BLAINE ANDERSON

VARÁZSLATOS SZÍVEK
 Eredeti cím: Heartspell

Copyright © 1992 by Blaine Aislinn Anderson

All rights reserved!

A fordítás a Warner Books kiadása alapján készült

A borítón Szendrei Tibor festménye

Hungarian edition and translation

Copyright © 1993 by Hajja & Fiai

ISSN 1217-3576
ISBN 963 7603 85

Hajja & Fiai Kiadó

Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető igazgató
Szedte és tördelte a Hajja & Fiai

Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8835.66-14
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, az Úr 1993. évében
 PROLÓGUS
Királyok hegye, Tara, i. sz. 628.

A hajnal bíborszínű ködfátyolba burkolta a smaragdzöld fennsíkot. Varázslat volt ez, az ősi
istenek lehelete, akiket a kevély Egyisten a föld mélyébe zárt. Nem köszöntötte madárdal az
új nap születését, szellő sem dúdolt édes dallamot a fák lombjai között. Csak a fekete csuhás
szerzetesek hajnali zsolozsmájának mély, monoton hangja szűrődött elő a távolból. Grania
néma áhítattal figyelte az ébredező világot. Hirtelen megborzongott a gondolatra, hogy
napkeltekor talán egy véres mészárlásnak lesz a szemtanúja. Connor O’Neill, az O’Neillek
nemzetségfője ma fog megküzdeni Inisfail főkirályi címéért, és ha nem állja ki a próbát, a
törvény szerint meg kell halnia…
A mágikus köd észrevétlenül szivárgott a lány lelkébe, s úgy áradt szét testében, mint a
méz a lépben. Grania mozdulatlanná dermedt, s készen állt arra, hogy átlépjen a druidák
varázslatos birodalmába…
Hirtelen az arca elé kapta a kezét – nem akarta a varázslatot, s minden erejét összeszedve
próbált kitörni bűvköréből. Rálehelt elgémberedett ujjaira, s brattáját szorosabbra fogta maga
körül. Egész testében remegett, s homlokára jéghideg izzadságcseppeket szívott a lázas
küzdelem. Azért imádkozott, hogy a mágia, mely hatalmába kerítette, még a rémisztő
királyválasztási ceremónia előtt szabadon engedje.
A semmiből hatalmas szél kerekedett, s az áthatolhatatlan tejfehér ködöt pillanatok alatt
magával rántotta a semmibe. Grania úgy lélegzett fel, mint a fuldokló, akit az utolsó
pillanatban tépnek ki a víz gyilkos hullámai közül. Megkönnyebbülten nézett körül a
megtisztult tájon. A nap első sugarai ekkor törtek át a keleti látóhatáron, s a végtelenbe nyúló
smaragdmező ragyogni kezdett. Harmatcseppek milliói ontották szépséges fényüket, s
boldogan haltak meg szerelmesük, a napsugár forró ölelésében. Grania lehunyt szemmel
fürdette arcát az arany égitest melegében, s átengedte magát a lelkében szétáradó
nyugalomnak… Ekkor hangzottak fel apja ütemes léptei a háta mögött.
– Ezt nem lenne szabad viselned.
Grania Brian felé fordult, s a sárkánykőhöz kapott, amit egy bőrszíjra fűzve viselt a
nyakában. Apja olyan ellenségesen méregette a druida talizmánt, hogy Grania hátán
végigfutott a hideg.
– Ha közülünk való lennél…
– De nem tartozom közétek! – vágta rá Grania, de azonnal meg is bánta meggondolatlan
kitörését. Tisztában volt vele, ha feldühíti apját, csak azt éri el vele, hogy soha többé nem
térhet vissza Uisneathbe, a druida papnők közé. Grania anyja, Emer, papnő volt – de nem
nevelhette lányát igazi druidává. Mégis sokkal inkább odatartozott, mint ehhez az istenverte
helyhez.
– Most már belátom, nagy hibát követtem el, amikor nagynénédhez küldtelek a barbár
pogányok közé. De mi mást tehettem volna anyád halála után? Reméltem, hogy egy nap
visszatérsz hozzám. Szükségem van rád.
Briannak persze eszébe sem jutott volna a lány, ha második felesége, Fea meg nem hal.
Grania tudta ezt, és esze ágában sem volt könnyíteni apja lelki terhén.
– Anyám halála után érdekes módon mégsem volt rám szükséged.
Tizennégy év – gondolta keserűen Grania, és eszébe jutott, hogy ha nincs mellette Maeve,
fel sem ismerte volna apját a férfiban, aki Uisneathbe lovagolt, hogy magával hozza erre az
átkozott helyre. Csak tizennégy év után kellettem neki. Most már túl késő.
– Szeretnélek kárpótolni az elmulasztott évekért.
 – Akkor engedj vissza! – Grania hangja halk volt, de kemény és hideg, mint az acél.
– Tara az otthonod – felelte gyengéden Brian. – Hiányoztál – hazudta.
Mézesmázos szavaival csak önző érdekeit próbálta palástolni. Brian első felesége halála
után rögtön eltaszította magától Graniát. Soha nem szerette a kislányt, s a hátán futkározott a
hideg, akárhányszor a szomorú, végtelen mélységű druidatekintetbe nézett. Úgy érezte,
mintha halott felesége figyelné a sötét, túlvilági szempáron keresztül.
– Azt hittem, ha elhozlak Tarára, énednek belőlem fakadó részét is megismered.
Grania apjára pillantott, s úgy tűnt, mintha annak szemgödrében csak hideg drágakő ülne.
Briannek már a megjelenése is egészen más volt, mint az övé: csodálatos színekben játszó
brattája mutatta, hogy ő a nagy O’Neill vezér dalnoka. Napbarnított arcú, magas férfi volt, s
hatalmas termetével szinte feléje tornyosult.
A lány valamennyire örült is a kettejük között levő különbségnek: ahogy annak idején
Brian megtagadta őt, is úgy akarta most a férfit elutasítani.
– Ha kell, erőszakkal is itt fogsz tartani? – Eddig még magának sem merte feltenni ezt a
kérdést. Nagynénje, Maeve figyelmeztette rá, ha az életben látni akarja még Uisneathet, ne
menjen el Briannel. Ő mégis elment, s most már csak abban reménykedett, hogy apja
észreveszi, mennyire hasonlít anyjára, s hogy mennyire nem illik ide, és akkor végre elengedi.
De a férfi – ki tudja, miért – mégis ragaszkodott hozzá. Istennő – imádkozott magában Grania
–, add, hogy szabadon enged jeni – Hiányoztál – ismételte Brian, mintha ez a szó feloldozná
mindazért a kegyetlenségért, melyet annak idején a kislányára mért.
– A szívem nem játékszer, melyet eldobhatsz, ha meguntál, s újra elővehetsz, ha ismét
játszani támad kedved.
– Ennyire gyűlölsz?
Brian tudta, hogy kérdése ostoba, Grania hideg hallgatása mégis lesújtotta. A lány karba
tette a kezét, és elfordult. Körülötte minden arra emlékeztette, hogy nem tartozik ide. Hirtelen
furcsa hangok ütötték meg fülét.
Nemesekből álló hatalmas sereg közeledett a síkságon, a tömeg mély moraját elnyomta a
dalnokok harangjainak kongása. A tavaszi mező színeiben pompázó törzsfőnöki bratták
viselőik magas rangját tükrözték, s Grania szinte szégyellte egyszerű ruházatát.
A napfény sugarai megcsillantak a férfiak aranyozott páncélján. Harci kiáltásaik
mennydörgésként hasították át a levegőeget.
Idegen papok tarkították a tömeget – Grania még sohasem látott ennyit együtt –,
szemhéjukat égerfabogyóval festették feketére, borotvált fejük keresztény hitüket tükrözte. A
felékszerezett törzsi vezetők, mint dacos ormok tornyosultak a tömeg fölé.
Brian hallgatott. A lenyűgöző látvány szemmel láthatóan teljesen lekötötte lánya figyelmét.
A szent helyet hatalmas agyagfal vette körül, melyen széles kapu nyílt: itt fog áthajtani harci
szekerén O’Neill Connor, vad fogatát vezetve. Grania tekintetével követte, ahogy a törzsfőnök
a hajnali félhomályban halványan derengő, mészkő oszlopokkal körülvett tér közepére ért.
Két hatalmas obeliszk emelkedett itt, melyek háromszögletű boltívet alkotva dőltek
egymáshoz. Ezen a vészesen szűk helyen kellett O’Neillnek átvezetnie fogatát, miután a kapu
harmadik, legendás kövére, a Lia Failre sújtott kardjával. Grania már hallott a kő történetéről.
Uralkodó csak az lehet, akinek kardja alatt megszólal a Lia Fail. Így választották az O’Neillek
királyaikat – és mészárolták le a trónkövetelőket.
Grania behunyta szemét.
– Mit keresek én itt? – kérdezte magától félhangosan.
– A királyválasztás ritka, magasztos látvány – válaszolt egy varázslatosan csengő, telt
férfihang a háta mögül.
Grania hátrakapta a fejét. Egy férfi hatalmas alakja vetett árnyékot törékeny, apró
termetére. Elakadt a lélegzete. Úgy érezte magát, mint egy kiskutya, aki először találkozik új
gazdájával. A fiatal törzsfő átható tekintete bénító méregként járta át a lány testét, s
ólomsúlyként nehezedett nyelvére: még ha akart volna, sem tudott volna egyetlen szót sem
kinyögni.
– Niall, ő a lányom, Grania.
– Miért titkolóztál eddig, Brian? Most hallom először, hogy van egy lányod. – Niall a
lányra nézett, s Grania azt kívánta magában, bárcsak magasabb és világosabb bőrű lenne,
hogy kevésbé tűnjön ki a hófehér arcú O’Neillek közül. Annál is inkább, mert észrevette,
hogy felkeltette a férfi figyelmét.
– Tündérek között éltél eddig, kislány? – nevetett az idegen harsányan, s széles mosolya
szinte kisfiússá tette markáns arcélét.
A férfi megdöbbentően szép volt. Finom barázda szelte át magas homlokát, sűrű,
sötétszőke haja nagy hullámokban omlott le vállára. Sötét, tengerkék íriszét apró
aranyszálacskák szőtték át. Széles vállán két hatalmas dísztű ékeskedett, s vastag nyaklánc
simult bőréhez gazdagon hímzett inge alatt.
A férfi az örök győztesek optimizmusát, eltökéltségét sugározta magából, de bizonyára
nem lehetett magas rangú személy, mert arca simára volt borotválva, mint egy
tehénpásztornak.
Kíváncsian fürkészte a lányt, mintha azon töprengene, hogy gyermekkel vagy felnőtt nővel
áll-e szemben.
Grania először zavarba jött a vizsgálódó tekintettől, de aztán büszkén felvetette fejét, és
lábujjhegyre állt, hogy magasabbnak tűnjön.
– Megnémultál? – gúnyolódott a férfi.
– Én… én… – hebegte riadtan Grania.
– Hagyd már, Niall! Nincs időnk gyerekekkel játszadozni!
Grania a másik férfira pillantott – eddig annyira lekötötte Niall, hogy észre sem vette a
mellette álló alakot.
Haja majdnem olyan fekete volt, mint a lányé. Alakja mintha kicsinyített mása lenne a
fiatal harcosnak ugyanolyan izmos volt, de zömökebb. Grania összerezzent, ahogy a férfi
arcába nézett. Egyik íriszét fehér tályog csúfította, félig leeresztett szemhéja bénán borult vak
szemére.
– Te aztán igazán sok királyválasztásnak voltál szemtanúja, Niall – gúnyolódott a sötétebb
hajú férfi. Hangja olyan fátyolos volt, mintha sűrű köd mélyéről szivárogna elő. – Ott voltál
az apád, Maelcova beiktatásakor, és azt is láttad, hogy Sweeney hogyan taszítja le őt a
trónjáról.
Grania a magasabb férfi ökölbe szorított kezét nézte.
Hátralépett a lángoló tűz mellől, mert attól félt, hogy verekedés tör ki a két O’Neill között,
de semmi nem történt. Feszültség töltötte meg a levegőt.
A szőke Niall hosszú percekig hallgatott, aztán elvigyorodott. Hirtelen hátralépett, és
barátságosan hátba veregette alacsonyabb társát, akinek a hatalmas erejű ütés köhögési
rohamot szakított fel tüdejéből.
– Igazad van, Fergus. Itt az ideje, hogy induljunk!
Nem venném a szívemre, ha épp erről a ceremóniáról maradnék le.
A két férfi örökkévalóságnak tűnő pillanatokig nézett egymás szemébe, aztán lassan
elfordították tekintetüket, s megindultak az izgatottan zsibongó tömeg felé. Grania újra
egyedül maradt apjával, s a közéjük ereszkedő csend kezdett egyre kínosabbá válni.
– Connor fogadott fiai – magyarázta Brian, mintha Grania kérdezte volna. – A félszemű
Fergus, Ulster hercege. Kisfiúként küldte családja Connorhoz, hogy megerősítsék a két törzs
szövetségét. A másik, Niall, Connor unokaöccse – a főkirályi trón várományosa.
Harsonák éles hangja hasította ketté a lármát. A tömeg elnémult. A törzsfők az ősi falak
tetején álltak, s feszülten meredtek a végtelen síkság felé. A távolban egy harci kocsi
körvonalai rajzolódtak ki.
 A hajnal korallszínű sugarakat lövellt a kerekek küllői közé: a dühödten vágtató lovak
orrlyukából fehér pára tört elő minden lélegzetvétel után. Gyeplőjük fekete szalagként
kígyózott a felkelő nap arcában.
A kocsi bukdácsolva gurult be a szent helyre. Connor úgy állt gyeplőkkel a kezében,
mintha maga a tenger istene emelkedett volna ki a viharos hullámok közül.
Körbefuttatta tekintetét az oszlopcsarnokon, majd kesztyűs kezével levette bőrsisakját.
Fejét felemelve szorosan megmarkolta a gyeplőket, és az O’Neillek harci jelmondatát
kiáltotta az égbe.
– Vörös kézzel a győzelemig! – Korbácsával a levegőbe suhintott, mire a lovak újra
vágtázni kezdtek.
Grania a közeledő fogatot nézte, s lábai alatt érezte a föld dübörgését. Látta a lovak vörös
kantárját – melyek vékony vérpatakokként szelték át a hollófekete paripák izmos testét.
Bíborszínűre festett farkuk vadul lobogott, ahogy versenyt futottak a széllel, mely kegyetlen
erővel tépte-szaggatta a kocsi madárszárnyat formázó ponyvatetejét.
Connor úgy hajtott, mintha földön, s égen semmi sem állíthatná meg. Már csak
kétfogatnyira lehetett a kövektől, amikor a nap teljes pompájában lépett a száguldó Ingat elé.
Grania a vakító fénybe pillantott, s képtelen volt elszakítani tekintetét a félelmetes látványról.
Érezte, hogy a varázslat megint kezd elhatalmasodni lelkén: mintha egy jéghideg kéz
fojtogatná. Teste megmerevedett, tüdeje összeszorult. Tágra nyitotta a szemét, aztán szorosan
lecsukta, megrázta a fejét, és megpróbált mélyen lélegezni – az ájulás kerülgette. Csak
halványan, távolról hallotta a tapsot és az éljenzést. Valami – talán egy kő – fémesen
megcsikordult.
Connor legyőzte a lehetetlent, s keresztülvezette fogatát az obeliszkek között. És a Lia Fail,
a királyválasztó kő kinyilvánította akaratát. Connor a gomolygó köd felett úszott, és csillogó
kardját az ég felé emelte.
– O’Neill! O’Neill! – Az örömteli kiáltások fülsiketítő hangorgiába torkolltak.
Graniát ezúttal teljesen magával ragadta a bűvölet: vére a fülében vert vad ritmust,
dübörgése túlharsogta az ujjongó tömeget. Látta a jövendőt. Fejében egy hideg, tiszta hang
csengett: Brian nem fog Tarában tartani. Mielőtt megkönnyebbülten felsóhajtott volna, újabb
hullám söpört végig lelkén: Te magad döntesz úgy, hogy itt éled le az életed. Grania teste
élettelen rongyként zuhant a földre…

1. FEJEZET

A fekete paripa hangosan felnyerített, s ijedten ágaskodott hátsó lábaira. Niall a harmatos fűbe
zuhant. Fogai összekoccantak, amikor a földet érés pillanatában egy földből kiálló nagy
mészkőbe verte a fejét. Érezte a homlokára szivárgó meleg folyadékot, de nem volt ideje rá,
hogy sebével foglalkozzon. A gyilkos nagymacska fenyegetően közeledett felé, és vadul
felmordult, amikor megérezte a vér szagát. Niall nagy nehezen feltérdelt, tekintete
kétségbeesetten kereste csillogó acélfegyverét. Meg is látta – de a kard elérhetetlen
távolságban feküdt a fűben.
Hirtelen hátrakapta a fejét, de már késő volt: a puma les karmai végighasították combját, s
a fájdalom égő tűzként mart testébe. Rubinvörös vércseppek buzogtak a sebből, s
karmazsinvörös patakokban folytak a földre.
 Az állat hirtelen visszahőkölt, s riadtan hegyezte a fülét, mintha közelgő veszélyt sejtene.
Pupillája borostyánszínű ponttá szűkült, farkával idegesen csapkodta a földet.
Niall lába sajgott a fájdalomtól, feje úgy zúgott, mintha dorbézolással töltötte volna az
elmúlt éjszakát. Törött bordái egyre elviselhetetlenebb kínnal töltötték meg tüdejét – levegő
helyett. Azért lovagolt ki, hogy felderítse a környéket, míg kísérete tábort ver. Vajon
meghallanák-e, ha segítségért kiáltana? Niall feszülten figyelt néhány másodpercig, aztán
lemondóan sóhajtott.
Lova, Murchard távoli nyerítésén kívül egyetlen élőlény hangját sem hallotta. Gyanúja
beigazolódott: túl messzire lovagolt harcosaitól. Élet-halál küzdelmében csak magára
számíthat.
A puma ugrásra készülődött. Izmai megfeszültek, szemében gyilkos tűz égett, ahogy
kiszemelt áldozatára meredt.
Niall összeszorította fogát, tüdejébe annyi levegőt szívott, amennyit csak tudott.
Megpróbált lassan hátrafelé kúszni, de sebei hevesen tiltakoztak mozdulatai ellen. Fájdalom
cikázott végig bal karján, vérző lábát tehetetlen ólomsúlyként vonszolta a göröngyös földön,
mely minduntalan belecsimpaszkodott cafatokra szaggatott gyapjúnadrágjába.
Nyögött és zihált, porral és vérrel vegyült izzadság folyt szemébe, de ő tovább küzdött.
Fekete pontok táncoltak előtte, tudata már-már az eszméletlenség ködébe veszett, amikor
végül sikerült elérnie az ösvényt.
Visszanézett a pumára, és megdöbbenten vette észre, hogy minden erőfeszítése ellenére
még mindig halálos közelségben van a veszedelmes ragadozóhoz. A puma továbbra is
mereven nézte, a megfelelő pillanatra várt, amikor egyetlen csapással megölheti áldozatát.
Niall feje úgy kavargott, mint egy tűzhányó gyomra.
A macska újra morogni kezdett.
Ekkor hallotta meg a csobogást a háta mögött. Megfordult, s egy patakot pillantott meg,
mely egy virágos mezőn csörgedezett keresztül. Alig látszott valami a csillogó vízből, de így
is elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy megállítsa az állatot. Most talán megkísérelheti a
lehetetlent.
Összeszedte maradék erejét, zihálva, remegő kézzel húzta magát előre. Már nem volt
messze a pataktól, mikor meghallotta a puma minden eddiginél fenyegetőbb morgását. Nem
tévedett: az állat támadni készült.
Niallnak nem volt fegyvere, így gyorsan ki kellett találnia valamit. Lerángatta magáról
mellvértjét, és ép kezére támaszkodva nagy nehezen felállt. A törött bordák okozta fájdalom
szinte megbénította, ennek ellenére egy velőtrázó ordítás kíséretében az állat felé dobta a
páncélt.
A nehéz fémet egy kiváló harcos szeme irányította a puma felüvöltött fájdalmában.
Mégsem adta fel a küzdelmet. Résnyire szűkült szeme villámokat szórt, és újra támadásba
lendült. Niall a földre vetette magát, karja rákulcsolódott a harapni készülő macska nyakára.
Már nem egy, hanem három, négy, öt gyilkos bestia csattogtatta veszedelmes tépőfogait a
sebesült férfi szeme előtt, karja megremegett, látása elhomályosult, de keze még mindig
satuként szorította a macska torkát.
Egyikükkel végez, mielőtt meghalna – gondolta magában. De ebben a pillanatban minden
elsötétült körülötte. Már nem hallotta a puma fájdalmas üvöltését, s azt sem látta, hogy a
halálosan sebesült állat elvánszorog a tisztásról. Csak a forró nedvességet érezte, mely egész
mellkasát beborította, s végigcsorgott a nyakán.
Mintha egy sötét, feneketlen kútba zuhanna, lassan elvesztette eszméletét. Utolsó
gondolata az volt, hogy meghalt.
Grania az eszméletlen férfit nézte. Azon töprengett, vajon miféle indulat volt az, amely arra
késztette, hogy Niallt fáradságos munkával a papnők tavánál lévő házába cipelje a távoli
tisztásról. Közelebb hajolt, és a férfi összezúzódott arcát fürkészte. Így sebesülten még
vonzóbbnak tűnt, mint akkor régen, Connor királlyá választásakor. Napbarnított karjain izmok
dagadtak, s bár aranyszínű haját itt-ott vér mocskolta, fényesebben ragyogott a napnál. Keze
ökölbe szorult: öntudatlan állapotban is kész volt a harcra.
Öt év telt el azóta, hogy először találkozott ezzel az O’Neill-lel a tarai szent helyen.
Apjának egy hétbe telt, míg belátta a tényt: lánya gyűlöli őt, és megveti életmódját. Meglehet,
Brian druida vérével magyarázta, hogy lánya idegen maradt a keresztények világában. De
Graniát egy cseppet sem érdekelte, hogy miért engedte el végül apja. Csak az érdekelte, hogy
újra hazatérhet Uisneathbe.
Apja durva világától való félelme, iszonyodása azóta is kísértette. A varázslat sokszor
magával ragadta, akár ébren volt, akár álmodott. Az üzenet mindig ugyanaz volt: el kell
hagynia Uisneathet, és az O’Neillek között kell élnie. Ennél nagyobb csapást el sem tudott
volna képzelni. És most, ahogy az élet-halál küszöbén lebegő férfira nézett, rádöbbent, hogy
Niall a végzete. Felállt, hogy a mályvát és az útifű leveleit összetörje.
Minél hamarabb gyógyul meg ez az O’Neill, annál hamarabb távozik innen.
A kunyhó ajtaja megcsikordult, és a kis szoba megtelt fénnyel. Grania úgy ugrott fel
helyéről, mint egy megrettent őzike: a gyógyfüves mozsár nagy robajjal zuhant a padlóra. Az
uisneathi papnők megérzik, ha valaki közeledik, de ő az itt töltött hosszú évek ellenére sem
tudta előre megjósolni, hogy látogatója érkezik.
– Engedd, hogy segítsek – mosolygott rá bocsánatkérően nagynénje, Maeve.
Az asszony lehajolt, hogy felvegye a mozsarat, de Grania gyengéden eltolta a kezét, és
megrázta a fejét.
Gyorsan felszedett mindent, amit meg tudott menteni a félig kész pakolásból, és egy keserű
pillantást lövellt Niall felé. Attól a perctől kezdve, hogy megismerte ezt a behemót óriást,
minden balul ütött ki.
Válla még mindig sajgott a férfi testének súlyától. Ráadásul most az ágyát is elfoglalta. Ott
kellett volna hagynia a tisztáson, kis szerencsével egy másik puma befejezte volna a véres
munkát. Grania végül azzal vigasztalódott meg, hogy hamarosan meggyógyítja a férfit, s
akkor útjaik elválnak.
– Meg fog halni?
Grania összeráncolta a homlokát. Niall nagyon is jó erőben van ahhoz, hogy ilyen
könnyedén feladja a küzdelmet.
– Eltört a bordája, és kificamodott a lába. Egy lúdtojás nagyságú púp van azon a kemény
O’Neill kobakján. Életben marad, hogy újra harcolhasson.
– O’Neill… te ismered? – Maeve meglepett arckifejezése egyáltalán nem tűnt
meggyőzőnek. Grania tudta, hogy mióta a sebesült O’Neillt bevonszolta kunyhójába, valami
megváltozott lelkében, és azzal is tisztában volt, hogy furcsa viselkedése nem kerülte el
nagynénje figyelmét. Tétován nyúlt a földön heverő mozsárért, s egy mély sóhaj kíséretében
visszaült székére.
– Ismerem a családját. Ő a főkirály trónörököse.
– Connor fia?
Grania megrázta a fejét. – Ezek az O’Neillek saját vérüket is megtagadják, hogy még
erősebb politikai szövetségeseket szerezzenek. Ő Connor unokaöccse és fogadott fia.
Maeve Niallra pillantott, és bólintott. Graniának nem kellett bizonygatnia a férfi előkelő
származását, hiszen Niall szakadt, mocskos ingét aranyrojtok díszítették, és páncélját, melyet
Grania a tisztáson talált, a legdrágább fehéraranyból kovácsolták.
– Öt éve voltál apádnál. És még most is tudod ennek az O’Neillnek a nevét? – Kiváló az
emlékezőtehetséged – ráncolta homlokát Maeve.
Grania tudomást sem vett nagynénje átható pillantásáról. Az útifűt nézte, amelyhez még
kevés rózsalevelet is őrölt. Mindketten tudták, hogy nem Maeve volt az, aki felkavarta a lány
érzéseit.
 – Megáldottam a füveket. Ha O’Neill meghal, az Istennő sem mossa le rólunk, hogy
gonosz boszorkányok vagyunk. Legalábbis a keresztény papok ezt fogják hinni.
– Ha meghal, az az Istennő rendelése lesz.
Grania semmit nem szólt. Még mindig megdöbbentette nagynénje gyermeki naivsága.
– Kíváncsi lennék rá, mit válaszolna erre Connor. Az O’Neillek világa veszélyes és
könyörtelen. Szülötteiket más sem érdekli, mint a harc, s úgy játszanak az életükkel, mint egy
fabábuval, melyet fájdalom nélkül dobnak félre a győzelem érdekében.
– Ne feledd, hogy félig-meddig te is közéjük tartozol.
Fájdalommal tölt el, hogy ezt ilyen könnyedén megtagadod.
– Tévedsz, Maeve, nem én tagadom meg őket, hanem ők engem. – Grania szeme szikrákat
szórt dühében, de azonnal el is szégyellte magát. Brian érdemelné meg haragját, és nem
Maeve. – Semmi sem köt ahhoz a gyilkos, kegyetlen, barbár élethez.
– Akkor sem tagadhatod meg apád vérét.
– Nem, de az anyámé erősebb.
– Emer azt akarná, hogy mindkét örökséget elfogadd – a druidát és a keresztényt egyaránt.
– Biztos vagyok benne, anyám nem várná el tőlem, hogy a gyilkosaival éljek együtt. – A
lány háborgó lelkében újra felizzottak a régi, fájdalmas, megválaszolatlan kérdések. Emer
gyermekágyi lázban halt meg, miután a fanatikus keresztény papok eret vágtak rajta. Anyja
értelmetlen halála örök sebet hagyott Grania szívében.
S a tudat, hogy soha nem hallhatja Emer hangját, soha nem láthatja csillogó tekintetét,
mosolyát, soha nem ismerheti meg az anyai ölelés semmihez nem fogható melegségét, csak
még nagyobb fájdalommal töltötte el.
– Emer szerette apádat.
– Akkor talán jobb is, hogy nem ismertem. – Grania vonásai kisimultak, ahogy bátortalanul
elmosolyodott.
Nincs is szükségem más anyára, csak rád. Megcsókoltál, ha lehorzsoltam a térdemet és
sírtam. Megtanítottál arra, hogyan varázsoljak esőt, s hogyan segítsek a betegeken.
Maeve átkarolta a lányt. De ahogy átölelték egymást, mindketten tudták, hogy Grania soha
nem fog igazán Uisneathbe tartozni. Igaz, anyjától hatalmas gyógyítóerőt örökölt, de soha
nem látta tisztán a jövőt, s varázslatai is csak nagy ritkán sikerültek. Ennek ellenére a papnők
udvariasak és kedvesek voltak hozzá, de tisztában voltak az igazsággal. Grania nem tartozik
közéjük.
Maeve mellére vonta Grania fejét. – Olyan vagy, mint a bronz – még hálás leszel ezért. Két
kiváló fémből ötvöztek. A druidák Inisfail múltját jelentik, nem pedig a jövőjét.
– Akkor én a múltamat választom, bármit is adott nekem vérszomjas fajtájuk. – Grania
ujjával Niallra mutatott, aki nyugtalanul forgolódott álmában.
Fájdalmasan felnyögött, mikor feje lecsúszott a párnáról. Grania fölé hajolt, s erős vágyat
érzett, hogy kezét a férfi homlokára tegye, melyre láz szívott jéghideg cseppeket.
Grania kigombolta a férfi ingét, aztán ügyesen lebontotta a kötést sebesült combjáról.
Ahogy a férfi forró testéhez ért, apró remegés futott végig a gerincén. A varázslat. Miért pont
ennek a sebesült harcosnak kell felébresztenie benne a varázslatot?
Maeve-re pillantott, aki ravasz mosollyal arcán fürkészte tekintetét. – Már megint a
varázslat? – kérdezte sóhajnyi gúnnyal a hangjában.
– Csak a hidegtől borzongtam meg – rebegte Grania.
Maeve bólintott, és becsukta a szemét. – Ha te mondod.
– Készítek egy újabb pakolást. Minél hamarabb meggyógyul, annál hamarabb eltűnik
innen.
Grania gyakorlott mozdulatokkal mosta ki és kötözte be a sebet, aztán hideg patakvízzel
hűtötte Niall tüzes homlokát. A gyengéd simogatás felébresztette a férfit, s a tengerkék
O’Neill-szemek lassan kinyíltak.
 – Úgy látom, életben maradsz – mondta Grania.
Niall arcára döbbenet ült, fel akart ülni, de rögtön hátrahanyatlott fájdalmában: Grania
csodálkozott, hogy a férfi egyáltalán meg tud mozdulni. Niall oldalra fordította a fejét, és a
lányra nézett.
Grania összerezzent, amikor Niall fürkésző tekintetét érezte testén. Niall szája sarkában
mosoly bujkált – de azonnal el is tűnt, mikor észrevette a lány melle fölé tetovált kék
félholdat.
– Pitag! – Grania jól ismerte ezt a szót, a keresztények nevezték így a druida varázslónőket.
Niall újra feltámaszkodott az ágyban, döbbenetét csakhamar felváltotta a félelem. Grania
gyengéden visszanyomta a sebesült férfit a párnák közé. A puma elég nagy sebeket ejtett rajta,
a vérveszteségtől nagyon legyengült.
– Ahogy mondod… egy pitag. – A lány ajkai bosszús fintorra görbültek. Nem azért
mentette meg az ifjú trónörökös életét, hogy az most sértegesse. Tudta, Niall nem ismerte
meg, mert arcán még mindig rettegés ült.
Graniának nagyon tetszett az emberrabló szerepe egészen addig, míg Niall kék szeme őt
nem ejtette foglyul. Megkönnyebbült, mikor a férfi végre levette róla tekintetét, és a szobát
kezdte el fürkészni. A ház minden sarkát, minden gerendáját figyelmesen tanulmányozta,
mintha arra akarna rájönni, hol van most, és van-e lehetőség a menekülésre. Szeme
elhomályosult a zavarodottságtól, szája tátva maradt a döbbenettől. Grania hallotta, hogy
Niall lélegzete felgyorsul, s tudta, a férfi végre felismerte, hogy egy druida crannog falai
között fekszik.
Egy kéménylyukat vágtak a mennyezetbe és egy aprócska ablakot a falba – csak ezeken át
hatolhatott be valamicske fény, de a levegő így is nehezen cserélődött, és a helyiség megtelt
füsttel. Az arcán ülő félelemből látni lehetett, hogy Niall érzett valamit. Szeme összeszűkült,
orrcimpája remegett, ahogy a levegő furcsa áramlása végigsimította bőrét. Grania tudta, hogy
ez a varázslat fuvallata volt. Még az egyszerű emberek is érezhették a druida mágiát olyan
helyeken, ahol erősen volt jelen. A lány észrevette, hogy Niall keze vadul megragadja a
szalmazsákot, és kardja után kutat. Hiába!
Grania nem véletlenül hagyta a tisztáson a halálos acélfegyvert.
– A tündék földjén vagyok? – Niall szeme kitágult, hangja bizonytalanul csengett.
– Tényleg azt hiszed? – Grania őszinte csodálkozással nézett rá. Niall kisimított arcából
egy rakoncátlan aranyfürtöt. Ujjai véletlenül tévedtek a jókora dudorra, mely akkor
keletkezett, amikor leesett Murchard hátáról. Megkönnyebbült, amikor hirtelen friss
légáramlat járta át a szobát – ami azt jelentette, hogy nem régen van itt. Ki tudja, a tündék
földjén talán csak egy nap az élet.
– Hol vagyok? – fürkészte tovább Niall a szobát.
– Uisneathben – válaszolta Grania. Tudta, hogy az igazság jobban felkavarja a férfit,
mintha hazudna.
– Az lehetetlen – rázta meg hitetlenkedve a fejét Niall. – Kizárt, hogy Uisneathig
lovagoltam volna.
– A falu felé tartottál. A ködön túl, a tónál vannak olyan dolgok, melyeket még egy O’Neill
sem láthat.
Grania megkavarta a tüzet, és a parázsba bámult.
– Egynapi járóföldre lehettem Connor várától, mikor a puma megtámadott. Követelem,
azonnal mondd meg, hogy hol vagyok! – Niall kétségbeesett kiáltása annyira meglepte a
lányt, hogy kiejtette kezéből a piszkavasat, ami nagy csörömpöléssel esett a földre.
Hallott róla, hogy az O’Neill-anyák először egy kard hegyével etetik gyermekeiket, hogy
korán hozzászoktassák őket a félelemhez. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Niall re, hogy
szemernyi kétsége se maradjon afelől, a férfi gondolkodás nélkül átvágná a torkát, ha
fájdalma nem szegezné az ágyhoz.
 – Nem vagyok a szolgálód, O’Neill – csattant fel Grania. – Ha még egyszer így mersz
velem beszélni, megismerkedhetsz a varázserőmmel. Kövér disznóvá foglak változtatni. Vagy
őrültté teszlek, de férfiasságodat is lehervasztom egyetlen szavammal. – Niall keze ágyékához
tévedt, majd zavarában elpirult.
– De ne aggódj – mondta a lány békülékenyen. – Nem akarok neked semmi rosszat.
– Te hoztál ide, ugye? – A férfi kissé megnyugodott a gondolattól, hogy ha a lány meg
akarta volna ölni, már korábban is megtehette volna.
– Úgy tűnik, nem ez volt életem legbriliánsabb ötlete. – Grania belátta, hogy nincs értelme
tovább szítani az ellenségeskedést közöttük: Niall már így is eléggé felizgatta magát. – Eithne
mentette meg az életedet.
Grania fejével hátrafelé intett.
Niall a sötétségbe meredt: szeme kitágult, mikor meglátta a hatalmas nőstény farkast az
egyik félhomályos sarokban. Az állat pofája óriási, szürke mancsain nyugodott, és sűrű,
bozontos farka combjai köré tekeredett. Világos szeme tűhegyes jégcsapként szegeződött a
férfira.
Niall keresztet vetett. Grania elégedetten nyugtázta, hogy a férfi fél. Volt is oka rá. Még
egy kölyök farkas is képes kizsigerelni egy kifejlett szarvasbikát. Az ölés vágya a vérükben
van: Grania látott már olyat, hogy a farkasok még a véres havat is megették.
Niall lassan a könyökére támaszkodott, a fájdalomtól felnyögött, de egy pillanatra sem
vette le tekintetét Eithnéről. – Vidd innen a bestiát!
– De hát ő mentette meg az életedet. Eithne ölte meg a pumát, ami felfalt volna. Ha lenne
benned egy kis jó modor, megköszönnéd neki.
– És neked is, igaz? Mi a szándékod velem? Megfizetteted az ápolást? Vagy feláldozol
valami druida szertartáson? – Niall szavaiban gúny csengett, de tekintete üres volt, mintha az
utóbbi lehetőség esélyeit latolgatná.
Grania ajkai vékony vonallá préselődtek. A druidák már évszázadok óta nem áldoznak
embert isteneiknek.
– Ha meg akarnálak ölni, sokkal egyszerűbb módot is találhatnék rá. – A logikus érvelés,
úgy tűnt, lehűtötte a férfit. – Nem szokásunk, hogy ártatlanoknak okozzunk szenvedést. Bárki
legyen is az – tette hozzá a lány határozottan.
Grania felkapta a mozsarat, és a forralóedényből vizet töltött bele. Elkészült a friss
borogatással.
– Nem vagyok gyilkos – jelentette ki. – Nem úgy, mint azok, akik téged szoptattak.
Niallból kirobbant a düh. – Ugyan, mit tudhat egy kis boszorkány az O’Neillekről? –
kiáltotta, de tekintete hideg maradt. – Te – mondta vontatottan –, te a dalnok lánya vagy.
Briané.
– Én Uisneath papnője vagyok – mondta kifejezéstelenül Grania. Gondolatai lomhán
vánszorogtak. Megpróbálta elképzelni, mi történne, ha megmondaná az igazságot.
– Hazudós. – A férfi hangjában melegség bujkált. – Hogy kerültél ide? Mit keresel te itt?
– Feküdj le! – parancsolta a lány. A gőzölgő mozsarat a férfi arca fölé emelte. Tekintetére
bizalmatlanság és félelem vont sötét árnyakat.
Nem engedelmeskedett azonnal. Egy hosszú pillanatig meg sem mozdult, de aztán
méltatlankodva hátradőlt. Grania lehúzta sebesült lábáról a takarót, ő pedig beljebb csúszott,
hogy helyet adjon a lánynak az ágy szélén. – Eddig azt hittem, hogy a boszorkányok ocsmány
vénasszonyok – suttogta.
A lángok táncot jártak a fahasábokon – egy vastag ág sziszegve adta meg magát a tűz
halálos ölelésének. Grania átszűrte a főzetet, aztán leült az ágyra, olyan messze a férfitól,
amennyire csak tudott. Egy vászondarabot mártott a főzetbe, és gyógynövényeket terített a
seb köré.
 A férfi valami butaságot motyogott, de a lélegzete elakadt a fájdalomtól, amikor a puha
vászon az eleven húshoz ért.
– Túl forró? – kérdezte Grania aggódón.
– Nem, folytasd csak – mondta Niall, és dereka alá csúsztatta ökölbe szorított kezét,
nehogy a lány észrevegye pokoli kínjait.
 2. FEJEZET

Niall szaftos borjúhúsról és kolbászról álmodozott még a szája szélét is megnyalta. Az ég

színe – amennyit a füstnyíláson keresztül látni lehetett belőle – a hajnal narancsvörös
árnyalatából ragyogó kékre változott: már rég elmúlt a reggeli ideje, de még senki sem hozott
neki ételt. Biztos volt benne, hogy a kis boszorkány halálra akarja éheztetni.
Talán erősebbnek érezte magát, mint tegnap, de hogy éhesebbnek, az biztos. Majd
beleőrült, hacsak egy szelet frissen sült húsra gondolt. Őzcomb vagy borzpecsenye – de
inkább meghal, minthogy akár egy kortyot is lenyeljen abból a szörnyű póréhagymalevesből,
amit tegnap vacsorára kapott.
Kezét a bordáját rögzítő kötésre szorította, és zihálva felült. Majdnem felkiáltott a
fájdalomtól, mely a hirtelen mozdulat nyomán mart a mellkasába. Még a combján lüktető seb
sem fájt annyira, mint törött bordái.
Óvatosan kibontotta a vászonkötést, hogy megnézze, gyógyul-e a sebe. Felkavarodott a
gyomra a gennyező vérvörös hús látványától. O’Neill-büszkesége azonban nem engedte, hogy
akár egy pillanatig is sajnálkozzon szerencsétlen helyzetén. Figyelme hamarosan
kényelmetlen feszültsége felé fordult: a lány segítségével vagy anélkül, de sürgősen ki kell
mennie a kunyhóból, hogy könnyíthessen magán.
Az oldalára fordult, összeszorította fogát, és nagy nehezen felállt. Sérült lába úgy hajlott
meg, mint egy zöld faág – Niall azonnal visszazuhant a csatakos, vérfoltos ágyneműre.
Fájdalom izzó pallosa járta át testét. Sajgott a bordája, ráadásul a homlokán lévő dudor is
lüktetni kezdett.
A kis boszorkány alaposan megrakta a tüzet, hogy egész éjjel melegítsen, de a kunyhó
levegője olyan sűrű lett a füsttől, mint a mocsár.
Niall magatehetetlenül feküdt izzadságtól nedves párnáján, keze ökölbe szorult a
gondolatra, hogy amíg ebben a siralmas börtönben rohad, Fergus összevonja csapatait, hogy
Tara ellen vonuljon, s letaszítsa Connort a trónról. A félszemű egyszer már fellázadt
nevelőapja ellen, aki akkor még könnyedén leverte engedetlen fiát.
Elkövette azonban azt a hibát, hogy a lázadók fejét, Fergust életben hagyta.
S ím, máris újabb összeesküvés hírét sodorta a szél Ulster felől. Connor most még
csírájában fojthatná el a tartományúri felkelést, de ha Niall itt ragad ezen az isten háta mögötti
helyen, senki nem fogja figyelmeztetni a főkirályi hatalmát fenyegető veszélyre.
Niall újra megpróbált felállni, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Végül úgy döntött,
hogy pihen egy kicsit, aztán újra próbálkozik. Fejét a párnába fúrta, és becsukta a szemét. Már
majdnem elaludt, amikor Eithne hirtelen felugrott az ágyra.
Niall óvatosan csúszott az ágy szélére, hogy legördüljön a padlóra. Talán még van reménye
a menekülésre.
De a farkas gyorsabb volt. Teljes súlyával nehezedett a férfi lábára. Niall ösztönös
mozdulattal kapta kezét az arca elé.
Eithne lassan előrekúszott, s puha takaróként borult a férfi testére. Niall értetlenül nyitotta
ki a szemét: az állat pofája fejéhez simult, farka boldogan verdeste combját.
Megdöbbent, amikor Eithne hirtelen megnyalta az arcát. Édes Istenem – fohászkodott
magában Niall, de aztán megkönnyebbülten felsóhajtott.
 A hatalmas bestia nem fogja felfalni – ha ez lett volna a szándéka, már rég nem élne. Niall
végül úgy döntött, hogy megbarátkozik a nőstény farkassal, így talán elaltathatja az állat
éberségét, s könnyebben megszökhet.
Óvatosan előrenyújtotta a kezét, készen arra, hogy a bestia első fenyegető morgására
visszarántsa. De Eithne nyaldosni kezdte ujjait, s Niall meg mert volna esküdni rá, hogy a
farkas mosolyog.
A kunyhó fénnyel telt meg, mikor Grania belépett, egy gőzölgő bronzedénnyel a kezében.
Niall imádkozott, csak nehogy zabkása legyen.
Grania Niallra és a férfi kezét nyalogató farkasra meredt. – Úgy tűnik, belém szeretett –
mondta a férfi, és pajkosan megvonta a vállát.
– Eithne! – A farkas azonnal leugrott az ágyról, és bocsánatkérő pillantást vetve Niallra, a
padlóra ült. – Nem ismeri még az igazi éned – csattant fel Grania, de a következő pillanatban
megrándult az arca, amikor forró leves loccsant a kezére. Gyorsan letette a tálat az asztalra, és
a szájába kapta ujjait. Niall biztos volt benne, hogy a kis boszorkány megégette magát, s
aggódón fürkészte a lány tekintetét. Grania csakhamar észrevette O’Neill leplezetlen
pillantását, és lassan a háta mögé húzta sajgó kezét.
– Olyan szelíd, mint egy kutya. Azt hiszem, kedvelni fogom – szólalt meg végül a férfi.
– Itt a levesed. – Grania felkapott az asztalról egy ökörszarvat, és a gőzölgő levesbe
merítette. Nem törölte le az ivókürt oldalán lecsurgó levest, és megvetően nyújtotta Niall felé.
A reggeli illata szörnyű volt, és nagyon ismerős. Már megint hagymaleves – dühöngött
magában a férfi, és elhatározta, hogy inkább éhen hal, mint hogy egyen ebből az undorító
kotyvalékból.
Elfordította a fejét, de Grania félreértette mozdulatát: azt hitte, nem tud egyedül felülni,
hogy nekilásson az evésnek. Odasietett hozzá, az ágy szélére ült, és tarkójánál fogva óvatosan
felemelte a férfi fejét. Niall lehunyta a szemét fájdalmában, s minden erejét összeszedve
kiszabadította magát a lány kezei közül. Visszahanyatlott a párnára, és olyan messzire
húzódott Graniától, ahogy csak tudott. Nem kért többet a segítségéből.
– Azt hiszem, a kutyád is finomabbakat eszik.
– Eithne farkas. És azt eszik, amit én. Csak zöldségeket.
Niall kétkedően összevonta a szemöldökét. – Nem láttam még olyan farkast, amelyik
visszautasította volna a húst.
– Ezek szerint Eithne kivétel. – Grania látta a férfi arcán, hogy magyarázata nem volt
igazán meggyőző.
– Gyorsabban felépülnék, ha szarvashúst ehetnék ehelyett a… zöldségleves helyett.
– A hústól csak összesűrűsödik a véred. Ezzel szemben a tiszta zöldségleves megtisztítja
azt a mérgektől.
– Az a méreg, amit te levesnek nevezel.
Grania visszaöntötte az ételt a tálba. – Rendben van. Ha éhen akarsz halni, csak tessék.
Nem fogok sírni utánad. – Rádöbbent, hogy bolond volt, mikor még hálát remélt egy
O’Neilltől.
– Felesleges több időt pazarolnod az ápolásomra, ha csak ennyire telik tőled – mormogta
Niall, s állával a levesestál felé bökött.
Grania durván arrébb lökte a tálat, és a tűzhöz fordult, hogy megrakja. Alapjában véve
békés, nyugodt természete volt, de Niallnek mindig sikerült kihoznia a sodrából.
Az igazság az volt, hogy a férfit bosszantotta, hogy a lány érzéketlenül, ridegen viselkedik
vele. Nem tudhatta, hogy Grania nem őt magát gyűlölte és vetette meg, hanem azt a kemény,
kegyetlen, barbár világot, amelyet képviselt. A tarai látogatás óta sötét varjúként ült a szívén a
rettegés. Mindentől félt, ami elcsábíthatja és elragadhatja Uisneathból. Öröme már a múlté, s
minden bánat a távoli jövő baljóslatú előjele. És ki tudja, mi történik vele, ha a jövő –
melynek távoli képe először az O’Neillek között jelent meg előtte – beteljesül? Lehet, hogy
ennek a vonzó férfinak a képében jött el, aki most az ágyában fekszik? Grania megérezte,
hogy Niall őt nézi. A tűzre összpontosította minden figyelmét, és megpróbálta
kifejezéstelenné tenni arcát.
– Még nem mesélted el, hogy kerültél rabságba…
– Nem vagyok rab, O’Neill. Saját akaratomból és jog szerint vagyok itt. Az anyám –
Grania hirtelen elhallgatott. A férfinak nincs joga, hogy megtudja az igazságot.
Dühösen megrázta a fejét.
– Tehát tőle örökölted fekete hajadat és barna bőrödet – jelentette ki Niall. – Így már
érthető, miért nem hasonlítasz az apádra. Brian tejben-vajban fürösztene, ha visszamennél
hozzá. Miért akarsz belefulladni ebbe a tőzegmocsárba?
Grania a tűz fölé akasztotta a levesestálat. Szemtől szembe fordult a férfival, kihúzta
magát, és csípőjére tette a kezét.
– Én és nővéreim Danu istennőt szolgáljuk. Ő uralkodott itt, mielőtt Szent Patrik Inisfailbe
hozta volna az új vallást.
– Férfiak is hódolnak ennek az istennőnek?
– Itt nem élnek férfiak. Csak a legfőbb papunk, a Regaine.
Niall erre nem tudott mit mondani. Egy pogány apáca. Ez mindent megmagyarázott: a nők
mindig ingerültebbek, ha férfi nélkül élnek.
Grania felvette a véres kötést, amit Niall a földre dobott. Túl mocskos volt már ahhoz,
hogy rendesen ki lehessen mosni, így a tűzbe dobta. – A lábadnak még szüksége van legalább
egy hétre, hogy meggyógyuljon. Hagyd rajta a kötést. És ne nyúlj hozzá!
Niall kék szeme villámokat szórt. Neki nő sohasem parancsolt – még hátulgombolós
korában sem. Anyja, Finnbair tökéletes O’Neill gyereknek tekintette: nagy volt, makacs és
követelődző. De most nem volt hatalma a kis boszorkány felett.
– Jó, legyen, ahogy te akarod – morogta elfojtott dühtől izzó hangon. – De ha már ágyban
kell maradnom, szükségem lenne egy edényre – és ágyéka felé mutatott.
Grania zavarában elpirult. Az ágy alá nyúlt, s előhúzott egy réztálat. – Tessék. Kint várok.
Kiálts, ha végeztél.
– És aztán?
– Meg kell hogy fürdesselek.
Niall nem csodálkozott azon, hogy a lány undorodva ejtette ki száján ezeket a szavakat.
Aileachban naponta fürdött. A pumával való találkozás óta három nap is eltelt. Azóta egyszer
sem mosakodott. – Sehol sem látok egy dézsát – jegyezte meg, s tekintetét körbefuttatta a
szobán.
– Van egy meleg vizű forrás az erdőben, a tavon túl.
– Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy ágyban kell maradnom a lábammal. – Niall
tekintete végigfutott a lány karcsú testén, és kérdőn felvonta szemöldökét. – Nem látok
benned annyi erőt, hogy képes lennél odáig cipelni.
– Sok mindent nem tudsz te még rólam, O’Neill – csattant fel Grania, s bevágta maga
mögött az ajtót, de véletlenül a szoknyája szélét is odacsukta. Semmi pénzért nem szerezte
volna meg azt az örömet O’Neillnek, hogy kinyitja az ajtót, inkább várt.
Fejét a nyárfából ácsolt ajtóhoz hajtotta. Eszébe jutott, milyen könnyen meg tudta alázni a
férfi, mikor Tarában találkoztak. Most is ugyanúgy érezte a borzongást, mint azon a ködös
hajnalon – mintha hóvihar kavarogna gyomrában. Először arra gondolt, csak a druida
varázslat keríti újra meg újra hatalmába. De a bizsergés a testéből jött, nem pedig
gondolataiból. Nem egy holló károgása idézte fel a bűvöletet, hanem vágyai, melyek Niallért
kiáltottak.
Keze ökölbe szorult. Gyengeségéért és sebezhetőségéért hitét és a papnők tanításait kellene
vádolnia…
 Grania megkönnyebbült, mikor meghallotta, hogy a férfi nevét kiáltja: de aztán már
kevésbé volt az, mikor rádöbbent, hogy Niall egyedül még felállni sem tud, nemhogy járni.
Nagyot sóhajtott, és az ágyhoz sietett.
A férfi teste forró volt, és nehéz, de Grania szinte könnyedén talpra állította. Niall
összeszorította a fogát fájdalmában, s olyan görcsösen markolta a lány vállát, hogy az ujjai
elfehéredtek. Miután sikerült felállnia, ügyetlenül átkarolta Graniát.
Azt hitte, hogy a kis boszorkány teste csontos és szögletes. Kellemesen csalódott, mikor
ujjai puha, rugalmas húst érintettek. Igen, Grania sokkal inkább tűnik nőnek, mint
boszorkánynak. A dereka olyan karcsú, mint a nádszál, ugyanakkor erős is, mint a nyárfa
törzse. Niall először meg volt róla győződve, hogy a lány varázslat segítségével emelte fel őt,
de aztán rá kellett döbbennie, hogy ilyesmiről szó sincs. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az
erőlködéstől eltorzult, finom metszésű arcra, s máris tudta, hogy Graniát olyan elszántság fűti,
mely bármelyik O’Neillnek becsületére vált volna. Szó nélkül hagyták el a kunyhót,
sántikálva és tántorogva, mint egy háromlábú sebesült vadállat.
A friss levegő megbizsergette Niall arcát, és a tó mélyéből előbukkanó napkorong
aranyragyogásba fonta szőke hajkoronáját. Az éles fény a szemébe tűzött. Hunyorogva nézett
vissza a furcsa druida kunyhóra. Zsúpfedele alacsony, farönkökből épült falakon nyugodott:
egy másik, hasonló crannog állt a közelében. Mindkettő egy bozótos-füves, szürke sziklák
csipkézte szigetre épült. A föld olyan puha volt lépteik alatt, mintha mohaszőnyegen járnának.
Kilenc vagy tíz másik házikóval találkoztak még a tóparton, ahol fehér ruhás papnők
végezték mindennapi dolgukat, néha titkos üdvözlésre emelték kezüket. Egyikőjük
felpillantott munkájából, s rövid ideig Niallre meredt, aki biztos volt benne, hogy a nő még
soha nem látott igazi férfit.
Lágy szellő fodrozta a tó vizét, s a nap játszi gyermekei vidáman lovagolták meg
hullámparipájukat, aztán belevetették magukat a fehér ködfalba, mely füstként gomolygott a
part körül.
– Connor szálláshelyének közelében, a Pajzsok váránál is van egy tó. Ez lenne az? –
kérdezte a férfi. Grania szó nélkül bólintott. Mereven bámulta a vizet, s minden erejét
összeszedve próbálta visszafojtani remegését, mely Niall leheletének simogató érintése
nyomán született meg testében.
– Mit kerestél errefelé? – A lány szíve mélyén azt remélte, a férfi azért jött, hogy magával
vigye.
– Figyelmeztetni akarom a királyt, hogy Fergus elárulta őt. – Niall hangja idegenül és
üresen csengett. Hirtelen elhallgatott, gondolataiba merülve a tó csillámló habjaiba bámult.
Grania leültette a férfit, aztán megmasszírozta sajgó nyakát, mely teljesen elgémberedett a
cipekedéstől.
– Ez a Fergus nem a te félszemű mostohatestvéred?
– Többé nem tekintem annak.
– A gyűlölet beszél belőled.
Niall a lány felé fordult. Szeme szívfájdítóan gyönyörű volt, s pillantása olyan átható, hogy
Grania legszívesebben elfutott volna. Mégsem mozdult: nem engedheti meg, hogy O’Neill
észrevegye, hogy már a pillantása is ekkora hatással van rá.
– Apám, Maelcova, valaha főkirály volt. A trónbitorló Sweeney azonban meggyilkoltatta,
és megkaparintotta a koronáját. De mivel attól tartott – joggal –, hogy Connor visszaköveteli
fivére trónját, Sweeney piktföldre száműzte a nagybátyámat. Fergus is vele tartott. Mikor
sikerült visszatérniük, Fergus megölte Sweeney-t.
– Akkor te Fergus adósa vagy.
– Az én jogom lett volna, hogy bosszút álljak apám gyilkosán. Fergus, ha teheti, mindig
megkaparintja azt, ami az enyém. – Niall elhallgatott, aztán Graniára nézett. – Gyógyíts meg
gyorsan, boszorkány!
 Grania tovább kérdezgette a férfit. – Miért lázadt fel Fergus Connor ellen, mikor ő nevelte
fel?
Niall bosszúsan sóhajtott, de szemmel láthatóan belenyugodott, hogy csak úgy tudja
elhallgattatni Graniát, ha válaszol kérdéseire. – Connor megígérte Fergusnak, hogy miután
trónra lép, neki adja Airghiallát, ami Ulster nyugati határa mellett terül el, és valamikor az
ősidőkben a tartomány része volt. De Airghialla nem fogadta el Connor döntését. Fellázadtak,
és háborúval fenyegették az O’Neilleket, ha Fergus hatalma alá rendelik földjüket.
– Nem értem. Akkor miért Fergus ellen harcoltok, s nem a lázadók ellen?
– Mint minden jó uralkodó, Connor is belátta, hogy a béke érdekében engednie kell az
airghiallaiak követelésének, s így azok megtarthatták önállóságukat. Fergus viszont soha nem
nyugodott bele, hogy nem lehet övé a gazdag tartomány, s fegyvert fogott apja s királya ellen.
Akkor sikerült legyőznie, de most újra támadásra készül. S ezúttal meg kell halnia.
A keresztény világ éppen olyan erőszakos volt, mint ahogy Grania emlékezetében élt.
Egyetlen dolog éltette őket: a háború. – A lábadnak jót fog tenni a forrásvíz – mondta a lány
kurtán, és újra felemelte a férfit.
Nagy nehezen levánszorogtak a vízpartra, ahol egy korhadt tölgyfához kikötve kis csónak
ringatózott. Grania dobbantott a lábával, mire az eddig mögöttük kullogó Eithne tompa
puffanással a csónak végébe ugrott.
Miután a lélekvesztő mellett leültette a férfit, Grania felemelte szoknyáját, és a csónakba
lépett.
Niall nem várta meg, hogy a lány besegítse, feltolta magát a földről, de megfeledkezett
arról, hogy sérült lába nem bírja még a terhelést. A következő pillanatban éles fájdalom
hasított combsebébe, lába begörcsölt és összecsuklott, Niall pedig arccal előre a csónakba
zuhant, maga alá temetve Graniát.
A lány tehetetlenül feküdt a férfi alatt, háta a hajófenékhez szorult. Alig kapott levegőt. –
Szállj le rólam! – zihálta, és a férfi mellének feszítette karjait.
– Kérlek. – Az esés miatt Niall bordái újra sajogni kezdtek. – A bordám…
Grania végül belátta, hogy Niall megmozdulna, ha tudna. Nem tehetett mást, megadta
magát kényszerű helyzetének. Niall lihegő, forró ajkai arcát súrolták.
Grania megpróbálta oldalra fordítani fejét, de ez gyenge védekezésnek bizonyult. Egész
testével a férfihoz simult.
Niall forró leheletétől libabőrös lett a nyaka, izmos mellkasa lelapította apró melleit. A
férfinak végül sikerült felkönyökölnie, de lába és csípője még mindig a lányhoz préselődött.
Niall megpróbálta feltolni magát. Mindketten hallották a csont szörnyű roppanását, s
mindkettejük mellkasába fájdalom mart, amikor a férfi egyik repedt bordája kettétört, a
hegyes csonk átszúrta a vékony bőrt és a kötést, s a lány mellébe fúródott.
– Istennő… – sikoltotta Grania.
– Jól vagy? – nyöszörgött a férfi.
– Szorosabban kellett volna rögzítenem… a kötést – rebegte a lány, s hangjában sírás
bujkált.
– Semmi… – Niall hangja elfulladt. Minden erejét arra összpontosította, hogy felemelje
mellkasát. – Semmi baj. – Arca eltorzult a fájdalomtól, amikor végre sikerült lemásznia a
lányról. Nyögdécselve dőlt a csónak oldalához. Grania a sarkára ült, és megkönnyebbülten
sóhajtott fel. Még mindig érezte Niall hosszú, izmos lábának, széles mellkasának súlyos, de
kellemes érintését.
Szemrehányóan pillantott Niallra. Miért engedte az Istennő, hogy ez a férfi ekkora
szenvedést okozzon neki? A druidák holdjára esküdött, hogy egyetlen perccel sem fogja
tovább tűrni maga mellett ezt az O’Neillt, mint amennyi feltétlenül szükséges.
 – Megérkeztünk. – Grania egy nagy kőre ültette Niallt, aztán ő is mellételepedett.
Halálosan kimerültnek érezte magát. Összerezzent, mikor megérezte a férfi bőrének illatát.
Mélyen beszívta azt.
Vállán izzadságfoltot hagyott a férfi meleg teste. Sajgott a háta a cipeléstől hosszú
mérföldeken keresztül.
Le akarta porolni szoknyáját. De még ehhez sem volt ereje – teljesen kimerült volt.
Niall ép lábára támaszkodva hátrahajolt, és megdörzsölte karikás szemét. Kapkodó légzése
szörnyű fájdalmairól tanúskodott. De egyetlen jajszó sem hagyta el ajkát. A panaszkodás nem
lenne méltó egy O’Neillhez gondolta keserűen Grania.
Igen, alábecsülte a férfit – kitartását, dühítő modorát, de legfőképpen a termetét. Niall
olyan széles volt, mint egy várfal, és a szíve is éppen olyan kemény és hideg, mint egy
kőszikla.
– Ez az? – A férfi az előttük fekvő tavacska felé biccentett.
– Igen – felelte a lány csendesen –, megmentheti a lábadat.
– Megmentheti? – Niallnak eddig eszébe sem jutott, hogy akár el is veszítheti a lábát.
Félelem bujkált hangjában. Hogyan is tudna megküzdeni Fergusszal nyomorékon?
Valamit mormogott, szeme összeszűkült, és a távolba meredt. – Van itt valahol egy igazi
orvos vagy egy kórház?
Grania felállt. – Bárcsak elvittelek volna az egyik koszos kórházatokba. A piócáitok mára
már kiszívták volna az utolsó csepp véredet is.
Niall körülnézett a tisztáson, meg sem hallotta a lány méltatlankodó szavait. Hatalmas fák
– tölgyek, tiszafák – vetettek árnyékot rájuk, mintha egy sötét sírbolt alatt lettek volna. Moha
borította ágaikat, melyek zöld foltokként tükröződtek vissza a víz felszínén. A tó apró
ékkőként csillogott az erdő rejtekében.
Niall kioldozta saruit. Grania csendben figyelte, képtelen volt elszakítani tekintetét a
vetkőző férfi látványáról. Niall lassan felemelkedett, és letekerte derekáról a szíjat, ami szűk
nadrágját tartotta. Mire a lány feleszmélt, Niall már anyaszült meztelenül állt előtte. Grania
félrekapta a fejét. Megkönnyebbült, mikor meghallotta a víz csobbanását.
A tó nem volt hideg – a tölgyfák levelei között átszűrődő sugarak hamar felmelegítették
hűs vizét, Niall derékig ereszkedett a vízbe, miután talpával kitapogatta az iszaptól selymes
aljzatot.
Grania csak akkor nézett vissza, amikor a férfit elnyelték a hullámok. Megijedt. Felkapta
szoknyája szélét, Niall után rohant, és kétségbeesetten fürkészte a víz mélyét.
A következő pillanatban Niall hirtelen felbukkant, és vizet spriccelt a lány felé. Grania
legszívesebben visszanyomta volna a víz alá, s addig szorította volna, míg meg nem fullad, de
tisztában volt vele, képtelen lenne ilyesmire. Annál is inkább, mert a férfit megdöbbentően
szépnek találta. Olyan sima volt a bőre, mint a delfiné: a vízcseppek megannyi gyémántként
ragyogtak izmoktól dagadó mellkasán és keskeny arcán.
Niall észrevette a lány felháborodott tekintetét, s elővette legszédítőbb,
legellenállhatatlanabb mosolyát.
Hosszú perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy Grania rádöbbenjen, ő is mosolyog…
Gyorsan elkapta tekintetét. Niall vállat vont, és újra lebukott. Amikor feljött levegőt venni,
akkor vette észre, hogy a lány derékig merült a vízbe.
– Csatlakozol hozzám? – kérdezte vidáman.
– Maradj csendben! – Grania tudta, ha megmondaná Niallnek az igazat, súlyos sebe
ellenére Taráig futna félelmében, így némán lépkedett tovább, egyre beljebb és beljebb.
Varázserejével akarta felmelegíteni a tavat, hogy meggyógyítsa a férfit.
Ahogy Niall kacagva hátravetette fejét, a víz úgy csapódott ki aranyhajából, mintha
üveggyöngyök gurulnának szerteszét. Mikor ismét Graniára nézett, megdöbbenten látta, hogy
a lány becsukott szemmel hajol előre, és tenyerével furcsa köröket rajzol a víz felszínére.
 Egy kísérteties hang – mintha malomkő surrogna lengte körül Niallt, de a férfi akkor
rémült meg igazán, amikor észrevette, hogy a víz hűlni kezd. Mindenható Isten – a kis
boszorkány halálra akarja fagyasztani. Félúton volt a part felé, mikor hirtelen egy hideg
áramlat bénította meg először a lábát, aztán az egész testét. Alig kapott levegőt. Hangtalanul
merült el, de most nem bukkant fel újra.
Graniának nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, varázslata rosszul sült el: ő is
érezte, hogy a tó vize fagyni kezd. Gyorsan alábukott, s szerencsére még időben sikerült
elkapnia Niall izmos, erőtlen testét, s maradék erejét összeszedve vonszolni kezdte a part felé.
A férfi sokkal nehezebbnek tűnt vizesen, mint szárazon. Grania rögvest el is engedte súlyos
terhét, amint a parthoz értek. Niall félig még mindig a fagyos vízben feküdt, s zavartan nézett
a lányra, de tekintetében már ott égtek a tisztelet fényei.
– Ne haragudj. – Grania tényleg nem így akarta, de biztos volt benne, hogy Niall egyetlen
szavát sem hiszi.
– Néha a varázslat – nos, néha a varázslat sem úgy sikerül, ahogy szeretném.

3. FEJEZET
A Pajzsok vára

A kis boszorkány gyógymódja bevált. Nem telt el egy hét a puma támadása óta, s Niall
sérülései már eléggé begyógyultak ahhoz, hogy lovagolni tudjon. Leszállt Murchard hátáról,
és átadta a gyeplőt Connor lovászinasának. Átbicegett az udvaron. A nagyterem felé tartott.
A termet rövid hajú férfiak töltötték meg, néhányan közülük szarvakkal díszített sisakot
viseltek. Niall egy tölgyfából faragott mankóra támaszkodott, és hallgatta a feis, az ősi gyűlés
hangjait, melyet a főkirály háromévenként hívott össze. Csontból faragott kockát vetettek egy
hatalmas tölgyfa asztalon. Valahonnan a sarokból éljenző kiáltások törtek elő, s a zsibongó
hangorgiát egy hárfa lágy éneke tetézte. Niall elmosolyodott: ez a zsiványtanya volt az ő igazi
otthona, nem az az istenverte koszos kis kunyhó. Jó érzés volt újra férfiak között lenni.
Egy részeg brehon tántorgott Niall fele, bírói talárján vörösborfolt éktelenkedett. Niallt egy
mézsörös fenyőfa hordónak lökte, s a férfinak még a lélegzete is elakadt az eséstől. Mogorván
tápászkodott fel: bordája még nem forrt össze annyira, hogy elviseljen egy ekkora ütést.
Egy ilyen politikai gyűlés kívülálló szemével nézve leginkább borgőzös dorbézolásnak
tűnt. Az ősi feis eredetileg nem is volt több egyszerű halotti tornál, mely az évszázadok alatt
valóságos népünnepéllyé nőtte ki magát. Ez pedig kiváló alkalom volt arra, hogy az
összegyűlt tartományurak, nemzetségfők, brehonok az ország ügyeivel is foglalkozzanak.
Törvényeket hirdettek ki, földvitákat döntöttek el, és bárdok küzdöttek meg egymással, kard
helyett verseikkel hadakozva.
Az államügyekkel, mint mindig, most is gyorsan végeztek. Az egyhetes ünnepség
harmadik napján a sziget törzsfőnökei és száját tátó kíséretük a brehonok füstös kunyhóiban
folyó törvénykezési viták helyett már sokkal édesebb örömökkel múlatták az időt.
Niall végignézett a teremben álló, sáfránysárga ruhát viselő Fenán, Connor testőrségén: a
férfiak vértje parázsként izzott a terem fáklyáinak lobogó tüzében.
A hadsereget vidéken szállásolták be majdnem egész nyárra, de most a falakon lógtak az
O’Neill törzsi zászlók. Minden címer más és más volt, de az O’Neillek jele, a vörös kéz ott
díszlett a lobogók sarkában.
 Connor ajtónállója őrizte a harcosok pallosait, akik a gyűlés végeztével a leinsteriek ellen
vonulnak. Az ellenséges törzs az utóbbi időben többször megtámadta az O’Neillek déli
tartományát. De most csak egyetlen dolguk volt: megküzdeni az itallal, a nőkkel és a
kockával.
A nap még csak delelőjén járt, de már az ital volt az úr. A mézsörtől lerészegedett férfiak az
asztal alatt feküdtek. Niall undorodva nézett rájuk. Ennek az elázott bandának a látványa
biztos, hogy felbátorítaná Fergust.
Niall tekintete a füstös termet kutatta: de Connort sehol sem találta. Átment a zsúfolt
középső csarnokon a vastag gyertyáig, ami Connor helyét jelölte az emelvényen.
Hatalmas, étellel megrakott ezüsttálcák sorakoztak az asztalokon. A gőzölgő
tormaágyakban kagyló és osztriga pihent: kések csattogtak, mintha a király fafaragói egy tál
sült lazacon és egy fél ökrön kezdtek volna dolgozni. A levegő a vaj sűrű, édes illatával telt
meg.
Egy pisze orrú szolgálólány véletlenül leöntötte mártással Niall brattáját, ahogy a fal
mellett egymásra rakott búzakenyerek felé sietett. Egy idősebb nő követte, fején egy
berkenyebogyókkal teli vesszőkosarat egyensúlyozott. Szolgák álltak a terem közepére
gurított boros- és söröshordók mellett, hogy a türelmetlen vendégeknek tálcákon hordják az
italokat.
– Niall.
A fiatal trónörökös úgy ismerte ezt a hangot, mint kardja markolatát. Mosolyogva fordult
hátra. – Testvér. – Niall megvonaglott a fájdalomtól, ahogy Cuanna megropogtatta csontjait.
Tejtestvére féleszű volt, de olyan barátságos, mint egy hatalmas kutya. A Connor
fogadótermében tartózkodó férfiak közül egyedül csak Cuanna ismerte fel őt.
Niall ezen csöppet sem csodálkozott. Arcát többnapos borosta fedte, ruhája pedig
viseltesebbnek tűnt a városban csellengő legutolsó csavargó öltözékénél.
Grania kimosta ugyan véres nadrágját, de határozottan megtagadta, hogy megvarrja
szétszaggatott brattáját. Cuanna szélesen elmosolyodott, nyál csurgott le szája sarkából. Még
egy éve sem nevelkedtek Connor keze alatt, mikor kiderült, hogy a fiú nem épelméjű. Connor
mégis szerette – és maga mellett is tartotta volna, ha a törvények meg nem tiltják, hogy a
királyi udvarban bolondot tartsanak. Így hát Cuannának vissza kellett térnie a saját
rokonaihoz.
– Nem láttad apánkat?
– A királyt?
– Igen, Connort.
– Ott van. – Cuanna a terem másik végére mutatott, majd a lökdösődő tömegbe vetette
magát. – Kérsz egy kis bort, Niall? – kiáltott vissza nevetve. – Poitou-ból való!
Niall szétnézett a teremben. Connor vér szerinti fiai, Oengus és Lucan egymás mellett
álltak az emelvényen.
Őket Connaught királya fogadta fiaivá, így hétéves koruktól tizenhét éves korukig Inisfail
nyugati tartományában nevelkedtek. Vastag szemöldökük és markáns álluk Connor arcának
erőteljes vonásait tükrözték, de ezenkívül szinte semmiben nem hasonlítottak Niallhoz.
Egy kard villant meg a tűz fényében, és Niall tudta, hogy Connor közeledik: fegyvereket
csak a király testőrei viselhettek az uralkodó jelenlétében.
Niall elmosolyodott, mikor megpillantotta nevelőapját. Connor negyvenhárom éves volt,
de még tavaly is született egy kisfia. Izmos karját háborús sebhelyek borították, dús, fekete
haja, melyben nem volt egyetlen ősz hajszál sem, varkocsba fonva hullott vállára. Arcvonásai
királyiak voltak: egyenes orr, drágakőhöz hasonló szemek és a gyilkos mosoly, mely mindig
ott bujkált keskeny szája szegletében.
Niall az emelvény felé vette útját, mely előtt ajándékhalom emelkedett: a gyöngyházfényű
sakktáblák, réztálak, gránátkőből készült ivókupák. Még egy páncéling is hevert ott, melyet
állítólag Penda, Mercia királya küldött. Egy színtiszta aranyból kovácsolt kantár a hozzáillő
homlokpánttal együtt a kupac alján feküdt, mintha értéktelen haszontalanságok lennének. Egy
pár ír farkaskutya – nyakörvükön a Connaughtok jelével – heverészett a falhoz láncolva, mit
sem törődve a körülöttük lármázó tömeggel.
Connor fensőbbségét tükröző arckifejezése azonnal eltűnt, amikor észrevette Niallt.
Elindult a fiú felé, és úgy nézett rá, mintha ő lenne a legdrágább kincs az ajándékok között.
Connor a keblére ölelte halottnak hitt fiát, s könnyek buggyantak elő szeméből.
– Niall! – Connor hangja rekedt volt a meghatottságtól. Épp egy hete, hogy nem engedte a
fiút eltemettetni, mert biztos volt benne, hogy csak feltartóztatták valahol útközben az északi
O’Neill-erődből, Aileachból jövet.
Azzal hallgattatta el papjait, hogy nincs értelme megsiratni azt, aki még mindig él.
– Eh – Connor hátralépett. Megveregette Niall arcát, és tettetett dühvel nézett a szemébe. –
Te, világ bolondja, aki testőr nélkül szaladgálsz, most ráfizettél könnyelműségedre.
Niall bólintott. Connor tekintete lejjebb siklott, és megállapodott a fiú bekötözött lábán.
– Egy puma támadott meg. Piócával kúráltattam a sebet. – Niall csak később akarta
elmondani a történteket Connornak. Most Fergus volt a fontosabb.
– Híreim vannak, apám, Ulsterből.
– Fergus – suttogta Connor szomorúan, aztán az emelvény hátsó részébe vezette Niallt, és
leültette egy karmazsin vörös díványra. – Fergus – mondta újra, és fia mellé telepedett, és
lassan leült. – Nem fogadta el az ajándékaimat, pedig selyemköpönyegeket, aranyozott
mellvérteket küldtem. Mind visszahozták, mintha értéktelen kacatok lennének.
Niall már majdnem egy éve nem látta Connort, de nevelőapja semmit sem változott – sem
a büszke, haragos arca, sem a lágy szíve. – Ajándékot küldesz, mikor ő háborúba készül
ellened.
– Elhajtotta a marhacsordákat?
– Még mindig Airghialla kell neki. Nem felejtette el az ígéretedet.
Connor Niallra pillantott. – Miért nem érti meg, ha átadnám neki Airghiallát, háború
söpörne végig a szigeten. Arról sem feledkezhetek meg, hogy az airghiallaiak nemzetségünk
tagjai.
– Meg kell ölnöd végre a farkast, mely nyájunkat pusztítja. Harcolj Fergus ellen!
Connor előrehajolt, hatalmas tenyerét a térdére fektette. – Nem bonthatok zászlót
Airghiallám ellen. És nem tudok kardot rántani a fiam ellen sem.
– Fergus emelte rád azt. Már nem először, apám.
Connor becsukta szemét, miközben beszélt. – Azt hiszed, gyenge vagyok, amiért nem
fejeztettem le akkor. De hisz az adósa vagyok… Jól tudod te is… Az én hibám, hogy
elvesztette szeme világát.
– Egy darázs volt a bűnös, nem te.
Connor felordított, és keze ökölbe szorult. – Én voltam az, aki hazaküldtem a dajkáit, azt
gondolván, hogy a fiú nélkülük válhat igazán férfivá. Talán hagynom kellett volna, hogy itt
maradjanak.
– Nem szabad önmagad vádolnod, apám, mikor nem követtél el hibát.
– Az én fejemen van a korona – és ez az én legnagyobb bűnöm Fergus szemében. A királyi
cím nem volt mindig az O’Neillek birtokában. A másik négy tartomány hercegei váltották
egymást a trónon. És Fergus csak a vak szeme miatt nem jelöltetheti magát a trónra. Mikor
Sweeney száműzött piktföldre, Fergus még szeretett engem. Követett a száműzetésbe. Miután
visszatértünk, megölte a trónbitorlót, és trónra segített engem. Hogyan is emelhetnék kezet
erre a fiúra?
Niall lelkiismeret-furdalás nélkül megtette volna, ha Connor engedi. De az apja most még
hallani sem akart erről. Az, hogy a bűnös Fergus rá tudta venni Connort, hogy őt vigye
magával piktföldre Niall helyett, elég okot adott a bosszúra.
 Öt évet szenvedett Aileachban Sweeney-nél, hódolattal adózva apja gyilkosának.
Megpróbálta elfogadni Connor érveit, miszerint senki nem tudná jobban szemmel tartani az új
királyt, mint ő, és hogy Sweeney nem gyanakszik Connorra, míg Niall őt szolgálja. Connor
örökösének tette meg a fiút, hogy visszafizesse szolgálatait. De ez nem volt elég.
Még mindig hallotta embereinek pusmogását… Connor azért hagyta itt őt, és vitte magával
Fergust, mert nem bizonyult elég keménynek a harcban. Vajon a gyermek Niall gyengeségét
látja a felnőtt férfiban is?
Fergus jól szolgálta Connort – és míg Fergus él, addig Niallnak nincs nyugodalma.
– Niall. – A fiú újra Connorra nézett. – Az én trónomat támadta meg Fergus, nem a tiédet.
Ez nem a te harcod.
– Nem hagyhatom, hogy bárki is a bolondját járassa veled, apám.
– Nincs abban semmi szégyen, ha békét keresünk. A szeretet és nem a gyengeség az, ami
visszatart az Ulster elleni harctól.
– És akkor is békéért fogsz könyörögni, ha Fergus seregébe zsoldosokat fogad, és kardot
ránt ellened? Segítséget kért a keleti nagy szigetről. Deira és Northumbria támogatni fogja.
– Biztos vagy benne? – Niall bólintott. Connor ólomlábakkal csoszogott végig az
emelvényen. – Majd imádkozni fogok.
– Amíg Fergus él, apám, az O’Neill-trón veszélyben van. Ha meg akarod tartani Airghiallát
és a koronát, Fergusnak meg kell halnia.
Connor becsukta szemét, és mélyet sóhajtott. De még most sem mondta ki azt, amit Niall
hallani akart tőle.
Nem szólt egy szót sem a háborúról.
Hirtelen megszólaltak a harsonák. Újabb küldöttség érkezett. A követ az O’Neillek
Conaille törzsének sárga zászlójával sietett az emelvény felé. Mélyen meghajolt a főkirály
előtt. Óvatosan letett a földre egy fából faragott ládikát, kinyitotta, és kihúzott egy nagy,
hüvelyébe dugott kardot. Connor őrei azonnal lerohanták a férfit, és a fegyvert kirántották a
kezei közül. – Merénylet a király tróntermében!
A megkötözött követ a kardra nézett, és hadarni kezdett. – A kardot ajándékba hoztam
neked, O’Neill.
A Conaille klán ezúton is szeretné kifejezni hódolatát.
Connor felkapta a fegyvert, és kihúzta a hüvelyéből: a teremre döbbenet csendje zuhant. A
kard, melyet a főkirály kezében tartott, fehérebben izzott a nyári napnál.
Connor megforgatta a csodálatos fegyvert a szeme előtt, aztán megsuhogtatta a levegőben.
Aranyból és gránitból készült markolata, melyet hófehérre csiszolt lófogak díszítettek,
odaadóan simult széles tenyerébe.
A pengébe tekergő kígyót véstek. Niallnak elakadt a lélegzete, mikor rádöbbent, hogy
Uisneathben, a kunyhó ajtaja fölötti szemöldökfán ugyanezt a mintát látta.
– Engedjétek el! – Az őrök az emelvény elé penderítették a követet. – A pengét tűzben
edzették. – Connor hangja leplezetlen csodálatáról tanúskodott, arca szinte sugárzott az
örömtől.
– A Conaille-ek boldogok, hogy örömet szerezhettek neked, uram.
Connor Niallnak nyújtotta a kardot, de a férfi vonakodva vette el. Végighúzta ujját a
pengén, s azonnal vér szivárgott az ujjából. A kard talán még a hajszálat is könnyedén
kettéhasította volna.
Niall eldobta volna a pallost, ha Connor nem ragadja meg. A király a követre nézett. – Ki
készítette ezt? – Kőből csak varázslattal lehet fémet olvasztani. Niall gyanította, hogy egy
druida lehetett a kovács. Lenyalta a vért az ujjáról, és némán várt. A küldönc szemmel
láthatóan elbizonytalanodott, félelmében rá sem mert nézni Connorra. – Ahogy már mondtam,
uram, a Conaille-ek.
 – A Conaille-ek parasztok, nem értenek a fémművességhez. Ki készítette ezt a kardot? –
Connor előrehajolt az emelvényen, és megsuhogtatta a pengét a férfi orra előtt. – Ez majd
megoldja a nyelved! – mondta, s a követ torkának szegezte a kardot. Az emberek még a
lélegzetüket is visszafojtották: a gyilkosság főbenjáró bűnnek számított a feis alatt, még akkor
is, ha az uralkodó vetemedne ilyesmire.
– Egy druida, uram. – A férfi olyan halkan mormolta el a választ, hogy Connor
megismételtette vele.
– A kard Uisneathből való.
– Az uisneathi Conaille-ek földművesek, és nem kovácsok.
– Van egy hely, ahol csak papnők élnek – a tó ködén túl.
Niall megkönnyebbülten sóhajtott fel. Connor üldözte a régi vallás követőit. Biztos volt
benne, hogy a király elzavarja a férfit, és az átkozott kardot soha nem látják többé. De… csak
most vette észre, hogy Connor milyen áhítattal néz a fegyverre.
– El tudnák készíteni ennek a kardnak a mását?
– Apám!
Connor egyetlen dühös pillantással fojtotta Niall be a szót.
– Hallgatlak, Conaille.
– Igen, uram, azt hiszem – rebegte a követ.
Niall úgy érezte, fojtogató köd lepi el a termet. Baljóslatú jeleket látott mindenütt. – Apám,
biztos vagyok benne, hogy más kovácsok is el tudják készíteni a másolatot…
– Én vagyok a király! – tört ki Connor olyan hangon, amivel elejét vette minden további
vitának. – Döntéseimet még te sem vonhatod kétségbe, Niall. – A fiú felé fordult, a kardot
hegyével felfelé, az arcuk közé emelte.
– Talán… Ha Fergus tudomást szerez erről a varázslatos fegyverről, felhagy az
ellenségeskedéssel. Ez a kard békét hozhat Inisfailnek.
– Apám. – Niall szemei könyörögtek, mintha utolsó reménye is szertefoszlott volna. Ha
apja terve véletlenül sikerülne, és Fergus visszakozna a kard láttán – az Ulster szégyene lenne.
De valószínűbb, hogy Fergus csak új erőre kapna, és akkor Connor meggyőződhetne áruló fia
gyűlöletéről. Niall rákulcsolta kezét Connor kardot tartó öklére, mire a nagykirály
elmosolyodott.
– Menj el Conaille-lal, Niall! Hozz nekem egy ilyen kardot!
Niall zavartan nézett apjára. Nem biztatta volna Connort a Fergus elleni harcra, ha tudja,
hogy őt küldi el a kardért. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy visszatérjen arra a
hátborzongató helyre.
– De mi lesz Aileachal, ki fogja védeni a várost, ha én elmegyek? Fergus napról napra
erősödik.
– Testvéred, Cael majd mindenről gondoskodik. Neked pedig azt parancsolom, hogy
azonnal indulj Uisneathbe.
Niall a kardot nézte. Megborzongott, ahogy Uisneathra és a kis fekete boszorkányra
gondolt. De ha ez a kard fog ítélkezni Fergus felett – akkor mindenképpen elmegy a
druidákhoz.
– Ahogy kívánod, apám. – Niall a követ felé biccentett. De ahogy lelépett az emelvényről,
egy nyugtalanító arcot pillantott meg a terem végében. Jeges ujjak szorították össze szívét.
Connor dalnoka volt az, Brian.
Az őszi reggel olyan ropogós és aranyfényű volt, mint egy érett alma. Még az
égetőkemence füstje is kellemesnek tűnt. Grania hátrahajtotta fejét, miközben lábával levegőt
pumpált a kecskebőr fújtatóba. O’Neill elment: s minden visszatért az eredeti kerékvágásba.
Becsukta szemét, és az izzó fém hangját, a szén sercegését, Maeve kalapácsának vidám
csengését és a fújtató lágy dallamát hallgatta.
 A kovácsműhelyek fontos szerepet játszottak az akkori időkben, hatalmas városok épültek
köréjük. Az O’Neillek világában a fémművesség a férfiak kiváltsága volt. Uisneathban
azonban Maeve volt a rézműves és kovács egy személyben. Egyforma ügyességgel bánt a
rézzel és vassal is. Grania nagynénje a Wicklowoktól vásárolt ónkőből és a törékeny, kék
színű rézércből drága vörös fémet olvasztott, mellyel könnyedén meg tudta javítani a törött
ekevasat és kaszát, s gyönyörű mintákat vésett a papnők aranymedáljaiba.
Maeve azt mondta, a legnagyobb varázslat kőből fémet olvasztani. Most, hogy Grania
égető lázat érzett lábikrájában a pumpálástól, úgy hitte, maga az Istennő árad szét testében.
A kemence mögé épített pajtában Maeve egy bronztükröt kovácsolt. Grania hátranézett
szikraeső hullott az üllőről Maeve ütései nyomán. Nagynénje már egy hete dolgozott ezen a
darabon, s ma reggel, miután pergamen és csontforma közé helyezte a csillogó fémlemezt,
már csak az utolsó simítások voltak hátra.
– Hozz egy kis szenet, Maeve! – kiáltotta zihálva Grania: olyan serényen dolgozott ma a
fújtatónál, hogy már két zsák faszenet is eltüzelt. A fészer hátsó falánál nagy halmokban állt a
tüzelő. Maeve még egyszer vízbe mártotta a fémet, majd Grania lábához vitte a zsákot. A még
meleg tükröt a lány felé nyújtotta.
– Anyám, most is gyönyörűen dolgoztál.
– Neked készítettem. – Nagynénje hangja furcsán elvékonyodott.
Grania visszaadta a tükröt, és megrázta a fejét.
– Semmi olyat nem tettem, amivel kiérdemelhetném ezt a szép ajándékot.
– Édes gyermekem! – Maeve gyengéden Graniára nézett. – A tükör az én búcsúajándékom.
– De hát… eszem ágában sincs elmenni! – Maeve nem viszonozta Grania élénk mosolyát.
Az asszony letette a tükröt, és egyetlen kézmozdulattal jelezte a lánynak, hogy
abbahagyhatja a munkát.
A fújtató leeresztett. Maeve hideg keze közé fogta unokahúga izzadságtól gyöngyöző arcát.
– Láttam a jövődet… éppen úgy, mint te.
Grania senkinek, még Maeve-nek sem beszélt a rémisztő látomásról, ami a tarai síkon
ragadta magával.
Kirántotta a fejét Maeve kezei közül, és vadul pumpálni kezdett.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Mindketten tudjuk, hogy a végzeted nem Uisneathhez köt – mondta Maeve, és könnyek
szivárogtak az arcára.
– Anyám – mondta Grania. Hangja a félelemtől reszketett, és mosolya törékenynek tűnt. –
Ha a jövőnk miatt aggódsz… Én nem félek. Idetartozom, mindörökké.
– Ezt nem mi döntjük el. – Maeve szavai súlyos kövekként hullottak szájából. – El kell
menned Uisneathból.
– Csak nem az apám akarja megint, hogy visszatérjek hozzá?
Hát persze, mi másról lenne szó. Brian már azelőtt is Connor udvarába akart vinni.
– Hát azt hiszed, boldogan tudnék élni abban a szörnyű világban? Meg fogom mondani
apámnak, hogy felnőtt nő vagyok, akinek jogában áll eldönteni azt, hol akar élni – és én itt
akarok maradni.
– Nem Brianről van szó – vette elejét Maeve unokahúga további ellenkezésének. – Az
Istennő akarja így.
Csalódás és döbbenet ült ki Grania arcára. – Az Istennő el akar küldeni Uisneathből? –
Lehajtotta a fejét, alig tudta elhinni az igazságot. – Azért, mert csak félig vagyok druida? –
Ismerős volt a félelem, ami összeszorította Grania szívét. Sohasem tartozott ide igazán, de azt
nem gondolta volna, hogy emiatt egyszer távozásra kényszerítik.
– A végzet Niallhoz köt.
A név vészharangként kondult Grania fejében lába megmerevedett a fújtató pedálján. –
Semmi közöm ahhoz a férfihoz – mondta kifejezéstelenül, de szemében rettegés ült.
 – Hamarosan a felesége leszel.
Jeges borzongás futott végig Grania hátán, és ideges nevetésben tört ki. – Ne űzz velem
ilyen kegyetlen tréfát!
– Én komolyan beszélek, gyermekem. Sorsod az O’Neillével fonódik össze. Uisneath
jövője forog kockán. – Rémület szikrái gyúltak Maeve szemében.
– Uisneath – hogyan segíthetne Niall Uisneathen? – kérdezte Grania hitetlenkedve.
– Vannak dolgok, melyeket még én sem láthatok – felelte lágyan Maeve. – De azt biztosan
tudom: vele kell menned.
– Ó, Istennő, add, hogy ez az egész csak álom legyen. Egy rossz álom, melyből
felébredek…
– Inisfail fölött az O’Neillek zászlaja, és nem Istenanyánk holdja uralkodik – mondta
Maeve.
– Az O’Neillek csak ellenünk fordulnának, sohasem segítenének. Itt, a ködfüggöny mögött
biztonságban élhetünk. Mit tehetne értünk az a férfi? – Grania szinte megnémult félelmében
és zavarodottságában. Tekintetét a földre szegezte, és magában dünnyögött: – A kardjával
alszik… Esküszöm az Istennőre, a szüzességemre… Sohasem leszek az övé…
Grania a kovácsműhely falának dőlt, és Maeve szemébe nézett. – Az Istennő sohasem
kérne tőlem ilyen gonosz dolgot!
– A hit legjobb próbája az, ha vakon, érzéseink ellenére is követjük.
Csak ennyit tud mondani Maeve? Ez nem lehet igaz.
Grania sohasem hagyná el Uisneathot, különösen nem egy olyan férfiért, akit szívből
gyűlöl.
– Szót se többet! – mondta Grania olyan hangon, amit eddig még nem mert Maeve-val
szemben használni. A víztároló nedves szélére ült. Maeve mellé telepedett, és kisimított egy
kósza fürtöt a lány szép arcából.
– Azt hiszed, véletlenül találkoztál O’Neill-lel?
– Hát persze – mondta Grania, de hangja nem hangzott meggyőzően, és ezt ő is tudta. Soha
nem fog belenyugodni sorsába. Maeve csak véletlenül hibázott rá látomására. Honnan is
tudhatta volna? De mégis… ha Grania a varázslatot le is tudná tagadni, azt nem, hogy Niall
furcsa érzéseket keltett benne attól a perctől fogva, hogy megpillantotta gyűlölt, szép arcát.
De hogy hozzámenjen? Soha!
– Apád révén a te ereidben is csörgedezik némi O’Neill-vér – pattantak Maeve könyörtelen
szavai.
Grania tiltakozásra emelte kezét. – Nem fogom megosztani az ágyamat egy vérszomjas
állattal. Ezt nem kérheted tőlem.
– Nem én kérem.
Grania lehajolt, és kivett egy fahasábot a kemencéből, hogy megpiszkálja vele a tüzet. De a
parázsló végét fogta meg, és megégette a tenyerét. A hordóhoz rohant, és kezét gyorsan
belemártotta a vízbe. Úgy érezte, közeledik a végzete.

4. FEJEZET

Niall feljebb csúsztatta lábát Murchard marján. Az elmúlt három nap alatt már számtalanszor
próbált kényelmesebb pózba helyezkedni, mindhiába. Két hete volt úton. Törött bordája tűrte
legrosszabbul a hosszú utazást. Már csak az éltette, ha Uisneathbe ér, feltétlenül felkeresi a
gyógyvizű tavacskát, mielőtt visszaindul Connorhoz.
Az ördög vigye el a Conaille-i követet olyan gyorsan tűnt el, mint a druidák a ködben.
Most egyedül kell megkeresnie a papnőt, aki a varázslatos szépségű kardot készítette.
– A fogadó kakasa kukorékol. – Niall elkapta tekintetét az öregasszonyról, és a poros utat
nézte. Még a legrosszabb fogadóban is kapna egy kupa sört és egy szalmazsákot. De ellen
kellett állnia a kísértésnek – messze még az éjszaka.
A vén csoroszlya, úgy tűnt, semmit sem tud. A vörös földbarázdák felé hajolt, és festőfüvet
tömködött sáros ruhájának zsebeibe. Szoknyájával ját övébe tűzte, hogy ne akadályozza a
mozgásban. Ősz haját szoros kontyba fonta, és bő, rongyos csuklya alá rejtette. Arcát kifújta a
vad szél, kézfeje márványos volt, mint a sirály tojása.
A paraszti munka kemény megpróbáltatás lehet egy ilyen idős asszonynak.
Niall az előtte elterülő tájat fürkészte. A lenyugvó nap játszott a távoli mocsár buckáin, s a
mélyzöld sástenger úgy hullámzott, mintha élne.
Sarlók suhogtak, és rendek dőltek a búzamezőben.
A férfiak kévébe kötötték, aztán gúlákba állították a learatott terményt. A nők és a gyerekek
a férfiak nyomában szaladtak, és menta gallyacskákat tömködtek a búzaszálak közé, hogy
távol tartsák az egereket. A föld telt, érett illata lengte körül Niallt: a nyár haldoklott, s ha
beköszönt kegyetlen fivére a tél, annyi ennivaló lesz, amennyit most betakarítanak.
A nő gyökerestül tépdeste ki a füvet a földből, zsebeit már púposra tömte. Egyetlen percre
sem hagyta abba a munkát. Még akkor sem, mikor a fáradtságtól köhögni kezdett. Egy
oldalpillantást vetett Murchard remegő csüdjére.
– O’Neill herceg vagy, igaz? – A Niall nyakában lógó nyakláncot és fényes kék brattáját
bámulta.
– Uisneathbe tartok. A druida papnők országába.
A vénasszony kifordította zsebeit, és a tölgyfa mellé támasztott vesszőkosárba szórta az
összegyűjtött növényeket. A festőfűből kék festéket főz, és ha okosan alkudozik, az árából
talán vehet magának egy tehenet.
A férfi várt, de inkább a fáradtság, mint türelmes természete miatt. Kimerítette ez a
nevetséges hajtóvadászat.
– Ismered az Uisneathbe vezető utat? – kérdezte Niall, és kardjával hátralökte az asszony
csuklyáját.
A banya azonnal felegyenesedett, vaksi szemével Niallt fürkészte. A férfi nagyot sóhajtott.
Hogyan is gondolhatta, hogy éppen ez az együgyű fehérnép fogja megmutatni a druida ködön
át vezető utat. Talán, még ha tudná, sem mondaná meg.
Tovább kell mennie – egy várossal, egy nappal. Mi a csodát várt ezektől az ostoba
parasztoktól? Hiszen már maga sem emlékszik a tóhoz vezető útra.
– Nézd meg a kard markolatát! – szólt Niall bosszúsan, s kihúzta a pengét hüvelyéből.
Aznap már vagy harmincszor mutatta a bevésett kígyót, de csak üres tekinteteket és fejrázást
kapott válaszul.
A nő ajkai alig láthatóan szétnyíltak. – Ismerem – mondta. Gyors pillantást vetett a
fegyverre, majd Niall arcára meredt. – Már voltál ott, igaz?
Niall kihúzta magát, hangja megremegett. – Tehát ismered?
Az asszony vonásai meglágyultak, ahogy Niallt nézte.
– Csak a bolond nem ismeri a kígyó jelét. Azt mondják, Uisneath arra van – mutatott a
vénasszony a távolba kanyargó útra.
– Épp most jövök arról. Arra nem lehet.
A nő lassan megrázta fejét, cserepes ajkai szétnyíltak.
– Akkor értem, miért nem találtad meg. Nem az utat kell követned! – Kezével mellkasára
ütött. – Hanem a szívedet.
 Niall alig tudta visszafojtani dühét. Hamarabb fakadna vér a kövekből, mint hogy ez az
együgyű segítsen neki. Türelmetlenül félrerántotta Murchard kantárját, és elindult az út felé.
– O’Neill! – Niall azonnal megállította a lovat, és hátranézett. – A következő hegy után van
egy tölgyfa, melynek törzsébe egy őz képét vésték. Ha a ködöt keresed, ott megtalálod.
Többet nem segíthetek. A szél kísérjen utadon, O’Neill!
Niall azon gondolkodott, hogy az öregasszony nem csak a bolondját járatja-e vele. De mi
vesztenivalója van? – Téged is! – kiáltotta, s Murchard véknyába vágta sarkantyúját.
Niall egyszer már ellovagolt a jel mellett, mert nem tudta, hogy ott van. Most, hogy meg
akarta találni – sikerült.
Tölgy- és kőrisfa lombja borult az ösvényre. Niall félrehajtotta az útjába eső ágakat. Ha a
háta mögé pillant, láthatta volna, hogyan bukik le a nap a horizonton a kék tó hullámzó
vizébe. Hamarosan sötét lesz. Ha nem találja meg sötétedés előtt a druida kovácsműhelyt,
vissza kell fordulnia.
A köd egy szempillantás alatt leereszkedett, és úgy fonta körül Niallt és Murchardot, mint
egy kísértet. A ló felágaskodott, fejét hátravetette, és idegesen felnyerített.
Niall megveregette Murchard szügyét, aztán sarkantyújával indulásra nógatta a rémült
állatot.
Az ösvény hirtelen elkeskenyedett. Niall felhúzta lábát, s lábfejét a ló meleg horpaszához
szorította.
A homályban szinte semmit nem látott. Az ösvény, ami alig volt több egy állatok járta
csapásnál, hamarosan kanyargó úttá szélesedett. A fák odvaiból zölden világító szemek
leselkedtek, minden árnyék emberi alakot öltött. Egy csóka rikoltott társának, apró állatok
surrantak a sűrű aljnövényzetben, s a néma szél finom, csipkés örvényekbe sodorta a sűrű
ködfátyolt.
A szürkületet felváltotta a sötétség. Felbukkant a hold, és ezüstszínűre festette a szélben
táncoló faleveleket. Az ösvény újra összeszűkült, s olyan keskeny volt már, hogy Niall meg
sem tudta volna fordítani Murchardot.
A csapás egy kis tisztásba torkollott.
Murchard hirtelen megtorpant, s hegyezni kezdte a fülét, Niall is meghallotta a zajt: egy
faág reccsent valahol a közelben. Aztán megszólaltak a druidák csengői.
Murchard felhorkant ijedtében, Niallt kirázta a hideg.
Jeges ujjak szorongatták a torkát, és úgy érezte, menten megfullad. Uisneathbe érkezett…
Lecsúszott Murchard hátáról, és egy kőrisfa alsó ágához kötötte az állatot. Egy ösvényt
pillantott meg a tisztás másik végében. Mielőtt elindult volna, belenézett nyeregtáskájába.
Csak egy elázott zabpogácsa volt benne, de talán elég lesz ahhoz, hogy megjelölje vele az
utat. Morzsává őrölte a tenyerében, és elindult a csengő, hipnotikus hang irányába.
Az út végén fény pislákolt, mely úgy vonzotta Niallt, mint éjjeli lepkét a gyertyaláng.
Várta, hogy meghallja végre a tó hullámzását, vagy megpillantsa a crannogok zsúpfedelét, de
semmi sem tűnt ismerősnek. A mágia fanyar aromája hatotta át a hűvös levegőt.
Az ösvény egy másik tisztásra vezette Niallt, mely sokkal nagyobb volt, mint az előző. Egy
galagonyabokor mögé rejtőzött. A lélegzete is elakadt a szeme elé táruló látványtól.
Fehér ruhába öltözött nők – lehettek húszan vagy talán többen is – lassan és szertartásosan
keringtek a tűz körül. Azok a papnők voltak, akikkel már Uisneathben találkozott – de még
sohasem látta őket titkos szertartásuk alatt. Egy gyorsan illanó, rothadó szag csapta meg az
orrát – az állatokká változtatott férfiak és a napfényes eget befeketítő démonok bűnös
lehelete.
Niall kihúzta hüvelyéből kardját, és készen állt a harcra. De ki ellen? Hiszen csak a tűz
vetette árnyékok játszottak vele. Szétnézett, de senkit nem látom. Bolondnak érezte magát.
Hagyta, hogy a fegyver kicsússzon a kezéből, majd leült a földre.
 A máglyaláng nyelvei az ébenfekete eget nyaldosták, és csillagokat gyújtottak a papnők
aranykoronáin.
A szüzek a varázslat mámorában felemelték összekulcsolt kezüket, s hangjuk földöntúli
magasságba emelkedett.
Niall végül úgy döntött, hogy visszafordul. Felállt, de csak egyetlen lépést tudott tenni
Murchard felé. Lábát ismeretlen erő bénította meg. Szólásra nyitotta a száját, de egyetlen
hang sem jött ki a torkán. A fehér ruhás papnők őt nézték. A következő pillanatban a kör
szétnyílt, és egy gyönyörű istennő indult felé – Grania!
A hold ezüstszínűre festette fekete hajkoronáját, és lángba borította a sárkánykövet, ami
sápadt mellei között lógott. Niall már messziről látta, hogy a lány minden porcikája remeg a
dühtől, ahogy átkelt a tisztáson.
– Neked… – úgy ejtette ki a szót, mintha nem lenne biztos benne – semmi keresnivalód itt.
Niall meg akarta magyarázni, hogy csak a kard miatt jött, de Grania látványa elnémította. A
lány olyan gyönyörű volt, hogy belesajdult szíve az édes fájdalomba.
Szemének tüze elhalványította a sárkánykő ragyogását, s izzadságtól nedves ruhája
hozzátapadt bőréhez, felfedve a férfi szeme előtt testének tökéletes szépségű formáját.
Meg akarta ölelni, arcát fekete hajába temetni, ujjával érezni bőre bársonyát, csókokkal
borítani apró, telt ajkait, testén érezni ölének simogató melegét.
De hirtelen megszűnt a varázs – rádöbbent, hogy a lány csak elbűvölte. A kis boszorkány
nem lehet gyönyörű – hiszen nem is létezik.
– Mit keresel te itt? – kérdezte Grania dühödten. Két hete már, hogy végre sikerült
megszabadulnia Nialltól.
De még mindig felriadt éjszakánként, ha a férfi arca megjelent álmában és sírva rohant ki a
kunyhóból, akárhányszor kiejtette Maeve Niall nevét.
Pillantása a férfi bekötözött mellkasára esett. Szemmel láthatóan nem javult az állapota.
Pedig figyelmeztette, hogy törött bordáinak egy teljes hónapig nyugalomra van szüksége,
hogy összeforrjanak. De a férfi nem volt elég türelmes ahhoz, hogy ennyit várjon.
– Egy ajánlattal jöttem hozzád.
– Nem vagyok kíváncsi rá! – Grania karba tette a kezét, de mikor látta, hogy Niall meg
sem mozdul, az ösvény felé intett.
– Ismered ezt? – Grania hátratántorodott, mikor Niall kirántotta Connor kardját. – Nem
akarlak bántani – mondta a férfi, amikor észrevette a lány arcára kiülő rémületet.
Graniát nem nyugtatták meg Niall szavai. Zöld szemével a pengét méregette. – Fegyvernek
nincs helye Uisneathben, O’Neill. És neked sincs.
– Nézd meg közelebbről! – A kardot közelebb nyújtotta a lány arcához.
Graniának a lélegzete is elakadt, amikor meglátta a jelet. A kígyó – ugyanaz a minta volt,
amit Maeve a tükörbe vésett. Ez nem lehet véletlen. Nagynénje ügyes keze sohasem ejtett
hibát.
– Mit akarsz tőlem?
Niall elmosolyodott. – Tehát felismerted.
Grania gyorsan megrázta a fejét. – Az Istennő az életet szolgálja, nem a halált.
– Mégis készített egy kardot a királynak. Egy Conaille hozta ajándékba Connornak.
Megesküdött, hogy a kard Uisneathből való.
Grania szívét félelem szorította össze. Tudott róla, hogy Maeve fegyvert kovácsolt, de még
csak most döbbent rá, hogy mi volt vele a szándéka. És Niallnak sikerült átkelnie a ködön.
Ki… vagy mi… segítette őt?
– Ez nem a druidáktól való.
– Kis hazug.
Grania durván félrelökte a kardot, állát dacosan felvetette, és közelebb lépett. Észrevette
Niall megütközését azon, hogy egy ilyen aprócska, fegyvertelen nő nem adja meg neki a
harcosoknak kijáró tiszteletet. – Csak lassan a testtel, O’Neill! A druida varázslat ma éjjel
nagyon erős.
A figyelmeztetés kijózanította a férfit. A druida Istennő dermesztette őt kővé, és varázsolta
a csúf boszorkányt a legszebb lánnyá, akit valaha is látott.
Niall hátralépett, és megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy újra tud mozogni. Leeresztette a
kardot. – Meg mersz esküdni arra, hogy erről semmit sem tudsz?
– Nem tartozom neked esküvel. – Grania intett fejével Niallnak, hogy távozzon.
– Melyik nővéred ért a fémművességhez? – Niall a tűz körül keringő szüzekre tekintett,
akik önfeledten táncoltak tovább. Tudnia kellett volna, hogy ezzel az üggyel nem Graniához
kell fordulnia. Biztos, hogy nem ő készítette a kardot a kováccsal kell beszélnie.
– Veszélyes hely ez egy magadfajta férfi számára. Miért olyan fontos, hogy életed
kockáztatásával is megtaláld, amit keresel?
– Connor megparancsolta, hogy találjak egy ugyanilyen pompás kardot. Enélkül nem fog
Fergus ellen harcolni.
Grania megrázta a fejét. – Talán azt hiszed, hogy a bűntársad leszek ebben a veszélyes
játékban?
– A háború hamarosan megindul, akár segítesz, akár nem. De ha Connor gyengének
bizonyul Fergusszal szemben, nagyon sok ártatlan – meglehet, köztük az apád, Brian is – fog
elpusztulni.
– Nincs jogod hozzá, hogy így beszélj róla. – Grania nagy zöld szemekkel nézett a férfira.
– Connor busásan meg fogja fizetni fáradozásaidat.
Niall reménykedve húzta fel a szemöldökét.
– Azt hiszed, hogy pénzért mindent megkaphatsz, O’Neill?
– Mindennek ára van. Még neked is, pitag.
Grania haragosan nézett rá, szavai sziszegve távoztak összeszorított fogai közül. – A kard
nem Uisneathből való. Bárki is mondta ezt, hazudott.
Ha valaki hazudik – gondolta Niall –, akkor az te vagy, kis boszorkány. Ki tudja, hány
éjszakát fog álmatlanul végigvergődni, míg elhalványul szívében a lány varázslatos szépsége?
Talán jobb is lesz, ha nem segít.
Majd holnap visszatér, és keres egy másik, engedékenyebb papnőt.
– Még visszajövök.
A férfi eltűnt az éjszakában. Grania megborzongott.
Szorosan összefogta a köpenyéi, és némán állt, ahogy hallgatta Niall elhaló lépteinek puha
zaját.
Nem tévedés, Maeve készítette a pengét, és csalta ide Niallt ma este. De csak az Istennő
tudja szétválasztani Uisneath áthatolhatatlan ködét. Újabb, megfejthetetlen rejtély. Grania
könnyekkel küszködött, és hátat fordított a tűznek. Niall-lal könnyen elbánt, de a sorsot
nehezebb lesz kijátszania.

5. FEJEZET

Grania egész nap a tisztáson ült, Niallt várta, de a férfi nem jött. Vajon megijedt, és felhagyott
a druida kard iránti kérdezősködéssel, vagy talán eltévedt a sűrű ködben?
Miért van az – gondolta bosszúsan a lány –, hogy akárhányszor eltűnik Niall, mindig rá
marad az irigylésre egyáltalán nem méltó feladat, hogy megkeresse őt.
 Már nem maradt ereje arra, hogy ellenálljon sorsának: elhatározta, hogy megkéri Niallt,
vegye feleségül. A feleség szó puszta gondolatára is olyan nehéz lett a szíve, mint a kő.
Tizenkilenc éves volt, az O’Neill-szokások szerint már vénlány. Ráadásul egy olyan férfinak
kell könyörögnie, akit gyűlöl… és csak egy karddal tudja elcsábítani.
Nem Maeve furcsa látomása tett nagy hatást rá, hanem a sajátja. Uisneath biztonságban
volt a druida köd mögött. Miért lett volna szükség egy O’Neill oltalmára?
Ha Niallra gondolt, gyakran magával ragadta a varázslat. Legalábbis Grania úgy hitte. Mi
más bizsergetné finom bőrét, és szorítaná össze szívét olyan kegyetlenül? Szerencsétlennek és
elesettnek érezte magát. De elhatározta, hogy megfizeti a Niall-lal kötendő esküvő árát, ha
ezzel könnyíthet lelkén.
Lehet, hogy az Istennő úgy akarja próbára tenni, hogy Niall ágyába küldi. Talán ha
hozzámenne, és vakon követné a hit parancsszavát, be tudná bizonyítani elszántságát és az
Istennő iránti odaadását. Így talán elfogadnák Uisneathben, és végre otthonra lelne. Viszont
Uisneathtől mindenképp el kell szakadnia. Csak akkor térhetne vissza, ha Niall elutasítaná
ajánlatát.
Egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a férfi belemegy az alkuba. De ha mégis
félreismerte Niallt, és az valami kifürkészhetetlen ok miatt feleségül venné…
Grania még gondolni sem mert erre a lehetőségre. Magának sem akarta bevallani, hogy egy
férj jogosan követelheti feleségétől, hogy az kedves legyen vele az ágyban.
Hallotta már a papnőket arról sugdolózni, hogy a férfiak és a nők úgy párzanak, mint az
állatok. Connor királyválasztásakor látott először szajhákat, akik buján illegették magukat a
részeg harcosok előtt. Grania biztos volt benne, hogy ő egyáltalán nem alkalmas arra a
bizonyos dologra: ő azért született, hogy gyógyítson, és megesküdött, hogy az Istennőt
szolgálja – nem valami hirtelen haragú férfit.
Csak az a remény éltette, hogy ha Niall elfogadná ajánlatát, akkor is csak névházasságot
kötnének. Eszébe jutott, milyen ellenségesen méregette őt Niall, és mikor a kunyhójában
ápolta, kezeit védekezőn húzta maga elé, akárhányszor ő közelebb lépett hozzá. Bizonyára
meg sem fordult a fejében, hogy lefeküdjön vele.
Gyalog hat nap alatt lehetett megtenni az utat Uisneathből Aileachba, de Grania már négy
nap múlva megérkezett. Az lenne a legjobb, ha szörnyű feladatát minél hamarabb teljesíteni
tudná. De bármi történjék is ezután, most már itt volt.
Aileach homályosan derengett fel előtte, mint egy hatalmas sziklatömb. Mikor elhagyta
Uisneath-et, azt képzelte, hogy Aileach kőfalai sötétek, s a gonoszság erői rejtőznek
mögöttük. De az O’Neillek északi fővárosa úgy fénylett, mint a hajnalcsillag. A nap fénye
visszaverődött a hófehér falakról, kiemelve a vár monumentális alakját.
Fáradtan tekintett körül a nagy felföldi mocsáron, ami Aileach lábánál feküdt. A szántóföld
kemény volt, és terméketlen. Szürke sás és hanga borította a vidéket, mintha halott földanyját
gyászolná.
Grania a köd és a tó édes, nedves illata után vágyott.
Vágyott a simogató hullámok után, amelyek körülölelték, ha lubickolni támadt kedve
vágyott nővérei vidámsága után. Itt csak az ordító szelet lehetett hallani, egy test nélküli
hangot, mely olyan volt, mint egy láthatatlan gonosz démon. Könnyek csurogtak szeméből.
Grania érezte, hogy az Istennő mindenütt jelen van a vándorsólyom repülésében és a tűz
lángjában is. De ez a kopár ország a kegyetlen keresztény Isten birodalma volt. Grania azon
gondolkodott, hogy vajon az Istennő magára hagyja-e, kiszolgáltatja-e sorsának.
Letérdelt, átölelte Eithne-t, és arcát beletemette a farkas puha bundájába. Az állat volt az
egyetlen vigasza ebben a siralmas világban. Ha Niall elveszi őt feleségül, Eithne-t is el kell
fogadnia. Ez volt az egyetlen dolog, melyhez mindenáron ragaszkodni fog.
A lány eltökélten folytatta tovább útját. Elhaladt egy fából épült fogda előtt, melynek falára
fényes törzsi zászlót tűztek, a fehér kőépületek aprócska tetőnyílásán füstkígyók tekergőztek
az ég felé. Az erőd külső fala mentén kutyaólak, tehén- és lóistállók sorakoztak. Magát a várat
három, kétembernyi magas földsánc vette körül. Kis gyümölcsöskert húzódott meg a falak
árnyékában. A hűs ligetben fiatal nők nevetgéltek, de azonnal elnémultak, amint
megpillantották a közelgő idegent. A fák ágai roskadoztak az érett gyümölcstől. Asszonyok
ültek a ligetben.
Leplezetlen megvetéssel bámultak feketére festett szemhéjuk mögül. Grania nem mert
rájuk nézni, de szeme sarkából látta vörösre festett hosszú körmüket, aranyszőke hajukat,
melyet apró, díszes aranycsatokkal tűztek tarkójukra. Finom bőrük rózsa- és lobéliaillatot
árasztott, és szépségük megerősítette Grania reményeit: Niall soha nem hozna egy fekete
druida papnőt ezek közé az édes, napfényes tünemények közé. Az Istennő teljes eltökéltséget
vár tőle, ha férfi elé járul, hogy házasságot kérjen tőle. Grania beletúrt szélfútta hajába, és
benedvesítette ujjait, hogy szájáról és szemhéjáról letörölje az út porát.
Ruhája igencsak viharvert volt. Blúza a tegnapi eső nyomait hordozta, szoknyáját tövisek
szaggatták meg.
Sebaj! Legalább Niall nem fogja azt hinni, hogy valamit is érez iránta.
Belépett a külső kapun, és majdnem belebotlott egy kőkereszttel díszített aprócska kútba. A
távolban egy hatalmas, fekete gránitoszlopot pillantott meg. A rávésett jelekből Grania
azonnal tudta, hogy az obeliszket a dedannanok, az ősi druidák emelték.
A belső sáncgyűrűn keresztül egy hatalmas fakapu vezetett a várudvarba. Fehér, meszelt
ajtaján az O’Neillek jele, a vörös kéz ékeskedett. Grania óvatosan meghúzta a kolompot.
Egy füstösképű börtönőr dugta ki fejét az ajtó közepébe vágott ablakon, és miután
meggyőződött róla, hogy Grania nem jelenthet fenyegetést, kinyitotta a kaput.
Orcája és orra olyan vörös volt, mint egy vadászkutya nyelve – valószínűleg a túl sok
mézsörtől. Bőrmellényét szemmel láthatóan akkor varrathatta, amikor még fiatalabb és
soványabb volt.
– Uraddal, Niall-lal szeretnék beszélni.
Amikor az őr megpillantotta Eithne-t, riadtan hátrahőkölt.
A férfi végignézett a lány mocskos ruháján.
– Olyan szelíd, mint egy bárány – mosolygott Grania, és megsimogatta a farkas fejét. –
Azért jöttem, hogy találkozzam aileachi Niall-lal – ismételte határozottabban.
– Mi dolgod van vele?
– Mondd meg neki, hogy Grania van itt Uisneathből. Fogadni fog – tette hozzá
reménykedve.
A férfi tekintete ismét végigfutott a lányon, mintha azt fontolgatná, hogy szajha-e vagy
tolvaj. – Mi az ott?
A férfi a rongyba burkolt kardra mutatott.
– Egy kereszt – hadarta Grania. – Ajándék az uradnak a falumbeli parasztoktól.
Az őr habozott, aztán kurtán biccentett. – Szólok neki. De ezt az éles fogú bestiát kösd
meg.
Grania közelebb húzta lábához Eithne-t, és belépett.
Arca majdnem beleütközött a férfi felemelt kezébe.
– Várakozz itt! – mondta mogorván az őr.
A férfi hamarosan eltűnt egy szűk lépcsőházban, mely a vár vastag, ütött-kopott falán
kígyózott felfelé.
Egy napházat – amit grianannak neveztek – építettek a tetejére.
A várudvar úgy nézett ki, mint egy kisebb falvacska.
Kenyérsütő kemence kéménye füstölt hívogatóan, és konyhai zajok szűrődtek elő a
mellette álló ajtó mögül.
De az édes illatok összevegyültek a közeli tehénistállóból áradó trágyaszaggal.
Vadászkutyák hemperegtek nyüszítve és láncaikat rángatva egy kis faól előtt. Ismerős füttyszó
hallatszott ki Aileach kovácsműhelyéből, melyet kissé távolabbra építettek, hogy szikrái
nehogy felgyújtsák a betakarított szénát.
Aileachi fegyveresek nyüzsögtek mindenfelé. A kerítés túlsó oldalán egy kőtáblán
játszottak, míg mások kardjaikat élesítették. Furcsa, idegen akcentussal beszélték Inisfail
nyelvét. Sima arcú fiúk ültek törökülésben a kis fafészerek előtt, hátukat a fehér falnak vetve,
és uruk pajzsát fényesítették.
Hárfa édes dallama úszott a levegőben. Hosszú köntösbe öltözött nők – ugyanolyan ápoltak
voltak, mint azok, akiket a gyümölcsösben látott – álltak egy kőkútnál, és szenvtelenül
bámulták.
A lány hallotta, hogy Aileach és a hozzá tartozó föld közel háromezer embernek ad otthont.
Az biztos, hogy itt több ember volt, mint amennyit életében látott – de közülük egy nagyon
megrémisztette.
Grania érezte, hogy valaki figyeli, mély lélegzetet vett, nekidőlt a durva falnak, és lehunyta
a szemét.
– Érdekes darab.
Grania összerezzent a váratlan érintésre, szeme tágra nyílt félelmében. Egy pap csontos
keze nyúlt a sárkánykőért, és olyan erősen rántotta meg, hogy a függő szíja a lány nyakába
vágódott.
– Ez egy szerencsét hozó amulett – magyarázkodott zavartan a lány. De a férfi jól tudta,
hogy az egy kígyótojás. Egy druida kő.
Elengedte a sárkánykövet, s kezét visszadugta csuhájának bő ujjába. – Ossian vagyok, a
Derry-i kolostor apátja. Mit csinálsz itt, hölgyem? – tette hozzá: a pitag jelzőt még idejében
lenyelte.
Grania elfordult a gonosz szempár fenyegető pillantása elől. – Azért jöttem, hogy beszéljek
uraddal, Nialllal. – Összeszorította öklét, és érezte, hogy körmei tenyerébe vájnak.
A lány várta a pap további kérdéseit, de az nem szólt többet. Mire visszafordult, hogy ismét
a szemébe nézzen, a férfi már eltűnt – és Niall alakja tornyosult föléje.
O’Neill tetőtől talpig végigmérte a lányt, szeme felragyogott, amikor meglátta a kardot
rejtő zsákot. Szája sarkában önelégült mosoly bujkált. Ó, mit nem adna azért – gondolta
dühösen Grania –, ha letörölhetné ezt a pimasz vigyort a férfi arcáról.
– Nem jöttél vissza a kardért Uisneathbe.
– Megpróbáltam – felelte a férfi, aztán motyogott még valamit. Grania nem hallotta tisztán,
de mintha ködöt emlegetett volna. Grania észrevette Niall tekintetében a megkönnyebbülést. –
De nem volt rá szükség. Úgy látom, eljöttél hozzám. – Olyan elégedetten nézett rá, mint
macska a mancsában tartott egérre. Grania reményei – úgy tűnt – valóra válnak.
– Azért jöttem… – előre megfogalmazott szavai a torkán akadtak. Niall közelsége ismét
felébresztette lelkében a varázslatot. A férfi trónörököshöz méltóan volt felöltözve: nyakában
egy vastag aranylánc lógott. Mellizmai kirajzolódtak sáfrányszínű brattája alatt, ragyogó
színekben pompázó nadrágja kihangsúlyozta hosszú, izmos combját.
Grania újra felfedezte a férfi arcának szépségét – tekintete végigfutott a vastag
szemöldökön, a pengeéles szájon, gyönyörű, aranyszálacskákkal átszőtt tengerkék
szempárján. Sokkal egészségesebbnek, életerősebbnek és férfiasabbnak tűnt, mint amikor
először találkozott vele.
– Megfontoltad az ajánlatom? – A férfi arca határozott, komoly kifejezést öltött Grania
látta, hogy még mindig akarja a kardot. A lány némán bólintott, de egyetlen hang sem hagyta
el a száját.
– Mit kérsz cserébe? – Niall szeme összeszűkült, de Grania nem válaszolt. – Azért tetted
meg ezt a hosszú utat Uisneathből, hogy most némán állj előttem? Szólalj már meg!
– Én… – Grania szíve hevesen vert. Rémülten kereste a megfelelő szavakat. Nem tudja
elmondani, miért jött, itt nem, ahol fél, hogy Aileach őt bámulja. Niall, úgy tűnt, észrevette
zavarát, és egy hangos, elégedetlen sóhajjal megragadta a lány csuklóját, és botladozva felfelé
vezette a kőlépcsőn, a fal tetejére épített griananba.
A férfi bevágta maga mögött az ajtót, és egy lapos pillantást vetett a lányra.
Grania megdörzsölte fájó csuklóját. – Nem kellett volna…
– Na végre! Már attól féltem, hogy megnémultál.
Grania gyorsan leült egy vörös kanapéra, amikor észrevette, hogy lábai úgy remegnek,
mint egy újszülött csikónak.
Egyáltalán nem vágyott arra, hogy férjhez menjen ehhez a modortalan, durva alakhoz.
Csak a kötelességét teljesíti. Ha küldetése nem sikerül, lelkiismerete akkor is tiszta marad,
hiszen mindent megtett.
A férfi ingerlékenynek tűnt, és látszott rajta, hogy nem hajlandó a megegyezésre. Grania
elhatározta, hogy először a kardot mutatja meg: ezzel talán felvidíthatja, s azután már
könnyebb dolga lesz. Kivette a fegyvert a gyapjútakaróból, és előrenyújtotta. Niall tekintete a
pengére tapadt.
Még Graniára is nagy hatást tett a fém kiváló mívessége. A kard kétszer olyan nagy és
kétszer olyan fényes volt, mint Connoré. A markolaton ugyanaz a finom kígyóminta
csillogott.
– Igen – suttogta Niall. Grania átadta neki a kardot.
Ahogy a férfi végighúzta ujjait a pengén, a lány előtt világossá vált, milyen mélyen
gyökerezik lelkében a harci vágy. Olyan gyengéden cirógatta meg a kardot, mintha szeretőjét
simogatná.
– Mit akarsz érte? – A férfi még mindig a kardot bámulta.
– Én – a szavak égették a nyelvét – a feleséged akarok lenni.
– A feleségem? – Niall zavartan nézett a lányra. A pillanatnyi csend szinte
örökkévalóságnak tűnt. A férfi lassan leült a Graniával szemközti díványra. Először a kardra,
majd Graniára pillantott. – Vegyelek feleségül? Ennyi az egész?
Arcáról lehervadt a huncut mosoly, amikor rádöbbent, a lány nem tréfálkozik. – Te
komolyan beszélsz!
– Igen.
– Úgy gondoltad, az enyém lehet a kard, ha cserébe megosztom veled az ágyam? – Niall
hangja minden szónál egyre fenyegetőbb lett. Grania bólintott.
Niall letette a kardot az asztalra, mézsört töltött egy ivókürtbe, és egyetlen hajtással kiitta.
Beletúrt a hajába, és úgy nézett a lányra, mintha először látná. – Ha férfiúi szolgálataimat
akarod… – Tekintete ágyékára siklott, majd Graniára pillantott. – Ezt könnyen elintézhetjük.
Nincs szükség semmilyen házasságlevélre.
– De én ragaszkodom ahhoz, hogy feleségül vegyél – felelte Grania fagyosan, de annyira
szégyellte magát, hogy csak a padlóra tudott nézni. Niall talán azt akarja, hogy könyörögjön
neki.
– Azt hittem, hogy a szüzesség istennőjével jegyezted el magad – mondta a férfi.
– Az ő parancsára kell hozzád mennem.
– Hozzám?
Grania megértette a férfi hitetlenkedését. Ő sem tudta, hogyan volt képes felajánlkozni.
– Azt hiszem, az Istennőd csak tréfát űz veled.
Grania üres tekintettel nézett rá. Nemhiába imádkozott, a férfi el fogja küldeni.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, ujjongania kellett volna – de valójában félt. Félt a
visszautasítástól. Még mindig az Istennő vezérelte.
Niall egyik kezéből a másikba rakosgatta a kardot, és a fejét rázta. – Én nem hiszem, hogy
mi… illünk egymáshoz.
– Az irántad való érzéseimnek semmi köze az ajánlatomhoz.
– Dehogynem! – robbant ki a férfi. – Nem fogok megházasodni.
 Grania érezte, hogy pír önti el arcát. – Nem akarok erről többet vitatkozni. Az alku
egyszerű: a kardot csak velem együtt kaphatod meg.
Niall összevonta a szemöldökét. – A kezemben van a fegyver. Miért ne tartsam meg?
Téged pedig visszaküldelek Uisneathbe.
– A kardot elvarázsolták. Ha megszeged az egyezségünket…
– Nem kötöttünk semmiféle egyezséget! – kiáltotta a férfi.
– A kard hamuvá válik a kezedben – mondta a lány.
Ez hazugság volt, gyermeki érvelés. Graniának elég volt egyetlen pillantást vetnie Niall
arcára, máris tudta, hogy az elhitte, amit mondott. – És – úgy hittem, az O’Neillek
becsületesek.
– Nem akarok megnősülni – mondta Niall, aki még mindig nem tért magához
döbbenetéből. Hangja vontatott és megfontolt volt. – Ide nézz! – Megragadta Grania
könyökét, és az ablakhoz rángatta. A lány egy pillanatra azt hitte, ki akarja hajítani. De a férfi
megragadta az állát, és az udvar felé fordította az arcát. A gyümölcsöskert impozáns látványt
nyújtott, a nők, akik mellett elhaladt, nevetgéltek, és sütkéreztek az őszi nap fényében.
– Bármelyikük az enyém lehetne. Bármelyikük – tette hozzá, mintha még jobban meg
akarná sérteni a lányt.
Grania kirántotta fejét a férfi kezei közül.
– Hasznomat vehetned – mondta eltökélten, tekintetét a padlóra szegezve. – jó gyógyító
vagyok, és…
Niall két tenyere közé fogta a lány arcát, és maga felé fordította. – Ne alázd meg magad…
Könnycseppek folytak végig Grania arcán. Ennek az eleve kudarcra ítélt, őrült küldetésnek
a puszta gondolata is fájó szégyennel töltötte el lelkét. Egy Istennő sem kérhet tőle lehetetlent.
Felkapta a kardot, és kiviharzott, mint egy forgószél, nyomában Eithne-nel.
– Várj! – Niall utánarohant, és megragadta a lány vállát. – Szükségem van a fegyverre!
Biztos, hogy van rá valami mód…
Grania lerázta a férfi kezét. Niall tekintete újra reménytelenné tett mindent. – Nem –
mondta Niall, és dühösen megrázta a fejét. – Szó sem lehet házasságról.
– Akarta a kardot – de annyira azért nem, hogy beleegyezzen ebbe az őrültségbe. A lány
teljesítette az Istennő parancsát. De kudarcot vallott. Most már szabad.
– Nem adom a kardot – mondta Grania, és kiment, becsapva maga mögött az ajtót. Még
hallotta, hogy Niall az asztalra csap.
 6. FEJEZET

– Hagyd abba ezt az átkozott nyivákolást! – A hárfás elengedte a sárgaréz húrokat, és

hangszerét lábához támasztotta. Niall parancsolta, hogy játsszon, de látta ura szemében, hogy
legszívesebben megfojtaná.
Niall minden reggel rosszkedvűen ébredt, és mindenkivel összeveszett, aki az útjába került.
A szolgák, ha tehették, elkerülték, és jelenlétében meg sem mertek mukkanni. Állandóan
szapulta inasait, még a legilledelmesebben viselkedőket, a legszorgalmasabbakat is.
Niall durván kilökte a szobából dalnokát, és fáradtan roskadt le a selyemdíványra. Az éjjel
megint rosszul aludt, s úgy érezte magát, mintha falhoz verték volna.
A kardforgatástól megkérgesedett tenyerét a díványhoz dörzsölte: szerette a selyem
érintését.
Deirdre a bátyját nézte. Niall szeme olyan volt, mint a viharos óceán. Az ablakból láthatta
öccsüket, Caelt is, aki új lándzsájával gyakorlatozott odalenn az udvaron.
Még ő is kerülte harapós kedvű fivérét. De Deirdrét keményebb fából faragták.
Vidáman mosolygott, és Niall körül sertepertélt. Arca maga volt a megtestesült nyugalom,
ellentétben Niall gránitkemény tekintetével. – Te akartad, hogy játsszon a fiú, nem?
Niall megragadta Deirdre csuklóját, és a szemébe nézett. A férfi ebben a pillanatban
nagyon hasonlított apjukra, Maelcovára.
– Te nem értesz semmit, Deirdre!
– Lehet, de abban biztos vagyok, hogy talán még Fergus sem tudott volna úgy feldühíteni,
mint az a druida papnő. – Rózsaszín ajkai közé vett egy sápadt színű hajfürtöt.
Niall felállt, és kinyújtóztatta sajgó végtagjait. Hangos suhogással átlökte a vállán brattáját,
és haragos pillantást lövellt húga felé. Felkapott egy mézsörrel teli korsót, és nagy kortyokban
kiitta, anélkül, hogy pohárba töltötte volna. Ingujjával megtörölte száját, és arcát eltakarva
egy nagyot sóhajtott, aznap reggel már ki tudja hanyadjára.
– Egy kis vidámságra lenne szükségem, Deirdre. Erre te idejössz, és még jobban
feldühítesz.
– Egy húg szeretetével jöttem – és egy jó tanáccsal. Mindenki tudja, hogy mi bánt. Fogadd
el a druida boszorkány ajánlatát, és elviheted Connornak a kardot.
Niall hangosan felhorkant. – Hamarabb kovácsolok saját kezűleg egy ilyen kardot, mint
hogy feleségül vegyek egy pitagot!
– Csak az ágyadat akarja – mosolygott Deirdre a bátyjára. – Olyan nagy áldozat lenne?
Mutass nekem egyetlen olyan férfit, aki ne használná ki ezt a ragyogó lehetőséget. És ha nem
lesz kedves hozzád az ágyban, még mindig jó lehet szolgálónak.
Minden csipkelődése ellenére Deirdre olyan józanul gondolkozott, mint egy pap. Nem ez
volt az első alkalom, hogy Niallt a házasság miatt gyötörte. Az összes barátnőjével össze
akarta már hozni, de eddig ugyanaz volt az eredmény: mindegyikkel szívesen lefeküdt, de
ennél többre nem volt hajlandó. Megesküdött rá, hogy addig nem nősül meg, míg Fergust el
nem intézte, hogy örökre megszabaduljon szégyenétől.
Végignézett Deirdre magas, karcsú alakján. A lány huszonnyolc éves volt, szeplőkkel
teleszórt világos bőr feszült arisztokratikus arccsontjain. Haja úgy lengte körül arcát, mintha
búzamezőn söpörne végig a szél. Szeme olyan kék volt, mint a vörösbegy tojása: tekintete
rabul ejtő keveréke volt az ártatlanságnak és a bölcsességnek. Niall rámosolygott.
 – Tudom, hogy jót akarsz. De akkor sem vagyok hajlandó egy boszorkány mellett élni.
– Ó, értem már – mondta Deirdre. – Ez a nő borzasztó csúnya lehet, ha ennyire undorodsz
tőle. – Félénken összevonta szemöldökét, szája nevetésre görbült.
Niall újra meghúzta az anyagkorsót, de aztán meggondolta magát, és félredobta.
Közömbösen nézte, ahogy kettéhasad, mint egy túlérett dinnye, és tartalma szétomlik az
asztalterítőn. Még az ital sem tudta elterelni gondolatait Grania szépségéről. Sötét bőre
annyira különbözött a hideg, fehér galamboktól: Aileach asszonyaitól.
Felrémlett előtte a lány ajkának mozgása, szeme csillogása a holdfényben, fekete
hajzuhataga, mely szinte életre kelt a tűz fényében. A kis boszorkány minden porcikája
varázslatot sugárzott magából, mellyel sikerült megbabonáznia őt azon az éjszakán, a
tisztáson, Uisneathben. De Niall eddig távol tartotta magát a mágiától – és most sem
szándékozott ezen változtatni.
Szembefordult Deirdrével, tekintetében eltökéltség fénylett.
– A varázslat miatt olyan gyönyörű.
– Ahogy minden nő, drága fivérem – dorombolt Deirdre, s arcát rózsaszínű pír öntötte el.
– Én nem a lányok szépítkezéséről beszélek. Őt gonosz szellemek segítik.
Deirdre keskeny kezével felemelte Niall állát. Bájos vonásai józanságot tükröztek. – Azt
hiszed, hogy a kard is varázslattal készült?
– Talán – felelte a férfi, és a távolba meredt. – De csak az a fontos, amit Connor akar – a
pallos nélkül nem fogja legyőzni Fergust. A főkirály szíve sokkal lágyabb, mint azé az ulsteri
fattyúé.
– Legjobb lenne, ha békét kötnél Fergusszal – mondta Deirdre. – Ha visszautasítod a
druidát, nem lesz kard. És háború sem Fergus ellen.
– Veszélyes dolog velem játszani, Deirdre. Tudod nagyon jól, mennyire gyűlölöm Fergust.
De Connor soha nem bocsátaná meg, ha egy druida asszonyt hoznék a házhoz.
– Ugyan kitől tudná meg? – kérdezte Deirdre, s megvonta a vállát. Érezte, hogy Niall
ellenállása egyre gyengül. – Öltöztesd fel úgy, mintha O’Neill lenne. Ha a druida annyira
akart téged, mint ahogy elmesélted, tartani fogja a száját. És mi van, ha Connor megtudja az
igazságot? Mindent megbocsátana a kardért. – Megfogta bátyja kezét. – Én azt kívánom, hogy
minden úgy történjen, ahogy szeretnéd.
Niall elhúzódott húgától, és megrázta a fejét. – A boszorkány túl sokat kíván…
Deirdre egy félénk pillantást vetett Niallra. – Biztos, hogy nem attól félsz, hogy a druida
rabul ejti szívedet?
Niall elpirult a vád hallatán, és azonnal védekezni kezdett. – Megesküdtem, hogy nem
nősülök meg, míg a becsületem…
– Te tetted az esküt – jogodban áll megszegni!
Deirdre arca nyugodt, de elszánt volt.
Niall lassan leült a fal mellé állított padra, és megdörzsölte arcát, mintha a gondot le
lehetne törölni.
Deirdre, kimerítőbb vagy, mint egy párbaj Inisfail bajnokával. Hagyj magamra! És küldd
be Dermotot. Talán egy bárd éneke elfeledteti bánatomat.
– Ahogy akarod, de gondolkozz azon, amit mondtam – szólt Deirdre, és az ajtó felé indult.
– Lehet, hogy az életben ennél sokkal előnytelenebb alkukra kényszerülsz majd.
Niall felkapott egy díszpárnát a kanapéról, és egy gyors, vad mozdulattal a falhoz vágta.
Egy kard egy boszorkányért. Lehetetlen.
Tündöklő napkorong lángolt a tiszta, kék égen. Az ősz elhamvasztotta a mezők zöld színét,
de aznap még visszatért a nyár egy utolsó dalra. A napfény őszhöz nem illő ragyogással
árasztotta el a tisztást és a tölgyfákat. Vidám szél cikázott a levelek között. Murchard szőre –
mely már a télre készülve megvastagodott – a hosszú vágta után izzadságtól csillogott.
 Niall belélegezte a zöldellő sás és zuzmó illatát. Kezével árnyékot vetett szeme elé, ahogy
a szántók facsoportokkal teleszórt, mozaikszerű tarkaságát nézte. Az O’Neill-földek úgy
terültek el szeme előtt, mint egy forró testű, buja asszony. Grania – gondolta – nem lenne
ilyen simulékony.
Deirdre, az ördög vigye el, igazat beszélt. Ha Fergus akarja, el kell fogadnia a kis
boszorkányt. Feleségül veszi – ha még mindig akarja őt –, aztán ha végzett Fergusszal, elválik
tőle. Deirdrének igaza volt: rosszabb üzletet is kötöttek már.
Egy karcsú lábfej friss nyoma vezetett az úton dél felé. A lábnyom nem volt mély, mintha
egy nő hagyta volna maga után. Most, hogy már elhatározta, feleségül veszi Graniát, testi
épsége miatt kezdett aggódni.
Fergus rablócsapata napról napra előrébb nyomult.
S bár az ulsteri rablók egyelőre nem merték megkockáztatni, hogy közel merészkedjenek
Aileachhoz, útonállók mindenütt ólálkodnak friss prédára várva. Nem volt kétsége afelől,
hogy Grania abban bízik, varázslatával meg tudja védeni magát.
Tó vize csillant meg a távolban. Niall szívéhez ez a vidék állt a legközelebb az egész
O’Neill-birodalomban. Ide érkezett meg hétévesen, hogy Connornál nevelkedjen, és itt lett
Sweeney foglya, mikor nevelőapja magára hagyta.
Öt évig volt Sweeney behódolt hűbérese, de mindig tőrrel párnája alatt aludt, és gyanakvó
szemmel figyelte Sweeney-t. A trónbitorló észrevette gyűlöletét, és ezt jól meg is fizettette
vele: nyilvánosan sértegette, törvényeken vitatkozott a fiúval, pedig nagyon jól tudta, hogy a
fiatal Niall már csak kora miatt sem győzhet.
Mindezt csak Connor miatt tűrte el. Nevelőapjának még mindig lelkiismeret-furdalása volt
a Fergus ellen elkövetett bűne miatt. De Niall hamarosan véget vet ennek, és ezzel együtt
minden szégyene a múlté lesz.
Egy bársonyos agancsú szarvas ugrott fel Murchard mellett. Két hattyú tört az ég felé, mint
két hófehér nyílvessző. A madarak aranysárga csőre lángra gyúlt a napfényben. Niall megrázta
a fejét: ez nem varázslat, csak a fény játéka.
Mikor ismét előrenézett, Graniát pillantotta meg.
A lány mozdulatlanul állt a hullámzó fűtenger közepén, s bár Niall nem láthatta tisztán az
arcát, érezte, hogy Grania mosolyog. A lány biztos tudja, hogy most bűnbánóan könyörögni
jött, hogy legyen a felesége. Odavágtatott hozzá.
Megállította Murchardot ló és lovasa lélegzet-visszafojtva álltak Grania kicsi, törékeny
alakja mellett. Eithne törte meg a feszült csendet, boldogan üvöltött, és úgy ugrált Murchard
körül, mint egy kölyökkutya. De a férfi csak Graniát látta.
A lány őszintén nézett rá, a nap mintha kígyókká változtatta volna koromfekete fürtjeit,
melyek sima bőrű arca körül tekeregtek. Brattája nélkül még vékonyabbnak tűnt, mint tegnap.
Olyan valószínűtlenül karcsú volt, mint egy jegenyefa. Niall szemét az apró melle
domborulatán legeltette. Lassan világossá vált a férfi előtt, hogy azért tapad a ruha olyan
szorosan a lány testére, mert vizes. A tóban fürdött: tegnap nem törődött az illemmel, mikor
elment hozzá. A varázslat édes, mámorító illata lengte körül a lányt. Egyre jobban félt tőle,
mert egyre gyönyörűbbnek találta. Megborzongott, zavara tovább nőtt… Édes istenem, lehet,
hogy tényleg megbabonázta?
Niall leszállt Murchard hátáról, brattája suhogva csúszott utána. – Azért jöttem, hogy
megkössük az egyezséget – hadarta, ujjai brattája szélét babrálták. Grania hidegen nézett rá. –
Az ördög vigyen el, te boszorkány, azért vagyok itt, hogy megkérjem a kezed.
Furcsa megkönnyebbülést érzett, ahogy ezek a szavak elhagyták ajkát. Grania
macskaszeme tágra nyílt.
A férfi még mindig emlékezett rá, milyen karcsú és puha volt a teste, mikor a vállán vitte el
a forráshoz, és arra is, milyen gyengéden fonódtak puha karjai a dereka köré. A fenébe is – ez
tényleg varázslat lett volna, vagy egyszerűen csak a vágy játszott vele?
 – Nos? – Niall kíváncsi volt rá, hogy a lány meddig kéreti még magát. De Grania bólintott.
– Akkor megegyeztünk. – A férfi hangja komoly maradt.
– Igen – mondta a lány.
Niall közelebb lépett. Tudta, hogy a jegyesség csak akkor érvényes, ha megfelelően
megpecsételik – ha háromszor megcsókolja a lány arcát. Grania nem mozdult. A férfi a lány
vállát magához húzta, és minden szenvedély nélkül megcsókolta.
És akkor – akarata ellenére – átölelte Grania karcsú testét. A lány sima bőre arcához ért,
hűvös, nedves haja bódító virágillatot árasztott magából. Niall behunyta szemét, és egy
pillanatra megfeledkezett félelmeiről.
De Grania ellökte magától.
– A jegyesed vagyok – mondta a lány, tekintetét földre szegezte, és lesimította nedves
ruhája ráncait.
– Igen – bólogatott szaporán Niall. Murchard köt fékjét birizgálta, hogy elrejtse zavarát, és
kitisztítsa gondolatait.
– Visszamegyünk Aileachba – rebegte a férfi. – Elviszem a kardot Connornak, aztán szólok
a papnak.
Érezte, hogy Grania megmerevedik a háta mögött. Mikor megfordult, látta, hogy
kijelentése nem tetszett a lánynak. – Ugye, keresztény esküvőt szeretnél?
Grania válla megremegett, szeme kitágult a csodálkozástól. – Nos, rendben van – mondta.
– Beleegyezem, de Aileach után Uisneathben akarok esküvőt.
Megint az az alattomos druida köd. Már a gondolatára is fájni kezdett Niall minden
csontja. De Grania arca határozott volt Uisneath nélkül nincs kard.
– Jó, aztán Uisneath. – Niall bakot tartott a lánynak, hogy felsegítse Murchard hátára.
Grania megmarkolta a ló sörényét, de Niall túlbecsülte csekély súlyát, és olyan erővel
emelte fel, hogy a lány majdnem átrepült a ló másik oldalára. Niall a szoknyájánál fogva
kapta el és tartotta vissza az eséstől, az tán ő szállt a nyeregbe.
– És a kard? – kérdezte Grania.
Niall lenézett. A druida pallos egy közeli fának volt támasztva. A férfi leugrott a lóról,
hüvelyébe dugta fegyvert. Fejét elfordította, nehogy Grania meglássa, hogy elpirult. Majdnem
megfeledkezett arról, amiért jött.
Ahogy együtt lovagoltak, Grania tudta, teljesítette feladatát, ahogy az Istennő
megparancsolta. Nem akarta felébreszteni a varázslatot. Mikor a férfi visszautasította
Aileachban, egy rövid, felemelő pillanatig úgy érezte, hogy szabad. De a druida bűbáj
magával ragadta, ahogy elhagyta az erődöt – és most is démoni hevességgel. Graniának nem
volt ereje ahhoz, hogy egész életében küzdjön ellene. Utoljára próbálkozott meg a
varázslattal. És most Niall felesége.
Megborzongott, ahogy eszébe jutott az alku, amit kötött. Nem táplált olyan hiú
reményeket, hogy Niall szeretni fogja, de ez után vágyott a legkevésbé. Ha Niall gyűlölni
fogja, csak megkönnyíti vele az életét.
Graniának volt néhány olyan tulajdonsága, ami talán tetszhetett a férfinak, hisz tudása
nemcsak asszonyi dolgokra terjedt ki. Nem volt ravasz, mandulavágású szeme vagy félénk,
édes mosolya, mint azoknak a doromboló nőknek, ott a gyümölcsöskertben.
Ha volt is közöttük valamiféle vonzalom, Niall határozottan tagadta azt. De akkor miért
ölelte olyan gyengéden, olyan sokáig? Ez csak egy szívdobbanás volt, semmi más – gondolta
Grania. Ha feszült arcára nézett, tisztán látta, hogy a férfi azt akarja, hogy házasságuk csak
egyezség maradjon – semmi több.
Murchard galoppba kezdett, s a hullámzás nekinyomta Grania mellét Niall egyenes
hátának. A lány ruhája még hűvös volt a tó vizétől, de a férfi teste kellemes melegséggel
árasztotta el. Grania Niall brattájába kapaszkodott, nehogy leessen a lóról, és óvatosan hátrább
húzódott, hogy ne érjen a férfi testéhez.
 – Elviszed a kardot Connornak?
– Igen.
– És aztán?
Niall nem felelt. Nem volt nehéz rájönni, miért.
Egyáltalán nem tetszett neki Grania kérdése. – Aztán térdre kényszerítjük az ulsteri kutyát
– sziszegte összeszorított fogain keresztül.
– Miért gyűlölöd Fergust?
– Ő a pelyva a búza között.
– Azt hiszem, inkább sajnálatot érdemelne. A szeme…
– Elég jól lát ahhoz, hogy a kardot forgatni tudja – tört ki a férfi.
– Hogyan vakult meg?
Niall nagyot sóhajtott, mint az a szülő, akinek elege van gyermeke állandó
kérdezősködéséből. – Egy darázs csípte meg, mikor kisfiú volt.
– Te ott voltál?
Niall hirtelen megállította Murchardot, és Grania felé fordult, szeme dühös szikrákat szórt.
A lány csak a kellemetlen csendet szerette volna megtörni: bárcsak tartotta volna a száját.
– Elfogadtam az ajánlatodat, boszorkány, de elég volt a kíváncsiskodásodból. Jobb, ha
tisztázunk valamit: amíg az én feleségem vagy, elvárom tőled, hogy kövesd keresztény
szokásaimat.
– Még Connor is tudja, hogy az apám, Brian egyszer egy druida nőt vett feleségül. Ha azt
hiszed, hogy becsaphatod a főkirályt, ha hazugságaiddal elfedheted az igazságot, és elvárod
apámtól, hogy megtagadjon engem…
– Ha hozzám akarsz jönni, jobb lesz, ha hallgatsz druida anyádról. És egy szót se szólj a
házasságunkról apádnak. Megértetted?
Grania megértette. Niallnak nyilván az a szándéka, hogy házasságuk ne tartson tovább az
esküvői szertartásnál: máskülönben miért akarná titokban tartani a Brian és a főkirály előtt?
De nincs más választása: bele kell egyeznie Niall megalázó feltételeibe, és bízni az
Istennőben, aki idáig vezette.
– Elég volt a sötét ármánykodásaidból. Nem ejthetsz ki a szádon egyetlen varázsszót sem
Aileachban. Megértetted?
Grania némán bólintott, szemében forró könnyek ültek. Niall elfordította fejét, és
megsarkantyúzta Murchardot.
Grania összeharapta ajkát, nehogy zokogásban törjön ki. Milyen szánalmas, gyötrelmes
alkut kötött! Eithne hirtelen felugatott, felcsapta a farkát, és rohanni kezdett.
A farkasok jó futók, így Eithne hamar elérte a rét túlsó szélét, és eltűnt a bozótban. Grania
dühösen kiáltott, de a farkas már hallótávolságban kívül volt. Oldalba rúgta Murchardot, és
felkiáltott: – Gyí! – Niall még idejében megállította a lovat.
– Nem fogok utána rohanni – mondta a férfi szigorúan, tekintete is ezt sugallta.
– De igen.
– Nem – mondta a férfi határozottabban. – Hallgasd csak! – Grania csendben maradt, és
arra az üvöltésre figyelt, melyet Niall már korábban is hallott – farkasok vérfagyasztó
üvöltését. – Öten vagy talán tízen is lehetnek – mondta a férfi fejét rázva.
– Megölik őt. Kérlek… – Grania keze Niall köpönyegét markolászta.
– A farkas hátulról támadja meg áldozatát. Láttad már, hogy belezik ki a prédájukat? –
Grania elfehéredett, ahogy elképzelte a rémisztő támadást Eithne ellen.
– Nem gondolod, hogy minket is megtámadhatnak? – tette hozzá Niall cinikusan.
Grania sötétzöld szemét könnyek fátyolozták. – Kérlek… – mondta arcát kezébe temetve.
– Eithne…
– Miért futott utánuk?
 – Nem elég erős. A falka, melyhez tartozott, majdnem széttépte, amikor rátaláltam. –
Grania hangja remegett a félelemtől. – Meg fog halni.
– Nem kellett volna közéjük mennie.
Grania megrázta a fejét. – Nem értem. – Miért szökött el Eithne? Miért kell beleegyeznie,
hogy hozzámenjen Niallhoz? Nem értett semmit sem. Zokogás tört fel mellkasából, de
kezével befogta a száját megpróbálta megőrizni önfegyelmét.
Még hangosabb üvöltés hallatszott. – Ő… – a lány előregörnyedt, és zokogni kezdett.
– Meg fogjuk várni Aileachban. A farkasok jó nyomkövetők. – Niall bátorító hangja
hamisan csengett: ezt mindketten tudták.
– Nem hagyhatjuk itt. – Grania ujjaival Niall brattáját gyűrögette.
A férfi arca szánakozó és hitetlenkedő kifejezést öltött. – Imádkozz az istennődhöz, hogy
lakjanak jól Eithnével, különben ránk is sor kerülhet.
Grania leugrott a lóról. De mielőtt még egy lépést tehetett volna, Niall már mellette állt.
– Ha utána akarsz menni, készülj fel a halálra.
Grania felkapta szoknyáját, és szemmel láthatóan tudomást sem vett a férfiról. Niall
megragadta a vállát, de a lány kiszabadította magát. Elszántsága megsokszorozta erejét.
– Menj haza, O’Neill! – kiáltotta, de hangja megbicsaklott. – Egy tapodtat sem mozdulok
innen Eithne nélkül. – Lerázta a férfi kezét, és kihívóan felemelte fejét.
– Te jó isten, hisz ő csak egy farkas!
Grania furcsán nézett rá. – Eithne az egyetlen barátom. Az egyetlen… – A szavak elhaltak
ajkán. Grania kész volt az ellenállásra, karba tette a kezét, és lehuppant a hullámzó fűbe.
Niall fülét hegyezve hallgatta az üvöltéseket – mintha messzebbről jöttek volna a hangok
–, és a sötétedő ege figyelte.
Aileach túl messzire volt innen, és semmi biztosító nem volt arra, hogy a falka nem éri utol
őket. A szél szerencsére elcsendesedett, így Murchard szagát ne vihette messzire.
Grania megállt, hogy egy hangosat kiáltson. Szánalomra méltónak, de határozottnak tűnt.
Egyenes gerinccel állt, mint egy tölgyfa, de remegett az ajka, és vacogott a foga.
– Gyere ide! – parancsolta Niall türelmetlenül. Felé nyújtotta a kezét, ha maradnak, jobb
lesz, ha elrejtőznek a sűrűben. Kedvessége újabb könnyzáport indított el.
– Most már elég legyen! – mondta a férfi szigorúan, és felsegítette a földről.
Grania annyira reszketett, hogy még levegőt is alig kapott. Teste remegett, szeme vörös
volt a sok sírástól.
– Megkeressük – suttogta a férfi, és letörölte a lány arcáról a könnyeket, de Grania csak
hitetlenül rázta meg fejét. Niall magához ölelte a lányt, aki reménytelen zokogásban tört ki.
Végül megnyugodott, és egy pillanatig bízott benne, hogy minden jóra fordul: nemcsak
Eithne kerül meg, de rendbe jön az élete is, és szép jövő vár rá ezen a különös, idegen helyen.
Először érezte, hogy tartozik valahová. Mikor Niall elengedte a lányt, ő is szaporán és
kapkodva lélegzett.
Megköszörülte torkát, és hátat fordított, mintha valamit igazítana Murchard kantárján. –
Várni fogunk.
Hangja komoly volt, de tekintete még mindig vibrált.
Grania csendesen bólintott, és követte a férfit a fák közé.

7. FEJEZET
Grania mély álomba merült. Túl fáradt volt a harchoz.
Jóleső melegség árasztotta el egész testét, kivéve azt a helyet az arcán, ahova hideg, érdes
fém nyomódott.
Grania felemelte a kezét, hogy megszüntesse a kényelmetlen érzést, de még a lélegzete is
elakadt, amikor ujjai kitapintották a tárgyat: arca egy kis aranykereszten feküdt, mely Niall
nyakláncán lógott a mellkasára.
A lány azonnal feleszmélt, szeme tágra nyílt, szóhoz sem jutott a döbbenettől. Nem
kockáztathatja meg, hogy megmozduljon, nehogy a férfi felébredjen, mielőtt valami
magyarázatot talál meglehetősen kényes testhelyzetére. Magyarázatot? Hiszen alig emlékszik
valamire. Mi is történt tegnap?
Eithnére vártak. Niall tüzet gyújtott, ő pedig, úgy tűnik, álomba sírta magát. De ó, egek,
tényleg így történt?
Képtelen volt visszaemlékezni.
Pillantása végigfutott összefonódott testükön. Niall indigókék brattája úgy ölelte körül,
mintha puha virágszirmok borítanák. Izmos karjai kidomborodtak a köpeny alatt, s a lány
testéhez simultak. Az egyik Grania mellén pihent, a másik pedig a derekát ölelte szorosan.
A lábuk úgy fonódott össze, mint a fagyökerek.
Niall pipadohányt idéző férfias illatot árasztott magából, de Grania érezte a fém furcsa,
hideg szagát is Megpróbálta egy kicsit feljebb tolni a keresztet, de kővé dermedt félelmében,
mikor Niall felnyögött. Fejét óvatosan emelte fel a férfi mellkasáról.
Niall nyugodtan aludt tovább. Szája sarkában egy mosoly bujkált, amitől barátságossá,
majdhogynem kedvessé vált az arca. Grania biztos volt benne, hogy Niall nem örülne, ha
most látná saját magát.
Grania megkönnyebbülten nyugtázta, hogy mindketten fel vannak öltözve, bár ki tudja, a
szoknyája akár fel is csúszhatott volna… De ha semmire nem emlékszik a tegnap estéből,
akkor arra sem emlékezhet, ha esetleg valami szégyen érte. Próbált megnyugodni, de
elvörösödött a gondolatra, hogy még soha nem feküdt ilyen közel egy másik emberhez, hiszen
Uisneathben minden papnőnek külön ágya volt. Ezt eddig kényelmesnek tartotta, de most,
hogy így utólag visszagondol, sokkal édesebb volt egy férfi, Niall karjaiban álomra hajtani a
fejét. Jó volt hallani puha lélegzését, bőrén érezni testének melegét. Grania biztonságban
érezte magát a férfi mellett.
Behunyta a szemét, s közelebb fészkelte magát Niallhoz. Furcsa, eleddig ismeretlen
érzések kavarogtak lelkében. Hirtelen azonban ráeszmélt, hogy az iránt a férfi iránt érez
vonzalmat, akit a világon a legjobban megvet. Nevetséges! Egy kifinomult kultúrával
rendelkező, békevágyó druida egy barbár, vérszomjas keresztény O’Neill karjaiban.
Grania egy pillanatig sem tudott tovább mellette feküdni. Felugrott, s eszébe jutott Eithne.
Szemével végigpásztázta az árnyas tisztást, de sehol sem látta a farkast.
Sírva fakadt, s a hangos hüppögés felébresztette Niallt. A férfi nagyot ásított, beletúrt
összekuszálódott hajába, aztán felállt, s leporolta nadrágjáról a hozzátapadt száraz avart.
– Még mindig nem jött vissza Eithne?
Grania megrázta a fejét, s tovább zokogott.
– Lehet, hogy már rég Aileachban van.
Niall körülnézett a füves tisztáson. Eloldozta Murchardot, s a ló mohón legelni kezdett. A
férfi felemelte a párnául szolgáló nyeregtakarót, alaposan kirázta, aztán rádobta a ló hátára.
Kezeit összekulcsolta, hogy Graniát fölsegítse a lóra.
– Gyere!
Grania szíve összeszorult a gondolattól, hogy a farka nélkül induljanak el.
Összegömbölyödve ült, arcát tenyerébe temette. Niall hangos nevetésére dühösen zokogott
tovább. Ekkor Eithne fekete orra érintette meg úrnőjét.
 A farkas érdes nyelve végigsimította arcát. A lány boldogan ölelte át elveszettnek hitt
kedvencét, mire mindketten hanyatt vágódtak a földön. Graniának sikerült felemelkednie, de a
farkas ismét ráugrott, s nyalogatni kezdte gazdája arcát.
Graniából ismét feltört a sírás. De könnyei már öröm könnyek voltak. Hálát adott az
Istennőnek, hogy ne hagyta elpusztulni egyetlen barátját.
Eithne szinte mosolygott, s úgy nézett Graniára, mint ha azon csodálkozna, hogyan is
kételkedhetett úrnője hűségében.
– Tudtam, hogy vissza fog jönni – mondta Grania sugárzó arccal.
– Honnan tudtad volna? Hisz azóta meg is ölhettek volna bennünket. – Grania hálásan
tekintett a férfira Homlokát a farkas vastag bundájába fúrta, belélegezve Eithne hideg,
szélfútta szőrének illatát.
A farkas hangos csaholással kiszabadította magát lány karjából, magasra emelte farkát, s a
fülét hegyezte.
Grania utánaugrott, s magához szorította az állatot, mert nem akarta másodszor is
elveszíteni.
– Ide! – kiáltotta Niall a látóhatáron felbukkanó csoportnak. A kiáltás hallatán a lovasok
ügetésbe kezdtek.
Öt férfi közeledett: a hangos csörgésből Grania arra következtetett, hogy jól fel vannak
fegyverezve. Fehér pára szállt a lovak orrából, s Aileach vörös selyemzászlaja lobogott az
egyik fegyveres kezében.
A férfiak örömujjongása felverte a tisztás csendjét. A csapatot vezető férfi nyakláncát
győzelmi medál díszítette. A többiek az O’Neillek vörösre festett bőrmellényét viselték.
– Már azt hittük, hogy elvesztél, uram – zihálta a bajnok.
– Deirdre tudta, hová megyek. Nem vagyok már csecsemő, akinek dadára van szüksége.
A zaj elcsendesedett, s a harcosok Graniára szegezték tekintetüket. A lány megmerevedett,
s még szorosabban markolta Eithne bundáját. Várta, hogy Niall bemutassa, vagy legalább
valami magyarázatot adjon testőreinek jelenlétére. Niall azonban egy szót sem szólt, csak
rákacsintott a többiekre, és kajánul elvigyorodott. A férfiakból kitört a nevetés. Grania a füle
tövéig elvörösödött, mikor rádöbbent, hogy Niall szajhaként próbálja feltüntetni emberei előtt.
– Az uratok felesége leszek – szólt a lány.
Feszült csend támadt. A férfiak várakozó arckifejezéssel fordultak Niall felé. Ő azonban
még most sem szólt semmit, csak kardja markolatát babrálta, aztán dühösen a lány felé
fordult.
Grania a férfi fenyegetően szikrázó kék szemébe nézett, s jeges borzongás futott végig a
testén.
– Fogd be a szád! – sziszegte Niall parancsolón, összeszorított fogai közül. Grania úgy
döntött, hogy inkább csendben marad.
Niall látszólag elégedetten, mégis dühös sietséggel pattant nyeregbe, s kísérete nyomába
eredt. A lány ijedten nézett a férfi után. Csak nem akarja megszegni az alkujukat, és itthagyni
őt egyedül? Ebben a pillanatban a férfi odakiáltott neki.
– Gyere! – parancsolta kurtán. – Gyalog fogsz hazajönni.

Grania nehéz selyem ágytakaróján feküdt, s bánatosan simogatta Eithne bundáját. Már
második napja tartják fogva ebben a díszes szobában, amit Niall grianannak nevez. A breton
szolga, Morgana kivételével senki nem enyhítette keserű magányát. Morgana erős
akcentussal, törve beszélte Inisfail nyelvét, és annak ellenére, hogy minden kérését teljesítette,
úgy tett, mintha nem értené egyetlen szavát sem.
Grania halálra unta magát, s gondolatai szinte mindig Niall körül kalandoztak. Újra meg
újra felidézte magában, hogy milyen jó érzés volt a férfi karjaiban feküdni, milyen
megnyugtató s egyben felkavaró volt az ölelése, mikor Eithne szökése után vigasztalni
próbálta. De aztán az is eszébe jutott, hogyan fordult el tőle, azt bizonyítva ezzel, hogy
közeledése varázslat, és nem szíve szándéka volt. Ezek után Grania csak arra tudott gondolni,
hogy Niall meggondolta magát, s már nem akarja feleségül venni. Lehet, hogy még
Aileachból is elment, hiszen két napja színét sem látta.
Persze mindezért csak magának tehet szemrehányást, egy szívet korántsem egyszerű dolog
elbűvölni. A varázslat pedig, úgy tűnik, inkább az ő érzéseit ragadt magával ahelyett, hogy az
O’Neill törzsfőre hatott volna.
Oldalára fordult, halántékát a hideg ágytámlához szorította. Még soha nem aludt ilyen
kényelmes ágyban Selyemtakarója és matraca olyan meleg volt, hogy éjszaka arra ébredt,
patakokban folyik róla az izzadság.
Végül nagyot sóhajtott, és felkelt. Végigsétált a szobán, s újra szemügyre vette a bútorokat.
Nem tetszett neki igazán sem a két selyempárnákkal borított dívány, sem a hatalmas,
zsalugáteres ablak, mely a várudvarra tekintett. A selyemfüggönyök lágyan suhogtak az
éjszakai szélben, mintha szárnyalásukkal a lány rabságán gúnyolódnának.
Grania többször is kérte őrét, hogy engedje ki egy órácskára, de az mindig elutasította
azzal, hogy Niall azt kívánja, itt várjon rá. A lány már azt hitte, hogy soha nem léphet ki ebből
az átkozott szobából.
A kandalló tüze felidézte a tölgyfák illatát, de melege eszébe juttatta, hogy mennyire
hiányzik neki az éltető napfény. A padlón elszórt vadvirágok a mezők illatát idézték, de ez is
csak arra emlékeztette, milyen isteni érzés volt végignyújtózni az uisneathi tisztások puha
gyepszőnyegén. Az asztalon étellel és gyümölcsökkel megrakott tálca árválkodott érintetlenül.
Grania képtelen lett volna egyetlen falatot is lenyomni a torkán.
A börtön az börtön, még akkor is, ha kényelemmel teli. Grania teljesen kimerült a
gyötrelmes várakozástól.
Úgy döntött: ha Niall ma éjszaka sem jön érte, akkor fogja magát, és hazamegy
Uisneathbe.
– Úgy gondoltam, már biztos eleged van ebből a kis szobából. – Grania belebújt az új piros
ruhába, amit Morgana hozott neki, s vidáman futott le a lépcsőn Niall húga, Deirdre után.
Boldog volt, hogy végre kiszabadult, s még azon sem lepődött meg, hogy nem Niall, hanem
Deirdre jött érte.
Graniának szednie kellett a lábát, ha lépést akart tartani Deirdre hosszú, szökellő lépteivel.
A magas, szőke O’Neill hercegnő karcsú volt, mint a nádszál. A vár előtt húzódó rét felé
indult. Elhaladtak a várudvaron gyakorlatozó harcosok mellett, akik azonnal leengedték
fegyvereiket, mihelyst észrevették őket. Grania tudta, hogy a férfiak Deirdréhez méregetik, s
nem volt kétsége afelől, hogy a szépséges hercegnő mellett szinte elvész a másik
ragyogásában.
Grania lélekszakadva rohant volna tovább, amikor Deirdre hirtelen megállt, és
lekuporodott egy vén tölgyfa széles tövébe.
– Niall elhagyta a várost.
Graniát nem lepte meg a hír, Niall annyira gyűlöli, hogy inkább elmenekült, mint hogy
feleségül vegye.
Mégis szíven ütötte, hogy a férfi még arra sem tartotta érdemesnek, hogy személyesen
közölje vele, hogyan döntött. Deirdre tekintete nyugodt volt, és hűvös. Grania úgy érezte,
hogy az O’Neillek ereiben jéghideg vér folyik.
Lehajtotta fejét, hogy elrejtse zavarát. Az Istennő felkínálta őt Niallnak, de a férfi
visszautasította. A lány szégyellte magát – mégis megkönnyebbült.
– Miért nem maga Niall mondta meg nekem?
Deirdre vállat vont. – Niallnak nem szokása, hogy bárkivel is közölje terveit. Ha majd
jobban megismered…
 Megismerni? Mikor? Hiszen Niall elment. Mindennek vége! Deirdre továbbra is az arcát
fürkészte, s hallgatása csak növelte lelkében a megaláztatás fájdalmát. Miért kínozzák,
egyáltalán mit akarnak tőle ezek a kegyetlen O’Neillek?
– Vissza akarok menni – szólt Grania.
– Most haragszol rám. Tudom, hamarabb el kellett volna mennem, hogy beszéljek veled.
– A bátyád kötött velem egyezséget, s szegte meg azt, nem pedig te. – Grania magába
fojtotta könnyeit. Szája szélébe harapott. Nem akarta, hogy Niall húga sírni lássa.
– Megszegte az egyezséget? Hisz Niall csak a kardodat vitte Connorhoz.
A megkönnyebbülés sóhajként tört fel Grania lelkéből. Niall csak azért ment el, hogy
elvigye a kardot Connornak, s nem azért, hogy megszökjön házassága elől. Érezte, hogy
elvörösödik: biztos volt benne, hogy Deirdre ostoba, hisztérikus libának tartja.
– Bármit is hiszel a bátyámról, ő mindig megtartja az ígéretét. Az O’Neillek szava szent.
– Sajnálom…, én…
– Shh… – Deirdre elmosolyodott. Graniához hajolt, s ujját a lány szájára tette. Grania
bizalmat kezdett érezni Niall húga iránt. Deirdre olyan kedvesnek, barátságosnak tűnt: eddig
még egyetlen O’Neill sem viselkedett vele így.
– Niall – szólt Deirdre megfontoltan – a maga útját járja. Ahogyan te is, úgy hiszem. A
bátyám elvitte a kardot Connornak. Nem értem, hogy mit kívánsz még tőle?
– Az Istennő… – de Grania tudta, hogy teljesen hiábavaló dolog magyarázkodnia.
Deirdre belekarolt a lányba, felsegítette, és a rét felé vették útjukat. Ahogy sétáltak, szél
susogott a fűszálak között, s Grania örült, hogy legalább ez a hang enyhíti a közöttük feszülő
kínos csendet.
– Azt hiszem, jól összeilletek a bátyámmal.
– Niallnak a kardra volt szüksége, s nem rám – felelte Grania keserűen.
– Talán. Talán mégsem.
Grania oldalra fordította a fejét, hogy jobban láthassa Deirdre arcát. – Nem ilyennek
képzeltelek.
Deirdre egyáltalán nem lepődött meg a lány kijelentésén. – Azt hitted, ellenséged leszek,
igaz?
– Igen. – Grania szeme őszinteséget tükrözött.
– Szeretném, ha a bátyám megnősülne, és boldog lenne!
– Egy druidával?
– Mielőtt téged megismert, esküvel fogadta, hogy nem nősül meg. – Deirdre könnyed
kacagása hirtelen abbamaradt. – Druida vagy keresztény. Hiszen mindannyian Inisfail
gyermekei vagyunk, nem igaz?
– Ossian, a papod nem értene veled egyet.
– Ossian. – Deirdre nyugodt arcát undor torzította el. – Az az ember leginkább a
boszorkánymesterség iránt érez hűséget. – A lány egészen kipirult a gondolatra, hogy
megjegyzésével talán megbántotta Grania érzéseit.
– Sajnálom. Csak azt akartam mondani, hogy sokan vannak hitünk követői között olyan
becsületes, kedves emberek, akiknek sokkal igazabb a hitük, mint a papé. A bátyám, Niall is
ilyen ember. Jó, ha tudod, neki nincs ágyasa. Soha nem is volt.
– Ágyas? – Grania eddig nem is gondolt erre.
– A férjem, Baetan tart egy rabszolganőt, Cossát.
Deirdre kedves hangja megkeményedett. – S még Ossian is szemet huny efölött.
A lány látta Grania arcán a megdöbbenést. – Hát, ilyen az életem – folytatta tompa hangon
Deirdre. – De nem panaszkodhatom. Örülhetek, hogy egyáltalán így élek, hiszen csak egy
fogadott gyerek vagyok. Apám mindig a saját gyermekeként szeretett, fivéreim pedig
testvérükként fogadtak. Most pedig Aileach bajnokának vagyok felesége, s még saját
birtokom is van. Baetan gyengéd hozzám, így egyáltalán nem zavar, ha mással hál.
 De Deirdre csüggedt arcára pillantva Grania tudta, hogy valójában nagyon is bántja.
Deirdre szomorúan elmosolyodott.
– Talán… – hangja reménytelen sóvárgással telt meg – ha szülnék Baetannek egy
gyereket…, de még Cossának sem sikerült. Már kilenc év telt el, s még egyikünk sem esett
teherbe. – Deirdre arcán furcsa kifejezés jelent meg, amikor hirtelen szembefordult Graniával.
– Niall azt mondta, értesz a varázslathoz.
– Ő fél tőle. Ha tüsszentek, hüvelykujját a szájába kapja, hogy elűzze a gonosz szellemeket
– nevetett a lány.
Deirdre kék szemével kérdőn nézett Graniára.
– Tényleg van varázserőd?
– Egy kevés… – Grania vállat vont, s most döbbent rá, hogy csak ezért érdeklődött Deirdre
olyan odaadón iránta. – Mit kívánsz tőlem?
Deirdre hosszú, kecses ujjaival végigsimított arcán, majd egy almafa árnyékába húzta
Graniát. Suttogva hajolt a lányhoz. – Niallnak még csak megsejtenie sem szabad, hogy erről
beszélek neked. Tudom, nincs jogom, hogy a segítségedet kérjem – mondta Deirdre szemét
lesütve –, de mindenre elszántam magam. Ha lenne valami bájital vagy varázsige…, ha
szülhetnék egy gyereket Baetannek… – hangja elhalkult, szeme könnybe lábadt. – Druida
papnő, tudsz nekem adni egy gyereket?
Graniához még sohasem fordultak ilyen kéréssel.
Niall egyébként is megtiltotta, hogy mágikus erejét használja Aileachban. De Deirdre
fájdalmas, könyörgő arca szánalommal töltötte el szívét. Niall húga biztosan megtartaná a
titkot, ha a mágia sikerülne. Ahhoz, hogy valakit termékennyé tegyen, különleges erő kell.
Minden druida varázslat az Istennőtől ered, s ő képes mindenre. Még arra is, hogy életet
adjon.
– Talán – mondta óvatosan. Deirdre arca kipirult a reménytői, a szeme vidáman csillogott.
– De nem varázsolhatok – hajtotta le Grania a fejét.
– Hajlandó vagyok bármennyit fizetni érte. Mondd, mit kívánsz?
Graniát elfutotta a méreg. Ezek az O’Neillek azt hiszik, hogy pénzzel bármit elérhetnek?
De aztán világossá vált előtte, hogy Deirdre egy életért esedezik, egy gyermekért – nem úgy,
mint Niall, aki azért jött a kardért, hogy pusztítson vele.
– A mágia az Istennőtől ered, nem tőlem.
Deirdre arca elszomorodott. – Nem vádollak érte, hogy megtagadod a kérésem.
– Nem ezt mondtam. – Erre Deirdre arca újra felderült. – Nem ígérek semmit, de
megpróbálom. Nem kérek érte mást, csak a hitedet.
– Meg kell tagadnom a kereszténységet, hogy a varázslat sikerüljön? – Deirdre kész volt
rá, hogy megtegye.
– Az Istennő csak azt kéri tőled, hogy tárd ki a szíved előtte. Ha a gyermek megérkezik, azt
jelenti, hogy ez sikerült. Ha nem, akkor sem hibáztatom az Istennőt.
Deirdre túláradó szeretettel ölelte magához Graniát, s mikor elengedte, hála sugárzott
arcáról.
– Köszönöm, húgocskám – szólt Deirdre, s hangja megremegett a sírástól. Önkéntelenül is
elmosolyodott.
Ez a nap, ami olyan rosszul kezdődött, úgy tűnt, egyre jobbra fordul.

Fergus fél szemmel is többet látott, mint mások kettővel: látta a boldog, fényes jövőt, ami rá
vár. Airghialla, amit Connor neki ígért, végül visszakerül Ulsterhez.
Connor fogadott fia, Niall, aki a koronát magának követelve megtagadta Fergust,
kegyelemért fog könyörögni, Connor pedig, akinek vakságát köszönheti, szégyenletesen
elveszíti trónját.
 Hagyjuk, Fergus. Connor nem adhatja neked Airghiallát. – Brecc, a Dal Riata törzs főnöke
elgondolkodva csóválta a fejét.
– Akkor erővel kell megszereznünk. – Fergus végignézett az asztalon heverő háborús
térképeken.
Brecc óriástermetű férfi volt, de szíve mindig rakoncátlankodott. Bár apja megígérte
Connornak, hogy törzse nem fog többé harcolni az O’Neillek ellen, Breccet bántotta apja
szégyenletes megalkuvása.
– Connor idelöki nekünk a koncot, s te hálásan nyalod érte a kezét. Mit gondolsz, miért
követtem a száműzetésbe? Miért öltem meg Sweeney-t? Airghialláért.
Ennek ellenére még mindig az O’Neill-zászló leng fölötte.
– Még ha Connor meg is tartaná ígéretét, Airghialla visszautasítana bennünket. Mit tennél a
király helyében? – Brecc mentegetőző pillantása Fergus dühös tekintetével találkozott.
– Connor megnyerő hazugságokkal akarja térdre kényszeríteni Ulstert. Már elfelejtetted,
hogyan ölte meg a harcosainkat legutóbb?
– Te kezdeményezted a csatát, Fergus, nem Connor.
Ulstert pedig már nem támasztja fel az sem, ha viszályt szítunk az országban. Connor a
fiainkat sem fogja kímélni, ha újra ellenszegülünk. És még ha le is győznénk őket, belőled
akkor sem lehetne főkirály.
Fergus végighúzta ujját a térképen húzódó színes vonalon, amely Airghialla határát jelölte.
Másik kezével élettelen szemét tapogatta.
– Igen, tudom jól, Brecc – vastag ajka megvonaglott.
– A királyválasztó kő nem fog megszólalni sebesült arcom láttán.
– És mi lesz, ha újra vereséget szenvedünk az O’Neillektől?
A térképek a földre hulltak, ahogy Fergus öklével az asztalra csapott.
– Vereség? Mit tudsz te a vereségről, Brecc? Öt évet senyvedtem száműzetésben,
végighallgattam Connor hazugságait, hittem az ígéretében… Én vagyok az, aki vereséget
szenvedtem, mert megbíztam benne.
– Nem szeghetem meg az apám O’Neillekkel kötött egyezségét.
Fergus torkon ragadta Breccet, s fejét felemelve arra kényszerítette, hogy a szemébe
nézzen.
– Esküdj nekem hűséget, Brecc! Mellém kell állnod a harcosaiddal!
Brecc keze remegett, de szeme határozottságot tükrözött.
– Honnan tudod, hogy győzni fogunk, hogy nem pusztulunk bele mindannyian?
Fergus durván félrelökte Breccet, majd kezét ingébe törölte, mintha a Dal Riata törzsfőnök
érintése bemocskolta volna.
– Jártam az északi királyságokban, túl a tengeren Piktföldön, Northumbriában, még
Deirában is. Az idegenek megígérték, hogy mellém állnak az O’Neillek elleni harcban. Több
ezren fognak jönni. Együtt fogjuk elsöpörni Connor seregét.
– Fizetett katonákkal akarod legyőzni a főkirályt? Ha majd kiürült az erszényed, úgy
fognak szétszaladni, mint a birkák a viharban. Láttam már ilyet.
– Nem tudsz te semmit, Brecc. Az igazságtalanság bátorsággal tölti el az embereket. Az
idegenek a mi oldalunkon állnak. – Fergus szemében őrület szikrázott. – Nos, mi a válaszod?
Mellém állnak a Dal Riaták?
Brecc tétovázott, mire Fergus kivonta kardját, s a férfi sápadt arcához nyomta.
– Válassz! Velem vagy ellenem, élet vagy halál?
Brecc tudta, hogy nem győzhetnek, de lelkiismerete talán megnyugszik, ha harcba száll
Ulsterért.
– Mi a válaszod, Brecc?
– Rendben van, Fergus – válaszolta lemondóan. – A Dal Riaták melletted állnak.
 8. FEJEZET

Grania befogta a fülét, hogy megpróbálja eltompítani a dobhártyáját szaggató dübörgést.

Derry kolostorában szünet nélkül kongtak a harangok, imára szólítva a híveket. A szerzetesek
naponta hétszer ereszkedtek térdre a templomban, a lakószobák scriptoriumában, vagy ott,
ahol éppen tartózkodtak. A kitartó harangzúgás naponta hétszer emlékeztette Graniát arra,
hogy milyen messze került Uisneathtől.
Tegnap az éjszaka közepén riasztotta fel a hajnali zsolozsmára hívó harangok zúgása már
nem is tudott elaludni utána. Az ágya jéghideg volt, kivéve azt a keskeny sávot, ahol aludt.
Ágyneműje teljesen összekuszálódott, ugyanúgy, mint a gondolatai. Sajgott a válla, égett a
szeme, s fejében fájdalomként lüktetett a fáradtság. Baljóslatú jelek voltak ezek esküvője
reggelén – ha ez lesz az a nap egyáltalán. Már több mint egy hónapja nem látta Niallt, s nem
is hallott felőle.
Bár szolgálója rebegett valamit arról, hogy ura valamilyen hadi vállalkozásban vesz részt,
Grania valószínűbbnek tartotta, Niall azért távozott, hogy megtarthassa a druida kardot –
nélküle.
S mégis várt. Órákig ült az ablakban, s vágyakozva figyelte az utat, hátha feltűnik a férfi
daliás alakja. Niall képe kitörölhetetlenül beivódott lelkébe, körülfonta gondolatait, s
felkorbácsolta érzéseit. Akárhányszor felidézte magában az együtt töltött percek emlékét, úgy
érezte, kettéhasad a szíve. Az egyik fele dühös volt Niallra pimasz, öntelt viselkedése miatt,
másik fele csüggött a férfi gyengédségének, kedves gondoskodásának morzsáin. Amikor
Eithne elveszett, az ő erős karjai nyújtottak menedéket kétségbeesett félelmében. S mielőtt
elhagyta volna Aileachet, szigorú parancsban hagyta meg a konyhán, hogy a lány számára
külön főzzenek az ő ízlése szerint – hús nélkül.
Grania nagyot sóhajtott. Niall ma sem fog jönni gondolta –, hisz vasárnap van. A
keresztény vallás parancsa szerint ma tilos dolgozni vagy útra kelni. S Niall soha nem szegné
meg a hit parancsát.
Ahogy teltek a napok, Grania úgy került egyre távolabb és távolabb Uisneathtől. Mivel
Niall ragaszkodott hozzá, felvette a keresztény szokásokat. Deirdre teletömte a fejét
zsoltárokkal s a szentek neveivel, és a lány addig memorizálta a böjtök és búcsúk időpontját,
míg el nem tudta mondani sorban egymás után. Grania tehetséges volt a színlelésben –
valójában ebben volt a legjobb: tettetni, hogy tud, holott semmit nem ért.
A Derryben töltött két hét örökkévalóságnak tűnt.
Grania feltételezte, hogy ez Niall utolsó próbálkozása, hogy felmérje, jövendőbelije
megállja-e a helyét Ossian gyanakvó tekintete előtt is. Grania már nem viselte a sárkánykövet,
de tudta, hogy a pap nem felejtette el első találkozásuk emlékét.
A lány, ha tehette, elkerülte a derryi főpapot, és hálás volt, hogy olyan hatalmas a kolostor.
Derry nyolcvan szerzetese nap mint nap ugyanúgy kezdte szokásos életét, nem sokat törődve
Graniával és Deirdrével, akik az éjszakai harangok vég nélküli zúgásától kimerülve,
rendszerint még aludtak: hangosan imádkoztak, fennhangon énekelték zsoltáraikat.
A templomot a keresztény Szent Columcille alapította, aki O’Neill hercegként Niall
nagyapjától kapott földet. A kolostor lábát a tenger hullámai verdesték, s a jeges északi szél
akadálytalanul süvített keresztül a kaptár alakú építményen, így lakói szinte állandóan
dideregtek. A kis kandalló tüze alig adott valami meleget, és az eső áztatta falak dohos szagot
árasztottak magukból.
Grania – annak ellenére, hogy meleg gyapjúbrattájában aludt – ma reggel is arra ébredt,
hogy didereg. Felkelt, és az ablakhoz sétált, azt remélte, hogy már elállt az eső. Megpróbálta
egészen halkan kinyitni a zsalugátert, mivel Deirdre még aludt, de a fa megfagyott, s csak
hangos csikorgással tudta ki lazítani a sarokvasat.
Kihajolt az ablakon, és a párás, hajnali levegőt figyelte. A napot sötét fellegek takarták el,
ez rossz időt jelentett. Szerzetesek siettek el az ablak alatt kettesével, hármasával fejüket
csuklya borította, kezüket csuhájuk ujjába dugták.
Grania összeszorított szájukat, szénfekete szemhéjukat nézte látványuk még mindig
félelemmel töltötte el lelkét. Borotvált fejük miatt még a fiatal férfiak is öregebbnek
látszottak, s sodrott kötéllel összefogott köpenyegükben úgy néztek ki, mint a régi vallás
követői, a druidák.
Kimerültnek látszottak, s Grania nem is csodálkozott ezen. Ossian úgy dolgoztatta őket,
mint az állatokat: szántottak, fejtek, s közben hajnaltól késő éjszakáig szünet nélkül énekelték
zsoltáraikat. A papok vékony gyapjúruhája és saruja nem tudta megvédeni őket a hideg téli
széltől, s Grania még azt is csodálta, hogy a heti kétnapos böjtölés után egyáltalán van még
erejük fölkelni. A lány sajnálta őket, s arra gondolt, milyen boldogan élhetnének ezek a
szerencsétlenek Uisneath csodálatos vidékén. De a testnek fizetnie kell a lélek épüléséért, s
Grania furcsa módon együtt érzett ezekkel a szikár, sötét tekintetű férfiakkal. Ők legalább
minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a lány kényelmét biztosítsák.
A vacsoránál mindig Deirdrét és Graniát szolgálták ki először, s a kandallóhoz legközelebb
eső padra ültették őket.
Egyre több pap gyülekezett az udvaron, s legtöbbjük eltűnt a kolostor közepén épült
téglalap alakú templomban, azok pedig, akik később érkeztek, a hét kisebb kápolnát töltötték
meg.
Grania hallotta a reggeli harangzúgást. Ha az elkövetkezendő néhány órára gondolt, amit
Ossiannal kell töltenie, összeszorult a szíve. Deirdre megfordult az ágyon, kinyújtózkodott,
mint egy álmos macska, aztán felkönyökölt, s kérdőn pillantott Graniára.
– Megjött már a bátyám?
Grania megrázta a fejét. Deirdre sóhajtva felkelt, és az ablakhoz lépett. Miközben hosszú,
szőke fürtjeit fésülte, tekintetét a kolostor bejárati kapujára függesztette.
– Jönni fog. Addig is mindent meg kell tennünk, hogy ne okozzunk gondot Ossiannak. Már
vár minket a templomban.
Grania bólintott. Elmegy a misére, ahogy Deirdre tanácsolta. De tudta, hogy a sok
imádkozás sem fogja Niallt az oltárhoz vonszolni vele. Sem ma – sem holnap. Amikor a
templom kis temetője mellett haladt el, Grania felemelte szoknyáját, hogy ne érjen a sárba.
A sírköveket – közülük némelyik ősibb volt, mint maga Derry – téglalap alakú kőkerítés
vette körül: így akarták a papok elrejteni a sírok kör alakú elrendezését, amely még a pogány
temetkezési szokásokat idézte.
A főkápolna, ahol a szertartásokat tartották, éppen a sírkert mellett feküdt. Ajtajára egy
fehér keresztet meszeltek.
Keresztet vetett – hátha figyeli valaki –, s lehajtott fejjel belépett: szemét próbálta
hozzászoktatni a félhomályhoz. A templom egyetlen ablaka magasan volt, éppen az oltár
felett. Bár gyertyák égtek a falon levő fapolcokon – lángjukat majdnem elfújta a szél –, szinte
alig enyhítették a sötétséget. Grania a druidák szabadtéri szertartására gondolt. A keresztények
sötét, nyirkos helyekre kényszerítik híveiket.
Miközben a lány térdet hajtott az oltár előtt, megpróbálta visszatartani lélegzetét, hogy ne
szívja be a tömjén émelyítő illatát, de az egyenetlen padlón majdnem elveszítette egyensúlyát.
Deirdre nyújtotta kezét segítségül, nehogy elessen.
 A hosszú fapadokon szorosan egymás mellett ültek a szerzetesek. Grania a helyére sietett, s
közben érezte, hogy a papok vizslató tekintettel végigmérik. Leült Deirdre mellé, s hálát adott
a sorsnak apró termetéért, mert alig látszódott ki a padból.
Ossian úgy állt az oltárnál, mint egy harcos, és lesújtó pillantást küldött Grania felé. A lány
már megint késett, s ezért gyónnia kell. De legalább a bűnbánat alatt talán sikerül elterelnie
gondolatait Niallról.
Ossian egy kék-fehér ünnepi palástot terített gyapjúköpönyegére, ami úgy csillogott a
gyertyafényben, mintha kígyóbőr lenne. Az apát már hét éve szigorú böjtöt tartott – kenyéren
és vízen élt –, s annyira lefogyott, hogy szinte már zörögtek a csontjai.
Ossian hangos nyikorgással kinyitott egy díszes arany ereklyetartót, s kivette belőle Szent
Columcille kézicsengőjét. A pap megrázta a csengőt, jelezve ezzel, hogy a szertartás kezdetét
vette. Grania kinyitotta misekönyvét a kijelölt helyen, s elkezdte énekelni a litániát.
De gondolatai folyton elkalandoztak a közös ima közben, s csak néhány részletét fogta fel
az apostoli leveleknek, amelyeket Ossian olvasott fel.
Mire eljött az úrvacsora ideje, Grania elbóbiskolt, s majdnem elájult rémületében, mert
késve állt fel. Azt remélte, hogy a vékony, szentelt ostya elűzi álmosságát.
Ossian segédje megtöltötte a serleget, eltörte a kenyeret, s a borhoz hívta a szerzeteseket.
Minden férfi háromszor borult a földre, mielőtt az oltárhoz járult.
Deirdre gyengéden oldalba lökte Graniát, s a papok után ők is az apát lába elé térdeltek.
Grania félénken harapott a száraz, erjedt kenyérből. Peto te, Pater, deprecor te, Fii obsecro te,
Spiritus sancte. Behunyta szemét, miközben Ossian a bort öntötte. Gyorsan lenyelte a korty
italt, s azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna ide. Majd hirtelen, tágra nyílt szemekkel
hátrahőkölt, mikor Ossian hideg, csontos ujjai megérintették az arcát. A férfi alattomosan
elmosolyodott, s Grania remegni kezdett félelmében.
Énekeltek még néhány zsoltárt, végül a Gloria Patrit.
Mire Ossian befejezte a szertartást, Grania már teljesen elzsibbadt a sok üléstől. Felállt,
kinyújtóztatta elgémberedett lábát, s gyorsan az ajtó felé sietett. Friss levegőre vágyott, s még
a felhőszakadás sem bátortalanította el.
Ossian azonban utolérte, s az útjába állt. Kevéske súlyával egyik lábára támaszkodott, s
arcát gúnyos mosoly torzította el.
– Hölgyem, nem kellene egy kicsit többet gyakorolnod a zsoltáréneklést?
Grania kihúzta magát, s próbálta leküzdeni vágya, hogy elfusson. Határozottan megrázta a
fejét.
– Csak azért voltam egy kicsit lassú, mert fáradt vagyok, atyám.
– Bizonyára az esküvőd miatt is izgatott vagy.
Átkozott pap! Hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy Niall nem fog jönni. – Igen – felelte a
lány csendesen.
Ossian még közelebb hajolt, s Grania érezte áporodott leheletét. A férfi mosolygott,
miközben keresztet rajzolt a lány homlokára, Grania kisietett: inkább a zuhogó esőt
választotta, mint Ossian szörnyűséges jelenlétét.
Graniának elakadt a lélegzete, amikor meglátta a bőrig ázott vőlegényét. Niall haja nedves
csomókban tapadt fejére, köpönyege merő sár volt. Egész tócsa gyűlt össze a lába körül, s
orráról, homlokáról víz csöpögött.
– Bátyám – üdvözölte Deirdre egy kurta biccentéssel, s olyan gyorsan hagyta el a szobát,
mintha tűz ütött volna ki.
Grania csípőre tett kézzel állt olyan volt, mint egy felborzolt tollú kiskakas, aki kész a
harcra. Képes így idejönni az esküvőjük napján? Legszívesebben pofon vágta volna a férfit,
ha nem koszolná össze vele a kezét.
 – Látom, már készen állsz. – Niall pillantása tetőtől talpig végigmérte a lányt. Grania
gyűlölte magát, amiért beleegyezett, hogy ilyen csinosan felöltözzön. Deirdre beszélte rá: ha
Niall véletlenül mégis megjönne, úgy kell kinézned, mintegy igazi menyasszonynak.
Grania átkozta megalázóan ünnepélyes öltözetét: a gyémántokkal díszített fehér
selyemruhát, az új aranyláncot, amely kiemelte hullámzó keblét, s a hajába font gyöngyöket.
Mikor Deirdre tükröt tartott elé, egy pillanatra egész csinosnak érezte magát. De most,
ahogy itt állt vérig sértve, nem is értette, hogy miért is akart szép lenni.
– Úgy tűnik, nem számítottál rám – mondta Niall közömbösen, s gúnyosan elmosolyodott,
s egy csepp megbánást sem tanúsított.
– Valóban nem. Miért éppen ma számítottam volna rád.
– Nem szoktam előre közölni a terveimet senkivel.
A férfi vállat vont, mintha ennek az egésznek semmi jelentősége sem lenne, s ügyet sem
vetett Grania mérgelődésére. – Tudtam, hogy úgysem indulsz el nélkülem.
Grania idegesen babrálta aranyláncát. Dühét próbálta palástolni. Nem fogja megszerezni
Niallnak azt az örömöt, hogy elmondja reggeli szenvedését: az egyik pillanatban izgatottan
várta a férfit, aztán abban reménykedett, hogy talán mégsem jön. Mosolygott, miközben
legszívesebben sírva fakadt volna. Vidámságot színlelt Deirdre előtt, pedig tudta, hogy Niall
nem fogja oltár elé vezetni.
– Amint látod, nem úgy táncolok, ahogy a papok fütyülnek. Megszegtem a vasárnapi
utazás tilalmát, csak hogy ideérjek az esküvőnkre. – Niall nyújtózott egyet.
– Remélem, kellemesen teltek a napjaid.
Grania szeme összeszűkült. – Majdnem holtra fagytam ezen a sötét helyen, az őrjítő
harangzúgás tönkretette az éjszakáimat. Elégedett lehetsz. Nem volt elég az ígéretem? Azt
gondoltad, hogy vissza fogom sírni az együtt töltött perceket? – A lány érezte, hogy
elvörösödik, hisz valójában tényleg így történt.
Niall vállat vont. – Csak arra gondoltam, hogy Derryben nem fogsz kísértésbe esni.
– Végigcsináltam a játékodat. Ide nézz! – Grania felemelte szoknyáját, felfedve a sok
térdeléstől megdagadt és kivörösödött térdét. Majd hirtelen leengedte ruháját, mikor
rádöbbent, hogy máris úgy beszél, mint egy házsártos feleség. Nem akarta veszekedéssel
kezdeni házasságát. Csak azért volt dühös, mert olyan szörnyen érezte magát selyembe
öltözve, befont hajjal Niall mellett, akiről csöpögött a víz és a sár. A lány édes növények illatát
árasztotta, míg Niall lószagtól bűzlött. Deirdre gyöngyökkel hintette be Grania fürtjeit, a férfi
nedves haja csomókban tapadt össze.
– Mindent jól csináltál. Ossiannak nem lehet rád panasza, és azt is el kell mondanom,
hogy… nagyon jól nézel ki.
Grania elpirult. – Deirdre műve.
Niall szenvtelenül végigmérte. Úgy tűnt, a férfi nem tulajdonít nagyobb jelentőséget a
házasságnak, mintha egy új kancát vásárolna.
– Nos, akkor nincs mit tenni. – Niall összecsapta tenyerét, mintha egy kölyökkutyát hívna
magához.
Grania tudta, ostoba volt, hogy többet várt a férfitól.
Ő kényszerítette Niallt, hogy feleségül vegye, nem Niall kérte meg a kezét. De itt van, s ez
a lényeg. Torkig van már ezzel a nevetséges taktikázással – nem kér többe Deirdre ostoba
cicomájából.
Hirtelen kicsapódott az ajtó, és Ossian jelent meg szigorú arccal. Grania ijedten ugrott
Niall háta mögé, de lába beleakadt menyegzői ruhája szélébe, és a padlóra zuhant.
Már majdnem sikerült felállnia, mikor Niall is elesett, s Graniára zuhant. A férfi végül
felsegítette a lányt, felemelte menyasszonyi fátylát, s mohón megcsókolta.
Grania szeme előbb tágra nyílt, aztán lassan lecsukódott. Úgy érezte, kifut a vér a fejéből,
ahogy Niall a ruháját megragadva magához húzta. Mikor végül elengedte száját, Grania
zihálva, elbódulva állt. Érezte pulzusa lüktetését s Niall szívének vad kalapálását. A férfi még
most is szorosan ölelte, s mellkasával eltakarta a lányt Ossian elől.
– Pap, menj a templomba! – parancsolta, csak úgy a válla felett odavetve Niall, s tekintetét
még mindig Graniára szegezte.
– Igenis, uram – válaszolt Ossian.
Ahogy Grania kikukkantott Niall mellől, látta, hogy az apát sápadt arca elvörösödik.
Ossian fejet hajtott, s kiment. A kilincs kattanása után Niall úgy lökte el magától Graniát,
mintha parazsat ölelt volna.
A lány leeresztett karral, értetlenül bámult Niallra, mint egy dühös vadállat. De magában
tetszett neki, hogy sikerült felkeltenie a férfi szenvedélyét.
– Teríts magadra valamit! – szólt Niall szenvtelen hangon, a lány mellére pillantva. Grania
lehajtotta fejét, s a mosoly eltűnt az arcáról. Csak most vette észre, hogy mikor megbotlott,
ruhája lecsúszott, felfedve a félhold alakú tetoválást a keblén.
Kezével próbálta eltakarni magát, szemében könnyek csillogtak. Lehajtotta fátylát, s
megalázva rohant ki a szobából. A kápolna felé sietett, cipője belesüppedt a sárba. Mennyire
gyűlöli ezt a férfit! Niall csak azért csókolta meg, hogy elterelje Ossian figyelmét a félhold
alakú jelről.
– Itt maradok veled. De csak azért, mert nem akarom, hogy a szolgák fecsegjenek. – A férfi
háttal állt Graniának, mintha a kandallóval közölné döntését, de tudta, hogy a lány hallja
szavait. Mindenesetre Grania nem tiltakozott, s a férfi ezt jó jelnek tekintette.
Ezer más módja is lett volna, hogy eltakarja azt az átkozott tetoválást, de ő megcsókolta.
Niall még most is azon töprengett, hogy miért volt a lány közelsége olyan nagy hatással rá,
hogy gondolkodás nélkül ezt a megoldást válassza. Bízott benne, hogy mostani hűvös,
tartózkodó viselkedésével nem hagy kétséget afelől: csak azért csókolta meg Graniát, hogy
elrejtse a félhold alakú tetoválást – s nem másért.
Connor örült a druida kardnak, s nem törődött Niall hazugságával, hogy milyen drágán
vette azt a druidáktól. Később – miután elvált Graniától – mindent be fog vallani
nevelőapjának. Most nincs idő ilyesmire. A kardot minél hamarabb el kell juttatni Ulsterbe.
Connor azt remélte, hogy a mágikus erő elhallgattatja Fergust.
Hamarosan háború lesz, s neki el kell mennie Aileachból. Ha visszajön, törvényesen
elválhat Graniától. De addig is távol kell tartania magát a lánytól.
Ezért is sietett vissza Aileachba. Derry vendégháza túl kicsi volt, s Niall biztos volt benne,
hogy Deirdre egyedül hagyta volna ifjú feleségével. Itt könnyebben el tudja kerülni Graniát. Ő
Aileach ura – itt rengeteg dolga van. S még ha éjszaka egy szobában is kell aludnia Graniával,
az elég nagy lesz kettejük számára is.
Niall kirázta nedves köpönyegét, s a fogasra dobta.
Sáros csizmája cuppogott, ahogy a kandallóhoz ment.
Még az inge ujjából is víz folyt, mikor tenyerét a tűz melengető lángjai fölé tartotta.
Niall tudta, hogy tetőtől talpig sáros, de nem sokat törődött Grania szemrehányó
tekintetével. Nem volt egy ficsúr, aki folyton fésűért kapkod, s forró fürdőket vesz, de most
igazán vágyott egy dézsa vízre s egy rend tiszta ruhára. A rossz idő miatt lassan haladt
hazafelé Connortól, s választania kellett, hogy időben visszaér koszosan, vagy tisztán, de
késve. Lehet, hogy rosszul döntött, kíváncsi volt, jobban örült volna-e a lány, ha egyáltalán
nem jön vissza, hogy feleségül vegye.
Grania túl messze állt a tűztől, nem érezhette melegét, s Niall tudta, hogy csontig át van
fagyva. Úgy nézett ki, mint egy ázott veréb. A selyem esküvői fátyol egészen áttetszővé vált a
beleivódott víztől, és a hajában lévő gyöngyök hatalmas harmatcseppekként csillogtak. A
fehér menyegzői ruha s a gyapjúköpönyeg szürkére maszatolódott, s szoknyáját derekáig
sárfoltok tarkították.
 Niall hallotta, hogy a lánynak vacog a foga. – Gyere közelebb a tűzhöz! Itt majd
felmelegszel. – A férfi arrébb húzódott, hogy helyet szorítson a lánynak. Mivel Grania meg
sem moccant, Niall felé fordult, de látta, hogy a lány határozottan nemet int a fejével.
– Nem akarom, hogy reumában halj meg! – csattant fel a férfi ingerülten.
– Igazán?
Hangja azt sugallta, nem félelmében, hanem dühében nem hajlandó megmozdulni. Niall a
haragosan izzó zöld szempárba nézett. Nem hibáztathatja a lányt.
Hintója kétszer is elakadt, s a lovak patája felverte a sarat, melyből az ő ruhájára is
bőségesen jutott.
– Szeretném, ha tudnád…, hogy… – Niallnak hirtelen semmi gyengéd szó nem jutott
eszébe. – Csak azt akarom mondani, hogy itt biztonságban vagy velem. Nincsenek olyan
terveim, hogy…
Grania érzelmei kiültek az arcára, úgy látszott, remény csillan a szemében, ahogy a férfira
nézett. De mégsem ment oda a tűzhöz, Niall mellé. S persze az ágyát sem akarta megosztani
vele.
– Te alszol az ágyban, én pedig a díványon – mondta kurtán a férfi.
Grania még mindig reszketett.
– Jó Isten, te boszorkány!
Grania a falnak esett ijedtében, ahogy a férfi odarohant hozzá. A lány arca elé kapta kezét,
s ütésre készen ökölbe szorította. Niall nem akarta, hogy azt mondják róla, hagyta megfagyni
feleségét a nászéjszakájukon.
Miközben Grania hevesen tiltakozott, levette róla köpönyegét, s egy székre dobta.
– Azonnal menj a tűzhöz!
Grania dühösen sóhajtott, de megkönnyebbült, mikor rádöbbent, hogy Niall csak ennyit
akart. A kandallóhoz sétált, s melengetni kezdte didergő tagjait. Göndör, fekete fürtjei lassan
száradtak. Niall érezte a lány bőréből áradó olaj illatát, s kezdte visszanyerni a lovaglástól
elvesztett erejét. Grania titokzatos illata s látványa újra felkeltette vágyát. A lány
lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Sötét szeme kedvesen csillogott, s még mindig remegő ajka
csókra csábított.
Niall megnyalta az ujját, s letörölt egy kis sárfoltot a lány arcáról. Grania ártatlan bája még
jobban elbűvölte.
Niall úgy ébredt rá erre, mint egy kellemes meglepetésre. Joga van hozzá, sőt kötelessége,
hogy ágyba vigye.
Talán Grania is ugyanannyira akarja, mint ő. A férfi becsukta a szemét, s átölelte feleségét.
Mellkasára vonta arcát, s minden erejét összeszedve próbált küzdeni a bensejében növekvő
vad forgatag ellen.
Boszorkány! A felismerés villámként hasított belé. Ellökte magától Graniát. Ami magával
ragadta, az nem szerelem, még csak nem is vágy – hanem gonosz varázslat.
Niall megfordult, a kandallóhoz ment, ujjait a tarkójára szorította, aztán karba tett kézzel
leült a kanapéra.
Meg kell őriznie a józanságát: s távol kell tartania magát Graniától.

9. FEJEZET

– Úrnőm, nem fogadhatok el tőled ajándékot. Örömömre szolgált, hogy elmesélhettem a

történetet – utasította vissza Dermot a melltűt, melyet Grania nyújtott felé. – Megszolgáltál
érte, Dermot. Kérlek, fogadd el!
Grania tartozott ennyivel a férfinak. Niall nem engedte, hogy Deirdre elkísérje őket
Uisneathbe, és Dermot érdekes meséi nélkül elviselhetetlenül hosszú és unalmas lett volna az
utazás. S örült, hogy nem kellett egyedül maradnia Niall-lal, mert férje komorsága az
esküvőjük óta sem enyhült.
Dermot közelebb hajolt a lányhoz, színes brattája csillogott a tűz fényében. Visszaadta a
lánynak a brosst, és újra megrázta a fejét. – Ez a tiéd.
– Ahogy akarod. De akkor hadd háláljam meg másképp! Legalább azt engedd meg, hogy
én is elmeséljek neked egy történetet!
Dermot barna szeme felcsillant, széles, bozontos arcára mosoly ült ki. Lábát kinyújtotta a
tűz felé, hátrakönyökölt, és várta, hogy Grania belekezdjen.
Niall egész éjszaka úgy járkált Grania mögött, mint egy ideges vadászkutya. Mikor a lány
felajánlotta, hogy mesél Dermotnak, hallotta, hogy férje megtorpan. Grania azt hitte, hogy
Niall rendreutasítja – de a férfi hallgatott. Graniát ez nem lepte meg igazán, mert négynapos
házaséletük alatt férje szinte nem is szólt hozzá.
Nyilvánvaló, hogy Niall a lehető legkevesebb időt akarta vele egy szobában tölteni. Még
éjszaka is, mikor a látszat miatt be kellett jönnie, rögtön a díványhoz ment, s lefeküdt.
A lány kíváncsi volt, hogy Niall meddig képes elviselni ezt a feszült kapcsolatot. S arra is,
hogy ő meddig bírja ki. Holnap – Uisneathben – újra összeházasodnak, most a druida
szokások szerint. De ez nem változtat semmin. Niall ugyanolyan tartózkodó s
megközelíthetetlen lesz, mint eddig: s minden naplemente csak közelebb hozza a percet,
mikor a férfi elküldi őt. De addig úgy kell cselekednie, ahogy az Istennő parancsolja – még
akkor is, ha biztos volt benne, hogy kudarcot vall.
– Ismered a Vörös Condle történetét?
Dermot nemet intett a fejével, de tekintetében biztatás ült. A lány ölébe vonta Eithne fejét,
s elkezdte a történetet.
– Volt egyszer egy aranyhajú, ezüstszemű boszorkány: azt mondják, olyan szépséges volt,
hogy a férfiak farkasokként vonyítottak, ha megpillantották. A nő egyszer elment Conn harcos
várába, de csak Conn fia, Condle láthatta őt. A többiek számára láthatatlanná vált, de édes,
sziréni hangját mindenki hallhatta.
Condle beleszeretett a lányba, de apjának druida papja a tenger mélyére zárta a
boszorkányt. Condle belebetegedett szerelme elvesztésébe, s már majdnem belehalt a bánatba.
Keserves sírása feloldotta a druida varázslatát, a szépséges boszorkány visszatért kedveséhez,
s magával vitte a tündék földjére.
Condle egy üvegbárkán hajózott el a varázslatok birodalmába, s azóta senki nem hallott
felőle.
Dermot hangosan tapsolt, majd közelebb hajolt Graniához, s halk, elismerő hangon így
szólt: – Te csakugyan Brian lánya vagy.
Grania szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Niall biztosan nem mesélt Dermotnak a
múltjáról: sőt még neki is határozottan megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljen róla.
– Én is ott voltam Tarában, Connor királlyá választásakor – suttogta Dermot. – Emlékszem
rád – a szemed ugyanolyan, mint Emeré.
– Ismerted anyámat?
– Egy kicsit.
– Mesélj róla!
– Ez már nagyon régen volt. De még most is emlékszem rá, hogyan járt-kelt közöttünk, s
hogy kis termete ellenére is hatalmasabbnak tűnt bárkinél. – Dermot elmosolyodott. – Pont
olyan volt, mint te. Azt mondják, nagyon szerette az apádat.
– S ezért a tévedéséért az életével kellett fizetnie s– zólt Grania.
 Dermot lassan megrázta a fejét. – Az orvos volt a hibás, aki hagyta, hogy elvérezzen.
– Egyetlen ember sem védhette meg anyámat attól, hogy rossz férjet válasszon.
– Túl szigorúan ítélkezel – mondta halkan Dermot. – Ebben is hasonlítasz rá. – A férfi Niall
felé biccentett.
– Én… – A Niall-lal való kapcsolatukat túl nehéz lett volna megmagyarázni. De már
amúgy is későre járt, s Grania fáradt volt. – Niall megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljek a
házasságunkról, még az apám se tudja. Arra kérlek…
– Tőlem nem kell tartanod, úrnőm. Megtartom a titkod. – Dermot megsimogatta a lány
kezét. – Niall nem fog gyanakodni. Még nekem is hazudik. Kieszelt valami ürügyet, hogy
engem holnap délre küldjön.
– Akkor nem leszel ott az esküvőn Uisneathben…
– A te feladatod, úrnőm, hogy jobb kedvre derítsd mogorva férjedet. – Jobb kedvre
deríteni? Milyen varázslattal tudná ezt elérni? Dermot odakiáltott Niallnak.
– Uram, feleséged szava oly édes, mint egy dalnoké.
Grania hátán érezte Niall haragos tekintetét.
– Szerintem elég együgyű mese volt.
– Ez csak egy történet, uram, semmi több – szólt Grania. Pedig valójában nagy gonddal
választotta ki ezt a mesét. Ha jelenléte ennyire terhes a férje számára, akkor megérdemli, hogy
meggyötörje egy kicsit. De mikor a lány felnézett a tűzről, látta, hogy Niall fölé magasodik, s
keze ökölbe szorul. A tűz fénye megvilágította a férfi dühös arcát. Felrántotta a lányt, s
elvonszolta a sötétbe, hogy Dermot ne hallhassa őket.
– Egy szót se halljak többé erről a boszorkánykodásról! – sziszegte Niall összeszorított
fogai között.
Grania tudta, hogy nem a történet miatt dühös, hanem az uisneathi esküvő miatt. Holnap
éjfélkor az erdőben a legősibb szertartás szerint is házasságot fognak kötni.
Grania bátran húzta ki magát. – Jobban teszed, ha megbékélsz a druida mágiával.
Uisneathben ezt még egy O’Neill sem tilthatja meg.
– Nem figyelmeztetlek többé! – Niall teste megfeszült, ahogy kimondta ezeket a szavakat.
– Amitől félsz, arról egyszerűen nem veszel tudomást?
– Én nem félek a varázslatodtól, boszorkány.
Grania tudta, hogy férje hősködése hazugság. Látta a rémületet a férfi arcán, mikor éjszaka
a kardját kereste.
A lány lerázta férje karját a válláról. Elindult, aztán visszafordult, s ravaszul elmosolyodott.
– Rendben van. Ha nem félsz, akkor nem kell ellenállnod nekem.
– Ne dühíts tovább, pitag! Még felbonthatom az egyezségünket.
– Hát akkor tedd meg! – nevetett Grania. – Még az is jobb lenne, mint ez a kegyetlen
bánásmód. Nem vagyok a rabszolgád, akit a piacon vásároltál, O’Neill.
Hatalmas termete ellenére Niall szinte gyámoltalannak tűnt. – A fene egye meg, mit akarsz
még tőlem?
Pontosan ez kellett a lánynak – valamilyen érzelmi kitörés. Aileachban Grania legalább
százféleképpen elképzelte szörnyű sorsát, de Niall közömbösségére még álmában sem
számított. Ha nem tudja megszeretni őt, akkor legalább gyűlölje meg.
Graniának tágra nyílt a szeme rémületében, amikor Niall olyan dühösen megragadta, hogy
a lába is alig érte a földet. A férfi tekintete hűvös volt, mégis perzselt, s ebben a pillanatban
Grania félt tőle. Ha Niall megöli, még válásra sem lesz szüksége.
– Ez az egész csak játék számodra, ugye, kis boszorkány? Megosztod a titkaidat a
húgommal, meséket mondasz a dalnokomnak, s közben sötét varázslatokon töröd a fejed. Te
hontalan perszóna!
– Hontalan? – Ahogy Grania kiejtette ezt a szót, könnyek gyűltek a szemébe. Lerázta Niall
kezét, s elfordult. Hangosan szipogva ragadta meg Eithne bundáját, s magával húzta a farkast.
Mikor eltűntek Niall szeme elől, Grania lerogyott a fűre, de megfogadta, hogy nem fog sírni.
Pedig legszívesebben hangosan zokogott volna: az Istennő megátkozta – lelke soha nem
találhatja meg békéjét.

– Hol van a férjed? – Maeve a szövőszék fakeretén nyugtatta kezét, s lehajtotta fejét, hogy
jobban lássa Graniát.
– Kockázik… vagy valami más szórakozást keres, hogy elterelje gondolatait a mai
éjszakáról. A férjem nem közli velem a terveit. – A szövőszék rézhuzaljai megremegtek,
ahogy Grania közéjük tolta a csontból készült vetélőt. Kapkodó mozdulataitól a szőttes
csomós lett, de a lány most nem törődött ezzel.
– Lassabban kellene dolgoznod! – Grania tudta, hogy Maeve ezt nemcsak a szövésre érti. –
Niall fél tőled.
Grania felkapta a fejét. Ez ostoba feltételezés volt.
Nem ő, hanem a férje volt az, aki megkeserítette az együtt töltött perceket.
– Ezért van az, hogy semmi mást nem tesz, csak engem kínoz? – A lány most még
keményebben döfte a vetélőt a huzalok közé.
Maeve odahúzott egy széket, s hűvös kezével gyengéden megsimogatta Grania kipirult
arcát.
– Még nem lettél az övé?
Grania elfordította tekintetét nagynénjéről. – A saját heverőjén alszik, a szoba másik
végében. De ez igazából nem is érdekel. Feleségül mentem hozzá, ahogy az Istennő
parancsolta. Az, hogy lefeküdjek egy O’Neilllel, a legutolsó dolog, amire vágyom.
Maeve hangos sóhaja arról tanúskodott, hogy nem nagyon hisz neki.
Grania abbahagyta a szövést, s ölébe ejtette kezét Még most sem értem, hogy mi a célom
vele. Nézzük csak: Uisneath biztonságos hely. Akkor miért sugallja mégis azt az Istennő,
hogy Niall-lal kell maradnom? Ez a házasság maga a pokol. Ma éjszaka másodjára leszek az
asszonya, de még mindig szűz vagyok.
– Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy boldogtalan vagy. – Maeve kedves arca
bánatossá vált. De nem mondta ki azt, amit Grania hallani szeretett volna.
Mindketten tudták, hogy hiábavaló az előre elrendelt sorsot kétségbe vonni.
– Biztos vagy benne, hogy Niall nem akar téged?
– Nem vagyok már az a szelíd galamb, aki Aileachban voltam. – Grania hangja tartózkodó
s hűvös volt. – Ha csak egy kicsit is kedves lenne… De nyilvánvaló, hogy gyűlöl engem.
– Niall a sorsa ellen küzd.
A vetélő a földre csúszott, ahogy Grania felpattant.
– Nem a sorsa ellen küzd, hanem ellenem. Úgy bánik velem, mintha valami visszataszító,
gonosz teremtmény lennék. Kezét a köpönyegébe rejti, mikor mellettem áll, mintha attól
félne, hogy meggyullad a teste, ha véletlenül hozzáérek. Még ha velem beszél, akkor is kerüli
a tekintetemet, nehogy a pillantásommal megbabonázzam. Többször megvádol a mágiával,
mint ahányszor tényleg elbűvölöm, mintha én lennék a boszorkányok boszorkánya.
– És a varázslat ahelyett, hogy használna, inkább közétek áll. De azt hiszem, talán még
segíthetünk.
– Ha Niall vágyna is rám, sohasem vallaná be.
– Talán mégis – ha elűzzük a félelmét…
Grania rögtön tudta, hogy mire gondol Maeve. De azt nem akarta.
– Soha többé nem játszom a szívekkel. Ez a harc már megfertőzte a házasságunkat. Niall
szenvedélyét csak a Fergus elleni gyűlölet táplálja, s nem az irántam érzett szeretet. Nem
fogok semmiféle bájitalt kotyvasztani, csak azért, hogy elcsábítsam.
– A varázslat nem ösztönöz olyan dologra egy férfit, amit egyébként nem tenne meg.
 Grania ebben nem volt olyan biztos. Hiszen Niallt a varázslat kényszerítette rá, hogy
feleségül vegye – s ugyanez a mágia idegenítette el tőle. Nevetnie kellett, ha arra a félelmére
gondolt, hogy Niall ágyba viszi, mikor nyilvánvalóan ez lenne az utolsó dolog, amit a férfi
megtenne.
Mindezek ellenére Grania gyakran elképzelte, hogy az éjszaka leple alatt férje mégis
odamegy hozzá, megcsókolja, és megsimogatja az arcát. De ha csak egy papnő varázslatával
képes elcsábítani Niallt, az nyílt beismerése lenne annak, hogy másként nem tud hatni rá.
– A mágia csak fellobbantaná a vágyát, amit már eddig is érzett – szólt biztatóan Maeve. –
Engedd, hogy megkeverjem a bájitalt!
Graniának már nem volt ereje a tiltakozásra. Ránézett a nagynénjére, s lassan bólintott.
Most az egyszer, utoljára elvarázsolja a szívét…
A telihold úgy csillogott az éjszakai égen, mint egy drágakő. A körülötte hullámzó
csillagáradat sziporkázása elvakította Niallt. Úgy tűnt, mintha élettelenül feküdne a mezőn.
Érezte a nedves fű illatát, s csak ekkor vette észre, hogy a földön fekszik. Nem emlékezett rá,
hogyan került oda. A gyepet kövek csipkézték, mintha hatalmas fogak állnának ki a földből. A
férfi a druida papnők körének közepén feküdt. Lágy, édes dalokat énekeltek, s egy
bronztrombita szomorú hangja kísérte éneküket.
A papnők fejét csuklya borította, arcuk csak egy-egy pillanatra villant fel a tűz fényében.
Hófehér ruhájuk úgy csillogott, mint a kifehérített csont, karcsú kezükkel furcsa mozdulatokat
tettek.
Niall úgy érezte, mintha pillantásaik súlya alatt egyre mélyebbre süllyedne a meleg, puha
földbe. Valami megnevezhetetlen félelem kerítette hatalmába: szíve gyengén, de szaporán
vert. Hogy került ide, erre a hátborzongató helyre?
Egy öregember közeledett hozzá. Haja ősz volt: fején színes madártollas fejdísz, sovány
testét köpönyeg borította. Megrázott egy almaágat Niall arca előtt. A kör forogni kezdett, s
ahogy tekintetével követte a tündéket, a gyomra is felkavarodott. Biztos volt benne, hogy
azonnal hányni fog.
Talán csak egy rossz álom az egész. Valaki megkérte, hogy mondjon le valamiről – s bár
fogalma sem volt, hogy mi az, nem tiltakozott. A látomás hamarosan egyetlen ponttá
zsugorodott, s végül már csak két, kék színű félholddal megjelölt csuklót látott maga előtt.
Grania volt az. Niall fátyolos szeme csak a lány apró termetének körvonalait látta: fehér
köpeny, fekete haj, s a hatalmas zöld szemek. A lány bőréről növényi olajok illatát sodorta a
szél. Az indigószínű hold egyre nagyobb lett a lány mellén. Miért nem tud tisztán látni?
A levegőben dal szállt, ami nem is volt igazán ének, csak szavak nélküli himnusz. Niall
megpróbált visszaemlékezni, hogy hol is van, s hogy miért jött erre az istenverte helyre.
Gondolatai úgy kergették egymást, mint szél az őszi faleveleket.
Úgy érezte, teste elsüllyed, lelke pedig az egek felé száll. Egy kellemetlen s mégis furcsán
békés érzés töltötte el. Mintha szétnyílna a mellkasa, s valami súlyos anyag halmozódna fel
belsejében, ezüstösen világító bőr- és csonthalmot hagyva maga után.
A férfi feje hátrahanyatlott, mikor egy enyhe szúrást érzett mellkasán. Ahogy kinyitotta a
szemét, Grania arca fekete ékkőként csillogott előtte. Érezte a lányt körüllengő mágia édes
aromáját. Megpróbált hátrébb húzódni, de mozdulni sem tudott: tehetetlen volt.
Vad borzongás futott végig a gerincén. Niall úgy érezte, hogy ereje teljesen elhagyta. A
légzése lelassult, s látta, hogy Grania felé hajol. Bágyadtan pislogott.
A lány teljesen széthúzta ruhája redőit, felfedve a félhold alakú tetoválást a mellén. Niall
önkéntelenül odakapott mellkasához, ahol a szúrást érezte, s ahogy lenézett, látta, hogy ő is
ugyanazt a jelet viseli.
Mikor újra felnézett Graniára, a lány nagy szeme varázslatosan csillogott. Haja úgy
lobogott a szélben, mint a fekete selyem, s fejét gyöngyökkel díszített szalag koronázta. Niall
ősi vágya azt követelte, hogy magáévá tegye a lányt, de a papnők figyelik őket… vagy talán
már nem? Felemelte fejét, de kábult agyában csak homályos kép derengett.
A felélesztett tűzben fahasábok ropogtak, s Niall rádöbbent, hogy mégsem álmodik.
Szája lecsapott Graniáéra, s ajkuk mohó csókban forrt össze. Niall ujjai beletúrtak felesége
hajába, lecsúsztak a nyakára, a vállára, majd a mellét érintették meg gyengéden. Mikor már
nem tudta tovább elviselni a köztük lévő távolságot, átkarolta a lányt, és szorosan magához
ölelte: Grania megadta magát. S a férfi érezte, hogy a lány remegése átterjed az ő testére is, s
tudta, hogy az ég és föld minden kincsét odaadná azért, hogy Grania az övé legyen.
Maeve ugyanazt a bájitalt készítette el, mellyel már korábban is elkábították Niallt, de
Grania nem törődött vele. A szertartás megsokszorozta erejét, s ő is legalább annyira akarta a
férfit, mint az őt.
A lány visszahúzódott, Niall szemébe nézett, ami olyan tisztán csillogott, mint egy kristály.
A férfi meztelen vállán a csillagok fénye áradt szét, s ahogy Grania letérdelt mellé, még hozzá
sem ért, de már a levegőben érezte a férfi szívverését. A lány a tenyerét nyújtotta, Niall
megfogta azt, s összekulcsolódott kezük jelezte összetartozásukat az éjszakában.
A hold eltűnt, s az égbolt ébenfekete színűvé vált.
A druida szertartás és a feléledő tűz már messze volt.
Csak Niall hűvös, bágyadt s mégis követelőző szeme létezett számára. Grania oldalra
hajtotta a fejét, Niall is, s tekintetük egymásba fonódott.
A lány csodálkozott azon, hogy eddig annyira másnak tartotta a férfit. A köztük lévő
bizalmatlanság eltűnt, hitük sem számított többé.
Niall a lány homlokát, szemét, majd a száját csókolta. Ajkait ujjai követték. A lány
megcsókolta Niall kezét, amikor az végigsimította az arcát. Homok és nedves fű ízét érezte.
A férfi megfogta a lány állát, maga felé fordította, miközben hangtalanul ejtette ki Grania
nevét, s a lány érezte az Istennő jelenlétét.
Grania vére lüktetett, légzése felgyorsult. Ez volt az igazi megtisztulás, érezni Niall
ölelését, a szenvedély forgatagának elsöprő hullámai között. Grania követelőzőn, mégis
engedelmesen adta magát a férfinak.
Niall megcsókolta a lány mellén levő félholdat, majd Grania ujjait a mellkasán lévő jelre
szorította. A férfi meleget s erőt sugárzott, s a lány érezte szívverését.
Niall olyan szorosan ölelte át Graniát, hogy az alig kapott levegőt. Ajka esedezve tapadt a
lányéra, s Grania a férfi testének forróságától úgy olvadt el, mint a tavaszi hó.
Niall hátrahajtotta Grania fejét, hogy mélyebben csókolhassa, és a lány hajába túrt.
Mindketten a földre zuhantak, s Grania feje a puha homokba hanyatlott.
Niall felemelkedett, a lány fölé térdelt, s Grania érezte, hogy testén kellemes bizsergés fut
végig. A férfi felemelte a lány fejét, Grania izgatottan remegett, megrészegülve a varázslattói.
A férfi letépte Grania ruháját, és saját brattáját is ledobta magáról. Pillantása végigfutott a
lány meztelen testén, s Grania úgy érezte, kinyílik, mint egy virág. Mikor erős kezét a lány
derekára tette, Grania megragadta azt, s reszketett a férfi erős szorításában.
Niall fölé hajolt, s végigcsókolta a lány hosszú nyakát, végigsimította bordáit, majd ujjaival
melleit kezdte simogatni, ami olyan édes érzéssel töltötte el Graniát, mintha a tenger habjai
érintenék a bőrét.
Niallnak nem kellett több biztatás, szétfeszítette térdével a lány combjait, majd
ránehezedett. Könnyedén hatolt a lány testébe, aztán egyre mélyebbre nyomult.
Grania megpróbált egyenletesen lélegezni, ahogy a férfi lassan mozogni kezdett. Alig
érzett fájdalmat.
Csillagfény táncolt Niall gerincén, s Grania a férfi vállgödrébe fúrta az arcát, míg kezével a
hátát simogatta. Érezte, ahogy a férfi izmai megfeszülnek, aztán elernyednek. Megfordult a
világ körülötte. Graniának már minden erejét össze kellett szednie, nehogy elájuljon.
 Niall szenvedélye magával ragadta a lányt, csípője vadul mozgott. Grania feje
hátrahanyatlott, karjait az ég felé nyújtotta, teste megfeszült. Vágya beteljesedett, ahogy
testük eggyé vált.
Niall átölelte Graniát, aztán ráborult, verejtékes arca a lány füléhez ért, zihálva lélegzett.
Grania csókokkal borította el a férfit – a vállát, a nyakát, az arcát. Niall felemelte a fejét, s
ahogy Grania az ajkát kereste, hirtelen megdermedt a férfi különös pillantásától.
A varázslat elillant. Grania szinte érezte, hogyan száll el a mágikus erő, s tudta, Niall is
észreveszi ezt. A szél lecsendesedett, és a tűz, ami még egy perce vadul lobogott, kihunyt.
Grania és Niall még ölelték egymást, de a varázslat már megtört. A pillanatnyi gyönyör
semmivé foszlott.
A varázslatok furcsán működtek, nem alkalmazkodtak az időhöz – még a bájital erőssége
sem számított.
A mágia addig élt, amíg szükség volt rá – s Niall vágya már beteljesedett.
A férfi legurult a lányról, felállt, megdörzsölte a homlokát, mintha csak a lováról szállt
volna le. Tekintete elborult, ahogy a félhold alakú jelre pillantott a mellkasán.
– Megsebeztél. Te… – Niall végigsimított a jelen, majd felkapta a fejét, s úgy nézett
Graniára, mintha a lány valami szörny lenne.
– Varázslattal részegítettél meg?
Grania fölkapta a brattáját, és magára terítette.
– Megbabonáztál? – kiáltotta a férfi dühösen.
– Hát nem varázslatos a szerelem, akármi is lobbantja lángra? – De mondhatott akármit,
Niall csak szitkozódott.
– Isten verjen meg!
Grania arca kipirult. – Engem is elvarázsoltak – nyöszörögte, de látta, hogy ez egyáltalán
nem érdekli a férfit.
– Mit számít az, hogy ki tette? – szólt Niall, esélyt sem adva Graniának a védekezésre. –
Megkaptad, amit akartál.
– Igen – felelte Grania halkan. A szerelmet, az örömöt, amit még egy perce érzett, elűzte a
düh és a fájdalom. A lány felállt, s még soha nem volt ennyire biztos abban, hogy sorsuk
összefonódott. De azzal is tisztában volt, hogy Niall még sohasem volt ennyire elszánt, hogy
megtagadja ezt.

10. FEJEZET

Grania meghúzta a hárfa egyik húrját a hangolókulccsal, aztán szomorúan megpendítette. Azt
mondják, hogy minden dalnak csak egyetlen hangja van, ami igazán szívhez szól. Ez a húr
szomorúságot idézett, ami jól kifejezte Grania keserű hangulatát.
Már két hete, hogy Niall-lal összeházasodtak a druida rítus szerint, és a férfi azóta sem
közeledett az ágyához.
Minden éjszaka a heverőn aludt, vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna. De Grania biztos
volt benne, hogy a férfi álmatlanul vergődik, ugyanúgy, mint ő. S bármennyire is kívánta,
hogy Niall odamenjen hozzá, tudta, hogy a férfinak egészen máson jár az esze: valószínűleg
azon, hogyan szabadulhatna meg ettől a házasságtól anélkül, hogy vesztesként távozna.
A nappalok sem voltak jobbak az éjszakáknál. Niall kerülte őt, átlátszó kifogásokat talált
ki: kiment a harcmezőre, játszott a kutyákkal, vagy felkereste a kovácsműhelyt. Ha véletlenül
mégis találkoztak, a férfi udvariasan viselkedett, tisztelettel bánt vele, de ennél több nem
történt.
Maeve azt mondta, hogy a bájital senkit nem kényszeríthet olyasmire, amit egyébként sem
tenne meg.
Niall csak egyszer tette magáévá, s utána azonnal megtagadta őt. Talán a varázslat volt túl
gyenge, de az is lehet, hogy Niall puszta akaratával képes volt felülkerekedni vágyán.
Grania teljesítette az Istennő parancsát, mindent megtett azért, hogy Niall felesége legyen.
Mégis kudarcot vallott. Úgy érezte, az Istennő nem hibáztathatná, ha elhagyná a férfit. Valami
ösztönös kötelességtudat mégis Aileachban tartotta. Grania végül nyugtalanító következtetésre
jutott: szereti Niallt.
A grianan ablakában állva gyakran hallotta a harcosaival gyakorlatozó férfi mély hangú
nevetését, és elszorult a szíve, amikor látta, hogy a vacsorák alatt milyen kedvesen mosolyog
Deirdrére, míg őrá egyetlen pillantást sem vet. Tisztában volt vele, hogy nem több a férfi
életében átutazó vendégnél – kívülállónál, aki otthon után vágyakozik, s aki szeretné
visszahozni az Uisneathben töltött éjszaka csodálatos pillanatait.
Később Deirdre lett egyetlen társasága, aki naponta meglátogatta, hogy beszélgessenek
vagy kockázzanak.
A fiatal hercegnő nagyon izgatott lett, mikor Grania megígérte neki, hogy kipróbálja rajta a
termékenységvarázslatot. De a remény hamar elszállt, amikor az a lány legnagyobb
erőfeszítései ellenére sem sikerült.
Grania újra és újra elvégezte a szükséges mozdulatokat: fél lábra állt, a kezével jeleket
rajzolt, és a varázsigét mormolta. De mindezek ellenére az Istennő ereje egyszer sem szállt
belé. Lehet, hogy a mágia nem hatásos ezen az istenverte helyen. De akármi is volt az oka,
Grania tudta, hogy Deirdrének soha nem fog gyermeke születni. S ezt a szomorú tényt nem
hallgathatja el az asszony előtt. Igen. Ma feltétlenül beszélni fog vele.
Grania kezébe vette hárfáját, és játszani kezdett egy rövid, szomorú dalt, de túl fáradt volt
hozzá, hogy befejezze. Az álom éjszakánként elkerülte, így napközben mindig kimerült volt,
és ingerlékeny. Ha mégis sikerült elaludnia, akkor is gyakran felébredt – s a szoba másik
végében fekvő férfit bámulta órák hosszat vágyakozón.
Grania ráhajtotta fejét a hárfa sima gerincére, s arcát a kemény, hideg húrokhoz nyomta.
Csak a szemét fordította el, amikor halk kopogást hallott az ajtón.
Deirdre úgy rontott be a szobába, mint a szélvihar, kikapta a hárfát Grania kezéből, s
hevesen megölelte a lányt.
– Hogyan köszönjem meg neked? – Deirdre csókokkal borította el Grania arcát.
– Mit kellene megköszönnöd?
– Gyermeket várok! – Deirdre újra magához szorította sógornőjét. Grania eltolta magától
az asszonyt, és hitetlenkedve nézte a hasát. Deirdre hideg kezével megfogta Grania állát, s
maga felé fordította tekintetét.
– De számodra ez nyilván nem újdonság.
– Biztos vagy benne? Honnan tudod, hogy gyereked lesz?
Deirdre vidáman megpördült, szoknyája a levegőben röpült. Megállt, kezét a hasára tette. –
Onnan tudom, ahonnan minden más nő. Minden jel erre utal, de már korábban is sejtettem.
Helyesen tettem, hogy bíztam benned. Tudtam, hogy így lesz.
Grania döbbenten rogyott le a székre. Biztos volt benne, hogy a varázslat nem sikerült.
Ebben nem kételkedett. De a gyermek mégis megérkezik… Grania vállat vont, és
elmosolyodott. Végül is a legtöbb gyermek mágia nélkül fogan. Lehet, hogy csak az kellett,
hogy Deirdre higgyen benne, s ezért sikerült. Csak az a fontos, hogy végre terhes. Grania nem
akarta elrontani sógornője örömét azzal, hogy bevallja kudarcát. – Nagyon örülök neki! –
szólt sugárzó arccal. – Baetan tudja már?
Deirdre megrázta fejét. – Úgy gondoltam, neked kell először elmondanom.
 Grania elnevette magát. – Ha nem akarod, hogy a férjed megharagudjon rám, azt hiszem,
gyorsan el kell mondanod neki is. Minél hamarabb tudja meg, annál hamarabb adja ki Cossa
útját.
– Ó, igen! – kiáltotta Deirdre, s kacarászva keresztülszökdécselt a szobán, aztán
visszasietett Graniához, és újabb csókokkal árasztotta el arcát, mielőtt az ajtóhoz ment volna.
– Köszönöm, húgocskám – kiáltotta. – Köszönet a varázslatért, ami gyermeket adott nekem.
De ahogy Deirdre megfordult, arcára fagyott a mosoly. Szemtől szemben állt a föléje
magasodó, dühös Niall-lal.
A férfi megragadta Deirdre karját – s a tágra nyílt szemű bámészkodókat észre sem véve –,
levonszolta a lépcsőn, majd mérgesen a szobájába tuszkolta. Mihelyt becsukta az ajtót,
dühösen a húga felé fordult, s ökölbe szorította a kezét. Deirdre felháborodottan rogyott le az
ágyra, és megpróbálta összeszedni magát.
– Mondd, hogy nem igaz, amit hallottam!
Deirdre lassan felállt, s megigazította ruhája összegyűrődött ráncait. Tudta, hogy nincs
értelme hazudni.
– De igaz – terhes vagyok.
Niall nagyot sóhajtott, mielőtt újra megszólalt volna.
– Hogyan fogant a gyermek?
– Mit számít az? – Deirdre égkék szeme megvillant. – Te tudod a legjobban, hogy
mennyire vágytam már rá.
– Hogyan fogant a gyermek? – Niall hangja olyan komolyan csengett, mint a templom
harangja. Deirdre nem szólt semmit, de hallgatása elegendő válasz volt.
– Szóval a boszorkány műve!
– A feleséged… megszerezte nekem azt az örömöt, amely után már oly régóta sóvárogtam.
Nem tudnád megosztani velem a boldogságomat, s megfeledkezni arról, hogyan estem
teherbe?
Niall tekintete egy kicsit megenyhült, mintha csak most kezdené felfogni, hogy húga
kívánsága végre teljesült – kisbabája lesz. De arca újra elkomorult.
– Megtiltottam neki, hogy az otthonomban gyakorolja ördögi mesterségét.
– Én kértem, hogy segítsen. Grania visszautasított volna, ha nem tudná, mennyire vágytam
már egy gyerekre. Kilenc éve várok, Niall. Ez alatt az idő alatt csak azt láttam, hogy Cossa
elrabolja tőlem a férjem éjszakáit. A férfiaknak ott a háború, a fegyvereik: de én mit tegyek?
Még a férjemet is meg kell osztanom valakivel. A gyermek az egyetlen, aki csak az enyém
lehet.
– O’Neill vagy. Hát nem elég ez?
– Nem, mert az nem enyhíti magányomat. A feleséged reményei töltötte meg az életemet,
és segített.
Deirdre Niall kezét a hasára tette. – Ez az, amit a varázslata létrehozott. Hát lehet bűn egy
ilyen csodálatos dolog? – Könnyek folytak le az asszony arcán. – Ha elküldöd Graniát,
elvesztem a gyermekemet. Ezt nem teheted velem. Kérlek, Niall! Kérlek… – Deirdre hangja
suttogássá halkult, ahogy fejét Niall mellkasára hajtotta.
– Megtiltottam neki… – motyogta Niall.
Deirdre elhúzódott a férfitól, s felnézett rá. Szeme kétségbeesetten könyörgött. –
Szeretetből segített nekem, nem pedig engedetlenségből. Hát nem látod, hogy mennyi jóság
van a szívében?
– Nem látok semmit, csak egy boszorkány gonoszságát – szólt a férfi, s megszorította a
lány karját.
Deirdre kirántotta kezét. – Mi a varázslat, ha nem az álmok beteljesülése? Ez – mondta a
lány, kezét a hasára téve. – Ez volt az álmom, és mára valósággá vált – de ha varázslat, az sem
érdekel. Egy élet születése nem sérthet egyetlen istent sem, legyen az pogány vagy
keresztény. Ha már nem szereted a feleséged, Niall, legalább engem szeress. Mondd, hogy
nem küldöd el Graniát. Mert ha ő elmegy, akkor én is vele tartok.
Niall elfordult Deirdrétől, és kezével végigsimított homlokán. Egy hosszú pillanatig
mozdulatlanul állt, majd nagyot sóhajtva Deirdrére nézett. Dühe lassan lecsillapodott. – Nem
küldöm el Graniát… addig, míg meg nem születik a gyermek.
Deirdre sírva fakadt örömében, s megcsókolta Niall arcát. – Nem fogod megbánni, bátyám.
Megígérem.
A férfi halványan elmosolyodott, de tudta, hogy Deirdre téved. Már most megbánta
döntését.
Grania egészen sötétedésig várt a szobában. Bármelyik pillanatban betoppanhat Niall.
Nincs értelme, hogy elszökjön tőle – hiszen pontosan ezt várja a férfi. Valószínűleg úgyis
követné, csak hogy meglegyen az öröme, hogy ő küldte el a lányt. De végül is nem
hibáztathatja Niallt. Megszegte az ígéretét azzal, hogy varázsolt. A férfi legalábbis ezt hiszi.
A sors iróniája: bűnhődnie kell a varázslat miatt, amit valójában nem is vitt véghez.
Megpróbálta megidézni az Istennő erejét, s Deirdre azt hiszi, hogy sikerült. Meg kellene
mondani az igazságot Niallnak.
Graniának nem volt kétsége afelől, hogy Deirdre megpróbált volna kieszelni valami ügyes
hazugságot.
De mindent elrontott. Niall már az ajtóban állt, amikor még mindig hálálkodott, így a férfi
hallotta, hogy említi a mágiát is.
Grania összeszedte azt a néhány dolgot, amit magával hozott Uisneathből. Nem volt túl sok
holmija: pár ruha, néhány ékszer s a takaró, amibe a druida kardot csavarta. Régi ruhái sokkal
szerényebbek voltak, mint azok, melyeket itt viselt. A hímzett selyem- és szaténszoknyák,
amelyekkel Deirdre halmozta el, nagyon elegánsak voltak, ilyeneket korábban sosem hordott.
De Grania érezte, hogy a külsején történt változás csak egy a számtalan ok közül, mely arra
készteti, hogy visszatérjen Uisneathbe. A lelkében történt változások sokkal komolyabbak
voltak.
De az nem segít, ha a sorsa fölött kesereg. Nem tud elviselni több megaláztatást Nialltól.
Még az Istennő sem kényszerítheti erre.
Grania letépte arany karláncát és az ékkövekkel díszített nyakláncot, s az asztalra dobta
őket. Kivette az ágy végénél álló ládából azt az egyszerű fehér ruhát, amit akkor viselt, mikor
először jött Aileachba.
Levette a kék selymet, ott állt fehérneműben, s bámulta papnői öltözékét, mintha az új és
idegen lenne.
A sok idegeskedéstől lefogyott, mióta ideérkezett, de a fehér ruha valószínűleg még mindig
jól áll rajta. Vajon hogyan fogadják majd Uisneathben? Beleillik-e még abba a ködös,
mágikus világba? Talál-e még számára helyet az Istennő, most, hogy így eljátszotta a
bizalmát?
– Arra nem lesz szükséged.
Grania maga elé kapta ruháját, s tágra nyitott szemmel bámult Niallra. A férfi nesztelenül
lépett be, s hang nélkül csukta be az ajtót maga mögött.
– Holnap reggel elmegyek – szólt a lány nyugodtan. – Ha tudnál adni egy lovat, hamarabb
is indulhatnék.
– Nem mész sehová. Azt akarom, hogy maradj!
Grania zavarba jött. Lehetséges, hogy Deirdrének mégis sikerült valami hazugságot
elhitetni vele?
– Tudok a gyermekről – szólt a férfi. – Azt is tudom, hogy a te bűvöleteddel fogant.
Deirdre nem szokott hazudni nekem. Nem úgy, mint te.
Grania elvörösödött a vád hallatán. De hogy lehet az, hogy Niall tud a mágiáról, s mégis itt
tartja? – Ha csak gúnyt űzöl belőlem…
 – A fene egye meg, azt akarom, hogy itt maradj! Deirdréért – tette hozzá csendesen.
Grania megértette végre. Niall csak a húgára gondol, ő eszébe sem jut. – Deirdrének nincs
szüksége rám. A gyermek… – elakadt, tudta, hogy Niall úgysem hisz neki. De mégsem
hazudhat. – Nem a varázslatomtól fogant.
– Szent Isten! Azt hiszed, ennyire ostoba vagyok?
– Baetan termékenyítette meg Deirdrét, s nem a mágia.
– A húgom másképp mondta.
– Ő azt hiszi, hogy sikerült a varázslat. Bevallom, megpróbáltam – de kudarcot vallottam.
A varázserő túl gyenge bennem. Kérlek, higgy nekem!
– Honnan tudod, hogy nem a mágia teremtette a gyermeket?
Grania tudta, hogy csak egy keresztény kérdezhet ilyen ostobaságot, hiszen érezni lehet, ha
az Istennő ereje az emberbe száll. De Niall úgysem értené ezt meg, hiába magyarázná.
– Miért hazudnék neked? Megtiltottad, hogy varázsoljak, bevallom, mégis megtettem. Ha
hazudnék, nem azt bizonygatnám, hogy tévedsz?
– De akkor Deirdre miért hiszi azt?
– Te elvennéd tőle a hitet, mely gyermekhez segítette? Mit számít az, ha nem is igaz?
– Nem engedelmeskedtél nekem.
– Valóban. Mert Deirdrének szüksége volt rám.
Nem úgy, mint neked – gondolta szomorúan Grania.
– Azt hiszem, te még sohasem érezted, hogy szükséged van valakire.
– A druidák az O’Neillek ellenségei, és te mégis varázslattal segítesz a húgomon?
– A mágia nem tesz különbséget druidák és keresztények között.
Niall arca olyan volt, mintha valami keserű pirulát nyelt volna le. – Ha itt maradsz
Aileachban…
– Te csak Deirdre miatt akarod, hogy maradjak, s ha megszületik a gyermek, úgyis
elküldesz. – Grania megrázta a fejét. – Elegem van a boldogtalanságból, O’Neill. Igazad volt,
hiba volt megkötni ezt az ostoba házasságot.
– De Deirdre gyermeke…
– A gyermek egészségesen fog megszületni nélkülem is. Deirdre meg fogja tudni, mielőtt
elmegyek.
Grania várakozóan állt, de a férfi nem mozdult. Akárhogy is fogant a gyermek, Deirdre azt
fogja gondolni, hogy elveszíti, ha Grania elmegy. Itt kell tartania a lányt, s el kell hitetnie
vele, hogy neki is szüksége van rá.
– Szeretném, ha Aileachban maradnál. Nemcsak Deirdréért. Értem is. Kérlek!
Grania szeme bizalmatlanul csillogott. Niall közelebb lépett, s mikor látta, hogy a lány
reszket, átkarolta.
A férfi megpróbálta visszafogni magát, s csak a Deirdrének tett ígéretére gondolni, de
tekintete akaratlanul is Grania áttetsző ingére tévedt. A hálóing vékony volt, mint a fátyol, s a
lány mellbimbói kirajzolódtak alatta: Grania követte a férfi pillantását, s felkapta ruháját,
hogy elfedje magát. Szemében belső vívódása tükröződött.
– Tudom, nehéz lehetett neked, hogy én…
– Kérlek… – A lány próbált elhúzódni, de Niall nem engedte. Felemelte Grania arcát, mely
úgy villant ki a fekete hajzuhatag alól, mint egy gyöngyszem.
– Maradj velem! Kérlek!
Grania levegőért kapkodott, amikor Niall az ölébe vette, s az ágra fektette. Tudta, hogy
vissza kellene utasítania a férfit, vagy legalábbis úgy kellene tennie, mintha tiltakozna, mégis
némán tűrte, hogy Niall levetkőztesse.
Niall lekapcsolta kardját, s a földre dobta. Tekintetét asszonyára szegezte, miközben levette
saját ingét és nadrágját is. Grania elnyújtózva várta a férfit abban az ágyban, amit hónapokig
olyan hidegnek érzett, és ahol eddig annyira magányos volt.
 Niall levette Grania alsóneműjét is, s a fiatal nő megborzongott, ahogy a férfi közelebb
húzódott hozzá.
Niall megbabonázva nézte Graniát: gyönyörű volt.
Úgy érezte, hogy eddig még nem fedezte fel igazán a szépségét.
A férfi keze asszonya derekán pihent, simogatni kezdte a csípőjét, aztán lassan a hasára
vándorolt, mintha ott lenne elrejtve a lány mágikus ereje.
Ahogy ujjai feljebb kalandoztak, Grania légzése felgyorsult. Niall megfogta a melleit, s a
lány halkan felnyögött, amikor a férfi a szájába vette a mellbimbóját, s gyengéden harapdálni
kezdte.
Grania a férje hajába túrt: teste megborzongott az örömtől. A druida tisztáson vadul ragadta
el őket a szenvedély, ez a szeretkezés lassú volt, és buja, mint az érett bor zamata.
Grania felemelte Niall fejét a melléről: látni akarta a férfi szenvedélyes arcát. A tűz fénye
végigtáncolt napbarnított bőrén, s kék szeme szikrázott az örömtől. Grania a saját vágyát látta
benne visszatükröződni.
A férfi izmos mellkasa meleget árasztott, ahogy mellette feküdt. Niall lejjebb csúsztatta
kezét, s őrjítő lassúsággal haladt a lány testének legérzékenyebb pontja felé. Grania felemelte
csípőjét, de a férfi még nem engedett neki. Keze a lány ágyékán pihent, és egyre jobban
felkorbácsolta Grania szenvedélyét.
– Most is elvarázsoltál? – Egy csókot lehelt Grania fülére.
A lány vonaglott, ahogy a férfi ujjai izgatóan simogatták.
– Nem – zihálta a lány.
– Hazug! – A férfi forrón megcsókolta.
Grania felemelkedett, hogy jobban elérje a férfit, de ekkor Niall visszahúzta a kezét.
– Kérlek! – lihegte.
Grania most bármit megtett volna a férfiért. Niall ostoba, hogy fél tőle: a lány a rabszolgája
volt.
A férfi szeme elhomályosult a vágytól, ahogy Grania felnyögött. Niall szétterpesztette az
asszony combjait, s hátrahajtotta a fejét. Gyengéden fogai közé vette Grania alsó ajkát, s
szenvedélyesen megcsókolta. A lány engedte, hogy Niall nyelve megkeresse az övét, s
hevesen viszonozta csókjait. Mikor Niall ránehezedett, alig kapott levegőt.
A tűz fényében szerelmeskedők számára megszűnt a világ. Felfedezték egymás testének
legapróbb részleteit is. A varázslat újra eltöltötte őket, amikor Niall újra magáévá tette
feleségét. A férfi visszahúzódott, hogy aztán még mélyebbre nyomuljon. Testük eggyé forrt. A
legcsodálatosabb bűvölet az volt, ahogy a szenvedély szárnyain felemelkedtek, s szinte már
súlytalannak érezték testüket.
Ahogy egy dallam elhalkul, úgy csillapodott vágyuk is. Összeölelkezve feküdtek, s csak
lélegzetvételük törte meg a csendet. Bármi is történik holnap, Grania már képes lesz elviselni.
Niall egész éjszaka vele maradt.

11. FEJEZET

Grania legalább százszor felébredt az éjszaka folyamán, s mindannyiszor örömmel töltötte el,
hogy Niall meztelen, meleg teste hozzásimul. Nézte a férfi markáns, szép arcát, és hallgatta
nyugodt légzését. Próbálta emlékezetébe vésni Niall bőrének illatát, izmos karjának ölelését.
 Emlékezni akart minden apró részletre, s azt kívánta, bárcsak sohase múlna el ez a
csodálatos éjszaka. Attól félt, ha eljön a reggel, minden a régi lesz közöttük.
Niall egyszer már lángra lobbant iránta, de Grania nem felejtette el, hogyan hamvadt el
szenvedélye. Remélheti-e, hogy ezúttal másként lesz? Már hajnalodik – a férfi hamarosan
felkel, s itt hagyja.
A nap sugarai beszűrődtek az ablakon, s megcsillantak Niall aranyszőke haján. Grania ujjai
alatt érezte a férfi szívverését, ahogy a mellkasát simogatta. A druida félhold színe már
egészen elhalványult, de a hajszálvékony vágás megmaradt. Grania örömmel nyugtázta, hogy
lényének legalább ez a része örökre a férfival marad.
Niall elégedett sóhajjal mozdult meg, s Grania felemelte a karját, mert biztos volt benne,
amint a férfi kinyitja a szemét, ellöki magától. De Niall elkapta a kezét a levegőben, s
visszafektette a mellkasára.
Grania ránézett, s már várta, hogy Niall idegesen megköszörüli a torkát, kimászik az
ágyból, és átkozódni kezd. Ehelyett a férfi visszahajtotta a fejét, s magához vonta Grania
arcát. Rámosolygott a lányra. – Mosolygott! Grania szíve hevesen vert örömében.
– Azt hiszem, elég volt az ellenségeskedésből.
Niall nem ezt akarta mondani. Ezek a szavak olyan kiszámítottnak hangzottak, mintha egy
háborús ellenfélnek tenne békeajánlatot. De nem volt még gyakorlata a bocsánatkérésekben, s
csak ez jutott eszébe.
A múlt éjszakai együttlétük úgy felkavarta, mint egy édes, viharos álom. Csak azért ment
be Graniához, hogy teljesítse Deirdrének tett ígéretét, s maradásra bírja a lányt: de Grania
nem a húga, hanem őmiatta maradt itt, s ez örömmel töltötte el szívét. Ez a reggel számára is
meglepetés volt, azt hitte, hogy bosszúságot fog érezni a tegnapi éjszaka után.
Grania fel tudja kelteni a vágyát – ezt már régen tudja. De arra még sohasem gondolt, hogy
közelsége a lány szívét is felkavarja. Hogyan is gyűlölhetné, mikor vállalta a kockázatot, hogy
segítsen Deirdrének?
Eszébe jutott, hogy milyen rosszul bánt eddig Graniával, s elszégyellte magát. Nem akart
kegyetlen lenni egyszerűen csak nem vágyott feleségre, legkevésbé egy druidára. Mégis
megkapta mindkettőt. Legalábbis míg Deirdre gyermeke megszületik.
A férfi mellkasán ringatta Grania fejét, s hallgatta a lány halk légzését. Érezte sötét, hűvös
hajának illatát, s most az egyszer nem akarta leküzdeni a lány iránt ébredt érzéseit. Átadta
magát a boldogságnak, s arra gondolt, nem is lesz olyan nehéz elviselnie a lány jelenlétét,
amíg a baba megérkezik.
Grania még nem válaszolt Niall békeajánlatára.
– Megbántad… a tegnapi éjszakát? – kérdezte a férfi.
A lány melléről lecsúszott a takaró, ahogy felült, s hatalmas, hitetlenkedő szemmel nézett a
férfira. Niall még mindig elküldheti Uisneathbe, ha a gyermek megszületik. De most ezzel
sem törődött. Ha ez minden, amit férjétől kaphat, akkor megelégszik ennyivel.
– Nem, egyáltalán nem bántam meg – szólt, s megrázta a fejét. – És te?
Niall válasz helyett magához ölelte. Tegnap éjszakai szeretkezésük olyan volt, mintha
szerelmük csak az éj leple alatt lángolna fel. De a lány iránti vágya reggelre is megmaradt.
Grania odabújt Niallhoz, s felsóhajtott, mikor a férfi homlokon csókolta, aztán lejjebb hajolt,
hogy elérje a száját. Először egy gyengéd csókot lehelt a rózsabimbó ajkakra, de fellángoló
szenvedélye többet akart. A nap sugarai szétáradtak körülöttük, ahogy Niall magához ölelte a
lányt. Grania hallotta a férfi hangos szívverését, s érezte testének lázas forróságát, s felcsillant
benne a remény – hónapok óta először –, hogy sorsa talán jobbra fordul.
Grania felnézett a fényes, őszi égboltra. Olyan könnyűnek érezte magát, mint a kék égen
lebegő gömbölyű felhők. Még most is alig tudta elhinni, hogy a múlt éjszaka s a mai reggel
nemcsak álom volt: Niall megbocsátott neki. Szeretkezett vele. S ha férje szenvedélyét csak a
Deirdre iránti kötelességtudata vezette, most legalább nem varázslattal sikerült elcsábítani.
 Igaz, hogy kapcsolatuk még mindig feszült, de Grania tudta, nézeteltéréseik előbb-utóbb
elsimulnak. Csak tegnap éjszaka váltak igazán férjjé és feleséggé. Az együttélés mindennapjai
idővel könnyebbek lesznek.
Niall megígérte, hogy délután kiviszi a mezőre, hogy végignézhessen egy hadgyakorlatot.
Grania boldog volt: mindenben részt akart venni, mindent meg akart tudni, ami Niall-lal
kapcsolatos. De leginkább hinni szeretett volna benne. Ruhája zsebéből elővett egy almát, s
eltűnődött azon, mit hozhatnak a jövendő hónapok. Mikor majd felmelegszik az idő, együtt
szedegetik a gyümölcsöket, s együtt boroznak Niall-lal a mezőn.
Sétálnak kéz a kézben, leheverednek a gyepre, s a fű lágyan körülöleli őket, ahogy
szeretkeznek.
Eithne morgása kizökkentette az álmodozásból. Magához húzta a farkast, s ahogy
megfordult, Ossian sápadt arcával találta magát szemben. A férfi még soványabbnak tűnt,
mint mikor utoljára látta.
– Úrnőm! – Ossian hideg csókot nyomott a lány arcára. – A farkasod azt hiszi, hogy az
ellensége vagyok.
– Ő csak egy ostoba állat – szólt Grania, de közben arra gondolt, hogy bármilyen állatban
jobban megbízna, mint ebben az emberben.
– Azt hittem, hogy még Derryben vagy.
– A kötelesség visszaszólított Aileachba – mosolyodott el a férfi nyájasan. – Kaptál
üzenetet a családodtól? Azt reméltem, hogy találkozom velük, hiszen még az esküvődre sem
tudtak eljönni.
– Apám már nagyon öreg, s az utazás Raphoe-ból veszélyeztette volna az egészségét.
Raphoe. Apám rézműves. Grania próbált visszaemlékezni a hazugságokra, melyekkel
megpróbálta elaltatni a pap gyanúját.
– Raphoe – ejtette ki Ossian a szót. – Épp a múlt héten jártam ott.
Grania szívverése felgyorsult, Ossian úgy mosolygott, mintha ő is hallaná.
– Hagyjuk abba ezt az ostoba játékot! – A férfi arca fagyossá vált, ahogy tekintete a lány
mellére esett. Meglátta a félhold alakú jelet. Mindent tudott. Grania elsápadt.
– Úrnőm – suttogta a férfi –, te hazudsz.
– Mi jogon gyanúsítasz meg?
Ossian felső ajka megvonaglott. – Mindketten tudjuk jól, hogy mit jelent az a félhold a
kebleden.
– A férjem nem fog örülni, ha meghallja, hogy beszélsz velem. Szóljak neki? Neki
panaszkodj. – Grania hátat akart fordítani a férfinak, de Ossian megragadta a csuklóját, s
maga elé rántotta.
– Mind a ketten tudjuk – mondta határozott, jéghideg hangon. – Te nem közülünk való
vagy!
– De igen! – tiltakozott bátran Grania, s most az egyszer tényleg így is érezte.
– Egy druida papnő… a felesége Connor trónörökösének? A főkirálynak ez nem fog
tetszeni.
Nem volt értelme tovább hazudni. Grania már csak annyit tehetett, hogy elmondja az
igazat, s abban bízhatott, hogy Ossianban van még egy kis könyörület. Bár ebben nagyon is
kételkedett. – En nem akarok neked rosszat, atyám. Arról, hogy milyen vér folyik az
ereimben, nem tehetek. Nem elég, hogy tisztelem az Istenedet, s az O’Neillek útját követem?
– Megzavarod Niall fejét a hazugságaiddal. Gonosz varázslattal kerítetted őt és húgát a
hatalmadba.
– Mi köze ehhez Deirdrének? – A lány megpróbált nyugodt maradni.
– Tényleg nem tudod? Azt mondják, gyermeket vár.
– Ha ez igaz, akkor örülök neki.
– Örülhetsz is – hiszen a sötét varázslatod teremtette a gyermeket.
 Be kell csapnia a papot – gondolta Grania. Talán sikerül. – Akármilyen is a múltam,
esküvel fogadtam meg, hogy itt nem varázsolok. Nincs okod rá, hogy mást higgy.
– Jó szemem és jó fülem van, átlátok a hazugságaidon. Nem tagadhatod, részed van
Deirdre gyermekének fogantatásában. S ha Connor ezt megtudja, házasságod véget ér.
– Miért gyötörsz?
– Nem ellened harcolok, boszorkány, hanem a hited ellen. Az egyházam még nagyon fiatal
Inisfailben. Nem tűrhetek engedetlenséget a jövőnk érdekében.
– De én semmi rosszat nem teszek ellened.
– Már a jelenléted is elegendő. Ha drága az életed… és az apádé, csomagolj össze, és tűnj
el!
Grania tudta, hogy nincs irgalom. Nem menekülhet Ossian fenyegetése elől. – Ha drága az
életed, pap, nem kételkedsz urad feleségének tisztességében. Niall nyilvánosságra hozhatja,
hogy álszent meséid csak kapzsiságod által vezérelt hazugságok. S Connor sem fog örülni, ha
kétségbe vonod Niall becsületességét. – Grania elviharzott a vár felé.

– Megmozdult a baba. – Deirdre gömbölyödő hasára szorította kezét. Olyan volt ez, mint
valami csoda: kilenc, meddő év után végre gyermeket vár.
Érezte méhében a kicsi csapkodását: a baba rugdosott s forgolódott tenyere alatt.
– Gyorsan! – Deirdre szeme áhítattal csillogott, elrántotta Grania kezét a rokkáról, s a
hasára szorította.
A kis gazfickó nem mozdult, s a nők vártak. Hirtelen rúgott egy picit, de olyan gyengén,
mintha egy pillangó szárnya csapkodna. Grania és Deirdre egymásra mosolyogtak.
– Hogyan köszönjem meg neked? – Deirdre szeme hálát sugárzott.
Grania megrázta a fejét, elhatározta, hogy nem rendíti meg Deirdre hitét. Grania kiteregette
a gyapjú csontszínű rostjait, s gyors, ügyes mozdulatokkal az orsó köré tekerte a szálakat.
– A varázslattal én is druidává lettem? – Deirdre karba tette a kezét, aggodalmaskodást
színlelve.
– Nem jobban, mint amilyen keresztény én vagyok. – Grania nevetése elhalkult. Az itt
töltött hónapok alatt megtanulta, hogyan kell viselkednie az O’Neillek között. Óvatos volt,
hogy áhítattal ejtse ki az Úr nevét, s mindig keresztet vetett, ha hideg szél fújt. Még egy pici
keresztet is viselt, amit Deirdrétől kapott.
Nagy kő esett le a szívéről, mikor Ossian egy hónappal ezelőtt visszatért Derrybe. De
fenyegető szavai még mindig kísértették Graniát. Talán sikerült elhallgattatnia a papot, s az
nem fogja leleplezni.
Mégis nyugtalankodott. Most először volt valami igazán az övé, s félt, hogy elveszítheti.
Niall kitárulkozott előtte, és az élete részévé vált. Semmi sem veszélyeztetheti boldogságát –
ha sikerül titokban tartani Ossian vádjait. Niall szerelme még olyan új és törékeny, s
kapcsolatuk sem elég szilárd ahhoz, hogy kibírjon egy ilyen feszültséget. Mostanáig sikerült
megőrizniük a békét – s Grania azért imádkozott, hogy Ossian se borítsa ezt fel.
– Hiányzik?
– Hmm? – Grania kérdőn vonta fel szemöldökét.
– Uisneath. Nagyon más, mint Aileach?
Graniának gondolkoznia kellett, mert nehéz volt megmagyarázni érzéseit. Uisneath annyira
más. Nem abban az értelemben, ahogy egy kunyhó különbözik egy kőerődítménytől. – Ott
soha nem beszélünk kardokról, csatákról. A hitünk ad erőt, nem a háborús fenyegetés. A hit
az, mely óvó ködbe burkolja Uisneathet. – Graniának hiányzott Uisneath. Itteni boldogsága
ellenére ősi vérének ösztöne még mindig erősen élt benne.
– Mégis féltél, hogy nem elég sűrű a köd – vagy nem a félelem űzött Niallhoz?
– A… kötelesség. Bár most már furcsának tűnik, hogy azt hittem, Niall megóv minket.
Talán éppen az a küldetésem, hogy rajta segítsek. Mikor alszik, aggodalom sötét árnyai
suhannak át arcán. Mintha még álmában is harcolna. Azt hiszem, nagyon felzaklatja a
Fergusszal való küzdelem. Lehet, hogy az a sorsom, hogy békét hozzak neki.
Grania hirtelen rádöbbent, hogy ez a feltételezés elég vakmerően s nevetségesen hangzik.
Hát ki ő, hogy meg akarja változtatni az O’Neillek háborúskodó természetét? De mi más miatt
sugallta volna az Istennő, hogy ide kell jönnie?
– Niall nem fog megváltozni a te kedvedért.
Grania elképzelte a férfit karddal a kezében, ahogy halálos csatát vív. Deirdre látta a
félelmet a lány rémült tekintetében.
– Ha nem szeretnéd annyira – nem lenne olyan fájdalmas neki sem, hogy meghaljon.
– Deirdre – Niall a bátyád. És Baetan a harcosa. A férjednek is küzdenie kell az O’Neillek
háborúiban.
– Igen, de ha nem tudsz belenyugodni ebbe, az életed örök rettegés lesz. Niall és Baetan azt
folytatják, amit az őseik elkezdtek, s a fiaik is harcolni fognak.
Deirdre a hasára tette a kezét. – A mi feladatunk az, hogy büszkén integessünk és
mosolyogjunk, mikor férjeink harcba indulnak, még ha a szívünk szakad is bele, és hogy
ápoljuk őket, mikor hazatérnek a csatamezőről. Nem kérheted Nialltól, hogy tagadja meg ősei
vérét – mondta Deirdre.
Grania felsóhajtott. – Akárhányszor kinézek az ablakon, mindig attól félek, hogy harcra
gyülekező férfiakat pillantok meg. Connor bármelyik pillanatban parancsot adhat Niallnak,
hogy induljon Ulster ellen. Ha csak elképzelem a férjemet a csatamezőn, jeges félelem
szorítja össze a szívemet, s egyre gyakrabban álmodom, hogy Niallt letiporják a lovak patái, s
a dögevők martaléka lesz egy névtelen mezőn. Hogyan is tudnék belenyugodni abba, hogy
elveszíthetem?
A két nő szemében könnyek csillogtak. Deirdre felpattant, elhatározta, hogy jobb kedvre
deríti Graniát.
Felkapott egy tükröt az asztalról, s feltűzött egy kilógó tincset a hajából.
– Az életről kellene beszélnünk – mondta, s végigsimított a hasán –, nem pedig a halálról.
Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a kicsiből… hírnök, törzsfőnök? Talán a kolostort választja.
Az a legszentebb, legbiztonságosabb sors – egy pap anyjának lenni.
– Egy kutya anyjának – morogta Grania, de már meg is bánta, hogy nem ügyelt a szavaira.
– Tudom, hogy számodra békességet ad a hited.
– Nem szabad hagynod, hogy Ossian megfélemlítsen. Ő csak egy megkeseredett vénember.
Grania nem szólhatott Deirdrének az igazságról, mert attól félt, hogy az asszony elmondja
Niallnak. – Ossian annyira más, mint a többi férfi, akivel eddig találkoztam. De végül is, mit
számít? Hiszen már elment.
Grania megpróbált vidám lenni. – Visszament Derrybe.
– Derrybe? – Deirdre megrázta a fejét, s visszarakta az arany hajpántot. – Ossian tegnap
átutazott Aileachon. Connorhoz tart, a Pajzsok várába.
Grania kezéből kicsúszott az orsó, s végiggurult a padlón. Egész reggeli munkája kárba
veszett.
Grania megtorpant a grianan felé vezető lépcsőn, s felnézett Niallra. A férfi a lőrésen
keresztül bámult kifelé a csípős téli szélben. Aranyszőke haja s csillogó bíbor brattája olyan
tündöklő volt, mint maga a nap.
A férfi a kék tótól nyugatra fekvő nagy erdőt bámulta, mely onnan fentről csak egy zöld
foltnak tűnt. Grania még sohasem érezte ennyire a férfi ragaszkodását, most mégis oda kell
mennie, s megmondani, hogy visszatér Uisneathbe. Ossian azért ment el, hogy közölje
Connorral, a lány boszorkány – s ez azt jelenti, hogy nem maradhat itt tovább.
Niall a felesége felé fordult. A szél szétzilálta Grania fekete fürtjeit, de arca nyugodtnak
látszott. Nem kellett hozzá varázslat, hogy az asszony elbűvölje: elég volt ránézni, s vágya
máris felébredt.
 A férfi megszegte a fogadalmát azzal, hogy nemcsak Deirdre miatt tartotta vissza Graniát.
A sötét kis boszorkány felmelegítette ágyát és szívét is. Olyan döntésre határozta el magát,
melyet egy hónappal ezelőtt még elképzelhetetlennek tartott volna: azt akarta, hogy a lány
örökre mellette maradjon.
Niall kinyújtotta kezét, Grania megfogta, s közelebb lépett hozzá. Néma áhítattal
gyönyörködtek az alant elterülő táj szépségében. A mocsarak, erdők, hegyek és síkságok az
ősz pazar színeiben pompáztak. Grania még az óceánt is látta, s a Derryben gyülekező
papokat.
A lány reszketett. Niall a vállára akarta teríteni brattáját, de Grania visszautasította.
– Olyan furcsa vagy ma – szólt Niall. Felemelte a lány állát, de ő félrefordult. Úgy érezte,
képtelen a férfi szemébe nézni.
– Visszamegyek Uisneathbe. – Nem bírta tovább visszatartani a torkát fojtogató könnyeket.
Niall csendben nézte, tekintetében döbbenet ült.
– Ha Maeve hiányzik, érte küldök, s elhozatom.
Grania intett, hogy nem erről van szó. Mikor felnézett, látta, hogy Niall már tudja, hogy
valami komolyabb dologról akar beszélni. – Ossian elment Connorhoz, hogy beáruljon. –
Niall átölelte Graniát, s magához szorította.
– Beszéltél Deirdrével, ugye? – szólta el magát a férfi.
Grania tágra nyílt szemmel húzódott el tőle. – Szóval te tudtad, hogy Ossian elment?
Niall vállat vont. – Nem kell félned tőle. Majd elmegyünk Connorhoz, s tisztázunk
mindent. Itt az ideje, hogy az apád is megtudja, férjhez mentél. Már előkészítettem a hintót –
holnap reggel indulunk.
– Nem – fakadt ki Grania, és sírni kezdett. – A pap tudja, hogy druida vagyok, s azt is,
hogy mágiát alkalmaztam Deirdrén. – A lány belekapaszkodott Niall karjába, fejét lehajtotta, s
szemét behunyta.
– De a varázslat nem sikerült. Deirdre gyermeke Baetontól van.
– Még ha Ossian el is hinné ezt, gondolod, hogy bármit is számítana? Ő már azért is elítél,
hogy megpróbáltam. Nem maradhatok – szólt a lány. – Nem tartozom ide. – Grania elfordult a
férfitól.
Niall gyengéden visszahúzta, s puha csókot lehelt az arcára.
– Shh… semmi baj, szerelmem. Semmi baj. Connor megbocsát nekem.
A férfi nem értette meg, hogy mire gondolt Grania.
Ha Connor el is hiszi, hogy nem varázsolt, élete akkor is örök színjáték maradna a szigorú
büntetéseket kirovó éles szemű papok előtt. Aztán ott van Brian. Akármit is érez iránta, nem
érdemelte ki, hogy így becsapja.
– Connor meg fog bocsátani – ismételte Niall, mintha ezzel megnyugtathatná feleségét.
Grania szemében könnyek csillogtak. – Megbocsátja a házasságunkat. – Ez volt az a
kimondatlan dolog, ami állandóan közöttük feszült: a tény, hogy Niall nem tudja őt úgy
elfogadni, ahogy idejött. Hiszen csak akkor szeretné igazán, ha O’Neill-lé és kereszténnyé
válna.
Megtiltja, hogy önmaga legyen: s az idetartozás végül azt jelentené, hogy fel kellene adnia
igazi énjét.
Niall újra próbálta meggyőzni. – Az lenne a legjobb, ha megesküdnél, hogy nem varázsolsz
többé… – Grania kétségbeesetten nézett a férfira. – Én vagyok az O’Neill királyság törvényes
örököse – szólt a férfi. – Tudod, hogy nem maradhatsz velem, ha a druida szokásokat követed.
Grania meg akart feledkezni különbségeikről, s szemet akart hunyni afelett, hogy Niall
még mindig nem érti, származásán nem tud változtatni. De Ossian már bebizonyította, hogy
ez csak önámítás.
– Az vagyok, aki vagyok. – A lány abbahagyta a sírást, tekintete kemény volt, és tiszta.
– Mint ahogy én is – szólt Niall.
 – El kell mennem.
Niall úgy nézett rá, mintha a lány megütötte volna.
– Tehát ez befolyásolja… az irántam való érzéseidet?
– Épp azért kell elmennem – a lány szándékosan kerülte a szerelem szót –, mert fontos
vagy nekem. Ha maradok, a múltam tönkreteszi mindkettőnk jövőjét.
– Ossian csak egy pap! Fejét veszem, ha úgy kívánod.
– Ha Ossian meghal, lesz más, aki a helyére lép. Nem vagyok közületek való. Nem is
leszek soha – mondta halkan az asszony.
Niall ránézett. Grania szerelmet látott a szemében lángoló, fájdalmas szerelmet. Úgy
érezte, mintha tőrt döfnének szívébe. De tudta, hogy amit Niall érez iránta, az merő illúzió. A
férje olyannak szeretné látni, amivé soha nem válhat. Grania széthúzta ruháját, s felfedte a
félhold alakú jelet.
– Azt hittem… most már örökre együtt maradunk – suttogta a férfi. Grania kibontakozott
Niall öleléséből. – Szükségem van rád.
– Nem tartozom ide – szólt az asszony, s elfordította a fejét.
Niall arca elsötétült, szívében tehetetlen düh ébredt.
Hiába bízik meg a feleségében, az mégis elhagyja? Ha már az ő kedvéért nem marad itt,
legalább Deirdre miatt megtehetné.
– Megtiltom, hogy elmenj!
– Úgy beszélsz, mint egy börtönőr, nem úgy, mint egy férj.
– Ha nem engeded, hogy a férjed legyek, akkor a börtönőröd leszek. Azt akarom, hogy itt
maradj Aileachban.
– Ide akarsz láncolni?
Niall elkomorult. – Igen – válaszolta határozottan. – Ha erre kényszerítesz.
Mielőtt még megszólalhatott volna, a férfi elkapta a csuklóját, s a szobába vonszolta.
Belökte a lányt, s becsapta az ajtót. Grania hallotta a kulcs csikorgását a zárban.
A lány döbbenten rogyott le, arcát kezébe temette.
Majd mikor felfogta, hogy ez a rémálomba illő látomás valóság, sírva fakadt. Minden
elromlott, de megfogadta – kerül, amibe kerül –, hogy megtalálja a kiutat Aileachból.

12. FEJEZET

Niall három napig tartotta fogva Graniát a griananban.

Ez alatt a három éjszaka alatt a férfi valahol máshol aludt, s a lány egyedül, rettegve feküdt
az ágyban. Még Deirdre sem látogatta meg: Grania sejtette, hogy Niall tiltotta meg neki. Csak
Morgana léphetett be hozzá, és mivel más társasága nem volt, Grania már a visító hangú
szolgának is örült.
Elhatározása, hogy elhagyja Aileachot, megingott, de Niall döntése, hogy bebörtönzi őt,
gyötrelmes pánikba taszította. Ki tudja, mit fog tenni Connor, ha Ossian telebeszéli a fejét? A
druidák törvényen kívüliek Connor udvarában: a király dühös lesz, ha meghallja, hogy
örökösének egy boszorkány a felesége. Grania nem osztotta Niall véleményét Connor
könyörületességéről. Minden nappal, amit Aileachban tölt, egyre nagyobb veszélybe sodorja
saját magát, a férjét és apját.
De Niall nem akart tudomást venni erről a veszélyről.
 Bármi is késztette arra, hogy itt tartsa – az O’Neillek büszkesége, a Deirdréért való
aggodalma vagy az iránta való szerelme –, Grania tudta, férje nem fogja szabadon engedni.
A közöttük tátongó szakadék, mely leküzdhetetlennek tűnt, mikor először jött Aileachba,
Niall számára megszűnt, de a lányban tovább mélyült.
Grania sírva fakadt. Fájdalom cikázott át a testén.
Lüktetett a feje, gyomra összerándult az idegeskedéstől.
Egyetlen falat sem csúszott le torkán, mióta Niall bezárta. Arany ékszerei érintetlenül
hevertek a pamlag párnáin, s nap mint nap ugyanazt a ruhát viselte, pedig Morgana minden
reggel frissen mosott holmikat hozott neki. Még a haja is fésületlen volt, és koszos: de
reménytelen nyomorúságában már ezzel sem törődött.
A szoba ablakából látta Niallt, ahogy az a gyepen vívott, de a férfi tekintetét mindig csak a
pengére szegezte, nehogy véletlenül a lány felé pillantson. Kardja dühösen hasított a
levegőbe, s Grania tudta, hogy ő az oka.
Niall egyszer sem ment be feleségéhez. Mi értelme lett volna? Tudta, hogy Grania döntése
megingathatatlan. De még ha másképp is lenne, a boszorkány eljátszotta bizalmát, … és
szerelmét. Kedvessége, szerető odaadása csak csapda volt, játék, hogy elaltassa éberségét, s az
első adandó alkalommal elmenekülhessen.
Grania meglazította az egyik kicsúszott hajtincsét, s erőtlenül rogyott az ágyra. Már
sötétedett: hamarosan itt a vacsora ideje. Mióta Niall bezárta, itt evett: pedig nagyon vágyott
az étkező hangos társaságára, s még jobban a friss szél simogatására, a szabadság leheletére.
De Niall megtiltotta, hogy akár egyetlen pillanatra is kilépjen a szobájából.
– Pszt… – Grania felugrott, ahogy kinyílt az ajtó: s elmosolyodott, mikor meglátta, hogy
Deirdre surran be.
Az asszony becsukta az ajtót, odafutott Graniához, s megölelte.
– Nem lett volna szabad idejönnöd. Niall dühös lesz.
– Most túlságosan el van foglalva, nem tudja meg. Jól vagy? – bár Grania látta sógornője
sajnálkozó pillantásából, hogy éppen az ellenkezőjét gondolja.
– Jobban lennék, ha elmehetnék.
– Tudom. – Deirdre szomorúan bólintott, s lehunyta a szemét. Az ágy szélére húzta
Graniát. – Semmiképpen nem maradhatsz? Ha Ossian megígérné…
– Már túl késő. A pap elment Connorhoz. De még ha vissza is vonná vádjait, az sem
változtatná meg druida véremet. Nem tudok olyan feleség lenni, amilyenre a bátyád vágyik.
Mindenki közül te tudod a legjobban, Deirdre, hogy megpróbáltam.
– De hát jól csináltad – szólt Deirdre reménykedve.
– Nem tartozom ide.
– Niall szeret téged. – Grania üres tekintettel nézett rá: Deirdre tudta, hogy bátyja szerelme
semmin nem változtat. Kinyújtotta kezét, s magához ölelte sógornőjét. – Biztos vagy benne,
hogy el akarsz menni?
– Mit számít az, hogy mit akarok? – kérdezte Grania. – Hiszen rab vagyok.
– Van egy hintóm. Mescan és Matha elvisznek innen. Ma éjjel indulhatsz – suttogta
Deirdre.
Graniának elakadt a lélegzete meglepetésében. Édes, édes Deirdre. Szíve vadul dobogott, s
arra gondolt, bárcsak elfogadhatná ezt a nagylelkű ajánlatot. De nem kockáztathatja meg,
hogy Deirdrét kitegye Niall haragjának.
– A bátyád dühe nem ismer határokat.
– De most nincs igaza.
– Igaza van-e, vagy sem, nem számít.
– Niall megbízik bennem, nem fog gyanúsítani. Az én embereimmel mégy – senkinek sem
fognak hiányozni – s Niallnak eszébe sem jut, hogy a hintómat keresse: azt mondtam neki,
hogy eltört a kereke. Mescan és Matha várni fognak rád. – A lány nem engedte Graniát szóhoz
jutni. – Az O’Neill-zászló alatt fogsz utazni. – Mindenki azt hiszi majd, hogy Niallé a hintó.
Senki sem mer majd megállítani.
– De ha Niall megtudja, hogy te voltál, aki…
Deirdre összeráncolta homlokát. – Legfeljebb bezár a szobámba egy napra, de úgyis
megbocsát. Ha már úgyis el kell menned, legalább engedd, hogy segítsek.
Grania torkát könnyek fojtogatták, ahogy magához ölelte Deirdrét. – Hogyan köszönjem
meg?
Sógornője is elérzékenyült. – Talán mégis maradhatnál – suttogta gyorsan, bár tudta, hogy
ez hiú remény. – De… nem akarlak még jobban elkeseríteni a könyörgésemmel. Tudom, hogy
anélkül is nehéz a szíved. Csak annyit mondok, hogyha húgot választhatnék magamnak, téged
választanálak. Önzőnek tartanál, ha azt mondanám, nélküled aggódni fogok a gyermekemért?
Grania Deirdre hasára tette a kezét. – A baba biztonságban van, megígérhetem.
Deirdre bólintott, s kihúzott egy kis csomagot köpenye redői közül. – Tessék! Néhány
ékszer, amit eladhatsz.
– Uisneathben nem lesz szükségem pénzre.
Deirdre mosolygott, de a szíve majd megszakadt fájdalmában. Arcát Grania arcához
szorította. – Szerencsés utat, húgom!

Fergus a homloka fölé emelte kezét, hogy leárnyékolja ép szemét, s széttekinthessen a kora
reggeli fényáradatban. Tegnap napnyugtakor állította meg csapatát: mint mindenki Ulsterben,
ő is betartotta az éjszakai utazás ősi tilalmát. De a nap már felbukkant a hegycsúcsok mögül,
így folytathatja útját. Metsző hideg volt, de tiszta idő. Ragyogó nap ahhoz, hogy elkapja Niallt
– és elcserélje Connorral az Airghialla földért.
Egy héja rikoltott a közelben, s a hang hallatán Fergus nagyot sóhajtott. A madár kiáltása
kedvező jel. Egyetlen mozdulattal lova, Sarán nyergében termett. Harcosai azonnal követték
példáját.
Testőrsége, a feinnide nem zsoldosokból, hanem Ulster legkiválóbb harcosaiból állt.
Keményszívű férfiak voltak ezek, akiknek a kardjuk csengése jelentette az életet. Számukra
többet ért egy éles fegyver, mint az asszonyok ölelése. Az életüket kockáztatták a pillanatnyi
örömért, hogy térdre kényszerítsék a halált. Ők szabadították ki Fergust.
A mai győzelem válasz lesz Connor tettére. A főkirály bolond, ha azt hiszi, hogy
megijesztheti Ulstert valami mágikus druida karddal. Fergusnak több ezer fegyvere van – s
mindegyik Ulster haragját hordozza. Visszaküldte Connor küldöncét a karddal s egy
hadüzenettel.
Úgy számította, Niall már úton van a Pajzsok várába, hogy kidolgozzák a haditervet
Connorral.
A jelzőtűz sokáig égett tegnap éjszaka, s ez felkelthette Niall figyelmét. Kardok csörögtek,
mérgezett hegyű dárdák csattogtak. Ulster harcosainak meszes pajzsa fullasztóvá tette a
levegőt. Fergus párbajozni akart Nialllal.
A kihívás jele ősidők óta a pajzson való dobolás.
Öccse nem utasíthatja vissza – ha mégis így tenne, vereségét ismerné el. De az O’Neill
herceg harcolni fog, s mikor legyőzte, megkötözi és visszaviszi Niallt Ulster fővárosába, Rath
Mórba. Aztán felajánlja Connornak a cserét.
Bár Fergus kész volt háborúzni, bosszúja sikeresebb lehet, ha elrabolja Niallt. Így egyetlen
csepp vér nélkül övé lehet Airghialla.
Fergus érezte vérében az ősi erőt. Beöltözött a harchoz, de tudta, hogy most nem lesz
szüksége mellvértre és lábszárvédőre: a sors keze elegendő védelmet nyújt.
Kihúzta a kardját – Kemény Pengét – fémhüvelyéből.
Ő volt az úrnője Piktföldön, amíg ő száműzetésben volt, s ezzel vágta le Sweeney fejét –
hogy Connort főkirállyá tegye. Kemény Penge ma igazságot fog osztani.
 – Jönnek, uram! – a küldönc alig kapott levegőt az izgatottságtól, ahogy odakiáltott
Fergusnak.
Ostorok csattantak, lovak nyerítettek. Fergus végignézett az előttük elterülő széles
völgyön.
A piros lobogó a hegyek között kígyózott. Hihetetlen módon csak egy hintót láttak. Fergus
nevetni kezdett: óvatlan lépés volt Nialltól, hogy kísérők nélkül indult útnak.
Az ég felé emelte Kemény Pengét. – Ulsterért! – kiáltották az emberek, Fergus a völgy felé
fordította lovát, s elindult, hogy lecsapjon a piros zászlóra.
– Bújj le, hölgyem! Most! – kiáltott Mescan Graniára, nem törődve az udvariassággal.
Lerántotta a lányt a hintó üléséről, s durván a szekér vesszőből font padlójára lökte. A
gyapjútakaró, amibe Grania a lábát csavarta, most teljesen elfedte testét. De mielőtt még meg
tudta volna fogni, Eithne fogát vicsorítva, s szőrét felborzolva ugrott le a hintóról. Grania
mozdulatlanul feküdt, s úgy látszott, mintha a takaró alatt csak egy csomagot szállítanának.
Matha megsarkantyúzta a lovát, de szíve vadul kalapálni kezdett a lélegzetelállító
látványtól: Ulster zászlaja lobogott előtte, rajta a narancsszínű eget nyaldosó sárga oroszlán.
Azonnal tudta, hogy nincs remény a menekülésre.
A portyázó csapat démoni sebességgel közeledett feléjük, kivont fegyvereiken megcsillant
a napfény. Matha kardja markolatára tette a kezét: nem volt igazán a kard embere, de
megesküdött Deirdrének, hogy élete árán is megvédi Graniát.
Ulster lovasai hatalmas porfelhőt kavarva vágtattak a hintó felé. Matha még serdületlen ifjú
volt, mikor Ulster négy évvel ezelőtt támadást indított az O’Neillek ellen.
De már hallott Fergus kegyetlen, szörnyű tetteiről. Félelem jeges ujjai szorították össze
szívét, ahogy Ulster oroszlánja elé lépett.
– Fergus vagyok Ulsterből. Hol van az urad, Niall?
Sem Matha, sem Mescan nem szólalt meg: tudták, hogy bármit is mondanának, azzal
elárulnák Graniát. – Nos? Talán elbújt a fák közé? – Fergus végigpillantott az út két oldalán.
– Urunk, Niall, nincs velünk. – Matha érezte, hogy keze megremeg kardja markolatán.
– Nem vagyok ostoba, fiú. – Fergus szeme összeszűkült. – Látom az O’Neill-zászlót, mely
nem kísérhet két ilyen senkiházit, mint ti. – A fivérek kővé dermedtek a sértés hallatán, de
egyikük sem mozdult. – Hol az uratok? – kiáltott Fergus türelmetlenül.
– Niall megparancsolta, hogy menjünk a Pajzsok várába. Az O’Neill-zászló csak azért
lobog a hintón, hogy biztonságban utazzunk. – Matha tudta, hogy Fergus nem fogja ezt
elhinni, de semmi más nem jutott az eszébe.
– Nincsenek marháink – mondta Mescan. Ostoba módon azt remélte, hogy Fergus
zsákmány után kutat.
Fergus krákogott, és köpött egyet. Nyála a hintó kereke mellett ért földet. Eithne morgott,
lesunyította fejét, sárga szemét egy pillanatra sem vette le az alattomosan mosolygó férfiról.
– Egy másik bika után kutatok. Azért jöttem, hogy megvívjak Niall-lal – kiáltotta, s újra
végigpásztázta a tisztást, mintha azt várná, hogy kihívó szavai előcsalogatják
mostohatestvérét. Fergus kardjával pajzsára csapott.
Matha mély lélegzetet vett. – Elfogadom a kihívást az uram nevében. – Leugrott lováról,
kivonta kardját, és hegyét Fergus arcához nyomta.
A férfiból eszelős kacagás tört fel. – Nem pazarlom az erőmet szemtelen kölykökre. –
Hátrébb húzódott, és meglepő könnyedséggel ütötte ki Matha kezéből a fegyvert, s a csapás
erejétől az O’Neill ifjú a homokba zuhant.
– Talán – Fergus hangja megkeményedett – majd lehulló fejed látványa kicsalogatja Niallt
a rejtekhelyéről.
Mondd el az utolsó imád, fiú! – Matha behunyta a szemét, s megmarkolta a nyakához
szorított bronzpengét.
 – Ne! – Grania felpattant a hintóban, kétségbeesett kitörését még Mescan sem tudta
megakadályozni.
A lány lelökte magáról a takarót, leugrott, haja összezilálódott, s szeme villámokat szórt.
Eithne mellé ugrott, szőrét felborzolta, farkát felemelte.
Fergus gonoszul vigyorgott. – Lám-lám. Tehát mégsem egyedül utaztok… – szólt
önelégülten.
– Fergus! – mondta a lány, emlékezett a férfira Taráról. – Egy magadfajta rettenthetetlen
harcos azzal szórakozik, hogy ártatlan fiúkat gyilkol?
A férfi leugrott a lováról, s belevágta kardját a földbe.
Bágyadtan meregette a lányt. Grania legnagyobb rémületére úgy tűnt, hogy tetszik neki. A
férfi elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. Valami szörnyűségen törte a fejét.
– Én… – Grania látta, hogy Fergus az emlékezetében kutat, miközben mohón mustrálgatja.
– Ismerlek téged.
– Én is ismerem a fajtádat – csattant fel a lány. A férfi sebhelyes, gyűlölettől eltorzult arca
tisztán megmaradt az emlékezetében.
– Tara. – Grania torka összeszorult, ahogy a férfi kimondta a nevet. – Te vagy a hárfás
fattya. Az a boszorkány.
– Engedj utunkra! – szólt a lány halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon.
– Hová utazol Niall zászlaja alatt? – Fergus közelebb jött hozzá, Grania erre meghátrált. A
férfi még egy lépést tett felé, Grania tovább hátrált, mintha a támadás és visszavonulás táncát
lejtenék. – A bátyám ágyasa vagy? – A férfi csak erre tudott gondolni. Hiszen a felesége nem
lehet. Fergus tudta, hogy Niall esküvel fogadott nőtlenséget. A lány mégis öccse zászlajának
védelme alatt utazik.
– Nem vagyok senki szajhája! – védekezett hevesen Grania.
Fergus szeme megakadt az arany karláncon, melyet Niall jegyajándékként adott Graniának.
A férfi még elé lépett, de a lány már nem mozdult, érezte a ló verejtékének szagát, mely a
férfiból áradt. Nem akart Fergus vak szemére nézni, de akaratlanul is mindig odapillantott. A
férfi elkapta a lány csuklóját, s úgy megszorította, hogy Graniának már fájt.
– Ismertem Niall anyját. Ez a lánc az övé volt. – Fergus vakítóan fehér fogsora kivillant. –
Jézusom, te az öcsém felesége vagy! – Grania rémült tekintete csak megerősítette gyanúját.
Mescan lepattant a szekérről, s Fergusra vetette magát, de mielőtt bármit is tehetett volna,
három megtermett harcos megkarcolta a férfi arcának sebhelyes oldalát.
– Pfuj! – Fergus ellökte Grania csuklóját. – Milyen szörnyű lehet két hét Niall birtokán.
Nem lehet aludni, hideg az étel: mindez egy kis fekete lánynak.
Graniában egy pillanatra felcsillant a remény, hogy Fergus elengedi. A férfi arca felvidult,
mintha kiváló ötlete támadt volna. De Fergus még nem döntötte el, mi lenne a jobb: ha
elrabolná, vagy ha megerőszakolná a lányt. Grania gyomra görcsbe rándult, s úgy zihált, mint
egy űzött vad.
Fergus ledobta pajzsát, s Grania arca felé nyúlt.
A lány megborzongott a hideg érintéstől. A férfi a zöld szempárba nézett, mely tágra nyílt a
rémülettől.
– Igen – suttogta Fergus –, Niallt akartam elfogni… de veled is megelégszem. Egy nő
Airghialláért cserébe. Méltányos ár lenne…
Grania elfordította fejét. – Connor nem fog belemenni az üzletbe. – Fergus kérdően
pillantott rá. El kell hitetni a férfival, hogy értéktelen Connor számára, ez az utolsó
lehetősége, hogy Fergus elengedje. – A főkirály gyűlöl engem.
– Akkor Niall-lal kötök alkut. Gondolom, ő szeret.
Graniának ez az ötlete csak tovább rontotta helyzetét: gondolatok kavarogtak az agyában,
kétségbeesetten próbált újabb kifogást találni. – Niall kidobott. Az ágyából – tette hozzá, hogy
jobban kihangsúlyozza a tényt.
 – Mi másért utaznék így? – Fejével a hintó felé intett. – Melyik férfi engedné el feleségét
védelem nélkül, két tapasztalatlan fiúval?
Úgy látszott, érvelése elgondolkoztatta Fergust. A férfi végigmérte a lányt, aztán haragosan
felnevetett.
– Két fiú és egy fehérnép utazik az O’Neill trónörökös zászlaja alatt. Valóban furcsa… De
azt tudom, hogy akár szerelemmel, akár haraggal váltál el az öcsémtől Niall vissza akar majd
szerezni, ha megtudja, hogy Rath Mórban vagy.
Rath Mor. Grania emlékezett a névre. Niall említette egyszer, hogy ott van Fergus erődje.
A lány szája kiszáradt. – Nem megyek oda – jelentette ki határozottan.
A férfi meglepetten vonta fel szemöldökét. – Micsoda bátor kislány! Azt hiszed, van más
választásod?
– Nem megyek veled. – Grania karba tette a kezét, s rezzenéstelenül állta a férfi tekintetét.
Jobb lenne, ha itt rögtön beledöfné a kardját, mielőtt még Fergus és a harcosai… Grania hátán
jeges borzongás futott végig.
– Talán nem tartod sokra a saját életed – szólt a férfi, s vállat vont –, de az O’Neill fiúk… –
Matha és Mescan felé fordult. – Gondolom, nem szeretnéd, hogy ők is meghaljanak.
– Úrnőm, miattunk ne aggódj! Megesküdtünk Deirdrének. – Matha azonnal elhallgatott,
amikor rádöbbent, hogy meggondolatlan suttogásával elárulta küldetésük igazi célját.
– Deirdre? – Fergus arca felderült. – Lehetséges, hogy te szöktél meg az öcsém ágyából? –
Fergus megcsípte Grania sápadt arcát. A lány behúzta a nyakát, s megremegett. – Niall durván
bánt veled, igaz, kicsi lány?
Még ha igazat is adott volna neki Grania, akkor sem vallotta volna be. Keze ökölbe szorult,
s a következő pillanatban teljes erőből megütötte Fergust. A férfi arca meg sem rezzent.
Megdörzsölte állkapcsát, s úgy nézett Graniára, mintha hozzá lenne szokva a veréshez. Grania
karba tette a kezét: biztos volt benne, hogy a férfi visszaüt. De Fergus leengedte az öklét.
– Ezek szerint mégis szereted Niallt. Na, te kis holló, nem kell félned tőlem. Nincs
szándékomban megízlelni az öcsém zsákmányát. Legalábbis ma éjszaka még nem. – A férfi
hangosan felnevetett. – Később majd befejezheted szomorú történetedet. Most visszamegyünk
Rath Mórba.
Grania inkább meghalt volna, mint hogy vele menjen. De Matha és Mescan az életüket
kockáztatták érte.
Nem sodorhatja őket veszélybe.
A férfi vállára csapta brattáját, s felpattant Sarán hátára. A kezét nyújtotta Graniának, de a
lány visszautasította, s a hintóra nézett. – Ó, nem, kedvesem. Az itt marad. Nem szeretném, ha
a férjed követné a nyomát.
Grania magával húzta a csendesen morgó Eithnét.
– Rendben van, akkor gyalogolok.
– Ahogy kívánod – felelte Fergus önelégülten. – De Rath Mor négynapi járásra van, s úgy
tűnik, esni fog.
A levegő illatából Grania tudta, hogy a férfinak igaza van. Mintha nem állnának így is elég
rosszul a dolgok, most még ráadásul sárban kell megtennie a hosszú utat.
Halálosan fáradtnak érezte magát: az O’Neill fivérekkel már éjszaka elindultak. Fergus
ajánlata hogy üljön fel a lóra – csábító volt, de nem bízott a férfiban. Grania megrázta fejét, a
tekintetét mereven az előtte futó útra szegezte.
A férfi megérintette kardja hegyével Grania remegő állát. – Ne nézz olyan ijedten, kicsim!
Tisztességes ember vagyok. Ha akartam volna, már rég az enyém lennél. Lehet, hogy meg
fogod szeretni Rath Mórt – mondta lassan a férfi.
– Soha!
 13. FEJEZET

Grania az eddiginél is nehezebben viselte az út viszontagságait. Megpróbált nem gondolni

arra, hogy vékony, kecskebőr sarujában mennyire feldagadt a lába a sziklás talajon való
nehézkes gyaloglástól. Próbálta elfeledni, hogy a szél milyen élesen vágott az arcába és a
nyakába. És próbálta elterelni gondolatát arról is, hogy teste mennyire sajgott a Fergus által
diktált erőltetett lovaglástól. Egyetlen dologra összpontosított: hogy semmiképpen sem adja
meg a férfinak azt az örömöt, hogy szenvedni lássa őt.
A férfi három napon keresztül megállás nélkül hajtotta őket, hajnalhasadástól sötétedésig,
csak ha nagyon hideg volt az idő, akkor álltak meg néhány órára.
Olyankor gyorsan bekaptak néhány falatot.
Ha Fergus nem tiltotta volna meg az éjszakai utazást, biztosan folyamatosan meneteltek
volna – gondolta Grania.
Minden reggel ugyanaz a rituális szertartás játszódott le: nem mertek tüzet gyújtani,
nehogy felhívják magukra a figyelmet, s reggelire csak száraz árpakenyeret és egy vékony
szelet szalonnát ettek. Az utat berkenyefák szegélyezték, de Fergus nem adott engedélyt
Graniának, hogy megálljon és szedjen a gyümölcséből. A nő így útközben tépdeste le a fa
termését, de kezébe több tüske állt, mint ahány gyümölcsöt le tudott szedni.
Az első két nap Grania visszautasította az ulsteriek által annyira kedvelt sózott disznóhúst.
Így a kimerítő lovaglás hamarosan felemésztette minden erejét. Félt, ha Fergus észreveszi,
hogy járása bizonytalanná vált, a férfi arra fogja kényszeríteni, hogy közvetlen mögötte
lovagoljon. A harmadik napon erőt vett magán, s letuszkolt néhány falatot a sós húsból.
Mielőtt kiköpte volna az utolsó harapást, nyálas száját mocskos ruhájának ujjába törölte.
Ha Fergus látta volna őt, nehezen tudta volna megállni nevetés nélkül.
A nő rádöbbent, hogy ennie kell ebből a keserű valamiből, és jobban teszi, ha apránként
falatozik útközben.
Sarán mögött poroszkált, miközben figyelte, hogyan lengedezik Fergus brattája a szélben.
Köpenye a feinnid zászlók kicsinyített másának tűnt – csillogó sárga és tengerzöld selyem,
szélein vékony aranyrojttal. Fergus díszes öltözéke meglepte Graniát a férfi megszokott
kopott ruháját várta, mely jobban illett sötét, merengő arcához.
A kelet felé eső Rath Mórhoz vezető út farmok és füstölgő falvak mentén vezetett, ahol
parasztok és csaholó kutyák figyelték a különös menetet. Fergust mint herceget minden egyes
gazdaságban kedves vendégként fogadták volna a meleg étel és a megvetett ágy gondolata
majdnem az őrületbe kergette Graniát. De cseppnyi reménye sem volt, hogy megálljanak.
Egyébként nem foglalkozott vele, hogy hol alszik.
Egy-egy éjszaka alig volt ereje arra, hogy helyet találjon magának, olyan gyorsan
összerogyott, és a feje előrebukott. Most is úgy tűnt, hogy még bele sem ájult a mély,
álomtalan alvásba, mikor a reggel kegyetlen hangjai már fel is ébresztették. A lószerszámok
csörömpölése és a kardok csörgése gyorsan magához térítették a lányt.
Hirtelen fájdalom nyilallt Grania bal lábába. Lehajolt, maga felé fordította talpát, majd
kiszórt sarujából egy kicsiny, éles kavicsot. Fergus iránt érzett minden dühét beleadva
hajította el a követ, majd tovább sántikált, miközben úgy gondolt Deirdre szekerére, mint éhes
koldus a friss kenyérre.
Mikor Fergus annyira ragaszkodott hozzá, hogy hagyják ott a kordét, Grania úgy gondolta,
hogy ezt a kocsi lassúsága miatt parancsolja így. De most, amint rápillantott a szűk csapásra,
mely előttük állt, rá kellett jönnie, hogy a szekér egyáltalán nem fért volna el rajta. Aileach és
Rath Mor között nem létezett igazi út, csak egy marhák által kitaposott ösvény, melyen még
egy kosarakkal megrakott öszvér is csak úgy tudott volna áthaladni, hogy a csapás szélén
burjánzó sövény verdeste volna az oldalát. Egy szekérrel pedig végképp reménytelen
vállalkozás lett volna végigmenni itt. A tüskés, szúrós bokrokkal szegélyezett ösvény
meggyőzte Graniát arról, amit már eddig is tudott: nincs szükség járható útra Aileach és Rath
Mor között. Az emberek karddal és vérrel üzletelnek, nem pénzzel.
Egy újabb kődarab sértette fel Grania sarkát. Miközben kirázta sarujából, arra gondolt,
hogy kezd egyre jobban hozzászokni a fájdalomhoz. Lábujjai teljesen elzsibbadtak az állandó
meneteléstől. Túl fáradt volt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Kezével letörölte az arcát, majd a
ráragadt mocskot szétmaszatolta szoknyáján.
Eithne ott ügetett mellette. Grania a farkasára gondolt, hogy a szegény állat mancsát
ugyanúgy felsérti a talaj, mint az ő lábát. De akárcsak úrnője, Eithne sem panaszkodott.
Grania alig értett valamit a feinnidek különös tájszólásából, de a szófoszlányok jelentését
könnyen kitalálhatta. Akárhányszor hátranézett, sértő megjegyzések záporoztak rá, amiket
gúnyos füttyögés és huhogás kísért.
Grania lenyelte a sértéseket, s megpróbált egy pillantást vetni Mathára és Mescanra. De
amikor hátranézett, csak poroszkáló feinnideket láthatott, akik gúnyosan vigyorogtak rá.
Minden éjjel, amikor letáboroztak, Fergus gondosan elkülönítette Graniát a többiektől.
Külön megtiltotta a lánynak, hogy az O’Neill testvérekkel beszélgessen. Ezt elég nehéz volt
elviselni, hiszen mindannyian teljesen kimerültek és csüggedtek voltak. A két szerencsétlen
testvérrel ráadásul még kegyetlenebbül bántak. A lány már többször kérte Fergust, hogy ha őt
fogva is tartja, legalább a két fiút engedje szabadon.
Az ösvény egy széles síkságba torkollott, mely még az előző napokon látott földeknél is
terméketlenebbnek tűnt. A déli nap égetett, és Graniát elfogta a honvágy Aileach egyszerű
szépsége után. Hiányoztak neki a zöld mezők és az erdők jellegzetes illatai. Ulster egyhangú
tája csak a széltől és a sós tengeri levegőtől bűzlött.
Fergus megállította Sarant, miközben Graniára várt.
A lány lassított, abban a reményben, hogy a férfi békén hagyja. De az mégis bevárta őt. A
lány alig tudta elhinni, hogy beszélni akar vele: mióta túszul ejtették, Fergus olyan néma volt,
mint a sír.
Grania lopva felpillantott, úgy, mint mindig, mikor úgy gondolta, hogy Fergus nem veszi
észre tekintetét.
Úgy gondolta, ha óvatosan figyelemmel kíséri, talán lerázhatja fogvatartóját, s talán Fergus
akaratlanul is rávezeti őt arra, hogyan szökhetne meg. De ilyenkor is csak a férfi csendes,
nyugtalanító arcát látta.
Niall szerint Fergus csak huszonkét éves volt. De a keleti parton eltöltött kemény
katonaévek megöregítették jobb szeme kísértetiesen fehér, a bal pedig sötét, mint az éjszakai
vihar, és tekintete hideg, mint a jég.
Feketés haja laza, göndör fürtökben lógott vékony szemöldökére és karakán arcára.
Vonásai szabálytalanok voltak, bár a lány jóképűnek találta, mikor egyszeregyszer lopva
belepillantott a szemébe. Lerítt róla származása, miszerint a nagy harcos, Cuchulain, a híres
ulsteri Vörös Lovag leszármazottja. De a keserűség még élesebbé tette arcvonásait, szája
örökös kihívást jelzett a sors ellen, lelohasztva Grania minden reményét, hogy a férfi talán
megkönyörül rajta.
Dermot sokat mesélt Ulsterről. Beszélt a levágott fejekkel díszített termekről, ahol az
áldozatok összezsugorodott szemekkel meredtek a világba, húsuk rothadástól bűzlött,
miközben az ulsteriek vígan ünnepeltek közöttük. Mesélt a feinnidek félelmetes fegyvereiről
is.
Azt mondják, a lándzsáik kínzó fájdalmak közt végeznek az ellenséggel, a lándzsahegyek
pedig olyan forróak, hogy saját tulajdonosuk is vizet tart magánál, hogy időnként lehűtse őket.
– Holnap megérkezünk Rath Mórba – szólította meg Fergus.
 Grania továbbra is csak az utat bámulta: – Niall nem fog kiváltani! – jegyezte meg, és
elszántan menetelt tovább.
– Majd meglátjuk! – nevetett fel Fergus hangosan. – Ha az én feleségem lennél, én bizony
vissza akarnálak kapni minél gyorsabban! – Mocskos tekintete a lányban olyan érzést keltett,
mintha meztelenül állna előtte. – Bőre viszketni és bizseregni kezdett. – Ha Niall hagy téged
elveszni, akkor bolond.
Grania lábai megmerevedtek, amint a férfira pillantott: – Nincs jogod így beszélni róla –
mondta, s elpirult.
Fergus iránt érzett féktelen dühe ösztönös, ugyanakkor tanulságos hiba volt. Megpróbált
gyorsabban haladni, csak hogy minél távolabbra kerüljön fogvatartójától.
Fergus utánaszólt: – Tudod, hogy beszélsz álmodban?
Grania hátrafordult, száját nyitva felejtve a csodálkozástól.
– Csak Niall nevét emlegetted. Bár szerettem volna mást is hallani.
– Szóval, velem voltál, amíg aludtam… – Grania oly szorosra húzta össze köpönyegét,
hogy ujjai elfehéredtek. Feldühítette a gondolat, hogy Fergus ott áll felette, és nevet rajta, míg
ő alszik.
– Nyugodj meg, kis boszorkány! – mondta a férfi. – Csak egy takarót terítettem rád, hogy
meg ne fázz! – Rámosolygott a lányra, majd lesimította brattáját, s méltatlankodva letörölte az
izzadságot a nyakáról.
– Az a harcos, aki nem akar minél többet tudni az ellenségről, bolond – vagy halott. De ezt,
ugye, te is tudod?
Grania arcát úgy elöntötte a forróság, hogy még a füle is csengeni kezdett. Fergus nagyon
jól tudta, hogy a lány figyelemmel kíséri minden mozdulatát. Grania viszont magában
megesküdött, hogy nem becsüli alá a férfi erejét: – Ha Connor odaadja neked Airghiallát,
békén fogod hagyni Niallt? – Fergus jellegzetesen gunyoros mosolya éles késként hasított a
lány hátába. A tekintetéből ítélve nyilvánvalóvá vált számára, hogy Fergusnak még csak meg
sem fordulna a fejében, hogy szabadon engedje Niallt. – De te csak gyilkolni tudsz, igaz? –
sziszegte a lány dühösen.
– Persze hogy akarom Airghiallát! – válaszolt Fergus nyugodtan. – És ha Niall fejébe kerül,
hát én azt se bánom.
– Az ő feje nem gyógyítja meg a beteg szemedet.
– Ez – mondta, miközben ujját ijesztően csúnya szemére nyomta – egy harcos arca. És
ulsteri. És ameddig legalább egy jó szemem van, amit az O’Neilleken tarthatok, harcolni
fogunk ellenük.
– Akkor cserélj el engem a földért, ha tudsz. De kérlek, Mathát és Mescant engedd
szabadon!
– Egy férfi becsülete azon is múlik, hogy hány túszt tart fogva. Mathának majd keresünk
valami munkát Rath Mórban. Mescan pedig már nincs itt.
– Megölted? – kérdezte ijedten Grania, Fergus szörnyű válaszától tartva. A férfi csak
nehezen tudta elfojtani feltörni készülő nevetését: – Hogy megöltem?! Dehogy… Szabadon
engedtem!
Grania egy pillanatig sem hitt neki. Lábujjra állt, és tekintetével a sokadalmat fürkészte.
Meglátta Mathát… de csak egyedül őt.
– El fogja mondani a drágalátos férjednek, hogy mi történt veled. Habár lehet, hogy nem
lesz elég mersze bevallani, hogy elvesztett téged. Nem tudhatjuk, milyen hazugságot eszel
majd ki. Talán azt, hogy önszántadból jöttél velem.
Grania torka kiszáradt a haragtól, majd a félelem kerítette hatalmába. Tudta, hogy Niall
dühös lenne, ha feleslegesen kockáztatná az életét. Gyorsan el is hessegette magától a
nyugtalanító gondolatot. Mescan az igazat fogja mondani. Nem áll érdekében hazudni.
 – A férjem vissza fogja utasítani az ajánlatodat, ha azt hiszi, hogy megcsaltam. Nem
hiszem, hogy mielőtt elküldted Mescant, ne láttad volna el tanácsokkal.
– Hm… – mondta Fergus, és egészséges szemével a lány felé hunyorított –, legalább van
egy kis ész is abban a csinos kis fejedben.
Grania azt remélte, hogy Fergus annál kegyesebb és könyörületesebb lesz vele, minél
vonzóbbnak találja: – Kérlek, engedd Mathát is szabadon!
Ha rá tudná venni Fergust, hogy engedje el a másik fiút is, már csak saját sorsáért lenne
felelős s kisebb lenne a kockázata annak, hogy hibát követ el. Készen volt akár az életét is
feláldozni, ha ez azt jelentené, hogy távol tudja tartani Fergust Nialltól.
– Hiszen szegény nem több egy megrettent kisfiúnál! – tette hozzá.
Fergus felemelte a kezét, és az oghammel, az ősi druida jelbeszéddel mutatott nemet,
melyet Grania csüggedten vett tudomásul.
– Gondoltam. Olyan vagy, mintha hatalmába kerített volna a druida varázserő.
– Drui… Nem ismerem ezt a szót!
Fergus megköszörülte a torkát: – Van értelme időt vesztegetnünk erre az ostoba játékra?
– Csak nem hiszed, hogy Niall el fog venni egy boszorkányt?
– Úgy vélem, a bátyám tud még meglepetéseket okozni. És értem már azt is, hogy Connor
miért nem volt elégedett veled.
– Akkor mondd el neki. Ha meg akarod szégyeníteni Niallt, csak mondd el a nagy
királynak. Legalább harcolj egy kicsit az igazságodért!
– Még nem tudom, mit fogok tennie… Még nem! – bökte ki Fergus mosolyogva. –
Szeretném látni, amint Niall a segítségedre siet. Aztán pedig, majd meglátod, Connor mellé
áll, s ez azt fogja jelenteni, hogy semmit sem jelentesz már a számára.
– Ha elhiszed, hogy druida vagyok, akkor tudnod kell azt is, hogy különleges erővel
rendelkezem. – Természetesen ez nem volt igaz, de ez volt Grania utolsó esélye a
védekezésre. Megpróbált félelmetes külsőt erőszakolni önmagára. – Felhólyagosíthatom az
arcodat, vagy egyetlen pillantásommal az őrületbe kergethetlek!
Fergus kinyújtotta karját, megadást színlelve gúnyolódott a lányon.
Grania keze ökölbe szorult a tehetetlen dühtől. Fergus biztos volt benne, hogy a lány nem
tud ártani neki és igaza is volt. A varázslók ugyan képesek az erejükkel megőrjíteni vagy
megölni egy embert, de Grania nem.
A lány elfordult, mikor a férfi harsányan felkacagott: – Egy pillanatig sem kételkedtem
benne, hogy egyszer majd hatalmas erővel fogsz rendelkezni. De most még gyenge vagy, kis
boszorkány. És amíg az erődet meg nem találtad, én rendelkezem a sorsod felett.

– Maradj a helyeden, boszorkány! – Az őr belökte az étellel teli tálcát a nyíláson, majd

villámgyorsan kiugrott a föld alatti barlangból. A szürkületi fényben Grania láthatta, amint a
férfi a nadrágszárába törli a kezét. Olyan rémültnek tűnt, mint egy mezei nyúl. Félt, hogy a
lány varázsereje árthat neki. Bárcsak úgy lenne – kívánta magában Grania.
Leszedte a mézes süteményt a tölgyfa tálcáról, s a zsebébe rakta. – Jó lesz később –
gondolta. Egyáltalán nem volt étvágya, s úgy gondolta, nem is lesz, amíg fogva tartják ebben
a föld alatti nyirkos barlangban.
A tejbe áztatott zabkásával teli edényt odatolta Eithne orrához, s figyelte, amint a farkas
hangosan kortyolni kezdett. Legalább a teljesen kihűlt étel nem veszett kárba.
Grania a nedves földre kuporodott, és átkarolta a térdét, hátha így egy kicsit fel tud
melegedni. Még csak egy fél napja volt itt, de már fojtogatta a föld alatti börtön émelyítő
levegője. Száraz volt, és dohos, s amint sötétedett, olyan érzése támadt, hogy a cella együtt
zsugorodik a csökkenő fénnyel. Csak egy faggyúgyertya pislákolt reménytelenül a falon, és
még félelmetesebbé tette börtönét, amint árnyékokat vetett a falra.
 Rath Mor – legalábbis amennyit Grania láthatott belőle – egy palota volt, és ez a szakadék,
ahol őt fogva tartották. Ha nem szégyellte volna, könyörgött volna Fergusnak mindig is
irtózott a szűk, sötét helyektől.
Minden erejét összeszedte, hogy nyugodt maradjon, de szemében mégis félelem
tükröződött. Mielőtt Fergus belökte volna ide, egy pillanatig egy kis szánalmat vélt felfedezni
a férfi arcán. Reménye azonban gyorsan szertefoszlott. Fergus mormogott valamit a
varázserejéről, majd durván betaszította a cellába.
Grania biztos volt benne, hogy a föld alatti börtönnek van egy hátsó kijárata is, de azt is
biztosan tudta, hogy Fergus bezárta a nyílást. Nem látott végig a hátrafelé vezető úton, de azt
alaposan szemügyre vehette, hogy az üreg egy szűk, sötét térbe torkollik. Ha bátrabb lett
volna, elindult volna, hogy körülnézzen, de visszarettentette a gondolat, hogy hason csúszva,
csak hite és reménye által vezérelve induljon el az ismeretlen felé.
Valószínűleg egyébként is reménytelen vállalkozás lett volna. Egyetlen út vezetett kifelé,
de az őrnek esze ágában sem volt kiengedni őt.
A barlang Rath Mor déli részén, egy domb alatt húzódott, valószínűleg raktárként és
kamraként használták.
Üres boroshordók és rozsdás hústartó horgok sorakoztak sorsukra hagyva az üregben.
Graniát fellelkesítette egy apró felismerés: legalább a barlang eleje elég magas volt ahhoz,
hogy ki tudjon nyújtózni, s ne kelljen görnyedve járnia. A falak bazalttáblákkal voltak
kitámasztva, úgyhogy nem fenyegetett az a veszély, hogy a börtön teteje beomlik.
Egyre hűvösebb és egyre sötétebb lett a cellában. Az őr utasította Graniát, hogy maradjon
hátul, s kulcsolja össze a kezét a háta mögött, hogy még csak véletlenül se tudja megragadni
őt varázserejével, majd tüzet gyújtott az üreg közepén. Grania a tűz mellé kuporodott,
szoknyáját kétrét hajtva a feneke alá gyűrte, hogy fel ne fázzon a hideg agyagföldön. Eithne
odasompolygott gazdájához Grania bízott benne, hogy testükkel talán fel tudják melegíteni
egymást.
A barlangban hirtelen sötétebb lett. Grania azonnal a kijárat felé mozdult, mert úgy
gondolta, hogy az őr közelebb húzódott az ajtóhoz. De csak a férfi hájas fejét pillantotta meg,
mely elzárta a kívülről beszivárgó fény útját. Befelé kukucskált a lyukon, majd hirtelen
visszahőkölt, mikor a lány ránézett. A bolond nagyon félt Graniától, aki ezt nevetségesnek
találta. Még Fergus is tartott tőle. Féltek egy tehetetlen boszorkánytól…
Graniát elfogta a kíváncsiság… Nem, nincsenek megfelelő füvei, növényei, nincs nála
semmi, amire szükség lenne egy hatásos varázslathoz. Nincs semmi, amivel elbódíthatná ezt a
rémült őrszemet. Ha képes lenne innen kiszabadulni, akkor… Megrázta a fejét, nem, ez
lehetetlen. Maeve vagy Regaine meg tudnák tenni, de az ő képességei még nem voltak elég
fejlettek. Igazi varázslat létrehozásához erős vérre és évek hosszú során megszerzett
tapasztalatra van szükség. Ráadásul kockázatos dolognak tűnt könnyen kárt tehet magában is,
ha nem pontosan hajtja végre.
Eithne megnyalta Grania arcát a farkas barna szeme bátorítólag hatott rá. És – a józan ész
ellenére – Grania egyre inkább elhitte, hogy mégis képes rá…
Megpróbált felidézni önmagában mindent, amit látott vagy hallott énekeket és varázsigéket
igyekezett emlékezni mindenre, amire szüksége lehet. Az ősi ritmusok ott voltak
emlékezetében, előjöttek, majd szertefoszlottak, mint egy félig elfeledett gyermekkori dallam.
Ha fel tudná idézni a szöveg egy részét vagy egy dallamfoszlányt, az eszébe juttatná az
egészet. Szerencsére ez a vérében volt, nem az emlékezetében.
Felemelkedett, fél lábra állt. Ujjait behajlította, s eltakarta egyik szemét remélte, hogy ez a
helyes testtartás a szertartáshoz. Válla felemelkedett, majd lesüllyedt, követve mély légzését,
mely valahonnan sokkal mélyebbről és távolabbról jött, nem a tüdejéből, hanem valahonnan
messziről, a föld mélyéből. Szinte azonnal elkezdett szédülni. Semmi baj – nyugtatgatta
magát csak egy kis rosszullét. Kinyitotta a szemét, majd felsóhajtott. – Nem megy… –
keseredett el. Eithne újra felnyüszített.
Úgy döntött, hogy még egyszer megpróbálja. Tudta, hogy nem képes létrehozni a
varázslatot, mégis reménykedett, hogy csoda történik. Mély levegőt vett… kifújta, majd ismét
teleszívta a tüdejét levegővel, és ezt addig ismételgette, amíg érezte, hogy a levegő már
folyamatosan áramlik a testében. Mintha sikerülne visszamenni az időben… Elkezdte dúdolni
az egyik dal elejét, ami éppen eszébe jutott, majd csodálkozva vette észre, hogy a folytatás
önmagától tört fel emlékezetéből, mintha csak arra várt volna, hogy hangja megtörje a
csendet.
A pislákoló láng feléledt, és önmagát egyre növelve táncolni kezdett. Valami földön kívüli
illat kezdett el terjengeni, amilyet talán csak az égő csillagok bocsátanak ki önmagukból.
Szikrák pattogtak ki a tűzből, melyek gyémántokhoz hasonlóan merevedtek meg a barlang
sötét levegőjében. Szél kavarta fel a lángokat, átsüvített a lány szoknyája alatt, majd mint egy
örvény, elkezdett kavarogni a barlang baljóslatú sziklafala mentén. Aztán visszakígyózott a
lányhoz, és összekuszálódott hajából hosszú fonatokat alakított ki.
Grania nyitott tenyerében érezte, amint a varázslat teljesen hatalmába keríti. Bőre
bizsergett s viszketett, s az erő lassan szétáradt az ereiben. A barlang morajlott és fényárban
úszott. A druida varázslat teljesen magával ragadta a lányt.
Felemelt kezét a szeme előtt forgatta. Ujjaiban nem érzett sem húst, sem csontot. A farkas
mellé lépett, és végigsimított Eithne selymes szőrén. Érezték egymás jelenlétét, de mindketten
láthatatlanná váltak.
Elindultak a barlang kijárata felé. Az őr szinte semmit sem vett észre, ahogy elhaladtak
mellette. Arcán csak egy apró rándulás jelezte: megérezte, hogy Grania ott áll mellette.
Hangosan szippantott, mintha valami különöset érezne a levegőben.
Sóhajtott egyet, majd nagy nehezen visszaült a székére. Grania meggörnyedt, s mereven
nézett az őr szemébe. A férfi átlátott a lány testén, semmit sem vett észre fokozatosan
elbódult, és bágyadtan roskadt össze. Elaludt.
Grania kisétált az erőd külső kapuján, egyenesen az éjszaka édes, sötét szabadságába.
Telihold volt, de sem a lány, sem a farkas teste nem vetett árnyékot. Sikerült neki megcsinálni
a legnehezebb varázslatot: láthatatlanná változtatta magát.
Ha nem aggódott volna annyira Niall miatt, Grania mostanára már valahol félúton lett
volna Uisneath felé.
De Mescan már biztosan elérte Aileachot, és férjét ismerve Grania tudta, hogy Niall
azonnal a segítségére indult Rath Mórba. Imádkozott, hogy még útközben elérje őt.
Tudta, hogy Niallnak legalább egy napra lesz szüksége, hogy Rath Mórba érjen. Grania
Fergus erődjétől biztonságos távolságban lévő helyet választott búvóhelyeként, ahol azért
biztos lehetett abban, hogy Niall nem tud előtte elmenni úgy, hogy ne vegye észre.
Reménykedett.
Már két napja kuksolt egy tölgyfa mókusodújában és még semmi sem történt. Nem volt
rajta bratta, amely védte volna a hidegtől, így a csípős északi szél éles késként járta át testét
vékony ruháján keresztül. Ráadásul a druida varázslat az utolsó csepp erejét is kiszívta belőle.
Alig állt a lábán, futni pedig egyáltalán nem tudott volna. Pedig ebben a pillanatban lábaira
lett volna a legnagyobb szüksége – ugyanis valami titokban követte őt.
A lépések újra felhangzottak, szertefoszlatva Grania reményét, hogy talán csak a képzelete
játszott vele.
A bozót recsegett-ropogott mögötte a lány szíve a torkában dobogott. Azonnal tudta, hogy
végzetes hiba volt tüzet rakni – a füst elárulta őt. Órákig tartott, amíg kovakövet talált, és tüzet
csiholt, és most a néhány percnyi melegedésért nagy árat kell fizetnie. Rátalált egy éjszakai
ragadozó.
 Grania a fülét hegyezte. Összerezzent, teste remegni kezdett. Aztán felállt és fogott egy
darab égő fát, bár nem volt benne biztos, hogy lesz elég ereje ahhoz, hogy magával is vigye.
Újra lépéseket hallott… Ez még nem lehet Niall, még nem érhetett ide! Fergus pedig
éjszaka úgysem venné őt üldözőbe. Csak valami vadállat lehet. Graniának eszébe jutottak a
mély sebek Niall combján, melyet a pumával történt találkozásakor szerzett. Beleborzongott a
gondolatba, amint a sebeket saját arcára képzelte. A lángoló fadarab kezdett kialudni Grania
kiverte belőle a parazsat, mely néhány pillanatig még fel-felizzott a talajon, mielőtt végleg
kialudt volna. Gyorsan elmormogott magában egy imát reménykedett, hogy az állat pillanatok
alatt végez majd vele. Eithne felvakkantott, farka megmerevedett. Grania csendre intette a
farkast. Jól tudta, hogy a puma először az állatnak esik majd neki, s csak utána támadja meg
őt. Vére szinte forrt az izgalomtól és a félelemtől.
De nem volt hajlandó harc nélkül megadni magát sem embernek, sem állatnak.
Újabb reccsenés hallatszott. Grania sarkon fordult, de tágra nyílt szemével semmit sem
tudott felfedezni a holdtalan éj sötétjében. Még azt sem tudta megmondani, hogy honnan
jöhetett a hang. Lehet, hogy mégis valami más volt, s nem egy puma követte őt idáig?
Leguggolt a földre, lábai reszkettek a félelemtől, amint ugrásra készen várta az állat
támadását. De nem történt semmi. Újabb búvóhely után nézett, mivel az előzőt nem találta
elég biztonságosnak. Eithnével együtt hátrált a sötétben. Egy alig pislákoló üszkös fadarabot
tartott az egyik kezében, másikkal pedig felhajtotta szoknyáját. Lábujjhegyen lépkedett, hogy
minél kisebb zajt csapjon.
Hátrapillantott, s a lélegzete is elakadt, mikor egy guggoló árnyékot vett észre a sötétben.
De csak egy tüskés bokor volt… Lekuporodott mögé, majd odahívta Eithnét is.
A levegőben érezte a lovak jellegzetes szagát, ezt semmivel sem lehetett összetéveszteni.
Félelemmel vegyes megkönnyebbüléssel bizonyosodott meg róla, hogy a követője nem puma
volt. Lehet, hogy Fergus mégis a keresésére indult volna?
Grania próbálta felidézni a varázslatot, melyre a föld alatti börtönben jött rá, de nem tudott
eléggé összpontosítani, így reményei hamarosan szertefoszlottak. A lépések abbamaradtak, s
vészjósló csend lett. A lány behunyta a szemét, s elmondott egy utolsó imát a reménytelennek
tűnő helyzetben.
Eithne halk nyüszítése hirtelen éles csaholássá vált.
Grania szeme előtt hatalmas alak bontakozott ki a sötétből, amely éppen feléje rohant.
Szemét becsukta, és majdnem elájult, amint egy óriási kard árnyéka lebbent a feje fölött.
– Ki vagy? – Ebben a pillanatban Eithne a farkát dühösen csóválva kirontott a bokorból.
Grania megkönnyebbülten, reszkető térddel állt fel, és mereven bámult Niallra.
A férfi kardja a földre hullott, mikor a lány odalépett hozzá, és kezével simogatni kezdte az
arcát. Grania sírva fakadt, és a férfi hatalmas testének támaszkodva teljesen elengedte magát.
Niall magához húzta a lány remegő testét, s csókokkal borította összekuszálódott hajfürtjeit.
Ösztönösen bújtak egymáshoz. Grania elfeledte, hogy valaha is eszébe jutott, hogy
elhagyja férjét. Csak arra gondolt, mennyire hiányzott a férfi ölelése, s hogy mennyire
aggódott: a férje életébe kerülhet, hogy meggondolatlanul megszökött Aileachból. – Hál
Istennek, épségben vagy! – Niall izmos karja minden erejével magához szorította a lányt. Újra
és újra meg akart bizonyosodni róla, hogy feleségének nincs semmi baja.
Grania is alig tudott hinni a szemének… Niallnak oly sebesen kellett lovagolnia, mint a
szélvihar, hogy ilyen gyorsan ideérjen.
– Nem lett volna szabad eljönnöd. Fergus kelepcébe akart csalni!
De mégis itt van, nyugtázta boldogan. Biztosan találnak majd egy helyet a Földön, ahol
nyugodtan élhetnek együtt. Ha nem Aileachban, akkor talán Uisneathben… A lány
végigsimított ujjaival Niall ajkán.
– Bántott Fergus? – kérdezte a férfi, s aggódva összevonta a szemöldökét. Grania tudta,
férje attól tartott, hogy Fergus megerőszakolja őt.
 Elvette kezét Niall arcától, s rámosolygott: – Nem. Csak fogva tartott egy föld alatti
üregben.
Niall mélyet sóhajtva lehunyta szemét jól ismerte azt a helyet: – A disznó! Lassú halált
szánt neked, és reménykedett, hátha közben fel tud használni valamire.
Grania gyengéden a férfi mellére tette a kezét: – Nincs semmi bajom. És nem hoztam
szégyent a nevedre.
– Hogyan szabadultál ki?
Grania mosolya lelohadt. Nem biztos, hogy férje örülne a varázserejéről szóló mesének –
lehet, hogy el sem hinné. Hátralépett, a tűz már nem világította meg az arcát.
– Egy ősi druida varázslat segítségével. Az őr nem láthatott engem. – A férfira sandított,
felkészülve a kérdések elkerülhetetlen áradatára.
– Elkábítottad?
– Én… láthatatlan voltam! – A szavak nagyon nehezen törtek fel belőle. Várta, hogy Niall
leszidja őt, esetleg kineveti, de semmi sem történt a férfi csak meredten bámult maga elé arca
megmerevedett, mint egy kőszoboré.
– A varázslatoddal kihívod magad ellen a sorsot. Ha Connor tudná, hogyan menekültél
meg… – dörgött belőle a szemrehányás. Az összetalálkozás nagy örömében elfeledkeztek a
kettejük között húzódó mély szakadékról, amit aztán Niall haragja gyorsan eszükbe juttatott.
A férfi valójában azt szerette volna, hogy Grania menjen vissza vele Aileachba, de nem akart
vitatkozni.
Fergus meg akarta szerezni Niall fejét, és lehet, hogy sikerült is volna neki, ha Grania nem
alkalmazza a druida varázslatot, és nem szökik meg. Ha nem várt volna életét kockáztatva a
férfira, hogy figyelmeztesse őt. De Niall nem érzett hálát, csak mérhetetlen dühöt felesége
engedetlensége miatt.
– Akkor hát… semmi sem változott meg köztünk?
– Még mindig a feleségem vagy, ha erre gondolsz.
Grania érezte, könnyek gyűlnek szemébe.
– Nincs szükségünk sem Ossianra, sem pedig Connorra, hogy szakítsunk egymással!
Befejezzük, mielőtt még igazán elkezdtük volna… Nem fogok teljesen megváltozni a
kedvedért! – mondta baljós nyugalommal a hangjában.
– Minden nő büszke lenne rá, hogy egy O’Neill herceg felesége lehet.
– Akkor keress magadnak egy másikat! Menj Rath Mórba, bújj a bátyád pajzsa mögé!
Niall válla leereszkedett, s Grania látta, hogy a férje nem hajlandó tovább vitatkozni erről.
Néma csendben állt egy darabig, majd újra megszólalt: – Ahogy akarod. De nagyon veszélyes
lenne egyedül utaznod. Szeretnék biztos lenni legalább abban, hogy minden baj nélkül
visszaérsz Uisneathbe.
Grania úgy érezte, képtelen lenne elviselni Niall közelségét, amikor tudja, hogy úgyis el
kell szakadniuk egymástól: – Nem akarom, hogy elkísérj!
– Nem lenne nagy dicsőség számomra, ha elengednélek egyedül, s útközben valami bajod
esne.
Niallt a büszkesége, nem pedig felesége iránt érzett szerelme vezette. A híres O’Neill
büszkeség… Graniának nem volt ereje vitatkozni. Felszárította könnyeit, s belenyugvóan
bólintott.
– Akkor induljunk… Uisneathbe.
Mielőtt felült a lóra, visszafordult és tekintetét a férfira szegezte: – Fergus egyáltalán nem
olyan kegyetlen, mint amilyennek te hiszed – mondta. Felidézte fogvatartójának szemét, és
arra gondolt, hogy vajon Niall el tudná-e feledni a saját szenvedését, ha a szeme ugyanúgy
kínozná őt is, mint Fergust.
– Hát védelmére kelsz annak az átkozottnak? Talán a meséd a varázslatról nem is igaz! Te
találtad ki az egészet! Talán megvesztegetted a bátyámat, hogy szabadon bocsásson?
 A férfi kijelentései mélyen megalázták a lányt. Hát azt hiszi, hogy odaadta a testét a
szabadulása fejében?
Grania minden dühét beleadva, hatalmas pofonnal válaszolt: – Nekem is van becsületem!
Niall megdörzsölte az arcát, majd felsegítette Graniát Murchardra, s egyetlen szó nélkül ő
is felugrott mögé.
A ló elindult a sötét úton Uisneath felé. Órák teltek el, mire Niall újra megszólalt.
– Ha jó időnk lesz, két nap múlva odaérünk.
– Hajtsd Murchardot, ahogy csak bírod. Minél hamarabb ott vagyunk, annál jobb – felelte a
lány hidegen.
A felismerés csak lassan lett úrrá Niallon, mint amikor a fájdalom hidegleléssé, a
hideglelés gyötrő lázzá alakul át. Ám a gondolat teljesen hatalmába kerítette, és a férfi érezte,
hogy nem tud szabadulni tőle. Tudta, hogy még mindig szereti Graniát.
Megpróbálta elhitetni önmagával, hogy a lány csak a varázserejével próbálja magához
láncolni őt. Arra is gondolt, hogy mindössze egy fellángoló érzelem volt az egész. De mélyen,
a szívében tudta, hogy szereti a lányt… de most már túl késő.
– Megérkeztünk! – Grania kötekedő hangja visszahozta a valóságba. Annyira
elgondolkodott, hogy észre sem vette, hogy már a druidák földjén járnak.
Sűrű köd ereszkedett a tájra, még baljósabbá téve az utat. Niall hátán végigfutott a hideg,
amikor arra gondolt, hogy el kell válnia feleségétől.
Grania tágra nyílt zöld szemével a férjére nézett, de miután Niall egy szót sem szólt,
gondolkodott egy pillanatig, mielőtt lecsúszott volna a lóról. Niall azon töprengett: vajon
tényleg nem akar vele maradni? De Graniának az elmúlt két nap alatt tanúsított viselkedése a
férfi leghalványabb reményeit is szertefoszlatta. Mindig a tűz másik oldalára feküdt le aludni,
s csak akkor szólalt meg, mikor már végképp elkerülhetetlen volt. De is mogorván
viselkedett, pedig szerette a lányt.
Niall is leugrott a lóról, s kinyújtotta karját a lány felé. Minthogy Grania tudomást sem vett
róla, közelebb lépett, s maga felé fordította a lány arcát: – Kérlek… nagyon kérlek, gyere
velem Aileachba!
Grania kifejezéstelen tekintete egyértelmű válasz volt. A férfi csak nézte az arcát a
kavargó, émelyítő ködben, mely úgy fonta körül őket, mint lián a fatörzset.
Ha itt maradhatna, Uisneathben, ha otthont tudna teremteni ezen a hűvös helyen, Grania
biztosan vele maradna. De a szíve ugyanúgy dobogott Connorért is. És Aileachért. Ő
odatartozott, és sok mindent el kell még rendeznie ott, ami nem várhat. Nem maradhat itt
Graniával addig, amíg nem fizetett meg keményen az őt ért sérelmekért.
– Hát akkor… elválunk – mondta halkan.
– Igen. – Grania szeméből hatalmas könnycsepp gördült le, de a sírást visszatartotta. – Ég
veled!
Niall szó nélkül bólintott, és behunyta a szemét. Szereti a lányt. Most már biztosan tudta,
bár hónapokig próbálta elfojtani magában ezt az érzést. Nem engedheti, hogy elmenjen, amíg
ezt el nem mondja neki. Ám amikor kinyitotta a szemét, Grania már nem volt ott.
Csak egy kis forgó örvény jelezte a ködben a helyet, ahol az előbb állt. Niall, életében most
először, kénytelen volt magába fojtani az érzéseit.

14. FEJEZET
– Apám, már megint hagytad, hogy én nyerjek! – kapta fel Niall egy hirtelen mozdulattal a
díszes sakkfigurát a kockás tábláról. Hátravetette magát a pamlagon, s a királyt az ujjai közt
forgatta.
Connor egész délelőtt letörtnek és csüggedtnek látszott. Niall azt remélte, hogy a király
Fergus hadüzenetével van elfoglalva, de sejtette, hogy atyja rossz hangulatának valami más
oka is van, mégpedig: Grania.
Az elmúlt hónapban Niall többször is járt északon, hogy felderítse, Fergus mire készül, s
semmi kétsége nem volt afelől, hogy míg távol volt, Ossian telebeszélte atyja fejét mindenféle
képtelen történettel Graniáról.
Ma már legalább tízszer akarta elmagyarázni apjának az igazságot, de képtelen volt
elkezdeni.
Megesküdhetett volna, hogy Grania többé már semmit sem jelent számára, s akkor talán
Connor megbocsátotta volna a hazugságait, s azt, hogy ellenszegült a keresztény hitvallásnak,
mikor egy druida lányt vett feleségül.
Niall sokáig még önmagának sem merte bevallani érzéseit, de most már képtelen volt
szabadulni tőlük.
Szalmazsákjának csak az egyik felén hevert, s várta, hogy Grania odafeküdjön mellé.
Képzelődött. Még a zajos fogadóban is egyedül érezte magát, ahol az emberei iszogattak és
mulatoztak. Grania nem volt ott.
Aileach nyomasztóvá vált számára, képtelen volt aludni, éjszakákon át csak virrasztott.
Nem tudta elhinni, hogy Grania úgy döntött: elhagyja őt.
Szerette a lányt, s most, hogy végleg elvesztette, már képes volt ezt bevallani önmagának
is. De nem tudott belenyugodni a sorsába. Az ő helye atyja, Connor mellett van, az O’Neillek
között. Hogy örökségét megtartsa, képes lett volna újra hazudni Connornak, hogy Graniát
nem szerelemből, hanem érdekből vette feleségül.
Idővel aztán jóvá tehetné hazugságát.
Connor felállt a szarvasbőr díványról, és szórakozottan körültekintett a griananban.
Szigorú ajkára kiült egy kis mosoly – egy mosoly, amit Niall már annyira szeretett volna látni.
Az ebédre készülődés lármája szűrődött ki a hátsó udvarból. Kések csattogtak,
bugyborékoló üstök sisteregtek a tűzön, s szolgálólányok veszekedése hallatszott, amint
egymással perlekedtek az odaégett hús vagy a megkeményedett vaj miatt.
Az asztalon egy tányér kihűlt birkahús és néhány tojás hevert érintetlenül. Sem Connornak,
sem Niallnak nem volt étvágya ma, mindkettőnek megvolt a maga baja.
Connor leakasztott egy bőrflaskát a falról, és nagy kék poharakba töltötte a tartalmát. Szó
nélkül odalökte Niall elé az egyik borral teli kupát. Niall megfogta, s lassan kortyolgatni
kezdte, miközben arra gondolt, hogy egész Inisfailban nincs annyi bor, amennyi enyhíteni
tudná szíve fájdalmát.
Connor feleségének, Lendabairnak építette a grianant, egy Tarában látott épület alapján.
Lemeszelt falai és a beáramló napsütés jókedvvel töltötte el a bent lévőket, de a király
elrendelte, hogy a zsalukat húzzák fel a mai nap folyamán. Ennek ellenére a napfény
beszivárgott a réseken és a hasadékokon át, de úgy tűnt, még ez is zavarja a nagy királyt.
Connor megfordult, kezét az asztalra tette, hátát nekitámasztotta a falnak, s lehunyt
szemmel, kimerülten sóhajtott. Hatalmas kezével a szakállát babrálta, majd Niallra nézett: –
Valamit eltitkolsz előttem.
Niall hátradőlt.
– Ossian beszélt veled, ugye?
– Hát csak ennyit ér az irántam érzett szereteted? A papjaimtól többet tudok meg, mint a
saját fiamtól?
 – Igazad van, ha haragszol rám. – Niall lehajtotta a fejét. Bárki más szigorú ítéletre
számíthatna, ha a király hazugságon érné. De Niall biztos volt abban, hogy Connor meg fog
neki bocsátani. Viszont atyjának tekintete súlyosabb büntetés volt számára még a
korbácsütéseknél is.
Connor erős kezével megszorította Niall vállát.
– Ha választanom kellene vér szerinti fiaim, Oengus és Lucan közül, hogy melyikőjük
örökölje a trónt, egyikben sem tudnék annyira megbízni, mint benned. Az O’Neillek között a
te szívedben lobog a leghevesebb tűz törzsünkért. És te vagy a legbecsületesebb. Tisztességes
harcos vagy, csak igaz ügyért használod a kardodat. Láttam, amint egyre erősebb, egyre
hevesebb leszel, és nagyon örültem. Arra gondoltam, ebben a fiúban megvan minden, ami egy
jó királyhoz kell. De most nagyon elszomorítasz… Megtanultál hazudni.
Niall felállt, Connor vádjait nyílt, őszinte arccal hallgatta: – Csak a becsületemért harcolok.
Semmi másért.
– Miért nem beszéltél nekem eddig erről?
– Tudtam jól, hogy megneheztelnél rám. De már látom, hogy nem jól döntöttem.
Hallgatásommal csak még nagyobb fájdalmat okoztam neked.
Connor vastag ujjaival hajába túrt.
– Ezek szerint Ossian igazat mondott: a nő tényleg boszorkány.
Niallnak semmi kétsége sem volt afelől, hogy Ossian úgy adta elő a történetet, ahogy az az
ő személyes érdekeit szolgálta.
– Az igaz, hogy druida vér folyik az ereiben, de áttért a mi hitünkre. Grania
egyetlenegyszer sem varázsolt, míg itt volt Aileachban – mondta, s remélte, hogy Ossian nem
tudott semmilyen bizonyítékkal szolgálni, ami meggyőzné Connort állításának ellenkezőjéről.
– A pap azt mondta, hogy Deirdrének gyereke fog születni, és hogy a gyerek feleséged
varázsereje által fogant.
– Ossian hazudik. Azt is elmondta neked, hogy Grania Briannek, a dalnoknak a gyermeke?
Connor bólintott.
– Akkor tudnod kell, hogy félig ő is O’Neill. Hogy nem árthat a saját fajtájának.
– Rokonsága Briannel semmit sem jelent, ha a druida vér az erősebb benne. Ossian attól
fél, hogy a lány meg fog babonázni téged, és ellenem fordít.
– Azért vettem el őt, hogy elnyerjem a bizalmadat – hangsúlyozta nyomatékkal Niall, és
egyre dühösebb lett. Hogyan meri Connor megkérdőjelezni a döntését? – Csak a hit az, mit
tőled örököltem, apám?
– Nem te aggasztasz, Niall, hanem a boszorkány.
– Grania visszatért Uisneathbe az övéihez, a druidákhoz. A házasság végül is már nem
létezik. – Niall remélte, hogy az igazság megnyugtatja atyját, de Connor tovább faggatta.
– Tehát elváltatok?
– Igen – mondta Niall, hiszen tudta, hogy itt, Aileachban is törvényesítheti a szakítását
Graniával.
– És ő is egyetértett veled?
Niall összerezzent, hogy újra hazugságra kényszerítik.
– Jószágot akart, meg aranyat. Kifizettem tisztességesen. Cserébe megígérte, hogy békén
hagy. Tisztességes üzlet volt, apám! Nem érdemlem meg az elismerésedet?
– Akkor hát sikerült megszabadulnod tőle? – húzta össze Connor a szemöldökét, mint aki
még mindig kételkedik.
– Igen, békén fog hagyni! – Niall elfordult, s játszadozni kezdett a borosflaskával, azt
remélte, hogy Connor nem veszi észre a hazugságot a szemében. – A pap folyton bajt kever a
nyelvével – morogta dühösen.
– Ossian őszintén fordult hozzám, te viszont hazudtál nekem. Melyikőtökben bízhatok hát?
– Connor a szeme sarkából figyelte fiát Niall tudta, itt nincs helye további vitának.
 – Tudom, hogy jót akartál – mondta Connor megenyhülve. – Téged csak félrevezettek. –
Tartott egy kis szünetet, majd hozzáfűzte. – Ott és akkor. – Összecsapta kezét, ezzel kívánta
jelezni, hogy a témát lezárta, majd barátságosan hátba vágta Niallt. – Van még elég időd, hogy
találj magadnak egy megfelelő feleséget, mint az én Lendabairom – miután…
Niall tudta, atyja mit akart mondani: miután legyőzte Fergust. Connor egész délelőtt a
megfelelő pillanatot várta, hogy a témára térjen.
– A druida kard nem fogja megállítani Fergus őrjöngését.
– Nem – Connor kifejezéstelen arccal meredt a semmibe, hangja szomorú volt.
– Tehát harcolni fogunk? – Niall látta, apja még mindig vágyakozott elvesztett gyermeke
után. – Apám, jártam Ulsterben. Mindenki Fergus felkeléséről beszél. És elfogta a
feleségemet is… a druida Graniát. – Niall próbálta barátságosabb hangon folytatni: – El
akarta cserélni a lányt értem. Engem pedig Airghialláért. De Grania megszökött tőle, s Fergus
most nem tehet mást, mint hogy a seregeit felvonultatja ellenünk. Büszke rá, hogy a piktek és
northumbriaiak mind mellé álltak. Üljünk ölbe tett kézzel, s várjuk meg, míg Fergus a
torkunknak szegezi a kését?
Connor lehajtotta a fejét, arcán ellentétes érzelmek tükröződtek. Szeme szinte világított
sötét arcában, tekintete borús volt, arcizmai meg-megrándultak. Úgy tűnt, mintha gonosz
szellemek játszadoznának vele.
– Nem tudsz dönteni… – szólt Niall. – Biztosan nem gondoltál még arra, hogy Fergus
végzetét kapzsisága okozza majd. Ha majd megszerezted a fejét… – elhallgatott, érezte, hogy
egy kicsit elragadtatta magát.
– Azt hiszed, gyenge vagyok…
Így volt. És így gondolkozott Fena nagy hadseregéről is, a katonákról, akik csodálkoztak,
hogy Connor hogyan utasíthatta vissza azt, amit mindenki más gondolkodás nélkül megtett
volna.
– Attól tartok, túlságosan is szereted azt a veszélyes embert.
Connor kitöltött egy pohár bort, s lassan kortyolgatni kezdte, aztán visszaült a díványra.
Lassan a grianan mennyezetére emelte tekintetét.
– Te fiatal vagy, Niall. Te csak az O’Neill törzs királyságára emlékszel, pedig régebben hol
az egyik, hol a másik tartomány kerekedett felül a területünkön. A trón ugyanúgy Fergusé is
lehetne… – mélyet sóhajtott, majd így folytatta: – Csak a helyemre pályázik, hát nem látod?
Niall tudta, hogy apja hazudik önmagának.
– De mit gondolsz a szívéről? Hogyan válhatott árulóvá?
– Fergus kitagadott ember…
Niall csak saját elhagyatottságára gondolt, amikor Connorért megtagadta Graniát.
– Úgy véded Fergust, mintha ünnepelt bajnok lenne. Én tisztelem az érzéseidet, apám, de
ne kérd tőlem, hogy én is ugyanúgy szeressem őt.
– Niall, ez nem a te problémád.
De valójában mégiscsak az volt, legalábbis mióta Connor száműzte Fergust.
– Apám, nem nézhetem, amint bolondot csinálnak belőled.
Connor tágra nyílt szeme elsötétedett: – Fontos a királyságomat gyermekeim csontjaira
építenem? – Szeme tűzben égett, s nagyon fáradtnak tűnt.
– Még ha úgy is döntenék, hogy felveszem a harcot Fergusszal, most tél van. Nem
alkalmas az idő háborúra.
Niall végképp elveszítette a türelmét.
– Gondolod, Fergus majd várni fog? Támadnunk kell, most azonnal! – Arca teljesen
kipirult az izgalomtól.
Connor előrehajolt, hatalmas arany nyakéke leverte a boroskupát. A pohár leesett a földre,
és darabokra tört: – A forrófejűséged a mélybe fog taszítani bennünket. Pedig nem szereted
ezt a földet jobban nálam. S jól jegyezd meg: ha el kell pusztítanom Fergust ahhoz, hogy
katonáinkat győzelemre vezessem, meg fogom tenni. De ha elhamarkodottan lépünk,
elveszhetünk. Ha előbb támadunk, mint ahogy kellene, mindannyian meghalunk. – Connor
leemelte a sakktáblán heverő királyfigurát, s fenyegetően megrázta Niall előtt. – Te azonban
nem akarod megérteni, hogy még az O’Neillek sem legyőzhetetlenek!
Niall megkönnyebbült, hiszen apja is egyetért a harccal. De úgy gondolta, ha várnak,
ahogy Connor szeretné, az egyenlő a halállal.
– Megtagadnád Szent Columcille jóslatát, miszerint te vagy Inisfail jogos királya?
– A te apád is király volt, – Nyilvánvaló, hogy Connor mire célzott. – Türtőztesd magad,
Niall, vagy nem éled túl az első napot a harcmezőn. Ha harcolnunk kell Fergusszal, porrá
fogjuk zúzni a seregeit. De most hagyjuk, hogy azt higgye, félünk tőle. Hadd hozza csak
magával a pikteket és a briteket és az összes többi árulót, akiket meg tudott vásárolni. Nem
tud nekünk meglepetést okozni. Képtelen lesz felülmúlni bennünket, de lég ő is ismeri a
becsületes harc szabályait. Menj haza Aileachba, s tedd rendbe a fegyvereidet. És mikor a hó
elolvadt, állj harcra készen.
– És aztán? – Niall azt akarta, hogy Connor mondja ki a végső szót.
A király lehunyta szemét, s csendesen válaszolt: Aztán mikor Fergus eljön… megszerezzük
a fejét.
Connor ünnepélyesen a fiára nézett. Jöjjön a tavasz, jöjjön el az igazság ideje. Niallnak
csak várnia kell, s megpróbálni, hogy minél kevesebbet gondoljon Gráljára: – Újra egyesíteni
fogjuk Inisfailt! – mondta határozottan.
– Igen… – Connor a pajzsára pillantott, a Vöröshátúra, mely a falon lógott a feje felett. –
Inisfail újra egységes lesz, még ha a pajzsom kettéhasad is.

Grania a viharos égre emelte a tekintetét. A nap magasan járt, mégis sápadtnak tűnt, a meg-
megújuló szél pedig élesen fújt. Tél volt. A lány orrát ingerelni kezdte a hideg levegő, és
libabőrös lett a lába. Leroskadt egy halom sásra, s hagyta, hogy a fű a testére boruljon, és
jótékonyan megvédje őt a fagyos széltől. Felhúzta térdét a melléhez, és betakarta magát
brattájával.
A tajtékzó tavat figyelte. A tél a kék vizet szürkévé változtatta. Még a nád és a tó partján
burjánzó növények is megérezték a hideget, üde zöld színüket elvesztették sápadt barnán
lengedeztek a szellőben. Körülötte minden szomorú volt, színtelen és halódó – mint maga.
Azt hitte, hogy vigaszt fog találni Uisneathben de otthon még rosszabbul érezte magát,
mint korábban.
Megpróbált nem gondolni Aileachra, és arra, ami odakötötte. De minden egyes kunyhó,
minden fa, az uisneathi dombok és rétek, mind-mind idegennek tűntek mintha még sohasem
látta volna őket. Minden Niallra emlékeztette, arra, hogy mennyire hiányzik neki a férje.
Mikor lefeküdt aludni, a férfi arcát látta maga előtt, s nappal mindenkin nagy kék szemét
kereste. Ágya hidegnek és üresnek tűnt, mikor felidézte, hogy milyen is volt, mikor Niall
szorosan odabújt mellé. A reggelei egy kicsit elviselhetőbbek voltak, de csak addig, amíg
megint eszébe nem jutottak az emlékek. Aztán nem tudott szabadulni tőlük egész nap, és ez
rányomta bélyegét a hangulatára.
Talán nem szenvedett volna ennyit, ha Niall küldte volna el őt. De ő maga döntött így és
csak önmagát okolhatta, ha eszébe jutott, hogy maradhatott volna Aileachban is. Aztán arra
gondolt, hogy úgysem tudta volna megnyugtatni Connort, hogy nem árthat nekik. De ha a
király mégis elfogadta volna őt, Grania nem tudott volna hazugságban élni.
Kinyújtóztatta lábát a hideg földön, s megdörzsölte a szemét. Már egy hónapja, hogy
visszatért Uisneathbe, s talán csak egy-két nyugodt éjszakája volt azóta. Még Eithne is
kimerültebbnek tűnt, amint próbált kényelmesen elhelyezkedni az ölében.
Grania álmosan oldalra hajtotta a fejét, s hallgatta szél lágy susogását. Kitárta karjait, s
remélte, hogy a faluból áradó mérhetetlen nyugalom rá is átterjed, de mint mindig, kavargó
gondolatai most sem hagyták nyugodni. Elkeseredetten felállt, és futó pillantást vetett a
sötétben heverő farkasra.
Eithne Grania nyomába eredt, hosszú, erős lábai szinte repítették az éjszakában. Mikor
utolérte a lányt, két lábra állt, mellső lábait gazdája vállára helyezte.
Mindketten hátrahőköltek. Eithne rózsaszín nyelvével végignyalta a lány arcát.
– Miért bujkálsz előlem?
Grania a hang irányába fordult, és szembe találta magát Maeve-vel. Nem hallotta, hogy
nagynénje közeledik, ráadásul még ahhoz is túl fáradt volt, hogy megijedjen. Arrébb lökte
Eithnét magától, s erőltetetten elmosolyodott. Felállt, és elindult a sötétben, lábai teljesen
céltalanul vitték előre. Maeve követte a lányt.
– Egyedül akartam maradni…
Ez végül is igaz volt, de nemcsak ezért kerülte nagynénjét az utóbbi hetekben. Minden
egyes alkalommal, mikor el akart indulni, hogy meglátogassa Maeve-t, ellenállhatatlan vágyat
érzett a nő vigasztaló szavai után.
Ám rögtön felmerült benne néhány kérdés… Mi értelme lenne a megváltoztathatatlanról
beszélgetni?
Csendesen sétáltak tovább. Végül Maeve megállt 1 Grania előtt, és megkérdezte: – Miért
jöttél vissza hozzánk?
Grania lehajtotta a fejét képtelen volt Maeve szemébe nézni, miközben hazudott: – Már
mondtam neked: a pap miatt. – És azzal vigasztalta magát, hogy félig-meddig igazat is
mondott.
– Igen, tudom. Azt hiszed, beszélt a királlyal.
Grania bólintott.
– Miért vagy ilyen rosszkedvű? Ha nem volt más váltásod, mint hogy eljöjj, teljesítetted az
istennő akaratát? Nem az volt a vágyad, hogy visszatérhess közénk?
Grania fürtjeit összekócolta a szél, és amikor Maeve gyengéden megigazította a haját, már
nem tudta tovább visszatartani könnyeit.
– Istenem… – Grania előregörnyedt, s zokogásban tört ki, mire nagynénje átölelte remegő
testét.
Maeve hátrahajtotta a lány fejét, megpróbálta letörölni a könnyeket hideg arcáról: –
Bántalmazott Niall?
Grania kiegyenesedett, és megpróbálta elfojtani feltörő zokogását. Megigazította
összekuszálódott haját, majd kezével megtörölte az arcát.
– Nem – felelte határozottan. – De még azt is könnyebb lenne elviselni, ha meggyalázott
volna. Csak akkor tudott volna igazán szeretni engem, ha megváltozom a kedvéért. Teljesen
meg kellett volna tagadnom önmagam.
Maeve szemmel láthatóan meglepődött: – Ez nem jutott eszedbe akkor, amikor
hozzámentél?
Grania ezt még sosem gondolta végig teljesen. Mikor megismerte Niallt, annyira
valószerűtlennek tűnt, hogy ez az ember képes lenne elfogadni egy druida lányt feleségül.
Aztán mégis belement a játékba, de számított arra, hogy Niall bármikor visszaküldheti őt
Uisneathbe.
A felismerés, hogy fel kellene adnia a múltját, túl későn jött – akkor már férjével akart
maradni.
– Connor egyébként sem hagyott volna békén bennünket.
– Azt is megtiltotta, hogy összeházasodjatok?
– Ossian beszélt vele, csak ennyit tudok. De el tudom képzelni, milyen dühös lehetett…
Grania most már tudta, hogy elhamarkodottan döntött, mikor elhagyta Niallt.
– Nagyon félelmetesek O’Neillék?
 Grania megpróbált visszaemlékezni, mi rosszat mondhatna róluk. De csak az jutott eszébe,
hogy megismert egy igazi kedves barátot, Deirdrét. És hogy mennyire szerette Deirdre
bátyját, Niallt.
– Félnek tőlünk?
– Ahogyan mi tőlük.
Maeve szerette volna, ha kijelentésével sikerül feldühítenie a lányt. Grania kiérezte szavai
mögül a szándékát, s kész volt vitába szállni vele: – Niall megtiltotta, hogy varázserőmet
használjam. Szerette volna, ha áttérek a keresztény hitre – mondta védekezően.
– Lehet, hogy csak meg akart védeni az apjától.
– Az anyám is megpróbált beilleszkedni a világukba. És neki sem sikerült.
– De ő legalább megpróbálta. És az ő vére folyik benned is – talán neked is jutott abból,
ami őt odavezette.
Grania szeme élesen felvillant: – Azt tettem, ami a sorsomban meg van írva. Uisneath
biztonságban van. És az O’Neillék sohasem fognak ártani nekünk. A küldetésen véget ért.
Maeve lágyan megrázta a fejét. Tekintete merev volt, és határozott: – Én nem így
gondolom.
Újabb félelem nyilallt Graniába: lehet, hogy nem fogják megengedni, hogy Uisneathben
maradjon? Igaz, már egyáltalán nem érezte otthonának a falut, de hová mehetne máshová?
– Nem szívesen fogadtatok vissza, ugye? A Regaine az mondta, hogy…
– Pszt! – Maeve Grania ajkára tette az ujját. – Azt teszed, amit jónak látsz. Ahogy a
lelkiismereted diktálja. De kérlek, gondolj végig mindent még egyszer, mielőtt döntesz.
– Gyógyító vagyok. Talán a déli tartományokban, távol ettől a háborútól, el tudnám tartani
magamat…
– A múltad soha nem tudod kitörölni a szívedből.
Grania szédülni kezdett. Tekintete elsötétült, s kénytelen volt megkapaszkodni, fejét
megpróbálta egyenesen tartani. Végül mégiscsak leült a fűbe, és a térdére borult. Mikor
érezte, hogy ez sem segít, kézfejét nedves homlokára szorítva lassan lefeküdt a földre.
– Ennem kellett volna… – mondta csendesen nagyokat nyelt, és levegő után kapkodott.
Maeve megsimogatta a lány selymes, lágy haját.
– Nem az éhségtől vagy rosszul, drágám. Gyermeket vársz.

Fergus hunyorgott a királyi ház száraz, füstös levegőjétől, s kezét a szájához emelte. Az
ágyterítő orrfacsaró bűze teljesen betöltötte a szobát. A férfi közömbös tekintettel bámult ki az
ablakon a reggeli fényben csillogó égboltra, s azon gondolkodott, hogy a fal mellett sorban
álló díványokon vajon katonák vagy magatehetetlen betegek fekszenek-e. Amint szeme
hozzászokott a szoba sötétjéhez, kényszerképzete is elszállt.
Végigcsoszogott a folyosón, ahol kísérteties, üres szemek tapadtak rá. Levágott fejek
sorakoztak egymás mellett a fal mentén. Megmerevedett, fésületlen hajuk hatalmas, szürke
bokrokhoz hasonlítottak.
Fergus képtelen lett volna megmondani, hogy az öreg harcosok arcbőre csak a
félhomálytól vagy az alultápláltságtót olyan sápadt és áttetsző. Petyhüdt bőrük azt a látszatot
keltette, hogy arcukban nincs is csont, s mintha letakart testük csupán csontváz lenne.
Fergus megborzongott. Nagy megtiszteltetésnek számított, ha valakit, mint Ulster legjobb
katonáját ide temették, de elnézve ezeket a félelmetes, csendes sírokat, bárhol máshol
szívesebben lett volna. A falon kopott zászlók jelezték, hogy egy-egy harcos melyik törzshöz
tartozott. Ulster legendás hősei aludták itt örök álmukat.
Fergus folytatta útját a hosszú, sötét sorok között.
A szolgája mondta, hogy nagybátyja, a Dunchad itt van a közelben. Fergus szerette volna,
ha nem igaz a hír.
Senkit sem akart itt látni a fajtájából ezek között a félelmetes múmiák között.
 – Az oroszlán felébred! – szólt egy távoli, kísérteties hang, Fergus azonnal felismerte.
Magasabbra emelte gyertyáját, hogy minél többet lásson.
– Bátyám! – Fergus mosolyogva leült a díványra a férfi mellé, vigyázott, nehogy
hozzáérjen nagybátyja háborús sebeihez. Hirtelen összerezzent, amint Dunchad végighúzta
combján a kardját. Az öregember még mindig igazi harcos volt, pedig már igen gyenge volt
nem volt más Ulsterben, aki jobban megérdemelte volna az oroszlán zászlaját.
Dunchad megviselt ellágyult arcán Fergus szomorú, de hálás mosolyt fedezett fel. Egy
pillanatig Fergus saját apját vélte felismerni az öregember tekintetében. Dunchad, mint
ahogyan Scannlann is, tanúja volt, amint annak idején Ulster csillaga leáldozott. De most
Fergus talán képes lesz helyreállítani a tartomány tekintélyét.
Már két év is eltelt azóta, mióta utoljára látta apja testvérét, de úgy tűnt, mintha Dunchad
sokkal többet öregedett volna. Izmai kezdtek elsorvadni, arcára egyre mélyebb ráncokat vésett
az idő. Nagybátyját látván, először a kialvó tűz jutott Fergus eszébe.
Dunchad egy hirtelen mozdulattal kinyújtotta kezét, majd korát meghazudtoló erővel
magához szorította Fergust.
A férfi érezte, amint az öregember meg-megrázkódik a zokogástól: – Tényleg te vagy az,
Fergus? – Dunchad Fergus fejét a füléhez húzta, és hangosan zokogott. – Vagy apád,
Scannlann tért vissza a föld alól? Mennyit harcoltunk együtt Rath Mor mezőin egykoron! Már
mindenki összeesett a fáradtságtól, de a te apád… Ulster igazi harcosa volt. Pontosan
ugyanolyan vagy, mint ő! – Dunchad szeme csillogott a meghatottságtól.
– Kivéve a szememet… – fejezte be Fergus az öreg mondatát.
A félhomály ellenére a férfi észrevette Dunchad tekintetében a zavarodottságot nagybátyja
mindig elfeledkezett a sérüléséről.
Fergus kedvesen megpaskolta nagybátyja karját: – Nagyon jól tudom, hogy nincs itt semmi
keresnivalód. Ma velem jössz!
Dunchad összeszedte minden erejét, hogy felálljon és talpon maradjon, de nem bírta
sokáig, visszaesett a bőrpamlagra. Köhintett egyet-kettőt, majd egyre jobban erőt vett rajta a
fullasztó roham.
Kinyújtotta hatalmas, májfoltos kezét, a fejét rázta, megérintette Fergus arcát.
– Ezek az emberek – mondta, s hangja betöltötte a szobát – a barátaim. Azért hoztak ide a
nővérek, hogy vigyázzak a tűzre télen. Azokkal lehetek itt együtt, akikért harcoltam annak
idején. Mi mást kívánhat még egy öreg harcos? Nem akarok egyedül kuksolni egy kényeid
mes griananban… Egy-két hónap alatt megölne a magány!
Fergus mosolygott, tudta, hogy Scannlann ugyanígy gondolkodott volna: – Gyere velem
egy rövid időre, s akkor… majd együtt lehetünk tanúi, miképp kényszeríti térdre Ulster az
O’Neilleket!
– Nehogy azt mondd, hogy még mindig mindenféle jöttmentet befogadsz a seregedbe!
Fergusnak eszébe jutott, hogy a nagybátyja miképp figyelte őt, amikor a többi fiúval
birkózott Rath Mórban.
Annak ellenére, hogy csak egy szeme volt, mindig tisztességesen küzdött. Mindig megadta
az esélyt az ellen felének, hogy győzzön, mégsem maradt alul soha.
– Összetoborzom híveimet Connor, az O’Neill ellen. Elmentem a piktek és a britonok
földjére. Erős hadsereget gyűjtöttem össze a nagy királynak hatalmas meglepetésben lesz
része.
– Ehh – Dunchad megköszörülte a torkát, krákogott, és köpött egyet. – Hallottam a
tainjeidről. Mennyi marhára van szüksége egy embernek?
– Annyira, hogy ellepje egész Airghiallát – mondta Fergus, és elhúzta a száját.
Dunchad szeme tágra nyílt, s várakozón figyelte a másikat. Majd hátradőlt, elhessegette
magától a vak reményt.
 – Már megpróbáltad. Öreg vagyok, de bolond nem. Emlékszem, mikor legutóbb Connor
ellen harcoltál.
– Akkor gyerek voltam még. De most már egy igazi férfi áll előtted! Még Brecc törzsfőnök
is csatlakozik hozzám, megszegi a Connorral kötött békeszerződését. Piktföld, Northumbria
és Deira királyai is eljönnek. Egész zászlóaljakkal segítenek nekem. Igazi férfiak, akik alig
várják már, hogy csatára hívjam őket!
Dunchad rideg pillantással hűtötte le Fergus lelkesedését: – Olyan vagy, mint egy kislány,
aki a nászéjszakájáról álmodozik. Az O’Neillek a markukban tartják egész Airghiallát. Nem
gondolhatod komolyan, hogy ott le tudod győzni Connort.
– Magh Rath… Te is ismered azt a helyet, ugye, bácsikám? Ulster déli határánál van. Ott
akarom megsemmisíteni Connor seregét. Csak mondd ki halkan ezt a nevet, és hamarosan
egész Inisfail visszhangozza majd azt a helyet, ahol Ulster csillaga újra felragyogott.
Dunchad a levegőbe csapott, és köpött egyet. Ezzel aztán sikerült porrá zúznia Fergus
reményeit.
– Bácsikám, hát te nem velem vagy?
Dunchad majdnem felnyársalta a tekintetével.
– Hát nem tanított neked Scannlann semmit? A zsoldos katona mindig ott harcol, ahol
többet adnak neki! Nincs olyan hosszú ruha, mely elrejthetné az idegen katonákat gúzsba kötő
láncokat! És majd meglátod, hogy meg kell őket bilincselned, hogy el ne meneküljenek,
mikor a csata hevében saját lelküket látják a mennybe szállni. Ezek csak pénzért képesek
harcolni, hát nem érted? Connor pillanatok alatt szétzúzza az ilyen hadsereget! Cafatokra tépi
a zászlóidat, míg te nyugodtan alszol! Az embereid szanaszét fognak futni, már előre tudom!
Fergus jókedvét lelohasztotta nagybátyja sötét jóslata.
Támogatásért jött Dunchadhoz, és kiderült, hogy nem számíthat rá.
– Az áldásodra van szükség, bácsikám, nem baljós jövendölésre!
Dunchad megpróbálta ugyan jobb belátásra bírni Fergust, de tekintete meglágyult, amint
látta, hogy unokaöccse kitart elhatározása mellett.
– Szóval harcolni fogsz az O’Neillek ellen… a tanácsom ellenére?
– Azt teszem, amit tennem kell, hogy megtörjem a hatalmukat! – mondta Fergus lassan,
halálos nyugalommal.
– Még ha testvéredet, Niallt meg is kell ölnöd ezért?
– Niall a mostohabátyám – nekem nincs testvérem.
Dunchad nagyot nyögött, amint visszasüllyedt a székébe, keze remegett. Nekitámasztotta
fejét a falnak, s mélyen felsóhajtott.
– Hát nem tudlak lebeszélni róla?
Fergus eltökélten megrázta a fejét.
– Akkor győznöd kell. Vagy meghalsz.
– Nem félek.
– Brecc és Dal Riata seregei nem lesznek elegendőek. Veled tart Ulster többi törzse is?
– Igen, mindegyik. Nincs ember, aki ne vágyna rá, hogy véget érjen a szolgaságunk.
Connornak senki sem fog segíteni. Annyira kétségbe volt esve, hogy a druidákkal akart
megfélemlíteni bennünket. – Dunchad kérdőn összevonta a szemöldökét. – De csak egy
kardja volt… – Nem számít – folytatta Fergus, és legyintett a kezével. – Egyáltalán nem
számít…
Dunchad megragadta Fergus gallérját, s olyan közel húzta magához, hogy Fergus érezhette
az öregember áporodott, forró leheletét.
– Ha megteszed…
– Megteszem! – mondta Fergus eltökélten.
– Figyelj rám! Ulster – és bárki, akit meg tudsz vásárolni – nem tudja megnyerni neked ezt
a háborút. De van egy másik lehetőség is.
 – Bácsikám, mindegyik törzsfőnök ígéretet tett, hogy…
Dunchad Fergus szájára nyomta az ujját: – Jártál már a köd mögött… találkoztál már a
druidákkal?
Fergus kiszabadította magát az öreg öleléséből, s hitetlenkedve pislogott: – A druidák! –
Csak arra tudott gondolni, hogy Dunchadnak elment az esze, ha ilyen különös, őrült tanácsot
akar adni neki.
– Ha győzni akarsz, szükséged lesz az öreg pap erejére is! – suttogta a fülébe Dunchad.
– Az embereim a druida varázslatok nélkül is megvédik magukat! Tervünket erős akarattal
s éles kardokkal visszük véghez, nem holmi szent emberekkel szövetkezünk… – mondta
Fergus kihívóan.
– Csakhogy egyszer már elbuktál Connorral szemben.
– Most több emberem van, mint neki! – védekezett Fergus. – Képzett, bátor, harcban
edződött katonák.
– Connor is ilyen katonákat vonultat majd fel ellened!
Fergus a közöttük lévő korkülönbségre sem volt tekintettel, amikor megragadta Dunchad
vállát, megrázta az öregembert, és hűvös szemébe nézett.
– Ez a hold dolga, és az Istenanya a boszorkányok és az öregek mellett áll.
– Túl fiatal vagy, Fergus. De én emlékszem… – Dunchad szeme a távolba meredt. – A
druidák varázsereje többet érhet a kardoknál. A vörös lovagok idején Ulster katonái soha nem
harcoltak volna nélkülük.
– Ezek a régi módszerek már semmire sem jók.
– Csak úgy tűnik. De a keresztények csak elhintették hitüket a nép között. Az emberek vére
még mindig a régi. Ki nem borzong meg a fagyos széltől? Ki nem figyel fel a holló
károgására? Az emberek égnek a vágytól, hogy felszabaduljanak a rabszolgasorsból!
Fergus minden porcikája idegenkedett Dunchad őrült javaslatától. Lehetetlen, hogy ebből
valaha is szövetség lenne… Még ha ő, Fergus akarná is, a druidák biztosan Connor mellé
állnának. Még ha el is menne, hogy segítséget kérjen tőlük, biztosan visszautasítanák, hiszen
emlékeznek rá, hogyan csalta tőrbe Graniát.
De Fergusnak az is eszébe jutott, hogy a lány miképp szökött meg tőle. Ha egy zöldfülű
papnő ilyen varázslatra képes, akkor mi mindent tudhatnak a tapasztaltabb druida papok?
Fergus egyre inkább gondolkodóba esett.
De nem. Képes lesz legyőzni az O’Neilleket karddal is, nem lesz szüksége varázslatra.
Éppen elég erős lesz a serege a piktekkel és a britonokkal. Dunchadnak pedig nem lesz igaza.
– Nos, mit mondasz? – kérdezte Dunchad, amint remegő kézzel belekapaszkodott Fergus
köpönyegébe.
– Azt teszem, amit tennem kell, hogy Connor a lábaim előtt heverjen. Ha ehhez a druida
varázserő is kell, hát legyen… – Fergus úgy érezte, nincs értelme felbosszantani az öreg
harcost. Dunchad szeme fiatalosan csillogni kezdett, és a férfi elmosolyodott.
– Rendben. Az ulsteri oroszlán ismét diadalmaskodni fog. – De a harci tűz ki is aludt az
öregember szeméből, amint visszaült a helyére.
– Te pedig csak pihenj, bácsikám – suttogta Fergus összevont szemöldökkel, és felállt,
hogy távozzon. – Majd elmesélem neked, miképp győztük le Connort…
Fergus kilépett a királyi házból. Kezét a homlokához emelte, mert elvakította a napfény. A
téli égbolt meglepően tiszta és felhőtlen volt. Dunchad nagyon téved…
Fergusnak nincs szüksége a druidákra elég éles a kardja ahhoz, hogy ne legyen szüksége
másra.

15. FEJEZET
Fergus próbálta meggyőzni magát, hogy csak valami rágcsáló vagy egy éji madár
motoszkálása reccsentette meg az ágakat a háta mögött. De aggódva figyelt arrafelé, ahonnan
a hang jött, s orra veszélyt szimatolt. Szíve mélyén tudta, hogy valami más lehetett. Valami
földönkívüli követte őt.
Egyik kezében a gyeplőt tartotta, a másikkal hátranyúlt, hogy megnézze, megvan-e még a
felszerelése.
Keze megmerevedett, mikor rádöbbent saját naivságára, hiszen nincs az a fegyver, amivel a
varázslatot le lehetne győzni. A hang újra megszólalt, majd elhalt a ködben.
Egész nap lovagolt, a druidákat s híres-hírhedt varázserejüket kereste. Nem volt miért
tartania tőlük. Legalábbis megpróbált erre gondolni, miközben Sarannal átvánszorogtak a
fojtogató ködbe burkolózott erdőn.
Nagyon nehezen szánta rá magát, hogy a druidák segítségét kérje, de végül is kénytelen
elismerni, hogy Dunchadnak igaza van. Ha Connor varázserőhöz folyamodik ellene, bolond
lenne, ha nem tenné ő is ugyanezt.
Nem fegyverekért jött, hanem valami másért. Nem kevesebbet akart a druidáktól, mint
hogy segítsenek legyőzni Connort.
Fergus hátranyúlt, s ellenőrizte a nyeregtáskájára erősített arany ereklyetartót. A doboz a
helyén volt benne a kígyó alakú nyaklánccal, melyet a Regaine-nek készíttetett ajándékba.
Szeretett volna valamilyen ígéretet kicsalni belőle, és meg akart bizonyosodni az erejéről és a
tekintélyéről is. Fergus kész volt túllicitálni Connor ajánlatát, bármit is ígért a király a papnak.
De ajánlatával nem sokra megy, ha meg sem találja Uisneathot.
A sűrű köd úgy kavargott körülötte, mintha egy hatalmas ragadozó lélegezne az erdő
mélyén. Sarán úgy vánszorgott, mint egy alvajáró, ment-ment minden cél nélkül előre. Fergus
nem tudta irányítani lovát – hiszen ő sem tudta pontosan, hogy merre is tartanak. Uisneatht
nem jelölték a térképeken, s egyetlen út sem vezetett oda. Mikor eljön az ideje, a szél majd
felerősödik, és a druidák rátalálnak. Az az érzése támadt, hogy ott áll közöttük, s
észrevehetetlen tekintettel figyelik őt.
Lova megtorpant, megérezve, hogy megérkeztek. Fergus körbenézett a tisztuló ködben,
gondosan ügyelt a jobb oldalára is. Erre az oldalra nem látott igazán, s innen várta leginkább a
támadást. De csak kökénybokrok vették körül, egy-két tüske beleállt a karjába. A bokrok
félelmetesnek tűnő árnyéka csak még idegesebbé tette a férfit.
Már teljesen besötétedett, de Fergus figyelmen kívül hagyta a jó tanácsokat, melyek
ellenezték az éjszakai lovaglást szeretett volna minél hamarabb célhoz érni.
A hold baljósan világított az égen. Talán éppen most éjjel találnak majd rá… A bozót és a
sziklás föld úgy csillogott, mintha hó borította volna.
Fergust még a legvastagabb gyapjúbrattája sem tudta megvédeni a csípős hidegtől.
Didergett. A hideget is mintha a druidák varázsereje hozta volna létre, érezte ezt, mióta csak
elindult Rath Mórból.
Biztos volt benne, hogy a ködfüggöny mögött figyelemmel kísérik minden lépését, érezte,
hogy nincs egyedül. Hirtelen megbánta, hogy úgy döntött, mégis elindul. Azért kíváncsi lett
volna, hány druida település mellett jött el az úton. A Westmeath és Clogher falvak melletti
dombokról azt tartják, még ma is varázserejük van. Fergusnak kétsége sem volt afelől, hogy
még ezerszámra léteznek ilyen varázserejű helyek. Minden, amit látott, az volt, amiről
Dunchad beszélt – maga a nagy, misztikus köd.
A holdfény megcsillant egy sziklán a tisztás szélénél.
 Fergus gyengéden siettette Sarant. Hamarosan a szeme elé került Uisneath legendás
ötoldalú szent köve, melyet az ogham ősi jelei díszítették, és az oldalai Inisfail öt tartományát
jelképezték.
Az innen kettéágazó út mellett kövek hevertek szanaszét. Minden egyes marhacsapás vagy
kiépített királyi út szemtanúja volt a sziget mágikus múltjának. Hittel és mágiával nem volt
nehéz megidézni az ősök szellemét.
Az a hiedelem járta róluk, hogy ott éltek az emberek között, a köd sűrűjében a föld alatt
megbújva mesebeli palotákban.
Fergus nagyon jól tudta mindezt, szinte érezte a levegőben a mágikus erők hatását.
Nehezére esett a légzés, amint megpróbálta beszívni a csípős, párás levegőt. Itt, a köd
jótékony leple alatt a mágia élt és virult.
A levegő kezdett kitisztulni. Fergus szinte már egyáltalán nem emlékezett, hogy mennyi
ideje áll az éjféli világosságban. Úgy tűnt, mintha az idő megállt volna körülötte.
Egy hirtelen széllökés meglibbentette brattájának a szélét. Fergus hitetlenkedve nézett
körül, amint a levegő elszíneződött: először lila, majd kék, aztán hirtelen fehér lett, mint a hő,
s végül vérvörössé vált, s a szél szinte már süvített a fák lombja közt. Fergus a ló marjára
hajtotta fejét, és eltakarta az arcát. Nem tévedett: a druidák varázserejének volt most tanúja.
Hirtelen csend telepedett a vidékre. A köd újra leereszkedett, sűrűn s fojtogatón, mint a
nedves fa füstje, a rajta átszűrődő holdfény gyémántként csillogott. Fergus hirtelen úgy érezte,
mintha egy női kéz simítaná végig az arcát arra fordult, amerről az érintést érezte, de hiába
tekingetett jobbra-balra, semmit sem látott.
Sarán riadtan felnyerített, füle teljesen a fejéhez simult a rémülettől. A köd egyre sűrűbbé
vált a hold alábukott, és fokozatosan elmerült a fehérségben.
Fergus szeme megakadt valamin, s még a lélegzete is elállt a rémülettől: egy ember állt
előtte. Ez csak a Regaine lehet. Vastag, hófehér leine takarta a testét, s tamariszkuszillat lengte
körül. Csillogó aranysisakja alól kikandikáltak fehér hajfürtjei, amikre apró aranyalmákat
fontak.
Bütykös ujjain fényes gyűrűket viselt, kezében pedig fából készült botot tartott, amiről
Fergus nem tudta eldönteni, hogy vajon hatalmi jelkép vagy egyszerű fegyver. Az öregember
fülcimpáját vastag fülbevalók díszítették, s mellén egy hatalmas arany mellvért lámpásként
világított, melynek közepébe sárkánycsontot fűztek.
– Ulsteri Fergus! – Hangja tisztán csengett az éjszakában.
– Az vagyok – válaszolta Fergus kiszáradt torokkal. – A Regaine-t keresem!
– Dehogy, te Connor fejét keresed! – válaszolta a Regaine összevont szemöldökkel.
– Hát tudod, hogy mit szeretnék tőled…? – mondta meglepődve Fergus. A Regaine ajkán
nyugodt mosoly jelent meg, de tekintete komoly maradt. Fergus szerette volna tudni, hogy
vajon az öreg varázsló mióta figyeli őt.
Egyáltalán nem ilyennek képzelte. A druida pap nem volt fiatal, életerős, de nem
nevezhette volna törékeny vénembernek sem. Tömött, fehér szakállat viselt, mint egy nemes
hajfürtjei majdnem eltakarták apró, sötét szemét.
– Mondd hát, Ulster hercege, mit kívánsz tőlem?
– Úgy van, ahogy az imént mondtad, pap. Connor fejét.
– Fegyverrel jöttél hozzám! – válaszolt a Regaine, s hűvös tekintetével lassan
végigpásztázta Fergus parittyaköveit s kardját. – Meg akartál félemlíteni?
Mielőtt Fergusnak lett volna ideje valami hazugságot kitalálni, az öreg, mintha a
beszélgetést befejezettnek tekintené, sarkon fordult, s elindult. A tejfehér köd megnyílt, és
elnyelte alakját. Fergus megragadta az ereklyetartót, s megpróbált a pap nyomába eredni.
– Ajándékkal jöttem hozzád! – mondta, amikor utolérte, s közben vadul rázta a díszes
erszényt a druida arca előtt.
 A Regaine megállt, s pálcájával arrébb lökte az erszényt. Majd korát meghazudtoló
frissességgel újra elindult. Szeme elsötétedett sűrű szemöldöke alatt: – Semmi nem kell tőled,
Ulster hercege – mondta higgadtan.
– Hát nem szeretnéd a téged megillető helyet a nagy király mellett? Ha egyesítenénk az
embereimet és a varázserődet, senki nem állhatna az utunkba, és istennőd újra visszakapná
földi hatalmát úgy uralkodhatna, mint azelőtt! Nem akarsz fényt, ragyogást ehelyett a sötét
tisztás helyett, amit még a hold sem világít meg?
– Arcátlan vagy. Idejössz könyörögni a segítségünkért, miközben semmibe veszed a
hagyományainkat.
– Nem én…
– Maradj csendben! – Az öregember befogta Fergus száját a tenyerével. – Azt hiszed, hogy
társra lelsz bennem a vérengzéshez? Azok után, hogy egyszer már elraboltad Istennőnk egyik
leányát? – Fergus tiltakozni kezdett volna, de a pap ismét felemelte a kezét. – Tudom, hogy te
vitted el Graniát.
– Hibát követtem el.
– Bolond vagy. Nincs az a hadsereg, mely képes lenne elsöpörni Connor papjait.
– Tengernyi emberem van. Mind arra vár, hogy jelt adjak nekik. A piktek és Ulster minden
törzse kész csatlakozni hozzám.
– Gondolod, hogy a háborúkat emberek nyerik meg vagy veszítik el?
– A férfiak harcolnak, és a gyengék elvesznek mondta Fergus, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lenne.
– Egyszer már veszítettél Connor ellen.
Fergus összeszorította a száját, nehogy meggondolatlanul beszéljen. Hát az az átkozott,
szégyenteljes nap már végigkíséri egész életében?!
– Most erősebb vagyok! – mondta dühösen.
– Nekem nincs elég hatalmam ahhoz, hogy nagy királlyá tegyelek. – A pap Fergus morcos
szemébe meredt.
– De ahhoz volt erőd, hogy a koronát elvedd tőlem! Embereid emelték trónra a
törvénytelen uralkodót. Ez… – mondta Fergus, ujjával a ködbe mutatva. – Ez az, amivel
tartozol nekem.
– Mi most már nem ítélkezhetünk… De látom, igazi harcos vagy. Csak a vérre tudsz
gondolni, és jól vág az eszed, ha kell. Ha az egyik ötleted nem segít, újat keresel. Ha a kardod
eltörik, a parittyádért nyúlsz. Először ígéretekkel próbálsz megnyerni, most pedig
fenyegetőzöl, és meg akarsz szégyeníteni. Most melyik az igazi Fergus, az ulsteri herceg?
Fergus tekintete elsötétült.
– Csak annyi segítséget kérek tőled, amennyit annak idején Connornak nyújtottál. Küldj
neki egy druida varázslattal megáldott kardot!
– Connor kardja fémből készül, és olyan, mint minden más harcosé.
Fergus megrázta a fejét, szeme megvillant, és úgy nézett a papra, mintha hazugnak tartaná.
Az öreg vállat vont.
– Az emberek mindig is abban hittek, ami a legtöbbet segített tervük végrehajtásában.
– Ha már nem Connort választottad, okosabban tennéd, ha varázslatodat a mi
szolgálatunkba állítanád.
Fergus megragadta az öregember karját, s egészen közel húzta magához a papot. Dühítette
a Regaine nyugalma és titokzatossága. Először semmit sem értett a különös kijelentésből, de
aztán rájött, mit akart mondani az öreg: – Tisztességtelen játékot űzöl velem… Visszautasítod
az ajánlatomat, mert azt hiszed, veszíteni fogok.
A Regaine halkan nevetett: – Majd meglátod, vakmerő szavaid ellenére veszíteni fogsz.
Mindegy, hogy veled leszek-e, vagy sem. A kétségeid fognak a pusztulásba vinni, a
szövetségeseiden semmi sem múlik.
 – Te pedig a nyelved miatt fogsz elveszni. – Fergus a nyakláncánál fogva rángatta az
öregembert, majd amikor észrevette, hogy mennyire elragadtatta magát, elengedte: – Nem
vesztegetem itt tovább feleslegesen az időmet! – mondta mérgesen, s elindult Sarán felé.
– Fergus… – szólt a herceg után a druida. Fergus megfordult. A Regaine nyugodtan a
szemébe nézett: – Ha rajtam múlna, sohasem állnék szóba veled. De most… – A remény izzó
tűzként fénylett Fergus szemében. – Az Istenanya irányítja sorsunkat, azzal, hogy ideküldött
téged. Mi más lehetne a magyarázat arra, hogy éppen minket választottál segítségül?
Az ereklyetartó nagy csörömpöléssel a földre esett.
Fergus alig bírt megszólalni a meglepetéstől: – Szóval velem tartasz.
– Tudom, hogy mennyire bátor vagy. – A Regaine kitárta a kezét. – A druidák varázsereje,
ahogyan én rendelkezem vele, mostantól fogva a tiéd is. Készítsd fel az embereidet, Ulster
hercege, és fényesítsd ki a kardodat Ha készen állsz, a varázserő majd rád talál.
Fergus bólintott, de még mindig alig hitt a fülének..
Persze, az nem számít, ha az öreg pap teljesen őrült. A lényeg az, hogy felajánlotta a
varázserejét Ulster számára. Fergus felkapta az ereklyetartót a földről, s önelégülten
mosolygott. Mikor megfordult, a pap már eltűnt, s ő ismét egyedül maradt a ködben.

– Hitehagyott… Egy kígyóra bízod a sorsunkat!

A Regaine lekuporodott, s a kunyhó padlóján forgó kereket tanulmányozta. Graniára
nézett, tekintete egyszerre tükrözött félelmet és bosszúságot. Az aprócska gyöngyszemek
fehér örvényként kavarogtak a körbe körbeforgó edényben. A Regaine a térdére helyezte a
kezét, majd mély sóhajtással felemelkedett. A kerék hirtelen megállt, és nagy csörrenéssel
felborult.
Grania szíve a torkában dobogott. Még Maeve, akit annyira tisztelnek a közösségben, sem
lett volna oly bátor, hogy szemtől szembe kérdőre vonja a főpapot. De Grania a gaztett
hallatán nem bírta magába fojtani az indulatát. Ha senki sem képes elmondani az igazságot az
öreg druidának, hát majd ő megteszi.
– Honnan veszed a bátorságot, hogy félbeszakítsd az Istenanya megnyilatkozását?
– Az ördög mesterkedését! – A szél élesen süvített az ajtó résén át. Grania odament, és egy
erőteljes mozdulattal úgy becsapta, hogy a kunyhót tartó cölöpök megremegtek. Arca
megmerevedett a dühtől. Az egyik kezét a háta mögé dugta, a másikat pedig a hasára tette,
mintha gyermekét akarná megnyugtatni, aki minden lélegzetvételnél megmozdult benne.
A Regaine közelebb lépett, s bütykös kezét kihúzta pettyes brattájából. Grania
felháborodva megrázta a fejét, és visszautasította az öreg vigasztalását.
A lány emlékezett arra a napfényes délutánra, mikor – még gyermekként – először
találkozott a főpappal.
A papnők sokat meséltek neki a magas, fekete hajú papról, aki a leghatalmasabb,
legerősebb varázslatokra képes. Azt mondták, pusztító varázserővel rendelkezik, képes halálra
átkozni az ellenséget. Azt is hallotta róla, hogy olyan erős szelet tud támasztani, amivel
kettéválasztja a tengert. De most az öregember teljesen megalázta önmagát. Ez már nem az a
pap volt, akit Grania gyermekkorában istenként imádott ez már nem volt több egy áruló
kígyónál. A lány tekintete mintha átkot szórt volna. Az öreg érezte a lány dühét, de magába
mélyedt, mintha tudomást sem akarna venni arról, hogy a lány felelősségre vonja őt.
– Azért jöttél hozzám, hogy Fergusról beszéljünk, igaz?
– Ugye, nem igaz, hogy szövetséget kötöttél vele? Mondd, hogy hazugság az egész! –
Grania csak nevetett, amikor először hallott erről az egyezségről. Azt hitte, csak tréfa.
– Sorsunk össze van kötve Ulster hercegével. – A pap tekintetében nyoma sem volt
megbánásnak. A botjával visszalökdösött a tűzbe egy füstölgő fadarabot.
– Mit ígért neked az az átkozott félszemű? – Alig tudta elhinni, hogy a Regaine-t meg lehet
vesztegetni… De vajon mi irányíthatta, hogy megegyezett Fergusszal?
 Ha aranyat ígért, biztos vagyok benne, hogy az O’Neillek kétszer annyit fizetnek majd. Ha
pedig azt ígérte, hogy visszaállítja az Istenanya régi dicsőségét, akkor egyszerűen hazudott
neked.
A Regaine a falnak támasztotta pálcáját, majd felemelt kézzel Graniához fordult: – Hiába
beszélek, mintha nem is hallanád a szavaimat. A Fergusszal való együttműködésünk előre
meg van írva a sors könyvében. A földre és a holdra esküszöm, hogy nem én hoztam ezt a
döntést. Ha a döntés joga az én kezemben lenne, nem gondolod, hogy másképp cselekednék?
– Szemöldökét szigorúan összevonta, s Grania most láthatta, hogy az öreg pap is gyűlöli
Fergust… Mégis összekapcsolta a sorsukat.
– Akkor hogy tehetted mégis… ha te is tudod?
– Nem tartozom neked semmiféle magyarázattal. Földi halandó ezt nem értheti meg. Nem
tudnak annyi ígérni, hogy én önszántamból szerződést kössek Ulsterrel. De meg kellett
tennem. A látomásom azt súgta, helyes.
Már megint az az átkozott látomás… Grania nem tudta szavakkal kifejezni az indulatát.
Mikor végre meg nyugodott egy kicsit, csendesen és megfontoltan szélt.
– Meg fogunk fizetni az elhamarkodott döntésért jobban, mint hinnéd! Jobban ismerem
Fergust, mint te. Csak a kapzsisága és vágyainak kielégítése vezeti. Már megölte Sweeney-t.
Most Connor fejére fáj a foga, s Nialléra. Az ígéreted, hogy segíteni fogsz neki, csak még
inkább felbátorítja. Gondolod, hogy nem fog elárulni bennünket, ha a szükség úgy kívánja?
– Én a sorsban hiszek, és nem az emberekben.
Grania szeme villámokat szórt, amint föl-alá járkált.
– Sors! Sors! – Szinte undorral köpte ki magából a szót. – Elegem van ebből. Talán engem
is a sors vezetett Niallhoz, csak azért, hogy utána visszakerüljek ide? Akkor megmondanád
nekem, hogy az Istenanya miért akar minket a sírba küldeni?
– Hát mennyivel rosszabb Fergus a férjednél? – hangzott a kegyetlen, de igazságos kérdés.
Hiszen Niall legalább annyira vérszomjas… – Mégis, hogy mersz engem felelősségre vonni?
– A Regaine csendesen, üveges tekintettel figyelt. Grania most már beláthatta, hogy túl
messzire ment.
A lánynak eszébe jutott a gyermeke. Érte bárki ellen is felvenné a harcot!
– Nincs jogod halálra ítélni a gyermekemet! – mondta, kezét vádlón a hasára téve.
– A gyerek Niallé – mondta a pap tárgyilagosan. – És semmi sem veszélyezteti az életét.
Grania legalább ezt a hazudságot szerette volna elhinni… De hogyan bízhatna a Regaine-
ban, ha egyszer már becsapta őt? Grania félelme szenvedéssé vált, és a lány halkan sírni
kezdett. Hosszú időbe telt, mire újra megnyugodott. Nehezen nyelt, s ellenségesen méregette
a papot, miközben nedves arcát szárazra törölte brattájának a szélével. Hirtelen úgy döntött,
ha nem sikerül a pap józan eszére hatnia, akkor majd a félelmet ébreszti fel benne: –
Gondolod, hogy Connor megkíméli az életünket, ha tudomást szerez a Fergusszal kötött
egyezségünkről? – hangja nyugodt és megfontolt volt. – Nincs olyan varázserő, mely képes
lenne megvédeni bennünket az O’Neillek bosszújától! Connor fegyveresei le fognak csapni
Uisneathre, és földünk vérbe borul!
– És ha Fergus győz?
A kérdés nagyon meglepte a lányt. Mindig is azt hitte, hogy az O’Neillek legyőzhetetlenek,
és Ulster szerepe csak annyi, hogy hűséges cselédként álljon mellettük. Valamikor Cuchulain
nevét dicsérték az emberek, nem Connorét. És most a druidák varázsereje Fergus birtokában
van. Grania szeme könnyezett a füsttől és a sírástól. Ha Niall győz, akkor a druidákra halál
vár. De ha mégis Fergus diadalmaskodna, akkor mindannyian biztonságban lesznek, s ő is
életben maradna. Viszont Niall… Valamelyikőjük mindenképp áldozatként fog kikerülni
ebből – Atyám… – könyörgött, s dühe kétségbeeséssé változott. – Történjék bármi, én el
fogok veszni… – hangosan zokogni kezdett.
 A Regaine magához húzta a lányt, és kezébe fogta remegő fejét. Tekintete meglágyult,
amint ránézett.
– Senki nem akarja a vesztedet okozni. De azt kell tennünk, amit az Istenanya parancsol
nekünk. Viszont nem kényszeríthetlek, hogy itt maradj.
Elengedte a lányt, hadd menjen, s teletöltött egy kupát szarvastejjel. Miután kiitta, nagyot
sóhajtva leült a tűz közelében.
Mióta bejött a kis kunyhóba, Graniának először tűnt fel, hogy mennyire más az idős pap,
mint máskor. Hófehér haját csontfésűk díszítették, leinéjét is arany mellvérttel fogta össze.
Betegnek tűnt, a bőre sápadt volt.
A döntés, hogy Fergus mellé állt, szemmel láthatóan nagyon megviselte. Merev tekintettel
a tüzet figyelte, amikor újra megszólalt.
– Remélem, megbékélsz a döntésemmel, Grania. Választhatsz: elmész, vagy köztünk
maradsz, de én az elhatározásomon nem fogok változtatni. Megígértem Fergusnak, hogy
segítek neki.
– Azt tudod már, hogy mi lesz a csata végeredménye? – A Regaine anélkül, hogy a fejét
megmozdította volna, a lányra nézett. – Ha igen, jogom van tudni nekem is! – Grania
idegesen babrálta leinéje szélét.
– A sors attól még nem lesz más, hogy ismerjük – mondta az öreg nyugodtan.
– Kérlek… – a lány nagyot nyelt, hangjában félelem érződött. – Életben marad Niall, vagy
meghal?
A Regaine egy kis szünetet tartott, és nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna: – Niall
harcolni fog. Nem mondhatok ennél többet.

16. FEJEZET

Hirtelen éles fájdalom hasított Deirdre hasába a lány meggörnyedt a szenvedéstől. Még túl
korán volt, hogy ilyen erős görcsöket érezzen, és mégis, fájdalmai egyre erősebbé váltak.
Szeretett volna szép lassan átfordulni a foltos szalmazsák másik oldalára. Ujjai
elfehéredtek, amint átölelte a térdét úgy festett, mint egy magzat, aki összekuporodik az anyja
méhében.
A szúró fájdalmak tegnap jelentkeztek először, s a lány nagyon megrémült. Nem akart
tudomást venni az egészről, az ajkába harapott, és fejét a fal felé fordította, hogy Morgana ne
lássa fájdalomtól eltorzuló arcát. De szenvedése nem akart megszűnni, sőt: a rohamok egyre
tovább tartottak, és egyre erősebbek lettek.
– Ne mozogj, asszonyom! – Morgana a priccs végéhez hajolt, s betakarta Deirdre
fájdalomtól megmerevedett lábát. Nem akarta, hogy úrnője észrevegye a rémületet a
szemében. Morgana ugyanis tudta, hogy a gyerek már elveszett. Megszámlálhatatlanul sok
csecsemőt segített már világra Aileachban, így sokszor látott már hasonlót. – Tudta, hogy a
fájdalmak túl korán jöttek, és Deirdre ráadásul be is lázasodott. Ilyenkor a legtöbb esetben a
gyermek halva jött világra, sőt gyakran az anya is belehalt a szülésbe.
Morgana tehát nem lepődött meg Deirdre szenvedésén. Attól a pillanattól fogva, hogy a
gyermek elkezdett növekedni Deirdre hasában, a lány egyre jobban fogyott, míg melle és hasa
hatalmasra puffadt, mely teljesen eltorzította szép alakját.
Morgana először azt hitte, hogy a magzat beteg, s ettől szenved úrnője hiszen Deirdre
gyakran elsápadt a hasában növekvő szokatlan tehertől. Ráadásul az étkezések során úgy
kellett rábeszélnie minden egyes falatra, s hosszasan kellett győzködnie, hogy sétáljon sokat a
friss levegőn, ha az időjárás engedi. Deirdre azt sem akarta megérteni, hogy ha fáradt, le kell
feküdnie aludni, nem számít, hogy nappal van-e, vagy éjjel.
De Morgana önzetlen segítsége mit sem változtatott a dolgokon. Deirdre mintha
összezsugorodott volna, s most, két hónappal a szülés normális ideje előtt, a lánynak annyi
ereje sem maradt, mint egy kisgyermeknek, és a magzat növekvő súlya napról napra tovább
gyengítette. Még gyönyörű bőre is összeráncosodott, s szinte áttetszővé vált, mintha a
gyermek teljesen kiszívná belőle az életerőt. Morgana szeméből kicsordult egy könnycsepp
biztos volt benne, hogy az ördög műve, ami a lánnyal történik.
Kicserélte a lány homlokán a magas láztól teljesen átforrósodott borogatást, s kezét a lány
ragacsos arcához nyomta: még mindig túl magas volt a láza.
Deirdre arcát eltakarták göndör hajfürtjei. Csak a betegágy és a borogatás átható szaga
áradt a testéből, a számára oly kedves harangvirág illatát egyáltalán nem érezte. Ahhoz sem
volt ereje, hogy kinyissa a szemét, de Morgana ennek csak örülni tudott nem lett volna képes
elviselni úrnője üveges, kifejezéstelen tekintetét.
Még abban sem volt biztos, hogy Deirdre egyáltalán megéri-e a reggelt.
Gyengéden megigazította a lány vállát s térdét, hogy egy kicsit könnyítsen a testén, mely
össze-összerándult a megújuló fájdalmaktól. Deirdre nagyot sóhajtott, amint Morgana
megpróbálta kiegyenesíteni, majd semmitmondó tekintettel ránézett. Lélegzete szabálytalan
és szaggatott volt.
Morgana hazug, reményt keltő mosolyt erőltetett az arcára: – Nem szabad sokat mozognod
hátha még sincs itt a szülés ideje.
Deirdre bólintott, majd nagyot nyelt. Kétségbeesés ült ki gyönyörű arcára, amikor eszébe
jutott, hogy mitől fél csak igazán: a kicsi meg fog halni. Már azóta retteg ettől, mióta
megtudta, hogy terhes. És azóta biztos ebben, mióta Grania elment Aileachból.
Minden apró, lényegtelen dolognak nagy jelentőséget tulajdonított, s mindentől pánikba
esett. Ha lába leizzadt, ijedten figyelte, vajon vérzik-e. Mikor a magzat mozdulatlanul pihent a
hasában, gyengéden nyomkodni és tapogatni kezdte, rettegve attól, hogy a gyermek már nem
él. Hogyha nagyon erősen hányt, mert elrontotta a gyomrát, akkor attól félt, hogy a kicsinek
nem jut elég táplálék, és éhen hal.
Grania varázsereje ültette el méhében a magzatot, de Deirdre nem hitte igazán, hogy képes
lesz megtartani.
Nem érdemelte meg. Pedig Grania csak azt kérte tőle, hogy higgyen benne. Higgye el,
hogy képes lesz megszülni a gyermeket, s akkor nem történhet semmi baj.
De még ezt az egyetlen kérést sem tudta teljesíteni…
Deirdre mélyet lélegzett. Ajkai kiszáradtak – szeretett volna kérni egy kis vizet, de úgy
érezte, hogy képtelen lenne felemelni a fejét, hogy igyon. Homloka tüzelt, míg lába remegett,
annyira fázott. Úgy gondolta, itt a vég talán ilyen lehet a halál eljövetele. Még egyszer, már
sokadjára, elmondott egy csendes fohászt Istenéhez: vedd el az életem, de a gyermekem hadd
maradjon életben!
Alig hallotta, amikor Morgana hozzászólt a világ teljesen összezsugorodott számára,
képtelen volt felfogni a körülötte zajló dolgokat. Néha Morgana hűvös kezével megsimogatta
a lány tenyerét, megigazította alatta1 az összegyűrődött lepedőt, a párnát a feje alá rakta, s
megtörölte gyöngyöző halántékát. Aztán visszaült a sötét szoba közepére, s onnan figyelte,
hogy mire van szüksége úrnőjének. Talán ha tudna egy kicsit nyugodtan pihenni, akkor talán
legyőzhetné halálfélelmét.
Deirdre lehunyta a szemét, s elképzelte, milyen gyönyörű lehet a tavasz Aileachban a
hófehér falakon táncol a napsugár, és az erdők újjászületnek, amint az élet győzedelmeskedik
a tél felett. Aztán arcizma megrándult, térdét újra felhúzta a hasához, ahogy egész testét
görcsbe rántotta az éles fájdalom. Miközben fulladozott, arra gondolt, milyen jó lenne aludni
egy kicsit.
A fájdalom amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt, s Deirdre megint
kiegyenesedhetett. Halkan nyöszörgött. Morgana közelebb hajolt úrnőjéhez, s fülét a lány
szájához tartotta, hátha valami fontosat akar mondani. A lány ajka alig mozgott: – A gyerek…
Érzem… – suttogta Deirdre.
Morgana hitetlenül megrázta a fejét egy ronggyal legyezte a lány homlokát, hátha hűsíteni
tudja egy kicsit.
– Bízz bennem, asszonyom!
Morgana megcsókolta Deirdre nedves arcát, testét megigazította a szalmazsákon, majd
kétségbeesetten a kunyhó ajtajához sietett és kikiáltott: – Niall!
Szinte azonnal ott termett előtte egy kócos lány. Alacsony volt, és betegesen sovány, s ha
nem viselt volna szoknyát, össze lehetett volna téveszteni egy szutykos kisfiúval. Követte
Morganát, de amint fejét bedugta a kunyhó ajtaján, azonnal visszahőkölt, ahogy megérezte a
betegség orrfacsaró bűzét.
– Asszonyom? – kérdezte a sötétben állva, szája remegett a félelemtől.
Morgana a ruhájánál fogva megragadta és közelebb húzta a lányt magához.
– Rohanj az orvosért! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Mondd meg, hogy a
gyógyszer, amit adott, szinte semmit nem használt. – A lány összerezzent Morgana vad
tekintetétől. – Eredj, és nagyon siess! – Morgana elengedte, majd gyengéden meglökte a
lányt, amikor az megfordult. Miután Fiall távozott, Morgana bezárta az ajtót.
Deirdre arca most nyugodtabb volt, de ez a nyugodtság most megijesztette Morganát.
Közelebb ült hozzá, s gyengéden betakarta a gyapjútakaróval.
– Jobb most, asszonyom?
– Igen, jobb… – suttogta Deirdre alig hallhatóan. Belenézett Morgana sírástól megdagadt
szemébe, s halványan elmosolyodott.
Nem akart beszélni a félelméről, a szavak úgysem segítenek semmit. Könnyes szemmel,
reményvesztetten nézett a szolgálóra: – Az orvos itt már nem sokat tehet.
Morgana tudta, hogy úrnője mennyire kétségbe van esve a gyermek sorsa miatt. Szinte
rosszul érezte magát, amikor ránézett a lányra, annyira csüggedtnek és elesettnek tűnt. Amíg a
doktor meg nem érkezik, ő nem tehet mást, mint hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni
Deirdrét.
– Vannak olyan gyógyszerek, amiket még nem próbált ki az orvos, asszonyom! – mondta
biztatóan.
Deirdre szeretetteljesen simogatta a hasát. Érezte, amint medencéje néhány hét alatt
megtelt élettel, ami olyan hihetetlennek és egyben szörnyűnek tűnt és most, amikor olyan
közel volt ahhoz, hogy karjában tartsa csodálatos gyermekét, lehet, hogy el fogja veszíteni.
– Nem, gyógyszer már nem… – mormogta Deirdre elhaló hangon. – Csak varázslat
segíthet rajtam.
Morgana a kezébe temette az arcát, s sírni kezdett.
Deirdre már félrebeszél a láztól… Hamarosan meg fog halni.
Deirdre határozottan megtiltotta neki, hogy Niallért küldjön. De Baeton az előző héten
Airghiallába ment, s Morgana mégsem hagyhatta, hogy Deirdre úgy haljon meg, hogy
egyetlen rokona sincs mellette.
Elindult az ajtó felé, de mielőtt megfogta volna a kilincset, valaki benyitott. Morgana még
a fejét sem tudta elkapni időben, az ajtó jól megütötte a homlokát.
– Mi történt? – rohant Niall a szalmazsákhoz. A hatalmas ember reszketett az idegességtől.
– Uram! – sietett utána Morgana, és sajgó homlokát masszírozta.
Niall megragadta Morgana brattáját, és magához húzta a lányt. Megfogta az állát, de
tekintetét egy pillanatra sem vette le Deirdréről.
 – Miért nem szóltatok nekem? – Nem volt türelme, hogy megvárja a választ, elengedte
Morganát, s leült a priccsre, a húga mellé.
– Az asszonyom nem akart megijeszteni, uram! – mondta Morgana csendesen, de a férfi
annyira zaklatottnak tűnt, hogy talán nem is hallotta, amit mondott neki.
– A gyerek miatt? – kérdezte Niall, és Morganára pillantott.
– Igen… úgy tűnik, vajúdik! – bólintott a szolgáló.
– Mióta szenved ennyire?
– Tegnap reggel óta. – Morgana hátralépett, félt, hogy Niall haragjában lekever neki egy
pofont. – Bár én azt hiszem, hogy a húga már jó ideje tudta, hogy beteg… csak titokban
tartotta előttünk!
Niall levette az átmelegedett borogatást húga homlokáról, kicserélte, miközben önmagát
átkozta, hogy miért nem figyelt jobban a lányra. Deirdre mintha egy ideje nem törődött volna
magával, de Niall úgy gondolta, hogy ez a terhesség miatt van így. Az ő figyelmét pedig
nagyon lekötötte Fergus és a saját baja, a fájdalom, hogy elveszítette Graniát. De Deirdre még
soha nem is tűnt ennyire betegnek – próbálta megnyugtatni magát.
A lány egykor puha, rózsaszín arca most hamuszürke volt, szeme alatt pedig sötét folt
éktelenkedett. Niall nem sokat tudott a szüléssel járó viszontagságokról, viszont a halállal már
elégszer találkozott ahhoz, hogy tudja: a húga arcát elcsúfító rideg maszk a kaszás előjele.
– Meg fog halni? – kérdezte suttogva, hogy Deirdre meg ne hallja. Morgana érezte a
félelmet a férfi hangjában, mire ő is csak még jobban megrémült.
– Nagyon beteg. De én inkább a gyermek életéért aggódom. – Nem sok hiányzott, hogy
Niall elsírja magát, mikor a húgára nézett. Kezét Deirdre hasára tette a magzat görcsösen
rángatózott odabent, mintha ő is az életéért küzdene. Niall még soha nem érezte magát
ennyire tehetetlennek. Máskor egész hadseregek sorsa felett döntött, és sok ember életének
vetett már véget kardja élével – de semmit sem tudott tenni, hogy húgát s a méhében fejlődő
magzatot megmentse.
Aileach királyi szálláshelyén már emberöltők óta nem hangzott fel gyereksírás. Niall egy
rövid ideig reménykedett, hogy talán majd Grania… Megrázta a fejét ez nem a
legmegfelelőbb pillanat az önsajnálatra. Ha egy gyermek valaha is felnő majd az otthonában,
az csakis Deirdre gyermeke lehet. Bármit megtett volna, hogy megmentse a kicsi és húga
életét. Hol van már az orvos? – kiabált olyan hangosan, hogy felriasztotta álmából Deirdrét. A
lány résnyire nyitotta üveges szemét, s a bátyjára pillantott, majd újra elvesztette eszméletét.
Niall Morganához fordult, s szinte ordított, mikor megszólalt: – Ha az orvos túl gyakran
vágott rajta eret, esküszöm, hogy a fejét vétetem!
Morgana elkapta Niall ökölbe szorult kezét, amint a férfi a levegőbe csapott: – Még egy
varázserővel rendelkező gyógyítónak sem lenne elegendő hatalma az ilyen dolgok felett –
mondta szenvedélyesen. – Megtörténhetnek velünk olyan dolgok is, amiket nem akarunk!
– Hol van Beatan? Miért nincs itt? – Niall arca remegett a dühtől. – Ilyenkor minden
tisztességes férjnek a felesége mellett van a helye!
– Elment Airghiallába, uram. Már elfelejtette, hogy ön küldte el?
Hát persze, hogy kiment a fejéből annyira pánikba esett, s úgy aggódott a húga miatt, hogy
alig tudott gondolkodni.
– Küldess érte, de azonnal!
Morgana gyorsan meghajolt, majd kisietett a kunyhóból.
Niall az arcát vakargatta. A bajt Grania hozta rájuk sötét boszorkányságával. Nem elég,
hogy gyermeket varázsolt Deirdre hasába, de még fel is tüzelte a lányt, hogy a mágikus erő
segítségével képes lesz megszülni a gyermeket.
– Niall? – Deirdre hangja visszazökkentette a férfit a valóságba. Oldalra hajtotta a brattáját,
közelebb hajolt, és gyengéd csókot nyomott a lány arcára. A forróság, mely húgából áradt,
nagyon megrémítette.
 – Nyuszika… – így hívta kishúgát már gyermekkorában is most azt remélte, hogy ezzel
egy kis örömet tud okozni neki. – Mi történt veled? Hát hogy hozod így világra az
unokaöcsémet?
– Az unokaöcséd vagy az unokahúgod lehet, hogy már nélkülem látja meg a napvilágot…
Niall nyugalmat erőltetett az arcára, eltökélte magában, hogy Deirdre nem fogja észrevenni
rajta, mennyire fél.
– Amíg élek, nem hagyom, hogy neked vagy gyermekednek bármiféle bántódása essék!
– Kérlek… Azt akarom, hogy hívasd ide Graniát…
Deirdre alig hallhatóan suttogott. Niall közelebb hajolt, azt remélve, hogy félreértette, amit
a húga mondott, bár a lelke mélyén tudta, hogy mégsem.
– Kit hívassak ide?
– Graniát… ő varázsolta a gyermeket. Csak ő tudja megmenteni.
Morgana, aki időközben visszajött, hallotta Deirdre utolsó szavait. Odahajolt Niallhoz, s a
fülébe suttogta: – A láz teljesen elvette az eszét, uram. Reggel óta egyfolytában ezt hajtogatja.
Niall egyáltalán nem akarta itt látni Graniát. Ha még el is jönne segíteni Deirdrének,
biztosan nem maradna itt s így csak újra feltépné a lassan gyógyuló sebét. De bármire képes
lett volna Deirdréért, és ha csak így tud segíteni rajta…
– Igen. Pszt… – Niall megcsókolta a lány kezét, majd a homlokát. – Igen, nyuszika. Ha
úgy gondolod, hogy ez segít, elmegyek Graniáért.
Mióta a kunyhóba lépett, Deirdre arca először tűnt valamivel vidámabbnak. Kék szeme
felcsillant, s tágra nyílt, majd hirtelen, csak egy pillanatig, Niall mintha újra rózsaszínnek látta
volna az arcát.
– Morgana, szólj a lovásznak, hogy nyergelje fel Murchardot! Azonnal!
Morgana kiviharzott a szobából, még az ajtót is elfelejtette becsukni. Odakintről
beszűrődtek a készülődés zajai, majd hamarosan újra megjelent a szolgálólány, s jelentette,
hogy a ló útra készen áll.
Niall gyengéden megfogta Deirdre sápadt arcát, s kissé megemelte, mint egy nagy, erőtlen
játék babát.
– Hamarosan visszatérek – Graniával. De ígérd meg nekem, meg kell ígérned, hogy addig
nem adod fel!
Figyelte, amint a lány megpróbál ránézni. Deirdre halkan suttogta.
– Megígérem…
– Ki kell tartanod… O’Neill vagy, ne feledd!
Deirdre bólintott, és erőtlenül elmosolyodott. Aztán, még mielőtt Niall visszafektette volna
őt az ágyra, eszméletét vesztette.
Niall fellökte a vízzel teli faedényt, amint az ajtóhoz rohant, és a nagy sietségben majdnem
nekiment Morganának. Odaszólt neki: – Azért csak hívd azt az átkozott orvost, hátha tud
segíteni valamit!
Morgana meghajolt, majd elindult, hogy megtöltse a kiborult vizesedényt.
Niall egyetlen hatalmas ugrással Murchard hátán termett, de úgy megijesztette a lovat,
hogy az nagyokat nyerítve oldalazni kezdett.
– Az az átkozott varázslat!
Sarkát mélyen belevágta Murchard oldalába, és kilovagolt a főkapun.
– A fene egye meg! – motyogta, amint vágtatni kezdett az éjszakában.

Grania ránézett a mályvagyökerekre, amiket az övén lógó zacskóba gyűjtögetett, és úgy látta,
annyi már elég lesz, hogy borogatást készítsen Maeve megrándult bokájára. Nagyon
belefáradt már a hajlongásba, bár a séta a friss levegőn jólesett neki. De mostanában már
néhány perces levegőzés is gyorsan kimerítette. Olyan álmosnak és ügyetlennek érezte magát,
mint a téli álmára készülő medve.
 Már hat hónapja hordta hasában Niall gyermekét, de még mindig nem szokott hozzá ehhez
a csodálatos érzéshez. Minden reggel először kitörölte az álmot a szeméből, nyújtózkodott
egy nagyot, s csak akkor járta át teljesen az öröm… eszébe jutott, hogy gyermeket vár.
A lelkesedés teljesen magával ragadta a szívét. Végre, a hosszú magányos évek után
tartozni fog valakihez, és gyermeke csak az övé lesz. Azzal nem foglalkozott, hogy a kicsi
ereiben Niall vére is csordogál csak arra gondolt, hogy a magzat az ő méhének a gyümölcse.
Tőle aztán még a világ is összeomolhat, az se számít.
Neki ott van a gyermek.
Visszasétált a kunyhók felé, lassú léptei visszhangoztak a deres, fagyott talajon. Egy bíbic
sikoltott jellegzetes orrhangján Grania felemelte a fejét, s figyelte a madár egyenetlen
szárnycsapkodását, amint leszállt, hogy megpihenjen egy tölgyfa ágán. Szárnya zöld
csillogása jelentette az egyetlen üde színfoltot a fa csupasz ágain.
A tél ugyan megfosztotta a fákat lombkoronájuktól, de a növények már a tavasz eljövetelét
várták. Uisneath még most, a fagyos hidegben is csodálatos volt. Egy nagy fehér kupacnak
tűnt az egész vidék, de alatta már virágzott a tavasz. Grania tudta, hogy otthona mennyire
hiányozna neki.
Megállt, mert egyre nehezebben lélegzett. Már nagyon megbánta, hogy ilyen messzire
eljött a tótól. Túl fáradt volt, fázott, és a gyermeket is egyre nehezebbnek érezte a hasában.
Mégis csodálatos érzés kerítette hatalmába.
A baba megmozdult a hasában, és forgolódni kezdett, mintha szeretne minél
kényelmesebben elhelyezkedni. Grania meglepetten tapasztalta, hogy a gyermek mindig
akkor kezdett csak igazán mozgolódni, mikor aludni akart. S a kis ravasz mindig arrébb
táncolt keze simogatása elől.
A terhes nő ritkaságszámba ment Uisneathben. A legtöbb papnő még fiatalon részt vett
Beltane szent rítusain, de közülük egy sem esett teherbe. Maeve véleménye szerint a
fogamzást nem írta elő számukra a sors.
Grania annak idején csak megrázta a fejét nagynénje kijelentése hallatán, mert már tudta,
hogy varázslattal is lehet védekezni a terhesség ellen. Biztos volt benne, hogyha nem akar
gyermeket – mert érezte, hogy Niall nem szereti őt eléggé –, akkor nem is lesz neki. De végül
kiderült, hogy a mágia nem hatott igazán, és Grania egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy
miért nem segített a varázsige ebben a sokkal egyszerűbb dologban, amikor még Fergus
börtönéből is sikerült elmenekülnie… Úgy látszik, vannak a saját akaratánál, varázserejénél
hatalmasabb erők is, csakis így foganhatott meg a magzat. De amennyire nem szerette volna
annak idején, most éppen annyira örült, hogy végre gyermeke születhet.
Őt és pici gyermekét borzasztóan elkényeztették a papnők. Barátnői valamiféle
rendellenességnek hitték az állapotát, és amikor néhány hetes terhes volt, és még lehetett
lehullott bogyókat szedegetni az erdőben, a lányok először mindig neki hoztak a gyümölcsből,
és nem a Regaine-nek. Vagy télen, amikor a legtöbb tűzhelyen tőzeggel fűtöttek, neki egy
egész köteg felaprított tölgyfát hoztak, hogy élvezhesse a fa jellegzetes, édes illatát. Aztán –
heves tiltakozása ellenére – felmentették a ház körüli munkák alól, mert annyira féltették az
egészségét. Maeve talán még ágyba is parancsolta volna, ha hagyja, hiszen még soha nem
érezte magát ennyire életerősnek.
Már két holdtölte is elmúlt, mióta a Regaine a druidák nevében szerződésre lépett
Fergusszal. Szerencsére Ulster és az O’Neillek között a háború még nem tört ki, s a druida
varázslatot, melyet a főpap felajánlott, még nem kellett igénybe venni. De Uisneathben
megalapozatlan pletykák keringtek, és az embereken úrrá lett a rettegés. A papnők nagyon jól
tudták, hogy a Regaine miképp bocsátotta el Graniát, de egyikőjük sem merte kérdőre vonni a
főpapot. Ehelyett mindannyian rettegve várták Fergus hívó szavát, mire Connor ellen kell
majd vonulniuk s imádkoztak az Istennőhöz, hogy a felhívás soha ne érkezzen meg.
 Mint társai, Grania is belátta, hogy felesleges minden további fáradozás, hogy rávegyék a
Regaine-t, változtassa meg döntését ehelyett minden erejét és figyelmét a gyermekére
összpontosította. Álmai felzaklatták, bár csak apró részletekre emlékezett belőlük: egy bűzlő
ágy az orvos gipnese mellett, egy sötét és nyirkos szoba, amit olyan fullasztó levegő töltött be,
hogy alig bírt lélegezni.
Reggelente rendszeresen arra ébredt, hogy a félelem teljesen hatalmába kerítette. Álmai
mintha az súgták volna, hogy valami rossz fog történni a gyermekével.
A rémálmait követő sötét hajnalokon mély, gyászos hangulat lett úrrá rajta, mely teljesen
elsápasztotta bőre színét, s kiszívta erejét.
Esténként, mielőtt álomra hajtotta volna a fejét, a Regaine jóslatával próbálta
megvigasztalni magát: bármi történik, gyermekének nem esik baja.
Ezt az egyet nagyon jól tudta: félvér magzata tetőtől talpig megtöltötte a druidák
varázserejével. Amikor levegőt vett, úgy érezte, az univerzum energiája áramlik a testébe,
amikor pedig a gyermek megmoccant, biztos volt abban, hogy bármire képes lenne. Kivéve
arra, hogy elfelejtse Niallt.
A férfi még mindig kísértette álmaiban. Grania megpróbálta elhitetni magával, hogy
gyűlöli őt elképzelte Niall amint más asszonyt ölel. Férje már biztosan régóta nem gyászolja
őt, hiszen már hónapok teltek el, mióta eljött Aileachból.
Azt biztosra vette, hogy Niall végleg elvált tőle, s már el is felejtette. De akárhogyan is
küzdött ellene, volt egy visszatérő látomása: Niall holtan fekszik a csatamezőn, arccal a hideg
földre borulva. S minden egyes alkalommal, mikor a vízió visszatért, szíve egyre jobban
elmerült a bánatban.
Nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondolta volna végig: vajon hibát követ-e el, ha itthon
marad, s nem utazik el Aileachba, hogy figyelmeztesse Niallt a Regaine és Fergus
egyezségére. De akkor Niall megtudná azt is, hogy gyereket vár. A váratlan dolog
valószínűleg visszarettentené attól, hogy felvegye a harcot Fergusszal, vagy éppen
ellenkezőleg: a férfi csak a háborúban találná meg élete értelmét, akkor viszont Grania – és a
gyermek – egészségét veszélyeztetné a sok idegeskedés.
Nem tudta, mit tegyen aztán arra gondolt, hogy egyszer már megpróbálta megváltoztatni a
sorsát, de nem sikerült. Uisneathben kell maradnia, s meg kell őriznie a nyugalmát.
Megigazította magán a leinejét, brattáját pedig szorosabbra húzta a vállán, és felpillantott.
Az ég már napok óta tiszta volt, de most felhők borították, és egyre erősebben fújt a szél.
Úgy tűnt, havazni fog.
Felgyorsította lépteit, és kezéből tölcsért formálva Eithne után kiáltott. A farkas néhány
perce rohant el, mikor valami – talán egy borz vagy egy cinege – megrezegtette a bokrok
ágait.
Graniának már nem volt türelme tovább várni, és egyébként is, a farkas ismeri az utat
hazafelé. A lány lassan, óvatosan lépkedett, nehogy megbotoljon a földből kiálló száraz
faágakban. Újra a farkas után kiáltott, s az állat barátságos vakkantással válaszolt a hangjára.
Grania megfordult, de szája tátva maradt a csodálkozástól: Eithne ott állt előtte – az oldalán
Niallal.
Már túl késő volt, hogy kieszeljen valamit a mentségére, brattájával nem rejthette el
óriásira nőtt hasát, a vak is láthatta, hogy gyermeket vár. Niall szeme hirtelen összeszűkült,
arcán döbbenet tükröződött. A lány most még vonzóbbnak találta a férfit, mint az álmaiban.
Mióta utoljára látta, Niall haja hosszúra nőtt, a hajfürtök már a vállát verdesték. Bőre még
most télen is aranybarnán csillogott, csak szeme körül jelent meg néhány apró ránc. Kék
szeme ugyanolyan vádlón tekintett rá, mint régen, és homloka leizzadt a lovaglástól.
Murchard is nagyon elfáradhatott hangosan fújtatott.
Grania még csak elképzelni sem tudta, hogy miért jött a férfi Uisneathbe, de feltehetőleg
nagyon sietős lehet a dolga.
 Grania lassan, gyanakvóan biccentett a fejével, amit Niall hallgatólagos beleegyezésnek
vett, hogy közelebb mehet hozzá. Murchard nagyot dobbantott, és lehajtotta a fejét, amikor
Niall leszállt róla. A férfi újra Grania hasára nézett, s arca vöröslött, mint az izzó szén.
– Azt tervezted, hogy távol tartod tőlem a gyermekemet?
– Én… hiszen te Aileachban voltál! – mondta végül határozottan a lány, mintha ezzel
mindent megmagyarázott volna. Szeretett volna ráordítani a férfira, hogy ne legyen ennyire
kegyetlen, hiszen naponta legalább százszor gondolt rá, annyira szerette volna megosztani
vele a titkot… de aztán mégis csendben maradt. Mégsem láncolhatja magához Niallt csak a
gyermek miatt…
És mit változtat a tényen a kicsi, hogy neki el kellett jönnie Aileachból.
Niall felháborodottan, dühösen figyelte – ezt a tekintetet Grania egyszer már látta…
amikor bezárta őt a griananba. Tudta, hogy vérig sértette a férfit azzal, hogy titokban tartotta a
terhességét. Az önérzet pedig mindennél fontosabb Niall számára, még a szerelemnél is.
– Megszülted volna a gyermekemet úgy, hogy nekem nem is szólsz a dologról? – A kérdés
mennydörgésként visszhangzott körülöttük. Graniát hányinger kerülgette, és már alig állt a
lábán, hiszen egyébként is nagyon kimerült a hosszú sétától. Megijedt, de megpróbált
határozottan válaszolni: – A gyerek az enyém…
– A gyerek O’Neill! – ordított Niall.
Grania összefonta karját a mellén, és kihívóan a férfi szemébe nézett.
– Ugyan, mit kezdenél egy csecsemővel? Felültetnéd egy szekérre, és magaddal vinnéd a
háborúba? Harci dalokat és indulókat énekelnél a bölcsőjénél, amikor elalszik? Hát ezért… –
mondta, és fejét vadul hátraszegte. – Ezért nem értesítettelek az egészről. Az én gyermekem
nem fog a harcmezőn elvérezni, O’Neill! – mondta a lány, vádlón hozzátéve a férfi törzsi
nevét is. Niall csak nézett rá, hirtelen meg sem tudott szólalni a meglepetéstől.
Mikor Grania megpillantotta a férfit, biztos volt benne, hogy Niall valahogyan tudomást
szerzett a terhességéről, s azért jött, hogy figyelmeztesse: igényt tart a gyermekre. Vagy, bár
ez még álomnak is túl szép lett volna, meggondolta magát, s úgy döntött, hogy letelepszik
vele Uisneathben. De arckifejezése komolyabb problémákról árulkodott. Az, hogy terhes,
kétségkívül nagyon meglepte a férfit, ám arról sem lehet szó, hogy a bocsánatáért akarna
könyörögni, mint valami hősszerelmes, aki megbánta a vétkeit, és most azért jött, hogy az
imádott lány lábaihoz boruljon.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Grania, de még be sem fejezte a kérdést, már tudta a
választ, mert Niall ugyanabban a pillanatban szólalt meg: – Deirdre…
Hát persze… Ezért voltak hát rémálmai. Az üzenet, amit nem tudott megérteni eddig…
csak saját, törékeny magzatára gondolt, az meg sem fordult a fejében, hogy Deirdre gyermeke
az, aki veszélyben van.
Niall tekintete teljesen megdermedt a félelemtől: – Azt hiszem, idő előtt megszületik a
kicsi… Deirdre nagyon legyengült, és magas láza van. Morgana attól fél, hogy…
mindkettőjüket elveszítjük! – Elfordult a lánytól.
Grania számlálni kezdte a hónapokat Deirdrének még legalább két hónapja lenne hátra…
Persze, sok csecsemő született már kisebb súllyal, és mégis életben maradt, de hét hónap
után… még nagyon korai lenne…
Tehát ezért kelt át Niall a sűrű ködön. Ezért volt olyan szomorú a szeme, és ezért reszketett
a félelemtől.
A húga miatt jött, és nem a feleségéért…
Grania nem volt biztos abban, hogy segíteni tud.
Tudta, hogy a varázserejével sokat elérhet, de nem mindegy, hogy mikor és mire használja.
Most például úgy érezte, hogy nehezen tudná felszabadítani magában a mágiát.
– Nem hiszem, hogy meg tudnám menteni a haláltól…
 – Mégis elhitetted vele, hogy bármiben segíteni tudsz neki! A varázserőd segítségével esett
teherbe is. Deirdre meg van győződve arról, hogy csak te mentheted meg! – Niall szeme
lázasan égett. – Annyit igazán megtehetnél, hogy eljössz és megpróbálod…
Igaza volt Niallnak, de hát nincs az a mágia, amely hatásos lenne a halállal szemben. A
lány sírni kezdett a tehetetlenség érzésétől.
– Ha lenne hozzá elég erőm, gondolod, hogy nem segítenék?
Niall megszorította a lány karját, és rárivallt.
– Átkozott pitag! Hát azt hiszed, hogy Aileach összes gyermekét elveheted tőlünk – először
Deirdréét, most pedig az enyémet? – Mikor észrevette, hogy Grania remeg, elengedte a lányt,
és arca elvörösödött a szégyentől.
– Kérlek… – suttogta alig hallhatóan, s tekintetét könyörgően a lányra szegezte. –
Kérlek… – Különös, hogy egy pillanat erejéig mennyire elesettnek és sebezhetőnek tűnt a
férfi. De végül összeszedte magát, és a szíve helyett a lány eszére próbált hatni. – Deirdre
számít rád. És ez biztosan jelent valamit számodra!
Szíve mélyén ugyan reménykedett, de Grania mégis tudta, hogy Deirdre gyermekét nem
lehet megmenteni, de talán Deirdre életben maradhat…
Grania varázsereje hol csökkent, hol növekedett, és attól félt, ha szabadjára engedné
magában az erőt, a saját gyermeke kerülne veszélybe… Pedig milyen jó is lenne Aileachot
újra látni! Bár tudta: ha visszatér, csak felszakítaná magában a régi sebeket, és még nehezebb
lenne újra eljönni onnan.
Ha találna valami más megoldást, hogy miképp tudná viszonozni Deirdre önzetlen
szeretetét…
– Ha veled is megyek, azt azért nem ígérhetem meg, hogy meg tudom menteni a kicsi
életét. – Grania megborzongott a saját hazugságától, hiszen önmagában már el is temette a
gyermeket.
Úgy tűnt, mintha Niall megkönnyebbült volna egy pillanatra, majd újra aggódni kezdett,
amint a lány hasára nézett: – Tudsz így lovagolni?
A lány bólintott. Niall összefonta a kezét, és arra gondolt, hogy hatalmas hasával bizony
bajosan tud majd felülni Grania a lóra… Fel kell segítenie a lányt. Hirtelen nem is tudta
eldönteni, hogy fogja meg a feleségét.
Végül gyengéden átkarolta a derekát ám amint hozzáért, érezte, hogy a gyermek
megmozdult, s rúgott egyet.
A férfi arca sugárzott a boldogságtól – ha nem O’Neill lett volna, Grania biztos lett volna
abban, hogy druida varázserő változtatta meg ennyire a tekintetét.
– Mozog a fiam! – mosolygott csodálkozva a férfi.
– A lányom… – vágta rá Grania gondolkodás nélkül.
Biztos volt benne, hogy gyermeke, hála Istennek, lány.
Az O’Neillek a fiúkat mindig is többre tartották, s születésüktől fogva csak harcra nevelték
őket. Ezért kevésbé valószínű, hogy Niall elvenné tőle a lánygyermeket.
– Ha elláttam Deirdrét… vissza fogsz engedni Uisneathbe?
– Nem vagyok én Fergus, hogy foglyokat ejtsek…! – felelte Niall felháborodottan.
– Nekem pedig már volt szerencsém a börtönödhöz, és… – mondta a lány.
– Ha segítesz Deirdrén, oda mehetsz, ahová akarsz.
Niall felemelte Graniát a lóra, ő is felült mögé, és óvatosan átölelte a lány gömbölyödő
hasát.
– Ossian… – sziszegte Grania ijedten, és hátranézett Niallra.
– Connor visszaküldte őt Aileachba. Nevelőapám úgy látja jónak, ha a pap ott él
közöttünk… nehogy elveszítsem a hitemet… Azt mondtam neki, hogy már semmi közöm
hozzád.
 Grania bólintott, s előrefordult. Nem akarta, hogy Niall meglássa a szemében megjelenő
könnycseppeket.
– Nem kell félned – szólt ismét Niall. – Tudom, hogy az apát nem akar neked rosszat.
– Vigyél Deirdréhez, amilyen gyorsan csak tudsz.

17. FEJEZET

Grania megborzongott, amikor felnézett a fekete égboltra. Sötét felhők takarták el a holdat az
időjárás mintha előrevetítette volna a következő napok fájdalmait. A hold sápadt fénye
tejfehérré változtatta az Aileachba vezető ösvényt, Niall arcvonásai pedig hátborzongatóan
keménynek tűntek az ezüstös fényben.
Amikor megérkeztek, a férfi egyetlen szó nélkül segítette le Graniát Murchard hátáról.
Grania nem tudott lépést tartani vele, amint Deirdre kunyhójához siettek.
Amikor végre utolérte, megérezte Niall ruháján a ló és az izzadságszag keverékét. Úgy
tűnt, sohasem felejti el, ahogyan férje átölelve tartotta a hosszú út során, és odabújhatott Niall
erős mellkasához.
Amikor odaértek Deirdre ajtajához, Niall a szemébe nézett. A férfi tekintete olyan
szenvtelen és rideg volt, mint a holdfényben megcsillanó gyémánt. Úgy nézett Graniára,
mintha átlátna rajta, és a gondolatait fürkészné.
Niall nem beszélt többet a gyermekükről, bár Grania gyakran észrevette, hogy férje a hasát
figyeli, amikor úgy hitte, hogy ő nem látja. Ha kétségbe vonja is a férfi a történetet, miszerint
Fergustól a varázsereje segítségével szökött meg, nem beszélt róla. Tehát már nem hiszi azt,
hogy megcsalta őt?
A lány azonban tudta, hogy elárulta a férjét, ha nem is a testével, de a hallgatásával. Az idő
múlásával, hogy egy szót sem szólt a druidák Fergusszal kötött egyezségéről, egyre inkább
úgy érezte, hogy tőrbe csalja Niallt.
Amikor összecsomagolt, hogy eljöjjön Uisneathből, a Regaine megáldotta őt, és elárulta,
hogy Fergus tavaszra tervezi a hadjáratát Connor ellen. A pikt és a brit törzseket is akkorra
tudja majd felsorakoztatni. S hozzá a druida varázserőt… – legalábbis Fergus azt remélte,
hogy minden a tervek szerint alakul.
Grania pedig úgy tervezte, hogy akkorra már délen lesz Isoldével együtt, biztonságos
távolságra a háborútól. S nagyon remélte – bár kevésbé hitt benne –, hogy a Magh Rath-i
vérfürdőt el lehet még kerülni. De egyre valószínűbbnek tűnt, hogy sor kerül a harcra. S Niallt
nem lehet semmivel sem visszatartani a küzdelemtől, ha tudomást szerez a druidák Fergusszal
kötött egyezségéről. S veszíteni fog.
Grania kénytelen volt elhallgatni az igazságot a férje elől. Bármennyire is megromlott
közöttük a viszony, Niall mégiscsak leendő gyermeke apja, s nem akarta, hogy a csecsemő
már akkor árva legyen, amikor a világra jön.
– Ígérd meg, hogy nem hagyod meghalni Deirdrét!
Niall arca hideg volt, mint a jég. Egy ér lüktetett a nyakán, szemében félelem tükröződött.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – válaszolta Grania csendesen. Imádkozott, hogy a
varázserő és a gyógyfüvek meggyógyítsák a lányt.
Niall mereven bólintott, amint kinyitotta a kunyhó ajtaját. Grania bedugta a fejét. Alig
látott valamit a szoba félhomályában. Baetan egy kicsiny faszéken kuporgott, háta
meggörnyedt, fejét a gyűrött ágytakaróra hajtotta.
 A férfi annyira fáradt volt, hogy alig vette észre őket.
Lassan felállt, s odafordult Graniához. A lány teljesen megrémült a tekintetétől, de
megpróbálta leplezni a döbbenetét. A félelem s a fáradtság mintha minden életerőt kiszívott
volna a férfiból. A szeme beesett, s máskor oly gondosan ápolt vörös szakálla most
rendezetlenül állt szerteszét. Graniára meredt, majd ismét a feleségéhez fordult. Nagyot
sóhajtott, megfogta Deirdre hófehér kezét, s gyengéden a lány hasára tette, majd szomorúan
Grania felé lépkedett. Úgy leizzadt, hogy brattája hozzátapadt a testéhez nadrágja is nedves
volt, és vércseppek tarkították. Kesernyés szagot árasztott magából.
Hónapok teltek el, mióta Grania utoljára látta. Akkor a fogadóteremben vigadoztak, s a
férfi egymás után itta ki a mézsörrel teli korsókat mindegyik előtt vidám pohárköszöntőt
mondott, és nagyokat nevetett Dermot tréfáin.
Ám ma este nyoma sem volt a vidámságnak Baetan arcán, csak tehetetlenség tükröződött
rajta.
– Kérlek… – mondta. Szeme teljesen elsárgult. Nem is törődött Niall-lal zavaros tekintetét
Graniára szegezte, tudta jól, hogy a lány maradt felesége utolsó reménye. Grania szótlanul
bólintott, nem mert megszólalni, nehogy hangjából megérezzék, hogy mennyire tart a
kudarctól.
– Ha választanod kell, Deirdre élete sokkal fontosabb számomra, mint a gyermek. –
Kegyetlen utasítás volt Grania tudta, Baetan mennyire vágyott már egy gyermekre. Bátorító
csókot nyomott a férfi arcára, majd az ágyhoz sietett. Niall kivezette Baetant az éjszaka baljós
sötétjébe.
A szoba megtelt a betegség bűzével. Sűrű orvossággal töltött csészéket látott az ágy
mellett. Fából készült csövek és mindenféle orvosi eszközök hevertek az asztalon, mintha
valaki ott hagyta volna őket a nagy sietségben. A földön kék foltos ágyneműk és kicsi, vérrel
összekent edény volt. Hiszen az őrültek eret vágtak rajta! Emer is ugyanígy halt meg annak
idején!
Grania félrehúzta a függönyt a kunyhó ablakán, hogy jobban lásson. Ám amikor meglátta
Deirdrét, még a lélegzete is elakadt keveset tudott ugyan a szülésről és a vajúdásról, de a
halált már nagyon jól ismerte, s Deirdre sápadt arcán azonnal észrevette első jeleit.
A lány húsa mintha teljesen rászáradt volna törékeny csontjaira, üde arcszínére már semmi
sem emlékeztetett. Szeme alatt már kékesen fénylett a bőr, s ajka teljesen kicserepesedett. A
bőre színe már kísértetiesen hasonlított azokéra, akikben már egy szemernyi élet sem maradt.
Grania összerezzent egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami árnyékot látott volna a lány felett,
ami éppen szabadulni próbált a test börtönéből.
Grania Deirdre homlokára tette a kezét, de azonnal visszahőkölt, amikor megérezte, hogy
milyen forró és ragacsos a lány bőre. Úgy tűnt, ma éjszaka minden varázserejére szüksége
lesz, hogy kiűzze Deirdréből a betegség szellemét…
Felhajtotta a vidrabőr takarót. Mintha áttetsző szárnyú, vörös pillangó lett volna a lány
láztól vöröslő csípője. Lábai közé vásznat raktak, ami már annyira átvérzett, hogy Graniának
ki kellett cserélnie. Grania Deirdre hasára tette a kezét… ugyanolyan volt, mint az övé, mégis
belül mennyire megdöbbentően más… A lány hasa kemény és belül mozdulatlan maradt,
akármilyen erősen nyomkodta. Most már biztos volt abban, amitől egész úton tartott: a
gyermek már halott.
Ám Deirdre még mindig lélegzett Grania újra elhitte, hogy talán segíthet még valamit.
Kibontotta gyógyfüveket tartalmazó kicsiny bőrerszényét, s tartalmát szanaszét szórta az
ágyon. Remegő ujjakkal kiválasztotta a megfelelő növényeket. Megpróbált nyugodt maradni,
mert biztos volt benne, hogy másképp nem tud segíteni Deirdrén.
– Baetan? – suttogott alig hallhatóan Deirdre.
Grania közelebb hajolt hozzá: – Deirdre. – A lány arcát simogatta, és zavaros szemébe
nézett. – Grania vagyok. Eljöttem, hogy segítsek rajtad.
 – Grania… – Deirdre szeme hirtelen tágra nyílt, majd megkönnyebbülten becsukódott.
Suttogva ismételgette Grania nevét, felemelte a fejét. Összeszedte minden erejét, és
megpróbált felülni, de nem sikerült. Nagyot sóhajtva visszahanyatlott az izzadságfoltos
párnára.
Grania mosolyt erőltetett az ajkára, és gyengéden hátrasimította a nedves tincseket Deirdre
szeméből.
– Minden rendben… Itt vagyok…
– Már túl késő!
– Dehogy! – válaszolta Grania, és ujjaival megtörölte Deirdre maszatos arcát.
– A gyermeknek már túl késő… Tudom! – Deirdre arca összerándult a fájdalomtól. Szeme
lecsukódott, vértelen kezével a levegőben hadonászott, majd megragadta Grania köpenyének
szélét, és gyengéden rángatni kezdte. Grania lehajolt érezte a lány száraz, áporodott leheletét.
– Minden rendben lesz, nyugodj meg! – Grania megborzongott a hazugságától, de azzal
vigasztalta magát, hogy legalább visszaadja Deirdrének a reményt.
– Ígérd meg, hogy itt maradsz velem – mosolygott erőtlenül Deirdre. – Még ha nem is
lehetek igazán veled, nem mehetsz el…
– Ne erőlködj annyira… – Grania Deirdre szájára tette a kezét, de a lány arrébb tolta, s
folytatta.
– Niall. Niallnak nagyon hiányoztál. Csak sohasem ismerné be. – Deirdre megrándult
minden szónál, olyan volt, mintha hintázna az ágyában. Grania Deirdre tűzforró arcához
hajolt, és kezével átfogta a lány fejét.
Megpróbálta hallgatásra bírni, de Deirdre nem engedelmeskedett.
– Minden éjjel a nevedet suttogja álmában!
Újra elvesztette az eszméletét. Lihegett, és rövid idő elteltével újra sikerült kinyitnia a
szemét. Tekintete megelevenedett, amikor meglátta Grania hasát.
– Ó… – és mosolyogva odatette a kezét. Könnyek folytak végig az arcán.
Grania szégyellte magát a lány előtt a saját szerencséje miatt. Mennyire kiszámíthatatlan a
sors…
– Örülök neki! – mondta csodálattal a hangjában Deirdre.
Grania odahúzott egy csészét az ágy mellé, hogy Deirdre is elérje. A lány lenyúlt érte, és
mintha hirtelen visszatért volna az ereje, felemelte: – Beszélnem kell veled!
Grania tiltakozva rázta a fejét.
– Most hagynod kell, hogy meggyógyítsalak. Hoztam orvosságot.
Deirdre szomorúan elmosolyodott, majd teste megint összerándult a hirtelen beléhasító
fájdalomtól. Meggörnyedt, s alig kapott levegőt, aztán hátrahanyatlott, és nem mozdult.
Grania kétségbeesetten felsikoltott, de egy pillanattal később már újra hallotta Deirdre mély,
akadozó légzését. Graniát az ájulás kerülgette…
– Nem menekülhetek a halál elől… – suttogta Deirdre lemondóan.
– Ne beszélj ilyen butaságokat!
– Már úton vagyok… Lehet, hogy Magh Mell-be jutok, ahová a druida lelkek kerülnek, és
ott minden szenvedőt meggyógyítanak. – Szeme hol tágra nyílt, hol becsukódott, miközben
beszélt, mintha túlságosan nehéz lenne számára, hogy beszéljen és levegőt vegyen egyszerre.
– Azt tartják, hogy egy alma száz évig is ehető. Hogy a föld minden ízét érezheted, ha
beleharapsz. Azt mondják, a madarak éneke… – Deirdre lecsukta a szemét, és megint
szaggatottá vált a légzése.
– El tudom állítani a vérzést. De pihenned kell…– kérlelte Grania. Deirdrének nem volt
ereje vitatkozni, erőtlenül bólintott, és halkan felnyögött, amikor arcát a párnába temette.
Grania remegő kézzel elővette a mozsarát, és belerakta a növényeit. Olyan erősen és
gyorsan zúzta porrá a gyógyfüveket, hogy a mozsár feltörte a tenyerét.
 A tűzhöz sietett, és forró vizet öntött a porra. A kenőcs hígabbra sikerült, mint szerette
volna, de hát a sietség miatt nem tudott jobban odafigyelni.
Gyorsan levetkőztette Deirdrét a lány szaggatott légzését rossz volt még hallani is, de ettől
Grania most inkább megnyugodott, mert ez azt jelentette, hogy Deirdre még él. Grania a
mozsárért nyúlt, de véletlenül megbillentette az edényt, és a kenőcs fele kifolyt. Annyi azért
még maradt, amennyi néhány borogatás elkészítéséhez elég volt.
Megmosta a kezét a lavórban, majd szárazra törölte leinéjében. Szeme könnybe lábadt,
amikor ránézett Deirdrére. A legjobb lenne, ha a lány végre megszülné a gyermekét, akár élve
jön a világra, akár halva, mert ha nem csillapodik a vérzése, csak elgyengül, és hamarosan
meghal.
Grania csalánteával akarta enyhíteni Deirdre fájdalmait. A csalántól majd összerándul a
méhe, és talán felgyorsul a szülés, ha lett volna elegendő fű, talán még el is altathatta volna
sógornőjét. Idegesen kavargatta a vizet, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a fű
feloldódott. Felemelte Deirdre fejét, és apró kortyonként itatta a lányt.
– Na még egy kicsit – parancsolta halkan Grania, mire Deirdre lenyelte a harmadik, majd a
negyedik kortyot is. Grania nagy megkönnyebbülésére a lány szeme kitisztult, és tekintete
ellágyult.
– Hiányoztál… – mondta Deirdre, hangja most már határozottabb volt. – Ígérd meg, hogy
itt maradsz Aileachban! – kérlelte Graniát még a tekintetével is.
Grania bólintott, de Deirdre kiolvasta a lány szeméből az igazságot: – El akarsz menni. Ha
tudnád, hogy Niall mennyire… – Deirdre összegörnyedt, amikor újra éles fájdalom nyilallt a
méhébe. Grania biztos volt benne, hogyha nem adott volna neki fájdalomcsillapító teát,
Deirdre most nagyon szenvedne. Ezért aztán beléerőltetett még egy kanállal…
– Ő aztán meg nem kér, hogy itt maradj!
– Majd később beszélünk erről! – Grania megsimogatta Deirdre kezét, aztán lehajolt, hogy
megigazítsa a vászont, amit az imént cserélt ki Deirdre lába között.
Nagy nehezen végre elállt a lány vérzése. Grania megkönnyebbült – amíg meg nem látta
Deirdre arcát. Valami különös, hűvös nyugalom áradt a szeméből Grania érezte, a lány végleg
feladta. A keze puha volt, és hideg, amikor hozzáért.
– Idehívassam a papot? – kérdezte Grania, mert már egyáltalán nem bízott benne, hogy
Deirdre felépülhet még.
– Nem, papot azt ne! – Deirdre kétségbeesetten kérlelte, a tekintete teljesen megvadult.
Kezével Graniába kapaszkodott, s összeszorított ajkai közt suttogott. – Ossian… – Száraz,
rózsaszín ajkai megrándultak az utálattól. – Niall megengedte neki, hogy itt maradjon, pedig
nagyon jól tudta, hogy ő üldözött el téged. És Ossian ölte meg a gyermekemet is…!
Grania kétségbeesetten próbálta megnyugtatni a lányt. Azt a kis erőt, amit az O’Neill
hercegnő a gyógyteától nyert, nem szabad idegeskedésre elpocsékolnia.
– A gyermeked jól van – hazudta Grania. – Én pedig saját akaratomból mentem el. Semmi
közöm nem volt a paphoz! – Azt remélte, Deirdre éppen eléggé magánkívül van ahhoz, hogy
bármit elhiggyen neki.
Deirdre becsukta a szemét.
– A kicsi… – Kezével a hasát simogatta. – Tudom, már…, milyen az, amikor az egész
világ belém költözik… Köszönöm neked teljes szívemből! Grania… testvérem…
A gyógyszer hatott és Grania még nem is használta a varázserejét. Becsukta a szemét, és
átölelte Deirdre törékeny vállát.
Ha fel tudja éleszteni magában a mágia tüzét, akkor talán még vissza tudja hozni őt az
életbe.
Grania érezte, hogy kezdődik… Pontosan úgy, ahogy annak idején a Rath Mor-i
barlangban. Vére pezsegni és lüktetni kezdett. Bárcsak fel tudná idézni… Deirdre mellkasa
hirtelen görcsbe rándult, a lány előregörnyedt, majd erőtlenül összecsuklott.
 – Nem lehet igaz… – Megfordította Deirdre élettelen testét olyan volt, mint egy
rongybaba. Ahogy a karjában tartotta, érezte, hogy a lány elveszítette minden erejét. Kérlek –
imádkozott, pedig jól tudta, hogy a könyörgés hiábavaló. – Vegyél már levegőt… Vegyél
már… Újra lefektette a törékeny testet az ágyra, és amikor ránézett, tudta, hogy Deirdrén már
sem gyógyszerrel, sem varázslattal nem lehet segíteni.
A lány szeme olyan kék és nyugodt volt, mint a nyári ég és még mindig nyitva volt, mintha
valami magával ragadót látna a kunyhó sötét falán túl. Keze még mindig a hasán nyugodott, s
arcára fájdalom helyett békés mosoly ült ki. Meghalt…
Graniából hangos, szívszaggató zokogás tört fel, hideg könnyek futottak végig kipirult
arcán. Teste görcsösen rángatózni kezdett. Befeküdt a takaró alá, s odabújt Deirdre mellé.
Karját riadt gyermekként a nyaka köré fonta, és arcát odanyomta a lányéhoz.
A halott teste már kezdett kihűlni. Grania Deirdre mellére hajtotta a fejét, de hirtelen
kiegyenesedett, amint érezte, hogy valami kiszabadul a holttestből.
A falra erősített gyertyák lángja táncolni kezdett, amikor a kunyhó ajtaja kitárult. Grania
megrémült, de nem volt ereje felállni. Az éjszaka sötétjéből Niall alakja rajzolódott ki, mint
egy hatalmas őrszem, aki éppen bekukkant a cellába, hogy ellenőrizze foglyát. A háta mögül
Ossian sötét szeme figyelt. A tekintetükből Grania kiolvashatta, hogy már mindketten
tudják…
– Deirdre halott – mondta végül, hangja remegett, és még mindig a karjában tartotta
Deirdre testét. Ha Niall legalább egy kis biztatást adna neki – bátorítólag nézne rá, vagy
kinyújtaná felé a karját, akkor azonnal kiugrana az ágyból, és odarohanna hozzá. De a férfi
mozdulatlanul, rideg arckifejezéssel állt a kunyhó közepén. Grania hallotta, amint nagyot
nyel, és mellkasa felemelkedik.
Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy a férfi sírva is fakad.
Aztán arcvonásai mégis megmerevedtek, lassan bólogatott, majd tekintetét a kunyhó
padlójára szegezte.
– Gyilkos… – sziszegte Ossian. – A druida boszorkány megölte a húgodat!

Nyomasztó nap volt. A nap a felhők mögött maradt, a szél pedig, mely Deirdre halála óta
egyfolytában fújt, émelyítő szagot sodort a levegőben. Az ég sötét volt, pedig már lassan dél
felé járt az idő. Ma, Deirdre temetésének a napján mintha sötét szemfedő fedte volna be egész
Aileachot.
Graniának megtiltották, hogy jelen legyen a temetésen. Kíváncsi volt, hogy egyáltalán
kiengedik-e még valaha is ebből a sötét, nyirkos szobából, mely a börtönévé lett. Tíz napja
már, hogy Niall bezárta őt a falu börtönébe. Tíz napja vár és remél, hogy Niall nem hiszi el
Ossian gyalázatos hazugságát, hogy ő ölte meg Deirdrét. Pedig eljött Aileachba, ahogy Niall
akarta, és a saját életét is kockára tette, csak hogy megmentse a férfi testvérét. Mégis, hogyan
gondolhat Niall egészen másra?
Pedig meg tudná magyarázni a félreértést – ha Niall végre hajlandó lenne eljönni hozzá. De
még csak nem is ő zárta be ide, hanem a szolgálóját küldte el. S csak Morgana jár be hozzá,
aki ételt és tűzifát hordott a kunyhóba. Még Echu, az őr is, akit Niall a kunyhó ajtaja elé
állított, azt az utasítást kapta, hogy ne szóljon hozzá.
Grania arra gondolt, hogy Niall esetleg beleőrült a bánatba, hogy Deirdre meghalt, de néha
ő is úgy érezte, hogy fogva tartja a lány szelleme. Olyankor, akár ébren volt, akár aludt,
Deirdre arcát látta maga előtt, mint egy áttetsző álomképet. Talán Niall is ettől szenvedett, és
lehet, hogy a nagy veszteség teljesen elhomályosította elméjét.
De az is lehet, hogy – és ez volt a legfájóbb, ami történhetett –, hogy Niallnak igaza volt,
amikor elítélte őt.
Végül is ő idézte elő a varázslatot, ő hitette el Deirdrével, hogy képes lesz gyermeket
szülni. Aztán pedig túl gyenge volt, amikor Deirdrének sokkal nagyobb varázserőre lett volna
szüksége. Grania azon töprengett, hogy tényleg bűnös-e, felelős-e a történtekért, s hogy
büntetésként vajon elveszíti-e még Niallt is?
Odatolt egy széket a kunyhó ablakához, s elhúzta a birkabőrből készült függönyt. Kihajolt,
amennyire csak hasa engedte. A grianan sziluettje élesen rajzolódott ki a pislákoló hajnali
fényben. Deirdre holttestét odavitték. A király gyertyái a végzetes éjszaka óta ott lobogtak a
ravatal mellett, kétszeresére növelve a lány holttestének árnyékát.
Tíz napon és éjjelen át egész Aileach Deirdre mellett virrasztott, az asszonyok fülsüketítő
jajveszékelését csak a papok időnkénti kántálása szakította félbe. Grania nem tudta elűzni
magától a fájdalmas képeket, megjelent előtte Deirdre, frissen mosott, selymes hajával, amit
hosszú ezüstpánttal kötött át, és illatozott a balzsamtól.
Majd látta a vászon lepedőt, mely betakarja a testét, és kidudorodik a lány hasánál, ahol a
gyermekét hordta.
Grania sírni szeretett volna, de nem jött könny a szeméből. Reggelente, amikor a köd
felszállt annyira, hogy Grania körbenézhetett egy kicsit, látta az erőd háta mögötti dombon a
temetés előkészületeit. Hallotta, amint Niall emberei fát vágnak Deirdre ravatalához. Érezte a
friss fa illatát, amikor az aileachi nők elvitték a kunyhója mellett, látta a rétet, mely majd
eltakarja Deirdre gyönyörű, sápadt arcát.
Ma lesz a temetés, majd elégetik a gyaloghintót, hogy a tündérek ne hozhassák vissza a
sírból Deirdrét. Ez egy ősi druida szokás, s Graniának semmi kétsége sem volt afelől, hogy
Ossian észre fogja venni a szertartás pogány jellegét. Pedig még Connor is figyelmeztette a
papjait, hogy a druidák még mindig nagy befolyással vannak az emberekre. Ennek ellenére
egy keresztény jelkép is őrködni fog Deirdre sírja felett, hogy a lány a túlvilágon is
emlékezzen igaz hitére. Grania hátralépett az ablaktól. Kezét sajgó hátához nyomta, és
visszaült a kunyhó falába süllyesztett kandalló mellé.
Aileach külső részén, egy dombon öt méhkas alakú, kőből épült kunyhó sorakozott egymás
mellett, ezek egyikében tartották fogva Graniát.
Az épületek eredetileg nem börtönként szolgáltak vendégeket szállásoltak el bennük, akik
általában a szövetséges törzsektől érkeztek baráti látogatásra. Ők azonban kedvük szerint
mozoghattak a faluban.
A laza kőfalak nem tudtak ellenállni a téli szélnek.
A hideg levegő behatolt a kunyhó belsejébe, majdnem kioltva a benn lobogó tüzet. Grania
összedörzsölte a tenyerét, azt remélve, hogy talán így sikerül felmelegíteni magát egy kicsit.
A vesszőből font szélfogó megremegett, amint az ajtó becsapódott. Grania leült, letörölte a
port az asztalról, és hozzáfogott a reggelihez. Csak akkor fogta föl valójában, hogy nem
Morgana lépett be a kunyhóba, amikor Brian megköszörülte a torkát. Grania az apja felé
fordult, és tágra nyílt szemmel meredt a férfira.
– Lányom, hát nem is üdvözölsz? – hangja ugyanolyan mély és kedves volt, mint
amilyenre a lány emlékezett. Felállt, s érdeklődve várta, hogy megtudja, Brian vajon azért
jött-e, hogy kiszabadítsa, vagy pedig ő is ítélkezni akar felette.
Brattáját a hasára húzta, hátha sikerül megőrizni titkát, de apja zord tekintetéből tudta,
Brian észrevette, hogy állapotos.
– Ez nem bűn… Férjnél vagyok! – mondta nyugodtan.
– Hallottam, hogy hozzámentél Niall hoz, de azt nem, hogy gyermeket is vársz tőle! –
Brian a lány hasát figyelte. – Mivel érdemeltem ki, hogy titkolózol előttem?
Grania különös módon sokkal szabadabbnak érezte magát, mióta bezárták. Most legalább
bátran kimondhatja a véleményét, ennél rosszabb már úgysem történhet…
– El is mehetsz, ha csak azért jöttél, hogy szemrehányásokat tegyél nekem!
Brian érzéketlenül állt előtte, de Grania nem rettent meg tőle. Apja pillantását
szemrebbenés nélkül tűrte.
 Majd mikor észrevette, hogy az eltelt évek mennyire megkeményítették Brian vonásait,
akaratlanul is ellágyult egy kicsit. Arccsontjai mintha megvastagodtak volna, haja pedig,
amelyet arany fejpánttal fogott össze, megőszült. Szeme, mely egykor olyan kék volt, mint a
nyári ég, már a hideg tenger színére kezdett hasonlítani.
Alacsonyabbnak, testesebbnek hatott, mint régen, és nagyon fáradtnak tűnt. Vajon miért
jött ide? S miért néz ki ilyen rosszul?
Már négy éve, hogy nem látták egymást. Brian akkor járt utoljára Uisneathben, hogy
meglátogassa a lányát.
Azóta csak hírnökeit küldözgeti maga helyett a faluba, akik Maeve-t kérlelték, hogy küldje
vissza hozzá Graniát. Brian nagyon jól tudta, hogy Graniát erőszakkal sem tudná visszavinni.
Most azonban úgy tűnt, hogy végül sikerül meggyőznie a lányát…
– Deirdre temetésére jöttem a királlyal.
Szóval ez volt az a lárma, ami felébresztette az elmúlt éjjel: Connor érkezett meg
kíséretével, hogy elbúcsúzzanak Deirdrétől. Grania egyáltalán nem lepődött meg. Niall már
említette, hogy Connor mindig kedvelte a húgát, de különösen azóta, mióta tudta, hogy neki
már nem lehet saját gyermeke.
– Szóval az O’Neillekhez jöttél, nem hozzám! – mondta Grania keserűen.
– Hát hogy jöttem volna hozzád, mikor még azt is eltitkoltad előttem, hogy közöttük élsz?
Nem én tettem tönkre a kettőnk kapcsolatát!
Brian közelebb lépett, mire Grania hátrahőkölt, s kinyújtotta a kezét, hogy távol tartsa
magától az apját.
– Azért jöttél, hogy engem okolj tönkrement életed miatt? Talán Connornak nem tetszik,
hogy egy dalnok gyermeke meggyalázta az örököse hírnevét?
Brian tehetetlenül emelte fel a kezét: – Soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Én is
ugyanúgy átéltem, hogyan került anyád szembe az O’Neill származásommal, szokásaimmal.
Azt hittem, csak azért volt olyan kitartó, hogy téged megóvjon – mondta a férfi, a szeme
sarkában szomorúság bujkált.
– Hiszen te küldtél el engem!
– Hogy jobb sorsod legyen! Legalábbis azt reméltem, hogy Uisneathben boldog leszel
majd. Akkor még nem tudhattam, hogy mennyire fogsz hiányozni… – Brian körbenézett a
kunyhóban, s mélyet sóhajtott. – Ha úgy döntöttél, hogy nem maradsz vele, akkor miért vagy
most mégis Aileachban?
Nem volt értelme magyarázkodni, Brian úgysem értené meg, csak nevetne rajta…
– Ez most már egyáltalán nem számít. Egyébként sem tartozom ide. És ha azért jöttél, hogy
kiszabadíts, akkor sincs itt semmi keresnivalód.
– Pedig azért jöttem, hogy segítsek neked!
Grania apjára pillantott, szeméből bizalmatlanság áradt. Keze idegesen remegett.
– És lovat hoztál? Vagy szeretnél tanúja lenni, amint elítélnek?
– Hát bíróság elé akarnak állítani? Pedig ilyen szörnyű bűnért minden bizonnyal
elítélnének!
Grania szeme könnybe lábadt. Még saját apja is bűnösnek tartja… Valószínűleg titokban
jött most ide azért, hogy megkérje: szakítsanak meg minden kapcsolatot egymással. Félt, hogy
Grania tette meggyalázza hírnevét…
– Menj innen! – Grania az ajtóra mutatott, s dühösen rázta a kezét, amikor látta, hogy Brian
nem mozdul.
– Még mindig van idő, hogy felbontsátok a Fergusszal kötött egyezséget! Még mindig van
idő, hogy megmentsd magad!
Grania kérdőn tekintett apjára.
– Fergus…?! Honnan tudsz te erről? Beszéltél a papnőkkel Uisneathben?
 – Egész Aileach az árulásodról beszél. Azt mondják, Niall a fejedet akarja a druidák
Ulsterrel kötött egyezségéért cserébe.
Grania meg sem tudott szólalni a döbbenettől, visszaült az ágyára. Tehát Niall mégsem
azért zárta be ide, mert felelősnek tartja Deirdre haláláért, hanem azért, mert úgy gondolja:
Fergus mellé állt, hogy megölje őt.
Niall tehát úgy döntött, hogy meg kell halnia. Grania most már biztos volt ebben. Vajon mi
másért kötözte meg Echu, és hozta ide, ebbe a sötét erdőbe? Niall nem Deirdre haláláért
okolta őt, ennél sokkal súlyosabb váddal illette. Azt hitte, ő közvetített a druidák és Fergus
között, hogy létrejöjjön az egyezség, és a férfi biztos volt benne, hogy szándékosan hallgatta
el ezt előle.
Persze, félig-meddig igaza volt.

A szájába gyömöszölt gyapjúdarab miatt Grania már öklendezett. Folyt a nyála a száraz,
kellemetlen íztől, s hányinger kerülgette.
Kezét olyan szorosan kötötték meg, hogy alig tudta megmarkolni lova sörényét, hogy le ne
essen. Előre kellett hajolnia, s arcát a ló nyakához nyomta, hogy egyensúlyban tartsa magát.
Alig tudott lélegezni ebben a helyzetben, szinte érezte, amint gyermeke fulladozik a hasában.
A kicsi, aki vele együtt fog meghalni… Torka elszorult a feltörő zokogástól.
Napokon át várt, hogy megtudja, mikor vetik alá a bizonyítási eljárásnak. Reménye minden
nappal kevesebb lett rájött, hogy Niallnak nem is áll szándékában, hogy bírókkal ítélkezzen
fölötte. Úgy vélte, egyetlen megoldás maradt számára: éhségsztrájkba kezdett. Sok vita
oldódott már meg így az idők során! A vádlott éhségsztrájkba kezd az igazságos ítélkezésért…
ami általában beválik, mert még a legérzéketlenebb úr sem hagyhat éhen halni egy embert.
Az az igazság, hogy azért mindig evett egy keveset, mert a kicsinek nem akart bajt okozni,
de az étel nagy részét érintetlenül a tányéron hagyta. Ám ravaszkodása túlságosan is jól
sikerült: Niall jól megsértődött, és csak azért sem hívatott bírákat. Inkább Grania fejét
követelte…
Echu kardhüvelyén megcsillant a holdfény. Az őr nagyon öreg volt már, nehézkesen
mozgott.
Grania megborzongott, és még erősebben kapaszkodott lova sörényébe. A ló mintha
megérezte volna, hogy gazdája mennyire fél, ugrálni kezdett és felnyerített.
Most már belátta, hogy nagy és végzetes hibát követett el. Pedig még ha el is hallgatta
Niall elől az Ulster-druida szövetséget, ebben a szörnyű háborúban mindig is a férje oldalán
állt. Még saját életét is kockáztatta, amikor Rath Mórnál figyelmeztette őt Fergus csapdájáról.
És eredménytelenül ugyan, de mégis tiltakozott a Regaine Fergust támogató döntése ellen.
Amikor a szörnyű egyezség létrejött, csak azért nem szólt róla Niallnak, hogy a férfi nehogy
gondolkodás nélkül a vesztébe rohanjon. És még Aileachba is visszajött, hogy megmentse
Deirdre életét. Most pedig hűségéért halállal kell bűnhődnie.
Ha nem lenne állapotos, még örülne is, hogy itt hagyhatja végre ezt a szörnyű világot.
Életének egyetlen boldog időszaka csak az a néhány hét volt, amit Nialllal töltött, de mára
már ez is csak kínzó emlék maradt.
Szeméből a ló vörös sörényére potyogtak a könnyek…
Hangok törték meg az éjszaka csendjét. A távolban lódobogás hallatszott, és mintha patak
csörgedezett volna a fák között. Grania annyira megrémült, hogy fel sem ismerte, hol is
vannak valójában.
Majdnem előrebukott, amikor a lő hirtelen megállt.
Pillanatokkal ezelőtt még kész lett volna megadni magát, de mostanra felülkerekedett
benne a túlélés ösztöne, hogy mindenáron harcoljon az életéért. Ám a kezét összekötötték, a
száját betömték, s teljesen egyedül volt egy erdő kellős közepén egy emberrel, aki meg akarja
ötölni.
 Megpróbált leszállni a lóról, de Echu hatalmas keze félúton megállította. Mikor aztán a
férfi meglazította a pecket a szájában, Grania még jobban megrémült: talán már olyan messze
vannak Aileachtól, hogy Echut már az sem érdekli, ha sikoltozni kezd?
– Kérlek… – mondta levegő után kapkodva Grania, s lehunyt szemmel a ló hátára hajtotta
a fejét. Jól tudta, hogy hosszú szoknyája miatt úgysem tudna elég gyorsan futni, hogy
elmenekülhessen. Csak abban reménykedett, hogy az öreg kardja gyors lesz, és éles – és hogy
már az első csapás végezni fog vele. Csend vette körül, majd amikor kinyitotta a szemét, Echu
már nem volt sehol.
Riadtan nézett körbe. Talán Niall itt akarja hagyni a farkasok martalékául, mint egy
elpusztult állatot? Lépések zaja hallatszott a háta mögül egy bokorból. Lova felemelte a fejét,
orrlyuka kitágult. Az egész csak valami kegyetlen O’Neill-tréfa lehet…
Keze még mindig meg volt kötve, így csak egy maréknyi lószőrbe tudott kapaszkodni,
amikor megpróbált lecsúszni a lóról. De minden egyes kísérletnél beleütődött arca az állat
sima, nedves hátába, s alig bírta tartani magát. A ló túl magas volt, ő pedig túl nehéz. Pedig
mindenképp el kellett menekülnie…
Nagy nehezen mégiscsak leszállt, s amennyire csak szoknyája és összekötözött keze
engedte, futni kezdett.
A hasában fejlődő gyermek súlya ellenére úgy rohant, mintha farkasok kergetnék. A kövek
felsértették a lábát, és már alig kapott levegőt, de egy pillanatra sem állt meg. Az éj
koromsötét volt, s Grania nem látta maga előtt az utat. Persze, nem mintha sokat számított
volna, hogy merre megy, hiszen Aileach lenne az utolsó hely, ahol biztonságban érezhetné
magát.
Nem vette észre Niallt, csak amikor már majdnem beleütközött. Szinte megdermedt a
hirtelen felismeréstől: eljött hát a férfi, hogy igazságot szolgáltasson…
A lány hátralépett, majd amikor megfordult, hogy elfusson, elvesztette az egyensúlyát, s
nagyot huppanva elterült a földön. Niall letérdelt mellé. Grania nagyot nyelt, amint a férfi
csendben kinyújtotta a kezét, s gyengéden felsegítette. Azon csodálkozott, hogyan tud máskor
annyira kegyetlen lenni…
– A gyermek… megütötted magad? – kérdezte Niall, s hangja különösen lágyan csengett,
miközben megfogta a leány kezét.
– Ne érj hozzám! – sziszegte Grania. Biztos volt benne, hogy a férfi gyűlöli őt, és csak
színleli a kedvességet. Kezét ökölbe szorította, s ellökte magától Niallt.
– Én nem akartam…
– Gyerünk, siess már! – sziszegte a lány mérgesen. – Ha meg akarsz ölni, akkor hadd
legyek túl rajta minél hamarabb! – Halkan nyöszörgött, bár minden erejével azon volt, hogy
minél bátrabbnak és eltökéltebbnek tűnjön. Nagyot nyelt, s behunyt szemmel várta a
jellegzetes csörrenést, amikor Niall előrántja a kardját.
De talán már egy perc is eltelt, és még mindig csend volt. Kinyitotta a szemét, s a férfira
pillantott.
Niall kíváncsian figyelte őt, majd a szeme összeszűkült, mikor mindent megértett.
– Azért jöttem, hogy beszéljek veled! – mondta lassan. – Aileachban nem látogathattalak
meg, mert Connor megtiltotta… és észrevettek volna, ha elmegyek hozzád…
Persze, Connor inkább hagyta volna éhen halni, mint hogy Niallt odaengedje hozzá.
– Beszélni… velem?! – Csak lassan fogta fel, hogy Niall mit is akar tőle. Hát mégsem fog
meghalni?! Niall nem fogja megölni! Nagy kő esett le a szívéről. De boldogsága azonnal
szertefoszlott, amikor észrevette Niall dühös tekintetét.
– Nem hagyhatom, hogy a feleségem éhen haljon. Befejezed az éhségsztrájkot! Azonnal!
– De én csak azért tettem, mert…
A férfi megfogta Grania állát, és a lány szemébe nézett.
 – Nem hagyhatom, hogy kárt tegyél magadban! – Hangja elcsuklott a mondat végén. –
Nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljön a gyermekem élete!
A tény, hogy Niall végül is a gyermek egészségéért aggódott, szertefoszlatta Grania már-
már újjáéledő reményeit. Vajon bebizonyíthatja-e neki valaha is, hogy ártatlan? Még az is
megfordult a fejében, hogy hazudni fog… Elkezdhetne magyarázkodni, hogy semmit sem
tudott a Regaine és Fergus egyezségéről. De a szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy Niall nem
hinne neki. Az lesz a legjobb, ha őszinte lesz hozzá.
– Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam. Könyörögtem a Regaine-nek, hogy bontsa fel az
Ulsterrel kötött egyezségét. Figyelmeztettem, hogy milyen Fergus. És soha nem lennék képes
bántani téged, sem bajt hozni rád.
– Maradj csendben! – Niall befogta a lány száját, és vádlón nézett rá. – El kellett volna
mondanod! Miért Fergustól kellett megtudnom?
Grania reményei most már teljesen szertefoszlottak.
Tudta, hogy a lehető legsúlyosabb bűnt követte el: belegázolt a mindenható O’Neill
büszkeségébe.
– El akartam mondani neked – mondta csendesen – és csak azért nem tettem, mert
féltettelek, hogy… hogy a vesztedbe rohansz!
Úgy gondolta, hogy vallomásával bebizonyíthatja Niallnak, hogy még mindig szereti. De a
férfi hátravetette a fejét, és megvetően nézett rá.
– Tehát úgy gondolod, Fergus le tud győzni engem… – mondta gúnyosan.
– Nem veheted fel a harcot a druida varázserővel szemben! – válaszolta Grania, és
megdöbbent, amikor megértette, hogy Niall pedig erre készül…
– A druidák varázsereje el fog pusztulni, Fergusszal együtt! S a hazugságaiddal együtt! Azt
mondod, hogy engem féltettél, de ez nem igaz. Uisneath volt, amiért igazán aggódtál! Azt
hitted, olyan kegyetlen vagyok, hogy elpusztítanám a falvatokat? Azt hitted, ennyire nem
törődöm veled…! – Hangja megtört, amint a feleségére pillantott, szeme csillogott a
holdfényben.
Grania a fejéhez kapott. Uisneath?! Nem, ez nem lehet igaz, hiszen ez még csak eszébe
sem jutott… Pedig gondolnia kellett volna erre is, de csak azért hallgatta el az igazságot, hogy
megmentse Niallt. Hogy megakadályozza, hogy gondolkodás nélkül rohanjon a csatába…, a
pusztulásba. Mikor felnézett, észrevette, hogy férje arcáról eltűnt a fájdalom és a
könyörületesség.
– Nyugodtan megtehetném, hogy halálra ítéljenek! – mondta.
Grania nagyon bízott abban, hogy meg is teszi. Mindent megtett, hogy megmentse Niall
életét, erre a férfi még mindig az hiszi, hogy tőrbe csalta. De így legalább most már biztos
lehet benne, hogy Niall már nem szereti.
Grania végiggondolta, hogy vajon mi történhet vele.
Úgy tűnik, a férfi nem akarja megölni ha ezzel a szándékkal jött volna ide, már régen
megtette volna…! De az is biztos, hogy nem engedi haza Uisneathbe.
Aztán végre megértette… Bekövetkezett, amitől már akkor is annyira félt, amikor Niall
könyörgött neki, hogy menjen vele Aileachba, mert csak ő mentheti meg Deirdre életét. Niall
akkor is hazudott. Csak azért hívta, hogy a faluban tartsa, amíg meg nem szüli a gyermeküket,
és akkor elveszi tőle a kicsit…
– Ha úgy gondolod, hogy én is szövetségre léptem Fergusszal, akkor van még valami,
amiről mindenképp tudomást kell szerezned! – Tartott egy rövid szünetet, s mély lélegzetet
vett, hogy erőt merítsen a folytatáshoz.
– A gyerek az övé!
Niall arcvonásai megkeményedtek… Grania nagyon szeretett volna valami jobb megoldást
találni, de végül is a férfi késztette erre a kegyetlen hazugságra – és most már, ha bogarat
ültetett Niall fülébe, végig is kell játszani a szerepét…
 – Hazudsz!
– Mégis mit gondolsz, hogyan szöktem meg Rath Mórból?
– Megesküdtél, hogy a varázserőd segítségével tetted! – mondta Niall, bár nem hitt a lány
varázserejében, hiszen Deirdrén sem tudott segíteni. – És tőlem miért nem próbáltál
megszökni?
Grania tudta, hogy megtette volna, ha képes lett volna rá. De Deirdre tragédiája miatt
egyáltalán nem hitt dologban. Megfogadta, hogy amíg a gyermeke meg nem születik, nem
használja a varázserejét.
– Deirdre halála teljesen lesújtott.
A férfi hátrahajtotta a fejét, először a lány arcára, majd a hasára nézett. Úgy tűnt, mintha
azt hinné, ha közelről jól megvizsgálja a lányt, akkor megtudja, hogy ki a gyermek apja.
– Ha a gyerek majd megszületik… kiderül az igazság. De addig velem maradsz, még ha
erőszakkal kell, hogy magammal vigyelek, akkor is.
– Tehát az ígéreted, hogy szabadon engedsz, hazugság volt!
– Azt hiszem, nem ez volt az első hazugság közöttünk.
Grania most már biztos volt benne, hogy mégiscsak a gyermeket akarja.
– Mi fog kiderülni, ha a gyerek majd megszületik? Talán az én hajam nem olyan sötét, mint
Fergusé? Az én szememben nem ugyanúgy tükröződik a hazugság, mint az övében? Hogyan
akarsz meggyőződni az igazadról?
Erre a kérdésre még Niall sem tudott válaszolni…
– Engedj elmenni! – kérte Grania.
Niall ránézett, majd előhúzott az övéből egy kis tőrt.
Grania hátralépett, azt hitte, most lőtt csak igazán túl a célon, s a férfi meg fogja ölni
ahelyett, hogy hazaengedné… Niall felemelte a kést… és elvágta a kötelet a lány csuklóján.
– Ülj fel a lóra! – mondta.
Grania kétségbeesett. Sikerült ugyan gyanút keltenie férjében, de még ez sem volt elég,
hogy Niall szabadon engedje őt.
– Nem! – jelentette ki határozottan, s valahonnan a lelke mélyéből hihetetlen bátorság áradt
szét a testében.
– Csak azért sem fog visszamenni a hideg, nyirkos börtönbe! Hogy tehetetlenül várjon, míg
Niall el nem veszi a gyermekét?
– Nem börtönözhetsz be tárgyalás nélkül. Ha megteszed, azzal csak felmentést szolgáltatsz
Fergusnak, hogy fogva tartott engem a börtönében! Egyébként pedig addig folytatom az
éhségsztrájkomat, míg egész Aileach meg nem tudja. Akkor pedig még Connor sem vonhatja
kétségbe, hogy igazam van!
Niall a fejét rázta, és gúnyosan nevetett.
– Azt akarod, hogy hívjak egy bírót, aki majd ítélkezik feletted?
– Úgy van!
Niall hitetlenkedve nézett a lányra. Grania látta, hogy a férfi elgondolkozott azon, amit
hallott, és nagyon dühös lett. Tudta ő is, hogy a lánynak joga van a törvényes keretekhez. Bár
még csak két napja koplalt, de ha folytatja, az egész falu megtudja majd. És Niall egyre
jobban aggódott gyermeke egészsége miatt is.
– A bíró éppen körúton van – mondta. – Csak hónapok múlva tér vissza Aileachba.
Lehet, hogy hazudik, de az is előfordulhat, hogy nem… Nagyon kevés bíró van a
tartományban, s rengeteg a peres ügy, így a bírók mindig ott vannak, ahol éppen szükség van
rájuk. De ha a gyermek előbb érkezne, mint az igazságszolgáltató… Grania nem engedhette
meg magának, hogy olyan sokáig várjon.
– Ülj fel a lóra! – Grania érezte a hangjából, hogy lassan elfogy a türelme.
Nekitámaszkodott a ló oldalának, és határozottan így szólt: – Ha nem lesz bíróm, követelem,
hogy a rég bevált módszerrel bizonyíthassam be ártatlanságomat, jogom van hozzá! Vess
tűzpróba alá!

18. FEJEZET

– Asszonyom…! – Morgana szorosan összefonta kezét, ujjai elfehéredtek. – Engedje meg,

hogy figyelmeztessem: nem szabad, hogy állapotosan alávesse magát a tűzpróbának. A férje
sem kényszerítheti, hogy odaálljon az üst mellé! Ennyit nem kockáztathat! Gondoljon a
gyermekére!
– Hiszen másra sem gondolok! – válaszolt Grania, és bár hangja remegett, nyugalmat
erőltetett az arcára.
A kunyhó ablakán át Aileach fehérre meszelt falait fürkészte. A rosszkedv, mint valami
sötét fenyegetés, sokkal jobban elhatalmasodott lelkén, mint eddig bármikor. Kezével
gömbölyű hasát simogatta.
– Nem hagyom, hogy gyermekem ezen a szörnyű helyen vegyen először lélegzetet! –
Szeme eltökéltséget sugárzott. – És ha itt maradok, Niall el fogja venni tőlem!
Ettől félt leginkább, és nem a forró víztől, amivel ártatlanságát akarják próba alá vetni.
Bármilyen fájdalmat elviselt volna – kivéve azt, hogy gyermekét elveszítse.
Az üst volt az utolsó reménye, ha sértetlenül túléli, a törvény szerint Niallnak nincs más
választása, mint hogy szabadon engedje őt.
– Akkor… ezt önnek hoztam! – Morgana egy apró, aranyfényű dobozt húzott ki ruhája
zsebéből. Miután felhajtotta a tetejét, Grania kezébe nyomta. A belsejében áttetsző, sűrű méz
csillogott. – A méz majd megvédi attól, hogy a víz megégesse!
Morgana mellkasa meg-megrándult a feltörő zokogástól. Mindketten tudták, hogy a forró
víz okozta fájdalom lenne Grania számára az utolsó próbatétel, hiszen ha a keze megég, akkor
minden bizonnyal hitszegés vádjával elítélik. Ezért pedig csakis halál lehet a büntetés.
Grania kétségbeesetten szorította magához angol jóakaróját. Az elmúlt hetekben Morgana
volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal és – mivel Deirdre meghalt – a legjobb barátja
Aileachban.
– Pszt! – suttogta Grania, magához húzta Morganát, és megsimogatta a lány sűrű szőke
haját. – Nem magam miatt sírok. Tőlem aztán akármeddig vádolhat Niall, hogy Fergus mellé
álltam. A lelkiismeretem tiszta! – Felemelte Morgana könnyes arcát. – Nincs szükségem
semmiféle kenőcsre! A víz nem fog kárt tenni bennem!
– Kérem, asszonyom… – Morgana a lány kezébe nyomta a dobozt.
Grania mosolyogva megrázta a fejét, és félretolta a kenőcsöt: – Ártatlan vagyok!
Bízott abban, hogy erényessége majd megóvja a bajtól. Nem számít, mit gondol Niall csak
azért hallgatott, mert szereti. Imádkozott, hogy a tűzpróba bebizonyítsa az igazát.
A törvények szerint, ha a gyanúsított ártatlan, bőre még csak meg sem vörösödhet az
eljárás során. Ennek ellenére Grania nagyon szerette volna megnyújtani az éjszakát ujjaival
mágikus jeleket formált, hogy elűzze az ártó szellemeket. Összeszedte minden bátorságát. Ha
netán kudarcot vallana, készen áll a halálra is.
Az még mindig jobb lenne, mint hogy gyermeke az anyatejjel szívja magába a
háborúskodás tudományát O’Neilléknél.
– Hadd kenjem be a kezét! – Morgana szeme könnyben úszott, amint utolsó, kétségbeesett
kísérletet tett, hogy meggyőzze Graniát.
 A lány megrázta a fejét.
– Niall azt hinné, hogy még magam sem vagyok biztos az ártatlanságomban.
Morgana a földet nézte, és fáradtan felsóhajtott: – Akkor indulnunk kell… engem küldtek,
hogy elkísérjem.
– Menjünk! – Grania bátran, elszántan mosolygott, és átölelte Morgana vállát.
Kristálytiszta volt a levegő, a téli napfény majdnem elvakította Graniát. A lány mélyeket
lélegzett a csillogó zúzmara csikorgott a talpa alatt. Bólintott Echunak, kinek szeme szintén
félelmet tükrözött, majd a külső dombon át Aileach főkapuja felé indult.
Amikor belépett a táborba, meglátta Dermotot az fájdalmas gyászénekét hallotta egész
délelőtt. A férfi ujjai megdermedtek a hárfa húrjain, és szomorú, kétségbeesett szemekkel
Graniára mosolygott, amint a lány elhaladt mellette. Grania egyébként is alig bírta visszafogni
könnyeit, de most a férfi sajnálkozása láttán majdnem kitört belőle a zokogás.
Az emberek súlyos tekintettel méregették. Trombitaszó harsant a hideg levegőben, mire a
hangok elcsendesedtek és a madarak is abbahagyták éneküket. Még a hűvös reggeli szél is
elcsendesedett. Grania gyorsan megcsókolta Morgana arcát, és a kapunál hagyta a lányt.
Előresétált, lábait szinte nem is érezte, mint egy szellem, belépett a sötét árnyékok szegélyezte
körbe.
Végignézett a tömegen szokatlan volt ennyi ember látványa, hiszen csaknem egy teljes
hónapot töltött egyedül börtönében. Ismerős arcok figyelték: Baetan és az orvos, aki eret
vágott szegény Deirdrén. Szolgálófiúk, akikkel a fogadások során találkozott. Ossian, kinek
fekete szemében öröm csillant meg, figyelte, mint közeledik Grania sorsának beteljesedése.
A tűzpróba megtekintése nagy megtiszteltetésnek számított a faluban, Aileach népe a
legszebb ruhájába öltözött erre az alkalomra. A nagy aranyveretes nyakékeken meg-
megcsillant a hajnali napfény, a nők hajdíszei megcsörrentek, amikor megmozdították a
fejüket, és a reggeli szellő a törzsfőnökök brattáinak bársonyos szegélyét csapkodta.
Csak az ütemes csattogás törte meg a csendet. Grania végignézett a hatalmas udvaron, és
meglátta a gőzölgő üstöt, amit a sötét kör közepe felé vonszoltak. A zárkájában ülve úgy
képzelte, hogy alig lesz nagyobb egy húsosfazéknál, de ez az óriási üst minden képzeletét
felülmúlta. Aranyból készült pereme csillogott a napfényben, tűzlángok nyaldosta fényes alja
majdnem teljesen kifehéredett.
Niall szótlanul, közömbös arccal állt az üst mögött.
Haját aranysisakkal szorította le, és egy nagy, hercegi mellvértet viselt tarka
selyemköpenye alatt. Nem üdvözölte Graniát, de tágra nyílt szemével szinte kérlelte a lányt,
hogy gondolja meg magát. A lány az üst vastag pereméhez lépett, és összeszorította a száját.
A víz felszínéről feltörő forró gőz apró gyöngyökként csapódott le arcán és bőrén, ahogyan
a szétpattanó buborékokat figyelte. Lehunyta szemét, mert már nem tudta elviselni a vad
forróságot, s megpróbálta elfojtani félelmét – Mondd el, miért jöttél! – Niall hangját még
sohasem hallotta ilyen ünnepélyesnek.
Grania felemelte a fejét: – Követelem törvény adta jogomat, hogy bebizonyítsam: ártatlan
vagyok! Nem kerestem egyezséget Fergusszal, és nem azért hallgattam, hogy bajt hozzak a
fejedre, Niall, Aileach ura: nem árultalak el téged. Követelem, hogy tégy szabaddá, ha
bebizonyítom ártatlanságomat.
Nem mondta, hogy nem feküdt le Fergusszal hogyan is mondhatta volna, ha mást állított
korábban. De ha Niall azt gyanítaná, hogy Fergus a gyermek apja, akkor sem fogja nyíltan
vádolni ót, hiszen ha úgy is lenne, azzal csak magát szégyenítené meg.
Niall arca gondterhelt volt. Szeme mintha bágyadtságot tükrözött volna, majd dühösen
tágra nyílt. Száját összepréselte, kezét megfeszítette és ökölbe szorította, mintha valamit meg
akarna ragadni. Sokáig tartott, mire válaszolt a lánynak: – Kérésed teljesül! Ha Isten és az
igazság veled van, a víz nem fog megégetni!
 Grania nem bízott O’Neillék istenében, inkább imádkozott, hogy az igazság
győzedelmeskedjék, de ha mégsem, talán az ősi szellemek majd megmentik őt.
Közelebb lépett, szoknyáját felhúzta, hogy ne kapjanak bele a lángok. Morgana halkan
nyöszörgött valahol a háttérben. Grania felhajtotta ruhája ujját, egy hirtelen mozdulattal
kinyújtotta karját, s tenyerét felfelé fordítva széttárta ujjait. Mélyen, nyugodtan lélegzett, s a
mágikus erők segítségéért fohászkodott. Készen állt mindenre. A tömeg elnémult.
Grania látványos mozdulattal beledugta kezét a vízbe. A fájdalom azonnal átjárta minden
porcikáját.
Vissza akarta rántani a karját, de úgy érezte, mintha a víz fogva tartaná. Olyan erővel
kellett kihúznia a kezét, hogy a válla megroppant. A kifröccsenő forró víz megégette a nyakát
és az arcát, s tovább nem tudta visszatartani könnyeit.
Hátrahajolt és lüktető karját feltartotta. A fájdalom olyan erős volt, hogy alig bírt levegőt
venni. Mintha ezer tű szurkálta volna bőrét, és anélkül, hogy ránézett volna, tudta, hogy az üst
vize csúnyán megégette a kezét. Érezte, ahogyan fel hólyagosod ik rajta a bőr. Megbukott a
próbán, és Niall el fogja ítélni őt.
Kinyitotta könnyektől csillogó szemét. Úgy volt, ahogyan érezte: karja és keze borzalmas
látványt nyújtott.
Talán még Morgana kenőcse sem ért volna semmit.
Grania felnézett Niallra, és látta, hogy a férfi szeme is megtelt könnyel. De Niall sajnálata
semmin sem segíthet. Kihívta maga ellen a sorsot, és most már szembe kell néznie az ítélettel.
Megköszörülte a torkát, és felegyenesedett.
Niall lehajtott fejjel állt, majd mikor újra felemelte fejét, a szeme csukva volt. Grania tudta,
hogy ami eddig csupán gyanús volt a férfi számára, most bizonyságot nyert: megégett keze
azt jelenti, hogy összeesküdött ellene Fergusszal. És ami a legrosszabb, hogy bűnössége csak
alátámasztotta azt a hazugságot is, hogy a gyermek nem Niallé.
– Mi az ítélet, uram? – Grania alig bírt levegőt venni a fájdalomtól, és miközben az angol
beszélt, véres ujjait Niall elé tartotta, hogy a férje megvizsgálhassa. De Niall nem mondott
semmit egész Aileach visszatartotta a lélegzetét, de a férfi nem beszélt. Grania egyre
türelmetlenebb lett. Csak hallaná már az ítéletet, hogy meghajolhasson végre férje akarata
előtt!
– Mit mondasz? – kiáltotta félig zokogva. – Szólj már! Ítélj el!
– Ártatlan vagy!
Grania tudta, hogy Niall látta sebeit… és mégis, mintha mi sem történt volna… A férfi
szomorú szemmel nézett rá. Amit a lány árulásnak vélt a férfi arcán, most valamiféle
kedvességgé lágyult. Hát igaz, hogy nem vette tudomásul a tűzpróba eredményét, és szabadon
engedi?
Az angol elengedte Grania remegő csuklóját.
Könnyek záporoztak végig a lány arcán, ahogyan a rémület felszabadult benne. Úgy tűnt,
mintha egész Aileach megkönnyebbülten sóhajtott volna.
– Te mit mondasz, angol? – kérdezte komoran Niall.
A férfi, csakúgy, mint Niall, nem nézett Grania kezére: – Én azt mondom, ártatlan, uram! –
hazudta.
– És te, Dermot? – Niall a hárfást szólította a kör hátsó részéből. Dermot is Grania
ártatlansága mellett foglalt állást.
Amikor Niall szolgája körbevezette Graniát a téren, a törzsfőnököktől a szántóvetőkig
mindenki a lány szabadságára szavazott. Mindenki – kivéve Ossiant.
– Atyám! – Niall intett Ossiannak, hogy jöjjön közelebb. Grania kinyújtotta hólyagos
karját, és várta a pap ítéletét. Ossian – a többiekkel ellentétben – biztos, hogy nem hazudna a
lány érdekében. A pap a vörös foltokat bámulta a megégett bőrön. Niall ezalatt mindvégig a
papot figyelte, mintha ezzel befolyásolni tudná a döntését.
 – Mi a véleményed, atyám? Te is az ártatlanságát vallod, mint a többiek? – Niall Ossianhoz
hajolt, és közelről sziszegte: – Az elhibázott ítélet egy férfi – még egy pap – fejébe is
kerülhet!
Ossian sötét, dühös tekintettel nézett hátra. – Az igazság kihirdetése jelentőségteljes
feladat. Tiszteletreméltó uralkodónk biztosan nem szeretné, ha tévednénk!
– Connor semmit sem tudhat meg egy halottól…!
Niall megragadta kardjának markolatát, és a papot figyelte. Grania alig hitt a szemének a
férfi kész volt megölni Ossiant, és kockáztatni Connor haragját, csak azért, hogy szabaddá
tegye őt. Hosszú, kínos szünet következett, Aileach népe feszülten várt…
Ossian feketére festett szemével zavartan Graniára nézett, majd lassan megrázta fejét, és
maga elé bámult: – Azt mondom: ártatlan!
Hát mindenki hazudott érte! Grania életben maradhat! Elhagyhatja Aileachot…
Megkönnyebbült zokogás tört elő belőle.

Ugyanaz a gyakran visszatérő, édes álom volt. Niall ujjai lágyan simogatták hasának feszes
bőrét. Grania magához szorította a férfi tenyerét, és látta, hogy Niall arca felderül, amikor
megmozdul belül a kicsi, akinek ereiben keresztény és druida vér folyik. A lány a férfi
szemébe nézett, és úgy érezte, most már semmi sem ingathatja meg az iránta érzett bizalmát.
Niall keze a hátát, majd a vállát simogatta. Ujjai végigszaladta a nyakán, majd arcának lágy
vonalait követték. Végül belefonódtak sűrű, hosszú hajába, és Grania megremegett, amikor a
férfi szenvedélyesen megcsókolta a tarkóját, majd a fülét, miközben suttogva mondogatta a
nevét. Úgy érezte, a gyönyör egész testét magával ragadja fejét hátravetette, és mellét Niall
hoz szorította… És aztán, mint mindig, mielőtt teljesen egymásé lehettek volna, felébredt –
egyedül. Megfordult és sírva fakadt.
A szürkület neszeire magához tért. Egy tehén bőgött hangosan, amint a fejőlány kikötötte
éjszakára vasszerszámok csörömpöltek a földön. A kutyák vidáman csaholtak, amikor
gazdájuk elengedte őket.
Grania biztos volt benne, hogy a földön mindenki szabadabban élhet, mint ő. Niall ugyan
közhírré tette ártatlanságát, de mivel túlságosan közel van a szülés ideje ahhoz, hogy
Uisneathbe menjen – megtiltotta mindenkinek, hogy lovat vagy szekeret kölcsönözzenek
neki. Niall elment Shieldsbe, őt pedig itt hagyta… Grania dühös volt, és tehetetlennek érezte
magát. Hiába élte túl a tűzpróbát, még mindig Aileach börtönében kellett raboskodnia.
Akár még egy hónappal ezelőtt is haza tudott volna menni. Ám most már túl közel a szülés
ideje, a gyermek növekvő súlya így is teljesen kimerítette. Mindennapos dolgait sem tudta
elvégezni anélkül, hogy egy-két perc után ne kellett volna szaporábban vennie a levegőt, így
aztán arra, hogy elmeneküljön innen, még legszebb álmaiban sem gondolhatott.
Egyébként is rosszul érezte magát börtönében, de terhességének kínjai még
elviselhetetlenebbé tették a helyzetét. Alig aludt a kicsi állandó mozgolódása miatt. Ha mégis
sikerült lehunynia a szemét néhány percre, akkor a lába görcsölt be, és teljesen megkeserítette
az éjszakáját. Folyton légszomjjal küzdött, és bármit evett, még a fűszerezetlen zabkásától is
annyira égett a gyomra, mintha tüzet nyelt volna. Azon gondolkodott, vajon egészségesnek
fogja-e érezni magát valaha is…
Megpróbált mindent megtenni, hogy ne veszítse el a reményt. Ha Niallt visszatartja
Connor, és nem tér vissza a gyermek születéséig Aileachba, még mindig el tud szökni… ha
marad elég ereje.
Legalább a körülmények javultak börtönében Grania úgy gondolta, talán azért, mert Niall
bűnösnek érzi magát, hogy fogva tartja. A kemény priccset kicseréltette egy baldachinos
ágyra, ami ugyanolyan volt, mint Deirdréé, és a szalmazsákot puha ágybetét váltotta fel.
 Az utóbbi időben már friss búzakenyeret is talált a tálcáján, és még azt is megengedték
neki, hogy mindennap sétáljon egy keveset, bár olyan gyorsan kimerült, hogy nem időzhetett
kint sokáig.
Boldog volt, amikor sikerült kijutnia. Aileach főtere a tél ellenére – mindig nagyon
forgalmas volt. A nők, akik bekötötték fejüket a hideg szél ellen, bólintottak, amikor elmentek
mellette, és mosolyogva nézték hatalmas hasát. Az erőd védelmével megbízott katonák is
abbahagyták lándzsagyakorlataikat, ha a közelükben sétált, nehogy megijesszék. Hát persze,
Morgana is mindig azt mondogatta neki, hogy nem ő, hanem Niall volt az, akinek sikerült
kivívnia a falusiak ellenszenvét.
Ha minden igaz lenne, talán mégiscsak akadna egyetlen ember, aki segítene rajta… Nem
volt olyan nap, hogy Grania ne gondolt volna erre: kerít egy szekeret, és egy éjjel hazaindul.
De Niall szigorúan meghagyta: kemény büntetés vár arra, aki segédkezik abban, hogy
elhagyja Aileachot. Grania végül úgy döntött, nem is kér segítséget, úgy érezte, nem bírna ki
több szenvedést. Inkább belenyugodott a sorsába, és várt.
Még Echu is aggályosan gondoskodó lett, amikor Grania elindult mindennapos sétájára, az
öreg minden lépését követte, nehogy elessen a buckás földön. Késő éjszaka pedig a lány
gyakran hallotta, amint lábujjhegyen betopog, és feléleszti a tüzet. Különös, hogy mennyire
otthonosan érezte magát börtönében.
Grania letörölte nedves arcát, megfordult, és összekuporodva várta a vacsorát. Majdnem
újra elaludt, csak arra riadt fel, hogy lába hirtelen görcsbe rándult. Megpróbált előrehajolni,
hogy megmasszírozza, de nagy hasa akadályozta. Szeretett volna megfeledkezni a
fájdalomról, de a lába nagyon kínozta, és egyre kimerültebbnek érezte magát. Lehajtotta fejét
a párnájára, és kitört belőle a zokogás. Nem vette észre azt sem, hogy kinyílt az ajtó, csak
akkor kapta fel a fejét, amikor az kattanva újra becsukódott.
Felült… Ossian állt előtte. Nem látta a férfit azóta, mióta az kényszerűségből ártatlannak
nyilvánította.
A pap most sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint ahogyan emlékeiben élt. Mindketten
tudták, hogy csak Niall fenyegetésére kegyelmezett meg neki. Grania első gondolata az volt,
hogy Ossian biztosan most akarja behajtani az adósságát.
– Asszonyom! – A férfi lesütött szemmel, észrevehetően meghajolt.
– Mit akarsz tőlem? Megint kitaláltál valamit ellenem, és azért jöttél, hogy bizonyítékokat
keress?
Ossian biccentett, mint aki tudomásul vette a lány sértéseit.
– Persze, minden okod megvan rá, hogy gyűlölj. De én mindig becsületes voltam hozzád…
Ezért remélem, hogy a józan eszedre hallgatsz, és elhiszed: azért jöttem, hogy segítsek.
Grania hátravetette fejét, és hangosan nevetett.
– Micsoda? Hirtelen pártfogóm lettél?
– Talán valóban az vagyok… – Ossian sötéten összevonta a szemöldökét.
Grania túl fáradt volt ahhoz, hogy türelmesen végighallgassa.
– Menjen innen, de azonnal! – hátradőlt az ágyon, és elfordította a fejét.
– Nialltól hoztam híreket! – mondta a férfi, mire Grania újra felült, és ránézett. – Azt
mondják, Fergus összevonta a csapatait Ulster déli részén, egy síkságon. Connor ott fog
harcba szállni vele.
– Mi közöm nekem az O’Neillek vérontásához? – De Graniát valójában nagyon is
érdekelte a dolog. Meg kellett tudnia, vajon Niall távol marad-e a gyermek megszületéséig,
esetleg még tovább… És azt is nagyon szerette volna tudni, vajon férje életben van-e még.
– Hatalmas csata lesz, azt mondják.
– Talán az özvegyet akarod vigasztalni?
– Azért jöttem, hogy átadjam Niall üzenetét: túlságosan elfoglalt most ahhoz, hogy
vigyázni tudjon rád.
 – Nem is kell, hiszen itt vagy te!
Ossian rendíthetetlenül folytatta: – Azért jöttem, hogy elmondjam, férjed túlságosan
elfoglalt, hogy a holléted után kutasson, ezért most kellene elmenned.
– De hiszen ismered Niall rendelkezését! Ki segítene itt nekem? És, amint magad is
láthattad, nemigen tudok elsétálni Uisneathig. Niall fogságban akar tartani engem, és
pontosan így is lesz. Aileach hercege elmondta, hogy mit akar, Aileach pedig
engedelmeskedik.
– Nem egészen… – Ossian végighúzta vékony ujját lebiggyesztett ajkán, Grania nem sokat
tudott kiolvasni a férfi különös arckifejezéséből. – Van egy szekerem a számodra, kocsissal
együtt.
A lány megdöbbent.
– Meghajoltál Niall fenyegetése előtt, és ártatlannak nyilvánítottál, és most azt várod, hogy
elhiggyem: megszeged a kedvemért a férjem parancsát? Miért pont te kockáztatnál ennyit
értem?
– Hadd magyarázzam meg… – Ossian oldalra pillantott, majd a lányra bámult. –
Mindkettőnknek érdeke, hogy visszatérj Uisneathbe. – Hihetetlen, de a férfi teljesen
komolynak tűnt. Grania figyelmesen tanulmányozta az arcát, biztos volt benne, hogy eddig
nem vett észre valami fontos részletet, valamit, ami megmagyarázná a pap hirtelen
segítőkészségét.
Végül megértette… Ha Aileachban marad, Niall el fogja venni tőle a gyermekét. Az nem
számít, hogy vele, az anyjával mi lesz, de a féldruida gyermekből O’Neill trónörököst
nevelnek. És Ossian ezt már nem engedheti meg.
De túl jól ismerte már a papot ahhoz, hogy megbízzék benne. A férfi inkább végignézné
egy állat kínszenvedését, mint hogy megkönyörüljön rajta és megölje.
– Igent mondjak, hogy aztán Niallhoz siess és elárulj? Vagy csak szándékaimat akarod
kipuhatolni? Bárcsak tudnám, mi vezérel!
– Ha itt hagyod Aileachot, és én megmondanám a férjednek, hogy megszöktél, ő biztosan
megtudná, hogy én voltam az, aki segített. Nem lenne részemről bölcs döntés, ha így
cselekednék. Gondolhat rólam bármit, de ennyire nem vagyok bolond! Az ajánlatom
tisztességes!
A pap egyszer már csúnyán elbánt magával a saját mohósága miatt, ezért talán most lehet
hinni neki…
Grania elképzelte, hogy újra szabad… Szabadság! Számára a legszebb szó a világon! Ha
elmegy Aileachból, a kicsit is megtarthatja. Visszamegy Uisneathbe, és ott szüli meg
gyermekét, aztán új életet kezd a sziget déli részén… Korábban úgy kellett visszafognia
magát, nehogy túlságosan beleélje magát a boldogság csábító gondolatába.
– Látod, céljaink ezúttal közösek.
– Mikor akarod végrehajtani a terved?
– Ma éjjel! – Ossian előrehajolt és folytatta. – Nincs miért várakozni!
A férfi szemében különös fényesség csillogott, és határozott viselkedése még inkább
felébresztette a lányban a reményeit.
– Csak az ajtót kell kinyitnod. Echu kint lesz a kovácsműhelynél. Az élelemről és a
kocsiról én gondoskodom!
Grania gyomra émelygett.
– A gyermekem… nem tudom, kibírom-e az utat… egy szekéren.
Ossian úgy bámult rá, mint egy kiéhezett kutya a gazdájára.
– Inkább itt maradsz, hogy elveszítsd a gyermekedet? – Jól látta, mitől fél a lány. –
Magaddal viheted Morganát is. Elég nagy a szekér.
 Grania a múltkor is nagyot hibázott, amikor menekülni próbált. Ám ha Niall börtönében
marad, abban bízva, hogy a férfi nem tér vissza a szülésig, túl sokat kockáztat, talán –
gondolta – ha Morgana is egyetértene…
De képtelen volt elhatározni magát.
– A döntésem az életedbe kerülhet, atyám! – Alig hitte, hogy ő maga mondta ezt.
Legszívesebben Ossiant áldozta volna fel a cél érdekében, de bármennyire is gyűlölte a papot,
nem akarta, hogy vér folyjon miatta.
– Niall meg fog kegyelmezni nekem… ha visszatér. De sokan lesznek, akik nem térnek
vissza többé a csatamezőről.
Grania legszívesebben kígyóvá változtatta volna a férfit, szerette volna, ha azonnal eltűnik
az életéből. Ez már ugyanaz a kapzsi, megátalkodott Ossian volt, akit mindig is ismert. Ha
Niall meghalna, nem volna senki Aileachban, aki veszélyeztetné a hatalmát. Hát csak ezért
akar segíteni neki! Az apátok régi elképzelése válik valóra, ha a saját fajtájukból emelhetnek
valakit a trónra… És Ossian tökéletesen megfelelne az elképzeléseiknek.
Nos – határozta el –, ha a pap hajlandó kockára tenni miatta jelentéktelen életét, akkor nem
az ő feladata, hogy keresztezze a terveit. A kiszámíthatatlan sorsot úgysem tarthatja kézben.
Ha Morgana elkíséri, beleegyezik a dologba. Felállt, vidám tekintete határozottságot
tükrözött.
– Fogasd be a lovakat!
Ossian furcsán mosolygott, amikor kiment a kunyhóból. Grania megremegett, és félelem
telepedett rá. Milyen furcsa is ez a világ! A férje fogságban tartja, ma éjjel pedig a
legmegátalkodottabb ellensége lesz a segítségére.
O’Neillék véres keze, mely olyan gyakran emelkedik fel ütésre készen, talán most
megmenti az életét. Bár Grania hiába utazott korábban már Niall zászlaja alatt, súlyos árat
fizetett érte, ezért most inkább nem tetetett semmilyen jelzést a szekerére.
Ossian biztos volt benne, hogy a lány minden baj nélkül hazaér. Jól felszereltette a kocsit,
és két gyors, erős, walesi lovat fogatott elé.
Dillt jelölték ki kocsisnak a veterán katona már túl idős volt ahhoz, hogy csatába küldjék.
Grania örömmel fogadta. Erős, tapasztalt harcos volt, a lovak szót fogadtak neki. Sőt Dill
nagyon kedves volt hozzá is. Grania úgy vélte, hogy talán akkor is segített volna neki, ha
Ossian nem vesztegeti meg, de így legalább az idős férfi megszabadította a papot néhány
aranytól.
A kocsi oldalára szíjazott málháskosarakat jól megrakták tojással, sózott marhahússal és
mazsolás süteménnyel. Ossian még két bőrpárnát is elcsent, hogy a két lány kényelmesebben
utazhasson. Grania nem is a kényelem miatt örült ennek, sokkal inkább azért, mert így kisebb
a valószínűsége, hogy elvetél a rázkódó kocsiban.
Késő éjjel indultak a nem sok jót ígérő útra. Dill kikerülte a főutat, ahol hamarabb feltűnt
volna valakinek a különös fogat. Inkább a Connaughtok földjének nyugati része felé vezető
ösvényre tért. A tartomány sokat szenvedett az O’Neillek véres csatározásaitól, így Grania
joggal remélhette, hogy ha nem sikerül észrevétlenül áthaladniuk, legalább barátságosan
bánnak velük. Mégis, mindig tisztában volt a háború veszélyeivel. Az utakon mindenkit
gyanakvóan figyeltek, és egyetlen szekér sem volt biztonságban a rajtaütésektől. Előfordulhat,
hogy kémkedéssel vádolják őket, vagy az út mentén kóborló kiéhezett emberek elveszik a
lovaikat. Grania minden egyes megtett mérföld után egyre jobban megkönnyebbült – de
legalább annyira félt a még hátralévő távolságtól.
Megigazította a párnáját, megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. Dill is
kímélni akarta őt visszafogta a lovakat, csak lépésben haladtak. Ám még így is annyira
rázkódott a kocsi, hogy Grania úgy érezte, mintha ütések záporoztak volna a testére. Nem
bírta magába fojtani a fájdalmát, hangosan jajgatott.
– Odaadom a párnámat, asszonyom! – szólt Morgana, aki együttérzően virrasztott mellett.
 Grania megrázta a fejét, és mosolyt erőltetett az arcára: – Nem segítene sokat. A kicsi miatt
érzem rosszul magam, és nem a rossz út miatt. Csak Uisneath hozhatna megkönnyebbülést…
ha szerencsénk lesz, két nap múlva már ott leszünk. Aztán már csak azért kell aggódnom,
hogy minden baj nélkül visszaérj Aileachba… nagyon fogsz hiányozni. – Feltűnt neki
Morgana különös arckifejezése. – Vagy nem is akarsz hazamenni? – Most jutott eszébe
először, hogy a brit lány tulajdonképpen máshogy is dönthet.
Morgana tekintete, mint általában a szolgáké, óvatosságot tükrözött. Az Inisfailban töltött
évek alatt megtanulta, hogy az igazságot nem mindig szabad kimondani, ha nem akar rosszat
magának.
– Legszívesebben visszamennék a britek földjére..
Ott újra szabadon élhetnék. Nem szolgának születtem… akkor adtak el, amikor az egyik
ellenséges törzs betört a területünkre…
Grania bólintott. Morganának is volt valaha családja, otthona… Még saját tulajdona is.
– Ossian kezembe nyomott egy kis aranyat, mielőtt eljöttem Aileachból. Nem is
használhatnám fel jobban, mint hogy odaadom neked, és vásárold meg a szabadságodat! –
turkált a tarisznyájában, de Morgana megfogta a kezét.
– Egész Inisfailben pusztít a háború… Nagyon nehéz lenne átjutni. De van egy hely, amit
már oly régóta szeretnék látni… Uisneathre gondoltam…
Tehát Morgana vele szeretne maradni! Ez korábban még csak meg sem fordult Grania
fejében… pedig milyen jó ötlet! Megbízott a lányban, és biztos, hogy jól megértenék
egymást. Csakhogy Morgana semmit sem tudott a régi dolgairól… Ő talán még Graniánál is
nehezebben találna békét a ködfátyol mögött.
– Nehéz olyan helyen élni… ahol nem érzed otthon magad. – Grania felidézte az
Aileachban és Uisneathben töltött időt.
– Hiszen tudom, asszonyom… – válaszolt halkan Morgana.
Grania elpirult. Hát hogyne tudná szegény lány, mikor elrabolták a családjától, és a tenger
másik partjára hurcolták.
– Látod? – Grania egy távoli, kékes domb felé mutatott, mert szeretett volna témát váltani.
– Aileach sziklái mögött már a táj is sokkal békésebb…
Egy mocsaras töltésen haladtak át. Grania hallgatta, amint a vaskerekek csattognak a sáros
útra fektetett gallyakon. A feje egyre jobban fájt a zajtól. Valamikor hallott egy
szólásmondást: minél előkelőbb az utas, annál jobban zörög a kocsija… Azért fohászkodott
magában, hogy mielőbb a töltés végére érjenek, nehogy felhívják magukra az útonállók
figyelmét, vagy még rosszabb történjék.
De senki sem volt a közelben. Az a néhány falu, melyen útközben áthaladtak, mintha
teljesen kihalt lett volna, csak nők és gyerekek lakták, a férfiak elmentek, hogy Niall oldalán
harcoljanak – és haljanak meg. Nem volt fegyvercsattogás a falvak gyakorlómezején, nem
érződött a hús illata a tüzek fölött. A nyársakon csak néha-néha sült valami, amit a nők és a
kutyák el tudtak ejteni a környéken.
Hátborzongató csend honolt a tájon… a háború előszele. Grania becsukta a szemét, és
hallgatta, amint a szél a kocsi tetejét csapkodja.
Hirtelen a kocsi lecsúszott a töltésről, a lovak rémülten fel nyerítettek. Grania előrebukott,
amikor Dill elővigyázatosságból lelassította a lovakat. A kocsis összeszűkült szemmel a
környező dombokat fürkészte. Egyik kezével szorosan megragadta a gyeplőt, a másikkal
ösztönösen a kardjához kapott.
Grania a korlátba kapaszkodva felállt. Hirtelen meglátta, miért húzta ki Dill a kardját:
három férfi és két lő körvonala bontakozott ki a közeli domb tetején… Akik a következő
pillanatban elindultak feléjük.
Dill valami rejtekhely után kutatott. Nem talált mást, csak egy kiszáradt tölgyest az út jobb
oldalán. Ahhoz túl ritka volt, hogy odaálljon a kocsival, de arra gondolt, hogy talán Graniát és
Morganát elrejtheti ott. Erőszakosan leráncigálta és a fák közé vonszolta őket. Graniának és
Morganának még csak ideje sem maradt a tiltakozásra.
– Maradjon itt! – Dill lenyomta Graniát a fűbe. Egy lombos rekettyebokor teljesen
eltakarta.
– Hadd maradjak veled! – kérte Grania, hangja tele volt félelemmel. – Megláttak
bennünket! Ha bántani akarnak…
– Annál több ok arra, hogy elrejtőzzenek. Te is! – biccentett Dill Morganának, aki
felháborodott tekintettel tiltakozott a bánásmód ellen.
– Hiszen hogy tudnál velük egyedül elbánni? – kérdezte kifejezéstelen hangon.
– Te talán jártas vagy a fegyverforgatásban? – zárta le Dill a vitát. Morgana sóhajtva
elhallgatott. – Nem láttam zászlót – mondta a férfi bizakodóan. – Lehet, hogy nem akarnak
rosszat. Viszont azt akarom, hogy mindketten itt maradjatok! Hajoljatok le! – Morgana
leguggolt Grania mellé, Dill pedig fürgén kiugrott a bokorból.
Grania visszafojtotta könnyeit, ahogy a hasonló emlékek – amikor Fergus elfogta őt –
feltörtek benne. Dill lovai idegesen felnyerítettek, ahogy a három férfi egyre közelebb ért.
Grania meglátta a jelet a pajzsukon.
– Nézd csak! – suttogta Morganának. – Airghiallaiak! O’Neill szövetségesei!
Dill felugrott a bakra, és megpróbált kiegyenesedni.
– O’Neill vagyok! – kiabálta, kezéből tölcsért formálva. Grania tudta, mitől fél: ha nem
tudja igazolni, hogy honnan jön, könnyen ellenségnek gondolhatják.
A lány előrébb mászott, hogy jobban lásson. Hátranézett, hogy intsen Morganának, de a
szolgáló eltűnt.
Aztán meglátta a lányt, aki Dill felé lopózott a fák közt.
– O’Neill vagyok! – ismételte a kocsis, és felemelt kézzel üdvözölte a közeledőket. A
lovasok megálltak Dill fogata előtt a férfiak úgy néztek rá, mint amikor a ragadozó felbecsüli
a kínálkozó zsákmányt.
– Mi dolgod van ezen az úton, kocsis? – A férfi, aki megszólalt, nem tűnt előkelő
származásúnak, vonásai kegyetlenségről árulkodtak, arca borostás volt. Látszott rajta, hogy
nem törzsfőnök.
– Connorhoz utazom, a nagy királyhoz!
Grania szíve a torkában dobogott. Matha is próbálkozott már egyszer hasonlóképp, és neki
nem sikerült.
A lány hol Dillt, hogy Morganát figyelte, aki a bokrok mögé bújt.
– Kitűnő a fogatod, öreg! – Az airghiallai férfi szemében mohóság tükröződött.
– Tiszteletre méltó királyunk nem talált rosszabbat…
– És jelzés nélkül utazol!
– Az összes zászlónkat elvitték Ulsterbe… de minek is pazarolnának akár egyet is egy
ilyen vén kocsisra!
Dill meglazította a gyeplőt. – Connor vár rám. Szerencsés utat, airghiallai!
– Engedjétek tovább… – imádkozott Grania csendesen.
Mielőtt Dill megfordult volna, a férfi, aki beszélt, elmosolyodott, előrehajolt és megragadta
az egyik walesi ló kötőfékjét.
– Sajnos, a múlt éjjel elveszett a barátom lova… – mondta, és a másik kettő felé bólintott,
akik egy hajlott hátú kancán ültek.
Dill lenyúlt a lándzsájáért. A férfiak túl távol voltak ahhoz, hogy a karddal elérje őket, de
egyébként sem bánt ügyesen azzal a fegyverrel. A férfi tompa puffanással leszállt a lóról, és
mielőtt Dill felemelhette volna lándzsáját, az idegen a gallérjánál fogva megragadta, és
durván lerántotta a kocsiról. Dill arca hatalmas csattanással az airghiallai pajzsához vágódott.
– Takarodj az utamból, öreg! – mondta gúnyosan a férfi.
 Minthogy dárdája a kocsin maradt, Dill most a tőrét húzta ki a tokjából, mire az airghiallai
egyetlen ütéssel a földre terítette. Dill próbált ugyan megkapaszkodni a kocsi oldalán lévő
pajzsában, de a hátára esett. Karja beakadt a szekér keresztrúdjába, mire az airghiallai
rátaposott csizmájával. A kocsis erőtlen, hasznavehetetlen kezére nézett, így nem látta a
közelgő halálos csapást.
Grania beleharapott az ajkába, míg a szörnyű jelenetet nézte. Csendben maradt, de valaki
hirtelen felsikoltott. Morgana vadul, dühösen zokogott. Amikor az airghiallai elkezdte
kioldani a lovakat, a brit lány átkozódva rohant elő rejtekhelyéről. Morgana apró kése
szánalomra méltó fegyvernek tűnt a férfi hatalmas, véres kardjával szemben, a lány mégis
olyan elszántsággal esett neki, mintha semmi sem akadályozhatná meg a győzelemben.
Grania azért imádkozott, hogy ha meg kell halnia Morganának, legalább gyorsan öljék meg…
De nem így történt.
Az egyik férfi leugrott a kancáról, és megragadta a fogat kötőfékjét. A másik Morgana felé
lovagolt, és a derekánál fogva felkapta a visító, rúgkapáló lányt, és mint egy zsák lisztet,
átdobta a lovon, majd elvágtatott vele.
A férfiak villámgyorsan kioldották a lovakat. Graniának csak arra maradt ideje, hogy nagy
nehezen lábra álljon, miközben hallgatta Morgana visszhanggá váló változatos brit sértéseit,
amiket elrablója fejéhez vágott.
Grania gondolatai teljesen összezavarodtak, még a távolodó csapatra sem tudott figyelni.
Nagyon szégyellte magát. Dillel kellett volna maradnia, és megvédenie Morganát, erre nem
csinált semmit, csak szégyenteljesen lapult a bokrok között. De nem önmaga, hanem
gyermeke miatt viselkedett így. Fegyver nélkül semmit sem tehetett volna értük. Ezt
ismételgette magában, és megpróbált megnyugodni.
Ereje teljesen elhagyta, összeesett, arcát a földre hajtotta, és kitört belőle a zokogás. Dill
meghalt, Morganát elhurcolták, itt maradt egyedül, egy használhatatlan szekérrel, lovak
nélkül, és még csak reménye sincs arra, hogy tovább menjen. Ossian volt az egyetlen, aki
tudta, hogy hová indult, és biztos, hogy egyetlen osztagot sem küld ki a keresésére. Szívet
tépő zokogásának csak az ég volt a tanúja.
Lassan megfájdult a feje a sírástól. Amikor könnyei elapadtak, felemelte a fejét, és a kihalt
utat figyelte. Dill szánalmas, összezúzott testének látványától halkan újra sírni kezdett.
Néhány perccel ezelőtt még a jövőt jelentette számára a szekér, mely most felborítva,
kifosztva, üresen állt mellette.
Grania megpróbált gondolkodni. Már egy teljes napja eljöttek Aileachból, ami gyalog
legalább kétnapos út ilyen állapotban nem képes megtenni. Nagyobb biztonságban lesz
Connaughtában. És bár közelebb jutott Uisneathhez, de még mindig nagyon messze volt.
Feltérdelt és megtörölte az arcát. Az egyértelmű volt, hogy nem maradhat itt a szél kezdett
megerősödni, a fák árnyéka megnyúlt. A hasában mozgolódó kicsi arra emlékeztette, hogy
nem adhatja fel, hiszen nemcsak önmagáért felelős.
Most már el kellene indulnia… de nem az erő hiányzott belőle, sokkal inkább az akarat.
Niallra gondolt, az O’Neill vérre, mely a józan ész ellenében meggondolatlan cselekedetekbe
sodorta a férfit. Felállt és tett egykét bizonytalan lépést.
Amikor elment Dill mellett, elfordította a fejét. Nagy hasa miatt még csak eszébe sem
juthatott, hogy eltemesse, de így hagyja itt? Elvörösödött a szégyentől.
Mégis mennie kell.
Átkutatta a szekér kiborította, málháskosarait. Nem tudta elvinni az egészet, de a könnyebb
dolgokból azért összeszedett egy keveset. A húst otthagyta, viszont tojásból és kenyérből
alaposan felpakolt. Felállt és végignézett az úton. A lovasok már eltűntek, nem várhat tovább.
Abban a pillanatban, ahogy elindult, szorító fájdalmat érzett a hasában. Elejtette a
kenyeret, és meggörnyedt, alig kapott levegőt. Csak mocorog… – nyugtatgatta magát. Csak
egy kicsit mocorog… Mégis, egészen más fájdalom volt ahhoz képest, amit korábban érzett.
 Megpróbálta legyőzni félelmét. A mozgás végül is jó jel: a gyermek is erőre kapott egy
kicsit.
Amikor újra megmozdult, valami hűvöset, nedveset érzett a lába között. Lenézett, és egy
hatalmas foltot talált a ruhája alján. A magzatvíz volt.
Egy vajúdó nő még a legjobb bábaasszony kezei között is meghalhat. Grania teljesen
pánikba esett: el sem tudta képzelni, mi történhet vele így, egyedül ezen a sötét, elhagyatott
helyen.
Megpróbált visszaemlékezni, eljöttek-e útközben valamiféle fogadó mellett.,, persze, ott
sem lenne jobb kezekben, de még mindig jobb lenne emberek között, mint itt. Gondolatban
felidézett minden megtett mérföldet… De csak néhány szétszórt település jutott eszébe, és
még azok is túl messze voltak.
A nappali világosság lassan szürkületbe hajlott Grania egyre kevésbé tudott uralkodni az
ösztönein, csak néha-néha tudott nyugodtan gondolkodni: Hogyan tartsa távol a vadállatokat?
Mit tegyen, hogy ne fázzon át?
Egyáltalán: világra hozhatja-e itt a gyermekét úgy, hogy életben maradjanak mindketten?
A szekér némi védelmet jelentett volna, de szabad prédaként feküdt felfordítva az úton, és
Grania attól tartott, hogy a lovasok, akik megölték Dilit vagy más hasonszőrű tolvajok –,
visszatérnek, és átkutatják a kocsit.
A méhe táján egyre kellemetlenebb feszülést érzett, ezért aztán visszabicegett ahhoz a
tölgyfához, ahol a támadás alatt rejtőzködött, és lefeküdt.
A puha föld egyre hidegebb lett, de Graniának már nem volt ereje, hogy ilyen apró
kellemetlenségekkel törődjön, pedig teljesen leizzadt a félelemtől. És rettenetesen szomjas
volt. Gyenge, bágyadt tekintettel átkutatta a sűrű bozótot, de úgy tűnt, kicsi a valószínűsége,
hogy itt forrásra találjon. Nekitámaszkodott a fa törzsének, fejét a durva kérgen pihentette.
Néha újra görcsbe rándult, a fájdalom egészen a gerincéig sugárzott.
Úgy érezte magát, mintha egy darab faként hányódna a fájdalom folyójának széles,
tovagördülő hullámain.
Már-már kétségbeesetten vágyakozott egy kis vízre mennyire felüdítené akár csak egy apró
korty is! Végül összeszedte a földre hullott faleveleket, és lenyalta róluk a gyöngyöző hajnali
harmatot, de ugyanolyan szomjas maradt. Elsírta magát, majd kimerülten elaludt.
Azt álmodta, hogy nem Dili, hanem ő lett a vérszomjas martalócok áldozata.
Gyógyítómunkája során még egyszer sem látott szülést, ezért amikor felébredt, csak néhány
erősebb fájdalomhullám után lett számára nyilvánvaló, hogy ez már a vajúdás mindent felőrlő
kínszenvedése.
Arról is hallott már, hogy a szülés napokig is eltarthat… A görcsöktől alig kapott levegőt –
fejét a tölgyfához szorította. Úgy érezte, ha már az egész így kezdődik, soha nem éri meg a
végét.
A foga vacogott, szoknyája teljesen átázott a magzatvíztől. Érezte, hogy egyre magasabbra
szökik a láza.
A szünetek egyre rövidebbek lettek a méhét görcsbe rántó rohamok között. Úgy tűnt,
mintha a gyermek mindenáron ki akarna törni belőle. A fájdalom már a karját és a lábát is
teljesen átjárta, sajgott minden porcikája. Maradék ereje is teljesen elhagyta.
Először azzal próbálkozott, hogy visszatartotta lélegzetét, hátha kevésbé kínozza a
fájdalom. Ám rá kellett jönnie, hogy még jobban elgyengül, ha nem vesz levegőt. Zihálva
felnézett a holdfényes égboltra. Örült a fehér fénynek, hiszen az éjszaka is csak a saját sötét,
kínzó szenvedését növelte.
Hálás volt a feltámadó szélnek is, mely hűsítette homlokát. Aludt, amikor csak tudott, még
a két görcsroham közötti szünetben is.
 Soha életében nem volt még ennyire szomjas. Felnézett és elszorult a szíve a rideg,
felhőtlen ég láttán. Bármit is tett eddig, minden a gyermekéért volt. Most, az önkívületben,
csak magára gondolt, arra, mennyire szeretne meghalni.
A következő fájdalomhullám minden eddigit felülmúlt. Grania üvöltve tépkedte a füvet
maga körül. Az összehúzódások között most már szünet sem volt. Még a szelleműzés
fojtogató légkörében sem érezte ennyire, hogy valamilyen erő teljesen a markában tartja. Nem
az Istennő, hanem minden bizonnyal Morrigan, a halál fekete hollója költözött belé. Grania
úgy érezte, valami szörnyű, visszavonhatatlan dolog történik majd vele.
Biztos volt benne, hogy a gyermekkel együtt meg fog halni.
A fájdalom hirtelen véget ért, helyébe olyan nyomasztó érzés lépett, mintha egész testét a
földhöz szegezték volna. Szerette volna kiűzni teste mélyéből a gonoszt, de már nem volt elég
ereje, hogy szembeszálljon vele.
Zihálva, üvöltve próbálta kipréselni magából a terhét, körmeivel véresre karmolta tenyerét.
A csecsemő előrehaladtával egyre jobban érezte a halál jelenlétét. Pokolian szenvedett a
gyermek szétfeszítette a csípőjét úgy érezte, menten kettéhasad, mint egy érett alma az éles
kés alatt. Lehunyta a szemét, nem akarta látni, amint húsa előtüremkedik testéből.
Tévedett, amikor arra gondolt, hogy szenvedése már nem lehet rosszabb. Teljesen
kétségbeesett, biztos volt benne, hogy gyermeke holtan jön a világra. Megpróbált kínlódva
felülni, hogy kezével elérje a hasát, de rémülten visszahőkölt: érezte, amint a gyermek feje
előbújik.
Újra összeszedte minden erejét, de azt hitte, hogy kifeszült húsa rögtön lángra lobban.
Hirtelen mintha sötét, mély szakadékba zuhant volna… Már csak az ösztön irányította a
mozdulatait.
Még egyszer, utoljára egész testében megborzongott.
Egy megkönnyebbülést hozó rándulással először a kicsi feje, majd a válla bújt elő testéből.
Grania érezte, amint a nedves, meleg kis test fészkelődik a hideg éjszakai földön. Rögtön
visszatért belé az erő, és megkönnyebbülten, örömmel kiáltott fel, amikor odanézett. Egy
vastag, lüktető zsinórral hozzákötve, tehát még testének részeként, de már független lényként
ott feküdt – a kislánya.

19. FEJEZET

A hibátlan, apró kis arcocska szorosan odasimult Grania melléhez. Magához ölelte újszülött
gyermekét, hogy megvédje az éjszaka hidegétől.
Mióta egy éles kővel elvágta a kettejüket összekötő köldökzsinórt, Grania mereven ült.
Nem akart megmozdulni, nehogy elveszítse azt a kis meleget is, amivel eddig megvédte a
gyermeket.
Annak ellenére, hogy nyomorultul érezte magát: a foga vacogott, és a vérveszteségtől
nagyon gyenge volt, mégis boldogan figyelte a kislányt. Úgy tűnt, mintha mindig is hozzá
tartozott volna a kicsi meleg, puha kis karja, pufók arcocskája még akkor is szopott, amikor
mindketten aludtak. Gyorsan megszerette hangocskáját, sóhajtozását, pici fejének illatát,
hajfürtjeit, melyek az orrát csiklandozták, mikor megcsókolta.
Most, hogy a távoli hegyek mögött felbukkant a nap, Grania először vizsgálhatta meg
alaposabban a kislány arcát. A gyermek olyan volt, mintha Deirdre tért volna vissza
közéjük… Ugyanolyan bizalommal teli, csodálatos kék szeme, ugyanaz a rózsaszín, kívánatos
kis száj, ugyanaz a ha – színe, mint a napérlelte búzakalászé.
A hazugsága ellenére – mármint hogy Fergus lenne a gyermek apja – Grania biztos volt
benne, hogy ha Niall megpillantja a kislányt, azonnal megtudja az igazságot.
Hiszen a kicsi mindenben az O’Neillekhez hasonlított.
Könnyek folytak végig Grania arcán. Soha nem rajongott még úgy semmiért és senkiért,
mint most a kislányáért. Hiszen az ő vére folyt az ereiben, és biztos, hogy tőle is, és Nialltól is
a legjobb tulajdonságokat örökölte. És mintha Inisfail múltjának és jövőjének meg testesítője
lenne. Grania azért imádkozott, hogy legyen otthonuk valahol ebben a szörnyű világban.
Mennyire örülne most Niall, ha látná őket! Grania megremegett, már megint magával
ragadta az álmodozás… Ha Niall meglátná a kicsit, minden bizonnyal azonnal elvenné tőle.
Niallt most már tulajdonképpen kétszeresen is elvesztette, először férjként, most pedig
apaként… De a gyermekétől, úgy érezte, képtelen lenne elszakadni, és az apai örökséget sem
tagadhatja meg tőle, nem úgy, mint az apja tette vele. Ezért – határozta el – Niall anyja
tiszteletére Isoldének fogja hívni a kicsit. Ennyit nyugodt szívvel fel tud ajánlani a férjének.
Volt rá némi esély, hogy meg tudnak húzódni Connaught valamelyik rogyadozó
településén, csak sajnos, a legkisebb falvacskát is gyorsan elsöpörheti a háború.
Egyetlen hely sem lenne igazán biztonságos, csakis Uisneathben találhatnak menedékre…
Grania végiggondolta, hogy lovak és szekér nélkül, a csecsemővel közel kél napig tartana az
út… De nem tehet mást: meg kell próbálnia.
Megfogta Isoldét, nagy nehezen felállt, de kiderült, hogy túlbecsülte az erejét. Elsötétült
előtte a világ, a térde remegett. Nekidőlt egy fának, lehajtotta a fejét, és erősen kellett tartania
magát, hogy össze ne essen.
Sajgott minden tagja. Homályosan emlékezett arra, hogy tegnap fájdalmában a füvet
tépdeste, de nem tudott felidézni mindent. Bizonyára teljesen magánkívül lehetett, ha ennyire
fáj mindene.
Tett egy bizonytalan lépést előre. Isolde feje hátrahanyatlott, kis nyaka nagyon gyenge volt
még. Grania lihegett az erőlködéstől, és kapkodva megigazította gyermekét a karjában.
A kicsi áttetsző szemhéján a kék erezetet figyelte.
A hűvös szél, mely egész éjjel kínozta őket, újra felerősödött. Grania szorosan betakarta
brattájával Isoldét, de bántotta, hogy nem adhat jobbat annál a durva szövésű
gyapjúköpenynél.
Nagyon szerette volna, ha csak még egy percig nyugodtan ülhetne és pihenhetne. De úgy
érezte magát, mint egy csökönyös öszvér: ha már egyszer kényelmesen elhelyezkedett, semmi
pénzért nem kelt volna fel újra. Így aztán elszántan vánszorgott tovább a kocsi felé, de mintha
minden egyes lépéstől kimerült volna, csontjai recsegtek-ropogtak.
Melle már fájt és kivörösödött, Isolde egy percre sem hagyta abba a szopást, és ami még
rosszabb, Grania érezte, hogy valahol még mindig szivárog testéből a vér. De ezek a gondok
még várhatnak. Először is élelemre lenne igazán szüksége…
Kitartóan vonszolta magát előre, a bíborszínű dombokat figyelte, melyek éppen most
kezdtek előbukkanni az éjszaka sötétjéből. Olyan hosszú út áll még előtte, hogy lehetetlen
megjósolni, mi minden történhet még velük. De nem engedte, hogy úrrá legyen rajta a
félelem, nem szerette volna, ha Morgana és Dill értelmetlenül áldozták volna fel magukat érte.
Dill ugyanabban a szomorú helyzetben feküdt, ahogyan tegnap otthagyta. Eltört karja
borzalmas látványt nyújtott, a másik keze még halálában is a tőrt markolta.
Szeme nyitva maradt. Tisztességes temetést érdemelne, de Grania úgy érezte, képtelen
lenne végigcsinálni. Nagyon gyengének érezte magát. Dill lelkét Isten kegyelmébe ajánlotta,
húsát pedig a dögevőknek.
Az élelmet már szemmel láthatóan megdézsmálták az állatok. A málháskosarakat feltépték
éles körmeikkel, és az étel szerteszét hevert a kocsi körül a porban. Nagy része már ehetetlen
volt, de Graniának még sikerült találnia két tojást és egy cipót. Ha beosztja, és talál ehető
gyökereket és vizet is, talán kitart valahogy Uisneathig.
Az egyik tojást a zsebébe ejtette, a másikat pedig gondosan megtörölte leinéje tiszta
sarkával. Mohón nyelte a szánalomra méltó reggelit, és lassan kezdett visszatérni az ereje. A
megmaradt cipót szoknyája mély zsebébe rejtette, majd még egyszer Dill felé fordult.
Furcsa szagot érzett, így csak a száján át vette a levegőt, majd letérdelt, és a halott felé
fordította Isoldét.
A férfinak tudnia kell, hogy miért halt meg. Grania visszatartotta a lélegzetét, és lefejtette a
férfi merev ujjait a tőrről. Amikor hozzáért a halotthoz, felfordult a gyomra, de nagyokat
nyelve megpróbálta elfojtani rosszullétét. Szüksége volt a késre.
Nagy nehezen felállt, elbúcsúzott Dilltől, és átfésülte a tisztást, hátha tudna vizet meríteni
valahonnan. Jól sejtette, egy apró kis patak csörgedezett a tölgyes másik oldalán.
Odatántorgott, letérdelt, és kezéből tölcsért formálva nagyokat nyelt a vízből.
Eszébe jutott, hogy Isolde hamarosan fel fog ébredni az éhségtől. Mialatt a kislányt etette,
megpróbálta végiggondolni, hogyan juthatnak el Uisneathbe, de mindig csak Niall arca tűnt
föl előtte. Biztos volt abban, hogy a férfi eljön érte és a gyermekért.
Kislányt szült… ami sok reményre adott okot. Még ha Niall végül rájuk is találna,
otthagyná neki a gyermeket.
Az O’Neillek ugyanis úgy gondolták, a lányoknak nem vehetik semmi hasznát, talán csak
arra jók, hogy kelengyét és hozományt kapjanak értük. De Isolde Niall vonásait örökölte. És
Grania jól ismerte már a férjét nem úgy gondolkodik, mint a férfiak többsége. Tartania kell
tőle, és elkerülni őt mindenáron. El is fogja kerülni, annak ellenére, hogy nagyon szerette
volna, ha drága kisgyermeküket megmutatná neki.
Megcsókolta Isolde feje búbját, és tovább vonszolta magát. Így legalább a pici most csak
az övé volt. De holnap… vagy három év múlva… ugyan, ki lát a jövőbe? Azzal tisztában volt,
hogy Niall végül el fog jönni értük – feltéve, ha még él.

A köd felszállt, és Grania meglátta a lángokban álló tavat. A csípős füstből és az elsötétült
égből ítélve úgy vélte, hogy a hatalmas tűz nemrég kaphatott lángra.
A bűzt már Uisneathtől mérföldekre érezni lehetett, mintha a falu sötétséggel és halállal
köszöntötte volna hazatérő leányát.
Grania szorosan magához szorította Isoldét, és sietősebbre fogta lépteit a tóhoz vezető
ösvényen. Alig várta már, hogy valahol végre mélyeket lélegezhessen a tiszta levegőből, és a
lába is annyira fájt a két hete tartó folyamatos gyaloglástól, hogy már csak bicegve tudott
járni.
A füst betemetett mindent, Uisneath szépségéből semmi sem maradt.
Grania megdöbbenten pislogott a rémülettől, amikor közelebb ért a lángoló épülethez,
mely egykor az otthona volt. Eltakarta a látványt Isolde szeme elől.
Maeve… Eithne… Grania nagyon szerette volna biztonságban tudni őket. Ám a szörnyű
látvány megfosztotta minden reménytől. A cölöpökre építette kunyhók óriási gyertyákként
világítottak. Tűzoszlopok lobogtak ott, ahol valamikor a tetők álltak.
A sekély víz visszaverte a lángok fényét. Grania csak később eszmélt rá, hogy a tópart is
ég. A tűz áttört a kunyhók ablakain… a lángok már a fehérre meszelt falakat nyaldosták. De
vajon mitől gyulladhatott fel a falu?
Grania a megdöbbenéstől a szája elé tette a kezét, amikor megértette: Uisneatht
felgyújtották! A vádlott nevét hangosan kiáltotta a levegőbe: az O’Neillek! Oldalra hajtotta a
fejét, mint egy megsebzett madárka, és halkan jajgatott. Niall, aki elátkozta őt, mert nem hitte
el, hogy megvédi, most felgyújtotta Uisneatht.
 Körülötte morajlott a levegő. Érezte a szénné égett hús és a megpörkölődött vadszőlő
szagát. Néhány kétségbeesetten bégető, megzavarodott kecske kivételével a falu állatai mind
elpusztultak a lángokban.
A lenkötegek fáklyaként lobogtak a még megmaradt tárolóhelyiségekben. A köpülök és a
szövőszékek szanaszét hevertek, mintha menekülni próbáltak volna.
Hűvös könnycseppek áztatták Grania forró arcát, a koromszemcsék odatapadtak finom
bőréhez. Lassan hátrafelé lépdelt, tekintete üvegessé vált. Megpróbált gondolkodni.
Isolde miatt mindenképpen biztonságos helyet kell keresnie. Itt semmiképp sem
maradhatnak, az O'Neillek valószínűleg vissza fognak térni. Még mindig nem érezte magát
elég erősnek ahhoz, hogy a háború dúlta területeken át dél felé menjen.
Azon tűnődött, vajon volt-e esélye a Regaine-nek és a papnőknek, hogy menedékre
találjanak Rath Mórban?
Akár odamentek, akár nem, mégiscsak Fergus erődje tűnt a legbiztonságosabb helynek e
zűrzavarban. Nincs más választása, mint hogy az ulsterieknél keressen védelmet.
Megfordult, hogy elinduljon, de egy hatalmas fekete csataló pofájával találta szembe
magát. A ló patája pont a lába előtt toporgott, és ahogy Grania felnézett, észrevette, amint a
lovas rideg, sötét szemekkel méregeti őt.
A férfi szoros bőrsisakot viselt, és teljes fegyverzetben volt. Grania teljesen megdermedt,
amikor megpillantotta a ló pokrócát: O’Neillék jelvénye, a vörös ököl volt rajta.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Azt hiszem, eltévedtem… – Grania szíve mintha hangosan
megdobbant volna a hazugságtól, pedig még azt is eljátszotta volna, hogy ő maga Jézus, ha
így megmentheti Isolde életét.
– Mi dolgod van itt, asszonyság? Hát nem tudod, hogy ez egy elátkozott hely? – Vörös,
néhol őszes haj kandikált ki a sisakja alól, állát szakáll borította. Grania még csak elképzelni
sem tudta, hogy ez a férfi barátságosan viselkedjék vele. – Mi dolgod errefelé? – ismételte
egyre kíváncsibban a férfi.
– Eltévedtem, uram… – válaszolta tisztelettudóan Grania.
– Mi keresnivalód van itt?
– Egy fogadót szeretnék végre találni… a gyermekem csak néhány napja született! – A
lány könyörögve nézett rá.
– Ez a romhalmaz tegnap még virágzó druida település volt – válaszolt a férfi, s még csak
tudomást sem vett Isoldéről, kinek orrocskája megrándult a füsttől. – Itt aztán már nem találsz
egyetlen fogadót sem! – A férfi ajka lefittyedt, amint Graniát méregette. – Egyedül utazol,
férfikíséret és ló nélkül?
– A lovam… – Grania lassan válaszolt, próbált valami elfogadható magyarázatot kitalálni –
kilazította a kötelét, és elszökött. Egyébként a férjemet keresem… Connor szolgálatában áll.
Azt hittem, a közelben táboroznak, de… – A torkához kapott, mert újra eszébe jutott Uisneath,
és nagyon elgyengült – de ezek szerint teljesen félrevezettek. A férjem, csakúgy, mint ön,
uram, O’Neill. Az egyetlen kívánságom, hogy mielőtt meghalna, vethessen egy pillantást
újszülött gyermekünkre.
Maga is meglepődött, milyen folyékonyan tud hazudni… és így folytatta: – Biztosan
megver, ha megtudja, hogy utána jöttem. De egyedül maradtam otthon az anyjával, és amikor
a kislány megszületett… – Grania a lónak támaszkodott, és lábujjhegyen állva suttogta. – Az
anyja egy házsártos vénasszony, nem tudtam elviselni tovább! – Hátralépett, mintha
megkönnyebbült volna, hogy elmondhatta a titkot. – A férjem biztosan elrejtene valahol
máshol – ha megtalálnám végre!
A lovas közömbös tekintettel figyelte, majd hátravetette a fejét, és hirtelen felnevetett. A
mosoly valamivel barátságosabbá tette csúnya arcát.
 – Egész Inisfailben háború dúl, de te elindulsz, hogy megkeresd hóbortos párodat…
Merész dolog, mondhatom! Szerintem könnyebb lenne elbánni azzal az anyóssal, mint hogy
megtaláld a férjed ebben a zűrzavarban, Connor rengeteg zászlóaljának valamelyikében!
Grania végül nem bírta tovább, sírva fakadt. Az O’Neill megdermedt egy pillanatra, majd
őrjöngve kiabálni kezdett, mintha biztos lett volna benne, hogy a lány így majd abbahagyja a
zokogást.
– Ki nem állhatom az ilyen nyafogós fehérszemélyeket! Gyerünk! – mondta kelletlenül, és
az út felé bólintott. – Elviszlek a legközelebbi faluba. Aztán azt csinálsz, amit akarsz…
Legjobb, ha azonnal hazaindulsz. Veszélyes környék ez egy magadfajta számára.
Grania bólintott, és hangosan szipogott. A katona idegesen felsóhajtott.
– A férjed…
– Mannu! – szólt élénken Grania, egyre inkább beleélve magát a saját hazugságába.
– Biztos vagy benne, hogy az O’Neill királyt szolgálja?
– Hogyne, Connort! – mondta a lány, s válaszát sűrű bólogatással kísérte.
– Akkor minden bizonnyal Magh Rathnál van. Én is ott lennék most, ha nem küldtek volna
el, hogy nézzek szét errefelé…
– Hát maga nem is volt itt, mikor lángra lobbant a falu? – A tények ellenére Graniában
felcsillant a remény, talán Maeve-nek és Eithné-nek is sikerült időben elmenekülni.
Összeszedte magát, mert nem volt biztos benne, hogy meg tudja hallgatni a részleteket, amit
esetleg a harcos tud a tűzről.
– Nem, nem láttam. De azt csak meg kell nézni az embernek, ha már erre jár, hogy mi lett a
pogányokból! – Az idegen szemmel láthatóan nem vette észre Grania félelmét.
– Persze… – válaszolt halkan a lány. – Akkor Connor hamarosan összecsap Fergusszal?
– Hogyne! – A férfi kisfiúsan mosolygott, mintha már nem is tudna tovább várni. – Azt
mondják, hatalmas, mindent eldöntő csata lesz… Akkor már nekem is Magh Rathnál kell
lennem!
Magh Rath… A csata, amely olyan könnyen Niall életébe kerülhet…
– Kérem, uram, ha valahogyan tudna segíteni nekem…
A katona elutasítóan rázta a fejét: – Nem pocsékolhatom a drága időmet mindenféle
nőszemélyek babusgatására!
– Nem leszek a terhére, megígérem! – tört ki Graniából, és lesütötte a szemét. – Persze
tudom, hogy a dolga sokkal fontosabb. Nem akarok visszaélni a kedvességével – szólt –, csak
azt mondja meg, kérem, merre induljak a gyermekemmel… – Hangja megremegett.
Düh és elkeseredés tükröződött az O’Neill katona arcán. Grania érezte, hogy valamit azért
sikerült elérnie…
– Istenemre, szánalomra méltó kis teremtés vagy… – mondta a férfi. – A férjed még csak
nem is látta a gyermeket?
Grania szipogva megrázta a fejét. A harcos felhorkant, majd lenyújtotta nagy, piszkos
kezét.
– Nagy királyunk menten karóba húzat, ha fülébe jut a dolog… – mormogta fintorogva.
– Imádkozni fogok önért, uram! – Grania szeme csillogott az örömtől. A katona felsegítette
a lóra, Isoldét pedig kettejük közé fektették.
– Az Isten áldja meg magát, O’Neill!
Az idegen oldalba rúgta a kancáját, és elindulta észak felé, Magh Rath irányába. A lány
arcán mosol bujkált. Ha Connor megtudná, kit visz ez a szerencsétlen katona, tényleg azonnal
a fejét vétetné!

Rath Mor sokat változott, mióta Grania utoljára itt járt. Amikor a faluban raboskodott, minden
olyan gyászosnak tűnt a megtörtént szörnyűségek miatt. Most mintha újra felvirágzott volna
itt az élet.
 Nők sétálgattak a gyakorlótéren, vászonszoknyájukba bele-belekapott a kora tavaszi szél.
Miközben csontfésűkkel hosszú, fényes hajukat igazgatták, jókedvűen nevetgéltek, és amikor
Grania félénken elment mellettük rámosolyogtak. A tábor falai között kettesével-hármasával,
oroszlánszemmel díszített ingbe öltözött fiúk gyakorlatoztak. A falu láncra vert kutyái ugattak.
Valahol távolban egy gyermek nevetett.
A faluban a megszokott kerékvágásban zajlott az élet, a jelek szerint itt nem voltak
druidák.
Az egyetlen furcsaság a négyszáz vagy talán még több szekér hosszú sora volt. A kocsik
Rath Mor külső kapujánál állomásoztak, kerekeik frissen vasaltak voltak, és a festett
bőrszerszámokon még meg sem száradt Ulster jele, a hátsó lábain ágaskodó oroszlán alakja.
Fergus harcosai általában szekereket használtak a csatatéren, nem úgy, mint az O’Neillek
vagy a Connaughtiak, akik jobban szerettek lovon vagy gyalog harcolni.
Bár a kocsik körül ma csend honolt, hamarosan átviharzanak a Magh Rath-i síkságon,
egyenesen Niall felé…
Grania nem kételkedett abban, hogy Connor is készen áll a csatára. Amikor az O’Neill-
harcos lerakta őt a táboruk szélénél, a lány alig hitt a szemének: ameddig a szem ellátott,
csapatok masíroztak fel-alá, mint valami hatalmas, felfegyverzett szörnyeteg.
O’Neill fehér sátrai beborították az egész környéket, a kék ég elszürkült a tüzek füstjétől.
Grania mindenfelől lándzsák és kardok fülsiketítő csattogását hallotta. Szeretett volna ott
maradni, hogy megkeresse Niallt, és megpróbálja rávenni álláspontja megváltoztatására. De
nincs értelme… a férfi úgysem hallgatna rá. És most már itt van Isolde is… Rath Mor az
egyetlen biztonságos hely számukra.
A kapuőr könnyen beengedte, még mosolygott is, amikor a lány elmondta, hogy Fergust
szeretné látni.
A férfi kérdés nélkül felvezette a lépcsőn. Graniának eszébe jutott, hogy milyen jól tette
volna, ha előre tervez: egy becsempészett tőrrel egy pillanat alatt véget vethetne Fergus
ármánykodásának. De Uisneathben elhagyta a Dilitől szerzett tőrt, és érezte, amúgy sem lenne
ereje megtenni…
Bevezették a griananba, ahová, mint Aileachban, itt is az erőd főkapuján vezetett az út. A
meleg, nyári napfény beszűrődött a selyem falborítás résein. Az ajtófélfát tört arany díszítette,
a gyékénnyel borított padló kellemes illatot árasztott. Arra a gondolatra, hogy amíg kint
vacogott a hidegben, addig Fergus itt terpeszkedett önelégülten a tűz mellett, újra feltámadt
benne a gyilkolás vágya.
Magához szorította Isoldét, és leült egy vörös dívány szélére. Egy sakktábla feküdt a
mellette álló asztalon, a mérkőzést szemmel láthatóan félbehagyták. Apró termetű, vörös hajú,
sápadt nő jelent meg a bejáratnál. Belépett, és egy fejbólintással üdvözölte Graniát.
Hajfonatait gyöngyök díszítették, hosszú fehér ruhát viselt, hatalmas fekete nyakékkel. Tágra
nyílt, kíváncsi szemmel figyelte Graniát.
– Azt mondták, hogy itt várjak Fergusra – szólt Grania megilletődve.
– A kicsi… fiú vagy lány?
– Kislány – felelt zavartan Grania, és még jobban magához szorította Isoldét.
– Nagy szerencséd van – mosolygott a nő –, legalább nem lesz belőle harcos.
Grania azon törte a fejét, hogy ki is lehet ez a nő…
Hiszen Fergus griananjában voltak, és a másik túlságosan előkelőnek tűnt ahhoz, hogy
szolgáló legyen. Biztosan Fergus szeretője. Vagy a felesége.
– Megfoghatom a gyermeket? Kérlek… csak egy percre… – A nő kinyújtotta rövid karját.
Grania még közelebb húzta magához Isoldét. Amióta megszületett a kislány, még egyszer
sem volt másnál…
De volt valami a másik szemében, ami azt súgta neki, hogy megbízhat benne.
– Nem hiszem…
 – Kérlek. Csak egy kicsit… Hisz nem kérek sokat!
Grania átnyújtotta a kislányt. A nő olyan gyengéden simogatta a kicsi fejét és lábacskáit,
hogy a kislány még csak fel sem ébredt. A grianan bejárata hirtelen elsötétült, Fergus állt meg
az ajtóban.
– Brona… – A férfi arca elkomorodott, ép szeme összeszűkült. – Add vissza a gyermeket!
– A nő szeme könnyekkel telt meg… – Add vissza, azonnal!
A nő dühében elsápadt. Graniának úgy tűnt, mintha már hozzászokott volna Fergus durva
hangneméhez.
Közbe akart szólni, hogy ő adta oda a kicsit, de a nő átnyújtotta Isoldét, mielőtt bármit is
mondhatott volna.
Fergus felesége egy szempillantás alatt eltűnt a szobából.
A férfi becsapta az ajtót.
– Ez a kölyök – mondta Isolde felé biccentve – Niallé?
Grania bólintott. Talán még egy hazugságot is megengedett volna magának, ha nem lett
volna biztos benne, hogy Fergus rajtakapja, és minden dühét rajta tölti ki.
– Fiú?
– Lány… – mondta Grania megkönnyebbülten. Kisebb a valószínűsége, hogy Fergus
megöli, mintha fiú lenne… – A hölgynek, akit Bronának szólítottál… én engedtem meg, hogy
megfogja a kicsit.
– Azt én döntöm el, hogy mit engedek meg a feleségemnek, és mit nem!
– Csak szerette volna…
– Gyereket akar – vetette oda barátságtalanul Fergus, és elfordult. – És mégis: ki nem
állhatja, ha hozzáérek! – Hirtelen visszafordult, és furcsán méregette Graniát.
Grania rezzenéstelenül állta a férfi tekintetét. Felelevenedtek benne a nyomasztó emlékek.
Most a férfi nem volt leizzadva, nem volt koszos az út viszontagságaitól, sima, sötét bőre és
fekete haja szinte ragyogott a tisztaságból. Királyi díszruhát viselt, ujjain aranygyűrűk
csillogtak. Színes brattáját hatalmas arany melltűvel fogta össze, amit egy oroszlánfej
díszített. Még vak szeme sem tűnt olyan szörnyűnek, mint korábban. Grania megdöbbent a
gondolatra, hogy a férfi talán még tetszene is neki – ha nem ismerné már túl jól lelkének sötét
zugait.
– Ezek szerint jobban kedveled az én társaságomat, mint Niallét? – jegyezte meg csípősen
Fergus, és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy sikerült feldühítenie a lányt.
– Azért jöttem, hogy menedéket kérjek tőled. Tartozol nekem ennyivel… A druidákkal
kötött egyezséged miatt gyújtották fel Uisneatht. Itt vannak a nővéreim?
– Nem találkoztál velük?
– Azonnal mondd meg: itt van Regaine és a papnők? – Grania hangja egyre dühösebb lett,
amikor látta, hogy a férfi csak kínozni akarja, azért nem válaszol.
Fergus mosolygott.
– Tehát igaz a szóbeszéd, miszerint Uisneath leégett… Ezért kopogtatsz Rath Mor kapuján.
– Nincs más választásom. Gondolnom kell a gyermekemre is.
Fergus közelebb lépett, Grania érezte rajta a tavaszi virágok és a levendula illatát.
Felemelte a lány állát, s a szemébe nézett.
– Talán, fekete angyalom, még mindig megegyezhetünk…
Grania eltaszította magától: a férfi tekintete ekkor akadt meg összeégett kezén.
– Hát ennyire szeret a férjed? Ilyen kegyetlen módon kell bebizonyítanod, hogy
viszontszereted őt?
– Én akartam a tűzpróbát!
– Ebben is rokonok vagyunk… – Fergus odahúzta undorító szeméhez Grania sebhelyes
ujjait. A lány visszahőkölt az irtózattól, amikor hozzáért.
 – Semmiben sem osztozom veled! – szólt hűvösen Grania, és hátralépett. – Az én rokonaim
Uisneathben voltak… és most már ezt is elvették tőlem… Nem lett volna szabad idejönnöm!
– mondta a fejét rázva.
– Pedig szívesen látlak! – válaszolt nyugodtan a férfi. – Brona majd elkészíti a
fekhelyedet… hacsak nem akarsz az enyémen osztozni!
Grania nem tudta visszatartani dühét… Nincs az a pénz, amiért rábízná magát erre a
vadállatra. Inkább falják fel az erdei vadak, mint hogy egyetlen éjszakát is Rath Mórban
töltsön.
– Semmivel sem tudsz itt tartani!
– Nocsak… Gyere csak ide, kis boszorkányom! Majd azután dönts! – Fergus ravasz
pillantást vetett rá, és Grania kíváncsian követte őt a grianan ablakához.
A lány, készen arra, hogy valami borzalmas látvány tárul elé, kikukucskált. De Rath másik
felében, egy fasor mögött meglátta Eithnét, mellette pedig ott ült nagynénje és Regaine.

20. FEJEZET

– Ulster gyáva fattya, mutasd magad! – Niall most még hangosabban próbálta előcsalni
ellenfelét. Dühös kihívását válasz nélkül verték vissza Rath Mor komor, fehérre meszelt falai.
Felhők takarták el az erőtlen napot: a tavaszi levegő hűvös volt, és mozdulatlan. Niall már
jóval napfelkelte előtt talpon volt, készen arra, hogy összecsapjon Fergusszal. Azon tűnődött,
vajon ma is hiába csalogatja-e halálos ellenségét?
A fejőlányok, akik állataikat terelgették a domb lábánál, elhallgattak, ahogy elment
mellettük. A kutyák gazdáik sarkánál lihegtek: az ulsteri harcosok pedig felfegyverkezve
gyülekeztek Rath Mor gyakorlómezején, és némán figyelték őt: Niall úgy lovagolt közöttük,
mintha nem is ellenségük, hanem szövetségesük lenne. Úgy tűnt, mintha Fergus számított
volna rá, de a férfi mégsem látta őt sehol.
Niall Rath Mor főkapuját figyelte. Azt mondják, az ajtó szemöldökfáját az elesett ulsteri
hercegek vérével festették vörösre. Niall mosolygott magában… a Magh Rath-i csata után
Rath Mor minden falát sötétvörösre festhetik majd.
Ulster zászlaja borostyánként kúszott fel a grianan mellvédjére. Alatta a tartomány többi
törzsének a lobogója díszelgett. Hamarosan mindannyian O’Neillék uralma alá kerülnek –
gondolta Niall.
– Ulster gyáva fattya! – kiáltotta Niall.
– Urunk nem ijed meg egyetlen O’Neilltől sem!
Niall felpillantott a fal tetejére. Egy kövér asszony hajolt ki bizonytalanul, aztán hátradőlt,
és egy követ hajított le, ami tompa puffanással esett Niall lába elé. A nő a következő
pillanatban eltűnt, mintha valaki hátrarántotta volna. Az erőd tetején egyre több kíváncsi arc
tűnt fel, Fergus azonban nem volt közöttük.
– Mondjátok meg gyáva királyotoknak, hogy nem rejtőzhet el! – Niall sértegetésére dühös
kiabálás volt a válasz.
– Csak azok elől szoktam elrejtőzni, O’Neill, akik jól rám ijesztenek! De te még erre is
képtelen vagy!
Niall Fergus rút arca felé fordult. Akárcsak ő, ellenfele is állig fel volt fegyverkezve.
Lábszáránál bőrtokok sorakoztak, gazdagon díszített kardhüvelyét pedig olyan szorosan
kötötte fel, hogy a szíj vállába mélyedt.
 Nem viselt sisakot Niall örömmel vette észre, hogy egykor koromfekete haja mennyire
megőszült az évek során. Fergus régen oly sima homlokát mély ráncok barázdálták, de a
szemei – az egyik tüzes, a másik élettelen – mit sem változtak. Négy éve már, hogy utoljára
találkoztak, de a harc tüze nem lankadt egyikükben sem.
– Itt vagyok, testvér! Mondd hát el, miért jöttél! – Fergus kényszeredett mosollyal emelte
felé a karját.
Niall várt egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
– Connor küldött, hogy békét kérjek tőled – bökte ki nagy nehezen. Legszívesebben
azonnal csatára hívta volna Fergust ahelyett, hogy Connor lágyszívű ajánlatát közvetítse. De
megígérte apjának, hogy ad még egy utolsó lehetőséget.
Fergus egy pillanatra mintha meghökkent volna, de aztán hirtelen nevetni kezdett,
hamarosan egész Rath Mor a kacagásától visszhangzott.
– Békét! Tehát az O’Neillek főkirálya megijedt a félszemű ulsteritől! – Niallra nézett, és
hirtelen kijózanodott. – Vagy Connor még mindig jobban szeret engem, mint téged?
A vád tőrként hasított Niall szívébe. Legszívesebben azonnal leszúrta volna a bátyját:
akkor Fergus meglátná, hova vezet meggondolatlan gúnyolódása. De a Connornak tett
ígéret…
A tömeg elnémult.
– Nyilvánvaló, hogy apánk Airghiallát és az uralmad alatt lévő területeket szereti jobban,
és nem téged. Csupán Connor könyörületességének köszönheted, hogy békét ajánl neked! –
mondta nyugodtan Niall.
Fergus ellenségesen nézett rá.
– Tehát Connor arra kér, hogy adjam meg magam… és cserébe mit ajánl?
– Mivel Airghialla soha nem lesz a tiéd, elég nagy jutalom az is, ha meghagyja az életedet.
– Előbb kerül ő az én kardom elé! – Fergus arca megkeményedett, és remegett dühében.
Ujjai kardja markolatára fonódtak.
Niallnak nem is okozhatott volna annál nagyobb örömöt, mint hogy visszautasítja a
békeajánlatot: most már az igazságtétel következhet. Vérfagyasztó harci kiáltással előreugrott,
és kardjával a másik felé csapott. Fergus nem tudta olyan hirtelen előrántani a fegyverét,
felemelte pajzsát, így védte ki a támadást, de az ütés erejétől megtántorodott, és a földre esett.
A hátán feküdt, s zavart tekintettel figyelte Niallt. A csatára hívás a szertartások szerint véget
ért.
– Megküzdünk egymással, mint férfi a férfival! A győztes átveheti Airghialla irányítását! –
Niall legszívesebben most azonnal kivégezte volna bátyját. De a brehon jog szigorúan
intézkedik a kihívás szabályairól: először is szemtanúk előtt kell történnie, másodszor az
ellenfeleknek meg kell egyezniük a feltételekről, végül legalább öt napnak kell eltelnie a
végső összecsapásig.
– Nos? Egyetértesz?
Fergus felállt, és leporolta ruháját. Még mindig nehezen szedte a levegőt, amikor egymás
szemébe néztek.
– Az én kardom is várja már, hogy igazságot tegyen, de visszautasítom a kihívást!
Niall nem akart hinni a fülének, még a kardját is elejtette döbbenetében.
– Tessék? – kérdezte gúnyos nevetéssel. – Hát ennyire gyáva vagy?
Fergus már alig tudta visszafogni kirobbanni készülő dühét.
– Képtelen vagyok betartani a brehon szabályokat!
Niall minden képzeletét felülmúlta a válasz. Fergus annyira sóvárgott már a harcra, hogy
nem tudott még öt napig sem várni. A férfi arcához szegezte a kardját, és harcállásba
helyezkedett. Amikor látta, hogy Fergus nem mozdul, dühösen meglengette a fegyverét. –
Gyerünk már!
Fergus letette a pajzsát, és a karját keresztbe fonta a mellén.
 – Megküzdünk egymással, testvér, de nem ma! És nem megyek bele olyan feltételekbe,
amelyek emberszámba sem vesznek!
– Pedig tisztességes feltételeket szabtunk. Csak akkor kell átadnod Airghiallát, ha vesztesz.
Ennyire nem bízol a téged támogató szellemekben, hogy még csak el sem tudod képzelni a
győzelmet?
Fergus a fejét rázta.
– Én nyerek, O’Neill. Csak már nem elégszem meg Airghialla földjével. Többre vágyom…
– Csak mondd! Megküzdünk érte!
– Connor szemét akarom!
Még Niall sem gondolta volna, hogy Fergusban ilyen vad gyűlölet lakozik Connorral
szemben. A király békét ajánlott neki, mert szeretné megkímélni az életét, erre Fergus ilyen
rosszindulatúan válaszol…
Niall nagy levegőt vett.
– Akkor jól fend meg a kardodat, testvér. Mert mielőtt eljuthatnál a királyhoz, az én
nyakamat kell elvágnod!
– Úgy lesz!
Niall hátán végigfutott a hideg. Nem magát féltette, hiszen ő akart csatázni Fergusszal, s
különben is: voltak már fivérénél sokkal gyorsabb, ügyesebb ellenfelei is.
Viszont nagyon aggódott Connorért.
Pedig a király helyzete megingathatatlannak tűnik, hiszen már több éve ül a trónon. De
Connor biztonságban lesz, legalábbis addig, amíg Niall a közelben tud maradni, hogy
megvédelmezze. Csakhogy éppen itt a bökkenő. A csatákat ugyanis általában nem tervezik
meg előre, és a nagy zűrzavarban senki nem tudja előre, hogy mi következik. Az öreg
könnyen elszakadhat a hadvezérektől… és ha Fergus egyedül találná Connort, úgy, hogy Niall
nincs a közelben… bármi megtörténhet.
– Ez csak a fiú bosszúja, testvér, és nem a férfié!
– Annál jobb! Talán nem gyermekkoromban vesztettem el a szememet? Connor pedig a
legszebb férfikorban, egészséges és jóképű volt akkor. Ugyan, mit vehetnék el tőle, amit
ugyanolyan nagyra értékel, mint amit én elvesztettem? Csakis a trónt… A trónt, melyről egy
nem odavaló királynak azonnal le kellene mondania…
– Gyűlölted őt, mégis megesküdtél, hogy szeretni fogod. Azok a piktföldi évek… hogy te
mennyit hazudtál! – Niall ugyan ki nem állhatta Fergust, de egészen mostanáig tényleg nem
értette, hogy miért olyan ördögi a lelke. Fergus fagyosan elmosolyodott. – Nem gondolhatod
komolyan, hogy a helyébe lépj! – dörmögte keserűen Niall. – A törvény sem engedné…
– Talán azt hiszed, hogy a brehon jog téged támogat? Niall! Ha Connor elesik, te már nem
lehetsz az örököse!
Niall ujjai elfehéredtek kardja markolatán.
– A rosszindulatod visz majd a sírba…
– Téged pedig Magh Rath – mondta Fergus. – Hány embere van a főkirálynak?
Niall először hazudni akart, hátha Fergus attól retteg, hogy apja beváltotta az ígéretét, és
tízezer harcost állított fel ellene. De a túlerővel kivívott győzelem nem tisztességes…
– Hatezer. És Ulsternek?
– Közel ugyanannyi.
– Piktek és britek is?
Fergus elmosolyodott.
– Tehát hallottál a szövetségeseimről…
– Igen, tudom, hogy zsoldosokat fogadtál… De gondold csak végig, mennyire számíthatsz
rájuk. Ha a harc elkezdődik, szégyent hozhatnak rád a csatamezőn!
– És attól nem félsz, hogy a druidák tőrbe csalják szellemeikkel a harcosaidat?
 Niall arca elvörösödött dühében. Még ha Connor nem is hiszi el, Niall tudta, hogy a
druidák Fergus malmára hajtják a vizet. Nem volt okos dolog a királytól, hogy elküldte az
öreg varázslót, és az sem volt helyes, hogy Niall tiltakozása ellenére elhamarkodottan
felégette Uisneatht.
– Elég éles ez a kard, testvér, ahhoz, hogy elvágja az életed fonalát – vágott vissza
merészen Niall, bár erőt kellett vennie magán, nehogy elárulja a félelmét.
Éles vakkantás hasított a levegőbe. Niall hátrafordult: azonnal felismerte a hangot. Eithne
rohant felé az erőd főkapuja felől. Lábai majdnem összeakadtak a nagy sietségben, nyüszítve
a férfi lábához telepedett, örömében összevissza csapkodott a farkával. Niall gombócot érzett
a torkában, szája teljesen kiszáradt. Grania itt van Rath Mórban?
Megfordult, és Fergusra nézett. Felforrt a vére, mikor meghallotta gúnyos nevetését.
– Látod, testvér… Nemcsak a druida szellemek álltak mellém, hanem még a feleséged is!
Niall biztos volt benne, hogy Fergus hazudik. Grania Aileachban van, hiszen ott hagyta…
Biztos csak Eithne jött el a druidákkal Uisneathből. Mégis, Fergus arca másról árulkodik.
Biztosan elrabolta Graniát… Másképp hogyan is kerülhetett volna ide a lány? Niall alig tudta
visszafogni magát, hogy ne végezzen itt helyben Fergusszal.
– Ezért még megfizetsz, testvér! – mondta.
A másik pimaszul vigyorgott, aztán Eithnét a nyakörvénél fogva elvonszolta magával. A
válla fölött kiáltott hátra.
– Ne aggódj, a feleséged talán mégis életben maradhat. Persze, csak akkor, ha az O’Neillek
mind meghalnak!

Egy hatalmas, erős kéz fogta be Grania száját hátulról.

A lány úgy vergődött, mint egy partra vetett hal, s a félig kész kelengye, amit Isoldénak
varrt, leesett a földre. Dühös vadállatként próbált támadójába harapni, de nem sikerült, a kéz
túl nagy és túl erős volt. Aztán körmét próbálta támadója karjába vájni, de már-már attól
tartott, hogy Fergusnak sikerül tőle megtudnia azt, amit annyira akar…
Inkább meghalt volna, semhogy engedelmeskedjen neki. Teljes erőből rúgott a férfi
sípcsontjába, és még inkább felbátorodott, amikor meghallotta, hogy támadója fájdalmasan
felnyög. Elkeseredett dühvel küzdtek egymással, míg el nem veszítették az egyensúlyukat, és
tompa puffanással a lány ágyára nem estek.
– Maradj csendben! – A lány azonnal elhallgatott, szeme tágra nyílt. Ahogy megfordult, a
kéz szorítása meglazult a száján, és amikor meglátta támadóját, egész testében
megkönnyebbült. Niall, és nem Fergus volt az, aki orvul nekirontott! A férfi a vérző
karmolásnyomokat dörzsölte a karján, de közben le nem vette szemét a lány hasáról.
– A gyermek… – Niall szeme türelmetlenséget és rémületet tükrözött. Grania
egyetlenegyszer látta ennyire elgyötörtnek férje arcát: aznap éjjel, amikor Deirdre elvetélt és
meghalt. Niall attól tartott, hogy ugyanez történhet az ő gyermekével is. – Él a kicsi? –
kérdezte halkan.
Grania tudta, hogy véget vethetne a férfi fenyegetőzésének, ha kegyetlenül azt hazudna,
hogy Isolde meghalt. A kicsi kint volt Maeve-vel, és biztos volt benne, hogy Niall nem látta
őket. De még a félelem – hogy esetleg Niall elveszi tőle Isoldét – sem vette rá ilyen hitvány
hazugságra.
– Él és… kislány.
A férfi megkönnyebbülten, hangosan felsóhajtott.
– Kislány?
Grania bólintott.
– És jól van.
 Niall ajkán mosoly bujkált. Grania most már láthatta, hogy a férfi nem szolgált volna rá a
hazugságra, meg kellett tudnia, hogy nem Fergus Isolde apja. Igényt tartott a gyermekre
anélkül, hogy látta volna, és ennek Grania is nagyon örült.
Hirtelen minden szép emlék megelevenedett benne.
Niall gyengéd, kék szeme, mely annyira ellentétben állt erőszakos, harcos jellemével.
Felidézte a férfi testének illatát, zilált haját…
De mindez a múlté. Túl magas már a fal közöttük.
Kellemetlen döntések, elvesztegetett idő… Még ha közös fájdalmaikat sikerülne is
legyőzniük, Niallnak még akkor is el kellene őt fogadnia olyannak, amilyen: bárcsak ne
akarná folyton megváltoztatni. A férfi arca azonban nem sok jót ígért.
– Fogd a gyermeket! Elmegyünk innen.
Grania felnézett, tekintete reményt és kétségbeesést tükrözött. Talán megváltozott volna a
véleménye?
– Hová akarsz vinni?
– Connor sátrába.
Grania szomorúan lehajtotta a fejét.
– Tehát még mindig meg akarsz változtatni…
– Hiszen a feleségem vagy!
– És druida…
– És Fergus foglya! – üvöltött dühösen a férfi. A lány ráébredt, hogy a férfi azt hiszi,
erőszakkal hozták ide: – Saját elhatározásomból jöttem Rath Mórba!
– Hazudsz!
– Pedig ez az igazság!
Kínos csend zuhant közéjük. Grania érezte Niall vívódását. A férfi hirtelen felkapta a fejét,
és mélyen Grania szemébe nézett.
– Ha azzal fenyegetett meg, hogy megöli a gyermeket…
– Mondtam már, hogy én akartam idejönni – mondta lassan és megfontoltan. – Menedéket
kerestem a gyermekemnek.
– A gyermekünknek!
– Isolde az enyém. Itt biztonságban vagyunk.
– Senki sem érezheti magát biztonságban egy ilyen őrült vadállat mellett, mint Fergus!
– Az igazság az, hogy semmiben sem különbözik tőled, már ami viselkedéseteket illeti.
Kivéve abban, hogy ő legalább nem akar a saját képére formálni! – Grania nem akarta
kimondani, amit Niall már rég tudott: ha érezné, hogy a férfi eléggé szereti ahhoz, hogy
elfogadja őt, örömmel elmenne vele.
Niall a lány szemébe nézett, és szinte megbénította gyengéd érintésével. Grania menekülni
próbált, de erős karok tartották fogságukban. A férfi tovább kérlelte.
– Kérlek, jöjj velem. Nem foglak Aileachban tartani, ha nem akarod. De ha itt maradsz
Rath Mórban, me fogsz halni a gyermekünkkel együtt – suttogta lágyan.
Grania kiszabadította magát a férfi karjai közül, megrázta a fejét.
– Te is a halál felé menetelsz, mint minden O’Neill. És túlságosan is el vagy telve
magaddal. Hát azt gondolod, hogy Connor felveheti a harcot a druidák varázs erejével?
– Tehát még mindig nem bízol bennem! – mormogta a férfi.
– Mert még mindig vak vagy! Fergus fog nyerni, mert őt szolgálja a varázserő!
Niall úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Ha Ulster elesik, nem menekülhetsz tovább. Uisneath sincs többé.
– Igen – mondta a lány, zöld szeme összeszűkült. – Tettél róla…
– Én… – Niall megakadt. – Nem én tettem! De a történtek bizonyítják, hogy a druida
varázserő korántse annyira hatalmas, mint hiszitek.
– Az O’Neillek kegyetlensége csak még erősebb tesz bennünket!
 – Uisneath össze sem lesz hasonlítható azzal, ami Connor bosszúja révén Ulsterrel – és a
druidákkal – fog történni, ha Fergus mellett maradtok.
– Menj! Majd imádkozom az Istennőnkhöz, hogy tartson távol a küzdelemtől. – Grania
elfordult, nem tudta volna tovább elviselni Niall meggyötört arcának látványát.
– Ne pocsékold rám az idődet! Hiszen hónapok óta csak erre a csatára várok! – válaszolta a
férfi barátságtalanul.
Az ajtó felé indult, de hirtelen megállt.
– Connor kardját… elátkoztátok?
Grania tudta, hogy a férfi semmit sem utál jobban, mint hogy ilyesfajta dolgokról kelljen
kérdezősködnie.
De úgy látszik, Connorért érzett aggodalma felülmúlta büszkeségét. Féltette apját, aki még
mindig nem akart igényt tartani a szolgálataira.
– A kard acélból készült. Nincs mágikus ereje.
– De a druida szellemek… – A férfi kérdőn nézett rá.
– Connor kardja ki fog tartani. De a király sorsáról nem tudok többet.
– Akkor indulok… – mondta Niall, és megfordult.
– Várj még… – szólt utána Grania. A férfi reménykedő tekintettel nézett vissza. – Mielőtt
elmész… nem akarod látni a gyermeket? – csúszott ki a száján, mielőtt jobban
meggondolhatta volna. Érezte, hogy nem engedheti el Niallt anélkül, hogy látta volna a
kislányukat.
A férfi hálásan tekintett rá.
– De igen… És megígérem, hogy nem bántom… És nem veszem el tőled – tette hozzá
halkan.
Grania hitt neki, bár nem tudta, miért. Még soha nem látta ennyire hálásnak a férfit.
Elhúzta a függönyt, és kikiáltott Maeve-nek. Nénje azonnal behozta az izgő-mozgó kislányt.
A gyermek megnyugodott, és tágra nyílt szemmel nézett apjára, mintha tudta volna, hogy
anyja kinek a karjába fektette. Niall arca elérzékenyült, amikor megpillantotta a kicsi kék
szemét… Deirdre szemét.
– Isoldének hívják! – mondta Grania.
– Isolde… – ismételgette áhítattal Niall. – Anyám neve…
Hosszú ideig némán tartotta a gyermeket, majd mielőtt visszaadta volna Graniának,
megcsókolta a kicsi fejét.
– Vigyázz rá! – nyelt nagyot a férfi.
– Te is magadra.
Niall gyorsan elment. Grania odanyomta orra hegyét Isolde fejéhez, és halkan sírni kezdett:
könnyei a kicsi finom, göndör haját áztatták.

Maeve hosszú ideig állt a sötétben, és figyelte a Regaine szolgálólányát, aki fürdővizet
hordott a kis épületbe.
A kunyhó teteje mögött, Rath Mor mellvédjén harci fáklyák lobogtak. A csata előestéje
volt, de Maeve-re igazi küzdelem ma éjjel várt.
A papnő követte a pikt szolgát a sátor belsejébe, majd határozott intéssel kiküldte. A
Regaine háttal az ajtónak állt. Úgy tűnt, mintha figyelemre sem méltatná látogatóját, tovább
rendezgette hosszú, ősz hajában az aranycsengőket és fésűket, bár tudta: Maeve ott van
mellette.
Nyugodtnak látszott, amikor megnézte magát a fali fémtükörben. Bütykös kezével
végigsimította hatalmának jelképét, a görbe vonalakkal díszített mellvértet.
Fehér, vadonatúj leinét viselt, a közepén jégszerű kristállyal. Haja még mindig nedves volt
a fürdőtől, ősz haj fürtjei eltakarták ráncos homlokát. Megigazította fején druidák
aranykoronáját, és lassan Maeve felé fordult.
 – Mondd el, miért jöttél!
Maeve végre szabad folyást engedhetett felgyülemlett dühének.
– Nem mehetünk el szó nélkül amellett, amit tettél!
– Mondd hát, mi a baj! – A férfi tekintete változatlanul nyugodt volt.
– Elkötelezted magad Magh Roth mellett, pedig tudtad, hogy veszíteni fogunk!
Maeve azt várta, hogy a pap majd visszautasítja a vádat, vagy legalábbis megkérdezi, hogy
meri ilyesmikké zavarni.
A Regaine leült egy székre a tűz mellé, és a kisujjára fűzött láncot csörgette: az arany
láncszemeket figyelte, amint visszaverik a napfényt.
– Az Istennő megparancsolta, hogy Fergus mellé álljunk. Mi mást kellene még tudnom?
Maeve odarohant hozzá, letérdelt, és kétségbeesett tekintettel a papra nézett.
– Hiszen tudod, hogy Fergus meg fog halni, és mi elpusztulunk vele együtt!
A férfi odafordult hozzá, de nem szívesen tette ki magát a nő haragjának.
– Sorsunkat nem kerülhetjük el. Egyébként pedig Ulster fog győzni.
Maeve végképp nem számított arra, hogy a pap ilyen nyugodtan, hűvösen fogja
visszautasítani. Az isteni jel, Fergus fej nélküli, vérző testének látványa, az álom, amely a
múlt éjjel kínozta… Azóta legalább százszor megpróbálta végiggondolni és megérteni, vajon
az idős férfi miért hozta ide őket. Lehet, hogy Fergus lefizette őt? Vagy talán a pap őrült meg?
Maeve soha nem gondolta volna, hogy a Regaine szántszándékkal képes a halálba küldeni
őket.
– Talán azt sem ismered el, hogy Fergusnak semmi esélye a győzelemre?
A Regaine kisimított egy kócos, nedves hajfürtöt az arcából, és nagyot sóhajtva lehunyta a
szemét. Maeve arra számított, hogy amikor a férfi újra felé fordul, felfedezheti végre a
ravaszságot és a fondorlatosságot az arcán, de csalódnia kellett.
– Fergus meg fog halni – válaszolt a pap, de úgy, mintha valami jelentéktelen dologról
beszélne.
– De ha tisztában vagy ezzel, akkor azonnal szakítanunk kell vele! – kiáltotta Maeve. –
Biztos, hogy ön sem akar a halálba vezetni bennünket!
– Nem én, hanem az Istenanya vezet minket.
Maeve egész testében reszketett a dühtől.
– De ő nem kérné azt soha, hogy értelmetlenül haljunk meg!
A pap homályos szeme megenyhült, amikor kinyújtotta felé véreres kezét. Maeve azonban
visszautasította.
– Nem áltatlak tovább, lányom. Vannak dolgok, melyeket képtelen vagyok befolyásolni.
De egyet tudok. A druidák csillaga leáldozóban van, a varázslatok ideje lejárt. Nincsenek már
koronázott királyaink, és nem tudjuk megjósolni a háborúk kimenetelét sem. Hitünk
fényessége már nem a régi. Bármi történjék is Magh Rathnál, akár Connor és az O’Neillek
győznek, akár Fergus – mi halottak vagyunk.
– Nem! – Maeve még mindig reménykedett, hogy meg tudja győzni a férfit. – Még most
sem késő megtagadni Fergust. Az O’Neill király talán megkönyörül rajtunk.
A Regaine ráncos arca megkeményedett a dühtől.
– Hát azt hiszed, az ember befolyásolhatja a sorsát? Ha ma meg is nyerjük Connor
jóindulatát, holnap talán éppen ő fog ellenünk fordulni! Az is lehet, hogy egy másik törzs
személyében ér utol a végzetünk. Az Istennő útjai kifürkészhetetlenek. De az biztos, hogy
nem tartozik a feladatai közé, hogy mindenben a mi elképzelésünket támogassa!
– Hiszen mi vagyunk, akik szolgáljuk őt! Képtelen vagyok elhinni, hogy hűségünket
fájdalommal jutalmazná!
– Gyermekem: mi csak az utat választhatjuk meg, hogy hová vezet, azt nem tudhatjuk!
Maeve felállt, és járkálni kezdett. Elvesztette minden reményét. A pap megingathatatlannak
tűnt, de a papnő mégsem tudta elhallgatni vádjait.
 – Nincs jogod a halálba küldeni minket!
– Pedig a legnagyobb megtiszteltetés az embernek, ha a hitéért halhat meg.
– Mi csak egy hitetlenért fogunk elpusztulni!
Könnyek peregtek végig Maeve arcán.
– Sokkal több isteni erő fejtőzik Fergusban, mint hinnéd. Még ő sincs tisztában azzal, hogy
mi mindenre képes. Képtelen vagy elfogadni, hogy Magh Rath-tal inisfaili küldetésünket
teljesítjük?
– Ha így van, akkor menjünk máshová! Még ha Uisneath el is veszett… Hajózzunk át a
piktek vagy a britek földjére. Végtelen tengert, ezernyi hegyet találhatunk, ahol biztonságban
lennénk!
– Hát elmenekülnél, mint egy undorító svábbogár a fény elől? És hagynád, hogy a
dalnokok verseket írjanak a szégyenünkről?
– Csak tegyék… Én nem fogom feláldozni Graniát és gyermekét büszkeséged oltárán! –
Maeve annak idején közömbös arccal figyelte az Uisneatht pusztító lángokat, de most sírt,
hangosan zokogott mindenért, amit elvesztett, és amit még elveszthet.
A Regaine szenvtelen tekintettel figyelte. Maeve megborzongott, amikor megpillantotta a
férfi rideg arckifejezését. Lassan belenyugodott a megváltoztathatatlanba, bármennyire is
szerette volna megtagadni. A papnak igaza van, Fergushoz kell kötniük a sorsukat.
A pap látta, hogy Maeve megadta magát. Közelebb húzta magához, átölelte remegő vállát,
mintha egy rémült kisgyermeket vigasztalna.
– Graniát és a kislányt nem éri baj – biztosította. – Ezt is az üzenettel együtt tudtam meg. –
Amikor Maeve felnézett, az idős férfi arcán furcsa nyugalmat vett észre.
– Nem a mi feladatunk, hogy beleszóljunk a sorsunkba. Senkinek sem szabad megtudnia,
hogy Fergus meg fog halni.
Hirtelen mindketten a sátor bejárata felé fordultak, amint megérezték az idegen jelenlétet.
Grania némán, döbbenettől bénultan állt. Fergus meg fog halni – ismételgette monoton
hangon a Regaine szavait. Maeve azonnal odasietett Graniához, de unokahúga rá sem nézett,
a pappal szeretett volna beszélni.
– Nem lett volna szabad hallgatóznod! – mondta a férfi.
Grania sápadt arca elvörösödött.
– Ugye, nem igaz, amit hallottam?
A Regaine tekintetén sötét árnyak suhantak át.
– Nem szabad elárulnod Fergusnak, amit megtudtál!
Grania lesütötte a szemét, úgy érezte, a világ romokban hever körülötte.
– Tehát mégis igaz.
Maeve annyira tehetetlennek érezte magát, mintha egy fuldoklót figyelne, akin nem tud
segíteni.
– Te és a kicsi biztonságban lesztek. És ha Fergus meg is hal, Niall még életben
maradhat… – mondta elcsukló hangon.
– Hát mégis igaz, hogy Niall életben marad? – Grania kétségbeesett tekintettel figyelte a
papot. Még most is sokkal jobban izgatta a férje sorsa, mint a magáé.
– Ami az O’Neilleket illeti… róluk nem mondhatom el ugyanezt – válaszolt a férfi
kifejezéstelen hangon.
Grania tenyerébe temette az arcát.
– Ha Fergus tudna erről, nem indulna harcba… és Niall is biztonságban lenne – mormogta
aztán fájdalomtól eltorzult arccal, és a Regaine-hez fordult. – Hát ennyire gyűlölöd Niallt?
Hallgatsz, csak azért, hogy elvesszen? Ugyanolyan vérszomjasak vagyunk, mint az
O’Neillek?
– A gonoszság az, mely gyűlölettel tölti el szívemet – válaszolt a Regaine.
– Mégis a gonosz mellett döntöttél!
 – Az igazságszolgáltatás nem az én feladatom. És nem is a tiéd, Grania. Ezért meg kell
ígérned, hogy Fergus nem tudja meg, amit itt hallottál.
– Istenem… – Grania odarohant Maeve-hez, és belekapaszkodott. – Ha egyedül megyek,
Fergus nem fog hinni nekem. De ha te is elkísérnél, és elmondanád neki, mi vár rá a
csatában… kérlek… könyörgöm!
Maeve a fejét rázta.
– Nem tehetem. A Regaine-nek igaza van. Nem tehetünk semmit a sorsunk ellen. Ha úgy
döntesz, hogy elmondod neki, én nem akadályozlak meg. De nem is segítek neked.
– Őrültek vagytok mind a ketten! – Grania dühösen hol a papra, hol Maeve-re nézett. –
Fergus igenis hallgatni fog rám! – esküdözött, majd a kijárathoz rohant, de megdermedt,
amikor a Regaine újra megszólalt.
– Gondolod, hogy még ha Fergus hisz is neked, nem megy el a csatába? Szíve mélyén ő is
sejti már, hogy mi lesz a harc vége… és mégis elindul!
Grania hátrafordult, és a főpap szemébe nézett.
Mennyire szerette volna hinni, hogy mindez hazugság… de tudta jól, a Regaine igazat
szólt. Fergus meg fog halni…

21. FEJEZET

Grania a nagyterem külső falának támasztotta a fejét.

Visszatartotta a lélegzetét, alig várta, hogy a fiú, akit felderítőként küldtek Connorhoz,
végre kilépjen az ajtón.
Éppen most számol be Fergusnak arról, amit látott. Grania abban reménykedett, talán rá
tudná venni, hogy teljesítse a kérését.
Jeges szél: a halál lehelete söpört végig Rath Móron, s egy pillanatra megült a várudvar
fölött. Dalnokok bizakodó éneke visszhangzott a vastag falak között. Harcosok ültek a
tábortűz körül, és régi idők hőstetteivel biztosították egymást a holnapi küzdelemre.
Graniát ismerős hangok hívogatták a sáncon túlról: hallotta, hogy a druidák mágikus
szertartásaikat végzik.
Az éjszaka zajai émelyítő, halált hozó méregként szivárogtak tudatába.
Hirtelen félrekapta a fejét, mintha valami neszt hallott volna a terem felől: de senkit sem
látott. Egyre türelmetlenebb lett. Túl hosszú ideje van már bent a fiú.
Remélte, Fergus nem veszi észre, hogy itt ólálkodik.
Miután elmondta neki, mi vár rá a csatában, a férfi szigorúan megtiltotta, hogy még
egyszer a közelébe menjen. Grania hiába kérlelte, hiába esküdözött, hogy a harc kimenetele
nem tőle, hanem az istenektől függ, Fergus nem hitt neki. Hazugsággal vádolta, s azzal, hogy
szándékosan félre akarja vezetni. De hiába üvöltözött, még átkozódásával sem tudta
elpalástolni arcár kiülő bizonytalanságát. Grania számára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy
Fergus elszántsága és gyűlölet sokkal erősebb halálfélelménél – Ulster Oroszlánja harcolni
fog.
Grania hirtelen lépteket hallott, és végre megpillantotta a küldöncöt. A fiú könnyed
léptekkel közeledett Grania az árnyékba húzódva félhangosan suttogta.
– Gyere ide!
A fiú felé fordult, de hiába meredt előre, nem soka látott: szeme a nagyterem fényéhez
szokott. Graniána1 úgy tűnt, egyenesen a tábortűzhöz tart, hogy a harcosok közé telepedve
meghallgassa a dalnokok történeteit Grania alig tudta elképzelni ezt a csenevész fiút a katonák
között. Bár termetre magas volt, de alkata igencsak gyengének tűnt. Egy tapasztaltabb katona
szempillantás alatt felnégyelné a csatatéren. Mégis őt küldték felderítőként Connor táborába,
mert ő a leggyorsabb futó Ulsterben… s ezzel Graniának is nagy szolgálatot tehet.
– Itt vagyok, erre! – hívta megint a lány.
– Ki szólít?
Grania kilépett az árnyékból, megragadta a fiú karját, és erőszakosan magával rántotta a
sötétbe. A fiú megbotlott, és a falnak esett.
– Asszonyom! – nézett fel, és elpirult a szégyentől, hogy egy nő, méghozzá ilyen apró
termetű, így elbánt vele. Grania nem tudta eldönteni a fiú arckifejezéséből, vajon ismeri-e őt,
vagy sem.
– Shh…! – Grania a gallérjánál fogva ragadta meg, és talpra állította. De még itt sem
voltak biztonságban, ezért tovább vonszolta, aztán egy hirtelen mozdulattal a falhoz lökte, és
két kézzel közrefogta.
Grania nem tudta palástolni döbbenetét, amikor a fiú arcába nézett. Amikor a fiú belépett a
nagyterembe, sokkal férfiasabbnak tűnt, most azonban egy tejfelesszájú kölyök állt előtte.
Szakáll helyett ritka, alig látható pihe fedte arcát, tekintetében gyermeki kíváncsiság és
rémület tükröződött. Nos – gondolta Grania –, sokkal egyszerűbb lesz, ha megijesztem
valamivel, akkor gondolkodás nélkül teljesíteni fogja a kérésemet.
– Te is harcolsz holnap Magh Rathnál?
A fiú lerázta magáról a lány kezét, lesimította meggyűrődött tunikáját, és büszkén bólintott.
– Nagyszerű! – sóhajtott Grania. – Akkor segíteni fogsz nekem!
A fiú kihúzta magát, mellkasát kidüllesztette, és fensőbbséges mosoly áradt szét arcán.
– Mit tehetek érted, szép hölgy?
Grania megragadta a fiú vállát, mélyen a szemébe nézett, aztán kezébe nyomta a
sárkánykövet.
– Azt akarom, hogy vidd ezt el Niallnak!
– Niallnak?! Az O’Neillnek? – értetlenkedett a fiú, s annyira megrémítette Grania különös
tekintete, hogy egyetlen pillantást sem mert vetni a hűs tapintású, gömbölyű tárgyra, mely a
markában pihent.
– Pontosan!
A fiú felemelte a tojást, s amikor meglátta, hogy mi is az valójában, úgy dobta el, mintha
forró kavicsot tartott volna a kezében.
– Boszorkány! Miféle gonoszságon töröd a fejed?
Grania a fiú arcához emelte a kígyótojást, készen arra, hogy megátkozza az
engedetlenkedőt.
– El kell juttatnod hozzá!
Szégyellte, hogy ilyen durván bánik a fiúval, de nem volt más választása. A sárkánykő volt
az egyetlen varázsszerszám, melyet meg tudott szerezni.
A fiú megrázta a fejét, s kétségbeesetten próbált ki szabadulni a nő szorításából.
– Fergus, segíts! – tört elő torkából a rémület hangja.
Ebben a pillanatban hangos éljenzés hasított a levegőbe, s elnyomta a fiú félelemmel teli
kiáltását. Grania kirántotta a mellénye alá rejtett tőrt, és a hideg penge az ifjú hírnök nyakához
szorította: a kés talán meggyőz arról, hogy jobban teszi, ha csendben marad, és
engedelmeskedik.
– Shh! – Grania az ajkához emelte a mutatóujját.
A fiú teljesen megzavarodott Grania látta a homloka ra szivárgó verejtékcseppeket. És
holnap ez a félelemtő reszkető, szánalmas kis figura ott fog harcolni Fergus s regében…
Micsoda szégyen!
– Ölj meg most azonnal! Mert inkább meghalok, mint hogy eláruljam Ulster hercegét!
 – Elárulni? Ki beszélt itt árulásról? – mosolygott Grania.
A fiú becsukta a szemét. Hátratette kezét, teste úgy remegett, mint a nyárfalevél.
– Nem egyezkedem egy pitaggal!
A fiúnak nagy szája volt a korához képest, de ebbe nem versenyezhetett Graniával.
– A druidák Fergust támogatják… A kígyótojás is segíti, és nem hoz rád vagy a hercegedre
semmiféle veszedelmet.
A fiú ránézett, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a lány végre elvette a kést a
torkától.
– Mekkora ereje van a tojásnak?
– Épp elég, hogy megölje az O’Neill herceget!
A fiú szemmel láthatóan nem hitt Graniának.
– Ez esetben jobban tennéd, ha Fergus úrhoz fordulnál…
– Fergus csatában szeretné legyőzni Niallt. De lehet, hogy megsebesül, vagy még rosszabb
történik vele, mielőtt találkozhatna vele a harcmezőn. Fergus nagy harcos, de az O’Neillek
úgy tapadnak majd rá, mint a legyek. Én csak lehetőséget adok neked, hogy megkönnyítsd az
ulsteriek dolgát – mielőtt Rath Mor ura véletlenül megsebesülne. – Grania látta, hogy a fiú
eltöpreng a szavain. – Mondd meg őszintén, itt lennék köztetek, ha a szívem máshoz húzna? –
próbálta sürgetni a fiút, de már érezte, hogy ő fog győzni. Elejtette a kést, és megnyerőén,
kedvesen mosolygott a fiatal harcosra.
– És ugyan miért fogadná el tőlem O’Neill ezt a… követ?
– Mondd meg neki, hogy Grania küldi. Azt hiszi, őt segítem, ezért el fogja venni tőled.
– Miért pont engem választottál a harcosok közül?
Grania egyre türelmetlenebb lett, semmi kedve nem volt a fiú ostoba kérdéseire
válaszolgatni.
– Hiszen itt mindenki ismeri Ulster legkiválóbb hírnökét. Lábad olyan gyors, mint a
villám. És egyszer már jó szolgálatot tettél Fergusnak. Most én ajánlom neked a második,
talán még nagyobb diadalt. – Odahajolt a fiú arcához. – Holnap, amikor Fergus emberei a
Regaine körül gyülekeznek, hagyd ott a csapatodat, és indulj Niallhoz. Elég kisfiús arcod van
ahhoz, hogy akadálytalanul átjuss az O’Neillek táborába. Hisz ki gondolná, gyermeki külsőd
milyen rendíthetetlen, nagy harcost takar…! – tette hozzá óvatosan. – Tedd meg ezt értem,
tedd meg Ulsterért – és dalokat írnak a dicsőségedről, majd meglátod!
A fiú foghíjas vigyora boldog mosollyá szélesedett.
– Igen… – válaszolta önelégülten. – Igen, szép hölgy, segítek neked! – Kikapta a
sárkánykövet Grania kezéből, és sarkon fordult, de a lány megragadta a karját, mielőtt még
elviharzott volna.
– Ha Fergus tudomást szerez a tervünkről, nem fogja engedni, hogy az életedet kockáztasd
miatta! Az lesz a legjobb, ha a dolog köztünk marad. Megértetted? Senkinek egy szót se!
– Rendben! – bólintott a fiú, az áttetsző tojást az övébe rejtette, és egy szempillantás alatt
eltűnt az éjszakában.
Grania kimerülten dőlt a falnak, és nagyot sóhajtott.
A fiú a maradék varázserejét is elviszi reggel Niallhoz.
Igaz, férje a vérontást választotta szerelme helyett, de megszakadna a szíve, ha Niallnak
valami baja esne.
A sárkánykő az egyetlen, mely megvédheti a halálos veszedelemtől.

Niall lehunyta a szemét, és megpróbálta lelkébe szívni a közelgő csata hangulatát. Tetőtől
talpig fegyverben volt, már csak a szívét kellett felvérteznie. De hiába, lelke legmélyén nem
érzett mást, csak közönyt és mérhetetlen ürességet.
Kinyitotta a tenyerét, és a csillogó, vörös tojásra pillantott. Lehet, hogy Grania varázsereje
űzte el a harci kedvét? Nem. A fiú megesküdött, hogy csupa jókívánságot küldtek az
ajándékkal. Niall nagyon szeretett volna hinni abban, hogy a történtek után Grania nem akar
bajt hozni rá. De oly sok minden történt, mióta asszonya először hagyta el Aileacht.
Lódobogás hallatszott a tábor felől. Murchard idegesen felnyerített, és hátsó lábaira
ágaskodott. Niall a tenyerébe zárta a kígyótojást, és felnézett öccsére, Caelre.
– Niall! – Cael megállította lovát, és magasra emelt kézzel köszöntötte testvérét. – Még
nem láttuk a druidákat… Varázserejük talán már a háború előtt bajt hozott Ulsterre! – Cael
könnyed nevetése hirtelen elhalt, amikor észrevette Niall szigorú tekintetét.
– Varázserejük bármelyik fegyvernél erősebb… Csak a háborúval törődj, Cael! Ne becsüld
le Fergus erejét!
Niall nagy megkönnyebbülést érzett: Grania végül is nincs itt, nincs veszélyben, és csak
azért imádkozott, hogy mindvégig biztonságos helyen legyen.
Végigtekintett a hatalmas, zöld mezőn. A gomolygó köd mögött csak egy-egy pillanatra
látta Fergus embereit. Ulster harcosai sötét sisakot viseltek, sárga mellényük halvány
gyertyalángokként világított a ködben.
Niall már hajnal óta hallotta nehéz kardjaik csörgését, lándzsáik zörejét és a zászlók
csattogását a szélben.
– Megérkezett már Fergus futára, hogy készen állnak a harcra? – Niall már alig várta, hogy
elkezdődjék a csata. Talán majd az ellenséges katonák látványa kellőképp feltüzeli a harcra.
– Connor már várja az üzenetet… Ott! – Cael a dombocska felé mutatott, ahol a nagy
király beszédet intézett seregéhez.
Connor remek színben volt. Az O’Neill-király úgy készülődött a háborúra, mintha egy
szépséges szűzhöz indulna látogatóba. Pajzsát, Vöröshátút olyan fényesre csiszolta, hogy
ragyogása elhalványította a napot. Sötét, frissen mosott haját keskeny, arany fejpánttal fogta
össze. A király Szent Columcille jóslatáról beszélt, mely szerint nagy győzelem vár ma rájuk.
Az uralkodók persze gyakran eszelnek ki mindenféle hazugságot, hogy bátorítsák harcosaikat,
de Niall tudta, hogy a jóslat ezúttal igaz, s ha derekasan küzdenek, talán beteljesedik.
Connor végül előrántotta kardját, és az ég felé emelte, mire vad éljenzés tört ki a
katonákból.
A király átadta Cuannának lova gyeplőjét. Még Niall féleszű fia is kikövetelte részét a mai
csatából, bár Connor a hátsó sorokba irányította, nehogy baja essék. Cael elfoglalta kijelölt
posztját, Connor pedig Niallhoz sietett, aki leszállt lováról, hogy üdvözölje. Mindketten
gyalogosként fognak harcolni, hisz így sokkal nagyobb dicsőséget vívhatnak ki maguknak.
Niall a pajzs mögé rejtette a kezét, amelyikben a kígyótojás volt. Conorra nézett, és
előhúzta kardját.
Nevelőapja tekintete kifejezéstelen volt, csak a szemé csillogott bizakodón. Niall arcát
fürkészte.
– Eljött a diadal órája! – mondta hangosan Niall.
Connor fáradtan sóhajtott.
– Egyáltalán nem örülök, hogy Fergus ellen kell harcolnom.
Niall lenyelte apja megalázó megjegyzését. Ha Connor még mindig Fergust pártolja, akkor
neki nincs miért harcolnia. Csak annyit tehet, hogy megvédi a főkirály életét.
– Fivérem elárult téged, kígyót melengettél a kebleden. Hiszen álmodban is így történt,
vagy tévedek?
– Nem, nem tévedsz. De láttam Inisfailt is – békében. Ez az álom valóra válhat-e a mai
mészárlás után?
– Csak az történik, aminek történnie kell. – Niall hátán végigfutott a hideg, ahogy apja
megfáradt alakjára pillantott. Mindenkinek egyedül kell harcolnia a mezőn, és ha nem lesznek
mellette, Connornak könnyen baja eshet.
Connor szomorkásan mosolygott.
– Látom a szemeden, mennyire aggódsz értem.
 – Láttalak már nagyobb bizakodással is harcba indulni! – jegyezte meg Niall tapintatosan.
– Hiszek a sorsban! Bármi is történjék ma velem, az O’Neillek diadalmaskodni fognak! –
Connor hatezres seregére pillantott: Niall örült, hogy legalább a harcosok nem látják királyuk
erőtlenségét.
Az első sorokba – hogy felbőszítsék Fergust – az Airghiallákat irányították. Mögöttük
gyalogosok sorakoztak, a meszelt, vesszőből font pajzsok hófehér tengerként hullámzottak.
Ezernyi kard meredt az ég felé.
A lovak idegesen toporogtak, s fel-felnyerítettek félelmükben, már érezték a közelgő
ütközet halálos leheletét.
A harcosokat századokba osztották, és három század harcolt egy törzsi zászló alatt. Az
O’Neillek jelképe, az ökölbe szorított vörös kéz az első sorokból emelkedett a magasba. Niall
a szél csapkodta zászlót figyelte, és várta a csatára hívó jelet.
– Nálad van az ereklye, Niall?
Niall bólintott, és a nyeregtáskájához nyúlt. Érezte, amint a szent csont kidudorodik
bőrtarisznyája oldalán.
Miután Ossian megáldotta az ereklyét, háromszor vitték körbe a harcosok között. A
főkirály hitt benne, hogy a csont győzelemre viszi őket. Niall pedig eltöprengett, vajon melyik
erősebb: egy darab megszentelt sípcsont vagy a druidák sárkányköve…
Fergus bajnoka vágtatott feléjük, rangját terjedelmes aranygallérja jelezte. Lovát Connor
előtt állította meg, leszállt nyergéből, és a főkirályhoz lépett. Amikor kirántotta kardját,
hatezer tüzes szempár meredt rá feszülten, dühödten, némán. A hírnök önelégülten pillantott
körbe, aztán jelképesen ráütött Vöröshátúra.
– Harcra hát! – mondta Connor.
A bajnok bólintott.
– Fergus készen áll!
– Kotródj a helyedre, Ulster kutyája! Mondd meg uradnak, az O’Neillek már alig várják,
hogy megküzdhessenek vele!
A hírnök felpattant lovára, és elviharzott. Az O’Neillek gúnyos megjegyzései táboráig
kísérték: Halál az árulókra!, Harcra fel!, Üsd-vágd, nem apád! Connaught és Airghialla
harcosai a saját jelszavaikat kiabálták. Connor némán álldogált. A lárma nőttön nőtt, a férfiak
türelmetlenül várták, hogy végre harcolhassanak.
Niall lehunyta a szemét, de még mindig képtelen volt a küzdelemre koncentrálni. Biztosan
a tojás, az gyengíti el ennyire. Mi más lehetne ilyen hatással rá? Lassan kinyitotta a tenyerét.
Az amulett a porba hullott…
– Vörös kéz, győzelemre fel! – Connor kiáltását több ezer torok visszhangozta. Az
emberek üvöltése a ragyogó tavaszi égbe szállt. A Magh Rath-i csata kezdetét vette.

A szél Rath Mor felé sodorta a csata szörnyű hangjait: diadalittas kiáltásokat, fegyverek
csattogását, haldoklók hörgését. Grania fejében még éjjel is visszhangzott a borzalmas lárma,
pedig akkor már elnémult a vérvörös harcmező. Örült, hogy Fergus nem tért vissza Rath
Mórba – harcosaival a csatatér mellett tért nyugovóra, mert képtelen lett volna elviselni a
véres kardok látványát. Semmi másra nem tudott volna gondolni, csak arra, hogy vajon
melyikkel mészárolták le férjét. Grania térdre omlott, és az Istennőhöz fohászkodott.
A csata állásáról semmit nem tudott. Fergus harcosai közül csak néhányan jöttek vissza
fegyverért, de ők is csak azokról beszéltek, akik elestek a harcban. Niallról egyáltalán nem
esett szó.
A papnők csak a Regaine-ben bízhattak, aki képzeletben követte a zűrzavaros küzdelmet.
Látomásaiban csak katonák szerepeltek, a törzsfőnökökről nem tudott meg semmit. A halál
közelsége azonban megviselte az öreg druidát… Már a csata első napján rosszul lett, beteg
testét csak még jobban gyötörték a szörnyű látomások. Lázas görcsök rángatták végtagjait,
tekintete üvegessé vált, szempillája, mint egy haldokló madár szárnya remegett.
A harmadik napon elvesztette eszméletét, a papnők így tudták meg, hogy Fergus elesett.
Azonnal leköltöztek Rath Mor alagsorába.
A barlang hideg, nyirkos levegője rosszabb volt, mint amire Grania emlékezett. Mintha a
falak is összezsugorodtak volna azóta. A húsz papnő és az idős ember minden szabad helyet
elfoglalt. A nők hármasával feküdtek a keskeny deszkákon, csak a barlang közepén gyújtott
tűz nyújtott némi melegséget.
Grania végtagjai teljesen átfagytak, bár Isolde miatt társai gyakran adták át helyüket a
tűznél. A lány azonban nem érezte jobban magát. Biztos volt benne, hogy ebben a jéghideg
barlangban fognak elpusztulni mindannyian.
A papnők leterítettek a földre egy-két brattát, és arra fektették a Regaine-t. Grania a pap
mellé kuporodott, teával itatta a férfit, láztól forró homlokát pedig nedves ruhával hűsítette.
Amikor az idős pap megszólalt vagy felnyögött, a lány odahajolt, hogy le ne maradjon
egyetlen szóról sem. Talán megtudhat valamit Niallról. De csalódnia kellett.
A csata negyedik napján a Regaine örökre elnémult Grania és a nővérek tudták, hogy
haldoklik, és azt is, hogy sem gyógyfüvekkel, sem varázslattal nem tudják megmenteni az
életét. Grania biztos volt benne, hogy ha ő maga is kiválasztott lenne, már rég kapott volna
jelet Niallról.
Amikor a varázserőkhöz folyamodott, sorozatosan kudarcot vallott, de jól tudta: ez csak
hűtlenségének keserű gyümölcse. Cserbenhagyta az Istennőt, ezért nem akar rajta segíteni.
Maeve kivételével, aki a csata kezdete óta hallgatagon, összekuporodva ült, a papnők nem
adták fel a reményt. De arcuk félelemről és kimerültségről árulkodott, és amikor a pap
meghalt, Grania elhatározta, hogy megtöri a csendet.
– Ulster el fog esni, és Fergus meghal… – Azt várta, hogy a többiek is megszólalnak, de
azonkívül, hogy értetlen pillantásokat vetettek felé, más nem történt. – A Regaine… –
Legszívesebben elmondta volna, hogy az idős pap miként hagyta cserben őket, de Maeve
intett neki, hogy jobb, ha csendben marad. Nagynénjének végül is igaza van: most már mit
sem számít, hogy ki a felelős. A legfontosabb most az, hogy életben maradjanak.
– Ha visszamegyünk Uisneathbe, talán újra rátalálhatunk elvesztett hitünkre…
Az egyik papnő azt javasolta, hogy evezzenek át a keleti szigetre, ám ezt a tervet gyorsan
elvetették, és rövid szünet után végül mindannyian Grania javaslatát fogadták el.
– Vezess bennünket! – szólalt meg egy hang a barlang hátsó részéből. A papnők bizakodón
pillantottak Grania felé, aztán gyorsan összeszedték a legszükségesebb dolgaikat, hogy
mielőbb elindulhassanak az Uisneathbe vezető úton. Ez volt az utolsó reményük.
Az erőd mögötti dombon mély gödröt ástak, és egyszerű szertartással eltemették a főpapot.
Átkutatták a kunyhójuk raktárát, és annyi gyümölcsöt és zabpogácsát pakoltak fel, amennyit a
szolgálólányok megengedtek.
Teli tarisznyákkal, összehúzott brattákban indultak dél felé.
Mire átértek a várkapun, Isolde már édesdeden aludt Grania karjaiban. Vér szaga hatotta át
a levegőt, s a halálos küzdelem hangjától dübörgött a föld. Grania elfordította a fejét, amikor a
hatalmas mező felbukkant előttük. Hirtelen mozdulatlanná dermedt a lelkébe hasító szörnyű
fájdalomtól: Niall megsebesült.

Niall zihálva támaszkodott egy tölgyfa törzsének. Lehúzta fejéről a bőrsisakot, és

végigsimította verejtéktől nedves haját.
Magh Rath felé pillantott, az aranysárga mezőt még mindig tejszerű köd borította. A
csatazaj hol alábbhagyott, hol felerősödött: halottak hevertek szanaszét a véráztatta földön.
Niall még mindig nem érezte a szokásos harci dühöt, amivel eddig csatákat sikerült
eldöntenie. Csak határozottságának és gyakorlatának köszönhette, hogy túlélte ezt az öt
napot… ráadásul sikerült Connor mellett maradnia, és megvédenie a főkirály életét is.
Tekintetével Fergust kereste, de csakúgy, mint az elmúlt öt nap során, sehol sem látta
ellenfelét. A háta mögött egy felcser kötözte Connor könnyű sebét. A főkirály végül
odakiáltott Niallnak, hogy ideje lenne visszatérniük a csatába.
Lábuk előtt testek garmadája feküdt: Niallnak úgy tűnt, mintha egyik-másik még lélegezne.
Connor az eget fürkészte.
– Nézd csak!
Az égbolton jégesőt hozó felhők gyülekeztek. Niall hátán végigfutott a hideg: ennél
rosszabb előjelet el sem tudott volna képzelni.
Egy ulsteri fiú, akin egyetlen férfias vonást sem lehetett észrevenni, harcra hívta Connort.
Niall nagyon szerette volna móresre tanítani a pimasz kölyköt, de ezzel a főkirályt sértette
volna. Így nem tehetett mást, mint ott maradt apja közelében.
Ő is szeretett volna harcolni végre, de kihívására senki sem válaszolt. A zűrzavar kellős
közepén ott állt egyedül, leengedett karddal…
– Niall!
Niall megfordult, és ütésre lendítette fegyverét. Fergus volt az… harci szenvedélyének tüze
egy pillanat alatt fellobbant, lángjai az égig csaptak. Kardjával célba vette Fergus ocsmány
ábrázatát.
Fergus szeme összeszűkült, szája gonosz vigyorra görbült.
– A farkasok lakomája leszel…
Kardjával Niall dereka felé csapott, és nem sokon múlott, hogy eltalálja. Niall hatalmas
üvöltéssel vágott vissza. Fergus félreugrott, a penge majdnem húsába vágott… Csillogó
fegyverük halkan suhogott a levegőben.
Fergus őrült kiáltással ütött Niallra, de elvétette, és balszerencséjére az egyensúlyát is
elvesztette. Megingott, a bokája megbicsaklott, és hátraesett. Kardja csörömpölve zuhant a
földre, Niall pedig megállt fölötte, és fegyvere hegyét ellenfele mellkasának szegezte.
Mosolygott, és alig várta, hogy megpillantsa a félelmet Fergus szemében. Mindhiába! Fergus
arca nyugodt és közömbös maradt.
Niall felemelte a kardját.
– Könyörögj hát végre! – Fergus nem szólt semmit sem. – Tisztában vagy azzal, hogy most
megölhetnélek?
Fergus arcán távoli, különös mosoly tűnt fel.
– Készen állok a halálra.
Niall még magasabbra emelte fegyverét, és testével a legjobb helyzetet kereste, hogy
lesújtson. De karjai nem mozdultak… A kard megállt a levegőben… A düh mintha eltűnt
volna Niall bensőjéből. Képtelen volt megmozdulni.
Nyugodtan vette tudomásul a küzdelem siralmas kimenetelét: nem tudja megölni Fergust,
sem most, sem később. Csak ebben a pillanatban ismerte fel: nem Fergus az igazi ellensége,
hanem saját maga. Hiszen ő választotta a szenvedést, saját maga miatt kellett elviselnie a
szégyent, melyet egyébként nem érdemelt meg, és apára vágyott, aki megtagadta őt, mint egy
nyűgös gyermeket. És mindezt miért? Csak hogy elveszítse Graniát és a gyermekét… Fergus
tehetetlenül feküdt lábai előtt…
Egész életében erre az alkalomra várt, de most, amikor ellensége végre a kezébe került,
nem tud mit kezdeni vele. Kardja tompa puffanással esett a földre.
– Kelj fel! – Niall Fergusra emelte az öklét, de mielőtt megüthette volna a férfit, valaki
oldalba szúrta.
Niall a sebhez kapott, és megfordult. Azt várta, hogy egy törzsfőnökkel vagy legalább egy
gyalogossál találja szemben magát, de a kardot egy tejfelesszájú kölyök tartotta. Niall azonnal
felismerte: Grania küldönce, aki a kígyótojást hozta. A fiú szemmel láthatóan megrémült
tettétől, tágra nyílt szemmel állt, némán, véres kardját a föld felé fordította. Niall mellénye
pillanatok alatt átázott a vértől, s a következő pillanatban összeesett.
Minden erejét összeszedve küzdött a tudatát fojtogató sötétség ellen. Fel kell állnia! Ha a
fiú nem is öli meg, Fergus majd bevégzi helyette a dolgot. Niall erőlködött, ám nem tudott
felkelni. Alig tudta nyitva tartani a szemét, de még látta, amint Fergus megcélozza
lándzsájával a főkirályt…
Fergus dühös, vérfagyasztó kiáltással hajította el fegyverét. Hirtelen három O’Neill-katona
sietett Connorhoz, hogy pajzsukkal védjék meg urukat. Fergus lándzsája átdöfte az egyiket, és
Niall még hallotta, hogy Vöröshátú is megreccsen. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor
látta, hogy Connornak nem esett baja.
Niall tehetetlenül, vérbe fagyva feküdt, és alig hitt a szemének, amikor meglátta, hogy
Fergus futásnak ered. A következő pillanatban egy különös külsejű, lomha alak emelkedett ki
a földből, és Fergus felé indult. Cuanna volt, a félkegyelmű.
Niall figyelmeztetni akarta, de nem jött ki hang a torkán. Fergus darabokra fogja tépni azt a
szerencsétlen bolondot…, aztán újra a főkirály ellen fordul… Vagy mégsem? Fergus elindult
Cuanna felé, de nem emelte fel a kardját. Amikor odaért hozzá, csak a kezét nyújtotta. Cuanna
kifejezéstelen tekintettel méregette, majd hirtelen döntött: vérfagyasztó, eszelős üvöltéssel
vágta kardját fivére testébe. Fergus ruháján azonnal átütött a vér.
Niall mély, véres rémálomba zuhant. Az oldala sajgott, és úgy érezte, képtelen
gondolkodni. Csak azt tudta, hogy meg fog halni. Mielőtt elvesztette volna eszméletét,
utoljára Graniára gondolt.

22. FEJEZET

– Életben marad?
Niall úgy érezte, mintha egy opálos fényű, áporodott vizű folyóban sodródna. Hallotta
ugyan Connor kérdését, de a királyt nem látta. Melengető homály ölelte körül.
– A kard túlságosan mélyre hatolt… A homloka láztól ég… – válaszolt a felcser.
– Az ördög vigyen el, te sarlatán! Azt kérdeztem, hogy életben marad-e a fiam, vagy sem!
Niallnak úgy tűnt, mintha hatalmas karok ölelnék át, és emelnék a magasba. Feje
élettelenül billent oldalra, végtagjai elgémberedtek. Érezte saját vére undorító szagát.
Képtelen volt levegőt venni, beszélni vagy kinyitni a szemét… Mintha lelke elmerülne a
folyóban… s test élettelenül lebegne a víz színén… De hirtelen, mint egy hős harcos, aki
utolsó, sorsdöntő csapásra emeli fegyverét, összeszedte maradék erejét.
– Niall!
Arca nedves volt. Érezte, hogy Connor a karjában ringatja és sír. Küszködött, hogy ne
veszítse el az öntudatát: a sebe egyre jobban sajgott. Mintha szíve nem is vért, hanem sűrű
fájdalmat pumpált volna elgyötört testébe. Ködös tudatában Magh Rath és Fergus emléke
kavargott. Végül sikerült kinyitnia a szemét, Connor sötét, fáradt arcát pillantotta meg.
– Apám…!
A felcser a szalmazsákhoz sietett, és alig hitt a szemének, amikor meglátta, hogy Niall
magához tért. Connor ingerülten intett neki, hogy hagyja magukra őket, aztán Niall fölé
hajolt, és óvatosan felültette a fiát. Hátát szarvasbőr párnákkal támasztotta meg, arcát két
tenyerébe fogta.
 Niall boldogan nyelte a vizet, amit Connor az imént töltött neki, aztán a maradékot arcára
öntötte, hogy hűsítse láztól forró homlokát. Tudata tisztulni kezdett, de teste még mindig
sajgott. Nagy nehezen felkönyökölt, de összerándult az oldalába hasító fájdalomtól.
Körülnézett, és megpróbált rájönni, hová is került.
Igen, ez Connor harci sátra… A király patyolattiszta ruhát viselt, arany fejpánt csillogott a
fején. Niall érezte a fürdéshez használt gyógyfüvek illatát.
– Ulster megadta magát – mondta fáradt mosollyal Connor.
– Apám… – Niall hátrahanyatlott. Még a beszéd is fárasztotta. Egy véres húscafat vonta a
sátor távoli sarkába a tekintetét… Megpróbált koncentrálni… szeme tágra nyílt a döbbenettől.
Egy tálcán Fergus levágott feje hevert… Vak szeme, mint mindig, most is félig nyitva volt, a
másik torz, szörnyű tekintettel őt nézte.
– Megtettük… – szólt halkan Connor.
Niall arra számított, hogy Connor arca eltorzul a fájdalomtól, de a király tekintete
érzéketlen és közönyös maradt. Niall évek óta várta ezt a gyönyörű pillanatot, amikor apja
megtagadja Fergust, de most, hogy kívánsága teljesült, úgy érezte, semmit sem ér a
győzelem…
Vagy talán Connor csak ilyen hűvösen tudja kifejezni iránta érzett szeretetét?
– Cuanna tette? – Niall megdörzsölte a halántékát, és megpróbált visszaemlékezni a
történtekre, de képtelen volt összerakni a részleteket. Feltűnt előtte Fergus, amint
kiegyenesedve a földön fekszik… amikor félkegyelmű mostohafivére, kardjával az oldalán
rohan felé, Fergus pedig kitárt karral, mosolyogva üdvözli… tehát Cuanna megtette azt, amire
ő, Niall, képtelen volt.
Nem tudta elfordítani tekintetét a hátborzongató látványról. Harcedzett férfi volt, sok véres
csatát látott már életében, de ezúttal most a saját testvére volt az áldozat. Szíve megtelt
bánattal, torkát sírás fojtogatta.
– Kitűnően harcoltál…! – győzködte Connor, aki azt hitte, hogy a szégyen torzítja el Niall
arcát. Azzal a vak szeretettel fordult fia felé, melyet Fergus számára tartogatott. És most, hogy
Fergus nincs többé, Niallt akarta magához láncolni.
Niall legszívesebben felordított volna: nincs szüksége arra, hogy mások bizonygassák
bátorságát, hősiességét.
Nem tartotta sokra apja ingatag, megbízhatatlan érzelmeit. Rádöbbent, hogy amire oly
régóta vágyott, sohasem lehet az övé. Néma fájdalommal nézte halott testvérét, s egy keserű
könnycsepp csordult végig arcán.
– Connor, O’Neill! – szólította a királyt egy idegen hang.
– Ki az? – Connor felállt, és újra magára öltötte a főkirály méltóságteljes arckifejezését.
– Brecc! A Dal Riata!
– Lépj be hát!
Brecc arca mocskos, ruhája nedves és véres volt a küzdelmektől. Mellén a Dal Riaták
jelvénye csillogott.
Azért jött a főkirály sátrába, hogy mint legyőzött harcos szertartásosan megadja magát
Connornak. A Dal Riata alázatosan lesütötte a szemét, a padló halkan reccsent meg, amikor
letérdelt.
– Főkirály! – Már második alkalommal szólította így Connort, mellyel elismerte, hogy az
O’Neillek korlátlan hatalommal rendelkeznek felettük. A csata most már valóban véget ért.
Ma már nem folyik több vér… kivéve Breccét.
A Dal Riata a földre szegezte tekintetét.
– Azért jöttem, hogy kegyelmet kérjek Ulsternek!
– És a törzseid? Ők is mellém állnak?
– Mindannyian a szolgálatodban, uram.
– A piktek és a britek is?
 Brecc arcáról képtelenség volt bármit is leolvasni.
– Mind egy szálig elvesztek.
Niall arra számított, hogy Brecc megtagadja Fergust, és azt hozza fel mentségként, hogy
akarata ellenére kényszerítették a háborúba, hiszen csakis ezzel az érvvel menthetné meg az
életét. De Brecc némán, lehajtott fejjel térdelt tovább.
Connor a férfi vörös hajába markolt, előrántotta a kardját, és Brecc torkának szegezte. A
Dal Riata behunyta szemét, teste teljesen megmerevedett. Várta a halált.
Connor egy örökkévalóságnak tűnő perc után durván hátralökte a férfit. Kardjának a hegye
a padlóba mélyedt.
– Menj, Brecc! Számold meg a halottakat! És remélem, dalnokaid sokáig dicsőítenek majd
könyörületességemért! És küldj egy-két túszt is, hogy megbízhassak benned. Éppen elég vér
folyt már Inisfailben…
Brecc felkapta a fejét, alig akart hinni a fülének. Amikor felállt, vetett egy fájdalomteli.
pillantást Fergusra, majd kisompolygott a sátorból.
Connor a bejárathoz ment, a késő délutáni szellő felborzolta a haját. Arca kifejezéstelen és
kőkemény volt.
– Most már majdnem befejeztük… – bólintott higgadtan.
– Mi dolgunk van még? Fergus meghalt, az ulsteriek behódoltak. – Niall újra megpróbált
felemelkedni, de oldala megint görcsbe rándult a fájdalomtól. Nyögdécselve visszafeküdt.
– A druidák…
– …Valószínűleg visszatértek Uisneathbe. Fergus támogatása nélkül nem mernek ellened
fordulni – reménykedett Niall, mint ahogy nagyon bízott abban is, hogy apja békén hagyja
őket.
– Az ő gonoszságuk miatt történt ez az egész szörnyűség. Ők vezették félre a fiamat! –
Connor a tálcához sétált. Niall legnagyobb rémületére apja megsimogatta Fergus fejét.
Connor különös, túlvilági pillantást vetett rá: még Fergus levágott feje mellett is biztos volt
hitszegő fia ártatlanságában. Elfelejtette a véres csatákat… minden bizonnyal megőrült, és
Uisneatht okolja Magh Rathért. A végén még kegyetlen bosszút áll Granián…
– Apám, a druidák estek Fergus csalárdságának áldozatul!
– A boszorkányoknak akkor is meg kell halniuk!
– Gyenge varázserejük nem foghat egy ilyen nagy királyon, mint amilyen te vagy, így
semmi okod, hogy félj tőlük! – Niall azt remélte, hogy érvelése meggyőzi az apját.
– Egyszer már életben hagytam egyet, aki ellenem fordult. – Connor újra Fergusra nézett. –
Másodjára már nem követem el ugyanazt a hibát. Az én hatalmam felett már a kereszt
őrködik. A régi hit mától fogva nincs többé Inisfailben. Már szóltam is a brehonoknak, s a
törvényt elkészítették. Halál mindenkire, aki a druida szellemekhez fohászkodik!
Niall nagy erőfeszítéssel felkönyökölt, észre sem vette elviselhetetlen fájdalmát.
– Apám, kérlek…
Connor tágra nyílt, csillogó szemmel nézett rá.
– Hát te is elárulsz? Megigézett az a boszorkány? Hazudtál volna, amikor megesküdtél,
hogy semmit sem jelent számodra?
Niall most már beláthatta: nincs remény, hogy meggyőzze az apját. Connor döntött,
csakúgy, mint Grania: a lány sem volt hajlandó lemondani papnői mivoltáról.
És ha Connor rátalál, Graniának meg kell halnia a hitéért.
– Mit mondasz hát, Niall? Mellettem állsz? – méregette hűvösen Connor. Bár hosszú
éveket töltöttek együtt, Niall csak most döbbent rá, hogy soha nem ismerte apját, hogy a férfi
nem jelent többet számára, mint a felcser, aki a sebét kötözte…
– Te vagy a király… Én csak azt teszem, amit parancsolsz. – Niall hangja kifejezéstelen és
hideg volt, de ebben a fájdalommal teli pillanatban mindketten tudták: Niall nem tekinti többé
Connort apjának.
Grania hallotta, hogy egy gally megroppan a közelben.
Felkapta a fejét, és kivette Isoldét a nádbölcsőből, amiben a kislány aludt, miközben ő
gyógyfüveket gyűjtögetett.
– Hozzám ne érj! – Egyik kezével felhúzta a szoknyáját, és elindult az ösvényen… a leprás
pedig utána.
Grania hátra-hátranézett, és látta, hogy a nő mindjárt utoléri. Amikor a leprás már elég
közel volt, a lány észrevette pikkelyes, vértől mocskos bőrét. A nő piszkos, sárga ruhája
cafatokban lógott, és bár a szél az ellenkező irányban fújt, Grania érezte a rothadó testből
áradó émelyítő szagot. A leprásoknak rendszerint ételt és szállást adtak, de a lány – Isoldéval a
karjában – nem kockáztathatja, hogy nagylelkű legyen.
– Grania!
Az ismerős hang hallatán Grania megtorpant, és lassan megfordult… Maeve volt az, aki
bekötözött kezét éppen az arcához emelte, és megpróbálta ledörzsölni a vért és a rizsport.
– Gondoltam, biztonságosabb, ha Magh Rath környékén álruhában járok.
Grania megkönnyebbült ugyan, de majdnem összeesett a fáradtságtól. Még mindig nem
épült fel teljesen betegségéből. Szörnyű, titokzatos láz verte le lábáról abban a pillanatban,
amikor Niall megsebesült a csatamezőn…
Maeve a szoknyájába törölte a kezét.
– Jobban vagy már?
Grania vállat vont, és bágyadtan mosolygott.
– A druida szellemek még mindig kísértenek… és mégsem tudok semmit Niallról. Nem
neked, hanem nekem kellett volna elmennem a csatamezőre. Megtudtál valamit, Maeve? –
Tágra nyílt szemmel, kíváncsian nézett a nagynénjére.
Maeve lehúzta a rongyos csuklyát a fejéről. Graniának elszorult a szíve, amikor meglátta,
hogy nagynénje mennyit öregedett, amióta nem találkoztak. Maeve tekintete aggodalmáról
árulkodott…
– Mit tudsz, beszélj már! – kérlelte a másikat, már alig tudta türtőztetni magát.
– Ezt! – Maeve tenyerében a kígyótojás feküdt…
Graniának elakadt a lélegzete… Hiszen beszélt a fiúval a csata reggelén, s ő megesküdött
rá, hogy átadta a sárkánykövet! Hazudott volna? Vagy – a gondolatra még a vér is megfagyott
az ereiben – lehet, hogy Niall elejtette a küzdelem hevében… vagy amikor haldoklott…?
Szeme könnyekkel telt meg, és könyörgőn nézett Maeve-re.
– Csak ez? Semmi más? Nincs róla más hír?
– A tojást a mezőn találták, a holttestek között… Egy katonától kértem el, aki el akarta
dobni. Niall… – Grania Maeve köpenyébe kapaszkodott. Maeve elhallgatott egy pillanatra,
nem akart meggondolatlanul beszélni. – Azt mondták, megsebesült. – Grania felnyögött
kínjában. – De nem találtam meg őt – tette hozzá Maeve bizakodva. – Két teljes napig jártam
a csatamezőt, és a halottak között kerestem… Ezrével feküdtek ott… És bár nem esküszöm
meg rá, hogy minden arcot láttam Niall nem volt közöttük.
– Akkor életben van… – mondta különös nyugalommal Grania, és hátradőlt.
– A sebesülteket a Pajzsok várába vitték.
– Niall is ott van… nem halt meg… – Grania tekintete a távolba révedt. – Nem halt meg…
– ismételte, s könnyek gördültek végig arcán. Az őröm könnyei.
– De számunkra megszűnt létezni – válaszolt Maeve szomorúan. – Ne is reménykedj, hogy
valaha is viszontláthatod.
– De meg fogom keresni! – mondta Grania, és felállt. – Hát mi másért küldtelek volna oda,
ha nem azért, hogy minél többet megtudj róla! Ha Niall életben van, meg fogom találni!
– Mindketten más világhoz tartoztok…
 – Mit számít az, hogy mi az istenünk vagy az istennőnk neve? Hónapok óta keresem
kétségbeesetten azt a helyet, ahol békére találhatok… Niall-lal… mert én már hozzá tartozom!
– Grania nagy levegőt vett, megpróbálta elfojtani a tüdejéből feltörő zokogást. – És napról
napra jobban érzem magam… Hamarosan elmegyünk Uisneathből, és megkeressük Isolde
apját…
– Gyermekem… – Maeve gyengéden átölelte a lány vállát, és a szemébe nézett. – Soha
nem mehetsz el innen. Magh Rath csak Fergusnak jelentette az utolsó csatát, de számunkra
most kezdődik igazán a háború. Connor halállal fenyeget mindenkit, aki nem tagadja meg ősi
hitét.
– Akkor megtagadom! – válaszolt határozottan Grania.
– És ki fog hinni hírtelen megtérésedben? O’Neilléknek az lesz az első gondolatuk, hogy
félpogány gyermekedet akarod közéjük emelni!
– Niall hinni fog nekem!
– Ha él! Ha megtalálod, mielőtt Connor fogságába esel!
Grania biztos volt benne, hogy Niall meg fogja védeni. Még ha nem is szereti igazán,
biztos, hogy nem ölné meg gyermeke anyját! Ha él… ha sikerül megtalálnia.
Ha… és ha… ezernyi veszéllyel. Ráébredt, hogy Maeve-nek igaza van, és sírni kezdett.
– Ígérd meg, hogy nem mész el! – kérlelte Maeve.
Grania lenézett Isoldéra, a kislány békésen aludt a karjaiban. Grania remegni kezdett.
Hiszen saját életét úgy kockáztatja, ahogy akarja, de a kislányt nem sodorhatja veszélybe!
Maeve-nek igaza van, nem mehet el Uisneathből…
Maeve mosolyt erőltetett az arcára, és megfogta Grania állát.
– Hát tényleg olyan elviselhetetlen számodra Uisneath? Valaha boldog voltál itt…
Grania most már nem tudta visszatartani a zokogását.
Igen, nagyon boldog volt. Mielőtt találkozott volna Niall-lal… Isolde angyali arcocskáját
figyelte. A kicsi felébredt, és ránézett. Még csak most tanult mosolyogni, és halkan gügyögött.
Grania csókot lehelt göndör fürtjeire. Csak ez a gyermek, Niall része jelenti számára az
egyetlen boldogságot.

Niall már hajnal óta kereste Uisneathet. Csak találgathatta, vajon mennyi idő telt el napkelte
óta, mert nem látta sem a napot, sem a holdat, ami útbaigazíthatta volna ebben a ködös
rengetegben.
A köd viszont azt jelentette számára, hogy a druidák varázsereje mégiscsak működik, és
Grania Isoldével együtt biztonságban van. Fohásza – pedig már nem nagyon bízott Istene
erejében – mégis meghallgatásra talált.
Fázott, sebe lüktetni kezdett a fájdalomtól. Hiába kötözte be gondosan a hosszú úton újra
meg újra felszakadt és átvérzett ruháját.
Connor dühöngött, amikor hírét vette, hogy Niall elhagyja a Pajzsok várát, és órákon át
rimánkodott, könyörgött, fenyegetőzött, mindhiába. Végül egyszerűen megtiltotta, hogy
elinduljon, hiszen tudta jól, hová készül. De Niall nem engedelmeskedett, már döntött, és nem
akart meghátrálni. Ha Grania visszafogadja, a király nem tehet ellene semmit. Ha pedig a lány
már nem szeretné őt – bár a puszta gondolatra is elszorult a szíve – akkor is figyelmeztetnie
kell Connor vérszomjas törvényére.
Milyen furcsa érzés kiszabadulni apja szeretetének börtönéből! Nem vágyakozott már a
koronára sem, a mások szemében oly magasztos királyi cím már nem jelentett számára
semmit. A háború, a harc, amiért régen annyira lelkesedett, üres frázisokként csengtek
lelkében.
Niall gyengéd rúgással késztette Murchardot gyorsabb tempóra, bár már így is elég
messzire jutottak ebben a hatalmas ködben. Minden ösvény, minden dombtető reménnyel
töltötte el. Hegyezte a fülét, hátha meghallja végre az ismerős vízcsobogást.
 Most vált számára világossá az, amit mindig is tudott: hit nélkül nem lehet élni. És őt már
teljesen megfosztották a hitétől: a tüzet háromszor is elfojtották a szívében: először, amikor
Grania elhagyta, majd a Magh Rath-i csatamezőn, és végül, amikor felfedezte Connor fagyos
tekintetében, hogy apja idegen számára. Fásultnak érezte magát: egyedül lüktető sebe kötötte
még ehhez a világhoz… és a remény, hogy megtalálja Graniát.
Most már megértette: a lány azért küldte a sárkánykövet, hogy megvédelmezze őt. Jobban
kellett volna bíznia benne: ha megtartotta volna az amulettet, talán meg sem sebesül. Talán
még Fergus is élhetne… Megrázta a fejét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. A bánat
egyre jobban rátelepedett szívére, és Niallnak nem volt elég ereje, hite, hogy eloszlassa
bűntudatát. Végül is miben hihetne még? Csakis a szerelemben… Grania szerelmében.
Nagyot sóhajtott. Feltoluló emlékei könnyeket csaltak a szemébe… Grania… lágy bőre,
csillámló haja… Szinte hallotta a lány szenvedélyes suttogását.
Hirtelen szél kerekedett, Niall pislogva nézett fel az égre. A köd elvékonyodott, és alig telt
el egy-két perc, a napfény megcsillant a nedves tölgyfaleveleken… A tisztás másik végén –
csendben és mosolyogva – Grania állt.
Niall leszállt lováról, és amilyen gyorsan csak sebe engedte, a lány felé rohant, és azért
imádkozott, hogy ne csak tűnő látomás, a szomjazók délibábos álomképe legyen. De a lány
képe nem foszlott köddé, ahogy közelebb ért… Csak amikor már ott állt előtte, akkor hitte el,
hogy valóban Grania az, teljes valójában.
– Grania…
A lány alig tért magához döbbenetéből, amikor Niall megcsókolta a kezét, és gyengéden az
arcához húzta…
Valóban ő az, Niall… Könnyek patakzottak az arcán, amikor a férfi átölelte, s magához
szorította. Grania halkan nyöszörgött, aztán kétségbeesetten pillantott fel Niallra.
– Azt hittem, meghaltál a csatatéren… – Szája remegett, és karjával szorosan átölelte a
férfit. Niall arca megrándult: Grania ekkor pillantotta meg oldalán a kötést, és óvatosan
elhúzódott.
Niall észrevette a kígyótojást Grania nyakában. Felemelte, és odahajolt a lány füléhez.
– Bíznom kellett volna benned…
– Fergus… meghalt? – Niall tekintete megkeményedett a név hallatán. A férfi még mindig
nem bízik benne, azt hiszi, összeszűrte a levet halálos ellenségével.
De lehet, hogy ő értette félre Niallt, és a férfi csak Isoldéért jött?
– Képtelen voltam megölni, végül Cuanna, a féltestvérem vágta le. És Connor… a sátrában
őrzi fia fejét.
Niall arckifejezését lehetetlen volt megfejteni. Grania úgy gondolta, hogy a férfinak
boldognak kellene lennie, hogy minden az elképzelései szerint történt: Niall tekintetében
mégis fájdalom és bánat tükröződött.
– Már nem vagyok Connor fia… Mást fog trónörökösnek választani.
– Connor kitagadott, miután végre kiérdemelted a szeretetét?
– Én akartam tőle eljönni. Teljesen megzavarodtam… Connor szeretetét kerestem, pedig
semmi szükségem rá. Téged pedig visszautasítottalak, pedig sokkal többet jelentesz
számomra…
– Mégis, mit kívánsz tőlem? – Grania szemében félelem szikrái lobbantak. Ez az utolsó
esélyük… Ha Niall most nem fogadja el, soha többé nem lesz alkalma rá, hogy…
– Téged választottalak: légy a feleségem, ha tudsz még egy kicsit is szeretni… Ha még
nem késő…
A lány sírva-mosolyogva rázta meg fejét, és összevissza csókolta Niall arcát. Szája mohón
kereste a férfi forró ajkát, lelkük szenvedélyes csókban forrt össze.
Grania nem mert felnézni, félt, hogy Niall tekintete mást mutat, mint a hihetetlen,
gyönyörű valóság. Niall újra meg újra a fülébe suttogta a nevét, és egyre forróbban csókolta.
 Grania átadta magát a szenvedélynek, Niall végül hátralépett, és kedvese szemébe nézett.
– Mondd csak, itt maradhatnék Uisneathben? Azok után, ami történt, befogadnátok még?
Grania kérdőn húzta fel szemöldökét.
– Itt maradnál velem? – Néhány másodpercig hallgatott, még mindig nem tudta felfogni
Niall szavait. – Uisneath örömmel fogad – válaszolt végül –, ám a szíved soha nem lesz az
övék. Ez nem a te otthonod… és az enyém sem. Druida vagyok, de az O’Neillekhez tartozom.
Térjünk vissza Aileachba!
– Aileach már az öcsémé, Caelé. Ha visszamegyünk, Connor kivégeztet téged.
Grania Niall ajkára tette az ujját: – Hallottam a törvényről. De ha megesküdnék, hogy nem
gyakorlom tovább a vallásomat…
– Nem akarom, hogy bármit is feladj önmagádból…
Grania legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna a boldogságtól.
– Én sem kérhetlek téged ilyesmire… – suttogott. – Veled maradok, történjék bármi.
Gyere! – mondta, és a kezénél fogva húzta Niallt. – Isolde Maeve-vel van a tónál… – Megállt,
kivette a kígyótojást a nyakából, és leejtette a fűbe, aztán megcsókolta Niallt. – A szerelem…
a mi szerelmünk a legnagyobb varázslat az egész világon!

EPILÓGUS

Grania lerúgta lábáról őzbőr papucsát, és csupasz talpával megsimogatta Eithne hátát.
Szomorúan mosolygott, az idő nem telt el nyomtalanul a farkas felett sem. Bundája színe
megfakult, és tapintása sokkal durvább lett.
Lassan megmozdította a lábát, nem akarta felébreszteni Audrt, aki szopás közben elaludt az
ölében. A kicsi áttetsző szempillája meg-megremegett álmában, angyali szájacskája sarkában
még ott fehérlett az anyatej.
A lányok és Eithne jelentették a társaságot, míg Niall Connornál járt. Jól érezte magát
Aileachban, de néha-néha még elfogta a honvágy Uisneath iránt. Amikor először lépett be a
vár kapuján, még gyűlölte ezeket a falakat, de most, öt évvel később már otthonaként gondolt
az O’Neillek városára.
Magh Rath után el sem tudott volna képzelni ekkora boldogságot. Visszatértek
Uisneathből, és Niall-lal együtt keresték fel Connort, hogy a bocsánatáért esedezzenek, és a
király – ugyan búskomorságba süllyedt Niall elvesztése fölött érzett fájdalmában – végül
beleegyezett a házasságba, még ha nem is áldotta meg őket.
Viszont Niall tiltakozása ellenére a főkirály újra őt jelölte trónörökösének.
Graniát arra kényszerítették, hogy nyilvánosan tagadja meg hitét, de ő úgy érezte, hogy
még ennél nagyobb áldozatot is boldogan vállalna férjéért. Arról nem is beszélve, hogy
Uisneath újra életre kelt. Maeve és a papnők biztonságban folytathatták titokzatos vallásukat.
És bár most már maga is O’Neillé vált, Grania tudta, hogy akárhogy döntött volna, Niall
mindenképp elfogadta volna őt.
Apjával is sikerült kibékülnie. Mióta Grania visszatért, Brian gyakran látogatta meg
Aileachban, és bár az elvesztegetett éveket már nem hozhatták vissza, rengeteg időt töltött
unokájával, Isoldével.
Audr nyöszörögni kezdett, apró kezével végigsimított anyja karján, apró ujjai beleakadtak
az aranyláncba, melyet Grania második gyermekük születésekor kapott Nialltól. Audr már
majdnem hat hónapos, és ha egy kicsit nagyobb lenne, Grania elvitte volna Isoldével együtt a
feisre. De a nyár annyira meleg volt, hogy a kicsi nem bírt volna ki egy hosszú utazást. Ám
ami késik, nem múlik…
Niall úgyis hamarosan hazatér. A férfi soha nem jött haza üres kézzel, bárhova is
szólították az állam ügyei, s csomagjait teletömte mindenféle csecsebecsével, játékkal és
hajszalaggal. Grania már-már azért aggódott, hogy férje túlságosan is elkényezteti lányait.
Nem szerette volna, ha Niall is úgy járna a gyermekeivel, mint annak idején az apja
Deirdrével: ráunt, és dajkaságba adta. Grania úgy érezte, hogy sohasem tudna elszakadni
gyermekeitől, akik férje mellett az egyetlen boldogságát jelentették.
A grianan ajtaja kivágódott. Isolde rontott be, hosszú szoknyája a földet söpörte. A kislány
apró hárfáját pengette, és hangosan énekelt. Briant is csak unokája mézédes hangja tartotta
olyan sokáig életben… Audr arca megrándult a hirtelen zajtól.
– Csitt! – Grania az ajkához emelte a mutatóujját.
Isolde mosolygott – elöl már hiányoztak a tejfogai és ravaszul vonta fel szőke
szemöldökét.
– Felébresztettem?
– Még nem…! – Grania szigorúságot próbált az arcára erőltetni, de rögtön elmosolyodott.
Soha nem tudott igazán dühös lenni, amikor Deirdre csillogó kék szeme mosolygott rá…
Minden héten elsétáltak Isoldével nagynénje sírjához.
Ossian ugyan már rég meghalt, de keresztje még mindig ott őrködött Deirdre síremléke
fölött. A kis földhalom tele volt virágokkal, Aileach még mindig gyászolta Niall húgát. Néha,
napnyugtakor Graniának úgy tűnt, mintha Deirdre vidám kacagását sodorná a szél a vár falai
között.
Isolde anyjára mosolygott, amikor észrevette szomorúságát.
– Ne búsulj, mama! Apám nemsokára itthon lesz!
Grania megsimogatta a kislány selymes, szőke haját.
– Tudom, hogy nagyon szeretnéd, ha hazajönne… de a feis a hét végéig tart, apád nem
jöhet vissza addig!
– Nem, nem… Majd meglátod, hogy már ma itthon lesz! – csiripelte Isolde, mintha nem is
hallotta volna az anyja szavait. Kiszabadította magát Grania öleléséből, vidáman az ablakhoz
szökellt, és lábujjhegyre állva kikukucskált.
– Nekem egy farkaskölyköt hoz – pont olyat, mint Eithne –, neked pedig egy vörös
hajdíszt!
Grania megrázta a fejét, és elnézően mosolygott.
– És kék hullámokat a nagy keleti tengerből, ugye, kicsim?
Isolde az anyja felé fordult, és sűrű hajfonata mögé rejtette az arcát.
– Hiszen megálmodtam!
Persze, ez csak az apa után sóvárgó kisgyermek képzelgése… De Isolde hitt benne, és
Grania tudta, ha Niall nem jön, a kislány nagyon csalódott lesz… Ezért aztán amint Audr
felébred, szólni is fog a szolgálóknak, hogy Isolde kedvenc mazsolás süteményét készítsék
vacsorára.
A grianan ajtaja kattanva kinyílt, aztán szélesre tárult.
Eithne kicsinyített mása rohant feléjük…
– Ó, apám! – Isolde felkapta a kölyökfarkast. Amikor Niall is odaért, kutyástul felvette a
kislányát, és szorosan magához ölelte.
– Milyen meleg fogadtatás! – nevetett, és összevissza csókolta Isolde arcát.
– A feis? – Grania nagyon örült, de megdöbbent a férfi érkezésén. Biztos, hogy jóval a feis
vége előtt eljött, ha máris hazaért.
– Három napig esett egyfolytában… A gyűlés végül feloszlott, megunták. Alig vártam már,
hogy újra láthassalak benneteket! – lehajolt, és letette Isoldét. Megcsókolta Audr homlokát,
majd lassan, gyengéden Graniához fordult, kinek szíve még ennyi év után is gyorsabban vert,
ha Niall odabújt hozzá.
– Tessék… a türelmedért! – Niall felesége felé nyújtotta összezárt öklét, majd amikor látta,
hogy Grania nem engedheti el Audrt, kinyitotta a tenyerét. Apró aranycsengőcskékből
összeállított hajdísz volt benne, a harangok közepét csillogó vörös drágakövek díszítették.
Grania még soha életében nem látott ilyen gyönyörű ékszert.
– Mi ez a furcsa mosoly? – kérdezte Niall, és összevonta szemöldökét.
Grania Isoldére pillantott. A kislány arcát éppen ebben a pillanatban nyalta meg
szeretetteljesen a farkaskölyök. Grania úgy gondolta, csak később mondja meg Niallnak…
Egyelőre elég, ha csak ő tudja: a kislány nemcsak nagyapja dalnoki tehetségét, hanem
nagyanyja druida vérét is örökölte.