Charles Bukowski

NŐK

Charles Bukowski: Women

© Charles Bukowski, 1978

Fordította: Pritz Péter

A fordítást az eredetivel Bajtai Zoltán vetette össze
Nem egy rendes ember kötött már ki híd
alatt nő miatt.
Henry Chinaski
 1
50 múltam, és már négy éve nem
voltam nővel. Egyetlen nőnemű barátom
se volt. Ránéztem egy-egy nőre, ahogy
elhaladtam mellettük az utcán, vagy
akárhol is haladtam el mellettük, de
vágyakozás nélkül néztem rájuk,
mondhatni, hiábavalóan. Rendszeresen
maszturbáltam, de az, hogy kapcsolatot
létesítsek egy nővel – még csak nem is
szexuális értelemben –,
elképzelhetetlennek tűnt számomra. Van
egy 6 éves, házasságon kívül született
lányom. Az anyjával élt, én pedig
fizettem a gyerektartást. 35 éves
koromban egyszer már megnősültem. Két
és fél évig tartott. A feleségem elvált
tőlem. Csak egyetlenegyszer voltam
szerelmes; a nő akut alkoholizmusban
halt meg, 48 évesen. Én 38 voltam. A
feleségem 12 évvel volt fiatalabb nálam.
Azt hiszem, ma már ő is halott, bár nem
tudom biztosan. A válás után hat évig
minden karácsonykor egy hosszú levelet
írt nekem. Soha nem válaszoltam...
Nem tudom pontosan, mikor láttam
meg először Lydia Vance-t. Úgy 6 évvel
ezelőtt lehetett, amikor épp otthagytam
az állásomat a postán, és úgy döntöttem,
író leszek. Minden éjjel megittam egy fél
liter whiskeyt és hat doboz sört, közben
írtam. Olcsó szivarokat szívtam,
gépeltem, írtam, és klasszikus zenét
hallgattam a rádión hajnalig. Tíz oldalt
tűztem ki magamnak egy estére, de
másnapra soha nem tudtam, mennyit
írtam. Reggelente felkeltem, hánytam
egyet, átmentem a nappaliba, és
megnéztem, hány oldal van a kanapén.
Mindig többet írtam tíznél. Néha 17, 18,
23, 25 oldalt csináltam. Persze
legtöbbször az előző esti munka nagy
részét át kellett írni vagy ki kellett dobni.
Huszonegy éjjelembe tellett megírni az
első regényemet.
A ház tulajdonosai – akik ugyanannak
a lakóháznak a hátuljában laktak, ahol
akkor én is éltem – meg voltak róla
győződve, hogy őrült vagyok.
Reggelente, amikor felébredtem, az
ajtóm előtt mindig egy nagy barna
papírzacskó várt, amiben legtöbbször
paradicsom, retek, narancs, hagyma,
leves konzerv és vöröshagyma volt.
Esténként gyakran előfordult, hogy
reggel 4-5-ig söröztem velük. Az öreg
egy idő után mindig kidőlt, én meg ekkor
mindig megfogtam az öreglány kezét, és
olykor-olykor megcsókoltam. Az ajtó
előtt búcsúzóul mindig egy nagy csókot
adtam neki. Borzalmasan ráncos volt, de
nem tehetett róla. Katolikus volt, és
nagyon édesen nézett ki, amikor
vasárnap reggel templomba menet
felvette a rózsaszín kalapját.
Lydia Vance-szel, azt hiszem, életem
első felolvasóestjén találkoztam. A
Drawbridge nevű könyvesboltban, a
Kenmore Avenue-n. Mint azóta mindig,
akkor is baromira be voltam szarva.
Mire beértem, már csak állóhely maradt.
A tulaj, Peter előtt – aki akkoriban egy
fekete lánnyal élt –, egy halom pénz
feküdt.
– A büdös francba – mondta nekem –,
ha mindig ennyien lennének itt,
összejönne elég pénz, hogy újra
elmehessek Indiába.
Bementem a terem közepére, és a
közönség tapsolni kezdett. Ami a
versfelolvasást illette, a gyümölcsök
máris potyogni kezdtek a fáról.
30 percet olvastam, aztán szünetet
tartottam. Még mindig józan voltam, és
éreztem a terem sötétjéből rám meredő
szempárok súlyát. Néhányan odajöttek
beszélgetni. Aztán, ahogy egy pillanatra
elcsendesült a tömeg, Lydia Vance lépett
oda hozzám. Egy asztalnál ültem és
söröztem. Mindkét kezét az asztalra tette,
fölém hajolt, és rám nézett. Hosszú,
barna haja volt, nagy orra, és az egyik
szeme elütött a másiktól. Csak úgy áradt
belőle a vitalitás – érezni lehetett, hogy
ott van. Volt valami vibráció közöttünk.
Nem teljesen tiszta és jó, de ott volt.
Rám nézett, én pedig rá. Lydia Vance-on
egy cowgirl szarvasbőr dzseki volt,
rojttal a nyakán. Jó melle volt. Azt
mondtam neki: – Szeretném letépni azt a
rojtot a kabátod nyakáról – kezdésnek
szerintem jó lenne!
Lydia sarkon fordult. Ez nem jött be.
Sose tudtam, mit kell a nőknek mondani.
Pompás hátsója volt. Néztem azt a
gyönyörű fenekét, ahogy távolodott. A
farmerja szinte körülölelte, és én csak
néztem, ahogy lépkedett.
Mire befejeztem a felolvasóest
második részét, már el is felejtettem
Lydiát, pont úgy, mint azokat a nőket,
akik mellett elmentem az utcán.
Felvettem a gázsimat, aláírtam néhány
szalvétát meg egy-két papírfecnit,
beültem az autómba, és hazamentem.
Esténként még mindig az első
regényemen dolgoztam. Sosem fogtam
neki a munkának 6:18-nál előbb.
Ugyanis amikor még a postán dolgoztam,
mindig akkor blokkoltam. Este hat volt,
amikor megérkeztek: Peter és Lydia
Vance. Peter azt kiáltotta: – Henry, nézd,
mit hoztam neked!
 Lydia felugrott a dohányzóasztalra. A
farmerja, ha lehet, még feszesebb rajta,
mint a múltkor. Hosszú, barna haját
egyik oldalról a másikra dobálta.
Őrületes volt; csodálatos. Először ötlött
fel bennem, hogy akár szeretkeznék is
vele. Kezdett verset szavalni. A sajátját.
Pocsék volt. Peter próbálta leállítani őt:
– Nem, nem! Henry Chinaski házában
tilos rímelő verseket szavalni!
– Hagyjad csak, Peter!
A fenekét akartam nézni. Fel-alá
járkált azon az öreg dohányzóasztalon.
Aztán nekiállt táncolni. Majd lóbálni
kezdte a karjait. A vers borzalmas volt,
de az előadás, az őrület egyáltalán nem.
Lydia leugrott a földre.
– Hogy tetszett, Henry?
 – Mi?
– A vers.
– Sehogy.
Lydia csak állt, kezében papírra vetett
verseivel. Peter megfogta őt. – Gyere,
dugjunk – mondta neki. – Na, gyere már,
dugjunk egyet!
Lydia ellökte magától.
– Jól van – mondta Peter. – Akkor
lelépek.
– Lépjél csak. Nekem is van autóm –
mondta neki Lydia. – Haza tudok
egyedül is menni.
Peter odarohant az ajtóhoz. Megállt és
megfordult. – Jól van, Chinaski! Csak el
ne felejtsd, mit hoztam neked!
Bevágta az ajtót, és elment. Lydia
leült a kanapéra, az ajtóhoz közel.
Leültem mellé, úgy harminc centire.
Ránéztem. Bámulatosan nézett ki.
Nagyon izgultam. Megérintettem a haját.
Maga volt a varázs. Elvettem a kezem. –
Ez tényleg mind a te hajad? – kérdeztem.
Tudtam, hogy az. – Igen – mondta –, az
enyém. – Megfogtam az állát, és teljesen
esetlenül megpróbáltam a fejét az enyém
felé fordítani. Nem vagyok magabiztos
ilyen helyzetekben. Finoman
megcsókoltam.
Felugrott. – Mennem kell. Sokba kerül
a babysitter.
– Figyelj – mondtam –, ne menj el.
Kifizetem a babysittert, csak maradj
még.
– Nem maradhatok, mennem kell –
mondta.
 Odament az ajtóhoz. Utánamentem.
Kinyitotta. Aztán megfordult. Még
egyszer utánanyúltam. Felemelte a fejét,
és finoman megcsókolt. Aztán
hátralépett, és odanyomott néhány gépelt
oldalt a kezembe. Majd kiment, az ajtó
pedig becsukódott. Leültem a papírokkal
a kezembe, és hallgattam, ahogy
beindítja az autóját.
A verseit összetűzte. A kötet, vagy
inkább „tűzet” címe az volt: NŐŐŐŐ.
Elolvastam néhányat. Érdekesek voltak,
tele humorral és szexualitással, de
nagyon rosszak. Lydia, valamint három
nővére írták, akik annyira vidámnak,
bátornak és szexinek tűntek így együtt.
Ledobtam a papírokat, és kinyitottam egy
üveg whiskeyt. Sötét volt odakint. A
rádióból főleg Mozart, Brahms és A
dongó szólt.
 2
Egy nappal később egy vers várt a
postaládámban Lydiától. Hosszú vers
volt, és így kezdődött:

Gyere ki, te vén trottyos,

Gyere ki sötét barlangodból,
vén trottyos,
Gyere ki a napfényre velünk,
Hadd tűzzünk a hajadba
százszor szépet,
engedd meg nekünk...

A vers a továbbiakban biztosított

arról, milyen jó volna nekem, ha
mezőkön táncolnék nőnemű faunokkal,
akik örömet hoznának az életembe meg
igazi tudást. Betettem a levelet egy
fiókba.
Másnap arra ébredtem, hogy
kopognak az ajtóm ablaküvegén. 10:30
volt.
– Menj el – mondtam.
– Lydia vagyok.
– Rendben. Várj egy percet.
Felvettem egy inget meg valami
gatyát, és kinyitottam az ajtót. Aztán
berohantam a fürdőszobába, és hánytam.
Megpróbáltam megmosni a fogam, de
megint csak hánytam egyet – a gyomrom
nem bírta a fogkrém ízét. Aztán kijöttem
a fürdőből.
– Te rosszul vagy – mondta Lydia. –
Elmenjek?
– Dehogy, semmi vész. Mindig így
szoktam felkelni. Lydia nagyon jól nézett
ki. A függönyön át beszűrődött a fény, és
megvilágította őt. Egy narancs volt a
kezében, amit a levegőbe dobált. A
narancs szinte szikrázott a reggeli
napfényben.
– Nem maradhatok, de valamit
szeretnék kérdezni.
– Tessék.
– Szobrász vagyok, és szeretnék rólad
szobrot készíteni.
– Oké.
– De át kell jönnöd hozzám. Nincs
műtermem. Nálam kell megcsinálni.
Nem gond, ugye?
– Nem.
 Leírtam a címét és azt, hogyan kell
odajutni a lakásához.
– Ha lehet, próbálj meg 11-re ott
lenni. A srácok kora délután érnek haza a
suliból, és zavarják a munkát.
– 11-re ott leszek – mondtam.
Lydiával szemben ültem az
étkezőjében. Egy nagy kupac agyag
hevert kettőnk közt az asztalon.
Kérdezősködni kezdett.
– Élnek még a szüleid?
– Nem.
– Szereted Los Angelest?
– A kedvenc városom.
– Miért írsz úgy a nőkről, ahogyan?
– Hogyan?
– Tudod.
– Nem.
 – Hát, márpedig szerintem iszonyú
nagy kár, hogy egy férfi, aki olyan jól ír,
mint te, semmit sem tud a nőkről.
Nem válaszoltam.
– Ó, a fenébe! Mit csinált már megint
Lisa a... – Nekiállt átkutatni a szobát. –
Ó, istenem, ezek a lányok! Mindig az
anyjuk holmijával játszanak!
Talált valami másikat. – Mindegy, ez
is megteszi. Maradj így egy kicsit.
Engedd el magad, de maradj
mozdulatlan.
Szemben ültem vele. Egy olyan
szerszámmal munkálkodott az agyagon,
aminek egy kis hurok volt a végén
drótból. Felém bökött vele az
agyagkupac felett. Figyeltem őt. Ő is rám
nézett. Nagy, barna szemei voltak. Még a
rosszabbik szeme, a másiktól elütő, még
az is jól nézett ki. Viszonoztam a
pillantását. Lydia dolgozott. Múlt az idő.
Transzban voltam. Aztán megszólalt:
– Tartsunk szünetet? Mit szólnál egy
sörhöz?
– Jöhet, kösz.
Amikor felállt, hogy odamenjen a
hűtőhöz, utánamentem. Kivette az üveget,
és becsukta a hűtőajtót. Ahogy
megfordult, elkaptam a derekánál, és
magamhoz húztam. A testemet és a
számat odanyomtam a testéhez és a
szájához. Kinyújtotta a kezét,
amelyikben a sört tartotta.
Megcsókoltam. Ellökött magától.
– Jól van, ennyi elég volt – mondta. –
Dolgoznunk kell.
 Visszaültünk, és Lydia elszívott egy
cigit, míg én ittam a sörömet – köztünk
az agyag. Aztán csengettek. Lydia felállt.
Egy dagadt nő állt az ajtóban
megszállott, vádló tekintettel.
– Ő a nővérem, Glendoline.
– Hello.
Glendoline maga alá húzott egy
széket, és elkezdett beszélni. Hát,
beszélni azt tudott. Ha egy szfinx lett
volna vagy egy darab kő, még akkor is
tudott volna beszélni. Azon tűnődtem,
mikor fogja magát megunni, és elmenni.
Amikor már nem figyeltem arra, amit
mond, még akkor is olyan volt, mintha
apró pingponglabdákkal dobáltak volna
– nagyon erősen. Glendoline-ból egész
egyszerűen hiányzott az időérzék meg az
az érzék, hogy esetleg épp zavar. Csak
beszélt és beszélt.
– Figyelj, ne haragudj – szólaltam
meg végül –, mikor mész már el?
És akkor elkezdtek nővéresdit
játszani. Felálltak, és szélesen
hadonásztak a karjaikkal. A hangjuk
magasabb lett. Megfenyegették egymást,
végül – nagyjából a világ végéhez
közeledvén – Glendoline egy gigantikus
pörgessél megfordult, és kipenderítette
magát a szúnyoghálós ajtón. És végre
elment. De csak testben, mert hangban
még mindig ott volt – dúlt-fúlt és
siránkozott, míg be nem ért a saját
lakásába az épület túloldalán.
Lydia és én visszamentünk az
étkezőbe, és leültünk. Kezébe vette a
munkaeszközét. Egyenesen a szemembe
nézett.
 3
Pár nappal később, egy reggel épp
beléptem Lydiáék udvarára, amikor
visszajött a ház mögül. Egy barátnőjénél
volt, Tinánál, aki a társasház oldalában
lakott. Ugyanúgy vibrált, mint akkor
reggel, amikor átjött hozzám a
naranccsal a kezében.
– Hűha, de jó új inged van – jegyezte
meg.
Ez igaz volt. Azért vettem az inget,
mert épp arra gondoltam, hogy találkozni
fogunk. Tudtam, hogy tudja, és tudtam,
hogy kigúnyol, de nem bántam.
Lydia kinyitotta az ajtót, és
bementünk. Az agyag az étkezőasztal
közepén állt, egy nedves ronggyal
letakarva.
Lekapta róla a rongyot. – Na, hogy
tetszik?
Lydia nem kímélt. A sebek az
arcomon, az alkoholistaorr, a majomszáj,
a csíkszemek, az öregember kielégült,
buta mosolya, a nevetséges öregemberé,
aki érzi, hogy megfogta az isten lábát, de
maga sem tudja, miért. Ő 30, én
elmúltam 50. De nem.
– Bizony – mondtam –, megfogtál.
Tetszik. De úgy tűnik, mintha kész lenne.
Szomorú leszek, amikor befejezed.
Remek reggeleket és délutánokat
töltöttünk együtt.
– Ugye, nem tartott föl az írásban?
 – Nem, csak sötétedés után dolgozom.
Nappal sosem tudok írni.
Lydia felkapta a szerszámát, és rám
nézett.
– Ne aggódj. Még egy csomó munkám
van vele. Szeretném jól megcsinálni.
Dolgozott egy darabig, aztán szünetet
tartottunk, és kivett egy kis üveg
whiskeyt a hűtőből.
– Ó – mondtam.
– Mennyit? – kérdezte, egy hosszú
nyakú vizespohárral a kezében.
– Fele-fele.
Megcsinálta az italt, én pedig egyből
lehúztam.
– Hallottam rólad ezt-azt – mondta.
– Mit?
– Hogy kidobsz embereket a
lakásodból. Meg hogy vered a nőidet.
– Verem a nőimet?
– Igen, mondták.
Elkaptam Lydiát, és addigi
leghosszabb csókunkat váltottuk.
Odanyomtam a mosogató széléhez, és
hozzádörgöltem a farkamat. Kilökött, de
újra elkaptam a konyha közepén.
Lydia megragadta a kezemet, és
betuszkolta a farmerjába, egészen a
bugyijáig. Az egyik ujjam elérte a
pináját. Nedves volt. Tovább csókoltam,
és közben az ujjamat beledugtam a
pinájába. Aztán hátraléptem, ellöktem
magamtól, megfogtam az üveget, és
öntöttem magamnak még egy italt.
Leültem az asztalhoz, Lydia pedig
megkerülte azt, leült velem szemben, és
rám nézett. Aztán újra nekiállt az
agyagon dolgozni. Lassan kortyolgattam
a whiskeymet.
– Rájöttem, mi a te tragédiád –
mondtam.
– Na, mi?
– Tudom, mi a te tragédiád.
– Hogy érted ezt?
– Tudod mit, felejtsük el.
– Most már tudni akarom.
– Nem akarlak megbántani.
– Tudni akarom, mi a fenéről
beszélsz.
– Jó. Ha adsz még egy italt,
elmondom.
– Oké. – Lydia elvette az üres
poharat, és adott még egy fél pohár
whiskeyt fél pohár vízzel. Megittam azt
is.
– Na? – kérdezte.
– Tudod te azt jól.
– Mit?
– Azt, hogy túl nagy a puncid.
– Micsoda?
– Van ez így. Hisz két gyereket szültél.
Lydia csendben ült, és dolgozott
tovább az agyagon. Aztán letette a
szerszámot. A konyha sarkába lépett,
közel a hátsó ajtóhoz. Figyeltem, ahogy
lehajol, és lehúzza a csizmáját. Aztán
letolta a farmerját és a bugyiját. A pinája
farkasszemet nézett velem.
– Jól van, te szemétláda. Most pedig
megmutatom, hogy tévedsz.
Levettem a cipőmet, a nadrágomat és
a bokszeralsómat. Letérdeltem a
linóleumra, lefektettem, és fölé
helyezkedtem. Elkezdtem csókolgatni.
Egyből felállt, és már éreztem is, hogy
belehatolok.
Elkezdtem ki-be húzogatni, egy, kettő,
három...
Erre kopogtak a bejárati ajtón.
Gyerekkopogás volt – kis kéz, gyors,
ideges, kitartó dörömbölés. Lydia
azonnal lelökött magáról. – Lisa az! Nem
ment ma iskolába! Itt volt nem messze. –
Lydia felpattant és felkapkodta magára a
ruháit.
– Öltözz fel! – kiáltotta.
Olyan gyorsan öltöztem föl, amilyen
gyorsan csak tudtam. Lydia odament az
ajtóhoz, kinyitotta, és ott állt az ötéves
lánya. – ANYA! ANYA! Elvágtam az
ujjam!
Bebotorkáltam a nappaliba. Lisa
Lydia ölében ült. – Jaj, kicsikém, hadd
lássa anya! Juj, hadd puszilja meg anya
az ujjadat. Anyud meggyógyítja az
ujjadat!
– Jaj, anyuci, úgy fáj!
Megnéztem a vágást. Szinte láthatatlan
volt.
– Lydia – szólaltam meg végül –,
holnap találkozunk.
– Sajnálom – mondta.
– Tudom.
Lisa rám nézett, és csak úgy potyogtak
a szeméből a könnyek.
– Lisa nem hagyja, hogy bármi rossz
történjék ANYÁVAL – mondta Lydia.
Kinyitottam az ajtót, becsuktam
magam mögött, és elhajtottam a ‘62-es
Mercury Cometemmel.
 4
Akkoriban egy kis példányszámú
magazint szerkesztettem, a The Laxative
Approachot. Két segédszerkesztővel
dolgoztunk, és úgy éreztük, korunk
legnagyobb költőit adjuk közre. Az egyik
szerkesztő, egy kétméteres, abnormális
(fekete) csávó volt, Kenneth Mulloch,
aki még a gimnáziumot se végezte el.
Részben az anyja, részben pedig a
nővére tartotta el. A másik szerkesztő
(egy 27 éves zsidó srác) Sammy
Levinson volt, aki a szüleinél lakott,
akik eltartották.
Kinyomtatták az oldalakat. Össze
kellett illesztenünk őket és a címlaphoz
csatolni.
– Megmondom, mit csináljunk –
mondta Sammy. – Rendezünk egy újság
összeragasztó bulit. Adsz az embereknek
egy kis piát, nyomsz egy kis süket dumát,
és hagyod, hogy ők végezzék el a
munkát.
– Utálom a partikat – vetettem közbe.
– Szólok mindenkinek – mondta
Sammy.
– Na, jó – mondtam, és meghívtam
Lydiát.
A parti estjére, mikor Sammy megjött,
kész lett az újság. Ideges fiú volt, tikkelt,
és alig várta, hogy nyomtatásban lássa a
verseit. Az egész The Laxative
Approachot maga illesztette össze, aztán
rákapcsozta a füzetekre a címlapot.
Kenneth Mullochnak nyoma sem volt –
talán börtönben volt, vagy éppen akkor
tartóztatták le.
Az emberek jöttek. Alig ismertem
valakit. Hátramentem a főbérlőmhöz.
Odajött az ajtóhoz.
– Mrs. O’Keefe, nagy bulit tartunk ma.
Szeretném, ha eljönnének a férjével. Van
sok sör meg chips és ropi.
– Jézus Mária, dehogy is!
– Mi a probléma?
– Láttam azokat az embereket, akik
bementek oda. Egy csomó szakállas,
hosszú hajú, rendezetlen ruhájú férfi,
karkötővel meg fonatokkal a hajukban...
Olyanok, mint azok a kommunisták.
Hogy tud megtűrni ilyen embereket?
 – Sehogy, Mrs. O’Keefe. De csak
sörözgetünk meg dumálunk, nincs
jelentősége.
– Csak figyeljen oda rájuk. Ez a fajta
még a csöveket is kilopja a falból.
Azzal becsukta az ajtót.
Lydia későn érkezett. Úgy jött be az
ajtón, mint egy színésznő. Nagy
cowboykalap volt rajta, levendulaszínű
tollal. Egy szót sem szólt hozzám, leült
egy fiatal könyvesbolti srác mellé, és
heves eszmecserébe kezdett. Egyre
durvábban ittam, szövegem lendülete és
a humorom egyre hanyatlott. A
könyvesbolti fiú jó gyerek volt; írónak
készült. Randy Evansnek hívták, de
túlságosan oda volt Kafkáért ahhoz, hogy
saját stílusa legyen. Betettük az írásait a
Laxative Approachba, hogy meg ne
sértsük, na meg azért, hogy terjessze a
magazint a könyvesboltjában.
Sört ittam, és ide-oda járkáltam.
Kimentem hátra, leültem a verandán és
figyeltem egy nagy, fekete macskát, hogy
próbál meg bejutni egy szemeteskukába.
Elindultam felé. Ahogy a közelébe
értem, leugrott a kukáról. Megállt úgy
egy-másfél méterre tőlem, és figyelt.
Levettem a kuka tetejét. Iszonyú bűz
csapott fel. Belehánytam a szemetesbe.
Ledobtam a kuka tetejét a földre. A
macska felugrott, megállt egy pillanatra,
mind a négy lábával a kuka szélén állt.
Kicsit hezitált, majd ahogy kell,
gyönyörűen homorított és beleugrott a
kellős közepébe.
 Lydia még mindig Randyvel
beszélgetett, amikor visszamentem, és
ahogy beléptem, láttam, egyik lábával
hozzáér a fiúéhoz. Kinyitottam még egy
sört.
Sammy poénjaitól dőltek a vendégek a
röhögéstől. Én egy kicsit jobb voltam
nála, amikor rám jött a poénkodhatnék,
de aznap éjjel nem voltam formában. A
vendégek közt vagy 15-16 férfi volt, és
mindössze két nő – Lydia és April. April
antidepresszánson élt, és dagadt volt. A
földön feküdt. Egy óra múlva aztán
felállt, és lelépett Carllal, egy kiégett
amfetaminhuszárral. Így maradt a 15-16
férfi és Lydia. Találtam egy kis scotchot
a konyhában, kivittem a verandára és
meg-meghúztam.
 Későre járt, a vendégek kezdtek
elszivárogni. Még Randy Evans is
elment. Végül csak Sammy, Lydia és
jómagam maradtunk. Lydia Sammyvel
beszélgetett. Sammy egész jókat
mondott. Még nevettem is. Aztán azt
mondta, mennie kell.
– Ne menj már el, Sammy – mondta
Lydia.
– Hagyjad, hadd menjen – mondtam
neki.
– Ja, mennem kell – válaszolta
Sammy.
Miután Sammy elment, Lydia azt
mondta: – Nem kellett volna elküldened
őt. Sammy vicces fiú, nagyon vicces.
Megbántottad.
– De szeretnék veled négyszemközt
beszélni, Lydia.
– Én élvezem a barátaid társaságát.
Nekem nincs annyi lehetőségem
emberekkel megismerkedni, mint neked.
Én szeretem az embereket!
– Én nem.
– Tudom, hogy te nem. De én igen. Az
emberek találkozni akarnak veled. Ha
nem jönnének, talán jobban kedvelnéd
őket?
– Minél kevesebbszer jönnek, annál
jobban kedvelem őket.
– Megbántottad Sammyt.
– Hova szarjak? Hazament az
anyjához.
– Egyszerűen féltékeny vagy, és
parázol. Azt hiszed, hogy minden
férfival le akarok feküdni, akivel szóba
állok.
– Nem, nem hiszem azt. Figyelj, mit
szólnál egy italhoz? Felálltam és
kevertem neki egyet. Lydia rágyújtott egy
hosszú cigire, és elkezdte kortyolgatni az
italát. – Jól áll neked ez a kalap. Az a
lila toll nem semmi.
– Az apám kalapja.
– Nem keresi?
– Halott.
Lehúztam Lydiát a kanapéra, és
megcsókoltam, hosszan. Aztán mesélt az
apjáról. A halála után hagyott egy kis
pénzt a négy nővérre. Így függetlenek
lehettek, Lydia meg elválhatott a férjétől.
Aztán elmesélte azt is, hogy
idegösszeroppanása volt, és egy kis időt
diliházban töltött. Újra megcsókoltam. –
Figyelj, feküdjünk le, fáradt vagyok –
mondtam neki.
Meglepetésemre bejött velem a
hálószobába. Kinyúltam az ágyon, és
éreztem, hogy leül. Becsuktam a
szemem, és hallottam, hogy lehúzza a
csizmáját. Az egyik, majd a másik
koppant a földön. Vetkőzni kezdtem.
Hátranyúltam, és leoltottam az éjjeli
lámpát. Aztán vetkőztem tovább. Megint
csókolóztunk.
– Mikor voltál utoljára nővel?
– Négy évvel ezelőtt.
– Négy évvel ezelőtt?
– Igen.
– Hát, akkor azt hiszem,
megérdemelsz egy kis szeretgetést –
mondta. – Álmodtam veled. Kinyitottam
a mellkasodat, mint egy kisszekrényt.
Ajtós szekrény volt, és amikor
kinyitottam, egy csomó puha dolgot
találtam. Játék mackókat, kis, szőrös
állatkákat, ölelni való apróságokat.
Aztán álmodtam egy másik férfival.
Odajött hozzám, és átnyújtott egy köteg
papírt. Író volt. Elvettem és megnéztem
a papírokat. A lapok rákosak voltak.
Rákos írás. Én figyelek az álmaimra.
Megérdemelsz egy kis szeretgetést.
Megint csókolóztunk.
– Figyelj, miután belém dugod a
micsodádat, húzd ki, mielőtt elmész, jó?
– Jó.
Rámásztam. Jól volt. Valami történt,
valami igazi, ráadásul egy lánnyal, aki
20 évvel fiatalabb nálam, és még
gyönyörű is. Körülbelül tízet löktem
rajta, és beleélveztem.
Felugrott.
– Te szemét! Belém élveztél!
– Lydia, kérlek... olyan rég volt már...
és annyira jó volt... nem bírtam
visszafogni. Csak úgy jött! Krisztusra,
nem tehetek róla! – Berohant a
fürdőszobába, és megengedte a kádba a
vizet. Megállt a tükör előtt, és fésülni
kezdte a hosszú, barna haját. Tényleg
gyönyörű volt.
– Te szemét! Atyaúristen, micsoda
nevetséges gimis trükk! Tiszta
gimnazista húzás! És rosszabbkor nem is
történhetett volna. Mindegy, most már
össze is bútorozhatunk! Simán
összebútorozhatunk!
 Bementem hozzá a fürdőszobába.
– Lydia, szeretlek.
– Tűnj el innen!
Kilökött, becsukta az ajtót, én meg
kint álltam, és hallgattam, ahogy a víz
zubog a kádba.
 5
Nem találkoztam Lydiával a
következő napokban, bár hatszor vagy
hétszer sikerült vele beszélnem
telefonon. Aztán eljött a hétvége. Gerald,
a volt férje, mindig magához vette a
gyerekeket a hétvégére.
Szombat délelőtt 11-kor álltam meg a
lakása előtt, és bekopogtam. Feszes
farmer, csizma és narancssárga blúz volt
rajta. A szeme a szokásosnál is
sötétbarnábbnak tűnt a napsütésben, és
ahogy kinyitotta az ajtót, szembetűnt a
természetes vörös szín a sötét hajában.
Megkapó volt. Megengedte, hogy
megcsókoljam, bezárta mögöttünk az
ajtót, és odamentünk az autómhoz. A
tengerpart mellett döntöttünk – nem
azért, hogy fürödjünk, hisz tél közepén
jártunk, hanem mert jó programnak
látszott.
Elindultunk. Jó érzés volt magam
mellett tudni Lydiát az autóban.
– Nem akármilyen parti volt, nem
mondom! Ti ezt „összeragasztó partinak”
hívjátok? Hát, rendesen
összeragasztóztál, apám!
Összeragasztóztál, ez történt!
Egyik kezemet a kormányon, a másikat
a belső combján tartottam. Nem tudtam
türtőztetni magam. Lydiának, úgy vettem
észre, nem tűnt fel. Ahogy haladtunk, a
kezem egyre feljebb csúszott. Ó csak
beszélt. Aztán egyszer csak rám kiáltott.
– Vedd el onnan a kezed, az már a
puncim!
– Bocs – mondtam.
Egyikünk sem szólt egy szót sem
aztán, egészen addig, míg le nem
parkoltunk Venice Beachen.
– Kérsz egy szendvicset meg egy kólát
vagy valamit? – kérdeztem.
– Aha – válaszolta.
Bementünk egy kis zsidó delikáteszbe
megvenni a dolgokat, aztán leültünk egy
tengerre néző, füves tisztásra.
Szendvicset ettünk uborkával, chipsszel
meg üdítővel. A tengerpart majdnem
teljesen kihalt volt, és az étel nagyon
finom. Lydia nem beszélt. Csak
bámultam, milyen gyorsan eszik.
Vadember módjára esett neki a
szendvicsnek, nagyokat húzott a kólából,
fél uborkákat harapott, és marékszám
ette a chipset. Én viszont épp
ellenkezőleg: nagyon lassú evő voltam.
Szenvedély, gondoltam magamban,
szenvedély.
– Milyen a szendvics? – kérdeztem.
– Elég jó. Nagyon éhes voltam.
– Jó szendvicseik vannak. Kérsz még
valamit?
– Igen, egy szelet csokit.
– Milyet?
– Mindegy. Valami jót.
Haraptam még egyet a
szendvicsemből, ittam egy korty kólát, és
visszamentem a boltba. Két csokit is
vettem, hogy választhasson. Ahogy
elindultam visszafelé, láttam, hogy egy
magas fekete férfi megy a buckánk felé.
Elég hideg volt, de a csávó félmeztelen
volt, és csupa izom. Lassan, peckesen
járt. Hosszú, vékony nyaka volt, a bal
fülében egy arany fülbevaló lógott.
Elment Lydia előtt, rá a bucka melletti
homokos részre. Odaértem Lydiához, és
leültem mellé.
– Láttad ezt a fickót? – kérdezte.
– Igen.
– Jézusom, itt ülök veled, aki húsz
évvel idősebb nálam, amikor egy
olyannal is üldögélhetnék itt, mint ő. Mi
a fene ütött belém?
– Figyelj, itt van két csoki, válassz
egyet.
Elvette az egyiket, kibontotta,
beleharapott, és nézte a fiatal fekete
srácot, ahogy az a víz felé tartott.
– Elegem lett a tengerpartból,
menjünk vissza hozzám – mondta.
Egy hétig nem találkoztunk. Aztán
egyik délután ott voltam nála – az ágyán
feküdtünk és csókolóztunk. Lydia
elhúzódott tőlem.
– Semmit sem tudsz a nőkről, mi?
– Ezt hogy érted?
– Ha a könyveidet és a verseidet
olvasom, tudom, hogy semmit sem tudsz
a nőkről.
– Beszélj erről.
– Először is, ahhoz, hogy egy férfi
engem izgasson, ahhoz ki kell, nyaljon.
Nyaltál már ki nőt valaha?
– Nem.
 – Nem mondod komolyan, hogy
elmúltál 50, és még nem nyaltál ki nőt?!
– De.
– Akkor már késő.
– Miért?
– Öreg kutyának nem lehet új trükköt
tanítani.
– Dehogyisnem.
– Nem, neked már nem.
– Mindig is későn érő típus voltam.
Lydia felkelt, és átment a másik
szobába. Egy ceruzával meg egy darab
papírral jött vissza. – Na, figyelj csak,
mutatok valamit. – Rajzolni kezdett a
papírra. – Ez egy pina, az meg itt valami
olyasmi, amiről valószínűleg fogalmad
sincs: a csikló. Itt van az érzés, érted? A
csikló elbújik, csak néha jön elő;
rózsaszín és nagyon érzékeny. Néha
elbújik előled, és olyankor meg kell
találnod. De elég, ha csak megérinted a
nyelved hegyével...
– Oké – mondtam értem.
– Szerintem neked ez magas; mondom,
egy öreg kutyának nem lehet új trükköket
tanítani.
– Vetkőzzünk és feküdjünk le.
Levetkőztünk, és végignyúltunk az
ágyon. Csókolgatni kezdtem, az ajka után
a nyakát, majd a melleit. Aztán elértem a
köldökéig.
– Nem fog menni! – mondta. – Pisi
meg vér jön onnan ki, gondolj csak bele,
pisi meg vér...
Leértem oda, és nekiálltam nyalni.
Egész pontos képet rajzolt nekem.
Minden ott volt, ahol lennie kellett.
Hallottam, hogy egyre hevesebben
lélegzik, majd sóhajtozni kezd.
Felizgatott. Felállt a farkam. Előbújt a
csikló, de nem annyira rózsaszín, mint
inkább lilásrózsaszín volt. Játszottam
vele. Nedv érkezett és rákerült a szőrre.
Lydia egyre csak nyögdécselt. Aztán
meghallottam, amint a bejárati ajtó
kinyílik és becsukódik. Majd lépéseket
hallottam. Egy ötévesforma fekete fiú
állt meg az ágynál.
– Mi a francot akarsz? – kérdeztem
tőle.
– Van üres üvegetek? – kérdezte
tőlem.
– Nem, nincs üres üvegünk –
válaszoltam neki. Kiment a hálóból, be a
nappaliba, majd ki az ajtón, és eltűnt.
– Úristen! Azt hittem, zárva van az
ajtó! – mondta Lydia. – Ez Bonnié kisfia
volt.
Lydia felkelt, és bezárta a bejárati
ajtót. Majd visszajött és lefeküdt. Négy
óra körüljárt, szombat délután.
Visszadugtam a fejem.
 6
Lydia szerette a partikat, Harry pedig
szeretett partikat adni. Így hát épp útban
voltunk Harry Ascothoz. Harry a Retort
című, kis példányszámú magazin
szerkesztője volt. A felesége hosszú,
átlátszó ruhákat hordott, előszeretettel
mutogatta a bugyiját férfiaknak, és
mezítláb járt.
– Legelőször az tetszett meg benned,
hogy nincs otthon tévéd – mondta Lydia.
– Az exférjem minden áldott este és
minden hétvégén csak tévézett. Még a
szeretkezéseinket is a tévéműsorhoz
kellett igazítani.
 – Mmhhü...
– Aztán amit még nagyon bírtam a
lakásodban, hogy mekkora kosz volt.
Sörösüvegek szanaszéjjel, szemét
mindenhol, mosatlan a mosogatóban,
szarcsík a vécében és dzsuva a
fürdőkádban. Meg az a rengeteg rozsdás
borotvapenge a mosdó körül. Tudtam,
hogy nyalni fogsz.
– A környezetéről ítélsz meg egy
férfit, mi?
– Naná. Ha olyan férfival találkozom,
akinek rend van a lakásában, tudom,
hogy valami nem stimmel. Ha pedig túl
nagy a rend, tuti, hogy homokos.
Odaértünk, és kiszálltunk a kocsiból.
A lakás a másodikon volt. Hangosan
szólt a zene. Becsöngettem. Harry Ascot
nyitott ajtót. Nyájas és széles mosoly ült
az arcán. – Gyertek be – mondta.
Az irodalmárok odabent sört és bort
ittak, csoportokban dumáltak. Lydia
teljesen fel volt ajzva. Körbenéztem és
leültem. Már mindenki a vacsorára
készült.
Harry horgászott. Jobb horgász volt,
mint író, és sokkal jobb horgász, mint
szerkesztő. Az Ascot család
gyakorlatilag halon élt, s közben arra
várt, hogy Harry végre pénzre váltsa
tehetségét.
Diana, a felesége hozta is a hallal teli
tányérokat, s körbekínálta. Lydia
mellettem ült.
– Na, akkor, most megmutatom, hogy
kell halat enni – mondta Lydia. – Vidéki
lány vagyok, csak figyeljetek.
Csinált valamit a késsel, és a hal
egyből kettévált – két csinos kis darabra
esett szét.
– A mindenit! – kiáltott fel Diana. –
Mit is mondtál, honnan származol?
– Utahból. Mulesheadből. Lakosok
száma: 100. Egy farmon nőttem föl. Az
apám alkoholista volt. Ma már halott.
Lehet, hogy ezért vagyok vele... – Rám
mutatott a hüvelykujjával.
Ettünk.
Miután elfogyott az összes hal, Diana
összeszedte a szálkákat és kivitte. Aztán
jött a csokitorta és a(z olcsó) vörösbor.
– Úúú, ez a torta nagyon finom,
kaphatnék még egy szeletet? – mondta
Lydia.
 – Hogyne, kedves – válaszolta Diana.
– Mr. Chinaski – szólalt meg egy sötét
hajú lány a szoba másik végén –,
olvastam a könyveit németül. Maga
nagyon népszerű Németországban.
– Hát ez nagyszerű – mondtam. –
Bárcsak küldenének egy kis lóvét a
szerzői jogokért.
– Ide figyeljetek! – szólt közbe Lydia.
– Ne beszéljünk már ilyen irodalmi
marhaságokról. Csináljunk már valami
mást is! TÁNCOLJUNK!
Harry ismét elővette nyájas, széles
mosolyát, odament a Hi-Fi-toronyhoz, és
feltekerte a hangerőt. A lehető
leghangosabbra.
Lydia körbe-körbe táncolt a szobában,
majd egy fiatal srác, akinek a homlokába
lógtak a fürtjei, csatlakozott hozzá.
Együtt táncoltak. Mások is felkeltek, és
táncolni kezdtek. Én csak üldögéltem.
Randy Evans mellettem ült. Láttam,
hogy ő is Lydiát figyeli. Beszélgetni
akart. Csak dumált és dumált.
Szerencsére nem hallottam – túl hangos
volt a zene.
Néztem Lydiát, ahogy fürtöskével
táncol. Lydia nagyon jól mozgott. A
mozgása csupa szexualitás. Néztem a
többi lányt is, ők egyáltalán nem így
mozogtak. De ez csak azért lehet, mert
Lydiát ismerem, őket meg nem.
Randy csak beszélt, beszélt, pedig
egyszer sem reagáltam. Vége lett a
táncnak, Lydia pedig visszajött és leült
mellém.
 – Pfú, kész vagyok. Asszem, nem
vagyok formában.
Felkerült egy másik lemez, Lydia
felpattant, és odament a fürtös hajú
gyerekhez. Én meg ittam tovább; sört
borral. Egymás után jöttek az újabb és
újabb lemezek. Lydia meg a srác csak
táncoltak, táncoltak a szoba közepén, a
többiek pedig körülöttük. Minden egyes
számmal közelebb kerültek egymáshoz.
Én csak ittam a sört és a bort.
A zene hangos volt, s mindenki vadul
táncolt... Az aranyfürtös srác mindkét
kezét felemelte. Lydia odanyomta magát
hozzá. Drámai volt a látvány, erotikus.
Mindketten magasba tartották a kezüket,
és egymáshoz nyomták a testüket. Test
test ellen. A srác időnként hátrarúgott,
váltott lábakkal. Lydia utánozta őt.
Egymás szemébe meredtek. El kellett
ismernem, hogy jók voltak együtt. A
szám csak ment és ment. Egyszer csak
vége lett.
Lydia ismét visszajött, és leült
mellém. – Pfú, teljesen kész vagyok –
mondta megint.
– Figyelj, asszem túl sokat ittam,
lehet, hogy jobb lenne, ha lelépnénk –
mondtam neki.
– Ja, láttam, hogy ittál rendesen.
– Menjünk, lesz még buli máskor is.
Felálltunk, hogy induljunk. Lydia
odament Harryhez és Dianához, és
valamit mondott nekik. Mikor visszajött,
odamentünk az ajtóhoz. Épp kinyitottam,
amikor odajött hozzám az aranyfürtös
srác.
– Ember, szerinted milyenek voltunk,
én meg a barátnőd?
– Jók.
Ahogy kiértünk, hányni kezdtem; az
összes sör meg bor kijött. Csak úgy
ömlött a cucc a bokorba meg a járdára –
szökőkút a holdfényben. Nagy nehezen
kiegyenesedtem, és megtöröltem a
számat.
– Beparáztatott a srác, ugye? –
kérdezte.
– Aha.
– Miért?
– Mintha dugtatok volna, vagy
durvább.
– Pedig nem erről volt szó, csak
táncoltunk.
 – Ha elkapnék így egy nőt az utcán,
mit szólnál hozzá?
– Miről beszélsz? Ahogy befejeztem
egy táncot, mindig visszaültem hozzád.
– Oké... várj egy kicsit...
Hánytam még egyet valaki elszáradt
bokrára. Sétáltunk az Echo Park
negyedből a Hollywood Boulevard felé.
Odaértünk a kocsihoz. Beindítottam,
és elindultunk nyugatnak a Hollywood
Bouievard-on a Vermont út felé.
– Tudod, hogy hívjuk mi az olyanokat,
mint te? – kérdezte Lydia.
– Nem.
– Megmondom: buli-gyilkosoknak.
 7
Kansas City fölé ereszkedtünk, a
pilóta jelentette, a hőmérséklet mínusz 7
fok, én meg ott ültem kaliforniai
dzsekimben és ingemben, laza, könnyű
nadrágomban, nyári zoknimban és lyukas
cipőmben. Ahogy földet értünk,
mindenki magára vette a télikabátját,
sapkáját, kesztyűjét, sálját. Magam elé
engedtem az összes utast, majd
lemásztam a mozgólépcsőn. Frenchy az
épületnek dőlve várt. Frenchy drámát
tanított és könyveket gyűjtött. Főleg az
enyémeket. – Isten hozott Kansas
Cityben, Chinaski! – mondta, és
átnyújtott egy üveg tequilát. Meghúztam,
és követtem őt a parkolóba. Nem volt
csomagom; csak egy aktatáskányi vers
volt nálam. Az autója kényelmes volt és
meleg; felváltva ittunk az üvegből. Az
utak le voltak fagyva.
– Nem tud ám mindenki ilyen csúszós
utakon vezetni – mondta Frenchy. – Az
embernek tudnia kell, mit művel.
Kinyitottam a portfoliómat, és
nekiálltam felolvasni Frenchynek egy
szerelmes verset, amit Lydia adott oda
még a reptéren:

„...lila farkad hajlik, mint

egy...”
„...s mikor kinyomom egy
pattanásod,
 a genny kilövell, mint a
sperma...”

– A kurva életbe! – üvöltötte Frenchy.

Az autó megpördült. Frenchy tekerte a
kormányt ide-oda.
– Frenchy, hallod – mondtam neki, és
a számhoz emeltem a tequilás üveget –,
meg fogunk halni.
Leperdültünk az útról, bele a másfél
méteres gödörbe, ami a két autópályát
választotta el egymástól. Odaadtam neki
az üveget.
Kiszálltunk az autóból, és kimásztunk
az árokból. Megpróbáltuk leinteni az
arra haladó autókat, s közben oda-vissza
járt a tequilás üveg. Végre megállt egy
autó. Egy huszonéves, részeg csávó ült a
volánnál.
– Hova mentek?
– Egy felolvasóestre – válaszolta
Frenchy.
– Felolvasóestre?
– Ja, az egyetemre.
– Jó, szálljatok be.
A srác itallal kereskedett. A hátsó
ülés tele volt sörrel.
– Igyatok egy sört nyugodtan, és
adjatok nekem is egyet. Elvitt minket a
helyszínre. Behajtottunk az egyetem
udvarára, és közvetlenül az előadóterem
előtt álltunk meg. Mindössze 15 percet
késtünk. Kiszálltam, hánytam, aztán
bementünk. Útban odafelé még
megálltunk egy kis üveg vodkáért, hogy
rendben menjen a felolvasóest.
 Úgy 20 percet olvashattam, aztán
letettem a verseket. – Unom ezt a szart,
beszélgessünk inkább – mondtam.
A végén már üvöltöztem a
közönséggel, s ők is üvöltöztek velem.
Egész jók voltak. És ingyen csinálták.
Kábé fél órával később megjelent
néhány prof, és kimenekítettek onnan. –
Foglaltunk neked egy szobát, Chinaski –
szólalt meg egyikük –, a női
kollégiumban.
– A nőiben?
– Aha. Egy jó kis szobát.
Igazat beszéltek. A szoba a
harmadikon volt. Az egyik prof hozott
egy kis üveg whiskeyt. Egy másik pedig
átnyújtott egy csekket és a repülőjegy
árát. Ültünk, beszélgettünk, a whiskey
pedig járt körbe. Aztán elájultam. Mire
magamhoz tértem, mindenki elment. De a
whiskey fele megmaradt. Ültem az
ágyon, ittam, és azt gondoltam
magamban: – Figyelj, te vagy Chinaski.
Chinaski, a legenda. Van egy imázsod.
És itt vagy a női koleszban. Nők százai
laknak itt, egy halom nő.
Csak alsógatya meg zokni volt rajtam.
Kimentem a folyosóra, és bekopogtam a
mellettem lévő szobába.
– Hé, Henry Chinaski vagyok, a
halhatatlan író! Nyisd ki az ajtót! Akarok
mutatni valamit!
Hallottam, ahogy a lányok kuncognak.
– Na jól van, hányan vagytok
odabent? – kérdeztem. – Ketten?
Hárman? Mindegy, hárommal is elbírok!
Gond nélkül! Hallotok? Nyissátok ki!
Hatalmas, lila izé van nálam! Figyeljetek
csak, megveregetem vele az ajtót!
Ökölbe zártam az ujjaim, és
dörömböltem az ajtón. Vihorásztak
tovább.
– Szóval nem engeditek be Chinaskit,
mi? Hát akkor baszódjatok meg!
Bekopogtam a következő ajtón. –
Lányok! Itt az elmúlt 18 év legjobb
költője! Nyissátok ki! Mutatok nektek
valamit! Finom husit a
szeméremajkatokra!
Aztán megpróbáltam ugyanezt a
következő ajtónál.
Végigmentem az emelet összes
szobáján, aztán a második emeleten,
majd az elsőn. Nálam volt a whiskey, de
aztán mégis meguntam a dolgot. Olyan
volt, mintha már órák óta jöttem volna el
a szobámból. Iszogattam, miközben
mentem vissza, de visszafelé se volt
szerencsém.
Egyszer csak rádöbbentem, hogy
elfelejtettem, melyik volt az én szobám,
sőt azt is, melyik emeleten volt. Egy idő
után már semmi másra nem vágytam,
mint hogy visszajussak a szobámba.
Ismét próbálkoztam az összes ajtón, már
halkabban. Rájöttem, mégiscsak
gatyában meg zokniban vagyok. Nem
volt szerencsém. A legnagyobbak a
legmagányosabbak.
A harmadik emeleten lenyomtam a
kilincset egy ajtón – kinyílt. A szobában
ott voltak a verseim... az üres poharak, a
cigarettacsikkel teli hamutál... a gatyám,
az ingem, a cipőm meg a kabátom.
Gyönyörű látvány. Becsuktam az ajtót,
leültem az ágyra, és megittam a
whiskeyt, amit körbehurcoltam
magammal.
Felébredtem. Már világos volt.
Furcsa, tiszta, kétágyas szobában voltam,
amiben volt tévé, függöny meg
fürdőszoba. Motelszobának tűnt.
Felkeltem, és kinyitottam az ajtót. Kint
minden tiszta hó és jég volt. Becsuktam
az ajtót, és körbenéztem. Semmi
magyarázatot nem találtam. Fogalmam
sem volt, hol vagyok. Borzalmasan
másnapos voltam, és nagyon rosszkedvű.
Felvettem a telefont, és felhívtam Lydiát
Los Angelesben.
 – Gőzöm sincs, hol vagyok, bébi.
– Nem Kansas Citybe mentél?
– De, de akkor sem tudom, hol
vagyok. Az előbb kinéztem, és odakint
minden csupa hó, az utak le vannak
fagyva meg minden.
– Hol szálltál meg?
– Úgy emlékszem, egy női
kollégiumban.
– Akkor feltételezem, hogy komplett
hülyét csináltál magadból, kitettek
onnan, és bevágtak egy motelbe. Ne
aggódj, nyilván nemsokára jön valaki
érted.
– Jézusom, egy kicsi együttérzés sincs
benned?
– Figyelj, megint hülyét csináltál
magadból, mint mindig.
 – Hogy érted azt, hogy mint mindig?
– Az a helyzet, hogy egy szánalmas
alkoholista vagy. Zuhanyozzál forró
vízzel. – Azzal letette.
Odamentem az ágyhoz, és
végignyúltam rajta. Pofás kis szoba volt,
de nem elég karakteres. „Dehogy fogok
lezuhanyozni! Inkább bekapcsolom a
tévét”, gondoltam magamban. Aztán
elaludtam...
Valaki kopogott az ajtón. Két fiatal,
eszesnek tűnő főiskolás srác állt az
ajtóban, s azért jöttek, hogy elvigyenek a
reptérre. Az ágy szélén ültein, és
öltözködtem. – Van még időnk felszállás
előtt egy-két italra a reptéren? –
kérdeztem.
– Természetesen, Mr. Chinaski, ahogy
óhajtja – mondta az egyikük.
– Na jó, akkor húzzunk innen a faszba.
 8
Hazaértem, néhányszor szeretkeztem
Lydiával, aztán összevesztünk, majd
egyik reggel megint útnak indultam –
ezúttal Arkansasba, egy újabb
felolvasóestre. Szerencsém volt a gépen,
nem ült mellettem senki. A pilóta
bemutatkozott, ha jól értettem, Winehead
kapitányként. Amint feltűnt a stewardess,
kértem egy italt.
Biztos voltam benne, hogy ismertem
az egyik légi utaskísérőt. Long Beachen
élt, megvolt neki néhány könyvem, és
egyszer írt egy levelet, elküldte a
fényképét meg a telefonszámát is.
Felismertem a képről. Sosem
találkoztunk személyesen, de néhányszor
beszéltem vele telefonon, és egy részeg
éjjelen üvöltöztünk is egy jót egymással.
A folyosó végén állt, és igyekezett
nem észrevenni engem, pedig mást se
csináltam, csak bámultam a seggét, a
lábát és a mellét.
Megebédeltünk, megnéztük a hét
focimérkőzését, s mivel az ebéd utáni
bortól égett a gyomrom, rendeltem két
Bloody Maryt.
Mikor megérkeztünk Arkansasba,
átszálltam egy kis, propelleres gépre.
Ahogy beindult a motor, a szárnyak
előbb remegni, majd erősen rázkódni
kezdtek. Úgy tűnt, bármelyik percben
leeshetnek.
 Felszálltunk, és a stewardess
megkérdezte, kér-e valaki egy italt.
Addigra már mindannyiunkra ráfért. Ide-
oda dülöngélt, miközben az italokat
szolgálta fel. Aztán hirtelen azt kiáltotta:
– igyák meg az italokat! Leszállunk! –
Lenyomtuk az italokat és leszálltunk.
Tizenöt perccel később újra a levegőben
voltunk.
A reptéren professzor Peter James és
a felesége, Selma várt. Selma úgy nézett
ki, mint egy filmsztár, csak sokkal
kifinomultabb volt.
– Jól nézel ki – mondta Pete.
– Nem, a feleséged néz ki jól –
válaszoltam.
Pete elvitt minket hozzájuk. Egy
emeletes házban laktak, a vendégszoba a
földszinten volt. Megmutatták a
hálószobámat. – Kérsz valamit enni? –
kérdezte Pete.
– Nem, azt hiszem, mindjárt hányok –
mondtam, és azzal felmentünk az
emeletre.
A felolvasás előtt az öltözőben Pete
megtöltött egy vizeskancsót vodka-
naranccsal. – Egy idős nő vezeti a
felolvasóesteket, összecsinálná magát,
ha megtudná, hogy iszol itt. Rendes csaj,
de még mindig azt hiszi, hogy a költészet
a naplementékről meg az ide-oda
repdeső galambokról szól.
Felmentem a színpadra, és olvasni
kezdtem. Telt ház volt. Tehát a szerencse
kitartott mellettem. A közönség olyan
volt, mint általában: nem tudták, mit
kezdjenek a jó versekkel, a többinél
pedig mindig rosszkor nevettek. Csak
olvastam, és töltögettem magamnak a
vizeskancsóból.
– Mi az, amit iszol?
– Ez? Narancslé élettel.
– Van barátnőd?
– Még szűz vagyok.
– Miért akarsz író lenni?
– Kérem a következő kérdést.
Aztán olvastam még, majd elmondtam
nekik, hogy Winehead kapitánnyal
érkeztem ide, s útközben megnéztük a hét
focimérkőzését. Beszéltem arról, hogy
amikor spirituálisán jó formában
vagyok, rögtön elmosom a tányéromat
evés után. Majd olvastam még egy kicsit.
Aztán bejelentettem, hogy a
felolvasóestnek vége. Volt egy kis
autogram-osztás, aztán elmentünk egy
partira, Pete-ék házába...
Előadtam nekik az indiántáncomat, a
hastáncomat és a szerencsétlen-fasz-a-
szélben táncomat. Nagyon nehéz inni
tánc közben. És nagyon nehéz táncolni
ivás közben. De Peter nem ma kezdte.
Úgy rendezte el a kanapét és a székeket,
hogy azok szétválasszák a táncolókat az
italozóktól, így egyikünk se zavarta a
másikat.
Pete odajött hozzám. Körbenézett a
szobában lévő nőkön.
– Melyiket akarod? – kérdezte.
– Hja, ez ilyen egyszerű?
– Figyelj, ez a déli vendégszeretet.
Volt köztük egy idősebb csaj, akit már
korábban észrevettem, és akinek
előreálló fogai voltak. Az a fajta
tökéletesen előreálló fogsor, amitől az
ajka olyan, mint egy gyönyörű, kinyílt
virág. Rá akartam tenni a számat arra a
szájra. Miniszoknya volt rajta meg
harisnya, ami igen jó lábakat rejtett,
amiket folyton keresztbe rakosgatott,
miközben megpróbálta a szoknyáját újra
és újra lebúzni, ami ezt nem tűrte.
Leültem mellé. – A nevem...
– Tudom, ki vagy, ott voltam a
felolvasóesten.
– Akkor jó. Szeretnélek kinyalni.
Mostanára egész jól belejöttem. Simán
megőrjítelek.
– Mi a véleményed Allén
Ginsbergről?
 – Figyelj, ne térjünk le a témáról.
Akarom a szád, a lábad, a segged.
– Hát jó – mondta.
– Akkor lent találkozunk. Ott várlak a
hálószobámban. Felálltam, otthagytam,
és ittam még egyet. A fiatal csávó –
legalább két méter magas – odajött
hozzám. – Figyelj, Chinaski, én nem
veszem be ezt a süket dumát arról, hogy
te ilyen lepattantan élsz, meg ismered az
összes drogdealert, stricit, kurvát,
narkóst, lóversenyfüggőt, bokszolót és
alkoholistát.
– Pedig nagyjából ez a helyzet.
– Egy nagy lófaszt – mondta, és
otthagyott. Egy igazi irodalomkritikus.
Aztán odajött hozzám egy 19 éves szőke
csaj, keret nélküli szemüveggel, és
széles mosollyal az arcán. Idült
mosollyal. – Kúrni akarok veled. Ez az
arc...
– Mi van az arcommal?
– Egyszerűen bámulatos. Szeretném
szétrombolni az arcodat a pinámmal.
– Aztán lehet, hogy fordítva lenne.
– Én erre nem fogadnék.
– Igazad van. A pina
lerombolhatatlan. Visszaültem a
kanapéra, és elkezdtem fogdosni a
miniszoknyás, virágajkú csaj lábát, akit
Lilliannek hívtak.
Vége lett a bulinak, én Lillyvel
lementem a hálószobámba.
Levetkőztünk, nekidőltünk az
ágytámlának, és vodkát meg vodka-
dzsúszt ittunk. Volt egy rádió a szobában,
és szólt. Lilly elmesélte, hogy évekig
küszködött azért, hogy a férje elvégezze
a főiskolát, és később meg, amikor
professzor lett belőle, elvált tőle.
– Hát ez elég szar ügy – mondtam
neki.
– Voltál már házas?
– Aha.
– És mi lett?
– Kegyetlen mentális bánásmód – a
válóperes dokumentumok szerint.
– És igaz volt?
– Persze – mindkét fél részéről.
Megcsókoltam. Pont olyan jó volt,
mint ahogy előre elképzeltem.
Összekapcsolódott a szánk, nyalogattam
a fogait. Aztán szétváltunk.
– Szerintem – mondta, miközben
gyönyörű nagy szemével rám nézett – te
egyike vagy a két vagy három legjobb
mai írónak.
Gyorsan lekapcsoltam a villanyt.
Kicsit csókolgattam még, aztán
játszottam a melleivel, simogattam, majd
befurakodtam a lábai közé. Eléggé piás
voltam, de azt hiszem, egész jó voltam.
De utána már nem bírtam „végig” is
csinálni. Nyomtam, nyomtam, nyomtam,
kemény voltam, de nem tudtam elélvezni.
Végül lefordultam róla, és elaludtam...
Reggel Lilly a hátán feküdt, horkolt.
Bementem a fürdőszobába, pisáltam,
megmostam a fogam és az arcom. Aztán
visszamásztam az ágyba. Magam felé
fordítottam, és elkezdtem játszadozni a
privát részeivel. Másnaposan mindig
nagyon kanos vagyok – de olyankor nem
nyalni, dugni szeretek. A dugás a
másnaposság legjobb ellenszere. Újra
leizgattam az összes testrészét.
A lehelete viszont annyira rossz volt,
hogy a virágajkát már nem is akartam
annyira. Behatoltam. Egy kicsit
felnyögött. Nekem nagyon jó volt. Azt
hiszem, nem több, mint húszat löktem
rajta, amikor elélveztem.
Kis idő múlva felkelt, és bement a
fürdőbe. Lillian. Mire visszajött, az
oldalamon feküdtem, háttal neki, és félig
már aludtam.
15 perccel később kiszállt az ágyból,
és nekiállt öltözködni.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– El kell mennem. El kell vinnem a
srácokat az iskolába. Lillian becsukta az
ajtót, és lerohant a lépcsőn. Felkeltem,
bementem a fürdőszobába, és egy
darabig bámultam az arcomat a
tükörben.
Reggel 10-kor felmentem reggelizni.
Pete és Selma fent voltak. Selma
remekül nézett ki. Hogy tehetett szert
valaki egy ilyen Selmára? A világ
kujonjai sosem fogtak ki ilyen Selmákat.
A vén kujonok maximum vén némbereket
fogtak ki. Selma letette elénk a reggelit.
Gyönyörű volt, és egyetlen ember
birtokolta őt. Egy főiskolai professzor.
Valahogy nem volt ez rendjén. A
nagymenő, tanult puhányok! A műveltség
volt a legújabb isten, és a műveltek
voltak a legújabb rabszolgatartók.
 – Pokoli jó reggeli volt, kösz szépen –
mondtam nekik.
– Milyen volt Lilly? – kérdezte Pete.
– Remek – mondtam.
– Ma is van még egy felolvasóested,
ugye tudod? Egy kisebb iskolában, egy
konzervatívabb helyen.
– Jó, majd vigyázok.
– Mit fogsz felolvasni?
– Asszem régebbi dolgokat.
Megittuk a kávénkat, átmentünk a
nappaliba és leültünk. Megszólalt a
telefon, Pete felvette, beszélt, majd
odafordult hozzám.
– Egy fickó szeretne veled interjút
készíteni a helyi újságnak. Mit mondjak
neki?
– Mondd, hogy jó.
 Pete mondta, hogy jó, aztán letette,
majd megfogta a legújabb könyvemet, és
kezébe vett egy tollat. – Gondoltam,
írhatnál ebbe valamit Lillynek.
Megkerestem a könyvben a címoldalt.
– Kedves Lilly – írtam –, örökre az
életem része maradsz... Henry Chinaski.
 9
Lydia és én állandóan veszekedtünk.
Folyton flörtölt, ami idegesített. Amikor
elmentünk vacsorázni, biztos voltam
benne, hogy egy másik pasival szemezik
az étterem végében. Amikor átjöttek
hozzám a haverjaim, és Lydia ott volt,
hallottam, hogy a beszélgetésük egyre
intimebb, egyre szex-központibb lesz.
Mindig a lehető legközelebb ült a
barátaimhoz. Őt pedig az idegesítette,
hogy iszom. Imádott szexelni, és az, hogy
ittam, ebben néha megakadályozta.
Illetve engem. „Vagy az van, hogy
túlságosan részeg vagy ahhoz, hogy este
csináljuk, vagy az, hogy túl másnapos
ahhoz, hogy reggel” – mondogatta. Egy
idő után már attól is teljesen kiborult, ha
megittam előtte egy üveg sört. Legalább
egyszer szakítottunk hetente – „örökre”
–, de aztán valahogy mégis mindig
kibékültünk. A szobromat már befejezte,
és nekem is adta. Amikor szakítottunk,
betettem a fejemet a kocsiba magam
mellé az anyósülésre, átvittem hozzá, és
otthagytam az ajtaja előtt. Aztán
bementem egy telefonfülkébe, felhívtam,
és azt mondtam neki: – Ott van az a
kurva fejed az ajtó előtt! És a fej ide-oda
vándorolt...
Éppen szakítottunk megint, és letettem
a fejet az ajtaja elé. Végre szabad ember
voltam, újra ihattam. Volt egy barátom,
Bobby, egy szelíd srác, aki egy
pornókönyvesboltban dolgozott, s
mellette fotós volt. Egy pár házzal
arrébb lakott. Bobbynak volt egy-két
gondja magával meg a feleségével,
Valerie-vel. Egyik este felhívott, hogy
áthozza hozzám Valerie-t, mert szeretné,
ha ott aludna nálam. Nem volt
ellenvetésem. Valerie 22 éves volt, és
elképesztően kedves. Hosszú, szőke haja
volt, őrült kék szeme és gyönyörű teste.
Csakúgy, mint Lydia, ő is eltöltött már
egy kis időt a bolondok házában. Nem
sokkal később hallottam, hogy megállnak
az autóval a ház előtt. Valerie kiszállt.
Eszembe jutott, hogy Bobby egyszer
elmesélte: amikor bemutatta Valerie-t a
szüleinek, ők valamit mondtak a
ruhájára. Hogy mennyire tetszik nekik,
vagy valami ilyesmi. Erre Valerie azt
mondta: – Jó, jó, de mit szóltok ahhoz,
ami benne van? – majd fogta és jól
felhúzta a szoknyáját. És nem volt rajta
bugyi.
Valerie kopogott. Hallottam, ahogy
Bobby elmegy. Beengedtem. Jól nézett
ki. Öntöttem két scotchot vízzel.
Egyikünk se szólt egy szót sem. Megittuk
az italokat, s csináltam még kettőt.
Azután azt mondtam: – Gyere, menjünk
el egy bárba. – Beültünk a kocsimba. A
Glue Machine mindjárt ott volt a sarkon.
Azon a héten egyszer már kidobtak
onnan, de senki nem szólt egy árva szót
sem, amikor beléptem. Leültünk egy
asztalhoz, és rendeltünk. Továbbra sem
beszélgettünk. Csak néztem azokat az
őrült kék szemeket. Egymás mellett
ültünk, és megcsókoltam. Hideg volt a
szája, de legalább nyitva. Megcsókoltam
újra, és odanyomtuk egymáshoz a
lábainkat. Bobbynak nagyon jó kis
felesége volt. Bobby nem volt normális,
hogy csak így körbeadogatta.
Úgy döntöttünk, eszünk valamit.
Mindketten steaket rendeltünk, és amíg
vártunk, csókolóztunk. – Ó, egy
szerelmes pár! – mondta a csapos lány,
mire mindketten nevetni kezdtünk. Mikor
megjött a steak, Valerie megszólalt: –
Már nem vagyok éhes, nem akarom
megenni.
– Én se – mondtam.
Ittunk még egy órát, aztán úgy
döntöttünk, visszamegyünk hozzám.
Ahogy odaértem az autóval a házhoz,
láttam, hogy egy nő áll a kocsi feljárón.
Lydia volt az. Egy boríték volt a
kezében. Kiszálltunk a kocsiból, és
Lydia ránk nézett.
– Ki ez? – kérdezte Valerie.
– A nő, akit szeretek – válaszoltam.
– Ki ez a kurva? – sikoltotta Lydia.
Valerie azonnal megfordult, és
elrohant. Hallottam, ahogy a magas
sarkúja kopog a járdán. – Gyere be –
mondtam Lydiának. Bejött utánam.
– Azért jöttem, hogy átadjam ezt a
levelet, és úgy tűnik, a legjobbkor
jöttem. Ki volt ez?
– Bobby felesége. Csak barátok
vagyunk.
 – De épp meg akartad baszni, nem?
– Figyelj, épp most mondtam neki,
hogy téged szeretlek.
– De épp meg akartad baszni, nem?
– Ne csináld már, bébi...
Hirtelen ütött meg. A dohányzóasztal
előtt álltam, ami a kanapé előtt állt.
Hátraestem, az asztal és a kanapé közé.
Aztán hallottam, hogy becsukódik az
ajtó. Mire felkeltem, Lydia már
beindította az autóját. Aztán elment.
„A jó büdös francba – gondoltam
magamban –, az egyik pillanatban még itt
vagyok két nővel, aztán hirtelen eggyel
sem.”
 10
Eléggé meglepődtem másnap reggel,
amikor April kopogott az ajtómon. April
volt az, aki antidepresszánsokon élt, és
akivel Harry Ascot buliján találkoztam,
ahonnan a speedfüggő csávóval lépett le.
Délelőtt 11 volt. April bejött és leült.
– Mindig is csodáltam az írásaidat.
Kivettem egy sört a hűtőből
magamnak és egyet neki.
– Isten egy kampó az égben – mondta.
– Ejha – mondtam erre.
April elég nagydarab volt, de még
éppen nem kövér. Széles csípője volt,
nagy segge és hosszú, egyenes haja. A
méreténél fogva volt benne valami durva
– olyan volt, mint aki el tudna bánni egy
gorillával is. Mentális fogyatékossága
kimondottan vonzó volt számomra, mert
legalább nem játszott az emberrel.
Keresztbe tette a lábát, és kivillantotta
hatalmas fehér sonkáit.
– Ültettem paradicsommagokat annak
a háznak a pincéjében, ahol lakom –
mondta.
– Adj néhányat, ha megteremtek –
válaszoltam.
– Nincs jogosítványom – mondta
April. – Anyám New Jerseyben él.
– Az én anyám halott – válaszoltam.
Odamentem hozzá, és leültem mellé a
kanapéra. Magamhoz húztam, és
megcsókoltam. Míg csókolóztunk, végig
a szemembe nézett. Abbahagytam.
– Dugjunk – mondtam neki.
– Folyásom van – válaszolta April.
– Micsoda?
– Valami gomba. Semmi komoly.
– Elkaphatom?
– Figyelj, eléggé tejszerű a cucc.
– Elkaphatom?
– Nem hinném.
– Akkor dugjunk.
– Nincs kedvem.
– Gyere csak, jól fog esni. Menjünk
be a hálóba. April bejött velem a
hálószobába, és levetkőztünk.
Bebújtunk az ágyba. Játszadozni
kezdtem a privát részeivel, majd
csókolgattam. Belehatoltam. Nagyon
furcsát éreztem. Olyan volt, mintha
pinájának jól érzékelhető, két külön
oldala lett volna. Tudtam, hogy bent
vagyok, stimmelt az érzés, de valahogy
ide-oda csúszkáltam benne, leginkább
balra. De azért csak nyomtam-nyomtam.
Ettől volt izgalmas a dolog. Végeztem és
lefordultam róla.
Később hazavittem, és felmentem vele
a lakására. Sokáig beszélgettünk, aztán
elindultam haza, de csak miután
megjegyeztem magamnak a címet és a
házszámot. Ahogy kifelé mentem a
lépcsőházból, felismertem a ház
postaládáit. Sokszor vittem levelet oda,
amikor még postás voltam. Beültem a
kocsiba, és elhajtottam.
 11
Lydiának két gyereke volt; egy
nyolcéves fia, Tonto és egy ötéves
kislánya, Lisa, aki megzavarta a legelső
dugásunkat. Egyik este együtt ültünk a
vacsoraasztalnál. Egy ideje jól kijöttünk
egymással, így gyakran maradtam
Lydiánál vacsorára, majd vele töltöttem
az éjszakát, reggel 11 fele pedig
hazamentem, hogy kivegyem a leveleket
a postaládából, és írjak. A gyerekek a
mellettünk lévő szobában aludtak, egy
vízágyon. Egy kis, öreg ház volt, amit
Lydia egy volt japán birkózótól bérelt,
aki ingatlanokkal foglalkozott.
Nyilvánvaló volt, hogy érdeklődik Lydia
iránt. Nem zavart különösebben. Jó kis
régi ház volt.
– Tonto – szólaltam meg vacsora
közben –, ugye tudod, hogy amikor
anyukád sikoltozik éjszakánként, akkor
nem bántom őt? Tudod, hogy ki van
akkor igazából bajban, ugye?
– Igen, tudom.
– És akkor miért nem jössz segíteni?
– Még csak az kéne. Ismerem őt.
– Ide figyelj, Hank, ne fordítsd
ellenem a gyerekeimet, jó?
– Ő a legrondább ember a világon –
mondta Lisa. Kedveltem Lisát. Egy nap
igazi szexbomba lesz majd belőle; olyan
szexbomba, akinek még személyisége is
van.
 Vacsora után Lydia és én bementünk a
hálóba, és végignyúltunk az ágyon. Lydia
szerette nyomkodni a pattanásaimat. Elég
rossz a bőröm. Odahúzta az arcomhoz a
lámpát, és nekilátott. Bírtam a dolgot.
Néha megbizseregtem tőle, néha még fel
is állt. Nagyon intim dolog volt. Néha
egy-egy nyomkodás közt Lydia
megcsókolt. Először mindig az
arcommal kezdte, aztán jött a hátam és a
mellkasom.
– Szeretsz? – Aha.
– Úúú, ezt nézd!
Hosszú, sárga gyökerű, fekete
mitesszer volt.
– Hmm, szép – mondtam.
Lydia a hasamon feküdt velem
szemben. Abbahagyta a nyomkodást egy
pillanatra, és rám nézett.
– Sírba teszlek, te dagadt vén fasz!
Nevettem. Lydia megcsókolt.
– Én meg visszajuttatlak a bolondok
házába – mondtam neki.
– Fordulj meg, hadd lássam a hátadat.
Megfordultam. A nyakamat kezdte
nyomkodni. – Húú, itt egy szép nagy!
Üúú, csak úgy kilőtt! Egyenesen a
szemembe!
– Szemüvegben kéne ezt csinálnod.
– Figyelj, csináljunk egy kis Henryt!
Gondolj csak bele, milyen jó lenne egy
kis Henry Chinaski.
– Azzal talán várjunk még egy kicsit.
– De én gyereket akarok, most!
– Várjunk vele.
– Nem csinálunk semmit, csak
alszunk, eszünk, fetrengünk meg
szexelünk. Olyanok vagyunk, mint a
csigák. Igen, a miénk az csiga-szerelem.
– Hmm, ez tetszik.
– Régebben még itt írtál. Elfoglaltad
magad. Hoztál tintát, rajzokat készítettél.
Most meg fogod magad, hazamész, és
mindent otthon csinálsz. Itt csak eszel,
alszol, aztán reggel meg lelépsz. Nagyon
unalmas.
– Nekem így jó.
– Hónapok óta nem voltunk egy
buliban sem! Szeretnék emberek közt
lenni. Unatkozom! Annyira unom
magam, hogy lassan megőrülök!
Szeretnék valamit csinálni! Szeretnék
táncolni! Szeretnék élni!
– A picsába már.
 – Öreg vagy. Semmihez sincs kedved,
csak ülni itt és naphosszat kritizálni
mindent és mindenkit. De ezenkívül
semmit se akarsz csinálni. Neked semmi
se jó!
Kikászálódtam az ágyból és felálltam.
Felvettem az ingemet.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Lelépek.
– Na tessék. Ahogy nem a te szád íze
szerint mennek a dolgok, felugrasz, és
elhúzod a beled. Sosem akarsz velem
semmit se megbeszélni. Hazamész,
berúgsz, aztán amikor másnap teljesen
kész vagy, és meg akarsz halni, akkor
persze felhívsz, ugye?!
– Na jó, nekem ebből elég, lelépek.
– De miért?
 – Mert semmi kedvem ott lenni, ahol
nem látnak szívesen. Ahol nem
szeretnek.
Lydia várt egy kicsit. Aztán azt
mondta: – Na jó, gyere ide vissza az
ágyba. Lekapcsoljuk a villanyt, és csak
fekszünk nyugodtan, jó?
Vártam egy kicsit. Aztán azt mondtam:
– Na jó, oké.
Meztelenre vetkőztem, és bemásztam
a paplan alá. A combomat odanyomtam
Lydiáéhoz. Mindketten a hátunkon
feküdtünk. Hallani lehetett a tücsköket.
Jó környék volt. Eltelt néhány perc.
Aztán Lydia hirtelen azt mondta: –
NAGY SZOBRÁSZ LESZEK.
Nem válaszoltam. Eltelt még néhány
perc. Aztán Lydia kiugrott az ágyból.
Magasba emelte mindkét kezét, és
hangosan azt kiáltotta: – NAGY
SZOBRÁSZ LESZEK. NAGYON
NAGY LESZEK! SENKI SEM TUDJA
MÉG, MEKKORA SZOBRÁSZ
LESZEK!
– Jól van – mondtam.
Halkabban folytatta: – Nem, azt
hiszem, nem érted. Tényleg nagy
szobrász leszek. Sokkal több bennem a
lehetőség, mint benned!
– A lehetőség – válaszoltam – semmit
sem jelent. A legtöbb csecsemő több
potenciállal rendelkezik, mint én.
– De én megcsinálom! Nagy szobrász
leszek! Kivételesen nagy!
– Jól van, de addig is gyere vissza az
ágyba.
 Lydia visszajött az ágyba. Nem
csókolóztunk. Nem akartunk szexelni.
Kimerült voltam. Csak hallgattam a
tücsköket. Nem tudom, mennyi idő
telhetett el. Már majdnem aludtam,
amikor Lydia egyszer csak felült az
ágyban. És sikoltott egyet. Nagyon
hangosan.
– Mi van – kérdeztem.
– Sss, maradj csöndben.
Vártam. Lydia csak ült mozdulatlanul,
vagy tíz percig. Aztán visszadőlt a
párnájára.
– Láttam Istent – mondta. – Az előbb
láttam Istent.
– Megőrülök tőled, te kurva!
Kiszálltam az ágyból, és öltözködni
kezdtem. Iszonyú ideges lettem. Nem
találtam az alsógatyámat. „Leszarom –
gondoltam magamban. – Ott hagyom,
ahol van.” Felöltöztem, leültem a székre,
és felvettem a cipőmet, zokni nélkül.
– Mit csinálsz? – kérdezte Lydia.
Nem tudtam válaszolni. Átmentem a
nappaliba. A kabátom egy széken lógott,
fogtam és felvettem. Lydia utánam
rohant.
Addigra felvett egy bugyit és a kék
pongyoláját. Mezítláb volt. Vastag
bokája volt. Általában csizmában is járt,
hogy elrejtse.
– NEM MÉSZ SEHOVÁ! – üvöltötte.
– Már hogy a picsába ne mennék!
Nekem ugrott. Legtöbbször akkor esett
nekem, amikor részeg voltam. De most
józan voltam. Félreléptem, elvágódott,
majd a hátára fordult. Átléptem rajta, és
elindultam az ajtóhoz. Szinte habzott a
szája a dühtől, a fogát vicsorgatta, a
felső ajkát felhúzta – olyan volt, mint
egy leopárd. Lenéztem rá. Biztonságban
éreztem magam így, hogy a földön
feküdt. Aztán ahogy elindultam kifelé,
elengedett egy sikolyt, majd
belemélyesztette a körmeit a kabaromba,
megrántotta, és leszakította az ujját.
Vállból, egy az egyben.
– Jézus Mária, mit műveltél az új
kabátommal?! Most vettem!
Felrántottam az ajtót, és kiugrottam a
lakásból, csupasz karral.
Épp kinyitottam a kocsit, amikor
meghallottam mezítlábas lépteit.
Bepattantam, és lenyomtam az ajtót.
Azonnal indítottam.
– Szétverem a kocsidat – üvöltötte –,
szétverem! Ököllel verte a tetőt, az
oldalát és az ablakot. Nagyon lassan
gurultam, nehogy valami baja legyen. A
‘62-es Mercury Cometemet, ami
darabokra esett, épp akkoriban
cseréltem le egy ‘67-es Volkswagenre.
Szép tisztán tartottam, rendszeresen
mosattam. Még kis seprűt is tartottam a
kesztyűtartóban. Gurultam, de Lydia
rendületlenül verte az ablakot. Mikor
végre leszállt a kocsiról, kettesbe tettem.
Belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy ott
áll mozdulatlanul az út közepén
bugyiban, kék pongyolában, a
holdfényben. A gyomrom ugrálni kezdett.
Bosszul éreztem magam, haszontalannak
és nagyon szomorúnak. Szerelmes
voltam belé.
 12
Hazaértem, és nekiálltam inni.
Bekapcsoltam a rádiót, kerestem valami
klasszikus zenét. Elővettem a gardróbból
a Coleman lámpásomat. Jó kis trükköket
lehetett véghezvinni egy Coleman
lámpással. Például ha lekapcsolod, aztán
egyből vissza, s olyankor lehet látni,
ahogy a kanóc próbálkozik, majd ismét
felgyullad. Lehetett pumpálni, és altkor
megnőtt benne a nyomás. És persze
lehetett egyszerűen csak nézni, pusztán
az élvezet kedvéért. Ittam, néztem a
lámpást, hallgattam a zenét és
szivaroztam.
 Csörgött a telefon. Lydia volt. – Mit
csinálsz? – kérdezte.
– Üldögélek.
– Ja, üldögélsz, iszol, szimfonikus
zenét hallgatsz, és azzal a rohadt
Coleman lámpával játszol, mi?
– Igen.
– Visszajössz?
– Nem.
– Jól van, akkor igyál csak! Igyál és
legyél rosszul! Emlékszel, hogy egyszer
már majdnem meghaltál emiatt?
Emlékszel még a kórházra?
– Sose felejtem el.
– Akkor igyál csak, IGYÁL, ÖLD
MEG MAGAD! ÉN LESZAROM,
ÉRTED?!
Azzal letette. Valami azt súgta, nem az
esetleges halálom miatt aggódik, inkább
azért, hogy most nem fog dugni. Nekem
viszont kikapcsolódásra volt szükségem.
Pihenésre. Lydia hetente legalább
ötször akart dugni. Nekem három épp
elég volt. Felkeltem, és bementem az
ebédlőbe. Az írógépem ott állt az
asztalon. Felkapcsoltam a villanyt,
leültem, és írtam Lydiának egy
négyoldalas levelet. Aztán bementem a
fürdőszobába, kerestem egy
borotvapengét, visszamentem, leültem,
és jól meghúztam az italomat. Fogtam a
pengét, és megvágtam vele a jobb
kezemen a középső ujjamat. Kiserkent a
vér. Megfogtam a levelet, és aláírtam a
véremmel.
Lementem a sarokra a postaládához,
és bedobtam a borítékot.
Jó ideje csörgött a telefon, mikor
felvettem. Lydia volt. Üvöltözött a
kagylóba.
– Elmegyek TÁNCOLNI! Nem fogok
rád várni, míg te otthon iszol!
– Úgy viselkedsz, mintha az, hogy
iszom, egyenlő lenne azzal, mintha egy
másik nővel járnék – mondtam neki.
– Nem, annál sokkal rosszabb!
Letette.
Én meg ittam tovább. Nem volt
kedvem aludni. Egyszer csak éjfél lett,
aztán hajnali egy, kettő. A Coleman
lámpás csak égett, égett...
3:30-kor újfent csörgött a telefon.
Megint Lydia volt.
– Még mindig iszol?
 – Naná.
– Te rohadt szemét!
– Hogy egészen pontos legyek, éppen
akkor tekertem le a celofánt egy üveg
Cutty Sarkról, amikor megszólalt a
telefon. Gyönyörű. Látnod kéne.
Lecsaptam a telefont. Kevertem még
egy italt. Jó zene szólt a rádióban.
Hátradőltem. Nagyon jól éreztem
magam.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és Lydia
rontott be rajta a szobámba. Erősen
zihált. Az üveg az ebédlőasztalon állt.
Meglátta és felkapta. Amikor részeg
voltam, Lydia pedig meg volt őrülve,
már majdnem azonos súlycsoportban
indultunk. Felugrottam és megragadtam
őt. Magasra emelte az üveget,
megpróbálta eltartani tőlem, és
kiszaladni vele az ajtón. Elkaptam a
kezét, amivel az üveget fogta, és
próbáltam megkaparintani.
– TE ROHADT KURVA! EHHEZ
NINCS JOGOD! ADD IDE AZT A
KIBASZOTT ÜVEGET!
A birkózás a verandán folytatódott.
Megbotlottunk a lépcsőn, és lezúgtunk a
betonra. Az üveg ripityára tört a földön.
Lydia felugrott és elrohant. Hallottam,
ahogy beindítja az autóját. Feküdtem a
földön, és néztem a széttört üveget. Egy
karnyújtásnyira volt tőlem. Lydia
elhajtott. A hold még mindig fent volt.
Észrevettem, hogy a törött üveg alján
még van egy korty whisky. Odanyúltam
érte, és a számhoz emeltem. Egy hosszú
üvegszilánk majdnem kiszúrta a szemem,
ahogy megittam a maradékot. Aztán
feltápászkodtam és bementem.
Borzasztó ihatnékom volt.
Végigmentem a lakáson, és megittam,
amit még a sörösüvegek alján találtam.
Az egyikből egy adag hamut is
lenyeltem, mivel gyakran használtam a
sörösüvegeket hamutartónak. Hajnali
4:14 volt. Ültem, és néztem az órát.
Olyan volt, mintha megint a postán
dolgoztam volna. Az idő megállt, a
létezés pedig egy elviselhetetlenül
lüktető valami. Vártam. És vártam. És
vártam. És vártam. És vártam. Végre
aztán reggel 6 lett. Lementem a sarki
italboltba. Az egyik alkalmazott épp
akkor nyitotta ki a helyet. Beengedett.
Vettem még egy üveg Cutty Sarkot.
Hazamentem, bezártam az ajtót, és
felhívtam Lydiát.
– Egy üveg Cutty Sarkot tartok a
kezemben, épp most bontom ki. Mindjárt
iszom is belőle. És az italbolt még 20
óráig nyitva lesz.
Letette. Megittam még egy italt, aztán
bementem a hálóba, végignyúltam az
ágyon, és úgy, ahogy voltam, ruhástul
elaludtam.
 13
Egy héttel később a Hollywood
Boulevard-on hajtottam, Lydiával az
anyósülésen. Egy Kaliforniában hetente
megjelenő szórakoztató magazin felkért,
hogy írjak egy cikket arról, milyen egy
író élete Los Angelesben. Megírtam, és
épp a szerkesztőségbe tartottam, hogy
leadjam. A Mosley téren parkoltunk le.
A Mosley tér egy lemezcégek,
menedzserek, promóterek meg effélék
által uralt, drága környék. A bérleti díjak
nagyon magasak.
Bementünk az egyik irodába. Egy igen
csinos lány ült a recepción; tanult és
vagány.
– Chinaski vagyok, meghoztam a
cikket – mondtam. Ledobtam az asztalra.
– Ó, Mr. Chinaski, nagyon szeretem az
írásait!
– Lehet itt inni valamit?
– Azonnal!
Felment egy szőnyeggel borított
lépcsőn, és egy üveg drága borral tért
vissza. Kinyitotta, és elővett három
poharat egy rejtett bárszekrényből.
„Annyira megdugnám”– gondoltam
magamban. De semmi esélyein nem volt
rá. Ugyanakkor valaki rendszeresen
ágyba vitte.
Ültünk, és kortyolgattuk a borunkat.
– Hamarosan értesítjük a cikkel
kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy
megveszik... Amúgy maga egyáltalán
nem olyan, mint ahogy elképzeltem...
– Ezt hogy érti?
– Nagyon kellemes a hangja, és olyan
kedvesnek tűnik.
Lydia felnevetett. Megittuk a bort.
Ahogy a kocsi felé tartottunk, valaki
utánam szólt. – Hank!
Megfordultam, és megláttam Dee Dee
Bronsont, aki egy vadiúj Mercedesben
ült. Odamentem hozzá.
– Mi a helyzet, Dee Dee?
– Minden oké. Otthagytam a Capitol
Recordsot. Most azt a céget vezetem ott
– és rámutatott. Egy másik lemezcég
volt, nagynevű, londoni székhellyel. Dee
Dee régebben gyakran átjött hozzám a
barátjával, még amikor ő meg én
ugyanannak a Los Angeles-i underground
magazinnak írtunk.
– A mindenit, látom, jól megy a sorod!
– Na ja, attól eltekintve, hogy...
– Mitől?
– Attól eltekintve, hogy nincs senkim.
Kivéve, hogy jól jönne valaki. Egy
rendes férfi.
– Figyelj, add meg a számod, hátha
találok neked valakit.
– Oké.
Dee Dee leírta a számát egy cetlire, és
beletettem a tárcámba. Odamentünk
Lydiával a jó öreg Bogaramhoz, és
beültünk.
– Fel fogod hívni.
Beindítottam az autót, és
visszamentem a Hollywood Boulevard-
ra.
– Fel fogod hívni – mondta Lydia –,
lefogadom, hogy fel fogod hívni!
– Hagyd már magad! – válaszoltam.
Újabb rossz éjszakának néztünk elébe.
 14
Megint veszekedtünk. Így nem sokkal
később újra otthon voltam, de semmi
kedvem sem volt egyedül ott ülni és inni.
Aznap este volt lóverseny; ügető.
Magamhoz vettem egy kis üveg whiskeyt
és kimentem a lovira. Korán érkeztem,
így volt időm felmérni, mi a pálya. Mire
az első verseny lefutott, meglepő módon
a kis üveg whiskeym fele eltűnt. Forró
kávét ittam hozzá, így nagyon csúszott.
Az első négy menetből háromban
nyertem. Aztán befutóra tettem, az is
bejött, és így az ötödik futamra 200
dollár előnyben voltam. Bementem a
bárba, és a fogadó automatán játszottam
tovább. Aznap éjjel jól futottak a lovak.
Lydia összeszarta volna magát, ha látja,
mennyit nyerek. Utálta, ha nyerek a
lovin, főleg ha ő vesztett.
Csak ittam és nyertem. Mire vége lett
a kilencedik menetnek, 950 dollárt
nyertem, és nagyon berúgtam. Beraktam
a tárcámat az egyik oldalzsebembe, és
lassan odasétáltam az autómhoz.
Beültem, és néztem, ahogy a sok lúzer
elhagyja a helyet. Vártam, hogy elmenjen
a tömeg, aztán beindítottam a motort.
Mindjárt a lóversenypálya szélén volt
egy szupermarket. Megláttam egy
kivilágított telefonfülkét a parkoló
végében, odagurultam és kiszálltam.
Odamentem a fülkéhez, és felhívtam
Lydiát.
– Figyelj, baszd meg, ezt hallgasd
meg, te kurva! Elmentem a lovira, és
nyertem 950 dollárt! Győztes vagyok,
hallod?! Győztes, és mindig is az leszek!
Nem érdemelsz meg engem, te ribanc!
Eddig lehet, hogy szórakoztál velem, de
ennek vége! Elegem van! Vége!
Végeztem veled meg a kisded
játékaiddal! Értesz engem. Vágod? Vagy
vastagabb a szar az agyadon, mint a
bokád?
– Hank?
– Igen?
– Bonnié vagyok. Lydia megkért, hogy
vigyázzak a gyerekekre, ő pedig elment
szórakozni.
Letettem, és visszamentem az
autómhoz.
 15
Lydia felhívott másnap reggel. –
Akármikor berúgsz – közölte –, én
fogom magam, és elmegyek táncolni.
Tegnap is a Vörös Ernyőben voltam, és
idegen férfiakkal táncoltam. Egy nőnek
joga van ehhez.
– Mert egy kurva vagy.
– Igen? Hát, ha van valami, ami
rosszabb, mint egy szajha, az egy marha.
– Ha van valami rosszabb, mint egy
marha, az egy utolsó szajha.
– Ha nem kell a puncim – mondta –,
akkor szépen odaadom valaki másnak.
– Végül is a tiéd, megteheted.
 – Amikor kitáncoltam magam,
elmentem Marvinhoz. El akartam kérni
tőle a barátnője címét, hogy elmenjek
hozzá. Tudod, Francine-hez. Te is
elmentél egyszer hozzá, ugye?
– Nem dugtam meg, ha erre vagy
kíváncsi. Csali annyi történt, hogy egy
buli után nagyon részeg voltam, így nem
ülhettem autóba, és ő hazavitt. Még csak
nem is csókolóztunk. Megengedte, hogy
a kanapéján aludjak, reggel pedig szépen
hazamentem.
– Mindegy, miután elmentem
Marvinhoz, úgy döntöttem, hogy mégse
kérem el tőle Francine címét.
Marvin szülei gazdagok voltak, ő
pedig egy tengerparti házban élt. Egész
jó verseket írt, sokkal jobbakat, mint a
legtöbben. Bírtam őt.
– Hát, remélem, jól szórakoztál –
mondtam Lydiának, és letettem a
telefont.
De alighogy letettem, máris újra
csörgött. Marvin volt. – Hallod, tudod,
ki volt nálam tegnap éjjel? Lydia.
Bekopogott az ablakomon, én pedig
beengedtem. Teljesen begerjedtem tőle.
– Jól van, Marvin, megértem, semmi
gond.
– Szóval nem haragszol?
– Rád nem.
– Akkor jó...
Fogtam a szoborfejet, és betettem az
autómba. Elmentem Lydiához, és
letettem a szobrát az ajtója elé. Nem
csöngettem be. Elindultam kifelé. Lydia
kijött.
– Miért vagy ekkora seggfej?
Megfordultam. – Nem vagy nagyon
válogatós, mi? Egyik férfi pont
ugyanolyan neked, mint a másik. De
nekem elegem van ebből a
baszakodásból.
– Hát, ha tudni akarod, nekem is
elegem van a baszakodásodból! –
üvöltötte, majd bevágta az ajtót.
Beültem a kocsiba és beindítottam.
Egyesbe tettem. Meg se moccant.
Megpróbáltam kettesben. Semmi. Aztán
visszaraktam egyesbe. Megnéztem, hogy
kiengedtem-e a féket. Nem mozdult.
Megpróbáltam tolatni. Elindult.
Fékeztem, és megpróbáltam ismét előre.
Meg se moccant. Nagyon be voltam
rágva Lydiára. Gondoltam: „Bassza meg,
hazavezetek rükvercben!” Aztán
belegondoltam, mit szólnának a
rendőrök, ha meglátnának, amint
hazafelé tolatgatok. Biztos úr,
összevesztem a barátnőmmel, és most
csak így tudok hazamenni.
Röhögtem ezen egy kicsit, és már nem
is voltam annyira berágva.
Kikászálódtam, és odamentem az
ajtajához. A fejem már nem volt ott.
Bekopogtam. Lydia kinyitotta az ajtót. –
Figyelj, te valami boszorkány vagy?
– Nem, kurva, tudod.
– Vigyél haza. A kocsim egyszerűen
nem hajlandó előre menni, csak hátra.
Mintha valami átok ülne azon a szaron.
– Hülyéskedsz?
 – Dehogyis, gyere, megmutatom.
Lydia kijött velem a kocsihoz. – Eddig
semmi gond nem volt a váltóval, aztán
most meg nem akar a kocsi elindulni,
csak rükvercben. Már majdnem úgy
indultam el.
Beindítottam a kocsit, betettem
egyesbe, és kiengedtem a kuplungot.
Megindult előre. Betettem kettesbe.
Váltott, majd felgyorsult. Betettem
hármasba, és teljesen simán gurult előre.
Megfordultam, és leparkoltam az utca
túloldalán. Lydia odajött.
– Figyelj, higgy nekem, kérlek. Egy
perccel ezelőtt csak rükvercben akart
elindulni. Most meg megy. Higgy nekem,
kérlek.
– Hiszek neked. Isten műve. Én hiszek
az ilyesmiben.
– Biztos jelent valamit.
– Igen.
Kiszálltam a kocsiból. És bementem
hozzá.
– Vedd le a cipődet meg az ingedet –
mondta. – Feküdj le az ágyra. Először
szeretném kinyomkodni a mitesszereidet.
 16
Az egykori japán birkózó, aki
ingatlannal foglalkozott, eladta Lydia
házát. Ki kellett költöznie. Neki,
Tontónak, Lisának és a kutyának,
Betonbogárnak. Los Angelesben a
legtöbb főbérlő úgy hirdette a lakását:
CSAK FELNŐTTEKNEK. Két
gyerekkel és egy kutyával nagyon nehéz
volt a helyzet. Csak az segíthetett, hogy
Lydia jól nézett ki. Egy férfi főbérlő volt
a megoldás.
Az egész várost bejártuk. Mindhiába.
Aztán megpróbáltuk úgy, hogy én bent
maradtam a kocsiban. Úgy se ment.
Egyszer, ahogy mentünk az úton, Lydia
kikiáltott a kocsiból: – Tényleg nincs
ebben a városban senki, aki kiadná a
lakását egy nőnek két gyerekkel meg egy
kutyával?!
Aztán váratlanul megüresedett egy
lakás abban a házban, ahol én laktam.
Egyik nap megláttam, hogy a szomszédok
épp költöznek ki, és azonnal lementem
Mrs. O’Keefehez.
– Az a helyzet – mondtam neki –, hogy
a barátnőmnek nagy szüksége lenne a
megüresedett lakásra. Két gyereke van
meg egy kutyája, de nagyon rendesek.
Beköltözhetnének?
– Láttam azt a nőt – mondta Mrs.
O’Keefe. – Nem vette még észre, mikor
belenézett a szemébe, hogy az a nő
őrült?
– De, tudom, hogy őrült. De szeretem.
Vannak jó tulajdonságai is, higgye el
nekem.
– Túl fiatal az magának. Mit akar egy
ilyen fiatal asszonnyal kezdeni?
Nevettem.
Mr. O’Keefe odajött, és megállt a
felesége mögött. Rám nézett a
szúnyoghálós ajtón keresztül. – Elvette
az eszét a pina, ennyi az egész. Elvette
az eszét a pina.
– Na, szóval? – kérdeztem.
– Jól van, nem bánom – mondta Mrs.
O’Keefe – költözzenek be...
Így hát Lydia felhívott egy költöztető
céget, és segítettem neki beköltözni.
Főleg csak ruhák voltak, a szobrai meg
egy nagy mosógép.
– Nem bírom Mrs. O’Keefet – mondta
nekem. – A férjével semmi bajom, de az
asszonyt ki nem állhatom.
– Pedig rendes, katolikus asszony.
Neked pedig laknod kell valahol.
– Nem szeretném, ha továbbra is
velük innál. Tönkre akarnak téged tenni.
– Figyelj, mindössze 85 dollárt fizetek
havonta. Úgy bánnak velem, mintha a
saját fiuk lennék. Olykor-olykor igazán
megihatok velük egy sört.
– A fiuk?! Ugyan már! Majdnem olyan
idős vagy, mint ők!
Eltelt kábé három hét. Szombat késő
délelőtt. Előző éjjel nem Lydiánál
aludtam. Lefürödtem, ittam egy sört, és
felöltöztem. Nem szerettem a hétvégéket.
Mindenki kint volt az utcán.
Pingpongoztak, füvet nyírtak, kocsit
mostak, vásároltak, a tengerpartra vagy a
parkba mentek. Mindenhol tömeg volt.
Hétfő volt a kedvenc napom. Mindenki
dolgozott, senkit se lehetett látni. Annak
ellenére, hogy ott is nagy tömegre
számíthattam, úgy döntöttem, elmegyek a
lovira. Azzal legalább elmúlna a
szombat. Bekaptam egy főtt tojást,
megittam még egy sört, kiléptem a
verandára, és bezártam az ajtót. Lydia
odakint volt, és Betonbogárral játszott.
– Hello – köszönt oda.
– Hello – mondtam –, megyek a
lóversenypályára. Odajött hozzám. –
Figyelj, tudod, hogy nem tesz jót neked a
lovi. – Ezalatt azt értette, hogy a
lóverseny mindig túlságosan kifárasztott
ahhoz, hogy utána még szeretkezni tudjak
vele. – Tegnap éjjel részeg voltál –
folytatta. – Szörnyen viselkedtél.
Teljesen megrémítetted Elsát. Haza
kellett küldjelek.
– Jó, megyek a lovira.
– Jól van, menjél csak. De ha elmész,
már nem leszek itt, mire visszajössz.
Beültem a kocsiba, ami a ház előtt
parkolt. Letekertem az ablakot, és
beindítottam a motort. Lydia ott állt
mellettem. Integettem neki és elindultam.
Szép nyári nap.
Elmentem a Hollywood Parkba, a
lovira. Új szisztémám volt. És minden
egyes új szisztéma közelebb vitt a
gazdagsághoz. Már csak idő kérdése
volt.
Vesztettem 40 dollárt, és hazamentem.
Leparkoltam a kocsit a feljárón, és
kiszálltam. Ahogy mentem a lakáshoz,
Mr. O’Keefe lépett oda hozzám. –
Elment! – mondta.
– Micsoda?
– A barátnőd. Elköltözött. Nem
válaszoltam.
– Hívott egy teherautót, és bepakolta a
cuccait. Nagyon dühös volt. Emlékszel
arra a nagy mosógépre?
– Igen.
– Na hát, az nehéz egy darab. Meg se
tudtam mozdítani. Nem engedte, hogy a
költöztető srác segítsen neki. Fogta, és
egymaga tette föl az autóra. Aztán
összeszedte a kölyköket, a kutyát, és
elment. Még maradt egy heti lakbére.
– Jól van, Mr. O’Keefe, köszönöm.
– Lejön ma este egy italra?
– Még nem tudom.
– Jöjjön, ha tud.
Kinyitottam az ajtót, és bementem.
Egyszer kölcsönadtam Lydiának egy
légkondicionálót. Egy székben feküdt, a
gardrób mellett. Volt rajta egy cetli, azon
pedig egy üzenet, amit láthatóan feldúlt
állapotban írt:
Itt van a légkondid, te szemét.
Leléptem. Örökre, te rohadék. Ha rád tör
a magány, verd csak a farkad ebbe a
bugyiba. Lydia.
Odamentem a hűtőhöz, és kivettem egy
sört. Megittam, aztán odamentem a
légkondihoz. Elvettem róla a bugyit, és
azon tűnődtem, vajon menne-e. – A
büdös francba – mondtam, és levágtam a
bugyit a földre.
Felvettem a telefont, és beütöttem Dee
Dee Bronson számát. Otthon volt. –
Halló – szólt bele. – Dee Dee. Itt Hank...
 17
Dee Dee Hollywood Hillsben lakott.
Egy barátnőjével közösen béreltek egy
házat. Biancával, aki szintén a
zeneiparban dolgozott. Ő lakott felül,
Dee Dee pedig az alsó szinten.
Becsöngettem. Este fél kilenc volt. Dee
Dee egy rövidre vágott hajú, fekete 40-
es zsidó nő volt, menő és kicsit lökött.
Nagyon New York-orientált volt;
mindenkit ismert ott, aki számított: az
összes kiadót, a legjobb költőket, a
legtehetségesebb rajzfilmeseket, a
megfelelő forradalmárokat, bárkit,
mindenkit. Egyfolytában füvet szívott, és
még mindig úgy viselkedett, mintha a
‘60-as évek hippi korszakában lettünk
volna, amikor mindenki szeretett
mindenkit, és amikor ő híresnek
számított – és persze sokkal szebb volt.
Félresikerült kapcsolatok hosszú sora
aztán betette nála a kaput. Most pedig én
álltam az ajtajában. A teste még mindig
egész jó volt. Alacsony volt, de
gömbölyded, sok fiatal lány megirigyelte
volna az alakját.
Kinyitotta az ajtót, én pedig mentem
utána. – Szóval Lydia lelépett? –
kérdezte.
– Le. Azt hiszem Utahba ment. A
július 4-i mulesheadi utcabált soha nem
hagyná ki.
Leültem az ebédlőben, Dee Dee pedig
kinyitott egy üveg vörösbort. –
Hiányzik? – kérdezte.
– Pfú, nagyon. Legszívesebben csak
sírnék. A gyomrom teljesen kész van.
Lehet, hogy nem élem túl.
– Dehogyisnem. Túl leszel Lydián.
Segítek átvészelni.
– Ezek szerint, tudod, mit érzek?
– Mindannyian átestünk már ezen egy
párszor.
– Soha nem kellettem annak a rohadt
kurvának.
– Dehogyisnem. Még most is szeret.
Úgy éreztem, sokkal jobb, hogy Dee
Dee Hollywood Hills-i otthonában
vagyok, mintha egyedül ülnék a
lakásomban, és csendben szenvednék.
– Egyszerűen az a helyzet, hogy nem
tudok jól bánni a nőkkel.
– Szerintem épp elég jól bánsz a
nőkkel – mondta Dee Dee. – Ráadásul
baromi jó író vagy.
– Inkább lennék baromi jó a nőkkel.
Dee Dee rágyújtott. Megvártam, míg
befejezi, aztán odadőltem hozzá, és
leheletfinoman megcsókoltam. – Jól
érzem magam itt veled. Lydia folyton
csak támadott.
– Az nem feltétlenül azt jelenti, amit
gondolsz.
– Lehet, de néha már elviselhetetlen
az az állapot.
– Az biztos.
– Találtál már barátot magadnak?
– Még nem.
– Tetszik a lakásod. Hogy tudsz ilyen
rendet tartani?
– Bejárónőnk van.
– Nem mondod.
– Hamar meg fogod kedvelni. Egy
nagydarab fekete nő, és pikk-pakk végez,
miután én elmentem itthonról. Aztán
bemászik az ágyba, sütit eszik, és tévét
néz. Minden este találok morzsát az
ágyamban. Majd szólok neki, hogy
készítsen neked reggelit, miután
elmentem.
– Kösz.
– Úú, várj csak. Holnap vasárnap van.
Vasárnap nem dolgozom. Majd
elmegyünk reggelizni valahová. Tudok
egy jó helyet. Tetszeni fog.
– Oké.
– Figyelj... azt hiszem, én mindig
szerelmes voltam beléd.
– Mi?
– Évek óta. Emlékszel, amikor
régebben meglátogattalak, először
Bernie-vel, majd Jackkel? Már akkor is
csak veled akartam lenni. De te ebből
semmit sem vettél észre. Te mindig csak
sört ittál, vagy éppen valami mással
voltál elfoglalva.
– Őrület, atyaég, kész őrület,
postaszolgálati őrület. Ne haragudj, hogy
ebből semmit sem vettem észre.
Hát most észrevehetsz. Dee Dee
töltött még egy pohár bort. Jófajta bor
volt. Tetszett nekem Dee Dee. És jó volt,
hogy mehetett valahová az ember,
amikor nem mentek jól a dolgok.
Eszembe jutottak azok az idők, amikor
igen rosszul mentek a dolgok, és nem
volt hová mennem. Lehet, hogy az akkor
még jó is volt nekem. Akkor. Most már
nem az érdekelt, mi a jó nekem, csak az
érzéseim. Miként tudom
megakadályozni, hogy szarul érezzem
magam, mikor rosszul mennek a dolgok.
Mi módon tudom elérni azt, hogy megint
jól érezzem magam.
– Nem akarlak átbaszni téged, Dee
Dee – szólaltam meg. – Tudnod kell,
hogy nem bánok mindig jól a nőkkel.
– Már mondtam, hogy szeretlek.
– Ne csináld ezt. Ne szeress engem.
– Hát jó, akkor nem foglak szeretni.
Csak éppen hogy, csak majdnem. Úgy jó
lesz?
– Igen, így sokkal jobb lesz. Megittuk
a bort, és ágyba bújtunk...
 18
Dee Dee reggel a Sunset Stripre vitt
el kajálni. A Mercedese fekete volt, és
csak úgy ragyogott a napsütésben.
Óriásplakátok, nightclubok és menő
éttermek mellett haladtunk el.
Lecsúsztam az ülésen, és köhögtem egy
sort a cigitől. S közben az futott át az
agyamon, hogy mentek már rosszabbul is
a dolgok. Egy-két régi emlék elevenedett
fel a fejemben. Egyik télen Atlantában
voltam, késő éjszaka iszonyúan fáztam,
és nem volt pénzem. Odamentem egy
templom ajtajához, és reméltem, hogy
bejutok egy kicsit megmelegedni. Az
ajtót bezárták. Egy másik alkalommal El
Pasóban voltam, egy parkban aludtam,
és arra keltem, hogy egy rendőr a
talpamat ütögeti a gumibotjával. De
Lydiát még így sem sikerült kiverni a
fejemből. Amikor a kapcsolatunk jó
részei jutottak eszembe, az olyan volt,
mintha egy patkány rágná belülről a
belemet.
Dee Dee egy felkapott étterem előtt
parkolt le. Volt egy terasz székekkel meg
asztalokkal a napon, ahol emberek ültek,
ettek és beszélgettek. Elmentünk egy
fekete férfi mellett, aki bakancsot viselt,
farmert és egy vastag ezüstláncot a
nyakán. Az asztalán a bukósisakja,
kesztyűje és a motorosszemüvege. Egy
vékony, szőke, menta zöld overallos
lánnyal ült, aki a kisujja körmét rágta.
Tele volt a hely. Mindenki fiatalnak jól
ápoltnak és ártatlannak tűnt. Senki se
nézett ránk. Mindenki csak halkan
beszélgetett.
Bementünk, és egy sápadt, sovány,
fokhagyma-seggű fiú, aki széles kirakott
övet, szűk ezüst gatyát és aranyszínű
inget viselt, elénk jött, és leültetett
minket. A fülében pici kis kék
fülbevalók lógtak. A vékony bajusza
mintha lila lett volna.
– Dee Dee – kérdezte –, mi a helyzet?
– Reggeliznénk, Donny.
– Innék, Donny – mondtam.
– Én tudom, mi kell neki! Hozz neki
egy dupla Golden Flowert, Donny.
Megrendeltük a reggelit és Dee Dee
azt mondta: – Egy kicsit várni kell, mert
itt mindent frissen készítenek.
– Ne költs ennyi pénzt rám, Dee Dee.
– Nyugi, költségszámlára megy.
Elővett egy kis fekete határidőnaplót.
– Na, lássuk csak. Kivel is reggelizek
ma? Elton Johnnal?
– Ő nem Afrikában van?
– Ja, tényleg, igazad van. Jó, akkor
legyen Cat Stevens.
– Az kicsoda?
– Nem tudod?
– Nem.
– Mindegy, őt én fedeztem föl. Szóval
nyugodtan lehetsz Cat Stevens.
Donny kihozta az italt, és Dee Dee-vel
beszélgetett. Úgy tűnt, mindketten
ugyanazokat az embereket ismerik. Én
viszont egyiküket sem ismertem. Nem is
nagyon érdekelt. Én nem könnyen jöttem
lázba. Nem bírtam New Yorkot. Nem
bírtam Hollywoodot. Nem szerettem a
rockzenét. Gyakorlatilag semmit se
szerettem. Lehet, hogy féltem. Ez az, ez
volt a helyzet: féltem. Semmi mást sem
akartam, mint egy lesötétített szobában
ülni egyedül. Az éltetett engem.
Elmebeteg voltam. Eszelős. És Lydia
elhagyott.
Megittam az italomat, Dee Dee
rendelt egy másikat. Kezdtem úgy érezni
magam, mint akit kitartanak, és ez remek
volt. Segített túljutni a nehezén. Nincs is
rosszabb annál, mint amikor le vagy
égve, és elhagy a nőd. Nincs mit innod,
nincs munkád, nincs semmid, csak a négy
fal, amit bámulhatsz. Ez volt a nők
bosszúja, de ez nekik is fájt, ez őket is
gyengítette – vagy legalábbis reméltem.
Jó volt a reggeli. Tojás
gyümölcskörettel – ananásszal,
barackkal, körtével, valami őrölt
diófélével és fűszerekkel. Nagyon jó kis
reggelit kaptunk. Megettük, és Dee Dee
rendelt nekem még egy italt. Továbbra is
csak Lydiára tudtam gondolni, de
örültem Dee Dee-nek. A beszéde
karakteres és szórakoztató. Meg tudott
nevettetni, ami igencsak kellett. Elég rég
bennem rekedt a nevetés, és alig várta,
hogy kitörhessen onnan:
HAHAHAHAHA, jaj, édes istenem! HA
HAHAHA! Annyira jólesett, hogy végre
kijöhetett onnan bentről. Dee Dee tudott
valamit az életről. Dee Dee tudta, hogy
ami megesik egyvalakivel, az bizony
megesik a legtöbbünkkel. Az életünk
egyáltalán nem különbözött a többiekétől
– még akkor sem, ha szeretnénk azt hinni.
A fájdalom furcsa dolog. Egy macska
megöl egy madarat, autóbaleset áldozata
leszel, valahol tűz üt ki... A fájdalom
egyszer csak úgy jön, PUFF! Aztán kész,
ott van, és érzed. A fájdalom valódi. És
ha valaki látja, amint szenvedsz, annak
szemében nagyon hülyén nézel ki. Úgy,
mint aki hirtelen megbolondult. Nincs rá
gyógymód, maximum ha ismersz valakit,
aki megért téged, és még azt is tudja,
hogy segítsen rajtad.
Visszamentünk a kocsihoz. – Tudom,
hová vigyelek, hogy egy kicsit
felvidítsalak – mondta Dee Dee. Nem
válaszoltam. Dee Dee úgy gondoskodott
rólam, mint egy magatehetetlen
emberről. Hisz az is voltam.
Az úton megkértem Dee Dee-t, hogy
álljunk meg egy bárnál. Az egyik
törzshelyénél. Megálltunk. A csapos
ismerte őt.
– Ez az a hely – mondta –, ahová a
forgatókönyvírók és a kis színházak
dramaturgjai járnak.
Máris utáltam őket, ahogy ott ültek
tudálékos, felsőbbrendű arccal.
Lenullázták egymást. A legrosszabb, ami
egy íróval történhet, ha ismer egy másik
írót. Annál rosszabb már csak az, ha
több írót ismer. Mert úgy olyanok, mint a
legyek ugyanazon a szarkupacon.
 – Üljünk le – mondtam. És azzal
leültem én, a heti 65 dollárt érő író egy
csomó heti 1000 dollárt érő író közé.
„Lydia – gondoltam magamban –, egy
nap, meglásd, én is a csúcsra jutok. És
akkor majd sajnálhatod. Egy napon, ha
bemegyek egy előkelő étterembe, az
emberek felismernek. Külön asztaluk
lesz a számomra – hátul a sarokban,
közel a konyhához.”
Megkaptuk az italunkat, és Dee Dee
rám nézett. – Nagyon jól nyalsz. Még
soha senki nem nyalt ki ilyen jól.
– Lydia tanított. Aztán hozzátettem
még egy-két saját fogást.
Egy sötét hajú fiatal fiú ugrott föl és
lépett oda az asztalunkhoz. Dee Dee
bemutatott minket egymásnak. A srác
New York-i volt, és a Village Voice-nak
meg egyéb New York-i újságoknak írt.
Egy darabig nevekkel dobálóztak, majd
azt kérdezte tőle: – És a férjed mivel
foglalkozik?
– Istállóm van – mondtam. –
Bokszolok. Négy kemény mexikói fiú.
Plusz egy fekete, igazi táncos lábakkal.
Mennyi a súlyod?
– 71 kiló vagyok. Te is bokszoló
voltál? Olyan a fejed, mint aki bekapott
már egy-két ütést.
– Ja, kaptam egypárat. Indulhatnál 60
kilóban. Kéne nekem egy pehelysúlyú
balkezes játékos.
– Honnan tudod, hogy balkezes
vagyok?
– A bal kezedben tartod a cigarettát.
Gyere csak le a Main Street-i
edzőterembe hétfő reggel. Nekiállunk
edzeni. A cigit tedd el. Dobd el azt a
szart!
– Figyelj, haver, én író vagyok. És
írógéppel dolgozom. Nem szoktad a
dolgaimat olvasni?
– Kizárólag a napi híreket olvasom:
gyilkosság, nemi erőszak, csalás,
bokszeredmények, repülőgép-
katasztrófák meg ilyenek.
– Dee Dee – mondta a srác. – Fél óra
múlva interjúm van Rod Stewarttal.
Mennem kell. – És elment.
Dee Dee rendelt még egy kört. – Miért
nem tudsz normálisan viselkedni az
emberekkel? – kérdezte.
– A félelem az oka – válaszoltam.
 – Itt is vagyunk – mondta Dee Dee,
majd befordult a hollywoodi temető
főbejáratán.
– Remek, egyszerűen remek, már épp
kezdtem volna megfeledkezni a halálról.
Körbegurultunk odabent. A legtöbb
sírhely kiállt a földből. Kis oszlopaikkal
és lépcsőfokaikkal úgy néztek ki, mint
egy-egy kis ház. Főleg hogy mindegyiket
bezárt vasrács vette körül. Dee Dee
leparkolt, kiszálltunk. Megpróbált
bejutni az egyik vasrácson. Hátulról
néztem, ahogy hajlongott. Nietzsche
jutott eszembe. Ahogy ott álltunk mi
ketten: egy német csődör és egy zsidó
kanca. A szülőhazám biztos odáig lenne
most értem.
Visszaültünk a M. Benzbe, majd Dee
Dee leparkolt az egyik nagyobb parcella
mellett. Egyik sor a másik után. A
halottak szorosan egymás mellett a
falban. Némelyik sírt kis vázákban tartott
virág díszítette, de a nagy részük már
elhervadt. A legtöbb sír mellett azonban
még virág sem volt. Egyikben-másikban
férj és feleség pihent szépen egymás
mellett. Néhányukban az egyik hely még
üresen állt. Azok közül mindben a férj
volt a halott.
Dee Dee megfogta a kezem, és arrébb
vitt. Lenéztünk, és ott feküdt ő: Rudolph
Valentino. Elhunyt: 1926-ban. Nem sokat
élt. Én úgy döntöttem, 80 évet fogok.
Gondoljanak csak bele: 80 évesen
megdugni egy 18 éves lányt. Ha
valahogyan át lehetett verni a halált, hát
akkor így.
Dee Dee felkapta az egyik vázát, és
betette a táskájába. A szokásos műsor:
az emberek bármit ellopnak, ami
mozdítható. Minden mindenkié volt.
Eljöttünk onnan, majd Dee Dee
megszólalt: – Gyere, üljünk le, Tyrone
Power[1]. Ő volt a kedvencem. Imádtam
őt!
Odamentünk Tyrone sírjához, és
leültünk a mellette lévő padra. Aztán
felálltunk, és átmentünk az idősebb
Douglas Fairbanks[2]” sírjához, jó kis
helye volt, saját, feszített víztükrű
medencével a sírhely előtt. A
medencében még víz is volt; virágok és
ebihalak. Felmentünk egy lépcsőn, és
leültünk a sír mögött. És üldögéltünk.
Észrevettem egy repedést a síremlék
falában, amiből kis növésű
vöröshangyák másztak elő. Néztem őket
egy darabig, aztán átöleltem Dee Dee-t
és megcsókoltam, jó hosszan. Tudtam,
hogy jó barátok leszünk.
 19
Dee Dee-nek ki kellett mennie a
reptérre a fia elé. Angliából jött haza,
vakációról. 17 éves volt, ahogy
megtudtam, az apja pedig exzongorista.
A fater speed- és kokainfüggő lett, majd
egy balesetben megégtek az ujjai.
Onnantól kezdve nem zongorázhatott.
Már jó ideje elváltak.
A fiút Rennynek hívták. Dee Dee már
mesélt neki rólam telefonon. Épp akkor
értünk a reptérre, amikor megjött a gépe.
Dee Dee és Renny megölelték egymást.
Vékony, magas és elég sápadt srác volt.
Hajának egy tincse belelógott az egyik
szemébe. Kezet ráztunk.
Elmentem a csomagokért, míg Dee
Dee és Renny csevegtek. Anyucinak
szólította. Visszamentünk az autóhoz,
Renny bemászott hátra, majd sietve
megkérdezte:
– Anyuci, megvetted a bringámat?
– Megrendeltem. Majd holnap érte
megyünk.
– Jó bringa, anyuci? Tízsebességeset
szeretnék, kézifékkel és lábtartóval.
– Igen, jó bringa, Renny.
– De biztos, hogy holnapra meglesz?
Hazamentünk. Ott maradtam éjszakára.
Rennynek külön hálószobája volt.
Reggel mindhárman ott ültünk az
ebédlőben, és vártuk, hogy a
házvezetőnő megérkezzen. Végül Dee
Dee állt neki reggelit készíteni.
Renny megszólalt: – Anyuci, hogy kell
feltörni egy tojást? – Dee Dee rám
nézett. Tudta, hogy mit gondolok. Egy
szót sem szóltam.
– Gyere csak ide, Renny,
megmutatom.
Renny odament a gáztűzhelyhez. Dee
Dee megfogott egy tojást. – Annyi az
egész, hogy fogod a tojást, és odaütöd a
serpenyő széléhez. Így, látod? Azután
hagyjuk, hogy a tojás kifolyjon a héjából,
bele a serpenyőbe... így.
– Ja...
– Ennyi az egész.
– És utána mit csinálsz vele?
– Kisütjük. Vajban.
– De anyuci. Én nem tudom megenni
ezt a tojást.
– Hogyhogy?
– Hát mert a fehér része teljesen
szétfolyt!
Dee Dee megfordult, rám nézett, és azt
mondta a szemével: – Hank, ne szólj egy
kurva szót sem...
Néhány nappal később újra ott ültünk
reggel az asztalnál. Ettünk, s közben a
házvezetőnő a konyhában tett-vett.
Dee Dee azt mondta Rennynek: –
Most, hogy már megvan a biciklid, ma
elmehetnél valamikor kóláért. Ha
hazaérek, lehet, hogy szeretnék inni egy
kis kólát.
– De anyuci! Nagyon nehéz egy üveg
kóla! Nem lehetne, hogy te vedd meg?
– Renny, én egész nap dolgozom, a
nap végére tök fáradt vagyok. Menj csak
el szépen a kóláért te.
– De anyuci! Hazafelé dombon kell
feljönni.
– Milyen dombon? Nincs is domb
hazafelé.
– Hát, szemmel nem látható, de van,
hidd el.
– Renny. Vedd csak meg a kólát
szépen, jó?
Renny felállt az asztaltól, bement a
hálószobájába, és bevágta maga mögött
az ajtót.
Dee Dee elfordult, és maga elé nézett.
– Csak próbára tesz. Szeretné tudni,
hogy valóban szeretem-e őt.
– Majd én megveszem a kólát, jó?
– Hagyjad csali, majd én megveszem
– mondta Dee Dee. Végül egyikünk se
vett kólát...
Pár nappal később nálam voltunk Dee
Dee-vel. Azért mentünk át, hogy
megnézzem, van-e valami a
postaládában, meg hogy körülnézzek.
Egyszer csalt megszólalt a telefon. Lydia
volt.
– Hello. Utahban vagyok.
– Megtaláltam az üzenetedet –
mondtam neki.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Minden rendben.
– Utahban nagyon kellemes a nyár,
gyere fel ide. Elmegyünk kempingezni.
Az összes testvérem itt van.
– Most nem megy.
– Miért nem?
 – Mert Dee Dee-vel járok.
– Dee Dee-vel?
– Ööö... igen...
– Tudtam! Tudtam, hogy fel fogod
hívni! Ugye megmondtam?!
Dee Dee ott állt közvetlenül
mellettem. – Légy szíves, mondd meg
neki, hogy legalább szeptemberig hadd
maradjunk együtt – mondta Dee Dee.
– Hagyd ott a francba – mondta Lydia.
– Gyere föl Utahba most azonnal.
– Figyelj, ez nem úgy van, hogy
idetelefonálsz, én meg egyből ugrok. A
minimum az, hogy Dee Dee-vel maradok
szeptemberig.
– Szeptemberig?
Lydia iszonyatosat sikoltott. Hosszan,
hangosan. Aztán letette.
 Ezek után Dee Dee igyekezett távol
tartani engem a lakásomtól. Egyszer
aztán, amikor újra nálam voltunk,
észrevettem, hogy a telefont félrerakták.
– Ezt még egyszer meg ne lássam –
mondtam.
Dee Dee sokszor elvitt kocsikázni le-
föl a tengerparton. Elvitt kirándulni a
hegyekbe. Elvitt kiárusításokra, moziba,
rock koncertekre, templomokba, a
barátaihoz, vacsorákra és ebédekre,
bűvész-showkra, piknikezni, cirkuszba.
A barátai lefotóztak minket együtt.
A catalinai kirándulás szörnyű volt. A
kikötőben várunk Dee Dee-vel. Nagyon
másnapos voltam. Dee Dee szerzett
nekem egy Alka-Seltzert meg egy pohár
vizet. De csak egyetlen dolog segített:
egy fiatal lány, aki velünk szemben ült.
Nagyon jó teste volt, szép, hosszú lába,
és miniszoknyát viselt. A
miniszoknyához pedig combfixet. A
piros szoknya alatt rózsaszín bugyi volt.
Mindehhez pedig még magas sarkú cipő
volt rajta.
– A lányt nézed, ugye? – kérdezte Dee
Dee.
– Le se tudom venni róla a szemem.
– Egy kis ribanc.
– Az hát.
A kis ribanc fölállt, flipperezni
kezdett, és miközben próbálta a golyót a
megfelelő helyre lökni, végig riszálta a
seggét. Aztán visszaült, és még többet
mutatott magából, mint addig.
A hidroplán megérkezett, az utasok
kiszálltak, mi pedig vártuk a stégen, hogy
beszállhassunk. Egy 1936-os, piros gép
volt, két propellerrel, egy pilótával és
nyolc vagy tíz üléssel. „Hát, ha ebben
nem hányok – gondoltam –, akkor
átvertem az egész világot.”
A miniszoknyás lány nem jött velünk.
Miért van az, hogy ha egy ilyen csajjal
találkozik az ember, akkor tuti, hogy épp
egy másik nővel van?
Beszálltunk, és bekapcsoltuk a
biztonsági öveket.
– Fú, annyira izgatott vagyok! Megyek
és odaülök a pilóta mellé! – mondta Dee
Dee.
– Oké.
Felszálltunk, Dee Dee pedig ott ült a
pilóta mellett. Láttam, hogy
beszélgetnek. Dee Dee élvezte az életet,
vagy legalábbis úgy tűnt. Mostanában
valahogy ez az ő izgatott és boldog
reakciója az életre egy kicsit irritált. De
legtöbbször csak hidegen hagyott. Még
csak nem is untatott.
Repültünk egy darabon, aztán
leszálltunk. Sziklák mellett szálltunk
alacsonyan, és ahogy rátette a gépet a
vízre, az billent egy nagyot, és
mindenfelé fröcskölt a víz. Olyan volt,
mintha motorcsónakban ültünk volna.
Aztán odasiklottunk egy másik dokkhoz.
Dee Dee közben visszajött, és elmesélte,
mit tudott meg a gépről, a pilótáról meg
hogy miről beszélgettek. A gép elején
volt egy nagy lyuk a padlóban, és ő
megkérdezte a pilótát, vajon
biztonságos-e ez így. Erre a pilóta azt
mondta neki: – Fogalmam sincs.
Dee Dee kivett nekünk egy szobát a
legfelső emeleten egy hotelben, ami
közvetlenül a tengerparton volt. Nem
volt hűtő, így szerzett egy műanyag
vödröt, és telepakolta jéggel, hogy
lehűtse a sörömet. A szobában volt egy
fekete-fehér tévé meg egy fürdőszoba.
Első osztályú.
Lementünk sétálni egyet a
tengerpartra. Kétféle turista volt odalent:
vagy nagyon fiatal, vagy nagyon öreg. Az
öregek párokban sétáltak, egy férfi, egy
nő, mindegyiken szandál volt,
napszemüveg, szalmakalap, rövid nadrág
és rikító színű ing. Kövérek voltak,
sápadtak, a lábuk tiszta kék az erektől, az
arcuk felpuffadva, és fehéren világított a
napsütésben. Mindenhonnan lógott róluk
a bőr, de főleg a nyakukon és az arcukon.
A fiatalok vékonyak voltak, és úgy
néztek ki, mint a puha gumi. A lányok
laposak, kis fenekük, a fiúk pedig
babaarcukkal csak vigyorogtak, pirultak
és nevettek. Mind a gimnazisták, mind az
öregemberek elégedettnek tűntek. Túl
sok mindent nem tudtak ott csinálni, de
élvezték a napsütést, és mindegyikük
boldognak látszott.
Dee Dee végigjárta az összes üzletet.
Teljesen fel volt dobva tőlük. Vett egy
csomó gyöngyfüzért, hamutartót, játék
kutyát, képeslapot, nyakláncot, kis
figurákat és teljesen odáig volt, – Hú, ezt
nézd! – Elbeszélgetett a bolttulajokkal.
Úgy tűnt, mind szimpatikus volt neki. Az
egyik hölgynek meg is ígérte, hogy írni
fog neki, amikor hazaért. Volt egy közös
ismerősük – egy férfi, aki dobolt egy
rock zenekarban.
Dee Dee vett még egy kalitkát két
törpepapagájjal, aztán visszamentünk a
hotelbe. Kinyitottam egy sört, és
bekapcsoltam a tévét. Elég kevés
csatorna volt.
– Menjünk, sétáljunk még egyet –
mondta Dee Dee. – Annyira szép idő
van.
– Én inkább itt maradok és pihenek –
mondtam.
– Nem baj, ha elmegyek?
– Nem.
Megcsókolt és elment. Kikapcsoltam
a tévét, és kinyitottam még egy sört.
Mást nem is lehetett csinálni ezen a
szigeten, csak berúgni. Odamentem az
ablakhoz. Odalent a parton Dee Dee egy
fiatal fickó mellett ült, és vidáman
beszélgetett, mosolygott, és szélesen
gesztikulált a kezével. A fiatal srác
visszavigyorgott rá. Jó volt, hogy nem
kellett részt vennem ilyesmiben.
Örültem, hogy nem voltam szerelmes, és
hogy nem voltam kiegyezve a világgal.
Szerettem mindenre haragudni. A
szerelmes emberek gyakran
ingerlékenyek, veszélyesek. Egyszerűen
elvesztik a józan eszüket. Elhagyja őket
a humoruk. Idegessé válnak,
pszichotikussá és unalmassá. Vagy néha
akár gyilkossá is.
 Dee Dee vagy két-három órán át lent
volt. Kicsit tévéztem, és gépeltem két-
három verset egy hordozható írógépen.
Szerelmes verseket – Lydiáról. Aztán
elrejtettem őket a táskámba. Majd ittam
még sört.
Dee Dee kopogott, majd bejött. – Hú,
remekül éreztem magam! Először
elmentem az üvegfenekű hajóra. Láttunk
egy csomó halat, meg mindent! Aztán
találtam egy másik hajót, ami elvitt oda,
ahol az összes többi hajó szokott kikötni.
A srác megengedte, hogy órákig
vezessem a hajóját egy dollárért!
Nagyon le volt égve a háta, úgyhogy
bekentem neki krémmel. Látnod kellett
volna az embereket a hajókon. A
legtöbbjük aszott öregember volt fiatal
lányokkal. Mindegyik lányon bakancs
volt, be voltak rúgva, szívva, ki voltak
készülve, és egyfolytában nyavalyogtak.
Néhány öregember fiatal fiúval volt, de
a legtöbbjük fiatal lánnyal, egyikük-
másikuk két, három vagy négy lánnyal is.
Ment a fajtalankodás, és az összes hajó
csak úgy bűzlött a drogtól és a piától.
Csodálatos volt!
– Hát ez tényleg elég jól hangzik.
Bárcsak nekem lenne olyan szerencsém,
hogy ennyi érdekes emberrel
találkozzak, mint te.
– Holnap te is eljöhetsz. Egész nap
hajókázhatsz egy dollárért.
– Kösz, inkább nem.
– Írtál ma?
– Egy kicsit.
 – jókat?
– Az mindig csak 18 nappal később
derül ki.
Dee Dee odament a papagájokhoz,
nézegette őket, beszélt hozzájuk. Nagyon
jó asszony volt. Kedveltem őt. Törődött
velem. Mindent megtett azért, hogy jó
legyen nekem. Mindent megtett azért,
hogy jókat írhassak, hogy jókat
dughassak, hogy jól nézzek ki. Jó érzés
volt. Lehet, hogy egy nap még Hawaii-ra
is elmehetnénk együtt.
Odamentem mögé, és megcsókoltam a
jobb fülcimpáját.
– Ó, Hank – sóhajtotta.
A catalinai kirándulásunk után egy
héttel az egyik este, a ritka alkalmak
egyikén, nálam voltunk. Késő éjszaka
volt. Meztelenül feküdtünk az ágyban, és
a másik szobában egyszer csak
megcsörrent a telefon. Lydia volt.
– Hank?
– Igen?
– Hol voltál idáig?
– Catalinán.
– Vele?
– Igen.
– Csak azt akartam mondani, hogy
miután megtudtam, hogy vele vagy,
nagyon ideges lettem. Összejöttem
valakivel. Egy homoszexuális férfival.
Szörnyű volt.
– Hiányzol, Lydia.
– Vissza akarok menni Los Angelesbe.
– Az jó lenne.
– Ha visszamegyek, otthagyod őt?
 – Nagyon rendes nő, de ha
visszajössz, altkor otthagyom.
– Akkor visszajövök. Szeretlek, te
vénember.
– Én is szeretlek.
Aztán még beszélgettünk egy darabig.
Nem tudom, meddig. Mikor letettük,
visszamentem a hálóba. Úgy tűnt, Dee
Dee alszik. – Dee Dee? – szóltam neki.
Fölemeltem az egyik karját. Teljesen
elernyedt. A húsa, mint a gumi. – Ne
hülyéskedj, Dee Dee, tudom, hogy nem
alszol. – Nem mozdult. Körülnéztem, és
észrevettem, hogy az altatós üvege üres.
Előtte tele volt. Egyszer kipróbáltam én
is azt az altatót. Már egytől úgy éreztem,
mintha kiütöttek és elástak volna.
– Bevetted az altatókat...
 – Neeem érdekel... vissza fogsz hozzá
menni... már... semmi sem érdekel...
Berohantam a konyhába, előszedtem
egy tálat, visszarohantam, és letettem az
ágy mellé a földre. Aztán fölemeltem a
fejét, majd a vállánál fogva kihúztam az
ágy széléhez, és ledugtam a torkán az
ujjamat. Hányt egyet. Felemeltem a fejét,
hagytam, hadd lélegezzen egy kicsit,
aztán megismételtem. Majd újra és újra.
Dee Dee hányt és hányt. Egyszer, amikor
fölemeltem, kiugrott a műfog-sora. Ott
figyelt az ágyon az alsó és a fölső is.
– Ó... a hogam – mondta. Vagyis
próbálta mondani.
– Ne törődj most azzal.
Megint ledugtam az ujjamat a torkán.
Aztán lefektettem.
 – Ne akharo, ho megláhsd a
hogaimat...
– Semmi baj, Dee Dee, nem is olyan
vészes.
– Óóóóóh...
Magához tért annyira, hogy
visszategye a fogsorát.
– Vigyél haza – mondta –, haza akarok
menni.
– Jó, de veled maradok. Nem akarlak
ma este magadra hagyni.
– De aztán végül elhagysz, ugye?
– Öltözzünk fel – mondtam.
Valentino mindkettőjüket megtartotta
volna, Lydiát és Dee Dee-t is. Ezért halt
meg olyan fiatalon.
 20
Lydia visszajött, és talált egy jó kis
lakást Burbankben. Úgy tűnt, sokkal
jobban szeret, mint mielőtt szakítottunk.
– A volt férjemnek nagy farka volt, de
mása nem. Se személyisége, se
kisugárzása. Csak egy nagy farka, és azt
hitte, hogy másmije nem is kell legyen.
Atya ég, hogy mennyire egyszerű volt!
Neked viszont van kisugárzásod... olyan,
mintha egyfolytában elektromos töltést
kapnék tőled. – Az ágyban feküdtünk
egymás mellett. – És még csak nem is
tudtam, hogy nagy farka van, hisz az övé
volt az első, amit valaha láttam. –
Végigmért engem. – Azt hittem, hogy
mind akkora.
– Lydia...
– Mi az?
– Mondanom kell valamit.
– Mit?
– El kell mennem meglátogatni Dee
Dee-t.
– Meglátogatni Dee Dee-t?
– Ne kezdd. Okom van rá.
– De azt mondtad, hogy vége van.
– Vége van. Csalt nem akarom ilyen
durván cserbenhagyni. El szeretném neki
magyarázni, hogy mi történt. Az emberek
nagyon ridegek egymással. Nem akarok
hozzá visszamenni, csak el akarom neki
magyarázni, hogy mi történt, hogy
megértse.
 – Meg akarod dugni.
– Nem, nem akarom megdugni. Akkor
is alig akartam megdugni, amikor vele
voltam. Csak meg akarom neki
magyarázni a dolgokat.
– Nem tetszik ez nekem. Szerintem ez
csalt duma.
– Hadd menjek. Kérlelt. Csalt
tisztázni akarom vele a dolgokat. Sietek
vissza.
– Jó, de akkor tényleg siess.
Beültem a Bogárba, átmentem a
Fountain útra, majd néhány mérföld
múlva ráhajtottam a Bronsonra észak
felé, és addig mentem, míg el nem értem
oda, ahol már sokat kellett fizetni az
albérletért. Leparkoltam, kiszálltam.
Felmentem a hosszú lépcsőn, és
becsengettem. Bianca nyitott ajtót.
Eszembe jutott, amikor egyik éjszaka
meztelenül nyitott ajtót, megragadtam,
majd megcsókoltam, mire Dee Dee lejött
és azt kérdezte: – Mi a fene folyik itt?
Ezúttal viszont nem ez történt. Bianca
megkérdezte, hogy mit akarok.
– Látni szeretném Dee Dee-t.
Beszélnem kell vele.
– Beteg. Nagyon beteg. Szerintem nem
érdemled meg, hogy lásd azok után,
ahogy bántál vele. Egy igazi szemétláda
vagy.
– Csak szeretnék vele egy kicsit
beszélni, hogy megmagyarázzam a
dolgokat.
– Jó, rendben, a hálószobájában van.
Végigmentem az előszobán, majd be a
hálóba. Dee Dee az ágyban volt, egy szál
bugyiban. Az egyik karjával a szemét
takarta. Jól néztek ki a mellei. Egy üres
kis whiskeys üveg és egy lavór volt az
ágya mellett. A lavórnak hányás-és
piaszaga volt.
– Dee Dee...
Felemelte a karját. – Mi az? Hank,
visszajöttél?
– Nem, de várj egy kicsit, szeretnék
veled beszélni...
– Ó, Hank, annyira hiányoztál.
Szörnyen. Már majdnem megőrültem,
annyira elviselhetetlen ez a fájdalom...
– Azért jöttem, hogy egy kicsit
megkönnyítsem a dolgot. Lehet, hogy egy
marha vagyok, de nem szeretem a
kegyetlenséget...
 – Fogalmad sincs, hogy érzem
magam...
– De tudom, átestem már ezen én is.
– Kérsz egy italt?
Felvettem az üres üveget, majd
szomorúan letettem.
– Az emberek nagyon elhidegültek
egymástól. Sokat segítene, ha
megbeszélnék a dolgaikat egymással.
– Maradj velem, Hank. Ne menj
vissza hozzá, kérlek. Kérlek. Eleget
éltem ahhoz, hogy tudjam, hogy kell jól
bánni egy férfival. Ezt te is tudod, jó
leszek hozzád és neked.
– Van valami Lydiában, ami miatt nem
tudok nélküle élni. Nem tudom
megmagyarázni, mi az.
– Egy kacér, impulzív nő. Úgyis el fog
hagyni.
– Lehet, hogy ettől olyan vonzó.
– Neked egy kurva kell. Te félsz a
szerelemtől.
– Lehet, hogy igazad van.
– Csókolj meg. Nagy kérés lenne,
hogy megcsókolj?
– Nem.
Befeküdtem mellé. Átöleltük egymást.
A leheletének hányásszaga volt.
Megcsókolt, csókolóztunk, és szorosan
ölelt engem. Olyan finoman
szabadítottam ki magam az öleléséből,
ahogy csak tudtam.
– Hank, maradj velem! Ne menj
vissza hozzá! Nézd, milyen jó lábaim
vannak!
Dee Dee felemelte az egyik lábát és
megmutatta nekem.
– És nézd, milyen szép bokám van.
Nézd csak meg. Odatartotta nekem a
bokáját. Az ágy szélén ültem.
– Nem maradhatok veled, Dee Dee.
Felült, és elkezdett ütlegelni. Kemény
volt az ökle, mint a kő. Mindkét kezével
ütött. Ültem, ő pedig csak vert. Megütött
a szemem fölött, a szememen, a
halántékomon és az állkapcsomon. Egyet
még kaptam a torkomra is.
– Te szemét! Szemét, szemét, szemét!
ÚTÁLLAK! Megragadtam a csuklóját. –
Jól van Dee Dee, ennyi elég volt. –
Visszazuhant az ágyára, én pedig
felálltam, kimentem, végig az előszobán
és ki az ajtón.
Amikor visszaértem, Lydia a fotelben
ült. Az arca komor volt. – Sokáig voltál!
Nézz rám! Megbasztad, ugye?
– Nem.
– Nagyon hosszú ideig voltál nála.
Összekarmolta az arcodat is!
– Mondom, semmi nem történt.
– Vedd le az ingedet. Meg akarom
nézni a hátadat!
– Jaj, hagyjad már ezt, Lydia!
– Vedd le az ingedet és a trikódat.
Levettem. Odaállt mögém.
– Mi ez a karmolás a hátadon?
– Milyen karmolás?
– Egy hosszú karmolás. Női körömtől.
– Ha az az, akkor te csináltad.
– Hát jó, tudom, hogy fogok rájönni.
– Hogy?
– Gyerünk az ágyba.
 – Jó, menjünk!
Átmentem a vizsgán, de utána az jutott
eszembe, vajon egy férfi hogy tud
letesztelni egy nőt? Ez így nem volt fair.
 21
Egyre-másra kaptam a leveleket egy
nőtől, aki kábé egy mérföldre lakott
tőlem. A leveleken Nicole aláírás
szerepelt. Azt írta, olvasta néhány
könyvemet, és tetszettek neki. Az egyik
levelére válaszoltam, mire a
következőben meghívott magához. Egyik
délután anélkül, hogy bármit is mondtam
volna Lydiának, beültem a
Volkswagenembe, és átmentem hozzá. A
Santa Monica Boulevard-on lakott egy
tisztító fölött. Az ajtaja az utcára nézett,
és az üvegen keresztül látni lehetett a
lépcsőket. Becsöngettem. – Ki az? –
kérdezte egy női hang a kis fém
kaputelefonon keresztül.
– Chinaski vagyok – mondtam.
Berregett az ajtó, és kinyitottam.
Nicole a lépcső tetején állt, és
lenézett rám. Kulturált és egészen drámai
arca volt, s egy hosszú, zöld, elöl
mélyen kivágott pongyolát viselt. Úgy
tűnt, nagyon jó teste van. Nagy, barna
szemekkel nézett rám. A szeme körül egy
csomó apró ránc volt, talán a sok ivástól
vagy a sírástól.
– Egyedül vagy? – kérdeztem.
– Igen – mosolygott –, gyere fel.
Felmentem. Tágas lakása volt, két
hálószobával, és nagyon kevés bútorral.
A nappaliban egy kis könyvespolc volt
és egy lemeztartó, klasszikus
lemezekkel. Leültem a kanapéra. Leült
mellém. – Épp most fejeztem be egy
Picasso életéről szóló könyvet – mondta.
A dohányzóasztalon a The New Yorker
magazin néhány példánya feküdt.
– Hozhatok egy teát? – kérdezte
Nicole.
– Inkább elmegyek, hozok valamit
inni.
– Nem szükséges, van itthon. – Mi?
– Egy jófajta vörösbor.
– Azt kérnék.
Fölállt, és bement a konyhába.
Néztem, ahogy lépked.
Mindig szerettem a nőket hosszú
ruhákban. Kecsesen mozgott. Előkelő
nőnek tűnt. Hozott két poharat meg az
üveg bort, és töltött. Megkínált egy
Bensőn and Hedges-zel; rágyújtottam.
– Te szoktad a The New Yorkert
olvasni? – kérdezte. – Egész jó írásokat
hoznak.
– Ezzel nem értek egyet.
– Miért, szerinted mi a baj velük?
– Túl kifinomultak.
– Nekem tetszenek.
– Végül is tök mindegy. Ültünk, ittunk
és dohányoztunk.
– Tetszik a lakás?
– Igen, kellemes.
– Emlékeztet egy-két lakásra azok
közül, amikben Európában laktam.
Szeretem, hogy ilyen tágas, világos.
– Európában, mi?
– Igen, Görögországban és
Olaszországban... de főleg
Görögországban.
– Párizsban jártál?
– Ó, igen, Párizs... Szeretem Párizst.
De Londont, azt nem. Aztán mesélt
magáról. A családja New York-i volt.
Apja kommunista volt, anyja varrónő
egy rabszolgatartó üzemben. Az anyjáé
volt a legelső gép a gyárban, ő volt az
élmunkás, a legjobb közülük. Kemény
volt és szeretetre méltó. Nicole is New
Yorkban nőtt fel, autodidakta módon
tanult, aztán valahogy megismerkedett
egy híres orvossal, hozzáment, tíz évig
együtt élt vele, majd elvált tőle.
Mindössze négyszáz dollár tartásdíj járt
neki havonta, amiből elég nehezen élt
meg. Már a lakást is alig tudta kifizetni,
de túlságosan szeretett ott lakni ahhoz,
hogy elköltözzön.
– Nagyon nyersen írsz – mondta
nekem –, az írásod olyan, mint egy
légkalapács, ugyanakkor van benne
humor és gyengédség is.
– Ja.
Letettem az italomat és ránéztem.
Megfogtam az állát, és magamhoz
húztam. Finoman megcsókoltam.
Nicole folytatta. Egészen érdekes
történeteket mesélt, el is döntöttem, hogy
néhányukat fel fogom használni vagy
novellaként, vagy versként. Néztem a
melleit, amikor előrehajolt tölteni.
„Olyan ez az egész, mint egy film –
gondoltam magamban –, mint egy
kibaszott film.” Furcsa érzés volt. Olyan
volt, mintha kamerák vettek volna
minket. Bírtam. Jobb volt, mint a
lóversenyen, jobb volt, mint egy
bokszmeccsen. Iszogattunk. Nicole
kinyitott egy újabb üveget. És közben
csak beszélt és beszélt. De könnyű volt
őt hallgatni. Mindegyik történetében volt
bölcsesség, és lehetett rajtuk nevetni.
Nicole sokkal nagyobb hatást tett rám,
mint gondolta volna. Ez egy kicsit
aggasztott.
Megfogtuk az italainkat, kimentünk az
erkélyre, és néztük a délutáni forgalmat.
Huxley és Lawrence könyveiről beszélt.
Csupa szar. Közöltem vele, hogy Knut
Ilamsun a világ legjobb írója. Rám
nézett, teljesen megrökönyödve azon,
hogy ismerem, majd egyetértett.
Megcsókoltuk egymást kint az erkélyen,
s közben éreztem az alattunk elhaladó
autók kipufogógázát. Jó érzés volt
hozzásimulni a testéhez. Tudtam, hogy
nem fogunk egyből dugni, de azt is
tudtam, hogy még visszajövök. És ezt
Nicole is tudta.
 21
Lydia testvére, Angéla lejött Utahból,
hogy megnézze Lydia új házát. Lydia
lefoglalózott egy kis házat, aminek a havi
törlesztési díja egész alacsony volt.
Nagyon jó vételnek tűnt. A férfi, aki a
házat árulta, biztos volt abban, hogy
hamarosan meghal, és ezért tök olcsón
adta el. Az emeleten egy hálószoba a
gyerekeknek, a ház mögött pedig egy
nagy kert, tele fákkal és bambusszal.
Angéla volt a legidősebb a nővérek
közt, a legnormálisabb, a legjobb testű
és a legreálisabb. Ingatlanban utazott.
Lydiánál nem volt elég hely, s mivel nem
tudta hova tenni Angélát, azt javasolta,
hogy vigyük át Marvinhez.
– Marvinhez? – kérdeztem.
– Igen, Marvinhez. – mondta Lydia.
– Hát jó, akkor menjünk –
válaszoltam.
Mindannyian bemásztunk
narancssárga Izéjébe. Így hívtuk az
autóját: Izé. Öreg, ronda, és úgy nézett
ki, mint egy tank. Késő este volt. Mielőtt
elindultunk, még felhívtuk Marvint. Azt
mondta, otthon lesz. Lementünk a
tengerpartra. A háza ott állt közvetlenül
a víz mellett. – Ö, milyen szép kis ház! –
mondta Angéla.
– Gazdag srác ám – mondta Lydia.
– És jó verseket ír – mondtam.
Kiszálltunk. Marvin odabent volt,
sósvízi akváriumaival és festményeivel
körülvéve. Egész jól festett. Ahhoz
képest, hogy gazdag gyerek volt, egészen
normális életet élt; ember lett belőle.
Bemutattam őket egymásnak. Angéla
körbesétált, és megnézte Marvin
festményeit.
– Igazán szépek. – Angéla is festett,
de nem túl jól. Vittem egypár sört, egy
kis üveg whiskeyt is hoztam, amit
elrejtettem a kabátzsebemben, és néha-
néha meghúztam. Marvin hozott még
egypár sört, majd laza kis flört kezdődött
kettőjük közt. Marvin egész lelkesen
tette a szépet, de Angéla nem nevetett a
viccein. Bár tetszett neki Marvin, de
annyira nem, hogy egyből lefeküdjön
vele. Ittunk és beszélgettünk. Marvinnek
volt egy zongorája, néhány bongódobja
meg egy kis füve. Nagyon jó, kényelmes
háza volt. „Egy ilyen házban biztos
jobban menne az írás – gondoltam
magamban –, biztos több szerencsém
lenne.” Hallgathatod az óceánt, és nincs
szomszéd, aki nyavalyog az írógép zaja
miatt.
Meg-meghúztam a whiskeys
üvegemet. Két vagy három órát
maradtunk, aztán elindultunk. Lydia
visszafelé az autópályán ment.
– Lydia, ti dugtatok Marvinnel, ugye?
– Miről beszélsz?
– Amikor egyszer átmentél hozzá késő
éjjel egyedül.
– A rohadt életbe, hagyd már ezt!
– Szóval akkor igaz, dugtatok, mi?!
 – Ide figyelj, nem tűröm, hogy így
beszélj velem!
– Dugtatok.
Angéla nagyon megijedt. Lydia
lehúzódott az autópálya szélére,
leállította a motort, és kinyitotta az
ajtómat. – Szállj ki! – kiáltotta.
Kiszálltam. Elhajtott. Az autópálya
szélén gyalogoltam. Elővettem az üveget
a zsebemből, és meghúztam. Kábé öt
perce gyalogoltam, amikor az Izé megállt
mellettem. Lydia kinyitotta az ajtót. –
Szállj be. – Beszálltam.
– Ne szólj egy szót sem.
– Dugtatok. Tudom.
– Az istenit neki!
Lydia újra sávot váltott, félrehúzódott,
megállt, és megint kivágta az ajtót. –
Szállj ki!
Kiszálltam. Gyalogoltam az út mentén,
aztán elérkeztem egy kijárathoz, ami egy
néptelen utcára vezetett. Legyalogoltam
rajta, és elindultam az utcán. Nagyon
sötét volt. Benéztem egy-két ház ablakán.
Szemmel láthatólag egy feketék lakta
negyedbe értem. Aztán fényt láttam egy
kereszteződésben. Egy hotdog-árus állt
ott. Odamentem. Egy fekete férfi állt a
pult mögött. Rajta kívül senki nem volt a
környéken. Kértem egy kávét. – A fene
egye meg ezeket a nőket – mondtam neki.
– Egyszerűen érthetetlen, amit művelnek.
A nőm épp most tett ki az autópályán.
Iszol egyet?
– Persze.
Jól meghúzta az üveget, és visszaadta.
 – Van itt telefon – kérdeztem. –
Kifizetem.
– Helyi hívás?
– Igen.
– Alikor ingyen van.
Elővette a telefont a pult alól, és
letette elém. Meghúztam az üveget, és
odaadtam neki. Ő is meghúzta.
Felhívtam a Yellow Cabet, és
rendeltem egy taxit. Újdonsült
barátomnak kedves, intelligens arca volt.
A jóságra néha a pokol kellős közepén
bukkan rá az ember. Míg vártam a taxit,
ide-oda járt az üveg. Amikor megjött az
autó, beszálltam hátra, és Nicole címét
adtam meg a sofőrnek.
 23
Aztán elájultam. Valószínűleg több
whiskeyt ittam, mint gondoltam. Nem
emlékszem rá, hogy megérkeztem
Nicole-hoz. Reggel arra ébredtem, hogy
egy furcsa ágyban fekszem, háttal
valakinek. Amikor kinyitottam a
szemem, a falon egy nagy, díszes „N”
betűt láttam. N, mint Nicole. Baromi
rosszul voltam. Kimentem a
fürdőszobába. Nicole fogkeféjével
mostam fogat, és közben öklendeztem.
Megmostam az arcom, megfésültem a
hajam, szartam, hugyoztam, megmostam
a kezemet, és ittam egy csomó vizet a
csapból. Aztán visszamásztam az ágyba.
Nicole felkelt, elrendezte magát, majd
visszajött. Egymással szemben
feküdtünk. Csókolgatni és ölelgetni
kezdtük egymást.
„A magam módján ártatlan vagyok,
Lydia – gondoltam magamban. – A
magam módján hűséges vagyok.”
Az orálszex elmaradt. Ahhoz túl kész
volt a gyomrom. Behatoltam a híres
doktor exfeleségébe. A művelt
világutazóba. A könyvespolcán ott
sorakoztak a Brontë nővérek könyvei.
Mindketten szerettük Carson McCullerst.
Magányos vadász a szív. Három-négy
kimondottan kegyetlen döfést vittem be
neki, és ő zihálni kezdett. Most már első
kézből ismert egy írót. Nem egy nagyon
ismert írót, természetesen, de azért az
albérletet ki tudtam fizetni, ami már
önmagában bámulatos volt. Egy nap
majd szerepelni fog valamelyik
könyvemben. Egy kultúrkurva, akit
megdugtam. Ereztem, hogy nemsokára
elélvezek. Bedugtam a nyelvemet a
szájába, megcsókoltam és elélveztem.
Aztán lefordultam róla, és tök hülyén
éreztem magam. Öleltem még egy
darabig, aztán bement a fürdőszobába.
Görögországban talán jobb dugás lett
volna. Amerika nagyon szar hely volt a
dugáshoz.
Azután heti kétszer-háromszor
látogattam meg Nicole-t, kora
délutánonként. Borozgattunk,
beszélgettünk, és egyszer-egyszer
szeretkeztünk is. Rájöttem, hogy
különösebben nem vagyok oda érte, de
programnak jó volt. Lydiával az
autópályás este másnapján kibékültünk.
Gyakran kérdezgette, hogy hova járok
délutánonként. – A szupermarketbe –
mondogattam neki, ami igaz is volt,
hiszen előtte mindig bementem a
szupermarketbe.
– Még soha nem láttam, hogy ennyi
időt töltöttél volna a szupermarketben.
Egyik este részegen megemlítettem
Lydiának, hogy megismerkedtem egy
bizonyos Nicole-lal. Még azt is
elmondtam neki, hogy hol lakik, meg azt,
hogy: „de nincs semmi különös”. Hogy
mindezt miért mondtam el neki, az
számomra se volt világos, de hát amikor
az ember iszik, ugye, az ember nem
mindig gondolkozik tisztán...
Egyik délután vettem egy kis piát az
italboltban, majd átmentem Nieole-hoz.
Kiszálltam a kocsiból. Két hatos karton
üveges sör volt nálam meg egy kis üveg
whiskey. Lydiával már megint
összevesztünk, és úgy döntöttem, az
éjszakát Nicole-nál töltöm. Már egy
kicsit illuminált voltam, amikor
meghallottam, hogy valaki rohan utánam.
Megfordultam. Lydia volt. – Ugye! Ugye!
– kiáltotta.
Kikapta a zacskót a kezemből, és
elkezdte egyesével földhöz vágni a
söröket. Nagyot durrantak a járdán. A
Santa Monica Boulevard nagyon
forgalmas. Épp kezdődött a délutáni
dugó. Mindez pont Nicole ajtaja előtt
zajlott. Lydia kezébe vette az üveg
whiskeyt. Fölemelte, és rám ordított: –
Ezt akartad meginni, aztán meg jól
megbaszni őt, ugye?! – Odavágta az
üveget a betonra.
Nicole ajtaja nyitva volt. Lydia pedig
felrohant a lépcsőn. Nicole ott állt a
tetején. Lydia ütlegelni kezdte Nicole-t a
nagy táskájával. Hosszú füle volt, és
lendületből olyat csapott rá, hogy csak
úgy nyekkent. – Ő az enyém! Ő az én
emberem! Szállj le róla!
Aztán Lydia lerohant, elhúzott
mellettem, és kirohant az ajtón az utcára.
– Jézus Mária! – értetlenkedett Nicole
–, ez meg ki volt?
– Lydia. Adj egy seprűt meg egy nagy
papírzacskót.
Lementem az utcára, összesöpörtem a
törött üvegeket, és beleraktam a barna
papírzacskóba. „Az a kurva ezúttal túl
messzire ment – gondoltam magamban. –
Megyek, veszek még piát, és Nicole-nál
töltöm az éjszakát. Vagy a következő
néhány éjszakát.” Ott guggoltam az utcán,
és szedegettem az üvegszilánkokat,
amikor valami furcsa zajt hallottam
magam mögül. Megfordultam. Lydia volt
az, az Izében. A járdán közeledett felém
úgy ötvennel. Félreugrottam, ő pedig
elhúzott mellettem, kábé két centire
tőlem. Az autó elment az utca végéig.
Lehuppant a járdáról, majd
továbbhaladt, aztán a következő
kanyarban jobbra fordult és eltűnt.
 Lehajoltam, hogy befejezzem a
söprést. Összesöpörtem mindent a
földről, aztán belenyúltam a boltban
kapott papírzacskóba, és találtam egy ép
sörösüveget. Nagyon jól nézett ki. Nagy
szükségem volt rá. Épp le akartam
csavarni a kupakját, amikor valaki
kikapta a kezemből. Már megint Lydia
volt. Odarohant Nicole ajtajához a
sörrel a kezében, és nekivágta az
üvegablaknak. Olyan erővel dobta, hogy
a sörösüveg úgy ment át rajta, mint egy
golyó: nem törte be az egész üveget,
csak egy lyukat ütött rajta.
Lydia elrohant, én meg felmentem a
lépcsőn. Nicole még mindig ott állt. –
Az isten szerelmére, Chinaski! Vidd el
innen, mielőtt mindnyájunkat megöl!
 Megfordultam, és lementem a lépcsőn.
Lydia a kocsiban ült a járda mellett, és
járatta a motort. Kinyitottam az ajtót, és
beültem. Elindult. Egyikünk sem szólt
egy szót sem.
 24
Egy New York Cityben élő lány
elkezdett leveleket írogatni nekem.
Mindynek hívták. Olvasta néhány
könyvemet, de a legjobb az volt a
leveleiben, hogy nagyon ritkán említette
az írást, azt leszámítva, hogy elmondta: ő
nem író. Általános dolgokról írt,
férfiakról és főleg a szexről. Huszonöt
éves volt, kézzel írt, az írása egyenletes
volt, értelmes és még humoros is.
Minden levelére válaszoltam, és
örültem, amikor a postaládámban az ő
levele várt. A legtöbb ember jobban
tudja magát kifejezni levélben, mint
szóban, és néhányan egészen kiváló,
artisztikus leveleket tudnak írni, de ha
verssel, novellával vagy regénnyel
próbálkoznak, akkor modorossá válnak,
megjátsszák magukat.
Mindytől aztán kaptam néhány fotót is.
Ha valóban ő volt rajtuk, akkor gyönyörű
lánynak tűnt. Még egy pár hétig
leveleztünk, aztán mondta, hogy
nemsokára lesz két hét szabadsága.
– Gyere el hozzám – javasoltam.
– Rendben – válaszolta.
Utána már telefonáltunk is egymásnak.
Végül megmondta, mikor érkezik Los
Angelesbe.
– Ott leszek – mondtam neki –, semmi
se állíthat meg.
 25
Jól megjegyeztem a dátumot. Azzal
sosem volt probléma, hogyan tartsak
szünetet Lydiával. Magányos természetű
voltam, már kiegyeztem azzal is, hogy
egy fedél alatt vagyok egy nővel, együtt
eszem, együtt alszom vele, együtt
sétálunk az utcán. Nem vágytam nagy
beszélgetésekre, és nem akartam sehová
sem eljárni, kivéve a lóversenyt meg a
bokszmeccseket. A televízió hidegen
hagyott. Számomra hülyeségnek tűnt az,
hogy pénzt adjak ki arra, hogy elmenjek
egy moziba, ott emberek közt üljek, és
ugyanazt érezzem, mint ők. A partiktól
rosszul voltam. Utáltam a piszkos kis
emberi játszmákat, a flörtölést, az
amatőr alkoholistákat, az unalmas pof
áltat.
A bulizás, a tánc, a szocializálás
Lydiát viszont lelkesítette.
Szexbombának tartotta magát. De ezt túl
nyilvánvalóan adta elő. Így a vitáink
legtöbbször abból adódtak, hogy én nem
szerettem senkivel sem találkozni, míg ő
annyi emberrel szeretett volna
találkozni, ahánnyal csak lehetséges.
Mindy érkezése előtt néhány nappal
aztán nekikezdtem. Egymás mellett
feküdtünk az ágyban.
– Az isten szerelmére, Lydia, miért
vagy ilyen hülye? Miért nem fogod már
föl, hogy én egy magányos farkas
vagyok? Egy remete. És azért vagyok az,
hogy írhassak.
– És hogy tudsz bármit is megtudni az
emberekről, ha nem találkozol velük?
– Már mindent tudok róluk.
– Még akkor sem nézel az emberekre,
ha elmegyünk enni egy étterembe, csak
lógatod a fejed.
– Jobb lenne, ha elhánynám magam
tőlük?
– Én megfigyelem az embereket –
mondta. – Tanulmányozom őket.
– Na és akkor?
– Te félsz az emberektől!
– Nem, utálom őket.
– Hogy lehetsz így író? Nem figyelsz
meg semmit!
– Jó, lehet, hogy nem nézem meg az
embereket, de az írásaimnak
köszönhetően ki tudom fizetni az
albérletet. Jobb, mint birkapásztorkodni.
– Így soha nem lesz nagy író belőled.
Mindent rosszul csinálsz.
– Epp ezért vagyok jó író.
– Jó író? Ki a franc tudja, hogy te ki
vagy? Híres vagy, mint Mailer vagy mint
Capote?
– Ők nem tudnak írni.
– Bezzeg te tudsz! Csak te, csak
Chinaski!
– Igen, szerintem ez pont így van.
– Miért, híres vagy? Ha elmennél
New York Citybe, ott felismerne bárki
is?
– Ez engem baromira nem érdekel, én
csak írni akarok. Nincs szükségem
dobpergésre.
– A világ összes dobpergését
végighallgatnád, ha neked szólna.
– Lehet.
– Szeretsz úgy viselkedni, mintha már
most híres lennél.
– Már akkor is így viselkedtem, még
mielőtt elkezdtem írni.
– Te vagy a legkevésbé ismert híres
ember, akivel valaha találkoztam.
– Csak nem vagyok elég ambiciózus.
– De az vagy, csak épp lusta. Azt
szeretnéd, hogy minden csak úgy az
öledbe hulljon. Különben is, mikor
szoktál írni? De tényleg, mikor? Vagy az
ágyban fekszel, vagy részeg vagy, vagy a
lóversenyen.
– Nem tudom. Nem lényeges.
 – Akkor mi az, ami lényeges?
– Nem tudom, mondd meg te.
– Jó, akkor megmondom mi az, ami
lényeges! Már hónapok óta nem voltunk
bulizni. Ezer éve nem találkoztam
senkivel. Én szeretem az embereket. A
testvéreim imádnak bulizni. Ezer
mérföldet is levezetnek, csak hogy
elmenjenek egy partira. Mi így
nevelkedtünk ott Utahban. Semmi baj
sincs a bulikkal. Ez az őrültség csak a te
fejedben létezik, hogy a szórakozás
mindjárt a baszáshoz vezet! De a rohadt
életbe, az emberek tisztességesek! Annyi
az egész, hogy te egyszerűen nem tudod
elengedni magad!
– Nem szeretem az embereket.
Lydia kiugrott az ágyból. – Úristen,
hogy mennyire elegem van belőled!
– Hát jó, akkor megkíméllek
magamtól.
Fölugrottam az ágyból, és felhúztam a
cipőmet.
– Megkímélsz magadtól? – kérdezte
Lydia. – Mit akarsz azzal mondani, hogy
megkímélsz magadtól?
– Azt, hogy elhúzok innen a picsába!
– Jól van, de ide figyelj: ha kilépsz
azon az ajtón, soha többé nem látsz!
– Részemről oké.
Fölálltam, odamentem az ajtóhoz,
kinyitottam, majd lementem a
Volkswagenhez. Beindítottam a motort,
és elindultam.
Megkíméltem magam – Mindy
számára.
 26
A reptéren ültem és vártam. Egy fotó
igen csalóka lehet. Egy fényképpel
sosem mehet biztosra az ember. Ideges
voltam. Hányingerem volt. Rágyújtottam
egy cigire, és öklendeztem egyet. Miért
csinálom ezt az egészet? Már nem is volt
kedvem Mindyhez. De több ezer
mérföldről, New York Cityből repült
épp hozzám. De már így is egy csomó
nőt ismertem. Minek még több nő? Mit
akartam még? Jó, egy újabb affér mindig
izgalmas, de ugyanakkor kimerítő meló
is. Az első csókban, az első dugásban,
igen, abban még volt valami drámai. Az
emberek eleinte érdekesek. De aztán
később, lassan, de biztosan az őrület
kezdi felütni a fejét, előjönnek a hibák.
Idővel egyre kevesebbet és kevesebbet
jelentek nekik, és ők is egyre kevesebbet
és kevesebbet jelentenek nekem.
Öreg voltam és ronda. Lehet, hogy
ezért volt olyan jó érzés beledugni a
farkamat fiatal lányokba. Én King Kong
voltam, ők pedig finom kis
teremtmények. Azért keféltem ennyit,
hogy így kerüljem el a halált? Azt
reméltem, ha fiatal lányokkal vagyok,
nem öregszem meg, nem érzem magam
idősnek? Nem akartam rondán
megöregedni. Inkább szerettem volna
hamarabb meghalni, mielőtt még
utolérne a halál.
 Mindy gépe leszállt és begurult. Úgy
éreztem, veszélyben vagyok. A nők már
ismertek engem, mielőtt találkoztunk,
hisz olvasták a könyveimet. Feltártam
magam előttük. Én viszont semmit nem
tudtam róluk. Kész szerencsejátékos
voltam. Meg is ölhettek volna, vagy
levághatták volna a golyóimat. Chinaski
golyók nélkül. Egy eunuch szerelmes
versei.
Álltam, és vártam Mindyt. Kinyílt az
ajtó, és az utolsók megindultak kifelé.
Úú, remélem ő az.
Vagy ő.
Vagy inkább ő.
Vagy nem, inkább ő! Apám, milyen
lába van, és milyen segge, és azok a
szemek...
 Egyikük elindult felém. Reméltem,
hogy ő az. Ö volt a legjobb nő az egész
bagázsból. Nem, ekkora szerencséin
azért nem lehet. Odalépett hozzám és
elmosolyodott.
– Szia, Mindy vagyok.
– Fú, ennek nagyon örülök.
– Én is örülök neked.
– Van csomagod?
– Igen, hosszú időre csomagoltam!
– Jó, akkor a bárban várjunk, míg
megjön. Bementünk, és leültünk egy
asztalhoz. Mindy egy vodka-tonikot
rendelt. Én egy vodka-7-et. Hm,
majdnem teljes volt az összhang. Adtam
neki tüzet. Nagyon jól nézett ki. Már-már
szűzies. Alig tudtam elhinni. Szőke, nem
túl magas, és tökéletesen volt
összerakva. Inkább természetes, mint
mesterkélt. Nem esett nehezemre a
szemét nézni: kékeszöld. Két apró
fülbevalót viselt. És magas sarkú a
lábán. Mindjárt mondtam, hogy a magas
sarkú cipőtől begerjedek.
– Na, és izgultál? – kérdezte Mindy.
– Igen, de most már nem annyira.
Tetszel.
– Sokkal jobban nézel ki, mint a
képeken. Szerintem egyáltalán nem vagy
ronda.
– Kösz.
– Azt azért nem mondtam, hogy jóképű
vagy, legalábbis úgy nem, ahogy az
emberek általában a jóképűt értik.
Kedves arcod van. És a szemed
egyszerűen gyönyörű. Vad, őrült
tekinteted van, olyan, mint egy állaté,
amelyik egy égő erdőből néz ki. Vagy
valami ilyesmi. Nem vagyok a szavak
mestere.
– Szerintem gyönyörű vagy –
mondtam. – És kedves. Máris jól érzem
magam a társaságodban. Jó, hogy
találkoztunk. Na, fejezd be az italt, és
igyunk még egyet. Pont olyan vagy, mint
a leveleid.
Ittunk még egyet, aztán elmentünk a
csomagjáért. Csak úgy feszítettem
mellette. Úgy járt, mint egy igazi nő. Egy
csomó jó testű nő görnyedten húzta
magát, mint valami túlsúlyos emlősállat.
Mindy szinte siklott.
Állandóan az járt a fejemben, hogy ez
túl szép, hogy igaz legyen. Hogy ez
egyszerűen lehetetlen.
Hazaértünk, Mindy lefürdött és
átöltözött. Világoskék ruhában jött ki a
fürdőszobából. Változtatott valamit a
frizuráján, de csak épphogy. Leültünk a
kanapéra, én a vodkámmal, ő a vodka-
tonikjával. – Az a helyzet, hogy még
mindig izgulok, úgyhogy egy kicsit be
fogok rúgni – mondtam.
– Pont olyan a lakásod, ahogy
elképzeltem – mondta, majd rám nézett
és mosolygott. Megfogtam hátul a nyakát,
magamhoz húztam, és lágyan
megcsókoltam.
Megcsörrent a telefon. Lydia volt.
– Mit csinálsz?
– Üldögélek egy barátommal.
– Egy nővel, ugyebár?
 – Lydia, mi szakítottunk egymással.
Tudod, ugye?
– NŐVEL VAGY? UGYE?
– Igen.
– Hát jó.
– Jó hát, viszlát.
– Ég veled.
Lydia hangja hirtelen lenyugodott. Így
már sokkal jobban éreztem magam.
Megrémisztett, amikor erőszakos volt.
Mindig azt vágta a fejemhez, hogy
kettőnk közül én vagyok a féltékeny, és
valóban, gyakran az voltam. De amikor
úgy éreztem, hogy a dolgok nem úgy
mennek, ahogy én szeretném, egyszerűen
megundorodtam mindentől, és
meghátráltam. De Lydia máshogy
reagált. Ő volt a fő pom-pom lány az
EB-n, az Erőszak Bajnokságában.
De most, a hangjából azt vettem ki,
hogy feladta. Hogy nem volt dühös. Már
ismertem ezt a hangot.
– Az exem volt – mondtam Mindynek.
– Már szakítottatok?
– Igen.
– Még mindig szeret?
– Azt hiszem.
– Alikor még nincs vége.
– De, mondom.
– Elmenjek?
– Nem, dehogy. Kérlek.
– De nem csak kihasználsz, ugye?
Olvastam a szerelmes verseidet... amiket
Lydiához írtál.
– Szerelmes voltam belé. És nem,
nem használlak ki. Mindy odanyomta
magát hozzám, és megcsókolt.
Hosszan. Felállt a farkam. Akkoriban
E-vitamint szedtem. Sokat. Megvoltak a
saját elképzeléseim a szexről.
Egyfolytában kanos voltam, és
rendszeresen maszturbáltam.
Szeretkeztem Lydiával éjjel, aztán
hazamentem reggel, és maszturbáltam.
Az a gondolat, hogy a szex valami tiltott
dolog, megmagyarázhatatlanul
felizgatott. Annyira
megmagyarázhatatlanul, mint amilyen az
volt, ahogy egy állat a másikat addig
kínozza, míg az meg nem adja magát.
Amikor elélveztem, az illedelmesség
arcába élveztem, a fehér sperma mintha
a halott szüleim arcán csöpögött volna
le. Ha nőnek szülétek, biztos, hogy
prostituált lettem volna. De minthogy
férfinak születtem, állandóan kívántam a
nőket; minél lecsúszottabb volt, annál
jobban. A nők – a rendes nők –
megrémisztettek, mert a végén mind a
lelkemet akarta, holott azt, ami még
megmaradt belőle, azt szerettem volna
megtartani magamnak. Azért kívántam
annyira a prostituáltakat, mert belőlük
általában már minden érzés kihalt,
kemények voltak, és semmiféle
személyes követeléssel nem álltak elő.
Semmit sem vesztett az ember, amikor
elmentek. Ugyanakkor viszont vágytam
egy finom, rendes nőre, annak ellenére,
hogy milyen hatalmas árat kellett fizetni
érte. Szóval, így vagy úgy, de el voltam
veszve. Egy erős férfi lemondott volna
mindkettőről. De én nem voltam erős.
Így hát folytattam elkeseredett
küzdelmemet a nőkkel, illetve a nővel
mint fogalommal.
Megittuk Mindyvel az üveg vodkát, és
ágyba bújtunk. Egy darabig
csókolgattam, aztán elnézést kértem tőle,
és befordultam aludni. Túl részeg voltam
ahhoz, hogy teljesíteni tudjak. Micsoda
egy szerető. Sok-sok kellemes napot
ígértem neki a közeljövőben, s azzal el
is aludtam, szorosan hozzásimulva.
Reggel elég betegen keltem. Ránéztem
Mindyre, aki meztelenül feküdt
mellettem. Még másnaposan is kész
csoda volt. Még sosem ismertem ilyen
gyönyörű nőt, aki közben ennyire kedves
és intelligens. Hol voltak az ő emberei?
Vajon hol buktak el?
Bementem a fürdőszobába, és
megpróbáltam rendbe szedni magam.
Fogmosás közben öklendeztem.
Megborotválkoztam, majd magamra
kentem egy kis after shave-et.
Bevizeztem a hajam és megfésültem.
Odamentem a hűtőhöz, kivettem egy 7-
Upot és lehúztam.
Visszamentem az ágyhoz, és
bemásztam. Mindy teste meleg volt. Úgy
tűnt, alszik. Remek. Finoman
odanyomtam a számat az övéhez. Felállt
a farkam. Éreztem, ahogy a mellei
odanyomódnak hozzám. Megfogtam az
egyiket, és szopogatni kezdtem. Éreztem,
ahogy a mellbimbója megkeményedik a
számban. Mindy megmozdult.
Végigsimítottam a testét, a hasán át a
pinájáig. Nagyon finoman simogatni
kezdtem a punciját.
Ez olyan, mint egy rózsabimbót
kinyitni, gondoltam. Igen, ennek van
értelme. Ez jó. Ez pont olyan, mint
amikor egy kertben két rovar lassan
elindul egymás felé. A hím szép
óvatosan nekilát csodát tenni. A nőstény
lassan megnyílik. Ez tetszik. Ez tetszik.
Két rovar. Mindy kezdett megnyílni,
kezdett nedvesedni. Gyönyörű volt.
Aztán rámásztam. Becsúsztattam, s a
számat a szájára tettem.
 27
Egész nap ittunk, és aznap éjjel újra
megpróbáltam szeretkezni Mindyvel.
Megrökönyödtem és egyben
megbotránkoztam azon, hogy tág volt a
puncija. Nagyon tág. Előző éjjel – reggel
– ezt nem vettem észre. Ez kész tragédia
volt. Egy nő létező legnagyobb bűne.
Csak nyomtam és nyomtam. Mindy úgy
feküdt ott, mint aki élvezi. Csak remélni
tudtam, hogy tényleg élvezi. Izzadni
kezdtem.
Fájt a hátam. Szédültem, hányingerem
volt. Úgy tűnt, a puncija egyre nagyobb
és nagyobb lesz. Semmit sem éreztem.
Olyan volt, mintha egy nagy papírzacskót
dugtam volna. Épphogy csak érintettem a
pinája oldalát. Agónia volt, díjazás
nélküli megfeszített munka. Úgy éreztem,
megátkoztak. Nem akartam őt
megbántani. Kétségbeesetten el akartam
élvezni. És ez nem az ivás miatt volt.
Amikor ittam, sokkal jobban
teljesítettem, mint az átlag. Hallottam,
ahogy dobog a szívem. Mit hallottam?
Éreztem. Éreztem, ahogy a
mellkasomban dobog. Még a torkomban
is éreztem. Sőt, a fejemben. Nem bírtam
tovább. Egy hangos sóhajtással
lefordultam róla.
– Ne haragudj, Mindy, úristen, ne
haragudj!
– Semmi baj, Hank – mondta.
 A hasamra fordultam. Bűzlöttem az
izzadságtól. Aztán felkeltem, és töltöttem
két italt. Felültünk az ágyban, és ittunk
egymás mellett. Nem is értettem, hogy
sikerült először elélveznem. Nagy
gondban voltunk. Ott volt az a sok
gyönyörűség, kedvesség és jóság, s
mégis gondban voltunk. De egyszerűen
képtelen voltam elmondani Mindynek,
hogy miért. Nem tudtam, hogyan
mondjam el neki, hogy tág volt a pinája.
Lehet, hogy soha senki nem mondta még
el neki.
– Majd ha nem iszom ennyit, jobb lesz
– mondtam neki.
– Ne aggaszd magad, Hank, kérlek –
válaszolta.
– Jó.
 Majd elaludtunk. Vagy legalábbis úgy
csináltunk. De aztán végül én
elaludtam...
 28
Mindy kábé egy hetet maradt.
Bemutattam őt a barátaimnak. Elmentünk
ide-oda. De ezzel még semmi nem
oldódott meg. Egyszerűen nem tudtam
elélvezni vele. De őt, úgy tűnt, ez nem
zavarta. Ami furcsa volt.
10:45 körül egy este Mindy a
szobában iszogatott, én meg valami
magazint olvasgattam. Az ágyon
feküdtem alsógatyában, részegen,
mellettem egy itallal a széken. Néztem a
kék mennyezetet, nem gondoltam
semmire, és nem éreztem semmit. Valaki
kopogott az ajtón.
 – Kinyissam? – kérdezte Mindy.
– Ja, lécci – mondtam.
Hallottam, hogy feláll, és kinyitja az
ajtót. Aztán meghallottam Lydia hangját.
– Csak azért jöttem, hogy
lecsekkoljam a konkurenciámat.
„Úúú, ez szép lesz – gondoltam
magamban. – Mindegy, szépen felállók,
töltök neki egy italt, iszogatunk, és jól
elbeszélgetünk. Szeretem, ha a nőim jól
kijönnek egymással.”
Aztán hallottam, amint Lydia azt
mondja: – Kis csinibaba vagy, mi?! –
Mindy sikoltott egyet, majd Lydia is.
Dulakodást, hörgést, testek zuhanását
hallottam. Aztán szomorú bútorokat.
Majd Mindy újra sikoltott – pont úgy,
mint akit épp megtámadnak. Aztán Lydia
sikoltott megint – ő meg úgy, mint egy
anyatigris, aki épp támad. Kiugrottam az
ágyból. „Szét kell választanom őket!”,
futott át az agyamon. Berohantam az
előszobába, alsógatyában. Hajcibálós,
szemkikaparós, nyálfröcskölős őrület
fogadott. Odarohantam hozzájuk, hogy
szétválasszam őket. Belerúgtam az egyik
cipőmbe, és csúnyán átestem rajta.
Mindy kirohant az ajtón, Lydia meg
utána. Végigrohantak a bejárón, ki az
utcára. Újabb sikoltást hallottam.
Eltelt néhány perc. Közben felkeltem,
és becsuktam az ajtót. Mindy
nyilvánvalóan elmenekült, mert nem
sokkal később Lydia jött be az ajtón.
Leült egy székre az ajtó mellett.
– Ne haragudj. Bepisáltam.
 És tényleg. Az ölében egy sötét folt
tátongott, s az egyik nadrágja szára tiszta
víz volt.
– Semmi baj – mondtam.
Töltöttem neki egy italt, odaadtam, ő
meg csak ült a székben, és fogta a
poharat a kezében. Én még ennyire sem
voltam képes. Egyikünk se szólt egy szót
sem. Kicsit később megint kopogtak.
Odacsoszogtam alsógatyában az ajtóhoz,
és kinyitottam. A nagy, fehér, hájas
hasam rálógott a gatyámra. Két rendőr
állt az ajtóban.
– Csendháborítást jelentettek ebből az
épületből.
– Ó, csak egy kis családi
összezördülés – mondtam.
– Két nőre érkezett panasz.
 – Ja, ez általában így van.
– Na jó, akkor egyet mondjon meg.
– Mi legyen az?
– Melyik nőt akarja?
– Azt ott, ni – mondtam, és a székben
ülő Lydiára mutattam, aki teljesen
összehugyozta magát.
– Rendben, uram, de ez biztos?
– Biztos.
Azzal sarkon fordultak, elmentek, és
én megint Lydiával voltam.
 29
Másnap reggel megszólalt a telefon.
Lydia addigra hazament. A
pornókönyvesboltos Bobby volt az, aki
egy utcányira lakott tőlem.
– Hello. Mindy itt van nálam.
Szeretné, ha idejönnél, és beszélnél
vele.
– Jó.
Fogtam három üveg sört, és átmentem
hozzájuk. Mindyn magas sarkú cipő és
fekete, átlátszó ruha volt. Mintha valami
babaruha lett volna. És látszott alatta a
fekete bugyija. Melltartót nem viselt.
Valerie nem volt otthon. Leültem,
lecsavartam az üvegekről a kupakot, és
kiosztottam a söröket.
– Újra Lydiával vagy, Hank? –
kérdezte Mindy.
– Igen. Sajnálom.
– Undorító volt, ami történt. Azt
hittem, köztetek már mindennek vége.
– Én is. De ezek furcsa dolgok.
– Ott van nálad az összes cuccom. El
kell mennem értük.
– Gyere.
– Már nincs ott?
– Nincs.
– Az a nő olyan, mint egy bika, nem
is, mint egy leszbikus bika.
– Pedig nem hiszem, hogy az lenne.
Mindy felállt és bement a
fürdőszobába. Bobby rám nézett.
 – Megdugtam – mondta. – De ne
haragudj rá. Nem volt hová mennie.
– Nem haragszom rá.
– Valerie elvitte őt vásárolni, hogy
felvidítsa egy kicsit. Vett neki egy új
ruhát.
Mindy kijött a fürdőből. Sírt.
– Mindy – mondtam neki –, mennem
kell.
– Később majd elmegyek a
cuccaimért. Felkeltem, és kimentem az
ajtón. Mindy utánam jött.
– Ölelj át – mondta. Átöleltem. Még
mindig sírt.
– Soha, de soha nem fogsz engem
elfelejteni! Útban hazafelé azon
gondolkodtam, vajon Bobby tényleg
megbaszta-e Mindyt. Bobby és Valerie
furcsa dolgokat műveltek mostanában.
Nem is az izgatott, mennyire nem
mutatják ki egymás iránt az érzelmeiket.
Inkább az, hogy egyáltalán nem is voltak
érzelmeik. Annyi érzelem volt bennük,
mint amivel az ember ásít, vagy felteszi
a krumplit főni.
 30
Csak hogy megnyugtassam Lydiát,
beleegyeztem, hogy elmegyek vele
Mulesheadbe. A nővére, Glendoline ott
kempingezett a hegyekben. A terület nagy
részét Lydia és a testvérei birtokolták.
Az apjuktól örökölték. Glendoline a fák
között állította fel a sátrát. Egy regényen
dolgozott, A hegyek vad nője címmel. A
többi nővért várták. Nekünk csak egy kis
pöcsnyi sátrunk volt. Bepréseltük
magunkat, a szúnyogok pedig
bepréselték magukat velünk. Szörnyű
volt.
Másnap reggel a tűzhely körül ültünk.
Glendoline és Lydia reggelit készített.
Előtte elmentem, és 40 dollárért
vásároltam kaját, amiben volt néhány 6-
os karton sör is. Betettem a dobozokat
hűlni egy kis forrásba. Megreggeliztünk.
Segítettem elmosogatni, majd
Glendoline előszedte a regényét, és
nekiállt felolvasni nekünk belőle. Nem
is volt annyira rossz, bár elég amatőr, és
rengeteget kellene csiszolni rajta.
Glendoline azt feltételezte, hogy az
olvasót legalább annyira lenyűgözi az ő
élete, mint saját magát – ami óriási
tévedés volt. A többi óriási tévedés
pedig túl sok volt ahhoz, hogy fel
lehessen sorolni.
Elmentem a forráshoz, és hoztam
három sört. A lányok köszönték, nem
kértek. Sörellenesek voltak. Leültünk,
hogy megvitassuk Clendoline regényét.
Nekem mindig is gyanús volt, ha valaki
másoknak akarta felolvasni a regényét.
Ha nem ez a halál csókja, semmi sem az.
Aztán másra terelődött a szó, és a
lányok a férfiakról, partikról, a táncról
és a szexről kezdtek csevegni.
Glendoline magas, izgatott hangon
beszélt és idegesen nevetett –
egyfolytában. Negyvenes éveinek
közepén járt, kövér volt és slampos.
Mindemellett pedig, csakúgy, mint én,
szimplán ronda.
Glendoline legalább egy órát beszélt a
szexről – megállás nélkül. Kezdtem
szédülni. Aztán nekiállt lóbálni a karjait
a feje fölött és azt kiabálta: – ÉN
VAGYOK A HEGYEK VAD NŐJE! Ó,
HOL VAN A FÉRFI, AZ IGAZI FÉRFI,
AKI ELÉG BÁTOR AHHOZ, HOGY
ASSZONYÁUL TEGYEN?
Hát itt biztosan nincs, gondoltam
magamban. Ránéztem Lydiára. – Gyere,
sétáljunk egyet.
– Nem megyek. El akarom olvasni ezt
a könyvet.
Az volt a címe, hogy: A szerelem és
az orgazmus: Egy forradalmi útmutató
a szexuális kielégüléshez.
– Jól van – mondtam. – Akkor megyek
egyedül.
Visszamentem a patakhoz. Kivettem
egy sört, kinyitottam és leültem, hogy
megigyam. Be voltam zárva a hegyek és
a fák közé, két őrült nővel. A dugásból
az összes örömet elvették azzal, hogy
állandóan csak beszéltek róla. Én is
szerettem dugni, de nem ez volt a
vallásom. Túl sok nevetséges és tragikus
dolog volt benne. És úgy tűnt, az
emberek nem is tudják, hogyan kezeljék
az ügyet. Egy játékszer volt, ami
tönkretette az embereket.
Úgy döntöttem, a legfontosabb dolgom
az lesz, hogy megtaláljam a megfelelő
nőt. De hogyan? Volt nálam egy kis piros
jegyzetfüzet meg egy toll. Írtam a
kérdésről egy meditáló verset. Aztán
felballagtam a tóhoz. Vance Pastures, így
hívták a helyet. Nagy része a nővéreké
volt. Rám jött a szarás. Letoltam a
gatyámat, és leguggoltam a léggyel és
szúnyoggal teli bokrok közé. Én mindig
is a városi kényelemre szavaztam.
Levéllel kellett kitörölni a seggemet.
Odamentem a tóhoz, és beledugtam az
egyik lábamat, jéghideg volt.
„Légy férfi, öreg. Gázolj bele” –
biztattam magam.
A bőröm csontfehér volt. Öregnek és
puhánynak éreztem magam. Elindultam
befelé a jéghideg vízben. Már derékig
álltam a tóban, aztán vettem egy mély
lélegzetet és beleugrottam. Bent vagyok
nyakig! Az iszap feljött a víz aljáról, és
belement a fülembe, a számba, a
hajamba. Álltam az iszapos vízben, és
vacogtak a fogaim.
Jó sokáig vártam, hogy az iszap
leülepedjen és kitisztuljon a víz.
Aztán kimentem. Felöltöztem, és
elindultam a tó partján. Amikor elértem
a tó végéhez, olyan volt, mintha egy
vízesés hangját hallottam volna.
Bementem egy erdőbe, és elindultam a
hang felé. Át kellett kelnem egy
vízmosáson. Egyre közelebb és közelebb
kerültem a hanghoz. A legyek és a
szúnyogok pedig egyre közelebb és
közelebb hozzám. Az itteni legyek sokkal
nagyobbak voltak, mint a városiak.
Dühösek és éhesek voltak, és felismerték
a kaját, ha meglátták.
Átverekedtem magam egy bozótoson,
és ott volt: életem első isten-igazából-
vízesése. A víz csak úgy zubogott le a
hegyről rá a sziklákra. Gyönyörű volt.
Csak ömlött és ömlött. Valahonnan jött a
víz, és valahová tartott. Lejjebb még
három vagy négy patak csobogott,
valószínűleg a tóba ömlöttek.
Egy darabig néztem, majd meguntam,
és úgy döntöttem, elindulok visszafelé.
De nem olyan hosszan, ahogy jöttem,
hanem egy rövidebb úton. A tó másik
oldalán ereszkedtem le, és megindultam
a tábor felé. Nagyjából tudtam, merre
van. Aztán megálltam, írtam még egy
verset a kis piros jegyzetfüzetembe, egy
kevésbé meditatívat, majd mentem
tovább. Csak mentem és mentem. De a
kemping sehol nem volt. Mentem még
egy darabon. Megálltam, hogy
megnézzem, hol van a tó. De a tó eltűnt,
fogalmam se volt, hol lehet. Aztán
hirtelen rádöbbentem: eltévedtem. Azok
a tüzelő szukák teljesen elvették az
eszemet, és most, tessék, ELVESZTEM!
Körbenéztem, de semmi mást nem
láttam, csak a hegyoldalt, fákat meg
bokrokat. Nem volt semmiféle közép-
vagy kiindulópont, semmiféle támpont.
Félelmet éreztem, valódi félelmet. Miért
engedtem meg nekik, hogy elszakítsanak
a városomtól, az én Los Angelesemtől?
Az ember ott tudott taxit hívni vagy
telefonálni. Ott ésszerű problémákra
ésszerű megoldások voltak.
Vance Pastures kilométereken át terült
el előttem. Eldobtam a kis piros
jegyzetfüzetemet. Hát így kell egy írónak
meghalnia?! Már láttam is magam előtt a
szalagcímet az újságokban:
HENRY CHINASKIT, A NEM TÚL
NAGY JELENTŐSÉGŰ KÖLTŐT
 HOLTAN TALÁLTÁK EGY UTAH-I
ERDŐBEN

Henry Chinaskit, az egykori postai

alkalmazottból lett írót oszlófélben
találta meg ifj. W. K. Brooks járőr. A
teste mellett egy piros jegyzetfüzetet is
találtak, amely Mr. Chinaski utolsó
verseit tartalmazza.
Továbbindultam. Nemsokára egy
süppedős részen találtam magam,
köröttem mindenfelé víz. Egyszer-
egyszer térdig süllyedtem a sárban, úgy
kellett kihúzni magamat.
Aztán egyszer csak egy szögesdrót
kerítéshez értem. Sejtettem, hogy nem
kéne átmásznom a kerítésen, hogy az
hiba lesz, de nem volt más választásom.
Felmásztam a kerítésre, megálltam rajta,
tölcsért csináltam a kezemből, és
üvölteni kezdtem: „LYDIA!”
Semmi válasz. Megpróbáltam még
egyszer: „LYDIA!”
A hangom nagyon gyászos volt. Egy
nyúlbéla hangja.
Mentem előre. „De szép is lenne újra
a lányokkal lenni – gondoltam
magamban –, és újra hallani, ahogy a
szexről, a férfiakról, a táncról meg a
partikról beszélgetnek. Annyira jó lenne
újra hallani Glendoline hangját. Olyan jó
volna Lydia hosszú haját simogatni.
Elvinném a város összes bulijába. Még
táncolnék is, és a legjobb poénokkal
szórakoztatnám a népeket. És
mosolyogva tűrném az egész abnormális
őrületet. Szinte hallottam is magam,
ahogy mondom: pfú, ez micsoda jó szám,
erre milyen jól lehet táncolni! Na kijön,
ki akar velem bugizni?”
Haladtam tovább a mocsárban. Aztán
végre száraz földre értem. Majd egy
úthoz. Egy koszos, kis földút volt, de
nekem tetszett. Észrevettem rajta egy-két
keréknyomot meg paták nyomait.
Fölöttem pedig drótok voltak, amik
valahová vitték az áramot. Csak
követnem kellett a drótokat.
Gyalogoltam az úton. A nap magasan
állt, dél lehetett. Nagyon hülyén éreztem
magam, ahogy ott botorkáltam.
Az úton egy kapuhoz értem, ami zárva
volt. Ez most mi? A kapu egyik oldalán
egy kis nyíláson be lehetett menni.
Láthatólag a kaput a tehenek miatt tették
oda. De hol voltak a tehenek? És hol a
gazdájuk? Lehet, hogy félévente csak
egyszer járt erre.
A fejem teteje hasogatni kezdett.
Odanyúltam, és megérintettem a sebnek
a helyét, amit egy philadelphiai bárban
ejtettek rajta harminc évvel azelőtt. A
sebhely égni kezdett a napon, és
feldagadt. Olyan volt, mint egy kis szarv.
Lekapartam belőle egy kicsit, és a földre
dobtam.
Gyalogoltam még egy órát, majd úgy
döntöttem, hogy visszafordulok. Még
akkor is, ha most még egyszer annyi utat
kell megtennem. Úgy éreztem, nincs más
választásom. Levettem az ingemet, és a
fejem köré csavartam. Egyszer-egyszer
megálltam, és Lydia nevét üvöltöttem.
De nem jött válasz.
Egy idő múlva visszaértem a kapuhoz.
Csak meg kellett volna kerülnöm. De
valami az utamat állta. A kapu előtt volt,
olyan öt méterre tőlem. Nem tudtam, mi
az, biztos egy faun.
Szép lassan elindultam felé. Nem
mozdult. Vajon elenged maga mellett?
Úgy tűnt, nem fél tőlem. Gondolom,
megérezte zavartságomat és
gyávaságomat. Egyre közelebb és
közelebb értem hozzá. De csak nem akart
mozdulni az utamból. Gyönyörű, nagy
barna szeme volt, sokkal gyönyörűbb,
mint bármelyik nőnek a szeme, akiét
valaha is láttam. Egyszerűen hihetetlen
volt. Már csak egy méterre voltam tőle,
még épp elég távolságra, hogy
hátraugorhassak, s akkor megmozdult.
Lerohant az útról, be a fák közé. Nagyon
jó formában volt, nagyon tudott futni.
Ahogy haladtam az úton, egyszer csak
vízcsobogást hallottam. Szomjas voltam.
Az ember víz nélkül nem élhet túl
sokáig. Letértem az útról, és elindultam
a csobogó víz hangjának irányába. Egy
kis, fűvel borított domb volt arra, s
ahogy felmásztam a tetejére, megláttam:
egy gátféleségnél betoncsövekből víz
folyt egy víztározóféleségbe. Leültem a
szélére, levettem a cipőmet és a
zoknimat, feltűrtem a nadrágom szárát,
és beledugtam a lábam a vízbe. Aztán
leöntöttem a fejem vízzel, majd ittam. De
nem túl sokat és nem gyorsan, csak úgy,
ahogy a filmeken láttam.
Miután egy kicsit magamhoz tértem,
észrevettem egy mólót a víztározó
végében. Végigmentem rajta, és találtam
egy nagy fémdobozt a móló végének
támasztva. Lakattal volt bezárva. „Biztos
telefon van benne! Telefonálhatok
segítségért!” Kerestem a környéken egy
nagy követ, és nekiálltam leverni róla a
lakatot. Nem jött le. „Mi a fenét csinálna
most Jack London? Vagy Hemingway?
Vagy Jean Genet?”
Csak vertem a kővel a lakatot.
Olykor-olykor elvétettem, és vagy a
lakatra, vagy a fémdobozra vágtam rá a
kezemmel. Bőr szakadt, vér csöpögött.
Összeszedtem minden erőmet, és még
utoljára rávágtam egy nagyot. Kinyílt.
Levettem a lakatot, és kinyitottam a
dobozt. Nem telefon volt benne. Hanem
kapcsolók meg egy csomó kábel.
Belenyúltam a dobozba, és az egyik
kábel iszonyatosan megrázott. Aztán
meghúztam az egy kapcsolót. Zubogó víz
hangját hallottam. Majd a gátnál három
vagy négy cső fehér vízzuhatagot kezdett
kilövellni. Meghúztam még egyet. Újabb
három vagy négy vízcső nyílt meg, és
hatalmas víztömeg zúdult elő.
Meghúztam egy harmadik kart, és az
egész gát megindult. Álltam ott, és
néztem, ahogy ömlik a víz. „Lehet, hogy
árvizet tudnék csinálni, és akkor
jönnének cowboyok lovon vagy lepattant
kis pick-upokkal, és megmentenének.”
Újra láttam a szalagcímet:
 HENRY CHINASKI, A NEM TÚL
NAGY JELENTŐSÉGŰ KÖLTŐ
VÍZZEL ÁRASZTOTTA EL FÉL UTAH
ÁLLAMOT,
CSAK HOGY A PUHÁNY, VÁROSI
FAJANKÓ MEGMENTSE MAGÁT.

Elvetettem az ötletet. Visszaállítottam

a kapcsolókat, becsuktam a dobozt, és
visszatettem rá a törött lakatot.
Otthagytam a víztározót, találtam egy
másik utat, és elindultam rajta felfelé.
Úgy tűnt, ezt gyakrabban használják, mint
a másikat. Gyalogoltam. Még soha
életemben nem éreztem magam annyira
fáradtnak. Alig láttam. Hirtelen
megjelent velem szemben egy
ötévesforma kislány.
Kék ruha volt rajta és fehér cipő.
Megijedt, amikor meglátott. Igyekeztem
megnyerő, barátságos arcot vágni, ahogy
közeledtem felé.
– Kislány, ne szaladj el, nem bántalak.
ELTÉVEDTEM! Hol vannak a szüleid?
Vigyél a szüleidhez!
A kislány felmutatott. Az út tetején egy
lakókocsi és egy autó parkolt.
– Hé, segítség, ELTÉVEDTEM! –
kiáltottam. – ÚRISTEN, DE ÖRÜLÖK,
HOGY TALÁL-KOZTUNK!
Lydia lépett elő a lakókocsi mögül. A
hajában piros hajcsavarók voltak. – Na,
gyere, városi fiú, hazaviszlek.
– Jézusom, úgy örülök, hogy látlak!
Csókolj meg, édesem!
 – Nem. Csak gyere utánam.
Lydia elkezdett futni öt-hat méterrel
előttem. Nehezen bírtam tartani vele a
lépést.
– Most találkoztam itt ezekkel az
emberekkel, és kérdeztem tőlük, nem
láttak-e véletlenül egy városi fiút –
mondta Lydia a válla fölött. – De azt
mondták, hogy nem láttak senkit.
– Lydia, szeretlek!
– Gyere már, olyan lassú vagy!
– Ne, Lydia, várj már meg!
Átugrott egy drótkerítésen. Nekem
nem sikerült. Beleakadtam a szögekbe.
Mozdulni se tudtam. Olyan voltam, mint
egy csapdába ejtett tehén. – LYDIA!
Visszajött a piros hajcsavarókkal a
fején, és segített kiszabadulni a
szögesdrótból. – Követtem a nyomaidat.
Megtaláltam a piros jegyzetfüzetedet.
Direkt tévedtél el, azért, mert be voltál
rágva ránk.
– Nem, azért tévedtem el, mert tök
hülye vagyok, és mert bepánikoltam. Én
nem vagyok teljes ember, én egy satnya
városi marha vagyok. Sőt, leginkább egy
csöpögő szarkupac vagyok, aki semmi
jóval sem tud szolgálni.
– Az isten szerelmére, szerinted én ezt
nem tudom? Kivette belőlem az utolsó
szöget is. Loholtam utána. Hát, ismét
Lydiával voltam.
 31
Olyan 3 vagy 4 nappal az előtt
lehetett, hogy Houstonba kellett mennem
egy felolvasóestre. Elmentem a lovira,
ott ittam, majd elmentem egy bárba a
Hollywood Boulevard-on. Este 9-10
körül értem haza. Ahogy mentem át a
hálószobán a fürdőszobába, átestem a
telefonzsinóron. Az ágy sarkának estem,
ami fémből volt, s olyan volt, mint egy
acélpenge. Amikor felálltam, láttam,
hogy egy mély seb van a bokám fölött. A
vér ráfolyt a szőnyegre, és ahogy mentem
a fürdőszobába, csíkot húztam magam
után. A fürdőben a vér ráfolyt a kőre, és
ahogy ide-oda lépkedtem, véres
lábnyomokat hagytam mindenfelé.
Valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam,
és beengedtem Bobbyt.
– Jézus Mária, ember, mi történt?
– Eljött értem a HALÁL – mondtam
neki. – El fogok vérezni.
– Úristen, csinálni kéne ezzel valamit.
Aztán Valerie kopogott, beengedtem őt
is. Felsikoltott. Töltöttem nekik egy italt
– meg magamnak is. Aztán megszólalt a
telefon. Lydia volt.
– Lydia, édesem, mindjárt elvérzek!
– Megint drámai hőst játszol?
– Nem, tényleg mindjárt elvérzek.
Kérdezd csak meg Valerie-t.
Valerie kivette a kagylót a kezemből.
– Igazat mond, szétnyílt a bokája.
Minden tiszta vér, ő meg csak ül itt, és
semmit nem csinál. Szerintem ide kéne
jönnöd...
Amikor Lydia megérkezett, a kanapén
ültem. – Ezt nézd Lydia: a HALÁL! –
Apró vénák úgy lógtak ki a nyílt sebből,
mint a spagettik. Egyikhez-másikhoz
hozzáértem. Aztán fogtam a cigimet, és
hamut vertem a sebre.
– Na, ilyen egy igazi FÉRFI! Én igazi
FÉRFI vagyok!
Lydia elővett egy üveg hidrogén-
peroxidot, és rászórta a sebre. Jólesett.
Fehér hab kezdett jönni a sebből. Csak
úgy sistergett és buborékolt az egész
bokám. Aztán Lydia ráöntött még egy
kicsit.
– Szerintem kórházba kéne menned –
mondta Bobby.
– A nagy szart – mondtam –,
meggyógyul ez magától.
Másnap reggel a seb iszonyatosan
nézett ki. Még mindig nyitva volt, de már
látszott, mekkora heg lesz rajta.
Elmentem a patikába, vettem még
hidrogén-peroxidot, gézt meg egy kis
magnézium-szulfátot. Engedtem a kádba
forró vizet, beleraktam az összes sót és
beleültem. Elképzeltem magam fél
lábbal. Mondjuk, megvoltak a maga
előnyei:

HENRY CHINASKI, KÉTSÉGKÍVÜL A

VILÁG LEGJOBB FÉLLÁBÚ
KÖLTŐJE
 Aznap délután Bobby ismét benézett.
– Nem tudod, mennyibe kerül egy lábat
amputáltatni? – kérdeztem.
– 12 ezer dollárba.
Miután Bobby elment, felhívtam az
orvosomat.
Houstonba totál bekötözött lábbal
mentem el. Antibiotikumot szedtem, hogy
rendbe hozzam az elfertőződött sebet. A
dokim mondott valami olyasmit, hogy a
minimális ivás is lenullázza a gyógyszer
hatását.
A modern művészetek múzeumában
megtartott felolvasóestre józanul
érkeztem. Miután felolvastam néhány
verset, valaki megkérdezte a
közönségből, hogyhogy nem vagyok
részeg.
 – Henry Chinaski ma este nem tudott
eljönni, én Efram vagyok, a testvére.
Elolvastam még egy verset, aztán
bevallottam, hogy azért nem iszom, mert
antibiotikumot szedek. Meg azt is
elmondtam neki, hogy a múzeum
területén tilos alkoholt fogyasztani. Erre
valaki a közönségből adott egy sört.
Megittam, és folytattam az olvasást.
Aztán valaki más is hozott egy sört.
Majd egyre többen, szép sorban. A
versek egyre jobbak lettek.
A felolvasóest után partit rendeztek
egy kávézóban. Majdnem velem
szemben ült a legesleggyönyörűbb lány,
akit valaha láttam. Úgy nézett ki, mint a
fiatal Katherine Hepburn. Olyan 22 éves
lehetett, és csak úgy sugározta a
szépséget. Poénkodtam vele, és folyton
Katherine Hepburnnek szólítottam. Úgy
tűnt, bejön neki. Egyáltalán nem
gondoltam, hogy ebből bármi is lehet.
Egy barátnőjével jött el.
Amikor indulnunk kellett,
odafordultam a múzeumigazgatóhoz, akit
Nanának hívtak, és akinek a házában
megszálltam; azt mondtam: – Nem is
hiszem el, hogy egy ilyen nővel
találkozhattam. Hiányozni fog.
– Ő is jön velünk haza.
– Neeem, nem hiszem el.
...de aztán nem sokkal később tényleg
ott volt, Nana házában, a hálószobában,
velem. Átlátszó hálóingbe bújt. Az ágy
szélén ült, hihetetlenül hosszú haját
fésülte, és mosolygott rám. – Mi a
neved? – kérdeztem.
– Laura.
– Hát jó, Laura, én viszont Katherine-
nek foglalt szólítani.
– Jó.
Vörösesbarna haja volt, és nagyon-
nagyon hosszú. Kicsi, de arányos
testalkatú. A legszebbnek az arcát láttam.
– Tölthetek egy italt? – kérdeztem.
– Nem, köszönöm, nem iszom. Nem
szeretek inni. Igazából a lány
megrémített engem. Nem értettem, mit
keres ott velem. Nem tűnt groupinak[3].
Bementem a fürdőszobába, majd
visszamentem, és leoltottam a villanyt.
Befeküdt mellém. Átöleltem, és
csókolózni kezdtünk. El se hittem,
milyen szerencsém van. De mi jogom
volt ehhez? Hogy tehettem szert ilyen
előnyökre néhány kötet verssel?
Egyszerűen érthetetlennek tűnt. Persze
azért visszautasítani nem akartam.
Nagyon felizgultam. Hirtelen megindult
lefelé, és a szájába vette a farkamat. A
holdfényben néztem, ahogy a feje és a
teste szép lassan le-föl mozog. Annyira
nem csinálta jól, de a tény, hogy ő
csinálta, már önmagában bámulatos volt.
Épp mielőtt elmentem volna, beletúrtam
a kezemmel abba a gyönyörű hajába,
felemeltem, a holdfény átsütött rajta,
majd beleélveztem Katherine szájába.
 32
Lydia kijött elém a reptérre. Be volt
indulva, mint általában.
– Úristen, annyira dughatnékom van!
Már az sem segít, ha magammal játszom!
Elindultunk hozzám. – Lydia, a lábam
még mindig teljesen kész van. Nem
vagyok biztos benne, hogy menni fog a
dolog ezzel a lábbal.
– Mi van?
– Csak azt mondom, hogy ilyen lábbal
szerintem nem tudok dugni.
– Akkor mi a francra vagy jó?
– Hát, tudok tojást sütni meg trükköket
bemutatni.
 – Há-há, nagyon vicces. Még egyszer
kérdem: mi a francra vagy jó akkor?
– Csak légy türelemmel, meg fog
gyógyulni a lábam. Ha meg nem, akkor
levágják.
– Ha nem lettél volna részeg, nem
estél volna el, és nem vágtad volna szét
a lábad. Mindig az a rohadt pia!
– Nem mindig az a rohadt pia. Lydia,
heti négyszer kórunk, szerintem az én
koromban ez elég jó átlag.
– Néha az az érzésem, hogy nem is
élvezed a dolgot.
– Lydia, a szex nem minden! Te
megszállott vagy! Az isten szerelmére,
állj már le néha!
– Addig, amíg meg nem gyógyul a
lábad? És addig mi lesz velem?
 – Scrabble-t játszunk.
Lydia hangosat sikoltott. A kocsi
elkezdett ide-oda szlalomozni az úton. –
TE ROHADT SZEMÉTLÁDA!
MEGÖLLEK!
Átment a záróvonalon, és nagy
sebességgel a szembejövő forgalomba
hajtott. Dudaszó hallatszott, az autók
jobbra-balra kitértek előlünk. De mi
csak haladtunk szembe a forgalommal,
miközben az autók jobbra és balra
repültek körülöttünk. Aztán ugyanolyan
gyorsan, ahogy az előbb, Lydia
visszarántotta a kormányt, újra átment a
záróvonalon, és visszaállt a megfelelő
sávba. „Hol van ilyenkor a rendőrség? –
gondoltam magamban. – Miért van az,
hogy amikor Lydia csinál valamit, a
rendőrök köddé válnak?”
– Jól van, most szépen hazaviszlek, és
befejeztük. Elegem van – mondta. –
Eladom a házamat, és Phoenixbe
költözöm. Glendoline most ott lakik. A
testvéreim előre megmondták, hogy ne
kezdjek egy ilyen vén fasszal, mint te.
Az út hátralévő részét szó nélkül
tettük meg. Amikor hazaértünk, kivettem
a bőröndömet a kocsiból, ránéztem
Lydiára, és csak annyit mondtam: – Isten
veled.
Némán sírt, s közben az egész arcát
belepték a könnyek. Aztán hirtelen
elindult a Western sugárút felé.
Bementem a kapun. Hát, ismét
hazajöttem egy felolvasóest után...
Másnap lementem a postámért, majd
felhívtam Katherine-t, aki a texasi
Austinban élt. Úgy tűnt, nagyon örül
nekem, én pedig örültem, hogy újra
hallhatom a texasi akcentusát és azt a
jellegzetes, magas tónusú nevetését.
Mondtam neki, hogy szeretném, ha
meglátogatna, és hogy állnám a
repülőjegyét oda-vissza. Elmennénk a
lovira meg Malibuba, meg ahová csak
akarná. – De Hank, neked barátnőd van,
nem?
– Nem, dehogyis. Gyakorlatilag
remete vagyok.
– De a verseidben mindig csak nőkről
írsz.
– Az a múlt. Most pedig ez a jelen.
– És mi van Lydiával?
– Lydiával?
 – Igen, vele. Meséltél róla nekem.
– És mit mondtam róla?
– Például azt, hogy két nőt is megvert.
Engednéd, hogy engem is megverjen?
Nem vagyok egy nagydarab nő, tudod.
– Ilyen nem fordulhat elő. Phoenixbe
költözött. Katherine, te vagy az a nő, akit
mindig is kerestem. Kérlek, higgy
nekem.
– Jó, de még el kell ezt-azt intéznem,
kell szereznem valakit, aki vigyáz a
macskámra.
– Oké. De szeretném, ha tudnád, hogy
itt minden a legnagyobb rendben van.
– Jó, Hank, de ne feledd, mit meséltél
nekem a nőidről.
– Mit?
– Azt, hogy mindig visszajönnek.
 – Á, az csak ilyen macsó duma.
– Hát jó, akkor jövök. Amint
elrendeztem itt mindent, foglalok egy
jegyet, és felhívlak, hogy mikor érkezem.
Amikor Texasban voltam, Katherine
elmesélte nekem az életét. Én mindössze
a harmadik férfi voltam, akivel valaha
lefeküdt. Előttem csak a férje volt és egy
alkoholista zsoké. Az exférje, Arnold, a
show-bizniszben nyomult, meg egy kicsit
a művészek közt. Hogy mit hogyan
csinált pontosan, arról fogalmam se volt.
De egyfolytában szerződéseket íratott alá
ilyen-olyan rocksztárokkal meg
festőkkel. Bár 60 ezer dolláros tartozást
hozott össze, a biznisz remekül ment. Ez
egyike volt azoknak a szituknak, hogy
minél többel tartozol, annál jobban megy
a szekér.
Hogy a nagynevű zsokéval mi történt,
azt nem tudom. Egyszer csak eltűnt.
Aztán Arnold meg rákapott a kokainra.
És egyik napról a másikra megváltozott.
Katherine azt mondta, hogy egy idő után
meg sem ismerte. Hogy rémisztő lett.
Éjszakánként mentők vitték el a
kórházba. Majd másnap úgy ült az
irodájában, mintha mi sem történt volna.
Aztán megjelent az életükben Joanna
Dover. Egy magas, milliárdos nő.
Kiművelt és őrült. Ő és Arnold
elkezdtek együtt üzletelni. Joanna úgy
adott-vett képeket, mint más kukoricát.
Feltörekvő tehetségeket fedezett fel,
megvette a munkáikat olcsón, majd
eladta drágán, amikor már nevük volt.
Ehhez nagyon jó szeme volt. Na és egy
tökéletes, 180 centis teste. Aztán egyre
többet találkozott Arnolddal. Egy este
Joanna elment Arnoldért, és egy drága
estélyi volt rajta. Katherine számára
akkor lett világos, hogy Joanna nem
Arnold két szép szeméért van ott. Attól
kezdve mindig velük ment, ha Arnold és
Joanna együtt indult el valahová.
Olyanok voltak, mint egy hármas fogat.
Arnoldnak mindig is nagyon alacsony
libidószintje volt, úgyhogy Katherine
ebből a szempontból nem aggódott.
Viszont az üzlet miatt egyre inkább.
Aztán Joanna valahogy kikerült a
képből, Arnold pedig egyre durvábban
kokózott. És egyre többször kellett
kihívni a mentőket. Katherine végül
elvált tőle. Igaz, még utána is
találkoztak. Minden reggel fél
tizenegykor kávét vitt az
alkalmazottaknak az irodába, Arnold
pedig megkínálta őt egy fizetéssel. Így
tudta tartani a házukat. Olykor olykor
együtt vacsoráztak, de semmi szex. Ettől
függetlenül továbbra is szüksége volt az
exnejére, és úgy érezte, vigyáznia kell
rá.
Katherine odafigyelt arra, mit eszik,
igyekezett egészségesen étkezni. Csak
halat és csirkét evett. Gyönyörű nő volt.
 33
Úgy egy-két napra rá, délután egykor
kopogtak az ajtómon. Egy Monty Puff
nevű festő volt, nekem legalábbis ezt
mondta. Azt is mondta, hogy amikor még
a De-Longpre sugárúton laktunk, mindig
együtt ittunk.
– Nem emlékszem rád – mondtam
neki.
– Dee Dee-vel mentem át hozzád
mindig.
– Tényleg? Akkor gyere be. – Monty
egy hatos karton sörrel jött meg egy
magas, dekoratív nővel.
– Ő Joanna Dover – mutatott be neki.
 – Lemaradtam a houstoni
felolvasóestedről – mondta.
– Laura Stanley sokat mesélt rólad –
válaszoltam.
– Te ismered őt?
– Igen, de én Katherine-nek hívom őt:
Katherine Hepburn után.
– Tényleg ismered őt?
– Ja, elég jól.
– Mennyire jól?
– Egy-két nap múlva iderepül, hogy
meglátogasson.
– Tényleg?
– Aha.
Megittuk a hat sört, én meg otthagytam
őket, hogy vegyek még. Mire
visszaértem, Monty már elment. Joanna
azt mondta, találkozója volt valakivel.
Elkezdtünk beszélgetni a festészetről, és
én elővettem a saját képeimet. Joanna
megnézte őket, és azt mondta, meg akar
venni kettőt közülük.
– Mennyi? – kérdezte.
– 40 dollár a kicsi és 60 a nagy.
Írt nekem 100 dollárról egy csekket,
majd azt mondta: – Veled akarok élni.
– Azért ez egy kicsit talán korai, nem?
– Pedig szerintem bejönne. Nekem
van egy kis pénzem, ne kérdezd mennyi.
És amióta itt vagyok, azon gondolkozom,
hogy együtt kéne élnünk. Egy csomó
okom van rá. Szeretnéd tudni, hogy mi?
– Nem.
– Először is, ha együtt élnénk,
elvinnélek Párizsba.
– Utálok utazni.
 – Olyan Párizst mutatnék neked, amit
nagyon bírnál.
– Jó, hadd gondolkozzam még egy
kicsit ezen. Odahajoltam hozzá, és
megcsókoltam. Aztán újra
megcsókoltam, egy kicsit hosszabban.
– A francba – mondtam –, menjünk az
ágyba.
– Hát jó – mondta Joanna Dover.
Levetkőztünk, bemásztunk az ágyba.
180 cm magas volt. Nekem mindig
alacsony nőim voltak. Furcsa érzés –
akárhová nyúltam, mindenhol nő volt.
Bemelegítettünk. 3-4 perc orálszex után
behatoltam. Jó volt a nő, nagyon jó volt.
Utána megmosakodtunk, felöltöztünk, és
Joanna elvitt Malibuba vacsorázni.
Elmondta, hogy a texasi Galvestonban
él. Megadta a számát és a címét, és
mondta, hogy látogassam meg. Mondtam,
hogy rendben. Erre ő kijelentette, hogy
komolyan gondolta Párizst meg a többit.
Jó dugás volt, és a vacsora is kitűnő.
 34
Másnap Katherine felhívott. Azt
mondta, hogy megvette a jegyet, délután
2:30-kor érkezik a Los Angeles-i
reptérre.
– Katherine, valamit el kell
mondanom.
– Nem akarod, hogy meglátogassalak?
– Dehogynem. Senki mást nem akarok
annyira látni, mint téged.
– Akkor miről van szó?
– Hát... ööö... ismered Joanna Dovert,
ugye?
– Joanna Dovert?
– Tudod... ő meg... a férjed...
 – Ja. És mi van vele, Hank?
– Hát tegnap meglátogatott...
– Úgy érted, elment a lakásodra?
– Igen.
– És mi történt?
– Beszélgettünk. És megvette két
festményemet.
– És más is történt?
– Igen.
Katherine egy ideig nem szólt. Aztán
azt mondta: – Hát, Hank, nem vagyok
benne biztos, hogy ezek után is látni
akarlak.
– Megértem. Nézd, gondold át az
ügyet még egyszer, és hívjál vissza
később, jó? Sajnálom. Tényleg
sajnálom, hogy ez történt, Katherine.
Mást nem tudok mondani.
 Letette. „Tutira nem fog visszahívni –
gondoltam. – A legjobb nő, akit valaha
ismertem, és elszúrtam. Megérdemlem a
vereséget, megérdemlem, hogy egyedül
haljak meg az őrültek házában.”
Ültem a telefon mellett. Újságot
olvastam, kiolvastam a sportoldalt, a
hátsó oldalt, a vicceket, mindent. Végül
megszólalt a telefon. Katherine volt. – A
PICSÁBA Joanna Doverrel! – nevetett.
Még sosem hallottam Katherine-t
káromkodni azelőtt.
– Ez azt jelenti, hogy jössz?
– Igen. Megvan még, hogy mikor?
– Persze. Ott leszek.
Elbúcsúztunk. Szóval Katherine
mégiscsak jön; legalább egy hétre; azzal
az arccal, azzal a testtel, hajjal, szemmel
és nevetéssel...
 35
Kijöttem a bárból, és megnéztem az
érkezéseket. Nem késett a gép. Katherine
még a levegőben volt, de már szép
lassan közeledett felém. Leültem és
vártam. Velem szemben egy jól ápolt nő
ült, és újságot olvasott. A szoknyája
felhúzódott a combjáig, rám villantotta
az összes húst a harisnyája alól. Miért
kellett ezt csinálnia? Nálam is újság
volt, fel-felnéztem belőle, be a ruhája
alá. Baromi jó combja volt. Vajon kinek
volt használati joga hozzá? Tök hülyén
éreztem magam, hogy egyfolytában a
szoknyája alá nézek, de nem bírtam
türtőztetni magam. Nagyon jó alakja
volt. Egykor még kislány volt, és egy nap
halott lesz. De éppen most a combjait
mutogatta nekem. A rohadt életbe, száz
lökést és 21 centi lüktető lila húst adnék
neki! Átvetette a lábát, és még feljebb
csúszott a szoknyája. Felnézett az
újságból. Összeakadt a tekintetünk,
ahogy én is felnéztem az enyémből.
Közönyösen nézett rám. Belenyúlt a
táskájába, elővett egy rágógumit,
kicsomagolta, és beletette a rágót a
szájába. Zöld rágó. Zöld rágót rágott, én
pedig a száját néztem. Nem húzta le a
szoknyáját. Tudta, hogy nézem. Semmit
sem tehettem. Kinyitottam a tárcámat, és
elővettem két ötvendollárost. Felnézett,
meglátta a bankókat, majd újra leszegte a
fejét. Aztán lehuppant mellém egy dagadt
férfi. Vörös arca és hatalmas orra volt.
Világosbarna overállt viselt. Fingott
egyet. Erre a nő lehúzta a szoknyáját, én
pedig eltettem a pénzt. Lelankadt a
farkam, felálltam, és odamentem a
vízcsaphoz.
Katherine gépe közeledett a
terminálhoz. Álltam és vártam.
„Katherine, imádlak.”
Katherine megjelent az ajtóban,
tökéletes volt; vörösbarna haj, vékony
test, kék ruha, fehér cipő, szép, karcsú
boka, maga a megtestesült fiatalság.
Fehér, széles karimájú kalapot viselt,
aminek a széle épp a megfelelő módon
hajlott lefelé. A kalap alól kivillantak
nagy, nevető szemei. Első osztályú nő. Ő
sosem mutogatta volna a seggét egy
reptér várótermében.
És ott voltam én, egy száztíz kilós,
rövid lábú, majomfelsőtestű, nyak
nélküli, nagy fejben végződő, zavaros
tekintetű, kócos, száznyolcvan centis,
elveszett marha, és őrá vártam.
Katherine elindult felém azzal a
hosszú, tiszta, vörösesbarna hajával. A
texasi nők annyira lazák, annyira
természetesek. Megcsókoltam,
megkérdeztem van-e poggyásza.
Javasoltam, hogy ugorjunk be a bárba. A
pincérnőkön rövid piros ruha volt, ami
alól kilógott a fodros bugyijuk. A
ruhájuk mélyen dekoltált, hogy lehetőleg
kilátsszon belőle a mellük. Ezért kapták
a fizetésüket, ezért kapták a
borravalókat, minden egyes centjüket. A
külvárosban laktak, és utálták a férfiakat.
Az anyjukkal és a testvérükkel éltek, és a
pszichiáterükbe voltak szerelmesek.
Megittuk az italainkat, és elmentünk
Katherine poggyászáért. Jó pár férfi
megpróbált szemezni vele, de ő lesütött
szemmel jött mellettem, és a kezemet
fogta. Kevés az olyan gyönyörű nő, aki
hajlandó a nyilvánosság előtt is
felvállalni, hogy tartozik valakihez. Elég
nőt ismertem ahhoz, hogy erre rájöjjek.
Én úgy fogadtam el a nőimet, ahogy
voltak, cserébe viszont ritkán kaptam
szerelmet. Amikor meg igen, akkor
viszont általában nem azért, amiért
kellett volna. Belefáradtam abba, hogy
elfojtsam az érzelmeimet, mert egy idő
után szükségem volt arra, hogy
kifejezésre juttassam őket. Általában
ekkor kezdődtek a bajok.
Mikor hazaértünk, Katherine kinyitotta
a bőröndjét, kivett belőle egy pár
gumikesztyűt, és elnevette magát.
– Hát ez meg mi? – kérdeztem.
– Amikor Darlene – a legjobb
barátnőm – meglátta, hogy betettem ezt a
bőröndbe, azt kérdezte, hát az meg mi a
fenének? Erre azt mondtam neki: Még
sosem láttam Hank lakását, de az tuti,
hogy mielőtt főzni, aludni vagy élni
tudnék benne, ki kell takarítsam!
Majd boldogan felkacagott, azzal a
jellegzetes texasi nevetésével. Bement a
fürdőszobába, felvett egy farmert meg
egy narancssárga blúzt, kijött mezítláb,
és bement a konyhába a
gumikesztyűjével.
Bementem a fürdőbe, és átöltöztem én
is. Arra gondoltam, hogy ha Lydia
átjönne, Katherine közelébe se
engedném. Lydia. Merre jár vajon? Mit
csinál?
Elmondtam egy kis imát az isteneknek,
akik rám vigyáztak: kérlek, tartsátok
innen távol Lydiát. Hadd szopogassa
csak a cowboyok szarvait, és táncoljon
reggel háromig, csak kérlek, tartsátok őt
távol tőlünk.
Amikor kijöttem, Katherine
négykézláb vakarta a kétévnyi zsírt a
konyhapadlómról.
– Katherine – mondtam –, menjünk be
a városba, menjünk el vacsorázni. Nem
kezdhetjük így.
– Jól van, Hank, csak még befejezem
a padlót. Aztán mehetünk.
Leültem és vártam. Aztán kijött a
konyhából, odahajolt hozzám,
megcsókolt, és nevetve azt mondta: –
Hát, te tényleg egy mocskos vén kujon
vagy! – Aztán bement a hálószobába.
Megint szerelmes lettem. Már megint
bajban voltam...
 36
Vacsora után hazamentünk, és leültünk
beszélgetni. Katherine ilyen
egészségeskaja-függő volt, csirkén és
halon kívül más húst nem evett. Mondjuk
meg is látszott rajta.
– Hank, holnap kitakarítom a
fürdőszobádat.
– Jó – mondtam az italomból felnézve.
– És mindennap tornáznom kell. Ugye,
nem fog zavarni?
– Nem, nem.
– Tudsz írni, amíg én itt teszek-veszek
körülötted?
– Persze.
 – Mert elmehetek sétálni.
– Nem, egyedül nem, ezen a
környéken legalábbis semmi esetre sem.
– Nem akarlak zavarni az írásban.
– Semmilyen módon nem tudom
abbahagyni az írást: ez az őrület egy
formája.
Katherine odajött hozzám és leült
mellém a kanapéra. Inkább lánynak tűnt,
mint nőnek. Letettem az italomat, és
hosszan megcsókoltam. Az ajka hideg
volt és puha. A hosszú vörösbarna
hajával nem tudtam betelni.
Hátradőltem, és meghúztam az italomat.
Kicsit összezavart. Lecsúszott, részeges
nőcskékhez voltam szokva.
Még egy órát beszélgettünk. Aztán azt
mondtam neki:
 – Menjünk aludni, fáradt vagyok.
– Oké. Megyek a fürdőbe.
Ittam még. Kellett az ital. Katherine
egyszerűen túl sok volt nekem.
– Hank, én már ágyban vagyok.
– Jövök.
Bementem a fürdőszobába,
levetkőztem, megmostam a fogamat, az
arcomat és a kezemet. „Egyenesen
Texas-ból repült hozzám – gondoltam
magamban –, felült egy gépre, csak hogy
engem lásson, és most ott fekszik az
ágyamban, és rám vár.”
Pizsamám nem volt. Odamentem az
ágyhoz. Őrajta hálóing volt.
– Hank – mondta –, úgy hat napunk
van még, amíg biztonságos, utána majd
ki kell találnunk valamit.
 Befeküdtem mellé az ágyba. A
kislány-nő már készen állt. Magamhoz
húztam. Ismét rám mosolygott a
szerencse, s vele együtt az istenek is.
Egyre hevesebben csókolgattuk egymást.
Rátettem a kezét a farkamra, majd
felhúztam a hálóingét. Játszadozni
kezdtem a pinájával. Vagyis inkább
puncijával. Előbújt a csiklója, finoman
megérintettem, újra és újra. Végül
betettem. Félig ment csak be. Nagyon
szűk volt. Kicsit ki-be húztam, aztán
betoltam tövig. Mennyei volt. Szinte
rámarkolt ott belül. Mozogtam, de
ugyanúgy szorította a farkamat továbbra
is. Megpróbáltam uralkodni magamon.
Megálltam, és vártam, hogy egy kicsit
lenyugodjak. Megcsókoltam, a
nyelvemmel szétnyitottam a száját, és
beleharaptam a felső ajkába. A haja
szétterült a párnán. Aztán abbahagytam
az előjátékot meg a romantikázást, és
nekiálltam őt baszni, durván. Kész
gyilkosság volt. Nem érdekelt; a farkam
egyszerűen megőrült. Az a rengeteg haj,
az a gyönyörű, fiatal arc. Olyan volt,
mintha Szűz Máriát erőszakoltam volna
meg. Elélveztem, éreztem, ahogy a
spermám belefröccsen a testébe, semmit
sem tehetett ellene, és csak ment és ment,
mélyen bele, testének-lelkének
közepébe...
Elaludtunk. Vagy legalábbis
Katherine. Én félálomban hátulról
öleltem őt. Életemben először a
házasságra gondoltam. Tudtam, hogy
vannak hibái, amiket még nem láthattam.
Egy kapcsolat kezdete mindig a
legkönnyebb. Aztán jött a felismerés – és
csak jött és jött, vég nélkül. Ettől
függetlenül a házasságon gondolkodtam.
Házra, kutyára, macskára, a
bevásárlóközpontokra. Henry Chinaski
épp húzta magára a papucsot. De nem
érdekelt.
Végül elaludtam. Amikor felébredtem,
Katherine az ágy szélén ült, és azt a
méteres vörösbarna haját fésülte. Nagy,
sötét szemekkel nézett rám, mikor
magamhoz tértem. – Jó reggelt,
Katherine, hozzám jössz feleségül?
– Ne, lécci, ezt nem szeretem.
– De komolyan gondolom.
– Jaj, hagyjad már ezt, Hank?
 – Mér’?
– Mondom, hagyd ezt, vagy felülök az
első gépre.
– Jól van.
– Hank?
– Tessék?
Ránéztem. Még mindig a haját fésülte.
Ő is rám nézett azzal a nagy, sötét
szemével, és elmosolyodott. – Ez csak
szex, Henry, ez csak szex!
Nevetett, de nem gúnyosan, hanem
felszabadultan. Ő csak fésülte a haját, én
pedig ráhajtottam a fejem a combjára.
Nem igazán értettem semmit.
 37
A nőket vagy bokszmeccsekre vagy a
lovira vittem. A megérkezése utáni
csütörtökön Katherine-t bokszmecssre
vittem, az Olympic sportcsarnokba. Még
életében nem látott bokszmeccset
élőben. Még az első bunyó előtt
odaértünk, és a ring szélén ültünk le.
Sört ittam, cigiztem és vártam.
– Furcsa dolog, hogy emberek arra
várnak, hogy megjelenjen két férfi,
bemásszon a ringbe, és megpróbálja
kiütni egymást – mondtam.
– Elég szörnyen hangzik.
– Nagyon régen épült ez a hely –
mondtam neki. ahogy körülnézett az
ősrégi arénában. – Mindössze két vécé
van, egy a férfiaknak, egy a nőknek,
úgyhogy ha menned kell, vagy a szünet
előtt intézd, vagy utána.
– Oké.
Az Olympicba leginkább latinok
jártak, fehér munkások meg egy-két
filmsztár és híresség. Nagyon sok a jó
mexikói bokszoló, s ők mind szívvel-
lélekkel bunyóztak. Csak akkor volt az
Olympicban rossz meccs, ha fehérek
vagy feketék nyomták. Főleg, ha
nehézsúlyban.
Furcsa érzés volt ott lenni Katherine-
nel. Egyáltalán, az emberi kapcsolatok
furcsák. Már amennyiben egyszer csak
együtt vagy valakivel, együtt ettél,
aludtál, éltél vele, szeretted őt, esténként
beszélgettél, eljártál vele ide-oda, aztán
hirtelen az egésznek vége. Majd jött egy
rövid időszak, amikor egyedül voltál,
aztán megint jött egy nő, onnantól vele
ettél, vele dugtál, és minden megint
olyan normális és természetes lett,
mintha mindig is csali őrá vártál volna,
ő pedig rád. Én sosem éreztem jól
magam egyedül; néha jól éreztem
magam, de tökéletesen jól soha.
Az első meccs nagyon jó volt –
rengeteg vér és bátorság. Van, amit meg
lehet tanulni az írásról úgy, hogy az
ember bokszmeccset néz, vagy a
lóversenyre jár. Egész pontosan nem
tudtam, mi, de nekem segített. És pont ez
volt a jó: hogy nem tudtam, mi az. Olyan,
mint egy égő ház, egy földrengés, egy
árvíz vagy egy nő, amint épp beszáll egy
autóba, vagy onnan ki, s közben
kivillantja a lábait. Nem tudtam, más
íróknak mire van szükségük az íráshoz.
Meg nem is nagyon érdekelt, úgysem
tudtam elolvasni, amit írtak. A saját
szokásaim és előítéleteim rabja voltam.
Nem baj, hogy az ember hülye, ha a
tudatlanságát megtartja magának.
Tudtam, hogy egy nap majd írni fogok
Katherine-ről, és azt is tudtam, hogy
nehéz lesz. Kurvákról könnyű írni, de
egy rendes nőről nagyon nehéz.
A második meccs is jól ment. A
közönség kiabált, őrjöngött s közben
vedelte a sört. Egy időre elmenekültek a
gyáraktól, raktáraktól, vágóhidaktól,
autómosóktól – persze másnap úgyis
újra rabok lesznek ott, de most szabadok
voltak és élvezték. Nem gondoltak a
szegénységgel járó rabszolgasorsra.
Vagy a munkanélküli-segélyre és a
kajajegyekre. A világ addig marad
egyben, amíg a szegények rá nem jönnek,
hogy kell otthon atombombát gyártani.
Aznap este az összes meccs jó volt.
Felálltam, és elmentem vécére. Mikor
visszaértem, meglepett, Katherine
mennyire nyugodt. Az arca mintha
balettet vagy egy koncertet nézne. Olyan
finom és törékeny, s közben mégis
csodásan kúrt.
Én csak ittam, Katherine pedig egy
idő után meg-megragadta a kezemet,
amikor egy-egy bunyó kezdett brutálissá
válni. A tömeg imádta a kiütéseket. Egy
emberként üvöltöttek, amikor valamelyik
bokszoló épp a földre került. Ők maguk
vitték be azokat az ütéseket. Talán a
főnökeiket vagy a feleségeiket képzelték
a kiütöttek helyére. Ki tudta? Kit
érdekelt? Még sört!
Mondtam Katherine-nek, hogy
induljunk el az utolsó meccs vége előtt.
Aznapra eleget láttam.
– Oké.
Elindultunk kifelé, a teremben vágni
lehetett a füstöt. Senki nem füttyögött,
senki nem szólt be. Sebes, megviselt
ábrázatom néha előnnyel is járt.
Kimentünk az autópálya alatti kis
parkolóba. A ‘67-es kék Volkswagenem
nem volt ott. A ‘67-es modell az utolsó
jó Bogár – és a fiatalok ezt tudták.
– Hepburn, ellopták azt a kurva autót!
– Ne már!
– De, mondom, ellopták. Ott állt –
mutattam –, és most nincs ott.
– Mit csináljunk most, Hank?
– Hívjunk egy taxit. A kurva életbe.
– Miért csinálnak ilyet az emberek?
– Muszáj nekik. Nincs más
választásuk. Bementünk egy kávézóba,
és hívtam egy taxit. Kértünk egy kávét
meg fánkot. Míg mi bent néztük a
meccset, szépen elkötötték a kocsit.
Szoktam mondani: „Vidd el a nőmet, de
a kocsimhoz ne nyúlj!” Sosem ölnék meg
egy férfit, aki lenyúlja a nőmet. De egy
olyat, aki a kocsimat, azt lehetséges.
Megjött a taxi. Otthon szerencsére
volt még sör meg egy kis vodka. Addigra
már rájöttem, hogy amúgy is túl részeg
vagyok ahhoz, hogy szeretkezni tudjak.
Katherine is tudta. Fel-alá járkáltam a
lakásban, és a ‘67-es kék
Volkswagenemről beszéltem. Az utolsó
jó modell. Annyira részeg voltam, hogy
nem tudtam felhívni a rendőrséget. Meg
kellett várnom a reggelt. Pontosabban a
delet.
– Hepburn, nem a te hibád, hisz nem
te loptad el a kocsit.
– Bárcsak én tettem volna, mostanra
már meglenne.
Beugrott 2-3 fiatal gyerek képe, ahogy
a kék Bogaramban nyomulnak a
tengerparti úton, füvet szívnak,
röhögnek, élvezkednek. Aztán eszembe
jutott, hány használtautó-kereskedés van
a Santa Fe úton. Halomban állnak
arrafelé a lökhárítók, szélvédők, ajtók,
ablaktörlők, motoralkatrészek,
dísztárcsák, kerekek, kasznik, emelők,
ülések, kormányok, fékpofák, magnók,
dugattyúk, szelepek, karburátorok,
sebváltók, tengelyek – nemsokára az én
autóm se lesz más, mint egy rakás
alkatrész.
Aznap éjjel is úgy aludtam el, hogy
átöleltem Katherine-t, de a szívem
szomorú és hideg lett.
 38
Szerencsére volt biztosításom, ami
fedezte az autóbérlés költségeit. A
frissen bérelt autóval vittem el
Katherine-t a lóversenypályára. A
Hollywood Park-i pálya fedetlen részén
ültünk, közel a célegyenes előtti
kanyarhoz. Katherine azt mondta, nem
akar fogadni, de azért bevittem, és
megmutattam neki a fogadótáblákat és a
fogadóablakokat. 5 dollárt tettem egyik
kedvenc lovamra, amit 7 a 2-höz adtak.
Általában nem sokat teketóriáztam, úgy
voltam vele, ha az embernek veszítenie
kell, akkor veszítsen minél hamarabb; és
különben is, addig mindig nyerésben
vagy, míg valaki más meg nem ver. A
lovam végig fej fej mellett haladt a
többiekkel, s a legutolsó pillanatban
húzott el. Máris 17, 50-nel gazdagabb
lettem.
A következő futam előtt ismét
elmentem fogadni, Katherine a helyén
maradt. Amikor visszaértem, rámutatott
egy férfira, aki két sorral lejjebb ült.
– Látod azt a férfit ott?
– Igen.
– Azt mondta, hogy tegnap 2000
dollárt nyert, s ezzel együtt már összesen
25 ezret.
– Te nem akarsz fogadni? Lehet, hogy
mi is nyerhetnénk.
– Nem, nem, nekem fogalmam sincs
erről az egészről.
– Pedig egyszerű: te adsz nekik 1
dollárt, ők meg 84 centet adnak neked
vissza. A különbség a bevételük. Az
állam és a pálya úgy fele-fele arányban
osztozik rajta. Nekik tök mindegy,
melyik ló győz, mert ők mindenképp
nyernek.
A következő futamban a lovam, a
favorit, akit 8 az 5-höz adtak,
másodiknak futott be. Egy orrhosszal
előzték meg. 45, 80-at fizetett.
A férfi, aki két sorral lejjebb ült,
felnézett Katherine-re.
– Bejött! 10 dollárt tettem arra az
orrhosszra!
– Hú, gratulálok – mondta
mosolyogva.
 Átnéztem a harmadik futamot – a
nyeretlenek és a heréltek versenyét. Öt
perccel a futam előtt elindultam fogadni.
Ahogy mentem felfelé, láttam, hogy a két
sorral lejjebb ülő férfi odafordul
Katherine-hez, és beszélgetni kezd vele.
Mindennap legalább egy tucat ilyen faszi
volt ott, akik a jó nőknek azzal
büszkélkedtek, micsoda nagymenők ők,
mennyit nyertek, s remélték, így majd
ágyba bújhatnak velük. Aztán lehet, hogy
nem is. Lehet, hogy reménykedtek ugyan
valamiben, de maguk sem tudták, miben.
Beleszédültek, úgy számolták a pénzt.
De ki utálhatná őket? A „nagymenők”, ha
kicsit figyeled őket, látod, hogy a 2
dolláros ablakoknál fogadnak,
széttaposott sarkú cipőkben járnak, s a
ruhájuk mocskos. Valójában ők voltak a
legalja.
A legbiztosabb lóra tettem, így a
következő menet csak 4 dollárt fizetett.
Nem sok, de ez is valami. A férfi megint
megfordult, ránézett Katherine-re, és azt
mondta: – Ez is megvolt! 100 dolcsit
nyertem vele!
Katherine nem válaszolt. Kezdte
érteni. Az igazi nyertesek nem
dicsekedtek állandóan. Féltek, hogy
meggyilkolják őket a parkolóban.
A negyedik futamban 22, 80-at
nyertem. Az ürge megint hátrafordult. –
Ez is megvan! 10-et tettem helyre!
Katherine elfordította az arcát. –
Hank, ennek a fazonnak sárga az arca –
mondta. – Láttad a szemeit? Beteg a
csávó.
– Az hát. Belebetegedett a nagy
álomba. Mint ahogy mi itt mindannyian.
Ezért is vagyunk itt.
– Hank, menjünk innen. – Jó.
Aznap éjjel Katherine megivott egy
fél üveg – jófajta – vörösbort, s
csendben, szomorúan ült. Tudtam, hogy
épp azon mereng: én is olyan vagyok,
mint azok ott a bokszmeccsen és a
lóversenypályán. És igaza is volt.
Valóban egy voltam közülük. Katherine
tudta, hogy valami nem kerek velem
kapcsolatban. Egy csomó rossz
szokásomat látta: ittam, lusta voltam,
nem volt istenem, nem érdekelt a
politika, nem voltak se céljaim, se
ideáljaim. Belesüppedtem a semmibe,
egyfajta nem-létbe, de nekem ez így jó
volt. Nem voltam érdekes ember. Nem
akartam az lenni – számomra az túl
megterhelő lenne. Nem akartam semmi
mást, csak egy nyugodt, puha teret, ahol
élni tudok, és azt, hogy hagyjanak békén.
Ugyanakkor, ha berúgok, ordibálok,
megőrülök, s minden kicsúszik a
kezemből. Ez a kétfajta viselkedés
sehogy sem fért össze. De nem érdekelt.
Nagyon jót dugtunk aznap este, de
éppen ez volt az az este, amikor
elveszítettem őt. Semmit sem tehettem
ellene. Legurultam róla, beletöröltem
magam az ágyneműbe, ő pedig kiment a
fürdőszobába. Odakint egy rendőrségi
helikopter körözött Hollywood fölött.
 39
Másnap éjjel átjött Bobby és Valerie.
Nem sokkal azelőtt költöztek a házba,
ahol én is laktam, most szomszédok
voltunk. Bobby szűk, kötött pulcsit
viselt. Bobby mindig pipecül
öltözködött: a nadrágja menő, és mindig
pont a megfelelő hosszúságú, a cipője
kifogástalan, csakúgy, mint a frizurája.
Valerie is divatosan öltözött, de ő nem
csinált akkora ügyet belőle. Mindenki
csak „Barbie babáknak” hívta őket.
Valerie-vel jól elvoltam, már amikor
egyedül maradt. Intelligens volt, tele
energiával, és átkozottul őszinte.
 Bobby is akkor volt normális, amikor
kettesben voltunk, de ahogy megjelent
egy új nő, bután és átlátszóan kezdett
viselkedni. Minden idegszálával a nőre
koncentrált, csak hozzá beszélt, azt hitte,
a puszta jelenléte is már hihetetlenül
érdekes és leBillncselő, pedig amit
mondott, kiszámíthatóvá és fárasztóvá
tette. Kíváncsi voltam, Katherine mit
kezd vele.
Mindhárman leültek. Én egy széken
ültem az ablak mellett, ők a kanapén –
Valerie Katherine és Bobby közt. Bobby
rákezdett. Áthajolt Valerie-n, mintha ott
sem lett volna, és csak Katherine-nel
foglalkozott.
– Tetszik Los Angeles? – kérdezte.
– Ja, elmegy.
 – Itt maradsz még egy ideig?
– Egy ideig.
– Texasi vagy?
– Igen.
– A szüleid is?
– Igen.
– Van valami jó arrafelé a tévében?
– Nagyjából ugyanaz, ami itt.
– Van egy nagybátyám Texasban.
– Tényleg?
– Igen, Dallasban él.
Katherine elhallgatott. Aztán felállt és
azt mondta: – Elnézést, megyek, csinálok
egy szendvicset. Kér valaki valamit?
Senki nem szólt. Katherine bement a
konyhába. Bobby utána. Nem igazán
lehetett kivenni, miről beszél, de sejthető
volt, hogy újabb kérdésekkel bombázza.
Valerie a padlót bámulta. Katherine és
Bobby jó sokáig voltak a konyhában.
Egyszer csak Valerie felnézett, és
beszélni kezdett. Gyorsan, idegesen.
– Valerie – szóltam közbe –, nem kell
beszélgetnünk, nem muszáj.
Megint lehajtotta a fejét. Kis idő
múlva beszóltam:
– Figyeljetek, mit csináltok ott kint
ennyi ideig, felmostok?
Bobby felnevetett, és nekiállt step-
táncolni a padlón.
Később megjelent Katherine, mögötte
pedig Bobby. Katherine odajött hozzám,
és megmutatta a szendvicsét.
Mogyoróvajas volt, banánszeletekkel és
szezámmaggal.
– Jól néz ki – mondtam neki.
 Leült, és hozzálátott a szendvicshez.
Mindenki elcsendesült. Senki sem szólt.
Aztán Bobby azt mondta: – Hát, mi
asszem megyünk.
Elmentek. Miután becsukódott az ajtó,
Katherine rám nézett, és azt mondta: –
Ne gondolj semmi rosszra, egyszerűen
tette az eszét.
– Tudom, minden egyes nőnek teszi,
amióta csak ismerem.
Megszólalt a telefon. Bobby volt. –
Figyelj, haver, mit műveltél a
feleségemmel?
– Hogy érted ezt?
– Csak ül, egy szót sem szól, és tök
depressziós.
– Én aztán semmit nem csináltam a
feleségeddel.
 – Nem értem ezt az egészet.
– Jó éjszakát, Bobby. Letettem.
– Bobby – mondtam Katherine-nek. –
A felesége depressziós lett.
– Tényleg?
– Úgy tűnik.
– Biztos nem kérsz egy szendvicset?
– Csinálnál nekem is egy olyat, mint a
tiéd volt?
– Persze.
– Akkor kérek.
 40
Katherine még 4 vagy 5 napot maradt.
Elérkezett az időszak, amikor már nem
dughatott védekezés nélkül. Én utáltam a
gumit. Katherine szerzett valami
fogamzásgátló habot.
Időközben a rendőrség megtalálta a
Volkswagenemet. Elmentünk oda, ahová
bevontatták. Semmi baja nem történt, azt
leszámítva, hogy lemerült az aksija.
Elvitettem egy szerelőhöz
Hollywoodban, ahol rendbe tették. Egy
utolsó, búcsú ágyjelenet után elvittem
Katherine-t a reptérre a kék TRV 469-es
Volkswagenemmel.
 Nem voltam boldog azon a napon.
Csendben ültünk a reptéren. Aztán
bemondták, hogy indul a gépe, s
megcsókoltuk egymást.
– Most mindenki látta, hogy egy fiatal
lány megcsókolt egy öreg embert.
– Leszarom.
Katherine újra megcsókolt.
– Menj, lekésed a géped.
– Gyere és látogass meg, Hank. Szép
házam van, egyedül élek. Látogass meg.
– Jó.
– És írj?
– Jó.
Katherine elindult a géphez, majd
eltűnt a folyosón. Visszamentem a
kocsimhoz, és azt gondoltam magamban,
legalább az autóm megvan. A francba is,
nem veszett el minden.
Elsőre beindult.
 41
Aznap este nekiálltam inni. Tudtam,
hogy nehéz lesz Katherine nélkül.
Találtam egy-két cuccot, amit otthagyott
– fülbevalót, karkötőt.
„Le kell ülnöm végre az írógéphez –
gondoltam. – A művészethez fegyelem
kell. Szoknyákat kergetni minden faszfej
tud.” Ittam, s közben ezen gondolkodtam.
Éjjel 2:10-kor megszólalt a telefon.
Épp az utolsó sörömet ittam.
– Halló?
– Hello. – Egy fiatal lány volt a
vonalban.
– Igen?
 – Henry Chinaskival beszélek?
– Igen.
– A barátnőm odavan az írásaiért. Ma
van a születésnapja, és kitaláltam, hogy
felhívom magát neki. Meglepő, hogy
benne van a telefonkönyvben.
– Márpedig benne vagyok.
– Szóval, mivel a születésnapja van,
arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne,
ha meglátogathatnánk magát.
– Hát, jó.
– Mondtam Arlene-nek, hogy biztosan
tele van a lakása nőkkel.
– Zárkózott ember vagyok.
– Szóval akkor átjöhetünk?
Megmondtam neki a címet, és hogy
hogy találnak el hozzám.
– Még csak annyi, nincs több sör
itthon.
– Hozunk, amúgy Tammie-nek hívnak.
– Elmúlt 2 óra.
– Szerzünk sört. A dekoltázs csodákra
képes.
20 perccel később meg is érkeztek a
dekoltázzsal, de sör nélkül.
– Az a rohadt szemét! – mondta
Arlene. – Mindig szokott még adni
ilyenkor, de most valamiért be volt
zárva.
– Ja, a kurva anyját! – mondta
Tammie. Leültek, és megmondták, hány
évesek.
– Én 32 vagyok – mondta Arlene.
– Én pedig 23 – vágta rá Tammie.
– Ha ezt összeadjátok, megkapjátok,
én mennyi vagyok. Arlene-nek hosszú,
fekete haja volt. Az ablak melletti széken
ült, fésülte a haját, s egy nagy,
ezüstkeretes tükör előtt festette magát.
Ahogy beszélt, egyértelmű volt, hogy be
van tépve. Tammie-nek majdnem
tökéletes teste volt, és hosszú,
természetes vörös haja. Ő is be volt
gyógyszerezve, de nem volt annyira
beállva, mint Arlene.
– 100 dollárért tiéd lehet a kis seggem
– mondta Tammie.
– Akkor passzolok.
Tammie kemény csaj volt, mint oly’
sokan a húszas éveik elején. Cápaszerű
arca volt. Elsőre ellenszenves volt. 3:30
körül mentek el, én pedig egyedül
bújtam ágyba.
 42
Két nappal később reggel 4-kor valaki
dörömbölt az ajtómon.
– Ki az?
– A kis vörös barátnőd.
Beengedtem Tammie-t. Leült és
kinyitott két sört.
– Büdös a szám. Van két rossz fogam,
nem csókolhatsz meg – mondta.
– Oké.
Beszélgettünk. Vagyis ő beszélt, én
hallgattam. Be volt speedezve. Csak
hallgattam, s közben néztem a hosszú,
vörös haját, és amikor belefeledkezett a
gondolataiba, bámultam a testét. Csak
úgy türemkedett ki a ruhájából, szinte
könyörgött, hadd jöjjön ki onnan. Beszélt
és beszélt. Nem nyúltam hozzá.
Reggel 6-kor megadta a címét és a
telefonszámát.
– Mennem kell – mondta.
– Kikísérlek a kocsidhoz.
Egy tűzpiros, totálkáros Camaro volt.
Az eleje szét volt törve, az egyik oldala
szanaszéjjel zúzva, és egyetlen ablaka
sem volt. Belül tele volt szeméttel:
rongyokkal, pólókkal, papír
zsebkendővel, szalvétával, újságokkal,
üres tejes- és kólás dobozokkal,
papírpoharakkal, magazinokkal,
zsinórokkal, szívószálakkal meg
cipőkkel. A sok szar az ülés tetejéig ért.
Csak a vezetőülésen volt egy kis szabad
hely.
Tammie kidugta a fejét az ablakon, és
megcsókoltuk egymást. Aztán rátaposott
a gázra, s mire elérte a sarkot, legalább
70-nel ment. Ott rálépett a fékre és a
Camaro ide-oda dobálta magát.
Bementem. Lefeküdtem aludni, és a
hajára gondoltam. Még sosem ismertem
vörös hajú nőt. Mint a tűz, olyan volt.
„Mint villámlás az égből” –
gondoltam magamban.
Valahogy már nem is tűnt olyan
keménynek az arca...
 43
Felhívtam. Éjjel 1 volt. Átmentem
hozzá.
Egy kis bungalóban lakott egy ház
mögött. Beengedett.
– Csak halkan. Fel ne ébreszd Dancyt.
Ő a lányom. 6 éves. A hálóban alszik.
Egy hatos karton sört vittem. Tammie
betette őket a hűtőbe, és kivett két
üveggel.
– A lányom nem láthat meg semmit. A
fogaim pedig még mindig rosszak,
úgyhogy továbbra is büdös a szám, nem
csókolózhatunk.
– Rendben.
 A hálószoba ajtaja be volt csukva.
– Figyelj – szólalt meg Tammie –, be
kell adnom magamnak a B-vitaminomat,
úgyhogy fordulj el, mert most seggbe
fogom bökni magam.
– Oké.
Néztem, ahogy felszívja a tűbe a
cuccot. Aztán elfordultam.
– Mindet be kell lőnöm.
Amikor végzett, bekapcsolt egy kis
piros rádiót.
– Jó a lakásod – mondtam neki.
– Az utolsó hónapot még nem fizettem
ki.
– Sajnálom.
– Á, nem gáz, tudok bánni a
főbérlővel. Itt lakik amúgy, elöl.
– Akkor jó.
 – Nős, a vén fasz. Találd ki, mi volt a
múltkor.
– Nem tudom.
– Valamelyik nap nem volt itthon a
felesége, ő meg megkért, hogy menjek be
hozzá. Átmentem, leültem, és tudod, mit
csinált?
– Elővette?
– Nem, betett egy pornófilmet. Azt
hitte, majd jól felizgat.
– És nem?
– Dehogy. Mondtam: „Mr. Miller,
sajnos nekem indulnom kell. El keli
mennem Dancyért az iskolába.”
Tammie adott egy tablettát, ami jól
feldobott. Csak dumáltunk és dumáltunk.
És ittuk a sört.
Reggel 6-kor Tammie kinyitotta az
ágyat, amin addig ültünk. Volt rajta egy
takaró. Levettük a cipőnket, és ruhástul
bebújtunk a takaró alá. Átöleltem
hátulról, az arcom elveszett abban a
rengeteg vörös hajban. Felállt a farkam.
Odanyomtam hozzá a ruháján keresztül.
Hallottam, ahogy a körmeivel az ágy
szélébe kapaszkodik.
– Bocs, mennem kell – mondtam
aztán.
– Figyelj, csak annyi, hogy reggelit
kell csinálnom Dancynek, meg el kell őt
vinnem a suliba. Nem baj, ha meglát.
Maradj csak itt, és várj meg.
– Nem, megyek – mondtam.
Részegen vezettem haza. A nap már
sütött; fájdalmas volt és sárga.
Már évek óta egy leharcolt matracon
aludtam, amiből kiálltak a rugók. Egy
délután, amikor felkeltem, fogtam,
leszedtem a matracot az ágyról, kivittem,
és nekitámasztottam a szemetes kukának.
Visszamentem a lakásba, és nyitva
hagytam az ajtót. 2 óra volt és nagyon
meleg. Egyszer csak Tammie bejött az
ajtón, és leült a kanapéra.
– El kell mennem – mondtam neki –,
el kell mennem venni egy matracot.
– Matracot? Jó, akkor én is elmegyek.
– Ne, ne, várj. Max 15 perc lesz az
egész. Addig igyál meg egy sört.
– Rendben.
A Western úton, háromsaroknyira
tőlem volt egy bolt, ahol matracokat
árultak. Megálltam az üzlet előtt,
berohantam, és azt kiáltottam: – Srácok,
kéne egy matrac, de GYORSAN!
– Milyen az ágy?
– Kétszemélyes.
– Van itt egy, 35 dollárért.
– Az jó lesz.
– El tudod vinni?
– Volkswagenem van.
– Jó, altkor kiszállítjuk. Cím?
Tammie még ott volt, amikor
visszaértem.
– És hol a matrac?
– Nemsoká érkezik. Igyál még egy
sört. Van nálad egy bogyó?
Adott egyet. A napfény átsütött a
vörös haján.
Tammie-t választották meg Miss
Napos Csibének az Orange County
Vásáron 1973-ban. Annak már négy éve,
de még mindig rendben volt. Épp a
megfelelő helyeken volt nagy és érett.
Megjött a szállító.
– Hadd segítsek – mondtam neki.
Rendes ember volt, segített rátenni a
matracot az ágyra. Kifelé jövet meglátta
Tammie-t. Vigyorgott.
– Szia – köszönt neki.
– Köszi szépen – mondtam a
szállítónak. Adtam neki három dollárt,
és elment.
Bementem a hálóba, hogy megnézzem
a matracot. Tammie jött utánam. Be volt
csomagolva. Elkezdtem leszedni róla a
celofánt. Tammie segített.
– Hú, nagyon szép – mondta.
Élénk színű rózsák, levelek, szárak,
ágak voltak rajta. Úgy nézett ki, mint az
Édenkert, s mindössze 35 dollárért.
Tammie nézegette. – Tökre begerjedek
ettől a matractól. Avassuk föl. Én akarok
az első nő lenni, akit ezen a matracon
megbaszol.
– De vajon ki lesz a második?
Tammie bement a fürdőszobába. Egy
kis ideig csönd volt. Aztán hallottam,
hogy megnyitja a zuhanyt. Friss ágyneműt
húztam az ágyra meg a párnákra,
levetkőztem és lefeküdtem. Tammie
kijött a fürdőből, fiatal volt és nedves,
csak úgy ragyogott. A fanszőrzete pont
ugyanolyan színű volt, mint a haja:
vörös, mint a tűz.
Megállt a tükör előtt és behúzta a
hasát. Hatalmas mellei megemelkedtek.
Egyszerre láttam elölről és hátulról.
 Odajött az ágyhoz, és bemászott a
takaró alá. Szép lassan kezdtünk neki.
Aztán belemelegedtünk, az a rengeteg
haja szétterült a párnámon, odakint pedig
szirénáztak a rendőrautók és ugattak a
kutyák.
Tammie aznap este megint átjött. Úgy
tűnt, eléggé be van tépve.
– Pezsgőzni akarok – mondta.
– Jól van – mondtam, és adtam neki
egy húszast.
– Mindjárt jövök – mondta az ajtóból.
Aztán megszólalt a telefon. Lydia volt.
– Gondoltam, megkérdem, mi van
veled...
– Minden oké.
– Velem nem annyira. Terhes vagyok.
– Micsoda?
 – És nem tudom, ki az apa.
– Hmm.
– Emlékszel Dutchra, aki ott szokott
inni a bárban, ahol most dolgozom?
– Ja-ja, a golyófejű.
– Nagyon kedves srác. És szerelmes
belém. Mindig hoz virágot és csokit. El
akar vermi feleségül. Nagyon rendesen
bánik velem. Egyik este hazamentem
vele. És lefeküdtünk.
– Megesik.
– Aztán ott van Barney. Nős, de
kedvelem nagyon. Ő az egyetlen férfi a
bárban, aki sosem nyomult rám. Ez
tetszett nekem. Na most, mivel árulom a
házamat, egyik nap átjött, hogy egy
barátja megkérte, nézze meg neki. De
csak úgy beállított. Beengedtem. Épp
jókor jött. A gyerekek iskolában voltak,
úgyhogy oda is beengedtem... Aztán
egyik este bejött egy idegen a bárba.
Mondta, hogy menjek vele haza. Én meg
mondtam, hogy nem. Erre megkérdezte,
az oké-e, ha beül velem az autóba, és
csak beszélgetünk egyet. Mondtam, jó.
Beültünk, csevegtünk, majd elszívtunk
egy spanglit. Aztán megcsókolt. És az a
csók teljesen betett. Ha nem csókol meg,
semmi nem történt volna. Erre most
terhes vagyok, és nem tudom, kitől. Meg
kell várnom, míg megszületik, hogy
meglássam, kire hasonlít.
– Jól van, Lydia, sok sikert hozzá.
– Köszi.
Letettem. Egy perccel később ismét
megszólalt a telefon. Megint Lydia volt.
– Ja, és te hogy vagy?
– Nagyjából ugyanúgy. Lovi és pia.
– Szóval akkor veled minden
rendben?
– Nem egészen.
– Mi a baj?
– Hát az, hogy az előbb elküldtem egy
nőt pezsgőért...
– ...egy nőt?
– Igazából, egy lányt...
– Egy lányt?
– Ja, adtam neki egy húszast, hogy
vegyen pezsgőt, és még mindig nem jött
vissza. Azt hiszem, átvert.
– Chinaski, nem érdekelnek a nőid.
Megértetted?
– Aha.
Azzal letette. Kopogtak az ajtón.
Tammie volt az. Meghozta a pezsgőt és a
visszajárót is.
 46
Másnap délben csengett a telefon.
Megint Lydia volt.
– Na mi van, visszament a csaj a
pezsgővel?
– Ki?
– A kurvád.
– Ja, igen.
– És aztán mi volt?
– Megittuk a pezsgőt. Jó volt.
– És aztán mi történt?
– Hát tudod, a szokásos...
Hatalmas, hosszú, elnyújtott sikolyt
hallottam, olyan volt, mint az északi
sarkon egy lelőtt farkasé, amit
otthagytak, hogy elvérezzen és egyedül
haljon meg.
Aztán letette.
Aznap egész délután aludtam, este
pedig kimentem a lovira. 32 dollárt
vesztettem, aztán beültem a kocsiba és
hazamentem. Leparkoltam, felballagtam
a verandára, és betettem a kulcsot a
zárba. Odabent égett az összes villany.
Körbenéztem. A fiókokat kirángatták és
kiborogatták, az ágynemű a földön volt.
Az összes könyvem eltűnt a polcokról,
köztük úgy 20, amit én írtam. És eltűnt az
írógépem, a kenyérpirítóm, a rádióm és
a festményeim.
– Lydia... – gondoltam magamban.
Csak a tévémet hagyta meg, mert
tudta, hogy azt sose nézem.
 Kimentem az utcára, megláttam Lydia
autóját, de nem ült benne.
– Lydia! – kiáltottam –, hé, bébi!
Fel-alá járkáltam az utcán, mire
egyszer csak megpillantottam a lábát az
egyik szomszédos ház melletti fa mögött.
Odamentem hozzá, és azt kérdeztem:
– Figyelj, mi van veled?!
Csak állt szótlanul. Két
bevásárlótáska volt nála, tele a
könyveimmel és a festményeimmel.
– Szeretném, ha visszaadnád a
könyveimet és a festményeimet. Azok az
enyémek.
Őrjöngve rontott ki a fa mögül.
Kivette a táskából a képeket, és elkezdte
őket széttépni. A darabokat feldobta a
levegőbe, mikor leestek, megtaposta
őket. A cowgirl-csizmája volt rajta.
Aztán kiszedte a könyveimet is, és
elkezdte őket jobbra-balra hajigálni; ki
az utcára, be a kertekbe, összevissza.
– Nesze, itt vannak a könyveid meg a
festményeid. ÉS NEM ÉRDEKELNEK
A NŐID, ÉRTED?! NE BESZÉLJ
NEKEM A NŐIDRŐL!
Aztán berohant a társasház udvarára,
kezében egy könyvvel – a legutolsó
kötetemmel, a Henry Chinaski
válogatott írásai cíművel. Üvöltött:
– Szóval kellenek a könyveid?
Kellenek a könyveid? Itt vannak a rohadt
könyveid, nesze! ÉS NE BESZELJ
NEKEM A NŐIDRŐL!
Majd fogta és bezúzta vele az
ablaküveget. Ott állt kezében a Henry
Chinaski válogatott írásaival, és
egyesével törte be vele az ajtómon az
ablaktáblákat. S közben csak azt
ordítozta:
– Kellenek a könyveid? Itt vannak a
rohadt könyveid! ÉS NE BESZÉLJ
NEKEM A NŐIDRŐL! NEM AKAROK
HALLANI A NŐIDRŐL!
Álltam, és néztem, ahogy őrjöng és
töri az üveget.
„Hol van ilyenkor a rendőrség –
gondoltam magamban. – Vajon hol?”
Lydia aztán végigrohant az udvaron, a
végén a szemetesnél balra fordult, és
elfutott a szomszéd ház előtt. Egy kis
bokorban ott volt az írógépem, a rádióm
és a kenyérpirítóm.
Felkapta az írógépet, és kirohant vele
az utca közepére. Régi, nagy, nehéz gép
volt. Két kezével a feje fölé emelte és
földhöz vágta. A henger és a billentyűk
egy része egyből lerepült róla. Felvette,
ismét a feje fölé emelte, azt ordította: –
NEM AKAROK HALLANI A
NŐIDRŐL! –, majd újra földhöz vágta.
Aztán beugrott az autójába és
elpucolt.
Tizenöt másodperccel később
megjelent a rendőrség.
– Egy narancssárga Volkswagen. Izé a
neve, úgy néz ki, mint egy tank. A pontos
rendszámra nem emlékszem, de a betűk:
LKT, mint LÖKÖTT, érti? – Cím?
Megadtam nekik Lydia címét. Nem
sokkal később hozták is. A hátsó ülésen
ült, és messziről hallatszott, ahogy üvölt.
 – LÉPJEN HÁTRÉBB! – szólt rám az
egyik rendőr, amikor kiszállt a kocsiból.
Visszamentünk a lakásomhoz. Bement, a
talpa alatt sercegtek az üvegszilánkok.
Valami oknál fogva a zseblámpájával
felvilágított a plafonra, és
körbepásztázta.
– Fel akarja jelenteni? – kérdezte a
rendőr.
– Nem. Gyerekei vannak. Nem
akarom, hogy elvegyék őket tőle. A volt
férje épp most akarja elperelni a
gyerekeket. De kérem, mondja meg neki,
hogy nem lehet ilyesmit csinálni.
– Rendben – mondta. – Akkor itt írja
alá.
Egy kis alakú vonalas füzet lapjára azt
írta, hogy: „Én, Henry Chinaski
kijelentem, hogy nem jelentem fel Lydia
Vance-t.”
Aláírtam, és elment.
Bezártam, ami még megmaradt az
ajtóból, és megpróbáltam elaludni.
Kábé egy óra múlva megszólalt a
telefon. Lydia volt. Hazaért.
– TE ROHADT SZEMÉT, HA MÉG
EGYSZER NEKI-ÁLLSZ NEKEM A
NŐIDRŐL BESZÉLNI, ÁTMEGYEK,
ÉS UGYANEZT MEGCSINÁLOM
MÉG EGYSZER!
És letette.
 47
Két nappal később este átmentem
Tammie-hez. Bekopogtam. Sötét volt
odabent. A lakás üresnek tűnt.
Megnéztem a postaládáját. Volt benne
egypár levél. Írtam neki egy üzenetet.
„Tammie, napok óta próbállak elérni
telefonon. Itt jártam, de nem találtalak.
Minden oké? Hívj fel! Hank.”
Másnap reggel 11-kor megint
átmentem. Nem volt ott az autója. Az
üzenetem még mindig ott lógott az ajtón.
Azért becsöngettem. A levelek ugyanúgy
ott voltak a postaládájában. Bedobtam
egy üzenetet oda is: „Tammie, hol a
francban vagy? Keress meg! Hank.”
Aztán körbekocsikáztam a környéken,
hátha megtalálom azt a tropára tört piros
Camarót.
Még aznap este újra visszamentem.
Esett. Az üzeneteim eláztak, s azóta még
több levél volt a postaládában.
Otthagytam neki egy verseskötetemet,
dedikálva. Aztán odamentem a
kocsimhoz. Volt egy máltai kereszt a
visszapillantó tükörre akasztva.
Levágtam a keresztet és odakötöztem a
kilincsére.
Fogalmam se volt, hol laknak a
barátai, az anyja vagy a szeretői.
Hazamentem, és írtam egy-két
szerelmes verset.
 48
Egy Beverly Hills-i anarchistával,
Ben Solvnaggal üldögéltem otthon, aki
akkoriban az életrajzomat írta, és
egyszer csak meghallottam a lépteit az
udvaron. Felismertem: pici lábaival
mindig gyorsan, idegesen és szexin
lépkedett. A lakásom az udvar hátsó
részében volt. Az ajtó nyitva volt.
Tammie berontott. Megöleltük és
összevissza csókoltuk egymást. Ben
Solvnag elbúcsúzott és elment.
– Azok a rohadt szemetek elkobozták
az összes cuccomat. Nem tudtam
kifizetni a lakbért. Az a szemét vén fasz!
 – Átmegyek, és szétverem az arcát.
Visszaszerezzük a cuccaidat.
– Ne, fegyvere van! Sőt, egy csomó
fegyvere!
– Ó.
– A lányom az anyámnál van.
– Mit szólnál egy italhoz?
– Jöhet.
– Mit kérsz?
– Száraz pezsgőt.
– Oké.
Az ajtó még mindig nyitva volt, a
délutáni nap átsütött a haján – olyan
hosszú volt és annyira vörös, hogy szinte
lángolt.
– Lefürödhetek? – kérdezte.
– Persze.
– Várj meg az itallal – mondta.
 Reggel átbeszéltük a pénzügyeit. Volt
némi kintlévősége: a gyerektartás és egy-
két elmaradt munkanélküli-segély.
– Van egy üres lakás épp fölöttem.
– Mennyiért?
– 105 dollár, de ebben már benne van
a félhavi rezsi.
– Hát ennyit azért össze tudok szedni.
A gyerek jöhet?
– Biztos. Majd elintézem. Ismerem a
főbérlőket. Vasárnapra már be is
költözött. Pont fölém, ha akart,
benézhetett a konyhámba, ahol gépelni
szoktam.
 49
Kedd este nálam ittunk: Tammie, a
testvére, Jay és én. Megszólalt a telefon.
Bobby volt.
– Itt van nálunk Louie meg a felesége,
és szeretnének téged látni.
Louie volt az, akinek a helyére
Tammie beköltözött. Egy jazz-zenekarral
kis klubokban lépett fel – nem túl nagy
sikerrel. De érdekes arc volt.
– Kösz, de most inkább nem, Bobby.
– Louie-nak rosszul esne, ha nem
jönnél el.
– Jól van akkor, de hozom egy-két
ismerősömet is.
 Lementünk, és mindenki bemutatkozott
mindenkinek. Aztán Bobby behozta a
leértékelt söreit. A magnóból zene szólt,
hangosan.
– Olvastam a novelládat a Knight
magazinban – mondta Louie. – Elég
furcsa volt. Ugye nem igaz, hogy dugtál
halott nővel?
– Néhányuk olyan volt, mintha halott
lett volna.
– Értem, amit mondasz.
– Utálom ezt a zenét – jegyezte meg
Tammie.
– Tényleg, hogy megy a zenélés,
Louie?
– Van most egy új zenekarom. Ha
kibírjuk egy ideig együtt, lehet, hogy
bejön a dolog.
 – Hát, én asszem leszopok valakit –
szólalt meg Tammie. – Mondjuk,
leszopom Bobbyt, vagy leszopom az
öcsémet!
Tammie-n egy hosszú ruha volt, ami
úgy nézett ki, mint egy estélyi és egy
hálóing keveréke.
Valerie, Bobby felesége nem volt
otthon. Heti két éjszakát dolgozott
pincérnőként. Louie és a felesége, Paula,
valamint Bobby már jó ideje ittak.
Louie belekortyolt a leértékelt sörbe,
öklendezett egyet, felugrott, és kirohant
az ajtón. Tammie utána rohant. Nem
sokkal később együtt jöttek vissza.
– Na, húzzunk haza – mondta Louie
Pamelának.
– Jó – válaszolta, majd elmentek.
 Bobby hozott még sört. Jayjel épp
beszélgettünk valamiről, amikor Bobby
felkiáltott: – Haver, ne rám legyél
ideges, nem én tehetek róla!
Odanéztem. Tammie feje Bobby
ölében volt, a kezével a golyóit
markolászta, majd feljebb csúsztatta,
megfogta a farkát, és közben végig a
szemembe nézett.
Belekortyoltam a sörömbe, aztán
letettem, és kimentem az ajtón.
 50
Másnap az udvaron találkoztam
Bobbyval, amikor elindultam újságért. –
Louie telefonált – mondta. – Elmesélte,
mi történt vele tegnap este.
– Igen? És mi?
– Kirohant hányni, Tammie utánament,
megfogta a farkát, míg hányt, és azt
mondta neki: „Gyere föl velem, és
leszoplak. Aztán beledugjuk a faszodat
egy húsvéti tojásba.” „Kösz, most nem”,
mondta erre Louie. Mire Tammie: „Mi a
baj? Nem bírod a piát? Nem vagy elég
kemény legény? Na, gyere fel velem,
leszoplak.” Hát ez történt vele.
 Elmentem a sarokra, és megvettem az
újságot. Hazavittem, leültem, átfutottam
a lóversenyeredményeket, s olvastam a
szokásosról: késelésről, nemi
erőszakról, gyilkosságról.
Aztán kopogtak. Ajtót nyitottam.
Tammie volt az. Bejött és leült.
– Figyelj, ne haragudj, hogyha tegnap
megbántottalak a viselkedésemmel, de
csak ezért kérhetek bocsánatot, mert
amúgy ilyen vagyok.
– Jó, oké – mondtam –, de Paula se
örült nagyon, amikor Louie után
rohantál. Ők férj és feleség, tudod?
– A büdös picsába! – kiáltotta. – Mit
érdekel engem, hogy ki kicsoda!
 51
Aznap este elvittem Tammie-t a
lovira. Felmentünk a másodikra és
leültünk. Szereztem neki egy programot;
nézegette egy darabig. (Az
ügetőversenyeken a programfüzetben a
lovak korábbi eredményeit is
feltüntették.)
– Figyelj, bekaptam egy-két bogyót, és
ilyenkor előfordul, hogy kihagy az
agyam, és képes vagyok elkóborolni.
Vigyázz rám, jó?
– Jó. Maradj itt, elmegyek fogadni.
Kérsz egy-két dollárt, hogy te is tudj
fogadni?
 – Nem.
– Oké. Mindjárt jövök.
Odamentem az egyik ablakhoz, és
tettem 5 dollárt a 7-es lóra. Befutóra.
Amikor visszaértem, Tammie nem volt
ott a helyén. Biztos elment vécére,
gondoltam magamban.
Leültem, és megnéztem a futamot. A
7-es ló bejött 5 az l-hez. 25 dollárom
már volt.
Tammie még nem került elő.
Kivezették a lovakat a következő
futamra. Úgy döntöttem, nem fogadok,
inkább megkeresem Tammie-t. Először
felmentem a harmadikra, körbenéztem a
lelátón, benéztem a sorok közé, a
bokszokba, majd a bárba. Nem volt
sehol.
 Elkezdődött a második futam,
megindultak körbe. Miközben mentem
lefelé a földszintre, hallottam, ahogy a
zsokék az egyenesben kiabálnak. Lent is
mindenhol kerestem azt az elképesztő
testet és gyönyörű hajat, de nem találtam.
Bementem az orvosi ügyeletre. Egy
férfi ült ott és szivarozott.
Megkérdeztem: – Nem hoztak be ide egy
vörös hajú lányt? Lehet, hogy elájult.
Nem volt túl jól.
– Egyetlen vörös nő sincs itt, uram.
Elfáradt a lábam. Visszamentem a
másodikra, és latolgatni kezdtem az
esélyeket.
A nyolcadik futam végén már 132
dollár volt a zsebemben. Úgy döntöttem,
az utolsó körben 50 dollárt teszek a 4-es
lóra. Elindultam fogadni, és megláttam
Tammie-t a takarítók szobájának
ajtajában. Ott állt egy jól öltözött fekete
férfi és egy szintén fekete gondnok közt,
akinek seprű volt a kezében. A jól
öltözött úgy nézett ki, mint egy filmes
strici. Tammie rám vigyorgott, és intett.
Odamentem hozzá.
– Mindenhol kerestelek. Már azt
hittem, túladagoltad magad.
– Nem, dehogy. Jól vagyok, semmi
bajom.
– Ezt örömmel hallom. Jó éjszakát,
Piroska... Elindultam a
fogadóablakokhoz. Hallottam, hogy fut
utánam.
– Hé, hova a fenébe rohansz?
– Fogadni, a 4-es lóra.
 Fogadtam. A 4-es egy orrhosszal
vesztett. Aznapra vége volt a
versenyeknek. Tammie-vel kiballagtunk
a parkolóba. Ahogy mentünk, a
csípőjével meg-megbillentett.
– Aggódtam miattad – mondtam.
Megkerestük a kocsit, és beszálltunk.
Tammie hazafelé vagy 6-7 cigit elszívott,
igaz, mindegyiket csak félig, aztán
elnyomta őket a hamutartóban.
Bekapcsolta a rádiót, ide-oda tekergette
a hangerőt, percenként új állomást
keresett, és csettintgetett az ujjaival a
zenére.
Amikor hazaértünk, felrohant a
lakásába, és bezárta az ajtót.
 52
Bobby felesége kedden és csütörtökön
dolgozott, s olyankor Bobby mindig
telefonálgatott. Kedd és csütörtök este
nem tudott mit kezdeni magával.
Kedd este volt, és megszólalt a
telefon. Bobby volt.
– Hello, átmehetek meginni egypár
sört?
– Gyere.
Tammie-vel szemben ültem egy
székben. 0 a kanapén ült. Bobby bejött
és leült mellé. Kinyitottam neki egy sört.
Bobby Tammie-nak lökte a szöveget.
Üres fecsegés volt, egy idő után képtelen
voltam odafigyelni. De még így is
eljutott egy-két foszlány az agyamig.
– Reggelente – gügyögte Bobby –
lezuhanyozom hideg vízzel, és az annyira
felébreszt.
– Én is hideg vízzel szoktam
zuhanyozni – válaszolta Tammie.
– Lezuhanyozom hideg vízzel,
megtörülközöm, aztán átlapozok egy
magazint vagy ilyesmi. Utána már készen
állok a napra.
– Én is lezuhanyozom, de én nem
szoktam megtörülközni. Hagyom, hogy
rajtam maradjanak a kis vízcseppek.
– Én néha forró vízben fürdöm. Olyan
forróban, hogy csak centiről centire
tudok beleereszkedni a kádba – mondta
Bobby.
 Aztán felkelt, és bemutatta, hogyan
szokott lassan, óvatosan belecsúszni a
nagyon forró fürdővizébe.
A beszélgetés utána filmekre és a
tévére terelődött. Égy tűnt, mindketten
imádják a filmeket és a tévéműsorokat.
Vagy 2-3 órán át dumáltak megállás
nélkül. Aztán Bobby felállt. – Na, most
már mennem kell.
– Jaj, Bobby, ne menj már el, kérlek –
mondta Tammie.
– De mennem kell.
Valerie bármelyik percben
megérkezhetett.
 53
Csütörtök este Bobby megint
telefonált. – Hé, öreg, mit csinálsz?
– Semmit.
– Átmehetek meginni egypár sört?
– Ma inkább egyedül lennék.
– Jaj, ne csináld már, csak egy-két
sörre.
– Ne, ma inkább ne.
– AKKOR BASZÓDJ MEG! –
üvöltötte. Letettem, és átmentem a másik
szobába.
– Ki volt az? – kérdezte Tammie.
– Valaki, aki át akart jönni.
– Bobby volt az, ugye?
 – Igen.
– Rondán bánsz vele. Egyedül érzi
magát, amikor a felesége dolgozik. Miért
kell ezt csinálni?
Tammie fölpattant, átrohant a hálóba,
és tárcsázni kezdett. Nem sokkal előtte
vettem neki egy üveg pezsgőt. Ki se
nyitotta. Elvettem és elrejtettem a
gardróbban.
– Bobby – mondta a telefonba –, itt
Tammie. Te csörögtél ide az előbb? A
feleséged hol van? Figyelj, egy perc és
ott vagyok, jó?
Letette és kijött a hálóból.
– Hol a pezsgő?
– Húzz a faszba. Csak nem gondolod,
hogy odaadom, hogy levidd, és vele idd
meg.
 – Add ide azt a pezsgőt. Hol van?
– Majd ő ad neked.
Tammie felkapott az asztalról egy
doboz cigit, és kiszaladt az ajtón.
Előszedtem a pezsgőt, kibontottam, és
töltöttem magamnak egy pohárral. És
nem kezdtem szerelmes verseket
írogatni. Sőt, semmit sem írtam. Nem
volt hozzá kedvem.
Gyorsan csúszott a pezsgő. Egyik
pohárral a másik után. Aztán lehúztam a
cipőmet, és lementem Bobby lakásához.
Benéztem a redőnyön át. Nagyon közel
ültek egymás mellett, és beszélgettek.
Visszamentem. Megittam a maradék
pezsgőt, aztán söröztem.
Csöngött a telefon. Bobby volt. –
Figyelj, gyere már le, és igyál egy sört
velünk. Letettem.
Ittam még egy kis sört, és elszívtam
egy-két olcsó szivart. Egyre jobban
berúgtam. Aztán lementem Bobby
lakásához, és bekopogtam. Ajtót nyitott.
Tammie a kanapé távolabbi felén ült,
és épp kokót szívott egy McDonald’s-os
szívószállal. Bobby egy sört nyomott a
kezembe.
– Az a baj – mondta nekem –, hogy
nincs benned önbizalom. Hogy nem vagy
elég magabiztos.
Szopogattam a sört.
– Ez így van, Bobbynak igaza van –
vágta rá Tammie.
– Valami bántja a lelkemet.
– Nincs elég önbizalmad, ez a helyzet.
Joanna Dovernek két száma is
megvolt. Megpróbáltam a galvestonit.
Felvette.
– Henry vagyok.
– Részeg vagy?
– Igen. És szeretnélek meglátogatni.
– Mikor?
– Holnap.
– Rendben.
– És kijönnél elém a reptérre?
– Hogyne, bébi.
– Foglalok egy jegyet, és
visszahívlak.
A 707-es járatra kaptam helyet, ami
12:I5-kor indult L. A.-ből. Leadtam az
infót Joannának. Azt mondta, ott lesz.
Csengett a telefon. Lydia volt.
– Gondoltam, elmondom neked, hogy
eladtam a házat, és Phoenixbe költözöm.
Holnap már indulok is.
– Jól van, Lydia, hát akkor minden jót.
– Elvetéltem. Majdnem belehaltam,
borzalmas volt. Rengeteg vért
vesztettem. De nem akartalak terhelni
ezzel.
– De most már jól vagy?
– Jól, igen. Csak most már szeretnék
eltűnni ebből a városból. Elegem van
ebből a helyből.
Elbúcsúztunk.
Kibontottam még egy sört. Kinyílt az
ajtó, és bejött Tammie. Ide-oda körözött
a szobában, s közben nézett rám.
– Valerie hazajött? Sikerült
kigyógyítanod Bobbyt a
magányosságából?
Tammie körözött tovább. Nagyon jól
nézett ki a hosszú ruhájában, ha
megbaszták, ha nem.
– Tűnj innen – mondtam végül.
Tett még egy kört, aztán kirohant az
ajtón, fel a lakásába.
Nem tudtam aludni. Szerencsére volt
még egypár söröm. Reggel 4:30-ig ittam,
akkor fogyott el az utolsó. Ültem az
ágyban, és vártam, hogy végre 6 óra
legyen, majd lementem a boltba, és
vettem még sört.
Nagyon lassan múlt az idő. Fel-alá
járkáltam. Nem éreztem jól magam, de
énekelgetni kezdtem. Énekeltem, és
közben járkáltam: a fürdőszobától a
hálóig, onnan a nappaliba, a konyhába és
vissza.
Ránéztem az órára: 11:15. A reptér
egy órára volt. Már rajtam volt a ruha is.
Cipőt is vettem – zoknit nem. Csomagom
nem volt, csak az olvasószemüvegemet
tettem el az ingem felső zsebébe. Szinte
kirohantam az ajtón, minden poggyász
nélkül.
A Volkswagen a kapu előtt állt.
Beszálltam. Vakítóan sütött a nap. Egy
pillanatra rátettem a fejem a kormányra.
Egy hang azt mondta az udvarból: –
Hova a francba megy ez ilyenkor?
Beindítottam az autót, bekapcsoltam a
rádiót, és elindultam. Valami baj volt a
kormánnyal. Félrehúzott, s folyton a
szembejövő sávban találtam magam.
Dudáltak, én visszarántottam a kormányt.
Megérkeztem a reptérre. Még volt 15
percem indulásig.
 Útban a reptérre átmentem egy csomó
piros lámpán, figyelmen kívül hagytam
egy sor stoptáblát, és túlléptem a
megengedett sebességet, jócskán. Még
volt 14 percem.
A parkoló tele volt. Nem találtam
helyet. Aztán találtam egyet a lift mellett.
Éppen elég nagy egy Volksnak. Egy
feliraton nagy betűkkel az állt: NO
PARKING. Leparkoltam. Ahogy zártam
az ajtót, az olvasószemüvegem kiesett a
zsebemből, le a betonra, és összetört.
Lerohantam a lépcsőn a
légitársaságom pultjához. Nagyon meleg
volt. Dőlt rólam az izzadtság. – Henry
Chinaski névre foglaltam egy jegyet. – A
nő odaadta a jegyet, kifizettem.
– Olvastam a könyveit – mondta
végül.
Felrohantam a röntgenkapukhoz.
Megszólalt a riasztó. Egy csomó apró, 7
kulcs és egy bicska volt a zsebemben.
Kitettem a tálcára, és átmentem újra.
5 perc volt indulásig. A 42-es kaputól.
Már mindenki beszállt. Odaértem. 3
perc. Beszálltam, megkerestem a
helyem, leültem, és becsatoltam az
övem. Megszólalt a kapitány a
hangszórókon.
Végiggurultunk a kifutópályán, és már
fel is szálltunk. Kimentünk az óceán fölé,
majd megtettük a nagy kanyart.
 54
Én szálltam le utolsónak a gépről,
Joanna Dover már várt.
– Atyaég – mondta –, szörnyen nézel
ki.
– Joanna, igyunk egy Bloody Maryt,
amíg megjön a csomagom, ja, bassza
meg, nincs is csomagom. Mindegy, azért
igyunk egy Bloody Maryt.
Bementünk a bárba, és leültünk.
– Így tuti nem fogsz tudni eljönni
velem Párizsba.
– Mindegy, annyira úgyse bírom a
franciákat. Tudod, Németországban
születtem.
 – Remélem, tetszeni fog a lakásom.
Kétemeletes, egyszerűen berendezett és
jó tágas.
– Ha egy ágyban alszunk, mindegy,
milyen.
– Van festékem is.
– Milyen festék?
– Hát, hogy festhess, ha akarsz.
– Nem, kösz, de azért rendes vagy.
Nem jövök rosszkor, ugye? Nem
szakítottam félbe semmit?
– Nem. Volt ugyan egy szerelősrác, de
aztán lekopott. Nem bírta a tempót.
– Ha lehet, velem is óvatosan, Joanna,
nemcsak baszásból meg szopásból áll az
élet.
– Na, ezért vettem a festéket. Arra az
időre, amíg pihensz.
 – Te túl sok vagy egy nőnek, és nem is
a 180 centidről beszélek.
– Szerinted én nem tudom?
Tetszett a lakása. Minden ajtón és
ablakon szúnyogháló volt. Hatalmas
ablakai voltak, csak úgy hasították a
teret, amikor nyíltak. Nem volt szőnyeg
sehol, két fürdőszobája volt, régi
bútorai, és mindenhol asztalok voltak,
kicsik és nagyok. Egyszerű volt és
kellemes.
– Zuhanyozz le – mondta Joanna.
Elnevettem magam. – Annyi ruhát
hoztam, ami rajtam van.
– Majd holnap elmegyünk, és
veszünk. Ha lezuhanyoztál, elmegyünk
egy jó kis étterembe, ahol nagyon jó a
tengeri kaja.
 – Piájuk van?
– Te, seggfej.
Nem zuhanyoztam. Fürödtem.
Beültünk az autóba, és jó darabon
mentünk. Sose tudtam, hogy Galveston
egy sziget.
– A kábítószercsempészek
mostanában megtámadják a
halászhajókat, elszedik a rakományukat,
megölnek mindenkit, és ők hajóznak be a
cuccal. Ez az egyik oka, hogy annyira
felment a rák ára: nagyon veszélyes
foglalkozás lett. Jut eszembe, a tiéd hogy
megy?
– Nem nagyon írtam mostanában. Azt
hiszem, nekem már annyi.
– Mióta nem írtál?
– Hat vagy hét napja.
 – Na, megjöttünk.
Joanna behajtott egy parkolóba.
Gyorsan vezetett, de nem azért, hogy
megszegje a törvényt. Úgy vezetett
gyorsan, mint akinek ehhez külön joga
van. Volt különbség a kettő közt, és
nekem ez bejött.
Egy hátsó asztalhoz ültünk le, távol a
tömegtől. Jó hűvös volt odabent, csendes
és sötét. Bírtam. Homárt rendeltem.
Joanna meg valami furcsaságot. A
francia nevén kérte. Kifinomult nő volt,
sokat utazott. Bármennyire is utáltam, az
iskolázottság végül is jól jött, amikor az
ember ételt rendelt vagy munkát keresett,
de főleg, amikor ételt rendelt. Én mindig
alsóbbrendűnek éreztem magam a
pincérekkel szemben. Hozzájuk képest
későn keltem fel és keveset tudtam. A
pincérek mind Truman Capote-t
olvastak. Én meg csak a
lóversenyeredményeket.
Finom volt a vacsora ott, a
halászhajók, rendőrségi motorcsónakok
és kalózok közelében. A homárnak jó íze
volt, és jófajta borral öblítettem le. Öreg
pajti. Mindig is bírtalak abban a
rózsaszín-piros páncélodban, a
veszélyes kinézeteddel, lassú
mozgásoddal.
Hazaértünk, és kinyitottunk egy üveg
nagyon finom vörösbort. Ültünk a
sötétben, és néztük az alattunk
szórványosan elhaladó autókat.
Hallgattunk. Aztán Joanna megszólalt:
– Hank?
 – Igen?
– Egy nő miatt vagy itt?
– Égen.
– És szakítottatok?
– Azt hiszem, igen. De mi van, ha azt
mondom, nem?...
– Szóval, nem vagy biztos benne?
– Nem igazán.
– Lehet ebben egyáltalán biztos az
ember?
– Szerintem nem.
– Pont ez az, ami olyan szar az
egészben.
– Bizony.
– Dugjunk.
– Túl sokat ittam.
– Menjünk ágyba.
– Még innék.
 – De akkor nem vagy képes...
– Tudom. Azért remélem, itt
maradhatok úgy négy-öt napig.
– Az attól függ, hogy teljesítesz.
– Rendben.
Mire megittuk a bort, már alig
találtam be az ágyba. Mire Joanna kijött
a fürdőszobából, már rég aludtam...
 55
Felébredtem, fogat mostam Joanna
fogkeféjével, ittam egy-két pohár vizet,
megmostam a kezem meg az arcom, és
visszamásztam az ágyba. Joanna
megfordult, és a szám összetalálkozott az
övével. Elkezdett felállni a farkam.
Rátettem a kezét. Elkaptam a haját,
hátrahúztam a fejét, és vadul csókolni
kezdtem őt. Megfogtam a pináját, és
játszani kezdtem vele. Jó ideig izgattam
a csiklóját. Nagyon nedves lett. Betettem
neki, és tövig nyomtam. Aztán bent
tartottam. Éreztem, ahogy reagál rá. Jó
sokáig bírtam. Aztán egy idő után már
nem tudtam visszatartani. Izzadtam, mint
egy ló, és annyira vert a szívein, hogy
simán hallottam.
– Nem vagyok túl jó formában –
mondtam.
– Nekem jó volt. Szívjunk el egy
jointot.
Elővett egyet, már megtekerve.
Adogattuk egymásnak. – Joanna –
mondtam végül –, én még álmos vagyok,
alszom még egy órát.
– Jó, csak ezt még szívjuk el.
Elszívtuk a spanglit, és végignyúltam
az ágyon. Elaludtam.
 56
Aznap este vacsora után Joanna
előszedett egy kis meszkalint.
– Próbáltad ezt már valaha?
– Nem.
– És akarod?
– Mér’ ne.
Joanna egyik asztalán volt egypár
ecset, festék és vászon. Hirtelen
eszembe jutott, hogy műgyűjtő. És hogy
még tőlem is vett képet. Egész este
Heinekent ittunk, de még józanok
voltunk.
– Nagyon erős ez a cucc.
– Milyen hatása van?
 – Furcsán tépsz tőle be. Előfordulhat,
hogy hányni fogsz. Ha viszont hánysz,
akkor még jobban beállsz tőle, de én
nem szeretek hányni, így inkább azt
javaslom, hogy szódabikarbónával
vegyük be. Azt hiszem, a meszkalintól az
ember megérezheti, milyen az igazi
félelem.
– Nekem az eddig is ment, segítség
nélkül.
Nekiálltam festeni. Joanna
bekapcsolta a magnót. Furcsa zene volt,
de tetszett. Egyszer csak arra eszméltem,
hogy Joanna nincs ott. Nem érdekelt. Egy
férfit festettem, aki épp öngyilkosságot
követett el: felkötötte magát egy
tetőgerendára. Sok sárgát használtam; a
halott annyira élénk volt, jól nézett ki.
Aztán egy hang azt mondta: – Hank...
Mögülem jött. Felugrottam a székből.
– JÉZUS MÁRIA, Ó, JÉZUS MÁRIA!
Kis jeges buborékok futottak végig a
csuklómtól a karomon át le a
gerincemen. Kirázott a hideg, és
remegtem. Hátrafordultam. Joanna állt
mögöttem.
– Ezt ne csináld még egyszer. Soha
többé ne settenkedj mögém így, vagy
megöllek!
– Hank, csak kimentem cigiért.
– Nézd ezt a képet.
– Úúú. Ez nagyon jó, nagyon tetszik!
– Biztos a gombától van.
– Lehet.
– Na jó, akkor adj egy cigit, te nő.
Joanna elnevette magát, és
meggyújtott nekünk két cigit.
Újra nekiálltam festeni. De ezúttal
odatettem magam: egy hatalmas, zöld
farkas baszott rajta egy vörös hajú nőt, a
csaj haja beterítette a képet, ahogy a
farkas a felemelt lábai közt beverte neki.
A nő tehetetlen és alázatos volt. A farkas
csak döngette, odakint tombolt az
éjszaka, szabadban voltak; a csillagok
sugara hosszúra nyúlt, a hold dagadtan
figyelte őket. Forró volt, égett az egész,
és tele volt színnel.
– Hank...
Felugrottam és megfordultam. Joanna
állt mögöttem. Elkaptam a torkánál. – A
kurva életbe, megmondtam, hogy ne
csináld ezt még egyszer...
 57
Öt nap és öt éjjel maradtam. Aztán
már nem állt fel. Joanna kivitt a reptérre.
Előtte vett nekem egy bőröndöt és egy-
két új ruhát. Utáltam a dallasi Fort Worth
repteret. Az USA legembertelenebb
reptere volt.
Joanna búcsút intett, s újra a
levegőben voltam...
Az út Los Angelesbe zavartalan volt.
Leszálltam, és eszembe jutott, mi lehet a
Volksszal. Lifttel mentem a parkolóba,
de nem találtam ott. „Elvontatták” –
gondoltam. De azért csak mentem egy
kört. És meg is találtam – a másik
oldalon. Mindössze egy csekket kaptam
tilosban parkolásért.
Hazamentem. A lakás úgy nézett ki,
ahogy hagytam – üvegek és szemét
mindenhol. „Össze kell takarítanom egy
kicsit” – gondoltam magamban. Ha
valaki ezt meglátja, tuti bevitetnek.
Kopogtak az ajtón. Kinyitottam.
Tammie volt. – Szia – mondta.
– Hello.
– Nagyon siethettél, amikor elmentél.
Nem zártad be az ajtókat. Sőt a hátsó
ajtó még nyitva is volt. Figyelj, mondok
valamit, ha megígéred, hogy nem szólsz
neki érte.
– Kinek?
– Arlene-nek. Bejött ide, és telefonált.
Távolsági hívás volt.
 – Jó.
– Mondtam neki, hogy ne, de nem
tudtam lebeszélni. Be volt
gyógyszerezve.
– Jól van.
– Hol voltál?
– Galvestonban.
– Miért mentél csak úgy el? Nem vagy
normális.
– Szombaton megint el kell mennem.
– Szombaton? Milyen nap van ma?
– Csütörtök.
– Hová mész?
– New Yorkba.
– Minek?
– Felolvasóestre. Két héttel ezelőtt
küldték el a jegyet. És a nézőszám után
kapok százalékot.
 – Jaj, vigyél magaddal! Dancyt
otthagyom az anyámnál. Úgy szeretnék
menni!
– Nincs annyi pénzem, hogy
elvigyelek. Minden bevételemet elvinné.
Mostanában elég sok kiadásom volt.
– Jó leszek! Megígérem! Annyira jó
leszek! Egy pillanatra sem mozdulok
mellőled. Úgy hiányoztál!
– Nem lehet, Tammie.
Odament a hűtőhöz, és kivett egy sört.
– Igazából le se szarsz. Az a sok
szerelmes vers lószart se jelentett!
– Dehogyisnem, amikor írtam.
Megszólalt a telefon. A kiadóm volt. –
Hol voltál?
– Galvestonban. Terepmunkán.
– Úgy hallom, most szombaton New
York Cityben lesz felolvasóested.
– Igen, és Tammie, a barátnőm is jönni
akar.
– Elviszed?
– Nem, nincs pénzem.
– Mennyi lenne?
– 316 dollár oda-vissza.
– Tényleg el akarod vinni?
– Aha.
– Akkor vigyed. Majd küldök egy
csekket.
– Komolyan mondod?
– Igen.
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Semmit. Csak emlékezz Dylan
Thomasra.
– Engem aztán nem ölnek meg!
Elbúcsúztunk. Tammie a sörét iszogatta.
 – Na jó, van két napod, hogy
becsomagolj.
– Úgy érted, elviszel?
– Igen, a kiadóm kifizeti az utadat.
Tammie felugrott és átölelt.
Megcsókolt, megragadta a tökömet és
meghúzta a farkamat. – Te vagy a
legrendesebb vén fasz a világon!
New York City. Dallason, Houstonon,
Charlestonon és Atlantán kívül az volt a
legrosszabb hely, ahol valaha voltam.
Tammie odadörgölte magát hozzám, és
felállt a farkam. Ezek szerint Joanna
Dover mégis hagyott belőlem másnak
is...
 58
3:30-kor indult a gépünk Los
Angelesből. Délután 2-kor átmentem
Tammie-hez, és bekopogtam hozzá. Nem
volt otthon. Visszamentem és leültem.
Aztán megszólalt a telefon. Tammie volt
az. – Figyelj, asszem, ideje lesz
indulnunk. Várnak rám a Kennedy
reptéren. Hol vagy?
– 6 dollár kéne még, hogy
kiválthassam a gyógyszert. Szereztem
magunknak egy kis Quaalude[4]-ot.
– Hol vagy?
– A Santa Monica Boulevard és a
Western sarkán. Egyutcányira van onnan
a Bagoly patika. Nem lehet eltéveszteni.
Letettem, beültem a Volkswagenembe
és odamentem. Egy utcával a Santa
Monica és Western sarka alatt
parkoltam. Kiszálltam, körbenéztem.
Patikának nyoma sem volt.
Beszálltam, ide-oda gurultam, és
kerestem a piros Camaróját. Nagy
nehezen megtaláltam, öt utcával lejjebb.
Leálltam és bementem a patikába.
Tammie egy széken ült. Dancy odarohant
hozzám, és grimaszolt.
– A gyereket nem vihetjük.
– Tudom. Útban anyámhoz majd
leadjuk.
– Útban anyádhoz? Ő három
mérföldnyire lakik az ellenkező
irányban.
 – Nem, pont útba esik a reptér felé.
– Mondom, az ellenkező irányban van.
– Elhoztad a 6 dollárt? Odaadtam neki
a pénzt.
– Akkor otthon találkozunk.
Bepakoltál?
– Igen, kész vagyok.
Hazamentem és vártam. Aztán
meghallottam a hangjukat.
– Anyuci, szeretnék egy csengettyűt!
Felmentek a lakásba. Vártam, hogy
lejöjjenek. Nem jöttek. Felmentem.
Tammie már bepakolt, de négykézláb állt
a bőrönd fölött, és a cipzárt húzogatta
rajta. Ki-be.
– Figyelj, addig leviszem a többi
cuccot a kocsiba – mondtam neki. Két
tömött bevásárlószatyor volt ott, és
három ruhaakasztón. Plusz a bőröndje.
Levittem a cuccokat a kocsiba.
Amikor visszaértem, még mindig ott ült,
és húzogatta a cipzárt a bőröndjén.
– Tammie, induljunk.
– Várj egy kicsit.
Négykézláb állt, és ide-oda húzogatta
a cipzárt. De közben nem nézett bele a
bőröndbe. Csak húzogatta rajta a cipzárt
ide-oda.
– Anyuci, szeretnék egy csengettyűt! –
mondta Dancy megint.
– Gyere, Tammie, menjünk.
– Jaj már, jó.
Felkaptam a bőröndöt, ők meg jöttek
utánam.
Követtem a piros Camaróját az anyja
lakásához. Bementünk. Tammie megállt
az anyja ruhásszekrényénél, és elkezdte a
fiókokat húzogatni, ki-be. Amikor
kihúzott egy fiókot, beletúrt,
összeborogatott mindent, majd
visszalökte, és kihúzott egy másikat. Ott
is ugyanazt művelte.
– Tammie, mindjárt indul a gép.
– Dehogyis, még van egy csomó
időnk. Utálok reptereken üldögélni.
– Mi lesz Dancyvel?
– Itt hagyom, míg anyám haza nem ér a
munkából. Dancy bömbölni kezdett.
Akkor tudatosodott benne, hogy az anyja
tényleg elmegy, hangosan bőgött,
potyogtak a könnyei. Aztán abbahagyta,
ökölbe zárta az ujjait és azt üvöltötte: –
AKAROK EGY CSENGŐT!
– Figyelj, Tammie, kint megvárlak a
kocsiban, jó? Kimentem és vártam. Öt
percet, aztán visszamentem.
Tammie még mindig a fiókokkal
baszakodott.
– Tammie, kérlek szépen, menjünk
már? – Jó.
Odafordult Dancyhez. – Figyelj rám.
Maradj itt, amíg a nagyi haza nem ér.
Tartsd az ajtót zárva, és senkit ne engedj
be, csak a nagyit!
Dancy megint bömbölni kezdett, aztán
azt üvöltötte, UTÁLLAK!
Tammie kijött, és végre beültünk az
autóba. Beindítottam a motort. Kinyitotta
az ajtót, majd elrohant. – KI KELL
VENNEM VALAMIT AZ AUTÓBÓL!
Odafutott a piros Camarójához. – Ó, a
picsába, bezártam és nem tudom, hol a
kulcs! Van nálad egy fémakasztó?
– Nincs, a rohadt életbe, nincs nálam
fémakasztó? – üvöltöttem.
– Egy perc és jövök!
Tammie visszarohant. Hallottam, hogy
nyílik az ajtó. Dancy bömbölt és kiabált.
Aztán becsapódott az ajtó, és Tammie
megjelent egy fémakasztóval. Odament a
kocsijához, és kinyitotta vele az ajtót.
Odamentem a Camaróhoz. Tammie
bemászott a hátsó ülésre és keresett
valamit abban az elképesztő kuplerájban
– a rengeteg ruha, papír, szatyor,
papírpohár, újság, sörösüveg és üres
kartondoboz közt. Aztán végre
megtalálta: a Polaroid gépet, amit tőlem
kapott a születésnapjára.
Úgy vezettem, mintha Indie Car
versenyen lettem volna, erre Tammie
odahajol hozzám:
– Te igazán szeretsz engem, ugye?
– Igen.
– Amikor New Yorkba érünk, úgy
megbaszhatsz, ahogy még soha nem
basztál!
– Tuti?
– Igen.
Megfogta a farkamat és közelebb
hajolt. Az én első és egyetlen vörös hajú
nőm. Szerencsés voltam...
 59
Rohantunk végig a reptéren. Én
cipeltem Tammie bevásárlószatyrait meg
ruháit.
A mozgólépcsőnél Tammie meglátta a
biztosító automatát.
– Ne, kérlek, már csak öt percünk van,
hogy elérjük a gépet.
– De szeretném, ha Dancy kapna
valamit, ha netán baj lenne.
– Jó.
– Van nálad két huszonöt centes?
Adtam neki. Bedobta s a gép kiadott
egy kártyát.
– Van nálad toll?
 Tammie kitöltötte a nyomtatványt,
keresett egy borítékot, beletette. Aztán
megpróbálta bedobni a nyíláson.
– Nem fér bele!
– Lekéssük a gépet.
Próbálkozott, próbálkozott, de nem
tudta bedobni a borítékot. Kettéhajlott,
és a szélei is meggyűrődtek.
– Mindjárt megőrülök, menjünk már!
Még egy párszor megpróbálta. Nem
ment. Rám nézett, és azt mondta: – Jó,
akkor menjünk.
Felmentünk a mozgólépcsőn, hátamon
a szatyrokkal meg ruhákkal. Megtaláltuk
a beszállókaput. A gép hátuljába szólt a
jegyünk, leültünk. Becsatoltuk magunkat.
– Látod – szólalt meg Tammie –,
mondtam, hogy elérjük.
Ránéztem az órámra, a gép elindult...
 60
Úgy húsz perce lehettünk a levegőben,
amikor elővett egy tükröt, és elkezdte
sminkelni magát; leginkább a szemét.
Egy kis ecsettel matatott a szeme körül,
főként a szemhéjait festette. Közben
nagyra nyitotta a szemeit, és nyitva
maradt a szája. Ahogy néztem őt,
elkezdett felállni a farkam.
Annyira telt volt az ajka, a szája
nyitva, és egyre csak festette magát.
Rendeltem két italt.
Tammie egy kicsit abbahagyta, ivott,
aztán folytatta. Egy fiatal srác a
mellettünk lévő széken fogdosni kezdte
magát. Tammie csak nézte magát a
tükörben, s a száját továbbra is nyitva
tartotta. Látszott, hogy nagyon tud szopni
azzal a szájjal.
Egy óráig festette magát. Aztán eltette
a tükröt és az ecsetet, nekem dőlt és
elaludt.
Balra tőlünk egy nő ült. A negyvenes
éveinek közepén járt. Tammie a
vállamon aludt. A nő rám nézett.
– Hány éves? – kérdezte.
Hirtelen nagy csönd lett a gépen.
Mindenki hallgatózott.
– 23.
– I7-nek néz ki.
– Attól még 23.
– Két órát festi magát, utána meg
alszik.
 – Kábé egy óra volt.
– New Yorkba megy? – kérdezte a nő.
– Igen.
– Ő a lánya?
– Nem, nem vagyok az apja, se a
nagyapja. Nem vagyunk rokonok. A
barátnőm, és együtt megyünk New
Yorkba.
Láttam a főcímet a szemében:

EGY EAST HOLLYWOOD-I

SZÖRNYETEG TELENYOM
DROGGAL EGY 17 ÉVES LÁNYT,
NEW YORKBA VISZI, AHOL
SZEXUÁLISAN ZAKLATJA,
MAJD LECSÚSZOTT ALAKOKNAK
ÁRUSÍTJA KI A TESTÉT
 A kérdezőbiztos elhallgatott.
Hátradőlt a székében és becsukta a
szemét. A feje elkezdett felém dőlni. Egy
idő után már majdnem az ölemben volt –
nekem legalábbis úgy tűnt. Néztem a
fejét, míg Tammie-t tartottam a
vállammal. Azon tűnődtem, vajon rossz
néven venné-e, ha egy irtózatos csókot
mérnék a szájára. Megint felállt a
farkam.
Leszálláshoz készülődtünk. Tammie
nagyon elhagyta magát. Kissé aggasztott.
Becsatoltam.
– Tammie, megjöttünk New York
Citybe! Leszállunk! Tammie, ébredj!
Semmi reakció. Túladagolta magát?
Megnéztem a pulzusát. Nem éreztem
semmit.
 Ránéztem a hatalmas melleire.
Figyeltem, lélegzik-e. Nem mozdult a
dekoltázsa. Felálltam, és kerestem egy
stewardesst.
– Kérem, üljön le, uram, mindjárt
leszállunk.
– Nézze, aggódom a barátnőm miatt.
Nem akar felébredni.
– Úgy gondolja, meghalt? – kérdezte
suttogva.
– Nem tudom – mondtam én is
suttogva.
– Uram, amint leszálltunk, odamegyek.
A gép ereszkedni kezdett. Bementem a
klotyóba, és benedvesítettem egy kis
vécépapírt. Visszamentem, leültem, és
lemostam vele az arcát. Az a rengeteg
festék mind kárba veszett. Tammie nem
mozdult.
– Ébredj már föl, te kurva!
Megtörölgettem a melle közét is.
Semmi. Feladtam.
– Hogy fogom a testét hazajuttatni? –
gondoltam magamban. – Mit mondok az
anyjának? Teljesen ki lesz borulva, és
gyűlölni fog engem.
Leszálltunk. Az utasok felálltak, és az
ajtó előtt sorakoztak. Én ülve maradtam.
Megráztam Tammie-t, majd megcsíptem.
– New York Cityben vagyunk, Piroska!
A nagy rohadt almában![5] Térj már
magadhoz. Ne szórakozz itt velem!
A stewardess odajött, és megrázta
Tammie-t.
– Mi a baj, hölgyem?
Végre megmozdult. Aztán kinyitotta a
szemét. Csak egy új hang kellett hozzá. A
régi hangra mindenki immúnis. A régi
hangok egy idő után az ember saját
részeivé váltak, mint a körmök.
Tammie előszedte a tükrét, és
fésülködni kezdett. A stewardess
gyengéden megveregette a vállát.
Felálltam, és levettem a csomagokat
föntről. A két bevásárlószatyrot is.
Tammie csak fésülgette a haját.
– Tammie, New Yorkban vagyunk,
szálljunk le. Hirtelen felpattant. Nálam
volt a két szatyor meg a ruhák. Kiriszálta
a seggét a kijáraton. Mentem utána.
 61
Gary Benson, az emberünk már várt
minket. Ő is verseket írt és mellette
taxizott. Nagyon dagadt volt, de legalább
nem nézett ki költőnek, nem az rítt le
róla, hogy North Beachen vagy az East
Village-ben lakik, nem volt angoltanár-
kinézete, és ez kimondottan jólesett, mert
aznap baromi meleg volt New Yorkban,
majdnem 43 fok. Megjöttek a csomagok,
beültünk az autójába (nem a taxijába), és
elmagyarázta nekünk, hogy miért szinte
teljesen felesleges az, hogy az embernek
autója legyen New York Cityben. Ezért
is volt annyi taxi. Kiértünk a reptérről,
rálépett a gázra, és csak beszélt; például
arról, hogy New York Cityben az
autósok pont olyanok, mint maga a város
– senki nem ad elsőbbséget, és senkit
nem érdekei semmi. Ahogy mondta, ott
senkiben sincs könyörület vagy legalább
előzékenység: lökhárítók feszültek
egymásnak, és mindenki csak nyomta a
gázt. Én értettem ezt: bárki, aki
elsőbbséget ad, közlekedési dugót,
felfordulást, halált okoz. A kocsik úgy
hömpölyögtek vég nélkül az utcán, mint
szar a csatornában. Gyönyörű látvány
volt, és egyik autós sem volt ideges,
egyszerűen beletörődtek a dologba.
Gary nem teketóriázott. – Ha nem
bánod, szeretnék veled interjút készíteni
egy rádióadásba.
 – Rendben, Gary, legyen holnap a
felolvasás után.
– Most elviszlek az est
koordinátorához. Már mindent
megszervezett, majd ő megmutatja, hol
fogtok lakni, meg mindent. Marshall
Benchlynek hívják, és ne mondd meg
neki, de utálom, mint a szart.
Gurultunk az úton, aztán egy
utcasarkon megpillantottuk Marshall
Benchlyt. Nem lehetett megállni, így
Marshall csak beugrott az autóba, Gary
pedig haladt tovább. Benchly viszont
már költőnek nézett ki, nagymenőnek,
akinek láthatólag soha életében nem
kellett dolgoznia. Affektált, de nyájas
volt és sima modorú.
– Elviszünk a szállásodra – mondta.
 Aztán büszkén sorolta azoknak a
neveit, akik előtte már megszálltak
abban a hotelben. Néhányukat ismertem,
néhányukat nem.
Gary behajtott a Chelsea Hotel
bejáratához. Kiszálltunk. – Alikor
holnap találkozunk a felolvasóesten.
Marshall bekísért minket, és
odamentünk a recepcióshoz. A hotelben
nem volt semmi különleges, talán éppen
ez volt a bája.
Marshall megfordult, és odaadta
nekem a kulcsot.
– Az 1010-es lesz a tiétek, Janis
Joplin szobája.
– Kösz.
– Sok nagy művész szállt már meg az
1010-esben. Odakísért minket a lifthez.
 – Nyolckor van a felolvasóest. 7:30-
kor érted jövök. Már két hete minden
jegy elkelt. Még adunk el állójegyeket,
de túl sokat nem árusíthatunk a
tűzrendészeti szabályok miatt.
– Marshall, hol van a legközelebbi
italbolt?
– A kijáratnál jobbra. Elbúcsúztunk,
és beszálltunk a liftbe.
 62
Nagyon meleg volt a felolvasóesten,
amit a Szent Márk templomban tartottak.
Tammie-vel az öltözőben ültünk, vagy
legalábbis egy szobában, amit annak
használtak. Tammie talált egy egész
alakos tükröt egy falnak támasztva, és
nekiállt fésülködni. Marshall kivitt a
templom mögé. Egy temető volt ott. Kis,
gravírozott, beton sírkövek feküdtek a
földön. Marshall körbevezetett, és
megmutogatta a neveket. Felolvasóestek
előtt mindig ideges voltam, nagyon
feszült és boldogtalan. Majdnem mindig
hánytam. Például most is. Ráhánytam az
egyik sírra.
– Figyelj, lehánytad Peter
Stuyvesant[6]-t – közölte Marshall.
Visszamentem az öltözőbe. Tammie
még mindig a tükörben nézegette magát.
Vizsgálgatta az arcát, a testét, de
leginkább a hajával volt elfoglalva.
Felkontyolta, megnézte, úgy milyen,
aztán leengedte megint.
Marshall bedugta a fejét az öltözőbe.
– Gyere, már várnak.
– A hölgy még nincs kész –
válaszoltam.
Tammie megint feltette kontyba a
haját, megnézte magát a tükörben, majd
ismét leengedte. Aztán odalépett a
tükörhöz, és megnézte a szemeit.
Marshall megint kopogott és bejött. –
Gyere már, Chinaski!
– Gyere, Tammie, menjünk. – Jó.
Kiléptem a terembe, Tammie-vel a
jobbomon. Mindenki tapsolni kezdett.
Megint működött a Chinaski-féle bevált
kamu. Tammie leült a közönség közé, én
pedig olvasni kezdtem. Volt egy csomó
söröm jégbe hűtve egy vödörben.
Olvastam régi és új verseket is. Nem
tudtam hibázni. Keresztre feszítettem
Szent Márkot.
 63
Visszaértünk a szállodába.
Megkaptam a pénzemet. Meghagytam a
recepción, hogy senki se zavarjon.
Ültünk Tammie-vel és ittunk. Öt vagy hat
hozzá írt szerelmes verset is
felolvastam.
– Rájöttek, hogy rólam szól, mert néha
elnevettem magam. Annyira kellemetlen
volt – mondta Tammie.
Még jó, hogy rájöttek. Csak úgy áradt
belőle a szex. Még a csótányok meg a
legyek meg a hangyák is meg akarták őt
baszni.
Két embernek valahogy sikerült
felslisszolnia a szobánkhoz. Egy költő a
nőjével. A költő Morse Jenkins volt
Vermontból. A nője Sadie Everet. Négy
üveg sört hoztak.
Jenkinsen szandál volt, régi szakadt
farmer, a kezén egy türkizkék karkötő, a
nyakában lánc; szakálla volt, hosszú haja
és narancssárga inge. Egyfolytában
beszélt, s közben fel-alá járkált a
szobában.
Van egy nagy probléma az írókkal. Ha
egy írónak kiadták az írásait, és sokat
eladott belőlük, akkor azt gondolja
magáról, hogy baromi jó író. Ha egy
írónak kiadták az írásait, és csak
közepes mennyiséget adott el belőle, azt
gondolja magáról, hogy baromi jó író.
Ha egy írónak kiadták az írásait, és épp
hogy csak eladott belőlük, akkor azt
gondolja magáról, hogy baromi jó író.
Ha egy írónak sohasem adták ki az
írásait, és neki se volt pénze arra, hogy
kiadja, akkor pedig azt gondolja
magáról, hogy szenzációsan jó író. Az
igazság azonban az volt, hogy nagyon
kevés a valódi nagyság. Sőt
majdhogynem nem is létezik. De az tuti
volt, hogy a legrosszabb írók voltak a
legmagabiztosabbak, ők kérdőjelezték
meg magukat a legkevésbé. Így vagy úgy,
az írókat legjobb volt elkerülni, és én
próbáltam is, de majdnem lehetetlen
volt.
Valamiféle testvériséget, közösséget
vártak tőlem. Aminek persze semmi köze
nem volt az íráshoz, és egyáltalán nem
segített az írógépnél.
– Kesztyűztem Alival, amikor még
Claynek hívták – mondta Morse.
Morse döfködött a levegőbe, ide-oda
ugrált, táncolt.
– Elég jó volt, de rendesen
megdolgoztattam. Morse ide-oda árnyék
bokszolgatott a szobában.
– Nézd a lábaimat! – mondta –,
nagyon jó a lábmunkám!
– Hanknek jobbak a lábai, mint a tiéd
– vágta rá Tammie.
Lévén hogy ez igaz volt, bólintottam.
Morse leült. A sörösüvegével
rámutatott Sadie-re.
– Ápolónőként dolgozik, jelenleg ő
tart el. De egy szép napon befutok.
Mindenki ismerni fogja a nevemet!
 Morse-nak valószínűleg nem volt
szüksége mikrofonra a felolvasóestjein.
Rám nézett. – Chinaski, te vagy egyike
a két vagy három legjobb ma élő
költőnek. Nagyon jó vagy. Kemények a
verseid. De jövök fel én is! Hadd
olvassak fel neked. Sadie, add ide a
verseimet.
– Ne-ne, várj! Nem akarom hallani
őket!
– De miért nem, ember? Miért nem?
– Túl sok volt ma estére már a
költészetből, Morse. Szeretnék egy kicsit
lazítani, ha lehet.
– Hát jó... Figyelj, és miért nem
válaszolsz a leveleimre?
– Nem vagyok sznob, Morse, de 75
levelet kapok egy hónapban. Ha
mindegyiket megválaszolnám, semmi
másra nem maradna időm.
– Fogadjunk, hogy a nőknek
válaszolsz!
– Hát az attól függ.
– Jól van, semmi gáz. Attól még
bírom, amit írsz. Lehet, hogy sosem
leszek híres, bár szerintem igen, és akkor
majd örülni fogsz, hogy megismerhettél.
Gyere Sadie, menjünk...
Kikísértem őket. Morse megragadta a
kezem. De nem rázta meg, és nem is
igazán néztünk egymásra. – Jó srác vagy
– mondta.
– Kösz, Morse.
Azzal elmentek.
 64
Másnap reggel Tammie talált egy
receptet a táskájában.
– Ezt ki kell váltanom – mondta. –
Nézd csak. Gyűrött volt és tiszta
tintapaca.
– Hát ezzel mi lett?
– A tesóm, tudod, beszámíthatatlan, ha
be van gyógyszerezve.
– Ja, a tesód, tudom. Lóg nekem még
húsz dollárral.
– Szóval ki akarta tépni a kezemből a
receptet. Majdnem megfojtott érte. De én
bekaptam, és lenyeltem. Vagy legalábbis
úgy tettem, mintha lenyeltem volna.
Bevette. Ez akkor volt, amikor
felhívtalak, és kértem, hogy gyere át és
verd meg. Erre lelépett. Én meg ott
álltam a recepttel a számban. Azóta nem
váltottam be. De szerintem itt be fogják.
Érdemes megpróbálni.
– Jó, menjünk.
Hívtuk a liftet, és lementünk az utcára.
40 fok volt. Alig tudtam mozogni.
Tammie elindult, én pedig mentem utána,
és néztem, ahogy a járda egyik szélétől a
másikig kacsázik.
– Gyere már, ne maradj le! – mondta.
Úgy vettem észre, hogy bevett
valamit; a mozgásából ítélve nyugtatót.
Kábának tűnt. Aztán odament egy
újságárusbódéhoz, megállt egy magazin
előtt, és csali bámulta. Azt hiszem, a
Variety. Alit és nézte. Megálltam
mellette. Unalmas és értelmetlen
szituáció. De ő csak bámulta tovább a
Variety-t.
– Nézze, hölgyem, vagy vegye meg azt
a rohadt lapot, vagy tágítson innét! –
szólalt meg az újságos a bódéból.
Tammie elindult. – Atya ég, New York
szörnyű egy hely! Csak azt akartam
megnézni, hogy van-e benne valami
olvasnivaló. – Megint előttem lépkedett,
néztem, hogy riszálja a seggét, hogy
kóvályog a járda egyik oldalától a
másikig. Hollywoodban ilyenkor autók
állnak meg, feketék szólnak be,
gyalogosok szólítják le, megtapsolják,
szerenádot adnak neki. De New York
más volt. Elcsigázott, tompa, és
megvetette a friss húst.
Feketék lakta negyedben jártunk.
Nézték, ahogy elhaladunk mellettük: a
vörös, hosszú hajú, betépett bige meg
mögötte az öreg, lefáradt, ősz szakállas
faszi. Feléjük pillantottam. A lépcsőn
ültek, jó embernek tűntek. Bírtam őket.
Jobban, mint Tammie-t.
Csak mentem utána. Feltűnt egy
bútorbolt. Előtte a járdán egy lepattant
irodai szék állt. Tammie odament,
megállt előtte és bámulni kezdte. Mintha
meghipnotizálták volna. Kidülledt
szemmel bámulta. Megérintette. Percek
teltek el. Aztán beleült.
– Figyelj, én visszamegyek a
szállodába. Te csinálj, amit akarsz.
Még csak fel se nézett. Húzogatta a
kezét le-föl a szék karfáján. Elveszett a
saját világában. Megfordultam, és
elindultam vissza a Chelsea Hotelbe.
Vettem egy kis sört, majd felmentem a
lifttel a szobánkhoz. Levetkőztem,
lezuhanyoztam, odatettem néhány párnát
az ágy támlájához, ledőltem, kibontottam
egy sört, és lassan kortyolgatni kezdtem.
Kikészítettek a felolvasóestek. Kiszívták
belőlem a lelket. Megittam a sört, és
kibontottam egy másikat. Jó, a
felolvasóestek néha hozzájuttattak egy
kis friss húshoz. De a rock sztároknak is
járt a friss hús; a felszálló ágon lévő
bokszolóknak is; a nagy torreádoroknak
pedig szüzek. Szerintem igazából csak a
torreádorok érdemelték meg.
Kopogtak az ajtón. Felálltam, és
résnyire nyitottam. Tammie volt. Belökte
az ajtót.
– Ezt nem hiszem el. Egy szemét zsidó
12 dollárt akart kérni azért, hogy
beváltsa a receptet! Mondtam neki, hogy
csak 6 van nálam. Egy vén harlemi
zsidója! Kaphatok egy sört?
Tammie elvette a sört, és leült az
ablakba, egyik lába a földön volt, a
másik a párkányon, egyik keze kint, a
másik a felhúzott ablak kilincsén.
– Meg akarom nézni a
szabadságszobrot és Coney Islandet.
Kinyitottam még egy sört.
– Úúú, nagyon fini idekint a levegő.
Jó hűvös – mondta, miközben kihajolt és
az utcát nézte.
Aztán felsikoltott.
 A kilincsen lévő keze lecsúszott,
kibillent az egyensúlyából, a teste nagy
része már az ablakon kívül volt, de aztán
visszabillent. Nagy nehezen
visszamászott az ablakból. Aztán csak
ült ott rémülten.
– Nem sok híja volt – mondtam neki.
– Jó vers lett volna belőle.
Sokféleképpen vesztettem már el nőt, de
így még nem.
Tammie odament az ágyhoz. Kinyúlt
rajta, arccal a párnának. Akkor jöttem
rá, hogy még mindig be van tépve. Aztán
legördült az ágyról. A hátára esett. Nem
mozdult. Odamentem, megemeltem, és
visszatettem az ágyra. Megragadtam a
hajánál fogva, és durván megcsókoltam.
– Na!... Mit csinálsz?
 Eszembe jutott, hogy milyen dugást
ígért. Átfordítottam a hasára, felhúztam a
szoknyáját, lehúztam a bugyiját. Fölé
másztam, rávetettem magam, és
próbáltam betalálni a pinájába.
Szurkáltam, szurkáltam, aztán egyszer
csak bent voltam. Egyre mélyebben és
mélyebben. Rendesen rárontottam.
Halkan nyögdécselt. Erre megszólalt a
telefon. Kihúztam, felálltam és felvettem
a kagylót. Gary Benson volt.
– Indulok a hotelbe, hogy
megcsináljuk a rádióinterjút, amiről
beszéltünk.
– Mikor érsz ide?
– Kábé háromnegyed óra múlva.
Letettem a telefont, és visszamentem
Tammie-hez. A farkam még állt. Megint
megragadtam a hajánál, és erőszakosan
csókolni kezdtem. De a szeme csukva
volt, a szája élettelen. Újra rámásztam.
Odakint az emberek a tűzlépcsőkön
üldögéltek. Amikor a nap elkezdett
lemenni, s már nem sütött annyira,
kiültek oda hűsölni. New York népe kint
üldögélt a tűzlépcsőkön, és söröztek,
üdítőt vagy jeges vizet ittak, tűrtek és
cigarettáztak. De már pusztán az a tény,
hogy életben voltak, győzelemnek
számított. Tűzlépcsőiket virágokkal
dekorálták. Beérték azzal, amijük volt.
Tammie méhéig hatoltam.
Kutyapózban. A kutyák tudtak valamit.
Csak döngettem őt. Jó volt távol lenni a
postától. Húztam, vontam, nyomtam őt.
Annak ellenére, hogy félig ki volt ütve,
beszélni próbált. De csak ennyit
mondott: – Hank...
Végre elélveztem, aztán megpihentem
rajta. Mindkettőnk csupa izzadság volt.
Leszálltam róla, felálltam, levetkőztem,
és zuhanyozni mentem. Megint
megbasztam ezt a vörös hajú nőt, aki 32
évvel volt fiatalabb nálam. Jól éreztem
magam a zuhany alatt. Azt gondoltam: 80
éves koromig akarok élni, hogy akkor
megdughassak egy 18 éves lányt. A
légkondi nem működött, de a zuhany
legalább igen. Remekül éreztem magam.
Készen álltam a rádióinterjúra.
 65
Miután visszaértünk Los Angelesbe,
majdnem egy hétig béke volt. Aztán
megszólalt a telefon. Egy Manhattan
Beach-i nightclub tulaja, Marty Seavers
hívott. Korábban párszor felolvastam
nála. A klub neve Smack-Hi[7] volt.
– Chinaski, szeretném, ha péntekhez
egy hétre felolvasnál a klubban. 450
dollár körül tudok fizetni.
– Rendben.
Rockzenekarok léptek fel a klubban. A
törzsközönség egészen más volt, mint a
főiskolákon. Ugyanolyan ellenszenvesek
voltak, mint én, és két vers közt
verbálisan gyaláztuk egymást. Nekem ez
bejött.
– Chinaski – mondta Marty –, ha azt
gondolod, hogy neked gondjaid vannak a
nőkkel, altkor ezt hallgasd meg. Az
enyémnek egy ajtó vagy egy ablak, az
semmi. Alszom, ő meg egyszer csak
megjelenik a hálószobámban hajnali 3-4
körül. Aztán felráz. Ettől majd
összeszarom magam. Megáll fölöttem és
azt mondja: „Csak tudni akartam, hogy
egyedül vagy-e!”
– Halál és teljes átváltozás.
– Egy este üldögélek egymagam,
valaki kopog az ajtón. Tudtam, hogy ő
az. Kinyitom az ajtót, de nincs sehol. 11
óra van, alsógatyában vagyok. Egész
este ittam és aggódtam. Kirohanok az
utcára félpucéran. Nem sokkal azelőtt
400 dollárért vettem neki ruhát a
születésnapjára. Kint az utcán meglátom,
hogy az összes új ruhája ott van a kocsim
tetején, és ég! Lángol! Odarohanok, hogy
lerántsam az égő kupacot a kocsi
tetejéről, erre előugrik egy bokor mögül,
és üvölt. A szomszédok kinéznek, és mit
látnak? Engem gatyában, amint épp a
kocsim tetején égő ruhákkal küzdök.
– Mintha csak az én egyik nőmről
mesélnél.
– Jól van, gondoltam, akkor ennek
annyi, végeztünk. Két nappal később
éjjel 3 körül, megint ülök otthon,
alsógatyában, részegen, este a klubban
dolgoztam. Valaki kopog. Ő kopog így.
Kinyitom, megint nincs ott. Kimegyek a
kocsimhoz, és megint ott van rajta egy
kupac ruha, leöntve benzinnel, és lángol.
Maradt még neki. Most a motorháztetőn
égnek. Megint előugrik valahonnan, és
üvölt. A szomszédok kinéznek. Én
megint ott állok alsóban, és próbálom
leszedni az égő ruhákat.
– Ez marhajó, bárcsak velem történt
volna meg.
– Látnod kéne az új kocsimat. A
tetejéről és a motorháztetőről teljesen
lepattogzott a festék.
– És most mi van a nővel?
– Azóta újra összejöttünk. Fél óra
múlva itt lesz. Szóval akkor beírhatlak a
naptárba, eljössz felolvasni?
– Persze.
– Több embert hozol be, mint a rock
zenekarok. Hihetetlen. Bárcsak minden
péntek-szombat itt lennél.
– Az nem működne, Marty. Az ember
eljátszhatja ugyanazt a dalt újra és újra,
de a versekkel ez nem megy. A
közönségnek mindig új kell.
Marty nevetett, majd letette.
 66
Elvittem magammal Tammie-t. Kicsit
korán értünk oda, így átmentünk egy
szemközti bárba, és leültünk egy
asztalhoz.
– Ne igyál túl sokat, Hank. Tudod,
hogy olyankor nem tudod rendesen
kiejteni a szavakat, és előfordul, hogy
egész sorokat hagysz ki.
– Na, végre értelmesen beszélsz.
– Tartasz a közönségtől, ugye?
– Igen, de nem lámpalázam van. Ott én
vagyok a cirkuszi bohóc. Szeretik nézni,
ahogy hülyét csinálok magamból. De
mindegy, így legalább ki tudom fizetni a
számláimat meg el tudok menni a lovira.
Semmi más magyarázatom nincs rá,
miért csinálom.
– Egy Stingert-koktélt kérek – mondta
Tammie. Szóltam a pincérlánynak, hogy
hozzon egy Stingert és egy Budot.
– Ma este jó leszek. Ne aggódj
miattam – mondta Tammie, és lehúzta a
Stingert.
– Ez nem valami erős. Kérek mindjárt
még egyet. Kértem még egy Stingert és
egy Budot.
– De most komolyan. Szerintem itt
semmi alkoholt nem tesznek a
koktélokba. Innom kell még egyet.
Tammie öt Stingert nyomott le 40 perc
alatt.
Átmentünk és bekopogtunk a Hi-
Smack hátsó ajtaján. Marty egyik nagy
növésű testőre engedett be. Ilyen
pajzsmirigy-túltengésben szenvedő
óriásokat vett fel, hogy tartsanak rendet a
tizenéves kiscsajok, a hajamentek, a
szipusok, az LSD-gyerekek, a füvesek,
az alkoholisták, szóval a nyomorultak, az
elátkozottak, az unatkozók és a
nagymenőt játszók közt.
Hányingerem lett, s gyorsan hánytam
is egyet. Ezúttal legalább sikerült egy
kukát találnom, és abba beleengedni.
Legutóbb ugyanis Marty irodája előtt
sikerült kitennem a taccsot. Marty
üdvözölte a fejlődést.
 67
– Kérsz valamit inni? – kérdezte
Marty.
– Egy sört – válaszoltam.
– Én meg egy Stingert – vágta rá
Tammie.
– Szerezz neki egy széket, és nyiss
neki egy számlát – mondtam Martynak.
– Oké, bízd csak ide. Már most telt
ház van, 150 embert már el is kellett
küldenünk, pedig még fél óra van a
kezdésig.
– Szeretném én felkonferálni
Chinaskit – közölte Tammie.
– Neked oké? – kérdezte tőlem Marty.
 – Aha.
A színpadon egy Dinky Summers nevű
srác állt egy szál gitárral, és a közönség
rámászott. Nyolc évvel azelőtt Dinkynek
volt egy sikeres lemeze, de azóta semmi.
Marty kiszólt házi telefonon az egyik
emberének: – Te, ez a csávó tényleg
annyira rossz, mint amilyennek idebent
hallatszik?
Egy női hang szólt vissza: –
Rettenetes.
– Chi-nas-ki, Chi-nas-ki – skandálta
hangosan a közönség.
– Nyugi, mindjárt jön – kiabálta
Dinky.
És folytatta az éneklést. A közönség
nagy része részeg volt. Fütyültek,
hurrogtak. De Dinky csak énekelt. Aztán
végzett, és lejött a színpadról. Az ember
sose tudhatja előre. Néhanapján jobb, ha
reggel ágyban marad, és magára húzza a
takarót.
Kopogtak az iroda ajtaján. Dinky volt
az, piros-kék fehér edzőcipőben, fehér
pólóban, kordnadrágban, barna
filckalapban. A kalap egy kazal szőke
fürt tetején ült. A pólóján az írás: – Isten
a szeretet.
Dinky ránk nézett. – Tényleg ennyire
rossz voltam? Mondjátok meg nekem,
tényleg ennyire rossz voltam?
Senki nem válaszolt.
Dinky rám nézett. – Hank, tényleg
rossz voltam?
– Részegek. Karneválszezon van.
– Ne kertelj, szeretném tudni, rossz
voltam, vagy sem?
– Igyál egyet.
– Meg kell keresnem a barátnőmet.
Egyedül van.
– Na jó, gyerünk, csináljuk –
mondtam.
– Rendben, menjél, csináld –
válaszolta Marty.
– Én konferálom föl! – mondta
Tammie.
Kiléptünk az irodából. Ahogy
közeledtünk a színpadhoz, a közönség
észrevett minket, és ordibálni,
káromkodni kezdtek. Üvegek estek le az
asztalokról. Ketten verekedni kezdtek.
Ha én ezt a postán egyszer elmesélem...
úgyse hiszik el.
Tammie odalépett a mikrofonhoz. –
Hello. Henry Chinaski ma sajnos nem
tudott eljönni... Csend lett.
Aztán Tammie újra megszólalt: –
Hölgyeim és uraim, Henry Chinaski! –
Beléptem. Pfujolni kezdtek. Vártam.
Aztán elvettem a mikrofont. – Hello,
Henry Chinaski vagyok.
A hely beleremegett a hangzavarba.
Semmit se kellett csinálnom. Csinálták
ők maguk. De óvatosnak kellett lennem.
Amilyen részegek voltak, elég lett volna
egy hamis gesztus vagy szó, és máris
rajtakapnak. A közönséget sehol sem
szabad alábecsülni. Fizettek a jegyért,
fizettek az italokért, elvárták, hogy
cserébe kapjanak valamit érte. És ha
nem kapják meg, azonnal bevágnak az
óceánba.
 Volt egy hűtő a színpadon.
Kinyitottam. Legalább 40 üveg sör hűlt
benne. Kivettem egyet, lecsavartam a
kupakját és meghúztam. Rám fért.
Erre felkiáltott egy férfi az első
sorból: – Hé, Chinaski, mi fizetünk az
italokért.
Egy dagadt csávó volt,
postásegyenruhában.
Visszamentem a hűtőhöz, és kivettem
egy sört. Odamentem hozzá, és odaadtam
neki. Aztán megint odaléptem a hűtőhöz,
kivettem még egy pár sört, és
szétosztottam az első sorban ülők közt.
– Hé, és velünk mi lesz? – kérdezte
egy hang hátulról. Megfogtam egy
üveget, és hátradobtam. Aztán még egy
párat. Ügyesek voltak. Elkapták mindet.
Aztán az egyik kicsúszott a kezemből,
elrepült, leesett és összetört. Gondoltam,
most már abbahagyom. Már láttam,
amint koponyatörésért nyakamba
akasztanak egy pert. 20 üveg sör maradt.
– Na ez most már itt az enyém!
– Miért, egész éjjel olvasni fogsz?
– Nem, egész éjjel inni fogok.
Tapsoltak, pfujoltak, böfögtek...
– TE SZARHÁZI KÖCSÖG! –
kiáltotta egy ürge.
– Köszi, apuci – válaszoltam.
Aztán leültem, megigazítottam a
mikrofont, és belekezdtem az első
versbe. Elcsendesedtek. Mostantól
egyedül voltam a porondon a bikával.
Kicsit összerándult a gyomrom. De hát
én írtam a verseket, nekem kellett
felolvasni. Úgy gondoltam, a legjobb, ha
valami könnyű darabbal kezdek, egy
gúnyverssel. Mikor befejeztem, majd
szétszedték a házat. A tapsvihar alatt
négyen vagy öten verekedni kezdtek.
„Meglesz ez, meglesz, csak ki kell
tartanom” – gondoltam.
Nem szabad alábecsülni őket, de nem
nyalhatod a seggüket sem. Valahol
félúton kellett mozogni.
Olvastam és ittam. Egyre részegebb
lettem. Egyre nehezebben tudtam
kimondani a szavakat. Sorokat hagytam
ki, verseket ejtettem a földre. Aztán
egyszer csak abbahagytam, ültem
csendben és ittam.
– Na, ez így elég jó – mondtam nekik
–, azért fizettetek, hogy nézzetek engem,
ahogy iszom.
Aztán összeszedtem magam, és
olvastam még nekik egypárat.
Befejezésként felolvastam még egy-két
piszkos verset is, aztán azt mondtam: –
Mára ennyi.
Követelték, hogy olvassak még.
A fiúk a vágóhídon, az áruházban vagy
az összes raktárban, ahol életemben
dolgoztam – egyikük se hitte volna ezt
el.
Az irodában aztán előkerült még pia
meg egy-két méretes joint – kész rakéták.
Marty a házi telefonon intézkedett még,
tudni akarta, mi van a bejáratnál.
Tammie Martyt bámulta. – Nem tetszel
te nekem. Egyáltalán nem tetszik a
szemed.
 – Ne foglalkozz a szemével, csak
vegyük fel a pénzt és menjünk –
mondtam neki.
Marty megírta a csekket, és odaadta. –
Akkor, tessék itt van... 200 dollár...
– 200?! – Tammie üvöltött. – Te
rohadt szemétláda! Megnéztem a
csekket. – Nyugi, csak viccel. – Nem
figyelt rám. – Milyen 200, te szemét
ál...?!
– Tammie – kezdtem újra –, nyugi,
400 van rajta.
– Írd alá a cseleket, odaadom
kápéban.
– Nagyon berúgtam – mondta Tammie.
– Megkérdeztem kint egy sráctól, hogy:
„Nem baj, ha neked támaszkodom egy
kicsit?” Erre azt mondta: „nem”.
 Aláírtam a csekket, Marty meg
átnyújtott egy köteg papírpénzt.
Elvettem, és betettem a zsebembe.
– Kösz, Marty, és most asszem, ideje
indulnunk.
– Nem bírom a szemedet – mondta
Tammie Martynak.
– Ugyan, maradj még, dumáljunk egy
kicsit – fordult hozzám Marty.
– Nem, mennünk kell.
Tammie felállt. – Ki kell mennem a
toalettre. Kiment.
Marty meg én álltunk a szobában.
Eltelt tíz perc. Marty felállt, és azt
mondta: – Maradj itt, mindjárt jövök.
Leültem és vártam. 5 percet, 10-et.
Aztán felálltam, kimentem az irodából,
majd ki a hátsó ajtón. Beültem a
Volkswagenembe. 15, 20, 25 perce
vártam.
– Adok neki még öt percet, aztán
lelépek – gondoltam. Erre megjelent
Tammie Martyval, és kijöttek a hátsó
ajtón. Marty felém mutatott. – Ott van,
ni. – Tammie odajött a kocsihoz. A
ruhája gyűrött volt, és összevissza állt
rajta. Beült hátra, és összekuporodott.
Kétszer vagy háromszor tévedtem el
hazafelé, végül nagy nehezen
megérkeztünk. Felkeltettem Tammie-t.
Kiszállt, felrohant a lakásához, és
bevágta maga mögött az ajtót.
 68
Szerda éjjel volt, fél egy, és nagyon
rosszul voltam. A gyomrom teljesen kész
volt, de nagy nehezen sikerült lent
tartanom néhány sört. Tammie ott volt
nálam, és úgy tűnt, együtt érez velem.
Dancy a nagyanyjánál volt.
Bár tök kész voltam, végre egyszer
úgy tűnt, hogy jól érezzük magunkat – két
ember csak úgy együtt.
Kopogtak. Kinyitottam az ajtót.
Tammie testvére volt az, Jay, és egy
haverja, Filbert, egy alacsony Puerto
Ricó-i srác. Leültek, és mindkettőjüknek
adtam egy sört.
 – Menjünk el, nézzünk meg egy
pornófilmet – szólalt meg Jay.
Filbert ült csendben. Fekete,
gondosan ápolt bajusza volt és
kifejezéstelen arca. Semmi nem jött le
róla. Olyan szavak jutottak eszembe a
fejéről, mint: üres, fa, halott meg
ilyenek.
– Miért nem mondasz már valamit,
Filbert? – kérdezte Tammie.
Nem szólalt meg.
– Felálltam, odamentem a
mosogatóhoz, és hánytam egyet.
Visszamentem és leültem. Közben
kivettem még egy sört. Utáltam, amikor
nem marad lent a sör. Túl sok egymást
követő éjjel és nappal voltam részeg.
Kellett már egy kis pihenés. Meg egy
ital. De szigorúan csak sör. Nyilván
maguk is úgy gondolják, hogy a sört csak
lent tudom tartani. Egy jó nagyot húztam
az üvegből.
De csak nem akart bent maradni.
Kimentem a fürdőszobába. Tammie
kopogott. – Hank, jól vagy?
Kiöblítettem a számat, és kinyitottam
az ajtót. – Csak hánytam, de minden oké.
– Szóljak nekik, hogy menjenek el? –
Aha.
Tammie visszament hozzájuk. –
Figyeljetek, srácok, menjünk inkább fel
hozzám, jó? Nem pont így gondoltam.
Tammie elfelejtette befizetni a
villanyszámláját, vagy lehet, hogy csak
nem akarta, így gyertyafény mellett
üldögéltek nála.
 Magával vitt egy üveg margarita
koktélt, amit aznap vettem.
Egyedül ültem, és ittam tovább. A
következő sör lent maradt.
Közben hallottam, hogy odafönt
beszélgetnek.
Aztán Tammie öccse elment. Néztem a
holdfényben, ahogy megy az autójához...
Tammie és Filbert meg ültek tovább
kettesben a gyertyafény mellett.
Lekapcsoltam a villanyt, és ittam.
Eltelt egy óra. A kinti sötétben láttam a
gyertya táncoló fényét. Körbenéztem.
Tammie nálam hagyta a cipőjét.
Felvettem, és elindultam vele felfelé a
lépcsőn. Nyitva volt az ajtója, s
hallottam, hogy beszélget Filberttel... –
Igazából csak azt akartam mondani,
hogy...
Meghallotta a lépteimet. – Henry, te
vagy az?
Fogtam a cipőjét és onnan, ahol
álltam, odavágtam az ajtójához.
– Lent felejtetted a cipődet.
– Ó, köszi szépen!
Másnap reggel fél 11 fele Tammie
kopogott. Kinyitottam. – Te rohadt
szemét kurva.
– Ne beszélj így velem – mondta.
– Kérsz egy sört? – Aha.
Leült. – Az volt tegnap, hogy megittuk
az üveg margaritát, aztán az öcsém
elment. Filbert meg annyira kedves volt.
Mondjuk, nem sokat beszélt. A végén
megkérdeztem tőle: Hogy jutsz haza,
kocsival vagy? Erre azt mondta, nem.
Aztán csak ült csendben és nézett. Erre
mondtam neki: itt áll a kocsim, ha
akarod, hazaviszlek. És hazavittem. Ha
már ott voltam nála, befeküdtem mellé
az ágyba.
Eléggé be voltam rúgva, de nem nyúlt
hozzám. Azt mondta, korán kell mennie
dolgozni. – Aztán Tammie felnevetett. –
Az éjszaka közepén elkezdett rám
mászni, erre az arcom elé tettem a
párnát, és csak nevettem. Egy jó darabig
fogtam a párnát és nevetgéltem. Aztán
feladta. Miután elment dolgozni,
elmentem anyához Dancyért, elvittem
iskolába. És most itt vagyok...
Másnap Tammie megint bepörgött. Ki-
be rohangált nálam, végül azt mondta: –
Majd este jövök. Este találkozunk!
 – Felejtsd el.
– Mi bajod van? Rengeteg férfi
örülne, ha találkozhatna velem ma este.
Azzal elviharzott. Egy terhes macska
aludt a verandámon.
– Vörös, húzz innen a francba! –
kiáltottam, majd felkaptam a macskát, és
Tammie után vágtam.
De elvétettem egy húsz centivel, és a
macska egy mellette lévő bokorban
landolt.
Másnap éjjel Tammie be volt
speedezve. Én részeg voltam. Tammie és
Dancy felváltva kiabáltak nekem föntről
az ablakukból.
– Menjél, szedjél hangyát, te hangyás!
– Ja, menjél, szedjél hangyát, te
hangyás! HAHAHA? – visszhangozta
Dancy.
– Ugyan már, az anyád a flúgos!
– Menjél, egyél nyúlszart, te nyúl!
– Hülye, hülye, hülye, háromszor is
hülye! HAHAHA!
– Annyi eszetek sincs, mint egy
légynek! Gyertek, szívjátok ki a szöszt a
köldökömből!
– Te... – kezdett volna rá újra Tammie,
de hirtelen lövések hallatszottak a
közelből. Vagy az utcáról, vagy a ház
mögül, vagy a szomszéd ház mögül.
Nagyon közelről.
Szegény negyedben laktunk, tele
prostituálttal, droggal és néha egy-egy
gyilkossággal.
Dancy hangosan kiabált az ablakból: –
HANK! HANK! GYERE FÖL! HANK!
HANK, GYERE, SIESS! HANK!
Felrohantam. Tammie az ágyon feküdt,
gyönyörű vörös hajzuhataga beterített
körülötte mindent. Rám nézett.
– Meglőttek – mondta elhaló hangon.
– Meglőttek.
A nadrágján lévő piros foltra mutatott.
Nem viccelt. Nagyon rémült volt.
Piroslott rajta egy folt, de láthatólag
nem nedves. Tammie szeretett a
festékeimmel szórakozni. Lehajoltam, és
megérintettem a száraz foltot. Kutya
baja, leszámítva, hogy be volt tépve.
– Figyelj, nyugodj meg, semmi gond,
minden oké... Ahogy mentem ki az ajtón,
Bobbyba ütköztem, aki épp rohant fel a
lépcsőn.
– Tammie, Tammie, mi baj van? Jól
vagy? Bobbynak nyilván még magára
kellett kapnia valamit, azért érkezett
később.
Ahogy elviharzott mellettem, futtában
odaszóltam neki: – A rohadt életbe, te
nem tudsz eltűnni az életemből?!
Berohant Tammie-hez, mögötte a
szomszéd, egy használtautó-kereskedő,
egy cédulás bolond.
Néhány nap múlva Tammie egy
borítékkal a kezében jött le hozzám.
– Hank, ezt most kaptam.
Kilakoltatnak. Megmutatta a levelet.
Figyelmesen elolvastam. – Hát, úgy
tűnik, komolyan gondolják.
– Pedig mondtam a házfelügyelőnek,
hogy kifizetem a hátralékot, de közölte,
hogy mennem kell!
 – Nem lehet túl sokáig tartozni a
lakbérrel.
– Megvan rá a pénzem, csak nem
szeretek fizetni.
Tammie egész egyszerűen mindenkivel
szembeszegült. Az autója nem volt
nyilvántartásban, a kötelezője már réges-
rég lejárt, jogosítványt nem szerzett. A
kocsiját állandóan tiltott zónákban,
megállni tilos táblák alatt, rokkantak
számára fenntartott parkolókban hagyta.
Amikor a rendőrök elkapták, mert részeg
volt, be volt tépve, nem volt nála
jogosítvány, mindig kidumálta magát. A
büntetőcédulákat fogta és széttépte.
– Majd megszerzem a tulaj
telefonszámát. (Ő nem a mi házunkban
lakott.) Nem rúghatnak ki innen csak
úgy! Neked megvan a száma? – kérdezte
Tammie.
– Nincs.
Ekkor elment az ajtónk előtt a
lépcsőházban Irv, akinek bordélyháza
volt, és mellékállásban kidobóként
dolgozott egy masszázsszalonban. Irv
190 centire nőtt, és antidepresszánsokon
élt. De több esze volt, mint az első 3000
járókelőnek, aki szembejön az emberrel
az utcán.
Tammie kirohant hozzá: – Irv, Irv!
Megállt és megfordult. Tammie
meglóbálta előtte a melleit.
– Irv, megvan neked a tulaj
telefonszáma?
– Nincs.
– Irv, nagyon kellene nekem a tulaj
telefonszáma. Add meg lécci, leszoplak
érte.
– Nincs meg a száma.
Odament az ajtójához, és betette a
kulcsát a zárba.
– Irv, ne már, tényleg leszoplak, ha
megadod!
– Komolyan mondod? – kérdezte tőle,
s habozva ránézett.
Aztán kinyitotta az ajtót, bement és
becsukta.
Tammie odarohant egy másik ajtóhoz,
és dörömbölni kezdett. Richárd óvatosan
nyitotta ki az ajtót, a láncot is fent
hagyta. Egyedül élt, vallásos volt és
kopasz, 45 éves lehetett, és egyfolytában
tévét nézett. Olyan makulátlanul tiszta és
rózsaszín volt, mint egy nő. Folyton
panaszkodott amiatt, hogy nálam mindig
zaj van, mert állítólag nem tudott tőle
aludni. A házfelügyelő azt mondta neki,
hogy költözzön el. Gyűlölt engem. És
erre ott állt az egyik nőm az ajtaja előtt.
A láncot továbbra sem vette le.
– Mit akar? – kérdezte megvetően.
– Édesem, a tulaj telefonszáma kéne
nekem. Már évek óta itt laksz, tudom,
hogy megvan neked a száma. Nagyon
kéne.
– Hagyjon békén.
– Figyelj, bébi, jó leszek hozzád...
Adok egy csókot, egy jó nagy csókot
neked érte!
– Kurtizán! – mondta –, szajha! És
becsapta az ajtót. Tammie visszajött.
– Hank?
 – Igen?
– Mi az, hogy kurtizán? Azt tudom, mi
a partizán, de mi az, hogy kurtizán?
– A kurtizán, drágaságom, az kurva.
– Az a rohadt mocskos szemét!
Tammie megint kiment a lépcsőházba,
és folytatta a dörömbölést a többi lakó
ajtaján. Akik vagy nem voltak otthon,
vagy nem nyitottak ajtót. Visszajött
megint. – Ez nem fair! Miért akarják,
hogy elmenjek innen? Mi rosszat tettem?
– Nem tudom. Gondold csak végig.
Hátha akad valami.
– Nem jut eszembe semmi.
– Akkor költözz ide hozzám.
– Nem bírnád elviselni a gyereket.
– Az igaz.
Eltelt egypár nap. A tulajdonos
továbbra se mutatkozott – nem szeretett
bajlódni a lakókkal. A házfelügyelő
pedig továbbra sem engedett: Tammie-
nek mennie kellett. Még Bobbyt is jóval
ritkábban lehetett látni, otthon bámulta a
tévét, otthon vacsorázott, szívta a füvét
és hallgatta a zenéjét. – Figyelj, haver –
mondta egy alkalommal –, én nem
csípem a csajodat! Közénk áll,
tönkreteszi a barátságunkat.
– Persze, Bobby, na ja...
Elmentem a boltba, és szereztem
néhány üres kartondobozt.
Aztán megtudtuk, hogy Tammie
nővére, Cathy teljesen kikészült, mert
elhagyta a pasija, és Tammie-nek el
kellett mennie hozzá Denverbe,
Dancyvel együtt. Elvittem hát őket az
állomásra, és feltettem a vonatra.
 69
Aznap este csörgött a telefon.
Mercedes volt. Még Venice Beachen
találkoztam vele, egy felolvasóest után.
28 körül járt, jó teste volt, elég jó lába,
kábé 165 magas, szőke, kék szemű.
Hosszú haja enyhén hullámos, és
folyamatosan dohányzott. Unalmas
dolgokról beszélt, és legtöbbször nagyon
hangos, erőltetett volt a nevetése.
A felolvasóest után elmentem hozzá. A
sétányon lakott egy apartmanban. Én
zongoráztam, ő bongón dobolt. Volt egy
kancsó Red Mountain bora. Néhány
spanglija. Túlságosan berúgtam ahhoz,
hogy hazamehessek. Az éjszakát ott
töltöttem, és másnap reggel eljöttem.
– Figyelj – mondta Mercedes a
telefonba –, ott dolgozom most a
közeledben, és gondoltam, felugranak
hozzád.
– Oké.
Letettem. Újra megszólalt a telefon.
Tammie volt.
– Figyelj, úgy döntöttem, hogy
kiköltözöm. Pár nap múlva otthon leszek.
Csak hozd el a sárga ruhámat, tudod,
amelyik neked is tetszik, meg a zöld
cipőmet. Minden mást hagyj a francba,
az kuka.
– Oké.
– Még valami. Tök le vagyunk égve,
kajára sincs pénzünk.
 – Jó, reggel küldök neked 40 dolcsit.
A Western Union bankkal.
– Drága vagy.
Letettem. Tizenöt perccel később
Mercedes megérkezett. Nagyon rövid
szoknyát viselt, szandált és egy mélyen
kivágott blúzt. Meg kis, kék
fülbevalókat.
– Kérsz egy kis füvet? – kérdezte. –
Ja.
Kivette a füvet meg a papírt a
táskájából, és nekiállt spanglit sodorni.
Én elővettem a söröket, leültünk a
kanapéra, ittunk és szívtunk. Nem
beszéltünk sokat. Simogattam a lábát,
ittunk és szívtunk egy jó darabig.
Végül aztán levetkőztünk, és ágyba
bújtunk. Először Mercedes, aztán én.
Csókolózni kezdtünk, s közben
simogattam a pináját. Megragadta a
farkam. Felállt. Mercedes bekalauzolta
magába. Jó szűk volt odalent. Egy
darabig húztam őt, majdnem teljesen
kivettem a farkam, és csak a fejével
játszadoztam, aztán jó mélyre
benyomtam, de csak lassan, laza
üzemmódban. Aztán hirtelen ritmust
váltottam, és négy-öt keményet löktem
rajta; a feje le-föl járt a párnán. –
Aaarrrhhhh... – nyögte. Aztán
visszavettem a tempót megint, csak
nyomtam rendesen.
Nagyon meleg volt aznap éjjel,
mindketten izzadtuk. Mercedes rendesen
be volt állva a sörtől és a fűtől. Úgy
döntöttem, megcifrázom neki a végét,
hadd lásson egyet, s mást.
Aztán csak nyomtam és nyomtam.
Eltelt öt perc, tíz, de nem tudtam
elélvezni. Kezdett elhagyni az erőm,
kezdett lekókadni a farkam.
Mercedes mintha megijedt volna. –
Gyerünk, bébi, csináld – mondta
követelőzve –, gyerünk, bébi, menni fog!
Ez egyáltalán nem segített.
Lefordultam róla.
Elviselhetetlenül meleg volt.
Megfogtam a lepedőt, és letöröltem vele
magamról az izzadságot. Feküdtem, és
hallottam, ahogy ver a szívem.
Szomorúan. Azon tűnődtem, vajon
Mercedes mit gondolhat.
Fekve haldokoltam a petyhüdt
farkammal.
 Mercedes felém fordult.
Megcsókoltam. A csókolózás sokkal
intimebb dolog, mint a baszás. Ezért nem
szerettem soha, ha a barátnőim más
férfiakat csókoltak. Inkább basszanak
velük.
Csókolgattam Mercedest, amíg megint
felállt a farkam. Fölé másztam, és úgy
csókoltam, mintha az lett volna az utolsó
órám a Földön.
Becsúszott a farkam.
És most tudtam, hogy sikerülni fog.
Érzetem az egésznek a csodáját.
Tudtam, hogy bele fogok élvezni a kis
kurvájába. Belediktálom az összes
magomat, és semmit se tehet ellene.
Az enyém volt. Egy megszálló
hadsereg voltam, ura és parancsolója
voltam; megerőszakoltam, én voltam
maga a halál.
Tehetetlen volt. A feje ide-oda gurult,
megragadott, fuldokolt, nyögött...
– Aaaarrrhhh... úúú... ááá... úhhhh...!
A farkam ettől egyre csak keményebb
lett.
Aztán valami furcsa hangot hallattam
és elélveztem.
Öt perc múlva már horkolt.
Pontosabban mindketten horkoltunk.
Reggel lezuhanyoztunk és felöltöztünk.
– Elviszlek reggelizni – mondtam neki.
– Benne vagyok – válaszolta. –
Egyébként, hadd kérdezzem meg,
dugtunk az éjjel?
– Úristen! Nem emlékszel? Legalább
50 percig basztunk! Az eszem megállt.
Nem akarta elhinni.
Elmentünk egy helyre, közel hozzám.
Tojásrántottát rendeltem szalonnával,
pirítóssal és kávét. Mercedes palacsintát
kért, sonkát meg kávét.
A pincérnő kihozta a kaját. Bekaptam
egy nagy adag tojást. Mercedes szirupot
öntött a palacsintájára.
– Most már hiszek neked, biztosan
megdugtál, érzem, hogy a spermád folyik
a lábam között.
Úgy döntöttem, többé nem találkozom
vele.
 70
Felmentem Tammie lakásába a
kartondobozaimmal. Először
összeszedtem azokat a cuccokat, amiket
kért. Aztán találtam még egypár dolgot:
ruhákat, blúzokat, cipőket, egy vasalót,
hajszárítót, Dancy ruháit, edényeket,
evőeszközöket és egy fotóalbumot. Volt
ott egy nádszék is, ami szintén az övé
volt. Összepakoltam mindent, és levittem
a lakásomba. Olyan 8-10 kartondoboz
telt meg. A nagyszobám falához
pakoltam le őket. Másnap kimentem
eléjük a vonatállomásra.
– Jól nézel ki – mondta Tammie.
 – Kösz – válaszoltam.
– Anyámhoz költözünk. Egyből oda is
mehetünk. Nem tudom megakadályozni a
kilakoltatást. Amúgy meg ki akar olyan
helyen maradni, ahol nem látják
szívesen?
– Elhoztam tőled a cuccaid nagy
részét. Bedobozoltam, ott vannak nálam.
– Kösz. Maradhatnak ott egy ideig?
– Persze.
Nem sokkal később Tammie anyja
utazott el Denverbe, hogy meglátogassa
a lányát, s aznap, amikor elment, este
átmentem Tammie-hez berúgni. Amikor
elértem a negyedik hatdobozos
kartonhoz, azt mondtam Tammie-nek: –
Nem tudom, te mit látsz Bobbyban.
Semmilyen az a csávó. Keresztbe tette a
lábait, és az egyiket le-föl himbálta.
– Azt képzeli, hogy jó a dumája, hogy
elbűvölő, amikor társalog – folytattam.
Csak himbálta a lábát.
– Filmek, tévé, fű, képregények,
pornóképek: mindössze ebből tankol fel.
Egyre idegesebben lóbálta a lábát.
– Neked tényleg tetszik?
Szó nélkül lóbálta tovább a lábát.
– Te rohadt kurva!
Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam,
bevágtam magam után, és beültem a
kocsiba. Százzal téptem hazafelé, át a
lámpákon, s közben tönkrevágtam a
kuplungot meg a váltót.
Miután hazaértem, megraktam a kocsit
a cuccaival. Bepakoltam még a dobozok
mellé lemezeket, takarókat, játékokat.
Persze csak annyit, amennyi befért a
Bogárba, amiben nem volt túl sok hely.
Visszafelé is odaléptem neki.
Odaértem, megálltam egy kocsi mellett
az úton, és kitettem a vészvillogót.
Kicibáltam a kocsiból a dobozokat, és
letettem a verandára. A kupac tetejére
rátettem a takarókat meg a játékokat,
becsöngettem és elhajtottam.
Mire visszaértem a második körrel, az
első kupacot már bevitte. Kipakoltam a
cuccokat ugyanúgy, becsöngettem és
ismét elhúztam onnan – úgy lőttem ki,
mint egy rakéta.
Mire visszaértem a harmadik körrel, a
második kupac már eltűnt. Megint
pakoltam és csöngettem. Aztán eltűntem
a pirkadatban.
 Hazaértem, ittam egy vodkát vízzel,
majd körülnéztem, mi maradt még ott.
Már csak a szék volt meg az állványon
tartott hajszárító. Már csak egy kör volt
bennem. Vagy a hajszárító vagy a szék. A
Bogárba nem fért be mindkettő.
A szék mellett döntöttem. Hajnali 4
óra volt. A bejárat előtt álltam az úton
egy másik kocsi mellett, vészvillogóval.
Megittam a vodka-vizemet. Egyre
részegebb és gyengébb lettem.
Felemeltem a nádszéket, ami baromi
nehéz volt, és lecipeltem a kocsihoz.
Letettem, és kinyitottam az anyósülésnél
lévő ajtót. Betuszakoltam a széket.
Megpróbáltam becsukni az ajtót de a
széktől nem lehetett. Próbáltam kiszedni
a széket a kocsiból. Nem sikerült.
Káromkodtam, majd beljebb löktem. A
szék egyik lába erre átfúrta a szélvédőt,
kikandikált és az égre mutatott. Az ajtót
ettől persze még mindig nem lehetett
becsukni. Még elég sok hiányzott.
Igyekeztem beljebb tolni a széket, hogy
be tudjam csukni az ajtót. Meg se
moccant. Teljesen beszorult. Próbáltam
kihúzni. Nem mozdult. Sík ideg voltam,
húztam-toltam, rángattam. „Ha most
meglát egy rendőr, nekem annyi.”
Elfáradtam. Beültem a vezetőülésbe.
Nem volt parkolóhely az utcában.
Elmentem a pizzázó parkolójáig, nyitott
ajtóval, ami ide-oda lengett. Parkoltam,
és otthagytam a kocsit nyitott ajtóval,
égő belső világítással. (Azt meg nem
lehetett lekapcsolni.) A szélvédőnek
vége volt, a szék lába boldogan
kacsingatott a holdra. Az egész helyzet
teljes képtelenség, őrület. Gyilkosságért,
merényletért kiáltott. A gyönyörű autóm.
Hazagyalogoltam. Töltöttem
magamnak még egy vodkát vízzel, és
felhívtam Tammie-t.
– Figyelj, bébi, iszonyú gázban
vagyok. A széked a kocsimban van, a
lába kilóg a szélvédőmön, nem tudom
kivenni, nem tudom betenni, és az ajtót
nem lehet becsukni. A szélvédőnek
annyi. Mit csináljak? Segíts már, az isten
szerelmére!
– Majd csalt kitalálsz valamit, Hank.
És letette.
Felhívtam újra. – Bébi...
Letette. Újra próbáltam, de mellétette:
tü-tü-tü-tü-tü-tü... Végignyúltam az
ágyon. Megszólalt a telefon.
– Tammie...?
– Szia, Hank, Valerie vagyok. Most
értem haza. Csak szeretnék szólni, hogy
az autód ott van a pizzázó parkolójában,
és nyitva van az ajtaja.
– Kösz, Valerie, de nem tudom
becsukni, mert egy nádszék áll ki a
szélvédőmből.
– Ó, azt nem láttam.
– Rendes vagy, hogy szóltál.
Elaludtam. Nyugtalanul aludtam. „El
fogják szállítani a kocsimat. Meg fognak
büntetni.”
6:20-kor ébredtem, felöltöztem, és
lementem a pizzázóhoz. A kocsi még ott
volt. Kelt fel a nap.
 Benyúltam, és megragadtam a
nádszéket. Továbbra sem mozdult.
Iszonyú ideges lettem, káromkodtam,
csapkodtam, húztam-vontam. Minél
lehetetlenebbnek tűnt a dolog, annál
inkább berágtam. Egyszer csak olyan
hangot hallottam, mint amikor reped a fa.
Ettől lázba jöttem, megerősödtem. Aztán
letört egy darab fa, s fogtam a kezemben.
Ránéztem, kihajítottam az útra, és
folytattam a missziómat. Valami megint
letört. A gyárban eltöltött napok, az
árupakolással töltött idők, a fagyott halas
konténerek mozgatásával és a legyilkolt
marhák cipelésével töltött hónapok most
végre megtérültek. Világéletemben erős
voltam, de lusta, most mindent
beleadtam, hogy a szék megkapja a
magáét. Végre aztán sikerült kitépnem.
Szanaszét törtem, apró darabjaira. Aztán
összeszedtem, és szépen egy kupacba
rendezgettem valaki háza előtt a fűre.
Beültem a kocsiba, és találtam egy
parkolóhelyet a bejáratunkhoz közel.
Most már csak egy autóalkatrész-
kereskedést kellett találnom, és vennem
egy új szélvédőt. De azzal még ráértem.
Bementem a lakásba, ittam két pohár
jeges vizet, és visszafeküdtem aludni.
 71
Négy vagy öt nappal később csöngött
a telefon. Tammie volt.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
– Szia, Hank, figyelj, tudod melyik az
a kis híd, amelyiken át kell menni
anyámhoz jövet?
– Igen.
– Na, ott most az egyik háznál
kiárusítás van, és láttam egy írógépet.
Csak 20 dollár, és nagyon jó állapotban
van. Hank, kérlek, vedd meg nekem.
– Mit akarsz te egy írógéppel?
– Hát, sose mondtam neked, de mindig
is író szerettem volna lenni.
 – Tammie...
– Hank, kérlek, még most az egyszer,
utoljára. Örökre a barátod leszek.
– Nem.
– Kérlek...
– Ó, a picsába, jó, legyen.
– Akkor találkozzunk a hídnál 15 perc
múlva. Nem akarom, hogy valaki elvigye
előttem. Találtam új lakást, Filbert és az
öcsém segítenek költözködni...
Tammie nem volt a hídnál se 15, se 25
perc múlva. Beültem a kocsiba, és
elmentem az anyjához. Filbert
kartondobozokat pakolt Tammie
kocsijába. Nem vett észre. Egy
félutcányira tőlük parkoltam le.
Tammie kijött a házból, és meglátta a
kocsimat. Filbert épp ült be a kocsijába.
Neki is Bogara volt, csak sárga. Tammie
integetett neki: – Szia, Filbert,
elmentem!
Aztán elindult felém. Amikor közel ért
hozzám, kiment az út közepére és
lefeküdt. Vártam. Aztán felkelt, odajött a
kocsihoz, és beült. Elindultunk. Filbert
az autójában ült. Intettem neki, ahogy
elhaladtunk mellette. Nem integetett
vissza. Szomorú volt a szeme. Ő még
csak az elején tartott az ügynek.
– Összejöttem Filberttel – közölte
Tammie. Felnevettem. Csak úgy dőlt
belőlem a nevetés.
– Igyekezzünk, nehogy lecsússzunk az
írógépről.
– Miért nem kéred meg Filbertet, hogy
vegye meg neked azt a kurva írógépet?
 – Figyelj, ha nem akarod megvenni,
akkor inkább állítsd meg a kocsit, hadd
szálljak ki!
Megálltam, és kinyitottam az ajtót.
– Te rohadt szemét, megígérted, hogy
megveszed nekem az írógépet! Ha nem,
sikoltozni fogok, és betöröm az összes
ablakodat!
– Jó, a gép a tiéd.
Elmentünk az írógépért. Még megvolt.
– Ez az írógép egész életét egy
elmegyógyintézetben töltötte – mondta
nekünk az idős hölgy, aki árulta.
– Akkor pont a megfelelő személyhez
kerül – válaszoltam. Odaadtam a
néninek a húszast, és visszavittem
Tammie-t. Filbert addigra már elment.
– Nem akarsz bejönni egy kicsit? –
kérdezte Tammie.
– Nem, mennem kell.
Egyedül is be tudta vinni az írógépet.
Hordozható volt.
 72
A következő hetet átittam. Éjjel-
nappal ittam, és írtam vagy 25-30
gyászos hangulatú verset az elvesztett
szerelemről.
Péntek éjjel megcsörrent a telefon.
Mercedes volt. – Férjhez mentem –
mondta – Kicsi Jackhez. Ismered te is,
találkoztál vele a partin a venice-i
felolvasóested után. Rendes srác és van
pénze is. Átköltözünk a San Fernando-
völgybe.
– Örülök, Mercedes, sok boldogságot.
– De olyan rég nem beszélgettünk meg
ittunk együtt, hiányzik ám. Mit szólnál
ahhoz, ha átmennék ma este?
– Gyere.
15 perc múlva már ott is volt, sodorta
a spanglit és itta a sörömet.
– Kicsi Jack nagyon rendes srác,
boldogok vagyunk együtt.
Kortyolgattam a sörömet.
– Nem akarok dugni, elegem van az
abortuszokból, nagyon elegem van már
az abortuszokból...
– Majd kitalálunk valamit.
– Csak szívni akarok, inni meg
beszélgetni.
– Hát, az nekem nem elég.
– Ti, férfiak állandóan csak baszni
akartok.
– Én szeretek.
– Én most akkor se dughatok, és nem
is akarok.
– Nyugi.
Üldögéltünk a kanapén. Nem
csókolóztunk. Mercedesszel egyáltalán
nem volt jó társalogni. Érdektelen
dolgokat mondott. De ott volt helyette a
lába, a segge, a haja és a fiatalsága.
Találkoztam már életemben izgalmas
nőkkel, és istenem, Mercedes nem a lista
élén állt.
Folyt a sör, és fogytak a jointok.
Mercedes továbbra is ugyanannál a
cégnél dolgozik, az Emberi Kapcsolatok
Hollywoodi Központjánál. Gondjai
vannak az autójával. Kicsi Jacknek kicsi,
de vastag fasza van. Yoko Ono
Grapefruit című könyvét olvassa. Elege
van az abortuszokból. Bírta a Völgyet,
de nagyon hiányzott neki Venice. Főleg
az, hogy biciklizhessen a parti sétányon.
Nem tudom, meddig beszélgettünk,
vagyis meddig beszélt ő, de sokkal,
sokkal később egyszer csak azt mondta,
hogy most már túl részeg ahhoz, hogy
haza tudjon vezetni.
– Vetkőzz le, és menj ágyba –
mondtam neki.
– De nincs baszás – válaszolta.
– Hozzá se fogok érni a pinádhoz.
Levetkőzött, és befeküdt az ágyba. Én
is levetkőztem, és bementem a
fürdőszobába. Aztán kijöttem, ő pedig
nézte, ahogy közeledem felé egy doboz
vazelinnel.
– Mit akarsz azzal?
– Csak nyugi, bébi, nyugi.
 Bekentem vazelinnel a farkam. Aztán
lekapcsoltam a villanyt, és bemásztam az
ágyba.
– Fordulj meg – mondtam neki.
Egyik kezemmel benyúltam a válla
alatt, és megfogtam az egyik mellét, a
másik kezemmel átkaroltam, és játszani
kezdtem a másikkal, jó érzés volt az
arcomat a hajába fúrni. Felállt a farkam,
és oldalról hirtelen beakasztottam a
seggébe. Elkaptam a csípőjénél, és
erőből magamra rántottam, hogy jól
becsúszhasson. – Úúúúúúhh – nyögött
föl.
Munkához láttam. Mélyebbre
csúsztattam. A fenék-pofája nagy és puha
volt. Ahogy munkálkodtam, elkezdtem
izzadni. Átfordítottam a hasára, és még
mélyebbre nyomtam. Egyre szűkebb lett.
Tövig nyomtam neki és felsikoltott.
– Kuss legyen!
Nagyon szűk volt. Próbáltam beljebb
és beljebb tolni. Elképesztő volt, mintha
egy vasmarokban lett volna a farkam.
Ahogy ott küzdöttem, hirtelen borzasztó
fájdalom hasított a hátamba, de nem
hagytam abba. Kettéhasítottam őt, a
gerince mentén. Üvöltöttem egyet, mint
egy őrült, és elélveztem.
Aztán ráfeküdtem hátulról. Iszonyúan
fájt a hátam. Mercedes sírt.
– A francba, most meg mi bajod van?
– kérdeztem. – Nem értem a pinádhoz.
Lefordultam róla.
Reggel Mercedes alig beszélt;
felöltözött és elment dolgozni.
 Hát, gondoltam magamban, eggyel
kevesebb.
 73
A következő héten visszavettem a
tempóból – már ami az ivást illeti.
Lovira mentem, hogy jó levegőn legyek,
napozzak egy kicsit meg nagyokat
sétáljak. Éjjelente iszogattam, és azon
tűnődtem, miért is élek még, hogy
működik ez az egész. Katherine-re,
Lydiára és Tammie-re gondoltam. Nem
voltam túl rózsás hangulatban.
Péntek este csörgött a telefon.
Mercedes volt.
– Hank, szeretnék átmenni hozzád. De
csak beszélgetni, sörözni meg szívni.
Semmi másért.
 – Rendben, gyere, ha akarsz.
Fél óra múlva ott volt nálam.
Meglepett, nagyon jól nézett ki. Sosem
láttam olyan rövid miniszoknyát, mint
amit viselt, és nagyon jó lába volt.
Boldogan csókoltam meg. Eltolt
magától.
– Két napig nem tudtam járni a
múltkori után. Többé ne bántsd a
fenekemet.
– Rendben, becsszóra nem fogom.
Nagyjából ugyanaz történt aznap este
is. Ültünk a kanapén, szólt a rádió, sört
ittunk, füvet szívtunk. Időről időre
megcsókoltam. Nem bírtam türtőztetni
magam, ügy viselkedett, mint aki akarja,
ugyanakkor azt hajtogatta, hogy nem
lehet. Kicsi Jack szerette őt, és a szeretet
bizony nagyon sokat jelent ebben a
világban.
– Ja, ja, naná – mondtam egyetértve.
– Te például nem szeretsz engem.
– Férjezett asszony vagy.
– Nem vagyok szerelmes Kicsi
Jackbe, de nagyon szeretem, ő pedig
engem.
– Remek.
– Voltál már valaha szerelmes?
– Négyszer.
– És mi történt? Hol vannak ma este?
– Egyikük meghalt. A többi három
pedig más férfival él. Sokat
beszélgettünk aznap éjjel, és elszívtunk
egy jó pár jointot. Kettő felé Mercedes
azt mondta: – Nagyon beszívtam, nem
hiszem, hogy haza tudnék vezetni. Tuti
összetörném a kocsit.
– Akkor vetkőzz le, és menj az ágyba.
– Jó, de van egy ötletem.
– Mi lenne az?
– Szeretném végignézni, ahogy
kivered magadnak, látni, ahogy
szétspriccelsz mindenhová.
– Jó, nem bánom, legyen.
Megegyeztünk.
Mercedes levetkőzött, és befeküdt az
ágyba. Én is levetkőztem, és megálltam
az ágy szélénél. – Ülj fel, hogy jobban
láss.
Mercedes felült az ágy szélére.
Beleköptem a tenyerembe, és elkezdtem
dörzsölni a farkamat.
– Ó, a mindenit, hogy nő!
– Ugye-ugye?
 – Ú, egyre nagyobb!
– A-haaa...
– Tiszta lila a sok értől. Úú, csúnya!
– Ja, bizony.
Vertem a farkam, majd közelebb
álltam az arcához. Csak nézte. Aztán épp
mielőtt elélveztem volna, abbahagytam.
– Figyelj, van egy sokkal jobb
ötletem.
– Mi?
– Te verd ki.
– Jó.
Nekiállt.
– Jól csinálom? – kérdezte.
– Egy kicsit erősebben. És köpj a
tenyeredbe. És dörzsöld az egészet, vagy
majdnem az egészet, csak a fejnél ne.
– Oké. Úristen, oda nézzenek!... Látni
akarom, ahogy kilövell a sok sperma!
– Gyerünk, csak csináld! ÚRISTEN!
Az utolsó előtti pillanatban elvettem a
farkamról a kezét.
– Ó, te szemét! – mondta, mielőtt
betettem volna a szájába. Elkezdte
szopni, nyalni, le-föl járatni rajta a
nyelvét.
– Ó, te kurva!
Egyszer csak abbahagyta, és kivette a
szájából.
– Ne már, gyerünk, mi lesz?! Csináld
végig!
– Nem!
– A kurva életbe akkor...!
Hátralöktem az ágyon, és ráugrottam
szemből. Durván megcsókoltam, és
közben bevágtam neki. Erőszakosan
dugtam, csak nyomtam és nyomtam
keményen. Aztán üvöltöttem és
elélveztem. Beleengedtem, éreztem,
ahogy megy bele, ahogy elönti a
folyékony forróság odabent.
 74
Illinois államba kellett mennem egy
felolvasóestre az egyetemen. Utáltam a
felolvasóesteket, de legalább tudtam
fizetni a számlákat, és így talán több
fogyott a könyveimből is. Kikaptak hát
Kelet-Hollywoodból, feltettek egy
gépre, tele üzletemberrel, stewardesszel,
jéghideg italokat hoztak, kis szalvétával
meg sós mogyoróval, hogy ne érezzük
egymáson a piaszagot.
Egy William Keesing nevű költővel
kellett találkoznom, akivel már 1966 óta
leveleztem. Először a Bull című
magazinban láttam az írásait, aminek a
szerkesztője egy Doug Fazzick nevű
faszi volt. A Bull volt az egyik első
stenciles magazin, s azok között a
legjobb.
Egyikünk sem volt született
irodalmár: Fazzick korábban egy
gumigyárban dolgozott, Keesing a
légierőnél szolgált a koreai háborúban,
állítólag már ült is. Felesége, Cecelia
tartotta el. Én pedig napi 11 órát
dolgoztam mint postai alkalmazott. Ez
nagyjából egybeesett azzal, mikor
Marvin megjelent a színen a démonokról
szóló bizarr verseivel. Marvin
Woodman a legjobb démon-író volt
Amerikában. Sőt talán még
Spanyolországban és Peruban is.
Akkoriban előszeretettel írogattam
leveleket. 4-5 oldalas leveleket írtam
mindenkinek, s zsírkrétával vadul
kiszíneztem a lapokat és a borítékot.
Ekkor kezdtem el írogatni a volt katona,
volt börtöntöltelék és gyakorló
drogfüggő William Keesingnek
(leginkább kodeint fogyasztott).
Most, évekkel később, amikor felé
tartottam, William Keesing átmenetileg
az illinois-i egyetemen tanított. Két
kábszeres ügye közt valahogy sikerült
beszereznie egy-két diplomát.
Figyelmeztettem, ez veszélyes állás
annak, aki írással akar foglalkozni. Igaz,
így jó sok Chinaskit tanított a diákjainak.
Keesing és a felesége várt rám a
reptéren. Nálam volt a csomag, egyből
be is ültünk az autóba.
 – A mindenit, még sose láttam senkit
repülőről leszállni, aki így nézett volna
ki.
Apám ballonkabátját hordtam, ami
nagy rám. A nadrágom bő, szára rálógott
a cipőmre, ami nem is volt baj, mert
felemás zoknit viseltem, a cipőm sarka
lekopott. Utáltam borbélyhoz járni, így a
hajamat magam vágtam, ha nem tudtam
rávenni erre valamelyik nőmet.
Borotválkozni nem szerettem, de a
hosszú szakállat sem, így két-három
hetente azt is magam nyírtam. Nem jól
láttam, de szemüveget nem hordtam,
illetve kizárólag olvasáshoz. Fogaim az
eredetiek, de nem túl sok. Az arcom és
az orrom vörös az ivástól, a fény pedig
bántotta a szemem, így mindig
hunyorogtam, csíkszemekkel néztem.
Bármelyik hajléktalanszállásra
beengedtek volna.
Elindultunk.
– Hát, mi teljesen másvalakire
számítottunk – szólalt meg Cecelia.
– Tényleg?
– Úgy értem, a hangod olyan
kellemes, és nagyon kedvesnek tűnsz.
Bill úgy gondolta, hogy részeg leszel,
amikor leszállsz, hangosan fogsz
káromkodni, és beszólogatsz a nőknek...
– Nem szoktam rágyúrni a
vulgaritásra. Megvárom, míg magától tör
a felszínre.
– Holnap este lesz a felolvasóest –
mondta Bill.
– Jó, akkor legalább ma jól érezhetjük
magunkat, és megfeledkezhetünk minden
egyébről.
Gurultunk tovább.
Aznap este Keesing ugyanolyan
érdekes embernek bizonyult, mint
amilyenek a levelei és a versei voltak.
Szerencsére jó érzékkel kerülte az
irodalmat, egy-két dolgot leszámítva.
Másról beszélgettünk. Személyes
találkozáskor általában nem volt
szerencsém a költőkkel, még akkor sem,
ha a verseik és a leveleik jók voltak.
Douglas Fazzick sokkal kevésbé volt
elbűvölő az életben, mint az írásaiban. A
legjobb, ha az ember elkerüli az írókat,
és csak teszi a dolgát, vagy éppenséggel
nem.
Cecelia elég hamar elment lefeküdni.
Reggel korán kellett dolgozni mennie. –
Cecelia beadta a válókeresetet. Nem
haragszom rá. Érthető. Elege lett ebből a
drogos, maga alá hányós emberből,
szóval belőlem. Évekig tűrte. Tovább
nem bírja. Néha meg se tudom baszni.
Valami tinédzser kölökkel nyomul most.
Nem hibáztatom. Már kiköltöztem,
kivettem egy szobát. Mehetünk oda is,
vagy mehetek oda én, és te maradhatsz,
vagy itt maradhatunk mindketten, nekem
tök mindegy.
Keesing elővett egy pár bogyót, és
bedobta őket.
– Maradjunk itt mindketten –
mondtam.
– Te tényleg tudsz inni, nem mondom.
– Nincs más választásom.
 – Tuti vasból van a gyomrod.
– Nem mondanám. Egyszer például ki
is lyukadt. Viszont amikor egy-egy ilyen
lyuk összeforr, azt mondják, erősebb,
mint bármilyen hegesztés.
– Mit gondolsz, meddig fogod még
húzni?
– Már elterveztem mindent. 2000-ben
fogok meghalni, 80 éves koromban.
– Furcsa, úgy gondolom, én is akkor
fogok meghalni. Egyszer megálmodtam.
De nemcsak az évet, a napot és az órát
is. Igen, 2000-ben.
– Szép, kerek szám, nekem tetszik.
Még egy-két órát ittunk. Nekem jutott
a vendégszoba. Keesing a kanapén aludt
a nappaliban. Úgy tűnt, Cecelia
komolyan gondolja ezt a válásdolgot.
 Másnap reggel 10:30-kor ébredtem.
Maradt még egy kis sör. Egyet sikerült
leküldenem. A másodiknál tartottam,
amikor Keesing bejött a szobámba.
– Istenem, hogy bírod ezt?
Felpattansz, mint egy 18 éves gyerek?
– Vannak rossz reggeleim, de ez nem
az.
– Egy órakor angolórám van, össze
kell szedni magam.
– Kapj be egy fehéret.
– Nem, inkább előbb eszem valamit.
– Akkor egyél két lágy tojást, és
tegyél rá egy kis chilit vagy paprikát.
– Te is kérsz?
– Igen, kösz.
Megszólalt a telefon. Cecelia volt.
Bill beszélt vele egy ideig, aztán letette.
– Tornádó közeleg. Az állam
történetében az eddigi legnagyobb.
Lehet, hogy minket is érint.
– Mindig történik valami, amikor
felolvasok. Feltűnt, hogy kezd sötétedni.
– Lehet, hogy lemondják az órámat.
Nem tudom. Legjobb, ha eszem.
Bill feltette a tojásokat. – Ezt tényleg
nem értem. Egyáltalán nem tűnsz
másnaposnak.
– Minden reggel másnapos vagyok.
Nálam ez a normális. Megszoktam.
– Ahhoz képest, hogy ennyit iszol,
elég jókat írsz.
– Hagyjuk ezt, jó? Biztos a sokfajta
punci teszi. Ne forrald túl sokáig a
tojásokat.
Bementem a fürdőszobába, és szartam
egyet. A székrekedés soha nem tartozott
a problémáim közé. Amikor végeztem és
indultam kifelé, Bill elkiáltotta magát:
– Chinaski!
Majd hallottam, amint jön be a
kertből. Épp hányt. Szegény ördög tök
kész volt.
– Vegyél be egy kis szódabikarbónát.
Van váliumod?
– Nincs.
– Akkor várj tíz percet a
szódabikarbóna után, és igyál meg egy
meleg sört. Tölts ki egyet most egy
pohárba, hogy a levegő kicsit
felmelegítse.
– Van egy benzedrinem.
– Akkor vedd be.
Egyre csak sötétedett. Negyedórával
az után, hogy Bill bekapta a gyógyszert,
elment zuhanyozni. Mikor kijött, egész
jól nézett ki. Evett egy mogyorókrémes
szendvicset banánkarikákkal. „Most már
biztos túléli” – gondoltam.
– Még mindig szereted az asszonyt,
ugye? – kérdeztem tőle.
– Hát persze.
– Tudom, hogy nem segít, de ne
feledd, ez már mindenkivel megtörtént
legalább egyszer.
– Ez egyáltalán nem segít.
– Ha egyszer egy nő ellened fordul,
felejtsd el. Lehet, hogy szeretnek, de
aztán egyszer csak valami elpattan
bennük. Rezzenéstelen arccal
végignézik, ahogy elüt egy autó, még rád
is köpnek.
 – Cecelia egy csodálatos nő.
Még jobban besötétedett. – Igyunk
még egy kis sört – javasoltam.
Ültünk és ittunk. Végül tök sötét lett,
és hirtelen feltámadt a szél. Nem sokat
beszéltünk. Örültem a találkozásnak.
Azon kevesek közé tartozott, akik alig
beszéltek mellé. Fáradt volt, talán ez is
közrejátszott ebben. Nem nagyon jöttek
be a versei Amerikában. Ausztráliában
igen, ott imádták. Lehet, hogy egy nap
majd itt is felfedezik, de lehet, hogy nem.
Talán 2000-re. Kemény kis fickó volt,
akin látszott, hogy bírja a strapát, és
megjárta már a hadak útját. Kedveltem.
Csendben ittunk, majd megszólalt a
telefon. Megint Cecelia volt. Elvonult a
tornádó, vagyis inkább elkerülte a
várost. Billnek így meg kellett tartania az
óráját. Én pedig este mehettem
felolvasni. Fasza. Minden ment a maga
útján. Dolgoztunk teljes munkaidőben.
Fél egy körül Bill bepakolta a
táskájába a könyveit meg amit még
kellett, felült a bringájára, és eltekert az
egyetemre.
Cecelia valamikor délután jött haza.
– Bill el tudott indulni időben?
– Igen, bringával ment el. Úgy tűnt, jól
van.
– Mennyire jól? Be volt tépve?
– Nem, jól érezte magát. Evett is meg
minden.
– Még mindig szeretem őt, Hank, csak
már nem bírom ezt csinálni.
– Ja-ja.
 – Nem is tudod, milyen sokat jelent
neki, hogy itt vagy. Régen mindig
felolvasta nekem a leveleidet.
– Durvák voltak, mi?
– Nem, viccesek, jókat nevettünk
rajtuk.
– Cecelia, basszunk egyet.
– Hank, ne játszd itt a játékaidat.
– Olyan finom kis teremtés vagy, hadd
simuljak hozzád.
– Hank, te részeg vagy.
– Igazad van, hagyjuk.
 75
Aznap este megint egy újabb rossz
felolvasóestet tartottam. Nem érdekelt. A
közönséget sem érdekelte. Ha John Cage
kereshetett azzal ezer dollárt, hogy
megevett egy almát, én is elfogadtam
ötszáz dollárt plusz a repjegyet azért,
hogy egy tök legyek.
A felolvasóest után aztán a szokásos
volt a történet. Kis diáklányok léptek
oda hozzám gyönyörű testükkel és pilóta
kék szemükkel, autogramot kértek a
könyveimbe. Legalább ötöt szerettem
volna közülük megbaszni, majd örökre
elfelejteni. Néhány professzor is odajött
hozzám, rám villantották mosolyukat,
amiért ilyen kiváló seggfej vagyok. Ettől
jobban érezték magukat, úgy érezték,
ezek után már nekik is teremhet babér, ha
leülnek az írógép mellé.
Elkértem a csekket, és leléptem. De
még hátravolt egy kis, szűk körű parti
Cecelia házában, válogatott
meghívottakkal. Ez az íratlan szerződés
része volt. Mindegy, minél több nő,
annál jobb, bár tudtam, hogy Cecelia
házában nagyon kevés eséllyel indulok.
Ebben biztos voltam. Ahogy előre
sejtettem, reggel egyedül ébredtem az
ágyamban.
Bill másnap reggel is rosszul volt.
Egy órakor volt órája, mielőtt elment, azt
mondta: – Cecelia majd kivisz a
reptérre. Én most lépek. Mellőzzük a
hosszas búcsúzkodást. – Rendben.
Bill felvette a hátizsákját, és kitolta a
bringáját az ajtón.
Úgy egy másfél héttel később otthon
ültem L. A.-ben. Éjszaka volt.
Megszólalt a telefon. Cecelia volt.
Zokogott.
– Hank, Bill meghalt. Téged hívtalak
először.
– Jézusom, Cecelia, nem is tudom, mit
mondjak.
– Úgy örülök, hogy eljöttél. Bill csak
és kizárólag rólad beszélt, miután
elmentél. Nem is tudod, milyen sokat
jelentett neki, hogy eljöttél hozzá.
– De mi történt?
– Panaszkodott, hogy nagyon rosszul
érzi magát, bevittük a kórházba, és két
óra múlva halott volt. Tudom, hogy az
emberek azt fogják gondolni, hogy
túladagolta magát, de nem. Bár el
akartam tőle válni, nagyon szerettem őt.
– Elhiszem.
– Igazán nem akarlak ezzel fárasztani
téged.
– Semmi gond, gondolom Bill is
megértené. Csak nem tudom, hogyan
tudnék neked segíteni. Sokkolt ez a hír.
Hadd hívjalak majd vissza valamikor
később, hogy megtudjam, hogy vagy.
– Megtennéd?
– Természetesen.
Ez a baj az ivással, gondoltam, ahogy
egy újabb italt töltöttem magamnak. Ha
valami rossz történik, iszol, hogy
elfeledd; ha valami jó történik, iszol,
hogy megünnepeld; és ha semmi nem
történik, iszol, hogy valami történjen.
Bár eléggé kész volt meg boldogtalan
is, Billen nem látszott, hogy nemsokára
meg fog halni. Sok az ilyen halál, noha
tudjuk, hogy mindenki meghal, és annak
ellenére, hogy majd’ mindennap
gondolunk a halálra, mégis, ha ilyen
váratlanul jön és ilyen kivételes és
szerethető emberi lényt visz el, az
nagyon nehéz; még akkor is, ha tudjuk,
mennyien halnak meg, mennyi jó, rossz
vagy akár ismeretlen ember.
 77
Eltelt egy hónap és a Dogbite Press
főszerkesztője, R. A. Dwight levélben
kért fel, hogy írjak előszót Keesing
Válogatott verseihez. Ha másképpen
nem, hát a halálával legalább szerez
majd egy kis elismertséget magának
Ausztrálián kívül is.
Aztán Cecelia telefonált. – Hank, San
Franciscóba utazom, hogy találkozzam
R. A. Dwighttal. Van nálam pár fotó
Billről, meg néhány kiadatlan írása.
Átnézzük őket Dwighttal, és eldöntjük,
mit adjunk ki belőle. De előtte el akarok
menni L. A.-be egy vagy két napra. Ki
tudsz jönni elém a reptérre?
– Persze, meg is szállhatsz nálam.
– Köszi szépen.
Megmondta, mikor érkezik, én meg
azzal a lendülettel bementem a fürdőbe
és kimostam a vécét, kisuvickoltam a
kádat, és friss ágyneműt húztam.
Cecelia a reggel 10-es járattal
érkezett, ami nekem borzalmasan korai
volt, de jól nézett ki, bár kicsit kövérkés
volt. Alacsony, erős testalkatú nő,
kikupálódott középnyugatinak látszott. A
férfiak megfordultak utána, jól riszálta a
fenekét; a járása erőteljes, kicsit
baljóslatú, de szexi.
Az autóban vártuk meg, míg megjön a
csomagja. Cecelia nem ivott.
Pontosabban egy narancslé volt a
kezében.
– Imádom a reptereket és a reptéri
utasokat, te nem?
– Nem.
– Az emberek olyan érdekesnek
tűnnek itt.
– Csak az a különbség, hogy több
pénzük van, mint azoknak, akik vonattal
vagy busszal utaznak.
– Idefelé elrepültünk a Grand Canyon
fölött.
– Igen, útba esik.
– Hogy ezek a pincérnők milyen rövid
szoknyát hordanak! Oda nézz, kilátszik a
bugyijuk!
– A borravalóért csinálják. Mind
társasházakban laknak és MG-kabriót
vezetnek.
 – A gépen mindenki olyan kedves
volt! A mellettem ülő férfi meghívott egy
italra.
– Gyere, menjünk el a csomagodért.
– R. A. felhívott, és mondta, hogy
elküldted neki az előszót Bill
verseskötetéhez. Felolvasott belőle
nekem egy-két részt, annyira szép volt.
Szeretném megköszönni neked.
– Hagyjuk.
– Nem tudom, hogyan hálálhatnám
meg.
– Biztos, hogy nem kérsz egy italt?
– Nagyon ritkán iszom. Talán majd
később.
– Mit szeretsz leginkább? Veszek
valamit, hogy legyen otthon. Szeretném,
ha jól éreznéd magad és lazítanál egy
kicsit.
– Biztos vagyok benne, hogy Bill
föntről néz minket, és nagyon boldog.
– Tényleg így gondolod?
– Igen!
Összeszedtük a csomagokat, és
visszamentünk a parkolóba.
 78
Aznap este sikerült belediktálnom két
vagy három italt Ceceliába.
Megfeledkezett magáról, és úgy tette
keresztbe a lábait, hogy egy jó nagy adag
húst kivillantott. Tartós fogyasztási cikk.
Egy tehénnyi nő volt tehénszemekkel,
tehénmellekkel. Lehetett adni neki
rendesen. Keesingnek jó szeme volt.
Ellenezte az állatok lemészárlását,
ezért nem evett húst. Igaz, már elég hús
volt rajta így is. Úgy vélte, csupa
gyönyörűség vesz minket körül a
világban, s nem kell mást tennünk, csak
kinyújtanunk a kezünk és elvennünk azt a
sok gyönyörűséget, mert az
mindannyiunknak jár.
– Igazad van, Cecelia. Igyál még egyet
– mondtam.
– Szédülök az italtól.
– Na és, mi rossz van abban, ha az
ember egy kicsit szédül?
Cecelia lábat cserélt, és megint
kivillantotta a combjait. Egészen
felcsúszott rajta a szoknya.
Bill, neked már mindegy. Jó költő
voltál, de hát, a fenébe is, nem csak az
írásaidat hagytad itt. És különben is, az
írásaidnak sosem volt ennyire jó combja
meg húsa...
Cecelia ivott még egyet, aztán
abbahagyta. Én nem.
Honnan jön ez a rengeteg nő? Ez a
készlet sosem fogy ki. Mindegyikük más,
külön egyéniség. A puncijuk, a csókjuk,
a mellük, mindenük különbözik a
másikétól, de egyetlen férfi sem tudja
őket felfalni, mert annyian vannak,
annyian dobálják a lábaikat, s kergetik
őrületbe a férfiakat. Micsoda lakoma!
– Szeretnék elmenni a tengerpartra.
Hank, megtennéd, hogy elviszel a
tengerpartra?
– Most?
– Nem, de valamikor, még mielőtt
elmegyek.
– Rendben.
Cecelia arról beszélt, milyen rosszul
bántak ebben az országban az amerikai
indiánokkal. Aztán arról, hogy ő is írt,
de sosem adta oda senkinek, csak
magának írogatott a naplójába. Bill
bátorította őt és segített neki. Cecelia
pedig segített Billnek elvégezni az
egyetemet. Persze Bill, a jó katona
magán is segített. Meg a kodein is – Bill
világéletében kodeinfüggő volt. Cecelia
újra és újra megfenyegette azzal, hogy
elhagyja, de az sem segített.
De most...
– Idd meg még ezt szépen, Cecelia,
segít majd felejteni. Jól teletöltöttem a
poharát.
– Úú, ennyit nem tudok meginni!
– Tedd följebb a lábad, hadd lássak
többet a combodból.
– Bill sosem beszélt így velem.
Ittam tovább. Cecelia pedig beszélt
tovább. Egy idő után már nem figyeltem
oda. Az éjfél jött és ment.
– Figyelj, Cecelia, menjünk az ágyba,
tajt részeg vagyok.
Átmentem a hálóba, levetkőztem, és
bemásztam a takaró alá. Hallottam, hogy
bejön ő is, majd bemegy a fürdőbe.
Lekapcsoltam a villanyt. Nemsokára
kijött, és bebújt ő is a paplan alá az ágy
másik oldalán.
– Jó éjt, Cecelia – mondtam neki.
Majd magamhoz rántottam. Meztelen
volt. „Úristen” – gondoltam.
Csókolóztunk. Nagyon jól csókolt. Jó
hosszan, forrón csókoltuk egymást. Aztán
abbahagytuk.
– Cecelia?
– Igen?
– Majd máskor megbaszlak.
Megfordultam és elaludtam.
 79
Bobby és Valerie átjött hozzám, én
pedig bemutattam őket egymásnak.
– Valerie-vel vakációzni megyünk,
Manhattan Beachen kibérelünk egy
apartmant. Nincs kedvetek velünk jönni?
Megfelezhetnénk a szállás árát. Két
hálószoba van.
– Nem Bobby, kösz, nem.
– Ó, Hank, kérlek! – könyörgött
Cecelia. – Annyira szeretem az óceánt!
Hank, ha elviszel oda, megígérem, hogy
iszom veled!
– Jól van, Cecelia.
– Remek – mondta Bobby –, akkor ma
este indulunk. 6 körül értetek jövünk.
Este együtt vacsorázunk.
– Ó, ez nagyon jól hangzik!
– Hankkel élmény együtt enni –
mondta Valerie. – Legutóbb, amikor
együtt vacsoráztunk, bementünk egy
sznob helyre, ahol úgy leteremtette a
pincért. „Hozza már azt a salátát meg
sült krumplit a barátaimnak! Dupla
adagot, és ne vizezze föl az italainkat,
vagy kikapom a ruhájából!” Ilyeneket
mondott neki.
– Már alig várom! – mondta Cecelia.
Délután 2 körül Cecelia kitalálta,
hogy alkotmányos jogaival élve szeretne
kimenni a levegőre. Sétálgattunk a
kertben. Meglátta a mikulásvirágokat.
Odament, belefúrta az arcát a virágokba,
és simogatta őket az ujjaival.
– Ó, istenem, annyira szépek!
– Mindjárt elpusztulnak. Nem látod,
mennyire gyűröttek a levelek? A szmog
megöli őket.
Sétáltunk tovább a pálmafák alatt.
– És mindenhol madarak! Százával,
Hank, százával!
– Meg macskák tucatjával.
Délután elmentünk Bobbyval és
Valerie-vel Manhattan Beachre,
becuccoltunk a tengerparti
apartmanunkba, és elindultunk
vacsorázni. A kaja egész jó volt. Cecelia
egy italt ivott a vacsorához, és közben
részletesen taglalta, miért lett
vegetáriánus. Levest evett, salátát és
joghurtot; mi pedig steaket, sült krumplit,
bagettet és salátát. Bobby és Valerie
ellopták a só- és borsszórót, a két
steakes kést, amivel ettek, és kifelé
lekapták az asztalról a borravalót, amit a
pincérnek hagytam.
Útban a szállásra megálltunk, és
vettünk töményét, jeget és cigit. Cecelia
attól az egy italtól is egyfolytában
nevetgélt és dumált, magyarázta, hogy az
állatoknak is van lelke. Senki sem szállt
vitába vele. Végül is elképzelhető.
Abban viszont nem voltunk biztosak,
hogy nekünk van-e.
 80
Iszogattunk. Cecelia ivott még egyet,
aztán többet nem.
– Ki akarok menni és nézni a holdat
meg a csillagokat – mondta. – Annyira
szép az este!
– Menj csak, Cecelia.
Kiment, és leült a medence mellé egy
székre.
– Nem csoda, hogy Bill meghalt. Ez a
nő kiéheztette. Sosem adja oda magát
senkinek.
– Ugyanezt mondta rólad ő is a
vacsoránál, amikor kimentél vécére.
Hogy a verseid szenvedélyesek, te
magad viszont egyáltalán nem vagy az –
mondta Valerie.
– Én és Isten nem mindig ugyanarra a
lóra teszünk.
– Már megdugtad? – kérdezte Bobby.
– Nem.
– Milyen ember volt Keesing?
– Jó fej. De a mai napig nem értem,
hogy bírta ki Cecelia mellett. Mondjuk, a
kodein meg a többi bogyó lehet, hogy
ezen is segített. Vagy az is lehet, hogy
tényleg Cecelia segített rajta, hogy
eljátszotta ezt a hippi-nővér szerepet, és
egyfolytában ápolta őt.
– Szarni bele. Igyunk! – mondta
Bobby.
– Jó. Ha választanom kéne az ivás és
a baszás közt, asszem a baszásról
szoknék le.
– A dugás egy csomó problémát tud
okozni – vélte Valerie.
– Ja, amikor a feleségem épp valaki
mással baszik, én úgy oldom meg, hogy
felveszem a pizsamámat, magamra
húzom a takarót és alszom – válaszolta
erre Bobby.
– Csak viccel – mondta Valerie.
– Igazából senki sem tudja, mire kell a
szexet használni. A legtöbb embernek a
szex csak egy játék: felhúzzák és
eleresztik.
– És mi a helyzet a szerelemmel? –
kérdezte Valerie.
– A szerelem csak azoknak való, akiit
meg tudnak birkózni a vele járó pszichés
terheléssel. A szerelem olyan, mint
amikor valaki megpróbál átevickélni egy
zubogó pisafolyón a hátán egy teli
szemetes kukával – mondta.
– Ne már! Ez túlzás!
– A szerelem nem más, mint egyfajta
előítélet. Nekem viszont van elég más
előítéletem.
Valerie odament az ablakhoz.
– Emberek ugrálnak a medencébe, jól
érzik magukat, ő pedig ott ül és bámulja
a holdat.
– Most halt meg a férje – szólt rá
Bobby. – Legyél már egy kicsit
megértőbb.
Fogtam az üveg piámat, és bementem
a hálóba. Gatyára vetkőztem és
lefeküdtem. Semmi sem volt már
összhangban a világban. Az emberek
vakon, céltalanul kapkodtak ide-oda:
kommunizmus, egészséges kaják, zen
buddhizmus, szörfözés, balett, hipnózis,
csoportterápia, orgiák, biciklizés,
gyógyfüvek, kereszténység, súlyemelés,
utazás, drogelvonó, vegetarianizmus,
India, festés, írás, szobrászat,
zeneszerzés, karmesterkedés, túrázás,
jóga, közösülés, szerencsejáték, ivás,
lógás, fagyasztott joghurt, Beethoven,
Bach, Buddha, Jézus, transzcendentális
meditáció, heroin, répáié, öngyilkosság,
varratott öltöny, repülés, New York City,
aztán mindez atomjaira hullik és
megsemmisül. Az emberek egyszerűen
szükségét érzik annak, hogy elfoglalják
magukat, míg várják a halálukat. Persze,
az legalább biztos jó, hogy van miből
válogatniuk.
Nekem is volt miből. Fogtam a
maradék vodkát, és jól meghúztam,
tisztán. Ezek az oroszok tudnak valamit,
gondoltam magamban.
Kinyílt az ajtó, és bejött Cecelia. Jól
nézett ki az alacsony, erőteljes testével.
A legtöbb amerikai nő vagy túl sovány,
vagy nincs benne erő. Ha keményebben
bánnak velük, valami eltörik bennük,
neurotikussá válnak, embereik pedig
vagy sportmániások lesznek, vagy
alkoholisták, vagy autóbuzik. A
norvégok, az izlandiak, a finnek tudták,
hogy kell egy nőnek kinéznie: legyen
széles, tömör, legyen nagy segge, nagy
csípője, nagy, fehér öle, nagy feje, nagy
szája, nagy melle, sok haja, nagy szeme,
nagy orrlyuka, és lent középen legyen
elég nagy, de elég kicsi.
– Hello, Cecelia, gyere be az ágyba.
– Nagyon kellemes volt odakint.
– Gondolom. Gyere és üdvözölj.
Bement a fürdőszobába.
Lekapcsoltam a villanyt. Egy darabig
bent volt, aztán kijött. Bemászott
mellém. Sötét volt, de némi fény
beszűrődött a függönyön keresztül.
Odaadtam neki a vodkásüveget. Ivott
belőle egy kis kortyot, és visszaadta. Az
ágy támlájának támaszkodva ültünk az
ágyban, a combjaink összeértek.
– Képzeld, a holdból csak egy egész
vékony szelet látszott. De a csillagok
meg csak úgy ragyogtak, és gyönyörűek
voltak. Elgondolkodtató, nem?
 – De.
– Egyik-másik csillag közülük már
több millió fényévvel ezelőtt kihunyt, és
mégis látni még mindig a fényüket.
Átkaroltam Ceceliát, és magamhoz
húztam a fejét. Kinyitotta a száját.
Nedves volt és finom.
– Cecelia, dugjunk.
– Nem akarok.
Bizonyos szempontból én se akartam.
Ezért volt, hogy mondtam neki.
– Tényleg nem akarsz?
– Szerintem jobb, ha előbb eltelik egy
kis idő, és az emberek megismerik
egymást.
– Van, amikor erre nincs elég idő.
– Nem akarom, na.
Kiszálltam az ágyból. Odamentem
Bobbyék szobájához, ahogy voltam,
alsógatyában, és bekopogtam.
– Mi az? – kérdezte Bobby.
– Nem akar baszni velem.
– És?
– Menjünk úszni.
– Késő van. A medence zárva.
– Hogyhogy zárva? Van benne víz,
nem?
– De nem ég a villany.
– Nem baj. Mondom, nem akar velem
baszni.
– Nincs is fürdőgatyád.
– De van alsógatyám.
– Jól van, várj egy kicsit...
Bobby és Valerie kijöttek a szobából,
és pompásan néztek ki vadiúj,
tökéletesen eltalált méretű
fürdőruháikban.
Bobby átnyújtott egy kolumbiai
szivart, és én beleszippantottam.
– Mi baja van Ceceliának?
– A keresztény neveltetése.
Lementünk a medencéhez. Igazat
beszélt Bobby, leoltották a villanyokat.
Bobby és Valerie egyszerre ugrottak a
vízbe. Én leültem a medence szélére, és
lóbáltam a lábam a vízben. Szopogattam
a maradék vodkát. Bobby és Valerie
egyszerre jöttek a felszínre. Bobby
odaúszott a medence széléhez.
Megrántott az egyik bokámnál fogva.
– Gyere már, te marha! Mutasd, mit
tudsz! UGORJ! Ittam még egy kortyot a
vodkából, majd letettem az üveget. De
nem ugrottam. Lassan engedtem bele
magam a vízbe a medence szélénél.
Aztán belecsobbantam. Furcsa volt a
sötét vízben lenni. Lassan merülni
kezdtem a medence aljára. 182 centi
magas voltam és 83 kiló. Vártam, mikor
érek le az aljára, hogy visszarúghassam
magam. De hol volt az alja?! Nagy
nehezen leértem, már alig volt levegőm.
Egyből felrúgtam magam. Lassan
haladtam felfelé. Végre aztán felértem a
felszínre.
– Halál minden kurvára, aki
összezárja előttem a lábát! – kiáltottam.
Kinyílt egy ajtó, és egy férfi rohant ki
rajta: a házfelügyelő.
– Hé, ilyenkor már nincs úszás a
medencében! Már leoltottuk a
villanyokat!
 Elkezdtem pedálozni a medence
széléhez, s mikor odaértem, felnéztem
rá. – Ide figyelj, te köcsög. Napi két
hordó sört iszom, és profi pankrátor
vagyok. Alapvetően barátságos
természetű vagyok, de most úszni
szeretnék, és azt ajánlom neked, hogy
kapcsold fel a villanyt, de MOST
AZONNAL! Csak egyszer szólok.
Azzal eltempóztam onnan.
Hirtelen kigyúltak a fények. A
medencében is. Gyönyörű volt.
Varázslatos. Odaúsztam a vodkás
üveghez, levettem a medence széléről,
és jól meghúztam. Már alig volt az
üvegben. Lenéztem, és Bobby meg
Valerie egymás mellett úsztak körbe-
körbe a víz alatt. Jól csinálták,
könnyedén és kecsesen mozogtak. Furcsa
volt, hogy mindenki fiatalabb volt nálam.
Kijöttünk a medencéből. Odamentem
a házfelügyelő ajtajához csöpögő
alsógatyában, és bekopogtam. Kinyitotta.
Tetszett nekem.
– Hé, pajti, most már lekapcsolhatod
a villanyt, befejeztük az úszkálást.
Minden oké, bébi, minden oké.
Visszamentünk az apartmanunkba.
– Gyere, igyál egyet velünk, tudom,
hogy nem érzed jól magad – kért Bobby.
Bementem a szobájukba, és ittam két
italt. Valerie közben azt mondta: –
Figyelj, Hank, fogd már fel, hogy nem
tudsz minden nőt megdugni!
– Győzelem vagy halál!
– Ugyan már, menj, aludd ki magad.
 – Jó éjt, srácok, köszi...
Visszamentem a szobánkba. Cecelia a
hátán feküdt és horkolt: hrrrrrr,
hhhhhhrrrr, hrrrrrrr, hhhhhhhrrrr...
Hirtelen olyan kövérnek tűnt nekem.
Levettem a vizes alsógatyámat, és
bemásztam az ágyba.
Megráztam.
– Cecelia, horkolsz!
– Óó... óó... bocsánat...
– Cecelia, ez már olyan, mintha
házasok lennénk. Reggel, mikor friss
leszek, majd jól elkaplak.
 81
Valami zajra ébredtem. Még nem volt
világos. Cecelia járkált a szobában,
öltözködött. Ránéztem az órámra.
– 5 óra van, mit csinálsz?
– Meg akarom nézni, ahogy feljön a
nap. Imádom a napfelkeltéket!
– Már értem, miért nem iszol.
– Majd jövök. Reggelizhetünk együtt.
– 40 éve nem tudok reggelizni.
– Megyek, megnézem a napfelkeltét.
Találtam egy üveg ásványvizet. Meleg
volt. Letekertem a kupakját és megittam.
Aztán elaludtam.
10:30-kor kopogtak az ajtómon.
 – Gyere be...
Bobby volt Vaierie-vel.
– Megreggeliztünk hármasban.
Cecelia most pedig szeretne mezítláb
sétálni a tengerparton – közölte Valerie.
– Hank, eddig még soha nem láttam a
Csendes-óceánt! Annyira gyönyörű!
– Jól van, felöltözök...
Elmentünk a tengerpartra sétálni.
Cecelia boldog volt. Mikor a hullámok
kicsaptak és elérték a lábát, felsikoltott.
– Ti csak menjetek, én keresek egy
bárt – szóltam nekik.
– Jövök veled – vágta rá Bobby.
– Én Ceceliával maradok – mondta
Valerie...
Bementünk a legközelebbi bárba.
Csak két üres szék volt. Leültünk. Bobby
férfi, én nő mellé ültem. Rendeltünk.
A mellettem ülő nő olyan 26-27 éves
lehetett. Valami rendesen lefáraszthatta –
a szeme és a szája kimerültségről
árulkodott, de ennek ellenére még egész
egybe’ volt. A haja sötét és jól ápolt.
Szoknyát viselt, és igen jó lábai voltak.
A lelke topáz-színű, látszott a szemén.
Hozzányomtam a lábamat az övéhez.
Nem ment arrébb. Lenyomtam az
italomat.
– Hívjál meg egy italra – kértem tőle.
Odaintett a csaposnak. Odajött.
– Egy vodka-7-et az úrnak.
– Kösz..., ööö...
– Babette.
– Kösz, Babette, az én nevem Henry
Chinaski, és alkoholista író vagyok.
 – Sosem hallottam rólad.
– Én se.
– Van egy boltom a parthoz közel.
Bizsukat meg ilyen szarságokat árulok.
Főleg szarságokat.
– Akkor kvittek vagyunk. Én meg
főleg szarságokat írok.
– De ha annyira szar író vagy, miért
nem hagyod abba?
– Meg kell keresnem a kajára-, a
szállásra- és a ruhára valót. Hívj meg
még egyre.
Babette ismét intett a csaposnak, már
ott is volt az újabb italom.
Egymáshoz nyomtuk a combjainkat.
– Egy igazi patkány vagyok,
székrekedéses, és már nem áll fel –
mondtam neki.
 – Azt nem tudom, hogy mi a helyzet a
székleteddel, de azt igen, hogy egy
patkány vagy és hogy még feláll.
– Mi a telefonszámod?
Babette benyúlt a táskájába egy
tollért. Erre megjelent Cecelia és
Valerie.
– Ó, hát itt vannak ezek a disznók!
Mondtam neked, hogy a legközelebbi
bárban lesznek! – okoskodott Valerie.
Babette lecsúszott a székéről, és már
ott sem volt. Láttam még egy pillanatra a
redőnyön keresztül. A parti sétányon
haladt, és fűzfa vékony, remek teste volt.
Egy darabig ringott a szélben, aztán
eltűnt.
 82
Cecelia leült, és nézte, ahogy iszunk.
Láttam rajta, hogy megvet. Húsevő
voltam. Nem hittem egy istenben sem.
Szerettem baszni. A természet nem
érdekelt. Nem jártam szavazni. A világűr
hidegen hagyott. A baseball szintén. A
történelem untatott. Még az állatkert is.
– Hank, kimegyek egy kicsit – szólt
Cecelia.
– Minek, mi van ott kint?
– Szeretem nézni az embereket a
medencében, szeretem látni, hogy jól
érzik magukat.
Cecelia felkelt és kiment.
 Valerie elnevette magát. Aztán Bobby
is.
– Jól van, nem fogok bejutni a
bugyijába, és?
– De szeretnél?
– Nem is annyira a szexuális
étvágyamat, mint inkább az egómat
zavarja, hogy nem sikerül.
– És ne feledd a korodat – mondta
Bobby.
– Nincs is rosszabb egy öreg
hímsoviniszta disznónál. Aztán ittunk
tovább csendben.
Kábé egy óra múlva Cecelia
visszajött.
– Hank, én menni szeretnék.
– Hova?
– A reptérre. San Franciscóba. Nálam
van az összes csomagom.
– Nekem mindegy, de Bobbyék hoztak
le minket, és lehet, hogy ők még nem
akarnak menni.
– Elvisszük a városba – mondta
Bobby.
Fizettünk, beültünk az autóba, Bobby
a kormányhoz, Valerie mellé, mi ketten
pedig hátra. Cecelia messze ült tőlem,
amennyire csak tudott, egészen
felkenődött az ajtóra.
Bobby bekapcsolta a magnót. A zene
úgy zúdult hátra, mint egy hullám. Bob
Dylan.
Valerie hátraadott egy jointot.
Beleslukkoltam majd odanyújtottam
Ceceliának. Összerázkódott már csak
attól, hogy felé nyúltam. Megfogtam a
térdét, és megsimogattam. Ellökte a
kezem.
– Hogy vagytok ott hátul? – kérdezte
Valerie.
– Dúl a szerelem – válaszoltam. Egy
órát tartott az út.
– Megjöttünk a reptérre – mondta
Bobby.
– Van még két órád, Cecelia –
fordultam hozzá –, elmehetünk hozzám,
várhatunk ott.
– Á, nem kell, jó lesz itt is. Inkább itt
maradnék.
– De mit fogsz csinálni két órán át egy
reptéren?
– Ó, én imádom a reptereket.
Megálltunk a terminál előtt.
Kiszálltam, és kivettem a csomagjait.
Megálltunk egymással szemben, és
Cecelia adott egy puszit. Hagytam, hadd
menjen be egyedül.
 83
Újabb felolvasóestre mentem Észak-
Kaliforniába. Az estet megelőző délután
a Holiday Inn egyik szobájában ültem
Joe Washingtonnal, a támogatónkkal,
Dudley Barryvel, a helyi költővel meg a
barátjával, Paullal, és söröztünk. Dudley
nem sokkal korábban vallotta be
nyilvánosan, hogy homoszexuális. Ideges
volt, kövér és ambiciózus. Fel-alá
mászkált a szobában.
– Jó lesz a felolvasóested?
– Nem tudom.
– Rengeteg embert vonzol az
estjeidre. Hogy csinálod? Mindig a
sarokig áll a sor.
– Szeretik a vérfürdőket.
Dudley megmarkolta Paul hátsóját. –
Megcsinálom a kis seggedet, bébi, aztán
te is megcsinálhatod az enyémet!
Joe Washington az ablaknál állt. –
Oda nézzetek, ott van William
Burroughs! Ő is itt száll meg, neki is
felolvasóestje lesz.
Odamentem az ablakhoz. Tényleg
Burroughs volt. Eljöttem az ablaktól, és
kibontottam még egy sört. A másodikon
voltunk. Burroughs felment a lépcsőn,
elment az ablakom alatt, kinyitotta az
ajtaját, és bement.
– Bemutassalak neki? – kérdezte Joe.
– Ne.
– Én átmegyek hozzá egy percre.
 – Oké.
Dudley és Paul egymás seggét
markolászták. Dudley hangosan röhögött,
Paul vigyorászott és el-elpirult.
– Fiúk, miért nem intézitek ezt
privátilag?
– Hát nem édes? – kérdezte Dudley. –
Megveszek a fiatal fiúkért!
– Én inkább a fiatal nőkért.
– Nem is tudod, mit veszítesz.
– Abban te ne legyél olyan biztos.
– Jack Mitchell mostanában
transzvesztitákkal jár, és verseket ír
róluk.
– Ők legalább nőnek néznek ki.
– Sőt, néhányuk még jobban. Ittam
csendben.
Joe Washington visszajött a szobába.
– Elmondtam Burroughsnak, hogy itt
vagy a szomszédban. Mondom neki,
Burroughs, Henry Chinaski itt van a
szomszédban. Erre azt mondja: tényleg?
Erre kérdezem tőle: Bemutassalak neki?
Erre azt mondja: Ne.
– Miért nincs hűtő egy ilyen helyen? –
mondtam. – Ez a kurva sör kezd
megmelegedni.
Kimentem, hogy keressek egy kis
jeget. Ahogy elmentem Burroughs ablaka
előtt, láttam, hogy ott ül egy
karosszékben. Közönyösen nézett rám.
Megtaláltam a jég automatát, aztán
visszamentem, a jeget beletettem a
mosogatóba, és belenyomtam a söröket.
– Talán jobb lenne, ha nem rúgnál be
nagyon, mert nem tudsz rendesen
beszélni.
– A közönségnek aztán édes mindegy.
Csak a kereszten akarnak látni.
– 500 dollár egy óra munkáért? Ez
neked kereszt? – kérdezte Dudley.
– Ja.
– Szép kis Krisztus vagy!
Dudley és Paul leléptek, mi pedig
Joe-val átmentünk egy kávézóba enni és
inni. Leültünk egy asztalhoz. Mielőtt
észrevettem volna, már idegenek
üldögéltek mellettünk. És mind férfi.
Kész röhej. Arrébb voltak csini lánykák
is, de ők csak néztek és mosolyogtak
messziről, vagy épp nem néztek s nem
mosolyogtak. Gondolom azok, akik nem
mosolyogtak, utáltak a nőkkel való
viselkedésem miatt. Kapják be.
 Jack Mitchell és Mike Tufts is ott ült
velünk, mindketten költők voltak.
Egyikük sem dolgozott, annak ellenére,
hogy költészetükkel egy fityinget se
kerestek. Az akaraterejükből éltek – és
alamizsnából. Mitchell egyébként jó
költő, csak nem volt szerencséje. Többet
érdemelt volna. Aztán megjelent az
énekes Blast Grimly. Mindig részeg volt.
Soha nem láttam józanul. Ültek még egy
páran az asztalunknál, akiket nem
ismertem.
– Mr. Chinaski?
Egy édes kis teremtmény jött oda,
édes kis rövid, zöld ruhában.
– Igen?
– Aláírná nekem ezt a könyvet?
Egy korai verseimet összegyűjtő kötet
volt, versekkel, amiket akkor írtam,
amikor még a postán dolgoztam. It Runs
Around the Room and Me volt a címe.
Aláírtam, rajzoltam rá valamit, majd
visszaadtam.
– Ó, köszönöm szépen!
Elment. Az a sok rohadék ott
körülöttem minden esélytől megfosztott.
Nem sokkal később már négy-öt
kancsó sör volt az asztalon. Rendeltem
egy szendvicset. Két-három órán át
ittunk, aztán hazamentem. Megittam a
söröket, amiket otthagytam a
mosogatóban, aztán lefeküdtem aludni.
Sok mindenre nem emlékszem abból,
mi történt a felolvasóesten, de másnap
egyedül ébredtem az ágyamban. Joe
Washington 11 körül kopogott az
ajtómon.
– Ember, ez az egyik legjobb
felolvasóested volt!
– Tényleg? Nem szívatsz?
– Nem, nagyon ott voltál! Itt a
csekked.
– Kösz, Joe.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod
megismerni Burroughst?
– Biztos.
– Ma este van a felolvasóestje. Itt
maradsz, megnézed?
– Vissza kell mennem L. A.-be.
– Hallottad már őt valaha felolvasni?
– Joe, szeretnék lezuhanyozni és
lelépni. Kiviszel a reptérre?
– Persze.
Amikor elindultunk, Burroughs ott ült
a karosszékében az ablak mellett. Nem
adta jelét annak, hogy meglátott. Én
vetettem rá egy pillantást, aztán mentem
tovább. Megvolt a csekkem. Már alig
vártam, hogy kint legyek a lovin...
 84
Hónapok óta leveleztem egy San
Franciscó-i hölggyel. Liza Westonnak
hívták, és táncórákból tengette életét,
többek között balett órákból, amiket a
saját stúdiójában adott. 32 éves volt,
elvált, hosszú, hibátlan leveleit pedig
rózsaszín papírra gépelte. Jól írt,
intelligensen és nagyon kevés túlzással.
Élvezettel olvastam a leveleit, és
válaszoltam is rájuk. Liza távol tartotta
magát az irodalomtól, s távol az
úgynevezett „mély” kérdésektől.
Mindennapos apróságokról írogatott
nekem, de humorral és sajátos
látásmóddal. Egyszer megírta:
nemsokára Los Angelesbe jön tánchoz
fellépő ruhákat venni, és megkérdezte,
volna-e kedvem találkozni vele.
Válaszoltam, hogy természetesen igen,
meg azt, hogy akár nálam is megszállhat,
de a korunkra való tekintettel, neki kell
majd a kanapén aludnia, míg én bent
fogok aludni az ágyon. „Majd hívlak, ha
megérkeztem” – írta.
Három vagy négy nappal később
megszólalt a telefon. Liza volt. –
Megérkeztem – mondta.
– A reptéren vagy? Érted megyek.
– Köszi, bemegyek taxival.
– Nem olcsó.
– Könnyebb így.
– Mit szoktál inni?
 – Nem nagyon iszom, azt iszom, amit
te...
Ültem és vártam rá. Ilyen
helyzetekben mindig kényelmetlenül
éreztem magam. Amikor a nők
megérkeznek, már nem is igazán akarom,
hogy valóban eljöjjenek hozzám. Liza
említette egyszer, hogy csinos, de fotót
nem láttam róla. Egyszer elvettem egy
nőt, látatlanban, pusztán a levelei
alapján. Ő is nagyon intelligens
leveleket írt, de a vele való két és fél
éves házasságom katasztrofálisra
sikeredett. Az emberek általában sokkal
jobban írnak, mint amilyen jók az
életben valójában. Ebből a szempontból
nagyon hasonlítanak a költőkhöz.
Fel-alá járkáltam a szobában. Aztán
lépéseket hallottam kint a betonon.
Odamentem az ablakhoz és
kikukkantottam. Nem rossz. Sötét haj,
csinos öltözet, bokáig érő, hosszú
szoknya. Kecsesen járt, a fejét magasra
emelte. Szép orra volt, átlagos szája.
Szerettem a hosszú ruhás nőket, a régi
szép időkre emlékeztettek. Egy kis táska
volt nála. Bekopogott. Kinyitottam az
ajtót. – Gyere be.
Liza letette a táskáját a földre. –
Foglalj helyet.
Alig volt rajta smink. Csinos volt. A
frizurája divatos, a haja rövid.
Csináltam neki egy vodka-7-et, aztán
magamnak is egyet. Nyugodtnak tűnt. Az
arca némi szenvedésről árulkodott –
látszott, hogy egy-két nehéz időszakon
már ő is átesett. Ahogy én is.
– Holnap veszek egy-két szép ruhát.
Van egy bolt itt L. A.-ben, ami nem a
szokványos ruhákat árulja.
– Nekem az is tetszik, ami most rajtad
van. Szerintem egy eltakart nő mindig
izgató. Persze így nehéz megállapítani,
milyen az alakja, de azért sejtései
lehetnek az embernek.
– Pont olyan vagy, mint amilyennek
elképzeltelek. Egyáltalán nem félsz.
– Kösz.
– Már-már szerénynek tűnsz.
– Csak a harmadik italomnál tartok.
– Mi lesz a negyedik után?
– Semmi, megiszom az ötödiket.
Kimentem az ajtó elé az újságért.
Mire visszamentem, Liza felhúzta a
szoknyáját a térde fölé. Jól nézett ki.
Szép térde volt és jó lába. A nap
(pontosabban az éjszaka) egyre
ragyogóbbnak tűnt. A leveleiből
kiderült, hogy ő is egészséges kaja-őrült,
csakúgy, mint Cecelia. De szerencsére
egyáltalán nem úgy viselkedett, mint
Cecelia. Leültem a kanapé másik
végébe, és igyekeztem észrevétlenül rá-
rápillantani a térdére. Mindig odavoltam
a női lábakért.
– Szép lábad van – mondtam Lizának.
– Tetszik?
Pár centivel még feljebb húzta a
szoknyáját. Őrjítő volt. Az a temérdek jó
láb előbújt a rengeteg ruha alól.
Annyival jobb, mint egy miniszoknya.
A következő ital után odaültem Liza
mellé.
– El kéne jönnöd megnézni a tánc-
stúdiómat – mondta.
– Nem tudok táncolni.
– De tudsz. Majd megtanítalak.
– Ingyért?
– Természetesen. Ahhoz képest, hogy
milyen nagy vagy, nagyon könnyedén
mozogsz. A járásodból látom, hogy jól
tudnál táncolni.
– Rendben, benne vagyok. Ott majd
akkor én alszom a te kanapédon.
– Szép lakásom van, de csak egy
vízágy van benne.
– Nem baj.
– De kell engedd, hogy főzzek neked.
Finom kajákat.
– Jól hangzik. – Ismét ránéztem a
lábaira. Megsimogattam az egyik térdét.
Megcsókoltam. Úgy csókolt vissza, mint
egy magányos nő.
– Vonzónak találsz? – kérdezte.
– Igen, hogyne. De leginkább a
stílusodat kedvelem. Van valami
kifinomultság benned.
– Jól lököd a dumát, Chinaski.
– Muszáj. Már majdnem 60 éves
vagyok.
– Nekem inkább negyvennek tűnsz,
Hank.
– Te is jól lököd a dumát, Liza.
– Muszáj. Már 32 vagyok.
– Örülök, hogy nem vagy 22.
– Én meg örülök, hogy nem vagy 32.
– Csupa öröm ez az este – mondtam.
Kortyolgattuk az italainkat.
 – Mit gondolsz a nőkről? – kérdezte.
– Nem szoktam gondolkodni. Minden
nő más. De alapvetően mindegyikült a
lehető legrosszabb és a lehető legjobb
keveréke – varázslat és kárhozat. Mégis
örülök, hogy léteznek.
– Hogy bánsz velük?
– Ők jobban bánnak velem, mint
ahogy én velük.
– És szerinted ez fair?
– Nem, de ez a helyzet.
– Milyen őszinte vagy.
– De nem teljesen.
– Holnap, miután megvettem a
ruhákat, itt szeretném felpróbálni őket,
hogy megmondd, melyik tetszik a
legjobban.
– Oké, de csak szólok, hogy én a
hosszú, elegáns ruhákat szeretem.
– Mindenfélét fogok venni.
– Én addig sose veszek ruhát, míg a
régi le nem foszlik rólam.
– A te kiadásaid ezek szerint más
természetűek. – Liza, ez után az ital után
lefekszem, jó?
– Persze, nyugodtan.
Korábban már odakészítettem az
ágyneműjét a kanapé mellé a földre. –
Elég lesz a takaró?
– Igen.
– A párna okés?
– Gondolom.
Megittam az italomat, felálltam, és
elindultam a háló felé.
– Nem zárom be a bejárati ajtót,
nehogy megijedj.
 – Nem ijednék meg.
Bementem a hálóba, lekapcsoltam a
villanyt, levetkőztem és bemásztam a
takaró alá. – Látod – kiáltottam ki neki
–, nem erőszakoltalak meg.
– Ó, bárcsak megtennéd! – válaszolta.
Nem igazán hittem, hogy az igazat
mondja, de azért jólesett. Mindenesetre
elég jól hoztam a formámat. Éjszakára
már itt maradt.
Amikor felébredtem, hallottam, hogy a
fürdőszobában van. Talán mégiscsak
meg kellett volna húzni? Honnan tudhatja
egy férfi, mit tegyen? Az általános
szabály nálam, hogyha a célszemély iránt
érzek valamit, jobb várni. Ha
ellenszenves, jobb azonnal megbaszni;
ha nem, jobb kicsit várni, aztán
megbaszni, később már lehetett utálni.
Liza egy félhosszú piros ruhában jött
ki a fürdőszobából. Nagyon jól állt neki.
Megállt a hálóban a tükör előtt, és a
haját igazgatta.
– Hank, most megyek, megveszem a
ruhákat. Te csak maradj ágyban. Biztos
másnapos vagy attól a sok piától.
– Hogy érted? Ugyanannyit ittunk.
– Nem, hallottam, hogy stikában a
konyhában is ittál. Miért csináltad?
– Asszem, egy kicsit féltem.
– Te féltél? Mitől? Azt hittem, te egy
nagydarab, kemény, piás baszógép vagy.
– Akkor most csalódást okoztam?
– Nem.
– Féltem. A félelem a művészetem.
Attól kapom az ihletet.
 – Na, megyek, megveszem a ruhákat.
– Haragszol rám. Úgy érzed, hogy
cserbenhagytalak.
– Dehogyis. Nemsokára jövök.
– Hol is van ez a bolt?
– A 87-ik utcában.
– A 87-ikben? Úristen, de hiszen az
Wattsban[8] van!
– Az a legjobb üzlet az egész nyugati
parton.
– De ott csak feketék laknak!
– Feketeellenes vagy?
– Én minden-ellenes vagyok.
– Fogok egy taxit. 3 óra múlva itt
vagyok.
– Tévedsz, soha többé nem jössz
vissza.
– Higgy nekem. Tudok magamra
vigyázni.
– Jó, rendben, de figyelj... ne menj
taxival. Felkeltem, megkerestem a
farmeromat, kivettem belőle a kulcsot.
– Tessék, vidd el a kocsimat.
Volkswagen. TRV 468 a rendszáma, itt
áll pont a ház előtt. De óvatosan a
kuplunggal, a kettest nehezen veszi be,
főleg hármasból visszafelé akadozik...
Elvette a kulcsot, én pedig
visszafeküdtem, és magamra húztam a
takarót. Liza lehajolt hozzám.
Megragadtam, magamhoz rántottam, és
megcsókoltam a nyakát. Büdös volt a
szám.
– Na, csak fel a fejjel. Higgy nekem.
Ma este ünnepelünk, és még
divatbemutató is lesz – mondta.
 – Már alig várom.
– Várjad is.
– Az ezüstkulcs nyitja az ajtót a
vezetőoldalon. Az arany az indítókulcs.
Kisétált az ajtón a félhosszú piros
ruhájában. hallottam, hogy becsukódik
utána. Körülnéztem. A táskája még ott
volt. Meg egy pár cipője is a szőnyegen.
 85
Délután fél kettőkor ébredtem.
Lefürödtem, felöltöztem, kimentem a
postaládához. Kaptam egy levelet egy
glendale-i fiatalembertől. „Kedves Mr.
Chinaski: Fiatal író vagyok, úgy vélem,
elég jó, sőt nagyon jó, de a verseimet
rendre visszaküldik. Hogy lehet
bekerülni ezekbe a körökbe: Mi a titok?
Kit kell ismerni? Nagyon szeretem az
írásait, szeretném egyszer meglátogatni,
és beszélgetni Önnel. Hozok sört is, és
beszélgetünk egy jót. Végül, szeretném,
ha elolvasná néhány versemet...”
Szegény szerencsétlen marhájának
nem volt pinája. Bedobtam a levelét a
kukába.
Kábé egy óra múlva megjött Liza. –
Úúú, annyira jó ruhákat találtam!
Tele volt a keze csomagokkal. Bement
a fürdőszobába. Kicsivel később kijött.
Egy magas nyakú, hosszú estélyi volt
rajta, megállt előttem, majd megpördült.
Nagyon jól mutatott benne a segge.
Fekete és aranyszínű volt, amihez fekete
cipőt vett fel. Tett egy-két fáradt
tánclépést.
– Tetszik?
– Igen, nagyon... – ültem és vártam.
Liza visszament a fürdőbe. Aztán
kijött, ezúttal egy piros és zöld ruhában,
ezüst berakásokkal. Ez testhez simuló
volt, és kilátszott belőle a köldöke.
Miközben ott parádézott benne előttem,
végig a szemembe nézett, valami egészen
különleges módon. Nem szemérmesen,
és nem szexin, hanem egyszerűen
tökéletesen.
Nem emlékszem, hány ruhát mutatott
meg nekem, de az utolsó volt a legjobb.
Ez is rátapadt, a szoknyarész pedig
mindkét oldalon fel volt vágva. Ahogy
járkált körbe, egyszer az egyik lába
villant ki, aztán a másik. Elöl mélyen
kivágott fekete ruha volt, és csillogott.
Felálltam és elkaptam, ahogy ment át
a szobán. Vadul megcsókoltam, annyira,
hogy közben egész hátrahajlott.
Csókoltam, és közben elkezdtem felhúzni
a ruháját. A szoknya hátulját egészen
felhúztam, és megláttam a bugyiját; sárga
volt. Felhúztam a szoknya elejét is, és
odanyomtam hozzá a farkam. A nyelve
becsúszott a számba – hideg volt, mintha
csak jeget szopogatott volna előtte. Neki
hátrafelé betereltem a hálóba, rálöktem
az ágyra, és rárontottam. Lekaptam a
sárga bugyiját, lehúztam az
alsógatyámat, és elengedtem a
fantáziámat. Fölötte álltam, a lábait a
nyakam köré fonta. Szétnyitottam a lábát,
közelebb hajoltam hozzá, és
becsúsztattam a farkam. Egy kicsit
játszottam vele, lelassítottam,
felgyorsítottam, adtam neki durván,
adtam neki szerelemmel, incselkedtem
vele, majd megint bedurvultam. Időről
időre aztán megálltam, kihúztam, és
kezdtem az egészet elölről. Végül aztán
elengedtem magam, még löktem rajta egy
párat, majd elélveztem, és odaborultam
mellé. Liza tovább csókolt. Nem voltam
benne biztos, hogy elment-e avagy sem.
Én igen.
Egy francia étteremben vacsoráztunk,
ahol egészen jó volt az amerikai kaja is,
és nem is drága. Ott mindig tömeg volt,
így üldögélhettünk egy darabig a bárban.
Aznap este elhagytam a Mr. Gyorstüzelő
nevet, s háromnegyed óra múlva a
bárban még mindig elég józan voltam
meghallani, hogy szólítottak minket.
Rendeltünk egy üveg bort. Úgy
döntöttünk, kicsit még várunk a
vacsorával. Így legjobb inni, kis, fehér
abroszos asztalnál, egy jó nővel.
– Úgy dugsz, mint, aki életében
először dug, de nagyon fantáziadúsan
csinálod.
– Fölírhatom ezt az ingem ujjára? –
Aha.
– Meglehet, hogy felhasználom.
– Csak engem ne használj ki,
mindössze ennyit kérek. Nem szeretnék
az egyik nő lenni a sorban.
Nem válaszoltam.
– A húgom gyűlöl téged. Azt mondja,
biztosan kihasználsz.
– Mi lett a kifinomultságoddal, Liza?
Hirtelen úgy beszélsz, mint mindenki
más.
Végül nem vacsoráztunk.
Hazamentünk, és ittunk még egy keveset.
Nagyon tetszett nekem. Ezért egy kicsit
verbálisan gyalázni kezdtem. Ezen
meglepődött, a szeme megtelt
könnyekkel. Berohant a fürdőszobába,
bent volt vagy 10 percig, aztán kijött.
– A húgomnak igaza volt! Te egy
szemét állat vagy!
– Feküdjünk le, Liza.
Levetkőztünk. Befeküdtünk az ágyba,
és én azonnal rávetettem magam.
Előjáték nélkül kicsit nehezebben ment,
de végül aztán sikerült betennem.
Munkához láttam. Nyomtam, nyomtam.
Aznap este is nagyon meleg volt. Olyan
volt ez a hőség, mint egy visszatérő
rémálom. Izzadni kezdtem. Diktáltam
neki a tempót rendesen. Nem lankadt le a
farkam, de nem is akart elsülni. Csak
nyomtam és nyomtam. Végül feladtam. –
Ne haragudj, bébi, túl sokat ittam.
 Liza lassan ráhajtotta a fejét a
mellkasomra, majd nekiállt csókolgatni,
nyalni, nyalogatta, nyalogatta, aztán
beadtam a szájába és folytatta ott...
Elmentem Lizával San Franciscóba.
Egy meredek domb tetején lakott. Jó
lakása volt. Ahogy megérkeztünk,
szarnom kellett. Bementem a
fürdőszobába, és leültem. Zöld ágak
mindenfelé. Micsoda növény. Tetszett.
Mikor kijöttem, Liza leültetett egy nagy
párnára, feltett egy Mozart lemezt, és
adott egy pohár hideg bort. Vacsoraidő
volt, úgyhogy ő közben a konyhában
főzött. Időről időre újratöltötte a
poharamat. Mindig jobban szerettem, ha
én vagyok a nők lakásán, mintha ők
vannak az enyémben. Mert amikor én
voltam náluk, bármikor leléphettem.
Szólt, hogy kész a vacsora. Azt
asztalon saláta volt, jeges tea, és
csirkepörkölt. Elég jó volt. Én
borzalmasan főztem. Csak steaket tudtam
csinálni, de a marhapörköltöm is elég jó
volt, főleg ha részegen főztem. Szinte
mindent beletettem, amit lehetett, és néha
sikere is volt.
A vacsora után lementünk a kikötőbe.
Liza nagyon figyelmesen vezetett. Ez
idegesített. Amikor megállt egy
kereszteződésnél, mindkét irányba
szétnézett, mielőtt továbbment volna. Ha
nem jött semmi, akkor is várt. Velem
együtt.
– Liza, a picsába, menjünk már, nem
jön senki.
 Olyankor elindult. Így volt ez az
emberekkel: minél több időt töltünk el
valakivel, annál több különcségei
fedezünk fel rajta. Néha ezek a
különcségek viccesek – az elején.
Sétálgattunk a kikötőben, aztán
leültünk a homokba. Nem volt valami
nagy szám ott a tengerpart.
Elmesélte, hogy már egy jó ideje nem
volt barátja. Meg azt, hogy azok a
férfiak, akiket eddig ismert, olyan
dolgokról beszélgettek, olyan dolgokat
tartottak fontosnak, hogy el sem hitte.
– Nagyjából a nők is ilyenek –
mondtam neki. – Amikor egyszer
megkérdezték Richard Burtont, hogy mi
számára az első, legfontosabb dolog egy
nőben, azt válaszolta: hogy legalább 30
éves legyen.
Besötétedett, és visszamentünk a
lakására. Liza behozta az üveg bort a
szobába, és leültünk a párnákra.
Felhúzta a redőnyt, kinéztünk az
éjszakába. Csókolóztunk. Aztán ittunk.
Aztán újra csókolóztunk.
– Mikor mész vissza dolgozni? –
kérdeztem.
– Miért, szeretnéd?
– Nem, csak gondoltam, meg kell
élned valamiből.
– De hát te sem dolgozol.
– De igen, bizonyos értelemben.
– Úgy érted, hogy azért élsz, hogy
írhass?
– Nem, én csak létezem. Aztán később
megpróbálok ebből leírni valamennyit.
Főleg azt, amire emlékszem.
– Csak heti háromszor van nyitva a
tánc-stúdióm.
– Ez elég arra, hogy megélj?
– Eddig elég volt.
Egyre hevesebben folytattuk a
csókolózást. Ő nem ivott annyit, mint én.
Odamentünk a vízágyhoz, levetkőztünk
és ráfeküdtünk. Hallottam már sztorikat
a vízágyon való baszásról. Állítólag jó.
Nekem nehezen ment. A víz összevissza
csapódott alattunk, és ahogy elindultam
Lizán lefelé, ide-oda lökött minket.
Ahelyett, hogy közelebb hozta volna őt
hozzám, egyre távolabb vitte. „Lehet,
hogy csak gyakorlás kérdése” –
gondoltam. A vadember-figurát vettem
elő, elkaptam a hajánál, és olyan
keményen adtam neki, mintha nemi
erőszak lett volna. Bírta, vagy legalábbis
úgy tűnt, mert halk, hálás hangokat
hallatott. Vademberkedtem vele még egy
sort, aztán hirtelen a jól felismerhető
hangokból úgy tűnt, el fog élvezni. Ez
nagyon felizgatott, és így épp akkor
mentem el, amikor ő befejezte.
Rendbe hoztuk magunkat, és
visszaültünk a párnák meg a bor mellé.
Liza elaludt, a fejével az ölemben. Egy
órát ülhetek még. Kinyújtóztam, a
hátamra feküdtem, és aznap éjjel ott
aludtunk a párnákon.
Másnap Liza elvitt a tánc-stúdiójába.
Vettünk egypár szendvicset meg italt a
stúdióval szemben, felvittük s ott ettük
meg. Egy nagyon nagy terem volt egy
épület második emeletén. Nem volt
benne más, mint üres padló, egy magnó,
néhány szék meg néhány kötél, ami a
plafonról lógott. Fogalmam se volt, hogy
mi mire való.
– Na, akkor megtanítsalak táncolni? –
kérdezte.
– Most valahogy nincs kedvem hozzá
– válaszoltam. A következő pár nap és
éjszaka hasonló módon telt.
Nem rosszul, de nem is különösen jól.
Egy kicsit már jobban ment a vízágyon,
de még mindig jobban szerettem rendes
ágyon dugni.
3 vagy 4 napot maradtam még, aztán
visszamentem L. A.-be.
Folytattuk a levelezést.
Egy hónappal később ismét Los
Angelesben volt. Ezúttal, amikor
megjelent az ajtóban, hosszú nadrág volt
rajta. Máshogy nézett ki, nem jöttem rá,
miért, de valami más volt rajta. Nem
volt kedvem otthon üldögélni vele, így
inkább elvittem őt a lovira, aztán
moziba, bokszmeccsre, szóval a
szokásos helyekre, ahová el szerettem
vinni a nőimet – amúgy is hiányoztak
már. Még szexeltünk, de már nem volt
annyira izgalmas. Olyan volt, mintha
házasok volnánk.
Öt nappal később Liza üldögélt a
kanapén, én pedig újságot olvastam,
amikor megszólalt:
– Hank, ez nem megy nekünk, ugye?
– Nem.
– Miért nem?
 – Nem tudom.
– Jó, akkor lemegyek. Nem akarok itt
maradni.
– Nyugi, annyira azért nem rossz.
– Egyszerűen nem értem. Nem
válaszoltam.
– Hank, légy szíves, vigyél el a
Nőkért Egyesület épületéhez. Tudod, hol
van?
– Igen, Westlake-ben, ahol régen a
művészeti iskola volt.
– Honnan tudod?
– Már vittem oda nőt egyszer.
– Te szemét.
– Jól van, na...
– Van egy barátnőm, aki ott dolgozik.
Nem tudom, hol lakik, és nem találom őt
a telefonkönyvben. De azt tudom, hogy
ott dolgozik. Egypár napig vele
maradnék. Egyszerűen nincs kedvem
most ilyen állapotban visszamenni San
Franciscóba...
Liza összeszedte a cuccait, és
bepakolta a táskájába. Kimentünk a
kocsihoz, és elvittem őt Westlake-be.
Egyszer még Lydiát vittem oda, amikor
egy nőknek szervezett kiállításra beadta
néhány szobrát.
Megálltam az épület előtt.
– Menj, nézd meg, itt van-e a
barátnőd, addig várok.
– Nem kell, menj nyugodtan.
– Várok.
Vártam. Aztán Liza kijött, integetett.
Visszaintegettem, beindítottam a motort
és elhajtottam.
 86
Egy héttel később alsógatyában
üldögéltem otthon. Valaki halkan,
finoman kopogott az ajtómon. – Egy
pillanat – mondtam, felvettem a
köntösömet, és kinyitottam az ajtót.
– Német lányok vagyunk, és olvastuk
a könyveidet. Az egyik lány úgy 19, a
másik 22 éves lehetett.
Két vagy három könyvemet adták ki
Németországban. Ott születtem,
Andernachban, 1920-ban. A ház, ahol
gyerekkoromban éltem, bordélyházként
működött. Nem beszéltem németül. De
ők beszéltek angolul.
 – Gyertek be. Leültek a kanapéra.
– Engem Hildának hívnak – mondta a
19 éves.
– Engem pedig Gertrudénak – mondta
a 22 éves.
– Engem meg Hanknek.
– Nagyon szomorúnak és nagyon
viccesnek találtuk a könyveidet – mondta
Gertrude.
– Köszönöm.
Kimentem a konyhába, és kevertem 3
vodka-7-et. Nem sajnáltam az alkoholt
az italukból, de az enyémből se.
– Megyünk New York Citybe, de
gondoltuk, előtte még beugrunk hozzád –
mondta Gertrude.
Elmesélték, hogy Mexikóban voltak.
Jól beszéltek angolul. Gertrude volt a
nagyobb darab kettőjük közül, már-már
töltött galamb. Szinte csak seggből és
mellből állt. Hilda vékony volt, és úgy
tűnt, valami állandó feszültségben
tartja... merev volt és furcsa, de vonzó.
Miközben ittam, keresztbe tettem a
lábam, és szétnyílt a köntösöm.
– Ó, milyen szexi lábad van! – mondta
Gertrude.
– Igen, tényleg – vágta rá Hilda.
– Tudom – mondtam.
A lányok tartották velem a tempót az
ivásban. Csináltam még hármat.
Visszaültem, és megigazítottam a
köntösömet, hogy rendesen eltakarjon.
– Lányok, itt maradhattok egypár
napot, ha gondoljátok, pihenjétek ki
magatokat.
 Nem válaszoltak.
– Persze ha nem akartok, nem kell,
nekem mindegy. Beszélgessünk. Nem
akarok semmit se rátok erőltetni.
– Fogadok, hogy egy csomó nőt
ismersz – mondta Hilda. – Olvastuk a
könyveidben.
– Fikciókat írok.
– Mi az a fikció?
– Az? Az élet kikozmetikázása.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy
hazudozol? – kérdezte Gertrude.
– Egy kicsit, nem sokat.
– Van barátnőd? – kérdezte Hilda.
– Nincs. Most nincs.
– Akkor maradunk – mondta Gertrude.
– De csak egy ágy van.
– Nem gond.
 – És még valami...
– Mi az?
– Én alszom középen.
– Oké.
Egymás után kevertem az italokat, s
így elég hamar elfogyott.
Felhívtam az italboltot. – Kérnék
egy...
– Várj, barátocskám, reggel 6-ig nincs
házhozszállítás.
– Na ne mondd. Havi 200 dollárt
teszek a bőrötök alá...
– Kivel beszélek?
– Chinaskival.
– Ja, Chinaski... Mit szeretnél?
Elmondtam neki. – Alikor ide találsz,
ugye? – kérdeztem.
– Naná.
 8 perc múlva megérkezett. A dagadt
ausztrál volt, aki mindig izzadt. Elvettem
tőle az italokat, és letettem egy székre.
– Hello, hölgyeim – mondta a dagadt
ausztrál. Rá se hederítettek.
– Mennyi a kár, Australo?
– 17,94 lesz.
Adtam neki egy húszast. Elkezdett
kotorászni az apróért.
– Jaj, ne játszd meg magad. Menj,
vegyél magadnak egy új házat.
– Köszönöm szépen!
Aztán odahajolt hozzám, és halkan
megkérdezte:
– Árulja már el, hogy csinálja?
– Sokat gépelek.
– Sokat gépel?
– Igen, úgy percenként 18 szót.
Kitessékeltem, és becsuktam az ajtót.
Aznap éjjel a két lány közé feküdtem
az ágyba. Mindhárman részegek voltunk,
és először az egyiket ragadtam meg s
kezdtem csókolni és fogdosni, majd a
másikat. Ide-oda forogtam, nagyon hálás
szerep volt. Kicsivel később egyikükre
koncentráltam több ideig, aztán
odafordultam a másikhoz, és vele
foglalkoztam többet. Mindketten
türelmesen vártak a sorukra. Kicsit
össze voltam zavarodva. Gertrude jobb
csaj volt, de Hilda fiatalabb. Matattam
mindkettőjük ánusza körül is, de nem
tettem be egyiküknek se. Aztán úgy
gondoltam, legyen mégis Gertrude. De
nem ment. Túl részeg voltam.
Gertrudéval együtt aludtunk el, az ő keze
a farkamon, az enyém a mellén. A farkam
puha lett, a melle kemény maradt.
Másnap iszonyú meleg volt, és
folytatódott az italozás. Rendeltem kaját.
Bekapcsoltam a ventilátort. Nem nagyon
beszélgettünk. Azok a német csajok
szerettek inni rendesen. Mindketten
kimentek a verandára, és leültek kint a
régi kanapémra. Hildán rövidnadrág és
melltartó volt, Gertrudén egy rózsaszín
babydoll, melltartó és bugyi nélkül.
Megjelent Max, a postás. Gertrude
átvette tőle a leveleimet. Szegény Max
majdnem elájult. Láttam a szemében az
irigységet és az értetlenkedést. Na de
neki viszont biztos állása volt...
Délután 2 körül Hilda bejelentette,
hogy elmegy sétálni. Bementünk
Gertrude-dal a szobába. Végre összejön.
Lefeküdtünk az ágyra, és elkezdtük
előadni a nyitószámainkat. Aztán
nekiláttunk. Amikor végleg készen
álltam, betettem neki. De a farkam
hirtelen egy éles balkanyart vett. Csak
egyetlen nővel találkoztam, akinek
szintén ilyen volt, de vele jó volt. Most
viszont arra gondoltam, hogy Gertrude
csak viccelődik velem, és nem is vagyok
bent, úgyhogy kihúztam onnan, ahol volt,
majd becsúsztattam újra, de a farkam
megint csak balra fordult. „Beszarás.
Most vagy az van, hogy selejtes a
puncija, vagy nem jó helyen vagyok” –
gondoltam. Sikerült meggyőznöm magam
arról, hogy a puncija selejtes. Keményen
adtam neki, miközben a farkam csúszkált
abban az éles balkanyarban.
Rendületlenül munkálkodtam. Aztán
egyszer csak úgy éreztem, mintha
csontba ütköztem volna. Rémisztő érzés
volt. Feladtam és lefordultam róla.
– Ne haragudj – mondtam –, úgy tűnik,
ma nem vagyok formában.
Gertrude nem válaszolt.
Felkeltünk és felöltöztünk.
Aztán bementünk a nappaliba,
leültünk, és vártunk Hildára.
Ittunk és vártunk. Nagyon sokat kellett
rá várnunk. Nagyon, nagyon sokat. Végre
megjött.
– Hello – üdvözöltem.
– Ki ez a sok fekete férfi itt a
környéken?
– Nem tudom.
 – Azt mondták, heti 2000 dollárt
kereshetnék.
– Mivel?
– Azt nem mondták.
A német lányok még két vagy három
napot voltak nálam. Józanul is mindig
beleütköztem Gertrudéban abba a bal
kanyarba. Hilda nem tudott rajtam
segíteni, megvolt neki.
Végre aztán összeszedték a
holmijaikat, és bepakolták az autómba.
Nagy vászon hátizsákjaik voltak, amit
egyik vállukon átvetve vittek. Német
hippik. Ők vezényelték, merre menjek. Itt
balra, ott jobbra. Egyre magasabbra
értünk a Hollywood Hills-i dombokon.
Gazdag negyedben jártunk. Már el is
felejtettem, hogy voltak olyanok, akik
egészen jól éltek, míg mások a saját
szarukat ették reggelire. Ha valaki olyan
helyen élt, mint én, egy idő után az a
képzete támadt, hogy mindenki olyan
lepattant helyen lakik, mint ő.
– Ez lesz az – mondta Gertrude.
A Volks egy kocsi feljáró aljában állt,
ami hosszan kanyarogva vezetett fel.
Valahol feljebb volt ott egy nagy ház,
tele mindenfélével, meg körülötte
mindenféle olyasmivel, amik az ilyen
nagy házakban és az ilyen nagy házak
körül lenni szoktak.
– Szerintem jobb, ha egyedül megyünk
föl – mondta Gertrude.
– Na persze.
Kiszálltak. Megfordultam a kocsival.
Álltak a kapunál, vállukon a nagy vászon
hátizsákjaikkal, és integettek. Én is
intettem nekik. Aztán elindultam, üresbe
tettem a kocsit, és legurultam végig a
dombokon.
 87
Felkértek, hogy menjek el felolvasni
egy The Lancer nevű híres klubba a
Hollywood Boulevard-on. Két estében
állapodtunk meg. Mindkét este egy rock
zenekar, a The Big Rape[9] után kellett
színpadra állnom. Kezdett bedarálni a
show-biznisz. Kaptam pár jegyet, és
felhívtam Tammiet, hogy volna-e kedve
eljönni velem. Volt, úgyhogy első este
magammal vittem. Mondtam a tulajnak,
hogy nyissanak neki egy számlát. Ültünk
a bárban, és vártuk, hogy felléphessek.
Tammie hasonlóan járt el, mint én:
gyorsan berúgott. Aztán fel-alá mászkált
a bárban, és leállt emberekkel
beszélgetni.
Mire én következtem, Tammie már
olyan állapotban volt, hogy asztalokon
esett át. Megkerestem az öccsét, és azt
mondtam neki: – Az ég szerelmére, vidd
már el innen!
Kivezette őt. Én is be voltam rúgva,
és mire végeztem, elfelejtettem, hogy
megkértem az öccsét, vigye el.
Nem olvastam jól. A közönség a
rockra volt kihegyezve, nem figyelt
minden sorra, és volt, amit nem is értett.
Ez persze kicsit az én hibám is volt.
Előfordult, hogy szerencsém volt a
rockerekkel, de aznap éjjel nem. Azt
hiszem, az is zavart, hogy Tammie nem
volt jelen. Amikor hazaértem, felhívtam.
Az anyja vette fel. – A lányod egy
UTOLSÓ KURVA! – mondtam neki.
– Hank, erre én egyáltalán nem
vagyok kíváncsi. És letette.
Másnap este egyedül mentem.
Leültem egy asztalhoz a bárban, és ittam.
Egy idősebb, méltóságteljes nő lépett
oda hozzám és bemutatkozott. Angol
irodalmat tanított, és elhozta az egyik
diákját, egy kis húsgombócot, akit Nancy
Freeze-nek hívtak. Nancy úgy tűnt, mint
aki tüzel. Megkértek, hogy válaszoljak
néhány kérdésükre, hogy majd
beszámolhassanak róla az osztálynak.
– Tessék.
– Ki a kedvenc írója?
– Fante.
– Ki?
 – John F-a-n-t-e-. Az Ask The Dust és
a Wait Until Spring, Bandim[10]
szerzője.
– Hol találjuk meg a könyveit?
– Én a nagykönyvtárban találtam, a
belvárosban. Az Ötödik és az Olive
sarkán, oké.
– Miért szereti a könyveit?
– Mert bátor ember. Végtelenül
érzelmes.
– És még ki?
– Céline.
– Miért?
– Mert kitépték a gyomrát is, de ő
csak nevetett, és azokat is megnevettette,
akik ezt tették. Ö is nagyon bátor ember.
– Hisz a bátorságban?
– Szeretem látni, amikor az állatok, a
madarak, a hüllők vagy épp az emberek
bátrak.
– Miért?
– Miért? Mert jó érzéssel tölt el. Csak
a bátrak tudnak stílusosak maradni a
teljes reménytelenségben.
– Hemingwayt kedveli?
– Nem.
– Miért?
– Túl gyászos, túl komoly. De jó író,
remek mondatai vannak. De neki az élet
egy állandó harc volt. Sosem lazított,
sosem táncolt. Becsukták a
jegyzetfüzeteiket és elmentek. Milyen
kár. Így nem tudtam nekik elmondani,
hogy az igazi kedvenceim Cable,
Cagney, Bogart és Errol Flynn voltak.
Mire felocsúdtam, három csinos nővel
ültem egy asztalnál: Sarával, Cassie-vel
és Debrával. Sara egy 32 éves,
kifinomult csaj, jó ízléssel és nagy
szívvel. Egyenes szálú, vörösesszőke
hajú, vad, kissé őrült tekintettel. Nagy
adag részvétet cipelt magával, amit
nyilván kihasználtak az emberek. Debra
zsidó csaj volt, nagy, barna szemekkel,
erősen vörösre rúzsozott, telt ajkakkal. A
szája hívogatott és csillogott. 30-35 éves
lehetett, és anyámra emlékeztetett, 1935
táján (noha az anyám sokkal szebb volt).
Cassie magas, hosszú szőke hajú, nagyon
fiatal. Drága, divatos cuccokat viselt,
menő és trendi, ideges típus, gyönyörű.
Ő ült hozzám a legközelebb, fogdosta a
kezemet, és nyomta hozzám a combját.
Ahogy megszorította a kezem,
ráeszméltem, hogy az ő keze sokkal
nagyobb, mint az enyém. (Bár én egy
nagydarab ember vagyok, nagyon kicsi a
kezem, amit szégyellek. Fiatal
koromban, Philadelphiában, amikor
lépten-nyomon kocsmai verekedésekbe
keveredtem, hamar megtanultam, milyen
fontos a kéz mérete. Hogyan sikerült a
bunyóim 30 százalékát így megnyerni, a
mai napig nem értem.) Szóval Cassie
úgy érezte, hogy lépéselőnyben van a
többiekkel szemben, amiben én nem
voltam annyira biztos, mindenesetre nem
álltam ellen.
Mennem kellett felolvasni. Aznap este
jobban ment. A közönség ugyanolyan
volt, de én összeszedettebb. Egy idő után
belejött a közönség is, egyre
lelkesebbek, vadabbak lettek. Néha
rajtuk múlik az est kimenetele, néha
rajtam. Általában rajtam. Olyan, mint
profinak a ringbe lépni: ha úgy érzed,
tartozol valamivel a közönségnek, oké;
ha nem, jobb, ha be se mész. Ütöttem-
vágtam, elmozogtam, s az utolsó
menetben aztán mindent beleadtam, és
kiütöttem a bírót. A teljesítmény az
teljesítmény. Miután előző éjjel leégtem,
biztosan mindenki furcsállta, hogy most
mennyire jó voltam. Én mindenesetre
furcsálltam.
Cassie a bárban várt. Sara a kezembe
csúsztatott egy cetlit, rajta egy szerelmi
vallomással és a telefonszámával. Debra
ennyire nem volt találékony, csak a
számát adta meg. Egy pillanatra –
furcsamód – eszembe jutott Katherine,
aztán meghívtam Cassie-t egy italra.
Tudtam, hogy Katherine-t többé nem
látom. Az én kis texasi drágámat, a
gyönyörűségek gyönyörűségét. Isten
veled, Katherine.
– Figyelj, Cassie, nem vinnél haza?
Túl sokat ittam, nem ülhetek már autóba.
Még egy ittas vezetés, és nekem annyi.
– Rendben, hazaviszlek. És mi lesz az
autóddal?
– Leszarom, itt hagyom.
Kimentünk, és beültünk az M. G.-
jébe. Olyan volt, mint egy film. Vártam,
mikor fog megállni és kitenni egy sarkon.
A húszas évei közepén járt.
Beszélgettünk. Egy lemezcégnél
dolgozott. Imádta. 10:30 előtt nem kellett
bemennie, és 3-kor már leléphetett. – Ja,
elég jó – mondta. – Felvehetek és
kirúghatok embereket, nemrégiben elő is
léptettek. De még nem kellett kirúgnom
senkit. Jó fejek a kollégáim, és
megjelentettünk már egy-két igen jó
lemezt...
Hazaértünk. Kinyitottam egy üveg
vodkát. Cassie haja majdnem a seggéig
ért. Mindig a szép hajra meg a jó lábra
buktam.
– Nagyon jó voltál ma – mondta
Cassie. – Teljesen más ember voltál,
mint tegnap este. Nem is tudom, hogy
mondjam, de amikor igazán jói megy
neked, akkor... emberi vagy. A legtöbb
költő annyira megjátssza magát, annyira
szar.
 – Én se bírom őket.
– És ők se téged.
Ittunk még egy kicsit, aztán
lefeküdtünk. A teste egész egyszerűen
bámulatos volt, pompás, mintha csak a
Playboyból lépett volna elő, de sajnos
túl részeg voltam. Azért felállt, nyomtam
egy jó darabig, megragadtam a haját,
kiszedtem alóla, simogattam, felizgultam
rendesen, de végül nem ment.
Lefordultam róla, jó éjszakát kívántam,
és lelkiismeret-furdalással elaludtam.
Reggel nagyon kínosan éreztem
magam. Biztos voltam benne, hogy soha
többé nem látom majd Cassie-t.
Felöltöztünk. Kb. 10 óra volt.
Kimentünk az M. G.-hez, és beültünk. Én
se beszéltem, és ő se. Én hülyének
éreztem magam, de nem volt mit
mondani. Visszamentünk a klubhoz, és
ott volt a kék Bogaram.
– Köszönök mindent, Cassie. Szép
emlékeid legyenek Chinaskiról.
Nem válaszolt. Megpusziltam az
arcát, és kiszálltam. Elment. Nem volt
másról szó, csak arról, amit Lydia
annyiszor mondott nekem: – Ha inni
akarsz, igyál. Ha dugni akarsz, akkor
dobd el az üveget.
A gondom az volt, hogy én mind a
kettőt akartam.
 88
Meglepődtem tehát, amikor pár napra
rá éjjel csörgött a telefon, és Cassie
szólt bele.
– Mit csinálsz, Hank?
– Semmit, csak üldögélek...
– Nem jössz át?
– De, szívesen...
Megadta a címet. Vagy Westwoodban
vagy West L. A.-ben lakott.
– Van egy csomó italom, nem kell
semmit se hoznod.
– Lehet, semmit se kéne innom?
– Tőlem.
– Ha töltesz, iszom, ha nem, nem.
 – Jó, nyugi.
Felöltöztem, bepattantam a
Volkswagenbe, és elmentem a megadott
címre. Mennyi esélyt kap egy férfi? Az
istenek jól bántak velem akkoriban.
Lehet, hogy csak teszteltek? Át akartak
verni? Felhizlalni Chinaskit, aztán
szépen levágni? Tudtam, hogy ez is
benne van a pakliban. De mit is tehet az
ember, ha már párszor rászámoltak 8-at,
és már csak két menete van hátra?
Cassie lakása a másodikon volt. Úgy
tűnt, örül nekem. Nagy, fekete kutya
ugrott rám. Egy hatalmas, szőrös hím
volt. A vállamra tette a lábait, és
nyalogatta az arcomat. Ellöktem
magamtól. De ott maradt előttem,
csóválta a farkát, és olyan hangokat adott
ki, mint aki könyörög. Hosszú, fekete
szőre volt, és korcsnak tűnt, egy nagyon
nagy korcsnak.
– Ő Elton – mondta Cassie.
Odament a fridzsiderhez, és elővett
egy üveg bort.
– Szerintem, ezt idd. Egy csomó van
belőle.
Egy zöld pongyola volt rajta, felvette
a teste vonalát. Úgy mozgott benne, mint
egy kígyó. Zöld kövekkel kirakott cipőt
hordott. Újra megcsodáltam a haját, hogy
milyen hosszú, de sűrű is, kész hajtömeg.
Legalább a seggéig leért. Nagy,
kékeszöld szemeiben hol több volt a kék,
hol fordítva, ahogy ráesett a fény.
Megláttam két könyvemet a polcán,
kettőt a jobbak közül.
 Cassie leült, kinyitotta a bort, és
mindkettőnknek töltött.
– A múltkori találkozásunkkor valamit
megérintettünk egymásban. Nem
akartam, hogy ez csak úgy elvesszen –
mondta.
– Élveztem azt az estét.
– Kérsz egy pörgetős pirulát?
– Jöhet.
Hozott két fekete kapszulát. A legjobb
cucc ebben a műfajban. Leküldtem
borral.
– Ismerem a város legjobb dealerét.
Sosem ver át.
– Akkor jó.
– Lógtál valaha valami szeren?
– Egy ideig kokóztam, de nem bírtam,
ami utána jött. Másnap mindig féltem
bemenni a konyhába, mert volt ott egy
henteskés. Napi 50-75 dollár pedig nem
az én pályám.
– Van egy kis kokóm, ha kell.
– Nem, kösz. Töltött még bort.
Nem tudom, miért, ha először vagyok
új nővel, az olyan, mintha előtte még
sose lettem volna asszonnyal.
Megcsókoltam Cassie-t, és közben az
egyik kezemmel végigsimítottam azt a
rengeteg hajat.
– Betegyek valami zenét?
– Ha nem muszáj, ne.
– Te ismered Dee Dee Bronsont,
ugye? – kérdezte Cassie.
– Igen, régen szakítottunk.
– És tudod, mi lett vele aztán?
– Nem.
 – Kirúgták az állásából, aztán lement
Mexikóba. Ott összejött egy volt
torreádorral, aki a szart is kiverte
belőle, majd lelépett az összes pénzével.
7 ezer dollárral.
– Szegény Dee Dee: előbb én, aztán
meg ez.
Cassie felállt. Néztem, ahogy átmegy
a szobán. A segge mozgott, hintázott a
feszes zöld pongyola alatt. Cigi papírral
meg egy kis fűvel tért vissza. Tekert egy
jointot.
– Aztán autóbalesete volt.
– Sose tudott vezetni szegény. Jól
ismered őt?
– Nem, a zeneiparban jönnek-mennek
a hírek.
– Pusztán életben maradni a halálig,
az is kemény meló – mondtam.
Cassie odaadta a jointot. – Úgy tűnik,
a te életed rendben van.
– Tényleg?
– Legalább nem nyomulsz úgy, nem
játszod meg magad, mint a többi férfi.
Természetesen vagy vicces.
– Tetszik a segged meg a hajad. És a
szád és a szemed és a lakásod és a
jointod. De nem vagyok rendben.
– Sokat írsz a nőkről.
– Igen, tudom. Néha elgondolkodom
azon, hogy később miről fogok írni.
– Lehet, hogy a téma végtelen.
– Minden véges.
– A joint is, hadd szívjak még belőle.
– Tessék, Cassie.
Beleslukkolt, aztán megcsókoltam. A
hajánál fogva hátrahúztam a fejét.
Szétfeszítettem a nyelvemmel a száját.
Hosszan csókoltam. Aztán elengedtem.
– Ezt bírod, mi? – kérdezte.
– Nekem a csókolózás sokkal
személyesebb és izgatóbb, mint a baszás.
– Azt hiszem, egyetértek.
Szívogattunk, iszogattunk pár órán át,
aztán lefeküdtünk. Csókolóztunk és
játszottunk egymással. Jó kemény
voltam, jó keményen odatettem neki, de
tíz perc múlva tudtam, hogy megint nem
bírok elélvezni. Már megint túl részeg
voltam. Kezdtem izzadni, majd
befeszülni. Kicsit még csináltam, aztán
feladtam.
– Ne haragudj, Cassie...
Néztem, ahogy a fejével elindul a
péniszem felé. Még mindig állt. Elkezdte
nyalogatni. A kutya felugrott az ágyra, én
meg lerúgtam onnan. Néztem Cassie-t,
ahogy nyalogatta a farkamat. Besütött a
holdfény, és így tisztán láttam őt. Szájába
vette és harapdálni kezdte a végét. Majd
bekapta az egészet, és nagy elánnal le-
föl járt rajta a nyelvével, szopta végig a
farkamat. Mennyei volt.
Lenyúltam, belemarkoltam a hajába,
felemeltem, s tartottam azt a rengeteg
haját a feje fölött, míg ő szopta a
farkamat. Elég sokáig voltunk így, végre
kezdtem érezni, hogy nemsokára
elélvezek. Ő is érezte ezt, és még inkább
rákapcsolt. Nyöszörögtem, erre alattunk
a kutya is elkezdett nyöszörögni. Ez
tetszett. Ameddig csak tudtam,
visszatartottam magam, hogy minél
tovább élvezhessem az egészet. Aztán
belerobbantam a szájába, s közben
fogtam a haját és simogattam.
Reggel, mikor felébredtem, Cassie
már öltözködött.
– Nem kell rohanni, maradj
nyugodtan. Csak ne felejtsd el bezárni az
ajtót, amikor elmész.
– Oké.
Miután elment, lezuhanyoztam.
Találtam egy sört a hűtőben, megittam,
felöltöztem, elköszöntem Eltontól, nem
felejtettem el bezárni az ajtót, beültem a
Volksba, és hazamentem.
 89
Három vagy négy nappal később
ráakadtam Debra cetlijére, és felhívtam.
Azt mondta: – Persze, gyere csak át. –
Elmondta, hogy jutok el Playa del
Reybe, és elindultam. Egy kis házat
bérelt, kis kerttel. Megálltam a ház előtt,
kiszálltam, kopogtam az ajtón, majd
csengettem. Ilyen bim-bamos csengő
volt. Kinyitotta az ajtót. Úgy állt ott
előttem, ahogy emlékeztem rá: óriási,
kirúzsozott szájjal, rövid hajjal, csillogó
fülbevalókkal, széles mosollyal,
beparfümözve.
– Ó, gyere be, Henry!
 Bementem. Ült ott bent egy csávó, de
nyilvánvalóan homoszexuális volt, így
nem volt kellemetlen a szitu.
– Ő Larry, a szomszédom. Itt lakik a
mögöttem lévő házban.
Kezet ráztunk, és leültem.
– Van valami innivalód?
– Ó, Henry, hát...
– El tudok ugrani valamiért, ha kell.
Hoztam is volna, csak nem tudtam, mit
iszol.
– Ja, várj csak, van itthon valami.
Debra kiment a konyhába.
– Na és hogy megy a sorod? –
kérdeztem Larrytől.
– Hát az elmúlt időszak elég nehéz
volt, de már sokkal jobban vagyok.
Önhipnózissal kezelem magam, és
csodákat tesz.
– Te kérsz valamit inni, Larry? –
kérdezte Debra a konyhából.
– Nem, nem, köszönöm...
Visszajött, és hozott két pohár
vörösbort. Debra háza túl volt
dekorálva. Mindenhol valami hevert.
Meglehetősen zsúfoltnak tűnt, a ház
összes sarkából rockzene szólt, kis
hangszórókból.
– Larry önhipnózissal kezeli magát.
– Igen, említette.
– Nem is tudom elmondani, mennyivel
jobban alszom azóta, és mennyivel
jobbak a kapcsolataim – mondta Larry.
– Szerinted mindenkinek beválna? –
kérdezte Debra.
– Hát, ezt nehéz megmondani, nekem
bevált.
– Henry, Halloweenkor bulit tartok itt.
Egy csomóan jönnek. Nincs kedved
eljönni? Larry, szerinted, minek öltözzön
be?
Mindketten rám néztek.
– Hát, nem is tudom... talán..., nem,
nem, az nem jó, hát, nem tudom.
A csengő bim-bam, Debra felállt és
ajtót nyitott. Egy másik homoszexuális
férfi volt, ing nélkül. A fején maszk:
farkas, kilógó, hosszú guminyelvvel.
Kicsit ingerlékenynek és depressziósnak
tűnt.
– Vincent, Henry. Henry, Vincent.
De Vincent rám se hederített. Csak állt
ott a lógó guminyelvével.
– Szörnyű napom volt ma bent az
irodában. Nem bírom ott tovább.
Kilépek.
– De Vincent, mit tudnál helyette
csinálni?
– Nem tudom, bármit. Nem vagyok
hajlandó a faszakodásukat tovább
eltűrni!
– Eljössz a bulira, ugye, Vincent?
– Ó, hogyne, már napok óta készülök
rá.
– Megtanultad már a szövegedet a
darabhoz?
– Igen, akartam is mondani, ezúttal
szerintem még az előtt kéne előadnunk a
darabot, hogy nekiállunk szórakozni.
Legutóbb annyira be voltunk már állva,
amikor elkezdtük, hogy teljesen
elszúrtuk az egészet.
 – Rendben, Vincent, akkor most a buli
elején adjuk elő. Azzal Vincent és a
nyelve megfordult és kiment az ajtón.
Larry felállt. – Nekem is mennem keli.
Örülök, hogy megismerkedtünk – mondta
nekem.
– Hát, akkor, Larry... – Kezet ráztunk,
majd Larry átment a konyhán, és a hátsó
bejáraton át távozott.
– Larry sokat segített nekem a ház
körül, és nagyon rendes szomszéd.
Örülök, hogy kedves voltál vele.
– Nem volt vele semmi bajom. És
különben is, ő volt itt előbb.
– Nem szoktam vele szexelni.
– Velem sem.
– Tudod, mit akarok mondani.
– Megyek, veszek magunknak valamit
inni.
– Nem kell, igazából van itthon egy
csomó minden. Tudtam, hogy el fogsz
jönni.
Debra teletöltötte a poharainkat.
Megnéztem magamnak. Fiatal volt, de,
mintha a ‘30-as évekből csöppent volna
ide. Fekete szoknyát viselt, ami a térde
alá ért, magas, fekete cipő, fehér,
magasított nyakú blúz, nyaklánc,
fülbevaló, karkötők meg rúzs, rengeteg
rúzs és parfüm. Arányos testalkata volt,
jó melle és feneke, és amikor ment, jól
rázta mindenét. Sokat dohányzott,
mindenfelé rúzsfoltos cigarettacsikkek
hevertek. Úgy éreztem magam, mint akit
visszavittek fiúkorába. Harisnyát sem
viselt, és amikor egyszer-egyszer
megigazította a térdharisnyáját,
kivillantotta a lábát és a térdeit. Olyan
lány, aki apáink szerelme volt.
Elmesélte, mivel foglalkozik. Nem
értettem pontosan, de a bírósági
jegyzőkönyvekhez meg az ügyvédekhez
volt köze. Teljesen kikészítette, de
legalább jól megélt belőle.
– Néha nagyon le tudom teremteni az
asszisztenseimet, de aztán lenyugszom,
ők pedig megbocsátanak nekem.
Egyszerűen fogalmad sincs, milyenek
tudnak lenni azok a rohadt ügyvédek!
Nekik minden azonnal keli, és nem
érdekli őket, hogy időbe telik elintézni a
dolgokat.
– Az ügyvédek és az orvosok a
társadalmunk leginkább túlfizetett és
elkényeztetett tagjai. Utánuk mindjárt az
autószerelők következnek. Aztán a
fogorvosok.
Debra keresztbe tette a lábát, és
felcsúszott a szoknyája.
– Nagyon szép lábad van, Debra. És
tetszik, ahogy öltözködsz. Az anyám
idejében élt lányokra emlékeztetsz.
Amikor még a nők nők voltak.
– Neked pedig jó a dumád, Henry.
– Tudod, mire gondolok. És ez Los
Angelesre főként igaz. Egyszer nemrég
elmentem a városból, s amikor
visszajöttem, tudod, honnan tudtam, hogy
jó helyen járok?
– Nem, honnan?
– Az első nőről, aki szembejött velem
az utcán. Olyan rövid szoknya volt rajta,
hogy kilátszott a bugyija. Elölről pedig,
a bugyiján keresztül – már elnézést –, de
látszott a pinaszőre is. Na innen tudtam,
hogy L. A.-ben vagyok.
– Hol voltál, a prostik utcájában?
– Dehogy, a belvárosban.
– Jó a bor?
– Igen, és jó a lakásod is. Még a
végén ideköltözöm.
– A főbérlőm egy kicsit féltékeny
lenne.
– És valaki más?
– Más nem.
– Hogyhogy?
– Sokat dolgozom, munka után pedig
szeretek hazajönni, és csak lenyugodni.
Szeretem dekorálgatni a lakást. Egy
barátnőmmel, aki nekem dolgozik,
holnap elmegyünk antik kereskedésekbe
vásárolni. Van kedved velünk jönni?
– Miért, itt leszek még holnap reggel?
Erre nem válaszolt. Töltött még egy
italt, és leült mellém a kanapéra.
Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
Közben pedig feljebb húztam a
szoknyáját, és vetettem egy pillantást
arra a nejlonba bújtatott lábra. Jól nézett
ki.
Mikor abbahagytuk a csókolózást,
lehúzta a szoknyáját, de addigra már
memorizáltam a képet. Felkelt, és
bement a fürdőszobába. Hallottam, hogy
lehúzza a vécét. Aztán vártam. Biztos
további adag rúzst kent magára.
Elővettem a zsebkendőmet, és
megtöröltem vele a számat. Tiszta vörös
lett. Végre bepótolhattam mindazt, amit a
fiúk a gimnáziumban már mind
megkaptak; a gazdag, jól öltözött
aranyfiúk a vadiúj autóikkal. Mindazt,
amiből én, a szakadt ruhás, ütött-kopott
bringás srác kimaradtam.
Debra visszajött a fürdőből. Leült és
rágyújtott.
– Dugjunk – mondtam.
Debra bement a hálószobába. Volt
még egy fél üveg bor az asztalon.
Töltöttem magamnak egy italt, és
rágyújtottam egy cigire az övéből.
Lekapcsolta a rockzenét. Jó ötlet volt.
Csend lett. Töltöttem még egy
pohárral. „Lehet, hogy tényleg
átköltözöm hozzá? De hová tenném az
írógépet?”
 – Henry?
– Mi az?
– Hol vagy már?
– Mindjárt, ezt még megiszom.
– Jó.
Kiittam, ami a pohárban volt, aztán
lehúztam, ami még az üvegben maradt.
„Playa del Reyben[11] vagyok” –
gondoltam magamban.
Levetkőztem, és a ruháimat
ledobáltam egy kupacba a kanapéra.
Sosem adtam az öltözködésre. Az ingeim
mind 5-6 évesek voltak, fakók és
kopottak, s a sok mosástól összementek.
A nadrágjaim dettó. Utáltam az üzleteket,
utáltam az eladókat; mind adta a
felsőbbrendűt, mint akik ismerik az élet
titkát, s volt bennük egy olyasfajta
magabiztosság, ami bennem nem. A
cipőim is mind kopottak és régiek –
utáltam a cipőboltokat is. Addig sose
vettem semmi újat, ameddig a régi
teljesen használhatatlanná nem vált,
beleértve az autókat is. Nem szarrágás
ez a részemről, csak egyszerűen nem
tudtam elviselni a vásárló szerepét,
akinek szüksége van egy eladóra, egy
eladóra, aki oly jóvágású, kimért és
felsőbbrendű. Emellett pedig a vásárlás
időt vett el, értékes időt, amit el lehetett
tölteni pihenéssel és iszogatással is.
Bementem a hálóba; csak egy
boxeralsó volt rajtam. Nem szerettem,
hogy a nagy, fehér belem rálóg a
gatyámra, de annyira nem érdekelt, hogy
megerőltessem magam, és behúzzam.
Megálltam az ágy szélénél, letoltam az
alsógatyámat, és kiléptem belőle.
Hirtelen rám tört, hogy innék még.
Bemásztam az ágyba, a takaró alá. Aztán
odafordultam Debrához és átöleltem.
Összefonódtunk. Nyitva volt a szája.
Megcsókoltam. Olyan volt az ajka, mint
egy nedves punci. Készen állt. Éreztem,
itt most nem lesz szükség előjátékra.
Csókolóztunk, a nyelve ki-be járt a
számban. Elkaptam a fogammal és
tartottam. Aztán fölé kerültem, és
becsúsztattam neki.
Azt hiszem, az a póz lehetett, ahogy a
fejét oldalra fordította, miközben
basztam, attól izgultam fel annyira.
Miközben dugtam, oldalt fordított feje
minden mozdulatommal fel-le járt a
párnán. Egyszer-egyszer
szembefordítottam az arcát, és
megcsókoltam a vérvörös száját. Végre
összejött. Egyszerre basztam az összes
lányt és nőt, akit epekedve bámultam Los
Angeles utcáin 1937-ben, a nagy
gazdasági válság utolsó nehéz évében,
amikor egy menet két dollárba fájt, és
senkinek se volt egy fityingje se (se
maradék reménye). Jó sokat kellett
várnom. Dolgoztam is rendesen. Végre
egy kurva jó baszás! Még utoljára
elkaptam Debra fejét, megcsókoltam azt
a rúzsos száját még egyszer, majd
beleélveztem, bele a nyílásába.
 90
Másnap szombat volt, így Debra
készített nekünk reggelit.
– Eljössz akkor velünk a
régiségkereskedésekbe?
– Elmehetek.
– Másnapos vagy?
– Nem vészes.
Egy darabig csendben ettünk, aztán azt
mondta: – Tetszett a felolvasóested a
The Lancerben. Részeg voltál ugyan, de
így is átjött, mit akartál.
– Nem mindig sikerül.
– Mikor fogsz legközelebb felolvasni?
– Kanadából hívogatnak most.
Jótékonysági estet akarnak rendezni.
– Kanada! Elmehetek veled?
– Majd meglátjuk.
– Itt maradsz ma este?
– Szeretnéd?
– Igen.
– Akkor itt maradok.
– Remek...
Befejeztük a reggelit, én pedig
elmentem vécére, amíg Debra
elmosogatott. Lehúztam, kitöröltem,
megint lehúztam, megmostam a kezem,
visszamentem a konyhába. Debra a
mosogatót törölgette. Elkaptam hátulról.
– Használhatod a fogkefémet, ha
akarod.
– Büdös a szám?
– Nem vészes.
 – Csak mint a pokol, mi?
– Le is zuhanyozhatsz, ha akarsz...
– Ez már túl...
– Jól van, nyugi. Tessie csak egy óra
múlva jön, addig akár még
pókhálótalaníthatunk is.
Bementem a fürdőbe, és megengedtem
a kádban a vizet. Csak motelekben
szerettem zuhanyozni. A fürdőszobafalon
lógott egy kép egy férfiről – sötét,
hosszú haj, tipikus jóképű csávó,
szokványos idióta arckifejezéssel. Fehér
fogsorral vigyorgott rám. Megmostam,
ami még maradt az én elszíneződött
fogsoromból. Debra korábban említette,
hogy az exférje pszichológus volt.
Miután végeztem a fürdőszobában,
Debra is lezuhanyozott. Töltöttem
magamnak egy kis pohár bort, és leültem
egy utcára néző székbe. Hirtelen
bevillant, hogy elfelejtettem feladni a
gyerektartást a volt feleségemnek.
„Mindegy. Majd hétfőn.”
Nyugodt voltam ott Playa del Reyben.
Jó volt egy kicsit kimozdulni abból a
zsúfolt, koszos házból, ahol én laktam.
Ott nem volt sehol árnyék az udvaron, a
nap kíméletlenül tűzött le ránk. Így vagy
úgy, de mindenki őrült volt ott. Még a
kutyák meg a macskák is, a madarak, az
újságkihordó fiúk meg a kurvák.
Nálunk, Kelet-Hollywoodban a vécék
nem működtek rendesen, és a tulaj
diszkontáron dolgozó vízszerelője pedig
diszkontmunkát végzett. Sokszor
kénytelenek voltunk leszedni a vécében a
víztartályról a tetőt, és úgy lehúzni. A
csapok csöpögtek, a csótányok
szaladgáltak, a kutyák mindenhová
odaszartak, a szúnyoghálókon pedig nagy
lyukak voltak, amin nyugodtan jártak ki-
be a legyek meg mindenféle furcsa
repülő rovarok.
Megszólalt a bimbam-csengő,
felálltam, és kinyitottam az ajtót. Tessie
volt az. A negyvenes éveiben járt,
ránézésre nem vetette meg a szexet, a
haja vörös volt, de nyilvánvalóan festett.
– Te vagy Henry, igaz?
– Igen. Debra a fürdőszobában van.
Addig kérlek, foglalj helyet.
Rövid, piros szoknya volt rajta. Jó
combja volt. De a bokája meg a vádlija
sem volt rossz. Mindenképpen úgy tűnt,
mint aki szeret baszni.
Odamentem a fürdőszobához és
bekopogtam.
– Debra, megjött Tessie...
Az első régiségbolt egy-két utcányira
volt az óceántól. Az én kocsimmal
mentünk oda, leparkoltunk, beléptünk.
Én is körbenéztem velük. Minden 800
meg 1500 dollárba került... régi órák,
fotelek, asztalok. Hihetetlen, hogy
milyen drága volt minden. Két-három
eladó álldogált a boltban, és
dörzsölgették a tenyerüket. A fizetésük
mellett nyilvánvalóan százalékot is
kaptak az eladott tárgyak után. A tulaj a
cuccokat minden bizonnyal fillérekért
találta Európában vagy az Ozark-
hegységben. Meguntam az árcédulák
nézegetését. Mondtam a lányoknak, hogy
a kocsiban megvárom őket.
A bolttal szemben volt egy bár,
bementem és leültem. Kértem egy üveg
sört. A hely tele volt fiatal srácokkal,
legtöbbjük 25 év alatti lehetett. Szőkék
voltak és vékonyak, vagy feketék és
vékonyak, és tökéletesen rájuk passzoló
nadrágokat és ingeket viseltek.
Kifejezéstelen arccal és zavartalanul
üldögéltek. Egy nő sem volt a bárban.
Volt egy tévé, ami be volt kapcsolva, de
teljesen lehalkították. Senki se nézte.
Senki se beszélgetett. Megittam a
sörömet, és leléptem.
Találtam egy italboltot, és vettem egy
hatos karton sört. Visszamentem az
autóhoz, és beültem. Az antik bolt
mögötti parkolóban álltam meg a
kocsival. A bal oldalamon lévő utcában
hosszú kocsisor állt; néztem az
embereket, akik türelmesen várakoztak
autóikban. Majdnem mindegyikben egy
férfi és egy nő ült, szó nélkül, maguk elé
meredve. Habár, végül is csak
várakoztak. Mindenki várt – mindig
mindenki csak várt: a kórházban az
orvosra, a vízszerelőre, az
elmegyógyintézetekben, a börtönökben
és magára Halál papára. A lámpa
pirosra váltott, majd újból zöldre. A
világ polgárai mást se csináltak, csak
ettek, tévét néztek, a munkájuk vagy
annak hiánya miatt aggódtak – és közben
csak vártak.
Elkezdtem tűnődni Debrán és Tessie-n
az antikboltban. Igazából Debra nem is
tetszett nekem, és tessék, mégis éppen én
léptem be az életébe. Ettől úgy éreztem
magam, mint egy peepshow-függő.
Ültem, és ittam a sört. Már az
utolsónál jártam, amikor végre kijöttek.
– Henry, képzeld találtam egy asztalt
márványlappal, mindössze kétszáz
dollárért, és annyira szép!
– Tényleg gyönyörű! – vágta rá
Tessie.
Bemásztak a kocsiba. Debra
odanyomta hozzám a lábát.
– Nagyon untad ezt az egészet? –
kérdezte. Beindítottam a motort,
elgurultam az italbolthoz, vettem három
vagy négy üveg bort és cigarettát.
„Ez a kis kurva Tessie a rövid piros
szoknyájában a combfixével –
gondoltam, miközben fizettem az
italboltban. – fogadok, hogy legalább
egy tucat rendes férfit kicsinált már,
minden gondolkodás nélkül.” Rájöttem,
az baja, hogy egyáltalán nem
gondolkodik. Egyszerűen nem szeret
gondolkodni. Ezzel nincs is gond, hisz
nem írta elő a törvény, nincs ilyen
szabály. Bezzeg amikor eléri az 50-et,
majd gondolkodóba esik! Egy keserű nő
lesz, aki a szupermarketekben a sorban
rátolja az emberek lábára a kocsit;
mindig napszemüvegben jár, hogy
eltakarja a felpuffadt, boldogtalan arcát;
a bevásárlókocsija tele lesz túróval,
chipsszel, sertésszeletekkel,
vöröshagymával és Jim Beammel.
 Beültem a kocsiba, és visszavittem
őket Debrához. Bementünk, a lányok
leültek. Én kinyitottam egy üveg bort, és
töltöttem három pohárba.
– Henry, szólok Larrynek, hogy vigyen
el a kisbuszával az asztalért. Nem kell
ezt még egyszer végigszenvedned.
Örülsz?
– Igen.
– Tessie majd szórakoztat addig.
– Rendben.
– De aztán jól viselkedjetek!
Larry a konyhán át jött be, a hátsó
ajtón, majd Debra után kiment a bejárati
ajtón. Larry megjáratta a motort, aztán
elindultak.
– Hát, egyedül maradtunk.
– Ja – mondta Tessie, miközben
mozdulatlanul ült a kanapén, és nézett
maga elé. Megittam a bort és felálltam,
hogy pisáljak egyet. Amikor
visszamentem, Tessie még mindig
ugyanúgy ült.
Megkerültem a kanapét, és megálltam
mögötte. Aztán megfogtam az állát, és
hátrabillentettem a fejét. Rányomtam a
számat a szájára. Nagyon nagy feje volt.
A szeme körül egy csomó elkenődött lila
festék, s állott gyümölcslészaga volt –
barack. Vékony ezüstkarikák lógtak a
füléből, és mind a kettőn egy-egy golyó
fityegett – szimbolikus módon. Miközben
csókoltam, benyúltam a blúzába.
Találtam egy mellet, megfogtam és
körbe-körbe tekergettem. Melltartó nem
volt rajta. Aztán kiegyenesedtem, és
elvettem a melléről a kezem.
Megkerültem a kanapét, és leültem
mellé. Töltöttem még két pohárral.
– Ahhoz képest, hogy milyen ronda
vagy, van vér a pucádban, nem mondom
– közölte.
– Mit szólnál egy gyors menethez,
mielőtt még Debra visszaérne?
– Szó se lehet róla.
– Ne utálj engem, csak próbálom
feldobni a bulit valamivel.
– Szerintem ízléstelen vagy. Amit
csinálsz, az visszataszító és
kiszámítható.
– Ezek szerint nincs elég fantáziám.
– És te vagy író?
– Nem, csak írok. De leginkább
fényképeket készítek.
 – Szerintem csak azért baszod meg a
nőket, hogy leírhasd, hogy basztad meg
őket.
– Nem hinném.
– De, szerintem igen.
– Jól van, felejtsük el az egészet.
Igyál.
Tessie megfogta a poharát. Kiitta,
majd letette a cigijét. Rám nézett, és
rebegtette egy kicsit a hosszú mű-
szempilláit. Neki is olyan nagy,
kirúzsozott szája volt, mint Debrának.
Csak Debráén sötétebb volt a rúzs, és az
övé nem csillogott annyira. Tessie-é
élénkvörös volt, s csillogott-villogott,
ahogy a nyitott ajkát nyalogatta. Hirtelen
megragadott. A száját rányitotta az
enyémre. Izgató volt. Úgy éreztem
magam, mint akit megerőszakolnak. A
farkam keményedni kezdett. Miközben
csókolóztunk, lenyúltam, felhajtottam a
szoknyáját és felcsúsztattam a kezem a
bal lábán.
– Gyere – mondtam neki, mikor
abbahagytuk a csókolózást.
Megfogtam a kezét, és bevittem Debra
hálószobájába. Rálöktem az ágyra. Volt
rajta egy ágytakaró. Levettem a cipőmet,
a nadrágomat, majd az ő cipőjét.
Hosszan megcsókoltam, aztán
felhajtottam a szoknyáját. Nem volt rajta
harisnya. Csak combfix és egy rózsaszín
bugyi. Lehúztam a bugyiját. Szemét
lehunyta. Valahol a szomszédban
szimfonikus zene szólt. Egyik ujjammal
végigdörzsöltem a pináját. Hamar
nedves lett, és kezdett szétnyílni.
Beledugtam az ujjamat. Aztán kihúztam,
és a csiklóját dörzsölgettem, jó nedves
volt. Betettem neki. Nekiestem, adtam
neki egypár gyors, kíméletlen löketet,
aztán lelassítottam, majd újra keményen
dugtam. Belenéztem abba a lezüllött,
egyszerű arcába. Nagyon felizgatott. És
küldtem tovább.
Aztán hirtelen megpróbált lelökni
magáról. – Szállj le!
– Mi van? Mi van?
– Hallom a kocsit! Ki fog rúgni!
Elveszítem az állásom!
– Ne, ne, te rohadt KURVA!
Kegyetlen reszelésbe mentem át,
rászorítottam a számat arra a csillogó,
borzalmas szájra, és beleélveztem, jól.
Aztán leugrottam róla. Tessie felkapta a
cipőjét meg a bugyiját, berohant a
fürdőszobába. Letöröltem magam a
zsebkendőmmel, megigazítottam az
ágytakarót, és felráztam a párnákat. Épp
húztam fel a cipzáramat, amikor nyílt az
ajtó. Átmentem a nappaliba.
– Henry, segítenél Larrynek behozni
az asztalt? Nehéz.
– Hogyne.
– Tessie hol van?
– Azt hiszem, a fürdőszobában.
Kimentem Debrával a kocsihoz.
Kicsúsztattuk a mikrobuszból az asztalt,
megemeltük, és becipeltük a házba.
Mikor beértünk, Tessie már a nappaliban
ült a kanapén és cigarettázott.
– El ne ejtsétek az árut, fiúk! –
kiáltotta Debra.
– Dehogy ejtjük! – válaszoltam.
Beküzdöttük Debra hálójába, és
letettük az ágya mellé. Már volt ott egy
asztal, azt kivitte. Aztán álltunk az asztal
körül, és néztük.
– Henry, nézd, milyen jól néz ki... és
csak 200 dollár volt... tetszik?
– Nagyon szép, Debra, nagyon szép.
Bementem a fürdőszobába.
Megmostam az arcom, megfésülködtem.
Aztán letoltam a nadrágomat meg az
alsógatyámat, és halkan megmostam az
alkatrészeimet. Aztán pisáltam, lehúztam
és kimentem.
– Kérsz egy kis bort, Larry?
– Nem, köszönöm...
– Köszi a segítséget, Larry – mondta
Debra, s azzal Larry kiment a hátsó
ajtón. – Jaj, úgy örülök!
Tessie még ült és ivott meg
beszélgetett velünk úgy negyedórát,
aztán hozzánk fordult: – Mennem kell.
– Maradj még nyugodtan, ha akarsz –
mondta neki Debra.
– Nem, nem, tényleg mennem kell. Ki
kell takarítanom otthon, nagy a kupi.
– Kitakarítani? Ma? Pont akkor,
amikor két kedves barátoddal is
iszogathatsz egyszerre? –
méltatlankodott Debra.
– Ne haragudj, de nem tudok itt
nyugodtan ülni, ha belegondolok,
mekkora kosz van otthon. De ugye nem
sértődsz meg?
– Jól van, Tessie, akkor menj.
Megbocsátok.
– Köszi, drágám...
Megpuszilták egymást az ajtóban,
aztán Tessie elment. Debra megfogta a
kezem, és bevitt a hálóba. Újra
megnéztük a márványtetejű asztalt.
– De most őszintén, Henry, mit szólsz
hozzá?
– Hát, előfordult már, hogy
elvesztettem 200 dollárt a lovin, és nem
tudtam felmutatni cserébe semmit,
úgyhogy tök rendben van.
– Itt lesz mellettünk ma éjjel, míg mi
együtt alszunk az ágyban.
– Ne álljak inkább én oda, hogy
lefekhess az asztallal?
– Jaj, csak irigykedsz!
– Naná.
 Debra kiment a konyhába és hozott
egy rongyot meg valami tisztítószert.
Nekiállt lemosni az asztalt.
– Ha megfelelő módon tisztítod a
márványt, szépen kivehető lesz az
erezete. Látod?
Levetkőztem, és leültem az ágy
szélére egy szál alsógatyában.
Végigfeküdtem az ágyon, rá a párnákra.
Aztán felültem.
– Úristen, ne haragudj, tisztára
összegyűröm az ágyad!
– Á, nem gond.
Felálltam, töltöttem két italt, és az
egyiket odaadtam Debrának.
Néztem, ahogy törölgeti az asztalt.
Aztán ő is rám nézett:
– Bevallom, a tiéd a legszebb férfiláb,
amit láttam.
– Nem rossz egy öregemberhez
képest, mi, kislány?
– Nem, egyáltalán nem.
Egy kicsit még matatott az asztalon,
aztán abbahagyta.
– Jól elvoltatok Tessie-vel, míg nem
voltam itt?
– Ja, egész jól. Kedvelem őt.
– Nagyon jó munkaerő.
– Hát, ezt én nem tudhatom.
– Úgy sajnálom, hogy elment,
szerintem csak tapintatos akart lenni és
magunkra hagyni. Fel kéne hívnom.
– Miért is ne?
Felhívta őt, és egy jó ideig
beszélgettek. Kezdett sötétedni. És mi
lesz a vacsorával? A telefont az ágy
közepére tette, ráült a lábaira. Jó feneke
volt. Aztán felnevetett, és letette a
telefont. Rám nézett.
– Tessie azt mondja, nagyon kedves
vagy. Kimentem még italért. Mire
visszaértem, bekapcsolta a nagy színes
televíziót. Egymás mellett ültünk az
ágyon és néztük a tévét. A hátunkkal a
falnak támaszkodtunk, és ittunk.
– Henry, mit csinálsz hálaadáskor?
– Semmit.
– Nincs kedved velem tölteni?
Megveszem a pulykát. És áthívom két
vagy három barátomat.
– Jól hangzik.
Debra előrehajolt, és lekapcsolta a
tévét. Nagyon boldognak tűnt. Aztán
lekapcsolta a villanyt. Bement a
fürdőszobába, és egy lenge valamiben
jött vissza, amit csak maga köré tekert.
Aztán befeküdt mellém. Összebújtunk.
Felállt a farkam. A nyelvét bedugta a
számba. Nagy, meleg nyelve volt.
Elindultam lefelé. Szétnyitottam a szőrt,
és nyalni kezdtem. Aztán egy kicsit az
orrommal is megdöfködtem. Élvezte.
Visszamásztam fölé, és becsúsztattam.
...Csináltam, csináltam. Igyekeztem
Tessie-re gondolni a piros kis
szoknyájában, de nem segített. Ami
bennem volt, azt mind neki adtam.
Nyomtam őt, nyomtam.
– Ne haragudj, bébi, túl sokat ittam.
Tedd a kezed a szívemre!
Odatette. – Fú, nagyon ver – mondta.
– Azért még áll a meghívás
hálaadásra?
– Hogyne, szegénykém, csak nyugodj
meg.
Adtam neki egy búcsúcsókot, aztán a
másik oldalamra fordultam, és
próbáltam elaludni.
 91
Másnap, miután Debra elment
dolgozni, megfürödtem, bekapcsoltam a
tévét. Meztelenül járkáltam a lakásban,
de észrevettem, hogy az utcáról belátnak
az ablakon. Ittam egy pohár grapefruit
levet, és felöltöztem. Egy idő után már
nem tudtam elfoglalni magam, úgy
döntöttem, hazamegyek. Megnézem, jött-
e postám, esetleg egy levél valakitől.
Bezártam, ellenőriztem minden ajtót,
aztán beültem a Volksba, indítottam, és
visszamentem Los Angelesbe.
Hazafelé eszembe jutott Sara, a
harmadik lány, akivel a The Lancerben
találkoztam a felolvasóesten. Benne volt
a száma a tárcámban. Hazamentem,
szartam egyet, és felhívtam.
– Halló, Henry Chinaski vagyok...
– Szia, igen, emlékszem rád.
– Mit csinálsz most? Gondoltam,
elugranék hozzád, meglátogatnálak.
– Bent kell lennem ma a
szendvicsbárban. Gyere oda, ha van
kedved.
– Az ilyen biokajás hely, ugye?
– Igen, csinálok neked egy finom,
egészséges szendvicset.
– Tényleg?
– 4-kor zárok. Gyere oda kicsit zárás
előtt.
– Oké. Hogy jutok oda?
– Keress egy tollat, és lediktálom.
 Leírtam az útvonalat. – Fél négy körül
ott vagyok – mondtam búcsúzóul.
– Fél három körül beültem a Volksba.
Valahol az autópályán elvesztettem a
fonalat, de lehet, hogy a fonal vesztett el
engem. Mindig heves ellenérzéseim
voltak az autópályákkal, meg az
útleírásokkal szemben. Lementem az
autópályáról, és Lakewoodban találtam
magam. Behajtottam egy benzinkúthoz,
és felhívtam Sarát.
– Drop On Inn[12] szendvicsbár.
– A picsába! – mondtam a telefonba.
– Mi a baj? Nagyon mérges vagy.
– Eltévedtem, Lakewoodban vagyok!
Kurva hülyén mondtad el, hogy kell
odamenni hozzád!
– Lakewoodban? Várj egy kicsit.
 – Nem várok, hazamegyek. Innom kell
egyet.
– Ne már! Látni szeretnélek! Mondd
meg, melyik útkereszteződésben vagy.
Lelógattam a kagylót, és elmentem
megnézni, hol vagyok. Aztán
megmondtam neki. Újra útba igazított.
– Tök egyszerű. Kérlek, ígérd meg,
hogy idejössz.
– Jó, odamegyek.
– Ha netán eltévednél, csak hívjál.
– Ne haragudj, egyszerűen nem tudok
tájékozódni. Mindig rémálmaim voltak
arról, hogy eltévedek valahol. Asszem,
én egy másik bolygóról jöttem.
– Semmi baj, csak gyere úgy, ahogy
mondtam. Visszaültem a kocsiba, és
másodszorra már tényleg könnyen
odataláltam. Megtaláltam a tengerparti
utat, majd sikerült lehajtanom a
megfelelő kijáratnál. Nemsokára egy
óceánhoz közeli sznob bevásárló
negyedben találtam magam. Lassan
gurultam, majd megláttam a nagy, kézzel
festett feliratot: Drop On Inn. Az
ablakban fotók voltak kitéve. „Jézus
Mária, ez tényleg egy igazi biokaja-
hely.” Be se akartam menni.
Megkerültem a háztömböt, elgurultam
megint az épület előtt, aztán befordultam
jobbra, majd megint jobbra. Megláttam
egy bárt: Ráktanya. Leparkoltam előtte
és bementem.
Délután háromnegyed négy volt, és
foglalt minden asztal. A legtöbb vendég
már egész előrehaladott állapotban volt.
Megálltam a bárpultnál, és rendeltem
egy vodka-Tét. Odamentem a pohárral a
telefonhoz, és felhívtam Sarát. – Minden
oké, itt vagyok.
– Láttalak kétszer is elmenni előttünk.
Nyugodtan gyere be. Hol vagy?
– A Ráktanyában. Iszom egyet.
Mindjárt megyek.
– Oké. Ne igyál sokat.
Csak egyet ittam, meg még egyet.
Találtam egy üres kis boxot és leültem.
Egyáltalán nem akartam elmenni onnan.
Alig emlékeztem rá, hogy hogy néz ki
Sara.
Megittam az italomat, és hajtottam
hozzá. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam
az ajtót és bementem. Sara a pultban állt.
Észrevett. – Szia, Henry! Egy perc és
jövök! – Valamit épp készített. Néhány
srác ült meg állt az étteremben. Páran
egy kanapén ültek. Páran meg a földön.
Mind a húszas éveik közepén jártak,
mind ugyanúgy néztek ki a
rövidgatyáikban, és mind csak ültek ott.
Egyszer-egyszer valamelyikük
megmozdult, és keresztbe vetette a lábát
vagy köhögött.
Sara egészen csinos volt, vékony, és
fürgén mozgott. Finom nő volt. A haja
vörösesszőke. Jól nézett ki.
– Mindjárt kiszolgálunk téged is –
mondta.
– Csak nyugodtan.
Volt bent egy könyvespolc. Három
vagy négy könyvem láttam. Levettem egy
Lorcát a polcról, leültem, és úgy tettem,
mintha olvasnék. Így legalább nem
kellett a rövidgatyás csávókat néznem.
Mintha soha semmi hatás nem érintette
volna őket: mind anyuci kedvence,
óvott-féltett, és látszott rajtuk egyfajta
könnyed elégedettség. Egyikük sem volt
börtönben, egyikük sem végzett kemény
fizikai munkát, de még egy parkoló
cédulát se kaptak, húsvéti nyuszik, az
egész bagázs...
Sara kihozott nekem egy szendvicset.
– Ezt kóstold meg.
Ettem a szendvicset, s néztem, ahogy a
kiscsávók ott üldögélnek. Később az
egyikük felállt és kiment. Aztán egy
másik is. Sara zárni készült, takarított.
Már csak egy srác maradt. 22 éves
lehetett; a földön ült. Nyakigláb volt, a
háta pedig hajlott, mint egy íj. Vastag,
fekete keretes szemüveget viselt. Még
magányosabbnak és hülyébbnek tűnt,
mint a többi. – Hé, Sara, menjünk el,
igyunk meg egy pár sört ma este.
– Ma nem jó, Mike. Holnap este?
– Holnap is jó.
Felállt, és odament a pulthoz. Letett
egy fémpénzt, és elvett egy biosütit.
Megállt a pult mellett, és ette az
egészséges sütijét. Miután lenyelte,
megfordult és kiment.
– Ízlett a szendvics? – kérdezte Sara.
– Nem volt rossz.
– Ha megkérlek, behozod az asztalt és
a székeket kintről?
Bevittem az asztalt meg a székeket.
– Na, mit szeretnél csinálni? –
kérdezte.
– Nézd, a kocsmákat nem bírom, túl
füstösek. Inkább vegyünk valamit inni,
és menjünk el hozzád.
– Oké. De még segíts kivinni a
szemetet. Segítettem neki kivinni a
szemetet, bezárta a helyet.
– Gyere utánam, tudok egy italboltot,
ahol jó borok vannak. Aztán csak kövess
hazáig.
Volkswagen mikrobusza volt; mentem
utána. A kisbusz hátulján egy poszterről
egy férfi nézett le rám. „Örülj és
mosolyogj” – tanácsolta nekem. A
poszter alján pedig ott állt a neve:
Drayer Baba.
Kibontottunk egy üveg bort, és
leültünk nála a kanapén. Tetszett a ház
berendezése. Saját maga rakta össze az
összes bútorát, beleértve az ágyat is.
Mindenfelé Drayer Baba fotói lógtak a
házban. Indiai volt, 1971-ben halt meg,
és azt állította magáról, hogy ő Isten.
Még az első üveg bornál tartottunk,
amikor megjelent egy hosszú hajú,
rendezetlen fogsorú, nagy szakállú fiatal
srác. – Ő Ron, a lakótársam – mondta
Sara.
– Hello, Ron, kérsz egy pohár bort?
Ron leült, és ivott velünk egy pohár
bort. Aztán megjelent egy dagadt lány
meg egy kopasz, sovány férfi. Pearl és
Jack. Ők is leültek. Aztán bejött még egy
fiatalember. Jean Johnnak hívták. Jean
John leült. Aztán jött Pat. Patnek hosszú,
fekete szakálla és hosszú haja volt. Ő a
földre ült le, a lábam mellé.
– Költő vagyok – mondta. Hosszan
kortyoltam a boromból.
– Hogy jelenteti meg az ember a
verseit?
– Úgy, hogy elküldi a szerkesztőknek.
– De senki sem ismeri a nevemet.
– Mindenki így kezdi.
– Heti három felolvasóestem van.
Színész vagyok, úgyhogy nagyon jól
tudok felolvasni. Úgy gondolom, hogyha
gyakran tartok felolvasóestet, egyszer
majd csak ki akarja adni valaki a
verseimet.
– Elképzelhető.
– A gond csak az, hogy amikor én
olvasok fel, nem jön el senki.
– Nem tudom, mit mondhatnék neked.
 – Majd kiadom magam a
verseskötetemet.
– Whitman így csinálta.
– Felolvasnád egy-két versedet?
– Isten ments.
– Miért?
– Szeretnék csak nyugodtan inni.
– Sokat írsz a könyveidben az ivásról.
Szerinted neked segít az ivás az írásban?
– Nem. Én történetesen csak egy
alkoholista vagyok, aki azért lett író,
hogy ráérjen délben felkelni.
Odafordultam Sarához. – Nem is
tudtam, hogy neked ennyi barátod van.
– Nem sűrűn fordul elő.
– Még jó, hogy ilyen sok borunk van.
– Szerintem nemsokára úgyis mennek.
A vendégek beszélgettek. Egy idő után
nem figyeltem rájuk. Sara jól nézett ki,
tetszett nekem. Mikor megszólalt,
szellemesen és lényegre törően beszélt.
Értelmes nőnek látszott.
Elsőként Pearl és Jack lépett le. Aztán
Jean John. Majd Pat, a költő. Ron
maradt; ő Sara egyik oldalán ült, én
pedig a másikon. Ron töltött magának
egy pohár bort. Nem haragudhattam rá,
végül is Sara lakótársa volt. Esélyem
sem volt megvárni, míg elmegy. Ott
lakott. Töltöttem Sarának egy kis bort,
aztán magamnak is. Miután megittam, azt
mondtam nekik: – Na, én akkor megyek.
– Ne – mondta Sara –, ne menj el
ilyen hamar. Nem is tudtunk dumálni.
Szeretnék veled beszélni.
Ránézett Ronra. – Ron, ugye
megérted?
– Hát persze.
Fölállt, és bement a szobájába.
– Figyelj, nem akarom itt a szart
kavarni – mondtam.
– Milyen szart?
– Hát, kettőtök között.
– Ja, dehogy is, nincs köztünk semmi.
Nem szexelünk vagy ilyesmi. Itt lakik a
hátsó szobában, fizet érte és ennyi.
– Ja.
Gitározás hallatszott. Aztán hangos
éneklés.
– Ez Ron – mondta Sara.
Úgy vonyított, hogy a környék összes
kutyája beindult. Olyan rossz hangja
volt, hogy már kommentálni sem kellett.
Ron még egy óráig énekelt. Sara meg
én pedig még ittunk egy kis bort. Aztán
meggyújtott néhány gyertyát. – Tessék, itt
egy bidi.
A bidi egy kis, barna, indiai cigaretta.
Finom, kesernyés íze volt. Odafordultam
Sarahoz, és első csókunkat váltottuk. Jói
csókolt. Jó estének látszott.
Kivágódott az ajtó, és bejött rajta egy
fiatalember.
– Barry, ne haragudj, ma már nem
fogadok több vendéget – szólt Sara.
Erre az ajtó bevágódott, és Barry
elment. Már láttam előre néhány
problémát: remeteként sosem tudtam
elviselni az ilyen jövés-menést. Nem
féltékenység volt ez a részemről.
Egyszerűen nem szerettem az embereket
meg a tömeget, leszámítva a
felolvasóestjeimet. Kikészültem az
emberektől, minden energiámat
leszívták.
„Az emberiségben soha nem volt
emberség.” Ez volt a mottóm.
Újra csókolóztunk. Mindketten eléggé
sokat ittunk. Sara kinyitott még egy
üveggel. Jól bírta a bort. Fogalmam
sincs, miről beszélgettünk. Az volt a
legjobb Sarában, hogy alig említette az
írásaimat. Amikor megittuk az utolsó
üveggel is, mondtam neki, hogy most
már nem tudok autóba ülni.
– Semmi baj, aludhatsz az ágyamban,
de semmi szex.
– Miért?
– Az ember nem szexszel házasságon
kívül.
 – Tényleg nem?
– Drayer Baba nem hisz a házasságon
kívüli szexben.
– Néha Isten is tévedhet.
– Nem, Ő soha.
– Jó, akkor menjünk, feküdjünk le
aludni.
Csókolóztunk a sötétben. Amúgy is
imádtam csókolózni, Sara pedig olyan
jól csókolt, mint nagyon kevesen.
Egészen Lydiáig kéne visszamennem, ha
hozzá foghatót keresnék. Minden nő más
volt, mindegyikük a saját módján
csókolt. Lehet, hogy abban a pillanatban
Lydia épp valami faszkalappal
csókolózott. Vagy amibe még rosszabb
volt belegondolni: lehet, hogy épp az
intim részeit csókolgatta.
 Katherine aludt már valahol
Austinban.
Sara kezébe fogta a farkamat,
simogatta, markolászta. Aztán
odanyomta a pinájához. És le-föl, meg
föl-le dörzsölgette vele a punciját. Szót
fogadott Istenének, Drayer Babának.
Nem erősködtem a pinája körül, mert
nem akartam megsérteni Drayert. Csak
csókolóztunk, ő pedig dörzsölgette a
farkammal a pináját vagy a csiklóját –
nem tudtam megállapítani. Vártam, hátha
mégis beteszi. De nem, csak dörzsölgette
vele magát. Egy idő után aztán a szőre
kidörzsölte a farkam. Elvettem onnan.
– Jó éjt, édesem – mondtam, majd az
oldalamra fordultam, háttal neki.
„Drayer Bébi, nem akármilyen hívőd
fekszik itt mellettem az ágyban”,
gondoltam magamban.
Reggel játszottunk egy kis
dörzsölőset, aminek ugyanaz lett az
eredménye. Na, ebből elég – véltem –,
ki az isten akar így nem szexelve
szexelni?
– Akarsz fürdeni? – kérdezte Sara.
– Igen.
Bementem a fürdőszobába, és
megengedtem a vizet. Az éjszaka
valamikor említettem Sarának, hogy
nálam az őrület egyik jele az, ha napi
három vagy négy forró fürdőt veszek. A
jól bevált vízterápia.
Sara fürdőkádja jóval nagyobb volt,
mint az enyém, és a víz is forróbb. 182
cm magas voltam, és még így is
kinyújtózhattam. A régi szép időkben
császárokra méretezték a kádakat, nem
150 centis aktakukacokra.
Beültem a kádba, majd végigfeküdtem
benne. Iszonyú jó volt. Aztán felálltam,
és megvizsgáltam szegény, pinaszőr
dörzsölte farkamat. Kicsit kemény a
műszak, pajti, de még ez is jobb, mint a
semmi, nem? Aztán újra belefeküdtem a
kádba. Megszólalt a telefon. Csend lett.
Sara kopogott az ajtón.
– Gyere be.
– Hank, Debra van a vonalban.
– Debra? Honnan tudta, hogy itt
vagyok?
– Már mindenkit végighívott.
Mondjam neki, hogy hívjon vissza?
– Nem, mondd meg, hogy tartsa még
egy kicsit.
Találtam egy nagy törülközőt, és a
derekamra kötöttem. Bementem a
szobába. Sara Debrával beszélt.
– Na, kijött, odaadom neki...
Sara a kezembe nyomta a telefont. –
Hello, Debra.
– Hank, hol voltál?
– A fürdőkádban.
– A fürdőkádban?
– Igen.
– Most szálltál ki?
– Igen.
– Mi van rajtad?
– Egy törülköző a derekam körül.
– Hogy tudsz egyszerre egy törülközőt
a derekadon tartani és velem beszélni
telefonon?
 – Hát így.
– Történt valami?
– Nem.
– Miért?
– Mi miért?
– Miért nem basztad meg?
– Könyörgök, te tényleg azt képzeled
rólam, hogy ahova beteszem a lábam,
csak azt csinálom? Tényleg azt
gondolod, hogy semmi másról nem szól
az életem?
– Semmi nem történt köztetek?
– Nem.
– Mi nem?
– Nem történt köztünk semmi.
– Hová mész onnan?
– Haza.
– Gyere inkább hozzám.
 – És mi lesz a munkáddal?
– Nemsokára végzünk. A többit már
Tessie megcsinálja egyedül.
– Jó, rendben.
Letettem.
– Mi lesz? – kérdezte Sara.
– Átmegyek Debrához. Azt ígértem
neki, háromnegyed óra múlva ott vagyok.
– De én azt hittem, együtt fogunk
ebédelni. Tudok egy jó mexikói helyet.
– Nézd, Debra aggódik. Hogy tudnánk
így nyugodtan cseverészni és ebédelni?
– De én már teljesen rákészültem.
– És nem kéne inkább a saját
vendégeidet megetetni?
– 11-kor nyitunk, most még csak 10
óra van.
– Jó, rendben, menjünk, együnk...
 A mexikói étterem Hermosa Beach[13]
egy sznob hippi negyedében volt. Halál
a tengerparton. Kapcsolj ki, lélegezz
mélyeket, vedd fel a szandálod, és tégy
úgy, mintha minden rendben lenne...
Amíg vártunk az ételünkre, Sara
belemártotta az ujját egy kis tálka csípős
szószba, majd bekapta, és lenyalogatta.
– Figyelj, ebből még más is enni akar
– mondtam neki. – Fejezd ezt be,
gusztustalan!
– Ugyan már, mindig hoznak újat.
Ezt csak remélni tudtam. Aztán
megjött a kajánk, Sara pedig úgy rontott
rá, mint egy állat, ahogy annak idején
Lydia is csinálta.
Megkajáltunk, kimentünk az
étteremből, Sara beült a kisbuszába, és
elment a szendvicsbárba dolgozni, én
pedig beültem a Volksomba, és
elindultam Playa del Reybe. Debra
részletesen elmagyarázta, hogy jutok el
hozzá. Az útvonal egy kicsit zavarosnak
tűnt, de követtem pontról pontra, és
végül gond nélkül odataláltam.
Már-már el is szomorított a dolog,
mert úgy tűnt, mikor a stressz és az
őrület kiiktatódik a napjaimból, nem
nagyon marad helyette semmi.
Bekanyarodtam Debra háza elé.
Láttam egy árnyékot a redőny mögött
mozogni. Ezek szerint várt rám.
Kiszálltam a kocsiból, ellenőriztem
zárva van-e mindkét ajtó, minthogy lejárt
a biztosításom.
Odamentem az ajtóhoz és
megnyomtam a bim-bamos csengőt.
Kinyitotta az ajtót, és úgy tűnt, nagyon
örül nekem. Ez még rendben is lenne, de
az már nem, hogy az ilyen dolgok
tartanak fel egy írót a munkájában.
 92
A hét hátralévő részén nem sok
mindent csináltam. Megkezdődtek az
oaktree-i futamok. Két-háromszor
kinéztem a lovira, a végén nullszaldósra
jöttem ki. Írtam egy pikáns sztorit
valamelyik szex magazinnak, 10-12
verset, maszturbáltam párat, és minden
este felhívtam Sarát és Debrát. Egyik
este felhívtam Cassie-t is, de egy férfi
vette fel a telefont. Viszlát, Cassie.
Gondolkodtam egy sort azon, milyen
nehéz is egy-egy szakítás, de aztán
eszembe jutott az is, hogy az ember
akkor ismerkedik meg új nővel, ha szakít
a régivel. Nekem meg kellett ízlelnem a
nőket ahhoz, hogy valóban megismerjem
őket, hogy a bőrükbe bújhassak. Férfit
bármikor kitaláltam a fejemben, hiszen
én is az vagyok, de nőket nem tudtam
elképzelni, ismernem kellett őket. Így
hát, amilyen jól csak tudtam, felfedeztem
őket, odabent pedig emberi lényeket
találtam. A könyveket úgyis elfelejtik.
Egy írás addig tart, amíg egy újabb
epizód véget nem ér. Az írás csak az élet
maradványa. Egy férfinak nem kell nő
ahhoz, hogy érezze az életet, de
mégiscsak jobb, ha megismerhet
néhányat. Amikor egy-egy affér véget ér,
akkor érezheti, milyen az, ha igazán
magányos és teljesen kész van, és így
megtudhatja, milyen lesz, amikor
egyedül kell szembenéznie a véggel.
Sok dologgal kapcsolatban
szentimentális voltam: egy nő cipője az
ágyam alatt; egy hátrahagyott hajtű az
éjjeliszekrényen; ahogy azt mondják: „ki
kell mennem pisilni”; hajgumik; séta egy
nővel délután fél kettőkor az utcán, maga
az érzés, hogy két ember egymás mellett
megy; ivás, cigarettázás, beszélgetés egy
éjen át; a veszekedések; az öngyilkos
gondolatok; a közös étkezések és ennek
öröme, a viccelődés, a semmiből jövő
nevetés; a köztünk áramló csodák;
üldögélés egy álló autóban; mesék volt
szeretőinkről reggel 3-kor; amikor azt
mondják neked: horkolsz; hallani a nő
horkolását; az anyjuk, a lányuk, a fiuk, a
kutyájuk, macskájuk; a haláluk vagy a
válás, és utána a kitartás, az életben
maradás; a hányinger, mert arra
gondoltál, hogy te újságot olvasol egy
szendvicsbárban, ő pedig közben
hozzáment egy fogorvoshoz, akinek 95 az
IQ-ja; a lóversenyek; parkok; piknikek;
de még a börtön is; a hülye barátai, a te
hülye barátaid; a piálásod, ahogy ő
táncol; ahogy te flörtölsz, ahogy ő
flörtöl; a tablettái, a tény, hogy
félrekúrsz; a tény, hogy ő is; együtt
aludni...
Nem szabad ítélkezni, de csak
szükségszerű volt válogatni. Átnézni jón
és rosszon elméletben nagyon szép, de
ahhoz, hogy az ember élni tudjon,
mégiscsak kellett választania: egyik nő
kedvesebb volt, mint a másik; az egyik
egyszerűen jobban érdeklődött az ember
iránt, mint egy másik; volt, aki azért
kellett, mert kívül gyönyörű volt; volt,
aki azért, mert belül hideg; volt, aki csak
azért, amiért egy véres púp volt a
hátamon, akivel az élet olyan, mint egy
rossz, véres film. Amelyik kedves volt,
az jobban is dugott, és tényleg, ha több
időt töltött velük az ember, egy idő után
gyönyörűnek tűntek, mert azok is voltak.
Sarára gondoltam; benne megvolt az az
extra valami. Bárcsak ne lett volna útban
Drayer Baba a nagy STOP-táblájával.
Aztán eljött Sara születésnapja.
November 11-én, a Veteránok napján.
Azóta még kétszer találkoztunk, egyszer
nála, egyszer pedig nálam. Jól éreztük
magunkat és vibrált köztünk egyfajta
várakozás. Furcsa nő volt, de egyéni és
invenciózus. Boldogok voltunk együtt...
leszámítva az ágyat, ott csak az az égető
érzés volt meg... Drayer Baba továbbra
is távol tartott tőle. Vesztésre álltam
Istennel szemben. – A baszás nem olyan
fontos – jelentette ki egyszer.
Elmentem egy egzotikus
élelmiszereket áruló boltba, az Aunt
Bessie’s-be a Hollywood Boulevard és
Fountain sugárút sarkára. Az eladók
utálatosak – fiatal, intelligens fekete és
fehér fiúk, akik végtelenül sznobokká
váltak. Büszkén járkáltak fel-alá a
boltban, s le se szarták a vevőket, vagy
sértegették őket. A nők pedig, akik ott
dolgoztak, nagydarabok voltak,
álmodozó ábrázattal, bő ingekben, s úgy
horgasztották le a fejüket, mintha valami
szégyen alvajárói lennének. A vásárlók
szürke kisegerek, akik tűrték az inzultust,
sőt újra és újra visszajöttek, és kértek
belőle még. Az eladók velem nem
próbálkoztak, így azt a napot is túlélték...
Megvettem Sarának a születésnapi
ajándékát, aminek a legfontosabb
darabja a méhpempő volt. A méhpempő
magas tápanyagtartalmú anyag, és
nagyon aprólékos munkával gyűjtik
össze a méhészek pipettával a
méhviaszból készült sejtek aljáról.
Vettem egy fonott kosarat, amiben a
méhpempő mellett volt evőpálcika,
tengeri só, két (bio) gránátalma, két
(bio) alma és egy kis napraforgómag. A
méhpempő volt a fő ajándék, és igen
sokba került. Sara párszor említette,
mennyire szeretne egy kis méhpempőt,
de nem engedheti meg magának.
Átmentem Sarához. Vittem egy pár
üveg bort is. Sőt, borotválkozás közben
az egyiket le is tisztítottam. Ritkán
borotválkoztam, de most megtettem Sara
születésnapja – és a veteránok napja –
alkalmából. Rendes nő volt. Az elméje
elbűvölt, és furcsamód még a cölibátusát
is megértettem. Az ő útja talán tényleg
az, ha egy jó embernek őrzi meg magát.
Na, nem mintha én arra érdemes férfi
lettem volna, de – gondoltam magamban
– milyen jól mutatna az a kifinomultság,
ami messziről lerí róla, egy párizsi
kávézóban az én kifinomultságom
mellett, miután végre világhírű leszek.
 Nagyon kedves volt, visszafogottan
intellektuális, és ami a legjobb:
aranyszőke haja észbontó módon
keveredett a vörössel. Mintha évtizedek
óta ezt a színű hajat keresném... vagy
még régebben.
Megálltam egy bárnál a tengerparti
úton, és ittam egy dupla vodka-7-et.
Aggasztó volt a helyzet. Sara azt mondta,
hogy a szex nála egy a házassággal. És
biztos voltam benne, hogy komolyan
gondolja. Tényleg volt valami
önmegtartóztató benne. Ugyanakkor azt
is el tudtam képzelni, hogy azért volt már
egy-két látványos orgazmusa, és nem én
voltam az első és egyetlen, akinek a
farkát odadörgölte a pinaszőréhez. Úgy
gondoltam, hogy ő is csak épp annyira
összezavarodott, mint mindenki más. De
hogy én ebbe miért mentem bele, az titok
volt számomra. Még csak ellenkezni se
akartam vele. Nem értettem egyet a
nézeteivel, és ennek ellenére kedveltem
őt. Lehet, ellustultam. Lehet, hogy
belefáradtam a szexbe. Lehet, hogy
kezdtem öregedni. Boldog születésnapot,
Sara.
Elmentem hozzá, és bevittem neki az
egészségséges cuccokkal telipakolt
kosarat. A konyhában volt. Leültem a
borokkal meg a kosárral a kezemben.
– Halló, Sara, megjöttem!
Kijött a konyhából. Ron nem volt
otthon, de a magnójából nagyon
hangosan szólt a zene. Mindig is utáltam
a zenegépeket. Egy olyan szegény
negyedben, amilyenben én is laktam, az
ember egyfolytában mások zajának volt
kitéve, beleértve a hangos dugást is; de a
legidegesítőbb mégiscsak az volt, hogy
kénytelen voltam órákon át mások
zenéjét hallgatni, fülsüketítő, sőt
hányingerkeltő hangerőn. Ráadásul az
ilyenek mindig nyitva hagyták az
ablakukat, mert meggyőződésük volt,
hogy biztos neked is az tetszik, ami
nekik, és te is ugyanúgy élvezed majd.
Sara Judy Garlandot hallgatott. Egy
kicsit én is bírtam Judy Garlandot, sőt a
New York Metropolitan Operában adott
koncertjét kimondottan kedveltem. De
most nagyon hangosnak tűnt, iszonyatos
hangerőn sikoltozta a szentimentális
szarságait.
 – Az ég szerelmére, Sara, halkítsd
már le! Lehalkította, de nem eléggé.
Kinyitotta az egyik bort, és leültünk
egymással szemben az asztalhoz. Furcsa,
ingerlékeny állapotban voltam.
Sara benyúlt a kosárba, és megtalálta
a méhpempőt. Nagyon megörült neki.
Levette a tetejét, és megszagolta.
– Ez annyira erős! Ez itt az
esszencia... Kérsz egy kicsit?
– Nem, kösz.
– Épp vacsorát főzök kettőnknek.
– Remek. De ne vigyelek inkább
vacsorázni?
– Már félig kész vagyok.
– Hát jó.
– Viszont el kell mennem vajért. Meg
uborkáért és paradicsomért, mert
kifogytunk belőle az étteremben.
– Majd én elmegyek, hisz ma
születésnapod van.
– Biztos, hogy nem kérsz egy kis
méhpempőt?
– Biztos, kösz.
– El se tudod képzelni, hogy hány méh
kellett ahhoz, hogy egy ilyen üveg
megteljen.
– Akkor boldog születésnapot.
Megyek, megveszem a vajat meg a
többit.
Ittam még egy pohár bort, majd
beültem a kocsiba, és elmentem egy kis
közértbe. Vajat találtam, de a
paradicsom meg az uborka nagyon
fonnyadt volt. Kifizettem a vajat, és
körbenéztem a környéken, hátha találok
egy nagyobb üzletet. Megtaláltam,
megvettem a paradicsomot meg az
uborkát és visszamentem Sarához.
Ahogy közeledtem az ajtóhoz, hallottam,
hogy megint fullon hallgatja a zenét.
Mikor még közelebb értem, hirtelen rám
jött a rosszullét; az idegeim pattanásig
feszültek, majd elpattantak. A
paradicsomot meg az uborkát bent
hagytam a kocsiban; csak a vaj volt
nálam, azt bevittem a házba. Nem tudom,
mi volt az a zene, olyan hangosan szólt,
hogy egyszerűen nem lehetett az egyik
hangot megkülönböztetni a másiktói.
Sara kijött a konyhából. – A BÜDÖS
PICSÁBA MÁR? – üvöltöttem.
– Mi van? – kérdezte Sara.
– MEGSÜKETÜLÖK!
 – Tessék?
– KIBASZOTT HANGOS A ZENE!
NEM TUDOD FELFOGNI?
– Tessék?
– NA, NEKEM EBBŐL ELÉG!
ELMEGYEK!
– Ne!
Megfordultam, kimentem és bevágtam
magam mögött az ajtót. Odamentem a
kocsihoz, és megláttam a paradicsomot
meg az uborkát, amit otthagytam.
Kivettem, és elindultam visszafelé.
Félúton találkoztunk.
Odadobtam neki a zacskót. – Nesze!
Aztán sarkon fordultam és otthagytam.
– Te rohadt szemét állat! – üvöltötte.
Hozzám vágta a zacskót. A hátam
közepén talált el. Ránéztem a
holdfényben a földön szétgurult
paradicsomokra meg uborkákra. Egy
pillanatra átfutott az agyamon, hogy
fölszedem őket. De aztán otthagytam, és
eljöttem onnan.
 93
Összejött a vancouveri felolvasóest.
500 dolcsi, plusz repülőjegy és szállás.
Az est szponzorának, Bart McIntosh-nak
volt valami baja a határátlépéssel, amit
nem nagyon értettem, mindenesetre
beleegyeztem abba, hogy Seattle-be
repülök, ott találkozom vele, onnan
kocsival megyünk át Vancouverbe, majd
hazafelé egyenesen L. A.-be repülök.
Ott ültem hát ismét egy repülőgépen,
és dupla vodka-7-et iszogattam.
Ügynökökkel meg üzletemberekkel
utaztam. Nálam volt a kis utazótáskám,
benne egy-két ing, alsónadrág, zokni, 3
vagy 4 verseskötet és néhány gépeit
oldalon 10 vagy 12 új vers. Ja, és
fogkefe meg fogkrém. Nevetséges volt
azért utazni valahová, hogy ott verset
olvasson fel az ember és még pénzt is
kapjon. Nem tetszett ez nekem, és nem is
nagyon tudtam túltenni magam, mekkora
badarság ez az egész. Ötvenéves
koromig dolgoztam, mint az állat, a
lehető legértelmetlenebb, legalja
munkákat csináltam, aztán most meg
hirtelen repkedek ide-oda az országban,
mint egy bögöly, itallal a kezében.
Találkoztam McIntoshsal a seattle-i
reptéren, majd beültünk a kocsijába.
Kellemes út volt, mert egyikünk se szólt
sokat. A felolvasóestet magánemberként
egyedül ő támogatta, amit jobban
szerettem, mint amikor egyetemek
szponzorálták. Az egyetemek féltek a
rosszéletű költőktől, ugyanakkor a
kíváncsiságuk nem hagyta őket nyugodni,
és sose hagytak volna ki egyet sem.
A határnál sokat kellett várni; hosszú
volt a sor, legalább száz autó várakozott.
Egy-két öregebb autót kiszedtek a
sorból, de leginkább csak egy-két
rutinkérdést tettek fel, és intettek, hogy
„mehet”. Továbbra sem értettem
McIntosh mitől volt úgy beszarva.
– Ember, átjutottunk!
Vancouver onnan már nem volt
messze. Mcintosh behajtott a hotel elé.
Jól nézett ki. A víz partján állt.
Megkaptuk a kulcsot és felmentünk.
Kellemes szoba volt, hűtőszekrénnyel, és
valami jótét léleknek köszönhetően még
sör is volt benne.
– Igyál egyet – mondtam neki.
Leültünk, és kortyolgattuk a sört.
– Creeley[14] is itt volt nálunk tavaly.
– Tényleg?
– Ugyanitt, a művészközpontban, ahol
te is leszel. Önellátó a hely, tagsági és
bérleti díjakból meg ilyesmikből tartják
fenn magukat.
A felolvasóestedre már minden jegy
elkelt. Silvers azt mondta, hogy egy
csomó pénzt kereshetett volna, ha
felemeli a jegyárakat.
– Ki az a Silvers?
– Myron Silvers. A központ egyik
igazgatója. A szokásos fárasztó dumához
értünk.
 – Megmutatom neked a várost, ha
gondolod – mondta McIntosh.
– Kösz, nem kell. Magam is
körülnézhetek.
– Mit szólnál egy vacsorához? A cég
ajándéka.
– Egy szendvics is megteszi, nem
vagyok annyira éhes. Úgy okoskodtam,
ha elmegyünk, beülünk valahová, akkor
majd otthagyhatom, amikor végeztem a
kajálással. Nem volt vele semmi bajom,
csak épp a legtöbb ember nem érdekelt.
Három- vagy négyutcányira találtunk
egy helyet. Vancouver nagyon tiszta
város, s az embereknek nem ül az arcán
a kemény városi lét. Tetszett az étterem.
De észrevettem, hogy az árak úgy 40
százalékkal magasabbak a Los Angeles-i
negyedemhez képest. Egy marhasültes
szendvicset kértem meg egy sört.
Jó volt végre egy kicsit távol lenni az
USA-tól. Nagy különbség volt a két
ország közt. A nők jobban néztek ki,
minden nyugodtabb volt, és kevésbé
művi. Megettem a szendvicset, aztán
McIntosh visszavitt a szállodába.
Kiszálltam a kocsiból, és beszálltam a
liftbe. Lezuhanyoztam, és úgy maradtam,
meztelenül. Megálltam az ablakban, és
néztem a vizet. Holnap estére vége lesz
ennek is, addigra már nálam lesz a
pénzük, és ismét a levegőben leszek.
Nagy kár. Ittam még 3 vagy 4 sört, aztán
lefeküdtem aludni.
Egy órával a kezdés előtt vittek el a
helyszínre. A színpadon egy fiatal fiú
énekelgetett. Senki se figyelt rá,
mindenki beszélgetett. Üvegek
koccantak, nevetés hallatszott – jó részeg
közönség, a kedvenc fajtám. Iszogattunk
a színpad mögött: McIntosh, Silvers, én
és még pár ember.
– Már nagyon régóta nem járt nálunk
férfi költő – mondta Silvers.
– Ezt hogy érted?
– Hát, mostanában egymást követték a
homok. Végre egy kis változatosság.
– Kösz.
Beleadtam nekik apait-anyait. Az est
végére én is nagyon berúgtam, de ők is.
Egy kicsit veszekedtünk egymással,
acsarkodtunk egy sort, de az est nagy
része jól ment. Már a színpadra lépés
előtt megkaptam a csekkemet, és ez
valamit dobott az előadásomon.
Az after-parti egy nagy házban volt.
Kb. egy órával a buli kezdete után két nő
közt találtam magam. Az egyikük szőke,
úgy nézett ki, mintha elefántcsontból
faragták volna ki; gyönyörű szeme volt
és gyönyörű teste. A barátjával jött.
– Chinaski – szólalt meg egy idő után.
– Elmegyek veled.
– Álljon meg a menet, nem a
barátoddal vagy itt?
– Lószart, ő senki nekem. Elmegyek
veled, és kész. Ránéztem a fiúra.
Könnyezett. Remegett. Szerelmes volt,
szegény ördög.
A másik oldalamon lévő lánynak sötét
haja volt. Az ő teste is ugyanolyan
csinos, de az arca már nem volt annyira
vonzó.
– Gyere el inkább velem – mondta ez
a lány.
– Hogy?
– Azt mondtam, gyere velem.
– Várj csak egy pillanatot.
Odafordultam a szőkéhez. – Figyelj,
gyönyörű vagy, de nem mehetek el veled.
Nem akarom, a barátodat megsérteni.
– Picsába azzal a hülyével. Az egy
fasz.
A sötét hajú lány megrángatta a
karomat. – Vagy most azonnal indulunk,
vagy lelépek.
– Hát jó, akkor menjünk – mondtam.
Megkerestem McIntosht. Nem úgy
tűnt, mint aki baromira élvezi az estét.
Biztos nem bírta a partikat.
 – Gyere, Mac, vigyél minket vissza a
szállodába.
Ott újabb sörök kerültek elő. A sötét
hajú lány elmondta, hogy Irisnak hívják,
félig indián származású, és hastáncos.
Felkelt, és bemutatott egy-két
mozdulatot. Jó volt.
– Persze, hogy ez igazán látványos
legyen, ahhoz megfelelő ruhában kell
lenni – mondta.
– Nekem aztán nem.
– Jó, úgy értem, nekem kell megfelelő
ruhában lennem hozzá.
Tényleg indiánnak nézett ki. Az orra, a
szája. Olyan 23 éves lehetett, nagy,
barna szemmel, halkan beszélt, és remek
teste volt. Azt mondta, olvasta már vagy
3-4 könyvemet. Hurrá.
 Ittunk még vagy egy órát, aztán ágyba
bújtunk. Nekiestem, majd felfaltam, de
az után, hogy betettem, csak erőlködtem,
minden eredmény nélkül. Nagy kár.
Reggel megmostam a fogam, hideg
vizet lötyköltem az arcomra, aztán
visszafeküdtem az ágyba. Elkezdtem
játszadozni a pinájával. Nedves lett; a
kezem is. Aztán felállt a farkam,
beakasztottam neki, és közben az járt a
fejemben, milyen jó teste van, milyen
szép fiatal test van alattam. Jól bírta az
iramot, állta a sarat rendesen. Jó volt
vele. Nagyon jó. Miután végeztünk, Iris
ment be a fürdőszobába.
Végignyúltam az ágyon, és azon
merengtem, milyen jó is volt.
Iris megjelent, majd visszafeküdt az
ágyba. Nem beszéltünk. Eltelt egy óra.
Aztán kezdtük az egészet elölről.
Megmosakodtunk és felöltöztünk.
Megadta a címét, telefonszámát, én
pedig az enyémet. Úgy tűnt, nagyon
kedvel. McIntosh kb. 15 perc múlva
kopogott az ajtón. Elvittük Irist egy
kereszteződésig, közel a munkahelyéhez.
Mint kiderült, igazából pincérnő,
hastáncos csak szeretne lenni. Búcsúzóul
megcsókoltam. Kiszállt a kocsiból.
Megfordult, integetett, majd elindult. Én
meg néztem, hogy az a gyönyörű test
távolodik.
– És Chinaski ismét zsákol – mondta
McIntosh, ahogy rálépett a gázpedálra,
és a reptér felé vette az irányt.
– Hagyjuk ezt.
 – Nekem is összejött ám az éjjel.
– Tényleg?
– Aha. A szőkéddel.
– Micsoda?
– Igen, meghúztam a kis szőkét.
– Na, vigyél azonnal a reptérre, te
szemétláda!
Harmadik napja voltam Los
Angelesben, s aznap este randevúm volt
Debrával. Megszólalt a telefon.
– Szia, Hank, Iris vagyok!
– Ó, Iris, micsoda kellemes
meglepetés! Hogy s mint?
– Hank, megyek Los Angelesbe,
meglátogatlak!
– Remek. Mikor?
– A hálaadás előtti szerdán.
– Hálaadáskor?
 – Igen, és az azt követő hétfőig tudok
maradni!
– Oké.
– Van nálad toll? Megadom a
járatszámot.
Aznap este Debrával egy nagyon
kellemes helyen vacsoráztunk a
tengerparton. Nem zsúfolták össze az
embereket, az étterem specialitása a
tengeri kaja volt. Rendeltünk egy üveg
fehérbort, és vártuk, hogy megjöjjön a
vacsoránk. Debra jobban nézett ki, mint
az utóbbi időkben, pedig azt mondta,
hogy egyre nehezebb a munkája, fel kell
vegyen még egy lányt. És hogy nehéz
volt megfelelő munkaerőt találni. A
legtöbb ember annyira alkalmatlan.
– Ezzel egyetértek – mondtam.
 – Beszéltél mostanában Sarával?
– Nemrég felhívtam. Volt egy kis
vitánk, el akartam simítani.
– Amióta visszajöttél Kanadából,
találkoztál vele?
– Nem.
– Rendeltem egy 12 és fél kilós
pulykát hálaadásra. Tudod, hogy kell
elkészíteni?
– Hogyne.
– Ne igyál ma túl sokat. Tudod, mi
történik, amikor túl sokat iszol. Elázott
nudli leszel.
– Oké.
Debra megfogta a kezem. – Drága,
öreg, elázott nudlim!
Vacsora után már csak egy üveg bort
nyitottam ki. Lassan iszogattuk az
ágyában ülve, s közben tévéztünk. Az
első műsor pocsék volt. A második
kicsit jobb. Egy perverzről és egy
abnormális farmerfiúról szólt. Egy őrült
orvos átültette a perverz csávó fejét a
farmerfiúra, erre az elszabadult, és a
kétfejű szörny szörnyű dolgokat művelt a
messzi vidéken. Jó kedvem lett tőle.
Az üveg bor meg a kétfejű fiú után
ráfordultam Debrára, és végre sikerült
egy jó kis menetet összehoznom vele.
Egy szép, hosszú vágtát mutattam be
rajta, tele meglepő fordulatokkal és
fantáziadús megoldásokkal, majd a
végén beleélveztem.
Reggel Debra megkért, hogy maradjak
nála, és várjam meg, míg hazajön a
munkából. Megígérte, hogy finom
vacsorát fog főzni. – Jó, rendben –
mondtam.
Miután elment, próbáltam még aludni,
de már nem tudtam. Az járt a fejemben,
hogyan mondom meg: nem tudok átjönni
hálaadáskor. Aggasztott az ügy.
Felkeltem az ágyból és ide-oda
mászkáltam a házban. Lefürödtem. Nem
segített semmi. „Lehet, hogy Iris
meggondolja magát; lehet, hogy lezuhan
a gépe. És akkor felhívhatnám Debrát
hálaadás reggelén, hogy mégiscsak
jövök.”
Fel-alá járkáltam, és egyre rosszabbul
éreztem magam. Lehet, hogy azért, mert
ott maradtam nála ahelyett, hogy
hazamegyek. Így csak
meghosszabbítottam a haláltusát.
„Micsoda egy szar alak vagyok! Annyira
undorító dolgokat csinálok!” És mi volt
rá az okom? Ki akartam egyenlíteni
valami számlát? Meddig hazudhat
magának az ember, hogy ez tényleg csak
„terepmunka”, a női nem
tanulmányozása? Mást se csináltam, mint
hagytam, hogy történjenek a dolgok, és
egy pillanatig sem gondolkodtam el
rajtuk. Semmi más nem érdekelt, csak az
én nyomorult, önös kis érdekeim, a saját
örömöm. Olyan voltam, mint egy
elkényeztetett gimnazista kölyök.
Rosszabb voltam egy kurvánál is; egy
kurva csak a kuncsaft pénzét veszi el,
mást nem. Én úgy játszadoztam életekkel
és lelkekkel, mintha az enyémek
lennének. Hogy nevezhettem magam
férfinak? Hogy írhattam verseket? Miből
voltam én? Egy amatőr De Sade márki,
ráadásul az ő intellektusa nélkül. Egy
gyilkos is őszintébb és egyenesebb, mint
én. Vagy aki nőket erőszakol meg. Azt
persze nem akartam, hogy valaki az én
lelkemmel játszadozzon, átverjen, a
poharamba hugyozzon; erre mindig
odafigyeltem. Semmi jó nem volt
bennem. Tisztában voltam ezzel, ahogy
ott le-föl járkáltam a szőnyegen. Semmi
jó. És a legrosszabb az volt, hogy éppen
azt játszottam, ami még véletlenül sem
voltam: a jó embert. Azért tudtam részt
venni emberek életében, mert megbíztak
bennem. A lehető legkönnyebb módon
használtam ki őket. Tetteimmel az Egy
hiéna szerelmi élete című könyvet írtam.
 Megálltam a szoba közepén, és
egészen meglepődtem a gondolataimon.
Az ágy szélén találtam magam, ültem és
sírtam. Éreztem, ahogy a könnyeim
ráfolynak az ujjaimra. Csak úgy pörgött
az agyam, ugyanakkor teljesen ép
elméjűnek éreztem magam. Nem
értettem, mi történik velem. Felvettem a
telefont, és felhívtam Sarát a
szendvicsbárban.
– Dolgozol?
– Nem, épp most nyitottam ki. Mi a
baj? Olyan fura a hangod.
– Padlón vagyok.
– Mi van?
– Hát, megígértem Debrának, hogy
vele töltöm a hálaadást. Számít rám
nagyon. De valami közbejött.
 – Micsoda?
– Hát, neked se mondtam még. Végül
is még nem szexeltünk, és ez így kicsit
más.
– Igen, és, mi történt?
– Összejöttem egy hastáncossal
Kanadában.
– Tényleg? És beleszerettél?
– Nem, nem szerettem bele.
– Várj egy kicsit, vendég jött. Tudod
tartani?
– Aha...
Ültem, és fogtam a kagylót a
kezemben. Még mindig meztelen voltam.
Ránéztem a farkamra: te utolsó szemét!
Tudod mennyi fájdalmat okozol
embereknek ezzel a buta étvágyaddal?
Vagy öt percig ültem ott a kagylóval a
fülemen. Nem körzeten belüli hívás volt;
fizetős. De legalább Debra számlájára
ment.
– Na, itt vagyok. Folytasd – mondta
Sara.
– Szóval, mondtam a hastáncosnak,
hogy valamikor látogasson meg L. A.-
ben.
– És?
– Hát, megígértem Debrának, hogy
vele töltöm a hálaadást.
– Igen, ezt nekem is megígérted –
válaszolta Sara.
– Tényleg?
– Igaz, részeg voltál. Azt mondtad,
hogy mint az összes többi amerikai, te
sem szereted egyedül tölteni az
ünnepeket. Megcsókoltál, és
megkérdezted, hogy együtt töltjük-e a
hálaadást.
– Ne haragudj, nem emlékszem...
– Jól van. Várj egy kicsit, megint jött
valaki... Mellétettem a telefont, mentem,
és töltöttem magamnak egy italt.
Ahogy visszamentem a hálóba,
megláttam a nagy, lógó hasamat a
tükörben. Ronda volt, obszcén látvány.
Miért is bírtak engem a nők?
Az egyik kezemmel odatartottam a
fülemhez a telefont, a másikkal fogtam a
poharat. Sara visszajött a telefonhoz.
– Itt vagyok. Folytasd.
– Szóval a helyzet a következő. A
hastáncos felhívott valamelyik este,
illetve hát nem is hastáncos, igazából
pincérnő. Azt mondta, hogy eljön Los
Angelesbe, hogy velem töltse a
hálaadást. És olyan boldognak tűnt.
– Meg kellett volna mondanod, hogy
már elígérkeztél.
– De nem mondtam...
– Nem volt hozzá elég vér a
pucádban.
– Irisnak gyönyörű teste van...
– Az élet nemcsak a gyönyörű
testekről szól.
– Na, mindegy, most meg kell
mondanom Debrának, hogy nem tudok
vele lenni hálaadáskor, de fogalmam
sincs, hogy mondjam ezt meg.
– Hol vagy most?
– Debra ágyán.
– És Debra hol van?
– Dolgozik. – Elsírtam magam, nem
tudtam visszatartani.
– Te, nagyra nőtt csecsemő.
– Igen, de meg kell neki mondanom.
Mindjárt megőrülök ettől.
– Te hoztad magad ilyen helyzetbe,
most neked is kell kimásznod belőle.
– Azt hittem, segíteni fogsz, azt hittem,
megmondod, mit kell ilyenkor csinálni.
– Kicseréljem a pelenkádat? Én
hívjam fel őt helyetted?
– Nem, kösz. Férfi vagyok, magam is
fel tudom hívni. Most leteszem, és
mindjárt felhívom. Megmondom neki az
igazat. Megoldom végre ezt a kurva
helyzetet!
– Na, ez a beszéd. Majd meséld el,
hogy ment.
– Tudod, mindez a gyerekkorom miatt
van. Engem sose szerettek...
– Hívj vissza később. És letette.
Töltöttem még egy pohár bort.
Fogalmam se volt, mi történt az
életemmel. Kiveszett belőlem a
finomság, a világiasság, és leesett rólam
a páncél. Elhagyott a humorérzékem
mások problémáinak súlya alatt.
Szerettem volna mindezt visszakapni.
Szerettem volna, ha minden újra olyan
könnyedén megy, mint régen. De úgy
éreztem, hogy így nem megy, legalábbis
egyelőre nem. Arra kárhoztattam, hogy
továbbra is lelkiismeret-furdalással és
védőpajzs nélkül éljek.
Próbáltam magamnak beadni, hogy a
lelkiismeret-furdalás az pont olyan, mint
egy betegség. Hogy csak azok a férfiak
vittek véghez nagy dolgokat az életben,
akiknek nem volt lelkiismeret-
furdalásuk. Férfiak, akik gond nélkül
hazudtak, csalták meg nőiket, szóval
férfiak, akik ismerték az összes
kerülőutat. Cortez[15] például.
Ő nem szarozott. Vince Lombardi[16]
se. De hiába is próbálkoztam, továbbra
is ugyanolyan szarul éreztem magam.
Úgy döntöttem, hogy nem szenvedek
tovább, újra katolikus lesz belőlem, és
meggyónok. Készen álltam rá. Fogom
magam, felhívom, elmondom, és várom a
megbocsátást. Megittam a boromat, és
tárcsáztam Debra irodai számát.
Tessie vette föl. – Hello bébi, Hank
vagyok, mi a helyzet?
– Minden oké, köszi. És nálad?
 – Minden a legnagyobb rendben,
köszi. Figyelj, nem vagy rám berágva,
ugye?
– Nem. Egy kicsit ugyan ordenáré
volt, amit műveltünk, de élveztem, ha-ha.
Ez már a mi kis titkunk marad.
– Ennek örülök. Tudod, én nem
szoktam...
– ...tudom.
– Oké. Igazából Debrával szerettem
volna beszélni. Bent van?
– Nem, a bíróságon van.
– Mikor ér vissza?
– Általában nem szokott visszajönni a
bíróságról. De ha netán mégis, mit
mondjak neki?
– Semmit, köszi, Tessie.
Na, ez betette a kaput. Nem tudtam
helyrehozni a dolgokat. Gyónási
székrekedés. Kommunikációs embólia.
Nagyon Magas Helyeken voltak
Ellenségeim.
Ittam még egy pohár bort. Már
teljesen felkészültem rá, hogy tiszta vizet
öntök a pohárba, és úgy is hagyom. Erre
most még lötykölhettem egy kicsit. Egyre
rosszabbul éreztem magam. A
depresszió és az öngyilkosság gyakran
az alultápláltság velejárója. De én egész
rendesen ettem. Eszembe jutottak a régi
idők, amikor napi egy szelet csokin
éltem, és indigóval másolt kéziratokat
küldözgettem az Atlantic Monthly[17]-
nak meg a Harper’s[18]-nek.
Akkoriban csak és kizárólag a kajára
gondoltam. Ha a test nem evett, a
szellem is éhezett. De már jó ideje
teljesen rendesen ettem, és a
változatosság kedvéért baromi jó
borokat ittam. Ebből az következett,
hogy mindaz, amit éreztem, igaz.
Mindenki azt hiszi magáról, hogy
kivételes, kiváltságos és minden alól
felmentett ember. Még egy vén banya is,
aki az ajtaja előtt locsolgatja a
muskátlijait. Én azért képzeltem
magamról, hogy kivételes vagyok, mert
gyárakban kezdtem, és 50 éves koromra
költő lett belőlem. Nagymenő. Innen
kezdve én is úgy szartam az emberekre,
mint ahogy anno a főnökeim szartak rám,
amikor én voltam reménytelen
helyzetben. Rájöttem, ugyanott tartok.
Egy elkényeztetett, rohadt, alkoholista
fasz vagyok, minimális, nagyon
minimális hírnévvel.
Attól még, hogy ilyen jói
kianalizáltam magam, egyáltalán nem
lettem jobban.
Megszólalt a telefon. Sara volt.
– Azt mondtad, visszahívsz. Mi
történt?
– Nem volt bent.
– Nem volt bent?
– Elment a bíróságra.
– És most mit csinálsz?
– Megvárom. És elmondom neki.
– Akkor jó.
– Ne haragudj, nem kellett volna ezzel
a sok szarsággal terheljelek.
– Semmi gáz.
– Szeretnék még veled találkozni.
 – Mikor? Amikor elment a hastáncos?
– Hát... igen.
– Kösz, de nem, kösz.
– Majd felhívlak...
– Jó, addig kimosatom a pelenkáidat.
Kortyolgattam a bort, és vártam. 3
óra, 4 óra, 5 óra. Aztán hirtelen eszembe
jutott, hogy fel kéne öltöznöm. Egy újabb
pohár borral ültem a kezemben, amikor
Debra kocsija megállt odakint a ház
előtt. Vártam. Kinyitotta az ajtót. Volt
nála egy zacskó tele kajával. Nagyon jól
nézett ki.
– Helló, hogy van az én kis elázott
nudlim? Odamentem hozzá, és
átkaroltam. Elkezdtem remegni, majd
sírni.
– Hank, mi baj van?
 Debra eldobta a bevásárlás zacskót. A
vacsoránk. Magamhoz rántottam és
átöleltem. Zokogtam. Úgy folytak a
könnyeim, mint bor a pohárba. Nem
tudtam abbahagyni. A bensőm
legnagyobb része komolyan gondolta ezt,
egy kisebbik része szeretett volna
elmenekülni.
– Hank, mi van?
– Nem tudok itt lenni hálaadáskor.
– Miért? Miért? Mi a baj?
– Hogy mi a baj? Az, hogy egy
KURVA SZAR ALAK VAGYOK!
A lelkiismeret-furdalás iszonyatosat
csavart rajtam, és szinte
megmerevedtem. Szörnyen éreztem
magam.
– Egy hastáncos nő jön hozzám
Kanadából, hogy velem töltse a
hálaadást.
– Egy hastáncos nő?
– Igen.
– És szép?
– Igen. Ne haragudj, ne haragudj...
Debra ellökött magától.
– Hadd rakjam el, amiket vettem. /
Felvette a zacskót, és bement a
konyhába.
– Debra, elmegyek – mondtam.
Nem jött válasz a konyhából.
Kinyitottam az ajtót, és kimentem.
Beindítottam a kocsit. Bekapcsoltam a
rádiót, felkapcsoltam a lámpákat, és
elindultam, vissza L. A.-be.
 94
Szerda este a reptéren ültem, és
vártam Irist. Üldögéltem, és néztem a
nőket. Egyet-kettőt kivéve egyikük se
volt olyan jó nő, mint Iris. Valami nem
stimmelt velem: tényleg túl sokat
gondoltam a szexre. Akármelyik nőre is
néztem rá, az futott át az agyamon,
milyen lehet vele az ágyban. Érdekes
módja ez annak, hogyan üssük el
reptéren a várakozási időt. Nők:
szerettem az öltözékük színeit; ahogy
jártak; néhányuk arcán a kegyetlenséget;
egyikük-másikuk arcán az eredendő,
majdnem tiszta szépséget, s ettől teljesen
és elbűvölően nők lettek. Simán ránk
vertek férfiakra: sokkal
megfontoltabbak, összeszedettebbek. A
férfiak nézték a focit, ittak vagy
bowlingoztak, addig ők, a nők figyeltek
minket, tanulmányoztak, hogy
eldönthessék: kellünk-e nekik, vagy
eldobjanak, lecseréljenek, megöljenek,
vagy egyszerűen csak elhagyjanak-e
bennünket. És igazából tök mindegy volt,
mit tettek, úgyis mindig magányosan,
becsavarodva végeztük.
Mielőtt elindultam, vettem
magunknak, Irisnak és nekem egy 9 kilós
pulykát. A mosogatóban hagytam, ott
olvadjon ki. Hálaadás. A bizonyíték,
hogy az ember túlélt egy újabb évet, egy
újabb évnyi háborút, inflációt,
munkanélküliséget, szmogot és az épp
aktuális elnököt. A hálaadás ünnepe az
elmebajosok hadainak grandiózus és
neurotikus gyűlése volt: a hangoskodó
alkeszeké, a nagymamáké, a
lánytestvéreké, a nagynéniké, az üvöltő
gyerekeké, az öngyilkosjelölteké. Ja, és
ne feledkezzünk meg azokról, akiknek
rossz volt a gyomra. Én se voltam
különb senkinél: nekem is ott ült egy 9
kilós madár a mosogatómban, halottan,
leszőrtelenítve, darabjaira szedve. Arra
várt, hogy Iris megsüsse nekem.
Kivettem egy levelet a zsebemből és
újra elolvastam. Berkeleyből küldték:
Kedves Mr. Chinaski!
Nem ismer engem, de egy csini kis
nőstény vagyok. Mostanában
tengerészekkel járok meg volt egy
kamionsofőr is, de nem elégítenek ki.
Mármint hogy baszunk meg minden, de
aztán annyi. Semmi tartalmassal nem
tudnak szolgálni azok a rohadékok. 22
éves vagyok, és van egy 5 éves lányom,
Aster a neve. Egy sráccal élek, de nem
szexelünk, csak együtt élünk. Rexnek
hívják. Szeretném valamikor
meglátogatni. Addig anyám vigyázna
Asterre. Tettem a borítékba egy fotót
magamról. Írjon, ha van kedve.
Olvastam néhány könyvét. Nehéz őket
beszerezni. Az tetszik az írásában, hogy
könnyű megérteni. És hogy vicces.
Puszi.
Tanya.
Aztán leszállt Iris gépe. Az ablaknál
álltam, és néztem, ahogy jön le a
lépcsőn. Ugyanolyan jól nézett ki.
Kanadából jött el, csak azért, hogy
meglátogasson. Csak egy táska volt nála.
integettem neki, miközben haladt befelé
a reptérre a többiekkel együtt. Átment a
vámvizsgálaton, aztán máris ott
szorongattam a karjaimban.
Csókolóztunk, és ettől félig felállt a
farkam. Egy ügyes kis szűk szabású, kék
ruha volt rajta, magas sarkú cipő és egy
kalap a fején. Ritkán lehet nőt
szoknyában látni. Los Angelesben a nők
állandóan csak nadrágban jártak...
Nem kellett csomagra várni, egyből
elindulhattunk haza. Leparkoltam a ház
előtt, együtt mentünk át az udvaron, majd
föl hozzám. Leült a kanapéra, én pedig
töltöttem neki egy italt. Iris végignézett a
saját kezűleg gyártott könyvespolcomon.
– Ezt mind te írtad?
– Igen.
– Nem tudtam, hogy már ennyi
könyvet írtál.
– Pedig ennyit.
– Hányat pontosan?
– Nem tudom, húszat, huszonötöt...
Megcsókoltam, s közben átkaroltam a
derekánál, és magamhoz húztam. A
másik kezemet a térdére tettem.
Megcsörrent a telefon. Felkeltem és
felvettem. – Hank? – szólt bele Valerie.
– Ki volt az?
– Kicsoda?
– Az a lány, akivel épp most láttalak?
– Ó, egy kedves ismerősöm
Kanadából.
– Te meg az átkozott nőid állandóan!
– Ahogy mondod.
– Bobby kérdezi, hogy te és...
– ...Iris.
– ...hogy te és Iris lejöttök-e egy
italra.
– Nem, kösz, ma este nem. Inkább
majd az esőnapon.
– Te, nagyon jó teste van!
– Bizony.
– Na jó, akkor majd talán holnap.
– Talán...
Letettem, és átfutott az agyamon, hogy
talán Valerie is a nőket szerette. Végül is
nincs azzal semmi baj. Töltöttem még két
italt.
– Hány nőt vettél már fel különféle
reptereken? – kérdezte Iris.
– Nem olyan sokat, mint gondolod.
– Már magad sem tudod
megszámolni? Mint a könyveidet?
– A matek az egyik gyenge pontom.
– Szeretsz nőkkel reptereken
találkozni?
– Igen.
Nem rémlett, hogy Iris ilyen beszédes
lenne.
– Te disznó! – mondta nevetve.
– Tessék, máris itt van az első
veszekedésünk. Milyen volt a repülőút?
– Egy unalmas ürge mellett ültem.
Elkövettem a hibát, hagytam, hogy
meghívjon egy italra. Egész úton tömte a
fejemet a hülye dumájával.
– Biztos csak örült. Nagyon szexi nő
vagy.
– Csak ezt látod bennem?
– Ezt, de ebből sokat. Ha többet
leszünk együtt, biztos mást is látok.
– Miért akarsz megkapni ennyi nőt?
– Tudod, ennek a gyerekkorom az oka.
Nem szerettek, nem törődtek velem. Sőt,
a húszas és a harmincas éveimben sem.
Most próbálom mindezt bepótolni.
– Tudni fogod, mikor pótoltad be?
– Az az érzésem, erre kell majd még
egy élet.
– Akkora kamukirály vagy!
Nevettem.
– Hát, ezért írok.
– Megyek, lezuhanyozom és
átöltözöm.
– Oké.
 Bementem a konyhába, és
megfogdostam a pulykát. Megmutatta
nekem a lábát, a fanszőrzetét, a
segglyukát, a combját; csak ült ott
mozdulatlan. Örültem neki, nincs szeme.
Hát, ezzel most már kezdenünk kell
valamit. Ez lesz a következő lépés.
Hallottam, hogy Iris lehúzta a vécét. Ha
Iris nem akarja megsütni, majd
megsütöm én.
Fiatalon állandóan depressziós
voltam. De az én koromban az
öngyilkosság már nem megoldás: alig
van mit megölni. Akárki akármit is
mond, jó öregnek lenni. Egyetértettem
azzal a gondolattal, hogy az embernek
legalább ötvenévesnek keli lennie ahhoz,
hogy valamennyi tisztánlátással tudjon
írni. Minél több folyón kel át az ember,
annál többet tud a folyókról – feltéve, ha
túléli az örvényeket és az úszó
farönköket. Mert néha durva tud lenni az
áramlás.
Iris kijött a fürdőből. Egy kékesfekete,
egyrészes ruhát viselt, talán selyemből,
egészen rásimult. Iris egyáltalán nem
olyannak látszott, mint az amerikai
lányok, a megjelenése sem volt átlagos.
Száz százalékig nő volt, de ezt nem
nyomta mindenáron az ember arcába. Az
amerikai nők legtöbbje keményen
megdolgozik, hogy jól nézzen ki, aztán
legtöbbször éppen az ellenkezője lesz a
vége. Az a néhány természetes nő, aki
még megmaradt, főként Texasban és
Louisianában élt.
 Iris rám mosolygott. Mind a két
kezében tartott valamit. Felemelte karjait
a feje fölé, és csörgő hangokat keltett.
Táncolni kezdett. Vagyis inkább vibrálni.
Olyan volt, mintha áram rázná, a lelke
pedig a hasában lenne. A mutatványa
bájos és tiszta volt, egészen kis humorral
megspékelve. Az egész tánc – egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét –
saját jelentést és saját jelentőséget
kapott.
Befejezte, én megtapsoltam, és
töltöttem neki egy italt.
– Így nem volt tökéletes. Igazából kell
a zene és a ruha – mondta.
– Nekem így is nagyon tetszett.
– Akartam hozni egy kazettát, de
sejtettem, hogy nincs magnód.
 – Jól sejtetted. De mondom, így is
nagyszerű volt. Gyengéden
megcsókoltam.
– Miért nem költözöl Los Angelesbe?
– kérdeztem tőle.
– Minden északnyugathoz köt. Ott van
a családom, a barátaim, mindenki.
Szeretek ott élni, tudod?
– Elhiszem.
– Miért nem költözöl te Vancouverbe?
Szerintem ott is tudnál írni.
– Lehet, hogy tudnék. Azt hiszem, egy
jéghegy tetején is tudnék.
– Akkor próbáld ki.
– Mit?
– Vancouvert.
– És mit szólna hozzád az apád?
– Mihez?
– Hozzánk.
 95
Hálaadás napján Iris előkészítette a
pulykát, és betette a sütőbe. Bobby és
Valerie átjött egy-két italra, de nem
maradtak sokáig. Szerencsére. Irison
most egy másik ruha volt, de ez is épp
olyan csábos volt, mint a másik.
– Az a helyzet, hogy nem hoztam elég
ruhát magammal, úgyhogy holnap
elmegyek Valerie-vel vásárolni. Veszek
egy pár kurvás cipőt. Neked tuti tetszeni
fog.
– Biztos vagyok benne.
Bementem a fürdőszobába, és
elrejtettem a gyógyszeres szekrénybe a
fotót, amit Tanya küldött nekem. A képen
felemelte a szoknyáját, és nem hordott
bugyit. Látszódott a pinája. Tényleg egy
csini kis nőstény volt.
Amikor kijöttem a fürdőszobából, Iris
a mosogatónál állt, és valamit
törölgetett. Elkaptam hátulról,
megfordítottam és megcsókoltam.
– Egy vén, kanos kujon vagy!
– Ma este megkínozlak, édesem!
– Légy oly kedves!
Egész délután ittunk, aztán 5-6 körül
nekiláttunk a pulykának. Az evéstől
kijózanodtunk. Egy órával vacsora után
ismét inni kezdtünk. Korán mentünk
lefeküdni, 10 körül. Nem volt gond
velem. Elég józan voltam ahhoz, hogy
egy szép, hosszú menetre vigyem őt.
Abban a pillanatban, mikor betettem
neki, tudtam, hogy menni fog. Nem
mondhatnám, hogy a kedvében akartam
járni. Csak rávetettem magam, és amúgy
régi módra jól megbasztam. Az ágy
rugózott, az arca pedig el-eltorzult.
Aztán halkan nyöszörögni kezdett. Egy
kicsit visszavettem a tempót, majd
megint felgyorsítottam, és a célegyenesig
meg se álltam. Úgy tűnt, együtt élvezett
el velem. Persze ezt egy férfi sose
tudhatja. Lefordultam róla. Mindig is
szerettem a kanadai szalonnát.
Másnap átjött Valerie, és elment
Irisszal vásárolni. Egy órával később
jött a postás. Újabb levelet, hozott
Tanyától.
Henry, drága...
Ahogy ma mentem az utcán,
néhány srác utánam fütyült,
Rájuk se hederítettem. A
legjobban az autómosókban
dolgozókat utálom. Undorító
dolgokat kiabálnak, meg
kinyújtják a nyelvüket,
mintha tudnának is valamit
kezdeni vele, ha arra kerülne
a sor. Ez tisztán látszik
rajtuk.
Tegnap bementem egy
üzletbe, hogy vegyek egy
nadrágot Rexnek. Ő adott
pénzt rá. Sose vesz magának
semmit. Egyszerűen utál
vásárolni. Szóval bementem
egy férfiruhaboltba, és
levettem egy nadrágot a
polcról. Két középkorú csávó
volt a boltban, az egyikük
elképesztően gúnyos. Ahogy
ott válogattam a nadrágok
között, odajött hozzám,
megfogta a-kezem, és rátette
a farkára. „Ennyi az egész?
Szegénykém!” – mondtam
neki. Erre elnevette magát, és
poénkodott egy sort. Aztán
találtam egy nagyon jó zöld
nadrágot, fehér csíkokkal.
Rex szereti a zöldet. Erre a
csávó megint megszólalt:
„Gyere be velem az egyik
próbafülkébe.” Valamiért
mindig is bírtam az ilyen
gúnyos, nagypofájú alakokat.
Így fogtam magam, és
bementem vele az egyik
próbafülkébe. A másik csávó
nézte, ahogy eltűnünk hátul.
Csókolózni kezdtünk, ő pedig
lehúzta a cipzárját. Felállt a
farka, és rátette a kezem.
Miközben csókolóztunk,
felhúzta a ruhámat, és a
tükörben nézte a bugyimat.
Elkezdte fogdosni a
seggemet. De a farka
igazából nem keményedett
meg rendesen, csak úgy félig-
meddig, és később se lett
keményebb. Mondtam is neki,
hogy puha pöcsű. Erre kiment
a fülkéből félig álló fasszal,
és a másik csávó előtt húzta
fel a cipzárját. Röhögtek.
Kijöttem, és odavittem a
nadrágot a kasszához.
Berakta egy zacskóba.
„Mondd meg a férjednek,
hogy annak rendje és módja
szerint bevitted a nadrágját a
próbafülkébe” – mondta
nekem röhögve. „Te egy
faszszopó buzi vagy –
mondtam neki erre. – És a
haverod is csak egy faszszopó
buzi!” És szerintem azok is
voltak. Ma már szinte
mindegyik férfi buzi.
Manapság nagyon nehéz a
nőknek. Van egy barátnőm,
aki hozzáment egy pasihoz, és
egyszer arra ért haza, hogy a
férje ott fekszik az ágyban
egy másik férfival. Nem is
csoda, hogy annyi csaj vesz
ma vibrátort magának.
Nagyon szar ügy. Na
mindegy, írj.
Puszi,
Tanya

Kedves Tanya!
Megkaptam a leveleidet és a
fotódat. Egyedül ülök itthon
hálaadás másnapján.
Másnapos vagyok. Tetszett a
képed. Van még?
Olvastál valaha Celine-t?
Mármint Az utazás az éjszaka
mélyére címűt, mert utána
elhagyta az ihlet,
kiállhatatlan félbolond lett,
és folyton csak a szerkesztőit
meg az olvasóit szidta. Állati
nagy kár. Egyszerűen
elvesztette az eszét. Lehet,
hogy jó orvos volt. Lehet,
hogy nem. Lehet, hogy nem
szívvel-lélekkel csinálta.
Lehet, hogy megölte a
pácienseit. Na, ebből milyen
jó regényt írhatott volna. Sok
orvos csinál ilyet. Adnak egy
gyógyszert, aztán utadra
engednek. Kell nekik a pénz,
hogy visszafizethessék a
kölcsönöket, amiből a
taníttatásukat fedezték, így
aztán annyi beteget szednek
össze, amennyit csak tudnak.
Megmérik az ember súlyát,
vérnyomását, adnak neki egy
tablettát, hazaküldik, amitől
aztán még rosszabbul érzi
magát. Egy fogorvos is csak
az ember pénzére utazik, de
az legalább csinál is valamit.
Na, mindegy, én még írok, és
úgy tűnik, továbbra is ki
tudom fizetni belőle az
albérletet. Érdekesnek
találom a leveleidet. Ki
 csinálta rólad azt a fotót,
amelyiken nincs rajtad
bugyi? Feltételezem, hogy
egy közeli barátod. Rex
netán? Egészen féltékeny
vagyok rá! Ez jó jel, nem? Na
jó, hívjuk inkább
érdeklődésnek. Vagy
kíváncsiságnak.
...
Figyelni fogom a postaládát.
Lesz még fotó?
Ölel, igen, igen, Henry

Kinyílt az ajtó, és betoppant Iris.

Kihúztam az írógépből a papírt, és
szöveggel lefelé tettem az asztalra.
– Szia, Hank! Megvettem a cipőt! Jó
kurvás!
– Nagyszerű, nagyszerű!
– Felveszem neked, jó? Biztos vagyok
benne, hogy tetszeni fog!
– Rajta bébi, vedd csak fel!
Iris bement a hálószobába. Fogtam a
Tanyának írt levelet, és betettem egy
nagy kupac papír alá.
Iris kijött. A cipő rikító piros, a sarka
pedig veszélyesen magas volt. Úgy
nézett ki, mint minden idők egyik legjobb
kurvája. A cipőnek nem volt sarokrésze,
s az átlátszó anyagon át látszott a lábfeje.
Iris fel-alá járkált. A teste és a segge
eleve nagyon kihívóvá tette, de így, ezzel
a magas sarkúval már egyszerűen
észbontó. Őrjítő. Iris megállt,
visszanézett rám a válla fölött, és
mosolygott. Micsoda kivételes kurva!
Több csípője, segge és vádlija volt, mint
bárkinek, akivel valaha is találkoztam.
Kirohantam, és töltöttem gyorsan egy-
egy italt. Iris leült, és keresztbe tette a
lábát, egész fönt. Velem szemben ült egy
széken. Az élet csodái megérintettek.
Nem is értettem.
Állt a farkam, lüktetett, ki akart jönni
a gatyámból.
– Te aztán tudod, mi kell egy férfinak
– mondtam Irisnak.
Megittuk az italunkat. Megfogtam a
kezét, és bevittem a hálóba. Rálöktem az
ágyra. Felhúztam a ruháját, és elkezdtem
lerángatni a bugyiját. Kemény munka
volt. A bugyija beakadt az egyik
cipőjébe, fennakadt a sarkán, de aztán
sikerült leszednem. A ruhája még takarta
a csípőjét. Felemeltem a seggét, és
kihúztam alóla a ruháját. Már nedves
volt. Éreztem az ujjamon, Iris majdnem
mindig nedves volt, szinte mindig készen
állt. Maga volt az öröm forrása. Hosszú
nejlonharisnyát viselt, kék, rózsákkal
díszített harisnyakötővel. Belemártottam
a farkam a nedvességbe. A lábait a
magasba emelte, és ahogy simogattam
őket, néztem azt a piros, kurvás cipőjét,
aminek a sarka olyan volt, mint egy tőr.
Iris egy újabb régimódi, kiadós baszásra
számíthatott. A szeretkezés a
spanyolgitárosok, a katolikusok és a
sakkőrültek műfaja. De az a kurva, a
piros, magas sarkú cipőjével meg a
harisnyakötőjével megérdemelte, amit
kapott tőlem. Megpróbáltam
szétszakítani, félbetépni. Néztem azt a
furcsa fél indián arcát a redőnyön át
beszűrődő napfényben. Mintha leöltem
volna. Az enyém volt. Nem
menekülhetett. Téptem, pofoztam,
üvöltöttem – kis híján tényleg
szétszedtem.
Teljesen meglepődtem, hogy fel tud
kelni, és ki tud menni a fürdőszobába –
mosolyogva. Már-már boldognak tűnt. A
cipői addigra leestek, és ott voltak az
ágy mellett. A farkam még mindig állt.
Felkaptam az egyik cipőt, és
végigdörzsöltem vele a farkam. Nagyon
jó érzés volt. Aztán visszatettem a
földre. Mikor Iris kijött a fürdőszobából,
még mindig mosolyogva, a farkam
lekókadt.
 96
Amíg még nálam volt, már nem sok
minden történt. Ittunk, ettünk, basztunk.
Nem voltak vitáink. Sokat autókáztunk a
tengerparton, és tengeri kajákat ettünk
kis éttermekben. Nem erőltettem az írást.
Voltak pillanatok, amikor jobb nem
leülni az írógéphez. Egy jó író tudja,
mikor nem kell írni. Gépelni bárki tud.
Én nem voltam jó gépíró; sőt a
helyesírásom sem jó, és a nyelvtant sem
ismertem. De azt tudtam, hogy mikor
nem kell írni. Ez pont olyan, mint a
baszás. Olykor pihentetni kellett az
istenséget. Volt egy régi barátom, Jimmy
Shannon, aki néha-néha írt nekem
levelet. Évente hat regényt írt, mindet a
vérfertőzésről. Nem csoda, hogy éhezett.
Az én problémám az volt, hogy az
írógép-istenségemmel ellentétben a
farok-istenségemet nem tudtam
kellőképpen pihentetni. A nők
szórványos rajokban érkeztek, és így
mindenképp ki kellett használni a
lehetőségeket, mielőtt valaki más farok-
istensége bekerülne a képbe. Az, hogy
egyszer tíz éven keresztül nem írtam, az
egyik legszerencsésebb dolog, ami
valaha történt velem. (Meglehet, hogy
néhány kritikus azt mondaná, hogy ez az
olvasók szempontjából is az.) Tíz év
szünet mind a két félnek. Mi történne, ha
tíz évig nem innék?
 Eljött az ideje, hogy Iris Duarte-ot
feltegyem a repülőgépre. Reggeli járat
volt, ami egy kicsit megnehezítette a
dolgot. Általában délben keltem, ami
igen jó gyógyír a másnaposságra, és
biztos, hogy öt évvel meghosszabbította
az életemet. Nem voltam szomorú, ahogy
haladtunk a Los Angeles-i nemzetközi
reptér felé. A szex jó volt, és jókat is
nevettünk. Meg kellene erőltetnem
magam, hogy eszembe jusson ennél
civilizáltabb, nővel töltött időszak az
életemben; egyikünk sem követelt
semmit a másiktól, ennek ellenére
melegség volt köztünk, és nem csak
érzéketlen halott hús párosodott
érzéketlen halott hússal. Én megvetettem
ezt a fajta Los Angeles-i, hollywoodi,
Bel Air-i, malibui, Laguna Beach-i
párcserés szexet, hogy emberek
idegenként találkoztak és idegenként
váltak el. Az egész nem más, mint egy
halom test egymással történő névtelen
maszturbálása. Az erkölcs nélküli
emberek gyakran hiszik magukról, hogy
szabadok, pedig a legtöbb esetben
hiányzik belőlük a képesség, hogy
érezzenek, hogy szeressenek, így
válogatás nélkül bárkivel lefeküdtek. Az
egyik halott baszta a másikat. Semmi
játékosság vagy humor nem volt
játékukban – csak az egyik hulla baszta a
másik hullát. Az erkölcs korlátozza
ugyan az embert, de legalább emberi
tapasztalatok alakították ki az
évszázadok során. Léteztek olyan
erkölcsi normák, amelyek arra
irányultak, hogy az emberek
rabszolgaként éljenek gyárakban,
templomokban, vagy hűek legyenek az
Államokhoz. De létezik olyan morál is,
aminek valóban van értelme. Az erkölcs
olyan, mint egy kert, ami tele van
mérgezett és egészséges gyümölccsel.
Az embernek döntenie kell, hogy
melyiket szedje le és egye meg, illetve
melyikhez ne nyúljon.
Az Irisszal eltöltött idő örömteli és
élvezetes volt, mégsem voltam
szerelmes belé, és ő se belém. Könnyű
volt törődni vele, illetve nehéz nem
törődni. Nagyon kedveltem őt. A
Volkswagenben ültünk a parkolóban.
Volt még egy kis időnk. Szólt a rádió.
Brahms.
– Látlak még valaha? – kérdeztem
tőle.
– Nem valószínű.
– Igyunk egyet a bárban?
– Hank, alkoholistát csináltál
belőlem. Annyira gyenge vagyok, hogy
alig tudok járni.
– De azért nemcsak az italtól, ugye?
– Nem.
– Akkor menjünk, igyunk egyet.
– Inni, inni, inni! Másra nem is tudsz
gondolni?
– De igen, csak az ivás megkönnyíti az
olyan helyzeteket, mint amilyen ez.
– Józanul nem tudsz szembenézni a
dolgokkal?
– Tudok, csak nem szeretek.
 – Ez menekülés.
– Minden az: a golfozás, az alvás, az
evés, a sétálás, a veszekedés, a futás, a
lélegzés, a baszás...
– A baszás?
– Figyelj, kezdünk úgy beszélni, mint
a gimnazisták. Gyere, menjünk, inkább
szállj fel a gépre.
Nem ment jól a dolog. Meg akartam
csókolni, de éreztem benne az
ellenállást. Egy falat. Iris lehangolt volt,
ahogy én is.
– Na jó – mondta –, csekkoljunk be,
aztán menjünk, igyunk egyet. Aztán
elrepülök örökre: szépen, könnyedén,
fájdalommentesen.
– Remek! – mondtam. És így is
történt.
 Az út hazafelé: A Century Boulevard-
on keletnek mentem, aztán át a
Crenshaw-ra, a Nyolcadik sugárúton
végig, majd az Arlingtonon le a
Wiltonig. Aztán úgy döntöttem, elmegyek
a tisztítóba, ezért befordultam jobbra a
Beverly Boulevard-ra, és leparkoltam a
Volksszal a tisztító mögött. Miközben
manővereztem, egy fiatal fekete lány
ment el mellettem piros ruhában.
Elképesztően jól ringott a segge,
csodálatosan mozgott. Aztán eltűnt az
épület mögött. Hihetetlen volt ez a
mozgás; mintha a sors némely nőt
különleges kecsességgel áldotta volna
meg, és a többiektől pedig megvonta ezt.
Abban a lányban megvolt ez a
leírhatatlan kecsesség.
 Kimentem a parkolóból, megálltam a
járdán, és figyeltem hátulról. Láttam,
hogy visszafordul, és rám néz. Megállt,
és bámult engem a válla fölött.
Bementem a tisztítóba. Amikor kijöttem
a frissen mosott cuccaimmal, ott állt a
kocsim mellett. Beraktam a cuccokat az
anyósülésre. Aztán átmentem a másik
oldalra. Megállt előttem. Kábé 27 éves
volt, az arca szabályosan kerek és
közömbös. Nagyon közel álltunk
egymáshoz.
– Láttam, hogy nézel. Miért néztél
engem?
– Ne haragudj. Nem akartam tolakodó
lenni.
– Szeretném tudni, miért néztél. Szinte
már bámultál engem.
 – Nézd, gyönyörű nő vagy. Gyönyörű
a tested. Észrevettelek és megnéztelek.
Nem tudtam nem nézni rád.
– Akarsz velem ma este randizni?
– Hát, nagyszerű lenne, de ma estére
már foglalt vagyok. Van már programom.
Elléptem mellőle, kinyitottam az ajtót
és beültem. Elment. Ahogy ellépett,
hallottam, amint magában azt morogja:
Buta fehér pöcs.
Kinyitottam a postaládát – semmi.
Össze kellett szedni magam. Valami
hiányzott. Belenéztem a hűtőbe. Semmi.
Beültem a kocsiba, és elmentem a Blue
Elephant italboltba. Vettem egy
Smirnoffot és egy 7-UP-ot. Már félúton
jártam, amikor eszembe jutott, hogy
elfelejtettem cigarettát venni.
 A Western sugárúton délnek mentem,
balra ráfordultam a Hollywood
Boulevard-ra, aztán jobbra a Serranóra.
Egy boltot kerestem, hogy cigit vegyek.
A Serrano és a Sunset sarkán egy újabb
fekete lány állt, csak neki világosbarna
volt a bőre. Fekete magas sarkút viselt
és miniszoknyát. Pont úgy állt, hogy
láttam egy falatnyit a kék bugyijából.
Elindult, én pedig mellé kanyarodtam.
Úgy tett, mintha nem vett volna észre.
– Hé, bébi!
Megállt. Leállítottam a kocsit a
járdaszegély mellett. Odajött az autóhoz.
– Hogy s mint? – kérdeztem tőle.
– Minden oké.
– Te csali vagy? – kérdeztem.
– Ezt hogy érted?
 – Honnan tudjam, hogy nem a
rendőröknek dolgozol?
– És én honnan tudjam, hogy te nem a
rendőröknek dolgozol?
– Nézd meg az arcom. Úgy nézek én
ki, mint egy rendőr?
– Jó, rendben – mondta –, akkor
fordulj itt be a sarkon, és parkolj le.
Majd ott beszállok.
Befordultam a sarkon, és megálltam
egy szendvicsbár előtt. Kinyitotta az
ajtót és beült.
– Na, mit akarsz? – kérdezte. A
harmincas éveiben járt, és a mosolyát
egy szép nagy aranyfog határozta meg.
Attól sosem kellett tartania, hogy le lesz
égve.
– Szopjál – mondtam.
 – Húsz dollár.
– Jó, menjünk.
– Menj végig a Westernen a
Franklinig, fordulj balra, menj el a
Harvardig, és ott fordulj jobbra.
Amikor elértünk a Harvard útra, nem
találtam parkolóhelyet. Végül aztán
megálltam a tilosban, és kiszálltunk.
– Gyere utánam – mondta.
Egy omladozó, magas épületben
voltunk. Mielőtt beértünk volna az
előtérbe, jobbra fordult, én pedig
követtem, fel egy betonlépcsőn, és
közben néztem a seggét. Furcsának tűnt,
pedig mindenkinek van segge. Már-már
szomorú volt. Nem is kellett nekem a
segge. Mentem utána, végig egy
folyosón, aztán fel egy újabb lépcsőn.
Mintha a tűzlépcsőkön mennénk, lift
helyett. Erre miért volt szükség,
fogalmam se volt. De végül is jól jött a
mozgás – főleg ha öregkoromban olyan
vastag regényeket akarok majd írni, mint
Knut Hamsun.
Végre odaértünk a lakásához, és
elővette a kulcsát. Megragadtam a kezét.
– Várj csak egy percet – mondtam
neki.
– Mi van? – kérdezte.
– Biztos van bent egy-két nagydarab
fekete hústorony, akik jól összevernek és
kirabolnak, mi?
– Nem, nincs itt senki. Egy
barátnőmmel élek, de ő sincs itthon.
Dolgozik, a Broadway áruházban.
– Add ide a kulcsot.
 Lassan kinyitottam az ajtót, aztán
hirtelen berúgtam. Benéztem. Nálam volt
a késem, de nem vettem elő. Becsukta
mögöttem az ajtót.
– Gyere be a hálóba – mondta.
– Várj csak egy kicsit...
Feltéptem egy gardróbszekrényt, és
benyúltam a ruhák közé. Semmi.
– Figyelj, mit nyomtál, ember?
– Semmit nem nyomtam!
– Jézusom...
Berohantam a fürdőszobába, és
elrántottam a zuhanyfüggönyt. Semmi.
Bementem a konyhába, és kinyitottam az
ajtót a mosogató alatt. Semmi, csak egy
mocskos, teli műanyag szemetesvödör.
Lecsekkoltam a másik szobát is,
benéztem ott is a gardróbba. Aztán
benéztem az ágy alá. Találtam egy üres
borosüveget. Kijöttem.
– Gyere be ide – mondta.
Nagyon kicsi hálószoba volt, inkább
csak hálófülke. Benne egy kis ágy,
koszos ágyneművel. A takaró a földön.
Lehúztam a cipzáram és elővettem.
– 20 dollár – mondta.
– Tedd rá a szádat szépen a faszomra,
és szívj ki belőle mindent!
– 20 dollár.
– Igen, tudom. Előbb dolgozz meg
érte. Csapold le a farkam.
– Előbb a húszast...
– Aha, és mi van, ha odaadom a
húszast, te meg szaladsz, és szólsz a
rendőröknek? Vagy a lóbaszó kétméteres
kosaras bátyádnak, hogy vágjon ketté a
rugós késével?
– Add ide a húszast, és ne aggódj.
Leszoplak. Jól leszoplak.
– Nem bízom benned, te kurva.
Felhúztam a cipzáram, és elhúztam
onnan, amilyen gyorsan csak tudtam, le a
lépcsőn, végig a folyosón. Kiértem,
beültem a Volksba, és hazahajtottam.
Nekiálltam inni. Nem álltak jól a
csillagok.
Megszólalt a telefon. Bobby volt. –
Feltetted Irist a gépre?
– Igen, és ha már beszélünk,
szeretném megköszönni, hogy a
változatosság kedvéért nem akartad
rátenni a kezed.
– Figyelj, Hank, mondtam már, hogy
ez csak a te fejedben létezik. Öreg vagy,
hazahozol egy csomó fiatal csajt, és
egyszerűen csak beparázol, amikor
feltűnik egy fiatal kandúr a színen. És
befeszülsz, mint szar a seggbe.
– Az önbizalomhiány, mi?
– Nézd...
– Jól van, Bobby.
– Na, figyelj, Valerie kérdezi, hogy
nincs-e kedved lejönni egy italra.
– Miért is ne?
Bobbynál volt egy kis első osztályú
cucc, sőt osztályon felüli. Körbeadtuk.
Bobby vett egy csomó új kazettát.
Többek között a kedvenc énekesem,
Randy Newman lemezét, betettük Randyt
a magnóba, de csak félhangosan, az én
tiszteletteljes kérésemre.
Ültünk, szívtunk, hallgattuk Randyt,
aztán Valerie nekiállt divatbemutatót
rendezni. Vásárolt egy tucat szexi ruhát
magának. Vagy 30 pár cipő lógott a
fürdőszobaajtón.
Kilépkedett egy 20 centis sarkú
cipőben. Alig tudott benne menni. Fel-
alá döfködött a szobában a lábával, ide-
oda dülöngélt. A segge kitüremkedett a
szoknyájából, kemény, apró mellbimbói
pedig elő-elővillantak az átlátszó blúz
alól. Egy vékony arany bokaláncot
hordott. Megpördült, megállt szembe
velünk, és lejtett egy-két finoman
szexuális mozdulatot.
– Jézusom... – mondta Bobby –
Jézusom!
– Te Magasságos Atyaúristen az
Égben! – kontráztam rá. Ahogy Valerie
elment előttünk, kinyújtottam a kezem, és
belemarkoltam a seggébe. Végre éltem.
Jól éreztem magam. Valerie beugrott a
fülkébe egy újabb ruhapróbára. Minden
egyes alkalommal, amikor kijött, egyre
jobban, vadabbul, őrületesebben nézett
ki. Az egész játék valami tetőponthoz
közeledett.
Mi csak ültünk, ittunk, szívtunk,
Valerie pedig jött, és mutatta magát.
Remek egy show volt.
Beleült az ölembe, Bobby pedig
csinált egy-két képet rólunk.
Beesteledett. Egyszer csak arra
eszméltem, hogy Bobby és Valerie nincs
sehol. Bementem a hálóba, és ott
találtam Valerie-t az ágyon meztelenül,
leszámítva a magas sarkú cipőjét. A
teste vékony volt és izmos.
Bobby még ruhában volt, nyalogatta
Valerie melleit, egyiket a másik után. A
mellbimbói keményen álltak.
Bobby lenézett rám. – Hé, öregfiú,
sokszor mondtad már, milyen jól nyalsz.
Ehhez mit szólsz?
Bobby levetette magát, és szétnyitotta
Valerie combjait. A pináján a szőr
hosszú volt és gubancos. Bobby betette
az ölébe a fejét, és nekiállt a csiklóját
nyalni. Egész jól csinálta, de hiányzott
belőle a spiritusz.
– Várj egy kicsit, Bobby, ez így nem
jó. Figyelj, megmutatom.
Letérdeltem. Messziről indítottam, és
lassan közeledtem felé. Aztán odaértem.
Valerie egyből reagált rá. Túlságosan is.
Befogta a combjai közé a fejemet,
annyira, hogy nem is kaptam levegőt.
Kilapította a füleimet. Kihúztam a
fejemet.
– Na látod, Bobby, így kell.
Bobby nem válaszolt. Megfordult, és
bement a fürdőszobába. Nadrág és cipő
nem volt rajtam. Szerettem mutogatni a
lábaimat, amikor ittam. Valerie felült, és
magára rántott az ágyba. Aztán ráfordult
a farkamra, és bevette a szájába. Nem ő
volt a legjobb. Csak a fejet szopogatta,
de mást nem nagyon mutatott. Elég
sokáig ügyködött, és úgy éreztem, nem
fogok elélvezni. Elhúztam onnan a fejét,
letettem a párnára, és megcsókoltam.
Aztán betettem neki. Úgy 8-10-szer
járathattam meg, amikor Bobby
megszólalt a hátam mögött.
– Menj el innen.
– Bobby, mi a franc bajod van?
– Azt mondtam, menj haza.
Kihúztam, felálltam, átmentem a
nagyszobába, felvettem a nadrágomat és
a cipőmet.
– Hé, okos fiú, most tényleg, mi a baj?
– Csak menj el, jó?
– Jó, jó.
Visszamentem a lakásomba. Mintha
már nagyon sok idő telt volna el azóta,
hogy feltettem Iris Duarte-ot arra a
gépre. Azóta már biztos Vancouverbe
ért. A picsába. Jó éjszakát, Iris Duarte.
 97
Kaptam egy levelet. Hollywoodi cím
volt rajta.

Kedves Chinaski!
Most olvastam el a könyveit,
majdnem az összesét.
Gépírónőként dolgozom a
Cherokee sugárúton. Kitettem
a képét a munkahelyemen a
falra. Az egyik
felolvasóestjén készült
posztert. Amikor a
munkatársaim megkérdezik,
ki az?, azt felelem: a
 barátom. Erre azt mondják:
úristen!
Kölcsönadtam a főnökömnek
az egyik könyvét, a The Beast
with Three Legset[19] de azt
mondja, nem tetszett neki. Azt
mondja, maga nem tud írni.
Azt mondja, gyenge szar.
Egészen felhúzta magát rajta.
Mindegy, nekem tetszenek az
írásai, és szeretnék találkozni
magával. Azt mondják, hogy
elég jó alakom van. Szeretne
meggyőződni róla?
Szeretettel,
Valencia

Két telefonszámot is megadott, a

munkahelyit és az otthonit. Délután 2:30
körül járt. Tárcsáztam a munkahelyi
számát. – Igen? – szólt bele a telefonba
egy női hang.
– Valenciát keresem.
– Én vagyok az.
– Chinaski vagyok. Megkaptam a
levelét.
– Gondoltam, hogy fel fog hívni.
– Nagyon szexi a hangja.
– A magáé is.
– Mikor találkozhatnánk?
– Hát, ma este épp ráérek.
– Jó. Akkor ma este?
– Rendben – mondta. – Akkor munka
után találkozzunk a Cahuenga
Boulevard-on, a Rókalyuk nevű bárban.
Tudja, hol van?
 – Igen.
– Akkor hat körül...
Elmentem a Rókalyukhoz, és
leparkoltam előtte. Rágyújtottam, és
üldögéltem egy darabig az autóban.
Aztán kiszálltam, és bementem a bárba.
– Na, vajon melyikük Valencia? Álltam
ott, de senki sem szólt hozzám.
Odamentem a bárpulthoz, és rendeltem
egy dupla vodka-7-et. Aztán hallottam,
hogy valaki a nevemet mondja: – Henry?
Körbenéztem, és az egyik boxban egy
szőke nő ült egyedül. Átvittem az
italomat, és leültem. Olyan 38 éves
lehetett, és már nem volt jó alakja.
Túlérett volt. És egy kicsit kövér is.
Nagyon nagy melle volt, de fáradtan
lógott. Rövidre vágott, szőke haja volt.
Nagyon sok smink volt rajta, és igen
kimerültnek tűnt. Nadrágot viselt,
blúzzal és csizmával. Halványkék szeme
volt. És mindkét kezén sok-sok karkötő.
Az arca nem árult el semmit, de lehet,
hogy régen szép volt.
– Kurva szar napom volt – mondta. –
Szétültem a seggemet, annyit gépeltem.
– Talán akkor találkozzunk majd
valamikor máskor, amikor nem vagy
annyira fáradt – vetettem fel.
– Á, dehogy, még egy ital, és máris
jobban leszek. Valencia intett a
pincérnek. – Még egy pohár bort.
Fehérbort ivott.
– Hogy megy az írás? – kérdezte. –
Jelent meg mostanában új könyved?
– Nem, de dolgozom egy regényen.
 – Mi lesz a címe?
– Nincs még címe.
– És jó lesz?
– Nem tudom.
Egy ideig aztán egyikünk sem szólalt
meg. Megittam a vodkámat, és kértem
még egyet. Valencia egyszerűen nem volt
a zsánerem – semmilyen értelemben
sem. Nem tetszett. Vannak ilyen
emberek, akik az első pillanattól fogva
ellenszenvesek.
– Van egy japán lány a
munkahelyemen. Minden létező dolgot
elkövet, hogy kirúgasson. Én jóba’
vagyok a főnökkel, de ez a kurva
megkeseríti a napjaimat. Egy nap nagyon
valagba rúgom.
– Hová valósi vagy?
 – Chicago.
– Nekem nem tetszett Chicago –
mondtam.
– Én szeretem.
Megittam az italomat, ő is megitta az
övét. Átpasszolta nekem a számlát. –
Kifizetnéd? Volt még egy ráksaláta is.
Kint elővettem a kulcsot, hogy
kinyissam az ajtót.
– Ez a te kocsid?
– Igen.
– És azt akarod, hogy egy ilyen vén
tragacsba üljek bele?
– Nézd, ha nem akarsz, ne ülj bele.
Beült. Elővette a tükrét, és míg
haladtunk, festegette magát. A bár nem
volt messze a lakásomtól. Leparkoltam.
Odabent azt mondta: – Itt iszonyú
mocsok van. Kéne valaki neked, aki
kitakarít.
Elővettem a vodkát meg a 7-UP-ot, és
töltöttem két italt.
Valencia levette a csizmáját.
– Hol van az írógéped?
– A konyhaasztalon.
– Nincs íróasztalod? Én azt hittem az
íróknak mind van íróasztaluk.
– Van, amelyiknek még konyhaasztala
sincs.
– Voltál már házas? – kérdezte
Valencia.
– Egyszer.
– És mi volt a baj?
– Megutáltuk egymást.
– Nekem már négy házasságom volt.
De szoktam találkozni a volt férjeimmel.
Barátok maradtunk minddel.
– Igyál.
– Feszültnek tűnsz – mondta.
– Nem, jól vagyok.
Megitta az italát, és végignyúlt a
kanapén. A fejét az ölembe tette.
Simogatni kezdtem a haját. Aztán
töltöttem neki még egy italt, majd
simogattam tovább a haját. Beleláttam a
blúzába, és láttam a mellét. Lehajoltam
és hosszan megcsókoltam. A nyelve ki-
be ugrált a számban. Utáltam őt. A
farkam keményedni kezdett. Újra
csókolóztunk, és benyúltam a blúzába.
– Tudtam, hogy egy nap találkozni
fogok veled – mondta.
Megint megcsókoltam, de ezúttal
durvábban. Megérezte, ahogy a farkam
keményedik a feje alatt.
– Na! – kiáltotta.
– Semmi, semmi – mondtam.
– Na, persze! Mire készülsz?
– Nem is tudom...
– De én tudom.
Valencia felkelt, és bement a
fürdőszobába. Amikor kijött, meztelen
volt. Befeküdt az ágyba, a takaró alá.
Ittam még egyet. Aztán levetkőztem, és
befeküdtem mellé. Lehúztam róla a
takarót. Micsoda hatalmas mellek. A fele
nő mellből állt. Megpróbáltam
körbefogni az egyiket a két kezemmel,
amennyire csak tudtam, és szívni
kezdtem a mellbimbóját. Nem
keményedett meg egy kicsit sem.
Átmentem a másik mellére, és ott is
szívtam a mellbimbóját. Semmi. Ide-oda
paskolgattam a melleit. Aztán betettem
közéjük a farkam. A mellbimbói
ugyanolyan puhák maradtak.
Odarántottam a farkam az arca elé, de
elfordította a fejét. Arra gondoltam, hogy
egy cigarettával megégetem a seggét.
Micsoda egy nagy halom hús volt. Egy
lefáradt, leharcolt lotyó. A kurváktól
általában beindultam. A farkam állt is
rendesen, de valahogy lelkesedésem nem
volt a topon.
– Zsidó vagy? – kérdeztem tőle.
– Nem.
– Zsidónak tűnsz.
– De nem vagyok az.
– De a Fairfax negyedben[20] laksz,
nem?
 – Igen.
– És a szüleid zsidók?
– Figyelj, mit zsidózol itt nekem?
– Ne szívd mellre, a legjobb barátaim
között is vannak zsidók.
Megint paskolgattam egy kicsit a
melleit.
– Úgy tűnik, mintha meg lennél
rémülve – mondta Valencia. –
Feszültnek tűnsz.
Meglengettem a faszomat az arca
előtt.
– Neked úgy tűnik, hogy ez itt meg van
rémülve?
– Nagyon ronda. Hogy szedted össze
oda azt a sok lila vénát rá?
– Nekem tetszik.
Megragadtam a hajánál,
odaszorítottam a fejét a falhoz, a fogait
nyaltam, s közben végig a szemébe
néztem. Aztán lenyúltam, és játszadozni
kezdtem a pinájával. Sokáig tartott, míg
reakcióra méltatott. Aztán nagy nehezen
elkezdett kinyílni, és bedugtam az ujjam.
Aztán megkerestem a csiklóját, és
dolgoztam rajta. Aztán betettem neki.
Benne volt a farkam, és hihetetlen, de
kúrtunk. Semmi esetre sem akartam
örömet szerezni neki. Amúgy egészen
szűk volt. Jó mélyen benne voltam, de
nem nagyon reagált rá. Nem érdekelt.
Csak nyomtam és nyomtam. Egy újabb
kúrás. Kutatómunka. Nem volt bennem
semmiféle erőszak. A szegénység és a
tudatlanság is megszülte a maga igazát.
Valencia az enyém volt. Két állat voltunk
az erdőben, és éppen legyőztem őt. Nagy
nehezen beindult ő is. Megcsókoltam, és
végre kinyitotta a száját. Jó mélyre
toltam neki. A kék falak figyeltek minket.
Valencia halk hangokat adott ki magából.
Ettől erőre kaptam.
Mire kijött a fürdőszobából, már
felöltöztem. Két ital volt az asztalon.
Iszogattunk.
– Hogyhogy a Fairfax negyedben élsz?
– kérdeztem.
– Mert szeretek ott lakni.
– Hazavigyelek?
– Ha nem gond.
Kelet-Fairfaxtől két utcányira lakott. –
Az ott az enyém. A zöld szúnyoghálós
ajtóval.
– Kellemesnek tűnik.
 – Az is. Van kedved bejönni egy
kicsit?
– Van valami innivalód?
– A sherryt meg tudod inni?
– Aha...
Bementünk. Volt egy-két törülköző a
földön. Berúgta őket az ágy alá, ahogy
elment mellettük. Aztán hozta a sherryt.
Olcsó lötty volt.
– Merre van a fürdőszoba? –
kérdeztem. Lehúztam a vécét, hogy ne
hallja, hogy visszahányom a sherryt.
Aztán lehúztam újra, és visszamentem a
szobába.
– Kérsz még egy italt? – kérdezte.
– Hogyne.
– Itt voltak a gyerekek, azért van
ekkora felfordulás.
 – Neked vannak gyerekeid?
– Igen, de Sam neveli őket.
Megittam a sherryt. – Hát, köszönöm
az italt, de most már mennem kell.
– Jól van. A számom megvan.
– Meg, igen.
Valencia kikísért az ajtóig.
Megcsókoltuk egymást. Aztán
odamentem a Volkshoz. Beültem és
elhajtottam. Befordultam a sarkon,
megálltam a parkoló autók mellett,
ledugtam az ujjam, és kihánytam a
második italt is.
 98
Sarával három- vagy négynaponta
találkoztunk, hol az ő lakásán, hol az
enyémen. Együtt aludtunk, de nem
szexeltünk. Már közel jártunk, de sosem
történt meg. Drayer Baba tanításai
továbbra is erősen tartották magukat.
Úgy döntöttünk, hogy az ünnepeket, a
karácsonyt és a szilvesztert nálam
töltjük.
Sara karácsony napján délben érkezett
meg hozzám a kék Volkswagen
kisbuszával. Megvártam míg leparkol,
aztán elé mentem, hogy üdvözöljem. Egy
halom faanyag volt a kisbusza tetején. A
karácsonyi ajándékom: megígérte, hogy
csinál nekem egy ágyat. Mert az én
ágyam csak egy gyenge imitáció volt:
egy doboz rugó és egy matrac, amiből
kiálltak az alkatrészek. Sara emellett
hozott egy biogazdaságból származó
pulykát meg aprólékot. Úgy beszéltük
meg, hogy ezt és a bort én fizetem. Volt
egy-két kisebb ajándék nála kettőnknek.
Bevittük a faanyagot, a pulykát meg a
többit a lakásba. Kivittem az ágy keretét,
fejtámláját és a matracot a ház elé,
rátettem egy feliratot: „elvihető”.
Először a fejtámlát vitték el, aztán az
ágykeretet, végül a matracot. Szegény
negyed volt.
Láttam Sara ágyát a lakásán, sőt
aludtam is benne, és nagyon tetszett.
Mindig is utáltam az ilyen átlagos
matracos megoldásokat, vagy legalábbis
azokat, amiket én megengedhettem
magamnak. Fél életemet olyan ágyban
töltöttem, ami leginkább annak az
embernek felel meg, aki hajlékony, mint
egy giliszta.
Sara maga készítette az ágyát, és
megállapodtunk: nekem is összerak egy
ugyanolyat. Egy masszív faaljzatú ágyat,
ami hét 12-szer 12-es lábon áll majd (a
hetedik pont a közepén), s amin egy 12
centi vastag szivacs lesz. Sara tele volt
jó ötletekkel. Én tartottam a deszkákat, ő
pedig verte be a szögeket. Jól állt a
kezében a kalapács. Mindössze 47 kiló
volt, de a szöget, azt gond nélkül be
tudta ütni. „Jó kis ágy lesz ez” –
gondoltam magamban. Elég hamar kész
lett vele.
Aztán kipróbáltuk – nem szexuális
értelemben persze –, Drayer Baba pedig
mosolyogva nézett le ránk.
Beültünk a kocsiba, hogy elmenjünk
karácsonyfáért.
Nekem annyira nem hiányzott a
karácsonyfa (gyerekkoromban sosem
volt boldog karácsonyom), és így
egyáltalán nem zavart az, hogy sehol sem
találtunk már. Sara szomorú lett
hazafelé. De ahogy hazaértünk, és
megivott egy-két pohár fehérbort,
megjött a kedve és körberakta a lakást
karácsonyi díszekkel, fényekkel, és
mindenhová ezüstflittert szórt, még a
hajamba is.
 Valahol olvastam, hogy a legtöbben
karácsonykor és szilveszterkor követnek
el öngyilkosságot. Az ünnepeknek kevés,
vagy semmi köze sincs Krisztus
születéséhez – a jelek szerint.
Az összes rádióműsor gyomorforgató
volt, a tévéadásokról nem is beszélve,
így inkább kikapcsoltuk, Sara felhívta az
anyját Maine-ben. Én is beszéltem a
Mamával, és Mama nem is volt annyira
vészes.
– Nem tagadom, az elején az is
megfordult a fejemben, hogy összehozlak
az anyámmal, de ő jóval idősebb, mint te
– mondta Sara.
– Akkor szó se lehet róla.
– Pedig jó lába van.
– Mondom, szó se lehet róla.
 – Miért, előítéleteid vannak az
idősekkel szemben?
– Igen, kivéve magammal szemben.
– Mit játszod itt a filmsztárt? Miért,
neked mindig csak nálad 20-30 évvel
fiatalabb nőid voltak?
– Nem, a húszas éveimben még nem.
– Jó, rendben. De akkor azt áruld el,
hogy volt már valaha idősebb nőd?
Olyan, akivel együtt is éltél?
– Igen, 25 éves koromban egyszer
együtt éltem egy 35 éves nővel.
– És hogy ment?
– Szörnyen. Belezúgtam.
– És mi volt ebben olyan szörnyű?
– Rávett, hogy menjek el főiskolára.
– És az olyan szörnyű?
– Hát, ez nem éppen olyan főiskola
volt, amilyenre te gondolsz. Ő volt a
tanári kar, én pedig a diákság.
– Mi történt?
– Eltemettem őt.
– Érdemei elismerése mellett? Hogy
érted, megölted?
– Nem én, a pia.
– Boldog karácsonyt.
– Ja, neked is. Akkor most te jössz.
– Inkább passzolnék.
– Miért, olyan sok volt?
– Igen, túl sok, és mégis túl kevés.
Harminc vagy negyven perccel
később kopogtak az ajtón. Sara felkelt és
kinyitotta. Egy szexszimbólum jött be az
ajtón. Karácsony este. Fogalmam se
volt, ki az. Szűk, fekete ruha volt rajta,
amiből a hatalmas mellei bármelyik
pillanatban kibukhattak volna. Pompás
látvány. Soha nem láttam még ilyen
melleket, s ráadásul ilyen szépen
kipakolva – csak a filmeken.
– Szia, Hank!
Ismert engem.
– Edie vagyok. Bobbynál találkoztunk
egyszer.
– Tényleg?
– Olyan részeg voltál, hogy nem
emlékszel rám?
– Ó, szia, Edie. Hadd mutassam be
neked Sarát.
– Bobbyt keresem. Azt hittem, itt lesz.
– Ülj le, igyál egyet.
Edie leült egy székre a jobbomon,
nagyon közel hozzám. Olyan 25 éves
lehetett. Rágyújtott, és belekortyolt az
italába. Mindig, amikor előrehajolt,
biztos voltam benne, hogy megtörténik,
éreztem, hogy a mellei kiesnek a
ruhájából. És nagyon féltem attól, hogy
mit teszek, ha ez megtörténik.
Elképzelésem sem volt. Én mindig a
lábakra buktam, nem a mellekre. De
Edie tudta, mit kezdjen velük. Baromira
fostam, de azért oldalra pillantgattam a
melleire, és közben nem tudtam
eldönteni, az lenne-e a jobb, ha
kibuknának a ruhájából, vagy ha nem.
– Emlékszel Mannyre, ugye?
Bobyéknál találkoztál vele is – kérdezte
tőlem.
– Aha.
– Ki kellett rúgnom. Kurvára
féltékeny lett. Még egy magándetektívet
is felbérelt, hogy figyeltessen! Ezt kapd
ki! A rohadt buzija!
– Hát, ja.
– Ki nem állhatom az ilyen
papucsokat! Az ilyen kis pisiseket!
– „Nehéz manapság megfelelő férfit
találni” – mondtam. – Mindegy, ez egy
dalból van. Meg az is, hogy: „Ne ülj az
almafa alá senki mással, csak velem,
kedvesem”.
– Hank, összevissza beszélsz... –
mondta Sara.
– Igyál még egyet, Edie – mondtam, és
teletöltöttem a poharát.
– A férfiak akkora faszok! – folytatta
Edie. – A múltkor elmentünk egy bárba.
Négy sráccal voltam, közeli
barátaimmal. Üldögéltünk, söröztünk,
nevetgéltünk, jól éreztük magunkat, nem
zavartunk senkit. Aztán kedvem támadt
biliárdozni egy kicsit. Szeretek
biliárdozni. Szerintem jól áll egy nőnek
a biliárd; ha egy nő biliárdozik, látszik
rajta, hogy olyan előkelő.
– Én nem tudok biliárdozni – szúrtam
közbe. – Mindig felszakítom a zöld
posztót. És még csak nem is vagyok nő.
– Na, mindegy, szóval, felállok,
odamegyek az asztalhoz, ahol egy fickó
magába’ játszik. Odalépek hozzá, és azt
mondom neki: Ne haragudj, már régóta
játszol itt. Mi is szeretnénk egy kicsit
biliárdozni a barátaimmal. Nem adnád át
az asztalt egy időre? Odafordult hozzám,
és rám nézett. Aztán várt egy kicsit.
Majd felhúzta a száját, és azt mondta:
tessék!
Edie egészen beleélte magát a
sztoriba, szélesen gesztikulált, én meg
közben sasoltam a melleit.
– Aztán visszamentem a barátaimhoz,
és mondtam nekik, hogy megvan az
asztal. Odamentünk, az ürge éppen akkor
készülődött az utolsó golyójához, amikor
odalépett mellé egy haverja, és azt
mondta: Ernie, hallom odaadod ezeknek
itt az asztalt. És tudod, mit mondott erre?
Azt, hogy: „Ja, ennek a kurvának itt!”
Egyből eldurrant az agyam! A csávó
ráhajolt az asztalra, hogy eltegye az
utolsó golyót. Felkaptam egy dákot, és
amilyen keményen csak tudtam, fejbe
csaptam vele. Egyből rábukott az
asztalra, mint aki meghalt. Sokan
ismerték őt a bárban, úgyhogy mindenki
azonnal odarohant, de közben odaértek a
barátaim is. Ember, azt a bunyót látni
kellett volna! Üvegek törtek, tükrök
repedtek... nem tudom, hogy úsztuk meg
élve, de valahogy sikerült
kikeverednünk onnan. Nincs egy kis
füved?
– De van, csak nem nagyon tudok
tekerni.
– Majd én megsodrom.
Edie tekert egy szép vékony jointot,
akár egy profi. Végignyalta,
meggyújtotta, beleszívott és odaadta
nekem.
– Na, másnap visszamentem. Egyedül.
Claude, a tulaj megismert. Claude
(mondtam neki), ne haragudj a
tegnapiért, de az a csávó nagyon köcsög
volt. Lekurvázott.
Töltöttem mindenkinek a poharába.
Még egy perc, és kibuknak a mellei.
– Erre a tulaj azt mondta: jól van,
semmi gáz, felejtsük el. Rendes
csávónak tűnt. Mit iszol? – kérdezte.
Aztán ültem még ott egy darabig,
meghívott még egypár italra, majd
odaszólt nekem, és azt mondta: figyelj,
kéne nekem egy új pincérnő.
Edie beleszívott egyet a spangliba,
aztán folytatta. – Majd beszámolt nekem
az ott dolgozó pincérnőről. „Az még oké
volt, hogy bevonzotta ide a palikat, de
rengeteg bajt csinált. Egymásnak
ugrasztotta a vendégeket. Aztán kiderült,
hogy kurválkodott is. Az ÉN báromban
árulta magát!”
– Ne mondd! – hitetlenkedett Sara.
– Hát, a tulaj ezt állította. Szóval,
megkínált egy állással. Aztán azt
mondta: de semmi trükközés! Erre
mondtam neki, hogy ne vicceljen már
velem, én nem vagyok olyan. Már egy
pillanatra el is hittem, hogy végre fogok
tudni pénzt keresni és félretenni az
egyetemre, mert már régóta szeretnék a
UCLA-re járni, hogy kémikus lehessen
belőlem, meg régóta szeretnék már
franciát tanulni. Aztán azt mondta:
„Gyere be velem, ide hátra, szeretném
neked megmutatni, hol tartjuk az árut,
illetve szeretném, ha felpróbálnál egy
egyenruhát, amit még senki nem hordott
előtted. Szerintem pont a te méreted.”
Bementem utána egy kis sötét raktárba,
ahol egyből rám mozdult. Ellöktem
magamtól. „Csak egy puszit adj
legalább”, mondta. „Menj a picsába!”,
mondtam neki. Kopasz volt, dagadt,
alacsony, műfogsora volt, és az arca tele
volt fekete, szőrös bibircsókokkal. Erre
rám rontott, megfogta a seggem, meg egy
kicsit a mellemből, és megpróbált
megcsókolni. Megint ellöktem magamtól.
„Van feleségem és szeretem őt, ne
aggódj!”, mondta. Aztán megint fogdosni
próbált, mire beletérdeltem a tudjátok
mijébe. Asszem nem volt ott neki semmi,
mert a szeme se rebbent.
„Adok pénzt! Jó leszek hozzád!”,
könyörgött. Erre mondtam neki, hogy
kapja be, és fulladjon meg rajta. Így
vesztettem el egy újabb állást.
– Szomorú egy történet – mondtam.
– Ne haragudjatok, mennem kell –
mondta Edie. – Boldog karácsonyt, és
kösz az italt.
Felállt, kikísértem az ajtóhoz, és
kinyitottam neki. Kiment, aztán le, s át az
udvaron. Visszaültem a helyemre.
– Te szemétláda – szólalt meg Sara.
– Mi van?
– Ha nem lettem volna itt, simán
megbasztad volna.
– Mi, alig ismerem.
– Akkora mellei voltak! Alig mertél
odanézni! Teljesen be voltál szarva!
– Nem értem, mit csinál itt karácsony
este.
– Miért nem kérdezted meg tőle?
 – Azt mondta, Bobbyt keresi.
– Ha nem lettem volna itt, tuti, hogy
megbaszod.
– Nem tudom. Ezt én nem tudhatom...
Erre Sara felállt, és sikoltott egy
nagyot. Aztán zokogni kezdett, majd
berohant a másik szobába. Töltöttem egy
italt. A falon föl-le villogtak a színes
fények.
 99
Sara a pulykához való mártást
készítette, én pedig ültem a konyhában és
beszélgettem vele. Mindketten fehérbort
iszogattunk.
Megcsörrent a telefon. Mentem és
felvettem. Debra volt. – Csak azért
hívlak, mert szeretnék boldog karácsonyt
kívánni neked, te kis elázott nudli.
– Köszönöm, Debra, neked is boldog
Jézuskát.
Beszélgettünk egy darabig, aztán
visszamentem a konyhába és leültem.
– Ki volt az?
– Debra.
 – Hogy van?
– Asszem jól.
– És mit akart?
– Csak boldog karácsonyt kívánni.
– Ízleni fog ez a biopulyka, meglátod,
és szerintem a töltelék is jól sikerült. Az
emberek megmérgezik magukat az
étellel; tiszta mérget esznek. Amerika
egyike azon országoknak, ahol a
vastagbélrák a leggyakoribb betegség.
– Ja, az én seggem is állandóan
viszket, de csak az aranyerem miatt.
Egyszer már kivágattam onnan. Az
operáció előtt felvezetnek egy huzalt az
ember végbelén, amin egy kis pilács
van, és azzal nézik meg, hogy nincs-e
elrákosodva. Nagyon hosszú az a drót!
És végig benyomják!
 Megint csörgött a telefon. Megint
mentem, és felvettem. Cassie volt. –
Hello, mi a helyzet?
– Sarával épp a pulykát sütjük.
– Hiányzol.
– Neked is boldog karácsonyt. Milyen
a munkahelyed?
– Elmegy. Január 2-ig szabadságon
vagyok.
– Boldog új évet, Cassie!
– Mi bajod neked?
– Egy kicsit sok a szelem. Nem
szoktam fehérbort inni ilyen korán.
– Na, jó, majd hívjál fel valamikor.
– Rendben.
Visszamentem a konyhába. – Cassie
volt. Karácsonykor rájön a
telefonálhatnék az emberekre. Még lehet,
hogy Drayer Baba is hívni fog.
– Ő biztos nem.
– Mér’ nem?
– Sohasem beszélt senkivel. Sohasem
szólalt meg és sohasem érintett pénzt.
– Az fasza. Hadd kóstoljam meg azt a
mártást.
– Tessék.
– Hmm, nem is rossz!
Aztán megint csörgött a telefon. Ez
már csak így ment. Ha egyszer elkezdett
csörögni, sosem hagyta abba. Bementem
a hálóba és felvettem.
– Halló, ki az? – szóltam bele.
– Te szemétláda, nem tudod, ki
vagyok?
– Hát, ööö, nem.
Egy részeg női hang volt.
 – Akkor találgass.
– Várj csak. Tudom! Iris!
– Igen, Iris vagyok. És terhes!
– És tudod, ki a gyerek apja?
– Nem tök mindegy?
– Hát, végül is... Hogy mennek a
dolgok Vancouverben?
– Jól. Hello.
– Hello.
Újfent visszamentem a konyhába.
– A kanadai hastáncos nő volt –
mondtam Sarának.
– És hogy van?
– Majd szétveti a karácsonyi hangulat.
Sara betette a pulykát a sütőbe, és
bementünk a nappaliba. Csevegtünk egy
ideig. Aztán megint megszólalt a telefon.
– Halló? – szóltam bele.
 – Maga Henry Chinaski? – kérdezte
egy fiatal férfi.
– Igen.
– Henry Chinaski, az író?
– Ja.
– Tényleg?
– Aha.
– Mi pedig Bel Air-i srácok vagyunk,
és nagyon bírjuk a könyveit, ember!
Olyannyira, hogy megjutalmazzuk!
– Csak nem?
– De, átmegyünk magához egy csomó
sörrel!
– Dugjátok föl magatoknak az
összesét.
– Mi?
– Mondom, dugjátok föl magatoknak a
sörötöket! És letettem.
 – Ki volt az? – kérdezte Sara.
– Épp most vesztettem el 3-4 Bel Air-
i olvasót, de megérte.
Elkészült a pulyka, kiszedtem a
sütőből, beletettem egy tálba, elraktam
az írógépemet meg a papírjaimat a
konyhaasztalról, és odatettem a pulykát.
Nekiálltam felvágni, Sara pedig hozta a
zöldséget. Leültünk. Szedtem magamnak,
Sara is szedett magának, jól nézett ki.
– Remélem, hogy az a nagy mellű csaj
nem jön vissza – mondta Sara, s látszott
rajta, hogy már maga a gondolat is
bántja.
– Hát, ha visszajön, majd beteszem
neki.
– Mi van?
Rámutattam a pulykára. – Mondom,
majd beteszem neki a pulykát a sütőbe,
és megmelegítem. Meg is nézheted.
Sara felsikoltott. Majd felállt.
Remegett. Aztán berohant a hálószobába.
Ránéztem a tányéromon lévő pulykára.
Nem tudtam hozzáfogni. Már megint
rossz gombot nyomtam meg. Átmentem a
nappaliba az italommal, és leültem.
Vártam egy negyedórát, majd betettem a
pulykát a zöldségekkel együtt a hűtőbe.
Sara másnap hazament, én pedig
délután 3 körül ettem egy hideg pulykás
szendvicset. 5 óra körül éktelen kopogás
hallatszott az ajtómon. Kinyitottam.
Tammie és Arlene állt az ajtóban. Be
voltak speedezve. Bejöttek, ide-oda
ugráltak, és közben egyszerre beszéltek.
– Van valami piád?
 – Ja, tényleg, Hank, van itthon valami
piád?
– Milyen volt a kibaszott
karácsonyod?
– Igaz is, milyen volt a kurva
karácsonyod, ember?
– Van egy-két sör meg egy kis bor a
frizsiderben – mondtam nekik. (Erről
lehetett felismerni egy régi vágású
fazont: ha frizsidernek mondta a hűtőt.)
Besasszéztak a konyhába és
kinyitották a frizsidert.
– Hé, itt egy pulyka!
– Ú, nagyon éhesek vagyunk, Hank.
Ehetünk egy kis pulykát?
– Hát persze.
Tammie egy combbal jött ki a
konyhából és beleharapott. – Fúj, ez a
pulyka nagyon szar! Ezt meg kell
fűszerezni! Arlene is megjelent, néhány
szelet hússal a kezében.
– Fú, tényleg, erre dobni kell egy kis
fűszert! Semmi íze! Van itthon fűszered?
– A konyhaszekrényben.
Visszahúztak a konyhába, és
rárontottak a fűszeres dobozra.
– Na, így már sokkal jobb!
– Így már legalább van valami íze!
– Biopulyka, meg a faszom!
– Ja, kurva szar!
– Én kérek még!
– Én is. De kell rá fűszer!
Tammie visszajött a konyhából, és
leült. Megette a combot. Aztán fogta a
csontot, kettétörte a fogával, és nekiállt
rágni. Csak néztem. Ette a pulykacsontot,
és köpdöste a szilánkokat a szőnyegre.
– Figyelj, a csontot eszed!
– Igen, nagyon finom!
Aztán berohant a konyhába még egy
kis pulykáért. Nemsokára mindketten
kijöttek a konyhából, kezükben egy-egy
üveg sörrel.
– Köszi, Hank.
– Ja, köszi, ember. Leültek, és itták a
sörüket.
– Hát, nekünk mennünk kell – mondta
Tammie.
– Igen, mennünk kell megerőszakolni
egy-két első éves gimnazista fiút!
– Bizony ám!
Azzal felugrottak, és elhúztak.
Bementem a konyhába, és benéztem a
frizsiderbe. Úgy nézett ki az a pulyka,
mint amit egy tigris támadott meg – a
tetemet egyszerűen széttépték. Borzalmas
látvány volt.
Sara átjött másnap este.
– Maradt még valami a pulykából? –
kérdezte.
– Aha.
Odament a hűtőhöz, és kinyitotta.
Felsikoltott. Aztán kirohant.
– Úristen, mi történt itt?!
– Tammie átjött Arlene-nel. Szerintem
egy hete nem ettek.
– Hát ez szörnyű! Egyszerűen fáj.
– Ne haragudj. Szólnom kellett volna
nekik. De nagyon be voltak pörögve.
– Mondjuk, egy valamit tudok még
kezdeni vele.
– Mit?
 – Főzhetek belőle neked egy jó
húslevest. Megyek, veszek hozzá egy kis
zöldséget.
– Jó, kösz. – Adtam neki egy húszast.
Sara aznap este megfőzte a levest.
Nagyon finom volt. Mielőtt reggel
elment, elmagyarázta, hogy kell
megfelelően felmelegíteni.
Délután 4 óra körül Tammie kopogott.
Beengedtem, ő pedig egyből a konyhába
vette az irányt. Kinyílt a hűtő ajtaja.
– Ó, leves?
– Az.
– Jó?
– Aha.
– Ehetek belőle egy kicsit?
– Ehetsz.
Kintről hallottam, hogy felteszi a
gázra. Aztán ahogy merőkanállal matat
benne.
– Úristen, ez ízetlen! Kell bele még
fűszer! Zörgött egy sort a fűszerekkel.
– Na, így már mindjárt más! De még
mindig kell bele. Tudod, olasz vagyok!
Így ni! Így már jó lesz! Akkor most
megmelegítem rendesen. Kivehetek egy
sört?
– Aha.
Kijött egy üveg sörrel a kezében és
leült.
– Hiányzom neked? – kérdezte.
– Na, ez az, amit sosem fogsz
megtudni.
– Azt hiszem, visszamegyek a régi
állásomba.
– Remek.
 – Volt ott egy-két vendég, aki rendes
borravalókat adott. Járt oda például egy
ürge, aki minden este 5 dolcsit hagyott
ott nekem. Belém volt zúgva. De sose
hívott randira. Folyton csak bámult. Fura
fickó volt. Orvos volt, és néha
maszturbált, miközben engem nézett.
Megéreztem a szagot, amikor mellé
léptem...
– Ezek szerint mégiscsak boldoggá
tetted...
– Azt hiszem, kész a leves. Kérsz te
is?
– Most nem.
Bement a konyhába, és hallottam,
hogy szed magának. Elég sokáig bent
volt. Aztán kijött.
– Nem tudnál kölcsönadni egy ötöst
péntekig?
– Nem.
– Akkor csak egy pár dolcsit.
– Nem.
– Akkor legalább egyet.
Benyúltam a zsebembe és adtam neki
egy marék aprót. Egy dollár harminchét
cent volt.
– Köszi.
– Nincs mit. Aztán lelépett.
Másnap este Sara megint átjött. Nem
szokott ilyen gyakran jönni, biztos a
karácsony volt az oka; az ünnepekkor
mindenki megbolondul, elveszettnek érzi
magát vagy fél. Már kikészítettem a
fehérbort; töltöttem magunknak egy-egy
pohárral.
– Hogy megy a bolt? – kérdeztem tőle.
 – Szarul. Épphogy csak arra elég a
pénz, hogy ne kelljen bezárni a helyet.
– Hova lettek a vendégeid?
– Nem tudom, elmentek a városból.
– Mindig keresztülhúzza valami a
számításainkat.
– Nem mindenkivel van ez. Vannak,
akiknek mindig minden sikerül.
– Ez igaz.
– Van még a levesből?
– Nem sok.
– Ízlett?
– Nem ettem túl sokat belőle.
Sara bement a konyhába és kinyitotta
a hűtőt.
– Mi lett ezzel a levessel? Furcsán
néz ki. Hallottam, hogy leveszi a fedőt,
és megkóstolja. Aztán odarohan a
mosogatóhoz és kiköpi.
– Jézusom, ezt megmérgezték! Mi
történt ezzel? Nem mondod, hogy
Tammie-ék megint átjöttek, és megették a
levest is?
– Csak Tammie egyedül.
Sara ezúttal nem ordított. Csak fogta a
maradék levest, és beleöntötte a
mosogatóba, majd ráengedte a
konyhamalacot. Hallottam, hogy sír, de
próbálja visszafojtani. Szegény
biopulykának nehéz karácsonya volt.
 100
A szilveszter este szintén mindig
megviselt. A szüleim mindig jól érezték
magukat szilveszterkor, alig várták az
éjfélt; hallgatták a rádióban, ahogy az
Államokban városról városra elüti az
óra a tizenkettőt, míg végül elérkezik
Los Angelesbe is. Robbantak a petárdák,
szóltak a dudák és a sípok, hánytak a
kezdő részegek, családapák flörtöltek
más családapák feleségeivel,
családanyák flörtöltek, akivel csak
tudtak. Mindenki félrevonult,
előszobákban, fürdőszobákban, vagy
néha nyíltan, mások előtt csókolgatták
egymást, fogdosták egymás seggét –
főleg éjfél táján –, másnap meg iszonyú
családi veszekedések voltak mindenhol,
ráadásnak meg ott volt az újévi
pasadenai virágkarnevál, meg utána az
újévi meccs a Rose Bowlban[21].
Sara kora este jött át szilveszterkor.
Őt lázba hozták olyan dolgok, mint a
vidámpark, a sci-fi-filmek, a Star Trek, a
rock zenekarok, a spenót meg az
egészséges kaják, de ezzel együtt több
esze volt, mint a legtöbb nőnek, akivel
életemben találkoztam. Talán csak
Joanna Dover felfogása és jólelkűsége
volt az övéhez mérhető. Sara sokkal
csinosabb és sokkal hűségesebb nő volt
az akkoriban éppen aktuális nőimnél, így
végül nem is tűnt olyan rossznak a
következő év.
Nem sokkal később boldog új évet
kívánt a helyi kábeltévé egy idióta
hírolvasója. Nem szerettem, ha idegenek
kívángatnak nekem boldog új évet.
Honnan tudta, hogy én ki vagyok?
Lehettem éppenséggel olyasvalaki is,
akinek egy 5 éves gyerek lóg a
plafonjáról a bokájánál fogva,
megkötözve, betömött szájjal, arra
várva, hogy szépen feldaraboljam.
Sarával nekiálltunk ünnepelni és inni,
de nehéz volt úgy berúgni, hogy velünk
együtt a fél világ is épp ezen fáradozott.
– Nem volt ez olyan rossz év, végül is
nem gyilkoltak meg – mondtam Sarának.
– És még mindig ihatsz mindennap, és
továbbra is megteheted, hogy délben
kelsz.
– Remélem, valahogy csak kibírok
még egy évet.
– Te, vén alkoholista disznó.
Valaki kopogott. Nem akartam hinni a
szememnek. Dinky Summers volt az, a
folk-rock-csávó meg a barátnője, Janis.
– Dinky! – kiáltottam. – Kurva életbe,
öregem, mi a helyzet?
– Semmi különös, Hank, csak
gondoltuk, beugrunk.
– Janis, ő Sara... Sara... Janis.
Sara kiment a konyhába, és behozott
még két poharat. Töltöttem mindenkinek.
A beszélgetés nem volt túl érdekfeszítő.
– Írtam vagy tíz új dalt. Szerintem
egyre jobban megy.
– Igen, szerintem is, de tényleg –
vágta rá Janis.
– Figyelj, haver, aznap este, amikor
előtted léptem fel... most őszintén,
tényleg olyan rossz voltam?
– Dinky, egyáltalán nem akarlak
megbántani, de az igazság az, hogy az
ivással voltam elfoglalva, nem nagyon
figyeltelek. Csak arra tudtam gondolni,
hogy nemsokára fel kell mennem a
színpadra, azon voltam, hogy
összeszedjem magam, mert általában
annyira izgulok, hogy hányni szoktam.
– Pedig én annyira szeretek kiállni az
emberek elé, és amikor tetszik nekik,
amit csinálok, a mennyekben érzem
magam.
– Az írással más a helyzet. Azt az
ember egyedül csinálja, s ahhoz a
közönségnek semmi köze.
– Igazad lehet.
– Én is ott voltam – szólalt meg Sara.
– Két ember kellett ahhoz, hogy Hanket
feltegyék a színpadra. Nagyon be volt
rúgva, és tök rosszul volt.
– Figyelj, Sara – fordult hozzá Dinky
–, szerinted is annyira rossz voltam?
– Nem, egyáltalán nem. Csali az volt a
baj, hogy már mindenki Chinaskit várta.
Minden más irritálta a közönséget.
– Köszönöm, Sara.
– A folk rock egyszerűen csak nem az
én zeném – mondtam.
– Mit szeretsz? – kérdezte Dinky.
– Majdnem az összes klasszikus német
zeneszerzőt meg egy-két oroszt.
– Szóval írtam úgy tíz új dalt.
 – Esetleg mutatsz belőlük egyet-
kettőt? – kérdezte tőle Sara.
– De nincs nálad gitár, ugye? –
kérdeztem én tőle.
– Ó, dehogynem, a gitárja mindig nála
van! – vágta rá janis.
Dinky felállt, kiment, és behozta a
gitárját a kocsiból. Leült törökülésben a
szőnyegre, és nekiállt hangolni. Egy
igazi, élő koncertnek néztünk elébe.
Rákezdett. Nagy, öblös hangja volt.
Visszaverődött a falakról. A dal egy
nőről szólt. Dinky egyik szakításáról.
Nem volt annyira rossz. Lehet, hogy
színpadon, közönség előtt előadva még
jó lehet. De így, hogy ott ült előttünk egy
szőnyegen, nehéz volt ezt megmondani.
Túl személyes volt az élmény,
mondhatni, kínos. Aztán mégis úgy
gondoltam: nem olyan rossz. De Dinky
bajban volt. Láthatóan öregedett.
Aranyfürtjei már nem voltak annyira
aranyak, és az rácsodálkozós, ártatlan
tekintete is megkopott már. Látszott,
nemsokára még nagyobb gondban lesz.
Megtapsoltuk.
– Nem semmi, öregem – mondtam.
– Tényleg tetszett, Hank?
A kezemmel jeleztem, hogy igen.
– Tudod, én mindig is bírtam a
dolgaidat – mondta erre.
– Kösz, haver.
Hirtelen belekezdett egy következő
dalba. Ez is egy nőről szólt. A nője,
pontosabban exnője elment otthonról
szórakozni, és reggelig nem ment haza.
Volt benne humor, de nem voltam benne
biztos, hogy ez szándékos. Aztán Dinky
befejezte, mi pedig tapsoltunk. Aztán
belekezdett egy következőbe.
Dinky egészen belelkesült. Hangosan
énekelt. Miközben nyomta, a lábfejeit
ide-oda mozgatta az edzőcipőjében.
Igazából, ez valahogy ő volt. Nem festett
jól, az előadása se volt tökéletes, de
maga a dolog így mégis sokkal jobb volt
az átlagnál. Szarul éreztem magam
amiatt, hogy nem tudtam tiszta szívből
megdicsérni őt. Ugyanakkor, ha az ember
hazudott valakinek csak azért, mert ott ül
vele szemben, az volt az összes hazugság
közül a legmegbocsáthatatlanabb.
Bátorítottuk őt arra, hogy folytassa, ami
egy nem túl tehetséges embernél felér a
halálos ítélettel, hisz így szép lassan
elpocsékolja az életét. És sokan mégis
ezt teszik; főleg a barátok és a rokonok.
Dinky belecsapolt a következő
számba. Úgy tűnt, mind a tízet elő fogja
adni. Meghallgattuk, megtapsoltuk – de
legalább az én tapsom visszafogott volt.
– Ennek a harmadik sora egyáltalán
nem tetszett – mondtam neki.
– Pedig annak ott kell lennie, mert...
– Jó, tudom.
Aztán folytatta. Előadta mind a tíz
dalát. Beletelt egy kis időbe. Közben
még szünetet is tartott. Aztán amikor
eljött az éjfél, Dinky, janis, Sara és én
még mindig együtt voltunk. De
szerencsére a gitártok már csukva volt.
Az esküdtszék visszavonult.
 Dinkyék éjjel 1 körül mentek el, mi
pedig Sarával lefeküdtünk. Ölelkeztünk,
csókolóztunk. Ahogy már említettem,
imádtam csókolózni. Néha alig bírtam
magammal. Csak ritkán találni olyan nőt,
aki igazán jól csókol. De a filmeken és a
tévében sem csinálják jól. Feküdtünk az
ágyban Sarával, ment a dörgölőzés és a
heves, érzéki csókolózás. Nagyon
elengedte magát. Aztán már vártam, hogy
az történjen, ami mindig: Drayer Baba
figyel minket föntről, ő megragadja a
hímtagom, én elkezdem simogatni a
punciját, ő pedig végül nekiáll a
farkamat hozzádörzsölni a pinájához;
reggelre a dákom tiszta piros és
érzékeny lesz.
El is érkeztünk a dörzsölős részhez.
De aztán hirtelen megfogta a farkamat, és
belecsúsztatta a pinájába.
Egészen meghökkentem. Hirtelen nem
is tudtam, mit csináljak.
Le és föl, ugye? Vagyis inkább ki-be...
De olyan ez, mint a biciklizés: nem lehet
elfelejteni. Sara gyönyörű nő volt. Nem
tudtam visszafogni magam. Megragadtam
az aranyvörös haját, odahúztam a száját
az enyémhez, és elélveztem.
Kikelt az ágyból, bement a
fürdőszobába, én pedig felnéztem a kék
plafonra és azt mondtam: – Drayer Baba,
bocsáss meg neki.
De minthogy sosem szólt, és sosem
érintett pénzt, sem választ nem
remélhettem, sem fizetni nem tudtam
neki.
 Sara kijött a fürdőből. Törékeny
alkata volt, vékony volt és barna, és
egészen elbűvölő. Visszafeküdt az
ágyba, és megcsókoltuk egymást.
Könnyed, szerelmes, nyelves csókkal.
– Boldog új évet – mondta.
Összeölelkezve aludtunk el.
 101
Továbbra is leveleztem Tanyával,
aztán január 5-én felhívott. Magas, szexi,
beindult hangja volt, pont olyan, mint
anno Betty Boopé[22].
– Holnap L. A.-be repülök, kijönnél
elém a reptérre?
– Hogy foglak megismerni?
– Egy fehér rózsáról.
– Nagyszerű!
– Figyelj, biztosan akarod, hogy
jöjjek?
– Igen.
– Jó, akkor jövök.
Letettem a telefont. Eszembe jutott
Sara. De végtére is nem voltunk házasok.
És különben is, egy férfinak jogai
vannak. Meg író vagyok. Egy vén kujon.
Az emberi kapcsolatok amúgy se igen
működnek. Csak az első két hétben van
valami izgalom, aztán a résztvevők
elveszítik az érdeklődésüket. Leesnek a
maszkok, és feltűnik mögöttük az
emberek igazi arca: házsártos barom,
félkegyelmű, megszállott, bosszúvágyó,
szadista, gyilkos. A modern társadalom
kitermelte a saját faját, és tagjai
egymásból lakomáznak. Halálra menő
párbajt vívnak – egy pöcegödörben. Úgy
találtam, hogy a leghosszabb idő, amit az
ember egy emberi kapcsolattói remélhet,
két és fél év. Mongutnak, Sziám
királyának 9000 felesége és ágyasa volt;
az Ószövetség Salamon királyának 700;
II. Erős Ágost lengyel királynak 365
felesége – az év minden napjára egy. Így
persze működik a nagy számok törvénye.
Felhívtam Sarát. Bent volt.
– Szia – mondtam.
– De jó, hogy hívsz, épp rád
gondoltam.
– Hogy megy a bolt az egészségügyi
kaják osztályán?
– Tűrhető nap volt.
– Fel kéne emelned az árakat. Szinte
ingyen adod a dolgokat.
– Ha nullszaldós a biznisz, legalább
nem kell adót fizetnem.
– Figyelj, valaki felhívott ma engem.
– Ki?
– Tanya.
 – Tanya? Az ki?
– Egy lány, akivel mostanában
leveleztem. Kedveli a verseimet.
– Láttam a levelét. Mert egyszer
otthagytad csak úgy heverészni valahol.
Ő az, aki azt a képet küldte magáról,
amelyiken látszik a pinája?
– Igen.
– És most eljön hozzád?
– Igen.
– Hank, ez gusztustalan, a
gusztustalannál is gusztustalanabb, nem
is tudom, mit mondjak.
– Most mit csináljak, jön. Én meg
megígértem neki, hogy kimegyek elé a
reptérre.
– Mire jó ez? Mit művelsz? Mi ez az
egész?
 – Lehet, hogy nem vagyok jó ember.
Nem vagyunk egyformák.
– Ez nem válasz. Most mi van veled
és velem? Mi lesz velünk? Nem akarom
a szappanoperahőst adni, de érzéseim
vannak...
– Tanya jön. Ez azt jelenti, hogy mi
befejeztük?
– Nem tudom, Hank. Azt hiszem. Én
ezt így nem bírom.
– Te nagyon rendes voltál velem. Nem
mindig tudom, hogy mit csinálok.
– Meddig lesz itt?
– 2 vagy 3 napot, gondolom.
– Van fogalmad arról, hogy fogom én
érezni magam?
– Igen, azt hiszem...
– Jó. Akkor hívjál fel, amikor elment,
majd meglátjuk, mi lesz.
– Rendben.
Bementem a fürdőszobába, és
megnéztem az arcomat a tükörben.
Szörnyű látvány. Levágtam néhány szál
ősz szőrt a szakállamból és a fülem
körül. – Hello, Halál. Már majdnem
mögöttem van hat évtized. Annyi esélyt
kaptál tőlem, hogy már rég a tiéd kéne
legyek. Azt szeretném, ha a lovihoz
közel temetnének el... ott, ahonnan még
hallani a célegyenesben futó lovakat.
Másnap este a reptéren voltam és
vártam. Korán értem oda, így bementem
a bárba. Megrendeltem az italomat, s
arra lettem figyelmes, hogy valaki sír.
Körbenéztem. A bár végében egy nő ült
egyedül, ő sírt. Egy fiatal – nagyon
világos bőrű – afroamerikai lány volt,
szűk, kék ruhában, és piás volt. A lába
fent egy széken, a ruhája egészen
felcsúszott, s látszott a finom, sima,
szexi lába. Tuti, hogy a bárban minden
férfinak állt a farka. Nem bírtam róla
levenni a szemem. Iszonyú jó nő volt.
Elképzeltem a kanapémon, ahogy ott ül,
és mutogatja nekem azt a gyönyörű lábát.
Kértem még egy italt, és odamentem
hozzá. Próbáltam úgy megállni az
asztalánál, hogy ne lássa, áll a farkam.
– Jól vagy? Segíthetek valamit? –
kérdeztem tőle.
– Aha, vegyél nekem egy stingert.
Vettem neki egyet és leültem. Addigra
levette a lábát a székről. Mellette ültem
a boxban. Rágyújtott egy cigire, és
hozzám nyomta a lábát. Én is
rágyújtottam.
– Hank a nevem – mondtam.
– Az enyém Elsie – válaszolta.
Én is hozzányomtam a lábam, és
lassan le-föl mozgattam. –
Vízvezetékekhez árulok alkatrészeket –
mondtam. Erre nem válaszolt.
– Elhagyott az a rohadt szemét –
mondta végül. – Úgy utálom, te jó isten,
annyira gyűlölöm, fogalmad sincs,
mennyire gyűlölöm!
– Mindenkivel megesik ez úgy 6-8
alkalommal.
– Lehet, de ettől nekem nem lesz jobb.
Legszívesebben megfojtanám.
– Nyugi, nyugi.
Lenyúltam, és megfogtam a térdét. A
farkam annyira kemény volt, hogy már
fájt. Baromi közel voltam ahhoz, hogy
elélvezzek.
– Ötven dollár – szólalt meg Elsie.
– Mi ötven?
– Bármi, amit csak akarsz.
– A reptéren dolgozol?
– Ja, persze, kis plüssnyuszikat
árulok.
– Ne haragudj, azt hittem, bajban
vagy. Mennem kell, az anyám jön öt perc
múlva.
Felálltam, és otthagytam. Egy kurva!
Amikor visszanéztem, Elsie lába újra
fent volt a széken, és még többet mutatott
a lábából, mint előtte. Majdnem
visszamentem hozzá. A büdös francba
veled, Tanya.
 Tanya gépe közeledett, majd leszállt,
kényszer nélkül. Álltam és vártam egy
kicsivel a tolongó fogadóbizottságok
mögött. „Vajon milyen lesz?” Arra nem
akartam gondolni, hogy én milyen
vagyok. Megérkeztek az első utasok.
Hú, azt nézd! Bárcsak az lenne Tanya!
Vagy ő. Jézusom! Az a csípő azon a
sárga ruhás, mosolygós nőn!
Vagy az ott... már látom is, ahogy áll a
konyhámban és mosogat.
Vagy az ott... ordít velem, az egyik
melle kicsúszik a ruhájából...
Nagyon jó nők voltak azon gépen.
Valaki megveregette a vállamat.
Megfordultam, és ott állt mögöttem egy
nagyon kicsi gyerek. 18 évesnek nézett
ki, hosszú, vékony nyaka volt, majdnem
kerek válla, hosszú orra, de volt melle, ó
jesz, és jó lába és jó segge, ó jesz!
– Én vagyok – mondta.
Adtam neki egy puszit. – Csomagod
van?
– Igen.
– Akkor menjünk a bárba. Utálok
várni a csomagokra.
– Oké.
– Annyira kicsi vagy...
– 40 kiló.
„Jézusom... Ketté fogom hasítani.
Olyan lesz, mintha egy gyereket
erőszakolnék meg” gondoltam
magamban.
Bementünk a bárba, és beültünk egy
boxba. A pincérnő elkérte Tanya
igazolványát. Már a kezében volt.
 – 18-nak nézel ki – mondta a
pincérnő.
– Tudom – válaszolta Tanya magas,
Betty Boopos hangján. – Egy whiskey
sourt kérnék.
– Én meg egy konyakot – mondtam a
pincérnőnek. Két boxszal arrébb a mulatt
lány még mindig ott ült, seggig felhúzott
ruhával. Rózsaszín bugyi volt rajta.
Egyfolytában engem nézett. Meghozták
az italunkat. Belekortyoltunk. A mulatt
lány felállt. A bokszunk felé riszálta
magát. Odaért, rátette mindkét kezét az
asztalra, és előrehajolt. A lehelete
bűzlött a piától. Rám nézett.
– Szóval, ő itt az anyád, mi, te
anyabaszó?
– Anya mégse tudott eljönni.
 Elsie ránézett Tanyára. – Mennyi a
tarifád, drágám?
– Húzz a faszba! – válaszolta Tanya.
– Jól szopsz?
– Csak folytasd, és a kapucsínó bőröd
kék-zöld lesz!
– És mivel fogod csinálni? Nedves
pelenkával? Aztán sarkon fordult, és
ahogy elment, riszálta nekünk a seggét.
Alighogy visszaült a boxába, máris
megint kivillantotta azokat a fenséges
lábait. Miért nem lehetett mind a kettő az
enyém? Mongut királynak 9000 felesége
volt. Gondoljanak csak bele: 365 nap
elosztva 9000-rel. Semmi veszekedés.
Semmi menstruálás. Semmi pszichikai
hadviselés. Csak lakoma lakoma után.
Nagyon nehéz lehetett Mongut királynak
meghalnia – vagy nagyon könnyű. De
középút biztosan nem volt.
– Ez ki volt? – kérdezte Tanya.
– Elsie.
– Ismered őt?
– Megpróbált felszedni. 50 dollárt kér
egy szopásért.
– Annyira felbaszta az agyam... Sok
groidot ismertem már, de...
– Mi az groid?
– Negroid... fekete. – Ja.
– Ezt sose hallottad még?
– Nem.
– Szóval, sok groidot ismerek.
– Értem.
– Amúgy nagyon jó lába van. Még a
végén én gerjedek be tőle.
– Tanya, a láb csak egy része a
dolognak.
– Na, de melyik része?
– A legjobb.
– Menjünk el a csomagokért.
Ahogy elindultunk kifelé, Elsie
utánunk kiáltott: – Viszlát, anyuci!
Otthon leültünk a kanapéra és
iszogattunk.
– Baj, hogy eljöttem? – kérdezte
Tanya.
– Nem, nem az a baj...
– Volt egy barátnőd. Írtál nekem róla.
Még együtt vagytok?
– Nem tudom.
– Elmenjek?
– Szerintem ne.
– Figyelj, szerintem te nagyszerű író
vagy. Azok közé az írók közé tartozol,
akiket el tudok olvasni.
– Igen? És ki a többi marha?
– Most nem jut eszembe a nevük.
Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
A szája nyitva volt és nedves. Hamar
beadta a derekát. Könnyű nőcske volt.
40 kiló. Olyanok voltunk, mint egy
elefánt és egy templomi egér.
Tanya felállt az itallal a kezében,
felhúzta a szoknyáját, és beült az
ölembe, arccal nekem. Nem volt rajta
bugyi. Elkezdte az álló farkamnak
dörzsölni a pináját. Összeölelkeztünk,
csókolóztunk, s közben forgatta a
csípőjét az ölemben. Nagyon hatásos
volt. Tekergőzz csak, kis kígyógyermek!
Aztán lehúzta a cipzáramat. Megfogta
a farkamat, és belökte a pinájába. És
meglovagolt. Nagyon jól csinálta, mind a
40 kilóját beleadta. Szinte leállt az
agyam. Próbáltam félerővel ügyködni
valamit, de csak egyszer-egyszer vettem
föl a ritmust. Meg-megcsókoltuk
egymást. Visszataszító jelenet volt: egy
gyereklány megerőszakolt. Tekergette a
csípőjét. Bekerített, csapdába ejtett.
Őrület. Hús a hús ellen, érzelmek nélkül.
Megtöltöttük a levegőt a puszta szex
bűzével. „Ó gyermekem, gyermekem.
Hogy tud egy ilyen kis test ilyeneket
művelni? Ki találta fel a nőket? És
milyen célból?” Egyszerűen belém ült.
Teljesen idegenek voltunk! Mintha a
saját szaromat basztam volna.
Úgy fickándozott, mint egy majom
pórázon. Az én hű olvasóm. Szétszedett.
Az a gyerek tudott valamit. Erezte, hogy
vonakodom. Vadul folytatta tovább,
egyik kezével a csiklóját izgatta, a fejét
hátradobta. A világ legősibb és
legizgalmasabb játékában vettünk részt.
Egyszerre élveztünk el, és olyan sokáig
tartott, hogy azt hittem, megáll a szívem.
Rám esett a kicsi, törékeny testével.
Megfogtam a haját. Izzadt. Aztán leszállt
rólam, és bement a fürdőszobába.
Gyermekerőszak befejezve. Jó
dolgokra tanítják mostanában a
gyerekeket, gondoltam.
„Erőszakold meg, aki meg akar
erőszakolni. Az abszolút igazságtétel.
Tanya egy »felvilágosult« nő lett volna?
Nem, egyszerűen csak túlfűtött.”
Kijött a fürdőből. Megittunk egy italt.
A fenébe is, úgy cseverészett meg
nevetgélt, mintha mi sem történt volna.
Igen, számára nem is történt. Csak egy
kis testmozgás volt, mint az úszás vagy a
futás.
– Azt hiszem, el kell költöznöm onnan,
ahol most lakom. Rextől már megőrülök
– mondta.
– ÖÖÖ...
– De most tényleg, nem szexelünk,
soha nem is szexeltünk, és közben mégis
féltékeny. Emlékszel arra az estére,
amikor felhívtál?
– Nem.
– Mindegy, amikor letettem veled a
telefont, fogta és kitépte a falból.
– Lehet, hogy szerelmes beléd.
Rendesen bánhatnál vele.
 – Miért, te rendesen bánsz azokkal,
akik szeretnek téged?
– Nem.
– És miért nem?
– Mert infantilis vagyok; nem tehetek
róla. Hajnalig ittunk, aztán elmentünk
lefeküdni. Hát, nem hasítottam ketté azt a
40 kilós testet. Simán elbánt velem, sőt.
 102
Pár órával később felébredtem, Tanya
már nem volt ott az ágyban. Még csak
reggel 9 volt. A kanapén találtam, ült és
egy kis üveg whiskeyt szopogatott.
– Úristen, te aztán korán kezded.
– Mindig 6-kor ébredek, és utána fel
is kelek.
– Én mindig délben kelek. Ez bajos
lesz.
Tanya meghúzta a whiskeyt, én pedig
visszafeküdtem aludni.
Reggel 6-kor kelni elmebetegség.
„Biztos kivannak az idegei. Nem csoda,
hogy ilyen sovány.”
 Bejött utánam a szobába. – Megyek,
sétálok egyet – mondta.
– Oké.
És elaludtam.
Amikor ismét magamhoz tértem,
Tanya rajtam ült, a farkam állt, s benne
volt a pinájában. Nekiállt újra
meglovagolni. Hátradobta a fejét, és
homorított. Csak ő munkálkodott. Halkan
zihált, a légzése egyre szaporább lett.
Aztán hangokat zihált. Egyre
hangosabban. Éreztem, hogy közel a
pillanat. Már majdnem elélveztem.
Aztán megtörtént. Jó erős, hosszú
orgazmus volt. Aztán Tanya lemászott
rólam. Még mindig állt a farkam. Tanya
mellé helyezkedett, és úgy, hogy közben
végig a szemembe nézett, lenyalta a
spermát a végéről. Nem akármilyen
szobalány volt.
Felkelt, és bement a fürdőszobába.
Megengedte a vizet. Még mindig csak
10:15 volt. Visszafeküdtem aludni.
 103
Elvittem Tanyát Santa Anitába a
lovira. Az legújabb szenzáció egy 16
éves srác volt, aki még mindig a
kezdőknek járó, két és fél kilós lovas
engedménnyel indulhatott. A keleti
partról jött, és életében először
versenyzett Santa Anitában. A pálya
vezetősége 10 ezer dolláros
főnyereményt ajánlott fel annak, aki
eltalálja a kiemelt futam győztesét, de
úgy, hogy a fogadóknak az összes aznap
felvonuló ló közül kellett előre
kiválasztania. Mindenki kiszemelt egy
lovat magának, és elindult a nap.
 A negyedik futamnál értünk oda, és a
sok lúzer már teljesen megtöltötte a
lelátókat. Se parkoló-, se ülőhely nem
volt már. A személyzet elirányított
minket egy közelben lévő
bevásárlóközponthoz. Külön
buszjáratokkal vitték oda ez embereket.
Az utolsó futam után gyalog is vissza
lehetett jönni.
– Ez itt kész őrület. Inkább menjünk
haza – mondtam Tanyának.
Meghúzta a whiskeys üveget. –
Lófaszt, ha már itt vagyunk... –
válaszolta.
Beértünk, és volt egy tuti helyem,
ahová mindig ülni szoktam – félreeső,
kényelmes, így odavittem őt. Csak egy
baj volt, hogy addigra a gyerekek is
felfedezték. Rohangáltak körülöttünk,
verték a port, de még így is jobb volt,
mint állni.
– A nyolcadik futam után elindulunk
haza – mondtam Tanyának. – Akik végig
maradnak, éjfélig sem jutnak ki innen.
– Lefogadom, hogy egy
lóversenypályán nagyon jól lehet
pasizni.
– Á, itt a kurváké a terep.
– Miért, téged szedett már fel itt
kurva?
– Egyszer, de az más volt.
– Hogyhogy?
– Már ismertem őt.
– Nem félsz, hogy elkapsz valamit?
– Dehogynem, ezért is van az, hogy a
legtöbb férfi csak szopást kér.
 – Te szereted, ha leszopnak?
– Hogy érted? Persze.
– Mikor kell fogadnunk?
– Most.
Tanya jött velem a fogadóablakokhoz.
Az 5 dolláros ablakhoz mentem. Megállt
mellettem.
– Ez általában úgy megy, hogy a
legjobb ló kapja a legkisebb tétet, és
ahogy a lovak eredményei gyengülnek,
úgy nő az esély nagyobb pénzre. De az
állítólagos „legjobb” ló legfeljebb a
futamok egy harmadát nyeri meg leg,
miközben a tétje maximum 3 az f-hez.
– És lehet mindegyik lóra fogadni?
– Igen, ha gyorsan szeretnél
elszegényedni.
– Sokan nyernek itt?
 – Szerintem úgy 20-25 emberből egy.
– Akkor minek járnak ide?
– Nem vagyok pszichológus; de én is
itt vagyok, meg biztos, hogy egypár
pszichológus is.
5 dollárt tettem a 6-os lóra tétre, aztán
kimentünk, hogy megnézzük a futamot.
Mindig is szerettem az olyan lovakat,
amiket már az elején elkezdtek ütni,
főleg ha az előző futamban feladták. A
fogadók „kiesőnek” hívták őket, de ők
mindig jobban fizettek, mint a
„befejezők”. Az én „kiesőm” oddsa 4 az
1-hez lett, két és fél hosszal nyert, és 10
dollár 20 centet fizetett két dollárra. Így
a nyereményem 25, 50 volt.
– Menjünk, igyunk egyet – mondtam
Tanyának. – Az itteni csapos készíti a
legjobb Bloody Maryt egész Dél-
Kaliforniában.
Bementünk a bárba. Elkérték Tanya
igazolványát. Megkaptuk az italokat.
– Kire fogadsz a következő futamban?
– kérdezte.
– Zag-Zigre.
– Szerinted ő fog nyerni?
– Szerinted neked két melled van?
– Feltűnt neked is?
– Aha.
– Hol van a női vécé?
– Arra, kétszer jobbra.
Ahogy elment, rendeltem egy újabb
BM-et. Odalépett hozzám egy fekete, 50
év körüli fickó. – Hank, öregfiú, mi
újság?
– Megvagyok.
 – Mivel foglalkozol mostanában?
– Püfölöm az írógépet.
– Ezt hogy érted?
– Hát, hogy püfölöm az írógépet...
Felemeltem mindkét kezemet, és az
ujjaimmal gépelést imitáltam a
levegőben.
– Mi, gépíró vagy?
– Nem, csak író.
– És mit írsz?
– Verseket, novellákat, regényeket. És
ezért pénzt kapok. Rám nézett. Aztán
megfordult, és elment.
Tanya visszajött. – Valami rohadt
köcsög föl akart szedni!
– Jaj, ne haragudj, veled kellett volna
mennem.
– Nagyon pimasz volt! Az ilyeneket
aztán végképp ki nem állhatom.
Undorítóak!
– Na ja, még ha legalább lenne
bennük valami eredeti. Semmi
fantáziájuk sincs. Lehet, hogy ezért
magányosak.
– Megyek, teszek Zag-Zigre.
– Majd én megveszem neked a
tikettet...
Zag-Zig nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket. A bemelegítés után már a
kapuhoz is gyengén állt oda. A zsoké a
botjával takarítgatta le róla a tajtékot.
Bosszul startolt, aztán ügetni kezdett. A
zsoké keményen ütötte. Visszamentünk a
bárba. Hát, ahhoz képest, hogy 6 az 5-
höz adták, nem semmi futam volt.
Kértünk még két Bloody Marryt.
 – Szóval, szereted, ha leszopnak? –
kérdezte Tanya.
– Az attól függ. Van, aki jól csinálja,
de a legtöbben nem.
– Szoktál itt barátaiddal összefutni?
– Épp most futottam össze eggyel, az
előző verseny előtt.
– Nő volt?
– Nem, egy férfi, postai alkalmazott.
Igazából nincsenek barátaim.
– Én itt vagyok neked.
– 40 kilónyi vad szex.
– Tényleg csalt ezt látod bennem?
– Természetesen nem. Ott van még az
a gyönyörű, nagy szemed.
– Nem vagy valami kedves.
– Menjünk, érjünk oda a következő
futamra. Időben kiértünk a következő
futamra. Mind a ketten fogadtunk. És
mind a ketten vesztettünk.
– Na, húzzunk innen – mondtam.
– Oké – mondta Tanya.
Hazaértünk, leültünk a kanapéra és
ittunk. Igazán nem volt rossz lány.
Szomorúság lengte körül. Ruhákban járt,
magas sarkúban, és jó volt a bokája.
Nem igazán tudtam, mit vár tőlem. Nem
akartam rosszul bánni vele.
Megcsókoltam. Vékony, hosszú nyelve
volt, amit vadul dugdosott ki-be a
számban. A méznyaló bogár. Annyira
szomorú volt minden, még ha jól is
mentek a dolgok.
Aztán Tanya lehúzta a cipzáromat, és
a következő pillanatban már a szájában
volt a farkam. Aztán kivette onnan és
rám nézett. A combjaim között térdelt
előttem. Nézett bele a szemembe,
kinyújtotta a nyelvét és nyalogatta körbe
a farkamat. A piszkos redőnyömön át
besütöttek az utolsó délutáni napsugarak.
Aztán rábukott. Semmilyen technikája
nem volt; fogalma sem volt, hogy kell
csinálni. Csak egyenesen le föl járt rajta
a feje, és közben szívta. Groteszknek jó
volt, csak a tiszta groteszktől nehéz volt
elélvezni. Jó, mondjuk, ittam előtte
jócskán; és nem is akartam megbántani.
Ezért inkább elmentem fantáziaországba:
lent voltunk a tengerparton, a
közelünkben vagy 45-50 ember, nők,
férfiak, vegyesen, s a legtöbben
fürdőruhában. Körülöttünk álltak. A nap
magasan állt, a víz le-föl csapkodott, a
hangja odahallatszott, ahol voltunk.
Egyszer-egyszer feltűnt néhány sirály, és
alacsonyan köröztek a fejünk fölött.
Tanya bólogatott rajtam, szopta a
farkamat, a körülöttünk állók pedig
kommentálták az eseményeket:
– A mindenit, oda nézzetek, hogy
rávetette magát!
– A kis szakadt, utolsó kurvája!
– Ja, csak úgy leszop egy nála 40
évvel idősebb férfit!
– Szedjétek le róla! Ennek elment az
esze!
– Ne, várjatok! Nézzétek, hogy
markolja, teljesen rá-cuppant!
– Hú, nézzétek a micsodáját!
– UNDORÍTÓ!
– Figyeljetek, én berakom a kis
seggébe, amíg ott térdel előtte!
– EZ NEM NORMÁLIS! LESZOPNI
EGY IDŐS FÉRFIT!
– Égessük meg a hátát gyufával!
– NÉZZÉTEK, HOGY SZOPJA!
– TELJESEN BEDILIZETT!
Megfogtam Tanya fejét, és
belenyomtam a farkainál a koponyája
kellős közepébe.
Mire kijött a fürdőből, töltöttem
magunknak egy-egy újabb italt. Tanya
belekortyol, majd rám nézett. – Nagyon
bírtad, ugye? Éreztem.
– Igen – mondtam. – Szereted a
klasszikus zenét?
– A folk rockot szeretem.
Odamentem a rádióhoz, megkerestem
a csatornát. Bekapcsoltam,
felerősítettem. És üldögéltünk.
 104
Másnap délután kivittem Tanyát a
reptérre. Ugyanabba a bárba ültünk be,
és ittunk egyet. A mulatt lány sehol sem
volt, az a hosszú láb biztos épp valaki
köré tekeredett.
– Majd írok – mondta Tanya.
– Rendben.
– Szerinted én egy kurva vagyok?
– Nem. Csak szereted a szexet, és
ezzel nincs is semmi baj.
– Azt hiszem, ezt rólad is
elmondhatjuk.
– Biztos a puritán neveltetésem miatt.
Előfordul, hogy a puritánok sokkal
jobban élvezik a szexet, mint bárki más.
– Tény, hogy sokkal ártatlanabbul
viselkedsz az összes többi férfinél,
akivel eddig találkoztam.
– Néha úgy érzem, még mindig szűz
vagyok...
– Bárcsak én is elmondhatnám ezt
magamról.
– Még egy italt? – Aha.
Csendben ittunk, aztán Tanyának
indulnia kellett. Megcsókoltam a
biztonsági kapuk előtt, aztán lementem a
mozgólépcsőn. Hazafelé semmi sem
történt. Hát – gondoltam magamban –,
megint egyedül vagyok. Mindegy, a
legfőbb ideje, hogy írjak egy kicsit, vagy
ha nem, mehetek vissza gondnoknak. A
posta soha többé nem alkalmazna. Az
ember becsülje meg a munkáját – ahogy
ők mondják.
Hazaértem. Nem volt semmi a
postaládában. Leültem, és felhívtam
Sarát. A szendvicsbárban volt.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Elment az a lotyó?
– El.
– Mikor?
– Épp most tettem fel a gépre.
– És tetszett?
– Voltak jó tulajdonságai.
– Szereted?
– Nem. Ide hallgass, látni szeretnélek.
– Én nem tudom. Szörnyen nehéz volt
ez nekem. És különben is, honnan
tudjam, hogy legközelebb nem fordul elő
megint?
 – Senki se tudja előre, hogy mit fog
csinálni. Te sem tudod.
– De azt tudom, mit érzek.
– Nézd, még azt sem kérdem meg,
hogy te mit csináltál az elmúlt napokban.
– Kösz, nagyon kedves vagy.
– Szeretnék veled találkozni. Ma este.
Gyere át.
– Hank, nem, nem tudom...
– Gyere át szépen. Csak beszélgetünk.
– Eléggé ki vagyok borulva. Tényleg
pokoli volt ez az egész ügy.
– Akkor hadd fogalmazzak így: te
vagy nekem az első és egyetlen nő.
Nincs második helyezett.
– Jó, nem bánom. 7-kor ott vagyok.
Most mennem kell, két vendég is vár...
– Rendben, akkor 7-kor.
 Letettem. Sarának tényleg jó lelke
volt. Elveszíteni őt Tanya miatt
abszurdum lett volna. Ugyanakkor,
Tanyától kaptam valamit. Rájöttem, hogy
jobban kell bánnom Sarával, mert
megérdemli. Az emberek még akkor is
tartoztak egymásnak bizonyos fokú
hűséggel, ha nem voltak házasok. Sőt,
még inkább meg kellett bízniuk
egymásban, hisz nem volt papírjuk a
kapcsolatukról.
– Na, akkor kell egy kis fehérbor,
jófajta fehérbor.
Kimentem, beültem a Volksba, és
elgurultam a szupermarket melletti
italboltba. Szeretek mindig másik
italboltba járni, mert ha az ember
állandóan egy helyre jár és ugyanott
vásárol hatalmas mennyiségű piát, az
eladók hamar rájönnek, mi a helyzet.
Előfordult, hogy azt éreztem: azon
morfondíroznak, hogy nem haltam még
meg, és ez egyáltalán nem tölt el jó
érzéssel. Az is meglehet, hogy nem
gondolnak ilyeneket, de az ember évi
háromszáz másnaposságtól igencsak
paranoiás lesz.
Vettem négy üveg jófajta fehérbort az
új helyen, és kimentem a boltból. Négy
fiatal mexikói srác álldogált odakint.
– Hé, miszter! Adjon egy kis pénzt
nekünk! Adjon nekünk egy kis pénzt!
– Már miért adnék?
– Hát, mert szükségünk van rá! Kell a
pénz, tudja!
– Kólát vesztek belőle?
 – Pepsi-Colát, ember!
Adtam nekik ötven centet.

(HALHATATLAN ÍRÓ
UTCAGYEREKEK SEGÍTSÉGÉRE
SIET)

Elpucoltak. Kinyitottam a kocsit, és

beraktam a bort. Ebben a pillanatban
bevágódott a parkolóba egy kisbusz, és
kinyílt az ajtaja. Durván kilöktek egy nőt.
Fiatal mexikói lány volt, olyan huszonkét
éves, melle semmi, szürke nadrágot
viselt, fekete haja ápolatlan és kócos. A
kisbuszban levő férfi azt üvöltötte:
– TE UTOLSÓ KURVA! TE BÜDÖS
KURVA! AGYON KÉNE VERNI!
– TE HÜLYE FASZ! – ordította a
lány. – TE ROHADT GEC1!
A férfi kiugrott a kisbuszból és
elindult a lány felé, mire ő odafutott az
italbolthoz. A férfi meglátott,
megtorpant, majd visszaült a kocsiba,
végigcsikorgatott a parkolón, aztán
kivágódott a Hollywood Boulevard-ra.
Odamentem a lányhoz.
– Jól vagy?
– Igen.
– Segíthetek valamit?
– Igen, vigyél el a Van Ness és a
Franklin sarkára.
– Oké.
Beszállt a kocsiba, és elindultunk
Hollywoodba. Jobbra fordultam, aztán
balra, és odaértünk a Franklin sarkára.
– Elég sok bort vettél, nem? –
kérdezte.
– Aha.
– Asszem jól jönne egy ital.
– Majdnem mindenkinek, csak ezt nem
mindenki tudja.
– Én tudom!
– Elmehetünk hozzám.
– Oké.
Megfordultam és elindultam
visszafelé.
– Van pénzem – mondtam neki.
– Húsz dollár – mondta.
– És szopsz?
– A legjobban a városban.
Hazaértünk, és töltöttem neki egy
pohár bort. Meleg volt. Nem érdekelte.
Én is ittam egyet melegen. Aztán
lehúztam a gatyámat és végigdőltem az
ágyon. Bejött utánam a hálóba. Kihúztam
az alsónadrágomból az amúgy is laza
zsinórt. Egyből nekiállt. Szörnyen
csinálta, minden elképzelés nélkül.
„Ez katasztrófa” – gondoltam.
Fölemeltem a fejem a párnáról: –
Gyerünk bébi, csináld már, mi a faszt
művelsz ott lent?
Nehezen állt fel a farkam. Szopogatta,
és közben nézett a szemembe. Életemben
nem szoptak le még ilyen rosszul. Kábé
két percig csinálta, aztán abbahagyta.
Elővett a táskájából egy zsebkendőt,
majd beleköpött, mintha a spermámat
köpte volna ki.
– Hé, mit játszod itt az agyad? El se
mentem! – kiáltottam rá.
– Dehogyisnem, dehogyisnem!
 – Én már csak tudom!
– Dehogyisnem, beleélveztél a
számba.
– Ne magyarázz itt nekem! Gyerünk,
folytasd!
Folytatta, de ugyanolyan rossz volt.
Hagytam, és reméltem a legjobbakat.
„Szép kis kurva.” Le-föl járt a feje a
farkamon. Olyan volt, mintha csak
imitálta volna, mintha mindketten csak
imitáltuk volna az egészet. Lekonyult a
farkam. Ő csak folytatta.
– Jól van már, jól van – mondtam –,
hagyd abba. Hagyjuk a francba.
Felvettem a gatyámat és elővettem a
pénztárcámat.
– Itt a húszasod, elmehetsz.
– És elvinnél?
 – De hisz épp most vittelek el.
– De vissza kéne jutnom a Franklin és
a Van Ness sarkára.
– Jó, rendben.
Kimentünk a kocsihoz, és elvittem őt a
Van Ness és a Franklin sarkára. Ahogy
otthagytam, láttam a tükörben, hogy
kirakja a hüvelykujját. Hogy stoppoljon.
Amikor hazaértem, felhívtam Sarát.
– Hogy s mint? – kérdeztem.
– Nem nagyon megy ma a bolt.
– Akkor jössz ma este, ugye?
– Mondtam, hogy jövök.
– Vettem egy kis jófajta fehérbort.
Olyan lesz, mint régen.
– Fogsz még Tanyával találkozni?
– Nem.
– Ne igyál, amíg oda nem érek. – Jó.
 – Le kell tennem... Bejött egy vendég.
– Rendben, akkor este találkozunk.
Sara rendes nő volt. Meg kellett
javulnom. Egy férfinak csak akkor kell
egyszerre sok nő, amikor közülük egyik
sem ér semmit.
Ha egy férfi sokat kúr összevissza,
elvesztheti az identitását. Sara sokkal
többet érdemelt, mint amit tőlem kapott.
Mostantól rajtam múlott minden.
Végignyúltam az ágyon, és pillanatok
alatt elaludtam.
A telefon ébresztett. – Igen? – szóltam
bele.
– Maga Henry Chinaski?
– Igen.
– Mindig is imádtam az írásait.
Szerintem nincs senki, aki jobban írna
magánál!
A hangja fiatal volt és szexi.
– Ja, írtam már jókat.
– Igen, az biztos. Tényleg annyi ügye
volt már nőkkel?
– Igen.
– Nézze, én is írok. Itt lakom L. A.-
ben, és szeretném egyszer meglátogatni.
Szeretném megmutatni magának egy-két
versemet.
– Se szerkesztő, se könyvkiadó nem
vagyok.
– Tudom, tudom. Nézze, 19 éves
vagyok. Csak szeretnék átmenni
magához.
– Ma este nem érek rá.
– Ó, nekem bármelyik este megfelel!
– Nem, sajnos nem lehet.
 – Maga tényleg Henry Chinaski, az
író?
– Igen, én vagyok.
– Én meg egy jó kis csaj vagyok.
– Elhiszem.
– A nevem Rochelle.
– Akkor viszlát, Rochelle.
És letettem. Tessék, megcsináltam –
legalábbis akkor.
Bementem a konyhába, kinyitottam
egy doboz 400-as E-vitamint, és egy fél
pohár Perrier vízzel bevettem egy párat.
Chinaski jó estének nézett elébe. A nap
ferdén sütött a redőnyön át, a szőnyegre
ismerős alakzatokat rajzolt, a bor pedig
hűlt a hűtőben.
Kinyitottam az ajtót, és kimentem a
verandára. Egy fura macska ült ott.
Hatalmas hím volt, fénylő, fekete
szőrrel, sárgán világító szemekkel. Nem
félt tőlem. Dorombolva jött oda hozzám,
és nekidörgölőzött a lábamnak. Jó csávó
voltam, és ő tudta ezt. Az állatok
megérzik az ilyesmit. Ösztönösen.
Visszamentem a szobába, ő pedig jött
utánam.
Kinyitottam neki egy doboz
tonhalkonzervet. Forrásvízben eltett
tonhalat. Nettó tömeg: 200 g.
 JEGYZETEK

[1] Tyrone Power (1914-1958) hollywoodi filmszínész

és szexszimbólum. Többek között a Salamon és
Sába királynője és A vád tanúja című filmek
főszereplője.
[2] Douglas Fairbanks (1883-1939) a hollywoodi
némafilmkorszak királya, Buster Keaton, Harold
Lloyd és Charlie Chaplin pályatársa.
[3] Hírességekre, leginkább rock sztárokra nyomuló,
szexre utazó nőcskék.
[4] Quaalude: nyugtató. Drogszerű hatása miatt igen
népszerű volt az USA-ban is.
[5] New York City beceneve a The Big Apple – A
nagy alma.
[6] Peter Stuyvesant kormányzó (1652-1672): részt
vett Új-Amszterdam, azaz a mai New York
 megalapításában.
[7] Herointól beállva
[8] Los Angeles talán legdurvább, elszegényedett
feketék lakta negyede, ‘65-ben lázongások törtek ki,
melyek során meghalt 34 ember, 1100 megsérült,
4000-et pedig letartóztattak.
[9] Nemi erőszak.
[10] Az Ask The Dustból 2006-ban készítettek filmet
(amely Magyarországon Kárhozott szeretők címen
került forgalomba), a Wait Until Spring,
Bandmiból pedig 1989-ben. Eddig még nem
jelentek meg magyarul, az Ask the Dust kiadónknál
előkészületben.
[11] Egy csendes, jómódúak lakta tengerparti kisváros.
[12] Kb. térjen be hozzánk.
[13] Dél-Kalifornia egyik legszebb, legfelkapottabb
tengerparti városa.
[14] Robert Creeley (1926-2005) amerikai költő, több
mint hatvan kötet szerzője.
[15] Csak találgatni lehet. Valószínűleg a Mexikót
 lerohanó Hernán Cortés spanyol konkvisztádorról
van szó, esetleg Jayne Cortez afro-amerikai költőről
vagy Ricardo Cortez némafilmsztárról
[16] Vince Lombardi (1913-1970) minden idők egyik
legsikeresebb amerikai futballedzője.
[17] 1857-ben Bostonban alapított irodalmi és kulturális
folyóirat.
[18] A Harper & Brothers cég 1850-ben, New
Yorkban alapított irodalmi-kulturális-politikai-
művészeti magazinja.
[19] A háromlábú szörny – magyarul nem jelent meg.
[20] Los Angeles Fairfax nevű városrésze a 20. század
eleje óta tradicionálisan főleg zsidó kereskedők,
boltosok lakta negyed, a helyiek épp ezért „Kóser-
kanyonnak” vagy „Bagel-negyednek” is hívják.
[21] Híres amerikai futballstadion Pasadenában.
[22] A ‘30-as évek közkedvelt rajzfilmfigurája, „aki” a
korhoz képest igen nyílt szexuális nézeteket vallott.
TARTALOM

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
21
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
JEGYZETEK
 Table of Contents
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
21
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
JEGYZETEK