Óráról való kiküldés:

Emelt szintű angol osztályba jártam gimnáziumba. 11. évfolyamon már nagyjából
kezdett kikristályosodni, hogy ki miből szeretne érettségizni, melyek azok a tantárgyak,
amelyek jobban érdeklik. Év vége felé közeledett az idő, amikor egy fárasztó keddi napon a 7.
óránk kémia volt. Bevallva az igazat, jómagam és egy másik barátnőm már ekkor jól tudtuk,
hogy semmi közünk nem lesz a kémiához, ezért nem is voltunk túlságosan motiváltak az órán.
3-an ültünk egy padban, rajtam és a barátnőmön kívül egy másik osztálytársunk, Marci,
akinek viszont sokat számított a kémia, hiszen abból akart emelt szinten érettségizni.
Számunkra a barátnőmmel teljesen egyértelmű volt, hogy mással foglaljuk le
magunkat, de a legnagyobb baj ott kezdődött, hogy osztálytársunk, Marci is csatlakozott
hozzánk. Rajzolni kezdtünk, s bár ez önmagában még lehetne tehetségfejlesztés is, de mi
karikatúrákat kezdtünk el rajzolni a tanárainkról. A kémia órát tartó tanár úr erről az egészről
mit sem sejtett, viszont a kuncogásainkat és a figyelmetlenségünket nyilvánvalóan észrevette.
Ekkor döntött úgy, hogy fegyelmezésre van szükségünk. Viszont nem érte be egy szimpla
„Fejezzétek már be!” felszólítással. Megkérte, hogy fáradjunk ki óráról. Ez még nem is lett
volna furcsa kérés, de az már kicsit megnehezítette a helyzet igazságosságát, hogy csak
engem és a barátnőmet küldött ki, de Marcit nem. Pedig ő is ugyanúgy „benne volt a buliban.”
Véleményem szerint több sebből is vérzik ez a dolog. Egyrészt az óráról való kiküldés
semmiképp sem helyes megoldás, ezt saját kézből tapasztaltam. Jómagam – már így utólag
bevallva – fel tudtam találni magam, még örültem is a helyzetnek, és megkértem a
barátnőmet, hogy menjünk le a büfébe, mert úgyis éhes voltam. Tehát nem éreztük
büntetésnek azt, hogy ki lettünk küldve. Másrészt pedig nem teljesen értettük, hogy a tanár
úrnak mi volt ezzel a célja. Ha Marci is ugyanúgy figyelmetlen volt órán, mint mi, és ő is
ugyanúgy nevetett, akkor valószínűleg tanár úr azért nem küldte ki őt, mert tudta, hogy
számára fontos a tantárgy. De még ilyen esetnél is kivételezésnek tűnik a dolog, hiszen az órai
figyelem minden bent lévő diáktól megkövetelt. Azzal, hogy tanár úr csak minket küldött ki,
bizonyos szinten azt éreztette velünk, hogy ő sem tartja fontosnak, hogy mi bármit is
elsajátítsunk a tantárgyból - hiszen úgysem érettségizünk belőle. Tehát ez a benyomás még
inkább csökkentette az óráról való kiküldés szigorát, vagy célját.
Ha el kell képzelnem egy másik megoldást, az az alábbi lenne: valószínűleg én is
figyelembe venném, hogy kik azok, akik a tantárgyamból szeretnének érettségizni. De ez nem
jelentené azt, hogy a többieket zokszó nélkül kiküldöm, vagy, hogy velük nem foglalkozom.
Ha tanárként ezzel a helyzettel szembesülnék, először csak szimplán azzal próbálnám a
nevetgélést megállítani, hogy szétültetném a nevető hármast. Egyedül hagynám a padban azt,
aki érettségizni fog, a másik két rakoncátlan diákot pedig másokhoz ültetném. Nyilván gond,
ha ezután ugyanúgy nevetgélnek, de ekkor be lehetne vetni a plusz feladat ötletét, vagyis,
hogy gyakoroljanak, hiszen a félév végi jegy számítani fog, így az koránt sem mindegy, hogy
hanyasra sikerül.

Fegyelmezés – egy helyes módszer

Az alábbi helyzet a helyi általános iskolában történt, 7. osztályban, a pedagógus pedig
édesanyám volt. Viszonylag balhés osztályról van szó, a tantestület pedagógusai nem szívesen
tanítanak a 7. osztályban. Édesanyám a magyar órára ment be helyettesíteni. Pár perc múlva,
ahogy anyukám bement az osztályba, jött egy telefonhívás a tankerülettől, ami miatt
kénytelen volt egy rövid időre ott hagyni az osztályt. Megkérte őket, hogy maradjanak
csendben arra a néhány percre, és ne menjenek ki a teremből.
Miután a telefonbeszélgetésnek vége lett, anyukám már a folyosón volt, és arra lett
figyelmes, hogy az egyik takarítónő egy pár osztálytermen kívül lévő gyerekkel veszekszik,
és utasítja őket, hogy menjenek vissza a terembe. Ugyanis pár diák nem bírta ki, hogy ne
szegje meg a kérést. Nyert a „tiltott gyümölcs mindig édesebb” felfogás.
Édesanyám nem döntött amellett, hogy nagy hanggal, kiabálással vagy büntetéssel
fegyelmezi a rendetlen osztályt. Több részről is veszélyes lett volna a büntetés, hiszen nem
lehetett pontosan tudni, hogy kik járkáltak kint a folyosón, mielőtt még a takarítónő észrevette
volna őket. Egy egész osztályt pedig megbüntetni pár diák csíntalanságáért újfent nem
igazságos. Édesanyám e megoldások helyett némán belépett a terembe és fél percig csendben
állt. Ez a szokatlan helyzet a gyerekeket is csendre kényszerítette, hiszen kíváncsiak voltak,
hogy mi fog történni. Nem tudták mire vélni a csendet. Anyukám nagyon sokat foglalkozik
külön órákon és külön csoport foglalkozásokon a 7. osztállyal, jó velük a kapcsolata és sokat
segít nekik mind a tanulásban mind pedig a lelki életben. Épp emiatt, nagyobb csalódás volt
neki, hogy a gyerekek nem engedelmeskedtek. Fél perc csend után megszólalt, kimért
hangon: „Kértem tőletek valamit, mert úgy gondolom, hogy én is sokat adtam már nektek.
Ennek ellenére semmibe vettétek a szavamat, ez nekem nagyon rosszul esett. Igazán
köszönöm ezt a viselkedést, valóban ezt érdemeltem. De ha így gondoljátok, elfogadom.”
Kétség sem fér hozzá, hogy édesanyám –ha lehet ezt így mondani – a sajnáltatás
taktikáját is belevette a fegyelmezési módszerébe. S valóban célba is ért az elgondolás,
ugyanis a reakciók az alábbiak lettek: hirtelen néma csend, bűnbánó, lefelé néző tekintetek.
Persze egy-két diák mentegette magát. De ezután minden diák a helyén ült, az óra
hátramaradó részét végig figyelemmel kísérték, aktívak voltak, jelentkeztek, szorgalmasan
dolgoztak.