A zsidók birtokolták és működtették az afrikai rabszolgakereskedelmet

A következő cikket érdemes elolvasni. TERMÉSZETESEN TELJES MÉRTÉKEN SZEMBEN ÁLLUNK

AZ ISZLÁMMAL, mivel ez is csak egy másik zsidó program, és akik a csapdájába esnek, azok a zsidók
pszichikus irányítása alatt állnak, mint a keresztények.

De ez a cikk tényleg jó olvasmány. A zsidók azok, akiknek valójában jóvátételt kéne fizetni, amit ráadásul
nagyon is megengedhetnek maguknak:

Ki hozta a rabszolgákat Amerikába?

írta Walter White Jr, 1968.

Az amerikai rabszolgák története Kolumbusz Kristóffal kezdődött. Amerikába való utazását nem

Izaella királynő finanszírozta, hanem Luis de Santangelo, aki 17.000 dukát előleget adott az

utazásra (akkoriban nagyjából 5.000, ma közel 50.000 font), ami 1492. augusztus 3-án kezdődött.

Kolumbuszt öt „marrano” – vagyis olyan zsidók, akik felvették a katolikus vallást, de titokban

zsidók maradtak – kísérte útján: Luis de Torres, a tolmács; Marco, a sebész; Bemal, az orvos;

valamint Alonzo de la Calle és Gabriel Sanchez (1).

A másik négy zsidó felbujtotta Gariel Sanchezt, hogy csapják be Kolumbuszt, és vegyék rá, hogy
fogjon el 500 indiánt, majd adja el őket rabszolgának a spanyolországi Sevillában, és így is történt.

Kolumbusz nem kapott semmit a rabszolgák eladásáért, helyette áldozatává vált Bemal, a hajóorvos
által kitervelt összeesküvésnek. Kolumbusz jutalma csak igazságtalan börtönbüntetés volt, amiért az
öt zsidó marrano, akikben megbízott, elárulták őt. Ironikus módon ez volt az amerikai
kontinenseken a rabszolga-kereskedelem kezdete (2).

1492. augusztus 2-án a zsidókat kiűzték Spanyolországból, majd 1497-ben Portugáliából is.

Sokan közülük Hollandiába vándoroltak, ahol meglapították a Holland Kelet-indiai Társaságot, hogy
kiaknázhassák az Új Világot. 1654-ben Jacob Barsimson volt az első zsidó, aki Hollandiából New
Amsterdamba (New York-ba) emigrált, és a következő évtizedben sokan követték, letelepedtek a
keleti parton, főleg New Amsterdam és Newport, valamint Rhode Island környékén. Peter
Stuyvesant kormányzó rendeletei megtiltották nekik, hogy belföldi kereskedéssel foglalkozzanak, így
gyorsan felfedezték, hogy az indiánok által lakott területek termékeny talajt jelentenek. Nem volt
olyan törvény, ami megtiltotta volna nekik, hogy az indiánokkal kereskedjenek.

Hayman Levy volt az első zsidó, aki az indiánokkal kereskedett, és olcsó üveggyöngyöket, textíliákat,
fülbevalókat, karpereceket és más olcsó ékszereket hozott nekik Hollandiából, hogy értékes
szőrmékért eladja nekik. Hayman Levyhez hamarosan csatlakozott két zsidó, Nicholas Lowe és
Joseph Simon. Lowe fejében született meg a gondolat, hogy rumot és whiskey-t adjanak el az
indiánoknak, és ezeket a szeszes italokat egy Newportban felépített szeszfőzdében gyártsák.

Rövid időn belül 22 „tüzes vizet” gyártó és terjesztő szeszfőzde épült Newportban, és mindegyiknek
zsidó tulajdonosa volt. Az indiánok lezüllesztése és a korai telepesek ebből következő lemészárlása
önmagában is drámai történet.

Lényeges megfigyelnünk Newport tengeri kikötőjét, hogy felismerjük a zsidók szerepét a

rabszolga-kereskedelemben. Volt egy időszak, mikor úgy utaltak rá, mint „A zsidó Newport – A világ
rabszolga-kereskedelmi központja”. Eben az időben Ésak-Amerikában összesen hat zsidó közösség
létezett: Newportban, Charlestonban, New York-ban, Philadelphiában, Richmondban és
Savanuah-ban. Ezen kívül rengeteg zsidó élt szétszóródva a keleti parton. Habár New York volt az
Észak-Amerikában letelepedett zsidók első számú központja, Newport közvetlenül utána, a második
helyen állt.

New York volt továbbá a kóser hús legfőbb forrása, ellátta az Észak-amerikai településeket, a
Nyugat-indiai térséget és Dél-Amerikát is. Azután Newport átvette a vezetést. Newport lett
ÉszakAmerika keleti partjának nagy kereskedelmi kikötője. Ott találkoztak a más kikötőkből
érkezett hajók, hogy portékát cseréljenek. Ahogy korábban már említettük, Newport volt az első
számú rum-, whiskey- és szeszesital-kereskedőhelye. És végül ez a város vált a
rabszolga-kereskedelem központjává is. Ebből a kikötőből indultak a hajók, hogy átszelve az óceánt
felvegyék fekete bőrű emberi rakományukat, és hatalmas mennyiségű pénzt hozzanak gazdáiknak.

Egy hiteles, korabeli, hatósági beszámoló szerint Charlestonban egy éven belül 128 rabszolgaszállító
hajó tette ki a „rakományát”, és ezek közül 120 esetében saját nevükkel írták alá a rakomány
átvételét newporti és charlestoni zsidók. A többi hajó – ahogy az ember várná –, habár bostoninak
(1), norfolkinak (2) és baltimore-inak (4) jelöltek meg őket, valójában szintén a newporti és
charlestoni zsidó rabszolga-kereskedők tulajdonában volt.Az ember felmérheti a zsidók részét
Newport kereskedelmében, pusztán azáltal, hogy megfigyeli egyetlen zsidó, a Portugáliából származó
Aaron Lopez ténykedését, aki a zsidók és a a rabszolgakereskedelem történelmében fontos szerepet
játszott.

Aaron Lopez
A gyarmatok teljes kereskedelmét figyelembe véve, beleértve a későbbi Rhode Island államát (ahol
Newport is van) a rakomány-papírok, engedélyek, nyugták és kikötői engedélyek a zsidó Aaron
Lopez kézjegyét viselték magukon (3). Ez mind 1726 és 1774 között történt, tehát gyakorlatilag több
mint 50 évig az ügyletek több mint fele a személyes irányítása alatt állt. Ezen kívül voltak még hajói,
amiket más néven tartott fenn.

1749-ben alapították meg az első Kőműves Páholyt. E páholy tagjainak kilencven százaléka (14 fő)
zsidó volt. És köztudott, hogy csak „kiemelkedő” egyéneket fogadtak be. Húsz évvel később a
második, „Dávid király” nevű Kőműves Páholy is megalakult. Tény, hogy ennek minden egyes tagja
zsidó volt.

Eközben a zsidók newporti befolyása olyan méreteket öltött, hogy Georg Washington elnök
látogatást tett náluk. Mikor megérkezett, a két páholy követet küldött hozzá – egy Moses Seixas nevű
zsidót (4) –, hogy adjon át egy petíciót az elnöknek, amelyben a newporti zsidók a következőt
jelentették ki: „Ha megengedi, Ábrahám gyermekei egy kérést intéznének önhöz. Elmondanánk,
hogy tiszteljük önt, és szövetségesünknek érezzük... Eddig a pillanatig a szabad polgárok
felbecsülhetetlen jogait visszatartották. Azonban most már látjuk, hogy új kormány van alakulóban,
amely a nép fensőbbségére épül, egy olyan kormány, ami nem támogatja a zsidók bigott üldözését ,
hanem lehetővé teszi a gondolat szabadságát, amelyet minden nemzetből és nyelvből való ember
magáénak tudhat a kormányzat nagy gépezetének részeként.”
Ennél a pontnál szükséges megnéznünk, hogy valójában ki szerezte meg Amerikában ezt a legndás
szabadságot az Unió megalapításakor. Az biztos, hogy a tartomány függetlenné vált és elszakadt az
Angol joghatóságtól. Azonban a petícióból – amit Moses Seixas adott át Washington elnöknek a
newporti zsidók nevében – láthatjuk, hogy valójában nem ilyen szabadság járt a fejükben. Csak
maguk miatt aggódtak, saját „állampolgári jogaik” miatt, amiket addig visszatartottak. Ezért a
függetlenségi háborút követően a zsidók egyenlő jogokat kaptak, és felszabadultak minden
korlátozás alól! Na és a négerek? A függetlenségi háború ellenére rabszolgák maradtak! 1750-ben

New York lakosságának egyhatoda negroid volt, arányait tekintve az ország déli részén többségben
voltak, de a Függetlenségi Nyilatkozat nem foglalkozott velük. Erről bővebben majd később.

Vizsgáljuk meg alaposan a zsidók e szomorú végkimenetelű kis kézimunkáját, ami által befolyást és
hatalmat szereztek, s így jobban megérthetjük a rabszolga-kereskedelmet. Mert bizony azóta annyi
írás született fanatikus zsidók tollából, hogy jelenleg természetesnek tűnhet, mert az idő hajlamos
elhomályosítani a dolgokat.

Kövessük végig egyetlen hajó útját, amelynek Aaron Lopez, a rabszolga-kereskedő volt a
tulajdonosa, és ami számtalanszor megjárta az utat az afrikai partokhoz. Például 1752 májusában az
„Abigail” nevű hajóra 9000 gallon rumot pakoltak, hatalmas mennyiségű, vasból készült láb- és
kézbilincset, pisztolyokat, puskaport, szablyákat, valamint egy halom értéktelen ónból készült díszt,
és a zsidó Freedman kapitány parancsnoksága alatt Afrika felé vették az irányt. A legénység összesen
csak két tisztből és hat tengerészből állt. Három és fél hónappal később megérkeztek Afrikába.
Eközben más zsidó rabszolga-kereskedők felállítottak egy Afrikai Ügynökséget, ami összeterelte a
négereket és felkészítette őket az adás-vételre. Ez a szervezet egészen Afrika mélyéig nyúlt és
rengeteg helyen voltak kapcsolataik, például csoportok, falvak vezetői is tartoztak hozzájuk. A zsidók
módszere, vagyis hogy megnyerték maguknak a vezetőket, hasonló ahhoz, mint amit az indiánokkal
csináltak.

Először rumot adtak nekik, amitől azok hamarosan alkoholos mámorba bódultak. Mikor már
kifogytak az aranypor- és elefántcsont-készleteikből, rávették őket, hogy adják el a
leszármazottaikat. Először csak a feleségeiket akarták, aztán a gyerekeket is. Aztán az afrikaiak
háborúzni kezdtek egymással, amelyek legtöbbjét a zsidók tervelték ki, és ha foglyul ejtettek valakit,
azt is elcserélték rumra, lőszerre s fegyverekre, s így még több hadjáratot tudtak indítani a négerek
elfogására. Az elfogott feketéket kettesével összekötötték, és az erdőkön keresztül a partra hajtották
őket. Ezek a fájdalmas túrák hetekig tartottak, voltak akik gyakran megbetegedtek, vagy összeestek
a kimerültségtől, és sokan még az ostor ösztönző csapásai ellenére sem tudtak felkelni. Ezeket
otthagyták, hogy falják fel őket a vadállatok. Nem volt szokatlan látvány a trópusi napsütésben
fürdőző csontvázak látványa, ami szomorú és borzasztó emlékeztetőként szolgált azok számára, akik
később arra az ösvényre vetődtek.

Minden négerre, aki kiállta ezt a megpróbáltatást, még hosszú utazás várt az óceánon keresztül
mielőtt amerikai földre tehették volna a lábukat. A számítások szerint tíz négerből csak egy élte túl a
teljes utat! És mikor az ember belegondol, hogy évente EGYMILLIÓ fekete rabszolgát hoztak el
Afrikából, csak akkor képes felfogni, hogy milyen mértékű volt az afrikaiak tömeges kivonul(tat)ása.
Jelenleg Afrika ritkán lakott hely, és ez nem csak annak az egymilliónak köszönhető akiket szó
szerint kirángattak a kunyhóikból, hanem az 5-9 milliónak is, akik sosem érték el úti céljukat. Amint
a partra értek, a fekete rabszolgákat összeterelték és megkötözték, hogy egy helyben maradjanak,
amíg a következő szállítóhajó megérkezik. Az ügynökök – akik közül sok zsidó volt – a Főnököt
képviselték, és mikor a hajó megérkezett, üzletelni kezdtek a kapitánnyal.
Minden egyes négert személyesen meg kellett mutatni neki. De a kapitányok megtanulták, hogy
gyanakodniuk kell. A feketének tudnia kellett mozgatni az ujjait, karjait, lábait, az egész testét, hogy
megbizonyosodhassanak róla, hogy nincsenek törései. Még a fogaikat is megvizsgálták. Ha hiányzott
egy, az csökkentette az árukat. A legtöbb zsidó ügynök tudta, hogyan kell a beteg négereket
vegyszerekkel kezelni, hogy egészségesnek látsszanak. Minden néger nagyjából 100 gallon rumot, 100
font puskaport, vagy pénzben 18-20 dollárt ért. Az egyik kapitány feljegyzései szerint 1763.
szeptember 5-én az egyik néger 200 gallon rumért kelt el, mert az ügynökök is licitáltak, növelve az
árat.

A 25 év alatti nők – terhességtől függetlenül – ugyanannyiba kerültek, feltéve ha egészségesek és

illedelmesek voltak. A 25 év felettiek ára 25%-al kevesebb volt. És itt kell megemlítenünk, hogy a
négereket, akiket 20-40 dollárért szereztek Afrika partjainál, ugyanazok a zsidó kereskedők kétezer
dollárért adták el Amerikában. Ez rávilágít arra, hogyan tudtak a zsidók ekkora vagyont
összeharácsolni. Az alkudozás után Freedman kapitány áruban vagy készpénzben fizetett. Arról a
tanácsról is írt emlékirataiban, ami zsidó munkaadói adtak neki, mielőtt elindult volna Newportból
Afrikába: „Önts annyi vizet a rumba, amennyit csak lehet!” Így a néger főnököket már kétszer
verték át a newporti zsidók!

Következő lépésként leborotválták a rabszolgák fejét, ezután megkötözték és megbillogozták őket a

hátukon vagy a csípőjükön, így jelezve, hogy kihez tartoztak. Így a néger rabszolga most már
ténylegesen a zsidó vevő tulajdona volt. Ha elmenekült, tudták azonosítani. Ezután búcsúünnepség
következett. Volt olyan alkalom, hogy egész családokat hoztak ki bentről, kivitték őket a partra,
aztán a vevő szétválasztotta őket: az apa az egyik hajóba ment, a fiai és lányai egy másikba. Ezek a
„búcsú”-ünnepségek általában szomorúságtól és könnyektől voltak övezve. Ritka dolog volt a
boldogság.

A következő napon megkezdődött a szárazföldről a hajóra való szállítás. Négy-hat négert csónakokba
tettek, és a hajóhoz eveztek velük. Természetesen a rabszolga-kereskedők tisztában voltak vele hogy
a négerek mennyire szeretik a hazájukat, ezért csak erőszakkal tudták őket rávenni, hogy elhagyják.
Néhány néger a vízbe ugorva próbált elmenekülni, de a felügyelők vad kutyákkal várták őket a
parton és elfogták őket. Más négerek inkább a fulladást választották. Akik élve a hajóra jutottak,
azokat azonnal levetkőztették. Ekkor adódott még egy alkalmuk, hogy a vízbe vessék magukat és
elérjék a szárazföldet és a szabadságot. De a kereskedők nem éreztek irántuk szánalmat, nem
ismertek kegyelmet: csak az érdekelte őket, hogy a fekete szállítmányuk a lehető legkevesebb
veszteséggel kerüljön Amerikába. Ezért az elfogott szökevényeknek mindkét lábát levágták a
megmaradt négerek szeme láttára, hogy visszaállítsák a „rendet”.

A hajón a négereket három csoportra osztották. A férfiakat és a nőket elkülönítették, és a nők közül
a legfiatalabbakat és legcsinosabbakat biztosították perverz kapitányuk részére.

A gyerekek a fedélzeten maradtak, és a rossz időjárásban is csak egy rongyot adtak rájuk. Így indult
a hajó Amerikába. A nyílt tengeren vitorlázva a hajók túl kicsinek bizonyultak, és egyáltalán nem
voltak megfelelőek emberek szállítására. Még az állatok szállítására is alig voltak alkalmasak,
amiknek a négereket tartották. Az egyik részen egy méter magas helyre zsúfolták be ezeket a
szerencsétleneket, vízszintes helyzetben, egymáshoz préselve őket. A legtöbbjüket össze is láncolták
és így kellett maradniuk három hónapig, az utazás végéig. Ritkán akadt olyan kapitány aki
megszánta volna őket vagy szimpátiát táplált volna irántuk. Néha csoportosan felvitték őket a
fedélzetre levegőzni, de ekkor is össze voltak láncolva.

A négerek valahogy túlélték az utat. Néha valamelyikük megőrült és megölte azt aki a legközelebb
volt hozzá préselve. A körmüket is levágták, nehogy megsebezzék egymást. A legvéresebb küzdelmek
a férfiak között alakultak ki, hogy egy-két centiméternyi helyet megszerezzenek egymástól a
kényelmesebb testhelyzet érdekében. Ekkor lépett közbe egy felügyelő az ostorral. Az
elképzelhetetlen, borzasztó, emberi mocskot amit ezeknek a rabszolgáknak el kellett viselniük az út
során, lehetetlen szavakba önteni.

A női részlegen ugyanolyan körülmények voltak. A nők egymáshoz szorítva szülték meg
gyermekeiket. A fiatalabb néger nőket folyamatosan erőszakolta a kapitány és a legénység, így
születtek meg a mulattok.

Virginiában, vagy bármely más déli kikötővárosban a rabszolgákat a partra szállás után azonnal
eladták. Szabályos árverést rendeztek, az Afrikában alkalmazott vásárlási mód szerint. A
legmagasabb árat ajánló licitáló megkapta az „árut”. Sok esetben – köszönhetően a leírhatatlan
mocsoknak – néhány fekete megbetegedett a tengeri út során, és képtelenné vált a munkára. Ez
esetben a kapitány bármilyen árat elfogadott. De nem szabadultak meg tőlük csak azért mert senki
nem akart megvenni egy beteg négert: az etikátlan zsidó orvosok ebben is pénzt szimatoltak.
Megvették őket alacsony összegért, meggyógyították, majd eladták őket hatalmas összegért.
Esetenként a kapitány nyakán maradt néhány néger, ezeket visszavitte Newportba és eladta az ottani
zsidóknak, mint olcsó munkaerőt. Más esetekben a hajók zsidó tulajdonosai vették át őket. Ezért volt
már 1756-ban Newportban és környékén 4697 rabszolga.

A rabszolgatartás nem terjedt ki Északra. Számos Észak-amerikai gyarmaton szigorúan tiltott volt a
rabszolgatartás. Georgia és Philadelphia is áldozatául esett a zsidóknak, akik megtalálták a kiskaput,
amivel a függetlenségi háború után szabadságjogokat kaphattak, és legálissá tehették a
rabszolgatartást.

Az embernek csak el kell olvasnia azoknak a philadelphiai embereknek a neveit, akik az addig
fennálló, rabszolgatartást tiltó törvények eltörlését kérvényezték: Sandiford, Woolman, Solomon és
Benezet. Mind zsidók voltak. Ez mindent megmagyaráz! Na de térjünk vissza az „Abigail” nevű
rabszolgahajóhoz. A kapitánya – akinek a hajónaplójából szemezgetünk éppen – hatalmas profitra
tett szert. Minden négerét eladta Virginiában, a pénz egy részét dohányba, rizsbe, cukorba és
pamutba fektette, majd Newportba utazott, ahol lerakta a rakományát.

Freedman kapitány könyveiből megtudjuk, hogy az Abigail egy kis hajó volt, és csak 56 férőhely volt
rajta. Ennek ellenére az egyik utazásából 6621 dollárt tudott összeszedni, amit oda is adott a hajó
tulajdonosának, Aaron Lopeznek.

A zsidó hajótulajdonosok és rabszolga-kereskedők által összeharácsolt hatalmas mennyiségű pénz

még nagyobb hangsúlyt kap, ha figyelembe vesszük, hogy hány éven keresztül gyakorolták az
emberkereskedelmet. 1661 előtt minden gyarmaton tiltott volt a rabszolgatartás. Abban az évben
viszont a zsidók elég erőssé váltak ahhoz, hogy elérjék e törvények megsemmisítését, és kezdetét
vegye a rabszolgaság kora Amerikában.

A zsidók felfedezték, hogy a gyarmatosítóknak többlet munkaerőre volt szüksége a földek

megművelésre való előkészítéséhez, házak építéséhez és általánosságban a termények learatásához.
Ez kiváltképp így volt a déli államokban, amikre korábban már utaltunk is. A délieknek hatalmas,
termékeny területeik voltak a rizs, gyapot, dohány és cukornád termesztéséhez.

Először elszegényedett európaiakat béreltek fel. Az angol börtönök megnyitották kapuikat, az

Angliából és Hollandiából érkezett hadifoglyokat a gyarmatokra szállították, és addig dolgoztatták
őket, amíg ezzel ki nem váltották a kiutaztatásuk költségeit, majd végül szabadon engedték őket. Egy
zsidónak nem tart sokáig rájönnie, hogy mit csinálnak a testvérei, ezért egy csoport zsidó le is
telepedett a Dél-karolinai Charlestonban, és felállított néhány szeszfőzdét rum és whiskey készítésére.
Azt is megtanulták, hogy az Afrika nyugati partjainál élő bennszülöttekkel is tudnak üzletelni, ezért
több hajót is vettek, majd Afrikába küldték őket. Itt a szokásos értéktelen üveggyöngyökért és más
olcsó dísztárgyakért cserébe elefántcsontot hoztak, ami a hajók rakterének csak kis részét foglalta el.
Kiötlötték, hogy a déli ültetvényeket „fekete elefántcsonttal” láthatnák el, ugyanis az európai
munkaerő nem bírta a mocsaras, maláriás körülményeket betegség nélkül.

Tudták, hogy ez az újfajta rakomány nem csak kitöltené a szabad teret a raktérben, de hatalmas
profitot is hozna nekik. Ugyanez a csoport korábban megpróbált indiánokat eladni rabszolgának, de
az indiánok nem bírták ezt a fajta munkát. Így már a Dél-karolinai Charlestonban is beindult a
rabszolga-kereskedelem gépezetének egy újabb fogaskereke. A Holland Nyugat-indiai Társaság több
hajónyi fekete rabszolgát küldött Manhattanbe.

Ebben az időben számos ültetvénytulajdonos volt a Nyugat-indiai partokon. Két zsidó, Eyrger és
Sayuer – erős spanyolországi Rotschild kapcsolatokkal – megalapította az ASIENTO nevű
ügynökséget, ami később Hollandiában és Angliában működött. A holland és angol zsidók ezeken a
kapcsolatokon keresztül segítették egymást, hogy a gyarmatosítókat ellássák fekete rabszolgákkal.
Nem csoda, hogy – évi egymillió fekete rabszolga leszállítása mellett – 1661-től 1774-ig (113 év) közel
110 millió feketét hurcoltak el szülőföldjükről. A gyarmatokat körülbelül tíz százalékuk, TIZENEGY
MILLIÓ fekete rabszolga érte el élve. Már beszéltünk arról, hogy az Abigail nevű hajó csak 56 fő
befogadására volt alkalmas, mégis hatalmas nyereséggel tért vissza afrikai útjairól, csekély
befektetései ellenére. Számos más hajó volt, de itt most csak néhányat emelünk ki: „La Fortuna”,
„Hannah”, „Sally” és a „Venue”, amelyek szintén óriási hasznot hoztak. A La Fortuna
megközelítőleg 217 rabszolgát szállított minden útja során. A tulaj nem kevesebb mint 41.438 dollárt
kapott egy-egy ilyen szállítmány után. Ezt a pénzt a rabszolga-kereskedő „megtarthatta”. És ez az
összeg bizony rengeteget ért akkoriban.

Felmérhetjük a zsidó hajótulajdonosok eszméletlen bevételét, ha tudatosítjuk, hogy a newporti

zsidók nagyjából 300 rabszolgaszállító-hajót birtokoltak, és ezek megszakítás nélkül közlekedtek
Newport, Afrika, Charleston és Virginia között. Valóban, a zsidók beismerik, hogy a Newportból
induló 600 hajónak „legalább a fele” Afrikába tartott az ő parancsnokságuk alatt, és tudjuk, hogy
ezek a hajók mit mentek „felkutatni”. A tény, hogy Aaron Lopez Rhode Island és Newport együttes
kereskedelmi forgalmának több mint fele fölött rendelkezett, jól ismert tény. A szintén jól ismert

Morris A. Gutstein rabbi megpróbálta könyvében („A newporti zsidók története”) eltüntetni ezeket a
tényeket, és azt állítja, nincs rá bizonyíték, hogy a zsidóknak kapcsolata volt a
rabszolgakereskedelemmel. Éppen ezért elengedhetetlen bebizonyítanunk, hogy a zsidók igenis
nyakig benne voltak a rabszolga-kereskedelemben. Különösen azért, mert ez a rabbi azt állítja,
nagyban hozzájárultak Newport fejlődéséhez, és a város hálás lehet jelenlétük „áldásáért”.
Természetesen Morris A. Guttein hozzájárul ahhoz, hogy bemutassuk a tényeket, amiket képtelen
volt megtalálni.

Forduljunk hát „Rhode Island-kolónia” Kereskedelmi Kamarájának egyik 1764-es beszámolójához,

amely többek között például azt állítja, 1723-ban „néhány newporti kereskedő” kieszelte, hogy a
Newportban előállított rumjukat Afrikai partjaira küldik. Ez az ötlet akkora exporttá változott, hogy
néhány éven belül „több ezer (nagyhordó)” rumot szállítottak le. De vajon mi célt szolgált ez a rum?

A washingtoni Carnegie Intézet összegyűjtött és közzétett egy olyan hiteles

dokumentumgyűjteményt, amelynek címe „Az amerikai rabszolga-kereskedelem történelmét
illusztrál iratok”. Szeretnénk ebből az eredeti dokumentum-gyűjteményből bemutatni néhány tényt
és alaposan megvizsgálni őket, és nem abból a célból, hogy Morris A. Gutstein rabbi állításait
megcáfoljuk. Az első amerikai tanulmányi intézet e gyűjteményéből Rhode Island-et vizsgáltuk meg
közelebbről, amely a legtöbb publikus dokumentációt szolgáltatta a rabszolgakereskedelemről.
Számos szállítmánykísérő levél címzettjéről találtunk információkat, valamint
rabszolga-kereskedőnek szóló levelekre is rábukkantunk, illetve hajóskapitányok levelezését is
megtaláltuk, akiknek kb. 15%-a Newportban élő zsidó volt.

Ilyen például a zsidó Isaac Elizar. 1763. február 6-án levelet írt Christopher Champlin kapitánynak,
amelyben kifejtettek, hogy szeretne ügynökként részt venni egy rakománnyi rabszolga
leszállításának folyamatában. Aztán ott van a zsidó Abraham Pereira Mendez, és az egyik fő
rabszolga-kereskedő, Jacob Rod Rivera, Aaron Lopez apósa. És persze maga Aaron Lopez is
feltűnik, sok más zsidó mellett. Habár már többször beszéltünk Aaron Lopezről, hely hiányában ne
számolhatunk be mindenről ami a dokumentációban megtalálható, és nem említhetjük meg a
rabszolga-kereskedelemmel kapcsolatos levelezések minden érintettjét. Nevek és különleges dátumok
helyett viszont szeretnénk tanulmányozni magát a Carnegie Intézet által összeállított dokumentációt,
de közben észben tartva Aaron Lopez ügyét. Látni szeretnénk, mi volt a legfőbb dolog amit ez a zsidó
megpróbált elérni, és hogyan. Méghozzá mindezt azért, mert Morris A.

Gutstein rabbi szerint „kiemelkedő és nemes polgára volt Newportnak”, aki nagylelkűségénél fogva
„hozzájárult annak jólétéhez”.

A Carnegie Intézet eredeti, elfogulatlan dokumentumainak nagy részében azt találjuk, hogy Aaron
Lopez hatalmas mennyiségű rumot szállított az afrikai partokra rabszolgákért cserébe.

A megcáfolhatatlan tények alábbi levelekben találhatók:

• 1764. június 22., William Stead kapitány levele Aaron Lopezhez

• 1765. július 22., Aaron Lopez levele Nathaniel Briggs kapitányhoz

• 1765. július 22., Levél Abraham All kapitánynak

• 1766. február 4., Aaron Lopez levele William Stead kapitányhoz

• 1766. február 20., Aaron Lopez levele William Stead kapitányhoz

• 1766. március 7., William Stead kapitány levele Aaron Lopezhez

• 1766. október 8., William Stead kapitány levele Aaron Lopezhez

• 1767. február 9., William Stead kapitány levele Aaron Lopezhez

Ezeken kívül a bennük található kijelentésekhez hasonlók találhatók Aaron Lopez más eredeti
leveleiben, amelyeket a Henry Cruger, David Mill, Henry White, Thomas Dolbeare és William
Moore nevű kapitányoknak írt. A William Moore által Aaron Lopeznek és társainak írt egyik levél
kifejezetten sokatmondó, ezért részletesebben beszélünk róla. A szóban forgó levélben Moore
kapitány a következőt írja: „Szeretném önt figyelmeztetni, hogy az »Ann« nevű hajója két éjszakával
ezelőtt kikötött 112 rabszolgával a fedélzetén, amelyből 35 férfi, 16 nagyobb fiatal, 21 kisfiú, 29 nő, 2
felnőtt lány, 9 pedig kislány. És biztosíthatom afelől, hogy ez egy olyasfajta rumszállítmány (megj.:
vagyis rum rabszolgákért cserébe), amilyennel még nem találkoztam. Az egész csoportban talán öt
olyan van amelyik nem kivételes.”

A fenti levél 1773. november 27-én íródott. Hely hiányában nem a Carnegie Intézet kivonatait és
nagylelkű gyűjteményét nem közölhetjük egészében.

1767. november 29-én a zsidó Abraham Pereira Mendez – akit egy fajtájabeli árult el – levelet írt
Aaron Lopeznek Newportba, miután ő maga Charlestonba utazott hogy jobban tudja felügyelni
fekete szállítmányát: „Ezek a négerek, amiket Abraham All kapitány hozott nekem, olyan rossz
állapotban voltak a szállítás körülményei miatt, hogy 8 fiút és lányt csupán 27 fontért tudtam eladni,
két másikat 45 fontért, és két nőt darabja 35 fontért.” (Kétségtelenül angol pénzről van szó.)

Araham Pereira Mendez nagyon feldühödött, és azzal vádolta Aaron Lopezt, hogy „becsapta”' őt. Ez
a levél előrevetíti nekünk, hogy Newport e nagylelkű és finom polgárának kielégíthetetlen volt a
pénzéhsége. Ez indította Morris A. Gutstein rabbit arra, hogy ezt a nemes lelkű Aaron Lopezt
bemutassa, aki valójában igencsak kifogásolható módszerekkel dolgozott. A négereket nem tekintette
másnak, csak árunak.

A Carnegie Intézet által közzétett levelek mindegyikében hangsúlyos az emberi szimpátia hiánya
szegény néger rabszolgák iránt. A zsidó eladóik érzelmeinek és együttérzésének teljes hiánya a
megkínzott és szánni való feketék iránt egyértelmű annak a kapitánynak a naplójából, aki Aaron
Lopez egyik hajójára szerzett legénységet. A bejegyzések egy, az afrikai partokról Charlestonba
tartó útról szólnak. Mi több, ezek olyan hiteles dokumentumok, amelyeket a washingtoni Carnegie
intézet publikált, és ezzel felhívta a figyelmet egy olyan szervezetre, amiről addig szinte semmit nem
lehetett tudni; és sem könyvekben, sem újságokban nem kerültek napvilágra. Ezért nem csoda,hogy
az amerikai zsidók rabszolga-kereskedelemben elfoglalt vezető pozíciójáról szóló tényeket nem lehet
monopóliumként bemutatni, és a nem-zsidó amerikaiak, valamint a világ többi része nem tud róla.
Másoknak azonban, akik ismerték a tényeket, jó okuk volt arra, hogy fájdalmas hallgatásba
temetkezzenek.

Egy másik hajó, az „Othello” kapitánya többek között az alábbi bejegyzéseket írta a naplójába:

• Február 6.: Egy férfi megfulladt a berakodás közben.

• Március 18.: Két nő leugrott a fedélzetről, mert nem voltak bezárva.

• Április 6.: Egy férfi belehalt a vérhasba. (Ez egy véres hasmenéssel járó betegség.)

• Április 13.: Egy nő belehalt a vérhasba.

• Május 7.: Egy férfi belehalt a vérhasba.

• Június 16.: Egy férfi meghalt Kap Henry kezétől.

• Június 21.: Egy férfi meghalt James Fluss kezétől.

• Július 5.: Egy nő belehalt a lázba.

• Július 6.: Egy lány két hónap betegség után meghalt.

A hajó öt hónapig utazott. Szörnyű belegondolni, hogy miféle borzasztó és elmondhatatlan

szenvedést kellett kiállniuk ennek a sok millió feketének: brutálisan kirángatták őket megszokott
afrikai kunyhóikból, összeterelték őket a fedélzet alatt mint az állatokat, aztán eladták őket, mintha
csak egy levágott marha fejét adták volna el. Nem csoda, hogy tízen meghaltak közülük, mikor pár
dollárt vették, aztán 2.000 dollárért adták tovább őket.

Néhány esetben a négerek sikeresen fellázadtak, átvették az irányítást a hajó felett, és visszafordultak
Afrikai otthonuk felé. Az egyik rabszolgahajó, a „Three Friends” legénysége például olyan
kegyetlenül kínozta a fekete rakományt, hogy a négerek véres felkeléssel válaszoltak. Megölték a
kapitányt és az egész legénységet, a hullákat pedig a vízbe dobták. Azután visszahajóztak Afrikába,
ahol alig sikerült megtartaniuk nehezen megszerzett szabadságukat.

Az „Amistad” nevű hajó is hasonló sorsra jutott. A rabszolgák között volt az egyik ellenséges
törzsfőnök fia. Amikor a hajó már úton volt, összeesküvést szőtt a társaival a hajó legénységének
megtámadására. A véres csatát követően sikerült elfogniuk a kapitányt. A néger herceg erőszakkal
rávette, hogy fordítsa vissza a hajót Afrika felé. A kapitány azonban az éj leple alatt megváltoztatta
az útirányt, és cikk-cakkban haladt hónapokig, míg végül az amerikai partok közelébe kerültek, és
össze nem futottak egy kormányhajóval. Ez 1839-ben történt, mikor a rabszolga-kereskedelem már
egy ideje tiltott és törvényellenes volt.

A néger rabszolgákat kiszabadították és a kapitányt megbüntették. Ezek a tengeri utak nem voltak
veszélytelenek mikor fekete rakományt vittek, ezért a zsidók majdnem mindig nem-zsidó
kapitányokat alkalmaztak. A rabszolga-kereskedők inkább az irodáikban maradtak és a hatalmas
bevételüket számolgatták egy-egy ilyen út után. Aaron Lopez például a New England-korszak egyik
legnagyobb örökségét hagyta leszármazottaira. A dokumentumok átnézésekor fontos észben tartani,
hogy az olyan kapitány, aki nem veszített 9-nél többet egy 19 fős rabszolga-rakományból a visszaút
során, már szerencsésnek számított. Ugyanilyen fontos, hogy ne feledjük, ezek a szegény fekete
teremtmények arra voltak kényszerülve, hogy az egész út során emberi ürülékben feküdjenek.
Gondoljunk bele! Nem csoda, hogy a betegségek olyan sok áldozatot követeltek. És ne feledjük a
számokat: nagyjából 110 millió feketét fogtak el Afrikában, és csak TIZENEGY MILLIÓ érkezett
meg élve a gyarmatokra. És a zsidók még mindig arról beszélnek, hogy a németek és Hitler hatmillió
zsidót ölt meg a második világháború során. Ez a legnagyobb HAZUGSÁG amit a világra valaha is
rásóztak, ehhez képest a szegény feketék történetét hiteles dokumentumokból ismerhetjük.
IGAZSÁGOT tartalmazó dokumentumokból. A bizonyítékok elérhetők a világ számára.

A Carnegie Technológiai Intézet a pennsylvania-i Pittsburghben található. Ahogy ez a dokumentum

elterjed, előbb-utóbb a zsidók kezébe is eljut, így valószínűleg a bizonyítékokat el fogják tüntetni és
pusztítani, és végül minden olyan iratot megsemmisítenek, amely veszélyt jelenthet a zsidókra. A
zsidók évszázadok óta csinálják ezt. Az igazság azonban nem maradhat rejtve örökké, és akiknek
szándékában áll felszabadítaniuk Amerikát az ördögi zsidóktól, azok folytatni fogják az igazság
terjesztését.

Az imént bemutatott, publikált dokumentumokat a Carnegie Tanulmányi Intézettől szereztük, amit

jelenleg Carnegie Technológiai Intézetnek hívnak. A következő egy részleges lista a zsidók által
birtokolt rabszolgaszállító hajókról:

• Abigail, tulajdonosai Aaron Lopez, Moses Levy és Jacob Franks

• Crown, tulajdonosai Isaac Levy és Nathan Simpson

• Nasau, tulajdonosa Moses Levy

• Four Sisters, tulajdonosa Moses Levy

• Anne & Eliza, tulajdonosai Justus Bosch és John Abrams

• Prudent Betty, tulajdonosai Henry Cruger és Jacob Phoenix

• Hester, tulajdonosai Mordecai és David Gomez

• Elizabeth, tulajdonosai David és Mordecai Gomez

• Antigua, tulajdonosai Nathan Marston és Abram Lyell

• Betsy, tulajdonosa Wm. DeWoolf

• PoUy, tulajdonosa James DeWoolf

• White Horse, tulajdonosai Jan de Sweevts

• Expedition, tulajdonosai John és Jacob Rosevelt

• Charlotte, tulajdonosai Moses és Sam Levy, valamint Jacob Franks

• Caracoa, tulajdonosai Moses és Sam Levy

• A La Fortuna, a Hannah, a Sally és a Venue rabszolgahajók szintén zsidók kezében voltak

A szeszfőzésben és/vagy rabszolga-kereskedelemben érintett newporti és charlestoni zsidók közül

néhány:

Isaac Gomez, Hayman Levy, Jacob Malhado, Naphtaly Myers, David Hart,

Joseph Jacobs, Moses Ben Franks, Moses Gomez, Isaac Dias, Benjamin Levy,

David Jeshuvum, Jacob Pinto, Jacob Turk, Daniel Gomez, James Lucana, Jan

de Sweevts, Felix (cha-cha) de Souza (másnéven „A rabszolga-kereskedők hercege”, és Aaron

Lopez után a legnagyobb), Simeon Potter, Isaac Elizer, Jacob Rod, Jacol,

Itodrigues Rivera, Haym Isaac Carregal, Abraham Touro, Moses Hays, Moses

Lopez, Judah Touro, Abrtham Mendes és Abraham All.

A Newportot elhagyó 600 hajó közül 300-at használtak a rabszolgaszállítással kapcsolatban. A La

Fortuna egyik tipikus szállítmánya 217 rabszolga volt, akiket 4.300 dollárért szereztek és 41.438
dollárért adtak el.A hajók kb. 10%-ának volt csak zsidó kapitánya, mert nem akarták kitenni
magukat a féléves út viszontagságainak. Inkább otthon maradtak és a szeszfőzdéik irányításával
foglalkoztak, amivel rummal és whikey-vel láthatták el az indiánokat sok időn keresztül, hatalmas
profitért cserébe.

Hivatkozások
• Elizabeth Donnan, 4 Vols. Documents Illustrative of the History of the Slave

• Trade to America, Washington, D.C., 1930-1935.

• "Carnegie Institute of Technology," Pittsburgh, Pennsylvania.

• Adventures of an African Slaver, by Malcolm Cowley, 1928. Published by Albert

• and Charles Bori, New York.

• The Story of the Jews in Newport, by Rabbi Morris A. Gutstein.

• The Jew Discovers America, by Cthmar Krainz.

• The International Jew, by Henry Ford.

• The Plot Against the Church, by Maurice Pinay.

• Protocol for World Conquest, 1956, by The Central Conference of American

• Rabbis.

• Behind Communism, by Frank L. Britton