Mariusz Szczygieł: Gottland

Mariusz Szczygieł

Gottland

Köszönöm cseh barátaim és ismerőseim, nevezetesen: Tomáš Blahut, Václav

Burian, Roman Chměl, Viola Fischerová, Adam Georgijev, Michal Ginter,
Joanna Hornik, Pavel Janáček, Mirra Korytová, Alexej Kusák, Michal Nikodem,
Štěpánka Radostná, Martin Skyba, Helena Stachová, Dalibor Statník, Pavel
Trojan segítségét.
 Egy lépést se Bata nélkül!

Egon Erwin Kischnek

1882: Áporodott levegő

– Mi ez a bűz? – kérdezi az apjától, Antoníntól a hatéves Tomáš Bata.1
Most látható rajta először, hogy rendet akar rakni a világban.
Nem tudjuk, mit válaszol az apja. Valószínűleg egyébként is keveset beszél.
Antonín Bata cipész a második házasságában él. Kétszer vett feleségül
özvegyasszonyt, mindkét asszonynak voltak gyerekei. Mindkettővel születtek
közös gyerekeik is. A kis zlíni cipészműhelyben összesen tizenkét gyerek nő fel,
négy házasságból származnak. Azonkívül Antonínnak van hét alkalmazottja. A
második felesége nem szereti a huzatot.

Tizenkét évvel később: Követelések

Az első házasságból származó három gyerek: Anna, Antonín és a tizennyolc
éves Tomáš odaáll az ötvenéves apa elé. Követelik az anyjuk után járó örökrészt.
Azt is felvetik, hogy az apa most mindjárt adja ki nekik azt, ami a halála után
járna nekik. Nem tudnak még hosszú évekig várni, azonkívül a házban is szűken
vannak.
Nyolcszáz forintot kapnak ezüstpénzben, négy alkalmazottat vesznek fel.

Egy évvel később, 1895-ben: Az alapelv

Nyolcezer forint az adósságuk. Nem telik új bőrökre, nem tudják kifizetni a
régieket. Antonínt behívják a hadseregbe, Anna Bécsbe megy szolgálónak.
Tomáš a maradék bőröket nézi, és a kétségbeesés élete legfontosabb elvére
ébreszti rá: a szükségből mindig erényt kell kovácsolni.
Mivel nem telik bőrre, abból kell cipőt varrni, ami van: vászonból. A
vászon olcsó, a maradék bőrből pedig lehet talpat csinálni. Így találja ki Bata a

2
közelgő évszázad egyik legnagyobb slágercikkét: a bőrtalpú vászoncipőt.
Bécsből több ezer megrendelés érkezik egyetlen nap alatt. A cipők közkeletű
neve batovka lesz.
Ezeknek köszönhetően építi meg első kis üzemét: kétszáz négyzetméteren
ötven férfi dolgozik.

1904: Kérdések
A munkások észreveszik, hogy sosem nyughat. Egyfolytában olyan ajzott
állapotban van, hogy elfárad, aki a közelében van.
Amerikai gépekről olvas valamelyik újságban. Elutazik az Államokba, és
Lynnben (Massachusetts), a cipők városában munkát vállal egy nagy gyárban.
Magával viszi három munkatársát, mind a hárman máshol helyezkednek el. A
lelkükre köti, hogy gondosan tanulmányozzák a gyártás minden szakaszát.
Szombatonként egy saloon-ban találkozik a négy zlíni cipész, ott osztják meg
egymással a megfigyeléseiket.
Azon álmélkodnak, hogy Amerikában már a kicsi gyerekek is arra
törekednek, hogy a saját keresetükből tartsák el magukat. Batát egy hatéves
kisfiú kápráztatja el a legjobban, aki házról házra jár, és legyeket fog jutányos
áron.
Egyeseket az éhhalál kerülget, mások viszont lepényt sütnek az utcán, és
egy centért árulják. Tomáš megfigyel egy érdekes vonást az amerikaiakon:
válogatás nélkül elfogadnak minden újdonságot, amit csak ki tud találni az
ember.
Hatszáznyolcvannyolc kérdést vitt magával az Államokba, ezekre keresi a
választ. A kint tartózkodása alatt még hetven kérdés jut eszébe. Arra a
következtetésre jut, hogy az átlagos amerikai azért él magasabb színvonalon,
mint az átlagos európai, mert nem köti a megszokás.
(„Nyilvánvaló, hogy Tomáš Bata ipari kém volt az Egyesült Államokban” –
írják hatvan évvel később a csehszlovák történészek.)

3
 1905: Tempó
Tomáš egyre jobban beszél angolul, és hall egy-két dolgot Henry Fordról.
Ennek a munkaadónak – mint E. L. Doctorow írta róla – régi meggyőződése,
hogy a legtöbb ember túl ostoba ahhoz, hogy annyit keressen, amennyiből jól
élhet. Ebből támadt egy ötlete. Különálló, egyszerű műveletekre osztotta fel az
autó összeszerelését, olyan egyszerűekre, amelyeket egy féleszű is el tudna
végezni. Ahelyett, hogy több száz műveletet tanítana be egy munkásnak, úgy
döntött, egy helyre állítja az illetőt, és ugyanazt a tevékenységet végezteti vele
egész nap, az alkatrészek pedig futószalagon érkeznek. Ily módon tehermentesíti
a munkás agyát. (Eltelik még néhány év, mire Ford valóra váltja az ötletét.)
Az Államokban találkozik először Tomáš Bata a „karóra” jelenségével. Már
négy éve használatban van. A XX. század végén az amerikaiak percekben
kezdték számolni az időt, és az idő lett a termelés mértékegysége. A
„termelékenység” és az „amerikai tempó” – a két új fétis – egyforma
időegységekre osztotta a munkát. Ettől kezdve nem a napkeltéhez és a
napnyugtához igazodott a munkanap.

1905. szeptember 5.: Másodpercek

Éjjel meghal az apja.
Tomáš nemsokára visszatér Zlínbe – ebbe a még mindig nyomorúságos
kisvárosba, amelyről úgy tartják Csehországban, hogy „ott véget ér a kenyér, ott
már csak kő van” –, és nagy betűkkel felírja kis üzemének falára: EGY NAP
86 400 MÁSODPERCBŐL ÁLL. Olvassák a feliratot az emberek, és azt
mondogatják, hogy az öreg Bata fiának nincs ki a négy kereke.

1905–1911: Robotolni
Német és amerikai gépeket vásárol. Már hatszázan dolgoznak a gyárban.
Megépíti nekik az első lakóházakat.

4
 Amikor 1908-ban Ford útjára bocsátja a sorozatban gyártott „népautót”,
Tomáš izgalomba jön: – Ford már használja a futószalagot!
Amerikában hét óra egy pár cipő előállítása, Franciaországban nem egészen
hat. Tomáš ember nagyságú betűkkel írja fel a gumiüzem falára: EMBEREK –
GONDOLKODNI, GÉPEK – ROBOTOLNI!
Batánál most csak négy órát kell szánni egy pár cipőre. Morvaország-szerte
le van sújtva minden cipész. Tomáš bekeríti a gyárát, és a téglakerítésre kiíratja:
NE AZ EMBEREKTŐL FÉLJÜNK, MAGUNKTÓL FÉLJÜNK! (Valamivel
több mint húsz év múlva semmibe veszi ezt az intelmet. Meg sem fordul a
fejében, hogy azért ér véget az élete, mert önmagának esik áldozatul.)

1911: Szerelem
Szerelmes lesz, megtartják az eljegyzést. Felbontja az eljegyzést, amikor a
szeretett nő elárulja neki, hogy nem lehet gyermeke.

1912. január: Maňa

Bécsbe megy a híres cseh bálra, már ismert cipész, a Balkánon és Kis-
Ázsiában árulja a cipőit. Reméli, hogy a bálban találkozik a jövendőbelijével.
Megtetszik neki Maňa Menčíková, a császári könyvtár őrének leánya. Maňa
zongorázik, három nyelven beszél. Tomáš tudja, hogy mindenről írásban kell
szerződni. Elküldi egy barátját, hogy kérdezze meg a kisasszonyt, aláírja-e a
következő záradékot: abban az esetben, ha nem tudna gyermeket szülni,
elválnak.
– De hát mi jót várhatnék tőle, ha nem váltanám valóra a reményeit? –
válaszolja a későbbi Marie Batová. (Miután két évig hiába vár a
gyermekáldásra, Marie titokban vásárol egy fiola mérget.)

1913. december: A fiola

5
 Néhány hónapja abban az új villában laknak, amelyet Tomáš épített az
esküvő előtt, hogy a felesége ne érzékelje a bécsi és zlíni élet közti különbséget.
Ha több a megrendelés, és a gyárnak éjjel is működnie kell, Marie limonádét
készít a munkásoknak, és szendviccsel kínálja őket. Azt beszélik, miután
hazatér, azon mereng, nem kell-e kivágni azt a fát, amely nem hoz gyümölcsöt,
és a fiolát nézegeti.

1914. június 28.: A háború

Szarajevóban életét veszti Ferdinánd főherceg. Ausztria kihirdeti a
mozgósítást.
A legkiválóbb cseh, aki a XX. században élt, Tomáš Garrigue Masaryk
filozófiaprofesszor, a bécsi parlament képviselője hazatér a nyaralásból. –
Amikor Prágában jártam, láttam, hogyan mennek a sorozásra a mieink: undorral,
mint a mészárszékre – mondja később. Lelkifurdalása van. – A fiaink háborúba,
börtönbe vonulnak, míg mi, a képviselők, otthon kuksolunk.
Tomáš Bata megrémül: a gyár minden munkásának részt kell vennie az
Osztrák–Magyar Monarchia által indított háborúban. Másnap a kávé és a
szalonnás tojás fölött támad egy ötlete: Bécsbe utazik, és megrendelést csikar ki
a hadsereg számára készítendő bakancsokra. Otthagyja a tojást, kocsira száll, és
a Zlín melletti Otrokovice vasútállomására hajtat. Csakhogy a vonat már elment.
Megveszi a kocsistól a lovakat, és megparancsolja, hogy hajtson a vonat után.
Úgy vágtatnak át három falun a lovak, mint a gyorsvonat, a negyediknél viszont
kidőlnek. Tomáš hat perc leforgása alatt vásárol egy újabb fogatot. Utoléri a
vonatot, és pár óra múlva már Bécsben van.
Úgy gondolja, nem adhatjuk meg magunkat a világnak, mindig ügyesen ki
kell használnunk a saját céljainkra. Két nap alatt megkapja a félmilló pár
bakancsról szóló megrendelést, és szerez egy ígérvényt, hogy a munkásainak
nem kell bevonulniuk.

6
 Hét perce marad, hogy elérje a visszafelé induló vonatot, mert a gyárban
ekkor már megkezdte a munkásai begyűjtését egy csendőralakulat dezertálás
címén. Útközben Tomáš kocsiját baleset éri, az utas kiugrik, és a pályaudvarra
száguld. Felszáll a Brünnbe tartó vonatra.
Olyan munkásoknak, cipészeknek is ad munkát, akik nem az ő
alkalmazottai. Még azoknak is, akik esküdt ellenségei voltak. Állítólag az egész
környéket megmenti a fronttól.
A háború vége felé, a válsággal dacolva mintegy ötezer munkást
foglalkoztat. Naponta tízezer katonai bakancsot állítanak elő.
Azon a napon Marie Batovának már eszébe sem jut a méregfiola, amelyet
karácsony előtt vásárolt, és nem emlékszik arra az elhatározására sem, hogy
öngyilkosságot követ el, ha sikertelen lesz a nyolcadik orvos tizenegyedik
kúrája.
Az utolsó orvos a következőt ajánlotta: Zlínben nem tud megfoganni,
Tomáš Batának el kell hagynia a területét. Ezért elutaznak tíz napra a
Karkonoszéra. (Senki sem hitte, hogy Bata képes ennyi időre kivonni magát a
termelésből.)
Amikor a cipész a tányéron hagyja a a szalonnás rántottát, és a vonat
nyomába ered, a felesége már a hetedik hónapban van.

1914. szeptember 17.: Tomík

Megszületik Batáék fia, Tomáš, akit Tomíknak becéznek, hogy
megkülönböztessék édesapjától. (Még most is él.)

1918: Batásítás
Vége a háborúnak, megalakul a csehszlovák állam. Egy ideje már jelentős
része „elbatásodott”.
„Tomáš majdnem minden morva faluban létesített Bata üzemet. Hamarosan
szinte teljesen kihal a cipészmesterség egész Csehországban, Morvaországban,

7
Sziléziában és Szlovákiában. A méretre készült cipő történelem lett. Aztán Bata
megalapította saját cipőjavító műhely hálózatát, és a cipészek céhe egyszer s
mindenkorra megszűnt” – írja Egon Erwin Kisch.
Bata védekezik: – Kétmilliárd polgár él a Földön – mondogatja. – Évente az
egész földgolyóbison mindössze kilencszázmillió pár cipőt készítenek. Egy
ember minimális szükséglete két pár egy évben. Egy törekvő cipőkészítő előtt
nyitva áll a lehetőség, hogy eladjon egymilliárd pár cipőt. Az áron, a civilizáció
mértékén múlik minden.

1919: A szóbeszéd
Az a hír járja (a kommunista riporter, Kisch szavait ismétlem), hogy amikor
egy ostravai varga ráébredt arra, hogy Bata teljes mértékben tönkretette, két
ládába csomagolta régi, még a tizenhetedik században alapított műhelyét, és
elküldte a Bata gyárba, a főnöknek címezve. Aztán a feleségével és két
gyermekével a folyóba ugrott.
Tomáš Bata, akihez egyszerre jutott el a kétségbeesett tettről szóló hír és a
hagyaték, megparancsolta: – Írjátok föléjük, hogy ez a cipészműhely abból az
időből származik, amikor elkezdtem dolgozni.

1920: Az ember
A hatéves Tomík mezítláb jár iskolába. Azt szeretné az apja, ha semmiben
sem különbözne zlíni osztálytársaitól.
Az apja új gyártósort állít fel, hogy „minden emberi egységet
automatikusan a legnagyobb termelékenységre kényszerítsen”. Ha egy munkás
lemarad, megáll a futószalag, és a falon kigyullad egy piros lámpa. A
jelzőberendezésnek köszönhetően nemcsak azt látja az egész részleg, hogy meg
kell szakítani a munkát, hanem azt is, ki hibázott.
„A munkámban nemcsak a gyárak, hanem az emberek épülését is szem
előtt tartom. Hiszen az embert építem” – jegyzi föl.

8
 1921: A röpcédula
Elterjed a pletyka, hogy Bata a pszichiátrián fekszik. Az egyik újság még a
kórház címét is megadja. Ekkor váratlanul röplapok tűnnek fel egész
Csehszlovákiában:
NEM VAGYOK GAZDAG
NEM VAGYOK SZEGÉNY
NEM VAGYOK TÖNKREMENT EMBER
JÓ FIZETÉST ADOK
TISZTESSÉGGEL BEFIZETEK MINDEN ADÓT
JÓ CIPŐKET KÉSZÍTEK
KÉREM, GYŐZŐDJÉK MEG RÓLA
Tomáš Bata

1922 eleje: A válság

Európában már harmadik éve tart a háború utáni gazdasági válság,
elszabadult az infláció, de Csehszlovákiának hatról tizennyolc amerikai centre
sikerül emelnie a korona értékét. Erősödik az ország pozíciója a hitelezőkkel
szemben, de a cégeknek már külföldi tartozásaik vannak. Bata raktárai
csordultig tele vannak áruval, a vevőknek kellenének a cipők, de nincs pénzük.
Csak annyi fogy egy hónapban, amennyit Bata négy nap alatt gyárt. A többi
huszohat napon akár fel is függeszthetnék a munkát.
Tomáš nem akar adókedvezményekért harcolni. Azonkívül azt vallja, hogy
nem bocsáthat el embereket, mert azon nyomban munkanélküli-segélyt
kérnének a fiatal államtól.
Más gyárak már több ezer munkást tettek utcára. Batát az bántja, hogy a
munkanélkülieknek most biztos nem telik a cipőire. Egyre kevesebbet ér a
német márka, és az országot elárasztják a napról napra olcsóbb német cipők.

9
 1922. augusztus 29.: Olcsóbban
Döbbenettel indul a reggel: plakátok tűnnek fel a falakon, ököl sújt le rajtuk
a „Drágaság” feliratra, és azt a hírt közlik, hogy mától csaknem a felére csökken
a Bata cipők ára. Ami eddig kétszázhúsz csehszlovák koronába került, azt meg
lehet venni száztizenkilencért.
Azt mondja a munkásoknak, hogy nem lehet apró lépésekkel leküzdeni a
nagy válságot.
Negyven százalékkal csökkenti a fizetésüket, de nem bocsát el senkit.
Kötelezi magát, hogy az üzemi boltokban jelképes áron adják az élelmiszert. Nő
a korona értéke, ezért majdnem ugyanúgy élhetnek a csökkentett fizetésből, mint
azelőtt.
A vevők elkapkodják a cipőit. Három hónap alatt ad túl a teljes készleten.
Persze tisztában van azzal, hogy hatalmas veszteségeket okoz a gyárnak az
árcsökkentés, de csak így juthat friss készpénzhez. Ennek a pénznek egyébként
már háromszor akkora a vásárlóértéke, vagyis háromszor annyi nyersanyagot
vesz érte.
Más cégek is csökkentik az árakat, de már későn. Bata volt az első. Arról ír
a sajtó, hogy Bata a logikának látszólag ellentmondó, mégis zseniális módon
válaszolt a korona erősödésére.
Siker. Egy évre rá Tomáš Bata ezernyolcszáz új munkást vesz fel a gyárba,
és megválasztják Zlín város elöljárójának.

1924 májusa: A sapka

A tízéves Tomíkot nyitott autón viszik a szülei Brünnbe. A szél lefújja a
fejéről a sapkáját. Az autó megáll, a kisfiú a sapka után szalad. Amikor visszaér,
ezt hallja az apjától: „Mondtam, hogy vigyázz. Ha még egyszer előfordul,
nélküled megyünk tovább.”

10
 Tíz perc múlva megint leröpül a sapka. Tomáš Bata megállítja az autót, és
ad a fiának tíz koronát: „Menj el a legközelebbi vasútállomásra, és vonatozz el
Brünnbe. Visszafelé jöhetsz velünk kocsin” – mondja.
Az apának mégis bele kell nyugodnia abba, hogy a fia nélkül tér haza. A
kisfiú időben odér Brünnbe, bemegy az egyik Bata cipőboltba, kölcsönkér némi
pénzt a pénztárostól, és egyedül, vonattal tér vissza Zlínbe.

1925: A csekk
Amikor tizenegy éves korában Tomík kijárja az elemi iskolát, a szülei
beíratják egy londoni gimnáziumba. Saját csekk-könyvvel utazik, az édesapja
számlát nyit neki a Guaranty Trust Company of New Yorknál. A kisfiú úgy fizeti
a tandíjat, hogy csekket állít ki az iskola tulajdonosának nevére. A
csehszlovákiai tinédzser szenzációnak számít az elit iskolában.
Tizennégy évesen tér vissza Zlínbe, és – apja kívánságára – beáll
munkásnak a legkisebb fizetéssel. Már joga van cipőt hordani.
(Amikor nyolcvannyolc éves lesz, megkérdezem az amerikai titkárnőjét,
feltehetek-e neki néhány kérdést. – Igen – válaszolja. – Az a legjobb, ha egy
kérdést tesz fel, de az legyen fontos kérdés.
E-mailt írok: „Tisztelt Bata Úr, hogyan kell élni?”
„Rendesen kell tanulni – írja a válaszában Tomík úr. – Nyitott szemmel kell
járni. Ne kövessük el újra a hibáinkát, inkább fordítsuk mindet a magunk javára.
Dolgozzunk tisztességesen, ne csak a saját hasznunkat nézzük. Ugye nem is
olyan nehéz?”)

1925: A bataman
Az első iskoláját alapítja Tomáš Bata. Kényszerűségből teszi: – Olyan eset
ugyanis nem ismeretes – magyarázza –, hogy a legjobb tanárok milliomosok
lettek volna hazánkban. Általában szegény emberek maradtak.

11
 Hirdetésben keres tizennégy éves fiúkat, összesen hatszáz jelentkezőt, így
alakul meg a Fiatal Férfiak Iskolája. Az iskola tanulói maguk finanszírozzák a
tanulást. Napi nyolc órát dolgoznak a gyárban, ezzel keresik meg az élelemre, az
internátusra és a ruházatra valót, majd négy órát tanulnak. Nem fogadhatnak el
anyagi segítséget a szülőktől. A tanuló minden héten kap százhúsz koronát,
hetvenet elkölt, a többi a számláján gyűlik. Az egész úgy van kitalálva, hogy
mire a fiatalember huszonnégy éves korában visszatér a katonai szolgálatból a
Batához, százezer korona legyen a számláján. Az internátus nevelői ellenőrzik a
kiadásokat rögzítő naplót. Arra is ügyelnek, hogy a takaró fölött tartsák a
kezüket a fiúk. Mindenki hallgatja a higiéniáról és az onániáról szóló népszerű
előadásokat.
A takaró fölött tartja a kezét Emil Zátopek is, aki a világ legjobb sportolója
lett 1952-ben. Ugyanezt teszi a negyven évvel később írói hírnevet szerző
Ludvík Vaculík, illetve a cseh filmes új hullám kiváló képviselője, Karel
Kachyňa rendező. Takarítóként kezd Batánál, és képzett műszaki rajzolóként
végez. – Bataman voltam – mondja a XXI. század elején. – Tudja, Zlínben
megtanultam, hogyan harcoljak a félelem ellen.
Batánál minden tanuló bataman.
Az lehet bataman, aki szófogadó és szorgalmas.

1926 szeptembere: A tej

Tomášt kellemes érzés tölti el: csupán elemi iskolát végzett, nincs
semmiféle címe, csak a „Főnök” felirat az irodája ajtaján, mégis ő írja az első
tankönyvet Mindenki lehet gazdag címmel.
Megalakul Tomáš Bata Kereskedelmi Akadémiája.
Tomáš Bata az íróasztalát veri a cipőjével, amikor az egyik diákja Prágába
autózik a saját keresetéből, hogy megnézze a sztriptíz úttörőjeként elhíresült
amerikai táncosnő, Josephine Baker fellépését.

12
 Ettől kezdve nem ücsöröghetnek vendéglőben a dolgozók és a diákok; Zlín
területén mindenfajta alkohol fogyasztása tilos; az ajánlott ital a tej.

1926–1929: Sakk
Nyolc évvel a nagy októberi forradalom után Tomáš Bata megkezdi a
kapitalista társadalommal folytatott kísérleteit. Nyolcemeletes szállodát és
közösségi házat építtet a helyieknek (a háború után ez lesz a Moszkva Szálló).
Úgy rendezi be, hogy a földszinten, az étterem mellett ne legyen semmiféle
kávéház vagy borozó, csak pingpongterem, tekepálya és sakkszoba („mert
szüntelenül gondolkodni kell”).
Már nem nyolc órát dolgoznak az emberek, nem reggel héttől délután
háromig tart a munkaidő.
Most délután ötig dolgoznak, de délben kapnak két óra ebédszünetet. Az
asszonyok hazamehetnek ebédet főzni, de Bata ennek nem látja értelmét, hiszen
nagy étkezdéket és áruházakat is épített, ahol mindent megtalálhatnak. –
Asszonyok – mondja egy beszédében –, ezentúl befőttet sem kell készítenetek,
azt is Bata intézi helyettetek.
A férfiak és a nők a szünet alatt azt csinálhatnak, amit akarnak, de ajánlatos:
1. a Munka téren, a gyepen heverészni (ha jó az idő);
2. kerülni a tétlenséget (vagyis a legjobb olvasni, de egy megszorítással: NE
OLVASSANAK OROSZ REGÉNYEKET! – hirdeti Bata jelmondata, amely a
filcüzem falán látható. Miért? Bata válasza – a gumiüzem falán: AZ OROSZ
REGÉNYEK ELVESZIK AZ EMBER ÉLETKEDVÉT);
3. rossz idő esetén moziba menni (mert Bata már felépítette a város
közepén Közép-Európa legnagyobb filmszínházát, háromezer férőhellyel, a jegy
jelképes ára egy korona);
4. behozni a késést a munkában, az ügyetlenebbek ledolgozhatják a
hátrányukat a gépeken a szünet alatt.

13
 A szakszervezetek és a Csehszlovák Kommunista Párt aktivistái szerint
pont ezért találta ki Bata a szünetet – kellett neki a plusz ingyenmunka. Elfojtják
a sztrájkokat, könyörtelenül kirúgják az embereket a gyárból.

1927: A jelek
Cikkek jelennek meg arról, hogy hihetetlen mennyiségű tej fogy Zlínben, és
– sörivó országhoz mérten – elhanyagolhatóan csekély az alkoholneműk iránti
érdeklődés. Harmincöt lakosra esik egy autó, ez a mutató itt a legmagasabb
egész Csehszlovákiában.
Mindent racionalizálnak: hogy ne kelljen a telefonhoz szólítani a
részlegvezetőket, és ne kelljen túlharsogni a gépek zaját, morzejeleket ad a
csengő. Minden vezetőnek saját morzejele van, amelyet még az árnyékszéken is
hall. Meg vannak számozva a gyárépületek, hogy ne lehessen eltévedni. Az
ajtóknak is számuk van az épületekben. A gyár területén az utcák is számozva
vannak.
A 21-esen juthatunk el a VIII/4a-ba.

1927: A sértés
A reklámrészlegen dolgozik egy plakátfestő. Amikor egy munkatársával
együtt beviszi Tomáš Batához az elkészült rajzot, Bata rátapos a plakátra, meg
sem mondja, mit várt. A második alkalommal ferdén a falhoz támasztja a
rajzkartont, és ráugrik a közepére (most sem ad magyarázatot). Harmadszorra –
harminc plakáttervet szór a földre, ugrál rajtuk, szétrugdossa a papírokat, aztán
végre véleményt mond: – Melyik barom festette ezt?!
Svatopluk Tureknek hívják a plakátfestőt, ez a sértés indítja arra, hogy
évekkel később belefogjon a Batáról szóló bosszúkönyv írásába.

1929: A levegő

14
 Egyre bővül Tomáš ismeretségi köre, már világhírű részvénytársaság a
gyára. Bata személyes vendége, Sir Sefton Branker olyan dolgot mutat az
örömtől ragyogó Tomášnak, ami Bata halálát okozza.
Sir Branker a nagy-britanniai polgári repülés főnöke, és azért repült ide,
hogy bemutassa Zlínben a De Havilland cég legújabb, egymotoros, három
ülőhelyes repülőgépét. Olyan nagy hatással van Tomášra, hogy rögtön vesz is
négyet a gépből.
Megépül a repülőtér, Bata gépei bejárják egész Európát. Nemsokára gyár is
épül, megkezdődik a Zlín márkájú sportrepülőgépek gyártása.
A város fölött szállva Tomáš észrevesz egy tisztást a levegőből az erdő
közepén: – Szép temető lehetne – mondja a pilótának.

1931: Grafológia
Tomík tizenhét éves korában tér haza Zürichből, ahol az utolsó évben egy
nagy boltot vezetett. A zlíni áruház üzletvezetője lesz. Összevesznek valamin az
apjával. – Apus még megbánja – mondja, és levelet ír a Bata legnagyobb
amerikai konkurensének, az Endicott Johnson vállalatnak.
Felajánlja a szolgálatait. Aztán összehajtja a papírt, de nem küldi el a
levelet. Az anyja találja meg. Megmutatja a férjének, mert Tomáš Bata arra
utasította, hogy semmit se titkoljon el előle. Tomáš diadalt ül: van egy
fantasztikus fia, aki mindig feltalálja magát!
Az öccse viszont idióta. Jan Antonín, aki az apjuk második házasságából
született, húsz évvel fiatalabb nála. Tomáš féleszűnek nevezi a személyzet előtt,
és fenékbe rúgja, akárcsak a háznép többi tagja.
Nem sokkal korábban megbízást adott egy Robert Saudek nevű londoni
grafológusnak, hogy elemezze a legközelebbi munkatársak kézírását. Elzárva
tartja a dokumentumokat, hogy az áldozatok ne tudjanak róluk semmit. Egon
Erwin Kisch találja meg őket a levéltárban (1948-ban kezdi írni Cipőgyár című

15
riportját, de az első oldal után elviszi a szíve). A tízes számú grafológiai elemzés
– Jan írásáé – olyan, mint egy körözőlevél.
„1. Becsületesség: bizonytalan. Ha az ön tisztviselője, nem szeretném
gyanúba keverni a bemutatott kézírás alapján, de meg kell mondanom, hogy
sosem ajánlanám.
2. Hozzáállás: azonnali sikerre vágyik, agresszív módon kezdeményez.
Nem zsarol, de van rá hajlama.
3. Közvetlenség: látszólag őszinte, főleg ha konfliktusba kerül másokkal.
Ugyanakkor álszent.
4. Saját ítélőképesség: a legkisebb jele sincs.
5. Fejlődési képesség: ha szabadjára engedné, inkább rossz irányt venne.”
(Jan A. Bata fél évvel később kapja meg a sorstól ezt a szabadságot. Jobban
megfélemlíti az embereket, mint a bátyja.)
Tomáš Batának ekkor más feladata van: az erdei temető tereprendezését
végzi.

1932 áprilisa: A nyitás

– A temetőt olyan helynek szokás tekinteni, ahova sírdogálni járunk. Pedig
azért van –mint minden a világon –, hogy az életet szolgálja. Ezért úgy kell
kinéznie, hogy ne legyen rémisztő, és nyugodtan, örömmel látogathassák az
élők. Úgy kellene temetőbe járni, ahogy parkba járnunk. Érezzük jól magunkat,
játsszunk, és szívesen emlékezzünk a holtakra – e szavakkal nyitotta meg Tomáš
Bata a zlíni Erdei temetőt.
(Biztos nem gondol arra, hogy ő lesz ott az első megboldogult.)

1932. július 12. reggel: A köd

Amikor hajnali négykor megérkezik otrokovicei magánrepülőterére, sűrű
köd borítja a tájat. Nem tágít, mindenképpen repülni akar. A pilóta kérleli,
várjanak. – Nem kenyerem a várakozás – feleli az ötvenhét éves Tomáš.

16
 Felszállnak, és hét perc múlva, száznegyvenöt kilométeres óránkénti
sebességnél a Junkers D1608-as repülőgép gyárkéménynek ütközik. A repülő
három darabra esik, egy törött borda átdöfi Tomáš Bata szívét.
„Tomáš Bata parancsai szentírásnak számítottak. Csak ő maga állt felettük.
Egy nap parancsot adott magának, és ezért halt meg” – írja majd Kisch.

Fél órával később: A főnök

Amikor harminchét éves öccse értesül a katasztrófáról, a telefon után nyúl,
és felhívja a gyár igazgatóját. „Itt a főnök beszél” – mutatkozik be. Egy pillanat
alatt vette használatba a bátyja címét, amit szentségtörésnek tartanak a rokonok,
barátok. Állítólag isteni jelnek tekintette a Tomáš haláláról szóló hírt, azt
képzelte, mostantól ő a legfontosabb ember a világon.

1932. július 13: A boríték

A zlíni járási bíróságon bontják fel a Tomáš végakaratát rejtő borítékot.
Jelen vannak a vállalat igazgatói, a felesége, a fia és az öccse. A tizennyolc éves
Tomík készpénzt kap az apjától, Marie Batová készpénzt és ingatlanokat. A
másik boríték felirata: „Jan A. Bata számára”, a keltezés egy évvel korábbi.
Tomáš azt írja, hogy a Bata Zlín Rt. minden részvényét eladta Jannak.
Jan kinyitja a száját, el sem tudja hinni, hogy már egy éve az ő tulajdona a
Zlín és minden külföldi leányvállalata! (A gyárigazgató azon kevesek közé
tartozik, akik korábban is tudtak erről az ötletről, meg is kérdezte Batát, mi az
oka ennek a meglepő döntésnek. – A legnagyobb szemétláda is kevesebbet lop,
ha a családhoz tartozik, mint a legbecsületesebb idegen – állítólag ezt válaszolta
a főnök.)
A végrendelet értelmében Janra hárul az a feladat, hogy irányítsa a
vállalatot belföldön és külföldön is. Egy darabig egy szót sem szól, de uralkodik
magán. A biztonság kedvéért odaírja az elhunyt okmányára, hogy egy évvel
korábban mindent megvásárolt „szóbeli megállapodás alapján”. A jog szerint a

17
szóbeli megállapodás mentesít az adófizetés alól, ezért tűnik olyan hihetőnek az
eljárás – jobb, ha nem marad nyoma a tranzakciónak hivatalos helyen.

1932 után: Új korszak

Bata Észak-Afrikába küldi két emberét, hogy felmérjék az értékesítési
lehetőségeket. Két különböző táviratot küldenek Zlínbe. Egyikük a következőket
írja: „Itt nem hordanak cipőt. Eladásra semmi lehetőség. Indulok haza.”
A másik munkatárs távirata: „Mindenki mezítláb jár. Hatalmas lehetőségek,
küldjék minél előbb a cipőket.”
A Bata cipők meghódítják a világot, a cégről mítoszokat költenek.
Az új korszakban a statisztikát is folyamatosan alkalmazzák: Tomáš alatt 24
vállalatuk volt, Jan alatt 120; Tomáš alatt 1045 a boltjaik száma, Jan alatt 5810;
Tomáš alatt 16 560 alkalmazottal dolgoztak, Jan alatt 105 700-zal.

1933: A bűnbak
Elérkezik a harmincas évek világválsága. A vállalat kiváló bűnbak.
Németországban felemelik a cipők vámját, és közhírré teszik, hogy Jan
Antonín Bata cseh zsidó. Tucatszámra közlik a náci lapok a róla készült
karikatúrákat. BATA RABBI MINDENT MEGMOND! Zlínbe utazik a Bata cég
németországi igazgatója, hogy igazolja a család eredetét. Hét nemzedékre
visszamenően katolikus cipészek, régebbi adatok nincsenek. Visszatér Berlinbe,
és hirdetést helyez el a lapokban, amelyben igazolja a Baták származását.
Kihallgatja a Gestapo. Jan úgy dönt, haladéktalanul túlad a német gyáron. Egy
éve működik a franciaországi gyára. Mégis be kell zárni, mert rágalomhadjáratot
indít a konkurencia: BATA NÉMET. A házfalakon nagyméretű fényképeken
látható a szőke hajú, kék szemű Jan mint a porosz férfi prototípusa.
Olaszországban azt a pletykát terjeszti a konkurencia, hogy Bata Mussolinit
támadja a cseszlovák újságokban. Lengyelországban azt, hogy minden évben
felkeresi Zlínt egy titkos szovjet bizttság: BATA SEGÍT A SZOVJETEKNEK.

18
 Csehszlovákia öt éve – a válság ellenére – az első helyen áll a világ
bőrcipő-exportőrei között.

1933: A bosszú – I. felvonás

A plakátfestő kiadja Botostroj (Cipővarrógép) című regényét. Nem említi
benne Bata nevét, de mindenki pontosan tudja, hogy a könyv szigorúan bírálja a
batizmust.
Jan Bata bíróságra citálja Svatopluk Tureket, a bíróság pedig elrendeli a
regény minden el nem adott példányának megsemmisítését. Kétszáz
csendőrosztag folytatja a keresést az ország minden könyvesboltjában. (Turek
szerint Bata olyan kitüntetett pozícióval rendelkezik az országban, hogy Bata
boltvezetői tartják szemmel a csendőröket.)
Számos folyóirat védelmébe veszi a könyvet. A Bata cég erre visszavonja a
hirdetéseit a lapokból. A Právo lidu például akkor szerzi vissza a hirdetéseket,
amikor a dicsérő kritika után közöl egy elmarasztalót.
(Húsz évvel később jelenik meg újra a Botostroj, amikor megint változik a
rendszer az országban. Akkor Turek is talál a cég zlíni archívumában több mint
nyolcvan róla szóló feljelentést. Bata minden bizonnyal megpróbálta bekeríteni.
Turek azt írja később, hogy felkeresték Bata emberei, és közölték vele, hogy
öngyilkosságba kergetik, ha nem vonja vissza a batizmusról szóló új könyvét.)

1935: A svedlund-ok
Jan rajong a számozásért. Az utcák például a Zálešná I., Zálešná II., Zálešná
III. nevet viselik, egészen a Zálešná XII.-ig. Podvesná utcából van a legtöbb –
pontosan tizenhét.
Bata nemzetközi építészeti pályázatot hirdet a munkáscsaládoknak szánt
lakóházak megtervezésére. Majdnem háromszáz építész pályázik. Egy svéd
mérnök, Erich Svedlund háza nyer. Két családnak egy ház. Mindössze két órát
kell majd dolgozni a heti lakbérért.

19
 – Egy háztulajdonos munkás teljes átalakuláson megy keresztül – mondja
Jan a vezetőségnek.
Nyugaton már negyven éve ilyen felvilágosult nézeteket vall a polgárság.
Egy kis kertes ház valódi családfővé formálja a munkást, aki méltó erre a
megnevezésre, erkölcsös lesz és megfontolt, kötődik a helyhez, és befolyásolja a
környezetét. Emellett az is feltételezhető, hogy az a munkás, aki kikerül a
kaszárnyaszerű épületből, a más családokkal közös lakásából, feladja a közös
követeléseket és elveti a szindikalizmust.
A házikók egyenlőek és modernek. Öt méter magas (vagyis alacsony),
vörös téglás kockák. Gyökértelen stílus. Az emberek elnevezik őket svedlund-
oknak. A földszinten tizennyolc négyzetmétere van a családnak: szoba,
fürdőszoba és főzőfülke; az emeleten még tizennyolc négyzetméter: a hálószoba.
Hála Istennek kis kertecskék is vannak.
(– Tragédia, ahogy itt élünk – mondja hatvanhét év múlva Jiřina Pokorná a
Sousedík testvérek utcában. Villanyszerelő férje a Bata-iskola növendéke volt.
Már hetvenéves. – Nézze, uram, nekem már nincs sok hátra, ezt nyilván látja is
rajtam, és egész életemben nem volt rendes konyhám, mert ezt a lyukat itt az
előszobában, ezt a másfél négyzetmétert csak nem nevezhetjük konyhának? –
kérdezi.
– De miért ilyen kicsi?
– Hát mert mindent megtettek azért, hogy ne legyen élet a házban!
Hatvanhét év múlva Jiřina Pokorná ott ül majd az apró kertben, az apró
vörös ház előtt, és legálisan issza a sört.)
Olyan közel állnak egymáshoz a házak, hogy a lakók akaratlanul is figyelik
egymást.
Ráadásul a Padelky II. utcai svedlund-ok ugyanolyanok, mint például a
Padelky IX. utcában lévők. A XXI. századi jövevény úgy érzi majd, hogy
ugyanaz az utca sokszorozódik automatikusan, akárcsak egy számítógépes
játékban.

20
 1935 vége: A próféta
– Ó, az önszaporító város – sóhajt fel ámulva a Zlínbe érkező vendég. „A
huszadik századi építészet prófétáját”, az embertelen „lakógépek” értelmi
szerzőjét Le Corbusier-nek hívják. Ő volt a zlíni pályázat bírálóbizottságának
elnöke, és őt kéri fel Jan az egész városra vonatkozó városrendezési terv
elkészítésére is. Corbusier most tervezte meg a moszkvai Szakszervezetek
Központi Házát, néhány év múlva pedig megbízást kap a New York-i ENSZ-
székház megtervezésére.
(Jan Bata nemsokára még ambiciózusabb ötlettel hívja fel magára a próféta
figyelmét: – Zlín-másolatokat akarok létrehozni az egész világon!)
Nem kerül sor az együttműködésre, olyan különböző a természetük, a teljes
városrendezési tervet két cseh, František Gahura és Vladimír Karfík készíti el.
Ez utóbbi egy évig dolgozott Corbusier-nál, és egy évet töltött Frank Lloyd
Wrightnál Amerikában. Zlín a világ első funkcionális városaként válik híressé.

Térjünk vissza 1935 májusához: A monopólium

A szociális osztálynak megvannak a maga spiclijei, akik jelentenek a
szerelmesekről. Mihelyt kifigyelnek egy újabb kapcsolatot, berendelik a párt.
Azt ajánlja a cég, hogy kössenek házasságot és vállaljanak gyerekeket.
A személyzeti osztály vezetője, dr. Gerbec azt mondogatja: – A gyerek az a
póráz, amelyen a papákat vezetjük.
„Az emberi élet Bata monopóliuma” – zengik a vörös szakszervezetek.
„Csehszlovákiában minden kormányzó és nem kormányzó párt mögött egy
kapitalista áll” – írja a kommunista Rudé právo.
Valóban így van, legalábbis Zlínben a körzeti tanácsi választásokon minden
politikai párt Bata embereit jelöli. A földbirtokosok a harmadik helyen indítják
az otrokovicei Bata gyár vezetőjét; a szociáldemokraták az első helyen Bata

21
egyik magas rangú tisztviselőjét; a nacionalisták első helyen Bata
kikészítőüzemének vezetőjét; a fasiszták az első helyen Bata műhelyfőnökét.

1936: Egy lépés

Az év európai cipőreklámja: EGY LÉPÉST SE BATA NÉLKÜL!

Még mindig 1936: Emberiesség

Megjelenik a Jan Antonín Bata kanonizált írásaiból összeállított antológia.
„Rémülten állapítom meg, hogy becsületes, egyszerű népünk koldusok
gyülekezetévé züllik.
Tanítsuk meg azokat, akik elveszítették a munkájukat, hogy szerényen,
mégis ember módjára éljenek – a saját költségükön. Gyengül az ország, ha az
államtól várunk segélyt a munkanélküliek számára. Fogadjuk el azt a munkát,
amit adnak, munkát mindenáron. Lássuk be, hogy a segély elfogadása szégyen.
A segély nem az emberiesség megnyilvánulása, hanem az emberi lélek
elpusztítása. A segély lezülleszti a gyengéket.”
Akkor hogyan segítsük azokat, akik éppen elveszítik emberiességüket?
Jan Bata válasza: ne törődjünk velük.
Hiszen ezeknek az embereknek – így érzi a társadalom – már régen éhen
kellett volna halniuk, mégis élnek.
Tomáš Bata már 1931-ben megfigyelte, hogy ha az elbocsátott munkások
segélyt kapnak, mindörökre elzárják maguk előtt a munkába visszavezető utat.
Az újságok szerint Zlínben nincs munkanélküliség. Valójában azoknak,
akik elveszítették a munkájukat, a város felmondja a lakását, és arra kényszeríti
őket, hogy visszatérjenek a szülőhelyükre. Ha az illető kommunista vagy
szakszervezeti aktivista, nem sokáig maradhat Zlínben. Bata magán-
kartotékrendszert vezet a vörösökről.
Ha valamilyen felfordulás történne, arra megvannak az emberei – lefizeti a
környékbeli rendőröket. A Bata családi házaiban lakó tizenkilenc zlíni

22
funkcionárius például a lakbér hatvanszázalékos csökkentését kapta
jutalmul1934 januárjában.
Nedvěd kommunista szenátor dörgedelme szerint Zlínben ér véget a
csehszlovák jog működése.
Térjünk vissza a válságra. Bár több ezer embert bocsátottak el, nem
csökkent a kész cipők száma: 1932-ben több mint egymillió párral gyártottak
többet, mint egy évvel korábban. – A Bata-terror – ezzel magyarázzák a sikert a
kommunisták.
1936-ban Jannak már van négy lánya, egy fia és a felesége, Marie. Nem
sokat tudunk a magánéletéről. Csak annyit, hogy két év múlva egy rövid külföldi
útjáról egy pár nejlonharisnyát hoz a feleségének. Épp akkor találták fel. Miről
beszélhet vele elalvás előtt?
– A hazának szüksége van a munkánkra, Maňa. Mi vagyunk a köztársaság
legnagyobb adófizetői.

1936. június 28.: Irodalom

Jan Bata megrendezi Zlínben az írók kongresszusát. A Botostroj-históriából
okulva alighanem felügyeletet akar gyakorolni az irodalom fölött.
Százhúsz irodalmárt vezet végig a városon, aztán átadja nekik a szót.
– Nagy örömömre szolgál, hogy egymás mellett látom az ipart és az
irodalmat. Össze kell kötni ezt a két tényezőt – mondja a prágai írók nevében a
dekadens próza egykori képviselője, Karel Scheinpflug, majd hozzáteszi: – Az
irodalom sokat tehet az iparért, az ipar pedig az irodalomért.
Bata mindjárt meg is magyarázza az íróknak, miért vannak neki és a
zlínieknek kulturális igényei: – Mert sikerült jobbá tennünk az embereket.

Másnap: Szürrealizmus
Százhúsz író tekinti meg százötvenkét festő munkáit Jan Bata Művészeti
Szalonjában. (A képzőművészek kongresszusát Bata négy hónappal azelőtt

23
rendezte meg.) Elnézően szemléli a legnagyobbak képeit, amelyeket
megvásárolt. Megállapodik a tekintete Toyen (korábbi nevén Marie Čermínová)
képén, aki látomásai hatására tojásokat, köveket és zsinórokat fest. Nagyon
dicsérte Paul Eluard, amikor Prágában járt.
– Bevallom – mondja Jan Antonín Bata –, olyan embereket keresek, akik
nem tévedtek el, nem jutottak zsákutcába. Ismerek egy fiút, aki döglött csibéket
fest. Vagy olyan férfiakat, akik úgy néznek ki, mintha már csak egy órájuk lenne
hátra. Azt hiszem, ez nem helyes. Mert kinek használnak az ilyen
mázolmányok? A társadalomnak? A társadalmi osztályoknak? A nemzetnek?
Van egy kép, amelyet nem tudok kiverni a fejemből: szlovákok baltával, a
szemük szikrát szór, nyomulnak előre – ugyan kérem! Én segíteni akarok a
művészeknek. De csak azoknak, akik olyan embert festenek le, aki akar valamit.
(Bármilyen együgyű nézeteket vallott is Bata a művészetről, a négy további
Szalon, amelyeket megszervezett, élénkítően hatott a művésztársadalomra;
háromszázezren nézték meg a kiállításokat.)
– Nos – mondja Jan, és eszébe jut, hogy írókkal beszél, nem pedig festőkkel
–, önök is kerüljék a pesszimizmust. És alkossák meg végre a dolgozó nép
credóját.

1937: A lift
Jan minden bizonnyal szép, az elvárásoknak megfelelő, szabad embernek
érzi magát: már majdnem felépült a két tudományos intézete, ekkor kezdik
építeni a köztársaság legmagasabb toronyházát. Tizenhat emeletes, hetvenhét és
fél méter magas épület. Ez lesz a Bata-irodaház.
A brit író, Orwell csak tizenegy évvel később tárja a nyilvánosság elé,
milyen lesz az élet a Nagy Testvér szeme előtt, Jan viszont megelőzi a
világirodalmat. Az az ötlete támad, hogy olyasmit hoz létre, ami még sosem
volt: a dolgozókat nyomon követő, mozgó irodát. A toronyházban fel-le járó,

24
üvegfalú liftben rendezi be az irodáját. (5 x 5 méteres a helyiség, benne meleg
vizes mosdó, rádió, klímaberendezés.)
Ki sem kell szállnia a liftből, nem kell lépcsőt másznia. Megáll például a
tizenharmadik emeleten az iroda, a fala félrehúzódik, és mozgatható
trónterméből figyeli a dolgozókat Jan Antonín Bata.
Azt mondja, ez az ő javukat is szolgálja: nem megy el sok idejük arra, hogy
bejussanak a főnökhöz.
Ha úgy hozza a szükség, a következő pillanatban már egy másik emeleten
teremhet az iroda.

Később, 1937 körül: A legjobbak

Jan Bata a Legjobbak Iskolájává alakítja át a Fiatal Férfiak Iskoláját.
Étkezésnél a tanulók csak idegen nyelven beszélhetnek, az asztalok pedig úgy
vannak elhelyezve, mint az ötcsillagos szállodákban (Jan pont most ért haza egy
két hónapos világkörüli útról). A tanulók szmokingban tanulnak, csak akkor
veszik le a cilinderüket, amikor átlépték az iskola küszöbét.
Tanítás után viszont átöltöznek a szokásos munkásruhájukba, és mennek
dolgozni.
Hiába ér el sikereket Jan, az öreg Batová (a boldogult emlékű Tomáš
feleségéről van szó, aki nem öreg még, de az emberek így különböztetik meg
Jan feleségétől, akinek szintén Marie Batová a neve) továbbra is így beszél róla:
„az a hülye”.
Jan, aki csak elemi iskolát végzett, díszdoktori címet kap a brünni Műszaki
Főiskolától, és megköveteli, hogy „professzor úrnak” szólítsák.

1938. március 12.: Patagónia

Túl sokat beszél. Az óvatosság a bölcsesség szülőanyja – mint Švejk
mondta –, de Jan Bata, akárcsak maga Švejk, sosem cselekszik e szerint az
aranyigazság szerint.

25
 Egy nappal azután, hogy a Harmadik Birodalom annektálta Ausztriát, Jan
megérzi, milyen sors vár Csehszlovákiára a legközelebbi jövőben, és új ötlete
támad. Előre látható, hogy pillanatokon belül megkezdődik „a nagyhatalmak
concertója”. Még Varsó is azon a véleményen van, hogy Csehszlovákia
mesterséges képződmény, és halálra van ítélve.
Zlín című saját újságjában Jan Antonín Bata közzéteszi, milyen ötlete
támadt ébredéskor – Dél-Amerikába kell költöztetni Csehszlovákiát.
„Brazília hatalmas ország, akkora, mint egész Európa, és
negyvennégymilliónyian lakják. Európának négyszáznyolcvanmillió lakosa van.
Miért a szűkös Európában keresnénk területet a kibontakozáshoz? És miért nem
ott? Jobb, ha kiköltözünk. A legutóbbi háború nyolcbillió csehszlovák
koronájába került a világnak. Ha Dél-Amerikába költöztetünk tízmillió embert,
az csak tizennégymilliárdba kerül. Száznegyvenmilliárdért már szép gazdaságot
építhetnének maguknak. Miért csinálnánk olyan ostoba dolgot, mint a háború,
ami csak rosszat hoz az embereknek? Nagyon is megfelelne nekünk Patagónia
Argentína déli részén.”
Bata arra számít, hogy a németeknek megtetszik az ötlet. Hiszen ők is
megkönnyebbülhetnek, ha kihurcolkodnak a csehek. (A háború után, a
kommunista Csehszlovákiában indított perben ez lesz az alapja a nemzetárulás
vádjának.)
– De a nemzet és a kultúrája szorosan kötődik a helyhez – hallja
mindenfelől.
– A fenébe a kultúrával, ha gyerekek halnak meg a háborúban – válaszolja.

1938 vagy 1939: Göring

Berlinben magánemberként beszél a Birodalom marsalljával, Hermann
Göringgel. Azt írják később a kommunisták: ezt rögtön azután tette, hogy a
németek megkezdték Csehszlovákia megszállását, vagyis 1939 márciusában. Jan
rokonai szerint fél évvel korábban, ősszel történt. A kommunisták szerint Jan

26
ötlete volt az, hogy személyesen vegye fel vele a kapcsolatot. A rokonság azt
állítja, kényszerítették rá. Jött ugyanis egy futár Berlinből, aki megfenyegette,
hogy számolnia kell a következményekkel, ha nem jelenik meg Göringnél. Még
Tomík is, aki nem rajong a bácsikájáért, meg tudja magyarázni valahogy Jan
szándékát: – A kíváncsiság és saját fontosságának tudata vitte Göringhez.
(Nem találtam hiteles nyomát annak, miről beszéltek. Csak annyit, hogy a
reklámrészleg egykori festője a következőképpen idézi Jan szavait A Bata család
árulása című könyvében: „Maga Göring mondta, hogy a németek előszobájában
élünk, ezt be kell látnunk, és eszerint kell cselekednünk. Ebben persze sok
igazság van.”)
Mindenesetre ezentúl a Made in Germany felirat kerül az exportra készülő
termékekre. A Wehrmachtnak készülnek a cipők, de a megszállás alatt egyetlen
cégnek sem maradt más választása. Hitler még azt is elintézi, hogy a hadiipari
szakértők megismerjék a zlíni munkamódszert. – A csehek a legveszélyesebbek
minden szláv nép közül, mert ők szorgalmasak – mondja Hitler.
A háború alatt a cég négyszeresére növeli dolgozói számát.
Jan Bata egyelőre annyit mond nekik, hogy ettől kezdve csak a
vállalkozószellem segítségével bontakozhat ki a szabadság. Ő maga pedig
haladéktalanul Amerikába utazik.

1939 júliusa: A biciklista

A németek előtt természetesen azt a látszatot kell keltenie, hogy a New
York-i világkiállításra utazik, másképp nem engednék ki a Cseh-Morva
Protektorátusból. De tudja, hogy kint marad az Államokban. A huszonöt éves
Tomík viszont Kanadában van az anyjával. Úton volt külföldön, amikor a
németek bevonultak Csehországba. Úgy dönt, hogy nem tér vissza.
A németek át akarják venni Zlínt és környékét. A Protektorátusban érvényes
törvények szerint elkobozhatják a vagyont, ha a tulajdonos külfödön
tartózkodik.

27
 Jan Bata viszont bebiztosította magát: az igazgatótanácsban mind az öt
tagnak adott hét-hét százalékot a részvényeiból. Most ráveszi az öreg Batovát,
hogy költözzön vissza Zlínbe, mert az ő tulajdonában van a részvények huszonöt
százaléka. Marie visszatér, hogy Zlín ne kerüljön idegen kézre. Jannak
Amerikában csak a részvények negyven százaléka marad, vagyis a Bata-
tulajdonosok többsége a megszállt területen tartózkodik. Egy New York-i bank
széfjében Jan természetesen írásos tanúsítványt őriz arról, hogy az
igazgatótanács tagjai visszaadják a részvényeit, ha véget ér a háború.
Hitler állítólag dührohamot kapott, amikor ezt megtudta. – A csehek mind
biciklisták, fönt hajlonganak, lent taposnak! – hörgi.

1941 januárja: A Nagy Patak

Jan a családjával együtt az America nevű gőzhajón hagyja el Los Angelest.
Nemkívánatos elem az Államokban, felkerült a neve az összeesküvők
feketelistájára, kollaboránsnak számít, hiszen a vállalata a németeknek dolgozik.
Brazíliába hajózik.
A huszonhét éves Tomík még mindig Kanadában tartózkodik, és azon
munkálkodik, hogy megalapítsa Zlín másolatát – Batavát.
Jan Brazíliában hozza létre a másolatait. Megkérdezi az indiánokat, hogy
hívják a vizet. – Y – felelik.
– És mit jelent a jó?
– Pora – tájékoztatják szívélyesen. Így keletkezik az egyes számú másolat:
Bataypora város.
A kettes számú másolatnak Bataguassu a neve, ami annyit tesz: Bata Nagy
Patakja.

1942 júniusa: A kirakat

A prágai Vencel téren 1929 óta áll a Bata-palotának nevezett áruház,
hatalmas kirakatokkal. (A cseh Ludvík Kysela tervezte, a XXI. században ezt az

28
épületet tekintik a funkcionális építészet egyik legkiválóbb darabjának az egész
világon.)
1942. május 27-én egy csapat Angliában kiképzett cseh ejtőernyős
merényletet hajt végre Reinhard Heydrich ellen, aki a Harmadik Birodalom
legfontosabb hivatalnoka az egész Protektorátusban. Heydrich meghal a
kórházban. A merénylőknek sikerül elmenekülni. Hitler parancsára
büntetésképpen el kell pusztítani a Prága melletti Lidice falut.2 A hitleristák
lemészárolnak minden férfit, a többieket pedig elhurcolják, a nőket
Ravensbrückbe, a gyerekeket táborba vagy Németországba. Nemcsak
felgyújtanak vagy felrobbantanak minden házat, a földdel teszik egyenlővé a
falut. Lemennek a föld alá is – kirángatják a sírokból a koporsókat, kiszórják a
holttesteket. Akkor tekintik befejezettnek a műveletet, ha már minden fát
kitéptek gyökerestül és eltérítették a patakot, mert így senki sem mondhatja,
hogy ezen a helyen valaha állt egy falu.
Mielőtt a németek elkapnák a merénylőket, a hatóságok arra kényszerítik a
Vencel téri Bata-üzlet vezetőjét, hogy tegye a kirakatba a merénylet helyszínén
talált kabátot, sapkát, táskát és kerékpárt, azonkívül helyezzen el egy felhívást,
amelyben tízmillió korona jutalmat ígérnek annak, aki feladja a merénylőket.
(A kommunista propaganda számára a későbbiekben ez lesz az egyik
bizonyíték arra, hogy Bata együttműködött a megszállókkal: rendelkezésükre
bocsátotta a bolt kirakatát.)

1945: Dicsőség és szégyen

Az amerikaiak bombázzák először Zlínt (az üzemek hatvan százalékát
pusztítják el a városban), aztán felszabadítja a Vörös Hadsereg. A lengyel
emigráns kormány nem hajlandó kompromisszumot kötni a Szovjetunióval,
végleg Londonban marad. A csehszlovák emigráns kormány koalíciós kormányt
alakít a kommunistákkal Moszkvában, és kihirdeti a programját.

29
 Letartóztatják a Bata vállalat igazgatóit. A helyetteseiknek mindenki szeme
láttára ki kell söpörniük Zlínt. Két hónap leforgása alatt tizenháromezer lakos
menekül el az ötvenezres városból.
Az üzemi rádióban Ivan H. és Josef V. szónokol. A háború alatt a cégnél
dolgoztak, és a Gestapo besúgói voltak. Most az Állambiztonsági Szolgálat
munkaerői. – Jan Bata dicsőségéből szégyen lett – mondják.
Jan Batatubában él (ez a hármas számú másolat Brazíliában), ahol
megtudja, hogy a köztársasági elnök határozata szerint a Bata Részvénytársaság
állami kézbe került.
Az ismert szovjet író, Ilja Ehrenburg Csehszlovákiába látogat, majd ezt írja:
„Bata, aki Zlínben maradt, dicsérte a Führert, és ellátta cipővel a Reichswehrt.
München előtt megváltoztatta a címerét. Addig három cipő volt benne, de Bata
hozzáfestett egy negyediket, hogy az egymást keresztező vonalak horogkeresztet
alkossanak.”
Tényleg járt Zlínben Ehrenburg? (Hiszen Bata elment, és nem is volt
címere.) A cikk e részletét Csehszlovákia-szerte terjesztik, a kommunisták Jan
Bata bírósági perét készítik elő, hazaárulással vádolják.
Ő kártérítést követel a csehszlovák államtól Zlín államosításáért – ez a
legnagyobb vagyon Közép-Európában, amely egy kézben van.
Ha a bíróság bebizonyítja, hogy együttműködött a németekkel, nem jár neki
semmi.

1947. április 28.: Az ítélet

– Istenem, pedig csak azért alapítottuk Zlínt, hogy szárnyakat adjunk a cseh
embernek – mondja Jan Bata, amikor értesül arról, hogy a prágai nemzeti
bíróság tizenöt év börtönbüntetést és tíz év kényszermunkát szabott ki rá.
Azonkívül elkobozták a vagyonát.

30
 A bíróság elé akart állni vádlottként, hogy védhesse magát. – Nem hiszem,
hogy a vádlott tényleg a bíróság elé állna – mondta a tárgyaláson egy
telepvezető az ügyésznek.
Az ügyész ezért kijelentette: – A vádemelés megtörténhet a vádlott
távollétében is, ha a vádlott nem akar visszatérni az országba, és nem is tér
vissza.
Azt kérte a vádlott, hogy legalább a vádiratot küldjék el neki. Hiába.
Bár a per tipikus sztálini színjáték volt, a termeléssel nem sikerült
bizonyítani a kollaborációt (minden gyáros a németeknek termelt
kényszerűségből, Bata viszont még csak nem is tartózkodott az országban). Nem
sikerült árulásnak nyilvánítani a nevetséges patagóniai ötletet. Az viszont
kollaboráció volt – vonja le a következtetést a bíróság –, hogy nem támogatta az
illegális cseh ellenállási mozgalmat.
A brazíliai hatóságok az állandó tartózkodási engedély helyett gyorsan
megadják az állampolgárságot Batának, ennek köszönhetően tiltakozhatnak: a
brazil állampolgárt nem ítélték el a nemzetközi eljárás szabályai szerint. De ez
sem ér semmit.
(Negyvenöt év múlva Jan egyik unokája magánnyomozásba kezd, hogy
rehabilitálja a nagyapját. 1992-ben az FBI archívumában talál egy feljegyzést
arról, hogy az amerikaiak ki akarták húzni Bata nevét a feketelistáról, mert nem
volt bizonyíték a kollaborációra. A prágai kommunista hatalom viszont mindent
megtett annak érdekében, hogy ne töröljék a listáról, mert akkor nem ítélhették
volna el Csehszlovákiában, és nem kobozhatták volna el a vagyonát.)

1949. Fény
Klement Gottwald elvtárs, Sztálin hűséges tanítványa tiszteletére, aki egy
évvel korábban levezényelte a kommunisták teljes hatalomátvételét és
kijelentette: „A Szovjetunióval örök időkig, másképp soha” – Zlín új nevet kap:
Gottwaldov.

31
 A Bata cipőgyár neve Svit (Fény) cipőgyárra változik.

1949. Ivana
A vállalat egyik dolgozójának, Zelníček úrnak már Gottwaldovban születik
a kislánya, Ivana, jó húsz év múlva modell, aztán Ivana Trump – a milliárdos
Donald Trump felesége, az Egyesült Államok egyik leggazdagabb asszonya lesz
belőle. Ötvenszobás lakásban lakik a rokokó belső tereiről ismert, hatvannyolc
emeletes, New York-i Tower Trump felhőkarcolóban.
Az amerikai sajtó szerint ő „a szellemi örököse a zlíni kapitalizmus
géniuszának, ő oltott angolszász mentalitást a szláv testbe”.
A házastársak elválnak, mert – a férj állítása szerint – az lenne a
legnagyobb hiba, ha az üzlet közelébe engedne egy zlíni cseh lányt. Feleség
helyett strapabíró üzleti partnert szerez.
Az egyik legérdekesebb gondolat, amely bestsellerben – Ivana T. ötven
évvel későbbi, önéletrajzi könyvében – olvasható, a következőképpen hangzik:
„A nő olyan, mint a teafilter. Ha tudni akarod, milyen valójában, forró vízbe kell
dobnod.”

1957. A Nobel-díj
A prágai utcák évek óta hirdetik: „A Szovjetunióval örök időkig, egy
perccel se tovább!”
Azt is beszélik, hogy Bata Nobel-díjat kap, valaki így hallotta.
Tényleg azt írják a brazil lapok, hogy Nobel-békedíjra jelölték a hatvanéves
Jan Batát a modern migráció eszméjéért, vagyis azért a tervéért, hogy
Patagóniába telepíti át Csehszlovákiát. Brazília elnöke jelölte a díjra – a világ
megváltoztatásának ügyében szerzett felbecsülhetetlen érdemeiért. (Mégis egy
kanadai politikus, Pearson kapja a díjat, aki megoldotta a szuezi válságot.)
Goethe azt mondta: „Több fényt!”, és meghalt. Beethoven utolsó szavai: „A
komédiának vége.” Heine: „Isten majd megbocsát, ez a mestersége.”

32
 Mit mondott volna halálos ágyán a Nobel-díjas Jan Antonín Bata?
AZ ÉN CIPŐIM NEM TÖRIK FEL A LÁBAT?

1957. A kísérlet
Azt írják a lapok, hogy Jan Bata kísérletbe kezdett Brazíliában: növeli a
marhabőr felületét.
Elrendelte: – A marha teljes bőrfelületén bőrbagócslárvákat ültetünk az apró
pórusokba. Ezekből hólyagok képződnek, a bőr kitágul, s így hatvan százalékkal
növekszik a felülete.
Megszakították a kísérletet, amikor elhullott az első tehén.
Bata fasínekkel végzett kísérletét akkor fújták le, amikor szétlapultak a
fából ácsolt vágányok az első vasmozdony alatt.
Ennek persze semmi köze ahhoz, hogy a Bata cipőket viszik, mint a cukrot.

Ötvenes-hatvanas évek: Háború

Jan Bata most Marie Batovával és a fiával, Tomíkkal hadakozik. Ahol csak
működik valamilyen Bata-leányvállalat vagy más üzem (több mint harminc
országban), a sógornője és az unokaöccse mindenhol megvádolja, hogy
jogtalanul tette rá a kezét a Tomáš Bata után maradt vagyonra. Az egész nyugati
sajtó beszámol a hadakozásukról. Jant még le is tartóztatják két hétre New
Yorkban a jogi és sajtóbeli intrikák hatására.
Kimerült. Megrendült az egészsége és az anyagi helyzete. Tizenöt éve
folynak a perek. Végül, 1962-ben Jan Bata lemond a vagyon jelentős részéről
Marie és Tomík javára. 1965-ben, São Paulóban éri a halál.
A kanadai Bata vállalat (Tomík) átveszi az irányítást a brazíliai Bata-
birodalomtól. Több tucat országban működik számos Bata cég, csak
Franciaországban például nyolc, és mindegyiknek vannak leányvállalatai,
amelyeket irányít. A teljes birodalom fölött Tomík fia, Thomas Bata gyakorolja
az irányítást.

33
 A Bata Shoe Organization belső használatra adja ki a The Peak (A csúcs)
című lapot.

1959. A bosszú – újabb felvonás

A plakátfestő már túl van a bosszú több felvonásán. Újra megjelentette A
cipőgyártó gép című könyvét, A Bata család árulása és A batizmus röviden című
köteteit. Most A batizmus valódi arca című munkáját teszi közzé, ahol egykori
Bata-munkások beszámolóit gyűjtötte egybe.
„A 31-es számú épületben dolgoztam. A művezető olyan csúfneveket
aggatott ránk, amelyeket nem szívesen ismételnék meg. Amikor táviratot
kaptam, hogy meghalt a kislányom, kértem a mestertől egy szabadnapot a
temetésre. »Mit csinálnál ott, hiába bumlizol a fészkes fenébe, attól nem támad
fel a gyerek. Hagyd a francba, senki sem teljesíti a tervet helyetted.« Nem
tudom, hogy mentem vissza a géphez, mert nem láttam semmit a könnyeimtől.
Hiába fenyegetett, elmentem a temetésre. El nem tudom mondani, mit kellett
kiállnom a következő három évben.” (A. Wagner)
„Bata megkereste a szüleinket, hogy adják el neki szeretett
gyümölcsösüket. Visszautasították, hiszen huszadik éve várták már a szüretet.
Én, a bátyám meg a húgom már önállóak voltunk, Batánál dolgoztunk. A
részlegvezető megfenyegetett minket, hogy ha nem vesszük rá a szüleinket a
föld eladására, másnap akár ne is menjünk dolgozni. Ezért rábeszéltük szegény
apánkat, ő pedig könnyek közt adta el a földjét az ár ötödéért, mert Bata úrnak
így tartotta kedve.” (Josef és František Hradil)
Az átvizsgált iratok alapján a szerző megállapítja, hogy 1927 és 1937
között egyetlen munkást sem talált, aki Batától ment volna nyugdíjba.
Szisztematikusan fiatalították az állományt: a dolgozókat legalább tíz évvel a
nyugdíj előtt elbocsátották valamilyen indokkal.
„Ez a korszak megtörte az embereket, úgy megalázta őket a régi rendszer”
– teszi hozzá Turek.

34
 Még mindig 1959: Moszkva
Egy másik szerző (történész, talán nem hordoz magában sérelmet) felhívja
a figyelmet arra, milyen finoman mossa el a batizmus az osztálykülönbséget és
puhítja a kizsákmányoló rendszert már a nyelvi rétegekben is.
Bata ugyanis a munkásait ravaszul „munkatársaknak”, a fizetésüket pedig
„nyereségrészesedésnek” nevezi.
Gottwaldov és a Svit vállalat tizedik születésnapján egy kommunista
szavait idézi az újság, aki már 1932-ben a nyilvánosság előtt megmondta
Batának:
– Moszkva megszünteti az emberek irigységét, Bata ösztönző erőnek
használja az irigykedést.

1990. március: A visszatérés

Gottwaldóv neve ismét Zlín.
Tomáš Bata (Tomík) hatvan év után diadalmasan bevonul a városba.
Százezer ember üdvözli.
„Sanyargass minket, Bata!” – kiabálják.
Felkeresi a régi boltjait. Az egyikben azt látja, hogy egy vásárló cipőt
próbál. – A vásárló az életem – mondja. – Bánt, ha az én boltomban a vásárlók
kénytelenek maguk megkötni a cipőfűzőt – mondja, azzal letérdel, és megköti
egy úriember cipőfűzőjét.

35
 A Lucerna-palota

1906
Egy prágai cseh mérnök, Václav Havel modern palotát akar építtetni a
város közepén, a Vencel téren. Ez lesz az első vasbeton épület Prágában.
Megmutatja a tervet a feleségének. – Mennyi ablak! – mondja a felesége. –
Olyan lesz, mint egy lámpa.
A lámpa csehül lucerna.
– Csodálatos név egy ilyen épületnek! – válaszolja a férj felélénkülve. – És
ami a legfontosabb – teszi hozzá –, olyan cseh szó, amelyet könnyűszerrel ki tud
mondani bármelyik külföldi.

36
 Csak egy nő

– Én csak nő voltam – mondta.

– Végül is csak egy nő – mondták azok, akik szerették.
Nem tudjuk, mit mondott a halála előtt. Tudjuk, mit vallott a barátnője a
halála előtt.
– A hamvasztás után nem akarok temetést, nem kell semmilyen ceremónia
– mondta a barátnője.
– És hol szórjuk szét a hamvait? – kérdezte a végrendeletét író közjegyző.
– Sehol! – felelte. – Senkinél sem akarom bemocskolni a kerti virágokat!

A hálószobájában üldögélt Salzburgban (50 m2). Videón nézte a filmeket,

amelyekben ő játszotta a főszerepet, és várt.
1995-ben a prágai Heléna Třeštíková megkérdezte a kanapén nyugodtan
várakozó hölgyet: – Mi a legfőbb kívánsága, Baarová asszony?
– Én csak a halált várom – felelte.

Sajnos csak öt évvel később jött a halál.

Először elhamvasztották Európa legnagyobb krematóriumában. Aztán sírba
tették az urnát. Alatta feküdt: az anyja (ötvenöt éve temették), az anyja fölött a
húga (ötvennégy éve), fölöttük pedig az apja (harmincöt éve).
Az anyja szívrohamban halt meg, abban a pillanatban, amikor Lída
ékszereiről kérdezték.
A húga végzett magával, amikor Lída miatt nem engedték be a kedvenc
színházába.
Az apja rákban halt meg. Az ő halálát nem közvetlenül Lída okozta. De így
is szenvedett: tizenhét éve nem látta a lányát, és már nem is látta viszont élete
végéig. Az állam életfogytiglan megfosztotta attól a jogától, hogy találkozzon a
lányával.

37
 Színiakadémiára járt már, amikor felfigyelt rá egy filmrendező, és
meghívta, hogy nála tanulja ki a szakmát. Ekkor az az ötlete támadt az apjának,
Karel Babkának, a prágai magisztrátus elnökének, hogy vegye fel a Lída
Baarová nevet. Ludmila Babková – ez túl szokványos lenne egy művésznőnek.
Az apja nem sokat törte a fejét azon, hogy milyen nevet kapjon a lánya, mert jó
barátságban állt Jindřich Šimon Baar íróval.
Az új családi névhez nem illett a régi keresztnév.

Ekkoriban a szomszédos Németországban abszolút hatalmat szerzett egy

férfi, aki – mint megjegyezte valaki – legfőképpen azért volt hálás az apjának,
mert megszabadult a közönséges, falusias Schicklgruber névtől.
Még szép.
Túlságosan terjengős lett volna a „Heil Schicklgruber” köszöntés.

Forgattak egy filmet, de a rendező úgy gondolta, inkább jobb kezekbe adja
a tizenhét éves Lída Baarovát. Elvitte egy fiatalabb kollégájához. 1931-ben
történt, Prágában már két éve működött a Bio Lucerna – ez volt az országban az
első hangosfilmeket játszó mozi. – Nem boldogulok a hangosfilmmel – vallotta
be a rendező a kollégájának. – A némafilmben minden egyszerűbb volt. Ha nem
tudtam, hogyan forgassak le egy jelenetet, összefoglaltam egy feliraton, hogy
mit gondol e pillanatban a színésznő, az emberek meg elolvashatták.
A fiatalabb kolléga (az 1911-es születésű Otakar Vávra, aki ma is dolgozik)
átvette Lídát, és ő rendezte a színésznő legjobb cseh filmjeit. Mindig azt
hajtogatta (na jó, talán nem mindig, csak a kilencvenes években, mert korábban
nem tehette), hogy igen gyorsan vált olyan sztárrá, amilyen máig sincs
Csehországban. „Baarovához képest tramplik a mai színésznők” – írta nemrég.
Egyik rajongója a harmincas évek végén elnevezett róla egy új rózsafajtát.
A virágnak belül sötétpiros szirmai voltak, kívül pedig halvány rózsaszínek.

38
 Azt írták: „Tud őszintén játszani, ez az arc csak tiszta érzelmeket ad át.”

Egy prágai színházi bemutatón figyelt fel rá a német UFA filmgyár

igazgatója. A németek európai Hollywoodnak tartották a céget. 1934
szeptemberében pillantotta meg Lídát, amint az édesanyjával ül a nézőtéren.
Attól kezdve csak három almát ehetett naponta, mást semmit. – Muszáj
lefogynia, mindenképpen meg kell szabadulnia szláv pufókságától – hajtogatta a
producer.
Olyan színésznőt kerestek a Barcarole című filmhez, aki eljátszhatná a
legszebb velencei nő szerepét. – Húszéves voltam, és mennybe mentem –
mondta. – Egy német film főszerepe. Ilyet még nem ért el egyetlen cseh
színésznő sem.

Ugyanarról a témáról mást mondott Lída Baarová a barátnőinek, mást a

nyomozást vezető amerikai tiszteknek, mást a csehszlovák Állambiztonsági
Szolgálatnak, és megint mást a riporternek, aki könyvet írt róla Lída Baarová
átka címmel.
Másképp beszélt ugyanarról a témáról, ha vizet ivott, és másképp, ha nagy
mennyiségben fogyasztott Fernettel kevert pezsgőt.
Ez a téma a szerelem volt.

Ettől a pillanattól fogva a Baarováról szerzett ismereteink nagy részét Kurt

Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének első mondatával kellene
kommentálnunk. A mondat így hangzik: „Többé-kevésbé mindez megtörtént.”*

Egyik nap forgatás közben hirtelen megálltak a gondolák a mesterséges

csatornákban. Lída azt látta, hogy a partnere, Gustav Fröhlich arca (pár napja
volt a szeretője) új színben ragyog.3

* Nemes László fordítása.

39
 – Jön a Führer! – pusmogott mindenki izgatottan.
Lída el akart bújni, de pont rajta állapodott meg Hitler tekintete.
– Szürkéskék szeme volt – magyarázta később a kihallgatáson. – Olyan,
mint a leghidegebb acél. Le nem vette a szemét rólam, mintha a szó szoros
értelmében át akart volna döfni a tekintetével.
Erősen megszorította Lída kezét. Rövid ideig tartott a látogatás.
Három nappal később értesítették, hogy Hitler meghívja teára a Birodalmi
Kancelláriába. Azt mondta a rendező és Gustav, hogy feltétlenül el kell mennie.
Hasmenést kapott a rémülettől. Egyesek szerint a Führernek köszönhetően szűnt
meg a munkanélküliség, ő védi meg Németországot a bolsevizmustól, mások
meg azt hajtogatták, hogy szörnyeteg.
– Szép kis kalapja van – mondta Hitler.
Égett a tűz a kandallóban.
– Szeretne német lenni?
– Cseh vagyok. Zavarja?
– Nem, de örülnék, ha német lenne.
Hitler titkára kiment, kettesben maradtak.
– Amikor megláttam a stúdióban – szólalt meg Hitler –, földbe gyökerezett
a lábam. – Emlékeztet az arca egy nőre, aki fontos szerepet játszott az
életemben. Most hirtelen visszatért belé az élet.

Lída nem tudta, kire emlékezteti.

Csak később hallotta Geli történetét. Angeli Raubal Hitler bécsi unokahúga
volt, s amikor a lány betöltötte a tizenhatodik évét, Hitler őrülten beleszeretett.
Gelinek semmi köze sem volt a nordikus rasszhoz: sötét volt a szeme, a haja
fekete, a járomcsontjai pedig ugyanolyan kiugrók, mint Lídának. Holtan találták
a szőnyegen, Hitler müncheni lakásában. Szíven lőtte magát, mindmáig
kiderítetlen okokból.

40
 Hitler felelősnek érezte magát érte, ezért Geli 1931-ben bekövetkezett
halála után többé nem evett húst, így vezekelt, mert lelkileg neki is része volt
ebben az öngyilkosságban.
– A fénykép, amely mindig az asztalomon áll, életre kelt – mondta Lídának
1934-ben. – Ez pedig a maga érdeme.
– Nagyon sajnálom... – felelte a lány tanácstalanul.
Ezután már nem mondott neki semmit Hitler, hagyta, hogy elmenjen.
Lída nem derítette ki, hogy Hitlernek tényleg csak egy heréje volt-e.

Köztudott, hogy minden dolog, amit átalakít az emlékezet, teljesen új lesz.

Olyan vegyületeket szabadít fel a stressz az agyban, amelyek elszegényítik a
leendő emlékképeket. Ezenkívül Lída szándékosan is hazudhatott a háború után.
Nem tudhatjuk hát, valójában hányszor is teázott Hitlernél. Az
emlékirataiban azt olvashatjuk, hogy kétszer. Élete vége felé ragaszkodott
ahhoz, hogy csak egyszer. Az állambiztonságiaknak azt mondta, négyszer.

A másik férfinak, aki szintén hosszú, átható pillantással ajándékozta meg,

rövidebb volt a jobb lába, és befelé fordult.
Három és fél centivel vékonyabb volt a jobb térde, mint a bal.
Túl hosszú tenyere sehogy sem illett rövid karjához.
Apró termetű volt.
Fiús növésű.
Azzal telt az egész gyerekkora, hogy más gyerekek megalázták, az apja
meg keresztülnézett rajta.
Harminchárom éves korában volt az első nemi kapcsolata.
Öt különböző egyetemre iratkozott be.
Csak azért ment be az NSDAP gyűlésére, hogy melegedjen egy kicsit, mert
nem volt télikabátja.

41
 Amikor először látta Hitlert, a következőket jegyezte föl: „Az a nagy kék
szeme! Mint két csillag! Mennyire örülök, hogy lát engem!”

Amikor először látta ezt a férfit Lída Baarová, arra gondolt, döbbenetes,
mennyire visszataszító.
Azt beszélték róla, bámulatos intelligenciája kétszer olyan ellenszenvessé
tette.
A leghíresebb elmeszüleményét – „A sokszor elismételt hazugság igazsággá
válik” – már rég életbe léptették.
Halál fenyegette azt, aki olyan képet közölt róla, amelyen látható volt a
rövidebb lába. Egy író, aki magánemberként találkozott vele a háború alatt, így
emlékezett vissza erre: „Pokoli aura vette körül a propagandaminisztert, rémület
fogta el az embert, ha közeledett hozzá, mintha belépne a magasfeszültségű
zónába.”
Lída Baarová meghallotta a hangját. – Úgy éreztem, a csontomig hatol.
Mintha melegítene és simogatna egyszerre – mondta.

Véletlenül találkozott vele az utcán. Goebbels meghívta a színésznőt, hogy

nézze meg, milyen szép háza van, milyen szépek a gyerekei. Azzal dicsekedett,
hogy Hitler tiszteletére mind az ötnek H betűvel kezdődik a neve.
Aztán állandóan fogadásokra és bemutatókra hívta őket Gustavval. Amikor
már menni akartak, mindig kiderült, hogy a miniszternek van otthon egy filmje,
amelyben nem tetszik neki valami, és szeretné, ha megnézné Lída és Gustav
még a bemutató előtt. Színészek voltak. Nem mondhattak nemet a miniszternek,
aki személyesen felügyelte a filmgyártást. A Führerhez hasonlóan ő is úgy
gondolta, hogy a rádió, az autó és a film segítheti végső győzelemhez a
Birodalmat. A háború után a kutatók kiszámolták, hogy a miniszternek
harminchat fő- és mellékszerepet játszó színésznővel volt szexuális kapcsolata.
Végül egyedül hívta teázni az irodájába.

42
 Megkérdezte, mit forgat ma a férje.
Azt felelte, hogy nincs férje, és Goebbelsnek leesett az álla.

Amikor a háború után letartóztatták a csehek, nem vallotta be, hogy

Goebbels vendége volt az NSDAP nürnbergi kongresszusán.
Két nappal a színésznő huszonkettedik születésnapja után (1936.
szeptember 9-én), este, a fogadás után Goebbels megkérte, hogy menjen el vele
abba a szállodába, ahol Hitler lakott. Hallották, hogy valaki azt énekli az
étteremben: „Olyan szerelmes vagyok...”
– Én is... – súgta Lída fülébe.
Azt felelte neki, hogy boldogtalan Gustavval, aki nem akar megesküdni
vele. Társaságba viszi, de csak azért, hogy fölhívja magára a figyelmet. Mielőtt
elmennek otthonról, fölveteti vele az ékszereket, de mihelyt hazaérnek, rögtön le
is szedi róla, nehogy történjen velük valami. Ráadásul éjszaka összetévesztette
egy másik nővel, az ő nevén szólította.
– Maradjon velem holnapig – kérte Goebbels. – Délután fontos beszédet
tartok, arra kérem, nézzen közben figyelmesen.
Kendőt húzott elő a szivarzsebéből. – Megérintem a kendővel a számat,
annak jeléül, hogy magára gondolok.
Lída gyengéden arcon csókolta.

– A zsidó élősködik! Rombolja a kultúrát. A bomlás enzime! – mondta

másnap, és a kendőjéért nyúlt.

A denevér bosszúja filmváltozatát forgatta az UFA filmgyárnak, amikor

fellépési tilalommal sújtották az Adele szerepét játszó osztrák színésznőt. Arra
kérte a rendező Lídát, járjon közben Goebbelsnél az érdekében. Visszavonták a
tilalmat, Baarovát tenyerén hordta a stáb, a bulvárlapok pedig „a miniszter úr új
barátnőjéről” írtak.

43
 – Látod – mondta később Goebbels. – Az emberek meg vannak győződve
arról, hogy közeli kapcsolatban állunk, te pedig menekülsz ez elől.
Át akarta karolni a nőt, aki – mint ilyen helyzetben mindig – elsírta magát.
– De hisz magának gyerekei vannak, nekem meg ott van Gustav...
– Dehogy van, ne akard már bebeszélni magadnak. A szép nő a nyílt
tengeren hajózó vitorlás. Minden szél űzi valamerre, de ha eláll, akkor is szép
vihar vár rá.
– Szóval ha egy nő szépnek születik, akkor bűn a szépsége?
– Nem bűn, csak zavaró körülmény. A szép nő úgy hajlik, mint a nád.

„Amikor otthon hívott, mindig Müller úrként mutatkozott be. Ahogy teltek
a napok, egyre parancsolóbban hangzott ez a »Müller úr«.”
„Olyan gyakran hívja Goebbels, hogy Göringnek még egy embert kellett
kerítenie arra a feladatra, hogy lehallgassa Baarová telefonját.”

Richard Walter Darrét, a sertéstenyésztés teoretikusát kinevezték náci

egészségügyi miniszternek. A nemi mirigyek működési zavaraival magyarázta
azt, hogy a nők emancipációra törekednek. Úgy gondolta, a nő inkább
ábrándozó-kérődző háziállat. Egy tipikus hirdetésben a következőképpen írták le
a kívánatos női tulajdonságokat: „Ötvenkét éves árja orvos falun szeretne
letelepedni, fiú utódra vágyik, ezért törvényes kapcsolatot kötne egészséges,
szűz, fiatal, szerény és takarékos árja nővel, aki bírja a kemény munkát, széles a
csípője, lapos sarkú cipőben jár és nem hord fülbevalót, lehetőleg vagyontalan.”
Goebbels elmagyarázta, hogy a nácik azért távolítják el a nőket a közéletből,
hogy így adják vissza a méltóságukat.
Amikor meghívta Lídát a kongresszusra, Magda Goebbels, a III. Birodalom
nőideálja harmincöt éves volt, az ötödik gyermekét várta, a negyedik szülés után
meghízott. Még mindig vonzó volt. A Nemzeti Divatintézetet patronálta, és
büszkén viselte az Anyasági Érdemrendet.

44
 A Szerelem hármasban című amerikai munka szerzői a következőket
jegyzik fel A szerelmi háromszögek és a holokauszt című fejezetben: „Goebbels
azt akarta, hogy Lída lakjon velük, a feleségével és a gyerekeivel. Árja nő az
utódnemzésre, szláv (vagy zsidó) nő a tiltott szenvedélyre – íme, a náci világtól
elválaszthatatlan ellentmondás.”

1937. augusztus 3-án Goebbels e szavakat írta privát naplójába:

„Csehország nem állam”, s mivel Lída beleegyezett abba, hogy elmenjen a
nürnbergi kongresszusra, azt is följegyezte, hogy „csoda történt”.
1937. október 19-én azt írta: „El kell tűnnie ennek az átmeneti
államalakulatnak!”, nem sokkal később pedig azt, hogy az első fagyok idején
elmentek Lídával az erdőbe őzeket etetni.
1938. március 20-án följegyezte: „Gyorsan ki kell szórni Bécsből minden
zsidót és csehet”, közben az íj használatára tanította Lídát, és énekelt.
1938. június 1-én Hitlert idézte: „A Führernél vagyok. Pimasznak,
hazugnak és meghunyászkodónak tartja a cseheket. A hadsereg mozgósításával
dugják a hurokba a nyakukat. Most már csak rettegés az életük.” Lídának
zongorázott.

Pár nappal később meghívta magához Baarovát a tizenkét évvel idősebb

Magda Goebbels.
Barátságosan üdvözölte. Lída szerint túlságosan is barátságosan. –
Szeretem a férjemet, de ő magát szereti – mondta.
– Szeretném elhagyni Németországot. Tudna segíteni ebben? – kérdezte
Lída.
– Tegeződjünk – mondta Magda, likőrt töltött a kis kancsóból, és
koccintásra emelte a pohárkáját. – Ezt nem teheted. Nagy ember. Szüksége van
rád is, rám is.
– Sosem lennék képes...

45
 – Kénytelen leszel.

A lehallgatószolgálatot vezető Martin Bormann-nak kilenc gyereke volt, és

beleszeretett Manja Behrens színésznőbe. A felesége a következőket írta a férje
szeretőjéről: „M. olyan szimpatikus, hogy nem tudok haragudni rá. Minden
gyerek imádja. Még nálam is jobb háziasszony. Segített bepakolni a
porcelánkészletet. Még egy csészealjat sem tört össze.”

Lída Baarová négy hétvégét töltött Goebbelsékkel wannseei nyaralójukban.

Az utolsó hétvége után fölhívta „Müller úr”, és csak két mondatot mondott:
– A feleségem elment a Führerhez. Ördög ez a nő.

Hitler hívatta Goebbelst, és eltiltotta Baarovától. – Elválok – közölte a

miniszter. – Lehetek nagykövet Japánban, és ott élhetek vele.
– Pont ezt nem akarja a nemzet! – mondta Hitler, és öklével az asztalra
csapott. – Aki történelmet csinál, annak nincs joga magánéletre.
„A Führer apaként viselkedik – írta a naplójában. – Hálás vagyok érte. E
pillanatban pont erre van szükségem. Egy órát autózom, elmegyek jó messzire,
minden cél nélkül. Aztán vár még rám egy hosszú és szomorú
telefonbeszélgetés. Kemény maradok, bár majd’ megszakad a szívem.”
„Sírt! – írta Lída. – Sírt, mint egy teljesen hétköznapi ember.” S amikor azt
mondta a telefonkagylóba, hogy vége, mert szavát adta a vezérnek, Lída
elvesztette az eszméletét.
Másnap bevitték a pszichiátriai klinikára.

Kijött, behívatták a rendőrségre. – Tilos szerepelnie filmben, színházban

sem léphet fel – közölték vele. – Nem mutatkozhat a nyilvánosság előtt.
Elájult. Aztán csak a morfiuminjekció nyugtatta meg.
Nem kapott leveleket.

46
 Nem vetítették a filmjeit, amelyeket az UFA filmgyárnak forgatott.
Csak a táskáját és a pénzét vitte magával.
Prágában megállt a ház előtt, amelyet még nem ismert. A szüleinek házat
kellett venniük a honoráriumaiból, és egy modernista csodát, egy hajóra
emlékeztető villát választottak, amelyet terasz vett körül, az pedig úgy nézett ki,
mint a fedélzet. Nem volt egyetlen derékszög sem, a konyha félkör, a hálószoba
kör alakú. Kerek ablakok. A ház előtt a Lídáról elnevezett rózsák.

A húga hűvösen fogadta. – Tudod, mit éltünk mi át? – kérdezte. – Mit

műveltek velünk a németek?
Hét évvel fiatalabb húga, Zorka Babková – új családi nevén Janu – szintén
színésznő volt.
Az országra gondolt.
1938 őszén, Anglia és Franciaország árulását kihasználva, a németek
hirtelen elfoglalták a cseh Szudétákat, ahonnan Csehország belterületére
menekültek a zsidók, a csehek és a német antifasiszták. A nácik őrizetbe vették
azokat, akik túl sokáig halogatták a menekülést. Akik korábban elszöktek, lakás
és élelem nélkül maradtak, esélyük sem volt arra, hogy munkát találjanak.
Ügynökségek alakultak, amelyek arra szakosodtak, hogy gyorsan külföldre
juttassák a Prágába került menekülteket („Orvosokat, ügyvédeket, izraelita
kereskedőket közvetítek a másik féltekére. Van engedélyem.”).
– Még a katonák is sírtak. Tudod te, Lída, milyen szerencsétlenek azok,
akiknek el kell menekülniük otthonról?!
Lída nem tudta.
– Nagyon sajnálom – mondta tanácstalanul. – Nekem is annyi problémám
volt – tette hozzá –, hogy a ti helyzeteteket már nem tudtam elképzelni.

A kérdés, amely a Lída Baarova halála előtt készült beszélgetés közben

foglalkoztatta Helena Třeštíkovát, a Cseh Televízió filmesét és Stanislav Motlot,

47
a Nova tévé újságíróját, és még vagy harminc-negyven embert, aki egykor
ismerte, és a kilencvenes évek óta jó szívvel emlékezett rá, így hangzik: Ostoba
volt-e Lída Baarová?
Ő maga azt állította, hogy igen.
De ezt pont neki nem lehet elhinni. Ez nagyon kényelmes válasz lehetett
számára.
Az 1939. március 14-ről 15-re virradó éjszakán Hitler behódolásra
kényszerítette Csehországot. Azt követelte Hácha köztársasági elnöktől, hogy
utazzon Berlinbe, és Prága bombázásával fenyegetett, ha a csehek nem
kapitulálnak. A Münchenben megcsonkított országnak északon nem volt
megerősített határa, így esélye sem lehetett az ellenállásra. Hácha még vissza
sem tért Berlinből (sokáig várakoztatták a vonatát a határon az állítólagos
hóvihar miatt), amikor Hitler már kora reggel a prágai várban tartózkodott.
Kezdettől fogva világos volt, hogy nem védekeznek a csehek, legközelebbi
barátaik, Franciaország és Nagy-Britannia Hitler oldalán állt, most tehát két
lehetőségük maradt: Husz János útjára lépni, megőrizni a renomét és elégni,
vagy kapitulálni és fennmaradni.

8.15-kor német csapatok vonultak a Nemzeti fasorban.

Tömegek mentek a járdán, de nem állt meg, nem nézelődött senki. Az
Óvárosi téren sírtak az emberek, és rengeteg hóvirágcsokrot tettek az Ismeretlen
Katona sírjára.
Nem volt ebben, úgymond, félelem, nem volt siránkozás, kétségbeesés.
Csak szomorúság.
„Március 15-én mindannyian nagy feladatot vállaltunk magunkra” – írta pár
nappal később Milena Jesenská riporter a Přitomnost című hetilapban.
Ez volt a feladat: csehnek lenni.
„Az a gesztus, amelyet 1939. március 15-én akár négy cseh férfi is meg
tudott volna tenni, csakis öngyilkos gesztus lehetett volna. Talán szép dolog

48
vérünket ontani a hazáért, hősies gesztust tenni. Sőt azt hiszem, nem is olyan
nagyon nehéz. De nekünk valami egész mást kell tennünk. Élnünk kell. Minden
embert óvnunk kell, aki csak van, kímélnünk kell minden erőt, a legcsekélyebbet
is. Nem vagyunk elég sokan ahhoz, hogy gesztusokat engedhessünk meg
magunknak. Nyolcmillióan vagyunk, ez túl kevés, vagyis túl kevés az
öngyilkossághoz. De az élethez elég.”
Tehát dolgozni, mint mindig, ahogy lehet, becsapni a rezsimet. És
mindenekelőtt nem németesedni.

Délelőtt Lída Baarová is a Nemzeti fasorban autózott. Bár már két és fél
hónapja volt Prágában, még mindig nem cseréltette ki az autóján a német
rendszámtáblát. Amikor megállt az autóval, a járókelők a rendszámtáblát nézték,
és mérgükben ököllel verték a kocsi tetejét.

Még nem ért véget 1939 nyara. Ljuba Hermanová énekesnővel

futballmeccsre mentek. Már mindenki a háborúról beszélt. – Lída pedig egy
ideje – idézi fel emlékeit a barátnője – törni kezdte a csehet. Német szavakkal
keverte a cseh kifejezéseket. Ott ültünk a tribünön, és hirtelen elkezdett rémesen
kiabálni: „Herrgott! Most lőhettek... wie sagt man das nur tschechisch... igen –
gól!” Ez már akkor jelezhetett volna valamit nekünk, a társainak. Legalább
annyit, hogy milyen ostoba. Fel nem foghatom, hogy képes ennyire tönkretenni
az életét egy nő, aki egy kicsit is intelligens.
Otakar Vávra rendező arra is emlékszik, hogy Prágában később Goebbels
fényképével díszített púderdobozt használt. Bár persze nem veszi zokon tőle.
Csak egy nő volt. Elvesztette a fejét. Szerelmes volt. Megfeledkezett az
elvekről.

A cseh társadalomnak kizárólag a Harmadik Birodalmat kellett szolgálnia

munkájával.

49
 – Mivel tudja magyarázni, hogy olyan sok cseh jön hozzánk, és „Heil
Hitler”-rel köszön? – kérdezte egy német Milena Jesenskát.
– Sok cseh? Itt valami tévedés lehet.
– Nem, ez nem tévedés. Bejönnek hozzánk az irodába, lendítik a jobb
karjukat, és „Heil Hitler”-t kiáltanak. Miért? Mesélhetnék magának egy íróról,
aki a kezét-lábát töri azért, hogy minél előbb bemutassák a darabjait a berlini
színházakban. Mesélhetnék magának sok olyan emberről, aki többet tesz, mint
amennyit muszáj. Kivételes buzgalommal, fáradhatatlanul.
Lehet, hogy Baarová nem volt ostoba, csak helyezkedni akart? Mert azt
hitte, hogy úgyis Hitler mondja ki az utolsó szót Európában?
– Nem, dehogyis. Csak fiatal nő volt, ez az egyetlen magyarázat – mondták
a pártfogói évekkel később.
Stanislav Motl (könyvet írt róla): – Úgy érezte, neki mint sztárnak nem kell
fontos dolgokon gondolkodnia.

Később azt beszélték, hogy március 15-én Lída Baarová üdvözölte a prágai
várban Hitlert (nem igaz).
Amikor 1942 novemberében Goebbels három napra Prágába látogatott,
Lída parancsot kapott, hogy hagyja el a várost erre az időre (igaz).
A Lucerna-palota bárjában, ahol az egész filmszakma találkozott,
bojkottálták, és sokan nem voltak hajlandók egy asztalhoz ülni vele (részben
igaz).
Voltak barátai. Segített neki Miloš Havel, az öt-hat éves Václav nagybátyja,
a „cseh Hollywood”, Barrandov alapítója, valamint annak a mozinak a
tulajdonosa, ahová kislánykorában járt (málnaszínű cukorkát kent szét az arcán,
hogy felnőttebbnek látsszon). Havel most megpróbált kisiklani, mint a csík,
hogy meg tudja menteni a cseh filmet a saját filmgyárában, bár a nácik már
elvették tőle a tulajdonjog ötvenegy százalékát. Diplomáciája sikerrel járt: az
1939 és 1945 között készült negyven cseh filmből egyik sem volt náci tartalmú.

50
(Bár nem lehetett pozitív hősként ábrázolni zsidókat, és tabutéma volt az
egyetemi ifjúság, mert 1939-ben, a nemzeti ünnep napján tartott tüntetések után
a németek bezártak minden felsőfokú tanintézetet, és rögtön koncentrációs
táborba került ezerkétszáz egyetemi hallgató. A cseheket csak a németeket
szolgáló igavonó erőnek tekintették.)
Baarová a Protektorátusban forgatta a négy legjobb cseh filmjét, melyekben
vampot alakított.4 Olaszországból is kapott ajánlatot, Guazzoninál és de Sicánál
is játszott.

A másik személy Lída ismeretségi köréből Adina Mandlová színésznő és

barátnő volt, aki később nem akarta beszennyezni a hamvaival mások
virágoskertjét.
Egyszer a férfiakról beszélgettek Adinával. Lída viccesen azt mondta, hogy
ha összehívná a szeretőit, kicsi lenne nekik a Lucerna nagyterme.
– Neked, Líduška – mondta Mandlová –, ki kellene bérelned az egész
strahovi stadiont, ezzel a jelszóval: „Minden csehnek legalább egyszer az
életben Strahovban a helye!”
Ebben az időszakban két cseh férfi küzdött a kegyeiért, az egyik Hácha
köztársasági elnök irodáját vezette, a másik ipari miniszter volt. Állítólag azt
mondta egyikük: – Ez a nő klasszis. Vonzza az erő, és taszítja a bukás.
Nem tudni, valóra váltak-e a miniszter reményei. Baarová diszkrét volt.
Amit Lída érzelmi és intim életéről tudunk, azt erővel szedték ki belőle.

Amikor 1945 áprilisában már Pozsonyig nyomult előre a Vörös Hadsereg,

figyelmeztették Lídát, hogy menekülnie kell. – De hát nem csináltam senkinek
semmit. A németek nem akarták, hogy bármi közük is legyen hozzám, ők maguk
dobtak ki a filmszakmából. És mindez még a háború előtt történt! –
magyarázkodott. Nem sejtette előre, hogy ha a háború után eltűnik egy-két náci,
akkor pontosan őt tekintik majd olyan személyiségnek, aki ismeri a titkukat.

51
 De amikor több mint kétmillió német fogta menekülőre Csehországban, ő is
távozott autón egy ismerős családdal. Megálltak egy faluban. Az amerikaiak
fölrobbantották a hidat, nem tudott eljutni Münchenig. Beköltözött egy
gazdához, egy hónapig segített neki a földeken. Kinn a mezőn pillantotta meg
egy amerikai katona, Peter. Beleszeretett Lídába.
Lída megengedte Peternek és a bajtársainak, hogy nézzék, amikor a
patakban fürdik.
Peter és a bajtársai a CIA elődjeként műküdő CIC (Counterintelligence
Corps) emberei voltak.
Aztán beleszeretett Peter elöljárója, Malsch őrnagy elhárítótiszt. Lída
otthagyta a katonát, és átköltözött az őrnagy müncheni villájába. Több mint két
hónapig éltek együtt. Az őrnagy a kedvenc koktéljait keverte neki, és
egyfolytában kérdezősködött.
A letartóztatása után az amerikaiak elmondták Baarovának, hogy
Goebbelsék megmérgezték hat gyereküket, majd öngyilkosok lettek. Közölték
Lídával, hogy rákerült a háborús bűnösök listájára, és kiadták a színésznőt
Csehszlovákiának.

Stanislav Motl tíz évet fordított arra, hogy megkeresse Európában a

megfelelő dokumentumokat.
– Semmi nyoma sincs annak – mondja –, hogy Lída Baarová a háború alatt
kollaborált volna a Birodalommal. Az volt a bűne, hogy csak a karrierjének élt,
más nem számított.
Nézőközönségnek tekintette a nácikat.

Amikor Baarovát letartóztatták, és két gyakran megfogalmazott véleményt

hallhatott magáról: „te hülye tehén” és „te ócska kurva”, a barátnője, Adina
Mandlová elindult Prágából az ismerőseihez.

52
 A megszállás alatt mindvégig olyan pletykák keringtek róla, hogy
Mandlová a Cseh-Morva Protektorátus birodalmi minisztere, Karl Hermann
Frank szeretője. Egy Beroun nevű helységben meglátta egy csendőr, és
elkiáltotta magát: „Szökik a madárka Frank után!” Szuronnyal fölfegyverzett
gárdisták vonszolták át a főtéren, egyenest a pályaudvarra, hogy Prágába vigyék.
Egy évvel azelőtt lépett fel itt, most meg azt kiabálták neki az emberek: „Hol
hagytad Frankot, miért nem segít neked?!” Még a vonatot is kővel dobálta a
tömeg.
A fogházban fotóriportereket hoztak Adinához. Fizikai munkát végeztettek
vele, közben fényképezték.
Miután 1946-ban fölmentették, Adina Mandlovának megromlott az
egészége. Állandóan részegen látták. Mivel a mandula csehül és németül is
mandel, született egy mondás: „Baarovának mandulavágású szeme van,
Mandlovának meg olyan, mintha állandóan a bárban ülne”.

Két hír érkezett a fogházba.

Meghalt az anyja szívrohamban, kihallgatás közben, amikor a nyomozó
megint ordítozni kezdett vele: „Hol vannak Lída ékszerei?!” (Ötvenhat éves
volt.)
A húga, Zorka Janu sikereket ért el a színpadon. Próbára ment, amikor
egyszer csak elállta az útját Václav Vydra kommunista színész. – Lída Baarová
húga nem lehet cseh színésznő! – közölte, és nem engedte be Zorát a színházba.
Benzint ivott, de megmentették.
A felesége temetése után Karel Babka kórházba került. Amputálták a lábát,
hogy ne terjedjen feljebb a rák. Zorka nem evett semmit, amikor hazajött,
lefogyott, és naponta többször is őrjöngeni kezdett: állandóan fürdött. Szárazra
törölte magát, és megint beült a kádba. Egyre csak azt hajtogatta: – Nekem
tisztának kell lennem!

53
 Az apja épp ebédet főzött, amikor észrevette a szeme sarkából, hogy egy
nagy törülköző esik a ház elé az emeleti fürdőszoba ablakából. Hallotta, hogy a
törülköző tompa puffanással zuhan a betonlépcsőre. (Huszonhárom éves volt.)

Lída Baarovának azért is voltak problémái a háború után, mert a cseheknek

is volt bajuk magukkal.
Ebben az országban, amelytől területeket raboltak a szomszédai, köztük
Lengyelország is, az egyszerű állampolgár – Milena Jesenská akaratának
megfelelően – teljesítette azt a feladatát, hogy „legyen cseh”. Dolgozott, hogy
fenntartsa magát. (Az ellenállási mozgalom ezt a jelszót népszerűsítette:
„Dolgozz lassan!”)
A csehek a németeknek dolgozhattak vagy a németeknek dolgozhattak.
A tizennyolc éves Josef Škvorecký, aki később neves író lett, 1942-ben,
rögtön érettségi után parancsot kapott arra, hogy álljon munkába egy
hadiüzemben. Választhatott: Brémában gyárt fegyvert, ahol állandósultak a
szőnyegbombázások, vagy a lakóhelyén, Náchodban, egy háborítatlan
kisvárosban készít alkatrészeket a német Messerschmittekhez.
A bombázás nélküli munkát választotta.
De a bűn világában nem lehet kívülálló az ember. Sok minden magyarázza
a csehek magartását, ami persze nem jelenti azt, hogy nem viselték meg őket a
történtek. Az érintettek valamiféle bűntársnak érezhették magukat. Lehet, hogy
ez nem is tudatosodott bennük.
Ezért intuitív módon bosszút állhattak Baarován és Mandlován. Azokon a
személyeken, akik az ő felfogásuk szerint önszántukból álltak össze a hóhérral.

Lída Baarová élete nem tűrte az ürességet.

Nem sokkal az anyja és a húga halála után ketten látogatták meg a
fogházban. Közölték Lídával, hogy szeretik. Egyiket sem ismerte közelebbről.

54
 Marcela Nepovímová, a Lídánál öt évvel fiatalabb színésznő volt az első.
Ibolyát hozott, és megkérdezte, mit tehet érte. – Gondozhatná a papát – kérte
Lída.
A második pedig egy tíz évvel fiatalabb színész, Jan Kopecký. Megbízható
információi voltak arról, hogy Baarová hamarosan kikerül a fogházból, per
nélkül. – Én pedig feleségül veszem – közölte.
Lída Baarová másfél évvel később hagyta el a fogházat. Kiderítette a
nyomozás, hogy csakis a karrierje érdekében lépett kapcsolatba a nácikkal.

1947-ben, július végén házasodtak össze, fél évvel azelőtt, hogy a

kommunisták hosszú időre magukhoz ragadták a hatalmat.
Jan Kopeckýt kirúgták az állásából az esküvő után, ezért összehoztak egy
kétszemélyes bábszínházat, és járták az országot.
Közeledett az 1948-as kommunista puccs, amikor prágai házában (még
mindig ugyanabban a hajószerű villában lakott) megcsörrent a telefon. –
Meneküljön, megint le fogják csukni! – suttogta valaki, majd letette a kagylót.
(Ma sem tudjuk, ki hívta.)
Jan nem volt otthon, elutazott egy barátjával. Néhány hete titkosrendőrök
tartották szemmel a házat. Marcela felsegítette a kabátját, és Lída nyugodtan
kiment. Táska nélkül, mintha csak rövid sétára indulna. Amikor szem elől
vesztette a házat, rohanni kezdett, el is jutott a barátnője lakásába, akivel annak
idején együtt ült.
Közben Kopecký hazatelefonált, mert elromlott az autója, de Karel Babka
úgy tett, mintha nem ismerné meg, azt mondta, Baarová és Kopecký
Morvaországba utazott munkát keresni. Jan elment Lída barátnőjéhez, akivel
együtt ült a felesége, hogy megtanácskozzák, mit jelentsen ez.
Még mindig a rendőrség raktárában tartották Baarová elrekvirált bundáit.
Kopecký bevitt egy régi, kopott bundát, lefizette a raktárost, és elvitte „az egész

55
Protektorátus legimpozánsabb” nercbundáját. Annyi pénzt kapott érte, amennyi
elég volt három határőr megkenésére.
Utazásnak álcázták a szökésüket, Lída szőkére festette a haját, és vastag
szemüveget viselt.
Abban a ruhában érkeztek Salzburgba, amelyikben elindultak. A Café
Mozartban kaptak munkát. Lída pultosnő lett. Hamar híre ment, hol szolgál fel
koktélokat a nagy sztár.

Azt mondták, vagyont gyűjtött a borravalókból.

Szakított Kopeckývel.
Öt spanyol filmben játszott.
A fiatal Fellini Bikaborjak című filmjében is fellépett.
Harminchét éves volt. Olaszországban nála fiatalabb színésznők tűntek fel
– Sophia Loren és Gina Lollobrigida.
Férjhez ment egy osztrák orvoshoz, aki szanatóriumot üzemeltetett.
Három évvel később megözvegyült.
1958-ban kivonult a filmszakmából, mert elavultak a kifejezőeszközei.
Hannoveri, bonni, bécsi és stuttgarti színházakban játszott. Ő volt a
leghíresebb cseh színésznő Európában, bár Csehszlovákiában szinte senki sem
hallott erről.
Utolsó szerepében (1982-ben) a legnagyobb antifasiszta színésznőt,
Marlene Dietrichet alakította.

A fővárosi könyvtárban csak 1949 előtti és 1989 utáni újságkivágásokat

találok róla.
– Alighanem ő maradhatott Csehszlovákiában a legtovább a cenzúra
feketelistáján.
– Ugyan már! – tiltakozik Eva Zaoralová filmes újságíró, aki ma már a
Karlovy Vary-i filmfesztivál művészeti igazgatója.

56
 – Hogyhogy? Nem is volt rajta?
– Nem, mert nem állítottak össze semmiféle névsort azokról, akikről nem
lehetett írni, még a nevüket sem lehetett kimondani hangosan.
– Akkor honnan tudták, hogy tilos?
– Mindenkinek magának kellett éreznie, kit nem szabad emlegetni.
(E kollektív körültekintésnek köszönhetően például évekig nem hangzott el
a nyilvánosság előtt Jane Fonda és Ingmar Bergman neve, mert tiltakoztak,
amikor 1968-ban megszállták Csehszlovákiát a Varsói Szerződés csapatai.)

Ibolyát hozó rajongója, Marcela Nepovímová felhagyott a színészettel. Ő

viselte gondját a huszonhárom évvel idősebb Karel Babkának. Összeházasodtak.
Bár amputálták a lábát, nem menekült meg a ráktól, tizenkét évvel később
meghalt. Azt mondta Marcela, hogy a szerelmük többet ért minden szerepnél,
amit csak kaphatott volna.
Az állam lefoglalta a hajó alakú házat. Marcelát és Karelt kitelepítették a
Szudétákba, egy kis faluba. Tél volt, beléptek egy düledező kunyhóba, ahol nem
volt fűtés. Karel mint burzsoá hivatalnok nem kaphatott szénkiutalást. Marcela
fűrésszel járt az erdőbe. Bizsugyárban dolgozott. Lída hamis néven föladott
csomagokat küldött nekik.
Marcela eltemette a férjét, majd visszatért Prágába. Évekig kilincselt
útlevélért, csak 1982-ben engedték külföldre a hatóságok. Megtalálta Lídát
Salzburgban, és gondját viselte. Baarová nem tudott sem főzni, sem takarítani.
Reggeli után elment sétálni, majd hazatért, és a kanapén pihent. Nyáron a tóparti
magánstrandjára járt.
Amikor 1989-ben Lída Baarová elment Prágába, Marcela lakásában szállt
meg. Babková panelházban lakott. Lída három napig hezitált, kimenjen-e a
lakásból, de nem bírta tovább ilyen kis térben, harminchét négyzetméteren.
Kiment.

57
 A Vencel térre ment, mint később egy interjúban megfogalmazta, tudta,
hogy bármi rosszat mondjanak is róla az emberek, az úgyis túl kevés lesz.
Rajongók tömege jött el a Lucerna nagytermében rendezett találkozóra. Az
első kérdések minden interjúban Goebbelsre vonatkoztak.

Amikor két évvel később a kanapén ült Salzburgban, és a halált várta, azt
mondta Třeštíková asszonynak, hogy a papa gyakran mondogatta neki: „Bármi
történjék is, Lída, te csak menj tovább.”
– És így is volt mindig, mentem tovább. De én már, kérem, nem akarok
továbbmenni. Nem vagyok hajlandó.

A halála után derült ki, hogy Lída egész vagyonát egy közeli salzburgi
kolostor kertészére hagyta.
Ötvenkét éves volt a kertész, a színésznő pedig nyolcvanhárom, amikor
autogramot kért tőle mint régi rajongója. Szerelmet vallott neki. Marcela azt
mondta, túl fiatal hozzá. Lída megsértődött. – De hisz belém szeretett! – mondta
második anyjának. – Amikor Prágában vagy, levest főz nekem.
Két évvel a halála előtt már nem ismerte meg egyiküket sem.

2001. február 9-én Prágában, a strašnicei krematórium nagytermében

búcsúztak tőle a rajongói. Ezt tudták felhozni a mentségére:
– Mit tehetett volna, csak nő volt.
Nyilván senki sem mondta, hogy akik a bukását okozták, mind csak férfiak
voltak.

58
 Hogy boldogul a németekkel?

1939
– Aztán mije van? – kérdezi Milena Jesenská újságírónő egy Slaný
környéki paraszttól.
– A krumpli a földben, a rozs elvetve. Hideg tavaszunk volt, de csodamód
kizsendült, nagyon szép lett. A gyümölcsösben, úgy néz ki, kivágom a két öreg
almafát, aztán ültetek újakat. A kiskacsák is kikeltek már, jöjjön, nézze meg,
olyanok, mint a pitypang. Azt az orgonabokrot meg kell valahogy metszeni,
hogy el ne pusztuljon, szép legyen a kert az idén – feleli a paraszt.
– De hogy boldogul a németekkel? – kérdezi Jesenská, nem hagyja magát.
– Hát hogyan… ők jönnek, én meg dolgozom – feleli nyugodtan a paraszt.
– És nem fél semmitől?
– Mégis, mitől kéne félnem? – kérdezi, majd őszintén elgondolkodik, és
váratlanul visszavág: – Azonkívül, kérem szépen, az ember csak egyszer halhat
meg. És ha egy kicsit korábban halok meg, akkor csak egy kicsit tovább leszek
halott.

59
 A szeretet bizonyítéka

Első rész: Nyolc év az örökkévalóság

A libakopasztó Kvitková asszony nyolc óra alatt hetvenkét libát kopasztott
meg, és ezzel bevonult a történelembe.
Kopecký tájékoztatási miniszter egy brünni tudományos konferencián
kijelentette, hogy Európában a legmagasabb hegy az Elbrus, és „reakciós
kozmopolita csökevénynek” nevezte azt a régi hiedelmet, mely szerint a Mont
Blanc a legmagasabb.
Véglegesítették azoknak a szerzőknek a listáját, akiket soha többé nem
lehet kiadni: Dickens, Dosztojevszkij, Nietzsche és még pár száz név.
Sedloň, a költő azt írta, hogy az „élelmezés” és a „termelés” már költői
kifejezés.
Huszonhétmillió példányra becsülik azon könyvek számát, amelyeket
ezekben az években semmisítettek meg az országban.
Zápotocký miniszterelnök ítéletet mondott az új időkről. „Nem élhetünk
úgy, mint régen – jobban élünk, vidámabban élünk” – mondta.
Két évre rá a legkiválóbb vezetőket – Sztálin hatására – kötél általi halálra
ítélik.
A Vencel téri Zlatá Husa Szálloda falán – ahol Andersen a leghíresebb
meséjét, a lusta népségről szóló Borsószem hercegkisasszony-t írta – a
következő felirat díszeleg: „A Szovjetunióval örök időkig.”
A Prágai Rádió mindennap éjfélkor, az adás végén a szovjet himnuszt
játssza.
Így végződnek Csehszlovákiában a XX. század negyvenes évei, és
kezdődnek az ötvenes évek.

60
 Joszif Sztálin hetvenedik születésnapját 1949 decemberében ünnepelték,5 és
ebből az alkalomból úgy dönt a hatalom, hogy a tizennégymilliós ország
kilencmillió polgára írja alá az ünnepeltnek címzett jókívánságokat.
Négy nap alatt összegyűlnek az aláírások. Ekkor születik az a döntés, hogy
Prágában, a Moldva fölötti dombon áll majd a földgolyó legnagyobb Sztálin-
szobra.

Nincs olyan szobrász, aki visszautasíthatná a pályázaton való részvételt.

Ötvennégy művész kap három negyedévet arra, hogy megtervezze az
emlékművet. Hála istennek, szerencsésen meghal (így beszélnek a haláláról
Prágában) Ladislav Šaloun, az első számú csehszlovák szobrász. Karel Pokorný,
akit az utódjának tartanak, hogy ne győzzön, baráti gesztussal széttárt karokkal
álló vezért tervezett, ahol Sztálin Jézusra emlékeztet.
A legtöbben ugyanezt a hibát követik el. „Szenvelgő Sztálint mutattak be” –
értékel a bizottság.
Otakar Švec, a cukorszobrokra specializálódott cukrász fia ötvenhat éves,
megkeseredett szobrász.
Erős pályakezdése után, amikor diákkorában megformázott egy
motorbiciklistát, és sikerült kőbe faragnia a mozgást, megtervezte a köztársaság
atyja, Tomáš Garrigue Masaryk, majd Husz János emlékművét. A háború alatt
mindkét alkotását lerombolták a fasiszták. A háború után készített egy
Roosevelt-emlékművet, de nem fejezte be, mert átvették a hatalmat a
kommunisták. A háború előtt két avantgárd szobrát állították ki Nyugaton. Nem
gondolta volna, hogy kap még megrendelést.
Most – a legenda szerint – két üveg vodka hatása alatt Otakar Švec sietősen
összegyúr egy modellt. Rendes ember, ezért szándékosan lemásol egy ismert,
háború előtti ötletet, a Miroslav Tyrš társadalmi aktivista polgárnak szánt
emlékművet, akit nem szívelnek a kommunisták.
Sajnos megnyeri a pályázatot.

61
 Sztálin a néptömegek élén áll. Egyik kezében könyvet tart, a másikat a
mellére helyezi a kabátja alatt.
A bal – szovjet – oldalon Sztálin mögött egy munkás áll zászlóval, aztán
egy agrobiológus, egy partizánnő, végül egy szovjet katona, aki maga mögé néz.
Sztálin jobb – csehszlovák – oldalán halad egy munkás zászlóval, egy falusi
asszony, egy tudós és egy hátranéző csehszlovák katona.
A bátrak arról kezdtek suttogni, hogy az ott Sztálin, akinek mindenki
belebújik a seggébe.

Csak egyetlen gombja – mondogatják – akkora lesz, mint egy vekni kenyér.
Az emlékmű magassága harminc méter, Sztáliné tizenöt, az egész együtt
akkora lesz, mint tíz háború előtti emelet. A talpa kétméteres.
Gránitból készül (ami egyáltalán nem illik a homokköves Prágához, a gránit
viszont a homokkővel ellentétben évszázadokig ép marad), a Letná-dombon áll
majd, és a Vár versenytársa lesz. Méreteivel lerombolja a múltat. Látszik majd
az Óvárosi térről, ott fog állni a Párizsi utca és a Cseh híd meghosszabbított
vonalában.
Kétszázhatvan, egyenként 2 x 2 x 2 méteres gránittömbre lenne szükség
ahhoz, hogy előállíthassanak egy ilyen Sztálint.
Szinte csodaszámba menne, ha sikerülne találni egy kőfejtőt, amelynek
olyan vastag a fala, hogy ilyen hatalmas, egyforma színű kőtömböket
hasíthatnak ki belőle.
A Švec mellett segédkező két építész – a Štrus házaspár – feladata, hogy
kidolgozza, miképpen készítsék elő a gyenge homokkő dombot egy ekkora
kolosszusra.
Úgy döntenek, hatalmas betontömbökkel töltik ki belülről a dombot, ezek
egyfajta föld alatti termet alkotnak majd.

62
 A pályázat meghirdetése után két évvel fogalmazódnak meg az első
aggályok. Kiállították Švec vázlatait, makettjeit és rajzait, hogy
hozzászólhassanak az állampolgárok, és megkezdődik a vita „Prága új
kincséről”.
– Attól félek, messziről összefolynak az alakok, és nem látszik jól Sztálin.
– Miért néznek hátra az utolsó figurák? Ez nekem túl avantgárd – sorolják
az emberek a kételyeket.
– Eszmei okokból néznek hátra – válaszolja Švec. – Az a cél, hogy
biztosítsuk a nyugodt életet, a védelmet. Kompozíciós okai is vannak a
hátranézésnek, hogy jól mutasson az emlékmű hátulról, ne egy katona hátsó
felét lássuk.
– Művészi szempontból miért szeretné, elvtárs, emlékművön védeni a
népet?
– Azért kell védeni a hátsó sorokat, hogy akik elöl helyezkednek el,
nyugodtabbak legyenek – magyarázza a szobrász.
Később azt mondogatják, hogy a Sztálin mögött sorakozó alakok húsért
állnak sorba.
Sok állampolgár még mindig nem békélt meg a művel. „Aggaszt bennünket
az emlékmű mint jelkép. Nem ad örömteli és hű képet, hanem síremléknek
látszik.” (A kiállítás emlékkönyvében olvasható a négy bejegyzés.)
„Kiket vezet Sztálin elvtárs? Szó szerint úgy lopóznak utána az emberek,
mintha fal mellett osonnának. Meg kell semmisíteni a tervet, és új pályázatot
kiírni.”
„Ízléstelen lesz az emlékmű. Több figyelmet kell szánni egy olyan
emlékműre, amely a történelem egyik óriását örökíti meg.”
Otakar Švec még nem tudja, hogy foglyul ejtették.

Állítólag a Barrandov filmgyár statisztái álltak modellt a szoborcsoporthoz.

63
 Aztán elterjedt a szóbeszéd, hogy a Sztálint alakító férfi halálra itta magát.
Senki sem ismerte a nevét, egész Prága Sztálinnak hívta, és ezt nem tudta
lelkileg elviselni.

Švec és a Šturs házaspár egymás után formázza az emlékmű

agyagmodelljeit. Először egy-, aztán háromméteres nagyságban.
A párt és a kormány szemmel tartja Švecet. Tizenkét oldalnyi gépiratot tesz
ki az a jegyzőkönyv, amely a hatalom és a művész 1951. január 4-i találkozóján
készült, és a szoborra vonatkozó megjegyzéseket rögzíti.
Sztálin alakja nem magasodik az emlékmű egésze fölé! Zápotocký
miniszterelnök szerint már az agyagváltozaton látszania kell, hogy Sztálint, a
bátrat ábrázolja az emlékmű. – A megvalósítás során a művész feltehetőleg
visszariadt a saját gondolataitól – fűzi hozzá.
Nyolc miniszter és a miniszterelnök vitázik azon, hogy összezsugorítsák-e a
Sztálin mögött álló alakokat, vagy helyezzék külön emelvényre a vezért.
Az emlékmű nem nézhet ki úgy messziről, mint egy szarkofág!
A Sztálin mögött álló alakok inkább csak díszítő jellegűek.
Jobban bele tudna-e mélyedni művébe a szerző?
Miért nem akar agyagmodellt készíteni, hogy megmutassa a vezetőknek?
Végül a miniszterelnök kijelenti, hogy Otakar Švec fél a saját munkájától.
A szobrász ebből semmit sem hall, csak negyvenöt perccel később hívják
be a tanácskozásra. Először az építész, Štursová magyarázkodik: szándékosan
nem emelték meg Sztálin alakját, hiszen így elszakadna a néptől, márpedig ő
vezeti a népet, abból emelkedik ki.
Švec azt fejtegeti a kormánytagoknak, hogy ha Sztálin az ő kívánságukra
magasabb lenne a többieknél, az azt jelentené, hogy két különböző arány szerint
készülne az emlékmű. – Művészi szemontból ez elfogadhatatlan – mondja.

64
 Nagyobb műtermet vásárol neki a kormány, az eddigi túl kicsinek bizonyul.
Ettől kezdve ott tartják a tanácskozásokat a párt képviselői.
Saját bicskával érkeznek.
Minden alkalommal belevájják az agyagba, és levágják a Sztálin mögött
sorakozó alakok fejét.

Az első bicskás az a miniszter, aki „a reakciós kozmopolitizmus

csökevényének” nevezte azt a régi hiedelmet, mely szerint a Mont Blanc Európa
legmagasabb hegye.
A második a legmakacsabb – Zdeněk Nejedlý professzor, A zene
világtörténete című könyv szerzője. Művészettörténész, sőt demokrata volt, a
megszállás alatt illegálisan Moszkvába szökött, és ott lett professzor. Aztán
visszatért, hogy a szocialista Csehszlovákiában ő legyen a fő-fő teoretikus.
1951-ben ő az oktatási, tudományos és művészeti miniszter. Híres esszét ír
az új művészetről és a szerelemről. „Ezentúl is szeretni fogják egymást az
emberek – jósolja –, de elvárjuk, hogy a szocializmusban, munkásosztályként
még jobban és szebben szeressék egymást. Hogy ne legyenek álságos
»boldogtalan szerelmeik«, ne bukjanak el az érzéki vágyak miatt, amelyekben
oly gyakran tobzódott a burzsoá erotika.”
Nem tudja elviselni például azt, amiről a háború előtt híres volt
Csehszlovákia – az avantgárd fotográfiát. Dührohamot kap, amikor csupa
árnyékot vagy füstöt lát Rössler húszas évekbeli felvételein, minden kontextus
nélkül.
(Amikor Sztálin meghal, Nejedlý kijelenti, hogy ettől a perctől fogva a cseh
emlékmű a legfontosabb dolgot hangoztatja a Nemzetek Atyjáról: Sztálin örökké
él.)

Négy hónappal az első bírálat után Švec megkapja a következőt. A hatalom

1952-ben, 1953-ban és 1954-ben is figyelmezteti.

65
 Négy év telik el, már régóta dolgoznak a gránittömbökön a kőfaragók, áll
az állványzat és a daru, de a művésznek még azt javasolják, hogy „lágyítsa és
változtassa meg némelyik alakot, nehogy despotikus benyomást keltsen”. Švec
nőket visz fel a műterembe, együtt dorbézolnak.
A magyarázkodásra összpontosít.
Egy évvel az emlékmű leleplezése előtt a felesége nem bírja tovább a
helyzetet, és kinyitja a gázcsapot a fürdőszobában.
Švec holtan találja a fürdőkádban.

Újabb aggályok merülnek fel, amelyekhez most szerencsére semmi köze a

szobrásznak. A Kősztálin megérkezett Prágába, megállt a folyónál, és nézi a
csodálatos várost.
Csakhogy keletről jött, akkor meg miért áll a folyó nyugati partján?
Ha befelé jött, akkor meg kellett állnia a folyónál, de háttal a városnak.
Vagyis inkább nem befelé jött.
Ha nem befelé jön, akkor talán kifelé megy?
De miért?
Mi nem tetszik neki a szocialista Prágában?
Alig kelt át a Moldván, máris visszafordul?
Miért néz keletre?
Talán bejött, csak, mondjuk, honvágya van, és hazafelé néz?
Abból a több száz oldalból, amelyet először teleírtak az emlékműről
csehszlovák írógépeken, aztán titkosítottak, kiderül, hogy a kétségek sokasodása
olyan folyamat, amelynek ismeretlen a végkifejlete – nem látja előre senki,
mikor és hogyan végződik. És rögtön az ellenkezőjébe fordulhat minden.

1955 tavaszán járunk, már több mint két év telt el Sztálin halála óta.
Május 1-jén leplezik le az emlékművet. Elkészült az alapító okirat, amely
tizenhét oldalon mondja el – nem csak azt, hogy ettől kezdve a Nemzetek Atyja

66
gyakorolja a hatalmat Prága fölött. Az okirat hangsúlyozza, hogy Sztálin „a
Betlehemi Kápolnát nézi”.
A kommunizmusban példátlan módon.
Ez az a kápolna, ahol Husz János prédikált. A kommunista propaganda
kisajátította a vallást: Husz forradalmár volt, a husziták alkották az első
kommunista szervezetet, a rabló hadjáratok során pedig önzetlenül buzdították a
környező népeket a feudalizmus elleni harcra.
Most szinte látható vörös fonál feszül a Letná-domb Sztálinja és a
Betlehemi téren álló kápolna papja, Husz János között.
A szobrász tudja, hogy az emlékműve esztétikai szempontból förtelmes.
Túlzó és fényűző.
Tudja, hogy a hatalomnak sem tetszik az emlékmű, csakhogy az okok
különbözőek. A hatalom annyira rühelli a szobrászt, hogy csak Štursékon
keresztül áll szóba vele.
A sajtó viszont hízeleg: „Ideológiai szempontból ez az egyetlen elgondolás,
amely államférfiként, építő, győzedelmes vezérként, a népek tanítójaként,
ugyanakkor Sztálin elvtársként és közülünk való emberként mutatja be Sztálin
generalisszimuszt.”

Este van, nem sokkal a szoboravatás előtt.

Otakar Švec kilép a műhelyéből, taxiba ül, és a Letná-dombhoz hajtat, hogy
inkognitóban nézze meg az emlékművet.
Kérdezi a taxisofőrt, mit gondol a műről.
– Mutatok magának valamit – mondja a taxis. – Nézze meg a szovjet oldalt!
– Miért, mi van ott?
– Látni fogja. A partizánnő a katona sliccén tartja a kezét.
– Micsoda?!
– Uram, ahogy leleplezik azt a szobrot, agyonlövik a tervezőjét, erre mérget
vehet.

67
 Otakar Švec visszamegy a műhelyébe, és végez magával.

Titokban tartják a halálát, senki sem hozhatja nyilvánosságra.

Švec neve nem szerepel az emlékművön.
1955. május 1-jén, az avatási ünnepségen elhangzik, hogy az emlékmű
alkotója a Csehszlovák Nép.
Áldozatokról szólnak a pletykák.
„Az építése közben összesen hét ember lelte a halálát – folytatta a
sekrestyés. – Az első maga a szobrász volt, aki tervezte, az utolsó egy
segédmunkás, aki hétfőn reggel még másnaposan állt munkába, fönt a hatodik
emeleten félrelépett a pallón, és fejjel lezuhant, agyonverte magát a szobor
lábujján.”*
A Tükrök árulása című Hrabal-elbeszélésben szereplő sekrestyés története
valószínűleg sántít. A prágai Sztálinnak nem volt kiálló ujja. Ha meg is ölt
valakit, azt az egész kézfejével tehette.

Csaknem nyolc évig, 1962-ig áll ott az emlékmű.

Hét évvel éli túl az 1956-os olvadást és Sztálin elítélését.
Elítélik, de csak a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon.
Az 1956-os év Csehszlovákiájáról írta Muriel Blaive francia történész
Elszalasztott lehetőség című könyvét.
Elképesztő, hogy nem reagálnak élénkebben arra, ami a szomszéd
országokban történik. A prágai rendszer csak még jobban megerősödik. Az
emberek például magánbeszélgetésekben mondják (ezt az Állambiztonsági
Szolgálat jelentéseiből tudhatjuk): „Kérjük a Jóistent, hogy ezek a magyar
fenevadak be ne jöjjenek hozzánk, mert végeznének mindannyiunkkal.”
Komolyabb társadalmi visszhang nélkül maradnak a diáktüntetés-kísérletek.

* Bohumil Hrabal: Tükrök árulása. Európa 1995. 396. o. Hosszú Ferenc fordítása.

68
 Szerveznek viszont megmozdulást a Szovjetunióhoz való hűség jegyében,
kétszázötvenezer ember üdvözli Prágában a szovjet nagykövetet. „A cseh
kormányt is meglepte a társadalom konformizmusa” – jelenti a Journal de
Genève tudósítója.
Miért?
Három évvel korábban vezették be a pénzreformot, amely átverésnek
bizonyult az átlagos állampolgár számára, ekkor utcára vonultak az emberek,
több gyár sztrájkba lépett. Nem volt már Sztálin, aki harmadik világháborúval
riogatott volna, ezért, hogy javítsák a nemzet közérzetét, televízió-, lemezjátszó-
és hűtőszekrénygyártásra tértek át a fegyvergyárak Csehszlovákiában. Most
elárasztották a piacot árucikkekkel.
Aznap, amikor Hruscsov felolvasta híres titkos beszédét az SZKP XX.
kongresszusán, az eseményre meghívott Zápotocký (aki még miniszterelnökként
Švecet felügyelte) cseh és szlovák diákokkal találkozott Moszkvában. A diákok
már ott voltak egy ideje, és tudták, hogy Hruscsov gyilkosnak tartja Sztálint,
erről akarnak beszélgetni a vezérükkel.
– Most ezen akarnak csámcsogni? – kérdezi az elnök. – Az az igazi politika,
ha az ember nem avatkozik bele ilyesmibe – teszi hozzá.
Sztálin hű prágai tanítványai bajban vannak. Moszkvában nyilvánosan
beszéltek a bűnökről, de a kis csapatnak nem áll érdekében az ország
tudomására hozni Hruscsov beszédét. Ez a végüket jelentené.
Egyébként nincsenek is olyan emberek, akik átvehetnék a vezető szerepet,
mint Lengyelországban Gomułka.

Filmhíradó.
Egy középkorú férfitól kérdezi az újságírónő a Letná-domb alatt, mi
manapság a hősiesség. – Annak idején háborúba mentek a bátrak– mondja, és
elé tartja a mikrofont.

69
 Josef Král munkás elgondolkodik egy pillanatra. – A mai időkben az a
hősiesség, ha mindent megteszünk, amit elvárnak és megkövetelnek tőlünk –
mondja.

Tudjuk: ha egy kis nemzet ki akar tartani az ellenséges környezetben,

alkalmazkodnia kell. Ezt a következtetést vonta le a Habsburgok, aztán a Cseh-
Morva Protektorátus idejéből.
Pavel Kohout író felhívja a figyelmet arra, hogy Csehszlovákiában a háború
után nem volt szovjet hadsereg, nem történt puccs, a kommunisták őszinte
támogatást élveztek, az 1946-os választásokon a szavazatok több mint negyven
százalékát kapták. A cseh nemzet megismerte az annexiót és a megszállást 1938-
ban, elárulta Nagy-Britannia és Franciaország, ezért amikor a kommunisták
kerültek hatalomra, úgy tűnt, hogy a Szovjetunió az egyetlen biztos támasz.
Egyébként száz évvel korábban a cseh nemzetet ébresztő František Palacký
megjósolta, hogy ha a csehek valamikor az oroszokhoz közelednek, az
kétségbeesett tett lesz a részükről.
– Ezért volt később – mondja Pavel Kohout – olyan nehéz beismerni
azoknak, akik a kommunistákat támogatták, hogy öntudatlanul is az ördög
szolgálatába álltak. És ez igen hamar világossá vált.

Sztálin alatt, a domb belsejében, a betonhelyiségekben prostituáltak

fogadják a kuncsaftokat. Korábban egy ismert festő tartott fenn itt egy díványt.
De csak addig, amíg ki nem derült, hogy túl fiatal lányokat futtat. Még korábban
több tonna krumplit tároltak itt.
1961-ben, Moszkvában tartják a párt következő kongresszusát, és Hruscsov
még mindig kritizálja a sztálinizmust.
Sztálin múmiáját eltávolítják a Vörös téren álló Lenin-mauzóleumból, erre
viszont reagálnia kell Novotnýnak, aki Zápotockýt követte az elnöki székben.

70
 1952-ben ő meg a társai osztották el egymás közt a felakasztott elvtársak
értékeit. Most a rehabilitációjukat kell előkészítenie, és be kell ismernie, hogy
tévedett a párt.
Ilyen tévedés volt az emlékmű is, amely ott áll „örök időkre”.

Az a férfi – Vladimír Křížek mérnök –, akinek el kell pusztítania Sztálint,

most hallja élete legkülönösebb mondatát az ország vezetőitől: – Robbantsa fel
az emlékművet, de méltósággal.

A mérnök, aki egy vezető műszaki vállalat fő-fő specialistája,

felvilágosítást kér. Az emlékmű betonmonstrum, amelynek gránitborítású
külsejét a domb belsejének vasbeton építményével építették egybe. Senki sem
látta előre, hogy egyszer majd meg kell semmisíteni. Nem lehet másképp, csak
ha a levegőbe röpítik.
– Méltó módon robbantsa fel. Nehogy sértse a Szovjetunió komolyságát –
utasítja a körzeti pártbizottság titkára, és ismerteti a feltételeket.
Nem szabad robbanószert helyezni Sztálin fejébe.
Senki sem lőhet rá.
Nem szólalhat meg semmiféle lövés.
A műveletről nem szabad beszélni, nem szabad lefényképezni, sem pedig
filmezni. Aki mégis megteszi, azonnal le lesz tartóztatva.
Křížek mérnök egész vállalatát megbénítja a félelem.

Szigorúan őrzik a területet éjjel-nappal. Az egészet felrobbantják, de úgy

döntenek, hogy a fejét kézzel veszik le. Két kőműves (apa és fia) függeszkedik
rajta, és húsz centiméterenként bontják kis kőkockákra apró kalapácsokkal. Nem
merik ledobni, a daru kosarában gyűjtik őket.
Az ország legjobb pirotechnikusa, Jiří Příhoda készíti elő a robbantást.
Tudja, hogy elég egy hiba, és a levegőbe repülhet a fél belváros.

71
 Töri a fejét, nem alszik két hétig, csak néha merül háromperces könnyű
álomba. Kétezer-egyszáz robbanótöltetet készít.
Egyetlen robbantással akarja lerombolni az emlékművet, de katonák
környékezik meg, akiket a kormány küldött mellé a biztonság kedvéért. Arra
akarják rávenni, hogy három lépésben végezze a műveletet, attól tartanak, hogy
a szobor darabjai a város fölé repülnek, és embereket csapnak agyon. Minden
lépését követik, nem hagyják koncentrálni, be nem áll a szájuk.
Jiří Příhoda először hisztériás rohamot kap, ordibál. Aztán megiszik hat
szilvapálinkát, majd – megnyomja a gombot a szerkezeten.
A robbanás után leül a fűre, és hangosan zokog.
A mentők beviszik a pszichiátriára.

Kitűnően sikerültek a robbantások. Egy évig tart, amíg megtisztítják a

környéket a vas- és betontörmeléktől.
A sajtóban egyetlen szó sem esik az emlékmű megsemmisítéséről.
Prágában nem is volt Sztálin-szobor.

Második rész: a mentőkompót

Sztálin után ott maradt a tizenegy méteres alapzat. Most egy metronóm áll
rajta. Hatalmas, piros mutató ingadozik a szovjet és a csehszlovák oldal között.
Gördeszkások tombolnak körülötte, a régi lépcsőkön fehér olajfesték
segítségével keres kapcsolatot valaki a másik emberrel: nem-sikerul-
katerinarybova@seznam.cz.
Előfordul, hogy nincs szponzor, aki kifizetné a villanyszámlát, ilyenkor
mozdulatlanná dermed a mutató.
– Nézzétek, megint megállt az idő – mondják ilyenkor az emberek.
De itt nem állja meg a helyét ez a metafora, ellenkezőleg.

72
 Hiszen annyira felgyorsult az idő, hogy Otakar Švec halálát például úgy
tekintik, mintha az ékírás korában történt volna, nem pedig tíz évvel a második
világháború után.
Mindig bosszantott, hogy a csehek nem írták meg hitelt érdemlő módon,
hogyan épült fel és omlott le a szeretet bizonyítéka, amely a legnagyobb volt az
egész kommunista Európában.
De kiderült, hogy ehhez régésznek kell lenni.
Amikor a Cseh Köztársaság Központi Levéltárában megkapom a „Stalinův
památnik v Praze”* című dossziét, melyet az aktára nyomott pecsét szerint
mindössze három napja titkosítottak, kellemes bizsergést érzek – ez az én
kérelmemre történt, eddig nem érdekelt senkit.
Többtucatnyi jegyzőkönyv készült az emlékműről, közülük több a
„bizalmas” megjelölést viseli. De nincs anyag az építkezés áldozatairól, és nincs
semmi közelebbi a szobrászról azonkívül, hogy rettentően szorongatják. Annak
sincs nyoma, hogy végzett magával.
Ha a műtermében találták meg, akkor valószínűleg a titkosrendőrség hatolt
be. Bizonyára kikérdezték a szomszédokat, szaglásztak, legalább egy
feljegyzésnek maradnia kellett utána. Biztos leírták, milyen körülmények között
találták meg a holttestet.
Kutatási kérvényt nyújtok be az egykori Állambiztonsági Szolgálat
levéltárához, Otakar Švec aktáját akarom megnézni. Aztán várok 2003
októberétől 2004 januárjáig.
Azt a választ kapom, hogy egyetlen papírfecnit sem találtak, amelyen
szerepelne a neve.

Olbram Zoubek szobrász szerint Otakar Švec gázzal mérgezte meg magát,
pont úgy, mint a felesége, a fürdőszobában. (Elképzelhető, hiszen Zoubeknél
évekig dolgozott egy stukkókészítő, a megboldogult Junek úr, Švec jobbkeze.)

* A prágai Sztálin-emlékmű. (cseh)

73
 Martin Skyba rendező, aki a televíziónak forgat dokumentumfilmeket, azt
állítja, hogy pisztollyal lőtte agyon magát. (Elképzelhető, hogy jók az
információi, hiszen történelmi dokumentumfilmeket készít.)
Petr Wittlich művészettörténész szerint, aki az adott korszak művészetével
foglalkozik, a szobrász felakasztotta magát. (Elképzelhető, hiszen Wittlich
professzor írta az egyetlen monográfiát Švecről, nem sokkal a halála után.)
– És hol akasztotta fel magát?
– A műtermében, a Korona-palota tetőterében, a Vencel téren.
Három napig járok utána, volt-e a szobrásznak műterme a Koronában. Nem
volt. Két műterme volt, de egyik sem a városközpontban (egyébként egyikben
sem maradt Švec után semmi nyom). Ezt elmondom a professzornak.
– Én csak írtam róla, de nem ismertem személyesen. Gyereke nem volt, és
nem talál Prágában senkit, aki ismerte volna, valószínűleg már mind meghaltak.

Egyszer még Švec halálának időpontját is kitolták nyolc évvel. Josef

Škvorecký volt a tettes. Egy szerencsétlen tenorszaxofonos kalandjai című
népszerű regényében – amelyben az amerikai kiadói piacnak megfelelően
dolgozta fel Csehszlovákia történetét – azt írta, hogy Švec nem élte túl az
emlékmű felrobbantásának látványát.
„Látván, ahogy realista Góliátja apránként olyan monstrummá változik,
amely Giacometti műhelyéből is kikerülhetett volna, véget vetett az életének.”
Vagy valamilyen pletykának adott hitelt a szerző, vagy úgy ítélte meg, hogy
az emlékmű leleplezése előtt végrehajtott öngyilkosság kiábrándító lenne a
külföldi olvasók számára. Ha megfilmesítenék a regényt, akkor különösen
hatásos lenne az, hogy a mű pusztulása láttán végez magával.

Jiří Příhoda, a pirotechnikus hiába issza a frankovkát, a kékfrankost,

takarékosan bánik a szavakkal. Ha nem tudtam volna már korában, hogy
kórházba vitték, ő biztos nem említené.

74
 – Ez volt életem legiszonyatosabb élménye, ez a rombolás, pedig utána is
kaptam nehéz feladatokat. De nem érdemes visszatérni erre – mondja. – Olyan
sok benne a fájdalom…
Nem térünk vissza rá.
Egy héttel később viszont megtalálom a robbantás leírását A Slavia kávéház
című, kevéssé ismert regényben. Ota Filip írta, akit 1960-ban arra kényszerített a
hatalom, hogy bányászként dolgozzon.
Felhívom a robbantómestert. Megmondom neki, hogy találtam valamit a
robbantásról.
Másnap reggel Příhoda úr felesége már az előszobában elárulja, hogy az
éjszakájuk maga volt a pokol. – Ki írhatott róla és mit írt? – hajtogatja, és egész
testében reszket.
– De hát 2003-ban vagyunk – mondom.
– Mit számít az? – kérdezi az asszony.
Felolvasom: „Másnap éjjel telihold volt. Olyan volt a Moldva, mint egy
ezüstkígyó, amely a híd alatt tért nyugovóra. És akkor jött a földrengés.”
– Ajjaj – mondja Příhoda úr, és a szívéhez kap.
„Sztálin nyakig merült a szürke porfelhőbe. Egyszer csak a szivárvány
minden színében felragyogott. A feje még kiállt a különös fényben, aztán
előrehajolt, és a roppant erő eltörte a nyakát. Kövek kopogtak a háztetőkön, és
potyogtak a megfakult Moldvába. A robbanás visszhangja visszaért a városba, és
áthatolt a porfelhőn, amely úgy borult a belváros fölé, mint egy szürke harang.”
– De hiszen nappal végeztük a robbantásokat! – tört ki Příhoda.
„Aztán csend lett. Egyedül Helena von Molwitzová sikoltott fel, aztán a
földre rogyott. Csak délelőtt találták meg – ott hevert a gyepen…”
– Istenkém, mit olvas maga?
„Hordágyon vitték a nagykövetség épületébe. Csupa vér volt az arca.”

75
 Jiří Příhoda nem tér magához: – A likvidálás során csupán egy ember halt
meg, ő is a robbantás előtt. A bizottsághoz tartozott. Bement az emlékmű alatti
helyiségekbe, rosszul lépett egy deszkán, megbotlott, és nem is kelt fel többé.
Miért kell még több áldozatot kitalálni?
– Mert Sztálin áldozatokat követel, Jirko – magyarázza a felesége.
– Egyszer azt írták, leesett a feje, és átgurult a hídon a piactérre. Aztán
mindent rám kennek!
– A Sztálin után mindjárt infarktust kapott – mondja Příhodová asszony. –
Már negyvenegy év telt el azóta, hogy a robbantás előtt két hétig le sem hunyta a
szemét, és még mindig nem tud aludni az uram.
– Öt percre szundítok el, mint ma éjjel is. És álmodom valamit, magam sem
tudom, mit, csak annyit tudok, hogy a fogamat csikorgatom, és azt mondom:
„Nem engedem!”

A Lidové noviny felhívást tesz közzé a hétvégi számában, és közli azoknak

a fényképét, akik modellt álltak Švecnek. Prágában, A Kommunizmus
Múzeumában találtam a képeket, de nincs meg a nevük.
Megírom, hogy ezeket az embereket vagy a rokonaikat keresem.
Öt levelet kapok. Mind az öt arról szól nagyjából, hogy valakinek igencsak
terhére vannak a szomszédai, és kérdezi, tudnék-e tenni valamit az ügy
érdekében.

Két évvel ezelőtt bemutattak egy felvételt a cseh televízióban, egy bátor
ember készítette illegálisan, amatőr kamerával vette fel a robbanást.
Megjegyezték, hogy a totalitárius állam ugyanúgy félt a kamerától, mint a
lőfegyverektől.
M. úr az illető, ő is olyan korú, mint a többiek – nyolcvan felé jár. Skót
kockás zakót visel, a nyakában selyemsál. Egy folyóiratot mutat, amelyben a
morvaországi borokat ismertetik.

76
 – A kollégámmal felváltva vettük fel a robbantást. Az övé volt a nyolcas
kamera, a szemközti dombon bújtunk el a bokrok között. Egyikünk forgatott, a
másik őrködött. A kollégám volt a brigádvezetőm, együtt dolgoztunk az alagút
építésénél, pont Sztálin mellett, munkások voltunk.
– Hogyhogy munkások? – kérdezem, a selyemsálat nézem és a
borszaklapot.
– Útépítő munkás voltam.
– Filmfelvevővel?
– Úgy értem, reggel munkás voltam, este pedig még forgatókönyvet is
írtam a televízió szórakoztató műsoraihoz, persze álnéven. Már meglett
emberként tanultam ki az újságírást. De erre egyáltalán nem akarok emlékezni.
– Már elkezdte.
– Akkor be is fejezem: fizikai munkát kellett végeznem, és kérem, ne
faggasson erről.
– Miért?
– Nem olyan dolgok ezek, amelyekre emlékezni kellene – mondja
lehalkított hangon, mintha tényleg meghallhatná egy avatatlan fül. Az Arco
kávéházban beszélgetünk, ahol Kafka is üldögélt, de később a
Belügyminisztériumnak is volt saját asztala.
M. úr elővesz a táskájából egy fotót, amely az emlékmű szovjet oldalát
ábrázolja.
– Látja, úgy állítottam be a gépet, hogy a legjobban elkaphassam azt a
kézmozdulatot, amikor a partizánnő benyúl a katonának – mutatja. – Egyesek
úgy értesültek, hogy Švec e miatt a slicc miatt ölte meg magát.
– És ezt ki mondta?
– Talán tizenöt taxisofőr mondogatta Prágában, persze a lehető
legbizalmasabban, hogy aznap odavitette magát az emlékműhöz.

77
 Olbram Zoubek, a szobrász energikus ember, hetvenhét éves, és nincsenek
tárgyiasulatlan félelmei.
Diák volt, amikor Švec a Sztálinon dolgozott.
Mivel ő bejutott a hullaházba, miután Jan Palach 1969-ben felgyújtotta
magát, és készített két halotti maszkot a nemzeti hősről, akire több csapat
titkosrendőr vigyázott, nekem is sikerül megtudnom valamit Švecről.
Ismer egy szobrászt, aki együtt dolgozott Otakar Šveccel a Sztálinon, Josef
Vajce a neve. Ő az egyetlen, aki személyesen ismerte, és még életben van.
Fantasztikus!
Hogy meg ne ijesszem az idős embert, Zoubek hívja fel a lakásán.
– Figyelj, Honza – mondja –, egy óra múlva telefonál neked egy lengyel
pali… (– Hajlandó találkozni – kacsint rám a kagyló fölött).
Eljövök Zoubektől, egy óra múlva egy aggastyánhangú férfi veszi fel a
kagylót.
– Vajce úr sajnos Ukrajnában van már egy hete, fogalmam sincs, mikor jön
vissza.

Megtaláltam azoknak a rádiós riportereknek és technikusoknak a listáját,

akik részt vettek az avatási ünnepség egyenes közvetítésében.
A legtöbben nincsenek benne a telefonkönyvben, néhányat mégis
megtaláltam.
„Hiszen ismerünk téged, bátor partizánlány, aki magasba emeled a fejed
ezen az emlékművön…” – mondta Sylvie Moravcová szerkesztő.
– Nagyon rosszul hallom – mondja most –, gyönge a hallásom, semmire
sem emlékszem, nem érdemes eljönnie hozzám, hacsak nem inna egy kis
kompótot!
„Lassú sorokban vonulnak az emberek a lépcsőn, megadják a tiszteletet a
nagy Sztálinnak, és esküt tesznek, hogy megvédjük a szabadságot, amelyet a
szovjet katonák hoztak el nekünk, és földi paradicsomot csinálunk hazánkból” –

78
írta Vladimír Brunát szerkesztő. – Én már betöltöttem a nyolcvanötöt,
megvakultam, ráadásul tolókocsiban ülök, de szívesen segítek – mondja ma. – A
tervező? Az avatásról készítettem riportot, de a szobrász nevét biztosan nem
ismertem. Nem hallottunk semmiféle öngyilkosságról. Miket beszél? Ezt
egyáltalán nem tudtuk akkor.

A nyelvészeti vizsgálódások bizonyos értelemben árulkodóak

Csehországban. Olyan helyzetben, amikor azt kéne mondani: „Nem mertem
beszélni erről”, „Nem volt bátorságom erről kérdezősködni”, „Erről fogalmam
sem volt”, az illető kijelenti:
„Erről NEM BESZÉLT AZ EMBER”,
„Ezt NEM TUDTA SENKI”,
„Erről NEM KÉRDEZŐSKÖDÖTT AZ EMBER.”
Gyakran hallom ezt a személytelen formát, ha a kommunizmusról kell
beszélni. Mintha az embereknek semmire sem lenne befolyásuk, és semmiért
sem akarnának személyes felelősséget vállalni. Mintha emlékeznének arra, hogy
csak részei egy nagyobb egésznek, amelynek szintén nyomja a lelkét valamilyen
bűnös mulasztás.

Egy kollégámnak, aki évek óta ír a sztálinizmus hóhérairól és áldozatairól,

elmondom, mennyire nem akarnak emlékezni.
– Mert félnek – mondja Piotr Lipiński.
– Ötven év után? Most, amikor már nem kell félniük semmitől?
– Akikkel találkoztál, mind nyolcvan körül járnak. Az utolsó tizenöt év csak
epizód az életükben. Túl rövid ahhoz, hogy belássák, ez már tartós és állandó
állapot.
A Sztálin-szobor ott van Prágában.

(2004)

79
80
 A szeretet áldozata

2006 nyarán – egy héttel a könyvem nyomdába adása előtt – kapok egy e-
mailt a Cseh Köztársaság Belügyminisztériumi levéltárának egyik
munkatárástól. Azt írja, végre talált egy aktát „Švec művész öngyilkossága”
felirattal.
Nem voltak még nálam a dokumentumok, amikor A szeretet bizonyítéká-t
írtam, csak két és fél évvel azután kaptam meg, hogy megjelent a riport a Gazeta
Wyborcza Nagy formátum című mellékletében.

Amikor az állambiztonsági nyomozók és tisztviselők kiemelték Švec

lakásának (két zárral, belülről kulcsra zárt) ajtaját, a szobrász ugyanazon a
heverőn feküdt, amelyen a felesége, amikor megmérgezte magát. (Vagyis nem a
kádban találták, ahogy pletykálták.) A redőnyök leeresztve. A levegőben gázszag
terjengett.
Az asztalon hagyott egy levelet, amelyet a közjegyzőnek, dr. Dvořáknak írt.
Ezzel a mondattal kezdte a levelet: „Elmegyek a feleségem, Vlasta után, és
minden vagyonomat, beleértve a Sztálin-szoborért járó utolsó részletet is, azokra
a sorkatonákra hagyom, akik elvesztették a látásukat a háborúban.” Kérte, hogy
a lakásában hagyott pénzből hamvasszák el, és adják el az autóját.
Arról nem írt semmit, mi késztette öngyilkosságra.
A nyomozók elmentek a nevezett közjegyzőhöz. Kiderült, hogy Švec
ismerőse. „Vlasta jól tette, hogy megmérgezte magát” – állítólag ezt mondta a
jegyzőnek a szobrász. „Legalább nem öregszik meg. Miért kéne felavatnom az
emlékművet, ha ő úgysincs itt?”
Állítólag panaszkodott a jegyzőnek. Az volt az álma, hogy kinevezik
professzornak, de nem nevezték ki. Azt várta, hogy Állami Díjat kap, de nem
kapott.

81
 Az a szobrász, aki Švec mellett dolgozott az emlékművön, azt mondta a
nyomozóknak, hogy „kétségkívül hozzájárultak a halálához azok a célzások,
amelyeket a szakértők tettek a művére”. Ráadásul Švec azt hallotta az
emberektől, hogy túlságosan költséges művész, az emlékművére szánt pénzből
két lakótelepet lehetne felépíteni a munkásoknak.
A szobrász szerint Švec aggódott amiatt, hogy túl gyenge a Sztálin alatti
domb, betonelemekkel kell megerősíteni, és beomolhat a kolosszus alatt,
amelyet ő tervezett.
A takarítónő, aki rendben tartotta a lakását, idegességet figyelt meg „a
mesternél”. Állítólag azt mondta neki Švec, hogy Kopecký miniszter az utóbbi
időben „valahogy meggyűlölte, nem foglalkozik vele annyit, mint korábban, és
Vlasta megmutatta neki az utat”.
A nyomozást vezető Kraus hadnagy a következő hivatalos indokot közölte
a feletteseivel: „A felesége halála, a magány és a művére vonatkozó, egyes
szakértőktől származó kritikus megjegyzések vezettek Otakar Švec
öngyilkosságához.”
A dokumentumok között voltak még antidepresszánsokról kiállított
receptek és „az Egyesült Államok néhány magas rangú tisztségviselőjéről
készült fotográfiák”.

1955. április 21-én törte be a rendőrség a szobrász lakásának ajtáját (kilenc

nappal az emlékmű leleplezése előtt). Március 3-án követte el az öngyilkosságot
– ez a keltezés állt a levélen, és a nyomozás is erre az eredményre jutott.
(Később – számomra érthetetlen okokból – április 4-ét tüntették fel a halála
időpontjaként a lexikonok és az enciklopédiák.)
Otakar Švec ötven napig feküdt a lakásában. Ennyi ideig ömlött a gáz.
Tehát ötven napig, szinte a földgolyó legnagyobb Sztálinjának
felavatásának pillanatáig senkit sem érdekelt valójában, hol van a szobor
alkotója.

82
 Az asszony, aki nem utánzat

2004
Harsányak vagyunk, lezseren öltözünk. Nyugatról jöttünk, látszik rajtunk,
hogy nem tudunk betelni az utcákkal.
Van már kafkás teásbögrénk.
Van kafkás ingünk.
Van gyufánk.
Hónunk alatt Kafka-képregény, benne az élete és összes műveinek rövid
tartalma hetvenhét oldalon. Barangolunk a zsidónegyed utcáin, amely leginkább
önmagát imitálja.
Több mint száz éve minden házat leromboltak itt, a földben tátongó
lyukakba fertőtlenítőt öntöttek. A zsidókat elűzték, a helyükre német és cseh
polgárok emeltek impozáns bérházakat. Most megállunk a szülőháza előtt, bár
ez nem ugyanaz a ház, hanem egy másik, amely azt utánozza.
A bejáratnál elhelyezett étlapot, a Franz Kafka étterem kínálatát
tanulmányozzuk. 2003-ban nyitották a vendéglőt, száz évvel ezelőtti belső tere
csak látszat.
Aztán arrébb megyünk pár száz méterrel, a Šíroka utcára. A Franz Kafka
kávéházba tartunk, amelyet 2000-ben nyitottak, de tökéletesen alakítja a száz
évvel ezelőtti kávéház szerepét. Olyan a fotó a falon, mintha véletlenül maradt
volna ott: ő és a legkedvesebb húga, Ottla. Aki – az író szerint – egészségesebb
és magabiztosabb nála.
Van már cukrostasakunk Kafka képével (!), végre megnyugodhatunk. Még
ha minden imitációnak bizonyul is.
A legravaszabbak tavasszal vagy ősszel jönnek ide. Talán olvasták valahol,
hogy „Prágához köd kell”, mert akkor van esély a nedvesen csillogó utcákra, a
köd miatt tompán világító lámpákra és olyan titokzatosságra, amilyenre Kafkára

83
gondolva vágyunk Prágában. A nyár, a napfény és a hőség megfosztja a várost a
metafizikától.
Fogalmunk sincs arról, hogy öt emelettel fölöttünk még mindig él az
unokahúga.
Věra S., Ottla lánya.
Nyolcvannégy éves, és nem utánzat.

Nyolc évig látta az ablakából „a világ legnagyobb Sztálin-emlékművét”; az

ő háza volt az első, amely pont szemben állt vele. Most a Hotel Intercontinentalt
látja. És ha most lemenne, megtudná, hogy a ház földszintjén női
farmerdzsekiket kínálnak a kirakatban, most éppen kétszáz euróra leárazva.

Most éppen otthon ül, piros melegítőben.

Fehér a haja, vékony arca sötét árnyalatú, és most, hogy az öregség
átalakította a vonásait, férfiarcra emlékeztet. Az arcból felsejlő férfi úgy néz ki,
mint a könyvei borítójáról ismerős fényképeken.

Věra sosem adott interjút. Ebben következetesen elutasító; még az amerikai

televízió sem tudta megvenni a vallomásait.
Pedig érdekes dolgokat mesélhetne.
Nem feltétlenül Kafkáról, akire talán nem is emlékszik, hiszen akkor halt
meg, amikor Věra hároméves volt, de például mesélhetne az anyjáról, Ottláról.
Az anyja akkor vált el a férjétől, amikor megkezdődött a Protektorátusban a
zsidóüldözés. Elsősorban a lányai kedvéért tette, hogy katolikus apjukkal
maradjanak, ne pedig zsidó anyjukkal. Így mentette meg őket. Őt 1942-ben
hurcolták el a terezíni táborba, onnan pedig 1196 białystoki zsidó gyerek
gondozójaként ment Auschwitzba, ahol mindannyiukat azonnal a gázba küldték.
Věra S. férje kiváló Shakespeare-fordító volt, egy nyaraláson fulladt a
tengerbe Bulgáriában. Věra kiadói szerkesztő volt, és németből fordított.

84
 Věra S. néha kölcsönadta a nevét.
Fordító pályatársai vették kölcsön, akik kegyvesztettek lettek, és nem
publikálhattak. Csehszlovákiában a kollegiális szívesség e módját nevezték
fedés-nek. A tetőfedőt hívják pokrývač-nak, de így nevezték azt a szerzőt is,
akinek nem volt letiltva a neve, és kölcsönadta a letiltott szerzőnek. A pokrývač
által jegyzett mű viszont egyik felet sem boldogította. Ha siker lett, sem a név
birtokosa, sem a valódi szerző nem élvezhette teljes mértékben. Az előbbi nem a
saját műve felett színlelte az örömet, az utóbbinak nem jutott a dicsőségből.

Věra S. mellett ül a szomszédasszony, és ott áll a Lengyelországból érkezett

vendég.
(Nem sikerült megtéveszteni az ellenséget. Mert ha valaki megnézi a
telefonkönyvben S. asszony számát, és tárcsázza, és olyan szerencséje van, hogy
a harmincnegyedik csörgés után felveszik, kiderül, hogy a telefon az unokájáé.
Az unoka megad egy másik számot, ezt soha senki sem veszi fel. Ha egy év
múlva sikerül újra felhívni az unokát, akkor rettentően sajnálja, de összekevert
két számjegyet a nagymamája telefonszámában, nem is tudja, miért. Na és ha
megad egy másikat? A helyes szám ugyanolyan süket. Az ismerősöm, aki
elküldött Kafka unokahúgához, mert könyvet ír az író környezetéhez tartozó
emberekről,6 Kafka másik húgának fiával beszélt. A férfi Nagy-Britanniában él,
azt kérte, írjon neki e-mailt, de rossz címet adott meg, és többször visszajött a
levél. Próba-szerencse alapon az ismerősöm eltalálta a helyes címet. Több
kérdést küldött Kafka unokaöccsének, mire a következő választ kapta: „Kérem,
várja meg a válaszomat, az elkövetkező tizennégy napban elküldöm.” Ezzel
megszakította a levelezést.
Vagyis egy módon érhet célt az ember a prágai unokahúgnál: ha
személyesen odamegy, és a ház kapuja előtt ácsorog.
Csakhogy az S. név alatt nincs senki.

85
 Szerencse is kell, ezért megnyomom az alatta lévő gombot, a
szomszédokét, hogy náluk érdeklődjem. És váratlanul, nem a saját [?]
kaputelefonján ő maga jelentkezik: – Ez esetben már nem teszek úgy, mintha
nem én lennék.)

Věra S. tehát ott ül a tágas előszobában. Terítő nélküli, kerek faasztalnál, a

csupasz fehér falak között.
– Kérem, fejtse ki S. asszonynak, mi célból kereste fel – szólal meg a
szomszédasszony.
– Egy ismerősöm nagyon szeretne beszélgetni S. asszonnyal, az ő nevében
jöttem. Két éve próbál telefonálni, mindhiába.
Most Věra S. szólal meg szelíden:
– Nagyon kérem, a kollégája ez ügyben levélben küldje el a kérdéseit.
Megkapja a választ a maga idejében.
Egyik lábamról a másikra állok.
– Tehetek még önért valamit?
– Kár, hogy én nem kérdezhetek öntől semmit – ismerem be sajnálkozva.
– És milyen kérdéseket tenne fel?
– Mondjuk… hogy érzi magát a XXI. században?
– Nagyon kérem, küldjön levelet ez ügyben. Megkapja a választ a maga
idejében.

86
 A kedvenc

Egyre nehezebb eltemetni valakit. Egészen valószínűtlen nehézségek

tapasztalhatók a temetkezésben.
Egyeseknek nem is volt joguk a temetésre. Josef S. urnáját otthon tartotta a
családja. Többször próbálták eltemetni, de sosem sikerült. Az az ötlete támadt
valakinek, hogy külföldön intézzék el, de megtalálták az urnát a bécsi
expresszvonaton. Rosszul rejtették el a mellékhelyiségben, a vécécsésze és a
mosdó között.
Akiket el lehetett temetni, azokról gyászjelentés is készülhetett, de
egyvalami hiányzott: nem adták meg benne a szertartás időpontját.
Akiknek időponthoz is volt joguk, csak látszólag jártak jobban. Ezzel
igencsak felkavarták élő ismerőseik és barátaik életét. Egy Csehszlovákiában élő
német költő, Reiner Kunze így vázolja a helyzetet:
Meghalt A. 17 órakor lesz a szertartás a motoli hamvasztóban. Akik
Motolban laknak, már 16 órakor útnak indulnak. Tudják, hogy ha olyasvalaki
hunyt el, mint A., akkor nem ajánlatos mindenkinek ugyanabban az időpontban
kimenni az utcára. A távolabb lakók nyilvánvalóan késni fognak, akármikor
indulnak. Ugyanis lezárják az utcákat, a külvárosokon és a környező falvakon
terelik keresztül a gyászmenet autóit.
Természetesen csak azok tudnak a temetésről, akiket sikerült értesíteni. Az
elhunyt családjában ugyanis rögtön a haláleset után elhallgatnak a telefonok. A
legközelebbi hozzátartozók fülkéből telefonálnak. A lakásuk közelében található
telefonfülkék sem működnek, a család más kerületek fülkéibe jár telefonálni. A
gyakorlatban olyan formát ölt az értesítés, hogy egy névtelen informátor
belesuttogja a kagylóba: „Ma ötkor temetés!”
Pedig nem is minden temetés zajlott ilyen kedvező időpontban. Nem elég,
hogy egy biológus, a Tudományos Akadémia elhunyt tagja hamvasztásáról az
utolsó pillanatban adtak hírt, még azt is közölték kegyetlen kárörömmel, hogy

87
reggel fél hétkor kerül sor rá. Egy ismert filozófus holttestét reggel hétkor
hamvasztották, és nem lehetett változtatni az időponton.
Számos temetést időzítettek estére. Amikor az emberek kiléptek a
hamvasztóból, nem láttak semmit. A temetőben kikapcsolták a világítást.
Viszont Reiner Kunze megfigyelt egy törvényszerű jelenséget. Ha már
besötétedett, és felfelé vezető úton haladtak, amelyen itt-ott lépcső is volt, akkor
a lépcsőfokon álló minden alkalommal szólt: vigyázz, lépcső. És nem esett el
senki.

Výborný úr
A Motol városrész temetője falusi sírkertre hasonlít: kicsi és meghitt.
Dombon terül el, fák között, és ha hátat fordítunk a kis kápolnának, könnyen el
is felejthetjük, hogy odalenn egy másfél milliós város terpeszkedik.
A temető gondnoka és egyben sírásója éppen vacsorázott, amikor egy
sírkamránál nem sokkal nagyobb kunyhójába bekopogott három nő és egy férfi.
Sötét volt. Nyilván meglepődött: ki jön sírhelyet keresni ilyen időpontban?
– Bejártam az egész várost, sehol sem tudom eltemetni a férjem – szólalt
meg az egyik nő, a legidősebb.
Látszott rajtuk, hogy elfáradtak. Reggel óta végigjárták az összes temetőt,
és mindenhol azt a tájékoztatást kapták, hogy a város nem fogad újabb
holttesteket.
A sírásó gyanakodva nézett rájuk: – Hogyhogy bejárták az egész várost?
Nem válaszoltak.
A kutya ugatni kezdett, mintha megérezte volna a feszültséget.
– És tulajdonképpen miben halt meg? – kérdezte a sírásó, akit meglepett a
hallgatásuk. (Úgy hallgattunk, mint a gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre –
emlékszik vissza a fiatalabb nő.)
A férfi, aki a nőkkel együtt érkezett, előhúzott a zsebéből egy darab papírt.
A sírásó megnézte. Elolvasta, mi volt a diagnózis, hány éves volt a beteg

88
(negyvenkettő), rápillantott a nyomtatott betűkkel írt névre, és megértette.
Sziszegve szívta be a levegőt. – Igazán sajnálom – szólalt meg, és visszaadta a
papírt. – A temetőmben minden hely foglalt…
– Istenem, már a nyolcadik temető… – szólalt meg az egyik nő.
A sírásó ráznézett: – …de van itt egy sírhely. Magamnak szántam.
Lámpát vett a kezébe, és füttyentett a kutyának. – Jöjjenek velem.
Megmutatom, milyen szép az én helyem. Egy fa alatt van. Nagyon rendes
emberek nyugszanak körülötte. A nevem Výborný,* nem is választhattam volna
magamnak valami csúfságot.
Az idősebb nő szemmel láthatóan felderült, meg akarta előzni a sírásó
kérdését:
– Természetesen megígérem, hogy nem fogjuk nappal temetni. És éjjel
senkit sem fog zavarni egy ilyen temetés.
Odamentek Výborný úr sírhelyéhez.
– Ugye, milyen szép? – kérdezte büszkén a sírásó. – A férje sem
választhatott volna magának jobb parcellát – fordult az idősebb nőhöz. – Kérik?
– Nagyon szeretnénk – felelte az asszony. – De… most mihez kezd?
– Majd kitalálok valamit. Egy sírásónak mindig akad hely. Ez az egyetlen
öröm ebben a szomorú foglalkozásban.
– Az írás sem éppen vidám foglalkozás – jegyezte meg a férfi.

A diagnózis
A diagnózis: vastagbélrák. Az elhunyt nem sejtette, hogy daganata van. Sőt
– biztos volt abban, hogy nincs.
Világéletében a ráktól rettegett a legjobban, ezért amikor az epéjét
operálták, megkérte az orvosokat, hogy vizsgálják meg az egész testét, hogy
biztosan nincs-e benne rákos elváltozás.

* Kitűnő, kiváló. (cseh)

89
 Kivizsgálták, nem volt. Az ország legjobb klinikáján feküdt, nem
tévedhettek – állítja a család. Egy hónappal később kezdődött a betegség.
Izgatottan és boldogan járkált a házban, egyre csak azt hajtogatta: – Nem
vagyok rákos!
Pontosan tizenegy hónappal a halála előtt, 1970. március 21-én nagy
boldogság érte. Azt olvasta az újságban, hogy egy róla készült filmet vetít este a
televízió. Végigtelefonálta az ismerőseit, és elújságolta: „Ma lesz a
jutalomjátékom.” Csak azt a kérdést nem tette fel magának: ki készítette a
műsort, és miért nem tudott erről ő maga? De megtetszett neki az a gondolat,
hogy talán írói munkásságának jubileuma alkalmából éri ez a meglepetés.
Hiszen bálványozták. Hazájában él az a kifejezés, hogy „a nép kedvence”. És
tudta, hogy ő pont ilyen kedvenc.
A műsorújság csak a címet közölte: Tanúvallomások a Szajna partjáról –
Jan Procházka író, forgatókönyvíró.

A pezsgő
Vettek pezsgőt, a felesége gusztusos szendvicseket készített. „Már
behűtöttük a pezsgőt”, számolt be az író lelkesen egy ismerősének telefonon.
„Minden a legnagyobb rendben, ráadásul, képzeld, nem vagyok rákos”,
viccelődött. A felesége és három lánya társaságában helyezkedett el a készülék
előtt. A legjobb időpontban, tévés szakkifejezéssel a legnagyobb nézettségű
idősávban került adásba.
Egy óra múlva ért véget a műsor.
A pezsgő érintetlenül állt a felmelegedett vízben.
Nem ettek egyetlen szendvicset sem, reggel az egyik lányuk dobta ki
mindet a szemétbe.
Jan Procházka némán ült a televízió előtt, a kikapcsolt képernyőre meredt.
Valaki lehallgatta a barátjával folytatott magánbeszélgetéseit, magnóra vette, és
leadta a televízióban.

90
 Senki sem szól egy szót sem, csak az író hajtogatott egy mondatot tétován:
– Az én hangom volt… tényleg az én hangom volt, de… de én nem mondtam
ilyeneket.
Megérkezett az első telefonhívás, a felesége vette fel a kagylót. Sürgősen
beszélni akart valaki Procházka úrral. – Te mocskos disznó! – kezdte. – Most
végre tudjuk, ki is vagy te valójában.
– Te büdös, szégyentelen, képmutató riherongy! Mást mondasz a
külvilágnak és mást otthon – tudta meg az író a következő hívásból.
Biztos ekkor történt – mondja a lánya –, hogy összetört lelke küldött egy
jelet a testének, és elindult a visszafordíthatatlan folyamat.
A kisebbik lánya, Iva úgy gondolta, ez a legrosszabb nap a család életében,
de tévedett.
Másnap a rádió kezdte sugározni Jan Procházka titokban felvett
magánbeszélgetéseit hét részben, tizennégy napon át.
Egynapos csúszással nyomtatásban is közölte az anyagot a legnagyobb
napilap.

Az író szerencséje
Tavasszal lett a nép kedvence.
Ez a tavasz már az előző év nyarán készülődött. 1967 júniusában tartotta
kongresszusát az írószövetség. A megnyitón a párt kultúráért felelős titkára
mondott beszédet: – Olyan időket élünk – mondta –, amikor szorosabbra kell
fűznünk a Szovjetunióval kötött szövetségünket.
Megfogalmazta az elvárásokat is: – A párt elvárja az íróktól, hogy
lefektessék a szocialista irodalom alapelveit.
Bár Sztálin már rég nem élt, az íróknak megint ki kellett jelenteniük
nyilvánosan, hogy a művészet nem szerelem, hanem osztályharc.
Arra valószínűleg senki sem számított, ami azután történt.

91
 Mindjárt az elején magához ragadta a szót egy regényíró, aki még Sztálin
halála után is írt szocreál verseket, a pártba pedig még gimnazistaként lépett be.
Váratlanul, szinte a józan ésszel ellenkezve felolvasott egy mondatot,
amelyet Helvétiusnak írt Voltaire: „Nem értek egyet azzal, amit mond, de
mindhalálig védem azt a jogát, hogy szabadon elmondhassa.” – Csodálatos ez a
mondat – mondta a párttag író a pályatársaknak –, a modern kultúra etikai
alapelve. Aki visszasírja azokat az időket, amelyek megelőzték ezt az elvet, az a
középkorba kívánkozik vissza. (Milan Kundera volt ez az író.)
A terem – így emlékeznek, akik jelen voltak – elnémult, a kopasz párttitkár
pedig, aki a Szovjetunióval kötendő irodalmi szövetséget követelte, erősen
összeszorította a száját.
A kongresszuson készült fényképeken több mint négyszáz író látható, amint
ingujjban ül az asztaloknál. Nincs rajtuk zakó, gesztikulálnak.
A kongresszus utolsó, harmadik napján felszólalt egy morvaországi paraszt
fia, képzettsége szerint földműves, kiváló forgatókönyvíró, a Csehszlovák
Kommunista Párt Központi Bizottsága ideológiai albizottságának tagja, Jan
Procházka. Olyan mélyen hitt a kommunizmusban, hogy a szülei visszariadtak a
nézeteitől, még az esküvőjére sem mentek el. Sokat írt, de a kritikusok szerint az
első forgatókönyveiből hiányzott a lendület. Nyolc éve dolgozott főállású
forgatókönyvíróként a Barrandov Filmgyárban. Itt átalakult az alkotói módszere.
Rájött, hogy nem minden forgatókönyvhöz kell pedagógiai célzatú tartalom, és a
sémák követése agyoncsapja az alkotást. Egy évtizeden át minden évben készült
egy-egy filmje, néha kettő is. Általában Karel Kachyňa, a cseh új hullám egyik
művésze volt a rendező, aki Agnieszka Hollandot is tanította a prágai
filmfőiskolán. – E pillanatban – mondta Procházka – az író együtt örül az
örvendezőkkel és együtt kesereg a kesergőkkel.
Moraj fut végig a termen.
A Központi Bizottság más tagjai, még ha érdekelte is őket az irodalom, nem
voltak ilyen ékesszólóak.

92
 – Testvérei vagyunk mindenkinek, aki szeret, mert a mi fegyverünk
elsősorban a szív – tette hozzá.
A történészek szerint amikor a párttitkár elhagyta a kongresszust, azt
sziszegte: „Mindent el fogtok veszíteni…” A teremben lévők viszont azt állítják,
hogy valami ilyesmit mondott a titkár, de nem pont ezt.
„Mindent el fogtok kúrni”, ezt mondta.

Tavasz – folytatás
Így kezdődött az erjedés, amely az említett tavaszba torkollott. Az írók és
költők kongresszusa ellenszegült a pártnak. A rendszer maga nevelte ki a saját
sírásóit.
– A csehszlovák pártban sok rendes ember volt, ők rémülten figyelték, mibe
keveredtek – mondta harminc évvel később ugyanaz a férfi, aki azt fejtegette
Výborný úrnak a temetőben, hogy írni ugyanolyan szomorú foglalkozás, mint
holtakat elföldelni.
(Pavel Kohout volt ez a férfi. Valószínűleg magára is gondolt. Utolsó
rendszerdicsőítő verseit már Sztálin halála után írta:
„Nem halt meg! Csak szendereg / Mindörökké él ő benned és bennem”.)
Európa nem hitt a szemének és a fülének: van egy kommunista párt, amely
nem alkalmaz mindenáron erőszakot, ha vissza akarja szerezni a társadalom
többségének rokonszenvét.
Fél évvel az írókongresszus után leváltották a párt főtitkárát, aki egyben
államelnök is volt. Antonín Novotnýnak hívták – zord, komoly férfiú volt. Meg
volt győződve arról, hogy ami nem fér bele a szovjet modellbe, az nem is
szocializmus. 1968 januárjában lépett a helyére a pártban Alexander Dubček.
Megengedte, hogy az emberek szabadon beszéljenek, az uszodában pedig egy
szál fürdőnadrágban fényképeztette magát.
Az emberek ettől kezdve nem féltek egymástól, a társadalom álmélkodott
magán.

93
 Csoda történt.
A sajtó, a televízió megszabadult a szürkeségtől. A színházból és a moziból
elillant az unalom. Betiltott könyvek jelentek meg. Eltörölték a cenzúrát.
Az addig rendszerhű Rudé právo közölt egy rajzot, amelyen az egyik
vendég azt mondja a másiknak a kávéházi asztalnál: „Nincs miről
beszélgetnünk. Minden benne van az újságokban.”
Egy másik rajzon szerelmespár áll egy fa alatt. A fiú hatalmas szívet rajzol
a fa kérgére, a közepébe pedig ezt írja: „DUBČEK”
Még Lengyelországban is ezt a jelszót festették a házfalakra:
„Lengyelország vágya Dubček lengyel mása.”

Hurrá!
A harminckilenc éves Procházka tárcákat írt, és naponta találkozott
fiatalokkal. Akkoriban még a városi parkokban is gyülekezhettek.
„Nem lehet mindenki filozófus, de mindenkinek jót tesz, ha hetente fél órát
gondolkodik” – tanácsolta Politika mindenkinek című könyvében. Azonnal
bestseller lett. Ötven levelet kapott mindennap, mert meg tudta oldani a
problémákat:
„Lehet egyáltalán boldog az ember manapság?” – kérdezték tőle. Vagy:
„Miért hasonlítják a recenzensek a Komlószedők című cseh filmet a West Side
Story-hoz, amikor egy közönséges állampolgár a mai napig nem nézheti meg ezt
az amerikai filmet, pedig hat év telt el a bemutatója óta? Megerősíti azt a
vélekedést, hogy a Központi Bizottságban ülő elvtársak titokban amerikai
filmeket néznek?”
„Azzal vádolnak bennünket – mondta a fiataloknak –, hogy támadjuk a
szocializmust. Csakhogy azok támadnak bennünket ezzel, akik az értelem sötét
börtönévé alakították a szocializmust.” (Olyan volt, mint az őskeresztények –
fűzi hozzá a lánya. – Hitt abban, hogy a szocializmus a legjobb. A fiam a mai
napig úgy gondolja, hogy sikerülhetett volna, amire a nagypapa akkor

94
törekedett. De én mindig azt mondom, hogy ahhoz angyaloknak kellett volna
irányítaniuk.)
1968 márciusában, a prágai Szláv Házban rendezett találkozón mondta ki
Procházka a cenzúráról szóló híres mondatát: „Az ember nem azért tanult olyan
sokáig beszélni, hogy aztán ne engedjék beszélni.”
„Hurrááá!” – kiáltotta erre a nagy csapat diák.
„Egyes történészek a mai napig vallják, hogy a szovjet beavatkozás legfőbb
célja az volt, hogy eltöröljék nálunk a szólásszabadságot” – írta 1990-ben
Dubček.
„Nem félünk többé a rémektől – jelentette ki Procházka. – Ha visszatérünk
a demokráciához, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy visszatérünk a
kapitalizmushoz is.”
Aztán: „Ne tanítsunk marhákat repülni; ha már tanítani akarunk, akkor
tanítsunk inkább lovakat. Két és félszer intelligensebbek.”

Kezek
Térjünk vissza 1970. március 21. estéjéhez.
Először azt látták a tévénézők, hogy egy Air France feliratú személyszállító
repülőgép landol a repülőtéren.
Aztán a repülőtér épületét mutatták, PARIS felirattal.
„Párizs szép város, számos kulturális műemléknek ad helyet. De nem
mindenki azért utazik oda közülünk, hogy ezeket megcsodálja” – mondta egy
határozott női hang.
A PARIS felirat után egy autó belsejét és két kezet láttak. Fehér ingek
mandzsettái látszottak ki a kabátujjak alól. A két kéz Mercedest vezetett. A jobb
kéz néha cigarettát tartott, és a két ülés közti hamutartóba verte a hamut.
A Tanúvallomások a Szajna partjáról című filmben csak a két kéz szerepelt.

95
 Ment előre az autó. A szélvédőn keresztül láthatták az utat a nézők. A női
hang szerint ez a repülőtérről Párizsba vezető út volt, de a Prágából Karlovy
Varyba vezető útra emlékezetett.
A kéz láthatatlan tulajdonosa egy másik – szintén láthatatlan – személlyel
beszélgetett.
Biztos, hogy a férfihang tulajdonosa, aki a Mercedesben ült, Jan Procházka
író volt. Ezt mondta: „Szombaton találkoztam néhány kormánytaggal. Csupa
idióta. Dubčeknek sincs több esze.”
„Mhm” – felelte a másik hang.
„Jó szándékú ember, de persze megvannak a maga korlátai… Egyáltalán
nem olyan típus, aki képes lenne másra, mint hogy egyfolytában alkalmazkodjon
a helyzethez.”
„Na igen, de…” – felelte a másik hang.
„Akkor viszont búcsút kell mondania a pártban betöltött vezető szerepének.
Mert ez agyrém.”
„Mhm.”
„Meg kell találniuk a megoldás kulcsát! Meg kell találniuk az ostoba
takarítónők vagy szakácsnők ellenszerét, akik az ugyanolyan ostoba titkárok
asszisztálásával jutnak egyre feljebb.”
„Na igen” – helyeselt a hang.

A hang
A „mhm” és a többi helyeslés egy ismert irodalomprofesszortól származott,
akivel két évvel korábban találkozott az író. Négy óra hosszat beszélgettek,
megittak egy üveg vodkát. Erről a beszélgetésről készült a felvétel.
Sosem jártak együtt Párizsban. Sosem ültek együtt autóban. Nem volt
Mercedese sem a professzornak, sem az írónak. Procházkának nem volt sem
autója, sem pedig jogosítványa. Bár a két férfi hangja mellett a motorzúgás is
hallatszott, ki lehetett venni egy olyan zörejt, amilyen nincs az autókban.

96
Könnyen rájöhetett az ember, hogy máshol beszélgettek, például olyan helyen,
ahol csempe lehetett a falon.
A zörej valójában a professzor csempézett konyhájában keletkezett.
„Miért mutatjuk be ezt? – tette fel a kérdést a női hang. – Azért, hogy
nézőink képet alkothassanak arról, milyen demokratikus szellemben
beszélgetnek azok, akiknek olyannyira hitelt adtak.”
Amikor otthon felhívták „az ostravai bányászok, akik nagyon kiakadtak”,
Procházka hosszasan magyarázta nekik, hogy ezek az ő szavai, de nem az ő
mondatai. (Ezt tudjuk, mert az Állambiztonsági Szolgálat archívumaiban őrzik
azokat az utasításokat – 2001 márciusában oldották fel a titkosítást –,
amelyekből kiderül, hogy kinek kellett felhívnia Procházkát, és mit kellett
mondania. Tudjuk, hogy teljesítették a feladatukat.)
A felesége kihúzta a telefon zsinórját.
„Milyen sápadt vagy” – mondta a Megfigyelt Személynek. M. SZ. nem
válaszolt.

A kampó
Nem tudtak aludni.
Hajnali négykor egyszer csak üvegcsörömpölést hallottak.
Berohantak a nappaliba.
A falról leesett a nagy tükör, és összetört a padlón.
Csak a kampó maradt a falon, magasan, nem sokkal a mennyezet alatt.
Az író a kampóra nézett, aztán a feleségére, és megkérdezte, mit jelenthet
ez. Az asszony nem válaszolt.
A lánya, Lenka szerint a tükör nem bírta a lakásban tapasztalható
feszültséget, ahol hat ember nem tud elaludni, csak emészti magát.

Az erkély

97
 Sokáig nem tudta elhinni, hogy ennyire lehet manipulálni a felvételeket. –
Forgatókönyvíró volt, díjakat nyert a filmjeivel. Nyilván nem ő vágta őket, de
tisztában kellett lennie azzal, mit lehet csinálni egy szalaggal – gondolkodom
hangosan.
– Nem, ezt nem tudta megérteni. Valójában mindvégig ugyanaz a naiv
falusi gyerek maradt – mondja a felesége, Machulena.
Ettől kezdve nem járt el otthonról.
A nemzet a televíziónak hitt.
Kundera írta, hogy kedves barátját, Procházkát jobban felháborították azok
az emberek, akik lépten-nyomon kitárgyalják a barátaikat, mint a
titkosrendőrség módszerei.
Két hétig járkált fel-alá az erkélyen.
Ha maga elé suttogott valamit, kilenc mikrofon hallgatta a szavait – erről
nem tudott.
A műsor sugárzása utáni tizennegyedik napon negyven fokra szökött a láza.
Ült és írt. Több száz magyarázkodó levelet írt az írógépen. Újságok
szerkesztőségébe, a rádióba, a televízióba. Sosem közölték egyiket sem. Ezért
elküldte a magyarázatait a fodrászának és a kedvenc kínai étterme vezetőjének.
Az egyetemen senki sem szólt Lenkához, mert az apja elárulta a Tavaszt.
Magával vitte az apja levelét húsz példányban, szerette volna, ha diáktársai
elolvassák a magyarázatát. A kisebbik lány, Iva is elvitte a másolatokat a
gimnáziumba.
Az osztálytársai megkérték: Ne osztogasd ezeket a leveleket.
Ne tedd tönkre az embereket.
Egyáltalán miért kéne kézbe vennünk ezeket a papírokat?

Naivitás
Jordi Niubó televíziós játék- és dokumentumfilm-rendező fülhallgatón
hallgatta végig (kétszer olyan jó minőségben) a Tanúvallomások a Szajna

98
partjáról című film hanganyagát, és most, harminc évvel később meg van
győződve arról, hogy nem vágták össze Procházka szavait. – Tényleg azt
mondta, hogy Dubček naiv volt és így tovább. Miért, talán nem volt az? Most
mindenki azt mondja, hogy naiv volt. Csak akkortájt ezt mindenki
szentségtörésnek tartotta Csehszlovákiában.
Dubček maga ismerte el őszintén évekkel később, hogy becsapta a
képzelete: „Az volt az én bajom, hogy nem volt kristálygömböm, amelyben
előre láttam volna az inváziót.”
1968. augusztus 20-án 23.00 órakor az oroszok a levegőből törtek rá
Prágára. A repülőgépekből tankok és csapatok kerültek elő a prágai repülőtéren
(a lengyelek szárazföldön hatoltak be az országba Hradec Královénál). Mielőtt
hajnalban a szovjetek elrabolták Dubčeket és öt társát a vezetésből, hét szovjet
ejtőernyős nyomult be az irodájába. „Villámgyorsan foglalták el a helyüket –
idézi fel – az ablakoknál és a belső ajtóknál. Úgy nézett ki, mint egy fegyveres
rablótámadás. Ösztönösen a telefonért nyúltam, de az egyik katona rám szegezte
a géppisztolyát, fogta a telefont, és kihúzta a zsinórt a falból.”
Dubčeket a többiekkel együtt a nagy asztal mellé ültették. Mellette ült a
barátja, a parlament elnöke, Josef Smrkovský (akinek az urnáját öt évvel később
megtalálták a bécsi expresszen). „Tényleg egész jól védtek minket– írja Dubček
–, ahogy az asztal körül ültünk, miközben mindegyikünk tarkójára egy-egy
géppisztolycső meredt.” Amikor elhagyták az irodát, észrevette a
titkárságvezetőjét, Sojákot. „Odasúgtam neki, hogy vegye magához az
aktatáskámat, ahol a hivatalos iratokat tartottam: nem akartam, hogy az oroszok
kezébe kerüljenek. Akkor még nem tudtam, hogy Soják a szovjetek embere.”
Dubček, akit elraboltak és fogolyként kezeltek az oroszok („A Kremlben le
sem moshattam magamról az elmúlt három nap porát és mocskát”), tudta, hogy
a hazáját lerohanta egy roppant hadigépezet, és nincs olyan erő a világon, amely
ki tudná űzni onnan. Ennek ellenére felidézi, hogy amikor Brezsnyevvel
szemben ült, és már pontosan tudta, hogy alá kell írnia az erővel kikényszerített

99
kapitulációt, csak akkor látta be a legfontosabbat: „hogy ebben a
bolondokházában semminek sincs értelme – az ideáloknak sincs, amelyeknek
híve voltam, és azt hittem, hogy a két oldal ezekben egyetért”.
Nem volt naiv?
Egészen addig a pillanatig hitte, hogy van valamilyen ideáljuk!

Csomagok
Amikor a Procházka család boldogan várta a televízió előtt a
jutalomjátékot, Alexander Dubček már nem első titkár volt, hanem törökországi
nagykövet. (Három hónappal később a Szlovák Állami Erdészet dolgozója lett.)
A párt első titkára akkor Gustav Husák volt.
A professzor, akitől a Tanúvallomások a Szajna partjáról című film „mhm”
válaszai és egyéb helyeslései származtak, Václav Černý irodalomtörténész volt.
1931-ben, huszonhat éves korában nevezték ki a Genfi Egyetem docensévé.
Pedro Calderón ismeretlen drámáit fedezte fel, nemsokára már a XX. századi
cseh szellemi kultúra egyik legkiválóbb képviselőjeként tartották számon. A
kommunizmus engesztelhetetlen ellensége. A sztálini időktől egészen 1987-ben
bekövetkezett haláláig propagandakampányok céltáblája volt. Ha a professzor a
középkort tanulmányozta, azzal támadták, hogy a sötétség korában tobzódik; ha
a barokk érdekelte – azzal, hogy a jezsuiták iránti csodálat vezeti; ha a
romantikával – akkor az volt a bűne, hogy arra jellemző az individualizmus, ez
pedig megengedhetetlen egy szocialista állampolgár esetében. A spanyol
irodalom pedig kizárólag azért érdekli, mert isteníti Franco tábornokot. A prágai
tavasz után kényszernyugdíjazták, és csak emigráns kiadóknál publikálhatott.
A televíziós provokáció értelmi szerzői igyekeztek minél kevesebbet
felhasználni a szavaiból. A felvett anyag többi része a rádiósorozathoz kellett.
A rádió Černý professzorról és másokról címmel sugárzott sorozatot. A
mások azok voltak, akiket Černý lakásában hallgattak le: Procházka, Havel és
Kohout.

100
 „A malom őrölni kezd” – hirdette az első sorozat címe.
Elmondták, hogyan jutottak el a beszélgetéseket rögzítő szalagok a
sajtóhoz: „A történelem számos hitelt nem érdemlő történetet ismer, amelyek azt
magyarázzák, milyen váratlanul került napvilágra az, aminek mindörökre
titokban kellett volna maradnia.”
Aztán: „Esetünkben éppilyen meglepetésszerűen bukkantak fel a csomagok
a tömegkommunikációs eszközökért felelős vezetők íróasztalán. A feladó
ismeretlen volt, de a pecsét arra utalt, hogy a Szajna-parti városban adták fel
őket. A csomagok nem konyakospalackokat rejtettek, bár az ország arról híres,
hanem magnószalagokat. Ismerős hangokat hallottunk, ezeket hallottuk a prágai
tavasz idején is.”
Václav Havel arról beszélt a szalagokon, hogy a svédekéhez hasonló
szociáldemokráciát lehetne kialakítani. Ebben látta volna szívesen Černý
professzort.
A professzor azt mondta Procházkának négyszemközt, hogy nem utasítja el,
„de Dubčeknek először győznie kell. Saját maga miatt, nem miattam. Maga
miatt! Ha már győzött, én ott leszek. Akár Dubček ellenében is, ha úgy hozza a
helyzet.”
„A hideg futkos a hátunkon – írta a kommentátor –, amikor azt halljuk,
milyen cinikus módon, szemrebbenés nélkül, szégyentelenül alkudoztak, amikor
az állam és a nép sorsa forgott kockán.” Majd ezzel zárta: „Tisztában vagyunk
azzal, milyen bonyolult retorikai konstrukciót alkotnak most sorozatunk kapcsán
a burzsoá tömegkommunikációs eszközök, ismerjük már ezt a hisztérikus
hörgést. De a szalagok nem maradhattak titokban. Ezek a hangok egykor olyan
dolgokat mondtak, amelyek melengették az emberek szívét. Egymás közt nem
takargatták, hogy gyűlölik a világunkat.”
(Ami a burzsoá sajtót illeti, a Süddeutsche Zeitung például azt írta, hogy
Prágában már 1970 májusában 1984 volt.)

101
 Öregek otthona
Niubó, a rendező nemrég megpróbálta kideríteni, hol vannak most azok az
emberek, akik a nevüket adták ezekhez a produkciókhoz. A Tanúvallomások a
Szajna partjáról dokumentációja elveszett, csak a kapcsok maradtak meg a
televízió kartotékrendszerében.
A műsor stáblistáján feltüntetett személyek vagy meghaltak már, vagy senki
sem tud róluk semmit. Aki 1970-ben a prágai televízió elnöke volt, a nyolcvanas
évek közepétől már nem dolgozott ott, és nem is lehet megtalálni a lakcímét. A
Rudé právo azt állította, hogy egy bizonyos Karel Janík rádióműsorából vették a
szöveget. A lap dicsérte a szerkesztő nagyszerű munkáját. Ilyen ember
egyáltalán nem létezett. Karel Janík nem más, mint a titkosrendőrség.
Az akkori belügyminiszter még életben van. A rendező látta görnyedt hátát
az öregek otthonában. – Lehet, hogy összetéveszti magát a tulajdon édesanyjával
– figyelmeztette az ápolónő.

A „poloska”
Az ötvenes évek végén járunk.
Ludvík, az egyik miniszter titkára fogadásról ér haza a feleségével,
Annával. A kapuban kiderül, hogy elvesztették a lakáskulcsot, ezért betörnek a
saját házukba.
Megvan a kulcs. A zárban, de belülről. Pedig ezzel a kulccsal zárták be a
házat, aztán Ludvík zsebre vágta.
Valaki kikapcsolta az áramot. Anna spicces, a férjét szidja, hogy még a
biztosítékkal sem boldogul; apróságokon kapnak össze, egymásnak esnek, aztán
a konyhában véletlenül lepottyan egy villa. Két szekrény közé esik, Anna
erősködik, hogy szedjék ki onnan. A szekrénykék közti résben találnak egy
poloskát.
Ludvík pánikba esik, nekiáll eltüzelni a rá nézve kompromittáló iratokat. A
vécékagylóba dobja őket, megpróbálja leöblíteni. A fürdőszoba megtelik maró

102
füsttel, de nem mernek ablakot nyitni. Észrevették, hogy egy autóban két férfi
figyeli, mit művelnek.
A második poloskát a fürdőszobában, a szennyes fehérnemű alatt találják
meg.
A következőt a falon, a mennyezet alatt, a fürdőszobaablak párkányán.
(Procházka írt egy novellát a poloskáról, már a szovjetek bevonulása után.
Egy barátja röviddel ezután leforgatta A poloska* című filmet.
A poloska miniatűr kocka, szempilla hosszúságú antennával. Adókészülék.)
Ludvík megtudja, hogy a főnökét, a minisztert, aki az utca túloldalán lakik,
a saját házából hurcolták el. Mit jelenthet az, hogy nincs áram Ludvík villájában,
és három lehallgatókészüléket találtak? Biztos érte is jönek. Anna készülődik a
férje letartóztatására, az ingeit rendezgeti.
Miután a főhős felfedte a nézők előtt a rettegését, jellemgyengeségét és
gyávaságát, reggel mégsem tartóztatják le, hanem kinevezik miniszternek.

Tabu
A poloska azonnal legendás lett, és el is rendelték a megsemmisítését. A
filmnek csak egy kópiája volt, úgy mondták, ez „az első számú letartóztatott
mű”. Azt írták, ez az egyik legjobb cseh film a történelemben, és biztosan a
legjobb film Karel Kachyňa rendező életművében.
Húsz évig volt letartóztatva a film.
A poloska – egy láthatatlan lény megszemélyesítése. Kafka vízióiban lenne
a helye. Mindenki tudja, hogy egyfolytában lehallgatja a poloska, de még
suttogva sem lehet róla beszélni, és csak Anna engedi meg magának – amilyen
ostoba és amilyen dühös a férjére –, hogy az egész házban kiabálja: „Poloska…
Egy rohadt poloska…!” Procházka novellájában a poloska szinte szakrális
jelkép. „Egyfajta isten lesz belőle, amelynek senki sem meri kimondani a nevét”
– írta egy recenzens.

* Magyarországon A fül címmel vetítették. (A ford.)

103
 Procházka nem sejtette, hogy őt is lehallgatják, már a prágai tavasz első
napjaiban, Dubček hivatalba lépése után szalagra veszik a szavait. Azt hitte, csak
azután figyelték meg, hogy bevonultak a szovjetek.
Dubček viszont ajándékba kapott egy technikai újítást: a csehszlovák színes
televízió prototípusát. Otthoni tesztelésre. Amikor rájött, hogy poloska van a
készülékben, nem használta többé, levitte a pincébe, de erről nem szólt
senkinek. Két héttel később az az illető, akitől a televíziót kapta, személyesen
vonta kérdőre: „Hogyhogy nem nézik már a színes tévét, elvtársam?”

Szerelem
Lenka tizenhét éves volt 1968-ban. Sokszor volt már szerelmes azóta. 2001
januárjában, amikor újabb állambiztonsági akták titkosítását oldották fel,
megtudta, hogy három fiúja, akiket az Állambiztonsági Szolgálat szervezett be,
rendszeresen jelentett a szerelmükről.
– Gyűlöli őket?
– Nem tagadom, szíven ütött a dolog. De nem teszem tönkre a szerelmeim
emlékét egy-egy új információ miatt. Mert mi az igazság, uram? Az igazság az,
amit átéltünk, nem pedig az, amit évek múltán elmond róla valaki.
Sajnálom azokat a fiúkat. Az életem részei voltak. Ha magamba fojtottam
volna az érzéseimet, ha nem mosolyogtam volna rá valamelyikükre a metróban,
ha nem léptek volna be az életembe, nem kerültek volna bajba, nem környékezte
volna meg őket a titkosrendőrség.
Igaz, nem voltak bátrak. De voltak más erényeik.
Nem lehet mindenkit a saját mércénkkel mérni.
Akiket szerettem, azokat más mércével mérem.

A szőke lány
Amikor kicsik voltak Lenka gyerekei, egyszer elment az uszodába.
Találkozott egy kedves lánnyal. Szőke, mosolygós teremtés volt.

104
Összebarátkoztak. A szőke lány évekig vigyázott a gyerekeire, főzött rájuk,
éjszakára is náluk maradt. – Világéletemben meg voltam győződve arról, hogy
én szúrtam ki a többiek között, én fedeztem fel, én hívtam meg kávézni –
mondja Lenka. – Hát most az aktákból megtudtam, hogy a titkosrendőrség
munkatársa volt, őt telepítették az uszodába. Másolatot készített minden levélről,
amit a lakásomban talált.

A barát
Mindenki figyelmeztet, aki csak emlékszik erre a történetre: – De azt el ne
felejtse megírni, hogy amikor Procházka haldoklott, Kachyňa a létező
legnagyobb ocsmányságot művelte vele: még a halála előtt azt mondta egy
interjúban, hogy megbánt minden filmet, amit együtt forgattak.
A poloska rendezője, Karel Kachyňa Procházka barátja volt. Amikor
kihallgatták az állambiztonságiak, azt kívánták tőle, hogy határolódjon el
azoktól a Procházkával együtt készített filmektől. Főleg A poloská-tól. Ezt maga
az állam kötötte ki. Meg kell tagadnia Procházkát, akkor dolgozhat tovább.
A szóban forgó interjú a Zaběr című filmes folyóiratban jelent meg, a Rudé
právo pedig még aznap közölt belőle részleteket kommentár kíséretében. Két
hónappal Jan halála után történt, bár erre nem emlékszik senki – kinek lenne
kedve harminc évvel ezelőtti újságokat lapozgatni.
A két szövegben egyszer sem fordul elő Procházka neve. Kachyňa az új
filmjéről beszél. Ami a számvetést illeti, csak annyit mond: „Nincs tévedhetetlen
ember. Én végképp nem vagyok az, hiszen érzelmi anyaggal dolgozom.”
Az újságíró nem tágít: „De biztos hozzá tud még tenni valamit ehhez!”
A rendező: „Könnyű lenne most, papíron mentegeni magam mindazért, ami
tegnap történt, és lelkesen csatlakozni mindahhoz, ami most van.”
És nagyjából ez minden. Elhangzik még egy mondat a szocializmusról, és
ígéretet tesz, hogy a jövőben filmet forgat Leninről.

105
 „Őszintén üdvözölnünk kell Karel Kachyňa szavait, mert kiderül belőlük,
hogy a rendező már a maga öntudatos útját járja” – ezt a kommentárt fűzte
hozzá a Rudé právo.
Közvetlenül ezután Kachyňa egy gyerekfilmet forgatott, Leninről pedig
soha nem készített semmit.

A hullaház
Karel Kachyňa most a prágai Vár közelében lakik,7 egy barátságos kertes
házban. Hetvenhat éves. Amikor beállítok hozzá egy napfényes februári délelőtt,
a végzet jár az eszemben. Tizenvalahány év alatt négy forgatókönyvírója és
filmötletadója halt meg. Először Procházka, két évvel később Ota Pavel
sportújságíró, aki látta a Sátánt, ezért kórházba került, és a terápia részeként írni
kezdett. Kachyňa vitte filmre Gyönyörű őzek halála című írását. Aztán még
ketten meghaltak.
– Az én házam lakásnak átalakított régi hullaház – tájékoztat a küszöbön az
alacsony, sovány, ráncos arcú férfi. – De szellemek nincsenek, mert ha lennének,
a kutyák nem akarnának itt lakni – teszi hozzá megnyugtatásképp.
Szóba kerül az interjú.
– Muszáj volt nyilatkoznom, különben húsz évig nem filmezhettem volna,
pedig én filmezésre születtem – magyarázza. – Aztán egy hónapig csiszolgattuk
azt a szövegrészt az újságíróval. Látja itt ezt a szocializmusról szóló mondatot?
– Látom.
– Így fogalmaztuk meg a szerkesztővel, hogy ne kelljen azt mondanom,
hogy támogatni fogom a szocializmust: „Meggyőződésem, hogy a hazánkban
élő művészek többsége a szocializmus eszméit akarja szolgálni, hű tükröt kíván
állítani a jelenkor és érzékeny detektort a jövő elé.”
Tehát nem mondtam azt, hogy „a szocializmus híve vagyok”, csak azt,
hogy mások „támogatják”. Látja, hogy ami most „rémlik az embereknek”,
erősebb annál, „ami valóban történt”. A Rudé právo kommentárja rögzült ilyen

106
mélyen az olvasókban, és most egymásra rakódik bennük minden, az én
gondosan mérlegelt szavaim és a kommunista propaganda – mondja a rendező,
és maga elé mered.
Úgy érzem, itt a megfelelő pillanat. – Beszéljünk Procházkáról – javaslom.
– Képtelen vagyok – feleli. – Ha róla kell beszélnem, mélységes depresszió
tör rám. Ezért próbálok a lehető legritkábban beszélni Janról.
Akadozik a beszélgetésünk.
Az idős férfi, hogy ellensúlyozza a kellemetlen hallgatást, egyszer csak
előveszi a fiókjából A poloska forgatókönyvét.
Megkérdezi, nem akarom-e megtartani. Azt mondja, ez az eredeti rendezői
példány, saját kezű javításokkal. Átveszem a vastag, világoskék gépiratot.

A láz
Kafka hazája. „Ha politikai ügyben jár el a bíróság, már azzal bűnt követ el
a vádlott, hogy egyáltalán megszületik.”8
Ez az egyetlen alkalom, amikor emlékiratai ezerhatszáz oldalán a sorsra
panaszkodott Černý professzor. Procházkával ellentétben olyan volt, mint a
kőszikla, mondták róla a barátai.
Az író viszont már tizedik hónapja feküdt a kórházban. Folytak a bírósági
eljárás előkészületei, a spiclik a betegsége felől érdeklődtek.
(„1971. 02. 04. A M. Sz.-nek 39 fokos láza volt.”)
Amikor meglátogatta egy ismerőse, Procházková asszony megkérte, hogy
az arca ne mutasson döbbenetet. – Jan borzasztóan néz ki – mondta. –
Bármelyik pillanatban eljöhet a vég.
– És még valami – tette hozzá. – Jan nem tudja, hogy rákja van.
– A lázzal meg kell tudni küzdeni – szólalt meg Procházka, valahányszor
meglátta egy ismerősét az ajtóban. Fél órákat beszélt szünet nélkül. – Már
érzem, amikor kúszik fölfelé. Ha megadom magam, és elalszom ebéd után, egy
óra múlva felébredek, és őrült nagy lázam van. Mintha csak azt várná, hogy

107
letegyem a fejem és álomba merüljek. De nem hagyom magam! Járkálok,
felállok, leülök, kimegyek a mosdóba, kinézek az ablakon, várom a megfelelő
pillanatot, amikor be kell vennem valamelyik szert, aztán jön az orvos, később a
feleségem, mert ő főz rám, aztán behozza, mert ennem kell, nem veszíthetem el
az erőmet, mert lesznek még olyan dolgok, amelyekhez erő kell. Így jön el az
este. Ez az esti láz pedig, amelyik most jelentkezik, már nem olyan magas.
Aztán megint alszom, csak két órát, fölkelek, járkálok, felállok, leülök, kinézek
az ablakon, többször is, és reggeltájt szunnyadok el. Mindjárt indul a nap, és
minden kezdődik újra. Állandóan offenzívában kell lennem, nem adhatom meg
magam!
Még tizenhárom napig tartott az offenzíva.
Az orvosok úgy döntöttek, még egyszer megoperálják a vastagbelét.
A műtét alatt negyvenöt percre megszűnt az áramszolgáltatás. Ezért
kézilámpák és gyertyák fényénél operálták.

„A bárány”
2000-ben jelent meg Csehországban A bárány, Lenka Procházková Jézusról
szóló regénye, sok olvasója volt. Olyan jeleneteket kellett teremtenie a
szerzőnek, amelyek, mint egy apokrif iratban, kitöltik az Evangélium
szerkezetének üres helyeit. Ki kellett találnia a párbeszédeket. Eltelt némi idő,
mire Lenka rájött, honnan vette azokat a szavakat, amelyeket Mária mond a
fiának, miután levették Jézust a keresztről.
Ezekkel a szavakkal búcsúzott a mama a papától a kórházi ágyon.
„Megtörtént már minden, ami rossz. Tudom, milyen mélyen megbántottak.
De Neked ez már nem fáj. Csak nekem.”

A résnyire nyitott ajtó

A cseh filmgyártás feje televízióműsorban gyakorolt önkritikát. Túl közel
állt hozzá Jan Procházka.

108
 Sírva fakadt a kamerák előtt, és azt mondta, hogy az író becsapta.
Aztán elment Ivához, Lenkához és Machulenához, nekik ezt mondta: –
Kihallgattak a kapitányságon, közben hallottam a hangját. A résnyire nyitott ajtó
mögül Jan hangját hallottam! Pedig tudtam, hogy a kórházban haldoklik. És
akkor arra gondoltam: „Istenem, még a haldoklókat is kihallgatják.”
Megijedtem, mi lesz velem.
Eszembe sem jutott, hogy a másik szobában szalagról szól a hangja.

Az élet – folytatás
Pavel Kohout, aki három nappal korábban felhívta Výborný úr figyelmét
arra, mi a hasonlóság az író és a sírásó munkája között, gyászbeszédet mondott a
koporsó fölött.
Most úgy fogalmaz, hogy ez a temetés zárta le jelképesen a prágai tavaszt,
ez jelentette a tél kezdetét. Procházka régi barátainak többsége nem jött el.
Ugyanígy két részre szakadt a cseh kulturális elit: a túlnyomó többségre, amely
behódolt, és egy mikroszkopikus kisebbségre, amelyből hét év múlva „a Charta
’77 önjelölt, maroknyi” csoportja lett.
Azt is elmondja, hogy számos művész megkönnyebbülve hallgatta nap mint
nap a Procházka ügyéről szóló híreket. Ennek a mocskos rádiós sorozatnak
köszönhetően jelenthették ki: „Ilyen emberekkel mi nem állunk szóba.” Ez a
történet megszilárdította azt a hitüket, hogy mégiscsak ki lehet jönni a
rendszerrel, és ez megkönnyítette az életet.
Kohout később Ausztriába emigrált, ott írt egy regényt egy kislányról, akit
nem vettek fel a dráma tagozatos gimnáziumba, ezért elhatározta, hogy kitanulja
a hóhérságot. A hóhériskolában belátta, hogy szinte mindenki képes arra, hogy
fölakasszon egy embert, az a művészet, ha úgy akasztja föl, hogy belesűríti a
műveletbe az emberi civilizáció egész történetét, egészen a tudományos-
technikai forradalomig.

109
 Amikor 1979 őszén vissza akart menni Prágába, kirángatták az autóból a
csehszlovák határon, és visszafordították Ausztriába. Közvetlenül ezután
megfosztották csehszlovák állampolgárságától a hatóságok.
Výborný, a sírásó tíz évvel élte túl Procházkát. Nem talált magának még
egy olyan szép helyet. A fal mellett, a temető szélén temették el. Többszemélyes
sírba helyezték, idegen emberekkel nyugszik együtt.
Lenkát kirúgták az egyetemről, tizenkét évig dolgozott takarítónőként.
Iva letette az érettségit, de továbbtanulásra már nem adott lehetőséget neki
a hatalom. A repülőtéren kapott állást. Az utasok ebédjét csomagolta tálcára
rakott műanyag dobozkákba.
Édesapjuk minden könyvét kivonták a forgalomból. Kohout úgy
fogalmazott, hogy Procházkát sokakhoz hasonlóan „agyon akarták hallgatni”.

Béke
Kilencven nappal a temetés után, 1971 májusában tartották a Csehszlovák
Kommunista Párt kongresszusát, amelyet ezekkel a szavakkal nyitottak meg:
„Legyőztük a káoszt.”
Ezt a köztársaság elnöke mondta. – Ez alatt a két év alatt – folytatta – a
Központi Bizottság tiszteletreméltó cselekedetet hajtott végre Husák elvtárs
vezényletével.
A művészek nevében egy színésznő, Jiřina Švorcová, a Nők a pult mögött
című tévésorozat eladónője sóhajtott fel az emelvényen: – Végre!
– A szocializmus ellenségei – folytatta – 1968-ban az alkotói szabadság
úgynevezett abszolút szabadságát engedték útjára. A Nyugat ünnepelte,
támogatta őket, így ébresztettek kételyt az emberekben, így ingatták meg a
szocializmusba mint az élet legfőbb elvébe vetett hitüket.

A cédula

110
 A poloska vaskos forgatókönyvét tartom magam előtt, a rendező, Kachyňa
éppen arra biztat, hogy lapozzak bele, amikor kihullik egy cédula a lapok közül.
– Ó, ez Procházka írása. Nézze meg, biztos A poloská-ról írt valamit –
mondja.
Igen, arról írt.
„Ez a történet a képzelet szüleménye. A valóban megtörtént események
sokkal borzalmasabbak voltak.”

111
 A népi konszern

A posztkommunista Csehország legkelendőbb lapja, a Blesk (Villám)

újságírói 2000-ben bemutatták Helena Vondráčková énekesnő állkapcsát, és
megjelölték rajta, melyik foga műfog.
2003-ban azt is elárulták, hányas számú teremben mondta ki a bíróság a
válását.
2004-ben fényképet és leírást készítettek minden egyes kidobott tárgyról,
amit a kukája rejtett.
2005-ben közöltek egy listát, amelyen felsorolták, milyen plasztikai
műtéteken kellene – szerintük – haladéktalanul átesnie.
Emellett a következőket jelentették:

Mi történt Vondráčková gyerekével? – Végre feltárjuk az igazságot!

Hosszú évekig rejtegette ezt a rettenetes titkot Helena Vondráčková (56).
Most végre minden napvilágra került. Ha nem végezték volna el a balul sikerült
terhességmegszakítást, amelyre akkori német kedvese kényszerítette, Helenának
most felnőtt lánya vagy fia lenne! Évtizedek teltek el, de ezt a sebet a mai napig
sem gyógyította be az idő. Még mindig fáj! Valahányszor babakocsit lát, benne
kisgyerekkel, elszorul a torka.
Amikor ez a rettenetes dolog történt, Helenában egy világ omlott össze.
Zdeněk Borovec szövegíró megírta neki a Nincs már az a két kis szárny című
dalt (az amerikai sikerszám, a Killing Me Softly With His Song cseh változatát):

Kutasd át a ház minden szegletét

Csak árnyékot látsz
Hol van az a két kis szárny
Szinte itt voltak
Hova tévedtek, hol vannak

112
 Üres a fészek
Hallgat az öl

[…] Igen, róla szól ez a dal! Az ő tragikus sorsát rejti a vers. […]
Évek óta pletykák keringenek Helenáról. Sosem akart gyereket, az anyaság
helyett a karriert választotta, milliókat énekelt össze, nem akarta, hogy a
terhesség eltorzítsa tökéletes alakját. Blabla az egész! Egyedül ő tudta, mi az
igazság. És hosszú évekig hallgatott. […]

Szerencsétlenség történt!
Amerikában volt éppen, cseh közönség előtt énekelt. Egy nap rosszul lett,
az orvos kijelentette: – Miss Vondráčková, anyai örömök elé néz! – Helena
felragyogott. Végre! A telefonért nyúlt, hogy elmondja a hírt kedvesének,
későbbi férjének, Helmut Sickelnek. De hideg zuhanyként érte a válasz. –
Gyerek? Most? Meghibbantál? – hűtötte le ridegen Helmut. – Helena, legyen
eszed! Én Németországban élek, te Prágában, ebből még gond lehet. Vetesd el a
gyereket! – A többit már nem hallotta. Könnyek közt tette le a kagylót.
Kétségbeesés, fájdalom, zűrzavar lett úrrá a lelkén. De annyira szerette
Helmutot! Jobban, mint saját magát, jobban, mint az álmait. És hallgatott rá.

Kurta hivatalos levelet

Írt az orvos
Valakiről, akiről itt szóltak
először és utoljára
Nem vagy már anya, kislány,
Nem énekel többé a kismadár

– Nem akarta kitenni magát a pletykáknak, nem akarta, hogy rosszakat

gondoljanak róla, ezért nem ment kórházba. Sajnos kontár kezekbe került, és

113
többé szó sem lehetett áldott állapotról – mondja Helena egyik legjobb
barátnője. […]
Kérdezősködtünk Slatiňanyban, Helena szülővárosában is, mit tudnak az
esetről a régi lakosok. – Ez nagy titok – mondják a helyiek. De többet egy
szóval sem. Nem akarják feltépni a régi sebeket, sokkal jobban szeretik annál az
ő Helenkájukat…

(A szöveg alatt nincs feltüntetve az újságíró neve.)

Rekordpéldányszámban kelt el a lap, amikor megjelent benne „az igazság
Helenáról”. Helena pert nyert a Blesk-kel szemben, a lapot kártérítésre
kötelezték, a szerkesztőség viszont továbbra is úgy véli, hogy Vondráčková a
nép kedvence, és ezért a Blesk-nek joga van lerántani a leplet az énekesnő
magánéletéről.
– Miben különbözik ez a kommunista Állambiztonsági Szolgálat
módszereitől? – kérdezem.
– Mindenben! – feleli az egyik újságíró. – Először is, az
állambiztonságiakkal ellentétben mi elébe megyünk a társadalmi elvárásoknak.
Másodszor, a mi kiadónknak semmi köze a kommunizmushoz, hiszen ez egy
kapitalista svájci konszern.

114
 Férfi az élet

Bundában volt, amikor belépett a stúdió előterébe.

1989. november 14-én történt, egy elég hideg napon. Még egy hónapig
húzta a kommunizmus. Nem volt ismerős az arc, amely előbukkant a szemüveg,
a vastag kendő és a szőrmegallér mögül.
Levetette a bundát, belépett a stúdióba. A zenei rendező hangpróbát kért.
Aztán elsápadt, és ránézett a film rendezőjére: „Fero, te megőrültél!”
A nő énekelni kezdett.
Húsz év alatt rekedtebb, karakteresebb lett a hangja, de még mindig az övé
volt. – És, sajnos, megismerték a hangját – mondja Fero Fenič.
A zenei rendező asszisztense megragadta a szatyrot, amelyben a
szendvicseit hozta, a felvételvezető pedig az aktatáskáját. A takarítónő a sapkája
után nyúlt: „Beteg a gyerekem!”
– Mintha a pestis elől menekültek volna – meséli a rendező. – El sem tudja
képzelni, milyen rettenetes rettegés volt a szemükben. A maguk nyelvében is
van ilyen fordulat, hogy „rettenetes rettegés”? Úgy szaladtak el a stúdióból, mint
a patkányok – teszi hozzá.
A Zvláštní bytosti (Különös lények) című film a kommunizmus utolsó
éjszakáját meséli el. Fenič megjósolta ezt az éjszakát, hiszen 1989 februárjában
kezdte a forgatást, de – mint mondja – a cseh színészek annyira rettegtek, hogy
senki sem merte eljátszani a főszerepet. Lengyel színészek szerepeltek benne.9
Az énekesnő dala a film végén, a stáblista alatt hangzott el.
Marta Kubišová popsztár volt 1970-ig. Trióban énekelt Helena
Vondráčkovával és Václav Neckářzsal. 1970 után olyan személyiség lett, hogy
az emberek átmentek az utca túloldalára, ha meglátták.
Az 1969-es cannes-i MIDEM zenei vásáron készült fényképeken még
boldog. Neckář szorosan átöleli Kubišová és Vondráčková derekát, a két nő
szemmel láthatóan teli torokból énekel.

115
 A huszonegy évvel később készült fotón Marta arcán rémület. Olyan, mint
egy tisztviselő (postás? eladó?), akire ráparancsoltak, hogy álljon ki a színpadra.
Ijedten néz a lencsébe, a hajában túl sok az ősz szál.
De térjünk vissza a cannes-i képre.
Egy, legfeljebb két évvel azután léptek volna fel a sopoti fesztiválon, hogy
Neckář átkarolta Marta és Helena derekát. Hatalmas sikert arattak volna
hármasban, Sopot 1970-ben megőrült volna értük. „Vondráčková, Kubišová és
Neckář – a híres cseh Golden Kids trió, amely meghódította a párizsi
Olympiát!” – konferálta volna be őket Lucjan Kydryński. E pillanattól fogva
Martát is annyian ismerték volna nálunk, mint Helenát.
Mégsem így történt.
1970. február 3-án Neckářt berendelték a Pragokoncert igazgatóságára.
František Hrabal igazgató három fotót tett elé az asztalra, amelyeket a Dögös
Macák című dán magazinból vágtak ki. „Jól nézze meg, Neckář úr. Az egyik
lány közülük Kubišová. Maga is tisztában van azzal, hogy ilyen művésznővel
nem működhet együtt a Pragokoncert. Ha turnézni akarnak, kettesben menjenek
Vondráčkovával.”
„Bocsásson meg, igazgató úr. Hét éve dolgozom Kubišovával, de sosem
láttam még ilyen pozitúrákban. Talán ha felhívná a férjét…”
„Ismerjük magukat! Pontosan tudjuk, miket művelnek maguk, művészek…
Mutatok magának egy pornófilmet, ezer nyugatnémet márkáért forgatta
Kubišová egy prágai villában! És azon már biztosan felismeri.”
Nem mutatta meg a filmet.
Megszűnt a Golden Kids. A Rudé právo megírta, hogy Marta Kubišová
pornográf felvételeken szerepelt, ezért nem lehet többé szocialista művész.
Abban az időben, amikor a csehszlovák művészeti albumokat fekete-fehér
Van Gogh-képekkel illusztrálták, az Állambiztonsági Szolgálat tökéletes
másolatot tudott készíteni a dán pornómagazinról: ugyanolyan színekben

116
állították elő a képeket, ugyanolyan minőségű volt a papír is, csak ezeken a
fotókon Marta arca szerepelt.

Egy évvel azelőtt a párizsi recenzensek még azt írták: „Marta, Helena és
Vášek maga az emberarcú szocializmus.” (Josephine Baker dicsérte őket.) A
huszonnyolc éves énekesnő sajnálatos módon magára vonta a rendszer haragját.

Amikor kigördültek a szovjet tankok Prága utcáira, Kubišová éppen arra

kapott felkérést, hogy elénekelje a Dalok III. Rudolfnak című tévésorozat utolsó
dalát. A sorozat egy olyan királyságról szólt, ahol a király halála után úrrá lesz a
káosz, de jön egy lovag, elűzi a pártütőket, és feleségül veszi a
királykisasszonyt. A királylány Marta Kubišová alt hangján énekli:

Béke legyen e földdel,

Gonoszság, gyűlölet, irigység, viszály és félelem
Mind múljon el, mind múljon már el.

Kétszer vetítették ezt a mesefilmet. Himnusszá vált a Petr Rada szövegére

írt dal. A rádió, ahol még mindig a prágai tavasz hívei dolgoztak, Marta imája
címmel játszotta. Az utcán énekelték az emberek, szovjet tankok között.
– Vannak, akik a mai napig sírva fakadnak – mondja Lenka Procházková
írónő –, ha meghallják az Imá-t. Például én is.
A rádió új elnöke utasításba adta, hogy egy nap csak egy Kubišová-dal
hangozhat el. Gyengíteni kellett a pozícióját az Arany Csalogány közelgő
közönségszavazásán.
1968-ban megnyerte a versenyt. Az Arany Csalogány volt a legfontosabb
díj, amelyet énekes kaphatott a közönségtől. A férfiak kategóriájában mindig
ugyanaz a tenor, Karel Gott győzött.

117
 Megszámolták a szavazatokat az Arany Csalogány ’69 szólóénekesnői
kategóriájában, és hiába rendült meg a pozíciója, így is Marta győzött.
Ekkor ellátogatott a versenyirodába a cenzori hivatal vezetője, Edvard
Švach, aki azelőtt sztálinista ügyész volt, és megtanította nekik, hogyan kell
intézni a közönségszavazást. Egyesíteni kell a nők és a férfiak kategóriáját,
akkor Gott az énekesnőket is lenyomja. Ha Marta ezzel a módszerrel is túl jó
helyen fut be, akkor meg kell semmisíteni a rá voksoló levelezőlapokat, és
megduplázni egy másik énekesnő, Pilarová szavazatait.
Egyesítették, megduplázták. Gott lett az első, Marta a hetedik helyre került.
Mindig ünnepélyes keretek között nyújtották át a csalogányokat. A
televízióban az első tíz helyezett lépett fel.
A cenzor kiadta az utasítást: Kubišovának az irodában adják át a díjat, a
műsorban pedig csak az első hat helyezett szerepel.
A Dögös Macák-at elküldték a koncertirodákba, az újságokhoz, a rádióba, a
televízióba. Neckář szerint bizonyos kiválasztott személyek is megkapták.
Akikről úgy sejtették, hogy ellenségesen viszonyulnak a szocializmushoz.
Amikor egy vidéki kultúrház igazgatója megkapta a feladó nélküli borítékot,
benne a pucér Kubišovával, rögtön úgy érezte, figyeli valaki. Hogy róla is
tudnak valamit. És figyelmeztetik: ha rossz leszel, veled is csinálhatunk valami
hasonló ocsmányságot.

Az énekesnő eltűnt.
Egyetlen dala sem hangzott el sem a rádióban, sem a televízióban. Munkát
keresett, de az Állambiztonsági Szolgálat gondoskodott arról, hogy ne találjon
semmit.
Falura költözött a férjével, a rokonaitól örökölt házba. A falu neve Slapy.
A Slapy szó nem jelenhetett meg a sajtóban.
Jiří Černý újságíró interjút készített egy jazzénekesnővel, Eva Olmerovával
a Melodie című lap számára, ahol a művésznő megemlítette, hogy nemrég az

118
ismerőseinél járt Slapyban. A Melodie főszerkesztője saját kezűleg javította ki a
Slapyban szót a Štěchovice mellett fordulatra. „Az isten szerelmére – mondta –,
vigyázzunk, hogy senki ne találjon semmit. Štěchovice ott van a szomszédban,
mi meg legalább nyugodtan alhatunk.”
Marta bejárt Prágába a bírósági tárgyalásokra – beperelte a Pragokoncert
igazgatóját rágalmazásért. A bíróság elismerte: valóban nem biztos, hogy
Kubišová látható a fotókon. „A felperes nem kívánja lefényképeztetni magát
ugyanezekben a pozitúrákban? Csak hogy összevethessük egymással a képeket,
és szakvéleményt készíthessünk.” A férje úgy gondolta, hogy csak a fotókra
várnak, hogy meglegyen az igazi bizonyíték: igen, pornófotózáson vett részt.
Marta nem ment bele. A bíróság bocsánatkérésre kötelezte az alperest, az
igazgató kifejezte sajnálatát, az ügyet lezárták. Marta és a férje rádöbbent, hogy
elfogyott a pénzük. – Istenem, alig néhány hét telt el, és nem volt mit ennünk –
mondja Marta.
A férje, Jan Němec filmrendező Slapyban keresett munkát. Traktorosként
tudták volna alkalmazni. Martának egy feldolgozóüzemben akadt volna munka,
ahol csirkéket kellett négyfelé vágni.

Mint tudjuk, az ország nem rögtön az invázió után változott gettóvá.

Dubčeket, a párt vezetőjét, akit ellehetelenítettek az oroszok, csak 1969
tavaszán váltották le, és amíg a helyére nem lépett Gustav Husák, amíg a
Moszkvából a csehek nyakára ültetett társaság könyörtelenül el nem fojtott
mindent, amit nem Moszkvában találtak ki, addig még tartott az átmeneti
időszak. Több mint tíz hónapig, és ekkor még sok mindent lehetett tenni.
A bevonulás után Marta még megkapta a ’68-as Arany Csalogányt.
Rádiófelvétel készült Tajgablues ’69 című dalából – ebből a magával ragadó
dalból, amely a „gyengéd tajgáról” szól, és a Moszkvai Egyetem nyolc
munkatársának tiszteletére íródott, akik 1968. augusztus 25-én a Vörös téren

119
tiltakoztak Csehszlovákia lerohanása ellen. Hatot közülük lágerbe küldtek négy
évre, kettőt pszichiátriai intézetbe zártak.
Fél évvel a baráti hadseregek bevonulása után jelent meg Marta
szólólemeze. Két hónappal később a Golden Kids bemutató koncertet adott
tartott a prágai Rokokó Színházban. Egy évvel az invázió után Marta még
megnyert egy dalfesztivált Jugoszláviában.
Amikor 1969 vége felé megkezdődött a „normalizáció”, így jellemezte a
korszakot Karel Kryl emigráns költő és énekes: „Husák elvtárs és Biľak elvtárs
kimondta a cseh kultúra halálos ítéletét, és megfőzte becsináltnak.” Már nem is
kellettek hozzá a megszállók. „És a pofánkba csapott Gustapo”, mondta Kryl. A
híres „Gustapo” szójátékot ő találta ki Husák tiszteletére.
Husák miatt (a husák jelentése: gácsér) még egy brünni színház nevét is
megváltoztatták. A Hus na provázku (Lúd zsinóron) név helyett a Divádlo na
provázku (Színház zsinóron) nevet kapta.

Névtelen levelek kezdtek szállingózni Martához. „Kubišová asszony, ön

kurválkodós dalokat énekel, amelyek rombolják az emberek erkölcseit.”
Bob Dylan és Aretha Franklin dalait énekelte cseh szöveggel.
„A nyugati szórakoztatóipar revizionista nézeteket gerjeszt
Csehszlovákiában. Pont a sikerdalok segítségével növelheti szisztematikusan az
ellenség az ideológiai elhajlást. Nyugati slágerekkel biztatnak apolitikus
magatartásra, majd tovább demoralizálják a fiatalságot, így nevelik ki a
csőcseléket, amely később a szocialista hatalom ellen indíthat akciót” – elemezte
Marta Kubišová szerepét a Neues Deutschland című NDK-beli újság.

Az emberek többnyire a jövőbe menekülnek az aggodalmaik elől.

Elképzelik, hogy keresztezi egy vonal az idő útját, és azon túl megszűnik a
jelenbeli szorongásuk. Tereza, Tomáš doktor felesége, Kundera A lét

120
elviselhetetlen könnyűsége című regényének főhőse nem látott maga előtt ilyen
vonalat. Csak az vigasztalta, ha visszafelé nézett.
– Én rosszul viseltem – idézi fel Marta. – Mert nem jelentett vigaszt semmi,
sem a jövő, sem a múlt.
A világon semmi.
Gyereket várt. Túl sok izgalom érte a bíróságon. A nyolcadik hónapban
indult meg a szülés, a klinikai halálból hozták vissza az orvosok. – Asszonyom,
a gyermekét megölte a stressz – mondták, amikor kinyitotta a szemét.
– Milyen gyerek? Milyen stressz? – gondoltam. – Csak egyvalamire
emlékeztem: az ablakpárkányon áll egy üveg Coca-Cola, meg akarom inni.
Valami kiürítette az agyamat. Aztán ha a múltról kérdeztek, próbáltam kitérni,
mert nem emlékeztem semmire, és előfordult, hogy tévedtem. Lassan elmúlt a
trauma, de a mai napig kétszer kell elmondani mindent, mert nem jegyzem meg
a dolgokat. Csak a dalszövegeket.
Visszament Prágába. Céltalanul kóborolt a városban. – Ha gyorsan megy az
ember, nem olyan tolakodóak a gondolatok – magyarázza. Ugyanebben az
időben a tizenhetes villamossal járt oda-vissza Prágában Bohumil Hrabal. Nem
akart otthon maradni, miután kihallgatták az Állambiztonságnál, nem akarta,
hogy megint megtalálják. A villamoson tervezte el, hogyan vonul majd ki a
világból.
Marta ezzel az előérzettel bolyongott Prágában: – Valami rám esik, egy
erkély, párkány, vagy legalább egy virágcserép. Nemrég egy párkány megölt egy
nőt.
– Prágában sok a régi ház – tűnődtem. – Biztos lezuhannak időnként az
erkélyek. De mindenben elkerült a szerencse.10

Helenát nem kerülte el a szerencse.

Megnyerte a spliti, a pozsonyi, az isztambuli, a knokkei és a bukaresti
fesztivált. A ’77-es sopoti nagydíj volt a pályája csúcsa, ezt Malovaný džbánek

121
című daláért kapta. Ugyanaz a Jindřich Brabec szerezte a zenéjét, aki a Marta
imájá-t írta.

1994. november 3-án Timothy Garton Ash történész ott ült a prágai
Lucerna-palota koncerttermében. Később így írta le az eseményt:
„A mai est csillaga a Golden Kids, a hatvanas évek popegyüttese, amelynek
tagjai már csaknem huszonöt éve nem léptek fel együtt. Teljes a csönd, amikor a
Suzanne-t éneklik. Feszültséggel és szomorúsággal terhes csönd. Még valami
lezajlik a színpadon aznap este – Marta és Helena élete. Marta Kubišová a
bársonyos forradalom alatt tért vissza a színpadra – ebben a lelkesítő és szomorú
pillanatban. Marta megindultan suttogta a mikrofonba Dylan szavait: »Časy se
mění«. »The Times They are A-Changin’«.”
Ash így folytatja: „Helena Vondráčková egész más utat járt be 1969 után.
Továbbra is rendszeresen fellépett, meg lehetett nézni a televízióban. Kollaborált
a rezsimmel. Most megint találkoztak az útjaik. Az erény vajon elnyeri méltó
jutalmát? Vagy ennek már nincs jelentősége?
Helena magas, szőke nő, még mindig gyakran lép fel, látszik, hogy ő van
fölényben. Fiatalabb, profibb, ismeri a közönség a televízióból. Lehet, hogy a
hallgatóság őt érzi inkább a sajátjának, hiszen a többség éppúgy kollaborált,
vagy legalábbis éppúgy kötött kompromisszumokat, hogy megmaradjon a
munkája. Marta idősebb, alacsonyabb, sötét a haja, kicsit lassabb, a hangjában
érezhető az idegesség. Csokrokat kap. A közönség harsányan, hosszasan tapsol,
mindenki tudja, hogy nem az éneklést, hanem a húszévnyi hallgatást köszönik
meg neki.”

Helena szépnek látja az 1994-es évet. Szépnek, mert annyi év után ismét
Martával lépett fel. És azért is, mert újra készíthetett szólófelvételt.
Amikor Csehországban elkezdődött a kommunizmus lebontása, Helena
előtt üresség támadt. – Új, fiatal munkaerők érkeztek a hanglemezgyárba, a

122
rádióba. Azt mondták: Vondráčková asszony, mindenképpen hoznia kell egy
demófelvételt. Meghallgatjuk, hogyan énekel, aztán talán ajánlatot teszünk. Ezt
nem tehettem meg, nem engedte az önbecsülésem – mondja Helena, és elhallgat.
Négy évig nem jelent meg tőle semmi.
Aztán megkérdezi: – Maryla Rodowiczról is azt írták Lengyelországban,
hogy kollaborált a rezsimmel?
– Mitől félsz a legjobban? – kérdezi.
– Nem tudom – felelem. – Talán a betegségektől.
– Mert én az utóbbi időben az olyanok miatt kerülök rossz lelkiállapotba,
akik pénzért bármire hajlandók. Félek tőlük.
Helenáról évekig az a szóbeszéd járta, hogy gyengéd szálak fűzik a
kommunista miniszterelnökhöz, Lubomír Štrougalhoz. A pletykák szerint hosszú
évekre néz vissza a románcuk.
Egy másik értesülés szerint Štrougal bundát vett Vondráčkovának, aztán
amikor ez a felesége fülébe jutott, az asszony pezsgősüveggel verte ki Helena
minden fogát. Állítólag azóta vannak drága porcelánfogai, amelyeket – nem
vitás – Štrougal finanszírozott.
1989 után hozta a posta az első névtelen levelet, amely a „Štrougalka”
megszólítással kezdődött.
„Sok névtelen levél ad nekem olyan beceneveket – írta Helena a legutóbbi
könyvében –, mint Štrougalka, Štrougal babája vagy öreg Štrougalné.
„ŠTROUGALKA, MOST RAJTAD A SOR!”
– A babája voltál? – kérdezem.
– Sosem találkoztunk. Csak a tévéhíradóban láttam. Sokat gondolkodtam,
hogyan röppent föl ez a pletyka, aztán egy levél megadta rá a magyarázatot. Egy
házaspár írt nekem Příbramból. Szeretnek, és rosszulesik nekik, ha valaki
csúnyákat mond rólam. Javasolták, hogy vigyázzak Štrougal lányával, Eva
Janouškovával. Nagyon hasonlított rám: magas nő volt, úgy öltözött, mint én,
ugyanolyan volt a frizurája, még az autója is ugyanolyan márkájú és színű volt,

123
mint az enyém. Zöld Fiat sportkocsi. Nagyon közel állt az apjához, eljárt vele
fogadásokra, aztán búcsúzóul nyilvánosan arcon csókolták egymást. Évekkel
később mutattak be minket egymásnak, akkor ezekkel a szavakkal köszöntött:
„Üdvözlöm a hasonmásomat.” Ez volt a nagy rejtély.
Ludvík Švábenský jazz-zenész, Helena egykori vőlegénye (hét évig tartott a
jegyesség) úgy emlékszik, hogy borzasztóan érezte magát, amikor megjelent
Helenával egy-egy koncerten, banketten. Nem tudta, minek is tekintik
valójában. Vőlegénynek, testőrnek… A jelen lévő pártemberek szemében nagy
nulla volt, levegőnek nézték. – Nagyon szerettek Helena fényében sütkérezni,
olyan közel nyomultak hozzá, hogy az már az illem határát súrolta, Helena pedig
odasúgta nekem: „Ludek, ments meg!”
A Praha Hotel bárjába már férjes asszonyként érkezett, Helmut Sicklt
mindenki ismerte, tudták, hogy Helena teljesen odavan a német zenészért, a
Csehszlovák Kommunista Párt kulturális titkára, Müller mégis egész testével a
zongorára hasalva hajolt Helenához, át akarta ölelni, közben hangosan fújtatott.
Egy álma volt az elvtársnak: beszélgetni az énekesnővel.
Helena pedig csak kedves volt.
Mindenki látta, ahogy mosolygott.
Helena mindig mosolyog.
Marta apja kardiológus volt, kórházigazgató. Marta Poděbradyban
érettségizett, orvostudományt vagy filozófiát szeretett volna tanulni. Az iskola
írásos ajánlásban figyelmeztette, hogy „kötelessége megismerkedni a kétkezi
munkával”. A munkahelye delegálja majd valamelyik felsőoktatási intézménybe,
ha kedvező véleményt alakít ki róla. 1959-ben állt munkába egy üveghutában.
Először a kocsmába küldözgették, hogy sört hozzon a kohászoknak, aztán az ő
dolga lett kikeresni a selejtes poharakat és palackokat. Három év alatt elfelejtette
az egyetemet. – Azt hallottam az igazgatótól – meséli –, hogy a felsőoktatás a
munkásosztálynak való, nekem viszont semmi közöm ahhoz az osztályhoz.
Ezért az éneklésbe menekültem.

124
 Zenei versenyekre jelentkezett, meg is nyerte őket. Ő lett a helyi sztár,
először egy kávéházban énekelt.
Amikor az apja osztályvezető főorvos lett, a kórházban volt a lakásuk.
Aztán betöltötte az ötvenedik évét, és elköltözött egy másik nőhöz. Kubišéknak
felajánlották, hogy költözzenek máshová, mégpedig Mašina alezredes
özvegyének lakásába. Az alezredest a hitleristák lőtték le, két fia Sztálin halála
előtt menekült el az országból, aztán beléptek az amerikai hadseregbe. Azt a
büntetést találták ki a hatóságok az özvegy számára, hogy kilakoltatják a
lakásból. Marta anyja kijelentette a pártbizottságon, hogy nem költözik be
Mašinová után. Talált egy üres lakást az özveggyel szemben, ugyanazon az
emeleten, és összebarátkozott az alezredesnével.
– Igen, anyám erős jellem – ismeri el Marta. – De az véletlen, hogy pont én
énekeltem az Imá-t. Ha manapság azt mondja valaki, hogy valamiféle jelkép
vagyok, akkor én elbujdosom. Hiszen bármelyik énekesnővel felvehették volna
az Imá-t. Most sem szólok bele politikai kérdésekbe. Csak élményeim vannak.
Tudtam, mi a fekete, mi a fehér, mindig eszerint éltem.

Marta: – Jan el akart menni. Csakis Amerikába. Itt mindenből kiábrándult.

„Jó jazzénekes vagy”, mondta. De én nem akartam amerikai csehókban
énekelni, hittem abban, hogy hamar visszajutok a színpadra, mert két év múlva
hazamennek a ruszkik.
És tízszer annyit vártam, mint gondoltam.
Itt maradtam. Havel is itt maradt, sokan itt maradtak.
Beadtam a válópert.
Sokáig húzódott a válás, már úgy éreztem, jobb lenne, ha a világon sem
volnék.
Akkor is féltem, ha várnom kellett a villamosra. Az volt az érzésem,
mindjárt leszáll a vezető, és azt mondja: „Kubišová asszony, önnek nincs joga
felszállni. Ez nem az ön villamosa!”

125
 Egyszer épp otthon ültem. Arra gondoltam: „Kinyitom a gázcsapot.”
Hiszen nem tudok gyereket szülni.
Nem énekelhetek.
Még elválni sem tudok normálisan.
Egy félreértés az egész létem.
És ekkor hatni kezdett az erő. Az állatoktól kaptam. Ránéztem a kutyáimra.
„Istenem – gondoltam. – Hát velük mi lesz?” – gondoltam, és magamhoz tértem.
Amikor Hrabal a tizenhetes villamossal utazgatott Prágában, ő is az
állatokból merített erőt. Azt olvastam, hogy a hattyúktól kapta. Mert tizenhét
hattyú úszkál le-föl a Moldván.

Nyugalmas munkát szerzett. Egy különleges orrkiképzésű, fölforrósított

vasalóval és egy PVC-hengerrel dolgozott. Minta alapján szabta ki és állította
össze a figurákat. Műanyag mackókat készített. Külön hevertek a bal, külön a
jobb mancsok. A tappancsok egy kupacban álltak, nem voltak külön jobb és bal
tappancsok. Erősen bele kellett nyomni őket a mackó törzsébe, ettől nagyon
megfájdultak az ujjai. – Hat évig szabtam és nyomtam. Irány volt a neve annak a
babagyártó szövetkezetnek, amelyik hajlandó volt munkát adni.
Egyedül dolgozott otthon. Nézte a kis tévéjét. Nem volt megalázó a munka.
Jan Procházka lánya, Lenka tizenkét évig takarított a színházban.
Újságírónak tanult a rádiós karon, de abba kellett hagynia a tanulmányait. Ha
meglátták fölmosóronggyal és vödörrel, zavartan kerülgették a színészek, Lenka
a beszédórákról ismerte őket. És Lenka azt mondja, hálás nekik ezért. Marta
miatt viszont senkinek sem kellett kitérőt tenni a konyhaasztalon.
Miloslav Vlk bíboros nyolc évig mosta üzletek kirakatüvegét a
normalizáció jegyében.
Karel Pecka író hat évig dolgozott a város csatornáiban.
Milan Jungmann kritikus tíz évig ablakot mosott.
Jiří Dienstbier rádiós újságíró három évig kazánfűtő volt.

126
 Karel Lánský újságíró húsz évig csempét ragasztott.
Jaroslav Valenta történész, a Tudományos Akadémia tagja korrektor lett egy
nyomdában.
A legendás olimpikon, a negyvenes-ötvenes évek fordulójának legjobb
könnyűatlétája, Emil Zátopek uránbányában kényszerült dolgozni, mert a
szovjet megszállást ellenző kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt.
Eda Kriseová újságíró felkerült az olyan szerzők listájára, akik nem
publikálhatnak, de protekcióval sikerült elhelyezkednie könyvtárosként. Egyedül
dolgozott, hogy senkinek se kelljen szóba állni vele. Ezért délutánként eljárt
beszélgetni a kórházban fekvő pszichiátriai betegekhez. – Két nővér ápolt
hetven beteget, nem győzték a munkát. Senki sem beszélgetett ezekkel az
emberekkel, én meg úgy éreztem: „Jobban kétségbe vannak esve, mint én,
segítek nekik.” De a betegek segítettek nekem. Megnyitották előttem a
történetek világát. A betegeknek köszönhetem, hogy kétkötetnyi novellát írtam.
Rájöttem, hogy az egyetlen normális hely Csehszlovákiában a pszichiátriai
betegek intézete, mert ott mindenki büntetlenül elmondhatja, amit őszintén
gondol.
Marta, éppúgy, mint Eda, nem bánt meg semmit.
De sajnálják-e azokat a lehetőségeket, amelyeket végleg elszalasztottak?
Amit kényszerből csinált, az nem volt veszteség. – Most már okosabb az
ember – mondja Marta. – Nem azért, mert ablakot mos, hanem mert olyan életet
él, amelyet sosem tapasztal meg, ha csak művész marad.
– Szültem egy gyereket – teszi hozzá –, ha viszont az éneklésnél maradok,
sosem lett volna gyerekem.

Másodszor is férjhez megy. Megint egy rendezőhöz, akit szintén Jannak

hívnak. Kellő módon kímélte magát. Odafigyelt a stresszhatásokra. Kislánya
született. A férje boldog volt, Kačenkának nevezte el a kis Kateřinát. – Másfél
éves volt már a kislányunk – mondja Marta –, amikor nagyszombaton telefonon

127
jelentette be a férjem, hogy nem jön haza éjszakára. „Kačenkának kishúga
született”, mondta. Így hát huszonkét éve boldog elvált nő vagyok.

Lehet, hogy igaza van Martának. Az Imá-t talán elénekelhette volna

bármelyik énekesnő.
De tíz évvel az Ima után csak ő írt levelet Jaroslav Hutka énekessel együtt
Johnny Cashnek, minden félelem nélkül.
Aznap lépett fel az énekes a Lucernában, amikor megkezdődött a
büntetőper a Magornak becézett Ivan Jirous, a The Plastic People of the
Universe együttes jogtalanul letartóztatott vezetőjének ügyében. Ez volt a
legüldözöttebb, legmocskosabb szájú, legtöbb legendával övezett és
legmegvesztegethetetlenebb rockegyüttes Közép-Európa történetében. Kubišová
és a kollégája azt akarta, hogy Cash ezt elmondja Nyugaton.
A népszerű sztárok közül csak ő írta alá a Charta ’77-et.
A Charta Václav Havel kezdeményezésére készült a Plastic People
zenészeinek pere után.
Olyan hírek terjedtek, hogy a színpadon szexuális aktust hajtanak végre.
Valójában pszichedelikus rockot játszottak. Valamelyik koncertjükön több tucat
füstölt heringet aggattak zsinórra, arról aztán a közönségre csöpögött az olaj.
A neosztálinizmus korszakában különös súlyt kaptak az ilyen stílusú
szövegek: „Ha vasárnap felébredek, a tökeim bizseregnek”.11
Addig senki sem bánt így a közönséggel.
A független dalok között sikerszám volt az egyetlen sorból álló Zácpa
(Székrekedés).
Prágában alakult az együttes, 1968 októberében, két hónappal a bevonulás
után. Azt énekelték: „Soha senki sehova sem vonult be…” – és minden
fellépésük egyre jobban és jobban ingerelte a hatalmat. Felrótták nekik, hogy
nem tisztelik a dolgozó népet, sorozatos zaklatásoknak voltak kitéve.

128
 Még a fellépéseiknek helyet adó épületeket is lerombolták a speciális
egységek. A České Budějovice melletti Rudolfovban, ahol 1974-ben koncertet
adtak, autókkal támadtak a rendőrök, egy motorizált rendőrszakasz hajtott maga
előtt száz nézőt, mint valami csordát. Garázda elemeknek nevezték a zenekart és
rajongóikat. Egy jogász felvilágosította őket, hogy a garázdaságnak – a jog
szerint – nyilvános helyen kell bekövetkeznie. Ezért a Plasztikok rajongói közt
(ez volt a közkeletű elnevezésük) a hetvenes években elindult a magánház-
vásárlási hullám. Öreg falusi viskókat, pajtákat vettek meg, ahol műsort lehetett
rendezni. Václav Havel falusi házának pajtájában vették fel az együttes
legfontosabb lemezét.
Ezt a Česká Lípa melletti házat három héttel az előadás után gyújtotta fel az
Állambiztonsági Szolgálat. Egy rychnovi ház hivatalos megszerzésén, ahol
nemcsak koncerteket tartottak, hanem ott is lakott a Princ család, két évig
dolgozott a hatalom. Amikor végre sikerült, azonnal megjelent a gazdaságban
egy speciális egység. – Még a holminkat pakoltuk – mesélni Princová asszony –,
amikor ők már lyukakat fúrtak a falakba, hogy elhelyezhessék a
robbanóanyagot. Még be sem fordultunk a sarkon, amikor a házunk a levegőbe
repült.
A rendszerrel szemben álló magatartásukkal viszont a Plasztikok kezdettől
fogva tagadták a Švejk-féle hozzáállást.
Magor azt hirdette a második nyilvánosságban megjelent írásaiban, hogy a
hivatalos kultúra alkotói bűnözők: „Bachot játszani az NSZK-s turistáknak, és
nem tiltakozni az ellen, hogy a Plasztikok nem játszhatják el a Székrekedés-t –
bűncselekmény. Shakespeare-bemutatót rendezni, amikor nem lehet bemutatni
Havel-darabot – bűncselekmény.”

Élősködőknek tartották őket.

Azt a jogukat védték, hogy azt énekelhessék, amit akarnak.

129
 Az ügyész elrendelte, hogy nem nyiratkozhatnak és nem
borotválkozhatnak, torzonborz szőrzettel – közellenségként – mutatták be őket a
televízióban. A tárgyalás másnapján Václav Havel megrendülten lépett ki a
bíróság ajtaján, semmi másra nem tudott gondolni. A Malá Stranán találkozott
egy ismert cseh rendezővel, aki megkérdezte, honnan jön. „Az underground-
perről” – felelte Havel. A rendező megkérdezte, kábítószerrel vádolják-e őket.
Havel megpróbálta elmagyarázni neki, miről is van szó. A rendező bólogatott,
aztán megkérdezte: „És még mi újság?” „Lehet, hogy igazságtalan vagyok
hozzá – írta évek múlva az elnök –, de akkor igen erősen éreztem, hogy ez az
emberfajta olyan világhoz tartozik, amihez nem akarom, hogy közöm legyen.”
Mégis: „Más közösségekben rögtön megértették, hogy ha fenyegeti valami
a Plasztikok szabadságát, akkor mindannyiunk szabadsága veszélyben van” –
mondta később Havel.
A Charta ’77 előhírnökei voltak azok a bátor értelmiségiek, akik eljártak a
Plasztikok tárgyalásaira. Ellenzéki kört alakítottak azok az értelmiségiek, akiket
kivetett magából a rendszer, és nemcsak a kiteljesedés, hanem még a könyvtárba
járás lehetőségét is megtagadta tőlük. 1976 decemberében és 1977 januárjában
kétszáznegyvenketten írták alá a Chartát az első körben, majd a következő öt év
alatt – majdnem kétezren.
A Charta kiáltvány volt. Védelmébe vette azokat az embereket, akiktől
elvették a munkájukat a kommunisták, és arra kényszerítették őket, hogy
megalázó foglalkozásokat űzzenek.
Bebizonyította, hogy van erő az erőtlenekben.
A szöveg szerzői nevükön nevezték a dolgokat. „Az apartheid
áldozatainak” nevezték azt a több ezer embert, akik nem kaptak a
képzettségüknek megfelelő állást. „Több százezer állampolgár utasítja el a
szabadságot félelemből, mert attól retteg, hogy állandó veszélyben kell majd
élnie, és ha hangot ad a nézeteinek, nem kaphat többé munkát.”

130
 Évekig folytatták azt a gyakorlatot, hogy néhány napos időközönként
leveleket, tiltakozásokat, petíciókat küldtek az ország vezetőinek belföldre és
külföldre. 1978-ban megalakították az Igazságtalanul Elítéltek Védelmi
Bizottságát (a VONS-t).
A Charta ’77 első szóvivői képviselték a mozgalmat a külvilág előtt, és
ügyeltek arra, hogy a Charta szövegeként publikált írások hitelesek legyenek.
Közéjük tartozott Jan Patočka filozófus, Václav Havel és Jiří Hájek professzor,
aki a prágai tavasz idején külügyminiszter volt.
Marta is a Charta ’77 szóvivője lett, Havel volt Kačenka keresztapja.

Marta tudta, hogy a gyerek a legfontosabb. Rendes életet kell biztosítania a

lányának. A nyolcvanas évek elején költözött vissza faluról Prágába. – Engem is
meglepett, milyen jó munkát találtam – mondja. Referens lett a prágai városháza
városépítési osztályán. Tíz évig dolgozott ezen a helyen. A mamája eladott
néhány családi emléket, a bátyja rendszeresen küldött pénzt Kanadából, ahol
1968 óta élt.
A ház előtt többnyire két autó állt, mindig ült bennük valaki. Nem volt
nehéz kideríteni, hol laknak a legismertebb ellenzéki aktivisták, mert két autó
vigyázott a házukra. Prágában azt beszélték, hogy Hájek professzor minden
reggel a fák között futott a parkban, mert oda már nem fért be egy autó. Az
Állambiztonsági Szolgálat ezért megtiltotta a professzornak, hogy testgyakorlást
végezzen a szabad levegőn.
Marta mindig vitt magával fogkefét és fogkrémet, hátha a rendőrőrsön kell
töltenie az éjszakát. – Sokszor délután kettő körül tartóztattak le. Kačenka órái
ugyanis háromkor fejeződtek be, akkor zárták az iskolát. „Ó, pont most ér véget
a tanítás a kislánya iskolájában!”, mondta ilyenkor elégedetten a állambiztonság
embere. Nemegyszer egészen hatig ott tartottak, és szegény tanító néni három
óra hosszat sétált a gyerekkel az iskola körül.
Martának csillog a szeme.

131
 – Jézusom! – mondja. – Mindig én voltam az utolsó az anyák között. Azt
hittem, beleőrülök. Ha már nem tudtam elviselni, szóltam Havelnek: Mondd
meg nekik te! Mondd meg, hogy már régóta nem írok alá semmiféle tiltakozást.
Nyugalmat akarok.
Letüdőzi a cigarettát, ez ma a tizennyolcadik.
– Ismeri azt a dalomat, amelynek az a címe: Férfi az élet?

Harminc éve kell Vondráčkovának és Neckářnak szembenéznie a váddal:

ők koncerteztek, amíg a barátnőjük nem juthatott szóhoz.
Helena: – Felháborodtak azon, hogy dolgozunk. Képzeljük csak el: én
tizennyolc éves voltam, Vášek huszonhárom, Marta viszont már betöltötte a
huszonhetet, férjnél volt. Mégsem ülhettem ki koldulni a járdára tizennyolc
évesen. Annyit álmodoztam az éneklésről!
Václav: – Azt mondják, semmit sem tettünk az érdekében. Ez nem igaz.
Elmentünk minden elképzelhető hivatalba. Még az államelnök, Svoboda
titkárságára is eljutottunk Helenával. Ott dolgozott a lánya (a művelődési
miniszter akkori felesége), ő mondta, hogy semmit sem tehetünk, ez van, így
lettek kiosztva a lapok.
Helena: – A kommunista időszak végéig és utána is, minden fellépésünk
előtt vettük volna elő a zsebünkből a papírt, és mutattuk volna fel a
közönségnek: „Jogunk van élni”?
– Papírt?
– Levelet – mondja Neckář. – Marta írt nekünk egy levelet. Meg akarta
könnyíteni az életünket. Feketén-fehéren.
„Drága gyermekeim, Helenka és Vášek! Bocsássatok meg, hogy levélben
írom meg, amit el akartam mondani Nektek, de jobb így, mert valaki még
szemrehányást tehetne Nektek, hogy nem voltatok szolidárisak velem.
Fantasztikusan viselkedtetek velem szemben, nem sokan mutatták ezt az
arcukat. Csináljatok műsort nélkülem. Most bíróságra járok majd,

132
magyarázkodhatom, és képtelenség, hogy fellépjek, mintha mi sem történt
volna. Ha már dolgozhattok, dolgozzatok. Gyermekeim, lehet, hogy egyszer
mindent újrakezdhetünk, de egyelőre félre kell tennünk a »verhetetlen trióról«
szőtt álmainkat.
A ti Martátok.
Prága, 1970. március 25.”

A hatalom ellenakciót indított, hogy gyengítse a Charta ’77 erejét. Ezt

nevezték később Antichartának. Ez a dokumentum elítélte a disszidenseket, az
volt a célja, hogy megfélemlítse a hétköznapi embereket, nehogy kedvet
kapjanak kapcsolatba lépni „a szocializmus ellenségeivel”.
Az egész országból összehívták az értelmiségieket, művészeket, írókat a
prágai Nemzeti Színházba. Több száz nevet sorolt fel a Rudé právo, azokét, akik
aláírták a hűségnyilatkozatot. Péntekre hívták be az énekeseket, énekesnőket a
Zenés Színházba, hogy szombaton, 1977. február 5-én, a legnagyobb
példányszámú kiadásban mindenki olvashasson róluk. Egy kiváló fordító vagy
építész nevének nem lett volna akkora súlya, mint egy énekesének.
Karel Gott mondott beszédet.
A cseh Presley és Pavarotti egy személyben.
Németországban istenítik. Ötszörös aranylemez lett a Polydor cégnél az a
lemez, amelyen a Majáról, a méhecskéről szóló dalt énekli németül (ez
egymillió-kétszázötvenezer eladott példányt jelent).
Csehországban nem csak annyit ért el, hogy megnyert harminc szocialista
Arany Csalogányt és minden kapitalista dalfesztivált. A kapitalizmus eddigi
fennállása alatt is mindig ő került az első helyre az ország legnépszerűbb zenei
közönségszavazásán.12 A kilencvenes éveket diadalmas turnéval kezdte, ami – a
jobboldali lapok rosszmájú megjegyzései szerint – ellentmond a józan észnek.

133
 Akkor, 1977-ben azt mondta, hogy akik ide eljöttek, „szívesebben
énekelnek, mint beszélnek, mégis vannak olyan helyzetek, amikor az énekszó
kevés”.
Megköszönte a hatalomnak, hogy „teret adott a művészi munkának”. Az
előadóművészek aláírták a nyilatkozatot: „Mi, az ország művészei szeretnénk
megtenni mindent, hogy még szebb dallamokkal egyengessük a hazánk boldog
életéhez vezető utat.”
A nemzet hetvenhat kiváló művésze, háromszázhatvan érdemes művész és
hétezer egyszerű művész írta alá az Antichartát „a szocializmus nevében”.
Egyiküknek sem adták oda a Charta ’77-et, hogy elolvashassák. Olyan
dolog ellen tiltakoztak, amiről halvány fogalmuk sem volt.

Manapság szívesen ír a sajtó arról, ki vett részt az Antichartában. Most sem

hagyják, hogy akár egy percre is megfeledkezzenek a múltról a művészek.
Renáta Kalenská, a cseh Századvégi beszélgetések című cikksorozat szerzője (a
Lidové noviny-ben jelent meg) Jiří Korn énekessel beszélgetett:
„– Aláírt valaha valamilyen petíciót?
– Igen.
– Melyiket?
– A Chartát.
– Tényleg? Voltak emiatt gondjai?
– Nem. Nem adódott belőle semmi proléma. Pont ellenkezőleg.
Egyszerűen… Ha most azokról a petíciókról beszél, csináltak ők egyszer egy
olyat…
– Az Antichartára gondol?
– Arra, persze. Igen, azt írtam alá.
– Szóval nem a Chartát, hanem az Antichartát?
– Igen, az Antichartát.
– És miért?

134
 – Azért, mert nem volt más megoldás, ha dolgozni akartam.”
Korn nyilatkozatát nemcsak művészi, hanem talán jellegzetesen švejki –
tehát tudatos – szórakozottságával magyarázták. Švejk magatartása ugyanis a
túlélést szolgálja. A népszerű cseh napilap 2002. első februári hétvégi kiadása, a
Mladá fronta dnes arról indít vitát, miért nem szenvedhetik a csehek a hősöket.
„Évszázadokkal ezelőtt radikális fegyveresek bandájának tartották ezt a
nemzetet. Miért lett mára Švejk a nemzeti jelképünk?” – teszi fel a kérdést a
szerkesztőség, és választ is ad rá: „Mert tudjuk, hogy van hősiesség, de csak
filmen. És senki sem él légüres térben.”
Ennek kapcsán említették Josef Jedlička esszéjét (a már elhunyt filozófus a
Szabad Európa Rádió szerkesztője volt), amelyet a cseh irodalmi típusokról írt:
„Švejk nem tisztel semmi mást, csak a tulajdon életét. Ezenkívül esetleg még
azt, ami kényelmesebbé, kellemesebbé és biztonságossá teszi az életet.” E
világlátás lényegi eleme, hogy teljes mértékben hiányzik belőle az emberi
cselekedetek vagy intézmények iránti tisztelet. Az ilyen embert tökéletesen
hidegen hagyja, milyen képet alkotnak róla mások. „Ezért Švejk számára nincs
olyan ár, amelyet túl nagynak tartana, ha a túlélés esélyét kaphatja érte”, fűzi
hozzá Jedlička.
A gondolkodók makacskodnak: „Švejk nem egy öntudatlan bohóc.”
Švejk az engedelmesség agyafúrt filozófusa.
Ugyanakkor – az alkalmazkodás mintapéldánya.

– Tisztelt Husák úr, miért viselkednek úgy az emberek, ahogy viselkednek?

– kérdezte Havel a központi bizottság első titkárától 1975-ben. Levelet küldött
neki. Két hétig tartott, míg elkészült, végül a társadalom erkölcsi hanyatlásáról
szóló esszé lett belőle.
Meg is adta benne a választ a kérdésére: „A félelem készteti őket erre.”

135
 Csakhogy ez nem a hétköznapi értelemben vett félelem: „Az emberek
többsége, akikkel érintkezünk, nem reszket a félelemtől, mint a nyárfalevél –
inkább elégedettnek és magabiztosnak látszik.”
Havel a félelem mélyebb értelmére gondolt. Arra, hogy „többé-kevésbé
tudatosan vállalnak részt a kollektív tudatban fészkelő állandó és mindenütt
jelen lévő fenyegetettségből”; „egyre természetesebbnek tekintik, hogy el kell
sajátítaniuk az alkalmazkodás mint az egyetlen hatásos önvédelmi módszer
különböző formáit.”
Amikor 1968 nyarán Havel az Egyesült Államokban járt, találkozott Egon
Hostovský íróval, aki rögtön az 1948-as kommunista puccs után emigrált.
Hostovský azt mondta neki, hogy önmaga elől menekült el.
Olyan rettenetesen félt attól, mire lenne képes, ha otthon maradna.

A Lidové noviny feltett egy kérdést azoknak a művészeknek, akik nevét

felsorolta a Rudé právo: Gondolja-e, hogy megbélyegzi önt valamiképpen a
nyilvánosság előtt, hogy a nevét adta az Antichartához?
Petr Janda zenész ezt válaszolta: „Nem hiszem. Úgy érzem, egyébként sem
lett volna hős belőlem.”
A szlovák komikus színész, Július Satinský válasza: „Abszolút nem
bélyegzett meg. Örülök, hogy olyan sokan voltunk, és nem tudtuk, mit írunk
alá.”
Jiří Menzel Oscar-díjas rendező (Szigorúan ellenőrzött vonatok): „Nincs
ilyen érzésem. De ha valaki, például Havel úr el akarna ítélni, akkor
megbélyegzettnek érezném magam.”13 Persze van ebben a válaszban egy
retorikai trükk. Mindenki tudja, hogy Havelnek esze ágában sincs kárhoztatni
bárkit is.

Nézzük Gottot.

136
 Így válaszolt ugyanerre a kérdésre: „De hát nem rója föl nekem a nemzet,
hogy az ország egyik legnagyobb devizaforrása voltam. Ez több gyár
teljesítményével egyenlő.”
Elmondja, hogyan kényszerítették annak idején arra, hogy beszéljen a
színházban, de nem tudta pontosan, miről van szó. Csak később látta a
televízióban, hogyan vágták és kommentálták az egész eseményt, és ettől nyert
más értelmet.
„Egyszer sem hangzott el – védekezik Gott – a »kommunista párt«
kifejezés.”
Miért ment oda mégis? „Persze hogy nem szegeztek kést a torkomnak –
magyarázza tovább. – Valahogy kihámoztam a sorok közül, hogy el kell
mennem, mert különben..
– …különben nem énekelhet többé… – tette hozzá az újságírónő.
– De akkor is ugyanúgy volt, mint manapság – felelte Gott –, ha az ember
nem az egyetlen helyes irányt követi. Elvégre más rendszerekben is rossz vége
lehet annak, ha nem az egyedül helyes úthoz igazítja a lépést az ember. Csak
találgatni tudjuk, mi vezetett Monroe, Lennon, Morrison és mások halálához a
legnagyobb szabadság hazájában.”
Az Arany Csalogány a kulisszák mögé lát. Nemrég kijelentette, hogy Izrael
szponzorálta a Charta ’77-et. Sokat tud az ügyről, de nem mondhatja el, mert
„ha megírom, keresztülhajt rajtam egy autó.”
Egy hónappal később elmondta a sajtóban, hogy nem antiszemita. Csak arra
gondolt, hogy a Charta ’77 aláíróit a nyugati hatalmak támogatták anyagilag. „–
Hiszen nem volt rendes munkájuk, csak kazánházakban alkalmazták őket,
ablakot mostak. Gondolja, hogy megéltek abból, amit kerestek?
– Egyszerűen – mondja az újságírónő – akadt néhány ember Nyugaton, aki
támogatta őket.
– Hát ennek én nagyon örülök” – zárja le a beszélgetést Gott.

137
 Méltatlankodik: akik őt támadják, nem veszik észre, hogy sosem énekelt el
egyetlen sort sem, amelyben dicsérte volna a kommunista rendszert. Csak a
Chartán, az Antichartán, Husákon, Gotton és a párton lovagolnak a
végtelenségig. „Akik engem támadnak – teszi fel a kérdést –, és most akkora
hősök, miért nem írták meg ugyanezt húsz évvel ezelőtt?
– A földalatti kiadványokban olvashatta volna ezeket a gondolatokat, hiszen
a cenzúrázott sajtó nem közölte őket – veti közbe egy másik újságírónő.
– Nem közölte, nem közölte… – mondja gúnyosan az énekes. – Akkor meg
miért nem mondták el a rádióban, egyenes adásban?”

Térjünk vissza Helenához.

Azt állítja, sosem írta alá az Antichartát. Akkor éppen Lengyelországban
turnézott: – A tudtom nélkül írták oda a nevemet.
Furcsa ügy ez. Olyan nagy sztár volt, hogy a nevének (ha aláírta) a Rudé
právo címoldalán kellett szerepelnie – ezt kívánta a propaganda. Csakhogy hat
nappal a pályatársak után jelent meg, utolsóként a listán, ráadásul a lap
belsejében. – Elfelejtették, hogy nincs otthon, és amikor eszükbe jutott, az utolsó
pillanatban hozzáírták. Mindenki tudta, hogy nem közölnék a helyreigazítását–
magyarázza egy másik énekes. – Tényleg, olyan fiatalok és ostobák voltunk
akkor mindannyian.
Josef Škvorecký, aki a legnagyobb cseh emigráns kiadót hozta létre
Kanadában, ezt írta: „Miért, mi talán öregek és bölcsek voltunk?
Mi ugyanolyan fiatalok és ostobák voltunk, de ha pechünk volt, a mi
ostobaságunk csak a saját életünket tehette tönkre.”

A cseh sajtóban komoly vita bontakozott ki Helena ügyéről. (A legtöbb

rádió – megszámolták – minden órában lejátssza valamelyik dalát.)
Az énekesnő védelmében született olvasói levelek ugyanazt a logikus érvet
hozzák fel: általános vélemény, hogy a kommunista Rudé právo hazudott.

138
Hiszen nem írtak igazat az 1968-as szovjet intervencióról, és nem írtak igazat a
normalizáció alatti életről sem. Ha egyetértünk abban, hogy szinte mindenben
hazudott, akkor miért ne hazudott volna Helena Vondráčková ügyében is?
Maga Helena zárta le a vitát.
Elmondta az újságoknak, hogy akkoriban bármilyen tiltakozás az
öngyilkossággal lett volna egyenlő. – Hiszen ha éppen otthon vagyok, amikor a
többiek aláírták az Antichartát, és engem is felkérnek a kommunisták, én is
aláírom.

Évek óta próbálják kideríteni az újságírók, mit gondol valójában Marta

Kubišová Helenáról, Vášekról és Karelról. A fanyar megjegyzések jelentenék a
legnagyobb szenzációt.
Marta viszont hallgat, nem ítélkezik.
Gottról azt mondja, csodálatos a hangja.
– És mit gondol azokról, akik átmentek a túloldalra, ha meglátták önt az
utcán? Meg tud nekik bocsátani?
– Ugyan már, azt sem tudom, kinek kéne megbocsátanom. Mindig gyengén
láttam, két méternél nagyobb távolságból nem ismertem fel az embereket. Csak
két éve szántam rá magam a lézeres szemműtétre, most végre jó a szemem.
Szóval, hála Istennek, akkoriban nagyon rövidlátó voltam.
Térjünk vissza Gotthoz.
Marta azt mondja, hogy Gott lelke szeplőtelen.
Ő volt a keresztapja 1996-ban Marta Kubišová új lemezének, amelyen cseh
bluesokat énekelt.
Gott pezsgőt bontott, abból cseppentett az első cédére.
Azt mondta, csekély fizetség ez a kis korong a húszéves adósság fejében,
amelyet nem lehet kiegyenlíteni.
Nagy tapsot kapott.
Karel kitűnő szónok.

139
 2006 júliusában a Prága melletti Jevanyban nyitották meg a múzeumát. A
bejárat fölött virít a neonbetűs Gottland felirat.
Nincs még egy élő művész – legalábbis Csehországban –, akinek saját
múzeuma lenne, teljes állású alkalmazottakkal, akik három nyelven tartanak
tárlatvezetést.
Karel Gott a sacrum a deszakralizált világban.
Isten nélkül nem lehet élni, ezért a világ legateistább országában,
Csehországban felelősségteljes szerepet vállalt magára a hatvanhét éves sztár.
A mein Gott szerepét.
Ráadásul az utóbbi években egészen közvetlenül lehet érintkezni vele.
Minden könyv bestseller lett, amelyet a szerelmi életéről írtak: Amikor sírnak a
szeretők (1999); Marika, azaz hogyan találta meg a boldogságot egy fiatal lány –
három év a bálvánnyal (1999); Gott-tal az ágyban. Útikalauz az Arany
Csalogány szerelmi életéhez (2000); Marika S. titkos naplójából, azaz Karel
Gott csak egy van (2001); Illatos fehérneműk hajtogatója (2002, magyarul 2006-
ban jelent meg).
A Gottland Múzeum olyan villában működik, amelyet Gott vásárolt
nyaralónak valamikor régen. A parkolóban még hétköznap is ott sorakoznak az
ország minden részéből érkező autóbuszok. Idős emberek csoportosulnak a
lépcsőn. Nyűgösek, mert csak húszpercenként engednek be egy-egy húszfős
csoportot. Az életkoruk nagyrészt hatvan fölött jár. Egymásba kapaszkodnak,
némelyikük szívesen félrevonulna, leülne a kávéház teraszán. Állnak, ingerülten
lobogtatják a jegyüket kidolgozott, kérges kezükben. Úgy érzem, most mindjárt
be akarnak menni. Mintha meg akarnának bizonyosodni arról, hogy minden
rendben volt az életükkel.
Szerették Gottot, vele együtt élték át a kommunizmust.
Ha ő „kénytelen volt ahhoz igazítani a lépést, ami egyedül helyes”, akkor
mit csinálhattunk volna mi?

140
 Ha az ember Gottlandban van, az olyan, mintha megkapná a pecsétet: a
múlt OK.
Átmegyünk a „Mester” konyháján (így emlegetik a tárlatvezetők). –
Sokszor főzött itt, többnyire halételeket – mondják. – Az első fiókban találhatók
az eredeti evőeszközök, ezeket már ismert énekesként használta.
Mindannyian betekintünk az első fiókba.

Térjünk vissza Martához.

Prágában, a Týni Boldogasszony-templom mögött, az Óvárosi tér
közelében, egy pincében működik Európa egyik legöregebb színháza. A neve
Divadlo Ungelt. A XIV. század óta a vámosok színháza volt, mellette működött a
vámhivatal és a vámosok vendégháza. Az Ungelt jelentése: vám. A színházterem
nézőterén harmincan ülhetnek le, valószínűleg ez Európa legkisebb színháza.
Itt tartja az estjeit Marta Kubišová. A tulajdonos, Milan Hein imádja
erőteljes altját, pedig ez a hang nem keresi mások tetszését. Marta nem szívesen
énekel szirupos melódiákat. Nem illik hozzá a cukormáz. Egy blueszal kezdi az
estet, melynek Pavel Vrba írta a szövegét:

Férfi az élet
Ezért bolondít magába minden nőt
De én megbízom benne, még ha hazudik is
Mint a kúszó szőlőinda
Mégis hiszek neki
Mert az égből érkezik
Bár felhős az ég
Férfi az élet, nekem nem idegen
Nem kedves vendég
Ezért szeretem annyira
Ha rám ijeszt a hangja

141
 Mert egyszer csak megszólal: „elég!”
Aztán eltűnik
Félek, hogy hátat fordít…

Este tízkor lép ki a kis társaság az Ungelt Színházból a Malá Štupartskára,

megcsapja őket a marihuána illata. Szemben egy éjszakai bár. Sápadt arccal
állnak, mosolyogva ülnek a járdán a drogárusok. A bár ablakában vörös fény
világítja meg a transzvesztitákat. Népszerű énekesnők dalai szólnak, arra
mozgatják az ajkaikat.
A három ablakban – három Helena Vondráčková.

142
 Jobb píár

2002
A Respekt című hetilap szerkesztőségébe levél érkezett egy olvasótól, aki
1977-ben négyéves volt.
Úgy gondolja, hogy ha egy csoport el akarja adni magát, ahhoz
erőfeszítéseket kell tennie. Ő, ha bemegy egy könyvesboltba, semmit sem talál a
Charta ’77-ről. Az ifjú olvasó véleménye szerint az értelmi szerzők rafinált
óvatossága és konspiratív szokásai miatt olyan gyönge a public relations a
„Charta ’77 csoport” esetében.
„Az Anticharta-csoportnak – írja – lényegesen jobb a píárja.”

143
 Kellemes ünnepeket!

1968
Szeretek Csehországban antikváriumba járni, régi újságok közt kotorászni.
Dikobraz, 1968. december 17., 51. szám.
Négy hónapja tart a szovjet megszállás, de még nem bénította meg az
országot a totális félelem. A Dikobraz című szatirikus hetilapban megjelent egy
bátor ünnepi grafika:
Néhány nap múlva lesz 1968 karácsonya, amikor két úriember a következőt
kívánja egymásnak: „Boldog és szép karácsonyt 1989-ben!”
Vagyis a boldog ünnepek csak húsz év múlva jöhetnek el.
Hogyan láthatta ilyen élesen a jövőt a szerző?
Mit gondolt erről a rajzról, amikor pontosan a jóslatban megadott
időpontban ért véget a húszévnyi reménytelenség? Mert Csehszlovákiában egy
hónappal 1989 karácsonya előtt bukott meg a kommunizmus. És mire gondolt,
amikor három nappal az ünnepek után Václav Havel letette az elnöki esküt?
Miért pont ez az év jutott az eszébe?
Mást is megjövendölt?
Később jelentett-e valamit számára ez a képecske?
Azt hiszem, akármit is feleljen a grafikus erre a kérdésre – jó lesz.
A szerző egy bizonyos Bape. Vladimír Perglert rejti az álnév, aki hivatásos
grafikus volt a Dikobraz-nál. Már 1990-ben megszűnt a lap, de Bapénak saját
weboldala van, amelyet a lánya, Loty Erbanová-Polcarová kezel. Telefonon
mondja el, hogy az apja 2001-ben meghalt. Hatvannyolc éves volt. Munkatársa,
Jiří Bartos, akivel együtt találták ki a karikatúrákat (a Bape nevet úgy alkották,
hogy egymáshoz illesztették a vezetéknevük első két betűjét), szintén nem él
már.
Meglátogatom a karikaturista lányát Prágában. A ház kapuján egy
NUMEROLÓGUS névtáblája.

144
 Édesanyja, Pergler felesége társaságában vár. Egyáltalán nem emlékeznek
erre a rajzra, meg vannak lepve.
– Lássák be, hölgyeim – mondom –, ez színtiszta jövendőmondás,
tisztánlátás, vagy még inkább: tisztánrajzolás!
– Én a magam részéről numerológus és jósnő vagyok, és alkalmazom is az
automatikus írást – mondja a lánya.
– Az automatikus írást?
– Igen, kérem szépen, transzállapotban rákapcsolódunk a kozmoszból eredő
energiaforrásra, úgy írunk. Ez szellemi grafikai kötelék. A médium jegyzetel, de
úgy jelennek meg a papíron a szavai, hogy a tudata nem vesz részt a
folyamatban. Miután kilép a transzból, sokszor igencsak meglepődik, milyen
üzeneteket adott át neki a magasabb energia.
– És ki tud automatikusan írni?
– Aki materialista, annak például kevesebb az esélye arra, hogy a kozmosz
íródeákja legyen.
– Akkor az ön édesapja – mondom elragadtatva – minden bizonnyal
transzban rajzolta ezt az ünnepi üzenetet.
– Vagy lehet – szól közbe a felesége –, hogy ösztönösen cserélte fel az
utolsó két számjegyet? Hiszen a mi világunk akkor a feje tetején állt, hát ő is a
feje tetejére állította a számjegyeket. Azt kell mondanom, Vlaďa biztosan nem
tudta, mit rajzolt.

145
 A tragédiavadász

Eduard Kirchberger Prágában született 1912-ben.

Ebben az időpontban és ebben a városban készült el a világ első, emberi
fejet formázó kubista szobra.
Ennek a két ténynek semmi köze egymáshoz.

Első rész: Hiány

Rá kell kényszeríteni a társadalmat a leszokásra.
A hatalom elrendeli, hogy meg kell semmisíteni mindent, ami az igénytelen
szórakozást szolgálja.
Megsemmisítőbizottságokat hoznak létre. Az a feladatuk, hogy a lehető
legrövidebb időn belül mindenhonnan begyűjtsék a kalandregényeket, a
krimiket, a románcokat, a kémtörténeteket, a science fictionöket és a
rémregényeket. Vagyis mindent, ami az irodalom másodvonalába tartozik.
A bizottságok átkutatják a könyvesboltokat, a nyomdákat, a könyvkiadókat,
és különös figyelmet fordítanak az antikváriumokra. Elképesztő mennyiséget
koboznak el az Óvatlan leányzók és a Tűzvész a metropolisban című
írásművekből. Azért, hogy akik az olcsó regényekben teremtett világ hazug
ábrázatát szeretnék nézni, ezentúl sehova se fordulhassanak.
1948 februárjában a kapitalizmus halálával természetes módon együtt kell
járnia a ponyva halálának. Csakhogy nem ez történik. Ezért 1950-ben
kimondják, hogy a szakácsnőknek való legkisebb, puha fedelű regény kiadása is
államellenes cselekedet.
Mivel a bizottságok nem győzik a szelektálást, nyilvános begyűjtést
szerveznek. A prágai Hloubětín lakótelepen (mindjárt a begyűjtés helyén)
egészen apró darabokra tépdesik a könyveket az általános iskolai tanulók, hogy
a példányok biztosan ne jussanak vissza az olvasókhoz. A gyerekek lelkesen
szaggatják a Jázminbokrok az erkély alatt és a Félvilági arcok lapjait.

146
 Az akció idején az „irodalmi ócskaság” kifejezés használatos.
A lengyel „hiány” szó a csehben „ócskaságot” jelent. Ez a minősítés most
emberek életét teszi tönkre. A megsemmisítési jegyzőkönyvekben csupa ilyen
megjelölés olvasható: „értéktelen ócskaság”, „merő ócskaság”, értelmetlen
ócskaság”, „amerikai ócskaság”, „ostoba ócskaság”, „szentimentális ócskaság”
és ehhez hasonlók. A sajtó felvilágosítja a lakosságot, hogy a ponyvairodalom
burzsoá haszongépezet. Azért eteti vele a kapitalizmus a munkásokat, hogy
elbutítsa őket.

A prágai Városi Könyvtár ajtajára kitettek egy táblát:

„OLVASÓINK!
Bizonyára tudomásul veszik, hogy
a továbbiakban nem kölcsönzünk ponyvát
(silány bűnügyi és kalandregényeket).
Ne írjanak ilyen címeket a kérőlapokra, és a könyvtárostól se kérjék
ezeket.”
A kommunisták hatalomra kerülése után Csehszlovákiában a
ponyvairodalom csaknem hetven százalékát darálják be selejtpapírként.
„A kiszorítási, pótlási művelet” – mert így nevezik – 1958-ig tart
Csehszlovákiában. Csak 2000 után kezdi kutatni a Károly Egyetem
irodalomtörténésze, Pavel Janáček, ekkor írja le a történteket.
A silány irodalmat silány szocreál művekkel helyettesítik az új szerzők.
Az Egy néger bokszoló története (1950) című regény hőse, Andy három éve
még így vallott volna szerelmet:
– Légy a feleségem!
– Édesem, nem is sejted, milyen kedves vagy a szívemnek – mondta volna
Ruth lágy hangon.

147
 A szerelmes enyelgés most már csak magáncélokra való. Ruth ezért
hozzáteszi: – Meg kell küzdenünk az élettel, mint minden dolgozó embernek.
De egyedül sosem győzhetsz. A nagy egész része vagy.

Pavel Janáček és Michal Jareš (egy másik könyvben) több mint száz háború
előtti ponyvaregényszerző életútját követte végig.
Szinte egyikük sem boldogult az új rendszerben.
Sok író próbálja elfelejteni a múltját. „Amikor a könyveimet mint értéktelen
szemetet begyűjtötték a könyvtárakból, azonnal abbahagytam a munkát, most
pedig azon vagyok, hogy kitöröljem az emlékezetemből irodalmi vétkeimet” –
mondja a hatvanas években az Irodalmi Intézetnek Marie Kyzlinková, a
Kiéhezett szív című regény szerzője. A vétkek kitörlése után – egy vasúti
felügyelő feleségeként – kizárólag a háztartással foglalkozik.
Számos írót mindörökre tönkretesznek. A kommunisták ügyet sem vetnek a
fogadkozásukra, hogy jobb írók szeretnének lenni. Jova Patočková írásban
biztosítja a Tájékoztatási Minisztériumot: „Megbűvölten keresve az árnyat című
regényemben egy makulátlan jellemű leány győzedelmeskedik. Hiszen
szocialista nőként tudnom kell, milyen a normális élet. Könyvemben a
munkához pozitívan hozzáálló leányt állítom szembe a múlt lusta, romlott, ledér
asszonyával.”
A minisztérium nem hisz Patočkovának, nem engedélyezi a regény
kiadását, kirekeszti az írónőt a közéletből.
Csupán egy író van, aki kirekeszti és pótolja is önmagát.
Először Eduard Kirchberger a neve.
Később – Karel Fabián.
Két teljesen eltérő alkotó.
Három évbe telik, míg tökéletesen átváltozik. A szocialista irodalmi
lexikonok nem írnak Fabián múltjáról.
Új személyiségének még az aláírása is más.

148
 Az első szerző szellemekről, szörnyekről, boszorkányokról, banditákról,
gyilkosokról ír. A másik munkásokról, partizánokról, kommunistákról és a nép
ellenségeiről.
Az első tátongó sírboltokkal rémisztget, ahol olyan nők fekszenek, akiknek
haláluk után kitépték a szívét. A másik nyerészkedőkkel, akik a munkásokból
húznak hasznot.
Az első a rémeket ábrázolja óriásinak. A másik – a termelésben elért
sikereket.
Az első rajong a titokzatos barlangokért, odúkért, sziklaszentélyekért és
pincékért, ahol démonok lakoznak. Ha a másik ír pincéről, akkor ott az amerikai
imperialista kémek bázisa működik.

– Mélységesen meg voltam döbbenve – mondja Pavel Janáček –, amikor

megtudtam, hogy ez a két eltérő stílusú író ugyanaz a személy. Elképesztő,
milyen kiválóan alkalmazkodott a kommunizmushoz.
– Született elbeszélő – teszi hozzá. – Olyan könnyedén talált ki történeteket,
ahogy mások levegőt vesznek. Ha az Államokban élt volna, drága autót vehet
minden egyes rémregényért. Ezért nem engedhette meg magának, hogy
elhallgasson – csak mert a kommunisták kerültek hatalomra. Ez az oka annak,
hogy véget vetett Kirchberger életének.

Második rész: Az ok

Fájdalmasan élte meg az átváltozást?

Az az ember, aki mindent megtesz, hogy elnyerje a totális hatalom
tetszését, emellett még megpróbál mindenkinek tetszeni?
Élvezi a talpnyalást?
Tud nemet mondani bármilyen helyzetben?

149
 Az új énje végül fontosabb lett, mint önmaga?
Arról kérdezik Karel Fabiánt, mit csinált a háború előtt. A hivatalos
életrajzokban „publikációkat” említ. „Nem tulajdonítok nekik semmiféle
értéket” – teszi hozzá rögtön, pedig Kirchberger sikereket aratott a töténeteivel.
A rendszernek tudnia kellett a metamorfózisáról. Miért fogadták ilyen
megértően a kommunisták az átváltozását, amikor több száz írót tiltottak el a
nyilvánosságtól?
– Pont ez a legérdekesebb. Talán majd maga kikutatja – biztat Pavel
Janáček.

Eduard Kirchberger/Karel Fabián 1983-ban, huszonkét évvel ezelőtt hunyt

el. Ismerősöket keresek, levéltárakban kutatok.
Az egyik lányát megtalálom Németországban. Újságíró volt Pozsonyban,
1980-ban emigrált. A látszat kedvéért svédországi vakációra mentek a férjével és
a fiával. – Az egész utazás alatt vigyáztunk – mondja –, hogy csak hétköznapi
témákról beszéljünk az autóban. Hogy a rezsim akkor se szerezzen tudomást
semmiről, ha poloskát raknak a kocsiba.
Akkor tört el benne valami, amikor a saját szemével látta, hogy egy
utasokkal teli repülőgép víztározóba zuhant Pozsony mellett. Orrával előre
zuhant a mélybe a gép, a hátul ülők megfulladtak. Senki sem tudta, hogyan
lehetne kihúzni őket. A parton tömeg gyülekezett, a rendőrök kirángatták a
filmet a fényképezőgépekből. Amikor visszatért a szerkesztőségbe, a főnöke
megkérdezte, mi a fenének ment oda, és igazoltatta-e valaki. Azt mondta, meg
akarja írni az esetet. – Felejtsd el – hallotta. – És vésd az eszedbe, hogy a
repülőgépek nem zuhannak le.
– Amikor megtudta, hogy elszöktem az országból – mondja az újságírónő –,
apánk megnémult. Hiszen egyenesen a fejembe verte a kommunista nézeteit.
Szerencse, hogy akkor már nyugdíjban volt, és nem írt, mert sok baja lett volna
miattam.

150
 A másik lánya nyugdíjas titkárnő, őt Prágában találom meg. Nem ment
külföldre. Éppen egy horrorfilmet néz kölcsönzött kazettáról. Az unokája hordja
haza a filmeket, ha csak tehetik, mindennap megnéznek egyet.
Hosszú évekig a mamájával lakott. Fabián felesége sajnos meghalt egy
hónapja. – De előbb még elégette a papa minden jegyzetét. Tulajdonképpen én is
kíváncsi vagyok az életére. Azért változott át Fabiánná, hogy életben maradjon?

Az új rendszerben K. F. a következőképpen hasznosítja a tehetségét: „A

kohóink – írja – az állam gyomrát jelentik. A szén a szívét. Az elektromos áram,
a gőz és a gáz a vérét.”
1949-et írunk – a gazdaságban elindul az ötéves terv. Abban bíznak, hogy
ennek köszönhetően mindenki szépen öltözik majd, tele lesz a hasa, rendes
körülmények között él, és senkinek sem lesznek egzisztenciális gondjai. K. F. a
Květen14 című prágai hetilap riportere lesz. Az utolsó oldalon mutatkozik be, de
nemsokára már szinte minden lapszám az ő riportjával kezdődik. Ötéves terv –
évszázadokkal szemben – ezt a címet adja az egyik írásának, s ezzel elnyeri a
főszerkesztő jóindulatát.
Mi az elektromos padlókefe, az elektromos mosógép, az elektromos párna
vagy a kisgyerekeknek való elektromos palack? – teszi fel a kérdést egyik
cikkében.
És megadja a választ is: „Az ötéves terv szolgálói.”
A Téglamizériá-ban azt hangsúlyozza, hogy manapság nem a gyerek a
család alapja, hanem a tégla. „A tégla a kenyér. A tégla a ház. A tégla a földi
paradicsom.”
Már a terv harmadik hónapjában jártak, amikor egy textilgyárról szóló
riportjában a rendszerért lelkesedő személyzetis kijelenti: „Meseszép az
életünk.” „És mindenki jó” – teszi hozzá a bérosztály előadója. „Nincsenek
köztünk gonoszok és hazugok.”

151
 K. F. minden bizonnyal az 1949-es év legboldogabb írója volt. Mert ő volt
az, akinek az első szocreál regénye megjelent Csehszlovákiában.
A címe A villamos művek volt a cél, és a kommunizmus csehszlovákiai
győzelmének első évfordulójára jelenik meg.

Csakhogy E. K. a győzelem előtt két nappal még antikommunista.

A háború előtt a Národní listy-ben, a Nemzeti Demokrácia lapjában
publikál, Csehszlovákia megalakulása előtt ez volt a cseh polgárság
legfontosabb újságja a monarchiában. 1937-ben, Tomáš Garrigue Masaryk,
Csehszlovákia atyja, a filozófus államelnök halála után, akit a kommunisták
módszeresen befeketítettek, közöl egy verset, amelyben megígéri, hogy a vérét
ontja és életét áldozza a demokráciáért és Masarykért.
A háború után Liberecben bukkan fel E. K.
Akkor sem nyitja ki a száját, ha nevet.
Egy bankban dolgozik, a novelláit egy szociáldemokrata hetilap, a Stráž
severu közli. Csehszlovákia a háború után három évig az utolsó demokratikus
állam a szovjet blokkban. A kommunisták csak az országgyűlés negyven
százalékát adják, a második helyen a nemzeti szocialisták állnak, utánuk a
népiek és a szociáldemokraták. A Stráž severu főszerkesztője egy demokrata
párti képviselő, dr. Veverka.
Amikor 1948. február 20-án a kommunistákkal kötött koalíció kormányából
lemond a tizenkét nem kommunista miniszter (itt kezdődik az a folyamat,
melynek során a Csehszlovák Kommunista Párt öt nap leforgása alatt teljesen
átveszi a hatalmat, ezt nevezik később Győzedelmes Februárnak), E. K. levelet
ír a főszerkesztőnek:
„Drága Pepíček,
azért írok Neked, hogy erőt öntsek beléd. Azok alapján, amiket a prágai
eseményekről hallottam, úgy gondolom, bármelyik pillanatban eljöhetnek Érted,
elhurcolhatnak. Most csupa puhányt látok magam körül, akik azért húznak balra,

152
mert »állítólag családjuk van«, de szerencsére ezek az emberek nem közülünk
valók.
Ezért akarom megírni Neked, Pepíček, hogy számíthatsz rám és
mindannyiunkra, akiket itt, Liberecben felneveltél. Készen állunk arra, hogy
börtönbe kerüljünk, mert tudjuk, hogy a kommunizmus totális rendszer, és a
totális rendszer ellen harcoltunk minden eszközzel. A kommunizmus eltarthat
akár egy évig is, de eljön a szabadság, mert ez a természet törvénye.
Elhiheted a szavaimat, így törtek fel belőlem váratlanul, amikor a
dolgozószobámban ültem.”
Kora reggel Veverka szerkesztő íróasztalára helyezi a levelet, de a címzett
sosem fogja elolvasni. Egy órával később már egy kommunista a Stráž
főszerkesztője, aki átadja a borítékot az állambiztonságiaknak.
A levél utolsó mondatai így hangzanak: „Ezért feltűrjük az ingünk ujját, és
megyünk, amerre sodor a tömeg. Ér ennyit a két lányom szabadsága. Híved, E.
K.”

Csakhogy nem sokkal e levél után E. K. a pártnak könyörög, hogy vegye a

tagjai közé.
Bizonygatja: „A Győzedelmes Február után gondolkodtam el először a
kommunizmuson. Számomra a kommunizmus az evangélium.”
Hangsúlyozza: „Kijelentem, hogy nem kívánok a CSKP-tól semmit, és
sosem fogok kívánni semmit. Magamról úgy vélem, hogy nem a félelem vagy a
számítás vezérel, amely oly sok embert irányított a kommunista pártba. Én
önállóan jutottam erre a következtetésre. Nem tudom, hogyan ítélik meg az
esetemet, de ha nem vesznek fel a pártba, egy jóakaratú embert vesznek
semmibe.”
Magyarázkodik a korábbi levél miatt: „Hallottam Veverkáról, és mélyen
együtt éreztem vele. Éjjel, amikor ezt a végzetes levelet írtam, majdnem reggelig
dolgoztam a Tragédiavadászok-on, majd a munka befejezése és a magamba

153
döntött tengernyi feketekávé után nem tudtam elaludni. Kibontottam egy üveg
konyakot, és többet ittam a kelleténél. Sajnálatos módon mélabús, parttalanul
együtt érző állapotba kerültem, és tárgyat kellett találnom az együttérzésemnek.
A körülmények szerencsétlen összjátéka folytán Veverka jutott eszembe.
Végiggondoltam, hogy családja van, bizonyára miniszter akart lenni és így
tovább. Leültem az írógéphez, és megírtam a levelet, de a tartalma azonnal ki is
ment a fejemből. Tisztában vagyok azzal, hogy hihetetlennek tűnik az eset, de
egy íróval különleges dolgok szoktak történni az éjszaka folyamán.”
Tanácsot ad a pártnak: „A kommunizmust szószékről kell hirdetni,
Bibliával a kézben, természetesen nem a szó egyházi értelmében, hanem úgy,
hogy az emberek közé kell menni és elvinni a tanítást.”
Beismeri: „Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy évekig
kell tanulmányoznom egy gondolatot ahhoz, hogy sikerrel dolgozzam érte.”
(A Tragédiavadászok sosem készül el, valószínűleg nem írt belőle egy árva
sort sem.)
E. K. egy nagyobb áramlathoz csatlakozik.
A CSKP egyik főideológusa, Václav Kopecký azon hüledezik, hogy a nem
kommunista képviselők egy emberként szavazzák meg a kommunista
törvényeket, még az 1948. május 9-i antidemokratikus alkotmányt is.
„Kimondottan kellemetlen volt – írja évekkel később –, mert ez az egyhangú
szavazás olyan képzetet keltett, mintha kényszerből tették volna. A
kommunisták kifejezetten megkértek néhány képviselőt, hogy szavazzanak
ellene, vagy legalább tartózkodjanak, garantálták nekik, hogy nem lesz
bántódásuk – de hiába. Egyhangúan megszavazták.”
E. K. még hozzáteszi a felvételi kérelme végén, hogy nem burzsoá
családból származik, az apja cseléd volt, később hivatalnok, a nagyapja pedig
suszter.

154
 Csakhogy közvetlenül azután, hogy szerelemre lobban a kommunizmus
iránt, E. K. elmenekül a szocialista országból.
A kommunisták nem titkolják, hogy leszámolnak, akivel kell. Az
Állambiztonsági Szolgálat figyeli a lemondott minisztereket. A volt igazságügy-
minisztert (a demokrata Prokop Drtinát) öngyilkosságba kergetik. A
külügyminisztert (Jan Masarykot, az egykori elnök fiát) az ablaka alatti
kőlapokon találják meg összezúzott fejjel. Egyesek úgy vélik, önszántából ugrott
le, mert nem értett egyet az új rendszerrel. Mások szerint a rendszer parancsára
lökték ki a harmadik emeletről.15
Most már senki sem léphet ki az országból.
Egy komikus határőrök előtt lép fel, és a műsor szünetében Németországba
szökik a családjával együtt. Akkor pont nem őrzi a határt senki, mert mindenki a
második részre vár. A népi szocialista ifjúság vezére a Prágából Párizsba tartó
vonat büfékocsijának mennyezete és teteje között lapulva menekül el. A
szociáldemokraták vezetője és a felesége síruhába bújik, sítalpakon jut át
Ausztriába. A volt bulgáriai nagykövetet egy nagy könyvesládában, Mexikó
nagykövetének személyi poggyászaként csempészik ki.
E. K. még mindig nem kapott választ arra, hogy tagjai közé fogadja-e a
CSKP. Valaki azt mondja neki a bankban, hogy le is tartóztathatják a
Veverkának írt levele miatt, mert a csehszlovák népet támadta benne. Ezért
elkezd öngyújtóba való tűzköveket vásárolni a libereci és prágai trafikokban.
Tudja, hogy ezekkel lehet fizetni Németországban. Rábeszéli a menekülésre egy
ismerősét, egy vámtisztviselőt, nála rejti el a köveket. Elárulja neki, hogy ha
nem szökik el, az öngyilkosságot választja. Sírva fakad.
Aznap szöknek el, amikor E. K. a bankból hazafelé tartva észreveszi, hogy
rendőrautó áll a házuk előtt.
Berlinben azt mondja a kihallgatóinak, hogy az országban vörösterror
uralkodik, és tisztességes ember nem élhet a kommunista pokolban.

155
 Csakhogy két hónap után hazatér.
Egy újságban figyelmeztető regényt közöl folytatásokban. František
Navrátil álnéven írja alá, ami csehül azt jelenti: visszatért.
A történetet a következőképpen lehetne összefoglalni: Éjjel egy barátjával
átússzák a Neissét Hrádeknél, a német határon, el akarnak jutni Londonba.
Átvergődnek a mocsáron, órákig hevernek a mezőn. Navrátilnak harminckilenc
fokra szökik a láza, de hiába kér egy korty vizet, mindenhol elutasítják, amíg
meg nem mutatja az iratait. „Talán azért, mert nem tudok fizetni. A nyugati
embereknél vásárolni kell.”
Aki csak elolvassa, az előtt rögtön világossá válik, miért tért vissza
Navrátil. Németországban nincs olyan menekülttábor, amelyet a szereplők föl ne
kerestek volna. Sehonnan sem kaptak segítséget, még egy falat kenyeret sem.
„Csak azoknak segítünk, akik hasznunkra vannak” – hallják. „Ha ideálokról
beszélsz nekik – árulja el az olvasóknak –, csak szánakozva mosolyognak.
Nincsenek ideáljaik, az agyuk helyett a zsebük tartalmával gondolkodnak.”
Az éhségtől félájultan, gyalog jutnak el Hamburgba. A külvárosban
belesnek egy ablakon, és azt látják, hogy egy házaspár veszekszik. „Miért
veszekednek az olyanok, akiknek van saját asztaluk, saját padlójuk, saját
mennyezetük és saját nyelvük? Még mindig nem jött meg az eszük az
embereknek.”
A Květen-ben közölt beszámoló úgy megtetszik a hatalomnak, hogy
Navrátil még egyszer elkészíti rádiójáték formában. Aztán leírja a szökést a
központilag népszerűsített A menekült című regényében is.
– Azt hiszem, kénytelen volt megírni – mondja most a lánya. – Visszajött
hozzánk, mert a mama nem boldogult egyedül, a papa meg nagyon félt a
büntetéstől. Ezzel a könyvvel váltotta meg magát a rá váró gyötrelmektől.

156
 Csakhogy a rendszer (erről a lánya valószínűleg nem tud, hiszen akkor még
kislány volt) amnesztiát hirdet azoknak, akik elmenekültek, nem fenyegeti őket
semmi. E. K. pont ezt használja ki.
Csehszlovákiából még gyerekek is elmenekülnek. Például a Győzedelmes
Februárt követő hónapban csak a budějovicei titkosrendőrség nyolc kisfiút kap
el a határon. Az európai sajtó megszellőzteti a szökéseket, a hatalomnak
látványos gesztust kell tennie. Vagyis az E. K.-ra leselkedő gyötrelmek nem
fenyegetnek többé.

Csakhogy nem elég az amnesztia, E. K. még jobban meg akarja hálálni,

hogy ilyen enyhe elbírálást kapott. Felajánlja a szolgálatait az
állambiztonságnak.
Először egy kollégájának beszél a szökéséről, a kolléga feljelenti a
belügyminisztériumban, a belügy pedig berendeli az írót Prágába, Bedřich
Pokorný őrnagyhoz. Az Amerika Hangja szerint az őrnagy „a köztársaság vörös
hóhéra”, maga a hóhér pedig így nevezi a nyomozási módszerét: „tűk és
csavarhúzók”. Az őrnagy a nagy lírai költővel, Halasszal barátkozik, és hosszan
tud beszélni arról, milyen hatást gyakorolt a francia festészet a cseh festőkre.
Pokorný tíz újságírót hívat be a minisztériumba, nekik kell kihallgatniuk E.
K.-t. Megragadja őket a történet.
– Akkor tudatosult bennem, hogy politikai hibát követtem el – ismeri be
később K. F. – Pont azért, mert a hazatérésem után a népi sajtóorgánumok
Pokorný őrnaggyal együtt nagyon tisztességesen bántak velem.
Ez a Pokorný, a különleges ügyosztály helyettes vezetője javasolja neki,
hogy írja meg a szökését és a visszatérését.
Azt is javasolja, hogy írjon könyvet és filmforgatókönyvet róla, az
állambiztonság őrnagyáról. Az őrnagynak már kész címe is van a saját
történetéhez: Azért jöttem ide, hogy elsüssem a fegyverem.

157
 E. K. a pártfogóját látja benne. – Sokszor előfordult, hogy este – mondja
később – autót küldött értem, és megtárgyaltuk a marxizmus kérdését, amelyben
az őrnagy úr nagyszerű tanítómesterem volt.
(Az Állambiztonsági Szolgálat nem sokkal később letartóztatja tulajdon
őrnagyát. A gestapós kihallgatási módszerei miatt és azért, mert megtűrte az
állambiztonságiak között a gestapós kollaboránsokat. A büntetés: tizenhat év
börtön.)
Időközben Pokorný engedélyezi K. F.-nek, hogy a családjával együtt
Prágába költözzön, és munkát szerez neki a Květen című hetilapnál. Ekkor ír E.
K./K. F. az ötéves tervről.
Ekkor annak ellenére, hogy már elkötelezte magát a Pokornýról szóló
könyv megírására, E. K. magától felajánlja, hogy toboroz még néhány
informátort a szerkesztőségekben.

Csakhogy azon nyomban szétkürtöli boldog-boldogtalannak, hogy ügynök,

és hálózatot akar építeni.
(Amikor ezért – államtitoksértésért – letartóztatják, a következőképpen
mentegetőzik: – Azért beszéltem, mert jobb embernek akartam érezni magam,
mint azok, akiknek elmondtam.)

Csakhogy egyvalamiről egyáltalán nem beszél: egy hónappal azután, hogy

hazatért Németországból, feljelentett egy nőt, és ezzel kettétörte az életét.
Žofia V.-t jelenti fel, egy gazdag özvegyasszonyt, akinek van egy bérháza a
Moldva-parton, a Nemzeti Színház mellett, korábban viszont magas rangú SS-
tiszteket fogadott. Pletykák terjednek arról, hogy nyugati ügynök, ezért az
asszony maga keresi meg K. F.-et, és segítséget kér tőle a szökéshez. El akar
tűnni Csehszlovákiából, legkésőbb egy hónap múlva. Úgy gondolja, több esze
van, mint Ida L.-nek – az újságban olvasott az esetről –, aki három kiló arany
húszdollárossal bukott le, amelyeket sebtapasszal ragasztott a melltartójába.

158
 K. F. megígéri az özvegynek, hogy a segítségére lesz, és habozás nélkül
jelenti az őrnagynak.
Pokorný szinte ugrándozik örömében, hogy méltó viszonzást kapott a K. F.-
nek tett jócselekedetéért, nagy horderejű eseményről van szó, ezért jutalmat is
kaphat. Másnap reggel letartóztatják Žofia V.-t.

Csakhogy K. F. még aznap este elmegy az asszonyhoz, hogy

figyelmeztesse.
Egy kávéházban találkoznak. „Lelkiismeret-furdalásom volt – ismeri be
később –, ezért azt tanácsoltam neki, hogy most rögtön meneküljön, ne várjon
egy hónapig. Azt mondta, hogy nem szedett még össze elég ékszert, azzal
elment. Mintha nem fogta volna fel, hogy másnap letartóztatják.”
Hajnalban jönnek az özvegyért. Egy hetet tölt a börtönben, aztán mérget
vesz be, és meghal.

Eduard Kirchberger Prágában született 1912-ben.

Ugyanebben az időben és ugyanebben a városban készült el a világ első,
emberi fejet mintázó kubista szobra.16
Ennek a két ténynek semmi köze egymáshoz.
Ezzel szemben E. K. /K. F. kubista személyiség. Egy kubista képen
számtalan él tördeli szét a síkokat, az ő életében pedig az újabb és újabb
„csakhogyok” jelentik ezeket az éleket.
Ami egy pillanatig bizonyosság, az rögtön irányt is vált. A személyisége –
mint egy tárgy vagy egy alak a kubizmusban – a sokszoros töredezettség
állapotában van.
Nem lenne ez a töredezettség, ha nincs a félelem.

Harmadik rész: Playback

159
 A félelem intenzíven jelen van.
A prágai értelmiség, a rendszer ellenségei, akiket azzal büntettek, hogy
eltiltották őket a foglalkozásuktól, vasúti hidat építenek a Moldván, amely a mai
napig az Értelmiség hídja nevet viseli.
1951 elején a CSKP megkezdi a pártbeli elvtársak letartóztatását, még
mielőtt bármi rosszat tehettek volna. Pokorný őrnagy szerint csak az nem
gyanús, aki már meghalt. – Aki él, az mindig gyanús. Mert kapcsolatba léphet
vele egy külföldi ügynökszervezet – magyarázza a beosztottjainak.
Lenka Reinerová írónőt tizenöt hónapra magánzárkába zárják, és nem
engedik ki még sétálni sem (amikor pedig arról érdeklődik, miért van
letartóztatva, minden alkalommal ezt a választ kapja: – Azt maga tudja a
legjobban.) Végül ítélet nélkül engedik szabadon, egy külvárosi parkban teszik
ki. Amikor hazaér, kiderül, hogy a férjét és a lányát kilakoltatták, csak azt nem
tudni, hova vitték őket, a lakásban valaki más lakik. Egy viskóban találja meg a
családját, száz kilométerre Prágától. (Amikor évekkel később igazolást kér arról,
hogy börtönben volt, kiderül, hogy az ő ügye nem is létezett. – Talán csak
bemesélte magának az egészet, elvtársnő – mondják a belügyminisztériumban.)
A párt önmagán áll bosszút.
Egy nagyszabású per határozza meg az ország életét, amelyet a Slánský-
csoportnak nevezett tizenegy magas rangú funkcionárius ügyében indítottak, és
ahol összeesküvés előkészítésével vádolják a pártembereket. Az egyik vádlott
felesége nyílt levelet ír a CSKP-nak, arra kéri a bíróságot, hogy olyan büntetést
szabjon a férjére, amilyet érdemel. Egy másik vádlott fia az újságoknak írt
levelében határozottan követeli az apja számára a halálbüntetést. Az egyik
vádlott pedig azt kéri, hogy a bíróság minél hamarabb akassza föl, mert „az
egyetlen jó cselekedet, ami megmaradt nekem, az, hogy figyelmeztetésként
szolgáljak mások számára.”

160
 Nemrég még így látta K. F.-et a 62C/A ügynök: „Tisztességes és szereti a
hazáját. Viszont az a gyengéje, hogy túlzásba viszi a hálát.”
K. F. váratlanul kikerül a Květen újságírói közül, nem írhat többé az ötéves
tervről.
Kirúgják.
A CSKP KB sajtóosztályán megtudják, hogy valami nincs rendben vele.
Keveri az „élmunkást”, a „brigádvezetőt” és a „sztahanovistát”, úgy használja
ezeket a fogalmakat, ahogy neki tetszik. Szolgai módon tartja magát a terv
optimista képéhez. Rosszul számítja ki, hogy mennyivel teljesítették túl a tervet
a gyárak. Néha eltúlozza az adatokat.
Az utolsó riportjában, amely a Květen-ben jelenik meg, egyenesen ezt írja:
„Jaroslav Šmíd vasúti kocsirendező harminchárom százalékkal növelte a
termelékenységet. Így rakosgathatnánk egyik számjegyet a másik után,
csakhogy a számjegy halott dolog. Csak az emberek és a munka él. Amit most
írunk, az holnap megváltozhat, különösen igaz ez a számjegyekre.”
Kirúgják az állásából a főszerkesztőjével együtt (aki annyira el volt
ragadtatva az Ötéves terv – évszázadokkal szemben című írástól) még 1949
vége előtt, kellemetlen kihallgatások sorozata várja őket.
Mi járt a fejükben?
Miért „halott” a számjegy?
Miért nem „éppolyan fontos, mint az emberek és a munka”?
Kinek a kívánságára jelenhetett így meg ez a mondat?
Miért pont a kocsirendező termelékenységét vették semmibe?
Az volt a cél, hogy nevetségessé tegyék Šmíd vasúti munkást?
Vagy talán kinevessék az egész munkásosztályt?!
Most K. F.-en a sor, hogy munkás legyen. Autógyárban fog dolgozni. Aztán
jobb munkát kap. A textilosztály vezetője lesz a díszműárugyárban. (– Ennek
ellenére – mondja évekkel később – továbbra is írtam az asztalfióknak, csupa
szocialista tartalmú könyvet.)

161
 Pont akkor tartóztatják le, amikor kirobban a Slánský-ügy. 1952 tavaszán
hazaárulásért, vagyis azért, mert szétkürtölte, hogy együttműködik az
Állambiztonsági Szolgálattal, hat évre ítélik. Két év múlva szabadul, mert
Sztálin halála után felülvizsgálják az ítéletek egy részét. Megint munkás lesz, a
hatvanas évek elejéig fémet önt a Sztálingrád II. Öntödében.
Kínozza a tehetség.
Ír tíz-húsz népszerű regényt. Köztük Az öt házikó rejtélyé-t – egy csapat
fiúról szól a könyv, akik véletlenül lelepleznek egy kémet, a Kutyakommandó-t
– amely egy náci tábor börtönében játszódik, ahol gyilkolásra kiképzett kutyákat
tartanak, és amikor a főhős elszökik a táborból, a kedvenc szukája menti meg az
életét. A repülő ló című regénye a dél-koreai háborúban játszódik…
Megint kegyeibe fogadja a sors, forgatókönyvíró lesz a televíziónál.
Még mindig csukott szájjal nevet.
Még ekkor sem tagja a CSKP-nak.
A felnőtteknek, mint akinek nem szegték kedvét, szép történeteket ír az
Állambiztonsági Szolgálatról.
A gyerekeknek fantasztikus elbeszéléseket, amelyek hetilapokban jelennek
meg.

Sosem mond rosszat senkiről (így emlékeznek rá). Mindenkihez kedves.

Pirospozsgás arc, vörös orr, elálló fülek. Vendéglőbe hordja a lányait. Jól érzi
magát társaságban. – Egy nő mindig fiatal, bármelyik katedrálishoz képest –
jelenti ki az ismerősei előtt, akik elragadtatva hallgatják. Amikor betölti a
hetvenek, a barátai megkérdezik: – Karel, a regényhőseid miért nem kefélnek
sosem? Azt válaszolja: – Ha már én nem tudok, nekik sem engedem meg.
– Ne küldjétek a lakásomra a honoráriumot – kéri a szerkesztőségekben –,
nehogy meglássa a Madame. (A feleségét hívják Madame-nak a barátai.)
Rosszul jár, mert talán a honorárium érkezése lenne az egyetlen alkalom arra,
hogy az asszony odabújjon hozzá.

162
 A lányai észreveszik, hogy szeretetre vágyik.
Egy barátja úgy látja, még most is egyke, aki állandóan tetszeni akar
mindenkinek, nem akarja elveszteni sem a papa, sem a mama gyöngédségét.
A munkatársai azt figyelik meg, hogy kerüli a civakodásokat, a
veszekedéseket. Azt is észreveszik, hogy a hivatalos ünnepségeken énekli is meg
nem is az Internacionálé-t. A többiek hangot adnak ki magukból, ő csak a száját
mozgatja.
A munkatársa szerint: – Karol mindig playbeckel.

Egy dologban viszont következetes.

A lányaitól nem tűri el a hazugságot.
Egy füllentésért képes pofon vágni őket. – Ha bevallod – mondogatja –,
akkor elengedlek!
A Németországban élő lánya, miután felnőtt és sikerült megszöknie, levelet
ír neki: „Az volt a baj, papa, mindkettőnkkel, hogy szinte korlátlan
engedelmességet követeltél tőlem, de sosem magyaráztad el, valójában miért is
kell engedelmeskednem.”

Húsz évvel az első kísérlet után, 1968 augusztusában tud csak belépni a
pártba. – Akkor – hangsúlyozza a prágai lánya –, amikor csupa rendes ember
lépett be.
Éppen elmúlt a CSKP történetének egyetlen tisztességes pillanata – a prágai
tavasz.
Csodával határos módon végez Pokorný őrnaggyal.
Az egykori ávós már évek óta szabadlábon van. Nem tudja megemészteni
azt az állapotot, hogy az ellenfél véleményének meghallgatásával zajló nyílt vita
már nem tekinthető az állam semmibevételének. Pokorný búcsúlevelet ír: „Az
1948-as Nagy Február kommunistája nem éli túl a CSKP e borzalmas vereségét.

163
Ez a vereség kibillentett testi és lelki egyensúlyomból” – és hurkot akaszt a
nyakába.
Mindössze két hónapig tart az az illúzió, hogy a kommunisták önállóan
tudják demokratizálni a rendszert – addig a napig, amíg át nem lépik a határt a
szovjet és még négy baráti hadsereg tankjai. Míg a Dubček főtitkár vezetése
alatt álló párt erkölcsileg továbbra is szemben áll a szovjet testvérekkel, K. F.
egy héttel a lerohanás után bejelenti a (pillanatnyilag még szabad) Svoboda
című lapban, hogy belép a CSKP-ba:
„Hiszen ez most igen egyszerű, nem kellenek nagy szavak” – kezdi a
levelét.
„Például azért – folytatja –, mert tegnap a szemem láttára gyilkoltak meg a
testvéreink egy tizennégy éves fiút. És azért is, mert háborús helyzet van, és aki
belép a CSKP-ba, az nem remélhet hasznot a tettéből. Inkább golyókat. Azt
hiszem, az lehet árulás, ha félreállunk a csatában. Karel Fabián író.”
Mások leveleit is közlik az újságok, olyan emberek írásait, akik a
megszállás ellen tiltakoznak azzal, hogy a csehszlovák kommunistákat
támogatják a szovjetekkel szemben, ezért lépnek be a pártba.

Csakhogy némelyek azon nyomban ki is lépnek.

Illúzióromboló módon működik az ávós terror és zajlik a Husák-féle
normalizáció.
Miközben Csehszlovákia ismét a Sztálin-korszakban találja magát, K. F.
lankadatlanul ír tovább az Állambiztonsági Szolgálatról, csupa szép dolgot.
A Květy című hetilapban.
A Charta ’77 értelmi szerzőinek könyörtelen tönkretételét szolgálják azok
az intim fotók is, amelyeket a hatalom juttat el a Květy szerkesztőségébe. A
képeken a Charta egyik vezére, Ludvík Vaculík látható. Az íróasztala titkos
rekeszéből szedték ki a fotókat az ávósok. Meztelenül, a szeretőjével, vagy a
telkén álló budiban látható rajtuk. A felesége az újságokból szerez tudomást a

164
fotókról és a szeretőről. „Meglepő, hogy a nyugati újságírók a szó szoros
értelmében isszák a szavait” – így kommentálja a szerkesztőség.
K. F. elbeszélést ír a Květy-nek, amelyben egy fiú rávesz egy fiatal
eladólányt, hogy lopjon pénzt a boltból, aztán szökjenek Nyugatra. A lányt
megfojtja egy párnával, még mielőtt útnak indulnának. Az állambiztonságiak
minden nehézség nélkül, egy hét alatt megtalálják a gyilkost. Megkönnyebbülve
lélegzik fel a város.

Ezt a következőképpen írja le a szerző:

„– Hallgass – tanítgatta gyakran a fiút a mostohaapja. – Vannak olyan
emberek, akik hallgatással egyeznek bele mindenbe. És most fogadj el egy
tanácsot öreg barátodtól – tette hozzá egyszer az apja. – Az árboc a fontos –
folytatta. – Hiszen a zászló bármilyen színben loboghat.”

Nem mindenki tudja K. F. környezetében, miért nevet csukott szájjal.

De tapintatból nem kérdez rá senki.
Mindig bőbeszédű, de arról sosem beszél, hogy az összes fogát kiverte a
Gestapo.
Azt sem mondja el, hogy 1942 februárjától 1945 májusáig a náci Straubing
börtönben raboskodott.
Azt sem, hogy kilencvennégyszer hallgatták ki, ebből negyvenkét
alkalommal keményen.
Azt sem, hogy hat hét magánzárkára ítélték, ahol megszólalnia sem volt
szabad. Télen két Celsius-fok volt a cellájában.
Azt sem, hogy egy másik alkalommal két hét koplalásra ítélték.
Azt sem, hogy amikor nem volt büntetésben, és kapott enni, akkor nyolcvan
gramm kenyeret adtak neki naponta, mást semmit.
Azt sem, hogy részt vett „A munka végkimerülésig” akcióban.

165
 Azt sem, hogy amikor megkezdődött a bombázás, minden foglyot
föltereltek a legfelső emeletre, és bezárták őket, több tucatot egy cellába. Sokan
akkor őrültek meg.
Azt sem, hogy amikor meghalt egy-egy rab, szándékosan ott hagyták a
holttesteket az élők között.
Azt sem, hogy törött lábbal és szétvert könyökízülettel ment vissza
Prágába.
Ezekről egyetlen szót sem ejt.
Furcsa, mert a bajtársak többnyire megosztják egymással az élményeiket.
K. F.-nek szép a kartonja – a megszállás alatt egy földalatti szervezet tagja volt.
Prágában, a Slavia Biztosítótársaságnál (ott dolgozott, miután befejezte jogi
tanulmányait) ő vezette a V boj című lapot, a konspiráció legnagyobb újságját.
Írtak a nemzetárulókról, közöltek hazafias verseket.
A Gestapo két hónap alatt mintegy száz terjesztőt tartóztatott le. Berlinben
folyt a per, Straubingban mondták ki az ítéletet. A büntetés: nyolc év börtön
hazaárulás előkészítéséért.
– Ne beszélj erről a többiek előtt, és engem se faggass – kéri kollégájától a
Květy szerkesztőségében. – Nem akarok ebből hőstettet csinálni.
A kollégája: – Karel nem volt mártír.

Csakhogy:
„1942-ben, amikor letartóztatott a Gestapo, a kihallgatások borzalmai
közepette elárultam a szervezet mind a tizenhárom tagját, akiknek átadtam a V
boj című lapot. Mindannyiukat bebörtönözték, kettőt halálra kínoztak.
Tizennégy családot tettem tönkre az árulásommal, mert elárultam az első
feleségemet és a szüleit is.
Amikor Straubingból visszatértem a régi munkahelyemre, írtam egy
könyörgő levelet, hogy bocsássák meg a bűnömet.

166
 A fent említettek azt kérték tőlem, hogy menjek el Prágából, ha nem akarok
rosszat magamnak. Nem szeretnének összetalálkozni velem.
Úgy döntöttem, visszavonulok, és Liberecbe költözöm, ott egy bankban
helyezkedtem el titkárként. Aztán elkezdtem írni a Strážy severu című
regényemet.”
Ezt a háború után mondja el egy kihallgatáson.
Nem tudjuk, hogy felhasználta-e ellene az Állambiztonsági Szolgálat.
A negyvenes évek végén még a legnépszerűbb írók sem médiasztárok. Nem
jelennek meg a fényképeik a lapokban. Ha hihetünk ennek a vallomásnak, akkor
E. K., akit Pokorný azzal biztat, hogy Prágában élhet és publikálhat, új vezeték-
és keresztnevet talál ki magának, miután visszatért Liberecből, hogy a régi neve
senkinek se szúrjon szemet. És ez minden bizonnyal elég ahhoz, hogy ne
ismerjék fel.
Így kapcsolódik össze ez a cselekedet a „kiszorítani, pótolni” művelettel.

1961-ben, amikor a kényszermunka után újra kegyeibe fogadja a hatalom,

kiadják A repülő ló című regényét. A dél-koreai háborúban játszódik. Odautazik
egy amerikai tiszt, hogy megnézze, milyen következményekkel járt a
tömegmészárlás, amelynek ő is részese volt. Felkeresi a falvakat, ahol miatta
pusztultak el nők és gyerekek, aztán felismerik. Váratlanul felszökik a láza. Azt
mondják neki, látni sem akarják, de mivel beteg, nem tagadják meg tőle a
segítségüket. Leteszik az ennivalót az ajtaja elé, aztán összetörnek minden
edényt, amihez csak hozzáér.
Lázas önkívületében a tiszt arra az elhatározásra jut, hogy írnia kell egy
könyvet, amely csak egyetlen igazságot hangoztat: aki öl, annak nincs joga
tovább élni. Utána már csak vegetálhat. Mert nem tudja elviselni azt a
gondolatot, hogy minden edényt össze kell törni, amihez csak hozzáér.

167
 (Nem ártana újraolvasni azt a töméntelen mennyiségű történetet, amit
Fabián írt a háború után, így meggyőződhetnénk arról, hogy a saját bűntudatát
ruházza át minden negatív hősére.)

Élete mindkét szakaszában használnia kell a nagy K betűt, amikor aláírja a

nevét.
Az első szakaszban a K – a grafológus szerint – nagy, egyenes és őszinte.
A K a másodikban is nagy, de alulról meg van támasztva.
Különböző változatokban jelenik meg: további lábak, kacskaringók, kis
támasztékok. Mintha a saját erejéből nem tudna egyenesen állni.

168
 Kafkárna

1985
Prágai ösztöndíjat kap Joy Buchanan, meg akarja ismerni Kafka világát.
Dolgozatot ír róla. Tud csehül, az óvárosban mászkál, és ugyanazt a kérdést teszi
fel mindenkinek: „Olvasott valamit Kafkától?”
Senki sem válaszol. 1985-ben járunk, mindjárt azt firtatják, van-e Joynak
írásbeli engedélye.
– Mire?
– Valami papír, hogy egyáltalán joga van-e feltenni ilyen kérdést.
Buchananová kisasszony (így hívják majd a Károly Egyetemen) ettől
kezdve egy cseh tolmácsnővel és egy magnetofonnal járja a várost. Ettől
hitelesebb lesz. Kafkát nem olvasott senki, de sokszor előfordul, hogy
titokzatosan elmosolyodnak a járókelők, és azt mondják: „Na igen, kafkárna!”, a
tomácsnő pedig sosem fordítja le ezt a szót.
Végül az ösztöndíjas megkérdezi tőle, mi az a kafkárna.
– Á, butaság – mondja a tolmácsnő, és elhallgat. De Buchananová nem
hagyja békén. – Hát ezt a szót egyszerűen nem kellene, sőt tulajdonképpen nem
is szabad használni – magyarázza végül a cseh tolmács.
– Vannak olyan szavaik, amelyeket nem szabad kimondani?
– Nem, nincsenek betiltva szavak, nincs olyan, ami tilos. Egyszerűen sehol
sem szerepel ez a szó.
– De az emberek használják!
– Ha viszont írásban keresné, sehol sem találná. Márpedig ami nálunk nincs
leírva, az valójában nem is létezik. És őszintén megmondom, ez tökéletesen meg
is felel mindenkinek.
A kavárna olyan hely, ahol kávét főznek – gondolja az amerikai lány –, a
vodárna csehül olyan hely, ahol a vizet tisztítják, az octárna – ahol ecetet
készítenek. Tehát van olyan hely, ahol Kafkával csinálnak valamit.

169
 Joy Buchanan önállóan kérdezősködik. Az egyetemi vezető tanára azt
mondja, a kafkárna olyasmi, amit mindenki tud, de azzal is tisztában vannak,
hogy nem tudnak mit kezdeni vele. Először is ezen nem kell csodálkozni. Inkább
el kell fogadni.
– De mi az?
– Valami tudatalatti az emberek gondolatvilágában. Ha majd itt él már egy
ideje, akkor biztos magától megérti, és egyszer csak kimondja: „Aha, kafkárna!”
Az Óvárosi téren különböző válaszokat adnak az emberek. „Ez egy vicc, és
ha az ember nem lenne rá vevő, akkor tényleg nem tudni, mi lenne.” Vagy: „Ez
valami nagyon ostoba dolog, de így kell lennie”. „Bizonyára a švejkárná-val
keveri, de az sem jó, mert nincs ilyen szó. Van viszont švejkovina, azt akkor
mondjuk, ha valaki úgy viselkedik, mint Švejk. Csakhogy az egészen más, mint
a kafkárna.”
Az amerikai lány észrevette, hogy Csehszlovákiában az emberek gyakran
hasonlítanak konkrét dolgokat olyasmihez, amiről azt mondják, hogy nem is
létezik, vagy amiről nem tudnak semmit.
Egy tisztviselő, akinek szintén felteszi a kérdést, mond neki egy példát: –
Képzelje el, hogy ön férfi, bemegy a boltba, és megkérdezi, van-e frottírzokni.
Az eladó azt feleli: „Nincs se női, se gyerekzoknink.” Ez egy értelmetlen logika,
kisasszony, de működik.
– Hol van ebben logika?
– Mert azt feltehetően tudja az illető, vagy tudnia kell, hogy férfizoknit már
fél éve nem árulnak, és valószínűleg nem is fognak. Akkor milyen zokniról
érdeklődhet egy férfi? Nyilván csakis női vagy gyerekzokniról.
Az amerikai ösztöndíjas már több mint száz választ begyűjtött, de nincs
konkrét definíció.
Akikkel a Károly Egyetemen találkozik, azok óvatos emberek. A
tiszteletére rendezett összejövetelen egyre többen megtudják, kiről akar írni,
ettől kezdve úgy adogatják át egymásnak, mint a forró krumplit.

170
 A tudós kollégáknál bátrabbak a feleségek. A cseh irodalomtudományi
intézet igazgatójának a felesége bevallja Buchanannek, hogy a férje már nagyon
készül, legalább valami keveset el akar olvasni Kafkából, de egyelőre képtelen
rá. Elkezdte, de nem tudja végigolvasni. – Képzelje csak el, arról az emberről
próbált olvasni, aki bogárrá változott. De ez olyan természetellenes, olyan
szörnyűséges. Ez inkább olyasmi, mint ami a maguk amerikai irodalmában van,
maguknál van az a science fiction, ugye?
– Igen.
– De a cseh irodalmi hagyományban igencsak szokatlan az ilyenfajta
elhajlás.
Egy másik munkatárs felesége, aki levéltáros az intézetben, össze akarja
boronálni az amerikai ösztöndíjast a fiával, akinek halvány fogalma sincs
Kafkáról. Az anyja elhatározza, hogy elolvassa A per-t, és elmeséli neki röviden,
hogy imponáljon a jövendőbelijének. Nemsokára kétségbeesik. Újra meg újra
visszalapoz a könyv elejére, mert úgy érzi, átsiklott a szeme azon, hogy mivel
vádolják Josef K.-t. Aztán úgy gondolja, majd megtudja a végén, de ott sem
találja. Aztán azt hiszi, hogy az író a sorok közt rejtette el a megoldást. De ott
sincs.
Majd ezek után kifakad: – Kisfiam, ez színtiszta átverés! Sehol egyetlen
utalás! Ez a könyv a műfaja szerint horror, és ennyi oldal után egy horrorban
joga van az embernek megtudni legalább azt, mi az oka ennek a borzalomnak!
Két hónappal később az amerikai lány szobájában megjelenik két
titkosrendőr. Az Állambiztonsági Szolgálat azt akarja tudni, hogy a járókelőket,
akik válaszoltak a körkérdésre, nem fosztották-e meg szabad akaratuktól. És
nem lehet-e, hogy ebben az állapotban nem válaszoltak a kérdésekre.
Egy professzor azt tanácsolja a lánynak, hogy a Kafkáról szóló
dolgozatában lehetőleg ne is említse Kafka nevét.
Arról győzködi, hogy Csehszlovákiában az emberek nagyszerűen tudnak
járni az ingoványos talajon. – Hiszen évek óta beszélünk a háború előtti első

171
csehszlovák köztársaságról, és ilyenkor azt mondjuk, hogy az akkori elnök ezt
és ezt tette. Mindenki tudja, kiről van szó, de Masaryk neve nem hangzik el, a
világ minden kincséért sem. És ez így is van rendjén.
Vagyis az lesz a legjobb, ha úgy emelgeti: „az író”.

1992
Joy Buchanan amerikai ösztöndíjas történetét nem én írtam, hanem a
Károly Egyetem docense, az amerikai irodalommal foglalkozó Radoslav
Nenadál. Apja katonatiszt volt a háború előtt, Nenadál 1929-ben született, most
az angol nyelvű irodalmak egyik legkiválóbb fordítója. Tudy chodil K. (Erre járt
K.) című regényét még a szocializmus alatt fejezte be, 1987-ben, akkor adta oda
egy könyvkiadónak. Valami csoda folytán még a könyv megjelenése előtt
megismerték a tartalmát az egyetemi kollégái.
Fél évig nem szólt hozzá senki.
Az irodalomtörténészeket mélyen érintette a történet. Tisztában voltak
azzal, hogy a cselekmény fikció, de – mint egyikük megjegyezte – valós
kitaláció volt.
A könyvkiadó nem merte kiadni. Csak akkor jelent meg, amikor megbukott
a szocializmus, és a szerző már nyugdíjban volt. 1992-ben, a Franz Kafka
Könyvkiadónál.
A Franz Kafka Könyvkiadó viszont nem tudta eladni. – Lehet, hogy az
emberek nem voltak készen az ilyesfajta csúfolódásra? – morfondírozik a
szerző. Az Erre járt K. című regény példányai ezért az olcsó könyvek
hálózatának boltjaiba kerülnek.
Egy példány most annyiba kerül, mint egy villamosjegy.
– Esetleg lefordíthatná lengyelre – mondja a professzor. – Vagy
elmesélhetné a tartalmát valamelyik lengyel lapban. Talán akkor több maradna
belőle.
– Semmi akadálya.

172
173
 A filmet le kell forgatni

47
Southamptonból New Yorkba tart a Marine Tiger hajó. A prágai Jarka
Moserová a prachaticei Šárka Šrámková mellett ül egy harmincágyas kajütben,
csupa európai között. Arról beszél, milyen furcsa családban él.
Jarka nagymamája tegezi a két unokáját, a lányát és a fiát viszont magázza.
A nagypapa tegezi a gyerekeit, de a fia őt magázza, és magázza a húgát is. Az
anyját tegezi. – Kislányom, kérem, jöjjön ide… Fiam, vett még a tortából? –
utánozza Jaroslava a nagymamát.
– És nem tudni, honnan ered ez a keveredés – mondja Šárkának.

03
Zdeněk Adamec korábban ébred, és észreveszi, hogy még nincsenek az
asztalán a sajtos szendvicsek. De a mama már odakészítette a tiszta alsót (este
kivasalta), a zoknit (kivasalva) és a teát termoszban (megcukrozva). Aztán
leszaladt a boltba.

47
– Most mutatok magunkról fényképeket – mondja Jarka Moserová, családi
fotókat vesz elő a bőröndjéből, és mutogatja őket Šárkának.
Minden fényképen látszik egy idősödő asszony, aki menekül a kamera elől.
Elfordítja vagy a kezével próbálja eltakarni az arcát, vagy egész nagydarab
testével elfordul.
– Ő a kedvenc szolgálóm, Hilda – meséli Jarka –, mindig menekült, amikor
filmezték vagy fotózták. Van egy csomó filmünk, ahol Hilda menekül. Már nem
dolgozik nálunk, mert felnőttem én is meg a testvérem is, azonkívül Hilda
szudétanémet volt.

174
 03
Zdeněk Adamecnek ma testnevelésórája van. Ügyetlen.
Túlsúlyos. Kinevetik. Csúfolják.

47
Megérkezik a hajó New Yorkba. A háború előtt Moserék előfizettek a
National Geographic-ra, és Jarka most azt látja, hogy az amerikai gyep pontosan
olyan, mint a képeken. Szóval nem volt átverés – a fű valóban sötétebb, mint
Prágában, inkább kékes árnyalatú.
New Yorkból mindjárt tovább is mennek vonattal az észak-carolinai
Swannanoába. Az American Field Service ösztöníjasai. Ez a szervezet a fasiszta
megszállás alól felszabadult országokból fogad fiatalokat és helyezi el őket
iskolákban. 1947-et írunk, a szervezet azt akarja, hogy a kortársaiktól hallják a
fiatal amerikaiak, milyen fenyegetettségben élni.
Szürke gyapjúkosztümben lép be a két lány a művészeti gimnázium
ebédlőjébe. Az amerikai lányok hosszú, bő inget és kertészfarmert viselnek.
Jarka most lát először farmert, és most látja először, hogy a lányok minden
feszélyezettség nélkül fogják a jobb kezükben a villát.

03
Adamecék lakása a földszinten van, egy hetvenes években épült csúf
panelban. Tavaly júniusban Zdeněk öt napraforgót ültetett az ablaka alá.
Amikor akkorára nőttek, hogy már benéztek a szobája ablakán, két házbeli
fiú odaosont éjszaka, és miszlikbe aprított minden egyes napraforgót.

47
Az amerikai iskola igazgatója javasolja Jarkának, hogy nevezzen be a
rajzaival és a szobraival egy éjszak-carolinai képzőművészeti versenyre.

175
 A nyolc kategóriából hét első díjat nyer Moserová, majd az állam
fővárosába utazik, hogy átvegye a hét Arany Kulcsot. A nyolcadik kulcsot a
fekete bőrű Nora Williams nyeri. Zárkózott, szótlan lány. Egyfelé indulnak
Raleigh-ból. Beszállnak az üres autóbuszba, Jarka a második sorban akar leülni
új barátnőjével.
– Nekem nem szabad – mondja Nora. – Sőt nekünk akkor is csak az utolsó
sorban szabad leülnünk, ha üres az autóbusz. És csak annyian szállhatunk fel,
ahányan hátul elférünk.
– Akkor én melléd ülök – mondja Jarka, és Nora egyre beszédesebb lesz.
Útközben az egész autóbusz hátrafelé bámul. Egy idő után olyan feszültté
válik a helyzet, hogy az egyik utas szól a sofőrnek, hogy álljon meg és tegyen
rendet.
– Fekete vagy? – kérdezi Jarkát.
Jarka majdnem elneveti magát. – Nyilván nem vagyok az – feleli.
Nem tudja, hogy ezt nem kell bevallania. Aki feketének vallja magát, az
fekete. Elég, ha egy csepp fekete vér folyik az ereiben. Ha azt mondaná, hogy
fekete, teljes joggal ülhetne Nora mellett.
Két férfi áll fel az ülésekről vöröslő arccal, egyre zajosabban szívják be és
fújják ki a levegőt. – Nem vagyok fekete – mondja gyorsan Jarka –, de
Csehszlovákiából jöttem!
És ez a mondat menti meg a lincseléstől.

03
Zdeněk Adamec bekapcsolja a mobiltelefonját. Ért a telefonokhoz. Ha egy
osztálytársa összetöri a régi telefonját, lehet akár tíz darabban, Zdeněk akkor is
összerakja. A mobiltelefon egy délutánra gyökeresen megváltoztatja Zdeněk
véleményét. Másnap mindenki tudni fogja, ki is Zdeněk valójában.

48

176
 Jaroslava Moserová az iskola harmadik legjobb diákjaként érettségizik.
Haza kell mennie, de már négy hónapja, február óta a kommunisták irányítják az
országot.
Azt olvassa, hogy Csehszlovákia nem fogadta el az amerikai segélyt, vagyis
a Marshall-tervet, a Szovjetunió az egyetlen barátja. Még a demokrácia
szimbóluma, Jan Masaryk miniszter is keserűen mondta el magáról, hogy a
szovjetek lakája lett.
Az amerikai iskola igazgatója arról győzködi Jarkát, hogy ha hazatér
Csehszlovákiába, onnan már sosem jöhet ki. Hozzáteszi, hogy mihelyt
megérkezik Prágába Moserová, még mielőtt találkozhatna a szüleivel,
átnevelőtáborba zárják, mert a Földhitelbank vezérigazgatója az édesapja.
A táborban minden bizonnyal agymosásnak vetik alá.

03
Zdeněk mamája úgy tudja, azért kelt korábban a fia, hogy egy órával a
tanítás előtt már az iskolában legyen.

49
Az amerikaiak egy évvel meghosszabbították a csehszlovákiai diákok
ösztöndíját, Jaroslava Moserová az Art Students League-ben folytatja a
tanulmányait. Egy lámpagyárban dolgozik a tanulás mellett, a lámpák
tartólapjára fest rózsákat két színben.
Tavasszal vége a tanításnak, pénzt akar gyűjteni egy utazásra. Elszegődik
három hónapra egy gyümölcsaszaló gépeket gyártó iparos házához. A gyerekeire
fog vigyázni. A Long Island-i házban dolgozik már három fekete szolgáló,
köztük a szakácsnő. A gyerekágyat, a gyerekek fürdőszobáját és a gyerekruhákat
viszont nem érintheti fekete kéz. – A kicsik természetesen nem léphetnek be a
fekete konyhába! – okítja az automatagyártó felesége. – Erre vigyázz!

177
 03
A humpoleci ipari technikumban reggel hétkor nyitják a számítógéptermet,
Zděnek mindennap ott ül már a tanítás előtt. Tanítás után is. Tegnap addig
chatelt, míg be nem zárták a termet. Tomáš B.-vel (a nickje: Nemrossz)
beszélgetett.
A topik címe: „Kövér vagyok, és nincsen csajom.”
(– Szóval dagik voltunk mindketten – mondja később Nemrossz –, de csak
neki nem volt csaja.)

49
Jaroslava Moserová nem bízik maradéktalanul az amerikai civilizációban.
Szeptemberben haza akar menni a szüleihez. Tizenkilenc éves múlt, és úgy dönt,
tesz egy föld körüli utazást, mielőtt ketrecbe zárják. Teherszállító hajókon jut el
San Franciscóból Indiába, majd Európába. Kártyacsatákat vív a tengerészekkel,
senki sem tud a közelébe férkőzni, viszont hazavisz néhány halbőr esernyőt,
amelyet a Fülöp-szigeteken szerzett be.
A Zürichből Prágába induló vonaton ő az egyetlen utas. Senki sem megy
Csehszlovákiába, és onnan sem jön senki.
Azonnal írni akar Nora Williamsnek, de megtudja, hgoy Csehszlovákiában
az ember nem ír külföldre levelet. Pontosabban lehet írni, hiszen szabadság és
népi demokrácia van, de nem akar írni senki.
Miért?
Mert nem tudni, milyen válasz jön rá.
Egy asszonynak a következőket írta valaki a válaszlevelében Kanadából:
„Sosem szeretted a vörösöket, most mihez kezdesz?”, és ebből nemcsak neki,
hanem az egész családjának baja lett. Egy prágai újságíró megírta levélben a
Times-nak, mennyivel ment fel a szivar ára, azonkívül a „Csemege” név
„Forrás”-ra változott, és elítélték kémkedésért.

178
 Nem, nem fog képzőművészetet tanulni. Ki tudja, kiről kellene szobrot
mintáznia?
Az orvostudományi egyetemre jelentkezik. Egy orvos mindig segít, minden
körülmények között.
– De plasztikai sebész leszek, papa. Hasznát veszem a tehetségemnek, arra
meg csak nem köteleznek, hogy Marxot és Engelst mintázzak a betegek arcából!

03
Zdeněk Adamec öltözködik.
Az apja sírköveket farag, erről ismerik a tizenegyezer lakosú, közép-
csehországi Humpolecben. A mamája segélyt kap, a fia nevelésének szenteli
magát. Az általános iskola hatodik osztályáig rendszeresen elkísérte az iskolába,
aztán haza is. Akkor megjegyezte az igazgató, hogy ő még nem látott olyat,
hogy egy anya cipelje a tizenhárom éves, egészséges fia táskáját. A tanári
értekezleten megosztotta a megfigyelését a kollégákkal.
– Olyan érzésem van, mintha ez az asszony egészségtelen módon tapadna a
fia testére – mondta.

51
Még a tanárokat is kötelezően úgy szólítják a diákok: „tanár elvtárs”.
Jaroslava anyja és a nagybátyja is állami hivatalnok, együtt mennek
társadalmi munkára, ahol mindenki elvtársnak szólítja a másikat.
– És tudod, Jaruška – mondja utána a mama –, a testvérem nem merte a
többiek előtt megkérdezni, ahogy szokta: „Húgom, evett valamit?” Hát már nem
is szólíthatjuk normálisan egymást! Elszégyelltük magunkat, és általános alanyt
kezdtünk hasznáni: „lehetne valamit enni”, vagy „később enni kéne…” Látod,
így nem elvtársaztuk egymást, hanem kompromisszumot kötöttünk. Az ilyen kis
kompromisszumokból lesznek lassan a nagy kompromisszumok?

179
 03
Az egyik tanár állítólag azt mondta hangosan (állítólag nem Zdeněk előtt),
hogy az anyja olyan dolgokat is megcsinál neki, amiket minden fiú maga végez.
A fiúk a vezetékneve, az Adamec után Adának szólítják Zdeněket. – Ada! –
kiabálták nemrég. – Tudjuk, hogy anyukád veri a gyíkodat!
Zdeněk arca elszürkült, és elakadt a lélegzete.

51
Jarka apjának, Jaroslav Mosernek négy gyengéje van: a felesége, a síelés, a
jó kocsik és a szőke nők. Nem tagja a pártnak. Mégis vezető lesz az ostravai
bánya- és kohóvállalatnál mint jogász és vasipari szakember. Az igazgatója, aki
párttag, ismeretlen okból öngyilkosságot követ el a kertjében, Jaroslava apját
pedig letartóztatják. Egy év múlva szabadul. Vádemelés, per és ítélet nem volt.
Lesoványodott, nincs munkája, de valami mindig boldoggá teszi. Azt
mondja, hogy amíg a börtönben ült, Wagner-áriákat énekelt. (– Ha pedig nem
kerültem volna oda, sosem jutott volna eszembe, hogy énekeljek.) Egy
szemétégetőben talál munkát, ott lesz előadó. Büszke arra, hogy Jarka sebészetet
tanul, a nővére pedig nőgyógyászatot.

03
Zdeněk jobban szeret reggelenként elmenni a panelból, mint délután
hazamenni. Reggel senki sem focizik az udvaron, és nem kell attól félnie, hogy
véletlenül hozzá száll a labda. Ha azt látja, hogy jön a labda, és vissza kéne
rúgni, érzi, hogy kezd rosszul lenni.
(Később – amikor már túl van a dolgon – az egyik netezőnek eszébe jut:
Zdeněk elárulta neki, hogy fél a labdától, mert nem tudja a megfelelő irányba
rúgi. „Ha jön a labda, az maga a horror.”)

55

180
 Jaroslava Moserová a diplomájára vár. A nullával egyenlő a valószínűsége
annak, hogy elolvassa egy lengyel író elmélkedéseit, melyeknek Hogyan
végezzük el az egytemet a kommunista civilizációban úgy, hogy közben ne
veszítsük el az életbe vetett hitünket? a címe (az író válasza: „Lehetetlen”).
Ötödéves a Károly Egyetemen Jaroslava Moserová, amikor megtudja, hogy
nem kapja meg az orvostudományok doktora címet. Az egyetem vezetői
kihirdetik: „Pártunk és kormányunk eldöntötte, hogy akik orvosi karon végeznek
bárhol az országban, azok nem doktorok lesznek, hanem »felavatott orvosok«.”
Egy hallgatói küldöttség bejut a petíciójával a köztársasági elnökhöz.
Elmondják, hogy rosszul reagálnak az intézkedésre a páciensek, csökken az
orvos tekintélye.
Másnap mindenkit összehívnak az aulába. Beszédet mond az oktatási
miniszter helyettese és az elnöki hivatal vezetője. A hallgatói küldöttség vezetője
beszámol arról, hogy az elnök elvtárs meghallgatta a petíciójukat, és azt mondta:
– Alapjában véve egyetértek önökkel, de…
Erre felpattan az elnöki hivatal vezetője, és kijelenti, hogy ez hazugság. Az
elnök elvtárs azt mondta: – Alapjában véve nem értek egyet önökkel, de…
Erre a küldöttség vezetője a diáktársaira néz, akik vele együtt adták át a
petíciót, és azt mondja: – De nekem tanúim vannak!
A küldöttség vezetője két héttel a felavatás előtt megmutatja az
évfolyamtársaknak az idézést, amelyet az Állambiztonsági Szolgálattól kapott. A
papíron a vád: „Az államfő szavainak hazug elferdítése.”
Elmegy a kihallgatásra, és eltűnik.
Egyszerűen sehol sincs, ezután nem hallani róla semmit.
Az orvosi karon a teljes ötödév az avatásra vár, és csöndben lapul.
Senki sem csodálkozik semmin.
– Miért hallgatunk? – töpreng Jarka.
– Talán azért, mert túl sokan tűnnek el – mondja egy medika.

181
 03
Ha Zdeněk kimozdul valahova tanítás után, akkor biztos a mamájával megy
az autó motorháztetőjét políroztatni.
A szülei persze tudják, hogy a gyereknek járnia kell valahová. Rábeszélték,
hogy lépjen be a horgászegyletbe. A horgászbot és a sör az igazi férfi két
szenvedélye a Vysočina régióban. Két évig járt Zdeněk az egyletbe, még az apja
is beiratkozott.
És – hogy Zdeněk jobban érezze magát – az apja indult az egylet
elnökválasztásán, és meg is nyerte.

60
Jaroslava Moserová a Károly Egyetem prágai klinikáján dolgozik, az égési
sérülések osztályán.
Egyre többször fordulnak elő az életében olyan esetek, amelyekre mindenki
csak azt mondja: „Ó… Istenem!”
J. úr tipográfusként dolgozott, de volt egy halálos bűne: egy saját nyomda.
Ebben a helyzetben azt a döntést hozta a párt, hogy J. úr villanyszerelő lesz.
Elvették a nyomdáját, és utasították, hogy tanuljon új foglalkozást. Egy
hónapra rá olyan áramütést kapott, hogy szétroncsolódott a homloka, az orra, az
arccsontjai, és megolvadt a szeme.
– Képzeld el – mondja Jaroslava a nővérének –, olyan könyörületes volt az
áram, hogy agykárosodást okozott.
– Hogyhogy könyörületesen okozott károsodást? – kérdezi csodálkozva a
nővére.
– Hát egyszerűen – magyarázza Jarka. – Úgy, hogy a beteg sokáig egyfajta
– hogy is mondjam? – tévesen optimista állapotban volt, azt ecsetelte, hogyan
tér majd vissza a nyomdászathoz. Ezért megpróbáltam rávenni, hogy tanulja
meg a vakok írását. De erről hallani sem akart! Azt mondta, hogy manapság,
amikor az ember bármikor elröppenhet a Holdra, az orvosok hamar megtanulják

182
a szemátültetést. És ezt olyasvalaki állította, akinek nemcsak hogy szeme nem
volt, hanem, Boženka, egyáltalán nem volt arca sem!
A professzorunk készített neki egy mesterséges arcot, megformázta az orrát,
egyelőre orrlyukak nélkül, és kialakította a szemgödröket. Úgy, hogy bele
lehessen majd helyezni az üvegszemeket. És ha J. úr feltett volna egy
szemüveget, senki sem vette volna észre…
Aztán még a szemgödrök előtt hazaengedtük. Nyári szünet volt, a lánya
felvetette, hogy pihenhetne náluk a kertben, virágillatban. Na, és képzeld el,
hogy a házban, amelyet éppen akkor épített a lánya, a tökéletesen vak J. úr maga
szerelte az összes villamos vezetéket! És végül – ő tette fel a tetőre a televízió
antennáját.
– Hát ez csodálatos! – örvendezik Jarka nővére, aki a nőgyógyászaton nem
találkozik ilyen bámulatos történetekkel.
– De amikor már készen állt a ház, véget ért a szünidő, az unokák iskolába
mentek, a lánya meg dolgozni, J. úr magára maradt. És, tudod, amikor délután
hazaértek, holtan találták a tornácon. Fölakasztotta magát.

03
Zdeněk Adamec nem tud internet nélkül élni.
Tegnap például megnézett egy weboldalt, ahol arról írnak, hogy esztelen
módon szeméttel árasztjuk el a világot. Zdeněk hozzászólt: „Elborzaszt az
emberiség.”
Ott hagyta a keze nyomát azon az weboldalon is, ahol azt bizonygatják,
hogy nem hatékony a demokrácia. („Mert ez csak a bürokraták és a pénz
hatalma” – ez volt a hozzászólása.)
Azon az oldalon is megszólalt, ahol annak a nézetnek a hívei gyülekeznek,
mely szerint a televízió a sátán találmánya.
Írt a Tom és Jerry című rajzfilm ellenségeinek oldalára is („Ebben a
látszólag ártatlan filmben több az erőszak, mint bármely más filmben”).

183
 Jelet hagyott azokon a honlapokon, ahol azt jövendölik, hogy egy óriási
energiaválság következtében háborúk törnek ki a maradék olajért. („Egyébként
ez az egyetlen oka az Irak elleni háborúnak.”)
Zdeněk több chatfórumon és több e-mailcímében is a Satanic álnevet
használja. (Utána azt állítják egyesek, hogy Adamec azonos az agresszívabban
nyilatkozó Satanic666-tal.)
Gyötrődik az emberi természet tökéletlensége miatt. „Mire való a jog?” –
kérdezi. „Talán nem tudja magától is minden ember, mit szabad és mit nem?
Úgy látszik, nem elég érett a civilizációnk, van még mit tanulnunk.”

60
Jaroslava szülei életükben először külföldre utaznak. Egykori szolgálójuk,
Hilda hívta meg őket. Hilda az NSZK-ban él nőgyógyász férjével. Üdvözlik
egymást. Hilda a háború, a szülők a szudétanémetek kiűzése miatt szégyellik
magukat.
– Ilyet csak filmen látni, Boženka – mondja Jaroslava a nővérének –, két
szegény öreg a szolgálójánál, aki a gyönyörű lakásában fogadja őket. És sírnak
mind a hárman.
A nővére a barátairól készült fényképeket mutatja neki. Az egyik
csoportképen Jaroslava észrevesz egy férfit meg egy kisfiút, őket még nem
ismeri.
A nővére elmondja, hogy Milan David ügyvéd az illető meg a fia, Tomáš.
Elvált, ő neveli a tizenkét éves kisfiút.
– Ez tetszik nekem – mondja Jaroslava –, egy férfi, akinek van egy kész
gyereke.
A képen látható társaság együtt utazik el síelni. Jaroslava átveszi a
leveskonzerveket Milantól, és a sajátja mellé teszi őket az elektromos főzőlapon.
Egy hét elteltével úgy érzik, mintha mindig egymáshoz tartoztak volna, két
évvel később megtartják az esküvőt.

184
 Milan és Tomáš hármasban lakik együtt Milan apjával, Josef nagypapával,
egy szobájuk van. A következőképpen hangzik a lánykérés: – A papa is meg
Tomáš is nagyon szeretné, ha odaköltöznél a szobánkba – mondja Milan.
A papa, vagyis Milan apja a parlament elnöke volt, mielőtt a kommunisták
átvették a hatalmat. Önként vonult vissza a politikától a puccs másnapján, és
már tizenkettedik éve keresztrejtvényt fejt. Most a parlament elnöke alszik a
szekrény és a fal közötti zsinórra akasztott függöny mögött.

03
Zdeněk anyja észreveszi, hogy a kisfia egy hátizsáknyi könyvet visz
magával.
A technikum igazgatója egész eddig nagyon meg volt elégedve Zdeněkkel.
Igaz, hogy a cseh meg a testnevelés nem megy neki, de fizikából, matematikából
kiváló. A számítógépekről pedig mindent tud Adamec. Már felajánlotta volna
neki, hogy legyen az internetes szakkör vezetője, pénzt is kapna érte, ha nincs az
a döbbenetes rendőrségi eset.
A rendőrség kinyomozta, hogy Zdeněk Adamec tanácsokat ad az
internetezőknek, hogyan oldják meg például azt, hogy mindig fel legyen töltve a
telefonkártyájuk.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy Zdeněk Adamec kölcsönadta a saját
oldalaihoz való belépési kódot az alterglobalistáknak. Ők ezt arra használták,
hogy közzétegyék, hogyan lehet megszakítani az elektromos áramszolgáltatást.
Nyilvánvalóan azért, hogy megtörjék a mindenható kapitalista állam
monopóliumát.
Az első kihallgatás után Zdeněk azonnal megszüntette az oldalait.

63
Jaroslava Moserová meglátja egy nap a csehszlovák plasztikai sebészek
büszkeségét, František Buriant, és nem akar hinni a szemének, hogy a férfi még

185
nála is alacsonyabb. Hiszen ő, ha a jobb lábán áll, csak százötvennyolc centi, ha
a bal lábán, százötvenhat, ha pedig mindkettőn – akkor százötvenhét.
– Akit látott, az a legkisebb nagy ember az egész világon – mondja egy
docens asszony.
Burian professzor kis termetű, de van egy nagy álma: A plasztikai sebészet
atlasza. Nyolcszázötven illusztrációt szeretne a könyvbe, ráadásul úgy, hogy a
rajzokon valódi betegek szerepelnek, hasonlítanak magukra, ami az atlaszok
történetében állítólag még sosem fordult elő. A professzor nem engedélyez
egyetlen névtelen arcot sem. Régi fotókat, műtéti leírásokat hoz, és Jaroslava
Moserová, aki fiatal sebész és a képzőművész szövetség tagja, négy évig
dolgozik az atlasz illusztrációin.
A professzor hallókészüléket visel. Ha elunja Jaroslavát, kikapcsolja a
készüléket, és fütyörészni kezd. Állandóan elégedetlen. Többször újrarajzoltat
minden illusztrációt. Egy idő után már minden találkozás alkalmával
megkérdezi: – Először kávézzunk vagy veszekedjünk?
Jaroslava mindig veszekedni akar először.
A házvezetőnő szolgálja fel a kávét. Burian professzor a lányával, a vejével
és a háztartási alkalmazottal lakik együtt. A házvezetőnő kilép, amikor a
professzor vejét ismeretlen okból letartóztatják. A professzor minden bizonnyal
megérti, egy letartóztatott ember családja mellé még a fogorvosi váróban sem ül
le senki. Az embereknek joguk van félni. Ezentúl a professzor lánya hozza a
kávét.
Burian professzor két nappal azután hal meg, hogy megírta az előszót, nem
éri meg az atlasz megjelenését.

03
Zdeněk asztalán kinyomtatott anyagok hevernek. Az Egyes Számú
Fáklyáról szólnak.

186
 Tavaly olvasott Zdeněk először erről a rendkívüli diákról. Őt hívták az
Egyes Számú Fáklyának. Ha 1968 augusztusában nem indult volna el egy
kivételesen aljas időszak, ha az országba nem vonultak volnak be a szovjetek
négy másik hadsereg társaságában, és ha nem hatalmasodtak volna el egyre
jobban, az Egyes Számú Fáklyának nem kellett volna elmennie a végsőkig.
Mert az emberek először megadták, aztán eladták magukat. Nem volt
szabad kimondani olyan dolgokat, amelyeket tavasszal még nyugodtan
mondhattak. Az Egyes Számú Fáklya filozófia szakos hallgató volt. Fel akarta
rázni őket.
Zdeněk talált egy nyilatkozatot, amelyben egy prágai diáklány – aki később
világhírű rendező lett – elmondja, hogy gondosan választották ki azt a tíz
embert, akiket felgyújtásra szántak. Az volt a fő szempont, hogy jó diákok
gyújtsák fel magukat, akiknek nincsenek lelki problémáik, erősek az idegeik,
nem érte őket szerelmi csalódás, nehogy kétségbe vonhassa a tett indítékait a
propaganda. A legjobbak legjobbjait választották ki. És kisorsoltak egyvalakit a
legeslegjobbak közül.
Zdeněk elolvasta azt a levelet, amelyet az Egyes Számú Fáklya írt a halála
előtt: „Ha a követeléseink – többek között a cenzúra eltörlése – nem teljesülnek
öt napon belül, azaz 1969. január 21-ig, és nem kényszeríti ki őket a nemzet
általános sztrájkkal, akkor további fáklyák gyúlnak.”
„Az Egyes Számú Fáklya” – ez az aláírás.
Zdeněk magával viszi a kinyomtatott oldalakat.

65
Az égési sérülések osztályán nem minden kórteremben tehetnek ki tükröt.
Nem minden beteg szeretné, ha látnák a szerettei. Szívesebben beszélgetnek
velük paraván mögül.
Jaroslava Moserová doktornő anyagot gyűjt a Bőrhiányok és bőrpótlások
című könyvéhez. Az égett bőrrel foglalkozik.

187
 Az elszenesedett bőr helyére – most még – a beteg saját bőrét ültetik be.
Kimetszik, háromszorosára nyújtják, és beültetik. Ha nincs saját bőr, egy-két
hétre – természetes kötésként – halottak bőrével pótolják. De Jaroslava
Moserovának még évek kellenek, míg befejezi a könyvét, addigra pedig
kifejlesztik azt a módszert, hogy kismalacok bőrével pótolják a hiányzó bőrt. A
disznóbőr áll a legközelebb az ember bőréhez, közelebb, mint a csimpánzé.
A bőrhiányok pótlásának területén Jaroslava Moserová lengyel tudósokkal
működik együtt, és aranyérmet kap tőlük.
Elnyer egy ösztöndíjat a galvestoni Texas Universityre.
Észrevesz magán egy furcsa hiányosságot: egyáltalán nem emlékszik
azokra a betegeire, akiken segített. Csak azokra emlékszik jól, akiknél kudarcot
vallott.
Az eredménytelenség az a tulajdonsága, amely a legjobban megrémíti.

03
A mama megkérdezi, eltette-e a szendvicseket.
Zdeněk tudja, hogy az Egyes Számú Fáklya vett egy műanyag vödröt
valahol a prágai belvárosban, aztán egy benzinkútnál megtöltötte benzinnel. Ő
nem visz magával semmilyen kannát, mert a mama rögtön megkérdezné, minek
az. Ő is Prágában vesz valamilyen edényt.
Már megírta a levelet, így kezdődik: „Tisztelt polgárok szerte a világon!...”
A www.faklya2003.cz oldalon helyezte el.17

69
Már elkerültek az osztályról azok, akik a szovjet tankokkal való
összecsapásokban égtek meg.
Január 16-án éppen ügyeletben van Jaroslava Moserová, amikor behoznak
egy fiatal férfit. Hallja, hogy a mentősök azt mondják, ő az Egyes Számú

188
Fáklya. Jan Palachnak hívják. A Vencel téren, a múzeum lépcsőjén gyújtotta fel
magát. Elszenesedett szinte az egész testfelülete, és a légútjai is megégtek.
A takarítónők, akik a fiatal betegeket mindig tegezik, őt magázzák.
Az ápolónők azt mondják, ő Második János, mert Husz János tettére akart
emlékeztetni.
Hetvenkét óráig tart Jan Palach agóniája.
Több száz virágcsokrot hoznak neki az emberek, százával kapja a leveleket.
Az ápolónők olvassák fel neki az írásokat. Jaroslava Moserová is felolvas.
Palach pedig lázasan kinyitja a szemét, és rekedt, fájdalmas hangon kérdezi: –
Akkor nem volt hiába?
– Nem, nem volt hiába – felelik.
– Akkor jó – mondja a beteg.
A titkosrendőrség ott áll a kórház előtt.
A szovjet megszállás ellenére a Carolinum-palota aulájában ravatalozzák
fel a koporsóját, a lakások ablakában gyertyák égnek. Rengetegen siratják,
éjfélig tart, míg mindenki a koporsóhoz járul. Az országban éhségsztrájkokat,
gyűléseket, sztrájkokat szerveznek.
A temetés tüntetés lesz, a prágai Olšany temetőben lévő a sír pedig –
zarándokhely.
Néhány év múlva arra kényszerítik a hatóságok Palach anyját és testvérét,
hogy aláírják az exhumálási engedélyt, aztán éjjel kiássák a halott földi
maradványait, elégetik, és egy urnában adják vissza a családnak.
Otthon tárolják, mert Palach szülővárosában, Všetatyban egy évig nem
hajlandó befogadni a temető.
1990-ben Václav Havel elnök ünnepélyesen visszaadja Olšanynak a všetaty
urnát.

03

189
 Zdeněk választhat: autóbusszal és vonattal is eljuthat Humpolecből
Prágába. Ha vonattal megy, akkor délután indulhatna, és át kéne szállnia.
Kolínban kellene felszállnia a Jan Palach gyorsra. Inkább a 6.30-as közvetlen
autóbuszjárattal utazik.
Autósztrádán megy a busz Prágába – kilencven kilométer fák, mezők
között. Mi állíthatná meg ezen az úton? A barna erdőkön kívül, ahol a fák még
csupaszok, csak óriásplakátok láthatók:
„Itt az idő! Tedd meg, amit a lelkiismereted diktál! Varrasd fel a ráncaidat!”
„A legjobb alkalom egy nagyszerű befektetésre. Az új telefonkönyv…”
„Levetkőzöm, ha akarod – 0-800…”
Ötven perc múlva Zdeněk Prágába ér.

76
A bevonulás alatt sebesülést szenvedő páciensek után a normalizáció
betegei következnek – akik annak a folyamatnak estek áldozatul, melynek során
megteremtődik az új, engedelmes ember. Például K. úr, egyike annak a
hétszázötvenezer embernek, akiket 1970 után arra kényszerítettek, hogy
foglalkozást váltsanak. K. úr (felsőfokú végzettsége van, három nyelven beszél)
a külkereskedelemben dolgozott. A párt úgy döntött, ezentúl utakat fog
aszfaltozni. Egyszer a tartály fedele nem bírta a nyomást, és a forró kátrány
telibe találta K. urat.
Az egész teste megégett, az arcát kivéve.
Ha az ember szörnyűségekkel dolgozik, ki kell találnia olyan módszereket,
amelyek segítségével megőrizheti az elméje épségét.
Jaroslava Moserová például eleinte egy kislányt rajzolgatott több
változatban, aki a magasba tartott napraforgóval jár.
Most Dick Francis óvja meg attól, hogy megbolonduljon. Az anyakirálynő
első zsokéja.

190
 A Devon Loch nevű lovon, a királynő kedvencén indult a Nagy
Liverpoolinak nevezett nagy nemzeti versenyen. Őt várta az első helyre az egész
királyi család. Egyszer csak felbukott a ló az egyenes szakaszon. Egy pillanat
múlva, mintha észhez tért volna, felállt, és futott tovább, de nem nyert semmit.
Aztán megvizsgálták: nem sérült meg, nem volt beteg. Évekig vitatkoztak erről
a különös esetről, az anyakirálynő pedig ezt írta az emlékirataiban: „Ez volt
életem legnagyobb csalódása.”
A lebecsült Dick Francis egész regényt írt róla.
Aztán detektívtörténeteket talált ki. Nagyrészt lóversenyeken játszódnak a
regényei, általában Dél-Amerikában, és Jaroslava Moserová mindet lefordítja
csehre.
(2003-ig negyvennégy regényét fordította le, díjat is kapott érte, Dick
Francis pedig még Agatha Christie-t is maga mögé utasította Csehországban.)
– Mit szól ehhez!? – kérdezik az újságírók. – Miért pont ezeket a könyveket
fordítja? És miért csak ezt a szerzőt?
– Mert ezekben mindig győz a jó, és bűnhődik a rossz. Azonkívül nem
szokta börtönbe küldeni az embereket – feleli Jaroslava Moserová.
– Ha egy gazembernek bűnhődnie kell, akkor inkább leesik egy szikláról,
vagy elpusztul egy katasztrófában – teszi hozzá.
A hetvenes években járunk, a „börtön” szó éberséget parancsol a
csehszlovák újságíróknak, talán nem is kéne nyomtatásban látni, valami mást
akarnak hallani.
– Hát… – próbál a kedvükben járni a fordító – az is fontos, hogy nála a
gyilkoson kívül senki sem gondol az első pillanatban az alibire.

03
Adamecné felhívja Zdeněket mobilon. Egyszer már próbálta, de nem vette
fel. – Hol vagy, kisfiam? – kérdezi.
– Miért, hol kéne lennem!? – feleli Zdeněk, és leteszi a kagylót.

191
 77
Jaroslava Moserová számára Václav Havel rövidnadrágos kisfiú, aki
Jaroslava és Božena mellett áll az egyik fényképen. Jóban voltak egymással a
szüleik. Az egyik lány hét-, a másik kilencéves, Havel három.
A fia nézegeti a fotót, aztán megkérdezi: – Anyu, miről beszélgettetek
Havel úrral?
– Semmiről, Tomášek! – feleli megütközve a mamája. – Levegőnek néztük.
Túl fiatal volt hozzánk.

03
Zdeněk Adamec már megtöltötte a kannáját.

87
Jaroslava Moserová doktornőről azt beszélik, hogy meggyógyított egy
beteget, akinek egy gázrobbanás után csak az a testrésze nem égett el, amelyik a
vastag rövidnadrágja alatt volt. És a keze, mert azt zsebre vágta. Fiatal hegedűs
az illető, a robbanás előtt végezte el a konzervatóriumot. Egy évvel a
bőrátültetés után újra elkezdett gyakorolni, de nem tudott állva maradni, és nem
tudta sokáig tartani a hegedűt. Már tíz perc után elment a kedve. Mivel a
doktornője olyan családból származik, ahol a gyerekektől elvárták, hogy meg
tudják különböztetni Monet-t és Manet-t, és zongorázni is tudjanak, a dokornő
elkezdett gyakorolni a betegével egy Corelli-duettet.
A több mint ötvenéves sebész zongoraórákat vesz, hogy partnere lehessen a
diplomás hegedűsnek. Ha együtt gyakorolnak, a fiú egy teljes óráig bírja.
Így játszanak három évig.
Aztán fellépnek a plasztikai sebészek európai kongresszusán, Janáčeket
játszanak.
Jaroslava Moserovának most van egy játékfilmötlete.

192
 Egy anya véletlenül sebet ejt a lánya arcán. Akkor kezdődik a történet,
amikor a lány már felnőtt, szép arcán látszik a sebhely, szereti a munkáját, sok
barátja van. Minden rendben, leszámítva az anya bűntudatát. Beteges
gondoskodásával gyötri a lányát. Kitölti az életét ez a bűn.
A történet felkelti Evald Schorm, a csehszlovák új hullám legendás
rendezőjének érdeklődését, aki már csaknem húsz éve, nagyjából Palach halála
óta hallgat. Szeretne rendezni, de nincs kedve írni. Azt mondja, hogy majd a
doktornő megírja a forgatókönyvet. Amikor Jaroslava húzódozik, a rendező
elmagyarázza, hogyan írjon: a forgatókönyv bal oldalán legyen az, ami hangzik,
például egy autó dudálása, a jobb oldalon az, amit látszik, például hogy
megmozdul a függöny.
Jaroslava egyik barátnője játssza az anya szerepét. Egy kedves árva fiú
elvált felesége, a fiú a háború után látogatta meg Moseréket. Nem volt senkije,
de arra vágyott, hogy valaki megkenje vajjal a kenyerét, sőt hogy kiabáljon vele
valaki, ami érthető, hiszen a családot akarta pótolni. A színművész barátnő neve
Jana Brejchová, elvált férje, a vajas kenyeres fiú pedig Miloš Forman.
Elkészül a film, de nem kaphatja meg azt a címet, amelyet a
forgatókönyvíró szánt neki. Ő a Fehér hazugság címet szerette volna.
A „hazugság” éppúgy, mint az „igazság”, tiltott szó a művészetben, a
normalizáció idején egyiket sem lehet használni. A csehszlovák új hullám másik
legendája, Věra Chytilová viszont a „gondolom” szót nem használhatta a
filmjében. – Úgy gondolom, hogy… – mondta a színész elég lassan, a minősítő
bizottság pedig kijelentette, hogy nincs joga ilyen jelentőségteljesen
gondolkodni, mert ezt sokféleképpen lehet értelmezni. Amikor viszont az egyik
jelenetben egy férfi bezárja magát a vécébe, és azt kiabálja: „Be vagyok zárva!”,
Věra Chytilovának az egész jelenetet ki kellett vágnia a filmből.
Evald Schorm legújabb filmje ezt a címet kapja: Tulajdonképpen nem
történt semmi.

193
 03
Zdeněk Adamec a múzeum széles lépcsőjére lép.
Reggel nyolc van, hideg, március eleje.

89
Evald Schorm súlyos beteg, egy hónappal a film premierje előtt meghal.
Úgy hozta a véletlen, hogy január 19-re tűzték ki a premier napját a Vencel
téri Lucerna-palota mozijában.
De aznap sem a villamos, sem a metró nem jár a téren. Pontosan húsz éve,
január 19-én halt meg Jan Palach, a több ezer tüntetőt éppen bekerítette a
rendőrség.
A Tulajdonképpen semmi sem történt vetítésén egy lélek sincs.
Májusban Lengyelországban megjelenik a Gazeta Wyborcza,
Csehszlovákiában Václav Havel még mindig börtönben ül. De novemberben
már, amikor megalakul a Polgári Fórum, a csoport élére áll. Csatlakoznak hozzá
színészek, filozófusok, újságírók, orvosok… Csatlakozik Jaroslava is. – Csak
sok mindentől félek, hiszen nem vagyok politikus – mondja.
– Hála Istennek, Moserová asszony, egyikünk sem politikus – nyugtatják
meg a társai.

03
Éppúgy, mint az Egyes Számú Fáklya, Zdeněk Adamec is lelocsolja magát,
a fejénél kezdve.
Felugrik a lépcső kőkorlátjára, meggyújtja az öngyújtóját.
Leugrik.
Mozgás közben levegővel érintkezik, ezért a lángok egyenletesen borítják
be az egész testét.

01

194
 A hetvenegy éves Jaroslava Moserová megírja az emlékiratait Rövid
történetek. Akit nem felejtünk címmel. Elkészíti a www.moserova.cz honlapot,
számot kell vetnie az elmúlt tizenkét évvel.
Volt a Polgári Fórum alelnöke, Csehszlovákia, majd Csehország
nagykövete Ausztráliában és Új-Zélandon, majd a Cseh Köztársaság
Szenátusának alelnöke.
Aztán – a különböző társadalmak oktatását támogató UNESCO-közgyűlés
elnöke. Jaroslava Moserová úgy véli, egyszerűen lehet segíteni akár a
legszegényebb térségeknek is. Ha nincs elég forrás az oktatáshoz, először rádiót
kell alapítani. A rádió érdekes lesz, ugyanakkor azt is megtanítja, hogy
ügyeljünk a higiéniára, és hogyan ne essünk teherbe.
Moserová most az ODA, a Polgári Demokratikus Szövetség szenátora a
pardubicei körzetben. Az ODA az ODS, vagyis Václav Klaus pártja, a Polgári
Demokrata Párt vetélytársa.
Moserová pártjának nincs nagy támogatottsága. Mit számít az, hogy az éves
adóbevallást egy A4-es nagyságú lapra akarják csökkenteni? (Ez tetszett az
embereknek.) Mit számít az, hogy legalizálni akarják az azonos neműek
kapcsolatát? (Ez már nem tetszett mindenkinek.) Mert ugyanakkor a piacra
akarták bízni a bérleti díjak szabályozását. (Ez szinte senkinek sem tetszett!)
Jaroslava Moserová csak azért győzött, mert a pardubiceiek úgy látták,
rendes asszony.

03
Zdeněk Adamec négy méterre attól a helytől esik össze, ahol Jan Palach
felgyújtotta magát.
Összeégett a szája, de még mondani akar valamit.
Később elterjed az a hír, hogy Zdeněk Adamec, éppúgy, mint a Kettes
Számú Fáklya – Jan Zajíc –, maró savat ivott, hogy ne ordítson.18

195
 02
Jaroslava Moserová időnként szembesül egy problémával.
Arról van szó, hogy 1977-ben nem írt alá egy dokumentumot, amely
nagyon fontos volt a rendes embereknek. Már csak azért is kérdés ez, mert az a
kisfiú kezdeményezte az akciót és szerkesztette a dokumentumot, aki
rövidnadrágban állt a képen, és akit harminchat évvel azelőtt a Moser lányok túl
fiatalnak tartottak a komolyabb beszélgetésekhez.
Miért nem írta alá a Charta ’77-et?
Jaroslava Moserová válaszolhatott volna valamit Bohumil Hrabal
modorában: „Annyi bajom van azzal, hogy kiműveljem magam, annyi a baj a
felebarátaimmal, hogy nem marad időm arra, hogy kövessem a politikai
események változásait. Azt sem tudom, miről beszélnek azok, akik ilyen
változásokra vágynak, mert én csak magamon akarok változtatni.”
Mondhatna valami hrabalosat, és bizonyára megértésre találna.
Jaroslava Moserová viszont ezt mondja: – Ha eljutott volna hozzám a
Charta, biztos aláírtam volna, de nem jutott el, én meg nem mentem utána.
Tehát beismeri: óvatos voltam.
Egy kissé túlságosan magabiztos lengyel újságíró felvetésére, mely szerint
az ember csak azzal azonos, akit színlel, és képtelenség, hogy egy politikus és
diplomata manapság ne hazudjon, Jaroslava Moserová azt feleli, hogy vannak
helyzetek, amelyekben egy politikus nem mindig mondhatja el a teljes
igazságot, de hazudni nincs joga.
Legalábbis az ő véleménye szerint.
Mint mindig – évtizedek óta –, most is jár templomba.
A szenátusban azt beszélik, hogy némileg idegenkedik Klaustól, aki nemrég
kijelentette, hogy számára az egyház pont olyan szervezet, mint a természetjárók
klubja.

03

196
 Zdeněk Adamec ott fekszik, ahogy a tűzoltók leöntötték vízzel, a
hőmérséklet fagypont alatt.
Tanácstalanul állnak az emberek. A bámészkodók közül senki sem hívja a
mentőket.
Három orvos érkezik, miután szóltak nekik a tűzoltók. Beemelik Zdeněket
a mentőautóba.
Még harminc percig él.

02
Jaroslava Moserová azt mondja a barátnőjének, hogy a legjobb, ami
életében történt vele, az Milan, Tomáš és az unokái. Bejelenti a családjának,
hogy úgy döntött, mégis indul az elnökválasztáson.
Megírta a parlamenti beszédét:
„Tudom, hogy a fiatalokat a tisztességtelenség irritálja a legjobban. És
minket, politikusokat hibáztatnak, amiért engedtük, hogy elterjedjen az
erkölcstelenség. A maguk módján igazuk van…”
Ezzel fejezi be: „A mi hazánk nem bízik a politikusokban. Remélem, ez
változni fog. Kérem, bízzanak bennem.”
A komoly lapok szinte nem is foglalkoznak vele. Egyetlen elemzés sem
készül a választási esélyeiről vagy a nézeteiről, senki sem készít vele nagyobb
lélegzetű interjút.
Egy színes női magazin újságírónője azt mondja egy lengyel újságírónak,
hogy a jelölt asszony plasztikai sebész létére járhatna kevésbé ráncos arccal.
Hiszen az ő lapjában nem hozhatnak le interjút mutatós fotók nélkül!

03
Jaroslava Moserová szenátor asszony egy hónappal a választási vereség
után szerez tudomást Zdeněk Adamec haláláról.

197
 Nagy-Britanniában, a Wilton parkban lévő Winston House
konferenciatermében ül. A korrupció elleni világkongresszuson vesz részt.
Kinyitja a laptopját, felmegy a www.faklya2003.cz weboldalra, és ezt
olvassa: „Csupa kudarc volt az egész életem. Mivel én vagyok a Rendszer
következő áldozata, elhatároztam, hogy mindörökre véget vetek a
szenvedésemnek. Nem bírom tovább. A többieket nem érdekli semmi.
Közömbösek. A politikusok pedig nagyurak, akik eltapossák az egyszerű
embereket. Azt akarom, hogy mindenki gondolkozzon el magán, és csökkentse a
mindennapos gonosztetteit. A többit megtudjátok rólam utána, az újságokból.”
A levél utolsó mondata: „Ne nézzetek őrültnek.” Jaroslava Moserová
kikapcsolja a számítógépet. Az jár az eszében, hogy a korrupció elleni
kongresszuson a világ egyetlen országa sem ajánlott komolyan vehető ellenszert.

03
A lapok megírják, hogy a fiú egyetlen mondatban sem említette a szüleit a
búcsúlevélben.
Egy híres író rámutat arra, hogy Zdeněk Adamec Jézus áldozatát ismételte
meg a saját áldozatával.
Egy híres püspök azt írja, hogy Zdeněk írásait olvasva haladéktalanul a
„patológia” kategóriájába kellene sorolnunk a történetét. Sajnos ez csak a
jéghegy csúcsa, amely a víz felszínén látszik. A hegy az a fiatal nemzedéknél
tapasztalható érzés, hogy nincs értelme semminek.
Másnap virágokat és cédulákra írt üzeneteket visznek az emberek az
öngyilkosság helyszínére. Mécseseket gyújtanak.
Palachnak is visznek virágot és gyújtanak gyertyát.
A külföldi turisták úgy állnak be a fotózáshoz, hogy mindkét virágegyüttes
látható legyen a képen.
Sajnos tévedések is előfordulnak. Palach helyén ilyen cédulák tűnnek föl:
„Zdeněk, igazad van!”

198
 03
Harmadnap este felállítanak egy darut a múzeum lépcsőjére. A stáb
televíziós reflektorokat szerel rá.
Nappali világosság van.
A kamerák a jelre várnak.
Tömeg. A közepén három férfi áll elegáns, fekete kabátban, most szálltak ki
az autóból. Egyikük virágot tart a kezében.
Fehér-piros szalagokkal kerítették körül a helyszínt. Rendőr vigyáz arra,
hogy senki se lépje át a szalagot.
Várakozás érezhető a levegőben. – Valami műsor lesz azzal a fiúval
kapcsolatban – mondják egymásnak a járókelők, és nyújtogatják a nyakukat.
A rendőrt faggatják a részletekről: – Ünnepség lesz? A humpoleci Zdeněk
tiszteletére?
– Milyen Zdeněk, uram! – mondja a rendőr. – Hitlerről forgatnak életrajzi
filmet. Kanadai produkció.19
– De hát minden tele volt virággal meg gyertyával. Mi lett velük? Eloltották
a mécseseket? Elvitték őket? Három nappal a halála után, ez szörnyű…!
– Nem oltotta el senki – magyarázza türelmesen a rendőr. – Nézzék meg,
kérem – eltakarták a mécseseket egy autóval. Hogy ne legyenek rajta a képen,
ezért takarták el. Tudják, a szerződés, az szerződés, nem lehet csak úgy
visszatáncolni egy filmtől. A film, uraim, az film. A filmet le kell forgatni.

P. S. Jaroslava Moserová három évvel a riport elkészülte után, 2006.

március 24-én hunyt el.

199
 Az átváltozás

2003. március 27.

A prágai Komédia Színház (amelynek épületében a Tragédia kávéház
működik) műsorra tűzte Franz Kafka Átváltozás-át Arnošt Goldflam
rendezésében.
Ebben a feldolgozásban a főhősnek nem az a problémája, hogy bogárrá
változott, hanem az, hogyan megy dolgozni ebben az állapotban.

200
Jegyzetek

201
11 Valójában Baťa volt a család neve, de mivel a vásárlók már a Bata nevet szokták meg, úgy döntöttem, hogy
ebben a világszerte ismert formában hagyom.
22 Aztán elpusztítják Ležáky falut is, mert ott bujkált az a híradós, aki a Londonból küldött csoporttal érkezett a
merénylet előkészítésére.
33 Gustav Fröhlich játszotta a főszerepet 1926-ban Fritz Lang Metropolisz című legendás filmjében.
44 Ezek közül hármat Otakar Vávra rendezett: Dívka v modrém, Maskovaná milenka, Turbína.
55 Joszif Visszarionovics Sztálin hetvenedik születésnapját 1948-ban kellett volna ünnepelni. Valószínűleg
számos dokumentumban ő maga hamisította 1879-re a születési évét, ezt tekintették hivatalosnak, és így terjedt
el életében. Részletesen tárgyalja ezt Edvard Radzinszkij orosz történész Sztálin. Az első teljes életrajz a titkos
orosz archívumok meglepő dokumentumai alapján című bestsellerjében, amely 1996-ban jelent meg az Egyesült
Államokban. Lengyelországban Irena Lewandowska és Michał Jagiełło fordításában jelent meg ugyenebben az
évben. (Magyarul Soproni András fordításában jelent meg 1997-ben. – A ford.)
66 Remigiusz Grzela kérésére látogattam meg Věra S.-t. Az Ottla Davidról szóló információkat Franz K.
poggyásza (Bagaże Franza K., Varsó, 2004) című kötetéből merítettem.
77 Karel Kachyňa 2004. máricus 12-én hunyt el, két évvel azután, hogy megírtam ezt a riportot.
A poloska mellett Kachyňa és Procházka legfontosabb közös műve az 1966-ban készült Szekérrel Bécsbe, az
akkori idők egyik legellentmondásosabb filmje. A főszereplő egy kétségbeesett falusi asszony, akinek a németek
felakasztották a férjét. A háború utolsó napján egy fiatal hitlerista katona arra kényszeríti, hogy lovas szekéren
vigye át őt és sebesült bajtársát a zöld határon. Az asszony magával visz egy sarlót, azzal a szándékkal, hogy ha
alkalom adódik, megöli mind a kettőt. A fiatal német és az asszony között viszont először együttérzés ébred,
aztán feltámad a vágy. Ekkor rájuk támad négy partizán. A németeket megölik, az asszonyt prostituáltnak
tekintik és megerőszakolják. A filmet csehellenes alkotásnak kiáltották ki. Procházka és Kachyňa magyarázata
szerint „egyszerűen az öldöklés ellen” tiltakozott a film.
88 A cseh könyvesboltokban Franz Kafka könyveit a „cseh irodalom” feliratú polcokon találjuk. Alexej Kusák
művelődéstörténész (ő szervezte a kommunista országok első Kafka-konferenciáját Liblicében, 1963-ban; a
közvélekedés szerint ez a konferencia volt a prágai tavasznak nevezett ellenforradalom kezdete) úgy véli, hogy
ha most végeznének közvélemény-kutatást, a cseh társadalom legnagyobb része azt mondaná, hogy Kafka cseh
író. – És képzelje el – mondja –, hogy minden zsidó, akivel életemben találkoztam, mindig erősködik, hogy
zsidó író, az osztrákok szerint osztrák író, a németek pedig nyilvánvalóan német írónak tartják.
99 Ewa Żukowska és Jan Tesarz játszott a Zvláštní bytosti című filmben.
1010 Prágában, a Vodíčkova utcában egy járókelőre, egy asszonyra zuhant egy nagyméretű párkány – mondta
Václav Havel. A halála tiltakozási hullámot váltott ki. A hatalom azzal csillapította az indulatokat, hogy a
sajtóban kihirdette: a szocializmus nagy lépést tett előre, mert az esemény okait „hivatalosan lehet bírálni”.
A párkány okozta haláleset nyomán kialakult légkör adott ihletet Havelnek, gyorsan írt is egy darabot (A leirat
címmmel, 1983-ban): a hivatal főnökéhez furcsán összezagyvált nyelven írt közlemény érkezik. Meg van
döbbenve, mert a beosztottjai már korábban megtudták, hogy a hivatalban új nyelvet vezettek be, a ptidepé-t. Az
új nyelv feladata, hogy fellendítse a munkaszervezést. Kiiktatja a pontatlan kifejezéseket.
Minimálisra szorítják a szavak hasonlóságát. Az egyik szereplő, Peřina professzor – „ptidepe-tanár” – így
magyarázza: „a szavakat a lehető legvalószínűtlenebb betűkombinációkból kell kialakítani”. (Zádor András
fordítása) Egy logikai elv is érvényesül: minél általánosabb a jelentés, annál kevesebb a betű. A sarlósfecskét
jelölő szó háromszáztizenkilenc betűből áll. A párt-nómenklatúra körében legkedveltebb szó, a bármi pedig
mindössze két betű: gh. Természetesen van egy tartalék is a biztonság kedvéért: az egyetlen betűből álló szó, az
f, ha esetleg megjelenne egy olyan kifejezés, amely még általánosabb, mint a bármi.
A ptidepe szuperszintetikus nyelv, valójában antinyelvről van szó. Akik használják, gépies lények lesznek, akik
nem képesek különbséget tenni a nyelv és a helyzet között, amelyben használják.
Miért ptidepe a neve?
„Miért ne?” – kérdezi Havel. A ptidepe, éppúgy, mint a kafkárna szó (amely Kafka nevéből származik, többek
között a racionálisan megmagyarázhatatlan abszurdot nevezik így) tökéletesen meghonosodott a köztudatban.
Néhányszor – csak a társalgás kedvéért – megkérdeztem prágai taxisofőröktől, mit jelent a ptidepe, és
mindannyian tudták, hogy egyfajta újbeszélről van szó.
1111 „Ha vasárnap felébredek, a tökeim bizseregnek” – a Plastic People tíz dalából készített, mesteri „szintetikus
fordítás” Andrzej S. Jagodziński munkája.
1212 Attól kezdve, hogy 2002-ben megírtam ezt a riportot, addig a pillanatig, amikor 2006-ban nyomdába került
a kézirat, Karel Gott megnyert minden Arany Csalogányt. Valószínű, hogy mire az Olvasó elolvassa ezt a
könyvet, Gott már a következő Arany Csalogányt is begyűjtötte.
1313 Karel Hvížďala próza- és drámaíró azon kevés művészek közé tartozik, akik nyíltan beszélnek életük
legnagyobb szégyenéről, vagyis arról, hogy részt vettek a Charta ’77 elleni kampányban. Így válaszolt a Lidové
noviny körkérdésére: „Természetesen csalódást okoztam. Nem is voltam párttag, amikor aláírtam az Antichartát,
ennek ellenére gyakoroltak az emberre némi nyomást, hogy kezet nyújtson az Ördögnek. Beláttam, hogy gyenge
voltam, és elhagytam az országot.”
1414 Nem azonos a Květen című, 1955-ben alapított irodalmi folyóirattal, a két cím azonossága a véletlen műve.
1515 Már hat évtizede folyik a vita arról, vajon Jan Masaryk kiugrott-e az ablakon, vagy kidobták. Viktor Fishl –
izraeli emigráns cseh író, egy időben Izrael lengyelországi nagykövete, a háború alatt pedig Masaryk titkára –
néhány nappal a halála előtt, 2006 májusában interjút adott a Reflex című hetilapnak, és visszatért erre a témára.
Azt mondja, hogy Jan Masaryk mélyen hívő ember volt. „Tehát képtelenség, hogy kiugrott volna az ablakon?” –
kérdezi az újságíró. – Egész biztosan – mondja Fishl. – Ebben sosem kételkedtem. Másrészt viszont láttam, hogy
nyugati barátai képtelenek voltak megérteni, fel nem tudták fogni, miért vállalt szerepet a kommunista
kormányban. Láttam, mennyire szenvedett ettől, hogy nem tudta elmagyarázni nekik, és ez a kín sehova sem
vezetett. Akkoriban azt gondoltam: ez az ember olyan boldogtalan, hogy bármire képes lenne. Aztán kiderült
még néhány dolog. Karel Steinbach doktor megírta, hogy Masaryk altatókat tartott az éjjeliszekrényén, és maga
Steinbach figyelmeztette: „Honza, egy tablettát vehetsz be, esetleg kettőt. Ha beveszed a harmadikat, a
negyediket már biztosan nem fogod.” 1990-ben tagja voltam annak az izraeli delegációnak, amely felvette a
diplomáciai kapcsolatot Csehszlovákiával. Még Dienstbier volt a miniszter. Meghívott bennünket ebédre a
Černín-palotába [a csehszlovák, ma a cseh külügyminisztérium épülete – M. S.]. Mellette ültem, aztán egyszer
csak megkérdezte, meg akarom-e nézni Masaryk lakását. Felkísért. Ismertem ezt a lakást, sokszor jártam Jannál.
Dienstbier megmutatta a fürdőszobát is. Jan Masaryk termetes ember volt, több mint száz kiló lehetett. Fizikai
képtelenség, hogy felmászott volna az ablakba, ahonnan állítólag kiugrott. Csak létrán tudott volna felmenni.
Elképzeltem, hogy ez a nagydarab felmászik nagy nehezen az ablakba, hogy ki tudjon ugrani rajta, az ágya
mellett meg ott van az altatója, amit csak le kell nyelni, és máris megoldódik minden problémája, és azt
mondtam magamban: ki van zárva.”
1616 Otto Gutfreund szobrászművész alkotása.
1717 A honlap eredeti, működő címe: www.pochoden2003.nazory.cz.
1818 Lidia Ostałowska kiváló riportot írt Jan Zajícról Hideg tüzek címmel a Gazeta Wyborcza 1993. augusztus
21-i számában.
1919 Kétrészes tévéfilmet forgattak Hitler – A Sátán felemelkedése címmel (az eredeti cím: Hitler : The Rise of
Evil) Christian Duguay rendezésében. Többször vetítette a lengyel televízió.