
hűbéreseként emellett hűbéri adót is kellett fizetnie, amit azonban az Edwardok rendre megtagadtak. Az
Oxfordban Thomas Bradwardine-nál tanult John Wyclif (13201384) már 1360-tól tagadta az egyház világi
hatalmát, támadta a pápaságot és támaszát, a koldulórendeket, elítélte a papi nőtlenséget. Harca az egyház
bírálatától fokozatosan a teológia síkjára sodorta: „láthatatlan” egyházat hirdetett, mondván, hogy az egyház az
előre kiválasztottak (predesztináltak) közössége, tagadta a pápaság krisztusi eredetét, Krisztus jelenlétét az
Oltáriszentségben, elvetette a katolikus dogmákat, egyedül a Szentírás tekintélyét tartotta meg és ezt tette meg a
hit alapjának. 1377-ben XI. Gergely pápa Wyclif 19 tételét elítélte, de az angol udvar nem lépett fel ellene
egészen addig, míg gyújtó prédikációi hatására 1382-ben parasztlázadás nem tört ki. Wyclif tanainak betiltását
követően hívei, a lollardok közül sokan Csehországba menekültek. A cseh-angol kapcsolatok 1381-ben egy
királyi házassággal élénkültek meg, aminek következtében az intellektuális érintkezés is szorosabbá vált az
oxfordi és prágai egyetem között. Prágában több magiszter csatlakozott Wyclif radikális nézeteihez, melyeket
Husz János (1369-1415) foglalt rendszerbe és fejlesztett tovább nemzeti irányba. A huszitizmus a német
befolyás ellen a cseh egyház megteremtését tűzte ki célul.
Eközben a francia király, V. Károly által erőteljesen támogatott VII. Kelemen visz- szaköltözött Avignonba és
csak egy célja volt: Róma visszahódítása. A két pápa személyes küzdelme háttérbe szorította a Szentszék eddigi
legfontosabb célját, a hitetlenek elleni harcot, a Szentföld visszafoglalását valamint a százéves háború
befejezését is. VII. Kelemen úgy akarta spirituálisan megerősíteni az avignoni pápaságot, hogy az élő szentként
tisztelt 17 éves (a kánoni kort még nem betöltött) Luxemburgi Péter fejére helyezte a bíborosi kalpagot. Péter –
akinek életrajzát az „utolsó lovag”, Philippe de Mézieres, Ciprus kancellárja, VI. Károly francia király nevelője
írta meg – 1387-ben halt meg: sírja a villeneuve-i karthauzi kolostorban, ahol megannyi csoda történt,
zarándokközponttá vált.
VI. Orbán halálakor párthívei IX. Bonifácot (1389-1404) választották római pápává, ő Svédországi Brigittát
avatta szentté. Halála után XII. Gergely (1406-1415) lett a pápa; az avignoni VII. Kelement az aragón Pedro de
Luna követte XIII. Benedek (1394-1417) néven. Az 1409-ben Pisában összeült zsinat a skizmát úgy akarta
megszüntetni, hogy mindkét pápát letette, és helyükbe újat választott (V. Sándor – 1409-1410, akit XXIII. János
343
SZÁZAD)
követett -1410-1415). Ez azonban csak növelte a szakadást, mert immár három pápa vetélkedett az elsőségért. A
zsinati mozgalom gyön- gesége tehát már Pisában megmutatkozott. A konciliarizmus hívei a zsinatot a pápa fölé
helyezve kívánták korlátozni a Szentatya és a püspökök hatalmát, hasonlóan a rendi gyűlésekhez, melyek a
világi uralkodók abszolút hatalmát voltak hivatva kordában tartani. Az egyháznak a rendi parlamentarizmus
mintájára történő átalakítása azonban számos teológiai problémába ütközött és eleve kudarcra ítéltetett. Mi az
egyház? A klérus és a hívek közötti funkcionális különbséget elmosva Páduai Mar- silius és Ockham, a
népfelség elvének megalkotói az egyházat a hívek gyülekezetének (congregatio omnium fidelium) tartották,
melyen mindenki egyformán képviselteti magát. Az egyházat universitas, egyetem módjára képzelték el,
melynek irányítását legszívesebben egyetemi doktorok kezébe helyezték volna. Értelmiségi, „demokratikus”
modelljüknek nemcsak a szentírási hagyomány, hanem és legfőképp a mindennapi valóság mondott ellent. Péter
egy volt az apostolok között, ahogy a pápa is egy a püspökök között, de Jézus Pétert – nem az apostolok
közösségét – bízta meg egyháza vezetésével. Másfelől az egyetemi doktoroknak semmi tekintélyük nem volt a
kiterjedt territoriális hatalommal bíró püspökök között. A zsinati mozgalom vezetése mindinkább az egyetemi
teológusok (a párizsi egyetem kancellárja, Jean Ger- son) és az alsópapság kezébe került, míg a bíborosi testület
(Pierre d'Ailly, Filastre) és a világi fejedelmek a reform más módozatait keresték.
Pedro de Luna, a gőgös aragón nemes hallani sem akart arról, hogy lemondjon tisztéről, melyre Isten választotta
ki. XIII. Benedek és honfitársa, egyben gyóntatója, a lángszavú domonkos szónok és csodatévő hittérítő, Ferrer
Szent Vince (13501419) rendkívül emelkedett fogalmat alakítottak ki Krisztus helytartójának tisztségéről:
meggyőződéssel hirdették a pápai plenitudo potestatis elvét, hangsúlyozva, hogy a teljhatalom Krisztusé, akinek
a pápa csupán egyszerű földi megbízottja. A skizma azt a kérdést is felvetette, hogy mi Krisztus szerepe az
egyházban? Az egyház királyság (regnum), melynek királya Krisztus. Krisztus királyságának tanát Ferrer
mellett a ferences Kapisztrán Szent János fogalmazta meg a legszebben De auctoritate papae (A pápa
hatalmáról) című írásában.
A konstanzi zsinat, melyet 1414-ben XXIII. János (1410-1415) és Luxemburgi Zsigmond német-római császár
hívott össze, három célt tűzött maga elé: az egyház egységének helyreállítását (causa unionis), az egyház
reformját (causa reformationis in capite et in membris) és a prágai Husz János eretnek tanainak vizsgálatát
(causa fidei). A hatalmas érdeklődést jelezte, hogy a zsinatra több mint százezer ember jött Konstanzba: 33
bíboros, 250 püspök, 500 apát, 37 egyetem 2000 képviselője, 83 királyi követ, 71 herceg és fejedelem, több mint
ezer városi képviselő és így tovább. 1415-ben a pápákat sikerült lemondatni (XIII. Benedeket ekkor már
mindenki elhagyta: megszökött Avignonból, de egy megközelíthetetlen sziklavárban 94 éves korában
bekövetkezett haláláig kitartott elvei mellett), és a hatalmas Ottone Co- lonnát választották meg az egyház
immár egyedüli fejének (V. Márton, 1417-1431), aki azonnal törölte Gerson tételét, miszerint a zsinat a pápa
fölött áll, a zsinatot pedig minden további teketória nélkül 1418-ban feloszlatta. Csak a reformbizottságot vette
maga mellé, hogy az ekkor már külön nemzeti utakat járó országokkal egyenként konkordátumot kössön, így
például Magyarországon szabályozta a király főkegyúri jogát. V. Márton a romokban heverő Rómában
elsősorban családjára támaszkodva ért el kiváló eredményeket. Minthogy azonban a doktrinális kérdéseket
Konstanzban nem sikerült dűlőre vinni, Husz eretnekként való megégetése (1415) pedig felszította a cseh
nemzeti ellenállást, V. Márton, aki komolyan törekedett a visszaélések megszüntetésére az egyházon belül és
1425-ben jelentős reformintézkedéseket írt elő, 1431-ben újabb zsinatot hívott össze Bázelbe. Ez azonban ismét
csak a pápa hatalmának korlátozásával akart foglalkozni. Amikor IV. Jenő pápa (1431–1447) helyett a Bázelben
összegyűlt alsópapság új pápát is választott, ez először Ferrarába, majd Firenzébe tette át a zsinatot, s feladatául
a keleti egyházzal való egyesülés lehetőségének vizsgálatát tűzte ki. A fejedelmek kitartottak IV. Jenő mellett,
így újabb egyházszakadásra nem került sor. Az egyházszakadás és a konciliarizmus viharaiban megerősödött
pápai monarchia hatalmát immár a reneszánsz Róma fényűző pompája tükrözte, melynek árnyékában a
reformkérdések megoldatlansága (például, hogy a Szentírás vagy az egyházi hagyomány számít-e mérvadónak?)
a reformációt készítette elő.
2. Sághy Marianne – ANGLIA, FRANCIAORSZÁG,

NÉMETALFÖLD A SZÁZÉVES HÁBORÚ KORÁBAN
2.1. A nemzetközi politika kezdetei
A hosszú háború, mely 1339-1457 között megosztotta az angolokat és franciákat, már a második „százéves”
háború volt a két nemzet között. Mindkét konfliktus közvetlen oka, hogy az angol király kontinentális birtokai –
Normandia, Anjou, Maine, Touraine, Aquitánia – révén egyben a francia király hűbérese is. Míg azonban az
első százéves háború (1159-1259) e hűbérek birtoklása körül zajló politikai konfliktusnak tekinthető, a második
összecsapás során ennél sokkal többről van szó.
344
SZÁZAD)
A XIV. századra szoros nemzetközi érintkezés alakult ki Európa bizonyos régiói között, s e kapcsolatok már
nem kizárólag dinasztikus jellegűek. Nemcsak nemzetek feletti dinasztiák (mint például az Anjouk vagy a
Luxemburgok) fogtak össze bizonyos területeket: „multinacionális” kereskedelmi- gazdasági vállalkozások
hálózták be Nyugat-Európát Angliától a spanyol királyságokig és Itáliától Flandriáig. A nemzetközi politika
alakulását ekkor már gazdasági érdekek is befolyásolták. A kereskedelem nagymértékű fellendülése egy új
társadalmi osztály, a polgárság megerősödését hozta magával, akik hűbériségellenes mozgalmaikkal jelezték,
hogy már nem tűrik, ha a fejük fölött döntenek róluk: ők is beleszólást kérnek a politikába. Az angol-francia
konfliktus során a főrendek egyúttal magánháborúikat is megvívták: a „közjó” és a „rózsák” háborújában a régi
nemesség kiirtotta egymást: a rendi monarchia romjain épült fel a kora újkori abszolút királyság. A százéves
háborúban mindkét oldalon megerősödött a nemzeti identitástudat és a nemzeti érzés. Európa két pártra
szakadásában döntő szerepet játszott, hogy az egyes országok elfogadták vagy elutasították a franciák által
irányított avignoni pápaságot. A százéves háború politikai és katonai történetét az európai szellemi, gazdasági és
társadalmi változások összefüggéseiben kell látnunk.
2.2. 1339–1364
III. Edward angol király (1327-1377) a háború kirobbanásának okául a Valois-ház trónra kerülését jelölte meg.
Lovagkirályhoz illő indoklás volt ez: Edward anyja révén jóval közelebb állt a francia trónhoz, mint a távoli
unokatestvér, VI. (Valois) Fülöp (1328-1350), de a franciák a nőági örökösödés kizárásával elutasították az
angol király igényét. III. Edward a magyar irodalomba fakó lován belovagló, keresztes háborút is megjárt
lovagkirály, a Walest hódoltató I. Edward (1272-1307) unokája, a vidéki mulatságokat kedvelő, de kegyencei
miatt lemondatott II. Edward fia volt. Mindkét Edward francia királylányt vett feleségül; III. Edward a flandriai
Hainault grófnőjét, Philippát vezette oltárhoz. Az angolok azonban nemcsak házasságaik révén kötődtek a
kontinenshez. Itteni birtokaik – Normandia, Anjou, Maine, Guy- enne, Aquitánia és Gascogne – terjedelmükben
jóval felülmúlták a francia király által uralt területeket; a Plantagenet-királyok, az anglo-normann és gascogne-i
főnemesek a kontinensen „otthon voltak”.
23. A százéves háború
A százéves háború tizenegy évvel a Valois-ház trónöröklése után tört ki: a háború legpontosabb krónikása, a
lovagi ethosz nagy csodálója, Jean Froissart szerint az ármányos Robert d'Artois lobbantotta lángra a régóta
parázsló ellentéteket, aki a franciák megtámadására tüzelte az angol királyt. A közvetlen lökést Edward számára
az jelentette, amikor Anglia legnagyobb gazdasági partnerei, az angol gyapjút feldolgozó flamand városok
hozzá fordultak segítségért a francia király ellen.
A francia királyok pártfogolták a „jó városokat,” mert a hatalmas főurakkal (pair) szemben csak a XIII. század
során anyagilag meggazdagodott és egyetemeik révén szellemi vezető szerepet is betöltő városokra
támaszkodhattak. 1302-ben IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) Párizsba hívta össze az első rendi gyűlést, melyen a
polgárság „harmadik rendként” azért vehetett részt, hogy a királyi hatalom támasza legyen. Ám épp ekkor gyűlt
meg a baja a királynak a flamand városokkal, akik a francia főurak hatalma alól kibújva önállósodni akartak és a
345
SZÁZAD)
németek és az angolok felé tájékozódtak. 1302-ben Courtrai-nál Fülöp lovagsága csúfos vereséget szenvedett a
flamand polgároktól. Ennek beismerése volt – sikertelen francia tengeri blokád és újabb vesztes csata után –
1304-ben a lille-i béke, amely biztosította a flamand városok szabad önkormányzatát.
Itáliához hasonlóan Flandriában is városi önkormányzatok alakultak ki: a posztóiparból és sózott heringből
meggazdagodott Brugge a XIV-XV. század egyik legnépesebb és leggazdagabb városa, a világkereskedelem
központja, ahol az első kereskedelmi tőzsdét alapították; ezzel vetekedett Gent, Antwerpen és Brüsszel jóléte.
Akárcsak Itáliában, az anyagi fellendülés Flandriában is a művészetek – különösen a festészet és a zene –
csodálatos felvirágzásához vezetett.
Az angol-francia konfliktus kitörésekor a flamand városok – melyek számára az angol gyapjú behozatala
létkérdés volt – gazdasági érdekeiket követve Angliához csatlakoztak. Vezérükül a kitűnő szónokot, Jakob van
Artevelde genti sörfőzőt választották. 1340-ben a Bajor Lajos német császárral is szövetkező III. Edward serege
flamand támogatással Sluisnál tengeri győzelmet aratott a franciák felett, de ez szárazföldi előrehaladásában
nem segítette; az időközben kitört bretagne-i örökösödési háború pedig végképp megakasztotta az angol
előrenyomulást. A fegyverszünet idején a franciák az angolbarát breton nemest, Olivier Clissont lefejezték;
1345-ben pedig a flandriai francia párt a „hazaáruló” Arteveldét híveivel együtt kivégezte. III. Edward erre újra
megindította főleg polgári származású íjászokból és tüzérekből álló seregét a francia lovagok ellen, akik
kedvezőbb helyzetük és nagyobb létszámuk ellenére 1346-ban szörnyű vereséget szenvedtek Crécy mellett, ahol
az angolok először vetették be tűzfegyvereiket, az első ágyúkat. A francia lovagság színe-virága odaveszett,
elesett János cseh király is; fia, a későbbi IV. Károly császár futva menekült. A csata hőse III. Edward 16 éves
fia, a „Fekete herceg” volt. Edward elfoglalta Calais-t, mely ettől kezdve kétszáz éven át angol kézben maradt,
majd ismét fegyverszünetben állapodott meg a franciákkal.
A béke 1355-ig tartott, amikor a „Fekete herceg” indított hadjáratot a délfrancia tartományokba: bordeaux-i
főhadiszállásáról Toulouse-ig végigportyázta és pusztította Guyenne-t, Aquitániát és Gascogne-t. Dél-
Franciaország (Midi) nemcsak a dinasztikus örökség szálaival kötődött Angliához, hanem gazdasági érdekei, a
jó bordeaux-i bor révén is, melynek legnagyobb fogyasztói az angolok voltak: a francia bortermelők számítottak
az angol piacra. A „Fekete herceg” 1356-ban a Poitiers mellett fekvő Maupertuis-nél – hiába harcolt hősiesen a
francia Fülöp herceg – tönkreverte II. (Jó) János francia király (1350-1364) hatalmas lovagseregét, sőt a királyt
is fogságba ejtette.
Apja fogságba esésének hírére Károly trónörökös (dauphin) azonnal rendi gyűlést hívott össze Párizsba, hogy a
rendekkel a király kiszabadításáról és az ország megmentéséről tanácskozzon. A 400 polgári képviselő Robert
Lecoq, a parlament ügyvédje és Étienne Marcel takács, a kereskedőcéh mestere vezetésével komoly – az 1258-
as Oxfordi províziókra emlékeztető – engedményeket csikart ki. A tragikus csata előtt, 1355-ben a rendek
hozzájárulásával kivetett adók és hadisegélyek a polgárságot sújtották legerősebben, olyannyira, hogy egyes
helyeken már elűzték az adószedőket és elzavarták a királyi tisztviselőket. Lecoq és Marcel a polgárság
sérelmeinek orvoslását és a kormányzatba való beleszólását követelte, miközben a várost az angolok elleni
védelemre készülve körülbarikádozta, az utcákat pedig láncokkal záratta le. 1358 februárjában János király
tanácsadói azt javasolták a trónörökösnek, hogy nemesi hadsereggel vegye körül Párizst. Étienne Marcel erre
kiszabadította párizsi börtönéből az angolok szövetségesét, Gonosz Károly navarrai királyt, félreverette a
harangokat, a drágaság és a katonaság jelenléte miatt feldühödött nép pedig Károly szeme láttára legyilkolta
tanácsadóit, sőt a dauphin fejébe is kék-vörös néppárti sipkát nyomott. A polgári felkelés nyomán az angol
csapatok és a rablóbandák (compagnies) pusztításaitól kifosztott, mindenükből kiforgatott parasztok is
fellázadtak (Jacquerie): meggyilkolták a nemeseket és felégették birtokaikat. A polgári és parasztlázadás
egységbe kovácsolta a nemességet. Károly seregei a vezető nélküli parasztcsapatokat leverték, a portyázó
rablóbandákat pedig zsoldjukba fogadták, így indultak Párizs ellen, ahol az árulással vádolt Marcelt hívei
júliusban meggyilkolták. Augusztus 3-án a dauphin örömrivalgás közepette vonult be Párizsba.
2.3. 1364–1380
Károly trónörökös időt akart nyerni. Az 1360-as brétignyi békében megszűntnek nyilvánította azt a hűbéri
viszonyt, ami az angol királyt a francia királyhoz láncolta: az angolok szuverén jogon megkapták összes
hódításaikat (a délnyugat-Franciaor- szágot felölelő Plantagenet-birtokokat); János király szabadságáért pedig
háromszázezer aranyforint fizetésébe egyezett bele. Jó János hazatért, de amikor látta, hogy a kincstár üres és a
váltságdíjat nem tudják fizetni, lovaghoz illően önként visszatért londoni börtönébe, és ott is halt meg 1364-ben.
Az angol győzelmek és a francia vereségek oka az angol és francia társadalom és mentalitás különbségében
rejlett. Angliában a nemeseket és a polgárokat nem választotta el olyan óriási szakadék, mint Franciaországban:
a két osztály közeledéséből született meg a gentry, a tipikus angol úr. Szemben a franciák arisztokratizmusával,
346
SZÁZAD)
az angolok ekkor már nem kizárólag a születés, hanem a jómód alapján is rangsorolták az embereket: úgy
vélték, hogy nem a vér, hanem az életmód tesz valakit nemessé. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a lovagok és a
papok milyen szívesen elegyedtek a polgárok, a „nép” közé, mint a Becket Tamás sírjához zarándoklók
mulatságos történetei, melyeket a borkereskedő fiából diplomatává avanzsált Geoffrey Chaucer jegyzett le a
Canterbury mesékben.
Franciaországban viszont továbbra is a nemesi életszemlélet és a lovagi gőg uralkodott. A XIV-XV. század a
francia és burgund lovagság aranyló ősze, a lovagi tornák, nemes viadalok, nagy hőstettek kora.
A két ország közti társadalmi-mentalitásbeli különbség a harcmezőn véresen komoly következményekkel járt.
Az angol seregek zöme polgárokból és szabad parasztokból (yeoman) állott, akiket III. Edward arra kötelezett,
hogy szabadidejükben „sportoljanak”, minthogy azonban a futballt betiltotta, a népnek az íjászatban és
lándzsatörésben kellett gyakorolnia magát. Az angol íjászok párjukat ritkították egész Európában: zsoldosokként
szolgáltak Németországban és Itáliában; fegyverük, a számszeríj az ágyú megjelenéséig a legfélelmetesebb harci
eszköz volt. A francia lovagok ezzel szemben a világ minden kincséért sem szálltak volna le a magas lóról, ahol
megdöbbenve kellett tapasztalniuk: ellenfeleik fittyet hánynak a lovagi harcmodorra! A franciák minden csatába
úgy mentek, mint valami fényes lovagi tornára, és kényesen ügyeltek a lovagi etikettre; az angolok ezzel
szemben mindenáron győzni akartak. Keserves és roppant megalázó élmény volt ez.
A „Bölcs” melléknévvel kitüntetett V. Károly (1364-1380) nem azért tudta megfordítani a háború franciákra
nézve rendkívül kedvezőtlen menetét, mert „tanult” a vereségekből, hanem egyszerűen azért, mert a könyvmoly
királyt a lovagi tornák végképp hidegen hagyták. Károly az apró termetű, de agyafúrt breton zsiványt, a
rablóportyákban felülmúlhatatlan Bertrand du Guesclint fogadta szolgálatába és azt a feladatot adta neki, hogy a
rablóhadseregeket vezesse ki az országból dél felé. Miután Du Guesclinéknek sikerült a franciabarát jelöltet,
Trastamarai Henriket ültetniök Kasztília trónjára, a kasztíliai flotta is Károly rendelkezésére állt és 1372- ben La
Rochelle-nél fényes diadalt aratott az angol hajóhad fölött. Du Guesclin ezután hivatásos katonákból álló,
modern francia zsoldossereget szervezett és kés- leltető-rajtaütő harcmodorával győzelmet győzelemre
halmozott az angolok ellen, akik a „Fekete herceg” halálával (1376) elvesztették legtehetségesebb vezérüket.
1377-re csak Calais, Bordeaux és Bayonne maradt angol kézen! Károly Franciaország főlovászmesterévé,
vagyis hadügyminiszterré (connétable) nevezte ki egyszerű származású katonáját, aki abban a dicsőségben
részesült, hogy (egyetlen kivételként!) a francia királyok temetkezőhelyén, a saint-denis-i apátságban temették
el. Sírkövére Eustache Deschamps megható balladáját vésték.
Bölcs Károly azt is tudta, hogy a győzelemhez a katonai sikerek mellett nemzettudatra is szükség van. A
lovagok a harcmezőn elbukhattak a fizetett zsoldosokkal szemben, de a lovagság magasrendű társadalmi értékei
továbbéltek. Franciaországban a lovagi hűség, büszkeség és becsület (honneur), szolgálat és szeretet már a
keresztes háborúk idején nemzeti érzéssé nemesült. Az alantas önérdekkel szemben a francia társadalmat átható
arisztokrata életeszmény és a lovagkultusz fennkölt ideáljai voltak a legalkalmasabbak arra, hogy hazaszeretetté
alakuljanak, mert ezek a magas erkölcsi eszmények az egyénen túlmutató, transzcendens valóságok felé
mutattak.
V. Károly a történelem, a politikaelmélet és a királyi reprezentáció „menedzselésével” alakította a francia

nemzettudatot. A saint-denis-i apátság latin nyelvű hivatalos krónikáit már Szent Lajos idejében egységesítették
és 1274-ben franciára fordították. A Valois-ház történetével kiegészített művet Károly csodálatos miniatú-
rákkal ékes kódexekbe íratta át. Mint minden átdolgozás, a Grandes chroniques de France (Franciaország nagy
krónikája) is új szempontot vitt a királyság történetébe éppen azáltal, hogy Klodvigtól Károlyig egységes
keretbe foglalta az eseményeket. Az, ami eddig véletlenszerűnek és esetlegesnek tűnt, a francia monarchia
történetébe ágyazottan hirtelen túlmutatott önmagán és jelképes erővel töltődött fel. A Grandes chroniques a
francia királyság „Bibliája”: a XIV-XV századból fennmaradt 108 kéziratos példány a mű népszerűségét
bizonyítja. A múlt politikai átértékelése és ideologikus rendszerezése mellett a jelen politikai bölcselete is
érdekelte a királyt, aki Raoul de Presles-lel franciára fordíttatta Arisztotelész Politikáját, és számos
politikaelméleti mű megírását támogatta udvarában. A Songe du vergier (A gyümölcsöskert álma) a királyi
hatalom gyakorlásával, valamint a világi és az egyházi hatalom viszonyával foglalkozik, mely az 1378-ban
kezdődött egyházszakadás alatt ismét nagyon aktuálissá vált; Henri de Ferriere normann nemes műve, a Songe
de pestilence (A dögvész álma) a Franciaországot 1340-től 1379-ig ért csapásokat írja le allegorikus alakok,
Modus király és Ratio királynő párbeszédében. Az angol trónigényt cáfolandó a királyi jogászok ekkor
dolgozzák ki a „száli törvényt,” mely egy V. századi frank törvényre hivatkozva zárja ki a nőági öröklést. A
nemzeti politikát szolgálta a propagandairodalom, mely kihegyezett, de fiktív viták (débats) keretében
bizonyította be, hogy a franciák végső fokon milyen mérhetetlenül felsőbbrendűek az angoloknál (Débat des
hérauts d’armes de France et d’Angleterre – Vita Franciaország és Anglia heroldjai között).
347
SZÁZAD)
Ahhoz, hogy az alattvalók ne csak történetileg és elméletben értesüljenek a francia monarchia létezéséről, a
királyságot „láttatni” kellett: ezt szolgálta a káprázatos királyi reprezentáció. Károly a legjobb filozófusokat
(Nicole Oresme, Pierre Sal- mon), írókat (Philippe de Mézieres, Christine de Pisan, Eustache Deschamps),
fordítókat (Raoul de Presles) és művészeket (Jean Pucelle, Jean Le Noir, Jacquemart de Hesdin miniatúrafestők,
Guillaume de Machaut költő és zeneszerző, az ars nova megteremtője, André Beauneveu szobrász)
foglalkoztatta udvarában. Párizs és az újjáépített Louvre volt az udvari politika és kultúra központja: az itteni
divatot utánozta egész Európa. A bámulatos burgund udvari kultúra csupán riválisa és halvány másolata volt
Bölcs Károly reprezentációjának. Pompás ünnep volt, amikor 1377-ban a német-római császár felkereste
ifjúkora kedvenc városát: IV. Károly a Párizsban látott szépséget plántálta át szeretett fővárosába, Prágába; és a
párizsi udvari művészetet visszhangozták a távoli Budán Zsigmond király „Friss palotája” és a Zsigmond-
kápolna gótikus szoborcsodái is.
Az allegorikus késő középkori gondolkodás V. Károlyban a „Bölcsesség” jelképét és példaképét látta.

Megszilárdult és területileg megnövekedett monarchiát hagyott fiára, VI. Károlyra (1380-1422), aki számára
Bajor Izabella kezével még a németrómai császárság támogatását is biztosítani tudta. Fortuna kereke azonban
hirtelen nagyot fordult. Szerencse és balsors szélsősége talán sehol sem annyira érzékelhető a középkorban, mint
Bölcs Károly dicsőséges uralkodása után.
2.4. A burgund hercegség: 1380–1429

Burgundia egy lovagi ígéretből lett a XV. század során a francia monarchia legfőbb ellenségévé és
vetélytársává. A lovagias Jó János király a poitiers-i csatában vitézül küzdő Fülöp fiának jutalmul a koronára
visszaszállt burgund hercegséget adományozta és Franciaország első pairjének nevezte ki. Merész Fülöp (1364-
1404) Brabanti Margitot vette feleségül, és így az Auxerre-től Maconig terjedő, hagyományosan bor- és
búzatermelő Burgundiához csatolta az angol érdekszférába tartozó, iparosodott és urbanizált Flandria, Artois és
Nivernais tartományokat.
A francia-burgund küzdelem röviddel V. Károly halála után tört ki. A gyermek király helyett Károly
nagyhatalmú öccsei – Lajos, Anjou grófja, János, Berry hercege és Fülöp burgundi herceg – uralkodtak, akiket
jobban érdekelt saját birtokaik sorsa, mint az országé. A nagy javadalmasbirtokok (apanage) a XIV. századi
„második” vagy „fattyú” feudalizmus jellegzetes velejárói: a központi hatalom XII-XIII. századi megszilárdítása
után a királyok ismét bőkezű adományokkal, nagy földbirtokokkal igyekeznek magukhoz láncolni híveiket; az
adományosok köre gyakran a szűkebb családra, a trónörökösre és a királyi hercegekre korlátozódik, akik először
magánhatalmuk kiépítésével foglalkoznak, majd a király ellen fordulnak. Anjou Lajost a nápolyi, Fülöpöt a
flandriai örökség, Berry hercegét pedig műgyűjteményének bővítése kötötte le. A hercegek ambíciói sok pénzbe
kerültek: az újabb adók ellen ismét fellázadt Párizs és 1382-ben kitört a „kalapácsos” felkelés, amit a nemesek
vérbe fojtottak. VI. Károly nagykorú lett: nagy reményeket fűztek a tehetséges ifjúhoz, Philippe de Mézieres
neveltjéhez. Károly visszahívta apja tanácsadóit és folytatni akarta az angolok elleni háborút. De 1392-ben a Le
Mans-i erdőben lovagolva egy elébe toppanó rémalaktól megijedt, leesett lováról és megtébolyodott.
A király megőrült, de király maradt. Ellentétben az angolokkal, akik a király méltóságát és személyét ekkor már
szétválasztották – olyannyira, hogy 1399-ben letették trónjáról a despota II. Richárdot, majd Pontefract várában
megölték –, Franciaországban a királyi ház tagjai személy szerint jelentették magát a királyságot is. A
monarchia folytonosságát a dinasztia folyamatossága biztosította, melyet Le roi est mort, vive le roi! (A király
meghalt, éljen a király!) kiáltással adtak közhírré. Angliában ezzel szemben éppen a XIV. század során alakult
ki az a szemlélet, hogy az ember nem azonos a hivatalával. Ezt az elméletet plasztikusan ábrázolják a katedrá-
lisok kétszintes püspöksíremlékei: alul a szobor meztelen, rothadó holttestként, a felső szinten lévő szobor
mitrával, főpapi díszben mutatja be ugyanazt a püspököt. A királynak éppígy „két teste” volt: a halandó emberi
és a halhatatlan méltóság. A méltóság örök: az azt betöltő ember azonban esendő és – ha a királyság,
pontosabban egyes csoportok érdeke úgy kívánja, elmozdítható. Ez az elmélet áll az angol királyok letételének,
sőt kivégzésének hátterében (amiért a franciák előszeretettel nevezték az angolokat „királygyilkosnak.”)
A régens pozíciójáért Merész Fülöp, majd fia, Félelemnélküli János (1404-1419) és Orléans-i Lajos, VI. Károly
öccse vetélkedett. Az ország két pártra szakadt. Az orléans-iak képviselték a nemzeti ügyet; a burgundiaiak az
angolokkal szövetkeztek. Lajos a milánói herceg lányát, Valentine Viscontit vette feleségül; Félelemnélküli
János megszerezte Németalföldet és Lancaster IV. (Bolingbroke) Henriket (1399-1413) támogatta a törvényes
királlyal szemben. Amikor Orléans-i Lajos rátette a kezét Luxemburgra, hogy onnan tartsa sakkban burgund
kuzinját, felbérelt orgyilkosok a párizsi Marais-negyed egy sötét utcájában palotája előtt megölték (1407).
Az orléans-i herceg halálával kitört a polgárháború. Az Orléans-párt mögé sorakozott fel a Délvidék és Bertrand
d'Armagnac gascogne-i híveivel, akiről a pártot „armagnacnak” nevezték el. Párizs és az egyetem a burgundiak
348
SZÁZAD)
oldalára állt, Jean Petit a zsarnokölés jogosságáról tartott beszéddel igazolta a burgund herceg bűnét. Meg
akarta-e szerezni János a francia trónt, ahogy Lancaster Henrik az angolt? Amikor az egyetem doktorai
felajánlották neki a koronát, mindenesetre elutasította. 1413-ban kitört a Caboche mészáros vezette lázadás,
amelynek erőszakos terrorjában János párthívei voltak a legbuzgóbbak. Amikor az armagnacok felmentették
Párizst, a csőcselék lázadásában és utcai harcokban kompromittálódott János hercegnek menekülnie kellett.
Az igazi csapást a burgundiak ügyére saját szövetségeseik, az angolok mérték. A fiatal V. Henrik (1413-1422)
elfoglalta Harfleur kikötőjét és az ott állomásozó francia flottát. Hatalmas hadsereggel szállt partra, és 1415-ben
Azincourt-nál burgund segítséggel borzalmas vereséget mért a franciákra. A csapás felbomlasztotta az
országot: a meggyilkolt Orléans-i Lajos fia, Charles d'Orléans, a költő angol fogságba került; Henrik francia
királlyá nyilvánította magát; a burgundiak ellepték Párizst és szörnyű bosszút álltak; Bajor Izabella a burgund
párt oldalára állt; Félelemnélküli János markában tartotta a beteg királyt; az angolok eközben elfoglalták az
országot. 1419-ben Károly trónörökös a montereau-i hídon találkozott János herceggel, akit emberei
felkoncoltak. Ez a merénylet vezetett el a százéves háború legmegalázóbb szerződéséhez. Az apja haláláért
bosszút esküdött Jó Fülöp burgundiai herceg (1419-1457) 1420-ban Troyes-ban tető alá hozta V. Henrik
házasságát Katalin francia királylánnyal és azt, hogy ne a dauphin, hanem a Franciaország régensévé kinevezett
Henrik király örökölje a francia trónt. Károlyt a szerződés „úgynevezett trónörökösnek” titulálja, ami mögött az
a szörnyű (de Bajor Izabella szerelmi életének ismeretében korántsem meglepő) gyanú rejlett, hogy talán nem is
VI. Károly fia.
Henrik 1422-ben, két hónappal VI. Károly előtt meghalt. Egy kilenchónapos csecsemő maradt utána. A régens
Bedford hercege lett; az önmagában kétkedő, gyámoltalan dauphin egyik támogatója, Jacques Creur bankár
városába húzódott vissza, ezért „bourges-i királynak” nevezték. Bedford herceg Franciaország módszeres
meghódítását a királypártot jelképező Orléans ostromával kezdte meg.
2.5. Jeanne d'Arc

Ekkor csoda történt. A királyság keleti végéből, a champagne-i Domrémy faluból egy pásztorlány, Jeanne d'Arc
jelent meg a Loire mellett lévő Chinon kastélyában és bár sosem látta, azonnal felismerte az identitászavarban
szenvedő trónörököst. Azt mondta neki, hogy mennyei hangokat hall: Szent Mihály, Szent Katalin és Szent
Margit arra biztatják, hogy mentse fel az ostromlott Orléans-t és Károlyt koronáztassa királlyá Reimsben.
A háború száz éve alatt rengeteg látnok és jövendőmondó tűnt fel, akik a mai politológusokhoz hasonlóan
politikai jóslatokból igyekeztek megélni. E vizionáriu- sok többsége nő volt. Jeanne is találkozott, sőt
összeütközésbe is keveredett ezekkel a látnok asszonyokkal, akik riválist láttak benne. A trónörökös körébe
tartozó teológusok megvizsgálták Jeanne-t és vallatóra fogták a „hangokat” illetően, nehogy a dauphin egy
boszorkány befolyása alá kerüljön. Jeanne „hangjai” azonban egészen mások voltak, mint a vajákos asszonyok
praktikái. Legyőzve bizalmatlanságát, Károly engedett Jeanne kérésének, megengedte, hogy a francia csapatok
élére álljon. Egy kiváló kapitány, Dunois segítségével a férfiruhába öltözött Jeanne felmentette Or- léans-t – a
meggyilkolt Lajos és a tizennégy éve angol fogságban sínylődő Charles d'Orléans városát –, majd
diadalmenetben Reimsbe vitte Károlyt, ahol királlyá koronázták.
A XIX. században a nemzet védőszentjévé vált Jeanne d'Arc-ot modern történészek gyakran úgy állítják be,
mint a trónörökös környezetének „kreatúráját,” hiszen a „bourges-i királynak” épp ilyen isteni csodára volt
szüksége ahhoz, hogy az utolsó órában önmagára találjon. Jeanne önbizalmat öntött a trónörökösbe, akit e
találkozás egészen megváltoztatott. A Szűz küldetésében két mozzanat nagyon fontos: „hangjait” a kor divatos
szentjeinek szájából hallja – Károly ekkor választja Szent Mihály arkangyalt, a mennyei seregek vezérét
Franciaország védőszentjéül és seregeinek patrónusául a korábbi védőszent, az öreg és fejetlen Dénes püspök
helyett, aki sem harciasnak, sem fenyegetőnek nem hatott az angolok fiatal lovagszentjével, Sárkányölő Szent
Györggyel szemben -; és tudja, hogy a királyt Reims- ben kenik fel – vajon ez azt bizonyítja-e, hogy a Capeting-
Valois királyi misztika és a királyi propaganda ekkorra már az ország legtávolabbi zugaiba is elért?
Az 1429-es királykoronázás után Jeanne Párizst akarta bevenni, de kudarcot vallott. A város burgund érzelmű
maradt és az ismeretlen „párizsi polgár,” akinek naplója az egyik legfontosabb korabeli forrás, gyalázza az
orléans-i szűzet. Compiegne- nél esett burgund fogságba, de jó pénzért eladták az angoloknak, akik a Pierre
Cau- chon párizsi egyetemi doktor vezetése alatt ülésező egyházi törvényszéken mint visszaeső eretneket
elítélték és 1431. május 30-án máglyán elégették. VII. Károly semmit sem tett kiszabadításáért. A politikai
érdekeken túl Jeanne d'Arc határozottan a laikus, és különösen a női misztikát élesen ellenző tudós egyetemi
férfiak elfogult és szűkkeblű felfogásának áldozata volt. Míg fél évszázaddal korábban az avignoni pápák és a
domonkos rend is befogadta, sőt követte a női szentek és látnokok – Svédországi Szent Brigitta, Sienai Szent
Katalin és mások – tanácsait, most Jean Gerson, a párizsi egyetem kancellárja semmibe véve a női szentség
349
SZÁZAD)
egykori modelljét, kijelentette, hogy „a nőktől származó doktrínák mutatósak, akárcsak a Jézus által
megátkozott fügefa levelei, de nem hoznak gyümölcsöt, hacsak nem olyan undorítót, mint a szodomai,
amelyiknek szép a héja, de kátrány a húsa”.
Jeanne vértanúhalála a francia patriotizmust szolgálta. Ám az orléans-i szűz fellépése önmagában még nem
változtatta meg a politikai helyzetet. Az angolok 1445- ig biztosan ültek francia birtokaikban: övék volt
Gascogne, Anjou, Maine és Normandia. VII. Károly még húsz évig küzdött az angolokkal és saját
nagyhűbéreseivel, de a kocka, ha lassan is, megfordult. Jó Fülöp megelégelte az angol szövetséget és 1435-ben
Arrasban kibékült a francia királlyal, aki nagy árat fizetett ezért: a hűbérviszony megszűnt, és Burgundia
szuverén hercegség lett. Károly 1439-ben ütőképes zsoldossereget szervezett (egyik marsallja Gilles de Rais
volt, akinek személye köré később a „Kékszakáll”-legendák fonódtak). 1440-ben Aquitánia elfoglalása, az
1450-es formignyi győzelem, Bordeaux és Bayonne visszavétele 1451-ben, és végül Castillon bevétele 1453-
ban már a háború befejezését jelentette. A diadalt Jeanne d'Arc rehabilitálása pecsételte meg 1456-ban.
A francia királyság szegény volt. VII. Károly polgári származású tanácsadókra támaszkodva építette fel újra a
semmiből a központosított közigazgatást és az adórendszert. A királyság egységét tartva szem előtt a „fattyú
feudalizmusra” jellemző nagy apanázsbirtokokat megszüntette; a hűbéresek, akiket igyekezett engedelmességre
szoktatni, 1440-ben nemesi felkelést robbantottak ki, melyet a huszita mozgalomról Praguerie-nak neveztek.
A társadalmi és erkölcsi rend összeomlott. Mindenütt aratott a halál. A hatalmasok és a társadalom peremén
élők egyaránt úgy érezték, kavargó haláltánc (danse macabre) ragadja magukkal őket. „Kagylósoknak”
(coquille) nevezett rablócsapatok dúlták a vidéket, a városi söpredék koldulásból, zsebmetszésből,
rablógyilkosságokból élt. Az akadozva működő igazságszolgáltatást akasztófákon lógó hullák jelezték. A
„lángoló” (flamboyant) gótika halálfélelmét a párizsi alvilág költője, Francois Villon megrázó erővel fejezte ki.
A burgund hercegség ekkor élte virágkorát. A „Nyugat nagyhercege” (Grand Duc du Ponent), Jó Fülöp sokat
gúnyolódott VII. Károly pénztelenségén, miközben udvarában fényűző lovagi ünnepségeket tartott. A tornák és
bankettek egy hanyatló kultúra, a lovagság – a mondabeli Artúr király és a Kerekasztal lovagjai, Nagy Károly, a
keresztes lovagok – szellemét támasztották fel. A középkori lovagi kultúra „reneszánszát” élte Jó Fülöp
uralkodása alatt. Az előző hatvan évben a lovagi ethosz mindenütt visszaszorult: a harctéren még a közönséges
yeomanek és a takácsok is megverték őket; 1380-ra a lovagi tornákat mindenütt betiltották; Jeruzsálemet és
Palesztinát elfoglalták a törökök, sőt már Konstantinápolyt fenyegették. Fülöp akkor kezdte tudatosan felkarolni
a lovagokat, amikor azok úgy érezték, hogy kihúzták alóluk a talajt. A herceg ezzel támogatókat akart gyűjteni
maga köré és megerősíteni hűbéresei lojalitását; ám nem kétséges, hogy az „új” burgund lovagság célja
megegyezett elődeiével: küzdeni a keresztény hitért és felszabadítani a Szentföldet. Fülöp 1430-ban, Portugáliai
Izabellával kötött esküvője alkalmával Bruggében alapította meg Európa legsikeresebb (ma is létező)
lovagrendjét, az Aranygyapjas Rendet (Ordre de la Toison d’Or). Eddig csak királyok alapítottak lovagrendeket:
a burgund hercegek ezzel is jelezni akarták, hogy egyenrangúak a királyokkal. Jó Fülöp nagyapja, Merész
Fülöp rendalapítását követte: az 1402-ben alapított Kínszenvedés rendje (Ordre de la Passion) – melynek
keresztje a „Mátyás-kálváriának” nevezett, Esztergomban őrzött pazar ékszer – Philippe de Mézieres eszméinek
megvalósítására törekedett és ezt tűzte ki célul unokája az Aranygyapjas Rend elé is. Fülöpben égett a vágy,
hogy Krisztus katonája (athleta Christi) legyen: 1451-ben csodálatos ünnepséget tartott, melyen megfogadta,
hogy keresztes háborút vezet a Szentföldre (ez volt a „Fácán fogadalma”). Jó Fülöp az irodalom (Georges
Chastellain), a festészet (Van Eyck testvérek) és a zene (Johannes Ockeghem) bőkezű mecénása is volt.
Az apja ellen lázadó Lajos francia trónörökös is a burgund herceg udvarába menekült; végül azonban a VII.
Károly által megkezdett központosítást ő fejezte be. XI. Lajos (1461-1483) uralkodása már a kora újkori
abszolutizmus nyitánya Franciaországban. Először a nagyhűbéresek koalícióját és a „közjóért” folytatott
háborúját (guerre du Bien Public) veri le 1465-ben Montlhérynél; a francia főnemesség megtörése után 1477-
ben legveszedelmesebb ellenfelére, Merész Károly burgund hercegre (1467-1477) mér halálos csapást a Nancy
mellett vívott küzdelemben. XI. Lajosnak ettől kezdve csak be kellett söpörnie a koronára visszaszálló
javadalmakat: Burgundiát; a „Jó” René király halála után Anjout; majd Provence-t. A királyi cím megszerzésére
törő Merész Károly lánya, Burgundiai Mária Habsburg Miksához ment feleségül és hozományul magával vitte a
gazdag Németalföldet. Ez a házasság vetette el a későbbi Bourbon-Habsburg ellenségeskedés sárkányfogait. A
százéves háború „hivatalos” befejezésére is ekkor kerül sor: XI. Lajos a rózsák háborújában kivérzett Angliával
az 1475-ös, Picquigny-ben aláírt békével zárta le a konfliktust.
2.6. A rózsák háborúja (1455–1485)

A franciák győzelmét az angolok felett segítették az V. Henrik halála (1422) után a főnemességen belül
kialakult hatalmi küzdelmek. Angliában némi késéssel „élesben” megismétlődtek a franciaországi események: a
350
SZÁZAD)
„fattyú feudalizmus” nagy apanázsbirtokosai fellázadnak a király ellen, sőt megszerzik a koronát is; a főrendek
politikai ellentétei azonban állandósuló magánháborúzáshoz és a régi családok kihalásához vezetnek. A
nagyhűbéresek koronára visszaszálló birtokain új, lojális főnemességet hoz létre az abszolút királyi akarat.
„Jaj az országnak, melynek feje gyermek!” – jajdul a panasz Shakespeare III. Ri- chárdjában. A rózsák háborúja
– melynek történetét Shakespeare nagy királydrámáiban dolgozta fel – azonban nem VI. Henrik (1422-1461)
gyermeksége alatt tört ki. Akkor a főurak – meglepően józan önmérsékletet tanúsítva – viszályaikat a királyi
tanácsban intézték el, éppúgy, mint II. Richárd kiskorúsága idején.
A két király uralkodása között sok a hasonlóság. II. Richárd szeszélyes és despotikus hajlamú ember volt, aki
pazarló életformáját egyre nagyobb adók kivetésével igyekezett finanszírozni, miközben a tényleges hatalmat
nagybátyjai – York, Lan- caster és Gloucester hercegei – gyakorolták. 1381-ben a Wat Tyler vezette
parasztfelkelést ugyan még megfékezték, de a rossz kormányzat miatti elégedetlenség egyre nőtt, míg végül a
száműzött Lancaster fia, IV. Henrik (1399-1413) letaszította trónjáról a királyt és maga ült helyébe. IV. Henrik
jó kapcsolatot igyekezett fenntartani a parlamenttel és az egyházzal, ezért üldözte a Wyclif tanait a radikális
egyenlőség irányába továbbfejlesztő lollardokat. Uralkodását a walesi és skót felkelések keserítették meg. A
Lancaster-dinasztia fénykorát V. Henrik (1413-1422) rövid királysága jelentette: a nagy francia sikerek
mindenért kárpótoltak.
Fia, VI. Henrik (1422-1461) furcsa fiatalemberré vált. Jámbor és naiv volt, a szabad művészetek nagy pártfogója
– ő alapította Etont és a cambridge-i King's Coll- ege-ot. 1445-ben elvette a Jó René király lányát, Margitot, és a
két nép közti béke megteremtését tűzte ki maga elé, melyben vallásos őszinteséggel hitt. Ennek érdekében – és
hogy feleségének kedvében járjon – Anjou-t és Maine-t azonnal visszaadta a franciáknak. Az immár önálló
Henrik franciapolitikája felbőszítette az angol közvéleményt. A franciák elleni háború folytatásának legfőbb
szószólója Henrik nagybátyja, a humanista Humphrey, Gloucester hercege, az oxfordi könyvtár alapítója volt,
akit a király kegyencei 1446-ben megöltek. 1445-1450 között Henrik elveszítette francia birtokai nagy részét,
sőt Normandiát is. A közfelháborodás elsöpörte a kormányt, Henrik tanácsadóit, a „hármak bandáját”
felkoncolták. Kentben Jack Cade vezetésével népfelkelés robbant ki.
Ekkor tért vissza Angliába egy sértett ember. Richárd yorki herceg hűen szolgálta a királyt Franciaországban, de
jutalma nem a helytartóság, hanem a száműzetésnek is felfogható ír kormányzóság lett; a kincstár ráadásul óriási
összeggel tartozott neki. Richárd mint a törvényesség helyreállítója és a „közjó” bajnoka érkezett vissza: célja az
volt, hogy a királyi tanácsban elfoglalja az őt megillető első pozíciót. A király és tanácsadója – Richárd legfőbb
vetélytársa – John Beaufort, Somerset hercege azonban elhatározták, hogy kirekesztik a hatalomból. Ez oda
vezetett, hogy VI. Henrik francia koronája után nemsokára az angolt is elveszítette. Egy királyság elvesztését
még lehet balszerencsének tekinteni, de kettőé már vétkes gondatlanságnak tűnik. A Richárd vezette politikai
küzdelem a rossz kormányzat és a gonosz tanácsadók ellen ugyanakkor mindinkább összefonódott a főurak
magánérdekeivel. 1454-re két csoport alakult ki: York és a hatalmas északi urak, a Neville-k álltak szemben a
Lancaster udvarral és a Percy családdal.
Közben másvalami is megváltoztatta Richárd mozgalmának célkitűzését és megítélését. 1453-ban a királyné

végre állapotos lett; a francia hadszíntéren az angolok megsemmisítő vereséget szenvedtek Castillonnál, ahol
John Talbot is elesett: Gas- cogne elveszett. E hírek hallatán a király ideg-összeroppanást kapott: 18 hónapig
beszéd- és mozgásképtelen volt. Richárd 1454-ben régenssé neveztette ki magát.
Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Richárd valójában a trónra tör. Ezzel hatalmas ellenséget szerzett magának a
királyné személyében, aki anyatigrisként védte fia, Edward érdekeit és a kormányzás gyeplőjét is szerette volna
megragadni. Az 1455- ös Saint Albans-i csatában Richárd foglyul ejtette a királyt és rövid időre másodszor is az
ország régense lett; majd pedig a gyengeelméjű királlyal szemben – Richard Neville-lel, Warwick grófjával
szövetkezve – nyíltan trónkövetelőként lépett fel.
1460-ban a wakefield-i csatában azonban a Lancaster „vörös rózsa” diadalmaskodott: Richárdot lekaszabolták,
Margit királyné York kapujára szögeztette ki a papírkoronával díszített fejet. Sikeres csaták után Richárd fia
bevonult Londonba, ahol 1461-ben IV. Edward néven (1461-1483) királlyá kiáltották ki. A királyi család
elmenekült, de Margit sereget gyűjtött és 1464-ben Hexhamnál megütközött Edward- dal. A győzelem a „fehér
rózsás” York-királyé lett: VI. Henriket elfogták és a Tower tömlöcébe zárták, Somerset vérpadon végezte,
Margit Franciaországba menekült.
A vérzivataros idők ismét felébresztették a vágyat a „jó kormányzat” iránt. War- wick embere, a betöréses
rablásért és fegyveres útonállásért többszörösen elítélt Sir Thomas Malory (1400 k.-1471) írta meg az Artúr-
mondakör és a lovagi irodalom legszebb darabját, a Morte d’Arthurt (Artúr halála), a kelta meseerdő, a
351
SZÁZAD)
kereszténység és a lovagság tiszta eszményeinek apoteózisát. A lovagkor alkonyán írt művet az elérhetetlen
ideál és a rég elporladt hősök iránt érzett szelíd melankólia hatja át: „Artúr király nem halt meg, hanem a mi
urunk Jézus Krisztus akaratából egy más világba távozott. S azt is beszélik a népek, hogy egyszer majd
visszatér, s visszahódítja Jézus Krisztus szent keresztjét.”
III. Edward uralkodása nyugalmat, prosperitást és kulturális felvirágzást hozott Angliának – ekkor nyomtatták
az első könyvet, épp Malory Morte d’Arthurját William Caxton nyomdájában, és ekkor épült Windsorban a
Szent György-kápolna –, de a király kegyencei ismét visszatetszést és féltékenységet váltottak ki. Edward
titokban Elizabeth Woodville-t vette feleségül és ezzel megkezdődött a Woodville-család gyors emelkedése,
amit a többi főúr nem nézett jó szemmel. A „királycsináló” Warwick átállt a Lancasterekhez és kiszabadította
VI. Henriket, akit 1470-ben az engedelmes parlament ismét királynak ismert el; IV. Edward Burgundiába
menekült Merész Károlyhoz, majd 1471-ben a barneti ütközetben legyőzte a Lancaster-seregeket, vezéreiket
kegyetlenül kivégeztette, VI. Henriket megfojtatta, Margitot börtönbe vetette. A szerencsétlen, eszelős királyt
halála után szentként tisztelték.
A York-ház végre kielégíthette ambícióit. A király öccse, Richárd, Gloucester hercege azonban viszályt szított a
családon belül. Edward halála után örököseit a Tower- ban megölette, a család többi tagját is eltette láb alól és
III. Richárd néven (1483–1485) ő maga foglalta el a trónt. A Tudor-krónikások által ocsmány szörnyetegként
ábrázolt „púpos” Richárd ugyan inkább jóképű dalia lehetett, de zsarnoki és végtelenül kegyetlen ember. Hiába
adott bőkezű adományokat cimboráinak, hogy biztosítsa támogatásukat, hiába vette el a „királycsináló” lányát,
Anne Neville-t, sötét jelleméről az árul el legtöbbet, hogy a végzetes Bosworth Fields-i csata előtt, 1485- ben,
minden híve átpártolt a francia száműzetésből visszatérő, teljesen ismeretlen walesi Tudor Henrikhez.
A Lancaster-párt bajnokának – aki IV. Edward lányát, Yorki Erzsébetet vette feleségül – sikerült egyesíteni
maga mögött a York-pártiakat is és ezzel befejeznie a vörös és a fehér rózsa háborúját, melyben az ősi nemesség
színe-java elvérzett. VII. Henriknek (1485-1509) kevés szeretetreméltó tulajdonsága volt. Leginkább a kincstára
érdekelte: szerette, ha mindig tele van, s ennek érdekében jól megadóztatta alattvalóit, óriási összegeket csikart
ki a főurakból és lelkesen támogatta a kereskedelmet, az ipart és a nemrég felfedezett Amerikával kiépítendő
kapcsolatokat. A kivérzett arisztokrácia helyett új, „szolgáló” nemességgel vette körül magát, de a polgárság
vagyonosodását is előmozdította és polgári hivatalnokokat alkalmazott: Tudor Henrik „új monarchiája” a kora
újkori abszolút állam alapjait fektette le.
3. Nagy Balázs –A „XIV. SZÁZADI VÁLSÁG” ÉS A

GAZDASÁGI ERŐVONALAK ÁTRENDEZŐDÉSE
3.1. A XIV. század válságának kérdése
A középkori Európának a XI. századtól megfigyelhető és a XII. század során egyre gyorsuló expanziója a XIII-
XIV. század fordulóján megtört. Ennek a jelenségnek számos bizonyítékát találhatjuk, ha Európa lélekszámát
vizsgáljuk. A kontinens középkori népességét abszolút számokkal jellemezni azonban szinte lehetetlen, hiszen
még az ilyen jellegű forrásokkal legjobban ellátott Angliában is alig van demográfiai szempontból
felhasználható írásos adat az 1086-ban keletkezett Domes- day Book és az 1377-ben kivetett rendkívüli adó, a
Poll Tax összeírása között eltelt majdnem három évszázadból. Kisebb régiók, illetve egyes városok demográfiai
viszonyai országos összeírások híján más töredékes forrásokból, illetve részben régészeti adatok alapján is
rekonstruálhatók, de ennek ellenére, bár több kutató felállított erre vonatkozó hipotézist, az egész Európa
népességére vonatkozó adatokat kételkedéssel kell fogadnunk. A végeredményüket tekintve gyakran eltérő
feldolgozások általában egyetértenek abban, hogy a népességszám, amelynek növekedési üteme a XII. század
második felében és a XIII. század első felében volt a legdinamikusabb, 1300 körül érte el a maximumát és a
XIV. század első fele, tehát már a nagy pestisjárványt megelőző időszak is a stagnálással jellemezhető. A
gazdaságtörténeti tankönyvekben gyakran a nagy XIV. századi válságként leírt jelenségsornak számos
összetevője van, ezek súlya és aránya azonban vitatott.
Az elmúlt néhány évtized kutatásai bebizonyították, hogy Európa éghajlata a középkor évszázadai során nem
volt változatlan. Kicsiny, de klímatörténeti források alapján igazoltható elmozdulás történt a korábbi
időszakhoz, az úgynevezett „klimatikus optimum” korszakához viszonyítva. A változások elsősorban a
kontinens atlanti partvidékén voltak érzékelhetőek. Flandriában a tengertől korábban elhódított területek
megtartása egyre nehezebbé vált, a jéghatár előrenyomult, egyes növények termésterületének északi határa
pedig ennek következtében délebbre, illetve alacsonyabb tengerszint feletti magasságra szorult. Grönland
európai telepesek által lakott kolóniái a XIV. század közepén elnéptelenedtek, az Atlanti-óceán északi felének
352
SZÁZAD)
hajózása visszaesett. Ezek nem éles, hirtelen változások voltak, de a tendencia egyértelműen a kedvezőtlenebb
állapotok, a lehűlés irányába mutatott, a klímatörténet „kis jégkorszaknak” nevezi ezt a XIV. század elejétől
kezdődő időszakot.
A korszakváltásnak más jelei is voltak: 1315-1317-ben Európa nyugati felét olyan súlyos éhínség sújtotta, amely
szinte ismeretlen volt az előző három évszázadban. Flandria nagyvárosai közül több (pl. Brugge, Ypern)
lakosságuk 5-10 százalékát is elvesztette alig pár hónap leforgása alatt. írott forrásaink ezt megelőzően a XI.
század első felében tudnak csak nagyobb régiókat egy időben elérő élelmezési krízisről, de a későbbiekben
egyre kevesebb utalást találunk erre. Természetesen kisebb, elsősorban helyi vagy egy-egy szűkebb régióra
korlátozódó ínségek ezután is előfordultak, de ezek hátterében inkább külső hatást kell keresnünk. Ilyen például
az 1241-1242-es magyarországi tatárjárást követő éhínség, amelyet általában a katonai események
következtében elmaradt mezőgazdasági munkáknak tulajdonít a szakirodalom. A XIV. század második
évtizedének közepén azonban néhány rossz termésű, különösen csapadékos év és hűvös nyár következtében
olyan éhínség söpört végig elsősorban Európának az északnyugati, igen fejlett és egyszersmind magas
népsűrűségű vidékein, amely az előző néhány évszázadban csak az ínség ellen mondott imákból volt ismerős.
Az éhínséget a gabonaárak gyors emelkedése kísérte. A krízis jelentkezésének ez azonban csak ez első jele volt.
A legnagyobb, demográfiai szempontból is megrázkódtató csapást a pestisjárvány jelentette. A XIV. század

közepén Európát sújtó fertőzés a Távol-Keletről kiindulva 1347-ben érte el először Genovának a Krím
félszigeten lévő kolóniáját, Kaffát, a modern Feodosziját. A hagyomány szerint a várost ostromló tatárok a
táborukban pusztító betegség áldozatainak tetemeit katapultokkal „juttatták be” a város falain túlra, így egy
sajátos „biológiai hadviselés” fegyverét vetve be ellenfeleikkel szemben. A Kaffából elterjedt járvány korábban
hosszú évszázadokon keresztül ismeretlen volt az európai civilizáció számára, bár a pestis egy korábbi
fellángolása 542 körül, I. Jusztinianosz uralkodása idején nagy népességveszteséget okozott, elsősorban a
Földközi-tenger keleti medencéjének partvidékén. A közbeeső időszakban azonban pestis, a középkorban
számos nyelven elterjedt elnevezése szerint, a „fekete halál” eltűnt Európából. 1347 után az élénk kereskedelmi
kapcsolatok csatornáin Kaffából gyorsan elterjedt a fertőzés. Először természetesen azokat a helyeket támadta
meg, ahol a genovai hajók kikötöttek, elsőként a szicíliai Messinát, majd más itáliai városokat és Marseilles-et.
A kórokozókat a patkányokon élősködő bolhák hordozták. A járványnak két típusa ismeretes. A bubópestis a
nyirokcsomókban duzzadt kelevényeket (bubó) okozott. A kór másik vállfaja a tüdőpestis, amely
cseppfertőzéssel terjedt. Amint a betegség elérte a kontinens partjait, már semmi nem tudott gátat vetni a
terjedésének. A pestis ugrásszerű terjedése főleg a nyári hónapokban figyelhető meg. A távolsági kereskedelem,
utazás és mindenfajta térbeli mobilitás amúgy is nagyrészt ebben az évszakban bonyolódott, másrészt a meleg
idő külön is kedvezett a kórokozó terjedésének.
A bubópestis halálozása 60-80 százalék körüli volt, míg a tüdőpestis gyakorlatilag minden megfertőzött halálát
okozta. A járvány így néhány nap leforgása alatt egy-egy település lakosságának akár felét, vagy még nagyobb
részét elpusztíthatta. Míg a középkor másik legismertebb fertőző betegsége, a lepra krónikus, lassú
megbetegedés után okozta a beteg halálát, addig a pestis gyorsan, és kínos szenvedések között ölte meg az
áldozatait. Ez is hozzájárult a pestistől való félelem és rettegés elterjedéséhez.
A járvány 1348-ban az Alpoktól északra terjedt el, ennek ez évnek a júniusában elérte Párizst, majd a következő
évben megtámadta Angliát és Európa más északi területeit. A korabeli orvosi ismeretekre alapozva a betegség
elleni védekezés lehetetlen volt. Ennek ellenére racionális és irracionális eszközökkel egyaránt igyekeztek gátat
vetni a pestis terjedésének. Azonban se a védőmaszkok, se a meghaltak ruháinak elégetése, se a sírok mésszel
való fertőtlenítése nem jelentett ellenszert. Az orvosi egyetemek tanácsa nem használt és a leküzdhetetlen
veszély által gerjesztett társadalmi feszültségből fakadó zsidóellenes pogromok nem segítettek, ahogyan a
flagellánsok menetei sem. Az egyetlen racionális védelmet csak az jelenthette, amivel Boccaccio Dekameron-
beli hősei próbálkoztak: elvonulni az emberek közül és megvárni, amíg a járvány elvonul. A leginkább
veszélyeztetettek a sűrűn lakott helyek, a városok voltak, ahol a rossz köztisztasági viszonyok szinte melegágyat
jelentettek a kórokozó számára. Különösen súlyosan megtizedelte a járvány az egyháziak és városi
tisztségviselők sorait, akik hivatásuk miatt is sok emberrel érintkeztek, köztük természetesen a már
megfertőzöttekkel is.
A járvány által sújtott területeken a nagy népességszám-csökkenéshez hozzájárult az is, hogy az 1347-1351
közötti első hullám után a pestis endemikus maradt Európában, azaz a XIV. század második felében, de még a
következő században is újra és újra felütötte a fejét, nem tűnt el. Ezeknek a további hullámoknak a hatása
azonban nem hasonlítható az első nagy járványéhoz.
Emellett azonban voltak olyan területei is a kontinensnek, melyek az átlagosnál kisebb veszteséget szenvedtek,
Lengyelország egyes részei, Csehország és Magyarország is kivételt jelentenek ebből a szempontból. Bár
353
SZÁZAD)
vannak elszórt adataink a pestisnek ebben a régióban való jelentkezéséről, az azonban bizonyosnak látszik, hogy
ennek a súlya nagyban elmaradt nyugat-európai szinttől, de még az európai átlagtól is. Ennek a jelenségnek
teljesen kielégítő magyarázata egyelőre nem ismert. A különböző feltételezések között szokták említeni egyrészt
a városi népesség alacsonyabb arányát, azt, hogy a távolsági kereskedelem útvonalainak szövedékébe ezek az
országok még kevésbé szervesen kapcsolódtak be. Magyarázzák a szárazabb éghajlattal jellemezhető, eltérő
klimatikus feltételekkel, illetve például Magyarország esetében a domináns vércsoport által jelentett
védelemmel.
A XIV. század közepén Európára tört pestisjárvány áldozatainak lehetséges számáról igen különböző adatok
olvashatók. Abban azonban egyetértés van, hogy a járványnak már az első hulláma átlagosan kb. 25-30
százalékos népességveszteséget okozott. Egyes régiók azonban ennél súlyosabb pusztulást kényszerültek
elszenvedni. Nem volt ritka, különösen a városi lakosság 50 százalék körüli, vagy e feletti vesztesége sem.
Ehhez járul még a XIV. század második felében a fertőzés újabb fellobbanásai által kiváltott pusztulás. Európa
népessége majd csak a XV-XVI. század fordulója után, illetve más vélemények szerint a XVI. század során érte
el ismét a XIV. század eleji szintet. Ehhez mérhető pusztulás ilyen rövid idő leforgása alatt sem azelőtt, sem
azóta nem érte Európa népességét.
A népességveszteségnek összetett hatása volt a XIV. század társadalmára. A városok jó része a nagy és hirtelen
lélekszámcsökkenés után viszonylag gyorsan ismét növekedésnek indult. Ez nagyrészt a városi társadalmakra
amúgy is jellemző bevándorlás következménye volt. A középkori városok ugyanis már ahhoz is, hogy a rájuk
jellemző demográfiai deficit ellenére fennmaradhassanak és növekedhessenek, állandó bevándorlásra szorultak.
Az őket különösen sújtó járványok után ez segítette a városi élet újraindulását. Emellett azonban az is
megfigyelhető, hogy a városok területe csökkent, a korábbi, nagy területeket körülölelő falak között a lakott
terület kisebbre szorult. A városok népességszívó hatása nem maradt következmények nélkül a környezetükre
sem. Részben, de nem kizárólag a járványok hatásának tulajdonítható az elhagyott, elnéptelenedett települések
megjelenése. Az európai történetírás régóta felfigyelt arra a jelensége, amit a német szakirodalomban a
Wüstungen, az angolban a lost/deserted villages, a francia terminológia szerint villages désertes néven ismert. A
pusztásodás során korábban lakott települések néptelenedtek el, gyakran teljes lakosságukat elvesztvén. Ez a
folyamat Európa egymástól távoli területein egyaránt megfigyelhető. Találunk hasonló jelenségeket Provance-
ban Champagne- ban, Elzászban, a Rajna mentén, de Magyarországon vagy Lengyelországban is. Egyes
régiókban a lakott települések 10-15 százaléka, de más vidékeken (Harz-hegy- ség, Türingia) majdnem a fele is
eltűnt. Nem írható a pusztásodás egész jelensége a pestis okozta népességcsökkenés számlájára, nem arról van
tehát szó, hogy egy település egész lakossága a járvány áldozatává vált volna. A háttérben megfigyelhető az
egyes régiókon belüli térbeli mobilitás folyamata is, amely a települések koncentrációjához vezetett. Eszerint
tehát az elnéptelenedő településeket elhagyták lakosai, hogy nagyobb, esetleg jobban prosperáló helyekre
költözzenek.
A XIV. századi átalakulások nagy befolyást gyakoroltak a gazdasági élet számos összetevőjére, amit bizonyít az
árak- és bérek területén bekövetkezett változás is. Ezekre a tényezőkre vonatkozólag a legteljesebb források
Angliában maradtak fent, így az ezekből levont következtetések is elsősorban Angliára érvényesek, de az ezek
alapján rekonstruált folyamatok érvényességét Nyugat-Európa más területeire vonatkozólag is elismeri a
szakirodalom. Az árak változására vonatkozó adatsorok alapján megállapítható, hogy a XII. század közepétől az
élelmiszerek és különösképpen a gabona ára erősen emelkedett. A növekedés mértéke az 1310-es évek
éhínségéig a kiindulási időszakhoz képest több mint háromszoros. Magyarázható ez azzal, hogy a kenyérgabona
előállítása nem nőtt ugyanolyan mértékben, mint a növekvő népesség által támasztott kereslet, tehát relatív
hiányhelyzet állt elő. Ugyanakkor ebből az árnövekedésből fakadt az is, hogy anyagilag előnyös volt, akár a
hátrányosabb adottságú földterületek bevonása a földművelésbe, hiszen a megtermelt gabonát igencsak jó áron
lehetett értékesíteni. A mezőgazdasági depressziónak a XIV. század elejétől bekövetkező időszaka azonban
gyökeres változást hozott ebben a tekintetben. Az ugyancsak angliai adatok azt mutatják, hogy az éhínség
sújtotta időszak után a XIV. századot a gabona árának csökkenése jellemzi, ellenben a bérek, és a
napszámosoknak fizetett összegek emelkedtek. A megművelt földterülethez képest lecsökkent a kereslet,
lényegesen kevesebb gabona elég volt a jelentősen visszaesett lélekszámú lakosság élelmezéséhez, így
viszonylagos élelmiszerfelesleg alakult ki, ami az árak mérséklődését okozta. A bérek közül elsősorban a városi
munkabérek emelkedtek, míg a mezőgazdasági áruk közül főleg a gabona ára csökkent, más agrártermékek, így
a szarvasmarha, illetve a tej és tejtermékek ára viszonylag stabil maradt. A szántóföldi gabonatermesztés
feltételeinek kedvezőtlen változása visszahatott a föld és főleg a földbérlet árának alakulására, értelemszerűen
ezek is csökkentek. A föld iránti kereslet visszaesése miatt a XIV. századdal véget ért a nagy földfeltörések,
mocsárlecsapolások kora, a német területekről kiindult keleti terjeszkedés is megszűnt. A korábban művelés alá
vett földterület egy részét, elsősorban a marginálisabb fekvésű, rosszabb adottságú földeket elhagyták,
összességében csökkent a megművelt földterület. A szántóföldként használt földek egy része legelővé alakult,
hiszen egyrészt megnőtt az igény a hús és más állati termékek iránt, másrészt pedig az állattartás kevesebb
354
SZÁZAD)
munkaerőt igényelt. A munkaerőhiány által jellemzett időszakban ez is fontos tényező volt. A magasabb
fekvésű területeken egyre több tejtermelő gazdaság jött létre, amelyek elsősorban városi piacon értékesítették
áruikat. Egy másik lehetőség a szántóföldi gabonatermesztés veszteségeinek kiküszöbölésére az ipari növények
fokozott termesztése volt.
Szintén a változó gazdasági viszonyokra adott válaszként értelmezhető az 1351- ben Angliában hozott
úgynevezett Statute of Labourers elnevezésű szabályozás, amely a munkaerő árának maximalizálására
törekedett. Eszerint mind az árakat, mind a munkabéreket igyekeztek a pestisjárvány előtti szinten rögzíteni,
megtiltva a bérek ugrásszerű növekedését. A fenti törvény későbbi többszöri kiadása bizonyítja, hogy a nyomós
gazdasági tényezők között az ilyen központi intézkedések nem sok eredményt érhettek el.
A XIV. században Európa hagyományos gazdasági – kereskedelmi központjai vesztettek jelentőségükből,

hiszen a frissen emelkedő, a válságok és háborúk által kevésbé érintett régiók forgalma gyorsan növekedett. így
csökkent a champagne-i vásárok fontossága, mivel az 1270-es évektől megjelentek az első genovai gályák
Németalföld part menti vizein és kikötöttek Bruggében, tehát a kontinensen átvezető szárazföldi út szerepe
csökkent. Más kereskedelmi központok azonban éppen ebben a periódusban váltak fontossá, így a genfi, lyoni,
frankfurti és lipcsei vásárok, amelyek nem az észak-déli közvetítőkereskedelemben találtak meg feladatukat.
Velence, bár a Mediterráneum és Európának az Alpoktól északra eső része közötti forgalomban
megkerülhetetlen jelentőségű maradt, de a Genovával vívott chioggiai háborúban (1378-1381) érzékeny
gazdasági veszteségeket szenvedett. Hasonlóan alakult Brugge sorsa is. Mint a Hanza és Európa más területei
közötti forgalom központja, fontos maradt, de a hagyományos flandriai áruk visszaszorulása, a várost a tengerrel
összekötő vízi út, a Zwin eliszaposodása és a közeli Schelde parti metropolis, Antwerpen felemelkedése
csökkentették forgalmát.
A XIV. század több szempontból végét jelentette a korábban többé-kevésbé elfogadott status quónak. Mutatják
ezt a század derekától kitört parasztfelkelések és a városi szegénység mozgalmai (1358: Jacquerie, 1381: Wat
Tyler, 1378-1382: firenzei Ciompi felkelés), valamint az 1337 után a százéves háború több hullámban kiújult
összecsapásai.
Az európai történetírás egyik gyakran ismétlődő toposza a „XIV. század válsága”. Különböző történeti iskolák
eltérő megközelítésű képviselői (Slicher van Bath, Frantisek Graus, Guy Bois, Rodney Hilton stb.) műveikben
egyaránt hajlamosak ezt a periódust válságnak, vagy egyenesen a feudalizmus krízisnek felfogni. Ennek ellenére
az általánosítás tévútra vihet. A válság jelentkezése, bár helyenként kétségtelen jelei voltak, nem tekinthető
általánosnak és nem tekinthető egész Európára nézve érvényesnek. A gazdasági-társadalmi életnek számos
olyan szegmense volt, melyben a válság jelei nem fedezhetők fel, sőt, részletesebb vizsgálatukkor inkább a
fellendülés jeleit tapasztalhatjuk. Idetartozott a városok nagy része is, hiszen, bár a pestis hatását nem
kerülhették el, de az elvesztett népesség – ha nem is teljes, de részleges – pótlása után a megváltozott gazdasági
viszonyoknak az előnyösebb oldalát tapasztalhatták. A városi árucikkeknek ugyanis, ahogy fentebb kiderült,
jellemző módon nőtt az ára, míg a városi lakosság által vásárolt áruk ára inkább csökkent. Voltak a
kontinensnek nem is elhanyagolható régiói, melyek hasonló módon, nemhogy krízisben lettek volna, hanem
középkori történelmük egyik legdinamikusabb időszakát élték. Ezen területek sorába tartozott a Hanza
érdekszférája, a délnémet városok gazdasága, valamint Magyar-, Lengyel- és Csehország is.
3.2. Észak-Európa forgalma, a Hanza szövetség

A Hanza szövetség, amely a XIV-XV században Európa északi felének kereskedelmét uralta, igen hosszú
folyamat eredményeképp alakult ki és csak fokozatosan érte el ezt a szerepet. Első előfordulásától, a XII. század
első felétől kezdve a Hanza kifejezésnek több értelme volt. Jelentette az elsősorban külső területeken aktív
kereskedők társulását és érdekvédelmi szerveződését, jelentette az általuk fizetendő vámokat, és emellett azt a
jogot is, amelynek ezek a kereskedők alá voltak rendelve. 1157-ben Angliában már kiváltságot és királyi
védelmet kapnak a kölni és hozzájuk társult kereskedők II. Henriktől. A német területek kereskedőit azonban
nem elsősorban az Angliába irányuló forgalom bírta rá arra, hogy egymással szövetkezzenek. Az igazi nagy
kihívást az északkeleti irány jelentette, a Balti-tenger partvidéke és Skandinávia. Ennek a régiónak a tengereit
korábban a frízek és a vikingek uralták, de az ő befolyásuk csökkenésével fokozatosan a németek vették át a
vezető szerepet. Ez volt az a terület, amely nagy vonzerőt gyakorolt a kereskedőkre, és az itteni kereskedés
szükségessé is tette a szövetkezést. A Hanza északkeleti irányú terjeszkedése azonban nem tekinthető csupán
kereskedelmi vállalkozásnak. Összekapcsolódott ebben a folyamatban a német keleti terjeszkedés, a Keleti- és a
Balti-tenger partvidékén a XII-XIII. században nagy lendületet kapó városalapítások hulláma és a frissen
befolyás alá vont területeken a kereszténység terjesztése. A városszövetségek létrejötte nem ismeretlen jelenség
ebben az időszakban. A Lombard Liga és német területeken számos más hasonló szerveződés (Rajnai szövetség,
Sváb városszövetség) létrejötte azt mutatja, hogy a városok szükségét érezték, hogy (kereskedelmi) érdekeiket
355
SZÁZAD)
ilyen eszközökkel is megvédjék. Ezen városszövetségek sorában az egyik legsikeresebb a Hanza szövetség volt,
de ennek a szerveződésnek részben más vonásai is voltak. A Hanza ugyanis szinte önálló külpolitikát folytatott,
hiszen a XIV. század közepén kereskedelmi zárlatot szervezett Flandria ellen, és háborúkat viselt Dánia ellen.
Az 1158-ban Oroszlán Henrik által újjáalapított Lübecknek fontos szerep jutott a Hanza keleti terjeszkedésében,
hiszen már csak elhelyezkedése miatt is közvetítőszerepet játszhatott az Északi- és a Balti-tenger közötti
forgalomban. Ebben a forgalomban a Gotland szigetén lévő Visby kikötője megkerülhetetlen volt. 1161-ben itt
alakult meg a Gotlandot felkereső német birodalomból származó kereskedők szövetsége (universitas
mercatorum Romani Imperii Gotlandiam frequentantium). Gotland vált a kelet felé, orosz területekre induló
kereskedők legfontosabb támaszpontja, ahol a hajók flottába rendeződhettek. Az orosz áruk fő forrása a Néva, a
Ladogató és a Volhov folyó közvetítésével vízi úton is elérhető Novgorod városa volt, ahol a Hanza kereskedői
létrehozták a Szent Péter-udvart (Peterhof), amely kontorként szolgálta a Hanza forgalmát. Az innen származó
áruk között a prém és a bőrök foglalták el a vezető helyet, amelyek mellett ugyancsak nagy volt a forgalom
mézből, viaszból. Novgorodba, és aztán innen Nyugatra eljutottak nemcsak a fentiekhez hasonló erdei termékek,
hanem Ázsiából származó értékesebb áruk is. A Hanza kereskedői más áruk mellett minőségi és ennek
megfelelően drága flandriai posztót vittek cserébe Novgorodba. A keleti forgalom és a szárazföldi út biztonságát
szolgálta a livóniai városalapítások sorozata: Riga (1201), Tartu (Dorpat) 1224 és Tallinn (Reval) 1230.
A Hanza érdekszférájának és a Hanza kereskedői mozgásterének Novgorod volt a keleti végpontja. Nyugat felé
Angliáig és Flandriáig terjedt a Hanza-forgalom. Itt is működtek kontorok, a londoni a Stalhof (Steelyard =
acéludvar), illetve a bruggei és északon, Norvégiában a bergeni kontor (tyskebrugge = német híd). A bruggei és
londoni Hanza kontornak stratégiai jelentősége volt, hiszen ezek biztosították azoknak az áruknak az
utánpótlását, amelyeket a többi kereskedelmi gócponton értékesíteni lehetett. Bruggébe eljutottak az itáliai
kereskedők is a Földközi-tenger medencéjéből származó és részben levantei áruikkal, önálló kolóniája volt itt a
kontinens számos országából származó kereskedőknek.
A Hanza szövetségnek befolyása csúcspontján mintegy kétszáz város volt a tagja. Köztük olyan, „klasszikus”
Hanza-városokkal, mint Lübeck vagy Hamburg, de mellettük szerepet kaptak a tengertől távolabb fekvő fontos
kereskedelmi metropolisok is, mint Köln, Krakkó, Boroszló stb.
A Hanzának nem volt központi intézményrendszere, fő döntéshozó fórumai a XIV. század közepétől a Hanza-
gyűlések voltak (Hansetage). A szervezetnek virágkorában mintegy kétszáz tagja volt, de valójában nem minden
város vett részt egyenlő súllyal a határozatok meghozatalában. A Hanzán belül különböző tömörülések alakultak
ki, így a vend városok szövetsége, amelyben Lübecknek volt vezető szerepe, valamint a szász, a vesztfáliai, és a
livóniai városok csoportja.
A Hanza forgalmáról pontos képet nyújtanak a XIV. század közepétől fennmaradt vámnaplók. Ezekből
kiviláglik, hogy értékét tekintve a legnagyobb kereskedelem a különböző típusú posztókkal zajlott. A posztó
piacát ekkor még a flandriai származású termékek uralták, mellettük szerepeltek még az angliai eredetűek is. Az
ekkortájt fellendülő brabanti posztóipar termékei még nem jelentek meg a nemzetközi forgalomban. A
domináns posztó mellett számos más, Európa északnyugati felén előállított ipari termék szerepelt a Hanza
kereskedőinek árucikkei között, köztük a könnyűfém-feldolgozás termékei és más textiláruk. A sónak
különleges jelentősége volt a Hanza forgalmában. Az egyik legfontosabb kereskedelmi cikknek számított,
hiszen a hal tartósításához nélkülözhetetlen volt, de a Hanza területén igencsak korlátozottan volt csak elérhető.
A kis mennyiségű atlanti partvidéki lepárlásból származó só mellett az Elba torkolatvidékén fekvő Lüneburg
sóbányáinak volt stratégiai jelentősége. Egész Észak-Európa egyik legfontosabb árucikke volt a tartósított
(szárított vagy sózott) hal, főleg a hering. A Schonen vidékén fogott hering eljutott a Hanza egész kereskedelmi
szférájába, annak keleti és nyugati területein egyaránt elérhető volt. A XVI. századtól egyre fontosabbá váló
balti-tengeri gabonakereskedelemnek már a XIV-XV. században megtalálhatjuk az előzményeit, de ebben a
korábbi periódusban még nem lehet a később kialakuló nemzetközi munkamegosztásról beszélni, amelyben
Északnyugat-Európa egyes területeinek gabonával való ellátása döntő mértékben a balti térségtől függ majd.
A XIV-XV században a Hanza kereskedelmi forgalma sajátos és megkerülhetetlen szerepet játszott Európa
egész északi felének gazdasági életében, ebben a régióban a kelet-nyugati irányú árucsere szinte teljes
egészében a Hanza csatornáin keresztül zajlott. Jellemző erre a forgalomra, hogy sokkal nagyobb szerepet
kaptak benne a nyersanyagok és a feldolgozatlan, ebből következően olcsóbb elsődleges árucikkek, mint a
levantei és a Földközi-tengeren zajló kereskedelemben, ahol a magasabb fajlagos értékű luxuscikkek
domináltak. Ezzel az északi forgalom áruösszetételét tekintve közelebb állt a kora újkorra jellemző struktúrához.
A Mediter- ráneum kereskedelmével összevetve derül ki a Hanza forgalmának egy másik sajátossága, miszerint
ki tudta használni a késleltetett fejlődés előnyeit akkor, amikor a földközi-tengeri kereskedelem már virágkorát
356
SZÁZAD)
élte. Ebből a viszonylagos „késett- ségből” tudott a Hanza igazi kereskedelmi nagyhatalommá válni a XIV-XV.
századra, arra az időszakra, amikor a hagyományos központok válságtünetekkel szembesültek.
3.3. Dél-Németország és Közép-Kelet-Európa gazdasága

A XIV. században más területeken is gazdasági fellendülés volt megfigyelhető. Ezek közé tartozott az előnyös
helyzeténél fogva számos más régióval is kereskedelmi összeköttetésben lévő Dél-Németország. A délnémet
területek egyrészt szerencsésen aknázták ki saját termékeik piaci sikereit, másrészt profitáltak a területükön
keresztül zajló közvetítő kereskedelemből is. így emelkedett Nürnberg, a délnémet területek legnagyobb városa
igazi gazdasági vezető szerepre. Saját árucikkei közül elsősorban a fémmegmunkálás termékei váltak fontossá.
Vasból, rézből és ezüstből készült, különböző minőségű és nagy mennyiségben előállított tárgyak (szerszámok,
fegyverek, edények, kések, ollók, varrótűk) kerültek ki a nürnbergi és számos más kisebb délnémet város
műhelyeiből, amelyeket aztán kereskedelmi kapcsolataik révén igen kiterjedt területen tudtak értékesíteni.
A fémmegmunkálás termékein kívül más áruival is fontos gazdasági szerepre tett a délnémet térség. Itt állították
elő az európai barchent- (más néven fustian-) termelés nagyobb részét. Ez a sajátos textília keverékszálból
készült, szálfonala lenből, keresztfonala pamutszálból állt, így könnyebb esésű anyag volt, mint a posztó. A bar-
chent Itáliából terjedt el az Alpoktól északra és a XIV. század közepe és a XV. század közepe között Közép-
Európa nagy térségeiben állították elő, a Bodeni-tótól Kons- tanzon és Regensburgon át egészen az észak-
magyarországi városokig.
A délnémet térség és azon belül Nürnberg kereskedői nagy nyereségre tettek szert a közvetítő kereskedelem
révén is. A németalföldi kereskedők általában nem jutottak Bécsnél keletebbre, de az áruik itt is kelendőek
voltak. Ezek éppen a délnémet kereskedők révén jutottak el Magyar- és Csehország vásáraira, vagy épp
Krakkóba. A délnémet kereskedők rendszeresen jelen voltak a XIV-XV. század nagyobb vásárain, ahol szintén
beszerezhették a más vidékeken keresett árukat. Nürnberg fontos előnyt kovácsolt magának megszerzett
kereskedelmi privilégiumaiból. Ez a város többtucatnyi helyen, főleg a német birodalom területén és annak
keleti szomszédainál szerzett ilyen kiváltságokat, amelyek megkönnyítették a kereskedőinek tevékenységét. A
nagyobb kereskedőcégek képviselőket (faktor) tartottak a fontosabb gazdasági gócpontokat jelentő városokban.
Ezek a képviselők sok esetben igyekeztek házassági kapcsolat révén kötődni új városuk vagyonos
polgárcsaládjaihoz, polgárjogot szerezni, majd tranzakcióikban kihasználni az ebből adódó előnyöket. A
kereskedelmi expanzióban olyan, kevésbé népes és ismert német városok is részt vettek, mint például
Ravensburg. Az itt szerveződött Grosse Ravensburger Handelsge- sellschaft emberei és árui jelen voltak az
összes fontos európai kereskedelmi centrumban. A délnémet városok Közép-Kelet-Európába irányuló
kereskedelmi expanziójuk során természetesen konkurenciát jelentettek az ugyanebbe az irányba szoros
gazdasági szálakat szövő észak-itáliai városok, elsősorban Velence és Firenze számára.
A Közép-Kelet-Európa felé irányuló gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok élénkülését több tényező is

elősegítette. Ez volt az az időszak, amikor ennek a régiónak az országai, Lengyelország egyes részei,
Csehország és Magyarország a gazdasági fellendülésen mentek át. Ennek gazdasági, politikai és dinasztikus
okai egyaránt voltak. A prosperitás egyik oka nyilvánvalóan a viszonylag békés belső viszonyokban kereshetők.
A huszita háborúkig nem volt nagyobb belső katonai konfliktus ezen országok között. Gazdasági tekintetben
közös tényező volt Magyar- és Csehország között a bányászat, ezen belül is a nemesfémbányászat fellendülése.
A csehországi
Jihlavában (Iglau) és Kutná Horában (Kuttenberg) lévő ezüstbányák felfedezése és kiaknázásuk megindulása,
valamint a magyarországi nemesfémbányászat termelésének növekedése kivételes anyagi erőkoncentrációt
jelentett ebben a régióban.
Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó után uralkodói döntések és kereskedelmi centrumok közötti kölcsönös
egyezmények révén a régió új gazdasági térképe rajzolódott ki. Károly Róbert és Luxemburgi János, illetve az
utóbbi fia, a későbbi IV. Károly közötti együttműködés és megállapodások eredményeként sokkal szorosabb
kereskedelmi kapcsolatok szövődtek egyes északnyugat-magyarországi, cseh és sziléziai városok között. Ebbe a
hálózatba bekapcsolódtak a fontos német kereskedelmi központok, és az ő közvetítésükkel a flandriai városok
is. Az 1346-ban a német trónra került IV. (Luxemburgi) Károly komoly erőfeszítéseket tett saját
gazdaságpolitikájának érvényre juttatása érdekében. Ennek megfelelően csehországi székvárosát, Prágát az
európai távolsági forgalom fókuszába kívánta helyezni. Célja az volt, hogy az itáliai kereskedővárosokból, de
főleg a Velencéből észak felé, Flandria és Brugge irányába húzódó útvonal forgalmába bekapcsolja
Csehországot és Prágát. Ennek érdekében egyrészt kiváltságokkal látott el számos útba eső várost, másrészt
pedig igyekezett hajózhatóvá tenni a Prágától a Moldva és az Elba érintésével az Északitenger felé vezető vízi
utat. Tervei a maguk teljességében nem valósulhattak meg, de gazdaság- és városfejlesztő intézkedéseinek
357
SZÁZAD)
hatása megmaradt. A magyarországi exportcikkek hagyományos útvonala a Duna vonalát követte északnyugati
irányba. Vannak ugyanakkor adatok arra vonatkozólag is, hogy például a felvidéki réz a Visztulán lengyel
területeken és nyilvánvalóan a Hanza közvetítésével jutott el Bruggé- be és így az északnyugat-európai piacra.
Ebbe az újonnan kirajzolódó kereskedelmi rendszerbe illeszkedtek a közép-kelet-európai térség ekkoriban
felemelkedő csomópontjai, mint Krakkó, Lviv (Lvóv, Lemberg) és Kassa.
Természetesen nemcsak a nemesfémbányászatból származó árukkal vehetett részt ez a régió az európai

távolsági kereskedelem rendszerében. Mezőgazdasági termények, élő állat, köztük főleg a szarvasmarha, illetve
réz és más cikkek is szerepeltek a kivitt áruk listáján. Emellett azonban a bányászat, és főként a
nemesfémbányászat sajátos és erős befolyást gyakorolt Közép-Kelet-Európa gazdasági és városfejlődésére
egyaránt. A bányák létesítése komoly beruházást igényelt és feltételezte az erre a munkára specializálódott
bányászok csoportjának kialakulását. A nemesfémbányászatból származó jövedelmek komoly
tőkefelhalmozódást eredményeztek, ami lehetővé tette, hogy ez a régió felvevőpiaca lehessen az egyre nagyobb
mértékben exportra is termelő nyugat-európai textilipar, főként a posztóipar termékeinek.
Ahogyan Szűcs Jenő két évtizeddel ezelőtt megfogalmazta, a XIV. századi válság hozzájárult ahhoz, hogy
Európa különböző régiói között a kapcsolatok intenzívebbé váljanak: „A Nyugat [válságból való] kilábolásának
punctum saliense végső fokon az volt, hogy az egész szerkezet gravitációs pontjává már 1300 előtt
visszavonhatatlanul a városgazdaság vált, mely az összes érintett erők közül (márpedig a válság minden réteget
érintett) legkorábban jutott ki a maga kríziséből – nem kis mértékben azáltal, hogy piacválsága meghaladásához
és nemesfémszükséglete kielégítéséhez Közép-Kelet-Európában talált tért.”
4. Székely György – SKANDINÁVIA A DINASZTIKUS

UNIÓ ÚTJÁN
A középkor utolsó századaiban Dániában megerősödtek a városok. Európai hírű lett heringkereskedelmük,
amelynek nagy részét a Hanza szövetség közvetítette. A dán rendek mind nagyobb hatalomhoz jutottak, s arra
kényszerítették a királyt, hogy a rendi gyűlést (Danehof) minden esztendőben hívja össze. Ezeket az előjogokat
a XIV. században minden új uralkodónak meg kellett erősítenie. A négy rendbe az egyházi és világi méltóságok
mellett a városok és a szabad parasztok is beletartoztak. IV. Val- demar Atterdag király (1340-1375) tudta
megszüntetni a belviszályokat és a szomszédos országok fenyegetéseire hivatkozva maga mellé állítani a
nemességet és a városokat. A nemesség által elragadott királyi birtokok visszakerültek a korona tulajdonába (ez
volt az úgynevezett redukció). A svédektől pedig – akiké 1332 óta volt – visszavették a Skane-részt a
Skandináv-félszigeten. Valdemar hajóhaddal indult Visby Hanza-város ellen és annak megadásával megszerezte
Gotland szigetét (13601361). Elvesztették viszont a dánok azt a háborút, amely a Hanza szövetséggel emiatt
robbant ki. Még Koppenhága is a Hanza kezére jutott (1369). így az északnémet kereskedők kereskedelmi
monopóliuma megszilárdult Dánia területén (stralsundi béke, 1370).
4.1. Skandinávia külpolitikai és kormányzati helyzete

Több helyütt találkozhatunk a térségben a kormányzói intézménnyel és azzal a jelenséggel, hogy ez a funkció
lépcső lehet a királyi méltóság eléréséhez. Mindez Svédországban már évszázadokkal előbb felbukkant a
belpolitikai szférában. A XIII. század derekának kiemelkedő személyisége volt Birger Jarl, aki a beteg király
helyett régens és helytartó volt. A Folkungok családjából származott, s nevéhez fűződik Stockholm város
megalapítása. Az ő tényleges kormányzása az 1250-1266-os évekre esett. Fia, Magnus Birgersson Ladulas már
király volt (1275-1290; Magnus, Dei gracia Sweuorun Gotorumque rex, 1284. május 18-i oklevelén). Bár a
belső rend biztosítása, a kancellária fejlődése és Gotland meghódítása fűződik Magnus nevéhez, még halálában
is a politikai előd emléke fűződött hozzá, a koporsón körülfutó sírfelirata ezt határozottan mutatja (Magnus
suecorum gothorumque rex Birgeri ducis prefatorum regnorum gubernatoris filius). Itt már a kormányzó
(gubernator) intézménye bukkan fel politikai hagyomány értékével. De továbbra is csak régensség működött,
például gyámság okából, mint Torgile Knutsson (1290-1298), Birger Magnusson uralma első szakaszában. A
helyzet akkor változhatott meg, amikor rendi intézmények épültek ki és ezek valamiféle feudális nemzeti
ideológiát fejeztek ki. Ennek gyökerei Svédország belső fejlődésébe és külső, változott helyzetébe nyúltak. II.
Magnus Eriksson Smek (1319-1365) uralma elején kora miatt természetes a régen- si működés. Megkísérelte
Norvégia és Svédország együttes kormányzását, a svéd nemesség politikai ellenőrzését. De saját családján belül
megrendült királyi tekintélye, fia XII. Erik letette a királyt (1356-1359). A nemesség igyekezett a válságot
kihasználni jogai bővítésére, kiszélesíteni az urak gyűlését, sőt 1359-ben a Kal- marban tartott gyűlés kereskedő
polgár és szabadparaszt küldöttekkel már olyan rendi országgyűlés (Riksdag) csírájának tekinthető, amelyre
Svédországban négy birodalmi rend volt meghíva. Egyelőre a svéd állam tovább gyengült, 1360-ban a déli
358
SZÁZAD)
körzeteket megkaparintotta Valdemar dán király. A svéd királyi tanács 1363-ban letette a kudarcot vallott
Magnust, az állam megoszlott Hakon királyfi (1362-1371) és egy idegen trónkövetelő, Mecklenburgi Albrecht
(1363-1389) között. A törvényes uralkodó hatalma két év múltán elenyészett.
Észak-Európában a középkor végét jellemzi a honi jogok összegyűjtése, tudós szerkesztmények készítése.
Svédországban a törzsi különállás szerinti tartományok joga még őrizte helyi szerepét. A XIII. századig nyúlt
vissza a Westgötalagen, az Ost- götalagen, az Uplandslagen és a Gotlandslagen, a XIV. század első felébe a
Smaalands- lagen, a Södermannalagen, a Westmannalagen (tévesen Dalelagen) és a Helsingelagen. A szóbeli
hagyomány és a leírás határát jelzi az Östgötalagen vonatkozásában, hogy 1279-ben Osgocia szokását és
törvényét említi oklevél, 1290 körül lejegyezték a munkálatot a tartományi jogról, s ez 1303-ban mint liber
legum szerepel egy oklevélben. Magnus Eriksson király 1347-ben már országos jogot kívánt alkotni Svédország
számára, főleg az Östgötalagen és az Uplandslagen alapján. Ennek egyházjogi részét azonban nem fogadták el
és magánjogi részét is csak fokozatosan, vonakodással fogadták el más tartományokban. Az Östgötalagen hét
kódexe maradt meg a XIV. századból.
Svédország egységesítése terén fontos lépés volt 1350-ben az országos törvénykönyv megfogalmazása,
amelyben a király megerősítette a nemesség kiváltságait.
4.2. A dinasztikus unió létrejötte

1319-ben V. Hakon halálával kihalt a Harald Harfagar alapította uralkodóház Norvégiában, és az ország öröklés
útján IV. Magnus Eriksson svéd király hatalmába került (1319-1363). Olyan országot vett át, amelyben a
feudális függőségi viszonyok addig nem szilárdultak meg. Voltak bárók és lovagok, akik mint a királyi tanács
(hird) tagjai vagy mint hűbérurak felemelkedtek, de a parasztság tömegesen nem került függőségbe. A „fekete
halál” 1349-1350 során az addig is csak 300 ezer lakosú Norvégia népességének egyharmadát elragadta.
Magnus svéd-norvég király utóbbi országát fiára, VI. Hakonra bízta. Ez utóbbinak felesége Margit dán hercegnő
lett. VI. Hakon halála (1380) után Margit Norvégia régense lett, akit fiuk, V. Olaf halála (1387) után Dánia és
Norvégia királynőjévé választottak (1387-1412).
Mivel a svéd nemesség úgy érezte, hogy Mecklenburgi Albert veszélyezteti kiváltságait, Margittal, Dánia
régensnőjével szövetkezett. így legyőzték Albertet és megfosztották a tróntól. Mecklenburgi Albert és Dániai
Margit trónküzdelmeiben jutott szerephez az Északi- és Keleti-tengeren a hajósok egy sajátos csoportja, akik
élelmiszerrel (viktualien) látták el Stockholmot és más erődöket, amelyek Albrechtet támogatták. Ezért nevezték
őket Vitalien-testvéreknek. De önállósították magukat, 1395-től elfoglalták Gotland szigetét. Zsákmányukat
egyenlően osztották el, ezért másik nevük Likedeler lett. A Hanza ellenük fordult és vezéreiket, Störtebekert és
Michelset 1401-ben elfogták. De a hajósok még esztendőkig ellenálltak.
Margit királynő 1397-ben egyesítette birodalmát Svédországgal, amelybe Finnország és Izland is beletartozott
(Kalmari Unió). A szövetségben Dánia volt a vezető erő, ezt gazdasági fejlettsége és politikai tagozódása is
biztosította a dinasztikus tényezőn túl. A három ország közösségének objektív érdeke volt a Hanza szövetség
keleti-tengeri uralmának gyengítése, lerázása. Norvégia ezen kívül azért sem fejtett ki erősebb ellenállást
függősége miatt, mert nemessége gyenge volt, az elégedetlen papság kudarcot vallott, a parasztok személyes
szabadságukat megőrizve függőségbe kerültek, a polgárság (Bergen) így védettebb volt a Hanzával szemben.
Külön norvég kormányzat is fennmaradt, s csak fokozatosan kerültek helyére dán hivatalnokok és papok.
Izland a norvég királysághoz, ezáltal 1380 óta Dániához kapcsolódott. Területén az egyháznak jelentékeny
földbirtokai voltak. A maga lábán megállni nem tudott, gabonaellátása Norvégiától függött. Kapcsolatai
alakultak ki Anglia és a Hanza kereskedőivel.
A dán-svéd ellentétek újra kirobbantak XIII. Erik (az unió uralkodója 1397-1412: társuralkodó Margit mellett,
majd 1412-1439 között: egyeduralkodó) alatt, aki a királyi hatalmat mind belül, mind kifelé erősíteni akarta. így
került háborúba a Han- zával, amely blokád alá vette Skandináviát.
A dán nemesség a többi országban is befolyást, birtokot akart szerezni. Az unió szembefordult a keleti-tengeri
német hatalmi szándékokkal. Ebben a tengeri hegemóniáért vívott küzdelemben Dánia 1425-ben vámot vetett ki
minden nem dán hajóra, amely áthaladt a Sund-tengerszoroson. Ez fontos jövedelemhez juttatta a dán uralkodót,
és javította a dánok esélyeit a tengeri kereskedelmi versenyben. A dán földesurak növekvő pénzszükségletüket
jórészt a parasztság adóterheinek és robotjának emelésével igyekeztek növelni. Ez 1441-ben parasztfelkeléshez
vezetett, amit azonban levertek. A nemesség megerősödött és politikai síkon is előretört, bekerülve az addig a
nagybirtokosokat tömörítő országtanácsba (Riksdag). Ezáltal a négy rendi erőt képviselő Riksdag szerepe
visszaszorult.
359
SZÁZAD)
4.3. Svédország különválása

Az eredethagyomány és a középkorias nemzettudat sajátos módon fonódott össze Svédországban, ahol a művelt
papi elem politikai és irodalmi szerepe tűnt ki ebben. Az északi birodalom fennállása idején (1397-1521)
ugyanis a püspökök részt vettek a birodalmi tanácsban és így politikai hatalmat gyakoroltak, az unió belső
feszültségeiben közvetítő szerepet játszottak. Már a baseli zsinaton Nicolaus Ragvaldi vaxjöi püspök a kor
egyházi reformeszméit (zsinati elv, reformtörekvés, nemzeti egyház) képviselte. Ez a későbbi uppsalai érsek
1434. november 12-én részt vett egy zsinati vitán, ahol a küldöttek rangsoráról tárgyaltak. Nicolaus Ragvaldi
nagy beszédet mondott, felhívta a figyelmet a gótok eredetére, ez alapon az egyesült északi birodalomnak
követelte az első helyet, de legalább a másodikat. A gótok svédországi eredetét Jordanes művére alapozta, aki
szerint a gótok valaha Scandza szigetéről vándoroltak ki. Ezt a svéd kortársak olyan büszke meggyőződése
sugallta, hogy két svéd tartomány (Öster- és Vastergotland) volt a keleti és nyugati gótok eredeti lakóhelye.
Annál fájóbbnak érezték, hogy ilyen ősi országban dán tisztségviselők nyomják el a szabadparasztokat, teszik
adókkal elviselhetetlenné az idegen uralmat. Ez a réteg mozgolódott az 1430-as években, gazdasági és
társadalmi feszültségek közepette, de politikai jelleggel a dán, illetve északnémet uralom ellen. 1434-ben a svéd
bányakörzetben tört ki felkelés (1434-1436), amelynek élén Engelbrekt Engel- brektsson (1400 körül -1436)
bergslageni bányapolgár állt. A Dalarna területéről terjedő mozgalomhoz bányászok és lovagok is csatlakoztak,
kastélyokat foglaltak el. Politikai céljaik között az adóeltörlésen túl Erik király eltávolítása szerepelt, amihez az
országtanácsban is kaptak támogatást.
A mozgalom sodrában már kétségtelenül működött a svéd birodalmi gyűlés (Riks- dag) Arbogában 1435 elején,
ahol püspökök, főpapok, lovagok, kereskedő városi emberek és parasztok vettek részt, majd az év nyarán
Uppsalában gyűlt össze a négy rend. A mozgalom Pomerániai Erik helytartóit elűzte és Engelbrekt állami-
katonai méltóságot kapott: birodalmi kapitánnyá (rikshövitsman) választották. Ez már a függetlenségi vagy
éppen feudális nemzeti kormányzóság egy formája volt. Bár vezetői működésének második évében Engelbrektet
egy főnemes meggyilkolta, a mozgalom eredménye nem volt megsemmisíthető: Karl Knutsson viselte 1436-
1438 években a birodalmi kapitány címét és 1440-ig nem adta ki kezéből a hatalmat. De az önállósulási és rendi
tendenciát kifejezte az 1439-1528 közt használt svéd birodalmi körpecsét is, amely Szent Erik királyt ábrázolta
páncélban, koronás sisakkal, lándzsára tűzött zászlóval, háromkoronás címerpajzzsal, a körirat szerint ez
Svédország pecsétje, a szent pedig a svédek, gótok királya. Ez az államszimbólum szentesítette Karl Knutsson
kormányzatát, 1438 óta már birodalmi elöljáró (riksförestan- dare) címmel. Ez már azt a rendszert jelzi, hogyan
kívántak svéd államvezetőt állítani a Kalmari Unió idegen királyai ellenében. A kudarcot vallott Erik
unokaöccse, Bajor Kristóf dán-norvég uralkodó megszerezte Svédországot (1440-1448) és folytatta a parasztság
elnyomását.
Magnus országos jogát felülbíráltatta és úgy életbe léptette Bajor Kristóf király 1442-ben. De a tartományi jog
élt, az Östgötalagen kéziratát a XV. század végén is lemásolták. Ezek miatt a Kalmari Unióban egyesült három
északi királyság jogéletének egymáshoz való közeledését nem lehetett kiteljesíteni. A jogszokásokban
fenntartott kora középkori törzsnevek kapcsolódtak a középkor végi tudatban a középkori tartományokhoz és
így azonosították a keleti és nyugati gótok eredeti hazáját az Östergötland és Vastergötland svéd
tartományokkal, így vetítve a múltba a svéd nép dicső elődeit. Ezekből a hiedelmekből fogalmazták meg
Nicolaus Ragvaldi érsek (Nils Ragvaldsson) és tudós társai azt a felfogást, amely bekerült Kristóf király svéd
birodalmi törvényének bevezetésébe a XV. század közepén: „A svéd birodalom a pogány időkben keletkezett
Svea és Gotha országokból. Két gotha van Svédországban, ostgota és westgota. Ezek nevét csak Svédországban
őrizték meg; belőlük terjedt el a gót név más országokban, ahogyan az írások elbeszélik.” Ez esetben a jogi
forrás történeti bevezetése több hagyományréteg szerves fejleménye.
A Kalmari Unió bomlása megkezdődött, Svédország (s ezáltal Finnország) 1448- ban gyakorlatilag kivált
belőle. A kalmari unió alakulásával elégedetlen svédek 1448-ban saját királyt választottak, Karl Knutsson
rangemelkedésének ez a szakasza 1457-ig tartott. Kis ezüstpénzeket (örtug) veretett svéd (Stockholm) és finn
(Abo) országában. Az unió ellencsapását I. Keresztély dán-norvég király mérte ellenfelére (mint svéd uralkodó
1457-1464), aki az Oldenburg-házat alapította és átmenetileg sikerült megszállnia Svédországot. Mint
oldenburgi gróf és schleswig-holsteini örökösnő gyermekét, németnek látta s küzdött ellene a svéd
függetlenségi-rendi mozgalom. 1460-ban viszont I. Keresztélyt Schleswig-Holstein tartomány uralkodójának
választották.
Újra fellépett Karl Knutsson (király 1464-1470) és tulajdonképpen három hatalom élt egymás mellett, mivel a
vetélytárs Karl Knutsson és Keresztély királyokon kívül önálló hatalmat gyakorolt Johannes Benedicti uppsalai
érsek. Az idegen és az egyházi hatalom ellenében a svéd – szélesen felfogott – rendi erők kerekedtek felül és
önállóan tárgyaltak. 1464 augusztusában Károly királyt Stockholmban hat területi egység (landskap) parasztsága
360
SZÁZAD)
kiáltotta ki, amire az uralkodó egy kiáltványában hivatkozott. 1466-ban a vasterasi gyűlésen a király környezetét
kisnemesek, városi lakosok, bányatulajdonosok, dalekarliai parasztharcosok és kilenc landskap parasztságának
hivatalos küldöttei alkották. 1467-ben a királyság tanácsa, Stockholm városi hatósága, nemesek, városlakók
küldöttei, három landskap parasztságának küldöttei együttesen esküdtek támogatást a fővárosban Karl
királyuknak. Ezt a széles társadalmi erőt a dán-német fegyverek sem győzhették le, a brunkebergi vereség
(1471) hatására I. Keresztély feladta kísérletét Svédország újabb alávetésére. Pedig ekkor Karl Knutsson már
nem élt, életét 1470-ben bevégezte. Gótikus koporsója pályafutása csúcsát jelzi, a fekvő alak király, de körülfutó
felirata (Carolus dni Canuti militis aurati filius – Károly, Knut aranysarkantyús lovag úr fia) emlékeztet a lovagi
származásra.
Mivel halálakor a küzdelem javában folyt, a svéd ellenállásnak meg kellett oldania a kormányzást, Sten Sturét
állítva Karl korábbi tisztébe. Ez az idősebb Sture 1470 óta birodalmi elöljáró (riksförestandare), az egyik 1480-i
oklevélen is ezzel a címmel elégedett meg (Sveriges förestandare). Többszöri kormányzata (1470-1497, 1501,
1503) alatt vert örtugjai a nemzeti szentek ábrázolásával (stockholmi vereten Szent Erik király, abói vereten
Szent Henrik finn védőszent) szimbolikusan is kifejezték a mozgalom elhatárolódását a dán-német szférától.
Egyben a szélesen vett rendek hatalmát, egy svéd abszolutizmustól való tartózkodást jelez a kormányzati
megoldás. Svédország visszanyerte önálló államiságát, bár az unión belül. Az idősebb Sten Sture kormányzó
már független svéd politikát folytatott. Ennek körében jött létre az uppsalai egyetem (1477).
Finnország ebben a korszakban hercegség volt a svéd korona alatt. Karélia egy részét is hozzá csatolták. Fontos
stratégiai pont volt Viborg (Viipuri). A parasztságot ugyan súlyos adókkal terhelték, de nem süllyedt
jobbágyságba. A finn nemesség 1362-ben vett részt először svéd királyválasztáson, jóllehet ezáltal a finn
hercegi rang formálissá vált. A királyt Abo, Tavastehus és Viborg kormányzói képviselték. A helyi egyház,
főként Abo püspöke befolyása viszont megnőtt a XV. században. A parasztság az erősödő feudális függőség
ellen 1439-ben felkelt, de leverték és nem jutott be a svéd birodalmi gyűlés kereteibe. Amikor III. Iván orosz
uralkodó hadat viselt a Kalmari Unió ellen (1496-1497), Finnországot dúlták csapatai.
4.4. A Hanza északi befolyása

Az észak-európai átalakulások hátterében nagy volt a szerepe az északnémet városok hajózásának és
külkereskedelmének. Ez a forgalmi övezet a felfedezések előtti korszakban igen fontos volt. Addig a német
birodalom kapcsolta össze Dél és Észak forgalmát. Ennek volt egyik súlyponti szereplője az északnémet Hanza-
városok szövetsége, amelynek fő kikötői Lübeck, Hamburg, Bréma voltak. Monopolhelyzetük befolyásolta a
kalmari unió országainak gazdasági életét. Ahogyan gyengült a Han- za (a lengyelek általi kiszorulás
Poroszországból, a novgorodi német kereskedőtestület 1494. évi megszüntetése III. Iván lépésével), az észak-
európai kereskedők versenyesélyei javultak. Ráadásul a Hanza szövetség más országokban akart jelentékeny
befolyást nyerni és azt haditengerészeti eszközökkel is megtartani, Németország belső érdekeit el is hanyagolva.
A Hanza-városok ilyen magatartását az is konzerválta, hogy bennük még ekkor is megmaradt a patriciusok
uralma, s ezek érdeke nem a német belső forgalom kiegyenlítése volt, hanem regionális előjogaik megőrzése, a
kézművesek és plebejusok feletti hatalmuk megtartása. Ilyen szemléletük kihatott az északi országok helyi
polgári fejlődésével szembeni magatartásukra. A szövetség erejét igyekeztek kihasználni arra, hogy egyes tagjai
alsóbb városi rétegeinek törekvéseit elnyomják. Ilyen városi felkelés volt Rostockban az 1480-as években. 1442
után egyes északi városokat a Hanza szövetségből való kilépésre kényszerítettek a német feudális erők. Még a
nagy Hanza-város, Rostock is – amely ellenállt Magnus mecklenburgi herceg 1480. évi adókivetésének – 11
esztendős tusakodás után engedni volt kénytelen a fejedelmi adózásnak. A Hanza több síkon megmutatkozó
gyengülése pedig kedvezett Észak önállósulásának. A Hanza előjogait 1475-ben sikerült megszüntetni
Dániában.
5. Székely György – SPANYOLORSZÁG SZÜLETÉSE

ÉS A MÓROK SORSA
A XIV. század folyamán és a XV. század nagyobbik részében Hispánia csak történeti- egyházszervezeti
fogalom volt, hiszen két rész alkotta, amelyek maguk is részekre oszlottak (León-Kasztília és Aragónia-
Katalónia).
Az ősi nyelvüket megtartó baszkok a Pireneusok nyugati vidékén éltek. Három tartományuk a XIV. században
már Kasztíliához tartozott, előjogaikat (fueros) megőrizve, aminek alapján szokásjogaikat gyakorolhatták.
361
SZÁZAD)
Navarra az Ebro és a Pireneusok között csapadékos, völgyeiben gyümölcs- és zöldségtermelő, magasabb részein
búzatermelő terület volt. Fontos stratégiai terület lévén önállóságát őrizhette, de zárt, kis területű maradt.
Ellenőrizte a pireneusi hágókat. A francia uralkodóház egy ága, az Évreux-ház szerezte meg a királyságot
(1328). Majd aragóniai fennhatóság alá került (1425-1479) és ezt követően a Foix- ház (1479), majd az Albret-
ház (1484) került a kis állam élére. Ekkor még átnyúlt délfrancia területre. A stabil dinasztia hiánya miatt is csak
idő kérdése volt az aragón terjeszkedés sikere ebbe az irányba.
Apró pireneusi ország volt Andorra, a völgyek egyházközségeire alapított közigazgatással. A XIV-XV.
században megosztott főhatalom alatt éltek lakosai, az urgeli püspök és a délfrancia Foix-házbeli grófok voltak
felette hűbéruraságok.
5.1. Kasztília fejlődése

Mindezeknél jóval jelentősebb és kiterjedtebb volt Kasztília királysága, amelynek társadalma a hierarchikus
feudális rend jó példája. Volt főnemessége, nagy előjogokkal rendelkező felső osztálya, amelynek a XIV.
században rico hombre, alto home, richus homo voltak a nem hivatalos nevei Ezeket az elnevezéseket utóbb a
hombres ricos váltotta fel, a grande gyűjtőneve. Alattuk állt a köznemesség, a hidalgo néven közismert, amely
infanzón és miles nobilis neveken ugyancsak előfordult és eredetileg a lovag, a magatartási típust is jelentő
caballero felett állt. A késő középkorra a köznemes és a lovag rendi különbsége elenyészőben volt.
A városfejlődés egyik látványos eredménye volt, hogy voltak gazdag kasztíliai polgárok, akik lovagként fel
tudták szerelni magukat. Ezzel jött létre a polgár rendű lovag típusa, a caballero de colaciones, caballero de
concejo, caballero de villa névváltozatokkal. Ennek viszont mélyebb alapja a városi jog (fuero) adományozása
volt, amellyel valamely települést az uralkodó jobb helyzetbe akart hozni, népesedését előmozdítani (carta de
población). A városok arra is jogot szereztek, hogy közösségi szabadságuk védelmére fegyveres testvériségekbe
(hermandades) tömörüljenek. A városok így gazdasági és katonai központok szerepét betöltő települések lettek,
helyi önkormányzattal. Céhszabályzatok és a testvériségek irományai tanúsíják, hogy a Pireneusi-félszigeten
számos városban kifejlődött a gyapjú- és selyemszövetkészítés, a fegyvergyártás, az ötvösség. Az ország részeit
igen rossz utak kötötték össze, ezért is voltak fontosak a körzetek vásárai (Sevilla, Murcia, Cuenca, az északi-
északnyugati kasztíliai részeket ellátó Medina del Campo).
Kasztília parasztsága a reconquista során visszanyert területek újrabenépesítéséért személyes szabadságot nyert,
sokáig megőrizte szabad községeit (behetrias). Európában kivételes jelenség, hogy a parasztközség maga
választotta urait (senores). A mindennapokban ez azonban nem biztosított harmóniát. A merino juhtenyésztés
kibővítése Kasztíliában a földművelés érdekeit sértette. A főurak, egyházi birtokosok és a király hatalmas
nyájait télre Kasztíliából Estremadurába, tavasszal Estre- madurából Kasztíliába hajtották. A juhtenyésztők
szervezete, a Mesta legeltetési jogot szerzett az állami és a közösségi földeken is. A kisparasztok
lesüllyedéséhez ez is hozzájárult. A külkereskedelmi érdek előbbre való volt, hiszen a merino gyapjút nagy
mennyiségben vitték az olasz városokba, a XV. századtól már Németalföldre is. Kasztíliában mégis legalább a
szabad parasztok közösségei, a behetriák nagyobb számban fennmaradtak, nem különösebben súlyos terhekkel.
Ám ahogy a reconquista befejeződőben volt, az újratelepítés előrehaladásával szerepük megcsappant és felettük
hűbéruraik megerősödtek. így hiába haladt előre a parasztok személyes függéséből adódó kötelezettségek
megváltása, a más tulajdonán élő kasztíliai paraszt (solariego) földhasználat fejében járadékot fizetett,
rendszerint pénzben. A senior bírói jogokat is gyakorolt felette. Ha a solariego távozni akart, urát elhagyhatta,
de akkor földjét elveszítette. A cortes 1385. évi petíciója bírálja a seniorokat: „erősen adóztatnak, mindenfajta
erőszakot, törvénytelenséget és rosszat követnek el, amiért is az említett községeket és falvakat a pusztulás és
elnéptelenedés fenyegeti”. Parasztfelkelés folyt 1476-ban a Córdoba közelében lévő Fuente-Ovejuna községben.
Az andalúziai hely lakói felkeltek Guzman földesúr, a Calatrava-rend parancsnoka ellen, megelégelve ennek
sanyargatásait. A felkelők megölték a földesurat és 14 emberét, majd községüket Córdoba város védelme alá
helyezték, amelyhez 1458 előtt tartoztak. A királyi hatalom szorgos vizsgálódás után, amelynek során a falusiak
bátran viselkedtek, megerősítette Córdoba felsőbbsége alá jutást.
A katolikus egyház, mint a reconquista résztvevője nemcsak eszmei befolyását növelte, de – a királyi
földjuttatások által – gazdasági erejét is. A reconquistát vezető királyi hatalom ugyancsak megerősödött az
előbbiekre támaszkodva, s a központi hatalom megszilárdult. De a cortes, a nemesség és a városok rendi
képviselete korlátokat is szabott a központi hatalomnak. A gazdasági erejét növelő nemesség és a királyi
hatalom közt feszültségek is támadtak. Ezek a hátterét alkotják a Kasztília politikai életében a XIV. század során
feltűnő véres eseményeknek. XI. Alfonz (1312-1350) utódlásáért törvényes fia, I. (Kegyetlen) Péter (1350-
1369) és féltestvére Henrik, Trastamara grófja harcban állt egymással. Az utóbbi mint Alfonz király és Guzman
Eleonóra természetes fia 1333-ban Sevillában született. A koronáért vívott küzdelemben elfogta Péter királyt és
saját kezűleg leszúrta. Mint II. Henrik uralkodott 1369 és 1379 között. Majd I. János következett (1390-ig), akit
362
SZÁZAD)
III. (Beteges) Henrik (1390-1406) követett. Mivel még csak 11 esztendős volt, kiskorúságát belviszály kísérte.
Ugyanez ismétlődött II. János (1406-1454) kiskorúsága alatt. Az ő fia és utóda IV. (Tehetetlen) Henrik (1455-
1474) uralma tovább gyengítette az uralkodói hatalmat. A kibontakozás reményét keltette, hogy IV. Henrik
húga, Kasz- tíliai Izabella trónvárományos férjhez ment II. Aragóniai Ferdinándhoz (1469), majd Kasztília
királynője lett (1474-1504), míg férje Aragónia királya (1479-1516). A politikai zavarok után jobban
fejlődhetett a mostoha éghajlatú és fennsíkon fekvő ország külterjes mezőgazdasága, valamint gyapjúexportja,
továbbá a tengeri hajózás. A „katolikus királyok”-nak nevezett házaspár alatt tovább egyesültek a régiók.
5.2. Aragónia és Katalónia viszonya

Az egységesülés nem jelenthetett azonosságot, hiszen eltérő volt a két ország társadalmi fejlődése, terjeszkedési
tendenciája. Aragónia a Pireneusi-félsziget északkeleti részén elterülő vidék volt az Ebro középső völgye körül a
Pireneusoktól az Ibériai-hegységig. A királyi hatalmat Aragónia-Katalóniában ugyancsak korlátozta a cortes.
Különösen befolyásos elem volt a rico hombre de natura, a korona hűbérese igen nagy privilégiumokkal. III.
Alfonz (1285-1291) arra kényszerült, hogy új kiváltságokat adjon a nemesi és városi ellenzék szövetségének
(1287), ami korlátozta az uralkodó hatalmát. Eltért a másik régiótól Aragónia-Katalónia fejlődése azzal, hogy
erősen kifelé tekintett. II. Jakab (1291-1327) ellenőrzött délfrancia övezeteket és az Itália melletti szigeteket.
Szicíliai felkelők Aragóniai Pétert hívták meg a trónra (1282). Szardíniát a pápa 1297-ben II. Jakabnak
adományozta, ténylegesen ennek fia hódította meg Szardíniát (1324-1325). A szardíniai rendek gyűlése is mint
cortes működött tovább. Athénben is Jakabtól függő fejedelemség alakult. Az ezek által megerősödő aragón
királyi hatalomnak 1348-ban sikerült visszaszorítani a nemesi-városi ellenzéki unió előjogait. A külső expanzió
fontos eredménye lett később Nápoly megszerzése (1442).
A Pireneusi-félsziget északkeleti részén élők külön újlatin nyelvet, a katalánt beszélték. A XIV. századra
létrejött az erős katalán-aragóniai szövetség. A közös királyságon belül Katalónia és Aragónia megőrizték külön
intézményeiket. A gazdasági élénkség kedvező helyzetbe hozta a katalán nyelvi és műveltségi fejlődést. Amikor
1469-ben összekapcsolódtak a spanyol területek, Katalónia autonóm állam maradt. Az aragón és katalán
cortesek megmaradtak, ha együttes ülést tartottak, azt cortes generalesnek hívták. A Mediterráneum felé tekintő
Aragónia-Katalónia és az óceánra nyitott León-Kasztília egyaránt fejlesztette hadi és kereskedelmi flottáját és
kifejlesztette a tengernagyi feladatkört (a kasztíliai almirante és a katalán almirant egyaránt arab eredetű, az amir
al-mu’minin szóból átvéve).
Az integrációt nem állíthatta meg, hogy 1344-ig külön királyság volt Mallorca, amely szigetekből és némely
francia és aragón városból állott, legjelentősebb helye Perpignan volt, része Montpellier.
A XIV. században az aragónok, katalánok meggazdagodtak a Mediterráneum nyugati medencéjének mind

nagyobb hányadában általuk irányított kereskedelmi forgalmából. Meg is tartották élénkségüket a XV.
században fellendülő atlanti forgalom térnyeréséig, amely viszont Kasztíliát és Andalúziát gazdagította.
Barcelonának a királyok többször kiváltságokat adtak (1444, 1473). Népességére nézve is jelentős volt, még egy
polgárháború után is (1477-ben 20 000 fő). Az olasz pénzemberek szétszóródása Barcelonát is elérte. Benedetto
Cotrugli, egy kereskedelmi értekezés (1453) szerzője számon tartotta Barcelonát, amikor vizsgálta, mit mikor és
hol kell eladni és venni, mikor futnak be gályák és vitorlások. A katalán tengerészek kiszorították a genovai
versenytársakat és veszélyt jelentettek azok hajóira. Az ipar és kereskedelem tovább fejlődött Katalóniában és
Aragóniában, főleg a Földközi-tenger partján lévő városokban. Barcelona kereskedői felvették a versenyt az
olaszokkal a mediterrán kikötőkben. Katalán városok konzuljai működtek Genovában és Pisában, kereskedői
megfordultak Flandriában, olykor katalán hajók jelentek meg az Északi- és a Keleti-tengeren. Némely délfrancia
város használta Barcelona kereskedelmi jogát. A katalán és mallorcai térképrajzolók felülmúlták az itáliaiak
tökélyét. A vámbevételek fokozódása reményében a királyok kiváltságokkal segítették elő a kereskedelmet. A
tengeri kereskedelem fejlődését az is ösztönözte, hogy a belső forgalmat feudális vámsorompók és rablólovagok
zavarták.
Az aragóniai-katalóniai királyságban a másik régióhoz képest nehezebb volt a parasztság helyzete. A feudális
terheken túl súlyos személyi függés érvényesült. A katalán földesúr megkapta jobbágya hagyatékának nagy
részét, az örökös nélküli és testamentumot nem hagyó jobbágy esetében pedig egészét. A földesurak magas
bírságokat szabhattak ki. Ezt a szokásrendszert a jobbágyok igen negatívan minősítették (malos usos). Azok a
katalán parasztok, akik rendelkeztek költözési joggal, csak akkor távozhattak, ha a megváltást, a szabadon
engedés díját (remensa personal, redimentia) pénzben lerótták. Csakhogy ez igen magas összegű volt. Emiatt is
megbélyegezték ezt a régiót (payeses de remensa). Az összességében súlyos paraszti helyzet már a XIV.
században helyi parasztmozgalmakhoz vezetett. Nagyobb területekre terjedt már ki az 1437. évi parasztfelkelés.
A nagyobb felkelések megelőzésére az uralkodók rendelkezésekkel próbáltak enyhíteni a jobbágysorson, de
ezek nem voltak keresztülvihetők. Már nagyobb régióra (Katalónia és Dél-Franciaország részei) terjedt ki a
363
SZÁZAD)
Verntallat kisnemes vezetése alatti 1462. évi parasztfelkelés. Érvelésük szerint „Ádám testamentum nélkül halt
meg, ennek folytán a földet egyenlő részekre kell osztani az összes ember, az ő gyermekei között, mivel
igazságtalan az, hogy egyeseknek legyen földjük, mások meg anélkül maradjanak”. A felkelés szervezettségére
utal, hogy több várost megostromoltak, valamint hogy milyen sokáig (1472) kitartottak. Végül a király
enyhítésekkel szerelte le a felkelőket. Csakhogy 1474-ben ezt visszavonta, főként egyházi birtokosok
befolyására. A visszatért súlyos bánásmód és terhek ellen 1484-ben új felkelés tört ki (a remensas-felkelés), ezt
egy Pedro Juan Sala nevű parasztember vezette. A jó szervező és hadvezető 1485 januárjában már Barcelona
felé vezette hadát. Márciusan leverték és a vezért foglyul ejtették. Kivégzése után a felkelés szétszórt
osztagokban tovább folyt és kikényszerítették a senorok megegyezési készségét. A jobbágyok felszabadultak a
személyi függés megalázó helyzetéből, de a földhasználatért továbbra is a teljes összeget vállalniok kellett.
Aragónia-Katalónia felemelkedésének szembetűnő jele, hogy szerephez jutott az európai egyházpolitikai

küzdelmekben, de az is, hogy kiemelkedő egyházi egyéniségei önálló álláspontot képviseltek. Közülük a
legjelentősebb Ferrer Szent Vince (1350 körül-1419) katalán domonkos rendi író, hitszónok és hittudós írásai
szerint jól ismerte a mindennapi életet. Hevesen vitatkozott Husz János kostanzi zsinati ellenfeleivel: „Ti
vakabbak a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után
elpusztul tanításának megszentelt talaja?”. Ferrer az avignoni ellenpápa híve volt és értekezést írt (De moderno
ecclesiae schismate – A kortárs egyházszakadásról) VI. Orbán római pápa választásának érvénytelenségéről.
1395-ben Avignonban főpenitenciárius feladatot fogadott el XIII. Benedek ellenpápától. Ilyen volt eredetileg az
aragóniai királyság obödien- ciája is. Súlyát jelzi, hogy Zsigmond császár 1415-ben Konstanzból útra kelt Per-
pignanba, hogy személyesen vegye rá Ferdinánd királyt az egyházszakadás megszüntetésére. Végül Ferrer
Vince érte el 1415-1416 során, hogy a király elszakadjon az avignoni ellenpápától.
5.3. Granada
Az arab-berber mórok hatalmuk több szakaszban bekövetkezett visszaszorulása után is nagyrészt helyben
maradtak. Egy részük, későbbi gyanú szerint csak szín- leg, megkeresztelkedett és ezek lettek a moriszkók. A
hitükben megmaradt mórok a XIV-XV. században még megbecsült kézművesek és kereskedők is voltak. Díszes
építészetük és kerámiakészítésük tovább hatott. Jogi helyzetük a mudejár volt: adófizető, de az iszlám vallást és
törvényeket, a mór szokásokat gyakorló lakosok.
Az egykori mór kalifátus apró maradványa még őrizte megtűrt önállóságát. A Sierra Nevada lábánál fekvő
Granada város fénykorát a Naszridák uralma alatt (1238-1492) élte. Selyemipara és -kereskedelme virágzott. Az
Alhambra építészeti együttese, erőd, mór paloták, a Naszridák nyári rezidenciája, a zárt udvarok és gyönyörű
kertek a XIV-XV. század építészeti gazdagságát reprezentálják. A Naszridák hatalma a XIV. század közepe
táján és második felében politikai tekintetben már csak látszaturalom volt. Kasztíliától függtek, annak adót
kellett fizetniük és katonai kontingenst kellett számára kiállítaniuk. A felszínen a keresztényekkel való
kereskedelmi kapcsolat és diplomáciai érintkezés látszott, s a látszatot erősítette, hogy Granada ragaszkodott az
iszlámhoz, az arab volt az egyedüli nyelv benne, keresztény mozarabok nem éltek a kis királyságban. A
granadai udvar ügyesen használta ki a kasztíliai belviszályokat. V. Muhammad ben al-Ahmar uralkodó és vezíre
Ibn al-Hatib az 1350-1360-as években megerősítették a kis ország helyzetét. 1364 végén a mór uralkodó
követséget küldött I. (Kegyetlen) Péter kasztíliai királyhoz Sevillába, a békeviszony megerősítésére és baráti
kapcsolat felvételére. Ennek érdekében a granadai uralkodó ajándékul selyemöltözékeket és nehéz
aranyszerszámmal felszerelt fajtiszta lovakat küldött Péter királynak.
5.4. Portugália
Míg az eddig áttekintett pireneusi-félszigeti országokban megvolt a lehetőség az egyesülés legalábbis laza
formában való bekövetkezésére, addig a félsziget nyugati részén fekvő és a többinek hátat fordító Portugália
önálló fejlődésű régió maradt. I. (Gazda) Dénesnek (1279-1325) törvényekkel sikerült korlátoznia a feudális
előjogokat, áttekinteni az alsó fokú igazságszolgáltatást és visszaszorítani a főnemesség és az egyház befolyását.
Melléknevét azért kapta, mert főként a mezőgazdaságnak szentelt különös figyelmet. Támogatta emellett a
kereskedelmet és a hajózást is. Pártolta a művészeteket és a tudományt. Az uralkodó 1290-ben kezdeményezte
egyetem alapítását, amely Lisszabonban kezdett működni. I. Ferdinánd idején (13671383) ért véget a burgundiai
dinasztia uralkodása. Az ezt követő trónharcok megélénkítették a főnemesség ellenállását, s ez utóbbit Kasztília
támogatta. Mégis a cortes az Avis-rend nagymesterét, I. Jánost kiáltotta ki királlyá (1385-1433), s ezzel létrejött
az Avis-dinasztia. 1385-ben az aljubarrotai csatában legyőzte a támadó Kasztília hadát. A távlati fenyegetést
jelentő nagyobb országgal szemben Portugália 1386-ban „örök szövetséget” kötött Angliával (windsori
szerződés), ami maga is előmozdította az atlanti orientációt. Pedig társadalmi felépítésében nemigen
különbözött a kis ország a nagyobb pireneusi országoktól. A nemesség felső rétege a ricos homens nevet viselte.
364
SZÁZAD)
Észak-Portugáliában erős volt a közép- és kisnemes elem (hi- dalgos, infangones, cavalheiros). Még ezek alatt
állt a portugál nemesség legalsóbb rétege, a cavalleiros fidalgos vagy cavalleiros de linhagem.
Portugália városfejlődése nem volt élenjáró, inkább a kastélyok országának nevezhetnénk. Városai közép- és
kisméretűek voltak. Közigazgatási, gazdasági és kulturális szerepe adott előnyt Lisszabonnak, amely – akár
Porto, Sagres, Lagos – kereskedelmi és halászkikötő volt. A százéves háború szakította ki Portugáliát az
elszigeteltségből. Akik nem jutottak francia tengerparti sóhoz, a portugál Setúbalból pótolták. Porto, Lisszabon
kikötőiből bort, szárított gyümölcsöt, növényi olajat exportáltak. Már 1400 előtt Brüggében portugál ügynökség
működött. Lisszabonba 1447 óta az angol „kalandor kereskedők” angol és ír árukat szállítottak. Az ilyen
kapcsolatokból eredő portugál nagypolgári meggazdagodásnak felel meg a polgár rendű lovagok (cavalleiros
peoens, cavalleiros de ordenanga, caballarii villani, milites villani) megjelenése. Mindezt kihasználva a portugál
városok őrizték városjogaikat (foraes).
A ceutai expedícióval (1415) megkezdődött Portugália tengeren túli terjeszkedése. A Tengerész Henrik (1394-
1460) által alapított és híressé vált sagresi tengerészeti iskola teremtette meg ennek hajózási, technikai és
tudományos feltételeit. 1444-ben az első néger rabszolgaszállítmány elért Lisszabonba. A megerősödő dinasztia
felülkerekedett a főnemesség utolsó ellenállási kísérletein. II. János király (1481-1495) a Kasztíliával egyezkedő
szervezkedés vezetőit, a viseui és a braganâi herceget kivégezetette (1483). Uralma alatt kibővült a hajózás,
1487-ben Bartolo- meu Dias körülhajózta a Jóreménység-fokát. Lisszabonból indult el és 1488-ban oda tért
vissza áruszállítmánnyal. így a portugál főváros a nagy tengeri forgalom egyik csomópontja lett, ami még esélyt
adott a helyi polgárságnak (pl. a Gomes család).
5.5. Az egyesülő spanyol monarchia és a kultúra fejlődése

A felemelkedő Portugáliát is túlszárnyalta az egységesülő spanyol terület. Granada elfoglalása (1492) végleg
kiszorította a mór, a muzulmán hatalmat. Az évben Kolumbusz Kristóf hajóraja elérte Amerikát. Spanyolország
egyesülése azonban nem jelentett összeolvadást. Izabella összetett címerében a 2. és 3. mező oroszlánjai Leónt,
az 1. és 4. mező tornyos bástyái Kasztíliát, alant a beékelődésben a gránátalma Granadát képviselő beszélő
címer. Mégis nagy előrelépés volt, hogy a „katolikus királyok” megszüntették a főurak pénzverési jogát,
tilalmazták a magánháborúkat, visszavették a bitorló főuraktól a királyi földeket, a „szent hermandad” városi
csapatait az országutak őrzésére állították a rablólovagok ellen. A központosítás felé is megtették az első
lépéseket. A városi kormányzatok ellenőrzésére királyi hivatalnokokat neveztek ki. Az egyházi lovagrendek
nagymesteri tisztét a király szerezte meg.
Így hatalmas földbirtokok jövedelméhez jutott. Az arisztokrácia mindezek miatt elvesztette az önálló vidéki
hatalmat és a „katolikus királyok” udvari nemességévé alakult. Az előkelők a lovagi erények, a délfrancia
trubadúrköltészet, a mórok elleni harcok románcai művelődési körében éltek. Palotáikon a gótikus, mór-mudejár
és reneszánsz olasz stíluselemek ötvöződtek.
A regionális és nyelvi különbségek mellett is a mindenütt párhuzamos társadalmi fejlődési irány és tagozódás
alapján beszélhetünk a spanyol kultúra fejlődéséről. A legtekintélyesebb régi egyetem Salamanca volt, az
egykori Leónban. A XV. században sok ezer hallgató fordult meg tantermeiben. Kolumbusznak az egyetem
tanárai előtt kellett bemutatnia és védelmeznie indiai útjának koncepcióját. A magas kultúra mellett élt a lovagi
művelődés. A Cid-ének (Cantar del Mio Cid) legrégibb kéziratos szövegét Per Abbat 1307-ben másolta.
Eszményi megtestesítője volt a saját képességeire építő, becsületét mindenképpen megvédő köznemesnek, a
mórok elleni küzdelmek vitéz harcosának. Ez a Cid-ének a XIV. század végéig volt népszerű, akkor kiszorította
a hős ifjúkorát megénekelő Rodrigo-ének (Cantar de Rodrigo), amely a XV. században befolyásolta a
gondolkodásmódot. Más köröket befolyásolhatott egy vallásos tárgyú elbeszélő költemény, a Libro de miseria
de omne (Az emberi nyomorúság könyve). A XIV. század második felére helyezhető ismeretlen szerző
munkáját az ókasztíliai Santander közelében egy templomrom alatt találták meg. Talán paraszti származású
klerikus írta, hiszen szenvedélyesen bírálja a jobbágyok elnyomatását. Általában is komor ábrázolást ad a világ
helyzetéről, amit azonban szatirikus hanggal, humoros, olykor vaskos megjegyzésekkel, ugyanakkor bibliai
utalásokkal tett közérthetővé. Még közvetettebb társadalombírálatot tartalmaz egy szatirikus novellagyűjtemény
(Libro de los cuentos, de los quentos), amelynek címe előbb Libro de los gatos (A macskák könyve) népszerűbb
fogalomra változott. Az 1400 és 1420 között író ismeretlen szerző hatvankilenc példabeszéde nagyrészt
állatalakokkal jelképezi a klerikusokat, a szegényeket nyomorgató gazdagokat és a főurakat. Az érzelmeket, a
szenvedélyeket, a bűnbeesés tényezőit párbeszédes formában mutatja be egy olyan prózai mű, amely két részből
tevődött össze. Első részének írója ismeretlen, második részét Fernando de Rojas XV. századi író készítette.
Együttesen 1499-ben jelent meg. Eredeti címe szerelmi drámára utal (La tragicomedia de Calisto y Melibea),
ami a nemes ifjút és előkelő leányt összehozó kerítőnő nevére változott (La Celestina). Közöttük az összekötő
személy Sempronio, a nemes ifjú szolgája volt. Az éjjelenként egy kertben találkozó szerelmespár sorsa
365
SZÁZAD)
tragikus, amennyiben Ca- listo lezuhan, Melibea leugrik egy toronyból, Celestinát az ifjú szolgái egy pénzről
folytatott vitában megölik, őket mint gyilkosokat végzik ki. Ellentmondásos, hogy a mű bevezetése szerint „a
kicsapongó vágyak igájában kedveseiket istenüknek tartó és nevező eszeveszett, bolond szerelmesek
kipellengérezésére” írták, óvásul „a kerítő, gonosz és hízelkedő szolgák csalárdságaival szemben”. Melibea
viszont végső számvetésében tettét a szerelem emberfeletti erejével magyarázza, megbánást nem érez,
bűnbánatot nem tart, magát a vak sors áldozatának tekinti.
A parasztmozgalmak leszerelése, a lázongó főurak szeparatizmusának visszaszorítása, a városi gazdasági

érdekek érvényesüléshez segítése, a két irányú tengeri forgalom előmozdítása, a szellemi élet kordában tartása
mind siettették a két államcsoport dinasztikus házasság útján való egyesítését. Jelezték, hogy a két eltérő
spanyol regionális uralom egyre inkább idejét múlta. Kasztíliai Izabella (1451-1504) és Aragóniai Ferdinánd
(1452-1516) 1469-ben kötött házassága és a két állam feletti társuralkodásuk 1479-ben történt realizálódása az
előbbi mélyebb okoknak felelt meg. De eleve ellentmondásos országos bázisaik miatt a politikai rendszerük is
ellentmondásossá vált. Támaszkodtak a városok erejére (Santa Hermandad, 1476), a kisnemességre (hidalguia),
letörték a főnemesi szeparatizmust. Mind fontosabb támaszukká vált azonban a téríteni akaró és egyes vezető
személyeiben fanatikus katolikus egyház, 1478-ban kialakult a spanyol inkvizíció. A reconquista 1492
januárjában befejeződött (Granada elfoglalása), s utána márciusban elkezdődött a vallási üldözés (a zsidók
kiűzése az évben, a mórok korlátozása), ami több tízezer zsidó kézműves és kereskedő távozása folytán súlyos
gazdasági következményekkel járt. Ezek első jelei voltak egy a városokat sújtó politikának.
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A

PALAIOLOGOSZ-KORBAN
6.1. Konstantinápoly visszafoglalása
Váratlanul és véletlenül hullott Nikaia ölébe az, amire fél évszázad minden katonai és diplomáciai erőfeszítése
irányult: a főváros visszafoglalása. 1261. július 25-én a bolgár határra küldött Alexiosz Sztratégopulosz
Konstantinápoly előtt elhajózva megtudta, hogy a főváros védői könnyelműen egy fekete-tengeri expedícióra
távoztak, s a főváros így védtelen maradt, melyet így kardcsapás nélkül visszafoglalt.
Augusztus 15-én VIII. Mihály is bevonult Konstantinápolyba. A Hagia Sophiában ünnepélyesen feleségével
együtt újra megkoronázták, s a fiát, a háromesztendős Andronikoszt trónörökösként basileusszá nyilvánították.
A legitim császárral, a kiskorú IV. János Laszkarisszal senki sem törődött, s nem sokkal ezután a szerencsétlen
gyereknek kivájták a szemeit.
6.2. A restaurált Bizánc: VIII. Palaiologosz Mihály

Konstantinápoly visszafoglalásával Bizánc ismét a szó igazi értelmében vett nagyhatalommá vált. A restaurált
bizánci állam a mediterraneum legfontosabb alapító tényezője lett. Ugyanakkor a megnövekedett hatalom újabb
veszélyeket is magában rejtett. A kifosztott főváros rendbehozatala hatalmas tehertételt jelentett az állam
számára. A bizánciak ugyan egy életerős, új államalakulatot tudtak létrehozni Kis- Ázsiában, kitűnően
funkcionáló állami intézményekkel, csakhogy ez mindenestől a régi Bizánci Birodalom restaurálására szolgáló
eszköz volt csupán, s ezek az intézmények kiválóak voltak a provinciális Nikaia számára, de Bizánc
megnövekedett nagyhatalmi pozíciójának szolgálatában egyre elégtelenebbeknek bizonyultak. Azonban mindez
a dinasztiaalapító idején még nem volt érzékelhető, s következményei csak később éreztették hatásukat.
A restaurált Bizánc legnagyobb problémája az volt, hogy vizeit az itáliai köztársaságok uralták, kolóniáik
behálózták az egész birodalmat, s egy sor sziget volt a Földközi-tengeren uralmuk alatt. Továbbá Közép- és Dél-
Görögország továbbra is latin uralom alatt maradt. Épeirosz pedig Thesszáliával egyesülve ugyan görög uralom
alatt állt, de továbbra is kifejezetten ellenséges magatartást tanúsított Bizánccal szemben. A Balkán-félsziget
északi részén pedig a bolgárok és a szerbek Bizánc rovására dél felé terjeszkedtek. Egyikük sem tudta önállóan
felvenni a harcot Bizánccal, de mindegyikük készen állt rá, amennyiben nyugatról segítség érkezik, hogy
kétségessé tegye a restaurált Bizánc puszta létezését. A Bizánc-ellenes erők fenyegetése mindennapi realitássá
vált.
A Bizánc ellen irányuló agresszív tervek központjává Szicília vált. Azonban ezek a tervek csakis a pápa
támogatása esetén válhattak volna valóra, s ezért Palaiologosz Mihály diplomáciája minden követ megmozgatott
a pápaság és Szicília közeledésének megakadályozására.
366
SZÁZAD)
A pápa, IV. Orbán (1261-1264) eleinte nem egykönnyen barátkozott meg Bizánc restaurációjával, s harcra
buzdított ellene. Azonban csakhamar kénytelen volt politikát változtatni, mivel itáliai érdekeit a dél-itáliai és
szicíliai Staufok érdekei keresztezték. A bizánci uralkodónak sikerült a köztük lévő antagonizmust kihasználni, s
az unió ígéretével a pápát maga mellé állítani.
Szicília elszigetelésével azonban nem sikerült a szövetségesek Balkánon kirobbant harcait Bizánccal szemben
Palaiologosz Mihálynak megakadályoznia. 1262- ben súlyos harcok robbantak ki a Peloponnészoszon, s végül is
1264-ben bizánci vereséggel végződtek. Több sikert értek el viszont Bulgáriában, ahol fontos feketetengeri
kikötők, Mesembria és Anchialon kerültek bizánci kézre. Épeiroszban is 1264-ig elhúzódtak a harcok, melyeket
csupán dinasztikus házassági kapcsolatokkal sikerült elrendezni.
1263 tavaszán a Bizánccal szövetséges genovai flotta vereséget szenvedett Velencétől a nauplioni öbölben. Ez
arra késztette Palaiologosz Mihályt, hogy ideiglenesen szakítson Genovával, s Velencéhez közeledjen. Azonban
ez is csak időlegesnek bizonyult, s 1267-ben sor került ismét a Genovával történő kibékülés során arra a jelentős
eseményre is, hogy az övé lett Konstantinápoly Galata nevű elővárosa az Aranyszarv-öböl túlsó partján.
Velencével is kereskedelmi szerződést írtak alá, de ezúttal a bizánci diplomácia kelléktára új elemmel is bővült.
Az itáliai városállamokkal kötött szerződések rövid lejáratra szóltak, s mindig meg kellett újítani azokat. Ez
viszont lehetőséget adott Bizáncnak arra, hogy több privilégium adományozásának ígéretével kijátssza egymás
ellen, saját céljai érdekében, Genovát és Velencét. Bizánc vizein azonban mindkét esetben valamelyik
városállam, Genova vagy Velence és nem Bizánc kereskedelme játszotta a vezető szerepet, tehát ki volt
szolgáltatva nekik.
Időközben Nyugaton rendkívül fontos változások következtek be, melyek súlyosan érintették Bizáncot is. A
provence-i gróf, Anjou Károly, a francia király testvére a pápa hívására Itáliába jött, s francia csapatokkal
sikerült a dél-itáliai és szicíliai Stauf uralkodót, Manfréd királyt Beneventum mellett 1266. február 26-án
legyőznie, ahol maga a király is életét vesztette. Ezzel kezdetét vette Dél-Itáliában és Szicíliában az Anjouk
uralma.
Szicília és Nápoly új királya Bizáncra nézve sokkalta veszélyesebb volt az utolsó Hohenstaufnál, aki a pápa
ellensége volt, míg az Anjouk a pápa hívására jöttek Itáliába, s megnőtt a veszélye annak, hogy a Bizánc-ellenes
tervek így már pápai támogatásra fognak találni.
1267-ben Viterbóban Anjou Károly pápai részvétellel barátsági szerződést írt alá a volt latin császárral, II.
Balduinnal, s rokoni kapcsolatba lépett vele. Megegyeztek a Bizánc elleni harc felújításáról. Anjou Károly
azonnal akcióba is lépett Bizánc ellen. Biztosította magának a Hohenstaufok épeiroszi birtokait, majd a
Peloponné- szoszon a moreai frank állam is Szicília vazallusává szegődött. A Balkánon Anjou Károly újabb
szövetségeseket is talált a Bizánc-ellenes koalícióhoz. A bolgár uralkodó, Konstantin Tih még a Laszkariszokkal
állt rokonságban, s ez állította szembe a Palaiologoszok Bizáncával. A szerb uralkodó, Uros pedig francia
felesége révén kötődött a Nyugathoz, s a koalícióban való részvételtől területi nyereségekre számított. Bizánc
helyzete a kialakult szituációban rendkívül súlyossá vált.
A segítség Bizánc számára ezúttal Rómából érkezett. Palaiologosz Mihálynak sikerült meggyőznie IV. Kelemen
pápát az uniós tárgyalások újrafelvételének szükségességéről. Róma elsősorban a görög skizma felszámolásában
s a Szentföld visz- szafoglalásában volt érdekelt, nem pedig Bizáncnak a szicíliai tervek alapján történő
elfoglalásában. Egyébként is az 1204-es események világosan megmutatták, hogy mennyit ér a fegyveres
hódítás az unió szempontjából. Róma messze tekintő keleti politikája semmiképpen sem volt azonosítható a
szicíliai király hódító törekvéseivel.
Amikor pedig IV. Kelemen pápa halálával (1268) a pápai szék hosszabb időre betöltetlen maradt, Bizánc újabb
váratlan védelmezőre talált – s ezúttal sem politikai számításból – IX. (Szent) Lajos francia király személyében,
aki a legnagyobb mértékben ellenezte testvére, Anjou Károly Bizánc-ellenes terveit, ő ugyanis az egyházi uniót
tartotta szem előtt, valamint a Szentföld visszaszerzését. Sikerült elérnie testvérénél, hogy ne Bizánc ellen
induljon, hanem vegyen részt a Tunisz elleni keresztes hadjáratban (1270-1272). Ezalatt 1271 szeptemberében a
pápai trónra nem egy francia származású főpapot, hanem – a szicíliai király szándékai ellenére – az itáliai X.
Gergelyt választották pápává, aki teljesen az unió ügye iránt kötelezte el magát, amely ezáltal Róma keleti
politikájának alapkövévé vált.
1271 folyamán újabb politikai változások történtek a Balkánon. Épeirosztól különvált Thesszália, melynek
Bizánchoz való viszonya teljességgel ellenségessé vált, a Palaiologoszokkal fennálló rokoni kapcsolatai ellenére
is. Palaiologosz Mihály a Balkánon dinasztikus házasságokkal próbált eredményeket elérni. S amikor ez a
367
SZÁZAD)
szerbekkel nem sikerült, azok háta mögött a magyar királlyal, V. Istvánnal sikerült megegyeznie, s annak
leányát, Árpád-házi Annát fia, a későbbi II. Andronikosz feleségül kapta. Nem sokkal ezután II. Andronikoszt
társuralkodóvá koronázták, méghozzá olyan széles jogkörrel, amely addig ismeretlen volt Bizáncban.
Rendeződtek azonban a kapcsolatok Bulgáriával. Konstantin Tih, a bolgár cár, aki első felesége révén még a
Laszkariszokkal állt rokonságban, annak halála után a Palaiologoszokkal létesített dinasztikus kapcsolatot.
Bizánc keleti politikáját Palaiologosz Mihály a mongolokkal kiépített kapcsolataival alapozta meg. Az Arany
Horda tatárjai a délorosz sztyeppéken csak a Márvány-tengeren keresztül tudtak érintkezni az egyiptomi
mamelukokkal, akik tulajdonképpen a mongolok elől elmenekült kunok voltak, s eleinte az Ajjúbidák
testőrségét alkották Egyiptomban, majd magukhoz ragadták a hatalmat, s dinasztiájuk a XVI. századig
uralkodott Egyiptomban. Dél-oroszországi kun rokonaikkal való érintkezésükhöz Bizánc jóindulatára volt
szükségük. Az eddigi ellenségeskedés helyett Palaiologosz Mihály szövetségre lépett Nogaj kánnal az Arany
Hordából, feleségül adva neki törvénytelen lányát, Eufrozinát (1272).
Most mutatkozott meg igazán a bizánci diplomácia eredményessége, amikor végre Bizánc ki tudott törni a
koalíciós erők szorításából: az elő-ázsiai mongolokkal sakkban tudta tartani az Ikonioni Szultánátust, az Arany
Hordával a renitenskedő Bulgáriát, a magyarokkal a szerbeket, végül legnagyobb ellenségét, Anjou Károly
szicíliai királyt pedig a pápa segítségével, az egyházi unió ígéretével. Az utóbbi diplomáciai játszmában erre az
egy lapra volt feltéve minden.
X. Gergely pápát azonban a puszta ígérgetések cseppet sem elégítették ki, ezért választás elé állította a bizánci
uralkodót: vagy megvalósítja az egyházi unióra tett ígéreteit, vagy többé nem áll módjában visszatartani a
szicíliai uralkodót Bizánc- ellenes tervei megvalósításában. A koalíciós partnerek is ismét mozgolódni kezdtek.
Ilyen körülmények között Palaiologosz Mihály számára nem maradt más kiút, mint a pápa feltételeinek
elfogadása. A bizánci belső ellenzék ellenére végül is sor került 1274. június 6-án a lyoni zsinaton az egyházi
unió aláírására.
Az unió külpolitikai eredményeit tekintve el is érte célját: Anjou Károly kénytelen volt a pápa nyomására elállni
Bizánc-ellenes terveitől. S még a látszólagos sikerek is, amelyeket a Peloponnészoszon könyvelhetett el
magának azzal, hogy Morea Szicília közvetlen uralma alá került, Bizánc pozícióit erősítették. Az idegen uralmat
idővel megelégelt moreaiak felkeltek, s általuk Bizánc is jelentős sikereket ért el: határait Árkádiáig sikerült
kiterjesztenie.
Az unió belpolitikai eredményei viszont annál súlyosabbak voltak. A bizánci egyház addig is két pártra szakadt:
az egyik rész, az úgynevezett „arszeniták” a letett Arszeniosz pátriárka hívei voltak, aki még az utolsó
Laszkarisz megvakítása miatt anathémával sújtotta a császárt, s akinek ezért távoznia kellett, de követői külön
pártra szakadtak a bizánci egyházon belül.
Az egyházi unió pedig a császárhoz lojális egyháziak táborát ismét két részre osztotta: azokra, akik elfogadták,
és azokra, akik elutasították az egyházi uniót Rómával. Az egész Bizánci Birodalomban óriási viharokat kavart
az unió kérdése: a latin uralom emléke úgy ivódott bele a bizánci köztudatba, mint a barbárságnak és a keleti
kereszténység ősi tradíciói elleni támadás a koalíció részéről. A börtönök sorra megteltek egyháziakkal és
világiakkal, egyszerű bizánciakkal és a császári család tagjaival is, azonban Palaiologosz Mihály mindenáron
ragaszkodni akart az unióhoz.
X. Gergely pápa halála után, III. Miklós pápa (1277-1280) alatt Róma és Bizánc viszonya kezdett elhidegülni, s
Bizánc csak politikai szempontból érdekelte többé. Megpróbált egyensúlyi helyzetet teremteni nyugaton
Habsburg Rudolf és Anjou Károly, keleten pedig Anjou Károly és Palaiologosz Mihály között, hogy így a
szicíliai király segítségével a két „római” császárság felett annál jobban kidomborodjék a római egyház
univerzális hatalma.
Hallatlan dolog következett be viszont az 1281-ben megválasztott – Anjou nyomásra francia nemzetiségű – IV.
Márton pápa alatt, aki hallatlan szűk látókörűen a pápai tekintélyt a szicíliai politikai érdekek kiszolgálójává
tette, s felmondta a Bizánccal kötött egyházi uniót. Palaiologosz Mihályt anathémával sújtotta, s a katolikus
uralkodók számára minden kapcsolattartást megtiltott vele.
Az anathéma után a koalíciósok minden oldalról váratlanul és egyszerre rohanták meg Bizáncot: Anjou Károly,
a szerb király, a bolgárok és Thesszália. Ekkor azonban, amikor Anjou Károly azt hitte, hogy kinyújthatja kezét
a bizánci korona után, Palaiologosz Mihály élete legnagyobb és legváratlanabb győzelmét aratta.
368
SZÁZAD)
Bizánc biztatására felkelés tört ki 1282. március 31-én Palermóban az Anjouk gyűlölt francia uralma ellen a
híres „szicíliai vecsernye” alkalmával, s Aragóniai Péter bevonult az előzőleg Bizánccal folytatott titkos
tárgyalások értelmében Szicíliába. A példátlan katasztrófa után Anjou Károly csak Dél-Itáliában tudta
megtartani nagy nehezen az uralmát. A Bizáncot húsz éve fenyegető Szicília Palaiologosz Mihály diplomáciája
következtében már nem jelentett többé veszélyt a restaurált birodalom számára.
6.3. Bizánc balkáni állammá válása II. Andronikosz Palaiologosz

alatt
II. Andronikosz Palaiologosz (1282-1328) súlyos örökséget vett át apjától: a délitáliai Anjouk és a balkáni
harcok kimerítették Bizáncot. Nem sikerült a birodalom egységét visszaállítani Épeiroszban és Thesszáliában,
Attikában és a Peloponnészosz nagy részén sem. A XIII. század végére megindult a szerbek expanziója a
Balkánon, s az oszmán előrenyomulás Kis-Ázsiában. A Kelet és a Nyugat elleni kétfrontos harcban a kimerült
Bizánc teljesen tehetetlennek bizonyult. A megrendült belső államszervezet, s a külpolitikai okok idézték elő
Bizánc feltartóztathatatlan bukását – semmiképpen sem uralkodói, mint például II. Andronikosz Palaiologosz
gyengesége.
II. Andronikosz korának legműveltebb uralkodói közé tartozott, s igen nagy személyes érdeme, hogy az
általános hanyatlás ellenére is Bizáncban az úgynevezett „Palaiologosz-reneszánsz”, a kulturális felvirágzás
kora következett be. Még apja életében társuralkodóként jelentős szerepet játszott, s ugyanez történt fiával is:
IX. Mihály szintén társuralkodóként szólt bele haláláig (1320-ig) a politikai élet alakulásába.
Bizánc egyelőre még tartotta magát az állami egység fikciójához. Azonban az állam struktúrája egyre inkább
fellazult, s a központi hatalom, valamint a provinciák kapcsolatát csupán a helyi közigazgatás vezetőjének a
személye jelentette, többnyire a királyi család egyes tagjai. Egyre jobban elveszett a korábbi centralisztikus
jelleg, s az állam hierarchikus struktúrája, mely által a provinciák a szálak lazulásával a helyi hatalmasságok
uralma alá kerültek.
A Palaiologoszok trónra kerülése a felsőbb bizánci arisztokrácia győzelmét jelentette. A feudalizálódás

folyamata a XIV. századra érte el a csúcspontját. A világi és egyházi nagybirtokosok növelték birtokaikat,
csakúgy, mint a rajta dolgozó paroi- koszaik számát, s széles körű privilégiumokat szereztek, nemritkán teljes
immunitást is. Ezzel szemben a paraszti, valamint a nem privilegizált kisebb nemesi birtok egyre jobban
visszaszorult, elvesztve földjét és a munkaerőt a nagybirtok javára. A rengeteg külső támadásnak is csak a
nagybirtok tudott ellenállni.
Ez a folyamat nemcsak politikailag, de financiális és katonai szempontból is gyengítette az államot. Az

adófizetési immunitás adományozásával ugyanis az állami adóbevételek egyenes arányban csökkentek.
Ugyanakkor maga a pronoia is újabb privilégiumhoz jutott: már VIII. Mihály a főváros visszafoglalásakor
megadta támogatóinak pronoiabirtokaik átörökítési jogát utódaik számára. Georgios Pachímeres szavai szerint:
„az életfogytiglani pronoiát halhatatlanná tette” ( I, 466, 9). A pronoia ugyan a továbbiakban is feltételes
jellegű birtoklást jelentett csupán, nem lehetett elidegeníteni, katonai szolgálathoz volt kötve továbbra is, s ezt a
kötelezettséget a birtokkal együtt örökítették át. Nem kevésbé voltak súlyosak ennek a katonai következményei
is.
A pronoiaszisztéma hatékonyságának elégtelensége a Palaiologosz-korban oda vezetett, hogy a Komnénosz-

korral szemben, amikor a zsoldosok csak kisegítő, alárendelt szerepet játszottak Bizánc védelmi rendszerében,
mostantól szerepük kizárólagossá vált. Mindez természetesen hatalmas pénzügyi megterhelést jelentett az
államkincstár számára, s ennek hatásai már VIII. Mihály háborúi idején érezhetőek voltak. Bizánc a
továbbiakban kénytelen volt lemondani az óriási anyagi áldozatokat követelő flotta tartásáról is,
szövetségesének, Genovának engedve át a tengerek feletti hatalmat. Ezzel tehát Bizánc nemcsak gazdaságilag,
hanem katonai szempontból is függőségbe került Genovától. Bizánc megszűnt politikai értelemben vett
nagyhatalom lenni.
Mindehhez járult Bizáncban a pénzügyi válság, a bizánci aranypénz szisztematikus rontása révén.
Megbízhatatlanná vált a nemzetközi piacon, s a XIII. század közepétől új fizetőeszköznek volt kénytelen átadni
a helyét: az itáliai városköztársaságok la buona moneta d’orójának.
Ezáltal természetesen az adók is elértéktelenedtek, s részben a kiesett jövedelmek pótlására a központi hatalom
új adófajták bevezetésével próbálkozott, részben pedig az immunitások visszavételével vagy legalábbis
korlátozásával, csakhogy a hatalmas feudálisok és befolyásosabb monostorokkal szemben a központi hatalom
369
SZÁZAD)
igen gyakran kénytelen volt e tekintetben is meghátrálni. A kiadásokat csak növelte, hogy katonaság híján
Bizánc kénytelen volt „megvásárolni” szomszédaitól a békét! Bizánc másodrendű kis balkáni államocska lett, s
eltelve önnön múltjának dicsőségétől, képtelen volt többé az abból a múltból örökölt feladatainak megfelelni.
Földrajzi fekvése is előbb a szerb, majd az oszmán expanziós törekvések céltáblájává tette a legyengült
Bizáncot.
II. Andronikosz egyházpolitikája is gyökeresen különbözött VIII. Mihályétól. Az uniós törekvések feltámasztása
értelmetlen lett volna: az unió halott volt. így aztán rögtön trónra kerülésekor kifejezett pravoszláv, ortodox
kurzusváltás történt Bizáncban. Az a lelki krízis, amely a lyoni zsinat óta megosztotta Bizáncot, elmúlt. Egyedül
az arszeniták belső szakadása létezett még, azonban a XIV. század kezdetére az is elvesztette aktualitását, s
legnagyobbrészt vissza is tértek az egyházi egységre. Az egyház, és azon belül is a szerzetesség szerepe
jelentősen megnőtt az ortodox uralkodó, II. Andronikosz idején, s a bizánci egyház egy újabb felvirágzásának és
meggazdagodásának küszöbén állt. Az Athosz-hegyi monostorokat, melyek I. Ale- xiosz Komnénosz óta
közvetlenül a császárnak voltak alárendelve, II. Andronikosz 1312-es aranybulláj ával átadta a konstantinápolyi
pátriárkának. A konstantinápolyi pátriárka tekintélye messze túlnőtt Bizánc határain, s a görögkeleti
kereszténység tényleges centrumává vált – a bizánci állam tekintélyének egyre nagyobb hanyatlása idején! –,
akár az elveszett kis-ázsiai, orosz vagy akár a litván területeken egyaránt.
Bizáncot belpolitikai, gazdasági és katonai problémái egyaránt óvatosságra és körültekintésre késztették

külpolitikájában, s a békét mindenfelől „baráti szerződésekkel” próbálta meg biztosítani vagy megvásárolni.
A nyugati Bizánc-ellenes tervek legfőbb támogatója a „szicíliai vecsernye” után a dél-itáliai Anjouk állama, a
Nápolyi Királyság lett és Franciaország. Legaktívabb képviselői a nápolyi király és fia, Tarantói Fülöp, valamint
Charles Valois, Szép Fü- löp testvére voltak.
Sikerült elfoglalniuk az épeiroszi volt Anjou-birtokokat, s hogy helyzetét még jobban megszilárdítsa, Tarantói
Fülöp elvette az épeiroszi despota lányát, Tamarát, nászajándékként megkapva még Aitólia városait is.
Thesszália azonban fellázadt az Anjou-uralom ellen, s előbb 1290-ben, majd 1295-ben sikerült Bizáncnak az
Épeirosz és Thesszália közti ellentétek kihasználásával fegyveresen interveniálni. A hatalmat Épeiroszban Anna
bizánci hercegnő vette át, s ezzel megerősödött a bizánci befolyás Épeiroszban. Azonban a további
eredményeket Szerbia beavatkozása hiúsította meg.
A szerb állam dél felé, Bizánc irányában történő terjeszkedése, amely már a Ne- manják idejében elkezdődött, új
fázisába lépett. Vele szemben Bizánc védtelen volt katonailag, ezért II. Andronikosz a diplomácia kellékeiből
dinasztikus házassággal próbálta elhárítani a szerb terjeszkedés veszélyét. Hosszas huzavona után létre is jött
1299-ben Milutin szerb király és az ötéves Szimonida bizánci hercegnő házasságával a béke Szerbia és Bizánc
között, de nászajándékként a szerbek által meghódított területek az Ochrid-Prilep-Stip vonaltól északra továbbra
is szerb kézen maradtak. Egyúttal megkezdődött Szerbia „bizantinizációja”, a bizánci kultúra stb. behatolása.
Bizánc pozíciói (kulturális pozícióit kivéve) tovább gyengültek a Balkánon.
Míg VIII. Mihálynak az itáliai városköztársaságokkal szembeni politikája a Velence és Genova közötti
egyensúlyozáson alapult, addig II. Andronikosz azt az óriási hibát követte el, hogy egyoldalúan és feltétel nélkül
Genovára alapozta politikáját. így aztán nem is tudott Bizánc semleges maradni az 1294-ben Velence és Genova
között kirobbant háborúban. Genova pozíciói az Égei-tenger északi részén, a Márvány-tengeren és a Fekete-
tengeren voltak erősek, s Galatából kontrollálták a Fekete-tengerből a Földközi-tengerre vezető utat. Velence
pozíciói viszont ettől nyugatra voltak erősebbek. A harc hamarosan átalakult Velence és Bizánc háborújává,
amikor 1299-ben a genovaiak hidegvérrel otthagyva szövetségesüket, „örök békét” kötöttek Velencével. Bizánc
flotta nélkül rendkívül súlyos veszélybe került. A szerencsétlen háború 1302-ben 10 éves békével ért véget,
valamint Velence privilégiumainak megerősítésével. A genovaiak pedig valóságos erőddé építették ki Galatát a
főváros mellett, s Bizánc még azt is kénytelen volt lenyelni, hogy a genovaiak 1304- ben elfoglalták Khiosz
szigetét. Mind Velence, mind pedig Genova megerősítették pozícióikat, míg Bizánc a háborúból csak újabb
veszteségekkel és megaláztatásokkal tudott kikecmeregni.
A XIII. század közepén a mongol invázió számos török törzset hajtott Kis-Ázsia felé. Egy részük
bekéredzkedett a szeldzsuk államba, ők a bizánci-szeldzsuk határon telepedtek le, és a határ védelme volt a
feladatuk. Vezetőjükről az oszmánli-tö- rököknek nevezték magukat, s határvédő funkciójukat hamarosan a
hódítással cserélték fel.
Bizánc 1261-es restaurációja kétségkívül meggyengítette a kis-ázsiai védelmi rendszert. A központ Nikaiából
Bizáncba került, s Bizánc a restauráció után különben is nyugaton kényszerült védekezésre, azután pedig a
370
SZÁZAD)
Balkánon. Kis-Ázsia védelmére sem katonai, sem pedig anyagi erő nem maradt. Az oszmán-törökök nem
ütköztek ellenállásba. 1300 táján Kis-Ázsia legnagyobb része a kezükön volt, néhány város és kikötő
kivételével, mint például Nikaia, Nikomédia, Brusa, Sardes, Philadelphia, Magnesia, Herakleia stb. A régi
Bythinia provinciát az oszmánli-dinasztia alapítója, Oszmán tartotta meg a maga számára.
A kis-ázsiai katasztrófát tetézte, hogy ugyanekkor a Balkánon a bolgárok is, lerázva magukról 1299-ben az
Arany Horda fennhatóságát, azonnal elkezdtek Bizánc rovására dél felé terjeszkedni, s egy sor fontos kikötőt
foglaltak el a Fekete-tengeren (Anchialos, Mesembria). Bizánc békére kényszerült, s 1307-ben el kellett
ismernie Bulgária hódításait.
A szicíliai Aragóniaiak és a nápolyi Anjouk harcában aragóniai oldalon katalán zsoldosok is részt vettek a
harcokban, akik a békekötés után felajánlották szolgálataikat a török ellen Bizánc számára. II. Andronikosz
érthető örömmel fogadta 1303- ban Roger de Flort 6500 katalán zsoldosa élén Bizáncban, s hamarosan, 1304-
ben át is keltek Kis-Ázsiába.
Kezdeti sikereik után azonban egyaránt szembefordultak mind a törökkel, mind pedig a kis-ázsiai bizánci
lakossággal. 1304-1305 telén sikerült visszahívni őket Gallipoliba, s átkeltek Európába. 1305-ben Thrákiában
tönkreverték a bizánci seregeket, s a katalánok közel két esztendeig szabadon garázdálkodtak Thrákiában. 1307-
ben, miután teljesen elpusztították Thrákiát, a Rodope-hegységben húzták meg magukat. Innen azonban néhány
év múlva tovább vonultak dél felé, s 1311-ben megsemmisítették a közép-görögországi frank uralmat, helyette
Attikában és Beo- tiában létrehozták Athén központtal a Katalán Fejedelemséget (1311-1388).
A katalán zsoldosok majd egy évtizedes szabad garázdálkodása, győztes harcaik törökök, görögök, latinok ellen,
sikeres államalapításuk Közép-Görögország szívében: meggyőzően bizonyítják a legyengült Bizánc
tehetetlenségét.
A katalánok elvonulásával érezhető megkönnyebbülés következett Bizáncra. Egyre nyilvánvalóbbá vált Velence
számára, hogy a korábbi latin uralom visszaállítása többé már nem lehetséges Bizáncban, s 1310-ben békét
kötött vele. Bizánc helyzete érezhetően javult a Peloponnészoszon is. A Kantakuzénosz család kezén a bizánci
hatalom jelentősen kiszélesedett Moreában a latin rész rovására. Fontos változást jelentett a bizánci pozíciók
megerősödése Épeiroszban és Thesszália északi részén is 1318-ban. Azonban az az ideiglenes stabilizáció,
amely a katalánok elvonulása óta lélegzetvételnyi szünethez juttatta Bizáncot, nem tartott soká. Hamarosan
kitört Bizáncban a belső polgárháborúk sorozata, a szerb és az oszmánli expanziók előestéjén.
6.4. A polgárháborúk kora Bizáncban; Szerbia hatalmi túlsúlya a

Balkánon
A bizánci állam hanyatlása súlyos belső harcok, szinte állandósuló polgárháborúk sorozatával kezdődött, utat
nyitva ezáltal a szerb és a török expanzió előtt.
A polgárháború kirobbanását a császári családon belüli személyes ellentétek váltották ki: III. Andronikosz, IX.
Mihály fia, valamint nagyapja, II. Andronikosz Palaiologosz között. Az ifjú és könnyelmű életet élő második
trónörökös (az első ugyanis az apja volt) megunta az apai és nagyapai gyámkodást. Amikor pedig párthívei egy
zendülés alkalmával megölték a bátyját, s ennek hírére halálosan beteg apjának, IX. Mihálynak a halálát is
siettette; az elkeseredett, idős II. Andronikosz megfosztotta unokáját, III. Andronikoszt a trónutódlás jogától.
Csakhogy eddigre III. Andronikosz már igen jelentős számú hívet tudhatott maga mögött, elsősorban a fiatalabb
bizánci arisztokrácia köréből. Vezetőik a thrákiai nemességből kerültek ki: Kantakuzénosz János, Sirgian,
Alexiosz Apokauk stb. Sir- giannak és Kantakuzénosznak Thrákiában voltak hatalmas szolgálati birtokaik,
amelyek a harc megszervezésének bázisául szolgáltak. 1321-ben III. Andronikosz is elhagyta a fővárost, s
csatlakozott hozzájuk, Hadrianopolisnál állomásozó seregeikhez. ígérgetésekben nem volt hiány: a csatlakozó
thrákiaiakat felszabadította az adófizetés alól, bőkezűen osztogatta a privilégiumokat és immunitásokat. Thrákia
ezután már tényleg mellette állt. Amikor pedig már a főváros falai alá értek, az idős II. Andronikosz, félve a
kitörőfélben lévő belső zendüléstől, kénytelen volt békét kötni az unokájával.
III. Andronikosz megkapta egész Thrákiát és részeket Makedóniából. A többi területet és magát a fővárost II.
Andronikosz magának tartotta meg, vagyis felosztották maguk közt a birodalmat. A béke azonban nem tartott
sokáig, s a harcok 1322-ben újra kirobbantak. A fiatal Andronikosz táborán belül Kantakuzénosz és Sirgian
összevesztek, mire Sirgian az idősebbik Andronikosz oldalára állt át, s most már II. és III. Andronikosz nevében
Kantakuzénosz és Sirgian harcoltak egymással. A normális gazdasági élet az állandó háborúskodások miatt
teljesen lehetetlenné vált Thrákiában. Bár nagyobb ütközetekre nem került sor, mindkét fél kifáradt. így aztán a
371
SZÁZAD)
korábbi feltételek mellett ismét békét kötöttek, s III. Andronikoszt 1325 gyertyaszentelőjén II. Andronikosz
társuralkodójává koronázták. A béke ezúttal pár évvel tovább tartott.
Közben azonban az oszmán-törökök megkezdték előrenyomulásukat Kis-Ázsiá- ban: 1326-ban elesett a

kiéheztetett bizánci város, Brussza, s Oszmán fia, Orhán ide helyezte az oszmán-törökök fővárosát.
1327 februárjában az idős és az ifjú uralkodó viszonya ismét nyílt ellenségeskedéssé fajult. Ez alkalommal
azonban Bizánc belügyeibe beavatkoztak a délszláv államok is: II. Andronikosz oldalán a szerbek, III.
Andronikosz oldalán a bolgárok. III. Andronikosz mellé állt egész Makedónia Szalonikivel együtt, s ez
eldöntötte a polgárháború sorsát. 1328. május 24-én III. Andronikosz bevonult a fővárosba, s átvette a hatalmat.
Nagyapját lemondásra kényszerítette, aki egy ideig az udvarban élhetett, majd életét szerzetesként fejezte be
1332-ben.
A trónra kerülés legfontosabb következménye az lett III. Andronikosz számára, hogy vége szakadt a korábbi
demagóg ígérgetéseknek és immunitásadományozásoknak. Az államapparátus irányítása pedig teljes egészében
Kantakuzénosz kezébe került.
Az új uralkodó legfontosabb belső reformját az igazságügy terén érte el. Sikerült véghez vinnie a már korábban
megkezdett bírósági reformot. 1329-ben új általános joghatósággal rendelkező bírói kollégiumot hívott létre
(katholikoi kritai tón Rhó- maión) a rómaiak általános bírái néven. Négy tagból állt, kettő a klérus tagjaiból
került ki, kettő pedig világi ember volt. Az intézmény Bizánc bukásáig fennállt, s figyelemre méltó benne az
egyház szerepének előtérbe jutása a jogszolgáltatás területén. Állami intézmény volt, de ennek mintájára a
konstantinápolyi pátriárka is rendelkezett hasonló egyházi bírósági fórummal, mely konkurált az előbbivel vagy
kiegészítette azt. A Konstantinápolyban működő bírói kollégium mintájára hasonlók alakultak még többek
között Szalonikiben és Moreában is, helyi jogkörrel.
A külpolitikai helyzet alakulását elsősorban az oszmán-törökök terjeszkedése Kis-Ázsiában, valamint a szerbek

expanziója szabta meg Makedóniában; továbbá a Balkán-félsziget latin és szeparatisztikus görög
államocskáinak további gyengülése határozta meg. Bár Bizánc tehetetlenül ki volt szolgáltatva az oszmánli és a
szerb expanziónak, mégis jelentős sikereket könyvelhetett el Közép-Görögországban és az Égei-tengeren.
Ezeket a sikereket igen nagy mértékben a szeldzsuk-törökök segítségének köszönhették. Kantakuzénosz igen jó
kapcsolatokat épített ki az oszmán-törökök által szintén fenyegetett szeldzsuk-török emirátusokkal. Ugyanakkor
Bizánc megpróbált szabadulni Genova gyámkodásától: magánerőből flottaépítésbe kezdett. Jó példával maga
Kantakuzénosz járt elöl.
Szerbia megerősödése Bizánc és Bulgária ismételt közeledéséhez vezetett. Ez kiváltotta a szerbek támadását a
bolgárok ellen, s 1330-ban Velbuzsd mellett a bolgárok teljes vereségével ért véget az ütközet.
Bizánc az ütközetből távolmaradt, a velbuzsdi ütközet mégis határvonalat jelent a balkáni népek történetében:
eldöntötte Makedónia sorsát Szerbia javára, s megalapozta Szerbia túlsúlyát a Balkánon. A következő évtizedek
ennek jegyében teltek el.
Mindenesetre Bizánc megpróbálta kiaknázni a maga számára bolgár szövetségesének vereségét, s elfoglalta
Ancialos és Mesembria Fekete-tengeri kikötőket, amelyek birtoklása régóta vitatott volt Bizánc és Bulgária
közt.
Ezalatt azonban mind Bulgáriában, mind pedig Szerbiában trónváltás következett be. István Decsanszki ellen
fia, István Dusán fellázadt, átvette a hatalmat, dinasztikus kapcsolatba lépett a bolgár uralkodóval (húgát vette el
feleségül), s hamarosan létrejött a bolgár-szerb szövetség Bizánc ellen.
A szövetség eredményei gyorsan meg is mutatkoztak. 1332-ben sikerült visszafoglalni Bizánctól a vitatott
városokat, Dusán pedig hódító hadjáratra indult Bizánc ellen.
1334 tavaszán István Dusán szolgálatába állt a polgárháborúk korából jól ismert Sirgian, s ez megkönnyítette
Szerbia terjeszkedését Makedóniában. Vezetése alatt Dusán seregei jelentős sikereket értek el Bizánccal
szemben, s egy csomó fontos bizánci erődöt sikerült elfoglalniuk Makedóniában: Ochridot, Prilepet, Sztrumicát,
Kosz- turt. Egyedül Szaloniki állította meg falainál Dusánt győzelmes előrenyomulásában. Amikor azonban
északról Dusánt hátba támadták a magyarok, békét kötött Bizánccal. A István Dusán és III. Andronikosz közti
békeszerződés értelmében azonban Szerbia megtartotta Makedóniában a hódításait: Prilepet, Odridot és
Sztrumicát.
372
SZÁZAD)
Míg a Balkánon sikerült a katasztrófát egyelőre elodázni, addig Kis-Ázsiában a tragédia végkifejletéhez
közeledett. III. Andronikosz és Kantakuzénosz János megpróbálták az oszmán-török előrenyomulást
feltartóztatni. 1329-ben kétezer katonával siettek az ostromlott Nikaia felmentésére, ám az egyenlőtlen harc
kimenetele nem volt kétséges. 1331-ben Orhán bevonult az elesett Nikaiába. Hat év múlva kezükön volt
Nikomédia, s Bizánc kezén csak egy-két város maradt Kis-Ázsiában. Bythinia tartomány elfoglalásával az
oszmán-törökök kijutottak a tengerhez, s innét közvetlenül intézhették támadásaikat Bizánc európai partjai ellen.
A kezdeti portyázások kora véget ért, hogy átadja helyét az oszmánli hódításoknak.
Míg az oszmán-törökök támadásaikkal az Égei-tenger északi részét fenyegették, addig délen a szeldzsuk-
törökök támadták a közép-görögországi latin államokat. Az utóbbi nem sértette Bizánc érdekeit, sőt
előmozdította a bizánci-szeldzsuk közeledést: együtt harcoltak a latin államocskák ellen.
Ugyancsak ekkor került sor az újonnan megépített flotta kipróbálására, s 1329- ben sikerült is az 1304 óta
genovai kézen lévő Khiosz szigetét, később pedig Lesbost visszafoglalni.
Fontos sikereket ért el Bizánc Thesszáliában és Épeiroszban is. A thesszáliai belső zavarokat kihasználva
sikerült egészen a katalán határig előrenyomulni, s így harc nélkül került sor Épeirosz és Akarnánia
meghódítására is 1337-ben. 1340-ben ugyan felkelés tört ki Épeiroszban, azonban annak leverésével véget ért
Épeirosz önállósága. (Azonban a bizánci fennhatóság mégsem tartott sokáig: 1248-ban Épeirosz és Thesszália
szerb uralom alá került.)
II. Andronikosz halála után (1341. június 15.) a régensséget legközelebbi barátja, Kantakuzénosz János vette át
nem csekély oppozícióval számolva, amely elsősorban az anyacsászárné, Savoyai Anna, valamint Jóannész
Kakalosz pátriárka személye körül kristályosodott ki. Ezalatt a külpolitikai helyzet is érezhetően romlott: a
törökök a thrákiai partokat veszélyeztették, a szerbek Szalonikiig nyomultak előre és a bolgárok is támadtak.
Ilyen körülmények között sikerült végül is Kantakuzé- nosznak saját személyes erőiből kiállított hadseregével
megállítania Bizánc ellenfeleit.
Míg azonban ő a fővárostól távol Bizánc ellenfeleivel harcolt, addig a fővárosi ellenzék elérte azt, hogy
Kantakuzénoszt a haza ellenségének nyilvánítsák, palotáját lerombolják, s az anyacsászárnővel történt
megbeszélések értelmében a pátriárka vette át a régensséget. Kantakuzénosz felvette velük a harcot, és
Dimotikében császárrá kiáltatta ki magát. Azonban ragaszkodva a legitimitáshoz, később, a polgárháború során
is elrendelte, hogy a nép a hivatalos acclamatióban első helyen mindenkor a legitim dinasztia tagjait említse: az
anyacsászárnőt, Annát, a törvényes uralkodót, V. Jánost, és csak ezután következzék Kantakuzénosznak,
valamint feleségének, Eirénének a neve. Ezzel akarta kifejezni, hogy nem a legitim császári család, hanem csak
a szerinte törvénytelen régensváltás ellen küzd.
Bizánc ezzel elérkezett története során egyik legmélyebb kríziséhez, amelyet valaha is átélt. A belső politikai
harcokat még élesebbé tette az a tény, hogy mindehhez járult a társadalmi ellentétek kiéleződése, sőt a vallási
megosztottság is. Elkeseredett vallási viták robbantak ki Bizáncban az úgynevezett hészükhazmosz vagy
iszihazmosz vallási irányzatának kérdésében.
Az 1341-es trónváltozások vallási téren úgy éreztették hatásukat, hogy az iszihaz- mosznak a latin származású
császárné, valamint a konstantinápolyi pátriárka is személyes ellensége volt. így mind a világi, mind az egyházi
hatalom fellépett az új tanítás ellen. A hészükhaszták azonban hatalmas pártfogóra találtak Kantakuzé- nosz
személyében, s így a kirobbant polgárháború vallásháború színezetet is nyert.
Nem kevésbé volt éles Bizánc morális megosztottsága is ugyanebben az időben. Az anyagi javak legnagyobb
része az arisztokrácia szűk rétegének kezében koncentrálódott, amely így az elkeseredett nép megvetésének
legfőbb tárgyává vált erre az időszakra.
A bizánci abszolutizmus virágzása idején a régi municipiális kormányzat helyén kifejlesztette saját bürokratikus
apparátusát és a birodalom egészét átfogó centralizmusának vetette alá a városi életet is. Időközben ugyan a
helyi városi erők ismét felélesztették a városi szabadságjogok régi tradícióit, csakhogy a városi autonómiának
ezen újjáéledése elsősorban a központi hatalom gyengülésének volt a következménye, a feudális földbirtokosok
hatására, nem pedig új társadalmi erők felemelkedésének volt köszönhető. A késő bizánci korszak városaiban a
kereskedők és kézművesek új osztálya nem részesedett a hatalomból, mint Nyugaton, hanem a helybéli
földbirtokos arisztokrácia, s ez alapvető különbség.
373
SZÁZAD)
Ilyen körülmények között robbant ki Edirnében a helybéli arisztokrácia ellen a régensváltás után a városiak
felkelése, amely éppen Kantakuzénosz hívei, vagyis az adrianopoliszi városi birtokos arisztokrácia ellen
irányult. A felkelés gyorsan átterjedt Thrákia és Makedónia több más városára is.
A harc legélesebb formájában Szalonikiben bontakozott ki, az úgynevezett zeló- ták antiarisztokratikus, népi
felkelésével. 1342-ben kezükbe került Szaloniki. A zelóták, mint Kantakuzénosz ellenfelei, a legitim V. Jánost
ismerték el, valójában azonban teljesen függetlenül élték a maguk városi életét. A Bizánci Birodalom többi, más
városában is hosszabb-rövidebb időre arisztokrataellenes forradalmi erők vették át a vezetést: az arisztokrácia
uralma mindenütt összeomlott.
Miután a birodalmon belül Kantakuzénosz minden támaszát elvesztette, kb. 3000 emberével átlépte a szerb
határt, hogy István Dusán vendégszeretetét és segítségét kérje. A szerb királynak kapóra jött, hogy beavatkozhat
a bizánci polgárháborúba, s így 1342-ben szövetség jött létre kettejük között. Ezek után még ebben az évben
Thesszália, Épeirosz, Akarnánia és Aitólia császárnak ismerték el Kantaku- zénoszt, sőt a dél-thesszáliai katalán
területek rovására még terjeszkedni is tudott.
Mindezek a sikerek azonban már nem tetszettek Dusánnak, s 1343-ban szakított Kantakuzénosszal, aki azonban
újabb szövetségesre talált az aydini emír, Omur személyében. Még 1342-ben segítségért fordult hozzá, s ettől
kezdve egyre gyakrabban vette igénybe a törökök – előbb a szeldzsuk, majd az oszmánlik – segítségét.
Még török segítséggel sem tudta azonban bevenni Szalonikit, ahol éppen a külső veszély hatására
radikalizálódott a zelóták uralma. A város ostromát kénytelen volt abbahagyni, s Makedóniát István Dusánnak
átengedni. O maga viszont a szeldzsukokkal együtt Thrákia meghódítására indult 1343-ban. 1345-re viszont
Thrákia nagy része elismerte uralmát. 1346-ban a szeldzsukoknál is erősebb szövetségesre talált az oszmánli-
törökökben, s szövetséget kötött Orhánnal. Bizánc odáig süllyedt, hogy Kantakuzénosz a szövetség zálogaként
saját leányát küldte a szultán háremébe. Ezek után 1346. május 31-én a jeruzsálemi pátriárka Edirnében
császárrá koronázta. Ez szentesítette az 1341-es dimotikéi császárrá kikiáltását a polgárháború kezdetekor. Anna
császárnő hatalma ezután csak a fővárosra és közvetlen környezetére korlátozódott.
1347. február 3-án végre a főváros is megnyitotta kapuit Kantakuzénosz előtt, s Anna kénytelen volt beszüntetni
ellene a harcot. Kantakuzénoszt elismerték császárnak. A megszületett egyezmény értelmében 10 évig egyedül
fogja kormányozni a birodalmat, azután pedig megosztja uralmát a legitim uralkodóval, V. Jánossal, akivel
egyúttal leányát is összeházasította. Május 13-án újra megkoronázták Kanta- kuzénoszt, ezúttal a császári
koronát a fővárosban a konstantinápolyi pátriárka helyezte a fejére, s ezzel Kantakuzénosz politikai téren teljes
győzelmet aratott.
E győzelem egyúttal a társadalmi forrongásoknak is véget vetett a birodalom városaiban. Szalonikiben a zelóták
uralma 1349-ben – a városnak Dusán számára történő átadási kísérletük után – megbukott, s a város 1350-ben
kapitulált Kantaku- zénosz előtt.
Vallási téren az iszihazmosz győzött Bizáncban, 1351-ben a blachernai zsinaton elismerték az iszihazmosz
igazhitűségét, s ettől kezdve az a görögkeleti egyház hivatalos tanításának részévé vált.
Kantakuzénosz tehát politikai, szociális, valamint vallási téren egyaránt győztesen került ki a polgárháború első
szakaszából. A Bizáncban lejátszódott belső harcokból a legtöbb hasznot István Dusán húzta. A polgárháború
következtében egészen Szalonikiig a kezére került Makedónia. 1345 vége felé Dusán felvette a „szerbek és
görögök cárja” címet is, majd 1346. április 26-án az újonnan alapított pátriár- kátus közreműködésével császárrá
koronáztatta magát. A koronázáson jelen volt a tirnovói bolgár pátriárka, az autokefál ochridi érsek, valamint az
Athosz-hegyi szerzetesek képviselői – ez utóbbiak monostorai sohasem élveztek oly korlátlan immunitást, mint
István Dusán alatt.
A polgárháború befejezése azonban még nem jelentette egyúttal Dusán hadainak megállítását, s így
Kantakuzénosz uralmának első esztendeiben Dusán kezére került egész Épeirosz és Thesszália 1348-ig. Ekkorra
már István Dusán állama a Dunától a Korinthoszi-öbölig, s az Adriától az Égei-tengerig terjedt – félig szerb,
félig görög államalakulatként.
Csaknem harc nélkül foglalta el Bizánctól területi állományának közel felét, azonban flotta nélkül nem tudta
sohasem megvalósítani eredetileg kitűzött célját: Konstantinápoly elfoglalását. Hiába próbálta megnyerni ehhez
Velence közreműködését – Velence a gyenge bizánci uralom helyébe hallani sem akart az energikus szerb cár
uralomra segítéséről Bizáncban.
374
SZÁZAD)
Bizánc a polgárháború idején érzékeny veszteséget szenvedett el a tengeren is. Egyrészt 1346-ban elfoglalták
Khiosz szigetét, másrészt a III. Andronikosz idején óriási áldozatok árán megújított bizánci flotta is
megsemmisült a polgárháborúk során.
Szárazon Bizánc állandóan ki volt téve a törökök és a szerbek, tengeren pedig a genovaiak és a velenceiek
támadásainak. Hatalma mindössze Thrákiára, valamint az Égei-tenger északi szigetvilágára korlátozódott,
továbbá az állandóan nyugtalan Szaloniki városára, amelyet egyébként is Dusán hódításai szigeteltek el
Bizánctól, s az ugyancsak távoli Peloponnészosz egy részére terjedt ki.
Területi szétforgácsolódásánál is sokkalta súlyosabb volt Bizánc hanyatlása gazdasági és pénzügyi téren.
Thrákiában a polgárháború során a földművelés szünetelt. Visszaesett a kereskedelem is: míg a Genova kezén
lévő flotta forgalma elérte az évi 200 000 perpert, addig a fővárosé mindössze az évi 30 000 körül mozgott, s
annak a vásárlóértéke is állandóan romlott.
1350 táján a moszkvai nagyfejedelem jelentős összeggel járult volna hozzá a Ha- gia Sophia renoválásához.
Csakhogy ezt az adományt török segédcsapatok verbuválására fordították. 1348-ban pedig az egész Európában
pusztító pestisjárvány Konstantinápolyban is bőségesen szedte áldozatait.
A részeire hullott birodalom életében a legfelsőbb hatalom megosztása még észrevehetőbben éreztette hatását.
Egyre jobban bebizonyosodott, hogy a részeire hullott birodalmat lehetetlen egy központból kormányozni. A
császári hatalom egysége egyre gyakrabban adta át a helyét az uralkodó dinasztia különböző tagjainak időleges
uralmának – akár egymás közti megegyezés útján, akár pedig hatalmi versengés közben sajátították ki
maguknak valamelyik rész feletti uralmat.
VI. Kantakuzénosz János a Peloponnészoszon bizonyos változtatásokat vezetett be, s ezáltal az ottani bizánci
uralom még lazábbá vált. A moreai bizánci területeket autonóm despotátussá alakította át, s az egyik fiára bízta,
a másik fiának pedig Nyu- gat-Thrákia jutott. Ez a szisztéma később, a Palaiologosz-család kezén is tovább élt.
Kantakuzénosz külpolitikája meglehetősen állandó maradt a sok belpolitikai probléma ellenére is. Főbb
jellemzői ennek a szilárd külpolitikai vonalvezetésnek egyrészről a törökbarátság, másrészről pedig a Genova-
ellenesség volt. Genova fölényét a tengeren csakis újabb flottaépítéssel lehetett megtörni. Bizánc számára
tűrhetetlen állapotot jelentett, hogy a Boszporuszon keresztülmenő kereskedelem 87 százaléka Genovát illette.
Bizánc azonban eleve egyenlőtlen küzdelembe bocsátkozott ezáltal – Genova 1349-ben az újonnan épített flottát
is megsemmisítette.
Alighogy befejeződött a háború Bizánc és a genovaiak közt, a bizánci vizeken újabb harcok robbantak ki. Az
egész fekete-tengeri kereskedelem ellenőrzése Genova monopóliuma volt, amit a Dardanellák lezárásával
próbált biztosítani. Csakhogy mindez Velence érdekeit sértette, akik szövetségre léptek az aragóniai királlyal,
IV Péterrel. Bizonyos kezdeti ingadozás után hozzájuk csatlakozott Kantakuzénosz is. A döntő ütközet 1352.
február 3-án zajlott le a Boszporuszban, s 1355-ben kötöttek békét.
Ezután a velenceiek Kantakuzénosz helyett V. Palaiologosz Jánossal vették fel a kapcsolatokat, s ez egyúttal az
újabb polgárháború kitörését jelentette. A fiatal legitim bizánci uralkodó a Kantakuzénosszal történő szakításhoz
katonai segítséget Dusántól kapott, valamint a bolgároktól. Dusán 4000 lovast küldött. Kantakuzénosz viszont
10 000 törököt kapott segédcsapatként Orhántól, fia, Szulejmán vezetésével. így aztán a két egymással versengő
bizánci uralkodó küzdelme a szerbek és a törökök küzdelmévé alakult át, s Dimotikánál a szerbek döntő
vereséget szenvedtek.
Kantakuzénosz csak rövid ideig élvezhette győzelmét, fiának társcsászárrá nyilvánítását és 1354-es
megkoronázását. A török segítség kétélűnek bizonyult. 1354 márciusában Orhán fia, Szulejmán, kihasználva a
Gallipolit romba döntő földrengés kitörését, váratlanul elfoglalta a várost, ezáltal hídfőállást teremtve a további
oszmán-török terjeszkedés számára Európában.
Az ezután kitört pánikhelyzet Kantakuzénosz bukását is magával hozta, aki kénytelen volt lemondani a trónról
és önként monostorba vonulni, ahol szerzetesként közel harminc esztendőt töltött emlékiratai megírásával.
Egyik fia azonban a Peloponnészoszon meg tudta védeni hatalmát, s uralma alatt Morea a bizánci központi
hatalomtól függetlenül élte a maga életét.
6.5. A Balkán-félsziget oszmán-török meghódítása; Bizánc eleste
375
SZÁZAD)
Bizánc elkerülhetetlenül haladt bukása felé. A kérdés csupán az volt, hogy romjain a törökök vagy más,
keresztény államok osztozkodnak-e. Mindenesetre a bizánci örökségre leginkább pályázók közül 1355-ös halála
miatt Dusán kiesett, de Bizánc oly gyenge volt, hogy Dusán államának szétesését már nem tudta kiaknázni a
maga javára. Sőt, ez egyúttal jelentősen megnövelte a Balkán-félsziget török meghódításának esélyét, mivel
nem létezett többé olyan erő, amely szembeszállhatott volna a török előrenyomulással.
A törökök Thrákia kapujában álltak, amely Bizánc utolsó megmaradt területe volt. Hogy a fenyegető veszélyt
elkerülje, V. János a régi, sokszor kipróbált módszerhez folyamodott: az uniós tárgyalások felújításához
Rómával. A módszert politikai eszközként már a Palaiologosz-dinasztia alapítója, VIII. Mihály is sikerrel
alkalmazta, csakhogy akkor más volt Bizánc külpolitikai helyzete! Bizáncot csak egyetlen nyugati nagyhatalom
fenyegette ekkor, akinek a pápa lelki auktoritása megálljt tudott parancsolni, most viszont, a „hitetlenek” ellen
csakis fegyveres erővel lehetett volna eredményt elérni.
A sikertelen lyoni unió után közel 40 esztendőre megszakadtak a tárgyalások Rómával, de már a polgárháborúk
idején, II. és III. Andronikosz alatt, Anna császárnő régensségekor, valamint VI. Kantakuzénosz János alatt újra
folytatódtak, bár egyelőre minden eredmény nélkül. V. Palaiologosz János viszont őszinte híve volt az uniónak,
s a tárgyalások már 1355 végén elkezdődtek. V. János igen erős oppozíci- óval kényszerült szembenézni
Bizáncban uniós terveit illetően. Jóllehet erős volt az unionista szárny befolyása, de a bizánci nép tömegei és a
papság is ellenezte azt.
A bizánci egyház sokkalta inkább abban a helyzetben volt, hogy sikerrel tudta jogait védelmezni, nem úgy, mint
a bizánci állam. így az akarata ellenére létrejött szerb patriárkátust, valamint a bolgárt is anathémával sújtotta. A
bizánci egyház tehát sorra erősítette meg pozícióit, míg a bizánci állam sorra pozíciói feladására kényszerült.
A törökök Gallipoli elfoglalása után hozzáláttak azonnal a Balkán-félsziget szisztematikus meghódításához.

1359-ben első ízben láttak a főváros falai alatt oszmánli hadakat. A polgárháborúk során kimerült Thrákia
sorsára maradt. 1361-ben elfoglalták Dimotikát, majd 1362-ben Drinápolyt, ahová a szultán 1365-ben át is tette
székhelyét. 1363-ban történik először említés a Plovdivban székelő „ruméliai beg- lerbégről” is. A hódítás
együtt járt a szisztematikus kolonizációval: a helyi lakosságot rabláncra verve szállították Kis-Ázsiába, helyüket
pedig törökök foglalták el, s ekkor még eleinte gazdag földbirtokadományban részesültek a szultán fővezérei. A
kiutat ebből a helyzetből a Balkánon Bulgária a hódítókkal való kiegyezésben vélte megtalálni, s így fordult
szembe 1364-ben Bizánccal.
V. Palaiologosz János ismét Avignon felé fordult kérésével, majd 1366 tavaszán személyesen jött
Magyarországra. Első eset Bizánc történetében, hogy uralkodója nem sereg élén jött hódítani, hanem segítségért
könyörögni. Csakhogy minden hiába volt: előbb az unió, azután lehet majd szó segítségről is. Magyarországról
üres kézzel kellett távoznia.
Útban hazafelé Vidinnél a bolgárok feltartóztatták, s fogságba vetették (a bolgárbizánci dinasztikus kapcsolatok
ellenére). A bolgár fogságból Savoyai Amadé gróf rokonának váratlan fegyveres intervenciójának köszönhetően
szabadulhatott ki, aki 1366 nyarán a Fekete-tenger partvidékén támadva kikényszerítette mind V. János
szabadon bocsátását, mind pedig Mesembria és Szozopol átadását Bizáncnak a Fekete-tengeren.
1367-ben az unió ügye is döntő fázisába jutott, ám a belső oppozíció miatt V. János csak 1369-ben tudott
elutazni Rómába. Kíséretében szép számmal voltak jelen a bizánci állam képviselői, de a bizánci egyház
részéről senki!
És amíg V. János Rómában tárgyalt az unió feltételeiről, addig a konstantinápolyi pátriárka felhívással fordult az
egész ortodox kereszténységhez Bizánc határain túl is, hogy maradjanak hűek vallásukhoz, így aztán egyházi
unió nem jött létre, a „római unió” csupán V. János magánügye lett 1369-ben.
Az unió semmit sem hozott Bizánc számára, a nyugati segítség ismét elmaradt.
V. János nem is tért haza Rómából, hanem áthajózott Velencébe, ahol két esztendőt kényszerült eltölteni, mivel
annyi pénze sem maradt, amennyivel hazautazhatott volna, a velenceiek pedig nem hiteleztek a számára. Végül
is 1371 végén egyik fia, Mánuel segítségével szabadult kényszerű velencei „tartózkodásából”, s térhetett haza
Bizáncba.
Még ugyanebben az évben bebizonyosodott, milyen nagy szükség lett volna arra a segítségre, amelyet V. János
hiába kért Nyugatról. A törökök újabb nagy győzelme Makedóniában az egyesült szerb seregek fölött a Marica
menti Csernomen melletti csatában Makedónia meghódítását, az oszmán-törökök újabb balkáni terjeszkedését
376
SZÁZAD)
eredményezte. Azonban azok számára is, akik ebből az ütközetből hiányoztak, szintén súlyos
következményekkel járt az 1371-es Marica menti csatavesztés.
Bizáncban ennek az lett az egyik következménye, hogy a monostori földek felét az állam elvette tulajdonosaitól,
s pronoiabirtokká alakította át, majd szétosztotta – mindezt a török veszélyre való hivatkozással! A másik
következmény Bizánc számára: az oszmánli szuverenitás elismerése maga felett. Ugyanígy kényszerült
cselekedni Bulgária is, s ezáltal mind Bizánc, mind pedig Bulgária egyaránt török vazallussá süllyedt!
1373 tavaszán vazallusi kötelességeinek eleget téve V. János a szultánt Kis-Ázsiá- ban kényszerült csapataival
segíteni. Távollétét fia, Andronikosz arra használta fel, hogy apja ellen lázadjon. Szövetségre lépett egyúttal
Murád szultán fiával, Cselebivel, s így került sor arra, hogy a két herceg, a bizánci és az oszmán-török
együttesen fordult szembe apjával. Csakhogy Murád elfojtotta fia felkelését, megvakíttatta, s az belehalt
sebeibe. Hasonló büntetésre kötelezte V. Jánost is saját fiával szemben, amit a bizánci uralkodó nem mert
megtagadni. Azonban Andronikosz és kiskorú fia, János büntetése jóval enyhébbre sikerült, egyikük sem
veszítette el teljesen a látását, annyira nem vakították meg őket, hogy később ne játszhattak volna szerepet
Bizánc történelmében. Andronikosz mindenesetre társuralkodói címét is elveszítette, börtönbe zárták, helyét
pedig öccse, Mánuel foglalta el, akit 1373-ban társuralkodóvá koronáztak.
Az újabb hatalmi változást Bizáncban nem sokkal ezután a genovaiak készítették elő. Megszöktették a börtönből
Andronikoszt, aki a főváros szomszédságában Gala- tába menekült a genovaiakhoz. Innét láthatott hozzá a
főváros ostromához, mely 32 napig tartott, s végül is 1376. augusztus 12-én bevonult a fővárosba. Apját, V.
Jánost és testvérét, II. Mánuelt megfosztotta a tróntól és börtönbe záratta. A börtönből azonban velencei
segítséggel mindketten megszöktek, s török segítséggel visz- szaszerezhették a trónjukat.
Bizánc egyszerűen játékszerré vált Velence és Genova kezében, s V. János II. Má- nuellel, valamint IV.
Andronikosz csupán Velence és Genova exponensei voltak. Bizánc sorsát kívülről, felülről intézték.
A szultán akarata szerint az lett a végső megoldás, hogy 1379. július 1-jén török segítséggel V. János és II.
Mánuel vonulhatott be Konstantinápolyba. A segítség áraként azonban Bizáncnak részt kellett vennie a szultán
évenkénti hadjáratain, és adót kellett fizetnie az oszmán-törököknek. Amint V. János ismét visszakerülhetett a
trónra, IV. Andronikoszt és fiát, VII. Jánost örököseinek ismerte el, s átadta nekik Szelimbriát, Hérakleiát,
Rodostót és Panidost. Mindezt 1382. november 2-án formálisan is megerősítette.
Ezzel a Bizánci Birodalom maradék területeit felosztották a Palaiologosz-család tagjai közt: V. János
Konstantinápolyban uralkodott; a Márvány-tenger partmenti városaiban IV. Andronikosz, aki inkább függött a
szultántól, mint apjától, V. Jánostól; II. Mánuel Szalonikiben gyakorolta a hatalmat, Moreában pedig 1382-től a
harmadik testvérük, I. Theodórosz Palaiologosz lett a despota.
A Palaiologoszoknak sikerült végül is a Peloponnészoszon átvenni a hatalmat a Kantakuzénoszok kezéből. I.

Theodórosz elismerte a szultán fennhatóságát, s török vazallusként még a maradék latin államocskák rovására
még terjeszkedni is tudott a Peloponnészoszon. IV. Andronikosz nem nyugodott bele a kialakult helyzetbe, s
újból fellázadt apja ellen, de tervei keresztülvitelét ezúttal 1385-ben bekövetkezett halála megakadályozta.
Az oszmán-török előrenyomulás a Balkánon kritikus fázisához érkezett. Sorra foglalták el Szert (1383), Szófiát
(1385), Nist (1386), valamint a birodalom második városát, Szalonikit is (1387). Egyedül a szerbek és a
bosnyákok fejtettek ki komolyabb ellenállást Rigómezőnél Lázár fejedelem (kenéz) vezetésével. Kezdetben
sikereket értek el (pl. sikerült Murád szultán meggyilkolása), ám a török túlerő 1389. június 15-én Bajazid
vezetésével győzött, s Koszovopolje a szerb nép tragikus, sorsdöntő napjaként vonult be a szerb történelembe.
Szerbia az oszmán-törökök vazallusává süllyedt, s ezzel a balkáni ellenállás utolsó centruma is megszűnt
létezni.
Koszovopolje után Bajazid trónra lépésével Bizánc helyzete is egyre kilátástala- nabbá vált. Bajazid diktált
Bizáncban is, s fegyverként VII. Jánost használta fel nagyapja, V. János ellen. Segítségével 1390. szeptember
17-én sikerült II. Mánuelnek ismételten visszafoglalnia magának és apjának, V. Jánosnak a bizánci trónt.
Bizáncban nagyon jól tudták, hogy a császári koronát csak az hordhatja, aki feltétel nélkül aláveti magát a
szultán akaratának. így aztán, amíg V. János a fővárosban uralkodott, addig II. Mánuel hűséges vazallusként az
oszmán-török udvarban tartózkodott. Katonai segítséget kellett nyújtani az oszmán-törököknek a szeldzsuk-
törökök elleni harcaikhoz, de a vazallusi viszony következtében Bajazid utasítására bizánci segédcsapatokkal
hódították meg az oszmán-törökök Bizánc utolsó kis-ázsiai erődjét, a bizánci Philadelphiát 1390-1391-ben!
377
SZÁZAD)
Ezt a szégyenteljes megaláztatást V. János már nem sokkal élte túl: 1391-ben véget ért viharos,
megaláztatásokkal teli életútja.
Amint tudomást szerzett II. Mánuel atyja haláláról, sietett haza az oszmán-törököktől, hogy biztosítsa a trónt a
maga számára VII. Joannésszel szemben. Konstantinápoly ekkorra tulajdonképpen az egész bizánci államot
jelentette. A szárazföld felől körül volt véve török területekkel, s egyedül csak falai erősségében bizakodhatott.
Lakossága is nagymértékben lecsökkent, körülbelül 40-50 ezerre. A távoli Peloponnészoszon a Moreai
Despotátus élte továbbra is a maga külön életét.
1393-ban Evrenosz nagyvezír betört Közép-Görögország területére, s meghódította Thesszáliát. Továbbhaladva

Dél-Görögország irányába, betört a bizánci Morea területére, s elhódította a despotátustól Leontárion és Akova
erődjeit (1395).
1393. június 17-én az oszmán-törökök elfoglalták a bolgár fővárost, Tirnovót, s a bolgár területek véglegesen
török uralom alá kerültek, legkésőbb Vidin környéke.
Bulgária eleste, a második bolgár cárság bukása után súlyos helyzetbe került Mircea havasalföldi fejedelem is.
A rovinai ütközetben a törökök oldalán küzdöttek a vazallus szerb fejedelmek, kenézek is. Mircea ugyan
győzelmet aratott, mégis vállalnia kellett a vazallusi viszonyt és az adófizetést a töröknek. Dobrudzsa pedig,
amely 1390-ig bolgár terület volt, de akkor Mircea saját fejedelemségével egyesítette, a törökök közvetlen
uralma alá került.
Az újabb török előrenyomulás a Balkánon felébresztette a Nyugat lelkiismeretét. Bulgária meghódítása után
Magyarországot is közvetlenül veszélyeztette a török. A keresztény népek végre egyesített akcióra készültek az
oszmán-török előrenyomulás megakadályozására. Elsősorban magyarok és franciák vettek részt ebben a
törökellenes keresztes koalícióban, de Zsigmond felhívására végül is a velenceiek is csatlakoztak, s hajóikkal a
Dardanellák őrizetét vállalták. A nagy várakozás ellenére, a francia és a magyar lovagok közti rossz koordináció
következtében 1396. szeptember 25-én Nikápolynál, a Duna mellett súlyos vereséget szenvedtek a töröktől.
Zsigmond király is csak alig tudta menteni az életét, s hajón kényszerült menekülni. A Dunán, a Fekete-tengeren
és az Adrián áthajózva jutott végül is haza. A Dardanellákon átkelve a keresztény rabok jajgatása közepette
menekült, akiket a szultán a magyar király megalázására rendelt a tengerszorosokhoz.
Ez volt az a katasztrófa, ami után a Balkán helyzete teljességgel kilátástalanná vált.
Bizáncnak nemcsak politikai helyzete, de morális tekintélye is jelentős mértékben csökkent az ezt megelőző
évtizedek alatt. Még a konzervatív moszkvai nagyfejedelemség sem volt hajlandó a török vazallussá lett
Bizáncban Nagy Konstantin utódját, s az ortodox kereszténység fejét látni. A tatárok felett győzedelmeskedő
Dimitrij Donszkoj fia, I. Vaszilij töröltette a bizánci császár nevét az egyházi megemlékezésekből, mivel:
„egyházunk van, de nincsen császárunk”.
Valóban, a XIV. század utolsó éveiben Bizánc helyzete oly reménytelen volt, hogy semmi más nem maradt
számára, mint hogy mindenütt segítségért könyörögjön. Az orosz fejedelmekhez csakúgy, mint a pápához, a
velencei dózséhoz, valamint Anglia, Franciaország és Aragónia királyaihoz. Minimális segítséget, mindössze
1000 embert valóban kapott is a franciáktól, akik bravúrosan el is jutottak Konstan- tinápolyba, küzdöttek is a
törökkel, de ez a kis sereg képtelen volt a török hódító törekvések ellensúlyozására.
Ezek után határozta el II. Mánuel, hogy Nyugatra utazik, és személyesen kér segítséget. VII. Jánosra bízta a
kormányzást távollétében, de annyira tisztában volt a helyzet kilátástalanságával, hogy családját a
Peloponnészoszra, Mistrásba menekítette.
1399 decemberében Mánuel elindult nyugatra. Első állomása Velence volt, meglátogatott több itáliai várost,
innét Párizsba, majd Londonba ment. Mindenütt nagy tisztelettel és szimpátiával fogadták, személyisége mély
benyomást tett a nyugatiakra. Utazásának nagy kultúrtörténeti jelentősége volt, a kora reneszánsz idején
felkeltette a nyugati világ érdeklődését Bizánc kultúrája iránt. Azonban elsődleges célját, a nyugati katonai
segítséget nem sikerült elérnie, sehol nem kapott mást, mint ígéreteket. Már útban hazafelé, Párizsban érte a hír,
hogy Timur Lenk mongoljaival legyőzte 1402-ben Bajazidot, s ezáltal a közvetlen oszmán-török veszély is
elmúlt. Bizánc még egy fél évszázadra kegyelmet kapott.
Ankara mellett 1402. július 28-án Timur Lenk kegyetlenül szétverte az oszmánli hadakat. Bajazid maga is
fogságba esett, ott is halt meg. Timur már 1403 tavaszán elhagyta Kis-Ázsiát, de az ankarai csata így is súlyos
következményekkel járt. Kemény csapást jelentett az oszmánli hódító törekvések számára, amelyet csak fél
évszázad múlva hevert ki teljesen. Ankara után súlyos belső harcok robbantak ki (1402-1413) az Oszmán
378
SZÁZAD)
Birodalomban Bajazid fiai közt a szultáni hatalomért. Baja- zid legidősebb fia, Szulejmán szövetséget kötött
ennek érdekében Bizánccal, a szerbekkel, Velencével, Genovával és Rhodosszal 1403-ban.
Bizánc számára az oszmán-török vazallusi viszony időleges lerázása lett az első következménye ennek a
szövetségnek, s a további adófizetés beszüntetése. Újból visszaszerezte Szalonikit és környékét, valamint a
Márvány-tenger parti városokat. Bizánc és a szerbek is beavatkoztak az oszmánli belháborúba, s 1413-ban
Mánuel segítségével végül is I. Mehmed szerezte meg a szultáni trónt. A belső háborúknak is vége szakadt,
csakhogy ezzel újból megteremtődtek az oszmán-török hódító törekvések feltételei, de I. Mehmed idején még
erről nem lehetett szó, előbb rendbe kellett szedni a polgárháború során szétzilált oszmán-török államot.
Morea ezalatt élte a maga sajátos életét, központjában, Mistrában virágzott a kulturális élet. A bizánciak itt, a
Peloponnészoszon nemcsak meg tudták őrizni pozícióikat, hanem uralmukat sikerült kiszélesíteniük a latin rész
rovására, s az Achaiai Fejedelemség csak Velence közbelépésére menekült meg rövid időre a végleges
összeomlástól.
1421-ben meghalt I. Mehmed, s a szultáni trónra fia, II. Murád került, aki visszatért Bajazid agresszív, hódító
irányvonalához. A lélegzetvételnyi szünet Bizánc számára véget ért.
II. Murád 1422-ben egyenesen a fővárost vette ostrom alá, Bizáncot ezúttal egyedül csak falai mentették meg. A
sikertelen ostrom már a végkifejlethez közelgő tragédia utolsó felvonása volt. 1423 tavaszán a törökök Dél-
Görögországra támadtak, s egész Moreát végigpusztították. A bizánci kormányzatnak sikerült ugyan békét kötni
II. Muráddal, de ez egyúttal a vazallusi viszony helyreállítását, évi adófizetést jelentett (1424) Bizánc számára,
amitől pedig Ankara után ideiglenesen megszabadult.
Szaloniki annyira közvetlenül ki volt téve a törökök támadásainak, helyzete any- nyira tarthatatlanná vált, hogy
Bizánc védelem és ellátás fejében átadta a várost Velencének, ami természetesen azonnal kivívta II. Murád
haragját. A megtorlás nem is maradt el, s a velenceiek 7 esztendei uralom után elvesztették a várost. 1430.
március 29-én II. Murád személyesen vonult be a meghódított városba. II. Mánuel fizikailag és lélekben
egyaránt megtörve átadta a hatalmat fiainak, VIII. Jánosnak, monostorba vonult, ahol rövidesen meg is halt.
VIII. János császárként csupán a fővárosban és annak környékén uralkodott, a töredék területeken testvérei
osztoztak, miközben gazdasági téren a birodalom teljesen ki volt merülve.
Az egyetlen biztató fejleményekkel büszkélkedhető bizánci terület a távoli Mo- reai Despotátus volt. Miután
1423-ban átélte az oszmán-török támadást, a despo- tátus sikeres háborúba keveredett a szomszédos latin
államocskával a Peloponné- szosz-félszigeten. 1430 tavaszán Patras elfoglalásával, majd később, 1432-ben az
achaiai latin fejedelemség területének elfoglalásával a latin uralom véglegesen megsemmisült. Az 1261 óta tartó
bizánci restauráció a török hódítás előestéjén végül is sikerrel végződött. Az érdem a fiatal Konstantint illette,
aki majd néhány évvel később Bizánc utolsó uralkodójaként esik el fegyverrel a kezében Konstantinápoly
falainak védelmében.
VIII. János, mint már annyi ideje, szintén megkísérelte, hogy az egyházi unió árán végre megkapja Nyugatról a
már annyiszor megígért segítséget a török ellen. Az uniónak Bizáncban azonban csak egy szűk, de befolyásos
csoport volt őszinte híve. A nép és a bizánci klérus többsége is idegenkedett ettől a gondolattól.
1431-ben elkezdődtek a tárgyalások az unió lehetőségeiről. VIII. János 1437 novemberében elhagyta a fővárost,
hogy részt vegyen a ferrarai zsinaton. Kíséretében volt sok püspök, igumen (apát), metropolita, s a pátriárka is.
1438 tavaszán megérkeztek Ferrarába, ahol április 9-én megnyílt a zsinat, melyet utóbb áthelyeztek Firenzébe,
ahol a megállapodás is megszületett: 1439. július 6-án a firenzei katedrá- lisban Giuliano Cesarini bíboros és
Bessarion nikaiai metropolita kihirdették ünnepélyesen latinul és görögül az uniót.
Ugy tűnt, hogy ezúttal az unió jövője sokkal inkább biztosított, mint a lyoni unióé, ahol VIII. Palaiologosz
Mihály annak idején egyedül vett részt, most viszont itt voltak a bizánci klérus képviselői is. A bizánci
néptömegek azonban fanatikusan elutasították a firenzei megegyezést.
Valójában annak idején a Palaiologosz-dinasztia alapítója rendelkezett akkora hatalommal, amellyel el tudta
hallgattatni a lyoni unió ellenfeleit. Ez a hatalom azonban VIII. János kezéből teljességgel hiányzott. Az 1274-es
lyoni unió konkrét politikai eredményeket hozott: sikerrel védte meg Bizáncot a nyugati támadásoktól, az 1439-
es firenzei unió viszont, amelynek Bizáncot a töröktől kellett volna megszabadítani, semmiféle ilyen konkrét
eredményt nem tudott felmutatni politikai téren.
Az unió a várt nyugati segítség helyett Bizáncban csak még nagyobb belpolitikai zűrzavart idézett elő, s
felkorbácsolta a fanatikus unióellenes közhangulatot. A birodalom határain túl, a szlávok közt pedig –
379
SZÁZAD)
elsősorban Moszkvában – Bizánc még azt a csöpp tekintélyét is elvesztette, amit addig sikerült megmentenie. A
távoli Moszkva, amelyet éppen Bizánc nevelt a latinok megvetésére és gyűlöletére, az unióban az ortodoxia
elárulását, a görögökben annak elárulóit látta. A moszkvai görög metropolitát, Izidort, aki az unió őszinte híve
volt, hazatérve II. Vaszilij letetette, monostorba záratta, s helyébe ezentúl Bizánc megkérdezése nélkül oroszt
választottak. Ezalatt Bizáncban az uniót egyszerűen nem merték kihirdetni, s a nyugati felszabadító akció is
elmaradt.
Egészen más oldalról érte az oszmán-törököket érzékeny csapás: a balkáni török előrenyomulás
bekapcsolódásra kényszerítette a török ellen Magyarországot. Érzékeny veszteséget okozott a töröknek Hunyadi
1443-1444-es balkáni hadjárata: elfoglalta Nist, Szófiát, majd győzelmei után bolgár területekről kényszerült
visszafordulni. Hunyadi ügyesen használta ki, hogy II. Murád a karamaniai szeldzsuk emír elszakadási
törekvései miatt Kis-Ázsiában volt lekötve.
Az oszmán-törökök másutt is defenzívába szorultak: a Balkánon 1443-tól Szkan- der bég harcolt hősiesen,
egészen 1468-ig az albán hegyek közt a török túlerő ellen, amivel az egész keresztény világ csodálatát kivívta.
Délen, a Peloponnészoszon Konstantin moreai despota is bátor akcióba kezdett: a korinthoszi földnyelven
átkelve elfoglalta Athént és Thébát Közép-Görögország- ban. A szituáció megváltozásával II. Murád szultán
megpróbált kiegyezni ellenfeleivel. 1444 júniusában fogadta Hunyadi küldöttségét Edirnében, ahol 10 évre
szóló békét javasolt, amely Szegeden július végén valóban létre is jött.
A szegedi békekötés azonban Nyugaton nagy csalódást okozott, a keresztesek tovább óhajtottak volna menni
céljaik elérése érdekében. Cesarini Julian kardinális rávette a fiatal magyar királyt, hogy a békekötést figyelmen
kívül hagyva, ismét támadjon a törökre. A keresztesek még szeptemberben, néhány hónappal a szegedi béke
után újból útnak indultak. 1444. november 10-én került sor Várna mellett arra a szerencsétlen kimenetelű
ütközetre, amely végzetes következményekkel járt a Balkán-félsziget népei számára. Elmúlt az utolsó nagy
lehetőség is az egyesített fellépésre a törökkel szemben. A szerencsétlen bizánci uralkodó ezután már csak
gratulálni tudott a szultánnak győzelméhez.
Időközben a merész moreai despota, Konstantin tovább folytatta előrenyomulását Közép-Görögország területén.
Úgy látszott, hogy az ókori Görögország területén létrejöhet egy olyan államalakulat, amely Bizánc örökébe
léphet, csakhogy hamarosan szembetalálta magát a várnai győzővel. II. Murád 1446-ban Közép-Görö-
gországban megtámadta a fiatal despotát, visszaszorította a korinthoszi földnyelven túlra, végigpusztította a
Peloponnészoszt, városokat, falvakat dúlva fel, s közel 60 ezer rabot hurcolt el. Ezek után a bizánci despota
békére kényszerült a szultánnal.
VIII. János 1448-ban utód nélkül halt meg. A császári korona ezek után a moreai despotára, Konstantinra, II.
Mánuel harmadik, legkisebb fiára szállt. 1449. január 6-án Moreában koronázták császárrá, majd márciusban
bevonult Konstantinápoly- ba. XI. Konstantin személyes adottságai kevésnek bizonyultak az elkerülhetetlen
bukás feltartóztatásához. Amikor 1451-ben II. Murád halála után fia, II. Mehmed vette át a hatalmat, a fiatal
szultán terveit illetően nem maradt kétség. Konstantinápoly idegen testrészként ékelődött bele a Török
Birodalomba. A főváros közvetlen szomszédságában felépített erőd, a Ruméliai Hiszár elárulta II. Mehmed
szándékát: Bizánc meghódítását.
X. Konstantin bátyjához hasonlóan megpróbált az utolsó reménysugárba belekapaszkodni, s az unió

kihirdetésével várta a nyugatiak segítségét. Gyenge reménysugár volt ez, de az egyetlen, amibe
belekapaszkodhatott. A volt moszkvai metropolita, Izidor kardinális 1452. december 12-én ünnepélyes keretek
közt kihirdette a
Hagia Sophiában az uniót. Azonban az unió ügye Bizáncban botrányba fulladt. Az elkeseredés és a latingyűlölet
tömör kifejezésre talált: „inkább óhajtjuk a város közepén a török turbánt látni, mint a latin mitrát!” Minél
közelebb került a város eleste, annál jobban megerősödött Bizáncban az a szárny, amely a törökkel való
kiegyezésben látta a kiutat és inkább az oszmán-törököknek óhajtott meghódolni, minthogy a római egyháznak
vesse alá magát.
1453. április első napjaiban érkezett a főváros falai alá II. Mehmed óriási hadseregével. A várost kevés görög, és
még kevesebb létszámú genovai védte, ők 700-an még éppen idejében érkeztek Konstantinápoly védelmére. Az
ostromlók túlereje viszont húszszoros volt! Azonban ennél is fontosabb volt a haditechnikai fölényük. Bizáncot
a népvándorlás óta már sokszor megmentették erős falai, de a tüzérséggel szemben tehetetlen volt; márpedig
amíg a bizánci uralkodók az utóbbi időkben csak Bizánc falait erősítgették, addig II. Mehmed nyugati mérnökök
380
SZÁZAD)
segítségével hadseregének az artillériáját fejlesztette ki. S a krónikás Kritobulosz szavai szerint: „az ágyúgolyók
mindent eldöntöttek”, Bizánc megszűnt többé létezni.
A Moreai Despotátus és a Trapezunti Császárság néhány esztendővel túlélték Bizánc bukását. Azonban a
maradék bizánci területek meghódítása komolyabb problémát már nem okozott a törököknek, s így előbb 1460-
ban Morea, majd 1461-ben Trapezunt is török kézre került. Hasonló sorsra jutottak a Balkánon eddig korlátozott
autonómiát élvező területek is: a szerb despotátus 1459-ben, a bosnyák királyság pedig 1463-ban került
évszázadokra török uralom alá. A XV. század elejére ismét egyetlen birodalomban egyesültek a Mezopotámiától
az Adriáig terjedő területek, melyeknek központja Isztambul lett.
7. Niederhauser Emil – A BALKÁNI ÁLLAMOK, AZ

OSZMÁN TERJESZKEDÉS ÉS AZ OROSZ ÁLLAM
ÚJJÁSZÜLETÉSE
7.1. Az oszmán terjeszkedés
A késő középkori Kelet Európa legjelentősebb, évszázadokra szóló változása az oszmán törökök megjelenése a
Balkánon a XIV. század derekán. Az oguz-törökök a XII. század végén jöttek Észak-Perzsiából a Kis-Ázsiában
letelepedett szeldzsuk-törökök helyére. Többé kevésbé biztos első uralkodójuk Oszmán (1288-1326), Ertogrul
fia vagy unokája, aki viszont egy Szulejmán kán fia volt. Oszmán adta a nevet a népnek és a dinasztiának is.
Utódja, Orhán (1326-1359) alatt kerültek az oszmánok először a Balkánra, amikor elfoglalták Gallipolit. Addig
Kis-Ázsia északnyugati részén telepedtek meg, Bursza (Brussza) közelében. Orhán után I. Murád lépett a trónra
(1359-1389), elfoglalta 1362-ben Drinápolyt, azt tette meg fővárosává. Konstantinápoly ezzel már be volt
kerítve. Foglaljuk össze röviden a Bizánc nézőpontjából már bemutatott oszmán hódítás főbb állomásait: először
a félsziget belseje felé törtek. 1371-ben a Marica folyó mellett két szerb sereget is megvertek. A nagy csata
1389-ben Szent Vitus napján (Vidovdan), június 28-án zajlott le, ahol az egyesült szláv seregek vereséget
szenvedtek az oszmánoktól a Rigómezőn (Koszovo Polje). Egy szerb nemes ugyan behatolt a fővezéri sátorba
és megölte Murádot, de fia, Baje- zid vagy Bajazet (1389-1402) eltitkolta ezt a még harcoló oszmánok elől és
ezzel megnyerte a csatát. 1393-ban elfoglalta a bolgár fővárost, Tirnovót, 1396-ban pedig a másik Bulgária
fővárosát, Vidint. A Zsigmond magyar király vezetése alatt álló keresztes sereg még ugyanebben az évben
Nikápolynál súlyos vereséget szenvedett, maga Zsigmond alig tudott a Dunán és Konstantinápolyon át
megmenekülni.
Bulgáriát az oszmánok teljesen bekebelezték, a szerb államot csak vazallusi állásba kényszerítették egy időre.
Lehet, hogy itt is a mongol stratégia volt a mérvadó, első támadás, és csak a második után a teljes bekebelezés
vagy az első győzelem után a vazallusi helyzet, és csak második lépésben a teljes meghódítás.
Az oszmán seregek persze valójában nem Gallipolinál léptek először a félsziget földjére, a balkáni államok
egymás közti harcaiban segédcsapatokként már szerepeltek. 1402-ben Angora (a mai Ankara) mellett Bajezid
szenvedett vereséget egy új közép-ázsiai nomád birodalom urától, Timur Lenktől (a korabeli Európa Tamerlán
néven ismerte), aki állítólag az elfogott szultánt még nyolc éven át fogságban tartotta egy ketrecben, amelyet
mindenhová magával vitt.
A csatavesztés és az utána bekövetkezett zűrzavar idején talán lehetséges lett volna az oszmánok elűzése
Európából, de ezt a kedvező pillanatot a balkáni államok elszalasztották. Magyarország ellen is megindultak a
támadások, becsapások. Hunyadi János vezetése alatt több csatában meg is verték a betört csapatokat. 1443-44
során Hunyadi a hosszú hadjáratban a Balkán-hegységig jutott, a tél miatt kellett visszavonulnia. II. Murád
(1413-1451) békét kötött, a megegyezés azonban bizonytalan volt, a magyar sereg 1444 nyarán ismét elindult,
abban a tudatban, hogy az oszmán fősereg éppen Kis-Ázsiában harcolt. November 9-én azonban a fősereg
Várnánál meg is verte a lengyel és cseh csapatokkal is megerősített magyar hadat, a király, I. Ulászló, aki
lengyel király is volt, maga is elesett a csatában, Hunyadi János is nagy nehezen menekült, útközben szerb
fogságba is esett.
Szerbia végleges meghódítására 1459-ben került sor, 1463-ban foglalták el az oszmánok Boszniát, 1468-ben
Albániát, ahol különböző feudális urak majdnem független kisállamokat hoztak létre. 1475-ben jutott oszmán
kézre a krími genovai telep, Kaffa, addig a Földközi- és Fekete-tengeri kereskedelem fontos központja,
hamarosan a román fejedelemségek is sorra kerültek. Itt azonban az oszmán hatalom megelégedett a vazallusi
állással és évi adófizetéssel, időnkint katonai segédcsapatokkal. Valószínűleg azért, mert a két fejedelemség
nem esett az Európa elleni támadás fő irányába. Amikor ez már a XVII. század végén végképp lehetetlenné vált,
381
SZÁZAD)
és az oszmán-orosz ellentét lett az uralkodó, az oszmán hatalomnak már nem volt ereje a két fejedelemség teljes
meghódítására.
Másfél évszázad alatt az oszmán hatalom majdnem az egész Balkánt a kezébe kerítette, nemsokára nekiláthatott
a középkori magyar királyság meghódításának. A balkáni országok egymás közti harcai bizonyos magyarázatot
nyújtanak erre, de talán nem elegendőt. Szóba kerülhet az is, hogy ezeknek az államoknak a parasztsága még a
hódítás előtt oszmán területre szökött, mert ott a parasztok helyzete valamivel könnyebb volt. A muzulmán
fanatizmus is adhat bizonyos magyarázatot. De talán a muzulmán vallási törvény, a saria alapján álló oszmán
(vagyis muszlim) földbirtokviszonyok is adnak bizonyos magyarázatot.
Az oszmán birodalomban elvben minden föld a szultán tulajdonában állt, vagyis állami föld volt. Ennek kis
része közvetlenül a szultán, illetve az udvar kezelésében állt, ezek voltak a hasz-birtokok. Létezett magánbirtok
is, a mülk, ilyen földet nagy érdemeket szerzett hadvezérek vagy államférfiak kaphattak. Ugyancsak kisebb
birtokokat jelentettek az úgynevezett vakufok, kegyes alapítványok, amelyeket előkelő urak hoztak létre, többek
közt azzal a céllal is, hogy családjuk későbbi ellátását biztosítsák. A föld legnagyobb része viszont a lovas
katonák, a szpahik kezében volt szolgálati birtokként. A kapott földterület, pontosabban az onnan járó
pénzjövedelem arányában tartozott a szpáhi vagy csak maga, vagy ha nagyobb volt a birtoka, más lovas
katonákat is kiállítva, katonai szolgálattal. Ez a lovas sereg volt az oszmán hadsereg gerince. Mellettük volt a
janicsárok gyalogsága. Ezt a hadsereget a meghódított terület nem muzulmán lakosságától szedett véradóból
(devsirme) állították ki. Négy-öt évenként a zimmi, azaz nem muzulmán családok fiatal fiait elszakították a
szülőktől, iszlám hitre kényszerítették és katonának nevelték. A janicsársereg volt a hadsereg legmegbízhatóbb
része. A véradó csak a XVII. század során szűnt meg. A reguláris lovas hadsereg és a janicsár gyalogság mellett
az oszmán hadseregnek még voltak segédcsapatai, többnyire a balkáni lakosságból. Ezeket nem a nagy
csatákban vetették be, hanem a hadjáratok során a meghódítandó terület lakosságának a nyugtalanítására,
megfélemlítésére.
A szpáhibirtokokon élő nem oszmán lakosság pénzszolgáltatással tartozott a szpáhinak, a földesúrnak, de nem
volt személyesen kiszolgáltatva neki. Az európai értelemben vett jobbágyrendszer itt nem létezett, ennek
megfelelően a parasztok szabadon gazdálkodhattak, a többnyire valahol éppen hadban járó szpáhi amúgy sem
szólt abba, hogy a paraszt mit termel.
A városokban kézművesek és kereskedők laktak, köztük egyre inkább nőtt az oszmánok száma is, de sok volt a
zsidó, görög és örmény, a görögök nemcsak eredeti településterületükön laktak. A céhekbe szervezett
kézművesek neve esznaf volt. Az elöljárókat, ahogy a város elöljáróit is a hatóságok nevezték ki. A középkori
Nyugat városi kiváltságai oszmán területen ismeretlenek voltak. A hatóságok az árakat is megszabták, sőt a
minőséget is. Az oszmán szervezet a rabszolgaságot is ismerte, de többnyire a cigányok tartoztak ebbe a
csoportba.
Az oszmán politika alapelve a vallási tannak megfelelően az volt, hogy a világ két részre oszlik, az egyik a dar-
al-iszlam, az iszlám világ, a másik a dar-al-harb, a sötétség világa. Ezt kell meghódítani és megtéríteni. Ez
utóbbit azonban még az oszmánok által elfoglalt területeken sem tartották be. Nem igaz, hogy erőszakkal
iszlamizáltak volna, persze a véradótól itt el kell tekinteni. Egyébként azonban balkáni területen csak fontos
stratégiai útvonalak mentén és bizonyos időszakokban történt csakugyan erőszakos térítés. Egyébként a
birodalom vallási türelmet gyakorolt, a különböző felekezetek különálló szervezetet alkottak, a milletet,
amelynek az élén az illető felekezet vezetője állt, tehát például a konstantinápolyi pátriárka vagy a jeruzsálemi
főrabbi. A zimminek nevezett nem muzulmánok megtérítése azért sem volt fontos, hiszen azok a rendes adón
kívül, amelyet a muzulmánok is fizettek, még külön fejadót is fizettek (dzsizje).
A kereskedőktől lefelé a lakosság egyaránt rája volt (nyáj). Fölöttük voltak a professzionális ottománok,
hivatalnokok, katonák, papok, bírák, akik azonban mind a szultán rabszolgáinak számítottak. Négy nagy
csoportra oszlottak. A császári palota közvetlen szolgálatában állók a mülkiye csoportot alkották. Idetartoztak a
birodalom fő méltóságviselői, a nagyvezír, a janicsár aga, a vidéki közigazgatás főemberei, a beylerbeyek, a
defterdarok (tolmácsok, voltaképpen a külügyi szolgálat emberei, sok volt köztük a görög, akik tudtak
nyelveket), a flotta főparancsnoka, az írnokok vagy titkárok (nisandzsi). Persze a palotát kiszolgáló személyzet a
szakácsoktól lefelé ugyancsak idetartozott. A második csoport volt a kalemiye, az írnokok, elsősorban a
pénzügyi tisztviselők. A szeyfiye foglalta össze a katonákat, a szpáhikat, a speciális osztagokat, például a
katonailag fontos hegyszorosok védőit. A negyedik csoport az ilmiye volt, a vallás és a kultúra hivatalnokai, a
papok, akik a medreszékben oktattak.
A helyi közigazgatás szempontjából az oszmán terület két nagy részre oszlott, Rumeli (a Balkán) és Anadoli
(Kis-Ázsia), ezek élén álltak a beylerbeyek. Ez alatt a nagy egység a szandzsák volt (vagy elajet, liva), élén a
382
SZÁZAD)
szandzsák-pasával, ez alatt pedig a kaza és a nahije. A mülkiye kivételével a másik három csoport tagjai ezeken
az egységeken belül is megvoltak. Az igazságszolgáltatás a külön képzett kádik kezében volt, akik
természetesen a muzulmán vallási jog, a saria alapján ítélkeztek. Gyakran helyezték át őket egyik közigazgatási
egységből a másikba, nehogy túl szoros kapcsolatba kerüljenek a helyiekkel.
A késő középkori európai államokhoz képest az oszmán berendezkedés nagyon is modernnek tűnhet, mindenre
kiterjedő írásbeliségével, a lakosság pontos nyilvántartásával, ami persze az adószedés érdekében alakult ki. Az
állam még bizonyos „népjóléti szolgáltatásokat” is nyújtott, ilyenek voltak például a fogadók és az ingyenes
közfürdők. A birodalmon belül valóban békesség uralkodott, ezért a Pax Romana mintájára emlegetett Pax
Ottomanica bizonyos értelemben csakugyan fennállt.
7.2. Bulgária, Szerbia és Bosznia

Bulgária a XIV. század elején Todor Szvetoszlav (1300-1321), egy bojár uralma alatt a tatár fennhatóság után
konszolidálódott, továbbra is kapcsolatban maradt az Arany Hordával, kisebb országrészek átadása fejében. A
tatár jóindulattal a háta mögött a cár még bizánci területet is hódított. A harcokat 1308-ban békekötéssel zárták
le, a meghódított területet Bulgária megtartotta. Átmeneti javulás következett be a béke idején, Todor
Szvetoszlav és a rövid ideig uralkodó Georgi Terter (1321-1323) után interregnum következett, majd megint egy
Sisman, Mihály (1323-1330) kezébe került a hatalom. Mihály beavatkozott a bizánci családi viszályba, először
II. Andronikosz unokája mellett, azután a nagyatya mellett, de az unoka győzelmével a beavatkozásról le kellett
mondania. A szerb állam is ellenségesen lépett fel. 1330 nyarán a szerbek támadást intéztek a bolgárok ellen,
Velbuzsdnál (Küsztendil) nagy győzelmet arattak. Egy pillanatra a szerb befolyás került az előtérbe, de a
bojárok a szerb uralkodó által kijelölt új cár ellen fordultak. Végül is a bojárok egyike, Iván Sándor lovecsi
despota, a Sisman család rokona került uralomra (1331-1371). Valójában azonban csak az állam középső
részében uralkodott, mert nyugaton Vidin, északkeleten pedig Dobrudzsa gyakorlatilag teljesen önállósította
magát, tehát valójában három bolgár állam létezett egymás mellett, nem is beszélve arról, hogy Iván Sándor
országában valójában a helyi bojárok voltak a hatalom urai.
Iván Sándor a bizánci belharcokba is bekapcsolódott V. János császár oldalán, ezért néhány rhodopei erődöt
kapott a császártól. Ez volt az utolsó bolgár területi nyereség a végleges bukás előtt. A mozgalmas korszak egy
epizódja volt a Rhodope- hegység területén egy Momcsil nevű harcos ellentmondásos fellépése, aki III. And-
ronikosz szolgálatába állt, ugyanakkor a bizánciak ellen is harcolt, a szerbek szolgálatát is elvállalta, az
oszmánok ellen is harcolt, de időnkint az ő szolgálatukba is elszegődött. Iván a teljes zűrzavar korának tipikus
helyi hatalmaskodója, aki később mégis nemzeti hősként szerepel majd az utókor tudatában.
A zűrzavaros korszak új tápot adott a bogumilizmusnak és egyéb eretnekmozgalmaknak is, ezek a parasztok
körében gyakoroltak továbbra is befolyást. A hivatalos egyház a század derekán több zsinatot is tartott a
bogumilok meg a többi eretnek ellen, érdemi fordulatot azonban ezek nem tudtak elérni. A felső körökben pedig
a bizánci hészühaszmosz szerzett követőket. Az utolsó bolgár pátriárka, Euthümiosz (Evtimij) is ennek az
irányzatnak a híve volt. A hészühaszták persze ugyancsak hevesen harcoltak az eretnekségek ellen.
Iván Sándor ugyan 1351-ben az oszmán betörések és a hazai nyomás miatt szövetséget kötött Bizánccal, de
néhány évre rá már Bizánc ellen fordult a Fekete-tenger parti városok feletti fennhatóság megszerzése kapcsán.
A háborúban oszmán zsoldosokat is felfogadott. 1371-ben már közvetlenül a tirnovói állam ellen irányultak az
oszmán támadások. Iván Sisman, Iván Sándor utódja már elismerte az oszmánok hűbéri fensőbbségét és
adófizetést vállalt. Szófiát 13 82-ben az oszmánok csellel foglalták el, macedóniai városokat hódítottak meg.
Iván Sisman ezek után csatlakozott a szerb Lázár és a bosnyák Tvrtko király koalíciójához. 1387-ben a koalíció
még győzelmet is aratott az oszmánok felett, de ők hamar visszavágtak, a tirnovói állam újra kénytelen volt
vállalni az adófizetést. 1393-ban Bajezid megindította a háborút Bulgária teljes meghódítására. A fővárost,
Tirnovót az oszmánok három hónapos ostrom után elfoglalták, majd szinte teljesen elpusztították, a lakosság
nagy részét hadifogságba vitték Kis-Ázsiába, többek közt Evtimij pátriárkát is. Nikápolyban maga Iván Sisman
is fogságba került, akit vagy itt öltek meg, vagy a plovdivi börtönben halt meg. A vidini cár, Iván Sztracimir
beengedte a várba Zsig- mond segítséget hozó seregét, de a nikápolyi csata után az oszmánok Vidint is bevették
ostrommal, innen is fogságba hurcolták a lakosságot, Iván Sztracimirt is, aki a fogságban halt meg. Az utólagos
emlékezet a tirnovói Iván Sismant tartja számon főhősként.
Szerbia Milutin hosszú uralkodása idején bizonyos mértékig felkészülhetett a balkáni vezető szerepre, amelyet a
század derekán sikerült is átmenetileg megvalósítania. Milutin halála után a trónöröklés rendezetlen volta miatt
a szokásos viszály után Milutin fia, István lett a győztes. A következő évben azonban fia, István Uros elfogatta
és meggyilkoltatta, így maga ült a trónra István Dusán néven (1331-1355). Erős szláv államot igyekezett
létrehozni, szövetkezett Bulgáriával, bizánci területeket hódított. Harcai voltak a szomszédos Boszniával és
383
SZÁZAD)
Nagy Lajos Magyarországával. 1345-ben szkupstinat (országgyűlést) hívott össze az előkelők és a felsőpapság
részvételével, ezen felvette a szerbek és a görögök cárja, vagyis császára címet, az érseket pedig pátriárka rangra
emelte, ezzel a szerb ortodox egyház is felszabadult a konstantinápolyi pátriárka alól. Fiát, Urost szerb királyi
címmel látta el, trónöröklését is biztosítandó. Átmenetileg tehát valóban egyesítette a Balkán területének
jelentős részét.
István Uros jelentőségét azonban nem ez, hanem 1349-ben megint csak országgyűlésen elfogadott és 1354-ben
kiegészített törvénykönyve adja meg. A törvénykönyv érdemben a bizánci jogrendszert vette át, amely persze a
szokásjog révén amúgy is jelen volt az országban. Kiderül belőle, hogy a hivatalszervezet teljes egészében
bizánci mintára épült ki, a görög elnevezésekkel együtt, nagyjából ugyanúgy, ahogy azt már a XIII. századi
bolgár állam kapcsán láthattuk.
Sok adatot kaphatunk a törvénykönyvből a gazdasági és társadalmi viszonyokra. Elképzelhető, hogy már
ismerték a háromnyomásos gazdálkodást. A földművelés mellett az állattenyésztés is fontos volt, ezt mutatja a
vlachok említése a törvénykönyvben. A szónak ekkor és itt nem etnikai értelme volt, hanem a foglalkozást
jelentette, az állattenyésztő parasztokat, akik félnomád, legelőváltós módon gazdálkodtak. A kolostorok szintén
jelentős szerepet játszottak az állattenyésztésben. Úgy tűnik, a XIII. századi bolgár helyzethez hasonlóan, hogy
itt is voltak szolgáltató falvak. Erdélyi szász bányászok már a XIII. században fellendítették a bányászatot,
különösen az ólom és az ezüst bányászata volt jellemző. A törvénykönyv a külországokkal való kereskedelmet
nem korlátozta. Az országnak már a XIII. század eleje óta volt saját pénzverése (ezüstpénz persze), aminek jogát
többnyire ragusai kereskedők bérelték. A városi szervezet is az erdélyi szász mintára alakult, persze azzal a
lényeges különbséggel, hogy városi önkormányzat nem létezett, a városok élén az uralkodó által kinevezett
emberek álltak.
A törvénykönyv a feudális függésben élő parasztoknak a robotot heti két napban szabta meg, de korábban
valószínűleg ennél több volt. A parasztok összefoglaló neve szebar. Köztük lehettek szabadok is, bár a
törvénykönyv ezekről nem szól. A legtöbb paraszt a meroph kategóriába tartozott, ami nagyjából megfelelt a
bizánci vagy bulgáriai pariknak. A heti két robotnapot állami kötelezettségként viselték, erődítéseket építettek,
utakat tartottak fenn. Állami adót is fizettek, meg természetbeli szolgáltatással tartoztak a zsupa (megye)
tisztviselőinek az ellátására. Voltak speciális rétegek, mint a már említett szolgáltató falvak lakosai, ezeket
zanatlijének nevezték. Az állattenyésztő vlachok a merophokhoz hasonlóan földhöz voltak kötve. Ismeretes volt
a rabszolgaság is. Az otrok elnevezésű rabszolga az úr teljes tulajdonában volt, ura akár el is adhatta.
A feudális uralkodó osztály két rétegből állt. A velika vlasztela jelentette az arisztokráciát, a mala vlasztela
valószínűleg a középbirtokosokat, de forrásokban szerepel a vlasztelicsics réteg is, akik valószínűleg kisbirtokos
harcosok voltak, régebben vojnik volt a nevük. A nagybirtokosok akár egész zsupát is kaphattak adományba, az
itteni állami jövedelem egy része akkor az övék volt.
A papság helyzete, mint általában az ortodox országokban, nem különösen kivételes. A papok adót fizetnek a
főpapoknak, sőt eleinte még a nagybirtokosoknak is tartoztak szolgáltatásokkal. A papok fiai, ha maguk nem
lesznek papok, akkor a parikok sorába kerültek. Persze a szerzetesek helyzete jobb volt: adómentesség és
birtokok illették meg őket.
Az országgyűlések nem rendi képviseleti gyűlések voltak, hanem az uralkodó által mindig konkrétan meghívott
egyházi és világi főméltóságok tanácskozása. Az igazságszolgáltatás a földesurak dolga volt, csak a főbenjáró
ügyekben ítélkezett a királyi bíróság.
A hadsereg a feudális elit képviselőiből került ki, de már a XIII. század óta ismeretes volt a zsoldoshadsereg is.
Az állami és az uralkodói kincstár még nem vált külön, ami a nyugati korai középkorra emlékeztet.
Uros (1355-1371) nehézség nélkül foglalta el a trónt, de uralkodása alatt már újra megindult a széttagolódás, a
feudális urak egymás elleni harca. Makedóniában Vukasin királyi címet vett fel és majdnem teljesen önálló volt.
1271-ben öccsével, Ugljesával együtt Csernomennél, a Marica folyó közelében csatát vesztett az oszmánokkal
szemben, Vukasin fia, Marko már oszmán vazallusnak ismeri el magát, de 1395-re az oszmánok már egész
Makedóniát bekebelezték. Szerbiában Uros halála után Lázár lesz az uralkodó, de ő már csak knez címet viselt,
elismerte Magyarország fennhatóságát, néhány kisebb ütközetben győzött is az oszmánok felett. 1389-ben
azonban, mint már láttuk, az egyesült balkáni seregek csatát vesztettek, Lázár fogságba esett és megölték. A
csatát a kortársak nem értékelték egyértelműen oszmán győzelemként. Tvrtko, akkor bosnyák bán még úgy
tudta, hogy a szövetségesek győztek, a későbbi hazai források pedig döntetlen ütközetről szóltak.
384
SZÁZAD)
Szerbiában átmenetileg Lázár özvegye vette át a hatalmat, 1392-1393 tájékán István Lazarevics, Lázár fia lett a
knez, aki továbbra is elismerte a magyar fennhatóságot, ezért megkapta Belgrádot és a macsói bánságot a
magyaroktól, s Belgrádba tette át székhelyét. Bajezid utódjával, Szulejmánnal békét kötött. Az oszmánellenes
harcok sok pusztítást okoztak, de a Novo Brdo-i ezüstbánya még mindig évi 200 000 dukát jövedelmet hozott.
Az uralkodói jövedelmek ekkorra már nem a földbirtokból adódtak, hanem a korabeli európai helyzetnek
megfelelően a vámból, a bányászatból és a pénzverésből folytak be. István Lazarevics 1427-ben meghalt,
unokaöccse, Dju- radj Brankovic (Brankovics György) követte, aki Magyarország és az oszmán birodalom közt
igyekezett lavírozni, de 1459-ben az oszmánok az egész rasciai területet bekebelezték a birodalomba. A
lakosság egy része magyar területre menekült, ahol szívesen látták őket mint katonákat. István Lazarevicsnek és
Brankovicsnak is voltak birtokaik Magyarországon, István gyakran lakott Budán saját palotájában.
A kisebbik szerb állam, Zeta (Montenegro) a XIV. század második felében a Balsics család uralma alatt
majdnem önállósult, de nem az oszmánokkal, hanem Velencével kellett harcolnia. A Balsicsok kihalta után
(1423) a terület a szerb fejedelem birtokába került, azután megint elismerte az oszmán fennhatóságot. 1499-ben
a zetai szerb despota kegyvesztett lett az oszmánoknál, s azok ezt a területet is közvetlenül birtokukhoz
csatolták. Az adófizetési kötelezettségen túl ez azonban nem sokat jelentett, a lakosság még törzsi szervezetben
élt, az oszmán hatóságok ritkán merészkedtek az ország belsejébe a sok hegy miatt.
Boszniát eddig nem említettük, mert igazi jelentőségre csak a XIV. században tett szert. Az erősen tagolt, elzárt
hegyvidék jóval lassabban fejlődött, mint a szomszédos területek: Horvát, bolgár, bizánci, zetai és magyar
fennhatóság alá tartozott, bár a X. században talán még Szerbia része volt. A nyilván már korán kereszténnyé
lett szláv lakosság a középkor későbbi századaiban a bogumil tanítást vette át, ami a magyar királyoknak adott
lehetőséget keresztes hadjáratok formájában az ország történetébe való beavatkozásra. A XIII. század elején
Kulin bán (az uralkodói cím a horvátoktól került ide) magyar nyomásra elismerte a nyugati kereszténységhez
való tartozást, de ez nem jelentette a bogumilizmus eltűnését. Ez már az eredeti bogumil tanítás mérsékelt
változata volt, amely elismerte az államhatalmat. Egyre inkább közeledett a hivatalos keresztény tanításokhoz,
már a szentek tisztelete is elterjedt.
A lakosság társadalmi rétegződéséről keveset tudunk, nagyjából megfelelhetett a szerbiai vagy bulgáriai
helyzetnek. A magyar fennhatóság mellett az ország kereskedelmi kapcsolatokat épített ki elsősorban
Ragusával, velencei és szerb mintára saját pénzt is veretett. A kereskedelem révén bizonyos városi fejlődés is
megindult, de a központi hatalom alatt, az nevezte ki a város elöljáróit.
Ami a társadalmi szerkezetet illeti, a jobbágyságról már esett szó, itt kmet vagy kmetics a jobbágy neve.
Rabszolga itt is sok volt, sokat adtak el innen külföldre. A feudális uralkodóosztály elnevezése a szerbiaira
emlékeztet, velmozsa, vlasztelicsics, általában pedig knez. A vojvoda vagy veliki vojvoda a főnemest jelentette.
Az uralkodó dinasztia Boszniában a Kotromanics volt, Nagy Lajos felesége is ebből a családból származott. Itt
is volt országgyűlésféle, sztanak vagy szbor néven, az uralkodó által meghívott feudális urakból állt, rendi
jellege nem volt.
I. Tvrtko (1353-1391) bán megerősítette a központi hatalmat az itt is jelentkező széttagolódással szemben. A
szerbiai és horvátországi helyzet lehetővé tette számára a két szomszéd rovására történő terjeszkedést, de
ugyanakkor hatalmának elsőrendű támasza jó ideig a magyar királyság volt. 1357-ben felvette a királyi címet és
megkoronáztatta magát. Nagy Lajos halála után a magyar függésnek vége lett. Tvrt- ko egyes területeket még
vissza is szerzett. Dalmát városok elismerték fensőbbsé- gét, aztán az oszmán támadás az ő országát is elérte,
1386-tól.
A XV. század során a magyarok és az oszmánok közti ingadozás folytatódott.
II. Tvrtko már kénytelen volt az oszmánoknak adót fizetni, az ország déli részéből pedig István Vukcsics alatt
létrejött egy eleve az oszmánoktól függő államféle, Hercegovina. 1462-ben megindult az utolsó oszmán
hadjárat, II. Mehmed az egész területet birtokába vette. A királyt és a főnemeseket legyilkolták. Mátyás idején a
magyarok ugyan Észak-Bosznia egy részét visszaszerezték, itt megint szerveztek két bánságot, úgyhogy 1465-
ben a látszat kedvéért Mehmed kénytelen volt Matija Kotromanicsot királlyá kinevezni. Válaszként Mátyás
Ujlaki Miklóst tette meg Bosznia királyává (1471-1477), aki még saját pénzt is veretett. Azonban ahogy Mátyás
figyelme Nyugat felé fordult, az oszmán hatalom az egész területet vissza tudta szerezni. Bosznia hosszú
évszázadokra oszmán uralom alá került. Itt az a sajátos eset alakult ki, hogy a feudális elit jelentős része vállalta
a katonai szolgálatot az oszmán hadseregben, a XV. században még voltak keresztény szpáhik is. A
továbbiakban azonban ez a feudális elit már felvette az iszlámot, így meg tudta tartani földjeit, voltaképpen a
XIX. századig.
385
SZÁZAD)
7.3. A román fejedelemségek

Két balkáni állam van, amely csak a XIV. század során jelent meg a történelemben, a két román fejedelemség,
az északi Moldva és a déli, a Duna mentén és a Kárpátok déli vonulatai közt fekvő Havasalföld vagy Havaselve
(román neve Tara Románeasca, vagyis Románország). Kötetünk keretében nincs rá mód, hogy a román
eredetkérdést részletesen tárgyaljuk. Köztudott, hogy ebben a vonatkozásban két elmélet áll egymással szemben,
az egyik a ma már dákorománnak nevezett, amely szerint a mai románok a rómaiak és a dákok közös utódai,
Dacia provinciában és környékén tehát a kései ókor óta őslakosoknak tekinthetők. A másik elmélet szerint,
amelyet elsősorban nyelvészek vallanak, a románság mint neolatin nyelvű etnikum (az albánokkal szomszédos
népként) valahonnan a Balkán-félsziget közepéről, a Dunától délre eső területről származtatható. Mint
transzhumáló kisállattenyésztők valamikor 1000 után lépték át a Dunát és jutottak el mai lakóhelyeikre. Egyik
felfogás mellett sem szólnak perdöntő érvek, az utóbbi látszik valószínűbbnek, több mozzanatot magyaráz meg,
mint az előbbi, de nyilván ezt is újabb bizonyítékokkal kellene alátámasztani, ilyeneket azonban nem ismerünk
és nem is valószínű, hogy még előkerüljenek.
Meg kell tehát elégedni a XVII. századi moldvai krónikák álláspontjával, amely szerint a XIV században egy
Dragos nevű fejedelem vezetésével Máramarosból jöttek a románok Moldvába, ezt nevezték honfoglalásnak.
Bulgáriával kapcsolatban már utaltunk arra, hogy a második bolgár cárság létrejöttében a románok is szerepet
játszottak. IV. Béla 1247-es oklevele a johannitáknak a későbbi havaselvi területen említ helyi előkelőket vagy
vezetőket.
Moldvában a krónikákban szereplő Dragos még valószínűleg magyar fennhatóság alatt állt, de Bogdan 1359-
ben megszerezte a függetlenséget. 1365-től a Musat-dinasztia állt az ország élén. Udvari kancellária már ebben
a korban létezett, sőt az uralkodók ezüstpénzt is verettek. Zsigmond magyar király megpróbálta a magyar
fennhatóságot visszaállítani, később az uralkodók a lengyel király fensőbbségét ismerték el. Az első jelentősebb
és ismert uralkodó Jó Sándor (Alexandru cel Bun 1400-1432) ideje alatt már beszélhetünk feudális
társadalomról, a bojárok személyében megvolt a feudális uralkodó osztály, nekik alárendelve pedig a földhöz
kötött és szolgáltatásokkal tartozó jobbágyság. Az ország lakossága földműveléssel és állattenyésztéssel
foglalkozott, az eredeti kisállattenyésztésről (juhok) már áttértek a szarvasmarha és a ló tartására. Kereskedelmet
folytattak Magyarországgal, Lengyelországgal, a fekete-tengeri génuai telepekkel. A lovak fontosságát mutatja,
hogy a hadsereg lovasokból állt. A kereszténység már igen régóta elterjedt a román etnikum körében,
valószínűleg még a Római Birodalom utolsó szakaszában, mert a legfontosabb egyházi és vallási fogalmak latin
eredetűek, míg a liturgiára vonatkozóak már mind görögök, ami azt mutatja, hogy végül is a románok a keleti
egyházhoz kerültek vagy abban maradtak. Jó Sándorról már tudjuk, hogy támogatta az egyházi szervezetet, a
suceavai püspökség metropolia, vagyis érsekség rangjára való elismeréséért sokat tett. A fejedelmeket ekkor
általában a bojárok közül választották. Péter Áron (1451-1457) már elismerte az oszmán fennhatóságot és
vállalta az adófizetést. A legnagyobb középkori moldvai uralkodó, Nagy István (Stefan cel Mare, 1457-1504)
sokat tett az ország függetlenségének helyreállításáért, a magyar és a lengyel állam közti lavírozást már az
oszmánokkal szemben is hasonló magatartás váltotta fel. Mátyás magyar és IV. Kázmér lengyel király ellen
azért harcolt, mert azok továbbra is Péter Áron fejedelemségét támogatták. Harcba keveredett Radu cel Frumos
havaselvi fejedelemmel, mert az vállalta az oszmán fennhatóságot. István széles látókörű politikát folytatott,
Uzun Haszán türkmén kánnal is szövetséget kötött az oszmánok ellen. 1475 elején a Vaslui és Rahova folyó
egybefolyásánál vereséget mért az oszmánokra. Amikor azok a következő évben támadtak, István a felégetett
föld taktikáját használva vonult vissza, de végül is Rázboieninél az oszmánok győzelmet arattak, Suceava
erődítményét is hosszú ostrom után bevették, így Moldva kénytelen volt vállalni az oszmán fennhatóságot és az
adófizetést. 1497-ben viszont István Codrul Cosminului mellett megverte János Albert lengyel király
hadseregét, ezért a lengyelektől való függésnek vége lett.
Havaselve (Havasalföld) már 1324-ben Basarab nevű fejedelme alatt nem állt többé magyar hűbéri függésben.
1330-ban Károly Róbert ezért hadjáratot is vezetett ellene, de az egyik kárpáti szorosban a havaselvi sereg
győzelmet aratott. Basarab után Miklós Sándor uralkodott (1352-1364), akinek a tatárok ellen kellett harcolnia.
A konstantinápolyi pátriárka engedélyével metropoliát hozott létre. I. Vladislav (Vlaicu, 1364-1374) harcba
keveredett sógora, Sztracimir vidini fejedelem védelmében Nagy Lajos magyar királlyal, akinek a seregei
mintegy tíz éven át megszállva tartották a nyugati bolgár államot.
A századforduló legjelentősebb uralkodója Öreg Mircea (1386-1418) volt, aki moldvai segítséggel lengyel
védelmet próbált szerezni az oszmánokkal szemben, az ő idején bizonyos fellendülés következett be a gazdasági
életben, Mircsa saját pénzt is veretett. Élete végén Tárgovistét tette meg új fővárosává. Területi terjeszkedéssel
is próbálkozott. Az oszmánokkal szemben magyar segítségre kívánt támaszkodni. 1393-ben Rovine mellett
386
SZÁZAD)
legyőzte ugyan Bajezidot, de azután kénytelen volt elmenekülni magyar területre, és magyar segítséggel került
vissza országába.
A nikápolyi csatában nem vett részt, mert nem lehetett ott az első az összeütközésben. A kortársak ezt persze
árulásnak tekintették. Végül ő is kénytelen volt az oszmán fennhatóságot elismerni. A XV. század első felében
Vlad Dracul (1436-1346) konfliktusba keveredett Hunyadival, aki lefejeztette. Az ő fia volt Vlad Tepes (1456-
1462), a „Karóbahúzó’, egy rendkívül ellentmondásos egyéniség. Nagyon kegyetlen volt, ezért is kapta
melléknevét, igen sok embert kivégeztetett. Kissé a későbbi Rettegett Iván cárra emlékeztető figura, de róla is
azt tartották, hogy kíméletlensége csak a központi hatalommal szemben álló bojároknak szólt. Vlad
kegyetlenkedéseinek mindenesetre híre ment, ezért Mátyás király elfogatta és tíz évig börtönben tartotta.
Később a havaselvi fejedelmek már mind az oszmán birodalom hűbéreseivé váltak.
A két fejedelemség belső szervezete sok szempontból hasonló volt. Gazdasági szempontból Havaselve volt a
fejlettebb, mivel a dunai kereskedelem révén be tudott kapcsolódni a birodalmi átmenő kereskedelembe is.
Moldva elmaradottabb volt, és állattenyésztéséről volt híres. Társadalmi szempontból azonban érdekes jelenség
volt mindkét fejedelemség. A társadalom élén mindegyikben a bojárnak nevezett feudális elit állt, mellette
Havaselvén volt egy kisnemesinek tekinthető réteg, a slujitorii, mint a nevük is mutatja, szolgáló nemesek,
katonai szolgálattal tartoztak a fejedelemnek. A fejedelem (vajdának nevezték) voltaképpen autokratikusan
uralkodott, bár ott állt mellette a bojárok tanácsa. De nyugati értelemben vett rendiségről itt sem lehetett
beszélni. Mindkét fejedelemségben voltak szabad parasztok, Havaselvén rázáf, Moldvában mopnean volt a
nevük, közülük jó néhányan idővel bekerültek a nemesek közé. A parasztság nagy részének státusa jobbágyi
volt (vecin), akik robottal és terményszolgáltatással tartoztak. A megművelt földterület nagyobb része az ő
kezükben volt. Csak kisebb része volt a bojárok saját kezelésében, ezt rabszolgákkal műveltették meg (robii). Ez
a társadalmi szerkezet a nyugatabbra lévő államok ezredforduló körüli állapotaira emlékeztet. A városokban
szabad polgárság lakott, de a város önkormányzattal nem rendelkezett. Az államapparátus itt is teljesen bizánci
mintára szerveződött, onnan vett elnevezésekkel. Minthogy a két fejedelemség államszervezete akkor alakult ki,
a XIV. században, amikor Bizánc már erősen hanyatlóban volt, valószínűnek látszik, hogy ez a minta a második
bolgár cárság révén terjedt el a két fejedelemségben, hiszen, mint láttuk, ez a második bolgár cárság részben
román állam is volt. A kapcsolat a bolgár állam és a két román fejedelemség között nem világos, mert a XIV.
században, amikor a román államok megjelentek, már nincs meg a közvetlen kapcsolat.
Mint már volt róla szó, a két fejedelemség sohasem került közvetlenül oszmán uralom alá, a vazallusi függés
megmaradt a továbbiakban is, a XIX. század második feléig.
7.4. A horvát területek

A késő középkorban tehát Kelet-Európában a vezető hatalom a most szerveződő oszmán birodalom volt,
Magyarország vagy Velence már háttérbe szorult, nem is beszélve Bizáncról, amely végleg el is tűnt. A félsziget
majdnem egészében oszmán uralom alá került, még Horvátország területének jelentős része is. Az oszmán
birodalomhoz mérhető másik hatalom a korszak végére Oroszország lett, ami hosszú fejlődés során alakult ki és
most már egyértelműen Moszkvához kötődött. Előbb azonban tekintsük át röviden a horvátországi fejlődést.
A magyar-horvát együttélés időszakában a horvátországi fejlődés jelentős mértékben a magyarországi mintára

ment végbe. A XIII. század során kialakult a nemesi vármegye a maga önkormányzatával, meg külön
országgyűléssel, amely 1273-ban ült össze először. A század végén a horvátországi fejlemények is szerepet
játszottak a Mária és Zsigmond uralkodásának kezdetén végbement magyarországi belharcokban. 1488-ban
megkezdődtek az oszmán betörések, ezek nyomán pedig a horvát terület egy része is közvetlen oszmán uralom
alá került, Dalmácia pedig hosszú időre velencei uralom alá. Nagy Lajos 1351-es törvénye itt is érvényben volt.
A hor- vát fejlődés sajátossága volt egyrészt a vinodoli statútum 1288-ból, amely a még földközösségben élő
jobbágyok és nemesek kompromisszumát rögzítette. A területet Krk szigete tartotta kézben. Hasonló jellegű
volt, bár jóval későbbről, a poljicai statútum, 1400-ból vagy 1450-ből. A nagybirtokon kevés robotot követeltek,
a földesurak egyre inkább a pénzjáradékra tartottak igényt. A más országokból ismeretes hospesjelenség
természetesen itt is megfigyelhető. Nagy Lajos koráig még külön szlavóniai pénzverés is működött, a freisachi
dénárok mintájára vert pénzzel. A velencei uralom alá került dalmát területen sajátos paraszti réteg alakult ki, a
colonus, aki személyében szabad volt, és a termés fele vagy harmada fejében bérelte a földet. Az itt általánossá
vált olasz nyelven contadinaggiónak nevezték ezt a rendszert, bizonyos mértékig még az ókori római uralomra
vezethető vissza az eredete. Vlachokról ezen a területen is hallunk mint transzhumáló állattenyésztőkről, de itt a
vlach szó még jó ideig valóban etnikumot jelentett.
A magyar uralom alatt a király igyekezett a városi önkormányzatot megnyirbálni, de Lajos halála után a városok
visszaszerezték jogaikat és már nem a király által kinevezett comes (knez) állt a város élén. Ugyanakkor a
387
SZÁZAD)
városokban erős volt a nemesség befolyása, valójában ők tartották kézben az önkormányzatot. A velencei
uralom révén Dalmácia megmenekült ugyan az oszmán fennhatóságtól, de a városállam „félgyarmata” maradt.
7.5. Az orosz fejedelemségek

A tárgyalt korszak elején az orosz fejedelemségek még a teljes széttagoltság állapotában voltak, néhány közülük
felvette a nagyfejedelemség rangját, mint például Tver vagy Rjazany. A Kijevi Nagyfejedelemség már régóta
nem számított tényezőnek, a vlagyimirin belül pedig egyre inkább Moszkva jutott vezető szerephez, amiben
valószínűleg valamelyes szerepet játszott a város kedvező fekvése a kereskedelmi utak kereszteződésében,
illetve távolsága az Arany Hordától és utódállamaitól. Lényegesen fontosabb szerepet játszott a moszkvai
fejedelmek ügyessége, illetve politikai sikereik. A sor Iván Kalitával kezdődött (1325-1340), akinek
„Pénzeszsák” mellékneve is gazdagságára utal. O az első moszkvai nagyfejedelem, 1328-ban kapott erre
vonatkozó jarlikot a tatároktól. A moszkvai nagyfejedelmek kapták meg azt a kiváltságot is, hogy ők szedhették
be a többi fejedelemtől a tatároknak járó adót, vagyis ők maradtak közvetlen érintkezésben a kánnal. A század
során azonban mégsem dőlt el végérvényesen Moszkva elsőbbsége. Dmitrij Ivánovics nagyfejedelem (1359-
1389) még több másik orosz fejedelemmel rivalizált. 1380-ban a kulikovói mezőn a számbeli tatár fölény
ellenére megverte Mamaj kánt. Az orosz győzelem még semmit sem döntött el, két évre rá Tohtamis kán magát
Moszkvát is elfoglalta és felégette. Az egyszeri győzelem azonban mégis megmutatta, hogy a tatárokkal szembe
lehet szállni. Ez a hírnév is hozzájárult Moszkva vezető szerepének a megvalósulásához. A Dmit- rij után
következő I. Vaszilij (1389-1425) természetesen, mint Dmitrij is 1382 után, továbbra is fizette az adót a
tatároknak. Az orosz fejedelemségeknek ezekben a századokban a litván nagyfejedelemséggel is voltak
konfliktusai, sőt olykor még tatár támadások is érték. Viszont I. Vaszilijnak sikerült, káni engedéllyel, néhány
részfejedelemséget moszkvai uralom alá hajtani. A század derekán viszont II. (Vak) Vaszilij (1425-1462)
uralkodása alatt a moszkvai nagyfejedelemségen belül is újra indult a széttagolódás, ami egyértelműen mutatja,
hogy a gazdasági tényezők efelé vezették a fejlődést és csak erőszakkal lehetett ezen változtatni. Ezeket a
részfejedelmeket Moszkva ugyan vazallusainak tekintette, a részfejedelmek viszont igyekeztek önállósulni. A
nagyfejedelmi jarlikot 1432-ben Vaszilij kapta meg, ezért két évtizedes harc indult, ebben főképp a rjazanyi és a
tveri nagyfejedelemség harcolt Moszkva ellen. Vaszilij egyik rokona 1446-ban el is foglalta Moszkvát,
megvakíttatta a nagy fejedelmet, ezért kapta a „Sötét” melléknevet. Moszkva azonban végeredményben mégis
felülkerekedett.
Az egyesítés, vagy ahogy az évkönyvíró nevezte, az orosz területek egybegyűjtése I. Iván nevéhez fűződik
(1362-1505). Az első jelentős lépés a Novgorod elleni fellépés volt, mert a város IV. Kázmér lengyel királlyal
szövetkezett. 1471 tavaszán indult meg a nagyfejedelem a város ellen és a Selony folyó mellett július 14-én
megverte a novgorodi sereget. A város forma szerint megtarthatta függetlenségét, de külső kapcsolatait már alá
kellett rendelnie Moszkvának és magas összegű adót is kellett fizetnie. A novgorodi vezetés persze elégedetlen
volt, s amikor 1477 tavaszán a novgorodi követek Ivánt uralkodónak címezték, otthon kivégezték őket, így
Moszkva újra fegyveresen lépett fel. 1478 januárjára a város vezetői Iván minden feltételét elfogadták. A város
önállósága még forma szerint is megszűnt. Ezzel a tveri nagyfejedelemséget sikerült körülkeríteni, 1485-re a
várost elfoglalták a moszkvaiak, beolvasztották a moszkvai államba. Moszkva kelet felé is szerzett új
területeket, nem is csak egykori részfejedelemségeket. A kazanyi kánság felett is sikerült győzelmet aratni, 1487
után a kánok már Moszkva vazallusai voltak. Moszkva most Kazannyal szövetkezett az Arany Horda ellen.
Ezt megelőzte azonban, hogy a lengyelekkel szövetkező kán ellen Iván hadjáratot indított. 1480-ban az Ugra
folyó két partján állt a sereg. Összecsapásra nem került sor, a harcosok csak átkiabáltak a folyón és másnap
mindkét sereg elvonult. De ettől kezdve Iván nem fizetett többé adót a tatároknak. Az egykori Rusz területeinek
teljes egyesítése elhúzódott a XVI. század elejéig, a litvánokhoz került részfejedelemségek pedig még sokáig
nem kerültek vissza, de mégis úgy lehet tekinteni, hogy Iván alatt érdemben megtörtént Oroszország egyesítése.
Az egykori részfejedelmek bojári rangban kerültek a bojári dumába, az eredeti moszkvai bojárokat is
megelőzve, a többi fejedelemség bojárjai viszont csak utánuk következtek rangsorban. A sorrend nagyon fontos
volt, mert az állami tisztségeket is ennek alapján kellett osztogatni.
Iván uralkodása jó néhány más újítást is hozott. 1497-ben összeállították az országos törvénykönyvet
(Szugyebnyik), amely most már az egész államra kötelező törvényeket foglalta magába, például szabályozta a
jobbágyok költözési szabadságát olyan formában, hogy Szent György napja (november 26.) előtt és után egy
héttel költözhettek, egyébként tilos volt számukra. Ez a korlátozás már majdnem a teljes röghöz kötést
jelentette. A törvénykönyv ugyan a jaroszlávi Pravdán kezdve számos fejedelmi törvényt még életben tartott, de
legtöbb cikkelye már az új helyzetet igazolta, tehát az ország egyesítését és a parasztok majdnem teljes röghöz
kötését.
388
SZÁZAD)
Az államapparátus is kiépült ebben az időszakban: élén a bojári duma állt, tagjait az uralkodó nevezte ki. A
bojarin volt a legfelső cím, idetartoztak az egykori részfejedelmek utódai. Az alacsonyabb rangúak címe az
okolnyicsij volt. A kormányzati teendők tényleges kezelésére külön hatóságok, az úgynevezett prikazok jöttek
létre, részben a korábbi udvari közigazgatásból. A kincstári prikaz az uralkodó és az állam szét nem választott
vagyonát kezelte, az udvari prikaz a nagyfejedelem saját gazdaságát, a követi prikaz intézte a külügyeket, a
razrjadnij prikaz a kinevezéseket (különös tekintettel a rangsorra) és a nemesi hadsereg ügyeit. Bizonyos
prikazok egyes területek ügyeit intézték. A XVI. század elejére kb. 10 volt a prikazok száma. Mindegyik élén
egy bojár állt, mellette más bojárok meg írnokok, alattuk pedig alírnokok. Az írnokok nemesek, papok vagy
poszádbeliek, vagyis polgárok közül kerültek ki, voltaképpen világi értelmiségi réteget tettek ki, amelynek a
képzése valószínűleg a hivatalokon belül folyt. A helyi közigazgatás élén a kinevezett helytartók és volosz-
tyelek álltak, ezek mind a bojárok közül kerültek ki. Eltartásukat a közigazgatási egységből befolyó állami
jövedelmek egy részéből természetben kapták, ezt nevezték táplálásnak (kormlenyie). A közigazgatás élén állók
feladata volt az igazságszolgáltatás ellátása is. A hadsereg magvát továbbra is a bojárok hadserege adta, de
mellettük már feltűntek a szolgáló nemesek, vagyis olyan alacsonyabb beosztású, magyar fogalmak szerint
köznemesek, akik az államtól kapott szolgálati birtok fejében kötelesek voltak katonáskodni. Iván alatt kezdték
kiépíteni a tüzérséget. A nagyfejedelem például Mátyás királytól is kért tüzéreket. Moszkvában az olasz
Aristotele Fioravanti irányítása alatt ágyúöntödét hoztak létre. Fioravanti egyébként Moszkva kiépítésében is
jelentős szerepet játszott.
Iván uralkodásának az idejére esik az orosz egyházon belüli nagy vita, amely az egyházi, pontosabban kolostori
birtok jogosultsága körül folyt. A kolostorokban sok visszaélés történt. Ez ellen fordult egy Majkov nevű bojár,
aki a Volgán túli területen lett szerzetes Nyil Szorszkij néven, ő lett az úgynevezett önzetlenek (nyesz-
tyazsatyeli) vezetője, akik a kolostori birtok felszámolását követelték, tehát a visszatérést az egyház eredeti
hivatásához. A másik fél vezére egy moszkvai bojár, Joszif Szanyin volt, aki a volokolamszki kolostorba lépett
be, innen a Joszif Volockij név. Eredetileg a volocki fejedelem híve volt de azután átpártolt Ivánhoz. O volt az
egyházi nagybirtok fenntartásának a szószólója, aki ezt az állam támogatásával kívánta megtartani, ezért hirdette
az egyház feltétlen alárendelését az államnak. O hirdette az uralkodói hatalom Istentől való eredetét, ő használta
először az uralkodó vonatkozásában a cár (császár) címet. Szerinte a cárnak még akkor sem szabad ellenállni, ha
nem teljesíti az egyházzal szembeni kötelezettségeit. Novgorodban egyébként még a város elfoglalása előtt egy
új eretnekség jelent meg, az úgynevezett zsidózóké, akik a zsidó vallási előírásokat követték. Elsősorban a
polgárság körében terjedt, de idővel még a moszkvai bojárok közt is akadtak híveik. Egyfajta racionalista
megközelítés volt ez, litván közvetítéssel nyugatról terjedt el. Hívei ellenezték az egyházi szertartásokat, a
szerzetességet, az ikonok tiszteletét, az ereklyéket. Tulajdonképpen valamiféle korai protestáns áramlatnak
nevezhetnénk. Az orosz egyházi zsinat 1490-ben és 1504-ben ismételten eretnekségként elítélte, híveit pedig
kivégezték, így az egész mozgalom csak epizód maradt.
1467-ben Iván első felesége meghalt. Utána a nagyfejedelem az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin
unokahúgát, Zóét vette feleségül. A Palaiologoszoktól vette át a kétfejű sast mint állami címert. Zóé
Moszkvában a Szofja nevet kapta. Ettől kezdve Iván Bizánc örökösének tekintette magát, a goszudar és cár
címeket is használta olykor a nagyfejedelmi cím helyett. A „harmadik Róma” elmélet megfogalmazására majd
csak 1520 táján kerül sor, de már Iván alatt elterjedt a nézet, hogy az első Róma eretneksége miatt
Konstantinápoly lett a második Róma, de az egyházi unió elfogadásával ez a Róma is eretnekségbe esett, így
egyedül az ortodox Moszkva, a harmadik Róma lett az utóda, amely megmarad majd a világ végéig. A
gondolatnak, olykor más formában, még nagy jövője lesz.
7.6. Szerbia
Brankovics György (Djuradj Brankovic, 1367-1456), 1427-1456-ban volt Szerbia despotája. Az angorai
csatában Timur Lenk fogságába esett, kiváltották, II. Mánuel bizánci császár is elfogatta Lázár fia, István miatt,
ekkor a törökökhöz menekült. 1425-ben kibékült Istvánnal és ő lett a trónörökös. A törökökkel szemben magyar
segítségre igyekezett támaszkodni. 1427 egyezséget kötött Zsigmond királlyal, magyarországi birtokokat és
főúri rangot kapott. 1428 mégis adót fizetett a törököknek. Mara leányát feleségül adta Murád szultánhoz,
Katalin leánya viszont Czillei (III.) Ulrik felesége lett. A rigómezei csata után foglyul ejtette Hunyadi Jánost, és
magyarországi birtokai visszaadására kényszerítette. 1450-ben Hunyadi hadjáratot vezetett ellene. Birtokai egy
részét visszakapta, a túszként otthagyott Hunyadi László hazatérhetett. 1451-ben Szendrőn Mátyás magyar
király jegyezte el Erzsébet nevű leányát, el is vette feleségül, de Erzsébet 1455-ben meghalt. A nándorfehérvári
események után Brankovics felajánlkozott Mehmed szultánnak. 1457. december 27-én halt meg Szendrő
várában (Smederevo).
389
SZÁZAD)
8. Székely György – CSEH- ÉS LENGYELORSZÁG A

KÉSŐ KÖZÉPKORBAN. A HABSBURGOK
FELEMELKEDÉSE
8.1. Csehország IV. Károlytól a huszitizmusig
A cseh királyok hűbéri viszonyban álltak a Német-római Birodalommal. A Luxem- burg-dinasztia cseh
uralkodói (1310-1437) viszont hatalmuknál fogva ezt formálissá tették, IV. Károly (1347-1378) óta pedig ők
maguk voltak a császárok. Kialakították a cseh korona országainak hálózatát, megszerezve Lausitz (Luzice)
tartományt 1319, 1329, 1368 során, Sziléziát pedig 1327, 1329, 1356, 1368 során. A prágai egyetem
alapításával (1348) a Rajnától keletre és az Alpoktól északra nagy szellemi vonzerőt gyakorolt a cseh főváros. A
gazdag ezüstbányák (Jihlava-Iglau és Kutná Hora-Kuttenberg) megalapozták a királyi pénzverés monopóliumát.
A nehéz cseh ezüstpénz (prágai garas) jelentős forgalmi szerephez jutott.
Firenzéből küldött pénzverők, a „lombardok” működtek Luxemburgi János cseh király alatt, 1325-ben ők verték
Prágában az első cseh aranypénzeket, amelyek hátoldalán a firenzei liliomot tüntették fel. Ők verték azonban
annak az uralkodónak a kisebb pénznemeket (parvos denarios) is, amelyek alacsony rézértéke felzúdulást
okozott, mivel erősen zavarta a piaci viszonyokat.
Bár nem valósult meg Luxemburgi IV. Károly német-római császár nagyszabású terve – aki mint I. Károly cseh
király e földön erős központi hatalom megvalósítására törekedett – a Velence-Prága-Hamburg kereskedelmi út
létrehozására, Prágában külön házat építtetett a velencei kereskedőknek, akik szabad és védett utat nyertek
Csehországban, sőt onnan ezüstöt és aranyat vihettek ki.
Csehországban tekintélyes városok voltak. A szűkebben vett (Morvaország nélküli) Csehország kicsiny,
mintegy 50 000 km2-nyi területén kiemelkedett Prága, ez az 1415 táján mintegy 35 ezer lakosú főváros. Mellette
még 32 fallal övezett királyi város volt, amelyek lakosságszáma 2000-5000 körüli volt. Az egyházi és világi
földesurak városaival együtt egy 40-nél több városból álló sűrű hálózat alakult ki a cseh területen. Részben áll
ez Morvaországra is, amelynek legjelentősebb települése Brno (Brünn) a XIV. században 8500, 1466-ban pedig
talán már 14 400 lélekszámú volt. E városhálózat jelentősége Itáliáéhoz és Flandriáéhoz mérhető, a háború
pusztításai és a nemesek városellenessége előtti időszakban. Prága alapvető városképét a gótika idején nyerte el
a Parler-műhely meghatározó szerepével. Ennek reneszánsz dísze a királyi palota az Ulászló-teremmel. A kisebb
városok egész sora tűnt ki gazdasági és kulturális erejével: Jindrichuv Hradec és más városok posztóexportra
gyártottak.
A fejlődés azonban új feszültségeket is teremtett. A kereskedelem érdekeit egyoldalúan előtérbe helyező

németajkú városi patríciusok elégedetlenséget keltettek a német és cseh kézművesekben. A német
paraszttelepesek szerepe a vidéki áruviszonyokban vonzóvá vált a cseh jobbágyok számára is, tehát ők is
kívánták a teher- rendszer hasonló enyhítését. A feszültségek IV. Vencel alatt (1378-1419) még vallási és nyelvi
elemekkel ötvöződtek.
Prágában a kétnyelvű népnek kétféle prédikációs nyelv felelt meg. Brnóban morva és német kettős
plébániaszervezet volt. Prágában már 1350-ben volt patríciusellenes mozgalom, a győztes patríciusok
visszatértek a tanácsba – de egyeduralmukat nem őrizhették meg. A prágai németek hatalmát panaszolja a cseh
évkönyvíró az 1412. évnél. A huszitizmus előtti De Theutunicis bonum dictamen panasza a német fraternitások
pénzfelhasználása ellen is irányul. A cseh előretörésre irányuló követelések jogosak voltak, hiszen már IV.
Károly német és cseh részre osztotta Beroun tanácsát. A plzen i (pilseni) tanács 1379-ben már fele részében cseh
volt. A Prága- óvárosi tanácsban már 1408-ban többséget értek el a csehek, nem jelentett tehát előretörést
számukra, hogy 1413-ban fele-fele részben írták elő a Prága óvárosi tanácsának német és cseh összetételét.
Korán kiemelkedett Saaz (Z atec) német és cseh összetételű tanácsával, ahol 1400 körül a kora humanista
szellemű, német nyelvű A csehországi szántóvető című irodalmi alkotás létrejött, amely az emberi ész és a
gondolat szerepét magasztalja. Ugyanez a város huszita felkelés színtere és a husziták öt „kiválasztott város”-
ának egyike. A huszita mozgalom állást foglalt a szentképek és -szobrok imádása ellen, lerombolta a
feleslegesnek ítélt oltárokat, de a bibliapéldányok illusztrálásával és egyházbíráló képekkel maga is alkotott
egyfajta közérthető művészetet. A huszita háború súlyos demográfiai hatással volt a városi életre. Jihlava-Iglau
1419-1420-ban 4600, 1425-ben 3600, 1438-ban 2700, 1442-ben 2500 lélekszámmal, amibe külvárosi
népességet is beleértették, jelzi, hogy nemcsak a háború esztendeiben volt fogyás.
390
SZÁZAD)
Az új követelések együttes megfogalmazását Jan Hus (Husz János) magister adta írásaiban, hitszónoklataiban,
egyetemi beszédeiben. Mint eretneket megégették a konstanzi zsinaton (1415. július 6.). Ez az esemény
felfokozta az ellentéteket. 1419. június 30-án a prágai tanácsháza megrohanásával tört ki a huszita háború első,
plebejus-paraszti szakasza. A vidékre kiterjedés során 1420-ban megalapították a bibliai névadású, utópisztikus
követeléseket megfogalmazó Tábor városát. Az 1421-ben kezdődő második szakaszban a városi középpolgárság
és a kisnemesség lett a vezető erő. Ez védelmi erőket állított ki az ismétlődő keresztes hadak ellen. Jan Zizka
lovag és Nagy Prokop kiváló hadvezérek irányították őket. így az európai katolicizmus és a császári hatalom
1431-től tárgyalásra kényszerült. A háború harmadik szakaszában 1434-től az urak szövetsége kerekedett felül,
amely a lipanyi ütközetben leverte az ellenálló erőket (1434. május 30.) és kompromisszumot kötött a bázeli
zsinattal (1436).
Luxemburgi Zsigmond mint cseh trónkövetelő, mint kompromisszumra kész bázeli zsinati szereplő nem
feledtethette el a Husz János konstanzi vértanúságában játszott szerepét. Ezt szimbolikusan sokáig kifejezték.
Egy 1430 körülre datált morva festmény Szent Katalin lefejezését úgy ábrázolja, hogy a gonosz arcú hóhér a
lovon ülő, Zsigmond-szakállas és bajuszos császár parancsát hajtja végre. Morva festő 1440 körülre datált
temperáján Szent Jakab haláláról a trónon jogarral ülő koronás alakot Zsigmond-szakállal ábrázolja.
A háború végén Rozmberki Oldrich nagybirtokos és Tábor polgárai a kereskedelem helyreállításának

reményében közeledtek egymáshoz. így végződött a huszita háború a zsinat és a kelyhesek közötti
kompromisszummal (kompaktáták) és a radikális irány felszámolásával.
Habsburg-ellenes, kelyhes (utrakvista, kalixtinus) beállítottságú párt működött az 1437-1439 években, amelynek
élén Hynek (Hynce) Ptácek z Pirkstejna (pirksteini) hadvezér állott. Az ifjú lengyel király, Ulászló cseh
ellenkirályként már 1438-ban fellépett a Habsburgokkal szemben. Ekkor azonban a csehországi rendek
Zsigmond vejét, Albert királyt ismerték el uralkodójuknak. Az ígéreteivel és biztosítékaival elégedetlen huszita
beállítottságú párt mégis Me lnikben ugyanaznap (május 6-án) Kázmért, a lengyel király öccsét választotta
ellene. Prágában azonban Albert tudta megkoronáztatni magát, a cseh földön pedig az ő cseh, német és magyar
katonái győzedelmeskedtek a június 29-én benyomuló lengyeleken.
Tulajdonképpen a vallási viszálynak is voltak sajátos vagyoni-hatalmi alapjai. A katolikus egyház elvesztette
csehországi birtokai nagyobb részét, eltörölték az egyházi adókat és szolgáltatásokat, tagadták Csehországnak a
pápai Kúriától való függését. A kelyhes egyház teljesen a nemesektől és a polgároktól, tehát a világiaktól
függött. Ez hozzájárult a cseh nemesség gazdasági erősödéséhez, még az alsóbb nemesség válsága is szünetelt
egy ideig. Az előnyökből érdekes módon a katolikus főnemesek egy része is hasznot húzott, ezek az egyházi
birtok „védelme” ürügyén élvezték ezen földek hasznát. Egyfajta erőegyensúly és öntudatlan érdekközösség
vezette a cseh katolikus és huszita urakat Albert király korai halála (1439. október 27.) után, amikor elkerülni
igyekeztek egy osztrák-lengyel konfrontációt és rendi alapon osztoztak a tényleges hatalmon. 1440 elején
Prágában több héten át tanácskozott az országgyűlés a nyugalom és a pártközi béke kialakításáról. A tárgyalások
eredménye egy „békelevél”, amiben inkább a kelyhesek sikerét láthatjuk. Hynek Ptácek z Pirkstejna és társai
elérték, hogy eltörölték az uralkodó számukra hátrányos rendelkezéseit a földbirtokokra vonatkozóan
(zálogbavetés, adományozás). Felfüggesztették a túlnyomóan katolikus főurak által irányított országos
birtokhivatal tevékenységét. Garantálták a kompaktáták érvényét a cseh országrészekben. Még abban is
megállapodtak, hogy törekedni kell Jan Rokycana magiszter választott prágai érseki tisztségének
megerősítésére. A megállapodást 68-an írták alá, e személyek pecsétjükkel is megerősítették a békelevelet:
egyik oldalról a cseh katolikus és királyi főtisztségviselő személyek, mint a délcseh Oldrich z Rozmberka
(Rosenberka, Rosenbergi) nagybirtokos, a mérsékelt kelyhes Menhart z Hradce prágai fővárnagy, Pertolt z Lipé
cseh királysági udvarnagy, a másik oldalról pedig Ptácek kelyhes hívei, köztük Jirík z Kunstátu a z Pode brad úr
(a későbbi Podébrad György király). A békelevél lényegében interregnumot deklarált („ha majd lesz királyunk”,
„ha már királyunk lesz”, „mivelhogy nincsen királyunk”), amihez a városok is csatlakoztak. Az 1440. január 29-
i okmány végezetül „a közjót, az egységet, az egyetértést, a békét és a keresztény békességet” hangsúlyozta.
Akkor még alig sejtették, hogy a pillanatnyinak szánt megállapodás 13 esztendőre szól, hogy az interregnumot
egy csecsemő király uralma váltja fel. Az 1440. február 22-én született Utószülött László (Ladislaus Postumus)
nevében Erzsébet özvegy királyné hasztalan folytatott küzdelmet a kelet-csehországi kelyhes nemességgel.
Ennek folytán a békelevél előtti csoportok nem oszlottak fel.
A fiatal Jin z Pode brad kelyhes nemesúr 1448 szeptemberében megszerezte az uralmat Prága felett. Ezzel az
elsőbbséghez és a központi hatalomhoz jutott el, felülemelkedve a keletcseh partikuláris érdekeken. 1451-ben
már régensnek tekintették Pode brad Györgyöt Utószülött László kiskorúsága alatt. Önmagát kormányzónak
tekintette és az ellenállást minden irányban megtörte. Frigyes császár megerősítette Podebradot az ország
kormányzójaként, ami jogilag is lehetővé tette a cseh országgyűlésnek (snem), hogy 1452 áprilisában Györgyöt
391
SZÁZAD)
kétévi időtartamra e tisztségbe iktassa. Mellette 11 tagú tanács működött és ez az országkormányzói hatalom
csaknem királyi volt, kiterjedt a királyi jövedelmek felhasználására is. Címhasználatával a külföld felé is élt.
Tábor városa önként a kormányzó hatalma alá vetette magát (1452), amiről oklevelet állítottak ki. Ezzel egyben
a táborita egyházat felforgatták és nőtt Rokycana befolyása, de a táboriták egy része a Cseh Testvérek Chelcicky
Péter-féle földalatti egyházába húzódott.
A pozícióit védeni, sőt kiterjeszteni akaró katolikus egyház főleg Morvaországra támaszkodhatott, ahol az
olmützi püspök hatalma, a brnói, znojmói, olmützi katolikus polgárság hithűsége és Johannes de Capistrano
(Kapisztrán János) működése erős volt. Ez csak alátámasztotta Pode brad György cseh tömegbázisát, s 1453-ban
kormányzóságát további 6 évre meghosszabították. Akkor sem kellett feladnia tisztét és hatalmát, midőn
Ladislaus Postumus a királyi uralmat átvette (1453-1457), országkormányzóként mellette maradt.
Erre a katolikus cseh királynak szüksége is volt a csehek kelyhes többsége miatt. Csak Pode brad Györgynek
volt annyi ereje, hogy a központi hatalmat erősítse: helyreállította a királyi (korona) tulajdont a királyi városokra
és az alsóbb nemességre támaszkodva az 1453. és 1454. évi országgyűléseken, a körzetek belső békéjét
biztosította az 1454. évi Landfriedék által. A király és a kormányzó összehangolt hatalmát egyengette a
katolikus cseh humanista, Prokop z Rabstejna (kancellár 1453 óta).
A cseh állam élén Pode brad György mint szabályosan választott király 1458. március 2. óta állt, huszitaként a
katolikus európai államrendszerben. Ehhez meg kellett nyernie a katolikus nagybirtokos Jan z Roz mberka és
Zdené k ze Sternberka hozzájárulását, akik így kerülhették el, hogy vissza kelljen adniuk a „megőrzött”
katolikus egyházi birtokokat. Sternberka kiáltotta ki a tárgyalások végén: „Legyen a kormányzó úr a mi
királyunk!” De a kis- és középnemesség, a városok többségének akarata is hatott ebben a nagyurakra, így
érhették el az egyhangúságot. Végül így kerülhetett a huszita király sírja a prágai székesegyház katolikus
királysírjai közé.
A felkelés bukása után a földesurak bekapcsolódtak az árukereskedelembe versenyre kelve a városokkal.

Akadályozták parasztjaik városi piacokon való megjelenését, idővel saját majorsági terményeiket vitték oda.
Közvetve hasonló jelenségekkel találkozunk a XV. század második feléből a morvaországi nemesség részéről,
amely az ottani városokból 1454-ben kiűzött zsidókat befogadta falvaiba és általuk kezébe kaparintotta a
kereskedelmet vidéki birtokain. A zsidók eltávozása károsította a városok gazdasági élénkségét, s a keleti típusú
vállalkozó nemesség gazdasági aktivitását a városok rovására fejtette ki. A keleti típusú fejlődés jelensége a
városok agráréletének előretörése is. A XV. század második felében Brnóban is visszafejlődött a kézművesség, s
a bor-, gyümölcs- és főzeléktermesztés jutott nagyobb szerephez. így új társadalmi tartalma lett a királyi és
alattvalói városok, a fallal körülvett és fal nélküli városok megkülönböztetésének. A földesurak kezén lévő
városok jogi helyzete, 2000 főhöz közelebb álló lakosságszáma a fejlettebb mezővárosokra emlékeztet. Ezek
polgárait a nemesek a maguk alattvalóinak tekintették.
Közép-Európa keleti sávjában a társadalomfejlődés adott foka és iránya magyarázza, hogy összeírták a
szokásjogot, hangsúlyozták a régi rendi jogokat, számon tartották a tételes jogon alapuló jogi gyakorlatot. Ilyen
tárgyú jogi munka jött létre Morvaországban. Szerzője Tovaéovi és Cimburki (Tobitschaui és Zinnenburgi) Cti-
bor (1437?-1494) előkelő morva kelyhes huszita nemes. A Kniha Tovacovská (Tova- covi Könyv) 1481-1490
közt keletkezett. Még korábbi a jogtudós huszita szellemiséget tükröző írás „az Igazság és a Hazugság vitája az
egyházi birtokokról és azok igazgatásáról”, ami Podebradnak adott egyházpolitikai tanácsokat (1467). Kniha
Tovacovská a lakosságot csupán három rendbe osztotta: nemesek, papok és robotolók, külön polgári rendet nem
ismert el. A tudós bírálta Pode brad György király egyik intézkedését, amellyel az polgári birtokvásárlást
bejegyeztetett a nemesi telekkönyvbe, s tagadta, hogy városok nemesi telekkönyvi birtokot szerezhessenek.
Mindez nem magánvélemény volt, hiszen Cimburki Ctibor 1469-1494 morva főkapitányként tevékenykedett.
Apjához, Jánoshoz hasonlóan Pode brad oldalán állt, tisztségét Mátyás király morvaországi uralma alatt is
megtartotta, sőt annak formálisan cseh királyi kancellárjaként is rangot viselt 1477-ben. Társadalmi tendenciát
mutat, hogy 1486-ban részt vett egy olyan döntésben, ami azt tette lehetővé, hogy a nemesek polgári házat
vehessenek és azt beírhassák a nemesi könyvekbe. A Kniha Tovaccovská az összeállító kezéhez jutott morva
jogi kéziratok és fülébe jutott szóbeli értesülések alapján készült szerkesztmény és másolatokban terjedve
törvénykönyvet helyettesített. A cseh feudális bírósági szervezetről, anyagi és eljárásjogról írta meg a humanista
jogász, ifjabb éveiben prágai bölcsész professzor, majd bírósági joggyakorlatot űző Vsehrdy-i Viktorin Kornél
(1460?-1520), aki harcosan kelyhes huszita volt, az 1495-1499-es években a maga művét, melynek címét így
fordíthatnánk: „Kilenc könyv Csehország jogairól, bíróságairól és tábláiról”. Ebben megmutatkozik elmélyült
birtokbevezetési és -bejegyzési tapasztalata. Feltűnt neki, hogy átruházásoknál nem vezették be a paraszti
robotterhet, nyilván a későbbi tehernö- velés céljával, hogy lovagi épületeket felvásárolnak és elpusztítanak,
hogy egész falvak eltűnnek, hogy szántókat és réteket halastóépítéssel öntenek el – összegezve a nagyurak
392
SZÁZAD)
uralkodnak élet és halál felett, s a parasztok igazsághoz nem juthatnak. Végezetül fontos megemlíteni, hogy a
morva és cseh jogtudósok már anyanyelven írtak.
1471-ben a lengyel Jagelló-dinasztia királyfija, Ulászló lett Csehország királya. Az új dinasztia uralma alatt a
nemesi hatalom előretört a városok rovására, gazdasági lépésekre, polgári és jogi kényszerre került sor a
parasztok árutermelése ellenében.
8.2. Lengyelország
A széttagolt lengyel területek egyesítési folyamatában nagy lépés volt I. Lokietek Ulászló (1306-1333) és utóda
III. Kázmér (1333-1370) királyok uralma, de az eredmény nem volt teljes. A Luxemburg-uralkodóház
lemondott lengyel trónigényéről, de a cseh korona részeként megtartotta Sziléziát. Művelődési téren fontos
előrelépés volt a krakkói egyetem alapítása (1364).
A magyar Anjou I. Lajosból északi szomszédságában Magyar Lajos lett. Előbb Litvánia elleni hadjáratokban
tett szolgálatot Lengyelországnak. Ez alatt ismerhette meg a lengyel államszerkezetet és mentalitást. János,
minorita krónikaíró tudomása szerint a trónutódlási tervekben a lengyel király mellett hercegek, főurak és
nemesek foglaltak állást és kikötötték, hogy sem testvére, sem német várnagyai nem szólhatnak bele lengyel
ügyekbe. Ellenben Opolei Ulászló herceg magyar nádor, Marócsuk lengyel vitéz Hont vármegye főispánja lett.
Kázmér temetésén az előkellőségek, nemesek, főpapok jelentek meg. Az ő helyére választott Magyar Lajos
koronázásán Krakkóban érsek, püspökök, méltóságviselő magasabb nemesség (bárók) és kevés nemes vett részt,
ami rendi gyűlésnek minősült. Lajos lengyel király (13701382) az ottani kormányzatot anyjára, Erzsébetre bízta
az 1370-1375. és 1377. években. A női kormányzat nehezítette Lajos nőági örökösödésének elfogadását (1374).
A király kötelezte magát, hogy lengyeleket helyez méltóságokba, s ebben összekötötte a nemzet, a korona, a
nemzetiség elemeit (natione Polonum qui sub eadem corona et de gente Polonica sit oriundus).
Oroszország kialakulása
Magyar Lajos lengyelországi örököse harmadik leánya, Hedvig lett, akit a lengyel rendek 1383-ban elfogadtak,
de gyermekkori osztrák jegyese nélkül. A királynő 1384-ben Krakkóba ment, a következő esztendőben
megkoronázták. A rendek a pogány litván fejedelmet, Jagellót kívánták férjéül, aki 1385-ben felvette a kereszt-
séget, utána összeházasodtak, amihez a pápa felbontotta az előző jegyességet. így jött létre 1386-ban a Jagelló-
393
SZÁZAD)
uralkodóház, létrehozva a lengyel-litván perszonálu- niót. Ebben a litván nagyfejedelem II. Ulászló néven
lengyel király lett (1386-1434), Hedvig halála (1399) után egyeduralkodó volt. Már az előkészületek során
szabályozták a két állam viszonyát. A krewói unió (1385) nem olvasztotta eggyé a két országot. Vallási téren
nagy közeledés volt, hogy 1387-ben a litvánok áttértek a kereszténységre. Jagelló Ulászló mellett Vytautas
nagyfejedelem uralkodott (13921430), s ő a Fekete-tengerig terjesztette ki hatalmát. 1399-ben Vytautas
sikertelenül harcolt a Vorskla folyónál a tatárok ellen. A XV. században is a dinasztia ifjabb tagjai töltötték be a
litván nagyfejedelmi méltóságot Svitrigaila 1430-tól, Kázmér 1440-től, Sándor 1492-től. Az unió viszont
egyesítette a haderőket és ez tette lehetővé, hogy 1410. július 15-én a grunwaldi csatában a lengyel-litván-orosz
csapatok győzelmet arattak a Német Lovagrend felett. A torurii békében 1411-ben Gdansk (Danzig) és Chelmno
vidéke visszakerült Lengyelország területeihez és némely nyugatporosz területet is bekebeleztek. A
meggyengült lovagrend 13 évi újabb háború után 1466-ban kénytelen volt elismerni a lengyel hűbérúri hatalmat.
A tekintélyében megnövekedett Lengyelországot szellemi téren is vonzóvá tette a krakkói egyetem megújítása
1400-ban. A huszita háborúkat kihasználva a prágai egyetem vonzáskörzetének egy részét magához vonta.
Luxemburgi Zsigmond halála után voltak kísérletek Csehország lengyel korona alá vonására is.
A lengyelek feladták csehországi tervüket, amit a befolyásos Zbigniew Olesnicki püspök kezdettől ellenzett,
majd a lengyel nemesség Melsztyn-i Spytek vezette huszita csoportjának 1439-ben kötött konföderációja és
főleg ennek a parasztságban kiváltott hatása miatt a mágnások és sok nemes is szembefordultak vele. Miután a
lengyel husziták zendülését fegyveres összeütközésben leverték, a mágnások az udvart kényszerítették a
csehországi dinasztikus tervek feladására. Ezt a tendenciaváltozást betetőzte a csehországi trónkövetelő Kázmér
herceg dinasztikus orientálódása: IV. Kázmér lengyel király felesége Habsburg Erzsébet hercegnő volt, Albert
és Erzsébet magyar-cseh uralkodópár gyermeke, Utószülött László idősebb nőtestvére. Mindezek folytán IV.
Kázmérnak (1447-1492) jelentős hatalma volt, de hosz- szú uralma alatt sok társadalmi feszültség is
felhalmozódott országában; az egyik következménye volt például a dél-lengyelországi parasztfelkelés 1490-
1492-ben.
I. Kázmér alatt a lengyel rendek befolyásában is változások következtek be. A király visszaszorította a főnemesi
ellenzéket. Utóbb e réteg lojális köre az egyik törvényhozó szervben, a szenátusban jutott szóhoz. A király
1454-ben kiterjesztette a köznemesség (szlachta) jogait, ezzel elismert renddé vált, és szava volt az 1468 utáni
kétkamarás törvényhozásban.
1454-től kincstári és politikai szükségesség lett a nemesek néhány évenkénti rendszeres összehívása (conventio
magna = sejm) hadi és más támogatásuk elnyerésére. Még gyakoribb a tartományi gyűlés (conventio generalis).
Nagy-Lengyelország, illetve Kis-Lengyelország Ruthéniával. Még szűkebb területek gyűlései (conventio
particularis) vonzották az egész nemességet, ahol követeket (nuntii terrestres) is választottak a tartományi és
országos gyűlésekre, akik mintegy 40 fővel vettek részt mint küldöttek kamarája a titkos tanácsból lett szenátus
mellett, amely utóbbiban a püspökök és tisztségviselő mágnások mintegy 80 fővel képviseltették magukat.
Szavazati jog nélkül jelen voltak Krakkó és Wilno (Vilnius) képviselői is.
A lengyel országgyűlés, a sejm mintegy második kamaráját alkották a vidéki nemesség, a szlachta tartományi
gyűléseken, a sejmikin választott követei. A XV. század közepe óta fennálló intézmény volt a tartományi
küldöttek háza (izba poselska).
Különféle számítások szerint, figyelembe véve a területi változásokat, Lengyelország népessége 1300 táján kb.
1 500 000 volt, a XV. század közepén pedig több mint 2 500 000. 1350 óta a nem paraszti foglalkozásúak lassú
emelkedése figyelhető meg a népesség összetételében. Nagy Kázmér több mint 20 várost vétetett körül fallal és
ez a folyamat utódai alatt is tartott. Az egyházi vagyon is nőhetett a nagyobb városokban, mint Krakkó és Plock
esetében. Jó kereskedelmi utakon kolostori birtokon is keletkeztek kisebb városok, mint Wachock, Kryzwin.
Jagello kiváltságlevele vásár nyitását engedélyezte Turek és Dunajów püspöki városkákban. A lengyel
városoknak így csak egy része volt nagyobb és királyi város. A XV. század közepén a krakkói egyházmegyének
11, Kolbacz ciszterci apátságnak 2, a sandomierzi körzetben lévő kolostori földeknek 3, Wachock ciszterci
kolostornak 3 kisebb-nagyobb városa volt. A gnieznói érsekségnek a XIV. század második felében 2, végén 11
városa volt. A városszervezet közeledett az általános európai típushoz, az örökletes advocatust felváltotta a szűk
körű patríciusuralom, ami igyekezett távol tartani az iparos polgárságot a városi kormányzattól. Az 1320-1350
évekbeli ismert 88 krakkói tanácstag közül csak 14 volt kézműves. Krakkó volt a királyság fővárosa, a XV.
század elején már 14 000 körüli népességgel. A század végére lakossága – Kazimierz várost is beleértve – 20
000 alatt volt. Az északi kikötő Gdansk (Danzig) több jogilag elkülönült részének 1415-ben együtt 20 000 fős
lakossága volt. A közepes városok közé tartoztak Poznan a XV. század elején kb. 4000, Sandomierz ugyanakkor
2000 lakossal. A legtávolabbi kereskedővárosok közt Lwów (Lemberg, a régi magyar Ilyvó) járt az élen. Már a
394
SZÁZAD)
XV. században összekötötte Lengyelországot a fekete-tengeri olasz kolóniákkal, mint Kaffa vagy Akkerman.
1484-ben ezek a kapcsolatok elenyésztek.
Lengyelország európai méretek szerint is kiemelkedő sóbányákkal rendelkezett Krakkó és Lwów táján. A
lengyel sójövedéki igazgatási egységek (zuppák) és az őket irányító hivatalszerű megbízottak (zuppariusok,
zupnikok) nemritkán bérletszerű viszonyban működtek az 1350-1360-as években Bochnia és Wieliczka bányái
élén.
A lengyel városi életben figyelemre méltó szerepet játszott a zsidóság. A menekülő német zsidókat bátorította a
lengyelországi megtelepedésre, hogy Nagy Kázmér kiterjesztette szabadságjogaikat, majd IV. Kázmér 1453-ban
ezeket megerősítette, személyes biztonságot, imahelyeik sérthetetlenségét, kereskedési szabadságot garantálva
számukra. A növekvő számú zsidóság foglalkozási eloszlása sokoldalúbbá vált (pénzkölcsönzés és
kereskedelem mellett kézművesség). Krakkóban 1485-ben szabályozták a céhek és a zsidó iparűzők viszonyát.
A lengyel királyi hatóságok nem tűrtek erőszakos térítést vagy inzultust. A városi hatóságok mégis a XV. század
során kezdték bizonyos városrészekbe különíteni a zsidó vallásúakat (Kazimierz Krakkó agglomerációjában;
Varsó 1483-ban a városfalakon kívülre).
A nemesekből és porosz városokból 1440-ben alakított szövetség (porosz unió) a Német Lovagrend ellen
irányult. 1454-ben a szövetség Krakkóba küldött követsége lengyel segítséget kért a lovagrenddel szemben. Az
1454-1466 során vívott háború nagy pénzügyi terheket rótt a lengyelekre, a harcot lezáró toruiii béke viszont
akkora területnyereséggel járt, hogy abból négy vajdaságot alkottak. A megmaradt lovagrendi állam Königsberg
központtal elismerte a lengyel hűbérúri főséget.
Lengyelországban a parasztság helyzete kettős volt, mivel német telepesek korábban csak ama feltétellel
települtek be, hogy saját joguk szerint és saját igazgatásuk alatt élhessenek, kiemelve a lengyel jog és bíróság
alól. Itt a paraszti telekállományt különféle germán jogváltozatok szerint kormányozták. A lengyel jog alatt
maradt nemesek és parasztok viszont a ius terrestréhez igazodtak A viszonylagos fejlődés emléke, hogy Nagy
Kázmér a „parasztkirály” jelzőt kapta. A paraszti árutermelés elkezdődött, a falvak fele német jogúvá lett, de a
lengyel jog alatt maradtak is hasonló járadékformákba nőttek át. A XV. században kezdődött a majorsági
gazdálkodás gabonatermelő robottal, a napszámbér visszaszorításával. 1423-ban a falusi bírák (schulteti) saját
földjeit is „haszontalannak” nyilvánították. 1496-ban a paraszti költözést korlátozták. Már 1490-1492-ben
parasztfelkelés volt Dél-Lengyelország- ban a növekvő földesúri terhek ellen.
8.3. A Habsburgok és Ausztria

Az eredetileg Svájc területén birtokos Habsburgok a korábbiakban is igyekeztek hatalomra jutni a Német-római
Birodalomban. Ezért vívta Habsburg Frigyes az 1322. szeptember 28-i mühldorfi csatát Bajor Lajos ellen.
A csatában a hadak összetétele igen változatos volt: páncélos lovasok, könnyű lovasok, gyalogosok egyaránt
részt vettek benne. Cseh forrás szerint Bajor Lajos seregében 1800 sisakos nemes lovas, továbbá 4000 gyalogos
és íjász, a Habsburgok seregében 1400 sisakos, 5000 magyar és pogány (kun), valamint sok gyalogos volt. A
Habsburgok a csata előtti években szerződések egész sorában biztosították, hogy számos német feudális úr
sisakosokkal (galeatis) és néhány úr gyalogosokkal is támogatni fogja őket Bajor Lajos, illetve a cseh király
ellen. így sikerült tetemes létszámú hadat gyűjteniük. Magyar és kun segítő csapataikról a források majdnem
mind megemlékeznek, jelentős szerepet azonban nem tulajdonítanak nekik a harcban, sőt a Habsburg-párti
források bűnbakul állítják őket a csatavesztésért.
Bajor Lajos seregében ott volt János cseh király és ennek rokona Henrik alsóbajor herceg.
A mühldorfi csatában már jelentős szerepet játszottak a gyalogosok. Egy cseh forrás szerint a Habsburgok
gyalogosai férfiasan segítették urukat. Henrik herceg gyalogosai támadást intéztek az osztrák lovagok ellen,
harcképtelenné tették lovaikat s gyalogos harcra kényszerítették a lovasokat. Végül is a Habsburgok csúfos
vereséget szenvedtek, maga Frigyes ellencsászár is fogságba esett. Az is szinte jelképezi a gyalogság győzelmét
a lovasság felett e csatában, hogy egy német kézirat Frigyest a csata leglovagiasabb harcosának, legdicsőítettebb
lovagjának ábrázolja.
Világossá vált, hogy a Habsburgoknak előbb tekintélyes családi tartományt kell szerezniük és szilárdan
birtokolniuk ahhoz, hogy a fejedelmek közt elismerten az élre jussanak. A szűkebb értelemben vett Ausztria,
beleértve Stájerországot is, lett a Habsburgok biztos tartománya. Ehhez 1335-ben Karintiát és Krajnát, 1363-ban
Tirolt szerezték meg, 1375-ben megvásárolták Vorarlberg némely részét, majd kijutottak az Adriai-tengerre
Isztria félszigeténél, s a vend őrgrófság (Windische Mark) urai lettek. Trieszt 1382-ben önként hódolt meg
395
SZÁZAD)
nekik. A dinasztia nagyralátó ambíciói megerősödtek IV. Rudolf herceg alatt, aki jogait egy hamis
kiváltságlevéllel (Privilegium Maius) vélte biztosíthatni 1358-1359-es években. Ez a herceg támogatta 1365-ben
a bécsi egyetem megnyitását, amely 1385-ös megreformálása után felvirágzott. Mindez azonban még nem
jelentett egy integrált tartományt. Bécs és környéke nem lett automatikusan központtá, Stájerország, Karintia és
Tirol hozzá- kapcsolódása különféle módon alakult. Ennek árnyalt kifejezésére különböztették meg az Ausztria-
ház és az Osztrák Hercegség fogalmait. Az összekapcsolódást a nagyjából összevethető társadalmi képlet, rendi
törekvések is elősegítették. Ausztria tartomány négy rendje (des landes zu Österreich; die lanntschaft; regio) a
püspökök és főpapok, a grófok és urak, a lovagok és fegyvernökök, a városok polgárai voltak (vier parteyen,
quatuor status) XV. századi kifejlettségükben. A résztartományok közeledése pénzügyi téren is előrehaladt. A
bécsi dénárt a XV. század eleje óta egységes formában verték és 1409 óta ezt követték a Grazban vert stájer
dénárok is ábrázolás és pénzláb tekintetében. Tirol azonban még eltért ettől.
A Habsburg-dinasztia összeötvöződő tartománya a dunai, a kelet-közép-európai régió összekötő tényezőjévé

vált. Erre építették az osztrák hercegek házassági politikájukat. így jutott kezükre a Luxemburgok birodalma.
1438-ban a német-római császári rangot is megszerezték. Ennek tartós birtokosa volt III. Frigyes (14401493).
Az ő tudatos politikája segítette Mária trónörökösnővel 1477-ben Németalföldet és Burgundot Habsburg Miksa
uralma alá. Biztos bázisuk mégis az osztrák hercegség maradt, amely 1453-tól főhercegi rangra emelkedett. I.
Miksa alatt kiépülőben volt az abszolút uralkodói hatalom hivatalszervezete. 1498-ban udvari tanács alakult
mint legfelsőbb közigazgatási és igazságszolgáltatási, illetve udvari kamara mint legfőbb pénzügyi hatóság.
Mindez a siker feledtette, hogy a Habsburg- ház fokozatosan kiszorult svájci birtokairól melyeket az osztrák és
Habsburg-barát lovagok több ütközetben vesztettek el (1315: Morgarten, 1386: Sempach, 1388: Nafels). Miután
a Habsburgokkal szövetséges Zürich a „régi zürichi háborúban” (1440-1450) vereséget szenvedett, a
Habsburgok és a velük szemben álló szövetséges eskütársak 1474-ben kölcsönösen elismerték a fennálló
birtoklási állapotokat. Végül is a „sváb háború” svájci sikerei rábírták Miksa császárt, hogy a bázeli békében
(1499) de facto államnak ismerje el a svájci államszövetséget, kibocsátva azt a Német-római Birodalom
intézményei alól.
Miksa a jövő embere volt. Ő arra építhetett, hogy Mátyás birodalma a személyére volt alapozva. A magyar
királynak sikerült a Habsburg-tartományok egy részét elfoglalnia, az Ennstől keletre eső (unter der Enns)
területeket az 1480., 1484., 1485. és 1487. évi előretörések eredményeként. Corvin Mátyás nem egyszerűen
hódító volt, osztrák hívei is voltak. A császár által lemondatni akart Bernát salzburgi érsek és főként annak
stájerországi suffraganeusa, Kristóf seckaui püspök Mátyás segítségét kérték, aki stájer földre nyomulva
salzburgi függésű helyeket (Pettau, Rann) támadott, seckaui püspöki kastélyokat foglalt el, végül Fürstenfeld és
Radkersburg jutott a kezére. A magyarok Graz elleni portyája (1479) viszont kudarcba fulladt. Bécsben egy
patríciusi párt külkereskedelmi reményekkel egyengette a székváros feladását. így azután nem kevesen voltak
azok, akik lehetővé tették Mátyás alkotmányos kormányzását. Tartománygyűléseket tartott (1485, 1487, 1488,
1489), osztrák kancelláriája volt (1486-tól), hercegi címet vett fel (1487-től). Fenntartotta az ott szokásos
pénzügyigazgatást (Ruprecht Ennser bécsi polgár volt Hubmeister), Bécs feudális kormányzatát (Sigmund
Schnaitpeck volt ott várgróf és udvarbíró), a szokásos fellebbviteli igazságszolgáltatást (Christoph von
Liechtenstein elnökletével osztrákokból álló tanács járt el jogi és közigazgatási ügyekben). Mátyás ellen szólt
azonban, hogy az Ennstől nyugatra működő (ob der Enns) rendek különálló testületnek érezték magukat. Hiába
küldött Mátyás meghívókat számukra, hogy vegyenek részt az összosztrák tartománygyűlésen az Enns túlparti
rendekkel együtt, az Ennstől nyugatra esők nem éltek a lehetőséggel. Szerepüket felértékelte az a körülmény,
hogy Frigyes császárt székvárosa elvesztése nem rendítette meg, azt megrázkódtatás nélkül élte túl, hatalmát
töretlennek tüntette fel. Fiatalabb éveiben tíz esztendőn át Grazból irányította birodalmát. Éppen 1485-ben a
grazi székesegyházat freskóval díszítették. Erre az egyházi épületre és az ottani várra a császár feltétette az
AEIOU betűket (lásd Glosszárium), kifejezve ezzel világuralmi szándékát. Ám figyelme – stratégiai okokból is
– egy másik tartományi székhely felé fordult. Linzben egy várkapun már 1481-ben elhelyeztette e jeleket,
egyben római császárságát hangsúlyozva. Ebben a városban töltötte utolsó éveit (1489-1493) is. 1489-1490
során magyar követség is járt Linzben, ez alkalomból az „ifjú úr”, Miksa lovagi lándzsaök- lelést rendezett
Anthon von Yffen nevű küzdőmesterével, ennek ábrázolásán feltűnő, hogy Miksát római királyként tüntetik fel.
Amikor Mátyás élete végén Frigyes császár 1490. március 10-én városjogi kiváltságot adott Linznek, kiemelte a
település tartományi fővárosi rangját (Haubtstat unser Fürstentumbs Österreich ob der Enns), címei
felsorolásában azt is hangsúlyozta, hogy egyéb minőségei mellett 32. uralmi évében levő magyar királynak is
tekinti magát. Üzenetértékű formalitás volt ez, hogy Corvin Mátyásnak szinte kezdettől ellenkirálya Habsburg
Frigyes. Másrészről viszont III. Frigyes császárnak nem volt sem elég pénze, sem elég katonája ahhoz, hogy
kiűzhesse Mátyás hadait. Amiatt sem volt ez lehetséges, mert bár a fiatal és tetterős Habsburg Miksa, a császár
fia 1486. február 16-a óta római király volt, meg is koronázták, de apja bizalmatlansága miatt nemigen volt
mozgásszabadsága.
396
SZÁZAD)
Az 1491. november 7-i, pozsonyi országgyűlésen megkötött béke rendkívül súlyos feltételeket szabott
Magyarországra. Ulászló lemondott az ausztriai Habsburg- tartományokról és Bécsről, sőt Miksa javára még
100 000 forint hadikárpótlást is vállalnia kellett. A béke előírta, hogy a magyar őrségeknek végleg ki kell
üríteniük az osztrák területet. A fekete sereg egyes kötelékei, amelyek a békefeltételek végrehajtását
megtagadták, még 1492-ben is tartottak osztrák várakat. Fontos erődök, városok és birtokok zálog formájában
maradtak Habsburg-kézen, gyakorlatilag Ausztriához csatolva: Kőszeg (1491-1647), Fraknó, Rohonc, Kabold,
Kismarton.
Elismerte a megállapodás a Habsburgok jogát a magyar királyi cím viselésére, valamint örökösödési jogukat a
magyar trónra, ha Ulászlónak vagy valamelyik utódjának nem volna fiúörököse. Mindezzel a Habsburgok
igénye a magyar trón megszerzésére tovább erősödött, ami Miksa király sikere volt, kevésbé gyarapította a
császár tekintélyét. III. Frigyes már nem hagyta el linzi reneszánsz rezidenciáját. Halála is az ideiglenes
fővárosban következett be. A linzi Frigyes-torony büszke jelmondata: AEIOU, tudniillik, hogy „Ausztria dolga
az egész földkerekségen uralkodni”, utódai alatt valósult meg.
A császár helyzete III. Frigyes uralmához képest nem változott jelentősen. Frigyes ugyan még családi
tartományában is alig tudta fenntartani uralmát, s a birodalom lengyel, dán, magyar határait sem tudta
megvédeni. 1473-1477-ben a törökök pusztították Karintiát, sőt Tirolt.
I. Miksa császár (1493-1519) jelentősen növelte a Habsburgok öröklődő tartományainak számát. Ausztrián,
Stájerországon, Karintián és Krajnán kívül a Habsburgok most birtokolták Tirolt, valamint területeket a
Svábföldön. Miksa mint Burgundi Mária örökségét házasságkötésük alkalmával Németalföldet is megszerezte,
és tovább növelte magyarországi befolyását is, igaz, hogy Svájcról le kellett mondania. A frank és rajnai
tartományokban az 1488-ban lovagokból és városokból alakult Sváb Szövetség terjesztette ki befolyását
(székhelye Augsburg volt). Ez a szövetség a császár közvetlen védnökségét élvezte. Éppígy a bajor herceg elleni
lovagszövetség (Löwenbund) is a Habsburgok támogatását élvezte, majd beolvadt a Sváb Szövetségbe. A Sváb
Szövetség meghirdetett célja a belső béke fenntartása volt. 1495-ben a birodalmi lovagságot alkotmányjogilag
egységes rendnek ismerték el.
Miksa alatt mind fontosabbá lett zsoldostípusa, a Landsknecht. Ez olyan német zsoldost jelent, akit nem
Svájcban, hanem császári területen toboroznak. A Lands- knecht katonaságot nem a császárság hozta létre. Első
említése 1486-ban fordul elő, s nemcsak a császárnak voltak ilyen alakulatai. 1488-ban már szerepel egy
nevezetes Landsknecht csapat, a „Nagy Gárda” az Északi-tenger partvidékén, mely időnként dán szolgálatba
állt. A zsoldossereg eltartása nagy terhet rótt gazdájára, rabló-fosztogató felvonulásaik pedig a népre.
Miksa a középkor késői szakaszának ellentmondásos személyisége. Lovagi kapcsolatai és életmódja folytán „az
utolsó lovag” melléknevet nyerte el. A hűbéres lovagsereg összezsugorodása folytán saját tartományaikban a
Habsburgok védelmi célokra a hadfelkelés (Landsturm) régi intézményét is igénybe tudták venni.
Miksa megkísérelte a központi hatalom Németország egész területén való intézményszerű megerősítését is
(„birodalmi reform”). így létesítették az udvari tanácsot, az udvari kancelláriát és az udvari kamarát a hasonló
rendi szervek ellensúlyozására (1497-1498). A pénzszűkében lévő Miksának nem volt lehetősége Itáliában
harcolni, így érthető a franciák sikere XV. század végi itáliai hadjáratok során. Sem a családi területek növelése,
sem a zsoldossereg megléte nem állíthatta meg a mind jobban előretörő tendenciát, a tartományi fejedelmi
centralizáció felülkerekedését.
A XV. század második felétől a császárok minden – persze következetlen – kísérlete ellenére növekedett a
tartományi fejedelmek (Landesherr) hatalma nemcsak a császárral, de saját területük nemesi és polgári
rendjeivel szemben is. Lajos bajor fejedelem (1450-1479) elutasította a rendek évenkénti gyűlés tartására
vonatkozó igényét, hangsúlyozva, hogy az ő joga, hogy azt mikor és milyen gyakorisággal hívja össze. 1488-
ban egy müncheni értekezleten Albrecht fejedelem tanácsosa azt az elvet fejtette ki a kiváltságaikra hivatkozó
nemesi képviselőknek, hogy a fejedelem szuverén joga az adóemelés. A Straubingi Lovagszövetségnek tíz évig
kellett hadakoznia Albrecht bajor fejedelemmel, hogy lemondjon jobbágyaik adóztatásáról, s csak 1493-ban
tudták a fejedelemmel elismertetni kiváltságaikat.
397
SZÁZAD)
25. Kelet-Európa aXIII–XIV. században
398
11. fejezet - VII. ÖSSZEGZÉS: EGY ÚJ
EXPANZIÓ KEZDETE, A FEJLŐDÉS
IRÁNYAI
1. Sz. Jónás Ilona – Székely György ITÁLIA A KÉSŐ
KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ KEZDETEI
Itália a kereskedők és püspökségek hazája, városai, hagyományaik, technikájuk, vállalkozó szellemük,
felhalmozott vagyonuk révén szinte uralták egész Nyugatot. A XIV. századtól bekövetkezett változások nem
jelentették a gazdaság hanyatlását. Bár sokan éltek a földből, de a kereskedelem meghatározó maradt.
Lombardia, Toscana virágzó mezőgazdasággal rendelkezett. Úgynevezett kevert kultúrák művelésével, élelem
és ipari nyersanyag termelésével foglalkoztak (öntözéses növénytermelés, rizs, festőcsülleng, eperfaültetvények
stb.) Rómától délre a klasszikus mediterrán kultúrák, a szőlő- és olaj-, Campania területén gabonatermelés folyt.
A városok jelentős ipari központok voltak. A vas- és fegyverkészítés (Milánó, Cremona), a papírgyártás
(Bologna), a hajóépítés (Velence, Genova), és főleg a textilipar változatlanul élenjáró maradt. Firenze a
textilipar és kereskedelem fővárosa, 1427-ben a háztartások 38 százalékát foglalkoztatta. A 10 legnagyobb céh
érdekeltsége is ehhez kapcsolódott. Como a vászon-, Cremona a barchentszövés központja volt, Lucca és
Genova igazi selyemvárosok. A mezőgazdasági termelés és az ipar is szorosan kapcsolódott a kereskedelemhez.
Velence kereskedői az alpesi útvonalakon Felső-Né- metországig, a frankfurti vásárokig jártak. Genova
Lisszabon és Sevilla piacai felé fordult. Nápoly és Palermo, a két főváros vonzotta a kereskedőket. Nápoly
Levante és Flandria felé campaniai gabonát, sajtot és bort exportált, s vásárlója volt egyúttal a velencei és
flamand luxusáruknak, (kárpit-, velúr-, ötvösmunkák). Nagy, tíz-húsz tagból álló, úgynevezett „családi
társaságok” alakultak, több száz alkalmazottal, s egyaránt érdekeltek voltak a gazdaság különböző ágaiban.
Számos fiókkal rendelkeztek Európa különböző országaiban. A Medici-bankház például, amely szervezetének
csúcsát 1460 körül érte el, a bankügyleteken kívül foglalkozott posztó- és selyemkereskedelemmel,
konzorciummal rendelkezett a tolfai timsó-kereskedelemben, filiáléi voltak Rómában, Milánóban, Velencében,
Avignonban, Lyonban, Genfben, Brugge-ben, Londonban.
A változások tehát nem annyira a gazdaságban, inkább a társadalmi és a politikai szerkezet átalakulásában
jelentkeztek. A hatalom fokozatosan egy minoritás kezében összpontosult, s felerősödtek a riválissal szembeni
konfliktusok, ami szinte állandósította a háborúkat. A XIII. század második felétől különböző kormányzati
formák alakultak. Dél-Itáliában monarchia volt, Toscanában városköztársaságok, Lombardiában megjelentek az
első signoriák, Piemont területén megmaradtak a feudális intézmények. A nagy feudális birtokosok támogatták a
kis földesuraktól függő városok municipális törekvéseit és sikerrel tartották fenn feudális birtokaikat, amelyeket
államokká alakítottak. A három leghatalmasabb család a Savoyai grófok,
Montferrat őrgrófja és Saluzzo márkija volt. A három család egymás elleni háborúi elszegényítették Piemontot,
sem ipara, sem kereskedelme nem fejlődött.
Itália elméletileg a császársághoz tartozott, s a XIII. századtól a városokat megosztotta a guelf-ghibellin ellentét.
Az interregnum alatt a császári hatalom hiánya nemcsak az egyes városállamok terjeszkedését, hanem a
riválisok konfliktusait is megnövelte. Anjou Károly, római szenátor, a guelf városok protektora, Toscana
vikáriusa, Piemontban jelentős területek ura, Itália uralmáról álmodott. De 1271 után fel kellett adnia Toscanát,
X. Gergely, illetve III. Miklós pápák alatt, Észak-Itáliát pedig Habsburg Rudolf miatt.
Az utolsó kísérlet a császári hatalom visszaállítására Luxemburgi VII. Henrik vállalkozása volt. Az 1308-ban
megválasztott új császár nagy reményeket és illúziókat váltott ki az anarchiától szenvedő Itáliában. Feladatának
és hivatásának lelkes elszántságával vonult, zömmel flandriai és luxemburgi lovagok kíséretében itáliai
koronázására, mint egyetemes békéltető. Azonban milánói megkoronázása után Rómába csak harcok árán tudott
bevonulni a guelf csapatok ellenállása miatt, 1312-ben. Miután a lateráni San Giovanniban fejére tették a
császári koronát, sietve hagyta el a várost, hogy Pisában csapatokat gyűjtsön, de 1313-ban Toscanában a
Buoncon- ventói apátságban meghalt. A császár ellen Firenzében guelf liga alakult Nápolyi Róbert vezetése
alatt. Róbert terve Észak-Itália alávetése, a kiváló ghibellin hadvezérek, Matteo Visconti (Milánó), Cangrande
della Scala (Verona), Uguccione della Faggiuola majd Castruccio Castracani ellenállásába ütközött. Nem sok
sikerre jutott az Avignonból küldött Bertrand du Pouyet legátus sem a ghibellinellenes keresztes hadjárat
399
VII. ÖSSZEGZÉS: EGY ÚJ
EXPANZIÓ KEZDETE, A
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
prédikálásával. A XIV. század harcait a meglévő pártszerveződések ellenére nem annyira a pártok, mintsem a
hatalmi érdekek irányították. A tényleges császári hatalom hiánya a pártok bizonyos közeledését eredményezte.
A ghibellinek nem ítélték el teljesen a kommunális szabadságokat, a guelfek pedig nem utasították el teljesen a
császári intézményeket.
A császárok még fontosnak tartották megkoronázásukat Milánóban a longobárd királyok vaskoronájával, de

jogaikat csak személyes jelenlétükkel tudták érvényesíteni. Az utóbbit kívánták a vikáriusság intézményével
helyettesíteni. Anjou Károly pápai vikáriusságát követően 1281-ben Habsburg Rudolf saját vikáriust állított
Toscanában a béke megőrzése, hűségeskü vétele és a regálejövedelmek beszedése céljából. Luxemburgi VII.
Henrik, akitől Dante hiába várta a béke megvalósítását, már olyanoknak adott vikáriusságot, akik magukat egy-
egy város uraivá tették, s megszerzett hatalmukat kívánták legalizálni. Ezt folytatták az utána következő
császárok. Még a guelf Firenze is vikáriusságot vásárolt 1355-ben IV. Károlytól az elfoglalt contado fölötti
uralmának elismeréséért, s a köztársasági hagyományaira büszke város magát fideles imperiinek nyilvánította.
Velence évi l000 dukátot fizetett szárazföldi foglalásainak törvényesítéséért 1437-ben. Hamarosan a vikáriusság
meghaladott lett. A császárok örökös hercegi, grófi címeket adományoztak megfelelő összegek ellenében. 1395-
ben Giangaleazzo Visconti megvásárolta a Milánó hercege címet, 1416-ban VIII. Amadé Savoya hercegségét,
1437-ben Mantova ura örökös grófságot, 1452-ben Modena ura hercegséget vásárolt. így a császári hatalom
fokozatosan elenyészett Itáliában, ahol a kialakult kis helyi államocskák fölött, hasonlóan a német territoriális
fejedelmekségekhez, semmiféle hatalommal nem rendelkezett. Míg VII. Henrik még sokakban váltott ki
hiábavaló reményeket, Bajor Lajosnak már senki sem engedelmeskedett. Zsigmond még törvényesített nagy
hercegségeket, de III. Frigyes már nem tudta magát 1452-ben megkoronáztatni Milánóban, s második itáliai útja
alkalmával, 1469-ben meg kellett elégednie azzal, hogy Ferrarában aláírjon több tucatnyi conti, cavallieri,
dottori kinevezést, megfelelő összegek ellenében.
1.1. Az itáliai városállamok politikai rendszere és a „zsarnokság”

A széttagolt Itália létjogosultságának elméleti igazolói is akadtak. A XIV. századtól kezdve jeles jogászok
érveltek az Itália feletti uralkodói (császári) hatalom koncepciója ellen – szembeállítva ezzel a különböző
városállamok szuverenitását.
E rendszert igazoló tudósok közül elsőnek Bartolust (Bartolo da Sassoferrato, 1314-1357), bolognai, pisai és
perugiai jogtanárt kell említenünk. A híres poszt- glosszátor írt a zsarnoki államról: De tyrannia (A
zsarnokságról) valamint az államközi kényszer alkalmazásáról: Tractatus repressalium (Értekezés a kényszerről)
is. Hangsúlyozta, hogy az egyik városállam nem alkothat törvényt a másik ellen. Itália politikai széttagoltsága
volt az oka annak, hogy sokáig fennmaradtak az egyes nyelvjárási különbségek. A társadalmi-gazdasági
fejlődéshez képest lassan kibontakozó egységes irodalmi nyelv mellett sokáig erősen elütő nyelvjárási területek
különültek el. Dante, 1305 körül De vulgari eloquentia (A mindennapi ékesszólásról) című munkájában így ír
erről: „...a jobb felé eső Itáliának szólása miért különbözik azétól, amelyik bal felé esik? Ugyanis másként
beszélnek a padovaiak és másként a pisaiak; további kérdés, vajon az egymáshoz közel lakók is miért térnek el
olyannyira a beszédben, amint például a milanóiak és a veronaiak, a rómaiak és a firenzeiek, de még azok is,
amelyek egy nevezetű néphez tartoznak, mint a nápolyiak és a gaetaiak, a ravennainak és a faenzaiak, és ami
még csodálatosabb, hogy még ugyanazon városban lakók is, mint Bolognában a San Felice külváros és
ugyancsak Bolognában a főutca lakói”.
Galeotto Marzio (1427-1497) is kénytelen volt megállapítani: „...nálunk annyiféle a beszédmód, hogy a polgár a
paraszttól, s viszont a calabriai a toscanaitól any- nyira eltér kiejtésében, hogy alig bírják egymást megérteni”.
Az 1495 előtt megjelent első olasz nyelvtan is: a Regole della Lingua fiorentina (A firenzei nyelv szabályai)
címet viselte.
1451-ben Itália legfontosabb államai között négyéves háború tört ki. Az egyik oldalon ekkor Savoia, Monferrato
(1305-1533 között mint a görög Palaiologoszok egyik ágának őrgrófsága létezett), továbbá Velence és Nápoly
állott, a másikon Milánó, Genova, Mantova, Bologna és Firenze. Milanót a francia király is támogatta, aki
Aragóniai Alfonz Nápoly királya ellenében a Nápolyra szintén igényt formáló Anjou-házbeli René herceget
kívánta trónra juttatni. A háború 1454-ben véget ért. Konstantinápoly elestének (1453) vészhíre egyengette az
utat a lodi egyezség megkötésére (1454), amikor is Velence, Firenze, Milánó az itáliai béke érdekében, s egyben
az oszmán hatalom ellen létrehozta az úgynevezett Szent Ligát. A ligához a pápa és Nápoly is csatlakozott.
Ezek a körülmények szorosabb érintkezést, az itáliai egyensúly keresését és őrzését sugallták a fejedelmeknek és
közösségeknek. A bolognai Giovanni Bentivoglio úgy nyilatkozott a „legfenségesebb ligáról”, mint amelyen
egész Itália java alapul, s főleg „hazánké” (azaz a bolognai kis államé). Jellemző e korra Lorenzo Medici
400
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
hasonlata Itália olyan hangszer, amelynek négy húrja az Egyházi Állam, a Nápolyi Királyság, Firenze és
Milánó.
26. Az itáliai városállamok
Ez az időszak megfelelt az egyenlő államok alapján fennálló itáliai közösség eszményének; a másnak alá nem
vetett, más állam joghatósága alól mentes városállamok rendszerének. Itália félszigete és a hozzá tartozó nagy
szigetek a gazdasági fellendülés korában sem lettek egységes állammá, sőt szétdaraboltságuk még fokozódott.
így nem jött létre e területen egységes belső piac sem. Egyes vidékek kicserélték ugyan mezőgazdasági és ipari
termékeiket, de mivel fejlődésük az iparban és mezőgazdaságban is igen különböző szintű volt, a közöttük
lezajló kereskedelem fizetési (forgalmi) eszköze is igen eltérő: a természetbeni cserétől az aranypénzig. Az a
törekvésük, miszerint a távoli területeket még katonai beavatkozás árán is kiaknázzák, az egyes városoknak
ideig-óráig gyarapodást hozott, Itália jövőbeni egységes fejlődése szempontjából retrográd.
„Hodie Italia est totaplena tyrannis" (napjainkban Itália tele van zsarnokokkal) – írta Bartolus a De regimine
civitatis (A polgári kormányzatról) című munkájában, amelyben azt a kérdést vizsgálta, miképpen kerültek a
városállamok demokratikus vagy arisztokratikus kormányzatból egyetlen úr kezébe.
A XIV-XV században egyre több városállamban alakult ki a signoria. A XIV. század folyamán a városok
bankügyletekkel, iparral és kereskedelemmel foglalkozó lakossága, kifáradva a városok egymás elleni harcában,
békét, biztos kormányzatot kívánt. A belső pártviszályokkal szemben rendet és nyugalmat, olyan kormányzást,
amely a pártok felett áll, s egységes törvény szerint ítélkezik. A válságos helyzetet kihasználva, a város élén álló
podeszták, vagy a nép által választott „nép kapitányai” (capitani del Popolo) a béke biztosítása címén magukat a
város uraivá tették. Tyran- nusoknak, zsarnokoknak nevezték őket, mert hatalmuk megszerzését erőszakosnak
tekintették. Ott, ahol a városi önkormányzat kevéssé volt fejlett, általában a helyi birtokos nemességből kerültek
ki, örökös, dinasztikus jogon szereztek hatalmat egyházi vagy császári vikárius címen (az Esték Ferrarában, a
Malatesták Rimi- niben, a Polentanik Ravennában, a Manfredik Faenzában, a Viscontiak Milánóban). Másutt a
meghatalmazott podeszták vagy kapitányok vetették alá a várost, mint pl. a Carrarák Páduában, a Gonzagák
Mantovában, a Della Torrék Milánóban. Egyes városokban meggazdagodott polgárok jutottak hatalomhoz.
Ilyen volt Firenzében a Mediciek, Bolognában a Bentivogliók, Perugiában a Baglionik uralma. Később a pápák
rokonaikat jutatták patrimoniumuk városai élére (Forliban a Riariókat, Urbi- nóban a Della Roveréket,
Pármában a Farneséket, Romagnában a Borgiákat). 1430 táján a városok kommunális formái és a megszilárduló
signoria típusa között már észlelhető választóvonal alakult ki.
Ezek a kis monarchiák hosszabb-rövidebb ideig őrizték uralmukat. Hatalmukat ügyes diplomáciával, csellel,
gyakran erőszakos háborúkkal tudták csak megtartani. Nemcsak riválisaikkal szemben harcoltak, de gyakran a
saját rokonságukon belüli ellentétek is erőszakos fellépéseket váltottak ki. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy
megítélésükben a „zsarnoki” jelzőt kapták. A köznép körében a gazdasági prosperitást elősegítő tevékenységük,
a közmunkák szervezése, az építkezések biztosították népszerűségüket, amit tovább erősített mecénási mivoltuk.
A mecenatúra nemcsak dísz, hírnév volt az új hatalom számára, hanem a közvélemény érzelmeinek a fejedelem
iránti pozitív befolyásolását is szolgálta.
401
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A monarchikus tendenciák érvényesülése Itáliában összefüggött a korabeli európai királyságokban is
végbemenő folyamattal, amely a hatalom centralizációját igényelte. Itália politikai szerkezetének sajátos
történelmi hagyománya nem tette lehetővé az egységes „nemzeti királyság” létrejöttét, de a XV. század végére
nagyjából öt nagyobb politikai egység szerveződött (cinque principati). Északon Velence és Milánó, középen
Firenze és a Pápai állam, délen a Nápolyi királyság.
1.2. Velence
Velence – a XV. században mintegy 100 ezer lakosú fővárosával – az egyetlen északitáliai városállam volt,
amely oligarchikus rendszerét fenntartotta. Elhárítva az egyszemélyi zsarnokságot és a dinasztia-alapítást,
továbbra is a leggazdagabb kereskedők képviselői irányították. 1310-ben nagyobb összeesküvést fedeztek fel,
amelynek célja az oligarchikus kormányzat megbuktatása volt. A szervezkedést elnyomták, az államszervezetet
pedig, hogy a kereskedő patricius-oligarchia uralmát mindenáron megtarthassa, sajátos diktatúrává változtatták.
Ennek érdekében rendkívüli intézményeket létesítettek. A diktátori hatalmat a Tízek Tanácsa (Consiglio dei
Dieci) gyakorolta. Már 1310-ben felállították a Tízek Tanácsát, amelynek ideiglenes jellegét 1335-ben
véglegessé tették. Ennek a funkciójában állami bíróságnak a tagjait a Nagytanács (Maggior Consiglio) és a
Signoria delegálta. A Tízek Tanácsába kiválasztottak tiszteletdíjat nem kaptak, egymással rokonságban nem
állhattak, és egymás utáni időszakban nem voltak újraválaszthatók. Élükön három vezető (Capi) állott, akiket
havonta választottak. A dózse és hat tanácsosa részt vett a Tízek Tanácsa ülésein. Mint rendkívüli bíróság még a
már korábban létrejött Negyvenek Tanácsa kapott egyre jelentősebb szerepet. Ezeknek a testületeknek nemcsak
a néppel, de a nemességgel szemben is volt hatalmuk. Küzdöttek az államrendszer bármiféle demokratizálása
ellen, szükség esetén a zsarolás, orgyilkosság, kínvallatás eszközétől sem riadva vissza. 1323-ban azt is
kimondták, hogy a Nagytanácsba csak az választható, akinek már apja és nagyatyja is e testület tagja volt.
Viszont bármely arisztokratával is leszámoltak, ha az a saját vagy valamely más személy korlátlan uralmát
kívánta megvalósítani, sőt a dózsék is ellenőrzésük alá kerültek. Ezt példázza Marino Falieri (kb. 1280-1355,
uralomra került 1354-ben) sorsa. Jóllehet az állam élén állt, mégis összeesküvésre kényszerült, amikor a
nemesség (nobili) hatalmát korlátozni akarta. Falierit a Dózse-palota főlépcsője előtt lefejezték. Képe a
Nagytanács termében a dózsék arcképsorozatából kimaradt, s az ő helyén üres tábla állt, hogy figyelmeztesse
utódait az oligarchikus alkotmány erejére.
A dózse címe il serenissimo principe. Bizánci eredetű jelvényei: az aranypalást, a bíborcipő, a bizánci császári
föveg, a kamelaukion utódja a csúcsos föveg, az ezüst trombita és az aranyombrella (ernyő) egyaránt a
városköztársaság nagyságát és hatalmát reprezentálták. Hasonlóképpen a város szimbólumát jelentő oroszlán is,
amely egyszerre jelképezte a bátorság antik jelképét és Szent Márk evangélistát, a város védőszentjét. A dózse
ugyanis bizonyos szakrális jelleggel is rendelkezett, mint Velence védőszentjének zászlótartója, Szent Márk
prokurátora. Az evangélista ereklyéje fölé épített bazilika, a San Marco, a dózse palotatemploma is volt, ahol a
megválasztott dózse eskütétele után ünnepélyes megerősítést nyert. A magas méltóság azonban, mint láttuk, az
oligarchia szigorú ellenőrzése alatt állt.
1355-ben – váratlan problémák megoldására – a Nagytanács még 20 fővel erősítette meg a Tízeket, és ez a
bővítés az idők folyamán nemegyszer megismétlődött. A
Nagytanács az alkotmány vagy a törvények értelmezése körül támadt viták kivizsgálására külön öttagú
bizottságot (Correttori delle leggi) választott.
Velence zsoldoshadakra támaszkodott. Zsoldosvezérei közül nevezetes volt Eras- mo de'Narni (1370?-1443),
aki nemcsak vitézsége, hanem ravaszsága miatt is híressé vált. (Ezért kapta a Gattamelata – tarka macska –
nevet.) Narni előbb a pápa, majd 1434-től Velence szolgálatában állott. 1441-ig vezette a köztársaság csapatait
Milano ellen. Érdemeit azzal ismerték el, hogy mint velencei főkapitányt 1438-ban felvették a nemesek (nobili)
soraiba. Padovában, ahol meghalt, életnagyságú bronz lovas szobrot emeltek tiszteletére. E mesterművet
Donatello készítette (1446-tól). A másik hírneves condottiere, Bartolomeo Colleoni (1400-1475) vagyonát
közcélokra a köztársaságra hagyta. Ennek fejében azonban kikötötte, hogy emlékére lovas szobrot állítsanak.
így alkotta meg Verocchio a reneszánsz egyik legjelentékenyebb művét, amely Velencében a SS. Giovanni e
Paolo-templom előtti téren ma is látható. (A zsoldosvezér síremléke Bergamóban áll.)
Velence szárazföldi hódításaival részben keleti veszteségeit is kompenzálta. Északitáliai birtokai (Terra Ferma)
biztosították számára a Németország felé vezető átjárókat (Brenner-hágó), és a Pó völgyének kereskedelmét.
Terjeszkedése ütközött Milánó érdekeivel. Milánóval vívott háborúi során a XV. század első felében több
győzelmet ért el, birtokainak határa az Adda folyóig terjedt. Mindez főleg Francesco Foscari dózse alatt történt,
akinek nevéhez fűződik a dózse palota homlokzatának építése. Foscari hosszú és bölcs kormányzata szintén
402
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
tragikus véget ért. Fiát hamis vádakkal elítélték, száműzték, őt magát 1457-ben lemondatták, és ezt követően pár
napra meg is halt. Byron A két Foscari című drámájában dolgozta fel történetét.
A török előretörés és a tengeri kalózok ellen Velence megerősítette tengeri flottáját. A hajóépítés és a
kereskedelem mellett egész sor új iparág fejlődése kapott lendületet: a selyemszövés, az üveggyártás és főleg a
nyomdászat. Európa majd minden országában jelen lévő követei – akiknek jelentései a kor fontos forrásai –
Velence gazdasági érdekeltségén kívül, politikai szerepét is bizonyítják. Az egész kontinenst foglalkoztató
törökkérdésben közvetlenül is érintett városállam, aktív külpolitikai szerepet töltött be a század második felében.
Bár Velence belpolitikája eltért a többi itáliai városállam politikájától, mégsem különült el tőlük, hanem a XV.
század közepétől részt vett az olasz államok ligáiban, szövetségeiben. A kultúra és tudomány új áramkörébe
szintén bekapcsolódott. Bessarion (1400 k.-1472) nikaiai érsek, majd bíboros, a kiváló humanista, Velencének
ajándékozta könyvtárát, megalapozva ezzel a Szent Márk könyvtárat (Bibliotheca Marciana). A városba érkező
görög tudósok nagy többségét ugyan Itália más városainak egyeteme vonzotta magához, de az első görög nyelvű
nyomtatványok, a latin szerzők, továbbá a humanisták írásai a velencei nyomdák, elsősorban Aldus Manutius
tevékenységének köszönhetően terjedtek el.
1.3. Genova
Genova a század végi hatalmát Pisa ellenében már 1284-ben sikerrel érvényesítette. A Meloria melletti tengeri
csatában 11 ezer pisai foglyot ejtett. Pisa soha többé nem heverte ki ezt a vereséget. Az 1299-ben kötött béke
során átengedte Genovának Szardínia és Korzika egy részét. A toscanai guelf városok, kihasználva a meloriai
vereséget szárazföldi támadást intéztek Pisa ellen. A szorongatott város a nép kapitányává választotta tíz évre
Ugolino da Gherardesca grófot. Miután súlyos feltételekkel és területi engedmények árán békét kötött a külső
ellenséggel, fellépett a város neves családjai ellen, hogy megszerezze a teljhatalmat. Az utóbbiak azonban Roger
érsek vezetésével elfogták őt két fiával és két unokaöccsével együtt, egy toronyba zárták, ahol éhen haltak
(1288). Dante, drámai szavakkal emlékszik meg róluk az Isteni színjátékban.
Genova sem tudta győzelmeit kihasználni. Miután a Viscontiak közvetítésével békét kötött Velencével, a város
belső harcok színterévé vált. A hatalom megszerzéséért versengő családok, a ghibellin Spinola és Grimaldi
házak és a guelf Fieschi és Doria családok harcoltak egymással. A nemesi pártharcok ellenében 1339-ben Si-
mone Boccanegrát választották a nép dózséjává. Bölcs és fegyelmezett kormányzása alatt kiújult a háború
Velencével (1350-1355). Vészhelyzetében a Viscontiak segítségét kérte. Az 1355-ben megkötött béke után,
hogy lerázza a Visconti-uralmat a Carrarákhoz fordult. Végül is Genova meggyengült és kifáradt a szüntelen
belső harcokban és mindig új védelmezőt keresve fokozatosan elvesztette önállóságát. A Velencétől
elszenvedett vereség, majd a XV. században a török terjeszkedés megfosztotta gazdasági szerepétől is.
Konstantinápoly elfoglalása után (1453) el kellett hagynia fekete-tengeri bázisait, csak Chio szigetét, jelentős
timsó-, indigó-, lakk-, gyapot- és bor- kereskedelmének bázisát tudta megtartani 1468-ig.
1.4. Milánó
A XIII. század végén a Della Torre család gyakorolta a városban a hatalmat, Capitani generali del Popolo
címen. 1277-ben Ottone Milánó érseke bebörtönöztette Napo- leone della Torrét és 1287-ben Obizzo nevű
testvérének az unokáját, Matteo Vis- contit választatta meg a néppel, majd a császártól vikáriusságot vásárolt
számára. A XIV. századi Milánó kormányzati formája signoria. Vitathatatlan lett a della Torre család felett
győzedelmeskedő Viscontiak vezetése.
Matteo „Il grande”, a ghibellin párt vezére, a kiváló hadvezér és diplomata alapította meg a család hatalmát,
meghódítva Novarát, Vercellit, Comót és Bergamót. Unokája, Azzo (1329-1339) tíz lombardiai várost csatolt
Milánóhoz. Majd öccse, Lucchino Pisát vette függésébe. A nagy Matteo negyedik fia Giovanni egy személyben
Milánó érseke is volt, ő már 16 város ura volt. Amikor 1350-ben elfoglalta a pápai államhoz tartozó Bolognát,
VI. Kelemen Avignonba idézte. Giovanni a Duo- móban fogadta a küldöttet, s Giovio leírása szerint egyik
kezében pásztorbotot, másikban kardot tartott, egyházi és világi hatalmának szimbólumait. Azt üzente a
pápának, hogy kész megjelenni 12 ezer lovassal és 6 ezer gyalogossal és gondoskodjanak szállásról a részükre.
A pápa így kénytelen volt elállni a veszedelmes vendég fogadásától. Giovanni halála után (1354) unokaöccsei
Bernabo (Í1385), Matteo (t1355) és Galeazzo (t1378) osztoztak a városok feletti uralmon. Az egymás elleni
cselszövések, intrikák ellenére majd egész Észak-Itália a Viscontiak kezébe került.
Galeazzo Visconti IV. Károly császár vikáriusa II. Gian Galeazzo Vencel német császár akaratából már 1380-
ban birodalmi vikárius lett, 1395-ben pedig a császár engedelmével hercegi rangot szerzett (Milanó hercege).
403
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
így jött létre a lényegében önálló – a császártól is független – principátus, így lett Milánó állam hercegség.
Amikor Pfalzi Ruprecht német király hadjáratot vezetett Itáliába (1401-1402), ez nem utolsósorban azért maradt
sikertelen, mert a Viscontiak ellene fordultak. A király 1401 októberében Brescia mellett vereséget szenvedett
Gian Galeazzo Vis- contitól, és így nem tudta a birodalom számára visszanyerni a milanói hercegséget.
Giangaleazzo uralma az okos kormányzat példája volt. Gazdasági intézkedései nyomán (mocsarak lecsapolása)
fellendült a mezőgazdaság, a Pó folyó kereskedelme. Igazi reneszánsz fejedelem, nagy mecénás volt. A páviai
Certosa, Milánóban a hercegi palota és a Duomo építője. Támogatást nyújtott az egyetemnek. Leányát, Va-
lentinát a francia király öccséhez, Orléans-i Lajoshoz adta nőül. (Erre alapította később XII. Lajos a Visconti-
ház kihalása után milánói igényét.) Giangaleazzo hercegségét elsősorban ügyes diplomáciával szervezte meg. A
condottierék számos győzelmet szereztek számára. Az Il Biscione (kígyó) melléknevet kapta. A kisebb
signorékat (Rossi, Coreggi Pármában, Scotti Piacenzában, Palavicini San Dominnó- ban) legyőzte, a nagyokat
egymás ellen fordította (a páduai Carrarákat a veronai Scaligerik ellen, a ferrarai Alberto Estét és a mantovai
Francesco Gonzagát a családjaikon belüli intrikákkal gyengítette). Csellel vagy erőszakkal megszerzte Pisát, Pe-
rugiát, 1399-ben Sienát, majd Luccát. A pestis elől marignanói várába zárkózott, ahol 1402-ben meghalt.
Hercegségén fiai osztoztak, akiknek uralma alatt a hatalmas birodalom egyre jobban elaprózódott a
zsoldosvezérek kezén. Az elűzött családok igyekeztek visszaszerezni birtokaikat.
A dinasztia utolsó tagja, Filippo Maria Visconti (1391-1447) kiemelte Milanót a hanyatlásból. Hatalma oly nagy
volt, hogy 1413-ban fővárosa kapuit bezárathatta a felvonuló Zsigmond magyar, német és cseh király előtt és
így vállalta a birodalom „nyílt és hűtlen ellensége” megbélyegzést. Zsigmond kellő erő híján megelégedett a
Lombardia feletti főség külsőleges elismerésével. Sőt Velencével szemben annyira rá is szorult a milanóiakra,
hogy 1431-ben, a lombard vaskorona elnyerése után Fi- lippónak mint szövetségesének hagyott hátra segéderőt
Milánóban. így 1431 és 1433 között magyar alakulat állott milanói zsoldban, Visconti rendelkezésére,
Francesco Sforza (1401-1466) főparancsnoksága alatt.
A Sforza-család megalapítója, Francesco apja, Jacopo Sforza (eredeti nevén Gia- comuzzo d'Attendolo, 1369-
1424) romagnai paraszt volt, aki mint híres condottiere Firenze, a pápa és Nápoly szolgálatában állt. 1447-ben,
amidőn a Visconti-ház kihalt, a milánói – névleg – köztársaság (Republica Ambrosiana) fejlődésében
megrekedt, az államot külső ellenség is támadta. Milánó nehéz helyzetében Francesco Sforzát – az utolsó
Visconti herceg vejét – zsoldosvezérré tette. Sforza visszaverte a velenceiek támadásait, s visszafoglalt néhány
Milánótól elszakadt várost, katonai sikereit saját hatalmának megalapozására aknázva ki. Megtartotta hódításait,
majd 1450-ben bevonult Milánóba, felvette a hercegi címet. Címerére kutyát festetett, a címer felirata: „senki a
békében levőt büntetlenül ne támadja meg”.
A milánói államon belül kiemelkedő szerepe a fővárosnak, Milánónak volt. Lakóinak száma a XV. századra
mintegy 100 ezer főre emelkedett. Külső arculata fejlődésének érdekében a művészet és tudománykedvelő Gian
Galeazzo Visconti tette a legtöbbet. Bőkezűen támogatta a milánói Dóm építését, amelynek munkálatai 1386-
ban indultak el.
A XV. század végén épült a Santa Maria delle Grazie szép temploma. A mellette lévő, korábban Domonkos-
rendi kolostor refektóriumában van Leonardo Utolsó vacsorája. Leonardo da Vinci Lorenzo Medici ajánlatára
kb. 1482-től 1500-ig dolgozott Milánóban, talán 1483-ban írta levelét a nagy művész Lodovico il Moro Sfor-
zához, amelyben felajánlotta, hogy béke idején kész őt szolgálni az építészetben, köz- és magánépületek
megtervezésében. Leonardo töprengett Milánó átalakításán, s a járványoktól sújtott, zsúfolt város helyett
egészséges, tágas városnegyedek építését javasolta. Még az előkelőket is kényszeríttetni akarta, hogy a városban
mindnyájan egy-két házat építsenek a nép számára. Leonardo említett levelében művészeti terveket is Lodovico
elé tárt: több márvány-, bronz- és agyagszobor, valamint festészeti alkotás mellett főleg Lodovico atyja,
Francesco Sforza lovas szobrának a bronzlovasnak az elkészítését javasolta, mint amely a Sforza-család
emlékezetét szolgálja majd. De Lodovico il Moro nem ért fel ezekhez a nagy tervekhez. Nem rendelte meg a
szobrot.
1.5. Bologna
Bologna fő iparága a selyemgyártás lett, amelyet a környék (contado) eperfáin felnevelt selyemhernyók bőven
elláttak nyersanyaggal. Évente három hónapon át a falusi férfiak, asszonyok és gyermekek hatalmas
mennyiségben hozták a városba a gubót vagy a nyersselymet (follicelli), hogy eladják azt a kereskedőknek. A
vásár idejére (nundinis follicelli) külön szabályokat állítottak fel a közrend fenntartására. A XV. században a
selymet már nem a guzsaly és orsó egyszerű eszközeivel fonták, hanem fonókerékkel (filatogli). A fonodák a
város látványosságai közé tartoztak. A város vezető családjai jelentékeny szerepet vállaltak a selyemiparban. A
legjelesebb bolognai család tagjának, Giovanni Bentivogliónak vagyona házak és üzletek mellett
selyemfonodákra (domus cum edificio unius filatogli a sirico) is kiterjedt. Santi Benti- voglio (Í1463) szinte
404
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
teljhatalommal irányította Bolognát, teljesen névlegessé téve a pápai hűbéruraságot. II. Giovanni Bentivoglio
helyzetének függetlenségét biztosította, hogy a legkülönbözőbb ellenfelek zsoldosvezéri megbízatásait
(condotte) vállalta. Ez a zsoldosvezér óriásira növelte családja vagyonát azáltal, hogy 1467-ben Nápoly, Milánó
és Firenze, 1471-ben és 1477-ben Milánó, 1478-ban Firenze, 1482- ben Nápoly, 1485 körül a pápák
condottieréje volt. Hívei még így is féltették a szerencse forgandóságától. Amikor 1477 decemberében milanói
érdekből seregével – amely már egy nagyméretű ágyúval (bombarda) is fel volt fegyverezve – Faenza
fellegvárát bevette, Bologna hatósága (a Sedici) szerencsét kívánó levelében Bentivoglio és az ágyú hazatérését
sürgette. Giovanni maga is tartott attól, hogy ha huzamosan távol van vagy messzebb vidékekre megy hadba, ez
elégedetlenséget teremthet és vetélytársakat segíthet fellépni a városában. így például csak akkor volt hajlandó
Lorenzo Medici oldalán hadba vonulni, ha seregében a vezető polgárokat is magával viszi. Ilyen eszközökkel
sikerült elérnie – mint egy krónikás forrás és egy külső megfigyelő 1480 tájáról egybehangzóan vallja –, hogy
Giovanni Bentivoglio mester Bologna signoréja, akarata ellenére a városban nem történik semmi, s
ellentmondás nélkül kezében tartja a város kormányzatát. Egy költői ajánlás egyenesen szerencsés időszaknak
minősíti Bentivoglio uralmát, szerencsésnek a hazát (patria, vagyis a városállam) és a népet (populus, vagyis a
városállam lakossága), amelyek vezetése alatt éltek.
1.6. A reneszánsz művészet kezdetei

Bolognában a reneszánsz a Bentivogliók alatt bontakozott ki. Santi Bentivoglio 1460-ban kezdte építtetni a
Palazzo Bentivogliót, amelyet azután II. Giovanni folytatott.
Az európai művészetben Firenze szülötte, Giotto di Bondone (1266?-1337) a kiváló festő, szobrász és építész
nyitott új korszakot. A protoreneszánsz mestere oltárképein és freskóin a megmerevedett bizánci
hagyományokat, az olasz gótikát lelkes emberábrázolással újította meg; ő az ember és a természet valószerű
megjelenítésére törekvő új stílus megalapozója. Legjelentősebb Assisiben, a San Fran- cesco-templomban
megfestett Szent Ferenc életét ábrázoló freskósorozata. Nagy jelentőségű freskókat alkotott a padovai
Scrovegni-kápolnában (Madonna dell 'Are- na 1305), dolgozott a század elején Rómában (Basilica di San
Giovanni: VIII. Bonifác arcképe az 1300. évi jubileum kihirdetése pillanatát ábrázolva), alkotott Firenzében, itt
egy-egy nagyobb freskó részeként megfestette Dante, Brunetto Latini, Corso Donati arcmását is. A festészetben
Giotto nevéhez fűződő fordulatra már Dante is utalt, midőn 1315 körül a következőket írta: „mint festőnek
Cimabuénak virágzását látták, de most már Giottót látják fölé magasodni, homályos éjbe borítva annak
csillogását”. Stílusának továbbfejlesztője Masaccio (családi nevén Tomaso Guidi, 1401-1429), a fiatalon
elhunyt arezzói származású festőművész. A Quattrocento megalapozójának, „a modern művészet atyjának”
művein jól lemérhető a középkorból a reneszánszba való átlépés. A firenzei Santa Maria del Carmine Brancacci-
kápol- nájában alkotott freskói, például az Adógaras, az általa alkalmazott perspektíva, a fény-árnyék
kidolgozása nagy hatással volt az utókorra.
E századokban Siena is fontos központja volt a kulturális-művészeti fejlődésnek. Egyeteme virágzott. A sienai
festőiskola alkotásai a bizáncias olasz festészet megújulását, továbbfejlődését jelentették. Ez irányzat úttörője,
vezető egyénisége Du- ccio di Buoninsegna (1255?-1319) volt, akinek művei méltán állíthatók Cimabue és
Giotto alkotásai mellé. Oltárképeit 1308-1311-ben készítette a sienai székesegyház számára. Festményein:
Mária, Jézus, a szentek és az angyalok hagyományos ábrázolása mellett már a mély emberi érzelmeket is
megtaláljuk, a bizáncias merevséggel szemben kifejező mozdulatokat. Pietro (1280 k.-1348) és a jelentősebb
Am- brogio Lorenzetti (?-1348) a sienai trecento oltárképek testvérmesterei. 1337-1339 között festette meg
Ambrogio a sienai Palazzo Publico nagytermében híres allegorikus freskóit: a jó, illetve a rossz kormányzatot
bemutató sorozatot. A három részből álló monumentális sorozat kiemelkedik realisztikus részleteivel (a jó
kormányzat körülményei között termelő és betakarító paraszt), valamint történeti szimbólumaival (a római
farkas ábrázolása az ikrekkel). Ambrogio Lorenzettivel egy időben alkotott Simone Martini (1280 k.-1344),
akinek stílusára az északi festészet is hatott. Az avignoni pápai palotában és székesegyházban is dolgozott.
Petrarca barátja volt, s az ő számára díszítette miniatúrákkal a Vergilius-kódex címlapját. A sienai gótika
mesterei falfestményeinek és miniatúráinak realisztikus részleteiből megismerjük a láncsisakos és vaskalapos,
vértes és lánckesztyűs katonákat, Toscana fallal kerített városainak lakótornyait és várait.
1.7. Firenze
Közép-Itáliában a XIV-XV. század alatt Firenzéé volt a vezető szerep, sőt az emberi haladás nagy eszméjének, a
XIV. és XV. században kiteljesedő humanizmusnak, illetőleg a reneszánsznak is Firenze lett a bölcsője: a
quattrocento virágzó városa. A guelf Firenze a XIV. századi signoriák között „demokratikus” kormányzatával,
mint a köztársaság és a szabadság mintaképe jelent meg. Coluccio Salutati a Viscontiak zsarnokságával
szemben Firenzét a szabadság védelmezőjeként említi. Leonardo Bruni a Laudatio Florentinae urbis (Firenze
405
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
városának dicsérete) című írásában kifejti, hogy a szabadság garanciáját a város kormányzatában a magisztrátus
és a tanácsosok egyensúlya jelenti.
A XIII. század végétől Firenze politikai berendezkedésének, a kormányzatára vonatkozó rendelkezéseknek és

törvényeknek állandó módosulását követhetjük. Az 1293-ban hozott igazságszolgáltatási szabályzat
(Ordinamenti di Giustizia) rendelete előtt a várost az idegen podestá, a capitano del popolo és a 12 anziani (6
városrészből 22 választott polgár) kormányozta. 1282 és 1292 közötti új alkotmány a város vezetését a priorokra
bízta. Nyolc prior és a Gonfaloniere di Giustizia alkotta a magisztrátust (signoria). Tagjait a hét nagy céh
bejegyzett tagjaiból választották (Priori delle Arti). A rendelet kizárta a nemeseket a hivatalviselésből. A
városban kibontakozó pártviszályok (fehér és fekete guelfek) 1323-ban újabb alkotmánymódosításhoz vezettek.
A signoriát a 12 buonuomini testülete és a compagniák 16 gonfalonieréje egészítette ki, s együttesen alkották a
tre maggiorit azaz a három felső magisztrátust. Tagjait olyan 30 évet betöltött firenzei polgár közül
választhatták, aki a 7 nagy céh valamelyikébe be volt jegyezve. A kormányzásban érvényesülő oligarchikus
tendenciák, a század folyamán megerősödött új arisztokrácia a nobili popolani állandó pártharcai
meggyengítették a kormányzást. A rend helyreállítására, az ellentétek le- csendesítésével tett kísérletet 1342-ben
Gauthier Brienne, a Nápolyban nevelkedett „athéni herceg”, Anjou Róbert fiának Calabriai Károlynak
képviselőjeként, mint Firenze protektora. Amikor azonban magát a város urává kívánta tenni, a polgárok
felkeltek ellene és elűzték (1343).
Az 1340-es évektől kezdve Firenze lakosainak száma csökkent (1347-ben 80 ezer), s a XV. században mintegy
50 ezerre esett vissza. A belső ellentétek tovább mélyültek a század folyamán. Egyrészt a rivális nagy családok,
főleg a Ricci- és az Albizzi- házak, másrészt a gazdag polgárok és a nép, a kis céhek tagjai között. 1378-ban a a
takácsok (ciompi) felkelése új alkotmánymódosítást vívott ki. Az új törvény, amelynek támogatója volt
Salvestro Medici, a kisebb céheknek is a nagyokéval egyenlő jogokat biztosított. A jogokat azonban csak a
város polgáraira korlátozták, ami mindig lehetővé tette a kizárásokat. Ettől kezdve a kormányzás fokozatosan a
Medici ház befolyása alá került. Egyre nagyobb hatalomhoz jutott az oligarchikus csoport, amely azután
felszámolta a korábban kivívott demokratikus eredményeket. 1382- ben leverték a kis céheket, és a céhektől
lassanként minden befolyást megvontak.
A selyemgyártás jelentőségét mutatja, hogy a Medici-ház – amely sokoldalú gazdasági tevékenységében

rugalmasan párosította régi típusú és új típusú ügyleteit – Cosimo Medici alatt két gyapjúfeldolgozó központi
műhely mellett egy selyemfeldolgozó üzemben is vezető társ volt. 1458-ban a gyapjúfeldolgozó műhelyekbe a
Mediciek 2500, illetve 2100 forintot fektettek, a selyemműhelybe 1437-ben 4200, 1458-ban pedig 3300 forintot.
E gyapjú- és selyemüzemek 1470 táján is eredményesen működtek.
A XV. századra Firenze, sőt Európa legnagyobb kereskedő bankárcsaládja a Medici. Vagyonukat 500 ezer
dukátra becsülték. Külön társaságként szervezett fiókjaik voltak Itália több államában, így Velencében (ez
azonban 1470 előtt megszűnt) és Európa számos más nagy városában: Londonban (1478-ig), Bruggében (1480-
ig), Lyonban (1466 és 1494 között), Avignonban és Genfben (1466-ig). Hitelügyleteik elértek Lübeckig,
Novgorodig, Egyiptomig. Állandó pénzügyi kapcsolatban álltak a pápákkal, az angol és francia királyokkal, sőt
a szultánokkal is. A Mediciek római fiókja részesedést szerzett a Tolfa (Róma vidéke) melletti, 1459-ben
felfedezett tim- sóbánya monopolisztikus kiaknázásában. A pápa azzal sietett bankárai segítségére, hogy a
gyapjú feldolgozásához fontos timsót többé nem volt szabad egy európai keresztény országnak sem a törököktől
vásárolni. így jó ideig a Mediciek ellenőrizték a timsó egész európai piacát, és szállíthatták az árut az érdekelt
Németalföldre és Angliába is.
Az elbizakodott kereskedő oligarchia a gazdag családokat is korlátozta. Giovanni di Bicci Medici (1360-1429)
szintén kénytelen volt évtizedekig távol maradni a politikai élettől. Ám így minden energiáját üzleteinek
szentelhette. Gazdagsága – de természetesen a politikai enyhülés – tette lehetővé, hogy 1401-ben ő juttatta el
Velencébe bajor Ruprechtnek a Milánó elleni 60 ezer forint firenzei segélypénzt.
1401-ben, 1408-ben és 1411-ben már prior a pénzváltók befolyásos céhében. Élete alkonyán 180 ezer
aranyforintos vagyon ura. 0 készítette elő a Mediciek firenzei hatalmát.
Az oligarchikus vezetés 1434-ig fennmaradt, jóllehet Cosimo Medici (13891464), Giovanni di Bicci fia (1423-
ban a pénzváltócéh tagja, 1429-ben pedig örökölte a bankházat) már 1433 szeptemberében államcsínyt
szervezett, hogy a maga számára szerezze meg a hatalmat. A bíróság csupán száműzetésre ítélte, 1434-ben
pedig „a nép akarata” ismét hatalomhoz juttatta. Ettől kezdve Cosimo minden hivatalos cím nélkül uralkodott,
ügyes politikával biztosította befolyását a város vezetésében. A közhivatalokban a neki lekötelezett, tőle
megvesztegetett, vele üzleti kapcsolatban vagy baráti viszonyban lévő személyek ültek, rajtuk keresztül
406
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
kormányozhatott. A hivatalválasztás sorsolással történt, de csak azok nevei kerültek a zacskókba, akik az ő hívei
voltak. Ellenfeleit a szigorú kizárási szabályok segítségével igyekezett távoltartami a hatalomtól.
Cosimo Medicinek harminc éves uralkodása alatt sikerült biztosítania a város nyugalmát: halálakor apater
patriae – a haza atyja – rangjával tüntették ki. A címet, a/ rangot nála hatalmas vagyona, bank-, gyapjú- és
selyemérdekeltségei pótolták. Óvatosan vezette a város ügyeit, vagyonából sokat áldozott közhasznú célokra.
Nemcsak a város politikáját, de üzletét is kiválóan vezette. Irányítása alatt a Medici- bankház tovább bővítette
jövedelmét. Cosimót mecénási tevékenységében nemcsak a politikai érdekek irányították, hanem a tudomány és
a művészetek iránti elkötelezettsége. Támogatta a tudósokat, ő bízta meg orvosának fiát, Marsilio Ficinót Platón
fordításával, megalapította a Platóni Akadémiát, magánkönyvtárán kívül, a San Marco és a San Girolamo
kolostorokban is alapított közkönyvtárat. Neves építészei (Michelozzo, Brunelleschi) közreműködésével számos
villát, templomot, kolostort építtetett. Köz- és magánépítkezései sok embernek adtak munkát. Felépítette, illetve
újjáépítette a San Lorenzo-, a San Marco-templomot, illetve kolostort, Fiesolében a San Girolamo kolostort, a
Santa Croce és a San Miniato templomaiban pompás oltárokat és kápolnát építtetett. A díszítéseket kiváló
festőkre bízta (Fra
Angelico, Benozzo Gozzoli, Andrea del Castagno), Careggiben, Fiesolében, Caffa- giolóban épített villái
fejedelmi paloták voltak.
A vagyonos polgárok Firenzében is belső loggiákkal, díszes termekkel ékes palotákat építettek, mint az Alberti,
a Ruccellai, a Pitti és a Strozzi családok. Cosimo arra törekedett politikájában, hogy a városi középréteg
erősödjön, s hogy elejét vegye a gazdag családok rivalizálásának. Hatalomra tett szert Poggio Bracciolini (1380-
1459) humanista tudós is, aki az 1453-1458 években az államkancellár tisztét töltötte be. A firenzei jómódú
polgárok életének keretét három épület határozta meg, a casa: a városi ház, amely egyre kényelmesebb lett, a
vidéki villa: a pihenés, az otium helye, ahol a kert és az épület, a természet és a kellemesség harmóniája
uralkodott, s végül a bottega: az üzlet, amely az ezekhez szükséges anyagiakat biztosította.
A Medici-család legkiemelkedőbb tagja Cosimo unokája, Lorenzo Medici, az il Magnifico (1449-1492) 1469-
től uralkodott. Idején a signoria nyíltabbá vált, a comune alkotmányát megváltoztatva, akaratát egy új, 70 tagú
tanács hajtotta végre. Ezzel szembeszegülve, 1478-ban szerveződött a Mediciek ellen a Pazzi-féle összeesküvés.
A felkelők megölték Giulianót, de Lorenzónak sikerült sebesülve megmenekülnie. A nép a Mediciek mellé állt,
a felkelők vezéreit, köztük Salviatit, Pisa püspökét felakasztották a signoria épületének az ablakába. Ezért IV.
Sixtus pápa, aki maga is támogatója volt a felkelésnek, kiközösítette Firenzét az egyházi immunitás megsértése
miatt. A pápa egyidejűleg szövetkezett a nápolyi királlyal a Firenze elleni háborúra. Lorenzo azonban Nápolyba
ment, ahol sikerült Ferdinándot a pápai szövetségről leválasztania. De a pápa csak 1480-ban, a törökök otrantói
partraszállásának hírére kötött békét.
Lorenzo Medici tekintélye ettől kezdve olyan jelentős lett, hogy egyetértése nélkül semmilyen fontos döntés
nem született. Anélkül, hogy hatalmát hivatalosan törvényesítette volna, polgárként igazi fejedelem volt. A 70
tagú tanácsot ő nevezte ki. A tanács tagjai életük végéig viselték hivatalukat, a kiesőket pótolták. Félévenként
belőlük választották a külügy, a hadügy, a pénzügy és az igazságügy irányítását végző tanácsokat. Ez a testület
választotta két havonként a priorokat és a gonfa- lonierét. Lorenzo kezében a tanács az állam irányításának
engedelmes eszköze volt. A nép támogatását a Parlamento biztosította. A Piazza della Signorián összegyűjtött
népet megkérdezték, akarja-e saját előnyére, korlátlan hatalommal felruházni a megnevezett polgárokat. Válasz
csak igen lehetett. Lorenzo számára fontos volt a korlátlan uralom megszerzése. Ellentétben nagyapjával, nem
foglalkozott üzleti ügyeivel és nem is volt szerencsés vállalkozásaiban, így veszteségeit közpénzekből kellett
pótolnia. Később a pénzügyeket ki is vette a tanács kezéből és egy szűkebb 12 tagú tanácsra bízta, melynek ő
maga is tagja volt.
Közpénzekből fedezte a város szépítését szolgáló munkálatokat. Rendeletére új utcák, épületek emelkedtek.
Firenze szebb és gazdagabb lett. Gondoskodott, hogy a város bőségesen el legyen látva élelemmel és polgárai a
szórakozásnak se legyenek híján. Ünnepségeket, diadalmeneteket szervezett. Saját környezetében a művészetek
és a tudomány számára biztosított megfelelő kereteket. Udvara valóban a tudomány és a művészetek központja,
Firenze a reneszánsz fővárosa lett.
A kiváló politikus és diplomata polgári palotájában fejedelmi udvartartást épített ki. Fényűzése jövedelme nagy
részét felemésztette, viszont az államhatalom birtokában módja volt gazdasági vetélytársai meggyengítésére,
politikai ellenfelei megsemmisítésére. A Medici-diplomácia széles hálózattal rendelkezett. Külpolitikai
értesüléseit titkos üzleti levelezéseiből is merítette. Politikai célja a belső egyensúlyi helyzet és a területi status
quo fenntartása volt. Befolyását szinte egész Itáliára kiterjesztette, sikerült az államok között fenntartania a
békét és az egyensúlyt. Udvarában éppoly kedvező fogadtatásra lelt Angelo Poliziano, az arisztokratikus
407
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
művészet képviselője, mint Lodovico Pulci, a népi irányzaté. Maga is rendkívül művelt volt, méltó uralkodója a
művészetek és a reneszánsz gondolkodás fővárosának. Egész Toscana Firenzétől függött, kivéve Lucca és Siena
kis köztársaságát, amelyek megmaradtak szabad városoknak.
Lorenzo halála után Savonarola prédikációinak hatására elűzték a Medicieket, s a prédikátor rövid uralma után
Firenze újból köztársaság lett 1512-ig.
Savonarola 1452-ben Ferrarában született, Bolognában lépett be a Domonkosrendbe. Prédikált Ferrarában,

Firenzében, San Gimignanóban, Bresciában, Reggió- ban, Genovában, majd újra Firenzében. Prédikációi,
jóslatai, a háborúk, a pusztulás képeit idézték, idegen hódítók eljövetelét, a Medici-zsarnokság bukását, a pápák
és a Nápolyi Királyság romlását. 1491-ben a San Marco priorja lett. Bár személyesen is ostorozta Lorenzo
Medici zsarnoki uralmát, Lorenzo mégis őt hívatta halálos ágyához. Lorenzo utóda, Piero Medici
tehetségtelensége és VIII. Károly francia király bevonulása a városba maga után vonta a Mediciek elűzését
1495-ben, amit Savona- rola uralmának rövid epizódja követett. Szigorú erkölcsi és vallási reformjai (zsoltárok,
körmenetek, a fényűző ékszerek, ruhák, képek elégetése a „hiúság máglyáin”) véget akartak vetni a reneszánsz
főváros pompájának. Egyfajta teokratikus kormányzást kívánt megvalósítani, ahol az állam feje maga Krisztus.
Az új alkotmány velencei mintára egy Nagy Tanácsot állított a város élére. Hamarosan pártok is szerveződtek.
Az egyik oldalon Savonarola hívei (piagnoni vagy frateschi), velük szemben az oligarchikus, de nem
diktatórikus kormányzatot kívánó csoport (arrabbiati), s a Mediciek híveit képviselte apalleschi nevű
csoportosulás. Savonarola 1496-ban éles támadásba kezdett a pápa és a firenzei lázadók ellen. A pápa kiátkozta
a várost, ami súlyos gazdasági és vallási problémákat okozott. Savonarola nem lelt támogatást azoknál a
zsarnoki fejedelmeknél, akik a pápa ellenfelei voltak ugyan, de tőle még jobban idegenkedtek, mert a prédikátor
minden zsarnokot támadott. 1498-ban a signoria betiltotta a Duomóban Savonarola prédikációit, végül pápai
ítéletre bebörtönözték, majd máglyán mint eretneket megégették. Firenze 1512-ig köztársaság maradt.
1.8. Róma
A pápák hatalma sohasem volt túl szilárd a dominiumuk felett. Gyakran magát Rómát is el kellett hagyniok
hosszabb-rövidebb időre, egy-egy felkelés miatt. Ilyenkor vidéki kastélyaikba vagy kisebb városaikba vonultak
vissza. Székhelyük Avignonba helyezése még súlyosabb helyzetet eredményezett. Róma és a Dominium Petri a
teljes anarchia területe lett. A városok önálló köztársaságokat alakítottak (Bologna), vagy signorék uralma alá
kerültek (Ravenna a Polentaniak, Rimini a Malatesták, Forli az Ordelaffiak, Faenza a Manfredik Perugia a
Baglionik, Viterbo és Civita Vecchia a Prefetto de Vico kezébe). A vidéket rablóbandák fosztogatták. Rómában,
a pápai kormányzat mellett is meg-megújuló köztársasági hagyományok feléledése sem akadályozta meg, hogy
a nagy feudális családok, akik a régi római épületekből tornyokat és palotákat emeltek maguknak, állandó
harcokat ne vívjanak egymás ellen. Köztük a leghatalmasabbak a Colonnák és az Orsiniak voltak, akik a pápa
távollétében egymással is versengve a város uraivá tették magukat.
A város több ízben is küldött követeket a pápákhoz, hogy visszatérésre kérje őket, de nem jártak eredménnyel.
VI. Kelemen megválasztásakor a küldöttségben kitűnt ékesszólásával az ifjú Cola di Rienzo. A pápa az Apostoli
Kamara jegyzőjévé nevezte ki. Rómába visszatérve Cola di Rienzo 1347 márciusában felvette a néptribunus
címet és a népet a Capitoliumra hívta, hogy a nemesek elleni fellépésre bírja őket. A felkelés hírére a nemesek
váraikba húzódtak, Cola di Rienzo antik reminiszcenciákkal Róma nagyságának felújításáról, Itália
egységesítéséről álmodott. Felhívással fordult az itáliai városokhoz, ezek azonban nem kívánták sem Róma
uralmát, sem függetlenségük feladását. Egy idő után Cola di Rienzo népszerűsége fokozatosan csökkent, 1347-
ben elmenekült a városból, két évig egy fraticelli kolostorban tartózkodott az Abruzzókban, majd Prágába ment
IV. Károly császárhoz. Károly a pápához küldte, aki mint gyanús vizionáriust letartóztatta. Csak 1352-ben az új
pápa engedte szabadon. Visszatérve Rómában ünnepélyesen fogadták, senator címet vett fel, újból kezébe véve
a városban a hatalmat. Kivégeztette Fra Morialét, a hírhedt con- dottierét, de a súlyos adók miatt a nemességnek
sikerült a népet Cola di Rienzo ellen fordítani, akit 1354 októberében a Capitolium ostrománál megöltek.
Az avignoni pápák több ízben tettek kísérletet itáliai birtokuk visszaszerzésére. Bertrand du Pouyet kardinális
küldetése nem hozott eredményt. 1352-ben a kiváló diplomáciai és katonai talentumokkal rendelkező Aegidius
Albornoz bíborost küldte a pápa Itáliába. Tízéves kemény háború, nagy kiadások és veszteségek árán, de
sikerült Albornoznak Szent Péter patrimoniumát pacifikálnia. A Constitutio Aegi- diana pontosította a területet,
lecsendesítette a Cola di Rienzo-féle felkelés utáni Rómát, s elszigetelte a római nemesség elégedetlenségét
szító Firenzét. 1367-ben V.Orbán pápa visszatért az örök városba, de még ebben az évben meghalt Albornoz
bíboros, a pápa nem érezte magát biztonságban, s a következő évben ismét elhagyta Rómát.
Legátusai megkísérelték Firenze és Siena alávetését. Firenze felhívással fordult a patrimonium több városához, a
szövetséghez csatlakoztak a Viscontiak is. A tévesen „nyolc szent háborújának” nevezett konfliktus 1375-1378
408
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
között a közép-itáliai hegemóniáért folyó rejtett rivalizálás kirobbanása volt, amely véglegesen megtörte a
hagyományos guelf szövetséget. A háború hívei és ellenzői közti konfliktus Firenzében még inkább elmélyült,
amikor XI. Gergely pápa kiátkozta a várost. A háború miatti magas adók, a kiközösítés negatív kihatása a
kereskedelemre komoly gazdasági és társadalmi feszültséget váltott ki, s ezért Firenze rákényszerült, hogy békét
vásároljon. A magas jóvátétel megfizetése azonban a pápaságtól való politikai függés végleges megszüntetését
jelentette Firenze számára.
A pápa Róma megbékélése után, a skizma veszélyének fenyegetése miatt és nem utolsósorban Sienai Szent
Katalin szüntelen könyörgésének engedve 1378-ban végleg visszatért Rómába. Rövidesen bekövetkezett halála
után a város ismét zavarok színhelye lett. Róma népe itáliai pápát akart, s a kardinálisok Bari püspökét
választották meg VI. Orbán néven. Választásának érvényességét azonban a francia kardinálisok
megkérdőjelezték, s Avignonban VII. Kelemen néven másik pápát választottak. Ezután 40 évig két feje, és két
fővárosa volt az egyháznak, ami megosztotta a latin kereszténységet, nagymértékben csökkentette a pápa
tekintélyét és napirendre tűzte a reform szükségességét.
Rómában a hosszú ideig tartó skizma alatt ismét eluralkodott az anarchia. Amikor a konstanzi zsinaton
megválasztott V. Márton Rómába ment, újból pacifikálnia kellett székvárosát. A tizenhárom éves pontifikálása
alatti állandó harc kimerítette erejét. A skizmát kísérő zavarok lerombolták Albornoz bíboros munkáját, majd
egy évszázad kellett a károk helyreállítására. Róma továbbra is egy lázongó város maradt. A köztársaság
visszaállítására törekvő mozgalmak vagy a nagy feudális családok intrikái támogatták a lázadásra mindig kész
népet, amely bőszen harcolt a pápák ellen, ha az nem a legközelebbi uruk családjából való volt. IV. Jenőnek egy
bárkán kellett elmenekülnie Rómából, ahová csak 9 év múlva tért vissza. A felkelők ellenpápát választottak V.
Félix néven. 1453-ban Stefano Porcari a köztársaság visszaállítására szervezett összeesküvést V. Miklós és a
kardinálisok ellen. A felkelőket ugyan kivégezték, de Rómában a Colonnákat csak 1480-ban törték meg, s a
vidéki birtokaikon vikáriusi címmel függetlenül regnáló despoták még hosszú ideig alá- vethetetlenek maradtak.
A pápák államaik fejedelmei voltak, és gyakran hadvezérként cselekedtek. Gondoskodniuk kellett arról is, hogy
patrimoniumukat megvédjék szomszédjaik terjeszkedésétől. Emiatt a pápai csapatok háborúztak Firenzével,
Milánóval. V. Miklós és II. Pius pápák feladatuknak tartották, hogy egyensúlyt teremtsenek az itáliai
fejedelemségek között. Államuk központi fekvése és a pápaság vallási tekintélye ugyan az itáliai belpolitika
vezető erejévé predesztinálta őket, de céljukat mégsem tudták elérni. A pápákat választották, általában idősebb
korukban, ezért nem vetélkedhettek a dinasztiák erejével, állandó védekezésre szorultak. A kardinálisok gyakran
az előző pápa családjából valók voltak és törekvéseik közé tartozott, hogy újból megszerezzék a tiarát.
Szavazatukat igyekeztek drágán eladni. A nemesség minden új választástól új helyzetet remélt. A pápáknak, ha
nem akartak magukra maradni, maguk köré kellett gyűjteni azokat, akikre támaszkodhattak. Természetesen
mindenekelőtt saját családjuk, rokonságuk tagjaira. Hivatalokat, kardinális méltóságot, vikáriusságot adtak
nekik, hogy gazdaggá, hatalmassá tegyék őket. IV. Sixtus például a Riario és a Della Rovere családok számára
kreált új hercegségeket, s ezzel tűzbe borította Itáliát. Mégsem tekinthetjük a nepotizmust minden esetben a
rokonság számára tett vétkes engedékenységnek, néha az elővigyázatosság is vezethette a pápa döntését. A
pápák arra kényszerültek politikájukban, hogy úrrá legyenek Rómán, hogy féken tartsák a Colonnákat, az
Orsinieket, hogy ellenőrizzék a Szent Kollégiumot, hogy államuk területének kis zsarnokait leverjék, hogy
fellépjenek a ligák szerveződése ellen. Diplomáciájuk arra irányult, hogy szövetségeseket keressenek. így egyre
inkább világi feladataik felé fordultak, úgy uralkodtak, mint koruk világi fejedelmei, azok hibáival,
erkölcstelenségeivel vagy legalábbis saját környezetük erkölcstelensége iránti közömbösséggel.
Mint minden korabeli uralkodó, a pápák politikájában is központi szerepet játszottak a pénzügyi gondok. A
pápai monarchia költségvetése súlyos adminisztratív terheket hordozott. A fő központi hivatalok, a Szent
Kollégium, a Konzisztórium, a Legátusok, a Kincstár, a Kancellária, a Penitenciária és a Datária mellett
felújították a régi városi magisztrátusi hivatalt (ez lett az aedilisek utódja), a magistri viarum hivatalát, amely az
adminisztratív és igazságszolgáltatási feladatokon kívül a nagy közmunkákat is irányította. Ezekben a
hivatalokban, ha főleg a pápa rokonai vagy barátai kaptak is kinevezést, köztük igen sok jó politikus, jogász,
diplomata és művelt humanista is volt. A pápai adminisztráció, a háborúk, a diplomácia, az udvartartás és főleg
a mecenatúra nagy mértékben növelték a kiadásokat. Ugyanakkor a skizma végével a bevételek erősen
csökkentek. Egy 1429-es kardinálisbizottság jegyzéke szerint a pápai jövedelem az 1378. évihez képest
kétharmaddal csökkent. A nemzeti egyházak megerősödését tükrözték az uralkodókkal kötött megállapodások
1398-ban Angliával, 1417-ben Magyarországgal, 1418-ben a német választókkal, 1438-ban Franciaországgal a
Pragmatica Sanctióban, s végül 1472-ben az am- boise-i konkordátumban. Ennek következtében a pápai
hatáskör jelentősen visszaszorult a főpapi kinevezésekben. Ez a kinevezés alkalmával fizetett servitia, illetve
annota elvesztését jelentette. Az uralkodók az egyházi tized egy részét is megszerezték. A pápák arra törekedtek,
hogy konszolidálják, ami megmaradt és hogy új forrásokat keressenek. Elsősorban saját patrimoniumuk
kiaknázására kényszerültek. Kihelyezett rektoraik a kincstár képviseletében gondoskodtak a vidék és a városok
409
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
adóinak beszedéséről. A cenzus, a taxák, a vámok, a transzhumán áthajtási díjak mellett a sóadó és az 1462-ben
feltárt tolfai timsóbánya monopóliuma képezték a fő bevételt. Ezeken felül minden pápai kegyet pénzért adtak.
Fizetni kellett a kiváltságokért, felmentésekért, de külön a folyamodványra rávezetett dátumért is, amikor a pápa
elfogadta. A Szentszék részesült a búcsúcédulák árusításának hasznából is, s gyakorlattá vált a hivatalok
árusítása, sőt kölcsönök igénybevétele.
1453-ban elesett Konstantinápoly. Ettől kezdve a pápák feladatuknak tekintették a török elleni keresztes hadjárat
szervezését. III. Calixtus (1455-1458) legátusait azonban meglehetős bizalmatlansággal fogadták. A hadjáratra
szedendő tizedet a pápai adó súlyosbodásának tekintették, főleg Németországban. Itáliában a had vezetésének
kérdése rivalizálás tárgya lett. Nápolyi Alfonz, aki a vezérségre pályázott, visszavonta együttműködését, mikor a
pápa egyik unokaöccsét nevezte ki hadvezérré. A pápai flotta nápolyi segítséggel azonban mégis elfoglalt
néhány kis szigetet 1456-ban. II. Pius (1458-1464) fő feladatának tekintette a hadjárat szervezését. Felhívására
azonban az uralkodók igen tartózkodóan reagáltak. Nem akarták kockáztatni kereskedelmi kapcsolataikat. III.
Frigyes császár ellenséges volt a magyarokkal. A franciák valamint Milánó nápolyi igényeik támogatásának a
feltételéhez kötötték részvételüket. A keresztes hadjárat végül is nem hozott eredményt, 6 pápai és 12 velencei
hajó szétszóródott a tengeren. II. Pál (1464-1471) létrehozott egy szövetséget az itáliai fejedelmek között a
törökök ellen. A IV. Sixtus (1471-1484) 1472-ben kiadott enciklikája felhívására megindult velencei és nápolyi
hajók elértek bizonyos sikereket. De VIII. Ince (1484-1492) kezdeti kísérleteinek eredménytelensége után nem
törődött többé a hadjárat szervezésével.
1447-ben V. Miklós személyében egy 53 éves, tisztelt, erkölcsös, művelt pápa került az egyház élére. A pápa
1450-ben Szentévet hirdetett, amelyre zarándokok tömege érkezett Rómába, hogy ünnepelje az egyházszakadás
végét, a kereszténység egységének győzelmét. Az egység azonban az egyház reformját igényelte. Bár legátusai,
Kapisztrán János és Nicolaus Cusanus elértek bizonyos sikert, mindez nem volt elegendő. A pápa csalódást
okozott, a reformok helyett a hivatásától végső soron idegen mecénásság felé fordult. Vele kezdődött az
úgynevezett reneszánsz pápák kora, ami körülbelül 1521-ig, X. Leó pápaságának végéig tartott. Tíz pápa, mind
olasz, mindegyik híres különböző okokból, mindegyik részese a reneszánsz kétértelmű dicsőségének. Hírnevük
egy-egy halhatatlan művész nevéhez kapcsolódik, inkább mecénási voltuk, semmint saját érdemeik miatt. Ilyen
minőségükben kétségkívül sikereket értek el.
Amikor annak idején V. Márton (1418-1431), a konstanzi zsinaton megválasztott pápa visszatért Rómába, a
tornyokkal és romokkal teli város szomorúbb és szegényebb volt, mint a száműzetés előtt. A XIV. század pápái
arra törekedtek, hogy új ifjúságot adjanak az Örök Városnak. V. Miklós az 1450-es Szentév bevételét a város
építésére fordította. Úgy hitte, hogy a város szépsége, tündöklése és dicsősége a keresztény hívők megerősítését
szolgálja. A pápa, életírója, Manetti szerint halálos ágyán, bíborosai körében arról szólt, hogy „a hitet erősíteni
kell az anyagi nagyság látványával”. A hatalmas épületek, amelyek dacolni látszanak az örökkévalósággal, ékes
tanúi Isten jelenlétének. Az építkezések célja felemelni az apostoli székhely tekintélyét és hatalmát az esztétikai
szépség és a terjedelem monumentalitásának egyesített megvalósításával”.
A pápák 1303-ig a Lateránban laktak, székhelyüket 1420 után helyezték át az Angyalvárba. Mindegyikük –
vagy majdnem mindegyikük – szívügye volt rezidenciájuk megszépítése. Már IV. Jenő is meghívta Firenzéből
Fra Angelicót, aki V. Miklósnak is dolgozott. IV. Sixtus építtette a nevét viselő kápolnát, VI. Sándor beren-
deztette a „Borgia lakosztályt”, II. Gyula megrendelte Michelangelótól a Sixtusi kápolna híres freskóit, s
Raffaellót megbízta a Stanzák készítésével.
Már V. Miklós is gondolt arra, hogy újjá kellene építeni az igen tisztelt, de megrongált épületet, ahol az apostol
teste pihent. A constantinusi bazilika majd egy fél évszázadnyi további pusztulása után csak II. Gyula volt az,
aki elhatározta, hogy eltávolíttatja a romokat, és 1506-ban elhelyezte a Bramante tervei alapján készülő új Szent
Péter bazilika első kövét.
I. Miklós építésze, Leon Battista Alberti Vitruvius felújított elvei alapján tíz könyvben fogalmazta meg az
ideális város képét. V. Miklós merész tervei és IV. Six- tus építkezései az urbanisztika első lépéseit
jelentették. A pápát a Capitolium egyik felirata restitutor orbisként jelöli. Platina írja, hogy „1474 után IV.
Sixtus teljesen a város szépítésének adta magát”. A tervek csupán a Vatikán, a Szent Péter bazilika és a
Borgo alkotta együttesnek egy monumentális egyházi rezidenciává alakítására vonatkoztak. Az építkezések
azt a gyakorlati célt szolgálták, hogy a Vatikánt köny- nyebben el lehessen érni. Ugyancsak Platina
megállapítása szerint „..azok között az okok között melyek a pápa döntését befolyásolták, első helyre kell
állítani annak a gondját, hogy a zarándokok tömege veszélytelenül jöhessen, mehessen, s védve legyen attól a
veszélytől, hogy összezsúfolódjanak a Szent Angyal hídon, mint az V. Miklós idején (1450-ben, a Szentév
alkalmával) történt”. Az utcák, terek megna- gyobbítása érdekében régi épületeket bontottak le,
410
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
megszüntették a házakat összekötő fahidakat, a fő útvonalakat kikövezték, kápolnák, hidak, kórházak épültek
(az Aqua Virgo-csatorna, a Ponte Rotto, a Ponte Sisto).
Az egész városban, ahogy visszatért a béke, mindenütt megindult az élet, műhelyek nyíltak, s egymás után
emelkedtek a kardinálisok s a leggazdagabb kurialisták palotái (a Palazzo San Marco, a későbbi II. Pálé vagy a
strassburgi Johann Burck- hardté). Az új és a felújított épületek szolgáltak a vallásos és a világi ünnepségek
dekorációjául. A liturgia szabályai szerint gondosan megrendezett ceremóniák, körmenetek, éppúgy, mint a
karneváli felvonulások és antik diadalmenetek a mindig nyugtalan és féktelen népnek kínáltak ártalmatlan
izgalmakat. A ceremóniák mestere Johann Burckhardt valóságos katalógusát adja a Kúria ünnepségeinek. (A
Liber notarum ab anno 1483 usque anno 1506 a bizánci császár ceremóniás könyvére emlékeztet.)
A pápák, miközben szenvedélyesen munkálkodtak trónjuk fényéért, a dicsőség és gyakran az élvezetek

szerelmeseiként igen rossz hírnevet szereztek Rómának. A művészek és a tudósok pártfogása, a Vatikáni
Könyvtár gyarapítása ellenére nem tudták a szükséges reformokat végrehajtani. A mecénásság feladatában, a
diplomáciában elért bizonyos sikerekért feláldozták történeti hivatásukat. A legvilágosabban látó pápáknak sem
volt erejük vagy éppen bátorságuk, hogy megtörjék a helyi érdekek ellenállását. A XV. század pápái, jóllehet
csak az egyház fejei voltak, olyan szerepet kívántak játszani, amely meghaladta lehetőségeiket, erőforrásaikat és
világi hatalmukat. Mikor 1527-ben Frundsberg zsoldosai megostromolták és kifosztották Rómát (sacco di
Roma), a kortársak ezt Isten büntetésének tekintették, aminek VII. Kelemen szerencsétlen politikája volt az oka.
Valójában azonban a katasztrófa elődeinek politikájából következett.
1.9. Nápoly
Bölcs Róbert, a nápolyi Anjou király (1309-1343) halála után családi drámák, rivalizálások, belső pártharcok
színterévé lett a királyság. Miután fiát még életében elvesztette, 1343-ban, halála után a mindössze 18 éves
unokája, Johanna örökölte a trónt, aki Andrásnak a magyarországi Nagy Lajos király öccsének volt a felesége.
Ez a házasság András meggyilkolásával tragikus véget ért (1345). A magyar király bűnrészességgel vádolta
Johannát, s a pápát kérte az ügy vizsgálatára, aki azonban csak néhány meg nem nevezett összeesküvőt ítélt el.
Lajos elégedetlen volt a pápa döntésével és bosszúhadjáratot indított (1347). Johanna időközben házasságra
lépett Tarentói Lajossal, akivel Provence-ba menekült. Nagy Lajos ellenállás nélkül foglalta el Nápolyt, azonban
a következő évben kitört pestis miatt, egy kis csapatot hagyva hátra, kivonult Nápolyból. Johanna a pápától
felmentést nyerve visszatért Dél-Itáliába. 1350-ben, Nagy Lajos második itáliai útján békét kötött Johannával, a
pápára bízva az ítéletet. A pápa a második perben teljes felmentést adott, s 1352- ben sor került Johanna és
Tarantói Lajos ünnepélyes megkoronázására Nápolyban. Gyenge és ingadozó kormányzata 30 évig tartott, de
valójában csak a fővárosban és annak körzetében uralkodott. Vidéken a bárók kiépítették független uralmukat,
miközben a zsoldos kompániák egész régiókat fosztogattak, valóságos mozgó államot alkotva. Leghírhedtebb a
volt lovagrendi Fra Moriale és csapata volt, akit Rómában mint rablóvezért lefejeztek.
Mivel Johannának nem volt gyermeke, adoptálta a francia király, V. Károly öccsét, Anjou Lajost, nehogy a
koronát Durazzói Károly, Nagy Lajos unokaöccse szerezze meg. Károly azonban 1381-ben Rómában VI. Orbán
pápával megkoronáztatta magát. A pápa ellenséges volt Johannával, mert az az avignoni pápát, VII. Kelement
ismerte el. Károly bevonult Nápolyba, Johannát börtönbe záratta, ahol 1382-ben megölték. Anjou Lajos, hogy
megbosszulja őt és hogy megszerezze a koronát, Avignon- ban VII. Kelemennel megkoronáztatta magát, s
bevonult Apuliába, zsoldjába fogadta a neves condottierét Alberico Barbianót.
Az Anjou-párt hasznot húzott abból, hogy Durazzói Károly Magyarországra ment, ahol 1386-ban megölték, fia
László pedig még gyermek volt. Mikor felnőtt, László ügyes diplomáciával eltávolította ellenfelét, s kihasználva
az egyházszakadást behatolt a pápai állam területére, de Róma elfoglalása nem sikerült, Toscanában vereséget
szenvedett, s 1414-ben meghalt. Lánya, II. Johanna követte őt, aki teljesen kegyenceinek engedte át a
kormányzást. Anjou II. Lajos fia III. Lajos pártot szervezett ellene, ezért Johanna Aragóniai Alfonz segítségét
kérte, akit adoptált mint jövendő örökösét. Alfonz győzött, bevonult Nápolyba és uralkodó módján regnált.
Johanna erre visszavonta az adoptálást s most III. Lajost tette örökösévé. Újabb polgárháború kezdődött, két
híres condottiere Munzio Attendolo Sforza és Braccio da Mon- tone állt szemben egymással, de mindkettőjük
ugyanabban az évben meghalt (1421). Mivel Alfonznak vissza kellett térnie Hispániába, az Anjouk győztek. III.
Lajos Ca- labria régense lett, s Johanna folytatta regnálását haláláig (1435). Ekkor Alfonz visszatért, és hosszú
harcokat folytatott III. Lajos fivére, René ellen, míg nem sikerült elfoglalnia Nápolyt, s René visszavonult
provence-i birtokára.
V. Aragóniai Alfonz új dinasztiát alapított a Nápolyi Királyságban. A terület hosz- szú időn át dúlások,
polgárháborúk, anarchia színhelye volt. A szomorú feltételeket a király nem nagyon változtatta meg.
Magnanimus melléknevet kapott, de elsősorban az udvarában élő humanistáktól, akikkel nagylelkű volt. Maga
411
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
is lelkes olvasója az antik szerzőknek, görögöket fordíttatott, könyvtárat, majd akadémiát alapított. A fiatalokat
Párizsba küldte tanulni, tisztelettel fogadta udvarában Filelfót, Aeneas Sylviust, támogatta Lorenzo Vallát.
Halála után Szicília és Szardínia két aragóniai alkirályság lett, Korzika Genova függésében a Casa di San
Giorgio igazgatása alá került. Nápolyt Alfonz fia, I. Ferdi- nánd örökölte. Gőgös és kegyetlen zsarnoki
uralkodását megzavarta egy trónkövetelő Anjou János, majd egy bárói felkelés (1485). Miután legyőzte a
felkelőket, kegyesnek mutatkozva kegyelmet adott, később azonban udvarába csalta a vezetőket és megölette
őket. I. Ferdinánd is nagy mecénás volt, gyarapította a könyvtárat, pártfogolta az írókat (Constantin Lascarist és
Sannazart). Fényes udvart tartott, kedvelte az ékszereket, a fegyvereket, a luxustárgyakat, a szöveteket, a
bútorokat és a ritkaságokat. Később Lorenzo Medici nagy hatással volt rá.
Gazdaságilag a dél-itáliai terület szegényebb volt mint észak, különösen a vidék parasztsága. De Nápoly a
katalán kereskedelem útvonalában maga is részese lett a levantei és flandriai áruk forgalmazásának, továbbá a
belső területek (Campania, Gaeta, Castellamare di Stabia) termékeinek (gabona, dió, sózott hús, sajt, bor)
kiviteli piaca, ugyanakkor felvevő piaca volt a drága áruknak. A nápolyi botte az egész Mediterráneumon
használt mértékegység volt. A flamand kárpit, a velencei velúr, az ötvösmunkák nagy keresletnek örvendtek.
Maga a főváros, az udvar nagy fogyasztó volt. A főbb hivatalnokok, a hadi és flottakapitányok a városban
palotákat építettek, amelyeket luxuscikkekkel díszítettek, míg a nagy seniorok, akik inkább vidéki birtokaikon
éltek, hasonlóképpen kényelemre és pompára törekedtek.
2. Sz. Jónás Ilona – A RENESZÁNSZ ÉS A

HUMANIZMUS KIBONTAKOZÁSA
A középkor utolsó századának szellemi megújulása, a reneszánsz és a humanizmus valójában annak a
folyamatnak a vége, amelyet az előző századok kulturális fejlődése alakított. A XVI. század közepén Giorgio
Vasari művészéletrajz-gyűjteményében alkalmazta első ízben az újjászületés (rinascita) kifejezést a
művészetekre vonatkozóan. A középkori hanyatlás után két nagy firenzei festő, Cimabue és Giotto „nyitotta
meg a művészi megújulás kapuit”. A XIX. századtól, Jakob Burckhardt munkája nyomán lett a reneszánsz az
egyetemes művelődéstörténet egyik jelentős szakaszának meghatározó fogalmává. Korunk
reneszánszértelmezése a művészeti és kulturális területen túl a középkor utolsó két századában a társadalom, a
gazdaság és a politika struktúrájában végbement átalakulást is jelenti, az európai civilizáció egy új periódusának
kezdetét. Jóval több tehát az előző századok kulturális „reneszánszainál”. A természet és az antikvitás, e két
fogalom meghatározó a kor művészetében és életstílusában. „A világ és az ember felfedezése” (Michelet)
bontakoztatta ki a természet, az ünnepek, a látványosságok, a szépség kultuszát, a római történelem példája
hívta életre a hősi magatartás, a dicsőségvágy, a szabadság mítoszát, az egyéni tettek, a siker, a „virtus” fő
reneszánsz erényének ideálját.
Az új szellemi irányzat központja Itália lett, ahol a legjobban megőrződtek az ókor emlékei, s ahol a városok
gazdasági prosperitása, az élénk municipális élet kedvező feltételeket teremtett az individualizmus és a
tevékeny, alkotó szellem kibontakozásához. Itt fejlődhetett ki a legkorábban az az új értékrend, amelyben a
tudás, a műveltség jelentette az igazi nemességet, s ahol az emberi cselekvőképesség és a „virtus” erénye
párosult a szabadság szeretetével.
Firenze, amely a legtovább őrizte köztársasági kormányzatát, szívesen nevezte a város alapítójának Sullát, és
hősének Brutust. Rómában mindvégig élő maradt az antikvitás hagyománya. Az ókor örökségét kívánta
restaurálni már Brancaleone d'Andolo. 1252-1258-as felkelése idején pénzérméire Roma caput mundi
jelmondatot és az SPQR (Senatus Populusque Romanus) betűket verette, pecsétjére a Rómát szimbolizáló
oroszlános nőalak került. 1347-ben a magát Tribunus Augustus, liberator Urbis, zelator Italiae, amator Orbis
címekkel ékesítő Cola di Rienzo az antik Róma dicsőségével lelkesítette polgártársait. Mozgalmát Petrarca is
nagy figyelemmel kísérte. Dante szerint „Róma falainak kövei mindenki tiszteletére érdemesek”. Gio- vanni
Villani saját bevallása szerint, Róma romjainak látványára határozta el, hogy történetíró lesz. Poggio Bracciolini
1430 körül írt De varietate fortunae (A szerencse forgandóságáról) című munkájának első könyvében, amit
Ruinarum urbis Romae descriptio (Róma város romjainak leírása) címen is említettek, lejegyezte a XV.
században még meglévő római emlékeket. A régi romokat járva, meghatottan írt a régi épületekről, amelyek
pompája és fensége romjaiban is bámulatot keltett. II. Pius (Aeneas Silvius Piccolomini) gyalogszéken vitette
magát Tusculum, Ostia, Faleri romjaihoz „a régi római utakat és vízvezetékeket követve, mindazt följegyezte,
amit látott”. 1462-ben rendelet tiltotta meg a római emlékek rombolását. 1444-1446- ban Flavio Biondo a
régészeti leletek alapján írta a Roma instaurata című munkát. VI. Sándor és II. Gyula palotáik kertjében
412
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
kiállították a földből előkerült antik szobrokat. Néhány római emlékmű, így Marcus Aurelius lovas szobrának,
Titus és Sep- timus Severus diadalívének restaurálására is sor került.
Az ókori emlékek csodálata mellett az Avignonból visszatért pápák nagy lelkesedéssel láttak hozzá a város
újjáépítéséhez. Aeneas Silvius Piccolomini pedig azt nyilatkozta, hogy „V. Miklós építési vállalkozásai
meghaladják nagyságukban mindazt, amit modern korunk alkotott. Ha be tudja teljesíteni munkáját, az
elhagyatott- ságukban vonzó romok helyén szemünk előtt olyan épületek emelkednek, amelyek szépsége
semmivel sem kisebb, mint amit a régi császárok hátra hagytak.”
A pápák példáját követték a bíborosok, és főképpen a világi uralkodók. A városállamok új urai, akik nem
rendelkeztek a dinasztia hagyományával, megszerzett hatalmukat mecenatúrájukkal igyekeztek legalizálni, a
közmunkákkal, az építkezésekkel antik utánzatú diadalmenetekkel, ünnepségekkel egyszerre szerezve meg saját
dicsőségüket és a nép rokonszenvét. Lorenzo il Magnifico a reneszánsz fejedelmek mintaképe volt, s az ő
uralma alatti városról így ír Macchiavelli: „A béke idejében, Firenzében mindenkor ünnepi légkör uralkodott,
gyakoriak voltak a bajvívások, a régiek tetteit felidéző előadások és az ókoriak mintájára rendezett
diadalmenetek.”
A tudomány és a művészetek támogatásával a mecénás nemcsak újonnan szerzett hatalmát kívánta

megerősíteni, de hitt abban, hogy ezáltal maga is részese azon erényeknek, melyek biztosítják számára a
jövendő dicsőségét is.
A városi életforma, az ipari és kereskedelmi tevékenység alakítója volt az egyéniség és az intenzív szellemi élet
kibontakozásának. Itália városaiban viszonylag nagyszámú iskola volt, jellemző volt az írás széles körű
ismerete. Firenzében például a céhbe iratkozó iparosok is tudtak írni, olvasni. Giovanni Villani bizonyára túlzó
adatai szerint több ezer tanuló járt az elemi ismereteket nyújtó iskolákba, mintegy 400-500 tanult grammatikát,
logikát és majd 600 volt az írástudásból élő jegyzők száma. A városi polgár elért gazdagsága és műveltsége
birtokában új társadalmi értéket alakított ki, olyan értékeket, amelyek az emberi munka, az emberi erőfeszítés és
tevékenység eredményezett.
A reneszánsz elméleti irányzata, a humanizmus az új eszmék terjesztője. A humanista tudósok az ember felé
fordultak, aki egyidejűleg egyéniség és a társadalom tagja. A legfőbb értéknek a szabadságot és az emberi
méltóságot tartották. Ezek az erények teszik lehetővé, hogy az ember legyőzze azokat a nehézségeket és
korlátokat, amelyeket a kor és a sors eléje állít. Az ember lehetőségeit kutatták, amikor lelkesedéssel fordultak a
történelem felé, amelyben a múlt és a jelen tanulságait keresték. Főbb jellegzetességeit összefoglalva elsőként az
antikvitás befolyását kell kiemelnünk, különösen Platon és a neoplatonisták hatását. A humanisták szenvedéllyel
kutatták fel az ókori szerzők kéziratait a IX. századi alapítású híres kolostorokban. Az antik minták követése
egyúttal az annak meghaladására való törekvést is jelentette. A pogány szerzők kultusza nem jelentette a
keresztény gondolkodás háttérbe vonulását. Petrarca lelkesedése Platón, Cicero és Vergilius iránt elsősorban
esztétikai, művészeti indíttatású, de föléjük helyezte Szent Ágostont, akinek Vallomásait olvasta a Mont
Ventaux csúcsán. Coluccio Salutati firenzei államférfi, Petrarca híve, régi kéziratok gyűjtője, műveltségét
városa politikájában kamatoztatta. Gian Galeazzo Visconti, Milánó hercege állítólag azt mondta róla, hogy
választékos stílusával többet ártott neki, mint egy egész zsoldos hadsereg. Salutati szerint egyedül a keresztény
hit vezethet el a tiszta, tökéletes művészethez, a bölcsességhez. Az antik csak a forma lehet, eloquentia, de a
tartalom, a sapientia keresztény.
Ez a művelt sztoikus, a firenzei társadalom megbecsült alakja egyesítette a tudomány művelésének és

terjesztésének hivatását a kancellári hivatal gyakorlatával, s a firenzei városi szabadság védelmével. Szerinte az
igazi tudós nem zárkózik el magányos elmélkedésbe, hanem tudásával és erényeivel másokat szolgál. Minden
írásában, leveleiben, erkölcsi értekezéseiben s főleg a De laboribus Herculis című művében az emberi
tevékenységet dicsőíti, a fáradhatatlan és termékeny erőfeszítést, amelyet önmaga és mások megjavításáért tesz,
amelyben az emberi méltóság a legmagasabb fokon nyilvánul meg. Az emberi „virtus” erényének tökéletes
képét adja Hercules alakjában, aki harcra kelt a világ hatalmas erdejében a vadállatokkal, aki a civilizáció
alapítója, aki saját akaratával legyőzte a vak szerencsét.
A reneszánsz szakított az egyetemi skolasztikával. A kultúra új műhelyei, az akadémiák, a humanista körök nem
megszabott tananyagon, hanem széles témakörökben, szabadon vitatkoztak. A firenzei Ágoston-rendi Santo
Spirito kolostorban a város előkelő polgárai, humanistái gyűltek össze, ahol általában metafizikai vagy erkölcsi
kérdésekről tárgyaltak. A vita témáját a terem falára írták ki. Luigi Marsigli, a kolostor szerzetese Petrarca
tanítványa volt, s a tudós társaság tagjai közt szerepelt Coluccio Salutati, Niccolo dei Niccoli, Gianozzo Manetti
stb. Köztudott, hogy a reneszánsz uralkodók környezetében is alakultak tudós akadémiák.
413
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A városállamok új urai, a művészeti alkotások fő mecénásai s egyúttal a tudomány támogatói, iskolák,
könyvtárak alapítói voltak. Az intellektuális megújulás győzelmének technikai segítője mindemellett a
könyvnyomtatás megjelenése volt. A velencei tudós humanista nyomdász, Aldus Manutius óriási szolgálatot tett
az új szellemi áramlatok ügyének.
Európának az Alpoktól északra fekvő országaiban, Itáliától eltérően, a humanizmus később bontakozott ki.
Jobban kötődött az egyetemek világához, az antik szerzőkkel szemben a Bibliához, az egyházatyák szövegeihez.
A filozófiai gondolkodás elbizonytalanodása, a racionális teológia iránti bizalmatlanság miatt a vallásos élet
megújítását keresték, a miszticizmus és a devotio moderna gyakorlatában és szellemiségében.
2.1. A XIV–XV. századi egyetemek

A humanisták kritikája (Erasmus, Rabelais) nyomán alakult ki a XIV–XV. századi egyetemi tanítás negatív
megítélése. Azonban az egyetemek számának megsokszorozódása, számos újonnan emelt pompás épülete, a
kollégiumok szerepének növekedése, az intézmények szervezeti kiteljesedése, a diákok számának és társadalmi
összetételének jelentős kibővülése ellentmondani látszik a korabeli egyetemek tekintélyvesztésének.
Tagadhatatlan, hogy a tanítási módszer, a „késői skolasztika” megmerevedése és kiüresedése akadályává vált a
tudományos gondolkodás továbbfejlődésének, elsősorban a filozófia, a teológia területén, mégsem beszélhetünk
általában az egyetemek válságáról, talán inkább jellegük megváltozásáról.
Az első változás, hogy míg a XIII. század egyetemei zömmel spontán szerveződtek vagy pápai
kezdeményezésből születtek, a XIV. századtól uralkodói vagy városi alapítások voltak. Természetesen az
uralkodói kezdeményezéshez továbbra is szükség volt az intézmény pápai megerősítésére. A politikai élet
stabilizálódása, az állam adminisztratív és ideológiai változása, szervezeti fejlődése, a kormányzáshoz, a
törvényhozáshoz értő, a római jog szellemében nevelődött szakembereket igényelt. Királyok, hercegek, sőt a
jelentősebb városok is arra törekedtek, hogy saját egyetemmel rendelkezzenek. így ezek egyre inkább a helyi,
nemzeti érdekek szolgálatát tekintették feladatuknak. Mindez kettős következményt vont maga után.
Kivéve a nagy kisugárzású központokat, az egyetemek nagy részének nemzetközi jellege csökkent. Az állam
szolgálata összefüggött az adott politikai helyzettel, így még a hagyományos nemzetközi hírnevét részben
megőrzött párizsi egyetem kancellárja, Jean Gerson is azt írta l405 ben, a Vivat rex című. beszédében, hogy az
egyetem olyan az államban „mint egy toronyőr”, „a király leánya, a tudományok anyja, Franciaország
napfénye”.
A szakemberképzés elsősorban jogi stúdiumokat igényelt. A XIV. század közepén Baldo degli Ubaldi és
Bartolomeo Sassoferrato (Bartolus) pontosították a római jog magyarázatának elveit, amelyek a XV század
végéig változatlanok maradtak. Az egyetemi grádusok megszerzése után a tanulók nagy része világi hivatalt
szerzett, az egyetemi élet egyre jobban laicizálódott.
Egyházi téren is hasonló tendenciák mentek végbe. Az egyházi központosítás és a velejáró adminisztráció nem
annyira teológusokat, mint inkább kánonjogászokat igényelt. Leginkább a pápai udvar volt fogadókész a
graduáltak felé. XII. Benedek kivételével az avignoni pápák valamennyien kánonjogászok voltak. A bíborosok
nagyrésze szintúgy. 1309 és 1376 között 134 kardinálisból 66 rendelkezett egyetemi címmel, mégpedig 70
százalékban kánonjogi titulussal, míg teológiai képzéssel csak 28 százalékuk. A pápák az egyetem jogi
fakultását fejlesztették. Az avignoni egyetem anyakönyve 1430 és 1478 közt 3418 jogi, 271 teológiai és 6l artes
stúdiumot végző diákot regisztrált. Albornoz bíboros Bolognában 1367-ben alapított kollégiumot 18 jogi 8
teológiai és 4 orvosi tanulmányokat folytató diák számára. A korszak valóban jelentős a kánonjog fejlődésében.
A korszak neves glosszátorai: Giovanni d'Andrea, Guido da Baysio, (Archidiakonus), Giovanni di Legnano,
Fran- cesco Zabarella, s a középkor utolsó nagy kanonistája Antonio da Butrio, a Panor- mitana.
Kánonjogi ismereteket igényeltek az ecclesiológiai kérdések. A ferences rend megosztottságának problémája, a

conciliarizmus eszméje, amely nagymértékben elterjedt az egyetemi körökben (zsinati mozgalom). A „Nagy
Skizma” idején gyakorlati megvalósításában főleg az egyetemi magiszterek játszottak főszerepet (Pierre d'Ailly,
Jean Gerson, Francesco Zabarella).
A késő középkor félelmekben és nyugtalanságban élő társadalma a vallástól várta, hogy a háború zavaraival
szemben elhozza a lelkiismeret nyugalmát és békéjét, az éhínségtől és a pestistől való félelmekkel szemben az
üdvözülés biztonságát. Ehhez jól szervezett, hatékony egyházat igényelt, olyan lelki vezetőket, akik ismerik a
rítusokat, az imákat, az erkölcsi és kánoni előírásokat, az egyház parancsait, a peni- tencia mértékét, a szükséges
szankciókat. Ilyen feladatok ellátásához nem annyira teológusi, mint inkább jogi képzettség kellett.
414
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
2.2. A racionális teológia válsága
A XIV-XV. században a teológusok számának csökkenése a teológiával szembeni bizalmatlanságból is
következett. A nagyrészt kolduló rendi teológusok továbbra is a XIII. századi doktrínákat tanították. Párizsban a
domonkos magiszterekre Aqui- nói nézetei hatottak. Oxfordban ezzel szemben a Szent Ágoston-i hagyomány
tartotta magát. A tomizmus bírálataként két ferences magiszter, Johannes Duns Sco- tus (1265-1308) és William
Ockham (1300 előtt-1349) új, a későbbiekben jelentős hatású téziseket fogalmazott meg. Duns Scotus az
oxfordi ferences hagyományok szellemében az emberi megismerés határait kívánta pontosítani. Véleménye
szerint az ész nem adhat bizonyosságot csak az érzékelhető világon belül. Az a posteriori érvelés, amely a
létezőtől akar eljutni az okhoz, csak ellentmondásos eredményhez juthat s csak az a priori bizonyítékok lehetnek
meggyőzőek. Isten tökéletesen szabad, az emberi ész nem képes megragadni lényegét. Amit róla tudunk, csak
annyi, amennyit saját akaratából számunkra kinyilatkoztatott. De Duns Scotus nem zárta el teljesen az ésszerű
tevékenységet a láthatatlan felé. Tanítványai számára kidolgozott egy metafizikát, amely szerint lehetségesnek
tartotta Isten létezésének, mint „végtelen Létezőnek” ontológiai bizonyítékát.
Ockham határozottabban választotta el a tudományt és a hitet. Az egyik oldalon van az észlelhető világ, ahol
ismereteink elérhetnek bizonyos valószínűséget a természeti törvények határain belül. Az anyag feletti világban
viszont okoskodással csupán bizonytalanságokra juthatunk. Az ember számára csak a kinyilatkoztatás által
vezetett hit útja követhető.
Az ockhamizmus szélesen elterjedt az egyetemi körökben. Következményeként egyrészt bizonyos előrelépés

kezdődött el a fizikai világ megismerésében és magyarázatában. A modern kor tudományának előhírnökeként
Jean Buridan a mozgástörvény felismerésére törekedett, Nicolas d'Oresme a geocentrikus világkép kritikájával
előre jelezte Kopernikuszt és Gallileit, Pierre d'Ailly Imago mundi (A világ képe) című művét hasznosította
Kolumbusz. Másrészt, a teológusok körében előtérbe került a Szentírás, mint a vallás világában az egyedüli
bizonyosság. Azonban a matematikai eszközök és talán az érdeklődés hiánya miatt is, a természettudományok
területén nem tudták a kívánt eredményt elérni. A biblikusok számára pedig a szükséges nyelvi ismeretek
(görög, héber stb.) hiánya jelentett komoly akadályt.
Az egyetemeken továbbra is működtek a különböző iskolák. A domonkosok megmaradtak Szent Tamás és

Albertus Magnus doktrínái mellett (via antiqua), az ockha- misták, különösen a ferencesek Duns Scotus, vagy
Ockham gondolatait hirdették (via moderna). A radikálisok, az averroisták is tovább tanítottak a XIV. század
elején Párizsban, majd később Bolognában és Padovában. Ezek az iskolák hevesen harcoltak egymással, de
vitáik motorja nem az intellektuális meggyőzés volt, sokkal inkább a dicsőség megszerzése. A tanítás módszere
továbbra is a skolasztika maradt, amelyet az ockhamista kritika megfosztott minden komoly tartalmától. Az
önkényes koncepciókról folytatott terméketlen viták eklekticizmushoz, szkepticizmushoz vezettek. A
skolasztikusok nem törekedtek többé arra, hogy kidolgozzák a világ teljes és összefüggő kifejtését, a minden
ésszerű aktivitás iránti bizalmatlanság végül egy sajátos közönyhöz vezetett.
2.3. A misztikus teológia

A skolasztikus teológia válságával egy időben, s részben annak következményeként, spirituális áramlatok
jelentek meg a klerikus és laikus körökben. Egy belső vallásosság igénye vezérelte azokat, akik ima, aszkézis és
elmélkedés révén vallásos lelki élmény átélésére törekedtek. A spirituális életnek ez az ideálja főleg a Rajna-
vidék és Németalföld területén hatott, de Európa valamennyi régiójában voltak hívei. Magukat „Isten barátai”-
nak nevezték, de nem alkottak szervezett közösséget. Csupán a tökéletesség vágya fűzte össze őket, amit
esetenként látogatással és kéziratok, levelek küldésével erősítettek meg.
A spirituális gyakorlatok meglehetősen összetett jelenségeiből – melyekben keveredett az ész és az érzelem –

két téma kapott különösebb hangsúlyt.
a) A „lélek egyesülése Istennel” vezérmotívumként szerepel a XIV. századi misztikus írásokban. A szövegek a
lelki élmény átélését a testi szerelem terminológiáival írják le, amelyek a világi udvari irodalom képeit idézik. A
„misztikus házasság” ideájához a példát a Biblia szolgáltatta (Énekek éneke), a XII. század misztikus irodalma
tovább gazdagította a témát (Szent Bernát, Bingeni Szent Hildegárd, Elisabeth von Schönau), majd a XIII.
században a németalföldi, és délnémet területek beginái, a ciszterci és a Domonkos-rendi apácák körében
virágzó irodalma bontakozott ki (Názáreti Beatrix, Hadewijch, Magdeburgi Mechtild, Helftai Szent Gertrúd).
b) A XIV. század második felétől nem kis mértékben az egyház válságának a hatására a vallásos buzgóság a
„szenvedő Egyház”, „Krisztus misztikus Teste” témája felé irányult. Látomások, jóslatok szóltak az egyház
415
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
nyomorúságáról, a bűnös emberiséget sújtó elkövetkezendő csapásokról. A misztikusok saját szenvedésüket
ajánlották föl engesztelésül a világ gonoszságáért. Az egyéni sors gyakran érintette a politika területét (Jeanne
d’Arc, Nicolas Flue stb). A kor kiemelkedő misztikus személyisége volt Sienai Szent Katalin. Imái, levelei,
Dialógusa, egyszerűségükben is Krisztus misztikus testének csodálatos teológiáját foglalják magukban. A
szenvedést, a kereszthalált az emberiség iránti szeretet tanúságtételeként fogta fel. A méltatlan világ árulása
miatt szenvedve küldte felhívásait az Egyház megreformálásáért annak vezetőihez. Katalin misztikája bizonyos
rokonságot mutat a rajna-vidé- kivel. A Krisztussal való egyesülés nála a vele való szenvedés kötelezettségét is
jelentette az emberiség üdvéért.
Róma az eretnekség veszélyének (pl. Szabad Lélek Testvérei) elkerülése végett az ortodox misztika
megfogalmazását, a misztikus gyakorlatok és írások pontos és megfelelő határainak kidolgozását a Domonkos-
rendre bízta. A rend tagjai teológiai, doktrinális ismereteiket igyekeztek összhangba hozni a megfigyelt és
tapasztalt tényekkel. Az így kifejlődött misztikus teológiában a tomista felfogással szemben a neoplatonista,
főleg a Szent Ágoston-i filozófiai gondolkodás érvényesült. Eszerint Isten minden teremtmény archetípusának
hordozója, amely nem különül el teljesen, amikor a konkrét létezése megvalósul. A lélek mélyén megőrzött
isteni archetípus segítségével az ember önmagába fordulva fölfedezheti alkotója képét. Az elvont latin fogalmak
kifejtése során a domonkos lelki vezetők, akik nem kívántak a lovagi líra terminológiájának metaforáira
támaszkodni, számos nehézségbe ütköztek. Prédikációik, amelyekkel egyidejűleg kívántak tanítani és az
érzelmekre hatni, gyakran súrolták az eretnekség határait. A misztikus teológusok közül kiemelkedő Eckhart
mester, Tauler és Heinrich Suso munkái tekinthetők a műfaj klasszikusainak.
Eckhart mester (kb. 1260-1327) Kölnben és Párizsban tanult. Rendjében jelentős rangot ért el: Erfurt és
Strassburg priorja, majd Szászország provinciálisa, Csehország, Lotaringia általános vikáriusa. Ezen funkciói
mellett prédikátor és lelki vezetőként is tevékenykedett. Beszédeinek lelkes hallgatói főként az intenzív
spirituális életet követő beginák, ciszterci és domonkos apácák voltak.
Eckhart gondolatainak pontos megértését nehezíti, hogy nem készítette el annak szisztematikus kifejtését. Opus
tripartitum című munkája befejezetlen maradt. A klerikusoknak szánt latin nyelvű írásai túlságosan tömörek.
Német nyelvű prédikációi kevésbé homályosak, de ezeket valószínűleg hallgatói jegyezték le, így bizonyos
fenntartással kell őket kezelni. Mindenesetre munkássága számos kommentárt hívott életre.
Nézeteinek lényege nagyjából a következőkben foglalható össze. A lélekben van „valami”, amit nevezhetünk
„alapnak”, „szikrának” vagy „várnak” ahol létrejöhet az isteni lényeg és az ember kapcsolata azzal a feltétellel,
hogy az ember előzőleg ki- üresíti önmagát, felismeri saját semmiségét a Létező teljességével szemben. A
kegyelem felé az utat a lemondás nyitja meg. Az „alap”-ban megszületett Ige Krisztushoz illeszkedik, s a
teremtmény visszatér Teremtőjéhez.
Eckhart egyes formulái eretnek hangzást kaptak, s Kölnben az érsek pert kezdeményezett ellene. A vádlott
erélyes védekezése ellenére az ügy a pápai udvarban folytatódott. ítélet csak Eckhart halála után született: 17
tézisét elvetették, 11 másikat eretnekgyanúsnak tekintettek.
Johann Tauler (1300-1361) Strassburgban lett lektor, majd mikor a pápa a várost kiközösítette, Baselbe ment,
ahol kapcsolatba került több, „Isten barátai”-köréhez tartozó személlyel. Kolostorába visszatérve prédikátor és
lelki vezető lett. Eckhart gondolatainak követője, sőt bizonyos értelemben pontosítója azoknak. Legismertebb
műve a „Karácsonyi beszéd” amelyben három születésről szól: a Fiú örökkévaló születéséről az isteni
lényegben; Jézus születésről a világban; Isten születésről a lélekben. A misztikus egyesülés kérdésében kerülte a
merész formulákat. Az elmélkedéshez a napi gyakorlatok fontosságát hangsúlyozta.
Heinrich Suso (1295-1366) sváb származású, Konstanzban lépett a Domonkosrendbe. Kölnben Eckhart mester
tanítványa volt, akinek gondolataihoz mindvégig hű maradt. Főleg a spirituális élet konkrét formáival
foglalkozott. Szigorú aszkéta, aki hallgatóságát is arra figyelmeztette, hogy adják át magukat a
megpróbáltatásoknak. Legelterjedtebb munkája a „bölcsesség órája”. Ez a domonkos szerzetes, akiben ferences
lelkület lakozott, kiváltotta a német romantikusok lelkesedését, a rajnai misztika költőjeként tartották számon.
Életrajzát tanítványa, Elsbeth Stagel tössi apáca írta meg.
Németalföld a Rajna-vidékhez hasonlóan kedvezett a spekulatív misztikának. Itt született a beginamozgalom, s a

XIII. század óta terjedtek a spirituális gyakorlatok. Ugyanakkor az elméleti írások tekintetében jóval
szegényebb. Az egyetlen kiemelkedő gondolkodó, Jan Ruysbroeck nem tartozott a Domonkos-rendhez.
A brüsszeli Szent Gudule társaskáptalan tagja volt, 1343-ban remeteségbe vonult, Groenendaléba, ahol
szabályozott kanonoki közösséget szervezett, s követőinek élete végéig lelki vezetője, tanácsadója volt. Elmélete
416
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
rokonságot mutat a Rajna menti domonkos mesterekével, bár közvetlen kapcsolatra utaló adatok nincsenek.
Ruysbroeck a brabanti beginaközösségek hagyományaiból merített, s ezeket saját tapasztalataival gazdagította.
Elméletében jelentős helyet kapott a Szentháromság tézise. Mint minden misztikus, Ruysbroeck is hitt abban,
hogy a léleknek vissza lehet és kell térnie az isteni környezetbe, ahonnét eredt. De kerülte a panteizmussal való
keveredést, akiknek hívei ellen maga is erélyesen harcolt. Hangsúlyozta, hogy az egységesülés nem egyenlő az
azonossággal, s a teremtmény nem azonos a Teremtővel. Aprólékos módszerességgel dolgozta ki a lélek útját,
amelyen végig kell haladnia, hogy eljuthasson Istenhez a Szentlélek hét ajándéka segítségével. Az első szakasz
az aszkézis jegye alatt igen jelentős. A testi kívánságok megszüntetése után juthat el a lélek a második
szakaszba, amely fölött Krisztus szeretete uralkodik. Végül az út befejezése a vita vitalis a kontempláció
jegyében teljesedik be. Legsikerültebbnek tartott munkája A lelki mennyegzo, a nagy spirituális szerzők művei
mellé sorolható.
A spekulatív misztika csak rövid ideig virágzott, talán híveinek kis száma miatt, de hatása a későbbi századokra
is áthagyományozódott.
2.4. A devotio moderna

A XIV. század végén a spekulatív misztika helyett a vallásos élet az evangéliumi előírásoknak megfelelő
erényes élet felé fordult. Az új irány egyszerűbb doktrínát dolgozott ki, így lehetővé vált szélesebb körű
elterjedése. Mivel a kor egyre inkább igényelte a vallás tanítását, a jeles teológusoknak gondjuk volt a
pasztorális tevékenységre, a világi hívők instruálására is.
Franciaországban Jean Gerson (1363-1429) a párizsi egyetem kancellárja, a Notre- Dame kanonokja egyaránt
foglalkozott a misztikus és a pasztorális teológia művelésével. Művelt és kitűnő író, a világi hívek számára írta a
La montaigne de la contemplation (A szemlélődés hegye) és a La mendicité spirituelle (A lelki szegénység)
című értekezéseket. A szegény papok használatára készített munkájában a hit és az erkölcs lényeges kérdéseit
foglalta össze. Gondja volt a papképzésre s e célra szolgáló iskola felállítását kezdeményezte. Angliában
Richard Roll és Walter Hilton neve érdemel említést, kiemelkedő pasztorális tevékenységük miatt.
A Németalföldön kibontakozó vallásos mozgalom tartós és széles körű hatásának sikerét két új kongregáció, a
deventeri és a windesheimi alapozta meg.
Gerard (Geert) Groote és Florent Radewijns rövid groenendalei tartózkodás után Deventerben „Közös élet
testvérei” néven vallásos közösséget alapítottak. Tagjaik közé klerikusokat és laikusokat is befogadtak. Kettős
célt követtek: a saját üdvözülésükön való munkálkodást, ima, aszkézis, meditálás által és a hatékony részvételt
mások vallásos nevelésében. A világiak személyes példájukkal szolgáltak, a papok a lelkipásztori tevékenységet
látták el. Jámbor szövegeket másoltak, s ezeket olcsón árusították, hogy terjesszék a vallásos olvasmányokat.
1480 után iskolát is tartottak fenn, ahol maguk tanítottak.
Windesheimben 1387-ben alakult meg a második központ. Tagjai kanonokok és szerzetesek voltak. Johann
Busch, a kolostor krónikása adta az új spiritualitásnak a devotio moderna nevet. A közösség tagjai nem
törekedtek misztikus magasságok elérésére, sem spekulációkra. Az erények gyakorlatát tekintették alapvetőnek,
amely egyedül tesz jó kereszténnyé. Tudták, hogy az aszkézis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy uralkodhassanak
szenvedélyeiken, és az, hogy magukat mások szolgálatára adják, nem lehet eredményes, csak ha Krisztus
szeretete vezeti őket. Minden tettüket úgy kívánták megélni, mint a Mester követését, s így lassan elérni, hogy
Krisztus lakóhelyéül válassza a hívő lelket. A lélek Istennel való egyesülése tehát egy fordított folyamatként
jelent meg, mint a spiritualistáknál. Nem vetették el a rítust, amelynek teljes átélésére törekedtek. Azt hirdették,
hogy a keresztény élet a lélek mélyén lakik, s ezt a belső lángot kívánták fenntartani. Ehhez imádkozni,
elmélkedni, olvasni kellett. Igyekeztek kiaknázni a leghíresebb szövegeket, Szent Ágoston, Szent Bernát, Szent
Bonaventura, Suso írásait. A szövegmásolók külön füzetbe írták azokat a mondatokat, amelyek a legjobban
hatottak rájuk és hozzáfűzték személyes reflexióikat. Ezeket a meglehetősen egyéni jelleget mutató antológiákat
rapiara- nak nevezték. Kiemelkedő közülük a németalföldi iskolából jött Kempis Tamás Krisztus követése című
munkája, amely tökéletesen fejezi ki a devotio moderna szellemét.
Ez a szellemiség hatott a humanisták nagy részére és a világi társadalom egészének vallásos életére. A
különböző vallásos konfraternitások szerveződése, a szentek, Szűz Mária, a szenvedő Krisztus kultusza, amelyet
igen jól tükröz a kor egyházi művészete, a Pieta-, a Vir Dolorum-ábrázolások nagy száma az új devotio hatását
mutatja.
2.5. Humanisták
417
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A humanitas szót a latin klasszikusoktól vették át az irodalmi műveltség jelentésében. A humanizmus a szellemi
műveltség újjászületését jelentette, a visszatérést a tudás, a szépség forrásaihoz. A szakirodalom a humanizmus
kezdetét Petrarcához kapcsolja, akit az antik szépség felfedezőjeként tisztel. Petrarca szembeszállt a középkori
skolasztikával, Arisztotelész egyeduralmával. De Platónt Szent Ágoston olvasásából szerette meg.
Itáliában a szellemi megújulást a tudás, az ismeretek növelésében keresték. Úgy vélték, hogy az egyetemeken
tanított anyag sem mennyiségben, sem minőségben nem elegendő. Kifogásolták, hogy a magiszterek
bezárkóztak egyetlen intellektuális technika, a skolasztika korlátai közé. A misztikát nem tekintették
tudományellenesnek, legföljebb merész kalandnak az ismeretlen világába, az emberi szellem próbálkozásának.
Meggyőződésük volt, hogy az antik örökség nincs teljesen kiaknázva, hogy a zsidó gondolkodás nem állt meg a
kereszténység kialakulásával, a Talmudot és a Kabbalát, az irracionális kulcsának tekintették. Hangsúlyozták
hogy a keresztény hagyomány sincs teljesen birtokukban. Nem kaptak helyet érdemük szerint a vizionárius
inspirációjú írások, az egyházatyák szövegeit csak kivonatokban, vitatható idézetekben hasznosították, de maga
a Szentírás is egyetlen, korrekcióra szoruló változatban állt rendelkezésre. Mindezért a nyelvek, az irodalom
tanulása került a tudósok legfőbb tevékenységi körébe. Megtanulni nemcsak a görögöt, a hébert és az arabot, de
más keleti nyelveket is, és visszatérni a klasszikus latin szövegekhez. A humanizmus tehát mindenekelőtt nyelvi
és irodalmi műveltség volt, a bonae litterae újjászületése. A humanizmus és a reneszánsz fogalmak sok
vonatkozásban fedik egymást. Lorenzo Valla az Elegantiae linguae latinae című munkája előszavában, amit a
humanizmus manifesztumának is tartanak, boldog időnek nevezi korát, amelyben a különböző művészetek, az
építészet, szobrászat, festészet mellett a latin nyelvről mondja, hogy „nemsokára még jobban felvirágzik, újra
felépül, mint maga a város s vele épülnek az összes tudományok”.
A görög nyelv tanulását nagyban elősegítette, hogy az egyház-úniós tárgyalásokra görög tudósok érkeztek
Itáliába, s Konstantinápoly eleste után nagyrészt ott is maradtak. A számos jeles magiszter közül kiemelkedő
szerepet töltött be Bessarion, Nikaia pátriárkája, aki 1438-ban a konstantinápolyi pátriárka kíséretében érkezett a
keleti és a nyugati egyház egyesítését tárgyaló zsinatra. A hosszas viták eredménytelensége után végül az általa
megformált szöveg lett mindkét fél számára elfogadható. Bessarion is Itáliában maradt. A pápák számos
feladatot bíztak rá, bíborosi címet kapott, s a kardinális kollégium feje lett. A humanistákkal baráti
kapcsolatokat tartott fenn. Manuel Krüszolorasz a török elleni háborúra való felhívás küldetésével érkezett
Itáliába. Firenzében a görög nyelv tanításának legendás megalapítója lett, miután elfogadta Salutati
közvetítésével a város meghívását Tanítványai közt több neves humanista volt.
A humanisták felismerték az iskolák, a nevelés fontosságát. Céljuk, hogy ne csupán irodalmi műveltségű ifjakat,
de gyakorlati, reális ismeretekkel bíró, az emberi világ megismerésében bizonyos kritikai szabadsággal bíró,
harmonikus embereket képezzenek. Meggyőződésük volt, hogy csak a szépség és harmónia alakította lélek
képes túllépni a szenvedélyek zavarosságán és a költők bölcsessége révén lehet eljutni Istenhez. A költészetet
nem irodalmi gyakorlatnak tekintették, hanem a leginkább nyitott útnak az igazi bölcsesség eléréséhez, amely az
embert a humanitás felé vezeti, megértetve vele az érzékelhető dolgok és a lelki igazság titkait.
A reneszánsz pápák és Itália világi urai szívesen fogadták udvarukba a humanista tudósokat. Ok látták el a
levéltárak vezetését, a könyvtárak irányítását. Egyesek bí- borosi rangot, legátusi megbízást kaptak. így a német
származású Nicolaus Cusa- nus (1400-1461) is, aki minden területet kiaknázott, amit korának tudósa bejárhatott.
Ismerte a skolasztikát, jogi doktorátust szerzett, vonzotta az antik kultúra, újra felfedezte Plautus vígjátékait,
tanulmányozta Platont és a neoplatonistákat, a her- metikusok írásait. Megtanult arabul, hogy megismerje az
iszlám gondolkodását, olvasta a hebraista filozófiát, és a keresztény misztikusokat Raymund Lullustól Eckhart
mesterig. A nagyon igényes szellemi munka mellett aktívan vett részt a kor eseményeiben, a baseli zsinattól a
török elleni háború szervezéséig. Ismereteit rendszerbe foglaló munkájában minden szellemi tevékenység helyet
kapott, a racionális logikától a misztikus tapasztalatokig.
A sienai eredetű Aeneas Silvius Piccolomini (1405-1468) kiváló író, szónok és diplomata, a zsinati mozgalom
lelkes híveként jelentős szerepet vitt Baselben. Történeti, biográfiai, neveléselméleti írásai mellett főleg
topográfiai és történet-földrajzi munkái jelentősek. (De Europa, De Asia). Kolumbusz alaposan tanulmányozta
Ázsia-leírását. V. Miklós pápa alatt kardinális és III. Calixtus halála után a pápai trónra választják (1458) II.
Pius néven.
Lorenzo Valla (1407-1457) történész, filológus a pápai levéltárat vezette. Szigorú kritikával el akart távolítani
minden méltatlan elemet a keresztény gondolkodásból. Nemcsak a konstantinuszi adománylevél hamis voltát, az
Ál-Izidori Dekretáliákra, a Dionüsziosz Areiopagitész személyére vonatkozó tévedéseket mutatta ki, hanem az
Annotationes in Novum Testamentum (Jegyzetek az Újtestamentumhoz) című művében feltárt több olyan
eltérést a Vulgata fordításában, amelyek megváltoztatták a Biblia eredeti szövegét. Kritikai szemléletét az antik
szerzőkkel szemben is alkalmazta, így rámutatott az arisztotelészi logika gyengeségeire. Hangsúlyozta, hogy a
418
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
klasszikus pogányság összeegyeztethetetlen az evangéliummal, s ez alól a sztoiciz- must sem tekintette
kivételnek.
A filológiai kritika mellett a társadalom bírálata is megfogalmazódott. Poggio Bra- cciolini (1380-1459) firenzei
humanista, kiváló latinista 1403-tól írnok, majd titkár a római udvarban. Ebben a minőségben vett részt a
konstanzi zsinaton, amelynek szüneteiben a környező kolostorokban régi kéziratok után kutatott. Felfedezte
Cicero néhány ismeretlen beszédét és Quintilianus munkáiból részleteket. Prágai Jeromosról az emberi
nagyságot dicsőítő verset írt. Angliai száműzetése után ismét pápai titkár lett Rómában (1423-1452). Ebben a
kiváltságos környezetben írta leghíresebb munkáit, amelyekben kritikusan szólt a nemességről, kifejtve, hogy az
ember értékét nem a származás, hanem a műveltség adja (De nobilitate). Az igazi nemesség a személyes erkölcs
lánya, a humanista ember képe a faber suae fortunae („saját szerencséjének kovácsa”), aki képes munkája által
megszerezni a dicsőség jogát. Bírálta a munkát megvető kolduló szerzeteseket (Contra hypocritas – A
képmutatók ellen) hangsúlyozva, hogy az erény a tevékeny munkálkodás. De avaritia című írásában elismeri a
gazdagság társadalmi szükségességét. A vagyonban annak az embernek a megérdemelt sikerét látja, aki erejét
mások szolgálatában fejti ki. A „becsületes boldogság” a fáradságos munka szükségszerű következménye.
Bírálta a fejedelmeket és a politikai intézményeket. A De felicitate principum (A fejedelmek boldogsága) című
írásában kifejtette, hogy csak a jó és művelt fejedelem lehet boldog, márpedig jelenleg egyikük sem az. A
történelem esküszegések, rablások láncolata, a fejedelmek nem műveltségre, hanem háborúkra törekszenek. A
jog az erőszak eszköze, s mivel az állam a jogon alapszik, az állam alapja az erőszak. A De varietate fortunae a
humanisták egyik örök és kedvelt témáját tárgyalja. Az erény és a vak szerencse, a fatális véletlen és az emberi
akarat konfliktusát, amelyben az akarat önmaga megerősítésére törekedve elérheti a győzelmet. Bracciolini
utolsó éveit Firenzében, szülővárosában töltötte, amelynek megírta történetét (Historia Florentina).
Francesco Filelfo kiváló tudós, győzhetetlen vitázó. Konstantinápolyban görögül tanult, majd Firenzében
tanított. írásaiban, szatíráiban bírálta a hatalmaskodó- kat, szembekerült a firenzei humanistákkal. Cosimo
Medici elleni támadása miatt el kellett hagynia Firenzét, Milánóba ment, ahol a Viscontiak, majd a Sforzák
pártfogása alatt folytatta irodalmi háborúját ellenfeleivel.
Eltérően Itália más hatalmasaitól, akik számára a mecenatúra elsősorban hatalmuk megjelenítésének eszköze
volt, s nem annyira a kultúra iránti elkötelezettség, Cosimo és Lorenzo Medici esetében a tudomány, a
művészetek és az irodalom ügyének előmozdítása összefüggött személyes érdeklődésükkel, műveltségükkel.
Cosi- mo például a könyvgyűjtő szenvedélye miatt teljesen eladósodott humanista Nicco- lo di Niccoli számára
korlátlan hitelt nyújtott a Medici banknál. O maga is kedvelte a könyveket, magángyűjteménye mellett két
közkönyvtárat is alapított. A görög filozófus, Gemisztosz révén ismerte meg Platónt, akinek tanulmányozására
akadémiát szervezett, és Marsilio Ficinót (1433-1499) bízta meg Platón munkáinak fordításával és
magyarázatával. Ficino megírta Platón életrajzát s a neoplatonista Plóti- nosz munkáit fordította. A lélek
halhatatlanságának kérdése foglalkoztatta, amiről heves vitákat folytattak a padovai averroisták. Hatalmas
összehasonlító tanulmányokat végzett, eredeti nyelven ismerkedett a különféle vallások könyveivel. Véleménye
szerint a hit eredendő emberi erény, s minden vallásban van valami helyes, ami alkotó része lehet az „igaz
vallásnak”. Ilyen igazságnak tekintette azt, ami nem helyezkedik szembe az emberi természettel és ami
mindegyik vallásban megtalálható. Célja egy általános vallás (Theologia Platonica) kidolgozása volt. amelyet
azonban nem sikerült tökéletesen megalkotnia.
Lorenzo Medici nemcsak a régiségeket gyűjtötte palotájában, hanem az értékes kéziratokat is. Gyönyörűségét
lelte a költészetben, a zenében, a filozófiában. Firenzei palotájában vagy pompás villái kertjében rendszeresen
gyűlt össze a tudósokból, költőkből, filozófusokból, művészekből álló társaság, Firenze szellemi elitje, hogy a
kor emberét foglalkoztató kérdésekről vitatkozzanak.
A firenzei platonista körhöz tartozott Pico della Mirandola (1463-1494), a legendás képességekkel, memóriával,
hatalmas kultúrával rendelkező ifjú. Jogi és teológiai tanulmányokat végzett Itália és Franciaország egyetemein.
Az összeegyeztethetetlen elemek harmonizálásán munkálkodott. 1486-ban írt Conclusiones philosophicae
cabalisticae et theologicae (Filozófiai, kabalisztikai és teológiai következtetések) című vitairatának téziseit a
pápa elítélte. Franciaországba ment, majd visszatért Firenzébe, ahol a Platonista Akadémiát látogatta. 1489-ben
a Teremtés könyvéhez írt kommentárt (Heptaplus) és az Oratio de hominis dignitate (Beszéd az emberi
méltóságról) című értekezésében a reneszánsz és a humanizmus legfőbb alapideái nyertek megfogalmazást. Az
ember arra teremtődött, írja, hogy megértse és értékelje a világegyetem értelmét, hogy lelkesedjen
magasztosságáért és szeresse szépségéért. Az ember központi helyzete a világban lehetővé teszi számára, hogy
megismerje a többi teremtmény tulajdonságait és megformálja a sajátját. „Én, mondta a Teremtő Ádám- nak,
nem égi, de nem pusztán földi, nem halandó de nem is halhatatlan lénynek teremtettelek, hogy te kétkedéstől
mentesen magad légy alkotód, és magad kovácsold ki végleges arculatodat. Lehetőséged van arra, hogy az
419
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
állatok szintjére süly- lyedj, de arra is, hogy Isten hasonlatosságáig emelkedj, csakis belső, saját akaratod
erejénél fogva.” Ezt az ember azért érheti el, mert nemcsak szabad akarattal, de a tudás képességével
(intelligentia) is rendelkezik. Az embernek adatott meg a boldogság és a legfőbb jó elérésének lehetősége, ezért
nem elégedhet meg a köznapival, „szent törekvés hatja át, hogy szenvedélyesen kívánja a legnagyobbat”. Jákob
létrájával szimbolizálja az ember útját a legfőbb jó eléréséig, a Föld mélyétől az Égig. Ezt az utat három
szakaszra osztja: l. a megtisztulás a bűntől és a szenvedélyektől, az etika segítségével (csak az etika által lehet
véget vetni a viszályoknak, háborúknak s eljutni a békéig); 2. az értelem tökéletesítése a természet dialektikája
és a filozófia által (a tudás tárja fel a jó és a rossz értelmét); 3. Isten megismerése a teológia révén (az embert
Istenhez csak a vallás tudja elvezetni). Azt fejtette ki ékesszólóan, hogy a civilizáció mértékegysége maga az
ember, aki megtalálta saját hármas törekvését a szép, a jó, és az igaz felé, azaz saját kiteljesedésének és
békéjének titkát.
Pico della Mirandola Firenzében Savonarola prédikációit hallgatta, s belépett a domonkos harmadrendbe. Igen
hamar, 31 éves korában halt meg. Életrajzát és munkáit unokaöccse, Giovanni Francesco Mirandola adta ki.
A humanizmus nemcsak irodalmi nyelvet teremtett s nemcsak az ismeretek felhalmozását eredményezte,

nemcsak utat nyitott a szabad vizsgálódás számára, de a hagyományos értékekkel szemben új, általános, emberi
erkölcsi értékrendet fogalmazott meg. Az erejében bízó ember optimizmusát, az emberi képesség nagyságát
hirdette. Ha a XIII. század ideálja a szent volt, a reneszánszé a hős, akit dicsőség övez. Itália az antik
triumfátorok győzelméről álmodott. Aragoniai Alfonz nápolyi bevonulását a Castel Nuovo kapujának
domborműve a hőst diadalszekéren ábrázolta. Mantegna Mantovában Julius Caesar diadalmenetének
megfestésén dolgozott. Az évszakok, az erkölcs, a művészetek győzelme mellett megjelenik a kereszténység
győzelme is. A reneszánsz Itália művészetében Krisztus győzelmes hőssé lesz, a sírás, a dráma helyébe a
győzelmi ünnep lép. Savonarolának tulajdonítják a Trium- phus Crucis (A kereszt diadala) című munkát, amely
a keresztény igazságokat mutatja fel. Illusztrációján a hit diadalmenete látható: Jézus Krisztus diadalszekéren ül,
a halál legyőzője, jól láthatók sebei. A menetben elöl a próféták, pátriárkák, az Ószövetség hősei és hősnői, a
szekér mögött az apostolok, mártírok, prédikátorok, doktorok vonulnak. A diadalmenet témájának első példáját
Dante Isteni színjátékában találjuk (Purgatórium XXIX., Beatrice triumfusa), népszerűsége Petrarca triumfu-
sain át a híres Raffaello-freskóig (A keresztény hit diadala) ível.
A humanizmus hatása csak lassan érlelődött, nem lett forradalmivá. Megmaradt egy szűk elit körében, akiknek
nem voltak eszközeik, hiszen a tudósok – éppúgy mint a művészek – a mecénás, a hatalom függésében
tevékenykedtek. Egyedül az emberi tudásra, a műveltségre, az erkölcsre építettek, miközben a realitás az erő és
a hatalom világa volt.
Mégis, a gondolkodásmód fokozatos átalakulása, s nem kis mértékben az anyagi lehetőségek megteremtették az
élet örömének, a lakóhely kényelmének keresését, a környezet díszítésének igényét és ízlését. Leon Battista
Alberti a Della famiglia (A családról) című munkájában nemcsak nagyszülei által birtokolt vidéki casa da
signore kellemességét rajzolja meg, hanem leírja az ideális városi lakhelyet is. Az urbaniz- mus felfedezőjének
nevezett Alberti, a pápák (IV. Jenő, V. Miklós) környezetében és több itáliai udvarban (Firenze, Ferrara,
Mantova, Urbino, Rimini) is tartózkodott. A fő művének tartott De re aedificatoria (Tíz könyv az építészetről)
(1452) címét és beosztását Vitruviustól kölcsönözte, de az építészettel kapcsolatos minden fontos kérdésre kitért
benne. Nagy hangsúlyt helyezett a tervezésnél az épület tájolásának és funkciójának figyelembevételére is.
Itália több városában a Trecento gőgös és rideg patrícius tornyainak helyén belső loggiákkal, díszes termekkel
ékes paloták épültek, mint Firenzében a Medici-, Alberti-, Rucellai-, Pitti-, Strozzi-paloták, Milánóban a Sforza-
palota, Velencében a Ca d'Oro. A városok környékén pedig kellemes, hatalmas kertekkel körülvett villák
épültek.
A festészetben a perspektíva, a téralkotás, a természetábrázolás, a színek új technikájának alkalmazása társult az

expresszivitással, ezek a meghatározó jegyei az itáliai reneszánsz művészetének. Fra Angelico (kb. 1418-1451)
még fenntartani probálta Giotto hagyományát, de a Keresztlevétel vagy a Szent István és Szent Lőrinc vértanúk
életéről szóló képek drámaisága, a gesztusok és a táj realitása az újat jelzi. Masaccio (1401-1428) Adógarasa a
természetes magatartás, az alakok életszerű kifejezésének útját készítette elő. A tömegábrázolás művészete, a
perspektíva és a mozgás tanulmányozását a megfigyeléssel társította, hogy a tekintetet a kép központjára
irányítsa. Paolo Uccello (1397-1475) fő művén, a Palazzo Medici számára készített lovas csata kompozícióján
az élet és a tudomány együttesét alkotta meg. A XV. század második felében a vászonra festés, az olaj a színek
kifejező melegségét erősítette. Az antik pogány hagyomány felújítását is jelzi a mecénás dicsőítése, ami
ugyanakkor az ember dicsőítését is jelentette. A középkori szerény magatartásból átvett donátor itt pompás
öltözetben, majdnem olyan helyet kap a képen, mint maga a szent. Benozzo Gozzoli a Medicieket dicsőítette,
Pinturicchio pedig sienai freskóin II. Piust. Mantegna (1431-1506) Halott Krisztusa az emberi anatómia
420
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
realizmusát mutatja be. Az ember mint egyéniség érdekelte a művészeket. Ghirlandaio, Piero della Francesca
portréi az emberközpontúságról tanúskodnak. Firenzében a nagy nevek közül Botticelli a vonalak, a színek
harmóniájában egyesítette a rajz zártságát a formák és árnyalatok kecsességével; Primaverája mintegy az itáliai
reneszánsz szimbóluma. A nagy Leonardo da Vinci mérnöki, tudósi és művészeti enciklopédikus tudása a
reneszánsz kultúra univerzalizmusának foglalata. Számára a kép, a belső élet kifejezése (cosa mentale)
amelynek titokzatosságát a félhomály művészi ábrázolásával nyújtotta.
A szobrászatban a bronz, a márvány formálásában hasonló tendenciák érvényesültek. Ghiberti és Fra Angelico
az élet intenzitását és a tér illúzióját valósították meg a firenzei Batisterium Porta del Paradiso bronzreliefjén.
Donatello az emberi test ismeretét tanúsította, mikor meztelenül merte ábrázolni Dávidot. Verocchio Barto-
lomeo Colleoni lovas szobrán a mozgás tökéletes ismeretével a személyiség minden keménységét is
megjelenítette.
Itália művészete az Alpokon túl is hatott. A flamandok gyakran és szívesen tartózkodtak Itáliában. Ha Justus
van Gent itáliaivá lett az urbinói herceg szolgálatában Piero della Francesca és Melozzo da Forli hatására, a
flamand festőiskolák ugyanolyan eszmék felé haladtak megtartva saját jellegzetességüket. A perspektíva
tudománya, a természetábrázolás realizmusa, a színek technikájának ismerete, az ember, az egyéniség szerepe,
mindezek fellelhetők a Van Eyck fivérek művészetében, s a vallásos érzés hiteles kifejező ereje Rogier van der
Weyden képein.
A zenében az északi polifónia túlterheltsége leszűrődött az itáliai frottolával kapcsolatban. Az itáliai udvarokban
kibontakozott a madrigál, a caccia és a ballata műfaja. Híres mesterei Maestro Piero, Jacopo da Bologna,
Giovanni da Firenze és főleg Fran- cesco Landini voltak. Mint a többi művészet, a zene is egy emberibb és
valóságosabb világlátás által inspirálódott. A zenében is megjelent „a törekvés a hangjegyeket a dolgokhoz, a
szavakhoz és az érzelmekhez alkalmazni, és a realitást helyezni a szem elé”, írja Josquin des Prés.
3. Sághy Marianne –A KÉSŐ KÖZÉPKORI

NEMZETÁLLAMOK ÉS A RENDISÉG NYUGAT-
EURÓPÁBAN
A nemzetállam és a rendiség középkori történetét a XIX. századi polgárság fedezte fel. A polgári állam nemcsak
a reneszánsz kultúráját eszményítette, hanem a középkorét is, melynek szellemét politikai szempontból sokkal
közelebb érezte magához. Amikor a nacionalizmus és polgári állam szellemi őst, történelmi előzményeket
keresett, ezt nem a zsarnokok uralta reneszánsz udvarokban találta meg, hanem a középkori nemzetállamban, a
képviseleti jogban és rendi szabadságokban. A nemzet jelképei és fogalmai a középkorból származtak ; a
középkor találmánya volt a konszenzus és a képviselet intézménye, mely nélkül a modern képviseleti
demokrácia nem születhetett volna meg. A királyi egyeduralommal szemben kivívott rendi szabadságjogok, a
képviseleti állam kialakulásának középkori történetét a francia Francois Guizot, a német Otto Gierke és az angol
Edward Stubbs írta meg. A polgári (whig) történelemszemlélet a hatalom duális megosztására fektette a
hangsúlyt az uralkodó és a rendek között, kiemelve a rendek „haladó” szerepét a királyi szuverenitás ellen. Ez a
beállítás tendenciózus: a rendiség kialakulása a királyi központosítással párhuzamosan ment végbe, a rendek
összehívásában a királynak döntő, többnyire kezdeményező szerepe volt. Az ország ügyeit eredetileg a királyi
tanács (curia regis) tárgyalta, ebből fejlődött ki a rendekkel való egyeztetés. A rendek legitimitásukat és
kiváltságaikat a királynak köszönhették, érdekük távolról sem a királyság megszüntetése, hanem kiváltságaik
garantálása és kibővítése volt, amit csak az uralkodótól remélhettek. A rendek nem az „országot” képviselték,
hanem kizárólag saját érdekeiket: az „országra” való hivatkozás közismert retorikai fogás volt. Az „állam,”
„ország” és „nemzet” fogalmai nem a rendek, hanem a király kezdeményezésére a királyság körül
kristályosodtak ki.
A modern demokráciákkal ellentétben a középkori alkotmányosság és korporációs képviseleti rendszer nem az

egyén, hanem az azonos jogú közösségek számára biztosította az autonómia, a választás, a döntés és a
beleszólás jogát. A középkori társadalom par excellence „jogállam” volt, azaz az egyforma jogállású személyek
rendeket (ordines) és testületeket (universitates) alkottak és mint ilyenek vívtak ki maguknak a szokásjogon
alapuló autonóm jogokat (ius commune) az uralkodótól. Nemcsak a nemesség és a városi polgárság szerzett
kiváltságokat, hanem a parasztság is: így alakultak ki, Bibó István kifejezésével a „szabadság kis körei”. A
privilégiumok írásban való rögzítése az európai középkor vívmánya és egyedi jellemzője: az Európán kívüli
civilizációkban az írásbeliségnek a kiváltságok szempontjából nem volt társadalmi jelentősége. A középkori
nyugat-európai társadalom tiszteletben tartotta a személyiség elvét és kiépítette ennek intézményes garanciáit. E.
Kanto- rowicz és J. R. Strayer ezért hangsúlyozza, hogy a modern állam alapjait a középkori nemzetállamok, a
421
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
rendi monarchiák fektették le. Először vizsgáljuk meg, hogyan fonódott össze territórium és nemzet, és hogyan
alakult ki az állam elvont fogalma.
3.1. Status, patria, natio

Miért érzünk hűséget, szeretetet, ragaszkodást egy darab föld iránt? Hogyan válhat identitásunk egyik legfőbb
meghatározójává születésünk földrajzi helye? A középkorban sem az „állam” (status) elvont fogalma, sem a
„nemzet” (natio) modern meghatározása nem létezett. Az emberek azonosságtudatát elsősorban vallásuk,
másodsorban közvetlen környezetük határozta meg, nem pedig „nemzetiségük” vagy az az „ország,” ahol
születtek. Mai értelemben vett „nemzetállamokról” a középkorban nem beszélhetünk, az egy nyelvet beszélő
népcsoport által lakott meghatározott földrajzi terület azonban középkori eredetű képződmény és az állam
legfontosabb, legszentebb jelképei – a nemzeti színek és az állami címer –, szintén a ekkor alakultak ki. Az V.
században Orosius még az „állam” értelemben használta a status kifejezést, utána azonban ez az értelem ezer
évre feledésbe merült. A szó egyszerűen „állapotot” jelölt, de jelentése gazdagodott: az angolban például három
értelme lett: status (társadalmi helyzet); estate (vagyon); state (állam). A középkori források – a királyi
kancellária által kibocsátott oklevelek, egyházi dokumentumok, teológiai értekezések, krónikák, egyetemi
regisztrumok – a status helyett a status regni, regnum, corona regni, res publica kifejezést alkalmazzák az
„állam”, a gens és natio kifejezéseket pedig „nemzet” jelölésére, de e kifejezéseknek sokkal közvetlenebb
jelentésük volt, mint ma. A nemzetállamot a király teremtette meg azáltal, hogy a saját személyét helyezte a
politikai lojalitás központjába és ekképpen érzelmi jelentéssel töltötte fel az „államhoz”, egy adott földdarabhoz
való viszonyt. Az államot a király testesítette meg, a nemzet szimbólumaivá a királyi jelképek váltak.
A nemzeti állam létrejöttének feltételei az egységes államterület és az egységes nemzeti piac, a nemzeti nyelv, a
központi királyi hatalom, a központosított kormányszervek és a hadsereg. Ezek mindegyike hosszú évszázadok
során alakult ki, a XIV. századra azonban elemeik többé-kevésbé már kimutathatók Európa szinte valamennyi
országában. Az új, nemzeti monarchiák megalkotásában a legnagyobb jelentősége a királyi politikának, a
központosításnak és a terjeszkedő háborúknak volt. Jászi Oszkár a nemzeti államok kialakulásáról 1912-ben írt
könyvében megállapította, hogy „a nyelvi egység, miként az állami, eredetileg nem geográfiai határokon, nem is
etnográfiai s nem is mindig gazdasági egységen alapszik, bármennyire kihatnak is ezek a tényezők az
államalakulatokra, hanem a centralizáló dinasztia katonai és politikai erején.” A territoriális nemzetállam
kialakulásának mintapéldája Franciaország.
A földrajzi terület összekapcsolása egy adott etnikummal nem egyértelmű feladat. A mai Franciaország
területén a X. századtól különböző népcsoportok – germán frankok és burgundok, kelta bretonok, normannok és
a gallo-rómaiak leszármazottai – éltek. A latin Francia név Frankóniát, a frankok földjét jelölte, de frankok
nemcsak a mai Franciaország területén, hanem keletebbre, a Német-római Birodalomban is éltek (a német
Frankföld egyik központja Frankfurt volt). A frank hagyományra hivatkozva Capet Hugónak és utódainak
sikerült fokozatosan saját királyi birtokaik – íle-de-France – nevét az általuk meghódított területre
kiterjeszteniük, létrehozván az egységes legitimációs és kormányzati teret és megteremtve a királyság politikai
teológiáját.
Szülőföld (patria propria) és haza (patria communis) fogalma az ókortól kezdve szétvált, a kereszténység pedig
a „közös hazát” egyértelműen a mennybe helyezte át: a királyság és haza fogalmát tehát egyesíteni kellett.
Ebben nagy szerepet játszott a Capeting királyi hatalom szakralizációja, melyet a saint-denis-i apátság egyházi
történetírói dolgoztak ki. A patria communis azonosult a regnummal: a regnum pedig éppolyan corpus
mysticum volt, mint az egyház. Ez az organikus szemlélet, mely a társadalmat az emberi test (corpus)
felépítéséhez hasonlította, tette lehetővé a XIII. századtól a korporációk és rendek elméleti beillesztését a római
jog és az arisztote- lészi tanok által befolyásolt középkori politikaelméletbe. A római jog „jogi személy”
(personaficta) fogalma és az arisztotelészi társadalomelmélet vezetett azután lassanként a személyektől
független „állam” (corona regni, res publica) absztrakciójához.
A királyhoz és „frank hazához” való hűség a jórészt francia vezetésű keresztes hadjáratok idején kristályosodott
ki. A francia király ekkor vált Európa legkeresztényibb uralkodójává (rex christianissimus), aki a patria
christianorumért küzdve megkövetelheti alattvalóitól, hogy meghaljanak a hazáért (pro patria mori). Ekkorra
már kialakult a főváros, illetve a királyság szimbolikus központjainak hármasa: Párizs volt a kormányzat
központja, Reims a koronázóváros, Saint-Denis a királyok temetkezési helye.
A francia országlakosok (regnicolae) IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) uralkodása alatt döbbentek rá, hogy életüket
immár egy elvont, személyek fölötti eszme, az „állam” kezdi irányítani, melynek szervei egyre mélyebben és
egyre váratlanabbul nyúlnak bele mindennapjaikba. Az „állam,” ha érdeke úgy kívánja, kényszerítheti őket arra,
hogy rendekként gyűljenek össze, amikor a király éppen a pápát akarja letétetni trónjáról; amikor újabb és újabb
422
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
rendkívüli adókat akar megszavaztatni; amikor arra akarja rávenni őket, hogy elítéljék Bernard de Saisset
püspököt vagy a templomosokat. Figyelemre méltó, hogy ekkor a nemzetek feletti egyházból is kiszakad a
„francia egyház,” mert a francia papság két részre oszlik: az egyik csoport a királyhoz, a másik a pápához való
hűséget helyezi előbbre. Fülöp és tanácsadói elképzelése szerint a „nemzetegyháznak” függetlenednie kellett
volna a pápaságtól, ami azt jelentette, hogy az egyházi adót immár nem Szent Péter utódjának, hanem Fülöpnek
fizették volna be; az állam bármikor rendkívüli adókat vethetett ki rájuk; és az egyháziakat királyi bíróságok elé
lehetett volna idézni. A francia politikai gondolkodás „a király királyságában császár” (rex est imperator in
regno suo) jogi maxima alapján ekkor dolgozta ki az uralkodói szuverenitás elvét és a jogászok már nemcsak
francia „császárról” beszéltek, hanem arról is, hogy az uralkodó a törvények felett áll (princeps legibus solutus).
A világi államot azzal is egy szintre akarták emelni a szellemi hatalommal, hogy az eddig csupán vallásos
szerepet játszó, az egyház hatalmát erősítő szenteket az állam is „beépítette” történelmébe: az első francia király,
IX. Lajos kanonizációjára 1297-ben került sor.
A francia nemzetállam fejlődésének második nagy korszaka a XIV. század közepe, V (Bölcs) Károly uralkodása
(1364-1380). Lovagkirály elődeinek a százéves háborúban elszenvedett látványos kudarcai után Károly
hadsereg- és adóreformmal, valamint az állami intézmények átszervezésével modernizálta országát és dicső
lovagi győzelmek helyett inkább józan kompromisszumokat keresett. Ő volt a nemzeti hivatalnokállam egyik
megteremtője, akinek a személye körül nyilvánult meg a nép lojalitása uralkodója iránt. Károly uralkodása alatt
jelennek meg az első francia patrióta verses művek, melyek nemcsak kifigurázták az angol ellenséget, hanem
önjellemzést is adtak a franciákról. Károly latin filozófiai műveket fordíttatott franciára, francia tudósokat
patronált, és ami még fontosabb, jogászaival összegezte és egységbe foglalta a francia monarchia alaptörvényeit
és alapmítoszait: Klodvig meg- keresztelése, a szent ampulla, az oriflamme, a liliomos címer, a király csodálatos
gyógyító ereje, a száli frank törvény ekkor áll össze a francia királyság ideológiájává.
A nemzeti ideológia gyors elterjedését bizonyítja Jeanne d'Arc fellépése: a lotharingiai pásztorlány „hangjai”
és törekvése azt mutatja, hogy a „nemzeti” eszmék erre az időre már széles körben ismertté váltak, vagyis
nemcsak egy szűk udvari rétegre vagy művelt jogászok csoportjára korlátozódott. Már a vidéki parasztlány is
tudja azt, amit V. Károly tudósai dolgoztak ki egységes tanná: hogy a királyt Reims- ben kell felkenni a galamb
által Szent Remigiusnak adott csodálatos ampullában őrzött soha ki nem fogyó krizmával; hogy itt kell őt
megkoronázni, mert a koronázás csak akkor lesz érvényes. Jeanne-t magányában Szent Katalin, Szent Margit és
Szent Mihály vigasztalja és buzdítja – ők a század új, "divatos” szentjei. Koronázása után
I. Károly új védőszentet választ a francia seregeknek: a régi, Szent Dénes püspök túl „fejetlen” és túl „egyházi”
ahhoz, hogy sikerre vihesse a francia ügyet az angolok fiatal, atletikus lovagszentjével, Szent Györggyel
szemben, ezért Károly egyenesen a mennyei seregek örökifjú, dinamikus vezérét, Szent Mihályt választja
saját és országa védőszentjéül. Feltűnő, hogy Jean Fouquet, a király festője az 1450-es években Szent
Margitot pásztorlányként ábrázolja – talán Jeanne d'Arc-ra emlékezve.
A francia monarchiának a XV. századra sikerült egyetlen eszmerendszerbe foglalni területet, királyságot, királyi
hatalmat és gens Francorumot. A franciák korán kialakult nemzetállami öntudata vezetett a nemzeti nyelv
irodalmi használatához és európai elterjedéséhez. A francia lett a középkori elitkultúra, a lovagság nemzetközi
nyelve (lingua franca): minden magára valamit is adó királyi udvar a francia etikettet utánozta és a francia
lovagregényeket olvasta.
A francia nemzeti fejlődés ellenpontja a Német-római Birodalom története. Franciaországban „integrációs

modellről”, a birodalomban „mellérendeltségi modellről” beszélhetünk. Itt patria és natio, tér és etnikum nem
olvadt össze. A birodalom éppoly egyetemes képződmény volt, mint az egyház: a Reich az államok felett állt, és
nem tudott patriává válni. A központosítás nagy munkáját a császárság nem tudta végbevinni. A birodalomnak
nem volt sem fővárosa, sem központja, sem egységes nyelve, sem császári dinasztiája: a császár egy volt a
fejedelmek közt, aki választással került hivatalába. Nemzet és állam fogalma elkülönült: az Imperium a XV.
századig kizárólag római (Romanum) volt, nem német. A politikai lojalitás középpontjában nem a császár állt: a
hűség szétszóródott a terrritoriális fejedelemségekben, melyekben a franciához hasonló nemzeti fejlődés ment
végbe: a szász, bajor, cseh királyságok és fejedelemségek lakói hasonlóan kötődtek „nemzeti” földterületükhöz
és hűséggel tartoztak uralkodójuknak. A fejedelmi territorializmus a maga számára sajátította ki a helyi és
dinasztikus hazafiságot, melynek következtében a patria és regnum kifejezések párhuzamosan fejlődtek a
fejedelemségekben, illetve a császárságban.
A nemzetek feletti birodalomban kialakuló nemzeti tudat sok rétegből táplálkozott: erre a legjobb példa maga a
császár, IV. Károly (1316-1378). A Luxemburg- házból származó herceg Prágában született és a cseh nemzet
nagy szentjéről eredetileg Vencelnek keresztelték. 1323 és 1330 között Franciaországban élt, ahol IV. Károly
király (1322-1328) bérmanévként a saját nevét adta neki. Az ifjú fejedelem ezt a nevet tartotta meg, és párizsi
423
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
mintára építette fel fővárosát, a gótikus Arany Prágát, ahol megalapította az első közép-európai egyetemet.
Aeneas Silvius Picco- lomini egyértelműen cseh érzelműnek tartotta Károlyt, a német krónikások viszont
németnek, mert németül beszélt a legszívesebben. Károly ugyanakkor az 1356. évi Aranybullában előírta a
választófejedelmeknek, hogy több nyelven taníttassák fiaikat, mivel a birodalmat különböző népek alkotják:
Cum sacri Romani celsitudo imperii diversarum nacionum moribus, vita et ydiome dis- tinctarum leges habeat
(...) Quapropter statuimus ut illustriumprincipum (...) electorum filii vel heredes et successores, cum
verisimiliter Theutonicum ydioma sibi naturaliter indi- tum scire presumantur et ab infancia didicisse,
incipiendo a septimo etatis sue anno in gramatica, Italica ac Slavica lingwis instruantur. (Mivel a fenséges
Szent Római Birodalmat különböző erkölcsű, életvitelű és nyelvű népek alkotják... elrendeljük, hogy a
méltóságos választófejedelmek fiaikat, örököseiket és utódaikat, akik anyanyelvüket, a német nyelvet
feltételezhetően gyermekkoruktól fogva tanulják, hetedik életévüktől kezdve nyelvtanra, valamint olasz és szláv
nyelvekre oktassák.)
A császár tehát nem egységes nemzeti nyelvet akart létrehozni – noha maga a német nyelv sem volt egységes, a
különböző dialektusokat beszélők alig értették meg egymást –, hanem hagyta a különböző nyelvek egymás
mellett élését. Az irodalmi német nyelvet majd csak a Luther-féle bibliafordítás teremti meg.
Angliában a nemzettudat a normann-francia főurakkal szembeni ellenállás formájában jelentkezett elsőként,

majd a franciákkal vívott százéves háború alatt alakult ki. Simon de Montfort, a délfrancia kathar eretnekeken
diadalmaskodó főúr fia 1265-ben az első parlamentbe is többek között azért hívja össze a köznemességet, hogy
tiltakozzanak a király francia báróinak uralma ellen. A főnemesek ugyanis franciák voltak és normann-franciául
beszéltek, míg az angolszász nép és köznemesség angolul. Noha a törvényeket a XVI. századig franciául írják, a
kormányzatban fokozatosan az angol is helyet kap: az „angolosodás” folyamata III. Henrik (1216-1272) alatt
megkezdődik, amikor a bárók 1258-ban „angol közösséget” alkotnak és Henry de Bracton 1260 táján De legibus
et consuetudinibus Angliae (Anglia törvényeiről és szokásairól) című művében kodifikálja az angol szokásjogot.
Az angol a XIV. század folyamán válik politikai és irodalmi nyelvvé. A krónikás Robert Manning szerint már a
főurak sem mind értettek franciául; ennek az új közönségnek a számára John Wyclif bibliafordítása, William
Langland Piers the Ploughman (Paraszt Péter) és Geoff- rey Chaucer (1343-1400) Canterbury mesék című
művei teremtik meg az irodalmi angolt. A késő-középkori angolnak kevés köze volt a normann hódítás előtti
tisztán germán óangolhoz (old english): a normann-francia és az angolszász keveredéséből alakult ki, tele volt
francia kifejezésekkel és francia gondolkodásmód jellemezte.
Akárcsak Franciaországban, itt is a királyság intézményesítette a nemzeti jelképeket – a vörös alapon három
fekvő arany leopárdot ábrázoló címert, Szent György kultuszát – és dolgozta ki a nemzeti ideológiát. Az angol
királyság vallásos és történeti legitimációját III. Henrik alakította ki: felkarolta angolszász őse, Hitvalló Ed-
ward kultuszát, fiát is róla nevezte el. A királyság szimbolikus központját a Szent Péternek szentelt Westminster
apátságba helyezte, melyet Hitvalló Edward építtetett 1065-ben. Ez lett az angol királyok koronázó temploma és
egyben temetkezési helye, míg a közeli London az ország kereskedelmi központjából a kormányzat
székhelyévé, királyi fővárossá vált.
3.2. Corpus, ordo, universitas

A középkorban a hatalom az uralkodó és az alattvalók szerződésén alapult. A főhűbéresek hűségesküt tettek a
királynak, viszonzásképpen a király maga is esküvel ígért jó kormányzatot és a szerződések megtartását. A
római magánjogban elfogadott elv volt, hogy „mindenkit érintő dolgokról csak mindenki beleegyezésével lehet
dönteni” (quod omnes tangit, ab omnibus approbetur). A római jog XII. századi újjászületésével először a
kánonjogászok használják ezt a maximát az egyházi zsinatokon, majd II. Frigyes császár 1244-ben. Innen
kezdve a gondolat megállíthatatlanul terjed és mindenki erre hivatkozik abban a folyamatban, melynek során a
kora középkori hűbéri, illetve patrimoniális államot a rendi monarchia váltja fel.
A rendiség Angliában, Spanyolországban és Franciaországban jelentkezett a legkorábban vagy a

legjellegzetesebb formában a királyi központosító törekvések ellenpárjaként. Az uralkodó és a rendek
törekvéseinek egyeztetése konszenzuson alapuló „demokratikus” hatalommegosztáshoz vezetett. A Német-
római Birodalomban csak később alakult ki, a lengyel és magyar rendi szervezet viszont nagyon hasonlított az
angolra. Közép-Itáliában ugyanebben az időben nem rendi államok, hanem városállamok jöttek létre, a
rendiségnek csak Északon (Savoya, Piemont, Friuli) és az Anjou, illetve aragón uralom alatt álló Nápoly-
Szicíliai Királyságban volt szerepe. A Balkán-félszigeten és Oroszországban nem alakult ki rendi képviselet:
talán erre vezethető vissza, hogy itt még a legújabb korban is talajtalan maradt a demokratikus gondolkodásmód,
a demokrácia intézményei nem tudtak gyökeret ereszteni.
424
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A középkori társadalmat a XI. század elején Adalbero laoni püspök három funkcionális csoportra osztotta:
imádkozókra (oratores), harcosokra (bellatores) és földművesekre (laboratores). Ez a felosztás feladataik, nem
jogaik alapján különítette el az embereket. A „rend” (ordo) jogi kifejezés olyan társadalmi csoportot jelöl,
melyhez a hierarchia azonos fokán álló, azonos jogokkal, kiváltságokkal rendelkező emberek tartoznak, akik
közös érdekeik érvényesítése érdekében közösen lépnek fel. Ebben az értelemben a katolikus egyház volt a
középkori társadalom első „rendje.”
Az egyház a IV. századtól különleges helyet foglalt el a késő antik és a középkori társadalomban. Az egyház
„mesterséges család,” tagjai, a klerikusok az egyházon belül azonos jogokkal rendelkeztek, miközben
fokozatosan kiváltságokat – „szabadságokat”, (libertates) – vívtak ki maguknak a világi hatalommal szemben. A
XII. századra az egyház egész Európát behálózó nemzetközi szervezetté vált. A klérus (ordo clericorum, ordo
ecclesiae) olyan hierarchikusan szervezett, autonóm érdekérvényesítő csoportot alkotott, hogy Sir Richard
Southern A nyugati társadalom és az egyház a középkorban című művében egyenesen azt állapította meg, hogy
a középkorban az egyházi társadalom volt a társadalom.
Az egyház a lelki hatalom (auctoritas spiritualis) jogaiért küzdött, vagyis azért, hogy függetlenítse magát a világi
kormányzattól (potestas regalis). Egyház és császárság harca nem obskúrus ideológiai viszály volt, hanem olyan
küzdelem, melyben a klérus jogi eszközökkel elérte individuális és kollektív kiváltságainak biztosítását: 1. csak
saját egyházi elöljáróiknak engedelmeskedtek és csak egyházi bíróság ítélkezhetett a klerikusok felett
(privilegium fori); 2., a klerikus személye és birtoka kiváltságolt volt, adót nem fizettek (privilegum
immunitatis). Az európai kereszténységet tehát nem a császár (cezaropapizmus) vagy a pápa (teokrácia)
irányította, hanem két különálló szervezet, a világi és a lelki hatalom. A két hatalom korai szétválasztása Walter
Ullmann szerint az európai demokrácia kialakulásának feltétele.
Ahol erre a szétválasztásra nem került sor (mint Bizáncban és Oroszországban), ott demokratikus képviseleti
intézmények sem alakultak ki.
Az egyházat belülről is demokratikus elvek irányították. A hierarchikus középkori társadalomban ez volt az

egyetlen csoport, melyben nemesek és nem nemesek egy és ugyanazon szabadságot élveztek (una eademque
libertas). Az egyházi vezetőket választották: a modern választás „kétharmados” elvét a Cluny bencés rend
dolgozta ki a XI. században az apátválasztás szabályozására.
A „rendi mozgalom” az egyházon belül is jelentkezett a XIV-XV. században, méghozzá a zsinati mozgalom
formájában. A nagy egyházszakadás idején Pierre d'Ailly francia bíboros, tanítványa, Jean Gerson, a párizsi
egyetem kancellárja, és a páduai Franciscus Zabarella kánonjogász kijelentette, hogy a zsinat az egyház
törvényes hatalmának letéteményese, a pápa felett áll, teljhatalommal rendelkezik (plenitudo potestatis), és
pápai összehívás nélkül is joga van összeülni. A zsinat dönti el, ki legyen a pápa és megszabja, hogyan éljen
pápai hatalmával. A konciliarizmus rövid életű volt és ez már előrevetítette, mi vár a világi rendiségre. Míg a
konstanzi zsinaton (1415-1418) még úgy tűnt, hogy egyedül a konciliarizmus oldhatja meg az egyház válságát, a
baseli zsinat (1431-1449) már a zsinati mozgalom végét és a monarchikus pápai hatalom visszaállítását jelezte.
Nicolaus Cusanus a közmegegyezéssel érvelt, amikor azt vallotta, hogy a hívek egysége fölötte áll a pápának. V.
Márton pápa megválasztása után azonban átállt a pápapártiak oldalára. Az egyház egységének visszaállításával
ugyanis a zsinati mozgalom értelmét veszítette. Ugyanez következett be a keresztény királyságokban is a XVI.
században: a két évszázadig tartó rendi mozgalmak, és a tartományúri hatalom széthúzása után a király állította
helyre az egységet országában.
A keresztény Európában nemcsak az egyház, hanem a városok is fokozatosan autonóm közösségi jogokat vívtak
ki maguknak a világi uralkodóval szemben. A városon belül más jogok érvényesültek, de az egyes városok
jogrendszerei is különböztek egymástól. A klérus mellett a XII. századtól a városok is kiváltságolt communitast
alkottak. A katonai szolgálattal tartozó nemesség eközben örökletes nemességgé vált, melynek az uralkodók
nemcsak birtokokat, hanem immunitást is adományoztak (adómentesség, adóbeszedés, bíráskodás, pallosjog). A
nagyhűbéresekből tartományurak lettek, akik már csak ímmel-ámmal engedelmeskedtek a királynak, sőt külön
politikát folytattak. A tartományúri hatalom megerősödése és a királlyal való versengése jellemzi a XIII-XV.
századot. A nemesség rendként való fellépése e hatalmi harc legjelentősebb eseménye, melyre országonként
más-más körülmények között és más formában került sor.
3.3. Anglia és Franciaország

Az angol és francia rendiség történetét az előző fejezetekben mutattuk be. A százéves háború és a rózsák
háborúja a középkori hűbériség utolsó fázisa. E belháború- kat a királyság nagyhűbéresei vezették, céljuk a
főhatalom megszerzése volt. A rendi állam valójában „bárói” állam volt: a nagyurak hatalmi küzdelme az állam
425
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
megsemmisülésével fenyegetett. Ez a jelenség Magyarországon a Károly Róbert uralkodását megelőző
„kiskirály”-uralomtól Mohácsig tartott, amikor a bárók önös érdekeiket előbbrevalónak tartották az ország
fennmaradásánál.
A XIV-XV. század során a királyi hatalom védői, illetve bírálói a hatalom és az állam új elméletét alkották meg
Angliában és Franciaországban, mely már a kora újkori állam alapjait fektette le. A bárói belviszályokba
belefásult, gazdaságilag kivérzett országok a XV. században mindenekelőtt a nemzetet is jelképező erős királyt
akartak a trónon látni: Angliában VII. (Tudor) Henriket, Franciaországban pedig XI. Lajost.
Angliában az erős királyi hatalmat a XIV. században kezdték ki a rendek, fellázadva II. Edward (1307-1327)
korrupt kormányzása és III. Edward (1327-1377) francia háborúja ellen. A százéves háború és a „fekete halál”
megváltoztatta a termelési módot Angliában: a pestis megtizedelte a népességet, alig volt munkaerő, így a
földesurak bekerítették (enclosure) és birkalegelőkké alakították át termőföldjeiket. Anglia ekkor vált az európai
gyapjútermelés és kereskedelem központjává. A gazdasági felvirágzás a lordok politikai
kezdeményezőkészségét is megnövelte. II. Richárd (1377-1399) önkényuralmi szeszélyei láttán az uralkodót
egyszerűen lemondatták, és helyébe maguk közül választottak királyt Bolingbroke (IV.) Henrik személyében. A
király lemondatása (majd megölése) nem az angol rendiség csúcspontja, hanem a főurak hatalmi politikájának
kezdete volt, mely veszélyes precedenst teremtett. Ettől kezdve mindenki szabadon magának követelhette a
trónt, ha jogot formálhatott rá és elég erős volt ahhoz, hogy követelésének érvényt szerezzen. A rózsák háborúja
a XV. században már nem a rendek küzdelme a királyi szuverenitás korlátozásának érdekében, hanem a
nagyurak nyílt, nyers harca a hatalomért.
Az angol politikai gondolkodást a XIV-XV. században az arisztotelészi politikaelmélet befolyásolta és a

korporációk jogi és politikai szerepének elemzése, valamint a rivális joghatóságok – mint például királyság és
egyház – problémája alakította ki. Figyelemre méltó, hogy a politikai elméletek királypártiak voltak, az
uralkodói akarat hatáskörét tágították ki. A XV. század legnagyobb angol „politológusa” egy gyakorló ügyvéd
és bíró, Sir John Fortescue (1395-1477), aki 1442-től 1461-ig királyi főbíró volt. Fortescue Lancaster VI. Henrik
pártjára állt, amikor a York-házbeli IV. Edward letette a királyt, és a királyi családdal együtt Franciaországba
menekült, ahol a trónörökös nevelője lett. A kis herceg számára írta De laudibus legum Angliae (Anglia
törvényeinek dicsérete) című művét 1470 táján, mely csak VIII. Henrik alatt jelent meg. 1471-ben részt vett a
Lancasterek restaurációs kísérletében, ennek ellenére IV. Edward bevette a királyi tanácsba. Ugyanebben az
évben írta Difference between an Absolute and Limited Monarchy (Az abszolút és az alkotmányos monarchia
közötti különbség) című munkáját, melyet 1714-ben adtak ki először On the Laws and Governance of England
(Anglia kormányzása) címmel. Ebben elemzi a Lancaster- rezsim felépítését, megállapítja, miért bukott el, és az
alkotmányos monarchia mellett érvel. Fortescue elítéli a a zsarnokságot és leszögezi, hogy a király nem lesz
erősebb azáltal, ha alattvalóit elszegényíti. A francia uralkodó keményen adóztatja népét: a franciák gyávák és
tűrik ezt, viszont a bátor angolok már rég fellázadtak volna a király ellen. A jogi érvelést is átszövik a nemzeti
szempontok a százéves háború idején. Fortescue legnagyobb újítása az, hogy az Ockham által ignorált íratlan
szokásjog védelmére kelt. A szokásjog mai napig az angol jog legnagyobb erőssége és legsajátosabb jellemzője.
Az angol jogi és nemzeti gondolkodás tehát egy időben jelenik meg és mindkettő a franciáktól való különbséget
hangsúlyozza. Ez abban is megnyilvánul, hogy miközben a francia világi jog sokat átvesz a római jogból (ius
civile), az angol jogászok csak a XVI. században kezdenek érdeklődni eziránt, de a római jog gyakorlatilag alig
hat az ekkorra már megszilárdult, szokásjogon alapuló angol joggyakorlatra.
Franciaországban Capet Hugó mint első az egyenlők között (primus inter pares) emeltetett a királyi méltóságba,
következésképp a XI-XII. században a királyi hatalom is – Angliával ellentétben – rendkívül gyenge volt és csak
kis területre, a Cape- tingek Párizs környéki magánbirtokaira korlátozódott. Ügyes birtokpolitikájuknak,
ügyvédeiknek és a Capeting királymisztika ideológiájának hála a XIII. századtól a királyi hatalom megszilárdult,
és a XIV-XV. századi súlyos megpróbáltatásokból, amikor az uralkodó főhűbéresei és az apanázsbirtokos
tartományurak az angol hódítókkal szövetkeztek a százéves háborúban, végeredményben megerősödve került ki.
A király egy ideig látszólag a rendekkel együtt kormányzott, de a rendek szerepe mind jelentéktelenebbé vált és
egyre kevésbé befolyásolta vagy ellensúlyozta a királyság túlnyomó hatalmát.
A francia politikai gondolkodás és nemzettudat a XIV. században a pápasággal folytatott harc idején
kristályosodott ki és ezért eleve egyetemesebb, mint az elsősorban lokális érdekekkel foglalkozó, empirikus
angol politikai filozófia. A francia nemzeti eszme térhódítását és ambícióit Pierre Dubois írásai is bizonyítják. A
szerény normann ügyvéd 1306-ban írt a Szentföld visszafoglalásáról (De recuperatione Terre Sancte).
Ambiciózus pamfletjében kijelenti, hogy a keresztényeknek a francia király, IV. Fülöp vezetésével kell a
Szentföldet visszafoglalni a szaracénoktól. Ennek érdekében az európai uralkodók között békére van szükség,
valamint a pápaság világi hatalmának megszüntetésére: a pápa a francia király javára mondjon le birtokairól,
426
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
minek fejében évjáradékot kap. Dubois „franciává teszi” az univerzális keresztény monarchia gondolatát,
amikor kijelenti, hogy Európát és a Szentföldet a francia király jogara alatt kell egyesíteni.
IV. Fülöp tanácsadóit, a legistákat mindenki gyűlölte: a hatalomhoz közelálló Gervais du Bus 1310-14 -ben írt
szatirikus regénye, a Roman de Fauvel („A szamár regénye”) éppoly kegyetlenül kigúnyolja őket, mint a polgári
körökben keletkezett Roman de Renart („A róka regénye”).
Az uralkodó mind több feladatot delegált a rendi gyűlésre: a legfontosabb a hadiadó megszavazása volt, melyről
addig a királyi tanács döntött. Ellentétben Angliával, az adómegszavazás átengedése a rendi gyűlésnek a királyi
akarattól függött, nem valamiféle „alulról jött” követelés eredménye volt. 1309-ben a király megerősítette az
1303-as ordonnance-ot, 1313-ban pedig a városok képviselőit is meghívta adómegajánlás céljából.
A kormányzásból a polgári szakértők javára kiszorított arisztokrácia Norman- diától Languedocig ligákba
tömörült érdekeinek elismertetése érdekében. Ezeket a mozgalmakat partikuláris jellegük miatt könnyű volt
kijátszani egymás ellen. Szép Fülöp halála után utóda, X. Lajos egyszerűen kiszolgáltatta a népharagnak a
mindenható minisztert, Marignyt, akit egy kirakatper után bitófára húztak. A liga követelései teljesültek: a helyi
privilégiumokat írásba foglalták, megerősítették és kiterjesztették. Az apanázsbirtokosok különutas politikája a
XIV-XV. századon végighúzódó százéves háborúban nyilvánul meg a legvilágosabban.
3.4. A Német-római Császárság

A birodalom területén 1250 óta a birodalmi curia tagjai, a választófejedelmek, bárók és tartományurak
rendelkeztek a legnagyobb hatalommal. A német rendiség mindazonáltal sokkal fejletlenebb volt, mint az angol,
a spanyol vagy a magyar. A választófejedelmek nem intézményes, képviseleti rendszer útján küzdöttek a
császári főhatalom ellen: az uralkodó és az arisztokrácia viszonyát még a XIV. században is a Karoling-kori
„megegyezés” (consensus) jellemezte.
1347-ben IV. Luxemburgi Károly foglalta el a német trónt, aki aktív politikát folytatott, megszerezte Sziléziát is.
Károly szívesebben volt cseh király, mint német császár: nem vállalta magára a birodalom szerkezetének
átalakítását, a központosítást, hanem az 1356-ban kiadott, a bizánci császárok chrysobullosaira emlékeztető
német Aranybullában megelégedett a status quo szentesítésével amely a vesztfáliai békéig meghatározta a
birodalom működését.
Az Aranybulla kimondta, hogy a császárt a választófejedelmek (Kurfürsten) – a brandenburgi és a szász herceg,

a cseh király, a rajnai palotagróf, a kölni, a trieri és a mainzi érsek – választják egyszerű szótöbbséggel a Majna-
parti Frankfurtban, azaz nem a primogenitúra elvén alapuló dinasztikus rend érvényesül. A birodalmi
törvényhozó szerv a rendi gyűlésnek is felfogható birodalmi gyűlés (Reichstag), melyet a császár hív össze.
Tagjai az egyház képviselői, a tartományurak, a fejedelmek, a városok és a lovagok képviselői. Az Aranybulla
törvényesítette a birodalom széttagoltságát, engedélyezve a tartományok önálló gazdasági és politikai életét. A
birodalom nem volt egységes, a 300 kisebb állam laza szövetséget alkotott, a császárnak csupán jelképes szerepe
volt. A rendiség az egyes német államokon belül érvényesült: minden fejedelemségnek (Lander) megvolt a
maga rendi szerkezete és rendi gyűlése (Landtag).
3.5. A német tartományok: Ausztria

A Német-római Császárságban az igazi hatalom a tartományurak kezében volt. 1231-1232-ben a rájuk is
kiterjesztették az egyháziak privilégiumait: ez azt jelentette, hogy a tartományi fejedelmek függetlenültek a
császári hatalomtól: a császár nem szedhetett adót és vámot birtokaikon, nem építehetett új városokat,
bíráskodási és pénzkibocsátási jogát is a fejedelmekre ruházza (immunitas). A tartományúri hatalom roppant
összpontosítása – és ezzel párhuzamosan az „állam” eltűnése – magyarázatot követelt: a német jogászok a
XVIII. században kidolgozták a patrimo- niális állam elméletét, miszerint a tartomány a fejedelem
magánvagyona (patrimonium), amivel azt csinál, amit akar; a XIX. századi német történészek pedig Otto
Gierke munkássága nyomán a „patrimoniális állam” elméletét kiterjesztették az egész császárságra, melyben
minden egyes fejedelem, a császárt is ideértve, mint „földbirtokos” jelenik meg, az „állam” pedig e
földbirtokosok szabad egyesülése (freie Einung). Georg von Below „felülről” bírálta Gierke elméletét, mondván
hogy a tartományurak hatalmukat nem „önmaguktól”, hanem a császártól nyerik, a bárók a császár „kreatúrái”:
a császár és az arisztokrácia kapcsolata nem szabad egyesülés, hanem alattvalói viszony (Untertanenverband).
Akárhogy is nézzük, a Német-római Császárság a XIII-XIV században „föderatív állam” lett: a német
tartományok (Bajorország, Szászország, Frankföld, Baden-Württenberg stb). önállósága 1945 után is
fennmaradt, ahogy ezt a Német Szövetségi Köztársaság elnevezése jól érzékeltette.
427
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A francia és a német államfejlődés és állameszme közötti középkori eredetű alapvető eltérés ma is érezhető az
Európai Unióban: a franciák úgy félnek a „föderáció” kifejezéstől, mint ördög a tömjénfüsttől, mert ez alatt az
állam szuverenitásának feladását értik; a németek számára viszont egyedül a föderáció, a szabad birtokosok
szabad társulása (Gemeinwesen) hozhatja létre az államközösséget (Gemeinde), ezért egyedül ez lehet minden
„állam”, minden „unió” alapja.
A tartományok államot alkottak az „államban”, sőt ezek az államok idővel önállósulhattak is, mint ez Ausztria
esetében történt. 1156-ban Barbarossa Frigyes hercegség rangjára emelte Ausztriát, mely így különálló, a
birodalomtól úgyszólván független egység lett. „Jasomirgott” Henrik herceg tette fővárosává Bécset, fia, V. Li-
pót pedig 1198-ban egyesítette Ausztriát és Stájerországot. Az utolsó Babenberg, Harcias Frigyes 1246-ban a
magyarok ellen vívott csatában halt meg, örökségét 1251- ben a cseh herceg, II. Premysl Ottokár (1253-1278)
nyerte el az osztrák rendek (Landherr) meghívására. A XIII. századtól kiépülő Habsburg hatalom is a rendek
támogatására épült: 1312-ben Szép Frigyes herceg uralkodói szerződésében széleskörű kiváltságokban
részesítette a rendi gyűlés (Landrecht) tagjait, az egyházi és világi nagybirtokosokat.
3.6. Közép-európai királyságok: Csehország, Lengyelország,

Magyarország
A cseh „politikai nemzet” fogalma a XII. századtól Szent Vencel kultuszában fejeződött ki, melyet egyes
kutatók rendi, mások királyi ideológiának tartanak. A rendi gyűlés a XIII. század során itt is, mint a legtöbb
európai királyságban, a királyi tanácsból (curia generalis) fejlődött ki. II. Premysl Ottokár megerősítette a
királyság intézményeit és háttérbe szorította a rendi gyűlések kezdeményeit, melyek amúgy is fejletlenebbek
voltak, mint Magyarországon. Ottokár 1278-ban a morvamezei csatában vesztette életét az egyesült német-
magyar sereggel vívott csatában. Utóda, Habsburg Rudolf már a cseh oligarchia egyetértésével (de consensu
baronum Bohe- miae) kormányzott, kialakult egyfajta rendi dualizmus, melyet az 1310-1437-ig tartó
Luxemburg-házi királyok igyekeztek korlátozni: bár törvényeikben gondosan kiemelték a rendek
„hozzájárulását”, a valóságban megakadályozták a nemesség összefogását és rendszeres tanácskozását, a
királyhű városokat és a lovagi rendet viszont támogatták. A cseh nagybirtokos arisztokrácia erejét mutatja
mindenesetre az a tény, hogy megbuktatták Luxemburgi IV. Károly császár és cseh király (13461378)
nagyszabású törvénytervezetét, a Maiestas Carolinat. A XV. században kibontakozó vallási reformtörekvést, a
huszita mozgalmat, melyben a cseh nemzeteszme fejlődése kétségtelen szerepet játszott, a cseh nemzeti egyház
megalapítására vonatkozó kísérletnek szokás tartani. A legnagyobb cseh nemzeti király, Podjebrád György
(1458-1471) a magyar Mátyás király kortársa volt, és hozzá hasonlóan ő is az erős központi hatalom
megteremtését tűzte ki célul. Huszita érzelmei miatt a pápa kiátkozta, a cseh királyságot előbb Mátyás, majd a
lengyel Jagellók szerezték meg.
A XIV. században a lengyel királyok hatalmas területeket (Nagy- és Kis-Lengyel- ország, Galícia, Pomeránia,
Kujávia stb.) egyesítettek jogaruk alatt, újra egy politikai egységbe foglalva a Ferdeszájú Boleszláv halála után
(1138) territoriális államokra (ziemia) szétszakadt királyságot, ahol a Piast-házbeli hercegek uralma alatt
kialakultak az első rendi gyűlések (wiec). A XIII. századi széttagozódás során a német hódító törekvésekkel
szemben alakul ki az elsősorban a nemzeti nyelven alapuló lengyel nemzeti öntudat: a lengyel nyelv védelméért
Jakub Swinka gnieznói érsek vezetésével az egyház tette a legtöbbet. Ugyanekkor a jól szervezett és céltudatos
német lovagrend balti terjeszkedése ellen a lengyel királyság felvette a harcot.
A lengyel királyság és a lengyel rendiség virágkora 1306-tól 1572-ig tartott. A Piast- házbeli Lokietek Ulászló
(1306-1333) és különösen III. (Nagy) Kázmér (1333-1370) egyesítették a királyságot, harcoltak a Német
Lovagrenddel és a pogány litvánokkal, kiváltságokkal halmozták el a városokat, Kázmér pedig 1364-ben
megalapította a krakkói egyetemet. Ekkor már kettős rendi gyűlés alakult ki Lengyelországban: a helyi,
territoriális gyűlések mellett a nemesség (szlachta) országos tanácskozásokra (sejm) is összeült. Kázmér halála
után veje, a magyar király, Nagy Lajos foglalta el a lengyel trónt, de nevében Erzsébet anyakirályné
kormányzott. 1374-ben a kassai privilégiumlevélben biztosította a nemesek, az egyháziak, a lovagok és a
városok jogait. Lajos lányát, Hedviget 1385-ben a pogány Jagelló Ulászlóhoz adta feleségül: Ulászló és népe
keresztény hitre tért és ezzel, az önmagukat immár a királyság képviselőinek (communitas regni) tartó rendek
beleegyezésével megalakult a lengyellitván állam. A sejm a lengyel parlamentarizmus kezdetét jelenti,
adómegajánlási joga a XV. század során vált jelentőssé. A Jagelló-ház kihalása után a szabad királyválasztási
jog a rendekre szállt vissza, de erős nemzeti király híján az ország századokra rendi anarchiába süllyedt, míg a
XVIII. században a három környező nagyhatalom, Oroszország, Poroszország és Ausztria fel nem darabolta
egymás között.
428
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A magyar rendiség szervezetét és jelentőségét tekintve egyenrangú az angol és aragón rendiséggel. A rendi
szervezkedés korán megindult és már a XIII. század elején kiváltságokat biztosított magának a királyi
hatalommal szemben: az 1222- ben kiadott Aranybulla a köznemesség jogait rögzítette. A magyar rendi
gyűlések Európa legrégebbi parlamentjei közé tartoznak. A nemesség az ország képviseletében (communitas
regni, status regni) lép fel, az „államot”, illetve az ország közösségét jelképező korona (corona regni) nagyon
korán megjelenik. A magyar nemesi öntudat a hódításon alapszik: a nemesek a honfoglalás kori vezérek
leszármazottainak (de genere) tekintik magukat, földbirtokaikért ezért senkinek nem tartoznak hűséggel. A rendi
ideológia szerves részét képezte a krónikások által megalkotott történetszemlélet: már Anonymus és az V.
István-kori geszta is szerződésen alapuló szövetségnek (universitas) ábrázolja az ősmagyar törzsi szervezetet, a
Kézai Simon-féle hun-történet pedig végleges formába önti a nemesi egyenlőség (communitas), valamint a
király és a nemesség közötti szerződés elméletét. A nemesség jelentőségét mutatja, hogy az Európában szokásos
három renddel szemben Magyarországon csak két rend, a fő- és köznemesség rendje alakult ki. A hűbériség
Magyarországon sajátos formában (familiaritas) jött létre, a hűbérbirtok is a király szolgálatáért jutalmul kapott
birtok (honor) volt, melyet csak meghatározott időtartamra élvezhetett a javadalmas. A magyar rendiség a XV.
században élte virágkorát, amikor a köznemesi párt jelöltje, a törökverő kormányzó fia, Hunyadi Mátyás (1458-
1490) szerezte meg a trónt és erős központi hatalmat hozott létre. Fényes uralkodása után még nagyobbnak tűnt
a hanyatlás: a központi hatalom gyengülése, a rendi partikularizmus, a nemesi széthúzás megerősödése, mely
nem tudta feltartóztatni a török előrenyomulást és 1526-ban a középkori magyar állam bukásához vezetett.
3.7. Összegzés
A rendi monarchiát a XVI. század elején Európában az abszolút királyi monarchiák váltották fel. A rendi gyűlés,
a hatalom kényelmetlen, de nélkülözhetetlen partnere elvesztette jelentőségét: a király a regálék (bányák, új
ipari tevékenységek, felfedezések, kereskedelem, az Amerika felfedezése után beözönlő arany) útján új
jövedelmekhez jutott, hivatalnokai révén pedig szakszerűbben tudta irányítani a kormányzat adminisztrációs
menetét. Franciaországban 1439-ben szavaz meg utoljára adót a rendi gyűlés; a languedoci rendek ugyan
továbbra is összegyűlnek tárgyalni, de az adómegszavazásba nem szólhatnak bele. A Német-római
Birodalomban a Land- tage a XV. század végére a territoriális fejedelmek eszköze lesz: 1505-ben a bajor rendek
először üléseznek együtt, de ez a fejedelem érdeme és azt szavazzák meg, amit ő akar. Angliában a parlament
egészen a király befolyása alá kerül: 1435-től az Alsóház szónokát (speaker) a király jelöli ki és a király fizeti.
1459-1483 között alig hívják össze az országgyűlést, Fortescue nagy munkájában szinte meg sem említi.
Mi a hanyatlás oka? Az egyik legfőbb ok éppen a nemzeti egység kialakulatlansága: a király vagy a császár
uralma alá tartozó területek még nagyon különböznek egymástól szokásaikat és érdekeiket tekintve, az ország
egységesülésének folyamata még nem teljes. A teljesen más kívánalmakkal érkező küldöttek, akik gyakran más
nyelvet beszélnek és nem is értik egymást, egy idő után feleslegesnek tartják a költséges utat az országos
gyűlésre, ha érdekeiket jobban tudják érvényesíteni úgy, hogy közvetlenül a királyhoz fordulnak. A rendi
gyűlések az alattvalók szemében költségesek, az uralkodó számára veszélyesek. A látványos, de eredménytelen
rendi gyűléseket a királlyal való megegyezés új formája váltja fel. Az egyes európai országok nemzeti egységét
az abszolút monarchiák teremtik meg a XVII. század végére. Ahol nem jött létre nemzeti abszolutizmus, mint
Magyarországon és Lengyelországban, a rendi partikularizmus és a rendi anarchia a XIX. századig késleltette a
nemzeti állam, a nemzeti ipar és nemzeti piac kialakulását.
4. Sahin-Tóth Péter – FELFEDEZES,

GYARMATOSITAS, a „vilAggazdasAg” ÚJ
KÖRVONALAI
4.1. A terjeszkedés hajtóerői
A nyugati keresztény civilizáció a XIV. században gazdasági lehetőségei határára érkezett, fejlődése válságokba
torkollott: a megrázkódtatásokat azonban nagyszabású terjeszkedés követte. A kezdődő expanzió óriási
mértékben kiszélesítette Európa addigi földrajzi, gazdasági és kulturális horizontját és több évszázadra
világméretekben is megalapozta a földrész nyugati felének gazdasági és politikai hegemóniáját. A korábbi
keretek kitágítását több egyidejűleg felmerülő probléma is szükségessé tette.
Európa legdinamikusabban fejlődő területei krónikus nemesfémhiánnyal küszködtek. A kontinens arany- és

ezüstkészleteit a Közel-Kelettel folytatott egyre intenzívebb kereskedelem jelentősen megcsapolta. Az európai
táplálkozásban és gyógyászatban nélkülözhetetlenné váló keleti fűszerekért, a luxuscikkekért nemesfémmel
429
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
kellett fizetni. Importjukat rendkívül megdrágította, hogy termelésük helyéről (India, Ceylon, Szunda- és
Maluku-szigetek, illetve Kína) indiai és muszlim közvetítőkön keresztül jutottak el az európai fogyasztókhoz.
Előnyösebb lett volna közvetlen kapcsolatot kiépíteni a termelőkkel; ez a költségek csökkentése mellett
kiküszöbölhette volna a kereskedelmi utak forgalmát gyakran veszélyeztető politikai bizonytalanságokat is. A
XIV. század közepétől Kis-Azsiából előretörő oszmán-törökök ugyanis egyaránt fenyegették a Fekete-tenger
partvidékének genovai lerakatait, illetve az Anatólián és Szírián át vezető útvonalakat. Timur Lenk közép-
ázsiai hódításai a Kínával a XIII. században helyreállt kereskedelmi kapcsolatoknak vetettek véget.
A nemesfém hiányát csak fokozták a kiépülő európai pénzgazdaság és a fejlődő területi államok, illetve az
egyház adminisztrációs, katonai és reprezentációs igényei. A növekvő szükségletet a fellendülő közép-európai
ezüstbányászat mellett afrikai aranyimportból próbálták fedezni. Ekkoriban feltehetően Nyugat-Afrika volt a
világ legnagyobb aranytermelője; a Niger és a Volta folyók középső és felső folyása mentén fekvő lelőhelyeket
virágzó karavánutak kötötték össze a Szaharán át a Mag- reb országaival. Ezeken keresztül jutott el – arab és
berber közvetítéssel – a sóért, rézért, illetve gyengébb minőségű textilárukért cserélt arany és fekete rabszolga a
Földközi-tenger déli partvidékére és Marokkóba. Az Ibériai-félsziget (Fez és Tlem- szen közvetítésével), a
Baleárok, a délfrancia partvidék és Itália (Tuniszon át) régi és erős kereskedelmi szálakkal kötődött Eszak-
Afrikához, ami biztosította Dél-Európa számára az aranyimportot. A mediterrán országok azonban csak annyi
aranyhoz jutottak, amennyit a Magrebbel folytatott árucsere révén meg tudtak szerezni. Az aranybehozatal
növeléséhez a kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzést kellett volna megszerezni vagy eljutni az arany
forrásához.
A kontinens déli és nyugati peremterületeinek államait növekvő népességük élelmezési szükségletei új

gabonatermő vidékek és halászati területek felkutatására ösztönözték. Az európaiak táplálkozásában egyre
fontosabb és biztos profitot hozó cukor előállításához, illetve a dinamikusan fejlődő textilipar növényi
festékanyagigényének kielégítéséhez is szabad területekre volt szükség, mivel termelésüket a hagyományos
európai mezőgazdaság kereteibe nem lehetett beilleszteni. Az építő- és tüzelőanyagként alapvető szerepet
betöltő fa is több országban kezdett hiánycikké válni.
Az ismeretlen, elsősorban ázsiai országok számos vállalkozó szellemű kereskedőt és kíváncsi utazót vonzottak.
Utibeszámolóik nyomán általánosan elterjedt a kimeríthetetlen gazdagságú „boldog Kelet” csábító képzete, s
Európa ezekből tájékozódhatott az oda vezető útvonalakról. Egyértelművé vált, hogy Ázsiával csak tengeri úton
lehet közvetlen kereskedelmi összeköttetést létesíteni.
A nyugati keresztények hittestvéreket is sejtettek az ismeretlen világokban. A Szentföldön elszenvedett

kudarcok után ígéretes perspektívának tűnt, hogy felkutassák és megnyerjék őket az iszlám elleni küzdelemnek.
A remény, hogy a „pogányságot” be lehet keríteni és a kereszténységet erővel és/vagy missziós tevékenységgel
egyeduralkodóvá lehet tenni: még az újkor kezdetén is sokakat mozgósított. A hitterjesztők és a kincsvadászok
reményei sajátos formában ötvöződtek az apostoli jámborságát mérhetetlen gazdagsággal párosító János pap
országának legendájában. Ezt a birodalmat először Ázsiában, majd Afrikában vélték megtalálni.
A válságokkal terhes XIV. században több társadalmi rétegnek is új távlatokra volt szüksége. A nemesség,
amely jelentős jövedelemveszteséget szenvedett el, új területeket és javakat kívánt szerezni, hogy anyagi
helyzetét megszilárdítsa. A kereskedők forgalmukat és profitjukat akarták növelni, ezért voltak érdekeltek új
erőforrások felkutatásában. A kereszténység terjesztésének lehetősége az egyházat is fogékonnyá tette az
Európán kívüli vállalkozások iránt. Általában megállapítható, hogy a meggazdagodás, a hitterjesztés vagy
egyszerűen a „zárt” hűbéri Európa korlátaiból való kitörés perspektívája a kereskedők, illetve a nemesség
elszegényedett vagy születése folytán háttérbe szoruló rétegei mellett minden felemelkedni vágyó elem számára
csábítónak tűnt. Mindazonáltal az említett tényezők csak Európa peremén, az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger
partvidékének találkozásánál eredményeztek döntő jelentőségű változásokat.
A rendelkezésre álló technikai lehetőségek eleinte elmaradtak a tengerentúli terjeszkedés motivációi mögött. A
földrajzi ismeretek és a hajózás terén a nyugati kereszténység jelentős elméleti és gyakorlati hátrányban volt a
kínaiakkal, az indiaiakkal és az arabokkal szemben. Az európaiak azonban egyre több gyakorlati tapasztalatot
halmoztak fel, átvettek és tökéletesítettek számos hajózási eszközt és ismeretet, rendszerbe foglalták, majd
tömegesen alkalmazni kezdték azokat. így rövid idő leforgása alatt hátrányukat látványos előnnyé tudták
változtatni a vetély- társ civilizációkkal szemben.
Az előrelépéséhez az utazók beszámolói mellett a bizánci és arab közvetítéssel újra felfedezett antik
földrajztudomány is jelentős mértékben hozzájárult. Legnagyobb hatása az alexandriai természettudós,
Ptolemaiosz munkáinak volt. A XIII. század végétől Arisztotelész nyomán ismét elterjedt az az ókorban
430
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
kialakult felfogás, hogy a Föld gömb alakú. A földgolyó és a felületét borító óceán méreteit illetően viszont
jelentősen eltértek a nézetek.
A XV. századot megelőzően az európai tengerhajózás lényegében a Földközi-, az Eszaki- és a Balti-tenger

partjai mentén zajlott. A hajók útirányának, pillanatnyi helyzetének megállapításához elegendő volt a
szemmértékkel végzett becslés. A XIII. századtól egyre gyakoribbá vált a mágneses iránytű használata, s a
század végén megjelentek a mediterrán hajózás szükségleteihez igazodó úgynevezett portolán térképek is.
A nyílt óceánon való hajózás viszont megkövetelte a csillagászati navigáció alapjainak bizonyos fokú ismeretét.
Ennek alapját a Ptolemaiosz által alkalmazott szélességi és hosszúsági fokok rendszere jelentette. Az európai
tengerészeknek meg kellett tanulniuk, hogyan igazodjanak el. Ehhez jelentős segítséget nyújtott néhány, az
araboktól átvett, egyszersmind könnyebbé és egyszerűbbé is tett, illetve újonnan kifejlesztett navigációs eszköz
(asztrolábium, kvadráns, „Jákob botja”). Az óceáni hajózáshoz nélkülözhetetlen volt az is, hogy megismerjék az
uralkodó szélrendszereket és áramlatokat, s alkalmazkodjanak hozzájuk.
A földközi-tengeri és északi hajózás összekapcsolódása nyomán megújult a hajók alakja, vitorlázatuk és

kormányzásuk. A mediterrán hajók és hajófelszerelés az Atlanti-óceánon alkalmatlannak bizonyultak. A dél-
európai flottákban egyre nagyobb számban tűntek fel északi típusú, azaz csak széllel hajtott, kisebb legénységet
igénylő, fedélzettel ellátott hajók. Északról elterjedő újítás volt a hajótathoz erősített, csuklópántokkal ellátott,
központi elhelyezésű fartőkekormány (ún. „bayonne-i kormányrúd”) is. Működtetése jóval könnyebb volt, mint
korábban a hajótest két oldalán elhelyezett kormánylapátoké. Biztonságosabbá tette a haladást, alkalmas volt
gyors irányváltoztatások végrehajtására és a ferdézésre, azaz a széllel szembeni hajózásra.
Az északi hajóépítők viszont az addig gyakorolt zsindelyes eljárás (zsindelysze- rűen egymásra fektetett
palánkok alkalmazása) helyett áttértek a mediterrán hajóépítési technikára, az úgynevezett sima palánkozásra
(megfelelő tömítéssel egymás mellé illesztett palánkokból épített hajótest). Igy kevesebb fából könnyebb,
nagyobb és mozgékonyabb hajókat tudtak építeni, amelyeket az 1430-as évektől a hagyományos egy helyett már
három árboccal szerelték fel. Az újonnan kifejlesztett hajótípusok közül a karavella bizonyult a
legsikeresebbnek a XV. századi óceáni hajózásban.
A XIII. század végétől a Gibraltári-szoroson túlra merészkedő genovai hajósok Afrika nyugati partjai mentén is
egyre hosszabb utazásokra vállalkoztak. Az első ismert, ám kudarccal végződő európai kísérlet az Indiába
vezető óceáni útvonal felfedezésére a genovai Vivaldi testvérek, Ugolino és Guido nevéhez fűződik (1291).
Az úgynevezett „Atlanti Mediterráneum” térségébe irányuló első utazásokról kevés adat maradt fenn. Eleinte
Genovából, Katalóniából és Mallorcáról indultak a legtöbben. A genovai Lanzarotto Malocello valamikor a
XIV. század első harmadában jutott el a Kanári-szigetekig. Ezek közül az egyik, Lanzarote máig viseli a nevét.
A mallorcai Jaume Ferrernek az afrikai partok mentén veszett nyoma 1346-ban. Madeirát feltehetően 1341-ben
fedezte fel egy firenzei-genovai expedíció. Az Azori- szigetek egy részének létezéséről is tudtak már a XIV.
század közepén.
Az itáliai kereskedők (és tőkéjük) kezdettől fogva jelentős szerepet játszottak ezekben az utazásokban. Első,
közvetlen vállalkozásaik kudarca után viszont a nagy kereskedővárosok lemondtak a felfedező utakról. Mivel a
levantei kereskedelmi útvonalak az átmeneti zavarok ellenére működőképesek maradtak, az itáliai
városállamoknak nem volt létérdeke újabbak felfedezése. Az aranykereskedelem északafrikai
tranzitállomásaival is megalapozott, kölcsönösen előnyös kapcsolatokat ápoltak. Semmi sem kényszerítette őket
arra, hogy erőforrásaikat kockázatos vállalkozásokra pazarolják az afrikai arany megszerzése érdekében.
Hasonló okokból nem törekedtek atlanti felfedezéseik folytatására a katalán és a mallorcai hajósok sem.
4.2. A portugál felfedezések első évszázada

Az úgynevezett „nagy földrajzi felfedezések” első látványos eredményeit Portugália szolgáltatta a XV.
században. Miért játszhatott ez a kis területű és kis népességű állam ilyen kitüntetett szerepet az európai
terjeszkedés kezdeti szakaszában?
A XIV. századi demográfiai katasztrófa következtében válságba kerülő portugál nemesség számára csak a
tengeren túl kínálkozott kompenzációs lehetőség, azaz új területek és javak megszerzése. Az új kihívás amúgy is
létérdek volt a háborút hivatásként űző nemesek számára. Expanzív politikára ösztönözte tehát a monarchiát,
ami nem volt különösebben nehéz, mert a reconquista folytatása Észak-Afrikában népszerű és dicső feladatnak
tűnt az egész társadalom számára. Nem véletlen, hogy a jelentősebb felfedező utak vezetői szinte egytől egyig
az udvari nemesség soraiból kerültek ki.
431
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
Portugáliában, elsősorban Lisszabonban és Portóban létezett egy olyan kereskedőréteg, amely hosszú időn át
összefonódott az iszlám és a földközi-tengeri távolsági kereskedelmi tradícióval, s ennek révén jelentős
tapasztalatokra tett szert. Érdekei egybeestek a nemességéivel. Külföldön is eladható árucikkekre és piacokra
volt szüksége, mert Portugália önmagában jelentéktelen kereskedelmi lehetőségeket kínált. Egyfajta
munkamegosztásról lehet beszélni a portugál és később a kasztíliai expanzió történetében. A nemesi
terjeszkedés igényét a kereskedő polgárságnak sikerült saját érdekeinek megfelelő irányba terelnie.
A portugál kereskedőtőke azonban egyedül képtelen volt nagyszabású vállalkozások finanszírozására. Ehhez
szükség volt az itáliai, mindenekelőtt genovai kereskedők befektetéseire és pénzügyi technikáira, akik szívesen
vettek részt ibériai kereskedelmi vállalkozásokban. Bekapcsolódtak a reconquista során visszahódított területek
kiaknázásába, majd a tengerentúli terjeszkedésbe is. A XIII. század közepétől több kolóniát is létrehoztak az
Ibériai-félszigeten. Lisszabon a XIV. század első felében már nagy genovai kereskedelmi központnak számított.
Ki kell emelnünk a portugál állam szerepét is. Az Ibériai-félsziget nyugati peremén a XIV. század végén egy
korabeli mércével mérve stabil monarchia jött létre, amelyben a nemesség ugyan megőrizte politikai vezető
szerepét, de a városi polgárság is számottevő érdekérvényesítési képességgel rendelkezett. Azzal, hogy az állam
fővállalkozóvá vált a felfedezésekben és az afrikai, majd az indiai kereskedelemben, egyszerre volt képes
megfelelni a feudális monarchia hagyományaiban gyökerező terjeszkedés és jövedelemgyarapítás (osztogatási
képesség), illetve az ebből fakadó dicsőségszerzés követelményének. Ráadásul a belső békére potenciális
veszélyt jelentő nemesség energiáit úgy tudta külső vállalkozások felé terelni, hogy az nem sodorta jelentős
konfliktusba a királyságot egyetlen európai hatalommal sem.
Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenünk az Ibériai-félsziget délnyugati partvidékének egyedülálló
földrajzi adottságait. A korabeli hajózás lehetőségeit figyelembe véve kizárólag a portugál partokról, illetve a
Gibraltári-szoroson túl fekvő andalúziai kikötőkből induló hajók tudták szolgálatukba állítani a nyugati és déli
irányú utakhoz nélkülözhetetlen északkeleti passzátszeleket, míg visszatérésüket a portugál partok irányába fújó
nyugati szelek tették lehetővé.
Vagyis Portugália kivételes földrajzi adottságokkal bírt az óceáni hajózás szempontjából és társadalmának
fontos, a politikai és gazdasági hatalmat birtokló csoportjai voltak érdekeltek a tengerentúli vállalkozásokban.
Mindemellett gabonából és a hajóépítéshez is nélkülözhetetlen fából egyre nagyobb mértékben szorult rá külső
forrásokra. Előbbit Eszak-Európából és Marokkóból importálta, ami ki is jelölte a terjeszkedés irányát. A
Szahara felől érkező arany és a dél-portugáliai ültetvényeken már az ezredforduló óta foglalkoztatott fekete
rabszolgák is kívánatossá tették az észak-afrikai behatolást.
A portugál felfedező utak szervezésében kiemelkedő szerepet játszott „Tengerész” Henrik királyi herceg. A
legdélibb portugál tartomány, Algarve uraként az ottani kikötőket (Sagres, Lagos) a tengeri expedíciók bázisaivá
építette ki. Először Marokkóban akart hódítani. Ceuta bevételét (1415) követően azonban a további eredmények
elmaradtak. A Tanger elleni hadjárat kudarca (1437) világossá tette, hogy Portugália önerőből képtelen a
szomszédos afrikai területek alávetésére. Az észak-afrikai terjeszkedés ennek ellenére a portugál külpolitika
elsődleges céljai között szerepelt a későbbiekben is.
Henrik herceg eleinte azért pártolta támaszpontok kiépítését a kasztíliai hűbérnek számító Kanári-szigeteken és
Madeirán, hogy ezzel is támogassa a marokkói hódítást. A szigetek gyarmatosítása később önmagában is
jövedelmező vállalkozásnak bizonyult. Az Azori-szigetek többségének igazi felfedezése és megszállása is
ekkor, az 1420-as és 1430-as években kezdődött.
A szigetek fontos szerepet játszottak a portugál és a spanyol atlanti hajózásban, mint javító és ellátó bázisok. Az
Azori-szigetek középső szigetcsoportjából Terceira további észak-atlanti felfedezőutak kiindulópontjává is vált.
Több expedíciót is szerveztek Új-Fundland és Labrador partjaihoz (1500-1502), ahol a portugálok érdekeltséget
szereztek a hering- és tőkehalhalászatban. Érdeklődésük azonban 1520 körül végleg elfordult Eszak-Amerikától.
Helyükbe az angol és francia (breton) halászok és felfedezők léptek.
A jó minőségű vulkáni eredetű talaj, a meleg éghajlat és a neolitikum civilizációs szintjén élő őslakosság
(guansok) leigázásával rendelkezésre álló munkaerő ideális feltételeket teremtett a Portugália déli területein már
elterjedt ültetvényes cukornádtermesztés meghonosításához Madeirán és Porto Santón. Kedvezőek voltak a
gyarmatosítók élelmezése szempontjából fontos halászati lehetőségek. Fa és textilipari festékanyagok (sárkányfa
vörösszínű gyantája és indigó) is bőségesen álltak rendelkezésre. Eleinte a gabonatermelés dominált a két
szigeten, mert ebből az anyaország is hiányt szenvedett és a gabona keresett cikk volt az afrikai
kereskedelemben. A cukortermelés az 1460-as években vált a madeirai gazdaság motorjává. A portugál
kereskedők mellett itáliai (főként genovai) és zsidó tőkések is befektettek a cukorüzletbe. Őrlési és öntözési
432
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
eljárásokat honosítottak meg, gondoskodtak a munkaerő-utánpótlásról. Egyre növekvő számban importáltak és
dolgoztattak fekete rabszolgákat ültetvényeiken. Lisszabon a század végére Európa legnagyobb cukorpiacává
vált. A portugálok meghonosították a cukornádat az Azori-szigeteken is, de az ottani éghajlat inkább a
gabonatermesztésnek kedvezett, illetve ott is nagy mennyiségben lehetett fát kitermelni és festőanyagokhoz
jutni.
Marokkói tervei kényszerű feladását követően Henrik és a portugál hajósok figyelme a délebbre fekvő afrikai
területek felé fordult. Az 1430-as évektől rendszeresen indultak expedíciók a nyugat-afrikai partokhoz. 1434-
ben sikerült túljutni a Boja- dor-fokon, s ezzel átlépni egy fontos lélektani határt. A korabeli legendák szerint
ugyanis ott kezdődött a „sötét tenger”, a pusztító forró égöv birodalma. A hajózás szempontjából is döntő
jelentőségű volt ez a siker, mert a Bojador-fokon túl már csak a nyílt tenger irányában, kizárólag vitorlás hajóval
lehetett előrejutni, illetve az Azori-szigetek érintésével visszatérni Portugáliába. A mediterrán típusú hajózás az
uralkodó ellenáramlat, illetve a sivatagos, élelem és víz felvételére alkalmatlan partvidék miatt ezen a ponton túl
lehetetlennek bizonyult.
1441-ben az egyik expedíció már aranyporral és fekete rabszolgákkal tért vissza az afrikai partokról. 1444-ben a
portugálok elérték a Szenegál, az „aranyfolyó” torkolatát. Ettől kezdve közvetlenül is kapcsolatba léphettek az
aranylelőhelyeket ellenőrző Mali Birodalommal. Még ugyanebben az évben túljutottak a Zöld-fokon. A Zöld-
foki-szigeteket 1441-től kezdve fokozatosan fedezték fel, újabb értékes óceáni támaszpontot szerezve így a dél-
atlanti portugál hajózás számára. 1446-ban a Gam- bia folyó torkolatáig sikerült felderíteniük a partvidéket.
Ezután az utazások mintegy másfél évtizedre megszakadtak. A következő jelentős előrelépés 1460-ban történt,
amikor a portugál hajósok elérték a mai Sierra Leone partjait. A rendszeres, évenkénti felfedezőutak azonban
csak 1470-től kezdődtek újra. Néhány év leforgása alatt felderítették az Elefántcsont- és az Aranypartot (La
Mina), amely a mai Ghána területének felel meg. Azaz megismerték a Guineai-öböl északi partvidékét egészen
a Niger torkolatáig, majd túlhajóztak az Egyenlítőn is. 1482 és 1485 között Diogo Cao expedíciója elérte a
Kongó torkolatvidékét, sőt a portugálok fel is hajóztak a folyón és a későbbiekben az egyenrangúságon alapuló
békés kapcsolatokat sikerült kiépíteniük az egyik helyi királysággal. Az afrikai kontinens megkerülése belátható
közelségbe került.
A felfedezőutak hosszabb-rövidebb szüneteltetése elsősorban az egyre nagyobb távolságokból fakadó technikai

és gazdasági, illetve földrajzi tényezőkkel magyarázható. Időre volt szükség, hogy az új kereskedelmi
lehetőségek kiaknázását megszervezzék. Hosszú éveket vett igénybe, míg a portugál hajósok megtanultak
alkalmazkodni az újonnan megismert áramlatokhoz és a sokszor kedvezőtlen szélviszonyokhoz. Csak a nyári
hónapok bizonyultak alkalmasnak a déli irányú hajózásra, a visszaútra pedig a téli időszak, ám akkor is a nyílt
óceán irányában. Ráadásul a déli féltekén az európai tengerészek már nem hagyatkozhattak tájékozódási
rutinjukra, mert nem követhették a Sarkcsillagot. Szükségessé vált a csillagászati navigáció módszereinek
alkalmazása. A hajóutak így akár több évszakon át is elhúzódhattak. A hosszú utazások viszont jól kiépített,
raktárakkal ellátott kikötők sorát igényelték. Ezek létrehozása is időt igényelt.
A felfedezések nyomán kibontakozó afrikai kereskedelem két legfontosabb árucikke eleinte az arany és a
rabszolga volt. A portugálok a nyugat-afrikai aranykereskedelem útvonalait a Szenegál és a Gambia
torkolatvidéke, majd az Aranypart felé térítették, ami maga után vonta a Mali Birodalom és a karavánutak
forgalmának hanyatlását. Nyugat-Afrika évi 4 tonnásra becsült termeléséből mintegy 700-800 kg-ot sikerült
megszerezniük, de ez jórészt indult is tovább Ázsiába az ottani fűszervásárlások ellentételezésére. Vagyis az
afrikai aranykereskedelem nem növelte lényegesen Európa nemesfémkészletét.
A fekete rabszolgákat a Portugália déli területein, az Atlanti-óceán szigetein, majd az Afrika partjai mentén
(Zöld-foki-szigetek, Sao Tomé és Principe-szigetek) létrehozott ültetvényeken dolgoztatták, de adtak el belőlük
Spanyolországba és Itáliába is. 1450 és 1500 között a portugálok mintegy 150 000 rabszolgát hurcoltak el
Afrikából. A következő évszázadban, amikor az ültetvényes gazdálkodást az amerikai szigetekre, majd a
kontinensre is kiterjesztették ez a szám majdnem a duplájára nőtt.
Az arany- és rabszolga-kereskedelem mellett fontos és Európában jól eladható importcikk volt a guineai (vörös
és fekete) bors, a selyem, a gyapot, az elefántcsont, a festőfa, a gumi (a selyem keményítéséhez), de méhviaszt,
bőrt és fát is szállítottak Afrikából. A halászat, sőt a bálnavadászat (bőr és olaj) is jelentős gazdasági
tevékenységnek számított. Cserébe európai szövetet (ruha és takaró formájában), marokkói, észak-európai,
illetve az atlanti szigeteken termelt búzát, rézárut, ezüsttárgyakat, üveg- és korallgyöngyöket vagy a Kanári-
szigetekről származó osztrigahéjat adtak el a fekete kontinensen.
A felfedezőutakat és a nyomukban kibontakozó kereskedelmet a korona kezdettől fogva igyekezett ellenőrzése

alatt tartani. Ez a törekvés először a Henrik hercegnek adományozott felfedezési és kereskedelmi
433
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
monopóliumok formájában öltött testet (1443). A Bojador-fokon túl csak az ő engedélyével lehetett hajózni,
kereskedni vagy hódítani; a herceg jogot nyert az afrikai importcikkek újraexportálására is. Az engedélyért
cserébe – ha az utazás költségeit magánforrásból fedezték – a haszon 25, amennyiben a hajó felszerelése is a
herceget terhelte 50 százaléka illette meg Henriket. Vállalkozók még ilyen feltételekkel is szép számmal
akadtak, mert az afrikai kereskedelem haszonkulcsa 100-700 százalék között mozgott.
A portugálok tengeri útvonalaik mentén erődített telepeket, úgynevezett faktorá- tusokat (feitoria) létesítettek,
ahol piac, vámhivatal és kereskedelmi lerakatok működtek katonai védelem alatt. így ellenőrizték a
bennszülöttekkel folytatott csere- és rabszolga-kereskedelmet, és biztosították a portugál kereskedelmi
monopóliumot. A bennszülöttekkel igyekeztek jó kapcsolatot kiépíteni, hiszen a faktorátusok forgalma a helyi
szállítóktól függött. Az első ilyen telepek az 1440-es évek végén jöttek létre. A legjelentősebb ezen a
partszakaszon az 1443-ban felfedezett Arguim- szigeten épült. A tengerentúli kereskedelem állami felügyeletére
még az 1430-as években létrehozták Lisszabonban a Casa de Ceutat, majd 1445-ben Henrik külön hivatalt
alapított Lagosban az arguimi kereskedelem ellenőrzésére. A herceg örökös nélküli halálát követően ezt a
hivatalt is Lisszabonba helyezték át, majd a guineai partvidék felfedezése után a Casa da Guiné e da Mina nevet
kapta. Az uralkodó ezután kereskedelmi társaságokat bízott meg a felfedező utak folytatásával. 1469 és 1474
között Fernao Gomes, egy tőkeerős lisszaboni kereskedő bérelhette ki a felfedezések jogát 200 000 reis
ellenében. Később János királyi herceg (1481-től II. János néven király) felügyelte és szervezte újjá a korona
afrikai monopóliumát. Az Aranyparton felépíttette az egyik legtekintélyesebb portugál kereskedelmi telepet Sao
Jorge da Minát (1482-1484). Ujabb expedíciókat küldött Dél-Afrika partjainak felkutatására. Elrendelte, hogy a
korábbi gyakorlattól eltérően ne hamar elkorhadó fakereszteket, hanem kőből faragott jelzőoszlopokat (padroes)
állítsanak fel az újonnan felfedezett területeken, így rögzítve a birtokbavétel tényét. Az oszlopokra rávésték a
királyi ház címerét, a felfedezés dátumát és a felfedező nevét.
Az arany- és rabszolgavadász expedíciókat missziós küldetésnek is tekintették a portugálok, amelyben

dicsőségnek számított részt venni. Ezt a meggyőződésüket erősítette IV. Jenő pápa 1442-ben kiadott bullája,
amely keresztes hadjáratnak, a hit terjesztése érdekében végzett üdvös cselekedetnek nyilvánította az afrikai
utazásokat. A nyugat-afrikai partvidék fokozatos megismerése nyomán egyre elérhetőbbnek tűnt India is. Igy az
a remény is erősödött, hogy a fűszerek és a távol-keleti luxuscikkek kereskedelmét kiragadhatják a „pogányok”
kezéből, illetve összefoghatnak a keleten megtalálni remélt keresztényekkel az iszlám bekerítésére és végső
legyőzésére.
Az addigi felfedezések eredményeire támaszkodva Bartolomeu Díaznak sikerült megkerülnie Afrika déli
csücskét, a Jóreménység-fokát (1487-1488). Bebizonyosodott, hogy a fekete kontinens körülhajózható, s ezzel
végleg megdőlt Ptolemaiosz- nak az az elképzelése, miszerint az Indiai-óceánt dél felől is szárazföld zárja körül.
A portugálok az Indiába vezető tengeri út felderítésének utolsó szakaszába léptek.
II. János Díaz expedíciójával egy időben két megbízottat (Afonso de Paiva és Pedro de Covilhao) küldött keletre
azzal a feladattal, hogy találják meg a fűszertermelő országokba vezető utat, tájékozódjanak az Atlanti-óceán és
az Indiai-óceán közti átjáró hajózhatóságáról és lépjenek kapcsolatba János pappal, akinek birodalmát akkortájt
általában már Etiópiával azonosítottak. A firenzei kereskedők által is támogatott utazás során Covilhao bejárta
az Indiai-óceán partvidékét és felderítette a Kelet-Afrikából Dél-Indiába vezető útvonalakat. Az, hogy
tapasztalataiból mi és hogyan jutott el a portugál udvarba a felfedezések történetének egyik vitatott kérdése.
Covilhao ugyanis Etiópiában maradt és honfitársai csak évtizedekkel később találtak rá.
A Díaz és Covilhao kutatásai nyomán kirajzolódó útvonalat 1497-ben próbálták ki. Ekkor indította útnak I.
Mánuel Vasco da Gamát négy hajóval kifejezetten azzal a feladattal, hogy jusson el Indiába. Gama utazásának
pénzügyi hátterét a korona főleg az indiai kereskedelmi kapcsolatokból biztos hasznot remélő firenzei és
genovai kereskedőházak lisszaboni lerakatainak kölcsöneiből fedezte. A portugál hajók 1498. május 20-án
futottak be Kálikut kikötőjébe. A helyi muszlim kereskedők ellenszenvvel fogadták a versenytársnak tekintett
európaiakat. Da Gama mégis jelentős mennyiségű fűszerrel tért haza, s ezzel igazolta az új útvonalhoz fűzőtt
reményeket. A következő évtizedekben Európa szinte valamennyi tőkeerős kereskedő- és bankháza (az itáliaiak
mellett a Fuggerek, Welserek, Imhoffok, burgosi és sevillai spanyol tőkések, a portugálok között jelentős számú
„újkeresztény” marránus, azaz kikeresztelkedett zsidó) igyekezett a monopoljogát az újjászervezett Casa da
Indián keresztül szigorúan érvényesítő portugál korona üzlettársává válni.
1500-tól kezdve évente indultak erős, jól felszerelt flották Indiába fűszerért. Már az első utazás, amelyet Pedro
Alvares Cabral vezetett, egy „mellékes” eredményt is hozott. Cabral hajóit az északkeleti passzátszelek a brazil
partokig vitték, ám Brazília egyelőre csak egy állomás maradt a sok közül az India felé vezető hosszú tengeri
úton.
434
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A portugálok a következő évtizedekben az indiai útvonal biztosítására összpontosították erőfeszítéseiket.
Folytatták támaszpontjaik és kereskedelmi állomásaik kiépítését Kelet-Afrikában és telepek létesítésébe kezdtek
Indiában is. Az 1510-es években már közvetlen kapcsolatba kerültek a fűszertermelő Szunda- és Maluku-
szigetekkel, majd elérkeztek Kína partjaihoz. Megpróbáltak végső csapást mérni az Indiai-óceán muszlim
kereskedelmére a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl bejáratát ellenőrző stratégiai pontok megszállásával, ám
próbálkozásuk kudarcba fulladt. Egy rövid időszaktól eltekintve nem tudtak monopolhelyzetbe kerülni az
európai fűszerpiacon sem. Erejükből csak arra tellett, hogy vámfizetésre és portugál engedélyek beszerzésére
kötelezzék az ázsiai vizeken hajózókat, eggyel szaporítva a Távol-Kelet és a Levante közti kereskedelmi lánc
vámszedőinek sorát. A hagyományos útvonalak és haszonélvezőik (főként Velence) egy rövid, átmeneti válság
után magukra találtak. Döntő változást Európa keleti kereskedelmében csak a hollandok, majd az angolok indiai
és indonéziai térnyerése hozott a XVII. században.
4.3. Spanyol felfedezések

Az első atlanti felfedezőutak katalán hajósait nem számítva Spanyolország Portugáliához képest késve
kapcsolódott be az atlanti hajózásba és felfedezésekbe. Pedig a galíciai, asztúriai és baszk kikötők már a
középkor korábbi századaiban élénk forgalmat bonyolítottak mind északi, mind déli irányban; hajóikat és
tengerészeiket Kasztília uralkodói sikerrel állították szolgálatukba a XIII. századtól kezdve.
A reconquista során egy a portugálnál talán még erősebb hódító mentalitás alakult ki a kasztíliai társadalomban,
amely mind az állami politika, mind a csoportos és egyéni érvényesülés terén a közgondolkodás alapvető
tényezőjévé vált. A tengerentúli hódításokat, amelyek a nemesség mellett a társadalom más rétegeit is jelentős
számban mozgósították, a spanyolok is a reconquista egyenes folytatásának tekintették. Portugáliához hasonlóan
az itáliai, mindenekelőtt genovai kereskedőtőke már a XIII. század közepén megjelent a kasztíliai uralom alá
került andalúziai kikötőkben, San Lúcarban, Cádizban és a kereskedelmi szempontból vezető szerepet játszó
Sevillában. A XV. század végétől a genovaiak kifejezetten ide helyezték át ibériai ügyleteik súlypontját.
Emellett, bár jóval kisebb mértékben, Kasztília is részesült Portugália kivételes földrajzi adottságaiból az
andalúziai partvidék Gibraltáron túli szakaszának köszönhetően. Hátrányt jelentett viszont a reconquista
befejezetlensége, illetve az ibériai unió irányában kifejtett erőfeszítések, amelyek a monarchiát sebezhetővé
tették és nem engedték meg, hogy erőforrásait a XV. század vége előtt az óceánra koncentrálja. Az első
felfedezések ezért nem lépték túl a magánvállalkozások keretein.
A Kanári-szigetek feletti uralomért a XIV. század közepe óta vetélkedett a portugál és a kasztíliai korona. A
rabszolgavadász, zsákmányszerző vagy missziós célú utazások résztvevői között – a fentebb említetteken kívül
– mindkét ország alattvalóit megtaláljuk. A szigetek gyarmatosításának első komoly kísérlete mégis két
szerencsevadász francia nemes, Gadifer de la Salle és a normandiai Jean de Béthen- court nevéhez fűződik
(1402), akik névleg a Szentszék és III. Henrik kasztíliai uralkodó védnöksége alatt próbálták tervüket
megvalósítani. Szívesen hajóztak a Kanáriszigetekig Andalúzia atlanti kikötőinek halászai és a helyi előkelők,
Medina Sidonia és Medina Celi hercegei is pártfogolták a gyarmati kezdeményezéseket, kalózvállalkozásokat és
a portugálok afrikai monopóliumának kijátszására tett kísérleteket. A Kanári-szigetek valódi megszállása és
gyarmatosítása azonban csak azután kezdődött el, hogy az alcaqovasi szerződés (1479) végleg Kasztíliának
ítélte őket. A szigetek többségén a nagybirtokon folytatott ültetvényes gazdálkodás vált uralkodóvá. Kezdetben
itt is a cukor volt a helyi gazdaság elsődleges exportcikke, de az amerikai cukortermelés felfutása utána a
gabona és a szőlő termesztése került előtérbe. A szigetek erdői a hajóépítéshez és -javításhoz szolgáltattak
nyersanyagot.
A Kanári-szigetek fontos szerepet játszottak Kolumbusz Kristóf (Cristóbal Colón) utazásaiban is, aki az Atlanti-
óceánt nyugati irányban átszelve akart eljutni Azsiába. Kora uralkodó tudományos felfogásával szemben azt a
nézetet vallotta, hogy a földgolyó Ptolemaiosz becsléséhez képest kisebb, az eurázsiai szárazföld ellenben
nagyobb. Mivel hitt a Marco Polo által sosem látott, ám mérhetetlen gazdagságúnak ábrázolt sziget, Cipangu
(Japán), létezésében, s abban, hogy az körülbelül félúton fekszik Európa és Ázsia között, még egy ideális
pihenőhelyre is számított a valóságosnál jóval rövidebbnek feltételezett átkelés során. Elképzelésében fantázia,
mesés elemek, tudományos kíváncsiság, nyereségvágy és missziós elhivatottság keveredtek.
Terve kivitelezéséhez először a portugál udvarban keresett támogatást. Ott azonban, bár elvileg lehetségesnek, a
gyakorlatban kivihetetlennek ítélték a nyugati irányú átkelést az óceánon a nagy távolságok és a korabeli
hajózás korlátai miatt. A portugálok figyelmét ekkor az Indiába vezető útvonal utolsó szakaszának felderítése
kötötte le. Nem tűnt ésszerűnek, hogy korlátozott erőforrásaikat egy ilyen bizonytalan kimenetelű vállalkozásra
pazarolják.
435
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
Kolumbusz ezután Kasztíliában próbálkozott. A terveiben rejlő missziós távlatok felkeltették a ferencesek
rokonszenvét és közvetítésükkel az udvarban is pártfogókra talált. Először mégis elutasításba ütközött, mert a
kasztíliai szakértők is túl kockázatosnak ítélték elképzelését. A csalódott Kolumbusz az angol és a francia
udvarban is próbálkozott, de ott sem mutattak hajlandóságot támogatására. Végül a granadai háború győztes
befejezését követő lelkes hangulatban sikerült megszereznie a spanyol uralkodók jóváhagyását expedíciójához.
A Santa Fé-i kapitulációnak (1492. április 17. és 30.) nevezett megállapodásban a nagy nyereségre számító
korona szokatlanul széles körű jogokat biztosított Ko- lumbusznak. Nemesi címet és élethossziglani admirálisi
rangot adományozott neki és törvényes örököseinek. Kinevezték a felfedezendő területek alkirályává és
főkormányzójává, s az onnan származó javak és kereskedelmi haszon 10 százaléka illette meg. Jogában állt
emellett minden, a fennhatósága alá kerülő területen létrehozandó tisztség betöltésére jelöltet állítani. A
kapituláció lényegében olyan jogosítványokat és hatalmat biztosított Kolumbusznak, mint amelyeket korábban
Tengerész Henrik élvezett az afrikai kereskedelemben.
A korona névleg mintegy kétmillió maravedíre rúgó összeggel támogatta az utazást. A szóban forgó pénzt
valójában Luis de Santángel, az aragóniai udvar kincstárnoka előlegezte meg az uralkodóknak, illetve genovai
tőkések (például Francesco Pinelli Sevillában letelepedett bankár) adták össze. Izabella és Ferdinánd Palos
kikötővárost kötelezték arra, hogy Kolumbusz számára hajókat szereljen fel. A két karavellaból (Nina és Pinta)
és egy északi típusú nagyobb hajóból (Santa Maria) álló flotilla 87 főnyi legénységgel 1492. augusztus 3-án
indult útnak a Kanári-szigetek irányába. Kolumbusz az „Atlanti Mediterráneumban” szerzett tapasztalataira
támaszkodva az északkeleti passzátszelek támogatásában bízva indította az utazást onnan és nem a jóval
nyugatabbra fekvő Azori-szigetekről, ahol az uralkodó széljárás nyugati volt. A visszaútnál viszont éppen a
nyugati szelekre volt szüksége hajóinak. Kolumbusz mindkét irányban olyan sikeresen navigált, hogy az atlanti
hajózás a következő évszázadokban is nagyjából az általa felfedezett útvonalat követte.
Ötheti nyílt vízi hajózás után, október 12-én, valószínűleg a Bahama-szigetek egyikén értek partot, amelyet
Kolumbusz San Salvadornak nevezett el. Ezután Kuba északi partvidékén kötöttek ki, majd Haiti (Hispaniola)
északi részét fedezték fel. A remélt ázsiai gazdagság helyett csupán készséges, de primitív arawak indiánokat és
némi aranyat találtak. Az admirális úgy vélte, hogy az őslakosság munkára fogható és segítségükkel kiaknázható
a sziget aranykészlete. A gyarmatosítást genovai és portugál mintára kereskedelmi telepek és a helyi népesség
békés együttműködésével képzelte el. Második utazásának (1493-1496) fő célja kifejezetten a felfedezett
szigetek gyarmatosítása volt. Tizenhét hajóból álló flottával, több mint 1000 emberrel (köztük igen nagy
számban nemesek), állatokkal és a szükséges felszereléssel indult útnak Cádizból. Az expedíció Dominika,
Guadeloupe, majd Puerto Rico felfedezése után érte el Hispaniolát, ahol Kolumbusz Santo Domingo néven
települést alapított. Az ottani aranylelőhelyeket néhány hónap alatt kimerítették. A gyenge hozam a felfokozott
várakozás után csalódást okozott az udvarban. A kolónia vezetését az admirális testvérére, Diegóra bízta, ő
maga pedig Kuba déli partvidékének felkutatására indult, s közben felfedezte Jamaikát. Kolumbusz távollétében
az addig békésnek mondható viszony megromlott a bennszülöttek és az őket egyre erőszakosabb eszközökkel
kizsákmányoló hódítók között. Mivel a kitermelhető arany hamar elfogyott, a spanyolok portugál mintára
rabszolga-kereskedelemmel próbálkoztak, hogy nyereségre tegyenek szert. A hosszú szállítás, a ruhátlan
indiánok ellenállóképességének hiánya miatt az elképzelés eleve kudarcra volt ítélve, ráadásul az uralkodók sem
engedélyezték az emberkereskedelmet lelkiismereti okokból. Az őslakosság ettől kezdve menekülni igyekezett a
gyarmatosítók elől, így megszűnt a helyi élelemforrás. A gyors meggazdagodás reményében csalódott
spanyolok éheztek, belvillongások törtek ki soraikban. A gyarmat a felbomlás szélére jutott.
Az admirális ilyen kétes eredményekkel érkezett vissza Cádizba 1496. június 11- én. Privilégiumait ugyan 1497
júniusában ismét megerősítette a korona, de a gyarmati vállalkozás sikertelensége miatti csalódás nyilvánvaló
volt. Kolumbusz mégis képes volt egy harmadik utazáshoz is összegyűjteni a szükséges támogatást. Hajói 1498.
május 30-án futottak ki San Lúcar de Barrameda kikötőjéből. Trinidad szigetének felfedezése után eljutott a dél-
amerikai kontinens partjaihoz, az Orinoco deltájához, majd további, az Antillákhoz tartozó szigetekre (Tobago,
Grenada) bukkant. Ezután Hispaniolára hajózott, ahol az elégedetlen telepesek lázadásával kellett szembesülnie.
A Hispanioláról érkező kedvezőtlen hírek hatására az udvar felfüggesztette az admirális felfedezői
monopóliumát. 1499-ben korábbi útitársai közül többen is engedélyt kaptak tengerentúli kutatóutakra és
kereskedelmi tevékenységre. Különösen a sevillai Guerra testvérek, Antón és Luis, illetve Kolumbusz korábbi
hadnagya, Alonso de Ojeda éltek a lehetőséggel. 1499-től több utat is szerveztek a dél-amerikai partokhoz,
ahonnan a bennszülöttektől cserekereskedelem útján szerzett gyöngyökkel és brazil(börzsöny)fával tértek
vissza. Az uralkodók királyi biztost küldtek Hispaniolára, aki Kolumbuszt és testvérét 1500 őszén fogolyként
küldte vissza Spanyolországba. Ott ugyan szabadlábra helyezték őket, de az admirális kegyvesztetté vált. Ennek
ellenére megbízást és hajókat tudott szerezni egy negyedik expedícióhoz is. Négy karavellával indult útnak
1502. május 9-én azzal a céllal, hogy Kuba és a kontinens között felkutassa az Indiai-óceánhoz vezető átjárót.
Továbbra is abban a hitben élt, hogy a felfedezett szigetek és Délkelet-Kína között kicsi a távolság. A Karib-
436
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
tengeren átkelve eljutott Honduras partjaihoz, majd Közép-Amerika partvidéke mentén hajózott. Mivel nem
talált rá a keresett átjáróra, aranylelőhelyek kutatására összpontosította figyelmét. Megpróbált települést
létrehozni a mai Panama területén, de a terv a bennszülöttek ellenállása miatt meghiúsult. Végül újabb fontos
ismeretek birtokában, de kincsek nélkül tért vissza Spanyolországba (1504. szeptember 7.), ahol tekintélyes
felfedezőként, de csalódott emberként fejezte be életét.
A spanyol (kasztíliai) állam rövid idő leforgása alatt kizárólagos fennhatósága alá vonta a felfedezések és a
gyarmatosítás irányítását. Az uralkodók – nem utolsó sorban a Kolumbusznak adott igen széles jogkörre
válaszul – már 1493-ban adminisztrátort (Juan Rodríguez de Fonseca) neveztek ki az admirális és a korona közti
kapcsolattartás biztosítására, a további expedíciók bázisát pedig áthelyezték a Guadal- quivir menti kikötőkbe,
Sevillába, San Lúcarba és Cádizba. 1494-től rendszeres hajóforgalom indult az Ujvilág és Spanyolország között
az utánpótlás oda-, illetve a kereskedelmi cikkek és a zsákmány hazaszállítására. A tengeri utak szervezésére és
az állami monopólium ellenőrzésére 1503-ban Sevillában felállították a Casa de la Contrataciónt. A
konkvisztádorok hatalmának túlburjánzásától tartó uralkodók valamennyi meghódított területet és az
őslakosságot is közvetlenül a kasztíliai korona fennhatósága alá helyezték. A hódítók csak az encomienda-
rendszer keretein belül kaptak lehetőséget az indiánok kizsákmányolására.
A spanyol gyarmatosítás első három évtizede szerény gazdasági eredményt hozott. A nagyobb szigeteken, a
Kanári-szigetek és Madeira mintájára meghonosították az ültetvényes gazdálkodást. A behurcolt európai
kórokozók, a kegyetlen bánásmód és a rabszolgavadászat következtében az őslakosság a kipusztulás szélére
került. A helyi munkerőt pótlandó megindult az afrikai rabszolgák importja. A remélt gazdag
nemesfémlelőhelyek felfedezése azonban még váratott magára. Az Antillákon és Közép-Amerikában csekély
mennyiségű aranyat találtak. Egyedül Kolumbia vált jelentős aranytermelővé a XVI. században.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a spanyol gyarmatosítás csak kezdeti lépéseinél tartott a XV-XVI.
század fordulóján. A katolikus királyok tényleges uralma egyelőre a Karib-térségre, elsősorban Haitire és
Kubára korlátozódott. Innen indultak ki a további felfedező utak nyugatra, a kontinens irányában, amelynek
partvonalai ekkor még igen bizonytalannak tűntek. Európa éppen csak sejteni kezdte, hogy egy új világrész
jelent meg a térképen. Ennek felismerésében az Ojeda 1499-es expedíciójában, majd egy brazíliai portugál
felfedezőúton résztvevő, firenzei születésű utazó Amerigo Vespucci beszámolói játszottak döntő szerepet. Arról
azonban, hogy mekkora is ez a földrész, meddig terjed, mit rejtegetnek belső vidékei, ekkor még semmit sem
lehetett tudni. A Kína és India felé vezető nyugati átjáró felkutatása még két évtizedig, Magellán földkörüli
utazásáig foglalkoztatta a spanyolokat. A francia és angol felfedezőket még jóval tovább.
A gyarmati intézmények megszervezése, majd beépítésük a spanyol és azon keresztül az európai gazdaságba
évszázados programnak bizonyult. Amerika felfedezése inkább szellemi izgalmat, intellektuális kihívást,
mintsem döntő gazdasági változást jelentett a középkorvégi Európa számára.
4.4. Vetélkedés az új területekért

A pápaság kezdettől fogva nagy érdeklődést mutatott a felfedezések iránt, amelyek révén – reményei szerint –
folytatódhattak a keresztes hadjáratok, új missziók indulhattak, azaz lehetőség nyílt a római egyház
fennhatóságának kiterjesztésére. Az „Atlanti-Mediterráneum” szigetei feletti uralomért vetélkedő portugál és
kasztíliai uralkodók a pápai tekintélyt is segítségül hívták, hogy kizárólagos jogaikat elismertessék az újonnan
felfedezett területek felett. A Szentszék tekintélyének helyreállításért küzdő pápák a bázeli zsinat idején (1433,
1436) igyekeztek semleges álláspontra helyezkedni és mindkét korona igényeit elismerték. A zsinati krízis
lezárultával azonban határozottabbá vált a pápai állásfoglalás. V. Miklós 1455-ben kiadott
Romanus pontifex bullája egyértelműen a portugál korona jogává tette a Bojador- foktól délre eső területekkel
folytatott kereskedelmet és az afrikai missziós tevékenységet.
Az 1470-es években dúló kasztíliai trónviszály idején Afrika partvidéke egyfajta mellékhadszíntérré vált.
Izabella felszólította az andalúziai hajósokat, hogy törjék meg a portugál kereskedelmi monopóliumot. A
konfliktust lezáró alcaqovasi (1479) és toledói (1480) szerződésekben azonban a királynő elismerte Portugália
kizárólagos jogát az afrikai kereskedelemre a Kanári-szigetektől délre eső területeken. A szerződéseket a
Szentszék az 1481. június 21-én kiadott Aeterni Patris bullával erősítette meg. 1484-ban a portugáloknak olyan
bullát sikerült kieszközölniük, amely egészen Indiáig ismerte el kereskedelmi és missziós monopóliumukat.
A fennálló helyzetet Kolumbusz első utazása gyökeresen megváltoztatta. A portugál király, II. János úgy vélte,
hogy az admirális által felfedezett szigetek a portugál érdekszférához tartoznak. A spanyolok természetesen
vitatták a korábbi szerződések effajta értelmezését és a pápát kérték fel döntőbíróul. Joggal bizakodhattak
437
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
abban, hogy a Szentszék döntése számukra lesz kedvező, mert Szent Péter trónusán ekkor egy aragóniai
születésű pápa, VI. Sándor ült. Az általa kibocsátott Inter Caetera bulla (1493) az Azori-szigetektől 100
mérföldre nyugatra kijelölt délkör mentén osztotta ketté az óceánt. Az ettől nyugatra eső területek Kasztíliát, a
keletre fekvők Portugáliát illették. Az ítélet elfogadhatatlan volt a portugálok számára, mert a délatlanti
szélviszonyok miatt az Afrika körüli hajózás útvonalai a határvonaltól nyugatabbra húzódtak. A két fél ezért
újabb tárgyalásokat kezdett, amelyek eredményeképpen 1494. június 7-én Tordesillasban újabb szerződést
kötöttek. Ennek értelmében az érdekszférákat elválasztó délkört a Zöld-foki-szigetektől 370 mérföldre nyugatra
tolták ki, de a spanyolok áthaladási jogot kaptak a portugál vizeken, hogy zavartalanul eljuthassanak frissen
felfedezett területeikre. Igy a portugál-spanyol konfliktust rendezte, de a többi európai hatalmat egyszersmind
kizárta a felfedezésekből a pápa által is szentesített szerződés. Holott Angliában is akadtak vállalkozó kedvű
hajósok a XV. század végén, akik, Kolumbuszhoz hasonlóan, megkísérelték az átkelést Azsiába az Atlanti-
óceánon keresztül.
Az itáliai születésű John Cabot (Giovanni Cabotto) Bristolból indult útnak, s mintegy 400 mérföldnyi
partvonalat tárt fel Új-Fundlandnál a Breton-fok és Labrador déli partjai között 1497-ben. A bristoli hajósok jól
ismerték az Atlanti-óceán északi vizeit. Fő megélhetési forrásuk ugyanis – akárcsak az észak-déli
áruszállításban is fontos szerephez jutó baszk és breton tengerészeknek – a halászat, illetve az Izlanddal 1420
után kifejlesztett kereskedelem volt. 1501 és 1505 között John fia, Sebastian (o) részvételével újabb
vállalkozásokat indítottak, hogy rendszeresítsék az új-fundlandi halászatot. Ekkor bebizonyosodott, hogy nem
Azsiát, hanem egy új földrészt fedeztek fel, ami csalódást keltett. Sebastian Cabot viszont továbbra is Azsiába
akart eljutni, ezért északabbi, az újonnan felfedezett területet megkerülő útvonalat keresett. 1508-1509-es
utazása során, amelyet feltehetően antwerpeni holland kereskedők pénzeltek, állítólag eljutott a Hudson-
szorosig. Onnan dél felé hajózott az amerikai partok mentén, majd visszatért Bristolba. Mivel az angol udvar a
továbbiakban nem támogatta, spanyol szolgálatba állt. Ezzel véget is ért az északnyugati átjáró kutatásának első,
kezdeti szakasza. Anglia, Franciaország és Hollandia csak évtizedekkel később kapcsolódott be a
gyarmatosításba és az óceáni kereskedelembe, megtörve a portugálok és spanyolok féltékenyen őrzött
monopóliumát.
5. Sahin-Tóth Péter – ÚJ BIRODALMAK SZÜLETÉSE

A XV. és a XVI. század fordulóján az államok közti erőviszonyok átrendeződtek Európában. Új birodalmak,
birodalmi igények körvonalazódtak. A korszak főszereplői a francia és a spanyol monarchia, a szédületes
gyorsasággal felemelkedő Habs- burg-dinasztia, valamint az Oszmán Birodalom. Az érdekütközések
középpontjába a politikailag megosztott Itália került.
5.1. A francia monarchia birodalmi aspirációi és az itáliai háborúk

(1483–1516)
XI. Lajos halála után az elméletileg már nagykorú utód, VIII. Károly nevében nővére, Anna (1461-1522) és
férje, Pierre de Bourbon, Beaujeu ura (1439-1503) kormányozta az országot. A királyi tekintély azonban, amint
az korábban is előfordult, a régensség idején megingott. A Beaujeu-kormányzat ellen liga szerveződött az or-
léans-i herceg (a későbbi XII. Lajos) és II. Ferenc bretagne-i herceg vezetésével. Az elégedetleneket Habsburg
Miksa is támogatta Németalföldről. A központi hatalom mégis sikerrel szállt szembe ellenzékével és a királyi
csapatok 1488 júliusában végleg legyőzték a felkelőket. Orléans-i Lajos fogságba került (csak 1491 júniusában
szabadult), a bretagne-i herceget békére kényszerítették. Néhány héttel később távozott is az élők sorából. A
hercegség lányára és egyedüli örökösére, Annára maradt.
A stratégiailag fontos Bretagne megszerzéséért azonnal megindult a küzdelem a franciák és Miksa között.
Mintha csak a burgundi házasság esete ismétlődött volna, az osztrák herceg ismét fürgébbnek bizonyult a
hercegnő kezéért folytatott versenyfutásban. 1490 decemberében képviselője útján házasságot kötött Annával. A
franciák azonban ebben a konfliktusban sem engedtek. Anna kénytelen volt a házasságot érvénytelennek
nyilvánítani, hogy azután 1491. december 6-án a francia király oldalán álljon oltár elé a Loire menti Langeais-
ban.
A francia uralkodó lépése hadüzenettel ért fel. Károly nemcsak megszegte a burgundi örökség kérdését rendező
arrasi szerződést (1482. december 23.), de személyében is megsértette Miksát és lányát, Margitot, aki a francia
udvarban nevelkedett, arra várva, hogy a király nőül vegye. így az országát 1492-től személyesen kormányzó
VIII. Károly újra szembesült a burgundi problémával. Ráadásul Miksának sikerült a maga oldalára állítania VII.
Henrik angol királyt is.
438
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
A Boulogne ostromával (1492. október) próbálkozó angolokat sikerült gyorsan leszerelni. Az étaples-i
szerződés (1492. november 3.) értelmében VII. Henrik csapatai annak az ígéretnek a fejében, hogy a francia
uralkodó 15 év alatt 750 000 tallért fizet Henriknek, elhagyták Franciaországot. Az immár ismét a teljes
burgundi örökséget követelő Miksával is gyorsan kiegyeztek a franciák és a senlisi egyezmény (1493. május
23.) értelmében visszaadták a Margittal hozományul kapott területeket, Franche-Comtét és Artois-t. Károly az
1493. január 14-én aláírt barcelonai szerződésben pedig kötelezte magát, hogy átadja Aragóniai Ferdinándnak a
XI. Lajos által elfoglalt Roussillont és Cerdanát. A szokatlan engedékenység mögött egy nagyszabású
vállalkozás terve rejlett. Az ifjú francia király Itáliába készült, Anjou rokonai nápolyi örökségének
meghódítására. Ehhez azonban szüksége volt a környező nagyhatalmak jóindulatú semlegességére.
A jogilag pápai hűbérnek minősülő Nápolyi Királyság ekkor már fél évszázada az Anjouk és az Aragóniai-
dinasztia vetélkedésének tárgya volt. A II. Johanna nápolyi királynő halála (1435) után kibontakozó örökösödési
háborúból V. (Aragóniai) Alfonz került ki győztesen 1442-ben. Az aragón korona országait, Szicíliát és
Szardíniát fívérére II. Jánosra hagyta, Nápolyban pedig 1458-tól törvénytelen gyermeke, I. Ferdinánd (vagy
Ferrante) uralkodott. Az Anjouk örököseként fellépő VlII. Károly viszont magának követelte a királyságot.
A francia király nápolyi igényeit Itália több kisebb és nagyobb hatalma is támogatta. Ez persze ellentmondott a
lodi béke (1454. április 9.) szellemének, amely nemcsak garantálta a félsziget öt nagy állama (Milánó, Velence,
Firenze, az Egyházi Al- lam és Nápoly) közti erőegyensúlyt és békét, hanem távol is tartotta Itáliától a külső
hatalmakat. Ettől még, egymás kölcsönös sakkban tartására, Milánó, Velence és Firenze többször is igyekezett
megnyerni a francia király támogatását vetélytársai ellen, illetve ezzel fenyegetőzött. Komolyan mégsem
kívánta senki, hogy egy erős külső hatalom tartósan megtelepedjen Itáliában. A félsziget államaiban gyakorta
dúló belharcok következtében sok száműzött lelt menedékre a francia udvarban. Ők is arra ösztönözték a királyt
és tanácsadóit, hogy avatkozzék be az ottani ügyekbe. A francia udvarban tehát hozzászoktak a gondolathoz,
hogy Itália a királyra vár, aki így köny- nyen érvényesítheti örökösödési igényeit.
1491-1492 folyamán egyre intenzívebbé váltak a megkeresések. Károly szövetségi szerződést kötött Lodovico
Sforzával a nápolyi uralkodó ellen. Lodovico azt remélte, hogy a franciák nápolyi beavatkozása hozzásegíti
hatalma megőrzéséhez Milánóban, ahol névleg unoköccse, Gian Galeazzo uralkodott, oldalán II. Alfonz,
nápolyi király (1494-1495) lányával. A Velencei Köztársaság is előnyöket remélt a francia beavatkozástól. A
gabonakészleteiről híres Apuliára fájt a foga, illetve arra számított, hogy a franciák támogatni fogják, ha Miksa
császár megkísérelné visszafoglalni a köztársaság által korábban alávetett és birodalmi hűbérnek számító észak-
itáliai városokat. A bíborosi testület egyes tagjai, például Giuliano della Rovere (a jövendő II. Gyula pápa) pedig
az általuk korruptnak, csalónak és erkölcstelennek tekintett VI. Sándor pápa bukását várták a franciák
megjelenésétől. Mindez megérlelte az elhatározást az uralkodóban és egyes tanácsadóiban, hogy itt az alkalom
Dél-Itália meghódítására. Ugyanakkor a vállalkozást a monarchia propagandistái szélesebb távlatokba
igyekeztek elhelyezni. Azt hirdették, hogy Nápoly visszaszerzése csak az első lépcső egy a kereszténység
egyetemes érdekeit szolgáló uralkodói programban, amelynek végső célja a Szentföld, de legalábbis
Konstantinápoly visszhódítása a „hitetlenektől”.
A mintegy 30 000 fős francia sereg 1494 szeptemberében indult meg az Alpokon át Itáliába, ahol szinte alig
talált ellenállásra. Ha mégis, azt elsősorban félelmetes tüzérségével hamar megtörte. Az invázió első áldozata a
firenzei Medici-kormányzat lett. Ellenfelei ugyanis ezt az alkalmat hsználták ki, hogy megszabaduljanak Lo-
renzo fiától és örökösétől Pierótól. Az új köztársasági kormány kiegyezett a hódítóval és a továbbiakban is a
francia király szövetségesének számított. Egyezkedni kényszerült VIII. Károllyal VI. Sándor pápa is, amikor a
francia sereg 1494 végén bevonult Rómába. Még két hónap sem telt el és a francia király már Nápoly utcáin
triumfált. Nem sokáig maradt azonban frissen meghódított királyságában. Helyőrségeket és egy kormányzót
hátrahagyva már 1495 májusában megkezdte visszavonulását.
Időközben a francia hadjáratot különböző érdekektől vezéreltetve támogatók vagy legalább eltűrők véleménye
megváltozott. 1495 tavaszán a pápa, a spanyol uralkodópár, Miksa, sőt az időközben ténylegesen milánói
herceggé váló Lodovico Sfor- za is egymás után csatlakozott a Velence által VIII. Károly ellen szervezett Szent
Ligához. A Fornovónál lezajlott ütközetben (1495. július 5.) a szövetségeseknek mégsem sikerült megállítaniuk
a hazafelé tartó franciákat. Károly így október közepén akadálytalanul visszatért Franciaországba. A spanyolok
közben késlekedés nélkül megkezdték a Nápolyi Királyság visszahódítását, ahol közben felkelés tört ki a francia
megszállók ellen. 1497 februárjában az utolsó francia helyőrségek is kapituláltak. Velence közben elérte, hogy
háborús erőfeszítéseit egy sor apuliai kikötő (Mola, Monopoli, Otranto, Polignano, Trani, Gallipoli, Brindisi)
átengedésével honorálják a szövetségesek. VIII. Károly kénytelen volt fegyverszünetet kötni az új nápolyi
királlyal, I. Frigyessel, II. Alfonz testvérével és Aragóniai Ferdinánddal. Ugyanakkor új tervet kovácsolt Nápoly
visszaszerzésére. Megpróbált kiegyezni fő ellenfelével az aragón uralkodóval és megosztozni vele Dél-Itálián
(Alcalá de Henares, 1497. november 25.). A kivitelezésre azonban nem maradt idő. 1498. április 7-én fiúörökös
439
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
hátrahagyása nélkül meghalt VIII. Károly. A trónon az orléans-i herceg követte XII. Lajos néven. Az
uralkodóváltás azonban csak növelte a francia monarchia terjeszkedési vágyát Itáliában.
XII. Lajos a nápolyi trón mellett a Milánói Hercegségre is igényt tartott. Nagyanyja, Valentina Visconti ugyanis
az 1450-ig uralkodó hercegi dinasztiából származott és a Sforzákat a Valois-k orléans-i ága mindig is
bitorlóknak tekintette. Előbb azonban meg kellett szilárdítani Bretagne és a francia korona még friss unióját.
XII. Lajos tehát feleségül vette Bretagne-i Annát (1499. január 8.), miután a pápa érvénytelenítette előző, XI.
Lajos lányával, Jeanne de France-szal kötött házasságát. Ezután kezdődött el az újabb itáliai hadjárat
diplomáciai előkészítése. A francia király 1498 júliusában megújította az Angliával kötött étaples-i és az Alcalá
de Henares- i szerződést. Milánó meghódítására és a hercegség területének felosztására pedig Velencével
szövetkezett (Blois, 1499. február 9.). A koalícióhoz csatlakozott VI. Sándor pápa is, miután a francia uralkodó
megígérte, hogy segíti fiát, Cesare Bor- giát fejedelmi ambíciói valóra váltásában. 1499 őszén a francia és
velencei csapatok közös erővel megszállták Lombardiát. Lodovico Sforza a Német-római Birodalomba
menekült, ahol pénzt szerzett, majd svájci zsoldosokat toborzott és 1500 márciusára visszahódította államát. A
francia sereg azonban egy hónappal később Nova- ránál döntő győzelmet aratott. Maga Lodovico is fogságba
esett és életét a francia Loches várbörtönében fejezte be. Milánó egészen 1512-ig francia megszállás alatt
maradt.
XII. Lajos ezután Nápolyra vonatkozó igényeit kívánta érvényesíteni. Újabb megállapodást kötött Aragóniai
Ferdinánddal (Granada, 1500. november 11.) a királyság felosztásáról, amit a pápa, a szóban forgó területek
hűbérura is elismert és ratifikált (1501. június 25.). A francia és spanyol csapatok egyesült erővel könnyedén
elfoglalták az országot, de a szövetségesek hamarosan területi vitákba bonyolódtak és szakítottak. Ismét az
elszigetelődő francia helyőrségek húzták a rövidebbet. XII. Lajos kénytelen volt fegyverszünetet kötni (1504.
január 1.), s elismerte Ferdinánd kizárólagos uralmát a Nápolyi Királyságban. Ezzel Dél-Itália hovatartozása
mintegy két évszázadra el is dőlt.
Kihasználva a két nagyhatalom egymással folytatott küzdelmét és azt, hogy válása elősegítésével XII. Lajos a
lekötelezettjévé vált, VI. Sándor megszilárdította az Egyházi Allam, s egyben saját dinasztiája, a Borgiák
fennhatóságát Közép-Itáliában. Fia, Cesare Borgia 1499 és 1503 között megszállta Imolát, Forlit, Pesarót,
Riminit, Faenzát és az Urbinói Hercegséget. Nem titkolt célja az volt, hogy saját fejedelemséget hoz létre
ezeken a területeken. A Borgiák és a pápai uralom megerősödése azonban sértette a régióban érdekelt többi
hatalom, Firenze, Velence és a ferrarai Este család érdekeit. VI. Sándor halála (1503) azután véget vetett a
Szentszék dinasztikus politizálásának. Az utód, a lobbanékony természetű II. Gyula folytatta a pápaság
hatalmának helyreállítását a félsziget középső részén, de immár Cesare Borgiával szemben is. Ezt a politikát
folytatva érlelődött meg benne az elhatározás, hogy visszaszerzi a Velence által megszállt romagnai városokat
(Ravenna, Cervia, Rimini, Faenza). Az itáliai államok között nagyhatalomnak számító Velence térdre
kényszerítése azonban külső támogatás nélkül nem sikerülhetett.
A Velencei Köztársaság a XV-XVI. század fordulóján hatalma delelőjén állt. Uralma egyszerre terjedt ki Eszak-
Itália jelentős részére, az Adriai-tenger partvidékére és jelentős gyarmatokat, támaszpontokat birtokolt az Egei-
tengeren és partvidékén is. Ezek garantálták vezető szerepét a levantei kereskedelemben.
A terra ferma kiterjesztését a jogilag a német-római császár hűbéri fennhatósága alá tartozó Eszak-Itália jelentős
részére a Habsburg császárok nem nézték jó szemmel. A velenceiek azonban ügyes és hajlékony politizálással
meg tudták szilárdítani uralmukat a régió központjaiban (Verona, Padova, Vicenza, Brescia, Bergamo stb.).
Nem kérdőjelezték meg a városi oligarchiák vezető szerepét és a kialakult kormányzati rendszereket.
Megelégedtek egy velencei kormányzó (podestá vagy rettore), illetve egy katonai parancsnok kinevezésével.
Ugyanakkor az innen szerzett katonai erő és pénz egyre fontosabb szerepet játszott a köztársaság politikai és
katonai céljainak elérésében. Az Adriát Velence saját beltengerének tekintette. Fokozatosan uralma alá vonta
Isztriát, a dalmát partvidéket (Zára, Trau, Spalato, Cattaro), támaszpontokat szerzett a Ión-tengeren (Korfu,
Kefalónia, Zante), a Peloponnészosz (Morea) délnyugati részén (Modon, Koron, Malvasia, Cerigo), az Egei-
tengeren (Kréta és Náxosz) és 1489-ben megszerezte Ciprust is.
A XV. század utolsó évtizedeire azonban kiderült, mennyire törékeny a velencei hegemónia a Földközi-tenger
keleti medencéjében. A lendületesen terjeszkedő Oszmán Birodalom egymás után foglalta el fontos bázisait
(Szaloniki, Negroponte stb). Az oszmán hódítás mellett egy másik súlyos kihívással is szembe kellett nézzen
Velence. A portugálok 1498-ban Afrika megkerülésével elérték Indiát és így a keleti fűszereket jóval olcsóbban
tudták beszerezni, mint a velencei kereskedők. A századforduló éveinek riadalmát azonban rövidesen
megnyugvás követte. Hamar kiderült, hogy a portugálok képtelenek Európa igényeit egymaguk kielégíteni.
Velence (és rajta keresztül Európa) gazdaságában így a XVI. században is kiemelkedő helyet foglalt el a
Földközi-tenger keleti partvidékén át bonyolódó levantei kereskedelem.
440
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
II. Gyulának nem kellett messzire mennie, hogy szövetségeseket találjon Velence ellen. A francia király és
Miksa császár egyaránt érdekeltek voltak a köztársaság visszaszorításában Észak-Itáliában. 1508. december 10-
én a pápa ösztönzésére Camb- rai-ban szövetségre is léptek, s a ligához 1509 márciusában a Szentszék is
csatlakozott, majd Aragóniai Ferdinánd és egy sor kisebb és nagyobb itáliai és a félszigeten kívüli állam is. A
cél Velence észak-itáliai birtokainak felosztása volt. Ilyen erőviszonyok mellett nem meglepő, hogy a koalíciós
erők, amelyek zömét a francia király csapatai alkották, 1509. május 14-én Agnadellónál tönkreverték a velencei
sereget. A köztársaság, hogy kiszabaduljon a harapófogóból, ügyes diplomáciával megosztotta a cambrai-i ligát.
Visszaadta a Szentszéknek a korábban elfoglalt romagnai városokat, illetve Ferdinándnak az 1495 óta
megszállva tartott apuliai kikötőket. A francia király ráadásul arrogánsan viselkedett szövetségeseivel saját
győzelmének nyilvánítva az Agnadellónál megnyert ütközetet. Ebből II. Gyula azt a következtetést vonta le,
hogy ideje helyreállítani a Szentszéknek kedvező erőegyensúlyt Észak- Itáliában. Szembefordult tehát XII.
Lajossal és a félsziget államait az „Itália szabadságát fenyegető barbárok” kiűzésére szólította fel. 1510
februárjában békét kötött Velencével, majd öt évre szövetségre lépett a svájci kantonokkal (1510. március 14.).
Érvénytelenítette a Nápolyi Királyság korábbi felosztását szentesítő pápai bullát (1501) és Aragóniai
Ferdinándnak a királyság egész területére érvényes invesztitúrát adott. Ezzel elérte, hogy a francia udvarral
akkor éppen jó viszonyt ápoló Ferdi- nánd semleges maradjon a készülő újabb háborúban.
A velencei és pápai erők először a franciák szövetségesét a ferrarai herceget támadták meg. XII. Lajos
csapatokat küldött a herceg támogatására és több fronton is felvette a küzdelmet a pápával. Felhívást intézett a
bíborosokhoz egy egyetemes zsinat összehívását sürgetve. A zsinat, legalábbis egy magát annak tekintő
gyülekezet össze is ült 1511 őszén Pisában és felfüggesztette a pápát méltóságából. II. Gyula válaszul 1512
tavaszára Rómába hívott össze egyetemes zsinatot. 1511. október 4-én pedig aláírta a franciaellenes Szent Liga
létrehozását rögzítő egyezményt. Ehhez a Szentszék mellett csatlakozott Kasztília, Aragónia, Anglia és a svájci
kantonok is. Az itáliai háború így ismét megmozgatta egész Nyugat-Európát. A francia sereg ugyan győzelmet
aratott a koalíció ellen Ravenna mellett (1512. április 11.), de májusban mégis fel kellett adnia Romagnát,
Lombardiát és visszahúzódott az Alpokon túlra. 1512 augusztusában a spanyol és pápai csapatok előtt kapitulált
Firenze is, ahol megbukott a köztársasági kormány és a város visszafogadta a Medici- eket. A szövetségesek
ezután részben újrarajzolták Észak-Itália térképét. Rimini, Cesena és Ravenna hivatalosan is elismerték a
Szentszék fennhatóságát. Lodovico Sforza fia, Massimiliano visszakapta a Milánói Hercegséget, de átengedte a
pápának Pármát és Piacenzát, illetve hercegsége bizonyos északi területeit át kellett adnia a svájci kantonoknak,
akik egyfajta „gyámságra” tartottak igényt országa felett. 1513- ban a franciák ugyan megkísérelték
visszafoglalni Milánót, de június 6-án Novaránál legyőzték őket. Ráadásul itáliai vereségüket kihasználva
Miksa, VIII. Henrik és a svájciak megtámadták magát a királyságot. XII. Lajosnak visszakoznia kellett és
kénytelen volt kiegyezni valamennyi ellenfelével.
Az 1515. január 1-jén örökébe lépő I. Ferenc azonban folytatta két elődje itáliai politikáját. Szövetségre lépett
Velencével Milánó visszaszerzésére (1515. március 4.) és Németalföld felé is biztosította a hátát. Augusztusban
a francia sereg átkelt az Alpokon, bevette Torinót és Novarát, majd szeptember 13-14-én kétnapos csatában
Marignanónál győzelmet aratott a Sforzát támogató svájciak felett. Ezután Milánót is elfoglalták. Egy
komolyabb összegű kártalanítás és életjáradék ellenében Massimiliano hajlandó volt lemondani a hercegségre
vonatkozó minden igényéről. A győztes francia királlyal az új pápa X. Leó is kibékült (1515. október 13.), sőt
visszaadta Pármát és Piacenzát is. A király és az egyházfő közti egyetértés jegyében sikerült tető alá hozni egy
konkordátumot is a francia monarchia és a Szentszék között, amely végett vetett a bourges-i Pragmatica Sanctio
(1438) óta fennálló vitatott állapotnak és rendezte a főbb francia egyházi tisztségek betöltésének kérdését
(Bologna, 1516. december 12.).
Miksa császár mégis kitartott franciaellenes álláspontjánál. 1516 márciusában ismét hadjáratot vezetett Itáliába
Milánó visszafoglalására, de vállalkozása csúfosan megbukott. Végül kénytelen volt beletörődni a ténybe, hogy
a hercegség ismét tartósnak ígérkező francia uralom alá került (Cambrai, 1517. március 11.). Miután Ferenc
1516. november 29-én Fribourg-ban „örök békét” kötött a svájci kantonokkal is, 1517 tavaszán úgy tűnt, hogy
hosszú, az erőegyensúlyon alapuló béke köszönt a félszigetre. Ennek két pillérét a Lombardiában berendezkedő
és a pápával, Firenzével és Urbinóval szorosabb szövetségre lépő franciák, illetve a Dél-Itáliát szilárdan
kezükben tartó spanyolok jelentették. A nyugalmi állapot azonban nem tartott sokáig, ugyanis felborította a
Habsburgok megerősödése. 1521-től ismét a harcmezőkön nézett farkasszemet Nyugat-Európa két nagyhatalma.
5.2. A Habsburgok Németalföldön

A Merész Károly halálát követő években megerősödtek a németalföldi rendek és városok a korábbi burgundi
központosítás rovására. Mária halála (1482. március 27.) után Gent vezetésével mozgalom bontakozott ki férje,
Miksa ellen. Rákény- szerítették a francia királlyal a burgundi örökségért folyó háború befejezésére (arrasi
441
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
szerződés, 1482. december 23.) és fia Fülöp kiskorúságának idejére megtagadták tőle a régensi címet. A rendek
és Miksa küzdelme átmeneti megbékélésekkel újra és újra fellángolt az 1480-as években, s csak 1492-ben zárult
le végleg. Az igazi megoldást Szép Fülöp nagykorúsítása jelentette. 1494 szeptemberében ünnepélyesen
beiktatták a brabanti hercegi méltóságba. A következő hónapok során a többi németalföldi tartomány is hűséget
fogadott az új hercegnek, aki a maga részéről megesküdött a helyi privilégiumok tiszteletben tartására. Fülöp
kompromisszumokra törekvő kormányzata és személye is népszerű volt, ezért a századforduló Németalföldön a
politikai megnyugvás korszaka. Ebben a légkörben óvatosan hozzá lehetett kezdeni a Mária által 1477-ben
adományozott általános és tartományi privilégiumok többségének visszavonásához, majd a burgundi
központosítás intézményeinek a feltámasztásához. Fülöp azonban igyekezett úgy eljárni, hogy ne kerüljön
összeütközésbe a tartományi rendekkel. Korai halála egyébként is megakadályozta a folyamat következetes
végigvitelében. A konszolidációra törekvő belpolitika kifelé békepolitikával párosult, mindenekelőtt a nagy
szomszéd, Franciaország irányában. Ez sértette Miksa érdekeit, aki nem mondott le végleg a burgundi örökség
visszaszerzésének reményéről, illetve (1493-tól) császárként Eszak-Itáliában is szembekerült a Lombardiára
áhítozó francia királlyal. Burgundi és császári politikájához szerette volna fia és tartományai támogatását is
megnyerni, de többnyire hiába. XII. Lajos trónra lépésekor Miksa hiába akarta kihasználni a francia
uralkodóváltás körüli bizonytalanságot az elveszett burgundi területek visszaszerzésére. Fülöp – apja támogatása
helyett – semlegességéről biztosította a Milánó elfoglalására készülő francia királyt (1498. augusztus), majd egy
évvel később arra is hajlandó volt, hogy Flandria, Artois és Charolais birtoklása fejében hűbéresküt tegyen XII.
Lajos képviselője előtt Arrasban (1499. július 5.).
Fülöpnek nemcsak a rendek többsége és tanácsadói óhaja, de dinasztikus céljai is azt diktálták, hogy jó
viszonyra törekedjen Franciaországgal. Az 1495-ben VIII. Károly elleni összeálló itáliai Szent Szövetséget
Miksa és Aragóniai Ferdinánd ugyanis házasságokkal is megerősítették. Fülöp 1496-ban feleségül vette a
spanyol uralkodópár idősebbik lányát, Johannát, a spanyol trónörökös, János pedig Fülöp testvérével, Ausztriai
Margittal lépett frigyre. Az infáns, János herceg azonban már 1497- ben elhunyt, s 1500-ban fia is távozott az
élők sorából. Mivel a Katolikus Királyok legidősebb leánygyermeke, Izabella is meghalt (1498), Kasztíliai
trónja Johannára és férjére, Szép Fülöpre várt. Ettől kezdve a herceg politikájában Németalföld érdekei
alárendelődtek a spanyol örökséggel kapcsolatos kérdéseknek, illetve számos gyermekére (Eleonóra, Károly,
Izabella, Ferdinánd, Mária és Katalin) tekintettel ő is a dinasztikus politizálás útjára lépett, amiben apja is
segítette. Fülöpnek a francia király támogatása jól jött apósa, Ferdinánd ellen is, aki lányával és vejével szemben
magának szerette volna Kasztíliát megtartani, de legalább a régensséget gyakorolni Izabella halála után. XII.
Lajos, akinek itáliai törekvéseit Ferdinánd politikája keresztezte, bízott abban, hogy kedvező alkut köthet
Fülöppel a nápolyi örökséget illetően. Fülöpön keresztül szerette volna Milánó meghódítását is törvényesíteni
egy Miksától elnyerendő császári invesztitúra révén.
A Habsburgok és XII. Lajos közti tárgyalások 1501-ben indultak meg. Fülöp pozícióját erősítette, hogy 1502-
ben Johannát Kasztília és az aragón országok cortesei is elismerték trónörökösüknek, így férje egyfajta
társuralkodói státushoz jutott, bár Ferdinánd és Izabella rosszallották, hogy az őket is érintő kérdésekben
beleegyezésük nélkül egyezkedett a francia királlyal. Az 1504. szeptember 22-én Blois-ban kötött
szerződésekben XII. Lajos és Miksa deklarálták „felbonthatatlan” szövetségüket. Miksa megígérte a francia
királynak (és esetleges egyenesági férfi örököseinek) az áhított császári invesztitúrát a Milánói Hercegségre.
Abban is megállapodtak, hogy Nápolyra vonatkozóan Lajos kizárólag Miksával egyetértésben köthet békét
Ferdinánddal vagy az 1503 óta francia fogságban lévő Frigyessel. Az egyetértést dinasztikus szálakkal
szándékoztak megerősíteni. Kilátásba helyezték Fülöp fia, az ekkor négyéves Károly herceg és Lajos még
szintén kiskorú lánya, Claude házasságát. Született egy titkos szövetségi szerződés is a felek között Velence
ellen, amelybe a pápát is be akarták vonni. A Habsburg-herceggel kötendő királyi házasságnak azonban nagy
volt az ellenzéke a francia udvarban. A többség a trón várományosa, a Valois-k angouleme-i ágából származó
Ferenc és Claude házasságát óhajtotta. így alig hozták tető alá a megállapodást, XII. Lajos máris azt kutatta,
hogyan hátráljon ki belőle. Erre kedvező lehetőséget nyújtottak a spanyolországi fejlemények.
1504. november 26-án meghalt Kasztíliai Izabella és régensként férjét, Ferdinán- dot jelölte ki Johanna és annak
férje, Szép Fülöp helyett. A Fülöp és apósa közti konfliktus ezzel kiéleződött, s még inkább felértékelődött a
francia királlyal kötött szövetség. A francia diplomácia viszont az új helyzetet arra használta ki, hogy félretolja a
blois-i szerződéseket. 1505 elején XII. Lajos súlyosan megbetegedett és a királyi tanácsnak sikerült elérnie,
hogy végrendeletében (1505. május 31.) leánya, Claude kezének várományosául Ferenc, angouleme-i herceget
nevezte meg. Közben az aragón uralkodó, aki ugyan kiegyezett vejével Kasztília kormányzásának
megosztásáról (Salamanca, 1505. november 24.) Franciaország felé orientálódott. Újra nősült egy a francia
királyi dinasztiával rokon családból választva magának feleséget (Germaine de Foix), akin keresztül jogot
formálhatott a Navarrai Királyságra is. A bizonytalan helyzet dacára Fülöp 1506 elején Spanyolországba utazott.
Útközben megállt Angliában és egy politikai, illetve kereskedelmi szerződéssel biztosította VI. Henrik
támogatását kasztíliai uralmához, amelyet immár egyedül kívánt gyakorolni a feleségén mutatkozó elmezavar
442
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
miatt. A francia király közben nyíltan felfedte, hogy magára nézve nem tartja érvényesnek a blois-i
szerződéseket. 1506 májusában összehívta az előkelők gyűlését, amely kinyilvánította, hogy ellenzi az 1504-es
blois-i szerződés értelmében tervezett házasságot Claude és Károly között. Egyben kérte a királyt, hogy
haladéktalanul tegyen lépéseket a lánya és Ferenc herceg közti házasság érdekében. Ferenc és Claude
eljegyzésére néhány nappal később sor is került (az esküvőt 1514. május 18-án tartották). Szép Fülöp váratlan
halála (1506. szeptember 25.) azután teljessé tette a szakítást a francia uralkodó és a Habsburgok között.
Ferdinánd, hogy régensi pozícióját Fülöp kiskorú, Miksa által támogatott fiaival, Károllyal és Ferdinánddal
szemben erősítse, továbbra is jó viszonyt ápolt XI. Lajossal. Miksa választhatott: visszatér franciaellenes
„burgundi” politikájához vagy egyéb tervei kivitelezése érdekében szemet huny a diplomáciai kudarc felett és
fenntartja szövetségét Franciaországgal.
Fülöp halála után a császár Károly nevelését és Németalföld kormányzását lányára, Margitra bízta, akinek
személye a rendek számára is elfogadható volt. A francia király elleni fellépéshez a birodalmi gyűlés és Velence
támogatását igyekezett megnyerni, de sehonnan sem kapott kézzelfogható segítséget. 1508 júniusában
fegyverszünetet kötött XII. Lajossal. Fátylat borítottak a múltra és erőiket Aragóni- ai Ferdinánddal és a
Szentszékkel egyesítve a cambrai-i ligában Velence ellen fordították. Hiába győztek azonban a franciák
Agnadellónál, a császári csapatok hónapokkal később érkezve kudarcot vallottak Padova falai alatt. Miksa és
XII. Lajos szövetsége nem is bizonyult tartósnak. Miksa eleinte ugyan távol maradt a II. Gyula által szervezett
franciaellenes ligától, ám miután Milánót 1512-ben elvesztették a franciák és Ferdinánd elfoglalta a Pireneusok
spanyol oldalán fekvő navarrai területeket, 1512 novemberében nyíltan csatlakozott a koalícióhoz. A franciák
ellen szövetségesre talált VIII. Henrik angol királyban is, aki seregével 1513 júliusában szállt partra Calais-nál.
1513. augusztus 16-án Henrik és Miksa csapatai vereséget mértek a franciákra az artois-i Guinegatte-nál, majd
egy hónappal később VIII. Henrik bevette Tournai-t. Szeptemberben a svájciak megtámadták Burgundiát és
ostrom alá vették Dijont. A francia király kénytelen volt kiegyezni Miksával és a svájciakkal, de valójában egy
percre sem adta fel itáliai terveit. Békét és szövetséget kötött az angol királlyal (London, 1514. augusztus 7.).
Ennek értelmében XII. Lajos feleségül vette Máriát, VIII. Henrik húgát (Bretagne-i Anna 1514. január 9-én halt
meg). Házasságuk azonban gyermektelen maradt, így a korona a Valois-k angouleme-i ágára, személy szerint az
1515. január 1-jén trónra lépő I. Ferencre szállt.
5.3. A Német-római Birodalom I. Miksa uralkodása idején

II. Frigyes hosszú és dicstelen uralkodása alatt tovább gyengült a császár és a birodalmi intézmények tekintélye.
Az 1486 májusában római királlyá választott Miksa sorozatos háborúi során az is világossá vált, hogy a Német-
római Birodalom kormányzati, pénzügyi és hadügyi rendszere nem felel meg a kor kihívásainak, nem tesz
lehetővé koncentrált erőkifejtést. A birodalmi gyűlések határozatait sokan csak akkor tartották magukra nézve
érvényesnek, ha azok egybeestek saját érdekeikkel, a fejedelmek és városok magánháborúkat vívtak egymással,
a közrend gyenge lábakon állt. Ezen az állapoton mind a császár, mind a rendek változtatni akartak.
A wormsi birodalmi gyűlésen (1495) Miksa meghirdette az „örök békét”, azaz a magánháborúk és az
önbíráskodás felszámolását. A rendek közti jogvitákat egy legfelsőbb törvényszék, a Birodalmi Kamarai
Bíróság elé utalták. Mivel ennek összetétele és működése rendi ellenőrzés alá került, a császár által felállított
Birodalmi Udvari Tanács is hasonló jogosítványokat kapott és hosszabb távon a kamarai bíróság riválisává vált.
Nem sikerült azonban meggyökereztetni azt az intézményt, amire a legnagyobb szüksége lett volna a folyton
háborúzó, ezért állandó pénzzavarral küszködő Habsburgnak. Az általános birodalmi adó, a „közfillér”
rendszeres behajtása kivihetetlennek bizonyult. Az 1495-ös birodalmi gyűlés végül kudarcnak tekinthető a
császári politika szempontjából, mert nem sikerült a Berthold von Henneberg mainzi érsek vezette rendi
ellenzék fölébe kerekednie. A reformkísérletek ennek ellenére folytatódtak. 1500-ban a rendek birodalmi
kormány felállítását határozták el, amely a császárt állandó ellenőrzés alá helyezte volna, ám a gyakorlatban ez
sem bizonyult működőképesnek. Későbbi módosításokkal ugyan, de tartósnak és hasznosnak bizonyult egy
másik, szintén az augsburgi birodalmi gyűlés (1500) határozata értelmében felállított, a birodalom belső békéje
és védelme szempontjából fontos intézmény, a birodalmi kerületek rendszere. Jellemző azonban, hogy ebből
kimaradt Észak-Itália és a „burgundi területek” (Németalföld, Franche- Comté) is csak 1548-ban és
különállásuk hangsúlyozásával hozták létre a maguk kerületét. Ezzel is kifejeződést nyert, hogy ezek a régiók
leszakadóban vannak a birodalom testéről. Miksa Svájcra ugyan megpróbálta kiterjeszteni a reformokat, de a
Habsburgok hatalmi igényeit már két évszázada ellenségesen fogadó kantonok ezt a törekvést és egyéb, kisebb
jogigény érvényesítését is elutasították. 1499-ben kitört a háború, ami Miksa vereségével végződött. A
konfliktust lezáró bázeli békében a császár gyakorlatilag elfogadta, hogy a kantonok és a hozzájuk csatlakozott
városok és területek függetlenné váltak a birodalomtól.
443
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
Miksa egy másik döntése is komoly következményekkel járt a német-római császári címre és hatalomra nézve.
1508. február 4-én Trentóban saját elhatározásából (azaz pápai koronázás nélkül) felvette a „választott római
császár” titulust. Ezzel, ugyan nem szándékosan, hagyományt teremtett. Unokája és utóda, V. Károly még súlyt
fektetett arra, hogy a pápa koronázza császárrá, de a császári trónon utána következő Habsburgok lemondtak a
császári méltóság pápai megerősítéséről és megválasztásuk pillanatától római császárnak címeztették magukat.
Miksa komoly kezdeményezéseket tett a Habsburg örökös tartományok centralizálására is. Tirol és Elő-
Ausztria, illetve az alsó- és belső-ausztriai területek számára külön központi kormányzatot állított fel és
hozzálátott a tartományi pénzügyek kamarai igazgatásának megszervezéséhez. A központi igazgatás legfelsőbb
szervei az 1498-ban felálított Birodalmi Udvari Tanács, az Udvari Kincstár, illetve az újjászervezett Udvari
Kancellária voltak. Az új intézmények munkarendjének tökéletesítése egész uralkodása alatt foglalkoztatta, de
igazi, hatékony működésük csak a keleti Habsburg-területeken örökébe lépő I. Ferdinánd uralma alatt
bontakozott ki.
Miksa Mátyás magyar király halála után trónkövetelőként lépett fel Magyarországon, s igényei érvényesítésének
csak a pénzhiány szabott gátat. Vetélytársával Jagelló Ulászlóval így is sikerült elfogadtatnia a pozsonyi
békében (1491), hogy ha Ulászló vagy születendő fia(i) örökös nélkül halnának meg, a magyar trón őt vagy
örököseit illeti. 1506 márciusában a két uralkodó megerősítette ezt a szerződést, illetve elkötelezték magukat,
hogy utódaik összeházasításával erősítik meg szövetségüket. Ezt a tervet uralkodásának utolsó éveiben
elevenítette fel a császár. 1515 júliusában nagyszabású fejedelmi találkozóra és tárgyalásokra került sor Bécsben
Il. Ulászló, Miksa és I. Zsigmond lengyel király részvételével, amelyet kettős esküvő követett. II. Ulászló fia
Lajos feleségül vette Miksa unokáját Máriát, míg Ulászló lányát Annát maga a császár vette feleségül azzal a
kikötéssel, hogy a hercegnő keze unokái, Károly vagy Ferdinánd közül azt illeti, aki egy éven belül igényt tart
rá. Ferdinánd egy évvel később ilyen értelemben nyilatkozott, így ő lett Jagelló Anna férje (a házasságok
valóságos megkötésére, lévén gyermekekről szó, csak később került sor). Ezzel a Habsburgok komoly befolyást
szereztek Csehországban és Magyarországon, s a két közép-európai királyság trónjának sorsa a továbbiakban
nélkülük nem dőlhetett el.
5.4. V. Károly öröksége

A spanyol monarchia országaiban, mint említettük, Szép Fülöp 1506-ban bekövetkezett váratlan halálát
követően Aragóniai Ferdinánd uralkodott régensként lánya és unokái, Károly és Ferdinánd nevében. Arról sem
tett le azonban, hogy saját országaiban maga gondoskodjon örökösről. Ezt (is) remélte Germaine de Foix-val
kötött házasságától, amelynek ürügyén 1512-ben megszállta Navarra nagyobb részét.
Károly herceg 1515 januárjában vette át nagynénjétől a németalföldi tartományok kormányzását. Egy évvel
később (1516. január 23.) távozott az élők sorából nagyapja Ferdinánd is anélkül, hogy gyermeke született volna
második házasságából. Ettől kezdve Károly és tanácsadói legfontosabb célkitűzése a spanyol örökség biztosítása
és átvétele lett. Ennek jegyében kötötte meg Károly a vele szinte egy időben trónra lépő I. Ferenccel a noyoni
szerződést (1516. augusztus 13.), amelynek értelmében a francia király megtarthatta Milánót, de lemondott
Nápolyra támasztott igényeiről. Ugyanakkor Károly elállt a francia kézbe került burgundi területek
visszaszerzésétől és ígéretet tett Navarra visszaadására is II. Henri d'Albret-nak. A jó viszony megerősítése
végett kilátásba helyezték Károly házasságát Ferenc akkor még csecsemő lányával, Lujzával.
Miután így biztosította hátát, Károly 1517 őszén Spanyolországba utazott. Távolléte idejére Németalföld
kormányzását nagynénjére, Margitra bízta. Kasztíliában és az aragón tartományokban sikerült nagyobb
nehézségek nélkül elismertetnie uralmát. A kíséretében érkező németalföldi tanácsosok és udvaroncok befolyása
és „garázdálkodása” (megszállták a királyság fontosabb és jövedelmezőbb tisztségeit) viszont rövid idő alatt
általános elégedetlenséget váltott ki. Amikor Károly 1520 májusában a császári méltóság átvételére indult,
Kasztília a nyílt lázadás küszöbére érkezett. A közösségbe (comunidad) tömörült kasztíliai városok fegyverrel
fordultak szembe a királyi hatalommal és az „idegen uralommal”. A mozgalmat csak 1522-ben sikerült végleg
megfékezni.
Uralkodásának utolsó éveiben Miksa sokat fáradozott azon, hogy unokáját Károlyt római királlyá választassa.
Ebben azonban halála (1519. január 12.) megakadályozta. A választás így nyílttá vált. Károly mellett akadtak
támogatói fívérének Ferdinándnak is, de a legnagyobb és legveszélyesebb ellenfél I. Ferenc francia király volt.
Végül a Fuggerek pénze és az ügyes, hazafias húrokat pengető propaganda segítségével Károly kerekedett felül.
A frankfurti választást követően a két Habsburg fivér megosztozott a dinasztia uralma alá került területek
kormányzásán. A wormsi szerződés (1521) értelmében Ferdinándé lett Alsó- és Belső-Ausztria, majd egy
második, egy ideig titokban tartott, Brüsszelben kötött egyezmény (1522) értelmében Ferdinánd kapta Tirolt és
444
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
Elő-Ausztriát is. Mivel 1521-ben megkötötte 1516-ban elhatározott házasságát Jagelló Annával, az ő feladata
lett a dinasztia érdekeinek előmozdítása a Magyar és a Cseh Királyságban is.
Az osztozkodás dacára Károly Európában már hosszú évszázadok óta ismeretlen hatalmat összpontosított
kezében. Nem véletlenül akadtak környezetében propagandistái a klasszikus császáreszménynek, s csillogtatták
meg előtte (és a közvélemény előtt) eszményként a „monarchia universalis”, a nyugati kereszténység feletti
hegemónia megszerzését. Károly fogékonynak is mutatkozott erre az uralkodói programra, de a valóság számos
akadályt gördített egy ilyesfajta császári politika elé. Uralma ugyan óriási területre terjedt ki, de ezek
erőforrásait korántsem állíthatta egyetlen politikai cél szolgálatába. Az eltérő hagyományokat ápoló és
különböző kormányzati rendszerű országok igazgatása, összetartása már önmagában óriási fizikai és politikai
kihívásnak bizonyult a feladatát lelkiismeretesen ellátni igyekvő császár számára. Emellett a külső, elsősorban
francia és oszmán fenyegetés, a Német-római Birodalomban kibontakozó rendi ellenállás és az azzal szorosan
összefonódó reformáció megoldhatatlan kihívás elé állították. Bebizonyosodott, hogy birodalma hosszabb távon
nem tartható egyben. A század közepétől két nagyhatalom osztozott rajta: a spanyol és az osztrák Habsburgok
monarchiája.
5.5. Fenyegetés keletről: az Oszmán Birodalom világhatalommá

válása
A XIV. században Kis-Ázsiában megjelenő oszmán-török állam a XV. század második felében és a XVI. század
első évtizedeiben, II. Mehmed (1451-1481), II. Bajazid (1481-1512) és I. Szelim (1512-1520) uralkodása alatt
nőtt világbirodalommá. Centralizált államigazgatása, amelyet a trónöröklés körül visszatérően kirobbanó
polgárháborúk sem ingattak meg, illetve katonai ereje, amely a feudális hadszervezet (szpáhik) és állandó
zsoldos csapatok (janicsárok és portai lovasság) ötvözetén alapult hatékony tüzérséggel és ostromtechnikával
kiegészülve, minden tekintetben felülmúlta keresztény ellenfeleit.
Az oszmánok erejét először a Balkán államai tapasztalhatták meg. A Bizánci Birodalom maradványai, majd
Bulgária került fennhatóságuk alá egészen a Duna vonaláig a XV. század elejére. Néhány évtizeden belül
ugyanerre a sorsra jutott Szerbia (1459), míg a dunai román fejedelemségek, Havasalföld és Moldva a Porta
vazallus adófizető államaivá váltak. 1462-ben Bosznia jelentős részét is bekebelezte a szultán, majd Albánia
következett a sorban. Az oszmán terjeszkedéssel szemben egyedül a Magyar Királyság, illetve Velence jelentett
ellensúlyt, de átmeneti sikerektől eltekintve mindkettő védekező pozícióba szorult a XV. század második felére.
A szisztematikus hódító politika nemcsak a Balkánon, hanem az Egei-tenger partvidékén és szigetein is
érvényesült. Konstantinápoly bevételét (1453) és a Bizánci Császárság bukását követően alig egy évtized
leforgása alatt a görögök lakta területek nagy része a szultán uralma alá került. Megszerveződött az oszmán
flotta is, s ez egy sor genovai és velencei gyarmat és támaszpont sorsát megpecsételte. A Feketetenger alig két
évtized leforgása alatt vált oszmán beltengerré, miután II. Mehmed csapatai 1461 -ben megszállták a Trapezunti
Császárságot, azaz a Fekete-tenger anatóliai partvidékét. 1474-ben a krími tatár kánságot kényszerítették a Porta
fennhatóságának elismerésére. Ezzel véget is ért a genovaiak fekete-tengeri jelenléte. Bár ottani kolóniáik
kereskedelmi jelentősége a „mongol út” eltűnésével amúgy is nagy mértékben csökkent.
Velence két nagy háborút is vívott a korszakban az Oszmán Birodalommal (1462-1479, 1499-1503), s
mindkettőből jelentős veszteségekkel került ki. Az oszmán csapatok 1480-ban magában Itáliában is nagy
riadalmat keltettek, amikor az albán partokról kiindulva elfoglalták és egy éven át megszállva tartották Otrantót.
A gyakori háborúskodás mellett a birodalom nem zárkózott el diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok
kiépítésétől sem a nyugati keresztény államokkal. A levantei kereskedelemben érdekelt hatalmak (Velence,
Genova) és kisebb jelentőségű városok (Ancona, Firenze, Ragusa stb.) egymás után kötöttek olyan
egyezményeket a Portával, amelyek lehetővé tették, hogy kedvező feltételekkel kereskedjenek a szultán
fennhatósága alatt álló területeken.
Az oszmán nagyhatalom azonban nemcsak a keresztény Európa, hanem a muszlimok lakta ázsiai és közel-
keleti területek irányában is terjeszkedett. A kis-ázsiai rivális török hatalom Karamánia meghódításával (1474)
egész Anatólia az uralma alá került. Ennek ellenére II. Bajazid uralkodása alatt az oszmán berendezkedés még
eléggé bizonytalan volt ebben a térségben az újra meg újra fellángoló társadalmi, politikai és vallási indíttatású
mozgalmak miatt. Ehhez járult még egy új uralkodó dinasztia, a szintén török eredetű Szafavidák színre lépése a
szomszédos Perzsiá- ban, amelyben a lázadók szövetségesre leltek. Az oszmán uralmat véglegesen I. Szelim
szilárdította meg Kis-Azsiában. Nem elégedett meg azonban ennyivel. Fel akarta számolni a külső beavatkozás
veszélyét is, ezért a perzsa sah ellen fordult. A csaldiráni ütközetben (1514. augusztus 23.), főként tüzérségének
köszönhetően nagy győzelmet aratott. A katonai sikert viszont logisztikai és politikai okokból nem követte
445
FEJLŐDÉS IRÁNYAI
nagyobb területi hódítás. A szultáni sereg ehelyett délkeletnek, Szíria felé fordult. A következő ellenfél a
Mameluk Birodalom volt. A két birodalom között már
I. Mehmed idején sor került összetűzésekre a befolyási övezetek tisztázatlansága miatt. II. Bajazid viszont jó
viszonyt ápolt a kairói szultánnal, miután az 1485 és 1491 között vívott háborúban egyik fél sem tudott
felülkerekedni. I. Szelim a fő ellenfélnek tekintett perzsa sah potenciális szövetségesét látta a mamelukokban,
ezért fordult ellenük. 1516. augusztus 24-én Aleppótól északra Márdzs-i-Dabiknál az oszmán sereg nagy
győzelmet aratott. Szelim elfoglalta Szíriát, majd 1517 januárjában, miután legyűrte a maradék ellenállását,
bevonult Kairóba. Ezzel nem csupán újabb hatalmas és gazdag területek kerültek oszmán fennhatóság alá. A
Kairóban élő Abbaszida sarjtól a szultán megszerezte maga és utódai számára a kalifa címet. Behódolt neki
az iszlám szent helyeinek őrzője, a mekkai nagyserif is. I. Szelim ezzel a muszlim világ első számú
hatalmává emelte az Oszmán Birodalmat, amely immár három kontinensre terjedt ki.
Utóda, I. Szulejmán (1520-1566) folytatta és betetőzte apja művét. Megtörte a rodoszi johannita lovagok
ellenállását (1522), akik 1480-ban már sikeresen vertek vissza egy szultáni ostromot, s nem voltak hajlandók
adót fizetni a Portának, szigetüket pedig az oszmán hajózást veszélyeztető kalózközponttá alakították.
Mohácsnál (1526) döntő csapást mért a Magyar Királyság katonai erejére, miután 1521-ben elfoglalta az ország
déli védővonalának kulcsát, Belgrádot. Az oszmán haderő 1529 őszén már Bécset ostromolta, igaz sikertelenül.
Szulejmán hódításai nyomán az oszmán nagyhatalom másfél évszázadra megtelepedett Kelet-Közép-Eu-
rópában is.
A XVI. század következő évtizedeiben Európa első számú hatalmi tényezői továbbra is a Habsburgok
birodalma(i), az Oszmán Birodalom, illetve a szintén birodalmi álmokat dédelgető Franciaország maradtak.
Eszközeik és céljaik sem változtak jelentősen a századfordulóhoz képest. A Habsburg-francia ellenségeskedés
kiújulása az Itália feletti hegemóniáért 1521-ben és a Földközi-tengerre is átterjedő háború a Habsburgok és az
Oszmán Birodalom között a század első felében csak rövid időszakokra engedtek teret a békének.
446
A. függelék - FÜGGELÉK
1. BIBLIOGRÁFIA
1.1. Rövidítések
MGH ■ Monumenta Germaniae Historica
SRM ■ Scriptores Rerum Merovingicarum
SS ■ Series Scriptorum
PL ■ Patrologia Latina
CC ■ Corpus Christianorum
Jónás, Szöveggyűjtemény ■ Sz. Jónás Ilona (szerk.), Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa
és a Közel-Kelet IV-XV. század. Budapest, Osiris, 1999.
1.2. A középkori Európa népesedése

Abel, Wilhelm, Die Wüstungen des ausgehenden Mittelalters. Jena, G. Fischer, 1943. 2. kiad. 1955, 1976.
Arnold, K., Kind und Gesellschaft im Mittelalter und Renaissance. Paderborn, Schönigh, 1980.
Bachrach, B. S., The Hun Army at the Battle of Chalons (451). An Essay in Military Demography. In
Ethnogenese und Überlieferung. Angewandte Methoden der Frühmittelalterforschung. eds. Karl Brunner –
Brigitte Merta Wien, Oldenburg, 1994. 39-67.
Beloch, K. J., Bevölkerungsgeschichte Italiens. 1-3. k. Berlin, 1937. 2. kiad. 1961.
Biraben, Jean Noel, Les Hommes et la peste en France et dans les pays méditerranéens. 1-2. Paris-La Haye,
Mouton, 1975-1976.
Blockmans, Willem Pieter, The Social and Economic Effects of Plague in the Low Countries, 1349-1500. Revue
belge dephilologie et d’histoire. 58 (1980), 835-863.
Blockmans, Willem Pieter – Dubois, H., Le temps des crises (XIVe et XVe siecles). Histoire des populations de
l’Europe. ed. J.-R Bardet – J. Dupaquier. Paris, 1997, 185-217.
Bouchard, Constance B., Remarques méthodologiques sur l'emploi de la statistique dans la dé- mographie
médiévale. Le Moyen Age, 86 (1980), 421-438.
Bulst, Neithard, L'essor (Xe-XIVe siecles). In Histoire des populations de l’Europe. Ed. J.-P Bardet – Jacques J.
Dupaquier. Paris, 1997, 168-184.
Carpentier, Elisabeth, Une ville devant la peste: Orvieto et la peste noire de 1348. Paris, S.E.V.PE.N., 1962.
Chédeville, A., Chartres et ses campagnes (XI-XIII s.). Paris, 1973.
Clark, C., Population Growth and Land Use. London, 1968. 2. kiad. 1977.
De Vries, J., European Urbanization, 1500-1800. Cambridge, MA, 1984.
Dhondt, Jan, Le Haut Moyen Age. Paris, 1976.
Duby, Georges, La société aux XI‘ et XIIe siecles dans la région maconnaise. Paris S.E.V.PE.N., 1953.
Durand, D. J., Historical Estimates of World Population: An Evaluation. Population and Development Review,
3 (1974), Sept., 40-76.
447
FÜGGELÉK
Fossier, Robert, La terre et les hommes en Picardie jusqu’a la fin du XIII e siecle. 1-2. k. Paris, 1968.
Fossier, Robert, La démographie médiévale: problemes de méthode (X e-XIIIe siecles). Annales de démographie
historique. 1975. 144-165.
Ganshof, Francois Louis, Le Polyptyque de l'abbaye de Saint-Bertin (844-859). Paris, Impr. nationale, 1975.
Gauthier, N., Inscriptions chrétiennes de la Gaule. 1. k. Paris, 1975.
Hallam, H. E., Age at First Marriage and Age at Death in the Lincolnshire Fenland, 1252-1478. Population
Studies. 39. k. 1985, 55-69.
Hatcher, John, Plague, Population and English Economy 1348-1530. London, 1977.
Herlihy, David, Life Expectancies for Women in Medieval Society. In The Role of Women in the Middle Ages.
Ed. R. T. Morowedge. London, 1975, 1-22.
Herlihy, David – Klapisch-Zuber, Christiane, Les Toscans et leurs familles, une étude du catasto florentin de
1427. Paris, Fondation nationale des sciences politiques, 1978.
Higounet-Nadal, Arlette, Périgueux aux XIVe et XVe siecles. Étude de démographie histoique. Bordeaux, 1978.
Hollingsworth, T. H., Historical Demography. London, 1969.
Imhof, A. E., Die verlorenen Welten. München, Beck, 1984.
Jones, R. E., Further Evidence on the Decline in Infant Mortality in Preindustrial England: North Shropshire,
1561-1810. Population Studies, 34 (1980), 239-250.
La Ronciere, C. de, Prix et salaires a Florence au XIV siecle (1280-1380). Roma, Ecole franâise de Rome,
1982.
Lot, Ferdinand, Conjectures démographiques sur la France au IX e siecle. Recueil des travaux historiques de F
Lot. 3. k. Geneve, 1973. 465-521.
McEvedy, C. – Jones, E., Atlas of World Population History. London, Penguin Books, 1978.
Mols, Roger, Introduction a la démographie historique des villes d'Europe du XIV au XVIIIe siecles. 13. k.
Louvain, 1956.
Piétri, Charles, Le mariage dans l'Antiquité chrétienne. In Histoire spirituelle du christianisme, 1. k. Paris,
Perrin, 1983.
Postan, Michael Moissey, Essays on Medieval Agriculture and General Problems of Medieval Economy.
Cambridge, Cambridge University Press, 1973.
Razi, Zvi, Life, Marriage and Death in a Medieval Parish. Economy, Society and Demography in Halesowen,
1270-1400. Cambridge, Cambridge University Press, 1980.
Rouche, Michel, Le haut Moyen Age. In Histoire des populations de l'Europe. Ed. J-P. Bardet – J. Dupaquier.
Paris, 1997, 133-168.
Russell, Josiah Cox, British Medieval Population. Albuquerque, 1948.
Russell, Josiah Cox, Late Ancient and Medieval Population. Transactions of the American Philosophical
Society, 48 (1958) 3. Philadelphia.
Russell, Josiah Cox, Population in Europe, 500-1500. In The Fontana Economic History of Europe. Ed. Carlo
M. C. M. Cipolla. Glasgow, 1972.
Russell, Josiah Cox, Medieval Demography. Essays. New York, 1987.
448
FÜGGELÉK
Shahar, Shulamit, Gyermekek a középkorban. Budapest, Osiris, 2000.
Smith, Richard M., Demographic Developments in Rural England, 1300-1348. In Before the Black Death.
Studies in the „Crisis" of the Early Fourteenth Century. Ed. Bruce M. S. Campbell. Manchester, Manchester
University Press, 1991, 25-77.
Wolff, P., Les estimes toulousaines des XIV et XIV e siecles. Toulouse, 1956.
Wrigley, E. A. – Schofield, R. S., The Population History of England, 1541-1871. A Reconstruction. London,
1981. 2. kiad. 1993.
1.3. A középkor kezdetei (IV-VIII. század)

1.3.1. FORRÁSOK
Ágoston, Szent, De civitate Dei. Ed. B. Dombart – A. Kalb, CC, 57-58, Turnhout, Brepols, 1955. Régebbi
magyar fordítás: Augustinus Aurelianus Isten városáról írt 22 könyve. 1942.
Augustinus, Vallomások. Budapest, Gondolat, 1982.
Szent Ágoston regulája. Budapest, Szent István Társulat, 1992.
Ammianus Marcellinus, Róma története. Budapest, Európa, 1993.
Az atyák bölcsessége. Budapest, Vízöntő, 1991.
Bede, Historia ecclesiastica gentis Anglorum. Ed. B. Colgrave – R. A. B. Mynors, Oxford, Clarendon Press,
1969.
Szent Benedek regulája. Pannonhalma, Bencés Kiadó, 1995.
Boethius, A filozófia vigasztalása. Budapest, Helikon, 1984.
Cassianus, Johannes, A keleti szerzetesek szabályai. Pannonhalma-Tihany, Bencés Kiadó, 1999.
Cassianus, Johannes, Az egyiptomi szerzetesek tanítása. I-II. Pannonhalma-Tihany, Bencés Kiadó, 1998-1999.
Cassiodorus, Flavius Magnus Aurelius, Opera omnia. In CC: Series Latina 96-98. Turnhout, Brepols, 1993-
1994.
Codex Theodosianus. Ed. T. Mommsen, Dublin-Zürich, 1971. Angol fordítás: The Theodosian Code. Ed. J. D.
Harris – I. Wood, London, 1993.
Columban, Opera. Ed . G. S. M. Walker, Scriptores Latini Hiberniae. t. I. Dublin, 1957.
Concilios Wisigothicos e Hispano-Romanos. Ed. J. Vives – J. Marin – G. Martinez. Espana cristiana I.

Barcelona, 1963.
Az egyházatyák beszédei az apostolok és vértanúk ünnepeire. Budapest, Jel, 1996.
English Historical Documents c. 500-1042. Ed. D. Whitelock. London, 1955.
Eugippus, Vita Sancti Severini. Antik Tanulmányok, 1969 (16) 265-320.
Eusebius, Egyháztörténet. Budapest, Szent István Társulat, 1983.
Gergely, Nagy Szent, Szent Benedek élete. Pannonhalma, Bencés Kiadó, 1993.
Gergely, Nagy Szent, Lelkipásztori szabályzat. Ford. Sághy Marianne. Budapest, Kairosz, 2004.
Gildas Sapiens, Britannia romlásáról. Magyar ford.: Documenta Historica, 32. A JATE Történész Diákkör
kiadványa, szerk. Pándi L. Szeged, 1997.
449
FÜGGELÉK
Gregorius Turonensis, Libri decem historiarum. Ed. B. Krusch – W. Levison, MGH SRM I, Hannover, 1951.
Angol fordítása: Gregory of Tours, The history of the Franks. Harmondsworth, Penguin Books, 1974. Német
fordítása: Zehn Bücher Geschichten. (ed. Rudolf Buchner) Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft,
1990.
Head, Thomas (ed.), Medieval Hagiography. An Anthology, New York-London, Routledge, 2001.
Izidor, Sevillai, A gótok, vandálok és szvébek története. Szeged, Hispánia Kiadó, 1998.
Jeromos, Szent, „Nehéz az emberi léleknek nem szeretni." Budapest, Helikon, 1991.
Jordanes, A gótok eredete és tettei. Középkori krónikások III. Szerk. Gombos F. Albin. Brassó, Brassói Lapok,
1904.
Jusztinianosz császár Institutiói négy könyvben. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997.
Lactantius, A keresztényüldözők halála. In L. Caecilius Firmianus Lactantius, Az isteni gondviselésről.

Budapest, Helikon, 1985.
Liebermann, E. (ed. ), Die Gesetze der Angelsachsen. Halle, 1903.
Mulhberger, S., The Fifth-Century Chroniclers: Prosper, Hydatius and the Gallic Chronicler of452. Leeds,
1990.
Orosius, Paulus, Opera omnia. Ed. J.-P Migne. Turnhout, Brepols, 1995.
Paulus Diaconus, A longobárdok története. Középkori krónikások. I. Szerk. Gombos F. Albin. Brassó, Brassói
Lapok, 1901.
Szemelvények Priskos rhetor töredékeiből. Budapest, 1904.
Prokopius, Titkos történet. Budapest, Helikon, 1984.
Prokopius, Bellum Gothicum. Ed. J. Haury, I-IV Leipzig, 1905-1913.
Sidonius Apollinaris, Poems and Letters. Ed. G. P. Gold – W. B. Anderson. Cambridge, MA., Har- vard
University Press, 1980-1984.
Sulpicius Severus, Szent Márton élete. Pannonhalma, Bencés Kiadó, 1998. Kritikai kiadás: Sulpice Sévere, Vie
de Saint Martin. Latin szöveg és francia fordítás, ed. Jacques Fontaine, Sources chrétiennes 133. Paris, Cerf,
1967.
Szennay András (ed.), Népek nagy nevelője... Szent Benedeknek, Európa védőszentjének emlékezete.
Budapest, Szent István Társulat, 1981.
Vanyó László (szerk.), A III-IV század szentjei. Budapest, Jel, 1999.
1.3.2. SZAKIRODALOM
Alföldi András, A keresztény Konstantin és a pogány Róma. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1943.
Barnes, Timothy David, The New Empire of Diocletian and Constantine. Cambridge, MA., Harvard University
Press, 1982.
Bóna István, A középkor hajnala. A gepidák és langobardok a Kárpát- medencében. Budapest, Corvina, 1991.
Bóna István, A hunok és nagykirályaik. Budapest, Corvina, 1993.
Bouffartigue, Jacques, Lempereur Julien et la culture de son temps. Paris, Institut des études augustiniennes,
1992.
450
FÜGGELÉK
Brooke, Christopher, The Saxon and Norman Kings. Fontane-Collins, 1982.
Brown, Peter, Szent Ágoston élete. Ford. Sághy Marianne. Budapest, Osiris, 2003.
Brown, Peter, A szentkultusz. Budapest, Atlantisz, 1993.
Brown, Peter, Az európai kereszténység kialakulása. Budapest, Atlantisz, 1999.
Browning, Robert, Justinian und Theodora. Herrscher in Byzanz. Leck, 1988.
Burns, Thomas S., A History of the Ostrogoths. Bloomington, Indiana University Press, 1984.
Carver, M. O. H. (ed.), The Age of Sutton Hoo. The Seventh Century in Northwestern Europe. Wood- bridge,
Suffolk, Boydell Press, 1992.
Chadwick, Henry, A korai egyház. Budapest, Osiris, 1999.
Chitty, Derwas J., The Desert a City. Oxford, Oxford University Press, 1966, 1981.
Clovis. Histoire et mémoire. Dir. Michel M. Rouche. Paris, Presses de l'Université Paris-Sorbonne, 1997.
Collins, Roger, Early Medieval Europe, 300-1000. London, Macmillan, 1991.
Courtois, Ch., Les vandals et lAfrique. Paris, 1955.
Czeglédy Károly, Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, Akadémiai, 1969.
Diesner, Hans-Joachim, Das Vandalenreich. Aufstieg und Untergang. Stuttgart, W. Kohlhammer, Verlag, 1966.
Dopsch, Alfons, Wirtschaftliche und soziale Grundlagen der europaischen Kulturentwicklung. I-II. Wien,
Verlag von L. W. Seidel und Sohn, 1918-1920.
Dölger, Franz, Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches. I. 565-1025. München-Berlin, R.
Oldenbourg Verlag, 1924.
Dvornik, Francis, The Circus Parties in Byzantium. Byzantina-Metabyzantina 1 (1946), 119-133.
Elm, Susanna, Virgins of God. The Making of Ascetism in Late Antiquity. Oxford, Oxford University Press,
1994.
Ewig, Eugen – Werner, Joachim (ed.), Von der Spatantike zum frühen Mittelalter: aktuelle Probleme in
historischer und archaologischer Sicht. Sigmaringen, J. Thorbecke, 1979.
Erdélyi István, Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Budapest, Akadémiai, 1982.
Fletcher, Richard, The Conversion of Europe. From Paganism to Christianity, 371-1386 A. D. London, Harper
and Collins, 1997.
Fontaine, Jacques, Isidore de Séville et la culture classique dans l'Espagne wisigothique. 3 vols. Paris, Etudes
augustiniennes, 1959-1983.
Gaudemet, Jean, LÉglise dans l'Empire romain. Paris, Sirey, 1958.
Geary, Patrick J., Before France and Germany. The Creation and Transformation of the Merovingian World.
Oxford, Oxford University Press, 1988.
Goffart, Walter, Barbarians and Romans A. D. 418-584. The Techniques of Accommodation. Princeton,
Princeton University Press, 1980.
Goffart, Walter, The Narrators of Barbarian History A. D. 550 -800: Jordanes, Gregory of Tours, Bede and Paul
the Deacon. Princeton, Princeton University Press, 1988.
Grabar, André, Eempereur dans l’art byzantin. Recherches sur l’art officiel de l’Empire de l’Orient. Paris,
Publications de la Faculté des Lettres de l'Univ. de Strasbourg 75., 1936.
451
FÜGGELÉK
Grabar, André, LAge d’or de Justinien, de la mort de Théodose á l’Islam. Paris, Gallimard, 1966.
Graus, Frantisek, Volk, Herrscher und Heiliger im Reich der Merowinger. Studien zur Hagiographie der
Merowingerzeit. Praha, Nakladatelstvi Ceskoslovenské akademie ved., 1965.
Harries, Jill D., Sidonius Apollinaris and the Fall of Rome. Oxford, University Press, 1994.
Heinzelmann, Martin, Gregor von Tours (538-594). „Zehn Bücher Geschichte": Historiographie und
Gesellschaftskonzept im 6. Jahrhundert. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1994.
Herrin, Judith, The Formation of Christendom. London, Phoenix Press, 1987.
Hillgarth, J. N., Visigothic Spain, Byzantium and the Irish. London, Variorum, 1985.
Hillgarth, J. N., Christianity and Paganism, 530-750. The Conversion of Western Europe. Philadephia,
Pennsylvania University Press, 1986.
Histoire de la vie privée. Gen. ed. Aries, Philippe Ph. Aries – Georges G. Duby. Vol. I. De l’Empire romain a
l’An Mil. Ed. P. Veyne, Paris, Seuil, 1985. Angol fordítás: A History of Private Life. From Pagan Rome to
Byzantium. Cambridge, MA.-London, The Belknap Press of Harvard University Press, 1987.
Holum, Kenneth G., Theodosian Empresses. Berkeley, University of California Press, 1982.
Írország története. Szerk. T. W. Moody – F. X. Martin. Budapest, 1999.
Jarnut, Jörg J., Geschichte der Langobarden. Stuttgart, Kohlhammer, 1982.
Klingshirn, William E., Caesarius of Arles. The Making of a Christian Community in Late-Antique Gaul.
Cambridge, University Press, 1994.
Lawrence, Clifford Hugh, Medieval Monasticism. London-New York, Longman, 1989.
Levison, Wilhelm, England and the Continent in the Eighth Century. Oxford, Clarendon Press, 1950.
Markus, Robert, Nagy Szent Gergely és kora. Ford. Sághy Marianne. Budapest, Kairosz, 2004.
Mathisen, Ralph W., Ecclesiastical Factionalism and Religious Controversy in Fifth-Century Gaul. Washington,
DC., 1989.
Mayr-Harting, Henry, The Coming of Christianity to Anglo-Saxon England. University Park, PA, 1991.
McCormick, Michael, Eternal Victory. Triumphal Rulership in Late Antiquity, Byzantium and the Early
Medieval West. Cambridge-Paris, Cambridge University Press – Éditions de la Maison des Sciences de
l'Homme, 1986.
Németh Gyula (szerk.), Attila és hunjai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986. Reprint.
Noble, Thomas F. X., The Republic of St Peter: the Birth of the Papal State, 680-825. Philadelphia, University
of Pennsylvania Press, 1984.
Patlagean, Evelyne, Pauvreté économique et pauvreté sociale á Byzance, 4 e-7e siecles. Paris, Mouton, 1977.
Piganiol, André, La chute de l’Empire romain. Verviers, Marabout, 1982.
Pohl, Walter, Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa, 567-822. n. Chr. München, Beck, 1988.
Pohl, Walter, Die Völkerwanderung. Eroberung und Integration. Wien, Kohlhammer, 2001.
Prinz, Friedrich F., Frühes Mönchtum in Frankreich. Kultur und Gesellschaft in Gallien, den Rheinlanden und
Bayern am Beispiel der monastichen Entwicklung (4. bis 8. Jahrhundert). München-Wien, 1965, 2. bővített
kiadás: Darmstadt, Wissenschaftliches Buchgesellschaft, 1988.
452
FÜGGELÉK
Puskely Mária, A monachizmus kezdetei a Római Birodalomban (III-V. század). Debrecen, Kossuth Egyetemi
Kiadó, 2001.
Riché, Pierre, Education et culture dans l’Occident barbare, VI‘-VIII‘ siecles. Paris, Seuil, 1962.
Rousselle, Aline, Croire et guérir. La foi en Gaule dans l’antiquité tardive. Paris, Fayard, 1990.
Rubin, Berthold, Das Zeitalter Justinians. Berlin, 1960.
Sághy Marianne, Versek és vértanúk. A római mártírkultusz Damasus pápa korában. Budapest, Kairosz, 2003,
366-388.
Stancliffe, Claire, Saint Martin and His Hagiographer. History and Miracle in Sulpicius Severus. Ox- ford,
Oxford University Press, 1983.
Stenton, Frank Merry, Anglo-Saxon England. Oxford, Oxford University Press, 1943.
Thompson, E. A., The Goths in Spain. Oxford, Clarendon Press, 1969.
Van Dam, Raymond, Saints and Their Miracles in Late Antique Gaul. Princeton, Princeton University Press,
1993.
Vanyó László, Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest, Szent István Társulat, 1980.
Várady László, Késő római hadügyek és társadalmi alapjaik (A Római Birodalom utolsó évszázada, 376476).
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.
Vogüé, Adalbert de, Histoire littéraire du mouvement monastique dans l'antiquité I-V. Paris, Cerf, 1991-1998.
Wallace-Hadrill, John Michael, The Long-Haired Kings and Other Studies in Frankish History. London,
Methuen, 1962.
Wallace-Hadrill, John Michael, The Barbarian West, 400-1000. London, Hutchinson University Library, 1967.
Wallace-Hadrill, John Michael, The Frankish Church. Oxford, Oxford University Press, 1983.
Wemple, Suzanne, Women in Frankish Society: Marriage and the Cloister 500 to 800. Philadelphia,
Pennsylvania University Press, 1981.
Wickham, Chris, Early Medieval Italy. Central Power and Local Society, 400-1000. London, Mac- millan,1981.
Wolfram, Herwig, Geschichte der Goten. München, Beck,1980.
Wood, Ian N., The Merovingian Kingdoms, 450-751. London, Longman, 1994.
1.4. A Karolingok Európája (VIII-X. század)

1.4.1. FORRÁSOK
Aelfric, Colloquy. Ed. George Norman Garmonsway, Exeter, University of Exeter Press, 1991. Részlet
magyarul: Jónás, Szöveggyűjtemény. 487.
Agobard de Lyon, Liber Apologeticus pro filiis Ludovici Pii imperatoris adversus patrem. In PL, 104, coll. 307-
320.
Alcuin, Epistolae. In MGH Epist. Karolini aevi T. II. 1895. 1-401.
Alcuin, Liber de virtutibus et vitiis. In PL 101, 919-949.
Annales regni Francorum inde ab a. 741 usque ad. a. 829 qui dicuntur Annales Laurissenses maiores. In MGH
SSRG. ed. E. Kurze, 1895. Részlet magyarul: Jónás, Szöveggyűjtemény. 129-135.
453
FÜGGELÉK
The Annals of St-Bertin (Ninth-century histories), ed. Nelson, Janet L., Vol. 1. Manchester University Press,
1991.
Asser, Life of King Alfred. Ed. tr. S. Keynes, M. Lapidge, Oxford, Oxford University Press, 1983.
Astronomus, Vita Hlodovici imperatoris. Ed. R. Rau. In Quellen zur Karolingischen Reichsgeschichte, Bd. l.
1968. Quellen zur karolingischen Reichsgeschichte. I-III. (ed. Rau, Reinhold, 1896-1971) Darmstadt,
Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1993.
Bonifatius, Epistola. In MGH. Epistolae. T. III. 215-433.
Capitulare de villis. In MGH Leges, Capitularia regum Francorum, I. 1881. 82-91. Részlet magyarul: Jónás,
Szöveggyűjtemény. 154-159.
Capitularia. In MGH Leges II. ed. A. Borenius – V. Krause, Hannover,1881-1897. Részlet magyarul: Jónás,
Szöveggyűjtemény. 148-153.
Carolingian Chronicles (Royal Frankish Annals and Nithard's Histories). ed. B. W. Scholz – B. Rogers, Ann
Arbor, 1970.
Constitutum Constantini. Fontes iuris Germanici antiqui in usum scholarum, Hannover, 1968. Magyar ford., A
constantinusi adománylevél – VIII. század.; Donatio Constantini. Ed. Piti Ferenc. Szeged, JATE Történész
Diákkör, 1995. – Jónás, Szöveggyűjtemény. 298-303.
Einhard, Nagy Károly élete. Budapest, Franklin Társulat, 1901.
English Historical Documents c. 500-1042. Ed. D. Whitelock, London, 1955.
Ermoldus Nigellus, In honorem Hludovici christianissimi Caesaris Augusti, ed. E. Frarl, Paris, 1964.
Fredegarii Chronica. In MGH SRM T. II. Hannover, 1888.
Flodoard, Annales. Ed. Ph. Lauer, Paris, 1960.
Hincmar, De ordine palatii. Ed. Maurice Prou, Paris, 1884.
Jonas d'Orléans, De institutione regia. Ed. A. Dubreucq, Paris, 1995.
Leges Saxonum in Fontes iuris Germanici antiqui in usum scholarum ex MGH. T. IV. Hannover-Lip- cse, 1918.
Részlet magyarul: Jónás, Szöveggyűjtemény. 116-118.
Lex Salica, ed. E. H. Geffcken, Lipcse, 1898. Részlet magyarul: Jónás, Szöveggyűjtemény. 99 111.
Notker Balbulus, Gesta Caroli Magni. In MGH SRG nova series 12, München, 1980.
Nithard, Historiae. Ed. Ph. Lauer, Paris, 1964.
Das Polyptychon von Saint-Germain-des-Prés: Studienausgabe. Dieter Hagermann ed. Köln, Böhlau, 1993.
Részlet magyarul: Jónás, Szöveggyűjtemény. 172-173.
Rimbertus, Anskarius. Középkori Krónikások X. Budapest, Athaeneum, 1909.
Sedulius Scotus, Liber de Rectoribus Christianis. In PL 103, 29l- 331.
Smaragdus, Via Regia. In PL 102, 935-970.
Vikingek az angolszász krónikában. In Documenta Historica 31. Szerk. Pándi L. Szeged, 1997.
Vikingek az angolszász krónikában. Szerk. Rimaszombati Károly. Szeged, JATE Történész Diákkör, 1997.
Wulfstan, Sermo Lupi ad Anglos. Ed. Dorothy Whitelock, London, 1939.
1.4.2. SZAKIRODALOM
454
FÜGGELÉK
Anton, H., Fürstenspiegel und Herrscherethos in der Karolingerzeit. Bonn, 1968.
Blachere, Régis, Le Probleme de Mahomet. Essai de biographie critique. Paris, 1953.
Bork, Ruth, Zu einer neuen These über die Konstantinische Schenkung. In Festschrift Adolf Hofmeister. Halle,
1955, 39-56.
Boshof, E., Erzbischof Agobard von Lyon. Köln, 1969.
Boshof, E., Ludwig der Fromme. Darmstadt, 1996.
Boyle, Leonard E., A Survey of the Vatican Archives and of its Medieval Holdings. Toronto, 1972.
Brondsted, Johannes, A vikingek. Budapest, Corvina, 1983.
Cappuyns, M., Jean Scot Erigene. Sa vie, son oeuvre, sapensée. Louvain, 1933, Bruxelles, 1969.
Caspar, Erich, Das Papsttum unter frankischer Herrschaft. Darmstadt, 1956.
Csóka J. Lajos, Szent Benedek fiainak világtörténete különös tekintettel Magyarországra I. k. h. és é. n.
Devisse, J., Hincmar, archévéque de Reims, 845-883. 3 vols. Genf, Droz, 1975-1976.
Dixon, Philip, Britek, frankok, vikingek. Budapest, Helikon, 1986.
Doehaerd, Renée, The Early Middle Ages in the West: Economy and Society. Amsterdam, North-Hol- land,
1978.
Dopsch, Alfons, Die Wirtschaftsentwicklung der Karolingerzeit. I-II. Weimar, Hermann Böhlaus Nachfolger,
1962.
Drabek, Anna M., Die Vertrage der frankischen und deutschen Herrscher mit dem Papsttum von 754 bis 1020.
Wien-Köln-Graz, 1976.
Dubois, J., Le Martyrologue d’Usuard. Bruxelles, 1965.
Dubois, M. M., Aelfric sermonnaire, docteur et grammairien. Contribution á l’étude de la vie et de l’action
benedictines en Angleterre au Xe siecle. Paris, 1942.
Duby, Georges, Guerriers et paysans. VIIe-XIIe siecle. Premier essor de l’économie européenne. Paris,
Gallimard, 1973. Angol fordítás: The Early Growth of the European Economy. Warriors and Peasants from the
Seventh to the Twelfth century. London, Weidenfeld & Nicolson, 1974.
Duby, Georges, Hommes et structures du Moyen Age. Paris-La Haye, Mouton, 1973. Magyar fordítás: Emberek
és struktúrák a középkorban. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978.
Duchesne, Louis, I primi tempi dello Stato pontificio.2 Torino, 1947.
Duckett, E., Alfred the Great and his England. Chicago, The University of Chicago Press, 1961.
Epperlein, S., Nagy Károly. Budapest, Gondolat, 1982.
Erdő Péter, Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Ed. Rihmer Zoltán. Budapest, Szent István Társulat,
1998.
Fichtenau, Heinrich, Das karolingische Imperium. Zürich, 1949. Angol ford. The Carolingian Empire. The Age
of Charlemagne. New York, Harper & Row, 1964.
Folz, Robert, Le Souvenir et la légende de Charlemagne dans l'empire germanique médiéval. Geneve, Slatkine
Reprints, 1973.
Ganshof, Francois Louis, Was waren die Kapitularien? Weimar, Hermann Böhlaus Nachfolger-
Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1961.
455
FÜGGELÉK
Ganshof, Francois Louis, Note sur l' „Inquisitio de theloneis Raffelstettensis” Le Moyen Age, 1966. 197-224.
Magyarul: Megjegyzés az „Inquisitio de theloneis Raffelstettensis”-hez. In Az ókori és középkori
társadalomtörténet kérdései. III. Budapest, 1970, 115-145.
Halphen, Louis, Charlemagne et l'Empire carolingien. Paris, Albin Michel, 1947.
Heimbucher, Max, Die Papstwahlen unter den Karolingern. Augsburg, 1889.
Heyse, E., Hrabanus Maurus Enzyklopadie „De rerum naturae". München, 1969.
Jankuhn, H., Haithabu. Ein Handelsplatz der Vikingerzeit. Neumünster, K. Wachholtz, 1956.
Karl der Grosse. Lebenswerk und Nachleben. I-V. vols. ; I. Persönlichkeit und Geschichte; II. Das Geistige
Leben; III. Karolingische Kunst; IV. Das Nachleben; V. Registerband. Ed. Braunfels, Wolfgang; Beumann,
Helmut; Bischoff, Bernhard; Schnitzler, Hermann; Schramm, Percy Ernst. Düsseldorf, Schwann, 1967 (1965).
Klindt-Jensen, O., Welt der Wikinger. Frankfurt a. M., 1970.
Kuchenbuch, Ludolf, Bauerliche Gesellschaft und Klosterherrschaft im 9. Jahrhundert. Studien zur Sozial-
struktur der Familia der Abtei Prüm. Wiesbaden, Franz Steiner Verlag, 1978.
Kunst und Kultur der Karolingerzeit. Karl der Grosse und Papst Leo III. in Paderborn. Band 1-3.; I-II. Katalog
der Austellung; II. Beitrage zum Katalog der Ausstellung. Ed. Stiegemann, Christoph; Wemhoff, Matthias.
Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 1999.
Laehr, Gerhard, Die konstantinische Schenkung in der abendlandischen Literatur des Mittelalters bis zur Mitte
des 14. Jahrhunderts. Berlin, E. Ebering, 1926.
Latouche, Robert, The Birth of Western Economy: Economic Aspects of the Dark Ages. London, Me- thuen,
1967.
Lombard, Maurice, Espaces et réseaux du haut Moyen Age, Paris, Mouton, 1972.
McKitterick, Rosamond, The Carolingians and the Written Word. Cambridge, Cambridge University Press,
1989.
McKitterick, Rosamond (ed.), Carolingian Culture. Emulation and Innovation. Cambridge, Cambridge
Nelson, Janet L., Charles the Bald. London, Longman, 1992.
Nelson, Janet L., The Frankish World 750-900. London, Hambledon Press, 1996.
Nelson, Janet L., Rulers and ruling families in early medieval Europe: Alfred, Charles the Bald, and others.
Brookfield, VT, Ashgate, 1999.
Ohnsorge, W., Die konstantinische Schenkung, Leo III. und die Anfánge der kurialen Kaiseridee In Zeitschrift
Savigny für Rechtsgeschichte Germanische Abteilung 81, 1951, 78-109.
Papp Imre, Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997.
Patzelt, E., Die Karolinische Renaissance. Bécs, 1924. Új kiad.: Graz, 1965.
Pirenne, Henri, Mahomet et Charlemagne. Bruxelles, Librairie Félix Alcan, 1937. Angol fordítása: Mohammed
and Charlemagne. Cleveland-New York, The World Publishing Company, 1965.
Pirenne, Henri, A középkori gazdaság és társadalom története. Budapest, Gondolat, 1983.
Riché, Pierre, Écoles et enseignement dans le Haut Moyen Age. Paris, Picard, 1979.
Riché, Pierre, Les Carolingiens. Une famille qui fit l'Europe. Paris, 1983. Angolul: The Carolingians: a family
who forged Europe. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 1993.
456
FÜGGELÉK
Robinson, J. A., The Time of Saint Dunstan. Oxford, 1933.
Schieffer, Th., Winfrid-Bonifatius und die christliche Grundlegung Europas. Freiburg am Breisgau 1954.
Darmstadt, 1972.
Simon Róbert, Az iszlám keletkezése. Budapest, Gondolat, 1967.
Simon Róbert, A mekkai kereskedelem kialakulása és jellege. Budapest, Gondolat, 1975.
Sjovold, Thorleif, The Oseberg find and other Viking ship finds. Oslo, 1957.
Terrasse, Henri, Islam d’ Espagne. Une rencontre de l’ Orient et de l’ Occident. Paris, 1958. Turville-Petre, G.,
The Heroic Age of Scandinavia. London, 1951.
Ullmann, Walter, The Growth of Papal Government in the Middle Ages. London – Bristol, Methuen, 1955.
Valentini, R. – Zacchetti, G., Codice topografico della Cittá di Roma 2. Roma, 1942.
Verhulst, Adriaan, Economic Organisation. In The New Cambridge Medieval History. Ed. Rosamond
McKitterick; C. T. Allmand. New York, Cambridge University Press, 1995. 481-509. Verhulst, Adriaan, The
Carolingian Economy. Cambridge, Cambridge University Press, 2002. Wallach, L., Alcuin and Charlemagne.
Studies in Carolingian History and Literature. New York 1959,
1969.
Zimmermann, Harald, A középkori pápaság. A középkori pápák története a historiográfia tükrében. Budapest,
Gondolat-Janus, 2002.
1.5. Európa az évezredforduló időszakában (X-XI. század)

1.5.1. FORRÁSOK
A bizánci irodalom kistükre. Válogatta Dimitriosz Hadzisz, Budapest, Európa, 1974.
Adalbéron, Poeme au roi Robert. Ed. Carozzi, Claude, Paris, Les Belles Lettres, 1979.
La Vie de Saint Alexis. ed. Perugi, Maurizio, Paris, Droz, 2000.
Benton, J. F. (ed.), Self and Society in Medieval France. The Memoirs of Abbot Guibert of Nogent (1064?-
c1125). New York-Evanston, IL., Harper & Row, 1970.
Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása. A görög szöveget kiadta és magyarra fordította:

Moravcsik Gyula. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1950.
Chibnall, Marjorie (ed.), The Historiapontificalis of John of Salisbury. Oxford, Clarendon Press- Oxford
Dhuoda, Handbook for her Warrior Son: Liber manualis. Ed. Thiébaux, Marcelle, Cambridge, Cambridge
Holtzmann, Robert (ed.), Die Chronik des Thietmar vonMerseburg. Leipzig, Alfred Lorentz, 1939. Angol
fordítása: Ottonian Germany: The Chronicon of Thietmar of Merseburg. Manchester, Manchester University
Press, 2000.
Kantor, Marvin (ed.), The Origins of Christianity in Bohemia. Sources and Commentary. Evanston, IL.,
Northwestern University Press, 1990.
Liutprand, Antapodosis. A konstantinápolyi követség története. Középkori krónikások VI-VII. Budapest,

Athenaeum, 1908.
Melczer, William (ed.), The Pilgrim’s Guide to Santiago de Compostela. New York, Italica Press, 1993.
457
FÜGGELÉK
Menendez-Pidal, R. (ed.), Cantar delMio Cid 3 vols. Madrid, 1954.
Moravcsik Gyula, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. Pannóniai
legendák. Cirill és Metód szláv apostolok élete. Bratislava-Budapest, Madách-Európa, 1978. Robertini, Luca
(ed.), Liber miraculorum sancte Fidis. Spoleto, Centro Italiano di Studi sull'alto Medioevo, 1994.
Rodulfus Glaber, Historiarum libri quinque. Vita domni Willelmi abbatis. The Five Books of the Histories.
The Life of William. Ed. Neithard Bulst, Oxford, 1989.
Southern, R. W. (ed.), The Life of Saint Anselm, Archbishop of Canterbury, by Eadmer. Oxford, 1979.
Sylvester II, Correspondance. I-II. Ed. J. P. Callu-Pierre Riché. Paris, Les Belles Lettres, 1993.
Wakefield, Walter Leggett – Evans, Austin Patterson (ed.), Heresies of the High Middle Ages. New York,
Widukind von Corvey, Die Sachsengeschichte des Widukind von Korvei. Widukindi monachi Corbeiensis
Rerum gestarum Saxonicarum libri III. Die Schrift über die Herkunft der Schwaben. Ed. Paul Hirsch- Hans-
Eberhard Lohmann, 1935.
1.5.2. SZAKIRODALOM
Abel, Wilhelm, Agrarkrisen und Agrarkonjuktur. Eine Geschichte der Land- und Ernahrungswirtschaft
Mitteleuropas seit dem hohen Mittelalter. Hamburg-Berlin, 1978. Angolul: Agricultural Fluctuations in Europe
from the Thirteenth to the Twentieth Centuries. London, 1980.
Althoff, Gerd, Otto III. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1996.
Barlow, Frank, Edward the Confessor. Berkeley, University of California Press, 1970.
Barthélémy, Dominique, La mutation de l'an mil a-t-elle eu lieu? Servage et chevalerie dans la France des Xe et
XIe siecles. Paris, 1997.
Bertrand, S., La tapisserie de Bayeux et la maniere de vivre au onzieme siecle. Paris, 1966.
Bezzola, Gian Andri, Das Ottonische Kaisertum in der franzözischen Geschichtsschreibung des 10. und
beginnenden 11. Jahrhunderts. Graz-Köln, 1956.
Bloch, Marc, Les rois thaumaturges: étude sur le caractere surnaturel attribué a la puissance royale par-
ticulierement en France et en Angleterre. Paris, Gallimard, 1983. Angol: The Royal Touch: Monarchy and
Miracles in France and England. London-New York, 1961.
Bloch, Marc, Les caracteres originaux de l'histoire rurale frangaise 1-2. 1968.
Bois, Guy, The Transformation of the Year One Thousand: The Village of Lournand from Antiquity to
Feudalism. Manchester, Manchester University Press – St. Martin's Press, 1992.
Bonassie, P, La Catalogne au milieu du Xe a la fin du XIe siecle. Croissance et mutation d'une société. Toulouse,
Privat, 1976.
Bréhier, Louis, Bizánc tündöklése és hanyatlása. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány 1997.
Clanchy, Michael T., England and Its Rulers (1066-1272). Oxford, Blackwell, 1998.
Constable, Giles, Monastic tithes from their origins to the twelfth century. Cambridge, Cambridge University
Press, 1964.
Constable, Giles, Cluny from the Tenth to the Twelfth Centuries: Further Studies. Aldershot, Ashgate, 2000.
Corbet, Patrick, Les saints Ottoniens. Sainteté dynastique, sainteté royale et sainteté féminine autour de l'an Mil.
Beihefte der Francia 15. Sigmaringen, Thorbecke, 1986.
Danstrup, John, A History of Denmark. Copenhagen, 1949.
458
FÜGGELÉK
Duby, Georges, Léconomie rurale et la vie des campagnes dans l'Occident médiával. 1-2. Paris, 1962. Angol
fordítás: Rural Economy and Country Life in the Medieval West. London, E. Arnold, 1968.
Duby, Georges, A katedrálisok kora. Budapest, Gondolat, 1976.
Duby, Georges, Emberek és struktúrák a középkorban. Budapest, Magvető, 1978.
Duby, Georges, L'An Mil. Paris, Gallimard, 1980.
Duby, Georges, Les trois ordres: ou, Limaginaire du féodalisme. Paris, Gallimard, 1978. Angolul: The Three
Orders, Feudal Society Imagined. Chicago, The University of Chicago Press, 1980.
Duby, Georges, A lovag, a nő és a pap. A házasság a középkori Franciaországban. Budapest, Gondolat, 1987.
Dvornik, Francis, The Idea of Apostolicity in Byzantium and the Legend of the Apostle Andrew. Cambridge,
MA., 1958.
Endrei Walter, A középkor technikai forradalma. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978.
Erdmann, Carl, Forschungen zur politischen Ideenwelt des frühen Mittelalters. Berlin, 1951.
Fichtenau, Heinrich, Lebensordnung des 10. Jahrhunderts. Studien über Denkart und Existenz im einstigen
Karolingerreich. Stuttgart, 1984. Angol: Living in the Tenth Century. Mentalities and Social Order. Chicago-
London, 1991.
Font Márta, Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest, Balassi – University Press, Pécs, 1998.
Fried, Johannes, Endzeiterwartung um die Jahrtausendwende. Deutsches Archiv, 45 (1989), 381473.
Fried, Johannes, Otto III. und Boleslaw Chrobry: das Widmungsbild des Aachener Evangeliars, der „Akt von
Gnesen" und das frühe polnische und ungarische Königtum. Stuttgart, Steiner, 2001.
Geary, Patrick J., Phantoms of Remembrance: Memory and Oblivion at the End of the First Millennium.
Princeton, Princeton University Press, 1994.
Gieysztor, Aleksander, Sanctus et gloriosissimus martyr Christi Adalbertus. In Un Etat et une Eglise missionaire
aux alentours de l’an mille. Settimane di studio, 14 (1967), 611-664.
Gieysztor, Aleksander, LEurope nouvelle autour de l’an Mil. La papauté, l’empire et les „nouveaux venus".
Roma, 1997.
Gimpel, Jean, La révolution industrielle du Moyen Age. Paris, Seuil, 1975. Angol: The Medieval Machine: The
Industrial Revolution of the Middle Ages. London, Pimlico, 1993.
Görich, Knut, Otto III. Romanus Saxonicus et Italicus. Sigmaringen, Thorbecke, 1993.
Graus, Frantisek – Ludat, Herbert (ed.), Siedlung und Verfassung Böhmens in der Frühzeit. Wiesbaden, 1967.
Gurevics, Aron Jakovlevics, A középkori népi kultúra. Budapest, Gondolat, 1987, 140-187.
Gouguenheim, Sylvain, Les fausses terreurs de l’an mil. Paris, Picard, 1999.
Hallam, E. M., Capetian France 987-1328. London-New York, 1980.
Hallinger, Kassius, Gorze-Kluny. Studien zu den monastischen Lebensformen im Hochmittelalter 1-2. Roma,
Orbis Catholicus-Herder Editrice, 1950-1951.
Head, Thomas – Landes, Richard (ed.), The Peace of God. Social Violence and Religious Response in France
around the Year 1000. Ithaca-London, Cornell University Press, 1994.
Hensel, Witold, Anfange der Stadte bei den Ost- und Westslawen. Bautzen, 1967.
459
FÜGGELÉK
Hoffmann, Erich, Die heiligen Könige bei den Angelsachsen und den skandinavischen Völkern. Königs-
heiliger und Königshaus. Neumünster, Wachholtz, 1975.
Holtzmann, Robert, Geschichte der sachsischen Kaiserzeit (900-1024). Berlin, 1955.
Hunt, Noreen, Cluny under Saint Hugh 1049-1109. London, Edward Arnold, 1967.
Iogna-Prat, Dominique, Ordonner et exclure: Cluny et la société chrétienne face á l’hérésie, au judaisme et á
l’islam, 1000-1150. Paris, Aubier, 1998.
Iogna-Prat, Dominique – Picard, J. -Ch. (ed.), Religion et culture autour de l’An Mil. Actes du colloque Hugues
Capet 987-1987. La France de l'An Mil. Paris, 1990.
Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban. Budapest, Balassi, 2000, 90-114.
Kristó Gyula – Makk Ferenc (ed.), Európa és Magyarország Szent István korában. Szeged, 2000.
Landes, Richard Allen, Relics, Apocalypse and the Deceits of History: Ademar of Chabannes, 9891034.
Cambridge, MA., Harvard University Press, 1995.
Le Goff, Jacques, La Naissance du Purgatoire. Paris, Gallimard, 1981. Angol: The Birth of Purgatory. Chicago,
1984.
Leyser, Karl J., Rule and Conflict in an Early Medieval Society. Ottonian Saxony. Bloomington-Lon- don,
University of Indiana Press, 1979.
Leyser, Karl J., Communications and Power in Medieval Europe. The Carolingian and Ottonian Centuries.
London, Hambledon, 1994.
Lewis, Andrew W, Royal Succession in Capetian France: Studies on Familial Order and the State. Cambridge,
MA., Harvard University Press, 1981.
Lindgren, Uta (ed.), Europaische Technik im Mittelalter: Tradition und Innovation: ein Handbuch. Berlin, Gebr.
Mann, 1997.
Méhu, Didier, Paix et communautés autour de l’Abbaye de Cluny, X‘-XV‘ siecle. Lyon, Presses universitaires
de Lyon, 2001.
Mostert, Marco, The Political Theology of Abbo of Fleury: A study of the ideas about society and law of the
tenth-century monastic reform movement. Hilversum, Verloren, 1987. Musset, Lucien, Les peuples scandinaves
au moyen age. Paris, 1951.
Müller-Mertens, Eckhard, Das Zeitalter der Ottonen. Berlin, 1955.
Norwich, J. J., The Normans in the South, London, 1967.
Obolensky, Dmitri, A Bizánci Nemzetközösség. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány 1999, 133-248.
Ostrogorsky, George, A bizánci állam története. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.
Owen, D. D. R., Eleanor of Aquitaine. Queen and Legend. Oxford, 1993.
Pacaut, Marcel, Louis VII et son royaume. Paris, 1967.
Pacaut, Marcel, LOrdre de Cluny. Paris, Fayard, 1986.
Poly, Jean-Pierre – Bournazel, Eric, La mutation féodale. Paris, 1991. Angolul: The Feudal Transfor- mation:
900-1200. New York, Holmes and Meier, 1991.
Poppe, Andrzej, The Rise of Christian Russia. Aldershot, Variourum, 1982.
Riasanovsky, Alexander V., The Varangian Question. In I Normanni e la loro espansione in Europa nell' alto
medioevo. Spoleto, 1969.
460
FÜGGELÉK
Riché, Pierre, Les Carolingiens: une famille qui fit l'Europe. Paris, 1983. Angol: The Carolingians: A Family
who Forged Europe, Philadelphia, 1993.
Riché, Pierre, II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Budapest, Balassi, 1999.
Rosenwein, Barbara, Rhinoceros Bound. Cluny in the Tenth Century. Philadelphia, University of Pennsylvania
Press, 1982.
Riis, Thomas, Les institutions politiques centrales du Danemark. 1100-1332. Odense, 1977.
Schlesinger, Walter (ed.), Die deutsche Ostsiedlung als Problem der europaische Geschichte. Vortráge und
Forschungen 18. Sigmaringen, J. Thorbecke, 1975.
Schneidmüller, Bernd – Weinfurter, Stefan (ed.), Otto III. – Heinrich II., eine Wende? Sigmaringen, J.
Thorbecke, 1997.
Schramm, Percy Ernst, Kaiser, Rom, und Renovatio, Studien zur Geschichte des römischen Erneuerungs-
gedanken vom Ende des karolingischen Reiches bis zum Investiturstreit. Berlin-Leipzig, 1929, Darmstadt, 1962,
Leipzig, 1975.
Schreiner, Peter, Bizánc. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2002.
Sigal, Pierre-André, Lhomme et le miracle dans la France médiévale (XI‘-XII‘ siecle). Paris, Éditions du Cerf,
1985.
Sigal, Pierre-André, Isten vándorai. Budapest, Gondolat, 1989.
Simson, Otto von, The Gothic Cathedral: Origins of Gothic Architecture and the Medieval Concept of Order.
Slicher van Bath, B. H., The Agrarian History of Western Europe. London, Edward Arnold, 1963.
Soloviev, Alexander V., Corona Regni. Die Entwicklung der Idee des Staates in den slavischen Monarchien. In
Manfred Hellmann (ed.), Corona Regni. Studien über die Krone als Symbol des Staates im spateren Mittelalter.
Weimar 1961.
Southern, R. W., Saint Anselm: A Portrait in a Landscape. Cambridge, 1990.
Székely György, Koronaküldések és királykreálások a 10-11. századi Európában. Századok, (1984), 905-946.
Székely György, Typological and Historical Questions of Three Slavic State-Foundations. Specimina Nova
Universitatis Quinqueecclesiensis (1988).
Urbanczyk, Przemyslaw (ed.), Origins of Central Europe. Warsaw, Scientific Society of Polish Archaeologists,
1997.
Vauchez, André, La spiritualité du Moyen Age occidental. Paris, Seuil, 1994.
Vernadsky, George, Medieval Russian Laws. New York, 1965.
Werner, Ernst, Die gesellschaftlichen Grundlagen der Klosterreform im 11. Jahrhundert. Berlin, 1953.
White, Lynn Townsend, Medieval Technology and Social Change. Oxford, Clarendon Press, 1962.
Wieczorek, Alfried – Hinz, Hans-Martin (ed.), Európa közepe 1000 körül. Stuttgart, Theiss, 2000.
Wollasch, Joachim, Cluny. Licht der Welt. Aufstieg und Niedergang der klösterlichen Gemeinschaft. Zürich,
Artemis Winkler, 1996.
Zarnecki, Georg, Kolostorok, szerzetesek, barátok. Budapest, Corvina, 1986.
Zöllner, Erich – Schüssel, Therese, Das Werden Österreichs. Wien, 1995.
461
FÜGGELÉK
Zumthor, P., Guillaume le Conquérant. Paris, 1987.
1.6. Európa expanziója (XI-XII. század)

1.6.1. FORRÁSOK
Abaelardus, Szerencsétlenségeim története. Budapest, Helikon, 1985.
Abaelardus, Etika. Budapest, MTA Filozófiai Intézete, 1989.
Adelard of Bath, Conversations with His Nephew. Cambridge, Cambridge University Press, 1998.
A jeruzsálemi Szent János lovagrend regulája. Szeged, JATE Történész Diákkör, 1996.
Anzelm, Szent, Monologion. Proslogion. Budapest, MTA Filozófiai Intézete, 1991.
Anzelm, Szent, Miért lett Isten emberré? Budapest, MTA Filozófiai Intézete, 1993; Canterbury Szent Anzelm,
Filozófiai és teológiai művek. 1. k. Budapest, Osiris, 2001.
Az égi és földi szépről. (Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez. ) Szerk. Redl Károly,
Budapest, Gondolat, 1988.
Az első és második keresztes háború korának forrásai. Szerk. Veszprémy László. Budapest, Szent István
Társulat, 1999.
Baudri de Bourgueil, Les oeuvres poétiques. Ed. P. Abrahams. Paris, 1926.
Bemard of Clairvaux, Five Books On Consideration. Kalamazoo, MI., Cistercian Publications, 1976.
Bernardus Silvestris, De mundi universitate libri duo sive Megacosmus, et Microcosmus. Innsbruck, Wagner,
1876.
Bernát, Clairvaux-i Szent, Opera omnia. In PL 172-185. Turnhout, Brepols, 1982-1997.
Bernát, Clairvaux-i Szent, Opera Divi Bernardi abbatis Clarevalles, ordinis cisterciensis I-VIII. Roma, 1957-
1977.
Bernát, Clairvaux-i Szent, Szemelvényes művek. Budapest, Korda, 1948. 2. kiad. Budapest, Ecclesia, 1978.
Carmina Burana. Szerk. Kardos Tibor, Budapest, Helikon, 1979.
Chibnall, Marjorie (ed.), The Historia pontificalis of John of Salisbury. Oxford, Clarendon Press- Oxford
Chrétien de Troyes, Lancelot. A kordé lovagja. Budapest, Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 1999.
Dölger, Franz, Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches II. (1025-1204). München- Berlin,
1925. III. (1204-1282). München-Berlin, Oldenbourg Verlag, 1932.
Freisingi Ottó, I. Frigyes császár tettei. In Középkori krónikások XV-XVI. Budapest, Athenaeum, 1913.
Freisingi Ottó, Krónika. In Középkori krónikások XII-XIV. Budapest, Athenaeum, 1912.
Gesta Romanorum. Ford. Boronkai Iván, Budapest, Helikon, 1965.
Geoffroy of Monmouth, The History of the Kings of Britain. Ed. Lewis Thorpe. London, Penguin Books, 1966.
Goldstein, David (ed.), The Jewish Poets of Spain 900-1250. London, 1971.
Guibert de Nogent, Autobiographie. Ed. Edmond-René Labande. Paris, Société d'Édition „Les Belles Lettres”
1981.; Angolul: Benton, J. F. (ed.), Self and Society in Medieval France. The Memoirs of Abbot Guibert of
Nogent (1064?-c1125). New York-Evanston, IL., Harper & Row, 1970.
462
FÜGGELÉK
Hildegard, Saint, Scivias. ed. tr. Columba Hart – Jane Bishop, New York, Paulist Press, 1990.
Hildegard von Bingen, A megváltás tüzes műve. Budapest, Balassi 1995.
Hugo a Sancto Victore, Eruditio didascalica. In PL 175-176, Angol ford. The Didascalicon of Hugh of St.
Victor: a medieval guide to the arts. Ed. Jerome Taylor. New York, Columbia University Press, 1991. Német
ford., Hugo von St. Victor, Das Lehrbuch. Paderborn, F. Schöningh, 1896.
Ibn Khaldún, Bevezetés a történelembe (Al-Muqaddina). Budapest, 1995.
Joannes Saresberiensis, Metalogicus. In PL 199. coll. 823-946.
Joannes Saresberiensis, Policraticus sive de nugis curialium et vestigiis philosophorum libri VIII. Ed. K. S. B.
Keats-Rohan. Turnhout, Brepols, 1993.
John of Salisbury, Policraticus: Az udvaroncok hiábavalóságairól és a filozófusok nyomdokairól. Válogatta

Somfai Anna, Budapest, Atlantisz 1999.
Komnéné Anna, Alexiasz. Budapest, Officina, 1943 és Szeged, Lectum, 2002.
Marie de France, Tizenkét szerelmes rege. Ford. Rajnavölgyi Géza, Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2001.
Panofsky, Erwin (ed.), Abbot Suger on the Abbey Church of St. -Denis and Its Art Treasures. Princeton, 1946,
1979.
Peter the Venerable, Selected letters. Eds. Martin, Janet – Constable, Giles. Toronto, Pontifical Institute of
Mediaeval Studies, 1974.
Petrus Blesensis, Libellus de arte dictandi. In PL 207. coll. 1127-1128.
Roland-ének. (Ófrancia históriás ének egy oxfordi kéziratból) Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 1996.
Southern, Richard W. (ed.), The Life of Saint Anselm, Archbishop of Canterbury by Eadmer. Oxford,
Clarendon Press, 1979.
Suger, Vie de Louis VI le Gros. Ed. H. Waquet. Paris, 1929.
Szamártestamentum. Középkori francia mesék és bohózatok. Szerk. Lakits Pál, Budapest, Helikon, 1983.
Thomas, Trisztán és Izolda. Budapest, Európa-Helikon, 1983.
Wakefield, Walter Leggett – Evans, Austin Patterson, Heresies of the High Middle Ages. New York, Columbia
Walter Map, De nugis curialium. Ed. M. R. James. Oxford, Clarendon Press, 1983.
Wetherbee, Winthrop (ed.), Cosmographia of Bernardus Silvestris. New York, Columbia University Press,
1990.
1.6.2. SZAKIRODALOM
Arts libéraux et Philosophie au Moyen Age. Actes du 4 e Congres international de Philosophie médiévale,
Université de Montréal, Montréal Canada 27 aoüt 2 sept 1967. Montréal-Paris, J. Vrin, 1969.
Baron, Roger, Études sur Hugues de Saint-Victor. Bruges, Deslée de Brouwer, 1963.
Bautier, Robert Henri, The Economic Development of Medieval Europe. London, Thames & Hudson, 1971.
Barber, Malcolm, The Cathars: Dualist Heretics in Languedoc in the High Middle Ages, Harlow, Longman,
2000.
Benson, Robert Lewis – Constable, Giles – Lanham, Carol D. (eds.), Renaissance and Renewal in the Twelfth
Century. Oxford, Clarendon Press, 1985.
463
FÜGGELÉK
Benton, John F., Culture, Power and Personality in Medieval France. Ed. Bisson, Thomas N. Hambledon Press,
1991.
Bónis György, A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat-Európában. Budapest, Akadémiai, 1972.
Borst, Arno, Die Katharer. Stuttgart, Hiersemann, 1986.
Bréhier, Louis, Bizánc tündöklése és hanyatlása. I-II. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 1997.
Brooke, Christopher Nugent, The Twelfth Century Renaissance. Norwich, Harcourt, 1970.
Bynum, Caroline Walker, Jesus as Mother: Studies in the Spirituality of the High Middle Ages. Berkeley,
University of California Press, 1982.
Bumke, Joachim, Höfische Kultur. Literatur und Gesellschaft im hohen Mittelalter 1-2. München, Deutscher
Verlag der Wissenschaften, 1990.
Burckhardt, Jacob, Chartres és a katedrálisok születése. Budapest, Corvina, 2001.
Carus-Wilson, Eleanora Mary, Medieval Merchant Venturers: Collected Studies. London, Methuen, 1954.
Chejne, Anwar G., Muslim Spain. Its History and Culture. Minneapolis, 1974.
Chenu, Marie-Dominique, Nature, man, and society in the twelfth century: essays on new theological
perspectives in the Latin West. Eds. Taylor, Jerome – Little, Lester K. Toronto, University of Toronto Press,
1997.
Clanchy, Michael T., Abelard: A Medieval Life. Oxford, Blackwell, 1999.
Constable, Giles, The Reformation of the Twelfth Century. Cambridge, Cambridge University Press, 1996.
Crombie, Alastair Cameron, Augustine to Galileo the History of Science A. D. 400-1650. Melbourne- London-
Toronto, W. Heinemann, 1957.
Dalarun, Jacques, LImpossible Sainteté. La vie retrouvée de Robert d’Arbrissel (v. 1045-1116). Paris, Cerf,
1985.
d'Alverny, Marie-Thérese, La connaissance de l'Islam en Occident du IXe siecle au milieu du XIIe siecle.
LOccident et l’Islam nell’ alto medioevo, Spoleto, 1965, 577-602.
Dubler, C., Über das Wirtschaftsleben auf der Iberischen Halbinsel von XI. zum XIII. Jahrhundert. Geneve-
Zürich, 1943.
Duby, Georges, Saint Bemard, l’art cistercien. Paris, Flammarion, 1979.
Duby, Georges, A katedrálisok kora. Budapest, Gondolat, 1984.
Duby, Georges, A lovag, a nő és a pap. Budapest, Gondolat, 1987
Duby, Georges, A nő a középkorban. Budapest, Corvina, 2000.
Endrei, Walter, Patyolat és posztó. Budapest, Magvető, 1989.
Ennen, Edith, Die Europaische Stadt des Mittelalters. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1987. Angolul: The
Medieval Town. Amsterdam; New York; Oxford, North-Holland Publishing Com- pany, 1979.
Ennen, Edith, Frühgeschichte der europaischen Stadt. Bonn, Ludwig Röhrscheid Verlag, 1953.
Entretiens sur la Renaissance du XIIe siecle. Sous la direction de M. de Gandilhac, Édouard Jeauneau, Marie-
Therese d'Alverny. Paris-La Haye, Mouton, 1968.
Erdmann, C., Der Kreuzzugsgedanke in Portugal. Historische Zeitschrift, 141 (1930), 23-53.
464
FÜGGELÉK
Fontana Economic History of Europe. The Middle Ages. Ed. Cipolla, Carlo M. London; Glasgow, Collins,
1973. Ugyanez németül: Bernard, Jacques, Europaische Wirtschaftsgeschichte: Mittelalter. Ed. Cipolla, Carlo
M. ; Borchardt, K. Stuttgart, G. Fischer-Verlag, 1983.
Flanagan, Sabina, Hildegard of Bingen, 1098-1179: A Visionary Life. London, Routledge, 1990.
Frappier, Jean, Chrétien de Troyes. Lhomme et l’oeuvre. Paris, Hatier-Boivin, 1957.
Frugoni, Arsenio, Arnaldo da Brescia nelle fonti del secolo XII. Roma, Bardi, 1954.
Ghellinck, Joseph de, L’essor de la littérature latine au XII e siecle. Bruxelles-Paris, Édition Universelle, 1946.
Ghellinck, Joseph de, Le mouvement théologique du XII e siecle. Etudes, recherches et documents. Bruxelles-
Bruges-Paris, 1948.
Gilson, Étienne, Hélo'ise et Abélard, études sur le Moyen Age et l’humanisme. Paris, J. Vrin, 1948.
Grabler, Franz, Die Kreuzfahrer erobern Konstantinopel. Graz-Wien-Köln, 1958.
Grundmann, Herbert, Religiöse Bewegungen im Mittelalter. Berlin, 1935; Darmstadt, WBG, 1970 2.
Gunst Péter, Barbarossa Frigyes. Budapest, Akadémiai, 1976.
Habler, Konrad, Über die alteren Hermandade in Kastilien. Historische Zeitschrift, 53 (1885) 385401.
Haskins, Charles Homer, The Renaissance of the XIIth Century. Cambridge, MA., Harward University Press,
1933.
Hohenberg, Paul M. – Lees, Lynn Hollen, The Making of Urban Europe 1000-1950. Cambridge, Mass-London,
Harvard Univ. Press, 1985.
Houben, Hubert, Roger II. von Sizilien. Herrscher zwischen Orient und Okzident. Darmstadt, Wissen-
schaftliche Buchgesellschaft, 1997.
Kempf, Friedrich, Pier Damiani und das Papstwahldekret von 1059. Archivum Historiae Pontificiae, 2 (1964),
73-89.
Klaniczay Gábor, A vallási mozgalmak és a rendszer. In Klaniczay Gábor, A civilizáció peremén. Budapest,
Magvető, 1991. 133-163.
Lambert, Malcolm D., Medieval Heresy: Popular Movements from the Gregorian Reform to the Refor- mation.
Oxford, Blackwell, 1994.
Laudage, Johannes, Gregorianische Reform und Investiturstreit. Darmstadt, Wissenschaftliche Buch-

gesellschaft, 1993.
Leclercq, Jean, Clairvaux-i Szent Bernát. Budapest, Szent István Társulat, 1998.
Le Goff, Jacques (ed.), Hérésies et sociétés dans l’Europepréindustrielle. Paris-La Haye, Mouton, 1968.
Le Goff, Jacques, Az értelmiség a középkorban. Budapest, 1979. 2. kiad. Osiris, 2000.
Lefevre, Yves, Elucidarium et les lucidaires. Paris, 1954.
Lewis, Bemard, Les arabes dans l’historie. Bruxelles, 1958.
Lékai Lajos, A ciszterciek. Eszmény és valóság. Budapest, Szent István Társulat, 1991.
Lopez, Robert Sabatino – Raymond, I., Medieval trade in the Mediterranean world: illustrative documents
(Records of Western civilization). New York, Columbia University Press, 1990.
Manselli, Raoul, LEresia del male. Napoli, Morano, 1963.
Mazahéri, Ali, A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10.-től a 13. századig. Budapest, Európa, 1989.
465
FÜGGELÉK
Mattoso, José, Le monachisme ibérique et Cluny. Les monasteres du diocese de Porto de l’an mille a 1200.
Louvain, 1968.
McGuire, Brian Patrick, The Difficult Saint: Bernard of Clairvaux and His Tradition. Kalamazoo, Mich.,
Cistercian Publications, 1991.
Melis, Federigo, Aspetti della vita economica medievale. Studi nell'Archivio Datini di Prato, 1962.
Michel Mollat (ed.) Études sur l’histoire de la pauvreté (Moyen Age-XVIe siecle), Paris, Publications de la
Sorbonne, 1974
Mollat, Michel, The Poor in the Middle Ages: An Essay in Social History. New Haven; London, Yale
Newman, Barbara, Sister of Wisdom: St. Hildegard’s Theology of the Feminine Berkeley, University California
Press,
Norwich, John Julius, The Normans in the South 1016-1130. London-Southampton, 1967.
Ohnsorge, Werner, Abendland und Byzanz. Weimar, 1958.
Pacaut, Marcel, Les moines blancs: histoire de l’ordre de Citeaux. Paris, Fayard, 1993.
Panofsky, Erwin, Abbot Suger on the Abbey Church of St. Denis and its Art Treasures. Princeton, Princeton
Paré, G. – Brunet, A. – Tremblay, P., La Renaissance du XIIe siecle, les écoles et l’enseignement. Otta- wa-
Paris, 1933.
Planitz, Hans, Die deutsche Stadt im Mittelalter. Von der Römerzeit bis zu den Zunftkampfen. Wien- Köln-
Graz, Herman Böhlaus Nachf., 1975.
Renouard, Yves, Les hommes d’affaires italiens du Moyen Age, Paris, Armand Colin, 1949.
Runciman, Steven, A keresztes hadjáratok története. Budapest, Osiris, 1999.
Southern, Richard W., Saint Anselm: A Portrait in a Landscape. Cambridge, Cambridge University Press, 1990.
Southern, Richard W., Scholastic Humanism and the Unification of Europe. Vol. I. Foundations. Ox- ford UK-
Cambridge USA, Blackwell, 1995.
Szabics Imre, A trubadúrok költészete. Budapest, Balassi, 1995.
Székely György, VII. Gergely. Budapest, Akadémiai, 1984.
Tellenbach, Gerd, Church, State and Christian Society at the Time of the Investiture Contest. Oxford, 1959.
Terrasse, Henri, Islam d’Espagne. Une rencontre de l’Orient et de l’Occident. Paris, 1958.
Vauchez, André, La spiritualité du Moyen Age occidental VIII e-XIIIe siecle. Paris, Seuil, 1975, 19942; angol
ford.: The Spirituality of the Medieval West: From the Eighth to the Twelfth Century. Kalamazoo, Mich.,
Cistercian Publications, 1993.
Vilar, Pierre, Histoire de l’Espagne. Paris, 1947.
Violante, Cinzio, Lapataria milanese e la riforma ecclesiastica. I. Lepremesse (1045-1057). Roma, 1955.
Werner, Ernst, Zwischen Canossa und Worms. Staat und Kirche 1077-1122. Berlin, 1975.
Werner, Ernst, Religion und Gesellschaft im Mittelalter. Spoleto, Centro Italiano di Studi sullAlto Medioevo,
1995.
Wolff, Philippe, L’éveil intellectuel de l’Europe. Paris, Seuil 1971.
466
FÜGGELÉK
1.7. A középkori civilizáció fénykora (a „hosszú” XIII. század)

1.7.1. FORRÁSOK
A firenzei igazságszolgáltatás ordinamentumai, 1293. In Jónás, Szöveggyűjtemény. 383-400.
A három társ legendája. Újvidék, Szeged, Csíksomlyó, Agapé, 1995.
A négy szolgáló vallomása. In Horváth Tamás – Szabó Irén (szerk.), Magyarország virága. 13. századi források
Arpád-házi Erzsébet életéről. Budapest, Szent István Társulat, 2001, 145-180.
Akárki. Misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások. Ford. Bányay Geyza, Hajnal Gábor et al., Budapest,
Európa, 1984.
Albertus Magnus, Opera omnia. Ed. Institutum Alberti Magni Coloniense, Bernhardus Geyer, Mo- nasteri
Westfalorum Aschendorff, 1952-1978.
Albertus Magnus, Az állatokról. Budapest, Balassi, 1996.
Aquinói Szent Tamás, A létezőről és a lényegről. Budapest, Helikon, 1990.
Aquinói Szent Tamás, Az értelem egysége. Budapest, Ikon, 1993.
Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae. Prima pars. – A teológia foglalata. Első rész 1-2. Budapest, Telosz
Kiadó, 1994, 1995.
Aquinói Szent Tamás, A világ örökkévalóságáról. Kecskemét, Jószöveg Műhely, 1998.
Assisi Szent Ferenc művei. Újvidék, Szeged, Csíksomlyó, Agapé, 1993.
Assisi Szent Ferenc perugiai legendája., Budapest, Helikon, 1990.
Assisi Szent Ferenc virágoskertje. Fioretti. Újvidék, Szeged, Csíksomlyó, Agapé, 1999.
Aucassin és Nicolette. Ford. Tóth Árpád. In Tóth Arpád művei és versfordításai, Budapest, Unikornis,
1992.
Babits Mihály, Amor Sanctus. Budapest, Helikon, 1988.
Bonaventura, Szent, Misztikus művei. Budapest, Szent István Társulat, 1991.
Carmina Burana. Ed. Alfons Hilka – Otto Schumann – Bernhard Bischoff. I-III. 1930-. Magyar vál. Kardos
Tibor. Budapest, Helikon 1960.
Casacuberta, J. M. de – Bague, E. (ed.), Crónica de Jaume I. I-IX. Barcelona, 1926-1962. Angol fordítás: The
Chronicle of James I, King of Aragon. I-II. London, 1883.
Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről. Újvidék, Szeged, Csíksomlyó, Agapé, 1993.
Dante Alighieri, Isteni színjáték. In Dante Alighieri összes művei. Budapest, Helikon 1965, 547955.
Delaborde, Henri-Francois (ed.), Oeuvres de Rigord et de Guillaume le Breton, historiens de Philippe Auguste.
I-II. Paris, 1882-1885.
Delaborde, Henri-Francois (ed.), Le texte primitif des Enseignements de Saint-Louis. Bibliotheque de l’Ecole
des chartes, 73 (1912), 73-100., 237-262., 502-504.
Denifle, Heinrich – Chatelain, Emilio (ed.), Cartularium universitatis Parisiensis. I. Paris, M. Didier, 1899.
Dietrich von Apolda, Szent Erzsébet élete. In Klaniczay Gábor – Madas Edit (szerk. ), Legendák és csodák (13-
16. század). Szentek a magyar középkorból II. Budapest, Osiris, 2001, 7-90.
467
FÜGGELÉK
Dino Compagni, Krónikája kora eseményeiről. Bukarest, 1989.
Edda. Oészaki mitológikus és hősi énekek. Szerk. N. Balogh Anikó, Budapest, Európa, 1985.
Geoffroy de Beaulieu – Guillaume de Chartres – Guillaume de Nangis Szent Lajos királyról írt életrajzai. In
Bouquet, Recueil... XX. 3-27., 27-41., 312-465.
Guillaume de Lorris – Jean de Meung, Le Roman de la Rose. Ed. Félix Lecoy – André Lanly. Paris, Champion,
1975. Magyar ford. in Illyés Gyula, A francia irodalom kincsesháza. Budapest, 1942. Világirodalmi antológia.
II. Budapest, Tankönyvkiadó, 1952.
Guillaume de Saint-Pathus, Vie de Saint Louis. Ed. H.-F. Delaborde. Paris, 1899.
Györffy György (szerk.), Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Budapest,
Gondolat, 1988.
Jacobus de Voragine, Legenda Aurea. Budapest, Helikon, 1991.
Joinville, Vie de saint Louis. Ed. Jacques Monfrin. Paris, 1995.
The Liber Augustalis or Constitutions of Melfi promulgated by the Emperor Frederick II for the Kingdom of
Sicily in 1231. tr. Powl, J. M. Syracuse/N. Y., 1971.
Malory, Sir Thomas, Arthur király vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája. Budapest, Helikon, 1970.
Marco Polo utazásai. Budapest, Gondolat, 1984; Budapest, Osiris, 2003.
Matthew Paris, Chronica majora. Ed. Luard, H. R. I-VII. London, 1872-1883. Az 1247-1250 közti szakasz
angol fordítása: Vaugham, Richard (ed.), The Chronicles of Matthew Paris. Monastic Life in the Thirteenth
Century. Gloucester-New York, 1986.
Menéndez Pidal, R. (ed.), Primera Crónica General. I-II. Madrid, 19552.
Mezey László (szerk. vál. ), Deákok és lovagok. Budapest, Gondolat, 1961.
Minnesang. A középkori német világi líra gyöngyszemei. Szerk. Lőkös Péter. Budapest, Eötvös József Kiadó,
1998.
Muro Martinez, D. J. (ed.), Las Siete Partidas. In Códigos espanoles y coleccion legislativa... II-V. Madrid,
1881. Angol fordítás: Las Siete Partidas. Ed R. I. Burns. I-V. Philadelphia, 2001.
Olasz misztikus írónők. Pozzi, Giovanni – Leonard, Claudio (szerk. ) Budapest, Európa, 2001.
Robert de Courôn statútuma. Magyar ford. in Jónás, Szöveggyűjtemény. 495-497.
Roger Bacon, Compendium studii theologiae. Ed. Thomas S. Maloney. Leiden-New York-Kobenhavn, E. J.
Brill, 1988.
Roger of Wendower, Flores historiarum. Ed. Hewlett, H. G. I-III. London, 1886-1889.
Salimbene de Adam, Cronica I-II. Ed. G. Scaglia, „Scrittori d'Italia” 232-233, Bari, 1966.; Angol ford. The
Chronicle of Salimbene de Adam. Ed. Joseph L. Baird. Binghamton, New York, 1986.
Szászországi Boldog Jordán, Könyvecske a Prédikátorok Rendjének kezdeteiről. Budapest, Magyarországi

Domonkos Rendtartomány, 1995.
Szent Klára művei és életének forrásai. Újvidék, Szeged, Csíksomlyó, Agapé, 1993.
Treharne, R. F. – Sanders, J. J. (ed.), Documents of the Baronial Movement of Reform and Rebellion, 1258-
1267. Oxford, 1973.
A három Villani krónikája. Középkori krónikások. VIII-IX. Budapest, 1909.
468
FÜGGELÉK
Villehardouin, Bizánc megvétele. Budapest, Európa, 1985.
Vincentius Bellovacensis, Speculum mundi. In MGH SS, 24, 159-166.
1.7.2. SZAKIRODALOM
Abulafia, David, Frederick II: A Medieval Emperor. London, 1988.
Baldwin, James W., The Government of Philip Augustus: Foundations of the French Royal Power in the Middle
Ages. Berkeley-Los Angeles, 1976.
Beaune, Colette, Naissance de la nation France. Paris, Gallimard, 1985. Angol fordítás: The Birth of an
Ideology: Myths and Symbols of Nation in Late-Medieval France. Berkeley-Los Angeles, The University of
Békefi Remig, A bolognai jogi egyetem XIV-XV. századi statútumai. Budapest. 1901.
Bell, Rudolf, Holy Anorexia, Chicago-London, The University of Chicago Press, 1985.
Bériou, Nicole – d'Avray, David L., Modern Questions about Medieval Sermons: Essays on Marriage, Death,
History and Sanctity. Spoleto, Centro Italiano di Studi sull'alto Medioevo, 1994.
Bériou, Nicole, Lavenement des maitres de la Parole: la prédication a Paris au XIII e siecle. Vols 1-2. Paris,
Institut d'études Augustiniennes, 1998.
Bisson, Thomas N., The Medieval Crown of Aragon. A Short History. Oxford, 1986.
Boureau, Alain – Piron, Sylvain (eds. ), Pierre de Jean Olivi, 1248-1298: pensée scolastique, dissidence
spirituelle et société. Paris, Vrin, 1999.
Bremond, Claude – Le Goff, Jacques – Schmitt, Jean-Claude, L’ „Exemplum". Turnhout, Brepols, 1996.
Brown, Elizabeth A. R., The Monarchy of Capetian France and Royal Ceremonial. Aldershot, Variorum, 1990.
Brown, Elizabeth A. R., Politics and Institutions in Capetian France. Aldershot, Variorum, 1991.
Buisson, Ludwig, König Ludwig IX. der Heilige und das Recht. Freiburg-Breisgau, 1954.
Burns, Robert I. (ed.), Emperor of Culture. Alfonso X the Learned of Castile and His Thirteenth-Century
Renaissance. Philadelphia, 1990.
Burr, David, Olivi and Franciscan Poverty: The Origins of the Usus Pauper Controversy. Philadelphia,
University of Pennsylvania Press, 1989.
Bynum, Caroline Walker, Holy Feast and Holy Fast. The Religious Significance of Food to Medieval Women.
Berkeley-Los Angeles, University of California Press, 1987.
Callus, D. A. (ed.), Robert Grosseteste, Scholar and Bishop. Essays in Commemoration of the Seventh
Centenary of his Death. Oxford, 1955.
Carpenter, D. A., The Reign of Henry III. London, 1996.
Cavallo, Guglielmo – Chartier, Roger (eds. ), Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi, Budapest,
2000, 98-200.
Chenu, Marie-Dominique, Aquinói Szent Tamás és a teológia. Budapest, Szent István Társulat, 1999.
Chrimes, S. B., An Introduction to the Administrative History of Medieval England. Oxford, 1952, 33-153.
Cobban, Alan, The Medieval English Universities, Oxford Cambridge to c. 1500. Berkeley, University of
469
FÜGGELÉK
Crombie, Aliscar Cameron, Robert Grosseteste and the Origins of Experimental Science, 1100-1700. Oxford,
Clarendon, 1959.
Dalarun, Jacques, La Malavventura di Francesco d’Assisi: per un uso storico delle leggende francescane.
Milano, Ed. Biblioteca Francescana, 1996.
Davies, R. G. – Denton, J. H. (ed.), The English Parliament in the Middle Ages. Manchester, 1981, 1-108.
Davy, M. M., Les sermons universitaires parisiens de 1230-1231. Paris, Vrin, 1931.
d'Irsay, Etienne, Histoire des universités frangaises et étrangeres des origines á nos jours. I-II. Paris, 1933-1935.
Duby, Georges, Le Dimanche de Bouvines, 27 juillet 1214. Paris, Gallimard, 1973. Német fordítás: Der Sonntag
von Bouvines. Berlin, 1988. Angol fordítás: The Legend of Bouvines. Cambridge, 1990.
Duby, Georges, Guillaume le Maréchal ou Le meilleur chevalier du monde. Paris, Gallimard, 1984.
Eco, Umberto, Művészet és szépség a középkori esztétikában. Budapest, Európa, 2002.
Elm, Kaspar (ed.), Stellung und Wirksamkeit der Bettelorden in der stadtischen Gesellschaft. Berlin, Duncker &
Humblot, 1981.
Elm, Kaspar, Vitasfratrum: Beitrage zur Geschichte der Eremiten- und Mendikantorden des 12. und 13.
Jahrhunderts, Festgabe zum 65. Geburtstag. Ed. Dieter Berg. Berlin, Werl, 1994.
Favier, Jean, Philippe le Bel. Paris, 1978.
Frugoni, Chiara, Francesco e l’invenzione delle stimmate. Una storia per parole e immagini fino a Bonaventura
e Giotto. Torino, Einaudi, 1993.
Focillon, Henri, Art d’Occident. Le Moyen Age roman et gothique. Paris, Libraire Armand Colin,
1963.
Gabriel, Astrik, The Educational Ideas of Vincent of Beauvais. University Notre Dame, Ind., 1962.
Gabriel, Astrik, Garlandia: Studies in the History of the Mediaeval University. Frankfurt am Main, Josef
Knecht, 1969.
Gerics József, A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1987.
Gilson, Étienne, La philosophie au Moyen Age. 2. átdolg. és bőv. kiadás. Paris, Payot, 1986.
Gilson, Etienne, A középkori filozófia szelleme. Budapest, Paulus Hungarus-Kairosz, 2000.
Glorieux, Palémon, Aux origines de la Sorbonne. I. Robert de Sorbonne. II. Cartulaire. Paris, J. Vrin, 1965-
1966.
Goodich, Michael, Vita Perfecta: The Ideal of Sainthood in the Thirteenth Century, Hiersemann, Stuttgart, 1982.
Grabmann, Martin, Die Geschichte der scholastischen Methode. I-II. Berlin, Akademie Verlag, 1988.
Grundmann, Herbert, Studien über Joachim von Fiore. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1966.
Hajnal, István, írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, Budavári Tudományos Társaság, 1921.
Hajnal, István, Lenseignement de l’écriture aux universités médiévales. (rev., corr. Mezey László) Budapest,
Akadémiai, 1959.
Harding, Alan, England in the Thirteenth Century. Cambridge, 1993.
Haverkamp, Alfred, Aufbruch und Gestaltung. Deutschland, 1056-1273, „Neue Deutsche Geschichte” 2.
(München, 1984), angolul: Medieval Germany, 1056-1273. Oxford, 1992.
470
FÜGGELÉK
Hyde, J. K., Society and Politics in Medieval Italy: The Evolution of the Civil Life, 1000-1350. London, 1973.
Holt, James Clark, Magna Carta. Cambridge, 1992 2.
Hudson, John, The Formation of the English Common Law: Law and Society in England from the Norman
Conquest to Magna Carta. London-New York, 1996, 118-239.
Jantzen, Hans, Francia gótikus székesegyházak. Chartres, Reims, Amiens. Budapest, Corvina, 1989.
Jones P., The Italian City-State: From Comune to Signoria, Oxford, 1997.
Jordan, William Chester, Louis IX and the Challenge of the Crusade: A Study in Rulership. Princeton, Princeton
Kantorowicz, Ernst H., Kaiser Friedrich der Zweite. Berlin, 1927.
Kecskés Pál, A bölcselet története. 2. átdolg. kiadás, Budapest, Szent István Társulat, 1943.
Kenny, Anthony John, Aquinói Szent Tamás. Budapest, Akadémiai, 1996.
Krynen, Jacques, L’empire du roi. Idées et croyances politiques en France, XIII e-XVe siecles. Paris, Gallimard,
1993, 51-109., 167-187., 204-227.
Lane, Frederick C., Venice: A Maritime Republic. Baltimore, 1973.
Lawrence, Clifford Hugh, The Friars: The Impact of the Early Mendicant Movement on Western Society.
London, Longman, 1994.
Le Goff, Jacques, Ordres mendiants et urbanisation dans la France médiévale, Annales E. S. C. 25, (1970), 924-
946.
Le Goff, Jacques, Your Money or Your Life: Economy and Religion in the Middle Ages. New York, MIT
Press-Zone Books, 1988.
Le Goff, Jacques, Saint Louis. Paris, Gallimard, 1996.
Le Goff, Jacques, Az értelmiség a középkorban. Budapest, Osiris, 2000.
Le Goff, Jacques, Assisi Szent Ferenc. Budapest, Európa, 2002.
Lewis, Andrew L., Royal Succession in Capetian France: Studies on Familial Order and the State. Cambridge,
MA., 1981.
Libera, Alain de, Penser au Moyen Age. Paris, Seuil, 1991.
Little, Lester K., Religious Poverty and the Profit Economy in Medieval Europe. London, P Elek, 1978.
Loomis, Roger Sherman, The Development of Arthurian Romance. New York, W. W. Norton, 1970.
Lorcin, Marie-Thérese, Fagons de sentir et de penser: les fabliaux frangais. Paris, Honoré Champion, 1979.
Maddicott, John R., The English Peasantry and the Demands of the Crown. Past and Present, 93 (1975),
supplementum. Repr. in Aston, T. H. (ed.), Landlords, Peasants and Politics in Medieval England. Cambridge,
1987, 285-359.
Mandonnet, Pierre – Destrez, Jean, Bibliographie thomiste. Ed. Marie-Dominique Chenu. Paris, 1960.
Matthew, Donald, The Norman Kingdom of Sicily. Cambridge, 1992.
McKay, Angus, Spain in the Middle Ages. From Frontier to Empire, 1000-1500. London-Basingstoke, 19792.
Moorman, John Richard Humpidge, A History of the Franciscan Order: from Its Origins to the Year 1517.
Oxford, Clarendon Press, 1988.
471
FÜGGELÉK
Morris, Colin, The Papal Monarchy: The Western Church from 1050 to 1250. Oxford, 1989.
O'Callaghan, Joseph F., A History of Medieval Spain. Ithaca-London, 1975.
Panofsky, Erwin, Gótikus építkezés és skolasztikus gondolkodás. Budapest, Corvina, 1986.
Panofsky, Erwin, Idea. Adalékok a régebbi művészetelmélet fogalomtörténetéhez. Budapest, Corvina,
1998.
Papadakis, Aristeides – Meyendorff, John, A keresztény Kelet és a pápaság felemelkedése: az egyház 1071 és
1453 között. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2002
Paravicini Bagliani, Agostino: La cour des papes au XIIIe siecle. Paris, 1995.
Paré, G., Les idées et les lettres au XIIIe siecle: Le Roman de la Rose. Montréal, Université de Montréal, 1947.
Powicke, Maurice, The Thirteenth Century, 1199-1307. Oxford, 19622.
Prestwich, Michael, Edward I. New Haven-London, 19972.
Rashdall, Hastings, The Universities of Europe in the Middle Ages. Oxford, Clarendon Press, 1936.
Reeves, Marjorie, The Influence of Prophecy in the Later Middle Ages: A Study in Joachimism. Notre Dame,
University of Notre Dame Press, 1969.
Richard, Jean, Saint Louis. Roi d’une France féodale, soutien de la Terre sainte. Paris, 1983. Rövidített angol
fordítás: Saint Louis: Crusader King of France. Cambridge-Paris, 1992.
Ridder-Symoens, Hilde de, A History of the University in Europe. I. Universities in the Middle Ages.
Cambridge, Cambridge University Press, 1992.
Rigaudiere, Albert, Des temps féodaux aux temps de l'État. In Guillot, Olivier – Rigaudiere, Albert – Sassier,
Yves, Pouvoirs et institutions dans la France médiévale. II. Paris, 1994.
Rucquoi, Adeline, Histoire médiévale de la Péninsule ibérique. Paris, 1993.
Runciman, Steven, A szicíliai vecsernye. Budapest, Európa, 1999.
Sankt Elisabeth. Fürstin Dienerin Heilige. Sigmaringen, Thorbecke, 1981
Salvemini, G., Magnati epopolani in Firenze del 1280 al 1295. Firenze, 1899.
Scheben, H. C., Albertus Magnus. Köln, 1955.
Schimmelpfennig, Bernhard, Das Papstum. Grundzuge seiner Geschichte von der Antike bis zur Re- naissance.
Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1984. Angolul: The Papacy. New York, Columbia University
Press, 1992.
Schmitt, Jean-Claude,Le Saint lévrier: Guinefort, guérisseur d’enfants depuis de XII e siecle. Paris, Flam-
marion, 1979.; angolul: The Holy Greyhound: Guinefort, Healer of Children since the Thirteenth Century.
Cambridge, Cambridge University Press-Editions de la Maison des Sciences de l'homme, 1983.
Stelling-Michaud, S., L'histoire des universités au Moyen Age et a la Renaissance au cours des vingt-cinq
dernieres années. In Rapports du XIe Congres international des Sciences historiques. I. Stockholm, 1960, 97-
143.
Strayer, Joseph, On the Medieval Origins of the Modern State. Princeton, Princeton University Press, 1970.
Strayer, Joseph, Medieval Statecraft and the Perspectives of History. Princeton, Princeton University Press,
1971.
Strayer, Joseph, The Reign of Philip the Fair. Princeton, Princeton University Press, 1980.
472
FÜGGELÉK
Stürner, Wolfgang, Friedrich II, Teil 1: Die Königsherrschaft in Sizilien und Deutschland, 1194-1220.
Darmstadt, 1992.
Sz. Jónás Ilona, Arpád-házi Szent Erzsébet. Budapest, Akadémiai, 1986.
Thompson, Augustine O. P, Revival Preachers and Politics in Thirteenth-Centurz Italy. The Great Devotion of
1233. Oxford, Clarendon Press, 1992.
Torrell, Jean-Pierre, Saint Thomas Aquinas. Washington, D. C., Catholic University of America Press, 1996.
Trexler, Richard C., Naked before the Father: The Renunciation of Francis of Assisi. New York, Peter Lang,
1989.
Tronzo, William (ed.), Intellectual Life at the Court of Frederick II Hohenstaufen. Washington, 1994.
Vauchez, André, La sainteté en Occident aux derniers siecles du moyen age. D’apres les proces de canonisation
et les documents hagiographiques. Roma, École franâise de Rome, 1981. angolul: Sainthood in the Later
Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 1997.
Weijers, Olga, Le travail intellectuel á la Faculté des arts de Paris: textes et maítres, ca. 1200-1500. Turnhout,
Belgium, Brepols, 1994.
Verger, Jacques, Les universités au moyen age. Paris, Presses Universitaires de France, 1973.
Waley, Daniel, The Papal State in the Thirteenth Century. London, 1961.
Waley, Daniel, The Italian City-Republics. London, 1969, 19782 Warren, W. L., Henry II. Berkeley-Los
Angeles, 1973.
Warren, W. L., The Governance of Norman and Angevin England. London, 1987.
Wessley, Stephen E., Joachim of Fiore and Monastic Reform. New York, Peter Lang, 1990.
Wolf, Günther (ed.), Stupor mundi. Zur Geschichte Friedrichs II. von Hohenstaufen. Darmstadt, 1966, 1982 2
1.8. Késő középkor (XIV-XV. század)

1.8.1. FORRÁSOK
Aegidius Romanus, De ecclesiastica potestate. Aalen, Scientia Verlag, 1961.
Aegidius Romanus, De regimine principum libri III. Frankfurt, Minerva, 1968.
Aegidius Romanus, Opera Omnia. Ed. F. Del Punta-C. Luna. Firenze, 1993.
Bemard Gui, Manuel de l’inquisiteur 1-2. Ed. G. Mollat. Paris, 1964.
Chastellain, Georges, Chronique des ducs de Bourgogne. Paris, Verdiere, 1827.
Commynes, Philippe, Mémoires. Paris, UGÉ, 1963.
Coogan, Robert (ed.), Babylon on the Rhőne: A Translation of Letters by Dante, Petrarch, and Catherine of
Siena on the Avignon Papacy. Madrid, José Porrúa Turanzas Ediciones, 1983.
Coste, Jean (ed.), Boniface VIII enproces. Articles d’accusation et déposition des témoins (1303-1311).
Roma, L'Erma di Bretschneider, 1995.
Dante Alighieri, Isteni színjáték. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.
Davis, Norman (ed.), Paston Letters and Papers of the Fifteenth Century 1-2. Oxford, Oxford University Press,
1971-1976.
473
FÜGGELÉK
Deprez, E. – Glénisson, J. – Mollat, G. – Vidal, J. – M. et al. (ed.), Registres et lettres des papes du XIV e siecle.
Paris, de Boccard, 1900-1992.
Duvernoy, J. (ed.), Le Registre d’Inquisition de Jacques Fournier, éveque de Pamiers (1318-1325).Manuscrit

latin no 4030 de la Bibliotheque vaticane 1-3. Toulouse, Privat, 1965.
Eckhart, A Teremtés könyvének magyarázata. Budapest, Helikon, 1992.
Eckhart, Útmutató beszédek. Budapest, T-Twins, 1993.
Eckhart, A nemes ember kereszténysége. Öt prédikáció. Budapest, Camelot, 1997.
Eckhart, Tizenöt német beszéd. Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2000.
Froissart, Krónika. Budapest, Gondolat, 1971.
Gairdner, J. (ed.), The Paston Letters. 6 vols. London, Library, 1904. Reprint: Alan Sutton, 1984. Gerson, Jean,
uvres completes. 1-8. Ed. P. Glorieux. Paris-Tournai-Rome, 1960-1972.
Gobi, Jean, Dialogues avec un fantőome. Ed. M.-A. Polo de Beaulieu. Paris, Les Belles Lettres, 1994. Jean Gobi
l'Ancien, Miracles de Sainte Marie-Madeleine. Ed. J. Sclafer. Paris, CNRS, 1996. Jönsson, A. (ed.), St.
Bridget’s Revelations to the Popes: An Edition of the So-Called Tractatus de summis pontificibus. Studia
Graeca et Latina Lundensia 6. Lund, Lund University Press, 1997. Longnon, Jean – Cazelles, Raymond (ed.),
Les Trés Riches Heures of Jean, Duke of Berry. New York, George Braziller, 1989.
Marsilius de Padova, Defensor pacis. Ed. C. W. Previté-Orton. Cambridge, Cambridge University Press, 1928.
Palacky, Franciscus (ed.), Documenta Mag. Ioannis Hus. Pragae, 1869.
Palacky, Frantisek, Urkundliche Beitrage zur Geschichte des Hussitenkriegs. 1-2. 1872, 1874. Petrarca, Levelek.
Szemelvények. Budapest, Gondolat, 1962.
Philippe de Mézieres, Le songe du vieil pélerin 1-2. Ed. G. W. Coopland. Cambridge, 1969. Pierre d'Ailly,
Ymago mundi 1-3. Ed. E. Buron. Paris, 1930.
Pozzi, Giovanni – Leonardi, Claudio (ed.), Olasz misztikus írónők. Budapest, Európa, 2001. Ramon Llull, A
szeretet filozófiájának fája. Ford.: Déri Balázs, Bp., é. n.
Régnier-Bohler, Daniele (ed.), Splendeurs de la cour de Bourgogne. Récits et chroniques. Paris, Robert Laffont,
1995.
Schnerb-Lievre, M. (ed.), Le songe du vergier. I-II. Paris, CNRS, 1982.
Sienai Szent Katalin, Dialógus. Budapest, Szent István Társulat, 1983. Sienai Szent Katalin, Levelek. Budapest,
Szent István Társulat, 1983. Tuetey, Alexandre (ed.), Journal d’un bourgeois de Paris. Paris, 1981.
1.8.2. SZAKIRODALOM
Abel, Wilhelm Geschichte der deutschen Landwirtschaft vom frühen Mittelalter bis zum 19. Jahrhundert.
Stuttgart, 1962.
Abel, Wilhelm Agrarkrisen und Agrarkonjuktur. Eine Geschichte der Land- und Ernahrungswirtschaft
Mitteleuropas seit dem hohen Mittelalter. Hamburg-Berlin, 1978.
Angelov, Dimitar, Obstesztvo i obstesztvena miszál v szrednovekovna Bálgarija. Szofija, 1979.
Autrand, Francoise, Pouvoir et société en France, XIV e-XVe siecles. Paris, 1974.
Autrand, Francoise, Charles V le Sage. Paris, 1994.
Baluze, Edgar, Vitae paparum avenionensium 1-4. Új kiadás: ed. G. Mollat. Paris, 1914-1927.
Beaune, Colette, Naissance de la nation France. Paris, Gallimard, 1985.
474
FÜGGELÉK
Beresford, Maurice Warwick, The Lost Villages of England. Wolfeboro, NH., Sutton Publishing, 1954.
Biraben, Jean Noel, Les hommes et la peste en France et dans les pays européens et méditerranéens 12. Paris,
Mouton, 1975-1976.
Bois, Guy, Crise du Feodalisme. Paris, Editions de l'Ecole des Hautes Études en Sciences Sociales – Presses de
la Fondation Nationale des Sciences Politiques, 1976.
Bojtár Endre, Bevezetés a baltisztikába. A balti kultúra a régiségben. Budapest, 1997.
Bonenfant, Paul, Philippe le Bon. Sa politique, son action. Paris-Bruxelles, De Boeck Université, 1996.
Bossard, Eugene, Gilles de Rais, Maréchal de France, dit Barbe Bleue (1404-1440). Grenoble, Jérome Millon,
1992.
Bulst, Neithard, Der Schwarze Tod. Saeculum, 30 (1979), 45-67.
Campbell, Bruce M. S. (ed.), Before the Black Death: Studies in the ‘Crisis’ of the Early Fourteenth Century.
Manchester, Manchester University Press-St. Martin's Press, 1992.
Chiffoleau, Jacques, La comptabilité de l’au-delá. Les hommes, la mort et la religion dans la région d’Avignon á
la fin du Moyen-Age (vers 1320-vers 1480). Paris, De Boccard, 1980.
Chiffoleau, Jacques, Les justices du pape: délinquance et criminalité dans la région d’Avignon au quatorzieme
siecle. Paris, Publications de la Sorbonne, 1984.
Christian, William A., Apparitions in Late Medieval and Renaissance Spain. Princeton, Princeton University
Press, 1981.
Cirkovic, Sima, Istorija srednjovekovne bosanske drzave. Beograd, 1964.
Cohn, Norman, Európa démonai. Budapest, Corvina, 1994.
Cohn, Samuel Kline, The Black Death Transformed. Disease and Culture in Early Renaissance Europe. London,
Arnold, 2002.
Colledge, E., Epistola solitarii ad reges: Alphonse of Pecha as Organizer of Brigittine and Urbanist Propaganda.
Medieval Studies, 18 (1956), 19-49.
Crummey, Robert, The Formation of Muscovy 1304-1613. London-New York, 1987.
Cserepnin, L. V., Obrazovanie Ruszszkogo centralizovannogo goszudarsztva v XIV-XV vv. Moszkva, 1960.
Cvetkova, Bistra A., La bataille mémorable des peuples. Paris, 1974.
Cvetkova, Bistra A., Les institutions ottomanes en Europe. Wiesbaden, 1978.
Daenell, E., Die Blütezeit der deutschen Hanse. Hansische Geschichte von der zweiten halfte des XIV. bis zum
letzten viertel des XV. Jahrhunderts. 1-2. Berlin; New York, Walter de Gruyter, 1906 (1973).
Dollinger, Philippe, Die Hanse. Stuttgart, Kröner,1981 3. Angolul: The German Hansa. Stanford, Stanford
Duby, Georges – Duby, Andrée, Jeanne d’Arcperei. Budapest, Európa, 1989.
Eco, Umberto, A rózsa neve. Budapest, Európa, 1987.
LEurope des Anjou. Aventure des princes angevins du XIII e au XVe siecle. Paris, Somogy, 2001.
Fawtier, Robert, Sainte Catherine de Sienne 1-2. Paris, De Boccard, 1921-1930.
Fekete László, A kelet-nyugati kereskedelem struktúrája Európa északi felén a 14. század utolsó évtizedeiben.
Történeti Szemle, 1986, 461-480.
475
FÜGGELÉK
Fenell, J., Tire Emergency of Moscow 1304-1359. Berkeley, 1968.
Fenell, J., A History of the Russian Church to 1448. London-New York, 1996.
Fichtenau, Heinrich, Der junge Maximilian (1459-1482). München-Wien, 1959.
Fine, J. V., The Late Medieval Balkans. A critical Survey from the Late 12 th Century to the Ottoman Conquest.
Ann Arbor, University of Michigan Press, 1987.
Fraioli, Deborah A., Joan of Arc: The Early Debate. Woodbridge, Boydell Press, 1999.
Gagniere, Sylvain – Granier, Jean, Le Palais des Papes, découverte de la ville et de son histoire. Avignon, 1988.
Galland, B., Les papes d’Avignon et la Maison de Savoie (1309-1409). Paris, 1998.
Genese et débuts du Grand Schisme d’Occident. Paris, Éditions du CNRS, 1980.
Gieysztor, Aleksander, Trade and Industry in Eastern Europe before 1200. In Cambridge Economic History of
Europe. Vol. 2. Trade and Industry in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 1987, 474-
502.
Gillingham, John, A Rózsák háborúja. Budapest, Kossuth, 1985.
Ginzburg, Carlo, Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Budapest, Európa, 2003.
Goodman, Anthony, The Wars of the Roses. London, Routledge, 1981.
Gottfried, Robert Steven, The Black Death: Natural and Human Disaster in Medieval Europe. New York,
Collier Macmillan-Free Press, 1983.
Graus, Frantisek, Das Spátmittelalter als Krisenzeit: Ein Literaturbericht als Zwischenbilanz. Mediaevalia
Bohemica. Suppl. 1. (1969), 4-65.
Graus, Frantisek, Pest, Geissler, Judenmorde: Das 14. Jahrhundert als Krisenzeit. Gottingen, Vandenhoeck &
Ruprecht, 1988.
Grousset, René, L’empire des steppes. Paris, 1939.
Guenée, Bemard, Pierre d'Ailly (1351-1420). In Entre l’Église et l’État. Quatre vies deprélats francais a la fin du
Moyen Age. Paris, Gallimard, 1987, 125-299.
Guenée, Bernard – Lehoux, Franôise, Les entrées royales frangaises de 1328 a 1515. Paris, 1968.
Guillemain, Bernard. La courpontificale d’Avignon (1309-1376). Étude d’une société. Paris, Boccard, 1962-
1966.
Guldescu, S., History of the Medieval Croatia. The Hague, 1964.
Hanawalt, Barbara, The Ties That Bound. Oxford, Oxford University Press, 1986.
Hanley, Sarah, Le lit de justice of the Kings of France: Constitutional Ideology in Legend, Ritual and Discourse.
Heckscher, Eli F., An Economic History of Sweden. Cambridge, MA., 1954.
Hellmann, M. (ed.), Handbuch der Geschichte Russlands. Stuttgart, 1981.
Herm, Gerhard, Der Aufstieg des Hauses Habsburg. Ulm, 1996.
Hilton, Rodney Howard, Agrarian Class Structure and Economic Development in Pre-Industrial Europe: A
Crisis of Feudalism. Oxford, Clarendon Press, 1978.
Hilton, Rodney Howard, Class Conflict and the Crisis of Feudalism: Essays in Medieval Social History.
London, Verso, 1990.
476
FÜGGELÉK
Horrox, Rosemary (ed.), The Black Death. Manchester, Manchester University Press, 1994.
Hödl, Günther, Habsburg und Österreich 1273-1493. Wien-Köln-Graz, 1988.
Huizinga, Johan, A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és

Németalföldön a XIV. és XV. században. Budapest, Európa, 1979.
Imbach, Ruedi. Dante, laphilosophie et les laics. Fribourg, Éditions Universitaires, 1996.
Inalcik, Halil, The Ottoman Empire. The Classical Age 1300-1600. London, Phoenix, 1973.
Kalivoda, Robert, Revolution und Ideologie : der Hussitismus. Köln, Böhlau, 1976.
Kieniewicz, Stefan (ed.), History of Poland. Warszawa, 1968.
Klaic, Nadja, Povijest Hrvata u ranem srednjem vijeku. Zagreb, 1971.
Klassen, John M., The Nobility and the Making of the Hussite Revolution. New York, Columbia University
Press, 1978.
Krynen, Jacques, Idéal du prince et pouvoir royal en France a la fin du Moyen Age (1380-1440). Étude de la
littérature politique du temps. Paris, Gallimard, 1981.
Lambert, Malcolm, The Franciscan Crisis under John XXII. Franciscan Institute, St. Bonaventure University,
1972.
Le Roy Ladurie, Emmanuel, Montaillou, egy okszitán falu életrajza, 1294-1324. Budapest, 1975; Osiris, 1997.
Lihacsov, D. Sz., Oroszország kultúrája a reneszánsz hajnalán. Budapest, 1971.
Macek, Josef, The Hussite movement in Bohemia. New York, AMS Press, 1980.
Macek, Josef – Marosi, Ernő – Seibt, Ferdinand (ed.), Sigismund von Luxemburg Kaiser und König in
Mitteleuropa 1387-1437. Warendorf, 1994.
Malowist, Marian, The Problem of the Inequality of Economic Development in Europe in the Later Middle
Ages. Economic History Review, 19 (1966), 15-28.
Malowist, Marian, The trade of Eastern Europe in the later Middle Ages. In Cambridge Economic History of
Europe. Vol. 2. Trade and Industry in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 1987, 525-
563.
Manselli, Raoul, Spirituali e Beghini in Provenza. Roma, 1959.
Mastin, J. Medieval Russia 980-1584. Cambridge, 1995.
Matuz József, Az Oszmán Birodalom története. Budapest, 1990.
Meiss, Millard, Painting in Florence and Siena after the Black Death. The Arts, Religion, and Society in the
Mid-Fourteenth Century. Princeton, Princeton University Press, 1951.
Meiss, Millard, French Painting in the Time of Jean de Berry. The Limbourgs and Their Contemporaries. New
York, George Braziller – Pierpont Morgan Library, 1974.
Menache, Sophie, Clement V. Cambridge, Cambridge University Press, 1998.
Mladenovic, M., L’Etat serbe au moyen age. Paris, 1931.
Mollat, Georges, Les papes d’Avignon. Paris, Letouzey et Ané, 1965.
Palacky, Frantisek, A huszitizmus története. Fejezetek a cseh nemzet történetéből. Budapest, Európa
Könyvkiadó, 1984.
Paravicini, Werner, Merész Károly. Budapest, Akadémiai, 1989.
477
FÜGGELÉK
Paravicini Bagliani, Agostino, Le corps dupape. Paris, 1997. Angolul: The Pope’s Body. Chicago, University of
Chicago Press, 2000.
Pardo Navarro, Tomás Jesús, Capilla real de Granada. Granada, 1999.
Pásztor, Edith, Onus apostolicae sedis. Curia romana e cardinalato nei secoli XI-XV. Roma, Edizioni Sintesi
Informazione, 1999.
Patschovsky, Alexander – Smahel, Frantisek (ed.), Eschatologie und Hussitismus. Internationales Kolloquium,
Prag 1.-4. September 1993, Praha, Historisches Institut, 1996.
Piola Caselli, F., La costruzione del Palazzo dei Papi di Avignone. Milano, 1981.
Platt, Colin, King Death: The Black Death and its Aftermath in Late Medieval England. London, UCL Press,
1996.
Quillet, Jeanine, La philosophie politique de Marsile de Padoue. Paris, 1970.
Righetti Tosti-Croce, M. (ed.), Bonifacio VIII e il suo tempo. Milano, Electa, 2000.
Riis, Thomas (ed.), Studien zur Geschichte des Ostseeraumes 1. Odense, 1995.
Rörig, Fritz, Wirtschaftskrafte im Mittelalter. Abhandlungen zur Stadt- und Hansegeschichte. Weimar, 1959.
Schimmelpfennig, Bernhard, Die Funktion des Papstpalastes und der kurialen Gesellschaft im papstlichen
Zeremoniell vor und wahrend des grossen Schismas. In Genese et débuts du grand schisme d’Occident. Paris,
1980. 317-328.
Schimmelpfennig, Bernhard, Papal Coronations in Avignon. In Rituals and Rulerships in Medieval and Early
Modern Europe. Los Angeles, 1990, 179-196.
Seibt, Ferdinand (ed.), Kaiser Karl IV: Staatsmann und Mazen. München, Prestel Verlag, 1978.
Seibt, Ferdinand, Hussitica: Zur Struktur einer Revolution. Köln; Wien, Böhlau, 1990.
Seibt, Ferdinand, Karl IV: ein Kaiser in Europa, 1346-1378. München, Deutscher Verlag der Wis- senschaften,
1994.
Smahel, Frantisek, Podjebrad György. Budapest, 1967.
Smahel, Frantisek, La révolution hussite: une anomalie historique. Paris, PUF, 1985.
Smahel, Frantisek, Die hussitische Revolution. Hannover, Hahnsche Buchhandlung, 2002. Sokcsevits Dénes –
Szilágyi Imre – Szilágyi Károly, Déli szomszédaink története. Budapest, 1994. Stadlober, Margit, Gotik in
Oesterreich. Graz-Wien-Köln, 1996.
Stoob, Heinz, Die Hanse. Graz,Styria, 1995.
Stromer, Wolfgang von, Oberdeutsche Hochfinanz 1350-1450. VSWG, Beiheft 55-57. Wiesbaden, Steiner,
1970.
Sugar, P. F., Southeastern Europe under Ottoman Rule 1354-1804. Seattle-London, 1977.
Székely György, Politikai elmélet és politikai valóság a reneszánsz korában. Századok, 1979. XXX. Szokolay
Katalin, Lengyelország története. Budapest, 1996.
Tanz, Sabine, Jeanne d’Arc. Spatmittelalterliche Mentalitaten im Spiegel eines Weltbildes. Weimar, Hermann
Böhlaus Nachfolger, 1991.
Terrasse, Henri, Islam d’Espagne. Une rencontre de l’Orient et de l’Occident. Paris, 1958.
478
FÜGGELÉK
Thomson, J. A., The Transformation of Medieval England, 1370-1529. London, Longman, 1983. Tierney,
Brian, Origins of Papal Infallibility, 1150-1350: A Study on the Concepts of Infallibility, Sovereignty and
Tradition in the Middle Ages. Leiden, Brill, 1972.
Vauchez, André, Les laics au Moyen Age. Paris, Cerf, 1991.
Vaughan, Richard, Philip the Good. The Apogee of Burgundy. London, 1970.
Vaughan, Richard, Charles the Bold. The last Valois Duke of Burgundy. London, 1973.
Vaughan, Richard, Philip the Bold. The Formation of the Burgundion State. London, 1979.
Vives, Jaime Vicens, Geschichte Spaniens. Stuttgart, 1969.
Walsh, W. T., Isabelle la catholique, 1451-1504. Paris, 1932.
Warner, Marina, Joan of Arc. London, Vintage, 1991.
Werner Ernst, Die Geburt einer Grossmacht – die Ottomanen (1300-1481). Ein Beitrag zur Genesis des
türkischen Feudalismus. Berlin, 19722.
Wilkins, E. H., Life of Petrarch. Chicago, University of Chicago Press, 1961.
Wood, C. T., Philip the Fair and Boniface VIII. New York, 1971.
Wojciechowski, Zygmunt, Létat polonais au Moyen Age. Histoire des institutions. Paris, 1949. Ziegler, Philip,
The Black Death. London, Sutton Publishing, 1997.
1.9. Összegzés: egy új expanzió kezdete, a fejlődés irányai

1.9.1. FORRÁSOK
Aeneas Silvius Piccolomini, Pápa vagy zsinat? Budapest, Helikon, 1980.
Alberti, Leon Battista, Della famiglia. Ed. G. Guarino. Lewisburg, 1971.
Alberti, Leon Battista, Tíz könyv az építészetről. Budapest, Műszaki Egyetem, 1982.
Alberti, Leon Battista, A festészetről. Budapest, Balassi, 1997.
Boccaccio művei. Kiad. Kardos Tibor – Rózsa Zoltán, Budapest, 1964.
Bruni, Leonardo, Laudatio Florentiae urbis. In H. Baron, From Petrarch to Leonardo Bruni. Chicago 1968, 217-
263.
Capuai Rajmund, Siénai Szent Katalin élete (Legenda Maior). Budapest, Szent István Társulat, 1983. Cusanus,
Nicolaus, A tudós tudatlanság. Budapest, Kairosz, 1999.
Dante Alighieri, Az egyeduralom. In Dante összes művei. Szerk. Kardos Tibor, Budapest, Magyar Helikon,
1962, 401-476.
Denis, Anne, Charles VIII et les Italiens. Geneve, Droz, 1979.
I Diarii. Ed. E. Fulin. 1879-1902. Ebből részlet: Tommaso Mocenigo végrendelete. In Jónás,
Szöveggyűjtemény., 380-381.
Dubois, Pierre, De recuperatione Terrae Sanctae. Ed. Ch-V. Langlois. Paris, Picard, 1891.
Ficino, Marsilio, A szerelemről. Kommentár Platón A lakoma című művéhez. Budapest, Articus Kiadó, 2001.
Fortescue, Sir John, On the Laws and Governance of England. Ed. S. Lockwood. Cambridge, Cambridge
479
FÜGGELÉK
Gerson, Jean, &uvres completes. Vol. VII. Etxuvre frangaise. Ed. P Glorieux. Paris-Tournai, Desclée,
1968.
Guicciardini, Francesco, Itália története (1494-1534). Budapest, Európa, 1990.
Kempis Tamás, Krisztus követése. Budapest, Ecclesia, 1978, 1988.
Lewis, P. S. (ed.), Ecrits politiques de Jean Juvénal des Ursins 1-2. Paris, SHF, 1978-1985.
Machiavelli, Niccolo, Művei. Budapest, Európa, 1978.
Pico della Mirandola, Giovanni, Heptaplus avagy a Teremtés hat napjának hétszeres magyarázata. Budapest,
Articus, 2002.
II. Pius pápa feljegyzései. Budapest, Balassi, 2001.
Poggio Bracciolini, Opera omnia 1-2. Torino, 1964-1966.
Ruusbroec, Jan van, A lelki menyegző. Budapest, Szent István Társulat, 1999.
Sanuto, Marino, Vite de duchi di Venezia. In Rerum Italicarum Scriptores, vol. 22., 1723.
Suso (Heinrich Seuse) misztikus írásai. Budapest, Kairosz-Paulus Hungarus, 2001.
Sziénai Szent Katalin, Dialógus. Budapest, Szent István Társulat, 1983.
Sziénai Szent Katalin, Levelek. Budapest, Szent István Társulat, 1983.
Vasari, Giorgio, A legkiválóbb festők, szobrászok és építők élete. Budapest, Helikon, 1973.
Weinrich, L. (ed.), Die Goldene Bulle. Quellen zur Verfassungsgeschichte des Römisch-deutschen Reiches im
Spatmittelalter (1250-1500). Ausgewahlte Quellen zur deutschen Geschichte des Mittelalters 33. Darmstadt,
1983, 392-394.
William Ockham, Opera politica. 1-3. Ed. J. G. Sikes et al. Manchester, Manchester University Press, 1956-
1974.
1.9.2. SZAKIRODALOM
Abulafia, David, Italia, Sicilia and the Mediterraneum. Aldershot, Variorum, 1987.
Antal Frigyes, A firenzei festészet és társadalmi háttere. Budapest, Gondolat, 1986.
Anton, L. G., Las Cortes de Aragón. Zaragoza, 1978.
Autrand, F., Naissance d’un grand corps de l’Etat: les gens du Parlement de Paris, 1345-1454. Paris,
Publications de la Sorbonne, 1981.
Bak, János M. (ed.), Nobilities in Central and Eastern Europe: Kinship, Property and Privilege. Krems,
1994.
Batkin, Leonyid, Az itáliai reneszánsz. Budapest, Gondolat, 1986.
Beaune, Colette, Le miroir du pouvoir, Paris, Hervas, 1989.
Beumann, Helmut, Zur Nationenbildung im Mittelalter. Aus der Bilanz eines Forschungsschwer- punktes.
Geschichte in Unterricht und Wissenschaft, 10 (1998), 487-593.
Blythe, J. M., Ideal Government and Mixed Constitution in the Middle Ages. Princeton, Princeton University
Press, 1992.
480
FÜGGELÉK
Burckhardt, Jacob, A reneszánsz Itáliában. Budapest, Dante, 1945. 2. kiad., Budapest, Képzőművészeti Alap,
1978.
Burke, Peter, Az olasz reneszánsz. Budapest, Osiris, 1994.
Burman, Edward, Emperor to Emperor. Italia Before the Renaissance. London, Constable, 1991.
Burns, J. H., Lordship, Kingship and Empire: The Idea of Monarchy (1400-1525). Oxford, Oxford University
Press, 1992.
Canning, Joseph, A középkori politikai gondolkodás története. Budapest, Osiris, 2002.
Chambers, D. H., The Imperial Age of Venice, 1380-1580. London, 1970.
Chastel, André, Fabulák, formák, figurák. Budapest, Gondolat, 1984.
Cloulas, Ivan, Charles VIII et le mirage italien. Paris, Albin Michel, 1986.
Cole, Alison, Renaissance von Mailand bis Neapel. Die Kunst an den Höfen Italiens. Köln, 1996.
Coulet, N. – Matz, J. M. (ed.), La noblesse dans le territoires angevins a la fin du Moyen Age. Rome, L'École
francaise de Rome, 2000.
Davidsohn, Robert, Geschichte von Florenz. Berlin, 1927.
Davies, Jonathan, Florence and its University during the Early Renaissance. Leiden, Brill, 1998. Delumeau,
Jean, Reneszánsz. Európa kultúrtörténete. Budapest, Osiris, 1997.
Duggan, A. J. (ed.), Nobles and Nobility. Woodbridge, Boydell Press, 2000.
Favier, J – Beaune, C., XIVe et XV‘ siecles: crises et geneses. Paris, PUF, 1996.
Febvre, Lucien, Michelet et la Renaissance. Paris, Flammarion, 1992.
Ferrante, J. M., The Political Vision of the Divine Comedy. Princeton, Princeton University Press, 1984.
Finlay, Robert, Politics in Renaissance Venice. New Brunswick, Rutgers University Press, 1980. Garrisson,
Janine, Royaume, Renaissance et Réforme 1483-1559. Paris, Seuil, 1991.
Gerics József, A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1987. Gergely Jenő, A
pápaság története. Budapest, Kossuth, 1982.
Gierke, Otto Friedrich von, Das deutsche Genossenschaftsrecht, Darmstadt, Wissenschaftliche Buch-
gemeinschaft, 1954.
Gilson, Etienne, Humanisme et Renaissance. Paris, Vrin, 1983.
Goldthwaite, R. A., The Building of Renaissance Florence. An Economic and Social History. Baltimore, 1980.
Gombrich, Ernst, Reneszánsz tanulmányok. Budapest, Corvina, 1985.
Gregorovius, Storia della citta di Roma del medio evo. Citta di Castello, 1942.
Grendel, Paul, Books and Schools in the Italian Renaissance. Aldershot, Variorum, 1995.
Guenée, Bernard, L’Occident aux XIVe et XVe siecles. Les États. Paris, PUF, 1998.
Guizot, Francois, Histoire des origines du gouvernement représentatif en Europe, Bruxelles, 1851. Hale, John
Rigby, Florene and the Medici. London, Phoenix Press, 2001.
Hay, Denis – Law, John, Italy in the Age of he Renaissance 1380-1530. London-New York, Longman, 1989.
Holmes, G., Art and Politics in Renaissance Italy. Oxford, 1993.
481
FÜGGELÉK
Huizinga, Johan, A középkor alkonya. Budapest, Európa, 1978.
Hyde, J. K., Society and Politics in Medieval Italy. The Evolution of the Civil Life 1000-1350. London, . 1982.
Inalcik, Halil, The Ottoman Empire. The Classical Age, 1300-1600. London, Phoenix, 1994. Jacquart, Jean,
Frangois Ier. Paris, Fayard, 1981.
Jászai Magda, Velence és Magyarország. Budapest, Gondolat, 1990.
Kantorowicz, E., The King’s Two Bodies. Princeton, Princeton University Press, 1957.
Kittel, E. E., Medieval and Renaissance Venice. Urbana, 1999.
Koltay-Kástner Jenő, Cola di Rienzo. Szeged, 1949.
Krieger, K.-F., König, Reich und Reichsreform im Spatmittelalter. München, 1992.
Kristeller, Paul Oskar, Szellemi áramlatok a reneszánszban. Budapest, Magvető, 1980.
Krynen, Jacques, Idéal du prince et pouvoir royal en France a la fin du Moyen Age, 1380-1440: étude de la
littérature politique du temps. Paris, Picard, 1981.
Krynen, Jacques, L’Empire du roi. Idées et croyances politiques en France, XIII-XIVe siecle. Paris, Gallimard,
1993.
Lagarde, Georges de, La naissance de l’esprit laique au déclin du Moyen Age. Saint-Paul-Trois-Chateaux,
Éditions Béatrice, 1934-1942.
Lane, Frederic C., Venice. A Maritime Republic. Baltimore, 1991.
Lemonnier, Henry, Charles VIII, Louis XII et Frangois I er: les guerres d’Italie 1492-1547. Paris, Tallendier,
1982.
Luzzato, Gino, Breve storia economica dell’Italia medievale. Torino, 1958.
Luzzato, Gino, Storia economica di Venezia dall’XI al XVI secolo. Venezia,1961.
Martines, Lauro, Power and Imagination: City-states in Renaissance Italy, New York, Knopf, 1979. McCrade,
A. S., The Political Thought of William of Ockham. Cambridge, Cambridge University Press, 1974.
Merriman, Roger B., The Rise of the Spanish Empire in the Old World and in the New 2. New York, 1962.
Miethke, J., Politische Theorien im Mittelalter. In Politische Theorien von der Antike bis zu Gegenwart. Ed. H.
J. Lieber. München, Olzog, 1991, 47-156.
Moeglin, J.-M. – Babel, R. (ed.), Identité régionale et conscience nationale en France et en Allemagne du
Moyen Age á l’époque moderne. Sigmaringen, 1997.
Mollat du Jourdin, Michel, Európa és a tenger. Budapest, Atlantisz, 1996.
Morrall, J. B., Gerson and the Great Schism. Manchester, Manchester University Press, 1960.
O'Callaghan, J. F., Alfonso X, the Cortes and Government in Medieval Spain. London, Variorum, 1998.
Pastor, Ludwig von, Geschichte der Papste. Freiburg in Breisgau, 1933.
Pennington, K., The Prince and the Law 1200-1600. Berkeley, University of California Press, 1993.
Pérez, Joseph, Isabelle et Ferdinand. Paris, Fayard, 1988.
Prevenier, Walter – Blockmans, Wim, The Burgundion Netherlands. Cambridge, Cambridge University Press,
1986.
Rapp, Francis, LEglise et la vie religieuse en Occident a la fin du Moyen Age. Paris, PUF, 1969.
482
FÜGGELÉK
Schneidmüller, B., Nomen Patriae. Die Entstehung Frankreichs in der politisch-geographischen Terminologie
(10-13. Jahrhundert). Sigmaringen, Thorbecke, 1987.
Schramm, Percy Ernst, Herrschaftszeichen und Staatssymbolik. Beitrage zu ihrer Geschichte vom dritten bis
zum sechzehnten Jahrhundert 1-3. Stuttgart, Hierseman, 1954-1956.
Simeoni, L., Le signorie 1313-1559. Milano, 1950.
Strayer, J. R., On the Medieval Origins of the Modern State. Princeton, Princeton University Press, 1970.
Stubbs, Edward, Constitutional History of England, Oxford, Clarendon Press, 1874-1878.
Taylor, C., Sir John Fortescue and the French Polemical Treatises of the Hundred Years War. English Historical
Review, 114 (1999), 112-129.
Teke Zsuzsa, Reneszánsz fejedelmek és pápák. Budapest, Kossuth, 1994.
Tenenti, Alberto, Firenze dal commune a Lorenzo il Magnifico. Firenze, 1970.
Thompson, I. A. A., Crown and Cortes: Government, Institutions and Representation in Early Modern Castile.
London, Variorum, 1993.
Ullmann, Walter, Principles of Government and Politics in the Middle Ages. London, Methuen, 1966.
Verger, J., Les gens du savoir en Europe á la fin du Moyen Age. Paris, PUF, 1997.
Wiesflecker, Hermann, Kaiser Maximilian I. 1-4. München, R. Oldenburg, 1970-1981.
Wilks, M. J., The Problem of Sovereignty in the Later Middle Ages. The Papal Monarchy with Augustinus
Triumphus and the Publicists. Cambridge, Cambridge University Press, 1963.
Zimmermann, A. (ed.), Soziale Ordnungen im Selbstvertstandnis des Mittelalters. Berlin-New York, W. de

Gruyter, 1980.
2. GLOSSZÁRIUM
2.1. Személyek
Abbo de Fleury (940/945-1004) ■ szerzetes, egyházi író, oblatusként került Fleury (Saint-Benoít sur Loire)
kolostorába. A clunyi reform szellemiségét képviseli angliai tartózkodása idején, ahol segíti Dunstan püspök
hasonló irányba mutató reformtörekvéseit. A királyi hatalom keresztény szellemű befolyásolásával kapcsolatos
elveit tükrözi a mártír Szent Edmund kelet-angliai királyról (Í869) írt legendája. 988-ban lesz Fleury apátja. A
felemelkedő Capetingek (Hugó és II. Róbert) – sokszor kéretlen – tanácsadójaként több esetben éles
konfliktusba keveredik a királyi környezettel, különösen a II. Róbert válásával kapcsolatos vitákban,
amelyekben a szigorú pápai álláspontot védelmezte az uralkodóval szemben. (KG)
Abélard (Petrus Abelardus) (1079-1142) ■ francia filozófus és költő. Dialektikát és teológiát tanított Melunben,
Corbeilben, majd Párizsban. 1121-ben elítélték a Szentháromságról írt munkáját. Nogent mellett Paracletus
néven remeteséget alapított, amely később női kolostor lett, Héloi'se vezetésével. Abélard a Saint-Denis, majd a
Szent Gildas kolostorban töltött rövid idő után újból Párizsban tanított. 1141-ben ismét elítélték a Theologia
christiana című munkáját. Fellebbezésre Rómába menve halt meg. Legfontosabb fennmaradt művei a
prédikációi, himnuszai és a Sic et non című dialektikai értekezése. (JI)
Adalbero de Laon püspök (967-1030 k.) ■ Nagybátyja, ugyancsak Adalbero után kerül a püspöki székbe. Lothar
nyugati frank király kancellárja 974-975-ben. Később, 991 után az új dinasztia, Capet Hugó párthívévé
szegődött. Élete végén szatirikus írásaival tűnt ki. A II. Róbert királyhoz írt Carmen ad Rodbertum regem
egyféle konzervatív, a Karoling-kori püspöki ideál nézőpontjából megfogalmazott kritikát tartalmaz Cluny és a
XI. századi szerzetesi reform új törekvéseivel szemben, maró gúnnyal figurázva ki Odilo apát lovagi allűrjeit.
Ebben a polémiában fejtette ki Adalbero – ha nem is legelsőként, de mindenképp nagy hatással – a középkori
társadalmat három, egymást funkcionálisan kiegészítő rendre (ordo) az imádkozók (oratores), a harcolók
483
FÜGGELÉK
(bellatores) és a dolgozók (laboratores) rendjére felosztó elméletet, amelynek az újkorig igen nagy hatása volt a
rendi gondolkodásban és a középkori társadalom önmagáról alkotott képében. (KG)
Adalbert (Szent) (955/58-997) ■ a cseh arisztokrata Slavnik családból származó Vojtech prágai püspök volt. A
Premysl-dinasztiából kikerülő herceg hatalma kiterjesztése során kiirtotta Adalbert családját, ez kényszerítette
római, franciaországi zarándokutakra. Poroszországban a pogá- nyok közti missziós úton vértanúhalált
szenvedett 997-ben. Kultusza a kereszténység kelet-kö- zép-európai kiterjesztésének szimbóluma lett itáliai,
német, németalföldi, lengyel, cseh és magyar földön. (SzGy)
Adamnan (†604) ■ művelt ionai apát. A Vita Columbae és egy Vergilius-kommentár írója, híres munkája a De
locis sanctis, amit vendége, a szentföldi zarándok, Arculf püspök szóbeli elbeszélése és latin szerzők (Szent
Jeromos, Sulpicius Severus) nyomán írt szép latinsággal. (JI)
Adelard of Bath (1070 k.-1146) ■ angol skolasztikus filozófus, nagy utazó, a matematika, az asztronómia és a
kémia kutatója. Enciklopédikus szellem, azt vallotta, hogy a természetet önmagáért kell tanulmányozni. (JI)
Adelheid (11004) ■ Capet Hugó francia király felesége, a senlis-i királyi kápolna építtetője. (SM)
Aegidius Romanus (1245?-1316) ■ A római Colonna-család sarja, Agoston-rendi szerzetes, arisz- toteliánus
filozófus, Bourges érseke. 1265-75 között Párizsban tanul, Aquinói Tamás tanítványa. 1277-ben nem írja alá
Tempier párizsi püspök dekrétumát, mely Tamás 219 tételét ítéli el eretnekként, így egyetemi karrierje
megszakad. Királyi szolgálatba áll, a trónörökös, Szép Fülöpnek ajánlva 1279 táján írja a De regimine
principum (A fejedelmek kormányzatáról) című nagysikerű művét. Az Egyház és a francia nemzetállam
küzdelme idején Aegidius VIII. Bonifác pápa pártján áll és megírja a De ecclesiastica potestate című munkáját.
Termékeny filozófus, Tamás metafizikáját fejleszti tovább (Theoremata de esse et essentia, Tractatus de peccato
originali, De erroribus philosophorum), de az újplatonikus hatások felé is nyitott (Liber de causis). (SM)
Aelfric (955-1025) ■ Aethelwold tanítványa Winchesterben, innen Cerne kolostorába került, majd 1004-ben
Eynsham bencés monostorának apátja lett. Tanítványai számára írta nyelvtani munkáját Donatus, Priscianus és
Izidor nyomán. Hozzáfűzött egy glosszáriumot, ahol a szavakat értelmük szerint csoportosította. Pszeudo-
Dozithész görög-latin nyelvű Colloquiumától inspirálva készített egy bilingvis (angol-latin) kézikönyvet, ahol
minden diák egy mesterséget mutatott be, a megfelelő terminológiával. Aelfric munkáit klerikusok és laikusok
számára írta, lefordította angolszász nyelvre Beda De temporibusát, ugyancsak népi nyelven homíliákat, szentek
életét, bibliakommentárt, teológiai és pasztorális értekezéseket írt. Egyidejűleg vállalkozott az erkölcsök
megreformálására és a műveltség újjáélesztésére. (JI)
Aeneas Silvius Piccolomini ■ humanista, író, részt vett a konstanzi zsinaton, a pápai udvarban diplomáciai
feladatokat látott el, később püspök, majd kardinális, 1458-ban II. Pius néven pápa (1-1464). (JI)
Aethelstan ■ angolszász király (924-939). Jelentős győzelmeket aratott a dánok felett, 927-ben visszaszerezte
Yorkot, a híres 937-es brunanburhi csata hőse, amelynek irodalmi feldolgozását „az angol Roland-éneknek” is
nevezik. (JI)
Aethelwold (910 k.-984) ■ Winchester püspöke (963), Szent Dunstan tanítványa. Az angol egyházreform aktív
szereplője, részt vett a Regularis Concordia megfogalmazásában, 970-ben a winchesteri zsinaton elnökölt.
Abdington apátság reformját végbevitte, Oldminstert és Newminstert a wessexi reform központjává tette.
Támogatta az angolszász nyelvű fordításokat. (JI)
Aetius Flavius (390?-454) ■ római hadvezér, a hun királyok barátja, az ő segítségükkel nyeri el a fővezéri
rangot (magister utriusque militiae) és tartja sakkban Galla Placidia ravennai régenskor- mányzatát. A
barbárokat egymás ellen kijátszva Galliában sikereket ér el a római hatalom ellen lázadókkal szemben. 436-ban
a hunokat küldte a burgundok ellen. 448-ban az alánokat küldi az Eudoxius vezette bagaudalázadás leverésére
Bretagne-ba. Aetius 451-ben gót, burgund és frank szövetséget szervez, amivel visszavonulásra kényszeríti
Attilát a mauriacumi csatában. A Pro- kopiosz bizánci történész által „az utolsó rómainak” nevezett Aetiust a
féltékeny Valentinianus császár saját kezével ölte meg. (SM)
Agobard (769-840) ■ Lyon hispániai származású érseke 816-tól, valószínűleg az arabok elől menekült vizigótok
közé tartozott. 817 körül írta Jámbor Lajos frank császárnak ajánlva értekezését a keresztény nép és a birodalom
egységéről – egyetlen uralkodó, egyetlen törvény alatt. (JI)
Ágoston (Szent) (354-430) ■ hippói püspök. Szerény észak-afrikai családból származott, apja pogány, anyja,
Monica, keresztény volt. Anyjához fűződő kapcsolata egész életét meghatározta. A racionális érvelést
484
FÜGGELÉK
mindennél többre tartó Ágoston, a kiváló rétor, manicheus lett, ágyast tartott, akitől fia született. 384-ben
Rómába utazott, majd manicheus barátai megszerezték számára a milánói városi rétori állást. Itt Ambrus
beszédeit hallgatta, 386-ban megkeresztelkedett, és visszautazott Afrikába, ahol előbb egy szerzetesi közösséget
alapított barátaival, majd Hippo püspökévé választották. 397-ben írta Vallomásait (Confessiones), a keresztény
lélek remekművét. Rengeteget írt, műveiben körüljárta és meghatározta a kereszténység legfontosabb kérdéseit
(De Trinitate; De Genesi contra Manichaeos). A 410 után megkezdett Isten városa (De civitate Dei) a keresztény
filozófia alapműve, melynek döntő hatása volt a latin kereszténységre. (SM)
Aidan (†704) ■ kelta szerzetes, az ionai kolostor apátja. Oswald northumbriai király hívására aktívan
tevékenykedett a régió térítésében. Megalapította Lindisfarne kolostorát, Észak-Anglia missziós és kulturális
központját. (JI)
Alain de Lille (Alanus ab Insulis) (1125/28-1203) ■ teológus, kánonjogász, a párizsi egyetem rektora. De
planctu naturae című munkája (1160/1170) a világ platonista reprezentációja, az Anticlaudianus (1183) a hét
szabad művészet kifejtése. (JI)
I. Alarich (370-410) ■ vizigót király, 394-ben I. Theodosiust segíti a Frigidusnál vívott csatában Eugenius
ellencsászárral és a frank Arbogasttal szemben, de mivel szolgálatait nem honorálják, végigpusztítja Thrákiát és
megostromolja Konstantinápolyt. A vizigótokat foedi státusban letelepítik a Száva mellett, 397-ben Arcadius
magister militummá nevezi ki Alarichot, ám hogy távoltartsa, felbiztatja a nyugati birodalomfél megtámadására.
Honorius fővezére, a frank Stilicho csatában legyőzi Alarichot, akinek busás jutalmat ígér, ha lerohanja a Kelet-
római Birodalmat. 407-ben kirabolja Görögországot, de mivel a kialkudott bért nem kapja meg, 410-ben
elfoglalja és kirabolja Rómát. Népét Afrika felé vezetve Campaniában hal meg. (SM)
Alberti, Leon Battista (1404-1472) ■ művelt itáliai építész, művészeti író. Munkái: De re edificatoria libri X; De
famiglia; De pictura; De statua. (JI)
Albertus Magnus (1193-1280) ■ a Domonkos-rend provinciálisa. Filozófiát és teológiát tanított Regensburgban,

Kölnben, Párizsban. (Tanítványainak nagy száma miatt Párizsban a téren tanított, amit róla neveztek el rövidítve
place Maubert-nak, vagyis Maítre Albert-nak). Korának leggazdagabb és nyitott szellemiségű tudósa. Hatalmas
munkásáágát nagy rendszerezettség és pontosság jellemzi. (JI)
Alboin (560 k.-573) ■ longobárd király, vezetése alatt vonultak és hódították meg az észak-itáliai területet a
longobárdok (Lombardia). Alboin a hódítás után 3 évvel vérbosszú áldozata lett. Még pannóniai tartózkodásuk
idején legyőzte és megölte a gepida királyt, akinek leányát Ro- samundát feleségül vette. Paulus Diaconus
elbeszélése szerint egy lakomán feleségét apja koponyájából készített ivóedényből kínálta. Rosamunda egyik
bizalmasa segítségével állt bosszút apjáért. (JI)
Albornoz, Egidio de (1310-1367) ■ toledói érsek, Kasztília kancellárja volt, Kegyetlen Péter király száműzte,
Avignonba ment, ahol a pápától 1350-től bíborosi hivatalt kapott. IV. Ince legátusaként Itáliában harcolt a pápai
állam visszaszerzéséért, (1353-1357, majd 1358-1364 között). Rómában kiadta a Constitutio Aegidianaet, a
pápai területek pacifikációs rendelkezését. Bolognában spanyol kollégiumot alapított. (JI)
V. Albrecht ■ Ausztria hercege 1404-től, 1406-1411-ben vetélkedő gyámok alatt, akiket Zsigmond német király
1409-ben együttes gyámkodásra késztetett. Huszitaellenes háborúi miatt Bécset többször új adóval terhelte.
1437-től magyar, 1438-tól német és cseh király. Zsigmond után jelentős könyvállományt örökölt, az első kora
humanista szellemmel is megismerkedett. Meghalt 1439-ben. (SzGy)
VI. Albrecht ■ főherceg, Frigyes öccse magát tekintette a tartomány urának Utószülött László utódaként (1457-
1463), ami polgárháborúra vezetett, jóllehet a császár 1458-ban magának az „unter der Enns” főhercegséget
tartotta meg, és Albrechtnek az „ob der Enns” területet utalta. Albrecht zsoldosokkal és híveivel tört be Alsó-
Ausztriába s az elégedetlen lakosságban támogatókat szerzett, de a bécsiek a császár oldalán maradva
visszaverték. Wolfgang Holzer polgármester (1442 előtt -1463) azonban Albrecht mellé állt, és a Hofburgban
ostrom alá vették Frigyest, amivel tartománygyűlés útján akarta a tanácsot leváltani. A császár kimentése után
Holzer titokban átállt, ezért Albrecht kivégeztette, de maga is meghalt 1463-ban. (SzGy)
Alcuin (730-806) ■ York püspöki iskolájában, a Beda-tanítvány Egbert, majd utódja Aethelbert irányítása alatt
nevelkedett. Itáliában találkozott Nagy Károllyal, amikor új püspöke számára a palliumért Rómába ment.
Károly a neves tudóst meghívta udvarába. Alcuin 782-től a frank uralkodó fő tanácsadója lett külpolitikai és
vallási kérdésekben. A palotában működő akadémia vezetője, nemcsak az ifjú klerikusok és laikusok, de az
485
FÜGGELÉK
idősebb hivatalnokok tanítója volt, sőt magának Nagy Károlynak is. Idős korában Tours-ba vonult vissza,
ahonnan továbbra is küldte a császárhoz tanácsadó leveleit. (JI)
Aldhelm (Szent) (639-709) ■ Malmesbury apátja (675-től), híres görög-latin műveltséggel. Canterburyben
Adorján tanítványa volt, az első angolszász író, írt latin és angolszász nyelvű verseket, értekezéseket, leveleket,
nyelvtani kézikönyvet. Jelentős könyvtárat alapított. 705-ben Sherborne püspöke lett, nagy tekintélynek
örvendett. (JI)
Alekszandr Nyevszkij (Szent) (1221-1263) ■ Jaroszlav Vszevolodovics perejaszlavli fejedelem fia. 1231-től
novgorodi fejedelem. A Német Lovagrend szövetségre akart lépni vele Litvánia ellen, de nem sikerült. 1240
nyarán svéd flotta szállt partra a Nyeva torkolatánál. Alekszandr július 15-én néhány ezer harcossal legyőzte a
svédeket, ezért kapta melléknevét. Ugyanebben az évben a Német Lovagrend elfoglalta Pszkovot és
megközelítette Novgorodot (1241). Ezért Alekszandrt visszahívták Novgorodba. 1242. április 5-én a Csud-tó
jegén megverte a Német Lovagrend seregét, ezt nevezik azóta jégtavi ütközetnek vagy jégcsatának. 1247-ben
Tvert kapta részfejedelemségként. A nagykán neki ítélte Kijevet. 1252-ben személyesen ment az Arany Horda
fővárosába, hogy megkapja a vlagyimiri fejedelemséget. Novgorodot fia kapta, akit 1255-ben a novgorodiak
elűztek, de 1257 Alekszandr fegyveresen visszaszerezte neki. 1257-1258-ban a tatárokat segítette az ellenük
fellázadt lakosok ellen. (NE)
Alexander Halensis (1170 k.-1245) ■ angol ferences teológus, Párizsban tanított. Summa universae theologiae,
és Petrus Lombardus Sententiáihoz irott kommentárjaiban hasznosította Arisztotelészt, de koncepciója alapjában
augusztiniánus. (JI)
I. Alexiosz Komnénosz császár (1081-1118) ■ Elődjének, III. Niképhorosz Botaniatésznek a le- mondatásával
került a trónra. Uralkodása kezdetétől a legsúlyosabb külpolitikai kérdésekkel kellett szembenéznie. Kénytelen
elismerni Kis-Azsia elvesztését, a szeldzsuk török hódítást és a Rumi Szultanátus megalakulását. A szicíliai
normann támadással szemben Velencére támaszkodott, amely ettől kezdve Bizánc vizeit uralta. Török népek:
besenyők és kunok támadtak Bizáncra, a szerbekkel kellett háborút viselnie, amikor újabb veszélyforrást
jelentett Bizánc számára a keresztesek megjelenése – az első keresztes hadjárat 1096-1099 között. Bizánc
zsoldosokat kért Nyugatról, ezért Alexiosz az unióról is tárgyalt II. Orbán Pápával, ám zsoldosok helyett
keresztesek jöttek. I. Alexiosz alatt a pronoia-birtok katonai jelleget öltött, és a bizánci feudalizmus alapjává
vált. A Komnénosz-dinasztia hatalomra kerülésével a feudális katonai arisztokrácia jutott uralomra. I. Alexiosz
legnagyobb sikereit azonban nem a csatamezőn, hanem a diplomácia terén aratta, midőn sikerült számára
Bizánc ellenfeleit egymás ellen kijátszania. (MIL) (Nagy) Alfréd, angolszász király (871-899) ■ Megszervezte
királysága védelmét, elindította kormányzati adminisztrációját. Kiadta és újabbakkal egészítette ki a korábbi
királyok törvényeit. Uralkodása az angolszász műveltség új periódusát jelölte. Életét Asser, Sherborne püspöke
írta meg De rebus gestis Alfredi. (JI)
V. Alfonz, aragón király (1416-1458) ■ 1420-ban az egész Szardíniát megszerezte és 1435 óta Szicília és
Nápoly ura volt, ahol a Magnanimus melléknevet kapta. Humanista írók, művészek pártfogója (Filelfo, Valla).
(SzGy)
VI. Alfonz, kasztíliai-leóni király (1072-1109) ■ döntő jelentőségű tette Toledo bevétele (1085), magát mint két
vallás császárát határozta meg az Iszlám híveihez fordulva. Az 1095-ben létrejött portugál grófságot (Portu cale)
hűbérként Burgundiai Henriknek (1093-1112) adományozta. (SzGy)
X. (Bölcs) Alfonz, León-Kasztília királya (1252-1284) ■ III. Ferdinánd león-kasztíliai király és Sváb (vagy
Hohenstauf) Beatrix fia. Anyja révén IV. Konrád császár halálát követően 1255-ben magának követelte a sváb
hercegséget, majd 1256 márciusában Pisa támogatásával rex Roma- norummá nyilvánította magát, amit egy
évvel később királlyá választása követett. Uralma alatt került sor a león-kasztíliai jogrendszer a király által
kezdeményezett kodifikációjára, a Siete Partidas címen ismert törvénykönyv összeállítására. Az „új
Salamonként” tisztelt Alfonz Primera Crónica general címen összefoglalta a királyság történetírói hagyományát,
asztrológiai és kozmogóniai műveket is írt anyanyelvén, az udvari költészet helyi hagyományát követve pedig
gallego nyelven fordult hosszú versfüzérben Szűz Máriához (Cantigas de Santa Maria). (MP)
Almohádok ■ a berber muzulmánok szigorú szektája, amely 1122 óta uralkodóházat alkotott Marokkóban és
1146 óta a Pireneusi-félszigeten. Egy időre gazdasági és mindenekelőtt művelődési téren fellendülést hoztak és
valamennyire politikai síkon is megszilárdították a muzulmán hatalmat. Az 1160-as években Marokkóból
keletre mozogva elfoglalták a Bone és Tripolisz közti partszakaszt. Kihasználva a kasztíliai állam
megosztottságát, 1196-ban súlyos vereséget mértek rá. A dinasztia utolsó uralkodói már csak Észak-Afrikában
uralkodtak, a XIII. században. (SzGy)
486
FÜGGELÉK
Almoravidák ■ a spanyolországi Omajjádok bukásától szétesett az egységes mór kalifátus, az 1031 és 1090
közötti évtizedekben 23 kisebb-nagyobb arab és berber eredetű dinasztia közt aprózó- dott szét, akiket muluk at-
tawa’if (spanyolul Reyes de Taifas) néven jelöltek. Az egyesítés kísérlete kívülről jött: az Almoravidák (al-
Murabitun) berber dinasztia 1086-ban Marokkó és a muzulmán pireneusi vidékek ura, 1106 és 1111 között
sikereket ért el a keresztények ellen. így váltotta fel a részfejedelmek korát az Almoravidák dinasztiája (1090-
1145) a pireneusi Délen, de hatalmuk ekkor sem szilárdult meg. (SzGy)
Ambrus (Szent) (339?-397) ■ milánói püspök. Az előkelő szenátori családból származó Ambrus Aemilia-
Liguria tartomány kormányzója, amikor 374-ben az ariánus Auxentius halála után Milánó püspökévé választják.
Remek szónok volt és számos teológiai munkát írt, melyekben nemcsak a görög egyházatyák (különösen
Baszileiosz), hanem a pogány görög filozófusok (Plótinosz) gondolatait, a Biblia spirituális, platonikus
értelmezését is közvetítette a latin Nyugat felé. Ágoston részben Ambrus rendkívüli műveltségről tanúskodó
szónoklatai hatására tért meg és 386- ban Ambrus keresztelte meg. Ugyanebben az évben vívta meg Ambrus
első nagy küzdelmét a világi hatalommal, az ariánus Justina császárnővel. Életrajzát diakónusa, a milánói
Paulinus írta meg Ágoston felkérésére. (SM)
Amiens-i Péter (Remete, Acheres-i Péter, kb. 1050-1115) ■ francia prédikátor. Amikor II. Orbán pápa
meghirdette a keresztes hadjáratot, sok harcost toborzott 1095-1096 során Amiens környékén és más francia
vidékeken. Szervezetlen seregét Konstantinápoly felé vezette, de a szeldzsukok a sereget 1096. október 21-én
megsemmisítették. A prédikátor 1100-ban visszatért, Németalföldön alapított kolostort. (SzGy)
Ammianus Marcellinus (330?-400?) ■ szír katona, római történetíró. A császári testőrgárda tagjaként került
Keletről Galliába, ahol megismerkedett Julianussal, a későbbi császárral. 357-ben részt vett az alemannok elleni
támadás előkészítésében, és valószínűleg perzsa hadjáratára is elkísérte Julianust. 363 után visszavonult
szülővárosába, Anthiokiába. 384 táján Rómában telepedett le, ahol belefogott nagy történeti művébe (res
gestae), amihez váltakozó sikerrel igyekezett megszerezni a szenátori arisztokrácia pártfogását. Történetírói
mintaképe Tacitus volt: a res gestae Tacitus munkájának, a Korunk történetének folytatásaképp íródott, de ránk
csak a 14-31. könyv (mely 353-tól 378-ig beszéli el az eseményeket) maradt. A pogány Ammianus művének
hőse Julianus császár. A keresztényekről keveset és elítélően ír, de nem ellenségesen: de a res gestae-ből aligha
vehetjük ki, hogy a bemutatott korszak a keresztény monarchia kialakulásának ideje is volt. A barbárokról
(alemannokról, hunokról, gótokról) viszont bőségesen szól. Talán éppen ezért is maradtak fenn munkájának
éppen ezek a részei: a IX. századi fuldai szerzetes számára, aki Ammianus művét másolta, a Római
Birodalomról szóló fejezetek teljesen érdektelenek voltak, csak azok a könyvek hozták lázba, melyek végre
honfitársairól, a germánokról szóltak. (SM)
Anasztasziosz, bizánci császár (491-518) ■ szír eredetű, kedvezett a monofizitizmusnak; a 30 éve ugyanazon a
földön élő colonusokat röghöz kötötte, de a szabad emberek lesüllyesztését akadályozni kívánta. (SzGy)
Andreas Capellanus ■ Marie de Champagne udvari papja, a szerelem művészetéről írt munkája 1187 körül
keletkezett, több címen ismert (De amore et de amoris remedio, De amore libri tres, Liber de Arte honeste
amandi et de Reprobatione inhonesti Amoris). A középkori szerelmi kazuisztika első darabja, ovidiusi minták
alapján, a lovagi eszmény szellemében megfogalmazva. (JI)
Andrej Vlagyimirovics Bogoljubszkij vlagyimiri és szuzdali fejedelem (1157-1174) ■ 1156-ban került

Vlagyimirba, kapcsolatot alakított ki a városlakó polgárokkal. Atyja, Vlagyimir Monomah 1125- ös halála után
ő lett rosztov-szuzdali fejedelem, ahonnan 1162-ben elűzte öccseit. 1159-ben Novgorod elfoglalását kísérelte
meg. 1169-ben Kijevet csakugyan sikerült elfoglalnia. Vlagyimirt tette meg székvárosává. Közelében alapította
Bogoljubovót, innen kapta melléknevét. 1164-ben a volgai bolgárok ellen indított hadjáratot. A kunok támadása
alkalmával a csodatevő Mária-ikon mentette meg, ez a legenda igen népszerű a szépirodalomban. Ellentmondást
nem tűrő akaratos uralkodó volt. Ezért bojárjai összeesküdtek ellene és 1174. január 28-ról 29-re virradó éjjel
kedvelt Bogoljubovójában meggyilkolták. (NE)
Angilbert (1814) ■ Nagy Károly belső baráti és hivatalnoki köréhez tartozott, a palotában nevelkedett, Alcuin
tanítványa. 782-ben Károly fiát, Pipint Itáliába kísérte, mint primicerius palatii. Több költemény szerzője.
Később a Saint-Riquier monostor világi apátja lett, amelyet újjáépíttetett.
(JI)
Aniane-i (Szent) Benedek (750?-821) ■ szerzetes reformer. Pipin és Nagy Károly udvarában működött, majd
779-ben Languedocban saját birtokán kolostort alapít: innen indul ki a bencés szerzetesség európai reformja.
487
FÜGGELÉK
Benedek rendszerezi a bencés regulát, s ezt a 817-es aacheni zsinat hivatalossá teszi (Capitulare monasticum).
(SM)
Anna Komnéné (1083-1153/4) ■ Történetíró, I. Alexiosz császár legidősebb lánya. Öccsével, II. Jánossal
szemben férje, Niképhorosz Brygenniosz trónigénylését támogatta, még egy sikertelen összeesküvést is
szervezett a hatalom átvételére. Sikertelen politikai szereplése után apácafátyolt öltött magára és 1148 körül
hozzálátott apja, I. Alexiosz történetének a megírásához. Művének, az Alexiasznak a koncepciója az I. Alexiosz
– és az I. Mánuel alatti korszak szembeállítása volt. Mind stílusa, mind életszerűsége, mind pedig forrásai
hitelessége által kiemelkedő alkotás, egyben a legfontosabb forrásmunka I. Alexiosz háborúira és nemzetközi
kapcsolataira vonatkozólag. (MIL)
Antal (Antóniosz) (Szent) (251?-356) ■ egyiptomi remete. Amikor a jómódú ifjú a templomban hallott
evangélium hatására eladta mindenét és kivonult a sivatagba, hogy Krisztust kövesse és önmegtartóztató életet
éljen, ott már mások is éltek szerzetesi magányban (Szent Jeromos szerint például Remete Szent Pál). Antal
életszentsége, bölcsessége és mérsékelt aszketizmusa sokakat vonzott. Az Antalnak tulajdonított regula
hitelessége vitatott, fennmaradt levelei azonban hitelesek. Antal az eremitizmus (remeteség) megalapítója, míg
kortársa, Pakhómiosz (290346) a coenobitizmus, a közösségben élő szerzetesség kidolgozója volt. (SM)
Aquinói (Szent) Tamás (1227-1274) ■ domonkos, egyházdoktor, párizsi egyetem magisztere, teológus,
filozófus, műveit öt kategóriába csoportosították: bibliakommentárok, teológiai kommentárok, egyetemi
disputák, különböző témájú kisebb művek, 2 summa: Summa contra gentiles és a Summa theologiae, amely a
XIII. század legjelentősebb filozófiai munkája. (JI)
Aquitániai Eleonóra (1132-1204) ■ IX. Vilmos aquitániai gróf és trubadúr unokája, VII. Lajos francia, majd II.
Henrik angol király felesége, Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János anyja. A művelt, társaságkedvelő
Eleonórát nem elégítette ki a „papos” VII. Lajos, akivel beutazta a Szentföldet, de meghódította Anjou fiatal,
tüzes grófja. Amikor fiai fellázadtak II. Henrik ellen, az intrikus Eleonóra pártjukra állt, ezért Henrik börtönbe
vetette. Férjével és Richárd fiával a Loire-menti Fontevraud apátságban nyugszik. (SM)
Arcadius Flavius (395-408) ■ keletrómai császár, I. Theodosius idősebbik fia, gyenge kezű uralkodó, aki helyett
miniszterei, Rufinus és Eutropius, illetve Eudoxia császárné irányították a birodalom politikáját. Uralkodását a
hellenizmus „revansa” fémjelezte: 397-től például görög nyelvűvé vált a bíróság munkája. (SM)
Ariulf (576 k. – 600) ■ Spoleto longobárd hercege, az Appenninek ura, Rómától Ravennáig blokád alatt tartotta
a via Flaminiát. 592-ben megtámadta Rómát. A várost védő Nagy Szent Gergely pápával kötött béke és adó
ellenében elhagyta a várost. (JI)
Arius (Ariosz) (250?-336) ■ alexandriai pap. 320 körül tette nyilvánossá nézeteit, miszerint Krisztus nem
egylényegű az Atyával, hanem általa teremtett, alárendelt személy. Az eretnekséget azonnal megbélyegezték és
elítélték. Arius, a kitűnő szónok keveset írt, nézeteit inkább népszerű, akrosztikonos formában írt dalok
terjesztették. 325-ben a nicaeai zsinat elítélte Ariust: száműzték, de hívei kieszközölték visszatérését
Alexandriába, ahol dicstelen körülmények között az utcán halt meg. (SM)
Assisi (Szent) Ferenc (1181/82-1226) ■ Pietro di Bernardone posztókereskedő eredetileg Giovanni névre
keresztelt fia. 1206-ban látványos megtéréssel szakít családjával, lemond vagyonáról, önkéntes szegénységben
élő vallási közösséget alapít. Életmódjához 1210-ben szóbeli jóváhagyást kap III. Ince pápától. Rendje népszerű
lesz, nemcsak Itália városaiban térít, hanem 1214-ben Marokkóban, 1219-ben Egyiptomban és valószínűleg a
Szentföldön is. A rend növekedése során Ferenc konfliktusba kerül az eredeti szigorú ideáltól eltérő
rendtársaival, 1220-ban lemond a rend vezetéséről, amit előbb Cataniai Péter majd 1221-ben Cortonai Illés vesz
át tőle. 1223-ban pedig ennek pápai jóváhagyást nyerő átdolgozása (Regula bullata). 1223-ban karácsonykor a
Greccióban épített jászollal megalapozza a gyermek Krisztus újszerű tiszteletét. A renden belül háttérbe húzódó
Ferenccel ezután történik legnagyobb csodája, 1224-ben Alverna hegyén megjelennek testén Krisztus szent
sebei (stigmatizáció). 1225-ben, súlyosbodó betegsége idején, amikor Szent Klára kolostorában San
Damianóban ápolják, írja legszebb irodalmi alkotását, a Naphimnuszt. 1226-ban Porciunkulában hal meg, 1228-
ban szentté avatják. (KG)
Assisi (Szent) Klára (1193/94-1253) ■ Favarone di Offreduccio Assisi nemesember lánya. 1211/ 12-ben
csatlakozik Szent Ferenc kolduló-barátainak közösségéhez, s a családja rangját, gazdagságát elvető Klára
látványos „beöltözését” követően 1215-ben a ferences barátok által helyreállított
488
FÜGGELÉK
San Damiano templomában önálló közösséget alapít, a ferencesek női ágát, mely az 1215/16- ban III. Ince pápa
által számukra adott Privilegium paupertatis és a Ferenc által számukra írt Forma vivendi szerint folytatta életét.
Klára közösségébe belép anyja, Ortolana és testvérei Agnes és Beatrix is.IX. Gergely 1228-ban adott
megerősítése után csak halála előtt hagyja jóvá IV. Ince pápa az újszerű női rend Klára által írt szigorú reguláját.
1255-ben IV. Sándor pápa avatja szentté. (KG)
Aszen-ház ■ a második bolgár cárságban uralkodtak 1187-től kezdődően. A dinasztia utolsó tagja III. (Aszen)
Iván (1275-1280). (NE)
Athanasziosz (296-373) ■ alexandriai püspök. A nicaeai ortodoxia védelmezőjét az ariánus I. Constantius

császár ötször száműzette székhelyéről. A császárral folytatott küzdelemben maga mellett tudta Róma püspökét
és a nyugati püspökök nagy részét. Száműzetéseinek egy részét az Alexandria melletti sivatagban töltötte, ahol
megismerkedett a szerzetesekkel, illetve a remetékkel és őket is bevonta a nicaeai ortodoxiáért vívott
küzdelembe. 356-ban írta meg Szent Antal életrajzát, az első hagiográfiai művet, mely óriási hatással volt a
nyugati szerzetesség kialakulására is. (SM)
Attila (?-453) ■ 433-tól a hunok királya, a Római Birodalom szövetségese és egyben ellenfele volt. O fordult
először a Nyugat-római Birodalom ellen, hatalmas hadjáratokat vezetve Galliába (451) és Itáliába (452).
Uralkodása alatt érte el a főként germán népekből álló hun birodalom legnagyobb kiterjedését, halála után
királysága azonban összeomlott. A szentek életrajzai rettegett barbárnak, „Isten ostorának” (flagellum Dei), a
görög Priszkosz rhétor és a germán legendák nagylelkű, vendégszerető, fényes királynak ábrázolják. (SM)
Ausztriai Margit (1480-1530) ■ Habsburg I. Miksa (1459-1519) és Burgundi Mária (1457-1482) leánya. VIII.
Károly francia király jegyese (1482-1491), majd János spanyol trónörökös (14961497), végül Philibert savoyai
herceg felesége. 1504-ben végleg megözvegyült. Bátyja, Szép Fülöp halála után (1506) unokaöccse Károly
nevelője és Németalföld kormányzója. (STP)
Auxerre-i (Szent) Germanus (378-448) ■ gallo-római arisztokrata, ügyvéd, Gallia egy részét igazgatja, 418-tól
Auxerre püspöke. 429-ben I. Crelestin pápa parancsára Troyes-i Lupusszal Britanniába utazik a pelagiánus
eretnekség kiirtására. 447-ben megismétli útját, a skótok és piktek elleni csatában a brit seregek élére áll és
„Alleluja” kiáltással győzelemre vezeti őket. Szent Patrikot Auxerre-ben püspökké szenteli, Szent Genovévának
ő tanácsolja, legyen apáca. Arles-ban Gallia kormányzójánál adócsökkentést eszközöl ki egyházmegyéje
részére. 448-ban Ravennában III. Valentinianus és Galla Placidia előtt a lázadó bretagne-i bagaudák ügyét védi,
itt hal meg, de holttestét visszaszállítják Auxerre-be. (SM)
Averroes (Abu-al-Walid Muhammed ibn Ahmad ibn Rusd) ■ arab filozófus (1126-1198). Fizikát, orvosi
ismereteket, asztronómiát, matematikát és filozófiát tanított Cordobában. Arisztotelész-kom- mentárja racionális
és materialista elemeket tartalmaz. Averroes filozófiai tézisei (averroizmus) hatottak az európai egyetemeken.
Neki tulajdonították az értelem egysége tanát és a kettős igazság (veritas duplex) tételét. Párizsban Siger de
Brabant 1266-1277 között tanította, Itáliában a padovai iskolában a XIV. században is voltak nézeteinek
hirdetői. (JI)
Avicenna (Ibn Szina) (986-1037) ■ közép-ázsiai eredetű iráni orvos, természettudós, filozófus. Arisztotelészig
visszanyúlva összegezte a kora középkor tudományát (Az orvostudomány kánonja; A gyógyulás könyve; A
tudás könyve). (SzGy)
Avitus (395-457) ■ gallo-római szenátor, 455-456-ig római császár. A gazdag szenátori családból származó,
művelt Avitus nagy karriert futott be úgy polgári, mint katonai téren, szolgált Aetius alatt, és 451-ben ő nyerte
meg a vizigótokat, hogy a mauriacumi csatában a rómaiak mellett harcoljanak. Ez volt a fő oka annak, hogy –
vizigót nyomásra – császárrá választották. Az eseményről veje, Sidonius Apollinaris clermont-i püspök tudósít
költeményeiben. Császárként azonban sem a Rómát kirabló vandálokat nem tudta lecsillapítani, sem a bizánci
császárral nem tudta elismertetni hatalmát, sem a római szenátorokat nem tudta megnyerni, akik gyanakvással
tekintettek a galliai „idegenre”. Az itáliai hadsereg vezérei, a szvév Ricimer és Majorianus fellázadtak ellene,
Avitus hadat vesztett ellenük, és a győztesek ott helyben Piacenza püspökévé tették meg. Mint püspök indult
zarándoklatra Szent Julianus auvergne-i szentélyéhez Brioude-ba, ahol meghalt. (SM)
Baján (562. k.-601) ■ avar kagán, a legnagyobb formátumú avar uralkodó, 565-ben Targitész vezetésével
követséget küld Konstantinápolyba II. Jusztinoszhoz, hadjáratot vezet Türingiába, a longobárdokkal
szövetkezve leveri a gepidákat, majd 568-ban elfoglalja a Kárpát-medencét. (SM)
489
FÜGGELÉK
Bardi ■ A Frescobaldi, Peruzzi, Bonaccorsi családdal együtt a vagyonos firenzei kereskedőcsaládok egyike,
amelynek üzleti működésébe a Angliától Nápolyig nyúló kereskedelmi tevékenységen túl a XIII. századtól a
banki vállalkozások is beletartoztak. A százéves háború és a III. Edward angol királynak nyújtott hitelek miatt a
Bardi bankház a XIV. század közepén tönkrement. (NB)
Bartolus (Bartolomeo Sassoferrato) (1314-1357) ■ itáliai jogtudós, A római joghoz írott kommentárjain kívül
nevezetes munkái a De regimine civitatum és a De tyrannis. (JI)
I. Baszileiosz császár (867-886) ■ A makedón dinasztia megalapítója. Makedónia themából származott,

istállószolgaként kezdet pályafutását a bizánci udvarban. Pályája gyorsan emelkedett: III. Mihály császár
társcsászárává emelte fel a tehetséges parasztfiút, aki 867-ben meggyilkolta, s maga ült a trónra, megalapítva a
makedón dinasztiát. Szorgalmazta a római jog megújítását: kiadatta a bizánci jogfejlődés fontos állomását
jelentő Procheiront és Epanagogét. (MIL)
II. Baszileiosz császár (976-1025) ■ II. Romanosz császár és Theophano fia. Testvérével, a későbbi VIII.
Konstantinnal együtt hosszú ideig II. Niképhorosz Phókasz és János Tzimiszkész császárok védnöksége alatt
éltek. 976-ban került formálisan a trónra, azonban a kitört polgárháború miatt csak Vlagyimir kijevi fejedelem
segítségével tudta a hatalmat megragadni. Ennek a katonai segítségnek az eredménye volt az oroszok
megkeresztelkedése. Fő külpolitikai ellenfele Sámuel makedóniai, bolgár tradíciókat folytató cársága volt, két
háborút is viselt ellene. A második 18 éven át tartott, egészen 1018-ig, ekkor kapta a „bolgárölő” nevet.
Agrárpolitikáját a hallatlanul éles arisztokrácia-ellenesség jellemezte. Törvényhozásában eltörölte a 40 éves
elévülési időt és vissza kellett szolgáltatni az elfoglalt paraszti földeket korábbi tulajdonosaiknak. A keleti
fronton is jelentős sikereket ért el az arabokkal szemben Szíriában, egészen a Kaukázusig nyomult előre. Uralma
alatt Bizánc tekintélye óriásira nőtt, határai a Kaukázustól az Adriáig, az Eufrátesztől a Dunáig terjedtek. (MIL)
Baumkircher, Andreas ■ krajnai lovag, cseh sereggel szabadította ki a bécsi Hofburgba szorult III. Frigyest
1461-ben. Nem kapván elegendő jutalmat, szembefordult a császárral, és más stájer nemesekkel és Corvin
Mátyás külső támogatásával 1468-1470 során a Baumkircher-békétlensé- get vezette. Az alsó-ausztriai rendek
kísérletet tettek volna a megegyezésre, de a császár Baum- kircher merényletétől tartva azt bírói eljárás nélkül
1471-ben kivégeztette. (SzGy)
Becket (Szent) Tamás (1117?-1170) ■ a párizsi egyetemet végzett hittudós, 1155-től Anglia kancellárja, 1162-
től, Canterbury érseke. A királyi hatalommal szemben élesen védte az egyház jogait 1164-ben, száműzetésben
volt 1170-ig, ahonnan kiátkozta II. Henriket. Visszatérve saját templomában lett királyhű lovagok áldozata.
Sírjánál csodák történtek, ami később Anglia legnagyobb zarándokhelyévé vált; III. Sándor pápa 1173-ban
avatta szentté. (SzGy)
Beda Venerabilis (673-735) ■ a „tiszteletre méltó”, angol szerzetes, történetíró. Gyermekkorától mint oblatus
Wearmouth kolostorában nevelkedett. Egész életében ki sem mozdult Northumbriából. Bibliamagyarázatokat,
dogmatikai és kozmográfiai értekezéseket írt, Sevillai Izidor munkáját jól ismerte; emellett megírta a jarrow-i
kolostor apátjainak és Szent Cuthbert-nek az életrajzait. Főműve a Historia ecclesiastica gentis Anglorum, az
angol nép egyháztörténete, a korai angol történelem legfontosabb forrása. (SM)
Belizár (Beliszariosz) (1–565) ■ I. Jusztinianosz hadvezére, a keleti, perzsa fronton parancsnokol, 530-ban
győz, 531-ben vereséget szenved, a Nika-felkelés leverője; 533-ban Szicíliában és Észak- Afrikában harcol,
534-ben diadalmenettel ünneplik a vandálok feletti győzelméért, 535-ben beveszi Szicíliát, 536-ban a keleti gót
Itáliában hódít, 540-ben elfoglalja Ravennát, (541-542-ben a keleti fronton parancsnok, 542-től kegyvesztett,
544-ben visszatér Itáliába, 547-ben beveszi Rómát, 548-ban Jusztinianosz visszahívja, 559-ben a kutrigurok
ellen harcol. (SzGy)
Benedek (Szent) (480-550?) ■ szerzetes, Európa védőszentje. Nursiában született, Rómában tanult, majd
remeteként egy barlangba vonult vissza Subiacóban. A köréje gyűlő szerzeteseket tizenkét kolostorba szervezte,
melyek apátjait ő nevezte ki. 525 táján Montecassinóba vonult szerzeteseivel, ahol korábbi keleti és nyugati
szerzetesi szabályzatokból merítve megírta Reguláját, a róla elnevezett bencés közösségek alaptörvényét.
Testvérével, Szent Skolasztikával együtt itt temették el, de miután 581-ben a kolostort a longobárdok feldúlták,
a frankföldi Fleury (Saint- Benoit-sur-Loire) szerzetesei saját kolostorukba szállították földi maradványait, e
becses ereklyéket. Benedek életrajzát Nagy Szent Gergely pápa írta meg. (SM)
Bentivoglio ■ bolognai család, amely a kisebb céhekhez tartozó rétegből emelkedett fel. A mészárosok céhébe
tartozott egyikük 1376-1378 során. Volt jogászcéh tag is a családból. (SzGy)
490
FÜGGELÉK
Bemard de Chartres (11124-1130 között) ■ 1114-től tanított Chartres püspöki iskolájában, filozófiáját főleg
Platón Timaiosza inspirálta. (JI)
Bemard de Ventadour (11195 k.) ■ francia trubadúrköltő Aquitániai Eleonóra udvarában, majd Toulouse-ban
tartózkodott, élete végén a daloni apátságba vonult vissza. (JI)
Bernardus Silvestris (11159 után) ■ francia filozófus, korának fő platonistája. Híres munkája a De mundi
universitate, sive Megacosmus et Microcosmus. (JI)
Bertran de Born (1140 k.-1215 k.) ■ Hautefort vicomte-ja, provanszál trubadúr, harcos lovag, Oroszlánszívű
Richárd híve, a katonai költészet képviselője. (JI)
Bessarion (1403 k.-1472) ■ művelt görög humanista. A ferrarai-firenzei zsinaton a görög-latin egyházi unió
híve. Konstantinápoly eleste után Itáliában maradt, a pápai udvar számára diplomáciai feladatokat látott el,
1439-től kardinális. Nagyszámú görög kéziratos könyvtárát Velencének adományozta. (JI)
Biondo, Flavio (1392-1463) ■ humanista, történetíró, diplomata a pápai udvarban. Egyetemes történeti munkája
a Decades (1437-1442-es évek), topográfiai és régészeti témájú a Roma instaurata.
(JI)
Boethius, Anicius Manlius Torquatus Severinus (480?-524?) ■ római államférfi, filozófus. A sze- nátori
családból származó Boethius Theodorik osztrogót király barátja és bizalmasa, az 510. év konzulja volt.
Lefordította és magyarázta Arisztotelész Kategóriáit és Porphüriosz Isagogéját. A
I. századig csak ezekből a művekből ismerték Arisztotelészt. Arulással vádolták meg és kivégezték. A
börtönben írta A filozófia vigasztalása (De consolatione philosophiae) című művét, amely a léleknek a
bölcseleten keresztül Istenhez vezető útját írja le. Vitatták, vajon Boethius keresztény volt-e: a
Szentháromságról és a khalkedóni hitvallás védelmében írt művei alapján e kérdés ma már eldöntött. Az
ariánus osztrogótok által kivégzett Boethiust a katolicizmus mártírjaként Szent Severinus néven
kanonizálták, sírja a páviai San Pietro in Ciel d'Oróban zarándokhely. (SM)
I. (Vitéz) Boleszló (Boleslaw Chrobry) lengyel uralkodó (992-1025) ■ A Visztula-Odera menti ország szuverén
ura, amit 1000-ben III. Ottó elismert gnieznói zarándoklata során. Elfoglalta Lausitzot, Milskot és Meissent is
1002-ben. Német-lengyel ellenségeskedések folytak az 1013- 1015-ös, majd 1017-es években, amit 1018-ban
békekötés zárt le, Lausitz és Milsko lengyel maradt. 1018-ban az Oroszország elleni expedíció során Boleszló
elfoglalta Kijevet. 1025-ben királlyá koronázták. (SzGy)
II. (Merész) Boleszló (Boleslaw Smilay) (1039-1081) ■ lengyel fejedelem: 1057-1077, lengyel király 1077-
1079. Cseh és kijevi területeken próbálkozott hódításokkal. 1068-ban Kijevet el is foglalta, de az itt kitört
felkelés miatt fel is adta. Ezzel kapcsolatban Nyugat-Pomerániát is elvesztette. Egyeduralkodói törekvései és
kegyetlenkedései miatt főúri összeesküvés fordult ellene. Ennek tagja volt Szaniszló krakkói püspök, akit
Boleszló megölt. A nagy felháborodás miatt el kellett menekülnie országából. Magyarországra ment, ott is halt
meg. (NE)
II. (Ferdeszájú) Boleszló (Boleslaw Krzywousty) (1086-1138) ■ lengyel uralkodó (1106-1138): Wladyslaw
Herman fejedelem fia. 1097-ben megszerezte Sziléziát és Kis-Lengyelországot. Harcolt bátyja, Zbigniew ellen.
V. Henrik császárral szembeszállva egyesítette az országot. 1103-10 közt Csehország ellen harcolt.
Magyarországon II. Béla királlyal szemben a trónkövetelő Boriszt (Boricsot) támogatta. 1116-ban megszerezte
Kelet-, 1123-ban Nyugat-Pomerániát, a ljuticsok földjének egy részét is. 1138-as statútumában ismét felosztotta
az országot fiai közt, azzal, hogy a krakkói fejedelem mindenkor a főfejedelem. Ez majdnem két évszázadra
szentesítette az ország részfejedelemségekre való felosztását. (NE)
Bonaventura (Szent) (Johannes Fidanza) (1217/21-1274) ■ Bagnoregióban születik, egy orvos gyerekeként.
Párizsban tanul teológiát, Alexander Halensis tanítványa, és mesterét követve 1243-ban lép be a ferences
rendbe. Az egyetemi magiszterek és a koldulórendek között 1252-ben kirobbanó vita aktív résztvevője. 1257-
ben a ferences rend minister generalisává választják, ahol a spiritu- ális-joachimita irányzat kiváltotta vitákon
sikerül úrrá lennie. Az 1260-as narbonne-i generális káptalangyűlésen az ő irányításával dolgozzák ki a ferences
rend új statútumait, és ő írja meg a korábbi, egymásnak ellentmondó Ferenc-legendák helyett a szent két (maior
és minor) „hivatalos” életírását, amelyek elfogadásával minden korábbi legenda megsemmisítését határozták el.
Misztikába hajló teológiai munkái közül a „Lélek zarándokútja Istenbe” (Itinerarium mentis in Deum) című a
491
FÜGGELÉK
legfontosabb, melyet Ferenc stigmatizációjának helyén, az Alverna hegyén írt. 1482- ben szentté avatják, 1588-
ban pedig doctor seraphicus néven egyházdoktorrá. (KG)
Bonifác (Szent) (Wynfrith) (680-754) ■ angol szerzetes, „Németország apostola”. Devonban született, 716-ban
Frízföldre indult mint misszionárius, de nem ért el sikereket; ezután Rómába ment. Pápai támogatással
felfegyverezve a bajorok és türingiaiak között térített. Egyre nagyobb tekintélyre tett szert, különösen amikor
kivágta Thor szent tölgyét Geismarban, s ezután lefektette a germán egyházszervezet alapjait. 741 után a frank
egyház megreformálását kapta feladatul a pápától. A reformot egyházi zsinatokon igyekezett elfogadtatni. A
fuldai kolostor megalapítása után Mainz érseke lett, de lemondott tisztéről, hogy ismét megkísérelje a frízek
megkeresztelé- sét: itt halt mártírhalált. (SM)
I. Bonifác, pápa (1294-1303) ■ Eredeti nevén Benedetto Gaetani, egy Róma-környéki (Anagni vidékén
birtokos) arisztokrata családban született 1235 táján. Bolognai római- és kánonjogi tanulmányok, majd
akadémiai karrier után az 1260-as években került a pápai Kúriába, 1281-ben I. Márton kreálta bíborossá. Döntő
szerepet játszott V. Celesztin lemondatásának megszervezésében, amely után a római arisztokrata pártok közti
kompromisszumos jelöltként pápává választották. Pápaként a főszövegben említetteken túl tehetséges
adminisztrátor volt, és újabb kötettel (Liber Sextus, 1298) járult hozzá az utóbb Corpus iuris canonici nevet
kapott egyházi törvénykönyvhöz. A pápai mitrát egy második koronával bővítő Bonifác Unam sanctam kezdetű
bullájában (1302) a korábbi elképzeléseket egyetlen, viszonylag rövid szövegbe sűrítő megfogalmazást adott az
egyetemes pápai főhatalomról. VIII. Bonifác hatalma teljességében e szerepet az általa elsőként elrendelt 1300-
as szentév az egész nyugati kereszténységből Rómába áramló zarándokai előtt játszhatta el. (MP)
Bouilloni Gottfried (kb. 1061-1100) ■ Alsó-Lotaringia hercege (1089-1095). A keresztet 1095- ben fűzte fel
vállára és lett a keresztes had egyik vezére. 1096-ban Könyves Kálmán magyar királlyal megállapodott
Pannonhalmán a lovagi had békés átvonulásában. Kiemelkedő szerepe volt Jeruzsálem elfoglalásában (1099),
királlyá választották, de csak a Szent Sír őrzője címet viselte. (SzGy)
Bracton, Henry de (11268) ■ klerikus és jogász, az exeteri katedrális kancellárja, III. Henrik repülőbíróságainak
tagja, 1247-1257-ig a királyi coram rege bíróság bírája. Ez a törvényszék a King's Bench elődje. De legibus et
consuetudinibus Angliae című művében összegzi az angol szokásjogot, melyet Azo bolognai glosszátor hatására
a római – és a kánonjog fogalmaival magyaráz. (SM)
Bradwardine, Thomas (1290 k.-1349) ■ angol teológus, Canterbury érseke, az arisztotelianizmus ellenzője, a
tapasztalati tudományok kutatásának a híve. (JI)
Braulio, Szent (1651) ■ Saragosa püspöke, Sevillai Szent Izidor tanítványa. Megírta mestere életét, akinek
munkáit témák szerint csoportosította. (JI)
Bresciai Arnold (11155) ■ eredetileg kanonok Bresciában, a pataria követeléseinek jegyében bírálja városa
„méltatlan” papjait, s ezért menekülnie kell. Párizsban Abélard lelkes tanítványa lesz, annak távozása után egy
ideig maga is oktat, diákjaival az apostoli szegénység jegyében házról házra járva, kéregetve. Innen is elűzik,
később Rómába kerül, ahol az apostoli szegénység követelményét a pápaságra vonatkoztatva a pápaság világi
hatalmát ellenző városi mozgalom egyik vezetője lesz, részt vesz a renovatio senatus-hoz és III. Jenő pápa
elűzéséhez vezető felkelésben, mely Rómát városköztársasággá alakította (1145). I. Frigyestől remél támogatást
IV. Adorján pápával szemben, de az 1154-ben mint eretneket kivégezteti. Követői, az arnaldisák később
beolvadnak az itáliai valdensek, a „lombardiai szegények” közé. (KG)
Brunhilda (1613) ■ a nyugati gót király, Athanagild lánya, a frank Sigibert Austrasia királyának felesége.
Fortunatus versben dicsérte műveltségét és szépségét. Miután húgát Galasuinthát, Chilperich neustriai király
feleségét megölték, Sigibertet vendettára buzdította fivére ellen. így őt tekintették az 573-613-ig dúló belháború
okozójának. Férje megölése után fia, majd unokája nevében harcolt a hatalom megtartásáért. Végül, elvesztve
austrasiai és burgundi híveinek támogatását, II. Chlotar fogságába esett. Az idős királynő szörnyű halálát –
miután megkínozták, barbár módra ló farkához kötötték – Fredegár Jezábeléhoz hasonlította krónikájában. (JI)
Cabral, Pedro Alvares (1467-1520) ■ portugál udvari nemes és tengerész, akit 1500-ban I. Mánuel király 13
hajóval és 1200 fős legénységgel a Vasco da Gama által felderített hajózási útvonal és a keleti
(fűszer)kereskedelem feletti portugál ellenőrzés kiépítése végett küldött Indiába. Útja során 1500 áprilisában
felfedezte Brazíliát. 1501 júliusában tért vissza Portugáliába. (STP)
I. Calixtus pápa (1119-1124) ■ burgundi francia eredetű, az egyház élére választása Clunyben történt. Az
invesztitúraharc befejezésére szánt wormsi konkordátumot 1122. szeptember 23-án kötötte. (SzGy)
492
FÜGGELÉK
Canterburyi (Szent) Anzelm (1033-1109) ■ lombard nemesi családból származó skolasztikus teológus, Bec
apátja, Canterbury érseke, egyházdoktor. Vándorévek után 1059-ben ért el a bec-i apátságba, ahol szerzetesi
fogadalmat tett és 1063-ban Lanfranc után őt választották perjellé, majd az alapító Herluin halála után 1078-ban
apáttá. 1093-tól Canterbury érseke. Ágoston és Tamás között Anzelm a legnagyobb keresztény filozófus, aki a
hitet racionális érveléssel akarta megvédeni. A Monologionban (1078) Isten létét az igazság és jóság fogalmából
vezette le, a Proslogionban (1079) bevezeti az ontológiai Istenérvet; legnagyobb művében, a Cur Deus Homo-
ban (Miért lett az Isten emberré?) (1098) a bűnbánat teológiáját alkotta meg. Számos más értekezése (De
veritate; De libero arbitrio; De casu diaboli; De grammatico) és levele is fennmaradt. (SM)
Carrara ■ földbirtokos család, Pádua urai, Jacopo (J1324) és Marsilio (J1338) harcoltak a ghibellin Can Grande
della Scala, Verona ura ellen. (JI)
Cassianus, Johannes (360-435) ■ szerzetes, a nyugati szerzetesség egyik alapító atyja. Egy betlehemi
kolostorban, majd egyiptomi szerzetesek között élt, ahol Evagrius Ponticus műveit olvasta; később
Konstantinápolyban lett diakónus, innen ment követségbe Nyugatra, ahol letelepedett és 410 körül két
kolostorközösséget alapított Marseille környékén. Itt írta De institutis coenobiorum és Conlationes című műveit.
Cassianus élesen bírálta Ágoston kegyelemtanát, ezért a fél-pelagianizmus alapítójának tartják. A keleti egyház
szentként tiszteli, de Nyugaton nem kanonizálták, csak Marseille-ben tartják ünnepét. (SM)
Cassiodorus, Flavius Magnus Aurelius (485-580) ■ szenátor és szerzetes. Sikeres világi pályát futott be:
quaestor, consul, praefectus praetorio volt a keleti gót királyságban. Az ő rábeszélésének köszönhető, hogy az
ariánus Theodorich király békepolitikát folytatott a katolikus rómaiakkal szemben. Variae című munkájában
gyűjtötte egybe a császári rendeleteket, kinevezési formulákat, és az osztrogót udvarban saját maga által
fogalmazott törvényeket, melyek a későbbi kancelláriák számára az oklevelezés mintáiul szolgáltak. 536-ban
visszavonult családi birtokára (Scylaceum), kolostort alapított (Vivarium), gazdag könyvtárral, scriptoriummal,
ahol klasszikus és keresztény műveltséget tanítottak. Szerzetesei számára írta az Institutiones divinarum et
saecularium litterarum és a De orthographia című műveket. (SM)
Cesare Borgia (1475 k.-1507) ■ Rodrigo Borgia, a későbbi VI. Sándor pápa második fia szeretőjétől Vanozza
Cataneitől. VI. Sándor legátusa Franciaországban, ahol XII. Lajostól a Valentinois és Diois hercege címet kapta,
valamint a navarrai király testvérét, Charlotte d'Albret-t feleségül (1499 május). 1499-től a pápai sereg
főkapitánya. Romagna és Marche tartományokban saját hercegséget próbált létrehozni. II. Gyula megválasztását
(1503. november 1.) követően Nápolyba menekült, ahol elfogták és Spanyolországba küldték (1504. augusztus).
Megszökött (1506. november), majd sógora szolgálatába állt és a navarrai király ellen lázadókkal folytatott
harcban esett el. (STP)
Charles d’Orléans (1394-1465) ■ Orléans-i Lajos és Valentine Visconti fia, 1415-ben az azincourt-i csatában
angol fogságba esik és csak huszonöt év múlva, 1441-ben szabadul ki, roppant összegű váltságdíj fejében. A
fogságban kezd balladákat írni. Költészete olyan, mint egy Watteau-fest- mény: finom melankólia lengi be a
míves és mégis végtelenül természetes sorokat. Blois-i kastélyában költői versenyeket rendez, melyen Villon is
részt vesz. (SM)
Chaucer, Geoffrey (1340-1400) ■ angol író; apja jómódú borkereskedő volt, de ő már a Fekete Herceg
seregében küzdött Franciaországban, ahol megismerkedett Deschamps és Machaut műveivel és a Rózsa
regényével, melyet angolra fordított. A királynő egyik udvarhölgyét veszi feleségül és III. Edward kamarása
lesz, majd a király fia, John of Gaunt lancasteri herceg veszi pártfogásába, akinek harmadik felesége Chaucer
sógornője volt. A diplomata Chaucer művészetében a fordulópontot itáliai utazásai, Dante és Petrarca hatása
jelentették; fő műve, a Canterbury mesék Boccacciót követi. (SM)
I. Childebert (511-588) ■ Neustria királya, Klodvig fia, fivéreivel (Chlodomir és Chlothar), harcolt a burgundi
királyság és a vizigótok ellen. (JI)
Childerich (457-481) ■ a Meroving-házból származó száli (frank) király, Klodvig apja. Miután népe elűzte,
Attila szövetségese lett. A szabad frank harcosok 463-ban tették vissza méltóságába. Fejedelmi sírját Tournai
mellett tárták fel. (SM)
I. Chilperich (561-584) ■ frank király. A fivére Sigibert és közte kibontakozott pusztító vendetta egyik okozója,
amely utódaik alatt is folytatódott és megosztotta a frank nemességet és a püspököket. (JI)
I. Chlothar (511-561) ■ frank király. Klodvig legkisebb fia, fivérei halála után egyedül uralkodott a frankok
fölött (558-56l). (JI)
493
FÜGGELÉK
Chrétien de Troyes (XII. század) ■ epikus költő, az európai regény megteremtője, 1160-1190 között írt. Marie
de Champagne, majd Philippe de Flandres pártfogoltja. (JI)
Christine de Pisan (1364-1431?) ■ V. Károly olasz orvosának lánya, az első világi nőíró a középkorban, aki
főúri mecénásai jóvoltából írásaiból tartja fenn magát és családját. Rendkívül termékeny író; fő műve V. Károly
életrajza és a La cité des dames (Hölgyek városa) című allegorikus politikai regény. (SM)
Chrodegangus (1–766) ■ ausztráziai származású, művelt klerikus, Martel Károly referendáriusa, majd Kis Pipin
tanácsadója, aki 742-ben Metz püspökévé tette. Chrodegangus papjai számára – miként Szent Agoston
Hippóban vagy Szent Caesarius Arles-ban – életszabályt dolgozott ki (Regula canonicorum) Szent Benedek
Reguláinak mintájára. (Közös élet, szegénység, officiumok megtartása, a Szentírás és az Egyházatyák
szövegeinek tanulmányozása.) Énekiskolát szervezett. Metzi egyházában 754-ben bevezette a római liturgikus
éneket, s egész Galliában ennek elterjesztésén munkálkodott. Gorzéban szerzeteskolostort alapított. Életéről
Paulus Diaconus (Gesta episcoporum Mettensium) és Gorzei Szent János (Vita Chrodegangi) tudósít. (JI)
Cid Campeador (Rodrígo Diaz de Vivar) (11099) ■ kasztíliai nemes, felváltva arab és keresztény szolgálatban
álló zsoldosvezér. (SM)
Cillei-ház ■ német-szlovén família, birodalmi arisztokraták, Cillei Hermann Zsigmond király apósa, Cilli és
Zagorje grófja, horvát-szlavón bán az 1410-1420-as években. Cillei Ulrik Utószülött László alatt a hatalom erős
embere, a háttérből mozgató, Cilli, Ortenburg és Zagorje grófja, horvát- szlavon-dalmát bán az 1440-1450-es
években, 1456-ban Belgrádban megölték. (SzGy)
Clairvaux-i (Szent) Bernát (1090-1153) ■ nemesi családból származik, 1012-ben harmincad magával
csatlakozik a Citeaux-ban új szigorú szabályok szerint szerveződő reform-szerzetesrendhez, a ciszterciekhez,
melynek ezután ő lesz a vezéregyénisége. 1115-ben tizenkét társával együtt megalapítja a clairvaux-i apátságot,
ennek vezetőjeként további hetven kolostort alapít, s ezek filiálé- ival együtt élete végén már 164 ciszterci
kolostor életét irányítja. Saint-Thierry-i Vilmos számára írt „apológiája” (Apologia ad Guillelmum) a ciszterci
rend Clunynél sokkal szigorúbb vallási eszményeit fejti ki. De diligendo Deo (Isten szeretetéről) című
traktátusa, az Énekek énekéről és Szűz Máriáról írt prédikációi a középkori misztikus gondolkodás
alapszövegei. Jelentős szerepet játszott a nagypolitikában: tanácsait elfogadta a pápaság és a francia király, ő
volt az újonnan alakult templomos lovagrend mentora, ő lett a második keresztes hadjárat fő szervezője (1146-
1147). Harciasan fellépett az általa eretneknek ítélt törekvések ellen: 1140-ben Sens-ban elítéltette Abélard
tanait, 1144-ben Bresciai Arnoldot, prédikált a kathar eretnekek és más vándorprédikátorok ellen, a pápaság-
császárság vitái kapcsán erőteljesen síkraszállt az utóbbi primátusa mellett. Karizmatikus hatású prédikátor volt,
akit már életében szentként tiszteltek és gyógyító erejéért ostromoltak. (KG)
Colleoni, Bartolomeo (1400-1476) ■ itáliai condottiere, Milánó, majd Velence szolgálatában. 1454- ben
általános kapitány. (JI)
Cusanus (Cues), Nicolaus (1400-1461) ■ művelt humanista, kardinális, pápai legátus. Főbb művei: De docta
ignoranta; Dialogus de Genesi. (JI)
I. Dagobert (629-639) ■ az utolsó Meroving király, aki egyedül uralkodott a frank területek fölött. Szomszédai
körében jelentős tekintélye volt. Kevésbé sikeresek voltak a keleti területek (Samo szláv birodalma) elleni
háborúi. A Párizs melletti Saint-Denis monostorban temették el, amelynek alapítója volt. (JI)
Dante Alighieri (1265-1321) ■ firenzei császárpárti (gibellin, „fehér”) politikus, költő. 1290-ben a „feketék”
száműzik Firenzéből. Platonikus Convivio (Szeretetlakoma) című műve a kor legizgalmasabb filozófiai
problémáit először fogalmazza meg népnyelven. Ennek dicséretét a De vulgari eloquentia (A népnyelven való
ékesszólásról) zengi. A hazafi Dante szerint csak a császár egyesítheti Itáliát (De Monarchia). Divina Commedia
(Isteni színjáték) című toszkán nyelven Ravennában írt allegorikus látomásában kora egész keresztény tudását és
filozofikus bölcseletét összefoglalta. A jubileumi 1300-as év nagycsütörtökjén indul el Vergilius, majd Beatrice
vezetésével földöntúli útjára, melynek során feltérképezi a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot,
feltárulnak előtte a földöntúli lét titkai és megvilágosodik előtte, hogy az emberi élet célja Isten boldogító szí-
nelátása, de ide eljutnunk csak a kegyelem erejéből lehet. (SM)
Datini, Francesco di Marco (1335-1410) ■ A Firenze melletti toszkán kisvárosból, Pratóból származó
kereskedő, aki kezdetben csak Észak-Itáliában, majd Németország, Flandria, Franciaország és Katalónia főbb
kereskedelmi központjaiban tevékenykedő virágzó céget épít ki, részt vesz a levantei forgalomban is.
494
FÜGGELÉK
Fennmaradt könyvelése és üzleti levelezése révén tevékenységén keresztül tanulmányozható a késő középkori
itáliai kereskedelem szerkezete. (NB)
Dénes (Szent) (†250) ■ a mai Montmartre-on (a. m. „Mártírok hegye”) lefejezett mártír, Franciaország
védőszentje; 626-ban Dagobert Meroving király az általa alapított bencés királyi apátságban temetteti újra. A
Saint-Denis apátságban (ma Párizs külvárosa) vezették a monarchia hivatalos krónikáit; temploma a francia
királyok temetkezőhelye. Az apátság tekintélyét emelendő Hilduin apát a IX. században Dénest Szent Pál athéni
tanítványával azonosította, akinek misztikus írásokat tulajdonítottak. A modern kutatás derítette ki, hogy ezeket
egy VI. században élt névtelen monofizita teológus írta, akit Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitésznek neveztek
el. A dio- nüszioszi azonosítást már a Fulbert kanonok elől idemenekült Abélard (1079-1142) is cáfolta, erre a
feldühödött szerzetesek kidobták. Suger apát az ál-Dénes fényteológiájának hatására építtette át a templomot
gótikus stílusban 1137-1144 között. (SM)
Días, Bartolomeu (1450 k.-1500) ■ Portugál tengerész, akit II. János király 1487-ben azzal a feladattal bízott
meg, hogy győződjön meg Afrika körülhajózhatóságáról. Küldetését 1488 január végén vagy február elején
teljesítette, amikor Afrika déli csücskétől, az általa felfedezett Jóreménység (vagy Viharok)-fokától kb. 300
mérföldre keletre ért partot. Cabral indiai expedíciójának résztvevőjeként a Jóreménység-fokának megkerülése
közben hajótörés áldozata lett. (STP)
Domonkos (Szent) (T1221) ■ A Guzmán nevű nemesi családból származott, az osmai katedrális kanonokjaként
1206-ban püspökével, Diegóval a pogány kunok megtérítésére keltek útnak, de ehelyett Dél-Franciaországban
bekapcsolódtak a ciszterci legátusok albigensek ellen folytatott missziójába, s ettől kezdve Domonkos itt
tevékenykedett az apostolok mintáját követő vándorprédikátorként. 1206 végén Prouille-ban alapított egy női
közösséget a kathar eretnekségről visszatérített nők számára. Prédikációját folytatta az 1208-ban megkezdődő
albigens keresztes háború idején is, 1210-1211-ben főleg Toulouse-ban, ahol Foulques püspök támogatásával
1215-ben megalapította a Prédikátor Testvérek első közösségét, amit a IV. lateráni zsinaton III. Ince pápa
jóváhagyott. A Prédikátor Testvérek képzése céljából követőit Domonkos 1217-ben Párizsba és Bolognába, a
két legnagyobb egyetemi városba küldi konventeket alapítani. 1219-ben a pápa megbízásából Rómában alapít
apácaközösséget a Santo Sistóban. Az új rend 1220. május 17-én tartja első generális káptalangyűlését
Bolognában, ahol újabb provinciák megalapítását határozták el. Maga Domonkos is intenzív prédikáló
tevékenységet folytatott és ez felőrölte energiáit, 1221. augusztus 6-án meghalt. (KG)
Dunstan (Szent) (908-988) ■ politikus főpap, Canterbury érseke. Munkássága meghatározó volt az angol
királyság egysége és az egyházi reform megvalósítása terén. (JI)
Dzsingisz kán (kb. 1155-1227) ■ eredeti nevén Temüdzsin. Előkelő mongol nemzetség sarja volt, a mongol
törzsek egymás elleni harcában 1183-1204 közt legyőzte vetélytársait. 1206 a mongolok nagygyűlése, a kurultáj
nagykánná választotta. Neve a török tengiz (tenger) szóból származik. 1206 írásba foglaltatta a szokásjogot
(jasza). A harcképes férfilakosságot ezredekbe osztotta. Az első tízezer alkotta a nagykán testőrségét.
Uralkodása alatt indult meg a nomád mongol birodalom kialakulása, amely Kínát is meghódította. (NE)
Eckhart, Johann (1260-1327) ■ türingiai nemes lovag, Domonkos-rendi misztikus, filozófus. Nagy Szent Albert
tanítványa Kölnben, 1300-1302-ben Párizsban tanul és tanít, később szászországi provinciális, 1307-ben a
csehországi kolostorokat reformálja, majd Strassburgban prédikál. 1327- ben feljelentik tanaiért, ekkor
feltételesen visszavonja „tévedéseit”. XXII. János pápa 1329-ben az In agro domini kezdetű bullában 28 tételét
ítéli gyanúsnak. Eckhart mester skolasztikus filozófus, mint Tamás, misztikája is intellektualista, Istent tiszta
létnek (esse purum) fogja fel, de ennek dinamikus töltetet is ad. Istenleírásában a negatív teológia kifejezéseit
használja. Legfontosabb tanítása, hogy az ember csak úgy juthat el Istenhez, ha mindenről lemond és mindentől
függetleníti magát. Prédikációival megteremti a német irodalmi nyelvet. „Rajnai misztikusoknak” nevezett
tanítványai – Johann Tauler, Heinrich von Suso – az istenbarátság (Gottesfreund) öröméhez Krisztus
követésével (imitatio Christi) igyekeztek elérni. (SM)
(Békés) Edgár (959-975) ■ angolszász király, művelt uralkodó, tudós tanácsadókkal vette körül magát, az angol
egyházreform megvalósítója. (JI)
(Hitvalló) Edward (1042-1066) ■ angol király, II. Aethelred és Emma normann hercegnő fia, aki Normandiában
nevelkedett. Féltestvére, Hardikanut halála után a hatalmas earl, Godwin befolyása révén választották királlyá.
Godwin lányát Edward feleségül is vette. Uralkodására a Godwin vezette szászok és a Robert de Jumieges
canterburyi érsek mögé felsorakozó normann bárók közötti feszültség nyomta rá bélyegét. Edwardot a politikai
csatározás kevésbé érdekelte, mint a hit: ő építette a Szent Péternek szentelt westminsteri apátságot.
Életszentsége miatt 1161-ben szentté avatták. (SM)
495
FÜGGELÉK
I.Edward angol király (1272-1307) ■ 1239-ben született III. Henrik angol király és Provence-i Eleonóra első
fiúgyermekeként. 1270-ig meghatározó szerepe volt a királyi kormányzat irányításában, majd IX. (Szent) Lajost
követve keresztes hadjáratra indult: előbb Tunisz mellett, majd a Szentföldön tartózkodott. Apja halála után két
évvel hazatérve 1274-ben kezdte meg tényleges uralkodását. Uralmának első szakaszát az intenzív
törvényhozás, biztos belső helyzet és sikeres hódítások, míg életének utolsó évtizedét katonai kudarcok és
állandósuló belső válság jellemezték. Walesi és skóciai hódító vállalkozásait maga kezdeményezte, ám a francia
király elleni két- frontos háborúját akarata ellenére kellett vállalnia. (MP)
II. Edward angol király (1307-1327) ■ I. Edward fia, az első walesi herceg nem örökölte apja katonai tehetségét.
A Robert Bruce vezette skót háborúban 1314-ben vereséget szenvedett, és 1323-ban kénytelen volt elismerni
Skócia függetlenségét. A gyengekezű uralkodó kegyenceit (Gaveston, a Spencerek) közkívánatra kivégezték.
Felesége, franciaországi Izabella is fellépett ellene. 1327-ben uralkodásra alkalmatlannak nyilvánították és
letették a trónról, majd Berkeley várában meggyilkolták. (SM)
III. Edward angol király (1327-1377) ■ megbüntette atyja gyilkosait, anyját száműzette. A skótok hódoltatása
után (1333) megindította a százéves háborút anyai örökségéért: Franciaországért. 1340-ben Sluis-nál, 1346-ban
Crécynél, 1356-ban Poitiers mellett aratott fényes győzelmet a franciák felett. Az 1360-os brétigny-i békében
ugyan lemondott a francia trónról, de megszerezte egész Nyugat-Franciaországot. V. (Bölcs) Károly francia
király azonban visszahódította ezeket a birtokokat. A francia háborúhoz az Edward uralma alatt megerősödött,
1340-től két házra (alsó- és felsőház) oszlott parlament szavazta meg az adómegajánlást. (SM)
Egbert (802-839) ■ Wessex királya, aki elsőként kísérelte meg az angolszász királyságok egyesítését. (JI)
Einhard (770 k.-840) ■ Nagy Károly udvarának tagja, szoros barátság főzte az uralkodóhoz és családjához,
Jámbor Lajos udvarában is még 13 évig élt, az udvar belső zavarai idején visszavonult a selingenstadti
apátságba. 817-821 körül írt műve a Vita Caroli Magni. (JI)
Ekkehard (980/990-1056 k.) ■ Sankt Gallen szerzetese (a negyedik a hasonló nevet viselő, írói tevékenységet is
folytatók közt, 1021 után egy évtizedet tanít a mainzi katedrálisiskolában is. Legismertebb műve a korábban
Ratpertus által elkezdett kolostori krónika a Casus Sancti Galli folytatása. Az évezredforduló kolostori életéről
és annak a császári udvarral való kapcsolatáról színes, élvezetes képet ad. (KG)
Engelbrekt Engelbrektsson (1400 körül-1436) ■ dalekarliai felkelő vezér, birodalmi kapitány. (SzGy)
Enguerran de Marigny ■ Kevéssé vagyonos normandiai lovagi családból származott, majd 1304- ben került a
királyi udvarba. 1305-től Szép Fülöp vezető pénzügyi tanácsadója. 1312-től a királyi pénzügyek teljhatalmú
irányítója, mely informális szerepét 1314 elején királyi rendelet intézményesíti. Az udvarban elfoglalt hegemón
szerepe igen alkalmassá tette arra, hogy a flandriai konfliktus rendezésébe belebonyolódó Marigny a királyi
kormányzat elleni nemesi ligamozgalom célpontjává, majd Fülöp halála után az új király és országa közti
kiegyezés áldozatává váljon. Egy kirakatperben tényleges visszaélései mellett minden elképzelhető rémtettel
megvádolták, majd 1315 áprilisának végén az udvar nyilvánossága előtt lefejezték, vagyonát pedig elkobozták.
(MP)
XIII. (Pomerániai) Erik (1396-1439) ■ északi uralkodó. 1382-ben mint Vratiszláv pomerániai herceg fia
született, Margit dán királynő unokájaként lett 1397-ben a három skandináv állam trónvárományosa, 1412-ben
dán király, 1439-ben svéd felkelés és dán trónletétel útján bukott, utána gotlandi kalóz, 1441-től pomerániai
herceg. (SzGy)
Erzsébet, Arpád-házi (Szent) (1207-1231) ■ II. András magyar király és Meráni Gertrúd lánya, IV. Lajos
türingiai birodalmi gróf felesége. A ferences rend első német földön térítő képviselőinek hatására megtér,
betegápolással és jótékonykodással tűnik ki. Később a keresztes háborút hirdető Marburgi Konrád lesz a
gyóntatója, aki férjét, Lajost beszervezi az V. keresztes hadjáratba (és útban odafelé, Otrantóban 1227-ben
meghal). Az özvegy Erzsébet Marburgban Szent Ferencnek szentelt lepráskórházat alapít és ott dolgozva
fiatalon meghal. 1235-ben szentté avatják, ő lesz a XIII. század elgnépszerűbb női szentje. IX. Gergely pápa őt
állítja ideálként a ferences „harmadrend” számára. (KG)
Étienne Tempier (1210-1279) ■ párizsi püspök, 1277-ben elítélte az averroista tanokat. (JI)
Eurich (466-484) ■ nyugati gót király. Nevéhez fűződik a királyság dél-galliai területi kiterjesztése, és az első
vizigót törvény írásba foglalása (Codex Euricius). (JI)
496
FÜGGELÉK
Eustache Deschamps (1346-1407) ■ francia költő, Senlis várnagya. Sokat utazott, Magyarországon is járt.
Költeményei a XIV. századi erkölcsök és mindennapok történetének kitűnő forrásai. (SM)
Euszébiosz (260?-340?) ■ a palesztinai Caesarea püspöke, az egyháztörténetírás atyja. Fő műve a tíz könyvből
álló Egyháztörténet, melyben az apostolok korától a saját koráig mondja el a keresztény egyházak történetét.
Chronicon című világtörténete a későbbi krónikák mintaképe, mai időszámításunk alapja lett. Megírta a
palesztinai mártírok történetét; Nagy Konstantin életrajzát; és két apologetikus művet (Preparatio evangelica;
Demonstratio evangelica), melyekben a zsidó és a keresztény hagyomány folyamatosságát mutatta ki. (SM)
I.(Nagy) Ferdinánd (1035-1067) ■ Kasztília királya, aki 1037-ben Leónt, Asztúriát és Galíciát is országához
csatolta. Igazságos és erélyes törvényhozó volt. A mórok ellen számos sikeres csatát vívott, Coimbrát is
visszahódította. A hispániai királyságokat ismét felosztotta fiai között: Sancho örökölte Kasztíliát, Alfonz Leónt
és Asztúriát, Garcia Galíciát és Portugáliát. (SM)
III.(Szent) Ferdinánd (1217-1252) ■ IX. Alfonz leóni király fia, aki anyja után örökölte Kasztí- liát, ahol III.
Ferdinánd néven uralkodott. Egy és oszthatatlan királysággá egyesítette a spanyol királyságokat. Diadalmasan
harcolt a mórok ellen, célja az arab hódítás visszaszorítása volt. Üldözte az eretnekeket, megalapította a
salamancai egyetemet és felépítette a toledói székesegyházat. (SM)
II. Ferdinánd, aragón király (1479-1516) ■ 1469-ben házasságra lépett Izabella kasztíliai örökösnővel, s ez a
frigy 1479-ben létrehozta a kettős uralom alatti spanyol államot. (SzGy)
Ferrer (Szent) Vince (1350-1419) ■ aragón domonkos hitszónok. Kora legnagyobb prédikátor- „sztárja”,
szentbeszédei tömegeket vonzottak. Prédikációja alatt minden munka szünetelt. Csodatévő erővel és a
jövőbelátás képességével is rendelkezett. A zsidók és mohamedánok megtérítésén fáradozott, XIII. Benedek
pápa gyóntatója és tanácsadója volt. Öccse, Ferrer Bonifác karthauzi szerzetes, a rend perjele 1411-ben, a pisai
zsinat után éles kirohanást intézett a francia bíborosi párt önzése ellen. (SM)
Fra Angelico (Giovanni de Fiesole) (kb. 1400-1455) ■ obszerváns domonkos a fiesolei kolostorban, 1449-től
prior. Festő, legismertebb alkotásai: Mária koronázása, Angyali üdvözlet. (JI)
I. (Rőtszakállú – Barbarossa) Frigyes, német-római császár (1152-1190) ■ 1122-ben született Waib- lingenben,
amire a ghibellin olasz pártnév megy vissza. A Hohenstaufen-ház kiemelkedő alakja. A császári hatalom
erősítéséért egyszerre harcolt a tartományi fejdelemek, a városi önkormányzati mozgalmak és a világhatalmi
pápai igények ellen. Kancellárjává emelte Rainald von Dasselt, aki 1140 körül Párizsban volt egyetemi hallgató.
A császár első itáliai hadjárata: 1154-55, császárrá koronázása: 1155, lengyelellenes hadjárata: 1157, második
itáliai hadjárata: 1158-1162, roncagliai birodalmi gyűlése a bolognai jogtudósok közreműködésével: 1158,
Milánó lerombolása: 1162, harmadik itáliai hadjárata: 1163-1164, negyedik itáliai hadjárata: 1166-1168, a
német sereg római ragálykatasztrófája: 1167, ötödik itáliai hadjárata: 1174-1178, legnanói veresége: 1176,
velencei békéje a pápasággal: 1177, viszálya Oroszlán Henrik szász herceggel: 1178-1180, konstanzi békéje a
Lombard Ligával: 1183, pünkösdi udvari gyűlése Mainzban: 1184, hatodik itáliai hadjárata: 1184-1186. 1188
márciusban, a mainzi „Krisztus udvari gyűlése” által meghirdetett keresztes hadba vonult és legidősebb fia,
Frigyes sváb herceg vele indult 1189 májusában Regensburgból.
A szeldzsukoktól fenyegetett ikoniumi szultán, bár támogatást ígért, ellenállt. Május 14-én sikerült a
kereszteseknek bevenniük Ikoniumot, a hónap végén érték el a keresztény Kis-Örményor- szágot, ahol Leó
király ígért segítséget. Kilikiában 1190. június 10-én este lovon átúszta a császár a gyors sodrású Szalef folyót,
de vacsora utáni fürdés közben szívroham érte, belefulladt. Sváb Frigyest Akkon előtt járvány ragadta el.
(SzGy)
I. Frigyes ■ német-római császár (1212/1220-1250) és Szicília királya (1198-1250), második felesége jogán a
jeruzsálemi királyi címet is viselte (1225-től). VI. Henrik császár és Szicíliai Konstancia (II. Roger szicíliai
király lánya) egyetlen gyermekeként 1194-ben született. A szüleitől örökölt Szicíliai Királyságban újraszervezte
és továbbfejlesztette a Nyugat-Európában különösen erősnek számító királyi hatalmat, illetve annak kiterjedt
hivatali gépezetét, az uralkodói bevételek gyarapításán túl törvénykönyvet adott ki (1231) ottani alattvalói
számára. Német uralkodóként a fejedelmek nagy többségének egyetértésével uralkodott (1213-ban és 1220-ban
az egyházi, 1231-ben pedig a világi fejedelmeket részesítette jelentős kiváltságokban), családi birtokainak
irányításán kívül ott beérte egyfajta döntőbírói tekintéllyel (1235: mainzi birodalmi béke). III. Ince pápa egykori
gyámfia IX. Gergely pápasága alatt került konfliktusba először átmenetileg (1227-1230), majd véglegesen
(1237-től) a pápasággal, illetve több, Frigyes hatalma által szintén fenyegetett észak- és közép-itáliai várossal. E
küzdelmek során érdemi császári kormányzatot épített ki Közép-Itáliában, és ellenőrzése alá vonta a
497
FÜGGELÉK
gyermekévei alatt jelentősen kiterjesztett Pápai Állam java részét. A pápával Közép-Itália ellenőrzéséért vívott
küzdelem döntő állomásaként IV. Ince pápa 1245-ben véglegesen kiközösítette Frigyest, akit egyben minden
uralkodói címétől megfosztott. Frigyes haláláig ennek a pápai döntésnek azonban egy szicíliai lázadás
megszervezése és két, egymást követő német ellenkirály felléptetése ellenére sem sikerült érvényt szerezni.
Frigyes számottevő intellektuális érdeklődéssel rendelkezett, a három monoteista vallás több tudósával is eszmét
cserélt, Nápolyban egyetemet alapított (1224), a pápával szembekerülve pedig felkarolta a ferences renden
belüli radikális áramlatokat. (MP)
I. Frigyes (1440-1493) ■ római király és császár, a Habsburgok stájer ágából származik. Mint V. Frigyes,
osztrák főherceg 1424-től némely tartományban, 1439-től Ausztriában. Enea Silvio Piccolomini olasz
humanistát költő babérral tüntette ki, és bizalmi titkárává tette. Nehéz bel- és külpolitikai helyzetekben a passzív
ellenállásra szorítkozott. 1469-ben Bécset püspökséggé emeltette, egyetemére híres tudósokat hivatott. 1471.
megszerezte Fiume adriai kikötőt. A bányamunkások bérét és élelemellátásuk árát ellenőriztette. A bécsi Szent
István-dóm gótikus kiépítését folytatta. 1477 óta defenzív háborúban állt Corvin Mátyással, aki 1482-1483-ban
körülfogja Bécset. A szüretelő polgárokat sarcolja, 1485-ben – hiába vétette körül palánkkal még a külvárosokat
is a császár – a főváros Mátyás kezére jutott, mégis békét kötött vele 1487-ben. Frigyes a visszafoglalt Bécsbe
sem tért vissza. (SzGy)
Froissart, Jean (1337-1410/1414) ■ valenciennes-i polgár, a százéves háború krónikása, de emellett rengeteg
lovagregényt (Méliador) és verset is írt. (SM)
II. Fülöp (Augustus) francia király (1180-1223) ■ 1165-ben született VII. Lajos francia király (1137-1180) és
Champagne-i Adél egyetlen fiúgyermekeként. A fiatalon trónra került Fülöp első felesége, Hainaut-i Izabella
halála után Dániai Ingeborgot vette feleségül, akitől azonban az esküvő másnapján – tisztázatlan okokból –
elvált. A válást ugyan egy helyi zsinat vérrokonságra hivatkozva megerősítette, ám III. Ince pápa érvényesnek
mondva ki a házasságot, 1200-ban kiközösítette a királyt. Az európai udvarokban élénk figyelmet keltő botrány
végén II. Fülöp csak formálisan volt hajlandó visszafogadni Ingeborgot, részben annak árán, hogy időközben
Meráni Ágnessel kötött harmadik frigyéből származó gyermekeit a pápa törvényesítette. II. Fülöp emellett
azonban a legeredményesebb francia királyok egyikének bizonyult: fegyveres erővel és egyéb módokon
többszörösére növelte a koronabirtokok területét és ezzel a francia monarchia erejét, melyet a központi
adminisztráció fejlesztésével, helyi szinten pedig a bailli/sénéchal-rendszer alapjainak megteremtésével látott el
évszázadokig hatékony eszközökkel. Első történetírója, Rigord saint-denis-i szerzetes még első területi
szerzeményein fellelkesülve adományozta neki az Augustus jelzőt, mely azonban csak jóval később vált Fülöp
bevett cognomenévé (e jelző szokott feltűnni a magyar szakirodalomban – helytelenül – személynév
formájában: Fülöp Ágost). (MP)
IV (Szép) Fülöp francia király (1285-1314) ■ 1267-ben vagy 1268-ban született a későbbi III. Fülöp és első
felesége, Aragóniai Izabella második fiúgyermekeként. A kor legnagyobb és legerősebb nyugati országát
megöröklő Fülöp egész uralkodói működése királysága határainak pontos kijelölését, illetve kiterjesztését, a
francia monarchia országon belüli és kívüli hatalmi helyzetének megerősítését, az uralkodó jogi felsőbbségének
a királyságon belüli biztosítását, a királyi adminisztráció továbbfejlesztését célozta. A királyság anyagi és
katonai erőforrásainak végletes kiaknázásának ellenére is csak az általa kirobbantott háború előtti status quo
viszaállításával kellett megelégednie Aquitániában, a lázadó flandriai városok ellenében elért eredményei pedig
eléggé ingatagok maradtak. A Fülöp által megkövetelt anyagi áldozatok és a királyt körülvevő (a modern
kutatásban általában legisták néven emlegetett) főtanácsadók elleni tiltakozás 1314-re nyílt lázadáshoz vezettek.
Némi szerencsével látványos sikert aratott azonban Fülöp a pápasággal folytatott konfliktusában: a konfliktus
mélypontján őt kiközösítéssel és trónfosztással fenyegető pápaság betöltője a király halálakor már Fülöp egykori
alattvalója volt, a pápaság székhelyét a francia monarchia ellenőrzése alatti területen tartotta, és e siker
tartósságának garanciájaként a bíborosi testületen belül is többségbe kerültek a francia származásúak. (MP)
(Merész) Fülöp (1364-1404) ■ Burgundia hercege, Franciaország első pairje. Jó János fia oly bátran harcolt a
poitiers-i csatában az angolok ellen, hogy a „merész” melléknevet nyerte el, mégis fogságba esett, ahonnan csak
1360-ban szabadult. 1384-ben feleségül vette Flandriai Margitot, így a gazdag, iparosodott flamand városokat
egyesítette a mezőgazdaságáról és bortermeléséről híres Burgundiával, így megveti a burgund országépítés és
autonómia-törekvések alapjait. 1380-tól a kiskorú VI. Károly király gyámja. (SM)
(Jó) Fülöp (1419-1467) ■ burgund herceg. Apját, Félelemnélküli Jánost Károly francia trónörökös gyilkoltatta
meg. Fülöpöt nemcsak politikai, hanem gazdasági érdekei is V. Henrik angol király szövetségesévé tették,
hiszen a flandriai textiliparnak szüksége volt a jó angol gyapjúra. 1435-ben Arrasban mégis kibékült VII.
Károllyal, aki ennek fejében elismerte a burgund hercegség függetlenségét. Burgundia a „Nyugat
498
FÜGGELÉK
nagyhercegének” nevezett művészetpártoló Jó Fülöp uralkodása alatt élte virágkorát, aki a Szentföld
felszabadítását is célul tűzte ki és 1429-ben megalapította az Aranygyapjas-rendet. (SM)
Galla Placidia Flavia augusta (388 v. 392- 450) ■ I. Theodosius lánya, Honorius császár húga, a Nyugatrómai
Császárság régense fia, III. Valentinianus kiskorúsága idején (425-437). 414-ben Athaulf vizigót királlyal, 417-
ben a későbbi III. Constantinus császárral köt házasságot. Galla Placidia páratlan szépségű mozaikjairól híres
ravennai „mauzóleuma” eredetileg Szent Lőrinc templomának épült. (SM)
Gallus Anonymus ■ XII. század eleji történetíró, aki lengyel udvari hagyományok és egy elveszett Szent
Adalbert-legendaváltozat alapján dicsőítette az 1000 körüli Lengyelországot. (SzGy)
Gattamelata (Erasmo da Narni) ■ olasz zsoldosvezér (11443). (SzGy)
Geert Groote (1340-1384) ■ németalföldi misztikus, a devotio moderna spirituális mozgalom elindítója. (JI)
Geiserich (428-477) ■ vandál király, Afrika meghódítója. Hispániát végigpusztítva 429-ben szállt partra Tanger
mellett, 431-ben elfoglalta Hippót, 439-ben Karthágót, majd Itália felé fordult, 440-ben Szicíliát hódoltatta, 455-
ben Rómát sarcolta és dúlta fel. III. Valentinianus átengedte neki Észak-Afrikát, ahol Geiserich erős vandál
államot épített ki, melyhez a Mediterrán szigetvilágot (Szicília, Korzika, Szardínia, Baleár-szigetek) is
hozzácsatolta. (SM)
Gelasius (492-496) ■ pápa. Erőteljesen harcolt a manicheus eretnekség, a szakadár keresztény tanítások és a
pogány maradványok (pl. a római Lupercalia) ellen. I. Anasztasziosz császárhoz írt levelében az Evangélium
alapján két kardhoz hasonlítja a világi és szellemi hatalmat, de ez utóbbit (auctoritas sacra pontificum)
felsőbbrendűnek tartja a világi hatalomnál (potestas regum). Ez a tan válik a középkori politikaelmélet
alaptételévé. (SM)
Genovéva (Genovefa) (Szent) (422-500) ■ szűz, Párizs védőszentje. Gazdag földbirtokoscsalád sarja, apja
romanizált frank, anyja gallo-római. 15 éves korában vette fel a fátylat Germanus, Auxerre püspöke kezéből. A
két etnikum, a frankok és a gallo-rómaiak összebékítésén fáradozott: foglyokat váltott ki, kegyelmet eszközölt ki
a királytól ellenségei számára. Jó kapcsolatokat épített ki Klodviggal. Genovéva kezdte építtetni a Saint-Denis-
bazilikát a katolikus hit védőbástyájául az ariánusok ellen. 451-ben megjósolta, hogy a hunok nem foglalják el
Párizst és a várost a saját birtokairól gabonával látta el. Megérte Klodvig megkeresztelkedését. Klodvigot
végakarata szerint Genovéva mellett temették el új fővárosában, Párizsban, a Szent Apostolok templomában (a
mai Pantheon helyén). (SM)
Geoffrey of Monmouth (1100-1154) ■ történetíró, Aspah püspöke. A Historia regum Britanniae és a Vita
Merlinis szerzője. (JI)
Gerbert d'Aurillac (940 k.-1003), II. Szilveszter pápa (999-1003) ■ az egyszerű származású aurillac-i bencés
szerzetest Borrell barcelonai gróf pártfogásába veszi, és a katalóniai Vich kolostorában képezteti tovább. Itt
ismerkedik meg az arab-vizigót tudományossággal; matematikai tanulmányokat fordít és asztronómiai
szerkezeteket (asztrolábium) készít: az ő hatására terjednek el az arab számok Európában. 970-ben Rómában
találkozik I. Ottó császárral, akit megragad a tudós szerzetes személye. Ettől kezdve sokat köszönhet az
Ottóknak, akik a császárság hű emberének tartják. 972-től 983-ig Reimsben a katedrális iskolájának mestere,
triviumot és quadriviumot tanít. A logica vetus tananyagát ő állította össze és ő használta először Arisztotelész
és Boethius logikai műveit az oktatásban. Tanítványai voltak a Fulbert de Chartes és Abbo de Fleury. 983984:
Bobbio apátja; 991-997-ig Reims érseke. 998-ban III. Ottó császár Ravenna érsekévé, majd pápává nevezi ki.
Gerbert és Ottó a pápaság és császárság viszonyát I. Szilveszter és Nagy Konstantin kapcsolatának mintájára
akarták alakítani, és segítették az új közép-európai keresztény államok európai integrálódását. (SM)
I. (Nagy Szent) Gergely római pápa (540-604) ■ az utolsó latin egyházatya. A kolostorokat kiváltságokkal
támogatta, megírta Szent Benedek életrajzát és párbeszédes formában a legújabb itáliai csodákról is tudósított.
Lelkipásztori kézikönyve a Regula pastoralis. Nagy erkölcsi műve a Moralia in Job. A mise liturgiájába
beiktatta a róla elnevezett gregorián éneket. A tisztítótűz (purgatorium) tanát továbbfejlesztette, azt tanítva, hogy
a lelkek szenvedését enyhítik az értük mondott misék. A nagy pápa rendkívül szerény és alázatos ember volt.
Életrajzát a VIII. században az észak-angliai Whitby kolostorának egy szerzetese és Paulus Diaconus írta meg.
(SM)
VII. Gergely pápa ■ 1020 körül született bencés szerzetes, öt pápa tanácsadója, majd pápa (10731085), 1075-
ben ő indította el az invesztitúraharcot. A pápai hatalom igényeit diktátumban foglalta össze. (SzGy)
499
FÜGGELÉK
IX. Gergely pápa (1227-1241) ■ Ugolino, Segni grófja, 1170 k. szül. Anagniban, III. Ince pápa unokaöccse.
Párizsban és Bolognában tanul teológiát és jogot. 1206-ban szentelik Ostia bíborospüspökévé. Fontosabb
egyházpolitikai megbízatásai közé tartozik a formálódó ferences rend bí- boros-protektori feladata. 0 készíti elő
legátusként a IV. lateráni zsinat által elhatározott V. keresztes hadjáratot. Ezzel kapcsolatban alakul ki
konfliktusa II. Frigyes császárral, mely egész pápaságára rányomja bélyegét. Kétszer kiközösíti a császárt:
1227-ben a keresztes háború halogatása, 1239-ben pedig az észak-itáliai városokkal folytatott háborúja miatt.
IX. Gergely a késő középkori egyház legjelentősebb törvényhozója: a spanyol Raymund de Penafort
segítségével állítja össze Decretalia gyűjteményét, mely Liber Extra néven a Corpus Iuris Canonici című
egyházi törvénygyűjtemény második részét alkotja. Ez szabályozza egyebek között az eretnek-üldöző inkvizíció
kérdését (X 5.7: De haereticis). (KG)
Gerson, Jean (Charlier) (1363-1429) ■ teológus, hittudós, hitszónok. 1377-től Pierre d'Ailly tanítványa, 1395-től
a párizsi egyetem kancellárja. Gerson az ockhami nominalizmus híve, a gyakorlati pasztorációt és a misztikus
teológiát is a skolasztika fölé helyezi (De parvulis trahendis ad Christum; Opus tripartitum című műve az első
katekizmus). A concilium suprapapam elv hirdetője, Konstanzban a zsinati mozgalom vezéralakja (De unitate
Ecclesiae; De auferibilitate papae ab Ecclesia; Depotestate Ecclesiae). Noha a női szentség iránt némi
fenntartással viseltetett, a doctor christianissimus mégis mindig a nők pártján állt: Christine de Pisannal együtt
ítélte el a Rózsa-regényt a Montreuil vezette francia humanista csoporttal szemben folytatott első irodalmi
vitában, s amikor élete végén Jeanne d'Arc felől faggatták, hitelesnek tartotta a Szűz küldetését. (SM)
Gherardo da Cremona (1114-1187) ■ Toledóban az arab nyelvet és tudományt tanulmányozta, több arab munka
és Ptolemaiosz Almagestjének fordítója. (JI)
Gherardo Segarelli ■ laikus vándorprédikátor, az Apostol testvérek mozgalmának a megalapítója (T1300). Szent
Ferenc példáját követve 1260 körül szétosztja vagyonát és bűnbánó életet kezd, és a ferencesekhez hasonló
morális prédikációval lép fel. A pármai Salimbene de Adam, a ferences krónikás műveletlen laikusnak mutatja
be, aki jogtalanul bitorolja a ferencesek szimbólumait. Mozgalmának elnevezése a templomi képekről
megismert az apostol-külső pontos utánzásának törekvéséből alakul ki. Mozgalmukat 1285 körül kezdi el
üldözni az inkvizíció (ekkor börtönzik be először Segarellit). VIII. Bonifác pápasága idején kezdődik a szekta
újabb üldözése, és az 1296-ban elfogott Segarellit 1300-ban megégetik. (KG)
Gildas Sapiens (?-570) ■ kelta szerzetes, egyházreformer, történetíró. De conquestu et excidio Bri- tanniae
(Britannia romlásáról) című alapvető forrásművében Britannia germán meghódítását írja le 547-ig. A gyűlölt
angolszászok elől a kontinensre menekül és megalapítja a rhuys-i Szent Gildas- apátságot. (SM)
Gomes család ■ A gazdaság modern szerkezete kialakulóban volt, a lisszaboni Gomes család elég gazdag volt az
afrikai kereskedelem királyi jogának bérletére. Diego Gomes, utána Fernáo Gomes sikerrel működtek így, de a
szerződés 1474. évi lejártával a király fia személyesen irányította az expedíciókat. (SzGy)
Gratianus (XI. század vége – 1160) ■ itáliai kánonjogász, kamalduli szerzetes. Bolognában tanított. Concordia
discordantium canonum című munkája (Decretum Gratiani) a legtöbbet használt kánongyűjtemény volt. (JI)
Guibert deNogent (1124-1130) ■ bencés szerzetes, történetíró, Nogent sur Coucy apátja (1104). A Gesta Dei per
Francos című műve a keresztes hadjáratok történetével foglalkozik, a De vita sua önéletrajzi írás. (JI)
Guillaume de Champeaux (XI. század vége – 1121) ■ skolasztikus filozófus, Chalons sur Marne püspöke, a
párizsi Saint-Victor iskola alapítója. Az univerzáliák vitájában a realistákat képviselte.
(JI)
Guillaume de Conches (1080 k.-1154) ■ francia teológus-filozófus. Platonista felfogású tanítását a ciszterci
Guillaume de Saint Thierry támadta. A normandiai udvarban II. Henrik fiainak nevelője. Főbb munkái:
Philosophia mundi; Dragnaticon, amelyekben a platonizmust a matematikával társította. (JI)
Guillaume de Machaut (1300-1377) ■ Reims-ben született francia költő és zeneszerző. A Crécy csatában elesett
Luxemburgi János cseh király alamizsnása és titkára, urával Itáliától Litvániáig bejárja egész Európát; Gonosz
Károly navarrai király szolgálatából V. Károly udvarába kerül, ő szerzi 1364-ben a koronázási misét. A reims-i
kanonokká kinevezett termékeny művész csodálatos kompozícióival mindenütt sikert arat. (SM)
Guillaume de Saint-Amour (1202-1272) ■ teológus, párizsi egyetemi magiszter (1250). Az egyetemi világi
magiszterek és a szerzetes magiszterek vitája kapcsán írt szatirikus pamfletje a koldulórendek éles kritikáját
tartalmazta (Tractatus de periculis novissimorum temporum). Munkáját elítélték, el kellett hagynia Párizst. (JI)
500
FÜGGELÉK
Guillaume de Saint-Thierry (1085 k.-1148) ■ bencés, Saint-Thierry apátja (1119), 1135-ben belépett a
ciszterciek rendjébe. Aszkéta ortodox felfogású, a görög és latin egyházatyák filozófiáját egyesítette. Harcolt
Abélard és Guillaume de Conches nézetei ellen. (JI)
Guillaume Moerbeke (1215-1286) ■ domonkos szerzetes, püspök, Arisztotelész fordítója. Missziós útra ment
Keletre (Théba, Nikaia). Korinthosz érseke lett. (JI)
I. (Kékfogú) Harald (936-986) ■ dán uralkodó, a 965 körül térítő Poppo német pap hatására felvette a
keresztény hitet (SzGy)
Harding (Szent) István (11134) ■ Citeaux harmadik apátja. Angol származású szerzetes, zarán- dokútja során
kerül a burgundiai Molesme apátságába 1075-ben. Amikor az ottani belső viták nyomán Róbert apát 21 társával
együtt elhagyta a kolostort és megalapította a bencés regula szigorú betartását célul kitűző Citeaux-t, ő is ott volt
a követői között. 1109-ben, Alberich után lesz apát, s a ciszterci rend neki köszönheti igazi fellendülését. Az ő
apátsága idején, Clairvaux- i Szent Bernát aktív közreműködésével épül ki az új rend szervezete, a conversusok
bevonásával történő gazdálkodási módja. Az első generális káptalanra készül el a rend életvitelét, elveit III.
Calixtus pápa jóváhagyásával rögzítő Carta Caritatis (a „szeretet levele”). Neki köszönhető az is, hogy Citeaux
az angliai hagyományokra támaszkodó kódexfestészet központja lesz. Kevéssel halála előtt lemond apátságáról.
(KG)
Hárún ar-Rasíd (Harun al-Rasid) ■ az Abbászida-dinasztiából, bagdadi kalifa (786-809), a frankok diplomáciai
partnere. Uralma az arab gazdaság és művelődés aranykora, egyben ekkor figyelhető meg a bomlás első jeleinek
felbukkanása (803: leszámolás a perzsa eredetű, sikeres vezíri családdal; perzsa, egyiptomi, jemeni lázadások
leverése; Marokkó és Andalúzia előrehaladó elszakadási folyamata). Ideálképét Az Ezeregyéjszaka meséi őrzik.
(SzGy)
I. Henrik, német-római császár (1056-1105) ■ kiskorúsága idején megnőtt a tartományi fejedelmek hatalma.
1065 után küzdött a bajor és a szász lázadókkal. 1075-ben az invesztitúraharcba bonyolódott, 1076-ban a pápa
kiközösítette, 1077-ben a canossai vezeklés után bűnbocsánatot nyert. Németországban hatalmát megerősítette,
1079-ben leányát, Ágnest feleségül adta Stauf Frigyesnek, egyben annak adta hűbérül a sváb hercegséget. 1084-
ben elűzte Rómából a pápát. 1104-ben belháborúba keveredett a fejedelmek által eszközként használt Henrik
fiával. (SzGy)
I. Henrik, német király (1099), német-római császár (1106-1125) ■ a Száli uralkodóház utolsó tagja, 1110-ben
császárrá koronázták, de meghasonlott a pápasággal az invesztúrajog körül. A német belviszonyok késztették a
wormsi konkordátumra (1122). Örökös nélkül halt meg. (SzGy)
II. Henrik, német-római császár (1190-1197) ■ a Hohenstaufen-ház uralkodója, aki folytatta apja, I. Frigyes
politikáját, leverte Oroszlán Henriket 1193-ban. Császárrá koronázása: 1191. Nápoly ostromakor maláriát kap.
1194-től Szicília királya. (SzGy)
I. Henrik angol király (1154-1189) ■ a Plantagenet-dinasztia megalapítója, I. Henrik angol király unokája.
Henrik Anjou grófja volt, anyja után Normandiát örökölte, 1152-ben Aquitániai Eleonórával kötött házassága
révén pedig megszerezte dél-nyugat Franciaországot is. Az angol trónt kemény harcok árán hódította el Blois-i
Istvántól. Megerősítette a királyi hatalmat, és az 1164-es clarendoni konstitúciókban az egyházat az állam
befolyása alá vetette, ami ellen korábbi barátja, Becket Tamás canterburyi érsek erélyesen tiltakozott. Becket
megöletése után a közhangulat Henrik ellen fordult, aki ellen fiai, Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János is
fellázadtak. Életét a franciákkal és fiaival vívott küzdelem emésztette fel. (SM)
V. Henrik angol király (1413-1422) ■ Walesi hercegként barátjával, Falstaffal a kocsmákat járta, trónra kerülése
után azonban ő lett a leghatalmasabb angol uralkodó. A francia birtokok visszaszerzését 1415-ben kezdte meg,
amikor az azincourt-i csatában fényes győzelmet aratott, 1420- ban a troyes-i szerződésben pedig megszerezte
fiának a francia trónt. Korai halála és fia kiskorúsága azonban nem engedték meg tervei valóra válását. (SM)
Hildebert de Lavardin (1055 k. – 1133) ■ Le Mans katedrálisiskolájának vezetője, majd 1097-től püspöke,
1125-ben Tours érseke. Költő, teológus, írásai, költeményei a XII. századi reneszánsz jellegzetes darabjai. (JI)
Hildegard von Bingen (1098-1179) ■ nagyhatású vizionárius apáca 1113-tól Disibodenbergben él, 1135-től
magistraként, majd 1147-52 táján átköltözik Rupertsberg új kolostorába, és ezt vezeti haláláig. Prófétaként
tisztelik, fontos teológiai, kozmológiai kérdéseket tárgyaló látomásait Clairvaux-i Szent Bernát tanácsára III.
Jenő pápa is jóváhagyja 1147-ben. Az első kötet: Liber Scivias (Ismerd az utat) az 1141 utáni évtizedben
születik. A Liber vitae meritorum (Könyv az élet erényeiről) és a Liber divinorum operum (Könyv Isten
501
FÜGGELÉK
műveiről) 1158 illetve 1163 után. A látomásokhoz az ő közreműködésével dolgozó miniatúrafestők pazar
illusztrációkat készítettek. (KG)
Hincmar (806-882) ■ a Saint-Denis kolostor szerzeteseként kapcsolatban állt Jámbor Lajos udvarával, később
Kopasz Károly főminisztere lett. 845-től Reims érseke, a frank egyház feje. Az uralkodó mellett több küldetést
látott el. Korának legnagyobb politikus főpapja. Fő művei: Miracula Sancti Dionysii, Gesta Dagoberti Regis,
Vita Sancti Remigii, De ordine palatii. (JI)
Honorius Flavius (395-423) ■ I. Theodosius második fia, az első nyugatrómai császár. Ő sem örökölte apja
politikai tehetségét és bátyjához, Arcadiushoz hasonlóan ő is miniszterei útján kormányzott. Miután 408-ban
udvari intrikáktól befolyásolva megölette mindenható fővezérét, a vandál Stilichót, katasztrófák sorozata
rendítette meg a nyugati birodalomfelet: 410-ben Rómát, 409415 között Galliát és Hispániát foglalják el a
barbárok. A rendet Honorius határozott jellemű húgának, Galla Placidiának a férje állítja valamelyest helyre, aki
III. Constantinus néven 421-től Honorius uralkodótársa. (SM)
Hrabanus Maurus (784-856) ■ Fuldában szerzetes, majd Tours-ban Alcuin tanítványa. Visszatérve Fuldában az
iskola vezetője (scolasticus), majd 822-től apát, 847-ben Mainz érsekévé nevezi ki Német Lajos, a keleti frank
király. Számos Szentírás-kommentárt írt, híres munkája a De Universo című enciklopédia. Az iskola
vezetőjeként írta De institutione clericorum című értekezését, a jövő klerikusai számára a hét szabad művészet
ismeretéről. Praeceptor Germaniae primus címet kapta. (JI)
(Capet) Hugó ■ Párizs és Ile-de-France grófja, francia király (987-996), a Capeting-dinasztia megalapítója. Hugó
a Karoling V. Lajos gyámja volt, akinek halála után magához ragadta a hatalmat és Noyonban királlyá
választatta magát. Felesége, Adelheid hálából kápolnát építtetett Senlis- ban. Hugó csak egy volt a hatalmas
hűbérurak között (primus inter pares), hatalmát azonban sikerült megszilárdítania a Karoling Lotharingiai
Károly és a nagybirtokos arisztokrácia ellenében. Fiát, Róbertet még életében kijelölte utódául és 988-ban
megkoronáztatta. (SM)
Hugo de Sancto Victore (Hugues de Saint-Victor, 1096-1141) ■ teológus, filozófus, a párizsi Saint- Victor
iskola vezetője. Tanítási és tudományos programját a Didascalion című munkában foglalta össze. (JI)
Hugó (Szent) ■ Cluny hatodik, az apátságot leghosszabban és legnagyobb dicsőséggel irányító apátja (1049-
1109). Az ő irányítása alatt teljesül ki a clunyi ordo (congregatio) és válik rutinszerűvé a kapcsolattartás az
anyakolostor és a neki alárendelt perjelségek között Ezt segítik az ő apátsága alatt írásba foglalt szokások
(consuetudines). A kolostor befolyása az ő idejében terjed ki igazán Anglia területére, ahol 1077-ben alapítják
Lewesben a Clunyhez tartozó angol kolostorok kiváltságos perjelségét. O kezdi el a harmadik apátsági templom
(Cluny III) építését 1088-ban V. Alfonz spanyol és I. Henrik angol király jelentős anyagi támogatására
támaszkodva. A templom első elkészült részének (a szentélynek) a felszentelésére 1095-ben az ugyancsak
Clunyből kikerülő II. Orbán pápa jelenlétében kerül sor. Befejezését Hugó nem éri meg (1115-re készül el a
nyugati homlokzat, 1121-re a boltozat). Itt avatja szentté 1120-ban II. Calixtus pápa. (KG)
Hugues d'Orléans (Primatus) (1093/94-1160?) ■ népszerű tanár, ironikus stílusa hatással lehetett a kritikus latin
nyelvű vágáns költészetre. (JI)
HuszJános (1369-1415) ■ cseh pap, reformer. Prágában tanult, 1400-ban az itteni Betlehemkápolna népszerű
prédikátora lett. Ekkor ismerkedett meg Wyclif tanaival, melyeket már Prágai Jeromos is hirdetett. Az eleve
elrendelés (predesztináció) és a „választottak egyháza” gondolatát fejlesztette tovább, és támadta a klérus
erkölcseit. Sbinko von Hasenburg prágai érsek eleinte támogatta, majd amikor Husz mindinkább a cseh nemzeti
érdekeket hangsúlyozta, ellene fordult. Amikor 1409-ben az egyetemi nemzetek közt a csehekre esett a vezetés
és Husz lett a rektor, a Károly Egyetem a wycliffita tanok központjává vált. 1410-ben Sbinko érsek pápai bullát
eszközölt ki Husz ellen, akit 1411-ben XXIII. János pápa kiátkozott, de IV Vencel cseh király továbbra is
támogatott. Husz 1411-1413 közt írta meg De Ecclesia címen főművét, melynek első tíz fejezete szó szerinti
átvétel Wyclif munkáiból. 1414-ben Zsigmond császár menlevelével utazott Konstanzba, ahol – Zsigmond
erőfeszítései ellenére – mint eretneket máglyán elégették. A cseh nemzeti egyház mártírként tiszteli. (SM)
Ibrahim ibn Jakub ■ Mór-zsidó távolsági kereskedő és diplomata. 950 táján írt a fehér kőből épült Prágáról.
Szerinte Mieszko állama nagy szláv államalakulat volt, tekintélyes haderővel. (SzGy)
I. Ince pápa (1198-1216) ■ Eredeti neve Lotario Conti da Segni, aki az egyik legjelentősebb római arisztokrata
családban született 1160 táján. Párizsban teológiát, majd Bolognában jogot tanult. A főszövegben említetteken
túl nevéhez fűződik, hogy az eretnekség megtorlásában a legszigorúbb eszközök alkalmazása általános normává
502
FÜGGELÉK
vált (1199-es Vergentis kezdetű bulla, albigensek elleni keresztes hadjárat). Ugyanakkor ő karolta fel Ferenc és
Domonkos törekvéseit, egyes korábban eretnekekként kezelt vallás csoportokat – az umiliati mozgalom egészét
(1201), illetve néhány valdens közösséget (1208, 1210) – pedig sikerült az intézményes egyház keretei közé
terelnie. Az ő működése alatt zárult le az a folyamat, amelynek során a pápa magát immár nem Szent Péter,
hanem Krisztus helytartójának nevezte, és ezzel összhangban Ince az egyházon belüli hatalom teljességét
(plenitudo potestatis) a pápai széknek tulajdonította. (MP)
Irnerius (1050 k.-1130 előtt) ■ itáliai jogtudós. Rómában római jogot tanított, 1084 körül Bolognában nyitott
iskolát, amely Ravenna riválisa lett. A jogot önálló tudományággá tette. Formula és Summa Codicis című
munkái az első római jogi értekezések. (JI)
István Dusan (1308 k. -1355) ■ 1331 szerb király, 1346 cár. 1314-21 Konstantinápolyban nevelkedett. Ifjabb
királyként Zéta volt a tartománya. 1332 elvette Jelenát, Ivan Alekszandar bolgár cár húgát. Előbb
Kantakuzénosz János bizánci ellencsászárt támogatta, azután Konstantinápoly mellé állt. A bolgár pátriárka, az
ohridi érsek és az Athosz-hegy papsága segítségével és jóváhagyásával Joannikija szerb érseknek a patriarcha
a'met adományozta. A cári dm felvétele után Szerbia kormányzását fiára, Urosra bízta. Kapcsolatot teremtett az
avignoni pápákkal. Több ízben harcolt a magyarok ellen is (1335-1346, 1354). (NE)
István Prvovencsani (1165 k.-1427) ■ 1217-1227 szerb király Atyja, István uralkodása idején az övé Rascia,
Vukané Zéta és Száváé Hum. Nagyzsupán, megkapta a szevasztokrator címet. 1299- ben Imre magyar király
megakadályozta, hogy a pápától koronát kapjon. 1202-1203-ban Bulgáriában tartózkodott. 1217-ben kapta meg
a pápai koronát és koronáztatta meg magát, ezért mellékneve „Elsőnek koronázott”. Öccse, Száva 1219-ben lett
érsek. (NE)
(Nagy) István (§tefan cel Mare) (1435 k.-1504) ■ moldvai bojár, 1457-ben elűzte Petru Aron moldvai
fejedelmet törökbarát politikája miatt. 1467 decemberében Baia mellett megverte Mátyás magyar király seregét.
1475-ben győzelmet aratott a törökök felett, később mégis kénytelen volt elfogadni a török hűbéri
fennhatóságot. (NE)
Ivajlo (?-1280) ■ kondás, bolgár parasztvér. 1277-ben szólította fel társait a bojárok elleni küzdelemre,
hamarosan sokan csatlakoztak hozzá. 1277-1278 a fővárost, Tirnovót ostromolta. Végül a korábbi cár,
Konstantin Tih özvegye, Mária megnyitotta a csapatok előtt a várat azzal a feltétellel, hogy Ivajlo elveszi őt
feleségül. Ki is kiáltották cárrá, tehát a parasztfelkelés győzelemmel végződött. A tatárok ellen is harcolt,
Drasztarban a tatárok három hónapig ostrom alatt tartották. Közben bizánci segítséggel III. Iván Aszen lett a cár.
Ivajlo 1279 még legyőzött két bizánci sereget. De parasztjai közben elhagyták, mert ő is adót hajtott be. Végül a
tatárokhoz menekült, de Nogaj kán egy lakomán megölette. (NE)
I. Iván Aszen ■ bolgár cár (1218-1241). Unokabátyja, Kalojan halála után Oroszországba menekült, onnan
orosz kísérettel tért haza. Letaszította a trónról Boril cárt. Fokozatosan egyre újabb balkáni területeket szerzett.
1230. március 9-én Klokotnica mellett nagy győzelmet aratott az epiruszi deszpota fölött. 1235-ben még
Konstantinápolyt is megostromolta, de elfoglalni nem tudta. Ebben az évben újra létrehozta a bolgár
pátriárkátust. (NE)
II. Iván (1462-1505) ■ 1450-ben már atyja, II. Vaszilij uralkodótársa lett. Sorra hódította meg az orosz
részfejedelemségeket, 1463 Jaroszlavlt, 1474-ben Rosztovot, 1478-ban Novgorodot, 1485- ben Tvert, 1489-ben
Vjatkát és Rjazany nagy részét. 1487-1494-es és 1500-1503-as litvániai hadjáratai során onnan szerzett vissza
területeket (Csernyigov, Novgorod Szeverszkij, Brjanszk stb.). 1503-tól a Livóniai Rend Jurjev birtoklása
fejében adót fizetett neki. 1487 moszkvai befolyást érvényesített a kazanyi kánságban. Az egykori Kijevi Rusz
területének nagy részét újra egyesítette, de ezen túlmenően új területeket is szerzett. Ő vette fel a vszeja Ruszi
(minden oroszok) nagyfejedelme címet, de időnkint a cári (császári) címet is használta. Második felesége az
utolsó bizánci császár, XI. Konstantin unokahúga volt, ezen az alapon igényelte Iván – nem hivatalosan –
Bizánc utódlását. Diplomáciai kapcsolatra lépett Magyarországgal, a pápával, a Német-római Császársággal.
(NE)
Iván István ■ bolgár cár (1331-1371). A nagyurak segítségével került a trónra. Uralkodása átmenetileg javított
az ország helyzetén, Tirnovo, a főváros fontos kereskedelmi központ lett. De Vidint környékével együtt fiának,
Ivan Sztracimirnak adta, ezzel megkezdte az ország széttagolá- sát. Vidin mellett Dobrudzsa is önállósult. (NE)
Izabella ■ kasztíliai királynő (1474-1504)1469-ben házasságra lépett Ferdinánd aragón trónörökössel, s ez a

frigy 1479-ben létrehozta a kettős uralom alatti spanyol államot. (SzGy)
503
FÜGGELÉK
Jacobus de Voragine ■ domonkos barát, Genova püspöke (1226-1298). Legjelentősebb alkotása az 1263-67
között összeállított Legenda Aurea, melyben prédikációs segédeszközként egy kötetbe gyűjtötte, egységes
formára fogalmazta át és a naptári év sorrendjébe rendezte a legfontosabbnak tartott szentek legendáit. E
gyűjtemény a késő-középkor egyik legnépszerűbb olvasmánya lett, számos „nemzeti” változata született,
melyben egy-egy vidék-ország saját szentjeivel egészítették ki és gyakran le is fordították. Négy kötetben jelent
meg a Szentekről és Máriáról szóló, továbbá vasárnapi és nagyböjti prédikációinak gyűjteménye (Sermones).
(JI-KG)
Jacques de Vitry (1160/70-1240) ■ bíboros, prédikátor és történetíró. 1211-től ágostonos kanonokként Oignies
kolostorában élt, itt ismerte meg a beginák és köztük Marie d'Oignies életét, akinek a későbbiekben nagy
pártfogója és legendaírója lesz. Kora egyik leghíresebb prédikátora (450 sermo maradt fenn tőle négy
gyűjteményben), buzdít az albigensek elleni keresztes háborúra, az V. keresztes hadjáratra, ő a prédikáció új
technikájának a skolasztikus sermónak és a folk- lorisztikus történeteket felhasználó példabeszédek (exemplum)
alkalmazásának az úttörője (420 exemplum ismert tőle). Történetíróként is jelentőset alkotott: a Historia
orientalis Jeruzsálem, a Szentföld és az Iszlám története, a Historia occidentalis pedig a nyugati egyház
történetét írja le, és értékes híradásokat ad a XIII. század eleji vallási mozgalmakról. (KG)
I. (Hódító) Jakab ■ aragón király (1213-1276) II. Péter aragón király és Montpellier-i Mária fiaként 1208-ban
született. Apjának a muret-i csatában történt eleste után gyermekként került trónra, zűrzavaros régensség után
azonban ténylegesen 1227-es lovaggá ütésekor kezdte meg uralkodását. Közkeletű melléknevét a Baleár-
szigetek és Valencia meghódításáért (1229-1238), valamint részleges újratelepítéséért kapta, mely
vállalkozásban országai társadalmának szinte egésze részt vett. Első, Kasztíliai Eleonórával kötött házasságából
született egyetlen gyermeke, Alfonz herceg fiatalon meghalt, így országait második feleségétől, Magyarországi
Jolántától született fiaira hagyta. Jakab számottevő műveltségének jele – a feltehetően részben valóban általa
fogalmazott – katalán nyelven írt önéletírása (Llibre dels feyts), mely a nyugati kereszténység területén a
legrégebbi uralkodói önéletrajz, amiről tudomásunk van. (MP)
Jakoubek ze Stribra (Jacobus de Miza) ■ mérsékelt hangú prédikátor, a két szín alatti áldozás és kehelyhasználat
mellett érvelt. (SzGy)
Jan Milic z Kromerize ■ kancelláriai hivatalnok (1358), prágai kanonok (1363), Prága kisoldali és óvárosának
prédikátora (1364-1374), erkölcsprédikátor. 1367-ben az inkvizíció foglya Rómában, 1374-ben vizsgálat során
hal meg Avignonban. (SzGy)
Jan Rokycana ■ huszita teológus és szónok. Ingadozott a huszita zsinat és a mezei had között. A háború után a
kelyhesek egyházának választott érseke volt. Szélesíteni akarva egyházát a katolicizmussal szemben, volt
táborita papokat is felszentelt, de nézeteikkel az 1443. évi Kutná Hora-i huszita zsinaton vitatkozott. Irodalmi
polémiát folytatott az 1451-ben morva földön térítő Kapisztrán Jánossal. Prága óvárosi főterén konzisztóriumi
épületet és iskolát tartott fenn. Pode brad György ideológiai támasza lett, alaptalanul gyanúba vették Utószülött
László halála miatt. Több polemikus műben védelmezte a két szín alatti áldozást, vallotta Krisztus testének létét
az oltáriszentségben. Beszédeit és leveleit 1469-ben kéziratba gyűjtötték. 1471-ben a Máriának szentelt Tyn-
templomba temették. (SzGy)
(Földnélküli) János ■ (1199-1216) angol király, II. Henrik fia. A zsarnoki hajlamú uralkodó a franciákkal és a
pápasággal is harcba keveredett. 1208-ban a canterburyi érseki szék betöltése miatti vitában III. Ince pápa
kiátkozta. 1213-ban János kénytelen volt elismerni a Szentszék hű- béruraságát Anglia felett. 1214-ben a
bouvines-i csatában vereséget szenvedett II. Fülöp francia királytól, aki János minden franciaországi birtokát,
még az ősi Normandiát is elkobozta. Uralma ellen lázongás tört ki, ezért 1215-ben kiadta a Magna Cartának
nevezett nagy szabadságlevelet, melyben megerősítette a nemesség és polgárság kiváltságait és lemondott egyes
királyi felségjogokról. (SM)
I. János ■ portugál király (1385-1433)előbb az Avis-rend nagymestere, akit a cortes kiáltott királlyá. Az
aljubarrotai csatában győzött Kasztília ellen. 1386-ban „örök szövetséget” kötött Angliával (windsori
szerződés). (SzGy)
II. János ■ portugál király (1481-1495) a városi kiváltságok revíziója útján korlátozta a polgárok szabadságát. A
Kasztíliától támogatott összeesküvő főnemeseket kivégeztette 1483-ban. (SzGy)
János Albert ■ lengyel király (1492-1501) Uralkodása alatt megerősödött a kétkamarás rendi gyűlés formája,
ami által a köznemességre támaszkodott a mágnások rovására. Utolsó kísérletet tett a Fekete-tenger melletti utak
504
FÜGGELÉK
szabaddá tételére az 1497. évi hadjárattal, de nem ért el az oszmán kézen lévő Kilia és Akkerman alá, már a
szövetséges moldovai földön megverték a lengyel hadat a törökök. (SzGy)
(Bölcs) Jaroszláv (kb. 978-1054. február 20.) ■ Vlagyimir fejedelem fia, atyja életében rosztovi, novgorodi
fejedelem. Évi 2000 grivna ezüstöt fizetett Kijevnek, illetve a nagyfejedelemnek, vagyis atyjának. 1014-ben
felmondta ezt a járadékot, atyja fellépésre készült ellene, de ebben halála megakadályozta. Bátyja, Szvjatopolk
meg akarta ölni. Ezért elfoglalta Kijevet a Vlagyimir halálát követő testvérviszályban. Ljubecsnél 3 hónapi
ostrom után legyőzte Szvjatopolkot, aki lengyel területre menekült. De visszatért, elfoglalta Kijevet, Jaroszláv
Novgorodba menekült. Megerősödve legyőzte Szvjatopolkot, 1018-ban kijevi fejedelem lett. Szvjatopolk a
besenyőkhöz menekült. Jaroszlávnak sikerült egyesítenie a fejedelemségeket, Polock kivételével. 1038-1042
nyugaton a jatvjagok ellen harcolt. Az orosz Ilariont nevezte ki kijevi metropolitává, ezzel megszerezte az orosz
egyház tényleges függetlenségét. Nevéhez fűződik az első orosz törvénykönyv, a Pravda megalkotása, ez a
szokásjogot foglalta össze. Támogatta országa kulturális felemelkedését, a templomépítkezéseket. Ezért kapta a
bölcs jelzőt. (NE)
Jean de Chelles ■ XIII. századi francia építész. A párizsi Notre-Dame oldalkápolnájának és az északdéli
kapuzatnak a készítője. (JI)
Jean de Meung (Jean Clopinel, vagy Chopinel) (1240 k.-1305 k.) ■ francia fordító, író. A Roman de la Rose
második részének a szerzője. A munka a skolasztikus költészet példája, nemcsak az első rész (szerzője
Guillaume de Lorris, a lovagi udvari költészet képviselője) kritikája, hanem a szegénység, a hipokrita
koldulórendi szerzetesek bírálatát is tartalmazza, a társadalmi egyenlőtlenség történeti eredetét elemzi, az
embert a természet törvényeinek rendeli alá. (JI)
Jeromos (Szent) (342?-420) ■ aszkéta, bibliatudós. A dalmáciai Stridónban született, Rómában tanult, ahol meg
is keresztelkedett. 374 táján Palesztinába utazott, hogy meglátogassa a szent helyeket, majd öt évig a szír
sivatagban élt remeteként. 382-385-ig Rómában Damasus pápa titkára és gazdag, de aszkéta hajlamú szenátori
örökösnők barátja és lelki vezetője volt. 386-ban Betlehemben telepedett le Paulával és Eustochiummal, ahol a
Biblia teljes latin szövegét átvizsgálta és újrafordította a héber eredeti alapján. A jeromosi latin Biblia – a
Vulgata – a VI. századtól a latin Nyugaton általánosan használt bibliafordítás. (SM)
Johann Busch (1399-1480) ■ a wildesheimi ágoston-rendi kanonoki közösség krónikása, és reformjának

tevékeny részese, a devotio moderna híve. (JI)
I. (Komnénosz) János császár (1118-1143) ■ Uralma első felében megerősítette Bizánc balkáni hatalmát a
besenyőkkel, szerbekkel és magyarokkal szemben. A fő veszélyforrást azonban az antiochiai normannok
jelentették a számára. Kis-Ázsiában katonai sikereket ért el a meletinei emirátus és a kilikiai Kis-
Örményországgal, illetve az antiochiai normannokkal szemben. Diplomáciai tevékenységének
eredményeképpen, a németekkel szövetségben létrejött Dél-Itáliában létrejött a normann-ellenes koalíció. II.
János felesége Árpád-házi Szent Piroska volt – Eiréné néven –, Szent László magyar király leánya. (MIL)
II. János Vatatzész császár (1222-1254) ■ I. Theodórosz Laszkarisz császár veje, Laszkarisz Eiréné férje. 1224-
ben Poimamenonnál döntő győzelmet aratott a latinok felett. Leszbosz, Chiosz, Szamosz és Rhodosz
behódolásával tengeri kijárathoz jutott. Miután 1230-ban a bolgárok véget vetettek Épeirosz nagyhatalmi
törekvéseinek, a bolgárokat pedig a tatárjárás sújtotta, semmi sem állt útjában Nikaia felemelkedésének. Három
balkáni hadjárata (1242, 1246, 1252) után kijutott az Adriai-tengerre. Második felesége Konstanca, II. Frigyes
német-római császár leánya volt. Vatatzész uralma alatt Nikaia területe duplájára nőtt, amely a Balkán nagy
részét magában foglalta. A Bizánc restaurálására törekvő összes vetélytársa kihullott a sorból, a latin császárság
teljesen körül lett véve nikaiai területekkel; Vatatzész mindent előkészített Konstantinápoly visszafoglalására.
(MIL)
V. (Kantakuzénosz) János császár (1347-1354) ■ A thrákiai nemesség képviselőjeként János Kantakuzénosz

részt vett a II. és III. Andronikosz között kirobbant három polgárháborúban (13201322, 1322-1325, 1327-1328).
III. Andronikosz halála után 1341-ben átvette a régensséget, azonban a konstantinápolyi ellenzék fellázadt
ellene. Erre válaszként Dimotikában császárrá kiálttatta ki magát, de törvényes uralkodónak ismerte el a legitim
Palaiologosz család képviselőjét, a kiskorú V. Jánost. 1346-ban Drinápolyban császárrá koronázták. 1341-47
között zajlott az első polgárháború V. és VI. Jánost között, Kantakuzénosz István Dusán szerb királlyal és a
szeldzsuk törökökkel kötött szövetséget. 1347-ben bevonult a fővárosba, ahol kiegyezett a Palaiologosz
családdal és a Hagia Sophiában a konstantinápolyi pátriárka újra megkoronázta. 1350-ben kapitulált
Kantakuzénosz előtt az 1342 óta a zelóták kezén lévő Thesszaloniké. Az ő segítségével győzött Bizáncban a
hészükhaszták vallási irányzata. A moreai bizánci területeket autonóm despotátussá alakította át, amely később
505
FÜGGELÉK
is a Palaiologosz családé maradt. Kantakuzénosz külpolitikája a török-barátságra és a Genova-ellenességre

épült. 1352-54 között kitört a második polgárháború V. Palaiologosz János és VI. Kantakuzénosz János között.
A Kantakuzénosz által igénybe vett török segítség azonban kétélű fegyvernek bizonyult, mert szövetségesei,
kihasználva a Gallipolit rombadöntő földrengést, elfoglalták a várost. Ez pedig Kantakuzénosz trónjába került:
lemondott, majd szerzetesként közel harminc esztendőt töltött emlékiratai megírásával. 1383. június 15-én halt
meg a Peloponnészoszon. (MIL)
Johannes Scotus Eriugena (810 k. – 880 k.) ■ Korának legeredetibb, kiemelkedő tudósa. 847-től Kopasz Károly
udvari iskolájának vezetője. Görög teológiai és filozófiai munkák fordítója és kom- mentálója. Neoplatonista
filozófiai műve a De divisione naturae. (JI)
John Cabot, (Giovanni Cabotto) (1450 k.-1499k.) ■ Genovai születésű tengerész, aki VII. Henrik angol király és
a bristoli kereskedők támogatásával a Kínába vezető tengeri utat kutatva 1497 nyarán eljutott Uj-Fundland
partjaihoz. Következő, 1498 májusában indított expedíciója során nyoma veszett. (STP)
John of Salisbury (Johannes Sarisberiensis) (?1115-1180) ■ Canterburyben Theobald érsek titkára, 1176-tól
Chartres püspöke. Párizsban Abélard, Guillaume de Conches és Gilbert de la Porrée iskolájában tanult; a pápai
Kúriában is dolgozott; Rómából visszatérve Becket Tamás canterburyi érsek szolgálatába állt, akit önkéntes
száműzetésébe is elkísért, sőt a gyilkos merényletnél is mellette volt. 1170 után visszamenekült Franciaországba
és Chartres püspöke lett. A kiváló latinista fő műve a Policraticus, filozofikus államelméleti munka, melyben
kedvelt klasszikusai mellett Arisztotelész Organonját idézi; a Historia pontificalis a pápaság története 1148-
1151-ig. (SM)
Jonas (780-843) ■ Orléans püspöke. Jámbor Lajos számára írt De institutione regia című értekezésében a
karizmatikus királyság jellegét és feladatát fejtette ki. (JI)
Jordanes (500k-?) ■ germán eredetű jegyző, püspök, 551-ben írta a rómaiak és a gótok történetét tárgyaló
krónikáját. (SzGy)
Jurij Vlagyimirovics Dolgorukij (1190-es évek – 1157. május 15.) ■ Vlagyimir Monomahosz hatodik fia volt.
Szuzdali és később kijevi fejedelem. Melléknevét (Hosszúkezű) halála után kapta, mert több ízben megpróbált
beavatkozni a délorosz fejedelemségek ügyeibe. 1125-től önálló fejedelem Szuzdalban. 1132-ben megszerezte
Perejaszlavlt, ezért harcba keveredett a csernyigoviakkal. 1135-ben lemondott és visszatért Szuzdalba. Fiainak
adta a fejedelemség egyes részeit. 1147-ben említik első ízben Moszkvát. 1149-ben kun segítséggel elfoglalta
Kijevet. Izjaszlav 1151-ben visszaszerezte tőle, de Jurij 1155-ben ismét elfoglalta. (NE)
Jusztinianosz (483-565) ■ bizánci császár: 527-ben lépett trónra. Rendkívüli egyéniség és kiváló katona volt, aki
a Római Birodalom politikai és vallási újraegyesítését tűzte ki célul. Visszahódította Afrikát a vandáloktól,
Itáliát pedig a gótoktól, ezzel azonban romba döntötte a félszigetet, ahol nemcsak az ariánus osztrogót uralom
vallási toleranciáját számolta fel, hanem annak magaskultúráját is. Jusztinianosz azonban megszállott építő is
volt: az ő nevéhez fűződik Konstantinápolyban a csodálatos Hagia Sophia, Ravennában pedig az ortodox
bazilikák, melyek mozaikjai a császárt és Theodora császárnét is megörökítették. 529-ben bezáratta az athéni
újplatonikus iskolát, üldözte a montanista eretnekeket, és sikertelenül igyekezett megnyerni a monofizitákat.
553-ban összehívta a II. konstantinápolyi zsinatot. (SM)
Jusztinosz bizánci császár (518-527) ■ trák-illír eredetű, s katonai karriert befutva lett uralkodó. (SzGy)
Kalojan ■ Ivan Kalojan, Aszen és Péter öccse, 1197-1207 között bolgár cár. Bizánc 1202-ben elismerte
függetlenségét. A városokra és a bogomilokra támaszkodott. A román történeti hagyományban Ioanita a neve.
1205. április 14-én Drinápolynál megverte és foglyul ejtette Balduin bizánci latin császárt, aki a fogságban is
halt meg. A tirnovói erőd egyik tornyát róla nevezték el, állítólag itt volt fogoly. Thesszaloniki ostroma során
1207-ben az uralmával elégedetlen bojárok meggyilkolták. (NE)
(Nagy) Knut (Kanut) dán király (1018-1035) ■ Anglia ura (1016-1035), a norvég vikingek legyőzője, Norvégia
ura 1028-1035-ben. (SzGy)
Kapisztrán (Szent) János (1386-1456) ■ sikeres világi pálya után egy látomás hatására lép be a ferences rendbe,
Sienai Szent Bernardin tanítványaként. Bernardinnal és Marchiai Szent Jakabbal együtt megreformálják a rendet
és létrehozzák a ferences obszervanciát (a ferences rend „szigorú” ágát). Itáliában, Örményországban, majd
Közép-Európában prédikál, beszédeinek csodás hatása van. Inkvizítorként a fraticelli, a zsidók és a husztiták
ellen lép fel. 1455-ben Magyarországon keresztes hadjáratot szervez a török ellen, a nándorfehérvári csatában ő
lelkesíti a fegyvertelen parasztokat. A nagy győzelmet követően Hunyadi János után ő is a pestis áldozatául
506
FÜGGELÉK
esik, 1456 október 23-án a szerémségi Újlakon temetik el. Nagyszámú teológiai műve (De auctoritate papae) és
prédikációja maradt fenn. (SM)
Karl Knutsson ■ svéd birodalmi kapitány (1436-1438), a hatalomban 1440-ig mint birodalmi elöljáró, svéd
király 1448-57 és 1464-70. (SzGy)
Kasztíliai Blanka (1188-1252) ■ francia királynő, VIII. Alfonz kasztíliai király lánya, VIII. Lajos francia király
felesége. 1223-ban férjével együtt megkoronázzák, és Blanka valóban részt vesz az ország kormányzásában.
Amikor VIII. Lajos meghal 1226-ban, kiskorú fia, IX. (Szent) Lajos mellett régensként ő kormányoz, és úrrá
lesz az ellene (III. Henrik angol király támogatásával) szerveződő főnemesi ellenzéken. Politikájában az egyház
és a párizsi egyetem támogatása központi helyre kerül, és ilyen értelemben befolyásolja fiát, Lajost is, aki 1235-
ben veszi át a kormányzást. Továbbra is részt vesz a politika irányításában, és amikor IX. Lajos 1248-ban
Egyiptomba megy keresztes hadjáratra, másodszor is régens lesz belőle, ekkor neki kell megoldani a
„pastoureaux” népi keresztes hadjárata okozta felfordulást. Halála előtt, 1252-ben belép a ciszterci rendbe, s az
általa alapított Maubuisson kolostorában temetik el. (KG)
I. (Anjou) Károly (1227-1285) ■ VIII. Lajos francia király és Kasztíliai Blanka legfiatalabb fia. Apja
végakaratának megfelelően apanázsbirtokként megkapja Anjou és Maine grófságokat, majd a tartomány
örökösnőjével kötött házassága révén 1246-ban megszerzi Provence-t, mely birtokában érdeklődése a Földközi-
tenger medencéje felé fordul. Miután visszatér bátyja, IX. (Szent) Lajos francia király első keresztes
hadjáratáról, IV. Ince pápa neki ajánlja fel az általa trónfosztottnak minősített II. Frigyes szicíliai királyságát. A
francia király tartózkodó magatartása miatt csak a következő évtized közepén vállalkozik a neki felkínált
szerepre, és 1266-ban, a döntő beneventói csata eredményeként Szicília királya lesz. Erős kézzel irányította
meghódított.királyságát, amelyből kiindulva egy Konstantinápolytól Tuniszig érő mediterrán birodalom
kialakítását kísérli meg. Számos külső ellenfele Szicília elégedetlenjeit támogatva e törekvéseket az ún.
„szicíliai vecsernye” (1282) révén hiúsítja meg, amelynek eredményeként a Nápolyba visszaszorult Anjouk
végleg elvesztik az ellenőrzést Szicília szigete felett. Hatalma csúcspontján (1268-1282) a szicíliai királyságon
kívül a guelf párt vezéreként ellenőrzése alá vonta Közép-Itália számos fontos városát, Róma szenátora volt, és
a pápai udvarban is jelentős befolyással rendelkezett. Mecénásként Károly és felesége elsősorban a
koldulórendeket támogatták, Károlyt azonban szentté avatott bátyjánál lényegesen visszafogottabb spirituális
érdeklődés jellemezte. (MP)
I. (Nagy) Károly, frank uralkodó (768-814) ■ Kis Pipin fia, fivérével Karlomannal a frank királyság örököse,
majd annak halála után (771) egyedüli uralkodója. 774-től a longobárdok királya, 800-tól császár. A római
birodalmi eszme és egység ideájának restaurátora. Környezete az ideális pap-király megtestesítőjeként láttatta.
Kormányzatában az írásbeliség gyakorlatát érvényesítette, adminisztrációjában megnövekedett az egyháziak
szerepe. Megszervezte az igazságszolgáltatást, uralkodása alatt végbement a vazallusi kapcsolatok
intézményesülése. Udvara a vallási és intellektuális műveltség központja, rendeleteivel támogatta az iskolák
alapítását. Az arabok, a pogány szászok és avarok ellen folytatott háborúit „szent háborúnak” tekintették,
amelyek erőteljes térítő tevékenységgel párosultak. Hódításai birodalmának határait az Ebrótól az Elbáig
terjesztették. (JI)
II. (Kopasz) Károly (823-877) ■ Jámbor Lajos negyedik fia, a verduni szerződésben (843) a nyugati frank
királyságot örökölte. 875-ben VIII. János pápa császárrá koronázta. (JI)
I. (Luxemburgi) Károly (1316-1378) ■ eredeti neve szerint Vencel, a Károly nevet bérmálkozá- sakor vette fel.
német király (1346-1378), cseh király (1346-1378) és német-római császár (1355-1378), Luxemburgi János
cseh király és Premysl Erzsébet fia. A francia udvarban nevelkedett, ahol többek között Pierre Rogertől, a
későbbi VI. Kelemen pápától szerezte alapos műveltségét. Az 1330-as évek elejétől kapcsolódott be a politikai
életbe, először apja érdekeit képviselte az észak-itáliai városok közötti konfliktusokban, majd 1333-tól morva
őrgróf lett. Mivel Luxemburgi János sok időt töltött Csehországon kívül, Károly befolyása egyre növekedett,
részt vett a visegrádi királytalálkozón is 1335-ben. 1346-ban Bajor Lajos után német királlyá választják, majd
apjának a crécyi csatában bekövetkezett halála után megörökli a cseh koronát is. Jelentősen növelte a
Luxemburg-dinasztia hatalma alá tartozó területeket (Lausitz, Pfalz, Szilézia, Pomeránia, Brandenburg). Az
1356-ban kiadott német Aranybullában részletesen szabályozta a császárválasztás módját és lefolyását, a
választófejedelmek tartományúri hatalmát. Német és cseh uralkodóként Prágát igyekezett az uralma alatt álló
területek kulturális és gazdasági központjává formálni. Prága püspöki székét érseki rangra emeltette, majd itt
megalapította Németország és egyben Közép-Európa első egyetemét (1348). Prágában nagy építkezéseket
indított, Arrasi Mátyásnak, Peter Parlernek és a kor más kiváló művészeinek adva megbízatásokat. A
legfontosabb birodalmi uralmi jelvények és ereklyék védelmére és kultuszuk megerősítésére Prága közelében
emeltette Karlstejn (Karlstein) várát. Prágai udvarát felkereste Petrarca is. (NB)
507
FÜGGELÉK
I. (Bölcs) Károly (1364-1380) ■ francia király. Papnak készült, de király lett. A százéves háború legnagyobb
francia vereségei idején a vidéket dúló francia szabadcsapatok (grandes compagnies) egy tapasztalt katonáját, a
breton kisnemes Bertrand du Guesclint nevezte ki hadvezérré, aki öt év leforgása alatt visszafoglalta III. Edward
valamennyi hódítását. Károly a tudósok mecénása volt: számos görög és latin politikaelméleti művet fordíttatott
franciára. Uralkodása alatt Párizs a királyi reprezentáció európai fővárosa lett, az itteni udvartartást, építészetet
és művészetet utánozta IV. Károly német-római császár Prágában. (SM)
V. Károly (1429-1461) ■ francia királyt eleinte a „bourges-i király”, majd a „győzedelmes” melléknévvel
ruházták fel, miután az angolokat kiűzte Franciaországból és 1453-ban lezárta a százéves háború küzdelmeit.
VI. (Orült) Károly és a rosszéletű Bajor Izabella fia csak Jeanne d'Arc csodálatos közbelépésének köszönhette,
hogy Reimsben megkoronázták. Bankárjára, Jacques Cour- re támaszkodva rendezte a királyság pénzügyeit és
rendes adót vetett ki, amit a zsoldossereg helyett állandó hadsereg létesítésére fordított. A bourges-i Pragmatica
sanctióban elismerte a francia egyház kiváltságait. A nemesség a huszita zavargásokról „praguerie”-nak nevezett
lázadással fejezte ki elégedetlenségét, ehhez a trónörökös is csatlakozott. (SM)
(Merész) Károly (1476-1477) ■ burgund herceg. Terve a régi burgund királyság helyreállítása volt. 1465-ben
csatlakozott a XI. Lajos francia király elleni ligához. Lajos 1470-ben felségsértés miatt halálra ítéltette. Károly
III. Frigyes német-római császárral, majd IV. Edward angol királlyal szövetkezett a francia uralkodó ellen,
miközben XI. Lajos a svájciakat nyerte meg. A svájciak 1476- ban megverték Károly büszke nemesi seregét,
mire a következő évben újra rájuk támadt, és a Nancy melletti csatában életét vesztette. Egyetlen örököse, Mária
burgund hercegnő Habsburg Miksa osztrák herceghez ment feleségül, országát azonban XI. Lajos örökölte.
(SM)
I. (Nagy) Kázmér (1333-1370) ■ lengyel király, az utolsó a Piast-házból. Az 1335. évi visegrádi
királytalálkozón elismert lengyel trónjoga fejében lemondott sziléziai igényeiről a Luxemburgok javára. 1340-
1349 során elfoglalta Vladimír és Halics-Ruténia nagyobb részét (átmenetileg Regnum Russiae néven). 1364-
ben megalapította a krakkói egyetemet. Egységes pénzrendszert próbált bevezetni 1338-ban a nagy krakkói
garassal (grossi Cracovienses), de a pénzromlás miatt gyakran magyar aranyforintban számoltak.
Kezdeményezésére Nagy- és Kis-Lengyelország statútumában a közönséges jog első kodifikációját hozták létre.
A király erőfeszítéseivel több mint 20 várost fallal vettek körül. A kaliszi és sziléziai zsidóság szabadságjogait
az egész országában élőkre kiterjesztette. (SzGy)
IV Kázmér lengyel király (1445-1492) ■ Az őt üdvözlő 1447. évi beszédében Ludziskói János krakkói rektor
tiltakozott a parasztokat sujtó jogtalanságok ellen. A király 1453-ban megerősítette a zsidók személyes
biztonságát, imahelyeik sérthetetlenségét, kereskedési szabadságukat. Az 1454-i nieszawai statútumban megadta
a kisnemességnek azt a jogot, hogy tartományi gyűléseken (sejmik) állást foglaljon az általános hadfelkelés és
az új adóemelés ügyében. A Német Lovagrend elleni háborút zsoldos csapatokra támaszkodva sikeresen fejezte
be. (SzGy)
Kempis Tamás (1379-1471) ■ wildesheimi kanonok, a Krisztus követése című írás feltételezett szerzője. (JI)
I. Krisztián ■ északi király (Svédországban 1457-1464), az Oldenburg-ház alapítója. Brunkebergnél vereséget

szenvedve 1471-ben a svédektől, igényeit feladja. (SzGy)
Klodvig (Clodovechus) (481-511) ■ a száli frankok királya. Ragnacaire száli törzsfő segítségével meghódította
Soissons-t, Reimst, Rouent és Párizst, majd legyőzte a többi száli és ripuári királyt, s hatalma alatt egyesítette
valamennyi frank törzset. A rómaiak, a ripuári frankok és a thüringiaiak ellen vívott győztes háborúk
eredményeképp uralmát a mai Észak- és Közép-Fran- ciaország egész területére kiterjesztette. A pogány
Klodvig a keresztény burgund hercegnőt, Klo- tildot vette feleségül, de a katolikus keresztséget csak 496 táján,
az ariánus vizigótok elleni háború idején vette fel, akiket 507-ben Vouillénál győzött le. Szent Remigius
keresztelte meg Reimsben, mely emiatt később a frank és később a francia királyok koronázó városa lett.
Székhelyéül Párizst teszi meg. A katolikus gallo-római episzkopátus támogatta Klodvig hatalmát. 508- ban
Athanasziosz keletrómai császár proconsul címmel ruházta fel. Királyságát négy fia felosztotta egymás között.
(SM)
I. (Szent) Knut dán király (1080-1086) ■ az első királyi oklevél adója; tizedszedető, katonai szolgálatot követelő
politikája miatt elégedetlen parasztok ölték meg. (SzGy)
Kolumba (Columcille) (Szent) (521 k.-597) ■ ír szerzetes Clonardban, 563-ban Iona szigetén alapít monostort,
amely az észak-angliai kelta kultúra és térítés kiindulópontja lett. Életrajza szerint hosszú órákat töltött írással,
másolással, olvasással. Műveltségét tanúsítja a neki tulajdonított Altus prosatur című himnusz. (JI)
508
FÜGGELÉK
Kolumbán (Columbanus) (Szent) (543-615) ■ ír szerzetes és misszionárius. 590 táján Galliába utazott a
keresztény életmód és a bencés kolostorok megreformálására és híresen szigorú rend szerint élő közösségeket
alapított a Vogézek rengetegében Luxeuil-ben és Burgundiában, majd a pogány alemannok megtérítésére indult
a mai Dél-Németország területére, végül megalapította az észak-itáliai Bobbio kolostorát, mely a műveltség és a
tudományok korabeli központja lett. Kolumbán, a vándor szerzetes kezdettől fogva a Meroving királyi udvart és
az arisztokráciát igyekezett megnyerni és tevékenységét az ő pártfogásukkal folytatta. (SM)
V. (Bíborbanszületett) Konstantin császár (913-957) ■ Bölcs Leó császár negyedik feleségétől született fia és
utóda. Mivel gyermekként került a trónra, helyette kezdetben régenstanács kormányzott, 920-tól pedig
társcsászára, I. Romanosz Lekapenosz szorította háttérbe és kárhoztatta reprezentációs szerepre a törvényes
makedón dinasztia képviselőjét. A hatalomból való kiszorítása miatt a tudományokkal kárpótolta magát.
Legfontosabb munkái: a birodalom themáiról írt De thematibus; a birodalom kormányzásáról szóló De
administrando imperio és a bizánci udvar szertartásrendjét összefoglaló De ceremoniis aulae Byzantinae. 945-
ben visszaszerezte Romanosz Leka- penosztól a hatalmat, és ettől kezdve egyeduralkodó volt, egészen 957-ben
bekövetkezett haláláig. Fontos külpolitikai eredménye volt ezalatt Olga kijevi fejedelemasszony
megkeresztelkedése Bizáncban. Agrárpolitikájában védelmébe veszi a kisbirtokos katona-parasztokat,
törvényhozásában szabályozza a katonai földbirtok-minimumot. A magyar történelem szempontjából rendkívül
fontosak a De administrando imperio híradásai a magyarságról. (MIL)
Kolumbusz Kristóf (Cristóbal Colón) (1451/1452-1506) ■ Egy genovai takács fia. Földrajzi ismereteit és
hajózási tapasztalatait a Földközi-tengeren, majd portugál szolgálatban szerezte. Kínát a korabeli uralkodó
felfogással szemben nyugati irányban, az Atlanti-óceánon átkelve akarta elérni, mert Eurázsiát a valóságosnál
nagyobbnak, míg a Távol-Keletet az Ibériai-félszigettől elválasztó óceánt kisebbnek vélte. Többszöri
próbálkozás után 1492-ben kapott támogatást a spanyol uralkodóktól vállalkozásához. Négy utazást tett 1492 és
1504 között. Ezek során szinte teljesen felkutatta a Karib-térséget Kuba, Honduras, és Venezuela partvidéke
között. Végig abban a hitben élt, hogy ugyan egy nagyon nagy és ismeretlen szárazföldre talált, de ez az új föld
Ázsia közelében helyezkedik el. (STP)
Kotromanics ■ bosnyák báni és fejedelmi dinasztia, Sztepan Kotroman (1287-1316) után kapta a nevét.
Majdnem valamennyi bosnyák bán és később király ebből a családból származott, Kot- romanics Erzsébet Nagy
Lajos magyar király felesége lett. Az utolsó bánt, Sztepan Kotromanics Tomasevicset (1461-1463) a török
hódítás után megölték, miután fogságba esett. (NE)
(Bajorországi) Kristóf ■ északi uralkodó (Svédországban 1440-1448), átdolgoztatva életbeléptette a svéd

országos jogot 1442-ben. (SzGy)
I. (Jámbor) Lajos frank császár (814-840) ■ Aquitániában a teokratikus eszmék szellemében nevelkedett császár
uralkodása első éveiben kevésbé a katonai, védelmi feladatokkal, mint a béke megőrzésével és a birodalmi
egység fenntartásával törődött. 814 és 816 között több egyházi adományt tett. Támogatta Aniane-i Benedeknek
az eredeti bencés regulák szigorú betartására vonatkozó szerzetesi reformját (819. évi capituláré), a klérus
kánoni törvények szerinti életét (819. évi capituláré). 817-ben kiadott Ordinatiójával a császárság egységét
kívánta biztosítani. A 820-as évektől jelentkező belső zavarok tovább súlyosbodtak a 825-828 közötti a
visszaélések vizsgálatára vonatkozó rendeletei ellenére. 830-ban a felkelők lemondatják, majd 835-től metzi újra
koronázásától haláláig tovább uralkodott. (JI)
IV (Bajor) Lajos német-római császár (1287-1347) ■ 1314-ben a Luxemburg-párt német királlyá választja. A
Habsburg-párti jelöltet, Szép Frigyes osztrák herceget 1322-ben Mühldorfnál legyőzi, de XXII. János pápa nem
ismeri el és kiátkozza. Ettől kezdve Lajos a pápa ellen harcol, laikus filozófusokra (Marsilius) és az őt támogató
ferencesekre (Ockham, Cesenai Mihály) támaszkodva nagy propagandával 1328-ban Rómában császárrá
koronáztatja magát és ellenpápát állít. De Itáliában népszerűtlen, ráadásul a pénze is elfogy. VI. Kelemen pápa
javaslatára 1346-ban, még Lajos életében Luxemburgi Károlyt választják meg német-római császárnak. (SM)
I. Lajos francia király (1137-1180) ■ A Thibaut champagne-i gróf ellen viselt hadjárat során felgyújtotta Vitry
templomát, melyben 1200 ember égett benn. Vezeklésül 1147-ben keresztes hadjáratra indult: a szárazföldi
úton, Magyarországon keresztül jutott el a Szentföldre és vett részt kevés sikerrel a II. keresztes hadjáratban.
Franciaország kormányzását Suger bencés apátra bízta. 1152-ben elvált feleségétől, Aquitániai Eleonórától.
(SM)
IX. (Szent) Lajos francia király (1226-1270) ■ 1214-ben született, VIII. Lajos és Kasztíliai Blanka
gyermekeként. 12 évesen koronázzák királlyá, mellette egy évtizeden át anyja uralkodik ré- gensként. Lajos
uralma idején egységesül a francia királyság területén a királyi közigazgatás, az albigens keresztes háborúban
509
FÜGGELÉK
megszerzett hatalmas területeket öccsére Alphonse de Poitiers-re bízza „apanázsként”. 1244-ben Egyiptomba
megy keresztes hadjáratra, ahol 1249-ben fogságba esik, és csak váltságdíj fejében szabadul ki. 1254-ben
visszatérve számos rendeletben (ordonnance) „reformálja” királysága igazságszolgáltatását, gazdasági életét,
számos reformja a koldulórendi gyóntatók, tanácsadók hatását tükrözi. 1267-ben újra felveszi a keresztet és
1270-ben Tuniszban járvány áldozata lesz. 1297-ben szentté avatják. (KG)
XI. Lajos francia király (1461-1483) ■ Apjával, VII. Károllyal mindvégig feszült viszonyban volt: 1440-ben ő
állt a praguerie-nek nevezett nemesi összeesküvés élére, 1456-ban pedig viszonyuk annyira elmérgesedett, hogy
Lajos a burgundiai hercegi udvarba menekült. A „középkor Tiberiu- sának” nevezett Lajos a királyi hatalom
központosítására törekedett, ezért 1465-ben a nemesség ellene is fellázadt (a közjó ligája, ligue du bien public).
1468-ban Merész Károly fogságába esett Péronne-ban, de a burgund herceg halála után sikerült megtörnie a
bárók hatalmát, melyről történetírója, Commynes tájékoztat izgalmasan. (SM)
Lanfranc (1010-1089k) ■ páviai családból származó tanár, monasztikus szervező, skolasztikus teológus, Bec
perjele, Canterbury érseke. Miután bejárta Itáliát és Burgundiát, 1042-ben a normandiai Bec frissen alapított
kolostorában kezdett tanítani. E rendkívül vonzó és erőteljes tanáregyéniség tanítványai nem feltétlen szerzetesi
életre készülő nemesek voltak; de közülük a legnagyobbak szerzetesek lettek (Nagy Szent Anzelm, Chartres-i
Ivo és Aversai Guitmund (II. Sándor pápa). 1045-től mint perjel az egyik legjobban szervezett kolostorrá tette
Becet. Tehetségére Hódító Vilmos is felfigyelt: 1063-ban caen-i apáttá, 1070-ben Canterbury érsekévé nevezte
ki. Lanfranc érdeme az angol egyház modernizálása, a szerzetesi és gregoriánus reformok átültetése. 1070 táján
írta a De corpore et sanguine Domini című értekezést Krisztus valóságos jelenlétéről az eucha- risztiában. (SM)
(Utószülött) László, (Ladislaus Posthumus) (1439-1457) ■ magyar és cseh király, III. Frigyes gyámsága alatt
Ausztria hercege. (SzGy)
Leander, Sevilla püspöke (1599/600) ■ római nemesi családból származott. Fivérei: Szent Izidor egyházdoktor
utóda lett Sevilla püspökségében, Fulgentius Astigi püspökségét töltötte be, nővére, Florentina, apátnő számára
írta a de Institutione Virginum című munkát. Leander jelentős politikai szerepet játszott Leovigild és Rekkared
vizigót királyok alatt. Konstantinápolyi tartózkodása idején került kapcsolatba Nagy Szent Gergely pápával. (JI)
I. (Nagy Szent) Leó római pápa (440-461) ■ Megerősítette a pápaság függetlenségét és hatalmát, erős központi
kormányzatot vezetett be a latin egyházban, sőt a keleti egyház felé is éreztetni akarta a Péter-utód primátusát. A
451-es khalkedóni zsinat a krisztológiai vitákban az ortodoxia alapjául fogadta el Leó pápa hitvallását
(Tomus). Leó, Róma püspöke, a város védelmezője, igazi patrónusa volt: 452-ben, amikor a hunok meg akarták
ostromolni Rómát, a legenda szerint gyalog járult Attila elé és hatalmas szónoklatával sikerült lebeszélnie a
hunokat arról, hogy megtámadják a várost; 455-ben pedig engedményeket csikart ki a vandáloktól, akik
elfoglalták Rómát. Liturgiai munkássága jelentős: a legkorábbi fennmaradt római miserend, az ún. Sacramen-
tarium Leoninum et Gelasianum (VII. század) talán Leó által írt imákat is tartalmaz. (SM)
I. Leó keletrómai császár (457-474) ■ illír eredetű, harcosan ariánus- és vandálellenes (SzGy)
I. (Bölcs) Leó császár (886-912) ■ I. Baszileiosz császár második fia, Photiosz pátriárkától kiváló nevelésben
részesült. Folytatta apja jogi kodifikációs munkáját. Törvényei, a Baszilikák a középkori bizánci törvényhozás
legnagyobb törvénygyűjteményei, amelyek a jogtudomány alapjaivá váltak. Hat kötetben jelentek meg, ezért
innen kapták a Hexabiblosz elnevezést, kiegészülve Bölcs Leó Novelláival. Hadtudományi munkásságát tükrözi
a Taletilea, amelyben – többek között – a magyarok hadviseléséről is beszámolt. A politikai stabilitást
veszélyeztette az úgynevezett tetra- gámia-vita, Bölcs Leó negyedik házassága miatt. Emiatt konfliktusba
keveredett a bizánci egyházzal; a viszály feloldása érdekében Rómába, a pápához fellebbezett. Simeon bolgár
cár elleni háborúja során a magyarokkal szövetkezett, amely végül is a magyarok honfoglalásához vezetett 896-
ban. (MIL)
Leonardo da Vinci (1452-1519) ■ egy firenzei jegyző és egy vidéki kastély szolgálójának házasságon kívül
született gyermeke. Andrea Verocchio műhelyében volt tanítvány, 1481 táján még egy firenzei kolostorban
kezdett munkát, de 1482 táján Milánóba költözött. Már 1482-ben Lodovico il Morónak írt hosszú ajánlkozó
levele sejteti, hogy sokoldalú reneszánsz egyéniség vált belőle. Festő, rajzoló, szobrász és építész hadmérnök is
volt, járatos a matematikában, a zenében, illetve a természetmegfigyelésben. (SzGy)
Leovigild ■ nyugati gót király (572-586) több háborút folytatott, hogy uralmát kiterjessze az egész Ibériai-
félszigetre (szvébek, baszkok, bizánciak ellen). Konfliktusba került az ortodox római egyházi vezetőkkel és
katolikussá lett fiával, Hermenegilddel, akit megöltek. (JI)
510
FÜGGELÉK
Lorenzetti, Ambrogio (11348 körül) ■ olasz festő, a sienai Palazzo Pubblico termében alkotta meg városállami
eszményportréját: „A jó kormányzat...” címmel (1337-1340), amely a virágzó mezőgazdasági, városi
kézművesség egymásrautaltságát, az élénk forgalmat, a polgári társaséletet ábrázolja. (SzGy)
I. Lothár (840-855) ■ Jámbor Lajos legidősebb fia, 823-től társcsászár, 840-től apja halála után egyedül
uralkodott. A 843-as osztozkodás szerint a két császári várost, Aachent és Rómát, valamint a Rajna torkolatától
Itáliáig húzódó részt birtokolta. A prümi kolostorban halt meg. (JI)
Luccai Anselm (11086) ■ bencés szerzetesből lett luccai püspök, II. Sándor pápa unokaöccse. (SzGy)
Luxemburg-dinasztia ■ luxemburgi grófi, német-római császári és cseh királyi trónon ültek egyes tagjai. IV.
Károly 1356-ban kiadta az Aranybullát, amely a császárválasztást szabályozta és a választófejedelmek előjogait
erősítette; 1361-ben megerősítette az 1348-1354 közt az osztrák hercegeknek adott privilegium de non evocando
kiváltságot, ez megtiltotta Habsburg-alattvalók idegen bíróság elé idézését, még császári elé sem lehetett. Az
osztrák Habsburgok a szomszédság és a közös huszitaellenesség folytán jó kapcsolatba kerültek a
Luxemburgokkal, Zsigmond császár leányát az osztrák herceg feleségül vette, és ez alapon 1437-ben a
Luxemburgok országai örökösének tekintette magát. (SzGy)
Magellán (Ferrno de Magalhőes) (1480 k.-1521) ■ Portugál nemes, aki spanyol szolgálatban 1519. szeptember
20-án indult útnak öt hajóval és 241 főnyi legénységgel, hogy Kolumbusz nyomán nyugati irányban érje el
Kínát. 1520 őszén kelt át három hajóval az azóta a nevét viselő szoroson a Csendes-óceánra. 1521. április 27-én
halálosan megsebesült Cebu szigetén (Fülöp-szigetek), ahol beavatkozott egy helyi háborúba az egyik
bennszülött uralkodó oldalán. Végül egy hajója, a Victoria tért vissza Európába Afrika megkerülésével, azaz
körülhajózva a Földet. (STP)
Maimonidész (Móseh ben Majmoni) (1135-1204) ■ hispániai zsidó orvos, teológus, filozófus. Több orvosi
munka szerzőjének tartják. A tévelygők útmutatója című (1190 k.) munkájában a hit és az értelem
összeegyeztetésére, a Biblia és Arisztotelész közelítésére törekedett. Nagy hatással volt Aquinói Tamás és
Albertus Magnus gondolkodására. (JI)
Maiolus ■ Cluny negyedik apátja (954k. – 994) 943-ban lépett be Clunybe, ahol hamarosan ő lett a
bibliothecarius. 954-ben coadiutor lett a beteg apát, Aymard (J965) mellett. Az ő idejéhez köthető Cluny első
nagy gazdasági fellendülése, ennek segítségével ő kezdeményezi az új apátsági templom megépítését (Cluny II).
Ugyancsak ő az, aki a clunyi congregatio befolyását kiterjeszti Franciaország és Itália számos nagy múltú
kolostorára. (KG)
Malory, Sir Thomas (1400?-1471) ■ Warwickshire-i köznemes, angol író, a Morte d'Arthur szerzője. A
„királycsináló” szolgálatában álló rablólovagot különböző bűntettekért tömlöcbe vetik, ott is hal meg. (SM)
I. (Komnénosz) Mánuel császár (1143-1180) ■ II. János és Árpád-házi Szent Piroska fia. Trónra kerülésekor a
legfontosabb problémát a dél-itáliai normannok jelentették. Azonban a német-bizánci szövetséget, amelyet még
apja kötött, felborította a második keresztes hadjárat 1147/49- ben. 1147-ben II. Roger szicíliai normann király
hátba támadta Bizáncot. Az ismételt közeledés a két császárság között csak időlegesnek bizonyult, mert
Barbarossa Frigyes gyanúsan szemlélte Bizánc itáliai törekvéseit. Mánuel kénytelen volt félbeszakítani dél-
itáliai hadjáratát, s a normann kérdés megoldását az antiochiai normannok felé irányult hódításával rendezni
1159-ben. Szent László magyar király unokájaként beavatkozott a magyar trónviszályokba, előbb
trónkövetelőként, majd a későbbi III. Béla trónigényének támogatójaként. Összeütközésbe került előbb
Velencével, majd 1176-ban döntő vereséget szenvedett az ikoniumi szeldzsukoktól a myriokephaloni csatában.
Manuél a nyugati szellemiséget és lovageszményt képviselte Bizáncban. (MIL)
Margit királynő (1389-1412) ■ északi uralkodó. 1353-b1n mint dán királylány született, 1363- ban férjhez adták
a norvég királyhoz, 1376-ban dán régens, 1387-ben királynő, 1380-ban norvég régens, 1387-ben királynő, 1389-
ben svéd királynő. (SzGy)
Marie de Champagne (1145-1198) ■ VII. Lajos és Aquitániai Eleonóra leánya, I. Henrik champagne-i gróf
felesége. Mecénás, udvara virágzó kulturális központ lett. (JI)
Marie de France (1130 k. – 1200) ■ művelt francia költőnő, nagyrészt II. Henrik és Aquitániai Eleonóra
udvarában élt, angol-normand nyelvjárásban írt verses történetei (lai) kelta mondai motívumokból táplálkoznak.
(JI)
511
FÜGGELÉK
Markianosz (450-457) ■ illír hadvezér, keletrómai császár. II. Theodosius nővére, Pulcheria, bár 15 éves
korában örök szüzességet fogadott, 37 évvel később politikai okból hozzáment Markia- noszhoz, akinek fejére ő
maga helyezte a császári diadémot. A házasság nem a Theodosius-dinasztia továbbvitelét célozta, mert
Pulcheria megfogadtatta férjével, hogy megszentelt szüzességét tiszteletben tartja. 451-ben összehívta a
khalkedóni zsinatot, amely elítélte a monofizitizmust és elfogadta Leó pápa doktrinális tanítását (Tomus),
miszerint Krisztusnak egy természete van, de az egyszerre emberi és isteni. Markianosz élesen ellenezte a
hunoknak fizetett hatalmas adót és ezzel óriási népszerűséget vívott ki az arisztokrácia körében: a császár Attila
halálát saját győzelmeként értékelte. Uralkodása pénzügyi nyereség volt: halálakor százezer font arany volt a
kincstárban. (SM)
Marsilio Ficino (1433-1499) ■ itáliai humanista, a firenzei platonista akadémia tudósa. A neoplatonista
Plotinus Enneadesét fordította, összehasonlító vallástudományi kutatását a Theologia Platonica című
munkájában foglalta össze. (JI)
Martel Károly, frank majordomus (719-741) ■ 737-ig az utolsó Meroving-királyok névleges uralma alatt, majd
önállóan, szuverén módon kormányozta a frank területeket. Megerősítette a határok védelmét, visszaszorította a
frízek, a szászok támadásait, alávetette Alemanniát és a bajor hercegséget. Délen az arabok elleni hadjáratai
eredményeként elérte az Aquitania és Burgundia fölötti uralmat. 732-ben Poitiers mellett győzelmes csatával
megállította az arab hódítást. Sikerült megőriznie a frank területek egységét, erélyesen lépett fel a lázadó
egyházi és világi arisztokráciával szemben. A hozzá hű hadsereg biztosítása érdekében bevezette a beneficium
birtok adományozását lovas katonai szolgálat ellenében (vazallitás). (JI)
Martinus Braga nagy műveltségű érseke (515 k.-580) ■ a szvéb Miro királyt és népét a katolicizmusra térítette
(560. és 563. évi zsinat). A király számára írta a Formula vitae honestist, amelyben Seneca tanításának nyomán,
a négy sarkalatos erény, az okosság, az erő, a mértékletesség és az igazságosság fontosságát hangsúlyozta.
Szerzetesei számára görögből lefordította az egyiptomi atyák tanítását, s fivére, Polemius püspök számára egy
hosszú beszédet írt De correctione rusticorum címmel. (JI)
Márton (Szent) (316/335? – 397) ■ tours-i püspök, szerzetes. Pannóniai pogány katonacsaládban született, így
akarata ellenére neki is a római hadseregben kellett szolgálnia. Már fiatalon keresztény lett. Amiens-ben
megszánt egy meztelen koldust, félbevágta hát katonaköpenyét, hogy betakarja vele a téli hidegben didergő
embert. Aznap éjjel Krisztus jelent meg álmában, vállán a katonaköpeny. Miután sikerült kieszközölnie, hogy
elbocsássák a seregből, Galliába ment Hilarius poitiers-i püspökhöz és a város melletti Ligugében megalapította
az első galliai kolostort. 372- ben választották meg Tours püspökének. Nagyhatalmú ördögűző és csodatevő
volt. Életrajzát a szenátori arisztokrata, Sulpicius Severus írta meg rögtön halála után: ez a latin hagiográfia első
remekműve. (SM)
Masaccio (Tommaso di Ser Giovanni Casai) ■ korán meghalt (1401-1428 körül) olasz festő. 1422- től a firenzei
orvoscéh tagja. Ott, valamint Pisában, Rómában alkotott, a vallásos ábrázolásokba drámai hangulatot vitt be.
Ujító ereje megnyilvánult a firenzei Santa Maria del Carmine egyház Brancacci-kápolnájában, ahol 1425 óta
alkotott. Megbízója Felice Brancacci gazdag selyemkereskedő volt, aki alkalmasint a Milánó elleni háborúhoz
szükséges adóemelés elfogadására akarta serkenteni polgártársait Az adógaras című freskóval. A kép közepén
adószedő lép Jézushoz, köve- telően nyújtja kezét, hogy fizesse az állami adóvá lett Templom-járulékot, ott
állnak a tanítványok, a bal szélen közülük egy, Szent Péter halat fog, amelynek szájában lelik az érmét, a jobb
szélen ő fizet a gonosz arcú botos férfiúnak. A művész tehát nem szolgai módon tett eleget a megbízónak. A
felemelkedő Medici-család 1436-ban nem fogadta kegyeibe Brancaccit, majd száműzetésbe küldte. (SzGy)
Matej zJanova (kb. 1350-1394) ■ kisnemesi származék, párizsi bölcsészhallgató, Prága óvárosi hitszónok1381,
egyházbíráló író. (SzGy)
Matilda ■ III. Ottó nagynénje, quedlinburgi apátnő. A császár itáliai távolléte (996) óta Németország
kormányzója. Meghalt 999-ben. (SzGy)
Medici ■ a XIII. században feltűnt és a XVI. századra hercegi rangra emelkedett firenzei polgárcsalád. Salvestro
Medici az 1375-1382. évi városi társadalmi összecsapásban, amikor is egyik oldalon a szegény kézművesek és a
gyapjúipari munkások (ciompi), másik oldalon a gazdag kereskedők és polgárok álltak, mint a városállam egyik
testületi vezetője („az igazságszolgáltatás zászlótartója”) a nép mellé állt, amiért a győztesek száműzték. Ez
alapozta meg a család népszerűségét a tömegek emlékezetében. A famíliát gazdasági aktivitás és mecénásság
egyaránt jellemezte a XV. században. Paolo Uccello készített portrét Cosimo de' Mediciről. A Medici
palotakápolnában 1459 körül Fra Filippo Lippi festette A gyermek imádása Mária és a szentek által című képet.
A család 1434 és 1471 közt építkezésekre, jótékonyságra, segélyekre és adóba 663 755 forintot adott. A Palazzo
512
FÜGGELÉK
Medici 1444 és 1460 között épült. A tudománypártolásukat mutatja, hogy Cosimo alapította a firenzei platóni
Akadémiát, amely Lorenzo idején virágkorát élte. Lorenzo kéziratok vásárlására, másoltatására, könyvekre évi
30 000 aranydukátot költött. Cosimo és Lorenzo vetették meg a Bibliotheca Laurenziana lapjait. (SzGy)
I. Mieszko (960k. – 992) ■ lengyel fejedelem, aki a 960-as évek első felében kezdett uralkodni törzsi területén,
967-re megkeresztelkedett. Hercegi hatalmát kiterjesztette Szilézia, Mazóvia, Pomeránia tartományokra és a
vislánok országára. (SzGy)
I. Mieszko (1014-1034) ■ lengyel uralkodó (1025-1034), 1231-ben öccse, Bezprym letaszította a trónról, a
követő évben Oldrich cseh fejedelem segítségével visszaszerezte trónját. Lemondott Sziléziáról és Nyugat-
Pomerániáról a Német-római Birodalom javára. (NE)
I.Miklós pápa (1059-1061) ■ egyházszervezeti reformpolitikus, harcolt a szimónia ellen. (SzGy)
I. Miklós (Tommaso Parentucelli), pápa (1446-1455) ■ Humanisták pártfogója, a vatikáni könyvtár

megalapítója, nagy építtető. (JI)
Milutin Sztefan Uros (II.) szerb király (1282-1321) ■ Szerbia későbbi felemelkedésének megalapozója.
Bátyjával, Dragutinnal ellentében, aki a magyar fennhatóságot vállalta, Milutin Bizánc mellé állt, bár 1282-1299
harcolt ellene, később elvette a császár leányát. Ő kezdte Szerbia keleti és délkeleti terjeszkedését, elfoglalta
Vidint és Skopjét. (NE)
(Öreg) Mircea, (Mircea cel Bátran) ■ (1386-1418), havaselvi fejedelem, részt vett az 1389-es rigómezei
ütközetben. Az 1396-os nikápolyi csata után kénytelen volt elvállalni a törökök hűbéri fen- sőbbségét. (NE)
Momcsil (XIV. század eleje – 1345) ■ nem nemesi származású délszláv harcos, parasztfelkelések szervezője.
Voltaképpen a feudális rend ellen harcolt kis, fegyelmezett csapatával. II. Andronikosz bizánci császár a
sztratioták közé sorolta. Megint csapatot gyűjtött össze és a feudális urak ellen vonult. Később Sztefan Dusan
szerb cár szolgálatába állt. 1343 Kantakuzénosz János bizánci ellencsászár szövetségese, elfoglalta a Meropa
nevű területet. A bizánci császártól megkapta a szevasztokrator címet, majd a deszpota címet is. 300 lovasa és
5000 gyalogosa volt. Ennek a csapatnak az élén önállósította magát. l344 szakított Kantakuzénoszszal és a
szeldzsuk törökök ellen fordult. Ezek győzték le, a csatában el is esett. Tevékenysége főképp a Rhodope
hegységben zajlott le, ezért a bolgár hagyomány bolgárnak tartja, de a szerbek is a magukénak vallják. (NE)
Narzész (480-575) ■ keletrómai hadvezér, 538-539-ben Itáliában harcol, 550-ben parancsnok lesz, 552-ben
visszaveszi Rómát, 561-ben az utolsó keleti gót bázist, Veronát foglalja el. II. Jusztinosz alatt kegyvesztett lett.
(SM)
Nemanja ■ szerb dinasztia. Első ismert képviselője Sztefan (1170-1196). Az ő fia Sztefan Prvoven- csani (1196-
1227), aki pápai engedéllyel koronáztatta meg magát, tehát a nyugati egyházhoz csatlakozott. Öccse, Száva
viszont szerb pátriárka lett és az ortodox egyház egyik legnagyobb szentje. A dinasztia utolsó tagja V. Uros
(1355-1371), vele kihalt a dinasztia. (NE)
Nicolaus Ragwaldi (Nils Ragvaldsson) ■ uppsalai érsek, a bázeli zsinaton reformer, 1434. november 12-én a gót
eredetre hivatkozva előkelő zsinati helyet követelt. (SzGy)
I. Niképhorosz Phókasz császár (963-969) ■ Még II. Romanosz császár alatt kitűnt hadvezéri képességeivel:
961-ben közel másfél százados arab uralom után visszafoglalta Kréta szigetét, komoly sikereket ért el a szíriai
arabokkal szemben is. 965-ben Ciprust is visszahódította az araboktól. 968-ban önérzetesen utasította vissza I.
Ottó német-római császár leánykérő szövetségét. Szintén 968-ban, Bulgária ellen segítségül hívta az oroszokat.
Felesége, Theophano (II. Romanosz császár egykori özvegye) révén beházasodott a legitim makedón
dinasztiába, és Theophano fiainak, a későbbi II. Baszileiosznak és VIII. Konstantin védnökeként szerepelt.
Felesége 969-ben meggyilkoltatta. (MIL)
Nílus (Rossanói Szent) (11005) ■ bazilita szerzetes, a remeteség megújulásának kiemelkedő alakja, 1002-ben a
grottaferratai apátság vezetője, meghalt 1005-ben. (SzGy)
Nithard (1845) ■ történetíró, Angilbert fia, anyja révén Nagy Károly unokája. (JI)
Norbert (Szent) (1080 k. – 1134) ■ vándorprédikátor, kanonok, a premontrei rend megalapítója. Fiatal korában
kerül Xantenben a Szent Viktor apátságba, majd az egyházreform szellemében aszketikus-remete életmódot
választva szakít velük 1113 körül. 1118-ban II. Gelasius pápától vándorprédikátori engedélyt kap és férfiakból
513
FÜGGELÉK
és nőkből összetevődő követőinek csapatával együtt bejárja Észak-Franciaországot. 1120-ban a burgundiai

Prémontrében egy reformszellemiségű kanonokközösséget alapít, mely nőket is befogadó kettős kolostorként
működik haláláig. A férfiak az Agoston-regula, a nők a Benedek-rendi regula szerint élnek benne. (KG)
Notker Balbulus (840 k. – 912) ■ Sankt Gallen-i szerzetes, scolasticus, költő. A Liber Hymnorum és egy verses
Nagy Károly életrajz szerzője. (JI)
Ockham, William (1285?-1349) ■ oxfordi ferences, nominalista filozófus. Az evangéliumi szegénység

védelmében rendtársaival együtt küzd XXII. János pápa ellen, aki 1325-ben Avignonba rendeli, hogy az
eretnekség vádja alól tisztázza magát. Háromévi fogság után Cesenai Mihály ferences generálissal együtt Bajor
Lajos császár udvarába menekül. A ferences filozófus voluntarista erkölcsi tanai a metafizika alapjait ássák alá.
Ockham a tomista racionalizmussal szemben azt tartja, hogy a megismerés intuíció, az univerzáliák, az elvont
fogalmak nem valóságok (realia), hanem pusztán jelek (nomina). Politikai filozófiájában tagadja a földi hatalom
abszolút voltát (potestas absoluta), mint amely az isteni mindenhatóságon ejt csorbát, a társadalmat az emberek
közötti feladatok kiosztásának (ordinatio) és szerződések sorozatának (pacta) képzeli el. Az Egyházzal való
kibékülésre törekszik, de a pápai feloldozás előtt pestisben meghal. (SM)
Odilo, Cluny ötödik apátja (994-1049) ■ 1049-ben született egy lovagi családban. 990-ben Volpianói Vilmos
dijoni apát beszélte rá a kolostorba lépésre, 993-ban Majolus apát coadiutora lett, majd hamarosan utóda. Az ő
apátsága idején teljesedik ki Cluny kizárólagos pápai hatalom alá rendeltsége, s a környezet egyházi és világi
hatalmaitól való függetlensége. Ugyancsak neki köszönhető, hogy az egyre nagyobb számú kolostort egybefogó
Cluny-congregatio (apátsága végén már több, mint 70 kolostor tartozott ide) egy új típusú szerzetesrendként
kezd működni, melyben szigorú hierarchia, az anyakolostor és a kiváltságos perjelségek rendszeres felügyelete
érvényesül. Ugyancsak hozzá köthető Cluny érdeklődése a compostelai zarándoklatok támogatásában, a
reconquista pártfogolásában, s a lovagságot az egyház szolgálatába állítani próbáló „Isten békéje”
mozgalomban. (KG)
Odoaker (Odovakar) (434?-493) ■ apja, a Duna menti Noricumból származó szkír Edika, Attila barátja volt.
Odoaker a császári testőrség tagja, majd a fellázadt herul csapatok zsoldosvezére lesz. Miután csapatai királlyá
választják, 476-ban leteszi trónjáról Romulus Augustulust és a császári jelvényeket Konstantinápolyba küldi.
Kortársai a Római Birodalom egységének helyreállítóját (nem pedig a nyugatrómai birodalom sírásóját!)
ünneplik benne. Zénón, keletrómai császár patríciusi címmel tünteti ki, de Odoaker egyeduralma aggasztja a
császárt, ezért 489-ben az osztrogót Theodorikot küldi ellene. Theodorik úgy vetett véget Odoaker uralmának,
hogy Ra- vennában egy lakomán megölette. (SM)
Offa, Mercia királya (757-796) ■ kora legtekintélyesebb uralkodója Britanniában. (JI)
Olaf Tryggvasön (norvég király, 995-1000) ■ viking vezérből lett keresztény térítő uralkodó, Norvégia és Izland
apostola, halálát tengeri ütközetben lelte dánokkal és svédekkel küzdve. (SzGy)
Olaf (Szent) (norvég király, 1016-1028) ■ fiatalon még viking és pogány, keresztény térítő szellemű uralkodó,
1030-ban esett el a stiklestadiri csatában. (SzGy)
I. Orbán pápa (1088-1099) ■ francia származású, clunyi szerzetes, a szimónia és a papi nősülés ellenzője, a
pápai invesztitúrajog sikeres harcosa, a keresztes hadjáratok meghirdetője. (SzGy)
Ordericus Vitalis (1075 k. – 1143) ■ történetíró, a normandiai Saint-Evroul szerzetese. Historia ecclesiastica
című munkája bőséges információt tartalmaz a normannokról, tudósításait zarándokoktól, lovagoktól és saját
utazásai során gyűjtötte össze. (JI)
Oresme, (Nicolas Oresmius) Nicolaus (1325-1382) ■ skolasztikus filozófus, Arisztotelész népszerűsítője és

kritikusa, a tudomány területén a humanizmus korai képviselője. V. Károly francia király számára lefordította és
kommentálta Arisztotelész Politikáját. De moneta című munkája bizonyára befolyásolta a XIV. századi
uralkodók pénzpolitikáját. (JI)
Oswald (Szent) Northumbria királya (634-642?) ■ nevéhez fűződik királyságában a kereszténység végleges
győzelme. A pogány Panda elleni csatában esett el. (JI)
Oswald (J992) ■ Worcester püspöke, az angol egyházreform jelentős alakja. A franciaországi Fleury
kolostorában tanult, 961-től püspök, Edgár király egyik tanácsadója. Ramsey apátságát a szerzetesi reform
központjává tette. (JI)
514
FÜGGELÉK
Oszmán ■ az első Oszmán néven ismert török uralkodó (1299/1300-1324) nyomán az 1922-ig uralkodó
dinasztia neve, utolsó tagja V. Mehmed volt (1918-1922), aki kénytelen volt lemondani szultáni és kalifai
címéről. (NE)
I. (Nagy) Ottó (912-973) ■ 936-tól német király, 962-től császár. I. (Madarász) Henrik király és a szász grófi
családból származó Matilda idősebb fia. Madarász Henrik 929-ben első – kevésbé előkelő – házasságából
származó fia, Thangmar mellőzésével Ottót jelölte utódjának. Apja halálát követően a birodalom előkelői
Aachenben királlyá választották és megkoronázták. Uralkodásának 955-ig tartó korszakát német területeken a
meg-megújuló, az uralkodócsaládon belüli rivalizálás által lehetővé tett lázadások jellemzik (Thangmar és
Eberhard frank herceg – az előbbi halálával végződő – lázadása: 937-938; Henrik – Ottó öccse és utóbb bajor
herceg –, valamint
Eberhard és Giselbert lotaringiai herceg – az utóbbi két arisztokrata halálával végződő – lázadása: 939-941;
Liudolf frank herceg – Ottó legidősebb fia – Ottó és Henrik elleni támadása: 953
1. . A lázadássorozat vége szinte egybeesett Ottó a német területek keleti határait biztosító két 955-ös nagy, a
magyarok elleni Lech mezei, illetve a szlávok elleni recknitzi győzelemmel. A 950- es évek második felétől a
nyugati frank területek feletti hegemóniát is megszerző Ottó 951-ben házasságra lépett Burgundi
Adelheiddel, Lothár itáliai király özvegyével, akinek a jogán 961-ben elfoglalta az itáliai királyságot, majd
XII. János pápától elnyerte a császári koronát. A pápaságnak jelentős területi és anyagi természetű
adományokat tevő (Privilegium Ottonianum) Ottónak esze ágában sem volt valamiféle Pápai Allamot
létrehozni: a mindenkori császárnak fenntartott az átengedett területeken bizonyos jogokat, akárcsak azt,
hogy a pápa személyéről a végleges döntést ő hozhassa meg. Ottó a német területek püspökségeit és az
uralkodói kézben lévő apátságokat katonai és anyagi kötelezettségek szisztematikus rendszerével, valamint
kormányzati feladatokkal terhelte meg (servitia regis). Kevéssel halála előtt, a quedlinburgi palotában tartott
973-as húsvéti ünnepségek során a nyugati kereszténység irányítójaként fogadta a hozzá érkezett számos –
köztük bizánci és magyar – küldöttséget. (MP)
I. Ottó (955-983), a német-római császárság uralkodója (973-983) ■ I. (Nagy) Ottó császár és Burgundi
Adelheid második fia. Bátyjai halálát követően apja 961-ben német királlyá választatja, majd 967-ben császárrá
koronáztatja, és feleségül adja hozzá Theophanót, János Tzimiszkesz bizánci császár rokonát. A gondos nevelést
kapott Ottó mesterei közé tartozott Gerbert d'Aurillac (a későbbi II. Szilveszter pápa) és Adso, Montier-en-Der
apátja. Uralkodásának kezdetén Ottó úrrá lett unokatestvére, Civakodó Henrik bajor herceg, valamint Boleslav
cseh és Mieszko lengyel fejedelmek lázadásán, majd a nyugati-frank területek feletti császári hegemóniát
felszámoló Lothár király Aachen elleni támadására válaszolt egy Saint-Denis elleni offenzívával (978). Az
Itáliában apja politikáját folytató Ottó fennhatósága alá próbálta vonni a félsziget arab kézen lévő déli területeit,
de a mai Capo Colonne mellett serege súlyos vereséget szenvedett (982). A Rómában maláriában elhunyt Ottó
az egyetlen középkori nyugati császár, akit a császárvárosban, a vatikáni bazilikában temettek el. (MP)
I. Ottó (980-1002), a német-római császárság uralkodója (983-1002) ■ II. Ottó császár és Theophano egyetlen
fia. II. Ottó fél évvel halála előtt választatta német királlyá fiát, akit 983 karácsonyán – II. Ottó halálhírének
vétele előtt – Aachenben koronáztak meg. A gyermek Ottó nevében a királyi kormányzatot előbb anyja,
Theophano (1991), majd apai nagyanyja, Burgundi Adelheid irányította, akik mellett döntő szerepet játszott
Willigis mainzi érsek (az ő irányításával fordultak szembe a fejedelmek a királyi címet 984-ben megszerezni
próbáló Civakodó Henrik bajor herceggel). Ottó nevelésében, spirituális érdeklődésének formálásában olyan
személyiségek vettek részt, mint Gerbert d'Aurillac, Szent Adalbert, Bernward későbbi hildesheimi püspök és a
dél-itáliai görög szerzetes, Jóannész Philagatosz. Ottó 994-ben kezdte meg hivatalosan uralkodói jogainak
gyakorlását. Kormányzatának vezérmotívuma a birodalom renovatiója volt. A 996-ben először Rómába érkező
– és akkor császárrá koronázott – Ottó kivonta a pápai tisztséget a helyi arisztokrácia hatalmából, amikor először
unokatestvérét, Brúnót (V. Gergely), majd nevelőjét, Gerbert-t (II. Szilveszter) nevezte ki pápává. 998 elejétől
1001 elejéig Róma volt a császári udvar állandó székhelye. Ezekben az években a császár csak egyszer hagyta
ott tartósabban székvárosát: amikor Szent Adalbert gnieznói, majd Nagy Károly aacheni sírját kereste fel
(1000). Ottó misszionáriusi ambíciói részeként elfogadta az önálló érsekséggel rendelkező magyar és lengyel
egyház létrejöttét, illetve azt, hogy a magyar uralkodó királyi címet kapjon. Az udvartartásában késő antik és
bizánci mintákat követő Ottó renovatiós kísérlete kudarcba fulladt: 1001 elején lázadás űzte el Rómából, amely
után egy évvel a házasságra nem lépett, így maga után leszármazót sem hagyó Ottó meghalt. (MP)
Ottó, Freising püspöke (1112-1158) ■ nagy műveltségű történetíró. Fő műve a Chronicon (egyetemes történet)
és a Gesta Friderici Imperatoris (I. Frigyes császár tettei). (JI)
515
FÜGGELÉK
II. Ottokár (1197-1230) ■ II. Vladislav király fia. A prágai püspök segítségével 1192-ben VI. Henrik neki adta
hűbérbe Csehországot 6000 grivna ezüstért. Ottokár azonban nem fizette meg ezt az összeget, sőt a császár
ellenfeleit támogatta, ezért 1193-ban Henrik elvette tőle az országot. Külföldre ment. 1197-ben erővel el akarta
venni a trónt öccsétől, Vladislavtól, de az lemondott, megelégedett a morva őrgrófsággal. 1216-ban a cseh
előkelők Ottokár Vencel nevű fiát ismerték el trónörökösnek. Első felesége Meisseni Adél volt, azt 1198-ban
elkergette és Kons- tanciát vette el. Az ő uralkodása idejére tehető az egyházi rend kialakulása Csehországban.
A legfontosabb azonban II. Frigyes 1212-ben Baselben kiadott szicíliai aranybullája. E szerint cseh királynak az
tekintendő, akit az urak otthon elfogadnak. A cseh király csak akkor köteles birodalmi gyűlésen részt venni, ha
azt az ország közelében tartják (tehát Bambergben, Merseburgban vagy Nürnbergben). Ha a császár Rómába
megy, hogy császárrá koronáztassa magát, a cseh király köteles 300 lovast vagy 300 aranyat adni. A prágai
püspököt a király nevezi ki. A királyi cím örökletes. Ottokár már 1198-ban megkapta Sváb Fülöptől. (NE)
I. Ottokár (1235-1278) ■ a XIII. század legkiválóbb cseh uralkodója. 1252-ben elvette az utolsó Babenbergi
herceg, Jasomirgott Henrik nővérét. Ezen az alapon szerezte meg a Babenberg- örökség egy részét. Alsó- és
Felső-Ausztriát, a többit IV. Béla magyar király. 1260-ban azonban a kroissenbrunni csatában Ottokár legyőzte
Bélát és így megszerezte a többi Babenberg-öröksé- get, Stájerországot is. Keresztes hadjáratot vezetett a
Baltikumban az ottani pogány népek ellen. Ebből az alkalomból alapította meg Königsberget (ma Kalinyingrád).
Amikor a német interregnum után a pápa ösztönzésére ismét császárválasztásra került sor, Ottokár is jelöltette
magát. A választók mégis Rudolfot választották, a Habsburg grófot, akit Ottokár előzetes propagandájában csak
a svájci grófnak nevezett. Ottokár és Rudolf fegyveres vitájának 1278. augusztus 26-án a morva-mezei ütközet
vetett véget, Rudolf IV. László magyar király segítségével győzött, Ottokár a csatában elesett. (NE)
Páduai Marsilius (Marsilio dei Mainardini) (1275/1280-1342) ■ orvos és filozófus, 1313-ban a párizsi egyetem
rektora. Főműve az 1324-ban írt Defensor pacis (A béke védelmezője) című politikafilozófiai munka, amelyben
az arisztotelészi közjó (bonum commune) fogalmára alapozza a laikus állam létjogosultságát és a „totális állam”
modelljét szegezi szembe pápai teljhatalom elméletével. XXII. János 1326-ban kiátkozza a könyvet, ezért
Marsilius Jean de Jandun párizsi filozófussal Bajor Lajos császár udvarába menekül, 1328-ban elkíséri Lajost
Rómába, részt vesz a császárkoronázáson és XXII. János letételén. A császár vicarius in spiritualibus (szellemi
helytartó) címet adományoz neki, az 1329-es római lázadást követően azonban már inkább William Ockham és
Cesenai Mihály kerül előtérbe tanácsadóként. Marsilius 1342-ben írt Defensor minor című művében folytatja
egyházellenes polémiáját. (SM)
Pakhómiosz (Szent) (290-346) ■ egyiptomi szerzetes, a közösségi szerzetesség (coenobitizmus) megalapítója, a

tabenniszi kolostor apátja. (SM)
I. Palaiologosz Mihály császár (1261-1282) ■ Még a nikaiai császárságban került trónra a kiskorú IV. János
társcsászáraként. Konstantinápoly 1261-es visszafoglalása után újra császárrá koronázták a Hagia Sophiában.
Két, Szicília vezetésével kialakított Bizánc-ellenes koalíció ellen is küzdenie kellett. 1267-ben Genova
megkapta Bizánctól a főváros elővárosát jelentő Galatát. A Szicíliát és Dél-Itáliát 1266 után megszálló Anjou
Károllyal szemben a pápaságra és IX. (Szent) Lajos francia királyra támaszkodott VIII. Palaiologosz Mihály az
egyházi unió ígéretével, amely 1274-ben a II. lyoni zsinaton létre is jött a görög és latin egyház között. A
császár kíméletlenül elhallgattatta otthon az unió ellenzőit, ennek ellenére IV. Márton pápa 1282-ben felmondta
az uniót. A koalíció küszöbön álló támadását Bizánc ellen ekkor az hiúsította meg, hogy bizánci biztatásra 1282
húsvétján Szicíliában kitört a „szicíliai vecsernye”, amelynek folyamán elűzték az Anjoukat Szicíliából, csupán
Dél-Itália maradt az Anjouk kezén. (MIL)
Parler, Peter (1330-1399) ■ sváb eredetű szobrász és építész. Fő alkotásai a prágai székesegyház királyi és
főpapi portrészobrai és az ottani Károly-híd. Sok szarkofágot faragott, így II. Premysl Ottokár hősi alakját
idézve fel az utókornak. Műhelye, iskolája a cseh vidéken és a szomszédos országokban hatott a gótikus
templomépítészetre. (SzGy)
Patrik (Szent) (?390-460) ■ szerzetes, az írek apostola. Britanniában született, apja városi tisztviselő, egyben a
keresztény egyház diakónusa is volt. Patrikot 16 éves korában ír rabszolga-kereskedők elrabolták, Írországba
hurcolták. Visszaszökött Britanniába, ahol papi tanulmányokat folytatott és mint „püspök” ment vissza
Írországba, ahol élete végéig terjesztette a kereszténységet, keresztelt, tanított, kolostorokat alapított, békítette az
egymással állandó háborúságban álló törzsfőket, és foglyokat váltott ki. Élete végén latinul írta meg szellemi és
lelki zarándokútját. Szent Patrik purgatóriuma (a Donegal grófságbeli Station Island Lough Derg nevű szigetén),
ahol Patrik látomásban értesült arról, hogy a szentélyt felkereső vezeklők teljes bűnbocsánatot nyernek, a XIII.
század óta híres zarándokhely. (SM)
516
FÜGGELÉK
Paulus Diaconus (720/30-799) ■ montecassinói longobárd szerzetes, történetíró. 782-től Nagy Károly udvarának
tagja, a császár kérésére írt egy homiliás könyvet Metz püspökeként, megírta a püspökség történetét (Gesta
episcoporum Mettensium), 786-ban visszatért Montecassinóba, itt írta a Historia Langobardorum címő
munkáját. (JI)
Petrarca, Francesco (1304-1374) ■ humanista, költőfejedelem. Avignon környékén él, hatalmas latin eposzokat
(Africa), olasz szerelmes dalokat (Canzoniere) és keresztény elmélkedéseket (Sec- retum, De vita solitaria, De
remediis) ír, kolostorokban Cicero-kéziratokat gyűjt. Rómát a világ fejének tartja, de Dantéval ellentétben
eleinte nem a császárság, hanem a köztársaság híve, a pápaság visszatérését Rómába viszont már azzal
indokolja, hogy a pápának kell a császári Róma örökébe lépnie. A „szép latinság” újjászületését megteremtő
költő állandó feszültséget érez keresztény hite és a pogány irodalom iránti vonzódása között és ezzel elsőként
újfajta életérzést fogalmaz meg. 1347 után Milánóba, majd Velencébe költözik, Páduában hal meg. (SM)
Petrus Comestor (1100 k. – 1187) ■ párizsi kanonok, egyetemi kancellár, teológus magiszter Historia
scholastica című munkája az egyháztörténet kézikönyve, az egyetemi tanítás egyik alapkönyve volt. (JI)
Petrus Iohannes Olivi (1247-1296) ■ a ferences spirituálisok vezéralakja. Béziers-ben lép be a rendbe, Párizsban
Bonaventuránál tanul, az evangéliumi szegénység és a joachimita történetfilozófia nagy népszerűsítője. Az usus
pauper kérdésében a rendben kialakult vitában sikerrel védi meg álláspontját a támadásokkal szemben. 1289-ben
Montpellier-ben és Narbonne-ban tanít, nagy befolyással van Umbertino da Casale, a spirituálisok vezéralakja
gondolkodására. Lectura super Apocalypsim című művét XXII. János pápa 1326-ban eretnekként ítéli el. (KG)
Petrus Lombardus (1100 k. – 1160) ■ párizsi püspök, Liber Sententiarum című munkája a hit és a dogmák
minden kérdésének módszeres kifejtése, a teológiai oktatás kézikönyve lett. (JI)
Petrus Venerabilis ■ Cluny kilencedik apátja (1122-1156). 1092/1094-ben született, nemes családban, anyja a
Szent Hugó apát által alapított, Clunyhez tartozó apácakolostorban, Marcignyben fejezte be életét. Akkor lesz
apát, amikor Cluny már túljutott virágzása tetőpontján, noha súlya még igen jelentős: a Petrus által rendezett
generális káptalanokon (1132, 1146) mintegy 200 prior és több mint 1200 szerzetes vesz részt. Számot vet
azokkal a kritikákkal, amelyek Clunyt a ciszterciek oldaláról érték, és fényűzést korlátozó reformintézkedéseket
hoz. Az új vallási törekvések során felvetődő vitákban toleráns, megértő közvetítőként lép fel. 0 fogadja be élete
végén az üldözött Abélard-t. Noha fontosnak tartja a keresztény álláspontról folytatott hitvitát a zsidó és a
muzulmán vallási tételekkel, szót emel azok megismerése mellett is, kezdeményezi a Korán latinra fordítását.
De miraculis (A csodákról) írt traktátusában védelmébe veszi az ereklyekultuszt a racionalista kritikákkal
szemben. Contra Petrobrusianos haereticos című vitairatában fellép az „apostoli életmód” nagy hatású kortárs
hirdetője, Pierre de Bruys ellen. (KG)
Piast-ház ■
Nagy-Lengyelországból, a polán fejedelmi családból eredő lengyel hercegi, majd királyi dinasztia.
(SzGy)
Pico della Mirandola, Giovanni (1463-1494) ■ itáliai humanista. Széles körű ismeretekkel bíró rendkívül művelt
filozófus. 90 tételből álló írásával hívta vitára kora filozófusait (Conclusiones philosophicae, cabalisticae et
theologicae). Legismertebb munkája a Heptaplus, a Teremtés könyvének kommentárja. (JI)
Pierre d'Ailly (1350-1420) ■ humanista bíboros, hittudós. Párizsi egyetemi tanár, 1384-től a nominalizmus
fellegvárának számító College de Navarre feje, 1389-től az egyetem kancellárja, VI. Károly király gyóntatója. A
Jean Courtecuisse, Nicolas de Clamanges, Jean de Montreuil alkotta francia humanista egyházi kör tagja.
Riasztja a vallásos élet formalizálódása, az ünnepek bősége, a koldulórendek hiábavalósága. Míg Clamanges a
hasztalan ünnepekről (De novis festivitatibus non instituendis) értekezik, d'Ailly De reformatione című írásában
a liturgia hosszát, a képek bőségét, a vigiliák és böjtök sokaságát ítéli el. Le Puy, majd 1395-től Cambrai
püspöke, VI. Károly király gyóntatója és főalamizsnása. A zsinati mozgalomban nagy szerepet játszik,
Konstanzban a mérsékelteket vezeti, ezért V. Márton avignoni legátussá nevezi ki. Filozófiájára Ockham volt a
legnagyobb hatással, az öntudat világosságából kiindulva keresi a tiszta igazságot, mint egykor Szent Ágoston.
Imago mundi című művében (1410) klasszikus auktorok alapján szerkeszt világleírást, a Föld szférikus
problémáját tárgyalja, és melyben azt állítja, hogy Indiába Nyugat felé indulva is el lehet jutni. (Ez a könyv volt
Kolumbusz Kristóf kedvenc olvasmánya.) (SM)
Pilgrim ■ passaui püspök (971-991), kihasználva I. Ottó szándékát a birodalom délkeleti határvidékének
megszilárdítására, jelentékeny szerepet játszott Ausztria betelepítésében az Ennstől a bécsi erdőig.
Magyarország térítésében is érdekeltséget mutatott, hogy érseki rangot érhessen el. Mivel a maga egyházi
517
FÜGGELÉK
felsőbbségét akarta messze kitágítani, inkább gáncsolta Wolfgangot, de a Sankt Gallen-i Prunwart missziós
püspököt, aki I. Ottótól ajánlólevelet kapott, támogatni kényszerült. (SzGy)
I. (Kis) Pipin ■ Martel Károly fia és örököse, 751-768-ban a frankok királya. Az első Karoling király, a dinasztia
megalapítója. Miután frank hagyomány szerint a főurak megválasztották (acclamatio) 751-ben Soissons-ban,
Szent Bonifác felkente, majd 754-ben Saint-Denis-ben II. István pápa felszentelése megerősítette. A
királyszentelés rítusával jelent meg a karizmatikus királyság eszméje a frankoknál. Az egyház erkölcsi és
intellektuális helyzetének megreformálására törekedett. A frank területek északi és keleti határait tovább
bővítette, a meghódított területeken a missziós tevékenységet támogatta. A pápaság és a frankok szövetsége
meghatározta Nyugat politikai és kulturális életének alakulását. (JI)
Poggio Bracciolini (1380-1459) ■ firenzei humanista, részt vett a konstanzi zsinaton, régi kéziratok gyűjtője.
Rövid angliai száműzetés után a pápai udvarban élt 1423-1452 között. Kritikai éllel írott munkái: De avaritia;
De infelicitate principum; Contra hypocritas és egy Firenze története. (JI)
Podjebrád György (Jirí z Kunstátu a z Podebrad) ■ kelyhes nagybirtokos, Utószülött László mellett kormányzó,
király (1458-1471); a polgári birtokvásárlást is bejegyeztette a nemesi telekkönyvbe; mint kancellárra és
diplomatára támaszkodott a katolikus humanista Prokop z Rabstejnára. (SzGy)
Premysl-ház ■ A törzsek és nagyúri családok küzdelmeiből kiemelkedett cseh hercegi dinasztia. Központja
Prága lett. (SzGy)
Prokopiosz, Caesareai ■ jogász, Belizár titkára, történetíró. Fontos, bár nem mindig elfogulatlan forrás a
hadjáratok, a politikai és az építészettörténet, a szlávok balkáni felbukkanása ismeretéhez. (SzGy)
Ptolemaiosz, Claudius (Kr. u. I. század) ■ Alexandriai természettudós, akinek munkássága 1200 után gyakorolt
jelentős hatást az európai tudományos gondolkodásra. Arabból fordított kozmográfiai munkája (Almageszt) a
középkori arab és keresztény csillagászati világkép alapjává vált (geocentrikus világkép). Ptolemaiosz éghajlati,
illetve szélességi és hosszúsági övekre osztva írta le az általa közvetlenül, vagy közvetetten ismert világot
térképre vetítve az antik földrajz-tudomány ismereteit. Összefoglaló földrajzi művét (Geographiké
Hüphégészisz) a XV. század elején fedezték fel a humanista kutatók és ekkor készült el latin fordítása is. A
szélesebb közönség azonban csak az 1470-es években megjelenő nyomtatott kiadásokból ismerhette meg. (STP)
Radegunda (Szent) (518-587) ■ türingiai hercegnő. Amikor a frankok elfoglalták Türingiát, a jámbor keresztény
Radegunda akarata ellenére a közönséges és kegyetlen I. Chlothar frank király felesége lett. Miután Chlothar
meggyilkolta öccsét, Radegunda elmenekült az udvarból és 550 táján egy apácakolostort alapított Poitiers-ben,
ahol élete végéig élt. A királyi kolostor lelkiségét jellemzi, hogy nemcsak a keresztény lelkekért imádkoztak,
hanem az egész királyságért. 569-ben Radegunda II. Jusztinosz császártól ajándékul a Szent Kereszt darabkáját
kapta. Az ereklyéről nevezték el a kolostort és erről írta Radegunda nagy tisztelője, az édes szavú itáliai költő,
Venantius Fortunatus Vexilla regis című versét. (SM)
I. Reccared ■ nyugati gót király (586-601) uralkodása alatt következett be a gótok katolizálása. Az első felkent
király, uralkodását boldog kornak nevezték (Sevillai Szent Izidor, Tours-i Szent Gergely). (JI)
Reccesuinth ■ nyugati gót király (653-672) 654-ben új törvénykönyvet adott ki (Liber Judiciorum vagy Forum
Judicum), amely eltüntette a római és gót lakosság közti különbséget. A törvénykönyv a római és a germán jog
fúziója, az első teljes jogi kódex Nyugaton. (JI)
I. (Oroszlánszívű) Richárd ■ (1189-1199) angol király1190-ben II. Fülöp (Augustus) francia királlyal részt vett
a III. keresztes hadjáratban, elfoglalta Ciprust, Akkó felszabadításában is kitüntette magát, és el akarta hódítani
Jeruzsálemet az araboktól, de eredményt nem ért el. A keresztes hős 1192-ben a szárazföldi úton álruhában
hazafelé tartott, amikor VI. Lipót osztrák herceg elfogatta és Dürnstein várába záratta, busás váltságdíj
reményében. Richárdnak 150 ezer ezüstmárkát kellett fizetnie szabadon bocsátásáért. Angliában eközben öccse,
János lázadt fel ellene és igyekezett megkaparintani a trónt, csak 1199-ben kötöttek fegyverszünetet. (SM)
II. Richárd ■ angol király (1377-1400)Gyermekként került trónra; kiskorúsága alatt nagybátyjai, York,
Lancaster és Gloucester hercegek kormányozták az országot. Richárd 1389-től lett nagykorú, békét kötött a
franciákkal és feleségül vette Izabella francia hercegnőt. Korlátlan hatalom megteremtésére tört, a királyi
abszolutizmus ellen azonban a főurak fellázadtak és Richárdot letették, helyébe Hereford hercegét, Bolingbroke
IV. Henriket választották, aki Pontefract várában megölette a szerencsétlen királyt. (SM)
518
FÜGGELÉK
III. Richárd ■ angol király (1484-1485)mint yorki herceg a rózsák háborúja idején vitézül kitüntette magát a
Lancaster-ház elleni küzdelmekben. Bátyja, IV Edward Gloucester hercegévé nevezte ki. A király halála után
unokaöccsei gyámja örvén a trón megszerzésére tört. A kis hercegeket a Towerbe záratta, majd eltette láb alól.
Először a királyság protektorának címét vette fel, majd a parlamenttel elismertette magát királynak. Az angol
köznemesség és a főurak azonban a teljesen ismeretlen Tudor Henrik pártjára álltak és a bosworthi csatában
megölték. (SM) (Bölcs) Róbert (1309-1343) ■ Nápoly királya. Sánta Károly és Magyarországi Mária legkisebb
fia bátyjának, Toulouse-i Szent Lajosnak köszönhette koronáját. Művelt, a filozófia iránt érdeklődő uralkodó, a
humanista mogalom támogatója, Petrarca patrónusa. A boldogító színelátásról szóló vitához (1331-34) Tractatus
de statu animaepost mortem című írásával szólt hozzá. Fia, Károly halála után unokájára, Johannára hagyta
trónját, aki 1342-ben András magyar herceg felesége lett. (SM)
Robert d'Arbrissel (1045 k.-1116) ■ vándorprédikátor, Párizsban folytat stúdiumokat, majd az egyházreform
vitái és személyes conversio hatására „Krisztus szegényeként”, rongyos szakadozott ruhában remeteéletet kezd,
prédikátorkörutakra indul, melyhez 1096-ban II. Orbán pápától külön felhatalmazást kap. Követőinek
csapatában nagy számmal találhatók megtérített örömlányok, fellépése és a nők aktívabb vallási szerepét
követelő nézetei több helyen botrányt váltanak ki. 1098- ban egyházi pártfogóinak tanácsára letelepedett
közösséget alapít Fontevrault-ban, amely újfajta „kettős kolostor”, ahol a szerzeteseket és apácákat magában
foglaló apátság egy apátnő vezetése alatt állt. (KG)
Robert de Molesme (1028-1111) ■ a ciszterci rend megalapítója: 1075-ben ő alapítja Molesme apátságát, ahol
az eredeti szigorral alkalmazta a bencés regulát. Hamarosan ez is kevés lett neki, és néhány évre elhagyja a
kolostort, hogy annak közelében magányos remete-életet folytasson. 1098-ben az őt követő szerzetestársaival
együtt megalapítja Molesme apátságát, mely az új ciszterci rend anyakolostora lesz. Később pápai felszólításra
visszatér Molesme apátságába, de a ciszterciek továbbra is őt tekintik megalapítójuknak. 1222-ben szentté
avatják. (KG)
Robert de Sorbon (1201-1274) ■ francia teológus, párizsi kanonok, IX. (Szent) Lajos udvari papja. A Sorbonne
kollégium és könyvtár megalapítója. (JI)
Robert Grosseteste (1175-1253) ■ teológus, tudós, oxfordi egyetemi magiszter, Lincoln püspöke. (JI)
Robert Guiscard (1015-1085) ■ Apulia és Calabria hercege. A normann kalandor, Hauteville-i Tankréd
legravaszabb fia a bizánci császárság elleni harcokban tűnt ki Dél-Itáliában. 1059-ben szerződést kötött II.
Miklós pápával, melyben elismerte a Szentszék hűbéruraságát birtokai felett. Visszahódította Szicíliát az
araboktól, sőt 1084-ben már Konstantinápoly elfoglalását tervezte. (SM)
Rodulfus Glaber (J1047) ■ szerzetes és történetíró. Tizenkét éves korában kolostorba kerül, majd
fegyelmezetlensége miatt kizárják. Élete során féltucatnyi kolostorban megfordul, köztük a dijoni Saint-
Bénigne-ben, Clunyben és az auxerre-i Saint-Germainben (ez utóbbiban éri a halál). A dijoni apát, Volpianói
Vilmos ösztönzésére kezdi el írni fő művét, az ötkötetes Historiát, mely az évezredforduló egyik legjelentősebb
történeti forrása. Ezen kívül megírja Volpianói Vilmos életrajzát is. (KG)
I. Roger (1130-1154) ■ Szicília királya, Roger normann gróf fia. 1113-ban meghódította Ca- labriát, 1127-ben
Apuliát. Anacletus pápa koronázta Szicília királyává Palermóban, országa így pápai hűbér lett. Hálából Roger
megszabadította Rómát az ellenpápától. 1134, Nápoly meghódítása után a Két Szicília királya címet vette fel.
Noha Roger uralkodása a pazar gazdagságú és műveltségű multikulturális normann Szicília fénykora,
kegyetlenül központosító kormányzása elidegenítette alattvalóit, akik már a németekhez fordultak segítségért.
1146-ban Görögországot pusztította végig. (SM)
Romuald (Szent) (J1027) ■ hercegi családból származott, egy családi összetűzés nyomán vonult kolostorba.
Később remete lett Pereum szigetén, ott alapított önálló közösséget. 1001-ben császári közvetítő a rómaiakhoz, a
ravennai San Apollinare in Classe szigorú szabályzatú kolostor apátja, nagyszámú követőt vonzott, 1024 körül
megalapította a kamalduliak rendjét. (SzGy)
Romulus Augustulus (475-476) ■ tévesen az „utolsó római császárnak” nevezett gyermek-uralkodó. Apja,
Orestes Attila titkára volt, anyai nagyapja, Romulus Noricum katonai parancsnoka (dux Norici). Attila halála
után Orestes visszavonult birtokaira, de 461-től ismét aktívan politizált, megőrizve halott ura Konstantinápoly-
és Gallia-ellenes nézeteit. 472-ben magister militummá nevezik ki, fő ellenfele Avitus excsászár fia, a gall
patricius, Ecdicius. Orestes 475-ben az egykori hun szövetségesek, a dunai germánok segítségével legyőzi
Ecdiciust, leteszi a bizánciak kreatúráját, Julius Nepost, és tízegynéhány éves kisfiát, Romulust ülteti a trónra.
519
FÜGGELÉK
Az ugyancsak Attila udvarában nevelkedett Odoaker 476-ban Piacenza mellett megöli Orestest és bátyját,
Paulust, de Romuluson megesik a szíve és a Nápoly melletti castellum Lucullanumba száműzi. (SM)
Rothari ■ longobárd király (636-652)Felesége Gundiberga, Theodelinde lánya. Rothari törvénykönyve az

Edictum, a longobárd jog első írott forrása. Győzött a bizánci sereg fölött Modenánál 652-ben. (JI)
I. (Alapító) Rudolf ■ Ausztria nagyhercege (1358-65) Tirolt is megszerezte. A pestistől pusztított Bécset
újraélesztette, a céhfejlődést egyengette, egyben lazítva a kényszert. Lemondott az évenkénti pénzcseréről és
italadóval helyettesítette. Melléknevét a Szent István-templom gótikus átépítésével nyerte, és a templomot
társaskáptalani szintre emeltette. Bécsnek adókönnyítéseket adott, hogy élénkítse az építkezéseket. Létrehozta a
bécsi egyetemet. (SzGy)
Rurikidák ■ Varjág (normann) eredetű dinasztia, amely létrehozta a Rusz laza államszervezetét Kijev
(Kanugard) és Novgorod központokkal, ami kiterjedt Szmolenszk, Vityebszk, Csernigov településekre, a keleti
szláv törzsekre és a keleti finnugorokra. Az uralkodóház tagjai először skandináv személyneveket viseltek
(Oleg, Igor, Olga), majd (Szvjatoszlav óta) szláv neveket. (SzGy)
Rutebeuf (11285) ■ francia költő. Szatirikus költeményeket és misztériumjátékokat egyaránt írt, elvetette az
udvari költészet hagyományait. (JI)
I. (Nagy) Sancho (el Mayor) (1000-1035) ■ Navarra királya. Elfoglalta Kasztíliát és Leónt. Fellendítette
Navarra művelődését, meghonosította a clunyi reformszerzetességet, törvénykönyveket adott ki. Országát
azonban nem tudta egyben tartani, fiai között osztotta fel. (SM)
I. Sándor pápa (1159-1181) ■ Orlando Bandinelli, Bolognában jogtudományt tanult, a Summa magistri Rolandi
feltételezett írója. IV. Adorján pápa tanácsadója, bíboros. 1165-ben Würzburgban a császár a püspököket és a
világi fejedelmeket udvari gyűlésén harcra kötelezte ellene. A III. lateráni zsinaton 1179-ben tovább finomította
a pápaválasztás módját. (SzGy)
Savonarola, Girolamo (1452-1498) ■ itáliai domonkos prédikátor. 1491-től a firenzei San Marco kolostor
perjele. Prófétikus beszédei bűnbánatra szólítottak fel, prédikált a zsarnokság, a luxus ellen, fanatikus
magatartása, s a pápaság bírálata kiközösítésére és elítélésére vezetett. (JI)
Sedulius Scotus ■ 848-ban érkezett Lüttichbe, ahol honfitársaival megvetették a híres iskola alapját. Elegáns
latinság jellemzi írásait (Kommentár Szent Pál leveleihez), politikai értekezése a Liber de rectoribus Christianis.
(JI)
Servatius Lupus (805-862) ■ Ferrieres apátja. Fuldában tanult, különbözo értekezéseket írt, de hírnevét
könyvtárának gazdagságával szerezte, amely főleg klasszikus szerzők műveit tartalmazta. (JI)
Sevillai Izidor, (Isidorus) (560-636) ■ szerzetes, érsek, enciklopédiaíró. Előkelő családban született.
Kolostorban nevelkedett, itt tett szert óriási műveltségére. Bátyja, Szent Leander halála után 600-ban őt
választották Sevilla érsekévé. Az ariánus gótokkal szemben a katolicizmus ügyét védelmezte és szorgalmazta a
zsidók megkeresztelését. Műve, az Etymologiae minden tudás tárháza. A vészterhes barbár időkben Isidorus
könyveibe menekítette a civilizációt, az antikvitás tudományos örökségét. Ez a kivonatos antológia, melyben a
matematikától a teológiáig, a grammatikától a retorikáig és az orvostudományig minden benne foglaltatott, a
középkori tudományosság alapműve lett. (SM)
Sforza ■ milanói hercegi ház (1450-1535), hatalmuk alapja a zsoldosvezéri szerep, a családnév Muzio
Attendolo condottiere ragadványnevéből lett. Ennek volt törvénytelen leszármazottja I. Francesco (1401-1466),
aki 1441-ben feleségül vette Bianca Maria Viscontit és herceg lett. Követte fia Galeazzo (1476-ig), majd annak
fia Gian Galeazzo (1494-ig), utána Francesco másik fia Lodovico il Moro, aki művészet- és tudománypártoló
volt. (SzGy)
Sforza, Lodovico („il Moro”) (1452-1508) ■ Francesco Sforza és Bianca Maria Visconti ifjabb fia. Bátyja, a
milánói herceg, Galeazzo Maria Sforza meggyilkolása (1476) után unokaöccse, a nyolcéves Gian Galeazzo
Sforza nevében ő kormányozta Milánót. Gian Galeazzo halála után (1494) Lodovico került a hercegi trónra.
1500-ban, miután vereséget szenvedett a franciáktól (Novara, 1500. április 8.), fogságba esett és megfosztották
hercegi címétől. A franciaországi Loches erődjében raboskodott és halt meg. Mecénásként jelentős alkotókat
támogatott, köztük Leonardo da Vincit. (STP)
520
FÜGGELÉK
Sidonius Apollinaris (T483) ■ a galliai V. századi római szenátori arisztokrácia tipikus képviselője. Igen művelt
költő, író, levelezése a korra vonatkozóan alapforrás. 470 körül lett Clermont püspöke. Védte városát a nyugati
gótok ellen, amelynek eleste után börtönbe zárták. (JI)
Sienai (Szent) Katalin (1347-1380) ■ harmadrendi domonkos, misztikus szent. Benincasa sienai kelmefestő 25.
gyermeke a pestisjárvány pusztítása idején nőtt fel: már kislánykorában látomásai voltak, aszkéta életet élt,
betegeket ápolt, bűnösöket térített meg. Lelki nagysága óriási hatást gyakorolt környezetére. A Jézussal szívet
cserélt Katalin misztikus elragadtatottságában elnyerte Krisztus stigmáit. A domonkosok gyanakodva fogadták
természetfeletti élményeit, ezért 1374- ben a firenzei Santa Maria Novella „Spanyol kápolnájában”
megvizsgálták kinyilatkoztatásait és Capuai Rajmund atyát rendelték mellé lelkivezetőnek, aki azután életrajzát
is megírta. Katalin csak felnőttkorában tanult meg írni, de levelei Dante és Petrarca műveivel egyenrangúak. A
legenda szerint az ő látomásai bírták rá XI. Gergelyt arra, hogy visszatérjen Rómába. Sienai Szent Katalin a
római Santa Maria sopra Minerva templom főoltára alatt nyugszik. (SM)
Sigebert de Gembloux (J1186) ■ krónikás, akinek Chronographia című munkája egyetemes történeti igényű,
különösen fontos a szerző korára vonatkozó rész. (JI)
Siger de Brabant (1240 k. – 1283) ■ a párizsi egyetem artes fakultásán tanított. Averroest fordította, 1260-75
között az averroizmus legragyogóbb képviselője. Étienne Tempier elítélte, pár év múlva a börtönben halt meg.
(JI)
Sigismund (Szent Zsigmond) ■ burgund király (516-523): országát elfoglalták a frankok, őt magát feleségével
és fiaival együtt megölték. Az egyház mártíromsága miatt később szentként tisztelte. (JI)
Simon de Montfort ■ 1208 táján született, az ile-de-france-i Montfort-LAmaury hasonló nevű grófjának, az
albigensek elleni keresztes hadjárat vezetőjének negyedik fiaként. 1230-ban ment Angliába, ahol felfigyelt rá a
helyi báróktól független támogatói kört szervező fiatal III. Henrik király. 1238-ban megkapta a királytól
Leicester grófságát, és feleségül vehette a király húgát, Angliai Eleonórát. 1258-ban ott találjuk a bárói liga
tagjai között, de vezető szerepet a reformmozgalomban csak annak radikalizálódása során szerez. 1259 végétől a
reformpárt meghatározó alakja, és ezt a jelentőségét franciaországi száműzetése (1261 december – 1263 április)
idején is meg tudja őrizni. Lewes után szinte diktátori hatalommal állt az ország élén az eveshami csatában
1265-ben bekövetkezett haláláig. (MP)
Simone Martini (1284-1344) ■ a legnagyobb olasz festő, Maesta című műve (1316) díszíti a sienai városi
tanácstermet. Avignonban is dolgozott. (SzGy)
I. Sixtus (Francesco della Rovere) ■ pápa (1471-1484). Harcolt a pápai állam területi megerősítéséért, török
ellenes keresztes hadjáratot szervezett, nagy mecénás és építtető. (JI)
Snorri Sturluson (1179-1241 k.) ■ izlandi költő. Fő műve a Heimskringla, a norvég királyok története. (JI)
Sten Sture (idősebb) ■ svéd birodalmi elöljáró 1470-1497 és 1501-1503. (SzGy)
Stilicho Flavius (360?-408) ■ vandál származású hadvezér, I. Theodosius fiainak gyámja, Honorius kiskorúsága
idején a Nyugatrómai Birodalom régense. Céljául a birodalom egységének megőrzését tűzte ki, de vetélytársai,
Rufinus és Eutropius áskálódásai miatt ez nem sikerült. 402-ben Pollentiánál legyőzi a vizigót Alarikot, 408-ban
Florentiánál a keleti gót Radagaisust. Ekkor Alarik is újra támad, de Stilicho nem lép fel ellene kellő eréllyel,
ezért az udvari barbárellenes párt meggyilkoltatja. (SM)
Suger (1081 k.-1151) ■ Saint-Denis apátja, VI. és VII. Lajos francia királyok fő tanácsadója. Utóbbi keresztes
hadjárata idején jelentős szerepe volt a királyság kormányzásában. A Saint-Denis apátság újjáépítője. (JI)
Suso Henrik (1295 k.-1366) ■ német domonkos prédikátor, misztikus teológiai író. Legismertebb munkája a
Bölcsesség órája. (JI)
Svédországi (Szent) Brigitta (1302-1373) ■ politikus, misztikus, rendalapító. Ulf Gudmarson királyi tanácsos
felesége, nyolc gyermeke született, Katalin lányát is szentté avatták. Amikor férje a ciszterci rendbe lépett,
kolostorba vonult. Az 1350-es Szentévre utazott Rómába és haláláig a Campo dei Fiori mellett lévő kolostorban
élt. Színes, sőt bizarr látomásait és élettörténetét svédül és latinul is megírta. Ostorozta a korabeli kereszténység
bűneit és az avignoni pápaság visszaéléseit, ekképp igyekezett rábeszélni a pápákat, hogy költözzenek vissza
Rómába. Kinyilatkoztatásai éles zsinati vitákat váltottak ki. A Vadstena-kolostornak 1363-ban új szabályzatot
521
FÜGGELÉK
adott, amely 1370-ben megerősítést nyert, ezáltal rendalapító (Brigittinák). Támogatta a rendi nemességet
Magnus Eriksson királlyal szemben. (SM-SzGy)
Szaladin szultán ■ Egyiptom és Szíria uralkodója (1193-ig). Nureddin moszuli fejedelemmel együttműködve
1187 októberében bevette Jeruzsálemet. A keresztényeket mint borivókat megvetette. A szultánt mint
Jeruzsálem felszabadítóját dicsőítette David Kimhi ben Joszef (kb. 11601235) racionalista zsidó vitaíró. A
jeruzsálemi zsidók helyzete ugyanis javult győzelme után. Nyugaton hős lovagként őrizte meg az emlékezet.
Dante előkelő helyet adott neki a „Pokol”-ban. A keresztesek veresége után Szaladin újra muzulmán kultuszra
szentelte az El-Aqsa-mecsetet, amely az ókori zsidó Templom falai közt annak déli részén fekszik. (SzGy)
Szaniszló (Szent) (1030-1079) ■ Gnieznóban és Párizsban tanult teológiát. Krakkói püspök. Minthogy
belekeveredett a II. Boleszló elleni főúri összeesküvésbe, a király misézés közben sajátkezűleg ölte meg. Ez
óriási népszerűséget szerzett Szaniszlónak, kb. ugyanaz a helye a lengyel történelemben, mint a magyarban
Szent Gellértnek, azzal a különbséggel, hogy ő lengyel nemzetiségű volt. 1254-ben avatták szentté. (NE)
Sziléziai (Szent) Hedvig (1174/78-1243) ■ Az Andechs-Meráni VI. Berchtold herceg lánya, II. András magyar
király feleségének, Gertrúdnak a nővére. 12 éves korában férjhez megy Szilézia hercegéhez, Szakállas
Henrikhez. A pár az egyház nagy pártfogója, adakoznak, támogatják az új rendeket. Hét gyermekük
megszületése után, 1209-től ünnepélyes önmegtartóztatási fogadalmat tesznek, Hedvig gyakorlatilag beköltözik
az általa Trebnitzben alapított ciszterci kolostorba, bár megőrzi világi státusát, nem lép be a rendbe. Később
ferences gyóntatói hatása alá kerül. Részt vesz Szilézia kormányzásában; 1229-ben személyes közbenjárással
szabadítja ki férjét Mazóviai Konrád rabságából, 1238-tól haláláig kiskorú fia mellett gyakorlatilag régensi
szerepet tölt be. 1267-ben szentté avatják. (KG)
I. Tasziló (Tasilo) (741-794) ■ bajor herceg. Kis Pipin nevezte ki, 757-ben tett hűségesküt a frank királynak.
Felesége Liutberga, Desiderius longobárd király lánya. Nagy Károly bizalmatlanná vált iránta. 788-ban az
ingelheimi gyűlés elítélte, a jumiege-i kolostorba küldte, 794-ben ünnepélyesen lemondott a hercegségről. (JI)
Tauler, Johann (1300 k.-1361) ■ német domonkos prédikátor, misztikus teológus, Eckhart Mester tanítványa.
Legismertebb írása a Karácsonyi beszéd. (JI)
Tengerész Henrik (Dom Henrique el Navegador) portugál herceg (1394-1460) ■ I. János portugál király (1385-
1433) és az angol Lancaster-házból származó Philippa királyné harmadik fia. Sag- resben bázist hozott létre a
portugál felfedezőutak támogatására (1416), amely később tengeri arzenállal, obszervatóriummal és hajózási
iskolával bővült. A rendelkezésére álló anyagi és tudományos erőforrásokat az „Atlanti Mediterráneum” és
Afrika nyugati partvidékének megismerésére fordította. A támogatásával elért eredmények alapozták meg az
1470-es és 1480-as évek portugál felfedezéseit. (STP)
Thangmar ■ a hildesheimi székesegyházi iskola vezetője, Bernward ottani püspök tanára és későbbi életírója.
Az 1000-1001. évi római események császárpárti szemtanúja. (SzGy)
Theodelinda (570/75-627) ■ Authari longobárd király (584-590), majd Agilulf (591-615) felesége, a bajor
herceg lánya, anyja révén a Lethingek leszármazottja. Művelt, tekintéllyel bíró királynő, akinek jelentős szerepe
volt a longobárdok katolizálásában. Építkezéseiről Paulus Diaconus tudósít. Támogatta Bobbio kolostorának
alapítását. (JI)
Theoderich (Nagy) (454-526) ■ keleti gót király (493-526) az Amalok felszentelt családjából. 461-471 között
Konstantinápolyban birodalmi túsz, ahol tökéletes római műveltséget szerez. Apja halála után 474-től a keleti
gótok vezére. Zénón császár örökbe fogadja és megbízza Itália visszahódításával. 489-ben legyőzi, 493-ban
meggyilkoltatja Odoakert. 497-ben Anastasius császárral elfogadtatja itáliai egyeduralmát, népét a Pótól északra
telepíti le, fővárosul Ravennát tartja meg, miniszterei Cassiodorus és Boethius. A Keletrómai Birodalomtól
független királyságot épített ki, ahol toleráns politikája következtében békében éltek együtt a különböző
népcsoportok és vallási közösségek: az ariánus keleti gótok és a katolikus rómaiak. Az Aquitániában uralkodó I.
Alarik vizigót király egyik húgát veszi feleségül, majd elfoglalja Provinciát (Provence) a frankoktól, a Drome
folyó vidékét pedig a burgundoktól. Theoderich itáliai osztrogót állama a késő antik kultúra pazar színekben
tündöklő naplementéje. Theoderich a Nibelung-énekben is szerepel Dietrich von Bern („Veronai Theodorik”)
néven. (SM)
I. Theodórosz Laszkarisz császár (1204-1222) ■ A nikaiai császárság megalapítója. Jóllehet, 1204- ben
vereséget szenved a kisázsiai Poimanenon mellett a latinoktól, a bolgároktól hamarosan ők is súlyos vereséget
szenvedtek 1205-ben, ennek eredményeképpen Nikaia megszabadult a keresztes lovagoktól. Theodor Laszkarisz
522
FÜGGELÉK
sikerrel állította meg a trapezunti előrenyomulást a Feketetenger partvidékén, s így tovább folytatódhattak
területén a bizánci állami és egyházi tradíciók. A császár és a pátriárka Nikaiában székeltek, de mindketten
Konstantinhápoly örököseiként gyakorolták joghatóságukat. A latinok 1206-ban ismét Kis-Azsiában harcoltak
Nikaia ellen, sőt 1209- ben a Rumi Szultanátussal is szövetkeztek Theodórosz Laszkarisz ellen. A harcok 1211-
ben kiújultak a latinokkal, mígnem az 1214-es Nympheiában megkötött béke eredményeképpen elismerték
egymás határait, sőt Theodórosz Laszkarisz házassága révén dinasztikus kapcsolatba lépett a latin császársággal.
A velenceiekkel 1219-ben kereskedelmi szerződést kötött. Nikaiában az autokefál szerb egyház élére érsekké
szentelték Szent Szávát. Nikaia a bizánci restaurációs törekvések középpontja lett Theodórosz Laszkarisz
uralkodása alatt. (MIL)
Theodora (508?-548)színésznőből lett császárné, Jusztinianosz felesége, a monofizita keleti tartományok

pártfogója. (SzGy)
I. Theodosius (Nagy) (379-395) ■ római császár. Uralkodása alatt válik a katolikus kereszténység államvallássá:
a pogány áldozatokat betiltják. A gótok hadrianopolisi győzelme (378) után paci- fikálja és letelepíti a
barbárokat. Az általa összehívott 381-es konstantinápolyi zsinat békét hoz az ariánus küzdelemben kimerült
keleti egyházak számára. (SM)
I. Theodosius Flavius (408-450) ■ Nagy Theodosius unokája, Arkadiosz és Aelia Eudoxia fia, kelet-római
császár. 408-tól felépíti a Konstantinápolyt körülvevő védfalrendszert, 435-ben megalapítja a konstantinápolyi
egyetemet, 431-ben nagyhatalmú és szentéletű nővére, Pulcheria biztatására összehívja az efezoszi zsinatot,
mely hittétellé nyilvánítja Szűz Mária Istenanyaságát (Theotokhosz), 438-ban kiadja a római jog hatalmas
tárházát, a Codex Theodosianust. A rendkívül jámbor, mélyen vallásos uralkodó politikáját Pulcheria, Oszlopos
Szent Simeon, majd minisztere, Khrüszaphiosz irányította, aki kieszközölte a monofiziták megtűrését a
birodalomban. (SM)
Theophanu bizánci hercegnő (955?-991) ■ II. Ottó császár befolyásos felesége, bizánci udvari szokások
terjesztője, majd társrégensnő. (SzGy)
Thietmar (11018) ■ merseburgi püspök. 1012 és 1018 között írta krónikáját, elfogult szász szellemiséggel,
mégis az 1000 körüli kelet-közép-európai események és a német-szláv kapcsolatok fontos kútfője. Meghalt
1018-ban. (SzGy)
Thomas de Cantimpré (1201-1271) ■ domonkos teológus, Albertus Magnus tanítványa, a De natura rerum című
enciklopédia szerzője. (JI)
Toscanai Mathild (1046-1115) ■ a toscanai őrgróf leánya, férje előbb Púpos Godofréd lotaringiai, majd I. Welf
bajor herceg. A pápai politikát támogatta. Canossa birtokosa volt. (SzGy)
Toulouse-i (Szent) Lajos (1274-1297) ■ II. Károly nápolyi király második fia. Gyerekkorában két fiatalabb
testvérével 1288 és 1295 között apjuk helyett túszként az aragón király fogságában voltak. Ebben az időben
került a ferencesek és azok között is a Petrus Iohannes Olivit követő spirituálisok befolyása alá. Kiszabadulása
után kérte felvételét a ferences rendbe, lemondva trónörökösi jogairól öccse Róbert javára, s ez hosszas viták
után, pápai engedéllyel sikerült neki. Egyúttal kinevezték Toulouse püspökévé, ahol egy rövid békemisszió után,
lemondási szándékkal a pápához útjában érte a halál. Marseilles-i sírjánál hamarosan kultusz alakult ki, 1317-
ben szentté avatják. (KG)
Tours-i (Szent) Gergely, (540-594) ■ Tours püspöke, történetíró. Gallo-római családból származott, 573-ban
választották püspökké. A királyi hatalom pártfogását élvezte. Nagy elődje, Szent Márton tiszteletét növelte,
csodáiról és más galliai szentek csodatételeiről írt. 576 táján fogott bele nagy művébe, a frankok történetébe
(Historia Francorum), mely a világ teremtésétől 591-ig beszéli el az eseményeket. Gergely élénk stílusú, remek
író (bár latinsága korántsem hibátlan), a szemtanú hitelességével és eredeti dokumentumok alapján adja elő a
történteket, de meglehetősen hiszékeny és csapongó. A De cursibus ecclesiasticis című kézikönyvet klerikusai
számára készítette, az éjszakai officiumok óráinak a csillagok állása alapján történő megállapítására. Fontos
szerepet játszott kora politikai életében. (SM)
Tribonianus (†545?) ■ pogány jogtudós, 527-től magister officiorum (kancellár), 529-től quaestor sacripalatii
(igazságügy miniszter), ő volt a kodifikációs bizottság vezetője. (SzGy)
Tvrtko (1338 körül – 1391) ■ 1353-tól bosnyák bán, 1277-től király. 1366 a feudális urak támadása elől
Magyarországra menekült, magyar segítséggel tért vissza országába. Az 1370-es években újabb területeket
szerzett országa számára. 1377 szerb királlyá is kikiáltották. 1378 kiváltságlevelet adott a ragusai
523
FÜGGELÉK
kereskedőknek. Nagy Lajos magyar király halála után Dalmáciában is aktivitásba lépett, a magyarországi
trónviszályban Nápolyi László híveit támogatta. 1390 dalmát városokat hódított meg, ezek kiváltságait
megerősítette. Ekkortól dalmát és horvát királynak is címezte magát. (NE)
I. (Lokietek-„Rőfnyi”) Ulászló ■ A nagylengyelországi herceg magyar segélyhadat kapott III. András királytól
Sziléziával szemben. Felvette a krakkói, sandomierzi, sieradzi, kujáviai hercegi címet is, befejezve az egyesítési
folyamatot. Lengyelország királya (1306-1333). Az 1311-ben ellene lázadt krakkói német patriciátust a királyi
elöljáró (advocatus) által leverette. Legyőzte a német lovagrendet Plowce mellett 1331-ben. (SzGy)
II. (Jagello) Ulászló ■ Eredetileg Jogailas litván nagyfejedelem (1382 óta), megkeresztelkedett és házasságra
lépett Anjou Hedvig (Jadwiga) lengyel örökösnővel. Lengyel király (1386-1434), dinasztia alapító.
Helyreállították a krakkói egyetemet (1400). Győzelmet aratott a német lovagrend felett 1410-ben. A huszitáktól
felajánlott cseh trónt 1420-ban visszautasította, de Korybut fia Zsigmond litván herceg a huszita Csehország
alkirálya lett és a lengyel püspöki karral dacolva választott királyként működött 1424 óta. (SzGy)
Valdes (†1204 k.) ■ lyoni kereskedő, a valdens eretnekmozgalom megalapítója. 1170 körül, a Szent Elekről
készített francia nyelvű ének hallatára és a franciára fordított evangéliumok hatására határozza el, hogy vallásos
életet kezd. Szétosztja vagyonát, koldulásból, önkéntes szegénységben él híveivel. Prédikációs engedélyt
szeretne kapni, de 1183-ban eretneknek bélyegzik, de mozgalma, a „lyoni szegények” és a „lombardiai
szegények” tovább folytatja tevékenységét. Az üldözések ellenére az általuk szervezett kis-egyház mind a mai
napig fennmaradt. (KG)
I. Valentinianus (425-455) ■ Galla Placidia és III. Constantius fia, római császár. Az elkényeztetett, babonás
gyermekcsászár helyett anyja kormányoz. A Theodosius-dinasztia uralkodása alatt megnő a püspökök hatalma
Itáliában. Valentinianus házassága unokatestvérével, a bizánci II. Theodosius lányával a birodalom egyben
tartását célozza, de halála után már a barbár hadvezérek nevezték ki a császárokat. (SM)
Valla, Lorenzo (1407-1457) ■ itáliai humanista, filológiai-kritikai munkássága által vált elsősorban ismertté (De
voluptate; De falso et bono; De falso credita et ementita Constantini donatione; Dialecticae disputationes;
Annotationes in Novum Testamentum). Görög-latin munkákat fordított, Elegantiarum libri linguae latinae című
írásának előszavát a humanizmus manifesztumának nevezik. (JI)
Vasco da Gama (1460/1469 k.-1524) ■ A portugáliai Sinesben (Alentejo tartomány) született tengerész. 1497
júliusa és 1499 augusztusa közti expedíciója során az európaiak közül először érte el tengeren az indiai partokat
(Kálikut, 1498. május 20.). 1502-ben 21 hajóval indult ismét Indiába, ahonnan 1503-ban tért vissza. 1524-ben
III. János indiai alkirállyá nevezte ki, de tisztsége átvétele után nem sokkal elhunyt. (STP)
I. Vaszilij Dmitrievics (1371-1425) ■ atyja, Dmitrij Donszkoj halála után 1389-től moszkvai nagyfejedelem,
folytatta Moszkva terjeszkedési politikáját, megszerezte Nyizsnyij Novgorodot, Vologdát és Usztyugot. Az
igazságszolgáltatást helytartóik kezébe adta. Miután Timur Lenk leverte az Arany Hordát, Vaszilij egyideig nem
fizette meg a neki járó adót, de 1412-től újra fizette. (NE)
II. Vaszilij (1415-62) ■ atyja, I. Vaszilij halála után moszkvai nagyfejedelem. Trónralépése után a moszkvai
bojárok, Jurij Dmitrievics halicsi fejedelem, nagybátyja és annak fiai, Vaszilij Koszoj és Dmitrij Semjaka ellene
fordultak, olykor megszerezték a nagyfejedelmi hatalmat. 1446 Semjaka a foglyul ejtett Vaszilijt megvakíttatta,
innen származik Sötét (Tyomnij) mellékneve. A szolgáló nemesség és a városok mellette foglaltak állást, az
1450-es években ezért sikerült legyőznie ellenfeleit. Több hadjáratot is vezetett Novgorod ellen (1441, 1456,
1460). A firenzei uniót a lakosság ellenzése láttán elvetette. 1448 az ő parancsára az eddigi görögök helyett az
orosz Jonát választották metropolitává, ezzel gyakorlatilag megszerezte az egyházi függetlenséget Konstanti-
nápolytól. (NE)
Venantius Fortunatus (1670 k.) ■ Művelt itáliai költő, Galliában élt, a frank királyok és arisztokraták udvarának
kedvelt vendége volt, Poitiers püspöke lett. Megírta pártfogója, Szent Radegunda életét, Világi témájú verseinél
híresebbek liturgikus himnuszai. Köztük a legszebb a húsvéti körmenet számára és az Igaz Kereszt ereklyéjének
tiszteletére írt Vexilla regis prodeunt. (JI)
Vencel (Szent) (Václav) (1929 vagy 935) ■ fejedelem Csehországban, a kereszténység buzgó terjesztője.
Trónharc során gyilkolták meg. Kultusza a cseh önazonosságot fejezte ki. (SzGy)
I. Vencel (1205-1253, uralkodott 1230-1253) ■ Már atyja, I. Ottokár életében megkoronázták, Ottokár második
feleségétől, Konstanciától származott. Vencel atyja haláláig morva őrgróf volt. Támogatta a német jogú
telepítést. Részt vett az invesztitúra-háborúban, fellépett a tatár támadás ellen. (NE)
524
FÜGGELÉK
II. Vencel (1271-1305, uralkodott 1278-1351, 1300 és 1305 között lengyel király is) ■ 1300- ban pénzreformot
vezetett be, az ezüstbányászat alapján stabil pénzt veretett az ország egyetlen pénzverdéjében. Magyar királlyá
is megválasztották az Arpádok kihalása után, de ő maga helyett fiát, III. Vencelt ajánlotta. O is támogatta a
német jogú telepítést. Minnesanger is volt, német nyelven verselt. (NE)
Vespucci, Amerigo (1454-1512) ■ firenzei születésű tengerész, a Medici Bankház alkalmazottja. Első ismert,
saját szervezésű atlanti-óceáni utazására 1499-1500-ban került sor a spanyol királyok szolgálatában. 1501-1502-
ben egy portugál expedíció tagjaként jutott el Brazília partjaihoz. 1508-tól 1512-ig a hajókormányosok vezetője
(piloto mayor) a Casa de Contratación-ban. Később kritizált és megbízhatatlannak bizonyuló útleírásait Martin
Waldseemüller (1470-1521) földrajztudós jelentette meg 1507-ben arra téve javaslatot, hogy az Újvilágot
„felfedezője” keresztneve után Amerikának nevezzék el. Waldseemüller később ugyan nyilvánosan elismerte
Kolumbusz elsőségét, de akkorra az Amerika elnevezés már rögzült a köztudatban. (STP)
Villard de Honnecourt ■
XIII. századi francia építész. Fennmaradt Album-a gazdag ismeretanyagot tartalmaz.
(JI)
Villon, Francois (1431-1463) ■ francia költő, igazi neve Montcorbier vagy des Loges; egy Villon nevű kanonok
nevelte Párizsban. Alvilági életet él, gyilkosság és betörés miatt többször tömlöcbe vetik; 1457-ben részt vesz
Blois-ban a Charles d'Orléans által szervezett költői versenyen, melynek témája: „szomjan halok a forrás
mellett.” 1463-ban akasztás általi halálra ítélik: ekkor eltűnik. (SM)
I. (Hódító) Vilmos ■ (1066-1087) angol király. I. Róbert normann herceg törvénytelen fia 1066- ban hódította
meg Angliát és tette normann mintára a középkori Európa legjobban központosított hűbéri államává. A
Domesday Book rögzítette az angol birtokviszonyokat. Az egyházszervezetet europaizálta, VII. Gergellyel jó
viszonyt ápolt annak ellenére, hogy világi invesztitúrát gyakorolva ő maga jelölte ki a püspököket és az
apátokat. Apátságot alapított a Hastings melletti Battle-ben és a normandiai Caen-ban, ahol eltemették. (SM)
II. (Rufus) Vilmos ■ (1087-1110) angol király, Hódító Vilmos második fia, aki Angliát örökölte, míg bátyja,
Róbert, Normandiát. Az angolszászokat azzal kecsegtette, hogy visszaállítja Hitvalló Edward törvényeit.
Megnyerésükkel szövetségesre akart szert tenni bátyja ellen. Részt vett az első keresztes hadjáratban.
Kegyetlensége miatt egy vadászaton megölték. (SM)
I. Vilmos ■ (1071-1127) Aquitánia hercege, Poitiers grófja, az első trubadúr költő. (JI)
Vincent de Beauvais ■ (1190 k. – 1264 k.) Domonkos-rendi szerzetes, a XIII. század legnagyobb
enciklopédistája (Speculum maius). (JI)
Visconti család ■ a XIV. században Milánó urai, jelentős szerepet játszottak Észak-Itália politikai életében.
Legnevezetesebbek: Matteo il Grande, ghibellin hadvezér, a nép kapitánya (1287-1302), császári vikárius
(1311-1322). Giovanni (J1354), Milánó érseke, Giangaleazzo, Milánó hercege (1395-1402). (JI)
Vlagyimir (Nagy, Szent) kijevi nagyfejedelem (980-1015) ■ a kereszténységet Bizáncból vette fel 988-ban,
barátságos viszonyt tartott fenn Cseh-, Lengyel- és Magyarországgal. (SzGy)
VlagyimirMonomahosz ■ kijevi fejedelem (1053-1125). A Monomahosz melléknevet anyja után kapta, aki
Konsztantinosz Monomahosz császár leánya volt. Atyja 1078-ban lett kijevi fejedelem, ő ekkor
csernyigovifejedelem. 1193-ban a kunok és Oleg Szvjatoszlavics fejedelem ellen lépett fel, de Csernyigovot
kénytelen volt átadni neki. Vlagyimir maga ekkor perejaszlavli fejedelem lett. 1097-ben a ljubecsi fejedelmi
összejövetelen, azután az 1100-ban és 1103-ban tartott összejövetelen is összefogást sürgetett a kunok ellen.
1103-ban, 1107-ben és 1111-ben támadó hadjáratokat vezetett a kunok ellen, addig a fejedelmek csak
védekezésre szorítkoztak. 1113-ban meghívták a kijevi népi felkelés leverésére, megválasztották kijevi
fejedelemmé. A felkelés tanulságai alapján könnyített a zakupok helyzetén, ezeket a rendelkezéseket az alatta
összeállított Prosztrannaja (kiterjesztett) Pravdába is belefoglalták. Fennmaradt egy királytükörre emlékeztető
munkája, Poucsenyie (Tanítás, Intelem). Ez az osztályok közti békét hirdette, amit Kijevben meg is valósított.
Uralkodása alatt utoljára egyesítette az egykori Kijevi Rusz területének 3 részét. Tekintélye oly nagy volt, hogy
fejedelemsége idején szüneteltek a viszályok. Halála után azonban Kijev már csak egy a részfejedelemségek
közül. (NE)
Volpianói Vilmos ■ a dijoni Saint-Bénigne kolostor apátja (990-1031). Grófi családból származott, hétévesen
került oblatusként kolostorba a piemonti San Lucedioba, innen hozta el Maiolus apát 987-ben Clunybe, majd
989-ben tizenkét társával együtt elküldte, hogy megreformálja a közeli Dijon Saint-Bénigne kolostorát. Itt
hamarosan apáttá választották. Vilmos a kolostort hamarosan fontos reformközponttá fejlesztette, mely nem lett
525
FÜGGELÉK
a Cluny-congragatio része, hanem azzal együttműködésbenm, majdhogynem vele rivalizálva, önálló

reformtevékenységet folytatott. 0 alapította Torino közelében a híres Fruttuaria apátságát, élete végén mintegy
negyven apátság közel kétezer szerzetesének életét irányította, de ezt a csoportot nem szervezte olyan
hierarchikus renddé, mint amilyet Cluny létrehozott. (KG)
Wace (?1100-?1170) ■ Jersey szigetén született normann-francia költő, caeni klerikus. Öt nagyobb költeménye
maradt fenn: Szent Margit élete, Miasszonyunk fogantatása, Szent Miklós élete, Brutus, azaz a kelta bretonok
regénye (Roman de Brut), Rollo története (Roman de Rou), a normann hercegek és királyok története Rollótól I.
(Beauclerc) Henrikig. (SM)
Walther von der Vogelweide (1170 k. – 1230 k.) ■ német trubadúr, költészete világirodalmi rangú.
(JI)
Wamba ■ nyugati gót király (672-680)uralkodása alatt eredménytelenül harcolt a királyság egységéért, s ekkor
kezdődtek az arab támadások. (JI)
Widukind, Corvey-i ■ gestaíró. A szász törzsi eredetű dinasztia méltatása áthatja művét: I. Kon- rád keleti frank
király röviddel halála előtt családi körben nyilatkozott arról, hogy ellenfelére, Henrik szász hercegre szálljon a
szent lándzsa és a koronázási jelvényegyüttes. Leírja Henrik harcát Burchard sváb herceg ellen. A kalandozó
magyarokkal szemben – a fegyverszünetet kihasználva – Szászországban erődök kiépítése és azoknak
parasztkatonákkal való (agrariis militibus) védel- mezése a történetíró szemében Henrik igen nagy okosságának
jele. Beszámol a legnyugatibb szláv törzsek elleni leigázó hadjáratokról, majd a magyaroknak járó adó
megszüntetéséről és a támadók elkergetéséről (933). Bemutatja I. Ottó kalandozók elleni harcait (937-955).
Felfigyel a történetíró a franciák páncélos lovagsága és a szászok szalmakalapos, lándzsás gyalogsága közti
különbségre. I. Ottó hatalmát több nép feletti uralomként (rex gentium) írja le, és hadisikerének tudja be
császárrá kikiáltását a harcmezőn (ab exercitu pater patriae imperatorque appellatus est, (995), tehát szemlélete
szerint a pápai közreműködés (962) ehhez nem volt szükséges. (SzGy)
Wilfrid (1709) ■ yorki érsek, Ripon apátja. Az új angolszász eredetű egyházi elit tagja. Lindisfarne, Canterbury
iskolái után Rómába ment. Visszatérve részt vett a whitbyi zsinaton (664). Nemes ifjak nevelője, kolostorában
és Yorkban is jelentős könyvtárat énekiskolát alapított. Tanítványa, Acca, Hexam püspöke (706-740), követte
ebben mestere példáját. (JI)
William Marshall (Guillaume le Maréchal) ■ Normandiai lovagi család ifjabb fiaként született 1144- ben.
Örökölt birtok híján helyi háborúkban alkalmi szövetségesként, illetve lovagi tornák résztvevőjeként jelentős
vagyont sikerült összegyűjtenie. Az angol király juttatta előnyös házassághoz: így lett Pembroke grófja. 1199-
ben döntő szerepet játszott abban, hogy Földnélküli János jutott a Plantagenet-örökség birtokába. Az észak-
francia és angliai lovagi körökben osztatlan katonai és morális tekintélynek örvendő lovag végig kitartott a
Plantagenet-oldal mellett, János király halála után annak fővezéreként. A győzelem után haláláig (1219) mint
rector regis et regni állt Anglia élén. Kalandos életét fia megrendelésére íródott chanson de geste örökítette meg.
(MP)
Wolfgang (Szent) ■ Reichenauban és Würzburgban tanult, trieri iskolavezető, dékánkanonok, érseki kancellár.
964-ben bencés szerzetes Einsiedelnben, perjelségig vitte. A magyarok megtérítésére Pilgrimtől kapott
megbízatást (971). Ez a magyar nyugati szegélyen végzett térítés csak epizód Wolfgang életében, 972 során,
mert az év végén regensburgi püspökké lett. 976-ban II. (Civakodó) Henrik bajor herceg és II. Ottó császár
viszálya elől a mondseei kolostorba húzódott. A gorzei reformirány híve, a legenda szerint remete is. (SzGy)
Wulfila (Ulfilasz, Vulfila) (311-383) ■ a gótok apostola, kappadókiai származású görög misszionárius, akit 341-
ben Nikomédiai Euszébiosz szentelt püspökké. Moesiában térítette a gótokat, még a Bibliát is lefordította
nyelvükre (csak a Királyok könyvét hagyta ki, nehogy az ebben foglalt háborús történetek fokozzák újsütetű
híveinek amúgy is olthatatlan harci tüzét). A gótok évszázadokig az általa tanított arianizmust vallották. (SM)
Wulfstan (11023) ■ London püspöke 996-tól, 1002-től 1016-ig, haláláig Worcester, s egyidejűleg York
püspöke. Aethelwulf tanítványa, tudós főpap. Jelentős szerepet vitt kora egyházi és a politikai életének
irányításában. Aethelred, majd Knut királyok törvényeinek megfogalmazója, Institutioja politikai-erkölcsi
értekezés. (JI)
Wyclif, John (1320-1384) ■ angol filozófus, pap, a reformáció előfutára. Az oxfordi szkeptikus filozófiai
hagyományt – mely élesen szétválasztotta a természettudományokat és a metafizikát – meddőnek tartja, ezért a
skolasztika helyett inkább a Bibliához és az atyákhoz fordul és Szent Ágoston realizmusához tér vissza. Wyclif
526
FÜGGELÉK
úgy látja, hogy a földi Egyháznak semmi köze a választottak mennyei Egyházához, ezért nem ismeri el
tekintélyét. A világi és szellemi hatalom szerinte egyaránt az isteni kegyelemtől függ (De civili dominio, 1375).
1371-től a Fekete herceg és John of Gaunt szolgálatában áll, a kormány propagandistája és szentszéki követe.
1377-ben XI. Gergely pápa elítéli tanait. Wyclif a Szentírást tartja a keresztény vallás egyetlen alapjának, ezzel
tagadja az egyházi hagyomány jelentőségét és a pápa hatalmát, 1382-től pedig az átváltozás (transsubstantiatio)
tényét is az Oltáriszentségben (De eucharistia). Ez ellen már az oxfordi egyetem is fellép, tanait betiltják.
Gondolatai 1380-tól Csehországban hatnak, sok műve csak cseh kéziratban maradt fenn. (SM)
Zénón ■ keletrómai császár (474-491)uralkodása alatt kezdődött a monofizita vita; 484-ben kizárta a
rabszolgákat a szerzetesek közül. (SzGy)
Zizka, Jan ■ kisnemesi származék, katona, huszita felkelő, hadvezető, hozzá hasonlót el nem ismerő hívei az
„árvák irányzata”. (SzGy)
Zvonimir ■ horvát király (1075-1089)A Svatoslav családból származik. A latin forrásokban Suinimir vagy
Suenimir, más forrásokban Demetrius alakban szerepel. Szlavóniai bán volt, elvette I. Béla magyar király Ilona
leányát (Jelena Lepa, Szép llona), később horvát bán. Trónra lépése ismeretlen körülmények között ment végbe.
1075-ben VII. Gergely pápától királyi címet kapott, ennek fejében évi 200 arany fizetésére kötelezte magát. így
országa a pápai fennhatóság elismerése mellett a pápa védelme alá került. Az, hogy 1089-ben a Rigómezőn
megölték, valószínűleg csak későbbi legenda. (NE)
2.2. Fogalmak
adopcianizmus ■ keresztény vallási irányzat, amely szerint Jézus Krisztus, az ember különleges módon
birtokolta Isten lelkét, aki fiává fogadta őt. Az I. században a zsidókeresztények körében terjedt, a III. században
Szamosztai Pál, a VIII. században Urgeli Félix és Toledói Elipanlus vallotta. 792-ben a regensburgi zsinat
elítélte, a hivatalos álláspontot Aquileiai Paulinus fogalmazta meg.
(JI)
AEIOU ■ III. Frigyes jelmondatának rövidítése feliratokban, ami kifejezi családja küldetéstudatát (Austria erit
in orbe ultima vagy Austriae est imperare orbi universo, népiesen Alles Erdreich ist Österreich untertan). (SzGy)
albergo ■ Genovában a klán elevezése, szoros családi kapcsolatok fenntartása, az államtól való féllegális
függetlenség jellemezte. (JI)
aldiones ■ a longobárd jogban a félszabad földművelő parasztok és colonusok elnevezése. (JI)
állam- és városigazgatás Rómában ■ A lateráni palotába futottak be különféle világi természetű ügyek
(személyzeti, jótékonysági, udvartartási, pénzügyi). Ott őrizték a kincstárt. A pápai írásbeliség jelentősen
fejlődött, amit mutatnak a VI-IX. századi iratok, amelyekből a IX. századi formulagyűjtemény (Liber diurnus
pontificum Romanorum) keletkezett. A VIII. századra kialakult a pápai tanácsadók, fő hivatalnokok változó
címeket viselő hálózata. Fő méltóságok voltak a nagytanácsos (consiliarius), a jegyzők élén álló vezetők
(primicerius és secundicerius), a kancelláriai vezető (primiscrinius vagy protoscrinius). A pénzügyigazgatás
vezetői a főbeszedő (arcarius) és a főkifizető (sacellarius) voltak. A pápai Róma lakossága katonai szempontból
12 régióra (scholae) volt osztva, mindegyiknek élén egy főnök (előbb patrónus, majd decarco néven) állt. A
sziget lakói (insulani) és a Teverén túliak később még két régiót alkottak. A Palatinus és szomszédsága bizánci
negyed volt (schola Graecorum). (SzGy)
allélengüon ■ adózási kölcsönösség, adófizetési kényszer, kölcsönös adózási szavatosság. A közép-bizánci

faluközösségen belül a paraszt szabadon költözködhet, ám hátramaradt birtoka után a faluközösségnek
változatlanul adót kell fizetnie a kincstár számára. A faluközösség a kiesett adót mindig a szomszédon hajtja be,
aki ezért kénytelen megművelni elköltözött szomszédja földjét is. A közép-bizánci korban tehát elsődleges
szerepe az adófizetésnek van, a tulajdonjog is csak ebből következik. (MIL)
Almageste (al megistos, arab-görög szó, jelentése igen nagy) ■ Ptolemaiosz szerkesztette asztronómiai
értekezés, az antik matematikai ismeretek összefoglalása. A teljes trigonometriát, egy csillagkatalógust, a Nap és
a Hold távolságának, a napfogyatkozás kiszámításának módszerét, s a középkorban használt asztronómiai
eszközök leírását tartalmazta. (JI)
althing ■ izlandi gyűlés, ahol a két püspököt is választották. (SzGy)
527
FÜGGELÉK
ambroziánus egyház ■ Milánó a pápától némileg autonóm szellemű, sajátos liturgiát őrző egyháza. (SzGy)
anziani (vagy priori) ■ A popolo kormányzatok kollektív, általában 6-12 tagú elöljárósága, mely alapvetően két
típus szerint szerveződött: tagjait vagy teljes egészében a popolót irányító legfontosabb céhek delegálták, vagy
ez utóbbiak osztoztak e funkcióban a popolo egyéb szervezeteivel, a városrészi szövetségekkel, illetve fegyveres
szervezetekkel. Az anziani testület tagjai kötelesek voltak rövid, két-három hónapos mandátumuk alatt
folyamatosan együtt tartózkodni, ők ellenőrizték a podesta tevékenységét, a capitano del popolo segítségével
irányították a popolo milíciáját. (MP)
apanázsbirtok (javadalmasbirtok) ■ a XIV. században főleg a királyi család tagjainak, a trónörökös öccseinek
kiosztott hatalmas javadalmak. Az apanázsbirtokosokból lett „kiskirályok” a XV. században a királyi hatalom
legfőbb vetélytársai, sőt ellenfelei lesznek (Franciaországban a Közjó háborúja, Angliában a rózsák háborúja,
Magyarországon a bárói ligák). E nagyhűbéresek leverése után a XVI. század elején szilárdul meg ismét a
központi hatalom és alakul ki a kora újkori abszolút monarchia. (SM)
arab pénzrendszer ■ arany, ezüst, rézveretek voltak. A dinar aranypénz (685 óta) volt, amelynek harmad-,
negyed- és más részveretei is értékesek voltak. Nevét némely arab-berber államban máig megőrizte ez a
pénznem. A dirhem (dirham) ezüstpénz, amelyet a kelet-európai forgalomban is használtak. (SzGy)
arab tudomány ■ A bizánci és nyugat-római területeken merítettek és fordítottak arabra az antik tudomány
anyagából. Az olasz nyelv és annak szicíliai, calabriai nyelvjárásai arab, sőt azon át perzsa, indiai
jövevényszavakkal fejezték ki az anatómia, a természettudományok, a csillagászat, a gyógyszertan, és a
matematika egyes fogalmait. (SzGy)
arabok ■ a 3 millió négyzetkilométerre kiterjedő Arab-félsziget lakói, a sémi nyelvcsaládhoz tartoztak. Területük
északi és középső részén, a sivatagokban juh- és tevetenyésztő, nomád beduinok, déli részén megtelepedett,
belterjes öntözéses gazdálkodó népesség volt jellemző. Ez utóbbi rész volt eredetileg az India és Távol-Kelet
felé irányuló karavánkereskedelem és hajózás területe. A VI-VII. század óta megszilárdult költészeti és vallási
nyelv alatt több száz nyelvjárásuk maradt meg. (SzGy)
Aranybulla ■ az 1356-ban Frankfurtban kiadott császári törvény az 1338-as rensei határozatok alapján
szabályozta a császárválasztást, a választófejedelmek és a rendek szerepét. Nem egyesítette a birodalmat, hanem
meghagyta az egyes fejedelemségek különállását, saját rendi szervezetükkel együtt. (SM)
arianizmus ■ Arius alexandriai papról elnevezett eretnekség, mely szerint Jézus Krisztus nem Isten, tehát nem
egylényegű (homoousios, consubstantialis) az Atyával, csak hasonló (homoiousios) hozzá. Jézust az Atya a
semmiből teremtette és Istenfiúságát az Atyától kapta. 325-ben a nicaeai zsinat elítélte az arianizmust, de a 381-
es konstantinápolyi zsinatig ez volt a legszélsőségesebb vitákat kiváltó teológiai nézet, mely mélyen
megosztotta a nyugati és a keleti egyházat. A vitában a Szentháromság meghatározása forgott kockán. 355 után
az arianizmus három tanításra szakadt: az anomoeánusok kitartottak amellett, hogy a Fiú nem hasonlít az
Atyához, legfeljebb erkölcsileg; a homoeánusok azt tartották, hogy a Fiú hasonlít az Atyához, de nem
egylényegű vele; a félariánusok továbbra is használták a „hasonló” kifejezést, de csak azért, hogy így
különböztessék meg a Szentháromság első és második személyét. A keleti birodalomfél császárai az arianizmust
pártolták, ezért lettek a 378 után a Keletrómai Birodalomba betelepedő gótok ariánusok. 381 után már csak a
germán népek (gótok, longobárdok) voltak ariánusok. 496-ban Klodvig katolizálása az arianizmus lassú
eltűnését jelezte a germánok között is. (SM)
arithmosz ■ a feudális földbirtokon dolgozó függő parasztok maximált száma, amelyet mindig a központi
hatalom határoz meg. (MIL)
arrabbiati ■ „dühösek”. Firenzében a Savonarola-ellenes párt vehemens tagjai. (JI)
arte ■ Itáliában a mesterségek céhe, gildája, tagjainak neve: artisti. (JI)
Arte di Calimala ■ firenzei kereskedelmi egyesület, amely a XIV. század elejétől a város posztókészítésben és -
kereskedelemben aktív polgárainak érdekeit védte. A Flandriából Észak-Itáliában vezető út csomópontjain és a
champagne-i vásárokon működtek képviselői. (NB)
aszketizmus (a görög askésis = gyakorlat, tréning szóból) ■ olyan gyakorlatok rendszere, mely segíti a bűn
elleni küzdelemben az embert és képesíti az erények gyakorlására. Ezek már a görög filozófiában és a keleti
vallásokban (buddhizmus) is ismertek voltak. A korai kereszténység elsősorban a mártírhalálra való felkészülést
és szexuális önmegtartóztatást, a szüzességet, a böjtölést és a virrasztást értette alatta. A keresztény aszketizmus
528
FÜGGELÉK
elméleti alapjait Origenész fektette le. A századtól valóságos „aszkéta forradalom” söpört végig az egyházon,
vezető püspökök (Vazul, Ambrus, Ágoston) is magukévá tették és hirdették az aszketizmust. (SM)
Atlanti Mediterráneum ■ Északon az Azori-, délen a Kanári-szigetek, keleten az afrikai partok és az Ibériai-
félsziget határolt térség. Itt lépett ki az Atlanti-óceán nyílt vizeire az európai földközitengeri hajózás a XIV.
században. (STP)
Autentica Habita ■ I. Frigyes 1158-as kiváltságlevele a Bolognában tanuló német diákok számára, amely kivette
őket a városi comune joghatósága alól. A bolognai egyetem alapító kartájának tekintette. (JI)
auxilia ■ a késő római korban a légiók mellett kiegészítő lovas barbár segédcsapatok. (JI) baccalaureatus ■ az
egyetemen szerezhető grádus első fokozata. Párizsban évente két ízben, advent és nagyböjt idején tartották a
vizsgát. A jelölt egy doktor kérdésére adott válasza (responsiones) után négy magiszterből álló bizottság előtt
bizonyította érvelési és előadói képességét. (JI)
bagauda ■ a római hatalom és főként adók ellen lázadó elszegényedett galliai lakosság (szökött katonák,
colonusok, rabszolgák, írástudók) századokig tartó mozgalma, főleg Bretagne vidékén. Először 270-ben hallunk
felkelésükről, melyet Maximianus császár vert le. Korábban a mozgalmat etnikai (kelta lakosság) és
„osztályharcos” alapon (rabszolga- vagy parasztlázadás) próbálták magyarázni, ma ez már idejétmúlt nézet,
mert tudjuk, hogy különböző társadalmi csoportok és etnikumok csatlakoztak hozzájuk. 435-437-ben és 445-ben
Tibatto vezetésével küzdöttek a rómaiak ellen, ekkor egyikük, Eudoxius (foglalkozására nézve orvos) Attilához
menekül és rábeszéli Gallia megtámadására. (SM)
Bagdadi Kalifátus ■ Az Abbaszida kalifa al-Manszúr 762-ben új fővárost alapított a Tigris nyugati partján
(Bagdad), ahonnan 762-836 és 892-1258 között irányították az arab birodalmat. (SzGy)
bailli (latin: ballivus) és sénéchal (latin: senescallus) ■ Az angliai eredetű bailli kifejezés elöljárói tisztség(ek)
megjelölésére 1150 táján tűnik fel először a Francia Királyságban. A bailli és a sénéchal kifejezések új
értelmüket II. Fülöp az 1180-as években formálódó, majd a következő évtizedben kiteljesedő közigazgatási
reformjai során nyerték el: ekkortól szolgáltak a koronabirtokok új, nagyobb egységei elöljáróinak
megjelölésére. A királyság északi részén a bailli, míg a Loire völgyétől délre a sénéchal megnevezés vált
használatossá. A prévot-körzetek (prévotés) fellett megszervezett bailliage-ok, illetve sénéchaussée-k határai az
1220-as és 1230-as évekig folyamatosan alakultak ki. A baillikat és sénéchalokat az uralkodó nevezte ki,
megbízatásuk az adott térségben általában pár évre szólt. E tisztviselők mindig idegenek voltak abban a
térségben, amelybe kinevezésük szólt: korszakunkban többnyire az 1202-1204 előtti koronabirtokokról
származtak, a működésük teréül szolgáló vidék lakosságával, illetve hivatali ügyfeleikkel és feletteseikkel
szemben pedig politikai és erkölcsi okok által egyaránt diktált összeférhetetlenségi szabályok kötötték őket,
amelyeket Szent Lajos 1254-ben jelentősen megszigorított. A XIII. század közepétől a baillik és sénéchalok
helyett az általuk irányított körzetekben a királyi tanács által kinevezett szakképzett bírák ítélkeztek. (MP)
bailo ■ levantei követ, Velence konstantinápolyi nagykövete. (JI)
balia ■ a firenzei kormányzat XIII. század végi átalakulása során bevezetett intézmény. Ha valamilyen kényes
ügyben kellett eljárni, a Signoria összehívta a népet, s javasolta válasszanak egy rendkívüli bizottságot, a baliát,
amelyet teljhatalommal ruháztak fel, hogy az ügyet elintézze. (JI)
ban, bannum, bannus ■ germán eredetű szó latinosított formája, az uralkodó (király) rendelkezési vagy tiltási
előjoga. A gróf feladata volt a királyi ban kihirdetése (hadbahívás, bíróság összehívása stb). A bannum a
bűntettért fizetendő jóvátétel összege ( a bíróság elnöke, azaz a gróf döntött pl. a gyilkosságért fizetendő
jóvátételről). Később a feudális korban a seniori felsőbíráskodást, a száműzés büntetését is jelentette. (JI)
barchent ■ len és pamutszál felhasználásával készült textília, melynek előállítása a XIV. századtól terjedt el
Közép-Európában. (NB)
bazilika (basilica) ■ a keresztény vallásgyakorlat, a szentmise (missa sancta) bemutatásának színhelye. A IV.
század során a római törvény-illetve kereskedelmi csarnok téglalap alaprajzú, nyitott fedélszékes, oszlopokkal
tagolt épülettípusából alakult ki „Isten törvényszéke.” Nagy Konstantin a római Forumon bírósági épületet
(basilica nova), az apostolok és mártírok falakon kívüli sírjai fölé keresztény templomcsarnokot emeltetett. Az
ókeresztény bazilikát oszlopsorok osztják fő- és mellékhajókra; a főhajó szélesebb és magasabb és keleten
félkupolával fedett oltárfülke (apsis, tribuna, concha) zárja. A bazilika homlokzata előtt oszlopos előcsarnok
(porticus) vagy oszlopos előudvar (atrium, paradisus) található, melyből belső előcsarnok (narthex) vezet a
templomba. Az épülettípus a nyugati építészetre jellemző (Rómában a régi Szent Péter-bazilika, a San Lorenzo
529
FÜGGELÉK
és a Santa Sabina; az istriai Porecben a basilica Euphrastiana); Bizáncban centrális, kupolás templomokat
(Hagia Szophia) építettek. (SM)
bayeux-i kárpit ■ Anglia normann meghódítását ábrázoló 1077 táján angolszász műhelyekben készített 70 méter
hosszú, 50 cm keskeny hímzett faliszőnyeg, melyet Hódító Vilmos testvére, Odo bayeux-i püspök rendelt meg.
A XI. századi normann hadviselés és szokások egyedülálló vizuális emléke ma is Bayeux-ben látható. (SM)
beneficium ■ római eredetű intézmény, olyan adomány (föld, vagy hivatal), ami az adományozó által
visszavehető. Később szolgálat fejében használatra adott föld, a hivatal fizetése földadománnyal, amely a
jutalmazott halálakor visszakerült az adományozóhoz. A földadomány és a hivatal fokozatosan összefonódott, s
címzettjei igyekeztek öröklődővé tenni. (JI)
bíboros (cardinalis) ■ a latin cardo (ajtózsanér) szóból, eredetileg a templomok állandó papságát („ajtónállók”)
jelentette, a pápa közvetlen segítőit (diaconi palatini), később csak a római klérusra (a plébánosokra, Italia
suburbicaria püspökeire és a 7, majd 14 római kerület diakónusaira) használták ezt a kifejezést (diaconi
regionarii, episcopi cardinales). A bíborosok korán testületet (collegium) alkottak, melynek tekintélye rögtön a
pápa után következett. Feladatuk az Egyház kormányzása volt a Szentszék üresedése idején. A III. lateráni
zsinat (1179) óta a bíborosi testület választja a pápát. A középkorban a bíborosok a királyi hercegekkel egy
rangban álltak, akiknek „eminenciás” cím, piros bíborosi kalap, négyszögletes piros biretta, piros sapka,
zafírgyűrű, mellkereszt, sőt különleges alkalmakkor fehér selyem baldachin (ombrellino) járt ki. (SzGy)
birodalmi egyházak és kolostorok ■ Császári alapítású intézmények, amelyekben közvetlenül érvényesült a

császár jelölése és az intézmény érdekvédelme. Olykor a császári ház tagjai (nőtagjai) irányítása alatt álltak. A
császárság szellemi hátterét adta a reichenaui kolostor, fontos íróiskola miniatúraművészettel, az
államszimbólumok alkalmazásának jellegzetes színtere (960 körül, 980, 998, 1010). (SzGy)
birodalmi gyűlés ■ A császári akarat érvényesülését támogató vagy jóváhagyó magas testületi szerv a törzsi és
más birodalmi fejedelmekből, a német és itáliai magas arisztokráciából, a főpapokból és főapátokból. Gyűléseit
német és itáliai földön egyaránt tartotta. Nevezetes a Quedlinburgban tartott 973. március 23-i birodalmi gyűlés,
ahová a szomszédos államok és törzsszövetségek, sőt a bizánciak is küldtek követeket. (SzGy)
birodalmi kamarai bíróság (Reichskammergericht) ■ Fő feladata a birodalmi béke feletti őrködés és a

közvetlenül birodalmi joghatóság alatt állók peres ügyeinek intézése volt. ítéleteivel szemben a birodalmi
gyűléshez lehetett fellebbezni. I. Miksa alatt működése nem volt folyamatos. Székhelye többször változott
(Nürnberg, Esslingen), majd az 1520-as évek második felétől Speyer lett. (STP)
birodalmi kerületek (Reichskreise) ■ A Német-római Birodalom területi-politikai egységei, amelyek fő feladata

a birodalom belső békéjének fenntartása, illetve a Birodalmi Kamarai Bíróság határozatainak végrehajtása. Élén
egy választott kerületi főkapitány (Kreishauptmann, Kreisoberst) állt. Később egyéb, gazdasági, adóügyi,
pénzügyi, rendészeti stb. feladatokat is kaptak. 1500-ban a birodalmat 6 kerületre osztották (frank, bajor, sváb,
felső-rajnai, alsó-rajna-vesztfáliai és szász), amelyekből a választófejedelemségeket és az örökös tartományokat
kihagyták. 1512-ben utóbbiakra is kiterjesztették a rendszert és összesen 10 kerületet állítottak fel (az első öt
mellett alsószász, felső-szász, rajnai választói, osztrák és burgund). A rendszerből kimaradtak a svájci és az
itáliai területek, a Német Lovagrend birtokai, a cseh korona országai és a birodalmi lovagság birtokai. (STP)
birodalmi kormány (Reichsregiment) ■ A rendi reformtörekvések jegyében állították fel az 1500. évi augsburgi
birodalmi gyűlésen. Élén a császár vagy képviselője állt, tagjainak számát 20 főben állapították meg. Minden
birodalmi rend képviseletet kapott benne. Székhelyéül Nürnberget jelölték ki. Illetékessége igen tág volt: elvileg
a birodalmi gyűlést helyettesítette és a birodalmat kormányozta. Az első birodalmi kormány már 1502-ben
feloszlott. A második 1521 és 1530 között működött, amikor V. Károly császár többnyire távol volt a
birodalomtól. Igazi jelentőségre ekkor sem tett szert. (STP)
birodalmi udvari tanács (Reichshofrat) ■ I. Miksa állította fel először 1498-ban, majd uralkodása végén
újjászervezte. I. Ferdinánd több rendeletében (1527, 1537, 1541) is szabályozta az Udvari Tanács működését,
amely a Habsburg örökös tartományok és a Német-római Birodalom ügyeiben is illetékes volt. Egyszerre volt
kormányzati, igazgatási és bírói szerv. (STP)
bizánci Itália ■ A bizánci császári hatalom maradványterületei a dél-itáliai partszegélyeken, fontos kikötőkkel és
kereskedelmi forgalommal. Irányításukat a katapán fogta össze. (SzGy)
bocland ■ angolszász területen a tulajdonjogot igazoló oklevél (boc, landboc) a király által az egyháznak,
kíséret-tagoknak vagy hivatalnokainak ajándékozott földbirtok adományról. (JI)
530
FÜGGELÉK
bojár ■ az arisztokrácia tagjainak a címe több ortodox országban. A név az orosz boj (harc) vagy bolij
(nagyobb) szóból, vagy a török bajar szóból vagy a bolgár-török boila szóból származik. Bulgáriában nagy és
kis bojárokat ismertek, volt kíséretük, saját apparátusuk. Oroszországban a fejedelmek vazallusait nevezték így.
A román fejedelemségekben a XIV. században tűnt fel a cím, itt is nagy- és kisbojárokat különböztettek meg.
(NE)
börzsönyfa (brazilfa) ■ Parázsszínű festőfa. Elsősorban szövetek, pamut- és selyemáru színezésére használták.
Brazília is erről kapta a nevét, mivel a portugálok eleinte csak ezt találták értékesnek ottani területeiken. (STP)
bretwalda ■ az angolszász Heptarchia fölött hegemóniával rendelkező király címe. Az V. század végén a sussexi
Aella, a VI. században a kelet-angliai Raedwald, majd Northumbria királyai, Edwin, Oswald, Oswiu, a VIII.
században Mercia kapott vezető szerepet Wulfhere, Aethelbald, és Offa uralkodása alatt, végül a IX. században
Wessex szerezte meg a bretwalda címet Egbert király idején. (JI)
Brevium Exempla ■ Teljes címén: Brevium Exempla ad res ecclesiasticas et fiscales. A brevik a Karo- ling-
korban keletkezett összeírások egy típusát jelölik, a Brevium Exempla mintaként készülhetett a VIII-IX. század
fordulóján, vagy a IX. század első egy-két évtizedében. Ebben egyházi és uralkodói birtokok összeírása
található. Legismertebb része a Lille közelében lévő annapes-i királyi udvarház összeírása. Ebben felsorolták az
épületeket, készleteket, állatállományt és a termesztett növényeket. Ezzel a Brevium Exempla a Karoling-kor
egyik legértékesebb gazdasági forrása. (NB)
bucellarii ■ a római magánhadsereg zsoldos kontingensei. (JI)
camerarius ■ a frank korban a cubiculariusszal együtt a kincstár őre. Feladata a királyi káplánok, a királyi
háztartás kiadásainak fizetése, alamizsnaosztás, a missusok küldetésének biztosítása, diplomáciai ajándékok
küldése, stb. (JI) capellanus ■ a királyi kápolna, az ereklyék őrzője (a frankoknál Szent Márton köpenyének
darabja a capa). Nagy Károly alatt az archicapellanus (custos palatii) a királyi oklevelek aláírója, a palota
klerikusainak felettese. A Meroving-kori referendarius helyét vette át. (JI)
capitano del popolo ■ A „népkapitány” a popolo szervezet egyszemélyi elöljárója volt, akinek tisztét a podestá
ellensúlyozására hozták létre, ezért kezdetben ahhoz hasonlóan idegenből hívták, de utóbb a helyi popolo tagjai
közül került ki (néha előfordult, hogy lovagi státusú volt). A capitano del popolo éves mandátuma alatt
tevékenységét az anziani testület utasításait követve végezte, így irányította a popolo milíciáját. (MP)
Capitulare de villis ■ 70 fejezetre tagolódó, a IX. század első harmadában keletkezett datálatlan utasítás, amely
a királyi birtokok vezetőinek feladatait szabja meg. Egy meg nem nevezett uralkodó, feltehetően Nagy Károly,
vagy Jámbor Lajos adta ki. A Capitulare de villis szövegéből egy Karoling villa életének idealizált leírása
bontakozik ki. (NB)
capitulare ■ királyi rendelet. Az egyházi és világi vezetők gyűlésén különböző ügyekben (hadsereg állítás,
missusok, iskolák, stb) hozott intézkedések paragrafusokba (capitulum) foglalt szövege. (JI)
Casa da India ■ Portugália tengerentúli kereskedelmének bonyolítására és felügyeletére létrehozott állami

intézmény, amelynek neve a portugál terjeszkedés egyes fázisait követve változott (Casa de Ceuta, Casa da
Guiné e Mina, Casa da Guiné e India) Utóbbi elnevezést (röviden Casa da India) 1501-ben kapta. (STP)
Casa de Contratación (de las Indias) ■ A Katolikus Királyok a portugál Casa da índia mintájára 1503-ban
alapították Sevillában. 1790-ig (1717-től Cádizban) működött. Fő feladata az volt, hogy érvényt szerezzen az
amerikai kereskedelemre vonatkozó királyi rendeleteknek, gondoskodjon az Újvilágba küldendő flották
összeállításáról, felszereléséről, ellátásáról, ellenőrizze a Spanyolország és Amerika közötti hajóforgalmat, s
biztosítsa a rendszeres postaszolgálatot az anyaország és az „Indiák” között. Tevékenységét 1524-től az Indiák
Tanácsa felügyelte. (STP)
ceorl ■ szabad paraszt, egy hide földbirtokkal. (JI)
Chambre des comptes (latin: camera compotorum) ■ A francia királyi kormányzat központi főhivatalainak
egyike, melynek feladata vizsgált korszakunkban a baillik, illetve sénéchalok számadásainak rendszeres
ellenőrzése, az uralkodó jövedelmeinek és kiadásainak áttekintése, valamint az elszámolások nyomán keletkező
peres ügyek elbírálása volt. (MP)
champagne-i vásárok ■ Champagne grófságban Lagny, Bar-sur-Aube, Provins és Troyes városaiban kialakult
vásársorozat, amely a XII-XIII. században a kontinentális szárazföldi kereskedelem egyik fő csomópontja volt.
531
FÜGGELÉK
Fontos találkozóhelye az itáliai és németalföldi kereskedőknek, ahol új, a kereskedés biztonságát szolgáló
kereskedelmi technikákat is bevezettek (vásári bíráskodás). Az Itáliából a Flandriába vezető közvetlen tengeri út
megnyílásával a XIV. század elejétől a champagne-i vásárok jelentősége csökkent. (NB)
chanson de geste ■ hősök tetteit (gesta) elbeszélő ófrancia vitézi ének, epikus hősköltemény. A 80 ránk maradt
hőseposz a frank királyság és Nagy Károly korában (V-X. század) játszódik; a különböző hősök személye körül
ciklusok alakultak ki. A Roland-ének a Nagy Károly-ciklus egy darabja. Keletkezési idejük és módjuk vitatott.
A Roland-ének legrégebbi ismert kézirata, melyet Oxfordban őriznek, 1170 körül keletkezett és anglo-normann
dialektusban íródott; a költemény végén magát megnevező Turoldus (ci falt la geste que Turoldus declinet) a mű
szerzője vagy másolója lehetett. Egyesek (akár a homéroszi eposzokat) több névtelen szerző szájhagyományon
alapuló munkájának tartják a vitézi énekeket. A Roland-ének pontos földrajzi utalásainak alapján
Joseph Bédier francia tudós alkotta meg a századfordulón azt az elméletet, miszerint a mű a Szent Jakab
compostelai kegyhelyéhez vezető úton fekvő bencés kolostorokban a zarándokok szórakoztatására keletkezett.
Ferdinand Lot és Robert Fawtier a helyi arisztokrata családi hagyományok jelentőségét hangsúlyozzák. (SM)
civitas ■ várostípus a középkori Európában. Civitasnak nevezzük a római előzménnyel rendelkező, már a római
korban városként működő települést, amely a kereszténység elterjedésével rendszerint püspöki székhellyé is
vált. A Római Birodalom intézményrendszerének leépülése idején ezen települések városi funkciói is
visszaszorultak, de az egyházi székhely megmaradása általában segítette a városi élet korlátozott továbbélését. A
városi fejlődés ismételt megindulásával X-XI. században ezek a civitasok gyors fellendülésen mentek keresztül,
és a püspöki székhelyként funkcionáló központ mellett, de attól térbelileg elkülönülően új kézműves-kereskedő
centrumok jöttek létre. Ez a kettősség lett az alapja az egyik topográfiailag is elkülönülő középkori várostípus,
az úgynevezett kettős magvú, bipoláris város kialakulásának. (NB)
Codex Carolinus ■ Nagy Károly leveleit, illetve a hozzá küldött írásokat tartalmazó gyűjtemény. Itt található
ezeken kívül Alcuinnak három, és Einhardnak Alcuinhoz írott néhány levele. (JI)
colleganza ■ Az itáliai távolsági kereskedelemben elterjedt társulási forma, amelyben az egyik, un. „csendestárs”
csak tőkebefektetésével vesz részt, aminek aránya elérheti a 2/3-3/4-es arányt. A kereskedelmi ügylet
bonyolításában aktív szerepet játszó másik partner a maradék tőkén felül munkaerejével és a kereskedelmi
utazáson való személyes részvételével járult hozzá az üzlet sikeréhez. A hasznon elosztása a befektetett tőke
arányában történt. (NB)
colonus ■ eredetileg szabad kisbirtokosok, akik a késő császárkor bizonytalanságai miatt átengedték földjüket a
nagybirtokosnak, aki bizonyos fizetség ellenében visszaadta azt művelésre; védelmüket biztosította, így
függőségébe kerültek. A korai középkorban a félszabadokat, a felszabadított rabszolgákat is colonusoknak
nevezték. (JI)
comes palatii ■ palotagróf, a Karoling-udvarban a legfőbb bíróság elnöke, a világi hierarchia feje. (JI)
comes, comitatus ■ latinul „kísérő,” „kíséret”, római katonai rang. A barbár királyok udvari kíséretét, a Karoling
Birodalomban pedig a király kíséretét, „minisztereit” is így nevezik. Az eredetileg a tartományok irányítására
kiküldött királyi főemberek hivatali elnevezése idővel méltóságnévvé vált (comes = gróf), az általa irányított
területet pedig róla nevezték el comitatusnak (grófság). A gróf, a barbár királyságok régiókra osztott
egységeinek (pagus) adminisztrációját látta el. Eredetileg a király „társa”, a király nevezte ki, közvetlenül tőle
függött, s őt képviselte. Feladata a béke biztosítása, a ban gyakorlata, adminisztratív, jogi és pénzügyi
vonatkozásban. Eredetileg visszahívható volt, a X. századtól e tisztség öröklődővé vált. (SM-JI)
comitatenses ■ a császárt kísérő lovas haderő, tagjai a légionáriusoknál magasabb zsoldot kaptak, s mint a
palota tagjai magas rangot élveztek. (JI)
commenda ■ Az itáliai kereskedelemre jellemző üzleti formáció, melyben a kereskedelmi vállalkozáshoz az

egyik partner csupán befektetett tőkéjével, vagy az árualap biztosításával járult hozzá, míg a másik fél saját tőke
hiányában csak önmaga munkájával és kereskedelmi tapasztalatával vett részt az üzletben. Az utóbbi partner
rendszerint a nyereség 1/4-1/8-át kapta. (NB)
common law ■ A jobbára íratlan jog, a királyi bíróságok és az azok által alkalmazott eljárások összességéből a
XII. század utolsó harmadától kialakuló országos jogrendszer Angliában, mely minden ilyen eljárásban részt
vevő alattvalót elvileg azonos szabályok alapján kezelt. Szabad birtokok ügyeiben a kancelláriánál nem túl
jelentős összegért kiállított writ nyitotta meg az eljárást. A grófságokban lefolytatott common law eljárás során a
királyi bíró általában a helyi szabad birtokosokból a sheriff által összeállított esküdtszék közreműködésével
532
FÜGGELÉK
ítélkezett. A common law peres ügyekben ítélő bírák mind a királyi udvar bírái voltak, ítélkezhettek a
grófságokban (general eyre alkalmával), illetve a curia regisben (Westminster). A curia regisen folyó common
law bíráskodás az 1170-es évek végétől többé-kevésbé folyamatos volt, az Exchequer mellett először a coram
rege bíróságról (később: King's Bench) történik említés (1199): ez a felsőbíróság utóbb a – király békéjét sértő –
bűnügyek és a királyi birtokokkal és jogokkal kapcsolatos ügyek nagy többségének bíróságává vált. A curia
regis másik common law bírósága a Court of Common Pleas a kizárólag az alattvalókat érintő ügyek főbírósága
lett. (MP)
comune (communa) ■ A XI. század közepétől észak- és közép-itáliai, valamint francia területeken jelentkező
városi mozgalom, amelynek során a városon belüli korporációk egyikéből kinőtt testület a város korábbi urától
igyekezett átvenni a város feletti uralmat a városi önkormányzat elérése érdekében. A comune város feletti
fennhatóságának kiépülésével párhuzamosan megnevezése immár a republikánus városállami rezsim egészét
jelölte. Nyugat-Európa más részeitől eltérően Itáliában a comune városi hatalmának intézményesülése nem járt
heves összecsapásokkal: valójában ebben az esetben a város és vidéke (contado) közös elitje tette hivatalossá
már meglévő informális irányító szerepét. A comune politikai hatalmat gyakorló elitje esetében nem figyelhető
meg a jellegzetesen polgári, illetve lovagi-nemesi életvitel és jövedelmi háttér az Alpoktól északra fekvő
területeken általános elkülönülése. A comune korai példái: 1070: Le Mans; 1085: Pisa és Lucca; 1092: Asti;
1097: Milánó; 1111: Laon. (MP-NB)
condottiere ■ zsoldosvezér a középkorvégi Itáliában. (SzGy)
consorteria ■ a klán, illetve szélesebb értelemben vett nagycsalád kölcsönös segélynyújtási szövetsége, főleg a
tulajdon védelme és a házassági szerződések ügyében. (JI)
Consuetudines Cluniacenses ■ A középkori szerzetesi közösségek életét a Regula kiegészítéseként a legtöbb

kolostorban helyi szokások szabályozták, amelyeket sok helyütt írásba foglaltak. A Cluny szokások két ránk
maradt lejegyzése Szent Hugó apát idejéből való, az egyiket Bernát jegyezte le, és 1074-ben említik először, a
másik, részletesebb Ulriktól való, melynek szövege egy 1083 táján készülhetett. (KG)
conviva regis ■ a barbár királyi udvarokban élő hivatalnokok. Részben művelt rómaiak, akik jelentős szerepet
töltöttek be az adminisztrációban, továbbá az udvarban nevelkedő, a király fiaival együtt a majordomus
felügyelete alatt tanuló arisztokrata ifjak (nutriti, commendati, palatini), akikből a jövő hivatalnokai lettek. (JI)
Córdobai Emirátus ■ Formailag a bagdadi kalifátus alá tartozó, de annak kalifadinasztiájával ellenséges családi
irányítású emírség. (SzGy)
cölibátus ■ papi nőtlenség, a latin egyházban a reformpápaság tette kötelezővé. (SzGy)
császárkoronázás érvényességi feltételei ■ a német és az itáliai királyság feletti uralom, a pápai koronázási
közreműködés Rómában. Emiatt minden császárnak szükségképpen hadjáratot kellett vezetnie Itáliába,
igyekeznie kellett a koronázásra hajlandó pápáról gondoskodnia. (SzGy)
cseh törzsek ■ Olyan régen integrálódtak, hogy csak felsorolásukat ismerteti forrás, de elhelyezkedésüket nem
lehet biztosan megállapítani, határterületükön lehettek a charvátok vagy fejér- horvátok. (SzGy)
csillagászati navigáció ■ Egy hajó helyzetének és útvonalának meghatározása csillagászati megfigyeléseken

alapuló számításokkal. Az óceáni hajózás szükségletei miatt terjedt el egyre szélesebb körben. A XV. században
használt csillagászati navigációs eszközök az asztrolábium, a kvadráns és az ún. „Jákob botja” voltak. (STP)
curia ■ a középkorban így neveztek minden egyházi és világi bíróságot. A XIV. századtól mindinkább a pápai
udvart és annak tisztségviselőit jelenti. Ide tartoznak a pápai kormányszervek: az egyházi bíróság, a
kongregációk és a hivatalok. (SM)
danegeld ■ eredetileg a dánoknak fizetett adó, amit a földbirtokra vetettek ki. Később állandósult mint földadó.
Alapegysége a hide, a XI. századtól hidagiumnak nevezték. (JI)
danelagh, danelaw ■ az angolszász területeknek a IX. században a dánok által meghódított északi-keleti és
középső régiója. (A Temze folyásától, Essex, Kelet-Anglia, Mercia keleti fele és egész Northumbria). (JI)
danse macabre (haláltánc) ■ a százéves háború korában a halállal való foglalkozás (memento mori) és a
halálfélelem kilép a vallási-szerzetesi keretek közül. A halálban mindenki egyenlő: ez a gondolat tartja fogva az
emberek képzelőerejét és ez a legnépszerűbb prédikációs és művészi téma. írók és festők a Halál szédítő táncát
533
FÜGGELÉK
ábrázolják, amint társadalmi állásra való tekintet nélkül magával ragad pápákat, királyokat, koldusokat,
lovagokat és asszonyokat. Elterjedt kép a lovag váratlan találkozása az osztályokat jelképező három holttesttel
(király, püspök, paraszt) is (Pisa, Campo Santo). (SM)
dénár ■ Római ezüstpénz, melynek verését a Meroving-korban felújították. A Karoling-korban egységesítve a

legfőbb valutává vált. A későbbi fejlődésben a dénárból alakult ki német területeken a Pfennig,
Franciaországban pedig a Denier. (NB)
Domesday Book ■ Az „ítéletnap könyve,” Hódító Vilmos által 1086-ban Anglia magán- és királyi birtokairól
készíttetett felmérése. A király küldöttei minden megyében megkérdezték, kik és mekkora földet birtokolnak.
Noha a felmérés a kincstár számára készült és ott őrizték, nem adóregisztrum és nem hűbéri jegyzék, inkább
descriptio, melynek célja a Domesday Inquest bevezetőjének megfogalmazása szerint az volt, hogy Vilmos
„megismerje Angliát és megtudja, miféle emberek lakják.” (SM)
Donatio Constantini ■ a pápai törekvéseket összegyűjtő VIII. századi hamisítvány. A Donatio az I. század végén
keletkezett Actus beati Sylvestri legendás szövegére alapozva Róma Bizánctól való függetlenségét, továbbá
itáliai területi igényét hivatott megerősíteni. A legenda szerint I. Konstantin császár Szilveszter pápának
adományozta a császári jelvényeket és az itáliai provinciák fölötti hatalmat hálából, amiért megkeresztelte és
kigyógyította leprájából. Az oklevél magában foglalta a II. István és Kis Pipin 755. évi találkozása során
keletkezett „adományt”, amely biztosította a pápa jogait a longobárdok által fenyegetett római és Ravennai
Exarchátus felett. A Vita Adriani szerint Nagy Károly 774-ben római útja alkalmával megerősítette apja
adományát és az oklevélből három másolatot készíttetett. A Donatio, amelyet a középkorban hitelesnek
tartottak, a pápaság lelki és világi hatalmának hivatkozási alapja lett. (IJ)
druzsina ■ kíséret, a fejedelem (knyáz) fegyveres csapata, törzsön kívüli harcosok is, akikkel az adóztatás
keresztülvihető volt az orosz törzsek felett. Arab nyelvű forrás a lengyel fejedelem megfelelő intézményéről is
tud. (SzGy)
dux ■ latinul „vezér,” római katonai rang, majd a Karoling Birodalomban egy-egy tartomány irányításával
megbízott személy címe. Az exarchától függő bizánci magas tisztségviselő a római dukátus (ducatus Romanus)
és más Rómában tartózkodó katonai bíróságok joghatósági területe élén. Alatta állt a bizánci haderő egy
hadosztálya (exercitus Romanus), III. Gergely pápa megfogalmazásában a dukátus lakossága Szent Péter, az
Egyház átengedett tulajdonába tartozó nép (pe- culiaris populus). Peculium a római jogban a szabad
rendelkezésre átengedett vagyonrész fiúnak vagy szolgának az atyai, illetve a földesúri vagyonból. (SM-SzGy)
dünatosz ■ nagyobb földbirtokkal rendelkező társadalmi réteg, amely megpróbál beférkőzni a faluközösségbe a
szegényebb parasztok földjeinek felvásárlásával. Velük szemben a protimészisz (elővételi jog) szabályozásával
kívánja a központi hatalom védeni a kisbirtokos parasztot. A dünatoszokból fejlődik ki a XI. századra a bizánci
arisztokrácia. (MIL)
ealdorman ■ királyi hivatalnok az angolszász Angliában, a X. századig egy shire (grófság) teljes igazgatását
látta el. (JI)
Egyházi Állam ■ Bizánci eredetű közigazgatási egységekből kialakult pápai irányítású állam Róma, illetve
Ravenna környékén, ami kiegészült az Adria menti grófsággal. (SzGy)
egyházi fejedelemség ■ a Német-római Birodalom német és itáliai részeinek egyik tartománytípusa. Ilyen volt a
salzburgi. (SzGy)
egyházszervezet ■ kialakulásakor a világi adminisztráció szerkezetét követte. A civitas, az antik igazgatási

központ lett a püspöki székhely. A provinciák fővárosában székelt a legfőbb vezető, a metropolita (számuk a
provinciák megosztásával együtt növekedett, később Nyugaton ők kapták az „érsek” címet). Különös
tekintéllyel bírtak az apostoli alapítású missziós központok (pátri- archátus), mint Antiochia, Alexandria,
Konstantinápoly, Jeruzsálem és Róma. A püspök segítői az alsó rendbe tartozó portás, felolvasó, fáklyavivő, a
felső rendbe számító aldiakónus, diakónus (fő feladata az alamizsnaosztás volt), végül az áldozópap alkották a
teljes secularis hierarchiát. Utóbbi megjelölés a szerzetesi közösségben élő regularisoktól való
megkülönböztetésre szolgált. (JI)
emír ■ arab tartomány élén álló főtisztségviselő, közigazgatási, katonai, pénzverési, igazságszolgáltatási,
imafelügyeleti hatáskörrel. (SzGy)
534
FÜGGELÉK
encomienda ■ A középkorban eredetileg a személyi függés (commendatio, patrocinio, obsequio) jelzésére

alkalmazott kifejezés. Az amerikai spanyol gyarmatokon az indián munkaerővel való tervszerű gazdálkodás
rendszerének elnevezésére 1503-tól alkalmazták. A spanyol konkvisztádorok (encomendero) bizonyos számú,
de legfeljebb 300 indián előírt mennyiségű adójának és munkaszolgáltatásának kisajátítására kaptak jogot két,
vagy három évre, esetleg az encomendero élete végéig. Cserébe jó katolikussá kellett neveljék a rájuk bízott
bennszülötteket. A sok visszaélés miatt 1542-től törvény tiltotta újabb encomiendák létrehozását, de a
valóságban a rendszer fennmaradt a XVIII. század második évtizedéig. (STP)
epibolé ■ földművelési kényszer. (MIL)
eszkatológia ■ Tulajdonképp minden középkori történelemkép eszkatológikus, minthogy az egymásra következő

korok végpontját az Utolsó ítéletben látják, melyben minden jó elnyeri a jutalmát és minden gonosz a
büntetését. Ezen túl sok történelemkép ezt az apokaliptikával is összeköti, mely szerint Isten az idők végének
bekövetkeztét különböző jelek útján hozza az emberek tudomására, amit különböző próféciák meg tudnak
fejteni. Végül az apokapliptikus fejtegetések sokszor egyféle millenarizmus (khiliazmus) keretébe illeszkednek,
mely azt hirdeti, hogy a gonosz erői fölötti győzelem után egy jobb korszak – Krisztus ezer éves uralma –
elkövetkezhet a Földön is. A Dániel könyvéből és János Jelenéseiből kiinduló keresztény eszkatológia
képviselői igen sokat merítettek az egyházatyák (Szent Jeromos, Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely)
műveiből; a kora-középkorban igen népszerűek voltak a késő-antik Szibilla-jóslatok és Pszeudo-Methodiosz
kinyilatkoztatásai; a XII-XIII. században Freisingi Ottó és Joachim de Floris művei. Ez utóbbi lett azután a
késő-középkorban a ferences spirituálisok és más eszkatologikus mozgalmak kiindulópontja. (KG)
états-généraux (francia rendi gyűlés) ■ az első országos tanácskozást 1302-ben hívta össze Párizsba Szép Fülöp
király, azzal a propagandisztikus céllal, hogy az ország közvéleménye támogassa a pápaság elleni harcában.
(SM)
etheling ■ angolszász nemes, születés révén örökölt státus. (JI)
exarcha (exarchosz, görög: legjelesebb, legfőbb) ■ a VI. század óta a bizánci helytartók címe Itáliában és
Karthágóban. Az itáliai kormányzati központ Ravenna volt. Az exarchátus területi alakzat Itáliában, 555-751-
ben a bizánci császárok itáliai birtoka, magában foglalta Róma városát és környékét. (SzGy)
exarchátus ■ Bizánc nyugati területein alakultak meg az ún. exarchátusok. A Ravennai Exarchátusról Kr. u.
584-ben, a Karthágói Exarchátusról 591-ben történik először említés. Az exarchátusok több provinciányi
területet foglaltak magukban, élén az exarcha, a bizánci helytartó állt, aki egy kézben egyesítette a katonai és
civil hatalmat. A Karthágói Exarchátust 697-ben foglalták el az arabok, a Ravennai Exarchátust pedig 751-ben
hódítják meg a longobárdok. (MIL)
Exchequer (lat. scaccarium, illetve curia in scaccario) ■ A sheriffek tevékenységét ellenőrző és a rendszeres
uralkodói bevételek túlnyomó részét a XII. században kezelő, a XIII. századtól már csak annak felhasználását
utólag ellenőrző hivatal Angliában, mely 1100 tájára tehető létrejöttétől az 1830-as évek elejéig a központi
királyi adminisztráció egyik legnagyobb súlyú intézménye volt. Működéséről a II. Henrik alatti újjászervezése
nyomán rendelkezünk bővebben információkkal. Az 1190-es évektől a korábban alkalmilag ott tevékenykedő
klerikusok az Exchequer szakapparátusává váltak, az 1230-as évektől kizárólag őket nevezték az Exchequer
báróinak (barones de scaccario). A királyi készpénzjövedelmek tényleges kezelése a XIII. századtól átkerült a
Wardrobe-hoz, az Exchequer ezt követően csak az utólagos auditálás feladatát végezte. Az Exchequer írásos
nyilvántartásának első ismert töredéke 1131-ből maradt fenn, 1155-től ez az ún. Pipe Roll folyamatos. (MP)
exemplarium ■ az egyetemi diákok számára készült, a doktorok bizottsága által megvizsgált szöveg, amelyet az
egyetemi stationariusok (könyvkereskedők) árusítottak, illetve kölcsönöztek. Minden exemplariumot külön
füzetbe írtak (pecia), így egyidejűleg több másoló is dolgozhatott a szövegeken. (JI)
faktor ■ nagyobb, jellemzően késő középkori kereskedőtársaság megbízottja, aki a cég központjától távol,
valamely külföldi központban képviselte a társaság érdekeit. (NB)
festett kövek ■ elesett vikingeket dicsőítő mészkőemlékek, amelyeken a svédek evezős és vitorlás hajót, lovas
és gyalogos harcosokat, csatajeleneteket, a csatamező felett ragadozó madarakat ábrázoltak. Némelyik 3,5
méternél is magasabb. (SzGy)
firenzei unió ■ 1438 Ferrarában folytatták a baseli egyetemes zsinatot, ez együtt teszi ki a VII. zsinatot (1431-
1445). 1439 elején Firenzébe helyezték át a zsinat székhelyét. Itt tárgyalták meg a nyugati és keleti keresztény
egyház unióját, a pápa egyházfői szerepének elismerését. Jelen volt Jenő pápa, József pátriárka, VIII. János
535
FÜGGELÉK
bizánci császár, Bessarion niceai érsek, 700 görög teológus, Izidor kijevi érsek. A megegyezés értelmében a
filioque egyenlő azzal, amit a keleti egyházban úgy mondtak, hogy „a fiú által”, a kitételnek a felvétele a
hitvallásba (Credo) a keleti egyház számára nem kötelező. Az unió mégsem valósult meg, sem Bizáncban, sem
Oroszországban a papság és a nép nem fogadta el. (NE)
florilegium (virágcsokor) ■ görög-római eredetű irodalmi műfaj (anthologia), szállóigék, bölcs

mondások,irodalmi válogatások gyűjteménye. A középkori egyházi irodalomban a Bibliából, egyházatyák
írásaiból vett idézeteket, dogmatikai és erkölcsi szentenciákat tartalmazó gyűjtemény. (JI)
foedi ■ a császárok „szövetségesekké” nevezték ki a Római Birodalom területén megtelepedett germán népeket,
akiket a többi barbár nép elleni háborúkban alkalmaztak. (SM)
folcland ■ közösségi föld, elidegeníteni csak a közösség vagy a király hozzájárulásával lehetett. (JI)
Fondaco dei Tedeschi ■ a német kereskedők fondacója, kereskedelmi képviselete Velencében. A velencei Canal
Grande mentén a Rialto közelében álló a XIII. század első felében létrejött intézmény épülete lakóhelyet, raktárt
és kereskedelmi lerakatot jelentett a német, elsősorban a délnémet kereskedők számára. Ekkortól a német
területek és Itália közötti kereskedelmi forgalom nagy része a Fondaco dei Tedeschi közvetítésével zajlott. (NB)
fondaco ■ A Földközi-tenger medencéjében a XI. századtól elterjedt intézmény, amely az idegenben tartózkodó
kereskedők védelmét szolgálta. A fondaco jelent egy épületegyüttest is, amely egyszerre nyújtott lakóhelyet,
raktárt, elárusítóhelyet az idegen területen élő kereskedőknek. (NB)
fraticelli ■ Azoknak a ferences spirituálisoknak a megjelölése, akik XXII. János pápa elítélő bullája (Sancta
Romana – 1317) után is kitartottak a legszigorúbb szegénység követelménye mellett. Legfontosabb
kiindulópontjuk Assisi Szent Ferenc végrendelete volt. Az ő köreikben, Angelus Clarenus szerzeményeként
íródott 1326-ban a rend első története „A hét megpróbáltatásról” (Historia septem tribulationum). Kisebb
csoportjaik a XV. századig fennmaradtak, az obszerváns ferencesek eretnekként üldözték őket. (KG)
fyrd ■ a királynak teljesített katonai szolgálat, Nagy Alfréd szabályozta az aktív szolgálat idejét és kiterjesztette
a szabad parasztokra is. (JI)
gens ■ latinul „nép, nemzet”: a római polgárjoggal nem rendelkező barbár törzsek megjelölésére használt szó.
Később a barbár államokban a nemzetségek is ezzel a szóval jelölték leszármazásukat: de genere Bar-Kalan
(Bár-Kalán nembeli). (SM)
georgosz ■ a közép-bizánci korszakban a kisbirtokos paraszt, a bizánci faluközösség, a koinotész tagja.

Szabadon költözködhet, javaival szabadon rendelkezik, ezért a másik neve kyriosz. (MIL)
gerefa ■ elöljáró, az angolszász korban az ealdorman alatti királyi tisztviselő, elsősorban a pénzügyek fölötti
hatáskörrel, később katonai feladattal. A X. században kiszorította az ealdormant, és scirgerefának, sheriffnek
nevezték. (JI)
germán összetartozás és folytonosság ■ A történeti atlaszok felületes szemlélője a római birodalomtól északra,
majd peremvidékein, végül a nyugat-római birodalom romjain a germán törzsek, törzsszövetségek, népek
egységes színjelöléséből összetartozó tömeget képzel; a közös pogány vallás, mondai hagyományok közössége
ezt alátámasztani látszik. De ez a három fejlődési lépcső korántsem minden elemüknek adatott meg. Az elért
társadalmi fejlettség sem általánosítható. Belőlük nem egyenes út vezetett a középkori német birodalomhoz. A
hatalmas területen élő szászok kívül maradtak a későantik, korai középkori eseményeken. A thüringek
peremvidéki helyzetben államalkotásig nem jutottak. A suebek, marcomannok, quadok a népvándorlás kor
átmenetileg jelentékeny csoportosulásai. A frank, vandál, nyugati és keleti gót, burgund, longobárd törzsi
csoportosulások jutottak el a néppé válás, az államalkotás fokáig, a pusztulást hozó helyet választott vandálok
kivételével eljutottak a római kulturális örökség átvételéhez. A longobárdok germán személynévhasználata és
bizonyos fokú jogi különállása önállóságuk elvesztése után is megmaradt. Az alamannok a római határvidéken
sokáig harcoltak és terjeszkedtek, de végül frank keretekbe jutottak. Az egykori sueb szövetségről kapták
középkor eleji sváb nevüket. A bajuvárok (bajorok) új alakulat, egyik összetevőjük a marcomannok későbbi
területükre vándorolt része. A germán egység ékes cáfolata a frankok hódító harca germán szomszédaik ellen. A
társadalomfejlődés katonai függési elemei és nevei, a kialakuló földesúr-jobbágyi viszonyok kialakulásában a
frankok és longobárdok jutottak szerephez. (SzGy)
gesith ■ angolszász királyi kíséret, tagjai a király társai, őrsége és tanácsadói voltak. (JI)
536
FÜGGELÉK
gonfalon ■ katonai zászlós, a városi kerületi milicia vezetője és felelőse. Firenzében gonfalonierének nevezték a
signoria elnökét. (JI)
gonfaloniere di giustizia ■ Az „igazságosság zászlótartója” az Ordinamenti di giustizia címen kiadott

mágnásellenes firenzei törvények betartására ügyelő tisztviselő, a külön erre a célra létrehozott ezerfős milícia
parancsnoka volt, aki a priorok testületének hetedik tagjaként látta el feladatát. Kizárólag az ún. nagyobb
firenzei céhek tagjai közül kerülhetett ki (a többi prior elvileg más céhekből is), és lehetett lovag is (szintén
ellentétben a többi priorral), amely utóbbi kivétel nyilván feladata jellegéből következett. (MP)
grangia ■ A cisztercita rend saját kezelésében tartott mezőgazdasági termeléssel foglalkozó birtokegysége,
amely az apátságtól térben elkülönülően, de onnan könnyen megközelíthető helyen helyezkedett el. Egy
apátságnak akár egy-két tucat grangiája is lehetett, ezek területe a hely adottságai függvényében változott.
Művelése a conversusok, vagy laikus testvérek feladata volt. (NB)
grünwaldi ütközet ■ 1410-ben lengyel-litván-orosz csapatok vívták a német lovagrend serege ellen, és
győzelmet arattak. Eredményeképpen az 1411-ben kötött toruni béke területnyereséget hozott
Lengyelországnak. (SzGy)
Hagia Sophia (Szent Bölcsesség) ■ konstantinápolyi bazilika, 532-ben kezdték építeni, 537-ben szentelték fel,
553-ban kupolája beomlott, 562-ben avatták fel újra. (SzGy)
hajós temetkezések ■ a VII-VIII. századig visszanyúló svéd és norvég temetkezési szokás. Kedvelt
tevékenységüknek a túlvilági életben való folytatására sírdombjaikban hajókat is temettek a viking kori
előkelőségekhez. A norvégiai Gokstad hadihajója és Oseberg rövid utakra alkalmas díszhajója a IX. századi
technikát is érzékelteti a pogány kultusz díszítményei mellett. A dánoknál ritkán alkalmazták. (SzGy)
halandóság ■ A demográfia értelmezésében a halandóság az adott népesség körében a halál gyakoriságát jelenti,
amellyel szembe lehet állítani a születések gyakoriságát. Mindkét arányszámot meghatározott időszakban és
körülhatárolt területen élő népességre szokták kiszámítani. Az időszak kezdetén mért lélekszámot mérik az
időszak folyamán elhunytak illetve megszületettek számához. A halál gyakorisága (kockázata) korosztályonként
különböző, különösen nagy a születéskor és az ezt követő első évben. (GGy)
hamburg/bréma-i érsekség ■ 1104-ig az egész Skandinávia egyházait irányító metropólia. (SzGy)
hermandad (testvériség) ■ Békeegyesületek neve, amelyek célja a Santiago de Compostelába menő zarándokok
és az úton járó kereskedők védelme volt a rablók és zaklató nagyurak ellen. A kialakuló spanyol királyi hatalom
az összkasztíliai szervezetre (Santa Hermandad, 1476) is támaszkodott, amely fegyveres erővel is rendelkezett.
(SzGy)
hészükhaszták ■ a hészükhia ‘nyugalom' szóból, XIV. századi misztikus tanítás, Grigoriosz Szinaita és
Grigoriosz Palamasz nyomán. A tan szerint kellő elmélyülés útján meg lehet látni az isteni világosságot. A tan a
passzivitást és az eseményekbe való beletörődést hirdette. (NE)
hide ■ paraszti telek, Beda szerint egy család földje. A kontinensen a manor megfelelője, kb 120 acre (=14 kat
hold) nagyságú volt. (JI)
Hisperica Famina ■ kelta, ír, latin nyelvű irodalmi gyűjtemény. (A famim beszélgetés, a hisperica a Hesper,
Vesper, Esthajnalcsillagból eredeztethető; „esti beszélgetések”.) Irodalmilag kevéssé értékes, egyfajta szellemi
játék, a kelta szerzetesek glosszáriumként használták. Kelta versikéket, mondásokat tartalmaz, továbbá latin
értekezések kivonatát, illetve néhány passzust művelt tudósok írásaiból prózában vagy versben. Különös stílusa
retorikai gyakorlatokra emlékeztet. (JI)
homoousios ■ egylényegű, a görög homos (ugyanaz) és ousia (lényeg) szavakból, latinul consubstantialis.
Origenész a szabelliánusokkal szemben még heteroousiosnak nevezte a Fiúistent, Jézust, a 325-ös nicaeai
hitvallás azonban így fogalmazta meg Jézus Krisztus Isten voltát: „hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten
egyszülött Fiában, aki az idők kezdete előtt született, de nem teremtmény, egylényegű az Atyával: Isten az
Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől.” Arius ellenben (lásd arianizmus) Philo
nyomán azt tanította, hogy mivel Jézus közvetítő Isten és a világ között, nem öröktől fogva létező, ezért nem
isteni lényegű, hanem Isten szabad akaratából létrehozott teremtmény, aki legfeljebb hasonlít (homoiousios) az
Atyára. Az ousia kifejezést a hypostasisként (személy) is értették. Az ortodox, nicaeai álláspont csak az ariánus
konfliktus végén kristályosodott ki: a Szentháromság lényegét (ousia) tekintve egy, a személyeket (hypostasis,
persona) tekintve három. Marius Victorinus szerint a homoousion az „ortodoxia bástyája és védőfala.” (SM)
537
FÜGGELÉK
honor ■ a király által adományozott hivatal és a vele járó földbirtokadomány. Az uralkodóval való személyes
kapcsolatból született. Birtokosai voltak a király nagy hűbéresei (primores regni), akik a tanácsát (consilio
fidelium) alkották. (JI)
hűbér, hűbériség ■ a nyugat-európai gazdaság és társadalom alapvető szervezeti formája a középkorban, alapja a
földbirtok (feudum). A hűbéres (vasallus) szolgálataiért javadalmas birtokot (beneficium) kap hűbérurától
(suzerain). A hűbéres esküvel lépett a hűbérúr szolgálatába, aki pálca, faág, lándzsa, vagy kesztyű ünnepélyes
átadásával beiktatta (investitura) a birtokba. Ellentétben az adóköteles kis- és paraszti birtokkal, a nemesi
birtokot csak egy kötelezettség terhelte: a fegyveres szolgálat. A javadalmas arra törekedett, hogy az eredetileg a
hűbérúrral visszaszálló birtokát mielőbb családján belül örökölhetővé tegye. Hűbérurak és hűbéresek hatalmas
láncolatot, hűbéri piramist alkottak, melynek élén a legfőbb hűbérúr, a király állt. A hűbérurat és vazallusát
kölcsönös jogok és kötelességek kötötték össze. A hűbériség klasszikus formája Franciaországban, még inkább
Normandiában jött létre, ahol a XI. századra eltűnt a szabad, kötelezettséggel nem terhelt nemesi birtok
(allodium). Európa más országaiban a hűbériség csökevényesebb formában jelent meg: a spanyol
királyságokban és Magyarországon a honor, a szolgálatért kapott földbirtok nem vált örökletessé. (SM)
húsvéti táblák ■ a húsvét ünnepének kiszámításához készített naptár a római konzuli táblák mintájára. A
legrégibb Aquitániai Prosper Epitoméja, amely Euszebiosz Kronikoi canonesének latin fordítása, 433-ig
használták. 457-ben Victorius, Cursus Paschalisa 84 éves ciklusra alapozva 532-ig lehetővé tette az ünnep
kiszámítását. Végül 525-ben Dionysius Parvus ciklusa vált elfogadottá, amely Krisztus születését vette alapul.
Angliában 664-ben a whitbyi zsinat után vezették be. (JI)
huszita irányzatok ■ kelyhes (utraquista, kalictinus) mérsékelt, amely a zsinat és a husziták kompromisszumos
megállapodását megfogalmazó kompaktáták alapján működhetett, fő alakja Jan Rokycana magiszter, érsek, a
konzisztórium elnöke; táborita, nevét a Tabor városról nyerő radikális irányzat, amely a katonai vereség után
püspöki szervezetű egyházként élt tovább; cseh testvéri egyház, földalatti szervezetét Petr Chelcicky hozta létre,
aki a fegyveres harcot kezdettől elvetette, a parasztok gondolkodásmódját jól ismerő kisnemesi író volt. (SzGy)
huvudblot ■ véres áldozathozatal Uppsalában minden év február 15. és március 15. közt, a király jelenlétében, a
békéért és győzelemért. (SzGy)
immunitas ■ elsősorban az egyházi intézmények számára adott kiváltság. Korlátozott mértékű autonómiát
biztosított, mentességet a királyi bíróság alól. A királyt a püspök, illetve az apát mellett az advocatus képviselte.
Kétféle immunitás volt: bíráskodási és adófizetés alóli mentesség. Az immunitás bizánci elnevezése: exkusszia.
(JI— MIL)
invesztitúra ■ egyházi méltóságba és az ahhoz kapcsolható hűbérbirtokba való beiktatás. Jogát mind a pápa,
mind a császár magának igényelte, ami miatt hosszú éveken át harcoltak (10751122, 1158-1177, 1227-1250). A
két felfogás közti nyílt összeütközésre adott okot az 1070-es években a milánói érsekség ügye, amikor a császár
az általa kinevezett Tedald papot, a pápaság pedig a népmozgalom által választott Atto papot tekintette
érseknek. A város előkelői Tedaldot ismerték el. A pápa fölényét biztosította, hogy az érsekeknek felszentelésük
után három hónapon belül a pápától palliumot (fehér gyapjúból készült szalag) kellett kérniük, elutasítás esetén
nem gyakorolhatták a főpapi joghatóságot. A XII. századig a császár és a királyok úgy tartották, hogy joguk van
mind a lelki hatalomba (spiritualia), mind a világi birtokba (temporalia) beiktatni a püspököket és apátokat,
utána azonban csak az utóbbiba volt joguk beiktatni. (SzGy)
itáliai városok mozgalmai ■ Az önkormányzatot követelő kommunális mozgalom a városurak hatalma ellen
irányult, akik érsekek, püspökök vagy világi arisztokraták voltak, olykor a császári hatalom ellen Cremonában
1030 körül folyt. Milánóban 1044-ben keltek fel a polgárok. (SzGy)
janicsár ■ a jeni cseri ‘új sereg' török kifejezésből. Török gyalogos hadsereg, Orkhan hozta létre. A keresztény
alattvalóktól a véradó (devsirme) formájában összegyűjtött fiúk, akiket először kis- ázsiai török családoknál
helyeztek el, hogy megtanulják a nyelvet és a szokásokat, azután Isztambulban, Drinápolyban és Gallipoliban
képezték ki őket fanatikus muzulmán katonákká. Eleinte csak a szultán testőrsége, később a rendes hadsereg
gyalogsága. (NE)
János pap országa ■ Mitikus személyiség, apostoli jámborságú és krőzusi gazdagságú keleti uralkodó.
Képzeletbeli, afféle Kánaánként ábrázolt országát előbb Ázsiába, majd Afrikába helyezték a középkorban. Első
ismert európai említése 1145-ből származik. János pap alakját végül az abesszíniai négussal azonosították,
akivel a portugálok kapcsolatba is léptek a XVI. század elején. (STP)
538
FÜGGELÉK
jarl ■ kisebb skandináv területi egység vezetője. (SzGy)
justitiarius ■ Angliában a normann királyok alatt először használt, eredetileg bírói funkciót jelző cím.
Fennhatósága a kancellária kivételével kiterjedt a központi adminisztráció egészére. E tisztség betöltője
irányította az Exchequer és a kincstár munkáját, felügyelte a királyi főbíróságokat, az uralkodó távolléte esetén
mintegy alkirályként kormányozta Angliát. 1202/4 után a justitiariusi tisztség széles hatáskörével fölöslegessé
vált, ám III. Henrik kiskorúsága alatt a bárói kormányzat központi tisztsége maradt. 1232-ben e tisztség
elvesztette fontosságát, 1234 után már csak egy ízben újították fel, az Oxfordi províziókat követően. A
justitiariusi tisztség a szicíliai normann királyságban a királyi közigazgatás területi egységeinek elöljáróit jelölte.
(MP)
kagán (capcanus) ■ kínai eredetű avar méltóságnév, „fejedelem.” A nomád államalakulatok mindegyikében
kettős uralom volt: a szakrális fejedelem mellett a katonai- és államügyeket a „főminiszter,” a jogur (magyar
gyula) irányította. (SM)
Kalmari Unió (1397) ■ Norvégia, Svédország és Dánia laza keretben egyesítője, 1521-ben bomlott fel
véglegesen. (SzGy)
kapnikon ■ füstadó, a közép-bizánci korban háztartásonként szedték. Független volt a földbirtoklástól. (MIL)
karavella ■ Könnyű, gyorsjáratú, ellenszélben is jól kormányozható, fedélzettel rendelkező két-, majd
háromárbocos vitorlás hajó, amelyet valószínűleg a portugálok fejlesztettek ki felfedező útjaik szükségleteihez
alkalmazkodva. (STP)
Kardtestvérek Rendje ■ missziós lovagrend. 1202-ben alapította Albert rigai érsek III. Ince pápa engedélyével.
Eredeti latin neve Fratres militiae Christi. 1210-ben a rend elfoglalta az észtek lakta földet, 1224-ben ezen ezen
belül Jurjev (ma Tartu) orosz erődítményt. 1234-ben Jaroszlav Vsze- volodovics fejedelem legyőzte. A
meggyengült lovagrend ezért 1237-ben egyesült a Német Lovagrenddel. A rend a templomosok mintájára
szerveződött. Tagjai fehér köpenyt viseltek vörös kereszttel. A rigai érsek alá tartoztak. Egy 1207-es egyezség
szerint a meghódított balti területek jövedelmeinek egyharmada az övék. 1236-ban egy litván – zemgall sereg
arat győzelmet a rend felett, ezért egyesült a Német Lovagrenddel. (NE)
kegyencek ■ Angliában a gyenge királyok kegyencekkel (favourites) vették magukat körül, s ez okozta
vesztüket: II. Edwardot Piers Gaveston és a Despenserek, VI. Henriket Suffolk és Somerset, I. Edwardot a
Woodville-k túlzott befolyása miatt gyűlölték meg. Franciaországban a reneszánsz idején bukkant fel
„kegyencuralom.” (SM)
keleti szláv törzsek ■ A XI. században készült orosz őskrónika még pontosan rögzíteni tudta a keleti szláv
törzsek neveit és elhelyezkedésüket. A poljánok (síkságlakók), dulebek, drevljánok (erdőlakók), dregovicsok
(mocsárlakók), szeverjánok, krivicsek, radimicsok, a kijevi nagyfejedelemnek különösen sokáig ellenálló
vjaticsok. Régészeti leletek tükrében etnikai érintkezések voltak baltiak és szlávok közt 1000 körül. Embertani,
helynévi, víznévi, nyelvészeti, néprajzi adatok szerint ez a szláv-balti érintkezés lett az alapja a későbbi belarusz
népesség létrejöttének. (SzGy)
keresztes államok ■ Az edesszai fejedelemség 1098-ban jött létre, de ezt már 1144-ben bevette Zenghi. Az
antiochiai fejedelemség 1098-ban keletkezett, de 1108-ban Aleksziosz Komnénosz kötelezte Bohemondot, hogy
a területért neki hűbéri fogadalmat tegyen. 1158-ban Manuél Komnénosz elfoglalta Antiochiát, 1268-ban pedig
muzulmán kézre jutott. Jeruzsálem 1099-ben került a keresztes lovagok hatalmába, ahol létrehozták a
jeruzsálemi Királyságot. A sikeres hadjáratot dicsőíti Guibert de Nogent történeti műve (Gesta Dei per Francos).
A jeruzsálemi királyságot hozták létre, mint rangban elsőt. Székhelyét az egyiptomi szultán 1187-ben elfoglalta.
Mivel 1191-ben a keresztesek bevették Saint-Jean d'Acre erődített várost (mai Akko), a királyság a partvidéken
maradt meg. A mai Libanon 1097 és 1291 között volt a keresztesek kezén. Az itteni Tarabulusz kikötő körül
hozták létre a Tripoliszi Grófságot, amely 1109-től 1289-ig állt fenn. Alapjait I. Rajmund, Toulouse grófja rakta
le, fia Bertrand pedig a Jeruzsálemi Királyság hűbérese lett. A bizánci Ciprus szigetét Oroszlánszívű Richárd
1191-ben foglalta el, 1192-ben a Lusignan- ház királysága alakult meg, bonyolult helyzetbe hozva a sziget
görög egyházát. A keresztes felvonulás, foglalás és visszavonulás elemeit egyesítette, hogy 1198-ban a pápa
Jeruzsálem, Ciprus és Örményország főhűbérura címet használta. (SzGy)
keresztes lovagrendek ■ A johanniták eredete a keresztes hadjárat elé nyúlik vissza. A bizánci időkből származó
jeruzsálemi Keresztelő Szent János templom mellett létesült ispotály (kórház) a zarándokok és olasz kereskedők
által használt intézmény volt már az 1070-es években. Erről nyerte nevét a johannita (ispotályos) lovagrend
539
FÜGGELÉK
1099-ben, amely betegápolással továbbra is foglalkozott, de 1160 körül már katonai profilja vált elsődlegessé.
Letéteket (pénz, ékszer, iratok) pápai kikötés szerint díjmentesen őrizhettek. 1175-ben már a brabanti
hercegségben is működtek, de a Keleten kitartottak. Szíriai Krak des Chevaliers erődjük 1205 körül hatalmassá
épült ki. Az 1118- ban alapított templomos rend nevét onnan vette, hogy az El-Aqsa mecset körüli térség, az
ókori zsidó Templom falait őrizték. A templomosok hibájának tulajdonították Acre elestét (1291). Jótékonysági
és lovagi teendőket egyszerre vállalt az 1120-ban Jeruzsálemben alapított Szent Lázárrend. A Német
Lovagrendet 1190-ben alapították, általános szabályait a templomos lovagoktól vette át. 1198-ban vált teljesen
katonai jellegűvé. A Szentföldről hamarosan Európába tette át pogányellenes működését. (SzGy)
keresztség ■ a legnagyobb keresztény szentségi rítus, a hét katolikus szentség egyike, mely megtisztítja az
embert bűneitől. Az ókeresztény egyházban ezt annyira szigorúan értelmezték, hogy a keresztséget gyakran
közvetlenül a halál előtti pillanatokban vették fel, nehogy óhatatlanul alkalom nyíljon a vétekre. (Nagy
Konstantin is csak halálos ágyán keresztelkedett meg.) Felnőtt- keresztelést csak húsvétkor és pünkösdkor
tartottak. Böjt, gyónás és a gonosznak való ellene- mondás után a jelöltet háromszor alámerítették a
keresztelőmedencébe, majd a püspök homlokára helyezte a kezét. A frissen megkeresztelkedett személyt ezután
fénylő fehér ruhába öltöztették, tejjel és mézzel etették. A II-IV. században felvetődött a kérdés, hogy újra kell-e
keresztelni az eretnekeket? A római katolikus egyház az újrakeresztelés ellen foglalt állást. Szent Ágoston
nyomán terjedt el a gyermekkeresztelés, mint az eredendő bűntől való megszabadulás módja. O tisztázta azt is,
hogy a szentség ereje nem függ az azt kiszolgáltató pap jellemétől és hitétől (non cogitandum quis det, sed quid
det). (SM)
kettős kolostorok ■ Olyan kolostorok, amelyekben szerzetesek és apácák is élnek, és a szerzetesek látják el az
apácaközösség lelki irányítását. A XII. században, részben a nőknek a vallási mozgalmakba történő
bekapcsolódása hatására lett népszerű ez az intézményes forma. Legfőbb képviselői: a Robert d'Arbrissel által
alapított Loire-menti Fontevrault kolostor, ahol a két közösség egy apátnő vezetése alatt áll; ilyen közösséget
formált a Szent Norbert által 1120-ban alapított Prémontré, a premontreiek anyakolostora; és ilyenek voltak a
Gilbert of Sempringham által 1131- ben alapított gilbertinus rend kolostorai. (KG)
királyi város ■ a legtöbb joggal rendelkező várostípus, 2000-5000 lakossal; a sűrű városhálózatú kis területű
országban 32 ilyen volt. (SzGy)
koinótész ■ a közép-bizánci korban a faluközösség neve. Tagjai a georgoszok és a sztratiótészek. A

földbirtoklás a faluközösségen belül individuális. A faluközösség adminisztratív adófizetési egység, évente egy
összegben fizeti az adót a kincstár számára. A faluközösség mindennapi életének jogi szabályozását nyújtja az
ún. Földművestörvény (Nomosz Georgikosz). (MIL)
konciliarizmus ■ zsinati elmélet, mely szerint az Egyházban a legfelsőbb hatalom az egyetemes zsinat – és nem
a pápa – kezében van. Bár a zsinati mozgalom a XV. század során a Nagy Egyházszakadás idején érte el
csúcspontját, az elmélet a XIII. századra nyúlik vissza, amikor a kánonjogászok az erősödő pápai hatalom
igényeivel szemben mint lehetőséget fogalmazták meg, hogy az eretnek pápa tévedhet, és ebben a hipotetikus
esetben a zsinat a pápa fölött áll (Uguccione da Pisa, Summa super decreta, 1210). A XIV. században a pápai
teokratikus követelésekkel szemben a világi uralkodók (pl. Szép Fülöp francia király) is a zsinati elméletre
hivatkoztak. Jean de Paris 1302-ben írt De potestate regia et papali című Bonifác-ellenes röpirata szerint az
igazságtalan pápákat letehetik azok, akik megválasztották őket; Páduai Marsilius a Defensor pacisban (1324)
kijelentette, hogy a világi állam teljhatalommal bír a szellemi dolgok felett is. A skizma idején Gelnhauseni
Konrád Epistola concordiae című írásában (1380) kifejtette, hogy amennyiben az Egyháznak egyetlen elismert
pápája sincs, a zsinat összehívása a bíborosokra hárul. A konstanzi zsinat sikere aláásta a konciliáris mozgalmat.
II. Pius, aki egykor a zsinati mozgalom híve volt, 1460-ban Execrabilis kezdetű bullájában megtiltotta, hogy a
panaszosok a pápa helyett egy összehívandó egyetemes zsinathoz fellebbezzenek. Hiába igyekezett középutat
találni Nicolaus Cusanus De concordantia catholica című munkája (1433) a pápai abszolutizmus és a zsinati
„rendiség” között, a konciliarizmus bukása egyenesen vezetett a reformáció és a nemzetegyházak
(gallikanizmus, anglikanizmus, cseh egyház) kialakulása felé. (SM)
konkvisztádor (conquistador) ■ spanyolul hódító. A XV. század végétől felfedezett tengerentúli területek
spanyol hódítóira és gyarmatosítóira alkalmazott közkeletű elnevezés. (STP)
kontor ■ A latin computo, francia compter (összead) szavakból származó kifejezés, amely eredetileg
üzlethelyiséget jelentett. A XIII-XIV. századtól így nevezték a Hanza négy legnagyobb külső lerakatát,
Novgorodban, Bergenben, Londonban és Bruggében. A korlátozott autonómiával is rendelkező kontor élén
választott elöljáró (Aldermann) állt. A kontor raktárként is szolgált, emellett ellátta a kereskedők érdekvédelmét,
részt vett a rendfenntartásban és kereskedelmi cserehely szerepe is volt. (NB)
540
FÜGGELÉK
könyvnyomtatás ■ Az első nyomdai üzemet 1473-1474 létesítették Krakkóban. Az első lengyelnyelvű könyv a
sziléziai Boroszlóban jelent meg 1475-ben. Az első cirillbetűs könyveket a keleti és déli szlávok számára
Krakkóban nyomtatták 1491-ben. (SzGy)
kopt egyház ■ a görög egyháztól nyelv és dogma szerint eltérő, monofizita szellemű egyház Egyiptomban,
Jusztinianosz hasztalan akarta a birodalmi egyházi keretekbe kényszeríteni (SzGy)
közfillér (Gemeiner Pfennig) ■ Általános birodalmi adó, amelyet minden 15 évesnél idősebb férfi és nő vagyona
arányában volt köteles fizetni. Bevezetését az 1495. évi birodalmi gyűlés határozta el I. Miksa
kezdeményezésére. Ebből kívánták fedezni a birodalmi hadsereg és a Birodalmi Kamarai Bíróság fenntartásának
költségeit. Az adót azonban csak nehézkesen és hiányosan lehetett beszedni, ráadásul a befolyt összeget Miksa
inkább saját külföldi vállalkozásaira fordította. 1521- től a rendek visszatértek a birodalmi területekre és
rendekre kiszabott állandó hozzájárulás rendszeréhez (Matrikularbeitrag). (STP)
Krewoi Unió ■ 1385-ben kötött perszonálunió Lengyelország és Litvánia között, amelynek alapján az uralkodó
lenygel király mellett a XIV-XV. század során a dinasztia egy ifjabb tagja litván nagyfejedelem volt. Az 1413-
ban Horodlóban megújított szerződés adta meg a litván uraknak a lengyelek jogszolgáltatási és pénzügyi
kiváltságait. Az 1415-i konstanzi zsinaton Brudzeni Pál krakkói rektor, jogászprofesszor értekezésben védte a
pogányok jogait földjeikre és ellenezte az erőszakos térítést. (SzGy)
Külso-Ausztria (Vorderösterreich, Vorlande) ■ a távolibb német területeken lévő Habsburg-birtokok és egyes

városok gyűjtőneve. (SzGy)
laeti, liti ■ félszabad, vagy felszabadított földművesek. (JI)
landskap ■ svéd területi egység. (SzGy)
Landtag ■ a rendi gyűlés neve a német fejedelemségekben. (SM)
Laterán ■ pápai palota Rómában, a Caelius-hegyen. A császárkori Lateranusok családjának birtokaként a

császárságra háramlott palotát Fausta, Nagy Konstantin felesége ajándékozta Róma püspökének. így lett a pápák
székhelye, ahol rezidenciájukat tartották. A mellette levő templom, a San Giovanni in Laterano az egész
kereszténység főtemploma (Omnium urbis et orbis ecclesiarum mater et caput), Basilica Constantina, San
Salvatoris és Aula Dei néven is előfordul a forrásokban. A Laterán északi oldalán helyeztek el 28
márványlépcsőt a jeruzsálemi Pilátus-palotából, amelyet Helena császárnő 326-ban hozatott Rómába, ezen
(Scala Santa) a hívők csak térdelve juthattak fel. A Lateránban összpontosították az egyház központi
adminisztrációját. A zavaros időkben biztonsági okokból új pápai palota épült a Palatinuson, valószínűleg a
Santa Maria Antiqua felett. A Lateránt azonban II. Gergely pápa bástyákkal védte, Zakariás pápa restauráltatta,
így újra rendes szálláshely lett. Több zsinat helyszíne volt. (SzGy)
latifundium ■ A több ezer iugerum földre kiterjedő nagybirtok eredetileg a rabszolgatartáson alapult
(földművelők, csordaőrök), különösen Dél-Itáliában, Szicíliában, Africa provinciában voltak jellemzőek.
Eredetileg a földesurak ipari szükségleteit is a latifundiumon belül állították elő. Erődszerűen kiépült villák
körül voltak a késő római társadalomban a már röghöz kötött rabszolgák és a növekvő számú colonusok falvai,
tanyái. (SzGy)
legisták ■ A történetírás a XIX. századtól evvel a névvel illette IV. (Szép) Fülöp francia király jogászként is
tevékenykedő legfontosabb tanácsosait. Az ekkortól terjedő elképzelés szerint e neves személyiségek a
teljhatalmú állam antiklerikális és antifeudális meggyőződésű hívei (esetleg egyenesen ateisták) lettek volna,
akik a király helyett, annak nevében átfogó reformprogram, a korlátok nélküli világi állam a római jog inspirálta
megvalósításának szolgálatában dolgoztak. Szép Fülöp vezető tanácsosainak köre valóban lényegesen – és
eszközökben sem válogatva – járult hozzá uruk hatalmának kiterjesztéséhez, ezzel a francia monarchia
központosításához, ám semmi jele annak, hogy valamiféle átfogó elmélet híveként tevékenykedtek volna
(mindegyikük a konvencionális vallásosság számos jelét mutatta), arra pedig nem nyílt módjuk, hogy az
uralkodót a kormányzatnak akár fő törekvéseit, akár adminisztratív részintézkedéseit illetően háttérbe szorítsák.
A kör legbefolyásosabb tagjai Pierre Flote, Guillaume de Nogaret, Guillaume de Plaisians, illetve részben Pierre
de Belleperche és Gilles Aicelin voltak. A legbefolyásosabb tanácsosok közé azonban nemcsak jogászok
tartoztak, hanem például a bankár Guidi testvérek vagy Enguerran de Marigny is. (MP)
lengyel törzsek ■ Az államalakulás korában belőlük már törzsi fejedelemségek voltak kialakulóban. A névadó
polán törzs mellett a lenzanin (magyarba került „lengyel”) törzs volt jelentős. A viszlánok, fejérhorvátok,
sziléziaiak, pomeránok a peremvidékeken éltek. (SzGy)
541
FÜGGELÉK
lengyeljogú városok ■ Kisebb önkormányzati jogokkal rendelkező, alacsony lakosságszámú, jelentős

mezőgazdasági szereppel bíró lengyellakta települések (1000-2000, olykor 1000 alatti lakos). (SzGy)
Libri Carolini ■ Alcuin tours-i tartózkodása alatt írta. Nagy Károly véleményét tartalmazta a képrombolásról,
továbbá a képromboló császárok magatartásának kritikáját. (JI)
licentiatus ■ az egyetemek által adott grádus második fokozata. A jelöltet mesterekből álló bizottság kérdezte,
majd meghallgatták előadását, s ha megfelelőnek ítélték, bemutatták a jelöltet a kancellárnak, aki átadta számára
a tanításra való jogot (licentia docendi). A licentiatust a magister fokozat követte, az új mestert ünnepélyes
keretek közt fogadták (inceptio). Miután két egymást követő vitát vezetett az egész fakultás jelenlétében, a
kancellártól megkapta a jelvényeket, (sapka, gyűrű, könyv), s a jelenlévőket bankettel, ajándékokkal vendégelte
meg. (JI)
lignage ■ azonos őstől származó emberek csoportja. A rokonsági, vérségi kötelék, a vazallitásnál erősebb
kohéziót jelentett. Fontos szerepe volt a családi vagyon megőrzésében, a gazdasági és jogi szolidaritásban. (JI)
limes ■ a Római Birodalom határa. (SM)
limitanei ■ a Római Birodalom határvédelmével megbízott katonai egységek. (JI)
locator ■ Közép-Kelet-Európában jellemzően német lakosságú és német jogon alapuló települések létrehozását
vezető és szervező vállalkozó, aki az adott földterület földesurának felkérésére vállalkozott a betelepülők
toborzására. A locator tevékenysége jutalmául az anyagi kiváltságokon és előnyökön kívül gyakran az új
településre vonatkozó bíráskodási jogokat is kapott. Feladata és jogai összekapcsolódhatnak a soltész (lat.:
scultetus; német: Schultheiss), illetve a Balkánon és a Keleti-Kárpátokban a vlach jogon telepített
közösségekben a kenéz funkciójával. (NB)
logothetész tu dromu ■ első miniszter, főminiszter. (MIL)
longobárd hercegségek ■ apró ütközőállamok a császári, pápai és bizánci Itália között: Salerno, Capua,
Benevento. (SzGy)
magcsalád ■ A szociológusok és az antropológusok nyomán a történészek is azt nevezik ennek, amelynek

tagjait házassági, valamint szülő-gyermek kapcsolatok fűzik egybe. A magcsaládot a férj, a feleség és
társadalmilag elismert gyermekeik alkotják. Az európai magcsalád családi és rokoni kapcsolatait a patrilineáris,
azaz apaági leszármazás szerint tartják nyilván. (GGy)
Maghreb ■ Az arab Nyugat. A kalifai központtól lazábban függő területek arab, arabizált és berber lakossággal.
Az Itáliával szembeni részeken az Aghlabidák emirátusa terült el 910-ig, majd a Fatimida kalifadinasztia ide is
kiterjesztette hatalmát. (SzGy)
magister militum ■ a római hadsereg főparancsnoka. Mivel a gyalogosok (magister peditum) és a lovasság
(magister equitum) parancsnoka fölött állt, ezért magister utriusque militiae-nek is nevezték. A IV-V. században
barbárok töltötték be ezt a pozíciót. (SM)
magister officiorum ■ a római adminisztráció feje, az udvar hivatalnokai, a királyi ház katonái felett autoritással
bírt, hatáskörébe tartozott a követek fogadásának szervezése, a cursus publicus, az ellátás, az élelmezés feladata,
ő irányította a királyi kancelláriát, az adminisztráció különböző területeit. Rendelkezése alatt álltak a régi
agentes in rebus utódai, új névvel a comitiaci (grófok). A keleti gót király Nagy Theodorik alatt ezt a hivatalt
Cassiodorus töltötte be. (JI)
Magna Carta ■ Az első angliai országos kiváltságlevél (1215). A főszövegben említetteken túl egyebek között
előírta: királyi bíró és sheriff csak az ország jogát ismerő személy lehet (45. cikkely), az ún. rossz jogszokások
(malae consuetudines) felülvizsgálatát grófságonként 12 választott lovagból álló testületnek kell elvégeznie (48.
cikkely). Az uralkodó ígéretet tett arra, hogy a királyi erdőuradalmakat a II. Henrik-korabeli terjedelmükre
korlátozza (47., 53. cikkely). A dokumentum a hadiadó és pajzspénz esetére előírt konszenzus megadásához
országos gyűlés királyi összehívását írja elő, amelyre az egyházi és világi bárók személyesen, míg a többi királyi
hűbéres a sheriffeken keresztül kap meghívást (14. cikkely). A Magna Cartát utóbb a radikálisabb cikkelyek –
köztük az ellenállásról szóló fejezet – elhagyásával többször megerősítették (a középkorban az 1225-ös
megerősítés szövege vált véglegessé), 1217-től társult hozzá a királyi erdőuradalmak növelésének tilalmát
kimondó ún. Forest Charter. (MP)
542
FÜGGELÉK
mágneses iránytű ■ Kínában a Kr. u. III. században fedezték fel. Európába arab közvetítéssel került és a késő
középkorban kezdték tömegesen használni a Földközi-tengeren. Busszolának is nevezték a tartójául szolgáló
puszpángból készült ládácskát jelentő buxula szó után. (STP)
majordomus, maior palatii ■ a római kori császári hivatal, a cura palatii utóda. A barbár királyságokban a királyi
ház ellátásának irányítója, a legfőbb bíróság, a palota bíróságának elnöke, jogkörébe tartozott az egész királyi
udvar, a vazallusok felügyelete. A késő Meroving-korban a király nevében egyetlen autoritást képviselt. (JI)
mallus ■ tartományi bírósági gyűlés, ahol a római és a germán jog keveredett az eljárás során. Ünnepélyes és
szimbolikus aktusok jellemezték a pert, ahol a szóbeli tanúskodás és az istenítélet gyakorlata érvényesült.
Eleinte a centennarius, majd a gróf elnökletével folyt az eljárás. A X. századtól, a feudalizálódással eltűnt ez az
intézmény. (JI)
manicheizmus ■ A perzsa Mani (213-276) által alapított dualista materialista vallás. Kelet-perzsa gnosztikus
gyökerekből táplálkozott és nagy hatással volt rá Szent Pál. A manicheus üdvtörténet a Sötétség és a Fény
közötti ősi küzdelemről szól, melyben a hívő feladata az, hogy a Világosság Birodalmából a Sátán által elrabolt
és anyagba zárt fényrészecskéket „felszabadítsa.” A felszabadító mozgalomban a híveket Buddha, Jézus és Mani
segíti. Az anyagi világ minden része harcban áll: a Nap, Hold és a csillagok mozgása pontosan jelzi, hogy a
hívek lelke hol tart a megszabadulás útján, és a hívő minden rituális cselekedetének kozmikus kihatása van. A
szekta felsőbbrendű tagjai, a „kiválasztottak” (electi) szigorúan vegetariánus és aszkéta életmódot folytattak, a
tökéletesedés alacsonyabb fokán álló „hallgatók” (auditores) számára, akik kiszolgálták a kiválasztottakat, ez
nem volt kötelező. Manit elevenen megnyúzták, a manicheizmust mindenütt betiltották és üldözték, a szekta
mégis sebesen terjedt Rómáig sőt Turkesztánig és Kínáig. Eredeti manicheus irat alig maradt ránk, csak
ellenségeik leírásából ismerjük őket, akik szörnyű erkölcstelenségekkel vádolták őket. (SM)
mansus ■ A VII. századtól elsősorban a központi fekvéső frank területeken használt kifejezés, amely az
adókivetés alapegységét, az egy család által lakott és elfoglalt falusi telket jelenti. Emellett vonatkozik a család
által művelt szántóterületre is. Mérete általánosságban az egy család eltartásához elegendő földterület. A mansus
birtoklásához kötődik a falu közös használatú javaiban való részesedés joga. A mansus jelenti egyszersmind a
családot, mint társadalmi-gazdálkodási alapegységet is. (NB)
matrilineáris leszármazás ■ Másként anyaági leszármazás. Olyan leszármazási rend, amelynél a társadalmi
csoporton belül a családnév, a rang, a vagyon női ágon, az anya után öröklődik. Például az ilyen társadalmakban
a gyermekért nem az őt nemző férfi tartozik felelősséggel, hanem az anya fivére, akit a gyermek apjának nevez.
Az apaági vagy patrilineáris leszármazási rendnél ezzel szemben a családnév, a rang, a vagyon a fiágon, az apa
után öröklődik az adott társadalmi csoporton belül. Az európai társadalmakban a középkor óta ez a jellemző.
(GGy)
memoria ■ az emlékezet latin terminusát a XI. századi kolostori kultúrában a halottakért való megemlékezésre
használták. A memoria néven is emlegetett necrologiumok olyan kolostori listák, amelyekbe azoknak a
halottaknak a nevét jegyezték fel, akik lelki üdvéért – kötelezettségszerűen – imákat mondtak. Cluny és a kor
más kolostorai is ilyen módon hálálták meg nemes patrónu- saik adományait, ezen kívül imádkoztak minden élő
és már elhunyt szerzetes hozzátartozóiért is. E memoria (liber vitae) kötetekben a XI. század második felében
már több ezer név volt olvasható, s az értük meghatározott számban elmondandó imák kitöltötték a szerzetesek
életének legnagyobb részét. (KG)
millet ■ az Oszmán Birodalomban a nem muzulmánok bizonyos autonómiával rendelekező szervezete.

Minthogy a nem muzulmán felekezetek valahol egy vagy több etnikummal voltak azonosak, ezek bizonyos
önkormányzatát is biztosította. (NE)
miniszteriálisok (latinul ministeriales, németül Dienstmánner) ■ Nem szabad státusú, de uruk mellett fegyveres
vagy adminisztratív szolgálatot ellátó személyek a X-XIII. századi német területeken. A miniszteriálisok
gyakorlatilag örökletes módon birtokolták a szolgálatukért cserébe kapott birtokot vagy vagyoni jogot, csak a
velük egyenrangúak ítélkezhettek ügyeikben, és bíróság előtt a bizonyítási eljárás ezekben az esetekben nem az
istenítéletek szolgákra egyébként jellemző eljárásokkal (víz- vagy tüzesvaspróba), hanem eskütétellel történt. Az
utolsó száli császárok alatt vált fontossá az uralkodói miniszteriálisok szerepe, amely I. (Barbarossa) Frigyes és
VI. Henrik uralkodása alatt volt messze a legjelentősebb: a császári vagy birodalmi miniszteriálisok irányították
az uralkodó birtokait német területeken, és az ő szolgálatukon nyugodott e két császár itáliai kormányzata. A
császári miniszteriálisok csoportjának eltűnése 1197-től kezdődött, és – párhuzamosan a miniszteriálisok jogi
kategóriájának általában vett visszaszorulásával – a XIII. század második felében befejeződött. (MP)
543
FÜGGELÉK
missi dominici ■ frank királyi küldöttek. Feladatuk a királyi rendeletek végrehajtásának ellenőrzése volt a
birodalom grófságaiban. 802-ben általános rendelkezés szabályozta működésüket, kiválasztásuk kritériumait.
Egy adott terület ellenőrzésére rendszerint két főhivatalnok, egy püspök és egy gróf kapott megbízást.
Meghallgatták a panaszokat és ítélkezési joguk volt. (JI)
monofizita ■ az „egy természet” tana. A Jézus Krisztus egyetlen, isteni természetét hirdető, és az ortodoxia által
Kr. u. 451-ben a khalkedoni zsinaton elítélt tanítás. A monofiziták úgy vélték, hogy Jézus Krisztus isteni
természete elnyelte az emberit, úgy, ahogy a tenger elnyeli a cseppet. Monofizita egyházak Egyiptomban
(koptok) és Szíriában alakultak, kifejezve ezen provinciák szeparatizmusát, politikai szembenállását is
Bizánccal. (MIL)
monotheléta ■ az „egy akarat” tana. A Jézus Krisztus egyetlen, isteni akaratát hirdető, és az ortodoxia által a
hatodik egyetemes (III. konstantinápolyi) zsinaton 680/681-ben elítélt tanítás. Eredetileg kompromisszumként
szolgált volna az ortodoxia és a monofiziták közt, azonban egyik részről sem fogadták el. A monotheléták úgy
vélték, hogy Krisztusnak két természete, az isteni és az emberi mellett is csak egy isteni akarata van (theléma).
Eleve elkésett próbálkozás volt az addigra már arab uralom alatt élő szír és kopt monofiziták megnyerésére.
(MIL)
mórok ■ A Pireneusi-félsziget muzulmán lakói. (SzGy)
mozarabok (mustarib, mustaribun = arabhoz hasonló) ■ Hispániában arab uralom alatt élő keresztények. Az
arabok nem szorgalmazták a keresztények áttérését: az iszlám hitre térteket (musalim; muwalladun) alacsonyabb
rendűeknek tartották. A mór uralom alatt széles körű önkormányzattal, a muzulmánoktól elkülönülve éltek.
Egyik legjelentősebb központjuk Toledo volt. Csak az Almohádok kezdték üldözni őket vallásuk miatt. (SM-
SzGy)
mudéjarok (mudéjares) ■ Mudéjar volt a visszahódított területen maradt mór, iszlám vallású és kultúrájú ember,
elkülönítve a keresztény lakosságtól. Törvényes védelmet élveztek, mint fontos gazdasági elemek (kerámiaipar,
selyemgyártás, ültetvényes földművelés). (SzGy)
mufti ■ mohamedán jogtudós, vitás vallási kérdésekben véleményt formálni hivatott arab tisztségviselő.
Feladata volt a vallási ismeretek terjesztésére a mecsetekben rendszeres kurzust tartatni. (SzGy)
mundoburdium (mundiburdium) ■ a germán „mainbour” latinosított alakja, jelentése szóbeli pa- rancsnoklás. A
király szól, az alattvaló engedelmeskedik. Mundium a király hatalma a törzs emberei fölött, személyes
jurisdikció és pártfogás. A szabad ember, aki magát önként a király mundi- burdiuma alá helyezte, védelmet és
ellátást kapott szolgálataiért. (JI)
muzulmánok (muszlimok, mohamedánok) ■ az iszlám vallás hívei. Részben a Korán eltérő értelmezése, részben
a kalifaválasztás szabályai és jelölhető családjai körüli viták (656 és 680) alakították ki az iszlám irányzatait.
Mohamed unokaöccse és veje, Ali hívei és fiainak követői lettek a siíták, Szíriára támaszkodó ellenfeleik a
szunniták, a hagyomány (szunna) elfogadói. Az Alit engedékenynek tartó híveiből lettek a háridzsiták. A
meghódított népek ellenállása is ezekben az irányzatokban talált ideológiát (berber háridzsiták VIII-IX. század,
berber siíták X. század). Az iszlám ortodoxiával a racionalizmus alapján szállt szembe a VIII. századi Baszrában
a mutazilita irányzat, amely az ember jó és rossz közötti szabad döntését vallotta. Ez 827-848 közt államvallás
volt. (SzGy)
natio (latinul: nemzet, nemzetség) ■ a barbár törzsek és népek elnevezése a Bibliában és a latin krónikásoknál.
A barbár törzsek nemzetségeire nem ezt a szót használták, hanem a gens kifejezést. (SM)
neolatin nyelvek ■ A művelt rómaiak társalgási nyelvétől és az írásbeliség normáitól eltért az iskolázatlan nép
nyelvhasználata, amely a főnevek eltérő nemét sem mindig alkalmazta pontosan. Ilyen hibák a keresztény
liturgiába is becsúsztak. Másrészt archaizmusokat is a népnyelv őrzött meg. Bár a regény- és drámairodalom
gúnyolta és emiatt megőrizte a műveletlenek, a felszabadított rabszolgák nyelvét, az a feliratokba, sőt az orvosi,
állatorvosi könyvekbe is benyomult a III-IV. században. A III. századi Appendix Probi már szószedetet adott a
vulgáris és a helyes latin- ság szavaiból. A regionális hangtani változásokkal együtt ez vezetett a francia,
katalán, kasztíliai, portugál, raetoromán, olasz, dunai román nyelvek elkülönüléséhez. A regionális szomszédság
szerepét ebben a folyamatban mutatja a román nyelvben található albán elemek száma. (SzGy)
Nika-felkelés (532) ■ cirkuszi pártoknak a lófuttató pályán (Hippodrom) kitört lázongása, amely véres
vereséggel végződött. (SzGy)
544
FÜGGELÉK
női misztika ■ a XIV. század a női misztikusok és próféták nagy százada. A misztika és a prófécia – az Istennel
közvetlen kapcsolatban lévő hívő ihletett belső élménye, melynek során megnyilatkoznak számára Isten titkai –
kezdettől a zsidó és keresztény vallás szerves része. Míg a próféta élménye nyilvános, ő pedig aktív vallásos
cselekvő, a misztikus passzív befogadó, aki önmaga énjét megsemmisítve egyesül az isteni lényeggel, így jutva
el a megistenülésig. A XIII. században Szent Ferenc Isten-élménye gyökeresen megújította a keresztény
misztikát. (A domonkos Eckhart mester a tudós, „klerikus” misztikát fejlesztette tovább.) Ferenc fellépésének
legforradalmibb vonása laikus volta: ő saját és mások emberségében talált rá Istenre. A női misztika elterjedése
és elfogadása a ferenci modellt követve vált általánossá. A nők, mint a klérusból kirekesztettek mindig
„világiak” maradnak, Isten-élményük tehát nem „klerikalizálódik.” Bár a nők mellé az Egyház rendszerint
(többnyire domonkos) férfi lelkivezetőt rendelt, Istentől ihletettségüket a XIV. század során szentesítette
(Cortonai Szent Margit, Folignói Angéla, Montefalcói Szent Klára, Svédországi Szent Brigitta, Sienai Szent
Katalin, Villana de'Botti) és az avignoni pápaság látomásaikat politikai kinyilatkoztatásként fogadta el. A XV.
században az egyéni szenvedés fokozódó gyötrelmeit átélő női misztikusok nyilvános mozgástere a
jótékonykodásra szűkül (Római Szent Franciska, Genovai Szent Katalin, Osanna Andreasi, Lucia da Narni),
vagy legendás allegóriává duzzad (Elena dall'Olio) politikai tevékenységüket elítélik (Domenica del Paradiso,
Jeanne d'Arc). (SM)
normann ■ északi germánok megjelölése („északi ember”) a civilizált germánok nyelvén. A dánok, norvégok,
svédek őseire alkalmazták, akikkel mint kereskedőkkel, tengeri és folyami rablókkal, hódítókkal találkoztak. A
VIII. század végén indultak karcsú hajóikon nyílt tengeri expedíciókra, elérve a Shetland- és Orkney-szigeteket,
a Hebridákat, a skót és ír partokat. (SzGy)
notarius ■ jegyző, bizonyos jogi ismeretekkel rendelkező egyházi vagy világi személy. Ismernie kellett az
oklevélírás formuláit. Rendeleteket szerkesztett a barbár királyi udvarokban, melyekhez a római akták
szolgáltak mintául. A referendarius irányítása alatt dolgozó notariusok saját használatra készítettek
formulagyűjteményeket, melyek közül a leghíresebb a Marculf-féle gyűjtemény. Az írásbeliség szerepének
növekedésével megnőtt a notariusok szerepe. A Karoling korban, a kancellár, az apocrisarius vagy
archicapellanus irányítása alatt ők szerkesztették a királyi aktákat. (A notarius eredetileg az a személy, aki
ismerte a notaet, a tironi jeleket.) (JI) notitia dignitatum ■ a császári adminisztráció hivatalnokainak az V.
század első felében összeállított listája, feladatuk meghatározásával és szabályozásával, tartalmazta a legiók,
cohorsok, numerik listáját, a gyalogos és lovas seregeket, segédcsapatokat. (JI)
ogham ■ kelta írásjel, a legtöbbet írországban találták. A runaíráshoz hasonló, a latin abc bizonyos ismeretével.
Feliratokhoz használták, kőoszlopokon jobbról balra vagy átlósan, az oszlop szélein alulról fölfelé, a másik
szélén lefelé haladva. Két bilingvis (kelta-latin) felirat maradt fenn Wellsben és Skótföldön. (JI)
ordalia ■ istenítélet. Az igazságszolgáltatásban germán eredetű bizonyítási eljárás, mely nem a tényt, hanem a
személyt érintette. (A vádlott forró víz- vagy tüzesvaspróbának vetette alá magát, ha megégett, bűnös, ha nem,
ártatlan.) Bilaterális formája a jogi párbaj. Az 1214. évi IV. lateráni zsinat megtiltotta a gyakorlatát. (JI)
Ordinamenti di giustizia (latinul Ordinamenta iustitiae) ■ A Giano della Bella vezette radikális popolo
kormányzat által 1293. január 18-án kibocsátott mágnásellenes rendelkezések sora, melyek a mágnásnak
minősített családokhoz tartozók „népbeliek” sérelmére elkövetett cselekedetei esetére állapítottak meg a
szokásosnál súlyosabb büntetési tételeket, illetve rendeltek el kivételes bizonyítási eljárásokat. Rendelkezései
korlátozták azt is, hogy popolano ingatlana mágnás tulajdonába juthasson. Rögzítette a helyi popolo és a város
legfontosabb tisztségviselői, a priorok megválasztásának módját, valamint a priorok testületét kiegészítette egy,
speciálisan az Ordinamenti di giustizia rendelkezéseinek végrehajtására hivatott tisztségviselővel, a gonfaloniere
di giustiziával. A firenzei radikális popolo kormányzat bukása, Giano menekülése után a gyakorlatban ritkán
alkalmazták. (MP)
Ordinatio imperii ■ rendelet a birodalom felosztásáról az uralkodó fiai között. 806-ban Nagy Károly Divisio
regnoruma, mivel halála után csak egyetlen fia maradt életben, elvesztette aktualitását. Jámbor Lajos 817-es, a
felosztásra vonatkozó rendelkezésének célja a birodalom egységének és békéjének megtartása volt. (JI)
ordu ■ a hun nagykirály szállása. (SM)
orgrófságok (határgrófságok) ■ A birodalom keleti-délkeleti sávjának külön szervezete, katonai szempontú

erősebb császári ellenőrzéssel. Eredetileg a szomszédos törzsekre gyakorolt befolyás eszközei is voltak. Ilyen
szervezetből formálódott ki Ausztria magva (Ostarrichi). (SzGy)
ortug ■ kis ezüstpénzek az önállósult svéd birodalmi veretek, a stockholmi és aboi verdékbol. (SzGy)
545
FÜGGELÉK
osztrák ház (Haus Österreich, domus Austriae) ■ a Habsburgok családi megjelölése a XIV. századtól az
oklevelekben, összefüggésbe hozva az ausztriai birtokaik (dominium Austriae) fogalmával. (SzGy)
osztrák tartományok ■ az Ennsen inneni és túli Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol. Voltak külön
rendi gyűléseik és önvédelmi csapataik. (SzGy)
ottimati ■ a „legjobb” polgárok. Itáliában a város leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárainak csoportja. (JI)
pagus (latinul: falu, vidék, paganus = falusi ember, átvitt értelemben „pogány”) ■ A főként a Római Birodalom
nagyvárosaiban élő keresztények a nem keresztényeket lenézően paganusnak, vidékinek nevezték. (SM) pallium
(omophorion) ■ fehér gyapjúból készült hosszú sál hat fekete kereszttel, mely az érseki hatalom teljességét,
illetve az abban való részesedést jelzi. A gyapjút Szent Ágnes napján a Sant' Agnese fuori le Mura templomban
szentelik meg, és a sálat elkészülte után egy éjszakára Szent Péter sírjára fektetik. Fontos missziókat a püspökök
és érsekek csak a pallium birtokában végezhetnek. (SM)
a pápa primátusa ■ a római egyháznak azon a tanán alapszik, hogy Jézus Pétert ruházta fel az egyház
vezetésével, kegyosztói, kormányzati és tanítói főhatalommal, amire a szentírás helyei a bizonyítékok. A
mennyország kulcsait Péter Jézustól kapta és ő az örököse és törvényes utóda a választott római pápa az egyház
élén. A primátus elve és követelménye felülemelte a pápát a patriarcha méltóságon, aki eredetileg a fővárosok
püspöke volt és mint ilyen emelkedett püspöktársai fölé. Öt patriarcha működött: a római, a konstantinápolyi, az
alexandriai, az antiochiai és a jeruzsálemi. (SzGy)
a pápai szék betöltése ■ Az elméletben egyházi jellegű tisztség betöltése az erre jogosult egyháziak joga lett
volna. A római nemesek viszont, akik erősebbek voltak vidéken és a környéki kisvárosokban, mint Rómában,
azt a meggyőződést alakították ki, hogy a pápa az egész dukátus ura lesz, így minden leendő alattvalójának részt
kell vennie megválasztásában. Ezek egy régi kánonjogi elvet vittek át a szuverén választására, amely szerint
„mindenkinek” kell választania azt, aki „mindenki” élére kerül (Qui omnibus preesse debet, ab omnibus
eligatur). A római hívők szerepében különösen a római nemesség érvényesült, illetőleg annak két, a befolyásban
váltakozó csoportja, a tusculumi grófok és a Crescentiusok (az Angyalvár urai). Ez utóbbiak befolyásolták a
pápajelöléseket, olykor családtagjaikat ültették a pápai trónra. A bíborosi testület alapjai a római bazilikák
papjaiból, a Róma környéki püspökökből alakultak ki. Az évezredforduló idejéről váltakozva érvényesült a
császári jelölés vagy éppen behelyezés, a római keresztények joga és a Róma környéki egyházi intézmények
joga. (SzGy)
parasztkeresztesek ■ Az első keresztes hadjáratban a szegények rendezetlen hada haladt elöl. Ezek 1096-1097
során sok európai zsidót mészároltak le. Kálmán magyar király már a határon, Mosonnál szétkergetett egy ilyen
sereget. A Balkánon és Kis-Ázsián áthaladó osztagaikat az éhség és betegségek tizedelték, végül a szeldzsuk-
törökök (már 1096-ban Nikaia közelében) elpusztították őket, így a Szentföldre el sem jutottak. (SzGy)
Parens scientiarum ■ A párizsi egyetem nagy kartájának tekintett pápai bulla 1231-ből, amely megerősítette, ill.
törvényesítette az egyetemiek mentességét az egyházi és a világi autoritás alól. Később további kisebb
kiváltságokkal egészítették ki. (JI)
parlament, párizsi ■ A francia király főbírósága. A II. Fülöp által elindított igazgatási reformok következtében a
curia regis előtt kezdeményezett perek mellett ez a bíróság az újonnan kialakított bailliage-ok, illetve
sénéchaussée-k törvényszékeinek fellebbviteli fórumává vált. Szent Lajos uralkodásától kezdve a bíróság
fogadta a nagyhűbéresek bíróságainak ítéleteivel szembeni fellebbezéseket is. Három osztályból állt: Grand’
Chambre (ítélőszék), Chambre des Enquetes (kiegészítő nyomozások), Chambre des Requetes (beadványok
fogadása). (MP)
paroikosz ■ A közép-bizánci kor vége felé kialakuló társadalmi réteg, az elszegényedett kisbirtokos parasztok
osztálya, akiket birtokaik felvásárlásával a dünatoszok függő helyzetbe hoznak. A paroikosz többé már nem az
államnak adózik, hanem a dünatosznak, s ezáltal alapjaiban rendíti meg a közép-bizánci korszak gazdasági-
társadalmi rendjét. (MIL)
pataria ■ A XI. század közepén indult vallási reformmozgalom Milánó városában. Kiindulópontja a városi
polgárok kritikája a püspöki hatalommal szemben: a szimónia miatt, valamint az a tan, hogy a méltatlan papok
által feladott szentségek nem üdvözítenek. A mozgalom nevét egyesek a patus (zűrzavar) szóból, mások a
pannus (rongy) szóból eredeztették, lehet, hogy az ellenfelek (pl. Landulphus Senior krónikás) által alkalmazott
gúnynév a hosszú inget jelölő lombard patrlia szóból ered. A pataria a III. Henrik császár által támogatott és II
Sándor pápa által támadott Wido püspök alatt bontakozott ki, három vezéregyénisége, Arialdo diakónus,
546
FÜGGELÉK
Landulfo pap és Erlembaldo miles 1045 és 1075 között több ízben is sikerrel mozgósította a milánói polgárokat
és a római pápaságot is a helyi püspöki hatalom bírálatára. A mozgalom végül mégsem lett eredményes, mert
Róma túlzott beavatkozását már a milánói polgárok sem támogatták. Az évtizedek folyamán a mozgalom
mindhárom vezetője gyilkosság áldozata lett. A nevet később az önkéntes szegénység evangéliumi
mozgalmainak általános megjelölésére, majd az itáliai katharokra használják. (KG)
patricius ■ a császártól nyert katonai és polgári hatalom címe. Ilyen címen gyakorolta hatalmát Itáliában
Odoaker és Nagy Theodorik. A VII. századtól ezt a címet viselték a ravennai exarchák, és a római duxok.
Patricius Romanorum címet adományozott a pápa (első ízben 754-ben II. István Kis Pipinnek) frank királyoknak
és hercegeknek, akik, mint a Szentszék speciális protektorai avatkoztak be az itáliai ügyekbe (pl. Nagy Károly).
(JI)
Patrimonium Petri ■ Szent Péter, azaz az Egyházi Állam birtoka (patrimonium = öröklött vagyon). Világi
szuverenitással a pápa eredetileg csupán Róma város és vidéke felett rendelkezett. Ezt az Egyházi Állam alapját
kitevő birtokot Kis Pipin, majd Nagy Károly adományai jelentősen megnövelték (SzGy)
patrocinium ■ a római korban a családfő védelme kiterjedt a tőle oltalmat kérő kliensei felett. A IV. századtól a
nagybirtokos (potentes) pártfogása a szabad kisbirtokosok felett, az adószedők, mindenféle zaklatás, a germán
veszély ellen. A védelem ellenében a pártfogoltak adót fizettek, vagy átengedték kis birtokaikat, amelyet a
nagybirtokos használatra visszaadott számukra. Ez a szisztéma hasonló a germán mundoburdium
intézményéhez. A feudális korban a szent ereklyéjére tett hűségeskü az eskütevőt az illető szent patrociniuma
alá helyezte. (JI)
pelagianizmus ■ V. századi eretnekség. Pelagius, a Rómában élő világi ember tagadta az eredendő bűn létét és
az isteni kegyelem szükségességét a lelkek üdvözüléséhez. A Szentháromságról írt művét jelentősnek tartották a
kortársak, Szent Pál leveleihez írt kommentárjai azonban a legalapvetőbb keresztény tanokat cáfolták. Az
aszkéta életet élő Pelagius azt hirdette, amit később Luther, hogy az ember a saját szabad akaratából csak a hit
által (sola fide) képes megigazulni és eljutni az üdvösségre. A pelagianizmus az arisztokrata püspökök körében
terjedt el (eclanumi Iulianus, lerinumi monostor), Britanniában az V. század közepéig fennmaradt. Ágoston a
pela- gianizmussal küzdve alakította ki kegyelemtanát. (SM)
perfecti—credentes ■ A kathar eretnekség ellen-egyházában az előbbiek tartják be teljesen az

önmegtartóztatásra, böjtre vonatkozó legszigorúbb előírásokat, az utóbbiak csupán a perfektek támogatásával,
az általános morális tanítások megismerésével vesznek részt a szekta életében. (KG)
perjelség ■ a Cluny anyakolostorának alárendelt, nem apátsági státusú kolostor, melyet perjel irányít, s
amelynek működését az anyakolostor, valamint az öt kiváltságos Cluny perjelség Cluny öt „lánya” (La Charité-
sur-Loire, Souvigny, Saint-Martin-des-Champs, Paray-le-Monial és az angol Lewes) rendszeresen ellenőrizte.
(KG)
piagnoni (siránkozók) ■ Savonarola híveire alkalmazott megvető elnevezés. (JI)
Pirenne-tézis ■ Henri Pirenne (1862-1935) belgiumi történész nevéhez fűződő koncepció, amelyet „Mohamed
és Nagy Károly” (Mahomet et Charlemagne) című, poszthumusz művében fejtett ki legalaposabban. Pirenne az
antikvitás és a középkor közötti átmenet kérdését vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a germán népek
vándorlása és a Nyugat-római Birodalom bukása nem vetett véget a Földközi tenger medencéjében a korábbi
gazdasági-kulturális egységnek. A támadások csak a központi császári kormányzatot számolták fel a birodalom
nyugati felében. Pirenne szerint a választóvonalat az iszlám gyors és váratlan előrenyomulása jelentette a VII.
század közepe után. Ennek következtében tűntek el a keleti területekről származó áruk a nyugati kikötőkből és
váltak a frank területek szárazföldi orientációjúvá és rendezkedtek be önellátásra. Pirenne ezen nézeteit a
későbbi történetírás erősen kritizálta, és még ma is tudományos viták folynak a Pirenne-tézis megítéléséről.
(NB)
podesta ■ A comune végrehajtó szerveit irányító egyszemélyi vezető. A XII. század második felétől kerültek
egyszemélyi vezetők a városok élére, amely rendszer véglegesen a XIII. század első évtizedében váltotta fel a
konzuli testületeket, egyben ekkorra dőlt el, hogy a podesta hivatali apparátusával mindig idegenből érkezett
(egy az adott várossal nem ellenséges másik comune rendszerű itáliai helységből). Adminisztratív ügyek
irányításán kívül főbíró volt – ezt a szerepét a rutinügyekben bírói helyettesei vették át –, valamint vezette a
comune seregét. A meghatározott fizetségért, a comune statútumainak keretei között, a comune testületeinek
ellenőrzése alatt működő podesta politikai autonómiája a XIII. század folyamán jelentősen csökkent, a század
végére már csak afféle városi irodavezető volt. (MP)
547
FÜGGELÉK
pogány kori északi (germán) istenségek ■ számuk oly nagy volt, hogy kísérő szellemeikkel együtt a Valhalla
hatalmas csarnokát lakták, amelynek hitük szerint 640 kapuja volt. Odin volt a fő és legbölcsebb istenség, aki
nyolclábú lovon harcolt. Hiedelmeik szerint képes volt a csatában az ellenséget megvakítani, süketté tenni,
fegyvereik élét elvenni. Emlékét az angolok szerda szava is őrzi. Donar (Thor) a mennydörgés istensége, aki
mindig kalapácsot hordott, az óriások ellen harcolt, halászott. Kellő áldozat esetén nyugodt hajóutat biztosított.
A közember, a paraszt védelmezője, akitől a házasságok termékenységét is remélték. Emlékét a németek és
angolok csütörtöke is őrzi. Freyr volt a harmadik fontos istenség, ő a természet termékenységét biztosította.
Arcmását az uppsalai pogány templomban tisztelték. Nővére volt Freyja istennő. Emléküket az angoloknál és
németeknél a péntek neve is fenntartotta. Az istenségek nevei bizonyos helynevekben is megőrződtek. (SzGy)
polyptichon ■ A Karoling-kor egyházi nagybirtokain készített összeírás, amelyek alapvető célja az egyházat
illető jövedelmek feljegyzése. Nem tekinthető a birtokon élő népesség teljes összeírásának, csak a fizetésre,
illetve szolgáltatásra kötelezetteket sorolja fel. A polyptichonok a Karoling- kori gazdasági élet legrészletesebb
és leghitelesebb forrásainak tekinthetők. (NB)
popolo ■ A város összlakosságát jelentő kifejezést kisajátító, a XII. század végén először Lombardiában, majd a
XIII. század első évtizedeiben Toscanában és Umbriában jelentkező szervezet, amely az esetek többségében a
comune irányításából addig kizárt csoportokból szerveződött, előbb általában városrészi, majd később céhes
alapon. A popolo név alatt fellépő különböző szervezetek – városrészi egyesületek (vicinanze), fegyveres véd-
és dacszövetségek (societates armorum), a politikai akcióba lépő befolyásosabb céhek – előbb a comune
tisztségeiben való részesedést tűzték ki célul, de az 1230-as évektől egyre több esetben a város feletti teljes
ellenőrzést is átvették. A popolo szervezetei mind felfelé – a mágnásoknak nevezett előkelők irányában –, mind
lefelé – a helyi társadalom majd kilenctizede felé – zártak voltak. (MP)
populacionizmus ■ Népesedési doktrína, amely szerint minden egyén, aki az adott doktrína érvényességi körébe
tartozik értéket jelent a közössége számára, ezért a gyermeket nem lehet sorsára hagyni. A bibliai
„gyarapodjatok és sokasodjatok” parancs ennek a nézetnek a tömör kifejezése. A populacionizmus az ókortól
kezdve politikai doktrína is lett, amely szorosan összefüggött az államról alkotott felfogással. A
populacionizmussal ellentétes doktrína szintén szorosan kapcsolódik az államról alkotott nézetekhez. Platón
eugenizmusa például az állam ideális létszámának egyensúlyát tekintette a legfontosabbnak. Míg az egyik nézet,
a populacionizmus a népesség növekedését tekinti a legfontosabbnak, a másik az embert a hétköznapi realitások
jegyében szemléli és ellentétet lát a lélekszám és az adott környezeti feltételek között. (GGy)
populus (latinul: nép) ■ a római polgárjoggal rendelkező emberekből álló csoport megjelölésére használt
politikai kifejezés, legismertebb formája a populus Romanus, „a római nép.” A keresztények is ezzel a szóval
illetik a keresztény közösséget, populus Christianus. (SM)
portolán térkép ■ Az olasz porto (kikötő) szóból. Európában a XIII. század végén a földközi-tengeri hajózás
szükségleteinek megfelelően kifejlesztett tengeri térkép, amely az itáliai hajósok által használt ún. portolani
(portolánkönyvek) által tartalmazott információk (partok és kikötők, szárazföldi tájékozódási pontok, zátonyok
leírása, fekvésük megjelölése, esetleg kiegészítésül csillagászati elhajlástáblázatok és illusztrált árapály-
kalendáriumok) egy részét jelenítette meg grafikus ábrázolásban. (STP)
portus ■ Európa északi felén tengeri, vagy folyami kikötőből kifejlődő várostípus, melynek jellemzője a
kereskedelmi funkció erős jelenléte. A németalföldi és észak-francia tengerparti kereskedővárosok közül
számosat említenek portusként a IX-X. századtól kezdődően: Valenciennes, Rouen, Gent, Brugge stb. (NB) .
„Poveszty vremennih ljet...” ■ Ezekkel a szavakkal kezdődik az orosz krónika, mely Noé fiainak történetétől
1110-ig írja le az orosz történelmet. Szerzője Nyesztor kijevi szerzetes, aki 1076 körül lépett a Barlang-
kolostorba. 1113 körül írt, felhasználva a XI. századi őskrónikát, a bizánci-orosz szerződések anyagát,
szájhagyományokat és négy évtizedes személyes tapasztalatait. (SzGy)
Pragmatica Sanctio ■ a polgári kormányzat és a római birtokviszonyok helyreállítását tartalmazó rendelkezés

554-ben, a bizánciak általvisszafoglalt Itáliában. (SzGy)
prebenda ■ a káptalani birtok (mensa) felosztásából a kanonokok javadalmazására szolgáló rész. A XII.
századtól, mikor a kanonokok együttélése megszűnt, a prebenda egyfajta világi jövedelem lett. (JI)
pregadi ■ a velencei senatus tagjai. Más itáliai városokban is így nevezték a tanács tagjait (rogati, pregati,
clamati). (JI)
548
FÜGGELÉK
prévőt des marchands (lat. prepositus mercatorum) ■ A Szajna és mellékfolyói forgalma felett monopóliummal
rendelkező kereskedők párizsi céhének elöljárója, aki kommunajogok hiányában a városi polgároknak
adományozott autonóm jogok gyakorlását irányította, illetve felügyelte. (MP)
principatus ■ öröklődő fejedelemség, amivé több signoria lett; az itáliai városállam élén kialakult családi
uralom. (SzGy)
pronoia ■ szolgálati birtok, amelyet eleinte XI. század közepén még múltbeli érdemekért adományoztak. A
század vége felé azonban a pronoia katonai jelleget ölt, csakis jövőbeni és katonai szolgálathoz kötött feltételes
birtoklást jelent, ezért nem is örökölhető. A XI. század végétől a bizánci feudalizmus legalapvetőbb
intézményévé válik. (MIL)
protimészisz ■ elővételi jog, amely a faluközösségen belül szabályozza a kisbirtokos parasztok földjeinek
adásvételét a dünatoszokkal szemben. (MIL) pusztásodás (német: Wüstungen, angol: lost/deserted villages,
francia: villages désertes) ■ A XIV–XV.század folyamán Európa különböző vidékein megfigyelhető folyamat,
melynek során a korábban lakott települések elnéptelenednek. Okai között a népességcsökkenés és a térbeli
mobilitás egyaránt szerepet játszott. (NB)
quaestor ■ a császári palota tanácsának (consistorium) elnöke, az igazságszolgáltatás minisztere, címe illustris.
Általában ékesszóló jogász látta el a hivatalt, akinek feladata volt az ediktumok szövegének kidolgozása, a
petíciók megvizsgálása. A keleti gótok ravennai udvarában a quaestor jelentős személyiség volt, egyfajta titkári
szerepet is betöltött, a király érdekeit képviselte. (JI)
Quinisextum ■ II. Jusztinianosz császár az V. és a VI. egyetemes zsinatok egyházjogi kiegészítésére összehívta
Konstantinápolyba a II. trulloszi zsinatot 691/692-ben. A zsinat nevében is jelezni kívánta kapcsolódását az
előző (V és VI.) zsinatokhoz. A nyugati egyházi szokások elítélése és a keletiek előtérbe helyezése miatt a pápa
nem szentesíti a kánonjait. (MIL)
quodlibet ■ az egyetemi magisterek évente két alkalommal tetszés szerinti témából tartott szabad vitája
(egyházpolitikai, aktuálpolitikai kérdésekről stb.), a fakultás minden tagjának résztvétele mellett. (JI)
rája (reajjat) (arab szó, nyáj) ■ az oszmán birodalomban eredetileg minden alattvalója a szultánnak, később az
adófizetők (parasztok és városiak), akik haradzsot fizettek. Csak a XVI. század óta voltak földhöz kötve. (NE)
referendarius ■ jogi ismeretekkel bíró személy a germán királyságokban, a kancellária vezetője. A királyi
rendeletek írásba foglalása, oklevelek törvényesítése volt a feladata. Peres ügyekben az uralkodó jelenlétében
kérdezte ki a feleket. A Karoling-korban helyét a kancellár vagy archicapellanus foglalta el. (JI)
rex (latinul: király) ■ a barbár uralkodók elnevezésére használt cím. (SM)
riksdag ■ svéd birodalmi gyűlés (SzGy)
római jog ■ Kodifikációja 528-ban indul, 529-ben készül el a Codex első változata, 533-ban a Digesták, 534-
ben a Codex második változata, a részben már görög nyelvű Novellák, az Institutiones a Corpus Juris. A XII.
században Barbarossa Frigyes politikai követelései alátámasztására felhasználta a római közjog némely
alapelvét, amelyek a császár korlátlan hatalmát, törvényalkotó jogát alátámasztották (Quidquid principi placuit,
lex esto). Kiváltságot adott a bolognai egyetemnek, melynek tanárai közül Bulgarus és Martinus a császár
barátja, tanácsadója volt. (SzGy)
római kontinuitás elmélete ■ A történetírás két végletes megítélése szerint a kora középkori ember sokat és
szinte épen őrzött meg a római településekből, nyelvből, művelődésből, intézményeiből – vagy éppen minden
elpusztult és a barbárságba való süllyedést mutatja a települések le- pusztultsága, agrárjellege, a régi nyelv és
műveltség eltűnése. A modern tudomány a városnevek sávonként eltérő intenzitású megmaradásából, illetve
eltűnéséből azt vonja le, hogy a római települések erősebben, magasabb fokon maradtak meg Hispania, Baetica,
Gallia, Italia tartományaiban, közepesen Helvetia, Belgica, Raetia, valamint Africa tartományaiban. A
romvárosok neveit át tudták részben származtatni vagy legalábbis a romokra utaló módon nevezték a későbbi
telepeket Pannoniában és Britanniában, míg Daciában eltűntek a nevek. Ennek megfelelően befolyásolták a kora
középkori városok helyrajzát, a városmagok alakulását a meghatározó nagy római épületek – theatrumok,
amphiteatrumok, thermák, aquaeductusok –, a nevüket vagy legalább római építettségüket jelző középkori
útelnevezések, hidak. A római pénzrendszertől elszakadva a középkorban megmaradt a denarius név általános
használata, verési technikája is. (SzGy)
549
FÜGGELÉK
Rota Sacra Romana ■ szentszéki legfelsőbb bíróság. A XIII. században kezdte meg működését, nevét az
avignoni pápai palota üléstermében lévő kerekasztalról kapta. A termet stílusosan az Utolsó ítélet képei (Matteo
Giovannetti freskói) díszítették. (SM)
rúna írás ■ a vikingek sírkövein, útjelzőin, fegyverein és amulettjein használt, eredetileg Odin ajándékaként
nyert mágikus jelek. A IX. században 16 írásjelük volt, hangértékkel és egyben fogalomjelző funkcióval. Fába,
majd fémbe, kőbe vésték. Emlékfeliratokra svéd és norvég földön alkalmazták. Az első rúnafeliratos kő,
amelyen a Megfeszítettet ábrázolják, Kékfogú Harald szüleinek 985 táján állított síremléke Dániában. (SzGy)
saga ■ elbeszélő, történeti hitelű elemeket kiszínező prózai alkotás. A viking kori nemzetségek és királyok
történeteit, az emberi tetteket és a hódítók arany-ezüst díszű hajóit leíró alkotások, amelyekből a felfedezések és
hódítások szereplőinek nevei és a földrajzi nevek ismerhetők meg Európától Észak-Amerikáig. Az óizlandi
irodalom IX-XIII. századi alkotásai a legjelentősebbek (SzGy)
saiones ■ a gót nemes elnevezése, megfelelt az angolszász gesithnek. Gyakran az udvarnál őrséget és egyéb
királyi megbízásokat láttak el. (JI)
Sankt Gallen-i alaprajz ■ Az Aniani Szent Benedek nevéhez főződő Karoling-kori szerzetesi reform szellemét
tükröző kolostorterv, amely Sankt Gallen apátságának könyvtárában maradt fenn. A felépítendő apátságok
„típustervének” szánt alaprajz 820-830 körül feltehetően Reichenauban keletkezett és Gozbert apát számára
küldték Sankt Gallenbe. Az igen nagy mérető kolostor-együttes terve a templom és a szerzetesek épületei
(kerengő, dormitórium, refektórium, apát háza) mellett számos gazdasági jelentőségű részletet is ábrázol
(műhelyek, kert, istállók, gazdasági épületek stb.) (NB)
secessio ■ az egyetem kivonulási joga egy másik városba, amennyiben sérült a kiváltsága. A kivonulások
gyakran új egyetemek alakulásának lettek a kiindulópontjai (az 1229-31-es párizsi kivonulásból lett Angers és
Orléans egyeteme, az 1222-es bolognaiból született Pádua, s 1208-as oxfordi kivonulás adta Cambridge
alapításának okát). (JI)
septem artes liberales ■ hét szabad művészet. A görögöktől örökölt tanítási program a középkori iskolákban. A
matematika négy ága: az aritmetika, a geometria, a muzsika és az asztronómia, összekapcsolva a három irodalmi
artes-szel: grammatika, retorika és dialektika. Az ismereteket rendszerezését 450 körül az afrikai Martianus
Capella rendszerezte a De nuptiis Philologiae et Mercurii et de septem artibus liberalibus libri IX című
allegorikus munkájában. Már korábban, 426-ban Szent Ágoston a De doctrina Christiana című művében e hét
tárgy megtanulását tartja szükségesnek. Boethius (480-524), Cassiodorus (490-583), Sevillai Szent Izidor a
világi tudományok e rendszerét közvetítették az új keresztény Európa számára. (JI)
serrata ■ reneszánsz kori zsargon, az 1297. évi törvényre vonatkozott, amely a velencei Nagytanács tagságát,
örökös patríciusi származáshoz kötötte. (JI)
sheriff (eredetileg: shire-reeve, a normann hódítás utáni latin neve: vicecomes) ■ A királyi kormányzat
angolszász eredetű helyi elöljárói tisztsége, a normann hódítás után az örökletessé vált grófi tisztség helyett a
királyi hatalom tényleges képviselője (algróf) Angliában. Kezdetben a grófságok teljes körű felhatalmazással
rendelkező, általában egyéves mandátummal megbízott királyi irányítói, akik tevékenységükről és a beszedett
királyi jövedelmekről évente kétszer adtak számot az Exchequerben. A grófság bíróságán a sheriff elnökölt, és
kötelessége volt évente legalább kétszer felkeresnie a hundred-bíróságokat is. A common law
igazságszolgáltatási rendszerének kiépülésével a XII. század végére a legfontosabb ügyekben elvesztette bírói
szerepét, feladata a peres felek értesítésére, illetve az esküdtszékek összeállítására korlátozódott. 1194 után a
három helyi lovagból és egy klerikusból álló coroners testülete átvette a sherifftől a súlyosabb bűnügyek
bírósági előkészítésének és a királyi birtokok kezelésének feladatát. A custodes pacis funkció XIII. század végi,
majd a békebírói tisztség XIV. század közepén történt kialakulásával a sheriff közrendvédelmi szerepe is
megszűnt. (MP)
Siete Partidas ■ A helyi népnyelven íródott león-kasztíliai törvénykönyv, mely a vizigót királyi törvénykönyv
elemeit, a két egyesült ország városainak szokásjogát (fueros) foglalta rendszerbe a római jog alapelveinek,
valamint egyes rendelkezéseinek felhasználásával. A Siete Partidas egy folyamatosan bővülő kodifikációs
folyamat végeredménye volt, melynek kezdetét a vizigót törvénykönyv III. Ferdinánd által elrendelt lefordítása
(Fuero Juzgo) jelentette. X. (Bölcs) Alfonz uralma elején ezt egészíttette ki a városi szokásjogok
gyűjteményével (Fuero Real), majd 1256 és 1265 között foglalta össze a kasztíliai jogot előbb Espéculo de las
leyes, majd Libro del fuero de las leyes címen. A művet 1272-ig tovább finomították a király jogászai, ám az
utóbbi évben a cortesen jelentkező rendi ellenállás eredményeként a szöveg kihirdetése lekerült a napirendről.
550
FÜGGELÉK
Az 1290-es években átdolgozott törvénykönyvet csak az 1348-as alcalái cortes emelte törvényerőre a hatalma
csúcsán álló XI. Alfonz király kezdeményezésére. Az ekkor véglegesült szöveg közkeletű címét a XV.
században kapta hét fő része (partidas) után. (MP)
signoria ■ A városok felett kialakított egyeduralom itáliai elnevezése. A signoria kiépítésekor átmenetileg –
néha tartósan – formálisan fennmaradhattak a comune intézményei, annak valamely – esetleg több –
főtisztviselői címét használva a signore teljhatalmának törvényes látszatot is adhatott. A XIII. század második
felétől megfigyelhető örökletessé válása, valamint az, hogy a signore valamely új cím felvételével
intézményesítette a város feletti teljhatalmát. Legitimitásának megteremtése általában akkor zárult le, amikor –
túlnyomórészt a XIV. század folyamán – a császártól vagy a pápától előbb helytartói (vikáriusi), majd
monarchikus elöljárói (hercegi) címet szereztek az egyes városok signoréi. (A signoria kifejezés olykor comune
rendszerű kormányzatokban is feltűnik, ahol a legfontosabb végrehajtó tisztségek együttesét jelölték e névvel,
például Firenzében a priorok, a gonfaloniere és a népkapitány együttesét.) (MP)
solidus ■ Nagy Konstantin által bevezetett aranypénz, a késő-római és a bizánci periódus fő valutája, amelyet a
Birodalom területén létrejött barbár királyságokban gyakran utánoztak, illetve hamisítottak. Az aranysolidus
verésére még a Karoling korszakban is vannak adatok, de a nyugati aranyvaluta hanyatlásával fokozatosan
számítási egységgé válik. (NB)
spanyol inkvizíció ■ Az eretnekek után kutató egyházi törvényszék sajátos célja lett a Pireneusifélszigeten a
középkor végén a hitükhöz titokban ragaszkodó volt zsidók (marannusok) és volt muzulmánok (moriszkók)
felderítése. (SzGy)
spirituálisok ■ A ferencesek belső ellenzéke, akik a rend konventuális vezetőivel szemben Ferenc eredeti
szigorú szegénység-előírásainak betartása mellett szálltak síkra. Népszerű volt köreikben Joachim de Floris
történetfilozófiája, mely azt jövendölte, hogy hamarosan eljön a Szentlélek kora, melyben az egész társadalom a
szerzetesi eszmények szerint fog élni. Joachim műveihez egy Gherardo da Borgo San Donnino nevű minorita
1254 táján egy olyan kommentárt írt, mely ezt a ferences rendre vonatkoztatta, és számításai szerint a
„harmadik” korszak hamarosan, 1260 körül veszi majd kezdetét. Pármai János (1247-1257) generális vezetése
alatt a ferences rend egy időre a spirituálisokkal rokonszenvező vezetők irányítása alá került, Szent Bonaventura
pedig ge- nerálissága idején (1257-74) közvetíteni próbált a két irányzat között. A szigorú
szegénységkövetelményt enyhítette azzal, hogy a barátok használhatják az egyháznak illetve a rendnek juttatott
adományokat (usus pauper), melyek életük fenntartásához szükségesek. A spirituálisok azonban elutasították a
kompromisszumot. Bonaventura egy párizsi tanítványa, Petrus Iohannes Olivi Dél- Franciaországban,
Umbertino da Casale és Angelo Clareno Itáliában folytatta a radikális ferences álláspont képviseletét, amelyhez
egy rövid ideig az „angyali pápa”, V. Crelestin is támogatást adott. VIII. Bonifác pápa és XXII. János üldözései,
elítélő döntései idején a nápolyi Anjouknál és Bajor Lajosnál leltek támogatást. 1323-ban XXII. János tévtannak
bélyegezte a Krisztus és az apostolok teljes szegénységéről szóló tanokat a Cum inter nonnullos bullában. (KG-
SM)
studium generale ■ felsőfokú tanítási intézmény, az egyetemekkel egyenlő rangban. (JI)
Sutton Hoo ■ VII. századi angolszász királyi temetkező hely, leletanyaga a korabeli történelem alapforrása.
1939-ben tárták fel. (JI)
svéd országos jog ■ 1347-ben Magnus Eriksson király rendelkezésére szerkesztették az Oestgötalagen és az
Uplandslagen alapján, csak magánjogi részét fogadták el idővel más tartományokban. (SzGy)
szaracénok ■ a nyugati forrásokban használt, némileg pejoratív megjelölés az őket támadó és vallásilag idegen
arabokra, berberekre. (SzGy)
Szentév (jubilaeum) ■ a zsidó vallásban minden 7. év szombatév, azaz a nyugalom éve, minden 50. év pedig
jubileumi év, amikor a zsidó rabszolgákat felszabadították és mindenki visszakapta birtokát (Leviták 25). A
keresztények 1300-tól tartanak Szentévnek nevezett bűnbocsánati évet. Gyónással, vezekléssel, római
zarándoklattal és Róma hét fő templomában való imádkozással lehet kieszközölni a bűnök bocsánatát. Eleinte
csak minden századik év lett volna Szentév, de a pestis miatt 1350-ben is megtartották, így minden ötvenedik,
majd minden huszonötödik év jubileumi év lett, melyek közé különleges Szentéveket is lehet illeszteni (pl.
1983). (SM)
551
FÜGGELÉK
szimónia ■ középkori vétektípus, ahol a Szentlélek közvetítésének jogát pénzen próbálják megszerezni. Nevét
az Apostolok Cselekedeteiben szereplő Simon mágus vétkéről kapta. Főleg a lelki hatalom anyagi természetű
megszerzését, az egyházi tisztség áruba bocsátását nevezik így. (SzGy)
szklavíniák ■ A Balkán-félszigeten a szlávok által Bizánctól elhódított területek, amelyek ezáltal fehér foltot
képeztek Bizánc térképén. További sorsuk kétirányú: vagy rájuk is kiterjeszti Bizánc a hatalmát, és a thema-
rendszert, vagy pedig előbb-utóbb valamelyik szláv államalakulat részeivé válnak. (MIL)
szpáhi ■ lovaskatona, az oszmán-török hadsereg főereje. A szpáhik szolgálati birtokuk nagysága szerint voltak
kötelesek katonáskodni és maguk mellett más katonákat is kiállítani. Eleinte voltak köztük keresztények is. 1469
Boszniában 135 közül 111 keresztény, de 1485 már csak 35 volt a keresztény 269 muszlim mellett. (NE)
sztratégosz ■ a közép-bizánci korban a thema élén álló, a katonai és civil hatalmat saját kezében egyesítő
katonai főparancsnok. Jogállása azonos a nyugati exarchátusok élén álló exarcha, helytartó jogállásával. (MIL)
sztratiótész ■ a közép-bizánci korban a kisbirtokos katonaparaszt. Paraszt és katona, georgosz és sztratiótész

ugyanazon paraszti osztályhoz tartoznak, csak a paraszt adózik, a katona pedig katonáskodik. (MIL)
sztratiotika ktémata ■ katonai földbirtok. A közép-bizánci korban a kisbirtokos katonaparaszt ellátására szolgáló
meghatározott nagyságú földterület, amely a sztratiótész, a kisbirtokos katona hadba vonulásához elegendő.
Nagyságát VII. (Bíborbanszületett) Konstantin szabályozza, a régebbi szokásjogra hivatkozva. A katonai
földbirtok elidegeníthetetlen volt, apáról a legidősebb fiúra szállt a katonáskodás kötelezettségével együtt.
(MIL) termékenység ■ A népességtudomány legfőbb kérdése: melyek az esélyei egy adott népesség
növekedésének. A termékenységet biológiai, kulturális és társadalmi tényezők határozzák meg. A vizsgált
népesség termékenysége két mutatószámmal jellemezhető: a termékeny korú nőkre jutó születések számával és
a születéskor várható élettartammal. A középkori Európában az egy nőre jutó születések száma ötnél kevesebb
és nyolcnál több között ingadozott, a születéskor várható élettartam húsz és negyven év között volt. A
demográfiai átmenet után, a mai viszonyokhoz hasonló körülmények között az előbbi mutató akár egy alatt is
lehet, az utóbbi ellenben megközelítheti a nyolcvanat. (GGy)
terra ferma ■ Velence itáliai szárazföldi birtokaira alkalmazott terminus. (JI)
tetragámia ■ negyedik házasság. VI. (Bölcs) Leó személyével kapcsolatban merült fel az érvényessége, mivel a
korábbi házasságai gyermektelenek maradtak. Negyedik házasságából született
I. (Bíborbanszületett) Konstantin. (MIL)
thegn ■ angolszász nemes, a földbirtokos arisztokrácia tagja. (JI)
themarendszer ■ a nyugati exarchátusok mintájára először Kis-Ázsiában kialakított katonai-admi- nisztratív

egység. Több provinciányi területet ölel magában. Kis-Ázsiában az első themák Op- szikion, Anatolikon,
Armeniakon és Ciprus felett a tengerész-thema. A thema elnevezés először a katonai alakulatokat jelentette,
később ment át arra a területre, ahol állomásoztak. A kezdeti nagy themákat a képrombolás idején felosztották.
680 táján Európában is megjelenik a themarendszer Thrákiában a bolgár veszély miatt. Ahol megalakul a
thema-rendszer, ott reálisan létezik Bizánc hatalma. (MIL)
törzsi fejedelemségek ■ A birodalom német részének legfontosabb tartományai (szász, bajor, frank, sváb). I.
Ottó 936-ban minden német törzsi hercegtől megkövetelte a hűbéri esküt. (SzGy)
Tovacovi könyv ■ joggyűjtemény az 1480-as évekből, továcovi és cimburki-Ctibor huszita meggyőződésű

morva főnemes munkája, külön polgári rendet nem ismert el. (SzGy)
translatio imperii ■ 962-ben Rómában I. Ottó császárrá koronázásával megtörtént a nyugati császárság
feltámasztása. (MIL)
translatio studii ■ az egyetemek eredetének a történelmi múltba helyezett misztikus konstrukciója, amely szerint
a tudomány héberektől került át az egyiptomiakhoz, innen Athénbe, majd Athénből Rómába, ahonnan végül
Párizsba helyeződött át. Gerson szerint az átvitel (translatio) a századok folyamán követte a hatalom
központjának áthelyeződését és így elválaszthatatlan az egyetem és a politikai hatalom kapcsolata. (JI)
transzhumáló állattartás ■ Hegyvidéki régiókra (Alpok, Pireneusok, Appenninek) jellemző ókori

hagyományokat követő állattartási mód, amelyben az állatokat, elsősorban juhot és szarvasmarhát tavasztól
552
FÜGGELÉK
őszig a magasabban fekvő és megfelelő legelőket biztosító területekre hajtották, a téli hónapokban pedig a
völgyekben megtermelt takarmányon tartották. Az egyik legösszetettebb formája az Ibériai-félszigeten alakult
ki, ahol nemcsak a tengerszint feletti magasság szerinti, hanem az észak-déli transzhumálás is jellemzővé vált.
(NB)
treuga Dei („Isten békéje”) ■ egyházi mozgalom a XI. században a magánháborúk megfékezésére: szerda estétől
hétfő reggelig tilos volt fegyvert fogni. (SM)
újra benépesítés (repoblación) ■ a XI-XIII. század fontos települési folyamata. Dél-francia és burgundi lovagok
és telepesek áramlottak a Pireneusi-félszigetre. 1064-ben Kasztília uralkodója jóváhagyott telepítési okleveleket
Coimbra vidékére. A visszahódított területekre áramló parasztok
Kasztíliában személyes szabadságot nyertek el, szabad községeket (behetrias) alkottak és választották uraikat
(senores). Katalóniában a jobbágyság szigorú földhözkötöttsége maradt meg (payeses de remensa, malos usos).
(SzGy)
Unam sanctam ■ VIII. Bonifác pápa 1302. november 18-án kiadott bullája, amely a IV. (Szép) Fülöp francia
királlyal kialakult konfliktus elmérgesedésének körülményei között összefoglalja azokat az érveket, amelyeket
VII. Gergelytől kezdődően a kereszténység egésze feletti monarchikus pápai főhatalmának, egyben a klérus a
világi hatalom feletti felügyeletének bizonyítására kidolgoztak korábbi egyházfők, teológusok és kánonjogászok
(VII. Gergely mellett közülük a legfontosabbak Clairvaux-i Szent Bernát, valamint III. Ince és IV Ince pápák
voltak). A nem túl hosszú szöveg sajátossága, hogy a kánonjogi szövegeket mellőzve kizárólag szentírási
idézetekre hivatkozik (benne megtalálható az említett tételek alátámasztására használt legtöbb fontos bibliai
szöveghely: Máté 16,19; János 21,17; János 10,16; Jeremiás 1,10; I Kor. 2,15, valamint a „két kard”
metaforájának szentírási alapjai: Lukács 22,38; János 18,11, amelyeket a pápa a Bernát által kidolgozott módon
a klérus a világiakkal szembeni felsőségét bizonyítandó használ). A bulla, amely a pápa iránti engedelmességet
az üdvözülés előfeltételeként írja elő, a francia királlyal folyó vitára nem tartalmaz konkrét utalást. A bulla
utóbb – bár pápai döntés nélkül – bekerült a Corpus iuris canoniciba (Extravagantes communes 1,8,1). (MP)
univerzálék ■ az általános fogalmakra használt kifejezés. A XII. század filozófusai az univerzálék vitájában két
álláspontot vallottak. A nominalisták szerint realitásuk csak az egyedi dolgoknak van, az általános fogalmak
csupán elvont következtetések, az emberi gondolkodás termékei. A realisták ezzel szemben azt hirdették, hogy
az általános fogalmak, az ideák realitással bírnak, s megelőzik az egyes dolgok létét, amelyek csupán
tükröződései az örök ideáknak. (JI)
urbanizáció ■ A népesedési urbanizáció, másként városodás lélekszám koncentrációt jelent, amely két módon
mehet végbe: megsokszorozódnak a népesség tömörülésének helyei, vagy az egyes csomópontok nagysága
növekszik a lélekszám emelkedése miatt. A gyakorlatban a két jelenség többnyire egyszerre figyelhető meg. A
modern történeti irodalom, városiasodás értelemben megkülönbözteti még a viselkedési és a strukturális
urbanizáció jelenségét is. (GGy)
választófejedelem (Kurfürst) ■ A XIII. századtól 1806-ig a német-római császárt választó fejedelmek: a mainzi,
kölni, trieri érsek, a cseh király, szász herceg, brandenburgi őrgróf, rajnai palotagróf. A választófejedelmi
collegium 1138-ban jött létre, feladata az volt, hogy az országgyűlés számára kijelölje, kik közül választhatnak
császárt. A választófejedelmeket kezdetben csak az az előjog illette meg, hogy a többi fejedelem előtt
szavazhatnak. Részvételük nélkül a választás érvénytelen volt. 1273-tól már csak őket illette a választójog
gyakorlása. Az 1356-os német Aranybulla kizárta a kettős választás lehetőségét, kimondván, hogy a császár
megválasztásához elegendő a 4 választófejedelem jelenléte és szavazatuk többsége. A választást a mainzi érsek
elnöklete alatt a Majna folyó menti Frankfurtban tartották. (SM)
váli ■ nagyobb területi egység élén álló arab főtisztviselő. (SzGy)
varég, varjág, vareng ■ a Kelet-Európában járó normannok neve a szlávok, illetve bizánciak
nyelvhasználatában. A Volga víziútján a VIII-IX. században hatoltak be a keleti szlávok közé, a Balti (Keleti)-
tenger és a Fekete-tenger közötti kereskedelmet bonyolították és szervezték. (SzGy)
vassus, vazallus ■ a Meroving-korban az úrhoz személyesen kapcsolódó embereket jelölt. A Ka- roling-korban
az uralkodóhoz hű, lovas katonákat jelentett, akik szolgálataikért földadományt kaptak (Martel Károly
kezdeményezése). Később a királyi vazallusok (vassi regales) mellett a grófok is rendelkeztek hűségeskü és
kölcsönös szerződés alapján saját vazallusokkal (vassi dominici). (JI)
553
FÜGGELÉK
Vatikán ■ A régi Róma Mons Vaticanusán, a Tiberis (Tevere) jobb parti részén Konstantin császár ediktuma
után, a IV. században Szent Péter-templomot építettek, amely körül már 509-ben pápai palota épült, Symmachus
pápa eme kezdeményét utódai folytatták. A Damasus-udvar mindamellett egy korábbi pápa (366-384) nevét
őrzi. Olykor némely pápa ebben a szerényebb épületben tartózkodott, 800-ban Nagy Károly is ott szállt meg. így
láthatta ő is a Krisztus születését ábrázoló mozaikot a Szent Péter-bazilikában VII. János pápa oratóriumán.
(SzGy)
vecse (a vescsaty, beszélni, igéből) ■ A törzsi gyűlésből származó népgyűlés, amely az oroszoknál a fejedelmi
hatalmat korlátozta. Belgorod kapcsán 997-ben említik először. A vecse választotta meg a fejedelmet, döntött
háború és béke kérdésében, törvényeket hozott. A közigazgatás és a bíráskodás nem tartozott hatáskörébe. A
fejedelemség székhelyén rendszerint pontosan kijelölt helyen gyűlt össze. A régebben létező városok vecséinek
a határozatai kötelezőek voltak a fiatalabb alapításúakra. A vecse nem jelentett népuralmat, de több esetben a
népi felkelések a vecse keretein belül törtek ki. (NE)
vendetta ■ barbár igazságszolgáltatási módszer, a vérbosszú kötelezettsége, a törzs egyetemleges felelőssége,

vagyis a család egyik tagjának megöléséért való bosszúállás a gyilkoson, illetve rokonságán. Frank elnevezése:
faida. (JI)
vicarius ■ a helyi kormányzás feladatával megbízott, felső autoritással bíró személy. (JI)
viking ■ a hódító, hajós kereskedő óészaki ember, harcos. Eredete talán a vik (öböl) szóra vezethető vissza.
Skandináv területekről a VIII. század végétől a XI. század elejéig jellegzetes kirajzó típus. Eljutottak a Shetland-
szigetekre, Észak-Skóciába, Yorkshire területére, Dublin vidékére. Felfedezték Izlandot, Dél-Grönlandot és
talán Labrador partvidékét. (SzGy)
vinodoli statútum ■ 1288-ban összeállított forrás, amely glagolita írással 77 paragrafusban foglalja össze a
magántulajdon, az öröklés és az igazságszolgáltatás legfontosabb elemeit. Érdekessége, hogy bár a feudális
viszonyokat rögzíti, egyes pontjaiban az ősközösségi viszonyok nyomai is felfedezhetők. A statútum
összeállítására valószínűleg azért került sor, mert II. András magyar és horvát király a területet 1225-ben a krki
hercegeknek adta. (NE)
visio beatifica (vagy beatificativa, boldogító színelátás) ■ Isten színről színre való látása a Feltámadás után.
XXII. János pápa egy korábbi, patrisztikus nézetet felújítva a boldogító színelátást az Utolsó ítélet utánra tolta ki
(refrigerium sanctorum). A visio beatifica körül kialakult vitákra 1336-ban XII. Benedek Benedictus Deus
kezdetű bullája tett pontot, amely leszögezte, hogy az üdvözültek lelke haláluk után közvetlen intuitív módon,
szemtől-szembe találkozik Isten lényegével (visione intuitiva et etiam faciali). A boldogító színelátás a dolgok
közvetlen megismerésének filozófiai problémáját is felvetette. (SM)
Wardrobe (lat. garderoba) ■ Az angol királyi udvartartás anyagi ügyeit intéző kamarából kiválva Földnélküli
János uralkodása alatt vált önálló hivatallá. A kezdetben a király személyes ruházatára, fegyverzetére, egyéb
használati tárgyaira és rendkívüli szükségleteihez szükséges készpénzre gondot viselő kis szervezetet először a
XIII. század első éveiben, majd tartósabban az 1230-as évek közepétől használta fel a király rendkívüli
vállalkozásai – gyakran egész hadjáratok – finanszírozásának lebonyolítására. A különböző királyi jövedelmeket
ilyen helyzetben a Wardrobe többnyire közvetlenül – az Exchequer kikapcsolásával – használta fel. A mindig az
udvartartás részét képező, így a királlyal együtt vándorló Wardrobe a királyi jövedelmek rugalmas és gyors
mozgósítását tette lehetővé. (MP) wergeld ■ „az ember ára” a longobárd jogban virgilt vagy bots. Jóvátételi díj.
A barbár jogkönyvek a bosszú helyettesítésére az elkövetett vétség pénzbeli megváltását írták elő, az összeg
egyharmada a királyt illette. A gyilkosságért fizetendő vérdíj mértéke változott az áldozat társadalmi rangja,
kora, neme szerint. (JI)
wik ■ Észak-Európára jellemző településtípus a IX-XI. században. Olyan, római előzményekre értelemszerűen
nem visszavezethető településeket neveznek így, melyek esetleg csak az év egy részében lakott és használt
kereskedelmi célú központok, illetve már korábban is létező települések kereskedelmi jellegű külvárosai voltak.
Ezeken kívül a -wik végződés megtalálható több száz kora középkori eredetű észak-európai település nevében.
Pl.: Quentowic (A La Manche csatorna francia partvidékén), Hamwic (a későbbi Southampton), Bardowick,
Braunschweig, Schleswig, Dorestad (ma Wijk-bij-Duurstede a Rajna torkolatvidékén). (NB)
witenagemot ■ a királyi tanács ülése az angolszászoknál. Tagjai a király, királyné, a király fiai, egyházi és világi
főhivatalnokok, a kíséret tagjai. Hatáskörébe tartozott a királyi utód kijelölése, egyházi és világi törvényekben
szavazás joga, a királyi birtokelidegenítésében egyetértés, rendkívüli adók megszavazása, esetenként az
ealdorman vagy püspök kinevezése, döntési jog háború és béke kérdésében. (JI)
554
FÜGGELÉK
writ (lat. breve) ■ A király által a kormányzat helyi elöljárójához intézett írásos parancs a középkori Angliában.
Feltehetően a standard jellegű adminisztratív szóbeli utasítások írásos változataként alakult ki, a legrégibb
fennmaradt példány a X. század végén íródott. II. Henrik uralma alatt megjelent újítás volt, hogy a writet az
eljárás végrehajtását hátoldalán jelezve vissza kellett küldeni a kancelláriának. A common law kialakulásával
tömegesen kezdték alkalmazni a királyi igazságszolgáltatásban: ilyen írott parancs nyitja meg a peres felek előtt
a királyi bíróságok előtti eljárás lehetőségét. A király ebben a parancsban utasítja a sheriffet, hogy az utóbbi
állítsa össze a megindítandó per esküdtszékét, és tegye meg az eyre bíróinak megérkezte előtt szükséges egyéb
intézkedéseket. A kancellária II. Henrik uralmának végén megkezdte a speciális writ-formulák nyilvántartását.
(MP)
zsinat (görög eredetű synodus, latin concilium) ■ egyházi ügyekben összehívott gyűlés. Egyetemes zsinat
(concilium oecumenicum) az, ahol a római pápa meghívása alapján összegyűlnek a római főtemplomok vezető
papjai, a Róma környéki püspökök, az itáliai és más országbeli érsekek, püspökök, szerzetesrendi vezetők. Itt a
pápa, vagy kijelölt helyettese elnököl. A pápa meghívhatott véleménykérés végett és tanácskozási joggal
egyházjogi tudósokat és világi fejedelmeket is. (SzGy)
3. Molnár Péter – Banyó Péter │ URALKODÓLISTÁK

3.1. Pápák1
A.1. táblázat -
314. I. 31. – 335. XII. 31. I. (Szt.) Szilveszter
336. I. 18. – X. 7. (Szt.) Marcus
337. II. 6. – 352. IV. 12. I. (Szt.) Gyula
352. V. 17. – 366. IX. 24. Liberius
355–358 II. Félix (†365. XI. 22.)
366. X. 1. – 384. XII.11. I. (Szt.) Damasus
366–367 Ursinus (†384 u.)
384. XII. 15. – 399. XI. 26. (Szt.) Siricius
399. XI. 27. – 401. XII. 19. I. (Szt.) Anastasius
401. XII. 22. – 417. III. 12. I. (Szt.) Ince
417. III. 18. – 418. XII. 26. (Szt.) Zosimus
418. XII. 29. – 422. IX. 4. I. (Szt.) Bonifác
418. XII. 29. – 419. Eulalius
422. IX. 10. – 432. VII. 27. I. (Szt.) Coelestin
432. VII. 31. – 440. VIII. 19. III. (Szt.) Sixtus
440. IX. 29. – 461. XI. 10. I. (Nagy; Szt.) Leó
1
Az ellenpapak kurzívval szedve.
555
FÜGGELÉK
461. XI. 19. – 468. II. 29. (Szt.) Hilarius
468. III. 3. – 483. III. 10. (Szt.) Simplicius
483. III. 13. – 492. III. 1. II. (Szt.) Félix
492. III. 1. – 496. XI. 21. I. (Szt.) Gelasius
496. XI. 24. – 498. XI. 19. II. (Szt.) Anastasius
498. XI. 22. – 514. VII. 19. (Szt.) Symmachus
498, 501-505 Laurentius
514. VII. 20. – 523. VIII. 6. (Szt.) Hormisdas
523. VIII. 13. – 526. V. 18. I. (Szt.) János
526. VII. 12. – 530. IX. 22. III. (Szt.) Félix
530. IX. 22. – 532. X. 17. II. Bonifác
530. IX. 22. – X. 14. Dioskuros
533. I. 2. – 535. V. 8. II. János
535. V. 13. – 536. IV. 22. I. (Szt.) Agapetus
536. VI. 8. – 537. III. 11. (?) (Szt.) Silverius
537. III. 29. – 555. VI. 7. (?) Vigilius
556. IV. 16. – 561. III. 4. I. Pelagius
561. VII. 17. – 574. VII. 13. III. János
575. VI. 2. – 579. VII. 30. I. Benedek
579. XI. 26. – 590. II. 7. II. Pelagius
590. IX. 3. – 604. III. 12. I. (Nagy; Szt.) Gergely
604. IX. 13. – 606. II. 22. Sabinianus
607. II. 19. – 607. XI. 12. III. Bonifác
608. VIII. 25. – 615. V. 8. IV. (Szt.) Bonifác
615. X. 19. – 618. XI. 8. I. (Szt.) Adeodatus (Deusdedit)
619. XII. 23. – 625. X. 25. V. Bonifác
625. X. 27. – 638. X. 12. I. Honorius
556
FÜGGELÉK
640. V. 28. (638. X. 12.)–640. VIII. 2. Severinus
640. XII. 24. – 642. X. 12. IV. János
642. XI. 24. – 649. V. 14. I. Theodorus
649. VII. – 653. VI. 17. I. (Szt.) Márton (J655. IX. 16.)
654. VIII. 10. – 657. VI. 2. I. (Szt.) Jenő
657. VII. 30. – 672. I. 27. (Szt.) Vitalianu
672. IV. 11. – 676. VI. 17. II. Adeodatus
676. XI. 2. – 678. IV. 11. Donus
678. VI. 27. – 681. I. 10. (Szt.) Agatho
682. VIII. 17. – 683. VII. 3. II. (Szt.) Leó
684. VI. 26. – 685. V. 8. II. (Szt.) Benedek
685. VII. 23. – 686. VIII. 2. V. János
686. X. 21.– 687. IX. 21. Konon
687 Theodorus
687 Paszkál (T692/3)
687. XII. 15. – 701. IX. 8. I. (Szt.) Sergius
701. X. 30. – 705. I. 11. VI. János
705. III. 1. – 707. X. 18. VII. János
708. I. 15. – II. 4. Sisinnius
708. IIL 25. – 715. IV. 9. Constantinus
715. V. 19. – 731. II. 11. II. (Szt.) Gergely
731. III. 18. – 741. XII. 10. III. (Szt.) Gergely
741. XII. 10. – 752. III. 22. (Szt.) Zakariás
752. III. 23. – III. 25. II. Istvána
752. III. 26. – 757. IV. 26. II. István
757. V. 29. – 767. VI. 28. I. (Szt.) Pál
768. VIII. 7. – 772. II. 3. III. István
557
FÜGGELÉK
767. IV. 28. – 769 II. Constantinus
768 Philippus
772. II. 9. – 795. XII. 25. I. Hadrián
795. XII. 27. – 816. VI. 12. III. (Szt.) Leó
816. VI. 22. – 817. I. 24. IV. István
817. I. 25. – 824. II. 11. I. (Szt.) Paszkál
824. V. 2. – 827. VIII. II. Jenő
827. VIII. – IX. Valentinus
827. X. – 844. I. IV. Gergely
844 János
844. I. – 847. I. 27. II. Sergius
847. IV. 10. – 855. VII. 17. IV. (Szt.) Leó
855. IX. 29. – 858. IV. 17. III. Benedek
855. VIII. – IX. Anastasius (t880k.)
858. IV. 24. – 867. XI. 13. I. (Nagy; Szt.) Miklós
867. XII. 14. – 872. XII. 14. II. Hadrián
872. XII. 14. – 882. XII. 16. VIII. János
882. XII. 16. – 884. V. 15. I. Marinus
884. V. 17. – 885. IX. 15. III. (Szt.) Hadrián
885. IX. – 891. IX, 14. V. István
891. X. 6. – 896. IV. 4. Formosus
896. IV. – IV. VI. Bonifác
896. V. – 897. VIII. VI. István
897. VIII. – XI. Romanus
897. XII. – XII. II. Theodorus
898. I. – 900. I. IX. János
900. I. – 903. VII. IV. Benedek
558
FÜGGELÉK
903.VII. – IX. V. Leó (†905?)
903. IX. – 904. I. Christophorus (†905)
904. I. 29. – 911. IV. 14. III. Sergius
911. IV. – 913. VI. III. Anastasius
913. VII. – 914. II. Lando
914. III. – 928. V. X. János
928. V. – XII. VI. Leó (J929)
928. XII. – 931. II. VII. István
931. II. – 935. XII. XI. János (Tusculum grófja)
936. I. 3. – 939. VII. 13. VII. Leó
939. VII. 14. – 942. X. VIII. István
942. X. 30. – 946. V. II. Marinus
946. V. 10. – 955. XII. II. Agapetus
955. XII. 16. – 963. XII. 4. XII. János (Octavianus, Tusculum grófja) (†964. V.
14.)
963. XII. 6. – 965. III. 1. VIII. Leó
964. V. 22. – VI. 23. V. Benedek (J966. VII. 4.)
965. X. 1. – 972. IX. 6. XIII. János
973. I. 19. – 974. VI. VI. Benedek
974. VI. – 974. VIII. VII. Bonifác (először) (Franco)
974. X. – 983. VII. 10. VII. Benedek (Tusculum grófja)
983. XII. 10. – 984. VIII. 20. XIV. János (Pietro di Pavia)
984. VIII. – 985. VII. VII. Bonifác (másodszor)
985. VIII. – 996. III. XV. János
996. V. 3. – 999. II. 18. V. Gergely (Bruno, karinthiai herceg)
997. IV – 998. II. XVI. János (Jóannész Philagathosz) (†1001)
999. IV. 2. – 1003. V. 12. II. Szilveszter (Gerbert d'Aurillac)
559
FÜGGELÉK
1003. VI. – XII. XVII. János (Secco)
1004 I. – 1009. VII. XVIII. János (Fasano)
1009. VII. 31. – 1012. V 12. IV. Sergius (Pietro Buccaporca)
1012. V. 18. – 1024. IV 7. VIII. Benedek (Giovanni, Tusculum grófja)
1012 VI. Gergely
1024. IV. – 1032. XI. 6. XIX. János (Tusculum grófja)
1032-1044 IX. Benedek (először) (Teofilatto, Tusculum grófja)
1045. I. 20. – II. 10. III. Szilveszter (Giovanni) (†1046?)
1045. III. 10. – V 1. IX. Benedek (másodszor)
1045. V. 5. – 1046. XII. 20. VI. Gergely (Giovanni Graziano) (J1048)
1046. XII. 25. – 1047. X. 9. II. Kelemen (Suitger, Morsleben és Homburg grófja)
1047. XI. 8. – 1048. VII. 17. IX. Benedek (harmadszor) (†1055 vége)
1048. VII. 17. – VIII. 9. II. Damasus (Poppo von Brixen)
1049. II. 12. – 1054. IV. 19. IX. (Szt.) Leó (Bruno, Egisheim és Dagsburg grófja)
1055. IV. 16. – 1057. VII. 28. II. Viktor (Gebhard, Dollnstein és Hirschberg grófja)
1057. VIII. 3. – 1058. III. 29. IX. István (Friedrich lotharingiai herceg)
1058. IV. 5. – 1059. I. 24. X. Benedek (Giovanni, Tusculum grófja) (†1073 u.?)
1059. I. 24. – 1061. VII. 27. II. Miklós (Gérard de Chevron)
1061. X. 1. – 1073. IV. 21. II. Sándor (Anselmo da Baggio)
1061. X. 28. – 1064. V. 31. II. Honorius (Pietro Cadalo) (J1071/2)
1073. IV. 22. – 1085. V. 25. VII. (Szt.) Gergely (Hildebrand)
1080. VI. 25., 1084. III. 24. – 1100. IX. 8. III. Kelemen (Wiberto di Parma)
1086. V. 24. – 1087. IX. 16. III. Viktor (Desiderius Epifani)
1088. III. 12. – 1099. VII. 29. II. Orbán (Eudes de Chatillon)
1099. VIII. 13. – 1118. I. 21. II. Paszkál (Raniero di Bieda)
1099. IX-XII.Theoderich (Guibert) (T1102)
1102. II-III. Albert
560
FÜGGELÉK
1105. XI. 18. – 1111. IV. 12/13. IV. Szilveszter (Maginulfo)
1118. I. 24. – 1119. I. 28. II. Gelasius (Giovanni di Gaeta)
1118. III. 8. – 1121 VIII. Gergely (Mauritius Burdinus de Braga)
1118. II. 2. – 1124. XII. 13. II. Calixtus (Guy de Vienne; Guido,
Burgundia grófja)
1124. XII. 15. – 1130. II. 13. II. Honorius (Lamberto di Fiagnano)
1124. XII. II. Coelestin (Tebaldo Buccapecus) (T1126)
1130. II. 14. – 1143. IX. 24. II. Ince (Gregorio Papareschi)
1130. II. 24. – 1138. I. 25. II. Anacletus (Pietro Pierleoni)
1138. III. – V. 29. IV. Viktor (Gregorio da Ceccano)
1143. IX. 26. – 1144. III. 8. II. Coelestin (Guido di Cittá di Castello)
1143. III. 12. – 1145. II. 15. II. Lucius (Gherardo Caccianemici)
1143 II. 15. – 1153. VII. 8. III. Jenő (Bernardo dei

Paganelli)
1153. VII. 12. – 1154. XII. 3.IV. Anastasius (Corrado

Fagnani di Suburra)
1153 XII. 4. – 1159. IX. 1.IV. Hadrián (Nicholas

Breakspeare)
1159. IX. 7. – 1181. VIII. 30. III. Sándor (Rolando Bandinelli)
1159. IX. 7. – 1164. IV 20. IV Viktor (Ottaviano di Monticello)
1164. IV 22. – 1168. IX. 20. III. Paszkál (Guido da Crema)
1168. IX. – 1178. VIII. 29. III. Calixtus (Johannes de Struma) (†1180 után)
1179. IX. 29. – 1180. I. III. Ince (Lando da Sezze)
1181. IX. 1. – 1185. XI. 25. III. Lucius (Ubaldo Allucingoli)
1185. XI. 25. – 1187. X. 20. III. Orbán (Uberto Crivelli)
1187. X. 21. – XII. 17. VIII. Gergely (Alberto de Morra)
1187. XII. 19. – 1191. III. III. Kelemen (Paolo Scolari)
1191. III. 30. – 1198. I. 8. III. Coelestin (Giacinto Bobone Orsini)
1198. I. 8. – 1216. VII. 16. III. Ince (Lotario, Segni grófja)
561
FÜGGELÉK
1216. VII. 18. – 1227. III. 18. III. Honorius (Cencio Savelli)
1227. III. 19. – 1241. VIII. 22. IX. Gergely (Ugolino, Segni grófja)
1241. X. 25. – XI. 10. IV. Coelestin (Goffredo Castiglioni)
1243. VI. 25. – 1254. XII. 7. IV. Ince (Sinibaldo Fieschi, Lavagna grófja)
1254. XII. 12. – 1261. V. 25. IV. Sándor (Rinaldo, Segni grófja)
1261. VIII. 29. – 1264. X. 2. IV. Orbán (Jacques-Pantaléon de Court; Jacques de

Troyes)
1265. II. 5. – 1268. XI. 29. IV. Kelemen (Guy le Gros Foulques)
1271. IX. 1. – 1276. I. 10. X. (Szt.) Gergely (Tebaldo Visconti)
1276. I. 21. – VI. 22. V. Ince (Pierre de Tarentaise)
1276. VII. 11. – VIII. 18. V. Hadrián (Ottobono Fieschi, Lavagna grófja)
1276. IX. 8. – 1277. V. 20. XXI. János (Pedro Juliani; Petrus Hispanus)
1276. XI. 25. – 1280. VIII. 22. III. Miklós (Giovanni Gaetano Orsini)
1281. II. 22. – 1285. III. 28. IV. Márton (Simon de Brion)
1285. IV. 2. – 1287. IV. 3. IV. Honorius (Giacopo Savelli)
1288. II. 22. – 1292. IV. 4. IV. Miklós (Girolamo Masci; Girolamo d'Ascoli)
1294. VII. 5. – XII. 13. V. (Szt.) Coelestin (Pietro Angelari del Murrone)
(†1296. V. 9.)
1294. XII. 24. – 1303. X. 11. VIII. Bonifác (Benedetto Gaetani)
1303. X. 22. – 1304. VII. 7. XI. Benedek (Niccolo Boccasini)
1305. VI. 5. – 1314. IV. 20. V. Kelemen (Bertrand de Got)
1316. VIII. 7. – 1334. XII. 4. XXII. János (Jacques-Arnaud d'Euse; Duese)
1328. V. 12. – 1330. VIII. 25. V Miklós (Pietro Rainalducci) (†1333. X. 16.)
1334. XII. 20. – 1342. IV. 25. XII. Benedek (Jacques Fournier)
1342. V. 7. – 1352. XII. 6. VI. Kelemen (Pierre Roger de Beaufort)
1352. XII. 18. – 1362. IX. 12. VI. Ince (Etienne Aubert)
1362. IX. 28. – 1370. XII. 19. V. Orbán (Guillaume de Grimoald)
1370. XII. 30. – 1378. III. 27. XI. Gergely (Pierre Roger de Beaufort)
562
FÜGGELÉK
1378. IV. 8. – 1389. X. 15. VI. Orbán (Bartolomeo Prignano) (Róma)
1378. IX. 20. – 1394. IX. 16. VII. Kelemen (Robert genfi gróf) (Avignon)
1389. XI. 2. – 1404. X. 1. IX. Bonifác (Pietro Tomacelli) (Róma)
1394. IX. 28. – 1417. VII. 26. XIII. Benedek (Pedro de Luna) (J1423. V. 23.)
(Avignon)
1404. X. 17. – 1406. XI. 6. VII. Ince (Cosimo Migliorati) (Róma)
1406. XI. 30. – 1415. VII. 4. XII. Gergely (Angelo Correr) (†1417. X. 14.) (Róma)
1409. VI. 26. – 1410. V. 3. V Sándor (Petrosz Philargisz) (Pisa, Bologna) b
1409. V 17. – 1415. V. 29. XXIII. János (Baldassare Cossa) †1419. XII.27.)
(Bologna)*
1417. XI. 11. – 1431. II. 20. V Márton (Oddone Colonna)
1423. VI. 10. – 1429. VII. 26. VIII. Kelemen (Gil Sánchez de Munos) (†1446. XII.
28.)
1425-1430 [?] XIV. Benedek (Bemard Garnier)
1431. III. 3. – 1447. II. 23. IV. Jenő (Gabriele Condulmar)
1439. XI. 5. – 1449. IV. 25. V. Félix (Amadeo, Savoya hercege) (†1451. I.7.)
1447. III. 6. – 1455. III. 24. V Miklós (Tommaso Parentucelli)
1455. IV 8. – 1458. VIII. 6. III. Calixtus (Alfonso de Borja)
1458. VIII. 19. – 1464. VIII. 15. II. Pius (Enea Silvio Piccolomini)
1464. VIII. 30. – 1471. VII. 26. II. Pál (Pietro Barbo)
1471. VIII. 9. – 1484. VIII. 12. IV Sixtus (Francesco della Rovere)
1484. VIII. 29. – 1492. VII. 25. VIII. Ince (Giambattista Cibo)
1492. VIII. 11. – 1503. VIII. 18. VI. Sándor (Rodrigo de Borja)
1503. IX. 22. – X. 18. III. Pius (Francesco Todeschini- Piccolomini)
1503. X. 31. – 1513. II. 21. II. Gyula (Giuliano della Rovere)
1519. III. 9. – 1521. XII. 1. X. Leó (Giovanni de' Medici)
1522. I. 9. – 1523. IX. 14. V Hadrián (Adriaan Florensz)
1523. XI. 19. – 1534. IX. 25. VII. Kelemen (Giulio de' Medici)
a
Egyes pápalisták ezt a pápát törvényesnek tekintették, így ilyen esetekben az őt követő István nevű pápák számozása eggyel „megugrik”
(az utolsó érintett pápa: IX. István (1057 - 1058), aki így X. István lenne).
563
FÜGGELÉK
b
A tridenti zsinatot megelőzően a hivatalos egyházi történetírás e két személyt tekintette az 1409 és 1415 közötti korszak törvényes
pápáinak.
3.2. Bizánci Birodalom

A.2. táblázat -
324-337 I. (Nagy) Konstantin (Constantinus)
337-361 Constantius (fia)
361-363 Julianus
363–364 Jovianus
364–378 Valens
379-395 I. Theodosius
395-408 Arcadius (fia)
408-450 II. Theodosius (fia)
450-457 Markianosz (sógora)
457-474 I. Leó
474 II. Leó (lányának fia)
474–475 Zénón (i. Leó veje)
475–476 Basziliszkosz
476–491 Zénón (másodszor)
491-518 I. Anasztasziosz (I. Leó veje)
3.2.1. JUSZTINIANOSZ-DINASZTIA (518–602)
A.3. táblázat -
518-527 I. Jusztinosz
527-56S I. Jusztinianosz (unokaöccse)
565-578 II. Jusztinosz (unokaöccse)
578-585 I. Tiberiosz (Konsztantinosz) (adoptált fia)
582-602 Maurikiosz (veje)
602-610 Phókasz
564
FÜGGELÉK
3.2.2. HÉRAKLEIOSZ-DINASZTIA (610-695, 705-711)
A.4. táblázat -
610-641 Hérakleiosz
641 III. Konstantin és Héraklónasz (fiai)
641 Héraklónasz (egyedül)
641-668 II. Konstans (III. Konstantin fia)
668-685 IV. Konstantin (fia)
685-695 II. Jusztinianosz (fia)
695-698 Leontiosz
698-705 II. Tiberiosz
705-711 II. Jusztinianosz (másodszor)
711-713 Philippikosz
713-715 II. Anasztasziosz
715-717 III. Theodosziosz
3.2.3. SZÍR DINASZTIA (717–802)
A.5. táblázat -
717-741 III. Leó
741-775 V. Konstantin (fia)
775-780 IV. Leó (fia)
780-797 VI. Konstantin (fia)
797-802 Eiréné (anyja)
802-811 I. Niképhorosz
811 Sztaurakiosz (fia)
811-813 I. (Rhangabé) Mihály (sógora)
813-820 V. (Örmény) Leó
3.2.4. AMORIONI (FRÍG) DINASZTIA
A.6. táblázat -
565
FÜGGELÉK
820–829 II. Mihály
829-842 Theophilosz (fia)
841–867 III. Mihály (fia)
3.2.5. MAKEDÓN DINASZTIA (867–1056)
A.7. táblázat -
867-886 I. Baszileiosz
886–912 VI. Leó (fia)
912–913 Alexandrosz (fivére)
912–959 VII. Konstantin (VI. Leó fia)
920-944 I. Rómanosz (Lekápénosz) (apósa)
959-963 II. Rómanosz (VII. Konstantin fia)
963-969 II. Niképhorosz (Phókasz) (özvegyének férje)
969-976 I. (Tzimiszkész) János (II. Rómanosz sógora)
976–1025 II. Baszileiosz (II. Rómanosz fia)
1025–1028 VIII. Konstantin (fivére)
1028–1034 III. Rómanosz (Argürosz) (húgának, Zoének a férje)
1034–1041 IV. (Pophlagóniai) Mihály (Zoé második férje)
1041–1042 V. (Kalaphatész) Mihály (Zoé adoptált fia)
1042 Zóé és Theodóra (VIII. Konstantin lányai)
1041–1055 IX. (Monomakhosz) Konstantin (Zóé harmadik férje)
1055–1056 Theodóra (másodszor)
1055–1057 VI. Mihály
1055–1059 I. (Komnénosz) Izsák
1059–1067 X. (Dukasz) Konstantin
1068–1071 IV. Rómanosz (Diogenész) (özvegye új férje)
1071–1078 VII. (Dukasz) Mihály (X. Konstantin fia)
566
FÜGGELÉK
1078-1081 III. Niképhorosz (Botaneiatész) (I. Alexiosz veje)
3.2.6. KOMNÉNOSZ-DINASZTIA
A.8. táblázat -
1081–1118 I. Alexiosz
1118–1143 II. János (fia)
1143–1180 I. Mánuel (fia)
1180–1183 II. Alexiosz (fia)
1183–1185 I. Andronikosz (II. János unokaöccse) a

a
Unokája, (Komnénosz) Alexiosz 1204-ben elfoglalja Trapezuntot, ahol ő és utódai császári címmel uralkodnak 1461-ig.
3.2.7. ANGELOSZ-DINASZTIA
A.9. táblázat -
1185–1195 II. Izsák
1195–1203 III. Alexiosz (fivére)
1203–1204 II. Izsák (másodszor) és IV. Alexiosz (fia)
1204 V. Alexiosz (Murtzuphlosz) (III. Alexiosz veje) a

a
II. Izsák és III. Aleksziosz törvénytelen unokafivére, Angelosz Mihály (1204-1215) Épeirosz- ban államot szervez. Utóda, törvényes fivére,
Theodórosz Thesszaloniké elfoglalása után császári címet vesz fel. Thesszaloniké császárai:
1224-1230 Theodórosz (helyi uralkodó 1215; fogságba esik; utóbb régens 1238-1246; f1252 u.) 1290-1297 Mánuel (fivére)
1237-1244 János (Theodórosz fia; lemond a császári címről 1242)
1244-1246 Demeter (fivére; deszpotész)
1246 A Nikaiai Császárság elfoglalja Thesszalonikét
3.3. Konstantinápoly latin császárai

A.10. táblázat -
1203–1205 I. (Flandriái) Balduin
1206–1216 (Hainault-i) Henrik (fivére)
1217–1219 (Flandriai) Jolánta (húga)
1217(–1219?) (Courtenay) Péter (férje; társuralkodó)
1221–1228 (Courtenay) Róbert (Péter és Jolánta fia)
1228–1261 II. (Courtenay) Balduin (fivére; trónfosztva; 11273)
567
FÜGGELÉK
1231-1237 (Brienne-i) János (társuralkodó)
3.3.1. LASZKARISZ-DINASZTIA (NIKAIA)
A.11. táblázat -
1204–1222 I. Theodórosz (III. Alexiosz veje; császár 1208)
1221–1254 III. (Dukasz Vatatzész) János (veje)
1254–1258 II. Theodórosz (fia)
1258–1261 IV. János (fia)
3.3.2. PALAIOLOGOSZ-DINASZTIA
A.12. táblázat -
1258–1282 VIII. Mihály
1282-1328 II. Andronikosz (fia)
1294–1320 IX. Mihály (fia; társuralkodó)
1328–1341 III. Andronikosz (fia)
1341-1391 V. János (fia)
1347-1354 VI. (Kantakuzénosz) János (apósa)
1376-1379 IV. Andronikosz (V. János fia)
1390 VII. János (fia)
1391-1425 II. Mánuel (IV. Andronikosz fivére)
1425-1448 VIII. János (fia)
1449-1453 XI. (Dragaszész) Konstantin (fivére)
3.4. Hun Birodalom

A.13. táblázat -
375/6 k. Balamber? (Bóna István szerint nagykirály)
400-410a Uldin (részuralkodó az Al-Duna vidékén)
?-412 Donat(us) (nagykirály?, részuralkodó?)
412-? Karaton (nagykirály)
568
FÜGGELÉK
415k.-420? Mundzsuk? (Bóna István szerint nagykirály)
420-as évek eleje-434 Ruga (Rúa) (fivére; nagykirály)
420-as évek eleje-430 Oktar (fivére; társuralkodó)
434-445? Bleda (Mundzsuk fia; nagykirály)
445?-453 Attila (fivére; nagykirály; társuralkodó 434)
453-455 Ellak (legidősebb fia; nagykirály)
455-469 Dengizik (Attila középső fia; fejedelem a Tisza

mentén)
455-469u. Ernak (Attila legkisebb fia; fejedelem az Al-Duna

vidékén; bizánci vazallus)
a
A dátumok: első és utolsó említése.
3.5. Nyugati Gót (Vizigót) Királyság

A.14. táblázat -
395-410 I. Alarich (a nyugati gótok királya vagy törzsfőnöke

Thrákiában 395)
410-415 Athaulf (unokatestvére)
415 Sigerich
415-418 Wallia
418-451 I. Theoderich (I. Alarich keresztfia)
451-453 Thorismund (fia)
453-466 II. Theoderich (fivére)
466-484 Eurich (fivére)
484-507 II. Alarich (fia)
507-511 Gesalech (fia)
511-531 Amalarich (fivére)
531-548 Theudis
548–549 Theudigisel
549–555 I. Agila
555-567 Athanagild
569
FÜGGELÉK
567–572 I. Liuva (Septimania 568)
568–586 Leovigild (fivére; Hispania 568; egyeduralkodó 572)
586-601 I. Reccared (fia)
601-603 II. Liuva (fia)
603-610 Witterich
610-612 Gundemar
612-621 Sisebut
621 II. Reccared (fia)
621-631 Suintila (trónfosztva)
631-636 Sisenand
636-639 Chintila
639-642 Tulga (fia; trónfosztva)
642-653 Chindasuinth
653-672 Reccesuinth (fia; társuralkodó 649)
672–680 Wamba (trónfosztva)
680–687 Ervig
687–702 Egica (veje)
702-710 Witiza (fia; társuralkodó)
710–711 Roderich
711–714 II. Agila (Witiza fia?)
714 A muzulmánok meghódítják a vizigót királyságot
3.6. Szvéb Királyság

A.15. táblázat -
409-438 Hermerich (lemondott; †441)
438–448 Rechila (fia)
448-456 Rechiarius (fia)
570
FÜGGELÉK
456/7-460 Masdra (vagy Maldra) (fia)
457/8 k. Franta (vagy Framtane) (ellenkirály)
459–461/4 Rechimund (Franta utóda)
459–464/5 Frumarius (Masdra utóda)
464/5-469 u. Remismund (Masdra fia)
470 k.- 550 k. Interregnum vagy ismeretlen uralkodók
550 k.-558/9? Charraric
558/9-561 u. Ariamir
?-569/70 Theudimir
570-583 Miro
583–584 Eborich (fia; trónfosztva; †?)
583–585 Audeca (vagy Andreca) (trónfosztva, † ?)
585 Longobárd uralom
3.7. Vandál Királyság

3.7.1. HASDING-HÁZ
A.16. táblázat -
438–477 Geiserich (megszállja Észak-Afrikát 429; uralkodását

Karthágó elfoglalásától számította)
477-484 Hunerich (fia)
484-496 Gunthamund (unokaöccse)
496-523 Thrasamund (fivére)
523-530 Hilderich (Hunerich fia; trónfosztva; †533)
530-533 Gelimer (Thrasamund unokaöccse; trónfosztva)
533 Bizánc elfoglalja a Vandál Királyságot
3.8. Burgund Királyság

3.8.1. GIBICHUNG-HÁZ
A.17. táblázat -
571
FÜGGELÉK
411k.-436 Gundahar (a burgundok királya kezdetben Kelet-

Galliában)
436-474 Gundovech (fia?)
474-501 Godegisel (fia)
474-516 Gundobad (fivére)
516-523 Sigismund (Szt. Zsigmond) (fia; trónfosztva; †524)
523-534 Gundomar (fivére; trónfosztva)
534 Frank hódítás
3.9. Keleti Gót (Osztrogót) Királyság

3.9.1. AMAL-HÁZ
A.18. táblázat -
493-526 (Nagy) Theoderich (bevonul Itáliába 489; Ravenna

elfoglalása 493)
526-534 Athalarich (leányági unokája)
534 Amalasuntha (anyja; trónfosztva, †535)
534-536 Theodahad (Theoderich nővérének fia)
536-540 Vitigis (elvette Athalarich nővérét; trónfosztva; †542)
540–541 Hildibald
541 Erarich
540-552 Totila (Baudila) (Hildibald nővérének fia)
552 Teia
552 Bizánc meghódítja a Keleti Gót Királyságot.
3.10. Longobárd Királyság

A.19. táblázat -
569-572 Alboin (Itáliába vonul 568; uralkodását Milánó

elfoglalásától számította)
572-574 Cleph
574-584 Interregnum
572
FÜGGELÉK
584-590 Authari (fia; feleségül veszi Theudelindét, Garibald

bajor herceg lányát)
590-616 Agilulf (Theudelinde második férje)
616-626 Adaloald (fia; társuralkodó 604)
626-636 Arioald (elvette Gundipergát, Agilulf lányát)
636-652 Rothari (Gundiperga második férje)
652–653 Rodoald (fia)
652–661 I. Aripert (Theudelinde unokaöccse)
661–662 Godepert (fia)
662–671 Grimoald (I. Aripert veje)
671 Garibald (fia; trónfosztva)
671-688 Perctarit (I. Aripert fia)
688-700 Cunipert (fia; társuralkodó)
700–701 Liutpert (fia; trónfosztva; †702)
701 Raginpert (Godepert fia)
701-712 II. Aripert (fia)
712 Ansprand
712-744 Liutprand (fia)
744 Hildeprand (unokaöccse; társuralkodó 735;

trónfosztva)
744-749 Ratchis (trónfosztva)
749-756 Aistulf (fivére)
756–757 Ratchis (másodszor; trónfosztva)
757–774 Desiderius (fiával, Adalgissal trónfosztva; társuralkodó

759)
774 A frankok meghódítják a Longobárd Királyságot
3.11. Angolszász királyságok

3.11.1. KENTI KIRÁLYSÁG
A.20. táblázat -
573
FÜGGELÉK
449?-488? Hengest (Wihtgils; a kenti királyi ház hagyomány

szerinti alapítója)
488?-512? Oisc (fia)
512?-522? Octa (fia)
522?-560? Eormenric (fia)
580/93-616/8? I. Aethelberht (fia)
616/8-640? Eadbald (fia)
640-664? Ehrcenberht (fia)
664-673 I. Egbert (Ecgberht) (fia)
672–685 Hlothhere (fivére)
684–686 Eadric (I. Egbert fia)
686-688 Wessexi uralom
688–690 Oswine (Eadbald dédunokája?)
689-694 Swaefhard (Sebbi essexi király fia)
690-725 Wihtred (I. Egbert fia)
725-748/62 II. Aethelberht (fia)
748-762 I. Eadberht (fivére)
762-764 Sigered
764-770 Heahberht
765-784 II. Egbert
784-785 Ealhmund
785-796 Merciai uralom
796-798 II. Eadberht (trónfosztva)
798-807 Cuthred (Cenwulf fivére, Mercia királya)
807-823 Merciai uralom
823-825 Baldred (trónfosztva)
825 v. 827 Wessex elfoglalja Kentet
574
FÜGGELÉK
3.11.2. BERNICIAI KIRÁLYSÁG
A.21. táblázat -
547?-558? Ida (Eoppa fia; a berniciai királyi ház hagyomány

559?-560? Glappa
560?-568? Adda (Ida fia)
568?-572? Aethelric (fivére)
572?-579? Theodoric (fivére)
579?-585? Frithuwald
585?-592? Hussa
3.11.3. DEIRAI KIRÁLYSÁG
A.22. táblázat -
559/60-588/90 Aelle (Yffi fia; a deirai királyi ház hagyomány szerinti

alapítója)
588/90-604 Aethelric (fia)
3.11.4. NORTHUMBRIAI KIRÁLYSÁG
A.23. táblázat -
592-610k. Aethelfrith (Aethelricnek, Bernicia királyának fia;

egyesíti Berniciát és Deirát 604)
616-633? Edwin (Aelle fia)
633?-634? Osric (Aelle unokaöccse; Deira)
633?-634? Eanfrith (Aethelfrith fia; Bernicia)
634?-642? (Szt.) Oswald (Oszvald) (fivére)
642?-670? Oswiu (fivére)
644?-651? (Szt.) Oswine (Osric fia; Deira)
651?-655? Aethelwold (Oswald fia; Deira)
670?-685? Ecgfrith (Oswiu fia)
686?-705? Alhfrith (fivére)
575
FÜGGELÉK
705?-706? I. Eadwulf
706-716 I. Osred (Aldfrith fia)
716-718 Coenred (Ida hatodik leszármazottja)
718-729 Osric (Aldfrith fia)
729-737 Ceolwulf (Cenred fia; lemondott; T760)
737-758 Eadberht (Ida hatodik leszármazottja; lemondott;

†768)
756-759 Oswulf (fia)
757-765 Aethelwold (trónfosztva)
765-774 Alhred (Ida hatodik leszármazottja; trónfosztva)
774-779 I. Aethelred (Aethelwald fia; trónfosztva)
779-788 I. Aelfwald (Oswulf fia)
788-790 II. Osred (Ahlred fia; trónfosztva; †792)
790-796 I. Aethelred (másodszor)
796 Osbald (trónfosztva; †799)
796-808 Eardwulf (trónfosztva)
808 II. Aelfwald
807-810? Eardwulf (másodszor)
810-841? Eanred (fia)
840/1-844 II. Aethelred (fia; trónfosztva)
844 Raedwulf
844-848/9 II. Aethelred (másodszor)
848-866 Osberht (trónfosztva; †867)
866-867 Aelle
867-873 I. Egbert
873-876 Ricsige
876-878 II. Egbert
576
FÜGGELÉK
878-913 II. Eadwulf
913-927 Aldred (fia; trónfosztva; a dánok meghódítják Deirát

867)
927 Wessex elfoglalja Berniciát
3.11.5. MERCIAI KIRÁLYSÁG
A.24. táblázat -
626k.-655 Penda (Pybba fia; a merciai királyi ház hagyomány

655-658 Northumbriai uralom
658-675 Wulfhere (fia)
675704 I. Aethelred (fivére; lemondott; †716)
704-709 Coenred (Wulfhere fia; lemondott)
709-716 Ceolred (I. Aethelred fia)
716 Ceolwald
716-757 Aethelbald (Pybba dédunokája)
757 Beornred (trónfosztva; †769)
757-796 Offa (Pybba ötödik leszármazottja)
796 Ecgfrith (fia; társuralkodó 787)
796-821 Coenwulf (Pybba hetedik leszármazottja)
820-823 I. Ceolwulf (fivére; trónfosztva)
823-826 Beornwulf
826-827 Ludeca
827-840k. Wiglaf (trónfosztva; visszahelyezve; wessexi uralom

829-30)
838k.-840 Wigmund
840-852 Beorhtwulf
852-874 Burgred (trónfosztva)
873-879 II. Ceolwulf
577
FÜGGELÉK
879-911 II. Aethelred
911-918 Aethelflaed (özvegye)
918-919 Aelfwyn (leánya; trónfosztva)
919 Wessex elfoglalja Merciát
3.11.6. WESSEXI KIRÁLYSÁG
A.25. táblázat -
514/9-534? Cerdic (Elsea fia; a wessex királyi ház hagyomány

534?-560? Cynric (fia)
560?-591? Ceawlin (fia; trónfosztva; †593)
591?-597? Ceol (unokafivére)
597?-611? Ceolwulf (fivére)
611-643 Cynegils (fia)
643-672 Cenwealh (fia)
672-673 Seaxburh (özvegye)
672-676 Aescwine (Cynric ötödik leszármazottja)
675-685 Centwine (Cynegils fia)
684-688 Caedwalla (Ceawlin negyedik leszármazottja;

lemondott; †689)
688-726 Ine (Ceawlin ötödik leszármazottja; lemondott)
725-740 Aethelheard
740-756 Cuthred
756-757 Siegeberht
757-786 Cynewulf
784-802 Beorhtric
802-839 Egbert (Ecgberht) (Ceawlin kilencedik leszármazottja;

az összes angolszász királyság ura 829-30)
3.12. Frank Birodalom (840-ig)
578
FÜGGELÉK
3.12.1. MEROVING-HÁZ
A.26. táblázat -
460k.-482 I. Childerich (Merowech fia; Tournai száli frankjainak

királya vagy törzsfőnöke)
482-511 I. Klodvig (Chlodwig, Clovis)(fia)
511-524 Chlodomer (fia; Orléans)
511-533 I. Theuderich (fivére; Reims)
511-558 I. Childebert (fivére; Párizs)
511-561 I. Chlothar (fivére; Soissons; egyeduralkodó, 558)
533-547 I. Theudebert (I. Theuderich fia; Reims)
547-555 Theudowald (fia; Reims)
561-567 I. Charibert (I. Chlothar fia; Párizs)
561-575 I. Sigibert (fivére; Reims; Austrasia)
561-584 I. Chilperich (fivére; Soissons; Neustria)
561-593 Guntram (fivére; Burgundia)
575-596 II. Childebert (I. Sigebert fia; Austrasia; Burgundia

593)
584-629 II. Chlothar (I. Chilperich fia; Neustria; egyeduralkodó

613)
596-612 II. Theudebert (II. Childebert fia; Austrasia;

trónfosztva, †612)
596-613 II. Theuderich (fivére; Burgundia; Austrasia 612)
613 II. Sigibert (fia; Burgundia és Austrasia)
629-639 I. Dagobert (II. Chlotar fia; Austrasia 623;

egyeduralkodó 632)
629-632 II. Charibert (fivére; Aquitania)
639-656 III. (Szt.) Sigibert (I. Dagobert fia; Austrasia 634)
639-657 II. Chlodwig (fivére; Neustria és Burgundia)
655-661 (III.) Childebert (III. (Szt.) Sigibert örökbefogadott

fia?; I. Grimoald majordomus fia; Austrasia)
579
FÜGGELÉK
655-673 III. Chlothar (II. Chlodwig fia; Neustria és Burgundia)
662-675 II. Childerich (fivére; Austrasia; egyeduralkodó 673)
676-679 II. (Szt.) Dagobert (III. (Szt.) Sigibert fia:Austrasia)
676-690 III. Theuderich (II. Chlodwig fia; Neustria és

Burgundia; egyeduralkodó 679)
690-694 III. Chlodwig (fia)
694-711 III. Childebert (fivére)
711-715 III. Dagobert (fia)
715-721 II. Chilperich (II. Childerich fia?)
716-719 IV. Chlothar (III. Theuderich fia?; rivális király;

Austrasia)
721-737 IV. Theuderich (III. Dagobert fia)
737-743 Interregnum
743-751 III. Childerich (valószínűleg II. Chilperich fia;

trónfosztva)
3.12.2. KAROLING-HÁZ2
A.27. táblázat -
624/6-629 (639-640?) (Öreg) Pipin (Austrasia)
641/2-657? I. Grimoald (fia; Austrasia)
657?-714 (Középső) Pipin (Austrasia; a Frank Birodalom

tényleges ura 687; I. Pipin lányának fia)
697?-708 Drogo (fia; Champagne vagy a burgundok hercege)
700k.-714 II. Grimoald (fivére; Neustria; burgund herceg 708)
714-715/716 Theudoald (törvénytelen fia; az egész birodalom, majd

Austrasia névleges majordomusa)
716-741 (Martel) Károly (Középső Pipin törvénytelen fia;

Austrasia; Neustria 718)
741-747 Carloman (fia; Austrasia; lemondott; †754)
741-768 (Kis) Pipin (fivére; Neustria; Burgundia; Austrasia
2
A dinasztiából származó maiordomusok dőlt betűvel.
580
FÜGGELÉK
747; király 751)
768-771 Carloman (fia)
768-814 I. (Nagy) Károly (Charlemagne) (fivére; császár 800)
?-811 (Ifjabb) Károly(fia; társuralkodó)
781-810 Pipin (fivére; Itália királya)
813-817 Bernát (fia; Itália királya; trónfosztva; †818)
814-840 I. (Jámbor) Lajos (Nagy Károly fia; Aquitánia királya

781; társcsászár 813)
815-838 Pipin (fia; Aquitánia királya)
838-852 Pipin (fia; Aquitánia királya; trónfosztva; †864?)
3.13. Császárok és Itália királyai (840-962)

A.28. táblázat -
840-855 I. Lothár (Jámbor Lajos fia; társcsászár 817)
855-875 II. Lajos (fia; társcsászár 850; császár egyedül 855)
873-877 II. (Kopasz) Károly (I. Lothár fivére; nyugati frank

király 840; császár)
877-879 Carloman (Német Lajos fia; bajor király 876; Itália

királya; az utóbbiról lemond; †880)
879-887 III. (Vastag) Károly (fivére; Alemánia király 876;

császár 881; a nyugati frankok ura 885; trónfosztva;
T888
888-924 I. (Friuli) Berengár (Jámbor Lajos lányának fia; Itália

királya; császár 915)
889-894 (Spoletói) Guidó (Itália királya; császár 891)
894-898 (Spoletói) Lambert (fia; társcsászár 892)
894-899 (Karinthiai) Arnulf (Carloman törvénytelen fia; keleti

frank király 887; Itália királya 894; császár 896)
900-902, 905 III. (Provence-i; Vak) Lajos (II. Lajos lányának fia;
Provence királya; Itália királya; császár 901;
trónfosztva; †928k.)
922-926 (Burgundi) Rudolf (Burgundia királya 912; Itália

királya; Itáliából elűzve; †937)
581
FÜGGELÉK
926-947 (Provence-i) Hugó (II. Lothár lányának fia; Provence

ura)
947-950 (Provence-i) Lothár (fia; társuralkodó 931)
950-961/2 II. (Ivreai) Berengár (I. Berengár lányának fia;

trónfosztva; T966)
950-961/2 Adalbert (fia; társuralkodó; trónfosztva; †972/5)
962 Német-római császárok uralma Itáliában
1002-1015 (Ivreai) Arduin (ellenkirály Itáliában
3.14. A „Középső Részbirodalom” uralkodói

A.29. táblázat -
855-869 II. Lothár (I. Lothár fia; „Lotharingia” királya)
855-863 (Provence-i) Károly (fivére; Burgundia királya)
879-887 (Vienne-i) Boso (Provence/Alsó-Burgundia)
886-928 k. (Vak) Lajos (fia; Provence/Alsó-Burgundia; Itália

királya 900)
894-900 Zwentibold (Arnulf törvénytelen fia; Lotharingia

királya)
886-912 I. (Welf) Rudolf ([Felső-]Burgundia)
911-937 II. (Welf) Rudolf (fia; ([Felső-]Burgundia; Itália

királya 922)
937-993 (Welf) Konrád (fia; [Felső-]Burgundia)
993-1032 III. (Welf) Rudolf (fia; [Felső-]Burgundia)
1032 Német-római császárok uralma
3.15. Keleti frank uralkodók, majd Német-római Császárság

A.30. táblázat -
840-876 II. (Német) Lajos (Jámbor Lajos fia; bajor király)
876-880 Carloman (fia; bajor király; Itália királya 877)
876-882 III. (Ifjabb) Lajos (fivére; Frankföld királya)
873-887 III. (Vastag) Károly (fivére; Alemánia királya; Itália
582
FÜGGELÉK
királya 879; császár 881; a keletifrankok ura 882; a

nyugati frankok ura 885; trónfosztva; meghal 888)
887-899 (Karinthiai) Arnulf (Carloman törvénytelen fia; Itália

királya 894; császár 896)
900-911 IV. (Gyermek) Lajos (Arnulf törvényes fia)
911-918 I. Konrád (frank herceg)
3.15.1. SZÁSZ HÁZ
A.31. táblázat -
918-936 I. (Madarász) Henrik (szász herceg)
936-973 I. (Nagy) Ottó (fia; császár 962)
973-983 II. Ottó (fia; társuralkodó 961; császár 967)
983-1002 III. Ottó (fia; társuralkodó 983; császár 996)
1002-1024 II. (Szt.) Henrik (I. Henrik dédunokája; császár 1014)
3.15.2. SZÁLI HÁZ
A.32. táblázat -
1024-1039 II. Konrád (frank herceg; I. Ottó lányának, Liutgardnak

a dédunokája; császár 1027)
1039-1056 III. Henrik (fia; társuralkodó 1028; császár 1046)
1056-1105 IV. Henrik (fia; társuralkodó 1054; császár 1084;

trónfosztva, †1106)
1077-1080 (Rheinfeldeni) Rudolf (sváb herceg; ellenkirály) a
1081-1088 (Salmi) Hermann (luxemburgi gróf; ellenkirály)*
1087-1098 Konrád (IV. Henrik fia; társuralkodó; trónfosztva;

†1101)
1105-1125 V. Henrik (fivére; társuralkodó 1099; császár 1111)

a
Ez a két ellenkirály nem sorolható a Száli házhoz.
3.15.3. SUPPLINBURG-HÁZ
A.33. táblázat -
1125-1137 II. Lothár (szász herceg; császár 1133)
3.15.4. HOHENSTAUF-HÁZ
583
FÜGGELÉK
A.34. táblázat -
1138-1152 III. Konrád (IV. Henrik lánya, Ágnes és I. Frigyes sváb

herceg fia; sváb herceg; ellenkirály 1127-1135)
1147-1150 Henrik (fia; társuralkodó; trónfosztva; utóbb sváb

herceg; †1167)
1152-1190 I. (Barbarossa) Frigyes (III. Konrád unokaöccse; sváb

herceg; császár 1155)
1190-1197 VI. Henrik (fia; társuralkodó 1169; császár 1191;

Szicília királya 1194)
1198-1208 (Sváb) Fülöp (fivére)
3.15.5. WELF-HÁZ
A.35. táblázat -
1198-1218 IV. (Brunswick) Ottó (császár 1209)
3.15.6. HOHENSTAUF-HÁZ
A.36. táblázat -
1212-1250 II. Frigyes (VI. Henrik fia; Szicília királya 1197;

császár 1220)
1220-1235 (VII.) Henrik (fia; társuralkodó; trónfosztva; †1242)
1250-1254 IV. Konrád (II. Frigyes fia; társuralkodó 1237; Szicília

királya)
3.15.7. VEGYES HÁZBELI URALKODÓK
A.37. táblázat -
1246-1247 (Raspe) Henrik (Thüringia tartománygrófja;

ellenkirály)
1246-1256 (Hollandi) Vilmos (ellenkirály, majd egyedüli

uralkodó)
1257-1272 (Cornwalli) Richárd (III. Henrik angol király fivére)
1257-1273 (Bölcs) Alfonz (León-Kasztília királya; névleges

német uralkodó; trónfosztva; †1284)
1273-1291 I. (Habsburg) Rudolf
1292-1298 (Nassaui) Adolf (trónfosztva; †1298)
584
FÜGGELÉK
1298-1308 I. (Habsburg) Albert (osztrák herceg;I. Rudolf fia)
1308-1313 VII. (Luxemburgi) Henrik (Luxemburg grófja; császár

1312)
1314-1347 IV. (Bajor; Wittelsbach) Lajos (Felső-Bajorország

hercege; császár 1328)
1314-1330 (Habsburg; Szép) Frigyes (osztrák herceg; I.Albert fia)
1346-1378 IV. (Luxemburgi) Károly (VII. Henrik unokája; cseh

király; császár 1355)
1349 (Schwarzburgi) Günther (ellenkirály; lemondott;

†1349)
1378-1400 Vencel (IV. Károly fia; társuralkodó 1376; cseh király;

trónfosztva; †1419)
1400-1410 (Wittelsbach) Ruprecht (pfalzi őrgróf)
1410-1411 (Luxemburgi) Jobst (csehül: Jodok) (IV. Károly

unokafivére; morva őrgróf)
1410-1437 (Luxemburgi) Zsigmond (IV. Károly fia; magyar

király 1387; cseh király 1419; császár 1433)
1438-1439 II. (Habsburg) Albert (I. Albert negyedik

leszármazottja; osztrák herceg; magyar és cseh király)
1440-1493 III. Frigyes (másodunokafivére; stájer herceg; császár

1452)
1493-1519 I. Miksa (fia; társuralkodó 1486; császár 1508)
1519-1556 V Károly (unokája; Spanyolország királya 1516;

császár 1530; lemondott; †1558)
3.16. Nyugati frank uralkodók, majd Francia Királyság

3.16.1. KAROLING-HÁZ
A.38. táblázat -
840-877 I. (Kopasz) Károly (Jámbor Lajos fia; császár 875)
855-866 (Gyermek) Károly (fia; Aquitánia királya)
873-879 II. (Hebegő) Lajos (fivére)
879-882 III. Lajos (fia)
878-884 Carloman (fivére)
585
FÜGGELÉK
885--887 II. (Vastag) Károly (Jámbor Lajos unokája; császár

881; trónfosztva; †888)
3.16.2. RÓBERT-HÁZ
A.39. táblázat -
887-898 Odó (Eudes) (Erős Róbert herceg fia)
A.40. táblázat -
893-923 III. (Együgyű) Károly (II. Lajos fia; kezdetben

ellenkirály; trónfosztva; †929)
3.16.4. RÓBERT-HÁZ
A.41. táblázat -
922-923 I. Róbert (Odó fivére; ellenkirály)
923-936 Rudolf (Raoul) (Burgundia hercege; elvette Emmát, I.

Róbert lányát)
A.42. táblázat -
936-954 IV. (Tengerentúli) Lajos (III. Károly fia)
954-986 Lothár (fia)
986-987 V. Lajos (fia; társuralkodó 979)
3.16.6. CAPETING-HÁZ
A.43. táblázat -
986-996 (Capet) Hugó (I. Róbert unokája)
996-1031 II. (Jámbor) Róbert (fia; társuralkodó 987)
1017-1025 Hugó (fia; társuralkodó)
1031-1060 I. Henrik (fivére; társuralkodó 1027)
1059-1108 I. Fülöp (fia; társuralkodó 1059)
1108-1137 VI. (Kövér) Lajos (fia)
586
FÜGGELÉK
1129-1131 Fülöp (fia; társuralkodó)
1137-1180 VII. (Ifjú) Lajos (fivére; társuralkodó 1131)
1180-1223 II. Fülöp (Augustus) (fia; társuralkodó 1179)
1223-1226 VIII. (Oroszlán) Lajos (fia)
1226-1270 IX. (Szt.) Lajos (fia)
1270-1285 III. (Merész) Fülöp (fia)
1285-1314 IV. (Szép) Fülöp (fia)
1314-1316 X. (Civakodó) Lajos (fia)
1316 I. János (fia)
1316-1322 V. (Magas) Fülöp (Poitiers grófja; IV. Fülöp fia)
1322-1328 IV. (Szép) Károly (La Marche grófja; fivére)
3.16.7. VALOIS-ÁG
A.44. táblázat -
1328-1350 VI. Fülöp (Valois grófja; III. Fülöp unokája)
1350-1364 II. (Jó) János (fia)
1364-1380 V. (Bölcs) Károly (fia)
1380-1422 VI. Károly (fia)
1422-1461 VII. Károly (fia)
1461-1483 XI. Lajos (fia)
1483-1498 VIII. Károly (fia)
3.16.8. ORLÉANS-ÁG
A.45. táblázat -
1498-1515 XII. Lajos (Orléans hercege; V. Károly dédunokája)
3.16.9. ANGOULÉME-ÁG
A.46. táblázat -
1515-1547 I. Ferenc (Angouleme grófja; V. Károly negyedik
587
FÜGGELÉK
leszármazottja)
3.17. León-Kasztíliai Királyság (és előzményei)

3.17.1. ASTURIA KIRÁLYAI
A.47. táblázat -
718 v. 722-737 Pelayo (Pelagius) (a muzulmánok elleni felkelés

vezetője; király?)
737-739 Fáfila (fia)?
739-757 I. (Katolikus) Alfonz (Pelayo veje)
757-768 I. Fruela (fia)
768-774 Aurelio (I. Alfonz unokafivére)
774-783 Silo (I. Alfonz veje)
783-788 Mauregato (I. Alfonz törvénytelen fia)
788-791 I. (Diakónus) Bermudo (Aurelio fivére; lemondott)
790-842 II. (Szűz) Alfonz (I. Fruela fia)
841-850 I. Ramiro (I. Bermudo fia)
850-866 I. Ordono (fia)
866-910 III. (Nagy) Alfonz, (fia; trónfosztva; J910)
3.17.2. LEÓN KIRÁLYAI
A.48. táblázat -
910-914 García (fia)
913-924 II. Ordono (fivére)
922-925 II. Fruela (fivére)
926-931 IV. (Szerzetes) Alfonz (II. Ordono fia; lemondott;

T933)
931-951 II. Ramiro (fivére)
950-956 III. Ordono (fia)
956-958 I. (Kövér) Sancho (fivére; trónfosztva)
958-959 IV. (Rossz) Ordono (IV Alfonz fia; trónfosztva; †962)
588
FÜGGELÉK
959-966 I. (Kövér) Sancho (másodszor)
966-985 III. Ramiro (fia)
985-999 II. (Köszvényes) Bermudo (II. Ramiro fia)
999-1028 V (Nemeslelkű) Alfonz (fia)
1028-1037 III. Bermudo (fia)
3.17.3. LEÓN-KASZTÍLIA: NAVARRAI-HÁZ
A.49. táblázat -
1038-1065 I. Ferdinánd (III. [Navarrai] Sancho fia; Kasztília

grófja 1029; León királya; elvette Sanchát, V. Alfonz
lányát)
1065-1072 II. (Erős) Sancho (fia; Kasztília királya)
1065-1109 VI. Alfonz (fivére; León királya; Kasztília 1072;

császári címet vesz fel 1085)
1108-1126 Urraca (leánya)
3.17.4. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ
A.50. táblázat -
1125-1157 VII. Alfonz (el Emperador) (Urraca és Burgundi

Raymond fia; társuralkodó 1111; (császárrá koronázva
1135)
3.17.5. KASZTÍLIA KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ
A.51. táblázat -
1157-1158 III. Sancho (fia)
1158-1214 VIII. Alfonz (fia)
1214-1217 I. Henrik (fia)
1217 Berenguela (leánytestvére; lemondott; †1246)
3.17.6. LEÓN KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ
A.52. táblázat -
1157-1188 II. Ferdinánd (VII. Alfonz fia)
589
FÜGGELÉK
1188-1230 IX. Alfonz (fia)
3.17.7. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ
A.53. táblázat -
1217-1252 III. (Szt.) Ferdinánd (Berenguela és IX. Alfonz fia;

León 1230)
1252-1284 X. (Bölcs) Alfonz (fia)
1284-1295 IV. (Vad) Sancho (fia)
1295-1312 IV. Ferdinánd (fia)
1312-1350 XI. Alfonz (fia)
1350-1369 I. (Kegyetlen; Igazságos) Péter (fia)
3.17.8. LEÓN-KASZTÍLIA: TRASTÁMARA-HÁZ (1309-1506)
A.54. táblázat -
1369-1379 II. Henrik (törvénytelen fivére; Trastámara grófja)
1378-1390 I. János (fia)
1390-1406 III. Henrik (fia)
1406-1454 II. János (fia)
1454-1474 IV. Henrik (fia)
1474-1504 I. (Katolikus) Izabella (II. János lánya)
1474-1504 V. (Katolikus) Ferdinánd (férje; társuralkodó;

Aragónia királya 1479; León-Kasztília régense 1507-
1516; Navarra királya 1512)
1504-1506 (Örült) Johanna (I. Izabella és V. Ferdinánd lánya;

névleges királynő 1506-1555 [Aragónia 1516])
1504-1506 I. (Habsburg; Szép) Fülöp (férje; társuralkodó;

Németalföld uralkodója 1482)
1516 Egyesülés Aragóniával
1516-1556 I. Károly (Fülöp és Johanna fia; Spanyolor szág

királya; német uralkodó 1519; lemondott; †1558)
3.18. Navarrai Királyság
590
FÜGGELÉK
A.55. táblázat -
820 k.-852? Inigo Arista (Pamplona ura; király?)
852?-870 k. García Iniguez (fia)
? García Jiménez
882?-905 Fortún Garcés (García Iniguez fia)
905-925 I. Sancho (García Jiménez fia; király)
922-971 I. García (fia)
971-994 II. Sancho (fia)
1993-004 II. García (fia)
1004-1035 III. (Nagy) Sancho (fia)
1034-1054 III. García (fia)
1054-1076 IV. Sancho (fia)
1076-1094 V. Sancho (Ramírez) (III. Sancho leányági unokája;

Aragónia királya 1069)
1094-1104 I. Péter (fia; Aragónia királya)
1104-1134 I. (Hadakozó) Alfonz (fivére; Aragónia királya)
1143-1150 IV. García (Ramírez)
1150-1194 VI. (Bölcs) Sancho (fia)
1194-1234 VII. (Erős) Sancho (fia)
1234-1253 I. Thibaut (leányági unokaöccse; Champagne grófja)
1252-1270 II. Thibaut (fia; Champagne grófja)
1270-1274 I. (Kövér) Henrik (fivére; Champagne grófja
1274-1328 Francia királyi kormányzat
1273-1305 I. Johanna (lánya; Champagne grófnője; francia

királyné)
1305-1316 I. Lajos (fia; Franciaország királya 1314)
1316 I. János (fia; Franciaország királya)
1316-1322 I. Fülöp (Lajos fivére; Franciaország királya)
591
FÜGGELÉK
1322-1328 I. Károly (fivére; Franciaország királya)
1328-1349 II. Johanna (Lajos lánya)
1328-1343 II. Fülöp (férje; Évreux grófja; társuralkodó)
1349-1387 II. (Gonosz) Károly (Johanna és Fülöp fia; Évreux

grófja)
1387-1425 III. (Nemeslelkű) Károly (fia; Évreux grófjaj
1425-1441 Blanka (lánya)
1440-1479 II. János (férje; Aragónia királya; társuralkodó 1425)
1479 Eleonóra (Blanka és János lánya)
1479-1483 I. Ferenc (Francois-Phébus) (unokája; Foixgrófja)
1483-1512 Katalin (nővére; trónfosztva; †1517)
1486-1512 III. (Albret) János (férje; társuralkodó; trónfosztva;

†1517)
1521-1516 (Aragóniai) Ferdinánd (unokanővérének férje

elfoglalja Navarrát)
1515 León-Kasztília (1516-tól Spanyolország) annektálja

Navarrát (Katalin és János Albret – majd Bourbon-
leszármazói – dédunokájuktól IV. Henriktől kezdve
francia királyok – Navarra királyának címét viselik)
3.19. Portugál Királyság

3.19.1. BURGUNDI-HÁZ
A.56. táblázat -
1097k.-1112 Henrik (I. Róbert, Burgundia hercege unokája;

Portugália grófja)
1112-1185 I. Alfonz (fia; király 1140)
1185-1211 I. Sancho (fia)
1211-1223 II. (Kövér) Alfonz (fia)
1223-1248 II. (Capélo) Sancho (fia)
1246-1279 III. Alfonz (fivére)
1279-1325 I. Dénes (fia)
592
FÜGGELÉK
1325-1357 IV. Alfonz (fia)
1357-1367 I. (Igazságosztó) Péter (fia)
1367-1383 I. Ferdinánd (fia)
1383-1385 Beatrix (lánya; I. (Kasztíliai) János felesége)
3.19.2. AVIS-HÁZ
A.57. táblázat -
1385-1433 I. János (I. Ferdinánd törvénytelen fivére; az Avis

lovagrend nagymestere)
1433-1438 Eduárd (Duarte) (fia)
1438-1481 V. (Afrikai) Alfonz (fia)
1481-1495 II. János („a Tökéletes Uralkodó”) (fia)
1495-1521 I. (Szerencsés) Mánuel (Eduárd unokája)
3.20. Aragóniai Királyság

3.20.1. NAVARRAI-HÁZ
A.58. táblázat -
1035-1069 I. Ramiro (III. (Navarrai) Sancho fia)
1069-1094 Sancho Ramírez (fia; társuralkodó 1062; Navarra

királya 1076)
1094-1104 I. Péter (fia; társuralkodó 1085)
1104-1134 I. (Hadakozó) Alfonz (fivére)
1134-1137 II. (Szerzetes) Ramiro (fivére; lemondott; †1157)
1137-1164 Petronilla (leánya; lemondott; †1173)
1137-1162 Raymond Berengár (férje; uralkodótárs Aragónia

fejedelme címmel; Barcelona grófja 1131)
3.20.2. BARCELONAI-HÁZ
A.59. táblázat -
1162-1196 II. (Szemérmes) Alfonz, (Petronilla és IV. Raymond

Berengár fia)
593
FÜGGELÉK
1196-1213 II. (Katolikus) Péter (fia)
1213-1276 I. (Hódító) Jakab (fia)
1276-1285 III. (Nagy) Péter (fia)a
I 285-1291 III. (Bőkezű) Alfonz (fia)
1291-1327 II. (Igazságos) Jakab (fivére)
1327-1336 IV. (Jóindulatú) Alfonz (fia)
1336-1387 IV. (Szertartásos) Péter (fia)
1387-1396 I. (Vadász) János (fia)
1396-1410 I. (Emberséges) Márton (fivére; Szicília királya 1409)
1410-1412 Interregnum
a
A dinasztia mellékága, Mallorca királyai:
1276-1311 II. Jakab (fivére)
1311-1324 I. Sancho (fia)
1324-1344 III. Jakab (fivérének fia; trónfosztva; f1349)
1343/1344 Aragónia annektálja a királyságot
1349-1375 [IV.] Jakab [III. Jakab fia; trónkövetelő])
3.20.3. TRASTÁMARA-HÁZ
A.60. táblázat -
1412-1416 I. (Antequerai) Ferdinánd (Eleonóra, IV. Péter lánya és

I. (Kasztíliai) János fia)
1416-1458 V. (Nagylelkű) Alfonz (fia; Nápoly királya 1442)
1458-1479 II. János (fivére)
1479-1516 II. (Katolikus) Ferdinánd (fia; elvette I. (Kasztíliai)

Izabellát)
1479-1504 I. (Katolikus) Izabella (felesége; társuralkodó; León-

Kasztília királynője 1474)
1516 Egyesülés Kasztíliával
1515-1556 I. Károly (Ferdinánd és Izabella unokája;

Spanyolország királya; német uralkodó 1519;
lemondott; T1588)
3.21. Szicíliai és Nápolyi Királyság
594
FÜGGELÉK
3.21.1. APULIA HERCEGEI: HAUTEVILLE-HÁZ
A.61. táblázat -
1059-1085 (Guiscard) Róbert (Hauteville-i Tankréd fia; Apulia

hercege; a pápaság vazallusaként)
1085-1111 Roger Borsa (fia)
1111-1127 Vilmos (fia)
1128 Egyesülés Szicíliával
3.21.2. SZICÍLIA GRÓFJAI: HAUTEVILLE-HÁZ
A.62. táblázat -
1071-1101 I. Roger (Tankréd fia)
1101-1105 Simon (fia)
3.21.3. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HAUTEVILLE-HÁZ
A.63. táblázat -
1105-1154 II. (Nagy) Roger (fivére; Apulia hercege 1128; Szicília

királya 1130)
1154-1166 I. (Rossz) Vilmos (fia; társuralkodó 1151)
1166-1189 II. (Jó) Vilmos (fia)
1190-1194 (Leccei) Tankréd (II. Roger törvénytelen unokája)
1192-1194 III. Roger (fia; társuralkodó)
1194 III. Vilmos (fivére; trónfosztva; T1198?)
3.21.4. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HOHENSTAUF-HÁZ
A.64. táblázat -
1104-1154 Hohenstauf-ház
1194-1197 Henrik (császár; elvette Konstanciát, I. Roger lányát)
1197-1250 Frigyes (fia; császár)
1250-1254 Konrád (fia; német király)
595
FÜGGELÉK
1257-1266 Manfréd (törvénytelen fivére)
3.21.5. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ
A.65. táblázat -
1266-1285 I. Károly (Anjou és Provence grófja; elveszí tette

Szicíliát 1282)
1285-1309 II. (Sánta) Károly (fia)
1309-1343 (Bölcs) Róbert (fia)
1343-1381 I. Johanna (unokája; trónfosztva; †1382)
1380-1386 III. (Durazzói) Károly (II. Károly dédunokája; magyar

király 1385)
1386-1414 László (fia)
1414-1435 II. Johanna (leánytestvére)
1435-1442 (Jó) René (örökbefogadott fia; Anjou és Provence

grófja; trónfosztva; †1480)
3.21.6. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ
A.66. táblázat -
1442-1458 I. (Nagylelkű) Alfonz (Aragónia királya 1416)
1458-1494 I. Ferdinánd (törvénytelen fia)
1493-1495 II. Alfonz (fia; lemondott; †1495)
1494-1496 II. Ferdinánd (fia)
1495-1501 II. Frigyes (I. Ferdinánd fia; trónfosztva; †1504)
1501-1503 Francia uralom
1503-1707 Aragóniai, majd spanyol uralom
3.21.7. SZICÍLIA (SZIGETÉNEK) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ
A.67. táblázat -
1282-1285 I. (Nagy) Péter (Aragónia királya 1276; feleségül vette

Konstanciát, Manfréd lányát)
1284-1295 Igazságos Jakab (fia; lemondott; Aragónia királya; T

1327)
596
FÜGGELÉK
1295-1337 II. Frigyes (fivére; Szicília ura 1295-1296)a
1337-1342 II. Péter (fia; társuralkodó 1320)
1342-1355 Lajos (fia)
1355-1377 III. (Együgyű) Frigyes (fivére)*
1377-1401 Mária (lánya)
1390-1409 I. (Ifjú; Aragóniai) Márton (férje; társuralkodó)
1409-1713 Aragóniai, majd spanyol uralom

a
Minthogy e két uralkodó hivatalosan a Trinacria (= Szicília szigete) királya címet viselte, ezért olykor - figyelmen kívül hagyva II. Frigyes
német-római császár szicíliai királyságát - őket I., illetve II. Frigyes néven említik.
3.22. Milánó egyeduralkodó

A.68. táblázat -
1240-1241 Pagano della Torre (Valsassina ura) informális uralma
1241-1263 Martino della Torre (unokaöccse; a popolo örökös

elöljárója 1247)
1263-1265 Filippo della Torre (fivére; a popolo örökös elöljárója)
1265-1277 Napoleone della Torre (unokaöccse; császári helytartó

1275?; elűzve)
1277-1295 Ottone Visconti érsek (Milánó ura: signore)
1295-1302 Matteo Visconti (unokaöccsének fia; capitano del

popolo 1287; császári helytartó 1294; elűzve)
1302-1311 Guido della Torre (Pagano della Torre unokaöccse;

elűzve; T1312)
1311-1322 Matteo Visconti (másodszor; császári helytartó 1311;

lemondott; T1322)
1322-1327 Galeazzo Visconti (fia; trónfosztva; T1328)
1327-1329 Császári uralom (Monferrati (VIII.) Vilmos császári

helytartó)
1328-1339 Azzo Visconti (Galeazzo Visconti fia; dominus

generalis)
1339-1349 Luchino Visconti (Matteo Visconti fia)
1349-1354 Giovanni Visconti érsek (fivére; társuralkodó 1339)
597
FÜGGELÉK
1354-1355 Matteo (II), Bernabo és Galeazzo (II) Visconti

(Stefano fiai; társuralkodók)
1354-1360 Bernabo és Galeazzo (II) Visconti (társuralkodók)
1360-1385 Bernabo Visconti (Milánó egyedüli ura; trónfosztva;

†1385)
1360-1378 Galeazzo (II) Visconti (társuralkodó Páviában)
1385-1402 Gian Galeazzo Visconti (fia; társuralkodó Páviában

1378; Milánó hercege 95)
1402-1412 Gian Maria Visconti (fia)
1412-1447 Filippo Maria Visconti (fivére; társuralkodó Páviában

1402)
1447-1450 Köztársaság (Republica Ambrosiana)
1450-1466 Francesco Sforza (Filippo Maria Visconti veje)
1466-1476 Galeazzo Maria Sforza (fia)
1476-1494 Gian Galeazzo Sforza (fia)
1494-1499 Lodovico Maria Sforza (Lodovico il Moro) (Francesco

Sforza fia; régens 1479; elmenekült)
1498-1500 Francia uralom (Gian Galeazzo Visconti XII. Lajos

dédapja)
1500. III-IV. Lodovico Maria Sforza (másodszor; trónfosztva;

†1508)
1512-1515 Massimiliano (Ercole) Sforza (Lodovico il Moro fia;

lemondott; †1530)
1522-1224 Francesco (II) Sforza (Lodovico il Moro fia; elűzve)
1524-1535 Francesco (II) Sforza (másodszor; egyben császári

kormányzat 1525-1529)
1535 V. Károly császár birtokba veszi Milánót (1556 után a

spanyol Habsburgok császári helytartóként
kormányozzák a hercegséget)
3.23. Firenze (1434-1574)
598
FÜGGELÉK
A.69. táblázat -
1434-1464 Cosimo de' Medici (Cosimo il Vecchio)a
1446-1469 Piero de' Medici (fia)
1469-1492 Lorenzo de' Medici (Lorenzo il Magnifico) (fia)
1469-1478 Giuliano de' Medici (fivére; társuralkodó)
1492-1494 Piero (II) de' Medici (Lorenzo il Magnifico fia; elűzve;

†1503)
1494-1512 Köztársaság
1494-1498 Girolamo Savonarola teljhatalma
1501-1512 Piero Soderini (örökös gonfaloniere)
1512-1513 Giovanni de' Medici bíboros (Lorenzo il Magnifico fia;

utóbb X. Leó pápa)
1512-1513 Giuliano (II) de' Medici (fivére; társuralkodó; utóbb

Nemours hercege; †1516)
1513-1519 Lorenzo (II) de' Medici (Piero (II) de' Medici fia;
Urbino hercege 1516)
1519-1523 Giulio de' Medici bíboros (Giuliano (I) de' Medici

törvénytelen fia; utóbb VII. Kelemen pápa)
1522-1527 Ippolito de' Medici (Giuliano (II) de' Medici

törvénytelen fia; elűzve; †1535) és Alessandro de'
Medici (Lorenzo (II) de' Medici törvénytelen fia;
elűzve) (társuralkodók VII. Kelemen gyámsága alatt)
1527-1530 Köztársaság
1531-1537 Alessandro de' Medici (másodszor; Firenze hercege

1532)
1537-1574 I. Cosimo (Cosimo de' Medici; Cosimo il Vecchio

fivérének negyedik leszármazottja; Firenze hercege;
Toscana nagyhercege 1569)
a
Az 1530 előtt uralkodó Mediciek nem viseltek hivatalos uralkodói címet.
3.24. Angol Királyság

3.24.1. WESSEX-HÁZ
A.70. táblázat -
802-839 Egbert (Ecgberht) (Wessex királya 802; annektálja

Kentet 825; az összes angol királyság legfőbb hűbérura
599
FÜGGELÉK
829-830)
839-858 Aethelwulf (fia; Kent királya 856)
856-860 Aethelbald (fia; Wessex)
858-865 Aethelberht (fivére; Kent királya 858-860)
865-871 I. Aethelred (fivére)
871-899 (Nagy) Alfréd (fivére)
899-924 (öreg) Edward (fia)
924 Aelfweard (fia)
924-939 Aethelstan (fivére)
940-946 I. Edmund (fivére)
946-955 Eadred (fivére)
955-959 Eadwig (I. Edmund fia; csak Wessex királya 957)
957-975 (Békés) Edgar (fivére; Mercia és North-umbria királya

957-959)
975-978 (Szt.) Edward (fia)
978-1016 II. (Tanácstalan) Aethelred (fivére; Villásszakállú Sven

elűzi1013-1014)
1016 II. (Vasbordájú) Edmund (fia)
3.24.2. DÁN HÁZ
A.71. táblázat -
1016-1035 (Nagy) Knut (Kanut) (Villásszakállú Sven fia)
1037-1040 I. (Nyúllábú) Harold (fia; kormányzó 1035)
1040-1042 Hardeknut (fivére)
3.24.3. WESSEX-HÁZ
A.72. táblázat -
1042-1066 (Hitvalló) Edward (II. Aethelred fia)
1066 II. Harold (Godwin wessexi earl fia)
3.24.4. NORMANDIAI HÁZ
600
FÜGGELÉK
A.73. táblázat -
1066-1087 I. (Hódító) Vilmos (Normandia hercege)
1087-1100 II. (Rufus) Vilmos (fia)
1100-1135 I. Henrik (fivére)
3.24.5. BLOIS-HÁZ
A.74. táblázat -
1135-1154 István (I. Vilmos lánya, Adél és István bloisigróf fia)
3.24.6. PLANTAGENET-HÁZ
A.75. táblázat -
1154-1189 II. Henrik (I. Henrik lánya. Matilda és IV. Geoffroy,

Anjou grófja fia)
1170-1183 Henrik (fia; társuralkodó)
1189-1199 I. (Oroszlánszívű) Richárd (fivére)
1199-1216 (Földnélküli) János (fivére)
1216-1272 III. Henrik (fia)
1272-1307 I. Edward (fia)
1307-1327 II. Edward (fia; trónfosztva; †1327)
1327-1377 III. Edward (fia)
1377-1399 II. Richárd (unokája; trónfosztva; T1400)
3.24.7. LANCASTER-ÁG
A.76. táblázat -
1399-1413 IV. Henrik (Lancaster hercege; III. Edward unokája)
1413-1422 V. Henrik (fia)
1422-1461 VI. Henrik (fia; trónfosztva, †1471) és 1470-1471
3.24.8. YORK-ÁG
A.77. táblázat -
601
FÜGGELÉK
1461-1470 és 1471-1483 IV. Edward (York hercege; III. Edwardnegyedik

leszármazottja)
1483 V. Edward (fia; trónfosztva; †1483)
1483-1485 III. Richárd (Gloucester hercege; IV. Edwarc fivére)
3.24.9. TUDOR-HÁZ
A.78. táblázat -
1485-1509 VII. Henrik (III. Edward negyedik leszármazottja,

Margit és Edmund Tudor richmondi gróf fia)
1509-1547 VIII. Henrik (fia)
3.25. Skót Királyság

3.25.1. CENÉL GABHRÁIN-HÁZ
A.79. táblázat -
850 k.-858 k. I. Kenneth (Cináed mac Alpín) (Dál Riada királya

841/3; a pikt királyság elfoglalásával megteremti
Skóciát)
858-862 I. Donald (Domnall) (fivére)
862-877 k. I. Konstantin (I. Kenneth fia)
877 k.-878 Áed (fivére)
878-889 Giric (I. Donald fia; trónfosztva; † ?)
889-900 II. Donald (I. Konstantin fia)
900-943 II. Konstantin (Áed fia; lemondott; †952)
943-954 I. Malcolm (Máelcoluim) (II. Donald fia)
954-962 Indulf (II. Konstantin fia)
962-966 Dubh (I. Malcolm fia)
966-971 Culen (Indulf fia)
971-995 II. Kenneth (I. Malcolm fia)
995-997 III. (Kopasz) Konstantin (Culen fia)
996-1005 III. Kenneth (Dubh fia)
602
FÜGGELÉK
1004-1034 II. Malcolm (II. Kenneth fia)
3.25.2. DUNKELD-HÁZ (1034-1286)
A.80. táblázat -
1034-1040 I. Duncan (leányági unokája)
1039-1057 Macbeth
1058-1093 III. Malcolm (Canmore) (I. Duncan fia)
1093-1094 II. Duncan (fia)
1093-1097/8 III. Donald (Bán) (I. Duncan fia)
1097/8-1107 Edgar (III. Malcolm fia)
1107-1124 I. Sándor (fivére)
1124-1153 I. Dávid (fivére)
1152-1165 IV. Malcolm (férfiági unokája)
1165-1214 I. (Oroszlán) Vilmos (fivére)
1214-1249 II. Sándor (fia)
1246-1286 III. Sándor (fia)
1284-1290 (Norvégiai) Margit (leányági unokája)
1290-1292 Angol királyi kormányzat
1292-1296 (Balliol) János (I. Vilmos fivérének leányági

leszármazója)
1295-1306 Angol uralom
1305-1329 I. (Bruce) Róbert (I. Vilmos fivérének leányági

leszármazója)
1328-1371 II. (Bruce) Dávid (fia)
3.25.3. STEWART-HÁZ
A.81. táblázat -
1371-1390 II. Róbert (I. Róbert lányának fia)
1390-1406 III. Róbert (fia)
603
FÜGGELÉK
1406-1437 I. Jakab (fia)
1437-1460 II. Jakab (fia)
1460-1488 III. Jakab (fia)
1488-1513 IV. Jakab (fia)
1512-1542 V. Jakab (fia)
3.26. Dán Királyság

3.26.1. DÁNIA ELSŐ HÁZA
A.82. táblázat -
940k.-986 I. (Kékfogú) Harald (Öreg Gorm fia, Észak-ütland

királya)
985-1014 I. (Villásszakállú) Sven (fia; Anglia királya 1013)
1014-1018 II. Harald (fia)
1019-1035 I. (Nagy) Knut (Kanut) (fivére, Anglia 1016)
1035-1042 Hardeknut (fia; Anglia 1040)
1042-1047 (Jó) Magnus (Norvégia királya 1035)
3.26.2. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ
A.83. táblázat -
1047-1076 II. Sven (Estridsson) (I. Sven lányának, Astridnak és

Ulf jarlnak a fia)
1074-1080 III. (Hén) Harald (fia)
1080-1086 II. (Szt.) Knut (fivére)
1086-1095 I. (Éhes) Oluf (fivére)
1095-1103 I. (Jóságos) Erik (fivére)
1104-1134 Niels (fivére)
1134-1137 II. (Felejthetetlen) Erik (I. Erik fia)
1137-1146 III. (Bárány) Erik (I. Erik unokája)
1146-1157 III. Knut (Niels unokája)
604
FÜGGELÉK
1146-1157 III. (Grathe) Sven (II. Erik fia; ellenkirály)
1157-1182 I. (Nagy) Valdemar (I. Erik unokája)
1182-1202 IV. Knut (fia; társuralkodó 1165)
1202-1241 II. (Győztes) Valdemar (fivére)
1215-1231 (Ifjabb) Valdemar (fia; társuralkodó)
1241-1250 IV. Erik (fivére; társuralkodó 1232)
1250-1252 Ábel (fivére)
1252-1259 I. Kristóf (fivére)
1259-1286 V. (Glipping) Erik (fia)
1286-1319 VI. (Menved) Erik (fia)
1320-1326 II. Kristóf (fivére; trónfosztva)
1321-1326 Erik (fia; társuralkodó; trónfosztva)
1326-1330 III. Valdemar (Ábel negyedik leszármazottja;

1330-1332 II. Kristóf (másodszor)
1330-1332 Erik (társuralkodó; másodszor)
1340-1375 IV. (Atterdag) Valdemar (fivére)
3.26.3. FOLKUNG (SVÉD/NORVÉG)-HÁZ
A.84. táblázat -
1376-1387 II. Oluf (IV. Valdemar lányának, Margitnak és VI.

Haakon norvég királynak a fia; Norvégia királya 1380)
3.26.4. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ
A.85. táblázat -
1387-1397 I. Margit (anyja; „Dánia úrnője”; lemondott; régens

1397-1412)
3.26.5. POMERÁNIAI-HÁZ
A.86. táblázat -
605
FÜGGELÉK
1397-1439 VII. Erik (Margit nővérének, Ingridnek az unokája;

Norvégia és Svédország királya; trónfosztva; T1459)
3.26.6. PFALZI-HÁZ
A.87. táblázat -
1440-1448 III. (Bajor) Kristóf (VII. Erik nővérének, Katalinnak a

fia; Neumarkt grófja; Dánia kormányzója 1439-1440;
Norvégia és Svédország királya 1442)
3.26.7. OLDENBURG-HÁZ
A.88. táblázat -
1448-1481 I. Krisztián (Oldenburg grófja; lányágon V. Erik

hatodik leszármazottja)
1483-1513 János (fia)
1513-1523 II. (Gonosz) Krisztián (fia; trónfosztva; †1559)
1523-1533 I. Frigyes (I. Krisztián fia)
3.27. Norvég Királyság

3.27.1. WESTFOLD-HÁZ
A.89. táblázat -
860k.-928 I. (Széphajú) Harald (Fekete Halfdan fia; Westfold

királya; lemondott; †932?)
928-933 I. (Vérescsatabárdú) Erik (fia; trónfosztva; †954)
933-959 I. (Jó) Haakon (fivére)
959-974 II. (Szürkebundás) Harald (I. Erik fia)
974-994 Haakon (Sigurdsson) jarl
994-999 I. Olaf (Tryggvason) (I. Harald dédunokája)
999-1015 Erik jarl (Haakon jarl fia; lemondott; †1023?)
1015-1016 Svein jarl (fivére; trónfosztva; †1016)
1016-1028 II. (Szt.) Olaf (I. Harald negyedik leszármazottja;

trónfosztva; (†1030. VII. 29.)
606
FÜGGELÉK
1028-1030 (Nagy) Knut (Kanut)
1030-1035 Sven (Alfivason) (I. Knut fia; trónfosztva; †1036)
1035-1046 I. (Jó) Magnus (II. Olaf fia)
1046-1066 III. Harald (Hardrada) (I. Harald negyedik

leszármazottja)
1066-1069 II. Magnus (fia)
1067-1093 III. (Előkelő; Békés) Olaf (fivére)
1093-1095 II. Haakon (II. Magnus fia)
1093-1103 III. (Csupaszlábú) Magnus (III. Olaf fia)
1103-1115 Olaf Magnusson (fia)
1103-1123 I. Eystein (fivére)
1103-1130 I. (Keresztes) Sigurd (fivére)
1130-1135 IV. (Vak) Magnus (fia, trónfosztva, T1139)
1130-1136 IV. Harald (III. Magnus fia)
1136-1155 II. (Nagyszájú) Sigurd (fia)
1136-1161 I. (Púpos) Inge (fivére)
1142-1157 II. Eystein (fivére)
1157-1162 II. (Szélesvállú) Haakon (II. Sigurd fia; ellenkirály)
1161-1184 V. Magnus (I. Sigurd unokája; kezdetben ellenkirály)
1177-1202 Sverre (iI. Sigurd fia?; kezdetben ellenkirály)
1202-1204 III. Haakon (fia)
1204 Guttorm (unokaöccse)
1204-1217 II. Inge (Cecília, II. Sigurd és Reini Baard lányának

fia)
1217-1263 IV. (Idősebb) Haakon (III. Haakon fia)
1240-1257 (Ifjabb) Haakon (fia; társuralkodó)
1263-1280 VI. (Törvényalkotó) Magnus (fivére; társuralkodó

1257)
607
FÜGGELÉK
1279-1299 II. (Papgyűlölő) Erik (fia; társuralkodó 1273)
1298-1319 V. (Hosszúlábú) Haakon (fivére)
3.27.2. FOLKUNG (SVÉD)-HÁZ (1319-1387)
A.90. táblázat -
1319-1355 VII. Magnus (anyja Ingeborg, V. Haakon lánya, apja

Erik, I. Magnus svéd király fia; lemondott;
társuralkodó 1371-1374)
1355-1380 VI. Haakon (fia; társuralkodó 1343)
1378-1387 IV. Olaf (fia; Dánia királya 1376)
1387-1397 Margit (VII. Magnus özvegye, IV. Olaf anyja;

„Norvégia úrnője”; lemondott; régens 1397-1412)
1397-1439 III. (Pomerániai) Erik (Margit nővérének unokája;

Dánia és Svédország királya; trónfosztva; T1459)
1442-1448 (Bajor) Kristóf (unokaöccse; Dánia és Svédország

királya)
1450- Unió Dániával
3.28. Svéd Királyság

3.28.1. YNGLING-HÁZ
A.91. táblázat -
980k.-995k. (Győzelmes) Erik (Uppsala királya)
993-1022 (ölbéli) Olaf Skötkonung (fia)
1022-1050 önund Jakab (fia)
1050-1060 (öreg) Emund (fivére)
3.28.2. STENKIL-HÁZ
A.92. táblázat -
1059-1066 Stenkil Ragnvaldsson
1065-1070 Halsten (fia; trónfosztva)
1070-? (Rőt) Hakan
? -1080 I. (Idősebb) Inge (Stenkil fia; trónfosztva)
608
FÜGGELÉK
1080-1083 Blot-Sven (unokatestvére)
1083-1110 I. Inge (másodszor)
1108-1118 Fülöp (Halsten fia)
1118-1130 II. (Ifjabb) Inge (fivére)
3.28.3. SVERKER- ÉS ERIK-HÁZ
A.93. táblázat -
1129-1156 I. (Idősebb) Sverker
1156-1160 (Szt.) Erik Jedvardsson
1160-1161 Magnus Henriksson
1161-1167 Károly Sverkersson (I. Sverker fia)
1167-1173 Kol Jonsson (unokaöccse)
1173-1196 Knut Eriksson (Szt. Erik fia)
1196-1208 II. (Ifjabb) Sverker (Károly fia, trónfosztva; †1210)
1208-1216 Erik Knutsson (Knut fia)
1216-1222 I. János (II. Sverker fia)
1222-1229 Erik Eriksson (Erik Knutsson fia; trónfosztva)
1229-1234 (Magas) Knut (Szt. Erik dédunokája?)
1234-1250 Erik Eriksson (másodszor)
3.28.4. FOLKUNG-HÁZ
A.94. táblázat -
1246-1275 Valdemar (apja Bjalbo Birger, anyja Ingeborg, Erik

Knutsson lánya; trónfosztva; †1302)
1373-1290 I. (Ladulas) Magnus (fivére)
1290-1318 Birger (fia; trónfosztva; †1321)
1319-1364 II. Magnus (unokaöccse; Norvégia királya;

trónfosztva; T1374)
1343-1359 Erik Magnusson (fia; társuralkodó)
609
FÜGGELÉK
1362-1364 Hakan Magnusson (fivére; társuralkodó; trónfosztva;

Norvégia királya; †1380)
3.28.5. VEGYES HÁZBELI URALAKODÓK (MECKLENBURG)
A.95. táblázat -
1364-1389 (Mecklenburgi) Albert (anyja Euphemia, I.Magnus

nővére; trónfosztva; †1412)
1389-1397 Margit (Hakan Magnusson özvegye; „Svédország

úrnője”; lemondott; régens1397-1412)
1397-1439 (Pomerániai) Erik (Margit nővérének unokája; Dánia

és Norvégia királya; trónfosztva; †1459)
1440-1448 (Bajor) Kristóf (unokaöccse; Dánia és Norvégia

királya)
1448-1457 (III.) Károly (Karl Knutsson Bonde) („a királyság

előljárója” 1438-1441; trónfosztva]
1457-1464 I. Krisztián (Dánia királya; trónfosztva)
1464-1465 (III.) Károly (másodszor; trónfosztva)
1466-1467 I. Krisztián (másodszor; trónfosztva; †1481]
1467-1470 (III.) Károly (harmadszor)
1471-1497 (idősebb) Sten Sture (Karl Bonde unoka öccse; „a

királyság elöljárója”; elűzve)
1493-1501 II. János (Dánia királya; trónfosztva; †1513)
1501-1503 (Idősebb) Sten (másodszor)
1503-1512 Svante Nilsson (Sture) (anyai ágon Sten Sture rokona;

„a királyság elöljárója)
1512-1520 (Ifjabb) Sten Sture (Sten Svantesson) (fia; „királyság

elöljárója”)
1519-1521 II. Krisztián (Dánia királya; trónfosztva; †1559)
1523-1560 I. (Vasa) Gusztáv (Karl Bonde negyedik

leszármazottja; (Idősebb) Sten Sture lányának fia; „a
királyság elöljárója” 1521)
3.29. Kijevi Rusz

3.29.1. RURIK-HÁZ
A.96. táblázat -
610
FÜGGELÉK
860/2-879? Rurik (a novgorodi varégek fejedelme
882- 912/3 Oleg (Novgorod viking fejedelme; Kijevet fővárosává

teszi 882)
912/3-945/6 I. Igor (Rurik fia v. leszármazottja)
945/6-965k. Olga (özvegye; régens; †969)
945/6-972 I. Szvjatoszláv (fia)
971-978/80 I. Jaropolk (fia)
978/80-1015 I. (Szt.) Vlagyimir (fivére)
1015-1019 I. Szvjatopolk (Jaropolk fia)
1019-1054 I. (Bölcs) Jaroszláv (Vlagyimir fia)
1054-1068 I. Izjaszláv (fia; trónfosztva)
1068-1069 Vszeszlav (I. Vlagyimir dédunokája; trónfosztva;

†1101)
1069-1073 I. Izjaszláv (másodszor; trónfosztva)
1071-1076 II. Szvjatoszláv (fivére)
1076-1077 I. Vszevolod (fivére; trónfosztva)
1077-1078 I. Izjaszláv (harmadszor)
1078-1093 I. Vszevolod (másodszor)
1093-1113 II. Szvjatopolk (I. Izjaszláv fia)
1112-1125 II. Vlagyimir (Monomah) (I. Vszevolod fia)
1124-1132 I. (Nagy) Msztyiszláv (fia)
1132-1139 II. Jaropolk (fivére)
1139 Vjacseszláv (fivére; trónfosztva)
1138-1146 II. Vszevolod (II. Szvjatoszláv unokája)
1146 II. Igor (fivére; trónfosztva; †1147)
1146-1154 II. Izjaszláv (I. Msztyiszláv fia)
1150/1-1154 Vjacseszláv (másodszor; névleges uralkodó)
1152-1155 III. Izjaszláv (II. Szvjatoszláv unokája; trónfosztva)
611
FÜGGELÉK
1152-1157 I. Jurij (Dolgorukij) (II. Vlagyimir fia)
1156-1158 III. Izjaszláv (másodszor; trónfosztva)
1156-1159 II. Msztyiszláv (II. Izjaszláv fia; trónfosztva)
1156-1161 I. Rosztyiszláv (I. Msztyiszláv fia;trónfosztva)
1161 III. Izjaszláv (harmadszor)
1161-1167 I. Rosztyiszláv (másodszor)
1166-1169 II. Msztyiszláv (másodszor; trónfosztva, †1170)
1169-1171 Gleb (Jurij Dolgorukij fia)
1171-1240 Zavargások és polgárháború a mongol hódításig

(Tizenhat személy huszonnyolc alkalommal visel
nagyfejedelmi címet)
3.30. Vlagyimiri Nagyfejedelemség

3.30.1. RURIK-HÁZ
A.97. táblázat -
1132-1157 I. Jurij (Dolgorukij) (Rosztov-Szuzdal fejedelme;

kijevi nagyfejedelem 1155)
1157-1174 I. Andrej (Bogoljubszkij) (fia; Vlagyimir-Szuzdal

fejedelme)
1174-1176 I. Mihail (fivére)
1176-1212 III. („Nagy Fészek”) Vszevolod (fivére; nagyfejedelem

1195)
1212-1216 II. Jurij (fia; trónfosztva)
1216-1218 Konsztantyin (fivére; Rosztov fejedelme)
1217-1238 II. Jurij (másodszor)
1238-1246 II. Jaroszláv (fivére)
1247 Szvjatoszláv (fivére; Szuzdal fejedelme; trónfosztva;

†1253)
1247-1252 II. Andrej (II. Jaroszláv fia; Szuzdal fejedelme;

1252-1263 I. (Szt.) Alekszandr (Nyevszkij) (fivére; korábban

Novgorod fejedelme)
612
FÜGGELÉK
1263-1271 III. Jaroszláv (fivére; Tver fejedelme 1247)
1272-1277 Vaszilij (fivére; Kosztroma fejedelme)
1277-1282 I. Dmitrij (Alekszandr Nyevszkij fia; Perejaszlavl-

Zalesszkij fejedelme; trónfosztva)
1282-1283 III. Andrej (fivére; Gorogyec fejedelme; trónfosztva)
1282-1294 I. Dmitrij (másodszor)
1294-1304 III. Andrej (másodszor)
1305-1318 II. (Szt.) Mihail (III. Jaroszláv fia; Tver fejedelme)
1318-1322 III. Jurij (Alekszandr Nyevszkij unokája; Moszkva

fejedelme; trónfosztva; †1325)
1322-1326 II. Dmitrij (II. Mihail fia; Tver fejedelme)
1325-1327 II. Alekszandr (fivére; Tver fejedelme; trónfosztva;

T1139)
1327-1331 III. Alekszandr (II. Andrej dédunokája; Szuzdal

fejedelme)
1332-1340 I. Iván (Kalita) (III. Jurij fivére; Moszkva fejedelme

1325)
1340-1353 (Büszke) Szemjon (fia; Moszkva fejedelme)
1353-1359 II. (Szép) Iván (fivére; Moszkva fejedelme)
1360-1362 III. Dmitrij (III. Alekszandr unokaöccse; Nyizsnij-

Novgorod és Szuzdal fejedelme; trónfosztva; †1383)
1362-1389 IV. Dmitrij (Donszkoj) (II. Iván fia; Moszkva

fejedelme 1359)
1389 Egyesítés Moszkvával
3.31. Moszkva fejedelmei; majd nagyfejedelmei

3.31.1. RURIK-HÁZ
A.98. táblázat -
1280k.-1303 Danyiil (Alekszandr Nyevszkij fia; Moszkva

fejedelme)
1302-1325 Jurij (fia)
1325-1340 I. Iván (Kalita) (fivére; nagyfejedelem 1332)
613
FÜGGELÉK
1339-1353 (Büszke) Szemjon (fia; nagyfejedelem)
1353-1359 II. (Szép) Iván (fivére)
1359-1389 Dmitrij (Donszkoj) (fia; nagyfejedelem 1362)
1387-1425 I. Vaszilij (fia)
1425-1462 II. (Vak) Vaszilij (fia)
1462-1505 III. (Nagy) Iván (fia)
1471-1490 (Ifjabb) Iván (fia; társuralkodó)
1503-1533 III. Vaszilij (fivére; társuralkodó 1502)
3.32. Lengyelország
3.32.1. LENGYELORSZÁG FEJEDELMEI ÉS KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ
A.99. táblázat -
960?-992 I. Mieszko (herceg vagy fejedelem; Piast negyedik

leszármazottja, a lengyel uralkodóház a hagyomány
szerinti megalapítója)
992-1025 I. (Vitéz) Boleszló (fia; Lengyelország királya 1025)
1025-1031 II. Mieszko (Lambert) (fia; király)
1031-1032 Bezprym (fivére, fejedelem)
1032-1034 II. Mieszko (másodszor; fejedelem)
1034-1058 I. (Megújító) Kázmér (fia)
1058-1079 II. (Merész) Boleszló (fia; király 1076; trónfosztva;

T1081)
1076-1102 I. Ulászló (Herman) (fivére)
1102-1107 Zbigniew (fia; trónfosztva)
1101-1138 III. (Ferdeszájú) Boleszló (fivére)
3.32.2. KRAKKÓ (KIS-LENGYELORSZÁG) FEJEDELMEI: PIAST-HÁZ
A.100. táblázat -
1137-1146 II. (Száműzött) Ulászló (fia; trónfosztva; †1159)
1146-1173 IV. (Göndörhajú) Boleszló (fivére)
614
FÜGGELÉK
1173-1177 III. (Öreg) Mieszko (fivére; trónfosztva)
1176-1194 II. (Igazságos) Kázmér (fivére)
1194-1199 I. (Fehér) Leszek (fia; trónfosztva)
1198-1202 III. Mieszko (másodszor)
1202 III. (Vékonylábú) Ulászló (fia; trónfosztva)
1202-1227 I. Leszek (másodszor)
1228 III. Ulászló (harmadszor; trónfosztva; †1231)
1228-1229 I. (Szakállas) Henrik (II. Ulászló unokája; trónfosztva)
1228-1232 (Mazóviai) Konrád (II. Kázmér fia; trónfosztva)
1232-1238 I. Henrik (másodszor)
1238-1241 II. (Jámbor) Henrik (fia)
1240-1243 (Mazóviai) Konrád (másodszor; trónfosztva; †1247)
1243-1279 V (Szemérmes) Boleszló (I. Leszek fia)
1279-1288 II. (Fekete) Leszek (Konrád unokája)
1288-1290 IV. (Probus) Henrik (II. Henrik unokája)
1290-1291 Przemsí (III. Mieszko negyedik leszármazottja; király

1295)
3.32.3. PRE MYSL-HÁZ
A.101. táblázat -
1290-1305 Vencel (feleségül vette Erzsébetet, Przemsí lányát;

cseh király 1278; lengyel király 1300)
3.32.4. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ
A.102. táblázat -
1305-1333 I. (Kis) Ulászló (II. Leszek fivére; király 1320)
1333-1370 III. (Nagy) Kázmér (fia)
3.32.5. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ
A.103. táblázat -
615
FÜGGELÉK
1369-1382 (Nagy) Lajos (nővérének fia; magyar király 1342)
1383-1399 Hedvig (lánya)
3.32.6. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: JAGELLÓ-HÁZ
A.104. táblázat -
1385-1434 II. Ulászló (Jogaila) (férje; litván nagyfejedelem)
1434-1444 III. (Várnai) Ulászló (fia; magyar király 1440)
1446-1492 IV. Kázmér (fivére; litván nagyfejedelem 1440)
1492-1501 I. János (Albert) (fia)
1498-1506 Sándor (fivére; litván nagyfejedelem 1492)
1506-1548 I. (öreg) Zsigmond (fivére; litván nagyfejedelem)
3.33. Litván Nagyfejedelemség

A.105. táblázat -
1238 k.-1263 Mindaugas (a litván törzsek egyesítője; király 1253)
1263-1265 Treniota (unokaöccse; fejedelem)
1263-? Vaisvilkas (Mindaugas fia; fejedelem)
?-1270 k. Svarmas
1270 k.-1281/2 Traidenis (nagyfejedelem)
1281/2-1285 Daumantas (fejedelem)
1285-? Interregnum
1289 e.-1295 k. Pukuveras (nagyfejedelem)
1295 k.-1315 k. Vytenis (fia)
1315/6-1341/2 Gediminas (fivére)
1342-1345 Jaunutis (fia; trónfosztva; †1366)
1345-1377 Algirdas (fivére) (Vilnius)
1343-1382 Kestutis (fivére; társuralkodó) (Trakai)
1377-1392 Jogaila (Jagello) (Algirdas fia; II. Ulászló néven

lengyel király 1386; lemondott; †1434)
616
FÜGGELÉK
1387-1430 Vytautas (Kestutis fia)
1430-1432/5 Svitrigaila (Algirdas fia; trónfosztva; †1452)
1432-1440 Zsigmond (Kestutis fia)
1440-1492 Kázmér (Jogaila/II. Ulászló fia; lengyel király 1446)
1492-1506 Sándor (fia; lengyel király 1501)
1503-1548 (öreg) Zsigmond (fivére)
1548-1572 Zsigmond Ágost (fia)
1568 Egyesülés Lengyelországgal
3.34. Nagymorva Fejedelemség

A.106. táblázat -
830k.-846 I. Mojmír
846-870 Rosztiszláv (unokaöccse)
870-894 I. Szvatopluk (unokaöccse)
894-904(?) II. Mojmír (fia)
893-898/907(?) II. Szvatopluk (fivére)
3.35. Csehország
3.35.1. PREMYSL-HÁZ
A.107. táblázat -
870?-895 I. Borivoj (herceg vagy fejedelem; a tradíció szerint

Premysl nyolcadik leszármazottja)
895-912 I. Spytihne v (fia)
912-921 I. Vratislav (fivére)
921-929 I. (Szt.) Vencel (fia)
929-972 I. (Kegyetlen) Boleslav (fivére)
972-999 II. (Jámbor) Boleslav (fia)
999-1002 III. (Vörös) Boleslav (fia; trónfosztva)
1002-1003 Vladivoj (I. Boleslav és a lengyel I. Mieszko lánya,
617
FÜGGELÉK
Dobravy fia)
1003 Jaromír (II. Boleslav fia; trónfosztva)
1003 III. Boleslav (másodszor; trónfosztva; †1037)
1002-1004 I. Boleslav (Lengyelország fejedelme; trónfosztva)
1002-1012 Jaromír (másodszor; trónfosztva)
1012-1033 Udalrich (Oldrich) (fivére; trónfosztva; †1034)
1033-1034 Jaromír (harmadszor; trónfosztva; †1035)
1033-1055 I. Bretislav (Udalrich fia)
1055-1061 II. Spytihnev (fia)
1061-1092 II. Vratislav (I.) (fivére; Csehország királya 1085)
1092 I. Konrád (fivére)
1092-1100 II. Bretislav (II. Vratislav fia)
1100-1107 II. Borivoj (fivére; trónfosztva)
1107-1109 Svatopluk (I. Bretislav unokája)
1109-1117 I. Vladislav (II. Vratislav fia; lemondott)
1117-1120 II. Borivoj (másodszor; trónfosztva; †1124)
1120-1125 I. Vladislav (másodszor)
1125-1140 I. Sobe slav (fivére)
1140-1173 II. Vladislav (I. Vladislav fia; király 1158; lemondott;

†1174)
1173 Frigyes (fia; trónfosztva)
1173-1178 II. Sobe slav (I. Sobe slav fia; trónfosztva; †1180)
1178-1189 Frigyes (másodszor)
1189-1191 II. Konrád (Ottó) (I. Konrád dédunokája)
1191-1192 II. Vencel (I. Sobe slav fia; trónfosztva)
1191-1193 I. Premysl Ottokár (Otakar) (II. Vladislav fia;

trónfosztva)
1191-1197 Henrik (JindTich) Bretislav (I. Vladislav unokája)
618
FÜGGELÉK
1197 III. Vladislav (Henrik; Jindrich) (II. Vladislav fia;

lemondott; †1222)
1197-1230 I. Premysl Ottokár (Otakar) (másodszor; király 1198)
1230-1253 I. Vencel (fia; társuralkodó 1228)
1253-1278 II. (Nagy) Premysl Ottokár (Otakar) (fia)
1278-1305 II. Vencel (fia; lengyel király 1300)
1305-1306 III. Vencel (fia; lengyel király)
3.35.2. HABSBURG-HÁZ
A.108. táblázat -
1306-1307 Rudolf (osztrák herceg; feleségül vette Erzsébetet, II.

Vencel özvegyét)
3.35.3. KARINTHIAI-HÁZ
A.109. táblázat -
1306-1310 Henrik (Karinthia hercege; feleségül vette Annát, II.

Vencel lányát; trónfosztva; †1335)
3.35.4. LUXEMBURG-HÁZ
A.110. táblázat -
1310-1346 (Vak) János (Luxemburg grófja; feleségül vette

Erzsébetet, II. Vencel lányát)
1346-1378 Károly (fia; német király 1346; császár 1355)
1378-1419 IV. Vencel (fia; társuralkodó 1363; német király 1400-

ig)
1419-1437 Zsigmond (fivére; magyar király 1387; német király

1410; császár 1433)
3.35.5. HABSBURG-HÁZ
A.111. táblázat -
1437-1439 Albert (német és magyar király; feleségül vette

Erzsébetet, Zsigmond lányát)
619
FÜGGELÉK
1453-1457 (Utószülött) László (fia; magyar király)
3.35.6. PODJEBRÁD (PODEBRAD)-HÁZ
A.112. táblázat -
1458-1471 György
3.35.7. JAGELLÓ-HÁZ
A.113. táblázat -
1471-1516 Ulászló (Albert lánya, Erzsébet és IV. Kázmér lengyel

király fia; magyar király 1490)
1516-1526 Lajos (fia; magyar király; társuralkodó 1509)
3.36. Bulgária
3.36.1. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: DULO-HÁZ
A.114. táblázat -
681-701k. Aszparuh (Kuvrat kán fia; elfoglalja az Al-Duna

vidékét 681)
701k.-718 Tervel
716-725 ?
725-739 Szevar
3.36.2. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: UKIL-HÁZ
A.115. táblázat -
739-756 Komiszos
756-761 k. Vineh
761k.-764 k. Télecs
764k.-767 Szabin (trónfosztva)
767 Umár (trónfosztva)
767-769k. Toktu
770k. Pagan
770k.-777 Telerig (trónfosztva)
620
FÜGGELÉK
777-803k. Kardám
3.36.3. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: KRUM-HÁZ
A.116. táblázat -
803k.-814 Krum
814 Dukum (fivére)
814-815 Dicsevg (fivére)
815-831 Omurtág (Krum fia)
831-836 Malamir (fia)
836-852 Preszján (unokaöccse vagy Malamirral azonos

személy)
852-889 I. Borisz (Mihály) (fia; lemondott; †907)
887-893 Vladimir (fia; trónfosztva)
893-927 I. Simeon (fivére; császár 913)
926-967 I. Péter (fia; lemondott; †969)
969-971 II. Borisz (fia; trónfosztva; †976)
971-976 Bizánci uralom
3.36.4. MAKEDÓN-BOLGÁR BIRODALOM
A.117. táblázat -
976-1014 Sámuel (cár 997)
1014-1015 Gavril Radomir (fia)
1014-1018 Iván Vladiszlav (unokafivére)
3.36.5. MÁSODIK BOLGÁR BIRODALOM: ASZEN-HÁZ
A.118. táblázat -
1185-1186 II. Péter? (egy forrás szerint cár) trónfosztva)

(Moszkva)
1185/6-1196 I. Aszen (fivére; cár 1187) (Tarnovo)
1196-1197 II. Péter (másodszor?; társuralkodó Preszlavban 1187)
621
FÜGGELÉK
1196-1207 Kalojan (fivére)
1207-1218 Boril (nővére fia; trónfosztva)
1218-1241 II. (Iván) Aszen (I. Aszen fia)
1241-1246 I. Kálmán (fia)
1246-1256 II. Mihály (fivére)
1256-1257 II. Kálmán (I. Aszen unokája)
1257-1277 Konstantin Tih
1277-1279 Ivajlo (trónfosztva; T1280)
1279-1280 III. (Iván) Aszen (II. (Iván) Aszen unokája;

trónfosztva)
1280-1292 I. (Terter) György
1292-1298 Szmilec
1299 Csaka (Nogaj tatár vezér fia)
1300-1322 Szvetoszláv Todor (I. György fia)
1322 II. (Terter) György (fia)
1323-1330 (Sisman) Mihály
1330-1331 Iván István (fia; trónfosztva)
1331-1371 Iván Sándor (unokatestvére)
1371-1393 (Sisman) Iván (fia második házasságából) (Tarnovo)
1360k.-1396 (Sztracimir) Iván (féltestvére) (Vidin)
1393/6 Az Oszmán Birodalom elfoglalja Bulgáriát
3.37. Horvátország
A.119. táblázat -
845k.-864? I. Trpimir
864k.-876 Domagoj
876-878 Ilko (?)
878-879 Zdeslav (I. Trpimir fia; trónfosztva)
622
FÜGGELÉK
878-892k. Branimir (Domagoj rokona?)
892-910? Mutimir (Muncimir) (I. Trpimir fia)
910k.-928 előtt I. Tomislav (király 924)
928?-935k. II. Trpimir
935k.-945 I. Kresimir
945-948/9 Miroslav
948/9-969 II. Kresimir (Mihály)
969?-997? I. István (Drz islav)
1000-1030/35 III. Kresimir (társuralkodója egy ideig: Gojslav)
1030/35-1058 II. István (fia)
1058-1074 IV. Kresimir (Péter) (fia)
1074-1075 Slavac
1075-1089 Dmitar Zvonimir
1089-1090/1 III. István
1091-1096 Álmos (magyar herceg)
1096-1097 (Svacic) Péter
1102 Horvátország a Magyar Királyság részévé válik
3.38. Bosznia
A.120. táblázat -
11. század vége István comes
1137-? Árpád-házi László herceg
1154-1163 Boric
1180-1204 Kulin
?-? István
1232k.-1249k. Ninoslav Máté
1250k. – 1255 Prijezda
623
FÜGGELÉK
1264-1272 Anna hercegnő
1271-1272 Béla, Rosztyiszláv és Anna fia
1272-1274 Gut-Keled nb. István
1274-1276 Egyed
1276-1280 Csák Ugrin
1280-1284 Kun Erzsébet anyakirályné
1287/90-1310 I. (Kotroman) István (bán)
1299 (Subic) Pál
1302-1304 I. Mladen
1305-1322 II. Mladen
1314-1353 II. (Kotromanic) István (I. István fia)
1353-1391 I. (Kotromanic) Tvrtko István (unokaöccse király

1377)
1357-1374 (Kotromanic) Vuk (társbán) (fivére)
1391-1395 Dabisa István (I. Tvrtko unokafivére)
1395-1398 Ilona / Gruba (özvegye; trónfosztva)
1398-1404 Ostoja István (I. Tvrtko [törvénytelen?] fia;

trónfosztva)
1404-1409 II. Tvrtko (I. Tvrtko [törvénytelen?] fia; trónfosztva)
1409-1418 Ostoja István (másodszor)
1418-1420/1 (Ostojicc) István (fia; trónfosztva; T1421/2)
1431-1443 II. Tvrtko (másodszor)
1443-1461 Tamás István (Ostoja fia)
1461-1463 (Tomasevfe) István (fia)
1463 Oszmán és magyar fennhatóság
1471-1477 Újlaki Miklós (Bosznia királya)
3.39. Szerbia
3.39.1. NEMANJA-HÁZ
624
FÜGGELÉK
A.121. táblázat -
1167k. -1196 Nemanja István (Szt. Simeon) (Raska nagyzsupánja

1167; elfoglalja Zétát; lemondott; T1200)
1196-1228 (Prvovencsani „elsőnek koronázott”) (Szt.) István (fia;

Szerbia királya 1217)
1228-1234 Radoszláv István (fia; trónfosztva)
1234-1243 Vladiszláv István (fivére; trónfosztva)
1243-1276 I. Uros István (fivére; trónfosztva; †1277?)
1276-1282 Dragutin István (fia; lemondott; Észak-Szerbia 1282-

1316)
1282-1321 II. Uros István (Milutin) (fivére)
1322-1331 III. Uros István (Decsanszki) (fia; trónfosztva; †1331)
3.39.2. SZERB BIRODALOM: NEMANJA-HÁZ
A.122. táblázat -
1331-1355 IV. Uros István (Dusán) (fia; társuralkodó 1322;

császár 1346)
1355-1371 V. Uros István (fia)
3.39.3. HREBELJANOVICS-HÁZ
A.123. táblázat -
1371-1389 Hrebeljanovics Lázár (csak helyi fejedelem; Észak-

Szerbia)
1389-1427 István (fia; despota 1402)
3.39.4. BRANKOVICS-HÁZ
A.124. táblázat -
1427-1456 Brankovics György (Máriának, Lázár lányának és

Brankovics Vuknak a fia; despota 1429)
1456-1458 Lázár (fia; társuralkodó 1446)
1458-1459 (Vak) István (fivére; trónfosztva, †1476)
1459 Tomasevics István (Lázár veje; Bosznia királya;

625
FÜGGELÉK
1459 Az Oszmán Birodalom elfoglalja Szerbiát
3.39.5. HAVASALFÖLD
A.125. táblázat -
1247e.-1273k. Litovoi
1273k.-1290k. Barbat
1290k.-1310k. Tihomir (Toktemir)
1310k.-1352 I. Basarab (fia)
1352-1364 Nicolae Alexandru (fia)
1364-1377k. I. Vladislav (Vlaicu) (fia)
1377k.-1383k. I. Radu (fivére)
1383-1386 I. Dan (fia)
1386-1418 I. (Öreg) Mircea (fivére)
1394k.-1397 I. Vlad (egy részterületen) (I. Dan törvénytelen öccse

vagy fia)
1418-1420 I. Mihály (I. Mircea fia)
1420-1431(megszakításokkal) II. Dan (I. Dan fia)
1421, 1423, 1424-1426, 1427 II. (Kopasz) Radu (i. Mircea fia; trónfosztva)
1431-1436 I. Sándor (Aldea) (fivére; trónfosztva)
1436-1442 II. Vlad (Dracul) (fivére; trónfosztva)
1442-1443 Il. Basarab (II. Dan fia)
1443-1447 II. Vlad (Dracul) (másodszor)
1446-1448 II. Vladislav (unokaöccse; trónfosztva)
1448 III. (Karóbahúzó) Vlad (Tepes) (II. Vlad fia;

trónfosztva)
1446-1456 II. Vladislav (másodszor)
1456-1462 III. (Karóbahúzó) Vlad (Tepes) (másodszor;

trónfosztva)
1461-1475 III. (Szép) Radu (fivére)
626
FÜGGELÉK
1473, 1474, 1475-1476 III. Basarab (Laiota) (II. Vladislav fivére; trónfosztva)
1476 III. (Karóbahúzó) Vlad (Tepes) (harmadszor)
1476-1477 III. Basarab (Laiota) (másodszor) (trónfosztva; †1480)
1476-1481 IV. Basarab (Tepelus) (II. Basarab fia; trónfosztva)
1481 II. Mircea (II. Vlad törvénytelen fia; trónfosztva)
1481 IV. (Szerzetes) Vlad (II. Vlad fia; trónfosztva)
1481-1482 IV. Basarab (Tepelus) (másodszor)
1482-1495 IV. (Szerzetes) Vlad (másodszor)
1494-1508 IV. (Nagy) Radu (fia)
1508-1509 (Gonosz) Mihnea (III. Vlad fia) (trónfosztva;T1510)
1509-1510 III. Mircea (fia)
1510-1512 V. (Ifjabb) Vlad (IV. Radu fivére)
1512-1521 V. (Neagoe) Basarab (IV. Basarab törvénytelen fia)
1521 Teodosie (fia; trónfosztva; †1522)
1519-1522 (Szerzetes) Vlad Dragomir
1520-1529 V. Radu (Radu de la Afumati) (IV. Radu fia)
1522- Mehmed bej (I. Mihály leszármazottja; nikápolyi pasa)
1521-1525 III. Vladislav (ellenvajda)
1523-1524 Radu (Badica) (ellenvajda)
3.40. Moldva
A.126. táblázat -
1352k.-1353 Dragos (máramarosi román vajda)
1354k.-1358k. Sas (fia)
1359 Balc (fia)
1359-1365/7 I. Bogdan (másik máramarosi román vajdacsaládból)
1365/7-1374/5 Latcu (fia)
627
FÜGGELÉK
1373-1375 Costea
1375k.-1391/2 I. Péter (Petru al Musatei) (I. Bogdan unokája)
1391/2-1394 I. Roman (fivére)
1394-1399 I. István (fia)
1399-1400 (Nyomorék) Iuga (fivére)
1400-1432 I. (Jó) Sándor (fivére)
1432-1433 Ilias (fia; trónfosztva)
1433-1435 II. István (apai féltestvére; trónfosztva)
1434-1442 Ilias (másodszor)
1435-1447 II. István (másodszor)
1444-1445 II. Péter (féltestvére; trónfosztva)
1447. VII-XII. II. Péter (másodszor; trónfosztva)
1447. XII-1448. III. II. Roman (féltestvére?; trónfosztva; †1448. VII. 2.)
1447. III-X. II. Péter (harmadszor)
1448. X-XII. Ciubar
1448. XII-1449. X. II. Sándor (Alexandrel) (Ilias fia; trónfosztva)
1448 X-1451 II. Bogdan (I. Sándor fia)
1450-1452 III. Péter (Áron) (apai féltestvére; trónfosztva)
1451-1454. VIII. II. Sándor (Alexandrel) (másodszor; trónfosztva)
1454 VIII -XII. III. Péter (Áron) (másodszor)
1455 II-III. II. Sándor (Alexandrel) (harmadszor)
1454-1457 III. Péter (Áron) (harmadszor; trónfosztva; †1459)
1456-1504 III. (Nagy) István (II. Bogdan fia)
1504-1517 III. (Vak) Bogdan (fia)
1515-1527 IV. István (Stefanita) (fia)
3.41. Jeruzsálemi Királyság

A.127. táblázat -
628
FÜGGELÉK
1099-1100 (Bouillon) Gottfried (Geoffroy) („a Szent Sír őre”)
1099-1118 I. (Boulogne-i) Balduin (fivére; király)
1118-1131 II. (Le Bourg-i) Balduin (unokafivére)
1129-1143 (Anjou) Fulkó (Foulques) (veje)
1142-1163 III. Balduin (fia)
1163-1174 I. Amalrik (fivére)
1174-1185 IV. Balduin (fia)
1185-1186 V. Balduin (nővérének, Szibillának a fia)
1185-1192 (Lusignan) Guidó (Guy) (Szibilla második férje;

trónfosztva; utóbb Ciprus királya; T1194)
1190/2-1205 I. Izabella (Szibilla húga; társuralkodó; egyedüli

uralkodó 1205)
1190-1192 I. (Montferrati) Konrád (második férje)
1192-1197 I. (Champagne-i) Henrik (harmadik férje)
1197-1205 II. (Lusignan) Amalrik (negyedik férje; Guidó fivére;

Ciprus királya 1194)
1204-1212 (Montferrati) Mária (Izabella és Konrád lánya)
1210-1212 I. (Brienne-i) János (férje; társuralkodó, majd régens

1225-ig)
1211-1228 II. (Brienne-i) Izabella (Mária és János lánya)
1225-1228 (Hohenstauf) Frigyes (férje; társuralkodó, majd régens

1243-ig; Szicília királya; császár)
1228-1254 II. (Hohenstauf) Konrád (II. Izabella és Frigyes fia;

német király; Szicília királya)
1252-1268 III. (Hohenstauf) Konrád (Konradin) (fia)
1269-1284 I. (Antiokhiai) Hugó (I. Izabella és Henrik lányának

unokája; Ciprus királya)
1277-1285 I. (Anjou) Károly (ellenkirály; Szicília [Nápoly]

királya)
1284-1285 II. (Antiokhiai) János (Hugó fia; Ciprus királya)
1285-1291 II. (Antiokhiai) Henrik (fivére)
629
FÜGGELÉK
1285-1286 II. (Anjou) Károly (ellenkirály; Nápoly királya)
1291 Elesik a királyság utolsó kontinentális birtok (Akkon)

(a ciprusi és a nápolyi királyok továbbra is viselik a
jeruzsálemi királyi címet)
3.42. Ciprusi Királyság

3.42.1. LUSIGNAN-HÁZ
A.128. táblázat -
1192-1194 Guidó (Guy) (korábban Jeruzsálem királya)
1194-1205 Amalrik (fivére; Jeruzsálem királya 1198)
1205-1218 I. Hugó (fia)
1218-1253 I. Henrik (fia)
1253-1267 II. Hugó (fia)
3.42.2. ANTIOKHIAI-HÁZ
A.129. táblázat -
1267-1284 III. Hugó (I. Henrik leányági unokája; Jeruzsálem

királya 1269)
1284-1285 I. János (fia; Jeruzsálem királya)
1285-1324 II. Henrik (fivére; Jeruzsálem királya)
1324-1359 IV. Hugó (fia)
1359-1369 I. Péter (fia; Kis-Örményország királya 1344)
1369-1382 II. Péter (fia)
1382-1398 I. Jakab (IV. Hugó fia)
1398-1432 Janus (fia)
1432-1458 II. János (fia)
1258-1460/4 Charlotte (lánya; trónfosztva; †1487)
1458-1460/4 (Savoyai) Lajos (férje; társuralkodó; trónfosztva;

†1482)
1458-1473 II. Jakab (II. János törvénytelen fia)
630
FÜGGELÉK
1473-1474 III. (Utószülött) Jakab (fia)
1474-1489 (Cornaro) Katalin (anyja; lemondott; †1510)
1489-1571 Velencei uralom
3.43. Ortodox kalifák

A.130. táblázat -
622 Mohamed (Muhammad) próféta megalapítja az iszlám

közösséget
632-634 Abú Bakr (Mohamed apósa)
634-644 Omár al-Fáruk (Mohamed apósa)
644-656 Uthmán (Mohamed veje)
656-661 Alí (Mohamed első unokafivére és veje)
3.44. Omajjád Kalifátus (Damaszkusz)

A.131. táblázat -
661-680 I. Muávija (Omajja dédunokája, Mohamed távoli

rokona)
680-683 I. Jazíd (fia)
683-684 II. Muávija (fia)
683-685 I. Marván (Omajja dédunokája)
684-705 Abd al-Malik (fia)
705-715 I. al-Valíd (fia)
715-717 Szulejmán (fivére)
717-720 II. Omár (I. Marván unokája)
720-724 II. Jazíd (Abd al-Malik fia)
724-743 Hisám (fivére)
743-744 II. al-Valíd (II. Jazíd fia)
744 III. Jazíd (I. al-Valíd fia)
744 Ibráhím (fivére; trónfosztva; †750)
631
FÜGGELÉK
743-750 II. Marván (I. Marván unokája)
3.45. Abbászida Kalifátus (Bagdad)

A.132. táblázat -
750-754 Abú al-Abbász asz-Szaffáh (Mohamed nagybátyjának,

al-Abbásznak a negyedik leszármazottja)
754-775 al-Manszúr (fivére)
775-785 al-Mahdi (fia)
785-786 al-Hádí (fia)
785-809 Hárún ar-Rasíd (fivére)
809-813 al-Amín (fia)
813-833 al-Mamún (fivére)
833-842 al-Mutaszim (fivére)
842- 847 al-Váthik (fia)
847- 861 al-Mutavakkil (fivére)
861- 862 al-Muntaszir (fia)
862-866 al-Musztaín (al-Mutaszim unokája; trónfosztva; †866)
866- 869 al-Mutazz (al-Mutavakkil fia)
869- 870 al-Muhtadí (al-Váthik fia)
870- 892 al-Mutamid (al-Mutavakkil fia)
892- 902 al-Mutadid (unokaöccse)
902- 908 al-Muktafí (fia)
908- 932 al-Muktadir (fivére)
932- 934 al-Káhir (fivére; trónfosztva; †950)
934- 940 ar-Rádí (al-Muktadir fia)
940- 944 al-Muttakí (fivére; trónfosztva; †968)
944- 946 al-Musztakfí (al-Muktafí fia; trónfosztva; †949)
946- 974 al-Mutí (al-Muktadir fia; trónfosztva; †974)
632
FÜGGELÉK
974- 991 at-Tái (fia; trónfosztva; †1003)
991-1031 al-Kádir (al-Muttakí fia)
1031-1075 al-Káim (fia)
1075-1094 al-Muktadí (unokája)
1094-1118 al-Musztazhir (fia)
1118-1135 al-Musztarsid (fia)
1134-1136 ar-Rásid (fia; trónfosztva; †1138)
1135-1160 al-Muktafí (al-Musztazhir fia)
1160-1170 al-Musztandzsid (fia)
1169-1180 al-Musztadi (fia)
1180-1225 an-Nászír (fia)
1225-1226 az-Záhir (fia)
1226-1242 al-Musztanszir (fia)
1240-1258 al-Musztaszim (fia; trónfosztva; †1258)
1258 A mongolok meghódítják Irakot
3.46. Córdoba emírjei, majd kalifái

3.46.1. OMAJJÁD- ÉS HAMMÚDIDA-DINASZTIA
A.133. táblázat -
756-788 I. Abd al-Rahmán (Hisám kalifa unokája; al-Andalusz

emírje 756)
788-796 I. Hisám (fia)
796-822 I. al-Hakam (fia)
822-852 II. Abd al-Rahmán (fia)
852-886 I. Mohamed (fia)
886-888 al-Mundir (fia)
888-912 Abd-Alláh (fivére)
912-961 III. Abd al-Rahmán, an-Nászír (unokája; felvette a

kalifa címet 929)
633
FÜGGELÉK
961-976 II. al-Hakam (al-Musztanszír) (fia)
976-1009 II. Hisám (al-Moajjad) (fia; trónfosztva)
976-1002 Mohamed Ibn Abi Amir (udvarnagy [hadzsib])

teljhatalma
1002-1008 Abd al-Malik al Muzaffar (fia; hadzsib) teljha talma
1008-1009 Abd al Rahmán (fivére; hadzsib) teljhatalma
1009 II. Mohamed (al-Mahdi) (III. Abd al-Rahmán unokája;

trónfosztva)
1008-1010 Szulejmán (al-Musztaín) (III. Abd al-Rahmán unokája;

trónfosztva)
1009- II. Mohamed (másodszor)
1008-1013 II. Hisám (másodszor)
1013-1016 Szulejmán (másodszor)
1014-1018 Alí ibn-Hammúd an-Nászír
1018 IV. Abd al-Rahmán an-Murtadá (III. Abd al-Rahmán

dédunokája)
1018-1021 al-Kászim (al-Mamún) (Alí fivére; trónfosztva)
1021-1023 Jahja (al-Mutali) (Alí fia; trónfosztva)
1023 al-Kászim (másodszor; trónfosztva; †1036)
1022-1024 V. Abd al-Rahmán (al-Musztaszír) (II. Mohamed

fivére)
1022-1025 III. Mohamed (al-Musztakfí) (III. Abd al-Rahmán

dédunokája)
1022-1027 Jahja (másodszor; trónfosztva; †1035)
1027-1031 III. Hisám al-Mutadd (IV. Abd al-Rahmán fivére;

1031 A kalifátus viszálykodó királyságokra bomlik
3.47. Granadai Királyság

3.47.1. NASZRIDA-HÁZ
A.134. táblázat -
634
FÜGGELÉK
1232-1273 I. Mohamed (Muhammad ibn Naszr ibn al- Ahmar)

(„az igazhívők vezére” 1240)
1272-1302 II. Mohamed (fia)
1302-1309 III. Mohamed (fia)
1309-1314 Naszr (fivére; trónfosztva; †1322)
1314-1325 I. Iszmáíl (másodunokafivére)
1325-1333 IV. Mohamed (fia)
1332-1354 I. Júszuf (fivére)
1353-1359 V. Mohamed (fia; trónfosztva)
1359-1360 II. Iszmáíl (fivére)
1360-1362 VI. (Vörös) Mohamed (I. Iszmáíl bátyjának fia, II.

Iszmáíl veje)
1362-1391 V. Mohamed (másodszor)
1387-1392 II. Júszuf (fia)
1387-1408 VII. Mohamed (fia)
1408-1417 III. Júszuf (fivére)
1416-1419 VIII. (Kis) Mohamed (fia; trónfosztva)
1419-1427 IX. (Balkezes) Mohamed (II. Júszuf öccsének fia;

trónfosztva)
1427-1429 VIII. (Kis) Mohamed (másodszor; trónfosztva; †1431)
1430-1431 IX. (Balkezes) Mohamed (másodszor; trónfosztva)
1430-1432 IV. Júszuf (VI. Mohamed lányának fia)
1430-1445 IX. (Balkezes) Mohamed (harmadszor; trónfosztva)
1445. I-VI. X. (Sánta) Mohamed (öccsének fia; trónfosztva)
1444-1446 V. Júszuf (III. Júszuf és VII. Mohamed fivérének,

Ahmadnak a fia; trónfosztva)
1444-1447 X. (Sánta) Mohamed (másodszor)
1444-1453 IX. (Balkezes) Mohamed (negyedszer)
1450-1455 XI. Mohamed (el Chiquito) (VIII. Mohamed fia;

társuralkodó 1451)
635
FÜGGELÉK
1450-1464 Szád (vagy Ciriza) (III. Júszuf és VII. Mohamed

fivérének, Alínak a fia; kezdetben ellenkirály)
1462. IX-XII. V. Júszuf (másodszor; ellenkirály)
1464-1482 Abú l-Haszán Alí (vagy Muley Hacén) (Szád fia;

trónfosztva)
1482. VII. XII. Mohamed (vagy Boabdil) (fia; trón fosztva)
1482-1485 Abú l-Haszán Alí (másodszor)
1485-1489 XIII. (Vitéz) Mohamed (fivére; trónfosztva)
1485-1492 XII. Mohamed (másodszor; kezdetben ellenkirály;

trónfosztva; †1518 vagy 1533)
1492 León-Kasztília (1516-tól Spanyolország) elfoglalja a

királyságot
3.48. Egyiptom (részben Szíria) uralkodói a keresztes háborúk

korában
3.48.1. FÁTIMIDA KALIFÁTUS (1094-TÖL)
A.135. táblázat -
909 al-Mahdí (Ubajd Alláh), a dinasztia megalapítója

felveszi a kalifa címet Észak-Afrikában
969 al-Múizz, a negyedik Fátimida kalifa seregei

elfoglalják Egyiptomot
1093-1121 al-Afdál nagyvezír teljhatalma
1094-1101 al-Musztálí (a kilencedik Fátimida kalifa)
1099-1130 al-Ámir (fivére?)
1130-1149 al-Háfiz (unokafivére)
1149-1154 al-Záfir (fia)
1154-1160 al-Fáiz (fia)
1156-1171 al-Ádid (unokafivére)
3.48.2. ZENGIDÁK (ALEPPO) 3
A.136. táblázat -
3
Névlegesen a bagdadi Abbászida kalifák fennhatósága alatt.
636
FÜGGELÉK
1127-1146 I. Imád ad-Dín (Zengi) (atabég; névleg szeldzsuk

fennhatóság alatt)
1146-1149 I. Szajf ad-Dín (Gází) (legidősebb fia; atabég)

(Moszul)
1149-1170 Kutb ad-Dín (Maudúd) (Zengi negyedik fia; atabég)

(Moszul)
1146-1174 Núr ad-Dín (Zengi második fia; atabég, majd király)

(Aleppo; Moszul 1170)
1173-1181 asz-Szalih Iszmáil (fia; király) (Aleppo)
1173-1180 II. Szajf ad-Dín (Kutb ad-Dín fia; atabég) (Moszul)
1180-1182 Izz ad-Dín (fivére; moszuli atabég 1180; király

Aleppóban; lemondott)
1181-1183 II. Imád ad-Dín (fivére; szindzsári atabég 1174; király

Aleppóban; lemondott)
1183 Szaladin elfoglalja Aleppót
1183 II. Imád ad-Dín Szaladin vazallusa (egyben ismét

szindzsári atabég)
1186 Izz ad-Dín Szaladin vazallusa (1182-től ismét moszuli

atabég)
3.48.3. AJJÚBIDA4 SZULTÁNSÁG5 (EGYIPTOM)
A.137. táblázat -
1169 Sírkuh nagyvezír (Núr ad-Dín hadvezére) teljhatalma
1169-1171 Szaladin nagyvezír (fivérének, Ajjúbnak a fia)

teljhatalma
1171-1193 Szaladin (Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb) (uralkodói

neve: an-Nászir) (Damaszkusz 1174; Aleppo 1183)*
1193-1198 al-Azíz (Imád ad-Dín) (fivére; a dinasztia feje 1196)
1199-1200 al-Manszúr (Nászir ad-Dín) (fia; trónfosztva; al-Afdal

régensként uralkodik)
1200-1218 I. al-Ádil (Szajf ad-Dín) (Szaladin fivére; Damaszkusz

szultánja 1196)
1218-1238 al-Kámil (Nászir ad-Dín) (fia; Damaszkusz szultánja
4
A felsorolásban csak a Bizánc, illetve a keresztes államok szempontjából fontos Ajjúbida ágak szerepelnek.
5
Az Ajjúbidák egyaránt használták a szultáni és a királyi címet.
637
FÜGGELÉK
1238)
1238-1240 II. al-Ádil (Szajf ad-Dín) (fia)
1240-1249 asz-Szálih Ajjúb (fivére; Damaszkusz szultánja

1238/9, 1245)
1249-1250 al-Muazzam (Túránsáh) (fia; Damaszkusz szultánja)
1249-1252(4?) al-Asraf (Múszá) (II. al-Ádil és asz-Szálih Ajjúb

unokaöccse)
3.48.4. MAMELUK (MAMLUK) SZULTÁNSÁG (1293-IG)6
A.138. táblázat -
1250-1257 Sadzsar ad-Durr (Túránsáh özvegye)
1250-1257 Ajbak (Izz ad-Dín; uralkodói neve: al-Múizz) (férje;

társuralkodó)
1257-1259 Alí (Núr ad-Dín; uralkodói neve: al-Manszúr) (fia)
1259-1260 Kutuz (Szajf ad-Dín; uralkodói neve: al-Muzaffar)
1259-1277 I. Bajbarsz (Rukn ad-Dín; uralkodói neve: al-Záhir)
1277-1279 Baraka (asz-Száíd) (fia)
1279 Szalámis (al-Ádil) (fivére)
1279-1290 Kalávún (al-Manszúr)
1193-1216 az-Záhir (Giját ad-Dín) (Szaladin fia)
1216-1236 al-Azíz (Giját ad-Dín) (fia)
1236 II. az-Záhir (fia)
1236–1260 an-Nászir Júszuf (Szaláh ad-Dín)(fivére; Damaszkusz

szultánja 1250)
1260 Aleppót elfoglalják a mongolok
3.48.5. Damaszkusz a főszövegben nem jelzett Ajjúbida szultánjai:
A.139. táblázat -
1193-1196 al-Afdal (fia; Damaszkusz szultánja; a dinasztia feje;

trónfosztva)
6
1261-től a kairói Abbászida kalifák névleges fennhatósága alatt.
638
FÜGGELÉK
1218-1227 al-Muazzam (al-Adil fia)
1227-1229 an-Naszr Dávúd (fia; trónfosztva)
1229-1237 al-Asraf (al-Adil fia)
1236-1238 asz-Szálif Iszmáíl (fivére; trónfosztva)
1238 al-Dzsavád (unokaöccse; trónfosztva)
1238/9-1245 asz-Szálif Iszmáíl (másodszor)
1250-1260 an-Nászir Júszuf (Szaláh ad-Dín) (Aleppo szultánja

1236)
1260 Damaszkuszt elfoglalják a mongolok
1288 Alí (asz-Szálih) (fia; társuralkodó)
1290-1293 Khalíl (al-Asraf) (fivére)
1517 Az Oszmán Birodalom elfoglalja a Mameluk

Szultánságota
a
A kairói névleges Abbászida Kalifátus megdöntése.
3.49. Szeldzsuk (szaldzsúk) uralkodók7

3.49.1. az Un. „nagy szeldzsukok”
A.140. táblázat -
1038-1063 Togril Bég (Mohamed) (Szaldzsúk unokája)
1042-1060 Csagri Bég (Dávúd) (fivére; társuralkodó)
1063-1072 Alp Arszlán (fia; társuralkodó 1060)
1072-1092 I. Máliksáh (fia)
1092 A levantei és kis-ázsiai szeldzsuk területek leválnak a

birodalomról
3.49.2. SZÍRIÁI SZELDZSUK SZULTÁNSÁG
A.141. táblázat -
1078-1095 Tutus (Alp Arszlán fia; I. Máliksáh vazallusa)
1096-1113 Ridván (fia; Aleppo szultánja)
7
A felsorolásban csak a Bizánc, illetve a keresztes államok szempontjából fontos szeldzsuk ágak szerepelnek.
639
FÜGGELÉK
1096-1104 Dukák (fivére; damaszkuszi atabég)
1104 Dukák fia, majd fivére névleges uralkodó

Damaszkuszban
1113-1114 Alp Arszlán (Ridván fia; Aleppo szultánja)
1114-1118 Szultánsáh (fivére; Aleppo szultánja)
3.49.3. RUMI (ANATÓLIAI) SZELDZSUK SZULTÁNSÁG (KONYA/IKONION)
A.142. táblázat -
1077/8-1086 I. Szulejmán (Szaldzsúk dédunokája; I. Máliksáh

vazallusa; székhelye Nikaia)
1092-1107 I. Kilidzs Arszlán (fia; székhely Ikonion/Konya 1097)
1107-1116 Máliksáh (fia)
1116-1155 Maszúd (Rukn ad-Dín) (fivére)
1155/6-1192 II. Kilidzs Arszlán (Izz ad-Dín) (fia)
1192-1196 I. Kajkuszró (Giját ad-Dín) (fia; trónfosztva)
1196-1204 II. Szulejmán (Rukn ad-Dín) (fivére; trónfosztva)
1204 III. Kilidzs Arszlán (Izz ad-Dín) (fivére)
1204-1210 I. Kajkuszró (másodszor)
1210-1219 I. Kajkávúsz (Izz ad-Dín) (fia)
1219-1237 Kajkubád (Alá ad-Dín)
1237-1245/6 II. Kajkuszró (Giját ad-Dín)
1243 A szultánság a Mongol Birodalom (utóbb az Ilkánok)

vazallusa
1277 A szultánság közvetlen kormányzatát átveszik az

Ilkánok
1302/3 vagy 1307/8 Az utolsó, névleges rúmi szeldzsuk szultán (III.

Maszúd) kivégzése
3.50. Oszmán Birodalom

A.143. táblázat -
640
FÜGGELÉK
1280k.-1324/6 I. Oszmán (Gáz Ertugrul fia; bég Nyugat-Anatóliában

kezdetben az Ilkánok és a rúmi szeldzsukok vazallusa)
1324/6-1362 Orhán (fia; szultáni címet használ)
1362-1389 I. Murád (fia)
1389-1402 I. (Villám) Bajazid (Beyazit) (fia; Tfogságban 1403)
1402-1403 Íszá (fia; trónkövetelő Anatóliában)
1402-1411 Szulejmán (fivére; trónkövetelő Ruméliában)
1409-1413 Múszá (fivére; trónkövetelő Ruméliában)
1413-1421 I. Mohamed (Mehmed) (fivére; trónkövetelő

Anatóliában 1402)
1421-1444 II. Murád (fivére; lemondott)
1421-1422 Musztafa (Düzme) (fivére; trónkövetelő Ruméliában)
1422-1423 Musztafa (Kücsük) (I. Mohamed fia; trónkövetelő

Anatóliában)
1444-1446 II. (Hódító) Mohamed (Mehmed) (fia; trónfosztva)
1446-1451 II. Murád (másodszor)
1451-1481 II. (Hódító) Mohamed (Mehmed) (fia; másodszor)
1481 Dzsem (fia; trónkövetelő; T1495)
1481-1512 II. Bajazid (Beyazit) (fivére; lemondott; †1512)
1512-1520 I. (Vad) Szelim (fia)
1520-1566 I. (Nagy; Törvényhozó) Szulejmán (fia)
3.51. Az egységes Mongol Birodalom nagykánjai

A.144. táblázat -
1206-1227 Dzsingisz (Temüdzsin)
1227-1229 Toluj (negyedikfia; régens)
1229-1241 Ögödej (Dzsingisz harmadik fia)
1241-1246 Döregene (özvegye; régens)
1246-1248 Güjük (Ögödej és Döregene fia)
641
FÜGGELÉK
1248-1251 Ogul-Kajmis (özvegye; régens)
1251-1259 Möngke (Toluj legidősebb fia)
1259-1260 Arikbuga (Toluj negyedik fia; trónfosztva)
1260 Kubiláj (Toluj második fia; kínai császár) nagykánná

választása. A Mongol Birodalom egysége
gyakorlatilag megszűnik
3.52. Az Ilkánok (1304-ig)

A.145. táblázat -
1256-1265 Hülegü (Toluj harmadik fia)
1265-1282 Abaka (fia)
1282-1284 Tegüder (Ahmad) (fivére)
1284-1291 Argún (Abaka fia)
1291-1295 Gajkatu (fivére)
1295 Bajdu (Hülegü unokája)
1295-1304 Gázán (Mahmúd) (Argún fia)
3.53. Aranyhorda
A.146. táblázat -
1236-1255 Batu (Dzsocsinak, Dzsingisz legidősebb fiának a fia)
1255-1257 Szártak (fia)
1257 Ulagcsi (fivére)
1256-1267 Berke (Batu fivére)
1267-1280 Mengü-Temür (Batu unokája)
1280-1287 Tudá-Mengü (fivére; lemondott)
1287-1291 Telebuga (unokaöccse)
1285k.-1299 Nogáj vezér hegemóniája
1291-1312 Tokta (Mengü-Temür fia)
1313-1341 Özbek (unokaöccse)
642
FÜGGELÉK
1341-1342 Tinibek (fia)
1342-1357 Dzsánibek (fivére)
1357-1359 Berdibek (fia)
1359-1380 Anarchia (25-30 személy visel káni címet a térségben)
1360k.-1380 Mamaj vezér (f1381/2) hegemóniája
1380-1395/6 Toktamis (Dzsocsi nyolcadik leszármazottja; a Fehér

Horda kánja 1376; Timur Lenk elűzi; T1406)
1396-1419 Edigü vezér hegemóniája
1396-1434 Névleges kánok (Edigü, a litvánok vagy a Timuridák

bábjai)
1434-1465k. Szejjid-Ahmed (Toktamis unokája)
1437/8 Ulug-Mohamed elűzött kán önálló kánságot alapít

Kazanyban
1465k.-1481 Ahmed
1459/60 Abdulkarim (fia) önálló kánságot alapít Asztrahanyban
1481 Ahmed fiai felosztják az Arany Horda maradék

területeit
1481-1502 Sejh-Ahmed (Uj-Szaraj; az Arany Horda utolsó kánja;

1552 Az Orosz Birodalom elfoglalja Kazanyt
1556 Az Orosz Birodalom elfoglalja Asztrahanyt
3.54. Krími Tatár Kánság

A.147. táblázat -
1446-1466 Hádzsi-Girej (Dzsocsi tizedik leszármazottja)
1464-1468 Núr-Devlet (fia; trónfosztva)
1466-1476 I. Mengli-Girej (fivére; trónfosztva)
1476-1478/9 Núr-Devlet (másodszor)
1478/9-1515 I. Mengli-Girej (másodszor)
1783 Az Orosz Birodalom annektálja a kánságot
643
FÜGGELÉK
4. Banyó Péter - GENEALÓGIAI TÁBLÁZATOK
644
FÜGGELÉK
645
FÜGGELÉK
646
FÜGGELÉK
647
FÜGGELÉK
648
FÜGGELÉK
649
FÜGGELÉK
650
FÜGGELÉK
651
FÜGGELÉK
652
FÜGGELÉK
5. Engel Pál – Nemerkényi Előd KRONOLÓGIA
653
FÜGGELÉK
212 Caracalla kiterjeszti a római polgárjogot a birodalom minden szabad lakójára.
284-305 Diocletianus császár átszervezi a római államot, s bevezeti a négyes hatalom, a tetrarchia rendszerét.
303-311 Az utolsó keresztényüldözés a Római Birodalomban.
313 Nagy Konstantin a milánói ediktumban bevett vallássá teszi a kereszténységet.
325 Lezajlik a nicaeai (nikaiai) első egyetemes zsinat krisztológiai vitája: elítélik az arianizmus tanait és
kimondják, hogy Jézus egylényegű az Atyával.
341 Wulfila (a Biblia gót fordításának készítője) püspökké szentelése.
376 A hunok átkelnek a Volgán, rátámadnak a gótokra, s ezzel megindítják a nagy germán népvándorlást.
378 A vizigótok (nyugati gótok) Hadrianopolisznál (Drinápoly, Edirne) megsemmisítő vereséget mérnek a
keletrómai hadseregre. Valens császár is elesik az ütközetben.
379 Nagy Szent Vazul (Baszileiosz), az egyik legnagyobb görög egyházatya halála.
380 Theodosius császár kötelezővé teszi a keresztény vallást a birodalom minden polgára számára.
381 A második, konstantinápolyi egyetemes zsinat végleges formában megfogalmazza a kereszténység

hitvallását.
393 Görögországban utoljára tartanak olimpiai játékokat.
394 Theodosius meghódítja az egész Római Birodalmat, de végső rendelkezésével (395) felosztja két fia között.
A császárság végleg szétválik kelet- és nyugatrómai birodalomra (bár a kettőt formailag továbbra is egységnek
tekintik). A keleti császárság székhelye Konstantinápoly (Bizánc) több mint ezer évig, a nyugatié Ravenna.
379 Meghal Ambrus, Milánó püspöke, az egyik legjelentősebb latin egyházatya.
401-405 Egymást érik a germánok inváziói Itáliában. Stilicho római fővezér egyelőre visszaveri őket, de
meggyilkolása (408) után a nyugati birodalom védtelen.
407 Vandálok és alánok tömegei kelnek át a Rajnán, és elözönlik Galliát, majd
409-ben Hispániát, és letelepednek a tartomány déli részében, amely róluk kapja az Andalúzia nevet. A római
közigazgatás felbomlik a nyugati tartományokban. Britanniából kivonják az utolsó légiókat, a provinciát a kelta
britek szállják meg.
408-450 II. Theodosius keletrómai császár. Székhelyét, Konstantinápolyt az akkori világ legnagyobb
erődítményévé építi ki (új városfalak,
412-439). Nevéhez fűződik a római jog első kodifikációja (Codex Theodosianus, 438).
410 Alarik vizigót király kirabolja Rómát. Szent Ágoston dolgozni kezd De civitate Dei című művén.
418 A vizigótok (nyugati gótok) Róma „szövetségeseiként” a mai Dél-Franciaországban telepednek le (királyi
székhely Tolosa, a mai Toulouse). Ugyanebben az időben alakul meg a burgundok első állama, a mai Worms
környékén. (Királyaihoz fűződik a német Nibelung-monda.)
420 Meghal Szent Jeromos, a legelterjedtebb latin bibliafordítás, a Vulgata elkészítője.
425-455 III. Valentinianus nyugatrómai császár. Kiskorúsága alatt anyja, Galla Placidia, Honorius császár húga
kormányoz. A kora keresztény (késő római) művészet fénykora (ravennai építkezések: Galla Placidia síremléke,
keresztelőkápolna, szarkofágok).
429 A vandálok átkelnek Afrikába, és Karthágó meghódításával (439) államot alapítanak a mai Tuniszban.
431 Az epheszoszi zsinat elítéli Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka tanítását. A nesztoriánusok új

eretneksége egész Ázsiában elterjed.
654
FÜGGELÉK
434-453 A hunok királya, Attila óriási birodalmat hoz létre, amely az Uráltól a Rajnáig terjed; központja a
Kárpát-medencékben fekszik.
439 A barbár Vej-dinasztia egyesíti Észak-Kínát, és uralkodóvá teszi a buddhizmust (barlangtemplomok és

pagodák építése).
440-461 I. (Nagy, Szent) Leó pápa, a római egyház vezető szerepének első nagy hatású képviselője.
443 A hunok megsemmisítik a Worms körüli burgund államot. A burgundok a Rhone vidékén és a Genfi-tónál
telepednek le, itteni államuk 534-ig áll fenn.
450 k. Az angolok és szászok (innen: angolszászok) germán törzsei az Északi-tenger partvidékéről átkelnek
Britanniába, nyugatra szorítják vissza a kelta (brit) őslakosságot és hét királyságot alapítanak (Wessex, Essex,
Sussex, Kent, Mercia, Northumberland és Kelet-Anglia). Az angolszász hódítók elleni harc legendás hőse a
britek vezére, Artus (Artúr) „király” (500 k.); alakja köré Bretagne-ban mondakör szövődött.
450. k. Martianus Capella De nuptiis Philologiae et Mercurii című allegorikus művében a hét szabad művészet
rendszerezését adja.
451. Attila hun-germán seregével Galliába tör, de Aetius (a Római Birodalom utolsó nagy hadvezére)
Catalaunumnál feltartóztatja. Attila Itália ellen fordul, és Rómáig nyomul előre (452).
451 A khalkedóni egyetemes zsinat kijelenti: Krisztusban egyetlen személyben egyesül az isteni és az emberi
természet, s a maga nemében mindkettő teljes. A zsinat eretneknek bélyegzi Eutükhész tanítását. Eutükhész
követői, a monofiziták (akik csak Krisztus isteni természetét vallják) elszakadnak az ortodox egyháztól. A
szakadás súlyos következményekkel jár, mert a keleti tartományok szír és kopt (egyiptomi) nyelvű lakossága
csaknem teljesen monofizita, a görög nyelvű ortodoxiát e területen csak a kormányzat és az uralkodó rétegek
képviselik.
453 Attila meghal. Birodalma azonnal szétesik, a hunok a kelet-európai sztyeppére szorulnak vissza, többi
területükön germán népek osztozkodnak.
455 Meggyilkolják III. Valentinianus császárt, aki 454-ben hatalmi féltékenységből megölette Aetiust. A
ravennai trón germán vezérek és testőrparancsnokok játékszerévé válik. A nyugatrómai császárok fennhatósága
már csak Itáliára terjed ki. A vandálok Geiserich királyuk vezetésével feldúlják Rómát.
461 Meghal Szent Patrik, akinek nevéhez az írországi keresztény térítés és a sajátos ír egyház megszervezése
fűződik. Az ír egyház kolostorok hálózatából áll, és nem ismeri el Róma fennhatóságát. Szerzeteseinek nagy
szerepe van az ókori irodalom megőrzésében, valamint a VII-VIII.században a germán népek megtérítésében.
466-485 Eurich, a vizigótok legjelentősebb uralkodója kiterjeszti uralmát a Pireneusi-félsziget legnagyobb

részére.
476 Odoaker germán vezér lemondatja Romulus Augustulus császárt. Mivel a trónt nem tölti be újból, a
nyugatrómai császárság megszűnik. (A hagyományos periodizáció ezt az eseményt tekinti az ókor végének és a
középkor kezdetének.)
476-491 Zénón keletrómai császár. 482-ben megpróbálja összeegyeztetni a monofiziták eretnekségét az ortodox
tanokkal (az ún. Henotikon, „egyeztetés” által). A római püspök (pápa) nem fogadja el ezt, ami átmenetileg
szakadásra vezet a nyugati és keleti egyház között (akakioszi skizma, 484-519).
481-511 Klodvig frank király. A frank állam megalapítása. A germán frankok az V. században Cambrai és
Tournai vidékén telepedtek le. Klodvig egyesíti a frank törzseket, megszilárdítja a királyi hatalmat, legyőzi
Syagrius római helytartót (Soissons, 486) és a Loire-ig terjeszkedik; a germán alemannok (a svábok elődei)
leverése után (496?) népével együtt felveszi a kereszt- séget (a többi germán néptől eltérően nem az ariánus,
hanem a katolikus hitet), megveri a burgundokat, majd a vizigótokat, és elfoglalja tőlük Gallia déli felét.
Halálakor az új frank állam magába foglalja a Rajna völgyén kívül a mai Franciaország legnagyobb részét.
489 Nagy Theodorich, a keleti gótok (osztrogótok) királya népével a Balkánról Itáliába vonul, és Odoaker
legyőzésével új államot alapít (493), amely egész Itáliára és Szicíliára kiterjed. Ravennai udvara (493-526) a
latin nyelvű késő antik kultúra központja (Boethius, A filozófia vigasztalásáról szerzője; Cassiodorus művei;
jelentős építkezések: San Apollinare Nuovo templom, Theodorik síremléke).
655
FÜGGELÉK
492-496 Gelasius pápasága.
507 Vouilléi csata. Klodvig legyőzi és kiszorítja a vizigótokat Gallia nagy részéből. A vizigót királyság
súlypontja Tolosa (Toulouse) elvesztésével a Pireneusi-félszigetre tolódik át, ahol Sevilla, majd Toledo válik
központtá. Septimania (a Pireneusok és a Rhone közötti partvidék) gót kézen marad.
511 Klodvig halála. A tőle származó Meroving-dinasztia 751-ig uralkodik a frankok fölött, de hatalma
állandóan csökken a véres családi viszályok és a nagybirtokos réteg erősödése következtében. Klodvig maga
négy fia között osztja fel országát, példáját utódai is követik, úgyhogy a VII. század végéig a frank királyság
csak ritkán egyesül egyetlen kézben.
527-565 I. Jusztinianosz császár, a Keletrómai Birodalom legnagyobb uralkodója. (Felesége és uralkodótársa

Theodóra.) Utolsóként tesz kísérletet a Római Birodalom feltámasztására: meghódítja az afrikai vandál (534), az
itáliai keleti gót (535-553) királyságot, és a Pireneusi-félsziget déli részét (554), de a szüntelen harcokban
felőrlődik a birodalom ereje. A keleti határokat mind nehezebb megvédeni a perzsák (22 évig tartó háború),
illetve a Balkánt a nomád bolgártörökök és a szlávok betöréseitől. Belpolitikai téren kormányzásának
legmaradandóbb eredménye a római jog kodifikálása (Corpus Juris Civilis). A kora bizánci művészet virágkora:
a konstantinápolyi Hagia Sophia, a ravennai San Vitale templom; elefántcsont-faragás (Maxi- mianus érseki
széke); mozaikművészet. A császár udvari történetírója Kaiszareiai Prokópiosz. 550 k. a bizánci selyemipar
kezdete (a kínai eredetű selyemhernyó-tenyésztés meghonosítása).
529 A nyugati szerzetesség megalapítása. Nursiai Szent Benedek kolostort létesít a Montecassinón, és
szabályzattal (regula) látja el. A IV. század óta keleten kialakult gyakorlattal szemben (magányos szemlélődés,
túlzott aszkézis) közösségi szervezetet és bizonyos tevékenységeket ír elő. Az új szerzetesrend (Benedek-rend,
bencések) hamarosan egész Európában elterjed. Ugyanebben az évben elkészül a Codex iustinian első változata.
531 A frankok és a szászok megsemmisítik a tűringek germán királyságát.
532 A konstantinápolyi nép felkelése Jusztinianosz ellen (jelszava nika = győzz!). A császár vérbe fojtja.
534 A frankok bekebelezik a burgundok államát a Rhone völgyében.
552-657 Nomád török (türk) birodalom Belső-Ázsiában, a mai Kazahsztánban és az Altáj vidékén. (A mai török
népek ősei erről a területről vándorolnak később nyugatra.)
567-631 A hispániai vizigót királyság fénykora. Leovigild király (567-586) 585-ben bekebelezi a félsziget
északnyugati részében a germán suébek (szvébek) államát. Fia, I. Reccared (586601) 587-ben az ariánus hitről
áttér a katolicizmusra. Utódai visszafoglalják a bizánciaktól a Jusztinianosz által elhódított hispániai területeket.
A kor vezető személyisége Szent Izidor sevillai érsek, költő, egyházatya, a kora középkori műveltség nagy
összegezője.
568 A népvándorlás utolsó mozzanata: a Pannóniában lakó longobárdok Alboin vezetésével Itáliába költöznek,
miután megsemmisítették a germán gepidák népét, amely a hunok elvonulása óta a Tisza vidékén tanyázott. A
longobárdok Itália nagy részét elfoglalják, a bizánciak a szigeteken kívül csupán egyes partmenti területeket
(Ravenna, Róma, Velence, Nápoly) tudnak megtartani. A longobárd királyság központja a Pó síksága (Pavia
székhellyel), amely innen kapta a Longobardia (Lombardia) nevet. A kiürült Kárpát-medencét az avarok szállják
meg (belső-ázsiai, török-mongol jellegű sztyeppei lovas nép, 558 óta a kelet-európai síkságon); fejedelmeik
(kagánjaik) adófizetésre kényszerítik a környező szláv népeket, rettegésben tartják a frankokat és Bizáncot.
590 k. Az ír Szent Kolumbán a kontinensre indul, ahol megalapítja Luxeuil és Bobbio kolostorait.
590-604 I. (Nagy Szent) Gergely pápa. A pápai birtokok igazgatásának megszervezésével megalapozza a pápa
világi uralmát Róma és környéke fölött. Tanításában elveti az antik világi műveltség minden formáját; általa
válik uralkodóvá a nyugati egyházra a VII-VIII. században jellemző „barbár” vallásosság. Egyházszervezői
munkásságának emlékét a római liturgikus énekművészet elnevezése, a gregorián is fenntartotta.
594 Meghal Tours-i Gergely püspök és történetíró, A frankok története szerzője.
596 Megkezdődik Rómából az angolszászok keresztény hitre térítése római követek által.
602 Belső háború tör ki a Keletrómai Birodalomban, amely a pusztulás szélére jut. Végleg összeomlik a dunai
határ, a Balkán félszigetet szlávok özönlik el (ekkor, a VII. század első felében telepednek itt meg a mai
656
FÜGGELÉK
bolgárok, szerbek és horvátok ősei, bár szláv törzsek beszivárgása valószínűleg az V. század óta tartott). Görög,
illetve latin nyelvű lakosság csak a partvidék egyes városaiban él tovább, főleg Dalmáciában és
Görögországban. Keleten a perzsák kezére jut Szíria, Palesztina, végül Egyiptom is.
610-641 Hérakleiosz császár újjászervezi a Keletrómai Birodalmat, és visszahódítja a perzsák által elfoglalt
tartományokat (628), de az arabokkal szemben már nem képes megtartani őket.
622 A hidzsra (Mohamed „futása” Mekkából Medinába), az arab időszámítás kezdete. Mohamed mekkai
kereskedő a 610-es években új vallást alapít, az iszlámot (mohamedán vallás), amely a zsidó és keresztény
hagyomány számos elemét átveszi, és rohamosan terjed az Arab-félsziget kereskedő és nomád (beduin)
lakossága között. Mohamed a mekkai pogányok elől Medinába költözik, amely az új vallás terjedésének
bázisává válik.
626 Avar seregek perzsa támogatással sikertelenül ostromolják Konstantinápolyt. Az avar birodalom
meggyengül, a szláv törzsek nagy része függetleníti magát; a későbbi Csehország és Ausztria területén
átmenetileg nagy kiterjedésű szláv állam jön létre Szamo vezetésével (kb. 660-ig), a horvátok Bizánc
fennhatóságát ismerik el. A délorosz síkságon lakó bolgár-törökök is lerázzák az avar igát. Az avar állam a
Kárpát-medencében a VIII. század végéig fennmarad, de elveszti jelentőségét.
629-639 I. Dagobert, a Meroving-dinasztia utolsó jelentős uralkodója. Halála után a Frank Birodalom két
királyságra válik szét: Austrasiára keleten (Metz székhellyel) és Neustriára nyugaton (Párizs és Orléans
központokkal). A Meroving „árnyékkirályok” helyett a tényleges hatalom mindkét királyságban az udvartartás
élén álló majordomusoké, akik igyekeznek örökletessé tenni hatalmukat.
632 Mohamed halála. Élete végén sikerül meghódítania Mekkát, a pogány Kába (Ka'ba)-kultusz központját,
amely az új vallásnak is szent helyévé válik. Az Arab-félsziget törzsei ekkor már az iszlám hívei. A hívők
(muszlimok = muzulmánok) politikai közösséget is alkotnak, amelynek élén Mohamed halála után választott
elöljáró, a kalifa (= utód) áll, az iszlám vallási és világi feje. Az első kalifa Abú Bakr (632-634).
634-644 I. Omár, a második kalifa alatt megindul az arabok rohamos terjeszkedése. Az iszlám vallási
parancsként írja elő a dzsihádot, a „szent háborút”, azaz a „hitetlenek” földjének meghódítását; a pogánynak
minősített vallások üldözendők, a keresztények és a zsidók nem. Az arab hódítást megkönnyíti a monofizita
lakosság szembenállása a konstantinápolyi ortodox kormányzattal.
636 Az arabok elfoglalják Szíriát és Palesztinát a bizánciaktól; 638-ban beveszik Jeruzsálemet.
640-642 Az arabok meghódítják Egyiptomot.
641 A kadiszijai és nehavendi arab győzelmek után összeomlik a Szászánidák perzsa birodalma. Az utolsó
perzsa királyt 651-ben meggyilkolják. Irán arab uralom alá jut.
642. A maserfethi csatában Szent Oswald, Northumbria királya, a több angolszász királyságot saját uralma alatt
egyesítő bretwalda méltóság első feltételezett viselője vereséget szenved Pendától, Mercia pogány királyától és
elesik a csatamezőn.
644-656 Uthmán, a harmadik kalifa alatt folytatódik az arab terjeszkedés (Ciprus, Rhodosz, Örményország
elfoglalása). A meghódított területeken arab katonai telepek létesülnek, és megkezdődik az arab törzsek tömeges
bevándorlása, amely néhány század alatt a mai Szíria,
Palesztina, Irak és Egyiptom (később egész Észak-Afrika) arabizálódására vezet. Irán megőrzi perzsa jellegét,
de átveszi a hódítók vallását és kultúráját.
656-661 Ali kalifa. Elődje, Uthmán kalifa meggyilkolása juttatja a trónra, ami háborúra vezet Uthmán rokonai
és Ali hívei között. Midőn Ali merényletnek esik áldozatul, és ellenfele lép a trónra, Ali pártja (a Sía, innen:
síiták) az ő fiait: Haszant, majd Huszeint tekinti a hatalom jogos örököseinek, és nem ismeri el az Omajjád-
kalifát. 680-ban az Omajjádok hívei Kerbelánál megölik Huszeint, ezzel véglegessé válik a szakadás az
iszlámon belül. Míg a többség (szun- niták) a mindenkori kalifát tekinti az iszlám fejének, a síiták Ali soron levő
leszármazottját, az imámot. (A síita mozgalom a későbbiekben több ágra bomlik fel; legjelentősebb a VIII.
század közepén kivált iszmáilitáké.) Még 657-ben kivált a Síából Ali híveinek szélsőséges csoportja: a
kháridzsiták („akik kiváltak”). Tanaik a VIII-IX. században különböző társadalmi és politikai mozgalmak
ellenzéki ideológiáját szolgáltatják.
657
FÜGGELÉK
661 Muávija szíriai helytartó megalapítja az Omajjád-kalifák dinasztiáját (750-ig), és Medinából Damaszkuszba
teszi át a birodalom székhelyét. Az iszlám hazája, az Arab-félsziget rövidesen elveszti politikai jelentőségét.
664 Az angolszász püspökök a whitbyi zsinaton a római egyház mellett foglalnak állást. Az ír szerzetesség,
amely nagy szerepet játszott Anglia megtérítésében, ezután háttérbe szorul.
670 k. Meghal Venantius Fortunatus költő, liturgikus himnuszok szerzője.
674-678 Konstantinápoly sikeres védelme az arabok támadásával szemben.
680 A Don-vidéki bolgár-törökök egyik csoportja Aszparuh kán vezetése alatt a mai Észak-Bul- gáriában alapít
államot (dunai bolgár állam). A török vezető réteg a IX. századra beleolvad a leigázott szláv lakosságba,
amelyet a hódítókról később szintén bolgároknak neveznek. A bolgártörökök egy másik része a Volga-
kanyarban húzódik meg (volgai bolgár állam, a XIII. századig áll fenn), további csoportjuk a Kárpát-medencébe
az avarokhoz vándorol. A bolgár-törökök szétszóródását valószínűleg a türkökkel rokon kazárok terjeszkedése
váltotta ki, akik ettől fogva a kelet-európai sztyeppe urai a IX-X. századig. Az ott lakó népek kazár fennhatóság
alá kerülnek.
685-705 Abd al-Malik Omajjád-kalifa. Folytatódik az arab birodalom terjeszkedése. 697-ben elfoglalják
Bizánctól Karthágót, 709-ben Észak-Afrikában elérik az Atlanti-óceán partvidékét.
687 II. (Középső vagy Heristali) Pipin austrasiai majordomus a tertryi győzelemmel egyesíti a két frank
királyságot, és haláláig (714) teljhatalommal kormányozza a Meroving-királyok nevében. Pipin a Karoling-
dinasztia megalapítója.
691 II. trulloszi zsinat.
705-715 I. al-Valíd kalifa. Az arab birodalom eléri legnagyobb kiterjedését (az Aral-tótól és az Industól a
Pireneusokig). Az iszlám művészet kezdetei: a damaszkuszi Omajjád-mecset építése.
711 Az arabok a Jérez de la Frontera-i ütközetben legyőzik a vizigótokat, és meghódítják a Pireneusi-félszigetet.

A keresztények . az északi hegyvidékre szorulnak vissza, itt rövidesen megalapítják Asztúria királyságát, a
későbbi spanyol államok csíráját. Ugyancsak 711-ben keleten az arabok benyomulnak az Indus völgyébe és az
Amu-Darján túlra.
714-741 Martel Károly frank majordomus. Leigázza a frízeket és az alamannokat, szorgalmazza a keresztény
térítést a német törzsek között. A Karolingok későbbi hatalmának ő a megalapozója. O és utódai az egyházi
birtokok nagy részét kisajátítják és híveik között hűbérként (beneficium, később feudum) osztják szét. A
hűbérest (vazallus) és hűbérurát szerződéses kötelék fűzi össze, amelynek keretében a hűbéres szolgálattal
tartozik urának. A IX-XIII. század között Nyugat-Európa legtöbb országa a hűbérviszony alapján szerveződik
(hűbériség, feudális állam). A gazdálkodás alapvető formája a jórészt önellátó nagybirtok. A hűbérbirtokkal
rendelkező társadalmi réteg élesen elválik a termelő lakosság tömegeitől: a birtokos uralmának minden
tekintetben alávetett, neki különböző szolgáltatásokkal (terményadó, robot, később pénz) tartozó függő
parasztságtól (jobbágyság).
718 III. Leó bizánci császár (717-741) megsemmisítő vereséget mér a Konstantinápolyt ostromló arabokra, és
ezzel megállítja további közel-keleti terjeszkedésüket. Kis-Ázsia bizánci kézen marad.
719-754 Szent Bonifác angolszász szerzetes (722-től püspök, 732-től érsek) dél-németországi térítő missziója
során elterjeszti a kereszténységet Bajorországban, Türingiában, Hessenben, és kialakítja az ottani egyházi
szervezetet.
726-843 A bizánci képrombolás kora. III. Leó császár 726-ban fellép a szentképek kultusza, elsősorban Krisztus
képi ábrázolása ellen, és 730-ban megtiltja tiszteletüket. A császári hatalom irányításával az egész birodalomban
megkezdődik a képrombolásnak nevezett ideológiai és politikai harc, amely a bizánci társadalmat évtizedeken át
megosztva tartja. V. Konstantin (741-775) császár idején tömegesen végzik ki a képtisztelőket, elsősorban a
szerzeteseket, de nem sikerül megtörni erejüket. A pápaság a képrombolókkal szemben foglal állást, ezért
szakadás következik be a római és a görög egyház között. Az egyház egységét az Iréné (Eiréné) császárné által
787-ben Nikaiába összehívott VII. egyetemes zsinat állítja helyre, újból elrendelve a képtiszteletet. (A
képtisztelet dogmatikai alapjait Jóannész Damaszkénosz görög egyházatya dolgozta ki.) 813-ban V. Leó császár
trónra léptével ismét fellángol a képek körüli harc, de már kevésbé hevesen, és 843-ban befejeződik a
658
FÜGGELÉK
képtisztelet elfogadásával. A császári hatalommal szembehelyezkedő képtisztelők vezető egyénisége

Theodórosz Sztuditész, az ortodox szerzetesség megreformálója.
732 Martel Károly győzelme Tours és Poitiers között a Pireneusi-félszigeti arab helytartó fölött. A nyugati arab
terjeszkedés elakad.
735 Meghal Beda Venerabilis angolszász szerzetes, a korai középkor legjelentősebb tudósa. Munkássága
(főként Angol egyháztörténete, 731) az ír-angol kolostori kultúra csúcspontja.
741-768 III. (Kis) Pipin frank uralkodó. Apja, Martel Károly halála után majordomusként kormányoz. 751-ben
kolostorba küldi az utolsó Meroving-királyt, és maga veszi fel a királyi címet. Az új dinasztiát (Karolingok, 751-
987) a római egyházzal kötött szövetség által szilárdítja meg.
750 Abu al-Abbász megdönti az Omajjád-kalifátust, és megalapítja az Abbászidák dinasztiáját (750-1258).

Utóda, al-Manszúr (754-775) 762-ben Szíriából Irakba helyezi át székhelyét, és megalapítja az új fővárost,
Bagdadot. Al-Mahdí (775-785) és főként Hárun ar-Rasíd (786809) kalifák uralkodásával a bagdadi kalifátus egy
évszázadon át tartó virágzása; az arab irodalom és tudomány fellendülésének korszaka köszönt be.
751. Aistulf longobárd király (749-757) elfoglalja Ravennát, a bizánci uralom itáliai központját, és Róma
megszerzésére törekszik. II. István pápa Pipin frank királytól kér segítséget; aki 755- ben Itáliába vonul, békére
kényszeríti Aistulfot, a tőle elfoglalt Ravennát és a Romagnát pedig a pápának adja át. Létrejön a későbbi
egyházi állam magva.
751 A Talassz folyónál az arab seregek legyőzik a kínaiakat, és biztosítják az iszlám befolyását Belső-Ázsiában.
(Több fontos találmány, köztük a papír előállításának ismerete Kínából jut el az arabokhoz, és onnan a XIII.
században Európába).
755. Kis Pipin a pápának juttatja a Ravennai Exarchátus területeit és a Pentapoliszt.
756. A Damaszkuszból elűzött Omajjádok egyik oldalága Córdoba székhellyel független államot hoz létre a
Pireneusi-félsziget arab területein. Megkezdődik az arab világbirodalom lassú szét- forgácsolódása.
768-814 Nagy Károly frank király, a kora középkori Európa legnagyobb uralkodója megteremti a keresztény
Nyugat-Európa politikai egységét a római császári cím megszerzésével. Udvarába gyűjti a kor nevezetes
tudósait (Paulus Diaconus, longobárd történetíró, Alkuin, angolszász születésű latin költő, Einhard, a császár
életrajzírója), kolostori iskolák alapításával segíti elő a papság műveltségének emelését.
772 A pogány szászok elleni háború kezdete. Nagy Károly véres hadjáratok sorozatával (803-ig) megtöri a
szászok ellenállását, és Észak-Németországot az Elbáig a frank birodalomhoz csatolja. Megindul itt a szabad
parasztok függőségbe kényszerítése, a frank hűbéri rendszer és az egyházszervezet kiépítése (erőszakos térítés).
774 Nagy Károly megdönti a longobárd királyságot, és Észak-Itáliát a Frank Birodalomhoz csatolja. Megerősíti
és újabb területekkel gyarapítja az egyházi államot.
778 Nagy Károly arabok elleni hadjárata a Pireneusi-félszigeten vereséggel zárul a Pireneusokban, a
Roncesvalles-i hágóban. (Ehhez az eseményhez fűződik a Roland-monda.)
787 Első ízben jelennek meg normann portyázók Nyugat-Európában. A normannok (vikingek = a XI. századig a
skandináv népek – dánok, norvégek, svédek – gyűjtőneve) a IX. században zsákmányszerzés végett csaknem
évente végigdúlják Nyugat-Európa partjait, sőt a nagyobb folyókon felhatolnak a kontinens belsejébe is. Egyes
helyeket tartósan megszállnak, Izlandot ők gyarmatosítják. Kirajzásukat feltehetően túlnépesedés és társadalmi
ellentétek okozták.
788-803 Nagy Károly leigázza a Kárpát-medencében lakó avarokat. Az avarok bukása után a Dunántúl
(Pannonia), valamint a horvátok frank uralom alá jutnak.
798 Meghal Beatus de Liébana hispániai szerzetes, akinek Apokalipszis-kommentárja nagy hatással van a
későbbi korok miniatúrafestészetére.
800. III. Leó pápa Rómában császárrá koronázza Nagy Károlyt, s ezzel a római császárok jogutódjának
nyilvánítja. Rövidesen kialakul az a gyakorlat, hogy a császárrá koronázás joga a pápát illeti meg. (A névleg
feltámasztott Imperium Romanum egészen 1806-ig fennáll.)
659
FÜGGELÉK
800-909 Észak-Afrikában (Tuniszban) az Aghlabidák dinasztiája függetleníti magát a bagdadi kalifátustól.

Fejedelmeik 827-902 között elhódítják Szicíliát a bizánciaktól (878-ban elesik Siracusa). Uralmukat 909-ben a
síita (iszmáilita) Fatimidák döntik meg.
800 v. 803 A frankok elfoglalják Barcelonát az araboktól.
802-839 Egbert wessexi király megszerzi a hegemóniát az angolszász királyságok fölött. Anglia egyesítésének
folyamatát a normannok (dánok) támadása akasztja meg: 850-től megtelepednek a brit szigeten és 871-ig
meghódítják a Temzétől északra fekvő királyságokat.
811 Krum bolgár kán megsemmisítő győzelme a bizánciakon. A bolgárok hatalma ez idő tájt kiterjed a Balkán
nagy részére és valószínűleg a Kárpát-medence keleti felére is.
812. Bizánc elismeri Nagy Károly császári címét, ennek fejében megtartja Velencét, amelynek kereskedelme a
IX-X. században gyors fejlődésnek indul.
813-833 al-Mamun Abbászida-kalifa. 830-ban Bagdadban megalapítja a „Tudomány házát” az ókori és ind
tudósok fennmaradt műveinek lefordítására. Az arab tudomány virágzásnak indul; ekkor él al-Khvárizmí, az
algebra megteremtője, al-Ferghani (Alfraganus) csillagász, al- Kindi filozófus.
814 Nagy Károly halála. Fia, Jámbor Lajos (814-840) alatt a Frank Birodalom egysége mindinkább névlegessé
válik, a dinasztia tagjai ismételten felosztják maguk között.
821 Meghal Aniane-i Szent Benedek bencés apát, aki Jámbor Lajos császár megbízásából 816-tól kezdve
végrehajtotta a Benedek-rendi kolostorok reformját. A IX. században ezek a központjai a latin nyelvű irodalom
megújhodásának és a művészetek fellendülésének (az ún. Karoling reneszánsznak). A kolostori iskolák a hét
szabad művészetet tanítják, a tananyag összeállításában Hrabanus Maurus fuldai apátnak (780-856) van
kiemelkedő szerepe. Miniatúrafesté- szet (Sankt Gallen, Reichenau); a több szólamú egyházi zene kezdetei.
830-906 k. Nagymorva Birodalom az egykori Csehszlovákia középső részén. Fejedelmei közül Rosztiszláv
(846-870) a keleti frankok nyomásával szemben Bizáncra támaszkodik.
833-842 al-Mutaszim Abbászida-kalifa. 836-ban a dinasztia székhelyét az újonnan alapított Szamarrába helyezi
át, és török (türk) testőrséggel veszi magát körül.
834 Az első normann betörések Franciaország területére. Az első dán telepek Írországban, majd Angliában.
842–867 III. Mihály bizánci császár. Uralkodása (a kormányzást valójában 856-ig anyja, Theodóra, 856-866
között nagybátyja, Bardasz intézi) a bizánci nagyhatalom kialakulásának, a bizánci kultúra virágzásának és
terjeszkedésének korát vezeti be.
843 Jámbor Lajos fiai a verduni szerződésben végleg felosztják a Frank Birodalmat, Kopasz Károly a nyugati
(francia), Német Lajos a keleti (német) területeket kapja, a legidősebb fiú, Lothar pedig a középső területsávot
Burgundiával, Itáliával és a császári címmel. A szerződés nyomán alakul ki utóbb a Frank Birodalom részeiből a
középkori francia és német állam.
842–877 Kopasz Károly nyugati frank király, a francia Karolingok (987-ig) őse. Tudomásul veszi a hűbérek
öröklődését (quierzyi capitulare, 877), Itália megszerzésére törekszik, és 875-ben császárrá koronázzák. 845-től
udvarában él Johannes (Scotus) Eriugena, ír származású filozófus, a skolasztika előfutára.
846 Az arabok kirabolják Rómát.
855. Lothár császár halála. A középső frank területeken három fia osztozik, így különválik Itália, Burgundia és
északon a legifjabb fiú, II. Lothár királysága, „Lotaringia” a Rajna és a Maas között.
858-886 Phótiosz konstantinápolyi pátriárka. Korának legkiemelkedőbb görög tudósa, a középbizánci kulturális
fellendülés (IX-XI. század) egyik elindítója. Szorgalmazza a szlávok keresztény hitre térítését. Visszautasítja I.
Miklós pápa (858-867) beavatkozását a keleti egyház ügyeibe, és 867-ben kiátkozza a pápát, ami átmenetileg
szakadásra vezet a római és görög egyház között (Phótiosz-féle skizma).
860 Varég flotta ostromolja Konstantinápolyt (varég: a Kelet-Európában portyázó normannok, főleg a svédek
neve).
660
FÜGGELÉK
861 Török testőrei meggyilkolják al-Mutavakkil Abbászida-kalifát. Az arab birodalom irányítása a hadsereg
kezébe kerül, amelynek tisztjei tetszésük szerint váltogatják az uralkodókat a trónon, megosztoznak a
tartományok kormányzásán, és félig független dinasztiákat alapítanak. A birodalom bomlásnak indul, amit csak
átmenetileg lassít le a központi hatalom megerősödése Munisz eunuch kormányzása (908-933) idején. Tovább
tart az arab kultúra virágzása: orvostudomány (ar-Rází [Rhazes]), csillagászat (al-Battání [Albategnius]),
alkímia (a Dzsabir ibn Hajfannak tulajdonított iratok összeállítása, 900 k.).
862 A keleti szlávoknál a VII-IX. században fejedelemségek alakulnak ki, majd két nagy törzsszövetség Kijev
és Novgorod központtal. Novgorodban a későbbi hagyomány szerint Rurik varég zsoldosvezér veszi át 862-ben
a hatalmat. Az Oroszországban 1598-ig uralkodó dinasztia tőle származtatta magát. Mind a novgorodi, mind a
kijevi államot viking (svéd) vezérek szervezik meg, a Rusz elnevezés is őket jelöli.
863 Rosztiszláv morva fejedelem országába hívja Cirill (Kürillosz) és Metód (Methodiosz) bizánci hittérítőket,
Cirill a térítés céljára megalkotja az első szláv ábécét (a glagolita írást, ezt 900 k. szorítja ki az ortodox hitű
szlávoknál az ún. cirill írás).
864 Borisz bolgár fejedelem felveszi a bizánci kereszténységet.
867-886 I. Baszileiosz bizánci császár, a makedón dinasztia (867-1056) megalapítója. Visszaállítja a bizánci
uralmat Dél-Itáliában, és keleten is megkezdi a birodalom határainak kiterjesztését.
868 Egyiptomban Ibn Túlún megalapítja a Túlúnidák dinasztiáját (868-905) a kalifa névleges fennhatósága alatt.
Kairói mecsetje az arab építészet jelentős emléke.
869 Viking (dán) csapatok meghódítják Kelet-Anglia királyságát és megölik királyát, Szent Edmundot.
870–894 Szvatopluk morva fejedelem. Kiűzi országából a görög térítőket.
871–899 Nagy Alfréd wessexi angolszász király. Megállítja a dánok angliai terjeszkedését, 886- ban
visszafoglalja Londont, és reformjaival előkészíti Anglia egyesítését. Ezt utódai, Aethelstan (924-939) és Edgar
(959-975) fejezik be a dánok lakta északkeleti országrész (Danelag) meghódításával és a skótok
visszaszorításával.
875 Kihal a Karolingok itáliai ága. A császári címért és az itáliai koronáért több évtizedes versengés indul meg a
Karoling-leszármazottak között, a központi hatalom elenyészik Itáliában.
879-912 Oleg novgorodi fejedelem, az orosz állam megalapítója, 882-ben megszerzi Kijevet,
907-ben ostrom alá fogja Konstantinápolyt, és 911-ben előnyös kereskedelmi szerződést csikar ki a császártól.
Utódja, Igor (912-945) 944-ben megismétli a Bizánc elleni támadást.
880 A német Karolingok megszerzik egész Lotaringiát a francia ágtól. Kialakul az egész középkoron át
érvényes francia-német határ (jóval nyugatabbra a jelenleginél).
881-886 A normannok legnagyobb szabású portyája Nyugat-Európában: feldúlják a Rajna vidékét, és 885/886-
ban Párizst ostromolják. A császár adófizetésre kényszerül.
882 Meghal Hincmar reimsi érsek, kora jelentős politikus főpapja.
886-912 VI. (Bölcs) Leó bizánci császár. Kiemelkedő tudós és törvényhozó; katonailag védekezni kénytelen a
bolgárok, az arabok és oroszok ellen.
887 A Karoling III. (Vastag) Károly császárt, aki utoljára uralkodott (884-től) az egész Frank Birodalom felett,
leteszik a trónról. A frank egység végleg felbomlik; a birodalomból kiválik Burgundia (a Rhone völgyében),
ahol két független királyság születik. (934-ben egyesülnek.)
891 Arnulf keleti frank király Louvainnél legyőzi a normannokat, akik ezután elkerülik a német területeket.
893-927 Simeon cár, az első bolgár birodalom legnagyobb uralkodója. Ismételten ostromolja Konstantinápolyt,
adófizetésre kényszeríti a Bizánci Birodalmat, és felveszi a császári (cári) címet.
661
FÜGGELÉK
900 k. A patkolás elterjedése. A X. században megjelenik Európában a fogatolás új módja: a szügyhámot

felváltó vállhám (kínai eredetű), valamint a kengyel használata. Az első két találmány előkészíti a XI-XII.
század mezőgazdasági forradalmát.
906 A magyar támadások következtében megsemmisül a morva állam.
910. III. (Jámbor) Vilmos, Aquitánia hercege megalapitja Cluny kolostorát Burgundiában.
911. III. Károly nyugati frank (francia) király a normannok egy csoportját a Szajna torkolatánál telepíti le. Ez a
későbbi normandiai hercegség magva. Megszűnnek a normann pusztítások Franciaországban.
911 Kihal a Karolingok keleti (német) ága. A királyi trónt a nagyok választással töltik be, de a tényleges
hatalom a tartományurak kezében van, akik közül a bajor és a szász hercegek emelkednek ki. Fejedelmi hatalom
van születőben a Majna-vidéki frank és a sváb hercegségben, valamint Lotaringiában is.
912-961 III. Abd al-Rahmán córdobai emír alatt virágkorát éli a pireneusi-félszigeti mór állam. 929-ben az emír
felveszi a kalifa címet, és formálisan is elszakad az Abbászidáktól. A X. század második felében al-Manszúr, a
kalifa mindenható minisztere elfoglalja Barcelonát, Pamplónát és Santiago de Compostelát: a mohamedán
uralom eléri legnagyobb kiterjedését a félszigeten. 1002 után a kalifátus számos kisebb királyságra hull szét,
1031-ben lemond az utolsó córdobai Omajjád kalifa.
919–936 I. (Madarász) Henrik német király (előbb szász herceg) megalapítja az 1024-ig uralkodó szász
dinasztiát. 924-ben békét vásárol a magyaroktól, 933-ban az Unstrut mellett az első jelentős győzelmet aratja
rajtuk. Uralma alatt indul meg az Elba-Saale vonalától keletre lakó szlávok földjén a német terjeszkedés,
amelynek tartós eredménye a mai Szászország megszállása és gyarmatosítása (929-ben Meissen alapítása).
920–944 I. Rómanosz Lekapénosz császár megkezdi a bizánci határ kiterjesztését kelet felé.
924 k. Tomislav horvát fejedelem királyi címet vesz fel. Az új horvát állam a IX. század óta a
római egyház hatókörébe tartozik, míg a szerbek ugyanebben az időben a bizánci egyházhoz csatlakoznak.
929 (vagy 935) Testvére, Boleslav meggyilkolja Szent Vencel herceget, a kereszténység pártfogóját, Csehország
majdani védőszentjét.
933 A lotaringiai Gorze kolostorának alapítása.
934–1030 A Hamdanidák síita arab dinasztiája Aleppóban és Moszulban. Szaif ad-daula aleppói fejedelem
(945-967) udvarában él Mutanabbí arab költő és a filozófus al-Fárábí.
935–1055 A Bujidák síita perzsa dinasztiája Iránban és Irakban. 945-ben elfoglalják Bagdadot, és az Abbászida
uralkodót megfosztják világi hatalmától. Ezóta a kalifa csupán a szunnita iszlám vallási feje. A Bujida-udvarok
(a dinasztiának több ága van) a perzsa kultúra központjai (Abú'l- Vafá matematikus, Ibn Színá [Avicenna] orvos
és filozófus)
934–973 I. (Nagy) Ottó német király 15 évig tartó harcban megtöri a hercegségek hatalmát, és élükre rokonait
állítja. A püspökségeket tetszése szerint tölti be, a főpapokat óriási birtokokkal és fejedelmi hatalommal ruházza
fel, és a központi hatalom fő támaszaivá teszi. Bár a hercegségek rendszere fennmarad, a következő száz évben
az egyházi hűbérek gazdasági és katonai erejére épül a német királyság hatalma. 955-ben Ottó súlyos csapást
mér a kalandozó magyarokra, és végleg elhárítja nyugati pusztításaikat 951-ben hűbéri függésbe vonja az itáliai
királyságot, majd 962-ben magának szerzi meg a lombard koronát, a pápával császárrá koronáztatja magát, és
felújítja Nagy Károly igényét a nyugati kereszténység vezetésére. A XV. századig az a gyakorlat marad
érvényben, hogy a megválasztott német királynak császárrá koronáztatása végett Itáliába kell vonulnia, ahol
egyébként a német uralom sohasem ver erős gyökeret. Az állandó itáliai hajáratok (csaknem minden német
uralkodó többször vonul le délre) súlyos megterhelést jelentenek, és végső fokon aláássák a császár hatalmát
magában Németországban.
944-959 VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár. (Híres műve: A birodalom kormányzásáról.)
950 Boleslav cseh fejedelem elismeri I. Ottó német király fennhatóságát. Csehország (és Morvaország) német
függésbe kerül és később a Német-római Birodalom egyik fejedelemségét alkotja.
662
FÜGGELÉK
950 k. A bogumilok eretnek szektájának első nyomai a Balkán-félszigeten. Tanaik manicheus elemeket
tartalmaznak; Boszniában a török hódításig fenntartják magukat, és hatással vannak a katharok nyugat-európai
eretnekmozgalmára.
955 A magyarok augsburgi vereségével véget ér a barbár támadások kora Nyugat-Európában.
962–972 Szvjatoszlav kijevi orosz nagyfejedelem. 965 körül megdönti a kazár államot, 969 ben pedig elfoglalja
a dunai Bulgáriát, de ezt nem képes megtartani Bizánccal szemben.
962–969 II. Niképhorosz Phókasz és utóda, Jóannész Tzimiszkész János (969-976) alatt nagyarányú bizánci
terjeszkedés: Kréta (961), Ciprus (965), Antiochia (969), Bulgária (971) meghódítása. Bizánc ismét
nagyhatalom a Közel-Keleten
965 k. Harald, a dánok királya keresztény hitre tér. (A kialakuló dán állam a XVII. századig magába foglalja a
mai Svédország déli részét is.)
966 Mieszko, a lengyel törzsek első ismert fejedelme (az 1370-ig uralkodó Piast-dinasztia alapítója) felveszi a
római kereszténységet. 963-tól a Német-római Császárság adófizetője.
968 A magdeburgi érsekség alapításával befejeződik a Saale-Elba közének német megszállása. (A szláv
lakosság maradványai a ma is ott élő szorbok.) A többi német hódítás a szlávok 983-i felkelésével veszendőbe
megy.
969 A síita Fatimidák (akik Tuniszban 909 óta uralmon voltak) meghódítják Egyiptomot, és Kairót teszik
székhelyükké (969-1171). A kairói kalifátus, amely természetesen nem ismeri el az Abbászidák fennhatóságát, a
XI. századig a legerősebb közel-keleti iszlám államalakulat. A 972-ben alapított al-Azhar mecset és főiskola a
közel-keleti iszmáilita propaganda központja. (A kairói udvarnál működik Ibn al-Haitham [Alhazen], az optika
tudományának megalapozója.)
973-983 II. Ottó német-római császár. Megpróbálja kiterjeszteni hatalmát Dél-Itáliára, de Cotro- nénál vereséget
szenved a szicíliai araboktól.
976-1025 II. Baszileiosz alatt az újjáéledt bizánci császárság hatalma tetőpontján áll: 1001-1018 között a császár
befejezi a Balkán félsziget meghódítását A X. században a császárság legsúlyosabb belső problémája a
nagybirtokos arisztokrácia erősödése, illetve az állam gazdasági erejét megalapozó paraszti kis- és középbirtok
rohamos pusztulása. Baszileiosz szigorú intézkedései sem képesek a folyamatnak gátat vetni.
976-1026 A velencei városállam virágzásnak indul az Orseolo-családból származó hercegek (dux, doge)
uralkodása idején. 983-ban a Német-római, 992-ben a Bizánci Birodalom területére kap kereskedelmi
kiváltságokat. II. Péter herceg (991-1009) megkezdi az Isztriai-félsziget és Dalmácia meghódítását, a Szent
Márk-templom építését (bizánci stílus).
980-1015 I. (Nagy) Vlagyimir kijevi nagyfejedelem. 988-ban bizánci császárlányt vesz feleségül, és
megkeresztelkedik. Oroszország a görög egyházi kultúra hatása alá kerül.
982 A norvég Vörös Erik megkezdi Grönland gyarmatosítását. 1000 k. fia, Leif normann telepeket létesít Észak-
Amerika partjain is (Labrador-félsziget), de ezek a nagy távolság miatt hamarosan feledésbe merülnek.
Grönland is csak a XIII. századig tart kapcsolatot az anyaországgal.
983-1002 III. Ottó német király, majd 996-tól német-római császár. Ábrándja a Római Birodalom feltámasztása,
ezért Rómába teszi át székhelyét. Támogatóra talál II. Szilveszter pápában, de a római nemességgel nem képes
megbirkózni.
987 A Karolingok helyett az egyik nagyhűbérest, Capet Hugót (987-996), Francia (íle de France) tartomány
hercegét választják királlyá Franciaországban. A tőle származó Capeting-dinasztia egyenes ágon 1328-ig,
oldalágaiban (Valois, Orléans, Bourbon) 1848-ig uralkodik. A király tényleges hatalma Párizs környékére
korlátozódik, az ország többi részében a korona nagyhűbéresei független fejedelmek módjára uralkodnak; a
legjelentősebbek Aquitánia (Guyenne), Burgundia (Bourgogne, megkülönböztetendő a burgundiai királyságtól),
Bretagne, Normandia hercegei, Toulouse, Flandria, Anjou, Champagne grófjai. A nagyhűbéresek hatalmát saját
hűbéreseik korlátozzák; az egyetlen kivétel Normandia, ahol a herceg központi hatalma erős.
663
FÜGGELÉK
992-1025 Vitéz Boleszló lengyel fejedelem. Befejezi a lengyel törzsek egyesítését, megvédi függetlenségét
Németországgal szemben, és 1025-ben királlyá koronáztatja magát, de utóda 1033- ban kénytelen elismerni a
császár fennhatóságát és lemondani a királyi címről.
994–1049 Odilo clunyi apát. A 910-ben alapított clunyi bencés kolostor a X. században a szerzetesség reformját
célzó mozgalom kiindulópontja lett; e mozgalom a német-római császárok támogatása révén a XI. században éri
el legnagyobb sikereit. Programja a szerzetesi fogadalmak megtartása, a világi befolyás kiküszöbölése. 1046
után a pápaság is magáévá teszi a reform céljait.
994–1000 Olaf Tryggvasön norvég király keresztény hitre tér.
997 Szent Adalbert vértanúhalált szenved a pogány poroszok térítése közben.
999-1003 Gerbert d'Aurillac, a francia tudós püspök II. Szilveszter néven tölti be a pápai trónt.
1000 III. Ottó császár Gnieznóba zarándokol Szent Adalbert sírjához, ebből az alkalomból megalapítják a
gnieznói érsekséget, és az ajándékba kapott Adalbert ereklyéért viszonzásul Vitéz Boleszló (Bolesíaw Chrobry)
megkapja Ottótól a birodalmi lándzsa királyi felség-jelvényét.
1002 Az Angliában élő dánok lemészárlása maga után vonja (Villásszakállú) Sven dán király bosszúhadjáratát
(1003). Anglia 1017-re teljesen dán uralom alá kerül.
1002-1024 II. Henrik császár. Itáliában sikerül elismertetnie a német fennhatóságot, de a lengyelekkel folytatott
hosszú háborúja 1018-ban Lausitz (Luzice) elvesztését eredményezi. Vele kihal a 919 óta uralkodó szász
dinasztia.
1014 II. Baszileiosz bizánci császár megsemmisítő győzelmet arat a bolgárokon. 1018-ban a bolgár állam
megszűnik, Bizánc kiterjeszti uralmát az egész Balkán félszigetre.
1014-1035 A dán Nagy Knut (Kanut) hatalmas északi birodalmat hoz létre, amelybe Anglián és Dánián kívül
Norvégia (1028-tól) is beletartozik. Hódításai rövid életűek, de Dánia az egész középkoron át (a XVII. századig)
a skandináv országok legerősebbike marad.
1016 Genova és Pisa hajóhada legyőzi a szaracén kalózokat, és megkezdi Szardínia hódoltatását. Megindul az
itáliai városok harca az arabokkal a Földközi-tenger nyugati medencéjéért, és a IX.század végére tengeri
hegemóniájukat eredményezi. (1020: Pisa meghódítja Korzikát.) 1063- tól: a pisai dóm építése.
1019-1054 Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem alatt virágkorát éli a kora feudális orosz állam. Az első írott
törvénygyűjtemény: a Ruszkaja Pravda. A kijevi Szofija-székesegyház építése (bizánci stílusban, 1037-1052).
1024-1039 II. Konrád császár, a száli (frank) dinasztia (1125-ig) megalapítója. A lengyeleket hűbéri függésbe
kényszeríti, de Magyarországon vereséget szenved (1030). 1033-ban örökségképpen megszerzi az ún. burgund
királyságot, amely ettől fogva a XIV. századig névleg a Német-római Birodalom tartozéka; valójában független
hűbéresek kezén oszlik meg.
1025 II. Baszileiosz császár halála után a Bizánci Birodalom válságba jut. A központi hatalmat felkelések és
palotaforradalmak gyengítik meg: Az udvari intrikák középpontjában Baszileiosz unokahúgai, Zóé és Theodóra
császárnők személye áll. Theodórával (1056) kihal a makedón dinasztia. A következő évtizedek vezető
politikusa Michaél Pszellosz (-1078), egyben a bizánci tudomány legjelentősebb egyénisége. 1050 után külső
támadások (szeldzsukok, normannok, besenyők, úzok) a pusztulás szélére juttatják a birodalmat.
1030 k. Meghal Adalbero laoni püspök, a három rend elméletének hatásos kifejtője.
1030 Olaf Tryggvasön norvég király elesik a stiklestadi csatában. Nem sokkal halála után elkezdik szentként
tisztelni. O lesz a középkori norvég királyság védőszentje.
1035 Meghal Sancho navarrai király, aki a keresztények kezén levő spanyol területek nagy részét egyesítette.
Országát fiai között osztja fel, így keletkezik az aragóniai, navarrai és kasztíliai királyság. I. Ferdinánd (1035-
1067) 1037-ben egyesíti Kasztíliát a Leóni Királysággal (végleges egyesülés 1230-ban), és a mórokat kiszorítja
a Duero völgyéből. Nagy lendületet kap a reconquista (= visszahódítás; a Pireneusi-félsziget felszabadítása a
mór uralom alól), amely 1063-tól nyugat-európai lovagok részvételével folyik, és időnként keresztes háború
jellegét ölti.
664
FÜGGELÉK
1035 A milánói polgárság fellázad az érsek uralma ellen (a mozgalom neve:pataria). Ez tekinthető a lombardiai
városi mozgalom kezdetének. A XI. század végére a városok lerázzák püspökeik uralmát, és kivívják
önkormányzatukat. (Az itáliai városfejlődés sajátosságai, hogy a városi élet a rómaiak óta sohasem szűnt meg, a
városok a IX-X. század folyamán a püspök [mint hűbérúr] függésébe kerültek, a nemesség a városban lakik, és a
XII. századig mindenütt vezető szerepet tölt be.
1039–1056 III. Henrik. A Német-római Császárság hatalma tetőpontján. Csehország hercege 1041-ben végleg
német hűbéres. A pápaság sorsát teljhatalommal a császár intézi.
1040 A szeldzsuk-törökök (belső-ázsiai török törzsek a Szeldzsuk-nemzetség vezetése alatt) Dandanákánnál

legyőzik a Ghaznevida-uralkodót, majd a Bujidákat, és 1055-ben elfoglalják Bagdadot. Vezérüket, Togril béget
az Abbászida-kalifa a szultáni címmel ruházza fel. Togril és utódai, Alp Arszlán (1063-1072) és Máliksáh
(1072-1092) Belső-Ázsiától a Földközi-tengerig terjesztik ki a birodalmat, 1071-ben Manzikertnél foglyul ejtik
a bizánci császárt, és Kis- Ázsia nagy részét is megszállják. Átveszik az iráni iszlám kultúrát (a nisapuri
udvarban él Omar Khajjám, a nagy perzsa költő és matematikus). 1092 után a birodalom széthullik, utódállamai
közül legjelentősebb a kis-ázsiai (rumi, ikoniumi) szeldzsuk állam (XII-XIII. század).
1039–1057 Macbeth skót király. (Az egységes Skócia a XI. század elején alakult ki több királyság
egyesüléséből.)
1042 A dél-itáliai normann uralom kezdete. Normandiából érkezett kalandor normann-francia lovagok, akik
1016 óta zsoldosként, majd hűbéresként küzdöttek a dél-itáliai fejedelmek szolgálatában, elfoglalják Apuliát
Bizánctól, 1053-ban legyőzik a pápát, 1071-ben beveszik Barit, az utolsó bizánci támaszpontot, 1061-1091
között elfoglalják Szicíliát és Máltát az araboktól. A hódítás vezéralakja Guiscard Róbert (T1085), aki Bizánc
elfoglalására is kísérletet tesz
1046 III. Henrik császár a sutryi zsinaton véget vet a pápai trón körüli botrányoknak (letesz három pápát, és
kinevez egy negyediket), és a clunyi mozgalom szellemében az egyház reformját tűzi ki célul. A reform
hamarosan túlnő a császár eredeti elképzelésein.
1047 Meghal Rodulfus Glaber francia szerzetes és krónikás.
1049–1109 Szent Hugó Cluny apátja.
1050–1175 k. A román stílus legjellegzetesebb emlékei Dél- és Nyugat-Európában.
1054 Kerullariosz Mihály konstantinápolyi pátriárka és Humbertus de Silva Candida pápai követ kölcsönösen
kiátkozzák egymást. Ujabb, ezúttal végleges szakadás következik be a görög (keleti) és a római egyház között.
1059 Rómában a lateráni zsinaton a clunyi reformmozgalom befolyása érvényesül: célja az egyház
elvilágiasodásának megállítása és a pápaság tekintélyének helyreállítása. Ennek érdekében a papi nőtlenség
bevezetését és a simoniának (az egyházi tisztségek áruba bocsátásának) megszüntetését követeli. Minthogy a
reformerek simoniának tekintik a püspök hűbérbe és egyházi tisztségbe való iktatását, az invesztitúrát is,
elkerülhetetlen összeütközésük a világi hatalommal, elsősorban a német-római császárral. A reform első lépése,
hogy a pápaválasztást a bíbo- rosi kollégium jogának nyilvánítják.
1059 k. A török nomád kunok (polovecek) birtokukba veszik a kelet-európai sztyeppét, kiszorítva onnan a
besenyőket és az úzokat. A kunok és az orosz fejedelmek száz évvel későbbi harcainak emlékét őrzi az Igor-
ének (1180 k.).
1066 Az anglo-normann feudális állam megalapítása. Hódító Vilmos normandiai herceg a hastingsi ütközetben
legyőzi az angolszász királyt, és elfoglalja Angliát; ott mint angol király (10661087) a hűbéri rendszernek
Normandiában kialakult centralizált formáját valósítja meg, amelyre az uralkodói hatalom túlsúlya jellemző.
1086-ban elkészül a Domesday Book, a birtokok és szolgáltatások országos összeírása.
1069 A Le Mans-i comune (önkormányzattal rendelkező közösség) megalakulásával kezdetét veszi a városok
mozgalma Észak-Franciaországban, majd 1073-1074-ben a wormsi és kölni polgárok felkelésével a Rajna
völgyében is. Célja mindenütt a feudális függés megszüntetése és az önkormányzat kivívása. Franciaországban a
XII. század folyamán a királyi hatalom is mindinkább támogatja a mozgalmat, mert szövetségest lát a
polgárságban a nagyhűbéresek ellen.
665
FÜGGELÉK
1073-1085 VII. Gergely pápa. A clunyi reformon túlmenő programmal lép fel: a világi hatalom alávetése az
egyháznak (a királyok legyenek a pápa hűbéresei) és a keresztény egyház centralizálása Róma vezetése alatt.
1075 VII. Gergely több német püspököt megfoszt hivatalától simonia címén és megtiltja, hogy laikusok
iktassanak egyháziakat a tisztségeikbe. IV. Henrik császár megszegi az invesztitúra tilalmát, amiért a pápa
kiközösítéssel fenyegeti. A császár válaszképpen a wormsi zsinaton leteszi a pápát, aki viszont kiközösíti a
császárt, alattvalóit pedig felmenti a hűségeskü alól (1076). Ezzel kirobban a pápaság és a Német-római
Császárság első nagy összeütközése, az invesztitúraharc, amelynek tétje a birodalom legnagyobb gazdasági és
katonai erejének, a főpapi hűbéreknek a sorsa, ezáltal a császárságnak I. Ottó által kiépített hatalmi rendszere.
1077 A német hűbéresek lázadása miatt IV. Henrik kénytelen megalázkodni a pápa előtt, és Canossa várában
kikönyörögni feloldozását a kiközösítés alól. A kibékülés csak ideiglenes; 1080- ban a császár ellenpápát
választat, 1084-ben Rómát is elfoglalja, s VII. Gergely száműzetésben hal meg (1085).
1081-1118 I. Alexiosz Komnénosz bizánci császár. Visszaveri a normannok, besenyők és szeldzsukok
támadásait, és a feudális intézmények fejlesztésével (de komoly területi veszteségek árán) megszilárdítja a
birodalmat. A Komnénosz-császárok (1081-1185) harcaikban az itáliai kereskedővárosok, elsősorban Velence
és Pisa támogatását veszik igénybe, ami a XII. század folyamán az olaszok („latinok”) gazdasági és politikai
befolyásának növekedésével jár.
1084 A kölni Szent Brúnó megalapítja a karthauziak szemlélődő remete rendjének Grande Chartreuse nevű
anyakolostorát.
1084 VI. Alfonz kasztíliai király elfoglalja Toledót, a gót királyok egykori székhelyét a mohamedánoktól. Az
arab fejedelmek a marokkói Almoravida-szultántól kérnek segítséget, aki 1086- ban meg is állítja a keresztény
előrenyomulást. Ettől kezdve a Pireneusi-félsziget arab területei hatalmas észak-afrikai dinasztiák
(Almoravidák, Almohádok) uralma alatt állnak, ami megnehezíti a reconquistát.
1087-1127 IX. Vilmos aquitániai herceg, az első olyan trubadúr, akinek egyes művei fennmaradtak. Unokája,
Eleonóra (VII. Lajos francia, majd II. Henrik angol király felesége) udvara (11371152) szintén a
trubadúrköltészet egyik központja (Bemart de Ventadour, Bertran de Born).
1093-1109 Szent Anzelm canterburyi érsek, a skolasztikus filozófia első képviselőinek egyike.
1096-1099 Az első keresztes hadjárat. II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton (1095) a Szentföld (Palesztina)
felszabadítására, azaz a mohamedánok kiűzésére mozgósítja a nyugati kereszténységet. Az ennek nyomán
meginduló vállalkozás első hullámai terheik elől menekülő parasztokból állnak, de egyébként mind az első,
mind a későbbi hadjáratok a (francia és itáliai, kisebb részben a német, angol stb.) lovagság hódító háborúi,
amelyeket az itáliai kereskedővárosok és a római egyház expanziója kísér. Az első hadjárat eredménye a szíriai
tengerpart meghódítása, amit 1099-ben Jeruzsálem bevétele koronáz meg. A vezérek (Bouilloni Gottfried és
testvére, Balduin, a dél-itáliai normann Boemund és Tankréd) nyugat-európai mintára feudális államokat
alapítanak (Antiochia, Edessza, Tripolisz), élükön hűbérurukkal, a jeruzsálemi királlyal. A XII. század folyamán
a hódítások védelmére megalakulnak az egyház lovagi szervezetei, a lovagrendek: a templomosok és a
johanniták (ispotályosok) a XII. század első felében, a Német Lovagrend 1198-ban.
1098 Robert de Molesme megalapítja a citeaux-i apátságot, a ciszterci szerzetesrend anyakolostorát.
1100 k. A hagyományos földművelés átalakulása (XI-XII. század) Nyugat-Európában (a középkor

mezőgazdasági „forradalma”): elterjed a háromnyomásos gazdálkodás, a kerekes eke, borona, lóvontatás,
vaseszközök használata; mindezek együttes eredményeként megnő a terméshozam és a népesség. Nagyarányú
belső telepítés (szűzföldek művelés alá vétele) és külső kolonizáció (nyugati, főleg német telepesek kirajzása
Kelet-Európa felé, elsősorban a Baltikumba, Cseh-, Lengyel- és Magyarországra).
1100 k. A legkorábbi lovagi eposz, az észak-francia Roland-ének keletkezése.
1100 k. A vízimalmok elterjedése Európában (érczúzók, fújtatók, kalló- és cserzőmalmok); 1200 k. arab
közvetítéssel a szélmalmok elterjedése.
1108-1137 VI. (Kövér) Lajos az egyház támogatásával hozzáfog a francia királyi hatalom kiterjesztéséhez; első
lépésként megtöri a Párizs környéki hűbéresek ellenállását.
666
FÜGGELÉK
1113-1125 II. Vlagyimir Monomah, az utolsó kijevi nagyfejedelem, akinek akarata még Oroszország nagy
részében érvényesül. Halála után a központi vezetés eltűnik, az ország önálló fejedelemségekre tagolódik szét. A
XII. század közepére Kijev elveszti jelentőségét, helyette az, északi Szuzdal és Vlagyimir fejedelmei jutnak
nagyobb szerephez. Egyikük, Jurij Dolgorukij erődöt épít Moszkvában (1156).
1113-1142 Abélard, a párizsi teológiai iskola tanára, a skolasztika egyik legnagyobb alakja. Ellenfele Szent
Bernát, 1115-1153 között clairvaux-i ciszterci apát, a keresztény misztika korai képviselője, a keresztes háborúk
apostola.
1118-1143 II. (Komnénosz) János bizánci császár. Kiterjeszti a birodalom határait Kis-Ázsiában és a Balkánon.
1120 Norbert von Xanten megalapítja a premontrei szerzetesrendet.
1122 A wormsi konkordátummal befejeződik a pápa és a császár 1075 óta tartó küzdelme: a püspököket az
egész birodalomban a káptalan választja, de Németországban a világi hűbérbe iktatásuk a császár joga marad.
Ezzel a főpapok a császár hivatalnokaiból hűbéresekké váltak. Az invesztitúraharc igazi győztesei a német
főurak és a pápát támogató lombardiai városok.
1123 Az I. lateráni zsinat, az első nyugaton tartott egyetemes zsinat.
1125 V. Henrikkel kihal a száli (frank) dinasztia Németországban. Az új uralkodó, Lothar szász herceg a bajor
Welf családnál keres támogatást a sváb hercegi dinasztia, a Hohenstaufok (Staufok) ellen, akik szintén igényt
formálnak a német trónra. A Staufok és Welfek (illetve olasz nevükön ghibellinek és guelfek) háborúja az egész
birodalmat két táborra szakítja.
1127 II. Roger szicíliai fejedelem (1101-1154) egyesíti a dél-itáliai normann államocskákat, és 1130-ban királyi
címet vesz fel. Diadalmas hadjáratokat vezet Bizánc és az észak-afrikai arabok ellen. (Fontos eredményük a
bizánci selyemszövés meghonosítása Dél-Itáliában.) A normann hűbériség és a bizánci, illetve arab módra
szerezett központi hatalom szerencsés elegye a szicíliai királyságot Európa legerősebb államává teszi. A XII.
század a szicíliai normann művészet fénykora: Palazzo Reale, Capella Palatina Palermóban; monrealei dóm. A
palermói udvarban működik Idríszí arab geográfus.
1137-1180 VII. Lajos francia király. Nagy befolyású tanácsadója Suger saint-denis-i bencés apát, a második
keresztes hadjárat idején (1147-1149) régens. Az általa 1137-1144 között újjáépíttetett apátsági templom a
gótikus stílus legkorábbi emléke. 1163-tól: a párizsi Notre-Dame építése.
1138 III. Boleszló lengyel fejedelem végrendeletében öt fia között osztja fel országát. Bár a főhatalom elvben a
mindenkori krakkói nagyfejedelmet illeti meg, az ország – akárcsak a kijevi állam – számos részfejedelemségre
aprózódik fel, és az egyesítési kísérletek a XIV. század elejéig rendre kudarcot vallanak.
1138 III. Konráddal (1138-1152) a Hohenstauf-dinasztia jut a német királyi székbe. A Welf- párttal folytatott
háborút egyelőre a frankfurti béke (1142) zárja le: a Welfek megkapják a szász hercegséget, de Bajorországot
elvesztik.
1139A II. lateráni egyetemes zsinat.
1139-1185 I. Alfonz, 1128-tól Portocalo (a mai Porto) grófja, a Leóni Királyság vazallusa függetleníti magát
hűbérurától, felveszi a Portugália királya címet, országát 1143-ban pápai hűbérnek nyilvánítja, és 1147-ben
elfoglalja Lisszabont a móroktól.
1141 Meghal Hugo de Sancto Victore, a párizsi Saint-Victor iskola vezetője.
1143-1180 I. (Komnénosz) Mánuel bizánci császár a birodalom egykori nagyságát kívánja visszaállítani.
Kísérleteket tesz Itália, Kis-Ázsia és Magyarország meghódítására, sikerül is megszereznie Dalmáciát, de a
háborúk aláássák Bizánc gazdasági erejét, kereskedelmére pedig az olasz városok, elsősorban Velence teszi rá a
kezét.
1144 A mohamedánok elfoglalják az egyik szentföldi keresztes állam fővárosát, Edesszát. Támadásuk kiváltja a
második nagy keresztes hadjáratot (1147-1149), amely azonban teljesen eredménytelen, noha a német és a
francia király (III. Konrád, illetve VII. Lajos) vezeti.
667
FÜGGELÉK
1147 A Pireneusi-félsziget arab területei az észak-afrikai Almohád-dinasztia (1147-1269) uralma alá kerülnek.
Az Almohádok udvarában él a legnagyobb arab filozófus, Ibn Rusd (Averroes), Arisztotelész tanainak
továbbfejlesztője.
1147 Az északnémet hűbérurak keresztes háború címén harcot indítanak az Elbán túl lakó, jobbára pogány szláv
törzsek ellen. Mintegy száz év alatt német uralom alá jut az Oderáig és a Balti-tengerig nyúló terület. A hódítást
telepesek áradata követi, falvak és városok (1230-ban Berlin) születnek, a szláv lakosságot részben kiirtják,
részben függőségbe kényszerítik és elné- metesítik.
1150 k. Az első egyetemek kialakulása Párizsban (teológia) és Bolognában (jogtudomány), 1167 k. Oxfordban.
1150-1200 k. A francia udvari epika virágzása: a Sándor-regény, a Trója-monda legkorábbi feldolgozásai.

Chrétien de Troyes: a Grál-mondakör feldolgozása (1180 k.).
1152-1190 I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár. Fő célja a császári hatalom helyreállítása Itáliában.
1156-ban kibékül a Welf-párt fejével, Oroszlán Henrik szász herceggel, és a bajor hercegséget is átengedi neki.
Midőn a herceg nem támogatja itáliai hadjárataiban, 1180-ban a császár leszámol a Welf-párttal, Henriket
megfosztja hűbéreitől, és átszervezi a birodalom hűbéri rendszerét. Szétdarabolja a hatalmas szász hercegséget,
és megnöveli a császártól közvetlenül függő hűbéresek számát, de az egykori törzsi territóriumok szétzúzásával
végeredményben előkészíti Németország felbomlását apró fejedelemségekre.
1154-1189 II. Henrik angol király, az 1399-ig uralkodó Plantagenet-dinasztia megalapítója. Korábban Anjou
grófjaként már a francia korona egyik legnagyobb hűbérese volt; 1152-ben házasság útján (VII. Lajos elvált
felesége kezével) megszerezte Poitout és Guyenne-t, és 1154- ben mindezeket egyesítette az angol koronával.
Ily módon az angol király Nyugat-Franciaor- szág felett is uralkodik, többször akkora területen, mint amekkorán
hűbérura, a francia király parancsol.
1154 Rómában kivégzik Bresciai Arnoldot, aki a pápa világi hatalma ellen lépett fel, és önálló római comune
létrehozására törekedett.
1156 I. Frigyes császár Ausztriát birodalmi hercegséggé teszi. Ebben az időben válik Bécs fejedelmi székhellyé.
1158 Oroszlán Henrik megalapítja Lübeck városát, amely rövidesen a Balti-tengerre irányuló német
kereskedelem bázisává válik. 1161-ben az északnémet kereskedők érdekszövetségre lépnek, amelyből később a
Hanza szövetség fejlődik ki. 1200 k. már csaknem teljesen német kézben van az északi áruforgalom közvetítése
Novgorod és a flandriai Brugge között. A Hanza városok kereskedelmi és katonai fölényét az általuk kialakított
új hajótípus: a kogge biztosítja (az első evezők nélküli vitorlás hajó, forgatható fakormánnyal).
1158 I. Frigyes császár a roncagliai birodalmi gyűlésen (Piacenza mellett) megfosztja a lombardiai városokat
önkormányzatuktól, és császári hivatalnokokat (podesta) állít élükre. A városokkal rokonszenvező III. Sándor
(1159-1181) helyett ellenpápát választat, mire 1160-ban a pápa kiközösíti a császárt (a pápaság és császárság
második nagy összecsapása). Frigyes 1162-ben földig rombolja Milánót, de az önállóságukért harcoló városok
1167-ben szövetségre lépnek ellene (első Lombard Liga), és 1176-ban Legnanónál megsemmisítik a császár
hadseregét. Ez a városi polgárság első nagy győzelme a lovagság fölött. A pápával sikerül Frigyesnek kedvező
feltételek mellett kibékülnie (1177, Velence), de Észak-Itáliában fel kell adnia hatalmi igényeit, és 1183-ban a
konstanzi békében kénytelen elismerni a lombard városok önállóságát.
1158 Meghal Freisingi Ottó püspök és krónikás.
1160 Meghal Gratianus itáliai kánonjogász, a Decretum Gratiani című gyűjtemény összeállítója.
1160 Meghal Petrus Lombardus párizsi püspök, a Liber sententiarum című teológiai alapmű szerzője.
1164 II. Henrik angol király a clarendoni zsinat határozataival határozatokkal szoros ellenőrzése alá vonja az
egyházat, emiatt viszályba sodródik a pápával. 1170-ben a király hívei meggyilkolják Becket Tamás canterburyi
érseket, a pápai párt fejét. A király helyzetét 1173 után fiainak sorozatos lázadásai ingatják meg.
1170 k. Valdes (ius), a gazdag lyoni kereskedő szétosztja vagyonát és önkéntes szegénységet fogadó laikus
vallási mozgalmat alapít, melyet hamarosan „lyoni szegények” néven emlegetnek. 1179- ben a III. lateráni
zsinat más mozgalmakkal együtt a valdenseket is eretneknek bélyegzi.
1170 k. A legkorábbi lovagi eposz, az északfrancia Roland-ének első lejegyzése.
668
FÜGGELÉK
1171 Dublin alapításával megkezdődik az angol terjeszkedés Írországban.
1171 Az egyiptomi Fatimida-kalifátus bukása. Egyiptom új szultánja, a kurd Ajjúbida-dinasztiá- hoz tartozó
Szaladin (Szalah ed-din) 1174-ben Szíriára is kiterjeszti uralmát, és a keresztes államok megsemmisítésére
törekszik.
1180 Meghal John of Salisbury (Johannes Sarisberiensis), Chartres érseke, klasszikus műveltségű tudós.
1180 I. Mánuel császár halála. Az utolsó Komnénosz uralkodó, I. Andronikosz (1183-1185) fellép a feudális
nemesség és az itáliai („latin”) befolyás ellen, de meggyilkolása után utódai, az Angeloszok (1185-1204) uralma
alatt szétesik a Bizánci Birodalom. A Balkánon Nemanja István raskai nagyzsupán (1168 k.-1196) független
szerb államot alapít, Bulgária az Aszen- dinasztia vezetésével szintén lerázza a bizánci uralmat (1185), másutt a
helyi arisztokrácia képviselői szakadnak el a központi kormánytól.
1180-1223 II. Fülöp (Augustus) francia király, a feudális Franciaország nagyságának megteremtője.
1180-1230 k. A Minnesangerek lovagi költészete a német fejedelmi udvarokban (egyik központja 1210 k.
Wartburg vára, a thüringiai tartománygrófok székhelye): Hartmann von Aue, Wolf- ram von Eschenbach,
Walther von der Vogelweide. 1200 k. a Nibelungenlied keletkezése (lovagi eposz).
1187 Szaladin egyiptomi szultán a hattini csatában megsemmisíti a palesztinai keresztény hadsereget, és
elfoglalja a jeruzsálemi királyságot. Visszaszerzésére 1189-ben megindul a harmadik keresztes hadjárat I.
(Barbarossa) Frigyes császár (aki útközben meghal), II. Fülöp (Augustus) francia és Oroszlánszívű Richárd
angol király vezetésével. Az 1192-ben kötött békében Szaladin a tengerparti városokat visszaadja, de
Jeruzsálemet megtartja. A Jeruzsálemi Királyság (Akkon székhellyel) formailag helyreáll, de végzetesen
meggyöngül, és a nyugati kereszténység állandó támogatására szorul.
1187 Meghal Petrus Comestor, a Historia scholastica című tankönyv szerzője.
1190-1197 VI. Henrik német-római császár. Felesége jogán igényt emel a szicíliai normann királyságra, és
1194-ben birtokába is veszi. Németországot a fejedelmek ellenállása miatt nem tudja átváltoztatni a
Hohenstaufok örökös monarchiájává.
1198 VI. Henrik császár halála után a szicíliai királyságot kiskorú fia, Frigyes örökli, míg Németországban a
fejedelmek egy része Hohenstauf Fülöpöt, másik része a Welf-ház fejét, IV. Ottót választja királlyá. A kettős
királyválasztás hosszú belső háborút von maga után, amelyben a központi hatalom felmorzsolódik.
1198 I. Premysl Ottokár egyesíti Cseh- és Morvaországot, és felveszi a királyi címet. A cseh királyság a XIII.
századtól a Német-római Birodalom legerősebb fejedelemsége.
1198–1216 III. Ince pápa. A pápaság világi hatalmának tetőpontján. Újjászervezi az egyházi állam igazgatását,
kiterjeszti felsőségét Anconára, Spoletóra és a Romagnára, bevezeti a papság általános megadóztatását; az ő
idején válik a római kúria Európa legfőbb egyházi törvényszékévé; speciális küldöttei, a legátusok útján szoros
ellenőrzése alá vonja a püspököket, és az egyház fegyvereivel (kiközösítés, egyházi átok) csaknem valamennyi
európai uralkodóra rákényszeríti akaratát.
1198–1216 Földnélküli János angol király.
1199-1400 k. A gótika virágkora Nyugat-Európában (kb. 1250-től Közép- és Kelet-Európá- ban is).
1200-1250 k. Az ún. átmeneti stílus (késő román építészet gótikus elemekkel) Németországban és Kelet-
Európában.
1201 Német keresztesek megalapítják Rigát, és a XIII. század első felében gyarmatosítják Livóniát
1202-1204 A negyedik keresztes hadjárat és a bizánci császárság bukása. A Szíriába készülő francia-olasz
lovagsereg Velence szövetségében Bizánc ellen fordul, beleavatkozik a császári család viszályaiba, majd 1204-
ben beveszi és kifosztja Konstantinápolyt. A hódítók felosztják a birodalom területét: a szigetek zömét Krétával
együtt Velence kapja meg, és ezzel megveti az alapját földközi-tengeri gyarmatbirodalmának, a szárazföldön a
keresztesek vezérei alapítanak államokat (Athén, Akhaia, Thesszaloniké stb.), amelyek névleges hűbérura a
Konstantinápolyban székelő „latin” császár. A meghódított területeket a római egyháznak rendelik alá. A
hódítás azonban nem tartós: a Bizánci Birodalom egykori peremterületein görög utódállamok létesülnek
669
FÜGGELÉK
(Nikaia, Epirusz, Trapezunt), amelyek nemcsak megvédik függetlenségüket, hanem rövidesen ellentámadásba
mennek át.
1202-1204 Az angol király elveszti francia birtokait. II. Fülöp (Augustus) francia király hűbérúri jogának
érvényesítésével megfosztja (Földnélküli) János királyt francia hűbéreitől, és megszállja Normandiét, Anjout,
Maine-t és Touraine-t. Az elfoglalt tartományokat közvetlen igazgatása alá vonja, s így hatalmasabb lesz
valamennyi hűbéresénél.
1205 Kalojan bolgár cár Drinápolynál (Edirne) súlyos vereséget mér a keresztes lovagokra.
1206 Assisi Szent Ferenc, a gazdag posztókereskedő, Pietro di Bernardone fia megtér, és Assisi főterén
meztelenre vetkőzve látványosan elutasítja szülei örökségét. Az általa alapított vallási mozgalom hamarosan
pápai jóváhagyást kap és újszerű „koldulórendként” a XIII. század legnépszerűbb vallási reformmozgalma lesz.
1206-1227 A mongol világbirodalom megalapítása. Temüdzsin törzsfő egyesíti uralma alatt a mongol törzseket,
1206-ban felveszi a Dzsingisz kán nevet, és Belső-Ázsiában jól szervezett nomád birodalmat hoz létre. 1215-
ben elfoglalja az észak-kínai Csin-állam székhelyét, Pekin- get, 1218-ban a karakitájok nomád birodalmát,
1219-1225 között nyugati hadjáratán az Amu- Darja vidékét és Afganisztánt, 1227-ben a kínai határon élő (a
tibetiekkel rokon) tangutok államát. A mongol hódítást egész Ázsiában a termelőerők (öntözőművek,
oázisvárosok) pusztulása kíséri.
1209-1229 Az albigensek elleni háború. A balkáni bogumilokkal rokon kathar szekta a XII. században elterjedt
Nyugat-Európában, különösen Franciaország déli vidékein, ahol a lakosság zöme, a nemesség is csatlakozott
hozzá. Albi városáról albigenseknek is nevezték őket (bár ebbe a megnevezésbe minden dél-franciaországi
eretneket, így a valdenseket is beleértették). Mozgalmuk a fennálló rend, elsősorban az egyház ellen irányult.
1209-ben III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdet kiirtásukra. A jobbára észak-francia lovagokból álló keresztes
sereg 1213-ban Muret-nél győzelmet arat, de végső sikert csak VIII. Lajos francia király (12231226) személyes
beavatkozása hoz. 1229-ben a párizsi szerződésben meghódol az albigensek pártfogója, a toulouse-i gróf. A
háború súlyos csapást mér a kathar eretnekség támogatóira és vele együtt a provanszál kultúrára; a francia király
az ország addig független déli területeinek ura lesz, és hatalmát a Földközi-tengerig terjeszti ki.
1212 A gyermekek „keresztes hadjárata”.
1212 A pireneusi-félszigeti keresztények győzelme Las Navas de Tolosánál az észak-afrikai Almohádok felett.
Az arab uralom rövidesen összeomlik a félszigeten.
1212 III. Ince pápa a megerősödött Welfek ellen a Staufokkal szövetkezik, és Frigyes szicíliai királyt lépteti fel
német trónkövetelőként. Frigyes és szövetségese, II. Fülöp (Augustus) francia király 1214-ben Bouvines-nál
legyőzi IV. Ottót és az angolokat, a Welf család hatalma összeomlik. II. Frigyes (1212-1250) kezében egyesül a
Német-római Birodalom és Szicília kormánya.
1213-1276 I. (Hódító) Jakab (Jaime) aragóniai király. A reconquista során elfoglalja a móroktól a Baleárokat
(1229-1235) és a valenciai királyságot (1232-1238), és megalapozza a középkori Aragónia nagyhatalmi
helyzetét.
1215 Az angol nemesség kicsikarja János királytól a Magna Cartát, a „nagy szabadságlevelet”; eszerint az
uralkodó erőszakkal is kényszeríthető az ország törvényeinek tiszteletben tartására.
1215 A pápa elismeri a Domonkos-rendet, amelyet a spanyol Szent Domonkos alapított. Assisi Szent Ferenc
tevékenysége nyomán 1210 óta pápai elismeréssel működik a ferencesek rendje, melynek Reguláját III.
Honorius pápa 1223-ban ismeri el. Az új rendek (az ún. koldulórendek) tagjait szigorú szegénységi fogadalom
köti.
1217-1252 III. (Szent) Ferdinánd kasztíliai király, a spanyol reconquista kiemelkedő egyénisége. 1236-ban
Córdobát, 1248-ban Sevillát foglalja el a móroktól, és elismerteti fennhatóságát Granada mór uralkodójával.
1230-ban León királyságot végleg egyesíti (perszonálunióban) Kasz- tíliával. 1239-ben Salamancában
megalapítja az első spanyol egyetemet.
1217-1263 IV. Hakon Hakonsson norvég király. 1261-ben Grönlandra, 1262-ben Izlandra terjeszti ki
fennhatóságát. Törekvéseinek támogatója az izlandi költő és államférfi, Snorri Sturluson, a skandináv (norvég és
izlandi) sagák feldolgozója (Edda, Heimskringla).
670
FÜGGELÉK
1219 A dánok leigázzák a pogány észteket. Tallin megalapítása.
1220 II. Frigyes a német főpapokat széles körű jogokkal ruházza fel, majd 1231-ben ugyanezeket a jogokat
megkapják a német világi fejedelmek is. A központi hatalom szerepét mindinkább átveszik a birodalomtól
közvetlenül függő helyi hatalmak. A császár figyelmét kezdettől fogva Itália köti le; 1221-1231 között a szicíliai
királyságban kiépíti a középkori Európa egyetlen fejlett hivatalnokállamat, amelyet szigorú központosítás és
korlátlan királyi hatalom jellemez.
1223-1226 VIII. Lajos francia király megszerzi az angoloktól Poitout, és kiterjeszti hatalmát Dél-
Franciaországra.
1226 A mazóviai lengyel fejedelem a pogány poroszok (a lettekkel rokon balti nép) ellen behívja országába a
Német Lovagrendet. A lovagok néhány évtized alatt leigázzák és részben kiirtják a poroszokat, és független
(névleg a Német-római Birodalomtól függő) államot alapítanak, amelynek élén a rend nagymestere áll. A terület
hamarosan elnémetesedik, a porosz nyelv a XVII. századra kihal.
1226-1270 IX. (Szent) Lajos francia király. Megreformálja a közigazgatást, növeli a központi kormányszervek
hatalmát, a párizsi parlament (legfőbb törvényszék) hatáskörét. Gyermekeinek nevelője Vincent de Beauvais, a
középkori tudomány enciklopédistája. A király életrajzírója Jean de Joinville, a memoárirodalom előfutára. A
párizsi Sainte-Chapelle építése.
1227 Dzsingisz kán halála. Utódai (Ögödej, 1229-1241; Güjük, 1246-1248; Möngke, 12511259)
továbbfejlesztik művét: leigázzák Iránt (1231), Észak-Kínát (1234), a kijevi orosz államot (1240), megdöntik a
bagdadi kalifátust (1258). Az óriási kiterjedésű birodalom központja a nagykán székhelye, a mongóliai
Karakorum. A távoli tartományokat az uralkodóház tagjai kormányozzák; ellenőrzésüket centralizált hivatali
apparátus biztosítja, amelynek kiépítésében a mongolok a leigázott népek szervezési ismereteit hasznosítják.
1227 Az északnémet fejedelmek a bornhövedi csatában legyőzik II. Valdemar dán királyt. A XII. század
közepén megindult dán terjeszkedés elakad, Dánia összes hódításából csak az észtek földjét tarthatja meg. A
balti-tengeri hegemónia a németek, elsősorban a fellendülő Hanza városok kezébe kerül.
1226-1241 IX. Gergely pápa. Politikájának célja II. Frigyes és a Hohenstauf-ház hatalmának végleges
szétzúzása. Trónra lépésekor kiközösíti a császárt, ezzel megindul a pápaság és a császárság harmadik, utolsó
nagy összecsapása.
1227-1229 II. Frigyes keresztes hadjárata. Sikerül visszaszereznie Jeruzsálemet az egyiptomi szultántól (1229),
de a város 1244-ben végleg elvész a keresztények számára.
1231 A pápa a Domonkos-rendet bízza meg az inkvizíció vezetésével. (Inkvizíció: az eretnekek felkutatására és
elítélésére létesült egyházi törvényszékek eljárása, mely ettől fogva önálló hivatalként és bíróságként működik)
1233 A domonkos és ferences városi prédikátorok, valamint laikus próféták fellépése nyomán nagyszabású
vallásos békemozgalom alakul ki Észak-Itália városaiban, mely számos városban a néppártot (popolo) juttatja
hatalomra, a koldulóbarátok kezdeményezésére megreformálja a városi statútumokat és eretnek-ellenes
intézkedéseket vezet be.
1236-1275 k. A Rózsa regénye (Roman de la Rose), Guillaume de Lorris és Jean de Meung allegorikus verses
regénye, az udvari szerelmi költészet betetőzése.
1237-1240 Dzsingisz unokája, Batu kán leigázza az orosz fejedelemségeket, és 1240-ben elpusztítja Kijevet.
1241 Mongol betörés Kelet-Európába. A lengyelek Legnicánál, a magyarok a Sajó mellett, Muhi- nál
szenvednek vereséget.
1242 Alekszandr Nyevszkij novgorodi orosz fejedelem győzelme a Csud-tavon („jégcsata”) megállítja a Német
Lovagrend keleti előnyomulását.
1241 A mongolok leigázzák a kis-ázsiai szeldzsuk-törököket.
1243-1254 IV. Ince pápa. 1245-ben a lyoni zsinaton keresztes háborút hirdet II. Frigyes császár ellen.
1245-1247 Piano Carpini pápai követsége a nagykán udvarában.
671
FÜGGELÉK
1248-1250 IX. Lajos francia király keresztes hadjárata a Nílus deltájában súlyos kudarccal végződik, a király
maga is fogságba esik. Ez az utolsó nagy vállalkozás, amely a palesztinai keresztény államok felmentésére
irányult.
1250 Firenzében a guelfek megbuktatják és száműzik a ghibellineket. A következő évtizedek pártharcai során a
jómódú céhek (popolo grasso, zsíros nép) szerzik meg a hatalmat, és oligarchikus köztársasági alkotmányt
alakítanak ki. (1282-től a hattagú városi tanácsot, a Signoriát a hét nagy céh képviselőiből választják, élén 1293
óta a gonfaloniere áll. A nemességet 1293- ban megfosztják politikai jogaitól.) A század végén a guelfek két
pártjának küzdelme: 1301- ben a „feketék” győznek, a „fehéreket” (köztük a költő Dantét) száműzik. Firenze a
XIII. század második felében Itália vezető hatalmai közé emelkedik; posztóipara Flandriáé mellett a
legjelentősebb Európában, családi bankházai (Bardi, Peruzzi, Accaiuoli stb.) uralkodóknak is nyújtanak hitelt.
1252 óta itt verik az első európai aranypénzt (a forintot). Építészet: Bargello (1255-től), dóm (1296-tól), Palazzo
Vecchio (1298-1314). Firenzén kívül a toszkán művészeti fellendülés központjai elsősorban Pisa és Siena
(szobrászat: Niccolo Pisano és Giovanni Pisano működése 1260-1310 között; festészet: Cimabue).
1250 II. Frigyes császár a pápasággal és a lombard városokkal vívott harc közben meghal. Németország,
amelyet a császár kezdettől fogva magára hagyott, anarchiába süllyed. Frigyes fiát,
I. Konrádot (1250-1254) mind kevesebben ismerik el királynak, halála után pedig beáll az interregnum. A
birodalmi javak és a Hohenstauf család jószágai elkallódnak a fejedelmek kezén, a központi hatalom végleg
elveszti minden bázisát. Németország ekkor alakul át önálló fejedelemségek és városállamok laza
társulásává.
1250 k. A párizsi egyetemen Siger de Brabant és követői az arab filozófia kommentárjaival értelmezett
arisztotelizmus: az averroizmus tanával (többek között a „kettős igazság” tételével) lépnek fel, amelyet Étienne
Tempier párizsi püspök 1277-ben eretneknek nyilvánít. Az averroistákkal szemben fellép Albertus Magnus
kölni domonkos magister és tanítványa, Aquinói Szent Tamás, a középkor legnagyobb hatású filozófusa, aki
főművében (Summa theologiae, 12671273) létrehozza a keresztény teológia és az arisztotelészi filozófia
korszerű szintézisét (tomizmus). Természeti jelenségek iránt is érdeklődő kortársak: Robert Grosseteste és
tanítványa, Roger Bacon (főműve: Opus maius, 1267).
1250 k. A XIII. századi vágáns (kóbor diák) költészet gyűjteménye, a Carmina Burana.
1250 k. Európában elterjed a kínai eredetű lábítós (pedálos) szövőszék. A pedálos meghajtást rövidesen más
célokra is alkalmazzák (orgona, kovácsíujtató, eszterga).
1250-1266 Birger svéd főúr (jarl) megszervezi a svéd feudális államot, megalapítja Stockholmot, és megkezdi a
pogány finn törzsek leigázását.
1250-1300 k. A kínai eredetű papír gyártása arab közvetítéssel meghonosodik Itáliában, majd 1300 után egész
Európában. (Importált papírt már a XII. században használnak Itáliában.)
1250-1300 k. Az első fogaskerekű órák (toronyórák).
1250-1517 A mamelukok (török és kaukázusi cserkesz származású, katonai szolgálatot teljesítő felszabadított
rabszolgák) birodalma Egyiptomban és Szíriában. Visszaverik a francia kereszteseket és a mongolokat,
elfoglalják a keresztények utolsó szentföldi birtokait. 1258-ban Bagdadból Kairóba költözik az Abbászida
kalifa, az iszlám vallás feje. A mamelukok államát az oszmánok döntik meg.
1253-1278 II. Premysl Ottokár cseh király rövid életű birodalmat kovácsol össze Közép-Európá- ban,
megszállja Ausztriát és Stájerországot, de a német koronáért folyó küzdelemben végül alulmarad Habsburg
Rudolffal szemben.
1255 Batu kán halála. Batu a mongol birodalom nyugati hódításait irányította. Ő és utódai az alávetett
területeken (a Kárpátoktól az Aral-tóig) nomád birodalmat szerveznek, az Arany Horda államát, amely a XIV.
század végéig az orosz fejedelemségeket is szoros függőségben tartja. 1359 után az államot törzsi viszályok
gyengítik meg, Timur támadása nyomán pedig a XV. század első felében fokozatosan független tatár
kánságokra (Krím, Asztrahany) esik szét.
1256-1335 Az Il-kánok mongol dinasztiája Iránban. Uralmuk kiterjed Irakra (1258: Bagdad elfoglalása) és Kis-
Ázsia nagy részére is. Nyugati terjeszkedésüknek az egyiptomi mameluk szultánok állják útját (aindzsaluti
672
FÜGGELÉK
csata, 1260). Székhelyük az azerbajdzsáni Tebriz, majd Szultanije; fokozatosan magukévá teszik a perzsa
kultúrát, és 1295-ben felveszik az iszlámot. 1327 után a birodalom számos kisebb államra bomlik fel.
1258-1265 A „bárók háborúja” Angliában. III. Henrik király és a szabadságaikra féltékeny rendek ellentéte
háborúhoz vezet, amelyben a köznemesség először játszik politikai szerepet. Vezére, Simon de Montfort 1264-
ben Lewesnél győzelmet arat a király és a bárók fölött, és összehívja az első rendi gyűlést (a parlamentet, 1265),
amelyen már a városok követei is részt vesznek. A mozgalom még abban az évben elbukik, de a király a
továbbiakban győzelme ellenére kénytelen a parlamenttel egyetértésben kormányozni. A XIV-XV. század mind
Angliában, mind Európa legtöbb más országában a rendi monarchia korszaka. A társadalom kiváltságos
csoportjai (papság, nemesség, városok) az ország képviseletében mint annak „rendjei” lépnek fel az uralkodóval
szemben, és országgyűlés (rendi gyűlés, parlament) formájában lehetőség szerint korlátozzák és ellenőrzésük alá
vonják a királyi hatalmat. A rendi kiváltságokkal nem rendelkező csoportok (elsősorban a parasztság) a politikai
jogokból ki vannak re- kesztve.
1259-1294 Kubiláj nagykán, az egységes mongol világbirodalom utolsó uralkodója. Keleten folytatja elődeinek
hódításait: bekebelezi a dél-kínai Szung Birodalmat (1279) és Burmát (1287), de a Japán (1274, 1281) és Jáva
(1293) elleni tengeri hadjáratok kudarccal járnak. Kubiláj a kínai császárok örökébe kíván lépni, székhelyét
Karakorumból Pekingbe helyezi át, és dinasztiája számára a kínai Jüan nevet veszi fel, de a súlypont keletre
tolódása és a kínai befolyás erősödése a birodalom széthullására vezet. Dzsingisz kán családjának tagjai a
nyugati tartományokban független államokat alapítanak (Csagatáj utódai Belső-Ázsiában; az Ilkánok Iránban; az
Arany Horda az eurázsiai sztyeppén), amelyek Kubiláj nagykán halála után formálisan sem ismerik el a pekingi
császár fennhatóságát.
1261 VIII. (Palaiologosz) Mihály nikaiai császár visszafoglalja Konstantinápolyt a nyugati keresztényektől, és
helyreállítja a bizánci császárságot, amely azonban már nem számít nagyhatalomnak. A császár szövetségese,
Genova kereskedelmi monopóliumot kap a Fekete-tengeren és Velence komoly vetélytársa lesz.
1266-1268 Anjou Károly, IX. Lajos francia király öccse a pápa támogatásával felszámolja a Hohenstaufok
uralmának maradványait Itáliában, és megalapítja a nápolyi Anjou-dinasztiát, amely 1435-ig marad a trónon.
Lombardiában, Toscanában és a Romagnában tovább folytatódik a harc az immár független városállamok
szemben álló csoportjai között, amelyek még egy évszázadon át viselik zászlajukon a guelf, illetve ghibellin
jelszót. Kiéleződnek a társadalmi ellentétek magukon a városokon belül is a nemesség és a polgárság között, és
a párt- és osztályharcokban mindenütt meggyengül a köztársasági államrend.
1270 IX. (Szent) Lajos francia király Tunisz ostrománál meghal. (Ezt a hadjáratot szokás az utolsó keresztes
hadjáratnak tekinteni, noha ez a megjelölés a mohamedánok elleni harcok során később, a XIV-XVI. században
is használatos.)
1271-1295 Marco Polo (1254-1324) velencei kereskedő, a középkori Európa legjelentősebb utazója Belső-
Ázsián át eljut Kubiláj nagykán pekingi udvarába, és 1292-ben az indonéz szigetvilág érintésével tér haza.
1272-1307 I. Edward angol király 1284-ben meghódítja az addig független walesi fejedelemséget (1301 óta az
angol trónörökös viseli a „walesi herceg” címet); a skót királyi ház kihaltával (1286) megkísérli befolyása alá
vonni Skóciát is, ami hosszú (és végül eredménytelen) háborúk forrása. A háborúk során megerősödik a
parlament befolyása.
1273 A német választófejedelmek Rudolf habsburgi grófot (1273-1291) emelik a trónra. Az 1254 óta tartó
interregnum után a császári méltóságnak csak a presztízse marad meg. A továbbiakban a német uralkodó
tényleges hatalma családi birtokainak nagyságától függ, ezért Rudolf és utódai elsősorban arra törekednek, hogy
a birodalmon belül örökös fejedelemségeket szerezzenek családjuknak. Rudolf 1276-ban elfoglalja Ausztriát,
valamint Stájerországot Ottokár cseh királytól, és örökös hercegségként fiainak adományozza. Ezzel megveti a
Habsburgok fejedelmi hatalmának alapját. Utódai 1335-ben megszerzik Karintiát és Krajnát, 1363- ban Tirolt.
1274 Meghal Szent Bonaventura, a ferences rend generálisa, teológus és misztikus szerző.
1274 A lyoni zsinaton kimondják a bizánci és a római egyház unióját a pápa primátusa alatt. Az unió hamarosan
megbukik a görög papság ellenállásán.
1278 II. Ottokár cseh király a Morvamezőn vereséget szenved, és elesik az Ausztriáért vívott harcban. A rövid
életű cseh nagyhatalom megbukik. Ottokár unokájával 1306-ban kihal a Premysl-dinasztia.
673
FÜGGELÉK
1282 A „szicíliai vecsernye”. A sziget lakossága fellázad az Anjou-ház uralma ellen, lemészárolják a franciákat,
és az aragóniai király védelmét kérik. A bekövetkező háborúban (1282-1302) összeomlik az Anjouk földközi-
tengeri uralma, Aragónia viszont megerősödik.
1285-1314 IV. (Szép) Fülöp francia király befolyása alá vonja a pápaságot és megszerzi a francia korona
számára Champagne-t és Lyont.
1289-1311 Pietro Gradenigo velencei dózse. Kormányzása idején nyeri el végleges formáját a köztársaság
oligarchikus alkotmánya: 1297-ben korlátozzák azoknak a családoknak a körét, amelyek részt vehetnek az állam
vezetésében („a Nagy Tanács lezárása”), 1310-ben felállítják az állam biztonságán őrködő Tízek Tanácsát.
1309-től: a Dózse-palota építése.
1291 A Német-római Birodalomhoz tartozó három svájci parasztközösség (kanton) örök szövetséget köt,
elsősorban a Habsburgok ellen, akik ősi szabadságukat veszélyeztetik. 1315-ben Morgartennél döntő győzelmet
aratnak a Habsburgok felett; szövetségükhöz csakhamar számos más város és község is csatlakozik. Így alakul
ki a svájci szövetség. (A Tell Vilmos- mondának nincs történelmi alapja. Mai formájában a XVI. században
keletkezett.)
1291 A mamelukok elfoglalják a keresztesek utolsó szíriai birtokait.
1293 Az Ordinamenti di Giustizia, Firenze alkotmánya.
1294-1303 VIII. Bonifác pápa felújítja VII. Gergely világuralmi igényeit, emiatt összeütközésbe kerül Szép
Fülöp francia királlyal. A király biztosítja magának a francia rendek támogatását (1302-ben összehívja az első
általános rendi gyűlést), kancellárja, Guillaume Nogaret pedig 1303-ban Anagniban foglyul ejti a pápát. A
pápaság véglegesen vereséget szenved a világi hatalmakkal vívott politikai harcban. 1305-ben a bíborosok
francia pápát (V. Kelemen) választanak, aki 1309-ben a Rhone melletti Avignonba költözik. Utódai innen
igazgatják az egyházat
1. ig. Valamennyien francia nemzetiségűek, és francia befolyás alatt állnak. Ez az időszak (1309-1377) a
pápaság avignoni, ún. „babiloni” fogsága.
1298 Meghal Jacobus de Voragine, a szentek történeteit egy kötetbe gyűjtő Legenda aurea szerzője.
1300 Az első Szentév.
1300-1350 k. A felülcsapó vízkerék alkalmazása révén (magas hőmérséklet előállítása fújtatók- kal)
Németországban megszületik a vasöntés tudománya (a nagyolvasztó első formái), és fellendül az acélgyártás
(hámorok).
1300-1400 k. Az olasz Trecento művészete, a firenzei reneszánsz előkészítése. Központja Toscana, a sienai
(Duccio, Simone Martini) és a firenzei (Giotto) festőiskola virágzásának a pestisjárvány (1348) vet véget.
1302 Szép Fülöp francia király kísérletet tesz Flandria meghódítására, de lovagserege a courtrai- i „sarkantyú-
csatában” vereséget szenved a városok polgárságától. Flandria a XIV-XV. században Itáliát leszámítva Európa
leggazdagabb vidéke, főként posztóipara révén, amely angol gyapjút dolgoz fel; a vezető városok Gent, Brugge
és Ypres.
1307-1327 II. Edward angol király. 1314-ben Bannockburnnél súlyos vereséget szenved a skótoktól. Skócia
független marad. Anglia a bárók és a parlament irányítása alá kerül, a kegyen- ceire támaszkodó királyt leteszik,
majd meggyilkolják.
1308 Meghal Duns Scotus ferences szerzetes, skolasztikus filozófus, a tomizmus ellenfele.
1308-1313 VII. Henrik német-római császár, a Luxemburg-dinasztia megalapítója. 1310-ben fia,
János részére megszerzi a cseh királyi trónt. Itáliai hadjáratán 1312-ben Rómában császárrá koronáztatja magát.
Dante a római világbirodalom helyreállítását reméli tőle. A császár halála után írja meg az Isteni színjátékot.
1309 A Német Lovagrend megszerzi Gdanskot. A nagymester Velencéből Marienburgba (Malbork) költözik. A
XIV. század a lovagrendi állam fénykora.
1310 A johannita lovagrend megtelepedik Rhodosz szigetén.
674
FÜGGELÉK
1310 Milánó, Lombardia legnagyobb városa a Visconti-család uralma alá jut. A XIII. század vége felé Velence,
Genova és Firenze kivételével a legtöbb itáliai városállamban névlegessé vált a köztársasági államforma, a
pártvezérek, katonai vezetők kivételes hatalomra tettek szert (olykor több város fölött is), és uralmukat
örökletessé igyekeztek tenni családjukban. A XIV. században az ily módon kialakult új kormányzási forma, a
signoria, amely sok tekintetben az ókori türanniszra emlékeztet – és amelyet szintén „zsarnokságnak” szokás
nevezni -, szélté- ben elterjed. Közép-Itáliában minden városka egy-egy zsarnok székhelye, Lombardián néhány
család osztozik meg: a milánói Viscontik (1310-1447), a veronai della Scalák (1259-1387), a ferrarai Esték, a
mantovai Gonzagák.
1311 A vienne-i egyetemes zsinat.
1314-1347 IV. Lajos német-római császár. A bajor hercegségben uralkodó Wittelsbach-dinasztia tagja. Előbb a
Habsburgokkal kell megvívnia a császári trón birtoklásáért, majd a Luxemburgokkal kerül összeütközésbe,
midőn az ő rovásukra igyekszik családja hatalmát gyarapítani. 1323-ban felújítja a birodalom Itáliára vonatkozó
igényeit, és helytartót küld Lombardiába. Ennek nyomán viszályba sodródik XXII. János pápával. A pápai és
császári hatalom utolsó nagy harcát már főként tollal vívják. A császárt támogatja 1328-tól Ockham ferences
szerzetes, skolasztikus filozófus.
1315 k. Eckhart mester, a misztikus teológia legjelentősebb képviselője, a kölni domonkos iskolán oktat, később
eretnekként megvádolják. 1323-ban a pápai Kúrián, Avignonban próbálja tisztázni magát, itt éri a halál.
1316 Meghal Aegidius Romanus, arisztoteliánus filozófus, a De regimine principum című fejedelemtükör, az
egyik legjelentősebb középkori politikaelméleti traktátus szerzője.
1316-1341 Gedimin nagyfejedelem, a litván nagyhatalom megalapítója. A litvánok – az egyetlen baltikumi nép,
amelynek a német előretöréssel szemben sikerült megőriznie függetlenségét és pogány vallását – a XIII. század
második felében állammá egyesültek. Gedimin és fia, Olgerd (1345-1377), kihasználva Oroszország
szétaprózódását és a tatár uralom okozta gyengeségét, hatalmas oroszlakta területekre terjesztik ki uralmukat. A
XIV. század folyamán litván kézre kerül Szmolenszk, Minszk, Kijev és a mai Ukrajna jelentős része. További
előretörésüknek a moszkvai állam megerősödése és a tatároktól 1399-ben elszenvedett vereségük vet gátat.
1320 I. (Lokietek) Ulászló krakkói fejedelem lengyel királlyá koronáztatja magát (1320-1333), miután Mazóvia
és Szilézia kivételével valamennyi részfejedelemséget egyesíti. (Mazóvia lengyel hűbéresként 1526-ig megőrzi
különállását, Szilézia pedig a cseh korona függésébe kerül.)
1329-1330 k. A kínai eredetű lőport először alkalmazzák Európában katonai célokra. A tűzfegyverek széles
körben csak a XV. század közepén terjednek el.
1320-1380 k. A középkori zene „új művészete”, az ars nova Franciaországban. Kiemelkedő képviselője
Guillaume de Machaut (Í1377).
1322-1328 A flandriai városi plebejusok és parasztok felkelése a patríciusok és a nemesség uralma ellen. A
flandriai gróf 1328-ban VI. Fülöp francia király segítségével a casseli csatában leveri.
1324 Páduai Marsilius párizsi magiszter megírja Defensor pacis című röpiratát, amelyben a pápaság világuralmi
igényeivel szemben az államok szuverenitását tanítja. A pápaság primátusát bitorlásnak minősíti, az egyházban
szerinte a legfőbb hatalom a hívők egyetemes zsinatát illeti meg. Marsilius ezzel a XV. századi zsinati
mozgalom szellemi előfutára.
1325-1341 Kalita Iván moszkvai fejedelem megvásárolja a nagyfejedelmi címet a tatároktól, és jogot szerez a
neki járó adó beszedésére. Az orosz egyház fejét, a Kijevből Vlagyimirbe menekült metropolitát Moszkvába
költözteti, Moszkva ez időtől fogva az egyik legtekintélyesebb orosz állam.
1326 Burszát (Brussza) elfoglalják az oszmán-törökök. A mongol hódítás nyomán a XIII. században számos
nomád török törzs telepedett meg Kis-Azsiában. A szeldzsuk szultánság 1210 után szétesett, és területén török
emírek alapítottak független fejedelemségeket. Egyikük, Oszmán (a későbbi oszmán-török birodalom névadója)
Burszát választotta székhelyéül. Utóda, Orhán (1326-1362) sorra meghódítja Bizánc megmaradt kis-ázsiai
birtokait.
1327-1377 III. Edward angol király. Uralkodása alatt tör ki a százéves háború. A XIV. század folyamán
Angliában végleg megerősödik a rendiség. A parlamentet, amely ekkoriban válik szét a lordok házára és az
alsóházra, megilleti a törvényhozás és az adómegszavazás joga.
675
FÜGGELÉK
1328-1350 VI. Fülöp francia király, a Valois-dinasztia (a Capet-ház oldalága, 1328-1589) alapítója.
1330 Károly Róbert magyar király havasalföldi hadjáratán súlyos vereséget szenved a Kárpátokban a vlachoktól
(románok). A vlachok valószínűleg a Balkánról vándoroltak be a X-XI. században a mai Románia Kárpátokon
túli területeire, ahol a XIV. században két államot alapítanak: Havasalföldet (Havaselve, Oláhország) és
Moldvát.
1331-1355 István Dusán rövid életű szerb nagyhatalmat alapít a Balkánon. 1334-ben fontos erődöket foglal el
Makedóniában Bizánctól, 1346-ban cárrá (császárrá) koronáztatja magát, és a szerb egyházat függetleníti
Bizánctól. Halála után birodalma tucatnyi fejedelemségre esik szét, ami később igen megkönnyíti a török
előnyomulást.
1333-1370 III. (Nagy) Kázmér lengyel király, a Piast-ház utolsó, egyben legjelentősebb uralkodója. Galícia
(Halics) megszerzésével megindítja Lengyelország keleti terjeszkedését. 1364- ben megalapítja a krakkói
egyetemet.
1335 Luxemburgi János cseh király a visegrádi szerződésben biztosítja magának a lengyelekkel szemben
Szilézia uralmát. A XIII. század óta erősen elnémetesedett tartomány 1742-ig a cseh korona alá tartozik.
1339-1453 A százéves háború Anglia és Franciaország között. (Valójában több háború sorozata, amelyeket
hosszabb-rövidebb fegyvernyugvások szakítanak meg.) III. Edward angol király anyja jogán igényt emel a
francia trónra Valois Fülöppel szemben, és 1336-ban megtiltja az angol gyapjú exportját Flandriába, mert a
flandriai gróf a franciákhoz húz. (A takácsok ezután tömegesen települnek át Angliába, és felvirágoztatják az
angol textilipart.) Jacob van Artevelde vezetésével megmozdul az angolpárti kézműves polgárság, elűzi a grófot,
és 1339-ben az angol király, kihasználva a helyzetet, megindítja a háborút, hogy trónigényét érvényesítse.
1339-1360 A százéves háború első szakasza. Az angol király elsöprő győzelmet arat: 1340-ben Sluis-nél
elpusztul a francia flotta, 1346-ban Crécynél a francia lovagság, 1347-ben az angolok kezére jut Calais, 1356-
ban a poitiers-i csatában maga János francia király is fogságba esik, és 1360-ban kénytelen aláírni a brétigny-i
békét, amelyben III. Edward lemond ugyan a francia koronáról, de Franciaország elveszti több tartományát, és
óriási hadisarcot fizet.
1340 XI. Alfonz kasztíliai király visszaveri az afrikai mórok utolsó invázióját.
1340 III. Andronikosz császár halála után belső háború tör ki Bizáncban. A császárság két évtized alatt csaknem
összeomlik a szerb István Dusán és az oszmánok csapásai alatt, a fővároson kívül csak Thesszaloniké
(Szaloniki), Morea és néhány sziget marad birtokában.
1341 Rómában költővé koszorúzzák Petrarcát (1304-1374).
1343-1382 Johanna nápolyi királynő. Uralkodása alatt kezdődik a nápolyi királyság egy évszázadon át tartó
anarchiája.
1345 Meggyilkolják Jacob van Arteveldét, a flandriai polgárok mozgalmának vezérét.
1346-1378 IV. Károly német-római császár (a Luxemburg-házból), elsősorban cseh királynak tekinti magát,
székhelye Prága (itt alapítja 1348-ban a birodalom első egyetemét; építkezések Peter Parler [1330-1399]
irányításával). 1356-ban kiadja a Német-római Császárság alaptörvényét (német Aranybulla), amely elsősorban
a hét választófejedelem hatalmát gyarapítja.
1347 Cola di Rienzo (Rienzi) „néptribun” kísérletet tesz a római köztársaság visszaállítására. 1354-ben a
nemesség által szított népmozgalomnak esik áldozatul.
1346-1351 A „fekete halál”, a történelem legnagyobb pestisjárványa végigpusztítja Európát, és lakosságának

több mint egyharmadát ragadja el.
1346-1353 A firenzei pestis (1348) nyomán Boccaccio megírja főművét, a Dekameront.
1350-1400 k. Az észak-afrikai iszlám kultúra neves képviselői Ibn Battúta (1304-1377, utazó,
aki bejárta Ázsia és Afrika mohamedán országait) és a történetíró Ibn Khaldún (1332-1406).
1353-1391 I. Tvrtko, a független bosnyák királyság megalapítója.
676
FÜGGELÉK
1354 Az oszmán-törökök megszállják Gallipolit, és ezzel megvetik lábukat a Balkánon. Itt István Dusán halála
(1355) után nincs többé olyan hatalom, amely gátat tudna vetni terjeszkedésüknek. I. Murád szultán (1362-
1389) elfoglalja Drinápolyt, és a kis-ázsiai Burszából ide helyezi át székhelyét. 1371-ben a szerb fejedelmek
döntő vereséget szenvednek a Marica folyó mellett, s rövidesen török kézre jut Makedónia, majd Bulgária déli
része is.
1356 Az angolok poitiers-i győzelme és János király fogsága kiváltja a francia rendek megmozdulását. A királyt
helyettesítő Károly dauphin kénytelen összehívni az általános rendi gyűlést (1356), amelyen a párizsi
kereskedők a hangadók, élükön Étienne Marcellal. A dauphin nem hajlandó a rendek követelésének engedni és a
kormányt ellenőrzésük alá bocsátani, mire kirobban Párizs polgárságának fegyveres mozgalma (1358). Vidéken
ugyanekkor fellángol a Jacquerie, a francia parasztság legnagyobb felkelése. A dauphinnak csak azután sikerül
mindkét felkelést levernie, hogy az angolokkal és a parasztokkal szövetséget kereső Marcelt a párizsi polgárság
megölette.
1358 A zárai békében Velence átengedi Dalmáciát és Raguzát (Dubrovnik) I. Lajos magyar királynak.
1364-1380 V. Károly francia király. 1369-ben felújítja a háborút az angolok ellen. (A százéves háború második
szakasza.) Vezére, Bertrand du Guesclin újonnan szervezett zsoldosseregével sorozatos győzelmeket arat (1372-
ben La Rochelle-nél), úgyhogy az 1375. évi fegyverszünet után csak Calais, Bordeaux és Bayonne marad az
angolok kezén. A király szolgálatában áll a XIV. század legjelentősebb francia költője, Eustache Deschamps.
1370-től: a párizsi Bastille építése.
1370 Lengyelországban kihal a Piast-dinasztia főága. A trónt I. Lajos magyar király foglalja el (magyar-lengyel
perszonálunió, 1370-1382).
1370 IV. Valdemar dán király a stralsundi békében hosszas háború után kénytelen elismerni a Hanza szövetség
kereskedelmi kiváltságait. Az északnémet városok több mint egy évszázadra biztosítják hegemóniájukat az
Északi- és a Balti-tengeren. A Hansához fénykorában több mint 200 város tartozik, a vezető szerep mindvégig
Lübecké
1378. A ciompók (posztóipari munkások) és a szegényebb kézművesek (a „kisebb céhek” tagjai) felkelése
Firenzében. Uj alkotmányt harcolnak ki, amely nekik is a vagyonos polgársággal azonos jogokat biztosít a város
vezetésében. Mozgalmukat a „nagyobb céhek” rövidesen elfojtják, 1382- ben a reformokat eltörlik, és
visszaállítják az oligarchikus államformát. A város vezetése néhány vagyonos bankár- és kereskedődinasztia
(1434-ig elsősorban az Albizzi család és híveik) kezében marad.
1378-1417 A nagy nyugati egyházszakadás. XI. Gergely pápa 1377-ben Avignonból visszaköltözik Rómába
(ezóta a pápák székhelye a Laterán helyett a Vatikán). Halála után, 1378-ban az olasz és a francia párt külön
pápát választ. A viszály évtizedekre megosztja a katolikus Európát, és aláássa a pápaság tekintélyét.
Megerősödik az a nézet, hogy a pápa fölött az egész kereszténységet képviselő zsinatnak kall ítélnie. 1409-ben a
pisai egyetemes zsinat egy harmadik pápát választ, de a másik kettőt továbbra is sok helyütt elismerik.
1378 Több mint egy évszázadon át tartó versengés után Velence a chioggiai csatában megsemmisíti Genova
flottáját, és vetélytársát végleg maga mögé utasítja. A következő évtizedekben a velenceiek az itáliai
szárazföldön is terjeszkedni kezdenek, és 1406-ig meghódítják Lombardia keleti felét. Egyidejűleg megnövelik
levantei gyarmataik számát is, Zsigmond magyar királytól pedig elfoglalják (1409-1420) a dalmát városokat.
1379 Meghal Sienai Szent Katalin, harmadrendi domonkos, misztikus szent.
1380 Dmitrij Donszkoj moszkvai nagyfejedelem a Don melletti Kulikovónál legyőzi a tatárokat.
Az Arany Horda első ízben kényszerül meghátrálni az oroszok előtt. A tatár uralom meggyengül, és a XV.
század folyamán meg is szűnik Oroszországban.
1380-1405 Timur Lenk (Tamerlán), Szamarkand török-tatár emírje mongol mintára szervezett seregével
meghódítja Iránt, 1393-ban Irakot, 1395-ben szétzúzza az Arany Hordát, 1398-ban indiai hadjáratán kifosztja
Delhit, végül Ankaránál az új oszmán nagyhatalom fölött is győzelmet arat. Timur az utolsó nagy ázsiai hódító.
Óriási birodalma halála után nyomban széthullik.
1380-1422 VI. Károly francia király. Kiskorúsága, majd korán kezdődő elmebaja miatt gyámságra szorul. A
kormányzásért öccse, az orléans-i és nagybátyja, a burgundiai herceg vetélkednek, az ország két pártra szakad.
1407-ben az orléans-i herceg meggyilkolása polgárháborút robbant ki.
677
FÜGGELÉK
1378 A nagy angliai parasztfelkelés. A „fekete halál” előidézte munkaerőhiány kedvez a jobbágyság
törekvésének, hogy robotterheit pénzen megváltsa, és elősegíti a bérmunka terjedését. A robot fenntartását és a
megváltási összeg növelését célzó intézkedések nagyarányú parasztfelkelést váltanak ki, amelyet csak
vezérének, Wat Tylernek meggyilkolása után sikerül leverni.
1379 A flandriai polgárság második nagy felkelését, az úgynevezett „kalapácsos felkelést”, amelyet Filips van
Artevelde vezet, a francia hűbérurak a rozebekei csatában vérbe fojtják. A grófi hatalom megszilárdul, és 1384-
ben házasság útján Merész Fülöp burgundiai herceghez kerül, aki ezzel veti meg a XV. századi burgund
nagyhatalom alapját.
1384 Meghal John Wyclif oxfordi professzor, a reformáció előfutára. Írásaival az egyház világi uralma ellen
küzdött, követelte az egyházi birtok, a kolostorok, sőt a pápaság megszüntetését, és így előkészítette Husz János
működését.
1384 Meghal Geert Groote németalföldi misztikus, a Közös Élet Testvéreinek Társasága alapítója és a devotio
moderna mozgalom elindítója.
1384 A krewói unió. Jagelló litván nagyfejedelem megkeresztelkedik, nőül veszi Hedvig lengyel királynőt
(Nagy Lajos leányát), és a lengyel trónra lépve megalapítja a Jagelló-dinasztiát (1572- ig). A hatalmas
kiterjedésű litván állammal létesült (1492-től tartós) perszonálunió Lengyelországot nagyhatalmi rangra emeli.
1385-1402 Giangaleazzo Visconti, Milánó ura. Meghódítja csaknem egész Észak-Itáliát, és 1395- ben megszerzi
a császártól a milánói hercegi címet. O kezdi meg a milánói dóm építtetését.
1384 A svájciak Sempachnál aratott győzelmükkel biztosítják függetlenségüket a Habsburgoktól.
1387-1400 k. Geoffrey Chaucer, az angol irodalmi nyelv megteremtője megírja a Canterbury meséket.
1389 A rigómezei csatában az oszmánok legyőzik Lázár szerb fejedelmet és szövetségeseit. Bár I.Murád
szultánt a csatatéren meggyilkolták, ez az ütközet dönt a balkáni népek sorsáról. Murád fia, I. Bajazid (1389-
1402) adófizetőjévé teszi Szerbiát, befejezi Bulgária, Thesszália és Makedónia meghódítását, és 1396-ban
Nikápolynál tönkreveri Zsigmond magyar király lovagseregét. Az oszmánok további terjeszkedését Timur
támadása állítja meg.
1393 Török kézre jut Tirnovo, a középkori bolgár főváros. Bulgária 1878-ig török uralom alatt marad.
1396 A nikápolyi csata.
1397 Dánia, Norvégia és Svédország rendjei megkötik a kalmari uniót, amely szentesíti a három országnak
Margit dán királynő (1387-1412) uralma alatt létrejött perszonálunióját. Az unió formailag 1523-ig áll fenn, és a
gyakorlatban Dánia, a legerősebb tagállam hegemóniáját jelenti, ami ellen a svédek 1434-től fogva sorozatos
felkelésekkel tiltakoznak.
1399 II. Richárd angol királyt a parlament megbuktatja. Unokatestvére, IV. Henrik (1399-1413) személyében a
Lancaster-dinasztia lép a trónra.
1400 k. Jean Froissart francia krónikás történeti műve.
1400-1500 k. A gótika késői szakasza Nyugat-Európában (perpendicular style Angliában, flamboyant stílus
Franciaországban).
1400-1500 k. A humanizmus és reneszánsz kiteljesedése Itáliában. A korszak uralkodó ideológiai és kulturális

áramlata, amely a XIV. század folyamán bontakozott ki. Eszménye a földi boldogságot a túlvilági elé helyező,
sokoldalúan művelt ember (humanus = emberi), ennek megvalósulását az antik (ókori latin és görög) kultúrában
véli felfedezni, ezért ennek újjáélesztése (reneszánsz = újjászületés) a programja. Hívei, a humanisták
felkutatják, könyvtárakba gyűjtik és terjesztik, sőt utánozzák az antik szerzők alkotásait. Ideológiájuk
megnyilvánul a kor művészetében is. Mozgalmuk központjai az irodalomértő, művészetpártoló olasz udvarok:
Firenze, Róma, Milánó, Ferrara stb. Itáliából az új áramlat a XV. század folyamán Európa más udvaraiba is
átterjed.
1402 I. Bajezid szultán Ankaránál Timur fogságába esik. Fiai között háború tör ki, az oszmánok terjeszkedése
egy időre elakad.
678
FÜGGELÉK
1405 Timur halálával birodalma több fejedelemségre szakad, amelyekben leszármazottai uralkodnak. A
Timuridák legjelentősebbjei a kultúra pártolásával tűnnek ki.
1409 A Szicíliai Királyság egyesül Aragóniával.
1410 A lengyelek és a litvánok Grünwaldnál legyőzik a Német Lovagrendet, és végzetes csapást mérnek a rend
nagyhatalmi állására.
1410 IV. Károly császár fiát, Zsigmond magyar királyt a Német-római Birodalom uralkodójává választják.
1414-1418 A konstanzi zsinat, amelyen Zsigmond király elnököl, véget vet a nagy egyházszakadásnak, és a
három pápa letételével 1417-ben új pápát választ. A pápaság megtépázott tekintéllyel kerül ki a válságból, a
zsinati mozgalommal pedig még meg kell birkóznia.
1415 A konstanzi zsinat eretneknek nyilvánítja, és a császár menlevele ellenére máglyán elégetteti Husz Jánost.
Husz prágai teológiai tanár volt, aki Wyclif tanainak nyomán az egyház reformját és cseh nyelvű szertartást
követelt.
1415 V. Henrik angol király (1413-1422) felújítja III. Edward igényét a francia trónra, és a burgundiai párt
hívására beavatkozik a francia belső háborúba. Ezzel kezdetét veszi a százéves háború utolsó, harmadik
szakasza, amely 1453-ig tart. Henrik azincourt-i győzelme után Franciaország északkeleti része a Loire-ig angol
megszállás alá kerül. 1420-ban a burgundiai párt az őrült VI. Károllyal aláíratja a troyes-i szerződést, amely
Károly dauphin mellőzésével V Henriknek biztosítja a francia trónt.
1415 A portugálok elfoglalják a marokkói Ceutát, és megvetik lábukat az afrikai parton. Tengerész Henrik
herceg Sagresben navigációs iskolát alapít, amelyben az akkori Európa legjobb hajósai nevelkednek. A
következő évtizedekben megkezdődik a portugálok lassú előrenyomulása a nyugat-afrikai partok mentén: 1441-
ben elérik a Blanco-fokot, 1455-ben a Zöld-fokot, 1470 k. a guineai partokat, 1482-ben pedig a Kongó
torkolatát. A portugál terjeszkedés nyitja meg az európai felfedezések és a gyarmatosítás korát.
1419-1436 A huszita mozgalom. Husz János vallási tanai a XV. század elején egész Csehországban elterjednek.
Kivégzése után a mozgalom politikai jelleget ölt, hívei szembefordulnak a főpapsággal, a szerzetességgel és a
német nemzetiségű városi polgársággal. Vencel király halála (1419) után magukhoz ragadják a hatalmat az
ország legnagyobb részében, és fegyverrel szállnak szembe Vencel örökösével, Zsigmond magyar királlyal, aki
elutasította követeléseiket. Ezek: a Biblia szabad hirdetése cseh nyelven, két szín alatti áldozás, a papság
apostoli szegénysége, és a halálos bűnök világi büntetése. A huszita mozgalomnak két szárnya alakul ki: a
mérsékelt kelyhesek (vagy utraquisták; a kehely a két szín alatt, sub utraque specie történő áldozás jelképe), és a
fentieken kívül társadalmi követeléseket is hangoztató, radikális tábori- ták. (Nevüket az általuk alapított Tabor
városról kapták.) 1420-ban a pápa keresztes hadjáratot hirdet ellenük, de a huszita seregek Jan Zi zka, majd
Nagy Prokop vezetése alatt sorozatos győzelmeket aratnak mind Zsigmond; mind a német fejedelmek hadain
(1420: Prága mellett, 1426: Usti nad Labem, 1431: Domazlice), sőt maguk vezetnek portyákat a szomszédos
országokba. 1433-ban Zsigmond és a bázeli zsinat az ún. prágai kompaktátában elfogadja a kelyhesek fő
követeléseit. A táboriták elutasítják a megegyezést, de Lipanynál 1434-ben vereséget szenvednek a
katolikusokkal egyesült kelyhesektől. 1436-ban a cseh rendek elismerik királyuknak Zsigmondot, de kiharcolt
jogaikat megtartják.
14191467 Jó Fülöp burgundiai herceg. Kihasználva a francia királyság gyengeségét, szövetkezik az angolokkal,
és nagyhatalommá fejleszti országát. 1430-ban megszerzi a brabanti hercegséget, 1433-ban Hainaut (Hennegau)
és Holland grófságokat, 1443-ban Luxemburgot. 1435- ben VII. Károly francia királlyal elismerteti
függetlenségét, és megkapja Picardiát. Udvara a késő középkori lovagi kultúra központja (1430: az
Aranygyapjas-rend alapítása). A burgundiai hercegek uralma alatt a flandriai városok művészete az itáliai
versenytársává válik (a festészetben a Van Eyck testvérek [Hubert és Jan], Rogier van der Weyden, Hugo van
der Goes, Memling; a zenében Dufay).
1420-1500 k. A korai reneszánsz (Quattrocento) művészete Itáliában. Kiindulópontja Firenze; elindítói az

építészetben Brunelleschi; a szobrászatban Donatello, Ghiberti és a sienai Jacopo della Quercia; a festészetben
Masaccio; elméleti megalapozója Alberti. A firenzei Quattrocen- to további kiemelkedő mesterei az
építészetben Michelozzo, Giuliano da Maiano és testvére, Benedetto; a plasztikában Luca delta Robbia (a
majolika megteremtője), Pollaiuolo és Ver- rocchio; a festészetben Fra Angelico és tanítványa, Benozzo
Gozzoli, továbbá Filippo Lippi, Botticelli, Ghirlandaio. Észak-Itáliában a reneszánsz úttörője a veronai Pisanello
(festő és éremmetsző), nagy festői a padovai Mantegna (főleg a Gonzagák mantovai udvarában) és sógora, a
679
FÜGGELÉK
velencei Giovanni Bellini. Legnagyobb közép-itáliai kortársaik Piero della Francesca (főleg Riminiben és
Urbinóban), Luca Signorelli és Pinturicchio.
1421-1451 II. Murád szultán. A Timur által átmenetileg meggyengített Oszmán Birodalom újból terjeszkedni
kezd a Balkánon és Kis-Azsiában. Szaloniki és Epirusz meghódítása után a szultán 1439-ben megszállja
Szerbiát, amelynek fejedelme, Brankovics György despota Magyarországra menekül.
1422 VI. Károly francia király és V. Henrik angol király halála. A troyes-i szerződés értelmében mindkét trónt
Henrik újszülött fia, VI. Henrik (1422-1461) örökli. Helyette nagybátyja, Bedford herceg kormányoz, az
angolok egyre-másra aratják győzelmeiket Franciaországban, ahol a törvényes örököst, Károly dauphint (VII.
Károly, 1422-1461) csak a Loire-tól délre ismerik el uralkodónak.
1429 Döntő fordulat a százéves háborúban: Jeanne d'Arc, egy lotaringiai parasztlány, aki látomásaitól vezetve
hivatottnak érzi magát Franciaország felszabadítására, lelkesedést önt VII. Károly csüggedő híveibe, királyi
sereg élén felmenti a kulcsfontosságú Orléans-t, majd Reimsbe kíséri Károlyt, és ünnepélyesen királlyá
koronáztatja. Jeanne d'Arc maga hamarosan fogságba esik, az angolok 1431-ben egyházi törvényszék
(inkvizíció) által eretnekként elítéltetik, és máglyára küldik.
1429 Meghal Jean Gerson, francia tudós és egyetemi kancellár, a zsinati mozgalom híve.
1431 Meghal Christine de Pisan, a La cité des dames című allegorikus politikai regény szerzője.
1431-1449 A bázeli zsinat. A keresztény egyház legfőbb hatalmának tekinti magát, emiatt összeütközésbe kerül
IV. Jenő (1431-1447) pápával, aki a zsinatot 1437-ben Ferrarába, onnan Firenzébe helyezi át. A többség
ellenszegül, 1439-ben leteszi a pápát, és VIII. Amadeus savoyai herceget választja meg helyette (V. Félix néven,
1439-1449). Jenő pápának sikerül megszereznie a világi hatalmak támogatását (az uralkodókkal kötött
konkordátumok, illetve az ezekben foglalt engedmények által), és így úrrá lennie a zsinati mozgalmon. 1448-
ban III. Frigyes császár kiutasítja a zsinatot Bázelből, 1449-ben az ellenpápa lemond, és a zsinat feloszlik.
1434-1494 A Mediciek uralma Firenzében. A leggazdagabb firenzei bankárcsalád tagjai (Cosimo, 1434-1464; I.
Piero, 1464-1469; Lorenzo il Magnifico, 1469-1492; II. Piero, 1492-1494) a köztársasági formák megtartásával
fejedelmekként kormányozzák a várost. Udvaruk az itáliai humanizmus és a reneszánsz központja. Cosimo
1444-ben nyilvános könyvtárat alapít, 1459- ben létrehozza a Platóni Akadémiát az antik szerzők
tanulmányozására, és maga köré gyűjti a legnevesebb tudósokat (Poggio Bracciolini, Marsilio Ficino), amiben
unokája, Lorenzo is követi (Giovanni Pico della Mirandola, Angelo Poliziano).
1435 VII. Károly francia király az arrasi szerződésben területi engedmények fejében rábírja Jó Fülöp burgundiai
herceget, hogy szakítson az angolokkal. Bedford ugyanebben az évben meghal, és az angolok franciaországi
uralma gyorsan összeomlik. 1436-ban felszabadul Párizs, majd
1. ig (Calais kivételével) az egész ország, a százéves háború befejeződik. A megerősödött Franciaországban

megkezdődik a központosított királyi hatalom kiépítése: 1439-ben bevezetik az egyenes adót, 1445-től
kezdve megteremtik az állandó zsoldossereget, betiltják a főurak magánhadseregeit, 1438-ban a bourges-i
Pragmatica sanctio biztosítja a gallikán egyház önállóságát a pápával szemben. VII. Károly és utódja, XI.
Lajos (1461-1483) szolgálatában áll többek között a festő Jean Fouquet és a németalföldi zeneszerző,
Ockeghem.
1435 Kihal a nápolyi Anjou-dinasztia. A nápolyi trónt a francia trónkövetelőkkel (az ifjabb Anjoukkal) vívott
háborúban V. Alfonz aragóniai király (1416-1458) szerzi meg. A klasszikus ókor csodálója; megalapítja az első
itáliai humanista akadémiát. Pártfogoltja Lorenzo Valla humanista, a filológiai kritika úttörője.
1437 Zsigmond császár halálakor kihal a Luxemburg-dinasztia. Veje, Habsburg Albert (1437–1439) osztrák
herceg lép a magyar, a cseh és a császári trónra (az utóbbi ezóta 1740-ig egyfolytában a Habsburgok birtokában
marad).
1439 A firenzei zsinaton (1439-1443) VIII. János bizánci császár elfogadja a római és a görög egyház unióját,
hogy a törökök ellen megszerezze a nyugati kereszténység támogatását. Az uniót az ortodox papság többsége
árulásnak tekinti; az orosz egyház 1448-ban elveti a konstantinápolyi pátriárka fennhatóságát.
1440 Albert halála után rokona, Habsburg Frigyes osztrák herceg nyeri el a császári koronát, és magához
ragadja a gyámságot Albert utószülött fia, László fölött, akit azonban sem a csehek, sem a magyarok nem
680
FÜGGELÉK
ismernek el királynak. Míg Csehországban nyitva marad az utódlás kérdése, a magyar főurak egy része III.
Ulászló lengyel királyt hívja meg a trónra, a magyarlengyel uniótól remélve a török veszély elhárítását.
1440-1493 III. Frigyes császár. O az utolsó német-római uralkodó, akit Rómában a pápa is megkoronáz. Osztrák
tartományait Bécsből igazgatja, a császári trón presztízse mélypontra süllyed.
1443-1468 Kasztrióta György (török nevén Szkander bég) albán szabadsághős sikerrel küzd a török terjeszkedés
ellen. Halála után Albánián az Oszmán Birodalom és Velence osztozkodik.
1447-1492 IV Kázmér lengyel király. Legyőzi a Német Lovagrendet és legidősebb fiának 1471- ben megszerzi
a cseh, 1490-ben a magyar trónt. A központi hatalmat megszilárdítja a rendi törekvésekkel szemben.
Székhelyén, Krakkóban él a történetíró Jan Dlugosz és 1477-től Veit Stoss, nürnbergi szobrász.
1448 Az 1863-ig uralkodó Oldenburg-ház trónra lépése a kalmari unió országaiban. 1460-ban Schleswig-
Holstein német hercegség egyesül a dán koronával.
1450 Milánóban a Viscontiak kihalása (1447) után Francesco Sforza megalapítja a Sforza hercegek dinasztiáját
(1499-ig, majd megszakításokkal 1535-ig). Utódai közül Ludovico il Moro (1480-tól régens, 1494-től 1499-ig
herceg) a reneszánsz nagy művészeinek (Bramante, Leonardo) pártfogója.
1450 k. A könyvnyomtatás feltalálása. 1452-1455 között Johann Gutenberg mainzi nyomdájában elkészül az
első nyomtatott könyv: a 42 soros Biblia.
1450-1530 k. A dél-németországi kereskedővárosok gazdasági hegemóniája. Alapja a távolsági kereskedelem és

a fejlett kézműipar mellett a közép-európai bányák (főleg ezüst- és rézbányák Szászországban, Csehországban,
Magyarországon és Tirolban) megszerzése, és technikai újítások révén termelésük növelése. (Az európai
ezüsttermelés megötszöröződik 1450-1540 között). 1500 k. Augsburg kerül az élre, kereskedődinasztiái
(Fuggerek, Welserek) addig ismeretlen méretű vagyonokat halmoznak fel, és az uralkodóknak nyújtott
kölcsönökkel a politikába is beleszólást nyernek. Jakob Fugger korának leggazdagabb embere, a Habsburgokat
támogatja, 1519-ben ő pénzeli V Károly császárrá választását. Tudományos és művészeti fellendülés Dél-
Németországban : Itáliából 1450 után elterjed a humanizmus, és 1500 k. a reneszánsz. (Az első németországi
reneszánsz épület az augsburgi Fugger-kápolna, 1509-1518). A művelődés központja Nürnberg (1471-ben
Regiomontanus felállítja csillagvizsgálóját, 1492- ben Martin Behaim elkészíti az első földgömböt, 1510 k.
Peter Henlein az első zsebórát), itt él Dürer, a német reneszánsz legnagyobb művésze. A délnémet kultúra
kiemelkedő képviselői a humanista Reuchlin, a művészetekben Matthias Grünewald, Tilman Riemenschneider,
az id. Lucas Cranach, az ifj. Hans Holbein.
1451-1481 II. (Hódító) Mehmed szultán. Befejezi a Balkán és Kis-Ázsia meghódítását: török kézre jut
Konstantinápoly, Szerbia, 1460-ban egész Görögország, 1461-ben a trapezunti görög császárság, 1463-ban
Bosznia, 1478-ban Albánia nagy része.
1453 A franciák castilloni győzelme a százéves háború végét jelenti. Franciaországban egyedül Calais marad
angol kézen.
1453 A törökök elfoglalják Konstantinápolyt. Az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin a főváros védelmében
elesik. A szultán Drinápolyból a meghódított városba költözik, amely Istanbul (Isztambul) néven 1922-ig az
uralkodó székhelye marad.
1454 A lodii béke konszolidálja a politikai erőviszonyokat Itáliában.
1454-1466 IV. Kázmér lengyel király pártját fogja a Német Lovagrend ellen fellázadt városoknak, és 1466-ban
a tormái békében a rendet a lengyel hűbéruraság elismerésére, valamint Gdansk (Danzig) átadására kényszeríti.
Lengyelország kijáratot szerez a Balti-tengerre. A nagymester Malborkból Königsbergbe költözik.
1455-1485 A „rózsák háborúja” Angliában. A gyengeelméjű VI. Henrik hosszú uralkodása alatt (1422-1461) a
tényleges hatalmat a magánhadseregekkel rendelkező bárók ragadják magukhoz. A franciaországi katonai
vereség hatására egyre szélesebb rétegek kívánják a feudális anarchia felszámolását. 1455-ben Richárd yorki
herceg az elégedetlenséget kihasználva fellép a király kegyenceinek kormányzása ellen. A bárók a király
személyét játsszák ki a herceg ellen, de 1460- ban Richárd foglyul ejti az uralkodót, és III. Edward
leszármazottjaként maga lép fel trónigénnyel. Ezzel a polgárháború a Lancaster (jelvénye a vörös rózsa) és a
York-család (a fehér rózsa) trónharcává, illetve a mögöttük álló főnemesi pártok háborújává válik. Richárd még
1460-ban elesik, de fia 1461-ben bevonul Londonba, és királlyá kiáltatja ki magát (IV. Edward, 1461-1483).
681
FÜGGELÉK
Towtonnál legyőzi ellenfeleit; VI. Henrik Skóciába menekül. 1470-ben a Lancaster- párt rajtaütésszerű
támadással visszajuttatja a trónra Henriket, de a tewkesbury-i csata (1471) a Yorkok javára dönt. Henriket és fiát
megölik, a Lancaster-háznak nincs több férfitagja.
1457-1504 III. (Nagy) István moldvai fejedelem. Eredményesen védelmezi egy ideig országa függetlenségét a
törökökkel és a lengyelekkel szemben.
1458 V. Alfonz halálával testvére, János foglalja el az aragóniai trónt, míg fia, I. Ferdinánd (14581494) Nápoly
és Szicília királya lesz.
1458 Podjebrád Györgyöt cseh királlyá választják.
1458-1464 Aeneas Silvius Piccolomini, az itáliai humanista II. Pius néven tölti be a pápai trónt.
1459 A törökök elfoglalják Szendrőt (Smederevo), Brankovics szerb államának székhelyét. Szerbia
függetlensége véget ér, az ország a XIX. század elejéig az Oszmán Birodalomhoz tartozik.
1460 k. Villon költészete. A Nagy Testamentum.
1461-1483 XI. Lajos francia király. Célja a nagyhűbérek felszámolása és a központi hatalom megszilárdítása. A
feudális ellenzék legfőbb támasza Merész Károly burgund herceg, a király leghatalmasabb, gyakorlatilag
független hűbérese. Az ő halálával Lajos nemcsak Burgundiát szállja meg, hanem Anjou, a Provence stb.
bekebelezésével megtöri a főnemesség erejét, és megteremti Franciaország politikai egységét.
1461-1505 III. (Nagy) Iván moszkvai nagyfejedelem, az orosz egység megteremtője. A moszkvai állam a XIV.
század óta számos kisebb-nagyobb orosz fejedelemséget magába olvaszt, és a XV. századra vezető szerepre tesz
szert. Iván 1478-ban leigázza a hatalmas novgorodi kereskedő köztársaságot, 1480-ban felszámolja a tatár
függőség utolsó maradványait, 1485-ben pedig bekebelezi Moszkva egyetlen komoly orosz vetélytársát, a tveri
fejedelemséget. Miután nőül vette az utolsó bizánci császár unokahúgát, használni kezdi a cári címet, Bizánc
örököseként, a „harmadik Róma” uraként lép fel, és a keleti ortodox egyház védelmezőjének tekinti magát.
Székhelyét, a moszkvai Kremlt olasz mesterek közreműködésével átépíti (Uszpenszkij- székesegyház, 1475-
1479; Blagovescsenszkij-templom, 1484-1489; a Kreml mai falai, 14851495).
1463-1479 Az oszmán birodalom első támadó háborúja a velencei gyarmatok felszámolására. Velencét első
ízben érik komoly területi veszteségek Görögországban és Albániában, bár ezeket egyelőre kiegyenlíti a ciprusi
királyság megszerzése (1489). A XVI. század első felében azonban két további háború (1497-1500, 1537-1540)
következtében a köztársaság csaknem valamennyi levantei gyarmata török kézre kerül.
1464 Meghal Nicolaus Cusanus bíboros, humanista tudós.
1467-1477 Merész Károly burgund herceg. Fő törekvése az, hogy két nagyobb és számos kisebb területből álló
tartományait összefüggő állammá kerekítse ki. Beveszi Liege városát, elűzi országából a lotaringiai herceget, és
Elzász megszerzésén fáradozik, majd szembekerül a svájci szövetséggel is. A svájciak 1476-ban Grandsonnál,
majd Moratnál (Murten) visszaverik a herceget, és 1477-ben Nancy alatt döntő vereséget mérnek rá. Károly
maga is a csatatéren marad.
1469 Mátyás magyar király a csehországi katolikusok és a pápa felhívására háborút indít a huszitákra (ti. a
kelyhesekre) támaszkodó Podjebrád cseh király ellen. Felveszi a cseh királyi címet, de mikor Podjebrád 1471-
ben meghal, Mátyás ellenfelei a lengyel Jagelló-ház tagját, Ulászlót hívják meg a trónra. Mátyásnak a cseh-
lengyel koalícióval szemben 1478-ban sikerül kiharcolnia az olmützi (Olomouc) békét, amelynek értelmében
Csehország királya Ulászló marad, de Mátyás címzetes cseh királyként megkapja Morvaországot és Sziléziát.
1471 Meghal Kempis Tamás, a Krisztus követése című mű feltételezett szerzője.
1471-1484 IV. Sixtus pápa. Felépítteti a Sixtus-kápolnát, fejleszti a vatikáni könyvtárt. Vele kezdődik az
elsősorban politikával és műpártolással foglalkozó reneszánsz pápák (1471-1555) sora. Nagy vagyonhoz és
befolyáshoz juttatja családját, a della Roveréket. A pápai nepotizmus bevett szokássá válik.
1471-1597 A ferrarai udvar az Este-családból származó fejedelmek idején az itáliai kultúra egyik központja. I.
Alfonz herceg (1505-1534) felesége, Lucrezia Borgia, VI. Sándor pápa leánya többek között Ariosto olasz költő
pártfogója.
682
FÜGGELÉK
1472 Meghal Bessarion bíboros, görög humanista és politikus.
1474-1504 Izabella kasztíliai királynő. Férjével, II. Ferdinánd aragóniai királlyal (1479-1516) közösen
kormányozzák országaikat, 1492-ben elfoglalják a pireneusi-félszigeti mór uralom utolsó maradványát, a
granadai királyságot, és 1512-ben (Ferdinánd) Navarrát, így a félsziget (Portugáliát leszámítva) egyesül uralmuk
alatt: létrejön a Spanyol Királyság. (Izabella halála után férje egyedül uralkodik.) A „katolikus királyok”
(címüket VI. Sándor pápától kapták) 1492- ben kiűzik országaikból a zsidókat, 1502-ben a muszlim hitű
mórokat, a kényszerből áttértek hitének kivizsgálására pedig felújítják az inkvizíciót (1478; főinkvizítoruk 1483-
tól 1498-ig Torquemada).
1477 Merész Károly halálával a burgund állam széthullik. A hercegnek nincs férfi örököse, hódításai
veszendőbe mennek, és XI. Lajos megüresedett hűbérként a francia koronához csatolja Bourgogne (a
tulajdonképpeni Burgundia) és Picardia tartományokat. Az örökség maradéka, Németalföld (a mai Belgium,
Hollandia és Luxemburg) legnagyobb része Károly leánya, Mária kezével Habsburg Miksáé, III. Frigyes császár
fiáé lesz. Ez az első ama három házasság közül, amellyel a Habsburgok megalapozták európai hegemóniájukat.
1483-1485 III. Richárd angol király (a York-dinasztiából). Erőszakos uralma országos felkelést vált ki,
amelynek élére a kiirtott Lancaster-ház távoli rokona, a walesi Tudor Henrik áll. 1485- ben Bosworthnál legyőzi
a királyt, aki maga is elesik.
1485-1509 VII. Henrik angol király, a Tudor-dinasztia (1603-ig) megalapítója. Házasságot köt III. Richárd
unokahúgával, és ezzel egyesíti a Yorkok és Lancasterek trónigényét. Szívós és takarékos politikával
helyreállítja a „rózsák harcában” meggyengült királyság gazdasági helyzetét és tekintélyét.
1487 Bartolomeu Diaz portugál hajós eléri Afrika déli csúcsát, a Jóreménység fokát.
1487 Megjelenik Heinrich Institoris és Jakob Sprenger könyve, a Boszorkánypöröly (Malleus maleficarum).
1492 Amerika felfedezése. (A középkor végének és az újkor kezdetének hagyományos dátuma.) Izabella
kasztíliai királynő három hajót bocsát a genovai Kolumbusz Kristóf rendelkezésére, aki (Toscanelli 1474. évi
térképe nyomán) nyugati irányban, tengeri úton haladva akar eljutni Indiába. A vállalkozás végső célja
luxuscikkek (főként a fűszer) keleti kereskedelmének megka- parintása, amelyet addig a Közel-Keleten át
Velence közvetített Európába. Kolumbusz először Guanahani szigetén szállt partra (Watling Island, a Bahama-
szigetek egyike), majd Kubát és Hispaniolát (ma: Haiti és a Dominikai Köztársaság) fedezi fel. A siker hatására
még három út szervezésére kap engedélyt, amelyek során elér Puerto Ricóra és Jamaicára (2. út, 14931494), a
venezuelai partokra (3. út, 1498-1500) és Panamába (4. út, 1502-1504). 3. útja során a telepesek vádjára
letartóztatják, de sikerül tisztáznia magát. Abban a tudatban hal meg (1506), hogy Indiába jutott el. Hamarosan
bizonyossá válik, hogy új, ismeretlen földrészt fedezett fel, amelyet azután Nyugat-Indiának, Újvilágnak
(szemben az ókortól fogva ismert Óvilággal), és (a firenzei Amerigo Vespucciról, egyik első kutatójáról)
Amerikának neveznek. A közép-amerikai gyarmatosítás kiindulópontja az 1496-ban alapított Santo Domingo
(His- paniola szigetén); 1508-tól Puerto Ricó-n, 1511-től Kubán létesülnek telepek (1514-ben Santiago de Cuba,
1515-ben La Habana). Felfedező utak: 1500-ban elérik az Amazonas torkolatát, 1513-ban (Ponce de León)
Floridát és (Balboa) a Panama-szoroson áthaladva a Csendesóceánt, 1516-ban (Diai de Solis) a La Plata
torkolatát, 1517-ben Yucatánt.
1492-1503 VI. Sándor pápa, a spanyol Borja- (olaszosan Borgia-) család tagja. Célratörő reneszánsz politikus;
egyik legfontosabb törekvése, hogy szeretőitől származó gyermekeit vagyonhoz és hatalomhoz juttassa. Egyik
fia, Cesare Borgia az ő segítségével meghódítja a Romagna apró államait (Rimini, Urbino stb.), és hercegi címet
vesz fel, de apja halála után az új pápa megfosztja fejedelemségétől.
1493-1519 I. Miksa német-római császár, a Habsburg-ház európai hegemóniájának megalapozója. 1477-ben

Merész Károly leányával kötött házassága révén a gazdag Németalföld ura, 1491- ben pedig jogot szerez
családjának a magyar és a cseh trónra.
1494 VIII. Károly francia király itáliai hadjárata véget vet a négy évtizedes Pax Italiaenak. A franciák
elfoglalják Milánót, Firenzét és Nápolyt.
1494 A tordesillasi szerződés. Spanyolország és Portugália megállapítják az újonnan felfedezett területek

határait.
1496 I. Miksa gyermekeinek Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella gyermekeivel kötött kettős házassága
révén a Habsburgok jogcímet szereznek a spanyol trónra.
683
FÜGGELÉK
1498 Savonarolát megégetik Firenzében.
1498 Vasco da Gama Afrikát körülhajózva eljut Indiába.
1498 Svájc elnyeri függetlenségét a Német-római Birodalomtól.
1503-1513 II. Gyula pápa.
1. Barbár királyságok Európában
684
FÜGGELÉK
16. Európa a XV. század végén
17. A keresztes hadjárat
685

Európa Ezer Éve I.-II PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Európa Ezer Éve I.-II PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Európa ezer éve I–II.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2004-03-31

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. III. Elektronikus adatbázisok CD-rom-on és az interneten ................................................. 40

6.2. Az angolszász hódítás és berendezkedés ................................................................ 94

2.3. A szerzetesi reform és a vallási megújulás más áramlatai .................................... 154

5.4. Muzulmán visszacsapások és újabb keresztes hadjáratok .................................... 216

7.2. Az orosz fejedelemségek ...................................................................................... 316

8.2. Lengyelország ....................................................................................................... 393

1.8. Késő középkor (XIV-XV. század) ........................................................................ 473

3.16.8. ORLÉANS-ÁG ...................................................................................... 587

3.29. Kijevi Rusz ......................................................................................................... 610

3.50. Oszmán Birodalom ............................................................................................. 640

A.54. .............................................................................................................................................. 590

A.114. ............................................................................................................................................ 620

A középkorkutatók megörökölték a kolostori évkönyveket, a városi és a dinasztikus krónikákat, a

különböző értékrend és esztétikai kánon alapján működő középkori gondolkodás és művészet

A történetírást megújító interdiszciplináris megközelítések a hatvanas években a kanonizált értékek mellett

Milyen középkorképet részesítsünk előnyben, az új millenniumban? Kinek a középkor-képét fogadjuk el

2. A középkor kiterjedése és határai

Követve az időrendet, a reneszánsz középkor-képének kétértelműségeiről már szóltunk, ezeket megörökölte a

A legáltalánosabb strukturális magyarázat, amelyet a középkorra vetítettek, a „feudalizmus” kategóriája, egy

megpecsételt „feudalizmusban” a katonai, gazdasági és társadalmi (s azon belül rokoni-családi) függőség és

Vallási és kulturális nézőpontból a kereszténység (Christianitas) volt az egyetemes összekötő kapocs a

A középkori Európa struktúráinak a felsorolását folytathatnánk további olyan „mélystruktúrák” (Braudel)

4. Panoráma a középkorról: személyiségek,

Az 1000. év körképéből kiemelkedik egy uralkodószemélyiség, a „világ csodájának” nevezett, mindössze

Az évezredforduló idején a középkori Nyugat is alapvetően megújult. Legfontosabb országaiban új dinasztiák

A XII. században robbanásszerűen érvényre jutott a „modernség”, termékeny feszültségeivel és konfliktusaival,

A domonkosok és a ferencesek segítségével szembe lehetett szegülni az eretnekségek kihívásával, s egyúttal

Bloch, Marc, A feudális társadalom. Budapest, Osiris, 2002 (1939).

Boesch, Gajano, Sofia, La santita. Roma, Laterza, 1999

Borst, Arno, Lebensformen im Mittelalter. Frankfurt, Propilaen, 1973.

Boutruche, Robert, Seigneurie et féodalité au Moyen Age. Paris, 1970.

Brown, Peter, A szentkultusz. Budapest, Atlantisz, 1993.

Brown, Peter, Az európai kereszténység kialakulása. Budapest, Atlantisz, 1999.

Burckhardt, Jakob, A reneszánsz Itáliában. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1978 (1878).

Chadwick, Henry, A korai egyház. Budapest, Osiris, 1999.

Clanchy, Michael T., Abelard: a medieval life. Oxford, Blackwell, 1999.

Duby, Georges: A katedrálisok kora. Budapest, Gondolat, 1984 (1966-1967).

Gurevics, Aron J., A középkori ember világképe. Budapest, Kossuth, 1974.

Halecki, Oskar, A nyugati civilizáció peremén: Kelet-Közép-Európa története. Budapest, Osiris-Századvég-

Huizinga, Johan, A középkor alkonya. Budapest, Magyar helikon, 1976 (1919).

Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai

Le Goff, Jacques, Az értelmiség a középkorban. Budapest, Osiris Kiadó, 2000 (1958).

Le Goff, Jacques, L’imaginaire médiéval. Paris, Gallimard, 1985.

Le Goff, Jacques, La Civilization de l’Occident médiéval. Paris, Arthaud, 1972.

Le Goff, Jacques, Saint Louis. Paris, Gallimard, 1996.

Lopez, Robert S., Naissance de l’ Europe, Orléans-Paris, 1962.

Marosi Ernő, A középkor művészete I-II. Budapest, Corvina, 1996-1997.

Obolensky, Dmitri, A Bizánci Nemzetközösség. Budapest, 1999.

Ostrogorsky, Georg, A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2001.

Petrucci, Armando, Medioevo da leggere. Torino, Einaudi, 1992.

Pirenne, Henri, Mahomet et Charlemagne. Paris, PU.F., 1970 (1937).

Poly, Jean-Pierre – Bournazel, Eric, La mutation féodale. Paris, 1991.

Váczy Péter, A középkor története. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1936.

K) Rusz, Oroszország és a Balkán

M) Keresztes hadjáratok, keresztes államok

N) Egyéb forráskiadványok, forrásfordítások

II. A KÖZÉPKORTUDOMÁNY SZAKIRODALMA

A) Bevezető művek az európai középkor tanulmányozásához

C) Középkortudományi lexikonok, enciklopédiák