Joanne Redd

A tűz asszonya

2
 Eredeti cím: Steal the Flame
Copyright ©1991 by Joanne Redd
All rights reserved

Hungarian edition and translation

@1993 by Hajja Print Kiadó

ISBN 963 7798 13 7

HAJJA PRINT KIADÓ

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó
Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda
Felelős vezető: György Géza
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8695. 66-14-1
Készült Debrecenben, az Úr 1993. évében

3
1875 nyara

1.

Brandy Daniels a kis folyónál, ahol állt, nem hallott mást, csak egy
méh lusta döngicsélését és a szél sóhaját a préri fölött. Aztán hirtelen
egy puskalövés hangos dörrenése darabokra törte a pillanat nyugalmát.
Brandy nagyot ugrott a váratlan hang hallatán. Gyorsan a lovasság
tábora felé fordult, ahonnan a puskaropogás jött. De nem az őrülten
lovakért vagy a fedezékbe rohanó katonák látványa ragadta meg a
figyelmét. Szívverése elállt, és szája kiszáradt a félelemtől, mikor
meglátta az üvöltő rézbőrű vademberek tömegének hullámzását, akik
rajtaütöttek a táboron.
Egy pillanatig a lány lába földbe gyökerezett, túl rémült volt még
ahhoz is, hogy megmozduljon. Teljesen ösztönösen cselekedett, amikor
a földre vetette magát, néhány alacsony növésű bokor mögé. Ott, hason
fekve, a könyökére támaszkodott, s láthatta a távolban a vad küzdelmet
a cserje ágai közül.
Az indiánok bekerítették a tábort, és most harci színekkel befestett,
sebesen mozgó lovasok örvénylő tömegének látszottak. A katonákat
annyira váratlanul érte a támadás, hogy még arra sem volt idejük, hogy
sebtiben valami fedezéket építsenek, nemhogy arra, hogy biztonságba
helyezzék a lőszer– és élelmiszer– tartalékot. Csak néhányan találtak
menedéket a szekereken vagy alattuk, azok, akik a legközelebb álltak
hozzájuk rajtaütéskor. Néhány katonát ebéd utáni szundikálásából
riasztott fel a támadás.
Brandy számára, aki a bokrok mögé rejtőzködve figyelt, az ezt
követő vérfürdő maga volt a pokol. Bár nem látott sokat, mert az
indiánok lovai hatalmas porfelhőt vertek fel, amely beburkolta a
harcolókat, de hallotta a csatazajt: hangos puskaropogást, nyilak
4
süvítését, lovak patáinak dobogását, vérfagyasztó harci üvöltéseket, a
tisztek kétségbeesett parancsát, hogy mindenki fedezékbe, a katonák
dühös káromkodását, amelyet fájdalmas kiáltások szakítottak félbe,
mikor egy golyó vagy nyíl eltalálta őket, a sebesültek szánalmas
könyörgését, hogy segítsen rajtuk valaki, és végül, a csata végén az az
idegtépő csend, míg a por leszállt, és láthatta, hogy ki a győztes. Ekkor
Brandy borzadva nézte végig, ahogy az indiánok megskalpolják a
halottakat, és felgyújtják a szekereket. A vademberek egyetlen
könyörületes cselekedete az volt, hogy a gyújtogatás előtt eloldozták az
öszvéreket, és ezért Brandy hálát mondott magában. Elég volt hallani az
állatok rémült bőgését a rövid küzdelem alatt. Brandy nem lett volna
képes arra, hogy végignézze, amint elevenen elégnek.
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. És mi van akkor, ha azok a
katonák, akik a szekereken és alattuk kerestek menedéket, még nem
haltak meg, mikor azokat felgyújtották. Talán csak halálosan
megsebesültek. A skalpolás nem öli meg az embereket. A bátyja, Paul
eleget mesélt neki erről. Talán egy-kettő közülük tudatánál volt. Az
irtóztató gondolatra felkavarodott a gyomra.
Miután a vademberek ellovagoltak, maguk előtt vezetve a katonák
lovait és öszvéreit, Brandy egy jó óráig meg sem mozdult. Ott feküdt,
szemét nem tudta levenni a borzalom színhelyéről, teljesen megrázta az
az irtózatos élmény, amelynek tanúja volt. Kinn a prérin, a fasoron túl, a
folyó mentén, ahol rejtőzött, az állandó szél a magas, dús füvet finoman
hullámzó mozgásba hozta, amitől mély, zöld tengerhez hasonlatosak a
wyomingi síkságok. Más hangot nem lehetett hallani, csak a szél
zúgását, Brandy túl messze feküdt ahhoz, hogy elérjen hozzá a tűz
pattogása. De még láthatott néhányat a legkitartóbb lángok közül,
ahogy áttáncoltak a szekerek romjain. A mélyen kivájt ösvény közepén
az elszenesedett kövekből hőhullám emelkedett fel, a magas, hullámzó
fűben lovas katonák holttestei és hátaslovak tetemei hevertek,
amelyeket véletlenül öltek meg a csatában. A mészárlás színhelye fölött
egerészölyvek köröztek lassan és türelmesen, várták, hogy az utolsó
láng is ellobbanjon.
Lassan, végtelenül lassan elmúlt a zsibbadtság, amely megbénította
testét és agyát. Brandy első gondolata az volt, hogyan történhetett meg
mindez? Hogyan tudták az indiánok ennyire meglepni a katonákat?
5
Honnan érkeztek a vademberek ilyen hirtelen és váratlanul? A lovasság
előreküldte varjú törzsbeli felderítőit, de egyikük sem jelentette, hogy
ellenséges indiánok lennének a közelben. Majd egy újabb, sokkal
fontosabb gondolat követelt helyet magának a fejében. Életben van!
Túlélte a mészárlást, és ez nem más, mint csoda. Ha az indiánok tíz
perccel korábban támadtak volna, ő is osztozik a többiek sorsában, mert
az indiánok biztosan észreveszik, hogy a folyó melletti erdő rejtekébe
megy.
Hirtelen árnyék vetődött rá, és elvette az oldalára tűző nap melegét.
Mikor megérezte, megmerevedett a félelemtől, jókedve, amely az
egekig szökellt, mikor rájött, hogy túlélte a katasztrófát, elpárolgott.
Tudta, hogy valami magas okozza a rávetülő árnyékot. Valami vadállat
lenne? – tűnődött. Biztosan. Látta, hogy az indiánok ellovagoltak a
másik irányba, és még akkor is, ha valami valószínűtlen okból egyikük
itt maradt, akkor is lehetetlen lett volna, hogy odalopózzon hozzá,
teljesen nyílt terepen, még egy szikla sem volt, ami mögé rejtőzzön. De
milyen vadállat lehet ilyen nagy? Kirázta a hideg arra a gondolatra,
hogy talán egy medve áll fölötte. A félelemtől szinte halálra vált, nem
tudta rávenni magát, hogy hátranézzen.
Hirtelen lenyúlt egy kéz, megragadta a karját, és felrántotta. Amikor
megfordult, hogy szembenézzen azzal az emberrel, aki ilyen durván
bánik vele, rájött, hogy azt kívánja, bárcsak inkább medve lett volna,
ami rátalál, mert inkább nézett volna farkasszemet egy vadállattal, mint
azzal a magas, villogó tekintetű indiánnal, aki fölé magasodott. A lány
nem értette, hogy tudott mögé lopózni, de tudta, amint meglátta
magasan ülő arccsontjain a kék csíkokat és széles mellkasán a jeleket és
vonalakat, hogy azokhoz a vadakhoz tartozik, akik részt vettek az előző
vérontásban.
Félelem járta át Brandy minden porcikáját, mert a férfi sötét szeme
szinte keresztüldöfte. Még soha nem látott ilyen fekete, nagyon fekete
szemeket. S még soha életében nem félt ennyire. A halálos veszély
érzése olyan erős volt, hogy még lélegzetet venni sem mert, és a szíve
olyan hevesen dobogott, hogy attól tartott, kiugrik a helyéből. Aztán
veleszületett erős jelleme mégis győzedelmeskedett. Még akkor is, ha
magával a halállal került szembe – mivel határozottan meg volt

6
győződve arról, hogy ez így van –, nem akarta feladni harc nélkül.
Elkezdett küzdeni, hogy kihúzza magát az indián szorításából.
Brandy kísérlete, hogy kiszabaduljon, olyan hirtelen jött, és olyan
váratlan erővel, hogy meglepte Tüzes Nyilat. Mivel azt hitte, hogy a
fehér nő megijedt, és arra számított, hogy majd meghúzza magát előtte,
engedett a szorításán, és most megdöbbent, mikor az kiszabadította
magát, megpördült, és elkezdett rohanni a prérin. De a lány szabadsága
hamar véget ért. Tüzes Nyílnak nem okozott gondot, hogy rendkívül
hosszú lábaival utolérje, különösen, mert Brandyt lovaglószoknyája
akadályozta a menekülésben. Egy percen belül a lány újra fogoly volt.
Megfordult.
– Engedj el! – visította, miközben dühödten rúgkapált, hogy
kiszabadítsa magát. De az indián keze vaspántként szorította a karját. A
kétségbeesés olyan erőt adott neki, hogy ő maga is meglepődött rajta.
Vonaglott és forgott, megpróbált körmeivel szabadulni, aztán vadul
rugdosni kezdte a férfit. Egy röpke pillanatig elégedettséget érzett,
mikor lovaglócsizmájának az orra eltalálta fogvatartója sípcsontját, és
hallotta fájdalmas felmordulását. A következő dolog, amit Brandy
észlelt, az volt, hogy földre dobják, olyan erővel, hogy elállt a lélegzete.
A vadember teljes hosszában rajta feküdt, a földhöz szögezte a lány
testét a sajátjával, és a karjait a feje mellett a földre szorította erős
kezeivel.
Mivel az indián teljes súlyával ránehezedett, Brandy mozdulni sem
tudott. Alig bírt levegőt venni. Olyan volt, mintha egytonnányi súly
nyomná lefelé. Tüzes Nyíl arca olyan közel volt az övéhez, hogy nem
tudta kivenni a vonásait. De érezte meleg leheletét az arcán, és a
mentalevél illatát, amelyet nem sokkal azelőtt rághatott, hogy csillapítsa
a szomját. Rájött, hogy reménytelen a küzdelem a nála erősebbel, és
feladta a harcot, a teste elernyedt.
– Rendben – dünnyögte sírós hangon –, gyerünk, ölj meg!
– Miért gondolod, hogy megöllek? – kérdezte Tüzes Nyíl nyugodtan.
– Mert megölted a többieket is. Miért ne végeznél velem is?
– Semmi közöm a lovas katonák elleni támadáshoz.
– Nem hiszem el! Olyan harci színeket viselsz, mint ők. Közülük
való vagy.

7
 – Igen, rajtam is van festék. De nem azért, hogy harcoljak. Azok,
akik a katonákat megtámadták, kiowa indiánok voltak. Én lakota
vagyok. Egyébként még ha részt is vettem volna a támadásban, akkor
sem ölnélek meg. Én nem viselek háborút nők ellen, úgy, mint a te
néped.
Brandy hallotta a megvetést Tüzes Nyíl hangjában, és egy kicsit
eltűnődött utolsó szavain. De még mindig bizalmatlan volt.
– Hazudsz!
Az indián állkapcsában megrándult egy izom, és a lány látta
szemében a harag apró lángját, mielőtt visszafogott hangon válaszolt
volna.
– Én nem hazudom. Soha. A csíkok a testemen kékek. A kiowák
sárga vonalakat húznak magukra. Nem ugyanahhoz a törzshöz
tartozunk.
– Akkor mit csinálsz itt, ha nem azok közé tartozol, akik
megtámadtak minket?
Tüzes Nyíl felvonta egyik sötét szemöldökét a lány arcátlan
kérdésére. Ezt ő kérdezhette volna. A lány volt a betolakodó.
– Egy erre vonuló portyázó csapat vezetője vagyok. Az, aki mindig
előttem jár – a felderítőm –, látta a lángokból felszálló füstöt, és
jelentette nekem. Ide jöttem, hogy megnézzem, mi történt.
Brandy hirtelen ráeszmélt valamire.
– Várj csak egy kicsit! Te angolul beszélsz! – kiáltotta
megdöbbenve.
Tüzes Nyíl ajka fanyar mosolyra húzódott, mikor meghallotta a fehér
nő hirtelen, elkésett felfedezését.
– Igen, beszélem a nyelveteket.
– De hol tanultad?
Tüzes Nyíl felállt, és magával emelte Brandyt is, mielőtt válaszolt.
– Egy prémvadásztól, aki minden telet a törzsünkkel töltött, s az
apám wigwamjában lakott.
Brandy most, hogy tudta, élete nincs veszélyben, már nem félt
annyira. Még soha nem hallott a lakotákról. Talán baráti törzs, és ez a
férfi segíteni fog neki. Ereje visszaáramlott a testébe, és ezzel együtt
egyfajta ostoba gőg is, mert Brandy nagyon elkényeztetett ifjú hölgy

8
volt, olyan, aki hozzászokott, hogy minden kívánságát teljesítik, és
minden parancsának engedelmeskednek.
– Engedd el a karomat!
A fehér nő hanghordozása felborzolta Tüzes Nyíl idegeit.
Megmerevedett, sötét szeme villogott, tőle nem szoktak követelni, még
Őrült Ló törzsfőnök sem tenne ilyet.
– Nem, nem engedem el.
A vadember válasza határozott volt, s Brandy rájött, hogy emberére
akadt, amint észrevette a rövid, dühös villanást is a férfi fekete
szemében, melytől a félelem bizsergése futott végig a gerincén. Hirtelen
megmerevedett teste pedig egy összetekeredett, támadásra készülő
kígyóra emlékeztette a lányt. Veszélyes ember, gondolta, olyasvalaki,
akit épelméjű ember nem merne feldühíteni. Kurta pillantást vetett erős
bicepszére és vállaira, aztán arra gondolt, hogy a férfi akár ketté is
tudná törni, ha akarná. Brandyt elkényeztették, és gőgös, keményszívű,
néha vakmerő volt, de butának nem lehetett nevezni. Bár eddig még
soha nem történt meg vele életében, tudta, hogy most itt az ideje, hogy
meghunyászkodjon, még akkor is, ha szörnyen sértette, hogy így kell
lennie.
– És ha azt mondanám, kérlek?
Tüzes Nyíl szeme elkeskenyedett. Megértette, hogy a fehér nő meg
soha életében nem hátrált meg egy összeütközés elől, és soha nem adott
alább a gőgjéből annyira, hogy bárkinek azt mondja, kérlek.
Gyanakodott. Csak ravaszkodik vajon? Valamit megint kieszelt?
– Kérlek! – ismételte meg Brandy, még több könyörgéssel a
hangjában.
– Nem, csak ha megígéred, hogy nem próbálsz meg újra elszökni.
Nincs arra időm, hogy téged kergesselek.
– Nem fogok megszökni. Az előbb meg voltam rémülve. Azt
mondtad, nem fogsz bántani.
Tüzes Nyíl gyanúja nem ült el teljesen. Ilyen fehér nővel még nem
találkozott. Nemcsak hogy olyan hangot mert vele használni, amilyet
egy harcos sem merne a törzséből, nemhogy egy nő, de megdöbbentette
ereje is, és hogy milyen vadul küzdött vele, mint egy vadmacska, míg
kénytelen nem volt a földre dobni, és ráfeküdni, hogy megfékezze.

9
Óvatosan elengedte Brandy karját, és hátralépett, félig-meddig arra
számítva, hogy a lány újra hátat fordít neki, és elmenekül.
Amikor ellépett mellőle, akkor nyílt Brandynek először alkalma arra,
hogy jól megnézze, és nem tehetett róla, de nem tudta a szemét levenni
a férfiról. Soha nem látott még indiánt ilyen közelről, még a varjú
felderítőket sem, akik a lovasságnál szolgáltak. Mostanáig a félelme,
hogy a lakota bántani fogja, majdnem elvakította. De amit látott, az
nemhogy meglepte – megigézte. Mindig azt hallotta, hogy az indiánok
csúnya, vad teremtmények. S bár az előtte álló magas férfinak tényleg
félelmetes volt a külseje, és érezni lehetett az alig visszafogott vadságot
benne, egyáltalán nem volt csúnya. Valójában az arcán a valaha látott
legarányosabb vonásokat fedezte fel – markáns, mégis tagadhatatlanul
jóképű. Még az orra is meglepetést szerzett, mert egyáltalán nem volt
sasorr, ahogy várta volna, hanem feltűnően egyenes és vékony. De a
legmeglepőbb a férfi ajka volt. Bár keskeny, a kegyetlenségnek a
nyomát sem látta rajta. Ehelyett volt valami... egyfajta érzékiség benne,
amitől Brandy gyomra furcsán megremegett.
Nem tetszett neki, hogy az indián ilyen furcsa hatással van rá,
elkapta tekintetét az arcáról, és figyelmét a testének szentelte, s akkor
egy pillanatig eltűnődött azon, hogy miért hívják rézbőrűnek. A vállán,
a karján és a mellkasán – azokon a helyeken, amelyeket a festék
szabadon hagyott – láthatta, hogy bőre inkább bronzszínű, mint
rézárnyalatú, tulajdonképpen nem sokkal sötétebb, mint amilyen a
bátyja arca lett, mióta bevonult a lovassághoz. És hirtelen még valami
az eszébe jutott. Miért nem borítja szőr az indián mellkasát úgy, mint a
bátyjáét? De az, hogy a lakotának nem volt szőr a testén, nem vont le
semmit férfiasságából, hosszú haja sem, amelyet bőrcsík szorított le.
Olyan hajviselet volt ez, amelyet Brandy régebben nőiesnek tartott
volna egy férfin. Sőt hihetetlenül széles vállával, izmos karjaival és
mellkasával, keskeny csípőjével és hosszú lábaival, amelyekre úgy
feszült a lábszárvédő, mintha második bőr lenne, a lakota kétségtelenül
a legtökéletesebb alakú férfipéldány volt, akit Brandy valaha is látott.
Még tökéletesebb, mint az a márványból faragott görög isten, amit ő
olyan merészen csodált egy múzeumban otthon, keleten, s ami miatt
komoly kioktatást kapott az édesanyjától, mert megdöbbentően,
hölgyhöz nem illően viselkedett. Az, hogy a teste csupán egy csodálatos
10
férfipéldánnyá tette, zavaró volt, de a lakotát átitatta az önbizalom, a
hidegvér és a parancsnoklási vágy, nem is beszélve sugárzó
férfiasságáról. És a felszín alatt, nem is olyan mélyen, az a kicsit
elfojtott vadság, az a vad, primitív tűz volt az, ami megborzongtatta,
izgalomba hozta, és megrémítette Brandyt. Mindent összevetve, a
lakota férfiassága ellenállhatatlan volt, és hirtelen a lány úgy érezte,
hogy alig bír levegőt venni.
Míg Brandy őt bámulta, addig Tüzes Nyíl is alaposan szemügyre
vette a lányt. Látott már fehér embereket azelőtt is közelről, de fehér nőt
még soha, és erre a lányra nem is illene az a jelző, hogy sápadtarcú. Az
arcszíne inkább hamvas, mint fehér, s volt valami rózsás pír puha
orcáin, amit soha nem látott az indián nők arcán, talán elrejtette bőrük
sötétsége. És soha nem találkozott még ilyen szemekkel sem; mély,
feltűnő kék, amitől elállt a lélegzete. Még a hajának is meghökkentő
színe volt, a ragyogó napfényben a vöröses árnyalatok úrrá lettek a
barnán, s önálló életre kelve csillogtak.
Lefelé haladt a tekintete, és Tüzes Nyíl elcsodálkozott. Bár a lány
magasabb és karcsúbb volt, mint a törzsbéli asszonyok, a női
domborulatok mind a helyükön voltak, s talán karcsúsága ezt még
jobban kihangsúlyozta. Vékony dereka erőteljesen kidomborodó
csípőben folytatódott, és telt mellei mintha ki akartak volna szökni
lovaglóruhája ingvállából, bátorítva őt, hogy érintse meg őket.
Miközben ennek a két dombocskának az emelkedését és süllyedését
bámulta, az járt a fejében, milyen lenne, ha a tenyerével beborítaná azt a
puha húst, és megízlelhetné hamvas bőrét. A gondolat felizgatta. Mikor
érezte, hogy a teste is válaszol az őt ért benyomásokra, elkapta a
tekintetét, és újra a lány arcán pihent meg sötét szeme. Rózsaszínű
száját nézte, telt alsó ajkát, azt a szájat, amelyért egy férfi bármilyen
őrültségre képes lenne.
Brandy észrevette, hogy a lakota az ajkait vizsgálgatja, és érezte,
hogy az izgalom bizsergése fut végig a bőrén. Hirtelen erős vágyat
érzett arra, hogy a férfi megcsókolja. Éppoly hirtelen, ahogy a furcsa
vágy a hatalmába kerítette, eltöltötte a megbotránkozás is. Úristen! –
gondolta. – Mi az ördög van velem? A forró nap megzavarta a fejemet?
Hiszen ez egy civilizálatlan vadember, semmi más, mint állat, mélyen
az ő szintje alatt. Kihúzta magát, és fagyosan így szólt:
11
 – Ne bámulj így rám!
Mikor Tüzes Nyíl sötét szemét felemelte, és a tekintetük találkozott,
Brandyt megdöbbentette a tűz, amit abban látott.
– Miért ne bámuljalak? – kérdezte Tüzes Nyíl. Brandy magához tért,
és indulatosan válaszolt:
– Mert otromba dolog!
– Te is megnéztél engem – jegyezte meg hűvösen. – Az arcomat is,
és a testemet is.
A zavar pírja ömlött szét Brandy arcán, mely rögtön elárulta, mielőtt
még tagadni tudott volna.
– Én nem tettem ilyet! Én csak... – tétovázott, megpróbált kitalálni
valami elfogadható magyarázatot, hogy miért nézte a férfit olyan
fürkészően.
– Csak azt próbáltam meg kitalálni, miért vagy így befestve, és mit
jelentenek azok a jelek. Azt mondtad, nem harci színek.
Tüzes Nyíl nem tudta, Brandy vajon igazat mond-e. Tényleg csak
kíváncsi volt? Különös csalódottságot érzett.
– Nem, nem harci színek. Éppen most térek vissza egy portyáról,
délről. Egy pawnee tábort támadtunk meg, és a törzsemhez igyekszünk
vissza a lovakkal, amelyeket zsákmányoltunk. Rablóportyázáshoz
ugyanúgy kifestjük magunkat, mint a harchoz.
– Portyázáshoz? Az nem harc?
– Nem. Az a célunk, hogy lovakat lopjunk, ha kell, verekszünk is
értük, de nem ölünk embert. A gyilkolás nem becsületes dolog.
Hát akkor ez egy békés indián, gondolta Brandy, s kezdett
megnyugodni. De kíváncsi volt valamire.
– De akkor mit jelent az, hogy verekedtek is a lovakért?
– Azt, hogy kézitusát vívunk az ellenséggel, kézzel vagy a
botjainkkal harcolunk. Ez sokkal bátrabb dolog, mintha távolról ölnénk
meg nyíl- vagy puskalövéssel.
– De épp most mondtad, hogy nem embert ölni mentetek, hanem
lovat lopni – tiltakozott Brandy. – Ellentmondásba keveredtél.
– Nem, nem. Ez szándék kérdése. Mi reménykedünk abban, hogy a
portyát végre lehet hajtani vérontás nélkül. Ezért akkor lopakodunk be a
táboraikba, mikor sötét van, és ők alszanak. De néha ez lehetetlen, és
harcolni kell, hogy védjük magunkat. A háború azonban teljesen más.
12
Ott az öldöklést előre megtervezik. Mi csak azért viselünk háborút,
hogy megbosszuljuk embereink halálát.
Brandy még mindig nem értette.
– Akkor miért festettetek magatokra harci színeket a portyázáshoz?
– Hogy az ellenség, ha esetleg megtámad minket, tudja, hogy nagy
harcosok vagyunk. Nincs becsülete annak, aki gyáva ember ellen
harcol. Ezek a kék csíkok az arcomon és a mellkasomon erre valók.
Brandy szemével végigpásztázta a lakota arcát és mellkasát.
– És a többi jel? Azok mit jelentenek?
– Minden egyes patkó alakú jel egy-egy sikeres portyát jelent,
amelyben részt vettem; a körök azt mutatják, hányszor harcoltam
mellvéd mögött; a fehér négyzetek jelzik azt, hogy hányszor voltam
harcoló csapat vezetője; és a vörös kezek pedig azt, hogy hány
ellenséget öltem meg közelharcban.
Brandy elképedt. A lakota széles mellkasát jelek borították, és a hat
vörös kéz mintha élt volna. Már az elején tudta, hogy veszélyes ember,
de most, hogy merészen bevallotta, embereket ölt meg, elszállt a
bátorsága. Nem kétséges, hogy az előtte álló férfi éppoly harcias, mint
amilyen a többi vadember, és komolyan kezdett kételkedni abban, hogy
barátként fog bánni vele. Nagyot nyelt, majd így szólt:
– Még soha nem hallottam a lakotákról. Kis törzs?
Tüzes Nyíl kurtán felnevetett, majd így válaszolt:
– Nem, mi egy nagy indián nemzet egy része vagyunk, a
nyugatiakhoz tartoznak a lakoták, a dakoták és a nakoták, a középső
csoport a yangtonok, és még keletebbre élnek a santeek.
Brandy arcából kifutott a vér. A santee törzsről már hallott. Sziú
indiánok voltak, akik egy évtizeddel ezelőtt hadiösvényre léptek
Minnesotában, és több mint ezer fehér embert öltek meg. Bár akkor
még csak gyerek volt, a véres történetekre, amelyeket akkor hallott,
örökké emlékezni fog. És tudta, a nyugati sziúk sem kevésbé harciasak.
Sőt még inkább azok. Paul mondta, hogy ezek a legkegyetlenebbek és
legfélelmetesebbek a síkság indiánjai közül, és a bátyja csak tudja. Az
elmúlt öt évben az indiánok ellen harcolt.
Mikor meglátta a lány elborzadt arckifejezését, Tüzes Nyíl
megkérdezte:
– Mi baj van?
13
 Brandynek minden erejét össze kellett szednie, hogy válaszoljon.
– Én... én nem tudtam, hogy sziú vagy. Azt hittem, talán egy baráti
törzshöz tartozol.
Tüzes Nyíl felhúzta az orrát, mintha valami kellemetlen szagot
érezne.
– A sziú a franciák szava arra a névre, amit a chippewák adtak a
népemnek. Azt jelenti, ellenség. Mi nem használjuk. Mi magunkat a
szövetségeseknek hívjuk. És nem, nem baráti törzshöz tartozom, abban
az értelemben, hogy nem vagyunk baráti kapcsolatban a népeddel. De
megmondtam, nem kell félned tőlem. Nem viselek háborút nők ellen.
Brandy megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megkérdezte:
– Akkor elviszel a Fetterman-erődbe?
– Nem.
– De csak pár órányira van.
– Azt mondtam, nem!
Brandyt egy kicsit megdöbbentette a férfi kemény válasza.
– Akkor... akkor mit fogsz velem csinálni?
Tüzes Nyíl fekete szeme lassan végigmérte Brandyt fentről lefelé,
majd vissza, lentről felfelé. Méregetése hidegnek és számítónak tűnt, és
a félelem újra megborzongatta a lányt.
– Úgy látszik, magammal kell vigyelek.
– Magaddal akarsz vinni? – kérdezte Brandy rémülten. – Úgy érted,
hogy a törzsednek a falujába?
– Igen.
– De miért? Miért nem hagyhatsz egyszerűen itt? Ha a lovasság nem
érkezik meg a Fetterman-erődbe, elküldenek majd valakit, hogy nézze
meg, mi történt, és ő majd megtalál engem.
– Igen, és elmondod nekik, hogy egy dakota portyázó csapat
nemrégen haladt át erre, ők majd lovasokat küldenek utánunk, sőt még
a kiowákat is ránk szabadítják. Akkor lehet, hogy el kell engednem a
zsákmányolt lovakat, és ezt nem szeretném megkockáztatni. Az
embereimnek szükségük van ezekre a hátaslovakra.
– Nem mondok semmit a katonáknak rólatok, csak azokról az
indiánokról fogok beszélni, akik megtámadtak minket. Megígérem,
hogy soha nem teszek említést a dakotákról.
– Ezt nem kockáztathatom meg. Velem kell jönnöd.
14
 – A szavamat adom!
– A fehér ember szava nekem semmit sem jelent. Nem bízom
benned. Velem jössz.
Brandy nagyon meg volt sértve. Még soha senki nem kételkedett a
szavában, és bármit ígért meg, soha nem adta meggondolatlanul a
szavát. Haragra gyulladt.
– Ördög és pokol! Úgysem megyek veled! – vetette oda vakmerően.
Tüzes Nyíl meglepődve húzta fel egyik sötét szemöldökét.
– Azt mondod, nem?
– Nem! – válaszolta Brandy, kék szeme szikrákat szórt. – És nem
kényszeríthetsz rá!
A lány vakmerő kihívására halvány mosoly jelent meg Tüzes Nyíl
ajkain.
– Nem? – kérdezte olyan lágy hangon, amely figyelmeztethette volna
Brandyt a közelgő veszélyre. Majd csúfondárosan így szólt:
– Nem vagy olyan helyzetben, hogy szembeszállj velem. Itt én
parancsolok. Ezt ne felejtsd el!
Tüzes Nyíl karja egy lecsapó kígyó gyorsaságával nyúlt előre, és
megragadta a lány csuklóját. Megfordult, és gyorsan a lova felé indult –
mely a folyónál várakozott maga mögött húzta Brandyt, nyomukban a
kavicsszemek szertepattogtak. A lány megpróbált ellenállni, rúgott és
ütött, majd végigszántott hosszú körmeivel a férfi karján, és belemart az
őt tartó kezébe. De úgy tűnt, Tüzes Nyíl érzéketlen az őt ért
fájdalmakkal szemben. Mikor odaértek a lovához, előhúzott egy hosszú
nyersbőr szíjat lapos kis nyergéből, elkapta Brandy másik karját, éppen
mikor az vadul az indián arca felé lendült, és összekötözte csuklóit
olyan gyorsan és ügyesen, hogy a lány elámult. Aztán a férfi a lovára
hajította. Szerencse, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy szétterpessze a
lábát, máskülönben akár eltörhette volna valamelyiket. Így is olyan
erővel ütközött a nyeregnek, hogy csillagokat látott.
Ha Tüzes Nyíl azt hitte, hogy most erős kézzel átvette az irányítást,
megtörte Brandyt, nagyot tévedett. Brandy nem szokott hozzá az ilyen
durva bánásmódhoz, és amikor magához tért a zökkenés után, ez csak
arra szolgált, hogy táplálja dühét. Éppen mikor Tüzes Nyíl beakasztotta
a lábát, hogy felszálljon a lóra, kirúgott, és mellén találta el a férfit. Az
ütés elég erős volt ahhoz, hogy Tüzes Nyíl hátratántorodjon. De egy
15
pillanat alatt magához tért, előreugrott, és előhúzott még egy keskeny
bőrszíjat a nyeregből. Mikor lehajolt, Brandy rájött, hogy mit akar
tenni, és újból rúgott. De Tüzes Nyíl fel volt rá készülve; egyszerűen
lehúzta a fejét, és elkapta a lány levegőbe repülő lábát. Egy gyors
hurok, és a bőrszíj körbezárta a csizmát. Aztán átnyúlt a ló hasa alatt,
megragadta a lány másik lábát, és a szíj végét a csizma köré csomózta.
Brandy, legnagyobb döbbenetére, ott ült, keze, lába összekötözve, s úgy
érezte, elviselhetetlenül megalázták.
Csak egy fegyver maradt, amelyet szabadon használhatott: a nyelve.
Még soha senki nem kapott ilyen kegyetlen ostorozást, mint amilyenben
most Tüzes Nyílnak része volt. Csak állt, és elképedten hallgatta, hogy
a lány mindenféle ocsmány, trágár névvel illeti, ami csak az eszébe
jutott – olyan repertoár volt ez, ami nemcsak hogy elég hosszúnak
bizonyult, de meglepően szókimondónak is egy nő részéről, aki
ráadásul hölgynek tartotta magát. Mikor befejezte a gorombáskodást,
fenyegetőzni kezdett, egyik fenyegetés lehetetlenebb és vadabb volt,
mint a másik, míg végül Tüzes Nyíl hangos nevetésben tört ki.
Ettől Brandy csak még dühösebb lett. Haragos tekintetet villantott rá.
– Mi olyan átkozottul mulatságos?
– Te vagy az! A fenyegetéseid nevetségesek. Nem vagy abban a
helyzetben, hogy lefejezz, kivágd a szívemet, kitépd a májamat, vagy
nézd, amíg elégek a pokolban.
– Ebben az utolsóban ne legyél olyan biztos! – vágott vissza a lány. –
Elfelejtetted, hogy a lovasságnak indián felderítői vannak? Ők
rájöhetnek, hogy nemcsak egy indián csapat járt erre, és követhetnek
titeket, ha nem találják a holttestemet a többi mellett. Tudod, a bátyám
vár engem, és van némi befolyása, nem egyszerű katona, hanem tiszt.
Lehet, hogy én nem tudlak megölni, de majd ők megteszik, ha
utolérnek. Akkor aztán tényleg a pokolban fogsz égni örök időkig.
– Lehet, hogy a varjú felderítők meglátják a nyomainkat – válaszolta
Tüzes Nyíl, és közönyösen megvonta széles vállát. – De semmi mást
nem fognak tudni, csak azt, hogy portyázó csapat vagyunk, ezt is csak a
patanyomok nagy számából. De minden indián póni patanyoma
egyforma. Lehetnénk varjú portyázok vagy shoshonok, a
szövetségeseik. Nem lenne értelme bárki mást követni, mint a kiowákat,
róluk fogják feltételezni, hogy téged foglyul ejtettek, mivel az ő nyilaik
16
hevernek mindenfelé. Ez az, amiért nem hagyhatlak itt. Csak te tudnál
azonosítani minket, lakotákat, s aztán a nyomunkba szegődnének.
Tudod, mi a varjú törzs ellenségei vagyunk. Azt a gyönyörű földet,
amin most élünk, tőlük vettük el, és nyugatra űztük őket, a Sziklás–
hegységbe. És a te lovas katonáid éppúgy gyűlölnek minket. Egyik sem
mondana le arról a csábításról, hogy elkapjon minket, mielőtt elérjük
Dakotaországot.
– Dakota országot? De hiszen azt mondtad, te lakota vagy.
– Mikor nyugati szövetségesekről mint egészről beszélünk, akkor
dakotáknak hívjuk magunkat.
– Akkor a sziú rezervátum felé mentek? – kérdezte Brandy. A bátyja
mesélt neki arról, hogy egyszer a csapata a rezervátum területére
lovagolt, hogy elküldjenek néhány bányászt, akik jogtalanul
tartózkodtak ott.
Tüzes Nyíl fekete szeme megvillant, és a teste megmerevedett.
Vörös Felhő áruló módon elfogadta a rezervátumot a sápadtarcúak
kormányától, miután a dakoták megnyerték a háborút. A sápadtarcúakra
nagyon megharagudott. Harcolt abban a háborúban, de nem azért, hogy
megszelídített indián legyen, akit zacskóból és dobozokból etetnek,
akinek odavetnek egy patkány rágta takarót és rossz ruhákat. Mint a
többi törzsbéli, ő is azért harcolt, hogy szabad maradjon, hogy kövesse
a bölényeket, és úgy éljen, mint régen. Nem, ő és a csapata nem
vonultak be a rezervátumba. Az otthonukba mentek, a Powder folyó
országának mélyére, Dakota országba.
– Mi nem a rezervátumban élünk – közölte Brandyvel fojtott hangon,
összeszorított fogai közt. – Mi szabad dakoták vagyunk!
Brandy tudta, hogy feldühítette Tüzes Nyilat, de tovább
kérdezősködött.
– Akkor hová megyünk?
A harcos bronzszínű arcát lassan mintha álarc borította volna be,
arcvonásai megkeményedtek.
– Meglátod.
– De...
– Azt mondtam, majd meglátod! – Tüzes Nyíl kemény, érzéketlen
hangon válaszolt, s elvágta a lány további tiltakozását.

17
 Miközben Tüzes Nyíl gyorsan felszállt mögé, és mokaszinja sarkával
indulásra nógatta a lovát, Brandy magában dúlt-fúlt, amiért a férfi ilyen
makacsul megtagadta, hogy megmondja neki, hová tartanak. Ha nem a
sziú rezervátumba mennek, akkor hová? Halványan emlékezett
valamire, amit Paul írt neki egy el nem ismert indián országról a
rezervátumtól nyugatra. Ott éltek a nem egyezkedő törzsfőnökök és
társaik – a sziúk, akik magukat szabad indiánoknak hívták. Erősen
gondolkodott, hogy eszébe jusson, mit mondott Paul, aztán rémlett neki,
hogy egyszer azt írta, hogy ha a hadsereg valaha is ki tudná füstölni a
vad és kegyetlen sziúknak ezt a fészkét, az országnak nem lenne többé
gondja az indiánokkal, mert a többiek nem jelentenek olyan veszélyt,
mint ők. Még a harcias comanchokat is leverték, akiket valaha a „síkság
urai”-ként ismertek, s most már ők is rezervátumban élnek. Már csak a
nem egyezkedő sziúkat kellett volna leigázni. A megmaradt indián
törzsek közül nekik volt igazi tekintélyük. A baj csak az, hogy rettentő
sok harcosuk van, s csak egy nagy katonai akcióval lehetne megtámadni
az országukat. És ő, Brandy, most az egyik ilyen vad, „szabad” sziúnak
volt a foglya. Nagyon dühös volt. Túlélte a mészárlást csak azért, hogy
most elvonszolják egy isten háta mögötti helyre, amely valahol benn
fekszik az indiánok földjén. Egyetlen lehetséges reménye a menekülésre
az lenne, ha a hadsereg küldene egy nagyobb expedíciót arra a területre,
és véletlenül megtalálnák őt, de még erre is hosszú ideig kellene várnia.
Hiszen az is megtörténhet, hogy sohasem látja viszont a civilizációt!
Brandy mélyen eltöprengett kétségtelenül sötét jövőjén, mikor
megcsapta az orrát valami undorító szag, olyan émelyítően édes, hogy
felfordult a gyomra. Az erős bűz felriasztotta töprengéséből. A szekerek
elfeketedett maradványai mellett lovagoltak el, és Brandy ráébredt,
hogy amit érez, égett hús szaga. A katonák holtteste annyira
elszenesedett, hogy teljesen felismerhetetlenné váltak. Megint érezte,
hogy émelyedik a gyomra, és elfordította a fejét.
Brandy nem volt képes arra, hogy logikusan gondolkodjon, míg meg
nem tettek egy bizonyos távolságot a mészárlás helyétől. Amint az
ösvényre néző kis hegygerincen lovagoltak át, eszébe jutott még
egyszer, hogy csak Isten kegyelme mentette meg a haláltól. Kénytelen
volt beismerni, hogy rosszabb helyzetben is lehetne. Legalább életben
van. És ahol élet, ott reménység.
18
 Brandy jókedve visszatérőben volt. Legyen átkozott, ha életének
további részét valami nyomorult indián faluban tölti a világ végén, egy
csorda tudatlan vademberrel! – gondolta dühösen. Nem vár arra sem,
hogy megmentsék, mert ez valószínűleg soha nem fog bekövetkezni.
Nem, kitalálja a módját, hogy szökjön meg, vissza fog térni az övéihez.
Elmenekül – történjék bármi!

2.

Mikor maguk mögött hagyták az öldöklés színhelyét, és az út mellett

húzódó hegyvonulat enyhe lejtőjén ereszkedtek lefelé, Tüzes Nyíl
észrevette, hogy Brandy megváltozott. Meg sem szólalt, mióta útnak
indultak, és a férfi azt remélte, sikerült megfékezni, annyira, hogy nem
fog neki több gondot okozni. De mikor a lány hirtelen megmerevedett a
nyeregben, és látta, hogy mindenre elszántan előreszegezi az állát,
tudta, hogy távolról sem sikerült legyőznie. Attól félt, nem sok jóra
számíthat. Ha már egyszer túszt kell vinnie a falujába, miért nem talált
egy jámbor, rémült nőt, aki szó nélkül engedelmeskedik neki? Biztosan
könnyebb lett volna a dolga. Álmában sem gondolta volna, hogy egy
fehér nő vagy bármilyen nő ilyen akaratos és szabadszájú is lehet. Egy
nő legyen tartózkodó, gyöngéd, halk szavú és engedelmes. Ilyen a női
természet, mint ahogy a férfi természetét az jellemzi, hogy harcias és
erőszakos. Biztos volt benne, hogy keservesen megbánja még azt a
napot, mikor meglátta a füstöt, és megtalálta a fehér nőt. Már most azt
kívánja, bárcsak megállás nélkül tovább lovagolt volna. De ez
ellenkezett volna a természetével, nem is beszélve arról, hogy mit kíván
tőle a rangja. Ő a portyázó csapat vezetője, és nem azért felelős, hogy
eljuttassa a zsákmányolt ménest a törzséhez, hanem hogy vigyázzon a
parancsnoksága alá tartozó emberek biztonságára. Mi van akkor, ha
tüzet préritűz okozza, és ők egyenesen a közepébe lovagolnak? Nem, ő
csak a dolgát végezte, először megkereste, honnan jön a tűz, aztán
foglyul ejtette ezt a nőt, nehogy elárulja őket. Azzal követett el hibát,

19
hogy megmondta a lánynak, ő a lakota törzshöz tartozik. Abban a
pillanataiban olyan rémültnek tűnt, hogy legszívesebben megnyugtatta
volna. Nem értette, honnan jött ez a sürgető érzés. Miért kellett volna
azzal törődnie, hogy megijedt vagy sem. De tudta, hogy kellemetlen
helyzetbe került. Mit fog csinálni ezzel a nővel, ha megérkeznek a
faluba?
Tüzes Nyíl belátta, hogy van néhány lehetősége. Bármikor
megölheti, vagy szabadon engedheti, ha a csapata már biztonságos
távolba ért a lovas katonáktól. Ha elengedi, azzal is éppoly biztosan
megpecsételi a halálát, mintha ő maga követné el a tettet. Mivel fehér
nő, nem maradna életben a vadonban. Tüzes Nyíl úgy érezte, egyiket
sem tudná megtenni, bár őt tartották az egyik legkegyetlenebb
harcosnak a törzsében. Nem volt méltó hozzá, hogy megöljön egy nőt,
olyan gyáva tett lenne, amit soha nem tudna elfelejteni.
Gondolataiból egy hajfürt riasztotta fel, ami Brandy tarkóján
kiszabadult a hajhálóból. A gesztenyeszínű tincs, melyet meg–
meglengetett a szél, könnyedén végigsúrolta a férfi arcát. Soha nem
érzett még ilyen kellemes simogatást, és egy pillanatig mozdulatlanul
ült, hogy élvezze ezt az apró örömöt. Majd újabb gyönyörben volt
része. Brandy illata úszott felé, de nem az aznap reggel használt
ibolyakölni illatfoszlányai kínozták meg az érzékeit, hanem az ez alatt
rejtőzködő izgató nőiesség.
Most, hogy Tüzes Nyíl tudatára ébredt a lány közelségének, minden,
ami vele állt kapcsolatban, érzékenyen hatott rá. Érezte, hogy a ló
minden egyes lépésénél a lány háta a mellkasához ér, s a válla a férfi
meztelen karjának nyomódik, miközben a gyeplőt tartja a lány előtt. De
igazi kínt az jelentett, hogy a lány puha, kerek fenekét férfiasságához
nyomta, mivel gyakorlatilag az ölében ült. Össze kellett szorítania a
fogát, és akaraterejének minden morzsáját latba vetni, hogy teste ne
válaszoljon erre a kínzó kihívásra.
Brandy is kezdte felfogni, hogy a férfi milyen közel van hozzá, s ez
furcsa érzéseket ébresztett benne. Ahhoz hasonlóan, ahogy az indiánt
kínozta az asszonyi puhaság és üdeség, ő is átélte, hogy egy férfi teste
van mögötte, egy kemény, izmos férfitest. Minden ponton, ahol
érintkeztek, a ruhájuk szinte lángra gyulladt, és égette a bőrüket. Tüzes
Nyilat a férfiasság olyan levegője lengte körül, hogy az szinte
20
megfojtotta Brandyt. Ha a nyereg engedte volna, elhúzódott volna tőle;
de még kisebb volt, mint amin a lovassági katonák lovagoltak, pedig az
újságok azokat is tréfásan postai bélyegekhez hasonlították. Mivel nem
tudott hová menekülni, megpróbált másra gondolni. A lakota hosszú,
karcsú kezét figyelte, de ezzel egy újabb hibát követett el. Mielőtt még
rájött volna, milyen veszélyes irányba fordultak a gondolatai, azon
kezdett el tűnődni, hogy milyen érzés lenne, ha azok a kezek
megérintenék. Nem, nem is csak megérintenék, javította ki magát, s
szabadjára engedte képzeletét. Azt szerette volna tudni, milyen lenne,
ha simogatná, cirógatná meztelen bőrét, és megérintené a legintimebb
helyeken. Remegés futott végig rajta, és forróság öntötte el a testét.
Most mit csinál? – döbbent meg Brandy saját szemérmetlen
gondolatain. Bevallotta, hogy volt benne némi kíváncsiság a férfiakkal
kapcsolatban, ezért bámulta oly hosszan azt az ostoba fügefalevelet a
görög isten márványszobrán – azon tűnődött, milyen nagy titkot rejthet.
És éjszaka, az ágyában fekve gyakran elmélkedett azon, milyen lesz
majd a nászéjszakája. Eleget udvaroltak már neki ahhoz, hogy tudja,
ilyenkor a testek érintkeznek. Egy vagy két bátrabb udvarlója elég
merészen viselkedett, s megpróbálta megfogni a mellét. De az ő
simogatásuk nem keltett benne mást, csak undort. Attól a gondolattól
azonban, hogy ez a vadember érinti meg, a szíve hevesen kezdett el
verni, és a bőre lángolt. Valami sötét erő birtokosa lehet a férfi? Az
indiánok ördögimádók?
Míg Brandy fejében ezek a vad gondolatok kavarogtak, Tüzes Nyíl
elhatározta, hogy véget vet kínzatásának. Kemény vágtára fogta a lovát.
Brandy lelkesen üdvözölte a tényt, hogy kizökkentették
gondolatmenetéből, mert minden odafigyelésre szüksége volt ahhoz,
hogy a nyeregben maradjon összekötözött kezével. A feneke olyan
keményen ütődött Tüzes Nyíl kemény, izmos combjainak, hogy ez az
érzés nem keltett benne semmilyen érzéki gondolatot. Néhány perc
múlva megpillantották a dakota portyázó csapatot és a zsákmányolt
lovakat. Tüzes Nyíl lelassította hátaslovát, és odaügettek néhány
indiánhoz, akik a ménes közepén lovaikon ültek. Brandy csodálkozva
nézett körbe.
Még soha életében nem látott ilyen sok lovat. Legalább ezer lehetett
ott, és legtöbbjük tarka volt.
21
 Ekkor Brandy észrevette, hogy Tüzes Nyíl emberei átható tekintettel
bámulják. A többi harcos közül is néhányan odalovagoltak a ménes
széléről, és ők is elkezdték nézni. Félelmetes volt, ahogy az a kilenc vad
külsejű indián rámeredt. Szerette volna tudni, mit gondolhatnak, vagy
ami még rosszabb, mit tervezhetnek. A mögötte ülő lakota megígérte,
hogy nem öli meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem kínozzák vagy
erőszakolják meg. Brandy sebesen működő agya megállt egy pillanatra.
Megerőszakolják? Mi az ördögöt jelent az? Csak annyit tudott, hogy ez
valami olyasmi, amit a férfiak tesznek a nőkkel, és hogy ez szörnyű. A
fene egye meg! Miért nem ragaszkodott ahhoz, hogy Paul elmondja, mit
jelent, ahelyett hogy hagyta, hogy ő is kerülgesse a lényeget, mint
mindenki más. Általában a bátyja nyíltan beszélt vele, mert nagyon
közel álltak egymáshoz. Miért nem szánt legalább annyi időt rá, hogy
kikeresi a szótárban? A tudatlanságnál minden jobb lenne!
Hirtelen vérfagyasztó kiáltás remegtette meg a levegőt, és az éles,
váratlan hangtól Brandy nagyot ugrott. Aztán megbénult a félelemtől,
mikor látta, hogy az egyik harcos előrántja kését bőrtokjából, majd
lovával vágtatni kezd Tüzes Nyíl és őfelé. A hosszú penge villogott a
napfényben, ahogy a feje fölé tartotta, hogy lesújtson vele. Brandy
biztosan tudta, hogy a kést neki szánták. Látta a férfi vérszomjas
tekintetéből.
– Állj! – kiáltotta Tüzes Nyíl a saját nyelvén, aztán mikor látta, hogy
a harcos nem akar neki engedelmeskedni, leugrott a lováról, és a lovas
elé futott. Mikor a feldühödött harcos lova mellé ért, elkapta a férfi
karját, és lerántotta. Rövid dulakodás után Tüzes Nyíl térdre
kényszerítette a férfit. Hátracsavarta a karját, és felszólította, hogy
engedje el a kést, amit az még mindig a másik kezében szorongatott.
Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy a harcos nem fog engedelmeskedni –
sötét, gyűlölettel teli szemét Brandyre szegezte. Csak mikor Tüzes Nyíl
fokozta szorítását a férfi karján, s már majdnem eltörte, csak akkor adta
fel a bátor indián; elejtette a fegyvert. Brandy egész testében reszketett,
tudta, hogy hajszálon múlt az élete. Tüzes Nyíl földre lökte a harcost, és
így szólt a saját nyelvén:
– A csapat szégyene vagy! Csak a gyávák ölnek meg asszonyokat.
– De ö sápadtarcú – felelte a férfi.

22
 – Asszony, és az én foglyom – Tüzes Nyíl a köréje gyűlt férfiakra
nézett, és így szólt:
– Jó előre figyelmeztetek mindenkit. Ha bárki közületek akár csak
megkísérli, hogy megölje ezt a nőt, azzal én magam végzek. Szavamat
adtam neki, hogy megkíméljük az életét.
A férfi, akit Tüzes Nyíl a földre dobott, most felállt, és azt mondta:
– Akkor erőszakoljuk meg, ahogy azt a katonák tették a
feleségemmel, mielőtt megölték.
Tüzes Nyíl dühét sajnálat váltotta fel. Tudta, hogy Vörös Kéz miért
akarta megölni a fehér asszonyt. Vörös Kéz déli cheyenne volt. A lovas
katonák összetévesztették a faluját egy kiowa településsel, és
megtámadták – nem sokkal azelőtt a kiowák rajtaütöttek a fehéreken, és
nagyon sok katonát megöltek. Vörös Kéz és a harcosok nagy része a
támadás idején nem volt a faluban, vadászni mentek. A fehérek csak
öregeket, gyerekeket és nőket találtak. A vak gyűlölet őrjöngésében
kürtották az egész falut – a nőket megerőszakolták, s
megbecstelenítettek minden indián holttestet. Mire a cheyenne harcosok
visszatértek, a sápadtarcúak vérszomjas és érzéketlen öldöklése véget
ért, és a tisztek újra urai voltak érzelmeiknek és embereiknek. Foglyul
ejtették a visszatérő harcosokat, akik a megdöbbenéstől magukhoz sem
tudtak térni, és elvitték őket a rezervátumba, ami olyan száraz és
kietlen, hogy csak a kígyók és gyíkok élnek meg benne. Vörös Kéz és
még néhány harcos elmenekült, és északra jöttek az északi
cheyennekhez és dakotákhoz, de még mindig égtek a bosszúvágytól.
Tüzes Nyíl ezt meg tudta érteni, de nem engedhette meg – nem is fogja
megengedni –, hogy emberei megerőszakolják a fehér nőt. Még akkor
is, ha ez mindennapi, elfogadott dolog volt a síkság törzseinél, hogy így
büntessék, és megalázzák a foglyot, Tüzes Nyíl maga azt gondolta,
hogy ez éppolyan gyáva dolog, mintha megölnék a nőt.
Nem ő az ellenség. Az asszonyok nem háborúznak. A férfiak
részéről igazságtalanság, ha rajta töltik ki haragjukat és gyűlöletüket.
Egyébként azt is tudta, hogy mikor megígérte a fehér nőnek, hogy nem
öli meg, ő úgy értette, hogy nem is fogja bántani. Elég sokat beszélt róla
ahhoz, hogy Tüzes Nyíl számára világos legyen. És mikor erről volt
szó, Tüzes Nyíl nem javította ki, tehát ezzel ígéretet tett arra is, hogy

23
nem bántják. Megszegné a szavát, ha hagyná, hogy a férfiak bármit is
tegyenek vele.
– Nem, nem erőszakolhatjátok meg, és semmiféleképpen nem
bánthatjátok. A védelmem alá tartozik.
– Azért hoztad, hogy melegítse az ágyadat, és könnyíts az
ágyékodon? – kérdezte Vörös Kéz gúnyos mosollyal.
Tüzes Nyíl teste megfeszült, és fekete szemének sötét tekintetétől
végigfutott a hideg az indiánok hátán, akik lovaikról leszállva figyelték
a két férfi összecsapását. Vörös Kéz bolond, ha bármiben ellentmond
Tüzes Nyílnak, gondolták mindannyian. Nem tudta-e vajon a cheyenne,
hogy Tüzes Nyíl az egyik legtiszteletreméltóbb és legfélelmetesebb
harcos a törzsükben, olyan férfi, akinek a sorsa biztosan az, hogy nagy
hadvezér legyen, mert olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amilyenekre
egy nagy vezérnek szüksége van, kegyetlenség, bátorság és ügyesség a
harcban? Lélegzet-visszafojtva figyeltek.
Tüzes Nyíl leküzdötte feltörő dühét, és keményen így válaszolt:
– Nincs jogod ahhoz, hogy megkérdezd, miért hoztam magammal.
Én vagyok ennek a csapatnak a vezetője. Senki nem tehet fel nekem
kérdéseket, senki sem ingathatja meg a tekintélyemet. De azért
megmondom neked. Nem azért hoztam őt magammal, mert így
akartam. Egy csapat lovas katonával volt, akiket mind egy szálig
megöltek a kiowák. Az, aki előttünk jár, látta a füstöt – a szekereik
égtek. Ez a nő túlélte a támadást, mert elrejtőzött a bokorban. Tudja,
hogy lakota portyázó csapat vagyunk. Azért hoztam magammal, nehogy
eláruljon minket a katonáknak, mert biztosan elindulnak a többiek
keresésére, ha azok a várt időben nem érkeznek meg. Túl veszélyes lett
volna ott hagyni.
Senki sem kérdezte meg Tüzes Nyíltól, hogy honnan tudta a fehér
nő, kik ők – vagy azért, mert eszükbe sem jutott, vagy azért, mert nem
merték. De Vörös Kéz még mindig bosszúszomjas volt. Villogott a
szeme, mikor izgatott hangon azt mondta:
– Akkor megtámadjuk a katonákat, amikor a többiek keresésére
indulnak.
– Nem támadjuk meg őket – válaszolt Tüzes Nyíl határozottan. – Mi
portyázók vagyunk, és nem harcoló csapat. A lovak, amelyeket
zsákmányoltunk, fontosak a törzsünknek.
24
 – Itt hagyhatjuk a lovakat egy vagy két emberünkkel, míg mi
harcolunk.
– Megbolondultál? Csak tízen vagyunk, és csak ötünknek van
puskája. A lovas katonák legalább százan lesznek, és jól felfegyverezve.
Nem fogjuk őket készületlenül érni, úgy, mint a kiowák a többieket.
Lehet, hogy magukkal hozzák az egyik ágyújukat, aminek olyan hangja
van, mint a harkálynak, és úgy köpi magából a golyókat, mint a villám.
A Gatling ágyú említésére a dakoták bólogattak, egyetértettek Tüzes
Nyíl körültekintő döntésével. Az indiánok tehetetlenek a fehér ember
félelmetes, legyőzhetetlen fegyverével szemben, mely úgy kaszálná le
őket, mint fűszálakat a rohanó bölénycsorda patái. Csak Vörös Kéz nem
volt elégedett Tüzes Nyíl bölcs logikájával. Felkapta kését a fűből,
küzdőállásba helyezkedett, és azt mondta Tüzes Nyílnak:
– Azt hiszem, azért utasítod vissza a harcot, mert gyáva vagy.
Minden dakota lélegzet-visszafojtva figyelt és várt, arra számítva,
hogy vezetőjük elfogadja a kihívást, és előhúzza a kését. Tüzes Nyíl
arcán megfejthetetlen kifejezéssel nézett Vörös Kéz szemébe egy
percig, mely örökkévalóságnak tűnt mindenki számára, beleértve magát
Vörös Kezet is, aki már elkezdte bánni vakmerőségét. Végül
megszólalt:
– Én pedig azt hiszem, elment a józan eszed, ha azt gondolod, bele
tudsz rángatni abba, hogy verekedjek veled, vagy abba, hogy
meggondolatlanul megtámadjam a lovas katonákat, mikor tudom, hogy
öngyilkosság lenne. Nem. Azért jöttünk, hogy lovakat szerezzünk.
Semmi másért! Eljön még az a nap, mikor harcolni fogunk a
katonákkal, és akkor majd bosszút állhatsz, Vörös Kéz. De ez nem az a
nap.
Tüzes Nyíl szándékosan hátat fordított Vörös Kéznek, mutatva, hogy
nem fél tőle, és odaszólt a többieknek:
– Elég sok időt vesztegettünk. Lóra!
Tüzes Nyíl parancsának olyan ereje volt, hogy mindegyik férfi –
még Vörös Kéz is, aki egy kicsit megzavarodott – sietett, hogy
engedelmeskedjen.
Ahogy a többiek ellovagoltak, hogy elfoglalják helyeiket, Tüzes Nyíl
a lovak közé ment, elkapott egyet sörényénél fogva, és odavezette, ahol
Brandy ült a lován. Előhúzott egy darab bőrcsíkot a nyeregből,
25
meghurkolta a közepét, az állat alsó állkapcsa köré csúsztatta, és a szíj
két végét, a gyeplőt, a ló nyakára tette. Brandy akár érdekesnek is
találhatta volna a műveletet, ha nem reszketett volna még mindig az
indián támadásától, mert tudta, hogy nagy veszélyben lenne, ha bármi
történne fogvatartójával.
Tüzes Nyíl látta Brandy halottsápadt arcát, és tudta, hogy fél, de nem
szólt semmit. Vegyes érzései voltak a lánnyal kapcsolatban neki is,
sajnálta, de haragot is érzett iránta, amiért ilyen helyzetbe hozta.
Bármilyen csapatot is vezetett, a tekintélyét és döntéseit soha nem
kérdőjelezték meg a mai napig – és ez az egész azért kezdődött, mert
nem kevesebbet tett, mint megpróbálta megvédeni a fehér nőt. Igen,
tudta, hogy meg fogja még bánni, hogy magával hozta.
Tüzes Nyíl a mén hátára szökkent, megfogta Brandy lovának a
gyeplőjét is, és elindult anélkül, hogy a lányra pillantott volna, vagy
akár egy szót is szólt volna hozzá. Amikor a ménes elejére értek,
útjukból a lovak minden irányban szétugrottak, Brandy magához tért, és
odakiáltott a férfinak:
– Várj csak! Nem akarsz eloldozni?
– Nem – szólt vissza Tüzes Nyíl.
– Miért nem?
– Már mondtam, nem bízom benned.
– De így semmibe sem tudok kapaszkodni. Le is eshetek.
– Nem esel le. A lábaidat is összekötöztem, már elfelejtetted?
Mintha el lehetne felejteni, gondolta Brandy keserűen, és a fogát
csikorgatta. Mivel lábai össze voltak kötözve, combjának belső oldala
minden egyes lépésnél a lóhoz dörzsölődött. Meg sem tudta emelni
őket, hogy időnként enyhítse a fájdalmat; a feneke sajgott minden egyes
mozdulattól. Nyomorultul érezte magát, és mindez amiatt az ember
miatt, aki előtte lovagolt, amiatt a kegyetlen vadember miatt, aki
legyőzte és foglyul ejtette. Tehetetlen dühében haragos pillantást vetett
a férfi felé.
Mindez még csak a kezdete volt annak a hosszú, gyötrelmes napnak,
ami Brandy előtt állt. A préri füvének végtelen tengerén keresztül
lovagoltak hosszú– hosszú órákon át. Fákat csak a távolban látott,
azokat a fákat, amelyek azt a helyet szegélyezték, amit ő North Platte
néven ismert. Brandyt meglepte a kis indián póni szívóssága, egyetlen
26
telivér sem tudta volna tartani ilyen sokáig ezt a gyötrelmes tempót. Ez
a figyelemre méltó állat még a rájuk letűző nappal szemben is
érzéketlennek tűnt.
De Brandy korántsem volt ilyen érzéketlen. Haja az izzadságtól a
fejére tapadt, és ruhája csuromvizes volt. Napégette arca lángolt, mint a
tűz, és testének minden izma fájt, mert bár eléggé gyakorlott lovas volt,
még soha nem ült nyeregben ilyen hosszú ideig, és ilyen keményen, és
természetesen nem lovaglóülésben. A bőrszíj véresre dörzsölte a
csuklóját, úgy érezte, testének nincs olyan porcikája, amelyik ne fájna.
Torka sajgott a szomjúságtól, ajkai kicserepesedtek. Feje lüktetett a
lovak patáinak majdnem fülsüketítő dobogásától. Imádkozott, hogy
besötétedjen, és kínjai véget érjenek. De mikor a nap végre lenyugodott,
Tüzes Nyíl akkor sem állította meg a csapatot, vágtatott keresztül az
éjszakán, s csak jóval éjfél után táboroztak le.
Mikor Tüzes Nyíl végre valóban megállt, Brandy egész teste
zsibbadt volt a fáradságtól. Ahogy a férfi odament hozzá, látta, hogy
besüpped a nyeregbe, és a távolba mered, mintha önkívületben lenne.
Meglepte a lány állapota. Szándékosan vezette a ménest és embereit
ilyen keményen és ilyen sokáig, hogy olyan messzire kerüljenek a lovas
katonák elleni támadás színhelyéről, amennyire csak lehet. Néhányszor
ugyan hátrapillantott a válla fölött, hogy lássa, hogy boldogul a fehér
nő, de nem tűnt úgy, hogy túl nehezen bírná az utat, mivel olyan mérges
pillantásokat lövellt felé, amilyeneket csak bírt. De egy ideje már nem
látta jól, annak ellenére, hogy éjszaka is kivételesen éles volt a látása.
Kis lelküsmeretfurdalást érzett, gyorsan kiszabadította a lábát és
csuklóit, majd letette a földre. Aztán elővette a vizestömlőt a nyereg
hátuljából, átfogta a lány vállát, és a vizet az ajkához tartotta.
A hideg víz nagy része végigfolyt Brandy nyakán és mellén. Egy
pillanatig nem tudta, hol van, és ki az, aki a karjaiban tartja. Aztán
amikor rájött, hogy kinek a kezéből fogadja el azt a vizet, ami után már
órák óta sóvárog, fájdalmasan nyelt néhányat, majd kiköpött.
– Te fattyú! Ha meg akarsz ölni, miért nem végeztél velem akkor,
mikor megkértelek rá?
Szavai inkább hasonlítottak egy béka brekegéséhez, mint női
hanghoz, de Tüzes Nyíl megértette. A szeme sarkából látta, hogy az
ökölbe szorított kéz felé közelít, de Brandy ökle nem ért célt. Félúton
27
volt, mikor a lány végtelenül kimerült álomba zuhant, és a karja sután a
földre esett.
Tüzes Nyíl leengedte a földre, felállt, aztán lenyergelte Brandy lovát.
A jól idomított állat csak ekkor ment el, hogy legeljen egy kis füvet.
Tüzes Nyíl a sarkára kuporodott, előhúzott egy darab szárított húst a
bőrzacskóból, ami a nyergéhez volt kötözve. Felváltva harapott a
kemény szárított húsból, és kortyolt a vízből, miközben elgondolkodva
nézte a nőt, aki mellette feküdt. Bármennyire is kimerült, talált annyi
erőt magában, hogy szidja, és megpróbálja megütni. Ez
megdöbbentette. A lány kezére pillantott, és látta, hogy még mindig
ökölbe szorítja. Még álmában is ellenszegül. Tüzes Nyíl akaratlanul is
elmosolyodott, és be kellett vallania, hogy nem szívesen bár, de
csodálja foglya lelkierejét.
Félretette a vizestömlőt, és lefeküdt a kemény földre Brandy mellé
anélkül, hogy akár egy takaró kiváltságát élvezte volna, hogy a harmat
be ne borítsa. Az emberei is így tettek, szétszórtan hevertek a legelésző
lovak között. Mindig is így volt ez a rézbőrű síksági portyázok körében.
A fű volt az ágyuk, és a sötét, csillagokkal telehintett ég az egyetlen
takarójuk.

3.

Brandy másnap reggel arra ébredt, hogy Tüzes Nyíl a vállát böködi
mokaszinjának az orrával. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi ott
áll fölötte.
– Kelj fel! – parancsolt rá a férfi. – Nemsokára indulunk.
Brandy bizonytalanul körülnézett, de gyorsan meg is bánta. Még
ettől az apró mozdulattól is éles fájdalom nyilallott a nyakába. Látta,

28
hogy a nap még fel sem kelt. A keleti horizont gyöngyházfényű
szegélye jelezte egyedül a hajnalhasadást.
– Megbolondultál? Még nincs reggel! – tiltakozott a lány. – Senki
sem kel fel ilyen istentelen korán.
Tüzes Nyíl leguggolt mellé, a szemébe nézett, és szigorúan azt
mondta:
– Tisztázzunk valamit. Nem azért hoztalak magammal, mert így
tartotta kedvem. Hanem mert így kellett tennem. Nem fogom hagyni,
hogy egy fehér nő miatt lassabban haladjon a csapatom. Egyszóval kelj
fel! – Tüzes Nyíl felemelkedett, és oldalra mutatott.
– Van ott egy kis folyó, megmosakodhatsz benne. De ne időzz
sokáig, és ne próbálj meg elszökni. Szemmel tartalak.
Ezzel sarkon fordult, és elment, Brandy dühösen nézett utána, míg el
nem tűnt a félhomályban. Csak a tekintetével követte addig, amíg tudta;
nem kockáztatta meg még egyszer, hogy megmozdítsa a fejét. Jó leckét
kapott az imént abból, milyen fájdalmas is tud lenni egy ilyen mozdulat.
Hogy merészel így beszélni vele, ilyen dölyfösen! – füstölgött
magában. És hogy merészeli gyengének nevezni, csak azért, mert ő
fehér nő. Erőszakos vadállat! Majd ő megmutatja neki!
Bár egész teste merev volt, és minden egyes izma tiltakozott, Brandy
kényszerítette magát, hogy felálljon, és a kis folyóhoz sántikált.
Dühösen nyelte könnyeit, amelyeket a megerőltetés csalt a szemébe.
Mikor odaért a folyóhoz, sikerült letérdelnie, és egy marék vizet
fröcskölt az arcára, azt már meg sem merte kísérelni, hogy fürödjön is.
Nem lett volna hozzá ereje.
Mikor elindult visszafelé a méneshez, időben észrevette Tüzes
Nyilat, még mielőtt az megláthatta volna. Örült neki, mert inkább
meghalt volna, semmint a férfi lássa elesettségét. Óriási akaraterőre volt
szüksége, hogy kiegyenesedjen, és természetes mozdulatokkal a
lovához menjen.
A lovat Tüzes Nyíl már felnyergelte. Mikor a férfi átnyújtott neki
egy darab szárított húst, Brandy meglepődve nézett rá, és megkérdezte:
– Ezzel meg mit csináljak?
– Edd meg. Szárított hús, a reggelid.
– Azt akarod mondani, hogy nem rakunk tüzet, és nem főzünk
rendes ételt?
29
 – Azt mondtam, ez a reggelid.
– De már huszonnégy órája nem ettem meleg ételt! Éhen halok!
Tüzes Nyíl arca megkeményedett.
– Megmondtam, hogy ne hátráltass minket. Nem teszek
engedményeket neked. Az indiánok nem kényeztetik és nem dédelgetik
az asszonyokat. Azt eszed, amit mi, és akkor alszol, amikor mi.
Brandy rettenetesen felháborodott. Most már nemcsak gyengének, de
elkényeztetettnek is nevezi.
– Jobb ötletem van! – vetette oda mérgesen. – Egyszerűen adj nekem
egy lovat, és mutasd meg, milyen irányban van a Fetterman-erőd. Mire
odaérek, már messze lesztek ahhoz, hogy a katonák üldözőbe vegyenek
titeket. Akkor nem hátráltatnám a csapatot!
Tüzes Nyíl elnevette magát.
– Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam. – Dél felé
intett és folytatta: – Nézz csak oda. Komolyan gondolod, hogy
megtalálnád a Fetterman-erődöt ezen a se vége, se hossza síkságon?
Nem elég annyi, hogy valaki megmutatja az irányt. Lehet, hogy
ötvenmérföldnyire az erőd mellett haladsz el. Aztán eltévedsz, és addig
kóborolsz a pusztaságban, míg szomjan nem halsz, vagy egy vadállat
fel nem fal.
Brandy abba az irányba nézett, amerre Tüzes Nyíl mutatott.
Ameddig a szem ellátott, csak fű és fű, még egy fa sem árválkodott
sehol. Gyorsan körbepillantott, és látta, hogy még a Larmie hegység is
eltűnt, amit eddig mindig ott látott a távolban, mióta maga mögött
hagyta a hegységről elnevezett erődöt. Nem volt egyetlen pont sem,
amihez be tudta volna tájolni magát. Nyilvánvaló, hogy jóval messzebb
lovagoltak, mint gondolta. Tüzes Nyílnak igaza van; soha nem találná
meg a visszavezető utat anélkül, hogy reménytelenül el ne tévedne.
Legalábbis erről a helyről nem. Ha meg akarja próbálni a szökést, akkor
várnia kell addig, míg talál egy csapást vagy egy folyót, amit követhet,
vagy valamilyen más tájékozódási pontot. De az a tény, hogy ebben a
pillanatban valószínűleg nem tudna egyedül visszatalálni az erődhöz,
nem kisebbítette Tüzes Nyíl iránt érzett haragját, azért mert sértegeti.
– Miért érdekel, hogy mi történik velem? – kérdezte gúnyosan. –
Legalább megszabadulnál tőlem.

30
 De Tüzes Nyílnak igenis fontos volt Brandy élete. Nem akarta, hogy
a fehér nő halála az ő lelkén száradjon.
– Nem akarlak holtan látni. Ha a halálodat akarnám, megöltelek
volna még akkor, mikor rád találtam. Nem, velünk jössz. – Mikor látta,
hogy Brandy tiltakozni akar, hozzátette: – És nem akarok erről többet
hallani. így döntöttem!
Tüzes Nyíl megfordult, és elindult, s a válla fölött odavetette a
lánynak:
– Edd meg a húst, és szállj lóra. Hamarosan indulunk.
Brandy nagyon dühös volt. Ha abban a pillanatban lett volna nála
kés, örömmel Tüzes Nyíl széles hátába mártotta volna. Arról
panaszkodik, hogy magával kell cipelnie, mégsem engedi elmenni.
Brandy egyetlen percig sem hitte el, hogy a férfi nem akarja a
halálát. Csak nagyképűsködött megint, a nagy szájhős.
Brandy a földre hajította a szárított húst, és a lova mellé lépett.
Eljátszott a gondolattal, hogy nem engedelmeskedik Tüzes Nyíl
parancsának, s nem száll fel a lóra; haragja elfelejtette vele, hogy
milyen fáradt, és hogy fáj minden porcikája. Aztán eszébe jutott, hogy
előző nap, mikor megmakacsolta magát, a férfi milyen gyorsan és
ügyesen elbánt vele, és belátta, hogy ostobaság lenne megint
ellenszegülnie. És azt már igazán nem hagyhatja, hogy megalázza a
férfi azzal, hogy bántja őt a többi indián előtt. Az orra alatt morgolódva
felszállt a lovára, s nagyot szisszent a fájdalomtól, mikor lábát
átlendítette a ló háta fölött.
Alighogy elhelyezkedett az ormótlan indián nyergen, Tüzes Nyíl
odalovagolt mellé. Nem látta, hogy a férfi közeledik, s meghökkent,
mikor meghallotta a hangját.
– Ma nem kötözöm össze a kezedet és a lábadat, mert gondolom,
már megtanultad a leckét.
– Igazán? – kérdezte Brandy gőgösen. – Milyen leckét?
– Azt, hogy ne üss, és ne rúgj.
Brandy örömmel ütötte és rúgta volna a férfit, de az neki
fájdalmasabb lett volna. Villámot szórt a tekintete, mikor a férfi
odahajolt, hogy megfogja lova gyeplőjét, és megkérdezte:
– Nem engeded, hogy magam vezessem a lovamat?
– Nem. Nem bízom abban, hogy nem próbálsz meg elszökni.
31
 – Azt hittem, ezt már megbeszéltük; ostobaság lenne, ha egyedül
próbálnám megkeresni a visszafelé vezető utat.
– Számomra világos a dolog, de nem vagyok benne biztos, hogy te is
megértetted. Amilyen meggondolatlan vagy, bármikor elszökhetsz.
Már megint, gondolta Brandy dühösen, úgy tesz, mintha olyan jól
ismerné.
– Honnan veszed, hogy meggondolatlan vagyok?
– Ha valaki olyan hosszú ideje nem evett, mint te, és nem tudja, hogy
mikor juthat újra ételhez, nem dobja el az ennivalót gondolkodás nélkül.
Ez meggondolatlanság, ha nem egyenesen ostobaság.
Amikor Brandy kinyitotta a száját, Tüzes Nyíl beléfojtotta a szót:
– Nem! Elég a fecsegésből! Indulunk!
Ezzel elvágtatott, maga mögött vezetve Brandy lovát, és elkezdődött
egy újabb hosszú, keserves nap. De Brandy aznap délelőtt felfedezett
valamit. Ha akarja, tud aludni a nyeregben, ha megpróbál
megfeledkezni arról, hogy milyen kemény a nyereg, amihez a feneke
ütődik, hogy milyen erősen tűz le rá a nap, és hogy milyen gyötrő éhség
kínozza. Mikor délben megálltak lovat váltani, fáradt volt, de nem
annyira kimerült, mint előző este. Ez alkalommal nem követte el azt az
ostobaságot, hogy visszautasítsa a szárított húst, amit Tüzes Nyíl kínált.
Tüzes Nyíl nézte a fehér nőt, aki a földön ült, és éhesen rágta a
kemény húsdarabot. Brandy arca céklavörös volt, a haja csuromvíz, és
izzadságpatakok folytak végig a halántékán és a nyakán, majd eltűntek
blúzának V alakú kivágásában. A forróságra való tekintettel már levette
lovaglókabátját, de semmi mást, és a nap melegebb időszaka még csak
most következett.
– Legalább egy szoknyát le kéne venned, és a lábszárvédődet is –
jegyezte meg Tüzes Nyíl. – Már most megfősz a melegtől, és délután
még nagyobb forróság lesz. Különben is, miért van rajtad ilyen sok
ruha? A mi asszonyaink csak télen viselnek lábszárvédőt, hogy védjék a
lábukat a hideg ellen.
– Miről beszélsz? – kérdezte Brandy. – Rajtam nincs lábszárvédő. –
Aztán hirtelen rájött, hogy milyen ruhadarabra gondolt Tüzes Nyíl.
Mikor a lovára szállt fel, a szoknyája biztosan felröppent, és a férfi
megláthatta térdig érő nadrágjának az alját. A másik szoknya, amit a
férfi említett, biztosan az alsószoknyája.
32
 – Ó, az nem lábszárvédő. És az a bizonyos másik szoknya az
alsószoknyám. Mindkettő fehérnemű – olyan ruhadarab, amit nem
felsőruhaként viselünk.
– Akkor milyen célt szolgálnak?
– Hogyhogy milyen célt?
– Mi, indiánok, nem teszünk semmit ok nélkül, és ez az
öltözködésünkre is vonatkozik. A ruhadarabokat vagy azért viseljük,
hogy természeti elemekkel szemben védelmet nyújtsanak, vagy azért,
hogy ékesítsenek minket.
– Mi ezeket a ruhadarabokat azért viseljük, mert így illik – válaszolta
Brandy, aztán gúnyosan hozzátette –, de egy olyan vadember, mint te,
ezt nem nagyon értheti.
Tüzes Nyíl szeme haragosan villant, s fojtott hangon válaszolt:
– Természetesen tudom, hogy mit jelent az illem. Az indiánok sem
járnak ruhátlanul. Mi is viselünk ágyékkötőt. De neked mi szükséged
van rá, ha hosszú szoknyában jársz? Senki nem láthat meg semmit. A
mi asszonyaink ezért nem viselnek ilyet. Szóval, magyarázd meg, hogy
miért illik ilyet viselni?
– Ágyékkötő? – kérdezte Brandy felháborodva. – Honnan az
ördögből veszed, hogy én egy olyan nevetséges kötényt viselek?
Tüzes Nyíl összevonta a szemöldökét:
– Kötényt?
– Igen, az a ruhadarab, amelyet elől-hátul viseltek. Mi köténynek
hívjuk. Azt mondod, hogy az én ruháim haszontalanok. Akkor ennek mi
célja van?
– Az, hogy takarjon. – Tüzes Nyíl fellebbentette ágyékkötője elülső
szárnyát, és Brandy látta, hogy a férfi nem visel alatta szarvasbőr
nadrágot. A nyersbőr lábszárvédő a lábát és csípőjét befedő
bőrdarabokból állt, s egy keskeny bőrszíj tartotta őket a helyükön. Ha
agyonütötték volna, sem tudott volna Brandy másfelé nézni, nem tudta
levenni a szemét arról a bőrcsíkról, amely a férfi ágyékát fedte. A görög
isten márványszobrán a fügefalevél is felborzolta kíváncsiságát, de az
legalább elrejtette, amit el kellett rejtenie. Nem így az ágyékkötő. A
bőrdarabot olyan feszesre húzták, hogy világosan láthatóvá vált Tüzes
Nyíl férfiasságának merész körvonala. Hirtelen Brandy szíve vad
iramba kezdett, és kíváncsi izgatottság töltötte el.
33
 Nemcsak Brandy döbbent meg azon, hogy milyen mohón bámulja
azt a bizonyos helyet, hanem Tüzes Nyíl is. A törzsében, mikor egy nő
így tett, az azt jelentette, hogy a férfit nyíltan az ágyába hívja.
Lehetséges, hogy a fehér nő kívánja őt? – tűnődött. Be kellett ismernie,
hogy minden hibája ellenére gyönyörű teremtés. Vajon milyen lenne
vele? Hirtelen forróság öntötte el ágyékát.
Brandy látta, hogy valami megmozdul a lábszárvédő alatt; őszintén
megdöbbent, és egy kicsit meg is ijedt. Elkapta a tekintetét, és a zavar
kései pírja borította be az arcát.
Tüzes Nyíl szívét a csalódás keserű érzése töltötte el. Valóban
zavarban van a lány saját merészsége miatt, vagy csak játszik vele?
Leengedte ágyékkötője elülső szárnyát, és vádlón így szólt:
– Most is a testemet bámultad.
Brandy arcán elmélyült a pír, és bosszantotta, hogy ennyire elárulja
zavarát.
– Nem a testedet néztem, hanem a lábszárvédő anyagát. Azt hittem,
szarvasbőr nadrágot viselsz.
– Mint a prémvadászok és a hegylakók?
– Igen.
Tüzes Nyíl összeráncolta a szemöldökét, mert eszébe jutott valami.
– A te lábszárvédődet is úgy készítették, mint a fehér emberek
szarvasbőr nadrágját?
– Ha arra gondolsz, hogy középen össze van-e varrva, akkor igen.
– Akkor vedd le a szoknyáidat és lovagolj abban a lábszárvédőben.
Nem lenne annyira meleged, és a lovaglás is könnyebb lenne, ha nem
kellene azt a sok szoknyát magad köré nyalábolni.
Brandy elborzadt.
– Vetkőzzek le egészen? Soha!
– Miért nem?
– Mert ez az én úgynevezett lábszárvédőm alsónemű. Ez egyszerűen
lehetetlen. Felháborító ötlet!
Tüzes Nyíl szeme elkeskenyedett.
– Én azt hiszem, egyszerűen makacs vagy.
– Nem erről van szó! – válaszolt Brandy indulatosan. – Még csak
beszélnünk sem illene az alsóneműről.
– Miért nem?
34
 – Mert ez egyáltalán nem illő dolog. Tisztességes férfiak és nők soha
nem tesznek említést olyan személyes dologról, mint az alsónemű.
Tüzes Nyíl elnevette magát, és így válaszolt:
– Butaság. Ezek egyszerűen ruhadarabok, és ami azt illeti,
meglehetősen ostoba és céltalan ruhadarabok.
Brandy talpra ugrott.
– Fikarcnyit sem törődöm azzal, hogy mi a véleményed róluk! És
ami engem illet, lezártam a témát.
– Nem, a témát nem zártuk le – válaszolt Tüzes Nyíl szigorú hangon.
– Le fogod venni a szoknyáidat. Nem kockáztathatjuk meg, hogy
megbetegedj csak azért, mert túlságosan kimelegszel.
– Mert feltartanám a csapatot? – kérdezte Brandy sértett hangon.
– Igen.
– Tegnap sem betegedtem meg – jegyezte meg.
– Ma nagyobb veszélyben vagy. Tegnap és ma délelőtt is sok sót
veszítettél. Nézz magadra. Csuromvíz vagy. Életedben még soha nem
voltál ilyen sokáig a tűző napon a szabad ég alatt. Nemcsak
megbetegedhetsz, de bele is halhatsz. Gyerünk, vedd le azokat a
szoknyákat.
Tüzes nyíl érvelése nem nagyon hatott Brandyre. Csak arra figyelt,
hogy milyen parancsoló a férfi hangja, hanghordozása elárulta, hogy
milyen erőszakos. Most már nem az illem miatt szegült szembe vele.
Már nem aggasztotta, hogy meglátják a tartós, erős pamutanyagból
készült alsóneműjét, melyet külön erre az útra választott ki, mivel tudta,
hogy sokat fog lovagolni. Nem, azért akarta a parancsot visszautasítani,
mert dühítette ez az előtte álló, marcona harcos.
Még mielőtt a lány kinyithatta volna a száját, vagy egyetlen
mozdulatot tett volna, Tüzes Nyíl észrevette a dacot a szemében, és
tudta, hogy ellen akar szegülni. Olyan gyorsasággal, ami
megdöbbentette Brandyt, elkapta a lány karját az egyik kezével, a
másikkal a szoknyáját ragadta meg, majd egy villámgyors, erőteljes
mozdulattal letépte róla.
Brandy feldühödve tért magához. Rúgott, és vadul hadonászott
szabadon maradt karjával, de Tüzes Nyíl számított a bosszújára, lehúzta
a fejét a lány lendülő ökle előtt, rúgása elől pedig olyan ügyesen lépett
el, hogy ezzel még jobban felmérgesítette. A letépett szoknyát az
35
alsószoknya követte. Brandy tovább küzdött, de egy pillantás a lábainál
heverő ruhákra ráébresztette, hogy minden további ellenállás
értelmetlen.
– Te fattyúk ivadéka! Egy nap még megfizetsz ezért. Esküszöm!
– Én csak jót akarok neked.
– Te nekem? Eszedben sincs! Egy fikarcnyit sem törődsz velem!
Csak az érdekel, hogy bebizonyítsd, milyen erős vagy, és hogy rá tudsz
kényszeríteni, hogy azt tegyem, amit megparancsolsz nekem.
– Ha lehetne veled vitatkozni, akkor vitatkoznék, de neked teljesen
elment az eszed, ráadásul hihetetlenül makacs vagy. Ezért hát azt
teszem, amit tennem kell. Gyerünk, szállj fel a lovadra. Indulunk.
Tüzes Nyíl szélsebesen megfordult, elkapta lovának a sörényét, és
olyan természetes mozdulattal, olyan kecsesen lendült fel a hátára, mint
egy balett– táncos. Ez csak arra szolgált, hogy növelje Brandy iránta
érzett haragját. A férfi arcán kifürkészhetetlen tekintettel ült a lován, s
várta, hogy a lány engedelmeskedjen neki.
Brandy szívesen ellenszegült volna, de tudta, hogy nincs értelme.
Ellenállással semmit nem lehetett elérni ennél az embernél. És még ő
volt olyan pimasz, hogy ostobának és makacsnak nevezze! – dühöngött
magában. De hiszen ő volt a leghajthatatlanabb, legdühítőbb férfi,
akivel valaha is összehozta a balsorsa!
Brandy a dühtől mereven megfordult, és odament a lovához. A
legkevésbé sem látszott legyőzöttnek. Tüzes Nyíl, miközben a lányt
nézte, újból elálmélkodott önfejűségén. Még soha nem találkozott ilyen
indulatos nővel, aki minduntalan harcba száll vele. Volt egy
nyugtalanító érzése, hogy csak apró csatákat nyer, s attól tartott, hogy
még hosszú, fárasztó küzdelemnek néz elébe.
Azon tűnődött, vajon megéri-e a fáradságot, hogy életben hagyja ezt
a sápadtarcú nőt. Talán az lenne a legjobb, ha itt a prérin sorsára
hagyná, mert nem kételkedett abban, hogy falujában nagy felfordulást
fog okozni, ha hazaviszi magával. De az, hogy elpusztítson egy ilyen
szépséget és szellemet – legyen bármennyire bosszantó természete is –,
nem csupán a meggyőződésével ellenkezett, hanem a természet ellen
elkövetett bűnténynek tartotta, és ezt a dakoták nagyon komolyan
vették. Ezért, ha egy mód volt rá, még a legvadabb állatot sem

36
bántották. És Tüzes Nyíl azt nem tagadhatta, hogy a lány gyönyörű és
nagyon kívánatos. Gyarló teste állandóan emlékeztette rá.
Eltűnődött azon, vajon milyen lenne szerelmeskedni vele, ha
valahogyan el tudnának feledkezni különbözőségükről, és a közös
szenvedély egymáshoz vezetné őket. Akkor talán felfedezné benne,
hogy miért érdemes megkímélni az életét? Olyan kínzó gondolat volt
ez, hogy izmai beleremegtek.
De Tüzes Nyíl a szíve mélyén gyakorlatias volt. Nem tartozott a
természetéhez, hogy érzéki ábrándokban merüljön el. Tudta, hogy a
szenvedély felszínes érzés, s ha már egyszer jóllakott, semmi sem
marad a helyén, a lélek kielégítését nem szolgálja. És kétségtelen, hogy
így járna ezzel a sápadtarcúval is. Pusztán fizikai élmény lenne, s utána
becsapva érezné magát, s azt kívánná, bárcsak ne engedett volna alantas
ösztöneinek. S aztán mást már nem tehetne, megbánná, amit tett.
Ezzel a kiábrándító gondolattal a fejében megfordította a lovát, és
ellovagolt.

4.

Brandy vére szinte forrt a Tüzes Nyíl iránt érzett haragtól, de mivel
ruhái már nem melegítették, aznap délután jobban érezte magát, és nem
fáradt el annyira, mint előző nap. De azért örült, mikor a dakota vezér
napnyugtakor megállította a csapatot.
Leszállt a lováról, és egy kicsit eltávolodott a ménestől. Sétálgatott,
hogy kijárja a merevséget a lábaiból, s arra vágyott, bárcsak valaki
megmasszírozná a fenekét.
Ekkor Tüzes Nyíl észrevette, és lovával elindult felé. Brandy
dühösen látta, hogy férfin nem látszik sem a fáradtság, sem az, hogy
fájna valamije, vagy melege lenne, ráadásul szőrén ülte meg a lovat.
Tüzes Nyíl megállt, és hosszan bámulta. Brandy azt gondolta, biztosan
izzadságfoltos blúzát nézi, poros, térdig érő alsóneműjét és hosszú szárú
lovaglócsizmáját. A haja hosszú, rakoncátlan fürtökben omlott le a
vállára, mert útközben valahol elveszítette a hajhálóját. Tisztában volt

37
vele, hogy micsoda látvány lehet, de nem kellett volna még
emlékeztetni is erre. Micsoda faragatlanság! Kihúzta magát, és
viszonozta Tüzes Nyíl tekintetét, szeme haragos szikrákat szórt.
De Tüzes Nyíl nem azért nézte, mert csúnyának találta. Azért bámult
így, mert a lenyugvó nap kiemelte a lány hajának vöröses árnyalatát, s
olyan volt, mintha tüzes glória keretezte volna az arcát. Még az sem
törte meg a varázst, hogy látta szemének dühös villogását. Sőt ez a
tekintet még elragadóbbá tette. Aztán egy hosszú pillantást szentelt a
lány testének, s észrevette, hogy a nedves, puha ruha úgy tapad a lány
domborulataira, mintha a második bőre lenne. Majd mikor észrevette,
hogy úgy tátja a száját, mint egy ütődött kamasz, elkapta a szemét, és
kurtán ennyit mondott:
– Ott kipihenheted magad, távol a többiektől.
Brandy úgy érezte, hogy a férfi hangja indokolatlanul kemény.
Fogalma sem volt arról, hogy ez azért van, mert dühös magára, amiért
ennyire hatott rá a lány szépsége. Brandy azt hitte, megint csak
basáskodni akar fölötte. Lesújtó pillantást küldött felé, majd abba az
irányba nézett, amerre az imént a férfi mutatott. Szeme kikerekedett az
ámulattól, mert eddig észre sem vette a fákat a távolban. Tudta, hogy
biztosan van valami patak a közelben, ahol megmosakodhat, s elsietett
anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna Tüzes Nyílra.
A keskeny, sekély patak susogó nyárfasor között kanyargott. A
délutáni forróság után most úgy érezte, mintha kincsre bukkant volna.
Megmerítette arcát és karjait a hűs vízben, majd lerántotta csizmáját és
a harisnyáját, s térdig belegázolt. Nehezen tudott ellenállni a
csábításnak, hogy megmártózzon, de tudta, hogy ostobaság lenne
kitenni magát az indiánok fürkésző tekintetének, mert nedvesen
blúzának és bugyijának anyaga nem takarna semmit. Az ördög vigye el
az a zsarnokoskodó disznót! – gondolta mérgesen. Ha nem tépte volna
le róla a szoknyáját és az alsószoknyáját, most fürödhetne ruhástul, és
nem vétene az illem ellen sem.
Rosszkedvűen füstölgött magában, kijött a vízből, leült az egyik fa
alá, s nézte, ahogy néhány indián fát gyűjt, és tüzet gyújt. Hamarosan
egy tucat prérityúk sült a lángok fölött, és sülő hús ínycsiklandó illata
terjedt a levegőben. De annak ellenére, hogy nagyon éhes volt, Brandy

38
túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy ébren maradjon, míg a
tyúkok megsülnek. Elszunnyadt ott, ahol ült, egy fatörzsnek dőlve.
Érezte, hogy egy kéz finoman rázza a vállát, s kinyitotta szemét.
Tüzes Nyíl guggolt mellette.
– Hoztam egy kis ennivalót – mondta, s odanyújtott egy fél sült
tyúkot.
Brandy nem szívesen fogadott el bármit ettől a zsarnoktól, de az étel
szívfájdítóan finom illatának nem tudott ellenállni. Elvette a húst, s
mohón ette, a legkevésbé sem érdekelte, hogy nincs tányér s evőeszköz,
vagy hogy Tüzes Nyíl puszta kézzel hozzányúlt.
Tüzes Nyíl teljesítette a foglyával szembeni kötelességét, hozott neki
ennivalót. Nem kellett volna most már a lány mellett maradnia. De azon
kapta magát, hogy nem akar elmenni. Leült vele szemben, és nézte,
ahogy eszik; aztán, mikor eldobta a csontokat, és megtörölte a kezét
blúzának az aljában, megkérdezte:
– Mi a neved?
– Nem értem, hogy ez miért fontos! – válaszolt Brandy mogorván.
Sokatmondó csönd lett, majd Tüzes Nyíl szólalt meg.
– Feltettem neked egy egyszerű kérdést, és várom a választ.^
– És ha nem akarok válaszolni? – kérdezte Brandy kihívó tekintettel.
Miért kell minden miatt csatát vívnia vele? – gondolta Tüzes Nyíl
elkeseredetten.
– Kezd egy kicsit unalmassá válni ez az állandó dac.
Brandy gőgösen elfordította fejét.
Tüzes Nyíl kinyújtotta a kezét, megfogta a lány állát, és erővel újra
maga felé fordította a lány arcát.
– Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy nem válaszolnak a
kérdésemre. Felelj, vagy nem tudom, mit csinálok veled. Szóval, hogy
hívnak?
Tüzes Nyíl hangja lágy volt, de szavainak szigorúsága és az ádáz
tekintet a szemében megfontolásra késztette Brandyt. Mit csinálna
velem? – tűnődött. Megkínozna? Ilyen messzire biztos nem menne.
Tulajdonképpen úgy igazán még nem is bántotta. Eddig még nem.
– Ha nem mondod meg a nevedet, kénytelen leszek winw néven
szólítani téged. Ez az én nyelvemen azt jelenti, „fogoly asszony”.

39
 Brandynek nem tetszett sem a szó nyers hangzása, sem az, hogy
emlékeztette kellemetlen helyzetére, ezért vonakodva bár, de válaszolt.
– Brandy – mondta barátságtalanul, s olyan tekintettel, amely ölni
tudna. – Brandy Daniels.
Tüzes Nyíl soha nem tudta megérteni, hogy a fehérek miért
használnak vezetéknevet is, és keresztnevet is. Egy név épp elég, és a
célnak megfelel. De igazán nem is ez volt a baj. Egyik szónak a
jelentését sem értette. Elengedte a lány vállát és megjegyezte:
– Görbe Orr, az a prémvadász, aki a teleket velünk töltötte, azt
mondta, hogy a sápadtarcúak olyan neveket használnak, amelyeknek
nincs jelentése. Furcsa szokás. Mi még a kisgyerekeknek is olyan nevet
adunk, ami jelent valamit, valami olyasmit, amit az anya először
észrevett rajta, amikor megszületett.
– De az én nevemnek van jelentése – közölte Brandy a férfival. – Ez
egy pálinka neve, amit erjesztett szőlőléből készítenek.
– A tüzes vízről neveztek el?
Brandy undorodva ráncolta az orrát.
– Hát, nem egészen. A brandy és a tüzes víz nem ugyanaz. A brandyt
borból készítik. Sokkal nemesebb.
– És az a szó mit jelent, nemesebb?
Brandy gyorsan végigkutatott az agyában, hogy megfelelő
magyarázatot találjon, és mivel jobb meghatározást nem talált, így
válaszolt:
– Azt jelenti, hogy nem mindennapi... finom. – Mikor látta, hogy
Tüzes Nyíl a homlokát ráncolja, hozzátette: – Nem fontos, hogy mit
jelent. Nem amiatt nevezett el az apám Brandynek, hanem a hajam
színe miatt. A színe emlékeztette őt a brandy színére.
– Á, igen... – mondta Tüzes Nyíl, végre megértette. –
Nem a tüzes vízről neveztek el, nem arról, ahogy az égeti az ember
torkát és gyomrát, hanem azért, mert a hajad olyan színű, mint a tűz. –
Felpillantott Brandy hajára, s eszébe jutott, milyen szép volt a lenyugvó
sugarainak fényében. Egyetértően bólintott, és azt mondta. – Igen,
találóan neveztek el.
Brandy vegyes érzelmeket táplált a nevével kapcsolatban. Szerette,
mert különleges volt, de különösebben nem volt büszke vörös hajára. A
vörös olyan közönséges szín. Jobban szeretett volna barna hajat.
40
 – Brandy.
Ahogy Tüzes Nyíl halkan ízlelgette a szót, Brandy megborzongott.
Mély, férfias hangja érzéki hangzást kölcsönzött a szónak. Majdnem
olyan volt, mintha kinyújtotta volna a kezét, és megsimogatta volna.
Ábrándozásából a férfi újabb kérdése riasztotta fel:
– Hová való vagy?
– Még biztosan soha nem hallottál arról a helyről: Saint Louisban
születtem.
– Már hallottam róla. Oda vitte Görbe Orr a prémeket eladni. Ö úgy
mondta, hogy az a hely a Nagy Sáros Víz és a Vizek Atyjának
találkozásánál fekszik.
Brandynek nem kellett megkérdeznie, hogy mit jelent ez a két név.
Saint Louisban mindenki ismerte ezeket az elnevezéseket, mert a
prémvadászok is éppúgy Nagy Sáros Víznek hívták a Missouri folyót,
és a Vizek Atyjának a Mississippit, mint az indiánok. Mikor
meghallotta ezeket az ismerős otthoni neveket, hirtelen honvágya lett.
– Azt mondtad, van egy bátyád a Fetterman-erődben és vár téged? –
kérdezte Tüzes Nyíl, félbeszakítva Brandy gondolatait.
– Igen, kapitány az erődben.
– Miért engedte meg, hogy ide gyere, mikor ez nagyon veszélyes?
– Nem gondolta, hogy ennyire veszélyes – válaszolta
Brandy, s egy kicsit neheztelt Tüzes Nyílra, amiért kritizálja a
bátyját. – A csapattest parancsnoka sem vélte veszélyesnek. Eddig még
nem voltak említésre méltó indián támadások. Azt hitték, tökéletes
biztonságban leszek, mivel katonákkal jövök. És természetesen maga az
erőd olyan erős, mint egy bástya.
Tüzes Nyíl lenyelt egy gúnyos megjegyzést. Vörös Felhő
háborújában a dakoták kiűzték a lovas katonákat az erődjeikből a
Bozeman-vonalon. Az előőrsök nem voltak olyan legyőzhetetlenek,
mint azt Brandy gondolta. De nem akarta elkeseríteni, s arra
emlékeztetni, hogy hajszálon múlt, hogy meg nem ölték az indiánok, és
most is egy indián kezében van. Azt hitte, hogy a fehér nő már
megértette, hogy a bátyja és a csapattest parancsnoka nagyot tévedett
abban, hogy nincs nagy veszély. Tüzes Nyíl méltatlankodva rázta a
fejét. Nem tudja megérteni a sápadtarcúakat. Egyetlen indián sem
sodorná veszélybe asszonyát és gyerekeit azzal, hogy ilyen közel engedi
41
az ellenséghez. Ez volt az egyik oka annak, hogy visszavonultak a
fehérek elől; meg akarták óvni családjukat. A sápadtarcúak pedig
magukkal hozták szeretteiket, és megengedték, hogy a rokonaik
eljöjjenek meglátogatni őket. Tüzes Nyíl véleménye szerint nemcsak
bolondok voltak, de hihetetlenül ostobák is.
Míg Tüzes Nyíl ezeken a dolgokon tűnődött, Brandynek az járt a
fejében, hogy az indián egyszerre tűnt veszélyesnek és markánsan
jóképűnek. A tűz fénye táncot járt erőteljes festett arcvonásain, és
kihangsúlyozta fekete hajának csillogását. Még a befont copfjába tűzött
tollak sem vontak le semmit férfias megjelenéséből. Brandy azon
gondolkodott, vajon miért nem találkozott olyan fehér férfival, aki úgy
vonzotta volna, mint ez az indián. Csupán attól, hogy itt ült a közelében,
bizsergés futott végig a gerincén, és annak ellenére, hogy haragudott rá
erőszakos és zsarnoki viselkedése miatt, tele volt kíváncsisággal, vajon
milyen lehet ez a férfi?
– Téged hogy hívnak?
– Tüzes Nyíl.
– Van valami különleges jelentése?
– Igen, ezt a nevet akkor vettem fel, amikor visszatértem a falumba a
Nagy Szellemmel való kapcsolatfelvételem után.
– Micsoda?
– Mi úgy tartjuk a kapcsolatot a Nagy Szellemmel, hogy látomással
ajándékoz meg minket.
– Még mindig nem értem.
– Egy fiatal ember bemegy a vadonba, ahol négy nap, négy éjszaka
böjtöl és imádkozik, hogy megjöjjön a látomása. Ebből tudja meg, hogy
mi lesz az ő erőssége, különleges tudománya, képessége, ami mindig
megvédi. Gyakran jóslatokat is kap a jövőjéről.
Brandy kételkedett abban, hogy ez igaz lehet. Neki ez
szemfényvesztésnek hangzott.
– És mi van akkor, ha nincs látomása? Kitalál egyet?
Tüzes Nyíl arcán megbotránkozás tükröződött.
– Nem! Soha! Ha nincs látomása, valakitől vásárolnia kell egyet. De
annak soha nincs olyan ereje, mint a saját látomásnak.

42
 Brandy akár gúnyolódhatott volna a gondolaton, hogy megveszik
valaki másnak a látomását, de Tüzes Nyíl olyan halálosan komolynak
és őszintének tűnt, hogy nem tudta lekicsinyelni hitét.
– Akkor a te látomásod egy tüzes nyíl volt?
– Igen.
Tüzes Nyíl a távolba meredt, amint visszaidézte azt a napot, mikor
ott állt a szikla szélén, ahová látomásának keresésére ment. Tél volt, és
nem gyújthatott tüzet, pedig csak az ágyékkötőjét viselte, a teste fehér
agyaggal volt bekenve, amely a tisztaságot jelképezte. Három éjjel és
három nap böjtölt és imádkozott, időnként éhes farkascsorda tartotta
rettegésben – más fegyvert nem használhatott, csak a köveket,
amelyekre véletlenül bukkant rá a közelben –, és már kezdte elveszteni
a reményt, hogy valaha is látomása lesz. S ekkor meglátott egy sötét
felhőt, melyet villámok szegélyeztek, s ebből a felhőből egy lángoló
nyíl emelkedett ki, és átsuhant az égen. Abban a pillanatban csalódást
érzett. Azt remélte, hogy majd valamilyen állatot lát, aminek
ravaszsága, ereje vagy bátorsága belé– száll: sast, farkast vagy még
inkább a mindenható bölényt. Segítséget kért egy varázslótól, hogy
értelmezze a látomását, mert neki fogalma sem volt arról, hogy egy
nyílnak milyen tulajdonságai vannak. Mivel a nyíl tüzes nyíl volt, a
háború fegyvere, a varázsló feltételezése szerint ez azt jelentette, hogy a
sorsa az, hogy nagy harcos váljék belőle, és azóta a nap óta Tüzes Nyíl
igyekezett véghezvinni azt, amit a Nagy Szellem tervezett a számára;
önként jelentkezett mindegyik harcoló csapatba, minden portyázásra és
veszélyes küldetésre, állandóan fejlesztette ügyességét a harcban és
lovaglótudását.
Sokan voltak, akik úgy gondolták, hogy már el is érte a célját.
Merész és bátor tetteket hajtott végre Vörös Felhőnek a sápadtarcúak
ellen vívott háborújában és a rajtaütéseken, mikor lovakat raboltak
ellenséges indián táborokból, s már elég tollat gyűjtött ahhoz, hogy
háborús fejdíszt kapjon, és azon kevés harcosok közé tartozott, aki
viselhette a sokak által vágyott bölényszarv fejdíszt is. Még Őrült Ló
törzsfőnök is, akit minden dakota törzs az egyik legnagyobb háborús
törzsfőnökként tisztelt, kitüntette Tüzes Nyilat azzal, hogy őt választotta
a legveszélyesebb portyák vezetésére. De Tüzes Nyíl másképp
gondolta. Úgy érezte, még előtte van a legnagyobb erőpróba, és hogy a
43
látomása sokkal többet jelentett, mint amennyit eddig megfejtettek
belőle.
– Hány éves voltál, amikor elindultál megkeresni a látomásodat? –
szakította félbe Brandy Tüzes Nyíl tűnődését.
– Kilenc telet értem meg.
– Kilenc? – kérdezte Brandy hitetlenkedve. – De hiszen még gyerek
voltál!
– Talán egy fehér ember még gyerek ebben a korban, de egy dakota
nem. Ebben a korban vetjük le kisgyerekkori nevünket, hagyjuk el a
gyerekkori szokásainkat, és ekkor lépünk be a férfikorba.
Tüzes Nyíl újra a távolba meredt, s mélyen elgondolkodott, vajon
mit is jelenthetett a látomása valójában. Rejtély volt, amin gyakran
elmélkedett, de igazán soha nem sikerült megfejtenie. Még meg is
ismételte néhányszor a látomáskeresését, azt remélte, hogy jobban
megértheti, de mindig ugyanaz történt, és a férfit mindig az az érzés
gyötörte, hogy a látomása nem teljes.
Brandy figyelte őt, ahogy a semmibe bámult, mintha teljesen
megfeledkezett volna a lány létezésétől. Ez csalódást keltett benne, és
sértette a hiúságát. Ahhoz szokott, hogy a férfiak lesik minden
gondolatát, és titokban azt remélte, mikor a férfi olyan sok mindent
kérdezett tőle, hogy talán elkezd érdeklődni iránta. Kíváncsi volt, vajon
hány éves.
Úgy huszonöt év körüli lehet, egykorú a bátyjával, mégis a dakota
vezér sokkal magabiztosabbnak, és önállóbbnak tűnt. A bátyjában nem
volt meg az a parancsoló modor s nyugodt tekintély, ami Tüzes Nyíl
sajátja volt, még akkor is, ha Paul tiszt volt, és ő is embereknek
parancsolt. A dakota sokkal érettebbnek tűnt, mint Paul, és
harcedzettebbnek is, és tapasztaltabbnak, bölcsebbnek. Talán azért, mert
az indiánok a férfilét felelősségeit már kora gyerekkorukban magukra
vállalták? De a többi indián nem hatott így rá. Kénytelen volt
beismerni, hogy Tüzes Nyíl fölötte áll minden férfinak, legyen az
rézbőrű vagy fehér. És volt még valami vele kapcsolatban, valami
megfoghatatlan, amit meg sem tudott fogalmazni, valami, amit még
nem tapasztalt egyik férfival kapcsolatban sem, akiket eddig ismert.
Aztán villámcsapásként érte a felismerés, mi is az. Volt valami Tüzes
Nyílban, amit nagyságnak neveznek.
44
 Ez mély gondolat volt, különösen mert Brandy nem volt
hozzászokva a mély gondolatokhoz. Összeráncolta a homlokát –
megengedte magának, hogy túlságosan lebilincselje fogvatartója. Nem
csupán fizikailag vonzotta, de mint embert is csodálta. De hiszen ez
hihetetlen! Ez az ember továbbra is egy civilizálatlan vadállat, és a
legdühítőbb alak, akivel valaha is találkozott – durva, érzéketlen,
zsarnokoskodó.
Abban a reményében, hogy sikerül elfeledkeznie a férfi iránt érzett
akaratlan vonzalmáról, Brandy elkapta a tekintetét a férfiról, és az
indián táborra vetette pillantását. A lakoták már befejezték a vacsorát,
és halkan beszélgettek. Aznap este sokszor pillantottak a lány felé, de
csak gyorsan és lopva; nem merték nyíltan nézni, mióta előző nap
Tüzes Nyíl megvédte őt a dühös cheyenne támadásától. Kíváncsi volt,
vajon Tüzes Nyíl megparancsolta-e nekik, hogy ne bámulják, mert
először bizony nem fukarkodtak a kíváncsi pillantásokkal. Még az az
indián is, aki megfenyegette, úgy tett, mintha észre sem venné – mikor
úgy gondolta, hogy Tüzes Nyíl esetleg láthatja –, és óvatos pillantásai is
inkább szánták, mint gyűlölték. Brandy eltűnődött, vajon milyen
kapcsolatban is van ő Tüzes Nyíllal. Védelmezte, adott neki lovat, ételt.
Vajon továbbra is védelmezni fogja, mikor elérik a faluját, vagy neki
kell majd gondoskodnia magáról? És mennyi idő múlva tudja majd
küsmerni magát az új helyen, és mikor kísérelheti meg a szökést? Igaz-
e, amit a bátyja mondott az indián nőkről, hogy kegyetlenebbek, mint a
férfiak, és szeretik megkínozni a foglyokat? Millió hasonló kérdés
kavargott a fejében bizonytalan jövőjével kapcsolatban, és fogsága ideje
alatt most először kezdett el igazi félelmet érezni.
Tüzes Nyíl még mindig a semmibe meredt.
– Mikor érkezünk meg a faludba? – kérdezte meg Brandy.
Tüzes Nyíl felriadt a töprengéséből, és így válaszolt:
– Holnap.
– Olyan... olyan hamar?
Tüzes Nyíl szerint nem volt az olyan hamar. Átlagosan jó hatvan
mérföldet tettek meg naponta, és már több mint egy hete voltak
nyeregben.

45
 – Igen, holnap délelőtt átkelünk a Powder folyón. Akkor már
Dakotaországban leszünk. Onnan a nyári táborunk egy kicsivel több
mint egynapi lovaglásra van.
Mikor Brandyre nézett, a lány arca nem tükrözött
megkönnyebbülést, hogy hamarosan véget ér a gyötrelmes utazás,
ahogy azt Tüzes Nyíl gondolta volna. A férfi elkomorodott, és
megkérdezte:
– Valami aggaszt?
Brandy szívesen megkérdezte volna, hogy mi történik vele, ha
megérkeznek a táborba, de nem tudta rászánni magát. Inkább meghalna,
semmint erőszakos fogvatartója tudja, hogy fél attól, mi vár rá, hogy
tudja, nemcsak szüksége van a férfi védelmére, de kívánja is azt.
– Nem, csak kíváncsi voltam – találta ki gyorsan.
Tüzes Nyíl még komorabb lett. Érezte, hogy a lány hazudik. Aztán
így szólt:
– Ideje aludni. Holnap még korábban indulunk.
Amikor Tüzes Nyíl kinyújtózott a földön Brandy mellett, a lány
meglepődve kérdezte:
– Itt akarsz aludni? Mellettem?
– Igen. Tegnap éjjel is melletted aludtam.
Brandy nem emlékezett, hogy előző este mikor nyomta el az álom.
Ma este Tüzes Nyíl közelségétől bizsergő érzése támadt, érezte a férfi
testének a melegét, és a szíve meglódult.
Tüzes Nyíl azt hitte, a lány tiltakozni fog. Nem viselte volna el.
Tudta, hogy azért nem kellene a lány mellett aludnia, hogy megvédje,
azok az elismerő tekintetek, amelyeket a többiek vetettek a lány felé,
amikor azt hitték, ő nem látja, nem zavarták. Biztos volt benne, hogy
bármennyire szépnek és kívánatosnak találják a foglyát, nem mernének
semmivel próbálkozni. Tüzes Nyíl attól tartott, a lány azért akar
tiltakozni, mert fölöttevalónak tartja magát, és ezt egy büszke harcos
nem tűrné el.
– Ne vitatkozz velem. Feküdj le és aludj.
Tüzes Nyíl kemény parancsa megtörte azt a varázst, amelyet
közelsége teremtett, és Brandy újra dühöt érzett a zsarnokoskodása
miatt. Megsemmisítő pillantást lövellt felé, aztán lefeküdt, szándékosan

46
hátat fordított neki, s viselkedése csak megerősítette Tüzes Nyíl
gyanúját. Ő is az oldalára fordult, háttal a lánynak.
Hosszú ideig egyikük sem tudott elaludni, mindkettőjükben forrt a
harag a képzelt sérelmek miatt. Brandy adta meg magát először az
álomnak, de szoknyája és alsószoknyája, kabátja nélkül a nedves
éjszakai levegőt hűvösnek érezte. Ösztönösen Tüzes Nyíl testének a
melegét kereste, megfordult, és odabújt hozzá.
Tüzes Nyíl lélegzete elállt, mikor Brandy a hátához nyomta a testét.
Mintha minden egyes puha csábító domborulat lyukat égetett volna
bőrébe, és akarata ellenére férfiassága megkeményedett és felállt.
Átkozta magát, amiért ragaszkodott ahhoz, hogy mellette aludjon, és
Brandyt, mert olyan vonzó; fel akart kelni, de akkor Brandy
megborzongott, a férfi dereka köré fonta a karját, és még közelebb
simult hozzá. Tüzes Nyíl rájött, hogy Brandy egyszerűen fázik, és
bármennyire is nem tetszik neki, nem tagadhatja meg tőle testének
melegét. Ez olyan engedmény volt – törődött a lány kényelmével –, ami
éppen annyira zavarta, mint akaratlan fizikai vonzódása hozzá. Nem
volt hely az életében nőnek – különösen nem egy fehér fogoly nőnek.
Mibe keveredett? S ami még fontosabb, hogy kerül ki ebből a
kellemetlen helyzetből?

5.

Másnap reggel a szokásos pára lebegett a préri fölött, és a délelőtt

közepe felé, miután a nap már mind felszippantotta a harmatot, a
portyázó csapat átkelt a Powder folyón. A széles csurgó sokkal
sekélyebb volt, mint máskor az évnek ebben a forró, száraz
időszakában. Míg lova a folyón gázolt keresztül, Brandy tanulmányozta
a folyását, s azon tűnődött, vajon tudja-e használni a menekülésben
mint irányadót, míg rá nem jött, hogy a folyó nem kelet felé folyik, nem
abba az irányba, amerre szeretett volna elszökni, hanem észak felé.

47
 Röviddel ezután egy magas hegyvonulatot vett észre a távolban, és
kíváncsi volt, vajon a Sziklás-hegységet látja-e. Ha igen, sokkal
nyugatabbra vannak most, mint képzelte. Aznap délben, mikor
megálltak, hogy rövid pihenőt tartsanak, megkérdezte Tüzes Nyíltól, mi
az a hegység.
– A Nagy Szarv Hegység – válaszolta. – A nyári táborunk azoknak a
hegyeknek a lábánál lesz, az alacsonyabb dombok között.
– Milyen irányban áll a hegység? – kérdezte Brandy, aki azt akarta
megtudni, hogy felhasználhatja-e a hegyeket irányadónak.
– Észak-dél irányban.
– És ott mi van? – kérdezte Brandy kelet felé mutatva.
– Arra a préri folytatódik.
Brandy észrevette, hogy kérdései gyanút ébresztettek Tüzes Nyílban.
Nem akarta, hogy a férfi akár csak megsejtse, hogy azt fontolgatja,
megpróbál majd elszökni, ezért témát váltott.
– Azt hittem, nagy bölénycsordák lesznek errefelé, de még egyet sem
láttam.
– Inkább innen keletre járnak, és a csordák már nem olyan nagyok,
mint régen, mielőtt a fehér ember betette volna ide a lábát. Mikor
gyerek voltam, nem volt szokatlan az olyan bölénycsorda, amely
beborította az egész prérit, ameddig a szem ellátott. De a fehér ember
idejött, és megölte őket a bőrükért, vagy csupán kedvtelésből. Cheyenne
testvéreink meséltek nekünk olyan helyekről innen délre, amelyeket
azoknak a bölényeknek a csontjai borítanak, amiket a ti vadászaitok
terítettek le vaktában, és aztán ott hagyták a húsát megrohadni a napon.
Hosszú mérföldeken át semmi más, csak fehér csontok. Most már
minden bölény eltűnt arról a területről, és az indiánok kénytelenek
éhezni, vagy rezervátumban élni. Ezért olyan eltökéltek a dakoták, hogy
ez az ország szabad maradjon, meg akarják tartani a bölénycsordákat.
Nélkülük népem elpusztulna.
– Még mindig elkezdhetnétek földet művelni, mint a keleti törzsek.
– Milyen keleti törzsek? Az a néhány, akik azokon a nyomorúságos
kis földdarabkákon élnek szétszórva, amelyekre a fehér embernek már
nincs szüksége? Ők is éheznek – válaszolta Tüzes Nyíl keserűséggel
átitatott hangon. Kelet felé nézett, majd így szólt: – Sok idővel ezelőtt
mi is keleti nemzet voltunk. Erdei indiánok, fakunyhókban laktunk,
48
kukoricát termeltünk és vadásztunk. De idegen törzsek szerették volna
megszerezni a földünket. Nyugatra űztek minket, arra a földre, ahol a
Vizek Atyja ered, ott éltünk egy ideig. Végül, mert egyre nyugatabbra
szorítottak minket a chippewák és a fehér ember, a dakoták elváltak a
santeektől, és erre a száraz síkságra költöztek, olyan földre, ami
senkinek sem kellett. De életben maradtunk, mert megtanultuk, hogyan
kell bölényre vadászni, és ez lett az életünk. Már nem kellett kukorica
az ételünkhöz, szarvasbőr a ruhánkhoz, fa a kunyhónkhoz. Mindent
megkaptunk a bölényektől, amire csak szükségünk volt, és hozzájuk
hasonlóan szabadon kóboroltunk, szabadon, mint a szél. Ez lett a mi új
életünk, sokasodtunk és megerősödtünk. Aztán a fehér ember
megérkezett erre a földre is. Először még nem kellett neki a föld, csak át
akart kelni rajta. Megadtuk neki az engedélyt, hogy megépítse a vasútját
és annak védelmére az erődöket. Aztán megérkezett a vasparipa, s hozta
magával a városokat és a farmereket, s elijesztették a bölényeket. A
fehérek egy másik vasutat is akartak a Powder folyó országában, de mi
nem egyeztünk bele. Ez maradt az egyetlen hely, ahol a bölények még
szabadon vándorolhatnak. De a fehérek mindenképpen meg akarták
szerezni ezt a földet, s két évig háborúskodtunk érte, míg végül
győztünk. Vörös Felhő aláírta az egyezményt a Laramie-erődben,
amelyben a te néped beleegyezik abba, hogy nem építi fel a vasutat és
az új erődöket, és lemond a Nagy Sáros Víztől nyugatra eső
területekről, beleértve a Fekete-Hegységet és a Powder folyó országát,
valamint elismeri a bölénycsapást is dakota földnek – ez egyébként is
olyan terület volt, ahonnan a fehérek ki voltak tiltva. De Őrült Ló
törzsfőnök, Ülő Bika, Sirály, Foltos Sirály és más dakota törzsfőnökök
nem voltak hajlandók aláírni. Mi már megtanultuk, hogy a ti népetekkel
kötött szerződésnek nincs értelme. Csak azért kötitek őket, hogy
megszeghessétek. Nem, nekünk nincs szükségünk egyezményre ahhoz,
hogy tudjuk, ez a mi földünk. A varjú indiánoktól vettük el, és meg
akarjuk tartani. És már vissza sem akarunk térni a régi életmódunkhoz,
a földműveléshez. Annak az életnek már örökre vége. Megküzdöttünk a
földünkért és ezért az életért, és ezt senki nem fogja tőlünk elvenni.
Senki!
Ezzel Tüzes Nyíl sarkon fordult és elment. Brandy eltöprengett a
férfi szenvedélyes szónoklatán. Tudta, hogy a kormány szerződést
49
kötött a sziúkkal, de arról fogalma sem volt, hogy az ilyen nagy darab
földről szólt, s azt sem tudta, mik voltak a feltételek. A kormány a
sziúknak adta volna a földet a Missouritól a Sziklás-hegységig? Ez
szörnyen nagy terület. De egy percig sem kételkedett Tüzes Nyíl
szavaiban. Valahol mélyen tudta, hogy a férfi igazat beszél, fölötte áll
minden hazugságnak. Visszaidézte, amit az ő népéről mondott, hogy
csak azért kötnek szerződéseket, hogy megszeghessék azokat. De ez
biztosan nem lehet igaz, ha a bátyját azért küldték a Fekete-hegységbe,
hogy elküldje onnan azokat az aranyásókat. Nem, a kormány betartja az
egyezmény ráeső részét. Aztán eszébe jutott valami, amit véletlenül
hallott meg a Laramie erődben, és összeráncolta a homlokát. Valamit,
fegyveresekről, akik egy geológiai csoportot kísérnének a Fekete-
hegységbe. Mit csinálna ott egy csapat geológus, töprengett Brandy, ha
nem azt, hogy felkutassa, vajon igazak-e a beszámolók arról, hogy
aranyat fedeztek ott fel. De mit számít az a kormánynak, bármennyi
arany is van ott, ha az indián föld? Brandynek bizonytalan érzése
támadt. Bármennyire nem szívesen vallotta be, úgy gondolta, tudja a
választ a kérdésre. Ha igazán arany van ott, ha az a föld értékes, a népe
biztos meg akarja szerezni. Akár tetszik, akár nem, az amerikaiak mohó
népség. Csak nézzük meg, hogyan özönlötték el Kaliforniát, majd
Coloradót, aztán azt a területet Virginia City közelében, mikor aranyat
vagy ezüstöt fedeztek fel ezeken a helyeken. Megállíthatatlanok voltak;
az aranyásók a föld söpredéke. Brandy gyanította, hogy a kormány
miért végeztet kutatómunkát a Feketehegységben, és attól tartott, hogy
talán a dakotákra egy újabb megszegett szerződés vár. Annak ellenére,
hogy most éppen egy indián foglya volt, szégyellte magát népe helyett.

Aznap délután, ahogy egyre közelebb értek a Nagy Szarv

Hegységhez, a domborzat megváltozott, az egyhangú sík préri –
melynek végtelenségét Brandy mindennap láthatta, mióta csak elindult
Omahából – finoman hullámzó dimbes-dombos vidékké vált, a földet
dús zöld fű borította, és kristálytiszta vizű patakok szelték át.
Mindenfelé legelésző antilopok és kecses villás szarvú antilopok
csordáit látta, melyek közeledtükre hihetetlen gyorsasággal
szétrebbentek, a szél minden irányába. Völgyeken haladtak keresztül,
ahol rezgő nyárfa, amerikai nyárfa, fűzfa és vadcseresznyefa nőtt,
50
vadon termett a málna és a szilva, cseresznyefák álltak a patakparton, s
fehér farkú őz és jávorantilop enyhítette szomját a forrásnál. Brandy
arra gondolt, hogy még soha nem látott ilyen gyönyörű országot, és
áhítattal figyelte aznap este, ahogy a nap lenyugszik és arannyal vonja
be a zöld hegycsúcsokat, s hosszú, komor árnyakat vet a mezőre, ahol
tábort ütöttek.
Mikor a nap lemerült a látóhatár mögé, mély csend borult a tájra, s
még akkor is tartott, mikor Tüzes Nyíl odahozta Brandynek a
vacsoráját, egy sült nyúl hátsó részét. Amikor odanyújtotta a még
mindig gőzölgő húsdarabot a lánynak, Brandy így szólt:
– Most már értem, miért ragaszkodik törzsed ehhez a földhöz.
Valóban gyönyörű.
Tüzes Nyíl néma elismeréssel körbepillantott, majd ezt mondta:
– Nemcsak szépsége miatt értékeljük ezt az országot. Vadakban is
bővelkedik.
– Igen, ezt is észrevettem.
Brandy elvette a férfitól a húst, s mikor az megfordult, hogy
elmenjen, utánaszólt:
– Várj. Valamit meg akarok kérdezni tőled.
Tüzes Nyíl visszafordult, és türelmesen várta Brandy szavait. Brandy
idegesen babrált a húsdarabbal, majd megkérdezte:
– Holnap elérjük a faludat?
– Igen, holnap délben.
– Akkor elég közel vagyunk ahhoz, hogy az embereid
továbbmenjenek nélküled?
Tüzes Nyíl összevonta a szemöldökét, majd megkérdezte:
– Miért hagynám el őket?
– Azt mondtad, hogy azért nem vihetsz vissza a népemhez, mert nem
kockáztathatod meg, hogy elveszítsd a lovakat. De most már tökéletes
biztonságban vannak. – Brandy látta, hogy a ráncok Tüzes Nyíl
homlokán elmélyülnek, és gyorsan folytatta:
– Az apám bankár, nagyon gazdag ember. Jó pénzt fizet, ha
visszaviszel.
– Számomra nincs értéke a ti pénzeteknek.
Brandy nem gondolta igazán komolyan, hogy lepénzelheti Tüzes
Nyilat, de kétségbe volt esve, és mindent meg akart próbálni. Minél
51
többet gondolt arra, hogy mi történhet vele másnap, mikor megérkeznek
az indián táborba, annál jobban félt, és tudta, hogy még nincs olyan
helyzetben, hogy megkísérelje a szökést.
– Rendben van, nem akarsz pénzt. De számodra nekem sincs
értékem. Csak gondot jelentek, mert etetni kell, és vigyázni rám.
– Nem, ha egyszer megérkeztünk a faluba, nem fogom úgy gondodat
viselni, mint itt az úton. Dolgoznod kell majd az ellátásodért.
– De én nem tudom, hogy kell dolgoznom az ellátásomért –
válaszolta Brandy, s még mindig reménykedett abban, hogy meg tudja
győzni a férfit. – Soha nem dolgoztam egyetlen napot sem életemben.
Nem érted? Hasznavehetetlen vagyok, és gyenge. Csak hátráltatnálak
titeket. – Brandy szünetet tartott, időt akart adni Tüzes Nyílnak, hogy
megfontolja a szavait, majd így szólt: – Vigyél vissza, csak az erődig!
Csak annyit kellene tenned, hogy elviszel az erődbe vezető útig. Mire
odaérnék, bőven lenne időd elmenekülni, különösen amilyen ügyes
lovas te vagy. Nem kerülnél semmiféle veszélybe, és
megszabadulhatnál tőlem.
Tüzes Nyíl csábítást érzett – még mindig nem döntötte el, hogy mit
tegyen a lánnyal. De a javaslata képtelenség volt. A dakoták soha nem
adnak vissza foglyokat, nem számít, miért ejtették foglyul őket. A
többiek gyengének tartanák őt, ha engedne a fehér nő könyörgésének,
és az egész falu rajta nevetne. Nem, nem engedi, hogy a nő lerombolja
nehezen szerzett kegyetlen harcos hírnevét.
– Nem, nem viszlek vissza. Soha nem foglak visszavinni.
– De miért nem? – kiáltott fel Brandy kétségbeesetten.
– Mert a foglyom vagy, és az indiánok soha nem adnak vissza
foglyokat. Ez a mi törvényünk.
– Akkor örökké a foglyod leszek? – kérdezte Brandy dühösen, hogy
Tüzes Nyíl nem hallgat a józan érvelésre.
„Örökké” – ez hosszú időt jelentett, és Brandy szavai gondolkodóba
ejtették a férfit. Aztán így válaszolt:
– Talán. De lehet, hogy nem. Majd meglátjuk. Tüzes Nyíl sarkon
fordult, és elment, otthagyta
Brandyt, hadd gondolkodjon kétértelmű válaszán. Olyan felelet volt
ez, ami annál nyugtalanítóbb volt, minél többet gondolkodott rajta. Azt
kívánta, bárcsak visszajönne, hogy megkérdezze tőle, mit akart ezzel
52
mondani, de az este lassan éjszakába hajlott, és Tüzes Nyíl nem
bukkant fel. Olyan volt, mintha eltűnt volna a legelésző lovak között,
mintha elnyelte volna a bíborszínű éjszaka. Végül mikor a tűzből már
csak egy halom izzó széndarab maradt, lefeküdt, és megpróbált aludni.
Először még nyugtalansága tartotta ébren, aztán a hűvös éjszakai
levegő. Összekuporodott, mint egy rongylabda, reszketett, és
nyomorultul érezte magát, s azon tűnődött, ez a mai éjszaka vajon miért
sokkal hidegebb, mint az előző éjjel. Vágyott valamire, amivel
betakarózhatna, aztán eszébe jutott a megoldás. Emlékezett rá, hogy a
közelben van egy nyárfa, nem nagyobb, mint egy hatalmas cserje;
felkelt hát, és megkereste.
Egy órával később Tüzes Nyíl mély álomban találta Brandyt egy
halom dús levelű ág alatt, amelyeket ő maga törhetett, és betakarózott
velük. Hogy megkímélje magát az előző esti kíntól, mikor a lány olyan
szorosan hozzásimult, szándékosan nem akart aznap este melléfeküdni.
De nem tudott elaludni, aggasztotta, hogy a lány fázik. Hozott magával
egy kis nyeregtakarót, hogy betakarja, egy tábori takarót, ami alig volt
egy láb hosszú, s közel nem melegítené annyira, mint az a takaró, amit
ő készített magának.
Brandy azt mondta, nem tudja, hogyan kell gondoskodnia magáról,
de most bebizonyította, hogy tudja, ha rákényszerül. Soha nem gondolta
volna, hogy egy fehér nő ilyen leleményes lehet. És gyenge sem volt,
ahogy azt ő állította. A férfit meglepte, hogy milyen jól kitartott hosszú
és fáradságos útjukon. És nem voltak ostoba igényei sem, mint ahogy
arra számítani lehetett volna egy elkényeztetett fehér nőtől. Csak annyit
kért tőle, hogy vigye vissza az övéihez, és ez a kérés teljesen
természetes volt.
És sajnos az egyetlen, amit nem teljesíthetett.

6.

Másnap a portyázó csapat megállt egy kis folyó mellett, és míg a

lovak a közelben legeltek, előkészültek a falujukba való

53
megérkezéshez; testüket és arcukat újra festékkel vonták be. Mikor
újból lóra szálltak, Brandy érzékelte izgatottságukat, és bármennyire is
furcsának tűnt, valahogyan arra emlékeztették őt, ahogy a gyerekek
viselkednek karácsonykor. Mind, kivéve Tüzes Nyilat. Ő még
komolyabbnak tűnt, mint máskor.
Átkeltek még néhány folyón, a tiszta víz halkan csörgedezve
bukdácsolt a sziklás folyómederben, és lassan megérkeztek az indián
faluba, amely egy széles, füves mezőn nyúlt el, és sűrű erdő vette körül.
Brandy meglepődött, hogy milyen nagy a tábor – legalább háromszáz
indián sátor lehetett ott. Mindegyiknek a bejárata kelet felé nézett, és a
legtöbbnek felgöngyölték az oldalait, hogy jobban szellőzzenek a nagy
melegben. Tüzes Nyíl végigvezette a menetet a táboron, Brandy
szorosan a nyomában haladt, mert a férfi még mindig nem engedte el
lovának gyeplőjét. Őket követte a zsákmányolt ménes és a portyázó
csapat többi tagja. Ünnepi hangulat lengte be a tábort, az indiánok
kirohantak sátraikból, hogy üdvrivalgással köszöntsék a visszatérő
harcosokat. Gyerekek rohangásztak ide-oda, a tábor kutyái is
megérezték az izgalmat, s dühösen ugattak.
Miközben Tüzes Nyíl a sátrak labirintusában kanyargott, és a
falubelik lassan mind mind köréjük gyűltek, Brandy nagyon furcsán
érezte magát. A dakoták úgy bámultak rá, mintha egy másik bolygóról
érkezett volna, és egypáran otromba módon még mutogattak is rá. Még
a kutyák is megszimatolták, hogy nem tartozik ide, néhány a lovának
rontott, és fel-felugrált rá, s Brandy lába és lábszára után kapott éles
fogaival. Mivel lovaglócsizmájának a szára hosszú volt, nem jelentettek
nagy veszélyt, de nem mert beléjük rúgni, mert félt, hogy a gazdájuk
sértésnek veszi, és megtorolja. Nagyon megkönnyebbült, mikor Tüzes
Nyíl hátrafordult, és élesen rászólt a kutyákra, s azok visszafutottak a
tömegbe.
Odalovagoltak egy sátorhoz, amely a falu közepén állt, előtte két
sastollas zászló a földbe szúrva, s ott megálltak. Amikor Tüzes Nyíl
lecsusszant lova hátáról, a sátor elé terített bölénytakarón ülő indián
felállt, és lassan odament hozzá. Mivel az indián olyan harci fejdíszt
visel, amelynek tollakból álló kettős farka a földet söpörte, Brandy úgy
gondolta, hogy fontos ember lehet, és elkezdte vizsgálgatni. Számítása
szerint körülbelül úgy tíz évvel lehetett idősebb Tüzes Nyílnál.
54
Alacsony teste hatalmas erőről árulkodott, különös izzású sötét szeme
és királyi tartása azonnal felhívta rá a figyelmet, de volt benne valami –
valami, ami fölötte állt mindannak, amit a szem érzékelhetett belőle,
valami, ami elárulta Brandynek, hogy ez a férfi a többiek felett áll.
Brandy figyelte Tüzes Nyíl és a törzsfőnök beszélgetését. Egy
pillanatig kínzó nyugtalanságot érzett, amikor az alacsony indián
gyorsan, de alaposan végigmérte, aztán megkönnyebbült, mikor teljes
figyelmét a ménesnek szentelte. A törzsfőnök odament az egyik
zsákmányolt lóhoz, megvizsgálta fogait és a marját. Aztán szélesen
elmosolyodott, és mondott valamit Tüzes Nyílnak, ami bók lehetett,
mert a dakota jóképű arca mintha zavart fejezett volna ki. Aztán a
törzsfőnök végigment a lovak során, nagyon elégedett volt, itt-ott
megállt, hogy megvizsgálja az állatokat, és gratuláljon a portyázó csapat
többi tagjának is. Az izgatott bámészkodók tömegéből a férfiak
követték, és ők is megdicsérték a portyázok zsákmányát.
Tüzes Nyíl visszament Brandyhez, s odaszólt neki:
– Most már leszállhatsz.
Brandy körülnézett, és félelme nőttön-nőtt. Úgy tűnt, a tábor összes
asszonya köréjük csoportosul, s nyugtalanította, vajon mi lehet a
szándékuk, s ami azt illeti, az is, hogy Tüzes Nyílnak mi a szándéka
vele. Át akarja adni nekik? – tűnődött. És ha igen, mit csinálnak vele?
– Miért... miért szálljak le? – kérdezte idegesen.
– Hogy a fiúk elvihessék a lovat legelni, a többivel együtt.
Brandy a válla fölött hátrapillantott, és látta, hogy néhány fiú már
kezdi elvezetni a lovakat. Leszállt. Tüzes Nyíl sarkon fordult, és
elindult. Brandy még a kabátjáról is megfeledkezett, amit útközben a
nyereg hátuljára hajított, sietett, hogy utolérje a férfit, mert tudta, és
rettenetesen aggasztotta, hogy jó néhány indián nő követi őket. Tüzes
Nyílnak hosszú lábai voltak, és gyorsan lépkedett, így nem sikerül
teljesen utolérnie. Egyszer csak azt vette észre, hogy a nők már körbe is
vették, és elkezdték durván fogdosni a blúzát. Brandy meg volt
győződve róla, hogy megtámadták, teljes erejéből elkezdett sikítani, és
megpróbálta ellökni őket magától, vadul hadonászott a kezével. Az
indián asszonyok marokra fogták a ruhaanyag egy-egy darabját, és
olyan elszántsággal szorították, mint buldog a csontot. Mire Tüzes Nyíl

55
megfordult, a blúz cafatokra szakadt, s mikor látta, hogy mi történt,
rámordult a nőkre, hogy hagyják abba.
Félretolta őket, odalépett Brandyhez, és szemrehányóan
megkérdezte:
– Mi bajod van, miért sikoltozol?
Brandy meghökkent a férfi haragos arcától.
– Mi bajom van? – kérdezte hitetlenkedve. – De hiszen
megtámadtak!
– Dehogy támadtak meg. Csak kíváncsiak voltak a ruhádra.
Brandy lenézett a földre, ott hevertek blúzának széttépett darabjai.
Harag töltötte el, s dühösen kitört:
– Akár kíváncsiak, akár nem, nincs joguk ahhoz, hogy hozzám vagy
a ruhámhoz nyúljanak. Letépték rólam! Teljesen szétszakadt!
– Pszt! Halkabban! – mondta Tüzes Nyíl szigorúan, mert zavarban
volt Brandy kitörése miatt. Az indián nők soha nem emelték fel a
hangjukat, és nem engedték szabadjára az indulataikat.
– Nincs semmi szükség arra, hogy hisztériázz.
– Ez nem hisztéria. Dühös vagyok! Elegem van abból, hogy letépik
rólam a ruhámat. Először te! Most pedig ők! – Brandy körbepillantott,
aztán hanyagul letépte, ami a blúzából maradt, odadobta az
asszonyoknak, s így szólt:
– Itt van, vigyétek, a pokolba veletek. Most már úgysem vehetem
semmi hasznát. – Sarkon fordult, és elviharzott. Tüzes Nyíl gyors
pillantást vetett az őt körülálló nőkre, és látta, hogy teljesen lefoglalja
őket az, hogy a blúz maradványait tépkedjék szét. Méltatlankodva rázta
a fejét, majd Brandy után sietett. Mikor utolérte, elkapta a karját, s
maga felé fordította.
– Elmentél a wigwamom mellett. Gyere vissza, ott van.
Brandy gyors pillantást vetett a sátorra, amely felé a férfi intett, majd
így válaszolt:
– Egy csöppet sem érdekel, hogy hol van a sátrad!
Tüzes Nyíl hirtelen észrevette, hogy az indián asszonyok támadása
után milyen öltözet maradt Brandyn. A lány szándékosan vett fel vastag
bugyit az utazáshoz, de az ingvállal már nem volt ilyen szigorú. A
legvékonyabb selyemből készült, és most, hogy átnedvesedett, nem
takart semmit. A férfi nem tudta levenni a szemét a telt, bársonyos
56
mellekről és a rózsaszín mellbimbókról. A csábító domborulatok fel-le
emelkedtek a lány gyors, izgatott légzése nyomán, pár hüvelyknyire a
férfi mellkasától. Haragosan villogó kék szeme csak még vonzóbbá
tette, és Tüzes Nyíl megdöbbent attól a vágytól, ami végighullámzott a
testén. Nagy akaraterőre volt szükség ahhoz, hogy legyőzze a
késztetést, hogy a földre teperje, és ott, azonnal magáévá tegye.
Brandy észrevette a férfi lángoló tekintetét, és azt hitte, a dühtől van.
– Nem érdekel, hogy nem tetszik neked, amit mondtam! Nem
megyek abba az átkozott sátorba. Elegem van abból, hogy
parancsolgatsz nekem. Gyerünk, kényszeríts rá, csak kényszeríts, hogy
menjek, mint ahogy eddig is tetted, te mocskos vadember!
A sértés hallatán Tüzes Nyíl megmerevedett, s hirtelen támadt
szenvedélye lehűlt. Elengedte a lány karját, hátralépett, és fojtott
hangon ennyit mondott:
– Nincs szándékomban erőszakkal a sátramba vinni. Ha úgy tetszik,
álldogálhatsz egész nap idekint is, a forró napon.
Tüzes Nyíl megfordult, és lassan elment. Brandy dühösen nézett
utána. Aztán, mikor a férfi eltűnt a sátrak labirintusában, észrevette,
hogy az indián nők ide is követték őket, és most kíváncsian bámulják.
Most már tudta, hogy nem akarják bántani, csak eddig hagyta, hogy az
ismeretlentől való félelem úrrá legyen rajta. A félelem helyére zavar
lépett, mert tudta, hogy bolondot csinált magából. Inkább azért keresett
menedéket Tüzes Nyíl sátrában, mert el akart menekülni az asszonyok
tekintete elől, s nem azért, mert a nap élesen tűzött le rá.
Félretolta az ovális bejárati nyílást fedő nyersbőr takarót, belépett, és
meglepődve nézett körbe. Nemcsak az döbbentette meg, hogy a sátor jó
tizennégy láb átmérőjű – sokkal nagyobb, mint várta –, hanem az is,
hogy az oldalfalak áttetszőek, így kellemes fény szűrődött be. Állott
szag sem volt odabent, mint ahogy ezt előzőleg gondolta. A füvön
szétszórt illatos levelek frissítették a levegőt.
A sátor közepén volt egy kis bemélyedés a tűznek, és fölötte a
mennyezeten egy kis nyílás, ahol a füst távozhatott. Ezen a nyíláson át a
nap egy kis fénykört vetített a sátorba. Hátul volt egy széles, fűvel
kitömött bölénybőrökből készült ágy, és fölötte a sátortartó rudakról kis
fegyverek és bőrtasakok, bőrzacskók gyűjteménye lógott. Az ágy egyik

57
oldalán egy láda állt, a másik oldalán összefont fűzfaágakból készült
háttámla biztosította a kényelmet.
Brandy összerezzent, mikor az ajtónyílást lezáró bőrtakaró
fellebbent, és egy hosszú szürke copfos öregasszony lépett be a sátorba.
Ő is megdöbbent, hogy ott találja Brandyt, mert Fürge Nyúl nem tudta,
hogy Tüzes Nyíl foglyot hozott magával, még kevésbé azt, hogy egy
fehér nőt. A többiektől eltérően, akik siettek, hogy üdvözöljék a faluba
visszatért férfiakat, az öregasszony szaladt, hogy előkészítse Tüzes Nyíl
wigwamját, majd ennivalót hozott, mert azt akarta, hogy a férfi
elégedett legyen azzal, ahogy gondoskodik róla. A két nő egy pillanatig
egymásra meredt, mindkettő kíváncsian, vajon ki lehet a másik. Amikor
Fürge Nyúl kezdett rájönni, ki is lehet Brandy, szeme fenyegetően
elkeskenyedett.
Lehet, hogy Brandy a többi indián asszony viselkedését félreértette,
de Fürge Nyúl tekintetét nem lehetett nem megérteni. Minden kétséget
kizáróan az öregasszony azonnal meggyűlölte a fehér nőt. Brandy
óvatosan figyelte, amint az idős indián nő egy fatálban sült húst és egy
víztartó bőrtömlőt tesz az ágyra. Aztán olyan tekintettel, amellyel ölni
lehetne, kiment a sátorból.
A kellemetlen találkozás után beletelt néhány percbe, míg Brandy
magához tért. De mivel csábító illat szállt felé a tálban lévő húsból, ez
kötötte le a figyelmét, odament az ágyhoz, és elvett egy jó darabot. A
vadhúsnak érettebb íze volt, mint a prérityúknak vagy a vadnyúlnak,
amiket eddig evett, és ezt egy kicsit túl véresen is sütötték meg, nem
szokott hozzá, de olyan éhes volt, hogy mégis megette. Aztán, mivel
hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, ledőlt az ágyra, és elaludt.
Már szürkült, mikor felébredt. Kábultan nézett körül, nem tudta, mi
ébresztette fel. Mikor meglátta, hogy egy sötét árnyék magasodik fölé,
gyorsan felült, és a szíve gyorsabban kezdett el dobogni félelmében.
Mivel már lemosta magáról a festéket, egy pillanatig nem ismerte fel
Tüzes Nyilat, és mikor ráismert, majdnem elájult a
megkönnyebbüléstől, és azt motyogta:
– Ó, csak te vagy az.
– Természetesen én vagyok. Ki más merne belépni a sátramba?
Volt valami Tüzes Nyíl hanghordozásában, amitől Brandy azt
gyanította, hogy a férfi megint azt gondolja, hogy csak hisztériázik.
58
 – Lehetett volna az az öregasszony is – válaszolt védekezően.
– Fürge Nyúlra gondolsz? Ő nem bántana.
– Én nem lennék olyan biztos benne. Azonnal meggyűlölt.
– Képzelődsz – válaszolta Tüzes Nyíl. Egy kis rőzsehalom előtt
guggolt, amit biztosan ő hozott be, és elkezdett kovakővel tüzet
gyújtani.
Brandy kiválóan rálátott a dakota meztelen combjaira, mert csak az
ágyékkötőjét viselte, mokaszint és medvekarom nyakláncot. Még soha
nem látott férfit ennyire meztelenül. A tény, hogy a sima bronzszínű bőr
alatt csupa kemény izom feszül, még izgalmasabbá tette. Erősen
koncentrált, hogy a beszélgetésre tudjon figyelni, majd így szólt:
– Nem szoktam képzelődni.
Tüzes Nyíl ellenséges tekintetet vetett rá, de a lány folytatta.
– Tudom, hogy ma délután feleslegesen keltettem zavart, de nem
tudtam, mi vár rám, ha megérkezünk. Hallottam, hogy az indián
asszonyok megkínozzák a foglyokat. Ezért amikor körbefogtak és
belém kapaszkodtak, támadásnak vettem.
Brandy hirtelen sikítozása aznap délután kihozta Tüzes Nyilat a
sodrából. Az indián nők nem szoktak sikítani, ahogy az indián gyerekek
sem szoktak sírnak. De azt nem vette észre, hogy a fehér nő ennyire
meg volt rémülve, és el kellett ismernie, hogy félelme nem volt teljesen
alaptalan. A harcosok néha átadták a foglyaikat megölt társaik
nőrokonainak, és azoknak a nőknek a bosszúja az ellenségen nem
ismert határt. Néha olyan kegyetlenül, olyan barbár módon kínozták
őket, hogy még a törzs férfi tagjai is elborzadtak. De egyetlen indián nő
sem merne hozzányúlni valakinek a foglyához anélkül, hogy az
engedélyt ne adott volna rá.
– Itt nem vagy veszélyben.
– Te nem figyelsz rám! – csattant fel Brandy. – Mondom, hogy ez a
nő gyűlöl engem. Ha tekintettel lehetne gyilkolni, én már halott lennék.
Ki ő? Az anyád?
– Nem. A szüleim már meghaltak. Ő egy özvegyasszony. Én látom
el hússal és a ruhájához szükséges bőrrel, viszonzásképpen rendben
tartja a sátramat, és megfőzi az ételemet. – Hirtelen megvilágosodott
valami Tüzes Nyíl fejében. – Talán nem alaptalan az, amit érzel, de nem
hiszem, hogy gyűlölne, inkább fél tőled.
59
 – Miért kellene tőlem félnie?
– Mert attól tart, hogy elfoglalod a helyét, ellátod a háztartásomat, és
többé már nem fogok gondoskodni róla.
– De én nem foglalhatom el a helyét. Fogalmam sincs róla, hogyan
kell rendben tartani egy sátrat, nem tudok főzni, nem is beszélve arról,
hogy az indiánoknál mindez másképp van, mint nálunk.
– Majd megkérem Fürge Nyulat, hogy tanítson meg ezekre a
dolgokra.
– Bolond vagy, ha azt gondolod, hogy a szolgád leszek! – válaszolt
Brandy felháborodottan.
– Nem mondtam, hogy szolga leszel – válaszolt a férfi
bosszankodva. – Dolgozni fogsz az ellátásodért, éppúgy, ahogy ő.
– És mi az ellátásom?
– Hús, a ruházkodáshoz szükséges bőr, lakóhely, védelem az
ellenségtől.
– De nekem te vagy az ellenségem, már elfelejtetted?
Brandy állhatatossága, hogy mindenen vitatkozik, Tüzes
Nyíl idegeire ment.
– Elég! – mondta szigorúan, és felállt. – Fürge Nyúl majd tanítani
fog, és te majd tanulsz, ha enni akarsz.
– És mi van akkor, ha nem akar tanítani?
– Ez nem fog előfordulni. Megmagyarázom neki, hogy továbbra is
ellátom mindennel. Még további bőröket is adok neki azért, amiért
téged tanít.
Brandy kaparászó hangot hallott az ajtónál. Tüzes Nyíl mondott
valamit a saját nyelvén, mire belépett Fürge Nyúl; egy ágyat hozott.
Letette a földre, a sátor egyik oldalához, és kisimította. Mikor elvégezte
a munkáját, és felegyenesedett, Tüzes Nyíl beszélni kezdett hozzá. Az
öregasszony arcán megjelenő neheztelő tekintetből nyilvánvalóvá vált
Brandy számára, hogy róla beszélnek. De az arckifejezése lassan
kezdett megenyhülni, és ebből Brandy rájött, hogy Tüzes Nyíl eloszlatta
félelmeit azzal kapcsolatban, hogy továbbra is ellátja-e majd.
Mikor Fürge Nyúl kifelé indult, Tüzes Nyíl még annyit mondott:
– Pila maye.

60
 Az öregasszony rámosolygott, és bólintott. Brandy meglepődött,
mert megesküdött volna rá, hogy Fürge Nyúl arca kettétörne, ha
mosolyogna. Soha nem látott még ilyen szigorú arcú nőt.
Amint az ajtóra visszaborult a bőrszárny, Brandy megkérdezte Tüzes
Nyíltól:
– Mit jelent az, hogy pila maye!
– Azt, hogy köszönöm.
Brandy csodálkozott azon, hogy az indiánok is udvariasak
egymással. Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
– Nem taníthat engem, ha nem tudunk beszélni egymással. Vagy ő is
beszél angolul?
– Nem, ő nem beszél angolul. De vannak más módjai is a
gondolatcserének addig is, míg megtanulod a nyelvünket.
Brandynek nem állt szándékában megtanulni a férfi nyelvét – nem
lesz itt olyan sokáig. De legalább úgy kell tennie, mint aki tanulja, ha ez
szükséges ahhoz, hogy életben maradjon, míg el nem tud szökni.
Tulajdonképpen, ébredt rá, nem is jön rosszul, ha megtanulja, hogyan
kell tüzet rakni és főzni. Tudnia kell ezeket a dolgokat addig is, míg
vissza nem jut a civilizációba.
Tüzes Nyíl meglepődött azon, hogy Brandy nem vitatkozik tovább,
hanem úgy tűnik, elfogadja a parancsait. Eltöprengett egy kicsit ezen a
lányra nem jellemző viselkedésen, majd megkérdezte:
– Éhes vagy?
– Nem, már ettem egy kis húst.
– Akkor most nyugovóra térünk.
Brandy felkapta a fejét Tüzes Nyíl higgadt bejelentésére.
– Nyugovóra térünk? Azt akarod mondani, hogy te is itt alszol?
– Természetesen itt alszom. Ez az én sátram, és amin ülsz, az az én
ágyam. – Majd arra az ágyra mutatott, amit Fürge Nyúl hozott be. – Az
pedig a tiéd.
Brandy rájöhetett volna, hogy így áll a dolog, már akkor, amikor az
öregasszony behozta az ágyat, de túl gyorsan történt minden. Az a
gondolat, hogy egy kis wigwamban tölti az éjszakát összezárva a
jóképű dakotával, túlságosan meghittnek tűnt.
– Nem alhatsz itt – csúszott ki a száján. – Túlságosan bizalmas.
– Útközben is aludtam melletted – jegyezte meg Tüzes Nyíl.
61
 – Az más volt. A szabad ég alatt aludtunk, és a többiek is ott voltak.
Tüzes Nyíl szeme összeszűkült.
– Félsz egyedül maradni velem?
Brandyben hirtelen tudatosult, hogy tényleg teljesen egyedül van a
dakotával. Férfiassága és a belőle áradó különös vonzerő
ellenállhatatlannak tűnt, de még magának sem vallotta be a félelmét.
– Nem, nem erről van szó – hazudott gyorsan. – Csak arról, hogy
mi... a mi köreinkben nem szoktunk ehhez. Egy férfi és egy nő, ha nem
házasok, nem alhatnak ugyanabban a szobában. Illetlenségnek tartják.
– Miért?
– Mert... mert esetleg valami történhet köztük – felelt Brandy
ugyanazzal a homályos válasszal, amelyet az édesanyja adott az ő
kérdésére.
Tüzes Nyíl összevonta a szemöldökét.
– Attól félsz, hogy erőszakoskodom veled?
Erőszakoskodik vele? – gondolta Brandy rémülten. Mit jelent az?
Ugyanazt, mint a megbecstelenítés? Biztosan még sokkal rosszabb.
Tüzes Nyíl látta, hogy Brandy arca elsápad, és vad tekintet költözött
a szemébe. Egy pillanatra elborította a harag, hogy a lány azt hiszi,
képes lenne ilyen aljas tettre; aztán kénytelen volt beismerni, hogy az
indiánoknak van valamiféle olyan hírük, hogy megerőszakolják a nőket,
és a haragot gyorsan felváltotta a sajnálat.
– Én még soha nem kényszerítettem egy nőt sem semmire. Egyetlen
nőt sem! Semmi okod, hogy félj tőlem.
Tüzes Nyíl válasza csak megzavarta Brandyt, mert eszébe jutott,
hogy Tüzes Nyíl bizony elég sokszor kényszerítette arra, hogy
megtegyen ezt vagy azt.
A férfi úgy értelmezte a lány különös arckifejezését, hogy még
mindig fél, odament hozzá, és az ágy mellé térdelt.
– Megmondtam, hogy nem bántalak.
Megérintette Brandy arcát, meg akarta vigasztalni, és megnyugtatni,
de amint ujjai hozzáértek puha bőréhez, és belenézett tágra nyílt kék
szemébe, fájdalmasan tudatára ébredt nőiességének és annak, hogy
mennyire kívánatos. Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, kezébe fogta
a lány állát, felemelte, és megcsókolta.

62
 Brandy életében nem történt még olyan, ami felkészíthette volna
Tüzes Nyíl csókjára. Néhányan, akik udvaroltak neki, már
megcsókolták, de azok a csókok nedvesek és visszataszítóak voltak,
undorították. Tüzes Nyíl ajka azonban hihetetlenül forró és érzéki volt,
gyöngéden bejárta a lány ajkát, vizsgálgatott, kutatott, ízlelt. Soha nem
gondolta volna, hogy egy férfi szájának ilyen csodálatos íze lehet, soha
nem is álmodta, hogy igazából íze van – milyen izgató! Mikor Tüzes
Nyíl nyelve kettéválasztotta ajkait, és nyelve hegyével megérintette a
lány szájának érzékeny sarkait, hirtelen elgyöngült. Megkapaszkodott a
széles vállakban, és teljesen feloldódott a csókban.
Tüzes Nyíl az ölelést bátorításnak vette, és szíve meglódult
örömében. Brandy is kívánja őt! – gondolta izgatottan. Még mindig
elmerülve a csókban, finoman leengedte a lányt az ágyra, karjait mögé
csúsztatta, érezte puha testét kemény izmain. Nőies illata betöltötte
orrlyukait, s miközben ajkának varázslatos édességét ízlelte, elmerült a
puszta érzékelésben. Brandy telt mellei bimbószerű hegyükkel a
mellkasának nyomódtak, puha combja szinte lángra gyújtotta izmos
lábait.
Brandy megdöbbent, mikor Tüzes Nyíl nyelve belesiklott a szájába.
Még senki nem csókolta ilyen merészen.
Úgy érezte, mintha egy meleg örvényben kavarogna a férfi mesteri
irányításával. Megborzongott a gyönyörtől, mikor a férfi keze
végighaladt a karján, a hátán, csípőjének domborulatán, s érintésének
nyomán egész teste lángra lobbant. Amikor a férfi forró kezével
megemelte a mellét, és ujjai a mellbimbóját súrolták, szíve izgatottan
kezdett el verni, és forróság áramlott a medencéjébe. Teste mint egy
feszülő íj ívelt Tüzes Nyíl testéhez, hogy enyhítse ezt a szörnyű
lángolást.
Amikor Brandy háta hátrahajolt, Tüzes Nyíl egy kicsit felemelkedett,
és felkorbácsolt szenvedélyének forró, lüktető bizonyítékát a lány
testéhez nyomta.
Brandy mintha hirtelen kijózanodott volna. Szörnyen megijedt. Mit
csinál, engedi, hogy ez a vadember csókolja és hozzáérjen ilyen
bizalmasan? – gondolta vadul. Elkapta Tüzes Nyíl ajkáról az övét,
ellökte széles vállát, miközben ezt mondta:
– Ne! Hagyd abba!
63
 Brandy hirtelen ellenállása nagyon feldühítette Tüzes Nyilat. Tudta,
hogy nem értette félre a lány ölelését és azt, ahogyan a testét szorította
az övéhez. Csak játszott vele? Vagy annyira elragadta szenvedélye,
hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy ő indián? Az utolsó gondolattól
még dühösebb lett, ellenséges tekintetet vetett a lányra, s nagy
késztetést érzett, hogy a magáévá tegye, annak ellenére, hogy ő nem
akarja. De már csak maga a gondolat is önutálattal töltötte el.
Elkáromkodta magát, és legördült róla, majd egy macska
könnyedségével és kecsességével talpra ugrott. Aztán mikor látta, hogy
a lány az ágyékkötőjét bámulja olyan tekintettel, mintha meg akarná
nézni, mi van mögötte, dühösen így szólt:
– Ha nem akarod, hogy befejezzem, amit elkezdtem, ne bámulj így
rám!
Brandy elkapta a tekintetét.
– És takard el magad! Az a vékony ruhadarab, amit viselsz, teljesen
szabadon hagyja a melledet.
Brandy lenézett, és látta, hogy Tüzes Nyílnak igaza van. Az a kis tűz,
amit a férfi gyújtott, éppen elég fényt adott ahhoz, hogy áthatoljon a
vékony selyemanyagon, és valóban, a melle akár meztelen is lehetett
volna. Ösztönösen összefonta a karját, hogy befedje magát. Aztán ő kelt
haragra.
– Hogy mersz így beszélni velem! Nem én szaggattam le magamról
a ruháimat, hanem te és azok a durva asszonyok. És hogy mersz engem
vádolni azért, ami történt? Nem én támadtalak meg téged. Hanem te
engem! – fejezte be ingerült hangon, nyilvánvalóan teljesen elfelejtette,
hogy ő bátorította a férfit azzal, hogy szemmel láthatóan élvezetet lelt
csókjaiban és simogatásaiban.
– Nahát! – kiáltotta Tüzes Nyíl, és kezét méltatlankodva a magasba
emelte. – Én nem támadtalak meg. Megcsókoltalak. Nagy különbség
van a kettő között. És azt is csak azért tettem, mert azt hittem, hogy
hajlandó vagy lefeküdni velem, hogy te is akarsz engem. De aggódj.
Többé nem fordul elő.
Tüzes Nyíl megfordult, és kiviharzott a sátorból, s jó időbe telt, míg
Brandy magához tért a „támadás” után. Végigdőlt a fekhelyen, álláig
betakarózott egy könnyű tábori takaróval, és újra átélte magában a
jelenetet, felidézett minden borzongató élményt, amit a férfi ajka és
64
keze váltott ki. Titokban kénytelen volt beismerni, hogy csodálatos
érzés volt, egészen az utolsó jelenetig. Az az ismeretlen dolog megint
megrémítette.
Újra megpróbálta összerakni azt a férfi-nő kirakós játékot, ami már
évek óta izgatta fantáziáját. Visszaemlékezett, hogy Tüzes Nyíl hogyan
nyomta azt a forró, lüktető húsdarabot a testéhez, és hogy ez milyen
forróságot váltott ki belőle odalent. Eszébe jutott, hogy a férfi azt
mondta róla, hogy hajlandónak mutatkozott, hogy akarta őt, s ekkor úgy
érezte, megoldotta a rejtélyt. De hát ez szörnyű! Lehetetlen, hogy ez
folyik férfiak és nők közt. Képtelenség, hogy magába fogadja a férfinak
azt részét. De ekkor eszébe jutottak elsuttogott beszélgetésfoszlányok
anyja és barátnői között, és visszataszító célozgatások, kuncogások, és
az, hogy az édesanyja és a bátyja mennyire zavarban voltak, mikor ő
megpróbálta rávenni őket, hogy avassák be a titokba. De Brandy most
már tudta, mi is az igazság.
Csak visszatetszést keltett benne addig, míg eszébe nem jutott, hogy
akkor nem így érzett, mikor Tüzes Nyíl csókolta és simogatta. Az
egyszerűen csodálatos volt. Mi történt volna akkor, ha hagyja, hogy
folytassa? – tűnődött. Az is olyan csodálatos élmények forrása lett
volna, amelyekre még legvadabb álmaiban sem gondolt?
De ekkor eszébe jutott, hogy Tüzes Nyíl indián, egy alacsonyrendű
barbár, aki nem érhet fel hozzá, és ezen feldühödött. Hogy merészeli azt
gondolni, hogy ő beleegyezik abba, hogy szemérmetlenkedjen vele,
hogy meri azt hinni, hogy kívánta őt! De egy pillanat alatt el is vonult a
dühe, és újból elkezdett képzelődni, és teljesen felizgatta magát.
Tényleg szemérmetlen volt, az édesanyja nevezte így, mikor olyan
sokáig bámulta azt a fügefalevelet a szobron, gondolta. De ez a
beismerés nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is ilyen
dolgokon törje a fejét, s végül már tele volt mohó kíváncsisággal,
milyen is lenne ezzel a jóképű, vadul izgalmas indiánnal.
Aznap este Tüzes Nyíl nagyon későn tért vissza wigwamjába.
Szándékosan várt ilyen sokáig, remélte, hogy mire visszaér, Brandy már
alszik, és nem lesz olyan csábító. Eltökélte, hogy nem követi el újra azt
a hibát, hogy nem tud ellenállni a lány kívánatosságának. Nem csupán
arról volt szó, hogy elvei szerint teljesen elfogadhatatlan volt az, hogy
egy nőt kényszerítsen ilyesmire, de a lány goromba visszautasítása
65
megsértette a büszkeségét. Tudta, hogy a törzsben őt tartották az egyik
legvonzóbb férfinak, hajadonok, elvált és özvegyasszonyok üldözték a
szerelmükkel. Az utóbbiak nagyon szívesen osztották meg vele az
ágyukat, és még panaszkodtak is, hogy nem keresi gyakrabban a
társaságukat. Ebből arra következtetett, hogy mint szerető nem hagy
maga után kívánnivalót. Az fájt nagyon neki, hogy Brandy egyszerűen
azért utasította vissza, mert indán, és az, hogy a lány még így is
vonzotta, még jobban dühítette. Neki is éppúgy meg kellene vetnie őt.
Amikor Tüzes Nyíl belépett a sátorba, megkönnyebbülten látta, hogy
Brandy alszik egy tábori takaró alatt. Dús haja köpenyként terült szét
körülötte. Odament az ágyhoz, levette ágyékkötőjét, és leült. De mielőtt
ledőlt volna, Brandy megrezzent álmában, és a takaró a derekára
csúszott. A zsarátnok vöröses fényében Tüzes Nyíl látta, hogy az
ingváll egyik pántja lecsúszott, és azon az oldalon a lány melle teljesen
fedetlen. Karjait a feje fölé helyezte, hosszú, sűrű haja szétterült
körülötte, mint egy lángoló köpeny, a száját egy kicsit nyitva tartotta
álmában, és csodálatos melle szabadon – a látvány nagyon kihívó volt,
és Tüzes Nyíl nem tudta róla levenni a szemét. A szenvedély újra
elborította, ágyéka felforrósodott.
Elmorgott egy káromkodást az orra alatt, majd hátat fordított a
lánynak, és lefeküdt. De ezt a képet nem tudta kiűzni a fejéből.
Bevésődött az emlékezetébe. Mikor maga elé idézte, milyen selymes és
puha volt a lány bőre, a keze szinte viszketett, hogy a karjába kapja, és
befejezze, amit elkezdett. Több mint egy órán át csak dobálta magát és
forgolódott, megpróbálta elnyomni nem szívesen látott vágyát.
Sikertelenül. S ez előtt az igazság előtt meg kellett hajolnia, mert egyik
fő erőssége éppen önuralma volt. Végül felkelt, megragadta
ágyékkötőjét, és gyorsan felvette; majd anélkül, hogy egyetlen pillantást
vetett volna Brandy irányába, kiment a sátorból, és az éjszaka hátralevő
részét azzal töltötte, hogy nagy léptekkel rótta a tábort.
Mire a hajnal megérkezett, elfogadta a tagadhatatlan tényt.
Semmilyen körülmények között nem maradhat a lány a sátrában. Annak
ellenére, hogy kimerítette makacssága, szabadszájúsága és bosszantó
fehér szokásai, volt benne valami vonzerő, ami ellen ő – valamiféle
ismeretlen okból – nem tudott védekezni. Meg kell szabadulnia ettől a
fogolytól, így vagy úgy. Ha nem teszi meg, szégyent hoz magára.
66
 Ekkor eszébe jutott valami, ami megoldás lehet a problémájára, s
ettől megkönnyebbülten felsóhajtott. Elmosolyodott, megfordult, és
elindult a legközelebbi patak felé, hogy megfürödjön. Arcát kelet felé, a
felkelő nap felé fordította, hogy egyesüljön a Nagy Szellemmel. Ezt
életének minden napján megtette, mióta belépett a férfikorba.

7.

Tüzes Nyíl jókedvűen lépkedett a bátyja wigwamja felé, mert biztos

volt abban, hogy megtalálta a megoldást a problémájára.
Elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy fog örülni Sárga Róka.
Mikor odaért a bátyja otthonához, megállt, üdvözölte bájos
sógornőjét, Hajnalcsillagot, aki azzal foglalatoskodott, hogy egy
függőleges keretre erősített szarvasbőrt dörzsölt, nem messze a sátortól.
Aztán belépett, és látta, hogy Sárga Róka éppen a reggelijét fejezi be.
Szívélyesen köszöntötte az öccsét, és intett, hogy helyezze magát
kényelembe. Mikor Tüzes Nyíl leült, odanyújtott neki egy darab húst a
köztük álló fatálból.
– Nem, köszönöm. Már ettem – válaszolt Tüzes Nyíl, s
meglehetősen türelmetlenül várta, hogy Sárga Róka mikor végez már
azzal a húsdarabbal, amit éppen evett. Mindkét testvér izmos volt,
ugyanazokat a kellemes vonásokat viselték az arcukon, de ezenkívül
semmiben sem hasonlítottak. Tüzes Nyíl magas volt és karcsú, míg
Sárga Róka alacsony és zömök, és bár Sárga Róka volt az idősebb
kettejük közül, Tüzes Nyíl sokkal érettebb és komolyabb gondolkodású.
Sárga Róka bár kiváló vadász volt, közel sem olyan harcos, mint az
öccse. Sokkal hiúbb volt a megjelenésére, órákat töltött azzal, hogy
hosszú haját kefélte, és soha nem jelent meg úgy mások előtt, hogy ne
lett volna vörösre festve a választéka.
– Láttam a pawnee ménest, amivel tegnap érkeztél meg
– Jegyezte meg Sárga Róka, miután befejezte az étkezést.
– Jó munkát végeztél.
67
 Tüzes Nyíl látta bátyját a tömegben, mikor belovagoltak a táborba,
és biccentett neki.
– Sajnálom, hogy tegnap nem volt időm meglátogatni téged, de
miután a foglyomat a wigwamomba vittem, Őrült Ló törzsfőnök
tárgyalt velem sötétedésig. – Tüzes Nyíl remélte, hogy bátyja nem fogja
megkérdezni, hogy miért nem jött el utána. Nem szívesen vallotta volna
be, hogy Brandy miatt aggódott – egy egyszerű fogoly miatt –, később
pedig túlságosan megalázottnak és dühösnek érezte magát amiatt, hogy
a lány durván visszautasította közeledését. Sohasem hazudott a
bátyjának – és ami azt illeti, senkinek sem.
Sárga Róka tudta, hogy az a szokás, hogy a törzsfőnökök kikérdezik
a visszatérő potyázó csapat vezetőit, de soha nem hallott még olyan
tanácskozásról, ami ilyen sokáig tartott volna. Hiszen ez akkor inkább
haditanács volt. Tudta, hogy az öccse olyan kiváltságos helyzetben van,
hogy mindent tud, amit a törzsi vezetők, de ritkán tett fel neki
kérdéseket. Most azonban nemcsak hogy tudni akart, de úgy érezte,
joga is van tudni néhány dolgot.
– A táborban az a szóbeszéd járja, hogy Vörös Felhő ajánlatot kapott
a sápadtarcúaktól, meg akarják venni a Fekete-hegységet. Egyszer már
elárult minket azzal, hogy elhelyezte jelét a sápadtarcúak szerződésén,
aztán pedig azzal, hogy beleegyezett, hogy rezervátumban éljünk.
Megint arra készül, hogy eláruljon minket?
Mikor látta Tüzes Nyíl arcán a zárkózott kifejezést, gyorsan
hozzátette:
– Nem, ne utasítsd vissza, hogy válaszolsz a kérdésemre. Tudom,
hogy a törzsi vezetők bizalmas dolgokat közölnek veled, de ez olyan
dolog, amit minden dakotának joga van tudni, nemcsak azoknak, akik a
rezervátumban élnek. A Fekete-hegység mindannyiunké. Szent hely.
Tüzes Nyíl tudta, hogy Sárga Róka igazat beszél. A Fekete–
hegység, egy kis hegylánc, hatalmas erők jóvoltából nyúlik az ég felé
már évezredek óta, a száraz alkáli síkságok közepén egy fákkal és
vizekkel teli sziget. A dakoták mély és misztikus jelentést
tulajdonítottak neki, olyan hely volt ez, ahol a szellemek laktak. Sárga
Rókának tényleg joga volt tudni, mi folyik, különösen ha a táborban
már hírek keringenek erről. Minden valószínűség szerint az igazság
sokkal megnyugtatóbb, mint az a pletyka, amit bátyja hallott.
68
 – Igaz, hogy a sápadtarcúak meg akarják venni a Fekete-hegységet,
de nem hiszem, hogy Vörös Felhő most elárul minket. Nekem azt
mondták, hogy hihetetlenül nagy összeget fog kérni érte, olyan sokat,
hogy a sápadtarcúak kénytelenek lesznek visszautasítani. De ez nem
jelenti azt, hogy a sápadtarcúak nem fogják megszegni Vörös Felhővel
kötött szerződésüket, és nem próbálják erőszakkal megszerezni a
hegységet, de ezt te is nagyon jól tudod. Ezért kérdezgetett engem Őrült
Ló olyan sokáig. Mivel a találkozó, amin ezt megbeszélik, néhány hét
múlva lesz, tudni akarta, észrevettem-e valami olyasmit, hogy erősítés
érkezett a lovassághoz, miközben áthaladtam azon a területen. De én
nem vettem észre semmi ilyesmit. Láttam ugyan egy menetoszlopot, de
ezeket a katonákat a kiowák megölték a Laramie- és Fetterman-erőd
között. Úgy tűnt, ez megnyugtatta Őrült Ló törzsfőnököt. A
sápadtarcúak tehát nem készülnek ellenünk, legalábbis pillanatnyilag
nem.
Sárga Róka megkönnyebbült, hogy Vörös Felhő nem akarja újra
elárulni a dakotákat. Talán igaz volt, amit néhány rezervátumbéli dakota
állított: a nagy főnök még mindig harcol a sápadtarcúakkal, de az
ellenállása jobban álcázott és ravaszabb, mint azoké a törzsfőnököké,
akik nem írták alá a fehérekkel az egyezményt. De nem lepődött meg
azon, hogy Őrült Ló azt gyanítja, a sápadtarcúak majd megpróbálják
elvenni a Fekete-hegységet, annak ellenére, hogy aláírják az
egyezményt Vörös Felhővel. Igen, a szabad dakoták mindig is tudták,
hogy megy ez. A sápadtarcúak szava nem jelent semmit. Minden dakota
földet maguknak akartak, és a dakotáknak harcolniuk kell, hogy
megtarthassák. De ez a harc még egy kicsit később lesz, s most Sárga
Róka kíváncsi volt még valamire.
– Igaz az, amit a csapatod többi tagja mondott nekem? Az, hogy az a
fehér fogoly, akit magaddal hoztál, azokkal a katonákkal volt, akiket a
kiowák megöltek?
Tüzes Nyíl örült, hogy Sárga Róka hozta szóba Brandyt. Így nem
tűnt annyira szándékoltnak az idejövetele.
– Igen, és most, hogy megemlítetted, valamit mondani akarok vele
kapcsolatban. Neked akarom adni.
Tüzes Nyíl nyugodt bejelentése meghökkentette Sárga Rókát. Egy
pillanatig csak bámult szótlanul az öccsére. Aztán mikor a
69
megdöbbenésből magához tért, feltette magának azt a kérdést, hogy
vajon miért ajándékozza el Tüzes Nyíl az asszonyt. Látta a fehér nőt.
Gyönyörű volt, olyan nő, akivel minden férfi szívesen osztaná meg a
fekhelyét – a legtöbb fogoly nőre úgyis ez várt. Nem találta Tüzes Nyíl
kívánatosnak? Ez lehetetlennek tűnt, de be kellett vallania, hogy az
öccse néha egy kicsit furcsán viselkedett. Annyira elkötelezte magát,
hogy nagyszerű harcos lesz, hogy eszerint élt és lélegzett. De ez nem
magyarázta azt, hogy miért akar megszabadulni a foglyától. Még akkor
is, ha nem melegíti az ágyát, hasznát lehet venni.
– Miért akarod nekem adni? – törte meg a hosszú csendet Sárga
Róka. – Megtanulhatja ellátni a háztartásodat.
– Tudom – válaszolta Tüzes Nyíl. – Már utasítottam Fürge Nyulat,
hogy tanítsa. De ma reggel mélyen elgondolkodtam a dolgon. Az én
háztartásomat Fürge Nyúl el tudja látni. A lány pedig Hajnalcsillagnak
lehet a segítségére.
Fürge Nyúl Tüzes Nyíl minden igényét ki tudta elégíteni, kivéve
egyet, gondolta Sárga Róka. Erre a célra a tábor fiatal özvegyei és elvált
asszonyai közül válogathatott. Nagyvonalúan fizetett nekik hússal és
bőrökkel, de Sárga Róka komolyan kételkedett abban, hogy ezeknek az
asszonyoknak fizetni kellett volna. A tábor összes asszonya bálványozta
az öccsét, még a boldog házasok és a nagyon öregek is. Rejtély, hogy
Tüzes Nyíl miért nem vesz feleséget magához, s ez a rejtély már egy jó
ideje borzolta Sárga Róka gondolatait. Tüzes Nyíl huszonhét éves volt,
egypár évvel túlhaladta azt a kort, amit a dakoták házasulandó kornak
tartanak. Válogathatott volna a törzs hajadonai között. Nőtlensége
különösen azért volt érthetetlen Sárga Róka számára, mert a dakoták
szerint minden férfinak kötelessége, hogy feleséget vegyen magához, és
sokasodjon, és Tüzes Nyíl minden kötelességét nagyon komolyan vette.
Az pedig biztos, hogy tudna gondoskodni a feleségéről. A törzs egyik
legjobb vadásza és legsikeresebb portyázója volt. Lovainak számát csak
maga Őrült Ló törzsfőnök tudta túlszárnyalni. Lehet, hogy még nem
talált olyan nőt, aki vonzza? Nem érezte még, hogy férfiúi
szükségleteinek kielégítésére kell valaki, aki mindig őrá vár a
wigwamjában? Sárga Róka tudta, hogy Tüzes Nyíl nem gyakran keres
enyhülést a nőknél.

70
 – Tehát? – sürgette Tüzes Nyíl, félbeszakítva bátyja töprengését. –
Elfogadod?
Sárga Róka gyanakodva vonta össze szemöldökét. Úgy tűnt, Tüzes
Nyíl nagyon szeretne megszabadulni a sápadtarcú asszonytól. Talán az
öccse megkívánta a nőt, de nem akart odáig süllyedni, hogy
kényszerítse, és ezért kényelmetlenné vált, hogy a sátrában lakjon.
– Hadd gondolkodjak rajta egy kicsit – szólt, húzta az időt, hogy
jobban át tudja gondolni a gyanúját.
Minél tovább gondolkodott, annál biztosabb lett abban, hogy Tüzes
Nyíl titokban megkívánta a foglyát, s azt is tudta, hogy az öccsének
szüksége lenne egy kis szerelmeskedésre a sápadtarcú asszonnyal.
Túlságosan komoly volt, túl feszült, és az életben volt más is, nemcsak
potyázás és háborúskodás. Egy^asszony, aki könnyít az ágyékán, és
társa lesz, talán segít abban, hogy ne legyen ilyen szigorú önmagához,
és tanulja meg élvezni az életet. És biztos, hogy amilyen férfias és
jóképű, le tudja törni a fogoly ellenállását. Nem erőszakkal. A csábítás
elég.
Azon tűnődött, hogyan tudná visszautasítani Tüzes Nyíl ajánlatát
anélkül, hogy felkeltené a gyanúját, mert bármennyire is csábító az
ajánlat, szerette az öccsét, és az ő szükségleteit gondolkodás nélkül a
sajátja elé helyezte. Ha kellene, az életét is odaadná érte, a dakoták
ilyenek voltak. De nagyon kell vigyáznia arra, hogyan fogalmazza meg
a visszautasítást. Tüzes Nyíl nagyon neheztelne rá, ha bármi módon
megpróbálna beleszólni az életébe, különösen a szerelmi életébe. De
afelől nem voltak kételyei, hogy tudja az öccsét ravaszul irányítani, ha
akarja. Nem azért nevezték-e el a rókáról, mert olyan ravasz?
Ekkor eszébe jutott egy ötlet, amivel már régóta játszadozik, de még
soha nem döntött igazán mellette. Ez volt az az eszköz, amivel
elegánsan visszautasíthatta. Örömteli mosollyal az arcán, mert örült a
saját agyafúrtságának, kedvesen így szólt:
– Sajnos, vissza kell utasítanom nagylelkű ajánlatodat. Tudod, mióta
Hajnalcsillag gyermeket vár, azt fontolgatom, hogy veszek magamhoz
egy második feleséget. Három felnőttel és egy gyerekkel a
wigwamomban a lakóhelyem nem lenne elég még egy személynek.
– Mikor tudtad meg, hogy apa leszel? – kérdezte Tüzes Nyíl
meglepetten.
71
 – Hajnalcsillag egy hete közölte velem. De már gyanítottam, mert
már három hónapja nem volt az asszonyok sátrában.
– Boldoggá tesz mindkettőtök öröme – mondta Tüzes Nyíl szívből
jövően. – Már jó ideje szerettetek volna gyereket.
– Köszönöm. Mindketten örülünk, hogy Wakan'tanka megáldott
minket.
Tüzes Nyíl egyetértőn bólintott, mert a dakoták úgy vélték, a gyerek
a legnagyobb ajándék, amit a Nagy Szellemtől kaphatnak.
– De ha Hajnalcsillag gyereket vár, még inkább el kell fogadnod az
ajándékomat. A fogoly segíthet neki elvégezni a nehéz munkát, és aztán
a kisbaba körüli teendőknél is, ha majd megszületik.
– Igen, én már gondoltam erre – válaszolta Sárga Róka. – Ezért úgy
döntöttem, hogy magam mellé veszem feleségnek Hajnalcsillag húgát.
Ő segíthet neki, és így Hajnalcsillag első feleség lehet. Mivel ő tisztel
meg azzal, hogy megszüli első gyermekemet, többé soha nem kell
keményen dolgoznia – Sárga Róka szünetet tartott, majd cinkos
kacsintással előrehajolt, és bizalmasan odasúgta Tüzes Nyílnak: – De
remélem, köztünk marad, van egy másik oka is annak, hogy szeretnék
egy második feleséget. Nem szívesen tartóztatnám meg magam addig,
amíg a gyereket elválasztják. Megosztom Hajnalcsillag húgával a
fekhelyemet, míg újra szeretkezhetem az első feleségemmel. – Sárga
Róka újabb szünetet tartott, ezúttal szándékosan, aztán úgy tett, mintha
éppen akkor jutott volna eszébe valami, s izgatott hangon így szólt: –
De hát a fehér asszonyt is felhasználhatom erre a célra, nem?
Megosztanám vele az ágyamat! És ő sokkal szebb és kívánatosabb,
mint Hajnalcsillag húga.
Sárga Róka látta a harag gyors villanását Tüzes Nyíl szemében, és
tudta, hogy gyanúja beigazolódott. Tüzes Nyíl kívánta a fehér nőt,
eléggé akarta ahhoz, hogy féltékeny legyen, s ahhoz, hogy
megharagudjon a bátyjára azért, mert arról beszél, hogy az ágyába viszi.
Tüzes Nyíl megdöbbent azon, hogy milyen heves féltékenységet
érzett. Ez az érzés teljesen idegen volt tőle. De a legnagyobb rémületére
már nem vonhatta vissza az ajánlatát, hogy a bátyjának adja Brandyt. Ez
nem volt szokás a dakotáknál.

72
 – Akkor figyelmeztetnem kell téged – válaszolt szigorú hangon. – A
sápadtarcú asszony nagyon harcias, és nagyon erős. Nem lesz könnyű
rávenni, hogy lefeküdjön veled.
Sárga Róka elnevette magát, és így szólt:
– Nem erőszakkal fogom rávenni. El fogom csavarni a fejét. Lehet,
hogy te nem veszed észre, de a nők engem elbűvölőnek tartanak. És én
türelmes vagyok. Addig fogok neki udvarolni, míg önként nem jön az
ágyamba. Bőven van időm. A gyerek csak jövő tavasszal születik meg.
Tüzes Nyíl némán állt. Még csak nem is álmodta volna soha, hogy
Sárga Róka megkívánja Brandyt vagy egy másik nőt. Nagyon szerette
Hajnalcsillagot, és mindig hűséges volt hozzá. Vajon tényleg el tudná-e
a bátyja csábítani Brandyt? Úgy tűnt, ismeri a nőket. De hiszen már az
is érdekes volt, ahogy a nők üldözték Sárga Rókát, míg meg nem
nősült.
Sárga Róka örömét lelte abban, hogy túljárhat az öccse eszén, és
figyelte, hogyan válik egyre dühösebbé. Aztán úgy gondolta, ideje
megszabadítania aggodalmaitól. Így szólt, olyan hangon, ami remélte,
csalódottnak fog hangzani:
– Ha jobban meggondolom, azt hiszem, mégis visszautasítom az
ajánlatodat. Hajnalcsillag nem bánja, ha húgával osztom meg az
ágyamat. Mikor összeházasodtunk, tudta, hogy egy nap majd magam
mellé veszem feleségnek a húgát, mivel ez a szokás. De nem hiszem,
hogy szívesen venné, ha egy fogoly nőt vennék az ágyamba vagy akár a
wigwamunkba. Azt gondolná, a sápadtarcú veszélyt jelent rá nézve,
mert olyan gyönyörű.
Sárga Róka majdnem elnevette magát, mikor látta a
megkönnyebbülést szétáradni Tüzes Nyíl arcán.
– Igazad van – helyeselt, és gyorsan hozzátette és most, hogy mind a
ketten jobban átgondoltuk a dolgot, én sem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
A sápadtarcú nagyon makacs. Komolyan kételkedem abban, hogy
elfogadna parancsokat Hajnalcsillagtól, vagy hogy Hajnalcsillag
szeretné, ha ilyen engedetlen asszony lenne a háztartásban. Tudod,
szeret vitatkozni, és ami a szívén, az a száján.
Sárga Róka eléggé jól ismerte Tüzes Nyilat ahhoz, hogy tudja,
halálra unná magát egy mindennapi nő mellett, biztonságban, éppúgy,
mint ahogy megunná azt a lovat is, ami nem vad. Amennyit elmondott a
73
sápadtarcú nőről, abból tudta, hogy nem lehet valami engedelmes.
Sárga Rókában felébredt a kíváncsiság. Igen, talán ez a nő az, akire az
öccsének szüksége van – egy nő, aki ösztönzi, egy nő, aki kivezeti
abból a merev életformából, amit magára vállalt. Nem tehetett róla, de
úgy érezte, tovább kell ugratnia ezt a szigorú indiánt.
– Ha a sápadtarcú engedetlen, miért nem adod el?
Tüzes Nyíl tudta, hogy a faluban bármelyik férfi megvenné tőle a
lányt, mert kívánatosnak találták. Nem, nem adhatja el, ugyanabból az
okból, amiért nem adhatja a bátyjának. A puszta gondolat, hogy egy
férfi érhet hozzá, vagy csókolhatja meg, kihozta a sodrából, különösen
mióta előző éjjel megízlelte bódító édességét. Tudta, hogy a bátyja várja
a válaszát, ezért határozatlanul így felelt:
– Gondolkodni fogok rajta.
Sárga Róka visszafojtotta a nevetését. Tudta, hogy Tüzes Nyíl
szándékosan adott kitérő választ, és ő azelőtt ilyet soha nem tett.
Mindig teljesen nyílt volt vele. A fehér asszony hatására már most
sokkal emberibbnek tűnt.
Tüzes Nyíl maradt még egy kicsit, hogy elbeszélgessen a bátyjával,
de nem tudott odafigyelni a beszélgetésükre. Amint ki tudta menteni
magát, elköszönt, és kisétált a rétre, ahol a lovai legeltek. Elkapta harci
lovát, és a sátrához vezette. Amikor belépett, megkönnyebbült, hogy
Brandy nincs ott. Nyilvánvalóan Fürge Nyúl már korán elkezdte a
tanítását, s Tüzes Nyíl hálás volt érte. Még nem készült fel rá, hogy
szembenézzen a lánnyal. Időre volt szüksége, hogy felfogja, miként
fordultak az események: azt, hogy akár tetszik, akár nem, a csábító
fogoly életének állandó tartozéka lett. Magához vette íját és egy tegez
nyilat, kiment a sátorból, kecsesen fellendült a lova hátára, és kilovagolt
a táborból, a csendet és a magányt kereste, amit mindig a vadászat
nyújtott neki.

Míg Tüzes Nyíl kifelé lovagolt a faluból, Brandy a tábor másik

végében négykézláb túrta a préri földjét, egyfajta vadon termő répát
ásott ki, amit Fürge Nyúl tusenah-nak hívott. Egykor finoman
manikűrözött körme letört, és sár borította, a haja nedves, laza
fonatokban lógott a fejéről. Fölötte forrón tűzött a nap, s majdnem
meggyulladt szarvasbőr ruhájában, amit Fürge Nyúl hozott neki aznap
74
reggel, és már bánta makacsságát, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy
viselje alsóneműjét is, mert ezek még csak fokozták a forróságot. De
legalább annyi esze volt, hogy felvette a mokaszint, amit az
öregasszony a lovaglócsizmája helyett adott neki. Kétségtelen, hogy a
csizmákban még nyomorultabban érezné magát.
A sarkára ült, és letörölte homlokáról az izzadságot. Körbepillantott
a prérin, és látta, hogy rajta kívül még jó néhány indián nő ás a magas
fűben. De egyik sem látszott olyan fáradtnak, izzadtnak és piszkosnak,
mint ő. Feltételezte, hogy az indiánok már hozzászoktak, de biztosan
van könnyebb módja is annak, hogy zöldséghez jussanak. A fű
hihetetlenül hosszú gyökere rátekeredett a répákra, és helyenként olyan
kemény volt a föld, mint a szikla.
Árnyék vetődött Brandyre, és tudta, hogy Fürge Nyúl az. Az
öregasszony kész rabszolgahajcsár volt. Brandy egy percig sem tűrte
volna, hogy az asszony ilyen könyörtelenül dolgoztassa, de értékes
leckéket kap most abból, hogyan kell vadon megélni. Felnézett, és látta,
hogy az indián azt mutatja, vegye fel a kosarát, és kövesse. Brandy
fáradtan megfogta félig telt kosarát, és felemelkedett.
Bementek egy közeli erdőbe, és Brandy élvezte a hűs árnyékot. Több
mint egy órán át bogyókat gyűjtöttek, aztán vad articsókát, amit ők
panghiai-nak hívnak; majd megint ástak egy kicsit a földben, hogy
mdo-t gyűjtsenek, ez egy vékony kúszónövény gyökere, Brandyt
keskeny édesburgonyára emlékeztette. Mikor Fürge Nyúl kivezette a
prérire, hogy – többek között – napraforgót gyűjtsenek, Brandy
fellázadt. Ekkor Fürge Nyúl kivett egypár hatalmas magot a virág
közepéből, és úgy csinált, mintha enné őket. Brandy alig tudta elhinni,
hogy az indiánok virágmagokat esznek, de akkor azt sem nagyon hitte
el, hogy bármit is megennének azokból a különleges kinézetű
növényekből, amelyek a kosarában voltak.
Végül visszaindultak a táborba, Fürge Nyúl sátrába.
A sátor előtt egy őz hevert, amelyet biztosan Tüzes Nyíl ejtett el.
Brandy ekkor leckét kapott abból, hogy hogyan kell megnyúzni és
kibelezni egy őzet. Teljesen rosszul lett tőle. Mikor befejezte, nemcsak
hányingere volt, hanem mindenhol piszok és vér borította, és ahogy
Fürge Nyúl a fejét rázta, abból tudta, hogy az öregasszony undorítónak
találja. De nem törődött vele. Teljesen kimerült.
75
 Bármilyen fáradt is volt, Fürge Nyúl még talált teendőt a számára.
Megtanított tüzet rakni, hogyan kell tűzkővel szikrát pattintani, és
meggyújtani a tüzet, hogyan kell megfőzni valamiféle pörkölthöz
hasonlatos ételt. Legalábbis Brandy úgy vélte, valami ilyesmi lehet,
mert Fürge Nyúl a zöldséget is, amit gyűjtöttek, és az őzdarabokat is a
tűz fölött felállított fekete üstbe dobta. Ekkor már késő délutánba hajlott
az idő, és Brandy úgy gondolta, véget ért ez a szörnyű nap. De nem így
történt. Fürge Nyúl intett neki, hogy kövesse az erdőbe, hogy fát
gyűjtsenek másnapra.
Mire mindketten összegyűjtöttek egy-egy öl tűzifát, Brandy már csak
csoszogni tudott Fürge Nyúl mögött a visszafelé vezető úton. Már-már
attól félt, hogy elalszik járás közben, ha nem fekhet le hamarosan.
Mikor egy patakhoz értek, megállt, vágyódva nézte egy pillanatig, majd
ledobta a tüzelőt.
Amikor elindult a víz felé, Fürge Nyúl előugrott, és szigorúan a tábor
felé mutatott.
– Nem, nem, vén boszorkány – reagált a tiltakozásra hevesen
Brandy. – Fürdeni akarok.
Félretolta útjából az öregasszonyt, és a patakhoz ment. Lerúgta
először az egyik, majd a másik mokaszinját, aztán megragadta a
ruhájának az alját, áthúzta a feje fölött, és ledobta a földre. Éppen be
akart lépni a vízbe alsóruhájában, mikor Fürge Nyúl elkapta a karját, és
maga felé fordította erőteljes fejrázások közepette. A lenyugvó nap felé
intett,, majd kelet felé, aztán mosakodó mozdulatokat mutatott a karján.
Brandy megértette, hogy azt közli vele, hogy majd reggel fürdenek.
– Nem, egy percet sem várok, és ez az utolsó szavam! – mondta
Brandy keményen, és kihúzta a karját Fürge Nyúl szorításából.
Belegázolt a vízbe, míg az a csípőjéig nem ért, ott leült, élvezte az
érzést, hogy a hűs patak körülöleli. Hátraejtette a fejét, hogy a haját is
benedvesítse, aztán gyorsan végigszántott benne az ujjaival, azt kívánta,
bárcsak lenne egy kis szappan nála.
Fürge Nyúl kiáltott valamit neki, és azt mutogatta, hogy jöjjön ki.
– Nem! Még nem végeztem.
Az öregasszony horkantott, megvető mozdulatot tett a fejével, aztán
megfordult, és elment. Brandy hosszú ideig ült a vízben, hagyta, hadd
mossa le róla a piszkot és az izzadságot, és csillapítsa izmainak
76
fájdalmát, olyan hosszú ideig, hogy a fák körülötte egyre hosszabb és
hosszabb árnyakat vetettek. Egy őz jött oda, tétovázott, mikor meglátta
Brandyt, majd óvatosan ivott, s elmenőben még egy kíváncsi pillantás
vetett a lányra. Végül mikor már majdnem sötét volt, kijött a vízből.
Levetette ingvállát, és bugyiját, s kimosta őket. Belebújt szarvasbőr
ruhájába és mokaszinjába, s visszament a táborba, egyik kezében hozta
víztől csöpögő fehérneműjét, de az öl tűzifáról, amit a patak mellé
dobott, teljesen megfeledkezett.
Amikor megjelent az öregasszony sátránál, Fürge Nyúl a tűz előtt
állt, egy tálba pörköltet szedett. Brandy elment mellette, kiteregette
fehérneműjét egy zsinegre, ami két oszlop közé volt kifeszítve, s
rendszerint arra szolgált, hogy húst szárítsanak rajta. Fürge Nyúl
megvetően pillantott a csöpögő ruhadarabokra, méltatlankodva rázta a
fejét, majd odanyújtotta a lánynak a pörkölttel teli tálat.
Brandynek eszébe jutott az a gyönyörű őz, amit a pataknál látott, és
vissza akarta utasítani az ételt. De a hús finom illata legyőzte, hiszen
aznap még nem evett mást, mint egy tál sovány zabkásalevest reggel és
egy marék erdei bogyót. Elfogadta a tál ételt, kihalászta a
zöldségdarabokat az ujjaival – az indiánok nem használtak evőeszközt –
, aztán megitta a levest. Egy pillanatig a tál alján maradt nagy
húsdarabokra meredt. Azt mondta magában, nem tudna hozzáérni, de
azon kapta magát, hogy mégsem tud ellenállni. A megmaradt étel
látványától még nagyobb étvágya lett. Belenyúlt a tálba, kivette a húst
és megette, s egyáltalán nem érzett lelkiismeretfurdalást, hogy így tett.
Fürge Nyúl elvette tőle az üres tálat, és átadott neki egy másikat, ami
nagyobb volt, mint a Brandyé, és tele volt pörkölttel. Aztán felvett egy
kisebbik edényt, amiben pirított napraforgómag volt, és elindult, a válla
fölött intett Brandynek, hogy kövesse. A sátrak útvesztőjében
kanyarogtak a sötétben, azok, amelyekben égett a tűz, olyanok voltak,
mint az óriás gyertyák. Mikor odaértek Tüzes Nyíl sátrához, Fürge Nyúl
félreállt, és várta, hogy Brandy lépjen be először.
Mikor belépett, Tüzes Nyíl a földön ült egy kis tűzrakás mellett,
kovakővel csiszolt egy botot, ami arra a sorsra ítéltetett, hogy nyíl
legyen belőle. Brandy azonnal észrevette, hogy a férfi majdnem
meztelen, csak az ágyékkötője van rajta, karjának és vállának hatalmas
izmai ragyogtak a tűz táncoló fényében. Majd mikor a férfi felnézett
77
azzal a nagyon fekete szemével, Brandy gyomra furcsán remegni
kezdett.
Fürge Nyúl meglökte hátulról, és Brandy majdnem belebotlott a
tűzbe. Válla fölött dühös pillantást küldött az öregasszony felé. Fürge
Nyúl Tüzes Nyílra mutatott. Brandy rájött, hogy azt akarja, adja oda a
férfinak a tálat, de még mindig tétovázott. Az, hogy bármi módon is
kiszolgálja ezt a fennhéjázó vadembert, sértette. Mikor a férfi
kinyújtotta a kezét, Brandy odalökte neki a tálat, és azt mondta:
– Itt van! Fogd! De legközelebb ő szolgál ki!
– Most ő tanít téged, hogy kell ellátni a háztartásomat, vagy már
elfelejtetted? Ehhez hozzátartozik az is, hogy főzöl rám, és kiszolgálsz.
– Ó, igen, most már emlékszem – válaszolt gúnnyal átitatott hangon.
– Megdolgozom az ellátásomért, ugye? – Tekintete elsötétült a haragtól.
– Én görnyedtem, hogy kiássam azokat az átkozott zöldségedet a
földből a pörköltödbe, cipeltem a vizet, hordtam a tűzifát, megraktam a
tüzet, és főztem. És te mit csináltál? Elejtettél egy őzt! Csak annyit
tettél, hogy kilovagoltál, és megöltél egy nyavalyás kis őzt. Remélem,
nem erőltetted meg magad.
– Mit vársz még tőlem, én ellátlak titeket hússal – válaszolt Tüzes
Nyíl nyugodtan. – A többi az asszonyok dolga. És ha nem tévedek,
ugyanígy van a ti népeteknél is. A férfiak nem raknak tüzet, és nem
főznek, ha van egy
j; asszony, aki ezt megteszi helyettük.
Ezzel nem tudott Brandy vitatkozni. Otthon, Saint Louis– ban a
főzést szolgák végezték, asszonyok. Forrt benne a méreg, mikor Tüzes
Nyíl végigpillantott rajta, majd megkérdezte Fürge Nyúltól:
– Ennél jobb ruhát nem találtál neki? Piszkos és tele van
vérfoltokkal.
– Nem így adtam oda neki ma reggel – válaszolta az asszony
védekezőn. Undorodva pillantott Brandyre, majd így szólt: – Lehetetlen
egy lány ez. Nem tud ásni úgy, hogy be ne piszkolná magát, és látnod
kellett volna, amikor megnyúzta és kibelezte azt az őzet. Azt gondoltad
volna, benne hentergett, úgy nézett ki, mire készen lett. Tetőtől talpig
vér borította.
Tüzes Nyíl meglepődött, mikor hallotta, hogy Brandy ^ nyúzta meg
és belezte ki az őzet. Nemcsak hogy nem említette a lány, de ő úgy
78
gondolta volna, hogy kivonja magát a piszkos munka alól.
Tulajdonképpen meglepte, hogy
a lány mindezt végigcsinálta, mivel egész életében még egyetlen
napot sem dolgozott. így szólt:
– Most már nem véres.
– Nem, megállt a pataknál, mikor ma este visszafelé tartottunk a
táborba, és megfürdött. Mondtam neki, hogy mi nem így szoktuk, mi
reggelenként fürdünk, de nem hallgatott rám. És a tüzelőt sem hozta
magával, mikor visszajött. Nagyon makacs tud lenni.
Tüzes Nyíl nagyon jól tudta, milyen önfejű a lány. Ekkor Fürge Nyúl
keményen Brandyre nézett, és azt mondta:
– Ha holnap megint nem engedelmeskedik nekem, megvesszőzöm.
– Nem! – mondta Tüzes Nyíl határozottan. – Nem fogod
megvesszőzni!
– Akkor hogy vegyem rá, hogy engedelmeskedjen nekem? Ebben a
faluban így bánunk a többi fogollyal is.
– A többi fogoly indián. Ők értik a szokásainkat. Ez a lány nem. A
vesszőzéstől csak még makacsabb lenne.
– Akkor hogy fog engedelmeskedni? Nem tudom így tanítani.
Tüzes Nyíl abból nem engedett, hogy Brandyt nem fogják
megvesszőzni, és nem fogják semmilyen más módon bántalmazni.
Állandóan arra gondolt, hogy ha ezt megtiltja, a lány különbözni fog a
többi fogolytól.
– Én azt hiszem, a parancsaid nagy részének engedelmeskedik, ha
már ma ilyen sokat tanult. Holnap mire akarod tanítani?
– Arra, hogyan készítsen szárított húst, és hogy hogyan kell bőrt
cserzeni – válaszolta Fürge Nyúl. – És mi van akkor, ha nem
engedelmeskedik nekem? Ha holnap lustálkodni fog?
– Akkor én veszem kezelésbe.
Brandy tudta, hogy róla beszélnek, és dühítette, hogy úgy
viselkednek, mintha ő nem lenne más, csak egy állat vagy egy tárgy.
Indulatosan félbeszakította a beszélgetésüket.
– Nem mondta még senki nektek, hogy udvariatlanság valakiről az
orra előtt beszélni úgy, hogy az az illető nem ért titeket?

79
 – Milyen nyelven akarod, hogy beszéljünk, mikor a te
előmeneteledről van szó? – válaszolt Tüzes Nyíl nyugodtan. – Fürge
Nyúl nem érti a nyelvedet.
Ez a logika még jobban felmérgesítette Brandyt.
– Akkor menjetek ki a sátorból, ha rólam beszéltek. Vagy még
jobbat tudok, fordítsd le nekem.
– Nem, ez ostoba és időpazarló kérés. Míg meg nem tanulod a
nyelvünket, ezt el kell tűrnöd. Talán ez ösztönözni fog, hogy
gyorsabban tanulj.
Tüzes Nyíl figyelmét újra Fürge Nyúl felé fordította, köszönetet
mondott neki, és jó éjszakát kívánt, egyértelmű volt, hogy ezzel
elbocsátotta. Az öregasszony elkomorodva átadta neki a pirított
napraforgómagot, és jó éjt kívánt.
Miután elment, Brandy leült az ágyára, és nézte, ahogy Tüzes Nyíl
megette a vacsoráját. Annak ellenére, hogy neheztelt rá, elismerte, hogy
jóképű volt, és vonzó, ahogy a tűz fénye táncot járt az arcán. A külseje
igazán ragyogó, gondolta néma csodálattal, miközben szemével
végigsimogatta a férfi széles vállát és izmos mellkasát. Aztán a
homlokát ráncolta, mert észrevett néhány sebhelyet a mellkasán, egyet-
egyet a mellbimbói alatt. Mi okozhatta? – tűnődött.
– Megtámadott valami vadállat?
– Miért kérdezed?
– A mellkasodon lévő vágások miatt.
– Nem, nem vad támadott meg. Azok a ne-wa-gwa-wa-che-pe
sebhelyeim, a naptáncsebhelyeim.
– Ti a napot imádjátok? – kérdezte Brandy olyan hangsúllyal, amely
nyíltan kifejezte nemtetszését.
– Nem, ez az elnevezés azt jelenti, hogy a napon táncolunk. Mi a
Nagy Szellemet imádjuk, ugyanúgy, mint a te néped.
– De hogyan keletkezhetnek sebhelyek attól, hogy táncolsz?
– Fapeckeket teszünk a bőr alá a mellkason. Ezek egy hosszú
nyersbőrcsíkkal hozzá vannak kötve a nap házának közepén álló szent
fához. Addig táncolunk, míg a bőr le nem szakad. Így vesszük
magunkra a népünk fájdalmát, így szabadítjuk meg magunkat az emberi
sötétségtől, így... – mikor meglátta Brandy elborzadt arckifejezését,

80
megállt a mondat közepén. Majd így szólt: – Nem várom el, hogy
megértsd a szertartásunk jelentését, de így szereztem a sebeket.
Brandyt felháborította, hogy Tüzes Nyíl bevallottan Isten nevében
követett el öncsonkítást. De mikor kényelmetlen csönd hullt közéjük,
rájött, hogy megsértette a férfit, és megbánta, ez az érzés viszont
megzavarta. Tüzes Nyíl vadember volt, olyasvalaki, aki nem törődött az
ő érzéseivel, mikor foglyul ejtette, és ebbe a táborba hozta, s ráadásul
bevallotta, hogy gyilkolt is. Szóval mi az ördögért kellene sajnálkoznia?
De mindezek ellenére Brandy rájött, hogy nem akarja elidegeníteni
magától a férfit, és el kellett ismernie, hogy akaratlanul is bizonyos
csodálatot érzett iránta. Nem hasonlított egyetlen férfihoz sem, akikkel
életében találkozott, nem csupán elképesztően vonzó és izgalmas, de
higgadt, hitében biztos és hihetetlenül erős is. Igen, megvolt benne
minden, amiről valaha is álmodhatott egy férfiban, sőt több, sokkal
több.
Mikor Tüzes Nyíl újra kezébe vette a botot, amin azelőtt dolgozott,
hogy Brandy megérkezett volna a vacsorájával, és újra elkezdte
csiszolni a nyíl szárát, Brandy még intenzívebben kezdte érezni a férfi
jelenlétét. Nem tehetett róla, de nem tudta levenni a szemét érzéki
ajkairól, és eszébe jutott, milyen érzés volt, mikor az ő szájával
érintkeztek azok a meleg és mozgékony ajkak. Aztán a figyelmét a
kezének szentelte, ahogy fel-le csúszkált a sima boton, s az arra
emlékeztette, hogyan simogatták őt ezek az ujjak. Majd megérezte,
hogy a levegőben felé úszik a férfi illata, ezt eddig még észre sem vette.
Az illat az elégett fa füstjének, bőrnek, fáknak és valami halványan
érezhető férfias illatnak volt a keveréke. Különös bizsergést érzett,
forróság öntötte el a medencéjét, és azt kívánta már-már
kétségbeesetten, hogy bárcsak újra erős karjaiba kapná, és
megcsókolná.
Tüzes Nyíl is érezte, hogy nagy hatással van rá Brandy közelsége.
Azt mondta magában, hogy meg kell tanulnia, hogy erős önuralommal
hogyan tud szembeszállni a lány csáberejével. Már nem volt gyerek.
Férfi volt, aki életének minden napján gyakorolta a kivételes önuralmat.
Elhatározta, nem engedi, hogy a lány elűzze a saját sátrából.
Egyszerűen nem figyel rá, mint ahogy nem figyelt a gyötrő fájdalomra
sem, ami akkor érzett, mikor a naptáncát járta, és a mardosó éhségre
81
sem, mikor szertartások előtt böjtölt. De minél tovább nézte Brandy
perzselő kék szemével – két sötét tó, amely elnyelni készül a férfit –,
annál izzóbb lett a szenvedélye. Kínt jelentett számára, hogy nem
ízlelhette meg újra azt az igéző szájat, azt a mogorván lebiggyesztett
alsó ajkat...!
Mikor Brandy végre elkapta a tekintetét róla, Tüzes Nyíl hangtalanul
felsóhajtott, nagyon megkönnyebbült. De megmenekülése a kínzatástól
csak átmeneti volt. Brandy felfedezte hajkeféjét, amit aznap reggel,
miután megfésülködött, hanyagul a ládájára dobott, örömkiáltást
hallatott, és érte nyúlt. Majd mikor elkezdte hosszú vöröses fürtjeit
fésülni, Tüzes Nyílba belemart a vágy, mivel a lány mozdulatai
hihetetlenül kihívóak voltak. Büszke, telt mellei felemelkedtek és a
ruhájának feszültek minden egyes alkalommal, mikor felemelte a karját,
a haja pattogott az elektromosságtól, s erre válaszként valahol mélyen a
férfiban is szikra lobbant.
Mikor Brandy látta, hogy pír önti el a férfi arcát, azt hitte, mérges,
mert ő olyan szemtelen volt, hogy egy olyan személyes dolgot, mint a
hajkeféje, anélkül használ, hogy megkérdezte volna tőle, megengedi-e.
Karja megállt a levegőben, és így szólt:
– Azt hiszem, előbb engedélyt kellett volna kérnem tőled. De olyan
boldog voltam, hogy hosszú idő óta először látok hajkefét. A hajam
olyan mint a szénaboglya.
De Tüzes Nyíl nem Brandy haját nézte. A hajkefét bámulta, amit a
lány kettőjük között a levegőben tartott. Ott, a sünfarokban, a kefe sertéi
között egy hosszú hajszálat látott a sajátjából és egy vöröses hajszálat
mellette Brandy hajából. A két szál összetekeredett és mozgott Brandy
hajának elektromos áramától, csavarodtak és tekeredtek, mint két
egymásba gabalyodott test, s ez a látvány lángra lobbantotta Tüzes Nyíl
szenvedélyét.
Érezte, hogy férfiassága megmozdul, és tudta, nem áll távol attól,
hogy megszégyenüljön. Megígérte a lánynak, hogy többé nem nyúl
hozzá, de ha most nem megy el gyorsan, nem bírja önuralommal.
Talpra ugrott, és gyorsan a wigwam ajtajához ment.
Brandy döbbenten kérdezte:
– Mi baj van? Nem lehetsz ennyire mérges ezért, mert használtam a
hajkefédet.
82
 Tüzes Nyíl rájött, hogy hirtelen távozása egy kicsit furcsának tűnhet
a lány szemében. Megállt az ajtónál, félrehúzta a bőr ajtószárnyat, és
visszanézett a válla fölött.
– Nem a hajkeféről van szó. Megtarthatod.
– Akkor... akkor mi a baj? Miért mégy el ilyen hirtelen?
– Semmi baj. Mindig sétálok egyet lefekvés előtt.
Ezzel Tüzes Nyíl fejét lehúzta az ajtófélfa alatt, és kilépett a sátorból.
Amint elsétált harci lova mellett, amit a wigwamja mögé kötött ki egy
hirtelen varjú támadás esetére, tele lett önutálattal. Először a bátyja előtt
köntörfalazott, most pedig egyértelmű volt, hogy hazudott – soha nem
gondolta volna, hogy ilyen mélyre süllyed. Túlságosan is jól gondolta,
mikor attól félt, hogy még megbánja azt a napot, mikor rátalált a fehér
nőre. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen nagy hatással lesz rá. Nem
csupán az életét tette nehezebbé, de ez a csábító fogoly még le is
alacsonyította.

8.

A következő két hétben Fürge Nyúl hajnaltól szürkületig dolgoztatta

Brandyt, megtanította neki a dakota nők feladatait. Megtanulta, hogyan
kell szárított húst készíteni úgy, hogy a húst papírvékony szeletekre
vágják, majd megszárítják a napon egy kötélre kiteregetve, hogyan
tisztítsa meg és cserezze ki a szarvasbőrt zsír és szarvasagy undorító
kotyvalékával, hogyan kell szappant készíteni úgy, hogy hamuval
összefőzi a szappangyökeret, hogyan kell növényekből festéket
készíteni, hogyan készítsen mokaszint, és varrjon rá gyöngyöket és
tollakat, hogyan fonjon kosarat fűzfaágakból, és hogyan ejtsen csapdába
kisállatokat és madarakat akkor, mikor a férfiak távol vannak, és nem
tudják őket ellátni nagyvadakkal, és hogyan tisztogassa meg szarvasbőr
ruháját fehér agyaggal. Ezen túl ott volt a fagyűjtés, a vadon nőtt
zöldségek és gyümölcsök gyűjtésének, a vízhordásnak a mindennapi
kimerítő munkája, és ott kellett állnia a tűző napon a forró tűz fölött,

83
hogy megfőzze a nagyvadat, amit Tüzes Nyíl hozott nekik, vagy addig
főzte a kemény húst a nagy fekete üstben, míg meg nem puhult, vagy
megsütötte nyárson.
Ez alatt az idő alatt nagyon keveset látta jóképű fogvatartóját.
Fogalma sem volt arról, hogy mivel foglalja el magát a férfi egész nap,
mikor nem vadászik. Esténként csak addig maradt a wigwamjában, míg
megette a vacsoráját, aztán elsietett esti sétájára. Brandy nem tudta, éjjel
mikor tér vissza, bár többször megpróbált fennmaradni addig, míg meg
nem jön. De a kemény munka túlságosan kimerítette, így mindig
hamarabb elnyomta az álom. Sőt mi több, reggel, mikor felébredt, már
megint nem volt ott. Szerette volna tudni, vajon szándékosan kerüli-e,
és ez a gondolat nem csupán sértette, rosszul is esett neki. Állandóan
rágondolt, éjjel-nappal, csókjának emléke rettentő kínt jelentett a
számára. Ahogy telt az idő, már kezdte azt gondolni, hogy az az
éjszaka, amikor a férfi karjaiban tartotta, nem volt más, mint
képzeletének a játéka. Hiszen a férfi számára akár halott is lehetne,
egyáltalán nem törődött vele.
Egyik este, mikor Tüzes Nyíl sietve megette a vacsoráját, és elment,
eszébe jutott Brandynek, hogy talán nem is az esti sétáját végzi. Talán
egy indián lánynak udvarol, vagy egy olyan nőhöz jár. Bár nem
különösebben akarta megtanulni a dakota nyelvet, eleget szedett fel
ahhoz, hogy tudja, feltételezései arról, hogy mi folyik nők és férfiak
között, igazak, mert az indián nők nagyon őszintén beszéltek a szexről,
úgy tűnt, ez a kedvenc beszédtémájuk. Azt is megtudta, hogy vannak a
törzsben tapasztalt asszonyok, akik szívesen megosztják a kegyeiket
bárkivel, amennyiben a viszony titokban marad, ez elfogadott szokás
volt. De Brandy nem tekintette ezt elfogadhatónak. Még akkor is, ha a
nők elég egyértelművé tették, hogy a férfiak az ilyen nők iránt csak
vágyat éreznek, semmi mást, Brandyt elöntötte a féltékenység, ha arra
gondolt, hogy Tüzes Nyíl az egyik ilyen nőhöz jár. És az a gondolat,
hogy a férfi esetleg azt fontolgatja, hogy feleségül vesz valami
gyönyörű fiatal lányt, akibe beleszeretett, túlságosan fájdalmas volt
számára.
Miután Tüzes Nyíl elment, Brandy ült az ágyán, és nyomorultul
érezte magát, miközben ezek a zavaró gondolatok cikáztak át a fején.
Aztán úgy döntött, hogy tudnia kell az igazságot, felkelt, és kiment a
84
sátorból, hogy kövesse a férfit. Megpillantotta a távolban, a kivilágított
sátrak között lépdelt, azzal a méltóságteljes járással, amely olyannyira
megkülönböztette a többi harcostól, s Brandy nekiiramodott, hogy
utolérje. Csak arra tudott figyelni, hogy ne tévessze szem elől a férfit, és
nem vette észre a nyersbőr pányvát, amihez egy ló volt kikötve az egyik
sátor mögött. Megbotlott a kötélben, és elterült a földön, könyökét
fájdalmasan lehorzsolta. Mikor felkelt, már nem látta Tüzes Nyilat
sehol.
Brandy méltatlankodott egy sort, majd elhatározta, hogy megmossa
sérült könyökét egy közeli patakban, mielőtt visszamegy a sátorba.
Maga mögött hagyta a falut, és átvágott a sötét erdőn, míg el nem érte a
patakot. Majd hirtelen újabb ötlete támadt. Elhatározta, hogy
megfürdik, a változatosság kedvéért most fehérnemű nélkül. Senki sem
fogja látni a sötétben. Gyorsan levetkőzött, és belegázolt a vízbe, és
nagyon sokáig elidőzött benne.
Tüzes Nyíl elindult a bátyja sátrából, ahol minden este látogatást tett.
Ezt az új szokását azóta vette fel, hogy visszatért a faluba a
portyázásból, viselkedése meglepte sógornőjét, és megerősítette Sárga
Róka gyanúját, hogy az öccse foggal-körömmel harcol a fehér nő
csábereje ellen. Tüzes Nyíl aznap este a szokásosnál korábban ment el,
és elhatározta, hogy tesz egy sétát a patak mentén, ahol nem zavarja a
tábor zaja, s nyugodtan át tudja gondolni Őrült Ló tervét. Átment a sűrű
erdőn, s hirtelen megállt, mikor meglátta a patakot, s megpillantott
valamit kiváló éjszakai látásával. Élesen beszívta a levegőt attól a
megragadó látványtól, hogy Brandy meztelenül jön kifelé a vízből,
világos bőre szinte önálló életre kelt, úgy ragyogott a sötétségben.
Amikor Brandy a homokos partra lépett, érzékelte valaki jelenlétét a
sötét árnyak között. Megállt, és riadtan körbepillantott, a szíve a
félelemtől sebesebben kezdett el verni, mert fogalma sem volt, hogy
ember vagy állat van-e a közelben, s hogy veszélyes-e rá nézve.
– Ne félj – szólalt meg Tüzes Nyíl halkan. – Csak én vagyok.
Brandy megkönnyebbülten sóhajtott, amikor felismerte Tüzes Nyíl
hangját. A legkisebb riadalmat sem érezte attól, hogy a férfi ruhátlanul
érte. Olyan koromsötét volt, hogy nem láthatott mást, csak halvány
körvonalait. Mindenesetre Brandy ennyit látott a férfiból. Óvatosan arra
vette útját, ahol a ruháit dobta le, és megkérdezte:
85
 – Mit csinálsz te itt?
Tüzes Nyíl összevonta szemöldökét. Csak képzelődött, vagy tényleg
volt valami csípősség a lány hangjában? De miért haragudna rá?
– Én is kérdezhetném ugyanezt.
– Elhatároztam, hogy megfürdöm – válaszolta Brandy, letérdelt, és a
fehérneműje után tapogatózott.
Tüzes Nyíl előrelépett, lehajolt, és felemelte a lány ingvállát.
Odanyújtotta a ruhadarabot, és azt mondta:
– Azt hittem, már fürödtél az este.
Brandy nem felelt. Ha Tüzes Nyíl látta, hogy ő mi után tapogatózik,
akkor láthatta őt is meztelenül. Talpra ugrott, maga elé tartotta a könnyű
ruhadarabot, és határozottan így szólt:
– Menj el!
– Miért?
– Mert nem vagyok felöltözve, azért! Nincs itt semmi keresnivalód.
– Fogalmam sem volt arról, hogy itt fürdesz, és te sem mondtad,
hogy menjek el, mikor rájöttél, hogy itt vagyok. Miért vagy most
ennyire felháborodva?
– Mert nem gondoltam, hogy sötétben is látsz.
– És most már úgy gondolod, látok?
Brandy nemcsak úgy gondolta. Tudta! Érezte, ahogy a férfi tüzes
pillantása végigsöpör a testén. Arra gondolt, hogy sarkon fordul és
elfut, de hirtelen térdei hihetetlenül elgyengültek, és ha az élete múlott
volna rajta, akkor sem tudott volna egyetlen szót sem kinyögni. A férfi
jelenléte, mindent elborító férfiassága mintha megfojtotta volna.
– Igazad van – mondta Tüzes Nyíl rekedt hangon, mikor Brandy nem
válaszolt a kérdésére. – Látlak. Az igazság az, hogy nagyon jól látok
éjszaka. – Parázsló tekintete még egyszer végigmérte, megpihent
mellbimbói rózsaszín körein, majd elidőzött az elefántcsont fehérségű
combjai közötti sötét folton.
Brandy megigézve állt, mikor a férfi odalépett hozzá, és elvette az
ingvállat, amit a lány maga elé tartott, Amikor magához ölelte, Brandy
lélegzete elállt, majd megfulladt meztelen mellkasának forróságától s
feszes hasának érintésétől. Aztán Tüzes Nyíl száját az övére tapasztotta
egy éhes, követelőző csókban, amitől a világ forogni kezdett vele, és
karjait a férfi széles, bronzszínű vállai köré fonta.
86
 Tüzes Nyíl hatalmas szíve vadul vert, ahogy a puha fűre fektette
Brandyt, és fölé hajolt, szája még mindig abban a tüzes, szenvedélyes
csókban zárta le a lány ajkait. S ekkor Brandy elkezdte visszacsókolni.
Apró nyelve viadalra indult az övé ellen, kihívóan támadott, majd
gyorsan visszavonult, mielőtt Tüzes Nyíl a szájában tarthatta volna. A
nyers vágy remegése futott végig a férfin, de bármilyen izgató is volt a
lány csókja, Tüzes Nyíl nem akarta átadni a lánynak a kezdeményezést,
uralkodni akart fölötte. Ajkaira forrt, vad tűzzel ízlelgette annak
édességét, miközben keze a lány testét vette birtokba.
Mikor Tüzes Nyíl végül abbahagyta a szenvedélyes csókot, Brandy
úgy érezte, mintha egy forró fürdőben merült volna meg. Szaggatottan
lélegzett, és a szíve olyan gyorsan vert, hogy attól félt, kiugrik a
helyéből. Teljesen mozdulatlanul feküdt, amint a férfi égető csókjaival
borította a nyakát, vállait, majd puha melleinek domborulatát. Még
mikor meleg tenyerével beborította az egyik kis halmot, még akkor sem
volt ereje megmozdulni. Olyan volt, mintha testének minden izma
elolvadna, és minden egyes porcikája bizsergett. Aztán mikor a férfi
ajkai megérintették vágyakozó mellbimbóját, és meleg nyelve nedves
ostorként csapott le rá, megmozdult, teste megrándult, amint egy
hirtelen, erős gyönyörhullám futott végig rajta. Karjait újra a férfi köré
fonta, ujjai elmerültek a férfi hajában, és a fejét egyre közelebb húzta
magához. Átadta magát az előtte eddig ismeretlen élményeknek, s észre
sem vette, hogy a férfi keze lefelé kúszik a csípőjén, majd keresztül a
hasán. Csak akkor vette észre Tüzes Nyíl merészségét, mikor annak
ujjai becsúsztak combjai közé. Szeme felpattant, és valahol, agyának
hűvös, hátsó részében arra gondolt, hogy tiltakozik. De mielőtt egyetlen
panaszszót hallathatott volna, Tüzes Nyíl ügyes ujjai érzéki támadásba
lendültek, s csodát műveltek vele. Csípője felívelt, lábai maguktól
széttárultak, amint egyik gyönyörhullám követte a másikat, egyik
erősebb, mint a másik.
Brandy mélyről jövő nyögéseinek hangja jobban felizgatta Tüzes
Nyilat, mint a lány ajkának és mellének az íze. Brandy fölé emelkedett,
széttárta a lány lábait, és két könyökére támaszkodva könnyedén
megcsókolta. Aztán, még mindig ajkaihoz közel, ezt suttogta vágytól
érdes hangon:
– Nagyon kívánlak.
87
 Brandy, még mindig kábultan, kinyitotta a szemét, s látta Tüzes Nyíl
sötét alakját fölé magasodni. Beletelt egy pillanatba, míg a férfi szavai
eljutottak a tudatáig. Hirtelen tudatosult benne, hogy milyen messzire
mentek el, a lába széttárva, a férfi fölötte; és ezek a szavak ahelyett,
hogy felizgatták volna, eltöltötték önutálattal. Hiszen nem volt jobb,
mint azok a nők, gondolta, szétteszi a lábát csak azért, mert a férfi
kívánja őt, és ő is kívánja a férfit. És vajon már hány asszonynak
mondta ugyanezeket a szavakat? Nem azt, hogy szeretlek, hanem azt,
hogy kívánlak. Hát talán ez elég volt annak a többi asszonynak, de nem
volt elég neki. Nem, őneki ennél több kell.
Brandy ellökte Tüzes Nyíl vállát, és felkiáltott.
– Nem! Azonnal hagyd abba!
Brandy hirtelen tiltakozására a férfi nem számított. Fekete szeme
dühösen villogott.
– Ezt meg hogy érted? Nem? Hagyjam abba? Hiszen élvezted, amit
csináltam. Valld be!
– Nem! Nem élveztem!
– Hazudsz! Nyögdécseltél a gyönyörtől. Szinte felajánlottad magad a
kezemnek. Megöleltél. Vissza is csókoltál.
Brandy megalázottan elpirult, mert tudta, hogy igenis megtette
ezeket a szégyenletes dolgokat.
– Ez nem jelent semmit. Nem tudtam, mit csinálok. Minden olyan
hirtelen jött.
– Hirtelen? Ez meg mit jelent? Hogy hirtelen elfelejtetted, hogy
indián vagyok? – kérdezte Tüzes Nyíl keserű hangon.
Meglepő módon annak, hogy Tüzes Nyíl indián, semmi szerepe nem
volt abban, hogy Brandy ilyen hirtelen visszautasította. Már nem
tartotta a férfit alantasabbnak. Neki több kellett, nem csupán a testi
vágy, most erről volt szó.
– Nem, ennek semmi köze a dologhoz. Egyszerűen nem akarom, ez
minden.
– Nem akarod – ismételte meg Tüzes Nyíl keményen. – Csak annyit
akarsz, hogy felingerelj egy férfit, megvárod, míg elborítja a
szenvedély, aztán visszautasítod!
– Nem! Nem ezt akartam. Megmondtam már, nem is tudtam, mit
csinálok, és most azt akartam, hogy hagyd abba.
88
 Tüzes Nyíl nem tudta elképzelni, hogyan hagyhatná abba. Testének
minden izma megkönnyebbülésért kiáltott, különösen az a hatalmas
lüktető valami, amelynek a hegye olyan közel volt Brandy
nőiességéhez, hogy érezte égető forróságát. Összeszorította a fogát,
hogy leküzdje emelkedő szenvedélyét. Aztán olyan hirtelen, hogy
Brandy felkiáltott meglepetésében, talpra ugrott, előrehajolt, és a lányt
is felrántotta.
– Azt hiszem, hogy te hazudsz. Csak játszani akarsz velem. Kétszer
próbáltál meg bolondot csinálni belőlem. Ne próbáld meg még egyszer.
Figyelmeztetlek. Következő alkalommal magamévá teszlek a
beleegyezéseddel – elhallgatott, sötét szemét Brandy szemeibe fúrta –
vagy anélkül!
Ellökte magától a lányt, felvette a földről az ágyékkötőjét, és
elviharzott. Brandy a sötétbe meredt, arra, amerre a férfi alakja eltűnt az
áthatolhatatlan sötétben, reszketett a gondolattól, hogy milyen közel állt
ahhoz, hogy megadja magát a férfi szenvedélyes közeledésének. Aztán
eszébe jutott, hogy azzal vádolta őt, szándékosan gyötri, s haragra
gyulladt. Hogy merészeli! – gondolta dühösen. Most már másodszor
sikerült meglepnie ilyen támadásokkal. És majdnem levette a lábáról
szenvedélyes csókjaival és illetlen simogatásaival. Ha nem tér magához,
lehet, hogy már túl késő lett volna.
Felháborodottan magára kapkodta a ruháit, és visszasietett a táborba,
elhatározta, hogy ébren fogja megvárni a férfit, és megmondja neki a
véleményét. De nem kellett rá várnia. A sátor mellett találta, amint a
lovát nyergelte, s ez annyira meglepte Brandyt, hogy szóhoz sem tudott
jutni.
Tüzes Nyíl lóra szállt, és a lány mellé lovagolt, s fojtott hangon,
amely elárulta, hogy még mindig mérges, így szólt:
– Elmegyek néhány napra. Fürge Nyúl majd vigyáz rád.
Brandy dühe nagyon gyorsan elpárolgott. Hová megy? – tűnődött.
Újabb portyázásra? Vagy háborúba? Mindkettő veszélyes. Hirtelen
elkezdett aggódni a férfi életéért.
– Hová mégy?
Tüzes Nyíl nem szokott beszámolni senkinek arról, hogy merre jön-
megy. Egyébként is, dühös volt a sápadtarcúra, mert visszautasította
közeledését. De hallotta a féltést a lány hangjában, és kellemetlen
89
érzései ellenére válaszolt,^ s újra azon kapta magát, hogy meg akarja
nyugtatni.
– Őrült Ló megkért, hogy kísérjem el őt és néhány más törzsfőnököt
Vörös Felhő rezervátumába, ahol a kormányod képviselőivel
találkoznak, meg akarják venni tőlünk a Fekete-hegységet. Őrült Ló
nem bízik a sápadtarcúakban. Azt gondolta ki, hogy mivel én tudok
angolul, esetleg elvegyülhetek a tömegben, és meghallok olyan
információkat, amelyek a segítségünkre lehetnek.
Szóval úgy van, ahogy gyanította, gondolta Brandy. Most, hogy a
népe felfedezte, hogy a Fekete-hegység értékes lelőhely, meg akarja
szerezni. Megkérdezte:
– Őrült Ló? Ő az a férfi, akinek jelentést tettél azon a napon, mikor
idevezetted a zsákmányolt ménest?
– Igen, ő ennek a falunak a törzsfőnöke.
Brandy már hallott róla. A bátyja mesélte, hogy az öreg hegyi
emberek „a különc”-nek nevezték, és azt is mondta, hogy ha Őrült Ló
fehér ember lenne, ő lenne a legnagyobb lovaskapitány, akit a föld
valaha is a hátán hordott. Igen, ő már akkor tudta, mikor megérkezésük
napján először látta, hogy ez a törzsfőnök különb, mint a többiek.
– Miért indultok az éjszaka kellős közepén? – kérdezte a lány. –
Szerintem Örült Ló várhatna napkeltéig.
– Ő és a csapata, akiket maga mellé választott, akkor is fog indulni.
Én előremegyek, hogy elvegyüljek a rezervátum indiánjai között,
mielőtt megérkeznek. Őrült Ló nem akarja, hogy bárki is kapcsolatba
hozhasson vele. Reméli, hogy a kormány emberei nem lesznek olyan
óvatosak a feltételezetten megszelídített indiánok között, és hátha
elszólják magukat.
– Nem veszélyes ez? – kérdezte Brandy, aztán rögtön meg is
haragudott magára, mert attól tartott, hogy esetleg elárulja legbensőbb
érzéseit.
Számít-e neki valamit, ha veszélyes? – tűnődött Tüzes Nyíl. Nagyon
örülne neki, ha tudná, hogy a lány törődik vele, aggódik miatta. De ez
még nagyobb ostobaság lenne, mint az, mikor azt hitte, a lány kívánja
őt, emlékeztette magát kegyetlenül.
– Csak ha elfognak, hogy kémkedek a fehér emberek után, de én
nem hagyom magam elfogni.
90
 Egy hosszú pillanatig Tüzes Nyíl mozdulatlanul ült a lován, és
Brandyt nézte. A lány viszonozta a tekintetét. Úgy tűnt, valahol téren és
időn kívül egymásra találtak, mindketten elfelejtették haragjukat, és
titokban sóvárogtak, hogy bárcsak megcsókolná a másik búcsúzóul.
Aztán Tüzes Nyíl lova türelmetlenül megrázta a fejét, s ezzel megtörte a
varázst. A férfi kigúnyolta magát, amiért megint ostoba volt, és
indulásra ösztökélte a lovát.
Miután Tüzes Nyíl ellovagolt, Brandy még sokáig állt a sátor mellett,
és kitartóan nézett abba az irányba, amerre a férfi eltűnt, a könnyű
éjszakai szellő összeborzolta vállára omló hosszú haját. A féltés, amit
először érzett, elmúlt, mert tudta, hogy a férfi tud magára vigyázni.
Egyébként is, a találkozó, amire indult, békés megbeszélés lesz. Amit
most érzett, az a magányosság volt.
Meglepte ez a furcsa érzés. Hogyan érezhetné magát magányosnak,
mikor egyébként is alig találkozott vele. Mégis mindig nagyon erősen
érezte a férfi jelenlétét, mindig tudta, ott van valahol a távolban, valahol
a közelben, és vigaszt talált ebben a tudatban. De még ha így van is,
még csak most ment el. Túlságosan korán van még ahhoz, hogy
hiányozzon.
Az izgalmas vadember kezdett közel kerülni hozzá, vallotta be
magának. Nem csupán fizikailag vonzotta, megdöbbentő sóvárgásokat
idézett elő benne, hanem aggódott is miatta, és hiányzott neki, olyan
érzés volt ez, amit még nem érzett más férfi iránt, kivéve a bátyját, akit
imádott. Igen, Tüzes Nyíl veszélyes volt a számára, nagyon veszélyes.
Ha nem vigyáz, nemcsak erényét veszíti el, hanem a szívét is. Az első is
elég megalázó lenne – odaadni testét egy férfinak, aki semmi mást nem
érez iránta, csak vágyat; de azt Brandy soha nem tűrné, hogy olyan
helyzetbe hozza magát, hogy a férfi beletaposson a lelkébe. Ehhez
túlságosan büszke volt.
Ezekkel a súlyos gondolatokkal a fejében megfordult, és bement a
sátorba.

9.
91
 Másnap reggelre Brandy határozott döntésre jutott. Az a pár nap, míg
Tüzes Nyíl távol lesz, kiváló alkalom arra, hogy megkísérelje a szökést.
Most már nemcsak arról volt szó, hogy kívánkozik vissza az övéi közé
és a régi életmódjához, a megszokott kényelembe. Mindenképpen el
akart menekülni Tüzes Nyíl elől, mielőtt még uralma alá hajtaná
hatalmas csábereje.
Napközben elkezdte összegyűjteni azokat a dolgokat, amelyekre
szüksége lehet a civilizáció felé vezető visszaútján: szárított
húsdarabokat, pirított napraforgómagot, szárított szilvát és szőlőt, egy
csapdát, hogy kisállatokat tudjon fogni, nyúzókést, tűzkövet, jó hosszú
nyersbőr kötelet, egy kis lábast, a hajkefét, amit Tüzes Nyíl adott neki,
régi lovaglócsizmáját és egy vizestömlőt. Ezeket belecsavarta abba a
takaróba, ami az ágyát borította. Majd levágta a takaró harmadát, és
összevarrta a bölénybőr széleit egy árral és egy darab ínnal, ahogy
Fürge Nyúl tanította, hogy legyen egy durva nyerge az utazáshoz.
Brandy körbenézett a sátorban, szerette volna, ha késen kívül van
más fegyvere is, de Tüzes Nyíl magával vitte a puskáját. Aztán
észrevette az íjat, amit ott hagyott az ágya mellett. Odament és felvette.
Mikor megpróbálta a húrját visszahúzni, megdöbbent. Még csak meg
sem tudta mozdítani, bármilyen keményen próbálta is. Eddig fogalma
sem volt arról, hogy ilyen nagy erő szükséges egy nyíl kilövéséhez.
Amikor Tüzes Nyilat figyelte, ahogy kipróbálja, beleillik-e egy új nyíl
az íjába, olyan könnyűnek tűnt. Nem csoda, hogy a dakotának olyan
erős a csuklója és a karja.
Hallotta, hogy valaki belép a sátorba, megfordult, és megpillantotta
Fürge Nyulat. Brandy haragos pillantást vetett rá, mert az öregasszony
még annyira sem volt udvarias, hogy jelzi jövetelét azzal, hogy zörget a
sátoron, mielőtt belép. Az idegei pattanásig feszültek, mert az
öregasszony jól megnézte az összetekert takarót és a szedett-vedett
nyerget. Gyanakodott-e vajon, hogy szökni készül?
Fürge Nyúl nem hagyta sokáig kétségek között. Keményen a fiatal
nő szemébe nézett, és a saját nyelvén megkérdezte:
– El mégy?

92
 Brandy nem látta értelmét a tagadásnak. A bizonyítékok magukért
beszéltek.
– Igen, vissza a népemhez.
– Hosszú az út odáig.
– Tudom, de mégis elmegyek.
Mióta együtt dolgoztak, Fürge Nyúl elkezdte csodálni a fiatal nő
határozottságát és lelkierejét. Soha nem hitte volna azt sem, hogy a
fehér asszony olyan keményen tud dolgozni, mint egy indián. Az
öregasszony arra gondolt, most már tudja, Brandy miért volt hajlandó
megtanulni az indián szokásokat, de ez szemernyit sem változtatta meg
róla alkotott véleményét. Ha bármit is, ez csak annyit jelentett, hogy a
sápadtarcú leleményes és ravasz – s ezek olyan tulajdonságok voltak,
amelyeket Fürge Nyúl tisztelt. És a lánynak van bátorsága, ha meg
akarja kísérelni, hogy visszamenjen a népéhez. Sem maga Fürge Nyúl,
sem bármely más indián asszony, akit ismert, soha nem is álmodna
arról, hogy egyedül tesz meg ilyen hosszú utat. Még a lelki gyakorlataik
alkalmával sem merészkedtek messzire táboraik biztonságától.
Mikor Fürge Nyúl nem szólt egy szót sem, Brandy előreszegezte az
állát, és dacosan így szólt:
– Nem akadályozhatsz meg benne.
Fürge Nyúl esetleg megpróbálhatta volna, mivel Tüzes Nyíl
világosan azt az utasítást adta neki, hogy figyelje a foglyot, s így a
lányért ő tartozott felelősséggel. De azután, amit előző éjszaka látott, azt
akarta, hogy Brandy menjen csak, míg meg nem találja a
sápadtarcúakat. A pataknál majdnem belebotlott Tüzes Nyílba és
Brandybe, és látta, hogy Tüzes Nyíl megpróbálta magáévá tenni a lányt.
Az öregasszony fel volt háborodva, mert el sem tudta képzelni, hogy
Tüzes Nyíl vonzódik a sápadtarcúhoz. Úgy tűnt, inkább kerüli a lányt.
De az, hogy vágyódik Brandy után, egészen más világításba helyezi a
dolgokat. Ha a férfit annyira megigézné a sápadtarcú, hogy feleségül is
venné, Brandy esetleg ragaszkodna ahhoz, hogy többé ne támogassa őt.
Hiszen nem volt valami kedves hozzá, nagyon meghajszolta. Fürge
Nyúl számára nagyon is természetes lett volna, hogy bosszút akar állni.
Az sem nagyon nyugtatta meg, hogy Brandy visszautasította a férfit,
mert az öregasszonynak olyan jó véleménye volt Tüzes Nyíl férfias

93
vonzásáról, hogy biztos volt abban, végül is legyőzi a sápadtarcú
ellenállását.
– Nem áll szándékomban, hogy bármiben is megakadályozzalak.
Segíteni akarok.
Brandyt megdöbbentette Fürge Nyúl válasza, míg eszébe nem jutott,
hogy az öregasszony fenyegetve érezte magát, mikor ő megérkezett a
táborba. Nyilvánvalóan Tüzes Nyíl megnyugtatása, hogy továbbra is
ellátja mindennel, nem volt elég, és még mindig úgy érezte, meg kell
óvnia biztonságát, olyannyira, hogy alig várja, hogy megszabaduljon
tőle. De Brandy még mindig óvatos volt. Felemelte a fejét, és
gyanakvóan megkérdezte:
– Hogy tudnál nekem segíteni?
– Tudok neked lovat szerezni.
A hátasló megszerzése volt az egyetlen dolog Brandy szökési
tervében, amire nem talált megoldást. A lovakat éjszaka őrizték, mert
féltek a varjú portyázóktól, és azt nem merte megkockáztatni, hogy
fényes nappal szökjön meg.
– Lopnál nekem lovat? – kérdezte meglepetten.
– Nem kellene ellopnom. Tüzes Nyíl adott nekem három lovat, hogy
használjam őket, mikor a háztartását költöztetem. Egyet neked adok. De
nem lenne biztonságos behozni a táborba. Gyanút kelthetne. Sötétedés
után várlak a pataknál, ahol fürdeni szoktál. – Fürge Nyúl elhallgatott,
és utálkozó pillantást vetett a nyeregre, amit Brandy összeeszkábált,
majd hozzátette:
– És hozok nyerget is. Női nyerget. Kényelmesebb lesz, mint az ott.
Brandynek nehezére esett lépést tartani mindazzal, amit Fürge Nyúl
mondott. Még soha nem kellett egyszerre ilyen sokat megértenie lakota
nyelven. Azt sem tudta, hogy van egyáltalán olyan, hogy női nyereg.
Mire végre mindent felfogott, Fürge Nyúl már félig kint volt a sátorból,
és visszaszólt a válla fölött. – A pataknál, ma este.

Amint besötétedett, Brandy elindult a wigwamból, és Fürge Nyulat a

pataknál találta, ott várt rá egy kis tarka kancával, ami már fel is volt
nyergelve. A telihold sugarainak fényében Brandy a nyereghez kötözte
az összetekert takarót és ami benne volt, miközben csodálattal tekintett
rá, mert nem hasonlított azokhoz az apró, ormótlan nyergekhez,
94
amelyeken a férfiakat látta lovagolni. A nyárfa nyeregnek magas
nyeregkápája és nyeregfara volt, védőoldalakkal és fémkengyellel, s
puha szarvasbőrrel volt kipárnázva. Még gyöngyökkel díszített
nyeregtakaró is volt, és a kanca ugyanolyan mintázatú melldíszt viselt.
Brandy fellelkesült, aztán bűntudata támadt.
– Lelkiismeret-furdalásom van, amiért elviszem a szép nyergedet.
Fürge Nyúl azt kívánta, bárcsak ne említette volna Brandy, hogy
lelkiismeret-furdalása van. Ő maga is kezdte egy kicsit kényelmetlenül
érezni magát, hogy segít a sápadtarcú szökésében. Először is, Tüzes
Nyíl rettenetesen fog rá haragudni, ha valaha is tudomást szerez róla.
De ami igazán gyötörte, az az volt, hogy komolyan kételkedett abban,
hogy a lány valaha is visszajut a népéhez. Majdnem biztos volt benne,
hogy a halálba küldi.
– Vannak még nyergeim.
Brandy összevonta a szemöldökét, mert nem tudta, hogy az
öregasszony azért válaszolt ilyen nyersen, hogy elrejtse igazi érzelmeit.
Brandynek úgy tűnt, ez csak megerősíti azt a gyanúját, hogy az indián
asszony nagyon szeretne tőle megszabadulni. Megfordult, hogy
felszálljon a lóra, de minden alkalommal, mikor megpróbálta a lábát a
kengyelbe tenni, a kanca félreugrott. Végül megkérdezte:
– Mi a baj ezzel a lóval? Nem hagyja, hogy felszálljak rá.
– Rossz oldalon próbálod.
– Nem! – mondta Brandy felháborodottan. – Tudom, melyik oldalon
kell.
– Az indiánok a ló másik oldalán szállnak fel.
– Megbolondultál? Azt mondod, hogy jobb oldalon szálljak fel? –
Aztán rájött, hogy angolul beszélt. Azt mondta lakota nyelven:
– Ezen az oldalon szálltam fel akkor is, mikor Tüzes Nyíl lovát
használtam.
– Az a mén harci ló, és különlegesen képzett. Bármelyik oldalról fel
lehet rájuk szállni, még hátulról is. Ez viszont egy egyszerű indián póni.
Felbőszültén az indiánok furcsa szokásán, Brandy megkerülte a
lovat, lehajolt hosszú nyaka alatt, és felszállt. Megfogta a gyeplőt,
lenézett egy pillanatra Fürge Nyúlra, és kelletlenül, igaz, de sikerült
ennyit mondania:
– Köszönöm, hogy segítettél.
95
 Fürge Nyúl bűntudata hirtelen a felszínre tört.
– Nem kell megköszönnöd nekem semmit. Lehet, hogy az úton halál
vár rád.
Kijózanító volt ezt hallani, és egy rövid pillanatig Brandynek
kételyei támadtak. Aztán megkérdezte:
– Tudsz valami nyomot, amit köpethetnék?
– A dakoták nem használnak nyomokat. Az a tudás, hogy milyen
irányba menjünk, belőlünk jön, olyan ez, mint mikor a vadludak
elrepülnek minden ősszel, és visszatérnek minden nyáron. De elmondok
neked valamit, amit egyszer a férjem mondott nekem. Ha a felkelő nap
felé lovagolsz, s a hegyek mindig mögötted vannak, elérsz a Nagy
Sáros folyóhoz.
Brandy szeme felcsillant az izgatottságtól. A Missouri! Igen, ha
egyszer elérte azt a folyót, megtalálja a hazafelé vezető utat. Csak
annyit kell tennie, hogy követi dél felé.
Még egyszer lenézett Fürge Nyúlra, és egy kicsit sajnálta, hogy
itthagyja. Az érzés meglepte Brandyt, mert az elmúlt hetek alatt éber
órái nagyobb részét azzal töltötte, hogy az öregasszonyt átkozta
magában, mert olyan szigorúan bánt vele. De az indián asszony melletti
mindennapi kemény munka, az új, néha nehéz dolgok tanulása
ráerőltetett tanítójától egyfajta furcsa köteléket alakított ki köztük.
Brandy kénytelen volt beismerni, hogy bár soha nem szerette
különösebben a szigorú öregasszonyt, megtanulta tisztelni. Még soha
nem találkozott ilyen kitartó emberrel, és megdöbbentette Fürge Nyúl
energiája és fizikai ereje, különösen, ha figyelembe veszi előrehaladott
korát. Fürge Nyúl lekörözi őt bármilyen munkában, és ami azt illeti,
régi otthonának bármelyik szolgálóját is.
Fürge Nyúl is érzett valami sajnálatfélét, és ez őt jobban
megdöbbentette, mint Brandyt. Nem kellene így lennie, mondta
magában. A lány toka volt, az ellensége. Gyűlölnie kellene. De valahol
mélyen be kellett vallania, hogy nem gyűlölte. Valahogyan, valami torz
módon azt remélte, hogy a fehér nő még esetleg a barátja lesz.
Mindkét nőnek nehezére esett szembenéznie az érzelmeivel, s
egyikük sem volt elég egyenes ahhoz, hogy bevallja a másiknak, mit
érez. Egy hosszú pillanatig némán néztek egymásra, majd végül Brandy
megfordította a lovát, és ellovagolt.
96
 Brandy elég messzire jutott aznap éjjel ahhoz, hogy jókora
távolságot tudjon közte és a tábor között, pihent egy kicsit hajnalig,
aztán visszaült a nyeregbe. Megdöbbentően jól haladt hosszú
utazásának első napján, majdnem annyit tett meg egy nap alatt, mint
annak idején a portyázó csapat. Az indián táborban töltött egy hónap jó
szolgálatot tett neki. Nemcsak azt tanulta meg, hogyan szokjon hozzá a
hőséghez, de a kemény munka, amit végzett nap mint nap, fejlesztette
az izmait, és olyan állóképességet alakított ki benne, ami teljesen
meglepte. Aznap este, mikor az ő maga rakott tűz mellett ült, és sütötte
a nyulat, amit csapdával fogott, kellemes érzései támadtak önmagával
kapcsolatban. Teljesen elégedett volt magával aznap, életében először
volt teljes egészében ura a sorsának, ez valami olyasmi volt, amit
nagyon kevés nő mondhat el magáról az ő társadalmi osztályából.
Komolyan kételkedett abban, hogy bármilyen társadalmi helyzetű nő
megcsinálta volna azt, amit ő tett azon a napon. A sikere a fejébe szállt,
és csak mikor nyugovóra tért, mikor lefeküdt a ragyogó csillagokkal
borított ég alatt, vékony takarója védelmében, csak akkor értette meg
igazán annak a jelentőségét, hogy otthagyta az indián tábort. Soha nem
látja viszont Tüzes Nyilat, soha többé nem hallja mély hangját, nem
figyelheti kecses, macskaszerű járását, nem érezheti magán sötét
szemének tüzét, nem ismerheti már azt az izgalmat, hogy karjaiba zárja,
és meleg ajkát az övére szorítja. Emlékeztette magát arra, hogy a férfi
erőszakkal vitte magával, hogy mindig engedelmeskednie kellett az
akaratának. Megpróbált valami haragot felkorbácsolni magában, de nem
tudta becsapni magát. Jókedve elpárolgott, és hosszú, nagyon hosszú
időbe telt, míg végre elaludt.

Két nappal később Brandy elért egy folyóhoz, amiről a szélessége

miatt azt feltételezte, hogy a Missouri. Dél felé fordította a lovát, és
követte a folyót, egy füves síkságon lovagolt keresztül, itt-ott egy-egy
magányosan kiemelkedő hegy nyújtózkodott a felhőtlen, vakítóan kék
ég felé. Minél messzebb jutott, annál szárazabbá vált a vidék, majd a
folyó elkeskenyedett, s már alig volt nagyobb, mint egy ér, és a fű is
csak imitt– amott nőtt barnás foltokban. De még mindig követte a
folyót, meg volt győződve róla, hogy a Missouri, azt gondolta, hogy a
97
vidék, amin keresztülhalad, csak egy átmenetileg száraz és rossz terület.
Mire rájött, hogy nem a Missourit követi, túl késő volt ahhoz, hogy
kijavítsa a hibáját, és visszaforduljon. Reménytelenül elveszett ezen a
sivatagos földön, amely tele volt érdekes vonalú hegygerincekkel és
dombokkal, amelyekből groteszk sziklacsúcsok nőttek, és különböző
színű oszlopok, és mély völgyek szelték keresztül-kasul száraz
folyóágyakkal.
Brandy napokig kóborolt ezen a terméketlen területen, nem tudta,
hogy körbe-körbejár. Mindegyik reggel újra betájolta magát, és elindult
kelet felé, de délre a nap perzselő gömbbé vált a vakítóan fehér égen,
sugarait visszaverte a szürke homok, s a fény olyan éles volt, hogy
szinte fájdalmat okozott a szemnek, és Brandy elvesztette minden
irányérzékét. Végül már azt sem tudta, hány napja vándorol céltalanul
ezen a területen, ahol nem volt sem víz, sem növényzet, és élőlények
sem, kivéve a kígyókat és gyíkokat, a lúgos por égette a szemét és az
orrlyukait, a szél állandóan fújt, felőrölve az idegeit. Az ötödik napon
elfogyott a vize. Másnap estére ajka kicserepesedett, és vérzett a
szomjúságtól, gyomrát az éhség mardosta, és eszébe jutott, hogy bátyja
mesélt neki egy lovassági őrjáratról, akik eltévedtek a sivatagban. Az
emberek megölték lovaikat, hogy megihassák az állatok vérét és
megegyék húsukat. Brandy komolyan fontolóra vette, hogy ugyanezt
teszi, de úgy érezte, nincs elég bátorsága ahhoz, hogy megölje a kancát.
A kis indián póni jó szolgálatot tett neki, és már tíz napja az egyetlen
társasága volt, olyan volt, mintha a barátja lenne. Talán ha a kanca
halna meg előbb, más lenne a helyzet, de tudta, hogy ez nem valószínű.
A póni sokkal erősebb, mint ő. Másnap reggelre már Brandynek ez a
lehetősége sem maradt. A kanca az éjjel eltűnt, nyilvánvalóan a maga
módján akart vizet keresni.
Aznap Brandy egyszerűen meg sem próbálta, hogy megtalálja a
pusztából kivezető utat. Túl fáradt volt hozzá.
Tudta, hogy meg fog halni, mint azok az emberek, akiknek a
kifehéredett csontjait látta elszórtan itt és ott az elmúlt pár nap alatt. És
azok sem mind indiánok voltak. Tudta, hogy legalább egy csoport fehér
volt, mert egy szekér maradványait is látta a közelben. Ekkor kénytelen
volt beismerni az egyértelmű igazságot: bolond volt, ha azt gondolta,
valaha is vissza tud jutni a népéhez. Most meg kell fizetnie ezért az
98
ostobaságért. És vajon miért? Hogy megóvja azt az értékes erkölcsét?
Ha választania kellene, bármikor az életét választaná az erénye előtt.
Mellesleg nem is volt olyan rossz az indiánokkal élni. Volt ennivalója,
fedél a feje fölött, ennyi szükséges az élethez. És igazán nem hiányzott
annyire az otthoni kényelem. És arra is volt lehetősége, hogy
találkozzon egy különleges emberrel. Brandy megpróbálta visszavonni
ezt az utolsó gondolatot, de nem tudta. A halál torkában nem volt helye
a hamisságnak. Most már nem tudta becsapni magát. Tüzes Nyíl igenis
különleges ember, olyan férfi, amilyennel még nem találkozott, és
bolond volt, hogy menekült előle. Ha fehér ember lenne, bizonyára
kezét– lábát törné, hogy megfogja magának, annak ellenére, hogy a férfi
tudott dühítő módon zsarnokoskodni is. Valahogyan megtörte volna,
vagy legalábbis rávette volna, hogy mindketten engedjenek. Nem, nem
hagyta volna, hogy ostoba gőgje megfossza attól, amit meg akart
szerezni. Engedte, hogy ez a nagyszerű fogás kicsússzon a kezei közül,
csak mert indián, és igen, ismerte be kegyetlenül őszintén, megtagadott
magától egy csodálatos élményt, amikor nem engedte, hogy a férfi
szerelmeskedjen vele. És most meg fog halni, és soha nem tudja meg,
milyen vele-vagy bármelyik más férfival.
Hirtelen eszébe ötlött valami. Talán Tüzes Nyíl utánajön, miután
visszatér a táborba, és rájön, hogy megszökött. Eléggé akarta-e őt a férfi
ahhoz, hogy ezt megtegye? Jókedve lett. Majd kételyei támadtak, és
reményei szertefoszlottak. Miért jönne utána, mikor olyan sok más nő
van a táborban, akik készségesek? Mellesleg meg sem találná ezen az
elhagyatott, isten háta mögötti vidéken.
Nagy szomorúság töltötte el, és becsukta a szemét. Ha lett volna egy
kis nedvesség a testében, egy könnycsepp csorgott volna végig az arcán.
Ó, gondolta komoran, bárcsak vissza tudná forgatni az idő kerekét!
Egészen máshogy viselkedne! Nem törődne azzal, hogy Tüzes Nyíl
csak kívánja, nem szereti. Nem is várna és nem is követelne tőle mást,
mint vágyat. Boldogan lenne szerelmi rabszolgája.
A nap hátralevő részében Brandy a forró homokon feküdt a tűző
napon, és lassan egyre gyengébb lett, elvesztette irányérzékét, és
hallucinációk gyötörték. A legkínzóbb látomása az volt, hogy egy
magas, sötét szemű, jóképű vadember hajol fölé.

99
 10.

De Brandy látomása, hogy Tüzes Nyíl áll fölötte, nem volt

hallucináció. Igaz volt. Mikor a dakota rátalált, az első pillanatban
eltöltötte a rémület, mert azt hitte, hogy a lány halott. Majd mikor
meglátta, hogy a szeme nyitva van, és nehezen bár, de lélegzik,
megkönnyebbülten felsóhajtott, a lova felé fordult, és gyorsan levette a
nyergéről lelógó vizestömlőt.
Brandy még mindig azt hitte, hogy hallucinál, mikor Tüzes Nyíl
mellétérdelt, karjával átfogta a vállát, és a vizet az ajkához emelte. A
férfi, aki ebben a vele incselkedő látomásban szerepelt, nem lehetett az,
aki elfogta és akarata ellenére magánál tartotta. Ennek a férfinak a sötét
szeme tele volt aggódással. Brandy nem akart inni, ezért Tüzes Nyílnak
majdnem hogy le kellett erőltetnie a folyadékot a torkán. A lány még
mindig nem tudta, hogy hol van, a víz felét visszaköhögte, és karjait
vadul a férfi felé lendítette. A dakota elmormolt egy káromkodást, s
közben azt gondolta: még a halál küszöbén is ellenem harcol.
– Hagyd abba! – mondta Tüzes Nyíl keményen. – Ki akarod locsolni
azt a kevés vizet is, amennyink még van? Türtőztesd magad, és igyál!
Brandy hirtelen megnyugodott. Felismerte a mély férfihangot és a
zsarnokoskodó hanghordozást. Nem lehet, hogy a szeme és a füle is
egyszerre űzzön tréfát vele. Aztán amikor a vállán érezte Tüzes Nyíl
erős szívének egyenletes dobogását, rájött, hogy a férfi valóban ott van.
Utána jött, gondolta, és őszinte öröm járta át. Hát tényleg utána jött!
Mikor újból ajkához emelte Tüzes Nyíl a vizestömlőt, készségesen
ivott, túlságosan készségesen. Mikor a férfi elvette a vizet, megpróbált
tiltakozni, de Tüzes Nyíl azt mondta:
– Nem, ne igyál egyszerre túl sokat. Nem tesz jót.
A következő két órában a férfi türelmesen és vigyázva adagolta
Brandynek a kortyokat, lassan töltötte fel nedvességgel. Mikor már
csökkenthétté a vízadagját, odaadott neki egy darab szárított húst.

100
Brandy túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy rágjon, megrázta a
fejét, és ezt motyogta:
– Nem, nem tudok rágni. Csak vizet kérek.
– Táplálékra is szükséged van, nemcsak vízre. – Tekintetével
gyorsan végigmérte. Sokkal soványabbnak tűnt, mint mikor utoljára
látta.
– Mióta nem ettél?
Brandy nem emlékezett rá, hogy mikor ette meg az utolsó szárított
húsdarabot, és ezen a sivár helyen nem volt semmilyen állat, amit
csapdával meg tudott volna fogni.
– Nem tudom – vallotta be.
Tüzes Nyíl méltatlankodva rázta a fejét, aztán letört egy darabot a
szárított húsból, és a lány szájához tartotta.
– Csak szopogasd.
– Nem, túl kemény. A nyelvem ki van cserepesedve, és fáj.
Ekkor Tüzes Nyíl a húsdarabot a szájába vette, s addig rágta, míg
meg nem puhult, aztán odanyújtotta a lánynak. Mikor látta, hogy
megint vissza akarja utasítani, keményen így szólt:
– Vedd el. A nyálamtól nem halsz meg. Nem ártott neked akkor sem,
mikor megcsókoltalak. Most sem fog.
Ezt nem tudta Brandy megcáfolni, mégis rettentően bizalmas dolog
elfogadni azt az élelmet, amit más a szájában tartott. Vonakodva
elfogadta a megpuhított húst, és amint szopogatta, azon tűnődött, vajon
miért is tétovázott. A szájában volt a férfi nyelve, mikor megcsókolta,
de akkor a semmivel sem törődő szenvedély vezette. De ez a tette most
szándékos volt, és azért tette, mert... miért is? Törődésből? Olyan
rettenetesen személyesnek tűnt, úgy foglalkozott vele, mintha kisgyerek
lenne. Tényleg ennyire érdekelte volna? Az öröm újabb hulláma futott
át rajta.
Tüzes Nyíl eltűnt egy rövid időre, és Brandy elszunnyadt. Mikor
felébredt, már sötét volt, és tűz égett mellette. Felült, és kábultan nézte a
táncoló lángokat. Tüzes Nyíl levett egy darab húst a nyársról, amit a tűz
fölött forgatott.
– Honnan szereztél fát a tűzhöz? – kérdezte.
– Egy szekér maradványai, innen pár mérföldnyire bukkantam rá.

101
 Brandy emlékezett a szekérre és a körülötte szétszórtan heverő
csontvázakra, és eszébe jutott, hogy milyen közel járt ő is ahhoz, hogy
hasonló sorsra jusson. Megborzongott.
Tüzes Nyíl megkerülte a tüzet, és odament hozzá, s átnyújtott neki
egy vékony sült hússzeletet. Brandy elfogadta, éhesen megette, aztán
megevett még egy darabot, és megkérdezte:
– Hol találtál ennivalót ebben a pusztaságban? Én nem láttam mást,
csak kígyót és gyíkokat.
– Hát az éppen kígyó volt, amit megettél. Csörgőkígyó.
Brandy szeme megtelt undorral, és keze a szája felé indult. Mikor
Tüzes Nyíl ezt meglátta, szigorúan rászólt:
– Ne merészelj undorodni és elveszíteni azt a kis ételt is. Tökéletes
táplálék, és lehet, hogy ez volt az utolsó friss hús, amit láttál két vagy
három napig. Még a kígyó is elég ritka erre.
Brandy megpróbálta legyőzni feltörő hányingerét. Bármennyire nem
szívesen is vallotta be, tudta, hogy Tüzes Nyíl igazat mond.
Meggondolatlanság lenne visszautasítani azt a húst. Igazából nem is
volt olyan rossz az íze, hasonlított a csirkéhez. Inkább az a gondolat
zavarta, hogy kígyót eszik.
Mikor Tüzes Nyíl látta, hogy a lány megpróbálja leküzdeni undorát,
és nem szabadul meg a hústól, újra megkönnyebbülést érzett.
Elviselhetetlen lenne most, hogy elveszítse a lányt az ostobasága miatt,
mikor olyan sokáig és keményen kereste. Visszalépett a tűz másik
oldalára, és leült, aztán némán nézte a lányt a lángokon át. Eszébe jutott
az a nap, mikor visszatért a Laramie-erődből, és rájött, hogy a lány
eltűnt. Az első, amit érzett, a düh volt, mert jó előre figyelmeztette,
hogy ne próbáljon megszökni. De mikor Brandy nyomai erre a sivár,
elhagyatott területre vezettek, és rájött, milyen nagy veszélyben van,
olyan érzés töltötte el, ami teljesen új volt a számára. Életében először
megismerte az igazi félelmet, de makacsul megtagadta, hogy túl mélyre
hatoljon az érzelmeibe. Csak annyit ismert el, hogy meg kell találnia a
lányt.
Míg Tüzes Nyíl ezeken a dolgokon töprengett, Brandy visszafeküdt,
megdöbbent azon, hogy még mindig milyen gyöngének érzi magát.
Majd a ropogó tűz hangja és barátságos melegének az ölelése elringatta,
becsukta a szemét, és elaludt.
102
 Tüzes Nyíl egy hosszú pillanatig vizsgálgatta Brandyt, miközben az
aludt. Aztán felállt, megkerülte a tüzet, és leült mellé. Rátette a takarót,
és jól bebugyolálta. Fel akart állni, hogy lefekszik a tűz másik oldalára,
de azon kapta magát, hogy képtelen rá, s ez zavarba ejtette. Tudta, hogy
a lánynak most nincs szüksége a testére, hogy melegítse. Ott volt arra a
takaró és a tűz. A védelmére sincs szüksége. Itt nincsenek vadállatok, és
még ha lennének is, a tűz éles fénye távol tartaná őket. Az a furcsa
érzés, hogy meg kell védenie, törődnie kell vele, elég zavaró volt, de a
vágy, hogy csak egyszerűen a közelében legyen, még érthetetlenebb
volt a számára. Úgy tűnt, mintha valami titokzatos módon a lány maga
mellett tartaná egy láthatatlan pányvára kötve. Egyszerűen képtelen volt
elmenni, tehetetlenül lefeküdt a lány mellé.

Másnap reggel Tüzes Nyíl elővezette egy közeli homokdűne mögül a

kis kancát. A lányt öröm töltötte el, hogy láthatja a pónit, amelyet
annyira megszeretett, és kedvesen felkiáltott:
– Ó, hála Istennek, hogy él! Hol találtál rá?
– Néhány mérföldnyire innen, visszafelé. Ismerősnek tűnt. –
Elhallgatott, szúrós tekintetet vetett Brandyre, és így szólt:
– Ha nem tévedek, ez azok közül a lovak közül való, amelyeket
Fürge Nyúlnak adtam.
Brandy tudta Tüzes Nyíl fekete szemének a villogásából, hogy
gyanította, Fürge Nyúl segítette őt a szökésben, és nem örült ennek.
Furcsa módon még azután sem, hogy ilyen közel járt a halálhoz, azután
sem akarta, hogy Fürge Nyúl bajba jusson miatta. Hiszen az
öregasszony figyelmeztette. Ártatlan arccal így szólt:
– Ó, igazán? Micsoda véletlen! Elloptam Fürge Nyúl nyergét – a
sátra előtt volt –, nem volt nehéz elcsenni a sötétben. De fogalmam sem
volt arról, hogy a ló is az övé, amit elvettem. Biztosan nagyon dühös
volt rám, mikor rájött, hogy mindkettő eltűnt.
Fürge Nyúl egy szót sem szólt sem a nyeregről, sem a lóról, ezért
gyanakodott ennyire Tüzes Nyíl. Rendszerint megragadott minden
alkalmat, hogy beárulja vagy kritizálja Brandyt.
– Hogy sikerül ellopnod a lovat az őrök orra előtt?
– Azt hiszem, egyszerűen szerencsém volt. A kanca elkóborolt a
többiektől – hazudott Brandy leleményesen.
103
 Tüzes Nyíl kénytelen volt elhinni Brandy történetét, mert el sem
tudta képzelni, miért segített volna Fürge Nyúl megszökni a lánynak,
miután ő megígérte neki, hogy továbbra is ellátja mindennel, és még
kevésbé tudta elképzelni, hogy Brandy miért hazudott volna, hogy
védje az öregasszonyt. Ők ketten biztos, hogy nem barátok. Csak arra
tudott gondolni, hogy Fürge Nyúl azért nem említette a nyerget és a
kancát, mert attól félt, hogy Tüzes Nyíl őt fogja hibáztatni, amiért olyan
gondatlan volt, és megkönnyítette Brandy szökését. Félretette gyanúit,
felnyergelte a kancát, és felsegítette rá Brandyt. Aztán felszállt a saját
lovára, egyik kezébe fogta a lány kancájának a gyeplőjét, és elindult.
Aznap az utazás éppoly fárasztó volt, és a nap éppoly forró, mint a
megelőző napokon, de valahogyan Brandynek nem tűnt olyan rossznak.
Vakon bízott abban, hogy Tüzes Nyíl kivezeti erről az ellenséges
vidékről, a villogó szürke homokból és a furcsa sziklaalakzatok
labirintusából. Azzal a tudattal, hogy hamarosan maguk mögött hagyják
ezt a nyomorúságos vidéket, minden sokkal könnyebben elviselhető
lett. De aznap késő délután, mikor meglátta a sivatagból hirtelen kiugró
kékes hegyeket, megdöbbent. Hogy az ördögbe sikerült ilyen hamar
ideérniük? – tűnődött. Hiszen neki hosszú napokba telt ilyen messzire
jutni! Mi történt a széles prérivel, amin keresztülvágott?
Mikor Tüzes Nyíl látta a zavart kifejezést Brandy arcán, kitalálta a
gondolatait, hátrafordult, és lovát a lány lova mellé irányította.
– Ha azt hiszed, hogy ez előttünk a Nagy Szarv Hegység, tévedsz. Ez
a Fekete-hegység.
Brandy meghökkent a férfi bejelentésén. Ha ez itt előtte a Fekete-
hegység, hogy lehet, hogy ő elvétette, mikor kelet felé haladt? A
hegyvonulat pontosan olyan nagynak tűnt, mint az, amelyik a dakota
falura nézett, ahonnan elmenekült. De azok a hegyek, amelyeket
legutoljára látott, a távoli Nagy Szarv Hegység volt, és még napokkal
ezelőtt. Annyira megzavarta a tűző nap, hogy észre sem vette a Fekete-
hegységet, és egyszerűen ellovagolt mellette?
Tüzes Nyíl most is kitalálta a gondolatait.
– Visszafelé jöttünk. A Fekete-hegység keletre van attól a területtől,
ahol eltévedtél.
– De miért megyünk kelet felé és nem nyugat felé? – kérdezte
Brandy teljesen megzavarodva. Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
104
 – Mégis visszaviszel a népemhez?
Tüzes Nyíl megmerevedett a nyergében, és kemény hangon így
válaszolt:
– Nem, már megmondtam neked, hogy soha nem viszlek vissza!
Brandy egyik énje hatalmas megkönnyebbülést érzett. Valahol a
szíve mélyén tudta, hogy nem akarja elhagyni a férfit. De egy másik
énjét felborzolta ez a zsarnokoskodó hang, mert fogadalmai ellenére,
amelyeket akkor tett, mikor azt hitte, haldoklik, még mindig sértette, ha
ilyen hatalmaskodóan bánt vele. Azt akarta, hogy ha a férfival marad,
akkor az a saját döntése legyen. Azt akarta, kérje meg, és ne
parancsoljon. A két ellentétes érzelem küzdött benne, és végül a
sértettség győzött. Dühös pillantást vetett Tüzes Nyílra, és haragos
hangon megkérdezte:
– Akkor miért megyünk arra?
– A hegyekbe megyünk, hogy pihenhess, és visszanyerd az erődet.
Hosszú lesz az út, míg visszaérünk a falumba, és ez a megpróbáltatás
elgyengített téged.
– Nem vagyok gyenge! – vágott vissza Brandy. Most, hogy felkelt a
haragja, mindenen megsértődött, amit a férfi mondott. – Egyáltalán nem
gyengültem le, az ördög vigyen el!
Megint kezdődik, gondolta Tüzes Nyíl, és az ő dühe is emelkedőben
volt. Mindenen vitatkozik – alig várja, hogy veszekedhessen velem.
Miért is törődött vele, miért jött utána? Ő volt a legdühítőbb nő, akit
valaha is ismert. És abban a pillanatban a legkevésbé sem látszott
legyengültnek, kék szeme villámokat szórt. Olyannak tűnt, mint aki
képes az utolsó csepp véréig küzdeni. De ez alkalommal Tüzes Nyíl
elhatározta, hogy nem adja meg neki azt az örömet, hogy
vitatkozhasson vele. Egyetlen szó nélkül megfordította a lovát, és
ellovagolt, maga mögött vezetve Brandy kancáját.
Brandy dühösen, mert a férfi hátat fordított neki, felkiáltott:
– Hallottad, mit mondtam? Nem vagyok gyenge.
Tüzes Nyíl nem válaszolt. Úgy tett, mintha a lány ott sem lenne.
Mivel a férfi tartotta Brandy kancájának a gyeplőjét, és a lány túl
gyenge volt még ahhoz is, hogy leszálljon, nem maradt más hátra, a
férfi széles hátára lövellte dühös pillantásait, és magában háborgott. De
ahogy telt az idő, még ez a néma forrongás is túl sok energiát követelt
105
volna tőle, s ennek nem volt most bővében, mert megpróbáltatása a
sivatagban tényleg kimerítette. Mire Tüzes Nyíl bevezette a kancáját a
zord hegyek közé, és megállította néhány égbe nyúló fenyő alatt,
éjszaka lett, s Brandy olyan kimerült volt, hogy alig vette észre, milyen
környezetbe került. Mikor Tüzes Nyíl felnyúlt, hogy segít neki leszállni,
a karjaiba zuhant, nem érzékelte a külvilágot.
Mikor másnap reggel felébredt, az első dolog, amit észlelt, a fenyők
átható illata volt. A következő dolog, amit észrevett, egy közeli patak
kövein csobogó víz hangja volt. Kábán felült, megpillantotta a kis tüzet,
amit Tüzes Nyíl rakott, aztán körülnézett, merre lehet a férfi. Egy
meredek hegyoldalon ütöttek tábort, mindkét oldalon és fölöttük is sűrű
fenyőerdő. A zord hegyeket bámulva látta, hogy a vonulatok csúcsain
hatalmas sziklák meredeznek, néhányukat annyira megdolgozott az eső
és a szél, hogy a kő csaknem fénylett. Minél magasabbra nézett, annál
sűrűbb volt az erdő, míg a magas, csipkés gerinceket egyöntetű zöld
borította be.
Hirtelen mozgást észlelt a közelben, megfordult, és látta, hogy Tüzes
Nyíl lép a tisztásra. Brandy teljesen elfelejtette tegnapi dühét, és arra
gondolt, milyen jóképű is a férfi, lenyűgöző a teste, és markánsan
szépek az arcvonásai. Egyetlen férfi sem – senki – nem tudna ilyen
méltóságteljesen és csendesen járni, mint ő. Macskaszerű lépteivel a
puszta erő légkörét árasztotta maga körül, rugalmas izmai duzzadtak
bronzszínű bőre alatt, egy ravasz barna macskára emlékeztette a lányt.
Igen, vallotta be néma csodálattal, igazán nagyszerű férfipéldány.
Tüzes Nyíl megállt a tűz mellett, és óvatosan Brandyre nézett, félig–
meddig arra számított, hogy a lány még mindig haragszik rá, és majd
újabb támadást indít ellene. Amikor a lány nem szólt, csak nézte,
megkísérelte, hogy köszönjön neki:
– Jó reggelt.
– Jó reggelt – válaszolt Brandy.
Ez a kellemes fogadtatás meglepte Tüzes Nyilat, örült neki, és
megzavarta. Ez azt jelentené, hogy fegyverszünetet kötöttek? Ha igen,
mik a feltételek? Még mindig egy kicsit óvatosan letérdelt a tűz mellé,
letette az íját, nyársra húzta a két nyulat, amit lőtt és már meg is
tisztított, és a tűz felé tartotta, hogy megsüljenek. Aztán Brandyt
figyelte a táncoló lángokon át. A sötét karikák már majdnem eltűntek a
106
szeme alól. Igen, jól tette, hogy idehozta. Egy vagy két nap ezekben a
hegyekben, s teljesen rendbejön. Levette a nyíllal teli tegezt a hátáról,
és leült a földre.
Brandy előreszegezte a fejét, és hallgatózott, egy madár vidáman
énekelt egy közeli fán.
– Miért hívják ezeket a hegyeket Fekete Hegyeknek? A föld nem
olyan sötét.
– Nem a talaj színéről nevezték el. A sötét örökzöld erdői miatt
hívják Fekete-hegységnek.
Brandy kinézett a sűrű erdőkkel borított hegyekre. Távolból
feketének tűntek, és a fölöttük lebegő kékes pára csak fokozta ezt a
benyomást. Majd visszatartotta a lélegzetét, amikor meglátott egy
őzsutát és pöttyös borját a tisztás másik oldalán, nem messze tőlük.
Alighogy eltűntek a fák közt, észrevett egy szarvast – egy nagy
tizenkettes szarvasbikát – messzebb a hegyoldalban. Hirtelen úgy tűnt,
hogy körülötte az erdőben mindenhol vadak vannak. Egy nyúl ugrott
elő egy bokorból, majd egy fogolycsapat igyekezett egyik cserje
védelméből a másik alá, és mókusok szaladtak fel a fákra, röpködtek
ágról ágra. Megpillantott egy állatot, amint egy lenyúló fenyőágat
rágcsál a velük szemben lévő hegyen. Bizonyos vonásaiban úgy nézett
ki, mint egy őz, de sokkal nagyobb volt.
– Mi az az állat? – kérdezte.
Tüzes Nyíl abba az irányba pillantott, amerre Brandy nézett.
– Jávorantilop. A nyarat szívesebben töltik az erdőben, mert ott
hűvösebb.
– Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ennyi vadon élő állatot
egy helyen. Hiszen még keresni sem kell őket. Alig tudom elhinni, hogy
még csak tegnap a sivatagban voltunk, ahol nincs növényzet, semmiféle
élet, kivéve – megborzongott az emléktől – a kígyókat és gyíkokat.
– Igen, ezért olyan különleges a Fekete-hegység a népem számára.
Teljesen körülveszi a forró, száraz, sivatagi vidék. A hegyek oázist
jelentenek ezen a területen, nemcsak azért, mert bővelkednek
állatokban, de hűvösebb és nedvesebb is itt, mint bárhol máshol a Vizek
Atyja és a Sziklás-hegység között.
– Most már értem, miért tartjátok ilyen nagyra ezt a hegységet.
Gyönyörű – válaszolta Brandy. Először ébredt tudatára annak, hogy
107
milyen furcsa nyugalom szállta meg, s hozzátette: – És olyan békés,
olyan... végtelenül békés.
Vajon ezért viselkedett ilyen barátságosan? – tűnődött Tüzes Nyíl. A
hegyek különleges varázsa alá került.
– Igen, ezért is olyan fontos a Fekete-hegység népemnek. Titokzatos
hely, szent hely, olyan hely, ahol a szellemek lakoznak.
– Szellemek? Úgy érted, halott emberek szellemei? – kérdezte
Brandy, s csodálkozott, miért nem érez félelmet.
– Nem, nem rossz szellemek. Jó szellemek. Gyógyító szellemek. Itt
nincs helye a haragnak, gyűlöletnek, sem másféle csúnya emberi
érzelemnek. Ezért olyan eltökélt a népem, hogy megtartja ezt a földet.
Tiszteljük ezt a helyet. Összeköt minket a Nagy Szellemmel.
Erről eszébe jutott Brandynek valami.
– Mi történt azon a megbeszélésen, a kormány embereivel, akik meg
akarták venni ezt a földet?
Tüzes Nyíl összevonta a szemöldökét.
– Először nem mentek jól a tárgyalások. Sok dakota dühösen
érkezett oda. Kis Nagy Ember és harcosai körbefogták a küldötteket,
rájuk fogták a puskáikat, és azt mondták, hogy akár most is elkezdhetik
a háborút. Ekkor a ti lovas katonáitok felsorakoztak velük szemben, és
előhúzták a karabélyukat. Foltos Farok törzsfőnök volt az, aki
megakadályozta a harcot. Azt mondta a forrófejűeknek, akik háborúzni
akartak, hogy harcolhatnak, akár ott mindjárt, ha ezt akarják, de ő nem
áll melléjük. Ezt természetesen nem akarták, és így visszatáncoltak.
Brandy el tudta képzelni, hogy a kormány megbízottai egy kicsit
megijedhettek, hogy csak hajszálon múlt az életük, különösen, mivel
két tűz közé kerültek volna, a lovasság és a félelmetes indiánok közé.
– Aztán mi történt?
– Később a küldöttek és Vörös Felhő leültek tanácskozni.
Megmondta nekik, hogy mit kér a Fekete– hegységért. Szükségtelen
mondanom, hogy a fehér emberek nem egyeztek bele Vörös Felhő
követelésébe.
– Mit kért?
– Hatmillió dollárt.
– Hatmilliót? – kapkodott levegőért Brandy. – Nem csoda, hogy
visszautasították. Van fogalmad arról, hogy milyen sok pénz az?
108
 – Nincs, de ez nem is fontos. A lényeg az, hogy nem adjuk a
hegyeket semennyiért, és most már a fehér ember is tudja. A küldöttek
még csak meg sem próbáltak alkudozni. Az igazság az, hogy meglepő
gyorsasággal távoztak.
Brandy a homlokát ráncolta. Ha Tüzes Nyíl azt hiszi, pontot tettek az
ügy végére, akkor sajnos téved. És ha Vörös Felhő azt hiszi, sikerült
becsapnia a fehér embert, ő is téved. A nagy dakota törzsfőnök
egyszerűen nem érti a fehéreket. Brandy tudta, hogy a küldötteket
zavarba ejtette, hogy olyan szituációba kerültek, hogy nem fizethetik ki
a követelt árat, és az indiánok is megrémíthették őket. Az életét tette
volna rá, hogy soha nem bocsátják meg a dakotáknak, hogy megalázták
őket, ha olyan gőgösek, mint azok a kormányhivatalnokok, akiket ő
ismert. Valahogyan majd szerét ejtik, hogy bosszút álljanak.

Miután ettek, Brandy felállt és bejelentette:

– Megyek fürdeni.
Mikor elindult, Tüzes Nyíl felállt.
– Nem, ne arra.
Brandy megfordult.
– Tudom, hogy a patak erre van. Hallom.
– A patak igen. De az a fürdéshez túl sekély. Elviszlek egy helyre,
ahol van egy mély tó.
Tüzes Nyíl a tisztás másik oldalán bevezette Brandyt az erdőbe. Ott,
egy magas szikla tövében kristálytiszta vizű medence csillogott egy
sziklamélyedésben. A változatos színű kövek Brandyt egy gyönyörű,
római fürdőre emlékeztették, amit egyszer egy képen látott. Mikor
Tüzes Nyíl látta a lány meglepett arcát, elmosolyodott.
– Próbáld ki a vizet.
Brandy a tó mellé térdelt, és belemártotta a kezét, arra számított,
hogy jéghideg lesz. De meglepetésére meleg volt, nagyon meleg.
– Néhány meleg forrás táplálja – magyarázta Tüzes Nyíl. – Azt
hiszem, a vizét megnyugtatóbbnak fogod találni, mintha hideg víz
lenne. De ne maradj egyszerre sokáig benne. A hőség elgyengíthet.
Brandy alig várta, hogy Tüzes Nyíl eltűnjön az erdőben, és
levetkőzhessen, majd elmerülhessen a tóban. Úgy tűnt, mintha évek óta
nem fürdött volna meleg vízben. Mikor a vízbe csusszant, úgy érezte, ez
109
a legcsodálatosabb dolog, amit valaha érzett, még nagyszerűbb, mint az
otthoni fürdések, mert nemcsak finoman meleg volt, de a tavat tápláló
források olyan erővel ömlöttek a tóba, hogy megmasszírozták fáradt és
fájó izmait, és megnyugtatták.
Megfürdött, a medence aljának homokját használta, hogy ledörzsölje
magát. Aztán kivette a hajából a két gyöngyökkel díszített szarvasbőr
szalagot, szétengedte, és elmerült a vízben, hátratartotta a fejét, s
hagyta, hogy a meleg víz végigörvényeljen vörösesbarna tincsein.
Olyan jó érzés volt, hogy sokkal tovább élvezkedett a vízben, mint
lehetett volna, még az sem zavarta, hogy a tónak meglehetősen erősen
kénes szaga volt. Mikor végül kijött, a bőre olyan vörös volt, mint a
cékla, és egy kicsit szédült.
Leült a tó szélére, és hagyta, hogy a levegő lehűtse a testét, aztán
ujjaival végigfésülgette hosszú haját, hogy megszáradjon. Még egy
kicsit nedves volt, mikor újra összekötötte, felvette szarvasbőr ruháját,
csizmáját a kezében vitte, s visszasétált a táborba.
Tüzes Nyíl már éppen jött elé a tóhoz vezető ösvényen. Megállt és
szigorúan így szólt:
– Mi tartott ilyen sokáig?
Hanghordozása bosszantotta Brandyt.
– Nem tudtam, hogy sietnem kellene – válaszolt mogorván. – Azt
hittem, azért jöttünk ide, hogy pihenjek, és visszanyerjem az erőmet.
Tüzes Nyíl tényleg azt akarta, hogy a lány pihenje ki magát, és
élvezze a fürdést, de mikor olyan sokáig maradt, aggódni kezdett.
Voltak veszélyes vadállatok is ebben az erdőben, medvék és hegyi
oroszlánok, és félelem gyötörte, hogy talán egy megtámadta Brandyt.
Gyorsan végigmérte, hogy biztos legyen abban, semmi baja. Nemcsak
hogy egy darabban volt, de bőre rózsásan ragyogott a forró víztől, és
haja fénylett, szinte lángolt a napfényben, mindettől gyönyörűnek és
kívánatosnak látszott. Az aggódás helyére új érzelem lépett,
szenvedélye feltámadt, és szinte lesöpörte a lábáról, mint egy hatalmas
hullám. Soha nem kívánta még ennyire a lányt, mint abban a
pillanatban, és haragudott magára, amiért ennyire hatott rá Brandy
szépsége és erőteljes nőiessége.

110
 – Ez nem ok arra, hogy ilyen sokáig fürdőzz – válaszolta kurtán, s
keményen küzdött, hogy visszaszorítsa akaratlan vágyát. Pihenhetsz a
táborhelyünkön. Veszély lapul az erdőben. Vadállatok.
– Nem félek a vadállatoktól! – válaszolta Brandy, s gőgösen
felvetette a fejét. – Ha félnék, nem szöktem volna meg.
Mikor felvetette a fejét, hajának vörös fürtjei mint lángnyelvek
táncoltak, és Tüzes Nyíl iránta érzett szenvedélye tovább nőtt.
– És én? – kérdezte, hangja rekedtessé halkult. – Nem tudod, milyen
veszélyt jelentek én, mikor előttem állsz ilyen gyönyörűen és
kívánatosan? Már elfelejtetted, hogy mi történt akkor éjjel, mikor azon
kaptalak, hogy meztelenül jössz ki a patakból?
Brandy azt hitte, hogy a tűz, amit Tüzes Nyíl szemében látott, a
harag tüze, de most már tudta, hogy nem. Valóban dühös volt, de
kívánta is a lányt. Annak az éjszakának az emlékét, mikor Tüzes Nyíl
vadul csókolta és simogatta, soha nem felejti. Hirtelen ugyanolyan tűz
borította el őt is, és a szíve sebesebben kezdett el verni. Szörnyen
kívánta, hogy a férfi újra megcsókolja – de ő csak nézte haragosan.
Elgyengült a vágyakozástól, úgy elgyengült a lába, hogy majdnem
összeesett, és anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, a férfi felé dőlt.
Tüzes Nyíl ezt a mozdulatot annak vette, aminek Brandy szánta.
Szilárd elhatározása ellenére, hogy ellenáll a csábításának, feladta
védelmi állásait, és gyámoltalan nyögés hagyta el az ajkát. Kinyújtotta a
karját, és magához húzta a lányt, puha mellét kemény mellkasához
szorította, medencéik és lábaik egymásnak feszültek. Sötét szeme
lángolt a vágytól és a haragtól önmaga iránt, hogy megadja magát a
szenvedélynek, lenézett a lányra, és ezt. motyogta:
– Nem tudod, hogy mit teszel velem, hogy milyen izgató vagy, addig
csábítasz, míg végül nem tudok ellenállni! – Csípőjét a lányéhoz
szorította, hadd érezze, mennyire kész arra, hogy magáévá tegye,
nehogy kétségei támadjanak arról, milyen hatással is van rá. –
Boszorkány vagy! Átkozott csábító!
Tüzes Nyíl ajka kemény, követelőző csókban csapott le Brandy
szájára, mert eldöntötte, hogy nem ad neki több haladékot, a magáévá
teszi, azt teszi vele, amit a szenvedélye diktál. Mikor Brandy
visszacsókolta, kis nyelve érzékien táncolt az övé körül, s remegő testét

111
még közelebb nyomta az ő testéhez, rájött, hogy a lány nem ellenkezik,
s az ajka most már lágyabban, simogatóbban csókolt.
A hirtelen változás, hogy Tüzes Nyíl a vad követelőzőből gyöngéd
csábítóvá lett, lehengerelte Brandyt. Ha lettek volna még kételyei,
bármiféle fenntartása, elsöpörte volna azokat az érzés, ahogyan a férfi
nyelve simogatott egy végtelen, lélegzetelállító csókban, amely
izgalomba hozta Brandyt. Még szorosabban simult hozzá. Majd
egyszerre vad izgalom kerítette hatalmába, megragadta a férfi tarkóját,
és teljes odaadással visszacsókolta.
Tüzes Nyíllal forgott a világ. Ahogyan érezte Brandy testét szorosan
hozzásimulni, mintha még többet akarna kérni tőle, valahol, agyának
hátsó részében azon tűnődött, vajon megint csak játszik-e vele. Hirtelen
haragra gyulladt. Száját eltépte a lány ajkáról, s vágytól rekedt hangon
megkérdezte.
– Tudod te, mit csinálsz? Vagy csak megint játszol velem?
Brandy kábultan nézett Tüzes Nyílra, és ezt motyogta:
– Nem... nem játszom.
– Kívánsz engem?
A kérdés betöltötte Brandy szenvedély bénította gondolatait, és nem
tudott nemet mondani. Úgy érezte, meghal, ha Tüzes Nyíl nem
folytatja, ha nem fejezi be, amit elkezdett. Akarta őt. Rettenetesen
kívánta.
– Igen – válaszolt zihálva.
Tüzes Nyíl büszkeségének ez nem volt elég. Eltökélt szándéka volt,
hogy nem adja meg Brandynek a lehetőséget, hogy megint
visszautasítsa. Többet akart, mint egyszerű beleegyezést.
– Nem. Ez nem elég. Ki kell mondanod.
Rövid tétovázás után Brandy elsuttogta:
– Kívánlak.
Tüzes Nyíl alig mert hinni a fülének. Sötét szemével végigkutatta a
lány arcát, kereste annak jelét, hogy be akarja csapni. De nem fedezett
fel ilyesmit, ezért így szólt:
– Ne felejtsd el: ha hazudsz, csak magadat hibáztathatod, mert nincs
olyan földi erő, ami most már megállíthatna. Az enyém vagy. Teljesen
az enyém!
Ezzel karjába kapta a lányt, és visszavitte a táborhelyükre.
112
 11.

Mikor Tüzes Nyíl visszavitte a lányt a táborhelyükre a sötét erdőn

keresztül, Brandynek nem voltak kétségei, eldöntötte, hogy hagyja,
hogy a férfi szeretkezzen vele. Szerette volna kifejezni azokat a feltörő
érzéseket, amelyeknek semmi – de végeredményben mégis nagyon sok
– közük volt a szenvedélyhez. De beleegyezésének fő oka az volt, hogy
Tüzes Nyíl szerelmes tüzet gyújtott benne, olyan tüzet, amely a férfi
érzéki jelenlétében mindig fellángolt. Soha életében nem volt még ilyen
élesen tudatában egy férfi izgató férfiasságának és közelségének.
Érezte, ahogy erős karja átfogja a hátát és a térdét. Mellkasának
sziklakemény izmai az oldalához simultak, olyan volt, mintha
keresztülégetné szarvasbőr ruháját. Egyik keze, a hosszú, karcsú ujjak a
jobb melle alatt szorították, gyötrően közel ahhoz a helyhez, ahol
vágyódva fogadta volna már a simogatását. Fejét a férfi széles vállán
nyugtatta, arcát hosszú, selymes hajának sűrű fürtjei csiklandozták,
szája olyan közel volt Tüzes Nyíl torkának bronzszínű oszlopához,
hogy szinte megízlelhette sós bőrét. A férfi különleges illata körülölelte,
még tovább izgatta már így is felingerelt érzékeit, és erős szíve egy
ütemre vert határozott lépteivel, amelyek egyre közelebb vitték őt ahhoz
a sóváran várt pillanathoz, mikor magáévá teszi. Mire Tüzes Nyíl
besétált a napfényben fürdő tisztásra, ahol a táboruk állt, és a takaróra
tette Brandy lábát, a kialudt tűz mellé, Brandy már annyira várta, mi fog
történni, hogy testének minden idegszála feszes volt, mint a gitárhúr, és
az ajka szinte fájt a sóvárgástól, hogy a férfi megcsókolja.
Tüzes Nyíl vágya a legkevésbé sem csökkent. Szinte tombolt benne.
Hatalmas akaraterőre volt szüksége ahhoz, nehogy a földre dobja a
lányt, és egy csapásra magáévá tegye. Röviden, igaz, de eltűnődött
azon, miért nem tett így – egyszerűen kielégítette volna a vágyát a
lánnyal. Végül is a foglya. Jogában áll. Nem erőszakolná meg – a lány

113
bevallotta, hogy hajlandó rá. De furcsa módon Tüzes Nyíl nem gyors
párosodást akart, hanem ízlelgetni ezt a régóta várt egyesülést, és azt
akarta, hogy Brandy is élvezze.
A keze remegett a szigorú megtartóztatástól, amit magára erőltetett,
ujjaival végigszántott Brandy haján, tarkójánál fogva magához húzta a
fejét, és megcsókolta. Puha ajkai forró vasként égették a száját, és újra
figyelmeztetnie kellett magát, hogy lassan haladjon előre. A lány ajkait
harapdálta, és nyelvével meg-megérintette szájának nagyon érzékeny
sarkait. Brandy felnyögött a gyönyör első vibrálásától. Ez a torokhang
megrendítette az önuralmat, amellyel Tüzes Nyíl visszatartotta vágyát.
Állati morgás hagyta el a torkát, amint egyre szorosabbra vonta az
ölelését, és a szája fogva tartotta a lány ajkait egy mély, birtokolni
vágyó, igéző csókban, amely szabad folyást engedett a szenvedélyének,
és Brandy már így is kábult érzékeit a végsőkig korbácsolta.
Ajkaik még mindig abban a szenvedélyes csókban egyesültek, mikor
Tüzes Nyíl a takaróra húzta Brandyt, és fölé emelkedett. Brandy
számára csodálatos érzés volt, hogy a testén érzi a férfi testét, karjait a
férfi széles válla köré fonta, s még közelebb húzta, elveszett ebben a
lélegzetelállító csodában, a férfi heves csókjának szíven ütő
izgalmában. Kezei lázasan fedezték fel a hátának és vállának izmait,
mintha nem tudná eleget érinteni, mintha megpróbálná magába szívni a
férfit az ujjain keresztül.
Brandy egy meleg, rózsaszínű felhőn lebegett, teljesen
megfeledkezett arról, hol is van, mikor Tüzes Nyíl levette róla
szarvasbőr ruháját. Felszisszent attól a csodától, hogy meztelenül látja a
lányt, mert az éles fényben bársonyos bőrének volt valami áttetsző
csillogása. Makulátlan volt a teste. Tüzes Nyíl egy kicsit hátrább
húzódott, és onnan itta be a lány szépségét, mohón falta tekintetével a
puha vállakat, magas, telt, rózsaszín hegyű melleit, vékony derekát,
csípőjének finom domborulatát. Tekintetét egyre lejjebb vitte, és
megállt a lány kerek combjai közötti sötét, vöröses háromszögön. A
szája kiszáradt, és a homloka lüktetett. Kénytelen volt tekintetével
továbbsiklani a lány hosszú, kecses lábaira.
Míg Tüzes Nyíl olyan merészen bámulta, Brandy egy kicsit magához
tért. Teste zavart pírba borult, mert hirtelen túlságosan kitárulkozónak
érezte magát fényes nappal. Már éppen el akart mozdulni Tüzes Nyíl
114
mellől, hogy betakarja meztelenségét, mikor a férfi szeme találkozott az
övével. Az őszinte vágy, amit a lány a férfi sötét szemében látott, a
földre szegezte, és hihetetlenül elgyengítette.
– Gyönyörű vagy, egyszerűen gyönyörű – dünnyögte Tüzes Nyíl
rekedten, s egyik kezével elindult a lány oldalán, hogy megérintse puha
mellét.
Nehezen tudta volna Brandy megmondani, mi volt rá a
legvarázslatosabb hatással – Tüzes Nyíl rekedtes hangja vagy ujjainak
érintése. Mindkettő csak fokozta a vágyát. A férfi újra és újra
gyöngéden megcsókolta, aztán könnyed, harapdáló csókokkal borította
a nyakát, vállát, lassan, milliméterről milliméterre haladt lefelé, addig
gyötörve Brandyt, míg az úgy nem érezte, hogy sikítani tudna a
gyönyörtől.
Tüzes Nyíl kezei lassan végigsimogatták Brandy testét, ujjai olyan
könnyedén járták be minden egyes porcikáját, hogy a lány lélegzete
elállt, és úgy tűnt, minden idegvégződése válaszol az érintésre. S akkor,
amint a férfi keze a combja közé siklott, Brandy tudta, hogy a férfi még
több gyönyört fog nyújtani neki.
A férfi másik kezével türelmetlenül lerántotta magáról
lábszárvédőjét, aztán csuklójának gyors mozdulatával kioldozta azt a
bőrszíjat, ami az ágyékkötőjét tartotta. Amint a ruhadarabjai lehulltak
róla, újból Brandy fölé emelkedett. Térdével széjjelebb nyomta a lány
lábait, és elhelyezkedett a combjai között.
Brandy kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi a lábai között térdel.
Lassan, ábrándozva végigkalandozott tekintetével a férfi jóképű arcán,
különlegesen széles vállán, majd izmos mellkasán és feszes hasán.
Aztán megmerevedett, szemét nem tudta levenni a férfi lábai közötti
merész, merev húsdarabról. A hegye csillogott a napfényben, és
óriásinak látszott.
Tüzes Nyíl a Brandy szemében megvillanó félelmet félreértette, és
azt hitte, a lány meggondolta magát. Átkozta magát, amiért ilyen
bolond volt. A fák árnyékába kellett volna vinni, nem a ragyogó
napfényre. Most megint vissza fogja utasítani, és nem hiszi, hogy most
már abba tudja hagyni, ez alkalommal nem.

115
 – Ha azon gondolkodsz, hogy visszautasítasz, ne tedd!
Megmondtam, hogy nincs földi erő, ami megállíthatna – még én magam
sem.
– Nem utasítalak vissza – válaszolta Brandy zavart érzelmekkel,
mert bár Tüzes Nyíl férfiasságának a mérete megrémítette, különös
módon izgatta is. – Csak... olyan nagy. Attól félek, fájni fog.
Tüzes Nyíl Brandy megjegyzését a méretről burkolt bóknak vette.
Mint minden indián férfi, úgy hitte, hogy nemi szervének a méretével
mérhető férfiúi nagysága, és büszke volt rá.
– Nem fogok fájdalmat okozni – mondta gyöngéd, nyugtatgató
hangon. – Talán egy kicsit, először, de nem nagyon.
Tüzes Nyíl a tettek embere volt, és a kezébe vette a dolgok
irányítását. Előrehajolt, és olyan tűzzel csókolta meg Brandyt, hogy
forgott vele a világ, és eltűnt minden tétovázása, erre számított
nyilvánvalóan a dakota is. Ahogy a férfi keze simogatta, és a
végtelenségig izgatta, nem is vette észre, hogy lassan, nagyon lassan
beléhatolt. Még akkor is, mikor szüzességének korlátját áttörte, a rövid
fájdalmat semmivé tette az a csodálatos érzés, amit a férfi a szájával és
a kezeivel idézett elő. Brandy csak akkor tért magához, mikor a férfi
már mélyen benne volt, és befejezte a csókot. Hihetetlen volt, ahogy a
teste kitágult, hogy helyet adjon a férfinak.
Aztán Tüzes Nyíl mozogni kezdett – lassú, érzéki mozdulatokkal,
amely olyan tüzet gyújtott, és olyan idegvégződéseket ébresztett fel,
amelyek létezéséről Brandy eddig nem is tudott. Úgy érezte, elemészti
ez a tűz. Majd Tüzes Nyíl egyre gyorsabban és erőteljesebben kezdett el
mozogni, testüket olyan ősi ritmusban ringatta, amely olyan régi, mint
maga az idő, és újabb és újabb gyönyör támadott
Brandy érzékeire. A teste lüktető várakozás lett, és ez a várakozás
egyre sürgetőbbé és sürgetőbbé vált. Lábait Tüzes Nyíl keskeny csípője
köré fonta, még mélyebbre vonva őt magába, érzései mintha szét
akarnák feszíteni a bőrét. Aztán hirtelen Tüzes Nyíl megmerevedett
fölötte, felnyögött, és elgyöngülten Brandyre zuhant. Brandy
döbbenetére az élmények megszűntek, s furcsa, csalódott érzés maradt
utánuk.
Tüzes Nyíl az oldalára gördült, és magához húzta Brandyt, fejét a
vállára vonta. A lány hálás volt figyelmességéért – nem tudta volna
116
elviselni, ha otthagyja, amint vége van. Úgy érezte volna, hogy csak
használták. De arról nem tehetett, hogy becsapva érezte magát, s
eltűnődött rajta, miért. Tüzes Nyíl persze csodálatos élményeket
ismertetett meg vele szeretkezés közben, és ez nagyon izgalmas volt.
De valahogyan úgy érezte, hogy a végén a férfi sokkal nagyobb
gyönyörhöz jutott, mint ő. Ez így természetes? – tűnődött. A férfiaknak
mindig jobb? Arra gondolt, hogy ez nem is lepné meg. A világ a
férfiaké, ők végzik az izgalmas dolgokat, míg a nőktől elvárják, hogy
egyhangú életet éljenek a háttérben, és mindig a rendelkezésükre
álljanak.
Míg Brandy a férfiak iránt érzett haragját táplálta, mert azok mindent
jobban élveznek az életben, mint a nők, Tüzes Nyíl megkérdezte:
– Megbántad?
A kérdés arculcsapásként érte Brandyt, és egy kicsit meghökkentette.
Nem, nem bánta meg – úgy látszik, ennek meg kellett történnie
közöttük, és izgalmas élmény volt. Csak hát a vége olyan furcsa volt,
olyan megmagyarázhatatlanul hirtelen történt.
– Miért kérdezed?
– Úgy magadba fordultál. Már bánod?
Az ördögbe, miért kell neki mindent észrevennie! – gondolta
Brandy.
– Nem, nem bántam meg.
– Akkor mi baj van?
– Azt hiszem, én egy kicsit... csalódott vagyok – vallotta be. – Azt
hittem, jobb lesz a végén.
Tüzes Nyíl örült, hogy Brandy nem bánta meg a szeretkezésüket. Ő
sem bánta meg. A legizgalmasabb élmény volt egész életében, és az
izzásig hevített tetőpont szinte félelmetes volt az intenzitásával. Attól
félt, hogy ha Brandy megbánta, akkor a következő alkalommal vissza
fogja utasítani, és ő még mindig kívánta, talán még jobban. Halkan,
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ez érthető. Ez volt az első ilyen élményed. A tested tapasztalatlan,
az izmaid még nem szoktak hozzá a szeretkezéshez. Időbe telik, míg
teljes egészében élvezni tudod.
Brandyt felvillanyozta az érzés, hogy még nagyobb gyönyöröket fog
átélni, de később rájött, hogy tudnia kellett volna. Érezte akkor, hogy
117
nagyon a határán jár valami csodálatos dolognak, mikor Tüzes Nyíl
abbahagyta. Hirtelen tudni akarta, milyen is lehet az a csodálatos érzés.
– Mikor csinálhatjuk újra? – kérdezte, majd elpirult a saját
merészségén.
Egyenes kérdése egy pillanatra meghökkentette Tüzes Nyilat. Egy
indián lány tartózkodóbb lett volna. Úgy tűnt, Brandy éppannyira nyílt
és durván őszinte a sexszel kapcsolatban is, mint minden másban.
Mosoly futott át Tüzes Nyíl arcán, mikor megértette, hogy a lány
sürgetését bóknak is lehet venni, amivel szeretői ügyességét illette.
Nyilvánvaló, hogy annyira azért nem lehet csalódott.
– Azt hiszem, egy kicsit várnunk kellene, hogy időt adjunk a
testednek arra, hogy elmúljon a fájdalom.
Igen, valóban, Brandy fájdalmat érzett a lábai között, de nem elég
nagyot ahhoz, hogy várni akarjon, és ami azt illeti, őszintén csalódott
volt. Aztán hirtelen elöntötte az önutálat. Mi szállta meg? Az is elég
rossz volt, hogy úgy viselkedett, mint egy indián ringyó, gondolkodás
nélkül felajánlotta magát egy férfinak – ráadásul a fogvatartójának –, és
most még könyörög neki, hogy szeretkezzen vele újra! Nem maradt már
semmi büszkeség benne? És mit gondolhat róla a férfi? Azt, hogy nincs
benne semmi szégyenérzet?
Valahol a szíve mélyén Brandy azt szerette volna, ha Tüzes Nyílnak
jó véleménye van róla. Azt akarta, hogy a férfi csodálja őt. Ezért volt
olyan mérges, mikor a férfi arra utalt, hogy ő gyenge. Hányadán áll
vele? – tűnődött. Bár nem is olyan régen még azt gondolta, hogy
megelégedne azzal is, ha a szeretője lehetne, most már többet akart,
mint csak az asszonya lenni. Érzett-e a férfi mást, mint vágyat iránta?
Nagyot nyelt, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
– Miért jöttél utánam?
Brandy újabb egyenes kérdése meghökkentette Tüzes Nyilat.
Gondolkodás nélkül válaszolt:
– A foglyom vagy. Az én népem nem szokta hagyni, hogy a fogoly
elszökjön, s az sem szokásunk, hogy visszavigyük őket a népükhöz.
– Szóval csak azért, hogy megőrizd a tekintélyed a többiek előtt?
Brandy sértődött hangja valahol mélyen megérintett egy húrt a
férfiban. Ugyanazt a magyarázatot adta most a lánynak, mint a
törzsének, mikor bejelentette, hogy elindul a lány után, de ennek már
118
nem nagyon volt maga előtt hitele. Kénytelen volt beismerni, hogy
ennél sokkal mélyebb oka van annak, hogy utánajött.
– Nem, nem ez az egyetlen oka annak, hogy utánad jöttem. Vágyom
rád, jól tudod.
Brandy titokban többet remélt, de valami azt súgta neki, hogy ne
erőltesse. Pillanatnyilag meg kell elégednie a szenvedélyével. De ez
még csak a kezdet, és Brandy eltökélt szándéka volt, hogy ennél még
többet akar kapni. Megesküdött rá, hogy a férfi belé fog szeretni.
Nem sokkal ezután Tüzes Nyíl felöltötte ágyékkötőjét, és elhagyta a
tábort, hogy valami vadat keressen a vacsorájukhoz. Brandy visszament
a meleg forrásokhoz, hogy megfürödjön, hagyta, hogy a gyógyító vizek
simogatásukkal enyhítsék a fájdalmat a lábai között. A földre terítette
szarvasbőr ruháját, és nedves agyaggal megtisztította, aztán visszament
a táborhelyükre.
Már szürkült, amikor besétált a tisztásra, és a lenyugvó nap arannyal
vonta be a sötét hegytetőket. Tüzes Nyíl újabb tüzet rakott, és megsütött
fölötte egy pulykát. Mikor Brandy leült a takaróra a tűz mellé,
megkérdezte:
– Visszamentél a tóhoz?
– Igen, csodálatos érzés fürdeni benne – vallotta be Brandy. – Nehéz
lesz itthagyni. – Tűnődve meredt maga elé. – Szerinted hogyan
melegszik fel a víz?
– A föld alatt bizonyos helyeken nagyon sok hő halmozódik fel.
Hogy miért, nem tudom. De a Nagy Szarv Hegységtől nyugatra egy
területen a forró víz a levegőbe lövell százlábnyi magasra, és hatalmas
gödrökben forr az agyag. Mikor egy hegyből kilövell a gőz, hallod már
mérföldekről. Sűrű erdő borítja azt a helyet, olyan, mint ahol most
vagyunk, csillogó, tiszta patakokkal, jéghideg tavakkal és magas
vízesésekkel. Az a hely is teli van titkokkal, a népem szent helye,
minden indián tiszteli.
Brandy tudta, hogy a férfi milyen helyről beszél, nagyon jól írta le a
gejzíreket. Olvasott egy újságcikket néhány évvel azelőtt, amely arról
szólt, hogy a kormány nemzeti parkká fogja nyilvánítani azt a területet,
mert minden különleges természeti jelenség megtalálható ott. Úgy
látszik, a fehér ember magának követel még egyet az indiánok szent
helyei közül; a vele szemben ülő dakota nem tudta, hogy a fehér
119
emberek már azt is birtokolni akarják. Brandynek már megint
szégyellnie kellett magát a népe helyett.
Aznap este, egy kicsit később, Tüzes Nyíl újra a magáévá tette
Brandyt. Azzal kezdte, hogy addig csókolta, míg a lány el nem
gyengült, és zihált, s akkor rekedt hangon közölte vele, hogy csodálatos
eksztázist fog átélni. Ezt az ígéretét Tüzes Nyíl be is tartotta.
A lány mellé feküdt, és gyöngéden csókolgatta meztelen vállát, aztán
könnyű csókokkal hintette be a mellét. A férfi hosszú, selymes haja
olyan érzékien súrolta a lány bőrét, mint az ajkai és a nyelve. Amint a
szájába vette az egyik duzzadt mellbimbót, Brandy máris átadta magát a
gyönyörnek, teste felívelt, hogy a férfi még jobban hozzáférhessen,
szinte megdicsőült, amint a forró, gerincbizsergető hullámok elöntötték,
levegőért kapkodott, mikor a férfi tenyerébe vette a másik mellét, és
ujjaival ingerelte, ezzel kétszeresére növelte a hihetetlen gyönyört.
Tüzes Nyíl ledobta ágyékkötőjét, és a lány fölé térdelt. Brandy
nagyon is készen állt a befogadására, úgy tűnt, mintha testének minden
idegszála hirtelen abba az égő, fájó testrészbe futott volna. A férfi lassú,
óvatos benyomulása a gyönyör csúcsa volt, olyan intenzív élvezet, hogy
azt hitte, sikítani fog.
A férfi Brandy fölé hajolt, és figyelte az arcát, amint magával vitte
felfelé azon a mámoros úton, eltökélten arra, hogy a lánynak is éppoly
nagy öröme lesz egyesülésükben, mint neki. Csak akkor, mikor a lány
szeme a csodálattól felpattant, és hallotta örömteli kiáltását, csak akkor
engedte el saját gyönyörének fékjeit.
Hosszú ideig csak feküdtek, szaggatott lélegzetük szinte belekarcolt
az éjszakai levegőbe, elmerültek egy édes ölelésben, Tüzes Nyíl sötét
fejét Brandy puha nyakának hajlatába temette. Majd megcsókolta a
fülét, és felemelte a fejét, hogy lássa az arcát.
Brandy álmodozó tekintettel felnézett, és megsimogatta a férfi széles
vállát, ami csillogott az izzadságtól a tűz fényében. Sugárzóan
elmosolyodott, aztán megilletődött hangon ezt suttogta:
– Ó, hát ez csodálatos volt. Egyszerűen csodálatos. Köszönöm
neked.
Tüzes Nyíl furcsa gombócot érzett a torkában, s meg sem tudott
szólalni. Idegen volt tőle az az érzés, hogy valami elborítja a szemét.
Teljesen elbűvölve, gyöngéden megcsókolta Brandy ajkát, és az
120
oldalára gördült, a lány fejét a vállára húzta, és az égre bámult, a
csillagokra.
Gyönyört akart adni Brandynek, ajándékként a lábához tenni. De
nem értette, miért érezte fontosnak, hogy kielégítse a lányt, és az, hogy
ezt sikerült megtennie, miért érintette őt ilyen mélyen. Még soha nem
érzett ilyen boldogságot és ilyen tökéletes elégedettséget.

12.

Két nappal később Brandy nagy bánatára elindultak a Fekete-

hegységből a dakota falu felé. A gyönyörű hegyekben tett rövid
látogatásuk olyan csodálatos volt, hogy azt kívánta, bárcsak ott
maradtak volna örökre, csak ők ketten. Olyanok voltak, mint Ádám és
Éva a Paradicsomban, a bűnbeesés előtt. Tüzes Nyíl még jó néhányszor
szeretkezett vele a második napon, a mennyekbe röpítette őt. Még akkor
is, mikor nem azokat az új, izgalmas érzéki gyönyöröket élvezte,
amelyekkel a férfi ismertette meg, volt valami különleges az
együttlétükben, bár nagyon kevés szó esett köztük. Néma szövetség volt
ez, amely úgy tűnt, furcsa nyugodtságot kölcsönöz nekik, s ez nem
csupán szükségtelenné, de nem kívánttá is tette a szóbeli érintkezést,
mintha mindketten érzékelték volna, hogy ha megtörik ezt az ősi
csendet, veszélybe kerül törékeny új kapcsolatuk. Hát igen, Brandy nem
szívesen ment el. Attól félt, hogy ő és Tüzes Nyíl soha többé nem fogja
élvezni ezt a bizalmasságot és ezt a különleges közelséget.
Tulajdonképpen a bensőségesség volt az, ami miatt Tüzes Nyíl úgy
döntött, hogy egy nappal korábban indulnak, mint eredetileg tervezte,
mert valahol mélyen félt ettől az érzéstől. Nem tudta, hogy a hegyek
varázsereje vagy Brandy bűvölte-e el, de úgy tűnt, nincs többé semmi
önuralma. Mióta csak megízlelte Brandy féktelen szenvedélyét, olyan
volt, mintha nem érné be vele. Itt maradhatott volna a hegyekben
121
örökre, hogy minden idejét azzal töltse, hogy szeretkezik Brandyvel.
Kezdte azt hinni, hogy a lány neve sokkal többet elárul róla, mint
amennyit az apja szeretett volna. Igazán olyan volt, mint a tüzes víz –
nemcsak bódító, de olyan is, mint a kábítószer, nem lehetett lemondani
róla – és Tüzes Nyíl nagyon jól tudta, hogy az indiánok milyen
hajlamosak arra, hogy rászokjanak az italra. A bukását jelentené,
megfosztaná férfiasságától, gyengévé és erőtlenné tenné. Már most is
lány varázserejének a hatása alá került. Nem csupán esztelen
szenvedély kerítette hatalmába, de mikor kielégítette, az a furcsa
elégedettség, amit érzett a lány jelenlétében, kitörölte belőle a népe
iránti kötelességtudatot. Semmi dolga nem volt itt, csak enyelgett a
sápadtarcúval. A falujában pedig szükség volt rá.
Tüzes Nyíl annak ellenére, hogy kényszerítette magát, csak arra
gondoljon, hogy kötelezettségei várják a faluban, késleltette a
visszatérésüket, a leghosszabb útvonalat választotta, és minden este a
szükségesnél korábban állt meg. Ha sietnek, három nap alatt
megtehették volna az utat, de így öt napba telt. Mikor végül
belovagoltak az indián táborba, Tüzes Nyíl szemtől szembe találta
magát a bátyjával.
Sárga Róka Tüzes Nyílról Brandyre pillantott, majd az öccséhez
fordult, és megjegyezte:
– Sokkal tovább voltál távol, mint vártam. Messzire juthatott a lány.
Tüzes Nyíl nem akarta bevallani a bátyjának, hogy foglyát, miután
rátalált, a Fekete-hegységbe vitte, hogy pihenjen, aztán pedig
kellemesen töltötte vele az idejét. Sárga Róka kinevetné, mert hagyta,
hogy a sápadtarcú kihasználja az érzelmeit.
– Eltévedt a sivatagban. Sokáig tartott, míg megtaláltam.
Sárga Róka a tekintetével végigvizslatta Brandyt.
– Ahhoz képest, hogy min ment keresztül, nem is néz ki rosszul.
A bátyja gyanakodott? – Tüzes Nyíl eltűnődött, mert valami pajkos
csillogást vett észre bátyja szemében.
– Erős lány ez – válaszolta, aztán hozzátette, mert nem akarta, hogy
bóknak tűnjön a megjegyzése – ahhoz képest, hogy sápadtarcú.
Sárga Róka Brandy kezére pillantott, és mikor látta, hogy nincs
megkötözve, megkérdezte:
– Önként jött vissza?
122
 Tüzes Nyíl összevonta a szemöldökét. Brandy szívesen jött vissza –
egy kicsit túl szívesen is ahhoz képest, hogy régebben annyira akarta a
szabadságát, hogy még a szökést is megkísérelte. Mióta rátalált, csak
egyszer említette, hogy vigye vissza a népéhez. Olyan határozottan
válaszolt neki akkor, olyan keményen, hogy végül elfogadta a sorsát?
Azért engedte, hogy a magáévá tegye, mert úgy érezte, többé nem tud
küzdeni a közeledései ellen, úgy gondolta, hogy bölcsebb, ha megadja
magát neki, és kihasználja a helyzetet? Mindenesetre tudta, hogy hibái
ellenére Brandy nem ostoba. Szívében a túlélők közé tartozott, olyan
ember volt, akinek határozottságát és kitartását értékelni tudta. De az a
gondolat, hogy Brandy esetleg azért lépett bizalmasabb kapcsolatba
vele, hogy fogságát elviselhetővé tegye, nem tetszett neki. Valahol
mélyen, egyik énje azt akarta, hogy a lány önmagáért kívánja őt; egy
másik, amely a felszínesebb dolgokra figyelt, gyanakodott a lány
indítékaira, s attól félt, hogy a lány hidegen és számítóan az ő
látszólagos kielégíthetetlen vágyát fegyverként használja ellene. Élesen
a lányra pillantott. Aztán mivel tudta, hogy a bátyja még mindig
válaszra vár, egy kicsit elkésve a szemébe nézett, és azt mondta:
– Rájött, hogy milyen butaság megszökni. Az ostobasága majdnem
az életébe került. Nem fogja még egyszer megpróbálni.
Az, hogy Tüzes Nyíl és Sárga Róka úgy beszéltek róla, mintha egy
árucikk lenne, már felszínre hozta Brandy szunnyadó sértettségét. De
mikor Tüzes Nyíl ráadásul ostobának nevezte, és kijelentette, hogy nem
fog még egyszer megszökni, s mindezt olyan hangon, amely tele volt
arroganciával, hirtelen életre kelt. Csodálatos kék szeme villámokat
szórt. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Tüzes Nyíl, mivel attól
tartott, hogy megalázza bátyja előtt azzal, hogy nem engedelmeskedik
neki, elvágta az utat szavai előtt, s ráparancsolt:
– Nem! Tartsd a szád!
– Miért tartanám? – vágott vissza Brandy dühösen, a teste a haragtól
megmerevedett. – Mert a foglyod vagyok?
– Igen. Nem illik beszélned a bátyám előtt az engedélyem nélkül, és
főleg nem szabad szembeszállnod velem. Megfelelő tiszteletet kell
tanúsítanod iránta, és irántam is.

123
 Brandy meglepődött, mikor megtudta, hogy az előttük álló férfi
Tüzes Nyíl bátyja. Nem tudta, hogy van élő rokona. De ez a hír nem
mérsékelte haragját.
– Az ördög vigyen el engem, ha bármilyen tiszteletet is tanúsítok
bármelyikőtök iránt! Azt ki kell érdemelni, és nem kikövetelni. Nem! A
pokol égessen el, ha megalázkodom előttetek.
Tüzes Nyíl dühös volt Brandyre, hogy kimutatja haragját a bátyja
előtt. Nem jelentett semmit, hogy ez a kirohanás angolul hangzott el.
Sárga Róka éppúgy értette a nyelvet, mint ő. Tüzes Nyíl legszívesebben
megfojtotta volna, de hozzá sem mert nyúlni. A dakoták szemében
férfiatlan dolog volt nőkkel szemben erőszakot alkalmazni, de az indián
nők tudták a helyüket, és ahhoz tartották magukat. Teljesen felbőszültén
rákiáltott a lányra:
– Csend! Nem tűrök még egy ilyen ellenszegülést!
Brandy nem tudhatta, hogy Tüzes Nyíl nem fogja bántani, de abban
a pillanatban a férfi olyan dühösnek látszott, mint aki ölni készül.
Bizsergés futott végig a gerincén, és úgy gondolta, okosabb, ha most
visszavonul. De ez nem akadályozta meg abban, hogy megsemmisítő
pillantást vessen Tüzes Nyílra, mielőtt megfordította a lovát, és
ellovagolt.
Tüzes Nyíl dühös pillantást vetett a távozó lány felé, és így szólt a
bátyjához:
– Elnézést kérek a foglyom viselkedéséért. Még sok mindent meg
kell tanulnia.
Sárga Rókát furdalta a kíváncsiság.
– Gondolod, hogy minden fehér nő ilyen nyílt, ilyen félelem nélküli,
ilyen... ilyen...
– Ilyen tiszteletlen? – segítette ki Tüzes Nyíl, mikor Sárga Róka
tétovázni látszott. Összevonta a szemöldökét, majd így válaszolt:
– Nem, azt hiszem, ő sokkal makacsabb és sokkal...
– Szenvedélyesebb? – kérdezte Sárga Róka, mert ezt akarta
mondani, mikor Tüzes Nyíl félbeszakította.
Az is, gondolta Tüzes Nyíl, határozottan szenvedélyes. Dühkitörései
teljesen váratlanok, derült égből villámcsapás. De ezt válaszolta:
– Nem, talán az találóbb kifejezés, hogy nehezen kezelhető.

124
 – Á, igen. Vad és fékezhetetlen, mint a vadlovak, amelyek a prérin
kóborolnak. – Elhallgatott, elgondolkodó, fürkésző tekintetet vetett
Tüzes Nyílra, majd folytatta:
– De ne felejtsd el, öcsém, hogy a legvadabb musztángokból lesznek
a legjobb hátaslovak. Csak meg kell szelídíteni őket.
Tüzes Nyíl inkább vadmacskához hasonlította volna Brandyt, nem
musztánghoz. De az elv ugyanaz. Szüksége van szelídítésre, idomításra,
meg kell tanítani egyszer s mindenkorra, hogy kinek a kezében van a
gyeplő, és minél hamarabb tudatosítja a lányban, hogy hol van a helye a
dolgok rendszerében, annál jobb. Egy kapcsolatban csak egyetlen úr
van, és az természetesen csak ő lehet. Ő a férfi Az ő joga.
Tüzes Nyíl fejében ezekkel a gondolatokkal közeledett Brandyhez
aznap éjjel: meg kell szelídíteni, térdre kell kényszeríteni. Brandy még
mindig haragudott rá, és érzékelte azt is, hogy a férfi uralkodni akar
fölötte, ezért megpróbálta visszautasítani szerelmes közeledéseit.
Hiábavaló erőfeszítés volt ez a részéről, de nem a férfi nagyobb ereje
miatt. Nem kellett az erejét használnia vele szemben. A férfi iránt érzett
vágy, amely alig a felszín alatt égett benne, olyan hirtelen és gyorsan
tört fel, hogy mindkettőjüket megdöbbentette.
Egymásra találásuk tüzes, vad egyesülés volt, mivel közös vágyuk
lobbantotta lángra izzó, elemésztő tűzzel. Ez alkalommal elmaradt a
kedveskedés, gyöngédség, finomság Tüzes Nyíl szerelméből.
Villámgyors mozdulattal szabadította meg a lányt a ruhájától; majd
keze sebesen végigkalandozott a testén, csókjai vadak és követelőzők
voltak. Brandy nem könnyen adta meg magát. Kapálózott és tekergőzött
a férfi alatt, visszaadott minden egyes lázas szorítást, minden egyes vad,
égető csókot, kezeivel merész felfedezőutakat tett. Inkább küzdőfelek
voltak, mint szeretők, akik meg akarják szerezni a hatalmat, teljes és
végleges megadást követeltek a másiktól. A takaróról a földre gurultak,
bronzszínű és fehér lábak kapcsolódtak össze, állati mozgásuk és
nyögésük betöltötte a sátrat, leheletük szinte égetett. A föld remegett
alattuk, és a levegő őrült, vad szeretkezésük hangjait visszhangozta.
Két szív dobogott őrülten egymás ellen, amint izzadságtól síkos
testük egymásnak feszült, és csípőjük lázas izgatottsággal lüktetett.
Aztán teljesen mozdulatlanok lettek, összeforrtak azon a fenséges
csúcson, már nem küzdöttek, hogy fölébe kerekedjenek a másiknak, de
125
megosztották azt a lélegzetelállító és remegő gyönyört, amiről tudták,
hogy mindjárt megérkezik. És aztán egy mindent megsemmisítő
robbanás vetette őket egy kavargó, ragyogó, villámló örvénybe, amelyet
teljes feledés követett.
Mikor Tüzes Nyű lassan magához tért, a teste még mindig remegett
az utolsó gyönyörhullámoktól, érezte, hogy megdöbbentette ez a
megsemmisítő élmény, és eltöltötte a bámulat. Brandy reakciója a teljes
elégedettség lágy dorombolása volt. Mikor végre Tüzes Nyíl
összeszedte az erejét, és felemelte a fejét, látta, hogy Brandyt az álom
magával sodorta. Örült neki, mert fogalma sem volt, mit mondhatott
volna ebben a pillanatban.
A hátára fordult, és a füstnyílást bámulta a sátra tetején. Tudta, hogy
nyomorultul elbukott abban a kísérletében, hogy uralkodni akart a lány
fölött, de furcsa módon ez a tudat nem keserítette el, mert többé már
nem is vágyott erre. Igazából nem akarta megtörni a lány lelki erejét,
nem akarta a saját akaratához hajlítani, nem akart zsarnokoskodni
fölötte. Megtörve, megalázva már nem Brandy lenne, hanem olyan,
mint bármelyik nő – jámbor, unalmas, kiszámítható. Irányíthatatlan
lelke tette őt olyan különlegessé, olyan egyedivé.
Tüzes Nyíl számára megdöbbentő felfedezés volt, hogy pontosan az,
ami elkeserítette Brandyvel kapcsolatban, az vonzotta a legjobban.
Mégis tudta, hogy ez így igaz. Nem csupán a legkívánatosabb nő volt,
akit valaha ismert, hanem messze a legelbűvölőbb és legizgalmasabb.
De nem tudta, hogy erős dakota öröksége hogyan fog kiegyezni ezzel az
igazsággal, mert ő maga még mindig erősen hitte, hogy a férfi az
uralkodó. Ez a probléma őrölt az agyában az éjszaka hátralevő
részében.
Tüzes Nyíl már nem volt a sátorban, mikor Brandy felébredt másnap
reggel. Nemsokára Fürge Nyúl érkezett meg, és elmondta, hogy a falu
csomagol, és indul őszi bölényvadászatukra, és meg akarja tanítani
Brandynek, hogyan kell lebontani Tüzes Nyíl sátrát.
Brandy kinézett a sátorból, és megpillantott egy lovat s hozzákötve
egy-két vastag rúdból készített teherhordót. Rajta egy halom bölénybőr
és Fürge Nyúl háztartási eszközei. Nagyon gyorsan lebontották Tüzes
Nyíl sátrát, a hosszabb póznákból teherhordót készítettek, és Tüzes Nyíl

126
összes holmiját rárakták. Aztán a teherhordót odakötötték a kis
kancához, amivel Brandy szökni próbált.
Fürge Nyúl holmija felé intett, és így szólt:
– Használhatod azt a nyerget a lovadhoz, hacsak nem akarsz gyalog
jönni. Én a tartalék lovon fogok lovagolni.
Brandy nem lepődött meg Fürge Nyúl utasításán. Végül is ő volt a
fogoly. És még ha nem így lenne, akkor is helyénvaló, hogy Fürge Nyúl
lovagoljon a tartalék lovon, a kora miatt.
Brandy elvette a nyerget, amit Fürge Nyúl felajánlott neki, és a
lovára tette, aztán felszállt rá, és körülnézett, miközben arra várt, hogy
az öregasszony is felszálljon. Az egész tábor lázasan sürgött-forgott, az
asszonyok és lányok a sátrakat bontották le és csomagolták össze. A
fiúk, akiket nem ítéltek elég idősnek ahhoz, hogy a férfiakkal
utazzanak, elhozták a lovakat a távolabb legelésző ménesből, a
kisgyerekek vadul rohangáltak a táborban, fogócskáztak, és hatalmas
porfelhőt vertek fel, amely még sűrűbbé tette a tábor felett lebegő már
amúgy is vastag felhőt. A poron át Brandy látta, hogy a férfiak már
ellovagoltak. Ott mennek ők, gondolta, s keserűsége újra feléledt,
jókedvűen lovagolnak, miközben a nők elvégzik a munkát.
A tábor elkezdte vonulását. A férfiak a menet előtt lovagoltak, a nők
és gyerekek követték őket, néhányan lovon, mások gyalogszerrel.
Imitt– amott egy gyerek vagy egy idősebb férfi vagy asszony volt
látható valamelyik teherhordón, míg a fekete szemű kisbabák, állig
bepólyálva bölcsőikben, a lovak oldalához vagy anyjuk hátára voltak
kötözve. Az utazás első órájában az indiánok izgatottan fecsegtek
lovaglás vagy gyaloglás közben, aztán mikor a nap egyre forróbb lett, és
ők egyik kiégett terület után a másikon vánszorogtak át, elcsendesedtek.
Csak a szél állandó nyögését a préri fölött, a teherhordók karcoló
hangját és a tábor kutyáinak abba nem maradó ugatását lehetett hallani,
úgy tűnt, ők soha nem fáradnak el.
Az elöl lovagoló tizenévesek egy csapata kitört a menetoszlopból,
oldalra fordultak, és kilőtték nyilaikat. A nap vakító sugarai miatt
Brandy csak hunyorogva tudott nézni, de bárhogy erőltette a szemét,
nyomát sem látta vadnak arra, amerre a fiúk nyilaztak.
– Bölénycsorda van előttünk? – kérdezte Fürge Nyúltól, miközben
mellé lovagolt.
127
 – Nem, nincs.
– Akkor mire lőnek azok a harcosok?
– Egy képzelt ellenséget kergetnek. Ők még nem harcosok, csak
akkor lesznek azok, ha már megverekedtek az ellenséggel. Ők még csak
indián ifjak.
Brandyt nem nagyon érdekelte a fiatalemberek elnevezése, de
csalódottságot érzett. Azt remélte, hogy bölénycsordával találkoztak.
Már alig várta, hogy lásson egy ilyen nagy vadállatot.
– Mennyi ideig szokott tartani, míg bölénycsordára leltek?
Fürge Nyúl vállat vont.
– Néha egypár nap, néha hetekbe is beletelik.
– Hetekbe? – kérdezte Brandy hitetlenkedve. – De én azt hittem,
hogy errefelé mindenhol van bölény.
– Mi nagy csordát keresünk, olyat, ami elég nagy ahhoz, hogy
ellásson minket elég hússal és bőrrel télre. Tudod, a tél már itt van a
nyakunkon.
Brandy nehezen tudta elhinni, hogy már a tél közeleg, mert a nap
még ebben az időszakban is erősen tűzött.
– Ha ez a helyzet, már régen el kellett volna kezdeni a vadászatot.
– Nem, nem kezdhettük korábban. A bölények párosodtak. Ha ekkor
levadásztuk volna őket, jövő tavasszal nem lennének bölényborjak.
Most van itt az ideje. A fű a legdúsabb, és a bölények a legkövérebbek.
Es a bikák sem hagyták még el a csordát.
– Elhagyják a csordát? Hová mennek?
– A telet egyedül töltik.
– Azt akarod mondani, hogy a bikák elmennek, és otthagyják
védtelenül a teheneket és borjakat? – kérdezte Brandy, s a
bölénytehenek nevében is haragot érzett.
– A teheneknek nincs rájuk szükségük, meg tudják védeni magukat.
A női bölény is éppoly könnyen el tud bánni a farkassal, mint a bika, és
a tehenek ráadásul gyorsabb futók. Vadászatkor mindig ők mennek a
csorda élén. Mellesleg, nem hiszem, hogy a tehenek különösebben
szeretnék, hogy a bikák velük maradjanak. A bikáknak elég rossz a
természetük.
Csakúgy, mint az embereknél, gondolta Brandy, mert egy kicsit még
mindig neheztelt Tüzes Nyíl kísérlete miatt, hogy előző éjjel uralkodni
128
akart fölötte. Végignézett a prérin, amely őszi, barnáspiros öltözetét
vette magára.
– Szóval addig megyünk, míg egy csordába nem botlunk?
– Nem. A vadászcsapat néhány tagja előrement felderíteni a terepet.
Azok a harcosok, akik a Bölény Társasághoz tartoznak.
– Bölény Társaság?
– Igen. Ez egy titkos szervezet, amely igazából nem is annyira titkos,
kivéve néhány szertartásukat. Mindenki tudja, ki tartozik hozzájuk.
Nagy megbecsülés, ha arra kérnek valakit, hogy lépjen be. Csak a
legbátrabbakat és a legjobb vadászokat hívják, és csak ők viselhetik a
bölényszarv fejdíszt. Amellett, hogy bölényvadászatkor becserkészik a
vadakat, ők őrzik a tábort éjszaka, hogy senki ne szökhessen ki azért,
hogy egyedül vadásszon, és fenntartják a rendet vonulás közben.
– Miért vigyáznak arra, hogy senki ne szökjön el, és ne vadásszon
egyedül?
– Általában egy férfi akkor vadászik, amikor kedve tartja, de nem
törzsi vadászaton. Elijesztheti az egész csordát, s azt az egész törzs
sínyli meg.
Igen, így már van értelme, gondolta Brandy, s oldalra pillantott.
Hirtelen meglátott egy alakot, aki mintegy ötvenlábnyira tőle gyalogolt.
Nem hitt a szemének, Fürge Nyúl felé fordult, és megdöbbent hangon
odasuttogta:
– Az a férfi ott... nőnek van öltözve!
– Igen, gyávaságban találták bűnösnek, és ez a büntetése. Úgy kell
öltöznie, mint egy nőnek, és úgy is kell élnie, és soha nem nősülhet
meg.
– Soha nem láttam őt nőkkel.
– Nem, mi sem akarunk vele közösködni. Mindenhonnan
kiközösítettük.
– Nem túlságosan kemény ez a büntetés?
– Gyávasága három másik harcos halálához vezetett. Nem, mi nem
tartjuk ezt a büntetést szigorúnak.
Brandy kíváncsisága feléledt.
– És mi történik azzal a férfival, aki kiszökik a táborból, és egyedül
vadászik?
– A sátrát lerombolják, tönkreteszik a holmiját, őt pedig száműzik.
129
 – Meglepő számomra, hogy nem ölik meg – jegyezte meg Brandy.
Ezen pedig Fürge Nyúl lepődött meg.
– A dakoták nem ölnek embert büntetésből. A száműzés a
legszigorúbb büntetés, amit kiróhatunk egymásra. A gyilkolást
meghagyjuk az ellenségeinknek. Az egyetlen alkalom, mikor
büntetésként alkalmazzuk, az árulóknak van fenntartva.
– És a gyilkosok? – kérdezett tovább Brandy. – Ők milyen büntetést
kapnak?
– A gyilkosság majdnem hogy ismeretlen a dakoták között, és a
lopás is, de őket is kiközösítjük. Egy dakota számára a lehető
legkeményebb büntetés az, ha megszégyenítve elküldik a törzstől.
Azoknak a tisztelete, akikkel együtt él, mindent jelent egy dakota
számára. Becsület nélkül semmit sem ér.
Egypár pillanatig csendben lovagoltak, Brandy azon töprengett, amit
Fürge Nyúl elmondott neki. Aztán az öregasszony kíváncsi pillantást
vetett a lányra.
– Miért nem mondtad el Tüzes Nyílnak, hogy én adtam neked a lovat
és a nyerget?
Brandy gondolkodás nélkül válaszolt:
– Mert tudtam, hogy haragudna rád, ha megtudná, és nem akartalak
bajba sodorni.
Az öregasszony válasza egy horkantás volt, és Brandy még nem
tudta, hogy Fürge Nyúl örökké hálás lesz ezért neki.

13.

A következő tíz napban a törzs előre- és hátramenetelt a Powder

folyó országának teljes hosszában és szélességében, keresték a
bölénycsordát. A férfiak mutatták az utat, és a nők és gyerekek
poroszkáltak utánuk a forró napon, s belélegezték a fullasztó port, amit
a férfiak lova vert fel. Az asszonyok minden reggel lebontották a
sátrakat, és összecsomagolták, majd minden este újra felállították.

130
Brandy olyan ügyesen és gyorsan dolgozott, mint a legjobbak. Nem
egészen három perc alatt le tudta bontani a huszonhat póznából és
tizenhét bölénybőrből álló sátrat, és az összes holmit felrakta a
teherhordóra kevesebb mint húsz perc alatt. Majd este, bármennyire
kimerült is volt, mintegy tizenöt perc alatt újra felállította, Fürge Nyúl
segítségével, mert senki nem tudna felállítani egy sátrat anélkül, hogy
valaki ne segítene neki a póznákkal.
Ez alatt az idő alatt Brandy egyszer sem látta Tüzes Nyilat, s úgy
gondolta, hogy biztosan ő is felderítő, aki becserkészi a bölényeket.
Sokkal jobban hiányzott neki, mint amennyire be merte vallani
magának, és az éjszakák voltak a legrosszabbak. Magányosan feküdt az
ágyon, dobálta magát, és forgolódott, szerelmeskedéseik emlékképeivel
kínozta magát, s ettől szinte fájón sóvárgott a csókja és az érintése után.
A dakota valahol mélyen felébresztett benne egy szükségletet, és aztán
magára hagyta emésztő vágyaival, amelyeket a férfi nélkül nem lehetett
kielégíteni.
A tizenegyedik nap reggelén elérkeztek egy széles folyóhoz, de
ahelyett, hogy átkeltek volna rajta, követték lefelé. Furcsa, Brandy
megkérdezte, hogy miért tértek el a szokásos útvonaluktól, és Fürge
Nyúl elmondta neki, hogy az egyik felderítő, aki a folyóba mártotta a
fejét, úgy véli, bölényeket hallott fújtatni a vízben, valahol távolabb.
Brandy megdöbbent, mikor megtudta, hogy a hang a vízben messzebb
ér el, mint a levegőben. Nem sokkal dél előtt üzenet érkezett, hogy a
felderítők találtak egy csordát, körülbelül ötmérföldnyire, és gyorsan
felütötték a tábort. Alig húzták fel a sátrakat, a férfiak tüzet raktak, hogy
édesmézga füstjével megtisztítsák fegyvereiket, és befestették magukat
és lovaikat a vadászathoz. Az asszonyok élesítették húsvágó késeiket, és
súrolták a nagy lábasokat és üstöket. Ünnepi hangulat szállt meg
mindenkit, és a nagy esemény előkészületei egyre lázasabbak lettek,
minél közelebb tudták a vadászat idejét.
Brandy éppen Fürge Nyúlnak segített tüzet rakni, mikor Tüzes Nyíl
hirtelen előttük termett, Brandy gyorsan végigmérte a férfit, szeme
éhesen falt minden részletet. Még jóképűbb volt, mint amilyenre
emlékezett. Csak a mokaszinja és rövid ágyékkötője volt rajta, így
minden erős izom és feszes ín látszott a testén. A villám, amelyet a
karjaira festett, az erejét jelképezte, és a hajába tűzött sastollak még
131
impozánsabbá tették a külsejét, s úgy sugárzott róla az izgatottság,
ahogyan a nap sugározza a meleg hullámokat.
Tüzes Nyíl is bámulta Brandy szépségét. Csak azért nem kellett
volna idejönnie, hogy utasításokat adjon Fürge Nyúlnak. Az
öregasszony nagyon jól tanította a fehér nőt a dakota szokásokra, és
nem volt szüksége útmutatásokra. De ez jó kifogás volt arra, hogy lássa
Brandyt. Most azonban, hogy itt volt a szeme előtt, már tudta, hogy
hiba volt idejönni. Legnagyobb nemtetszésére a teste felajzott, és erre
most nem volt semmi szükség. A vadászat mindennél előbbre való.
Tüzes Nyíl elkapta a szemét Brandyról, és így szólt Fürge Nyúlhoz:
– Vidd magaddal a vadászatra a sápadtarcút. Meg kell tanulnia,
hogyan kell feldolgozni a bölényt.
Ezzel megfordult, és elment. Brandy utánabámult, sértve érezte
magát és haragudott. Szeme a férfi félig eltakart fenekére esett, az
erőteljes izmok megfeszültek és elernyedtek minden egyes lépésnél, és
Brandynek eszébe jutott, milyen volt, mikor a keze alatt érezte
legutóbbi őrült szerelmeskedésük alkalmával. Mikor érezte, hogy
forróság önti el, és tudta, hogy ez azért van, mert a férfi akarata ellenére
felizgatta, még dühösebb lett.
– Az a fattyú! Hogy merészel így semmibe venni!
Fürge Nyúl nem tudta, hogy mit jelentenek azok az angol szavak,
amelyeket Brandy mondott, de tudta, hogy a lány mérges, mert látta az
arckifejezésén és villámló szeméből.
– Mi dühített fel?
– Ő! – válaszolta Brandy, s Tüzes Nyíl felé intett. – Idejön, kiadja
neked a parancsot, aztán elmegy, anélkül, hogy egyetlen szót is szólna
hozzám. Már másodszor történik meg, hogy ilyen utálatosan bánik
velem mások előtt, úgy csinál, mintha nem is léteznék.
– Nem lenne helyénvaló, hogy nyilvánosság előtt tudomást vegyen
rólad. A foglya vagy.
– Ó, igen. Hogy is felejthettem el, hogy nem vagyok más, mint a
rabszolgája – válaszolt Brandy mély keserűséggel a hangjában.
Villámló tekintetet küldött Tüzes Nyíl irányába, majd kiköpött. – Hát én
nem leszek többé a rabszolgája, sem az otthonában, sem az ágyában!

132
 Hirtelen észrevette, hogy elszólta magát, s gyorsan Fürge Nyúlra
pillantott, hogy észrevette-e. Az öregasszony észrevette, és nyugodtan
megjegyezte:
– Semmi olyat nem árultál el, amit már ne tudtam volna. Tudom,
hogy megosztja az ágyát veled.
– Honnan?
– Volt valami új benned, mikor Tüzes Nyíl visszahozott, valami
ragyogás vett körül. Olyan voltál, mint egy asszony, akit nagyon
szeretnek.
– Nem szeretnek. Kihasználnak! – vágott vissza Brandy, s könny
csillogott a szemében. – De soha többé nem fog így kihasználni. Ha
megpróbálja, kikaparom a szemét.
– Azt hiszem, te nem haragszol rá, csak megsértődtél. És úgy
gondolom, nincs igazad, mikor azt mondod, hogy csak használ téged.
Én már láttam olyan asszonyokat, akiket csak kihasználnak. Ütések
nyomai vannak rajtuk, fájdalom és megalázottság a szemükben.
– De ő igenis megaláz engem. Ha érdekelném, udvariasabban
viselkedne velem mások előtt.
– Úgy gondolkodsz, mint egy sápadtarcú. A dakoták nem így
viselkednek.
– De hiszen én sápadtarcú vagyok! Hogyan gondolkodhatnék
másképp?
– Fehér asszony vagy, aki egy dakota harcost szeret.
Brandyt megdöbbentették Fürge Nyúl szavai. Soha nem vallotta még
be, milyen mélyek Tüzes Nyíl iránt táplált érzései, és ha most így tenne,
az azt jelentené, hogy elárulja saját magát.
– Én nem szeretem...
– Nem! Nekem ne hazudj! – szakította félbe Fürge Nyúl. –
Hazudhatsz magadnak, de nem nekem. Nem vagyok bolond. – Az
öregasszony elhallgatott, mélyen Brandy szemébe nézett, mintha a
lelkébe akarna bepillantani. – És azt hiszem, te sem vagy bolond. Sok
más dologban mutattál már bölcsességet. Egy bölcs asszony megtanulja
a dakota szokásokat, és elfogadja azokat, ha rabul akarja ejteni, és meg
akarja tartani Tüzes Nyíl szívét.
Az öregasszony egy kicsit hallgatott, aztán megkérdezte:

133
 – Emlékszel, mondtam neked, hogy az a legfontosabb egy dakota
számára, hogy a többiek tiszteljék.
Brandy bólintott.
– Akkor meg kell értened, hogy Tüzes Nyíl nem tűr el semmit, ami
megalázza őt a többiek előtt, nem fogja megszegni a törzsi tabukat.
Nem fog semmi olyat tenni, ami veszélyeztethetné azt a nagy tiszteletet,
amelyet a törzs többi tagjától kap. Ez igaz minden dakota férfira, de rá
még jobban, mert évekig küzdött, hogy tökéletes harcos legyen. Egy
napon törzsfőnök lesz. Nagy törzsfőnök.
Brandy már az elején érezte, hogy van valami nagyság a férfiban, de
ez nem könnyítette meg számára azt, hogy elfogadja, amit Fürge Nyúl
mond neki.
– Ez lehet, hogy így van, de én olyan társadalomból jövök, amelyik
szerint a férfiakat is és a nőket is tisztelni kell. Úgy kezel engem,
mintha nem is léteznék.
– Ó, igen, de ez is dakota szokás. Egyedülálló férfiak és nők nem
beszélnek egymással nyilvánosan. Ha egy férfi megszólít egy hajadont
mások előtt, az szinte nyilvános bejelentése annak, hogy udvarol neki.
Még férjek és feleségek is tartózkodnak egymással szemben, ha mások
is jelen vannak. És történjék bármi, egy dakota nő soha nem aláz meg
nyilvánosan dakota férfit. A legnagyobb tisztelettel bánik vele.
A hír, hogy Tüzes Nyíl viselkedése vele szemben azért volt ilyen,
mert ez a szokás a dakota férfi-nő kapcsolatban, nem mérsékelte Brandy
haragját. Nem szerette a férfi fennhéjázó stílusát és durvaságát,
lényegtelen, hogy milyen okból volt ilyen.
– Ez azt jelenti, hogy ti, asszonyok csúsztok-másztok a férfi előtt.
Engeditek, hogy megalázzon titeket, és semmit nem tesztek ellene.
Nem, én ezt nem tudom megtenni. És nem is fogom!
– Hogy alázott meg téged Tüzes Nyíl?
– Már mondtam! Figyelemre sem méltatott!
– De még akkor sem vehetett volna tudomást rólad, ha indián lány
vagy. Mondtam már. Ez a szokás.
– Ó, igen, a nőket nem látják, nem hallják. Eszedbe jutott már, hogy
a férfiak mennyire zsarnokoskodnak fölöttetek?
– Megmondtam, ez a szokás a nyilvános helyen. Az más dolog, hogy
mi történik a pár sátrának a mélyén. Ott egy dakota asszony
134
félbeszakíthatja a férjét. Kijavíthatja. Vagy figyel rá – Fürge Nyúl
megvonta a vállát –, vagy nem. De így van ez nálatok is, nem? A te
néped férfiai nem próbálnak meg zsarnokoskodni fölöttetek? Nincs meg
a nőknek a „helye” a fehér ember világában?
Brandy tudta, hogy a fehér férfiak sem jobbak; az ő szavuk is
éppannyira törvény, mint az indián férfiaké. Úgy látszik, hogy a nők
fölötti zsarnokoskodás minden férfi bosszantó vonása, és mindegyikük
az asszonyok ura és parancsolója akar lenni.
– Igen, megvan a nők helye, de nekem ez a fehérek világában sem
teszik. Azt akarom, hogy egyenlőként bánjanak velem. Nekem
nehezemre esik meghunyászkodni.
– Igen, te szokatlanul erős akaratú vagy. Tüzes Nyíl is.
Elkerülhetetlen, hogy ez a két erős akarat összecsapjon. De ha okos
vagy, vigyázol, hogy ne mások előtt csapjanak össze. Ha egy nő szeret
egy férfit, mindenre képes, hogy megőrizze a férfi méltóságát, ami
nagyon fontos egy dakota számára. Mi így gondoljuk, akár elfogadod,
akár nem, és Tüzes Nyíl a velejéig dakota. – Fürge Nyúl sarkon fordult,
és visszaszólt a válla fölött: – Ebből elég. Fogd a késedet, kösd a
teherhordót a lóhoz, és szállj fel. A vadászat hamarosan elkezdődik.
Brandy körbepillantott, és látta, hogy a vadászok már felszálltak a
lovaikra, és ötös sorokba álltak. Tüzes Nyíl szőr mentén ülte meg a
lovát, az első sorban állt, bal vállán teli tegez. De most nem a jóképű,
izgató harcos keltette fel Brandy figyelmét. Döbbenten bámulta a férfi
lovát. Nemcsak a lábát festette be világító csíkokkal, hogy kifejezze
annak erejét és gyorsaságát, és nemcsak a szemei köré festett köröket,
éles látása jelképeként, de az egész ló be volt festve. Természetesen
minden lovat befestettek – néhányat csíkokkal, pöttyökkel vagy mértani
alakzatokkal díszítettek –, de Tüzes Nyíl hátaslova nagyon élénk kék
színű volt. Mikor magához tért a meghökkentő látványtól, el kellett
ismernie, hogy az állat nagyszerűen nézett ki a színes tollakkal a
sörényében és a farkában s a tüzes tekintetű harcossal a hátán. Mikor
meglátta a ló füleit, odaszólt Fürge Nyúlnak:
– Tüzes Nyíl miért azon a lovon lovagol? Az nem a harci lova. A
fülei be vannak hasítva.
– Ez a futólova, olyan ló, amelyet a gyorsasága miatt választottak ki,
és bölény vadászatra idomítottak be. Ha megnézed, mindegyik
135
futólónak be van hasítva a füle. Ennek a segítségével ismerik fel őket a
többi ló között, mert kivételes lónak kell lennie annak, amelyik utol
tudja érni a rohanó bölényeket. Egy fürge futóló ér annyit, ha nem
többet, mint egy harci ló.
Brandy figyelte, amint a vadászok előrelovagolnak, majd
megkérdezte:
– Miért lógnak azok a hosszú kötelek a futók nyakán?
– Ha egy lovas leesik a lováról vadászat közben, megpróbálhatja
elkapni azt a kötelet, és visszahúzódkozhat a lovára, mielőtt halálra
tapossák.
Kirázta a hideg Brandyt arra a gondolatra, hogy egy csorda rohanó
bölény patája alatt leli halálát.
– Hogy eshet le egy lovas a lováról?
– Mikor a bölény megpróbál öklelni, gyakran megesik, hogy hirtelen
irány változtat, és nekiütközik a lónak. Ezért nem lehet íjhossznál
közelebb menni a bölényhez, mert akkor kiélni kezd. A vadásznak és a
lovának is nagyon vigyáznia kell arra, hogy mit csinál.
– Egy íjhossznyira! – kiáltott fel Brandy rémülten. – Azt mondod,
ilyen közel mennek?
– Igen, a bölényt pontosan a két válla között kell eltalálniuk, hogy
rögtön megöljék, mert így a nyíl egyenesen a bölény szívébe fúródik.
Egyébként a vadász csak megsebesíti, és egy sebesült bölény még
mérföldeket tud futni, még akkor is, ha a nyíl a tüdejébe hatolt. A
sebesült bölény nagyon veszélyes, és kiszámíthatatlan is. A fájdalom
feldühíti őket.
Jeges félelem markolta meg Brandy szívét. Tüzes Nyíl ezzel a
veszéllyel néz szembe. De aztán félelme helyére harag lépett.
– Miért nem lövik le őket puskával, mint ahogy a fehér emberek?
Akkor nem kellene olyan közel menniük. Miért sodorják magukat
szükségtelen veszélybe?
– Nem szükségtelen veszély. A puskagolyókat nem lehet megjelölni.
A nyilakat és a dárdákat igen, bevágásokkal és különböző színű
tollakkal. Mindegyik vadásznak megvan a maga jele. Így mindenki
tudja, melyik bölényt ejtette el.
– Mintha azt mondtad volna, hogy ez a vadászat az egész törzs javát
szolgálja. Azt hittem, a vadász megosztja a húst mindenkivel.
136
 – A vadászok szétosztanak mindent, minden család annyit kap,
amennyire szüksége van, ezért engedik meg csak a legjobb
vadászoknak, hogy a vadászatban részt vegyenek. A törzs nem
kockáztathatja meg, hogy nem lesznek teljesen sikeresek a kevésbé
ügyes vadászok miatt, és mivel mindenki tudja, hogy kap húst, senki
sem tiltakozik, amiért nem veszik be a vadászok közé. De a bölénybőr
más dolog. Az a vadászé.
Fürge Nyúl hátat fordított Brandynek, jelezte, hogy a beszélgetést
befejezte.
– Most már siessünk, mert még itt hagynak minket.
Néhány perccel később a csapat elhagyta a tábort. A katona harcosok
lovagoltak elöl, hogy figyeljék az ellenséges törzseket a vadászat alatt,
aztán jöttek a vadászok, őket követték azok a nők, akik feldolgozzák a
bölényeket. A többi asszony, a gyerekek és az öregek a táborban
maradtak, hogy ébren tartsák a tüzet
Az út hosszúnak tűnt Brandynek, felfelé haladtak, egy hullámzó
fűvel borított hegyen, majd lefelé, aztán fel egy újabb hegyre, miközben
a késői szeptemberi nap a fejükre tűzött. Aztán az egyik emelkedő
tetején a férfiak behúzták a gyeplőt, és izgatottan mutogattak előre.
Mivel tudták, hogy biztosan a csordát pillantották meg, az asszonyok
odagyűltek mögéjük, hogy megnézzék, amit napok óta szakadatlan
kerestek.
Mikor Brandy megpillantotta a bölénycsordát, még a lélegzetét is
visszatartotta, szeme tágra nyílt a csodálattól. A csorda óriási volt,
ameddig a szem ellát, csak bölény, a préri olyan volt tőlük, mintha
óriási vörösesbarna és bordó-fekete foltos mintával díszített takaróval
lenne beborítva. Mikor látta, hogy a gyapjas vadak lustán legelésznek,
mintha semmi gondjuk nem lenne a világon, Brandy megkérdezte Fürge
Nyúltól.
– Miért nem futnak el? Ha mi látjuk őket, biztosan ők is látnak
minket.
– Nem, a bölények csak közelre látnak. A szaglóérzékükre kell
támaszkodniuk, az figyelmezteti őket a veszélyre. Ezért közelítünk a
széllel szembeni oldalról.
Azok a harcosok, akik nem vettek részt a vadászatban, szétszóródtak,
és elfoglalták helyeiket, ahonnan figyelhetik az ellenséges törzsek
137
lehetséges közeledését, mivel a dakoták nem az egyetlen törzs, akik
bölények után kutatnak, mielőtt beáll a tél. A varjú és a pawnee
vadászcsapatok sokszor megsértették a dakoták vadászterületét. Mikor
az őrszemek már a helyükön voltak, a vadászok egyetlen hosszú sort
alkottak, majd elkiáltották magukat, „Huka, hey!”, és nekik rontottak.
Brandy alig tudta elhinni, de a csorda csak állt, és tovább legelészett,
amikor a dakoták lecsaptak rájuk. Feltételezte, hogy a bölények egy
kicsit süketek is. Néhány magányosan legelésző bölénytehenet
leterítettek, majd a csorda közepébe lovagoltak, még mielőtt a lassú
felfogású állatok észlelték volna a veszélyt. Ekkor azonban
nekiiramodtak, és elkezdtek rohanni olyan sebességgel, amely szinte
hihetetlen volt ilyen nagy, ormótlan állatoktól.
Leszegett fejjel futottak, hatalmas, szőrös vállukat előretolták, rövid
farkuk az égnek meredt, a föld remegett a patáik alatt. Különös
mozgásuktól a préri szinte hullámzott, Brandy tekintetével követte
Tüzes Nyilat, mikor az belemerült a csordába. A férfi odalovagolt a
kiszemelt zsákmány mellé, egy elsőrendű négyéves bikához, hat láb
magas volt a vállánál, és kétezer fontnyi rémült állati energia. Brandy
levegőért kapkodott, mikor Tüzes Nyíl olyan közel ment az állathoz,
hogy lábai majdnem az oldalát súrolták. Mikor felemelte az íját,
belehelyezte a nyilat, majd lőtt, Brandy visszatartotta a lélegzetét, mert
a férfi ekkor csak a térdeivel tartotta magát rohanó lován. Abban a
pillanatban nagyon sebezhetőnek látszott.
Egy pillanatig úgy tűnt, Tüzes Nyíl elvétette a célt. A bölény tovább
futott. Aztán hirtelen felbukott, mintha lábai kimentek volna alóla, és
felröpült a levegőbe. Tüzes Nyíl már nem is látta, mikor zuhan a
hatalmas állat a földre, óriási porfelhőt verve fel. Annak a biztos
tudatában, hogy megölte, anélkül hogy akár visszapillantott volna,
tovább űzte lovát még több zsákmány után.
Brandy az emelkedőn állt a többi asszonnyal, akik buzdításokat
kiabáltak a vadászok felé, hangjukkal tovább növelték a több ezer pata
majdnem süketítő zaját. Most már értette, miért volt mindenki olyan
izgatott a vadászat miatt. Nem csupán arról volt szó, hogy megszerzik
az élelmet. Egy vadász, amint tarkára festett lovával egy rohanó bölény
mellé száguld, fején, lova sörényében és farkában tollak, gyönyörű
látvány. Nagyon veszélyes volt, ahogy a vadász és lova szembeszállt
138
gyorsaságával, erejével és ügyességével egy hatalmas, vad állattal, mert
a bölények hatalmas termetükkel, véreres szemükkel, forró
leheletükkel, ami széles orrlyukaikból gőzölgött, Brandy számára
félelmetes, szörnyű sárkányoknak tűntek. A levegő annyira telítve volt
izgatottsággal, hogy Brandy szinte érezte a férfiak feszült várakozását, a
bölények félelmét és a csorda óriási energiáját.
Aztán a bölények keresztülszáguldottak a következő hegyen, és
eltűntek, maguk mögött hagyták a tetemeket a sűrű porfelhőben. Fürge
Nyúl megtörte a varázslatot, és odaszólt Brandynek:
– Gyere. Itt az ideje a munkának.
Mikor kimentek a csatatérre, ahol a megölt állatok hevertek, Fürge
Nyúl azonnal felismerte Tüzes Nyíl egyik nyilát, s kihúzta egy hatalmas
állatból, s a két asszony megküzdött a súlyos bölénnyel, oldalra
fordították, és feldolgozták. Fáradságos, véres, kimerítő feladat volt
megtisztítani egyik óriási bölényt a másik után, majd felrakni a nagy
húsdarabokat a teherhordóra. Pusztán az, hogy megmozdítsák a
bőröket, verejtékes munkájukba került, mert egyetlen bőr kétszázötven
fontot nyomott a bordósfekete színű sörénnyel együtt. Miután
feldolgoztak három bölényt, Fürge Nyúl szólt a köréjük csoportosult
asszonyoknak, hogy Tüzes Nyíl többi zsákmányának a húsa az övék
lehet. Amikor az izgatott asszonyok elrohantak, Brandy a földre
rogyott, teljesen kimerült. Majd észrevette, hogy egy közelben heverő
hosszú szakállú hatalmas bikát mindenki figyelmen kívül hagy.
– Miért nem dolgozza fel senki azt az állatot? – kérdezte.
– Minden vadászaton az első elejtett állatot nem dolgozzuk fel,
hanem hálánk jeléül felajánljuk a Nagy Szellemnek. Nem vetted észre,
hogy néhány asszony elmozdította azt a tetemet, úgy helyezték el, hogy
kelet felé nézzen, ez az irányok közül a legszentebb.
– Nem, nem vettem észre – válaszolta Brandy. Aztán meglátott egy
bölénytehenet heverni a közelben, amelyet szintén békén hagytak, és
megkérdezte:
– És az? Azt miért nem dolgozzák fel?
– Gyászoló tehénnek hívjuk, mert csüdszőrzete van. Ilyen állatot
soha nem eszünk meg. Halált hozna a családra.
Brandy nem lepődött meg, hogy az indiánok a vadászat első
zsákmányát felajánlják a Nagy Szellemnek. Mivel velük élt, már
139
megtanulta, hogy mélyen vallásos emberek. A Nagy Szellemmel való
kapcsolatteremtés mindennapi életükhöz tartozott. Ami azonban
meglepte, az az volt, hogy babonaságból nem eszik meg a gyászoló
tehén húsát. Olyan gyakorlatias nép voltak, semmit sem pazaroltak el,
amit a természet adott nekik, és a bölény klasszikus példája ennek:
minden részét felhasználják: a bőrét ruházkodásra és sátrak készítésére,
a sűrű sörényt nyergek és párnák kitömésére, a hólyagjából zacskót
készítenek, az agyát a nyersbőr kikészítéséhez, az inakat varrásra és íjak
felhúrozására, a csontokból kést készítettek, festőecsetet, nyeregfát és
kaparókést, a szarvakból ivóedényeket, a patákból ragasztót, a
koponyákat vallásos szertartások alkalmával használták fel, a
herezacskókból csörgőt készítettek, a farkakból gyógyító vesszőt és így
tovább. Még a bölény ürülékét is felhasználták tüzelőnek, mikor nem
tudtak fát szerezni a fában nem bővelkedő prérin.
Brandy nem pihenhetett sokáig. Fürge Nyúl már nemsokára sürgette,
hogy álljon fel, és segítsen az asszonyoknak a bölények
feldolgozásában. Nem sokkal ezután megérkezett néhány vadász, mivel
a vadászat aznapra befejeződött. A férfiak köréjük gyűltek, és
kíváncsian figyelték, amint asszonyaik kikészítik az állatokat. Mikor
kihúzták a májat a halott állatból, a férfiak megragadták és megették
nyersen, mert ezt tartották a legnagyobb finomságnak, és azé a vadászé
volt a jog, hogy felfalja, aki megölte az állatot. Miközben Brandy a
borzalmas jelenetet figyelte, úgy érezte, hányni fog, az arca
hamuszürkévé vált. Fürge Nyúl látta Brandy reakcióját onnan, ahol egy
másik bölényt tisztított, és megrázta a fejét. Bár a sápadtarcú sok
mindent tett azért, hogy indián legyen, még nagy utat kell megjárnia, ha
ennyire finnyás.
A nap már lenyugvóban volt, mikor az asszonyok visszatértek a
táborba súlyosan megrakott teherhordóikkal, amelyeknek a rúdjai mély
nyomokat hagytak a földben. Az egész falu vidáman köszöntötte őket: a
felnőttek ugráltak és hujjogattak, az izgatott gyerekek kiáltoztak, és
össze-vissza szaladoztak, szóltak a dobok, és az öregek fogatlan szája a
fülükig ért. A kiéhezett tábori kutyák is várták már őket, ezek valójában
félig megszelídített prérifarkasok voltak, s nagy botokkal kellett
elkergetni őket a nyers hús közeléből. A bölényhús felét az előkészített

140
üstökbe vetették, és vidám ünneplés kezdődött. A legtöbb indián meg
sem várta, míg a bölény teljesen megfő, befalták úgy, félig nyersen.
Brandy sem várta meg, míg megfő az étel. Nem érdekelte az evés.
Ehelyett elosont egy közeli patakhoz, hogy megfürödjön, lemossa
magáról a rászáradt vért, mert bár korábban haragudott Tüzes Nyílra,
biztos volt benne, hogy azon az éjszakán eljön a sátrába, mert már nem
kellett bölénycsordát becserkésznie. Minél többet gondolt arra, hogy
szeretkezni fog a férfival, annál izgatottabb lett. Mire a wigwamhoz ért,
már teljesen készen állt az éjszakára. Testének minden izma és idege
feszülten várakozott.
De Brandy reményei csalódásra voltak ítélve. Késő éjszakáig várt, de
Tüzes Nyíl nem érkezett meg, és mikor végül felfogta, hogy a férfi nem
fog jönni, átadta magát a szexuális zavar és a mély sértődöttség
keverékének. Aztán olyat tett, amit még soha. Még gyermekként sem.
Álomba sírta magát.

14.

A bölényvadászat után a dakoták nem csomagoltak össze, és nem

mentek tovább, hanem ott maradtak, ahol letáboroztak, a széles és tág
prérin. A férfiak a fegyvereiket javítgatták, míg az asszonyok a
megmaradt bölényhúst vágták vékony csíkokra, és felakasztották
kötelekre, hogy a napon megszáradjanak. A harmadik napon a törzs
közelebb költözött a csordához, amely körülbelül húsz mérföldet
vándorolt tovább, ott legeltek, s a férfiak most újabb vadászatra
indultak. A következő két hétben ezek a tevékenységek ismétlődtek,
tartósították húst, majd újabb bölényeket öltek, míg Őrült Ló be nem
jelentette, hogy a törzsnek már van elég élelme, hogy kitartson egész
télen, s a vadászat arra az évre befejeződött.
Aznap este különleges hálaadó ünnepséget tartottak. Nemcsak
ünneplés volt, hanem tánc is. Brandy is részt vett rajta, mert Fürge Nyúl
ragaszkodott hozzá – az öregasszony úgy érezte, hogy a sápadtarcúnak
141
nagyon is joga van ahhoz, hogy ott legyen, mivel éppen olyan
keményen dolgozott, mint bárki más. Először csak az elit Bölény
Társaság tagjai táncoltak, a kifestett harcosok hosszú hajukat
kiengedték, arcuk és válluk körülröpködött bölényszarv fejdíszük alatt.
Ahogy a férfiak a lábukat a földhöz verték, és kántáltak a tamtamdobok
ütemére, és közben forogtak, Brandy gyönyörködött a derekukról lelógó
káprázatos tollboában, ők ezt varjúnak nevezték. Annak ellenére, hogy
más fény nem volt, csak a pislákoló tűz, látta, hogy nem volt két
egyforma tollcsokor, úgy tűnt, mindegyik férfi azon versengett,
melyikük tudja összeállítani a legszínesebb kombinációt. Mikor felötlött
benne, hogy a tűz körül táncoló alakok egyike valószínűleg Tüzes Nyíl,
a csodálatát keserűség váltotta fel, mert bár látta a marcona, izgató
dakotát az elmúlt napokban a táborban távolról, még nem volt a
sátrában. Minden egyes éjszaka éppoly nyomorult volt, mint az első,
mikor számított a férfira, s bebeszélte magának, hogy a dakota már nem
kívánja, és inkább lemond wigwamja kényelméről, csak hogy elkerülje
az ő társaságát. Meg volt sértve, zavart érzett, és ideges volt, mert nem
tudta, mi történik vele, ha Tüzes Nyíl nem védelmezi többé. Aztán
dühös lett, mert eszébe jutott, hogy ostoba módon nemcsak a testét,
hanem a szívét is odaadta egy olyan férfinak, aki ilyen hamar ráunt.
Milyen naiv volt, hogy olyan terveket dédelgetett magában, hogy a férfi
belé fog szeretni! A férfit csak az érdekelte, hogy csillapítsa vágyát, de
most már erre sem volt jó.
Brandy legnagyobb rémületére könnyek fenyegető közelségét érezte.
Megfordult, hogy elmenekül, mielőtt bárki is észrevenné. De Fürge
Nyúl megragadta a karját, és megkérdezte:
– Hová mégy?
Brandy nem fordult az öregasszony felé, mert nem akarta, hogy lássa
könnyeit. Még mindig a hátát mutatta az indiánnak, s így szólt:
– A sátramba.
– De hamarosan bekapcsolódnak az asszonyok is a táncba. Nem
akarod látni?
Kétségtelen, hogy Tüzes Nyíl is táncolni fog valamelyikkel, gondolta
Brandy rosszkedvűen, s újabb fájdalmas döfést érzett a szívében.
– Nem érdekel – válaszolt élesen, s elrántotta karját. – Fáradt
vagyok, és lefekszem.
142
 Brandy átnyomakodott a nézők tömegén, elhaladt néhány kisfiú
mellett, akik a tömeg legszélén a táncosokat utánozták; miközben vadul
táncoltak, forogtak, a gyöngyökkel díszített gyík alakú zacskók a
nyakukban ide-oda libegtek, ebben őrizték megszáradt
köldökzsinórjukat. Kikerült az örömtüzek vetette fénykörből, s gyorsan
kerülgette az elszórtan álló sötét sátrakat, mígnem megérkezett Tüzes
Nyíl wigwamjához, amely a tábor végében állt, s dühösen törölte szét
már kibuggyant könnyeit. A sátorban kis tüzet gyújtott, inkább azért,
hogy elűzze éjszakai didergését, s nem azért, hogy világos legyen
odabenn. Aztán levetkőzött, lefeküdt az ágyra, a takarót szorosan a válla
köré tekerte, remélte, hogy most az egyszer hamarabb érkezik az álom
és a felejtés.
Nem így történt. Brandy számára nagyon hosszú időnek tűnt, míg ott
feküdt, hallgatta a távolból ideszűrődő ünnepség zajait. Tudta a zene
változásából, hogy a férfiak és nők most együtt táncolnak. A dobok és
csörgők és a súlyos, ritmikus lábdobogások helyett most világosan ki
tudta venni a koboz lágy hangját és a lábak tompa csusszanását. Az
indiánok már énekeltek is, egy monoton „hiyi”– t, s ez az állandóan
ismétlődő zümmögés az idegeire ment.
Hirtelen a bőr, ami a sátor ajtajaként szolgált, fellebbent. Brandy
rémülten felült, és alig tudta elnyomni ijedt kiáltását, mikor meglátta,
hogy Tüzes Nyíl állt ott. A tűz már leégett, az izzó széndarabok
rózsaszínű fénye visszaverődött a férfi csillogó, puha rézszínű bőréről, s
kiemelte magas arccsontjait és mellkasán a kemény izmokat, a feszes
hasat és hosszú, inas lábait. Ragyogó vízcsöppek függeszkedtek fekete
fürtjein és széles vállán a fürdéstől, s volt valami vad villogás a
szemében. Nagyon állatiasnak tűnt, nagyon veszélyesnek, nagyon
izgatónak és mindent összevetve lélegzetelállítóan csodálatosnak.
Brandy teste önálló életre kelt, s válaszolt a férfi kihívására, mellbimbói
megkeményedtek, és az a titkos hely a lábai között hirtelen égni kezdett.
Mikor tudatára ébredt, hogy a férfi lángoló tekintetét meztelen
mellére szegezi, és látta, hogy ágyékkötője alatt valami megmozdul,
megborzongott. Hirtelen feldühítette, hogy a férfinak ilyen hatalma van
fölötte, hogy még a saját teste is elárulja. Felrántotta a takarót az álláig,
hogy elrejtse meztelenségét, és kiabálni kezdett.
– Mi az ördögöt csinálsz te itt? Tűnj el! Tűnj el azonnal!
143
 Tüzes Nyíl őszintén megdöbbent Brandy dühkitörésén, s elképedt
kifejezés ült ki az arcára. Majd sötét szemét gyanakodva hunyorította.
– Most is ezt a játékot játszod? Mint legutóbb? Megint szembe
akarsz szegülni velem? – Mélyet sóhajtott. – Ez a játék már fárasztó.
Elegem van abból, hogy mindig meg kell küzdenem veled. Ma este egy
kedves és odaadó nőt szeretnék, nem egy vadmacskát.
– Ez nem játék! Soha nem játszottam veled. És a legutóbbi alkalom
sem fog megismétlődni – válaszolta Brandy szenvedélyesen, kék szeme
veszélyesen villámlott –, mert soha többé nem engedem, hogy hozzám
nyúlj!
– És miért ez a változás? – kérdezte Tüzes Nyíl kurtán, s vonásai
megkeményedtek.
– Miért? – kiáltotta Brandy még hangosabban, amitől Tüzes Nyíl
arca megrándult. – Megmondom neked, hogy miért! Mert nem fogsz
úgy bánni velem, ahogy eddig bántál, még akkor sem, ha a foglyod
vagyok. Nem fogom hagyni, hogy hetekig felém se nézz, és aztán,
amikor éppen olyan kedved van, felhasználj, hogy kielégítsd undorító...
állati gerjedelmedet!
Tüzes Nyíl is nagyon nehéz időszakon ment át, és nem volt kedve
ahhoz, hogy visszautasítsák, még kevésbé ahhoz, hogy eltűrje a lány
dühkitörését. Az elmúlt időszakban őt is gyötörték az emlékek,
nemcsak forró szeretkezéseik képei, hanem Brandy elbűvölő
szépségének az emléke is. Éjszakánként a pokolban érezte magát,
órákig forgolódott, gyötörte a kielégítetlen vágy, és azokban a
napokban minden, amire nézett, a lány szépségére emlékeztette. Még
akkor is, mikor a lovát befestette, rá gondolt. A kéket választotta, mert
az ég színe, amely neki így a legszentebb szín – ezzel remélte elnyerni a
Nagy Szellem áldását a vadászathoz –, de Brandy szemének perzselő
színe is kék volt, és ezt próbálta meg visszaadni a ló színében. Most,
amikor látta, hogy Brandy ugyanazon a szenvedésen ment keresztül,
hajlandó volt megbocsátani neki a támadását. Elmosolyodott, az ágyhoz
ment, és a lány mellé térdelt.
– Szóval ezért vagy olyan mérges. Azt hiszed, szabad akaratomból
maradtam távol.
Brandy arra gondolt, bárcsak ne lenne ennyire közel. A belőle áradó
forróság és mámorító illat szinte megfojtotta. És rendkívüli mosolya
144
megsemmisítő hatással volt rá, úgy érezte, mintha szétolvadnának a
csontjai. Brandy hátradőlt az ágyon, és csípős hangon így szólt:
– Feltételezem, azt fogod mondani, hogy nem saját akaratodból
történt így.
– Így van. Azért maradtam távol, mert csak így tudtam megtartani a
fogadalmat, hogy nem nyúlok asszonyhoz.
– Milyen fogadalmat? – kérdezte Brandy, mint aki nem is hisz a
fülének.
– Minden vadász megfogadja, hogy tartózkodik a szeretkezéstől, míg
vége nincs a nagy őszi vadászatnak, hogy ne vegye el az erejét.
Fürge Nyúl ezt nem említette. Gyanús. Brandy így szólt:
– Láttam, hogy néhány vadász a sátrába ment éjszakára.
Tüzes Nyíl megint elmosolyodott, ez alkalommal gúnyosan.
– Igen, tudom. Úgy tűnik, azok a férfiak nem tartják olyan
csábítónak az asszonyukat, mint amilyennek én tartom az enyémet.
Vagy ezért töltötték az éjszakát a sátrukban, vagy nagyobb az
önuralmuk.
Bár Tüzes Nyíl szavaiban ott volt egy kis birtoklási vágy, Brandy
szíve nagyot dobbant, mikor úgy utalt rá, mint az asszonyára. Kíváncsi
volt, ez vajon mit jelent. Azt jelenti, hogy szereti őt? Vagy ez még
mindig csak szenvedély? Még akkor is, ha csak szenvedély, Brandy egy
kis elégedettséget érzett, hogy a férfi ilyen vallomást tett. Tudta, hogy
Tüzes Nyíl nem az az ember, aki könnyen bevallja érzelmeit.
Kétségtelen, hogy a lány iránti fékezhetetlen vágyát gyengeségnek
tartja, és Brandy tudta, hogy átkozza ezt a gyengeséget. Felnézett, s
gyanakvó villanást látott a férfi szemében, s tudta, hogy attól fél, túl
sokat árult el. Hirtelen rájött, hogy ez a kegyetlen és erős vadember
sebezhető, és hogy azzal, hogy uralja a szenvedélyét, éppúgy uralkodik
fölötte, mint ahogyan a férfi őfölötte, most már tudta, hogy Tüzes Nyíl
éppúgy az ő foglya, mint ahogy ő a férfié. De ahelyett, hogy
elszórakozott volna ezen a megdöbbentő felfedezésen, ahogyan azt a
régi, önző Brandy tette volna, olyan szerelemhullám öntötte el a férfi
iránt, hogy azt hitte, szétveti az érzelem. A férfi nyaka köré kulcsolta a
karját, lehúzta az ágyra, csókokkal borította az arcát, s rekedten
suttogta:
– Egy szót se többet. Csak szeress.
145
 Brandy észre sem vette, hogy behódolt a férfinak, és ezzel még
szorosabban kötötte magához. Tüzes Nyíl viszont tudta, hogy szörnyen
elárulta magát, olyan hiba volt ez, ami elborzasztotta, arról félt, hogy
Brandy még egyszer a szemére veti a gyengeségét. Brandy iránt most
nem csupán vágyat, de nagy-nagy hálát is érzett, s ez annyira
mérsékelte dühöngő szenvedélyét, amit akkor érzett, mikor belépett a
sátorba, hogy első csókjai hihetetlenül kedvesek és gyöngédek voltak,
ajka finoman beszédes, miközben a lány ajkait fedezte fel. Brandy úgy
érezte, mintha elolvadna egy édes bágyadtságban, s néma invitálásként
kettéváltak ajkai.
Tüzes Nyíl élesen beszívta a levegőt, mert valami furcsa bizsergés
nyilallott végig a gerincén. Hirtelen azt akarta, hogy ne legyen semmi
köztük. Abbahagyta a csókot, ami tiltakozó nyögést váltott ki a
Brandyből, és a sarkára ült, a lány mellé. Lerántotta róla a takarót. Mint
egy éhező, úgy falta tekintetével Brandy szépségét, minden
domborulatot szentnek és tökéletesnek látott. Makulátlan bőre rózsaszín
fényben csillogott, ahogy visszaverte a tűz maradványainak fényét.
Brandy nem érzett szégyent amiatt, hogy Tüzes Nyíl így bámul rá,
tekintete forró és vágyakozó. Tudta, hogy a férfi szépnek és
kívánatosnak tartja, s ettől annak is érezte magát. De ő is nézni akarta a
férfit meztelenül.
– Vedel le az ágyékkötődet.
Mikor Tüzes Nyíl kioldotta a bőrszíjat, ami a ruhadarabot a helyén
tartotta, és az anyag lehullt róla, Brandy szája kiszáradt, és a szíve
sebesebben vert, mikor meglátta annak bizonyítékát, hogy a férfi
kívánja őt.
Ekkor Tüzes Nyíl szája találkozott az övével, s úgy csókolta, mintha
teljesen egyek lennének, és Brandy úgy érezte, hogy ez a parázsló csók
végigömlik rajta, megérinti minden porcikáját, elégeti a tüdejét,
felgyújtja az agyát.
Brandyvel forgott a világ, ahogyan a férfi egy erőteljes lökéssel
beléhatolt, s lassan felvezette mindkettőjüket a csúcsra, előbb teste
megvonaglott, miközben felkiáltott, és csillagok közé repült. Majd
Tüzes Nyilat borította el egy hatalmas hullám, kiszívta az agyában,
amint a lányba ömlött, és a nevét kiáltotta.

146
 Aztán lassan visszalebegtek a földre az elragadott és lélegzetelállító
magasságból, kifulladva és még mindig remegve. Elaludtak, majd újra
szeretkeztek. Késő éjjel, mikor Brandy a karjaiban aludt, Tüzes Nyíl
eltűnődött a lány iránt érzett vágyán. Olyan férfi volt, aki büszke arra,
hogy mindig ismeri a mértéket, és régebben sohasem volt azzal gondja,
hogy kordában tartsa szerelmi étvágyát. De ez még azelőtt volt, hogy
Brandy megjelent az életében lángoló hajával, vakítóan kék szemével,
izgató szenvedélyével, merész stílusával, ami megdöbbentette,
bosszantotta és ösztönözte őt. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen
nő létezik, de most már kénytelen volt elfogadni, hogy ő ilyen.
Brandy megmozdult a karjaiban, közelebb bújt, és ezt dünnyögte:
– Ébren vagy?
– Igen – vallotta be Tüzes Nyíl.
Nagyon rövid hallgatás után Brandy halk hangon megkérdezte:
– Túl fáradt vagy... ehhez?
Tüzes Nyíl megremegett, mikor érezte, hogy Brandy puha combját a
férfiasságához dörgöli. Vissza kellene utasítania, gondolta. A férfinak
kell kezdeményeznie. Igen, ez a lány túlságosan merész. De Tüzes Nyíl
úgy érezte, nem tud ellenállni. Bekövetkezett, amitől félt. A lány
teljesen elkábította. Valamilyen módon ő is éppúgy a foglya volt, mint
ahogyan a lány az övé.
Gyámoltalanul, kisfiúsan a lány felé fordult, és Brandy tárt karokkal
fogadta.

15.

Másnap a dakoták otthagyták a nyílt prérin felállított

vadásztáborukat, és elindultak visszafelé a Nagy Szarv Hegységbe.
Elhaladtak a hegyes-dombos vidék mellett, ahol nyári táboruk állt a
hegyek lábánál, és magasabbra kapaszkodtak, a hegyek közé. Ott, mikor
a sziklás bérceken állt, vagy a meredek hegyoldalon felfelé kaptatott,
Brandy először pillantotta meg a nagy, gyapjas juhokat s óriási görbe
147
szarvukat, amiről a hegységet elnevezték. Most látott először
szürkemedvét is. A hatalmas, nehézkes mozgású állat félelmetes
látvány volt még akkor is, ha csak a távoli bozótosban tört utat
magának. És először hallotta a hegyi oroszlán ordítását, vérfagyasztó
hang volt, amitől tarkóján égnek állt a haj. Végül egy védett völgyben,
amelyet egyik oldalon meredek sziklafal határolt, és másik három
oldalon erdő vett körül, felállították téli táborukat, a sátrakat egymástól
távol építették fel, hogy mindenki élhesse a saját életét a közeledő
hosszú tél idején.
Brandy Tüzes Nyíl sátrát a sebes folyású hegyi patak mellé állította,
amely a völgyön keresztül kanyargott jó néhány rezgőnyárfa
árnyékában. A remegő levelek, amelyekről a fát elnevezték, már
élénksárga színt öltöttek, és szárazak voltak most már, hogy az ősz
megérkezett, és az enyhe esti szélben megnyugtatóan zizegtek. Innen
nagyszerű kilátás nyílt a szemben lévő erdőre. Az elszórt tölgyek és
juharfák nagyszerű látványt nyújtottak ragyogó vörös és narancssárga
leveleikkel, és mellettük a fenyő, ezüstfenyő és lucfenyő mélyzöld
lombja.
Brandy azt hitte, hogy a nagy bölényvadászat az utolsó előkészület
volt a télre, de legnagyobb nemtetszésére felfedezte, hogy a
legkeményebb és leglázasabb munka még hátra van. A szárított húst,
amit hosszú csíkokra vágtak annak idején, összetörték, és összekeverték
zsírral és kövikörtével, így egy pépet kaptak, amit pemmikának
neveztek, ez volt a síksági indiánok fő nyersanyaga, a bölényhólyagból
és gyomorból készített zacskókban tartották. Brandy ott térdelt nap nap
után egy kőlap előtt, és zúzta a szárított húst, karja, válla és háta fájt,
térdei úgy elmerevedtek, hogy alig tudott járni, mikor végül felállhatott.
Amint ezt a fáradságos munkát befejezte, elkezdte négy bölénybőr
kicserzését. Újra a térdein állt, lekaparta a húst a nyersbőr belsejéről és
a szőrt a külsejéről, rákente az agy és zsír bűzös keverékét, aztán még
egyszer végigsulykolta, hogy megpuhítsa a száraz bőrt. Amikor végzett
ezzel is, majdnem elsírta magát, mikor Fürge Nyúl utasította, hogy
fogja a bőröket, amelyekkel olyan sokat dolgozott, és cserélje ki a
füstnyílás köré rakott megsárgult bőröket ezekkel. Azt remélte, hogy
legalább az egyikből ruhát készíthet magának, vagy új mokaszint. És

148
ekkor tudta meg, hogy a füst vízhatlanná teszi a bőröket, és azokból a
bőrökből sokkal jobb téli mokaszint és nadrágot lehet készíteni.
A munkának még mindig nem volt vége. Brandy a nap nagyobb
részét az erdőben töltötte, őszi bogyókat gyűjtött, amelyeket meg lehet
szárítani, vadtököt és makkot – a magok belsejét megőrölték, és
egyfajta lapos kenyeret készítettek belőle. Gyűjtött egész télre elég
tűzifát, aztán egy rőzsekerítéssel körbevett helyre vitte, amelyet a sátor
mellé épített szélfogónak. Aztán megtisztította a pulykákat és őzeket,
amelyeket Tüzes Nyíl hozott, miközben elvégezte mindennapi teendőit
is.
Ez alatt az idő alatt Brandy és Tüzes nyíl kapcsolata nem változott.
Éjszaka a férfi szenvedélyes, gyakran meglepően érzékeny szerető volt.
De ettől eltekintve nagyon kevés figyelmet szentelt a lánynak,
különösen a nyilvánosság előtt, ami szakadatlanul bosszantotta Brandyt,
annak ellenére, amit Fürge Nyúl mesélt neki a dakota szokásról a férfi
és nő kapcsolatában. Szerinte Tüzes Nyílnak semmi oka nem volt arra,
hogy úgy kezelje mint lányt, mikor jól tudja, hogy már nem az. A törzs
már biztosan tudta, hogy bizalmas kapcsolat van köztük. Brandy azt
sem volt hajlandó elfogadni, hogy a házaspárok tartózkodóan
viselkednek egymással a nyilvánosság előtt, mivel bármilyen
érzelemnyilvánítás férfi és nő között rossz ízlésre vallott, miután a férfi
már belépett a serdülőkorba. Még az sem volt megengedett, hogy a fiúk
megöleljék az anyjukat vagy felnőtt testvér a nővérét. Nem, mindannak
ellenére, amit megtudott a dakoták tartózkodó természetéről, Brandy
még mindig arra a következtetésre jutott, hogy Tüzes Nyíl azért bánik
olyan hűvösen vele mások előtt, mert ő csak egy alacsonyrendű fogoly.
Egy másik következtetést is levont az eddig megtudottakból – azt, hogy
még akkor is, ha esetleg a férfi belé is szeretne, amit ő kétségbeesetten
remélt, a házasság egy fehér fogollyal tabu, s ő egész életére arra
ítéltetett, hogy Tüzes Nyíl szeretője és háztartási alkalmazottja legyen.
Az, hogy soha nem tölthet be a férfi életében tiszteletre méltó helyet, és
hogy a férfi soha nem mondta, hogy szereti, gyötörte a lányt. Míg ahhoz
soha nem volt elég ereje, hogy visszautasítsa az izgalmas szeretkezést,
azért gyakran volt hirtelen haragú és zsémbes a férfival.
Brandy meglepődött volna, ha tudja, hogy bár Tüzes Nyíl úgy tett,
mintha a nyilvánosság előtt észre sem venné, mindig élesen tudatában
149
volt a jelenlétének, sokkal jobban, mint amennyit beismert magának. A
tábor bármelyik részén is volt, tekintete mindig arra siklott, ahol a lány
dolgozott. Titokban büszke volt rá, hogy milyen jól végrehajtja a
feladatait, büszke volt Brandy erejére és határozottságára. Tudta, hogy a
törzsben más férfiak is észrevették a lány meglepő tulajdonságait, és a
tiszteletük – bár jórészt ellenségességgel járt együtt – jólesett neki. De
amit Tüzes Nyíl nem tudott megérteni, az Brandy villámgyorsan
változó hangulata volt. Mintha két nő lakozna benne: az egyik zsémbes
és villámló tekintetet vet rá, a másik vadul szenvedélyes. Amikor
Brandy ellentmondásos viselkedésén töprengett, mindig arra a
következtetésre jutott, hogy egyszerűen azért lett a szeretője, hogy
könnyebbé tegye az életét, s bár élvezte a szeretkezést, igazából nem
nagyon érdekelte a férfi, és ettől Tüzes Nyíl nagyon szenvedett, mert
rettenetesen büszke volt. Soha nem jutott eszébe, hogy Brandy esetleg
meg van sértve, mert ő nem vall szerelmet neki. Először is, még Tüzes
Nyílnak magának is be kellett vallania. Másodszor, a szerelemvallás
nem szokás az indiánoknál. A szerelmet tettekkel fejezik ki, nem
szavakkal. És így Tüzes Nyíl sem értette jobban Brandyt, mint a lány
őt, és bár nagyon intenzív fizikai bizalmasságban osztoztak, még
mindig eléggé hadilábon álltak egymással. A tél – amit az hozott létre,
amit a dakoták Hidegcsinálónak neveznek – abban az évben hirtelen
érkezett. Egy nap arra ébredtek, hogy az ég ólomszürke, esik a hó, és
néhány óra múlva a hóesésből hatalmas, bömbölő hóvihar kerekedett.
Brandy félt a tél beálltától, azt hitte, szörnyen hideg lesz, ha csak a
bölénybőrök védik, és az a kis tűz melegíti őket, de úgy találta, hogy a
sátor meghökkentően meleg és kellemes. Ha teljesen őszinte akart lenni,
sokkal jobb volt, mint otthon Saint Louisban, ahol ha túl messzire ment
a szobában a tűzhelytől, fázott. Úgy látszik, a bőrök visszaverik a hőt,
visszafordítják, befelé, míg régi otthonának falai, a tégla és a fa
elnyelték, és odakint odavetették a hideg martalékának. Ahogy a hó
tovább esett, és beborította a sátor oldalát, olyan szigetelést nyújtott,
mintha a sátor jégkunyhó lenne, s odabent még melegebb lett.
A meleg kellemes meglepetés volt Brandy számára, de az
elszigeteltség az idegeire ment, és a hóvihar harmadik napján azt hitte,
hogy megbolondul, ha még egy percet a sátor falai között kell töltenie.

150
Olyan hirtelen és váratlanul tört ki, hogy Tüzes Nyíl összerezzent a tűz
másik oldalán, ahol ült.
– Nem bírom! Sikítani fogok, ha még egy napot ebben a kis sátorban
kell eltöltenem!
– Meg fogod szokni – válaszolta Tüzes Nyíl, mikor magához tért a
Brandy kitörése okozta meglepetésből.
Hűvös nyugalma még jobban felbosszantotta Brandyt. Volt
egyáltalán valaha valami, ami idegesítette a férfit? Voltak egyáltalán
idegei? Ha igen, biztosan vasból vannak.
– Nem, nem fogok hozzászokni! – fakadt ki Brandy. –
Megbolondulok! Dühöngő őrült leszek! Ahhoz szoktam, hogy mindig
csinálok valamit.
Hirtelen meleg öntötte el Tüzes Nyilat, és elmosolyodott.
– Szeretkezhetnénk megint.
Brandy Tüzes Nyíl száját nézte. Olyan ritkán mosolygott, hogy
mindig meglepte a lányt, s olyan csábító és hamis kis mosoly volt ez,
hogy mindig levette a lábáról, és úgy érezte, mintha elolvadna. Az,
hogy így le tudta taglózni egyetlen mosolyával, még jobban
felbosszantotta.
– Úristen! Csak erre tudsz gondolni? Szeretkezzünk? Mást sem
csinálunk, mióta eleredt a hó.
Tüzes Nyíl mosolya még szélesebb lett.
– Ezért hívja a népem a telet szerelmes évszaknak.
– Hát ennél jobbat is el tudok képzelni.
Tüzes Nyíl arcáról villámgyorsan eltűnt a mosoly, és a tekintete
olyan kemény lett, mint az acél.
– Nem vettem észre, hogy neked nem esik jól – válaszolt hűvösen. –
Ha tudtam volna, hogy te nem élvezed, akkor nem zavartalak volna.
Brandy nem tagadhatta, hogy élvezte. Két napig az érzékek ünnepét
tartották, szerelmeskedtek éjjel-nappal, és ő úgy viselkedett, mint egy
ledér nő. De valami felkeltette a figyelmét Tüzes Nyíl hangjában, mert
tudta, hogy nem volt teljesen őszinte, amikor válaszolt a férfinak.
Megértette, hogy megsértette az érzéseit, és mély megbánást érzett.
– De élveztem. De hosszú ez a tél, és még te sem vagy képes arra,
hogy minden percben lefoglalj minket.
– Mit értesz azalatt, hogy még én sem?
151
 – Hát, neked soha nem fogy el az energiád – ismerte be Brandy, a pír
öntötte el az arcát, hogy ilyen merészen és őszintén beszél Tüzes Nyíl
teljesítményéről. – Nem tudom, honnan veszed az erőt és a kitartást.
A Tüzes Nyíl szexuális hőstetteit dicsérő burkolt bók begyógyította a
férfi hiúságán esett sebet, tipikus indián hím volt, aki büszke a
férfiasságára.
– És azok a szarvasbőrök, amiket azért adtam neked, hogy blúzt és
szoknyát varrj magadnak belőle? Megpróbálhatnád azokkal lekötni
magad.
– Igen, az elfoglalná a kezemet, de a gondolataimat nem.
– Játszhatunk is – javasolta Tüzes nyíl, és sötét szeme hirtelen
felcsillant.
Brandy tudta, ez mit jelent. Már felfedezte, hogy a dakoták nagyon
szeretnek szerencsejátékokat játszani, még a nők is. Nem volt szokatlan
a látvány, hogy az asszonyok körbeguggoltak, egyikük fél
mogyoróhéjakat kevert össze a földön, míg a többiek megpróbálták
kitalálni, hogy melyik alatt van a mag, vagy kockát dobtak, ezeket a
férfiak szerezték a vásárban. Hosszú órákig tudtak játszani szünet
nélkül, ha nem volt más, vagy mikor a kisbabájukat szoptatták. A
férfiak még rosszabbak voltak. Fogadtak lóversenyekre,
birkózómérkőzésekre és még arra is, hogy ki hozza haza a legnagyobb
szarvast, vagy a legtöbb pulykát. Igen, gondolta Brandy, biztos, hogy
abban a pillanatban is heves játékok folynak a legtöbb sátorban, de ő
nem osztozott az indiánok játékimádatában. Egy idő után beleunt, még
akkor is, ha nyert.
– Talán játszhatunk is – válaszolt kelletlenül, aztán önkéntelenül
hozzátette – néha. De én arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valami
olyasmit is, ami az agyunkat mozgatja meg.
– Mint például? – kérdezte Tüzes Nyíl, mint aki nem érti, mit javasol
a lány.
– Például beszélgethetnénk.
– Szoktunk beszélgetni.
– Nem, nem szoktunk! – válaszolt Brandy hevesen. – Mikor egyedül
vagyunk, ülsz és dolgozol valamin, és én is elfoglalom magam –
többnyire szótlanul. Még igazán soha nem beszélgettünk. Ha nyelvi
korlátaink lennének, akkor esetleg más lenne a helyzet, de nincsenek, és
152
nem is voltak soha. Mégis, még soha igazán nem beszélgettünk
egymással. Az egyetlen kapcsolat köztünk ott jött létre – fejezte be
Brandy keserűen az ágyra mutatva.
Tüzes Nyíl komoran nézett. Természeténél fogva csöndes és
gondolkodó ember volt, aki tökéletesen jól érezte magát ebben a
csöndben, önmaga társaságában. Akkor beszélt, amikor valami fontos
mondanivalója volt, soha csak a beszéd kedvéért, s ez nagy tiszteletet
váltott ki a többiekből. Mikor ő beszélt, elhallgattak. És hosszú napokig
nagyon jól érezte magát ebben a magányban, soha nem érezte, hogy a
legkevésbé is magányos lenne, s ez főleg télen volt így. Tüzes Nyíl
mindig olyan tökéletes összhangban volt magával és a természettel,
hogy nem volt szüksége másokra, és ha mégis előfordult, hogy
társaságra vágyott, a bátyját és barátait mindig megtalálta. Csak any–
nyit kellett tennie, hogy elsétált a sátrától az ő otthonukig, és ott mindig
szívesen fogadták. De Tüzes Nyíl soha nem kereste asszonyoknak a
társaságát másért, mint hogy kielégítse fizikai szükségleteit. Bár
elfogadta a tényt, hogy Brandy furcsa kötelékkel kötötte őt magához,
soha nem jutott eszébe, hogy bármit is megvitasson egy asszonnyal,
hogy gondolatokat cseréljen vele. Ezt egy férfi a barátaival teszi meg.
Egy nő teljesen más dolog. Hát nem?
Míg Tüzes Nyíl csöndben eltűnődött Brandy javaslatán, a lány egyre
türelmetlenebb lett, majd sértetten így szólt:
– Hát így is jó! Nyilvánvaló, hogy nem akarsz komolyan beszélgetni
velem. Gondolom, azt hiszed, nem tudok semmi értelmeset mondani!
– Nem mondtam, hogy nem akarok veled beszélgetni – válaszolt
Tüzes Nyíl bosszankodva. – Megvan az a rossz szokásod, hogy azonnal
levonod a következtetést. Vagy erről van szó, vagy egyszerűen szeretsz
vitatkozni. Csakhogy én egyszerűen nem tudom elképzelni, miről
akarhatsz beszélgetni.
– Miről? – kérdezte Brandy hitetlenkedve. – Bármiről! Mindenről!
Két teljesen különböző világ szülöttei vagyunk. Sok minden van, amit
még nem tudok a ti világotokról, te pedig egyáltalán semmit nem tudsz
az enyémről.
– Én nem is akarok tudni semmit a fehér emberek világáról –
válaszolta Tüzes Nyíl kimérten.

153
 – De lehetnek olyan dolgok, amelyeket megtanulhatsz tőlünk, olyan
dolgok, amelyek sokkal könnyebbé tehetik az életedet.
– Nem tartom nehéznek az életemet. Nem vagyok olyan, mint a
rezervátumban lakó indiánok, akik elpuhultak és elgyöngültek, mert
elfelejtették a régi szokásokat, és feladták a szabadságukat azért, hogy
úgy éljenek, mint a fehér ember, a fehér ember üres ígéretei miatt.
Nézd, mit hozott ez rájuk. Úgy hullanak, mint a legyek a fehér ember
betegségeitől; éheznek, mert megpróbálnak kukoricát termeszteni olyan
földön, ahol fűnek kell nőnie, és nem kukoricának, s azokat a gyatra
szerszámokat használják, amelyeket a ti indián megbízottaitok
szűkmarkúan szétosztottak közöttük. Télen megfagynak, mert a
sátraikon a bölénybőrök elvékonyodnak, nincs bölénytakarójuk, és a
fehér ember nem engedi meg nekik, hogy bölényt vadásszanak. Afölött
érzett bánatukat, hogy elvesztették a régi életüket, a ti tüzes vizetekbe
fojtják, ami megzavarja az érzékeiket, és megfosztja őket
nagyravágyásuktól és büszkeségüktől. Nem, semmit nem akarok tudni a
fehér emberről!
– Én nem mondom, hogy minden, amit a fehér ember tesz, jó lehet a
te népednek, és nem kívánom, hogy mondj le a szabadságodról. Tudom,
hogy a népem nem volt mindig igazságos a te népeddel, mohók
voltunk, és az indiánok sokat szenvedtek. De ez nem jelenti azt, hogy
nincsenek olyan dolgok azok között, amit a fehér ember tesz vagy
használ, hogy ne lenne belőle hasznotok, ha tudnátok róla. – Brandy
elhallgatott és körültekintett, majd folytatta: – Itt van például a
Winchestered. A fehér ember találmánya. És te is azért használod, mert
jobb, mint a ti fegyvereitek.
– Nem lenne szükségem a Winchesterre, ha a fehér ember nem lenne
– szögezte le Tüzes Nyíl. – Bölényre nyíllal is tudok vadászni. Te
magad is láttad. Nem, nekem azért van szükségem a fehér ember
puskájára, mert neki is van, és meg kell magam védenem vele szemben,
s ez nem jelenti azt, hogy jobbnak gondolom a mi fegyvereinknél.
– És a késed? Fehér ember kése. Tudom, mert a nyelére rá van
nyomtatva a gyártó, egy keleti vállalat, a John Russel Company neve.
Azt állítod, hogy ez is csak azért van nálad, hogy megvédd magad?
Tüzes Nyíl összevonta a szemöldökét. A népe már régen azelőtt
használta az acélpengés kést, hogy a fehér ember betette volna a lábát
154
ebbe az országba. A szőrmekereskedők hozták magukkal, és az
indiánok hamar rájöttek, hogy jobb, mint az a csontkés, amit ők
használnak.
– Es tudod-e azt, hogy a fehér ember hozta a lovat ebbe az országba?
– folytatta Brandy.
Tüzes Nyíl kijavította:
– Nem, a kiowák hozták a lovakat sok-sok évvel ezelőtt. Tudom,
mert az öreg mesélők mondták, és ők mindig igazat beszélnek.
– Ebben nem kételkedem – válaszolta Brandy diplomatikusan. – De
a spanyolok voltak azok – fehér emberek –, akik a lovat erre a
kontinensre hozták, egy olyan földre, ami innen délre van. Az ott élő
indiánok ellopták tőlük, és északra hozták.
Tüzes Nyíl tudta, hogy a kiowák déli törzs, és az a szóbeszéd járta
róluk, hogy sikeres lótolvajok. Ügyes kereskedőként is hírnevet
szereztek maguknak. A kiowák dolgozták ki azt a jelrendszert is, amit
mindegyik törzs használt, hogy a vásárokon kommunikáljanak
egymással. Tüzes Nyíl tekintete még komorabb lett.
– Te honnan tudod ezeket?
– Van, amit iskolában tanultam, van, amit könyvekben olvastam.
– Láttam egy ilyen könyvet. Görbe Orré volt. Azt mondta, egy
történet van benne, de én azt hiszem, hazudott. Nem voltak benne
képek. Megnéztem. Csak furcsa, apró jeleket láttam benne.
– Azok a furcsa, apró jelek az ábécé betűi, ha ezeket összerakjuk,
szavakat kapunk, amelyeket később el lehet olvasni. – Brandy felkapott
egy botocskát egy közelben heverő gyújtóshalomból, és azt mondta: –
Tessék, hadd mutassam meg neked, amit az előbb magyaráztam.
Leírom a neved a földre.
Tüzes Nyíl teljesen elképedt, mikor Brandy a nevét a földre karcolta,
és megnevezett minden egyes betűt. A nevére bámulva ezt kérdezte:
– És azt mondod, egy fehér ember találta ki az ábécét?
– Igen, de az a fehér ember nem ebben az országban született. Az ősi
föníciaiak gondolták ki sok-sok évvel ezelőtt, olyan régen éltek, hogy a
civilizációjuk már el is tűnt a földről. De az ábécé jó gondolat volt, ezért
az még ma is megvan. Látod, így értem azt, hogy te is tanulhatsz valami
érdekeset a fehér ember szokásaiban. Persze nem mindegyik szokásban,
az igaz, mert Isten a tudója, nekünk is megvannak a magunk hibái. De
155
megtarthatjátok azokat a dolgokat, amelyek tetszenek nektek, és
elvethetitek azokat, amelyek nem. Soha nem szabad elzárkózni az új
gondolatok elől. Én hihetetlenül sokat tanultam, mióta itt élek veletek.
A ti életetek olyan más. A túlélés művészei vagytok, és minden, amit
tesztek, olyan összhangban van a természettel. Úgy érzem, hogy mióta
itt vagyok, több lettem, erősebb, önállóbb.
Brandy hirtelen észrevette, hogy Tüzes Nyíl furcsa tekintettel néz rá,
és zavarba jött. Elpirult, és idegesen így szólt:
– Te Jóisten! Mi ütött belém? Hiszen olyan vagyok, mint egy
fontoskodó tanár, aki a diákjainak prédikál. Sajnálom, nem akartam
ilyen sokat beszélni. – Körbepillantott. – És nézd! Már besötétedett, és
én még el sem kezdtem megfőzni a vacsorát.
Ahogy Brandy gyorsan tett a tűzre, és elkezdte készíteni az ételt,
Tüzes Nyíl elgondolkodva vizsgálgatta. Biztos, hogy tanult nő, és
sokkal többet tud nála a külső világról, talán többet is, mint sok
sápadtarcú. Mást talán megfélemlítene a lány nagy tudása. De Tüzes
Nyíl úgy érezte, hogy az ő természetes indián neveltetése is éppoly
sokat tanított neki, ha nem többet, mint az iskolák és a könyvek
Brandynek. Tüzes Nyilat inkább Brandy logikus gondolkodása bűvölte
el, és nem a tudástartalom, és annak is örült, hogy az ő népe, a
sápadtarcúak követnek el hibákat. Nem várt ilyen nyíltságot, ilyen
őszinteséget tőle, és mivel ő maga mindig igazságos volt, úgy gondolta,
hogy a lány is ugyanezt érdemli tőle. Amikor visszagondolt a
beszélgetésükre, rájött, hogy igazán élvezte.
Ettől kezdve, amikor csak betemette őket a hó, idejük jó részét azzal
töltötték, hogy információt és gondolatokat cseréltek. Bár Tüzes Nyíl
nem talált semmit, amit átvehetett volna a fehér ember életéből, sok
dolgot, amiről Brandy mesélt, érdekesnek talált.
És Brandy is kezdte jobban megérteni az indiánokat, akikkel együtt
élt, mély vallásosságukat, titokzatosságukat és összetettségüket.
Még akkor is, mikor nem beszélgettek, együttlétük új, mélyebb
jelentést kapott. Tökéletesen nyugodtak voltak a másik társaságában.
Ilyenkor Tüzes Nyíl a fűzfavesszőből font ágytámlának dőlt, szívta az
illatos kinnikinicket a pipájában, és nézte Brandyt. Mindegy, mit csinált
– gyöngyöket varrt egy pár mokaszinra, süntüskéket lapított fogaival,
majd befestette őket, hogy egy szarvasbőr szoknyát díszítsen vele, vagy
156
csak a lábast kavargatta a tűz fölött –, megbabonázta a lány szépsége és
kecsessége. Nem tudta levenni a szemét róla. Anélkül, hogy tudta
volna, egyre jobban körülfonta az a finom selyemháló, amit a lány szőtt
köré.

16.

Tüzes Nyíl és Brandy egész télen a sátrukba kényszerültek. A

hóviharok között ők is, mint mindenki más a faluban, kimerészkedtek.
A nők átfésülték az erdőt újabban lehullt tüzelőért, és csapdákat
állítottak fel nyulaknak, menyéteknek, és vidramenyéteknek. A
prémekkel, amelyeket nem tettek félre, hogy majd később kereskednek
vele, kibélelték lábszárközépig érő téli mokaszinjaikat – csak az értékes
fekete végű menyétfarkot hagyták meg. Ezt díszítésre használták –
indián ruhákra varrták fel, a hajukba fonták, vagy a lovaik sörényébe és
farkába kötötték a színes tollak mellé. Míg a nők a munkájukat
végezték, a férfiak furcsa szerkentyűt kötöttek magukra, Brandyt a
lábukra erősített teniszütőkre emlékeztette, s feljebb merészkedtek a
hegyekbe, szarvast és hegyijuhot kerestek. Ha nagyon nagy
szerencséjük volt, akkor találtak egy elkóborolt bölényt, és megölték.
Nemcsak a friss húsnak örültek a hetekig tartó egyhangú pemmikán
étrend után, hanem annak is, hogy ezekből a téli vadászatokból gyakran
tértek meg sűrű szőrű bőrökkel, amelyekből az indiánok télikabátjukat,
a bölénytakarót készítették.
Egy nap, mikor Brandy a falura néző domboldalon állított fel
csapdát, gyönyörködve bámulta az őt körülvevő havas tájat. A frissen
hullott hó a földön, a fenyők és ezüstfenyők ágain hófehéren csillogott,
és imitt– amott hópelyhek lebegtek lefelé az ólomszürke égből, egyik–
másik olyan nagy volt, hogy Brandy láthatta egyedi, finom formájukat.

157
Alant füst kanyargott lustán az ég felé a völgyben szétszórt sátrakból, és
a bent égő tűz a sátrak falait alkotó bőröket halvány rózsaszínre festette.
Egy szemben lévő hegyen gyerekek száguldoztak lefelé a meredek
lejtőn bölénybordából készített szánkókon, örömrivalgásuk széttörte a
kristályos csöndet. Olyan gyönyörű, békés téli jelenet volt, amilyet
Brandy még soha nem látott sem élőben, sem festményen az otthonában
vagy valamelyik galériában.
Tekintete még egyszer végigsiklott a gyönyörű tájon, majd
megpihent két asszonyon, akik egy gyönyörű alakú fenyőt vágtak ki. A
balta minden csapásától a fa ágain összegyűlt hó a levegőbe repült.
Hirtelen szomorúság költözött Brandy szívébe. A téli táj az otthonára
emlékeztette, a gyerekek a saját gondtalan gyermekkorára, és a kivágott
fenyő, amelyet az indián asszonyok magukkal vittek, hogy felaprítsák
tüzelőnek, a karácsonyra. Hányadika lehet? – tűnődött. Biztosan nagyon
közel már a karácsony. Karácsonyi emlékképek támadták meg. Szinte
érezte a frissen vágott fenyőgallyak illatát, amelyeket ő és az édesanyja
a lépcsőkorlátra és a kandallópárkányra erősített, és a konyhából
terjengő illatok, ahol Molly, a szakácsnőjük sütött gyümölcstortát és
mindenféle süteményt; hallotta a kántálok énekét és a szánok
csilingelését a ház előtt; látta a millió vidám színű papirosba csomagolt
ajándékot a karácsonyfa alatt, amelyet színes szalagokkal, áfonya– és
pattogatottkukorica-füzérekkel, festett díszekkel, fénylő
bádogcsillagokkal és ragyogó gyertyákkal díszítettek fel; érezte a
szájában a gesztenyetöltelék ízét, a krumplipürét zúzapörkölttel, a
sonkát és legelső kedvencét, a gyümölcskosárkát rummal nyakon öntve.
A karácsony emlékei felidézték emlékezetében a bátyját, Pault, mert
ő is nagyon szerette ezt az időszakot, ahogyan sok minden más volt,
amit egyformán szerettek vagy gyűlöltek. Több volt az a kapcsolat,
mint két testvér szeretete egymás iránt. A legjobb barátok voltak, olyan
szenvedélyesen hűségesek egymáshoz, hogy örömmel vállalták volna a
másik bűnét és büntetését is. És nem volt semmi, ami olyan bizalmas
lett volna, hogy Brandy ne bízta volna a bátyjára, és ez fordítva is igaz
volt. Brandy elmondhatta
Paulnak legtitkosabb gondolatait, és tudta, bármilyen
meghökkentőek is ezek, Paul soha nem szűnt meg szeretni és elfogadni
őt. Hiányzott Brandynek a bátyja társasága, kedves megértése,
158
lankadatlan támogatása. Szörnyű érzés volt, mert Brandynek
borzasztóan szüksége lett volna valakire, akiben megbízhat. Nehéz
teher volt a vállán, hogy Tüzes Nyíl szerelmét titokban kellett tartania,
szerette volna ezt a titkot megosztani valakivel.
Szívfájdító honvágy, és bátyja utáni rettenetes sóvárgása könnyeket
csalt a szemébe, átgázolt a vastag havon, és Tüzes Nyíl sátrának
biztonságos melegébe menekült.
Így találta Tüzes Nyíl, mikor egy órával később visszatért a
vadászatból: az ágyon ült, a kis tűz előtt, s könnyek csorogtak végig az
arcán. A lány könnyei megrémítették a férfit, mert bár azelőtt is látta
könnybe lábadni a szemét, sírni még sohasem látta. Egy mozdulattal
lelökte válláról a bölénytakarót, és letérdelt a lány mellé.
– Mi baj van? Miért sírsz? Megsérültél?
Brandy le is tagadhatta volna, hogy sír, mert tudta, hogy Tüzes Nyíl
gyengeségnek tartja, de mikor látta a férfi szemében az őszinte
aggódást, lemondott a színlelésről. Abban a pillanatban nem érezte
magát olyan erősnek és bölcsnek. Honvágya és vágyódása a bátyja után
olyan erőteljes volt, hogy szinte fájdalmat érzett a mellkasában. A férfi
felé nyúlt, mindkét kezével megfogta szarvasbőr ingét, közel húzta
magához, és így könyörgött.
– Kérlek! Vigyél vissza a népemhez!
Kérése mélyen érintette Tüzes Nyilat. Átérezte a lány fájdalmát. De
bár abban a pillanatban bármit megtett volna, hogy elűzze a lány
boldogtalanságát, ezt a kérését nem tudta teljesíteni. Arckifejezése
megkeményedett, s így válaszolt:
– Ezt már egyszer megbeszéltük, és azóta semmi sem változott. Soha
nem viszlek vissza! Soha!
– Én nem tartozom közétek. Mások a szokásaink, és hiányoznak az
otthoniak, különösen a bátyám. Tudod, mi mindig nagyon közel álltunk
egymáshoz. Ha egy kicsit is szeretsz, vigyél vissza.
Ebben a pillanatban Tüzes Nyíl ráébredt, hogy már nem a
büszkesége miatt nem akarta Brandyt visszavinni, vagy azért, mert meg
akarta őrizni a méltóságát a népe előtt. Hanem azért, mert túlságosan
szerette. Beleszeretett a foglyába. Valahogyan rabul ejtette a szívét.
Nem tudná elviselni, ha le kellene mondania róla. Ez a felfedezés
megrémítette, ezért szavai élesebbek voltak, mint szerette volna.
159
 – Nem! Nem viszlek vissza. És soha többé ne kérd ezt tőlem.
Belefáradtam már abba, hogy ezzel zaklass.
Tüzes Nyíl rideg visszautasításának a hallatára Brandy elfordult,
hogy elrejtse frissen előtörő könnyeit. Mivel tudta, hogy csak még
jobban elmélyítette azt a fájdalmat, amit Brandy érzett, Tüzes Nyíl
szíve furcsán elszorult. Nem kellett volna ilyen keménynek lennie vele,
gondolta. Az, hogy vissza akar térni a népéhez, természetes, különösen,
ha ő nem érzett iránta úgy, mint ahogy ő a lány iránt. Ha úgy érezne ő
is, nem akarna hazamenni. És nem a lány hibája, hogy beleszeretett.
Csak saját magát okolhatja ezért, vissza kellett volna vinnie még akkor,
az elején, mikor még nem bűvölte el ennyire.
Tüzes Nyíl leült mellé, és maga felé fordította a lányt. Kezébe fogta
az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, majd megkérdezte:
– Miért kéred ezt most, olyan hosszú idő után?
– Láttam néhány asszonyt, akik egy fenyőfát vágtak ki, és hirtelen az
otthoni karácsonyra gondoltam.
Tüzes Nyíl a homlokát ráncolta, aztán megkérdezte:
– Mi az a karácsony? Nem emlékszem, hogy Görbe Orr említette
volna ezt a szót.
– Egy vallásos ünnep, amikor mi, keresztények Krisztus születését
ünnepeljük, ő Isten fia.
Brandy folytatta, s mesélt Tüzes Nyílnak Krisztus születéséről, s
hogy a népe hogyan ünnepli meg, hogyan vágják ki és díszítik fel a fát.
Tüzes Nyíl figyelmesen hallgatta, nem jelentett gondot neki, hogy
elfogadja Brandy keresztény hitét. Nem úgy, mint a misszionáriusok,
Brandy nem támadta az ő hitét, Brandy hite egyszerűen az övének a
kiterjesztése volt. Azt sem kérdőjelezte meg, hogy Krisztus szűzen
született, mert tudta, hogy a Nagy Szellem segítségével minden
lehetséges. Még azt is elfogadta, hogy a fehér ember ünnepéhez
hozzátartozik a fenyőfa, mert a fa a dakoták legfőbb vallási
szertartásában, a naptáncban is fontos szerepet játszott. De Brandy nem
ismerte Tüzes Nyíl gondolatait. Mint mindig, a férfi arca nem árult el
semmit, és egy szót sem szólt, mikor a lány befejezte a mondókáját.
A másnap reggeli ébredésig nem is tudta meg Brandy, hogy a férfi
milyen komolyan vette. Akkor, az ágyukkal szemben, egy kis, tökéletes
alakú lucfenyőt látott meg, a sátor oldalához döntve. Döbbenten
160
bámulta a fát, de látta, hogy Tüzes Nyíl nincs a sátorban. Tudta, hogy
csak ő hozhatta. Újra könnybe lábadt a szeme, de most nem azért, mert
a fenyő az otthonára emlékeztette. Most azért sírt, mert nagyon mély
hatással volt rá a dakota figyelmessége.
Aznap délelőtt, mikor Tüzes Nyíl belépett a sátorba, és letette
bölényköpenyét, Brandy tudta, hogy a falu gőzfürdőjéből jön, mert
majdnem meztelen volt – csak ágyékkötő és mokaszin volt rajta –, és
bronzszínű bőre rózsásan csillogott. Ezt a színt nem a gőz okozta, amit
úgy fejlesztettek, hogy forró kövekre vizet permeteztek, hanem az, hogy
Tüzes Nyíl meghempergett a hideg hóban a gőzfürdő után. Ez a fajta
fürdés dakota szokás volt, de Brandy tartózkodott tőle, bár még
fogolyként is megfürödhetett volna az asszonyok gőzfürdőjében. Ahhoz
már hozzászokott, hogy a többi nő előtt vetkőzzön és fürödjön, de
ahhoz nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy anyaszült meztelenül
hemperegjen a hóban. Már csak a gondolatától is libabőrös lett. Inkább
meleg, kényelmes sátrukban fürdött, szivaccsal. Most is ezt tette, és
éppen befejezte a fürdést; máskor, ha Tüzes Nyíl ilyenkor érkezett meg,
mohón bámulta meztelenségét, s egy kicsit mindig is zavarba hozta
ezzel Brandyt. De most az egyszer Tüzes Nyíl rá sem pillantott. Teljes
figyelmét a fának szentelte, amit Brandy gyöngyfüzérekkel és
süntüskékből készített csillagokkal díszített fel.
Brandy félredobta a tábori flanellt, ami törülközőként szolgált, és
gyorsan egy takarót tekert maga köré. Nem a meztelenségétől érezte
magát sebezhetőnek; attól félt, hogy Tüzes Nyíl nevetni fog azon, hogy
kidíszítette a fát, vagy valamilyen módon le fogja kicsinyelni a hitét,
még akkor is, ha a fenyőt ő hozta neki. Végtére is ő volt a keresztény, a
férfi pedig a pogány. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, mikor a férfi
odafordult hozzá, és így szólt:
– Szép. Van néhány kagylóm, amit néhány évvel ezelőtt egy
vásárban vettem, felfűzhetnéd azokat is. Kéred?
Mikor Brandy magához tért a meglepetésből, megkérdezte:
– Szóval vásárokon szerzed a tengeri kagylókat a nyakláncaidhoz és
a fülbevalódhoz? Kíváncsi voltam, mert nincs óceán a közelben.
– Igen, vásárra mindenfelől eljönnek a törzsek, azok is, akik messze
nyugaton, és azok is, akik messze délen laknak, még Kanadából is, és...

161
 – Kanadából? – szakította félbe Brandy Tüzes nyíl mondatát. Aztán
elnevette magát. – Milyen buta vagyok. Persze, hogy élnek indiánok
Kanadában.
– Igen, az ottowa, az assiniboine törzsek, néhány dakota törzs, és a
feketelábúak törzse. Azt a takarót, ami most rajtad van, egy feketelábú
hozta a vásárra. Ez nem az a vékony takaró, amit a ti amerikai
kereskedőitek használnak, hanem Hudson Bay tábori takaró.
Brandy végigsimította a vállán az anyagot, érezte a takaró
vastagságát és puhaságát. Sokkal jobb minőségű, mint Tüzes Nyíl többi
takarója.
– Azt hittem, a feketelábúak az ellenségeitek.
– Azok is.
– De te mégis kereskedtél velük.
– A vásáron nem számít, hogy kik az ellenségeink. Ez az egyetlen
hely, ahol az összes törzs találkozhat ellenségeskedés nélkül. Azért
vagyunk ott, hogy kereskedjünk, nem másért. – Elhallgatott,
elmosolyodott, aztán azt mondta: – Talán egy nap majd elviszlek egy
vásárra. Nem hinnéd, mi minden cserél ott gazdát. Az északi törzsek
takarókat, rozmáragyarakat, fókabőrt, szőrmét, Hudson Bay takarókat
hoznak; a keletiek szárított kukoricát, dinnyét, finom dohányt,
gyöngyöket, késeket és üstöket; a déli törzsek különböző alakú és
méretű kagylókat; a síkságokon élő törzsek lovakat, gyönyörűen
díszített szarvasbőrt és bivalybőröket. Nem is tudok mindent felsorolni.
Brandy nem tudta elhinni, hogy mindegyik törzs, azok is, akik
ősrégi, gyilkos ellenségei voltak egymásnak, félreteszi gyűlölködését,
csak azért, hogy árut cseréljenek. Ez ellenkezett harcias természetükkel.
Igen, látnia kell, hogy elhiggye.
Miközben ezen gondolkodott, Tüzes Nyíl azon tűnődött, hogy vajon
miért ajánlotta fel Brandynek, hogy elviszi egy vásárra. A törzsében a
férfiak általában nem vitték az asszonyokat a vásárra, mert azokat
általában egy távoli területen rendezték meg, és a kereskedést a férfiak
végezték. Mégis ő el akarta oda vinni a lányt, s hogy lássa, milyen
hihetetlen választék van árucikkekből. Mivel azt már megtanulta,
hogyan kell megosztania a gondolatait ezzel a nővel, aki rabul ejtette a
szívét, úgy látszik, most az élményeit is meg akarja osztani vele.

162
 De az lehetetlen, hogy elvegye feleségül. Soha nem ajánlana
házasságot olyan nőnek, aki nem viszonozza az érzéseit. A büszkesége
soha nem engedné. Egyébként is megfogadta, hogy soha nem nősül
meg. A házasság nem egyeztethető össze azzal az elhatározásával, hogy
ő lesz a törzs legjobb harcosa. Lehet, hogy meghal fiatalon, ha továbbra
is mindig önként jelentkezik minden egyes veszélyes portyára és
fosztogatásra, és nem akart feleséget, gyerekeket hagyni maga után,
akikről aztán majd a bátyjának kell gondoskodni, mivel a dakotáknál ez
volt a szokás. De mi történne Brandyvel, ha ő meghalna? – kérdezte
magától Tüzes Nyíl. Visszautasította, hogy visszaviszi a népéhez,
először büszkeségből, és most azért, mert nem tudta elviselni, hogy
lemondjon róla. De még nem is gondolta végig a lány helyzetét soha.
Ha ő meghalna, a férfiak biztosan szabad prédának tekintenék, mivel
csak fogoly, nincs társadalmi rangja, és nincs semmilyen joga. A
gondolat, hogy Brandyt arra használják, hogy kielégítse egy férfi
vágyát, vagy egy család rabszolgája legyen, megijesztette Tüzes Nyilat.
Nem! – fogadta meg szenvedélyesen. Nem hagyja védtelenül, mások
kényének-kedvének kitéve. Kigondolja majd, hogy mit tehet, hogy
megvédje Brandyt a halála esetén.
Tüzes Nyíl kivetette fejéből ezeket a szomorú gondolatokat,
figyelmét újra Brandynek szentelte, aki az ágyon ült, a takaró még
mindig rajta, és a haját fésülte. Mellédőlt, és figyelt, ahogy a tűz fénye
visszaverődik a vörös fürtökön, és a hosszú hajszálak pattognak az
elektromosságtól. Mikor Brandy letette a hajkefét, ujjaival középen
elválasztotta a haját, és elkezdte fonni az egyik oldalon, Tüzes Nyíl
elkapta a csuklóját, és azt mondta:
– Nem, hagyd így. Gyönyörű, ahogy beborítja a válladat.
Mikor Brandy leengedte a kezét, Tüzes Nyíl mindkét kezével
végigsimította leomló haját. Megfogott egy tincset, és csodálta, ahogy
az ujjára tekeredik, mintha saját élete és akarata lenne, majd a szájához
emelte, mélyen beszívta az édes illatot, majd megcsókolta. A
hihetetlenül gyöngéd gesztus meglepte Brandyt. Aztán a férfi felemelte
a fejét, és mélyen a lány szemébe nézett, és csak egy rövid pillanatig, de
megengedte, hogy Brandy érzéseinek mélyére lásson. Ebben a percben
Brandy tudta, hogy a férfi szereti őt, és a boldogság óriási hulláma lepte
el. Hirtelen kicsordult a könnye.
163
 Mikor Tüzes Nyíl meglátta a könnycseppet, megkérdezte:
– Most meg miért sírsz?
– Mert olyan boldog vagyok – hüppögte Brandy. A férfi hitetlen
arckifejezését látva erőtlenül elnevette magát.
– A fehér nők néha akkor is sírnak, amikor boldogok, nemcsak
akkor, amikor szomorúak.
– És miért vagy boldog?
Brandy nem mondhatta meg neki, hogy azért, mert már tudja, hogy a
férfi szereti őt. Nem volt biztos benne, hogy ő már felfogta-e.
– Nem számít.
Mikor látta, hogy Tüzes Nyíl tovább akar kérdezősködni, ujjait a
szájára tette, és azt mondta:
– Nem, ne kérdezz többet. Csak csókolj.
Brandynek nem kellett megismételnie a kérését, mielőtt még a
könnyei kibuggyantak volna, Tüzes Nyíl már arról fantaziált, hogy
milyen lenne szeretkezni vele, így, hogy ki van bontva a haja, s mint
egy selyemlepel borítja be. Megcsókolta, csókja hosszú és lassú volt, és
hihetetlenül édes, majd tüzes és követelőző. Miközben nagyokat
kortyolt a lány ajkainak nektárjából, egyszerre adott és kapott is érzéki
élményt, Brandy szinte fürdött új tudásának a fényében, úgy érezte,
mintha meg akarná fojtani az öröm, s vadul szorította magához a férfit.
– Mikor Tüzes Nyíl az ágyra fektette, s félrelökte a takarót, hogy
csókokkal hintse be a lány arcát, nyakát és vállát, a tudás, hogy Tüzes
Nyíl szereti őt, tovább növelte fizikai gyönyörét. Úgy érezte, mintha
ragyogó színek kavarognának körülöttük, a férfi minden csókja,
szorítása, simogatása olyan kínzó gyönyört okozott, hogy azt hitte, nem
is tudja elviselni. A tűz, amit Tüzes Nyíl gyújtott a vérében, vadabbul
lángolt, mint valaha, a gerincén felfutó áramütések erőteljesebbek
voltak, a meleg, amely elöntötte a medencéjét, még perzselőbb.
Brandy lenyújtotta a kezét a testük között, s megoldotta a szíjat,
amely Tüzes Nyíl ágyékkötőjét tartotta. Amint a férfi férfiassága
kiszabadult, a kezébe vette, s óriási elégedettség töltötte el, hogy a férfi
készen áll rá. Magához vezette, s addig nem engedte el, míg nem érezte,
hogy beléhatol.
A kék és a fekete színű szempár egymásba kapcsolódott, izzott a
szenvedélytől. Mindegyik látta a gyönyört a másik szemében, s ez
164
kétszeresére növelte a lélegzetelállító élményt. Majd Tüzes Nyíl
lehajtotta a fejét, és gyöngéden megcsókolta a lány ajkait, olyan
gyöngéd volt ez a csók, hogy megint könnybe lábadt Brandy szeme. A
férfi első mozdulatai lassúak voltak, mesteriek és rendkívül érzékiek,
majd lökései merészebbek, erőteljesebbek és egyre mélyebbek lettek,
mígnem a testük egy erotikus táncban ringott, amely olyan ősi, mint
maga az idő. Még akkor is, mikor Brandy testét majdnem elemésztette a
tűz, és minden idegszála feszült volt a várakozástól, eszébe jutott, hogy
a férfi szereti őt, s ez felnagyította minden gyönyörét annyira, hogy
mikor a csúcspontra ért, a legintenzívebb kiteljesedést élte át, szinte az
eszméletét veszítette tőle.
Később, mikor Tüzes Nyíl a fejét a lány mellei közti puha völgybe
fúrva aludt, Brandy átfogta kezével a férfi sötét fejét, és olyan
szenvedéllyel szorította magához, mint amilyennel a szívébe zárta a
titkot, hogy a férfi szereti őt. Egy nap meg is vallja, gondolta. És
borzasztóan szerette volna, ha ez a nap hamar eljön. Már nem volt elég
az, hogy tudja. Azt akarta, hogy a férfi nyíltan elismerje, bevallja saját
magának is, és Brandynek is, mert a lánynak eltökélt szándéka volt,
hogy ő nem vall szerelmet először. A férfi megfosztotta szabadságától,
ellopta szívét, lelkét, testét. Már csak a büszkesége maradt, és ahhoz
ragaszkodott.
De nagyot csalódott, mert Tüzes Nyíl az elkövetkező hosszú téli
hónapok alatt nem tett vallomást. Brandy azt is gondolhatta volna, hogy
a szerelmes tekintet, amit azon a napon látott a férfi szemében, csak a
képzeletének a szüleménye, ha nem kapta volna rajta olyan sokszor,
hogy ugyanazzal a gyöngéd tekintettel csügg rajta, de csak akkor, mikor
azt hitte, hogy a lány nem veszi észre. Az, hogy a férfi nem akarja
kimondani azokat a bizonyos szavakat, zavarba ejtette, és idegesítette a
lányt, mert rettenetesen szerette volna elmondani neki, mennyire szereti.
Március végén megérkezett a tavasz. A meleg Chinook szelek
végigsöpörtek a Sziklás-hegységen, és a környék úgy nézett ki, mint
egy barna és fehér foltmintás takaró, mikor a szél elolvasztotta néhány
helyen a havat, máshol pedig még hagyott belőle. Napokig hallhatták a
hó puha „pottyanásait”, amint leestek a fák ágairól az erdőben, és a jég
hangját, ahogy megtört a patakon, ez utóbbi ijesztően hasonlított a
puskalövésekhez.
165
 Néhány héttel később, mikor Fürge Nyúl járt náluk látogatóban,
Brandy megkérdezte az öregasszonytól:
– Történt valami ma reggel a faluban?
Az öregasszony a homlokát ráncolta.
– Miért kérdezed?
– Mert egy fiatal lány jött ide a sátrunkhoz, és kihívta Tüzes Nyilat.
Nem tudom, mit mondott neki, mert tüzelőt gyűjtöttem az erdőben, de
láttam, hogy Tüzes Nyíl elrohan vele.
– Ó, igen. Biztosan Holdasszony volt az. Ő Sárga Róka második
felesége, és...
– Második felesége? – szakította félbe Brandy meglepve az
öregasszonyt.
– Nem tudtad, hogy egy dakotának több felesége is lehet?
– Igen, tudom. Tüzes Nyíl elmagyarázta, hogy ez azért van, mert
nagyon sok nő marad férfi nélkül, s nincs, aki megvédje vagy ellássa,
mivel nagyon sok férfi hal meg a harcok közben. Csak azért kérdeztem,
mert Tüzes Nyíl soha nem említette, hogy bátyjának nemcsak egy
felesége van.
– Hát kettő van neki – válaszolt Fürge Nyúl magától értetődően –, és
valószínűleg azért hívta Holdasszony Tüzes Nyilat, hogy megmondja
neki, Hajnalcsillag, Sárga Róka első felesége a szülőhelyre ment, és a
bátyja nemsokára apa lesz.
Brandy nem is tudott a várt eseményről. Bár Tüzes Nyíl gyakran
meglátogatta a bátyját, soha nem beszélt neki sem róla, sem a
családjáról, nem is beszélve arról, hogy soha nem hívta magával
Brandyt ezekre a látogatásokra.
– Akkor ez Tüzes Nyíl bátyjának az első gyereke?
– Igen, és mivel fiú, Tüzes Nyíl fog énekelni az újszülött fölött, és ő
fogja ráfesteni a csíkokat.
– Honnan tudod, hogy fiú?
– Nem sokkal azelőtt született meg, hogy idejöttem. A falu kikiáltója
bejelentette. Nem hallottad?
– De igen, csak nem tudtam, hogy milyen hunkáról, milyen
gyerekről beszél. És miért kell Tüzes Nyílnak énekelnie fölötte, és
csíkokat festenie rá?

166
 – Mert ő a fiú nagybátyja, és minden valószínűség szerint ő lesz a
keresztapja is, és egy keresztapának ezt kell tennie. A dakotáknál a
keresztapa a legfontosabb személy egy fiú életében, még fontosabb,
mint az apja. A keresztapa tanítja meg a fiút lovagolni, vadászni, és
hozzá fordul a gyerek akkor is, ha tanácsra van szüksége. A keresztapja
még abban is segít neki, hogy megkeresse a látomást, ha abba a korba
jut.
Brandy eltűnődött azon, amit az öregasszony elmondott neki. Az
unokaöccse megszületése vajon azt jelenti, hogy még kevesebbet fogja
látni Tüzes Nyilat? Erősen remélte, hogy nem. Már most mellőzve
érezte magát, nemcsak azért, mert Tüzes Nyíl soha nem szólt hozzá a
nyilvánosság előtt, s nem vitte magával a bátyjához látogatóba, de az
egész törzs nem vett róla tudomást. Csak Fürge Nyúl barátkozott meg
vele; néha meglátogatta, most már azért, hogy csevegjenek, és mulassák
az időt, nem azért, hogy tanítsa őt, és bár Brandy hálás volt az
öregasszony barátságáért, vágyott rá, hogy vele egykorú barátnője
legyen, hogy elfogadják a törzsben, s ne csak Tüzes Nyíl titkos életének
része legyen.
De Brandy tudta, hogy nincs reménye arra, hogy befogadják a
törzsbe. Fogolyként mindig is kívülálló lesz. Hacsak... Brandy reményei
magasra szöktek a gondolattól – de tétovázott, azon tűnődött, vajon meg
merje-e kérdezni Fürge Nyulat. De hát tudnia kell, hányadán állnak.
Összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
– Egy dakota feleségül veheti a foglyát?
Fürge Nyúl átható tekintetet vetett Brandyre.
– Tüzes Nyílról és magadról beszélsz?
Pír öntötte el Brandy arcát, nem lett volna értelme a tagadásnak.
– Igen. Okom van azt hinni, hogy szeret engem.
Az öregasszony komolyan bólintott, szürke copfjai előrelendültek.
– Igen, látom, hogy szeret téged. És a válaszom, igen, egy dakota
feleségül veheti a foglyát. Azt azonban ne felejtsd el, hogy te nem vagy
indián, mint a többi fogoly. Fehér vagy – az ellenségünk. Ha feleségül
venne, Tüzes Nyíl azt kockáztatná, hogy a törzs nemtetszésével
találkozik, és én nem hiszem, hogy azt valaha is megtenné. Emlékszel,
mit mondtam neked? Egy napon még nagy törzsfőnök lesz.

167
 – Soha nem említette nekem, hogy ilyen tervei vannak – vágott
vissza Brandy, mert nem tetszett neki, amit Fürge Nyúl mondott.
Reményeit a földre tiporta.
– Nekem sem. Tüzes Nyíl nagyon zárkózott ember. Gondolatait,
álmait megtartja magának. De még akkor is, ha nem pályázik arra, hogy
törzsfőnök legyen, biztosan hamarosan felajánlják neki ezt a rangot.
Amikor egy öregebb harci törzsfőnök úgy gondolja, hogy túl öreg már
ahhoz, hogy csatába vezesse az embereket, lemond, hogy átadja helyét
egy fiatalabb, rátermettebb indiánnak. Ekkor a tanács Tüzes Nyílhoz
fog fordulni, mert felkészült harcos, és mindenki tiszteli. Tudja, hogyan
kell irányítani az embereket, még a legönfejűbb harcosokkal is tud
bánni, és a múltban már megmutatta, mit tud. Ha felajánlják neki a
rangot, el fogja fogadni, mert olyan ember, aki komolyan veszi azt,
hogy mivel tartozik a népének, és ez egy újabb ok, amiért a tanács őt
fogja választani. Szóval láthatod, nem sokat számít Tüzes Nyíl
személyes vágya. A Nagy Szellem azzal, hogy felruházta ezekkel a
tulajdonságokkal, amelyek ahhoz szükségesek, hogy jó törzsfőnök
váljon belőle, előre megírta a sorsát.
Tehát semmi reményem arra, hogy feleségül vesz, azért, mert fehér
vagyok – dünnyögte Brandy keserűen. – Csak indián menyasszony való
egy törzsfőnöknek.
Fürge Nyúl, mikor meglátta Brandy arckifejezését, tudta, hogy a lány
össze van törve, és megesett rajta a szíve.
– Tüzes Nyíl soha nem nősülhet meg – szögezte le Fürge Nyúl. – És
eddig nem is vett feleséget magához. Nem elég, hogy tudod, szeret
téged, az asszonya vagy, az egyetlen asszonya?
Eszébe jutott Brandynek az az időszak, mikor a sivatagban kóborolt,
és azt hitte, halál vár rá. Akkor úgy gondolta, boldog lenne, ha csak
Tüzes Nyíl szeretője lehetne, és ez meg is történt. Aztán a szerelmét
akarta – azt is elnyerte. De már nem volt elég az sem, hogy tudja, Tüzes
Nyíl szereti őt. Az sem lenne elég, ha a férfi megvallaná neki, ha ez
valaha is bekövetkezne. Többet akart. Sokkal többet. Nem tudta többé
elviselni a gondolatot, hogy az élet peremén él, hogy kiközösített Tüzes
Nyíl népe között. Nem akart a férfi életének az árnyékában élni mint
titkos ágyas, bármennyire is szerette a férfi. A felesége akart lenni,

168
megosztani vele az életét, mások előtt, és kettesben is, nyilvánosságra
akarta hozni, és elismertetni a szerelmüket.
– Nem, nem elég – válaszolta. – Többet akarok.
– Még sokat kell tanulnod az életről – felelt Fürge Nyúl határozott,
de kedves hangon. – Nagy különbség van aközött, amit akarsz és amit
megkapsz az élettől. Meg kell tanulnod elfogadni, amit a Nagy Szellem
nyújt neked. Csak akkor fogod megtalálni a boldogságodat. Ez olyan
igazság, amelyet minden dakota tud.
Miután Fürge Nyúl elment, Brandy csak ült a sátor félhomályában,
és nagyon magányosnak és szomorúnak érezte magát. Eszébe jutott,
Tüzes Nyíl mit mondott neki egyszer a fehérekről: hogy mindig többet
akarnak. Nem, ő nem dakota, és soha nem is lesz az. Csontja velejéig
fehér ember. Mindig többet akar. Azt akarja, amit nem kaphat meg.

17.

Néhány nappal később egy lovas száguldott be a táborba. Nagy

kavarodást okozott, mert amint eltűnt Őrült Ló sátrában, a törzsfőnök
azonnal összehívta a tanácsot. Tüzes Nyílnak is jelen kellett lennie.
Mikor néhány óra múlva visszatért a sátrukba, valami aggasztotta – az
arca olyan sötét volt, mint egy viharfelhő.
– Mi a baj? – kérdezte Brandy, s mikor látta a férfi haragos
tekintetét, azt mondta:
– Ne nézz ilyen villámló tekintettel rám! Nem csináltam semmit!
– Igazán? De hiszen sápadtarcú vagy!
– Hogy az ördögbe jön ez ide? – Brandy lángoló kék szemének
haragos villogása magához térítette Tüzes Nyilat. Megértette, hogy a
lányon tölti ki a haragját azért, mert ő volt a közelben az egyetlen fehér.
Milyen gyakran bánt Brandy népe igazságtalanul az övével, az
indiánokat hibáztatták mások bűneiért. Mélyet sóhajtott.
– Sajnálom, hogy ilyen kemény voltam hozzád. A néped hadat üzent
a dakota nemzetnek.
169
 – Hadat üzent? – kérdezte Brandy meglepődve. – De hogy eshetett
ez meg? Mikor történt?
– Nem sokkal az után a megbeszélés után, amit a küldötteitekkel
tartottunk múlt ősszel, mikor nem akartuk eladni a Fekete-hegységet.
Brandynek eszébe jutott balsejtelme, hogy a küldöttek bosszút
fognak állni azért, hogy a dakoták zavarba hozták és visszautasították
őket, de nem tudta elhinni, hogy ilyen égbekiáltóan nyíltan teszik meg.
Hát nem tartja őket vissza sem az amerikai közvéleménytől, sem a
külföldi országok elítélő véleményétől való félelem?
– Azt akarod mondani, hogy csak ez volt az oka, hogy hadat üzentek,
mint derült égből villámcsapás?
– Nem, ügyesen kiagyalták, már ahogy azt a fehérek szokták. Mint
mindig, most is megpróbálják elbolondítani magukat, hogy igazságos
dolog lesz, ha ellopják a földünket – válaszolta Tüzes Nyíl megvető fél
mosollyal.
Brandy szerette volna tagadni ezt a vádat, de valahol mélyen tudta,
hogy igaz. A kormánya csak kifogásokat keres, hogy igazolja az
indiánok elleni támadásokat. Az amerikai közvélemény általában
gondolkodás nélkül elfogadta, amit a kormány mondott nekik. A
nemzet, mint egész, megvetette a rézbőrűeket, és az állatnál
alacsonyabb rendűnek tartotta, akiknek nincsenek jogaik. Nem úgy,
mint Brandy, ők nem éltek az indiánok között, és nem érthették, hogy
ők is olyan emberek, mint a fehérek, ugyanúgy éreznek, nekik is vannak
álmaik, ők is csalódnak, örülnek és szomorkodnak. Nem beszélve arról,
amit a fehérek egyáltalán nem ismerhettek, különleges erővel
rendelkeztek. Brandyt megint szégyen öntötte el a népe miatt.
Tüzes Nyílnak fogalma sem volt róla, hogy Brandy némasága azt
jelenti, hogy szégyelli magát. Azt hitte, azért nem tesz fel több kérdést,
mert elfogadta azt, amit a kormánya tett. Haragja még nagyobb lett, és
kemény hangon így szólt:
– Nem is kérdezed, hogy tervelte ki a kormányod a háborút a népem
ellen, de én elmondom neked. Abban a hónapban, amit ti novembernek
hívtok, az indián ügyek megbízottja ultimátumot bocsátott ki, hogy
Dakotaország összes indiánjának a rezervátumba kell menni, és azonnal
jelentkezniük a képviseleteknél. Ez a Laramie-erődben kötött szerződés
égbekiáltó megszegése. A kormányodnak nincs joga ahhoz, hogy
170
korlátozza a földhasználatunkat azon a területen, amelyet a szerződés
biztosított nekünk, legyen az a rezervátum területe vagy a nem
átengedett terület. Ez önmagában is felháborító törvénytelenség. De
még akkor is, ha eleget akartunk volna tenni, a tél kellős közepén kellett
volna költöznünk. Ostobaság lett volna megkísérelni, hogy
asszonyainkkal és gyerekeinkkel átkeljünk a teljesen nyílt sivatagi
területen, hogy olyan nagy utat tegyünk meg a hóviharban anélkül,
hogy az állatainknak lenne takarmány. Ha így teszünk, az öngyilkosság
lett volna – és talán ezt is remélte a fehér ember, hogy megkíméljük
attól a gondtól, hogy még meg kell minket ölnie.
Brandy szíve annál inkább fájt, mert tudta, hogy ezek a vádak,
bármennyire megdöbbentőek és szörnyűek, valószínűleg igazak. Milyen
sokszor hallotta azt a népétől, hogy csak a halott indián a jó indián!
– Mire a határidő lejárt, csak egy törzs engedelmeskedett – folytatta
Tüzes Nyíl. – És most az ügyet a hadsereg kezébe tették. Vörös Felhő
futárja szerint még egy ultimátumot kaptunk. Vagy megadjuk
magunkat, és bevonulunk a rezervátumba, vagy megsemmisítenek
minket.
Brandynek nem kellett megkérdeznie, hogy a dakoták mit
választottak. Tudta, hogy halálukig harcolnak a szabadságukért. Csak
azt remélte, hogy ez nem jelenti a büszke dakota nemzet végét.

Másnap egy hirtelen, elkésett hóvihar lepte meg a falut. Az utóbbi

időben már olyan fényesen sütött a nap, hogy mindenki azt hitte, vége a
télnek. Majd miután a hóesés megszűnt, a hideg még egypár napig ott
ragadt, és jó néhány hétbe telt, míg a hó újból elolvadt, és sártengerré
változtatta a talajt.
Újabb futár érkezett, száguldó lovának a patái sarat fröcsköltek
mindenfelé, ahogy keresztülvágtatott a falun. Megint összehívták a
tanácsot, és Tüzes Nyilat megint Őrült Ló sátrába kérették. De ez
alkalommal, mikor visszatért a wigwamba, sugárzott az arca, és alig
várta, hogy megoszthassa a hírt Brandyvel.
– Lezajlott egy fontos csata – kezdte. – Néhány héttel ezelőtt Crook
tábornok egy nagy hadsereggel kivonult a Fetterman-erődből,
bevonultak a Powder folyó országába, hogy megkeressék a dakotákat.
Nem sokkal a nagy hóvihar után lovas katonái rábukkantak egy indián
171
táborra a Powder folyónál, és anélkül, hogy akár csak megkísérelték
volna megtudni, hogy milyen törzs lehet, megtámadták őket. Két Hold
faluja volt, és útban voltak visszafelé a rezervátumba. Egy szirt alá
menekültek a hóvihar elől. A ti lovas katonáitok ostobák, és attól tartok,
megbánják még a napot, mikor Két Hold törzsét összetévesztették
velünk. Ő cheyenne, nem dakota, és addig a napig a néped barátja volt.
Most ő és a harcosai éppoly vad ellenségei az amerikaiaknak, mint a
dakoták. A cheyenne és dakota harcosok gyorsan egyesültek, és
megfordították a csatát. Másnap reggelig üldözték a lovas katonáitokat,
elvették az összes lovukat, és Crook tábornok expedícióját
visszaküldték az erődbe, hogy nyalogassák a sebeiket. A győzelem híre
mindenhová eljutott az indiánok földjén, és az egész nemzet összefog.
A rezervátumokból is kirajzanak a dakoták a Powder folyó országába,
és csatlakoznak Ülő Bikához és Őrült Lóhoz. Soha nem voltunk még
ennyire egységesek. Ha legközelebb jön a hadsereg, készen várjuk őket.
Mikor Tüzes Nyíl a Fetterman-erődöt említette, Brandynek eszébe
jutott, vajon a bátyja is azzal a lovassággal volt-e, akik megtámadták
Két Holdat és a cheyenne-eket, és hirtelen aggódni kezdett érte. Mikor a
férfi látta Brandy összeráncolt szemöldökét, az arca elsötétedett, és
csípős hangon így szólt:
– Látom, nem szívesen hallod, hogy a katonáidat visszaverték.
Jobban szeretnéd, ha az indiánokat győzték volna le?
Brandy nem akarta, hogy újból ellenségek legyenek Tüzes Nyíllal.
Nem akart egyik oldal mellé sem állni.
– Nem, nem akarom egyik felet sem legyőzve látni. Mindent
megadnék azért, hogy a népeink békében éljenek egymással, hogy
megszabaduljunk a gyűlölettől, a közénk álló félreértésektől. Csak arra
gondoltam, a bátyám vajon részt vett-e a harcban, és ha igen,
megsebesülte-e vagy – Brandynek nehezére esett kimondani – esetleg
meghalt. Ő és én – mi nagyon közel álltunk egymáshoz.
Tüzes Nyíl egész életét azzal töltötte, hogy a háborús időszakra
készült, és a fehérek mindig esküdt ellenségeinek számítottak, de most
arra jött rá, hogy azt kívánja ő is, bárcsak helyre tudnák hozni a köztük
meglévő ellentéteket. Ha ez nem állna az útjukba, talán Brandy is tudná
őt szeretni. Egy pillanatig féltékenységet érzett Brandy bátyja iránt, akit

172
a lány ennyire szeretett, aztán villámgyorsan az ellentétére fordultak az
érzései, s meg akarta nyugtatni a lányt afelől, hogy a bátyja jól van.
– Úgy tudom, nagyon kevés ember sérült meg. Minden valószínűség
szerint a bátyád él és jól van.
– És a következő csata? Akkor mi történik vele?
– Talán nem lesz következő csata. Talán ha a kormányotok
meghallja az indiánok győzelmének hírét, megenyhül, és békén hagy
minket, különösen ha tudomásukra jut, hogy minden indián összefog.
Egy hosszú pillanatig Brandy nem szólalt meg, aztán szomorúan ezt
mondta :
– Bárcsak így lenne, de túl jól ismerem a népemet. Nem fognak
megenyhülni. Crook veresége még elszántabbá teszi őket.

Nem sokkal ezután a dakoták visszaköltöztették táborukat a Powder

folyó vízgyűjtő területére, és lázasan készülődtek a hadsereg következő
támadására. Ez idő alatt Brandy alig látta Tüzes Nyilat. Hajnaltól
szürkületig elfoglalta a katonák kiképzése, akiket Őrült Ló a
parancsnoksága alá rendelt. Éjszaka Tüzes Nyíl a törzsi vezetőkkel
tanácskozott, kidolgozták, hogy mi lesz a haditervük, ha a hadsereg
megérkezik. Teltek-múltak a hetek, és a hadsereg nem küldött újabb
expedíciókat indián területre, és Brandy reménykedni kezdett, hogy az
amerikai kormány mégis megenyhült. A szíve kétfelé húzott, és
mindent megadott volna, ha a két fél közötti vérfürdő elmarad.
Egyik éjjel Tüzes Nyíl a szokásosnál korábban jött haza. Rövid
üdvözlés után leült az ágyra Brandy mellé, és a lángokba bámult, arcán
elgondolkodó kifejezéssel. Olyan sokáig ült ebben a tűnődő pózban,
hogy végül Brandy megkérdezte:
– Min gondolkodsz olyan erősen?
Tüzes Nyíl a lány felé fordította a fejét, és egy hosszú pillanatig
nézte. Azon tűnődött, vajon válaszoljon-e a kérdésre. Ha Brandy indián
lenne, nem is kérdezett volna semmit – a dakota nők tudták a helyüket.
De Brandy Brandy volt, és nagyon állhatatos. Ha azt akarja, hogy
nyugta legyen, jobb, ha válaszol.
– Megpróbálok döntésre jutni. Felajánlották nekem a harci
törzsfőnöki rangot.

173
 Brandy tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, nem azért, mert
Fürge Nyúl megjósolta, hanem mert Őrült Ló egyértelműen egyengette
az útját azzal, hogy saját harcoló csapatát bízta rá, és bevonta őt minden
törzsi tanácskozásba is. De valahol a szíve mélyén még azt remélte,
hogy mégsem kérik fel. Akkor talán megkérhetné, hogy legyen a
felesége. Nagyon erősen próbálta palástolni csalódottságát, s így szólt:
– De hiszen ez csodálatos. Büszke lehetsz magadra. Melyik
törzsfőnök mond le?
– Egyik sem. Olyan sok dakota érkezett a rezervátumból, hogy
csatlakozzon Őrült Lóhoz, hogy úgy érzi, nem tud mindannyiuk
vezetője lenni, és a rangjának is megfelelni. Azt akarja, hogy én
vezessem az újonnan jötteket, és természetesen a jelenlegi csapatomból
bárki, aki akar, csatlakozhat hozzám.
– Tehát teljes jogú törzsfőnök leszel?
– Igen.
Hirtelen a csalódást kiszorította a boldogság, amit Tüzes Nyíl sikere
felett érzett. Különleges ember volt, magasan a többiek felett állt, és
megérdemelte, hogy törzsfőnök legyen. Eltöltötte a büszkeség, büszke
volt arra az emberre, akit szeretett.
– Elfogadod, ugye?
– Nem tudom. Ahogy mondtam, gondolkodnom kell rajta.
– De mi van ezen gondolkodnivaló? Hát nem mindig is ezt akartad?
– Azt hiszem, a szíve mélyén minden indián férfi ezt akarja, de én
még igazán soha nem gondoltam végig. Az egyetlen ambícióm az volt,
hogy kövessem a látomásomat, s a törzs legjobb harcosa legyek.
– De neked ez a sorsod – ismételte meg Brandy, amit annak idején
Fürge Nyúl mondott. – Biztosan tudod.
– Semmi ilyesmiről nem tudok. A látomásom nem jelentette azt,
hogy törzsfőnök leszek.
Brandy mélyen Tüzes Nyíl szemébe nézett, de nem látott benne sem
tettetést, sem ravaszságot. A férfi komolyan gondolta, amit mondott! –
gondolta meghökkenve. Soha nem is volt igazán olyan nagyravágyó,
hogy törzsfőnök akarjon lenni. Csak azt az utat követte, amit a Nagy
Szellem kijelölt a számára. A férfi alázatossága mélyen meghatotta
Brandyt. Nem várta tőle, mint ahogy nem várta gyöngéd gesztusait sem,

174
és mégis mindkettő inkább nagyobbította az erejét, semmint elvett
belőle. Hirtelen úgy érezte, látni akarja őt törzsfőnökként, méltó helyén.
– De mi mást jelenthet a látomásod? Ha a legjobb harcos vagy a
törzsben, annak természetes következménye, hogy törzsfőnökké
neveznek ki.
– A látomásomban erről nem volt szó – ismételte meg Tüzes Nyíl.
– Abból, amit elmondtál nekem, tudom, hogy az egyetlen dolog,
amit láttál, egy lángoló nyíl volt. A jelentését egy varázsló fejtette meg.
Talán tévedett.
– A varázsló sohasem téved.
– Miért vagy ilyen makacs?
– Nem vagyok makacs. Vigyáznom kell arra, hogy helyesen döntsek.
Nagy felelősség nehezedik a vállára egy törzsfőnöknek. Életek forognak
kockán.
– Akkor is vállalod a felelősséget az embereid életéért, ha
portyázásra vezeted őket – jelentette ki Brandy.
– Igen, a harcosok életéért. De egy törzsfőnök az asszonyok és
gyerekek életéért is felelős, és nemcsak a portyázások alatt. Mindig.
Most, hogy a hadseregetek meg akar támadni minket, és elhatározta,
hogy kiírtja a népünket, ez szörnyen nagy felelősség. Nem vagyok
benne biztos, hogy képes vagyok vállalni.
Az, hogy a férfi nem akarja látni a saját képességeit és saját
nagyságát, idegesítette és feldühítette Brandyt.
– Akkor jó! – kiáltotta bosszankodva. – Utasítsd vissza! Engem nem
érdekel!
– Miért is érdekelne? Nem a te dolgod. Ez a törzs ügye.
Valóban! Miért is érdekli? – gondolta Brandy. Ha elfogadná, ő arra
lenne ítéltetve, hogy hátralevő életét az ő törvényein kívül élje. De
többé már nem számított, hogy neki mi a jó. Csak azzal törődött, hogy
mi a jó Tüzes Nyílnak.
– Azért érdekel, mert tudom, hogy nincs igazad. A szívem mélyén
tudom, arra születtél, hogy nagy törzsfőnök váljék belőled. És ezt
biztosan Őrült Ló és a többiek is tudják. Egyébként nem kértek volna
fel téged. Ha nem bízol az én ítéletemben, bízz az övékben.
Ez nagyon ügyes fordulat volt, mert Tüzes Nyíl mély tiszteletet
érzett Örült Ló, a pártfogója iránt. Gondolataiba merülve újra a tüzet
175
bámulta. A percek teltek, a pislákoló tűz furcsa, táncoló árnyékokat
vetett a wigwam falára. Végül, egy idő után, amely örökkévalóságnak
tűnt Brandy számára, Tüzes Nyíl megszólalt:
– Talán igazad van. Talán több van a látomásomban, mint amit akkor
láttam. – Brandy felé fordította a fejét, és a szemébe nézett. – Holnap
elmegyünk, hogy találkozzunk a többi dakota törzzsel az idei
naptáncünnepségen. Táncolni fogok, és tanácsot kérek a Nagy
Szellemtől ebben a kérdésben. Remélem, hogy a látomásom újra
megjelenik, és ha van még benne valami, ahogy te gondolod, látni
fogom.
– Ennek örülök – válaszolt Brandy, de a szíve mélyén nem volt teljes
az öröme. Bár azt akarta, hogy Tüzes Nyíl elfogadja az ajánlatot, mert
joga van hozzá, énjének egy része nem akarta elengedni. Nyert is – és
veszített is.

18.

Másnap a falu asszonyai összepakoltak, és a csapat elindult a nap

ünnepségére. A hosszú út, amit megtettek az ünnepség színhelyéig, az
őszi bölényvadászatra emlékeztette Brandyt: a férfiak a menet előtt
lovagoltak, a nők és gyerekek mentek hátul a súlyosan megrakott
teherhordókkal. A hosszú póznák felkarcolták a földet, s letarolták a
földből kibúvó fű még zsenge hajtásait, és porfelhő jelezte, amerre a
törzs elhaladt. A harmadik napon elhaladtak egy másik indián táborhely
maradványai mellett – sárga fűkörök jelezték a prérin, ahol a sátrak
álltak –, aztán körülbelül egymérföldnyire Brandy megpillantott egy
temetési emelvényt.
Közelebb lovagolt, hogy jobban megnézhesse, és nagy szemeket
meresztett rá, hiszen még soha nem látott ilyet, bár már hallott róla.
Magányosan állt a tágas préri kellős közepén, csak a szél nyögését és a
fű halk zizegését lehetett hallani körülötte. Mikor közelebb ment,
meglátta a holttestet. Vörösre festett bölénybőrbe csavarták,

176
összekötözték, a lába kelet felé nézett. Egy póznán fölötte ott lógott a
varázsfüves tasakja, a dohányzacskója, pajzsa, lándzsája, íja, nyilai és...
Brandy kimeresztette a szemét, nem gitté el, amit látott. Mikor Fürge
Nyúl is odalovagolt, és megállt mellette, megkérdezte tőle:
– Jól látom? Egy lónak a farka?
– Igen. A harcos harci lovának a farka.
– Levágták? – kérdezte Brandy elborzadva.
– A ló akkor már halott volt, ha ez zavar téged. Elvágták a torkát.
– De miért ölnek meg egy teljesen egészséges lovat?
– A harcos lelkének szüksége van a lovára, hogy eljusson az örök
országba, éppúgy, ahogy szüksége van a fegyvereire és más tárgyaira.
A dakoták hiedelemvilága hasonlít egy kicsit az egyiptomiakéra,
gondolta Brandy, és a vallásuk is éppoly régi, ha nem régibb.
– Miért nem temetitek a halottaitokat a földbe?
– A vadállatok kiásnák a testet, és mindenfelé szétszórnák a részeit,
még mielőtt a lélek elérné a túlvilágot. Különösen a skalp a fontos. Mi
úgy hisszük, hogy a haj az emberi lélek folytatása. Az, aki elveszítette a
skalpját, nem léphet be a Nagy Szellem országába. Az ő sorsuk az,
hogy a földön kísértsenek mindörökké. Ezért skalpoljuk meg az
ellenségeinket – hogy megfosszuk őket attól, hogy belépjenek az örök
életbe. Ezért van az, hogy a harcosaink elhozzák magukkal azoknak a
barátaiknak a skalpját, akik meghaltak a csatában – odaadják a
rokonaiknak. Ók eltemetik a skalpot, így megszabadítják a lelket.
Brandy meglepődött azon, hogy a skalpolás szellemi tett. Mindig azt
hitte, csak gonoszságból teszik.
– Ez azt jelenti, hogy nem is vágjátok le soha a hajatokat?
– Csak ha gyászolunk, mint ahogy ilyenkor előfordul az is, hogy egy
ujjunkat levágjuk a kezünkről, vagy kivágunk egy darabot a testünkből.
De ezt rendszerint csak a férjüket gyászoló asszonyok teszik meg, hogy
megtiszteljék ezzel őket. Látod, egy dakotának nagyobb érték a
tisztelet, mint a szerelem.
Brandy lenézett Fürge Nyúl bal kezére. Már régebben észrevette,
hogy a kisujja hiányzik, és azt hitte, hogy véletlenül vágta le, mikor
valami állatot tisztított meg. Most már tudta, hogy az öregasszony
szándékosan metszette le, mikor a férjét gyászolta. Brandy elborzadt
ezen az öncsonkításon, de nem szólt egy szót sem. Túlságosan nagy
177
tiszteletet érzett Fürge Nyúl iránt, semmint megmondaná neki, hogy mit
érez a hiedelmekkel kapcsolatban.

Másnap megérkeztek arra a helyre, amelyet abban az évben az

ünnepség színhelyéül választottak. Ott letáboroztak a tágas prérin, egy
Rusebud Creek nevű sebes folyású patak mellett. A következő néhány
napban folyamatosan özönlöttek arra a helyre a dakoták és cheyenne
szövetségeseik, és egy nagy körben állították fel sátraikat. Középen
szabadon hagytak egy nagyobb területet, ahol majd a naptánc házait
fogják felállítani. Brandy sohasem tartotta az indiánokat
társaságkedvelő embereknek, még azután sem, hogy már majdnem egy
évet élt velük, de rájött, hogy tévedett. Hamarosan nyilvánvalóvá vált
számára, hogy ez elsősorban társasági összejövetel, és az indiánok már
nagyon várták, mert a különböző törzsek tagjai itt találkoztak, és
ünnepelték egymást. Olyan volt, mint egy hatalmas családi
összejövetel, mindenki nevetett, és elmesélték egymásnak, mi történt
velük az elmúlt évben, és nem volt senki, aki idegen lett volna a
másiknak. Olyan ünneplő és bajtársias érzés töltött el mindenkit, hogy
Brandy most az egyszer nem érezte úgy, hogy mindenből kihagyják.
Az ünnepség első napján az egész tábor lázasan tevékenykedett, és
az izgatottság olyan felfokozott volt, hogy szinte pattogott a levegő az
elektromosságtól. A kifestett harcosok, a szertartás főszereplői
felszálltak különböző színűre befestett lovaikra, s elindultak a patak
felé, ahol egy különleges amerikai nyárfa meg volt jelölve, és az
aljnövényzetet eltakarították alóla. Az indiánok legszebb ruháikba
kiöltözve követték őket.
Fürge Nyúl elkísérte Brandyt, és elmagyarázta, hogy az amerikai
nyárfát a dakoták szent fának tartják, mert mikor kivágják, az erezetén
egy ötágú csillag válik láthatóvá. Ezt a fát a patak partján pedig azért
választották, mert ez lesz a legjobb központi rúdja az ünnepi sátornak.
Mikor mindenki a fa köré gyűlt, a harcosok úgy tettek, mintha
megtámadnák. Kétszer megrohamozták, vérfagyasztó harci kiáltásokat
hallattak, baltáikkal és bárdjaikkal lecsaptak rá, és nyilaikat is kilőtték.
Csak akkor vágták ki, mikor a nap pontosan a fejük fölé ért. Amikor a
nagy fa tompa puffanással a földre dőlt, a tömeg olyan hangos győzelmi
kiáltásban tört ki, hogy Brandy biztos volt benne, hogy még Saint
178
Louisban is hallják. Aztán minden ágat levágtak a törzsről, és véres
sebre emlékeztető vörös festéket kentek rá.
A harcosok újra felszálltak lovaikra, és a rudat a tábor közepére
húzták. A tömeg most is követte őket. ez alkalommal énekelve. Amikor
elérkeztek arra a helyre, ahol az ünnepi sátrat akarták felállítani, egy
bölény- és egy emberalakot kötöztek a rúd tetejére, és egy köteget,
amely vallásos felajánlásaikat tartalmazta, s amelyet úgy neveztek, a
Viharmadár Fészke. Aztán újabb örömrivalgás közepette felállították a
póznát. Ekkor a nap már lenyugvóban volt, és mindenki a holdfényben
fürdő rúd körül ült, és ünnepelt, csak azok a férfiak nem, akik a táncban
fognak részt venni. Ők a többiektől elkülönítve egy sátorban böjtöltek,
vizet sem vettek magukhoz, előkészültek a legfontosabb szertartásra.
A második napon megépítették az oltárt a naptáncrúdnál, és
körülrakták befestett bölénykoponyákkal. A szem és a száj üregeit
zsályalabdácskákkal tömték be; egy dohányzacskót kötöttek mindegyik
dél felé álló szarvhoz. Míg az oltárt előkészítették, egy kör alakú
fakeretet építettek a szent rúd köré, és zöld faágakkal fedték be, ily
módon tetőt építettek a sátor fölé.
A harmadik nap, a legfontosabb szertartás napjának hajnalán
kezdődött el az igazi tánc. Brandy ott állt Fürge Nyúllal és a többi
bámészkodóval a naptáncsátor körül, és nézték, ahogy a harcosok, akik
táncolni fognak, a sátorból, ahol megtisztultak, és befestették magukat,
az ünnepi sátor felé közelednek. Brandy lábujjhegyre állt, hogy lásson
valamit a tömeg feje fölött, remélte, hogy megpillanthatja Tüzes Nyilat.
Egyszer sem látta, mióta eljöttek régi lakóhelyükről, és ő bizony
megharagudott és megsértődött volna emiatt a gyanús távollét miatt, ha
Fürge Nyúl nem magyarázta volna el neki, hogy a naptánc
résztvevőinek meg kell tartóztatniuk magukat az asszonyoktól,
ugyanúgy, mint az őszi vadászat idején. De Brandy legnagyobb
csalódására mindegyik harcos egyforma volt. Mindegyik egyszerű,
dísztelen ágyékkötőt és mokaszint viselt, és tetőtől talpig egyformán
voltak befestve. Az egyetlen különbség a hajukba tűzött tollakban
látszott, de Brandy még nem tanulta meg a tollakban való olvasás
művészetét, s így nem tudta, hogy a különböző alakzatok mit
jelentenek. Ekkor mégis észrevett egy kis különbséget. Az egyik férfi
magasabb és egyenesebb tartású volt a többinél, és a járásáról azonnal
179
felismerte, hogy Tüzes Nyíl az. Egyik férfi léptei sem voltak ilyen
kecsesek, határozottak és magabiztosak. Vágyódva nézte.
Míg a férfiak elfoglalták helyüket az oltár és a pózna körül, Fürge
Nyúl elmagyarázta a testükön látható festések jelentését: az egységes
vörös festék deréktól felfelé minden szent dolognak a jelképe volt; az
arcukra festett fekete körök a végtelen szellemet jelentették; a négy
függőleges vonal az állukon a négy égtájat; a fekete csíkok a csuklójuk,
bokájuk és felkarjuk körül a tudatlanság kötelékei, amelyek a földhöz
kötik a táncolókat. Mindegyik férfi egy szent koszorút viselt a fején,
zsályát kötöttek a csuklójukhoz, s a kezükben volt egy síp, fehér
sastollal a végén. Egy gyökér lógott a nyakukban, hogy enyhítse
szomjúságukat, és egy másik a lábukon, hogy elűzze a fáradságot.
Brandy elfordította a fejét, mikor két helyen bevágták a férfi
mellkasán a bőrt, a mellbimbói fölött, és fapeckeket szúrtak a bőre alá.
Nem azért, mintha olyan véres művelet lett volna, mert meglepő módon
a seb csak egy nagyon kicsit vérzett, hanem azért, mert a gondolat, hogy
milyen fájdalmas lehet, felkavarta a gyomrát Amikor a hátát is
behasították két helyen, és bölény koponyákat kötöttek a hasítékokhoz,
Brandy megkérdezte Fürge Nyúltól.
– Miért csinálják ezt Tüzes Nyíllal? A többiek közül senki nem
vágatja fel a mellkasát is, és a hátát is.
– Azért, mert ő így kíván táncolni. Meg akarja kettőzni a Nagy
Szellemnek felajánlott áldozatát. Csak a legerősebb harcosok kísérlik
meg ezt. A fapeckeket nemcsak a bőr alá, hanem néhány hátizom alá is
teszik, így hosszabb ideig tart, míg elszakadnak.
Brandy megint elborzadt az indiánok öncsonkításán. Meg is
fordulhatott és elmehetett volna, de a tömeg olyan szoros volt mögötte,
hogy majdnem lehetetlen lett volna kifurakodni. Kénytelen volt nézni,
amint a hosszú nyersbőr szíjakat, amelyek a középen álló rúdhoz voltak
kötözve, Tüzes Nyíl mellkasán a fapeckekhez erősítik. S ekkor
elkezdett táncolni, hajolgatott, majd a lábujjára emelkedett, és húzogatta
a szíjakat, a sípját fújta, és a rúd tetején elhelyezett áldozati köteget
nézte.
Eltelt egy óra, majd kettő, három. A bámészkodó tömeg
törökülésben ült, és ünnepélyes csendben figyelt. Csak a sípok hangját
és a táncolók sarkainak dobogását lehetett hallani. A nyári nap egyre
180
magasabbra hágott az égen, és a forróság a sátorban egyre nagyobb lett.
Finom izzadságréteg borította a táncosok testét.
– Mennyi ideig tart még? – kérdezte Brandy Fürge Nyúltól.
– Addig, míg a bőr vagy az izom el nem szakad, vagy a következő
napkeltéig.
– A következő napkeltéig? – kérdezte Brandy felháborodva. – De
hiszen az azt jelentené, hogy huszonnégy órán át táncolnának megállás
nélkül. Ez lehetetlen, különösen mivel napokig böjtöltek, s még vizet
sem ittak. Már most is nagyon legyengültek. El fognak ájulni!
– Igen, néhányan elájulnak, mielőtt a tánc véget ér. Ez nemcsak
vallásos ünnep, de a kitartás próbája is.
Brandy látta, hogy minden szem a táncosokon csüggött. Ünnepélyes
figyelmüket élénk érdeklődésnek gondolta, és nem tudta magába fojtani
helytelenítését, mert szerinte ez az egész ijesztő és visszataszító rituálé
volt.
– Feltételezem, mindenki ezt várja – mondta kíméletlenül. – Nézzük,
ki ájul el előbb. Mint egy csapat keselyű. Istenem, el sem tudom hinni!
Mint a sötét és barbár korokban, körbeülnek, és nézik, ahogy mások
szenvednek, s azt várják, hogy a kimerültségtől eldőljenek. Nem
vagyok hajlandó tovább nézni. Elmegyek!
Fürge Nyúl elkapta Brandy karját, mikor az megpróbált felállni, és
így szólt:
– Nem! Nem érted! Nem öröm nekik nézni, hogy ezek a férfiak
szenvednek. Nem azért vannak itt. Ők a táncolók barátai és családtagjai.
Azért nézik őket, mert csak így tudnak segíteni. És ha jelent valamit
neked Tüzes Nyíl, akkor te is azt teszed.
Mikor Brandy nem szólt, Fürge Nyúl hozzátette:
– Tudja, hogy itt vagy. Tudja, hogy nézed. Cserbenhagynád? Azt
akarod, hogy a többiek azt mondják, gyenge és gyáva fehér asszony
vagy?
Brandyt ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelte, hogy a
többiek mit gondolnak róla, de Tüzes Nyilat nem akarta cserbenhagyni.
Ha szeretünk valakit, ezt is meg kell tennünk – ott lenni, ha szüksége
van ránk. Nem számít, hogy semmit nem tud tenni, hogy enyhítse a
fájdalmát vagy a szomjúságát, s még az sem, hogy mélyen elítélte ezt a

181
szertartást. Csak az számított, hogy ott van, azért az emberért, akit teljes
szívével szeretett.
A nap és az éjszaka további része kínszenvedés volt Brandynek. A
szíjak minden egyes fájdalmas rántását átélte, mintha ő, és nem Tüzes
Nyíl akarta volna megszabadítani magát, érezte a férfi lábizmainak
lüktető sajgását, mintha ő táncolna a kemény, ledöngölt földön, és nem
Tüzes Nyíl. Hideg verejték ütött ki a homlokán, szíve erősen vert, és a
nyelve a szomjúságtól a szájpadlásához tapadt. Hihetetlen kimerültség
gyöngítette el, de kényszerítette magát, hogy továbbra is egyenesen
üljön, szemét Tüzes Nyílra szegezte, miközben kétségbeesetten próbálta
a férfiba önteni saját megmaradt kevéske erejét. Könnyek csorogtak
végig az arcán, s dühösen törölte le, míg egyszer csak már könnyei is
elfogytak. Nem is vette észre, hogy néhány táncos vagy elájult a
kimerültségtől, vagy végül elszakították kötelékeiket, és elhagyták a
sátrat szeretteikkel. Azt sem vette észre, mikor Tüzes Nyíl végre
szabaddá tette a mellkasát. Mikor tovább táncolt, hogy megszabaduljon
a hátáról lelógó bölénykoponyáktól, hátrafeszítette a testét, és a hátát
rázta, Brandy transzban ült, valami furcsa lelki kötelék kapcsolta a
férfihoz, ami túllépett minden fizikai egyesülésükön.
Hirtelen az egyik bölénykoponya, amely Tüzes Nyíl hátán függött, a
földre esett, és kettétört. Egy pillanattal később a másik is leesett. A
másodperc törtrészéig az egyetlen hang az oltár előtt égő tűznek a
pattogása volt; a síp éles hangjának a megszűnése olyan feltűnő volt,
hogy a hirtelen csönd kísértetiesnek tűnt. Ez volt az, ami kizökkentette
Brandyt önkívületi állapotából. Körbepillantott, zavartnak és kábultnak
érezte magát, és látta, hogy Tüzes Nyíl az utolsó táncos, aki befejezte e
próbát. Már nagyon későre járt, de a sátor még mindig zsúfolásig tele
volt nézőkkel, akik érzékelték, hogy szokatlan dráma zajlik Brandy és
Tüzes Nyíl között, és itt maradtak, hogy lássák a végét. Az asszonyok
közül sokan alvó gyerekeket tartottak az ölükben vagy a térdükön,
bölcsőkben. A különböző törzsek mindegyik törzsfőnöke ott maradt, a
sátor egyik oldalán ültek törökülésben, harci fejdíszük hosszú farka az
ölükben pihent. Csak a többi táncos közvetlen családtagjai mentek el.
Aztán Brandy látta, hogy Tüzes Nyíl az oltár előtt áll. Olyan
kimerült volt, hogy majdnem eldőlt, izzadság csöpögött a testéről a
földre. Tekintete üveges volt, és Brandy attól félt, hogy bármelyik
182
percben elájulhat. Fel akart állni, hogy odamegy hozzá, de Fürge Nyúl
visszatartotta.
– Nem, még ne. Addig, míg le nem vágják a leszakadt bőrdarabokat
a mellkasáról és a hátáról, és fel nem ajánlják az oltáron.
Brandy várt, míg a varázsló elvégezte ezt a borzalmas feladatot.
Aztán Tüzes Nyíl megfordult, és erőtlenül elsétált az oltártól, a tömeg
felemelkedett és szétnyílt, hogy utat engedjenek neki, és tiszteletteljes
csendben álltak, sötét szemük csodálattal teli csillogott. Brandy gyorsan
felállt, és már furakodott volna a tömegen keresztül, hogy segítsen
Tüzes Nyílnak, ha Fürge Nyúl nem állította volna meg újra.
– Odamehetsz hozzá, de nem szabad segítened neki. Meg se próbáld.
Ha ez egyáltalán lehetséges, egyedül kell eljutnia a sátrához. Fontos
hőstettet hajtott itt ma végre. Ne rontsd el.
Brandy engedelmeskedett. Fürge Nyúllal együtt követte Tüzes
Nyilat, ahogy a sátrak labirintusában kanyargott otthona felé, s csak a
telihold világította meg az útját. Tántorgott, mint egy részeg, és jó
néhányszor megbotlott, de mindig sikerült talpra állnia. Ha tudta is,
hogy az asszonyok követik, nem adta jelét. Brandy annyira elmerült
abban, hogy a férfi minden egyes lépését figyelje, hogy megrettent,
mikor egy indián odalépett hozzá.
– Ne haragudj – mondta Sárga Róka. – Nem akartalak megijeszteni.
Azt hittem, tudod, hogy mögötted jövök.
– Nem... nem tudtam – válaszolta Brandy, a szíve kalapált a
rémülettől, amelyet a férfi okozott neki.
– Azért jöttem, hogy felajánljam a segítségemet, ha szükséged lenne
rá, hogy a sátrába vigyük az öcsémet – magyarázta Sárga Róka. – De
azt hiszem, nem lesz rám szükség. Tüzes Nyíl újra bebizonyította
kivételes állóképességét, és a családja büszke rá. Nagyon szerencsés
vagyok, hogy a fiamnak ilyen kiváló keresztapja lesz, akinek majd a
nyomdokain haladhat. – Sárga Róka oldalra pillantott, és látta, hogy
Tüzes Nyíl félrelöki a sátra ajtaját takaró bőrt. – Most elmegyek, hogy
ápolhasd. Mondd meg neki, hogy egypár nap múlva meglátogatom,
mikor már visszanyerte az erejét.
Mikor Sárga Róka elment, Fürge Nyúl így szólt:
– Most én is elmegyek. – Levett két bőrzacskót az övéről, és átadta
Brandynek.
183
 – A gyöngyös tasakban leveleket találsz, azokból készíts borogatást
Tüzes Nyíl sebeire, a másikban gyökér van, azt főzd meg hússal
húslevesnek. Segít abban, hogy gyorsan visszanyerje az erejét. Ha
bármiben szükséged van rám, tudod, hol van a sátram.
– Köszönöm – felelte Brandy. – Köszönöm a gyógynövényeket,
köszönöm, hogy ma velem maradtál, és – hirtelen könnyek szöktek a
szemébe – köszönöm, hogy a barátom vagy.
De mielőtt Fürge Nyúl válaszolhatott volna, Brandy megfordult, és
elsietett. Az öregasszony állt, és nézte, ahogy a fehér lány eltűnik Tüzes
Nyíl sátrában, s az ő szeme is könnyben úszott. Ő is büszke volt Tüzes
Nyílra.
Most is bebizonyította, hogy milyen kivételes ember. De arra is
büszke volt, ahogy Brandy viselkedett. A hosszú évek alatt még soha
nem látott ilyen naptáncot, ahol valaki így támogatta volna a szeretett
férfit, még a legodaadóbb feleségek sem. Az, hogy a sápadtarcú elítéli
ezt a szertartást, csak még meglepőbbé tette, hogy ennyire átadta magát
neki.
Fürge Nyúl megfordult, és meglátta azt a gyöngyházfényű izzást a
keleti horizonton, amely a napfelkeltét előzte meg. Megállt, hogy
elmondja imáit annak, aki fölötte lakozik, a napnak s a Négy
Öregembernek, a négy égtájnak. A ragyogó gömb mintha Tüzes Nyíl
sátra fölött lebegett volna. Nem mindennapi látvány volt: a nap
felkelőben van keleten, ugyanakkor a hold lenyugvóban nyugaton. Ez
eszébe juttatta, amit a népe hitt erről, hogy a nap folyamán végigvonul
az égen, majd újra belép a sátrába, és sötétség lesz; a hold pedig a
felesége, aki vár rá. Igen, gondolta, Tüzes Nyíl a nap, erőteljes,
győzelmesen ragyog, s a sorsa az, hogy nagy legyen. Milyen kár, hogy
a fehér lány nem lehet a holdja.
Fürge Nyúl szomorú szívvel megfordult, és a sátrába ment.

19.

184
 Mikor Brandy belépett a sátorba, Tüzes Nyíl feküdt az ágyukon. A
szeme csukva volt, keze-lába szétvetve, mintha éppen akkor ájult volna
el, s Brandy azt is gondolta, hogy a férfi elvesztette az eszméletét.
Gyorsan tüzet gyújtott, és egy fazék vizet tett fölé. Míg a víz
melegedett, kivette a leveleket a gyöngyökkel díszített zacskóból,
amelyet Fürge Nyúl adott neki, egy kis fatálba tette, vett egy kis meleg
vizet a fazékból, s a levelekre öntötte. Míg áztak és puhultak, ő Tüzes
Nyíl mellé térdelt, és egy rongyot a meleg vízbe mártott. Lemosta a
férfi hátáról a rászáradt vért, izzadságot és port.
A levelekből és a vízből krémszerű pép lett. Két ujjal kivett belőle
egy kicsit, hogy az egyik sebre tegye. Amikor lenézett rá, hirtelen
könnyek gyűltek a szemébe, mert bár a letépett bőrfelület nem volt túl
széles és hosszú, a seb mély volt, és tudta, hogy szörnyen fájhat is.
Könnybe lábadt szeméből hirtelen kibuggyant néhány csepp, s az egyik
Tüzes Nyíl hátára esett.
– Miért sírsz?
Brandy összerezzent Tüzes Nyíl hangja hallatán. Felpillantott, s látta,
hogy a férfi a válla fölött nézi.
– Azt hittem... – Brandy nem tudta, mit mondjon. Nem akarta
bevallani, hogy azt hitte, a férfi eszméletlen, mert attól félt, majd azt
gondolja, hogy ő gyengének hiszi. – Azt hittem, alszol.
– Nem, csak pihentem. De ez nem válasz a kérdésemre. Miért sírsz?
– Tüzes Nyíl visszatartotta a lélegzetét, mert remélte, a lány azt fogja
mondani, azért sír, mert szereti őt, és nem bírja nézni a fájdalmát.
De Brandy megfogadta, hogy nem árulja el az érzelmeit addig, amíg
a férfi nem vall neki szerelmet.
– Azért sírok, mert mérges vagyok – hazudta.
– Mérges? – kérdezte Tüzes Nyíl meglepődve.
Hirtelen Brandy igazán mérges lett – mérges, amiért a férfi
szükségtelenül kitette magát ekkora fájdalomnak és kínnak.
– Igen! Mérges! A fehér nők akkor is sírnak, amikor mérgesek,
nemcsak akkor, amikor szomorúak vagy boldogok.
– De hát miért vagy mérges?
– Mert amit tettél, ostobaság volt! Ilyen erőszakot tenni a testeden!
Fájdalmat okozol magadnak! Undorító! Visszataszító! És miért?
Semmiért! Azt hittem, ennél okosabb vagy.
185
 Tüzes Nyíl teste megmerevedett. Sötét szeme villogott.
– Nem semmiért! A látomásomat kerestem. Megkértem a Nagy
Szellemet, hogy fedje fel előttem a sorsomat, s vezessen a helyes útra.
Ezért áldoztam fel egy kis darabot magamból. Azt hittem, tudod, miért
táncolok, és megérted.
– Azt várod, hogy megértsem ezt a véres áldozatot? Nem! Nem
értem, hogy milyen ok vezetett, és nem is fogadom el. Az egész
szertartás barbár dolog!
– A keresztények nem hisznek az áldozatban? – kérdezte Tüzes Nyíl,
mély megvetéssel a hangjában. – Nem adtok semmit a Nagy
Szellemnek viszonzásképpen, tőle kaptátok az életeteket, ezt a világot,
az élelmet, amit megesztek, az italt, amit megisztok, vagyis mindent?
Villámcsapásként jutott Brandy eszébe Krisztus keresztre feszítése.
Isten fia nem csupán megengedte, hogy felfeszítsék a keresztre,
nemcsak szenvedett, de többet adott magából, mint néhány bőrdarab. A
legnagyobb áldozatot hozta. Odaadta az életét. Meghökkentő felfedezés
volt, hogy Tüzes Nyíl hitvilága milyen közel áll az övéhez. Hiszen
eddig pogánynak tartotta, de minden valószínűség szerint ő sokkal
közelebb állt Istenhez, mint Brandy. Nemcsak annyit tett, hogy
vasárnapokon részt vett az istentiszteleteken, mint Brandy családja. Az
ő hite beépült mindennapi életébe, és ez, úgy, mint váratlan gyöngéd
tettei és alázatossága, őszintesége, csak növelte erejét Brandy
szemében.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – jegyezte meg Tüzes Nyíl, mikor
Brandy nem szólt.
– Az én vallásom is gyakorolja az áldozathozatalt, de nem olyan
mélyen, mint ti. Mi adományokkal segítjük a szegényeket.
– A ne-wa-gwa-wa-che-pe ünnepségnek is része az adakozás. Mikor
a táncosok befejezték a szertartást, bárki felajánlhat nyilvánosan
ajándékokat a szegényeknek, és a szülők is ilyenkor adhatják át
gyerekeik kinőtt ruhadarabjait a rászorulóknak.
Igen, ismerte el Brandy, most, hogy eszébe jut, soha nem látott
senkit élelem vagy elegendő ruha nélkül, mióta az indiánokkal él. És
olyan fogalom sem létezett, hogy árva. A dakoták a törzsben mindegyik
gyereket úgy szerették, mintha a sajátjuk lenne, védelmezték és ellátták,

186
ha szükség volt rá. Az igazat megvallva, sokkal jobban szerették
egymást, mint az ő népe. Aztán megkérdezte Tüzes Nyilat:
– Láttad a látomásodat?
A kérdés meglepte a férfit. Olyan erősen érezte Brandy jelenlétét
tánc közben, hogy szinte azt hitte, ő is látta a látomást. De most, hogy
tudta, hogy a lány mégsem látta, örült neki. Megadatott neki, amiért
imádkozott – valami olyat látott, ami megmutatta neki, hogy a Nagy
Szellem milyen sorsot választott a számára, és segített döntést hozni.
Miközben táncolt, nagyon erősen érezte, hogy a Nagy Szellem azt
akarja, hogy törzsfőnök legyen. Ezt inkább érezte, mint látta. Aztán a
tánc legvégén, közvetlenül azelőtt, hogy megszabadult az utolsó hátára
kötött bölénykoponyától, olyan látomást látott, ami nagyon zavarta.
Most, hogy meg kellett hoznia második döntését is, azt, amelyik sokkal
személyesebb volt, és amelyik Brandy jövőjét érintette, szüksége volt
arra, hogy átgondolja, a lány közbeszólásai nélkül.
– Hallottad, mit kérdeztem? – szólt Brandy. – Láttad a látomásodat?
– Igen – válaszolta Tüzes Nyíl, s a fejét visszafektette az ágyra –, de
most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy beszéljek róla.
– De...
– Nem! Túl fáradt vagyok. Majd később megbeszéljük. Most
csak aludni akarok.

Tüzes Nyíl estig aludt. A következő két napon, amikor csak Brandy
utalt a látomásra, a férfi okosan másfelé terelte a beszélgetést. A
gyógynövények segítségével mindkét sebe begyógyult, és
megdöbbentően gyorsan visszanyerte az erejét. A harmadik estén
bejelentette, hogy elmegy sétálni.
Mikor visszatért, Brandy éppen gyöngyöket varrt fel egy új
szarvasbőr ingre, amelyet a férfinak készített, és nem hallotta, hogy
bejött. Míg a lány fejét lehajtva tartotta, s nem láthatta Tüzes Nyíl arcát,
a férfi szerelmesen bámulta, lassan, minden egyes vonását, mintha
emlékezetébe akarná vésni. Aztán leült mellé, s olyan nyugalommal,
amely meghazudtolta a belső nyugtalanságot, amit érzett, bejelentette:
– Visszaviszlek a népedhez.

187
 Brandy villámgyorsan felkapta a fejét. Nem lepődött volna meg
jobban akkor sem, ha kígyót dobnak az ölébe. Egy pillanatig a férfira
bámult, teljesen elképedve, majd megkérdezte:
– De miért?
– Megvan rá az okom.
– Milyen ok?
– Az az én dolgom.
Azt tervelte ki, hogy visszaviszi a népéhez, és örökre kitépi őt az
életéből? Szörnyű félelem markolta meg a szívét, majd haragra
gyulladt.
– Az ördög vigyen el, mi az, hogy a te dolgod? Tudni akarom, hogy
miért! Nem! – helyesbített elszánt arccal. – Követelem, hogy mondd
meg, miért!
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is követelj – válaszolta
Tüzes Nyíl, s összeszorította a száját.
– Azért, mert fogoly vagyok, vagy mert nő vagyok? – kérdezte
Brandy szenvedélyesen. De még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna,
folytatta. – Felejtsd el! Akárhogy is van, nem fogom alázatosan tűrni,
hogy anélkül dönts a jövőmről, hogy megbeszéled velem. Szóval, miért
viszel vissza?
Nem, azért az már igaz, hogy nem fogad el semmit alázatosan,
gondolta Tüzes Nyíl kimerülten. Brandy nem. Önfejű sápadtarcú. Ő a
legmakacsabb, legveszekedősebb asszony, akivel valaha is összehozta
balszerencséje, és valószínűleg eltökélte, hogy ezt a nehéz feladatot egy
kicsit sem könnyíti meg a számára. Akár őszinte is lehet vele egy
bizonyos határig.
– Most, hogy az országod nyíltan hadat üzent nekünk, túl veszélyes,
hogy itt vagy.
– És a többiek a törzsben mit fognak gondolni? Nem nevetnek ki, ha
visszaviszed a foglyodat?
– Nem számít, mit gondolnak. Engem a te biztonságod érdekel.
Az ő biztonságát a törzs véleménye fölé helyezi, pedig az nagyon
értékes volt a számára, gondolta Brandy. Nem, nem értette félre a
tekintetét azon a bizonyos napon. Szerette őt. De az ördög vigye el,
miért nem mondja ki?
– Mióta nem számít a véleményük?
188
 Brandy várt, kétségbeesetten remélte, hogy Tüzes Nyíl bevallja,
hogy szereti őt, de a férfi komor némaságba burkolózott.
– Hát akkor jó! – kiáltott fél a lány dühösen. – Szóval már nem
számít, hogy mit gondolnak? De én nem megyek vissza – és nem
kényszeríthetsz rá!
Tüzes Nyíl annyira meglepődött, hogy szinte hátrahőkölt, mintha
Brandy arcul csapta volna.
– Először könyörögsz, hogy vigyelek vissza a népedhez. Most pedig
nem akarsz visszamenni. Én azt hiszem, te egyszerűen szeretsz nekem
ellentmondani.
– Azt gondolsz, amit akarsz! – válaszolta Brandy indulatosan,
félrelökte a varrását, és felállt. – De nem megyek vissza!
Tüzes Nyíl is talpra ugrott, és elég haragosan nézett Brandyre.
– Miért nem?
– Megvan rá az okom.
– Milyen ok?
– Az az én dolgom – válaszolta Brandy, a férfi arcába vágva a saját
szavait.
Tüzes Nyíl egy támadó kígyó gyorsaságával ragadta meg Brandyt,
magához rántotta, és az arcába nézve ráparancsolt:
– Válaszolni fogsz nekem. Azt kérdeztem, miért.
A férfi halkan mondta ezeket a szavakat, mégis acélos
keménységgel, és az arca elszánt volt. Hirtelen a súlyos teher, hogy
megpróbálja elrejteni érzéseit a férfi elől, túl nehéz lett Brandynek.
Könnyek szöktek a szemébe, és zokogva válaszolt:
– Az ördög vigyen el! Mert szeretlek!
Tüzes Nyíl úgy érezte, mintha villám csapott volna le rá. Úgy bámult
a lányra, mint aki nem hisz a fülének, aztán megkérdezte:
– Mit mondtál?
Brandy is egy kicsit meglepődött, milyen hirtelen kibukott belőle a
vallomása. Nem így akarta neki megmondani.
– Nem, nem mondom még egyszer. Csak akkor, ha te is bevallód.
Az ezt követő pillanatnyi csend örökkévalóságnak tűnt
Brandy számára. Aztán Tüzes Nyíl teljesen mozdulatlan arccal
megkérdezte:

189
 – Mit valljak be? Hogy szeretlek? – Az ajkain megjelenő széles
mosoly és szemének szerelmes csillogása teljesen levette a lábáról
Brandyt. Majd megismételte halk, vágytól rekedt hangon: – Igen,
szeretlek.
Szenvedélyesen megölelte, és Brandy hozzásimult, amilyen szorosan
csak tudott, mindketten hatalmas boldogságot éreztek. Egy hosszú
pillanatig mozdulatlanul álltak, élvezték azt a csodálatos érzést, hogy a
másik viszonozza a szerelmüket, nem is álmodtak róla, hogy létezik
ilyen földöntúli öröm. Aztán kibontakoztak az ölelésből, és mélyen
egymás szemébe néztek, mintha onnan is ki akarnák olvasni a másik
szerelmét, hogy megerősítsék, amit az az ajkaival mondott.
Brandy szólalt meg először, a boldogság és az óriási
megkönnyebbülés csalta ajkára az első szavakat. A férfi mellkasához
szorította az arcát, és könnyekkel a szemében így szólt:
– Istenem! Azt hittem, soha nem vallod be, hogy szeretsz.
Tüzes Nyíl futó csókot lehelt a lány hajára.
– Nem tehettem, mert nem tudtam, te mit érzel. – Aztán Tüzes Nyíl
józansága visszatért, szomorúan sóhajtott, és így szólt: – De ez nem
változtat semmin. Vissza kell hogy vigyelek.
Brandynek elállt a szívverése, és olyan hirtelen kapta fel a fejét,
hogy megütötte Tüzes Nyíl állát.
– De miért?
– Már mondtam, túl veszélyes lesz, ha itt maradsz, főleg, ha senki
sem lesz, aki megvédjen.
– De itt vagy te, aki megvéd – tiltakozott Brandy.
– Mennyi ideig vagyok még itt? Egypár hétig? Néhány hónapig?
Brandy hátán végigfutott a hideg.
– Miért beszélsz ilyen furcsán? – Mikor meglátta, hogy Tüzes Nyíl
zárkózott arckifejezést ölt, hevesen így szólt: – Nem! Most már nem
fogsz kizárni semmiből. Mondd meg, hogy miért beszélsz így.
Mikor Tüzes Nyíl makacsul csöndben maradt, Brandy így folytatta:
– Szeretjük egymást. Nem szabad titkolnunk semmit a másik elől.
Nem az tartotta vissza a férfit, hogy nem akart egy nőt a bizalmába
avatni – Brandy már régen áttörte ezt a korlátot kettőjük között. Nem,
ami visszatartotta, az az volt, hogy meg akarta kímélni a lányt valami

190
kellemetlen hírtől. De az is igaz, hogy már nagyon sokszor
bebizonyította, hogy milyen erős. Komoran bólintott, és így szólt:
– Ülj le. Elmesélem a látomásomat.
Tüzes Nyíl hangjának baljós csengése megborzongatta Brandyt.
Mikor mindketten leültek az ágyra, a férfi elkezdte a mondókáját.
– A látomás ugyanúgy kezdődött, mint annak idején, egy tüzes nyíl
emelkedett ki egy sötét felhőből, amelyet villámok szegélyeztek, és
keresztülsuhant az égen. De ez alkalommal még valamit láttam. A nyíl
hirtelen kettétört, és a lángoló vége a földre esett.
Brandy várta a látomás folytatását.
– Ez minden?
– Igen – Mikor Brandy továbbra is némán nézte a férfit, Tüzes Nyíl
megkérdezte: – Hát nem érted? Az, hogy a nyíl kettétört, és a lángoló
vége a földre esett, csak egy dolgot jelenthet. A halálomat.
Brandy nem értette, hogy miért baljóslatú ez az új mozzanat a férfi
látomásában.
– De hát egyszer mindenkinek meg kell halnia – érvelt.
– Igen, és én mindig is tudtam, hogy fiatalon fogok meghalni, mert
olyan mohón vetettem magam a harcokba. Ezért nem akartam soha
megnősülni. Nem akartam azt, hogy majd a bátyámnak kelljen
gondoskodni a feleségemről és a gyermekeimről. De most, hogy háború
fenyeget minket, a korai halálomat még fenyegetőbbnek látom. Ezért
kell visszavinnem téged a népedhez. Nem akarlak magadra hagyni,
védtelenül.
– De nem tudhatod biztosan, hogy a kettétört Nyíl a halált jelenti –
tiltakozott Brandy. – Csak te értelmezed így. Lehet, hogy valami
teljesen mást jelent.
– Mint például?
– Nem tudom! De egy dolgot tudok. Ez nem változtat az én
álláspontomon. Nem megyek vissza.
– Képtelen vagy fölfogni, hogy milyen veszélyes a helyzet jelenleg.
Néhány nappal azelőtt, hogy itt letáboroztunk, üzenet jött, hogy újabb
hadsereg indult el a Fetterman-erődből, még nagyobb, mint az első.
Ezért táncolt olyan sok harcos a ne-wa-gwa-wa-che-pe szertartáson – a
Nagy Szellemhez folyamodtak, hogy adjon erőt az elkövetkező

191
csatákhoz. A hadsereg útban van felénk, hogy elpusztítsa a népünket.
Lehet, hogy néhány hét múlva már halott leszek.
Az a gondolat, hogy Tüzes Nyíl esetleg meghalhat, olyan fájdalmas,
olyan szörnyű volt, hogy Brandy még csak rá sem akart gondolni.
– Nem, én nem hiszem, hogy a látomásod ezt jelenti. Ülő Bika nagy
győzelmet látott a látomásában ma. Látta, hogy fehér katonák esnek el a
táborában.
– Ezt meg hol hallottad? – kérdezte Tüzes Nyíl meglepődve.
– A bátyád volt itt, míg te sétáltál, el akarta neked mondani ezt az
izgalmas hírt. Azt hittem, talán összefutottál vele.
– Nem, a pataknál sétáltam. Nem hallottam Ülő Bika látomásáról.
Tüzes Nyíl elgondolkodott. Ülő Bika látomása a győzelemről
teljesen ellentétben állt az ő látomásával, és Ülő Bika nagy törzsfőnök.
Biztos, hogy a Nagy Szellem mélyebben megnyilatkozott neki, mint
egy egyszerű harcosnak. Talán tényleg rosszul értelmezi a látomását.
De még akkor is, ha nem, ha valóban meghal, még akkor sem késő,
hogy Brandy visszatérjen az övéihez. A bátyja, aki valamilyen
titokzatos módon soha nem merült el a csata sűrűjében, és kétségtelen,
hogy szép öregkort fog megérni, majd segít neki. Csak el kell vinnie a
hadsereg közelébe, és megmutatnia neki a helyes irányt. Tüzes Nyíl
nem akart elválni Brandy tői, különösen most, hogy tudta, mit érez
iránta. Életében először önző akart lenni. Át akarta élni a boldogság
minden egyes pillanatát Brandy-vel, mielőtt eltávozik az örök
vadászmezőkre, tartson akár hetekig vagy évekig.
Brandy nem tudta, hogy mi jár Tüzes Nyíl fejében, de azt biztosan
tudta, hogy nem akar visszamenni. Félbeszakította a férfi gondolatait, és
szemében szenvedélyes tűzzel így szólt:
– Akármit mondasz is, nem megyek vissza!
Mikor Tüzes Nyíl felé fordította a fejét, és Brandy belenézhetett a
sötét szemébe, szinte elborította a szerelem. Két kezébe fogta a férfi
arcát, és kétségbeesett hangon így szólt:
– Ne kérj arra, hogy menjek el. Kérj bármit, csak ezt ne. Nem
tudnám elviselni, ha nélküled kellene élnem. Az életemnek nincs
értelme nélküled.
Tüzes Nyíl megfogta Brandy egyik kezét, az ajkához emelte, és
belecsókolt a tenyerébe.
192
 – Az én életemnek sincs értelme nélküled. Hát maradj.
Megcsókolta a lányt puhán, gyöngéden, szerelméről beszélt az a
csókja is, és Brandy olyan hihetetlenül boldognak érezte magát, hogy
azt hitte, meghalt, és már a mennyekben van. Aztán Tüzes nyíl
kibontakozott a csókból, és előhúzta a kését az övéhez erősített
hüvelyéből. Mikor a kés hegyét a lány hüvelykujjához tartotta. Brandy
elrántotta a kezét, és megkérdezte:
– Mit csinálsz?
– Megvallottuk egymásnak a szerelmünket. Most a feleségemmé
teszlek. Egy kicsit megvágom a hüvelykujjadat, aztán az enyémet is.
Aztán egymáshoz szorítjuk őket, hogy a véreink egyesüljenek, és mi is
eggyé váljunk.
Brandy tudta, hogy Tüzes Nyíl szereti őt, de azt soha nem gondolta,
hogy feleségül is veszi. Hitetlenül nézett a férfira, aztán mikor ő újra
felemelte a kezét, Brandy másodszor is elrántotta.
– Nem! Ezt nem engedhetem meg.
– Csak egy apró vágás lesz. Nem fog fájni.
– Nem ezért rántottam el a kezemet. Nem félek a fájdalomtól.
Hanem azért, mert nem engedhetem, hogy eldobd magadtól azt az
esélyt, hogy törzsfőnök legyen belőled. Tudom, hogy a törzs mit érez a
sápadtarcúak iránt. Soha nem fogadnának el engem. Nem kell feleségül
venned. Engem boldoggá tesz, ha csak veled lehetek.
Tüzes Nyíl még sohasem gondolt arra, hogy Brandyvel kötendő
házassága veszélyeztetheti a reá váró törzsfőnöki rangot. De nem
érdekelte. A világon mindennél jobban szerette volna, ha Brandy a
felesége lesz, azt akarta, hogy megbecsült helye legyen az ő oldalán.
– Mindig is a törzsemet szolgáltam. Továbbra is ezt fogom tenni,
akár mint törzsfőnök, akár mint egyszerű harcos. De azt nem hagyom,
hogy ebben a kérdésben befolyásoljanak. Egyszer az életben a saját
boldogságomat keresem, és úgy érzem, megérdemlem, hogy ehhez
jogom legyen. Feleségül akarlak venni.
Brandy el se tudta képzelni, hogy Tüzes Nyíl ennyire szereti Most,
hogy tudta, a férfi milyen mélyen szereti, az ő érzései is új, még
nagyobb dimenziót kaptak. Odanyújtotta a kezét a férfinak, és ezzel a
mozdulattal nekiadta szívét, lelkét, egész életét.

193
 A férfi betartotta a szavát, Brandy alig érezte a kis vágást a
hüvelykujján. Aztán megvágta a saját ujját is, és a Brandyéhez
szorította. A vérük egyesült, és Brandy arra gondolt, hogy a
házasságkötés dakota szokása milyen gyönyörűen egyszerű. Nincs
szükség nagy, látványos eseményre, pompára, még papra sem. Az, akire
szükségük volt, ott volt velük. Érezte a Nagy Szellem jelenlétét, amint
megáldotta az egyesülésüket.
Tüzes Nyíl mélyen Brandy szemébe nézett, és gyöngéden azt
mondta:
– Tecihila, micante.
Szeretlek, szívem, ismételte meg Brandy gondolatban Tüzes Nyíl
szerelmi vallomását. Rettenetesen boldog volt.
Tüzes Nyíl elvette a kezét, aztán egy kis vászoncsíkot tekert Brandy,
majd a saját ujja köré, hogy elállítsa a vérzést. Mikor felállt, és
felállította a lányt is, Brandy megkérdezte:
– Hová megyünk?
– A patakhoz, hogy ott fejezzük be a házassági szertartást.
Mikor látta, hogy Tüzes Nyíl magához veszi azokat a
flaneldarabokat, amelyeket törülközőnek használtak, megkérdezte:
– Fürdeni fogunk? Most? Az éjszaka kellős közepén?
– Ez nem mindennapi fürdés lesz – válaszolta Tüzes Nyíl, és felvett
egy takarót, s a vállára dobta. Brandy kinyitotta a száját, hogy tovább
kérdezősködjön, de a férfi ujjhegyeit az ajkára helyezte, és így szólt:
– Ne kérdezz többet. Megmagyarázok mindent, ha a folyóhoz értünk.
Mikor kiléptek a sátorból, a tábort a hatalmas telihold bársonyos
fénye világította meg. A legtöbb sátor sötét volt, és Brandy gondolta,
hogy az emberek többsége a ne-wa-gwa-wa-che-pe ünnepségein vett
részt, az ünnepi sátorban. Tüzes Nyíl kézen fogva vezette, elhagyták a
tábort, s az erdőn keresztül haladtak, a fák levélsátrán keresztül
átszűrődött a hold rózsaszín fénye. A folyó halk zúgása irányította őket.
Mikor kiléptek az erdőből a széles homokos folyópartra, és Brandy
meglátta, elállt a lélegzete. Éjszakai szellő fodrozta a vizet, és az apró,
ringó hullámok visszaverték a holdfényt, s ettől a folyó olyan lett,
mintha ezernyi ragyogó csillag úszna benne, egyszer itt csillant meg
egy, majd amott.

194
 Egy hosszú pillanatig Brandy csak állt a néma csöndben, és itta be a
lélegzetelállító látványt. Valahol mögötte az erdőben lonc virágzott, és
édes illata úszott a levegőben. Tüzes Nyíl elengedte a kezét, egypár
lépést arrébb ment, és leterítette a takarót a földre a lány mellé. Mikor
visszament, Brandy hallotta puha lépteit, és becsukta a szemét. Lelki
szemei előtt látta, amint közeledik hozzá kecses, macskaszerű járásával.
Valami meleget érzett a szívében.
Tüzes Nyíl megállt mögötte, és a folyót nézte. – Gyönyörű, ugye? Ez
a hely illik a nászéjszakánkhoz.
De Brandy már elfelejtette az éjszaka szépségét. Most már teljes
figyelmét a mögötte álló férfinak szentelte. Mély hangja érzékien
simogatta, és érezte, hogy a férfi testének a forrósága körülöleli, mint
egy meleg gubó. Érezte sajátos illatát, ez az illat olyan férfias és olyan
izgató volt, hogy szinte elkábította.
Tüzes Nyíl meleg ujjai a nyakát súrolták, mikor előretette a lány
copfjait, hogy megcsókolhassa a nyakát. Brandy vágya, amely mindig a
felszín alatt izzott, fellángolt, és egyre sürgetőbbé vált, szinte remegett a
vágytól. Mikor a férfi átölelte, s egyik kezével a mellét simogatta a
szarvasbőr ruhán keresztül, szinte elolvadt, és a szívverése felgyorsult.
Megfordult a karjaiban, s látta, hogy a férfi szemében olyan tekintet
ég, amely a mennyországot ígéri neki, s ettől a szíve még gyorsabban
dobogott. Karjait erős nyaka köré fonta, felemelte a fejét, ajkai a férfi
ajka után sóvárogtak. Tüzes Nyíl meleg szája az övére tapadt, izgatóan
kóstolgatta annak kábító édességét. A gyönyör vulkánja tört ki
Brandyben. A nyers vágy nyögése szakadt fel belőle, s a testét még
közelebb szorította ahhoz a tűzhöz, amely azzal fenyegette, hogy
elemészti. Azt akarta, hogy ez a csók örökké tartson.
Miközben csókolta, Tüzes Nyíl ügyesen kioldotta a Brandy ruháját
tartó szalagokat, s a ruha a földre hullott. Aztán hátralépett, szeme
éhesen falta a látványt, a lány meztelen testét bámulta, a selyemfényű
bőr visszaverte a ragyogó holdfényt, s úgy tetszett, mintha a bőr a saját
fényétől ragyogna. Még a haja is felvette a hold színét, olyan volt, mint
a kifényesített ezüst. Milyen gyönyörű, csodálta áhítattal. Minden ív és
domborulat tökéletes volt, a szerelem ezüst istennője. Az ő
szerelemistennője.

195
 Brandy érezte a testén Tüzes Nyíl szenvedélyes, tüzes tekintetét.
Aztán, mivel ő is nézni akarta a férfit, előrelépett, és eloldotta a szíjat,
amely a lábszárvédőjét tartotta, és levette róla. Mikor érezte, hogy a
lány ujjai a combját súrolják, Tüzes Nyílnak elállt a lélegzete. Mikor
levette a férfi mokaszinjait is, eloldotta azt a nyersbőr szíjat is, amely az
ágyékkötőt tartotta. Brandy a sarkaira ült, és csodálta az előtte álló
meztelen férfit, szívverése elállt, majd vadul dörömbölni kezdett a
mellkasában. Itt állt előtte egy magas, szenvedélyes, büszke férfi, erős,
izmos teste megfürdött a holdfényben, és nem tudott mást, csak
csodálni ezt a fenségesen szép vadembert.
Kinyújtotta a kezét, hogy megérinti a férfit, de ő megfogta a kezét, és
talpra állította.
– Nem, ne érints meg! Még nem. A dakota férfi megfürdeti az
asszonyát, mielőtt először szeretkezik vele.
– De nekünk nem ez az első alkalom. – Brandy nagyon szerette
volna, ha most mellőzik a fürdést, és folytatják a szerelmeskedést. A
férfihoz lépett, és átölelte.
Tüzes Nyíl fájdalmasan felnyögött, mikor érezte, hogy a lány melle
forró bőrének nyomódik. Összeszorította a fogát, uralkodni akart
magán, majd lefejtette magáról a lány karjait, s szigorúan így szólt:
– De igen, ez az első alkalom. Ez első alkalom, hogy szeretkezem a
feleségemmel.
A felesége, gondolta Brandy, s kellemesen megborzongott. Eszébe
jutott, hogy most már ezt a helyet tölti be Tüzes Nyíl életében, elérte,
amit olyan nagyon akart. Igen, ez az éjszaka más, mint a többi, ismerte
el. Most igazán félreteheti egy időre a szenvedélyét. Hátralévő életük
nagy részét úgyis azzal tölthetik, hogy szeretkeznek, de ez az egyetlen
nászéjszakájuk. Ez az ígéretek és fogadalmak éjszakája. A többi várhat.
Brandy nem tiltakozott, mikor Tüzes Nyíl a folyóba vezette, addig
gázoltak be a vízbe, míg a combjáig nem ért. A férfi a vízbe mártotta a
kezét, és beszappanozta Brandy testét egy kis szappandarabbal, amelyet
magával hozott. Miközben mosdatta a lányt, az arckifejezése nagyon
komoly volt. Brandy megértette, hogy ennek a fürdésnek szimbolikus
jelentése van. Nemcsak azért mosdatja meg, mert szeretkezni fog vele,
hanem mert szolgálni akarja. Ezzel az első tettével azt fejezi ki, hogy
vigyázni fog rá, el fogja látni mindennel, és mert ez a fürdetés annyira
196
személyes is, a férfi azt bizonyítja ezzel, hogy nincs olyan bizalmas,
nincs olyan szolgai munka, amit el ne végezne az asszonyért. Brandy
nagyon meghatódott, és az a tény, hogy Tüzes Nyíl indián, s az
indiánok nem szokták babusgatni asszonyaikat, még értékesebbé tette
ezt a cselekedetét.
De ahogy Tüzes Nyíl folytatta a fürdetést, ez a dakota szertartás
kínszenvedéssé vált Brandy számára. Tudta, hogy milyen mély
jelentése van ennek a tettnek, de a férfi minden érintésére izgalomba
jött, s a teste válaszolt kezének minden finom érintésére. Mikor a
fürdetés végén Tüzes Nyíl vizet öntött a vállaira, hogy lemossa a
szappanhabot, már égett a vágytól, s a lábai olyan gyengék voltak, hogy
attól félt, összecsuklik.
Tüzes Nyíl karjaiba vette, és a folyópartra vitte, miközben Brandy
ezt suttogta:
– És én? Nekem nem kell megfürdetnem téged?
– Nem, csak a férj fürdeti meg a feleségét.
Brandy óriási megkönnyebbülést érzett. Komolyan kételkedett
abban, hogy lett volna elég ereje hozzá.
Tüzes Nyíl letette Brandyt a takaróra. Egy pillanatig csak nézte,
szomjasan itta be a meztelen test szépségét. Aztán észrevett egy
vízcseppet a lány mellbimbóján, úgy csillogott, úgy érezte, mintha
villámok cikáznának az ágyékában. Aztán a férfi felemelte a fejét, és
mielőtt a szája egy hosszú, vággyal teli csókban tapadt volna Brandy
ajkaira, a lány láthatta a sötét szemében égő tüzet. Ahogy a férfi nyelve
finoman ízlelgette a lány szájának nektárját, megőrjítette vele a férfit,
testének minden izma remegett a várakozástól.
Tüzes Nyíl a szenvedélyes csók után apró, lágy csókokkal hintette be
a lány arcát, szemét, nyakát és mellét. Ott elidőzött egy kicsit, nem
tudott elszakadni a finom, puha halmocskáktól. Aztán követett egy
vékony vízpatakot lefelé, csókjaival egyre lejjebb haladt, s Brandy
máris lángoló szenvedélye még magasabbra hágott. Mikor a férfi apró
harapdáló csókjait combjának érzékeny belső oldalán érezte, szinte
vonaglott a gyönyörtől.
– Kérlek – könyörgött, szinte magánkívül volt, annyira kívánta a
férfit –, kérlek...

197
 Tüzes Nyíl elhelyezkedett a lány lábai között, két kezét a feneke alá
csúsztatta, és felemelte. A lány megkönnyebbülten kiáltott fel, háta
várakozón felívelt, már alig várta, hogy magába fogadja a férfit. Aztán
mikor látta, hogy a férfi lehajtja a fejét, hosszú haja a combját súrolta,
és megcsókolja őt ott, rémülten megmerevedett, és felkiáltott:
– Nem!
A férfi felemelte a fejét, és gyöngéden így szólt:
– Ez is dakota szokás. A férfi nyelvének is meg kell ismernie az
asszonyát, nemcsak az ágyékának.
Brandy sápadtarcú érzékenysége tiltakozott:
– Nem, ez nem helyes. Ez túl... túl bizalmas.
– Nincs semmi, ami túl bizalmas lenne férj és feleség között. – Tüzes
Nyíl mélyen a lány szemébe nézett. – A feleségem vagy. Már hónapok
óta arra vágyom, hogy ott is megkóstoljam az édességedet. Most már
jogom van hozzá, nem szabad visszautasítanod.
Tüzes Nyíl lehajtotta a fejét, nem törődött a lány kétségbeesett
könyörgésével, hogy hagyja abba. Erősen tartotta a lány csípőjét, hogy
el se tudjon menekülni. Brandy először megpróbált küzdeni a
gyönyörhullámok ellen, de rájött, hogy tehetetlen Tüzes Nyíl izgató
tevékenységével és gyönyört okozó nyelvével szemben.
Brandy nem tagadhatta, hogy a férfi óriási gyönyört okozott neki. De
még most sem volt biztos benne, hogy ez helyes. Ami ennyire jó, az
biztosan tilos.
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Tüzes Nyíl mosolyogva néz le rá.
– És most mi a véleményed a mi dakota szokásunkról? Igaz-e az,
hogy örömöt okoztam neked, s egyben azt is kifejeztem, hogy minden
egyes testrészedet elfogadom, a magaménak tekintem?
– Igen, jó volt... – Brandy még mindig tétovázott, nem akart túl
lelkesnek látszani.
– Jó? Csak ennyit tudsz mondani?
– Nagyon jó volt.
Tüzes Nyíl kuncogott.
– Azt hiszem, ez több volt, mint nagyon jó. Szerintem rettentően
jólesett neked. És egy napon majd te is megteszed ezt velem.
Brandy megint elborzadt. Soha nem lesz képes arra, hogy ezt
megtegye. Aztán eszébe jutott, hogy a férfi milyen gyönyörhöz juttatta
198
teljesen önzetlenül, és úgy érezte, hogy nemcsak egyszerűen viszonozni
akarja ezeket az élményeket, de most már tudta, hogy az ilyen
szeretkezés is izgató. Megsimogatta a férfi széles vállát, és így
válaszolt:
– Nem, nem egy napon fogom ezt megtenni, hanem most azonnal.
Hajlandósága nagy örömmel töltötte el Tüzes Nyilat. Széles mosoly
jelent meg az arcán, de megrázta a fejét, és így szólt:
– Nem, ma már nem. Amit eddig csináltunk, elviselhetetlenül
felizgatott. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ösztönző lesz. Azt
hiszem, nem tudnám elviselni, ha te is megtennéd velem. Már most úgy
érzem, hogy szétrobbanok. Benned akarok lenni, mikor ez megtörténik.
Brandy is ezt akarta. Tekintetük egymásba kapcsolódott, s Tüzes
Nyíl lassan beléhatolt, mindketten érezték, hogy milyen nagy
jelentősége van ennek az egyesülésnek. Aztán mikor már mélyen benne
volt, tökéletesen mozdulatlanul feküdtek, élvezték azt, hogy tökéletesen
egyek. Brandy arra gondolt, hogy ez a boldogság rögtön kicsordul.
Mikor Tüzes Nyíl gyöngéden megcsókolta az ajkait, s csók közben ezt
suttogta: „Tecihila”, a könnyei kibuggyantak, és ő is megismételte a
szerelmi esküt.
Ez alkalommal Tüzes Nyíl nem kérdezte meg, hogy miért sír. Látta a
boldogságát a szemén. Lehajolt, és megcsókolta, lassú, édes csók volt
ez, egyre tüzesebbé vált, s a szenvedélyük fellángolt. Aztán a férfi
felvezette őt azokba a csodálatos magasságokba, szíve hangosan vert,
testük megfeszült, s egy édes-vad vihar borította el őket.
Később, mikor Tüzes Nyíl már aludt, erős karjaiban tartotta a lányt,
Brandy felnézett a teliholdra, s csodálatosan elégedettnek érezte magát.
A legnagyobb megdöbbenésére mindent megkapott, amit titokban
remélt. Nemcsak hogy Tüzes Nyíl bevallotta, hogy szereti, de feleségül
is vette – azt hitte, ez soha nem következik be, Boldogsága
felülmúlhatatlan volt. Most már nem volt semmi a világon, amit még
kívánhatna.

20.
199
 Tüzes Nyíl és Brandy nem sokkal hajnal előtt tértek vissza a
sátrukba, és aznap délelőtt, mikor Brandy még aludt hosszú szerelmes
éjszakájuk után, Tüzes Nyíl a ne-wa-gwa-wa-che-pe sátorba ment, ahol
még tartottak az ünnepségek, hogy bejelentse Őrült Lónak és a
tanácsnak a házasságát. Ha vissza akarják vonni az ajánlatukat azért,
mert fehér nőt vett feleségül, még megtehetik, mert az ünnepség utolsó
napján szokták bejelenteni az új törzsfőnököket.
Ha Őrült Ló csalódott is abban az emberben, akit ő maga pártfogolt
és támogatott, nem mutatta. Arckifejezése mentes volt minden
érzelemtől, mintha kőből faragták volna. Egyetlen kérdése volt:
– Ha a tanács úgy dönt, hogy fenntartja az ajánlatát, elfogadod?
Tüzes Nyílnak mindig gondot jelentett a látomása. Makacsul
ragaszkodott ahhoz a hitéhez, hogy mikor a nyíl tüzes vége a földre
zuhant, az a halálát jósolta meg. Ettől az érzéstől nem tudott
megszabadulni. De még akkor is, ha nem sokáig szolgálhatja törzsét
abban a rangban, amit felajánlottak neki, ez nem ok arra, hogy
visszautasítsa. A harcosoknak, akik megszöktek a rezervátumból, és
Őrült Ló oldalára álltak, vezetőre van szükségük, és ha ő egyszer
törzsfőnök lesz, nem azokhoz a vezetőkhöz fog hasonlítani, akik
biztonságos távolból figyelik a csatát. Ő olyan lesz mint Őrült Ló,
nemcsak vezeti a harcosait, de velük együtt küzd, beleveti magát a harc
sűrűjébe, a legnagyobb veszélyt is vállalja. Az ilyen törzsfőnökök
majdnem kivétel nélkül mind fiatalon meghaltak. Tulajdonképpen ha
meghal az elkövetkező csatában, csak azt teszi, amit elvárnak tőle.
– Igen, elfogadom – válaszolt Tüzes Nyíl komoran.
Őrül Ló nem szólt egy szót sem, csak bólintott, és Tüzes Nyíl tudta,
hogy elbocsátotta.
Miközben a sátra felé sétált, végiggondolta, hogy mi történhet.
Érezte, hogy Őrült Ló továbbra is azt akarja, hogy törzsfőnök legyen,
annak ellenére, hogy egy sápadtarcút vett feleségül, valakit, aki az
ellenséghez tartozott. De Őrült Ló ismert volt a jó ítélőképességéről, és
volt valami titokzatos tudománya, amivel meg tudta állapítani
mindenkinek az igazi jellemét. Talán azért nem szólt Brandy ellen egy
200
szót sem, mert észrevette különleges tulajdonságait? S ha igen, akkor
támogatni fogja-e őt a tanács előtt? Gyanította, hogy igen, de azt is
tudta, hogy nem biztos, hogy a tanács beleegyezik. Voltak olyan
emberek benne, akik nagyon erősen gyűlölték a sápadtarcúakat,
különösen mióta megint megszegték az indiánokkal kötött szerződést.
Aztán voltak olyanok is a tanácsban, akik kénytelen– kelletlen
elismerték, hogy Őrült Ló nagy háborús törzsfőnök, de nagyon
bizalmatlanok voltak vele szemben, ha személyesebb dolgokról volt
szó. Sokan különösnek tartották megszállottsága és vallásossága miatt,
egypáran még fanatikusnak is nevezték. Nem, Őrült Ló támogatása nem
elég a tanács beleegyezéséhez.
Mikor megérkezett a wigwamjába, látta, hogy Brandy nincs ott.
Azon tűnődött, megkeresse-e az erdőben, vagy várja meg, míg
visszatér, mikor besétált a sátorba.
– Hol voltál? – kérdezte.
– Megkerestem Fürge Nyulat, hogy elmondjam neki,
összeházasodtunk.
Tüzes Nyílnak nem kellett megkérdeznie, hogy fogadta az
öregasszony a hírt. Kiolvasta Brandy szemének csillogásából. De nem
lepte meg különösebben, hogy Fürge Nyúl örült ennek a házasságnak.
Tudta, hogy már régen megszerette ő is a fehér lányt.
Mikor Tüzes Nyíl egy szót sem szólt, Brandy megijedt.
– Remélem, nem bánod, hogy elmondtam neki, de annyira szerettem
volna megosztani vele a jó hírt. Fürge Nyúl nagyon kedves nekem.
Tüzes Nyíl megértette, mert ő is szerette volna megosztani a
boldogságát azokkal, akik a legközelebb álltak hozzá. Ez járt a fejében
már akkor is, mikor Őrült Lótól visszafelé tartott a sátrába.
– Nem, örülök neki. És így már nem is kell megkérnem a falusi
kikiáltót, hogy jelentse be a házasságkötésünket. Kétségtelen, hogy
Fürge Nyúl sokkal gyorsabban szétviszi a hírt – tette hozzá fanyar
mosollyal. – De ez azt jelenti, hogy sietnünk kell.
– Hová?
– A bátyámhoz, hogy közöljük vele a hírt, és hogy bemutassalak a
családjának. Nem akarom, hogy mástól kelljen megtudniuk.
Megsértődnének.

201
 Brandy szívesen beleegyezett, hogy a családdal tudassák először.
Nem is gondolta volna, hogy Tüzes Nyíl is szeretné minél hamarabb
nyilvánosságra hozni a házasságukat, még kevésbé azt, hogy majd alig
várja, hogy bemutathassa a családjának.
Brandy már régóta szerette volna, ha nemcsak sátruk mélyén osztja
meg Tüzes Nyíllal az életét, de amint keresztülsiettek a falun, egyre
jobban aggódott. Mi van akkor, ha a család nem fogadja be? Végül is
sápadtarcú, az ellenségük. És még ha be is fogadják, nem fogják
szégyellni? Úgy fognak tekinteni rá és Tüzes Nyíl házasságára, mint
megalázó és kínos teherre? Mire Sárga Róka sátrához értek, Brandy
idegei pattanásig feszültek, a lába annyira remegett, hogy majdnem
összecsuklott.
Sárga Róka egy takarón ült a sátra előtt, arcát fürdette a meleg
délelőtti napban, és a pipáját szívta. Meglepődve pillantott Brandyre és
az öccsére. De még mielőtt kitalálhatta volna, miért jöttek, Tüzes Nyíl
bejelentette, hogy házasságot kötöttek.
Brandy a lélegzetét is visszatartotta, annyira félt Sárga Róka
reakciójától. Nem tudta, hogy a férfi titokban szurkolt neki, remélte,
hogy a lány új tartalommal tölti meg öccse életét. Ezért Brandy
elképedt, mikor széles mosoly jelent meg a férfi arcán, talpra ugrott,
megveregette az öccse vállát, és így szólt:
– Gratulálok! Már azt hittem, soha nem jön meg az eszed. Bölcsen
választottál.
Tüzes Nyíl testében szinte szétáradt a megkönnyebbülés. Nem
érdekelte, hogy mit mond a többi falubeli – csak annyit akart, hogy a
bátyja elfogadja a feleségét. Nem csupán mert ő volt egyetlen élő
rokona, ugyanaz a vér folyik az ereikben, s ez egy dakota számára
nagyon fontos, de bátyja volt a legjobb barátja is, valószínűleg azért,
mert soha nem volt köztük testvérharc, rivalizálás, vetélkedés. Sárga
Róka szeretett a háttérben maradni, öccsére hagyta, hogy érdemeket
szerezzen a családnak, az ő szerepe az volt, hogy Tüzes Nyíl barátja és
bizalmasa legyen.
Sárga Róka Brandyhez fordult.
– Mint idősebb testvér, üdvözöllek a családunkban. – Hamiskás
mosollyal az arcán Tüzes Nyíl felé intett. – Titokban mindig is

202
lánytestvért szerettem volna. Nagyon csalódott voltam, mikor Tüzes
Nyíl megszületett, és láttam, hogy fiú.
Brandy szóhoz sem tudott jutni. Legvadabb álmaiban sem gondolta
volna, hogy ilyen meleg fogadtatásban részesül, s azt sem hitte volna,
hogy Sárga Rókának még humorérzéke is van. A többi harcos mind
olyan savanyúnak tűnt. Megpróbálta összeszedni magát, hogy mondjon
valamit, de csak ennyit sikerült kinyögnie: – Köszönöm.
Sárga Róka megfordult, és beszólt a feleségeinek a sátorba, hogy
jöjjenek ki. Mikor a két fiatal nő megjelent, Brandy látta, hogy
mennyire hasonlít egymásra a két lánytestvér. Mikor észrevette
kemény, érzelmet nem mutató arckifejezésüket, megint nyugtalan lett.
Nagyon szerette volna, ha befogadják. Ki volt éhezve barátnőkre,
olyanokra, akik vele egykorúak, akikkel pletykálkodhat, és titkokat
cserélhet, s akiket ugyanaz érdekli, mint őt. Néha szeretett volna
ostobaságokon nevetni, vagy minden különösebb ok nélkül vihogni, és
tudta, hogy az indián asszonyok is ilyenek. Látta őket. És bármennyire
is kedvelte Fürge Nyulat, ez volt az, amit az öregasszonnyal nem
tehetett meg.
Ekkor Brandy megpillantotta a kisbabát a bölcsőben, és teljesen
elfeledkezett a két nőről. Abban a pillanatban csak Tüzes Nyíl
keresztfiát látta.
– Ó, milyen gyönyörű! – kiáltott fel halkan, majd kinyújtotta a karját.
– Tarthatom egy kicsit?
Brandy és Tüzes Nyíl nem tudta, de Hajnalcsillag és Holdasszony
megfigyelték Brandyt Tüzes Nyíl naptánca közben. Mint másokat is a
törzsben, őket is elbűvölte a lány ereje és bátorsága, ahogy segítséget
nyújtott Tüzes Nyílnak tánca közben, annak ellenére, hogy ez neki
nyilvánvaló fájdalmat okozott. Azt is megértették, hogy milyen nagyon
szereti a férfit. Ezért nem érezték ellenségesnek, bár az arcuk semmiféle
érzelmet nem mutatott. De mikor Brandy gyönyörűnek nevezte a
gyermeket, és felé nyújtotta a karját, mindkét fiatal nő szíve felengedett.
Az anyák az egész világon egyformák, és egyik sem tud ellenállni, ha a
gyerekét gyönyörűnek nevezik. Holdasszony úgy szerette a kisbabát,
mintha a sajátja lenne. A két asszony arca sugárzott az örömtől, és
Hajnalcsillag odanyújtotta a kisfiút Brandynek.

203
 Brandy óvatosan átvette, még soha nem tartott kisbabát a karjában,
de a bölcsőben könnyű volt megfogni, és nem érezte magát olyan
ügyetlennek, mintha csak magát a törékeny apróságot tartotta volna a
kezében. Sötét, okos szemek néztek fel rá a kerek arcocskákból.
– Mi a neve? – kérdezte.
– Sebesen Futó Szarvas.
Brandy tudta, hogy a dakotáknál az a szokás, hogy a fiúgyerekeknek
ostoba, találomra kiválasztott neveket adnak, mert úgyis csak
ideiglenesen viselik. Mikor a fiúk elég idősek ahhoz, hogy megkeressék
a látomásukat, felveszik felnőtt nevüket, megtartják a névadó
ünnepséget, és eldobják a köldökzsinórt, amit addig a nyakukban
viseltek, ezzel jelezték, hogy gyermekkoruknak vége.
Mindenki leült, az asszonyok egy külön kis körben, és a két férfi
néhány lábnyira tőlük. Brandy nem tudta levenni a szemét az ölében
fekvő kisgyerekről. Simogatta sűrű fekete hajjal borított kicsi fejét, és
ámulva mondta:
– Milyen finom a bőre, még soha nem éreztem ilyet.
A két nővér elmosolyodott, és egyetértően bólintott
Mikor ujjával a piciny arcocskát simogatta, a kisfiú apró dundi
kezével odanyúlt, és elkapta Brandy ujját, és elmosolyodott. Ugyanaz a
hamiskás mosoly volt ez, amit időnként Tüzes Nyíl arcán látott, s anyai
ösztöne feléledt. Hirtelen eltöltötte valami hatalmas sóvárgás. Nagyon
szeretett volna Tüzes Nyíltól gyereket.
Brandy megmosolyogta magát. Lehet, hogy Tüzes Nyíl családja
befogadta őt, de ő nem változott, ugyanaz a mohó sápadtarcú, aki volt.
Még előző éjszaka is úgy gondolta, hogy teljes a boldogsága, nem
kívánhat többet. De ez nem volt igaz. Most már gyereket is akart Tüzes
Nyíltól. Mindig többet és többet kívánt.
Tüzes Nyíl és Brandy még Sárga Rókánál és családjánál
vendégeskedtek, mikor Őrült Ló hirtelen megjelent, és bejelentette,
hogy a tanács Tüzes Nyilat választotta, hogy legyen az újonnan érkezett
dakoták törzsfőnöke. Tüzes Nyíl elképedt, aztán halkan, hogy Brandy
ne hallja, megjegyezte:
– Nem gondoltam volna, hogy mégis megválasztanak.
Őrült Ló gyors pillantást vetett Brandyre.

204
 – Mert sápadtarcút vettél feleségül? Nem, látták, hogy milyen bátran
viselkedett a ne-wa-gwa-wa-che-pe táncod alatt. A többségnek nem volt
ellenvetése. Tudod, mennyire csodálják a bátorságát. Azt is tudja
mindenki a törzsben, hogy elfogadta a szokásainkat, bármennyire is
nehéz lehetett neki. Nem vártunk tőle ilyen erőt és elszántságot.
Tüzes Nyíl örült, hogy a törzsben a többiek is észrevették Brandy
erényeit, de nem tudta, hogy miről beszélt Őrült Ló, mikor a tánc alatt
tanúsított bátorságát említette. Akkor túlságosan elmerült a saját
fájdalmában, és nem vette észre az övét, de most nem akart erről
kérdezősködni. Egyébként is valami még zavarta.
– Azt mondtad, hogy a többség nem emelt kifogást a házasságommal
szemben. És a többiek?
– A tanács döntésének nem kell egyhangúnak lennie – szögezte le
Őrült Ló. Mikor látta, hogy Tüzes Nyíl még mindig a homlokát
ráncolja, hozzátette. – Most már rajtad áll, hogy meggyőzd őket, hogy a
többiek bölcsen választottak, s hogy a házasságodnak nincs köze ahhoz,
hogyan látod el új rangodat mint háborús törzsfőnök. Ezt ne felejtsd el.
Ezzel Őrült Ló távozott. Tüzes Nyíl a bátyja felé fordult, akinek fülig
ért a szája.
– Ideje volt – mondta Sárga Róka. – Már régóta várom, hogy
megválasszanak törzsfőnöknek.
– Akkor te már tudtad, hogy meg akarnak választani?
– Én már akkor tudtam, hogy egy napon törzsfőnök leszel, mikor
először vettél a kezedbe íjat és nyilat. Csak azt nem tudtam, mikor. De
most az egész család nagyon büszke rád.
Brandy is büszke volt – olyan büszke, hogy azt hitte, szétrobban. És
valami mást is érzett – megkönnyebbülést. Tudta, hogy ha Tüzes Nyíl
nem kapja meg ezt az őt megillető rangot, soha nem tudta volna
megbocsátani magának. De most legszívesebben odafutott volna hozzá,
és megölelte volna, szinte fájt, hogy nem teheti meg, de tudta, hogy
nem lehet. Nem lenne helyénvaló, hogy kimutassa az érzelmeit mások
előtt. Mást nem tehetett, a férjére mosolygott.
De Brandy beleadta ebbe a mosolyba mindazt, amit érzett, és Tüzes
Nyíl pontosan tudta, mit érez most a felesége. Visszamosolygott rá,
olyan volt, mintha a többiek ott sem lennének. Boldogságuk legyőzte a

205
köztük lévő távolságot, és egy titokzatos kötéssel egyesítette őket,
amely szembeszállt a térrel és idővel.
– Készen van már a háborús fejdíszed? – törte szét a varázslatot
Sárga Róka.
– Micsoda? – kérdezte Tüzes Nyíl kábultan, még mindig Brandynél
időztek gondolatai.
– Azt kérdeztem, hogy befejezted-e már a harci fejdíszedet. Nem
lenne illő úgy elfogadni azt a magas pozíciót, hogy a fejdíszeden a
tollak fele hiányzik.
– Nem, még nem fejeztem be – vallotta be Tüzes Nyíl. – Nem
gondoltam, hogy ilyen sürgős.
– Gondolhattam volna! – morogta Sárga Róka, karját
kétségbeesetten a magasba lendítette. – Néha túlzásba viszed a
szerénységet. Nem hagyom, hogy szégyenben maradjon a családom
csak azért, mert te nem vagy elég hiú. Egy törzsfőnök ruhátlan a harci
fejéke nélkül. Gyerünk, menjünk a sátradba, és majd együtt befejezzük.
így holnap estére készen lehetünk.
Sárga Róka elsietett. Tüzes Nyíl Brandyhez fordult, és megkérdezte:
– Egyedül is visszatalálsz a sátrunkba?
– Igen, de talán nekem is mennem kellene.
– Nem, maradj csak, ameddig kedved tartja. A harci fejdísz
elkészítése férfimunka.
Mikor Tüzes Nyíl is elment, Hajnalcsillag megkérdezte Brandyt:
– Van Tüzes Nyílnak egypár szép szarvasbőre, inge, lábszárvédője
és ágyékkötője? Olyan, ami törzsőfőnöknek illően van díszítve?
Brandy meglepődött. – Varrtam neki egy új inget, de... szóval, én
nem tudtam, hogy most már, hogy törzsfőnök, különleges ruhát kell
viselnie.
– Nem is kell, csak az ünnepségen – tudatta vele Hajnalcsillag.
– És szüksége lesz egy új, tollakkal díszített melldíszre is – tette
hozzá Holdasszony.
Brandy kétségbeesetten nézett az asszonyokra.
– De én nem tudom mindezt elkészíteni holnapra, még akkor sem, ha
Fürge Nyúl segít nekem.
– Mi is segítünk – válaszolta Hajnalcsillag, sötét szeme izgatottan
csillogott.
206
 – Köszönöm – suttogta Brandy.
– Most már a családod vagyunk. Nem kell köszönetet mondanod
nekünk. Azért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak – mondta
Hajnalcsillag. – Most menj, és hozd ide a szarvasbőröket és a
varróeszközeidet. Ha Tüzes Nyíl és Sárga Róka a ti sátratokban
dolgoznak a fejdíszen, mi már nem férünk oda. Egyébként is mindig
tüsszögnöm kell attól a puha tollbokrétától, amivel bevonják a fejdíszen
a sastollakat.
Aznap és a következő nap délelőttjén a négy asszony lázasan
dolgozott, hogy elkészítsék Tüzes Nyíl öltözékét a másnap esti
ünnepségre. Ujjaik szinte repültek, miközben felvarrták a finom
gyöngy-és tolldíszítéseket a szarvasbőrökre. Még a mokaszinját is, és az
ágyékkötőjét is gyöngyökkel díszítették. Ez a munka olyan időigényes
volt, hogy Brandy aznap éjjel vissza sem ment a sátrába, két díszítés
között aludt egy kicsit. Miközben dolgoztak, Brandy titkon megfigyelte
két új sógornőjét. Mindig is szerette volna tudni, hogy azok az
asszonyok, akiknek ugyanaz a harcos a férjük, nem féltékenyek-e
egymásra. Neki azt mondták, hogy az asszonyok csak örülnek, hogy
van valaki, akivel megoszthatják a nehéz munkát, és társaságuk is van,
mikor a férfiak hosszú időre mennek el, de hát az nem lehetett
természetes, hogy megosztozzanak a férfi érzelmein, nem is beszélve az
ágyáról. De itt azt látta, hogy Hajnalcsillag is, és Holdasszony is
tökéletesen elégedett a helyzettel, és mindketten rajongtak Sebesen Futó
Szarvasért. De Brandy tudta, hogy ő képtelen lenne elfogadni ilyen
sorsot. Ha Tüzes Nyíl valaha is megpróbálna még egy feleséget hozni a
házhoz, kikaparná a férfi szemét, miután megfosztotta minden haja
szálától. Ebben a tekintetben még velejéig sápadtarcú volt – mohó volt,
és tele birtoklási vággyal.

Elérkezett a nagy esemény estéje, és úgy tűnt, a hatalmas táborból

mindenki részt vett rajta. Ő és Tüzes Nyíl családja elég távol álltak a
nyitott ünnepi sátortól. Brandynek lábujjhegyre kellett állnia, és jól
kinyújtani a nyakát, hogy lásson valamit. Semmit nem értett a
szertartásból. A szavakat elnyomta a varázslók csörgőinek a hangja, s
azt sem lehetett érteni, hogy mit kántálnak az új törzsfőnök felett, de
Tüzes Nyíl káprázatosan nézett ki. Nem azért, mert pompás új ruhája
207
csinosan állt rajta, és gyönyörű volt földet seprő kettős farkú harci
fejdísze, hanem a férfi ragyogott. Ott állt egyenesen és büszkén, a
hatalmas és erős törzsfőnök.
Brandy a szertartást követő ünneplésig nem találkozott a férjével.
Látta a távolból, hogy a tömeg szétnyílik, amerre megy, és nagyon
büszke volt rá, majd szétvetette az érzés. Testének minden porcikája
sóvárgott azután, hogy magához ölelhesse. De természetesen ezt nem
tehette meg. Az indiánok elítélték a nyilvános érzelem
megnyilvánulásokat, különösen férfiak és nők között, olyannyira, hogy
ha egy fiatalember udvarolt egy lánynak, akkor el kellett rejtőzniük egy
fejükre vetett takaró alá, mikor táncoltak, vagy sétáltak a táborban. A
szertartás után csak annyi időre találkoztak, hogy egymásra tudtak
mosolyogni, aztán Brandy nagy bánatára újra el kellett válniuk. S
ezután még el kellett viselnie a hosszú órákig tartó ünneplést, nézte,
ahogy az indiánok egy hatalmas örömtűz körül táncolnak, a háttérbe
kellett húzódnia, a férje és a többi törzsfőnök mögé, azoknak a
feleségeivel és családjával. Ha nem lett volna Sárga Róka, aki egész
este szórakoztatta szellemes megjegyzéseivel, valószínűleg sikított
volna az unalomtól.
Végül, mikor már nagyon későre járt, a dakoták lezárták arra az évre
a ne-wa-gwa-wa-che-pe ünnepségeket. Az jelezte a végét, hogy Ülő
Bikát a tábor közepéről a sátrába vitték hordszékén, mert miután ötven
bőrdarabot feláldozott a karjairól és a mellkasáról, a vérveszteség úgy
legyöngítette, hogy nem tudott járni. Attól a naptól kezdve, mikor
kivágták a fát, a dakota ünnepség tíz napig tartott.
A hosszú ceremónia és az előző éjszakai kevés alvás után Brandy
olyan kimerült volt, hogy alig tudott elmenni a sátrukig. Hatalmas
erőfeszítésébe került egyik lábát a másik elé tenni, és nyitva tartani á
szemét. De annyira nem volt fáradt, hogy ne szedte volna össze az
erejét, hogy gratuláljon a férjének. Amint beléptek a sátorba, megölelte,
és így szólt:
– Olyan büszke vagyok rád.
Miközben a harci fejdíszt készítették, Sárga Róka elmesélte neki,
milyen bátran viselkedett Brandy azon a napon, amikor az öccse
táncolt. Ő is büszke volt a feleségére. Szenvedélyesen ölelte vissza ő is
Brandyt, lesöpörte a fejdíszt a fejéről, és ledobta. Karjába kapta a fáradt
208
asszonyt, az ágyhoz vitte, szíve hevesen dobogott, mert már alig várta,
hogy szerethesse. Mikor megállt az ágyuk előtt, csodálkozott, hogy
miért olyan nehéz a karjában, és miért lógnak olyan sután a karjai.
Mikor közelebb hajolt az arcához, látta, hogy a szeme csukva van, és
csüggedten vette tudomásul, hogy Brandy olyan kimerült volt, hogy
elaludt a karjaiban.
Megsajnálta a fáradt asszonyt, finoman az ágyra tette. Egy pillanatig
gondolkodott azon, hogy levetkőztesse-e, aztán mégsem akarta, mert
félt attól, hogy megzavarja álmát. Levetkőzött és melléfeküdt.
Brandy ösztönösen hozzábújt, aztán egy pillanatra magához tért, és
ezt motyogta:
– Ha valaha is még egy feleséget hozol ide, mindkettőtöket
megöllek. Esküszöm.
Tüzes Nyilat annyira meglepte ez a váratlan fenyegetés, hogy egy
pillanatig szóhoz sem tudott jutni. Aztán elkezdett kuncogni, mert arra
gondolt, hogy ez a megnyilvánulás mennyire jellemző az ő
szenvedélyes, szókimondó asszonyára. Csak ő merne ultimátumot
benyújtani egy újonnan kinevezett törzsfőnöknek. Orrát belefúrta
Brandy hajába, és így válaszolt:
– Ettől nem kell félned. Elég nekem téged is kézben tartani.
Tüzes Nyíl várt valami válaszra. Nem lenne Brandy, ha hagyná,
hogy övé legyen az utolsó szó, bármennyire fáradt is. Mikor csak nem
jött felelet, Tüzes Nyíl arra gondolt, hogy még a válasza előtt újra
elaludhatott.
De nem így volt. Ha egy kicsivel több fény lett volna a sátorban,
Tüzes Nyíl tudhatta volna, hogy Brandy hallotta a válaszát. A szeme
csukva volt, de ajkain megjelent valami nagyon elégedett mosoly.

21.

209
 Másnap reggel, mikor Brandy és Tüzes Nyíl a reggeli fölött ült,
Brandy még mindig alig hitte el, hogy ez a jóképű dakota mellette a
férje, és új törzsfőnök is. Azon tűnődött, hogy vajon a férje új rangja
sok idejét igénybe veszi-e majd, és még kevesebbet látja-e. Mivel
kíváncsi volt, megkérdezte:
– Milyen nagy lesz a törzsed?
– Úgy számítom, hogy körülbelül háromszáz harcos és a családjuk.
Ebben már benne vannak azok, akik Őrült Ló törzséből akarnak
csatlakozni hozzám.
– Én azt hittem, hogy a törzsfőnökök azzal mérik az erejüket és
fontosságukat, hogy hány emberük van. Tudom, hogy Őrült Ló úgy
tervezte, hogy neked adja a hozzá csatlakozott rezervátumbeli indiánok
nagyobb részét, de nem fog megharagudni, ha néhány régi harcosa is
otthagyja érted?
– Egy olyan törzsfőnök, aki híján van a nagyságnak, talán
megsértődne, de Őrült Ló soha nem volt hataloméhes. Mindig is azt
állította, hogy nem a küzdő erő nagysága, hanem a minősége számít.
Egyébként Őrült Lónak még így is több mint ezer harcosa lesz.
Brandy tudta, hogy hatalmas számú indián gyűlt össze a ne-wa-gwa-
wa-che-pe-hez, de sohasem gondolkodott számokban. Őrült Ló csak
egy volt a nagy törzsfőnökök között. Sokan voltak még rajta kívül.
Brandy arca megdöbbenést tükrözött.
Tüzes Nyíl ezt látva megkérdezte:
– Valami baj van?
– A bátyám azt mondta, hogy nincs ezer indián harcos az egész
Powder folyó országában.
– A bátyád tévedett. Mindig is sokkal több dakota és cheyenne volt a
Powder folyó országában, mint azt a te néped gondolta. Attól tartok,
hogy a minket lerohanó hadsereget nagy meglepetés fogja érni,
különösen mert nem tudják, hogy a rezervátumból az összes indián
csatlakozott hozzánk.
Brandyt annyira lefoglalta hirtelen házassága és Tüzes Nyíl
törzsfőnökké avatásának lázas előkészületei, hogy teljesen
megfeledkezett arról, hogy a hadsereg újabb támadást intéz a dakoták
ellen. Eszébe jutott a bátyja. Túlélte-e a cheyenne-ekkel vívott csatát az
elmúlt tavaszon, és ha igen, részt vesz-e az újabb hadjáratban?
210
 – Tudsz valamit arról, hogy mekkora Crook tábornok hadserege?
– A felderítőink szerint több mint ezer ember. Ezenkívül a varjú és
shoshone szövetségeseik.
Brandy gyors fejszámolást végzett. Ha a dakoták és a hadsereg
között harcra kerül sor, egyenlő eséllyel küzdhetnek, de remélte, hogy
ez nem fog bekövetkezni. Teljes szívével és lelkével szerette Tüzes
Nyilat, de szerette a bátyját is. Kétfajta hűség küzdött benne.
Szenvedélyes imát mondott magában, hogy Crook tábornok és a
hadserege ne találja meg a dakotákat.

De Brandy imája nem hallgattatott meg. Hat nappal a ne-wa-gwa-

wa-che-pe ünnepség után üzenet jött a Rosebud folyónál táborozó
indiánoktól, hogy Crook tábornok serege nem egészen egynapi
lovaglásra van. Amint meghallotta a hírt, Tüzes Nyíl elrohant, hogy
tanácskozzon a többi törzsfőnökkel, miközben Brandy nyugtalanul le s
fel járkált a sátrukban.
Tüzes Nyíl késő délután tért vissza, és nem hagyta sokáig Brandyt
kétségek között. Amint az ajtót takaró bőrszárny a helyére lebbent
mögötte, bejelentette:
– Őrült Ló, a cheyenne törzsfőnök és én útnak indulunk a
harcosainkkal, hogy megtámadjuk Crook tábornokot és a hadseregét.
Amint az embereink elkészültek, indulunk.
– Azt akarod mondani, hogy reggelig sem vártok? – kérdezte
elképedve Brandy.
– Így van. A harcosok Ülő Bika látomása óta biztosak a
győzelemben, és alig várják, hogy elkezdődjön a csata, még én vagy
Őrült Ló sem tudnánk őket visszatartani, ha akarnánk sem. De mi
egyetértünk velük. Most jött el az ideje a támadásnak, mikor a tisztek
még abban a tévhitben vannak, hogy nem tudunk a jelenlétükről, s azt
hiszik, a táborunkban lephetnek meg minket. Nem számítanak arra,
hogy mi támadjuk meg őket, különösen nem ilyen távolságból. Ha
egész éjjel lovon vagyunk, váratlanul támadhatjuk meg őket nem sokkal
napkelte után, s a saját fegyverüket fordítjuk ellenük.
Miközben beszélt, a ládája mellett térdelt, és keresett valamit. Mikor
előhúzott egy szarvasbőr inget, Brandy meglepődött, hogy miért akar
ilyen meleg ruhadarabot viselni nyáron. Ilyen meleg időben mindig
211
csak ágyékkötőben és lábszárvédőben látta. Ezt a ruhadarabot még soha
nem látta, nem is volt mindennapi ing. Majdnem a térdéig érhetett,
olyan hosszú volt, a felső részét kékre festette, az alsót sárgára, és sok–
sok gyönggyel és tollal díszítették. Amint Tüzes Nyíl áthúzta a fején,
látta, hogy az oldalai nincsenek összevarrva, csak nyersbőr szalagokkal
összekötve.
Mikor látta felesége csodálkozó arckifejezését, Tüzes Nyíl
magyarázni kezdett.
– Ez a harci ingem. Azért nyitott az oldalánál, hogy hűvösebb
legyen, és ne korlátozzon a csatában. Olyan varázsereje van, mint annak
a kis tasaknak, amit mindig magamnál hordok.
Tüzes Nyíl varázsfüves zacskót hordott az ágyékkötője szalagján.
Soha nem ment sehová enélkül, és mikor aludt, egy rúdra akasztotta az
ágyuk fölé. Brandynek fogalma sem volt róla, mi van benne. Már az
első percekben tudatta Brandy-vel, hogy a tartalma titok.
Nézte, amint Tüzes Nyíl egy tomahawkot köt a kése mellé, aztán a
pipáját, fenőkövét és kovakövét tartalmazó tasakokat is az inge alá, az
övére köti. Miután arcára festette a harci csíkokat, kilépett a sátorból,
hogy a lovát is befesse és felnyergelje.
Brandy látta, hogy az egész tábor lázasan sürgölődik, a harcosok
készülődtek az induláshoz. Fiúk rohantak át a táboron, s elővezették a
harcosok hátaslovait a hatalmas ménesből, amely a falu mellett
legelészett, a tábor kutyái izgatottan ugattak, és a fiúk sarkát
harapdálták. Férfiak szaladgáltak ide-oda, hogy összeszedjék
fegyvereiket, és egypáran közülük még arra is szenteltek időt, hogy az
erre a célra épített tűzből felszálló füst fölött kitisztítsák azokat. A
varázslók egyik férfitól a másikhoz siettek és énekeltek. Aztán a tábor
másik oldalán meglátta Őrült Ló törzsfőnököt, arcának mindkét oldalára
villámokat festett, és maroknyi port szórt magára és a lovára.
– Mi az ördögöt csinál? – motyogta Brandy magában.
Tüzes Nyíl abba az irányba pillantott, amerre a lány nézett.
– Felszenteli magát és a lovát. Mindig megteszi, mielőtt csatába
indul.
Nem csoda, hogy néhányan különös embernek vélték, gondolta
Brandy. Mikor megfordult, látta, hogy Tüzes Nyílon már rajta van harci
fejdísze, és nála van a Winchester is. Kecses ugrással felszökkent a
212
nyergébe. Mikor felnézett rá, Brandy arra gondolt, hogy egy minden
porcikájában veszélyes vadembert lát maga előtt, sötét szeme villogott
az előtte álló harc gondolatától, ajkait szorosan összezárta, állát
szigorúan előrevetette, arccsontjain és homlokán szinte világítottak a
harci színek. Csodálatos fejdíszén a szellő meg-megremegtette a
tollakat, festékkel bekent lova ágaskodott, majd a földet kapálta, olyan
türelmetlenül várta már a harcot, mint a gazdája. Mikor a lenyugvó nap
fénye megérintette a Winchester csövét, és a fém vörösen izzott Tüzes
Nyíl kezében, Brandy hirtelen magához tért, és felfogta, mi történik. A
férje háborúba indul. Azonnal eszébe jutott a férfi látomása, és az, hogy
ő ezt úgy értelmezte, hogy közeleg a halála. Jeges félelem markolta meg
a szívét; a vér kiszaladt az arcából, hamuszürke lett. Hirtelen
elgyengült, térdei remegtek. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit,
de a nyelve megbénult. Végül ennyit sikerült suttognia: – Légy óvatos.
Majd összeszedte magát, előrelépett, egyik kezével megragadta a férfi
sziklakemény combját, és megismételte hangosabban és érthetőbben: –
Ó, Istenem, szépen kérlek, légy óvatos.
Brandy-vel ellentétben Tüzes Nyílnak már akkor eszébe jutott a
látomása, mikor megérkezett az üzenet, hogy a hadsereg a közelben
van. Brandy megnyugtató szavai és Ülő Bika látomása nem győzte meg
arról, hogy rosszul értelmezi látomását. Csak egyszerűen félretette
baljós előérzetét, míg elfoglalták törzsfőnöki teendői. Most, mikor
lenézett Brandyre, és látta arcán a szörnyű félelmet, őt is hatalmába
kerítette valami furcsa érzés. Életében először történt meg vele, hogy
nem akart csatába vonulni. Nem attól félt, hogy meghal. Egyszerűen
arról volt szó, hogy mióta Brandy belépett az életébe, olyan sok minden
volt, amiért élni lett volna érdemes.
Tüzes Nyíl hirtelen lópaták dübörgését hallotta, és érezte a föld
remegését, ahogy Őrült Ló harcosaival elszáguldott a táborból. Tudta
anélkül, hogy körbenézett volna, hogy az emberei már lóra szálltak, és
türelmetlenül várják, hogy kiadja a parancsot az indulásra. Érezte, hogy
a harcosok rászegezik tekintetüket, mint ahogy mindenki más így tett a
táborban. De az ő tekintetét Brandy tartotta fogva. Olyan volt, mintha
csak ketten lennének valahol túl a téren és időn, mintha a világ egy
időre megszűnt volna létezni. Kétségbeesetten kívánta, bárcsak még
egyszer a karjaiban tarthatná.
213
 Ekkor Tüzes Nyíl olyat tett, ami nagyon meglepte a falut, és teljesen
levette a lábáról Brandyt. Félrelökve dakota neveltetését, ami
megtiltotta férfi és nő között azt, hogy nyilvánosan is kimutassák az
érzelmeiket, lehajolt a lováról, megragadta Brandyt a vállainál fogva,
egy kicsit megemelte, és megcsókolta, hosszan és hevesen, beleadott
ebbe a szenvedélyes csókba mindent, amit érzett – hatalmas szerelmét,
csodálatát és azt a szomorúságot, hogy lehet, ez az utolsó csókjuk. Majd
egy néma sóhajjal elengedte, a levegőbe emelte a Winchestert,
meglengette, és mokaszinjának a sarkával indulásra késztette a lovát.
Ahogy a lova nekiiramodott a sátorok labirintusának, a harcosai is
felsorakoztak mögötte, teljes erejükből rikoltoztak, míg az otthon
maradók vidáman éljeneztek.
Brandy nehezen tért magához Tüzes Nyíl váratlan és szenvedélyes
csókja után. Mikor ráébredt, hogy a férje már nincs a közelében,
utánavetette magát, készen arra, hogy térden állva könyörögjön neki, ne
menjen el, mert ő is érzett valamiféle végső búcsút a csókban, s ez még
jobban megrémítette. Mire kiért a falut körülvevő prérire, a hatalmas
háborús csapat már a táborra néző hegyen kaptatott felfelé, a lovak
sörénye a harcosok bronzszínű arcát verdeste, ahogy azok mélyen a
lovak nyakára hajolva lovagoltak. A több ezer lópata hatalmas porfelhőt
vert fel.
Brandy rájött, hogy már túl késő megállítani Tüzes Nyilat, s térdre
rogyott. Az oldala fájdalmasan szúrt, gyorsan kapkodta a levegőt, s
keservesen sírt, könnyei végigfolytak az arcán. Aztán könnyein
keresztül homályosan látta, amint a három törzsfőnök eléri a
hegygerincet, ki tudta venni Tüzes Nyíl alakját, harci fejdíszének
hosszú, kettős farka úszott körülötte a levegőben, olyan volt, mintha
szárnya lenne, s a lenyugvó nap rózsaszínű fénnyel vonta be őt és a
lovát. Dühösen letörölte a könnyeket az arcáról, és merőn nézte a férfit,
azt akarta, hogy forduljon hátra, és vessen rá még egy utolsó pillantást.
Fenn a hegyen Tüzes Nyíl hátra akarta fordítani a fejét még egy
utolsó pillantásra, de nem merte, mert attól félt, hogy akkor esetleg
meginogna, és visszafordulna. Nagyon erős akaratra volt szüksége
ahhoz, hogy kényszerítse magát, le ne vegye a szemét a lova két füle
közötti pontról. Mikor a lova elérte a hegygerincet, és lefelé
száguldottak a hegy másik oldalán, mindkettejüket beburkolta valami
214
mélybíbor színű árnyék. Tüzes Nyíl tudta, hogy elérkezett arra a pontra,
ahonnan nincs visszaút. Azt remélte, megkönnyebbülést fog érezni, ha
maga mögött tudja a fájdalmas búcsút, de amit érzett, nem
megkönnyebbülés volt.
Örült, hogy a nap a látóhatár mögött, s a sötétség gyorsan leszállt.
Valami történt vele, valami olyasmi, amit ha a harcosai meglátnának,
megdöbbennének, valami olyasmi, amitől puhánynak és mélyen
megalázottnak kellene magát éreznie, de mégsem így érzett. A
könnyek, amelyek elborították a szemét, kibuggyantak, s nem érzett
mást, csak mély fájdalmat. Szenvedélyesen kívánta, hogy bárcsak a sors
ne kért volna tőle ilyen sokat.
Brandy hanyatt feküdt a fűben, és sírt, amíg el nem fogytak könnyei.
Fürge Nyúl talált rá késő éjszaka, amint kimerülten és elcsigázva aludt,
szarvasbőr ruhája nedves volt a harmattól. Miközben visszafelé sétáltak
a táborba, Brandy elmesélte az öregasszonynak Tüzes Nyíl látomását,
és elmagyarázta, hogy miért félt annyira.
– Attól tartok, igaza van, és ez a látomás azt jelenti, hogy közeleg a
halála, és soha többé nem látom viszont.
– És gondolod, a többi asszony másként érez? – kérdezte az
öregasszony gyöngéd, mégis szigorú hangon. – Azt hiszed, azért, mert
fehér vagy, neked mélyebbek az érzelmeid? Tévedsz, ha így gondolod.
Ők is mind féltik szeretteik életét. Tudják, hogy a háború és a halál
együtt jár, s nem egy közülük veszítette el már férfi rokonát. Minden
egyes alkalommal, amikor a férjük vagy apjuk, bátyjuk vagy fiuk
háborúba vagy portyázásra indul, várnak rémülten, s mindig a
legrosszabbtól tartanak. Mindig ez volt a dakota asszonyok sorsa –
várni és gyötrődni. De nem szabad kimutatnod a félelmedet. Ez a mi
törvényünk, és most már te is hozzánk tartozol.
Brandy soha nem gondolkodott azon, vajon mit érezhet a többi
asszony. Túlságosan lekötötte saját félelme.
– Nem tudom, képes vagyok-e rá. Engem nem így neveltek. Nem
arra tanítottak, hogy nyomjam el az érzéseimet, és mondhatsz bármit, én
még mindig fehér vagyok. Attól, hogy hozzámentem Tüzes Nyílhoz, ez
nem változott meg.
– A bőröd színe továbbra is fehér. Ez az egyetlen, ami soha nem fog
megváltozni. De a gondolkodásmódod, a viselkedésed változhat. Most
215
már dakota asszony vagy, mert ezt választottad. És egy törzsfőnök
felesége. Ezt a szerepet kell játszanod. Máskülönben megszégyeníted
Tüzes Nyilat, és én tudom, hogy te jobban szereted őt annál, semmint
szándékosan ilyet tegyél. Nem szabad a többiek előtt kimutatnod a
félelmedet. És ha úgy érzed, sírnod kell, tedd azt a sátrad rejtekében. –
Az öregasszony elhallgatott, és látta a kételkedést Brandy szemében. –
Nem bízol abban, hogy lesz benned elég erő és eltökéltség, hogy
megváltozz, de én tudom, hogy így lesz. Már most is más vagy, mint az
a lány, akit Tüzes Nyíl a táborba hozott. És én nem azt mondom, hogy
legyél minden tekintetben olyan, mint egy dakota asszony. Te soha nem
tudnál jámbor és visszahúzódó lenni, és az igazat megvallva, most,
hogy már megismertelek, nem is szeretném, ha teljesen megváltoznál.
Olyan életerő van benned, amit nem lehet visszaszorítani. És ez jó. De
ezt az erőt bölcsen kell használni. Ugyanez igaz az érzelmekre is. Nem
mondom, hogy ne legyenek érzéseid. Ezt nem lehet megtiltani, mint
ahogy nem lehet megtiltani a napnak, hogy lenyugodjon, és az esőnek,
hogy hulljon. Emberek vagyunk; és vannak érzéseink. Én csupán arra
figyelmeztetlek téged, hogy rejtsd el az érzéseidet a többiek elől,
viselkedj olyan méltósággal, ami egy nagy sorsra hivatott törzsfőnök
feleségéhez illik.
Miután Fürge Nyúl magára hagyta a sátorban, Brandy lefeküdt az
ágyra, és hosszú ideig gondolkodott azon, amit az öreg indián asszony
mondott. Volt egy szó, amit nem tudott kitörölni a fejéből: méltóság.
Most először megsejtett valamit, hogy mire törekszenek a dakoták,
mikor elrejtik érzelmeiket, és merev arckifejezést öltenek magukra.
Több volt ez, mint bátorság vagy megejtő nyugalom. A dakoták
számára a méltóság is gondolkodásmód volt. Az érettség jele. Ő eddig
nem nagyon viselkedett felnőtt módjára, közszemlére tette érzelmeit, s
minden apróságon elsírta magát. Hiszen olyan sokszor veszítette el az
önuralmát, hogy csoda, hogy Tüzes Nyíl nem szégyellt nyilvánosan
mutatkozni vele.
Brandy nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Tüzes Nyíl
szégyenkezik miatta. Mindig is szerette volna, ha a férfi csodálja őt.
Erősen megfogadta, hogy mindent megpróbál, hogy ne mutassa ki
érzéseit, hogy úgy viselkedjen, mint egy dakota, hogy méltóságteljes
legyen, és nyugodt – még akkor is, ha belehal!
216
 Néhány órányi alvás után Brandy felkereste Hajnalcsillagot és
Holdasszonyt a sátrukban, hogy a társaságukban hátha sikerül
elfeledkeznie a szörnyű veszélyről, amivel Tüzes Nyílnak kell
szembenéznie. De hamarosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy a két
fiatal nő éppúgy aggódik Sárga Róka életéért. Természetesen egyikük
sem mondta. A viselkedésük sem árulta el, mert mindkettő bájos arcán
széles mosoly húzódott, és sohasem akadt el könnyed beszélgetésük,
miközben a háztartási teendőket, végezték. De Brandy érzékelte a
félelmüket, tudta, hogy ez a látszat túlságosan bátor ahhoz, hogy hihető
legyen, és megsajnálta őket. De a szánalmát is el kellett titkolnia, s így
még nehezebbé vált a feladat, hogy érett és nyugodt felnőttként
viselkedjen.
Gyötrelmesen hosszú volt ez a nap, és mikor Brandy aznap este
visszatért a sátrába, úgy érezte, ezernyi görcs van a gyomrában, és
idegei tönkrementek. Levetette a ruháit, lefeküdt, magára húzta a
takarót, és összegömbölyödött, kétségbeesetten próbálta távol tartani
magától rátörő félelmeit. Ekkor megérzett egy illatfoszlányt, ami a férfi
után maradt ott, s az önuralmát mintha elfújta volna a szél. Könnyek
szöktek a szemébe, s elkezdett szívet tépően zokogni. Órákkal később
végül teljesen kimerülve elaludt. Mielőtt szempillái lecsukódtak volna,
még egy utolsó gyászos gondolat kerítette hatalmába: – Hát ennyit a
méltóságról. Azt hiszem, nagyon rossz dakota feleség válik belőlem.

22.

Míg Brandy a várakozás keserves napjait élte, Tüzes Nyíl és harcosai

siettek, hogy csatába szálljanak Crook tábornok hadseregével. Ahogy
azt a három törzsfőnök tervezte, egész éjjel lovagoltak, és nem sokkal
hajnal után megpillantották Crook varjú és shoshone felderítőit a
Rosebud forrásvidékén. A hadsereg felderítőinek bronzszínű arcából
kifutott minden vér, ereikben a vér megfagyott, mikor megpillantották a
több mint ezer feldühödött dakota és cheyenne harcost. Rémülten
sarkon fordultak, és lélekszakadva siettek vissza, hogy figyelmeztessék

217
a katonákat, sarkukban a dakotákkal, cheyenne-ekkel, akik harci
kiáltásokat hallattak, ahogy a torkukon kifért.
Tüzes Nyíl és az emberei néhány perc múlva megpillantották a
gyűlölt sápadtarcúakat, körülbelül ezerháromszáz emberből álló
haderőt, menetoszlopban. A lövészek alatt a fegyelmezetlen katonai
lovak megvadultak, mikor meghallották a támadó harcosok szörnyű
rikoltozását, és legtöbbjük azonnal levetette magáról lovasát. Mikor
látták a rájuk zúduló dakoták és cheyenne-ek özönét, a katonák három
csoportra oszlottak. Crook a lövészei egy részével egy szirtre ment, ami
a patakra nézett, két lovascsapat felrohant egy dombra a patak másik
oldalán; a többiek pedig eltűntek az ellenkező irányba. Őrült Ló Tüzes
Nyíl mellé lovagolt, és elkiáltotta magát: – Gyerünk, dakoták, jó nap ez
a halálra!
Tüzes Nyíl már nemegyszer hallotta a törzsfőnök híres csatakiáltását.
Őrült Ló mindig ezzel buzdította az embereit minél nagyobb
hőstettekre, és a halál említése soha nem ijesztette meg őket.
Tisztességesen és bátran meghalni a csatában minden harcos álma, mert
tudják, hogy azonnal a Nagy Szellem országába kerülnek. De most az
egyszer ez a lelkesítő kiáltás nem gyújtott hazafias tüzet Tüzes Nyíl
szívében. Nem akart meghalni. Most már volt valami, amiért élni
szeretett volna.
Éppen ezért Tüzes Nyíl most keményebben és vadabbul harcolt, mint
valaha, akaratlanul is ösztönözte bátorságával és merészségével az
embereit, és beléjük oltotta azt a sziklaszilárdságú elhatározását, hogy
győzniük kell. Őrült, kavargó küzdelem volt – tulajdonképpen három
csata egyszerre –, és Tüzes Nyíl és a többi törzsfőnök állandó nyomást
gyakorolt a csapatokra azzal, hogy nem úgy harcoltak, ahogy az
indiánok szoktak, gyorsan lerohanták őket, és a katonákat még kisebb
szervezetlen csoportokra vágták szét. Az egyik ilyen akció során Tüzes
Nyíl és vagy húsz embere elkaptak egy csoport varjú és shoshone
felderítőt, amint megpróbáltak eljutni Crook tábornokhoz és az
embereihez a szirtre. A két ellenséges indián csapat megállt egymással
szemben, és szenvedélyes gyűlölettel bámultak egymásra, mielőtt
egymásnak estek puszta kézzel, dühösen lendült kezükben a kés, a
csatabárd és a tomahawk. Azok, akiket kiütöttek a nyeregből, a porban
hemperegtek, és tovább harcoltak, miközben a por- és füstfelhő
218
beborította őket, és a vadalma- és vadszilvafák virágainak szirmai
peregtek rájuk, illatuk csiklandozta az orrukat. A dakoták győztesen
kerültek ki a véres küzdelemből, újra nyeregbe pattantak, sokan a
frissen szerzett skalpokkal, és Tüzes Nyíl után nyargaltak, hogy tovább
ritkítsák az ellenség sorait.
A csata tovább folyt, és napközben sok más dakota törzsfőnök,
akiknek kisebb törzsei a közelben éltek, csatlakozott a küzdelemhez a
harcosaival. Végül késő délután az indiánok elkezdték abbahagyni a
harcot, kezdtek elszállingózni. Őrült Ló, Tüzes Nyíl és más
törzsfőnökök közéjük lovagoltak, és sikerült rávenni őket, hogy térjenek
vissza a csatába, de lelkesedésük nem volt hosszú életű. Miután órákon
keresztül támadták Crook csapatát, és sikerült odaszegezni őket
egyetlen helyre, az indiánok individualizmusa került előtérbe. A
harcosok egyformák az idők kezdete óta, és a vezetőiknek csak
bizonyos hatalmuk van felettük. Végeredményben mindegyikük maga
hozza a döntését, és a harcosok most egyszerűen fáradtak voltak, és
éhesek, és haza akartak menni. A sápadtarcúak teljes megsemmisítése
várhat még egy napot. így egy utolsó, kegyetlen támadást intéztek a
hadsereg pozíciói ellen, megfordultak és ellovagoltak. A vezetőiknek
nem volt más választásuk, követték őket.
Máskor Tüzes Nyíl dühös lett volna, hogy harcosai nem akarnak
tovább harcolni. Mint a többi törzsfőnök, ő is tudta, hogy ha tovább
támadtak volna, teljes egészében legyőzték volna az ellenséget. De nem
érzett csalódást. Megkönnyebbült, hogy túl van a csatán, és még él. És
bár nem volt teljes a győzelmük, tudta, hogy olyan súlyos csapást
mértek Crook seregére, hogy kénytelen lesz újra visszavonulni. Mire
megerősíti a csapatait, remélhetőleg már vége a nyárnak, és már túl
késő lesz a dakoták ellen vonulni a tél beállta előtt. Tüzes Nyíl rájött,
hogy csak időt akar nyerni, de az élet olyan drága, olyan édes lett
számára, hogy örömmel elfogad bármi kis haladékot. Minden pillanat
értékes, amit Brandyvel tölthet.
Alig várta, hogy hazaérjenek, csak néhány órát engedélyezett az
embereinek, hogy egyenek és pihenjenek. Aztán nagy ünneplést ígért
nekik, ha elérik a tábort, s újra egész éjszaka hajszolta őket. Csak Sárga
Róka sejtette, hogy van egy titkos oka annak, amiért olyan gyorsan
vissza akar térni a táborba, nemcsak egyszerűen be akarja jelenteni,
219
hogy milyen nagy dicsőséget arattak aznap, de Tüzes Nyíl bátyjának
nem volt ellenvetése. Ő annál boldogabb, minél távolabb tudja magától
az ellenséget. Most az egyszer nem maradt hátul a csatában, teljes
szívével küzdött, már amennyire tőle telt. Olyan bátran és vadul harcolt,
mint a többiek, de ezt inkább csak Tüzes Nyíl kedvéért tette.
Nem akarta zavarba hozni az öccsét, aki most már törzsfőnök, azzal,
hogy nem tűnik olyan lelkesnek, mint a többiek. De ez nem jelentette
azt, hogy továbbra is a bátor harcos szerepét akarja játszani, aki kineveti
a halált. Nagyon szerette az életet, és míg nagyon büszke volt arra, hogy
öccse törzsfőnök lett, egy kicsit sajnálta is. Nagyon szeretett volna
segíteni neki, de mélyen a szívében tudta, hogy ő nem született hősnek,
és nagyon kevés az esélye arra, hogy túléljen még sok ilyen ádáz csatát.

Brandy még aludt másnap korán reggel, mikor Tüzes Nyíl és a

harcosai belovagoltak a táborba. Arcukat a győzelem fekete színével
festették be, és sokuk a feje fölött lengette a még véres skalpokat. A
lovak patáinak a dobogása, a férfiak győzelmes kiáltásai és a falubeliek
éljenzése ébresztette fel. Kábultan felült, megrázta a fejét, megpróbált
magához térni. Majd amikor az ajtó bőrszárnya hirtelen fellebbent,
villámgyorsan felült.
Tüzes Nyíl belépett a sátorba, poros szarvasbőr ingén vérfoltok, és a
hajába tűzött egyik sastollat ellőtték. A többiekhez hasonlóan az ő arca
is feketére volt festve, szeme fehérje félelmetesen villogott. Egy
pillanatig Brandy úgy bámult rá, mint aki nem hisz a szemének, mert
álmában sem gondolta volna, hogy a férfi ilyen hamar visszatér. Aztán
mikor végre felfogta – Tüzes Nyíl él! –, örömkiáltást hallatott és talpra
ugrott. Eszébe jutott, hogy esetleg megsérülhetett, szemével gyorsan
végigkutatta, és aggódva kérdezte:
– Jól vagy?
– Remekül.
– Hála istennek – válaszolta megkönnyebbült sóhajjal. – Örülök,
hogy itt vagy. Annyira aggódtam. És hiányoztál nagyon...
Tüzes Nyíl odalépett hozzá, ujjait az ajkaira tette, hogy elnémítsa.
– Erre lesz még bőven időnk – mondta olyan hangon, ami szinte
lüktetett a vágytól. – Kívánlak.

220
 A karjaiba zárta a lányt, olyan erővel, hogy elállt a lélegzete. Aztán
megcsókolta szerelmesen, szenvedélyesen. Egyik kezével gyöngéden
simogatta sápadt bőrét, hátát, puha csípőjét, combját, mellét. Brandy
keze időközben lázasan vetkőztette, szerette volna a testén érezni a férfi
meztelen bőrét. Lábszárvédője és ágyékkötője lehullott róla, s Brandy
azt kereste, hol tudná kikötni harci inge szalagjait. Mikor azokat is
megoldotta, a férfi egy gyors mozdulattal áthúzta a fején, és félrelökte, s
mielőtt újra karjaiba vette volna Brandyt, ő még egy pillanatig
csodálhatta ezt a gyönyörű férfitestet.
Tüzes Nyíl az ágyhoz vezette Brandyt. Csókjaik egyik percben
sürgetőek és szenvedélyesek voltak, a másik percben gyöngédek és
mélyek. Kezeik mohón fedezték fel egymást újra, a férfi csodálta a lány
bőrének selymességét, a lányt megborzongatta a kemény izmok
simasága. Olyan volt, mintha évek óta nem látták volna egymást, pedig
csak órák teltek el a valóságban, de mindkettőjük számára egy egész
életnek tűnt. Nem tudtak betelni egymás ízével és illatával, csókolták és
simogatták egymás testét, s teljesen elfeledkeztek a Tüzes Nyíl arcát
borító fekete festékről, amely teljesen bekente őket.
Majd Tüzes Nyíl egy apró morgással a hátára gördítette Brandyt, és
egyetlen erőteljes lökéssel a lány meleg mélységeibe hatolt. Brandy
felkiáltott – de nem a fájdalomtól. A puszta gyönyörtől kiáltott fel,
csípője felívelt, s azt kívánta, bárcsak az egész férfit magába tudná
fogadni, s ott tarthatná örökre a szíve alatt.
A mozdulataik egyre gyorsabbak és egyre őrültebbek lettek, amint
átadták magukat féktelen szenvedélyüknek, és mégis, valahol mélyen
mindketten tudták, sokkal több ez, mint pusztán fizikai beteljesülés.
Annak a megerősítése, hogy Tüzes Nyíl élve tért vissza, a halál feletti
győzelmük ünneplése, a jelen, és még nem a jövő öröme. A jelen – az a
pillanat –, más nem számított.
A teljes eksztázis magasába röpültek, örömteli kiáltásuk
visszhangzott a levegőben. Még azután is, hogy visszatértek az
elragadtatott magasságokból, szorosan ölelték egymást. Végül Tüzes
Nyíl kimerült álomba zuhant, sötét fejét Brandy mellei között nyugtatta,
karjai még most sem engedték el.
Brandy ekkor vette észre, hogy egész testüket összekenték fekete
festékkel. Arra gondolt, hogy felkel, és megmosakszik, de aztán
221
gyorsan elvetette ezt az ötletet. Nem akarta felébreszteni Tüzes Nyilat,
még rövid időre sem. Magához szorította, örült, hogy érzi a férfi széles
mellkasának fel-le emelkedését, szíve az ő szívén dobogott, hátán a
hatalmas izmok hullámzottak az ujjai alatt – kézzelfogható bizonyítékai
annak, hogy életben van. Aztán egyik kezével a férfi sötét hajába túrt,
becsukta a szemét, még közelebb húzta a férfit a szívéhez, és ő is
elaludt.
Aznap este a dakoták és cheyenne szövetségeseik győzelmi
ünnepséget tartottak, és bár Brandy inkább otthon maradt volna, részt
kellett vennie. Ez a dolga a törzsfőnök feleségének, ahogy Fürge Nyúl
is mondta, és ő elhatározta, hogy nem hagyja cserben Tüzes Nyilat.
Most is, mint legutóbb, a többi feleséggel és a családokkal a vezetők
mögött ült, ezt az indiánok tiszteletre méltó helynek tartották. Hatalmas
örömtűz világította meg a gyülekezetet; lángjai a sötét égbolt felé
szökelltek, és furcsán táncoló árnyékokat vetettek a sátrakra. A sok-sok
összegyűlt indián vidáman fecsegett, szinte zsongott a levegő. Ekkor
kihozták Ülő Bikát a sátrából, még mindig hordszéken, és a többi
törzsfőnök közé helyezték, akik törökülésben ültek a tűz előtt.
Az ünnepség vacsorával kezdődött. Az asszonyok széles, lapos
kenyerekkel megrakott fűzfa kosarakat hordtak körbe, ezeket a
kenyereket megőrölt vadrépából készítették vadfüvekkel és gólyaorral.
Aztán hatalmas fatányérok érkeztek sült hússal: vadhússal, nyúl,
prérityúk, fácán, pulyka húsával, bölényszeletek, ürühús a hegyi juh
húsából. Miután mindenki jóllakott, friss szamócával és pirított
mogyoróval teli tálakat adtak körbe.
Mikor a vacsora véget ért, a törzsfőnökök elővették pipájukat és
kinnikinickes zacskójukat, és rágyújtottak. Édes, átható dohányillat
úszott a levegőben, és elkeveredett a sült hús és égő fa illatával. Aztán
rákezdték a dobok, a zenészek a tűz köré álltak, és elkezdték rázni
csörgőiket. Brandy úgy látta, hogy egy nagy csoport fiatal nő
táncosokat vezet a tűz mellett szabadon hagyott területre. A lányok arca
élénkpirosra volt festve, és néhányan harcosok ruháiba öltöztek, ez
meglepte Brandyt, de tudta, hogy az indián kultúrában mindennek
kapcsolatban kell lennie a férfiakkal. Mikor a nők befejezték a táncot,
fekete arcú harcosok állták körül a tüzet, és Brandy elborzadva látta

222
meg kezükben a skalpokat, mert most vett először részt győzelmi
ünnepségen, és nem tudta, hogy ez egyben a skalpok ünnepe is.
A következő három óra gyötrelmes volt Brandy számára. A dobok
hangja, a csörgők csörgése, a sípok fütyülése, a táncosok lábának vad
dobogása a ledöngölt földön szörnyű, fültépő lármát alkotott, s ez még
nem volt elég, mindegyik táncos a saját harci dalát énekelte, s ezek a
dalok nem követték a dobok ritmusát. Brandy szíve erősen vert. A
gyomra felkavarodott attól a látványtól, ahogy a férfiak vadul lengették
és rázták fejük fölött a skalpokat, miközben forogtak, a levegőbe
ugráltak, és dühödten verték a földet mokaszinos lábukkal, folyton arra
kellett gondolnia, hogy talán az egyik skalp a bátyjáé. Nem felejtette el,
amit Fürge Nyúl mondott arról, hogy nem szabad elárulnia az érzelmeit,
ezért merev kifejezést erőltetett az arcára, és nem a táncosokat nézte,
hanem az előtte ülő harci fejdíszének egy tollát bámulta mereven, és
megpróbálta leküzdeni hányingerét.
Végül a tánc befejeződött, mert Ülő Bika intett, hogy emeljék fel a
hordszékét, és vigyék vissza a sátrába. Az idős törzsfőnök még mindig
gyönge volt a nagy megpróbáltatások után. Néhány indián talán
csalódott, hogy ilyen hamar vége van az ünnepségnek, de Brandy
számára ez maga volt a megkönnyebbülés. Némán ment vissza Tüzes
Nyíllal a sátrukba, még mindig erősen felindult állapotban volt.
Alighogy megérkeztek, és Tüzes Nyíl tüzet rakott, tárgyilagos
hangon megjegyezte:
– A tánc felzaklatott téged. Feltételezem, a skalpok miatt.
Brandy úgy érezte, nincs értelme hazudni.
– Igen.
– Nem azért skalpolunk, hogy egyszerűen megcsonkítsuk a testeket.
– Tudom. De állandóan arra kell gondolnom, hogy az én népemnek a
skalpjai.
– Nem vagy jó megfigyelő. Ha jobban megnézted volna, láthattad
volna, hogy a skalpoknak copfjaik voltak. Indián skalpok voltak azok
is, amelyeket a mai csatában szereztek, és azok is, amelyeket más
ütközetekben. A dakoták megvetik a fehér skalpokat. Nincs értékük.
Később, mikor már Tüzes Nyíl aludt, Brandy fejét a férfi vállán
nyugtatva feküdt, és egy magányos, fénylő csillagot bámult a
füstnyíláson keresztül. Most, hogy már tudta, a skalpok indián skalpok
223
voltak, most sem tudta elfelejteni azt a haláltáncot, amit az indiánok
adtak elő, s bátyja miatt érzett aggodalma sem enyhült. Még mindig
nem tudta, hogy él-e, vagy már meghalt, és mennyire örült, hogy Tüzes
Nyíl túlélte a csatát, éppannyira nyugtalanította az, hogy a férje
fehéreket ölt, akik közül ő is való. A házasságuk nem változtatott azon a
tényen, hogy népeik ellenségek, s eltűnődött azon, hogy vajon nem
követett-e el hibát, mikor visszautasította Tüzes Nyíl ajánlatát, hogy
visszaviszi a népéhez. Annak ellenére, amit Fürge Nyúl mondott neki, ő
mégsem hitte, hogy jó dakota feleség válik belőle. Talán ha nagyon
akarja, esetleg el tudja fogadni hátborzongató szokásaikat, mint amilyen
a skalpolás is, de arra nem lenne képes, hogy állandó félelemben éljen,
Tüzes Nyíl él-e, hal-e, a pokol kínjait élné át minden egyes alkalommal,
mikor csatába vagy portyázásra indul. Az indián asszonyok vajon hogy
viselik ezt, mindig várakozni és idegeskedni. Igaz, még csak éppen
belekóstolt ebbe az életbe, máris tönkrementek az idegei.
Nem tehetett arról sem, hogy úgy érezte, kétfelé húz a szíve.
Mondjon bármit is Fürge Nyúl, ő még mindig fehér, nemcsak a bőre
színében, hanem minden tekintetben. De mégis, az a gondolat, hogy
elhagyja Tüzes Nyilat, és hazamegy, kisétál az életéből örökre, megint
csak elviselhetetlen volt a számára. Valahol a két világ között állt. Csak
döntenie kellett, és egyetlen mozdulattal beléphetett volna az egyikbe
vagy a másikba. De még nem tudta, hogy igazán hová is tartozik.

23.

Másnap reggel Tüzes Nyíl korán felébresztette Brandyt, s

bejelentette, hogy elköltöztetik a táborukat.
Brandy, még kábultan, felült, s kitörölte az álmot a szeméből. Egy
kicsit csodálkozott, hogy előző este miért nem említette a férfi, hogy
elköltöznek. Majd megkérdezte:
– Visszamegyünk oda, ahol múlt nyáron táboroztunk?

224
 – Nem, az a hely délre van innen. Mi nyugat felé megyünk, egy
hágón át, arra a helyre, amelyet mi Zsíros Fűnek nevezünk, a te néped
pedig a Kis Nagyszarv Folyónak.
Brandy megint lebontotta a sátrukat, és összecsomagolta a
holmijukat. Úgy tűnt, hogy mindegyik törzs, amelyik a naptánc
ünnepségére érkezett, úgy döntött, hogy elindul aznap reggel, és a zaj s
a lázas jövés– menés, ami rendszerint a táborbontást kísérte, most még
elviselhetetlenebb volt, mint máskor. Ez alkalommal ő és Fürge Nyúl
Hajnalcsillaggal és Holdasszonnyal utazott, nem úgy, mint a többi útjuk
alkalmával, az asszonyok és a gyerekek menetoszlopának a végén, mert
ez illett egy fogolyhoz és egy öregasszonyhoz, aki elég bolond, hogy
barátkozzék vele. A délelőtt közepére Brandy rájött, hogy új
helyzetüknek csak annyi előnye van, hogy élvezheti a két fiatal nő
társaságát, és időnként a karjaiban tarthatja Sebesen Futó Szarvast.
Egyébként az út itt is éppoly poros és forró volt.
Ahogy felfelé kanyarogtak a széles hágón, Brandy hátrapillantott,
majd megállította a lovát. Meglepődve fordult meg a nyergében, s tágra
meredt szemmel bámult az alattuk húzódó völgyre. Azt várta, hogy
majd azt látja, hogy különböző törzsek különböző irányba hagyják el a
hatalmas táborhelyet, de ehelyett az tárult a szeme elé, hogy az összes
indián egyetlen hosszú menetoszlopot alkot, s ilyen magasságból és
ilyen távolról úgy tűnt, mintha hangyák vonulnának. Brandy már elég
régóta élt az indiánokkal ahhoz, hogy tudja, nem szoktak együtt utazni,
még kevésbé ütnek fel együtt nyári tábort. Ez egyszerűen nem lett volna
ésszerű. A hatalmas ménesek gyorsan lelegelnék a tábor körül a füvet,
és a vadászok kipusztítanák az összes vadat a környező erdőkben.
Aznap este, mikor tábort ütöttek, Brandy megkérdezte Tüzes Nyilat:
– Mindannyian ugyanarra a helyre megyünk, vagy a többi törzs majd
elválik tőlünk valahol útközben?
– Nem, a törzsfőnökök úgy döntöttek, hogy együtt táborozunk idén,
tekintettel a fehér veszélyre.
– De hiszen azt mondtad, hogy annyira megvertétek Crook
tábornokot és a hadseregét, hogy szerinted nem fognak megtámadni
minket többé – tiltakozott Brandy.

225
 – Nem Crook tábornok jelent veszélyt. Már visszavonult a
támaszpontjára, és az azon a területen élő dakoták egy időre lekötik a
figyelmét. Nem, a másik két hadsereg aggaszt minket.
– Miféle két hadsereg? – kérdezte Brandy meglepődve.
– Egy hónappal ezelőtt, mielőtt Crook másodszor is ellenünk indult
volna, egy hatalmas hadsereg hagyta el az Abraham Lincoln-erődöt,
Terry tábornok vezetésével. Egy másik is elindult az Ellis-erődből
Gibbon ezredessel az élén. A felderítőink szemmel tartották őket, és
nemrégiben elég közel értek hozzánk, hogy veszélyt jelentsenek
számunkra, és ma reggel, még napkelte előtt Őrült Ló üzenetet kapott,
hogy a hadsereg egy része Rosebud környékét deríti fel. Ezért indultunk
el olyan hirtelen ma reggel. És úgy látszik, épp időben. Alig ült el a por
utánunk, a hadsereg megjelent azon a halyen, ahol táboroztunk.
Brandy szíve nagyot ugrott félelmében.
– Akkor követnek minket?
– Nem. Azt hiszem, egyszerűen csak puhatolóznak. Azt hiszem,
visszamennek északra, yellowstone-i támaszpontjukra.
Brandy átérezte, hogy milyen veszélyben voltak, s megborzongott.
– Milyen messze van a Zsíros Fű?
– Egynapnyi menetelésre.
– Hát ezzel nem kerülünk nagyon messze tőlük – mondta aggódó
hangon, a hadsereg közelsége nagyon megrémisztette.
Tüzes Nyíl látta a félelmet a szemében. Kinyújtotta a kezét, és
ujjaival végigsimított a lány arcán.
– Miért félsz? Hát nem tudod, hogy az életem árán is megvédelek?
Brandy látta az őszinte szerelmet a szemében, és szinte érezte, hogy
ereje és magabiztossága az ujjain keresztül beléáramlik.
– De igen, tudom – ismerte el, s közelebb csúszott a férfihoz, és a
dereka köré fonta a karjait. – Csak azt hittem, egy kicsit nyugatabbra
megyünk.
Tüzes Nyíl átölelte, egy pillanatig vigasztalón ringatta a karjaiban.
– Messzebb már nem mehetünk, mert a varjúk országában
lennénk. – Egy kicsit elgondolkodott, aztán így szólt: – Igen, Zsíros
Fűnél fogunk állomásozni; nagyon erősek vagyunk, még soha nem
voltunk ilyen sokan. Még Vörös Felhő háborúja idején sem voltunk
ennyire egységesek. A fehér ember még soha nem szorított minket
226
ennyire nyugatra. – Kibontakozott az ölelésből, és a lány szemébe
nézett. – Érted? Mi készen állunk. Nem kell félned – nyugtatta meg.
Aztán lehajtotta a fejét, és megcsókolta.

Másnap folytatták az útjukat a Farkas Hegységen keresztül, amely

nem volt túl magas, tulajdonképpen a nyúlványa a Nagy Szarv
Hegyeknek, s aznap, késő délután megérkeztek a végállomásukhoz. A
Zsíros Fű, egy széles, meglehetősen sekély folyó, egy olyan területen
kanyargott, ahol a nagy síkságok a hegyekkel találkoznak. A felszínt
patakok és hegyszorosok szabdalták, és kisebb dombok, hegygerincek
emelkedtek ki belőle. A fákkal szegélyezett folyó nyugati partján
letelepedett az öt dakota és egy cheyenne törzs. A táborok a folyó
mellett egy láncot alkottak, körülbelül három mérföldön keresztül több
mint ezerötszáz sátor és bozótkerítés, és tizenkettő-tizenötezer indián.
Ezek közül több mint négyezer volt az élete teljében lévő harcos, s még
több rezervátumban lakó indián csatlakozott hozzájuk mindennap,
miután meghallották a hírt az indiánok győzelméről Rosebudnál A
cheyenne-ek, Két Hold vezetésével, a lánc északi végén ütöttek tábort,
és Sirály törzsfőnök, Varjúkirály és Ülő Bika a déli végén. Őrült Ló,
Tüzes Nyíl és a többi dakota törzsfőnök a kettő között sátorozott.
A harmadik éjszaka, mikor Brandy és Tüzes Nyíl az ágyukat
készítették elő az éjszakára, Tüzes Nyíl hirtelen megkérdezte:
– Mit tudsz Hosszú Hajról?
A váratlan kérdés meglepte Brandyt, de tudta, hogy Tüzes Nyíl
George Custer ezredesre gondol. Az újságírók is, akik istenítették a
hírhedt indiángyűlölőt, így nevezték – ezt a nevet az indiánok adták
neki, hosszú, szőke haja miatt.
– Miért kérdezel ilyen váratlanul Custer ezredesről?
Tüzes Nyíl összeráncolta a szemöldökét.
– Biztos, hogy ugyanarról beszélünk?
Biztos vagyok benne. Custer ezredest nevezik Hosszú Hajnak.
– Azt hittem, tábornok.
– Az is volt az államok közti háborúig, de mint mindenkit, aki a
hadseregben maradt, őt is lefokozták a háború befejezése után. –
Brandy elhallgatott, s Tüzes Nyíl arcát fürkészte. – De még mindig nem
mondtad meg, hogy miért kérdezel róla.
227
 – Emlékszel, hogy mondtam neked, hogy két hadsereg keres minket?
Brandy bólintott.
– Nos, elhagyták az állomáshelyeiket a Powder folyó
forrásvidékénél. Az egyik, Gibbon ezredes vezetésével, a Yellowstone
mentén halad felfelé. A másik, Hosszú Haj irányítása alatt, a Rosebud
patak mentén vonul felfelé.
Hosszú Hajjal van Reno őrnagy is, ő volt a felderítőcsapat vezetője,
akikről a minap meséltem neked.
Brandyt nem rémítették meg a hírek. Nem táboroztak sem a
Yellowstone, sem a Rosebud partján, és ő maga úgy gondolta, hogy az
a hely, ahol most vannak, teljesen elszigetelt, és a hegyes területek
teljesen elrejtik, s a hadsereg nehezen találná meg őket. De valamire
kíváncsi volt
– Azt értem, hogy honnan tudjátok, merre vonul a hadsereg, és hol
vannak éppen. Ez a megfigyelés kérdése. De honnan tudjátok a tisztek
neveit?
– Vannak barátaink, prémvadászok, mint Görbe Orr, és azok az
emberek, akiket ti hegyi embereknek hívtok, ők szabadon jöhetnek-
mehetnek az erődök között. Lehet, hogy a bőrük fehér, de a lelkük
indián. Ők mondják meg nekünk a neveket. És tudják, hogy minket
nagyon érdekel az, hogy Hosszú Haj merre jár.
Tüzes Nyíl sötét szeme fenyegetően villogott, s Brandy hátán
végigfutott a hideg.
– Miért pont Custer? A bátyám azt mondja, nem olyan nagy harcos,
mint amilyennek tartja magát.
– Számos oka van, amiért a dakoták különösen gyűlölik. Először is,
Hosszú Haj vezette azokat a lovas katonákat, akik vigyáztak annak a
csapatnak a biztonságára, akik az Észak-Pacific Vasút tervezett
útvonalát jelölték ki. Indián földre léptek, és ez a Laramie-erődben
kötött szerződés megszegése. Számos összetűzésünk volt velük, míg
visszavonultak. Aztán a következő évben Hosszú Haj vezette az
expedíciót a Fekete– hegységbe, ez is a szerződés megszegése, s a lovas
katonák ki-be járkáltak a területünkön, mielőtt még tudomást
szereztünk arról, hogy ott vannak. Egyébként onnan is elkergettük
volna őket. Azt is biztosan tudjuk, hogy Hosszú Haj küldte ránk a mohó
aranyásók seregét. Egy prémvadász barátunk mondta, hogy még mielőtt
228
elindult volna a Fekete-hegységből, elküldte a felderítőjét a Laramie-
erődbe, ott volt legközelebb távíró, hogy közölje a világgal, arany van
majdnem mindegyik hegy oldalában, a fű gyökerei között aranyrögöket
lehet találni. Te láttad azokat a hegyeket. Te magad is tudod, hogy ez
nem igaz. Hazudott, és a hazugságai miatt most megint új
vadászterületet kell keresnünk. Ezért érdekli a dakotákat olyan nagyon
Hosszú Haj. Egy régi számlát kell rendeznünk vele.
Brandy megjegyezhette volna, hogy Sheridan tábornok utasította
Custert, szegje meg a szerződést, de azt nem tagadhatta, hogy nagy
szerepet játszott abban, hogy az ország égett az aranyláztól az ő
megalapozatlan és eltúlzott kijelentései miatt. Az, amit a prémvadász
mondott a dakotáknak, igaz volt. Custer nem tudott várni addig, míg
visszaér az erődbe, azonnal tudatni akarta mindenkivel a hírt, hogy
aranyat talált a Fekete Hegyekben. Nemcsak azokat a katonákat sodorta
veszélybe, akik az indián és fehér terület határát védték, nem volt
egyszerű dolog megpróbálni visszafordítani az indián területre beáramló
mohó aranyásók áradatát, de ő indította el azokat az eseményeket is,
amelyek az egész dakota nemzet létét tették kockára.
Brandy ezekkel gondolatokkal a fejében válaszolt:
– Custer híres arról, hogy meggondolatlanul cselekszik. A bátyám
szerint a többi tiszt nem szereti, és nem bízik benne. Szörnyen hencegő,
és az, ahogyan keresi a sajtó kegyeit, és sóvárog a közfigyelem után,
mindenkit undorít. Úgy vélik, hogy a viselkedése nem illik egy tiszthez
és úriemberhez, különösen, ha West Pointban végzett. Mindannyian
nagyon is egyetértenek abban, hogy minden szabályt félrerúg, és úgy
cselekszik, ahogy neki tetszik. Paul azt mondta, hogy mindig magával
visz egy öreg néger szakácsot és egy hatalmas öntöttvas tűzhelyet, még
a csatamezőre is, nem beszélve arról az engedetlen vadászkutyafalkáról,
amely szintén követi mindenhová. És úgy gondolja, hogy a feleségét
megilletik azok a jogok, melyek a többi tiszt feleségét nem. Magával
viszi a csatába is, és fiatalabb férfi rokonait is, akik mindig
meglátogatják, s szeret egy kis látványosságot nyújtani nekik. És
mintha szándékosan el akarna különülni a többi tiszttől, nagyon ritkán
viseli az előírás szerinti egyenruhát, ehelyett azt a színpompás ruhát
viseli, amit ő tervezett magának.

229
 – A te néped mégis nagy harci vezetőnek tartja? – kérdezte Tüzes
Nyíl elképedve. Ha egy indián vezető így viselkedne, egykettőre
elveszítené a harcosai tiszteletét, és aztán a rangját is. – Prémvadász
barátaink azt mondják, hogy igen.
– Igen, nagy katonai vezetőnek tartják. – Brandy egy pillanatig
eltűnődött. – Tényleg furcsa. A vele szolgáló katonák többségének
fenntartásai vannak vele kapcsolatban, ha nem nyíltan gyűlölik, de az
amerikai közvélemény imádja. Azóta, mióta a háború alatt magára
vonta az emberek figyelmét azzal, hogy huszonhárom évesen
tábornokká nevezték ki. Elnevezték fiútábornoknak, és merész, bátor
tettei mindenkit izgalomba hoztak. Az igazat megvallva, van benne
valami furcsa vonzerő. Az emberek vagy imádják, vagy gyűlölik.
– Miért mondta a bátyád, hogy a többi tiszt nem bízik benne?
– Mert történt valami az egyik hadjáratban, amelyet Custer vezetett a
déli cheyenne-ek ellen. Az egyik tisztjét, Elliot őrnagyot és csapatát
elvágták a hadseregtől. Ha Custer megkereste volna őket, megmenthette
volna az egész csapatot a pusztulástól, de nem tette. Mindenkit
megöltek Elliot emberei közül. És Custer előjött valami kifogással a
felettesei előtt, s ők elhitték neki, de azóta a többi tiszt nem bízott
benne. Az emberei sem szeretik. Úgy hívják, az Öreg Vaskéz, mert
olyan keményen bánik velük. Egyszer hadbíróság elé állították, és
felfüggesztették a szolgálatból egy egész évre, mert a végkimerülésig
meneteltette az embereit, és sorsára hagyott két emberét, akiket később
megöltek az indiánok.
– Mégis azt mondtad, hogy bátor.
– Igen, az emberek elmondása szerint az. Azt mondják, a csatában
nem ismer félelmet – de szörnyen vakmerő is – tette hozzá Brandy.
Tüzes Nyíl jól megjegyzett mindent, amit Brandy mesélt gyűlölt
ellenségéről, különösen azt, amit utoljára mondott. Tudta, hogy a
vakmerő emberek gyakran követnek el hibákat, és ha ez a hiba
végzetes, nem számít, milyen bátor valaki.

Két nappal később Brandy a tüzet táplálta, és Fürge Nyúllal

beszélgetett, aki beugrott egy kis tereferére. Körülöttük a többi asszony
is a tűzzel volt elfoglalva, a gyerekek a sátrak között játszottak, a tábor
kutyái lustán aludtak a forróságban. Mikor Brandy meghallotta a
230
lópaták dobogását, megfordult, s látta, hogy egy lovas vágtat a
folyóparton, s valamit kiabál, amit Brandy nem értett. De az asszonyok,
akik a folyó szélén mostak, hallották. Kiesett kezükből a takaró,
amelyet a sziklához vertek, vagy a közeli bokrokra teregettek, hogy
száradjon, s visszafutottak a táborba, hogy riasszanak mindenkit, az
ellenség mindjárt megtámadja őket.
A hír hallatára Brandy egy pillanatra megdöbbent. Nem tudta, ki az
ellenség – a hadsereg vagy egy ellenséges törzs. Mire magához tért, az
egész tábor felbolydult. Mindenki ide-oda futkosott, harcosok rohantak
a fegyverükért, és az asszonyok lázasan szedték össze gyerekeiket.
Aztán meglátta, hogy Tüzes Nyíl fut felé. Egyetlen szó nélkül elrohant
mellette, be a sátorba. Brandy követte, de amint lehajolt, hogy belépjen
az ajtón, a férfi már meg is jelent harci ingében és puskájával.
– Mi történt? – kérdezte.
– Lovas katonák jönnek felfelé a folyón, és nemsokára megtámadják
Ülő Bika és Sirály táborait. Maradj itt a mi táborunkban. Vissza tudjuk
verni őket. Itt nem fenyeget veszély.
Mikor Tüzes Nyíl elsietett, hogy elhozza lovát a tábor mellett
legelésző ménesből, Brandy azt hitte, hogy az imént rosszul hallott.
Megesküdött volna, hogy biztonságos rejtekhelyet találtak. Aztán mikor
látta, hogy Sárga Róka az öccse után fut, eszébe jutott valami.
Villámgyorsan megfordult, és ezt motyogta:
– Ó, Istenem!
Fürge Nyúl követte Brandyt, és most közvetlenül mögött állt. Bár
Brandy angolul motyogott magában, az öregasszony tudta, hogy valami
nagy baj van, mert az arca félelmet tükrözött.
– Mi baj van?
– Tüzes Nyíl azt mondta, hogy a hadsereg meg fogja támadni Ülő
Bika és Sirály táborát. Hajnalcsillag és Holdasszony éppen ott vannak a
folyónál.
– De hát miért mentek oda?
– Azt mondták, a víz a folyóban itt túl sáros, nem tudják igazán
tisztára kimosni a takaróikat. A táboron túlra akartak menni, ahol senki
sem mos, és a víz még tiszta. – Brandy megfordult, és nekiiramodott, a
válla fölött hátraszólt: – Figyelmeztetnünk kell őket!

231
 Brandy olyan gyorsan futott, ahogy a lába bírta. Fürge Nyúl le-
lemaradozott mögötte, bár derekasan próbált lépést tartani a fiatalabb
nővel. Átrohantak az egymás mellett sorakozó táborokon, kerülgették a
fejetlenül rohangáló többi indiánt, és jó néhányszor majdnem elgázolták
őket a csatába száguldó harcosok. Mikor elérték Ülő Bika táborát,
tovább futottak, át a harcosok sorai között, akik le-fel rohantak a
lovaikkal, hogy a felvert por leplezze a csatára való előkészületeket.
Mikor egy folyókanyarulathoz értek, Brandy megpillantotta a két fiatal
indián nőt, a folyó mellett térdeltek a távolban, és mosták a takarókat,
egyáltalán nem vették észre, milyen veszélyben vannak, és nem látták
azt sem, a többi táborban milyen nagy zűrzavar van. Mellettük, egy
sziklának támasztva ott feküdt bölcsőjében Sebesen Futó Szarvas,
figyelhette, hogy az asszonyok dolgoznak, de inkább nevetgélt,
kacarászott, s kis öklét lengette a levegőben. Ekkor Brandy meglátott
valamit, amitől megfagyott a vér az ereiben. Elvétett egy lépést, és
megbotlott. A folyó következő kanyarulatában megjelent egy sor kék
kabátos lovas, fejük felett lengettek egy fecskefarkú zászlót, az alsó
felén vörös színű hetes volt látható. Eszébe jutott, hogy milyen
borzalmas történeteket mesélt neki Fürge Nyúl arról, hogy mikor a
hadsereg megtámadta az indián táborokat, a lovas katonák hogyan
gyilkolták le a védtelen asszonyokat, s zúzták szét kisgyerekeik fejét a
puskatussal. Tudta, hogy ha ő látja a katonákat, ők is látják a két
védtelen asszonyt a folyóparton.
A félelem erőt adott neki, s még gyorsabban futott. Mokaszinjának
talpa alig érintette a homokot, s teljes erőből kiáltotta:
– Vigyázzatok! Fussatok, ha kedves az életetek!
Mikor meghallották, Hajnalcsillag és Holdasszony felnézett. Az
értetlen kifejezés az arcukon azt jelentette, hogy még mindig nem
tudták, milyen veszélyben vannak.
– Nézzetek hátra!
A két asszony hátranézett, és látták, hogy a katonák gyors ügetéssel
közelednek feléjük. Végül magukhoz tértek, kiejtették kezükből a
takarót, amelyet éppen mostak, és Hajnalcsillag felkapta a kisbaba
bölcsőjét. Néhány másodperc múlva a két asszony, barna arcuk
holtsápadt, Brandy mellé ért, aki megfordult, s együtt futottak felfelé a

232
folyóparton. Hallották az őket követő lovak patáinak dobogását
mögöttük.
A folyó kanyarulatán túl találkoztak Fürge Nyúllal, aki teljesen
kifulladva ott várt rájuk. Brandy elkapta a karját, megfordította, s maga
után húzta. A négy asszony keresztülszáguldott a sűrű porfelhőn,
amelyet a harcosok vertek fel, a lovas katonák szorosan a nyomukban.
Aztán golyók röpködtek mindenfelé, ahogy az indián védők és a
hadsereg hirtelen összecsapott.
– A földre! – kiáltotta Brandy, mert attól félt, hogy eltalálja őket egy
golyó a kereszttűzben.
Hajnalcsillag, Holdasszony és Fürge Nyúl leguggolt, de Brandy
egyenként lenyomta őket arccal a földre. Majd óvón átölelte
Hajnalcsillagot, aki testével védte Sebesen Futó Szarvast, s lefeküdt
melléjük. Golyók és nyilak suhantak a fejük fölött a levegőben; por és
égő puskapor füstje gomolygott körülöttük, és nemegyszer majdnem
eltiporta őket valami éles lópata. A csata zaja a fülüket hasogatta: a
puskák hangos dörrenése, a paták dobogása, az indiánok vérfagyasztó
kiáltásai és a lovas katonák káromkodása. Egy test zuhant feléjük egy
mellettük elszáguldó lóról, s hatalmas puffanással esett Brandy mellé.
Oldalra nézett, s látta, hogy egy halott lovas katona terült el mellette a
földön, a mellébe fúródó hosszú lándzsa tollai még mindig remegtek a
becsapódástól, s a félelem ráfagyott az arcára.
Brandynek nem volt ideje arra, hogy bármit is érezzen az elesett
katona iránt. Felnézett, és látta, hogy egy másik lovas ott van fölötte, s a
puskáját Hajnalcsillag hátára szegezi, miközben a lova idegesen kapált
a szokatlan zajtól. Brandy ösztönösen cselekedett, hogy megvédje
Hajnalcsillagot és a gyereket. Megragadta a halott lovas katona
puskáját, talpra ugrott, és lőtt. A golyó a katona mellébe fúródott, vér és
szövetdarabok röpültek mindenfelé, és a lovas hátraesett a közeli
lövéstől. Az ő puskájából a lövedék a levegőbe repült, s nyugtalan lova
ijedten hátrált. A puska még füstölt a kezében, mikor Brandy látta, hogy
Fürge Nyúl feláll mellette, s ráncos, inas arcán furcsa kifejezés jelenik
meg. Brandy ekkor tért magához, és felfogta, hogy megölt valakit, aki a
népéhez tartozik. De nem érzett lelkifurdalást. Túlságosan dühös volt,
hogy a lovas fegyvertelen asszonyt és tehetetlen gyermeket akart
megölni.
233
 Ekkor észrevette, hogy a lovasság eszét vesztve vonul vissza. Az
üvöltő, feldühödött dakoták a nyomukban száguldottak, s Brandy és a
többiek ott maradtak a fullasztó füstben és porban. Brandy kíváncsi volt
a további eseményekre is, szigorúan ráparancsolt Hajnalcsillagra és
Holdasszonyra, hogy térjenek vissza a táborukba, majd Fürge Nyúllal,
aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy vele menjen, elindult visszafelé
a folyó kanyarulatához, óvatosan kerülgették a csatatéren szerte heverő
holttesteket.
A folyó kanyarulatában a két asszony leguggolt a sűrű bozótban egy
amerikai nyárfa alatt. Innen szemmel tudták tartani a harcvonalat, amely
nem messze húzódott attól a helytől, ahol Hajnalcsillag és Holdasszony
akarta kimosni takaróit. A katonák leszálltak a lovaikról, hogy
gyalogosan harcoljanak, a jobbszárny a folyónál, a balszárny pedig
néhány alacsonyabb domb között. Mögöttük a lovas katonák a sűrű
erdő védelmébe vezették lovaikat. Brandy és Fürge Nyúl harminc
percig figyelte a csatát, s már a legelején világos volt, hogy a hadsereg
hatalmas túlerő ellen küzd. A dakoták újra és újra támadtak, állandó
nyomást gyakoroltak a csapatok hézagos soraira. Aztán az indiánok
egyszer csak megkerülték a balszárnyat.
– Szerinted most hátulról akarnak támadni? – kérdezte Brandy Fürge
Nyúltól.
– Azt hiszem, az jár a fejükben, hogy szétugrasztják a lovaikat.
Akkor a lovas katonák csapdába esnek.
Amint az öregasszony kimondta ezeket a szavakat, Brandy
észrevette, hogy rengeteg lovas katona hagyja el a harcvonalat, és megy
hátrafelé. Feltételezte, hogy a tisztjük kitalálta, hogy az indiánok mit
forgatnak a fejükben, és embereinek egy részét hátraküldte, hogy védjék
meg a lovaikat. A rést, amit a harcvonalban maguk után hagytak, a
többiek megpróbálták betömni. De egyszerűen nem volt elég ember,
hogy végre tudják hajtani ezt a feladatot. A bal szárnyat
visszaszorították, és a dakoták mögéjük kerültek, s beszorították őket a
sűrű erdőbe.
Ettől kezdve Brandy és Fürge Nyúl nem sokat látott a csatából – a
sűrű aljnövényzet és az erdő elrejtette előlük a látnivalókat –, de
hallották, mi folyik. Körülbelül egy órával azután, hogy a lovasság
megtámadta az indián tábort, Brandy meglátta őket, újra lovon, az
234
erdőből jöttek kifelé. Megpróbáltak átkelni a folyón, de az őket követő
indiánok annyira a sarkukban voltak, hogy le kellett mondaniuk erről a
tervükről.
Amit Brandy utoljára látott, az az volt, hogy azok a katonák, akik a
lovasságból megmaradtak, lefelé lovagolnak a folyó mentén az
indiánokkal a nyomukban.
Brandy és Fürge Nyúl még egy félórát azon a helyen maradt, várták,
hátha meglátják, mi fog történni. Tudták, hogy lejjebb a folyónál
dühödt harc folyik, mert hallották az egybefolyó puskaropogást.
Hirtelen megszűnt a zaj, s csak elszórt puskalövéseket lehetett hallani.
Aztán Brandy nagy meglepetésére látta, amint a dakoták őrülten
száguldanak felfelé a folyóparton. A lovasok olyan szorosan egymás
mögött lovagoltak, hogy nem tudta megmondani, vajon Tüzes Nyíl is
velük van-e. Várt, félelem szorította össze a szívét, arra gondolt, hátha a
lovas katonák erősítést kaptak, és most ők üldözik az indiánokat, de
mikor egyetlen katona sem bukkant fel, félelmét a kíváncsiság váltotta
fel.
– Szerinted hová száguldottak ilyen sietősen? – kérdezte Fürge
Nyúltól. De ez az öregasszony előtt is rejtély volt, s válaszként
megvonta a vállát.
S ekkor Brandy meghallotta a levelek alig hallható zizegését a
mellettük húzódó erdőben. Fürge Nyúl is meghallotta. Felvette a puskát,
amelyet Brandy a földre tett, és óvatosan felemelkedett. Mikor elindult,
Brandy is felállt, és követte őt, és suttogva megkérdezte:
– Hová mégy?
– A sápadtarcúak biztosan itt hagyták a sebesülteket, mikor
visszavonultak. Megkeressük, és a táborba visszük, hogy megkínozzuk.
Brandy elborzadt. Az, hogy megöl egy embert, hogy védje az övéit,
az egy dolog, de azt soha nem tudta volna megtenni, hogy megkínozzon
valakit. Gyorsan Fürge Nyúl után ment, elhatározta, hogy megállítja az
öregasszonyt, mielőtt még megtalálná a sebesültet, ha tényleg az okozta
a zajt, amit hallottak. De nem volt könnyű követni az asszonyt a sűrű,
tüskés bozótban, és mire utolérte, Fürge Nyúl már félrelökte egy
bokornak az ágát egyik kezével, s a szemük elé tárult a férfi.

235
 Brandy megállt, szeme tágra nyílt, mikor meglátta a bokor mögött az
ájult férfit. Nadrágjának a bal szárát vér borította, és nem volt
eszméleténél.
– Nem! – suttogta Brandy rémült hangon.
– Azt mondod, hogy ne kínozzuk meg? – kérdezte Fürge Nyúl, s az
arcán undor jelent meg. – Már azt reméltem, hogy igazán közénk való
vagy, mikor lelőtted azt a másik sápadtarcút, de látom, hogy néhány
dologban még nagyon finnyás vagy. – Fegyverét a katonára emelte, és
azt mondta: – Akkor csak egyszerűen megöljük.
– Nem! – kiáltott fel Brandy, s félrelökte a puska csövét.
– Ha nem öljük meg, akkor a többiek megtalálják, és megkínozzák.
Szívességet teszünk neki, ha megöljük.
– Akkor segíts elrejteni, mielőtt a többiek ideérnek!
Mikor Fürge Nyúl csak állt, és bámult Brandyre, elkezdett
könyörögni:
– Kérlek, segíts nekem! Ha egy kicsit is szeretsz, segíts nekem. –
Könnyek gyűltek a szemébe. – Ez az ember a bátyám!
Amikor Brandy meglátta, hogy a bátyja fekszik a bokor alatt,
megrohanták az érzések, olyan gyorsan követték egymást, hogy nehéz
lett volna megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.
Először alig tudta elhinni, hogy itt találja a bátyját, mert azt hitte, hogy
Crook tábornok seregével van messze délen, aztán megrémült, mert
látta, hogy elborítja a vér, majd az életét féltette, mikor Fürge Nyúl
rászegezte a puskát. Most, hogy szeretett bátyja mellett térdelt, és
lenézett oly kedves, ismerős vonásaira, eltöltötte a szeretet, és hihetetlen
boldogságot érzett, hogy újra látja. Annyira lefoglalta az öröm, hogy
egy percig elfelejtette, milyen veszélyben van a bátyja, de Fürge Nyúl
figyelmeztette:
– Ha el akarjuk rejteni, jobb, ha sietünk.
Brandy feltápászkodott, aztán lehajolt a férfihoz.
– Túl nehéz, nem tudjuk felemelni. Húzzuk, én majd fogom az egyik
karját, te a másikat.
Fürge Nyúl segítségével egy szorosba húzta a bátyját, ahol sűrű
bokrok nőttek, és elhelyezték egy barlangszerű mélyedésben egy óriási
nyárfa gyökerei alatt. Az erőlködés kimerítette mindkét nőt, mert Paul

236
teljesen tehetetlen volt, és beletelt egypár pillanatba, míg kifújták
magukat, és visszanyerték erejüket. Majd Fürge Nyúl így szólt:
– Ha nem állítjuk el a vérzést a lábán, a bátyád meghal.
Az öregasszony vészjósló szavai tettekre sarkallták
Brandyt. Felemelkedett a földről, a bátyja mellé térdelt, és
nyúzókésével gyorsan elvágta a nadrág anyagát, s látta, hogy egy golyó
ütötte lyuk tátong Paul combjában.
– Szerinted a golyó még mindig benne van? – kérdezte Fürge
Nyúltól.
– Nézd meg a combjának a másik oldalán. Ha ott is lyukat látsz,
átment a golyó.
Szerencsére a golyó áthaladt a combon, és Fürge Nyúl segített
Brandynek szoros kötést készíteni a férfi kabátjának anyagából, hogy
elállítsák a vérzést. Amikor ezzel elkészültek, az öregasszony közölte
Brandyvel, hogy szerinte a csont el van törve, és készített faágból sínt,
hogy rögzítse a lábat. Ezalatt a két asszony puskalövéseket hallott a
távolban, és tudták, hogy újabb ádáz küzdelem folyik. Azt nem tudták,
hogy hol, mert a sűrű erdőben nehéz megmondani, hogy merről jön a
hang.
Miután a két nő felerősítette a sínt, Brandy visszaült a sarkára, és
közelebbről megnézte a bátyját. Lélegzett, de az arca szörnyen sápadt
volt, és attól félt, későn érkeztek, hogy megmentsék az életét. Egy hideg
kéz markolta meg a szívét, és könnyek áztatták a szemét. Az, hogy a
csodával határos módon rátalált, s aztán újra elveszíti, elviselhetetlen
lett volna a számára. Aztán Paul magához tért annyira, hogy
megszólaljon:
– Vizet.
Brandy annyira megkönnyebbült, hogy halkan elsírta magát.
– Ó, köszönöm, Istenem!
Keze még mindig remegett az idegességtől, de sikerült levennie a
férfi övén lógó kulacsot, lecsavarta a tetejét, de mikor megemelte a férfi
vállát, s a kulacsot az ajkaihoz emelte, rájött, hogy nagyon könnyű.
Megrázta, aztán így szólt Fürge Nyúlhoz:
– Üres.
– Add ide. Leviszem a folyóhoz, és megtöltöm.

237
 Egy pillanattal azután, hogy Fürge Nyúl elhagyta az alacsony
barlangot, Brandy észrevette, hogy Paul szemhéja megrebben, majd
kinyílik a szeme. Fölé hajolt, Paul kábultan nézett rá, aztán hitetlen
hangon megkérdezte:
– Brandy?
– Igen – válaszolt Brandy, s az örömtől újból elsírta magát.
– Ó, Istenem, hát tényleg te vagy! – kiáltott fel Paul, s a szeme
felcsillant. – Azt hittem, hallucinálok.
– Igen, tényleg én vagyok – válaszolt Brandy remegő hangon. A
könnyek végigcsorogtak az arcán.
Annak ellenére, hogy nagyon gyenge volt, Paul megölelte Brandyt,
magához szorította, és be nem állt a szája.
– Még mindig nem tudom elhinni. Már majdnem feladtam a
reményt, hogy valaha is megtalállak. Annyira aggódtam miattad, de azt
nem voltam hajlandó elhinni, hogy meghaltál. Nem tudtam volna
elviselni. Ó, Istenem, olyan boldog vagyok, hogy látlak. Nem
gondoltam, hogy még valaha is találkozunk.
Brandy is olyan szenvedélyesen szorította magához a bátyját,
amennyire csak tudta.
– Én sem gondoltam, hogy még valaha látlak, és nagyon hiányoztál.
Pault hátradőlt, és arcán nyílt kifejezéssel így szólt:
– Kerestelek. Önként jelentkeztem minden őrjáratba, amelyet a
hadsereg a kiowák ellen küldött, de egyik falujukban sem voltál.
– Tudtam, hogy keresni fogsz.
– Így van! Kerestelek! El voltam készülve rá, hogy az egész világot
végigkutatom érted. Azt terveztem, hogy otthagyom a hadsereget, ha
ezen az őszön lejár a behívóm, és minden időmet annak szentelem,
hogy megtaláljalak. – Végignézett a lány indián ruháján. – De be kell
vallanom, soha nem jutott volna eszembe, hogy a sziúk között
keresselek. Hogy kerültél ide? Azt hittük, a kiowák raboltak el, akik
megölték azokat a katonákat, akikkel utaztál.
– Nem voltam a katonákkal, amikor az indiánok megtámadták őket.
Pihenőt tartottak, és én elmentem a közeli erdőbe, s mikor az indiánokat
megláttam, elrejtőztem. Később egy dakota portyázó csapat vezetője
rám talált, és foglyul ejtett.

238
 Paul sejtette már régen, hogy Brandy fogoly, és az nem számított,
hogy kiowa vagy dakota fogoly – a sorsa ugyanaz. Nem volt könnyű
szembenéznie azzal, hogy ez mit is jelenthetett. Ha arra gondol, hogy
Brandy valakinek a rabszolgája, éjt nappallá téve dolgozik, nem kap
elegendő ennivalót, talán fedél sincs a feje fölött, megverik, eltölti a düh
és a fájdalom. De ami igazán gyötörte, az az volt, hogy vajon
megbecstelenítették-e. Ö úgy gondolta, hogy egy nő számára maga a
pokol, és nem tudta volna elviselni annak a gondolatát, hogy Brandy
ilyen fájdalmat szenved el, és ilyen szörnyű megaláztatást. Most, hogy
megtalálta – vagyis inkább ő talált rá –, tudnia kell.
– Bántott? – Paul tétovázott. Nem tudta, Brandy érti-e a kérdését.
Nem szerette azt a szót, hogy megerőszakolni Olyan csúnyán hangzott.
De hát ilyen volt maga tett is – csúnya és erőszakos.
Brandy tudta, hogy mit akar a bátyja kérdezni. Olyan közel álltak
egymáshoz, hogy szinte olvastak a másik gondolataiban.
– Nem, nem bántott.
Paul hatalmas megkönnyebbülést érzett. Az igaz, hogy Brandy nem
úgy nézett ki, mint aki sokat szenvedett. Még soha nem látta ilyen
gyönyörűnek. Még a hölgyhöz nem illő napbarnított színe sem vont le a
szépségéből. Csak még jobban kiemelte figyelemre méltó kék szemét.
Mikor megnyugtatta magát, hogy Brandyvel minden rendben van, a
könyökére emelkedett, és körülnézett. Mivel nem emlékezett a
barlangra, feltételezte, hogy Brandy húzta ide, és ő kötözte be a lábát is.
Mikor meglátta a faágból készített sínt, megkérdezte:
– Eltört?
– Igen, attól tartok el.
– Akkor nem csoda, hogy ilyen pokolian fáj. Nem hiszem, hogy
tudok járni rajta. – Paul a távolba meredt, és haragos kifejezés jelent
meg az arcán. – Az az átkozott Custer! Ha most a kezeim közé kerülne,
megölném!
– Ő vezette a falu ellen a hadsereget?
– Nem, Reno őrnagy. Custer elrendelte, hogy támadjunk, s azt ígérte,
hogy segíteni fog. Az a hazug fattyú! Cserbenhagyott minket!
– Várj egy percet – szólt Brandy gyöngéden, remélte, hogy sikerül
lecsendesítenie haragos bátyját. – Szeretnék néhány kérdést feltenni.

239
Mit csinálsz te itt Custerrel és a Hetedik Lovassággal? A Harmadikban
voltál. Azt hittem, Crook tábornokkal vagy.
– Az elmúlt télen átirányítottak, mikor Sheridan ezt a hadjáratot
tervezte a sziúk ellen. Megpróbálta megerősíteni a Hetediket. Volt elég
katonája, de nem volt elég tisztje. – Paul arca undort fejezett ki. – Nem
kell hogy magyarázzam neked, mit éreztem, mikor átirányítottak. Az
összes átkozott tiszt közül kinek a parancsnoksága alá kerülök – hát
persze hogy a Custeré alá! És kiderült, hogy minden igaz, amit
sejtettem róla. Ő a legarrogánsabb fattyú, akit a föld valaha a hátán
hordott. Mielőtt elindultunk a támaszpontunkról, Terry tábornok
javasolta, hogy Custer erősítse meg a menetoszlopát Gibbon
ezredeséből, de Custer visszautasította. Azt állította, hogy a Hetedik
Lovasság olyan összeszokott csapat, hogy ha egy másik seregből hozna
erősítést, az nem növelné az erejét. Süket duma! A Hetedik Lovasság
olyan újoncokból áll, akik még soha nem láttak csatát, nem beszélve
arról, hogy nem is harcoltak együtt. Aztán Custer visszautasította a
három Gatling ágyút, amelyeket Terry ajánlott fel neki, azt mondta,
hogy zavarják őt. Istenem, mit nem adtam volna egy Gatlingért néhány
órával ezelőtt!
Paul elhallgatott, mert egyre nehezebben kapott levegőt, aztán
hátradőlt, és egy hosszú pillanatig az alacsony barlang mennyezetét
bámulta.
– Az, hogy visszautasította az erősítést és az ágyúkat, gőgjéből
fakadt, de aztán már a parancsoknak sem engedelmeskedett. Terry
tábornok egyértelműen megmondta neki, mielőtt elindultunk
yellowstone-i bázisunkról, hogy ha indián nyomokra bukkan, amelyek
nyugat felé, a Farkas-hegység felé vezetnek, ne kövesse. Ehelyett
kövesse a Rosebudot a forrásvidékig, aztán forduljon nyugatra, és jöjjön
fel a Kis Nagyszarv völgyébe, ahol találkozik Gibbon seregével, akik az
ellenkező irányból vonulnak. Custer semmibe vette Terry parancsait, és
saját haditervet készített. Ahelyett, hogy a Rosebudot követte volna dél
felé, követtük az indián nyomot nyugat felé a hegyeken át. Custer tudta,
hogy nagyon nagy csapat nyomára bukkantunk. A pokolba, minden
idióta tudta volna a lópaták és a teherhordók nyomaiból. Aztán ma
reggel a varjú felderítők is látták egy magas hegyről, amelyet ők
Varjúfészeknek neveznek, hogy hatalmas sziú tábor húzódik a Kis
240
Nagyszarv mentén. Custer is fellovagolt arra a magas hegyre, hogy saját
szemével lássa, de addigra már köd borította a völgyet, és nem látott
semmit. Custer azt mondta nekünk, hogy szerinte nincsenek ott
indiánok. Csak akkor fogtuk fel, hogy tényleg vannak indiánok a
környéken, mikor észrevettük, hogy jó néhányan figyelnek minket, és
persze tudták, hogy merre haladunk. Custer úgy döntött, hogy azonnal
támadni kell. Aztán valami olyat tett, amiért bármelyik fiatal tisztet
hadbíróság elé állítanának. Megbontotta a menetoszlopot, és négy
csapatot alkotott belőlünk. Benteen kapitányt és az embereit délnyugat
felé küldte, hogy kutasson át néhány hegyfokot és a mögötte húzódó
völgyeket. Aztán a többieket szétosztotta három részre, Reno őrnagy
kapott egy csapatot, ő maga, és a harmadik volt a málháskaraván. Ő egy
patak északi oldalán haladt, a varjú indiánok szerint ez a patak a folyóba
ömlött, mi a déli partján vonultunk, a málháskaraván, és a
lőszerutánpótlás Custer mögött.
– De én azt hittem, azt mondod, hogy Custer parancsolta meg
nektek, hogy támadjátok meg a falut – szakította félbe Brandy most
először a bátyját. – Hogy tehette volna, ha nem volt veletek?
– Elküldte a hadsegédjét, Cooke főhadnagyot, hogy adja át a
parancsot Reno őrnagynak. Én az őrnagy mellett voltam, és hallottam a
parancsot. Cooke azt mondta: „Custer tábornok utasítása, hogy
vonuljanak, amilyen gyorsan csak lehet, a falu ellen, s majd az egész
csapat a segítségükre lesz.”
– És tényleg azt hiszed, hogy Custer szándékosan hagyott el titeket?
– Nemcsak hiszem, tudom! – válaszolta Paul, s arcát eltorzította a
düh.
– De miért vagy ebben olyan biztos?
– Nem sokkal azután, hogy csatába lovagoltunk, felnéztem, és a
hegyek között kiláttam a folyóra. Ott lovagolt az E csapat egy része, a
szürke lovak csapata. Tudod, hogy a lovasságnál úgy különböztetjük
meg a csapatokat, hogy mindegyik más színű lovat használ. Nos, az E
csapat Custerrel volt, és ha én láttam őket, nekik is látniuk kellett
minket. Custer látta, hogy milyen kétségbeesett a helyzetünk, és
cserbenhagyott minket, mint ahogy már olyan sokszor megtette. Az a
pokolfajzat! Nem akarta másokkal megosztani a dicsőséget, hogy a
Hetedik Lovasság bármilyen nagy indián csapatot le tud győzni. Azt
241
hitte, a Hetedik az ő parancsnoksága alatt legyőzhetetlen. Most
láthattad, milyen legyőzhetetlenek vagyunk. Krisztusom!
Tömegmészárlás folyt. Több száz harcos lehetett abban a faluban.
– Több ezer.
Paul arca megdöbbenést tükrözött.
– Tréfálsz.
– Nem, körülbelül négy-ötezer harcos van a különböző táborokban.
Tudták, hogy közeledtek. Tudták, hogy mikor indultatok el a
yellowstone-i támaszpontról. Vártak titeket, bár be kell vallanom, azt
nem sejtették, hogy ma délután fogtok támadni, csak akkor, mikor már
majdnem itt voltatok.
Paul egy hosszú pillanatig elgondolkodott, megpróbálta
megemészteni, amit Brandy most mondott neki. Sheridan azt remélte,
hogy sikerül meglepni az indiánokat a táboraikban, ha lehet, álmukban
kell rajtuk ütni, és megölni minden férfit, asszonyt és gyereket. Ehelyett
az indiánok lepték meg őket.
Brandy törte meg a csendet.
– Még egy kérdésem van. Tudtátok, hogy asszonyok és gyerekek is
vannak a táborban, mikor megtámadtátok?
Paul gyorsan Brandyre pillantott, de nem bírt a szemébe nézni,
elfordította a fejét, és keményen így válaszolt:
– Ez háború, Brandy. Nekem sem kellemes.
– Az államok közötti harc is háború volt, mégsem támadtátok meg a
városokat és falvakat válogatás nélkül. Még azután, hogy ellenőriztétek,
ott van-e az ellenség, lehetőséget adtatok arra, hogy az asszonyok és
gyerekek elmeneküljenek a támadás előtt.
– Az ördögbe, hiszen darabokra szedtek minket ma délután!
– Nem erről van szó! Arról beszélek, hogy mi volt a szándékotok.
Azt hittétek, hogy a tábor védtelen? Azt hittétek, hogy a férfiak
elmentek vadászni? Meg akartatok gyilkolni védtelen asszonyokat és
gyerekeket? Mióta az indiánoknál vagyok, hallottam olyan történeteket,
hogy ezt teszi a hadsereg, és tudni akarom az igazat.
– Custer adta ki a parancsot. Nem tudom, mi volt a szándéka. De azt
tudom, hogy nagyon sok jó katona most halott miatta.

242
 Brandy tudta, hogy bátyja kitérő választ adott. Megjegyezhette
volna, hogy sok jó dakota harcos is halott Custer miatt, olyan indiánok,
akik nem ártottak senkinek.
Paul felkapta a fejét, mert meghallott valamit.
– Ez ágyútűz. Meg tudod mondani, melyik irányból jön?
Brandynek erős volt a gyanúja, hogy Paul csak témát akar
változtatni, de nem tiltakozott. Azt gondolta, értelmetlen ezen a
vágányom folytatni a beszélgetést. Megtudta, amit tudni akart.
– Nem nagyon. De azt tudom, hogy láttam Reno embereit
visszavonulni arra, amerről jöttek, miután kitörtek az erdőből.
– Hát igen – motyogta Paul, mikor eszébe jutott a csata. – Istenem,
idegtépő volt az a harc az erdőben. Az indiánok körülvettek minket,
minden bokor és fa mögül lőttek ránk, lovakra s emberekre. Reno
kiadta a parancsot, hogy szálljunk fel a lovakra. Szóbeli parancs volt,
egy csomó ember nem hallotta. És akkor néhány sziú betört a tisztásra,
ahol álltunk, és sortüzet bocsátott ránk. Az egyik golyó eltalálta a
lábamat, egy másik a fején találta el Véres Kést, Custer kedvenc
felderítőjét. Ő volt az egyetlen indián, aki nem hagyott el minket, mikor
meghallotta, hogy a sziúkat készülünk megtámadni, s olyan közel állt
Reno őrnagyhoz, hogy a lövés után vér és agyvelő borította be az
őrnagyot is. Ez teljesen megzavarta. Kiadta a parancsot, hogy szálljunk
le a lóról, aztán újra azt parancsolta, hogy szálljunk fel, de mielőtt
megpróbáltam volna felhúzni magam a nyeregbe, a lovam elszabadult,
és elfutott. Azt hittem, ezzel végem van, de úgy gondolom, a sziúk azt
hitték, hogy úgysem tudok elmenekülni, s így még várhatok. Mind
Reno után vetették magukat. – Paul elhallgatott, és fülelt. – Az ördögbe,
bárcsak tudnám, mi folyik odakint.
Abban a pillanatban megjelent Fürge Nyúl, és Paul a meglepetéstől
szóhoz sem tudott jutni, mikor meglátta.
– Ne félj – nyugtatta meg Brandy. – Ez Fürge Nyúl. A barátom.
– Barátod? – kérdezte Paul megvetően. – De hiszen indián!
– És akkor mi van? – mondta Brandy keményen, kék szeme dühösen
villámlott. – A barátom, és ha nem lenne, már elvéreztél volna. Ő
kötötte be a sebedet, és ő tette sínbe a lábadat, miután segített
idevonszolni, hogy elrejtsünk a többiek elől.
Paul fürkészve nézte Brandyt.
243
 – Megváltoztál.
– Igen. Az elmúlt év folyamán felnőttem, és Fürge Nyúlnak nagyon
fontos szerepe volt ebben. Én már nem gyűlölöm az indiánokat. Ezért
ne próbáld meg sértegetni őket az én jelenlétemben.
Pault nem tudta, mit mondjon. A mellette ülő szenvedélyes fiatal nő
idegennek tűnt.
Fürge Nyúl odaadta a kulacsot Brandynek.
– Mennünk kell. A nap hamarosan lenyugszik, és Tüzes Nyíl
visszatér a táborba. Ha nem talál ott, keresni fog.
Brandy teljesen elfeledkezett Tüzes Nyílról. Mikor utoljára látta,
csatába lovagolt, az őket megtámadó katonák ellen. De furcsa módon, a
legkevésbé sem féltette az életét. Röviden eltűnődött azon, vajon azért
volt-e így, mert annyira bízott a képességeiben, vagy azért, mert látta,
hogy az újoncok milyen rosszul lőnek, és tudta, kevés indián sebesült
meg. Aztán egy időre félretette ezeket a gondolatokat, és megkérdezte
Fürge Nyúltól:
– Akkor nem mondod meg neki, hogy itt van a bátyám?
– Nem, nem mondom meg. De neked nem szabad ide visszajönnöd.
Túl veszélyes.
– De a bátyámnak szüksége lesz még vízre, és élelemre is. Vissza
kell jönnöm.
– Nagyon kockázatos. Ha a többiek megtudják, hogy rejtegeted... ne.
– Brandy tudta, mi történne vele, ha a többiek felfedeznék, hogy egy
ellenséget rejteget. Ez árulás, és halállal büntetik. Még az sem mentené
meg, hogy egy törzsfőnök felesége. Ezért nagyon-nagyon óvatosnak
kell lennie.
Brandy a bátyjához fordult, felültette, és az ajkaihoz emelte a
kulacsot. Míg ő ivott, így szólt:
– Most mennem kell, mielőtt Tüzes Nyíl hazatér, és meglátja, hogy
nem vagyok ott.
Paul befejezte az ivást, és elvette a kulacsot Brandytől.
– Tüzes Nyíl? Ez a neve annak a férfinak, aki foglyul ejtett?
– Igen – válaszolta Brandy, s visszafektette Pault a földre.
– Maradj itt – kérlelte Paul, s megragadta Brandy kezét. – Rejtőzz itt
velem. Gibbon ezredes és a hadserege előbb-utóbb megérkezik.
– Nem, nem maradhatok.
244
 – Miért nem? Mert az asszony elárul? – kérdezte Paul, s Fürge Nyúl
felé intett, aki már kifelé ment a barlangból.
– Nem, megígérte, hogy nem árul el. De Tüzes Nyíl keresni fog. És
meg fog találni. Tudom, mert egyszer már megtalálta a nyomaimat
ennél sokkal rosszabb terepen.
Paul csodálkozott, milyen fogvatartó lehet, ha ennyire ragaszkodik
Brandyhez, s ő mégis azt mondja, hogy nem bántotta.
Brandy kiszabadította a kezét a bátyja szorításából.
– Visszajövök, amikor lehet. Addig is maradj nagyon csendben.
Vannak indián asszonyok, akik kijönnek az erdőbe, és megkeresik a
csata fehér túlélőit. Nem kell elmondanom, mit tesznek veled, ha
megtalálnak.
Pault kirázta a hideg, és most először fogta fel, milyen szerencséje
volt, hogy Brandy és Fürge Nyúl akadt rá. Nézte, ahogy Brandy néhány
szőlőágat húz a barlang bejárata elé, hogy elrejtse, és hallgatta egyre
halkuló lépteit.
Aztán már csak a puskalövéseket hallotta a távolban, a sötétség
mintha felhangosította volna a puskák ropogását. Istenem, gondolta
Paul, bárcsak tudnám, mi zajlik odakint.

25.

Senki sem figyelt fel különösebben Brandyre és Fürge Nyúlra,

miközben hazafelé tartottak a táborokon keresztül. Azt hitték, hogy ők
is csak azt teszik, mint sok más indián asszony – táborról táborra
szaladnak, hogy hírt szerezzenek a csatáról. Mire Brandy a sátrukhoz
ért, már szürkült, és alig volt ideje arra, hogy tüzet rakjon, mikor a
fegyverek elhallgattak a távolban.
Minden pillanatban várta Tüzes Nyilat, különösen miután látta, hogy
néhányan a többiek közül már visszatértek, éljeneztek, és a fejük felett
lengették puskájukat, néhányan még a levegőbe is lőttek. Aztán már egy
kicsit kezdett aggódni, megérkezett. Gyorsan végigvizsgálta a szemével
a testét, hogy biztos legyen benne, hogy nem sérült meg; aztán mikor

245
látta, hogy sértetlen, a szeme felragyogott a megkönnyebbüléstől és a
boldogságtól.
Ugyanez a tekintet tükröződött Tüzes Nyíl sötét szemében. Egy
pillanatig csak ült a lován, és nézte Brandyt, tekintete olyan kedves és
olyan szerető volt, hogy Brandy teljesen elolvadt. Aztán a férfinak
eszébe jutott, hogy elégedetlen vele, s összeráncolta a szemöldökét.
Brandy látta, hogy megváltozik az arckifejezése. Nem értette, mert
azt hitte, örülni fog a dakoták győzelmének. Mikor a férfi leszállt a
lováról, olyan lendülettel és olyan kecsesen, ami meghazudtolta
kimerültségét, Brandy megkérdezte:
– Mi baj van? Aggaszt valami?
A férfi Brandy fölé magasodott, és a tekintetétől még a legbátrabb
harcosok is összehúzták volna magukat.
– Igen. Megmondtam neked, hogy maradj a táborunkban.
Brandy azt hitte, hogy Tüzes Nyíl tudomást szerzett a bátyjáról
valamilyen úton-módon, és az arca bűntudatosan elpirult. A szíve
nagyot dobbant félelmében, nem tudta, mit akar most a férfi tenni, nem
attól félt, amit vele tenne, hanem amit a bátyjával.
– Hajnalcsillag és Holdasszony elmondta, hogy mit tettél. Bátor tett
volt, de nagy butaság.
Brandy megkönnyebbült, mikor kiderült, hogy Tüzes Nyíl nem tud a
bátyjáról.
– Lehet.
– Lehet? – mennydörgött Tüzes Nyíl. – Csak ennyit tudsz mondani?
Nem érted, hogy meg is ölhettek volna?
Hirtelen Brandy megértette, hogy miért volt Tüzes Nyíl ilyen
feldúlt. Az ő életét féltette. A szíve megremegett attól az érzéstől, hogy
ennyire törődik vele, mert nem szokott hozzá, hogy a férfi szereti, s az
aggódását sem vette természetesnek. De nem lett volna szabad ennyire
dühösnek lennie.
– És te nem így tettél volna? – kérdezte. – Hagynom kellett volna,
hogy megöljék őket és a keresztfiadat?
– Elküldhettél volna valaki mást.
– Kit? Az összes harcos ellovagolt veletek.
Brandy látta Tüzes Nyíl arcán, hogy ezzel az érvvel szemben
tehetetlen, és tudta, hogy meggyőzte. Karjait a férfi dereka köré fonta,
246
és a mellkasára hajtotta a fejét, a legkevésbé sem törődött azzal, hogy
összekeni magát a férfi testére ragadt porral és korommal.
– Ne haragudj rám – mondta gyöngéden. – Igazán nem volt más
választásom, mint ahogy nektek sincs, mikor csatába kell mennetek. –
Felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. – Most már legalább tudod,
hogy mit érzek, mikor veszélyben van az életed.
Tüzes Nyíl nem tudta, mit mondjon. Brandy logikus
gondolkodásával teljesen lefegyverezte. De mégis mikor eszébe jutott,
mennyire féltette a lány életét, elgyöngült.
Brandy visszafordult a tűzhöz, kiszedett egy tál pörköltöt a tűz fölött
fortyogó üstből, és odanyújtotta Tüzes Nyílnak.
– Egyél, mert kihűl. Aztán pedig meséld el, mi történt.
Miután ettek, Tüzes Nyíl elmesélte Brandynek a csatát, amely Ülő
Bika tábora mellett zajlott, és hogyan kényszerítették a hadsereget
visszavonulásra. Brandy nem mondta meg, hogy ő is ott volt, és látta.
Most már óvatos volt, s nem akarta emlékeztetni Tüzes Nyilat újra arra,
hogy milyen életveszélybe sodorta magát.
– Aztán üzenetet kaptunk, hogy van még egy menetoszlop katona a
folyótól keletre, így néhány emberünket itt hagytuk, hogy üldözze az
első sereget, míg mi megtámadjuk a másodikat – folytatta Tüzes Nyíl, s
ezzel megoldotta Brandy számára azt a rejtélyt, hogy miért rohantak a
harcosok egyszer csak visszafelé. – Sirály és a harcosai átkeltek a
folyón, és délről támadták meg őket, míg Őrült Ló, Két Hold és én
északról támadtunk. így a sereg két tűz közé került. A lovas katonáknak
sikerült egy hegygerincen harcvonalat felvenniük, de a helyzetük
reménytelen volt. Nemcsak hatalmas túlerővel kellett szembenézniük,
hanem a hegyes– dombos vidék miatt le kellett szállniuk a lóról, és
lábon harcoltak. Egy morzsányi esélyük sem volt. Teljesen védtelenek
voltak, és a lovaikat sem használhatták fedezéknek, mert teljesen
megvadultak. A hátukat egymásnak vetve harcoltak, s mi egyre
szorosabban vettük körül őket. Végül vad kézitusa kezdődött. Minden
sápadtarcút megöltünk.
– Minden egyes embert? – kérdezte Brandy elszörnyedve.
– Igen. Több mint kétszáz lovas katonát. De el kell ismernem, hogy
bátran harcoltak. Egyikük sem próbált elmenekülni. Nem is
könyörögtek az életükért. Minden egyes katona a halála pillanatáig
247
harcolt. – Tüzes Nyíl elhallgatott, majd így szólt: – Megskalpoltuk őket,
és eljöttünk. Reméltük, hogy Hosszú Haj is köztük van, de nem
találtunk senkit hosszú, szőke hajjal. Ezek szerint azt a menetoszlopot
vezette, amelyik az első hadsereg erősítésére érkezett, s akkor ők voltak
azok, akiket lefelé kergettünk a folyó mentén.
Abból, amit a bátyja elmondott neki, Brandy tudta, hogy az a
lovassági menetoszlop, amelyet a dakoták megsemmisítettek, a Custeré
volt. Ő és az emberei voltak a folyó keleti oldalán. De mi történt
Custerrel, ha nem találták meg a halottak között? – tűnődött.
Cserbenhagyta őket is, és mentette az irháját? És ha az ő menetoszlopát
teljesen megsemmisítették, akkor az a csapat, amely Reno segítségére
sietett, biztosan a Benteené lehetett.
– Hol van most a hadsereg?
– A folyóra néző magas, füves dombokon, körülbelül félúton a sűrű
erdő, ahol először visszavonultak, és a patak között, amely mentén ide
jöttek. A két menetoszlop oda ásta be magát, és próbálnak fedezéket
építeni nyergekből és minden másból, ami megállítja a golyót.
És valószínűleg azon tűnődnek, hogy hol lehet Custer csapata,
gondolta Brandy.
– Virradatkor újra megtámadjuk őket – folytatta Tüzes Nyíl –, és
remélem, most is teljes győzelmet aratunk. Nincsenek jobb helyzetben,
mint azok a katonák, akiket teljesen nyílt terepen támadtunk meg.
Körbe vannak véve, és nincs vizük. A lőszerük sem tart ki sokáig. Csak
idő kérdése.
Brandy rosszul lett még a gondolatától is annak, hogy még egy
mészárlás következik, de mégis a szíve mélyén nem tudott haragudni a
dakotákra. A hadsereg kereste a harcot, ők támadták meg az indiánokat,
minden ok nélkül. A dakoták csak védték otthonaikat. Nem, ha bárkit is
lehet hibáztatni azért a szörnyű vereségért, amit a hadsereg aznap
elszenvedett, a szükségtelen vérontásért, akkor az Custer. A pokolba,
hova az ördögbe tűnhetett el az a nagyképű disznó? Ha tudná, ő maga
keresné meg.

***

248
 Másnap korán hajnalodott, ez volt a második leghosszabb nap az
évben. Brandy örült, mikor Tüzes Nyíl és a többiek ellovagoltak egy
kicsivel három után, mert a harcosok közül nagyon sokan egész éjjel
táncoltak, és a tamtamok vad dobolása, monoton énekük és
vérfagyasztó kiáltozásuk nemcsak hogy nem hagyta aludni, de az
idegeire ment. De Brandy most már nem is akart aludni. Míg Tüzes
Nyíl nincs itt, a hajnali szürkeség leple alatt elosont a táborból az
erdőbe, ahol a bátyja rejtőzött.
Mire a nap megjelent a horizonton, Brandy elérte a barlangot. Mikor
félretolta a szőlőágak sűrű függönyét, Paul meglátta, hogy ő az, és így
szólt:
– Hála Istennek, hogy visszajöttél. Már majdnem megőrültem, hogy
nem tudom, mi folyik odakint. Nem sokkal ezelőtt hallottam az első
lövéseket.
Brandy leült mellé, és odaadott neki egy darab sült nyúlhúst a
kosárból, amit magával hozott.
– Azok a lövések az innen délre húzódó hegyekből jönnek, Reno
odamenekült, mikor elment ebből az erdőből. Erősítést kapott egy
másik csapattól, azt hiszem, Benteen csapata lehet.
– Akkor Custer nem jött vissza az embereivel?
– Nem tudott, jobban mondva nem tudtak. Az egész csapatot
megölték. Nem sokkal azután történt, hogy Reno elmenekült ebből az
erdőből.
Paul megdöbbent. Egy pillanatig csak bámult Brandyre. Aztán
megkérdezte:
– Mindenkit megöltek?
– Igen.
– Hol a pokolban voltak?
– Az indián táborok legészakibb végétől keletre, egy teljesen nyitott
füves területen, ahol semmi sem védte őket. Az indiánok északról és
délről támadtak, és satuba fogták őket.
Egy hosszú pillanatig Paul némán tűnődött a rossz híreken.
Aztán keserűen így szólt:
– Hát, azt hiszem, Custer öccse és unokaöccse is itt volt, hogy részt
vegyenek az izgalmakban. Az az átkozott bolond! Fiatal fiúkat cipel
magával egy ilyen hadjáratra! Meg kellett volna akadályozni. És nem
249
kellett volna magával hoznia azt az újságírót sem, de tudod, Custer
mindig is szeretett a rivaldafényben lenni. Első kézből akart beszámolót
arról, hogyan irtotta ki az indiánokat. Nos hát elérte a halhatatlanságot,
de az a szegény újságíró soha nem fogja megírni a sztorit, a szegény
pára.
– Tüzes Nyíl azt mondta, hogy Custer nem volt velük, nem volt
senki közöttük, akinek hosszú szőke haja lett volna.
– Custernek már nem volt hosszú szőke haja. Tegnap már nem.
Mielőtt elindultunk az Abraham Lincoln-erődből, teljesen rövidre
vágta.
– Akkor szerinted ott volt a többiekkel?
– Miért kérdezed?
– Azt mondtad, hogy Custer már többször cserbenhagyta az
embereit, és hogy tudta, hogy Reno csapata szörnyű helyzetben van.
Úgy gondoltam, lehet, hogy felfogta, hogy milyen súlyos hibát követett
el, és elmenekült.
Paul végiggondolta, amit Brandy mondott, majd megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy Custer ilyen messzire menne. Erőszakos,
lobbanékony, önkényeskedő, de nem hiszem, hogy gyáva. Nem említett
Tüzes Nyíl egy férfit díszes szarvasbőr öltönyben? Ilyet viselt Custer.
– Nem. De nem is tettem volna fel ilyen kérdést, még akkor sem, ha
tudom, hogy mit visel Custer. Én nem tudhatom, hogy Custer csapata
volt, már elfelejtetted?
Paul összeráncolta a homlokát. Aztán megjegyezte:
– Gondolkodtam arról a férfiról, aki foglyul ejtett. Azt mondtad,
hogy már követett téged, és megtalált. Megpróbáltál elszökni?
– Igen.
– Es mit tett veled, mikor megtalált? Megbüntetett?
– Nem.
Paul hosszan nézte Brandyt, majd azt mondta:
– Furcsának találom. Abból, amit az indiánoknál láttam, csak azt
tudom levonni, hogy nagyon kíméletlenek. De ki ez a férfi?
– Dakota törzsfőnök.
Paul megkönnyebbülten sóhajtott.
– Ó, azt hiszem, már értem. Egy idősebb férfiról van szó. Úgy tekint
téged, mintha a lánya vagy talán az unokája lennél.
250
 Brandy elnevette magát.
– Nem egészen. Fiatal, jóképű és férfias.
Paul újra a homlokát ráncolta.
– Akkor milyen kapcsolatban vagy vele?
– Ő a férjem.
Paul úgy érezte, mintha belérúgtak volna. Felszisszent. Mikor
magához tért, azt mondta:
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem bántott.
– Nem is bántott soha semmiféle módon.
Paul egy pillanatig Brandyre bámult, majd megfogta a kezét, és
gyöngéden így szólt:
– Brandy, minden rendben van. Értem. Kényszerített téged, hogy...
feküdj le vele. Tudom, hogy nem a te hibád. Velem őszinte lehetsz.
Nem hibáztatlak téged. Nem kell semmit szégyellned. Ő viselkedett
úgy, mint egy állat.
Brandy nagyon dühös lett. Elrántotta a kezét, és mérgesen azt
mondta:
– Ő nem állat. Hanem ember. Csodálatos ember! És nem
kényszerített semmire. Én akartam, hogy szeretkezzen velem. Én
akartam feleségül menni hozzá. – Elhallgatott, hogy következő
szavainak még nagyobb hangsúlyt adjon. – Szeretem őt.
Mikor látta Paul elborzadt arcát, ugyanilyen dühös hangon folytatta:
– Ne nézz úgy rám, mintha elment volna az eszem! Nagyon jól
tudom, hogy mit beszélek. Nem vagyok már az az elkényeztetett
kislány. Felnőtt nő vagyok, aki tudja, hogy mit akar. És büszke vagyok,
hogy Tüzes Nyíl felesége lehetek.
Paul arcán a szörnyülködést felváltotta a megvetés. Mikor kinyitotta
a száját, hogy megszólaljon, Brandy beléfojtotta a szót.
– Nem! Ne mondj semmit. Tudom, mit gondolsz. Hogy én vagyok a
leghitványabb nő a földön, mert összeadom magam egy indiánnal, egy
„állattal”, ahogy te nevezted, egy „vademberrel. Nos, hadd mondjak
neked valamit. Tüzes Nyíl nemcsak hogy éppolyan ember, mint te, de
sokkal inkább ember, mint bármelyik fehér, akit ismerek. Olyan erős,
mint a szikla, s a legöntudatosabb ember, akivel valaha is találkoztam,
bátor és mindenre kész, mégis érzékeny és gyöngéd. Becsületes, és nem
tudja, mi a gőg vagy az önzés. – Brandy elhallgatott, látta, hogy bátyja
251
arca újabb érzést tükröz: a hitetlenséget. Talpra ugrott, és a barlang
bejáratához ment. – Hiába beszélek neked. Úgysem tudom
megváltoztatni a véleményedet. Gondolj, amit akarsz!
Mikor Brandy ki akart lépni a barlangból, Paul utánaszólt:
– Várj!
Brandy megfordult, teste szinte remegett a dühtől.
– Minden olyan hirtelen történt. És még soha nem láttalak ilyen...
ilyen... szenvedélyesnek.
– Azért, mert még soha nem szerettem senkit ennyire. Már
megmondtam, szeretem.
– Akkor gyere ide, és ülj le mellém, és mondj el mindent. Az
elejétől.
– Beletelik egy kis időbe.
Paul elmosolyodott, és így válaszolt:
– Nem megyek sehová. Ráérsz egész nap.
Ez előtt a mosoly előtt Brandy megadta magát. Olyan kedves volt,
olyan őszinte, hogy nem tudott tovább haragudni rá. Visszament, és
leült a bátyja mellé. Órákkal később még mindig mesélt, akkor éppen
arról beszélt, hogyan osztotta meg Tüzes Nyíllal az élményét a
naptáncban. Mindketten annyira elmerültek a történetben, hogy észre
sem vették, hogy a távolban elnémultak a puskák. Ekkor egy árnyék
takarta el a barlang bejáratát. Mindkettőjük lélegzete elállt, mikor
felnéztek, és meglátták, hogy Tüzes Nyíl áll a bejáratnál, az arca
nagyon nagy haragot tükröz.
Brandy felugrott, szörnyen megijedt, hogy Tüzes Nyíl valamit tesz
Paullal, a két férfi közé állt, és felkiáltott:
– Nem, ne bántsd őt! Ő a bátyám!
– Tudom, ki ő!
Tüzes Nyíl válasza megdöbbentette Brandyt, de aztán észrevette
Fürge Nyulat, aki ott állt a férfi mögött.
– Megígérted, hogy nem árulsz el! – mondta Brandy vádló hangon.
– Meg kellett mondanom – válaszolt az öregasszony, s előlépett
Tüzes Nyíl háta mögül. – Azt csak nem akartad, hogy itt hagyjuk?
– Miről beszélsz?
– Üzenetet kaptunk, hogy északról hatalmas hadsereg közeledik
felénk – mondta Tüzes Nyíl. – A törzsfőnökök tanácskoztak, és úgy
252
döntöttek, hogy nem maradunk itt. Fogy a lőszerünk. Azonnal
indulnunk kell!
Mikor Tüzes Nyíl elindult Paul felé, Brandy elkapta a karját.
– Kérlek, ne bántsd. Ha szeretsz, ne bántsd őt.
Tüzes Nyíl elrántotta a karját a lány szorításából, és megpróbált
nyugodtan válaszolni a lánynak:
– Én nem bántok fegyvertelen embereket. El akarom vinni innen.
– Úgy érted, hogy foglyul ejted? – kérdezte Brandy, s átváltott
dakota nyelvről angolra. – Ez még rosszabb, mintha itt rögtön
megölnéd.
– Nem akarom foglyul ejteni. Elviszem az erdőből a folyóhoz, ahová
nem ér el a préritűz, amit gyújtani akarunk köztünk és a támadó
hadsereg között. – Tüzes Nyíl félrelökte Brandyt, és mogorván így
szólt: – De most menj az utamból. Csak akadályozol.
Tüzes Nyíl fél térdre ereszkedett Paul mellett, aztán megfogta Paul
egyik karját, és a vállára tette. Paul tiltakozott:
– Tudok járni, ha valaki támogat.
– Az túl hosszú időbe telne – válaszolta Tüzes Nyíl. – Már mondtam.
Sietnünk kell.
Tüzes Nyíl kivitte Pault a barlangból, s átsiettek a napsütötte erdőn.
Paul megdöbbent a dakota erején, és hogy milyen gyorsan ment. Nem
tudhatta, hogy Tüzes Nyíl hozzászokott, hogy szarvast vigyen a vállán,
és az sem volt könnyebb. Mikor maguk mögött hagyták a fákat, Tüzes
Nyíl megállt, s körbenézett a folyóparton. Mikor nem látott senkit, a
folyó széléhez vitte Pault, és letette.
Egy darab papírt sodort arra a szél, Brandy lehajolt, és elkapta.
– Mit keres itt ez a pénz?
– Tele volt vele tegnap a csatamező – szólt Tüzes Nyíl – és ma a szél
a táboraink felé fújta.
Brandy Paul felé fordult, és kérdőn tekintett rá.
– Biztosan Custer embereinél volt – felelt Paul a szél abból az
irányból fúj. Tudod, nem kaptuk meg a pénzünket az Abraham Lincoln-
erődben. Custer úgy döntött, hogy visszatartja. Nem akarta, hogy az
emberek elköltsék Bismarck szórakozóhelyein.
És most már sehol sem fogják elkölteni, gondolta Brandy
szomorúan.
253
 Mióta Brandy elültette benne a gyanút azzal kapcsolatban, hogy
Custer esetleg elmenekült, és cserbenhagyta a saját embereit is, Paul
nem tudta elfelejteni. Most, még mielőtt Tüzes Nyíl elmegy, tudnia kell.
– Ugye, ott voltál tegnap a mészárlásnál?
Tüzes Nyíl megmerevedett, és sötét szeme villámokat szórt.
– Nem mészárlás volt! Hanem csata, amiben a társaidat legyőztük.
– Rendben – mondta Paul bocsánatkérő hangon. – Nem akartalak
feldühíteni. De valamit tudni akarok. Láttál a halottak között egy férfit,
akin szarvasbőr ruha volt? Nem mindennapi ruha. A zakója soros
gombolású volt.
– Igen, láttam ezt a felderítőt, mielőtt egy dakota levette volna róla a
ruháját. A fején érte a lövés, és a mellkasán, s egy kék-vörös zászló
mellett feküdt, a zászlón két fehér kard egymást keresztezte.
– Krisztusom! Az nem felderítő volt, hanem Custer! Ez az ő külön
személyes zászlaja.
– Nem, nem Hosszú Haj volt – tiltakozott Tüzes Nyíl. – Annak a
férfinak a haja olyan rövid volt, hogy már majdnem kopasz. Senki sem
akarta megskalpolni, bár bátran küzdött. Haj nélkül a skalpja értéktelen.
– Custer levágta a haját, mielőtt elindultunk erre a hadjáratra.
Majdnem kopaszra, csak egy kis haja maradt.
Tüzes Nyílnak eszébe jutott a szőke sörte a férfi fején. Hirtelen
felcsillant a szeme, és mosolyra húzódott a szája.
– Szóval Hosszú Haj, régi ellenségünk, halott – morogta magában. –
Igen, a tegnapi nap jó nap volt a dakoták számára.
Paul hallotta, hogy mit mond Tüzes Nyíl, komoran így válaszolt:
– Nem, Tüzes Nyíl, nincs igazad. Nagyon nagyot tévedtél. A tegnapi
nap volt a legrosszabb nap a sziú történelemben.
– Te bolond vagy! Megöltük régi ellenségünket, Hosszú Hajat. Nagy
győzelmet arattunk.
– Pontosan így van. Én is erről beszélek. Túl nagy győzelmet
arattatok. Indián sereg még soha nem verte meg ennyire az amerikai
hadsereget. Az amerikai nép soha nem fogja ezt nektek megbocsátani.
Ha legalább néhány embert életben hagytatok volna, egészen más lenne
a helyzet. De a ti győzelmetek teljes volt. A nép megdöbben, mikor
meghallja a hírt. És az időzítés is nagyon rossz. Épp most ünnepli az
ország centenáriumát, a századik születésnapját. A patriotizmus nagyon
254
erős. Az újságok mészárlásról fognak írni. S a nép dühösen fog
bosszúért kiáltani, és a hadsereg boldog lesz, hogy megbüntethet titeket,
mert ezt a szörnyű vereséget soha nem fogják elfelejteni. És Hosszú
Haj? Az ő halála sem segít nektek, az amerikai közvélemény imádta őt.
A hibáit soha nem vették észre, és most, hogy még tragikus halálát is
hozzáteszik a legendájához, hősként fogják tisztelni. A néped sorsa meg
van pecsételve, Tüzes Nyíl. Soha nem lesz egyetlen perc nyugtotok
sem. Vadászni fognak rátok, s addig üldöznek titeket, míg már nem lesz
hová mennetek. És az amerikai nép ezzel sem lesz megelégedve. Le
akar majd törölni titeket a föld színéről, mint ahogy ti tettétek a lovas
katonákkal. Nem, a tegnapi nap nem volt nagy nap. Ez a nap volt a
kezdete nemzeted halálának.
Paul tudta Tüzes Nyíl komoly és okos tekintetéből, hogy a
törzsfőnök megfontolja, amit mondott. Elhallgatott, hogy időt adjon a
dakotának arra, hogy meg tudja emészteni a hallottakat, majd
hozzátette:
– Biztosan nem akarsz Brandynek ilyen életet. Üldözöttként élni,
mint egy vadállat. Nem akarhatod, hogy vállalja veled ezt a sorsot.
Engedd, hogy itt maradjon velem, s én biztonságban hazaviszem.
Tüzes Nyíl felfogta, hogy minden, amit Paul mond, igaz, s abban a
pillanatban megint eszébe jutott a látomása. Bármennyire is nem akart
Brandyről lemondani, tudta, hogy az ő érdekében meg kell tennie.
Megfordult, és ránézett, sötét szeme telve szeretettel s vágyódással, és
így szólt:
– A bátyádnak igaza van. Nagyon veszélyes lenne számodra, ha
továbbra is velünk maradsz. Vissza kell menned vele.
Egy pillanatig Brandy nem akart hinni a fülének. Aztán hirtelen
haragra lobbant, és kitört:
– A fenét fogok visszamenni vele! Ezt egyszer már megbeszéltük!
Hetekkel ezelőtt megmondtam neked, hogy nem megyek vissza!
– A dolgok azóta megváltoztak.
– Semmi sem változott. Nem megyek vissza, és kész!
Tüzes Nyíl Paulra nézett, és így szólt:
– Talán te meg tudod győzni. – Furcsa mosoly játszott az ajkán. – Én
attól tartok, nem sok sikerrel próbálom meg irányítani. Azt teszi, amit
akar.
255
 Ha esetleg Paulban lett volna még bármilyen ellenséges érzés Tüzes
Nyíllal szemben, semmivé foszlott volna, mikor látta a hatalmas
szerelmet a dakota szemében. És most, hogy azt is bevallotta, tehetetlen
Brandyvel szemben, Paul valamiféle testvéri érzést kezdett táplálni
iránta.
– Nem, én nem tudom rábeszélni semmire – válaszolta Paul fanyar
mosollyal. – Én sem tudtam soha semmit kezdeni vele. Olyan makacs,
mint az öszvér.
A két férfi tekintete egyetértően találkozott, miközben Brandyben
tovább forrt a düh. Aztán Tüzes Nyíl Brandy-hez fordult.
– Magatokra hagylak titeket, hogy elbúcsúzzatok. De ne időzz
sokáig. A többi törzs már tábort bont.
Mikor Tüzes Nyíl és Fürge Nyúl elment, Brandy leült a bátyja mellé
a folyópartra. Egy pillanatig csendben ültek, egyik sem tudta, hogyan
lehetne úgy elbúcsúzni, hogy az ne fájjon. Aztán Brandy megkérdezte:
– Mesélsz majd a katonáknak rólam, mikor majd itt megtalálnak?
– Nem, dehogy.
– Hogy fogod megmagyarázni a sínt a lábadon, s azt, hogyan jöttél
az erdőtől a folyóig?
– Majd azt mondom nekik, hogy egy indián öregasszony rám talált,
és megsajnált.
– Szégyellsz engem? Ezért nem mondod el nekik az igazságot?
– Nem szégyellek, Brandy. Büszke vagyok rád. És nincsenek rossz
érzéseim Tüzes Nyíllal kapcsolatban sem, mióta találkoztam vele.
Igazad volt – különb, mint a többi ember. Éreztem. És tudtam volna,
hogy törzsfőnök, akkor is, ha nem mondod meg. Csak rá kell nézni. De
azt hiszem, ezt mások nem értenék meg. Olyanok lennének, mint én az
első percben. És én képtelen lennék arra, hogy csak álljak és bámuljak,
miközben téged szidnak.
– És anya és apa? Mit fogsz nekik mondani?
– Azt hiszem, nekik sem mondok semmit, ugyanebből az okból.
Mellesleg, már belenyugodtak, hogy meghaltál. Ezt talán könnyebben
elfogadják, mint azt, hogy az indiánokkal élsz. Nagyon aggódnának,
hogy milyen szörnyű dolgok történhetnek veled.
– Igen, azt hiszem, igazad van – egyezett bele Brandy szomorúan.
Paul hosszan, tűnődve nézett Brandyre, majd megkérdezte:
256
 – És te? Ha Tüzes Nyíl meghal, visszatérsz?
Ezzel a lehetőséggel eddig Brandy még soha nem akart szembenézni,
s most először komolyan elgondolkodott rajta. Meglepődött, mikor
megértette, hogy a válasza nem, hogy akkor is itt marad. Most már ez
volt az ő világa, nemcsak Tüzes Nyílé, de az övé is. A dakoták most
már az ő népe. Eltűnődött azon, vajon mikor választott így, mikor
döntött úgy, hogy ehhez a néphez lesz hűséges. Akkor történt vajon,
mikor Tüzes Nyíl megosztotta vele lelki élményét a naptánc alatt? Vagy
tegnap történt, mikor fegyvert emelt honfitársára, hogy megvédje
Hajnalcsillagot és Sebesen Futó Szarvast? Vagy talán később, mikor
Paul Fürge Nyulat megsértette, és ezzel feldühítette őt, vagy mikor Paul
nem akart a szemébe nézni akkor, mikor megkérdezte, tudta-e, hogy
asszonyok és gyerekek is vannak a faluban? Nem, egyik esemény sem
volt egyedüli oka a változásnak. Hanem ezek együtt. Tulajdonképpen a
változás már abban a pillanatban megkezdődött, mikor Tüzes Nyíl
idehozta, a dakoták közé. Nem egyetlen lépéssel lépett át egyik világból
a másikba. Hosszú és fájdalmas volt az út.
Brandy mélyen Paul szemébe nézett, s aztán válaszolt.
– Nem, nem megyek vissza. Soha.
– Tudtam, hogy ezt fogod válaszolni. És most el akarok neked
mondani valamit, amit úgy éreztem, tudnod kell. A behívóm
szeptemberben lejár. Nem fogok újra jelentkezni a hadseregbe.
– Miért? Mert nem akarsz szemtől szembe kerülni Tüzes Nyíllal egy
csatában?
– Bevallom, ez is eszembe jutott, de ennél mélyebb okai vannak.
Már tegnap éjjel is elgondolkodtam rajta, mikor még nem is tudtam,
hogy a férjed. Mikor teljesen egyedül ültem abban a sötét barlangban, s
fogalmam sem volt, hogy a többiek élnek vagy halnak, elkezdtem
gondolkodni. Mi az ördögöt keresünk mi itt? Ez nem a mi földünk. És a
dakoták nem tettek semmi rosszat. Mi szegtük meg a szerződést. És az a
kérdés, amit feltettél nekem: hogy tudtam-e, hogy nők és gyerekek is
vannak a faluban? S ekkor minden világossá vált számomra. Nem
tudnék asszonyokat és gyerekeket ölni, elveszíteném az
önbecsülésemet. Nem, ki akarok kerülni ebből az átkozott hadseregből,
még mielőtt olyat tennék, amit örökre szégyellnem kellene.
Brandy megsimogatta a bátyja arcát, s gyöngéden válaszolt:
257
 – Örülök, hogy így döntöttél – magamért, a választott népemért és
érted. – Előrehajolt, s megcsókolta az arcát. – Isten veled.
Paul szeme könnybe lábadt. – Isten veled.
Brandy felállt, s elindult szomorúan, a bátyja tekintetével kísérte.
Aztán mielőtt eltűnt volna a folyó kanyarulatánál, utánakiáltott:
– Mondd meg Tüzes Nyílnak, hogy sok szerencsét kívánok neki!
Brandy visszafordult, integetett, és visszakiabálta:
– Megmondom!
Mielőtt Brandyt elnyelte volna a folyó kanyarulata, Paul felfogta,
hogy igazán nagyon büszke rá. Az ő kicsi húgából egy különleges fiatal
nő lett.
Egy órával később Pault megtalálta egy felderítőcsapat, amelyet
Reno küldött ki, s visszavitték a hegyekbe, ahol Custer nagyszerű
Hetedik Lovasságának megtépázott maradványai nyalogatták a
sebeiket. Ott, a többi tiszttel együtt figyelte, ahogy a dakota törzsek
elvonulnak, egyik a másik után, egy lovasegység pontosságával – több
ezer férfi, nő és gyerek, néhányan lovon, mások gyalogosan, lovaik
teherhordókat húztak, amelyek súlyosan meg voltak rakva háztartási
eszközökkel és sátorlapokkal. Paul ekkor látta utoljára a húgát és
fogadott törzsét a gomolygó fekete füstfelhőn keresztül, ahogy
kanyarogtak felfelé a hegyek lábától a Nagy Szarv Hegység havas
csúcsai felé.

26.

A dakota törzsek a Zsíros Fűnél aratott győzelem után nem maradtak

együtt, miután elérték a Nagy Szarv Hegységet. Szétváltak, és
elindultak más-más irányba. Tüzes Nyíl öreg pártfogója, Örült Ló
mellett maradt, és a két törzs átkelt a Powder folyó medencéjén, és a
Grand River északi ágától néhány mérföldnyire telepedtek le, a dakoták
szeretett Fekete-hegységétől északra. A nyár viszonylag csendben telt
el, nem tudták, milyen nagy izgalmat keltett az országban győzelmük,
eközben Crook és Terry tábornok seregei, amelyeket sebtében

258
megerősítettek a feldühödött Sheridan csapatával, újra és újra átkutatták
a Powder folyó országát, de nem találtak a dakotákra.
Augusztusban történt, hogy Tüzes Nyíl belépett a sátrukba, és
Brandy látta gondterhelt arcán, hogy rossz hírt kapott.
– Ülj mellém – mondta –, és mondd el, mi bánt.
Tüzes Nyíl leült mellé az ágyra.
– Újabb szerződést kötöttek a rezervátumbeli törzsfőnökökkel. A
sápadtarcúak megkapták, amit egész idő alatt akartak, azt, amiért olyan
keményen küzdöttünk a Rosebudnál és a Zsíros Fűnél, amit meg
akartunk védeni. Ebben a szerződésben visszavették az egész Powder
folyó országát a Fekete-hegységgel és a hozzá tartozó területekkel
együtt.
Tüzes Nyíl kezével az ágyra csapott, és dühösen folytatta:
– Azoknak a törzsfőnököknek nincs joguk ahhoz, hogy a fehérekkel
egyezkedjenek! Ez törvénytelen. A Laramie-erődben kötött szerződést
csak az összes dakota törzs felnőtt férfiak háromnegyede változtathatja
meg, ha úgy szavaznak.
– Nem gondolod, hogy a washingtoni megbízottak nagy nyomást
gyakoroltak a törzsfőnökökre?
– Igen, tudom, hogy nemcsak megvesztegették, de meg is
fenyegették őket. De akkor is... – Nem fejezte be a mondatát.
Brandy kezébe fogta Tüzes Nyíl kezét.
– Nem számít, a törzsfőnökök mit tesznek, vagy mit nem tesznek,
ezért ne pazarold arra az erődet, hogy megharagszol rájuk. Az
amerikaiak úgyis mindig megkapják, amit akarnak. És még szerződés
sem kell nekik hozzá.
– Tudom. Csak arról van szó, hogy én úgy érzem, a törzsfőnökök
elárulták azokat a dakota harcosokat, akik elestek a csatákban.
– Talán igen. De ez az ő lelkiismeretüket terheli, és nem a tiédet.
– Igen, és ez a szerződés az én életemen semmit nem változtat.
Én még mindig szabad dakota vagyok. Ott élek, és ott vadászom, ahol
akarok.
–
Néhány héttel később egy dakota futár érkezett a táborba azzal a
riasztó hírrel, hogy a szomszéd falut, Amerikai Ló faluját megtámadták.
Tüzes Nyíl és Őrült Ló csapataikkal azonnal a segítségére siettek.
259
Sajnos, mire megérkeztek, a falut már elfoglalták, és a hadsereg
erősítést kapott, így a két törzsfőnök nem mert harcba bocsátkozni.
Visszatértek a táboraikba, és továbbköltöztek.
Októberben Tüzes Nyíl és Őrült Ló üzenetet kapott, hogy Miles
tábornok – aki Terry tábornok helyére lépett – megkörnyékezte Ülő
Bikát és Sirályt, hogy adják meg magukat, és vonuljanak be a
rezervátumba, Összehívtak egy tanácskozást, de az félbeszakadt, és
csatával fejeződött be. Ettől kezdve a hadsereg még jobban szeretett
volna bosszút állni a dakotákon, ahol csak tudták, feldúlták a falvakat,
és a téli hónapokban is folytatták a háborút, ezt eddig még soha nem
tették.
Aztán novemberben Őrült Ló táborában megjelent egy csapat
szánalomra méltó megtépázott cheyenne, és menedéket kértek. Ennyi
maradt Tompa Kés törzséből; a Nagy Szarv Hegységben táboroztak,
mikor a hadsereg rajtuk ütött, majdnem mindenkit megöltek, és
lerombolták a falujukat. Aznap este, mikor Tüzes Nyíl visszatért Őrült
Ló sátrából, hosszú ideig csak ült, és komoran tűnődött. Végül
megkérdezte Brandy-től:
– Hallottál már MacKenzie ezredesről?
Brandy végigkutatott az emlékeiben, majd így válaszolt:
– Igen, azt hiszem. Lovassági tiszt, hírhedt indiánüldöző, az
erőszakosságáról híres. Azzal szerzett nevet magának, hogy ő okozta a
comanchok bukását. Miért kérdezed?^
– Ő volt az a tiszt, aki a Tompa Kés tábora elleni támadást vezette.
Azt mondják, hogy Crook lovas katonáit vette át. Úgy hívják őt, a
Medvebőr, mert ő és az emberei vastag bundákat viselnek. – Tüzes Nyíl
egy pillanatra elhallgatott. – A cheyennek azt állítják, hogy őt nem
érdekli, hogy megadják magukat, el akar pusztítani mindent és
mindenkit. Sok indiánt megöltek, asszonyokat is, és gyerekeket is, a
sátraikat porig égették. A lovas katonák még a lovakat is megölték.
Aznap este, mikor Tüzes Nyíl már aludt, Brandy ébren feküdt, és
töprengett a híreken. Arra emlékezett, hogy MacKenzie úgy törte meg a
comanchokat, hogy állandóan üldözte őket, mindig menekülniük kellett,
még arra sem volt idejük, hogy vadásszanak, s annyira kimerültek, hogy
sokan lassan éhen haltak. S aztán eszébe jutott valami, és a vér
megfagyott az ereiben: „Ha ki akarod irtani a tetveket, öld meg a
260
serkéket.” Sheridan vagy MacKenzie mondta ezt a szörnyű dolgot azzal
kapcsolatban, hogy hogyan lehet hatékonyan küzdeni az indiánok ellen?
Nem számít, melyikük mondta. Az egyik a parancsokat adta, a másik a
csatamezőn gyilkolt. Brandynek hányingere volt. Tompa Kés
megtizedelt törzsének túlélői is ezt mondták. A hadsereget nem az
érdekelte, hogy megadják magukat, s nem is csak egyszerűen meg
akarták büntetni a dakotákat. Teljesen meg akarták semmisíteni a
dakota nemzetet – férfiakat, asszonyokat és gyerekeket –, és
bármennyire is nem szívesen vallotta be magának, attól tartott, hogy az
amerikai nép teljes támogatását nyújtja ehhez.
Az elkövetkező hónapokban a hadsereg állandóan zaklatta azokat az
indiánokat, akik nem voltak hajlandók bevonulni a rezervátumba. Úgy
tűnt, Tüzes Nyíl és Őrült Ló a fő célpontjuk. Amint letelepedtek egy
helyen, máris menekülniük kellett tovább és tovább. Aztán január
nyolcadikán a hadsereg felfedezte táboraikat a Farkas-hegységben egy
dühöngő hóviharban.
Tüzes Nyíl és Őrült Ló azonnal lóra parancsolták az embereiket, és a
katonák elé lovagoltak, Brandy még az üvöltő szélben is hallotta a
puskaropogást és a hadsereg tüzérségének félelmetes hangjait. A csata
egész nap folyt a kavargó hóban. Ekkor Tüzes Nyíl és Őrült Ló üzenetet
küldött az asszonyoknak, hogy bontsanak tábort, és induljanak el, míg
ők fedezik a menekülésüket.
Ezt az éjszakát Brandy soha nem felejti, térdig érő hóban
gyalogoltak, sötétben, s megpróbálták a teherhordókat húzó lovakat
vezetni. Az örvénylő hó csípte az arcát, a kezei bénák voltak a hidegtől,
s a lábai mint két jégtömb, annak ellenére, hogy szőrmével kibélelt
mokaszint viselt. Néhányszor átadta a gyeplőt Holdasszonynak vagy
Fürge Nyúlnak, akik két oldalán vezették a lovaikat, és hátrament a
teherhordóhoz, hogy megnézze, Hajnalcsillag és Sebesen Futó Szarvas
jól vannak-e, megigazította rajtuk a bivalybőröket, melyekbe jól
bebugyolálta őket. Valahányszor csak látta, hogy Hajnalcsillag a
kisbaba bölcsője fölé hajol, hogy védje a jeges szelektől, Brandy újra
haragot érzett a kegyetlen, szívtelen emberek iránt, akik békés falvakat
támadnak meg a legnagyobb tél idején, s az asszonyokat és gyerekeket
kiűzik a dühöngő hóviharba. A düh tartotta benne az erőt azon az
éjszakán.
261
 A reggel megérkezett, de a menetelés napvilágnál sem volt jobb. A
hó olyan sűrűn esett, hogy Brandy csak pár lábnyira látott. Vakon
menekültek, Brandy azt sem tudta, hol vannak, de úgy gondolta, hogy
elhagyták a hágót, amelyen keresztül elindultak, mert a szél itt sokkal
erősebb volt, olyan erősen fújt, hogy szinte visszalökte, de már nem
üvöltött. Visított, mint egy megtébolyodott nő.
Brandy hirtelen észrevette, hogy Fürge Nyúl nincs mellette.
Megállította a lovát, és elindult visszafelé az öregasszony nyomain.
Guggolva haladt, és kezével az őrülten kavargó havat túrta. Aztán
belebotlott valamibe, amit félig betemetett a hó, s megkönnyebbülten
kiáltott fel, és lázasan söpörte félre a havat.
Mikor letérdelt Fürge Nyúl mellé, s felültette, és a mellén ringatta, az
öregasszony ezt motyogta:
– Nem, ne állj meg miattam. Lemaradsz a többiektől. Menj. Hagyj itt
engem.
– Soha nem tennék ilyet!
– Öreg vagyok, és fáradt. Mindenkit hátráltatok. Menj. Hagyj itt. Az
indiánok így tennének.
– De én nem vagyok indián. Már elfelejtetted?
– De igen. Minden nappal igazibb dakota válik belőled.
– Olyan indián soha nem leszek, aki hagyja, hogy meghaljon a
barátja, nem számít, milyen öreg! – válaszolta Brandy szenvedélyesen.
Fürge Nyúl tiltakozásait figyelembe sem véve, Brandy talpra
segítette az öregasszonyt, aztán egyik kezével erősen tartotta, míg a
másikkal a teherhordóját tapogatta, míg nem talált egy halom
bölénybőrt. Beletelt egy kis időbe, míg ki tudta kötni a nyersbőr
szíjakat, amelyek a bőröket a teherhordón tartották – a szíjak teljesen
megfagytak, és
Brandy ujjai is teljesen bénák voltak –, de végül sikerült Fürge
Nyulat bebugyolálni bőrökkel.
– Nem tudod az én lovamat és a sajátodat is vezetni – mondta Fürge
Nyúl. – Hagyj itt. Most már nem fogok megfagyni. Ha elmúlik a
hóvihar, majd utánatok megyek.
– Már megmondtam. Nem hagylak itt.
– Te vagy a legmakacsabb ember, akivel valaha is találkoztam! –
mondta az öregasszony bosszankodva. – Hajnalcsillaggal és Sebesen
262
Futó Szarvassal kellene törődnöd. A kezedben van az életük. Én csak
egy haszontalan öregasszony vagyok.
– Nekem szükségem van rád.
– Már nincs szükséged rám. Mindent, amit tudok, már megtanítottam
neked.
– Nemcsak azért lehet szükségünk valakire, mert kapunk tőle
valamit. Szükségem van rád, mert szeretlek.
Brandy Fürge Nyúlból csak a szemét láthatta. Úgy, mint ő és a többi
asszony, az öreg indián is egy takarót csavart a feje köré, és
bebugyolálta az arcának első részét is. Brandy látta, hogy egy könny
buggyan ki a szeméből, majd megfagy magas arccsontján.
– Te sírsz! – kiáltott fel döbbenten.
Fürge Nyúl dühösen kitörölte a könnyet a másik szeméből, mielőtt
az is kibuggyant volna, és megszólalt:
– Igen, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Azt
hiszik, hogy én olyan kemény vagyok.
Brandy elmosolyodott az arcára tekert takaró alatt. Igaz, amit Fürge
Nyúl mond. A törzs minden asszonya félt tőle, és ha az igazság
kiderülne, Hajnalcsillag és Holdasszony már nem nagyon tartana a
szigorú öregasszonytól. Brandy gyöngéden lesöpörte az asszony inas
arcára fagyott könnycseppet.
– Megígérem, hogy nem mondom el senkinek. Lesz még egy
titkunk. Ezért vannak a barátok.
Brandy még szorosabban bebugyolálta Fürge Nyulat a bőrökbe,
aztán az öregasszony lovához ment, és megfogta a gyeplőjét. Ekkor
vette észre, hogy a szél alábbhagyott, és a hó sem hull olyan sűrűn. Ki
tudta venni saját teherhordójának és az elé fogott lónak a halvány
körvonalait. Keresztülszántott a havon, míg a lovához nem ért. Majd
ellenőrizte, hogy Hajnalcsillag és Sebesen Futó Szarvas jól vannak-e,
aztán felkapta a saját lova gyeplőjét is.
Nehéz volt két lovat vezetni, mert mindkettő kimerült volt, fázott, és
nem akart továbbmenni. Az állatok nemegyszer megálltak, s addig
kapálták a havat, míg elő nem bukkant egy kis barnás fűcsomó alóla, és
Brandynek várnia kellett, míg megették – ezt igazán nem sajnálta tőlük,
legalább szereztek egy kis erőt a továbbhaladáshoz. Azon csodálkozott,

263
hogy ő maga honnan veszi az erőt. Néha már nem akart mást, csak
lefeküdni a hóban, és aludni.
Dél körül az ég kitisztult, és ragyogó nap sütött le rájuk, a fehér hó
fájdalmasan verte vissza a fényét. Brandy kesztyűs kezével
beárnyékolta a szemét, s látta, hogy amerre csak néz, asszonyok
lovaikkal és teherhordóikkal a széles prérin, és sehol egy fa. És
harcosokat sem látott.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Hajnalcsillag a teherhordóról.
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza Brandy.
– Te vagy a törzsfőnök felesége – jegyezte meg Hajnalcsillag.
– Hát ez nem jelenti azt, hogy nekem kell döntenem – válaszolt
Brandy, s egy kicsit megrémült, mert a szíve mélyén úgy érezte, hogy
mégis ő a felelős a többiekért.
– Van egy jó táborhely odafent a hegyekben, erdőkkel és ivóvízzel –
mondta Fürge Nyúl, s lemászott a teherhordóról. – Már táboroztunk ott
télen. – Odament Brandyhez, és kinyújtotta a kezét. – Most már tudom
vezetni a lovamat. Kipihentem magam.
Brandy átadta a gyeplőt neki, és odakiáltott a csapatnak:
– Indulunk a hegyekbe!
Szavait még visszhangozta az éles, kristálytiszta levegő, mikor
odahajolt Fürge Nyúlhoz, és odasúgta neki:
– Mondtam, hogy nem vagy haszontalan. Ha te nem vagy, nem
tudtuk volna, hogy mit tegyünk, merre menjünk.
Abban a pillanatban az öregasszony nagyon érezte az éveinek súlyát,
de ennek ellenére az arca felragyogott az örömtől.

Nem sokkal azután, hogy az asszonyok felállították a tábort a

hegyekben, megérkezett Tüzes Nyíl, Őrült Ló és harcosaik, teljesen
kimerülten, félig összefagyva. Szőrmesapkájuk alatt a szemöldöküket
zúzmara borította, az arcuk fekete volt az ágyúfüsttől. Mikor Tüzes Nyíl
leszállt a lováról, Brandy megpróbált nem nézni a lovakra, amelyeket
elvezettek a sátra mellett. Tudta, hogy a lovak hátán összetekert
bivalybőrök azoknak a holttestét rejtik, akiket megöltek a harcban, mert
a dakoták hazahozzák a halottaikat is, nemcsak a sebesülteket, ha
lehetséges. Tüzes Nyíl berohant sátrukba, már alig várta annak melegét,
de Brandy arra az asszonyra figyelt, aki fájdalmasan felsírt, mikor
264
felfedezte, hogy férje a halottak között van. Brandy szíve elszorult,
erősen magához ölelte Tüzes Nyilat, mintha attól félne, hogy a halál
innen is el tudja lopni.
Később Tüzes Nyíl elmesélte neki, hogy a hóvihar befedte a
nyomaikat, és nem hiszi, hogy a hadsereg még egyszer rájuk talál. De
ahogy a napok teltek, Brandy mégsem érezte magát biztonságban új
otthonukban. Szörnyen félt, hogy egyszer csak berohan egy felderítő a
táborba, és közli velük, hogy a lovasság megint itt van a nyomukban.
Halálosan elege volt abból, hogy állandóan üldözik őket, mindig
menekülniük kell, egyetlen perc nyugtuk sincs. Az egész törzs kimerült
volt, és éheztek, mert az állandó költözés miatt nem tudták megtartani
az őszi vadászatot. De furcsa módon az üres gyomra nem zavarta
annyira Brandyt, mint az állandó aggódás. Vágyott arra, hogy egy békés
helyen éljen, és soha ne kelljen félnie. Ez a sóvárgás olyan erős volt,
hogy másra sem tudott gondolni éjjel és nappal.

Egyik este, mikor kényelmes sátrukban ültek a tűz mellett, Tüzes

Nyíl hirtelen bejelentette:
– Még egyszer megkeresem a látomásomat.
Brandy megdöbbent.
– De hát miért?
– Rájöttem, hogy igazad van, a nyíl tüzes vége, amely letörik, és a
földre esik, nem a halálomat jelenti. A naptánc óta nagyon sok csatában
vettem részt. Mindig a legveszélyesebb helyeken harcoltam. Körülöttem
emberek estek el. És mégis, még egy karcolást sem kaptam. Azt
hiszem, a kettétörő nyílnak más jelentése van, és ezekben a nehéz
időkben szükségem van a Nagy Szellem irányítására. Remélem, ez
alkalommal teljesen egyértelmű lesz, hogy ő mit kíván tőlem. Holnap
indulok, és megkeresem a látomásomat.
– Holnap? – kérdezte Brandy rémülten. – De hiszen fagy odakint!
– Akkor is ilyen idő volt, mikor először indultam a látomásom
keresésére, és még alig voltam több, mint egy kisfiú. És az a hely sem
volt messze innen. Ezért várok most ilyen sokat tőle. Megismétlem a
látomáskeresésemet ugyanazon a helyen és ugyanabban az évszakban.
–

265
 Tüzes Nyíl másnap reggel elindult, csak a kését, egy kovakövet és a
varázsfüves zacskóját vitte magával. Brandy méltatlankodott, mert egy
bivalybőrt vagy egy takarót sem vitt, csak a szarvasbőr ruháját viselte.
Aggódott miatta. De furcsa módon nem azért, mert kitette magát az
elemek kényének– kedvének. Attól félt, hogy egy katonai őrjárat
rábukkanhat így egyedül és fegyvertelenül.
A negyedik estén visszatért, hirtelen és váratlanul jelent meg a
sátrukban. De Brandy abban a pillanatban tudta, mikor ránézett, hogy
sikerrel járt. Arcáról eltűnt a feszültség, hónapok óta nem látta ilyen
nyugodtnak.
Mikor lehajolt, hogy megcsókolja Brandyt, az asszony kitért a csókja
elől, hátralépett, és így szólt:
– Nem! Először mondd el, mit láttál.
Tüzes Nyíl elnevette magát felesége türelmetlenségén.
– Üljünk le.
Lekuporodtak az ágyra, és Tüzes Nyíl sötét szeme izgatottan
csillogott.
– Ma reggel láttam meg a látomásomat, napkeltekor. Láttam, hogy
egy lángoló nyíl emelkedik ki egy sötét felhőből, amelyet villámok
szegélyeznek, és átsuhan az égen. Aztán a tüzes vége letört, és leesett a
földre.
– Igen, igen, ezt már ismerem – szakította félbe Brandy türelmetlenül
– De volt még valami, nem?
– De igen, volt. Azt hiszem, már régebben is ott volt, csak nem
vettem észre. Mindig a nyíl tüzes végére figyeltem. De ez alkalommal
láttam, hogy a nyíl másik fele továbbsuhan az égen, majd eltűnik a
napban, és a hegye nem éles, hanem lekerekített. Vadásznyíl lett belőle,
nem harci nyíl.
– Soha nem tudtam, hogy van a kettő között különbség.
– A harci nyilat úgy hegyezzük meg, hogy nehezen lehessen kihúzni.
– És szerinted ez mit jelent?
– Most már nem találgatok. Biztosan tudom a jelentését, kétség nem
férhet hozzá. Először azt jelentette, hogy legyek erős harcos, nagy
törzsfőnök. De most a Nagy Szellemnek más tervei vannak velem. A
vadásznyíl a béke jele. Mostantól kezdve ennek jegyében szolgálom a
népemet.
266
 – Ez azt jelenti, hogy megadod magad, hagyod, hogy rezervátumba
vigyenek? – kérdezte Brandy csalódottan. Tüzes Nyíl szenvedélyes
függetlenségét szerette a legjobban benne.
– Nem, nem azt jelenti. Soha nem adom fel a szabadságom, és nem
hiszem, hogy a Nagy Szellem ezt akarná tőlem.
– Akkor mi a terved?
– Kanadába költöztetem a törzsemet. Ez azt jelenti, hogy fel kell
adnunk értékes vadászterületeinket itt, a Powder folyó országában, de
szabadok leszünk, és többé nem fog üldözni minket a hadsereg. A Nagy
Anya Kanadában mindig jobban bánt az indiánokkal, mint ennek az
országnak a vezetői, és az ottani törzsek jól kijönnek a vörös kabátos
lovas katonákkal. Nem olyanok, mint ennek az országnak a katonái,
akik nem értik meg, hogy mi szabadok akarunk lenni.
Brandy úgy érezte, hogy imái meghallgattattak.
– És Őrült Ló? Ő is jön a törzsével?
– Nem. Már elmondtam neki, hogy döntöttem, és ő azt mondta, hogy
nem hagyja itt a Powder folyó országát. Túlságosan szereti a régi
vadászterületünket. De nem táplál irántam rossz érzéseket. Elmondja
majd a törzsben is, hogy aki velem akar jönni, hogy új otthonra leljen
Kanadában, megteheti, és én is elmondom a törzsemben, hogy aki itt
akar maradni, maradhat Őrült Lóval. Elválásunk is olyan lesz, mint
amilyen a kapcsolatunk mindig is volt, szívélyes, és tiszteletben tartjuk
a másik kívánságát.
Tüzes Nyíl átölelte Brandyt egyik karjával, és magához húzta.
– És neked mi a véleményed a tervemről?
Brandy szeme ragyogott a boldogságtól.
– Szerintem csodálatos terv.
– Akkor készen állsz arra, hogy becsomagolj a holnapi hosszú útra?
– Holnap? – ismételte meg Brandy elképedve. – De még tél van.
Nem várunk tavaszig?
– Nem. A hadsereg nem számít arra, hogy útnak indulunk tél
közepén – nagyon nagy távolság ez a hóban és hidegben. Ha várunk
tavaszig, akkor őrizni fogják a határt, hogy megakadályozzanak minket
abban, hogy átszökjünk. Nincs sok lőszerünk. Ami maradt, azt
vadászatra akarom felhasználni, nem háborúskodásra.

267
 Brandy megértette, és igazat adott Tüzes Nyílnak. Minél hamarabb,
annál jobb, legalább nem kell annyit aggódnia neki sem.
– Igen, egyetértek veled, és valószínű, hogy nagyobb hóviharba már
nem kerülhetünk, mint amilyenen már keresztülvonszoltuk magunkat a
hadsereg legutóbbi támadásakor. Ha ezt túléltük, túlélünk mindent.
Felnézett, és látta Tüzes Nyíl örömtől csillogó szemét. Majd a férfi
elmosolyodott. Brandy szívverése elállt, majd vadul dobogni kezdett.
Tudta, mit jelent ez a mosoly, s ő is éppúgy vágyott a férfira, mint
ahogy Tüzes Nyíl mosolyából ítélve a férfi őrá.
Felállt, s felállította Brandyt is, majd lassan levetkőztette, s minden
egyes testrészét, amelyet kibontott a ruhából, megcsókolt. Ajkaik
minden érintése, kezeik minden egyes simogatása csak fokozta
vágyukat. Aztán Tüzes Nyíl kibontotta a lány haját, és a vállára
borította, mint egy finom selyemköpenyt. Egy pillanatig csak állt,
elbűvölte a látvány, ahogy a tűz fénye játszott a vörösbarna fürtökön.
– Megbabonáztál – morogta a vágytól érdes hangon. – A rabod
vagyok. – Előrelépett, hogy a karjaiba kapja, de Brandy finoman eltolta.
– Nem. Én is látni akarlak téged.
Tüzes Nyíl mozdulatlanul állt, miközben Brandy fején át lehúzta róla
szarvasbőr ingét, meztelen mellét szándékosan a férfi mellkasához
súrolta, s elmosolyodott, mikor hallotta, hogy a férfi felszisszen. Mikor
minden ruha lehullott róla, Brandy a sarkaira kuporodott, és felnézett a
férfira. Tüzes Nyíl úgy állt ott, mint egy csodálatos bronzszobor. Íme, a
tökéletes férfi, gondolta, büszke, parancsoló, minden izma ugrásra kész,
s megborzongott, mikor meglátta, hogy a férfi mennyire kész arra is,
hogy a magáévá tegye.
Tüzes Nyíl Brandy mellé térdelt, és magával húzta az ágyra. De
legnagyobb meglepetésére a lány megragadta a vállát, a hátára
gördítette, majd így szólt:
– Most én fogok veled szerelmeskedni. Ne csinálj semmit, csak
feküdj.
Egy dakota harcos számára megdöbbentő javaslat volt, hogy ő
legyen a szeretkezés passzív résztvevője. Arra tanították, hogy
mindenben ő legyen az irányító. De valahol mélyen Tüzes Nyíl
kíváncsisága felébredt. Pillanatnyi tétovázása lett a veszte, mert addigra
Brandy már mellette térdelt, és a testét simogatta, becézte. Ujjai
268
felfedezték mellkasát, hasát, majd egyre lejjebb haladtak. Érintései
nyomán a férfi minden porcikája lángra gyulladt, és sóváran várta, hogy
mindenhol érezhesse gyöngéd simogatását. Miközben combjának belső
oldalát cirógatta, apró csókokat hintett a nyakára, mellére, vállára, majd
lejjebb, a hasára, nyelve izgatóan játszott sima bőrén.
Tüzes Nyíl szemét elhomályosította a szenvedély, de látta, hogy
egyszer csak Brandy fölé magasodik, s rájött, hogy mi a szándéka.
Elkapta a lány csípőjét, hogy a hátára fordítsa, de már késő volt. Brandy
lassan leereszkedett, szemük egymásba kapcsolódott, és most Brandy
vezette fel őt azon a szédítő emelkedőn, gyönyörük egyre
elviselhetetlenebb lett, s beteljesülésük olyan heves, szinte fájt.
Brandy elgyöngülten a férfira zuhant, fejét a férfi válla és nyaka
közötti mélyedésbe temette. Tüzes Nyíl a hátát simogatta, s gyöngéden
megcsókolta a homlokát és a halántékát, kedvesen becézte, és szerelmes
szavakat suttogott. Brandy annyira kimerült volt, és olyan elégedett,
hogy meg sem tudott mozdulni, még vissza sem csókolta. Aztán a
simogatások abbamaradtak, és Brandy tudta a férfi egyenletes
légzéséből, hogy elaludt...

Egy kicsit sajnálta, hogy elszenderedett, azt hitte, újra

szerelmeskedni fognak. De aztán eszébe jutott, hogy a férfi valószínűleg
nem aludt azóta, hogy elindult megkeresni a látomását, és elszégyellte
magát. Még nagyon sokat szeretkezhetnek életükben.
Vigyázva, hogy fel ne ébressze, kibontakozott a karjaiból, és egy
takarót borított magukra, aztán újra odabújt hozzá, a vállára hajtotta a
fejét, kezét a férfi mellkasára tette, hogy érezze szívének erős,
egyenletes dobbanásait. Aztán eszébe jutott, hogy valahol egy másik,
sokkal apróbb szív is dobog, kezét elvette a férfi mellkasáról, és
megsimogatta domború hasát.
– ”Micinski” – suttogta –, kisfiam. – Mert Brandy biztos volt benne,
hogy fiú. Eltűnődött, mikor mondja meg Tüzes Nyílnak. Még nem
mondta meg neki, mert eddig olyan sok gondja volt, de hirtelen egy
másodperccel sem bírta tovább magában tartani a csodálatos titkot.
Nem számít, milyen kimerült Tüzes Nyíl, meg kell mondania neki.
Egyszerűen kell! Egyébként szétrobban.

269
 Felemelkedett, a férfi fölé hajolt, és finoman megrázta a vállát.
Tüzes Nyíl azonnal felébredt, körülnézett, aztán zavartan megkérdezte:
– Mi a baj?
– Nincs semmi baj – válaszolta Brandy lágyan. – Csak valami
fontosat akarok mondani, és nem várhat egyetlen percet sem.
Ez felkeltette Tüzes Nyíl kíváncsiságát.
– És mi lenne az?
Brandy ajkán titokzatos mosoly jelent meg. Majd így szólt.
– Nem, nem mondom meg. Megmutatom. Megfogta a férfi kezét, és
a hasára helyezte, és nézte, ahogy a férfi arcán megjelenik először a
zavar, aztán az értetlenség, majd az óriási öröm, mikor felfogta, mi is az
a titok.
Sötét szeme felragyogott, mélyen Brandy szemébe nézett, és
meghatott hangon így szólt:
– Azt hittem, a tested minden görbületét és domborulatát ismerem,
mégsem jöttem rá. Miért nem mondtad eddig?
– Olyan sok gondod volt, ki akartam várni a megfelelő időt.
Finoman, mintha Brandy teste üvegből lenne, és nem húsból és
csontból, a hátára fordította, lehajolt, és gyöngéden megcsókolta azt a
kis domborulatot, olyan kedves és olyan megható volt ez a mozdulat,
hogy könnyeket csalt Brandy szemébe. Aztán a karjaiba vette, még
egyszer a szemébe nézett, és megfogadta:
– Mindig szeretni foglak titeket, és gondot viselek rátok. Biztonságos
otthont keresek magunknak Kanadában. Soha többé nem kell félned,
soha nem fogsz nélkülözni. Megígérem.
Erős karjai olyan szorosan ölelték, hogy Brandy attól félt, eltörnek a
bordái, de ennek ellenére ő is ugyanígy viszonozta az ölelést, arcán a
boldogság könnyei folytak végig. Tudta, hogy Tüzes Nyíl betartja az
ígéretét. Gyönyörű életük lesz együtt, hogy most már mindent
megkapott, amire vágyott. Rabul ejtette ezt a nagyszerű férfit, aki
férfias és izgalmas szerető és erős, gondoskodó férj. Nagyszerű barátai
voltak, tiszteletre méltó helye a törzsben, és most Tüzes Nyíl gyermekét
várta. És az utolsó álma is valóra vált. Hamarosan biztonságos, békés
otthonuk lesz.
Mohó, fehér szíve végre megnyugodhat. Mindent megkapott.

270