Europa Gazdasagtortenete PDF

Honvári János
EURÓPA
GAZDASÁGTÖRTÉNETE
Készült a HEFOP 3.3.1-P.-2004-09-0102/1.0 pályázat támogatásával.
Szerző: dr. Honvári János

egyetemi docens
Lektor: dr. Láczay Magdolna
© Honvári János, 2006

Európa gazdaságtörténete A dokumentum használata
A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 3 ►
A dokumentum használata
Mozgás a dokumentumban
A dokumentumban való mozgáshoz a Windows és az Adobe Reader meg-
szokott elemeit és módszereit használhatjuk.
Minden lap tetején és alján egy navigációs sor található, itt a megfelelő
hivatkozásra kattintva ugorhatunk a használati útmutatóra, a tartalomjegy-
zékre, valamint a tárgymutatóra. A ◄ és a ► nyilakkal az előző és a követ-
kező oldalra léphetünk át, míg a Vissza mező az utoljára megnézett oldalra
visz vissza bennünket.
Pozícionálás a könyvjelzőablak segítségével

A bal oldali könyvjelző ablakban tartalomjegyzékfa található, amelynek
bejegyzéseire kattintva az adott fejezet/alfejezet első oldalára jutunk. Az
aktuális pozíciónkat a tartalomjegyzékfában kiemelt bejegyzés mutatja.
A tartalomjegyzék használata
Ugrás megadott helyre a tartalomjegyzék segítségével
Kattintsunk a tartalomjegyzék megfelelő pontjára, ezzel az adott fejezet
első oldalára jutunk.
Keresés a szövegben
A dokumentumban való kereséshez használjuk megszokott módon a
Szerkesztés menü Keresés parancsát. Az Adobe Reader az adott pozíció-
tól kezdve keres a szövegben.

Európa gazdaságtörténete Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
1. Bevezetés ............................................................................................ 5
2. Ipari forradalom Angliában és a kontinensen...................................21
2.1. Az angliai ipari forradalom előfeltételei ........................................................23
2.2. Ipari forradalom a kontinensen. Követők és lemaradók............................27
3. Második ipari forradalom. Gyarmatosítás, egyenlőtelen fejlődés.....32
4. A két világháború közötti Nyugat-Európa........................................41
4.1. Az I. világháború és a gazdaság......................................................................41
4.2. Az I. világháború következményei.................................................................43
4.3. Infláció, stabilizáció, földreformok................................................................47
4.4. Nyugat-Európa politikai berendezkedése.....................................................53
4.5. A gazdasági világválság okainak magyarázata...............................................56
4.6. A II. világháború sajátosságai .........................................................................68
5. Oroszország és a Szovjetunió gazdaságtörténete 1945-ig .................73
6. A kétpólusú világ kialakulása ............................................................96
6.1. A világgazdaság újjáépítése 1945 után.........................................................102
6.2. Gazdasági csoda, a háború utáni növekedés ..............................................110
6.3. Az 1970-es évek válsága ................................................................................122
7. Kelet-Európa 1945 után ................................................................... 128
7.1. Demográfia, urbanizáció, foglalkoztatás.....................................................135
7.2. Jugoszlávia kiátkozása....................................................................................145
7.3. Kelet-Európa 1953 nyaráig ...........................................................................151
7.4. Az új szakasz gazdaságpolitikája ..................................................................153
7.5. A KGST...........................................................................................................162
7.6. Kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok ...........................................................165
7.7. Gyorsítás, utolérés, lehagyás, egyensúlyi gondok ......................................170
7.8. A látszategység széthullása. Jugoszlávia, Albánia, Kína, Románia..........179
7.9. Lengyelország, a permanens válság hazája .................................................185
7.10. Csehszlovákia és a „prágai tavasz” ............................................................191
7.11. Gazdasági reform a többi szocialista országban......................................203
7.12. A kelet-európai rendszerek válsága és összeomlása................................213
8. A Szovjetunió a II. világháború után...............................................225
Felhasznált irodalom..................................................................................................240

Európa gazdaságtörténete Bevezetés
1. Bevezetés
Az európai ember gondolkodásmódja természetszerűleg Európa-centri-
kus, fel sem merül benne, hogy az „öreg kontinens” nem volt mindig a
világ középpontja, hogy évezredeken keresztül más földrészek (Ázsia,
Amerika stb.) olyan teljesítményekre voltak képesek, olyan felfedezések
birtokába jutottak, amelyekre az itt élő őslakók gondolni sem mertek.
Európa felemelkedése a XV–XVI. században ment végbe, és a XX. szá-
zad közepéig ez a kontinens vált a világ urává, ez került a fejlődés fő ára-
mába. Nagyjából ebben az időszakban állították meg Nyugat-Európa ka-
pujában véglegesen az oszmán–török hódítókat (a törökök 1529-ben Bécs
alatt a szárazföldön, majd 1571-ben Lepantónál a tengeren is súlyos vere-
séget szenvedtek, ami további nyugati előrenyomulásuknak véget vetett),
és sikerült az Ibériai félszigetről az arab-mór hódítókat Granadánál kiszo-
rítani. Ezekben a századokban jöttek létre azok az egységes államok, ab-
szolút monarchiák Franciaországban, Angliában, Oroszországban, Spa-
nyolországban és a Habsburg birodalomban, amelyek a világpolitika első
számú alakítóivá, egyúttal egymás állandó konkurenseivé váltak, így egymást
állandó fejlődésre, megújulásra késztették és kényszerítették.
A felemelkedésnek köszönhetően 1500 és 1600 között Európa népes-
sége dinamikusan, 30-35 millióról 60-70 millióra nőtt, miközben a termé-
szetes szaporulat elérte az évi 7 ezreléket. Különösen gyorsan nőtt a vá-
rosok lakossága, Londoné és Amszterdamé a XVI. század közepétől egy
évszázad alatt közel négyszeresére, Párizsé, Rómáé több mint kétszeresére,
Firenzéé közel kétszeresére nőtt. Sorra alakultak – sokszor az állam (az
uralkodó) tevőleges részvételével – az ismeretlen újvilág felfedezésére és
kirablására szerveződő „vegyes vállalkozások” az Oroszországi Társaság-
tól (1553) a Kelet-India Társaságon (1600), a Holland Kelet-indiai Társa-
ságon (1602) és a Holland Nyugat-Indiai Társaságon át a Francia Indiai
Társaságig (1664).
A nagy földrajzi felfedezések hatására a közel-keleti luxuscikkeket Eu-
rópába közvetítő levantei (földközi-tengeri) kereskedelem hanyatlani kezdett.
Ezzel együtt veszített jelentőségéből a levantei árukat Milánón (és az Al-
pokon) keresztül a délnémet városokba, Kelet-Európába, illetve Francia-
országon keresztül Flandriába, Németalföldre és Angliába juttató száraz-
földi kereskedelem, ezzel együtt hanyatlottak az útjába eső városok is. Már
a nagy földrajzi felfedezések előtt fontosabbá vált a tömegárukat (flandriai

posztót, angol-spanyol gyapjút, lengyel-orosz gabonát, fát, halat, sót, pré-

meket stb.) a Hanza városok (Lübeck, Hamburg, Rostock, Brügge, később
Amszterdam, Antwerpen) közbeiktatásával forgalmazó ún. Balti-tengeri
kereskedelem.
A XV–XVI. században a nagy földrajzi felfedezések hatására Európát
a tengerentúli gyarmatok kirablása folytán elárasztó nagy mennyiségű ne-
mesfém árforradalmat idézett elő, amelynek a gazdaságtörténetben szokat-
lan kísérőjelensége, az ipari olló szárának kinyílása Kelet-Európa reagrari-
zálódáshoz, Nyugat-Európában pedig a kereskedelmi kapitalizmus és az
első vállalkozási formák megjelenéséhez, a kiadási- és felvásárlási rendszer,
valamint a munkamegosztást az üzemen belül először megvalósító szét-
szórt, vegyes, központosított manufaktúrák megjelenéséhez vezetett. Ke-
let-Európa, amely modern világpiaci formában kapcsolódott be az európai
kereskedelemben, vagyis mindennapi fogyasztást szolgáló élelmiszerekért
(élő marha, bor, lengyel–orosz gabona) hozott be tömegfogyasztást szol-
gáló iparcikkeket (mindenekelőtt posztót, vas- és üvegárukat, déligyümöl-
csöt stb.), egy évszázadon keresztül profitált a világgazdaságban tartósan
kivételesen előforduló ipari ollóból. A cserearányok hosszú évtizedeken
keresztül az agrártermelők számára alakultak kedvezően, ami az Elbától
keletre fekvő országok nagybirtokosait az önkezelésű majorságok újbóli
kiépítésére ösztönözte. Ez együtt járt a második jobbágyság intézményesü-
lésével, azaz Európának ebben a régiójában a jobbágyrendszer bomlása
helyett megszilárdult és a földesúri szolgáltatásokon belül legsúlyosabb
kötelezettséggé vált a robot. A jobbágyokat ahol lehetett, röghöz kötötték,
a szabad költözködési jogot megnyirbálták és a paraszti árutermelés szűk
szigeteit körbe zárta a földesúri majorságokon folyó árutermelés tengere.
Ez a jegyzet a tradicionális társadalmakról a modern társadalmakra va-
ló átmenet problémáival és főleg a XIX–XX. századi Európa gazdaságtör-
ténetével foglalkozik. Szerzője Kelet-Európa és az egykori Szovjetunió II.
világháború utáni gazdaságtörténetét kivéve arra vállalkozott, hogy össze-
foglalja a történeti irodalom legfontosabb megállapításait. A tankönyv
Kelet-Európa 1945 utáni gazdasági fejlődését tudatosan súlyponti kérdés-
ként kezeli. Ez következik a szerző érdeklődési köréből, továbbá abból a
tényből, hogy a hasonló feldolgozások ezt a régiót mindezidáig meglehe-
tősen mostohán kezelték. Európa gazdaságtörténete a legtöbb feldolgo-
zásban hangsúlyosan Nyugat-Európa centrikus, ez a tankönyv ezen a sajnála-
tos tényen szeretne változtatni, lévén olyan hallgatóknak szól, akik ugyan
egy egységesülő Európában élnek, de mégiscsak ennek a térségnek a pol-

gárai. Másrészt a Széchenyi István Egyetem Multidiszciplináris Doktori

Iskolájának az átalakuló Kelet-Európa a specialitása, vagyis bizonyos mér-
tékben ez a tananyag a legmagasabb szintű tanulmányokra való felkészü-
lést is szolgálja. Reményeink szerint a BA egyetemi alapszak elvégzése
után az MA szakokat is sikeresen abszolváló hallgatóink közül kerül majd
ki a társadalomtudományi doktori iskolánk hallgatóinak derékhada.
Európát hol két, hol három régióra osztják. Van olyan megközelítés,
amely a vallás, tehát a nyugati és ortodox kereszténység alapján osztja
Nyugat- és Kelet-Európára a kontinenst. E nézet szerint az oroszok, uk-
ránok, fehéroroszok, bolgárok, macedónok, szerbek, görögök és románok
kelet-európaiak, a többi nép (ideértve a lengyeleket, cseheket, magyarokat,
a balkánról a horvátokat stb.) nyugat-európaiak. Egyesek Oroszországot nem
tartják Európa részének, szerintük Kelet-Európát Lengyelország, a balti ál-
lamok, Ukrajna, az egész Kárpát-medence, a Duna-medence és a Balkán
lakói alkotják. Az egykori szovjet blokkban az Elba folyótól keletre eső érdek-
zónát tekintették Kelet-Európának, ideértve az egykori NDK-t is.
A magunk részéről Szűcs Jenő elképzelését tartjuk leginkább elfogad-
hatónak, aki Európát három régióra osztotta. Szerinte Nyugat-Európa és
Oroszország (mint Kelet-Európa) között létezett egy kettős arculatú ütkö-
zőzóna, Közép-Kelet-Európa, amely a török hódításig számos tekintetben
magán viselte a nyugati régió sajátosságait, csak a város és iparfejlődés
terén mutatott némi lemaradást. A XVI–XVII. században – nem utolsó-
sorban a nagy földrajzi felfedezés hatására kialakuló árforradalom követ-
keztében – újra kiépült itt az érett feudalizmusban súlyát vesztett majorsá-
gi gazdálkodás, ezzel együtt a jobbágy jogi és szociális helyzete is számot-
tevően romlott. A kései feudalizmus sok tekintetben a korai feudalizmusra
jellemző viszonyok újraélesztését vonta maga után azzal a különbséggel,
hogy a majorsági gazdálkodás immár elsősorban nem a földesúr és kísére-
tének önellátását, hanem az árutermelést volt hivatott szolgálni. A közép-
kelet-európai térség reagrarizálódása ellenére is megőrzött valamint a nyugatias
vonásokból, gazdasági és társadalmi szerkezete minden tekintetben moder-
nebb volt, mint a kelet-európai Oroszországé, vagy a Balkán államaié.
A modern társadalomra való átmenet és a modern társadalmak vizsgá-
lat kapcsán óhatatlanul felmerül az a kérdés: egyáltalán mit nevezünk mo-
dernizációnak? Vannak, akik a modernizációt egy adott társadalom saját
korábbi időszakhoz viszonyított fejlődésével, gazdagodásával, vagyis lényegében a
gazdasági növekedéssel azonosítják. E felfogás szerint akkor beszélhetünk
modernizációról, haladásról, ha egy társadalom kibocsátása, teljesítménye,

az emberek jövedelme nő, életkörülményeik egy korábbi állapothoz képest

javulnak. Mások akkor beszélnek modernizációról, ha a lemaradók az él-
vonalban állókhoz, az úttörőkhöz képest behoznak valamit a lemaradásukból.
Vagyis e felfogás szerint a modernizáció felzárkózást, utolérést, esetleg
lehagyást jelent. Sokan a tradicionális társadalmak ipari társadalmakká ala-
kulásának folyamatát, vagyis a prekapitalista társadalmak tőkés társadal-
makká történő átalakulását tekintik modernizációnak. Ezen kívül termé-
szetesen számtalan egyéb elmélet is létezik, amelynek tárgyalása meghalad-
ja e jegyzet kereteit.
Úgy gondoljuk, hogy a fenti megközelítések fontos kritériumokat tar-
talmaznak, de önmagukban egyik sem fogadható el kizárólagos jelleggel. A
gazdasági növekedésnek pl. addig volt abszolút prioritása, amíg nem állt
rendelkezésre elegendő jószág a fiziológiai szükségletek kielégítésére. A
két, egymástól gyökeresen eltérő társadalmi-gazdasági rendszer (kapitaliz-
mus és szocializmus) együttélése és versenye szintén felértékelte a gazda-
sági növekedést. A növekedést, mint abszolút értéket az 1960-as években
a Római Klubhoz tartozó tudósok megkérdőjelezték, rámutattak a Föld
korlátozottan rendelkezésre álló, nem megújuló természeti erőforrásaival
való ésszerű és takarékos gazdálkodás szükségességére, az élet minőségi
elemeinek fontosságára. A XX. század utolsó harmadától egyre nagyobb
értékké vált a fenntartható fejlődés, vagyis minden generáció azon kötelessége,
hogy a meg nem újítható erőforrásokból csak annyit használjon fel,
amennyi feltétlenül szükséges és a környezetét ne adja át rosszabb állapot-
ban az utódainak, mint amilyen állapotban azt ő örökölte elődeitől.
A modernizációnak a felzárkózás értelmében való felfogása sem egy-
szerű. Kérdés pl. hogy kihez, mely országhoz célszerű felzárkózni? Ma-
napság, a globalizáció időszakában, amikor az amerikai életforma úgyszól-
ván mindenütt követendő mintává vált, nagyon sokan – és joggal – meg-
kérdőjelezik az ehhez való felzárkózás modernizációs eredményét. Egy
lemaradó ország esetében nagyon fontos, hogy mit (kit) választ mintául.
Kit céloz meg? Ha az ilyen-olyan módon mért fejlettség tekintetében a
rangsor utolsó helyein álló az első helyen állót tekinti a felzárkózás cél-
országának, kiábrándítóan hosszú ideig tartó és sokszor teljesen reményte-
len küzdelemre kell számolnia. Ha a sorban közvetlen előtte álló a cél,
akkor az esetleg nem serkent nagy erőfeszítésekre. Úgy gondoljuk, hogy az
utolérés mellett a meglévő különbségek csökkentése már önmagában is
fontos kritériuma a modernizációnak. Ez legalább olyan fontos tényező,

mint az, hogy egy társadalom saját korábbi állapotához képest jobban éljen
és magasabb kibocsátást produkáljon.
Az olyan viszonylag egyszerűnek tűnő fogalmak, mint fejlődés, növe-
kedés, modernizáció, felzárkózás komoly vitákat váltanak ki a társadalom-
tudósok körében. De nem könnyű az eligazodás a számtalan formában
megjelenő gazdasági rendszerek között sem és legalább ilyen problematikus a
periodizálás kérdése is. Az emberiség fejlődésének nagy történelmi korszakok
szerinti szakaszolását mindenki ismeri, aki iskolai tanulmányai során talál-
kozott a történelemmel, mint tantárggyal. A történelmi korszakok (őskor,
ókor, középkor, újkor, legújabbkor) határát valamilyen jeles eseményhez
kötik, pl. a középkor kezdetét a Nyugat-Római Birodalom 476-ban bekö-
vetkezett bukásához, az újkorét újabban Amerika felfedezéséhez (koráb-
ban az angol polgári forradalomhoz), a legújabb kort pedig az I. világhá-
ború végétől számítjuk. Az újkor tehát 1492-től 1914/18-ig tartott, amivel
az a legnagyobb probléma, hogy teljesen eltérő berendezkedésű, fejlettségű
társadalmakat, így pl. a modern iparral, urbanizációval, fejlett infrastruktú-
rával rendelkező Nyugat-Európát és a kannibalizmust a gyakorlat szintjére
emelő afrikai, pápua-új guineai őstársadalmakat von egy kalap alá.
Marx Károly ősközösségi, rabszolgatartó, feudális, kapitalista és szocia-
lista-kommunista társadalmi-gazdasági formációról írt. A XIX. század
egyik legnagyobb társadalomtudósa – akit manapság a rendszerváltó kelet-
európai országokban méltatlanul agyonhallgatnak – elméleti munkássága
során nagy teret szentelt annak vizsgálatára, hogy milyen okok miatt szű-
nik meg az egyik társadalmi forma és miért váltja fel idővel ezt egy másik.
Marx szerint minden társadalmi-gazdasági formának van egy jellegzetes
termelési módja, amelynek két oldalát a termelőerők és a termelési viszo-
nyok alkotják. A termelőerő (az ember tudása, tapasztalata, a termelési esz-
köze) tendenciájában állandóan fejlődik, ellenben a termelési viszonyok (a tulaj-
don-, az elosztási és az osztályviszonyok) egy adott társadalmi formán
belül – lényegében – változatlanok. Egy új társadalmi forma kialakulása után
a termelési viszonyok egy ideig elősegítik a termelő erők fejlődését, egy
ponton azonban már gátjává válnak annak, és – rendszerint erőszakos
úton, forradalommal – bekövetkezik a termelési viszonyok radikális meg-
változtatása, vagyis egy új termelési mód kialakulása.
Marx formáció elméletének számos elemét – mindenekelőtt a feuda-
lizmusról a kapitalizmusra való átmenet számos vonását – a valóság iga-
zolta. Mivel azonban az emberiség egészének fejlődésére akart nagy, min-
denre érvényes elméleti általánosítást adni, ezért érvelésének – különösen

a szocialista-kommunista társadalomra vonatkozó részét – a gyakorlat

nem támasztotta alá. A társadalmi-gazdasági formációkra és azok változá-
sára vonatkozó elméletének van néhány komoly hiányossága.
a) Halála után fedezték fel az ún. „ázsiai termelési módot”, amely a Marx
által felsorolt egyik társadalmi-gazdasági formációval sem azonosítha-
tó, tehát új formációnak fogható fel, így elméletének egyetemessége
máris kétségessé vált.
b) Vannak népek, amelyek a marxi formáció egyes lépcsőfokait kihagyták.
Így pl. a magyar nép történetéből hiányzik a klasszikus rabszolgatartó
rendszer, e nép a bomló törzsi-nemzetségi társadalomból a rabszolga-
tartó társadalom kihagyásával jutott el a feudalizmushoz. 1 Ilyen példák
más népek esetében is ismeretesek, a mongolok pl. a bolsevik forrada-
lom közvetlen hatására az 1920-as években a kapitalizmust „ugrották
át”, és a feudális társadalom alapján kíséreltek meg valamiféle szocia-
lizmust megvalósítani.
c) Marx azt állította, hogy az egymás után bekövetkező formációk közül
az időben később megvalósuló mindig fejlettebb, mint az azt megelőző.
Azonban több esetben ez a feltételezés sem állja meg a helyét. Az
1920-as évek Szovjetuniója – ahol egy-egy rossz mezőgazdasági év
után megszokott jelenséggé vált az éhezés, időnként a tömeges éhhalál,
egyesek szerint a kannibalizmus is – semmiképpen sem tekinthető fej-
lettebbnek a kapitalista berendezkedésű nyugat-európai államokhoz
képest pusztán azért, mert magát szocialistának nevezte.
d) Marx meg volt arról győződve, hogy a történelem kerekét nem lehet
„visszafelé forgatni”, vagyis az időben később keletkező társadalmi for-
mációból (pl. a kapitalizmusból) nem lehet a fejletlenebbe (pl. a feuda-
lizmusba) visszalépni. A gyakorlat azonban erre a tételre is tömegesen
cáfolt rá akkor, amikor a kelet-európai rendszerek a szocialista társada-
lom helyett a kapitalista rendszerbe léptek „vissza”.
e) Marx önmagának mondott ellent akkor, amikor a szabadság és a töké-
letes harmónia bekövetkezésének tekintett kommunista társadalommal
lényegében befejezettnek nyilvánította a fejlődést. Kimondatlanul is
feltételezte ugyanis, hogy a termelők-termelési viszonyok állandó ellen-
tétbe kerülésének generális tétele ebben a formációban nem érvényes.
1 A patriarchális (házi, családi) rabszolgatartást a magyarok is ismerték, de a görög és a

római ókori társadalmakhoz képest itt a rabszolgaság sohasem vált a gazdaság működé-
sének döntő intézményévé.

Legalább ennyi ellentmondást lehet felsorolni W.W. Rostow fejlődéselmé-

letével kapcsolatban is. (Míg Marxnál az emberiség fejlődésének a kom-
munizmus, Rostownál a magas tömegfogyasztás a csúcsa. Mondanunk
sem kell, hogy nagyon sokan vannak, akiknek sem az egyik, sem a másik
nem jelenti a fejlődés csúcspontját.) Az amerikai közgazdász és gazdaság-
történész szerint – előbb vagy utóbb – minden társadalom ugyanazt a
fejlődési utat járja be, amelynek stációi a következők:
a) tradicionális társadalom
b) a nekilendülés előfeltételeinek a megteremtése (történetileg a nagy
földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás, a kereskedelmi kapitalizmus
időszaka, feladata a tartós fellendülés feltételeinek a megalapozása)
c) a nekilendülés, amely tulajdonképpen az ipari forradalom korszaka
d) út az érettség felé (a második ipari forradalom, vagyis Nyugat-Euró-
pában a XIX–XX. század fordulója)
e) a magas tömegfogyasztás kora, amely először az USA-ban következett
be az I. világháború után, majd Nyugat-Európa, a rendszerváltás után
a volt kelet-európai szocialista országok is ráléptek erre az útra. Jellem-
zője a jóléti állam, a szociális biztonság, illetve a magas személyi fo-
gyasztás lehetősége (lakás, tartós fogyasztási cikkek tömegméretű elter-
jedése, autó stb.)
A nagyhatalmak a XIX–XX. század fordulóján alapvetően két alternatíva
között választhattak: engedve a világuralmi törekvések csábításának be-
kapcsolódnak a hatalmi harcokba, vagy megvalósítják a fogyasztói társa-
dalmat. Az európai hatalmak az első lehetőség mellett döntöttek. Az USA
az I. világháború végén rövid ideig kacérkodott az első alternatívával, de
végül az 1920-as évek elején visszavonult Amerikába és néhány évtizedre
feladata az egyébként erre a szerepre már akkor predesztinált ország a
világhatalmi pozíció megszerzését. Ehelyett megvalósította a magas tö-
megfogyasztás társadalmát. Ezen az úton Európában először Nagy-
Britannia követte, ahol azonban a II. világháború a fogyasztói társadalom
kiteljesedését néhány évre megakasztotta. Nyugat-Európa a II. világhábo-
rú pusztításainak helyreállítása után választotta az amerikai mintájú fo-
gyasztói társadalmat.
Újabban Nyugat-Európa fejlődését a gazdaságtörténészek az alábbi
szakaszokra bontják:

a) rurális 2 társadalom, amelynek a jellemzői:

• a lakosság túlnyomó többségét a primer szektor foglalkoztatja
• a mezőgazdasági hozamok alacsonyak, a terméseredmény ingado-
zik, a felesleg kicsi és emiatt esetleges a csere
• a gazdasági növekedés lassú, alig érzékelhető
• a termelés módja, technológiája csak nagyon lassan változik, gene-
rációk sora dolgozik lényegében ugyanazokkal a szerszámokkal,
ugyanazon a módon, ahogyan ősei
• a gazdasági kapcsolatok naturalizáltak, piaci kapcsolatok elvétve
fordulnak elő 3
• a társadalom tagjai között nagy a személyi függés, az úr – szolga vi-
szonyban a szoros alárendeltség egyúttal egyféle védelmet is jelent
ínség, vagy külső támadás esetén
• a társadalom tagjainak túlnyomó többsége analfabéta, az írni-
olvasni tudás kevesek kiváltsága
• nem jellemző sem a belső, sem az országok közötti migráció, az
emberek zöme ott éli le az egész életét, ahol megszületett, legfel-
jebb az egy napi járóföldre lévő helyi piacra mozdul ki
b) ipari, vagy indusztriális társadalom
• a népesség zömét a szekunder szektor (mindenekelőtt az ipar) fog-
lalkoztatja, de nő a tercier (szolgáltató) szektor szerepe is
• az emberiség történetében első ízben teremtődtek meg a rendsze-
res gazdasági növekedés feltételei
• állandóan új termékek sora lép a piacra
• a termelékenység nő
• a kapcsolatok monetizáltak, minden áruvá válhat és válik
• a termelés elsődleges célja nem a termelő szükségletének a kielégí-
tése, hanem a profit
• csaknem általános lesz az írni-olvasni tudás
2 A rurális – vidéki, falusi – társadalom szinonimáiként szokták használni még a feudális,

preindusztriális, tradicionális társadalom kifejezéseket is.
3 Van néhány olyan eset, amikor a tradicionális társadalomban is elkerülhetetlenné vált a
csere. Mindig kereskedtek pl. sóval, amely az ételek elkészítésének elengedhetetlen kellé-
ke, de ez az ásvány Európában nem található meg mindenütt. A rurális társadalom is
kénytelen volt más vidékekkel cserélni, ha pl. valamilyen természeti vagy társadalmi ka-
tasztrófa teljesen elpusztított a termést. Végül az uralkodó elit luxusigényeinek kielégíté-
sére mindig működött a távolsági kereskedelem.

• formálisan (jogi értelemben) az emberek egyenlők

• megindul a belső és a nemzetközi migráció
c) posztindusztriális társadalom
• a tercier szektor foglalkoztatja a munkavállalók többségét (itt az ál-
lam az egyik, ha nem a legnagyobb foglalkoztató)
• a mezőgazdaság, amely a lakosságnak csupán néhány százalékát
foglalkoztatja, komplex módon gépesített, „iparosított”, így bősé-
gesen kielégíti a társadalom fiziológiai szükségleteit
• kiépül a jóléti állam, az egyén mellett a társadalom gondoskodik
tagjainak ellátásáról
• a kormányzás szakszerű
• a belső és nemzetközi migráció iránya változik
• fejlett információs technológiák gondoskodnak az ilyen irányú
szükségletek kielégítéséről
• az állampolgár szabad és kritikus, véleményt nyilvánít, lépéseket
tesz érdekeinek érvényesítéséért
d) globális társadalom, amely a XX-XXI. század fordulójának új jelensége
• a világ a Szovjetunió felbomlásával egypólusú lett
• a világgazdaság hatalmi erőközpontjai radikálisan átrendeződtek
• a pénzügyi szféra uralja a reálszférát
• a nemzetközi pénzügyi intézmények, transz- és multinacionális vál-
lalatok képesek a nemzeti kormányok döntéseit alapvető módon
befolyásolni
• a multinacionális vállalatok uralják a termelést és kereskedelmet.
A globális kapitalizmussal kapcsolatos értékítéleteket alapvetően három
csoportba lehet sorolni. A ma uralkodó vélekedés szerint a globalizmus –
minden ellentmondása ellenére – alapvetően hasznos, mert lehetővé teszi a
legújabb tudományos és technikai vívmányok azonnali alkalmazását és
elterjesztését a világ minden pontján, a termékek előállítása és szolgáltatá-
sok nyújtása pedig ott történik, ahol annak a legkedvezőbbek a feltételei. E
nézet képviselői igen nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a fejlő-
désben leszakadó országok felzárkózása ezen az úton mehet a leggyorsab-
ban végbe, illetve hogy a külföldi működő tőke beáramlása növeli az adott
ország jövedelmét, csökkenti a munkanélküliséget. Mások az előnyök mel-
lett rámutatnak a hátrányokra is. Végül vannak olyanok is, akik inkább a
folyamat hátrányait hangoztatják. A globalizáció egyik legismertebb ellen-

zője David C. Korten 4, az ismert amerikai közgazdász, aki a globális pénz-

ügyi rendszert tekinti ma a világ legnagyobb hatalommal rendelkező in-
tézményének, amelynek szereplői, az „arctalan bankárok” következmé-
nyek nélkül hajszolják a valuta- és részvényárfolyamok mozgását a gazda-
sági valósággal semmilyen kapcsolatban nem álló vad spirálmozgásba.
Ennek a „világméretű pénzügyi kaszinónak” az alkalmazottai teljes nemtö-
rődömséggel tesznek tönkre nemzetgazdaságokat, adják-veszik a vállalato-
kat, túszként tartják kezükben a világ legbefolyásosabb politikusait és vál-
lalatvezetőit. Ha nyernek, maguknak követelik az egész spekulációs nyere-
séget. Ha viszont veszítenek ebben a világméretű kaszinójátékban, azonnal
a kormányokhoz és nemzetközi intézményekhez rohannak, hogy kárpótol-
ja őket tettük következményeiért. Korten szerint a kapitalizmus – miután
az 1980-as években győzelmet aratott a kommunizmus felett – a
globalizációval győzelmet aratott a demokrácia és a piac felett is. Korten
kapitalizmus helyett olyan piacgazdaságot követel, amelyben az átlátható
méretű és ellenőrizhető tulajdonosi szerkezettel bíró vállalatok tisztességes
versenye folyik, melyek a társadalom ellenőrzése folytán kénytelenek dön-
téseik minden következményeinek a viselésére.
Tankönyvünk nem foglalkozik a prekapitalista, tradicionális társadal-
makkal. Az ipari forradalom folyamatának, következményeinek felvillantá-
sa után az európai kapitalista és szocialista társadalmak XIX–XX. századi
gazdaságtörténetére koncentrál. A szocializmus elméletéről a későbbi feje-
zetek egyikében ejtünk szót, itt most a kapitalizmus fejlődési szakaszairól
esik szó.
Werner Sombart a kapitalizmus alábbi jellemzőit sorolta fel a modern
kapitalizmusról szóló, a XX. század elején megjelent alapvető munkájában:
1. a termelés célja a nyereség és nem a saját szükséglet kielégítése
2. a profitelv a szükségletkielégítési elv fölé nő
3. nyitott az út a szabad kezdeményezés előtt
4. a fő gazdasági szereplő a kockázatot viselő vállalkozó
5. a termelést a jövedelmezőség és az értéktörvény szabályozza
A kapitalizmus az alábbi fejlődési szakaszokon ment át:
a) prekapitalizmus (vagy kereskedelmi kapitalizmus), amelynek során
kialakultak az első vállalkozás formák, a kiadási-felvásárlási rendszer és
4 Korten két legismertebb globalizáció ellenes munkája „A tőkés társaságok világuralma”

illetve a „Tőkés társaságok nélküli világ – élet a kapitalizmus után”.

a manufaktúrák. A tradicionális társadalmak céhes keretek között mű-

ködő kézműiparára a piac és a versenyfeltételek szigorú szabályozása
volt a jellemző, ezért általában ott nem halmozódhattak fel jelentősebb
vagyonok. A vállalkozáshoz szükséges első tőke ezért inkább a keres-
kedelemben, vagy a céhen kívüli kézműiparban jött létre. Az ún. kiadá-
si-felvásárlási rendszerben a kereskedő vonta függése alá a kézművese-
ket. Az iparos látszólag még önállóan, otthon, saját műhelyében és sa-
ját eszközivel dolgozott. De a piactól a termelő már el volt szakítva, ti.
itt a kiadás a termelési feladat meghatározását jelentette a kereskedő
részéről, aki később már a nyersanyagot és időnként a termelési eszkö-
zöket is szállította. Tehát a kézműves a kereskedő megrendelésére dol-
gozott, az elkészített árut a kereskedő vásárolta fel, ez volt ennek a vál-
lalkozási formának a második mozzanata. 5 Egy idő után a kereskedő a
függése és befolyása alá került kézműveseket egy helyre, a manufaktú-
rába tömörítette, ahol rendszerint már nem saját, hanem a vállalkozó
eszközeivel, munkamegosztásban dolgoztak. A manufaktúra tehát
olyan üzemforma, ahol még nincsenek gépek, de már megjelenik az
üzemen belüli munkamegosztás, ami a termelékenységet jelentősen
növelte, az önköltséget pedig csökkentette. Az első manufaktúrák jel-
lemzően olyan termékek előállítására szerveződtek (tű, boríték stb.),
amelyeknél az egyes munkafázisokat könnyen el lehetett különíteni.
b) Családi vállalkozás, amely a kapitalizmus ún. tökéletesen, vagy szaba-
don versenyző szakaszára, vagyis az ipari forradalom befejeződésétől a
XIX–XX. század fordulójáig terjedő időszakra jellemző. A vállalkozás
mérete kicsi, amelyet ezért egy személy (illetve egy család) átláthatja és
irányíthatja. A tulajdonos a család magánvagyonát fekteti be, amelyet a
vállalkozás esetleges kudarca teljes egészében felemészthet. A tulajdo-
nos rendszerint valamilyen termék, vagy eljárás feltalálója, birtokosa,
mentalitására az ún. Max Weber-i protestáns etika a jellemző, vagyis
keményen dolgozik, a nyereségét visszaforgatja a vállalkozás bővítésé-
re, szerényen fogyaszt, inkább felhalmoz, a munkavállalókkal atyásko-
5 Az 1970-es években megszületett proto-indusztrializáció fogalom azt a célt szolgálta,

hogy egyértelműen el lehessen különíteni a csak helyi piacra termelő céhes és bedolgozói
kézműipart a távolsági kereskedelem céljára (is) termelő kézműipartól. Proto-indusztriali-
záció alatt Nyugat-Európa legiparosodottabb vidékein (Flandria, Észak-Itália, Rajna-
vidék) kialakult vidéki kézműipari koncentrációt értenek, ahol vállalkozó irányításával,
annak megrendelésére a kézművesek odahaza, saját műhelyeikben, saját szerszámaikkal
távoli piacok szükségleteinek kielégítésére termelnek.

dó, patriarchális viszonyt épít ki, ezért ritka a sztrájk és az egyéb mun-
kahelyi konfliktus.
c) Társaságok kora. A XIX–XX. századi ún. második ipari forradalom –
és a nyomában kibontakozó tömegtermelés – új technológiát, gép-
rendszereket, speciális célgépeket igényelt, amelyek csak nagy soroza-
tok és az üzemméretek növelése révén térült meg. Az ilyen nagyválla-
latnak a kiépítése olyan óriási tőkét igényel, amelyet egyetlen család
nem tudott előteremteni. A kapitalizmus fejlődésének ebben a szaka-
szában jelentek meg a részvénytársaságok, a tőzsdén adható-vehető,
korlátolt felelősséget megtestesítő részvények, amelyek lehetővé tették
az önmagukban kis tőkéknek az egyesítése. Az óriásvállalatokban a tő-
ke tulajdonlás és a tőke működtetése már nem ugyanazon személyek
kezébe összpontosult. Megjelentek a társaságok irányítását végző me-
nedzserek.
d) Állami beavatkozás, állami tulajdon. Az állami beavatkozás elméletét
Keynes dolgozta ki, amely az 1929–33-as nagy gazdasági világválság
idején vált gyakorlattá. Az első – vegyes tulajdonú – állami-magán tár-
saságok a XVII–XVIII. századi kereskedő társaságok voltak. Megszű-
nésük után az állam visszahúzódott és az I. világháborúig nem vállalt
aktív szerepet a gazdaságban. A szabad versenyes kapitalizmusban az
állam „éjjeliőr” szerepet töltött be a gazdasági életben, arra ügyelt,
hogy a piaci szereplők betartsák a jogi kereteket és a versenyszabályo-
kat. Az I. világháború alatt minden hadviselő állam korlátozta a szabad
piaci versenyt és jelentős mértékben beavatkozott a gazdaságba. A két
világháború között ritkán került sor a magántulajdon államosítására (a
ritka kivételek közé tartozik Leon Blum kormánya, amely a Népfront
1936-os győzelme után Franciaországban nacionalizált), a II. világhá-
borút követően viszont egész Nyugat-Európában jelentős államosítá-
sokra került sor. Ebben több tényező játszott szerepet, így pl.
• baloldal előretörése a háború utáni választásokon
• a romokban heverő, nagy tőkéket igénylő és csak lassan megtérülő
infrastruktúra helyreállításának társadalmi igénye, amit az állam a
vállalkozók tartózkodása miatt kénytelen volt magára vállalni
• különösen Ausztriában, Olaszországban, de másutt is a fasisztákkal
kollaboráló és ebből hasznot húzó nagytőke megbüntetésének
szándéka

A tőkés termelési viszonyok kialakítása számos jogi, gazdasági és technikai

előfeltétel biztosítását követelte. Kontinensünkön Angliától Oroszországig
a XVII-től a XIX. századig tartott az a több mint két évszázados folyamat,
amelynek során mindenütt felszámolták a zömében születési előjogon
alapuló feudális kiváltságokat. Alkotmányos jogszabályokkal és törvények-
kel biztosították a tulajdon szentségét, védelmét, amelyet közérdekből és
csak teljes kártalanítás mellett, különlegesen nyomós okok fennállása ese-
tén lehetett államosítani. 6 Az állam és a közösség viszonyait szabályozó
közjogtól szigorúan elválasztották az ún. polgári vagy magánjogot. Az
utóbbi révén garantálták a vállalkozás, az iparűzés és a szerződéskötés
szabadságát, felszámolták a monopolizált viszonyokat jelentő céhrend-
szert, a földtulajdon-szerzést szokás vagy jogszabályok alapján korlátozó
viszonyokat, megszüntették a középkori eredetű közös földbirtoklást (köz-
legelők, közös haszonvételű erdők, folyóvizek stb.). Szabályozták a külön-
böző vállalkozási formákat, kötelezővé tették cégbírósági bejegyzésüket,
előírták könyvvezetési, nyilvános számadási kötelezettségüket. A födera-
lisztikus berendezkedésű államokban általában vámunióval, a centralizált
államokban pedig jogszabályokkal megszüntették a kereskedelmi forgal-
mat bénító belső vámhatárokat, egységes pénz- és mértékrendszert vezet-
tek be. Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy a polgári forradalmak
megteremtették az egységes nemzeti piacot, amelynek egy a vámhatára, egy a
mértékrendszere, egy a pénzrendszer és amely biztosította a tőke és a
munkaerő szabad mozgását.
Ez a folyamat természetesen országonként eltérő időben és sajátos
formában ment végbe. A közösségi földbirtoklás Angliában az ún. bekerí-
tések révén szűnt meg. Angliában a parlament lehetővé tette, hogy azok-
ban a falvakban, amelyekben a föld többségi tulajdonosai kérték, az addig
mindenki által szabadon használt közlegelőket a szántóföld arányában
elkeríthessék, elkülönítsék, vagyis magánhasználatúvá tegyék. A nagyobb
szántóterülettel rendelkező földtulajdonosok parlamenti jóváhagyásával
kiszorították a kisebb birtokkal bíró szabad parasztokat a közlegelőkről és
6 Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata szerint a tulajdonhoz való jog ugyanúgy az
ember természetes és elévülhetetlen joga, mint a szabadság, a biztonság és az elnyomással
szembeni ellenállás. A Nyilatkozat hangsúlyozza a törvény előtti egyenlőséget és ebből
fakadóan azt, hogy az emberek között kizárólag erényeik és képességeik (vagyis nem
születési előjogaik) alapján lehet különbséget tenni. „Tulajdonától – lévén a tulajdonjog
szent és sérthetetlen – senki meg nem fosztható, legfeljebb csakis oly esetekben, amikor
ezt a közösség érdekéből fakadó nyilvánvaló és törvényes úton megállapított szükséges-
ség követeli meg – ám ekkor is csak igazságos és előzetes kártalanítás fejében.”

ezzel együtt tönkre is tették őket. Megélni ugyanis csak a közlegelőn tartott
állatokból lehetett, a kis parcellákból nem. A közlegelőkről kiszorított pa-
rasztok felhagytak a mezőgazdálkodással, elhagyták a falut és mindaddig,
amíg a születőben lévő manufaktúrák és egyéb prekapitalista vállalkozások
fel nem szívták őket, csavargással tengették az életüket. (Az ún. „csavar-
gók” ellen hozta Erzsébet angol királynő „véres” törvényeit.) Angliában
1801 és 1831 között több mint 3 511 770 acre7 közlegelőt sajátítottak és
kerítettek be. Magyarországon a közös földeken történő osztozkodás már
a reformkorban megkezdődött és a folyamatot a forradalom leverése után
kiadott 1953. március 2-i császári pátens tetőzte be. Ezzel szemben
Oroszországban az Európában utolsónak végrehajtott 1861. évi jobbágy-
felszabadítás sem szüntette meg a földközösséget, erre csak Sztolipin bel-
ügyminiszter, majd miniszterelnök reformjai során a XX. század elején
kerülhetett sor.
A kapitalista gazdasági rendszer kialakulása, főleg működése elképzel-
hetetlen modern pénz- és tőkepiaci intézmények, mindenekelőtt a bankok
és a tőzsdék működése nélkül. Ezek az intézmények koncentrálják és allo-
kálják a szabad tőkéket, a hitel valamint a kamat révén közvetítik a megta-
karításokat a leggyorsabb megtérüléssel és a legnagyobb nyereséggel ke-
csegtető vállalkozások felé. Természetesen nagyon hosszú út vezetett az
észak-itáliai pénzváltók padjától a modern bankrendszer kialakulásáig. Itt
meg kell elégednünk annyival, hogy az európai bankrendszerre a XIX.
században általában már a kétszintűség és a szakosított kereskedelmi ban-
kok és egyéb pénzintézetek széles hálózata a jellemző. A Bank of England
1694-ben azért kapott egy sor monopóliumot (bankjegykibocsátás, arany-
forgalmazás), mert hajlandó volt tartósan finanszírozni – az amúgy nem
túlságosan magas – angol államháztartási hiányt. Ez a motívum számos
más jegybank megalakulásánál is fontos szerepet játszott. Az egyéb pénz-
intézetek pedig funkcióikat tekintve nagyon sokrétűek:a sor az univerzális
bankoktól a föld- és jelzálog-hitelintézeteken át az önsegély és szolidaritás
elvén működő hitelszövetkezetekig és takarékpénztárakig terjed. Ugyan-
csak hosszú történelmi előzményekre tekint vissza a tőzsde is. Működése
közismert, itt megismételni felesleges. Annyit mindenképpen el kell azon-
ban mondanunk, hogy a tőzsde forgalma és az ott forgalmazott papírok
fajtáinak a száma a XIX. századi vonalas infrastruktúrák kiépítése, illetve a
XIX–XX. század fordulóján a monopóliumok megjelenése miatt jelentő-
7 Angol terület-mértékegység, 1 acre körülbelül 0,4 hektárral egyenlő.

sen bővült. Az elmúlt században pedig – előbb Angliában, majd másutt is

– a megtakarítások növekedésével, illetve a nyugdíj- és egyéb biztosítási
rendszerek kiépülésével új intézmények (befektetési társaságok, nyugdíjin-
tézetek, kockázati befektetők stb.) jelentek meg a pénzpiacon.
Mondanunk sem kell, hogy a pénz és a pénzügyi rendszerek is komoly
fejlődésen mentek át az első primitív árupénz megjelenésétől a váltó, a
bankjegy és a készpénz nélküli fizetések elterjedéséig. A XIX. század ele-
jén – Angliát, ahol már akkor is az aranystandard volt érvényben, illetve
Franciaországot kivéve, amelynek a pénzrendszerére a bimetallizmus volt
a jellemző – Európa valamennyi országában ezüstalapú volt a pénzrend-
szer. A század végére – Oroszországtól eltekintve – szinte mindenütt
megtörtént az áttérés az aranystandardra. Ebben a pénzrendszerben az
arany – érme, rúd vagy egyéb formában – maga is részt vett a fizetési for-
galomban és a bankjegyek aranyra válthatóak voltak. A forgalmi és fizetési
funkció ellátásához szükséges pénz (az arany) mennyisége az áruforgalom
szükségletéhez igazodott. Az aranystandard – vagyis a bankjegyek aranyra
való beválthatóságának garantálása – természetesen egyáltalán nem jelen-
tette azt, hogy az országon belül és a nemzetközi fizetési forgalomban a
tranzakciókat mindig nemesfémmel bonyolították volna, a készpénzkímé-
lő fizetési módok, mindenekelőtt a hitelpénz különféle formái (váltók,
bankjegyek stb.) gyorsan terjedtek Európában. Erre azért is szükség volt,
mert az emelkedő áruforgalommal nem tartott lépést az arany kitermelése.
Az I. világháború előtt a nemzetközi fizetési forgalomban is uralkodó-
vá vált az aranystandard, amely – a felső és alsó aranypont révén – (gya-
korlatilag automatikusan) biztosította nemcsak az egyes valuták árfolya-
mának stabilitását, hanem a fizetési mérlegek kiegyensúlyozását is, vagy
legalábbis a kiegyensúlyozás irányába hatott. Mindez a XIX. század máso-
dik felében – párosulva a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban ural-
kodó szabad kereskedelmi elvekkel – kedvező lehetőségeket teremtett az
országok közötti gazdasági kapcsolatok fejlődésének. Nagy-Britanniában a
gabonavámok és a tengerészeti törvény eltörlése nyitotta meg az utat a
szabad kereskedelmi elvek érvényesítése előtt. A magas gabonavámok az
angol birtokosok érdekeit védték a kontinensről és a tengerentúlról érke-
ző, olcsóbb mezőgazdasági cikkek kiszorításával.
Az állam a kapitalizmus tökéletesen versenyző, ún. klasszikus szaka-
szában sem volt egyszerűen csak „éjjeliőr”. A parlament a munkaadó és
munkavállaló szabad egyezkedésen alapuló szerződéses viszonyába Nagy-
Britanniában már igen korán, az 1800-as évek elejétől kezdve beavatko-

zott. Eleinte a legkiszolgáltatottabb nőket és gyermekeket védték az ún.

gyári törvényekkel, illetve a munkahely minimális biztonságát igyekeztek
megteremteni. 8 Később a munkaviszonyok szabályozása minden munka-
adóra és munkavállalóra kötelező jelleggel kiterjedt és az állam gyári fel-
ügyelők alkalmazásával ellenőrizte, illetve szankciókkal kényszerítette ki
ezek betartását. 9 Mindenütt fontos szerepet játszott az állam a katonai-
stratégiai szempontból is fontos vasútvonalak kiépítésénél. Volt, ahol in-
gyen telekkel, másutt tőkével, megint másutt állami kamatgaranciával segí-
tette a magántőkével épülő vasúti vállalkozásokat. Elsősorban a későn
iparosodó kelet-közép-, és dél-európai államokban segítette az állam az
iparosítást. Az eszközök skálája a kedvező vasúti tarifáktól a szakképzés
támogatásán át a vállalkozóknak nyújtott hosszú távú adókedvezményekig
terjedt.
Az I. világháború alatt a legtöbb hadviselő országban megszűnt a
bankjegyek aranyra való átválthatósága, vagyis felfüggesztették az arany-
standard működését. Az I. világháború után az országok általában áttértek
az aranydeviza-rendszerre, ami abban különbözött az arany-standardtól,
hogy a belföldi forgalomban az arany közvetlenül már nem forgott, pénz-
kibocsátás kizárólag bankjegyek formájában történt és az állam a bankje-
gyeket csak meghatározott mennyiség (címletérték) fölött váltotta át
aranyra, az egyes valuták árfolyamának a stabilitását pedig az arany mellett
(vagy helyett) a jegybankok aranyra átváltható konvertibilis devizatartalékai
biztosították.
8 A munkaviszonyok szabályozása a pamutiparban kezdődött, ahol 1802-ban 12 órában

maximálták a kiskorúak napi munkaidejét és megtiltották éjszakai foglalkoztatásukat,
továbbá előírták, hogy meg kell tanulniuk írni-olvasni.
9 A nagykorúak munkaidejét 1848-ban maximálták 12 órában, de ez akkor még csak a
textiliparra vonatkozott. A munkaidőt mindenkire kötelező érvénnyel 12 órában maxima-

lizáló törvény 1867-ben látott napvilágot. Az előírások betartását ellenőrző gyárfelügyelői
intézményt 1871-ben állították fel, akik rendszeres és előre be nem jelentett helyszíni
vizsgálatok során igyekeztek kideríteni, hogy a munkaadók betartják-e a törvények előírá-
sait. Ha nem, akkor a törvények megszegőire pénzbírságot vetettek ki.

Európa gazdaságtörténete Ipari forradalom Angliában és a kontinensen
2. Ipari forradalom Angliában

és a kontinensen
Az ipari forradalom fogalmat a Nagy-Britanniában az 1780–1830 között
lejátszódó gazdasági, társadalmi, urbanizációs és demográfia folyamatok
jellemzésére Franciaországában kezdték használni az 1820-as években,
nyilvánvalóan az 1789-es polgári forradalom példája nyomán. Az 1960-as
években számos nyugat-európai gazdaságtörténész megkérdőjelezte e ka-
tegória használatának létjogosultságát. A rendszerváltás környékén a ma-
gyar történészek nagy csoportja is elfogadta nyugati kollégáik álláspontját.
Egyfajta vízválasztóvá vált az ipari forradalomhoz való viszonyulás. Mivel
az ipari forradalom Marx gyakran használt és kedvenc kifejezése volt, en-
nek a fogalomnak az elvetése egyúttal a marxista gazdaságtörténet-írástól
való elhatárolódást is jelentett. Azok, akik azt állítják, hogy az Angliában a
XVII. század végén, XIX. század elején lejátszódó folyamatot célszerűbb
iparosításnak, modernizációnak nevezni, és indokolatlan a forradalom
kifejezés használata, azzal érvelnek, hogy:
a) a folyamat nem volt robbanásszerű, több évtizedig, sőt ha az előzménye-
ket is figyelembe vesszük, több évszázadig tartott 10
b) a gazdaság egészének növekedési üteme nem volt különösen kiugró, Angliá-
ban egyedül a pamutipar kibocsátása nőtt gyorsan
c) az iparosítás még Nagy-Britanniában sem alakította át a gazdaság szer-
kezetét mindenütt, a fejlődés Angliára, azon belül is London, Man-
chester, Liverpool környékére korlátozódott, ugyanakkor Dél-Anglia,
Wales, Skócia, Írország a fejlődés szempontjából az ipari forradalom
befejezése után még évtizedekig fehér foltnak számított
Az ipari forradalom fogalmának elvetése mellett felhozott argumentu-
mokban sok az igazság. A nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás, a
kereskedelmi tőke felhalmozása – amely éppúgy az ipari forradalom előfel-
tételének tekinthető, mint az ún. proto-indusztrializiáció, vagyis az első
tőkés vállalkozási formák megalakítása – több évszázaddal megelőzték az
ipari forradalom elindulását. A gazdasági átalakulás természeténél fogva
sokkal lassúbb, mint a politikai, különösen ami a hatalmi elit váltását illeti.
10George Unwin a következőképpen érvelt: „Ha visszatekintve azt látjuk, hogy a forrada-
lom két évszázadon át zajlott, s előtte szintén két évszázadig zajlottak az előkészületek,
akkor elkezdhetünk kételkedni, hogy ez a terminus megfelel-e a célnak.”

De még a gyors változásként jellemzett politikai forradalmak is sokkal

hosszabb ideig tartottak, mint ahogy azt a közgondolkodás feltételezi. A
Nagy Francia Forradalom nyilvánvalóan nem korlátozódott egyetlen nap-
ra, 1789. július 14-ére, még ha magát a forradalmat ezzel a nappal szokás
azonosítani. Ki tudná megmondani, hogy mikor kezdődött a francia for-
radalom? Még nehezebb arra a kérdésre válaszolni, hogy mikor fejeződött
be. Mert minden bizonnyal a forradalom közvetlen előzményei közé tar-
tozik az abszolutizmus válsága, a rendi parlament összehívása, majd szét-
zavarása és az egész ún. jogi forradalom is. A politikai forradalom követ-
kezményei között említhetjük az első francia alkotmány elfogadását, a
köztársaság kikiáltását, a király kivégzését stb. A girondisták, majd a jako-
binusok hatalomra kerülése, a termidori fordulat, Napóleon császársága és
a háborúk 1815-ig tartottak. A történelemben tehát folyamatok zajlanak,
előzményekkel, következményekkel, amelyeket általában nem lehet pontos
időhatárokhoz kötni. Így van ez a politikai átalakulásoknál is, még inkább
a társadalmi változásokkal kapcsolatban, de a leghosszabb időt a gazdasági
fordulatok kiteljesedése igényli, nem is beszélve a mentalitás, a gondolko-
dás, a viselkedés stb. változásairól. Azok, akik arra hivatkozva vetik el az
ipari forradalom fogalmát, hogy a folyamat több évtizedig (esetleg évszá-
zadik) tartott, minden további nélkül használják az iparosítás elengedhetet-
len előfeltételét jelentő agrárforradalom kifejezést, amely természetesen az
ipar átalakulásánál is lassabban ment végbe és több időt igényelt.
A hivatalos állami statisztikai adatgyűjtés elindulása előtti időszakra
nézve a gazdaság növekedési ütemét legfeljebb becsülni lehet, tehát a kü-
lönféle feldolgozásokban említett, a gazdaság egészére nézve 2-3%-os
szerény évi növekedési ráták csak kellő fenntartással kezelhetők. Minden-
esetre az biztos, hogy a folyamat kezdetén a gazdasági növekedés a pamut-
ipar kivételével alacsony lehetett, de akkor, amikor a közlekedés fejlődése,
a textilipari gépek fémből való készítése a szénbányászat, kohászat, acél-
gyártás, gépgyártás, távközlés stb. növekedését is szükségessé tette, a gaz-
daság egésze a multiplikátor hatás miatt dinamizálódott. Tulajdonképpen
nem is az a legfontosabb, hogy mekkora volt a növekedés üteme, hanem
az, hogy az iparosítás teremtette meg az emberiség történetében először a
rendszeres gazdasági növekedés feltételeit. Vagyis a fejlett országokban ettől
kezdve vált lehetővé az, hogy hosszú időszakon át évről évre többet ter-
meljenek.
Marxnak abban igaza volt, hogy nem a gőzerő iparszerű felhasználása
jelenti az ipari forradalom lényegét, a gőzgép nem oka, elindítója, hanem

következménye a gépesítésnek. Az egyre nagyobb tömegben alkalmazott gép

lényege szerinte nem a mozgató, meghajtó erő, hanem az, hogy kiveszi az
ember kezéből a szerszámot, ezzel megszabadítja testi korlátaitól, és ugyan-
olyan vagy hasonló szerszámok tucatjainak a működtetését teszi lehetővé
egyszerre. Az ember általában egy szerszámot tud mozgatni, a gép bármeny-
nyit. A repülő vetélő feltalálása után keletkező fonáléhségen eleinte úgy
próbáltak meg enyhíteni, hogy egy fonónővel két rokkát akartak működ-
tetni egyszerre, ez azonban csak a fonóvirtuózoknak sikerült, az átlagos
adottságokkal rendelkezők erre képtelenek voltak. Azt pedig teljességgel
kizárt, hogy mondjuk a harmadik, vagy negyedik rokkát a fonónő a lábával
hajtsa. Az első kötőgépet ember mozgatta, újdonsága abban rejlett, hogy
egyszerre több tucat kötőtűt működtetett. A gőzgép, mint a már létező
gépek meghajtó ereje akkor került előtérbe, amikor az erre a célra túlságo-
san drága emberi, állati izomerőt, illetve a helyhez kötött vízierőt, és az
esetleges szélerőt kellett valamilyen más energiaforrással helyettesíteni.
2.1. Az angliai ipari forradalom előfeltételei

Ahhoz, hogy a foglalkoztatottak faluról városba, mezőgazdaságból iparba
történő átáramlása végbemehessen, mindenekelőtt arra volt szükség, hogy
egyre kevesebb mezőgazdasági termelő egyre több élelmiszert tudjon elő-
állítani, vagyis a mezőgazdaságban maradók ki tudják elégíteni az agrár-
termeléssel felhagyók fiziológiai szükségleteit. A szekunder szektorban
foglalkoztatottak számának növelését az ún. mezőgazdasági forradalom terem-
tette meg. Az angol farmerek fokozatosan felhagytak a nyomásos gazdál-
kodással, megszüntették az ugart és áttértek a föld termőképességét telje-
sen kiaknázó vetésforgóra. A mezőgazdaság két legfontosabb ága, a nö-
vénytermelés és az állattenyésztés szoros kapcsolatban állnak egymással,
kölcsönösen egymásra vannak utalva. Mivel a föld pihentetése ebben a
rendszerben elmaradt, a talaj tápanyagát szerves trágyázással (később mű-
trágyákkal) pótolni kellett. Istállózó állattartás nélkül nem lehetett volna
biztosítani az ehhez szükséges szerves trágya mennyiségét, ugyanakkor a
vetésforgóba szervesen beillesztett és a talaj nitrogénkészletét gyarapító
pillangósok, illetve a takarmányfélék (répa, burgonya, kukorica stb.) ter-
mesztése lehetővé tette az állatok téli áttelelését és intenzív tartását. Az
agrárforradalom mindenhol együtt járt a középkori eredetű közföldek el-
különítésével, magántulajdonba adásával, ezen túl a szétszórt parcellákat
ésszerű tagosítással igyekeztek néhány nagyobb táblába összevonni. Angli-
ában a folyamat végén az 50-100 hektáros farmgazdaság vált tipikussá,

amelyet tulajdonosa – általában igen hosszú időre – tőkés vállalkozóknak

adott bérbe.
Anglia, mint első iparosító állam a gazdaság modernizációja során kül-
földi tőkére nem számíthatott. (Többek között ez az oka annak, hogy itt a vi-
szonylag kis tőkeigényű, gyors megtérülésű textiliparból indult el az ipari
forradalom és csak a belső tőkeakkumuláció bizonyos szintjének elérése
után került sor a többi, egyre eszközigényesebb ágazatnak a modernizálá-
sára.) A jegybank nagyon korai megalakítása és a kereskedelmi bankok
széles hálózata biztosította az egyenként kis mennyiségű megtakarítások
koncentrálását és vállalkozókhoz történő kikölcsönzését. Az 1694-ben
alakult Bank of England a későbbi jegybankokhoz hasonlóan az állam-
adósság finanszírozásában játszott szerepéért kapott privilégiumokat.
Nagy-Britanniában a bankok hálózata a XIX. század elejére már mintegy
800 intézményt számlált. Angliában az 1868-as „dicsőséges forradalom”
után az uralkodó korlátlan költekezésének vége szakadt: az állami pénz-
ügyeket szigorú parlamenti ellenőrzés alá helyezték. Mivel az államkölcsö-
nök felvétele és az adók kibocsátása korlátokba ütközött, a megtakarítások
nagyobb hányada áramolhatott a magángazdaság felé. A szigetországi vé-
dettség miatt Anglia megengedhette magának azt a luxust, hogy a nagyha-
talmak közül ő tarthassa fenn a legkisebb szárazföldi hadsereget. Ugyan-
akkor semennyi költséget nem sajnált azért, hogy a Föld legütőképesebb
hadiflottájával rendelkezzen. 11 Peel miniszterelnöksége idején, az 1840-es
években helyezték új alapokra az angol jegybanktörvényt. Előírták, hogy
az Angol Bank az aranytartalékain felül csak az államadósság (akkor 11
millió font) nagyságrendjében, illetve ezen felül még 3 millió font értékben
bocsáthat ki bankjegyet. A szigetország kormánya a XIX. században csak
kétszer, 1847-ben és 1866-ban kényszerült ennek az előírásnak az átmeneti
felfüggesztésére. Az áru- és értékpapírtőzsde évszázadok óta nagy szerepet
játszik az angol gazdaság életében, bár 1720 és 1825 között részvénytársa-
ságokat csak a parlament engedélyével lehetett alapítani, ami bizonyos
mértékig korlátozta a kibocsátott papírok mennyiségét, ugyanakkor meg is
akadályozta a részvényárfolyamoknak a reálgazdaságtól való tartós és ir-
reális elszakadását.
11 1880-ban az Egyesült Királyság 248 ezer fős szárazföldi hadsereget tartott hadrendben,
ami kisebb volt, mint a többi négy európai nagyhatalom (Franciaország, Oroszország,
Németország, Osztrák–Magyar Monarchia) közül bármelyiké. Haditengerészete viszont
erősebb volt az utána következő négy nagyhatalom együttes haditengerészeti potenciál-
jánál.

Nem szabad megfeledkeznünk a kibocsátás növelésének legfontosabb

hajtóerejéről, a növekvő keresletről sem. A népesség létszámának gyors
növekedése, a városiasodás és a jövedelmek bővülése táplálta a belső piaci
keresletet. A hatalmas, nem egyszer szubkontinentális méretű, több száz
milliós lélekszámú gyarmatok pedig az anyaország ipari késztermékeinek
fontos felvevőpiacává váltak.
Elengedhetetlen feltétele volt az ipari forradalomnak a közlekedés és a
szállítás modernizálása. Ezen a területen Nagy-Britannia már a vasútépítés
megindulása előtt is helyzeti előnnyel bírt. Az országot körül vevő tenger
tagolt partjával ugyanis számtalan kikötő- és hajózási lehetőséget biztosí-
tott, azon túl, hogy védte is az országot a kontinens felől érkező támadá-
soktól. A hosszan elnyúló, keskeny, a 100 km-es szélességet szinte meg
nem haladó országban csatornákkal könnyen kapcsolatot lehetett teremte-
ni a két part között, így nem kellett megkerülni az országot. A belső fo-
lyóhálózat és a csatornák olcsó szállítási lehetőséget biztosítottak. Ugyan-
csak régi hagyományai vannak Angliában a köves, kiépített „koncessziós”
vámutaknak is.
Anglia bőven rendelkezett a korai iparosításhoz szükséges nyersanyag-
okkal (szénnel, vasérccel, fával, egyéb fémekkel). Az iparosítást előkészítő
találmányok nagy része a vasolvasztással, acélkészítéssel, illetve a gőzgép-
pel volt kapcsolatos. Abraham Darby találmányát, a kokszos vasolvasztás
Anglia erdeinek letarolása kényszerítette ki. A kokszkészítés melléktermé-
kére, a kátrányra épült a korai vegyipar. Henry Cost kavarókohós acélgyár-
tása nélkül vashidak, szerkezeti acélok, vasutak építése nehezen lett volna
elképzelhető. Az ipari forradalom jelképét, a gőzgépet már a rómaiak is
ismerték, szökőkutakat működtettek vele. Thomas Newcomen – főként
bányák víztelenítésére használt – egyszerű szerkezetét James Watt moder-
nizálta, egyúttal az addig csak függőleges dugattyúmozgásra alkalmas gőz-
gépet forgómozgásra is alkalmassá tette, amely így egy tengely és transz-
missziók segítségével alkalmassá vált egész üzemek gépeinek meghajtására.
Az első gépek a textiliparban, azon belül is a pamutiparban jelentek
meg. Angliában nagyon közkedveltté vált az indiai kézműves műhelyekben
készített, könnyű, festett pamutszövet, az ún. kalikó, amelyet nagy meny-
nyiségben szállítottak az anyaországba. A nagy hagyományokkal rendelke-
ző angol gyapjúiparosok elérték, hogy előbb a festett, majd a nyers kalikó
behozatala is szűnjön meg. Ettől kezdve – importált nyersanyagból – a
szigetországban gyártották a pamutszövetet. Az angliai pamutfeldolgozás
az 1760. évi 2,5 millió fontról 1837-re 166 millió fontra emelkedett. A

hatalmas keresletet hagyományos kézműves módszerekkel egyre nehezeb-

ben lehetett kielégíteni, ezért sorra születtek a textilipari gépek. (A gyapot-
feldolgozás technikailag könnyebben gépesíthető, mint a zsíros, gubancos
gyapjúé.) John Kay repülő vetélőjével (1733) először a szövést sikerült
(legalábbis részben) gépesíteni, amely óriási fonáléhséget idézett elő. A
gyorsműködtetésű vetélő szinte kikényszerítette a fonás gépesítését (fonó
Jenny, feltaláló James Hargreaves, 1764), majd hamarosan megtörtént a
fonás és a szövés teljes mechanizálása is. Az első angol feltalálók általában
nem rendelkeztek mérnöki, technológiai ismeretekkel, sok esetben még
műszaki szakképesítésük sem volt. (A mechanikai fonógép feltalálója,
Richard Arkwright eredeti foglalkozását tekintve borbély és parókakészítő,
a mechanikai szövőgép feltalálja, Edmund Cartwright pedig lelkész volt. A
gőzhajó feltalálójának nevezett amerikai Fulton portréfestőként kezdte
pályafutását.)
Az első textilgépek fából készültek, amelyeket emberi izomerővel
mozgattak. Előbb a forgó, gyorsan kopó alkatrészeket, később a teljes
szerkezetet vasból gyártották, majd azok után, hogy Watt modernizálta és
1781-től forgó mozgásra is alkalmassá tette a gőzgépet, gőzzel hajtották.
Mindez hatalmas keresletet támasztott a szén, a vas és acél irányában. A
sokszorosára duzzadt nyers- és késztermékforgalmat 12 hagyományos szál-
lítási móddal már nem lehetett a termelőkhöz és a fogyasztókhoz eljuttat-
ni, a fa, majd vassíneken futó bányavasút mintájára megalkották a gőz-
mozdonyt (George Stephenson, 1814), és a gőzhajót (Fulton, 1807). 1825-
ben üzembe helyezték a világ első vasútvonalát Stockton és Darlington
között. Öt évre rá vasúti összeköttetést kapott Liverpool és Manchester. A
vasúti sínek, a mozdonyok, a vagonok, de magának a vasútnak az üzemel-
tetése is további szenet, vasat igényelt, a vasútépítés tehát pótlólagos ke-
resletet támasztott a szénbányászat és vaskohászat felé. A következő lépés
az volt, amikor már a gépeket is gépekkel gyártották, vagyis megalkották a
szerszámgépeket (fémeszterga, maró- és fúrógép stb.)
A textiliparból elinduló gépesítés multiplikátorként működve pótlóla-
gos keresletet támasztott a nehézipar ágai és a szállítás felé, amely további
igényt jelentett a szénbányászat, vaskohászat és gépgyártás irányában. A
vasút nemcsak áruk, hanem személyek nagy távolságokra történő gyors és
tömeges szállítására is alkalmas volt. A munkaerő a falvakból a városok
12Anglia nyersgyapotimportja az 1750. évi kb. 1000 tonnáról száz év alatt évi 435 000
tonnára nőtt.

felé áramlott. A gyors iparosítás egyes városok népességét különösen lát-

ványosan emelte. Manchesternek pl. a XVII. század közepén alig volt 22
ezer lakosa. A város népessége 1800-ra 95 ezerre, 1841-re 350 ezerre
emelkedett. A városlakók aránya Angliában az 1801. évi 40,6%-ról 1891-re
72,0%-ra nőtt. Franciaországban, Németországban, az USA-ban a város-
lakók aránya még 1900-ban sem érte el az 50%-ot. (A városlakók aránya
az egyes országokban természetesen attól is függött, hogy mely települése-
ket és milyen kritériumok alapján tekintettek városnak.) A XIX. század
elején 20 százezernél népesebb város található Európában, egy évszázad-
dal később már több mint 150.
Az urbanizáció nagyarányú demográfiai robbanással párosult. A tradi-
cionális társadalmakra jellemező magas, 40 ezrelék feletti születési arány-
szám csak lassan csökkent, ellenben az ugyancsak nagyon magas halálozási
arányszám a nagy középkori éhínségek, háborúk és járványok kiküszöbö-
lésével, a higiénés viszonyok javulásával, a védőoltások elterjedésével gyor-
san csökkent, így a természetes szaporulat a középkorhoz képest többszö-
rösére nőtt. 13 Nagy-Britannia lakosainak száma az 1750. évi 7,4 millióról
1850-re 20,6 millióra, vagyis közel háromszorosára nőtt. Ha nem is ilyen
gyorsan, de jelentősen nőtt a XIX. századi Németország (több mint két-
szeresére) és Franciaország (1,3-szeresére) népessége is. Az USA lakóinak
a száma 1900-ban (1830-hoz képest) – elsősorban a bevándorlásnak kö-
szönhetően – 23,2 millióról több mint megháromszorozódott és 76 milli-
óra nőtt. 1815 és 1914 között mintegy 60 millióan hagyták el Európát. A
kivándorlók zöme, kb. 35 millió fő az USA-ban talált új hazát magának, de
ha hozzáadjuk azt a mintegy 5 millió főt, akik Kanadában telepedtek le,
akkor még világosabban látszik, hogy az európai kivándorlók első számú
úti célja Észak-Amerika volt. 12-15 millióban telepedtek le zömmel Dél-
Amerika európai ember számára leginkább elviselhető klímájú országai-
ban, a többiek Ausztráliát, Új-Zélandot és Dél-Afrikát választották.
2.2. Ipari forradalom a kontinensen.

Követők és lemaradók
A kontinensen az angol iparosítás közvetlen követői közé Belgiumot,
Franciaországot és Németországot szokás sorolni. Belgiumot csak egy
viszonylag keskeny csatorna választja el a szigetországtól, a példa tehát
13 A középkorra jellemző 36-28 ezrelékes halálozás arányszám a XIX–XX. század fordu-

lójára a legfejlettebb európai államokban 11-12 ezrelékre csökkent.

könnyen elérhető és tanulmányozható. Ez a nagy kézműipari és távolsági

kereskedelmi hagyományokkal rendelkező ország az iparosításhoz szüksé-
ges nyersanyagokkal bőven el volt látva, a külföldi tőke pedig a francia
befektetők révén rendelkezésre állt. Itt épült ki Európa fajlagosan legsű-
rűbb vasúti hálózata és igen fejlett volt a pénzügyi infrastruktúra is. Belgi-
umot jó értelemben fűtötte a nemzeti „megmutatom, mire vagyok képes”
érzés. A napóleoni háborút lezáró bécsi békében ugyanis a nagyhatalmak
úgy vontak Franciaország és Európa többi része közé egy védő- (ún.
egészségügyi) övezetet, hogy az egymagában erre a funkcióra gyengének
ítélt Belgiumot – megkérdezése ellenére, tiltakozása dacára – egyesítették
Hollandiával. A függetlenségét Belgium csak háborúval tudta kivívni, ezt
követően az egészséges nemzeti bizonyítási vágy is hozzájárult a gazdasági
sikereihez.
Franciaország iparosítását számos tényező akadályozta. Nem volt elég
szene, a XIX. század elején sokáig (és váltakozó sikerrel) háborúzott, a
vesztett napóleoni háborúkért nagy árat fizetett. Az urbanizáció alacsony
foka a belső piac bővülését akadályozta. Franciaországban – különösen
Nagy-Britanniához képest – magas volt a mezőgazdaságban dolgozók
aránya. Ebben az országban – a tradíciókra is tekintettel – főleg a szét-
szórt, kevés munkaerőt foglalkoztató elsősorban luxuscikkeket gyártó cé-
gek jelentették az ipart.
A széttagolt, több tucat államból, fejedelemségből álló Németország-
ban a politikai egységhez képest évtizedekkel korábban létrejött Zollve-
rein 14 teremtette meg a gazdaság gyors fejlődésének előfeltételét, az egysé-
ges belső piacot. Az angliaihoz néhány évtizeddel később induló német
ipari forradalom a vas- és acélgyártás, szénbányászat mellett kiterjedt a
XX. században fontossá váló két új ipari ágazatra, a vegyiparra és az elekt-
romos iparra is. A német vegyipar a világ, a villamos-gépgyártás Európa
élvonalához tartozott. A XIX–XX. század fordulóján Németország adta a
világ festéktermelésének 80-90%-át. A franciával ellentétben a német gyá-
ripari vállalkozásokra a kifejezetten nagy méretek voltak a jellemzőek, amit
a századforduló új jelensége, a sorra alakuló monopóliumok (Németor-
szágban tipikusan kartellek) tovább erősítettek. Az USA-ban monopolel-
lenes törvényekkel igyekeztek megakadályozni a vállalatok összejátszását, a
verseny korlátozást, más országokban – így pl. Németországban – a tör-
vények a méretgazdaságosságból adódó hatékonyság javulására hivatkozva
14 A német államok vámszövetséges 1834. január 1-jével jött létre.

nem akadályozták a monopolista megállapodásokat. A német ipar kifeje-

zetten exportorientálttá vált, 1890 és 1914 között a német export 300%-
kal nőtt.
E három államhoz képest az európai kontinens többi országa néhány
évtizeddel később lépett az iparosítás útjára. Ahogy haladunk kelet felé,
annál később indult el és alakította át egyre kevésbé radikálisan a hagyo-
mányos gazdasági és társadalmi szerkezetet az ipari forradalom. Svájc,
Hollandia, de bizonyos értelemben a skandináv államok fejlődése is azt
példázza, hogy a hátrányból akkor lehet előnyöket kovácsolni, ha az élen
lévők példájának mechanikus másolása helyett megpróbálják a saját adott-
ságaiknak leginkább megfelelő és a nagyok által szabadon hagyott réseket
megkeresni, a nemzeti sajátosságoknak, adottságoknak leginkább megfele-
lő termékeket gyártani. Svájcban, Hollandiában a korai iparosítás úgyszól-
ván összes feltétele hiányzik. Mindkét ország teljesen nélkülözni kénytelen
a szenet, a vasércet, az alacsony népesség miatt kicsi volt a belső felvevő-
piacuk is. Svájc területének negyedét magas hegyek borítják, kevés a szán-
tóföld. Sikerüknek, eredményes felzárkózásuknak a titka az, hogy magas
feldolgozottságú, kis anyagigényű, nagy hozzáadott értékű termékekkel
kapcsolódtak be a nemzetközi munkamegosztásba. Svájcban pl. régi ha-
gyománya volt az óragyártásnak. Erre alapozva kezdtek el gyártani textil-
ipari gépalkatrészeket, turbinákat, szivattyúkat, szelepeket stb. Kevés volt a
szántóföld, de bőven rendelkezésre állt hegyi legelő, és az intenzíven tejelő
tehéntartásra alapozódott a világhírű sajtkészítés, csokoládégyártás. Itt
oldották meg a világon először a dobozos sűrített tej konzerválását, majd a
fölöttébb igényes bébiételgyártást. A svájci ipar többi ága is a mennyiség
helyett a különleges minőségre helyezte a hangsúlyt és termékeinek nem-
zetközi versenyképességét ezzel sikerült megalapozni. A vegyipar pl. nem
tömegfestéket, hanem egzotikus ritkaságokat (bíbor stb.) illetve gyógysze-
reket gyártott. A XX. század elejétől kezdve a jövedelem egyre nagyobb
része származott a turizmusból és a pénzügyi szolgáltatásokból. Hollandia
mindenekelőtt különleges vetőmagokkal, szaporító anyagokkal (tulipán),
tenyészállataival és a gyarmatokról származó nyerstermények (kakaó, cu-
kor) finomításával alapozta meg gazdagságát.
Az északi államokban (Norvégia, Svédország) szintén hiányzott a korai
iparosítás legfontosabb energiaforrása, a szén. Adottságaik ugyanakkor
lehetővé tették, hogy az elsők között és ipari méretekben termeljenek
elektromos energiát. Mindkét országban bőven található fa, színesfém,
Svédországban különleges minőségű vasérc. Ezeket a lehetőségeket a ha-

jóépítő-ipar, a bútoripar, a halászat, az elektroacélgyártás, gördülőcsapágy-

gyártás aknázta ki.
A világ élvonalához képest a modernizáció terén Európában leginkább
a közép-, dél- európai államok és a Balkán országai maradtak el. Az Oszt-
rák–Magyar Monarchiához tartozó Magyarországon pl. a XIX. század
utolsó harmadában – tehát Angliához képest közel háromnegyed évszáza-
dos késéssel – ment végbe az ipari forradalom. Míg ott – mint láttuk – a
pamutiparban indult az iparosítás, addig itt a kifejezetten tőkeigényes és
lassú megtérülésű vonalas infrastruktúra kiépítésével, valamint az élelmi-
szeripar gépesítésével vette kezdetét a gyáripari megteremtése. A belső
tőkeakkumuláció forrásai közel sem voltak elegendőek az iparosításhoz,
ezért az első évtizedekben az iparba befektetett tőke mintegy 2/3-a kül-
földi (főleg osztrák és német) volt. A folyamat végeredménye is más lett: a
szigetországgal ellentétben Magyarországon az ipari forradalom – bár lét-
rehozta a gépi nagyipart és a modern infrastruktúrát – közel sem alakította
át radikálisan a gazdaság és a társadalom szerkezetét, a bruttó hazai termék
közel 2/3-át az I. világháború előtt is a mezőgazdaság adta, és a primer
szektor foglalkoztatta a lakosság több mint 60%-át.
Spanyolország és Portugália hamar elveszítette óriási gyarmatbirodal-
mát. A zsidók és moriszkók elűzésével Spanyolország elveszítette azt a
kereskedő és kézműves réteget, amely képes lett volna megszervezni a
gyarmatok kirablása révén beáramló nemesfém tőkeként való működteté-
sét. Az arab hódítókkal folytatott évszázados harc során az uralkodó rá-
szorult a fegyverforgatáshoz értő spanyol nemesek támogatására, akik
cserébe megőrizhették adómentességüket. Városi polgárság hiányában az
állami adók mintegy 98%-át a parasztok szolgáltatták. Az állandó háborúk
miatt az államkincstár rendre kiürült és a spanyol uralkodók gyakran el-
adósodtak. Az ibériai félsziget nyersanyaga – a higany és az ólom – feldol-
gozatlan formában, vagyis csak kevés hasznot hajtva hagyta el az országot,
pedig a XIX–XX. század fordulóján tömegessé váló többszintes nagyvá-
rosi lakóépületek vízellátása igényelte a csöveket, amit akkoriban ólomból
készítettek.
Az olasz egyesítési folyamat (a risorgimentó) hosszas előkészületek
után a Szárd-Piemonti Királyság vezetésével és külső támogatással csak
1861-ben vezetett sikerre, bár a pápai állam fennhatósága alá tartozó Ró-
ma és az utolsó osztrák tartomány, Velence csak 1871-ben lett az Olasz
Királyság része. Cavour, Piemont miniszterelnöke észak és dél hatalmas
regionális különbségei miatt megelégedett volna az északi tartományok

egyesítésével, nemigen hajlott arra, hogy a Dél-Itália elmaradottságából

adódó gondokat a nyakába vegye. Garibaldi katonai akciója (a szicíliai
partraszállással és a déli területek felszabadításával) meghiúsította ezt a
szándékát, az olasz egyesítés az egész félszigetre kiterjedt. Olaszország
gazdaságát a két országrész fejlettségi szintjének fokozatos közelítése elle-
nére mind a mai napig jelentős regionális különbségek jellemzik. A nagy
népsűrűség, az elmaradott mezőgazdaság, a humán tőke alacsony képzett-
ségi szintje, az ásványkincsek szinte teljes hiánya komoly mértékben gátol-
ta az ország modernizációját. A fölös népesség a tengerentúli kivándorlás-
ban kereste gondjainak a megoldását. A hat európai nagyhatalom közül
(Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Osztrák–
Magyar Monarchia, Oroszország) az egyesítés befejezése után Olaszország
az egy főre jutó GDP nagyságát tekintve csak Oroszországot tudta maga
mögé utasítani.
A Balkán országai ebben az időszakban a négy évszázados török ura-
lom alól való felszabadításukért küzdöttek. A függetlenség kivívása után
még nagyon sokáig viselték az oszmán hódítás következményeit. A lakos-
ság 70-90%-a primitív technikai színvonal mellett a mezőgazdaságból élt,
az ipar és az infrastruktúra nem volt képes a tradicionális társadalmakra
jellemző magas népességnövekedésű országok lakosságát eltartani, ezért
innen is sokan elvándoroltak. A térség gazdasági fejlettség, nyelv, vallás
tekintetében rendkívül heterogén, ami tovább erősítette a nacionalista
tendenciákat. Nem véletlen tehát, hogy a nagyhatalmak érdek-összeütkö-
zésének homlokterébe kerülő térség országai függetlenségük kivívása után
szinte azonnal egymás ellen fordultak és területszerző háborúkat folytattak
egymás ellen. A Balkán Európa puskaporos hordójává, az I. világháború
kirobbanásának színterévé vált.

Európa gazdaságtörténete Második ipari forradalom. Gyarmatosítás, egyenlőtelen fejlődés
3. Második ipari forradalom.

Gyarmatosítás, egyenlőtelen
fejlődés
Még be sem fejeződött a kontinensen az első ipari forradalom, a XIX–XX.
század fordulóján máris kezdetét vette az ún. második, amelynek közép-
pontjában a villamosság, a vegyipar és a belső égésű robbanómotorok gya-
korlati hasznosítása állt, bár a XIX. század 60-as, 70-es éveinek fontos ta-
lálmányai még a korai ipari forradalom technikai újdonságainak korszerűsí-
tését szolgálták. Így pl. javítottak a korai gőzgépek nagyon alacsony hatás-
fokán és sok százszorosára növelték teljesítményét. (A nagy óceánjáró gőz-
hajók Watt gőzgépeinek 10-15 LE-s teljesítményével szemben 1000 LE
körüli hajógépeket igényeltek.) A Thomas, Bessemer-Siemens, Martin eljá-
rás – a termelékenység növelésén és a költségek csökkentésén túl – azt is
lehetővé tette, hogy magas foszfortartalmú vasércből is lehessen acélt gyár-
tani. Megkezdődött az alumínium ipari felhasználása, megjelent a mező-
gazdaságban a vontatást forradalmasító traktor, a vegyipar – jórészt már
szintetikus úton – nagy tömegben állított elő festéket, gyógyszert, műtrá-
gyát, gumit stb. A folyamatos és szalagrendszerű tömegtermelés maga után
vonta a szabványosítást.
A villamosság jelenségét már évtizedekkel ezelőtt ismerték, de a min-
dennapi életben és termelésben történő hasznosítása csak most indult el.
Az ívlámpa, majd az izzólámpa gyökeresen megváltoztatta a világítást, a
távíró a hírek és információk továbbítását, a villamos és villanymozdony a
közlekedést, az elektroacél a csapágy- és szerszámgépgyártást. A villamos
motorok feltalálása tette lehetővé a kisüzemek mechanizálását is. Megszü-
letett a modern vegyipar, amely előbb a kőszénkátrányból, később a szén-
hidrogénekből festékeket, gyógyszereket, robbanóanyagot, műszálat, mű-
trágyát állított elő szintetikus úton. A fémek ötvözésével különleges minő-
ségű (rozsdamentes, saválló stb.) acélt állítottak elő, megoldották az élel-
miszerek konzerválását, tartósítását, hűtését, fagyasztását. A belső égésű
benzin illetve dízelüzemű motorok feltalálásával kezdetét vette a XX. szá-
zad közlekedését és az életmódot alapvetően átalakító motorizáció.
Az iparosítás legnagyobb nyertese Anglia lett, amelyet méltán neveztek
a kortársak a világ ipari műhelyének. A szigetországban a Föld lakosságá-
nak csak 2%-a élt, 1860-ban mégis itt állították elő a világ vastermelésének

53%-át, itt termelték ki a világon akkor felhasznált összes szén és lignit

felét, itt dolgozták fel a világ gyapottermelésének közel felét stb. Anglia
gőzerő-felhasználása az USA-énak ötszöröse, Franciaországénak 6-szorosa,
Oroszországénak 150-szerese stb. volt. A világ ipari termékkereskedelmé-
nek 2/5-ét Anglia bonyolította, a kereskedelmi hajópark több mint 1/3-a
angol zászló alatt hajózott. London volt a világ pénzügyi központja, bizto-
sítója, nagykereskedője, a font világpénzként funkcionált. A „világ ipari
műhelye” a XIX. század első évtizedében évi 6 millió font kölcsön- és
működőtőke-exportot bonyolított, ami az 1870-es évekre évi 75 millió
fontra emelkedett. Az ebből származó kamat és osztalékbevétel az a XIX.
század utolsó harmadában elérte az évi 30 millió fontot, amelynek nagy
részét (elsősorban a gyarmatokon) újra befektették. Az I. világháború kitö-
rése előtt az egész világ külföldi tőkebefektetéseinek 43%-a volt angol,
vagyis a szigetország ezen a téren is messze vezetett a nagyhatalmak között.
A kormány 1846-ig protekcionista védővámokkal védte az angol far-
mereket a kontinensről és a gyarmatokról beáramló, olcsó mezőgazdasági
termékek konkurenciájától. Több évi gyenge termés és az élelmiszerárak
kétszeresére történő emelkedése kellett ahhoz, hogy Richard Cobden
1839-ben megalapítsa a Gabonatörvényeket Ellenzők Ligáját. A szövetség
egy kicsi, egy nagyobb és egy még nagyobb cipó felmutatásával kampá-
nyolt: érvelésük szerint a gabonára kivetett vámok miatt kicsi az angol,
ennek csökkentése következtében nagyobb a francia, és a vámok hiánya
miatt a legnagyobb az orosz kenyér, vagyis a vámok eltörlése után Anglia
lakóinak is nagyobb vekni jut majd. A magas élelmiszerár a bérköltségek
emelkedése miatt rontotta az angol ipar nemzetközi versenyképességét is.
Az angol kormány végül a súlyos éhínséget (és főleg Írországban tömeges
tengeren túli kivándorlást) előidőző 1845. évi burgonyavész után rákény-
szerült a protekcionista elvek feladására. (Az akkor 8 milliós Írország lakó-
inak legalább a felét éhínség fenyegette.) A parlament lényegesen csökken-
tette, de három évre még fenntartotta a gabonavámokat, majd ezt követő-
en a vám jelképessé zsugorodott. Ezzel Nagy-Britannia, mint a világ gaz-
daságilag legfejlettebb állama a szabad kereskedelem élharcosává vált. Né-
hány évvel a vámok jelentős csökkentése (illetve részben eltörlése) után
(1849-ben) hatálytalanították az ún. tengerészeti törvényt is, amely kizáró-
lag angol hajókon engedélyezte angol áruk tengeri szállítását. Az 1860-ban
megkötött angol-francia kereskedelmi szerződés mérsékelte a vámok nagy
részét eltörölte és a két ország viszonylatában először biztosította a legna-
gyobb kereskedelmi kedvezmény elvének érvényesülését. Az 1860-as

évektől kezdve egész Európában a liberalizmus vált a nemzetek közötti

kereskedelmi kapcsolatok első számú alapelvévé, védővámokat – a felzár-
kózásra törekvő új nemzetek kivételével – csak az 1873-as válság idején,
illetve a század 80-as éveitől a hosszan elnyúló gabonaválság miatt alkal-
maztak ismét a kormányok.
Amerika felfedezése után Spanyolország és Portugália építette ki az el-
ső világméretű gyarmatbirodalmat. A tordassilasi szerződésben 1494-ben e
két birodalom – a pápa szentesítésével – felosztotta a világot. Az első hó-
dítókat a franciák (Észak-Amerika, Szent Lőrinc-folyó környéke, India), a
hollandok (Fokföld, Indonézia) és Anglia (Észak-Amerika, India) követte.
Spanyolország és Portugália nagyhatalmi szerepe a XVII. század végén
leáldozott, amelynek látható jele az volt, amikor az angolok a világtengere-
ken vitathatatlan fölényt biztosítottak maguknak (és nem csak a spanyo-
lokkal, portugálokkal, hanem a franciákkal szemben is).
A függetlenségi háborúban Anglia elveszítette az USA-t, de bőven
kárpótolta magát világméretű gyarmatbirodalmának kiépítésével, ezen
belül is a brit korona legékesebb gyémántjának tartott India elfoglalásával.
Az elsőként meghódított Amerika gyéren lakott őslakosságával – nemes-
fémkészletének elrablása után – hosszú ideig értéktelen területnek tűnt.
Ezzel szemben India a világ egyik legelső civilizációja volt, már akkor is
100 milliósra becsült lakossággal és az alsó kasztok hallatlan nyomorúsága
miatt a rádzsák és maharadzsák mérhetetlen gazdagságával kápráztatta el
az európai utazót.
A Kelet-Indiai Társaság 1773-ban angol közigazgatási hatósággá ala-
kult át és kinevezték az első brit főkormányzót. A gyarmatosítás előkészí-
tésében, a szubkontinens kirablásában nagy szerepet játszó Kelet-Indiai
Társaságot 1858-ban oszlatták fel, India ezzel brit alkirálysággá (brit koro-
nagyarmattá) vált. Az 1839-1942. évi angol-kínai ópiumháborúban elszen-
vedett vereség hatására Kína kénytelen volt átengedni Hongongot és to-
vábbi 5 tengerparti kikötőt megnyitott az angol kereskedők előtt. Ezen túl
20 millió dollár hadisarcot is fizetett Angliának. Indiában, Kínában az ős-
lakosokkal, Kanadában, Dél-Afrikában, Ausztráliában sokkal inkább a
természeti erőkkel, illetve az itt korábban már megtelepedett francia és
holland gyarmatosítókkal kellett az angoloknak megküzdeni. Anglia tanult
az Egyesült Államok elszakadásából, ezért a fejlettebb gyarmatok teljes
pacifikálása helyett a hajlott a kompromisszumokra és katonai erőszak
helyett egyre szélesebb körű önkormányzatot és autonómiát biztosított
számukra. Ausztrália, a legutolsónak felfedezett kontinens eleinte angol

fegyencek telepeként működött, akik büntetésük letöltése után földbirtok-

ok szerezhettek itt. Érkeztek szabadok is az óhazából az Új-Dél-Walesnek
nevezett kontinense, akik 60-80 holdas birtokot kaptak a kormánytól.
1840-ben Új-Zélandon (ezen a Kanadához és Ausztráliához képest kifeje-
zetten kellemes klímájú, nagyon termékeny szigetországban) is megvetet-
ték a lábukat az angol hódítók.
A napóleoni háborúkat lezáró 1815. évi bécsi béke, illetve a Szent Szö-
vetség rendszerének létrehozása mintegy fél évszázados hatalmi vákuumot
teremtett a világban. Franciaország a vereség, területi veszteség és háborús
jóvátétel következményeivel volt elfoglalva, Oroszországot lekötötte a
törökökkel vívott háború, Olaszország és Németország a nemzeti egység
létrehozásán fáradozott, amely évekre lekötötte Ausztria katonai erőit is,
az USA-ban kirobbant az igen nagy áldozatokkal járó, évekig elhúzódó
véres polgárháború. Ebben a helyzetben Nagy-Britannia úgyszólván ve-
télytárs nélkül maradt és 1815–1865 közötti fél évszázadban évi átlagban
260 000 km-rel növelte gyarmati területeit. Ennek következtében 1900-ra
a Föld 150 millió km2-nyi szárazföldi területének több mint 1/5-e angol
gyarmat lett, ahol a Föld lakosságának mintegy ¼-e élt. A „brit korona
ékköve”, az angol gyarmatbirodalom legértékesebb része kétségkívül India
volt, amelynek pacifikálásában, a helyi uralkodókkal vívott harcban nagy
szerepet játszott a Keleti-Indiai Társaság. Ausztráliában a fehér gyarmato-
sítók az XIX. század utolsó harmadában jelentek meg nagyobb számban.
Anglia nagy területeket gyarmatosított – részben Hollandia 15 rovására –
Afrikában is, ahol a világ első számú hatalmának az volt a stratégiai célja,
hogy észak-déli irányában egyesítse az angol gyarmatokat. Ebbéli szándéka
azonban beleütközött az ugyancsak nagy afrikai gyarmatbirodalommal
rendelkező Franciaország kelet-nyugati irányú hasonló törekvésébe. Fran-
ciaország meg is akadályozta az észak-déli angol gyarmati tengely létrejöt-
tét. 16 Afrikában az angolok és franciák mellett nagy gyarmatbirodalmat
építettek ki az olaszok, a belgák, a portugálok és a németek is. A XIX.
század végére a fekete kontinensen mindössze két független állam maradt,
15 Eredetileg a hollandok – vagy ahogy a fekete kontinensen hívták őket, a búrok – gyar-
matosították Fokföldet és környékét. Angol nyomásra az 1830-as évek közepétől kényte-
lenek voltak a tengerparti sávot elhagyva a kontinens belseje felé menetelni, ahol megala-
pították az Orange Szabadállamot. Az 1899-ben kirobbant és az angolok győzelmével
végződött angol-búr háborúban a hollandok kénytelenek voltak feladni Dél-Afrikát.
16 Észak-Afrikában Egyiptom, Szudán, Uganda, Kenya, Dél-Afrikában a Dél-Afrikai
Unió, Becsuáni Föld és Rhodésia közé lényegében csak a német fennhatóság alá tartozó
Tanganyika ékelődött be.

Libéria és Etiópia. Indokína (ma Vietnám, Laosz és Kambodzsa) részben

angol, zömében francia gyarmat lett, Indonéziát pedig a hollandok foglal-
ták el.
Általános vélekedés szerint a két európai nagyhatalomhoz képest a
modernizáció útjára később lépő és a politikai egységet csak 1871-ben
megvalósító Németország lemaradt a gyarmatosítás terén. Ez természete-
sen igaz, bár ami a gyarmati területek nagyságát illeti, Németország Afri-
kában egyáltalán nem elhanyagolható nagyságrendű birodalmat tudhatott
magáénak. Ezeknek a területeknek azonban a gazdagsága, nyersanyagkin-
cse, ültetvényes gazdálkodásának hozama eltörpült India, Dél-Afrika, In-
donézia jelentőségéhez és gazdagságához képest.
A minél nagyobb gyarmati terület megszerzésében a nagyhatalmakat
eleinte politikai és presztizsszempontok vezérelték, a meghódított terüle-
tek az infrastruktúra szinte teljes hiánya miatt hosszú évtizedekig kevés
hasznot hoztak. Disraeli angol miniszterelnök a gyarmatokat egyenesen a
kormány nyakán lógó koloncnak nevezte. Amikor 1871-ben Poroszország
győzött a Franciaország ellen vívott háborúban és ennek következtében
elveszítették Elzász-Lotharingiát, a franciák ennek a néhány ezer km2-es
területnek a fejében összes, akkor már több millió km2-es gyarmati terüle-
teiket ajánlották cserébe, amiről Bismarck még tárgyalni sem volt hajlandó,
nem hogy komolyan megfontolni a franciák ajánlatát. A XIX. század utol-
só harmadában azonban alapvetően megváltozott a helyzet: a gyarmatok
az európai államok nyersanyag- és élelmiszer ellátói, valamint ipari kész-
termékeinek felvevő piacaivá váltak és nagy gazdasági jelentőségre tettek
szert.
A XV–XVII. századi felfedezők arra szakosodtak, hogy az újvilág terü-
letén fellelhető kincseket (mindenekelőtt aranyat és ezüstöt) elrabolják,
vagyis a cél az elfoglalt területek kifosztása volt. A későbbi évszázadokban
a gyarmattartók és gyarmataik között olyan intenzív gazdasági kapcsolat
alakult ki, amelyből a civilizált világ hosszú távú nyereséget remélt az afri-
kai, ázsiai, latin-amerikai területeken kiépített vállalkozásaiból. A gyarma-
tokon rendszerint monokulturális gazdasági szerkezet alakult ki, néhány
nyersanyag kiaknázása, vagy mezőgazdasági termék (kakaó, cukornád,
gyapot stb.) ültetvényeken történő előállítása volt a cél. A gyarmattartók
kihasználták az olcsó, nagy tömegű munkaerőből, valamint a helyi felve-
vőpiacból adódó előnyöket. A gyarmatokon kitermelt nyersanyagokat,
megtermelt mezőgazdasági termékeket rendszerint az anyaországokban

dolgozták fel késztermékké, amelyeknek egy részét aztán visszaszállították

a gyarmatokra.
Az európai gyarmatosítók 1800-ban a világ szárazföldi területének 35,
1914-ben pedig már egyenesen 84%-át foglalták el. A Föld nagy részének
gyors és sikeres meghódításában a technikai fölény játszott döntő szerepet
(az európaiak géppuskái, tüzérsége, hadihajói a többi kontinens országait
rövid idő alatt térdre kényszerítették). A XIX–XX. század fordulóján nagy
viták zajlottak az ún. „civilizációs gyarmatosítás” körül. Az elméletet természe-
tesen az európai gyarmatosítók ideológusai szülték. Eszerint a világ úgy
van berendezve, hogy a nyersanyag zöme a gyarmatokon, a feldolgozóipar
pedig a fejlett országokban található. Mivel a „vadak” a nyersanyagot úgy
sem tudnák kitermelni, az egész világ előrehaladásának az a feltétele, hogy
azt a fejlett országok számára kiaknázzák. A gyarmatosítás azáltal, hogy
utak, kikötők, oktatási és egészségügyi intézmények stb. létrehozásával jár
együtt, „civilizációs” funkciót is betölt, ezért „áldás” a „vadak” számára az
európai ember megjelenése Afrikában és Ázsiában. Nem vitatható, hogy a
gyarmatosítás az infrastruktúra kiépítésével, a gazdaság modernizálásával
betölt némi pozitív szerepet. A modernizáció azonban meglehetősen egy-
oldalú és a civilizáció áldásait elsősorban nem az ott élők, hanem a gyar-
mattartók élvezik. 17 A gyarmatok gazdasága az egyoldalú modernizáció
következtében lesz torz, monokulturális, tehát a világpiaci konjunktúra
változásaitól rendkívüli módon függő. Az ott kiépített infrastruktúra pedig
kezdetben szinte kizárólag a gyarmatokra költöző európai ember kényel-
mét, illetve a nyers- és alapanyagok kitermelését, az ültetvények mezőgaz-
dasági termékeinek az előállítását és elszállítását szolgálta.
Mások az „alulfogyasztási” elmélettel indokolták a gyarmati rendszer
szükségességét. E szerint a fejlett országok kibocsátása gyorsabban nő,
mint ezeknek az országoknak a fizetőképes kereslete. A fölös árut a gyar-
matokon lehet elhelyezni. 18 Joseph A. Schumpeter az imperialista terjesz-
kedést a XIX. század végén a nagyhatalmak között kiéleződő külkereske-
delmi harccal, a védővámok, monopolárak, dömpingárak problematikájával
magyarázta. Exportálni egyre nehezebb, viszont a nagy tömegű áru piacát
17 A XIX. század elején több olyan elmélet született, amely szerint a gyarmatosítás tulaj-
donképpen altruista akció, amelynek keretében a gazdag és kötelességtudó országok saját
jólétüket, gazdasági modelljüket átadják más országok számára is, persze úgy, hogy köz-
ben azért ők se járjanak rosszul.
18 Ezt a nézetet vallotta pl. John A. Hobson 1902-ben megjelent tanulmányában. (Impe-
rializm. A study.)

mindenképpen meg kell találni valahol. Másrészt az éleződő háborús konf-

liktusok időszakában igen nagy jelentőségre tett szert az alapvető élelmisze-
rekből, nyersanyagokból megvalósítható önellátás. A háború kirobbanása
után a hadviselő felek között megszakadnak a gazdasági kapcsolatok, de a
gyarmatokról a nyersanyag- és élelmiszerigényt ki lehet elégíteni.
Az újabb gyarmati területek megszerzése érdekében a fejlett tőkés or-
szágok között már a XIX. században számtalan konfliktus keletkezett
(marokkói összeütközés, Balkán-háborúk, spanyol-amerikai háború, az
angol-búr háború, orosz-japán háború stb.). Az I. világháborúnak az volt
az egyik fontos kiváltó oka, hogy a XX. század elejére a világ lényegében
már fel volt osztva. Az osztozkodásból kimaradó, vagy aránytalanul kis
részt kapó nagyhatalmak – amelyek katonailag, gazdaságilag gyorsabban
fejlődtek, mint a birtokon belül lévők – a világ újrafelosztását követelték.
Az egyes országok gazdasága nem egyforma tempóban fejlődik. Min-
den időszakban vannak kiemelkedően gyors, illetve ehhez képest lassabb
tempóban növekvő országok. A XIX. század utolsó harmadában az
egyenlőtlen fejlődés következtében Nagy-Britannia (és Franciaország) az
USA-hoz, Japánhoz és Európában Németországhoz képest lemaradt, a
korai iparosítással megszerzett előnyeit jórészt elveszítette. Hangsúlyozni
kell azonban, hogy szó sincs arról, hogy Anglia abszolút értelemben hanyat-
lott volna a XIX–XX. század fordulóján, visszaesésről, vagy látványos ha-
nyatlásról természetesen a szigetország esetében nem beszélhetünk. A vi-
szonylagos lemaradás azért következett be, mert a többi gyorsabban fejlődött,
mint Anglia. Ennek egyik okát a gazdaságtörténészek abban látják, hogy
Nagy-Britannia ipara a XIX. század végére megcsontosodott, az új techni-
kát jelentő iparágakban (villamosság, vegyipar, belső égésű motorok stb.)
lemaradt. Ezen túl sokat írnak arról, hogy az angol gyáripari vállalkozók
utódai, az úttörőket követő második, harmadik generáció elkényelmese-
dett, a felhalmozó típusú gyáros fogyasztó típusú „szelvényvagdosóvá”
alakult át, még a gyárak irányításával járó fáradalmakat és izgalmakat sem
vállalta, hanem fizetett menedzserekre bízta. A szigetország köztudottan
konzervatív, ezért az ott keletkező találmányok nagy részét az USA-ban és
másutt alkalmazták. Felemlegetik azt is, hogy az elitképzésben kiemelkedő
Anglia a fejlett, nyugat-európai országok közül utolsóként iktatta törvény-
be a kötelező elemi iskolai oktatást. Végül, de nem utolsósorban Anglia,
mint külkereskedelemre utalt ország, különösen nagymértékben függött a
nemzetközi gazdasági konjunktúra ingadozásától.

Az alábbi két táblázat világosan mutatja Nagy-Britannia viszonylagos

súlyvesztését és az USA, illetve Németország gazdasági megerősödését.
Három nagyhatalom vas- és acéltermelésének alakulása,

millió tonna
Ország 1890 1900 1910 1913
USA 9,3 10,3 26,5 31,5
Nagy-Britannia 8,0 5,0 6,5 7,7
Németország 4,1 6,3 13,6 17,6
A világ ipari termelésének %-os megoszlása

három nagyhatalom között, %
Ország 1880 1900 1913
Nagy-Britannia 22,9 18,5 13,6
USA 14,7 23,6 32,0
Németország 8,5 13,2 14,8
Az Egyesült Államok felemelkedését számos tényező segítette elő. Az

ország, amely maga is gyarmat volt és háborúban vívta ki a függetlenségét,
morális okok miatt kerülte a nyílt gyarmatosítást. Ezért, illetve az „óceán-
pajzs” védőernyője miatt az I. világháborúba való bekapcsolódásig alig
költött fegyverekre és hadseregre. 19 Az ország – amely nem ismerte az
Európára évszázadokon keresztül jellemző feudális születési kiváltságokat
és előjogokat – úgyszólván korlátlan természeti kinccsel (szén, vas, föld-
gáz, kőolaj, színesfém, arany, ezüst stb.) rendelkezett, vagyis a korai iparo-
sítás minden szükséges természetföldrajzi előfeltételével. A keleti partoktól
a nyugati partok irányában hatalmas szabad területek álltak rendelkezésre,
igaz, ezeknek az elfoglalása az őslakos indiánok kiirtásával, illetve rezervá-
tumokba való szorításával járt együtt. Az USA nagy területekhez jutott
vásárlás, illetve háborúk útján is. Az 1862. évi földtörvény minden ameri-
kai őslakosnak és bevándorlónak 66 hektár termőterületet juttatott a
megművelés fejében ingyen. Az államokban ismeretlen az emberek közötti
diszkrimináció. Ez, illetve a szabad vállalkozás lehetősége, 1920-ig több
mint 30 millió értékes, többségében fiatal, vállalkozó szellemű, tettre kész
19 Az I. világháború kirobbanásáig az USA hadikiadásai nem érték el a GDP 1%-át sem.

bevándorlót vonzott az Újvilágba. 20 Adott volt tehát az iparosításhoz

szükséges munkaerő, amely a nagy belső piac révén megteremtette az áruk
realizálásának a feltételét. A gyors ütemben épülő vasút több vonalon is
összekötötte a keleti és nyugati partokat, az Atlanti és a Csendes óceánt. 21
Az európai műszaki találmányok egy részét az USA-ban hamarább és
szélesebb körben kezdték használni, mint ott, ahol azt feltalálták. A XX.
század elején az USA-ban számos területen megvalósult a modern tömeg-
termelés, ami ugyan a minőség és egyediség rovására ment, ugyanakkor
lehetővé tette az árak esését, így a tartós fogyasztási cikkek az átlagvásárló
számára is elérhetővé váltak. 22 A viszonylag nagy értékű, bonyolult, sok
alkatrészből álló cikkek (autó, varró- és írógép, pénztárgép, traktor, háztar-
tási elektromos eszközök) gyártása egy új típusú vállalati forma kialakítását
igényelte. Az ún. multifunkcionális vállalat nem csak termelte, mint az
addigiak általában, hanem forgalmazta, és ha szükség volt, javította is ter-
mékeit, alkatrészraktárt tartott fenn és megszervezte a hitelre történő vá-
sárlás lebonyolítását. A tartós fogyasztási cikkek mellett a nagy tömegű,
gyorsan romló élelmiszerek (hús, tej, gyümölcs stb.) termelésében, tárolá-
sában, hűtésében és szállításában tevékenykedő vállalatok is hasonló típu-
sú vállalkozásokba szerveződtek.
20 1825 volt az első év, amikor az USA-ba vándorlók száma meghaladta a 10 ezret, 1842,
amikor a 100 ezret és 1905, amikor 1 millió fölé emelkedett. A tömeges méreteket öltő
migrációt a közlekedés forradalma, mindenekelőtt a vasút és a gőzhajózás elterjedése
tette lehetővé. A bevándorlók zöme eleinte a brit szigetekről (mindenekelőtt a végletesen
szegény Írországból) érkezett. Az új hazát választók közül a németek száma az 1870-es
években haladta meg az írekét. Az 1880-as évektől a kivándorlás súlypontja áttevődött az
Osztrák–Magyar Monarchiára és a Balkánra. A bevándorlókat már a XIX. század utolsó
harmadában is szűrték és a nem kívánatos személyeket (betegeket, bűnözőket, prostituál-
takat) visszafordították az Óhazába. Az I. világháború után pedig egyre szigorúbb törvé-
nyekkel korlátozták az európai és nem európai bevándorlók USA-ba történő letelepedé-
sét. A náci fasiszta rendszer hatalomra kerülése után Amerika megnyitotta a kapuit a
halálos veszélybe került zsidók, majd 1956-ban az emigráló magyarok előtt.
21 A vasútépítő társaságoknak az állam ingyen biztosította a földterületet. Az I. világhábo-
rú idejére az USA vasúthálózata elérte a 400 000 km-t.

22 Klasszikus példája ennek a Henry Ford autógyárában futószalagon előállított 500 dollá-
ros T-modell, amelyet az 5 dolláros napibér mellett bárki megvásárolhatott, ha volt rend-
szeres munkája.

Európa gazdaságtörténete A két világháború közötti Nyugat-Európa
4. A két világháború közötti

Nyugat-Európa
4.1. Az I. világháború és a gazdaság
1914. június 28-án egy szerb nacionalista diák Szarajevóban meggyilkolta
az osztrák trónörököst és feleségét, ami ürügyet szolgáltatatott a Szerbia
elleni hadüzenetre. A központi hatalmak villámháborús tervét Alfred von
Schliffen vezetésével dolgozták ki. Abban bíztak, hogy a német csaptok
nyugaton néhány hónap alatt felőrlik a franciák ellenállását, azalatt az
Osztrák–Magyar Monarchia legyőzi Szerbiát és feltartóztatja az oroszokat.
Majd a franciákat legyőző német egységeket átdobják keletre és az egyesí-
tett szövetséges csapatok közös erővel legyőzik Oroszországot, tehát né-
hány hónap alatt véget ér a háború.
A villámháborús tervek azonban kudarcba fulladtak, hosszú, véres ál-
lóháború alakult ki. Már 1916 végére világossá vált, hogy ebben a háború-
ban az lesz a nyertes, akinek nagyobbak az ember-, nyersanyag- és hadi-
anyag-tartalékai. Az erőviszonyok ebben a tekintetben már a háború ki-
robbanását követő első két évben az antant hatalmak oldalára tolódtak. Az
USA belépésével, illetve Oroszország 1917 őszén történő kilépésével az
antant fölénye nyomasztóvá vált és már csak idő kérdése volt, hogy Né-
metország és a központi hatalmak mikor teszik le a fegyvert.
Az I. világháború 22-25 milliós demográfiai veszteséget okozott. Eb-
ből 8,5 millió volt a katonai, és kb. 5 millió a civil áldozatok száma. A szü-
letésszám miatti csökkenést 12 millióra becsülik. Más források a közvetlen
háborús veszteség nagyságát kb. 10 millió fő halottra és 20 millió fő sebe-
sültre teszik. A világégést követő világjárvány (az ún. spanyol nátha) a fizi-
kailag legyöngült, ellenálló képességét elveszítő lakosság soraiban további
mintegy 10 millió áldozatot követelt.
Az I. világháború kitörése rövid időre megszakította a gazdaság nor-
mális körforgását. Azonnal általános moratóriumot adtak ki, amelynek
hatására a készpénzforgalom és a hitel rövid időre teljesen megszűnt. Az
utazást hatósági engedélyhez kötötték, a lovakat és az autókat bevonultat-
ták, a mozgósítás miatt a vasút polgári célokra nem fuvarozott, az interur-
bán telefont és távírót kizárólag a hadsereg vette igénybe. A háború első
heteiben a nagyarányú mozgósítás ellenére a polgári célú iparágakban óriá-
si munkanélküliség keletkezett. A központi hatalmak villámháborúra ké-
szültek, anyagokat, készleteket senki sem tartalékolt.

Ez a helyzet egy-másfél év után alapvetően megváltozott. A gazdaság

szereplői rájöttek, hogy hosszan elnyúló, kimerítő háborúra kell felkészül-
ni. Korábban soha nem tapasztalt és az addig uralkodó liberális gazdaság-
szervezési elvekkel szöges ellentétben szokatlanul erős centralizáció vette
kezdetét, egymás után születtek meg a háborús kényszerrendszabályok. A
hadsereg számára termelő vállalatokat katonai irányítás és fegyelem alá
vonták és az egész ipar fokozatosan átállt a háborús szükségletek kielégíté-
sére. Az I. világháború alatt 1916 volt a nagy hadikonjunktúra időszaka.
Az alap- és nyersanyagellátás, energiaszolgáltatás még viszonylag normális
volt, a hadiipar teljes kapacitással dolgozott, a hadianyag-szállítók kezében
mesés vagyonok halmozódtak fel, ezért a luxusipar is virágzott. 1917-
1918-ban a megkezdődött a gazdaság dezorganizációja. Megrendelés még
akadt, de a termelési tényezők biztosítása egyre nagyobb nehézségekbe
ütközött. Mindenből hiány volt, az infláció tempója meglódult és kúszóból
vágtatóba csapott át. A vesztes országok gazdasága a háború végére gya-
korlatilag teljesen szétzilálódott és dezorganizálódott.
A háború idején soha nem látott mértékű állami beavatkozásra került
sor, a szabad piaci intézmények működését felfüggesztették, szigorú jegy-
rendszert vezettek be, a nyersanyagokat központilag osztották szét, ár- és
bérstopot vezettek be. A központi hatalmak a nyersanyag- és élelmiszerhi-
ányon silány minőségű pótanyagokkal igyekeztek úrrá lenni.. Egyre több
országban került sor a gabona és a színesfémek rekvirálására, bizonyos
növények kötelező termeltetésére, a mezőgazdasági termékek felhasználá-
sának, külkereskedelmének szigorú szabályozására. Az életszínvonal és a
fogyasztás ennek ellenére az összes hadviselő államban drasztikus mérték-
ben visszaesett, különösen húsból, tejtermékből, tojásból csökkent az egy
főre jutó mennyiség. A szaporodó húshagyó napokon közfogyasztásban
húsételt nem lehetett készíteni, kiszolgálni. A hiány természetes követ-
kezményeként sokszorosára nőtt a feketekereskedelem. A háború alatt
feloldották a női- és gyermekmunka foglalkoztatására, a napi munkaidőre,
a vasár- és ünnepnapi foglalkoztatásra vonatkozó korlátokat. A hadviselő
országok többségében munkakötelezettséget vezettek be, a hadiüzemek
katonai irányítás alá kerültek, a sztrájkot betiltották. A háború után – rész-
ben a szakszervezetek megerősödése miatt – számos szociálpolitikai intéz-
kedést visszaállítottak, sőt ki is terjesztettek (bevezették a 8 órás munka-
napot, sok országban rendszerré vált a kollektív szerződés stb.).
A külkereskedelemre leginkább ráutalt és attól majdnem teljesen elvá-
gott Németország gazdasága militarizálódott a leginkább, az állami beavat-

kozás itt vált a legerőteljesebbé. A munkaerő-tartalékok mozgósítását, a

haditermelés irányítását, a szűkösön rendelkezésre álló nyersanyagok el-
osztását, a külkereskedelmet 1916-tól egyetlen intézmény, a Hadügyi Hiva-
tal (Kriegsamt) hatáskörébe utalták.
4.2. Az I. világháború következményei

Európa (különösen a hadviselő országok) gazdasági súlya csökkent, a ten-
gerentúli országoké nőtt az I. világháború idején. Az USA kereskedelmi
mérlegének aktívuma a háború előtti 5,3-szeresére nőtt, 1914. évi 3,2 mil-
liárd dollár nettó adósságállománya 1918-ra 12,3 milliárd dollár követelés-
sé változott. A háborún az Egyesült Államok, Kanada és Japán nyert leg-
inkább. Németország átmenetileg elveszítette nagyhatalmi státuszát, szét-
esett az Osztrák–Magyar Monarchia és meggyengült két korábbi nagyhata-
lom, Oroszország és Törökország. A háború a győztesek erőviszonyait is
átalakította, Anglia az USA mögött már csak a másodhegedűs szerep elját-
szására volt alkalmas, bár az egykori nagyhatalmi státusz látszatát még ko-
moly áldozatok árán is igyekezett fenntartani. Így az aranyalapra való visz-
szatérés és a túlértékelt fontárfolyam komoly mértékben hozzájárult Nagy-
Britannia külkereskedelmi pozíciójának romlásához, a kereskedelmi mér-
leg állandó passzívumához. (A fontot 1923-ban felértékelték, ami – ceteris
paribus – gátolta az exportos és ösztönözte az importot.) Ugyanakkor a
nemzetközi fizetési mérleg ún. láthatatlan tételei (fuvardíjak, biztosítások,
külföldi beruházások repatriált profitjai) egyelőre még fedezték az angol
külkereskedelmi mérleg deficitjét. Az I. világháború után az USA vált Eu-
rópa első számú hitelezőjévé, a hagyományosan legnagyobb tőkeexportőr
Anglia ezen a téren is háttérbe szorult. A nemzetközi pénzpiacon megkez-
dődött London és New York határozott rivalizálása, amely a City szerepé-
nek csökkenéséhez vezetett. Az I. világháború után az Egyesült Államok –
rövid hezitálás után – úgy döntött, hogy visszavonul, közvetlenül nem
foglalkozik az európai problémákkal, bár a háború utáni viszonyok rende-
zésére vonatkozó tervek (Wilson elnök közismert 14 pontja) valamint az
új intézmények egy része (így pl. a Népszövetség) amerikai kezdeményezé-
sűek voltak. Az USA pl. nem lépett be abba a Népszövetségbe sem, ame-
lyet saját maga javasolt a nemzetek közötti háborúk elkerülése érdekében.
Ugyanakkor a háború utáni szétzilált európai gazdaság helyreállításában –
saját jól felfogott érdektől vezéreltetve – közvetlenül és ötleteik révén is
részt vettek.

A háborút követő béketárgyalásokon a győztesek újraszabták Európa

térképét. Széthullott az Osztrák–Magyar Monarchia, óriási területeket ve-
szített Oroszország, meggyengült Törökország, visszanyerte önállóságát
Lengyelország, független állam lett Finnország, Lettország, Észtország és
Litvánia.
Az I. világháborút lezáró békekötésekre 1919 és 1923 között került
sor. A győzteseket – főleg Franciaországot, de részben Nagy-Britanniát,
Olaszországot és Belgiumot is – leginkább a bosszú, a vesztesek kiszipo-
lyozásának a szándéka vezette. Mivel Törökországgal 1920-ban és 1923-
ban kétszer is sor került békekötésre, így a Párizs környékén zajló tárgya-
lások során 6 békeszerződést dolgoztak ki és fogadtattak el a vesztesek-
kel. A legyengült szultáni rendszer ugyan 1920-ban Sevresben aláírta az
Oszmán Birodalom megcsonkítását tartalmazó első békeszerződést, a
görögöknek jelentős területeket átadó feltételrendszert azonban Musztafa
Kemal Atatürk nem fogadta el és vezetésével a törökök fegyverrel vívták
ki az 1923-as újabb békefeltételeket. Görögország kénytelenvolt Szmirna
és környékét visszaadni Törökországnak.
Németországgal 1919. június 28-án Versailles-ben kötötték meg a
győztesek a békét. Németországtól elcsatoltak 70 500 km2 területet 6,5
millió lakossal. Elzász-Lotharingia visszakerült Franciaországhoz, Pomerá-
nia és Nyugat-Lengyelország Lengyelországhoz, kisebb területeket kapott
Dánia, Belgium és Csehszlovákia. A Saar-vidék 15 évre népszövetségi
ellenőrzés alá került. Az önálló államiságát 1918 novemberében visszanye-
rő Lengyelországot úgy juttatták tengeri kikötőhöz, hogy az ún. korridor-
ral kettéhasították Németországot és Kelet-Poroszország az anyaországgal
közvetlen kapcsolattal nem bíró enklávévá vált. Ezen túl elvették összes
tengerentúli gyarmatait, amelyen, mint mandátumterületeken Anglia,
Franciaország, Belgium és Ázsiában két kis szigeten Japán osztozott. Az
elvett területeken lévő német vagyont a győztesek kisajátították és részben
a szövetséges államok polgáraival szemben fennálló tartozások rendezésé-
re, részben kártalanításra használták. Németországnak át kellett adnia ke-
reskedelmi flottájának nagy részét és viszonzás nélkül, tehát egyoldalúan
biztosítania kellett a győztesek felé a legnagyobb kereskedelmi kedvez-
mény elvét. A kereskedelmi protekcionizmus jól bevált és az I. világhábo-
rú után Európa szerte alkalmazott eszközével Németország egy ideig nem
élhetett.
A háború előtt a Monarchia a maga 676 000 km2 területével és 51 mil-
liós lakosságával számos gyenge pontja ellenére európai nagyhatalomnak

számított. A dualista állam területén osztozkodó ún. utódállamok néme-

lyike (Magyarország, Ausztria) elveszítette korábbi területének felét, két-
harmadát, miközben Szerbia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalaku-
lásával korábbi területét közel háromszorosára, Románia több mint két-
szeresére növelte. (E két utóbb említett állam területgyarapodása a Monar-
chián kívül más országok kárára is történt.)
A történeti Magyarország területe – Horvátország nélkül – 282 870
km , lakóinak száma pedig 18 264 533 fő volt. Szekfü Gyula találó kifeje-
2
zésével élve a „maradék-ország” területe 92 607 km2-re, népessége pedig

7 599 246 főre csökkent. A terület a háború előttinek a 32,7%-át, a népes-
ség pedig 41,6%-át tette ki. Míg a korábbi államhatárok zömében termé-
szetes földrajzi jelenségekhez kötődtek, hiszen az országot háromnegyed
részben összefüggő, néhol 2000 métert is meghaladó egységes hegyrend-
szer övezte, addig az újonnan megállapított határok kevés kivételtől elte-
kintve térképasztalon megrajzolt, mesterséges határok voltak. Több mint
200 ezer km2 területet veszített Ausztria az I. világháború után. Hadsereg-
ének a létszámát 30 ezer főben maximálták, megtiltották a Németországgal
való egyesülést és viszonosság nélkül kötelezték a győztesek számára a
legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvének biztosítását. Románia Bul-
gáriától megszerezte Dél-Dobrudzsát, Oroszországtól Beszarábiát, az
Osztrák–Magyar Monarchiától Bukovinát és Magyarországtól Erdélyt,
Bánát egy részét. Bulgáriától kisebb területek a Szerb-Horvát-Szlovén Ki-
rálysághoz illetve Görögországhoz kerültek. Megszűnt az orosz fennható-
ság Finnországban, Lengyelországban, a balti államokban. A rigai békében
a lengyel-orosz háború hatására Szovjet-Oroszország jelentős orosz, ukrán
és fehérorosz lakossággal bíró nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai terü-
leteket volt kénytelen átengedni Lengyelországnak. Olaszország Ausztriá-
tól megszerezte Dél-Tirolt és Isztriai egy részét. Valamivel több mint 10
ezer km2-rel nőtt Görögország területe is.
A győztesek az antanthatalmak háborús kárait 520 milliárd aranymár-
kára (125 milliárd dollárra) becsülték úgy, hogy a károkba bele számoltak
mindent, pl. a bevonultatott katonák „különélési pótlékát” éppúgy, mint a
háborúban megrokkant emberek ápolási költségeit, a kieső termelését
stb. 23 Az így megállapított kárösszeg azonban meghaladta Németország és
szövetségesei teljes nemzeti vagyonát. A versailles-i szerződés csak a jóvá-
23Becslések szerint az I. világháborúban – az emberéleteken túl – összesen 180-230

milliárd dollár anyagi érték pusztult el.

tétel fizetési kötelezettség tényét rögzítette, annak 42 év alatt törlesztendő

226 milliárd aranymárkás nagyságát csak 1921 januárjában állapították
meg. Az ország teljesítőképességét jócskán meghaladó reparációt Német-
ország érthető módon opponálta, amit a Jóvátételi Bizottság némiképpen
respektált is, ugyanis néhány hónappal később a jóvátétel összegét 132
milliárd aranymárkára 24szállította le. A jóvátételi kötelezettség több mint a
fele Franciaországot, 22%-a Nagy-Britanniát, 10%-a Olaszországot, 8%-a
Belgiumot, 5%-a Jugoszláviát illette, a maradékon a többi szövetséges
állam osztozkodott. A német jóvátétel összegét az 1923 végén összeülő
Dawes Bizottság tovább mérsékelte, majd az 1929-ben megszületett
Young-tervben 58 és fél évig 5%-os kamatozás mellett fizetendő 8 milliárd
dollárra csökkentették. Németország 1931-ig 21,2 milliárd aranymárka
jóvátételt fizetett, vagyis az eredetileg előirányzott összeg 16,1%-át. H.
Hoover, az USA elnöke a gazdasági válságra való tekintettel 1931 nyarán a
német jóvátétel fizetésének egy évre való teljes felfüggesztését javasolta,
amit a lausanne-i konferencia el is fogadott. A moratórium lejárta után a
jóvátétel további fizetése ún. zárolt márkában (vagyis a hivatalosnál ala-
csonyabb árfolyamon és addicionális exporttal kombinálva) történt.
A győztesek oldaláról egyedül a béketárgyalásokon részt vevő fiatal
pénzügyi szakértő, a később világhírűvé vált John Maynard Keynes emelte
fel a szavát a vesztesekre rótt elviselhetetlen mértékű jóvátétel ellen. Keynes
úgy becsülte, hogy Németország 10 milliárd dollár jóvátétel fizetésénél na-
gyobb jóvátételre nem képes, mert az ország azonnal átruházható vagyona
és a Reischsbank arany- és valutakészlete maximum 1,3-1,8 milliárd dollár
kifizetésére elegendő, a jóvátétel túlnyomó többségét német exportból, illet-
ve pontosabban a német kereskedelmi és fizetési mérleg többletéből kellene
fizetni. „Hosszú távon Németország áruban, és csakis áruban fizethet, füg-
getlenül attól, hogy ezen árukat közvetlenül a szövetségeseknek szállítja-e
vagy pedig semleges országoknak adja el, s a semlegeseknél ily módon létre-
jövő jóváírt összeget azután átadják a szövetségeseknek.”25 Németország
azonban elveszítette összes gyarmatát, kereskedelmi tengerészetét, külföldi
tulajdonát, területének és lakosságának közel egytizedét, a szénvagyon 1/3-
át, a vasérckészlet ¾-ét. A német exportképességet tovább rontotta a hábo-
rúban elpusztult 2 millió férfi, az infláció és a lakosság éhínsége.
2431,5 milliárd dollárra.

25John Maynard Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei. Európa Könyvki-
adó, Budapest, 1991. 214. oldal.

Elzász-Lotharingia és Felső-Szilézia elcsatolásával, a Saar-vidék meg-

szállásával Németország elveszítette legnagyobb vasérclelőhelyét és fontos
szénbányáit. Németországot ennek ellenére arra kötelezték, hogy Francia-
országnak, Belgiumnak, Olaszországnak és Luxemburgnak 10 éven ke-
resztül mintegy évi 20 millió tonna szenet szállítson. A németeket a győz-
tesek teljesíthetetlen mértékű jóvátétel fizetésére kötelezték, és amikor ezt
Németország nem fizette, 1923. január 11-én francia-belga katonaság
szállta meg a Ruhr-vidéket. A Párizs-környéki békeszerződések előírásá-
nak jó részét nem hajtották végre, a vesztesek a jóvátételnek csak a töre-
dékét fizették ki és amikor a világpolitikai helyzet ezt lehetővé tette, egy
pillanat alatt felrúgták a békeszerződések összes katonai és egyéb megkö-
töttségeit.
4.3. Infláció, stabilizáció, földreformok

A háború alatt a legtöbb hadviselő országban letértek az aranyalapról, va-
gyis felfüggesztette a bankjegyek aranyra való beválthatóságát és az orszá-
gok nagy részében kötött devizagazdálkodást vezettek be. A háború –
legszerényebb becslések, vagyis a költségvetés közvetlen hadikiadásainak
összegzése szerint is – több mint 80 milliárd dollárba került, ami Francia-
ország és Olaszország nemzeti vagyonának értékével egyezett meg. A ha-
dikiadások különböző években és egyes országokban az éves nemzeti jö-
vedelem ötödét-felét emésztették fel. A költségvetés szokásos bevételeiből
ekkora kiadást nem lehetett fedezni, ezért a háború alatt valamennyi had-
viselő ország államkölcsönökkel, újabb adók kivetésével és a bankóprés
beindításával, azaz fedezetlen papírpénz kibocsátásával igyekezett az egyre
növekvő katonai kiadásokat finanszírozni. A háború alatt tehát valamennyi
hadviselő állam eladósodott. A pénz gyorsuló ütemű értékvesztéséhez
nagyban hozzájárult az állami költségvetés és a nemzetközi fizetési mérleg
deficitje is. Több országban korlátozták, vagy egyenesen megszüntették az
addig a kormányoktól független jegybankok teljes autonómiáját, ami lehe-
tővé tette a kormányok számára a hiány jegybanki finanszírozását. Hipe-
rinflációval elsősorban a központi hatalmak országaiban, vagyis zömmel a
vesztes államokban találkozhatunk (Németország, Magyarország, Auszt-
ria), de Oroszország és Lengyelország sem vonhatta ki magát az óriásira
duzzadt pénzromlás alól. A mérsékelt infláció még a győztes országok
gazdaságára is jellemző volt, bár itt az árszínvonal emelkedését a háború
alatt és után is kordába tudták tartani. Annak ellenére, hogy az 1920-as
évek elején a napi kétszámjegyű infláció Magyarországon is a gazdaság

szomorú kísérőjelensége lett, a pénzromlás mértéke mégis kisebb volt,

mint pl. az ausztriai, lengyelországi, nem is beszélve a németországi hipe-
rinflációról. Az I. világháború után az infláció Németországban volt a
legsúlyosabb. A stabilizációkor egy német aranymárka 4,2 billió papírmár-
kával volt egyenlő. Ebben az országban a hiperinfláció mértékét jól pél-
dázza, hogy 1922-ben és 1923-ban egyedül a német bankjegynyomdánál
7500 alkalmazottat kellett foglalkoztatni az államjegyek előállításánál, és
ezenkívül még külön 84 magánnyomda szolgáltatását is kénytelenek voltak
igénybe venni a szükséges államjegyek kinyomtatására. Egy óra alatt a né-
met bankjegynyomdák 300-450 kilogramm papírt használtak fel az állam-
jegyek előállítására. Németországban az államjegyek előállítási költsége
1919-ben még csak 26 millió márkát tett ki, 1921-ben 262 millió, 1922-ben
6780 millió, 1923-ban pedig a ez a költség 32,8 trillió márkát ért el. A né-
met stabilizációkor a bankjegyforgalom 3877 trillió márkára rúgott. Egyes
vélemények szerint a német kormány tudatosan teremtett valutáris káoszt
annak érdekében, hogy lehetetlenné váljon a német jóvátételi szállítás.
Az infláció megállításához és a valuta stabilizálásához a belső pénzügyi
források nem bizonyultak elégségesnek, ezért a vesztes államok sorra a
Népszövetséghez fordultak segítségért. A sort az osztrákok nyitották meg,
akik a stabilizációt az 1922 októberében folyósított 650 millió aranykorona
hitel segítségével és a Népszövetség Pénzügyi Bizottságának felügyelete
mellett valósították meg. A hitel a költségvetés deficitjét volt hivatott fe-
dezni mindaddig, amíg az államháztartás egyensúlyát helyre nem állították.
A szanálási akciót a népszövetség tejhatalommal felruházott biztosa ellen-
őrizte. A kidolgozott szanálási és reorganizációs terv Ausztriában látvá-
nyos sikerekhez vezetett. Megállították az inflációt, helyreállították az ál-
lamháztartás egyensúlyát, stabilizálták az osztrák bankjegyet és lerakták az
alapjait az Osztrák Nemzeti Banknak. Teljesen hasonló módon valósult
meg a magyar szanálás is. A Népszövetség Pénzügyi Bizottsága a szaná-
láshoz szükséges 307 millió aranykorona összegű hitel nyújtását a kor-
mánytól független jegybank felállításához, a költségvetés hiányának 1926.
június 30-ig történő megszüntetéséhez és a háború előtti kölcsönök elis-
meréséhez kötötte. A stabilizációt Magyarországon is népszövetségi főbiz-
tos ellenőrizte. A szanálás Magyarországon a várakozáson felül sikeres
volt, mert a kiadások tervezettnél nagyobb mértékű csökkentése és a bevé-
telek vártnál gyorsabb növekedése miatt a költségvetési egyensúly 1926.
június 30-a helyett már az 1924/25-ös költségvetési évben helyre állt.
Ezért az 1924/25. évi költségvetés lezárásakor a népszövetségi főbiztos

hozzájárult ahhoz, hogy az eredetileg stabilizációra, a költségvetés átmene-

ti hiányának fedezésére felvett népszövetségi kölcsön egy részét – a költ-
ségvetés többletével kiegészítve – beruházási célokra lehessen igénybe
venni. Románia, Lengyelország, Bulgária 1922 és 1928 között folyamodott
hasonló kölcsönökért, némelyik többször is. Ugyancsak nemzetközi (jó-
részt amerikai) segítséggel sikerült 1924-ben a német inflációt megállítani.
Coolidge amerikai elnök javaslatára 1923 végén összeülő Dawes Bizott-
ság 26 dolgozta ki a német márka stabilizálására vonatkozó javaslatot,
amelyhez 800 millió aranymárka külföldi kölcsönt ajánlott aranyban,
amelynek több mint a felét az amerikaiak állták. Az USA azért segítette
nagyvonalúan a megroggyant német gazdaság helyreállítását, mert ettől
remélte az I. világháború alatt az antant hatalmaknak hitelben szállított
áruk ellenértékének a törlesztését. 27 Az angolok és franciák ugyanis arra
hivatkozva tagadták meg az USA-tól kapott árukölcsönök törlesztését,
hogy nekik sem fizeti Németország a megállapított jóvátételt. A német
gazdaság reorganizálásától az amerikaiak a jóvátétel fizetésének megindu-
lását, attól pedig az angol-francia hitelek törlesztését remélték.
A XIX. század második felétől az I. világháborúig terjedő időszakot a
viszonylag szabad áru- tőkeáramlás, az emberek vízumkényszer-nélküli
könnyű érintkezése, az alacsony vámok, az aranystandard-rendszernek
köszönhetően stabil valutaárfolyamok és a nemzetközi kereskedelemben a
tőkeáramlás gyors és akadálymentes lebonyolítása jellemezték. Az állam
általában tartózkodott a gazdasági életbe való beavatkozástól. A háború
alatt az európai hadviselő országok letértek a szabadkereskedelemről és
kötött gazdálkodást vezettek be. Korlátozták az áru- és tőkemozgást, köz-
pontilag osztották szét a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokat, kivite-
li-behozatali tilalmakat léptették életbe, szabályozták az árakat és béreket.
Az arany-standard helyébe ingadozó, kényszerárfolyamú papírpénz lépett.
A háborús szükségintézkedéseket a nyugat-európai államok 1919–1920
táján felszámolták, de az I. világháború előtti kereskedelmi elveknek a
visszaállítása a legtöbb országban inkább csak a deklarációk szintjén tör-
tént meg, szinte valamennyi európai állam kénytelen volt a protekcioniz-
mus eszközrendszerének alkalmazásához nyúlni. A vesztes országokban a
26 A Nemzetközi Szakértői Bizottság Londonban Charles Dawes amerikai bankár vezeté-
sével dolgozta ki javaslatát. Innen származik a bizottság és a terv elnevezése.

27 Az I. világháború alatt lényegében csak az antanthatalmak vettek igénybe külföldi hite-
leket, jórészt az Egyesült Államoktól. Az európai országok külföldi adósságállománya

1914 és 1918 között 21,5 milliárd dollárral emelkedett.

behozatalt közvetlenül a háború utáni években a katasztrofális ellátási

gondok miatt általában nem tiltották, 1921–22-ig azonban az ipari kész-
termékek egész sorára importkorlátozást rendeltek el. Kiviteli-behozatali
tilalmi listák készültek, a külfölddel kereskedni csak kormányengedély bir-
tokában lehetett.
Az I. világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése és a
sorra alakuló új államok miatt az önálló vámterületek száma jelentősen
nőtt. (Egyedül a monarchia szétesése hét új vámhatár megjelenését ered-
ményezte.) A legtöbb ország az 1920-as években nem tért vissza a az I.
világháború előtt alkalmazott szabad kereskedelmi elvekhez, hanem gaz-
dasági bajait protekcionista eszközökkel igyekezett orvosolni. A vámok
emelése azonban kétélű fegyvernek bizonyult: az import korlátozása más
országokat is hasonló lépésekre késztetett, ezért a megemelt behozatali
vámok megnehezítették az exportot is. A protekcionizmus a világkereske-
delem összeszűküléséhez vezetett, amely tragikus méreteket a gazdasági
világválság idején öltött.
Az I. világháború alatt Európa mezőgazdasági termelése visszaesett, a
háború után minden hadviselő országban élelmiszerhiány lépett fel. Még
az olyan, háború előtt kifejezetten mezőgazdasági kivitelre berendezkedett
országokban, mint pl. Magyarország, Románia, Lengyelország, Bulgária,
Oroszország stb. is hiány mutatkozott élelmiszerekből. Magyarország pl.
az ellátási gondok miatt 1920-ban kénytelen volt mintegy 22 ezer q búzát
(főként Argentínából) és 141 ezer q lisztet (szinte kizárólag az Egyesült
Államokból) importálni. A háború elsősorban a falusi lakosságot mozgósí-
totta, a stratégiai fontosságú iparvállalatok munkásait – amíg lehetett –
mentesítették a frontszolgálat alól. Besorozták és bevonultatták az akkor
még csaknem kizárólagos mezőgazdasági vonóerőt jelentő lovakat is. A
mezőgazdaságban tehát nagyarányú munkaerőhiány lépett fel, a férfi mun-
kaerőt a helyükbe lépő nők és fiatalok, idősek, hadifoglyok csak részben
tudták pótolni. A mezőgazdasági gépgyártás és a vegyipar hadianyagok ter-
melésére állt át és gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdasági gépimport is.
A háború alatt a tengerentúli országok (USA, Kanada, Argentína,
Ausztrália) váltak Európa fő élelmiszerszállítóivá, ezeknek az országoknak
a mezőgazdasági kivitele a háború előttihez képest közel megkétszerező-
dött. Az Európán kívüli mezőgazdasági termelők a kedvező konjunktúra
hatására kiterjesztették a vetésterületet. A búza vetésterülete pl. 1919–1924
között az USA-ban 19%-kal, Ausztráliában több mint 100%-kal, Kanadá-
ban pedig 125%-kal, nőtt. Amikor az 1920-as évek közepére a volt hadvi-

selő államok mezőgazdasága helyreállt, Európában a tengerentúli államok

szállításai miatt tartós mezőgazdasági túltermelési válság robbant ki. A
búza ára pl. a világ nagy árutőzsdéin már 1926-tól elkezdett csökkenni. A
kenyérgabona iránti kereslet csökkenéséhez a fejlett országok fogyasztói
szokásának kezdődő átalakulása is hozzá járult (a fejlett országokban az
emberek kevesebb szénhidrátot és több állati fehérjét, zöldséget és gyü-
mölcsöt kezdtek fogyasztani). Az áresésre a mezőgazdasági termelők a
kibocsátás növelésével reagáltak, ami tovább növelte a túlkínálatot és
újabb áreséshez vezetett. Az I. világháború után a hosszan elhúzódó ga-
bonaválság leginkább a közép-európai országokat sújtotta. Az I. világhá-
borút megelőző 5 év átlagában a nyugat-európai országok évi átlagban 13
millió tonna búzát importáltak, aminek a fele a kelet-európai országokból
származott. Ugyanakkor 1929-ben 15 millió tonna búzavásárlásuknak csak
8%-át szerezték be ebből a régióból, a többi a tengerentúlról jött.
A háború után a béketermelésre való áttérés, a vesztes országokban
dühöngő hiperinfláció, a régi világgazdasági kapcsolatok felbomlása és a
nyersanyaggondok a termelés visszaeséséhez, sok országban nagy munka-
nélküliség kialakulásához, forradalmak sorának kirobbanásához, a tömegek
elégedetlenségéhez vezetett. 1922–23-tól Nyugat-Európában a gazdaság
állapota stabilizálódott és a nagy gazdasági világválság kirobbanásáig a
világgazdaságban mérsékelt konjunktúra bontakozott ki. A világ ipari ter-
melése 1924-ben mintegy 15, 1929-ben pedig kb. 45%-kal haladta meg a
háború előtti utolsó békeév kibocsátását. A szalagrendszerű tömegterme-
lés az autóipar után elterjedt a többi tartós fogyasztási cikk és a mindennap
használatos javak előállításánál is. A tömegtermelés térhódítása széles körű
szabványosítást követelt meg. Különösen gyorsan bővült a villamosener-
gia-termelés és megkezdődött a szénhidrátok ipari felhasználása, a földgázt
pl. ebben az időben kezdték fűtésre használni. Új iparágak jelentek meg,
mint pl. az alumíniumgyártás, a műselyem, virágzott a vegyipar, a műtrá-
gyagyártás, a szintetikus festékek, mosószerek, gyógyszerek és műszál elő-
állítása, felfutóban volt az autógyártás, dinamikusan nőtt a cement, a papír,
a cellulóze termelés. A távközlésben elterjedt a telefon, illetve a rádió, az
USA-ban már a húszas években – igaz, még kuriózumként – megjelent a
televízió. A hagyományos iparágak (vas- és acélgyártás, textilipar, hajógyár-
tás stb.) viszont csak lassan növelték kibocsátásukat. A villamosság bevo-
nult a háztartásokba és a világítás mellett megjelentek a háztartási elektro-
technikai eszközök, a rádió, a vasaló, a hűtőszekrény stb. Ezek az új ter-
mékek elsősorban az 1920-as évektől a magas tömegfogyasztásra beren-

dezkedő amerikai átlagember életkörülményét alakította át leginkább, a

nyugat-európai fogyasztó most kezdett el velük ismerkedni.
Az I. világháború után Európa számos államában hajtottak végre töb-
bé-kevésbé radikális földosztást. A parcellázás mögött mindenütt meghú-
zódott egyfajta szociálpolitikai szándék, némely országban kimondatlanul
is a célok között szerepelt a határozottan csökkenő – bár általában még
jóval 20 ezrelék fölötti – születési arányszám romlásának a lassítása is. A
földosztás a hadviselő államokban a paraszti vérontásért cserébe adott
kárpótlásként is felfogható. Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai-
ban a földosztás nemzetiségi céloknak rendelték alá. Csehszlovákiában pl.
a földbirtok felső határát 150 ha-ban maximálták. A Felvidéken és Kárpát-
alján összesen 1 661 965 ha földet sajátítottak ki, amiből 1931-ig 814 000
ha-t osztottak ki. A földeket a forgalmi érték 50-60%-áért vették el a régi,
jórészt magyar tulajdonosoktól. Jócsik Lajos írja, hogy „A magyar parasztok
Szlovákiában mindössze 18 496, Kárpátalján 970 hektárt kaptak, tehát összesen
19 466 hektárt. Ezt a földet összesen 11 036 magyar igénylő között osztották ki.
Egy igénylőre nem jutott még 2 hektár sem. A magyar parasztok nem kapták meg a
magyar birtokosoktól elvett területnek 1 százalékát sem.”. A földreform során
nagy számban telepítettek szlovák újbirtokosokat tisztán magyar lakta te-
rületekre. A földosztást tehát arra is felhasználták, hogy megbontsák a
magyarlakta vidékek kompakt egységét. Délvidéken a kisajátított 751 149
hektár földet teljes egészében – zömében betelepített – szerb és horvát
gazdálkodó kapta. Csehszlovákiában és Romániában a földosztás során a
magyar és a német földbirtokokat számolták fel, de az így kiosztott földből
az ott élő nemzeti kisebbség nem részesedett. Kelet- és Dél-Európában
1926-ig összesen 7 millió ha földet osztottak ki, a legtöbbet Romániában,
legkevesebbet Bulgáriában, ahol a 400 éves török uralom miatt nemzeti
földbirtokos osztály nem alakulhatott ki, ezért nem volt jelentős számban
olyan nagybirtok, amit ki lehetett volna sajátítani. (Az iszlám országokban
az összes föld az uralkodó tulajdona volt, a katonák és köztisztviselők a
birtokot csak átmeneti időre, szolgálati birtokként használhatták. A Balká-
non a török uralom felszámolása természetesen a szultáni földtulajdon
megszűnésével járt együtt, amit szétosztottak a parasztok között.)
Azokban az országokban, ahol a kormányzat a földreformot a nemze-
tiségi birtokok felszámolásával kötötte össze, a juttatott földekért alacsony
megváltási árat kellett fizetni. Lettországban, Észtországban az újbirtoko-
sok egyáltalán nem fizettek a földért, Csehszlovákiában a megváltási ár a
föld piaci értékének 10-12%-a, Regátban (Óromániában) 5,6%-a, Erdély-

ben 2%-a, Besszarábiában 0,6%-a volt. Ellenben Lengyelországban (1925-

től) és Magyarországon (ahol 1928-ban, tehát az új, stabil pénz bevezetése
után állapították meg a kártérítés mértéktét) a kiosztott föld teljes árát ki
kellett fizetni az újbirtokosoknak.
4.4. Nyugat-Európa politikai berendezkedése

Politikai szempontból a két világháború közötti Európát a demokráciák és
a diktatúrák léte és harca jellemezte. Egyik oldalról ott voltak az immár
évszázados demokratikus hagyományokkal rendelkező országok (Anglia,
Franciaország, a skandináv államok, Közép-Kelet-Európában Csehszlová-
kia, másik oldalon a különböző jobboldali, konzervatív, tekintélyuralmi,
totális és nem totális fasiszta diktatúrák.
A demokráciákra az egyre inkább kiteljesedő pluralizmus lett a jellem-
ző, általános, titkos, korrektívumoktól mentes, egyre több helyen a nőkre
is kiterjedő választójoggal, legális parlamenti ellenzéki pártokkal, szabadon
működő szakszervezetekkel, az általános emberi szabadságjogok tisztelet-
ben tartásával. A parlamenti nyugati demokráciák egy részében alkotmá-
nyos monarchia, másutt köztársaság volt az államforma, elnöki rendszer-
rel, váltó- vagy többpártrendszerű politikai szisztémával.
Az USA az I. világháború végén rövid ideig kacérkodott az európai és
világpolitikai szerepvállalás lehetőségével, de végül egyelőre mégis felha-
gyott a globális politikával, visszavonult Amerikába és megvalósította a
világ első fogyasztói társadalmát. Az európai politikai továbbra is többpó-
lusú volt, a világpolitika ügyeiben 4-5 nagyhatalom döntött.
Nagy-Britannia az egyenlőtlen fejlődés következtében a XIX–XX. szá-
zad fordulóján elveszítette korábban egyértelmű dominanciáját, de a hábo-
rú megnyerésével – volt gyarmati rendszerének modernizált változatára
támaszkodva – megpróbálta legalább a nagyhatalmi státus látszatát fenn-
tartani. Ez az ország a konzervatív hagyományaira támaszkodva se jobb-,
se baloldali veszéllyel nem kellett, hogy szembe nézzen a két világháború
között, legalábbis a II. világháború kitöréséig. Ugyan a munkáspárt 1906-
ban bekerült a parlamentbe, sőt 1923-ban kormányra is került, de a rend-
szer működésének alapelveit a egyik politikai erő sem kérdőjelezte meg.
Nagy-Britannia 1867-től legfejlettebb gyarmatait (Kanada, Ausztrália,
Új-Zéland, Dél-Afrika) domíniumi státussal ruházta fel, amely azt jelentet-
te, hogy a külügy, a hadügy kivételével belső ügyeik intézésében teljes au-

tonómiát kaptak. 28 Nagy-Britannia számára egyedül Írország okozott

problémát, a britek soha sem felejtették el, hogy a „zöld sziget” 1916-ban,
kihasználva Nagy-Britannia nehéz helyzetét, felkelést robbantott ki az
anyaország ellen. A lázadást ugyan keményen leverték és véresen megto-
rolták, de 1921-ben mégis kénytelenek voltak a sziget kettéosztásába be-
lemenni, és északon Belfast központtal hat megye maradt brit fennhatóság
alatt, délen Dublin központtal két évvel később tudomásul vették az Ír
Szabad Állam megalakulását. Az Ír Szabad Állam tagja lett az 1926-ban
létrehozott Brit Nemzetközösségnek. Az autonómiát elnyert egykori volt
gyarmatok függetlensége az 1931. évi westminsteri statutumok révén to-
vább nőtt. Ettől kezdve a brit parlament nem hozhatott rájuk nézve köte-
lező érvényű döntéseket, önálló államközi szerződéseket köthettek. Lon-
donnak egyedül az alkotmánymódosításban és a Legfelsőbb Bíróság mű-
ködtetésében maradt beleszólása.
Angliának a nagy gazdasági világválság kirobbanásáig a belpolitikában
egyetlen komoly problémával, a több mint egy fél évig tartó nagy angol
bányászsztrájkkal kellett szembe nézni, amelyet a Szovjetunió kívülről
pénzelt és politikailag támogatott, ami a két ország amúgy sem túl jó vi-
szonyának további romlásához vezetett. Anglia 1925-ben visszaállította az
arany standardot és presztízs okok miatt a háború előtti font-dollár kur-
zust (1 ₤=4,86 $), aminek azonban más semmiféle reális gazdasági alapja
nem volt. A font a többi valutához – így mindenekelőtt a dollárhoz – ké-
pest túlértékeltté vált, ami akadályozta az amúgy is gyenge exportot. Az I.
világháború utáni politikai változások (pl. a kártalanítás nélküli szovjet-
orosz államosítások) miatt Angliának egy sor országgal szemben befagyott
a követelése. Ébredezni kezdett a birodalom legnagyobb gyarmata, India
is. Ezen túl a szigetországnak a világpiacon szembe kellett néznie az USA
és Kanada egyre éleződő versenyével.
Franciaország – de részben Anglia, Olaszország és Belgium – politiká-
ját is az I. világháború után Németország megbüntetésének, porig alázásá-
nak a szándéka vezette. Ez bizonyos mértékig Franciaország részéről ért-
hető is, hiszen 1750 ezer francia esett el az I. világháborúban. A gazdasági
világválság Franciaországban súlyos szociális feszültségek kialakulásához
vezetett, amely a szélsőjobboldali, fasiszta tűzkeresztesek szervezkedésé-
hez és tömegbázisának növekedéséhez vezetett. A szélsőjobboldaliak
28Kanada 1867-ben, Ausztrália 1901-ben, Új-Zélánd 1907-ben, a Dél-Afrikai Unió 1910-

ben kapott dominiumi státust.

1934. februári köztársaság elleni megmozdulásai véres összecsapásokhoz

és több mint egy tucat tüntető megöléséhez vezettek. Ez a helyzet váltotta
ki a francia népfront szervezet 1935. évi megalakulását, amely pártpolitikai,
világnézeti meggyőződésre való tekintet nélkül egyesítette az összes fasisz-
taellenes erőt Franciaországban. A népfront 1936-ban a választásokon
győzedelmeskedett és Leon Blum szocialista politikus vezetésével kor-
mányra került. A népfrontkormány az ország akkori gazdasági helyzetével
arányban nem álló, széles körű szociális intézkedések sorozatát vezette be,
7-15%-kal emelte a béreket, 40 órára csökkentette a heti munkaidőt, fize-
tett szabadságot, kollektív szerződést adott a munkavállalóknak és vi-
szonylag széles körű államosítási programot hajtott végre. A Blum-kor-
mány 1938-ban adta át a helyét a konzervatív Daladier-kormánynak.
Spanyolországban 1930-ban megdöntötték a királyságot és kikiáltották
a köztársaságot. Franciaországhoz hasonlóan 1936. február 16-án itt is
győzött a Népfront. A törvényes kormány ellen 1936 nyarán Franco veze-
tésével lázadás tört ki, amely az évekig elhúzódó, véres, nagy áldozatokkal
járó spanyol polgárháború kirobbanásához vezetett. A spanyol polgárhá-
borút sokan a II. világháború főpróbájának tekintik, az új harci techniká-
kat, a repülőgépeket, a lélektani hadviselést, polgári célpontok tömeges
bombázását (Guernica) ebben az országban próbálták ki a gyakorlatban
először.
Olaszországban az egykori szocialista, Benito Mussolini 1919 tavaszán
alakította meg Fascio di Combattimento (Harci Szövetség) nevezetű fa-
siszta szervezetét, amelynek támogatásával 1922. október 28-án bevonult
Rómába (Marca su Roma) és október 31-én kormányfővé avanzsált. A
háború utáni nehéz gazdasági helyzet, a megújuló sztrájkok és gyárfoglalá-
sok, illetve a Szerb-Horvárt-Szlovén Királysággal Fiume körül kirobbanó
területi viták vezettek a szélsőjobb térhódításához. (Fiume egyébként né-
hány évig nem tartozott egyik országhoz sem, szabad államként funkcio-
nál, 1924-ben azonban mégis Olaszország része lett.) Matteotti 1924.évi
meggyilkolása után megkezdődött a totális fasiszta diktatúra olaszországi
kiépítése. Mussolini 1929. február 21-én rendezte az olasz államnak a Va-
tikánnal a Risorgimentó óta fennálló nézeteltéréseit és a lateráni egyez-
ményben kiegyezett a pápával. A 30 millió fontos kártérítés mellett leg-
alább annyit nyomott a latban Vatikán állami státusának az elismerése. Az
1926-ban elfogadott korporációs törvény alapján megkezdték a szakszer-

vezetek felszámolását célzó fasiszta korporációk 29 kiépítését, majd 1935.

október 3-én Olaszország Abesszina (Etiópia) megtámadásával a nyílt
területszerző, annexiós külpolitika útjára lépett. 1939-ben az olaszok hadat
üzenetek Albániának is.
Az 1920-as évek végéig tartó konjunktúra és az európai, valamint a
tengerentúli fejlett országok gazdaságának szárnyalása idején alig akadt
olyan politikus vagy gondolkodó, aki érzékelni é főleg előre jelezni tudta
volna a közelgő nagy depressziót. Sokkal inkább a felhőtlen optimizmus
uralta a közvélekedést. Ezt a hangulatot és életérzést világosan tükrözte
Coolidge amerikai elnök, aki a nemzet állapotáról szóló szokásos évi jelen-
tésében 1928 decemberében az alábbi kijelentést tette: „Az Egyesült Álla-
mok egyetlen kongresszusa, bármikor ülésezett is, nem nézett még szembe
oly üdítő távlattal, mint aminővel a jelenlegi szembenéz, midőn az Unió
helyzetével vet számot...Az a töméntelen gazdagság, amelyet vállalkozása-
ink és iparunk létrehozott és gazdaságunk felhalmozott, hatalmasan szét-
áradt népünk körében, és széles folyamként hömpölyög, hogy a világ javát
és hasznát szolgálja. A létkövetelmények már túlhaladták az egzisztenciális
minimumot, és elérték a luxus határait... Az ország elégedett lehet a jelen-
nel és optimizmussal nézhet a jövő elé.” 30
4.5. A gazdasági világválság okainak magyarázata

Az 1929–33-as gazdasági világválság okainak megállapítása körül lassan ¾
évszázada folyó vita végleges nyugvópontra a mai napig sem jutott. Abban
mindenki egyet ért, hogy az 1929–33-as válság általános túltermelési válság
volt, ahol nem egyetlen piacon, hanem makroszinten alakult ki túlkínálat,
ami beindította azt a jól ismert kumulatív, tehát önmagát erősítő kedvezőt-
len folyamatokat (árcsökkenés, kibocsátás-csökkentés, munkaerő elbocsá-
tás, aminek következtében a kereslet tovább csökken, ami újabb árcsökke-
nést idéz elő stb.) indított el. A válság világválsággá szélesedett, mert erre
az időre az egyes országok között olyan bonyolult kapcsolatrendszer ala-
29 A korporációk a munkaadók és munkavállalók ágazati alapon kialakított szervezete

volt, amelyek – főleg a szervezetekhez rendelt fasiszta párttagok révén – széles körű
felhatalmazás és jogosítványok alapján irányították és szabályozták az egyes gazdasági
ágak tevékenységét. Meghatározták a termelés közgazdasági feltételeit, így pl. az árakat, a
béreket, eldöntötték a munkások és munkaadók közötti vitákat, engedélyezték új üzemek
létesítését stb.
30 John Lukacs: Az Egyesült Államok 20. századi története. Gondolat, Budapest 1988. 58.
oldal.

kult ki, amelyben az egyik országban bekövetkező esemény komoly kiha-

tással volt a többi országra nézve is. Mindaddig, amíg a tőkés gazdaságot
menetrend szerint visszatérő gazdasági válságok (ún. ciklikus újratermelési
válságok) gyötörték, a kibocsátás ingadozásának amplitúdója annál na-
gyobb volt, minél fejlettebbek lettek a gazdaságok.
Az USA-ban az 1920-as években a szárnyaló tőzsdeindex, a szokásos
kamatokat messze meghaladó árfolyamnyereség és a részvények hitelre
történő vásárlási lehetősége az átlagemberek nagy részét is az értékpapír-
okkal és részvényekkel való spekuláció ingoványos talajára csábította. A
reálvagyon valós gyarapodásával alá nem támasztott magas tőzsdei hoza-
mok tovább növelték a papírok iránti keresletet, éveken keresztül mester-
ségesen emelve ezáltal azok árfolyamértékét. A termelés az Egyesült Álla-
mokban 1918 és 1928 között alig valamivel több, mint ¼-del nőtt, miköz-
ben a részvények árfolyama tíz év alatt a háromszorosára, az osztalék
nagysága pedig egyenesen ötszörösére nőtt. 31 A fogyasztói keresletet az is
növelte, hogy a túlértékelt értékpapír tulajdonosok a bankoktól ezekre,
mint fedezetre fogyasztási hiteleket kaptak.
A gazdasági-pénzügyi válság kirobbanásához nagymértékben hozzájá-
rult az a körülmény, hogy számos ország az 1920-as években eladósodott.
Az adósságállománynak ugyanis meglehetősen nagy része rendkívül bi-
zonytalan, gyorsan kivonható rövid lejáratú kölcsönökből tevődött össze.
Amikor a hitelező ország gazdasága az összeomlás szélére jutott, nem
nyújtott további hiteleket, sőt a rövid lejáratú kintlévőségeiket is azonnal
felmondta, amivel megoldhatatlan gondokat okoztak az eladósodott or-
szágok számára. Az I. világháború után az USA vált Európa legfőbb hite-
lezőjévé, külföldi tőkebefektetései az 1914. évi 3,5 milliárd dollárról 1919-
re 17,4 milliárdra, 1929-re 27,7 milliárd dollárra emelkedtek. 1929–1939
között viszont a válság hatására 12,5 milliárd dollárra esett.
A mezőgazdaságban már az 1920-as évek második felétől túltermelés
alakult ki, ami a gabona nyomott világpiaci árában mutatkozott meg, ame-
lyet a gazdasági válság egyik fontos előjelének tekintenek. Az I. világhábo-
rú, az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése és a bolsevik forradalom győ-
zelmét követő káosz oda vezetett, hogy nagy európai gabonaexportőrök
estek ki évekre a piacról. Helyüket az I. világháború alatt és azt követően
tengerentúli államok, az USA, Kanada, Argentína foglalta el. Az 1920-as
31 Az USA tőzsdeindexe 1926-ot 100-nak véve 1929. szeptember 3-án, a csúcson 381-en
állt, vagyis három év alatt közel megnégyszereződött.

évek közepétől, második felétől az előbb említett nagy európai gabonaex-

portőrök ismét megjelentek a világpiacon, ami a tengerentúli államok tar-
tós jelenléte mellett túltermeléshez és a gabona árának eséséhez vezetett.
A vita a válság kapcsán akörül folyt, hogy a mi okozta a túlkínálatot.
Voltak, akik egy-egy tényezőre (pl. a termelés teljes gépesítésre, a túladóz-
tatásra, a spekulációra stb.) vezették vissza a válság kirobbanását. Sismondi
pl. a tökéletesen versenyző piacon kialakuló anarchiával, illetve a tömegek
túlságosan alacsony fogyasztásával magyarázta a válság kialakulását. Som-
bart szerint a túlzott tőzsdespekuláció az oka mindennek. A lengyel Mly-
narski a rövid lejáratú hitelek túlságosan nagy volumenére, illetve az ebből
adódó nagy bizonytalanságra hivatkozott. Az olasz Ferrero a túladóztatás-
sal magyarázta a fizetőképes kereslet csökkenését és a kereslet-kínálat
egyensúlyának megbomlását. A magyar származású Polányi Károly a vi-
lággazdasági rend megváltozására és az ehhez nem igazodó nemzetközi
gazdasági intézmények újjáéledésére vezette vissza a nagy depressziót.
Polányi szerint ugyanis az 1920-as években csődbe jutott a háború előtti
liberális világkereskedelem, ugyanakkor a háború után a régi intézménye-
ket (így pl. az aranystandardtól alig valamivel különböző aranydeviza rend-
szert 32, a legnagyobb kedvezmény elvét stb.) változatlanul visszaállították.
Az orosz származású Kondratyev és követői szerint az 1929–33-as válság
azért volt különösen súlyos, mert a hosszú távú gazdasági ciklus leszálló
ágával esett egybe az 1929-es nagy krach, ami tovább mélyítette a vissza-
esést. 33
A magyar származású, de hosszú időn keresztül a Szovjetunióban élő
Varga Jenő és a világhírű brit közgazdász, Keynes egyaránt a beruházások
32 Az aranydeviza rendszerben a belföldi papíros anyagú pénz vagy egyáltalán, vagy csak
nagyon korlátozott módon váltható át aranyra. A pénzügyi válság mélypontján, az 1930-
as évek elején ez a pénzrendszer megszűnt létezni. A II. világháború után a Bretton
Woodsi egyezményben létrehozott monetáris rendszerben – a dollár valutakülföldi jegy-
bankok számára aranyra történő átválthatóságáig – lényegében ilyen pénzrendszer volt.
33 Kondratyev szerint a világgazdaságban jól kimutatható 40-60 éves gazdasági ciklusok
alakulnak ki, amelynek van emelkedő és leszálló ága. Ezeknek a ciklusoknak a felfelé ívelő
ágán következik be Kondratyev szerint a termelő tőkék tömeges megújítása és a társa-
dalmi termelő erők új húzó ágazatok irányában történő átcsoportosítása. 1787/93-
1810/17-ig a konjunktúra ciklus ága felfelé szállt, majd 1810/17-től 1844/45-ig lefelé, itt
a textilipar játszotta a vezető szerepet. A következő ciklusnak 1844/45-től 1870/71-ig
tartott a felfelé ívelő, 1870/75-től 1890/96-ig a lefelé ívelő ága, a technikai haladás élén
az acélipar állt. Majd az 1890/96-től 1913/1920-ig ismét felfelé ívelő ciklus élén a kémia
és az elektromos ipar állt. Ennek a ciklusnak a lefelé ívelő ága esett egybe a válság kirob-
banásával.

sajátosságaiban találta meg a gazdasági válság fő okát. Varga szerint a vál-

ság időszakában leállnak a bővítő beruházások, de mivel a termelő kapaci-
tás a lecsökkent kereslethez képest még így is túlságosan magas, sok eset-
ben a pótlás is elmarad. A beruházásoknak az a sajátossága, hogy a kivite-
lezési idejük viszonylag hosszú, illetve a tőkés termelés körülményei köze-
pette a vállalkozók egyedül a piaci jelzések alapján rendelkeznek informá-
ciókkal a többiek beruházási szándékairól. Akkor, amikor a fölös készletek
lassan felszívódnak, elkezdődik a megélénkülés és a fellendülés, a kereslet
tartósan meghaladja a kínálatot, vagyis emelkedni kezdenek az árak, akkor
az egymástól elszigetelten dolgozó vállalkozók több beruházásába fognak,
mint ahogy azt valójában a piac igényelné. Ez azonban csak akkor derül ki,
amikor a kapacitást bővítő beruházások – nagyjában egy időben – műkö-
désbe lépnek és a túlberuházások miatt ismét esni kezdenek az árak, a
ciklus beindul és ettől kezdve a 8-10 évente esedékes tőkés túltermelési
válság „kódolva” van a rendszerbe, menetrendszerűen be fog következni.
Keynes magyarázata általánosan ismert. Szerinte az összkeresletnek
(ami ha eltekintünk az állami vásárlásoktól és a külkereskedelemtől a fo-
gyasztás és a beruházás összegével egyezik meg) egyik elemével, a beruhá-
zásokkal van a baj. A fogyasztás az összkeresletnek viszonylag stabil ele-
mét alkotja, ellentétben a beruházással, amely nagyon érzékenyen reagál a
gazdasági várakozásokra. Ha a vállalkozók visszaesésre, depresszióra szá-
mítanak, elmaradnak a beruházások, emiatt az összkereslet kisebb lesz,
mint a makroszintű kínálat, vagyis bekövetkezik a túlkínálat és ez elindítja
a válságot. Keynes a probléma kezelésére az állam beavatkozását ajánlotta.
Azt állította, hogy az a korábbi közgazdasági alaptétel, miszerint válság
kezdetén az államnak restrikciót kell alkalmazni, kifejezetten káros, éppen
ellenkezőleg: a kormányzatnak növelni kell a makroszintű keresletet, hogy
a tartós túlkínálat és az ebből adódó árcsökkenés ne indítsa be a válság
idején jól ismert kumulatív folyamatokat. Receptjét a II. világháború kitö-
rése miatt széles körben csak a háborús károk helyreállítása után, az 1950-
es évek elejétől alkalmazták, és ennek alapján a tőkés világgazdaság az
1973-as válságig jól működött, a fejlett tőkés országok az anticiklikus költ-
ségvetési politikával és az állami beavatkozás más eszközrendszerének
alkalmazásával a korábbi évtizedek ciklikus újratermelési válságától sikere-
sen megszabadultak.
A mezőgazdaságban már 1928-tól megmutatkoztak a túltermelés jelei,
1929 nyarától pedig számos áru értékesítése egyre nehezebbé vált, jelentős
készletek halmozódtak fel, emiatt estek az árak. A New York-i tőzsdén

október 23-án drasztikusan lecsökkent a részvényjegyzések száma, a tőzs-

de összeomlását azonban ekkor még több nagybank közös akciójával meg
lehetett menteni. Néhány nappal később kitört az általános pánik és a leg-
több részvény árfolyama néhány nap alatt a felére esett. Azzal a vélemény-
nyel értünk egyet, mely szerint a New York-i tőzsde összeomlása már a
korábban megkezdődött válságfolyamat következménye és nem kiinduló
oka volt. Az ipari termelés visszaesésének mélypontja a legtöbb országban
1932-re esett. Az ipari kibocsátás 1929-hez képest leginkább Németor-
szágban, Lengyelországban, az USA-ban és az Egyesült Államok gazdasági
életével számos szálon összefonódott Kanadában következett be. A 30%-
ot meghaladta, de a 40%-os visszaesést nem érte el az ipari termelés csök-
kenése Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és
Olaszországban. Nem csökkent, hanem egyenesen a duplájára nőtt az ipari
termelés a Szovjetunióban, igaz, ennek a növekedésnek felmérhetetlen
emberi szenvedés volt az ára.
A válság az USA-ban és Németországban vezetett a kibocsátás (külö-
nösen az ipari termelés) legsúlyosabb visszaeséshez, és e két országban
volt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta is. Az európai országok közül
különösen sújtotta a gazdasági válság az eladósodott, illetve alapvetően
agrártermelésre berendezkedett országokat, ti. a külkereskedelmi csereará-
nyok ezen országok számára jelentősen romlottak. Ugyanakkor pl. Nagy-
Britannia viszonylag könnyebben átvészelte a nagy válságot, amelynek
egyik okát a gazdaságtörténészek abban látják, hogy Anglia az 1930-asévek
elején letért a hagyományos szabadkereskedelemről és konkurensei számá-
ra protekcionista vámokat léptetett életbe, miközben a brit gyarmatok és
sterling-övezet továbbra is élvezte a vámmentes, illetve kedvezményes
vámok előnyeit. Ennek az lett a következménye, hogy az angol külkeres-
kedelem a protekcionista elzárkózással szintén védett európai és amerikai
piacokról lassan a sterlingövezet piacaira orientálódott át, amely kiszámít-
hatóságot és kisebb kockázatot jelentett számára. Másrészt a hagyományo-
san élelmiszerimportőr Anglia mindent megtett annak érdekében, hogy
mezőgazdasági termelésének erősen támogatott növelésével amennyire
csak lehet, önellátásra rendezkedjen be. A többi európai és tengerentúli
országhoz képest Franciaországban is jóval később, 1932 körül kezdett
mutatkozni a gazdasági krízis, mivel Franciaország 1931-ig hozzájutott a
német jóvátételi összegekhez, másrészt mint kevésbé nyitott ország gazda-
sága nem függött, annyira a többi állam ingadozó vásárlásaitól.

Franciaországban a szocialista Leon Blum koalíciós kormánya hata-

lomra kerülése után emelte a béreket, heti 48-ról 40-re csökkentette a
munkaidőt, emelte a fizetett szabadság idejét és államosította a kulcsipar-
ágak egy részét, a szolgáltató vállalatokat. A mezőgazdasági termelők hely-
zetén ártámogatási intézkedésekkel igyekezett javítani. A francia kormány
– Európában az utolsók között – 1936-ban és 1937-ben az exportérde-
keltség javítása érdekében két ízben is leértékelte a frankot.
Mivel a fizetőképes kereslethez képest a meglévő kapacitások is fölös-
nek bizonyultak, a vállalkozók bővítő beruházást úgyszólván egyáltalán
nem hajtottak végre, de még az elhasználódott állóeszközök egy részének
a pótlására sem került sor. A beruházási javak termelése 1929-hez képest a
válság mélypontján az USA-ban 27%-ra, Németországban 34%-ra zuhant.
(Nem véletlen tehát, hogy a marxista Varga Jenő és a magántulajdon tala-
ján álló Keynes válságmagyarázatában egyaránt döntő jelentőségű szerepet
játszik a beruházási tevékenység.)
A bank- és hitelszféra néhány évvel később, 1931-ben került válságba.
Ausztriából és Németországból kiindulva a pénzügyi rendszer válsága
1933-ra elérte Amerikát is. Az egész bankrendszer összeomlását számos
országban csak bankzárlatokkal, a betétek egy részének befagyasztásával
lehetett elkerülni, vagyis a betéttulajdonosok átmenetileg pénzüknek csak
egy részéhez juthattak hozzá.
Európában a válság mélypontján a munkanélküliek száma mintegy 30
millióra, a világ félszáz legiparosodottabb országában közel 50 millióra nőtt.
Egy brit munkanélküli – szendvicsemberként – az alábbi szövegű táb-
lával rótta London utcáit:
Három szakmám van,

Három nyelven beszélek,
Három évig harcoltam,
Három gyermekem van,
Három hónapja vagyok munkanélküli,
De csak egy állásra van szükségem.
Munkanélküli segélyt a szakszervezetek fizettek rövid időre tagjaiknak,

kötelező állami munkanélküli segélyezés csak 9 országban volt. Ebben a
szörnyű állapotban a társadalom egy része fogékonnyá vált a szélsőjobb és

a szélsőbal által gátlástalanul hirdetett szociális demagógiára. 34 A kilátásta-

lanság miatt nőtt a bűnözés, a prostitúció, az öngyilkosság és a devianciák
egyéb formája. Azok a szerencsések pedig, akik a válság évei alatt is dol-
gozhattak, romló szociális feltételekkel, csökkenő reálbérrel, a munkain-
tenzitás fokozódásával kellett szembe nézniük. A férfi munkaerőt, ahol ez
egyáltalán lehetséges volt, kiszorította a rosszabbul fizetett női és gyerek-
munka. A nominálbérek csökkenését csak néhány országban és néhány
jobban fizetett foglalkozási ágban kompenzálta az élelmiszerárak béreknél
gyorsabb ütemű csökkenése.
Az iparban a termelés leginkább a beruházásokkal legközvetlenebb
kapcsolatban álló ágazatokban (vas- és fémipar, gépgyártás, építőanyag-ipar
stb.) esett vissza. Az élelmiszeripar termelése kisebb mértékben csökkent,
egyes ágazatok (pl. a villamosenergia-termelés) kibocsátása pedig a válság
idején is nőtt. Az iparral ellentétben a mezőgazdaságban – ahol az eszkö-
zök konvertálása és a termeléssel való felhagyás közel sem olyan egyszerű –
főként az ár és nem a kibocsátás volumene esett. Mivel a mezőgazdaság a
jövedelemtermelés ciklikus volta miatt állandóan hitelekre szorult és a gaz-
dák jelentős része tartozott a bankoknak, a termelést még a zuhanó árak
mellett is növelni igyekeztek, hogy legalább akkorra bevételre szert tehes-
senek, amivel a hitelek törlesztő részleteit és kamatait, valamint az adókat
fizetni lehet. A gazdák így próbálták meg elkerülni az elárverezést.
A nagy gazdasági világválság idején a kormányok a túltermelés követ-
keztében előállott árufeleslegtől első lépésben az import korlátozásával
(vámok, behozatali tilalmak, kvóták) és az export minden áron való növe-
lésével (szubvenciók, dotációk) igyekeztek megszabadulni. A protekcio-
nizmus azonban a partner országokat is válaszlépésekre késztette és az
ellenlépések következtében a világkereskedelem spirális alakú örvénybe
került, ami a forgalom radikális visszaesésével jár együtt. 1929 januárjában
75 ország összimportja 2998 millió dollárt tett ki, ami 1933 januárjára 992
millió dollárra, azaz a négy évvel azelőtti 33%-ára esett vissza. Az államok
egy része dömpingárakkal kísérletezett, ahol vagy az állami támogatás,
vagy a mesterségesen magasan tartott belföldi ár révén finanszírozták a
lényegesen alacsonyabb külkereskedelmi árakat. Terjedt a kétoldalú áru-
csere-forgalom barterformája és a fizetést kiiktató klíringmegállapodás.
A válságkezelés másik kézenfekvő eszköze a nemzeti valuták leértéke-
lése lett, amelyhez szinte valamennyi, nem eladósodott európai és nem
34 Németországban az 1932. évi szavazás alkalmával minden második ember vagy a ná-
cikra, vagy a kommunistákra adta voksát.

európai ország kormánya nyúlt, némelyik többször is. A legtöbb ország a

gazdasági válság alatt letért az arany-standard rendszerről, ami az állami
gazdaságpolitikai beavatkozás szabadságfokát jelentősen növelte. Számos
(főleg a leginkább eladósodott) ország vezetett be kötött devizagazdálko-
dást, vagyis valutához csak a jegybankon keresztül juthattak a vállalkozók,
és a gazdaság szereplőinek, így az exportőröknek is a külföldre kiszállított
árukért cserébe kapott valutát be kellett szolgáltatniuk a központi bank-
nak, amely ezért cserébe nemzeti valutát adott. A legeladósodottabb or-
szágok a válság mélypontján teljes vagy részleges transzfermoratóriumot
rendeltek el, vagyis az adósok a külföldi hitelezőknek közvetlenül nem
fizethették tovább az esedékes részleteket és kamatot. Az adósok a tarto-
zást a jegybankoknak utalták át, amelyek a hitelezőknek általában csak a
törlesztőrészlet egy részét utalták tovább, azt is rendszerint a hitelező pót-
lólagos áruvásárlása fejében. 1931 szeptemberében a fontot is leértékelték
és megszüntették aranyra való átválthatóságát, ami – lévén a font akkor
még mindig világpénzként funkcionált, sok állam ebben tartotta valutatar-
talékait – a nemzetközi fizetési rendszerben is továbbgyűrűződő gondokat
okozott. Az eladósodott országok a valutaleértékelés fegyverét nem alkal-
mazhatták szabadon, mert saját valutájuk leértékelése adósságuk felértéke-
lését vonta volna maga után. Ezért inkább a burkolt valutaleértékelés esz-
közéhez nyúltak, így tett többek között Magyarország is, amely de a kül-
földi valuták után fizetett valutafelárral burkolt formában hajtotta végre a
pengő leértékelést.
A válságból való kilábalás legfontosabb és tartósan alkalmazott eszkö-
ze – Keynes nyomán – az állami beavatkozás széles körű elterjedése lett.
Az állami beavatkozás Svédországból indult, de leginkább az USA és a
fasiszta Németország gazdaságpolitikájának vált a jellemzőjévé. Eleinte az
állami szabályozás ad hoc jellegű vészelhárító akciókra korlátozódott, ké-
sőbb azonban egyre inkább a makrogazdasági szabályozás elfogadott esz-
közrendszerévé vált. Az állam a gazdaság élénkülése után sem vonult visz-
sza a gazdaságból, így ez a szisztéma a II. világháború utáni gazdaság ál-
landó kísérőjelenségévé vált. Az állam a gazdaságpolitikai eszközök széles
spektrumára támaszkodott, amely a szubvenciótól a kincstári megrendelé-
sekig, a föld ugaroltatására való ösztönzéstől a mezőgazdasági ártámogatá-
sig és az eladósodott gazdák védelméig, a külkereskedelemben az export
támogatásáig, a pénzügyi rendszerben pedig a betétek kifizetésének korlá-
tozásától a kötött devizagazdálkodásig terjedt. Magánvállalatok államosítá-

sára, széles körű állami tulajdon kialakítására azonban – Franciaországot 35 és

Olaszországot 36 kivéve – a II. világháború befejezéséig nem került sor. (Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lett volna a két világhá-
ború között állami tulajdon, súlya azonban a magánvállalkozáshoz képest
elenyésző.)
Keynes elméleti rendszerében fontos szerephez jutott a gazdaság sza-
bályozásának olyan fontos állandó eszköze, mint pl. a kamatláb, amelynek
változtatásával befolyásolni lehet a beruházási és megtakarítási hajlandósá-
got, valamint az adók, a különféle transzferek. Az 1936-ban megjelent „A
foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete” c. munkájában arra is
rámutatott, hogy ha a vállalkozók várakozás szerinti profitrátája nullára
csökken, vagy esetleg negatívvá válik, akkor kamatcsökkentéssel, sőt nulla
kamattal sem lehet a befektetőket beruházásra ösztönözni. Keynes szerint
ebben az esetben a gazdasági egyensúlytalanság munkanélküliség mellett
alakul ki. Ez a tétel szöges ellentétben állt az addig uralkodó klasszikus
elmélettel, amely szerint tartós kényszerű munkanélküliség a reálbérek
szabad alakulása mellett nem alakulhat ki, a megtakarításokat és a beruhá-
zásokat pedig az ugyancsak szabadon ingadozó kamatláb egyensúlyban
tartja. Keynes a válság beindulásakor a normatív szabályozás (adó, transz-
fer) mellett elengedhetetlennek tartotta az egyedi beavatkozások alkalma-
zását is, így állami megrendelésekkel, vásárlásokkal és beruházásokkal java-
solta növelni a makroszintű keresletet. Az állami megrendeléshez jutó
vállalatoktól magasabb adó szedhető be, az itt dolgozók jövedelme növel-
ni fogja a fogyasztói keresletet, vagyis az állami kiadások kereslet-növelő
hatásai a multiplikátor hatás révén megsokszorozódva jelentkeznek. Túl-
kínálatos piacon olyan állami beruházások indítását tartotta indokoltnak,
amelyek lényegében csak a keresleti oldalt növelik, de befejezés után a
piacon nem vagy alig jelentenek termékkínálatot, mint pl. az infrastruktú-
ra. A munkanélküliség csökkentése és a válság kumulatív hatásainak elke-
rülése érdekében azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy elkerülhetetlen hely-
zetben „értelmetlen” állami kiadásokat is támogasson.
35 Franciaországban a Leon Blum vezette népfrontkormány idején történtek államosítá-

sok. 1936-ban – természetesen a volt tulajdonosok teljes kártalanítása mellett – állami
kézbe került a vasút, a tengeri és légi közlekedés és a hadiipar nagy része.
36 Olaszországban eredetileg a csődközeli helyzetbe került bankok megmentésére alapí-
tották az IRI-t (Instituto per la Riconstruzione Industriale), amely a nagybankoknak

nyújtott támogatásért cserében iparvállalati részvényeket vett át, és szervezett állami
holdingokba.

A gazdasági válság évei alatt az USA-ban Roosevelt elnök nevéhez fű-

ződik az egyik legismertebb válságkezelő program, a New Deal (új irány)
bevezetése. Alkalmazásával az állam a közmunkák kiterjesztésével és a
munkanélküliek segélyezésével igyekezett a fogyasztói és beruházói keres-
letet és ezáltal a konjunktúrát növelni. A fasiszta Németország ugyanezt a
célt a gazdaság háborús vágányokra történő átállításával érte el. Az állami
beavatkozás révén Amerikában elsősorban a fogyasztói keresletet, a fasisz-
ta országokban pedig inkább a beruházási keresletet növelték. A háborúra
egyre nyíltabban készülő fasiszta országokban egy idő után a haditermelés
fejlesztése már a fogyasztás rovására ment, bár rövid távon a munkanélkü-
liség megszűntetése és a reálbérek emelése itt is az életszínvonal emelkedé-
séhez vezetett. A szabad piaci intézményeket sehol sem számolták fel,
kényszerrendszabályokat csak a háború kitörése után léptettek életbe, vi-
szont a magánvállalkozások ettől kezdve bizonyos mértékű állami kontroll
alatt működtek.
Roosevelt első elnöksége alatt a hagyományos válságkezelő intézkedé-
sek (aranyalapról való letérés, a dollár leértékelése, bankzárlat stb.) mellett
a mezőgazdasági felesleg csökkentése érdekében azért fizettek a farmerek-
nek, hogy azok földjük egy részét pihentessék, illetve az állam a fölösleges
árutömeg egy részét felvásárolta, egy részét pedig megsemmisítette.
A mezőgazdasági viszonyokba való kormányzati beavatkozás jogi fel-
tételeit az 1933. májusában elfogadott Agricultural Adjusment Act terem-
tette meg. A válság által legjobban sújtott mezőgazdaság állami szabályo-
zásának legfőbb intézménye az ún. Mezőgazdasági Bizottság (Agricultural
Adjustment Administration) lett. A mezőgazdasági kibocsátás csökkenté-
sére a önkéntes alapon, kártalanítás ellenében vállalkozhattak. A kormány
a fogyasztókra kivetett külön adóból finanszírozta ennek a költségeit.
Számos európai országhoz hasonlóan az állam sietett a végletekig eladó-
sodott farmerek segítségére és a jelzálogkölcsönök törlesztésének átmeneti
felfüggesztésével akadályozta meg a kisgazdaságok tömeges csődjét. Az
állam ezen túl a mezőgazdasági termékek meghatározott részét előre meg-
szabott áron átvette a termelőktől, amelynek értékesítéséről vagy maga
gondoskodott, vagy ha ez nem sikerült, akkor megsemmisítette a felesle-
get. A földjük egy részének ugaroltatását vállaló gazdákhoz hasonlóan az
állam azokat a farmereket is premizálta, akik a rendelkezésükre álló kon-
tingenseket nem használták ki.
Az elnök megtiltotta az arany kivitelét és felfüggesztette a dollár arany-
ra történő átválthatóságát. A költségvetési kiadásokat az államigazgatás

költségeinek és a tisztviselők fizetésének lefaragásával csökkentette. 1933.

március 6-9 között három napos bakzárlatot rendelt el, majd korlátozták a
betétekhez való szabad hozzájutást. Mint korábban már láttuk, az amerikai
válság a tőzsde összeomlásával kezdődött. Egy bizottságot hoztak létre,
amelynek egyik fő célja a papírok árfolyamának spekulációs célú emelke-
désének megakadályozása, és a tőzsde tevékenységének általános ellenőr-
zése lett. A Kongresszustól kapott felhatalmazás alapján 1934. január 1-jén
41%-kal leértékelték a dollárt, ami élénkítette az amerikai exportot és kor-
látozta az importot, javította tehát az ország külkereskedelmi és nemzet-
közi fizetési mérlegét. Más oldalról viszont a dollár leértékelése az ameri-
kaiak hitelkihelyezéseinek az értékét is devalválta.
A krónikus és tömeges munkanélküliség enyhítésére a kormány egy sor
iparágban javasolta a heti 35 órás (tehát a korábbinál sokkal rövidebb)
munkahét bevezetését, illetve a minimálbér alkalmazását. Ez csak ajánlás
volt, amit a vállalkozók önkéntes alapon hajtottak végre. Elsősorban a
fiatalok foglalkoztatásának elősegítésére állami közmunkákat szerveztek, a
legismertebb ezek közül a Tennesse folyó szabályozása volt, amelyen 21
gátat emeltek, vízierőműveket létesítettek és rendezték a környéket.
Németországban a háborús vereség és az azt követő gazdasági-poli-
tikai káosz, majd a Dawes-tervben mesterségesen felpumpált német gaz-
daság kipukkanása a nagy gazdasági válság idején, a tömeges munkanélkü-
liség és a nácik szociális demagógiája Hitler és az NSDAP hatalomra kerü-
lését készítette elő. A fasizmus – többek között – azért kerülhetett hata-
lomra, mert a németek többsége kiábrándult a weimari köztársaságból és
az addigi liberális gazdasági rendszerből. Hitler hatalomra kerülése után
gátlástalanul felrúgta az I. világháborút követő békeszerződés összes kor-
látozó előírását, 600 ezerre emelte a német hadsereg számát, 1935-ben
népszavazás útján bevonult a Saar-vidékre és az angol-német flottaegyez-
ménnyel angol asszisztálás mellett hozzálátott hadiflottájának nyílt fejlesz-
téséhez. A Népszövetség a békeszerződés előírásainak megsértését nem
tudta szankcionálni, Hitler ugyanis 1933-ban maga lépett ki a nemzetközi
szervezetből.
A német kormány közmunkákat kezdeményezett a munkanélküliség
csökkentésére, amelynek keretében 5000 km autópályát, repülőtereket,
hidakat építettek. A „Kinder, Küche, Kirche” jelszó alapján a nők nagy
részét kiszorították a munkaerőpiacról, amivel tovább csökkentették a
férfiak körében a válság mélypontján tapasztalt kétségbeejtő mértékű

munkanélküliséget. 37 A hadsereg, a pártapparátus és a rendőrség is mint-

egy 1 millió fővel növelte a foglalkoztatottak számát. A magángazdaság
fellendülésével együtt mindezek a tényezők 1938-ra Németországban gya-
korlatilag megszüntették a munkanélküliséget. (A munkanélküliek száma
az 1932. évi 6 millióról 1938-ra 200 ezerre csökkent.)
A reálbérek viszont közel sem emelkedtek olyan mértékben, mint a
foglalkoztatottság, ti. a hadiipar miatt a fogyasztási cikkek termelésének
volumene nem emelkedhetett jelentősen. A reálbérek emelése ebben a
helyzetben a fogyasztási cikkek piacán a kereslet és kínálat összhangjának a
felborulásával fenyegetett.
1936 októberében Herman Göringgel az élén létrejött a Négyéves
Terv Hivatala. Ennek az intézménynek – amely utasíthatta az összes gaz-
dasági minisztériumot, hivatalt – a fő feladata a háborúra való felkészülés
lett. 1936 és 1945 között két négyéves terv szolgálta a háborúra való felké-
szülést, illetve később a háborús igények kielégítését. A Hivatal nagy súlyt
fektetett a nyersanyagok (szén, vasérc stb.) kitermelésének növelésére. A
német hadigazdaságra az erős autark volt jellemző. (A műszál, a műben-
zin, a mesterséges kaucsuk, alumínium stb. termelése mellett önellátásra
törekedtek az alapvető élelmiszerek terén is.) A csatlós országokkal folyta-
tott kereskedelemben kétoldalú klíring-megállapodásokkal küszöbölték ki
a konvertibilis valutával történő fizetést. Németország ezeknek az orszá-
goknak a nyersanyagait és mezőgazdasági termékfeleslegeit a mindenkori
világpiaci árnál magasabb áron vásárolta meg úgy, hogy nem konvertibilis
valutával, hanem német árukkal fizetett. A kétoldalú klíringforgalomban a
kelet- és délkelet-európai államoknak Németországgal szemben jelentős
külkereskedelmi aktívuma halmozódott fel, vagyis a német fél a klíring-
számlák egyenlegét csak részben törlesztette saját áruival. Ezzel a csatló-
sok hozzájárultak a német hadikiadások finanszírozásához.
Részben a társadalmi különbségek elmosását, főként pedig a háborúra
való katonai és fizikai, nem utolsósorban pszichikai felkészülést szolgálta a
Hitlerjugend fiataljai számára törvényben előírt fél éves közös munkaszol-
gálat. A Rajna-vidék remilitarizálása (1936. március) után Hitler létrehozta
a fasiszta tengelyt, majd Franco oldalán beavatkozott a spanyol polgárhá-
borúba. Két évvel később ugyancsak az I. világháborút lezáró béke kifeje-
zett tiltása dacára bekövetkezett az Anschluss, Ausztria Németországhoz
37Premizálták azokat a családokat, ahol a nők a „Kinder, Kücze, Kirche” jegyében ön-
ként kimaradtak a munkaerőpiacról és otthon maradtak.

csatlakozott. Ez év őszén Anglia és Franciaország feláldozta szövetségesét,

Csehszlovákiát, amelynek a feldarabolása 1938 őszén a müncheni szerző-
déssel vette kezdetét. Csehszlovákiának előbb azokról a területekről kellett
lemondani, ahol a német anyanyelvűek aránya az 50%-ot meghaladta. Né-
hány hónappal a müncheni szerződés aláírása és a Szudéta-vidék átadása
után Németország egész Csehországot elfoglalta, Szlovákiában pedig Hit-
lerhez hű bábállam alakult. Csehszlovákia ezzel megszűnt létezni. Az 1939.
augusztus 23-án a Szovjetunióval aláírt eredetileg 10 évre szóló megnem-
támadási egyezménnyel Hitler átmenetileg lemondott Oroszország meg-
hódításáról és a barátsági egyezmény birtokában Lengyelország elfoglalása
után nyugat felé fordult. A Molotov-Ribbentrop paktum Sztálinnak is
kapóra jött, ugyanis a Szovjetunió még nem volt felkészülve a háborúra,
másrészt a megállapodás titkos záradékában jelentős területekhez jutott.
Lengyelország 1939. szeptember 1-jei lerohanásával kezdetét vette a II.
világháború. A Szovjetunió néhány héttel a háború kirobbanása után be-
vonult a neki ígért lengyel területekre, majd bekebelezte a balti államokat.
(Első lépésben a szovjet hadsereg a balti államokra kényszerített kölcsönös
segítségnyújtási egyezmények révén támaszpontokat építhetett Lettország,
Litvánia és Észtország területén, amelyeknek a nyílt megszállására és belső
viszonyaik szovjetizálására 1940 nyarán került sor.) 1939. októberében a
finnekkel szemben lépett fel Sztálin területi követelésekkel. Mivel a finnek
nem voltak hajlandóak a Karéliai-földszoroson hátrébb vinni a határt,
kitört a finn-szovjet háború, amelyben a kis finn állam az orosz gőzhen-
gernek néhány hónapig ellen tudott állni. A szovjet-német háború kirob-
banása előtti orosz területi gyarapodás 1940. június 27-én Észak-Bukovina
és Besszarábia bekebelezésével zárult. A németeke 1941. június 22-én tá-
madták meg a Szovjetuniót. Ezzel természetesen a Molotov-Ribbentrop
paktum érvényét veszítette, amit a szovjetek a lengyelekkel 1941. július 30-
án aláírt megállapodásban el is ismertek. Ugyanakkor a lengyel-szovjet
határ kérdésében Sztálin nem alkudott, így a II. világháború után a kom-
munista nagyhatalom Lengyelország rovására érvényesítette a németekkel
megkötött paktum értelmében 1939-ben neki juttatott lengyel területek
végleges bekebelezését.
4.6. A II. világháború sajátosságai

Valóban világháború volt, 3 földrész 61 állama vett benne részt és a világ-
tengereken és a levegőben is folytak a csatározások. Kb. 40 ország területe
vált hadszíntérré, a Föld lakosságának 80%-át érintette, sújtotta.

52 millió ember halt meg a II. világháborúban, nem számítva ide a sú-
lyosan sérült, vagy egész életükre megrokkant, megcsonkított emberek
millióit. 38 Ez volt az első olyan háború, ahol a bombázások, népirtások,
meg- és visszatorlások, a földi hadműveletek miatt a front és a hátország
(az USA kivételével) nem vált el egymástól. Az I. világháborúban 75:1 volt
a katonák és civil áldozatok aránya, ez a II. világháborúban 1:1-re változott,
27 millió katona mellett majdnem ugyanannyi, 25 millió civil pusztult el.
Ebben a háborúban az ideológiának óriási lett a szerepe, a szabadság, a
humanizmus, a liberalizmus állt szembe a zsarnoksággal, fajelmélettel,
totális diktatúrával. Az ideológiai meggyőzésben és manipulálásban mind-
két oldalon nagy szerepet játszott a rádió.
A legújabb tudományos-technikai eredményeket kifejezetten a háború
céljaira fejlesztik ki (radar, atombomba, számítógép, sugárhajtás) de ebből
a civil szféra is profitált a háború befejezése után.
A háború kitörése után minden hadviselő országban, még a hagyomá-
nyosan liberális beállítottságú Nagy-Britanniában és az USA-ban is rövid
idő alatt kiépítették az I. világháború idejéről jól ismert kényszergazdasá-
got. A szigorúan kötött gazdaság intézményei és eszközrendszere Német-
országban félig, a Szovjetunióban pedig már a háború előtti évtizedekben
teljesen készen álltak. A kormányok a szűkösen rendelkezésre álló nyers-
anyagot, energiát és alapvető élelmiszereket a háborús céloknak alárendel-
ve adagolták és ameddig lehetett, igyekeztek az inflációt kordába tartani.
Japán és Németország az elfoglalt területek erőforrásait gátlástalanul saját
háborús céljaira aknázta ki. 39 Nagy-Britannia számára nagy segítséget jelen-
tett az USA, Kanada és a sterling blokk országainak pénzügyi támogatása.
Az amerikai kölcsönbérleti szerződés (Lend-Lease) keretében Nagy-Bri-
tannia mellett a Szovjetunió is fegyverekhez, repülőgépekhez, harckocsik-
hoz, teherautókhoz és stratégiai fontosságú anyagokhoz jutott – mégpedig
a legkritikusabb időszakban, akkor, amikor a talpon maradás vagy a teljes
pusztulás volt az alternatíva. A háború finanszírozásában az adók és a
belső (részben kényszerű) államkölcsönök is jelentős szerepet játszottak. 40
38 Képzeljük el annak a húszegynéhány éves fiatalembernek az életét, aki a háborúban
összes végtagját, mindkét kezét és mindkét lábát elveszítette, csak a törzse és a normáli-
san működő tudata maradt meg. Szovjet irodalmi alkotások szerint ezt az embert időn-
ként egy ládában kihelyezték a napra, hogy friss levegőhöz jusson.
39 Németország 1940 és 1945 között összes katonai kiadásainak negyedét az általa elfog-
lalt területekből sajtolta ki. Japán esetében ez az arány valamivel alacsonyabb volt.
40 Nagy-Britanniában inkább az adók, Németországban jobbára az államkölcsönök ját-
szották a nagyobb szerepet. A fasiszta rezsim ugyanis nem akarta elveszíteni a lakosság

Az I. világháború idején nem számoltak a háborús gazdasággal, vil-

lámháborúra készültek, a hadviselő felek úgy gondolták, hogy a harc meg-
indulása előtt felhalmozott készletek ki fognak tartani a rövid, néhány
hónapos csatározások idejére. Az I. világháború legfőbb gazdasági tapasz-
talata az volt, hogy a nyertes az lesz, aki tovább bírja, akinek nagyobb
készletei és tartalékai vannak. A II. világháborúra való felkészülés során
ezt a tapasztalatot már tudatosan alkalmazták. Németország pl. Hitler ha-
talomra kerülése után jelentős tartalékokat halmoz fel a Neue Plan (1934)
végrehajtása során. Sőt a Göring nevével fémjelzett és 1936-ban indított 4
éves terv már kifejezetten a háborús készülődés terve volt. A nyersanyag-
ban (különösen kőolajban és alumíniumban), de ezen felül speciális ötvö-
zőanyagokban is kifejezetten szegény Németország a csatlós országokkal
kiépített kétoldalú klíringegyezmény keretében német árukért jutott hozzá
az élelmiszerekhez, illetve a háború kirobbanása után a kelet-európai szö-
vetségesekkel folytatott kereskedelemben felhalmozódott aktívum volt a
háborús finanszírozás egyik fontos forrása. Németország kezdeti hadi
sikerei folytán rátette a kezét Európa csaknem összes nyersanyagkészletei-
re, ezen felül 6-7 millió kényszermunkaerőt nyert a leigázott országokból
(mindenekelőtt a koncentrációs táborokban hurcolt zsidóság, cigányság,
politikai ellenállók stb. soraiból).
A Szovjetuniót váratlanul érte a háború kirobbanása, Sztálin el akart
kerülni minden provokációt, túlzott óvatosságáért a lakosság súlyos árat
fizetett. A szovjet gazdaság hadigazdaságra történő átállítása 1941 nyarán
még messze nem fejeződött be. Úgy érte a német támadás a hatalmas or-
szágot, hogy a fejlettebb európai részre koncentrált nehézipari kapacitás
nagy része a német támadásnak, illetve a visszavonuló szovjet csapatok
bénításának a következtében elpusztult. Óriási erőfeszítésekkel igyekeztek
a maradék ipari kapacitást az ország belsejébe, az Urál térségébe és azon
túl áttelepíteni, illetve az Uráltól keletre rohamtempóban új hadiipari ka-
pacitásokat kiépíteni. A szovjet gazdaság már a háború előtt is erősen
centralizált volt, de a katonai erőfeszítések miatt a központosítás 1941
nyara után soha nem látott méreteket öltött. A hátországban a nők, a gye-
rekek és a frontszolgálatra alkalmatlan öregek álltak a munkapadok mellé a
bevonultatott férfiak helyére és hatalmas áldozatok árán minden szükséges
dologgal ellátták a frontot. A harmincas évek második felében a szovjet
lojalitását a túlzott pénzügyi terheléssel. A kényszerkölcsönök leginkább a szovjet hadigé-

pezet finanszírozásában játszottak nagyobb szerepet.

hadsereg öt marsalljából hármat, az öt első osztályú hadseregparancsnoká-

ból hármat, tíz másodosztályú hadseregparancsnokából az összest, az öt-
venhét hadtestparancsnokból ötvenet, a száznyolcvanhat hadosztálypa-
rancsnokból százötvenegyet, a négyszázötvenhat ezredesből négyszázegyet
megölt az esztelen sztálini önkény.
Különösen a háború első szakaszában, mindaddig, amíg a szovjet gaz-
daságot nem sikerült teljes egészében a hadigazdaság vágányára állítani,
jelentett óriási segítséget az összesen kb. 10 milliárd dollár értékű angol és
főleg amerikai kölcsönbérleti szállítás. Az USA egy 1882-es törvény alap-
ján kezdett el 1940 nyarán a szövetségesei számára hadianyagokat és fegy-
vereket szállítani. Ez a XIX. század végi jogszabály lehetőséget adott arra,
hogy az USA maximum 5 évre bérbe, kölcsönbe adjon hadifelszereléseket,
ha erre Amerikának nincs szüksége. A következő évtől az 1941. március
11-én életbe lépett az ún. Lend Lease Act alapján szállított az USA – fel-
adva addigi semlegességi politikáját – az odahaza feleslegessé váló hadi-
anyagokból szövetségeseinek, Angliának és a Szovjetuniónak fegyvereket
és hadianyagokat. A törvény felhatalmazta az elnököt, hogy „minden nem-
zetnek, amelynek a védelmét az USA számára életfontosságúnak tartja”,
mindenféle fegyvert eladjon, ajándékozzon, vagy bérbe adjon egy megha-
tározott összeghatárig. Mindaddig, amíg a Szovjetunió fennállt, a kommu-
nista politikusok és ideológusok azzal igyekeztek elbagatellizálni a köl-
csönbérleti szerződés értelmében az USA-tól kapott hadianyagok jelentő-
ségét, hogy azokat, a háború egész időszakában előállított és felhasznált
fegyverek és stratégiai fontosságú anyagok mennyiségéhez viszonyították,
tehát pl. az Amerikától a háború első fél évében kapott repülőgépek szá-
mát az 1941–1945 között előállított szovjet harci repülőgépek számához,
ami ily módon valóban néhány százalékot tett ki csupán. Azonban a hábo-
rú során a szovjet kohókban előállított alumíniumnak a néhány %-át kite-
vő, kölcsönbérleti szerződés keretében szállított amerikai alumíniumnak a
jelentőségét felértékeli, hogy azt olyan helyzetben kapta a kommunista
hatalom, amikor a repülőgépgyártáshoz elengedhetetlenül szükséges köny-
nyű fémmel egyáltalán nem rendelkezett.
Az USA – az óceánpajzs jótékony védelme mögött – viszonylag kevés
áldozattal és háborús veszteséggel élte meg a II. világháborút, amely kevés,
de az amerikaiak számára szokatlan megkötésekkel járó nagy gazdasági
konjunktúrát eredményezett. A kibontakozó hadikonjunktúra teljesen
felszámolta a nagy gazdasági világválság után még mindig kb. tízmillióra
becsült munkanélküli tartaléksereget. A termelés növelésének extenzív

forrásain túl (munkaidő hosszának növelése, nők munkába állítása) az

USA-ban a munkatermelékenység emelése is hozzá járult a kibocsátás
növekedéséhez. A háború alatt az USA vált a szövetséges hatalmak legna-
gyobb szállítójává, az ipari termelése a háború előttihez képest 2,5-
szeresére nőtt és jelentősen bővült a mezőgazdasági termelés is.
Az antifasiszta nagyhatalmak 1945. februárjában Jaltában tartott máso-
dik konferenciáját már a háború utáni berendezkedés kérdésköre uralta.
Megállapodtak arról, hogy Németországot a megszállási zónák ellenére
egységes egészként fogják kezelni. Egyetértésre jutottak az ENSZ műkö-
dési alapelveiről, a Biztonsági Tanács állandó és nem állandó tagsági in-
tézményéről, az állandó tagok vétójogáról.
Néhány hónappal később, 1945 nyarán Potsdamban a lengyel határ és
a lengyel kormány sorsa volt a leginkább vitatott kérdés. Miután az immár
véglegesen Nyugat-Ukrajnához és Nyugat-Bjelorussziához került egykori
lengyel területekről több millió lengyel az áttelepülést is vállalta, csakhogy
ne kerüljön a szovjet hatalom fennhatósága alá, a lengyelek honfitársaik-
nak a Németországtól elcsatolt nyugati területeken élő németek kényszer-
kitelepítésével tudtak helyet csinálni.

Európa gazdaságtörténete Oroszország és a Szovjetunió gazdaságtörténete 1945-ig
5. Oroszország és a Szovjetunió
gazdaságtörténete 1945-ig
Oroszország és a Szovjetunió története a Kijevi Rusz (Óorosz) állam IX.
századi megalakulásáig nyúlik vissza. Az Óorosz államot a normannok
egyik ága, a varégek alapították Rurik és Oleg vezérletével. Az orosz, az
ukrán és a fehérorosz állam egyaránt elődjének tekinti a Kijev és Nov-
gorod székhellyel működött Rusz Fejedelemséget, amely Bölcs Jaroszláv
(1019–1054) uralkodása idején élte fénykorát. A fejedelemség a Kalka
partján 1223-ban súlyos vereséget szenvedett a birodalom határát átmene-
tileg egészen Magyarországig kitoló mongoloktól. Magyarország tatár
megszállása – bár súlyos veszteséggel járt – átmenetinek bizonyult, ellen-
ben Kijev 1240. évi eleste után a tatárok évszázadokra berendezték az
Uráltól a Lengyel királyságig és a Litván fejedelemségig terjedő Arany
Hordának nevezett európai birodalmukat. Az 1380-tól magára találó orosz
birodalom két irányba kezdte el az évszázadokra harci feladatot nyújtó –
és a krími háborúig váltakozó kimenetelű, de alapvetően sikeresnek ne-
vezhető – terjeszkedését. Keleti irányban a tatárok mind messzebbre tör-
ténő kiszorítása és a Kaukázus, a Fekete-tenger medencéje, Közép-Ázsia
és az Urálon túli Szibéria fokozatos pacifikálása a cél egészen Vlagyivosz-
tokig, a távol-keleti Csendes-óceáni térségig. A nyugat felé történő orosz
előrenyomulásnak részben a „Drang nach Osten” jegyében óriási területe-
ket elfoglaló német lovagrend visszaszorítása, másrészt az egész évben
hajózható kikötőt biztosító Balti-tengerhez való kijutás volt a célja.
Nyevszkij 1240-ban győzelmet aratott a svédeken, majd 1242-ben a Csud-
tavi jégcsatában a svédeken is. Ennek eredményeként 1492-ben az oro-
szok felépítették Narva kikötőjét a Balti-tengeren.
A felvilágosult abszolutizmus kora két nagy cár, I. Péter és II. Katalin
uralkodása idején köszöntött be a birodalomban. I. (Nagy) Péter, a „tró-
non ülő iparosmester” külföldi utazásai során maga is több mesterséget
kitanult, majd erőszakos eszközöktől sem visszariadva megkezdte az orosz
birodalom modernizálását. Nevéhez fűződött Pétervár 1703-as alapítása a
Balti-tenger partján. II. Katalin – miután szétverte az 1773. évi Pugacsov-
féle nagy orosz parasztfelkelést –, sikeres terjeszkedő háborúkat vívott a
törökök ellen és meghódította Moldvát, Havasalföldet, bekebelezte a
Krím-félszigetet. Poroszországgal és Ausztriával szövetkezve három sza-
kaszban (1772, 1793 és 1795) felosztották és teljesen bekebelezték Len-

gyelországot, amelynek mintegy 1/3-át (Varsóval együtt) a cári Oroszor-

szág több mint egy évszázadig megszállva tartott. A Napóleoni háborúkat
lezáró 1815-ös bécsi békében Oroszország a Szent Szövetség alapító tag-
jaként autonóm nagyhercegségként megszerezte magának Finnországot, a
Lengyel Királyság pedig saját alkotmányt, mérsékelt autonómiát kapott és
perszonálunióban az orosz cár uralkodott fölötte.
Utódai, I. Sándor (1801–1825) és I. Miklós (1825–1855) sikeres ter-
jeszkedő háborúkat vívtak és a birodalom leigázta Grúziát, Észak-Azerbaj-
dzsánt, Dagesztánt, Besszarábiát, Kelet-Örményországot, meghódította a
Duna-deltát, Jerevánt, Kazahsztán és egész Szibériát, amelynek legtávo-
labbi vidékén 1860-ban megalapították Vlagyivosztokot.
Törökország meggyengült helyzetét kihasználva Oroszország stratégiai
célja a Balkánon az volt, hogy elfoglalja a Fekete-tengerről a Földközi ten-
gerre való kijutást jelentő, stratégiai fontosságú tengerszorosokat, a Bosz-
poruszt és a Dardanellákat. A rendkívül bonyolult politikai képletet muta-
tó Balkánon egyidejűleg több törekvés jelent meg. Ott voltak a nagyhatal-
mak, amelyek közül Angliát és Franciaországot Oroszország megerősödé-
sének minden áron való megakadályozása vezérelte. Oroszország – mint
már utaltunk rá – a tengerszorosok ellenőrzését szerette volna elérni. A
Habsburg Birodalom Bosznia és Hercegovina okkupálásával, majd annek-
tálásával a nagy szerb nacionalizmussal és a nagy Szerbia kialakítására tö-
rekvő szerb erőkkel került kibékíthetetlen konfliktusba. Németországot a
közel-keleti olaj megszerzése vezérelte a bagdadi vasút építése kapcsán.
A másik erő, amely alakította a Balkán politikáját, az ott élő és a több
évszázados török uralom lerázására már elég erőt érző népek felszabadító
törekvése volt. Görögország, Bulgária, Szerbia, Románia, Albánia egymás
után vívta ki az autonómiát majd a teljes függetlenséget. Az itt élő népek
nagy tragédiája, hogy a függetlenség kivívása után – valamely európai
nagyhatalom tevőleges vagy hallgatólagos támogatását élvezve – soviniszta
szándékaiktól vezérelve egymással keveredtek területi vitákba, majd az
I. és II. Balkán háborúkba.
Oroszország – kihasználva a Balkán népek szabadságvágyát, illetve
több nép esetében a vallási és kulturális hagyományok közösségét – a gö-
rögök, szerbek, bolgárok függetlenségi törekvéseinek fő támogatója szere-
pében lépett a Balkánra. A cári rendszer valóban jelentős segítséget nyúj-
tott pl. a görögöknek a törökök ellen vívott függetlenségi háborújában, de
ez a segítség nem volt önzetlen. Oroszország hamar benyújtotta a számlát

és területeket szerzett a törököktől (Duna-delta, Fekete-tenger keleti part-

ja, később Besszarábia, Moldva stb.)
Ebben a konfliktusban I. Miklós orosz cár a Nagy-Britanniával való
megegyezésre törekedett. Miklós 1844-ben az „Európa beteg emberének”
nevezett Törökország közös felosztására tett javaslatot, amit az angolok
elutasítottak. Ezt követően a Krím-félszigeten kitört az orosz-török hábo-
rú, amelyhez a támadók a török birodalomban élő keresztények valós sé-
relmeit használták fel ürügyül. Anglia, Franciaország és a kis Szárd Király-
ság rövid időn belül Törökország oldalán bekapcsolódott a háborúba és
Oroszországot meghátrálásra késztették. Az orosz erőpolitika mind ez
ideig sikert sikerre halmozott, területeket vett el Lengyelországtól és Tö-
rökországtól, győztesként került ki a Napóleoni háborúból, bekebelezte
Finnországot, a Kaukázus, Közép-Ázsia és Szibéria meghódításával óriási
belső gyarmatbirodalmat épített ki és segített az osztrákoknak leverni a
magyar forradalmat. A krími vereség azonban hosszú évtizedek óta elő-
ször megingatta az ország nagyhatalmi státusát. I. Miklós kábítószer túl-
adagolásban meghalt, utódjának pedig szembe kellett néznie az addig
győztes orosz terjeszkedés első komoly kudarcával, ami II. Sándor cárt
jelentős reformok meghozatalára kényszerítette.
Európában utolsóként, felülről jövő cári rendelet formájában 1861. feb-
ruár 19-én megtörtént az orosz jobbágyok felszabadítása. A reform előtt
Oroszországban nem volt Mária Terézia úrbéri rendezéshez hasonló, a
jobbágy és a földesúr viszonyát állami rendelkezésekkel szabályozó, és így a
földesúri önkénynek némileg gátat szabó törvénykezés, ezért az orosz mu-
zsik helyzete mérhetetlenül rossz volt, a jobbágyok használatába adott föld
nagysága és a jobbágyi kötelezettségek mértéke teljesen önkényesen alakult.
Az orosz jobbágy nem költözködhetett szabadon, a faluját csak engedéllyel
hagyhatta el, a földdel együtt adták-vették. Az orosz jobbágyfelszabadítás
után a paraszt jogilag szabad lett, de a középkori eredetű orosz faluközös-
ség (obscsina) több jellegzetessége (így pl. a falu szántóterületének periodi-
kus újraosztása és a közösség tagjainak az állammal szemben fennálló adó-
kötelezettségeiért való egyetemleges felelőssége) Sztolipin orosz belügyminisz-
ter majd miniszterelnök reformjáig lényegében fennmaradt. (Az obscsina
egyáltalán nem létezett a Baltikumban és a földeknek csak kisebb részét
uralta Ukrajnában, ellenben a többi orosz terület 80-97%-án makacsul tar-
totta magát.) A faluközösségből való kilépés a jobbágyfelszabadítás után is
csak a terhek teljes megváltása után volt lehetséges. A parasztokat a földesúri
szolgáltatások eltörléséért és a juttatott telekért kártalanítás fizetésére köte-

lezték, amelynek az ellenértékét az állam felé 49 év alatt, 6%-os kamatteher

mellett törlesztettek, a földesurakat pedig évi 5 (később 6%-osra emelt)
kamatozású állampapírokkal kártalanították. Az orosz paraszt csak a job-
bágytelek ellenértékének teljes kifizetése után vált a juttatott föld tulajdono-
sává. Az orosz obscsina felbomlása Sztolipin belügyminiszter 1905-06. évi
reformjaival vette kezdetét. Néhány év alatt eltörölték a még fennálló pa-
raszti megváltást, a faluközösség egyetemleges kezességét és ott, ahol 24
évnél régebben történt meg az obscsina földjeinek újraosztása, a faluközös-
ségből kilépni akaró paraszt tulajdonba kapta azt az osztásföldet, amit ép-
pen használt, ahol 24 év még nem telt el a legutóbbi sorsolás óta, a paraszt
kérhette az osztásföld magántulajdonba adását. Az obscsina a jogi lehető-
ségek ellenére is csak lassan bomlott fel, 1906 és 1915 között a háztartások
földjeinek mindössze 22%-a került magántulajdonba. Oroszországban te-
hát a bolsevik forradalomig vagy nem volt, vagy csak nagyon rövid ideig
létezett paraszti földmagántulajdon. Az 1917. évi földosztás sem teremtett
magántulajdont, a kisajátított nagybirtokok földjét ugyanis előbb nacionali-
zálták, majd magántulajdon helyett hanem örökös használatba adták a
földdel nem rendelkező parasztoknak.
Oroszország a XIX. században egyszerre volt erős is és gyenge, a kor-
társak találó kifejezésével élve „agyaglábon járó óriás”. A föld legnagyobb
területű, nyugatról-keleti irányba több mint tízezer kilométer hosszúság-
ban elterülő birodalma két kontinenst ívelt át. Területén úgyszólván min-
den értékes nyersanyag óriási mennyiségben fordult elő, Szibéria hatalmas
erdőségei, kimeríthetetlennek tűnő nyersanyagkincse a gazdaság fejleszté-
sének biztos alapjait jelentette. A cári birodalom rendelkezett a legnagyobb
európai szárazföldi hadsereggel, 1,3 millió besorozott és 5 millió bármikor
hadra fogható tartalékos katonával. Ugyanakkor az iparosítás és moderni-
záció az I. világháború kitöréséig éppen csak hogy megindult, az óriási
népesség hihetetlenül alacsony jövedelme miatt a belső piac rendkívül
szűk maradt, a népesség 80%-a még 1914-ben is a mezőgazdaságból élt. A
falu elmaradott technikai színvonalon, faekékkel, primitív technológiával,
alapvetően külterjes gabonatermesztésre berendezkedve alacsony hoza-
mokat produkált. A lakosság 70%-a 1913-ban sem írni, sem olvasni nem
tudott, az infrastruktúra és az egészségügy nagyon alacsony szintű volt. A
kivitel értékének 63%-a háború előtti utolsó békeévben mezőgazdasági
termékekből, 11%-a faáruból állt. Oroszország lett Európa egyik legna-
gyobb gabonaszállítója, miközben odahaza a parasztok éheztek. A mező-
gazdasági kivitel tehát szabályos „éhségexportnak” bizonyult, tehát nem a

belső feleslegek kerültek a világpiacra. A vasutakat elsősorban katonai-

stratégiai szempontoknak alávetve építették. A tőkeszegény ország iparosí-
tása külföldi forrásokkal indult, az elsősorban francia, angol, német és
belga tőke még a századfordulón is megközelítette a belső akkumulációs
arányt. A XIX. és XX. század fordulóján az idegen tőke ellenőrizte
Oroszország kitermelő iparának 70, gép- és fémiparának 72, vegyiparának
31%-át. A modern gyári nagyipar néhány ipari centrum elszigetelt enklávé-
jaként létezett anélkül, hogy környezetét alapvetően átalakította volna.
Az autokratikus cári rendszert a XIX. század elején olyan fiatal katona-
tisztek kísérelték meg demokratizálni, akik többségükben megjárták a Na-
póleoni háborúkat és így módjukban állt az elmaradott oroszországi vi-
szonyokat az európai berendezkedéssel személyes tapasztalatok alapján
összehasonlítani. A különféle illegális szervezetekbe (Honmentő Szövet-
ség, Közjó Társasága, Déli, Északi Társaság) tömörülő ellenállók az I.
Sándor cár halála utáni zavaros viszonyokat használták ki felkelésük ki-
robbantására. Az 1825. decemberében kirobbant felkelést leverték, a de-
kabristák 41 vezetőit kivégezték, nagy részüket száműzték.
A dekabristák felkelésének leverése után Oroszország modernizálását
illetően alapvetően kétféle elképzelés fogalmazódott meg: nevezetesen a
zápádnyikok (nyugatosok) és a narodnyikok (népbarátok) elképzelése.
Mindkét irányzat jól ismerte a forradalmi demokraták (Herzen, Belinszkij,
Csernyisevszkij, Dobroljubov) eszmerendszerét és sokat merített is azok-
ból. Az első irányzat képviselői szerint Oroszország ugyanazt az utat fogja
bejárni, mint Nyugat-Európa, a cári rendszer modernizálását a kapitaliz-
mustól várták, amely néhány évszázad alatt keleten is a nyugat-európaihoz
hasonló berendezkedést épít majd ki. A narodnyikok ezzel szemben a falu-
ban, az orosz parasztban látták a demokratizálás első számú letéteményesét.
Úgy gondolták, hogy a faluközösség, az obscsina felhasználásával ki lehet
hagyni a kapitalizmust, amelynek korai szakasza számos ellentmondással,
embertelen viszonyokkal járt együtt, amit az orosz narodnyikok is ismertek
és ezeket szerették volna elkerülni. A nevük (nép közé járók, népbarátok)
onnan ered, hogy a parasztságot agitációval, falura való kijárással, majd
később vidékre való leköltözéssel igyekeztek „történelmi szerepéről” meg-
győzni. Miután forradalmasító akcióik teljes kudarccal végződtek, a mozga-
lom válságba került és két irányzatra szakadt. Az egyik – kisebb létszámú
narodnyik csoport – a személyes terror útjára lépett és „tiszta szívű gyilko-
41 A december oroszul dgyekabr.

sokként” a rendszer legfontosabb prominenseinek meggyilkolása útján

igyekeztek a parasztságot felrázni, lényegében eredménytelenül. A mozga-
lom másik szárnya a legális politizálást választotta és megalakította az SZR
(szociálrevoljucionyer, vagyis szociális forradalmár) nevű parasztpártot,
amely a bolsevik forradalom győzelme után rövid ideig koalícióra lépett
Lenin pártjával. A hatalomra került bolsevikok 1917 őszén lényegében az
eszer párt földprogramját fogadták el, és azt valósították meg, vagyis le-
mondtak a kommunák és kolhozok azonnali szervezéséről, és átmeneti
engedményként elfogadták a föld felparcellázását és egyéni művelését.
A marxizmus elméletének oroszországi elterjesztését Plechanov genfi
Munka Felszabadítása nevű szervezete kezdte el. Az Oroszországi Szociál-
demokrata Munkáspárt 1989-ben alakult Minszkben, majd az 1903-as lon-
doni II. kongresszusán mensevik és bolsevik frakcióra szakadt. A bolsevi-
kok 1912-ben Prágában önálló pártot szerveztek és 1917 őszén – kihasz-
nálva Oroszország háborús vereségét, gazdasági és katonai összeomlását, a
néptömegek mérhetetlen elégedetlenségét és elkeseredését – , puccsal ma-
gukhoz ragadták a hatalmat. Az I. világháború idején a rosszul felszerelt,
rosszul kiképzett és vezetett orosz hadsereg óriási veszteségeket szenved. A
háború első évében halottban, sebesültben, eltűntben, fogolyban 4 millió
fő volt a cári hadsereg vesztesége. A háború alatt időnként még a feltétlen
engedelmességre nevelt orosz muzsik is megtagadta az esztelen parancsok
végrehajtását. Az orosz tüzérség ezért nem egy alkalommal saját csapatait
lőtte, hogy a katonákat támadásra kényszerítse. 1917-ben két forradalom
játszódott le Oroszországban, februárban az egyik, a régi ortodox naptár
szerint októberben a másik. A februári polgári demokratikus forradalom
győzelme után II. Miklós cár lemondott trónjáról és az országban kettős
hatalom alakult ki. Lenint 1917 áprilisában Zürichi emigrációjából – arra
számítva, hogy segít az antant hatalmak oldalán harcoló cári rendszer hábo-
rúból való kiválásában – német közvetítéssel hazaengedték. Miután
Kerenszkij júniusi háborús offenzívája összeomlott, a bolsevik hatalomát-
vétel már csak idő kérdése volt. Erre 1917. október 25-én (az európai idő-
számítás szerint november 7-én) a Téli Palota ostromával sor is került.
A szovjet hatalom első dekrétumait a földről és a békéről hozta. A
bolsevikok néhány hónapig koalícióban kormányoztak a baloldali eszerek-
kel 42, ennek érdekében engedményeket tettek és nem a saját, hanem az
42 Az eszerekkel már 1918 tavaszán szakítottak a bolsevikok, mert az eszerek nem fogad-
ták el a Németországgal kötött – valóban megalázó feltételeket tartalmazó – breszt-
litovszki békeszerződést. A moszkvai német nagykövet meggyilkolása, majd a rövid ideig

eszerek földprogramját valósították meg. A nagybirtokot kisajátították, az

összes földet nacionalizálták és azt követően nem magántulajdonba, ha-
nem a földre jogosult igénylők örökös használatába adták. Bár közvetlenül
a forradalom után Szovjet-Oroszországban nagyon csekély számban ala-
kultak a föld társas művelésére szerveződött közösségek (kommunák és a
szövetkezeteknek különféle formái), 1929-ig a mezőgazdaságra itt is a
kisüzemi gazdálkodás volt a jellemző.
A három évig tartó és mérhetetlen emberveszteségeket és szenvedése-
ket okozó világháború, a két forradalom majd az azt követő véres polgár-
háború totálisan szétzilálta az amúgy is gyenge lábakon álló orosz gazdasá-
got. Oroszország az I. világháború utáni területi veszteségeiről korábban
már szóltunk. Oroszország a bolsevik forradalom győzelme után kilépett a
háborúból és egyoldalúan elutasított mindenféle annexiót. Németország
hatalmas területek átadását követelte Szovjet-Oroszországtól, és miután
ezeket nem kapta meg, háborús offenzívát indított ellene. A katonaruhába
bújtatott parasztok a cári hatalom szétesése után eldobálták fegyvereiket és
hazatértek, orosz front és hadsereg gyakorlatilag nem létezett. Az ellenál-
lásra képtelen Oroszország Breszt-Litovszkban 1918. márciusában meg-
alázó feltételek mellett kénytelen volt békeszerződést aláírni Németor-
szággal, amely Ukrajna és Fehéroroszország (Bjelorusszia) nyugati terüle-
teiből mintegy 1 millió km2 átadását jelentette. Ez utóbbi nem egyszerűen
hatalmas területi veszteség, hanem egyúttal az akkori orosz birodalom
gazdaságilag legfejlettebb területeinek megszállása is volt. 43 Tovább súlyosbí-
totta az orosz állam helyzetét a szovjet-lengyel háború. A lengyelek a kö-
zépkori nagy Lengyelország visszaállításának reményében 1920. május 7-
én elfoglalták Kijevet. Tuhacsevszkij vezetésével a Vörös Hadsereg ellen-
támadása kivetette a lengyeleket és az oroszok augusztus 14-én megközelí-
tették Varsót. Ekkor ismét fordul a hadiszerencse és Pilsudski Minszkig
szorította vissza a vörösöket. Ezt követően kerül sor a rigai békére,
amelyben a két állam határaként meghúzták az ún. Curzon-vonalat. Sem a
lengyel elképzelés (visszaállítani a középkori nagy Lengyelországot és a
tartó bolsevik ellenes moszkvai felkelés megpecsételte a koalíció sorsát. A demokrácia

látszata is megszűnt létezni, az Alkotmányozó Nemzetgyűlést erőszakkal szétzavarták, a
demokratikus szabadságjogokat teljes egészében kiiktatták.
43 A Németországhoz csatolt területén élt a népesség 26%-a. Oroszország számára átme-
netileg elveszett a mezőgazdaságilag művelhető területek 27%-a , amely egyúttal a legjobb

minőségű termőföldek kiesését is jelentette, az egész orosz feldolgozó ipar 33%-a, az
acélgyártás 73, a szénmezők 75%-a. 1918. novemberében a német forradalom kirobbaná-
sa után ezek a területek visszakerültek Szovjet-Oroszországhoz.

Dnyeperig előretolni a határokat), sem az orosz elképzelés (a többségében

oroszok lakta határig tolni előre a szovjet birodalom határait) nem telje-
sült, így mindkét fél elégedetlen volt a területi rendezéssel. Mindenesetre a
két világháború közötti időszakban Lengyelország keleti területének az
1939. augusztus 23-i Molotov-Ribbntrop paktum alapján történő leroha-
násáig ez volt a szovjet-lengyel határ.
Közvetlenül a lengyel-orosz háború befejezésekor Oroszország az ér-
cekből az 1913. évi 1,6%-át, nyersvasból 2,4%-át, cukorból 6,7%-át, nö-
vényi olajból 3,2%-át stb. állította csupán elő. A háborút követő külső
intervenció és az évekig tartó belső, véres polgárháború éveiben a legfon-
tosabb nyers- és alapanyagokból, mezőgazdasági termékekből a kibocsá-
tást nem, vagy alig lehetett növelni.
Oroszország kibocsátása 1913-ban és 1920-ban, millió tonna

Megnevezés 1913 1920
Kőszén 29,1 11,3
Nyersvas 4,2 0,1
Acél 4,3 0,2
Kőolaj 9,2 3,8
Gabona 80,1 42,3
A háborút követő néhány évben Moszkva lakosságának közel fele, Szent-

pétervár lakóinak pedig majdnem 60%-a éhség miatt vidékre költözött. Az
1921-es Volga-menti nagy éhínségnek és az azt kísérő járványoknak egyes
becslések szerint 5 millió halálos áldozata lett. Vannak olyan adatok, ame-
lyek szerint a térségben ismét felütötte a fejét a kannibalizmus.
A Vörös Hadsereg és a városok lakosságának minimális szintű ellátása
1918 nyarától olyan kényszerintézkedések sorozatához vezetett, amelyet a
történetírás ma hadikommunizmus néven tart számon. Ahogy az oly sokszor
előfordult már más esetekben is, az 1921 tavaszáig tartó gazdaságpolitikai
korszak elnevezését a kortársak nem nagyon használták, a kategória maga
később, tulajdonképpen a hadikommunizmus végén született meg. 44 A
44 1918 és 1921 tavasza között a hadikommunizmus kifejezés orosz szerzőknél nem

fordul elő. Először Lenin használta ezt a terminológiát a Terményadóról c. írásában 1921
tavaszán, ott is idézőjelbe téve.

hadikommunizmus nem volt előre „betervezve”, az intézkedéseket a

kényszerítő körülmények alakították. Jellemző jegyei:
a) a hazai és külföldi tulajdon totális, kártalanítás nélküli államosítása,
amit nyugodtan nevezhetünk inkább konfiskálásnak
b) munkakényszer (a gyakorlatban valósult meg az „aki nem dolgozik, az
ne is egyék” elv)
c) erős központosítás, a piac teljes kikapcsolása, a szűkösen rendelkezésre
álló javak jegyrendszer alapján történő elosztása
d) a gazdaság minden területén naturalizálódtak a viszonyok
e) az egész terményfelesleget kötelezően be kellett szolgáltatni.
A hadsereg és a városi lakosság ellátása érdekében elrendelték a falun fel-
lelhető összes terményfelesleg kötelező beadását. A jelképes áron történő
terményelvétel lett a hadikommunizmus jelképe és egyúttal leggyűlöltebb
intézménye, amely megszüntette a parasztságnak a termelés növeléséhez
fűződő érdekeltségét. A terményfelesleg önkéntes átadását a falusi lakos-
ság szabotálta, ezért felfegyverzett munkásosztagokat szerveztek, amelyek
a helyszínen, tarkóhoz szorított pisztollyal „gyűjtötték” a gabonát. A kon-
fiskálás a legtöbbször nem szorítkozott a felesleg elvételére, hanem elvitték
a paraszt portáján fellelt összes élelmiszert. Miközben mint fentebb láttuk, az
utolsó békeévhez képest Oroszország gabonatermése 1920-ra közel a felé-
re, az állati termékek termelése a negyedére esett, a felfegyverzett osztagok
által begyűjtött gabona mennyisége a hadikommunizmus éveiben ötszö-
rösre növekedett.
Faluról begyűjtött gabonamennyiség, ezer tonna

Időszak Ezer tonna Index
1917/18 1202 100,0
1918/19 1767 147,0
1919/20 3481 289,5
1920/21 6010 500,0
A marxizmus elméletének kidolgozói mindvégig és következetesen kitar-

tottak amellett, hogy a szocializmus és a kommunizmus nem lesz árutermelő
társadalom, vagyis a pénz, az áru, az érték, az értéktörvény kizárólag a kapi-
talista társadalomra jellemző. Mivel a kényszerítő körülmények hatására a
piaci kategóriákat – kivéve persze a dühöngő feketepiacot – szinte teljes

mértékben felszámolták ebben az időben, kezdték azt hinni, hogy ez a

gazdaságpolitika egyúttal a kommunizmus bevezetését is jelenti.
A falu nem szívlelte a vörösök erőszakoskodásait, de nem akarta a fe-
hérek visszatértét sem, ugyanis ez a nagybirtokok visszaállításának, a föld-
osztás során kapott földek elveszítésének rémét vetítette elő. A termény-
beszolgáltatás elleni paraszti ellenállás ezért a polgárháború befejezése
után vált elementárissá. A parasztfelkelések, lázadások mindennapossá
váltak. Amikor a szovjethatalom leghűségesebb támogatói közé tartozó
kronstadti matrózok is felkeltek és a lázadást csak rendkívül véres ellentá-
madással lehetett megtörni, amely a felkelők nagy részének a lemészárlásá-
val járt együtt, Lenin az Új Gazdasági Politika (az orosz rövidítésből adódó
NEP) bevezetése mellett döntött. A bolsevik párt vezetőinek egy része a
kronstadti – zömében parasztszármazású, hithű bolsevikokból álló – ten-
gerészek felkelése után jutott el arra a felismerésre, hogy a birodalom léte
függ a hadikommunizmus felszámolásától és az orosz társadalom legszá-
mosabb rétegét jelentő parasztsággal való kiegyezéstől. 45A bolsevik párt
Központi Bizottságát – éppúgy, mint a breszt-litovszki békeszerződés
aláírásakor – nagyon nehezen, csak Lenin lemondással való fenyegetőzése
árán lehetett meggyőzni a gazdaságpolitikai fordulat szükségességéről.
Lenin követelésére a bolsevikok 1921 tavaszán a kapitalizmus hadállá-
sainak egyszeri „rohammal” történő elfoglalása helyett hosszú „ostromra”,
állóháborúra rendezkedtek be, amelyet a bolsevikok vezére egyfajta vissza-
lépésnek, de a hatalom megtartása szempontjából elkerülhetetlen visszalé-
pésnek nevezett. A NEP lényege a magántőkének a szocializmus érdeké-
ben való ellenőrzött felhasználásában rejlik. Az egész terményfelesleg kö-
telező beadását felváltotta a terményadó (amelyet 1921 után néhány évig
ténylegesen naturális javakban kellett fizetni, csak a 20-as évek közepén
váltotta fel a terményadót a készpénzadó). A terményadó a felesleg mint-
egy felének beszolgáltatását jelentette, a maradékkal a paraszt szabadon
rendelkezett, elfogyaszthatta, vagy a helyi piacon el is adhatta. A termény-
adó tehát óhatatlanul együtt járt a helyi piac (és a piachoz kapcsolódó
egyéb kategóriák, a kereslet és kínálat, ár stb.) újraéledésével. Az iparban a
nem stratégiai ágazatokhoz tartozó kisebb üzemeket visszaadták a volt
tulajdonosoknak, sőt lehetővé tették a nyersanyag kitermelésben a külföldi
koncessziók működését. (A külföldi tőke a kitermelt nyersanyag bizonyos
45A lázadást vérbe fojtották, a kronstadti erődöt védő és hatalom túlkapásai ellen fellá-
zadt mintegy 15 ezer matrózból a felkelés leverése után alig 150 maradt életben.

mennyiségének fejében kitermelő üzemeket hozhatott létre Szovjet-

Oroszországban. A koncesszió a külföldi tőke érthető félelme és tartóz-
kodása miatt nem igazán működött a Szovjetunióban. 46 A koncessziónak
azonban a kibocsátásban játszott 0,5%-os szerepénél a tényleges szerepe
és súlya jelentősebb volt. Egy grafitceruza gyártó koncessziónak látszólag
nem nagy a jelentősége. De ha arra gondolunk, hogy a Szovjetunióban az
analfabétizmus ellen folyó – végül sikeres – harc egy-egy darab ceruzán
(is) múlott, akkor világos, hogy ennek a koncessziónak a fontossága nem
mérhető csak a kibocsátás nagyságrendjével. A külföldi vállalkozó a kiter-
melt nyersanyag egy részét kivihette, a másik részét pedig bérleti díjként
átadta az államnak. Ha a tőkés új technikát is alkalmazott, akkor azt a
szovjet állam külön preferálta.
A NEP gazdaságpolitikáját sokan államkapitalizmusnak nevezik, aminek
az a lényege, hogy a gazdaság kulcspozícióit (energiatermelés, bankok,
közlekedés, nagyüzemek) az állam tartja ellenőrzése alatt, ugyanakkor a
kevésbé jelentős kisüzemeket és a mezőgazdasági termelést átengedi az
ellenőrzött magántőkének. Az állam – nem kizárólag, de elsősorban –
piaci módszerekkel, a pénz révén ellenőrzi a magángazdaságot. Az állam-
kapitalizmus lényege a gazdaság egészének a megszervezése, ezen belül a
munkás-paraszt szövetség megszilárdítása, a falu és a város együttműködé-
se a piaci kapcsolatok felhasználása révén.
Az orosz bolsevik vezetők között a vita az 1920-as években akörül
folyt, hogy fel lehet-e építeni egy országban a szocializmust. Egyesek még
élesebben fogalmaztak és azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán hozzá
lehet-e kezdeni a szocializmus építéséhez egy fejletlen, ellenséges és gyöke-
resen eltérő berendezkedésű országoktól övezett országban. Ebben a kér-
désben a bolsevik párt vezetői (Trockij, Buharin, Lenin, Preobrazsenszkij,
Sztálin) egymástól számos vonatkozásban eltérő álláspontot képviseltek.
Ma már egyáltalán nem köztudott, hogy Marx korlátozott értelmű vi-
lágforradalomra számított és úgy gondolta, hogy a legfejlettebb kapitalista
országokban nagyjában egyszerre győz majd a szocializmus. 47 Lenin annyiban
46 A bolsevikok hatalomra kerülésük után megtagadták a cári időkben keletkezett és még
fennálló nyugati hiteltartozásaik törlesztését és nem történt meg a forradalom győzelme
után államosított nyugati tőkeérdekeltségek tulajdonosainak kártalanítása sem.
47 Marx úgy gondolta, hogy a világpiac és a világkereskedelem kialakulásával a fejlett
országok között olyan intenzívvé vált a kapcsolat, hogy az egyik országban történő válto-
zások óhatatlanul kihatnak a másik országra is. A forradalom győzelmének egyidejűsége
nála inkább egyfajta egymásutániságot jelentett, vagyis a szocializmus nem egy időpont-
ban, hanem rövid időintervallumon belül egymás után következett volna be.

változtatott ezen az elképzelésen, hogy a forradalom győzelmét fejletlen

kapitalista országban („leggyengébb láncszem”) is elképzelhetőnek tartot-
ta, de a szocializmus felépítését ő is a világforradalomtól várta. A világ-
helyzet azonban nem a marxi-lenini elvárásoknak megfelelően alakult,
ezért az 1920-as évek közepén a Lenint váltó szovjet vezetők körében
nagy vita robbant ki arról, hogy fel lehet-e építeni a szocializmust a magára
maradt Szovjetunióban? Egyáltalán érdemes-e hozzákezdeni, vagy nem
lenne-e célszerű a forradalom exportálásával kísérletezni, bármennyire is
kétes e kísérlet kimenetele?
Lenin utódai közül L. D. Trockij szorgalmazta leginkább a forradalom
exportját. Meggyőződése volt, hogy a Szovjetunióban egyedül nem ma-
radhat fenn a szocializmus, ezért egyetlen esély az, ha minden áron – akár
a környező országok ellen indított háború kirobbantásával is – a világfor-
radalmat elősegíteni. Sztálin szembe szállt Trockijjal és sikerült a Központi
Bizottság többségét is maga mellé állítani. Trockijt először minden funkci-
ójából leváltották, kizárták a Politikai Bizottságból, később a pártból is,
1929-ben száműzték, majd Sztálin parancsára 1940-ben meggyilkolták.
A bolsevik vezetők között évtizedekig folyt a polémia a szocializmus-
beli árutermelés körül. Jevgenyij Preobrazsenszkij 1921-ben publikált
Novaja Ekonomika (Új gazdaság) c. könyvéről több napos vitát rendeztek.
A szocialista gazdaság berendezkedéséről és működéséről szóló könyv
alaptéziseinek legfőbb opponense Buharin volt, aki személyesen ugyan
nem vett részt a Kommunista Akadémián rendezett vitán, de egyik cikké-
ben kifejtett ellenvéleményét sokan osztották.
Preobrazsenszkij könyvében két alapvető kérdéssel, a szocializmusbeli
árutermelés fennmaradásának okaival és formáival, valamint a nevéhez
fűződő eredeti szocialista felhalmozással foglalkozott leginkább. Preobra-
zsenszkij szerint a szocializmusban:
1. az állami vállalatok közötti tényleges árucsere nem folyik, az állami vállala-
tok az előállított termékeket nem adják el, hanem átadják egymásnak, itt
hiányzik a cserének a lényege, legfeljebb az árucsere formáját lehet tapasz-
talni. Az értéktörvény ebben a szférában csak a munkaerő oldaláról hat.
2. Van a forgalomnak egy olyan szférája (főleg a falunak értékesített ipar-
cikkek terén), ahol az állam monopolista termelőként, de nem mono-
polista eladóként lép fel és ahol az állam ugyan maga szabja meg az
árakat, de kénytelen számolni a kereslet szerkezetével is. Vagyis itt még
hat az értéktörvény, de már megjelennek az új szocialista viszonyok is.

3. A mezőgazdasági termények felvásárlása terén – ahol az állam mint

nem monopolista vevő jelenik meg – az árakat az értéktörvény hatá-
rozza meg. (Ne feledjük, hogy a Novaja Ekonomika a NEP indulásá-
nak évében jelent meg.)
4. Preobrazsenszkij szerint a fogyasztási cikkek piacán hat leginkább az
értéktörvény.
Buharin leginkább Preobrazsenszkij eredeti szocialista felhalmozásról szó-
ló teóriáját bírálta. A fogalmat Preobrazsenszkij a Marx nyomán jól ismert
eredeti tőkés felhalmozás mintájára alkotta meg. Abból indult ki, hogy az
olyan elmaradott országban, mint Oroszország a kapitalizmustól öröklött
– és sokszor valóban torz – gazdasági szerkezetet csak a korábbinál sokkal
nagyobb arányú felhalmozással lehet gyorsan átalakítani, csak így lehet
rövid idő alatt a kialakult arányokat gyökeresen megváltoztatni. Preob-
razsenszkij a szocializmus erkölcsi fölényével magyarázta, hogy Szovjet-
Oroszország nem vehet igénybe a korai tőkés államok által gyakorolt esz-
közöket (gyarmatosítás, a gyarmatok kirablása, kereskedelmi háborúk,
rabszolga kereskedés stb.) a tőkefelhalmozásra. 48 Az iparosításhoz, a gaz-
daság és s hadi potenciál fejlesztéséhez szükséges forrást a Szovjetunióban
csak belső akkumulációból, a szocialista ipar megteremtéséig elsősorban a
kisárutermelőkből kisajtolt jövedelemből lehet előteremteni.
A trockistákhoz tartozó teoretikus szerint a város és a falu közötti cserében,
illetve a fogyasztási javak elosztásánál el kell térni a normális piaci folyamatok-
tól, mert az eredeti felhalmozás –az értéktörvénnyel ellentétben – egyenlőt-
len cserét követel. Preobrazsenszkij cinikus őszinteséggel fogalmazta meg,
hogy a lakosság az I. világháború utáni szörnyű nélkülözések miatt köny-
nyen beleegyezik fogyasztásának korlátozásába, mert a legrosszabbtól egy
kicsit is jobb már elfogadható számára. Preobrazsenszkij – bár a munkás-
védelmet, a munkanap megrövidítését, a munkaintenzitás csökkentését
önmagában szocialista értéknek tekintette – átmenetileg még ezeknek a
vívmányoknak a kiterjesztését sem szorgalmazta, mert ez is ellene hatott a
hőn áhított eredeti felhalmozásnak, vagyis az iparosításhoz szükséges jö-
vedelmek maximális koncentrálásának.
48 Az csak később, a Szovjetunió katonai megerősödése után derült ki, hogy a tőkefel-
halmozás klasszikus módszereitől az 1920-as években a Szovjetunió nem morális okoknál

fogva, hanem szerény katonai ereje miatt tartózkodott. Mihelyst ereje és a világpolitikai
helyzet megengedte, azonnal előtérbe került a szovjet imperializmus.

„Az olyan ország, mint a Szovjetunió, a maga lerombolt és általában

eléggé elmaradott gazdaságával, kénytelen lesz keresztülmenni az eredeti
felhalmozás időszakán, nagyon bőkezűen merítve a szocializmus előtti
gazdasági formák forrásaiból.” Az eredeti szocialista felhalmozás időszaka
Preobrazsenszkij szerint átmeneti időszak, amikor a szocialista rendszer
még nem mutatja meg az összes rá jellemző előnyeit, miközben már a
tőkés gazdasági rendszer előnyei is megszűntek. „Minél gyorsabban végig-
futni ezen az időszakon, mind hamarább elérni azt a pillanatot amikor a
szocialista rendszer már minden természetes előnyét kibontakoztatja a
kapitalizmushoz képest – ez élet-halál kérdése a szocialista állam számára.”
Preobrazsenszkij különbséget tett szocialista és eredeti szocialista felhal-
mozás között. Az előbbi alatt az állami szektorban létrehozott jövedelem-
nek felhalmozásra fordított részét értette. Eredeti szocialista felhalmozás-
nak az anyagi erőforrások olyan koncentrálását nevezte az állam kezében,
„amely főként az államgazdaság komplexumán kívül fekvő forrásokból
származik”, ami a Szovjetunióban elsősorban a 22 milliós parasztgazdasá-
got jelentette. Preobrazsenszkij szerint szó sem lehet az állami és nem
állami szektor (az ő fogalmai szerint az államgazdaság és a nem-szocialista
környezete) között a javak egyenértékű cseréjéről. Olyan árpolitika kidol-
gozását javasolta, amely „tudatosan épít a magángazdaságban keletkező
többlettermék meghatározott részének elidegenítésére”. Az „alkalmasan
megválasztott árpolitika” célszerűbb eszköz a magángazdaságban keletke-
ző jövedelmek elvonására, mint a közvetlen vagy közvetett adóztatás, mert
ennek alkalmazásával „a felhalmozási összegek megszerzése céljából
egyetlen kopejkát sem kell külön adóapparátus fenntartására fordítani”.
Preobrazsenszkij nézeteinek fő opponálója, Buharin, leginkább a pa-
rasztgazdaságok kizsákmányolása miatt bírálta vitapartnerét. Óvott a pa-
rasztgazdaságok rövid idő alatt történő tönkretételétől, attól a primitív
elképzeléstől, amely arra épült, hogy „végy el mindent, ami technikailag
elérhető”. Éppen az állami szektor érdekében javasolta, hogy olyan árakat
állapítsanak meg a falu és a város közötti cserében, „amely nem pusztán
egyetlen gazdasági évre biztosítja a szocialista ipar növekvő jövedelmező-
ségét és arra kell törekedni, hogy ezeket az árakat (ti. a parasztság által
vásárolt iparcikkek és fogyasztási javak árát – H. J.) folyamatosan csök-
kentsük”.Buharin vitatta az értéktörvénynek a szocializmus gazdaságából
történő teljes kiiktatását, mert szerinte csak az értéktörvény és az egyes
szektorok közötti egyenlő csere alapján lehet biztosítani a gazdasági
egyensúlyt, az arányos társadalmi munkaráfordítás elvét. (Azzal Buharin is

egyet értett, hogy az értéktörvény működésének kapitalizmusban tapasztalt

spontenaitását, ösztönösségét a szocializmusban meg kell szüntetni.)
Ugyanakkor egy ágazat, vállalat stb. társadalmi összjövedelemből részese-
dését a szocializmusban is attól akartak függővé tenni, hogy az adott ága-
zat, vállalat stb. mennyi munkával járul hozzá a társadalmi termeléshez.
Tehát az ágazat összjövedelemből való részesedésének arányosnak kell
lennie az ágazat termékeire fordított társadalmilag szükséges munkameny-
nyiséggel. A ráfordítások egyenértékűségének elve alapján Buharin elvetet-
te a falu és a város közötti nem egyenlő értékek cseréjének elvét, mert ez a
mezőgazdaság normális újratermelését fenyegeti és a gazdasági ágak szét-
szakadását, aránytalanságok kialakulását eredményezi. Buharin szerint te-
hát a helyes arányokat, az egyensúlyt a gazdaság minden ágazata és a gaz-
dasági élet minden szférája között biztosítani kell. Ebből nem következett
az, hogy Buharin az ipar és a mezőgazdaság kialakult arányát öröknek te-
kintette volna, sőt ő is feltételezte, hogy a gazdaság öröklött szerkezetének
az átalakítása akár gyorsítható is. De ezt lassan, a népgazdasági árak ará-
nyos fejlesztésével, kiegyensúlyozott fejlesztéssel képzelte el. Preobra-
zsenszkij szerint viszont a piaci árak nem adnak elégséges útmutatást ah-
hoz, hogy milyen új arányokat kell a gazdaságban kialakítani, ezt a szocia-
lista államnak a beruházások központi irányításával kell alakítania.
Az alapkérdésben mind a ketten ugyanazt akarták, a szocialista gazda-
ság győzelmét a nem szocialista gazdaság felett. A különbség közöttük a
tempóban és a módszerekben rejlett, Preobrazsenszkij a hegyet a legmere-
dekebb ösvényeken akarta megmászni, Buharin ellenben a szerpentint
javasolta.
A NEP az 1920-as évek közepén eljutott a zenitre, ettől kezdve a ma-
gántulajdonon alapuló gazdaság fejlődése elé egyre több akadály tornyo-
sult. A bolsevik párt Központi Bizottsága 1925-ben naprendre tűzte a
szocialista iparosítás meggyorsítását, néhány évvel később a kisüzemi me-
zőgazdaság átszervezését. Mindez együtt járt a piaci viszonyok egyre szi-
gorúbb korlátozásával és a kötelező tervutasításokon alapuló, direkt típusú
bürokratikus tervgazdaság intézményeinek kiépítésével. A gazdaság min-
den szereplőjére nézve kötelező érvényű naturális mutatószámok százait
tartalmazó éves és ötéves népgazdasági terveket a párt koncepciója alapján
az Állami Tervbizottság készítette el és bontotta le minisztériumi, főigaz-
gatósági, igazgatósági és vállalati szintre.
Az 1929-ben induló I., az 1933-37-re vonatkozó II. majd a szovjet-
német háború miatt félbeszakított III. ötéves terv legfontosabb célja a

nyersanyag-kitermelés, az iparosítás, azon belül is leginkább a nehéz- és a

hadiipar minden áron történő gyorsütemű fejlesztése volt. Ebben nagy
szerepet játszott a háborúra való készülődés és az önellátás kényszere. A
kibocsátást elsősorban extenzív úton növelték. A beruházási ráta a nemzeti
jövedelem közel 1/3-ára rúgott, ami maga után vonta a fogyasztási alap
(különösen az ún. egyéni fogyasztás) rendkívül alacsony színvonalát. A
beruházások túlnyomó többségét az ipar, az ipari beruházások ¾-ét pedig
a nehézipar (azon belül is a kitermelő- és hadiipar) kapta.
A foglalkoztatottak száma – a mezőgazdaságból felszabaduló parasz-
tok és a legnehezebb fizikai munkáknál is tömegesen alkalmazott nők ré-
vén – gyorsan nőtt. Sajátos és bőséges forrását jelentette a termelés exten-
zív növelésének a munkatáborokban zárt köztörvényes és politikai elitél-
tek milliós tömege, akiket a legnehezebb és legveszélyesebb munkáknál
(építkezések, út- és vasútépítés, fakitermelés, bányászat) foglalkoztatták. A
városokba és az új ipari központokba áramló munkaerő kiélezte a lakás-
helyzetet és az amúgy is akadozó ellátást. A hatalom aszkéta életmódra, a
szocializmus építése érdekében áldozatok vállalására kényszerítette a la-
kosságot. A teljesítményt munkaversenyek szervezésével, a munkahelyek
elhagyásának szigorú büntetésével igyekeztek fokozni.
Az I. ötéves terv idején az erőltetett iparfejlesztés a nagyon alacsony
szintű kibocsátás látványos fejlődéséhez vezetett, különösen az ún. I.
szektor (a termelési eszközöket előállító ágak) termelése bővült kiugróan
gyorsan.
Az ipar évi átlagos növekedési üteme 1928 és 1932 között

1928 1929 1930 1931 1932 1932/1928
Ipar összesen 19 20 22 20 15 202
Termelési eszközök gyártása 22 29 38 19 19 273
Fogyasztási cikkeik gyártása 17 14 10 10 10 156
Az európai, majd a II. világháború kitörése után az ország keletebbre fek-

vő, Urál-környéki, sőt az Urálon túli területeinek látványos – bár hatalmas
emberi áldozatokat és lemondást követelő – iparosítása jelentős gép- és
berendezésimportot igényelt, amit a Szovjetunió a nyersanyagokon kívül
csak mezőgazdasági termékekkel tudott ellentételezni. Annak ellenére,
hogy 1930-ban a Szovjetunió számos területén ismét éhínség ütötte fel a
fejét, mert elégtelen mennyiségű gabona termett, Sztálin nem engedett az

élelmiszerexportból, ti. a csökkenő világpiaci árak miatt egyre nagyobb

volumenű élelmiszerexporttal lehetett az iparosításhoz elengedhetetlenül
szükséges gépeket és berendezéseket a világpiacról beszerezni. A szovjet
gazdaság elmaradott szerkezete miatt az export abszolút többségét az
élelmiszerek és nyersanyagok, az import zömét pedig gépek és berendezé-
sek tették ki.
A szovjet külkereskedelem áruszerkezete 1930-ban

Megnevezés Export Import
Gépek 0,2 46,8
Fűtő- és tüzelőanyagok 16,9 0,1
Fa 16,5 1,6
Élelmiszer 32,1 11,1
1929 és 1934 között vége ment a kolhozosítás. A bolsevik párt vezetői

minden bizonnyal tisztában voltak azzal, hogy a tulajdonviszonyokba való
külső, durva adminisztratív beavatkozás a kibocsátás visszaesésével fog
járni. Ezt már az ipar államosítása idején is tapasztalták, de a termelés visz-
szaesése ennél sokkal inkább várható volt a kistulajdonosi mezőgazdaság
felszámolása kapcsán. Sztálin és közvetlen munkatársai ennek ellenére úgy
döntöttek, hogy falun is le kell számolni a kiszámíthatatlan szabad piaccal.
A kistermelők kolhozokba tömörítése volt az előfeltétele annak, hogy a
mindenható pártállam megszerezze a mezőgazdasági termelés egésze fölötti
rendelkezés jogát.
A szovjet (és később a kelet-európai országok) erőltetett iparosításnak
az életszínvonal és a mezőgazdaság volt a legfontosabb forrása. Az 1921-
es nagy Volga-menti éhínség után 1927/28-ban újabb gabonahiány lépett
fel (többek között amiatt, mert csökkent a mezőgazdasági termeléssel fog-
lalkozók és nőtt az ipari munkások – ezzel együtt a városi ellátatlanok
száma –, amin csak rendkívüli intézkedésekkel (vagyis a gabona rekvirálá-
sával) tudtak úgy-ahogy úrrá lenni. 49 A gabonarekvirálás ellen a Politikai
Iroda három tagja (Buharin, Rikov és Tomszkij) felemelte a szavát és tilta-
kozásul le akartak mondani funkciójukról. A legfelső politikai vezető tes-
tület zárt ülésén folyó vitája nyilvánosságra került és szélesebb plénumo-
491928-ban az előző évhez képest 1 millió tonnával csökkent a központi ellátás céljára
rendelkezésre álló felvásárolt gabona mennyisége.

kon (a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság) ülésén

folytatódott, ahol Buharint és Tomszkijt visszahívták funkcióikból, de
egyelőre még a PB tagjai maradtak. Az affér után Buharinék ismét tiltakoz-
tak az I. ötéves terv nyilvánvaló szélsőségei és a túlságosan alacsony me-
zőgazdasági felvásárlási árak ellen. Világosan látták, hogy az I. ötéves terv
célkitűzései olyan feszítettek, hogy azokat csak a mezőgazdaság rovására
lehet teljesíteni. 50 A következmény az lett, hogy 1929-ben mindhármójukat
kizárták a Politikai Bizottságból. Ezt követően a megfélemlített hármas
már nem mert szót emelni a sztálini kolhozosítási politika ellen.
Az átszervezéssel nem emelkedett a mezőgazdaság technikai szintje,
sőt a kibocsátás hallatlan mértékben visszaesett. A parasztokat nem meg-
győzték, hanem behajtották a kolhozba és aki tiltakozott ellene, azt fizikai-
lag likvidálták, jobb esetben internálták. A kolhozosítás olyan sokkot oko-
zott, hogy a szovjet mezőgazdaság ezt a Szovjetunó egész fennállása alatt
nem tudott többé kiheverni. Szovjet források szerint 1965-ben 100 millió
kolhoz és szovhoz paraszt kevesebb mezőgazdasági terméket állított elő,
mint az USA-ban 4 millió farmer. A gabonatermés a kulákok likvidálása és
az erőszakos kolhozosítás miatt jelentősen csökkent, az állatállomány nagy
részét pedig a kolhozosítás hírére leölték és megették a parasztok. 1933-
ban ismét felütötte a fejét az éhínség. 51 Az alábbi két táblázat a kollektivi-
zálásnak a szovjet mezőgazdasági termelésre gyakorolt katasztrofális hatá-
sát mutatja.
Néhány fontos mezőgazdasági termék kibocsátásának alakulása

1928 és 1935 között
Megnevezés Mértékegység 1928 1930 1933 1935
Gabona Millió tonna 73,3 83,5 68,4 75,0
Szarvasmarha Millió db 70,5 52,5 38,4 49,3
Sertés Millió db 26,0 13,6 12,1 22,6
Juh, kecske Millió db 146,7 108,8 50,5 61,1
50 Buharin és követői azt javasolták, hogy a mezőgazdasági felvásárlási árak emelésével és

a parasztság által vásárolt iparcikkek árának csökkentésével – vagyis a cserearányok falu
javára történő módosításával – tegyék érdekeltté a parasztokat a mezőgazdasági termelés
növelésében. Sztálin és elvbarátai erről hallani sem akartak, az ellátási gondokon a pa-
rasztság tömeges kollektivizálásával kívántak enyhíteni.
51 Egyes források szerint 1935-ben az egy főre jutó gabonafogyasztás nem érte el az 1890.
évit, pedig az élelmiszerfogyasztás a cári rendszer idején is nagyon alacsony volt.

Kollektivizált
Bruttó
parasztgazdaságok Állattenyésztés
Év mezőgazdasági
az összes gazdaság (index)
termelés (index)
%-ában
1913 – 96 87
1918 0,1 – –
1928 1,7 100 100
1929 3,9 93 87
1930 23,6 88 65
1931 52,7 84 57
1932 61,5 76 48
1933 – 82 51
1934 – 86 52
1935 83,2 99 74
1936 – 93 76
1937 – 116 83
1938 93,5 107 100
A hatalom a kolhozosítással a legfőbb célját elérte, ti. a kibocsátás kataszt-

rofális mértékű visszaesése ellenére kétszeresére nőtt az állam által begyűj-
tött gabona mennyisége. Sztálin az iparosításhoz szükséges gépek beszer-
zése végett a hazai ellátás rovására is növelte a búza és a kukorica export-
ját. A szovjet gabonaexport (kukoricával együtt) 1928-ban még 1 millió
tonna alatt maradt, 1930-ban már megközelítette, 1931-ben pedig meg is
haladta az 5 millió tonnát. A gazdasági világválság éveiben a külkereskedelmi
cserearányok a mezőgazdasági cikkeket exportáló országok számára kedve-
zőtlenül alakultak, vagyis a világpiacon is kinyílt az agrárolló. Ez oda veze-
tett, hogy egységnyi késztermékért egyre nagyobb mennyiségű élelmiszert
kellett szállítani. A Szovjetunió 1930-ban az exportált 4,8 tonna gabonáért
és kukoricáért rubelre átszámítva 207,1 millió rubelt kapott, a következő
évben a kivitt 5,2 millió tonna gabona és kukorica a világpiaci árak csök-
kenése következtében már csak 157,6 millió rubelt ért.
Azt, hogy a szovjet kolhozosítás a legbrutálisabb, nyers fizikai kényszer
alkalmazása mellett ment végbe, két tényező mutatja világosan. Az egyik

mintegy 5 millió „kuláknak” minősített paraszt embertelen kényszerkitele-

pítése az infrastruktúra minimumával sem rendelkező kazahsztáni sztyep-
pékre. A szovjet kolhozosítás szerény becslések szerint is 2 millió ember
életébe került. 52 A másik tényező a kolhozosítás hallatlan tempója, amelyet
csak kényszerrel és formálisan lehetett biztosítani. 1928-ban a vetésterület
2,2%-át művelték a különböző típusú közös gazdaságok. Ez az arány négy
év alatt 77,7%-ra emelkedett. Különösen nagy volt a represszió 1930 első
negyedévében, amikor 1929. december 27-én elindították a „nagy hadmű-
veletet”. A Szovjetunió területét fejlettség szerint zónákra osztották és
betervezték, hogy az egyes területeken mikorra kell a mezőgazdaság nagy-
üzemi átszervezését teljes egészében befejezni. A helyi párt- és állami ve-
zetők egymással versengve igyekeztek messze túlszárnyalni az amúgy is
irreális határidőket. Ennek az lett a következménye, hogy a hatalmas or-
szágban, ahol az információk áramlása is heteket vett igénybe, a kolhozo-
sított parasztgazdaságok aránya 1930. január 20-ától alig több mint 1 hónap
alatt 1930. március 1-jére 21,6%-ról 56%-ra emelkedett. A helyi apparátus
mérhetetlen túlkapásai és erőszakoskodásai olyan károkat okozott, hogy
maga Sztálin volt kénytelen közbeavatkozni és az „Akiknek a siker a fe-
jükbe szállt” c. cikkének megírásával utasítást adott ki a tempó némi csök-
kentésére, az erőszakkal, papíron összehozott kolhozok megerősítésére.
A Szovjetunióban az erőszakkal összehozott kolhozokat évtizedekig az
állami tulajdonhoz képest „alacsonyabb” szintű tulajdonformának tekin-
tették és a meghirdetett cél a kolhozoknak az „össznépi” tulajdon „szín-
vonalára” történő fejlesztése volt. Ezzel kapcsolatos a mezőgazdasági
nagygépek állami monopóliuma és a kolhozok fölött gyámkodó gépállo-
mási hálózat kiépítése is. A mezőgazdasági gépek állami monopóliuma a
Szovjetunióban fokozatosan alakult ki. Az első gépállomások felállításáig a
traktorok és cséplőgépek a szovhozok, a fogyasztási szövetkezetek, vala-
mint a (jórészt kommuna-típusú) termelőszövetkezetek kezére kerültek.
1930 elején a szovjet vezetés egyenesen úgy rendelkezett, hogy az akkor
már szerveződő gépállomások eszközeit át kell adni a kolhozoknak. Ezt a
határozatot azonban − mint célszerűtlent − hamarosan visszavonták és
ettől kezdve közel három évtizeden keresztül a Szovjetunió − és példája
nyomán a többi kelet-európai állam − gépesítésének megmásíthatatlan
alapelvévé vált, hogy mezőgazdasági nagygépeket kizárólag a szocialista
52 Egyes források az 1932/33-as ukrajnai éhínség halálos áldozatainak a számát 5-10

millióra becsülik. A magunk részéről ezt az adatot – már csak az óriási határok miatt is –
a Szovjetunió történetével kapcsolatos számszaki túlzások egyikének tartjuk.

tulajdon „legfejlettebb formáját” megtestesítő gépállomásoknak és állami

gazdaságoknak adnak át, az „alacsonyabb rendűnek” minősített szövetke-
zeteket kizárták a mezőgazdasági nagygépek birtoklásából.
A szovjet gépállomások elődei a gépkölcsönző állomások, illetve a
traktorosztagok voltak. Gépkölcsönzéssel a szovhozok, a fogyasztási szö-
vetkezetek és a kolhozok egyaránt foglalkoztak, a traktorosztagokat első-
sorban a szovhozok szervezték a körzetükbe tartozó, igavonó jószággal
nem rendelkező egyéni parasztgazdaságok gépi munkával való megsegíté-
sére. A gépkölcsönző állomások még nem vettek részt a kolhozok szerve-
zésében, beszedték a megállapított bérleti díjat, és ezzel az érintett egyéni
gazdával rendszerint véget is ért a kapcsolatuk. A közös gazdaságok meg-
alakítása szempontjából sokkal nagyobb fantáziát láttak a traktorosztagok-
ban, amelyek közül az első, 10 traktorból, a szükséges munkagépekből és
traktorosokból, munkagépkezelőkből álló különleges csoport az Odesszá-
tól mintegy 100 km-re északra, a berezkovói járásban működő, Tarasz
Sevcsenkóról elnevezett szovhozban alakult, 1927-ben. Ez év tavaszán az
ukrán szovhozok egyesülése azzal az ajánlattal fordult a közeli öt tanya
lóval, felszereléssel nem rendelkező parasztjaihoz, hogy a gépi munkát
nem külön-külön, hanem együttesen végzik számukra, a gépi munkadíjat
pedig meghitelezik. Mivel a szovhoz csak azoknak művelte meg traktorral
a földjét, akik önként beleegyeztek abba, hogy birtokaikat egyesítik, közö-
sen művelik és a traktorosztag munkájáért előre megkötött szerződés alap-
ján terménnyel fizetnek, a kiszolgáltatott helyzetben lévő, eszközökkel
nem rendelkező kisparasztok az ajánlatot elfogadták. A szovhozok, ame-
lyek 1926-ban az összes traktor 26,8%-át birtokolták, az ország más vidé-
kein is traktorosztagokat szerveztek, ami a gépállomás kezdeti formájává
vált. Az első traktoros csoport 1928-ban a fent említett szovhoz keretében
alakult át Sevcsenkó gépállomássá, amely egy évvel később már 100 trak-
torral, saját javítóműhellyel, üzemanyagraktárral, munkagépekkel, műszaki
irányítókkal, szakmunkásokkal stb. rendelkezett és 26 település számára
24 000 hektár földet művelt meg. Sztálin a kolhoztermelésre való átmenet
eszközét látta a traktorosztagokban, szervezésüket a tömeges kollektivizá-
lás megindítása előtt támogatta. Mivel a szovhozok traktorosztagainak
munkája nyomán Ukrajnában megindult a kisparcellák nagyobb táblákba
történő összevonása, ezért a mezőgazdasági gépekben olyan lehetőséget
látott, mint amely alkalmas eszköz lehet a nagyüzemi mezőgazdaság kiala-
kítására.

Az erőltetett iparosítás és kolhozosítás összefonódott a Sztálin szemé-

lye körül az 1930-as évek közepére kialakuló mérhetetlen személyi kultusz-
szal. A forradalom előtt a többségében bigott vallásos oroszok körében
erős volt a pravoszláv egyház befolyása és istenként tisztelték a cár atyus-
kát. Az orosz embereknek ez a mentalitása sokak véleménye szerint a bol-
sevizmus hatalomra kerülése után is fennmaradt. A nép Leninben, Sztá-
linban az új cárt látta, a vallásos hitet pedig a bolsevizmus pótolta.
Az SZKP XVII. kongresszusa előtt a küldöttek egy csoportja arra
akarta rávenni Kirovot, a leningrádi területi pártbizottság titkárát, hogy
induljon a főtitkári posztért. A kongresszuson az 1966 küldött közül né-
hányan Sztálin ellen szavaztak, aki az elkövetkező években a kongresszus
küldötteinek több mint a felét kivégeztette, Kirovot pedig 1934 decembe-
rében parancsára meggyilkolták. 53 A koncepciós pereknek akkor már régi
„hagyományai” voltak a Szovjetunióban (az irracionális mértékű teljesíthe-
tetlen tervektől való lemaradás miatt az 1920-as évek végétől végeztek ki
vállalati vezetőket). A terror azonban a Kirov-gyilkosság után szabadult el
igazán, amelynek milliók estek áldozatul. A cárok ideje alatt 1912-ben volt
a legtöbb bebörtönzött fogoly Oroszországban, kereken 190 ezer. 1938-
ban a szovjet börtönökben és munkatáborokban ennek a 30-40-szeresét
őrizték.
A perekhez az „elméleti” alapot Sztálin két ismert tétele szolgáltatta: az
osztályharc a szocializmus építése során éleződik, illetve a megvert, ezért
veszélyesebb ellenség a pártba igyekszik befurakodni, tehát ott kell őket
keresni. A koncepciós perek „jogi” alapját a Visinszkij-féle „jogelv” jelen-
tette, amely úgy szólt, hogy lehetetlen egy bűntény tökéletes bizonyítása,
ezért a legjobb bizonyíték a vádlott önvallomása. Miután Kirov meggyil-
kolása után a szovjet államvédelem, az NKVD jogot kapott arra, hogy a
kihallgatás során fizikai kényszert alkalmazzon, a politikai rendőrség futó-
szalagon szállította a „felderített” külső és belső „ellenséget”, akiket aztán
vagy meggyilkoltak, vagy millió szám zártak munkatáborokba, ahol az
éhség, a klíma és az embertelen munkafeltétel tömegesen szedte a halálos
áldozatokat. Az európai demokráciák a római jog alapján épülnek fel,
amelynek az alapelve az, hogy inkább mentesüljön 100 bűnös a következ-
mények alól, mintsem egyetlen ember is ártatlanul szenvedjen, ezzel
53 Az ezen a kongresszuson megválasztott 139 KB-tag közül csak 41 fő maradt szabad
lábon, a többit vagy kivégezték, vagy hosszabb-rövidebb ideig bebörtönözték, pedig az

SZK(b)P szervezeti szabálya szerint a két kongresszus között elvileg a Központi Bizott-
ság volt a legfelső pártirányító testület.

szemben Visinszkij-féle „jogelv” arra épített, hogy inkább bűnhődjön 100

ártatlan ember, csak nehogy egy „ellenség” is büntetlen maradjon.
A koncepciós pereket Sztálin vélt vagy valódi politikai ellenfeleinek el-
tüntetésére használta. Előbb a gazdasági perekben a terveket nem teljesítő
igazgatókat, majd Sztálin egykori közvetlen munkatársait, Zinovjevet,
Kamanyevet, Buharint, Pjatakovot érte el a végzet. A sztálini beteges bi-
zalmatlanságnak és önkénynek esett áldozatul a Szovjetunióba menekülő
kelet-európai kommunista vezetők nagy része, köztük Kun Béla is. A
személyi kultusz és a koncepciós perek a hadsereg magas rangú tisztjeit
sem kímélték. A generalisszumusz paranoiájának következtében a szovjet
katonai vezérkart gyakorlatilag teljesen lefejezték. A szovjet katonai isko-
lákban – abból kiindulva, hogy a szocialista hadsereg magasabb rendű,
mint a kapitalista – a védekező hadműveleteket nem oktatták, csak a tá-
madó jellegűt. A terrorszervezet működésére fölöttébb jellemző, hogy az
államvédelem vezetői, Jagoda, majd utódai, Jezsov és Berija is áldozatul
esik az önkénynek, őket is kivégezték.

Európa gazdaságtörténete A kétpólusú világ kialakulása
6. A kétpólusú világ kialakulása

A II. világháború után bekövetkezett Európa súlyvesztése, kialakult az
USA-Szovjetunió szuperhatalmakból álló kétpólusú világ. Megszűnt az a
többpólusú hatalmi rend, amely Európa XV–XVI. századi felemelkedésé-
től a II. világháború végéig a világpolitikát jellemezte, amikor a világpoliti-
ka alapvető kérdéseiben rendszeresen 4-5 európai hatalom döntött.
A háború végén Nagy-Britannia és Franciaország korábbi gazdasági és
katonai hatalma árnyéka volt néhány évtizeddel korábbi önmagukhoz ké-
pest. Nagy-Britannia külkereskedelmi és fizetési mérleg pedig passzívvá
vált, arany- és devizatartalékainak a zöme Amerikába vándorolt és a háború
alatt elmaradt, az angol ipar gépi berendezéseinek a megújítása. Franciaor-
szág a II. világháború után győztes státusából adódóan gazdasági súlyával
arányban nem álló politikai tényezővé emelkedett. Az egyik német megszál-
lási övezetet a francia haderő igazgatta és az ekkor szervezett ENSZ öt
tagú, vétójoggal rendelkező Biztonsági Tanácsának az egyik állandó tagsá-
gát is megszerezte. Gazdasági téren azonban Franciaország hanyatlott, rá-
adásul évtizedekig tartó háborús konfliktusokba keveredett volt gyarmatai-
val. Nagy-Britannia 1947-ben az USA-ra testálta az erejét jócskán meghala-
dó kellemetlen feladatot, a görög konzervatív-jobboldali erők támogatását a
polgárháborúban, felmondta a Törökországnak adott garanciákat és kény-
telen volt tudomásul venni legnagyobb gyarmatbirodalmának, Indiának a
függetlenné válását. Olaszország sohasem számított igazán első számú ha-
talmi tényezőnek. Németország (és a Távol-Keleten Japán) totális vereséget
szenvedett, a háború tönkre tette gazdaságukat, megtizedelte lakosságukat.
Németországot a nagyhatalmak négy megszállási övezetre osztották és
ellenőrzést gyakoroltak a gazdaság működése felett. Hasonló intézkedése-
ket valósítottak meg az amerikai megszállók is Japánban.
A II. világháború után az USA lett a „világ ipari műhelye”, ott készült
a világ ipari termelésének több mint a fele, az amerikai hatalom bonyolí-
totta a világexport 1/3-át és rendelkezett a legnagyobb tengeri flottával.
1949-ig az Egyesült Államok rendelkezett az atomfegyver monopóliumá-
val, azzal az új félelmetes tömegpusztító eszközzel, amelynek sokkoló ha-
tását Hirosima és Nagaszaki máig vitatott lerombolásával a II. világháború
végén megtapasztalhatta a világ. 54
54 A háború gazdasági szempontból a semleges európai országok (Svájc, Svédország)

számára is előnyökkel járt, ezeknek az országoknak a területe nem vált hadszíntérré és ők

Az európai szövetségesek számára a háború alatt vészesen felborult az

USA-val folytatott külkereskedelmi mérleg egyensúlya. Nem véletlen, hogy
az európai jegybankok aranytartalékainak a zöme a háború alatt és után az
USA-ba vándorolt. 1947-ben az Egyesült Államok rendelkezett a világ
aranykészletének 69%-ával.
A háború előtti utolsó békeévben az USA az Európán kívüli kontinen-
sekkel nagyjából kiegyensúlyozott külkereskedelmi forgalmat bonyolított.
A II. világháború után a külkereskedelem szempontjából nem túl jelentős
Óceánia kivételével az amerikai exporttöbblet minden kontinensen jelen-
tősen nőtt. Az USA külkereskedelmi mérlegének aktívuma az 1939. évi
748 millió dollárról 1947-re 10,8 milliárd dollárra emelkedett. Európa a
háború utáni első években mindenből hiányt szenvedett, amelyet rövid
távon csak az USA-ból származó importtal lehetett kielégíteni. Európának
már a két világháború között is passzív volt a külkereskedelmi mérlege,
amelyet a szállítmányozásból, turizmusból és egyéb szolgáltatásokból szár-
mazó bevételekből egyenlített ki. Az öreg kontinensnek azonban a háború
után a láthatatlan bevételei is megcsappantak, ezért az amerikai import-
többletet szinte kizárólag arannyal és a valutatartalékok mozgósításával
lehetett finanszírozni.
Az USA kereskedelmi mérlege a világ többi részével

(+ exporttöbblet, − importtöbblet, millió dollár)
Kontinens, ország 1938 1946
Európa + 380 + 1653
Latin-Amerika + 39 + 201
Kanada + 104 + 273
Ázsia − 26 + 218
Afrika + 32 + 91
Óceánia + 39 − 33
Az Egyesült Államokat gazdasági helyzete, ipari és katonai potenciálja már

az I. világháború után is arra predesztinálta, hogy a világ vezető hatalma
legyen. Akkor – mint korábban láttuk – erre nem került sor, az USA–
is élvezték a hadikonjunktúra előnyeit. Nagyságrendjüknél fogva azonban ezek az orszá-

gok olyan kicsik voltak, hogy a világpolitika alakításában döntő módon természetesen
nem szólhattak bele.

némi hezitálás után –visszavonult az amerikai földrészre és létrehozta a

világ első fogyasztói társadalmát. A II. világháború után azonban Francia-
ország és Nagy-Britannia is kiesett a világ sorsát döntő módon befolyásol-
ni képes nagyhatalmak sorából, ezért helyükre az USA lépett. Ezt a szere-
pet az USA többek között azért is vállalta, hogy ellensúlyozza a Szovjet-
unó egyre jobban növekvő világpolitikai tekintélyét és katonai súlyát.
A másik szuperhatalom, a Szovjetunió óriási ember- és anyagi áldoza-
tot szenvedett el a II. világháborúban. Az 52 millió halottból majdnem
minden negyedik szovjet állampolgár volt. Ritka az olyan szovjet család,
aki ne siratott volna legalább egy közvetlen hozzátartozót a háború végén.
A háború okozta demográfiai katasztrófa következményei (a férfi-nő arány
megbomlása, a korfa kitöredezése, a háborúban megrokkant, munkaképte-
lenné vált katonák ellátása stb.) több évtizeden keresztül éreztette hatását.
A Nagy Honvédő Háború – érthető módon – több évtizeden át alapvető-
en meghatározta a szovjet társadalom mentalitását. A II. világháború utáni
területi gyarapodás következtében 2-3 millió főt toloncoltak vissza a Szov-
jetunió területére, olyan embereket, akik menekülni igyekeztek a sztálini
birodalomból. Hatalmasak voltak az anyagi veszteségek is. A II. világhábo-
rúban a németek és szövetségeseik a Szovjetunió európai részen 1710 vá-
rost és falut leromboltak, 25 millió embernek feldúlták az otthonát. A
fegyveres harcokban, a bombázások során, a megtorlásokban, a megsem-
misítő táborokban 20-22 millió katonát és civilt öltek meg, ezen túl becslé-
sek szerint 2 trillió 569 milliárd rubel anyagi veszteséget is okoztak. A há-
borúban az anyagi javaknak mintegy 30%-a semmisült meg. A Szovjet-
unióban már 1943-ban bizottság alakult azzal a céllal, hogy számszerűsítse
az országot ért anyagi károk nagyságrendjét. A vesztes országokat általá-
ban 6 évig tartó jóvátételi fizetési kötelezettséggel sújtották, amelynek ösz-
szege a csatlós államok esetében (Bulgária, Finnország, Magyarország és
Románia) egyaránt 300-300 millió dollár, Németország esetében ennek
többszöröse volt. Sztálin tanult az I. világháború utáni, több évtizedig
elhúzódó – és végül a vesztesek számára a fizetés alól kibúvót adó – jóvá-
tételi fizetési rendszerből. Rövid távú, fellelhető, azonnal leszerelhető és
elvihető, vagy néhány éven belül előállítható és kiszállítható reáljószágban
határozata meg a vesztesek jóvátételi fizetési kötelezettségét. Ezen túl ka-
tonákat és civileket hurcoltatott milliószámra kényszermunkára, ahol a
kelet-európai hadifoglyok kétkezi fizikai munkával járultak hozzá az oko-
zott károk helyreállításához.

A Szovjetunió ugyanakkor politikailag, katonailag megerősödve került

ki a háborúból, senki sem vonta kétségbe nagyhatalmi szerepét. A háború
után a Szovjetunió mintegy fél millió km2 elcsatolt területtel gazdagodott,
ahol mintegy 24 millió lakos élt. 55 A közvetlenül megszállt és annektált
területeken túl egyfajta biztonsági övezetként ellenőrzése alá vont a jaltai
megállapodásban lényegében egyhangúlag szovjet érdekszférának minősí-
tett közel 1 millió négyzetkilométer kelet-európai területet, ahol több mint
90 millió lakos élt. 56
Az Egyesült Államok globális politikájának a középpontjában saját érde-
keinek érvényesítésén túl az 1929-33-as világgazdasági válsághoz hasonló
recessziók, illetve a sok tekintetben ebből kinövő totalitárius rendszerek és
pusztító háborúk elkerülése állt. Az USA kezdeményezésére és jórészt az
Egyesült Államok területén hozták létre 1944–47-ben azokat a globális
intézményeket (ENSZ, Biztonsági Tanács, IMF, Világbank, GATT), ame-
lyeknek a célja a nemzetek közötti konfliktusok békés rendezése és a köl-
csönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokat gátló protekcionista elzár-
kózás lebontása volt. Az USA – a XIX. század második felének Nagy-
Britanniájához hasonlóan – minden ország számára a szabad kereskedel-
met és a liberális gazdaságpolitikát javasolta a gazdasági bajok orvoslására.
Az IMF és a Világbank felállításakor abból a tapasztalatból indultak ki,
hogy a gazdasági világválság idején a legtöbb ország saját valutájának leér-
tékelésével kísérelte meg az importot korlátozni és az exportot ösztönöz-
ni. Ettől a foglalkoztatás növelését és a gazdaság bajok orvoslását várták,
ami viszont azért nem következett be, mert a többi ország is hasonló in-
tézkedéshez nyúlt. Beindult tehát egy valutaleértékelési spirál, amely az
egyes országok intézkedéseit csakhamar eliminálta. Az államok a valutale-
értékelésen túl további import-korlátozó protekcionista intézkedésekhez
folyamodtak, ami a világkereskedelem visszaeséséhez és a nemzetközi
gazdasági kapcsolatokból adódó komparatív előnyök kiaknázhatatlanságá-
hoz vezetett. A Bretton Woods-ban 1944-ben a nemzeti valuták árfolya-
mának ingadozásait kiküszöbölni hivatott valutáris rendszert, illetve ennek
két legfontosabb pénzügyi intézményét, az IMF-et és annak ikerszerveze-
tét, a Világbankot éppen azért hozták létre, hogy kizárják a valutaleértékelési
55 A Szovjetunió területeket csatolt el Finnországtól, Lengyelországtól, Csehszlovákiától,
Németországtól és Romániától. Újra szovjet fennhatóság alá kerültek a balti államok is.
Távol-Keleten ekkor foglalta el a Szovjetunió a Kurill-szigeteket és Dél-Szahalint, amely-
nek hovatartozandóságát a japánok máig is vitatják.
56 Ezek a jól ismert csatlós államok, Lengyelországtól Albániáig.

spirál beindulásának lehetőségét. A nemzetközi pénzügyi intézmények kife-

jezetten amerikai irányítás alatt álltak. A font helyébe a dollár lépett, mint
világpénz, a londoni City helyét a New York-i tőzsde foglalta el. 57
Az 1971. augusztusáig működő nemzetközi pénzügyi rendszer két fon-
tos pillérre a szűk határok között mozgó (lényegében stabilnak tekinthető)
valutaárfolyamokon nyugvó multilaterális világkereskedelem, illetve a valu-
takülföldiek tulajdonában lévő dollár fix árfolyamon történő szabad arany-
ra való átválthatósága volt. 58 Az IMF-be belépő államok vállalták, hogy ha
a saját valutájuk árfolyama egy előre meghatározott sáv közelébe ér, akkor
a nemzetközi pénzpiacon intervenciókkal (saját valuta eladásával vagy
vásárlásával) az árfolyamot az ingadozás határain belül tartják. A passzív
fizetési mérleggel rendelkező tagország – meghatározott keretek között –
saját valutájáért az IMF tartalékaiból is vásárolhatott devizát. 59 A szervezet
a tagállamok által befizetett kvótákból átmeneti külkereskedelmi és nem-
zetközi fizetési mérleg hiány esetén hiteleket nyújtott a hiány finanszírozá-
sára, egyúttal a gazdaság stabilizálása érdekében ajánlásokat tett a kölcsönt
felvevő ország gazdaságpolitikájának alakítására vonatkozóan. (Ezek az
ajánlások rendszerint fájdalmas költségvetési megszigorításokat, restrikciós
intézkedéseket jelentettek.)
A Világbank (IBRD) funkciója más volt, ez a nemzetközi pénzügyi in-
tézmény – ugyancsak a tagállamok befizetéseiből és más forrásokból –
elsősorban struktúra átalakító, hosszú lejáratú beruházási hiteleket nyújtott az
energetika, a közlekedés és az infrastruktúra fejlesztésére.
Az IMF indulása évében (1946-ban) automatikusan elfogadta a tagál-
lamok által bejelentett valutaparitást. A háború után az európai országok a
minél könnyebb és minél nagyobb volumenű tengerentúli import lebonyo-
57 1967-ben az IMF összes kvótája meghaladta a 20,6 milliárd dollárt. Ebből az USA
egymaga a kvóta negyedével rendelkezett. Igaz, szavazati aránya – az IMF speciális szabá-
lyaiból adódóban – valamivel kisebb volt, mint a kvótából történő 25,01%-os részesedé-
se, de az NSZK-val, Angliával és Franciaországgal együtt ez a négy hatalom a kvóta
csaknem felét, a szavazatoknak pedig több mint a 40%-át uralta.
58 Az egyezménybe belépett országok valutáinak ingadozása az első időben nem léphette
át a ±0,5%-os határt, később a sávhatár emelkedett. Az IMF a megállapodásban szerep-

lőnél nagyobb árfolyamváltoztatást – szigorú feltételek előírása mellett – csak tartós és
súlyos fizetési nehézség esetén engedélyezett. A más országok tulajdonában lévő dollárt
az USA jegybankja csak a külföldi jegybankok számára váltotta át aranyra.
59 Egy tagállam kvótája 25%-ának megfelelő devizához (az ún. aranysávhoz) automatiku-
san hozzájutott. Ezen felül egy éven belül további négy alkalommal kérhetett kvótája
negyedének megfelelő devizahitelt. Az aranysávon felüli ún. hitelsávba tartozó devizale-
hívást az IMF ellenőrizte és egyre szigorúbb feltételekhez közötte.

lításában voltak érdekeltek. Emiatt az első számú gazdaságpolitikai priori-

tás miatt az európai valutákat a dollárhoz képest túlértékelték. Az USA
követelésére 1949-ben sor került a dolláron kívüli valuták különböző ará-
nyú leértékelésére, ami már megnyitotta az utat a bilaterális elszámolásról a
multilaterális elszámolásra való átmenet előtt. A nyugati valuták korláto-
zott konvertibilitása az 1950-es évek végére valósult meg. 60
A GATT, az 1947. október 30-án aláírt Általános Vámtarifa és Keres-
kedelmi Egyezmény, a tagállamok közötti kereskedelmi és tőkeforgalom
megkönnyítését, az ezeket akadályozó tényezők leépítését, a diszkriminá-
ciós intézkedések felszámolását célozta, többek között a legnagyobb ked-
vezményes elbánás elvének biztosításával, amely a GATT-nak alapvető
szabálya.
Az amerikai nyitással és liberalizmussal szemben a Szovjetunió nagyon
hamar a befelé fordulást, a bezárkózást, az autarkiát választotta. Visszatért
a két világháború között választott gazdaságpolitikához, ismét önerőre
(illetve a kelet-európai országokkal való gazdasági együttműködésre) tá-
maszkodva folytatta az erőltetett gazdaságfejlesztési stratégiát, amelynek az
ára a lakosság életszínvonalának, fogyasztásának lassú javulása és a mező-
gazdaság ismételt elhanyagolása lett. Az ellentétes társadalmi berendezke-
désű országok háború alatti együttműködését 1946/47-től a hidegháború
váltotta fel, amelyben mindkét rendszer egymás kölcsönös megszüntetésére
törekedett. Az emberiség szerencséjére a hidegháború nem változott III.
világháborúvá, „csak” a helyi konfliktusok vezettek – sajnos túlságosan
gyakran – forró háborúvá mindenekelőtt Koreában és Vietnámban.
Már a II. világháború alatt sem volt felhőtlen az együttműködés a szö-
vetséges nagyhatalmak (USA, Anglia, Franciaország és Szovjetunió) kö-
zött, 1946 tavaszától aztán a fasizmus elleni háborúban kialakult koalíción
határozott repedések mutatkoztak. Churchill 1946. március 5-i fultoni
beszédével, majd a Truman-doktrína (1947. március) és a Marshall-segély
(1947. június 5.) meghirdetésével Kelet és Nyugat között az együttműkö-
dést a hidegháborús konfrontáció váltotta fel. A világ két ellentétes tömbre
való szakadása 1947 szeptemberében a Kommunista és Munkáspártok
Tájékoztató Irodájának (a KOMINFORM-nak) a lengyelországi megala-
kulásával vált befejezett ténnyé.
60A korlátozott konvertibilitás a tőkeműveletekben nem követelt meg szabad átváltható-

ságot, megelégedett azzal, ha a valuták a folyó fizetési forgalomban szabadon átváltha-
tókká váltak.

A Tájékoztató Irodát megalakító kommunista pártok nyilatkozatában

az olvasható, hogy két tábor alakult ki, „az imperialista, demokráciaellenes
tábor, melynek főcélja az amerikai imperializmus világuralmának megte-
remtése és a demokrácia szétzúzása, valamint az imperialistaellenes, de-
mokratikus tábor, melynek főcélja az imperializmus aláásása, a demokrácia
megszilárdítása és a fasizmus maradványainak felszámolása. 61
A háború utáni világpolitikának még egy jellegzetességét lehet kiemel-
ni: megkezdődött a klasszikus gyarmati rendszer felbomlása. Ennek töb-
bek között az volt az oka, hogy az anyaországok a gyarmatok lakosságát és
erőforrásait bevonták a világháborúba, így azok joggal követeltek nagyobb
szabadságot. Törekvésüket a szuperhatalmak egyaránt támogatták, ti. sem
az USA, sem a Szovjetunió nem volt gyarmattartó korábban. A Fülöp-
szigetek 1946-ban, India 1947-ben, Ceylon 1948-ban, Indonézia 1949-ben,
Laosz, Kambodzsa és Észak-Vietnám 1954-ben nyerte vissza függetlensé-
gét. Az 1950-es évek elejétől kezdve sorra szakadtak ki a klasszikus gyar-
mati rendszerből az afrikai államok is.
6.1. A világgazdaság újjáépítése 1945 után

A háború után milliók szenvedtek az éhség, a betegség, a lakás, a ruházko-
dás és a hideg miatt. Különösen nagy károkat okozott a háború az infrast-
ruktúrában. A hidak, utak, vasutak, vezetékek, lakó- és egyéb épületek jó
része a szó szoros értelmében romokba hevert, a vasúti gördülőanyag nagy
része pedig elhurcolták a támadó, a védekező, a visszavonuló, a megszálló,
a felszabadító hadseregek. Vonalas infrastruktúra nélkül a többé-kevésbé
épen maradt termelőkapacitásokat sem lehetett kihasználni, mivel a szenet,
amely akkoriban még Európa első számú energiaforrása volt, vasutak,
hidak nélkül nem lehetett az iparvállalatokhoz és a villamos erőművekhez
eljuttatni.
A vesztes országok gazdaságát dezorganizálta a háború alatt meglódu-
ló, majd a háború után csillagászati méreteket öltő infláció, amit két ténye-
ző, a túlságosan kevés árú és a túlságosan sok pénz szított. A pénzromlást
azonban nem csak a vesztes, hanem a győztes országokban is tapasztalni
lehetett. Azokban az országokban, ahol kezelhető volt a pénzromlás mér-
téke, az inflációt a forgalomban lévő pénz mennyiségének kényszerintéz-
61A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának határozatai. Budapest, Szikra

1950. 8. oldal.

kedésekkel történő csökkentésével fékezték meg. 62 A hiperinflációjú or-

szágokban viszont radikális intézkedésekre, pénzcserékre, teljesen új ár- és
bérrendszer bevezetésére került sor.
Németország nyugati megszállási zónájában 1948 júniusában cserélték
ki a birodalmi márkát új német márkára. A valutareform során a régi
pénznek csak egy részét váltották be újra, ezért a nyugati zónában bevál-
tatlan (és ott már érvénytelen) Reichsmark a keleti (szovjet) zóna felé
áramlott, ahol a szűkösen rendelkezésre álló fogyasztási javak felvásárlásá-
val tovább növelte az amúgy is súlyos ellátási gondokat. A szovjet válasz-
lépés gyorsan megszületett: a keleti zónát (ezzel együtt Nyugat-Berlint)
határzárral hermetikusan elszakították a nyugati megszállási övezettől. Az
USA és szövetségesei a világ legnagyobb légihídjának megszervezésével
mentette meg Nyugat-Berlint az éhezéstől és a fagyhaláltól. A légihídon
szállított áruk mintegy fele közönséges szén volt, az óriási szállítási költség
miatt feltehetően ez volt a világ eddigi legdrágább szene.
Az ellátási gondokat tovább növelte az a tény, hogy 1946 és 1947
egész Európában mezőgazdasági szempontból kifejezetten rossznak szá-
mított, két aszályos év követte egymást, ráadásul az 1946/47-es tél külö-
nösen szigorú volt, ami az őszi vetések egy részének a kifagyásához veze-
tett. Amerika szövetségeseinek felhalmozódott adósságai a háború utáni
első két évben a külkereskedelmi mérleg krónikus hiánya miatt tovább
növekedett. 1946/47-től Nyugat-Európa kénytelen volt a tengeren túli
behozatalát korlátozni, ami viszont az újjáépítés tempójának lassulásához
és az ellátási gondok kiéleződéséhez vezetett. A legtöbb európai országban
a lakosság helyzete nyomorúságos volt, sürgősen szükség volt tehát az
újjáépítés megindítására, a segélyezésre. Nagy-Britanniában pl. a háború
befejezése utáni 4-5. évben sem érte el a lakosság egy főre jutó alapvető
élelmiszerfogyasztása (különösen a magas tápértékű állati fehérje felhasz-
nálása) a háború előtti utolsó békeév szintjét. Az angol lakosság ellátási
nehézségeit világosan mutatja az alábbi táblázat, annak is különösen az
utolsó sora, amely a burgonya fogyasztásának a növekedése alapján arra
utal, hogy a szigetország lakói kénytelenek voltak kevésbé értékes táp-
anyaggal jóllakni.
62 Nyugat-Európában a forgalomból átmenetileg kivont pénzeszközökért cserébe hosszú
lejáratú államkötvényeket adtak, amelyekkel adót lehetett fizetni. Mivel a kötvények be-
váltása csak évtizedek alatt történt meg, így a pénzmennyiség a termelés helyreállításának
ütemében növekedett és nem okozott erős inflációs nyomást.

Néhány élelmiszer fogyasztásának alakulása Nagy-Britanniában

(font/személy)
Megnevezés 1939 1948 1949
Húsfogyasztás 109,6 73,8 74,5
Zsír és zsíradék 45,3 38,1 44,0
Cukor 109,9 85,3 91,0
Burgonya 176,0 237,2 251,0
Forrás: MOL XIX-A-16-h. 9. doboz.
Európa segélyekre szorult és ennek két legfontosabb forrását az USA,

illetve az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Igazgatósága (UNRRA) jelentet-
te, de az utóbbinak is a költségeit több mint 2/3-a részben az Egyesült
Államok állta, és csak a maradék 1/3-át adták az ENSZ többi tagállamai.
Kelet-Európában jelentősebb UNRRA segélyt Jugoszlávia (1947 nyaráig
3,7 milliárd dollár), Lengyelország (481 millió dollár) és Csehszlovákia
(261 millió dollár) kapott élelmiszer, gyógyszer, ruházat, mezőgazdasági
eszközök, vasúti berendezések és gördülőanyagok formájában. A veszte-
sek táborába tartozó országok lényegesen kevesebb segélyt kaptak, Ma-
gyarországnak pl. 1946. januárjában 4 millió dollárt szavaztak meg. Az
UNRRA összesen mintegy 81 millió Ft értékű gyógyszert és élelmiszert
küldött Magyarországra, nagyjában ugyanennyi volt a nyugati államoktól
kapott segélyek összege is.
Speciális jóléti szolgálatot látott el az Amerikai Zsidó Szociális Alap, a
JOINT, amely már a két világháború között is tevékenykedett Európában,
működése azonban különösen 1945-től vált fontossá, sőt életmentővé,
mivel a koncentrációs táborokból hazatért, fizikailag és mentálisan végle-
tekig meggyötört zsidó közösség túlélő tagjai mérhetetlenül elszegényedtek
és úgyszólván minden vagyonukat, legtöbben szűkebb-tágabb rokoni,
családi, baráti kapcsolataikat is elveszítették. A népirtást túlélő 20 év alatti
zsidó fiatalok 30%-a árva maradt. A JOINT ruhát, gyógyszert osztott,
konyhákat üzemeltetett és élelmiszert adományozott hit- és sortársainak.
A kommunista hatalomátvétel után a szervezet tevékenységét Kelet-
Európában egyre nagyobb fokú bizalmatlanság övezte, végül az alapít-
ványt kiutasították a szocialista országokból. Finánc- és kereskedelmi hite-
lekhez is szinte kizárólag a győztesek juthattak, a lengyelek pl. 90 millió
dollár amerikai hitelt kaptak, amiből elsősorban az amerikai hadsereg Eu-

rópában hátrahagyott felszereléséből vásárolhattak. Csehszlovákia 150

millió dollárt vett fel Kanadától és Angliától. Az USA 1947-ben mindösz-
sze 15 millió $ értékű kölcsönt nyújtott Magyarországnak, amit az amerikai
hadsereg Európában lévő felszerelésének megvásárlására lehetett fordítani.
Az USA érdeke az volt, hogy közvetlenül a háború után stabilizálja a
nyugat-európai fejlett tőkés országok helyzetét, leszerelje az elégedetlensé-
get és gátat szabjon a politika radikalizálódásának. A baloldalnak, legin-
kább a kommunista pártoknak – amelyek a legnagyobb véráldozatot hoz-
ták a nácik és csatlósaik ellen vívott ellenállási mozgalomban – igen nagy
volt a tekintélyük Európa nyugati felében. 63 Olyannyira, hogy 1945 után
néhány évig 9 nyugat-európai kormányban bekerültek kommunista mi-
niszterek is, amely aggodalommal töltötte el az Egyesült Államokat. A
keleti blokk megalakulása és terjeszkedése miatt az USA elérkezettnek látta
az időt, hogy világhatalmi tényezővé váljon és globális politikát folytasson.
Az amerikai elnök 1947. márciusában meghirdette a Truman-doktrínát,
vagyis a szabad intézmények, a pluralizmus, az emberi jogok védelmét
bárhol a világon, ahol ezt az ideológiát veszély fenyegette. Az elnök szük-
ségesnek tartotta a „vasfüggöny” mögötti másik ideológiának és politiká-
nak a „feltartóztatását”, amely azon alapult, hogy egy kisebbség ráerősza-
kolta akaratát a többségre, ahol terror, elnyomás és cenzúra uralkodott és
rendszeresen megsértették az egyéni szabadságjogokat. Ez az elv először
az USA görögországi beavatkozásban volt megfigyelhető, amikor az ame-
rikai kongresszus és a szenátus – nem kevés hezitálás után – felhatalmazta
az elnököt, hogy a kommunisták ellen harcoló jobboldali erőket 400 ezer
dollárral támogassa.
George C. Marshall tábornok, az USA külügyminisztere 1947. június
5-én, a Harward Egyetemen tartott beszédében hirdette meg az USA új
Európa-politikáját. A terv hivatalosan hirdetett célja Európa újjáépítése,
megsegítése volt, a háttérben azonban az húzódott meg, hogy csökkentsék
a nyugat-európai lakosság kommunista propaganda iránti fogékonyságát,
illetve hogy levezessék a háború után kezdődő amerikai túltermelési válsá-
got. 64 A program részleteit 1947 nyarán a külügyminiszterek párizsi konfe-
63 A Francia Kommunista Pártot hatalmas vérvesztesége alapján a kivégzettek pártjának

nevezték.
64 Az USA-ban a sokszorosára növelt hadiipari kapacitást a háború végén béketermelésre
kellett átállítani, ami a termelés csökkenésével és a foglalkoztatási gondok kiéleződésével

járt együtt. Ez utóbbi tovább növelte a leszerelő és a frontokról hazatérő amerikai kato-
nák milliói.

renciáján ismertették, amelyen a Szovjetunió képviselője is részt vett. A

Szovjetuniónak tönkre tett gazdasága helyreállításához égetően szüksége
lett volna minden külső forrásra és támogatásra. Molotov külügyminiszter
ennek ellenére néhány napi meddő tárgyalás után visszautasította az ame-
rikai segélyt, mivel nem sikerült elérnie, hogy a keleti nagyhatalmat kezel-
jék külön és ne a többivel együtt. A kommunista nagyhatalom számára
azért is elfogadhatatlan volt a segély, mert annak felhasználása kapcsán
Amerika betekintést nyert volna az orosz gazdaság állapotába. Sztálin
nyomására a többi kelet-európai csatlós ország is visszalépett és nem vette
igénybe az amerikai segélyt. Ebben a döntésben a szovjet nyomás mellett
az is szerepet játszott, hogy el kellett volna ismerniük az 1945 előttről
származó kölcsönök érvényességét, valamint az államosított külföldi tőkés
érdekeltségek kártalanítását. (Ez a szempont a szovjet döntésben is szere-
pet kapott, a Szovjetunió 10 milliárd dollár nagyságrendű adósságot hal-
mozott fel az USA-val szemben, amelynek a visszafizetése így elmaradt.)
A Kongresszus 1948. április 3-án fogadta el a Külföldi Segélyezési
Törvényt (Foreign Assistance Act), amely négy részterületre vonatkozott:
a) a Marshall-terv (Economic Cooperation Act) az európai háborús
károk helyreállítását, a tartós béke megteremtését, az általános jólét
biztosítását tűzte ki célul
b) a gyereksegély-program az ENSZ gyermekélelmezési alapítványán
keresztül támogatta a leginkább kiszolgáltatott és a háború után is so-
kat szenvedett, sokszor család nélkül maradt gyerekeket
c) görög-török segélyezés, végül
d) a Kínának nyújtandó támogatás.
Az Európai Újjáépítési Programot (vagyis a Marshall-segélyt) 1948 és 1952
között hajtották végre, amelynek keretében a nyugat-európai országok kb.
13,6 milliárd dollárt kaptak. 65 Az összeg 90%-a vissza nem fizetendő se-
gély volt, 10%-a kölcsön. A segélyek és kölcsönök negyedét Nagy-
Britannia, ötödét Franciaország, megközelítőleg egy-egy tizedét Hollandia,
Olaszország és a nyugati megszállási zóna, a későbbi NSZK kapta. A
programból természetesen az USA is profitált, mert levezethette a háború
utáni túlkínálatának egy részét, illetve a segély üzletet hozott az amerikai
szállítmányozási és biztosítási vállalkozásoknak is. 1948-ben megalapítot-
65Ennek az összegnek a nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy az 1990-es évek végének

dollárárfolyamán közel 100 milliárd dollárról volt szó.

ták a segély szétosztását és koordinálását végző Európai Gazdasági

Együttműködési Szervezetet (OEEC).
Azok után, hogy a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó országok
elutasították a Marshall-segély igénybe vételét, az USA is lemondott a ke-
lettel való együttműködésről. 1948. március 1-jével kiviteli korlátozásokat
léptetett életbe a szovjet zóna irányában, majd 1949-ben a Kiviteli Korlá-
tozás Törvény elfogadása után Párizs székhellyel megalakult a COCOM
Bizottság, 66 amely nemzetközi tiltólistára tette azokat az árukat, amelyeket
a tőkés országok nem exportálhattak a keleti blokk országaiba.A szocialis-
ta országok felé érvényes embargólista még 1964. őszén is 76 (!) oldalt tett
ki. A kiviteli tilalom alá eső áruk, anyagok és termékek három fő csoportot
alkottak:
a) atomkutatással kapcsolatos lista (hasadóanyag, nehézvíz, dózismérők,
spektográfok, mesterséges grafit, reaktorok stb.)
b) fegyverekkel, lőszerekkel és hadianyagokkal kapcsolatos lista, ideértve
a katonai járműveket, robbanóanyagot, repülőgépeket stb.
c) egyéb árukat tartalmazó lista (különleges fémmegmunkálók, speciális
gyártóberendezések, radar, navigációs berendezések, rádióadók és ve-
vők, koax kábelek, félvezetők, diódák, tranzisztorok, fotocellák, rönt-
gencsövek, elektronikus számítógépek, analóg rendszerről digitális
rendszerre átalakító berendezések és viszont, mikroszkópok, oszcillog-
ráfok, gyorsműködésű fényképezőgépek, filmfelvevők, különleges acé-
lok, gördülőcsapágyak, ötvözetek, fémek, egy sor vegyszer, speciális
üzem- és kenőanyagok, műgumik stb.).
Nyugat-Európának az Egyesült Államokhoz képest a kommunista kelettel
folyó kereskedelemhez fűződő érdekeltsége sokkal közvetlenebb volt,
ezért a gazdasági kapcsolatok ezekben a viszonylatokban nem szűntek
meg teljesen. Az USA kezében a szövetséges országoknak nyújtott segély
felfüggesztése bizonyult a leghatékonyabb eszköznek arra az esetre, ha az
embargót megsértve tiltott listán szereplő terméket exportáltak keletre. A
koreai háború kirobbanása után a kiviteli korlátokat megszigorították,
majd 1953 nyarán szerény mértékben enyhítették. Összességében azonban
a két rendszer közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok a hideghábo-
rú éveiben jelentéktelenné váltak.
66 COCOM Bizottság: Coordinating Committee for Multilateral Export Controls (Multi-

laterális Exportellenőrzési Koordináló Bizottság).

Bizonyos értelemben a szocialista országok lassú reagálásának szemlé-

letes példájaként is felfogható, hogy a Szovjetunió közel négy évtizeddel a
COCOM Bizottság megalakulása után a NATO országok és Japán embar-
gós politikájára válaszképpen szocialista embargólista felállítására tett ja-
vaslatot. Az 1985 áprilisában tartott egyeztető tanácskozáson Moszkva a
katonai és polgári felhasználású találmányok, fejlesztések, információk,
licencek, tudományos publikációk és világszínvonalú termékek ellenőrzé-
sére tett javaslatot. Ismereteink szerint ez az intézmény Gorbacsov hata-
lomra kerülése, illetve a szocialista országok néhány év múlva bekövetkező
szétesése miatt nem alakult meg.
A kulcsfontosságú ágazatok teljes vagy részleges kisajátítása számos
nyugat-európai (francia, angol, olasz, osztrák stb.) kormány programjának
és gazdaságpolitikai gyakorlatának is jellemzője a II. világháború utáni
években. Az államosítások elméleti alapját Keynes az 1930-as évek köze-
pén teremtette meg, aki a piaci kudarcok miatt megbomló makroökonó-
miai egyensúly helyreállítását az állami beavatkozástól remélte. Túl az el-
méleti megfontolásokon a háború utáni élelmiszer- és nyersanyaghiány, a
lebombázott, tőkeigényes, lassú megtérülési idejű ágazatok (infrastruktúra,
bányászat, kohászat) nemzetgazdasági szempontból feltétlenül szükséges,
egyéni vállalkozói szemmel túlságosan kockázatos helyreállításának a szük-
séglete, a baloldal előretörése és a fasizmussal kollaboráló nagytőke meg-
büntetésének a szándéka vezetett Angliában, Ausztriában, Franciaország-
ban és másutt jelentős államosításhoz. Általában a jegybankokat, a na-
gyobb kereskedelmi bankokat, biztosítókat, a szénbányákat, az elektro-
mos-ipart, a légi közlekedést, a vaskohászatot, Ausztriában ezen túl a kő-
olajtermelést és feldolgozást a vas- és acélgyártást, a hengerelt áruk terme-
lését és a színesfém-kohászatot nacionalizálták.
Nyugat-Európa néhány országában (pl. Nagy-Britanniában, Ausztriá-
ban) a közszolgáltatás mellett voltak olyan iparágak is, ahol 1945 után
döntővé vált az állami szektor súlya, összességében azonban az állami
tulajdon aránya nem érte el a kibocsátás ötödét. Az állami szektor az 1950-
es évektől kezdve már csak a saját akkumulációja révén bővült, további
nacionalizálásra – néhány eset kivételével – nem került sor, az 1970-es
évek végétől pedig megindult a reprivatizálás folyamata. Európának ebben
a régiójában az államosított vagyon tulajdonosait természetesen teljes mér-
tékben kártalanították az őket ért veszteségekért. A tőkés országokban
végbement államosítások nem szüntették meg a piacgazdaság intézménye-
it: a nacionalizált vállalatok is ebbe a gazdasági szisztémába illeszkedtek be.

Végül az államosított vállalatok általában társaságok (jellemzően tőzsdére

bevezetett részvénytársaságok) maradtak. Ezzel szemben Kelet-
Európában (különösen 1947 második felétől kezdődően) a magántulajdon
konfiskálásával az alapvető gazdasági rendszerváltást készítették elő,
amelynek során az állami vállalatokat beillesztették a kialakuló tervgazda-
ság intézményrendszerébe.
Nagy-Britanniában a jóléti állam programjával induló Munkáspárt a
szavazatok közel felével 1945-ben alakíthatott először többségi kor-
mányt. 67 A széles körű államosításokat, a szociális reformok és társada-
lombiztosítás kiterjesztését, állami támogatással történő lakásépítést hirde-
tő párt a választásokon a szavazatok 48,5%-át szerezte meg. A Munkás-
párt négy évi kormányzása alatt államosították a szénbányákat, a gáz- és
villanyerőműveket, a vasutakat és az összes közlekedési eszközöket (ide-
értve a polgári légi közlekedést is). Nagy-Britanniában 1948-ban az állam
foglalkoztatta az ipari munkavállalók kb. 20%-át. Széles körű államosításra
került sor a II. világháború után Franciaországban is, 1946-ban a nemzeti
vagyon 36%-a, a termelőkapacitások mintegy ötöde volt állami tulajdon-
ban, és ebben a szektorban dolgozott minden 8. foglalkoztatott. A jegy-
bank és három nagy kereskedelmi bank mellett állami kézre került a szén-
bányászat 95, a villamosenergia-termelés 70, a szállítás és közlekedés 59, az
autó- és repülőgépgyártás 36%-a. A Renault autógyárat pl. kifejezetten
azért vették állami kezelésbe, mert a II. világháború idején együttműködött
a német megszállókkal.
A korábbi fejezetekben a tőkés állam gazdasági szabályozó funkciójára
már a két világháború között is találtunk példát (New Deal, vagy a német
fasiszta négyéves tervek). A II. világháború után egy sor nyugat-európai
tőkés országban elindult az ajánlásokon alapuló úgynevezett indikatív ter-
vezés, amely kötelező direktívákat nem tartalmazott, hanem fejlődési irá-
nyokat, támogatandónak nevezett strukturális változásokat jelölt meg és
ilyenekre tett javaslatot. Az ajánlásokat az állam a rendelkezésére álló esz-
közökkel (hitel- és kamatfeltételek, dotációk stb.) igyekezett előmozdítani.
A vállalatok figyelemmel kísérték az állami terveket, ahol lehetett, igyekez-
tek azokba bekapcsolódni, ugyanis ettől profitjuk növekedését várták. Az
első tervek Franciaországban (1947), Hollandiában (1948), Norvégiában
(1949) készültek. Franciaországban 1946-ban Jean Monnet vezetésével a
67 A Munkáspárt 1924-ben került először kormányra, illetve 1945-ig még egyszer, de a két
világháború között mindvégig kisebbségi kormányt tudott csak alakítani.

tervezési csúcsminisztériumot hoztak létre. Ennek mintája alapján más

tőkés és fejlődő ország is létrehozott valamiféle tervezési szervezetet. A
piaci konjunktúra-kutatás természetesen jóval korábbra nyúlik vissza, az
USA Harward egyetemén pl. 1917-ben kezdték szisztematikusan vizsgálni
ezt a kérdést, amit Berei Andor a Közgazdaságtudományi Egyetem tartott
tervezéssel foglalkozó kurzusain a „gazdasági meteorológiának egy fajtá-
ja”-ként aposztrofált. Ezen kívül (főleg Vaszilij Leontyev és két skandináv
közgazdász: Tinberg, valamint Rognar Frisch irányításával) kidolgoztak az
egész gazdasági életet felölelő, több évre kiterjedő tervprognózisokat is.
Találkozunk állami indikatív tervekkel a függetlenségüket visszanyert fej-
lődő országokban is. A tőkés országok indikatív terveinek a kidolgozására
ösztönző hatással volt a szocialista országokban elinduló és látványos nö-
vekedést eredményező terveknek is.
A nyugati tőkés államok a II. világháború után széles körű társadalom-
biztosítási rendszert építettek ki és elsősorban a progresszív adórendszer-
rel igyekeztek lenyesegetni a túlzottan nagy jövedelemkülönbségeket. A
vállalatok alkalmazottait különféle módszerekkel (részvények vásárlása,
munkavállalói részvétel a vállalati ügyek eldöntésében) igyekeztek bevonni
a gazdasági társaságok irányításába. Bár az ún. népi részvények súlya nem
tette lehetővé a munkavállalók érdemleges beleszólását a vállalatok dönté-
seibe, arra – az osztalékból származó jövedelem mellett – elegendő volt,
hogy céghez fűződő kötődést erősítse.
6.2. Gazdasági csoda, a háború utáni növekedés

A háborús pusztítások helyreállítása után Nyugat-Európában az 1950-es
évek elejétől 1973-ig egy olyan több mint két évtizedes időszak köszöntött
be, amelyet a történeti irodalom a (görög, nyugat-német, olasz stb.) gazda-
sági csoda néven emleget. Olyan ritka és kivételesen hosszú ideig tartó
időszak volt ez, amelyről azóta is csak álmodoznak a hivatalban lévő poli-
tikusok. A tartósan magas gazdasági növekedést alig törték meg enyhe
dekonjunkturális időszakok, az államok sikeresen alkalmazták a Keynes-
féle anticiklikus fiskális politikát. 68 Az általános jólét és a fogyasztás látvá-
nyos növekedése megelőzte a nagy társadalmi-politikai konfliktusok ki-
681951/52-ben a koreai háború, 1957/58-ban a valutaválság lassította a növekedést,

1963/65 között Franciaországban és Olaszországban, 1967-ben Nagy-Britanniában, az
NSZK-ban és Ausztriában tapasztalható rövid ideig tartó átmeneti visszaesés.

robbanását. 69 A munkanélküliség alig haladta meg a néhány százalékot, sőt

egy sor szakmában török, jugoszláv, afrikai, ázsiai vendégmunkások millió
találtak munkalehetőséget a nyugat-európai prosperáló országokban. Az
inflációt sikerült kordában tartani. Gyorsan bővült a külkereskedelem
(többek között az integrációnak és az azzal együtt járó vámuniónak kö-
szönhetően), javult a versenyképesség, Európa (és Japán) pozíciókat hódí-
tott el a háború után nyomasztó fölényben lévő Egyesült Államoktól. Po-
zitív lett a külkereskedelmi és nemzetközi fizetési mérleg, nőtt a nyugat-
európai nemzeti bankok valutatartaléka és megindult a háború alatt és után
USA trezorjaiba landoló európai aranytartalékok Európába történő vissza-
áramlása.
A „gazdasági csoda” időszaka természetesen nem volt konfliktusoktól
teljesen mentes és nem oldott meg minden gazdasági és társadalmi prob-
lémát. Olaszországban pl. mindvégig magas maradt a munkanélküliség és
a látványos gazdasági fejlődés alig éreztette hatását a hagyományosan el-
maradt déli részeken. Nagy-Britanniában alacsony volt a növekedési ütem,
mert alacsony volt a beruházási ráta, ennek következtében korszerűtlenné
vált az angol ipar. Az angol szakszervezetek a termelékenység növekedé-
séhez képest magas béreket harcoltak ki a munkavállalók számára, ami
növelte az angol áruk termelési költségét és csökkentette a világpiaci ver-
senyképességét, rontotta a külkereskedelmi és nemzetközi fizetési mérleg
pozícióját. Mindenesetre a kibocsátás olyan mérvű ingadozásának, mint
ami az 1873-as évet, vagy még inkább az 1929–33-as gazdasági világválság
időszakát jellemezte, a gazdasági csoda évtizedeiben sikerült elejét venni.
Az 1973-as olajárrobbanásig a „válság” és „válságkezelés” terminológiája
gyakorlatilag kikerült a gazdaságpolitikusok szótárából, helyét a recesszió
és a gazdaság „finomhangolása” váltotta fel. Egyesek kezdték azt gondol-
ni, hogy a bruttó hazai (nemzeti) termék csökkenését végleg el lehet felej-
teni, a vegyes típusú gazdaságban – az állam fiskális és monetáris szabá-
lyozására támaszkodva – legfeljebb a gazdasági növekedés ütemének
csökkenésével kell szembe nézni, a kibocsátás volumenének abszolút
csökkenése már végleg a múlté.
Erre a két évtizedre (keleten és nyugaton egyaránt) a mindenáron való
és minél gyorsabb gazdasági növekedés misztifikálása a jellemző. A XVIII.
században a világ ipari termelése évente átlagosan 1,5, a XIX. században
69 Nyugat-Európában a „gazdasági csoda” időszakában a legélesebb társadalmi konfliktu-

sok 1968 nyarán robbantak ki. Az elégedetlenség Párizsból indult el, majd több országra
is átterjedt.

és a XX. század első felében – nagy ingadozásokkal – évi 3%-kal bővült.

Ezzel szemben az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek elejéig a növeke-
dési ráta közel megduplázódott és átlag évi 5,6%-ra ugrott. P. Bairoch
számításai szerint 1953 és 1973 között a világ ipari termelése volumenében
annyival fejlődött, mint a megelőző 1800 és 1953 közötti másfél évszá-
zadban. A világkereskedelem nagyságrendje pedig még ennél is látványo-
sabban nőtt (a két dolog, ti. az ipari termelés és a világkereskedelem bővü-
lőse) szoros kapcsolatban állt egymással. Japánt leszámítva ebben az idő-
ben Európa volt a világ leggyorsabban fejlődő régiója. Ebben természete-
sen az is szerepet játszott, hogy Kelet-Európa fejletlenebb, általában na-
gyon alacsony kiinduló bázissal rendelkező országai (Románia, Bulgária,
de az NDK-n és Csehszlovákián kívül a többi volt szocialista ország is ide
sorolható), egyes ipari, nehézipari, kitermelő-ipari mutatók tekintetében
még a nyugati gazdasági csodánál is látványosabb dinamizmust produkál-
tak, miközben a fogyasztási cikkek termelése és a mezőgazdaság kibocsá-
tása terén nagyon szerény eredményt tudtak felmutatni. A növekedés min-
denhatóságában vetett hitet először az emberiség jövőjének nagy kérdései-
vel foglalkozó, 1968-ban alakult Római Klub jelentései kérdőjelezték meg.
A GDP évi átlagos növekedési üteme

különböző időszakokban, néhány országban, %
Ország 1870–1913 1913–1950 1950–1960 1960–1970
Németország 2,9 1,2 7,8 4,8
Franciaország 1,6 0,7 4,6 5,8
Nagy-Britannia 2,2 1,7 2,7 2,8
Olaszország 1,4 1,3 5,8 5,7
USA 4,3 2,9 3,2 4,3
Japán 2,1-2,7 1,8 9,5 10,5
A közgazdászok évtizedekig foglalkoztak a nyugat-európai gazdasági cso-

dák okának megfejtésével. A magas növekedési rátát közvetlenül a háború
befejezése után két tényező, nevezetesen a Marshall-segély lendítő kereke,
illetve a háború utáni újjáépítési periódus sajátossága éltette. Az újjáépítés a
területi változások, migrációs hullámok, az infláció, a nyersanyag- és ener-
giahiány miatt lassan indult el, de amikor megkezdődött, Nyugaton és
Keleten egyaránt látványos eredményekre vezetett. Erdős Tibor, Jánossy

Ferenc és mások munkássága nyomán tudjuk, hogy Nyugat-Európában

kb. 1953-ig, Japánban pedig még ennél is tovább a kiugróan magas növe-
kedés részben az újjáépítési periódus sajátosságára vezethető vissza. Szo-
ros összefüggés van a háborús pusztítás mértéke és az újjáépítési periódus
növekedési üteme között. Erdős mintegy tucatnyi európai és tengerentúli
ország példája nyomán bizonyította, hogy minél nagyobb a háborús pusz-
títás mértéke (amit ő jobb híján az ipar 1948/1938. évi relatív kibocsátási
szintjével mért), annál gyorsabb az újjáépítési szakaszban a gazdaság nö-
vekedési üteme. A rombolás mértéke és a növekedési ütem közötti nagyon
szoros, függvényszerű kapcsolattól csak Görögország, az USA és Kanada
tért el. 70
Az újjáépítési periódusban tapasztalható magas növekedési ütem főként
két tényezőnek, a háborúban tömegesen keletkező szűk keresztmetszetek
feloldásának, illetve az emberi tudás elpusztíthatatlanságának tulajdonítha-
tó. A háború sohasem pusztít egyenletesen, épp ellenkezőleg: az egymással
vertikális kapcsolatban álló termelési ágak között, illetve az egész gazdaság
működéséhez elengedhetetlenül szükséges infrastruktúra terén olyan szűk
keresztmetszetek jönnek létre, amelyek az épen maradt termelési kapacitá-
sok kihasználását sem teszik lehetővé. Az újjáépítés során a szűk kereszt-
metszetek felszámolásával ugrásszerű termelésnövekedés érhető el. Vagyis
háborús katasztrófa után a kibocsátás visszaesésének mértéke nagyobb,
mint a termelési tényezők tényleges pusztulásának a mértéke.
Az újjáépítés sajátosságára visszavezethető magas növekedésnek azon-
ban egy idő után vége szakad. (Ez a sajátos növekedési forrás nem akkor
merül ki, amikor a termelés eléri a háború előtti utolsó békeév termelési
szintjét, hanem akkor, amikor a kibocsátás azt a nívót éri el, amit a gazda-
ság a hosszú távú növekedés trendje alapján követett volna, ha nem kö-
vetkezik be katasztrófa.
Nyugat-Európában 1953 után néhány évig a továbbra is magas növe-
kedési ütemet a magas beruházási ráta táplálta. A két világháború között –
70 Görögországban magas volt ugyan a növekedési ütem, de a háborús pusztítás mértéke
alapján magasabbnak kellett volna lennie. A trendtől való eltérést a háború után kirob-
bant és emberéletekben és anyagiakban egyaránt súlyos pusztításokat okozó polgárhábo-
rú magyarázza. Az USA-ban – és a vele gazdaságilag összefonódott Kanadában – pedig
azért volt magasabb a növekedési ütem annál, mint amit a kibocsátási szint indokolt
volna, mert a bázisul választott 1938-as évben e két országban a termelés a gazdaságot
uraló dekonjunktúra miatt alacsony volt. Ha nem ezt, hanem a „normális” lefolyású
1939-et választjuk viszonyítási bázisként, akkor a növekedési ütem az Erdős által felállí-
tott törvényszerűség alapján alakul.

nagy ingadozásokkal – átlagosan a megtermelt jövedelem 9-12%-át, 1953

és 1961 között mintegy 16-18%-át ruházták be. A beruházás és a gazdasá-
gi növekedés között az összefüggés kézenfekvő, ugyanakkor az is tény,
hogy a Kelet-Európában az 1950-es évek erőltetett iparosítása során axi-
ómaként kezelt „minél nagyobb beruházás, annál nagyobb növekedés”
tétel nem mindig és főleg nem automatikusan állja meg a helyét. 71 A beru-
házások abszolút nagyságán túl nem elhanyagolható tényező azok haté-
konysága sem. 72
A II. világháború után előbb az USA, majd nyomdokaiban Európa is
feladta a gazdasági világválság éveiben kialakított és az 1930-as évek má-
sodik felében továbbra is fenntartott protekcionista külgazdasági elveket.
A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organization,
ITO) létrehozására irányuló amerikai kísérlet ugyan kudarcot vallott, de
1947-ben 23 országnak sikerült megkötnie az Általános Vám- és Kereske-
delmi Egyezményt (GATT), amely az ITO meghiúsulása miatt átvette a
nemzetközi kereskedelem szabályozásának egyes funkcióit és komoly lé-
péseket tett a diszkriminációmentes, a legnagyobb kedvezmény elvének
betartásán alapuló, a komparatív előnyöket kiaknázó szabad világkereske-
delem megteremtése felé. Ennek azonban az volt az ára, hogy a GATT
bizonyos esetekben engedményeket tett az egyezményt aláíró országok
felé, így pl. nem akadályozta a vámunióban illetve szabad kereskedelmi
övezetben tömörült államok számára a kívülállókkal szemben bevezetett
diszkriminációs vámok, lefölözések alkalmazását. Más oldalról a résztve-
vők elfogadták az USA mezőgazdaságát védő protekcionista intézkedése-
ket is. Mindenesetre az EGK, majd az EFTA megalakulása, a vámok le-
bontása, a vámunió tervezettnél is hamarább történő életbe léptetése a
külkereskedelmi forgalom liberalizálásával és nagyfokú növekedésével járt
71 Erre egyébként a kelet-német közgazdászok is viszonylag hamar rájöttek, amikor túl-

beruházásról, a beruházások negatív határhatékonyságáról kezdtek cikkezni.
72 Hogy a beruházások abszolút nagysága nem minden, erre a magyar Kopátsy Sándor
alkotott egy olyan leegyszerűsített gazdasági modellt, ahol csak egy szénbánya és egy
erőmű működik. A szénbánya a kitermelt szenet teljes egészében átadja az erőműnek,
amely abból villamos energiát állít elő, és ezt az energiát a bánya teljes egészében fel is
használja. Ha Kopátsy példája szerint a beruházások hatékonysága nem változik, és a
szénbánya kapacitását kétszeresére bővítjük, akkor az így kitermelt többletszénből kelet-
kező többlet villamos energiát teljes egészében a szénbánya fogja felhasználni, vagyis a
szénbányán kívüli fogyasztók számára a dupla beruházás semmiféle haszonnal nem jár.
Ilyen üzembővítés a profitorientált kapitalizmusban elképzelhetetlen, ellenben a szocia-
lizmusban igen, ott ugyanis a beruházási javak iránti kereslet korlátlan.

együtt, ami az egyes országok számára megkönnyítette a technikai résből

adódó felzárkózás kiaknázását.
A növekedést ebben a régióban is táplálták extenzív források, minde-
nekelőtt a rendelkezésre álló munkaerő mennyiségének a nők munkaerő-
piacra való tömeges bevonása, valamint a mezőgazdaságban foglalkozta-
tottak számának és arányának csökkenése révén. A vendégmunkások szá-
ma a nyugat-európai ipari országokban 1975 elején 5-6 millió főre tehető.
Odahaza az ipar az 1950-es és 1960-as évtizedekben elsősorban a viszony-
lag fejletlen régiókban talált pótlólagosan bevonható munkaerőforrásokat.
Ezeknek a vidékeknek az iparosítását nem csak a rendelkezésre álló vi-
szonylag bőséges és olcsó humán erőforrás, hanem az állam tudatos terü-
letfejlesztési politikája is ösztönözte. A kormányzat különféle támogatá-
sokkal igyekezett a magánberuházókat az elmaradott régiók felé terelni,
hogy felzárkóztassa a leszakadó tartományokat a fejlettebbek színvonalára.
A XX. század második felében a halálozási arányszám tartós csökke-
nése miatt a népesség egyszerű reprodukálásához, sőt növeléséhez is egy
nőnek a korábbihoz képest jóval kevesebb gyereket kellett szülnie. A gye-
rekek elhelyezésére, nevelésére szolgáló intézményhálózat (bölcsőde, óvo-
da stb.) kiépítése, a gondozásukat megkönnyítő készételek, tápszerek stb.
is azt eredményezték, hogy a nők szülés után hamarabb munkába állhat-
tak. A rendelkezésre álló társadalmi munkaidőalapot növelte a hosszabb
életkor, a magasabb színvonalú egészségügyi ellátás, a betegség miatt kieső
kevesebb munkaidő és a vendégmunkások sok milliós száma. A népesség
nagyobb arányú és hosszabb ideig tartó tanulása illetve a munkaidő csök-
kentése ellene hatott a fenti tendenciának, de összességében messze nem
ellensúlyozta a rendelkezésre álló munkaidő növekedését. A humán tőke
képzésére a II. világháború után a fejlett országok egyre nagyobb összege-
ket fordítottak, és egy sor országban tömegessé vált a közép- és felsőfokú
oktatás. Az oktatási intézményi hálózat kapacitásának bővülése nem tar-
tott lépést a hallgatói létszám többszörösére történő növekedésével, emiatt
az intézmények túlzsúfolttá, az oktatás a „diplomagyárakban” személyte-
lenné vált és a felsőfokú végzettségűek egyre nehezebben találtak maguk-
nak képzettségi szintjüknek megfelelő állást. A Nyugat-Európán 1968
tavaszán-nyarán végig söprő diáklázadások egyik fontos kiváltó ok ennek a
helyzetnek a kialakulása lett. A lázadó generáció élesen elutasította a fo-
gyasztói társadalmat, az USA globális világhatalmi szerepét, a vietnámi
háborút, ugyanakkor kifejezetten szimpatizált a fejlődő országok felszaba-
dító mozgalmaival, a baloldali értékrenddel és szolidaritással.

Amikor – úgy nagyjában az 1960-as évek elejétől – ezek a növekedési

források kimerülőben voltak, az állam fiskális politikája teremtett pótlóla-
gos keresletet. A nyugat-európai államokban a költségvetés a jövedelmek
kb. 40-60%-át koncentrálja. 73 A költségvetési kiadások mintegy negyede
állami vásárlásokban, fele vissza nem térítendő, ingyenes transzferkifizeté-
sekben és a maradék ugyancsak negyede főként beruházásokban testesül
meg. Az állami beruházások – ha eltekintünk a katonai célú kiadásoktól és
az alapkutatások támogatásától –döntően két területre koncentrálódnak: a
vonalas infrastruktúra fejlesztésére és a lakásépítésre. Az állam részben
maga is épít szociális bérlakásokat, zömmel azonban adókedvezmények-
kel, hosszú lejáratú, kedvezményes kamatozású hitelekkel támogatja a ma-
gánosok lakásépítését és vásárlását.
A nyugat-európai országokban két évtizeden át gyorsan bővültek a re-
álbérek, valamint a jóléti állam eszméjének köszönhetően az állami transz-
ferkifizetések. Ez, illetve a bővülő foglalkoztatás valamint a jövedelemkü-
lönbségek erőteljes csökkenése növelte a fogyasztói keresletet, amely az
akcelerátor hatás révén visszahatott a beruházásokra. A fogyasztás szerke-
zete is változott, a növekvő jövedelmek, a relatíve csökkenő árak, illetve a
fiziológiai szükségletek telítődése folytán a fizetőképes kereslet a tartós
fogyasztási cikkek és a szolgáltatások irányában tolódott el. A háború után
egy sor európai országban a társadalom reprodukálta a kieső népességet.
Az átmenetileg emelkedő születési arányszám – a jövedelmek tartós emel-
kedésével párosulva – a lakásépítkezések fellendüléséhez, ez pedig a ház-
tartási gépek és az autó iránti kereslet növekedéséhez vezetett. A tartós
fogyasztási cikkek vásárlását a fogyasztási hitelekhez való könnyű hozzáfé-
rés és az egyre kedvezőbb kondíciók is elősegítették. A munkaidő folya-
matos csökkentése, a fizetett szabadság intézményesülése megnövelte a
szabadidőt, amelynek kellemes eltöltéséről az ún. szabadidőipar gondos-
kodott. Nyugaton kialakult a fogyasztói társadalom – a maga összes elő-
nyeivel és jól ismert árnyoldalaival.
Az ún. demográfiai átmenet – amely a születési és a halálozási arány-
szám egyidejű csökkenését és alacsony szinten történő stabilizálódását je-
lentette – Franciaországban már a XIX. század végén megkezdődött, majd
a XX. században a fejlett világ egészére jellemzővé vált. Az 1950-es 60-as
években Nyugat-Európában a természetes szaporulat a születési arányszám
73A GDP arányában mért kormányzati kiadások Svédországban és Norvégiában a legma-

gasabbak, magas még Hollandiában, Dániában és Írországban is, kifejezetten alacsony
Svájcban, Spanyolországban, Luxemburgban, a tengeren túl Ausztráliában és az USA-ban.

növekedése miatt – nem utolsó sorban az állami gyerektámogatási rendszer

kiterjesztésének köszönhetően – átmenetileg megnőtt, az 1970-as évtized-
től kezdve megállíthatatlanul csökkenni kezdett. A természetes szaporulat –
a születések és a halálozások számának különbsége – a tradicionális társa-
dalmakéhoz hasonló alacsony szintet mutat azzal a nem lényegtelen kü-
lönbséggel, hogy korábban a magas születési arányszám magas halálozási
arányszámmal párosult, most pedig az alacsony születési és halálozási
arányszám vezetett alacsony (a XX. század utolsó harmadától kezdve szá-
mos országban egyenesen negatív) természetes szaporulathoz. A szabadidő
értékének növekedése, a magas fogyasztás preferálása – párosulva a mo-
dern, biztonságos születésszabályozási eszközök megjelenésével – maga
után vonta a családnagyság csökkenését. Az 1970-es és 1980-as évektől
kezdve egyre több európai ország népessége kezdett el fogyni, amit csak a
migráció tud csökkenteni, esetleg kompenzálni. A várható élettartam növe-
kedése, valamint a születési és halálozási arányszám egyidejű csökkenése
maga után vonta Európa népességének elöregedését. Az egymást követő
generációk szolidaritásán alapuló biztosítási rendszerek összeomlását a
nyugdíjkorhatár emelésével, a biztosítási juttatások szigorításával és az aktí-
vak járulékterheinek emelésével igyekeznek megakadályozni.
Fontos növekedési tényezőnek számít a nyugat-európai országok kö-
zötti kereskedelem és szakosodás fejlődése, a licencek, találmányok szabad
vásárlásából adódó gyors technikai felzárkózás lehetősége. A tudományos
kutatás és fejlesztés a XX. században valóságos iparággá, százezreket fog-
lalkoztató független, állami és vállalati kutatóintézetek, laboratóriumok sűrű
hálózatává vált, amely hatalmas gép- és eszközparkot alakított ki. Az USA-
ban pl. mintegy fél millió kutató dolgozott az 1960-as évek közepén, Nyu-
gat-Európában ennek kb. a harmada. Az amerikai ipar 1958-ig tartó egész
történelme során 27,5 milliárd dollárt fordítottak tudományos kutatásra,
1958-1967 között ennek kétszeresét, 55 milliárdot, a 70-es évek közepétől
pedig kb. kétévente fordítanak ekkora összeget kutatásra és fejlesztésre.
A XX. század elején a feltalálás és a találmány gyakorlati alkalmazása
között gyakran 40-50 év telt el. Ez az idő a II. világháború után sok eset-
ben (lézer, tranzisztor) 3-4 évre csökkent. Az USA technikai fölénye nyo-
masztóvá vált az új tudományos eredmények alkalmazása terén (tranzisz-
torok, mikrochipek, atom- és űrkutatás). Az USA-ban 1968 végén 20 ezer,
Nyugat-Európában 6000 számítógép működött. Az USA-ra esett az elekt-
ronikus berendezések világtermelésének 80, a világ exportjának 60%-a. A
XX. század gazdaságát és mindennapjait döntően meghatározó korszakos

találmányok túlnyomó többsége amerikai. Az USA-ban alkalmazták elő-

ször az informatikát és számítástechnikát forradalmasító úgyszólván ösz-
szes találmányt a tranzisztortól a mikroprocesszoron át az optikai kábelig
és a mágneses adathordozókig. Az USA úttörő volt a számítógépek összes
generációjának bevezetésében. Itt használtak először hitelkártyát, képmag-
nót, CNC vezérlésű szerszámgépeket, programozható és szerelő roboto-
kat, itt repültek először szuperszonikus gépek, itt találták fel a penicillint, a
Sabin-cseppet, az orális fogamzásgátlót. A Szovjetunió csak a műhold
fellövésében és a lézertechnikában tett szert átmeneti előnyre. A többi
fejlett tőkés ország közül Japán, az NSZK, Hollandia, Nagy-Britannia,
Franciaország és Olaszország játszott úttörő szerepet valamilyen korsza-
kos találmány bevezetésében. Keleten az USA-val és Nyugat-Európával a
K+F terén egyedül a Szovjetunió, és az is csak a katonai és űrkutatás terén
tudott lépést tartani, ennek azonban az lett az ára, hogy a fogyasztás és
életszínvonal terén meglévő öröklött különbségek tovább növekedtek. A
GDP százalékában Kelet-Európában viszonylagosan nagyobb volt a kuta-
tás-fejlesztésre fordított összegek aránya, a jövedelmekben megmutatkozó
eltérések miatt azonban abszolút nagyságrendben a nyugati fejlesztési ösz-
szegek sokszorosát tették ki a keletieknek. A szocialista országokban a
kutatásra fordított összegeket elaprózva, alacsony hatékonysággal használ-
ták fel. 74 Magyarországon pl. az 1960-as évek közepén évente átlag 10-12
ezer témát kutattak, ezeknek a jelentős része sem közvetlen ipari megren-
delésre folyt, hanem tudományos fokozat megszerzésére irányult. Ezzel
szemben pl. Japánban a kutatási ráfordításokat erősen koncentrálták. Az
erős és gyengeáramú iparágak 1966-ban a kutatási összegekből 21%-kal
részesedtek, de még ezen belül is súlypontokat alakítottak ki. (A Sony pl. a
mintegy 800 fős kutatógárdájának a felét egy bizonyos megvásárolt TV
gyártási eljárásának továbbfejlesztésére koncentrálta.) A szigetország ezen
túl évente még mintegy 300 licencet is vásárolt. Ezzel Japán saját kutatási
ráfordításainak 15%-át licencek vásárlására költötte, ami egy főre vetítve
1381 dollárt tett ki. Az egy főre jutó licencvásárlás terén Belgium állt az
első helyen 1964-ben 5851 dollárral, ami más oldalról azt jelentette, hogy
74 Magyarországon pl. egy 1957. évi kormányhatározat írta elő, hogy a termelői árakba
műszaki fejlesztési alapot kell beépíteni. Az alap aránya a híradástechnikai iparban volt a
legmagasabb, ahol a termelői árak 8%-ának felelt meg. Ehhez képest ebben az iparágban
a fejlett ipari országok a termelői ár 14,3%-át fordították kutatásra és fejlesztésre, nem is
beszélve arról, hogy nyugaton nem csak az arány volt sokkal magasabb, hanem a termelés
volumene is 5-10-szer haladta meg a magyar termelést.

saját kutatási ráfordításaiknak 40%-át költötték licencek vásárlására. Ezzel

szemben Magyarország – amely Keleten ebből a szempontból nem állt a
legrosszabb helyen – egy főre vetítve mindössze 5 dollárcentet, saját kuta-
tási kiadásainak 0,33%-át fordította licencek vásárlására. Pedig az 1960-as
évek közepén jövedelemtermelés szempontjából Magyarország 500 dol-
lár/fő nemzeti jövedelmével nagyjában még Japán szintjén állt. A fejlett
ipari államokban a tudományos kutatások mintegy 9/10-e a több mint
5000 fővel dolgozó nagyvállalatokra esett, mert csak ezek tudták biztosíta-
ni az önálló kutatáshoz szükséges minimális létszámot és a kutatási küszöb
eléréséhez szükséges pénzügyi forrásokat. A fejlesztésnek ugyanis az a
természetrajza, hogy bizonyos találmányok nem születnek meg, ha a szük-
séges összeg nem áll rendelkezésre. 75
A két rendszer műszaki fejlettségi szintjében megnyilvánuló óriási kü-
lönbséget számtalan példával lehetne illusztrálni. Nézzünk egyet! A BVK
új PVC üzemének építésekor nemzetközi pályázatot írtak ki egy évi 110
ezer tonna kapacitású klórüzemre. A rostán végül két pályázat maradt
fenn, egy szovjet és egy olasz (amelybe a románok is beszállítottak). Az
olasz ajánlat minden paraméterében (fajlagos költségek, építési költség
stb.) lényegesen felülmúlta a szovjetet. A legfontosabb különbség azonban
az volt, hogy az olasz technológia mellett 1 tonna klór előállítása során
0,01 kg higany, a szovjet megoldásnál 0,28 kg higany keletkezett, aminek
következtében évente 0,8 illetve 28 tonna higany került ki nem ellenőriz-
hető módon a környezetbe. Az óriási környezetszennyezése miatt a szov-
jetek már működő gyárukban odahaza sem a saját eljárásukat alkalmazták,
hanem a pályázatra jelentkező konkurens olasz cégtől vásároltak klór gyár-
tására szolgáló elektrolízis üzemet.
A nyugat-európai országok között az áru, a tőke és munkaerő szabad
áramlását akadályozó tényezők lebontásában nagy szerepet játszottak a
különböző integrációs tömbök, a Közös Piac (1957) és az EFTA (1960). 76
Az EGK a tervezett 12 év helyett 10 év alatt megteremtette a belső vám-
uniót, a harmadik országokkal szembeni egységes külső vámhatárt, libera-
lizálta az áru-, tőke és szolgáltatásforgalmat és szabaddá tette a tagország-
okban a munkavállalást.
75 Az amerikai Du Pont cég 27 millió dollárt fordított a nylon kifejlesztésére. Ha pl. csak
ennek az összegnek a fele állt volna rendelkezésre, akkor ez az újítás minden bizonnyal
nem született volna meg.
76 A nyugat –európai integráció történetével és fejlődésével külön stúdium foglalkozik,
ezért ennek a kérdésnek a részletes kifejtését itt mellőzzük.

Hosszú előkészítés után 1957. március 25-én írták alá a Római Szerző-
déseket, amellyel 1958. január 1-jei hatállyal létrehozták az Európai Gaz-
dasági Közösséget és az Euratomot, az Európai Atomenergia Közösséget.
Nagy-Britannia kezdeményezésére az EGK-ból akkor még kimaradó hét
ország 1960. január 4-én megalakította az Európai Szabadkereskedelmi
Társulást, az EFTA-t. Az EFTA – néhány kivételtől eltekintve – csak az
ipari termékekre vonatkozott, a mezőgazdasági termékekre nem. Másrészt
ez a közösség tagjai számára szabad kezet adott a harmadik országból
származó árukra kivetett vámok tekintetében. Az EFTA tagok túlnyomó
többsége fokozatosan átlépett a sokkal nagyobb sikereket felmutató
EGK-ba, majd újabb többszöri bővítéssel napjainkra az integrációs szer-
vezet 25 európai tagállamot tömörít és a további napirenden lévő bővíté-
sekkel együtt lassan átfogja az egykori Szovjetunión kívüli egész Európát.
Az EGK közös agrárpolitikájának kialakítása két pilléren, az egységes
és a világpiacinál lényegesen magasabb belső agrárárakon nyugodott. Az
áraknak azért kellett egységesnek lennie, mert a gazdasági világválság óta
valamennyi európai ország dotálta saját agrártermelőit, a támogatás mérté-
ke azonban különböző volt, ami az alapvető élelmiszerek árában megmu-
tatkozó jelentős különbségek miatt eltérő megélhetési költségekhez veze-
tett. Ez azonban egy egységes piacon elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor az
áraknak biztosítani kellett a közösség agrártermelői számára a viszonylag
magas, az egyéb ágazatokéhoz hasonló nagyságrendű jövedelmezőséget,
ami (elsősorban Franciaországban) a belpolitikai stabilitás alapfeltétele
volt. A közös agrárpolitika diszkriminatív lefölözésekkel védte a közösség
mezőgazdasági termelőit a külső konkurenciától, másrészt garantált áron
biztosította az alapvető mezőgazdasági cikkek felvásárlását.
A közös agrárpolitika elsősorban a szocialista országok mezőgazdasági
bevitelét diszkriminálta, ugyanis a volt francia, belga, holland, angol gyar-
matok nagy része a Közös Piac társult tagjaként része lett a vámuniónak és
a külső közös vámrendszernek, vagyis ezeket az államok a lefölözés nem
sújtotta. A szocialista országok viszont főleg mezőgazdasági termékeket
(azon belül is elsősorban állati termékeket, húst, tojást, baromfit stb.) szál-
lítottak a hatok piacára. A magyar külkereskedelmi forgalomnak például
1966-ban 10-12%-a irányult az EGK-ba. De az ide irányuló kivitelének
60,4%-a mezőgazdasági és élelmiszeripari cikk, 20,9%-a nyersanyag és fél-
késztermék volt, az ipari fogyasztási cikkek aránya 15,5%-ot, a gépexport
pedig mindössze 3,5%-ot tett ki. Az onnan származó import fele ugyan-
akkor a KGST országokból különböző okok miatt be nem szerezhető

nyersanyagból és félkésztermékből állt, a harmadát pedig modern gépek és

berendezések tették ki. A szocialista országokat váratlanul érte a protekci-
onista vámemelés, a Közös Piacra irányuló külkereskedelemben egymással
előzetesen nem egyeztettek, nem léptek fel egységesen a diszkriminatív
intézkedésekkel szemben. Sőt, ellenkezőleg: együttműködés, összehangolt
fellépés helyett egymás között is élesedő verseny alakult ki ezen a piacon.
A méretgazdaságosság maximális kiaknázásában és a termelési költsé-
gek minimalizálásában egyre nagyobb szerepet játszottak az amerikai, illet-
ve a kisebb európai országokban is sorra megjelenő multinacionális cégek,
amelyek a kutatás-fejlesztés céljára jelentős tőkéket tudtak rendelkezésre
bocsátani, ezáltal motorjaivá váltak az elméleti tudományos eredmények
gyakorlati hasznosításának. Az első olajárrobbanásig a cserearányok is
kedvezően alakultak a fejlett ipari államok számára, a nyers- és tüzelő-
anyagok ipari késztermékekhez viszonyított áraránya romlott, vagyis a
nemzetközi kereskedelemben a magasan feldolgozott késztermékekkel
kereskedők viszonylagos előnyre tettek szert a nyersanyagokkal és nyers-
terményekkel kereskedők rovására.
Mivel Nyugat-Európa (azon belül is leginkább az EGK) és Japán már
az 1960-as években is gyorsabban fejlődött, mint az USA, a hátrányokból
egyre többet sikerült lefaragni és a világ három központja gazdasági súlyát
tekintve a kiegyenlítődés irányába haladt. Az egyenlőtlen fejlődés – épp-
úgy, mint a XIX–XX. század fordulóján – nem az USA abszolút vissza-
esésének, hanem a másik két erőközpontnak a gyorsabb ütemű növekedé-
sének tudható be. Az USA – bár elvileg a liberális világkereskedelem kez-
deményezője volt – nem csak politikai ellenfeleivel, hanem a gazdasági
fejlettség tekintetében a II. világháború végén megmutatkozó nagy hátrá-
nyát egyre jobban ledolgozó EGK-val illetve a világkereskedelem harma-
dik pólusává emelkedő Japánnal szemben is számos esetben alkalmazott
protekcionista védővámokat és egyéb korlátozó intézkedéseket.
A vezető országok és országcsoportok aránya

a tőkés világ ipari termelésében (százalék)
Megnevezés 1948 1960 1970 1975
USA 54,6 45,7 40,3 37,5
Közös Piac 9 tagállama 23,3 28,1 26,2 24,4
Japán 1,2 4,4 9,0 8,7

Különösen gyorsan fejlődött az EGK külkereskedelme. A hatok adták

1964-ben a világimport 28,2%-át, a világexport 25,%-át, miközben az
USA 15%-kal, a Szovjetunió kb. 5%-kal részesedett a világkereskedelem-
ből. (Azt nem szabad elfelejteni, hogy a két szuperhatalom közel sincs
olyan mértékben ráutalva a nemzetközi kereskedelemre, mint a nyitott
szerkezetű, importra, exportra, szakosodásra, kooperációra teljes egészé-
ben ráutalt kis országok.)
6.3. Az 1970-es évek válsága

A gazdasági csoda végét – egyúttal az 1970-es évek elején egy újabb válság
kezdetét – mutatta a bretton woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer ösz-
szeomlása. Az USA fizetési mérlege tartósan passzívvá vált, ezért az Egye-
sült Államok aranytartalékai vészesen lecsökkentek. Nixon elnök 1971.
augusztus 15-én kénytelen volt felfüggeszteni a dollár valutakülföldiek
számára történő aranyra való átváltását és a dollárt két alkalommal is
(1971, 1973) leértékelték. Ezzel kiesett a bretton-woods-i nemzetközi
pénzügyi rendszer egyik alappillére, ami után a rendszer elemeire esett
szét. (A valuták egy csoportja regionális valutaövezetekbe tömörült, más
valuták pedig a kereslet-kínálat függvényében lebegtették árfolyamukat.)
A „fekete arany” a közlekedés mellett az 1970-es évekre a világ energia-
felhasználásában és a vegyipariban is döntő szerepre tett szert. A kőolaj
kitermelése és felhasználása térben alapvetően elvált egymástól, a világ leg-
fejlettebb országai – az USA kivételével – szinte teljes mértékben a kőolaj-
termelő és exportáló országra voltak utalva. Ezt a kedvező helyzetet hasz-
nálták ki az OPEC (a kőolajexportáló országok szervezetének) tagállamai,
amikor az 1973. októberi újabb arab-izraeli háború miatt bevetették az
„olajfegyvert”. Az Izrael és az őket támogató nyugat-európai országok
megbüntetésének szándékával bevezetett exporttilalom – és az ezt törvény-
szerűen kísérő spekulációs hullám – az olaj árát az egekbe emelte. Az olaj
világpiaci ára az 1973. szeptemberi hordónkénti 2,9 dollárról decemberre
11,65 dollárra, vagyis néhány hónap alatt négyszeresére nőtt. Az OPEC
1978 végén és 1979 nyarán ismét kb. kétszeresére emelte az olaj árát.
Az 1973/74. évi olajválsággal két évtizedes páratlan gazdasági fejlődés
szakadt meg. A növekedést a stagfláció (az inflációval párosuló stagnálás)
kellemetlen jelensége váltotta fel. Több évtizede uralkodó közgazdasági
elméleti tételeket (pl. a Phillips-görbét) kellett felülvizsgálni, mivel 1973
után az infláció felgyorsulása együtt járt a munkanélküliségi ráta növekedé-
sével.

Az átlagos munkanélküliségi ráta a kereső népesség %-ában

Ország 1970–1974 1980–1984 1993
Németország 1,3 7 8,3
Franciaország 2,6 7,9 11,7
Nagy-Britannia 3 11 10,3
Olaszország 3,3 9,1 10,4
USA 5,4 – 6,8
Japán – – 2,5
* Az egyesítés előtti NSZK
A makrogazdasági folyamatok keynesi szabályozása – amely hosszú időn

keresztül eredményes eszköznek bizonyult a ciklikus újratermelési válsá-
gok megakadályozására – sok területen tarthatatlanná vált. Elsősorban az
infláció fenyegető rémének a megfékezésére tartották alkalmatlannak a
fiskális politikát, ezért az államok a gazdaságpolitikai szabályozók eszköz-
tárából egyre gyakrabban nyúltak a Milton Friedmann nevével fémjelzett
monetáris szabályozáshoz. A gazdasági növekedés csökkenése részben az
1973-as közel-keleti háború után bevezetett olajembargóra, másrészt a
világgazdaság strukturális változásaira vezethető vissza. Az 1970-es évek első
sokkját az évtized közepétől rövid, néhány évig tartó élénkülés követte,
majd az 1979/80-as második olajválság után tartósan lassult a világgazda-
ság az 1990/91-ben bekövetkező újabb recesszióig.
A gazdaság évi átlagos növekedése

néhány OECD-országban a GDP %-ában
1970–1985 1980–1993
Németország 2,19* 2
Franciaország 2,8 1,8
Nagy-Britannia 1,92 2
Olaszország 2,28 1,8
USA 2,78 2,4
Japán 4,62 3,6
* Az egyesítés előtti NSZK

A nyersanyag- és energiaárak ugrásszerű emelkedése nem csak a fejlett

ipari országokban okozott évtizedekig tartó nehézségeket, hanem az olaj-
termelő országok kivételével még a korábbinál is sokkal nehezebb hely-
zetbe hozta az ún. harmadik világ országait. Kiéleződött észak-dél ellenté-
te, a fejlett és fejlődő világ között mindig is meglévő gazdasági szakadék
tovább mélyült. Az olajat nem exportáló 20 fejlődő ország külföldi adós-
sága az 1977. évi 332 milliárd dollárról 1984-re 827 milliárd dollárra emel-
kedett. 1983-ban a szegény eladósodott fejlődő országok már több hitelt
fizettek vissza, mint amennyit abban az évben kaptak, vagyis nettó tőke-
törlesztők lettek. Az újra megemelkedő olajár, a növekvő kamatlábak, a
szűkülő hitelkínálat, az emelkedő dollárárfolyam miatti növekvő adósság-
terhek nagyon nehéz helyzetbe hozták az eladósodott országokat. Sem
újabb hitelekkel (amelykehez egyre nehezebb volt jutni), sem pedig az
export bővítésével (a fejlett országok protekcionista intézkedések sokasá-
gát vezették be saját piacaik védelmére) nem lehetett a fennálló adósság
kamat- és tőketartozásához szükséges valutát előteremteni.
1982/83-ban egy sor fejlődő és szocialista ország kénytelen volt át-
ütemezni adósságát, mert nem volt képes tovább fizetni a felvett hitelek
esedékes kamatait és törlesztő részleteit. Az IMF, amely a bretton-woods-i
rendszer széthullásával eredeti funkcióját elveszítette, ekkor jutott ismét
fontos szerephez. Ez az intézmény vált a csőd szélére került országok
gazdasági stabilizálásának legfontosabb nemzetközi intézményévé. Rövid
lejáratú készenléti hiteleivel enyhítette az azonnali fizetési gondokat,
ugyanakkor a visszafizetésen túl a hitelért cserében megszorító intézkedé-
sek sorozatát követelte a bajba került országoktól. Sokak szemében a
Nemzetközi Valutaalap lett minden bajok forrása. 77 A kormányok ugyan-
akkor könnyebben vállalták a társadalom számára nehéz terheket jelentő
restrikciót, mivel arra hivatkozhattak, hogy az intézkedéseket nem
jószántukból, hanem az IMF diktálása nyomán kénytelenek meghozni. A
volt gyarmati országok a kialakult súlyos gondokért elsősorban a fejlett,
sokszor volt gyarmattartó hatalmakat tették felelőssé és megkezdték a
harcot Észak ellen, egy olyan új világgazdasági rend kialakításáéért, amely-
ben a gazdag, fejlett országok nagyobb áldozatokat vállalnak a harmadik
(sőt: negyedik) világ problémáinak megoldásában.
77Tény, hogy egy sor országban sztrájkok, több tucat halálos áldozatot követelő lázadá-
sok robbantak ki az IMF által javasolt szigorító intézkedések hatására.

A fejlett tőkés országok az olaj árának emelésére első lépésben az

energiafelhasználás racionalizálásával, a fajlagos anyag- és energiafelhasz-
nálás csökkentésével, helyettesítő anyagok alkalmazásával, alternatív ener-
giaforrások keresésével, a hazai (hagyományos és szénhidrogén) energia-
források fokozott kiaknázásával és ezzel együtt az olajimport csökkentésé-
vel reagáltak. 78 Az USA-ban 55 mérföldes sebességkorlátozást vezettek be
és megtiltották a széntüzelésről az olajtüzelésre való további átállást. Az
energiastratégia eredményesnek bizonyult, de a fejlett tőkés országok első-
sorban nem ezzel, hanem a gazdaság szerkezetének átalakításával tudtak
alkalmazkodni a válság kihívásaihoz. Nem kevés ellentmondást és feszült-
séget felvállalva fokozatosan leépítették a válságágazatokat, ugyanakkor
kifejlesztették a világpiacon keresett árukat előállító iparágakat, a mikro-
elektronikát, a számítástechnikát, informácitechnológiát, biotechnikát,
automatizálást, űrtechnikát.
A kőolaj és a nyersanyag árának drámai emelése nem kiváltója, előidé-
zője, hanem csupán jelzője volt az alapvetően strukturális okokra vissza-
vezethető válságnak, amelynek döntő oka a hagyományos ágazatok leérté-
kelődése és új ágazatok iránti igény világméretű növekedése volt. A gazda-
ság szerkezetének megváltoztatása sehol sem ment éles konfliktusok nél-
kül. A váltásnak – mint minden alapvető változásnak – nagy tömegek let-
tek a vesztesei, de voltak nyertesek is.
Az 1973-as válság hatására a világpiacon az energiaárak emelkedése
maga után vonta az infláció felgyorsulását. Mindez egyik oldalról a megél-
hetési költségeket, vállalati oldalról pedig a termelési költségeket emelte.
A megélhetési költségek évi átlagos növekedése (százalék)

Ország 1951–1960 1961–1970 1971–1973 1974
Anglia 4,0 3,9 8,6 16,0
USA 2,1 2,8 4,6 11,0
Franciaország 5,8 4,2 6,4 13,7
Japán 4,0 5,8 7,5 24,5
NSZK 1,9 2,7 6,0 7,0
Olaszország 2,3 3,9 7,1 19,4
78Az atomerőművek építése az első olajsokk után vált tömegessé, amellyel azonban egy
sor újabb probléma (a kiégett, de még sokáig sugárzó fűtőanyag elhelyezésének gondja,
biztonsági, környezetszennyezés) keletkezett.

A hagyományos, kevésbé korszerű termékek leértékelődtek és azok az

országok, amelyek késve reagáltak a világpiaci kihívásra, jelentős csere-
arány-romlást voltak kénytelenek elszenvedni. A passzív külkereskedelmi
és fizetési mérleg ezeknek az országoknak a fokozatos eladósodásához
vezetett.
A költségvetési kiadások leszorítását – amely az infláció meglódulásá-
nak egyik fontos előidézője volt – a jóléti állam szolgáltatásainak vissza-
szorításával, állami vállalatok reprivatizálásával és a költségvetési dotáció
leépítésével érték el. Az 1970-es évek elején még egy sor ország költségve-
tése zárt szufficittel, ilyen 1975-ben már csak elvétve fordult elő, 1983/84-
ben pedig 18 ország közül csak Norvégia költségvetése mutatott többletet.
A jóléti állam szociális kiadásait részben azért bírálták, mert ez a kedvez-
ményezetteket tétlenségre ösztönzi 79, a vállalkozókat meg túladóztatja, így
rontja versenyképességüket és ezáltal a konjunktúra kilátásait. Az állami
tulajdon egy részének eladásával kettős célt értek el: a költségvetés meg-
szabadult a sokszor veszteséges és roppant alacsony hatékonysággal mű-
ködő vállalatok dotálásától, másrészt a vagyon értékesítéséből befolyó
összegekkel emelkedett az állami bevétel. A háború utáni években államo-
sított cégek magánkézbe adása Nagy-Britanniában kezdődött (Jaguár, Bri-
tish Telecom, British Airways, British Steel), majd Európa és a tengerentúl
legtöbb országában folytatódott (Lufthansa, VW stb.). A válság hatására a
közgazdasági elméletben bekövetkező neoliberálisnak és újkonzervatívnak
nevezett fordulat jellemző vonását a reprivatizációban, deregulációba és
liberalizációban lehet megjelölni. A gazdaság szabályozásának addig ural-
kodó fiskális szisztémája háttérbe szorult a piaci önszabályozás és automa-
tizmusok erejét üdvözítő monetáris szabályozás előretörésével. A válság
hatására sokakban rendült meg a keynesiánizmusba és a jóléti állam esz-
méjébe vetett korábbi bizalom. A fejlett tőkés országok gazdasága azon-
ban továbbra is vegyes gazdaság maradt, nem szűnt meg az állami szabá-
lyozás, az állami tulajdon, és szigorúbb feltételek mellett ugyan, de fenn-
maradt a szociális juttatások bonyolult rendszere is. 80 A gazdasági szerke-
79 Mitterand kedvenc kifejezése volt abban az időben az, hogy a segélyek „nem vitami-
nok, hanem kábítószerek”.
80 Bizonyos esetekben a neokonzervatívok is elfogadják a piackonform állami beavatko-
zás szükségességét. Pl. tömeges munkanélküliség esetén, nem értenek egyet a feltételek
nélkül osztogatott segélyekkel, inkább az átképzésben nyújtott állami támogatást szor-
galmazzák. Kifejezetten károsnak és megvalósíthatatlannak tartják az egyenlőség eszmé-
jét, a szociális juttatásokat pedig kizárólag rászorultság alapján juttatnák az arra érdemes-
nek minősülők (tehát saját boldogulásuk érdekében erőfeszítéseket vállalók) számára.

zet átalakításával együtt járó depresszió miatt az államok bizonyos terüle-

teken még növelték is a gazdaságba való beavatkozást. A hajóépítés pl. az
USA-ban és Európában már a válság kitörése előtt is állami szubvenciókat
kapott. A közvetlen pénzügyi támogatáson túl adó- és hitelkedvezmé-
nyekkel is segítették a kormányok a válságövetek problémáinak enyhítését.
Külön támogatással egészítették ki a rövidített munkaidőben dolgozók
bérét. Még Japánban is támogatták a kritikus helyzetbe került vállalatokat
és ágazatokat, így az acélgyártást, műszálgyártást, hajóépítést.
A tőkés világgazdaságban az 1950-es évektől uralkodó liberalizmus
mellett újra felvetődött a protekcionista korlátozás szükségessége, nem
csak elméletben, hanem az EU agrárpolitikájában a gyakorlatban is, ami
kiváltotta az USA, Új-Zéland, Ausztrália stb. tiltakozását. Más oldalról
viszont az általában liberális elveket valló USA került egyre élesebb vitába
Japánnal a szigetországból az amerikai piacot elárasztó olcsó személygép-
kocsik, szórakoztató elektronikai cikkek dömpingje miatt. A termelés visz-
szaesése, a tömegessé váló munkanélküliség, a válságágazatok leépítése a
társadalmi konfliktusok kiéleződését vonta maga után.

Európa gazdaságtörténete Kelet-Európa 1945 után
7. Kelet-Európa 1945 után

Kelet-Európa nem szerves fejlődés útján, hanem az 1945. évi jaltai és
potsdami nagyhatalmi alkuk, tehát politikai kompromisszumok eredőjeként
jött létre. Jalta olyan államokat vont a Szovjetunió vezetése alatt egy
tömbbe, amelyek nagyságrendjüket, gazdasági fejlettségi szintjüket, társa-
dalmi-politikai berendezkedésüket, a II. világháború alatti szerepüket és
sorsukat illetően lényegesen különböztek egymástól. Nagyok voltak a
nyelvi, vallási, etnikai különbségek is. Az lett volna a racionális, ha a két
világháború között ezek az egymáshoz földrajzilag közel fekvő, sokszor
szomszédos, egy régióban található államok egymással építenek ki intenzív
kapcsolatokat. Ehelyett azonban politikai, etnikai, történelmi okokból,
részben gazdaságuk hasonló szerkezete miatt inkább valamely európai
nagyhatalom holdudvarába kerültek.
Területük nagyságát tekintve a két szélső pólust Lengyelország és Al-
bánia jelentette, fejlettség tekintetében az egykori NDK, Csehszlovákia és
ugyancsak Albánia volt a két véglet. 81 Csehszlovákia – az NDK-val együtt
– a keleti blokk legiparosodottabb országai közé tartozott. A két világhá-
ború között Csehszlovákia a világ ipari ranglistáján a 10. helyet foglalta el,
acéltermelésben a 8, széntermelésben a 7., az egy főre jutó ipari termelés
tekintetében pedig az igen előkelő 5. helyen állt. Csehszlovákiában a két
világháború között az ipari termelés aránya a mezőgazdasági termeléshez
viszonyítva 50:18 volt és az összlakosságnak csak 27%-a foglalkozott me-
zőgazdasággal. Ezzel szemben Bulgáriában pl. a lakosság 80%-a élt mező-
gazdaságból, az ipar a nemzeti jövedelemnek kevesebb, mint 9%-át állítot-
ta elő. A kivitel 95%-át hagyományos mezőgazdasági termékek tették ki.
A gazdaság regionális fejlettségi szintje tekintetében igen nagyok voltak
a különbségek. Az egykori egységes Németországnak a szovjet megszállási
zónája (az 1949 őszén de jure is bekövetkező kettészakadás utáni NDK)
volt kevésbé iparosodott, ezen a területen – a barnaszén és vegyi anyagok
kivételével – a nyugati területekhez képest kevés volt a nyersanyag, a textil-
és élelmiszeriparon túl fejletlen az ipar, különösen a nehézipar. A lengyel-
országi ún. visszaszerzett nyugati területek az ország többi részéhez képest
81 Lengyelország területe úgy lett a második világháború után 311 ezer km2, hogy keleten
a Szovjetunióhoz csatoltak 181,3 ezer km2-t, nyugaton pedig az egykori német biroda-
lomból 104 ezer km2 ún. „visszaszerzett” területtel nőtt az ország. Albániának ezzel
szemben a területe nem érte el a 29 ezer km2-t.

iparosodottabbak voltak, ti. itt bányásztak ki az ország széntermelésének

1/3-át, állították elő a villamos energia 38, a vegyipari termelés 80%-át. Az
új területekkel együtt Lengyelország hosszú és úgy a kereskedelem, mint a
hajózás szempontjából értékes tengerparthoz és kikötőkhöz jutott. Ugyan-
akkor a nyugati visszaszerzett területeket nem volt egyszerű feladat bekap-
csolni az ország normális gazdasági vérkeringésébe. A későbbi évtizedek-
ben komoly feszültség forrásává vált, hogy Csehország és Szlovákia fejlett-
sége, gazdasági szerkezete lényegesen eltért egymástól. A II. világháború
előtt Szlovákia lakosságának 55%-a mezőgazdasággal foglalkozott.
Nyersanyaggal, elsősorban a kor legfontosabb energiaforrásának szá-
mító kőszénnel viszonylag jól el volt látva Lengyelország és Csehszlovákia,
barnaszénnel az NDK, kőolajjal és egyéb ásványkinccsel Románia. Len-
gyelország széntermelésben Európa 3. a világ 5. legfontosabb országa volt,
a kitermelt a kőszén 35%-a külföldre ment. Ez a tüzelőanyag – a mező-
gazdasági nyerstermények mellett – az ország legfontosabb, minden pia-
con értékesíthető exportcikkévé vált. A többi kis kelet-európai ország
nyers- és fűtőanyagban kifejezetten szegény volt, pl. Magyarországot Eu-
rópában ebben a tekintetben csak az úgyszólván semmilyen nyersanyaggal
nem rendelkező Dánia múlta alul.
Egy főre jutó energiahordozó készlet egyezményes tonna/fő

(a feltárt és reménybeli készletekkel együtt), 1958
Ország Tüzelőanyag Tüzelőanyag és
vízierőkészlet együtt
Magyarország 160 185
Románia 142 332
Bulgária 180 422
NDK 483 542
Csehszlovákia 586 767
Lengyelország 5620 5670
Európa* 1036** 1152**
Világ 1012** 1159**
* A SZU európai része nélkül
** A reménybeli készletek nélkül

Az egy főre jutó villamosenergia-termelés

a világ néhány országában, 1957/58, kWó
Magyarország 645
NDK 1870
Lengyelország 820
Csehszlovákia 1390
SZU 1045
Norvégia 7800 ebből vízi energia 100%
Svájc 3300 ebből vízi energia 100%
Ausztria 1640 ebből vízi energia 77%
Francia o. 1290 ebből vízi energia 50%
NSZK 1690 ebből vízi energia 15,3%
USA 3780
Kanada 7240
A térség országainak egy része (Bulgária, Románia, Magyarország) Német-

ország oldalán vett részt a II. világháborúban, más része (Lengyelország,
Csehszlovákia, Jugoszlávia, Albánia) a fasiszta agresszió áldozata lett. A
Vörös Hadseregnek a kelet-európai országok elfoglalása, felszabadítása és
megszállása eltérő méretű veszteségeket okozott. Jugoszláviát 1941 áprili-
sában német, olasz és magyar csapatok szállták meg, a király és a kormány
külföldre menekült. A megszállók elleni harc legfőbb vezetője és szervezője
a Jugoszláv Kommunisták Pártja volt, amely Kelet-Európa legjelentősebb
ellenállási mozgalmát szervezte meg és lényegében saját magát szabadította
fel. A JKP irányítása alatt 360 000 fős hadsereg harcolt a függetlenségért,
bár a belső megosztottság miatt az ellenállók időnként nem csak a fasisztá-
kat, hanem egymást is gyilkolták. A háború végén megalakult kormányban
a londoni emigráció néhány tagja is miniszteri tárcához jutott.
Miután a szovjet csapatok elérték a román határt, 1944. augusztus 23-
án belülről megdöntötték az Antonescu-diktatúrát és Románia szembe
fordultak a németekkel. A sikeres kiugrás után a Szovjetunió néhány nap
alatt, lényegében emberveszteség nélkül elfoglalta az ország területét. Bul-
gáriában a II. világháború alatt – mivel az ország csatlakozott a fasiszta
tengelyhatalmakhoz – német csapatok állomásoztak. A német megszállók
elleni felkelés 1944. szeptember 9-én a román kiugrás közvetlen hatása-

ként robbant ki. A szovjetek ennek hírére átlépték a határt és a román

hadsereg átállt a felkelők oldalára. Szófiában megdöntötték a kormányt és
antifasiszta politikai programmal koalíciós kormány alakult. Magyarország-
ról, Lengyelországból, Csehszlovákiából ellenben hosszú csatározások és
súlyos veszteségek után sikerült kiverni a németeket.
A II. világháború alatt a Szovjetunión kívüli kelet-európai országok
közül Németországot (illetve a későbbi NDK-t), Lengyelországot, Jugo-
szláviát és Magyarországot érték a legnagyobb ember- és anyagi vesztesé-
gek. A háborúban 6,5 millió lengyel halt meg, de az ország lakossága a
területi változások miatti ki- és betelepítések, valamint a kényszerű migrá-
ció negatív egyenlegeként még ennél is jobban, 33 millióról 24 millióra
csökkent. A Szovjetunió, Németország, Lengyelország után a háborús
áldozatok tekintetében a maga 1,7 millió emberveszteségével Jugoszlávia
áll a negyedik helyen. Viszonylagosan a lengyel veszteségek aránya volt a
legnagyobb, a népesség közel 16,5%-a halt meg, e tekintetben a Szovjet-
unió (15%), majd Jugoszlávia (11,2%) következett, a szomorú sorban
Németország volt a negyedik (9,5%) és Magyarország az ötödik (6,2%).
Lengyelországban megsemmisült a vasúthálózat 84, az állatállomány
75%-a, teljesen leromboltak 350 000 városi lakó- és egyéb épületet, a ter-
mőföldek mintegy fele, kb. 8 millió hektár a háború végén megműveletlen
maradt. Magyarországon elpusztult a nemzeti vagyon 40%-a, ami öt év
nemzeti jövedelmének felel meg. Ugyanakkor a pl. a cseh és szlovák, a
román, a bolgár gazdaság ezekhez képest jóval kisebb mértékben pusztult,
ezért ezekben az országokban a háborús károk helyreállítása is rövid idő
alatt megtörtént.
Kelet-Európában a II. világháború után mindenütt 1-3 éves újjáépítési
terv keretében állították helyre a háborús károkat. Hároméves volt a nagy
pusztításokat elszenvedett lengyel és magyar, kétéves a csehszlovák, a bol-
gár, az NDK és egyéves a román újjáépítési terv. Az újjáépítési időszakban
a kibocsátás növekedése – a háború utáni újjáépítési periódusok sajátossá-
gai miatt – nagyon gyors volt, ezért az újjáépítési tervekben megfogalma-
zott ipari termelési célkitűzéseket általában mindenütt határidő előtt teljesít-
tették, Magyarországon pl. 2 év 5 hónap, Lengyelországban 2 év 10 hónap
alatt stb. Az ipar mindenütt túlteljesítette a tervben megfogalmazott célo-
kat, a mezőgazdaság viszont nem érte el a tervezett kibocsátási szintet.82
82Lengyelországban pl. a mezőgazdaság a háború előtti utolsó békeév 80%-át, Magyaror-

szágon 85%-át teljesítette.

(Ebben a háborús pusztításon és a földtulajdon radikális megbolygatásán

túl szerepet játszott az Európát 1946–47-ben általánosan sújtó aszály is.)
A háború befejezése után Lengyelországban és Magyarországon zajlott
le a legradikálisabb méretű földosztás, mivel e két országban a 100 holdnál
nagyobb birtokok aránya 47-48%-os volt. Lengyelországban 7 millió ha
földet osztottak szét 1,1 millió földigénylő között. Magyarországon a föld-
osztás a művelhető földterület 1/3-át érintette és 642 ezer igénylő kapott
átlagosan 5,1 holdat. A földosztás Bulgáriában volt a legkisebb mértékű, itt
ugyanis a török uralom alól való felszabadulás egyet jelentett a szultáni
nagybirtok megszüntetésével. A II. világháború után Bulgáriában az 1946.
március 12-én megszületett földreformról szóló rendelet 20 (Dobrudzsá-
ban 30) hektárban húzta meg a kisajátítási határt és a földosztás során 165
ezer holdat osztottak szét 127 ezer paraszt között. Jugoszláviában a kisajá-
títási határt – Bulgáriához hasonlóan – alacsonyan, 25 (különösen rossz
minőségű föld esetében 35) hektárban állapították meg. A földosztás so-
rán 1,5 millió hektár földet osztottak szét a földdel nem rendelkező pa-
rasztok között. A partizánokkal együttműködő földtulajdonosokat kárta-
lanították, a többieket nem. Az állami birtok aránya Lengyelországban és
Csehszlovákiában volt a legnagyobb, közvetlenül a háború befejezése után
mindkét országban megközelítette a szántó 10-10%-át. E két országban
milliószámra telepítették ki a németeket, a tőlük – és a kollaboránsoktól,
Csehszlovákiában a magyaroktól – elkobzott földeken elsősorban állami
gazdaságokat szerveztek. Csehszlovákiában a Szudéta-vidéken, Lengyelor-
szágban pedig a Németországtól elcsatolt nyugati területeken jelentős volt
a mezőgazdaságban a munkaerőhiány.
Az államosítás Albániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában kezdő-
dött leghamarább. Jugoszláviában a németekkel harcoló partizánok az or-
szág felszabadításával egyidejűleg kisajátították a német megszállókkal
rendszerint együtt működő tőkéseket. A németekkel kollaboráló hazai
nagytőkét már 1945 júliusában államosították, majd 1946. december 5-én
állami kézbe került az egész gyáripar. Hasonló volt a helyzet Albániában is,
ahol 1944 májusában kisajátították a háborús bűnösök vagyonát, majd 1945
januárjában sor került a német és olasz vállalatok államosítására, ami egyút-
tal maga után vonta az állami külkereskedelmi monopólium megteremtését
is. Csehszlovákiában 1945 októberében államosították a nagyipar 62%-át.
A vagyon konfiskálásának részben büntető jellege volt. Lengyelországban
1946 júniusában államosították az 50 főnél többet foglalkoztató nagyipart,
az egész ipari termelésnek kb. 73%-a került ezzel a lépéssel állami kezelés-

be. Bulgáriában 1947 decemberében az ipar 98,2%-a került állami kézbe.

Magyarországon több lépcső után 1948 márciusában került sor a 100 főnél
többet foglalkoztató hazai tulajdonú üzemek államosítására.
A hazai és külföldi tőke államosítása után a legtöbb kelet-európai or-
szágban 1948/49-től kezdve rövid idő alatt adminisztratív eszközökkel
csaknem teljesen felszámolták a kisipart és kiskereskedelmet is. Ez alól az
NDK és Európán kívül Kína jelentett kivételt. Kelet-Németország meg-
alakulása után Sztálin néhány évig még hitt abban, hogy a közeli jövőben –
természetesen mérsékelt szocialista alapon – egyesíteni lehet az NDK-t és
az NSZK-t. Ezért az NDK-ban a kis- és középüzemeket, kisipart, szolgál-
tatói magánszektort nem számolták fel, azok egyéni tulajdonban maradtak,
pontosabban Erich Honecker kifejezésével élve „félállami” tulajdonná
váltak. A kelet-német pártvezér 1972. februári magyarországi látogatása
során Kádár Jánosnak panaszkodott a „fél-állami vállalatoknál jelentkező
kapitalista tendenciák” miatt. Az NDK-ban ebben a szférában az 1970-es
évek elején 1,4 millió fő dolgozott és a félig vagy egészen magánkézben
lévő vállalatok közül kb. 700-nak haladta meg az alkalmazotti létszáma az
500 főt, ami Kelet-Európában egészen kivételesnek számított. Az NDK-
ban a nagyvállalatok amúgy is állandó munkaerőhiányát tovább növelte,
hogy a magánszektor létszámnövelése részben az állami vállalatok rovásá-
ra történt. Ezért az 1970-es évek elején intézkedtek a magánszektor állami
kártalanítás mellett történő államosításáról úgy, hogy az arra alkalmasnak
ítélt volt tulajdonosok egy részét vezető beosztásokban alkalmazták az
államosított üzemekben.
A kelet-európát megszálló szovjet csapatok nem voltak semlegesek,
számtalan esetben közvetlenül is beavatkoztak a csatlós országok belügye-
ibe. A Szovjetunió új érdekszféráját az első pillanattól kezdve igyekezett
politikai és gazdasági függőség alá vonni. Gépek, vasúti berendezések,
hajók, úszódaruk, fémek, nyers- és tüzelőanyagok, valamint mezőgazdasá-
gi termékek alkották azokat a fontosabb árucsoportokat, amelyekből a
vesztesek jóvátétel címén a Szovjetuniónak szállítottak. Sor került –
ugyancsak jóvátétel címén – az itt lévő üzemek egy részének leszerelésére
és kiszállítására is.
A békeszerződés aláírásáig mint megszállók, attól kezdve pedig külön-
böző ürügyekkel (az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok utánpótlási
vonalának biztosítása céljából, illetve a Varsói Szerződés alapján) szovjet
katonai egységek tartózkodtak a kelet-európai országok területén. Romá-
niából 1958-ban kivonták a szovjet csapatokat, Csehszlovákiában viszont

az 1968-as bevonulás után ott maradtak. Lengyelországban – amely nem-

zetköz jogilag a győztesek táborához tartozott – csak szovjet repülők tar-
tózkodtak a civil lakosságtól jól elszeparált, nem látható módon. A londo-
ni Hadászati Kérdéseket Tanulmányozó Intézet kiadványa 1969/70-ben
32 Kelet-Európában állomásozó szovjet hadosztályról tud, amelyből 20 az
NDK-ban, 3 Lengyelországban, 4 Magyarországon és 5 Csehszlovákiában
teljesített szolgálatot. De volt két hadosztály Mongóliában is. Az „ideigle-
nesen” Kelet-Európában állomásozó egységek korlátozták az adott orszá-
gok szuverenitását, bár a szovjetek lehetőség szerint tartózkodtak attól,
hogy a csatlós államok területén tartózkodó egységeiket belpolitikai válsá-
gok „megoldására” bevessék, ti. a tapasztalatok szerint az ilyen megoldá-
sok hatékonysága – talán az 1953. júniusi berlini munkásfelkelés vérbe
fojtását kivéve – kétséges volt. A politikai propaganda tagadta a megszállás
tényét, és a szovjet egységek idegen országokban való állomásoztatását
nemzetközi katonai okokkal magyarázta. N. Sz. Hruscsov egyik alkalom-
mal viccesen azt javasolta Kádár Jánosnak, hogy a magyarok is állomásoz-
tathatnának néhány egységet a Szovjetunió területén és így – főleg kifelé –
az egyoldalú függés kölcsönössé válna. Az SZKP főtitkára ugyanezen a
moszkvai megbeszélésen arról is panaszkodott, hogy nagyon sokba kerül
számukra a külföldön állomásoztatott csapatok fenntartása.
A térség gazdaságába való szovjet behatolást szolgálták a kelet-közép-
európai általában 50:50%-os tulajdoni megoszlású vegye vállalatok is. Ar-
ról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a kelet-európai országok
minden körülményt mérlegelve elsősorban azért fogadták el a vegyes válla-
latok létesítésére vonatkozó szovjet javaslatot, mert különben fennállott
annak a reális veszélye, hogy a győztes egyszerűen leszereli és kiszállítja a
neki juttatott, és keleten nagyszámú vállalatban szétszórt német vagyont.
Annak a megmaradó vállalatok működőképessége szempontjából belátha-
tatlan következményei lettek volna, ha a győztes hatalom kimazsolázza és
hazaviszi a legértékesebb gépeket és berendezéseket. Az sem volt utolsó
szempont, hogy a vegyes vállalatok mégiscsak Kelet-Európa területén
maradtak, a fejlesztés és beruházás költségeit az érintett országok közösen
viselték, a Szovjetunió „csak” a vagyonarányosan rá eső terméket és nye-
reséget repatriálta. A vegyes vállalatokat a Szovjetunió Külföldi Javainak
Főigazgatósága irányította Moszkvából.
Európában Magyarországon, Romániában, Bulgáriában és Jugoszlávi-
ában alakultak formálisan kettős irányítású (paritásos alapon szervezett
igazgató tanács és felügyelő bizottság, nemzeti elnök és szovjet igazgató

vagy fordítva), valójában azonban szovjet irányítás alatt álló, minden meg-
szállt országban különleges kedvezményeket és jogokat élvező privilegizált
vegyes vállalatok. Magyarországon és Romániában jelentős, Bulgáriában
kisebb német tulajdon volt. Romániában a közös bankok, biztosítótársa-
ságok, légi- és hajózási társaságok mellett a SOVROM nevű szovjet-
román vegyes vállalat volt az egyik legjelentősebb, amely a kőolaj és a
földgáz kiaknázásán túl számos egyéb tevékenységgel – többek között
útépítéssel is – foglalkozott. Egyes adatok szerint a vegyes vállalatok révén
a Biharban bányászott román uránérc is a Szovjetunióba került. Jugoszlá-
viában, mint a győztes hatalmak közé tartozó államban a német tulajdon a
Szovjetuniót nem illette meg. A jugoszlávok kezdeményezésére az itt meg-
alakult két vegyes vállalat a hajózás és a légi forgalom fejlesztését szolgálta.
Néhány év múlva Jugoszláviában az ismert konfliktus miatt a vegyes válla-
latok itt megszűntek. A többi kelet-európai országban Sztálin halála után
számolták fel a vegyes vállalatokat mégpedig úgy, hogy az egyes országok
– rendszerint szovjet kedvezmények mellett – kivásárolták a szovjet tulaj-
doni részt.
Kínában már a II. világháború előtt kutattak nyersanyagok után szov-
jet geológusok. Az első szovjet–kínai vegyes a színesfém ércek bányászatá-
ra, dúsítására, illetve a kőolaj kitermelésre és feldolgozásra alakultak. Ezek
a vegyes vállalatok 1943-ig, a szovjet szakértők távozásáig működtek. A
háború befejezése és a kínai kommunista hatalomátvétel után 1950-ben
újra alakultak szovjet–kínai vegyes vállalatok, amit a Szovjetunió az 1954.
október 12-én aláírt szerződés értelmében adott át Kínának úgy, hogy a
824 millió rubelre értékelt szovjet berendezéseket kedvezményes feltéte-
lekkel, hosszú lejáratú hitel keretében adták át a kínaiaknak.
7.1. Demográfia, urbanizáció, foglalkoztatás

A II. világháború és az azt követő néhány év egyúttal az újabb kori legna-
gyobb kényszerű népvándorlás időszaka is. A háború, a deportálások, a
hadifogság, a területi változások és a ki-betelepítések milliókat mozdítottak
ki – sokszor véglegesen – otthonukból. Kelet-Európa az 1950-es évek
elejére még nem heverte ki a háborús népességveszteséget és a kitelepíté-
seket, összlakossága ebben az évben mintegy 7 millióval volt kevesebb,
mint a háború előtt. A csökkenés túlnyomó többsége a Szovjetunióra,
Lengyelországra és Kelet-Németországra esett. A Lengyelországhoz csa-
tolt nyugati területekről közel 8 millió németet űztek el, helyükre zömében
a szovjet megszállás alá került keleti területekről repatriált lengyelek köl-

töztek, az ő helyüket viszont mintegy 2,5 millió, a háború előtti szovjet

területekről érkező orosz, ukrán, fehérorosz foglalta el. Csehszlovákiából
mintegy 3,2 millió németet telepítették ki Németországba, akiknek mun-
kaerővel történő pótlása több mint egy évtizeddel a háború után sem feje-
ződött be teljesen. Az aktív németek kitelepítését főleg a cseh mezőgazda-
ság, a textil- és kerámiaipar sínylette meg. Csehszlovákia népessége ezen
túl Kárpátalja Szovjetunióhoz történő csatolása miatt is csökkent. A Felvi-
déken jórészt egy tömbben, kompakt egységben élő összes magyar kény-
szerkitelepítését Benes köztársasági elnök a demokratikus nagyhatalmaknál
nem tudta kieszközölni, ugyanakkor az ott élő 6-700 ezer magyar közül
mintegy 30-35 ezret elűztek, kb. 70 ezret pedig az 1946. februári lakosság-
csere-egyezménnyel mégis csak eltávolítottak.
Kelet-Európát a háború előtt nagyjából kiegyenlített nemek közötti
arány jellemezte némi nőtöbblettel. A nők már a II. világháború előtt is
tovább éltek, mint a férfiak, ezért a nőtöbblet tipikusan a korfa csúcsán
elhelyezkedő idősebb korosztályokat jellemezte. A háború azzal a követ-
kezménnyel járt, hogy a 15–39 éves korosztályon belül is jelentős nőtöbb-
let alakult ki. (Lengyelországban pl. a II. világháború előtt ebben a korosz-
tályban a nők száma 234 ezerrel, ezzel szemben 1950-ben már 391 ezerrel
haladta meg a férfiak számát.)
A háború után a térségben visszaállt a normális születési arányszám,
amely Lengyelországban és Albániában volt a legmagasabb, részben a val-
lásos meggyőződés és a mezőgazdasági foglalkoztatottak magas aránya,
részben a biztos munkahely és az anyákról való növekvő gondoskodás
hatására. A háború után emelkedő születési arányszám a kelet-európai
országok egy részében az 1950-es évek elejétől ismét csökkenni kezdett,
Magyarországon pl. az 1948. évi 21 ezrelékről 1952-re 20 ezrelék alá. A
születések számának visszaesése részben az iparosítás munkaerő-elszívó
hatására vezethető vissza, amely nagymértékben csökkentette a magasabb
termékenységű mezőgazdasági (falusi) lakosság arányát, másrészt a női
munkaerő növekvő arányú foglalkoztatására. A női munkavállalás és a
gyerekszám közötti összefüggés köztudottan. A tradíciók gyengülése és a
hagyományos gondolkodás háttérbe szorulása ugyancsak csökkentette a
gyereklétszámot. Mindez a politikai vezetést Magyarországon elsősorban
kemény adminisztratív, részben szociálpolitikai intézkedések megtételére
késztette, amelyek az 50-es évek első felében rövid ideig tartó fellendülést
hoztak.

Az abortusz szigorú tiltása, sőt üldözése azonban csak Budapesten és

néhány vidéki nagyvárosban emelte a születések számát, de itt is csak át-
menetileg. A születési arányszám a szigorú abortusz rendszabályok beve-
zetése ellenére rövid idő után még Budapesten is csökkenni kezdett, falun
pedig ezek az intézkedések lényegében hatástalanok maradtak. (Becslések
szerint a tiltó rendelkezések idején kb. 100 000 illegális abortuszt hajtottak
végre Magyarországon.) Vidéken a születések száma csak 1954-ben emel-
kedett, de ekkor sem a tiltó rendelkezések, hanem feltehetően a falusi la-
kosságot kedvezően érintő változások hatására. Ezt támasztja alá az a tény,
hogy falun a magasabb születési arányszám még 1955-ben is megmaradt,
amikor az abortusz-tilalmon már lényegesen enyhítettek, sőt még 1956-
ban is magasabb volt a falusi születési arányszám, mint 1953-ban, pedig
ekkor az abortuszt már engedélyezték. Magyarországon a szigorú tiltó
intézkedéseken 1954 után fokozatosan enyhítettek, 1956 nyarán pedig
ismét lehetővé tették a nem kívánt terhesség megszakítását. Ezt követően
rohamosan emelkedni kezdett a művi vetélések száma és ezzel egyidejűleg
visszaesett a születési arányszám is.
A magyarországihoz hasonlóan más szocialista országok példája is
egyértelműen bizonyítja, hogy a demográfiai folyamatok adminisztratív
eszközökkel nem befolyásolhatók. Romániában pl. 1966-ban teljes abor-
tusz tilalmat vezettek be és beszüntették a fogamzásgátlók árusítását. En-
nek hatása egy év alatt kifulladt, ti. a rövid időre 14,3 ezrelékről 27 ezrelék-
re ugró születési arányszám – a tiltó rendszabályok ellenére – hamarosan
ismét megállíthatatlanul csökkenni kezdett és három év múlva már 20
ezrelék alá süllyedt. Bulgáriában a 8 millió 226 ezer fős lakosság 10 millió-
ra növelésére 1968-ban maga Todor Zsivkov hirdetett kampányt. Romá-
niához hasonlóan megszigorították az abortuszt és megtiltották a fogam-
zásgátló szerek forgalmát, felléptek a „leányanyákat” elítélő közhangulat
ellen. Emellett a népszaporulatot egy sor szociális juttatás felemelésével
igyekeztek fellendíteni, amely a bolgárok számának emelésén túl kimon-
datlanul a 700 000 fős török és a 200 000 fős cigány lakosság túlzott elsza-
porodása ellen irányult
A természetes szaporulat másik fontos összetevője, a halandósági
arányszám tekintetében az 1960-as évek közepéig Kelet-Európában is
látványos javulást tapasztalunk. A trend azonban az évtized második felé-
ben megtört, és egy sor szocialista országban (Bulgária, Csehszlovákia,
Románia, Magyarország, Lengyelország) nem csak megállt a halandósági
arányszám további csökkenése, hanem egyes korosztályokban (pl. a 40-50

éves férfiak körében) növekedni kezdett, amely a népességszám stagnálá-

sához, majd az 1980-as évek elejétől csökkenéséhez vezetett.
Németországba 1948-ig kb. 11,6 millió kelet-európai németet telepítet-
tek ki, ebből 4,3 millió esett a későbbi NDK-ra. 83 A németek exodusa alig
megoldható problémát okozott a háború utáni ellátási gondok tömegével
küszködő befogadó ország számára, mindenesetre a szovjet zónába törté-
nő bevándorlás 1948-ig kompenzálta a negatív természetes szaporulatot és
az NSZK-ba való szerény kivándorlási különbözetet, a népesség száma
ezért nőtt. Az NDK-ból jellemzően 1948-tól kezdődött el a tömeges
NSZK-ba való kivándorlás, ami a berlini fal megépítéséig különösebb
akadályokba nem ütközött. Nem voltak nyelvi és kulturális nehézségek és
sok kelet-németnek éltek rokonai az NSZK-ban, akik befogadták és segí-
tették a menekülőket. Az NDK-ból a másik német államba történő kiván-
dorlásnak 1953-ban volt a csúcspontja, akkor 350 000–400 000 fő hagyta
el az országot.
Az NDK becsült népességmozgása 1946 és 1956 között, millió fő

Bevándorlás Nettó ki-
Természete Bruttó
Időszak Kelet- vándorlás az
s szaporulat növekedés
Európából NSZK-ba
1946 közepétől 1948 közepéig 1,7 0,4 −0,3 +1
1948 végétől 1956 elejéig 0,1 2,2 +0,6 −1,5
Az NDK-ba történő bevándorlók kor- és nem szerint összetétele nagyjá-

ból megegyezett az ott élő őslakosságéval, az innen kivándorlók jelentős
része viszont fiatal, jó erőben lévő férfi volt, ami – a tábor legalacsonyabb
születési arányszámával párosulva – súlyos munkaerőhiányt idézett elő.
Ezen többek között a szocialista országokból toborzott vendégmunkás-
okkal igyekeztek enyhíteni. 84
A háború utáni gazdasági fejlődés Kelet-Európában döntően a gazda-
ság extenzív forrásainak kiaknázásán alapult. A háztartásban dolgozó nő
és a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő jelentette a pótlólagosan
bevonható munkaerő legfontosabb forrását. Kétkezi, fizikai munkára fog-
83 A kelet-európai német kisebbség egy része – nem teljesen jószántából ugyan – de saját
elhatározásból települt át az óhazába.

84 Magyarországgal pl. 1967. május 26-án írt alá szerződést az NDK fiatalok 2-3 éves
foglalkoztatásáról. Az egyezmény értelmében 1967-ben mintegy 1000-2000, azt követően

pedig évi 4-5000 magyar fiatal vállalhatott munkát Kelet-Németországban.

ták a vagyonukat és az egzisztenciájukat veszített magántulajdonosokat és

tisztviselőket, a gyorsan tönkre tett kisiparosokat, nem utolsósorban a
politikai és köztörvényes fogva tartottakat. Lengyelországban 1953-ban a
bányászok 18, 1955-ben 16%-a volt fogoly vagy katona. Magyarországon a
foglyok foglalkoztatása a bányákban 1952-ben kezdődött, a katonáké
1953-ban. A két kategória 1956-ban együttesen 13 500 főre (azaz a bányá-
szok mintegy 15%-ára) rúgott.
A 14–39 éves korosztályok aránya az NDK-ból kivándorlók között

nemenkénti bontásban, 1952 és 1956 között
Év Férfi Nő
1952 56,6 48,4
1953 50,1 46,4
1954 53,8 51,8
1955 61,9 55,5
1956 első fele 57,0 53,0
A két világháború között a Szovjetuniót leszámítva alacsony volt a kelet-

európai nők foglalkoztatása. Az I. világháború utáni évek és a gazdasági
világválság időszakának magas munkanélkülisége, továbbá a „Kinder,
Küche, Kirche” elv érvényesülése megakadályozta a nők tömeges munká-
ba állását. A háború alatt Németországban (de más kelet-európai ország-
ban is) nőtt a nők foglalkoztatása, de az igazi változást ezen a téren a szo-
cializmus hozta. Ebben gazdasági szempontok játszották a legfontosabb
szerepet, de az emancipáció és a nők munkába állítását megkönnyítő szo-
ciális intézmények jelentősége sem volt elhanyagolható. A két háború kö-
zött a kelet-európai országokban dolgozó nők negyede, harmada házi cse-
léd volt. Ez a foglalkozás a szocializmusban eltűnt, a nők a gazdaság ter-
melő ágazataiban helyezkedtek el. A nem mezőgazdasági ágazatokban
foglalkoztatott nők aránya keleten és nyugaton egyaránt kb. 1/3, a különb-
ség az, hogy keleten a nőket sokkal nagyobb arányban foglalkoztatták a
nehézipari ágazatokban, mint nyugaton. Női bányászok, kohászok, acélön-
tők stb. a Szovjetunióban is csak a háború alatt és kényszerből dolgoztak,
ezekből a kifejezetten nehéz és veszélyes foglalkozási ágakból később ki-
koptak, sőt ilyen munkakörökben a nők foglalkoztatását 1955-től már a
Szovjetunióban is rendelkezések korlátozták. A nők egyéb termelő ágaza-

tokban való foglalkoztatásának magas aránya azonban a szocializmus

egész időszakában jellemező. A középiskolákban és a felsőfokú tanintéze-
tekben tanuló fiatalok számának lassú, de állandó emelkedése egyre népe-
sebb korosztályok esetében tolta ki az aktív életbe való belépés idejét. A
hadköteles fiatalok közül a munkába vonhatók számának hullámzását a
kelet-európai hadseregek létszámának ingadozása befolyásolta. A korai
háború idején a keleti hadseregek száma felduzzadt, a szolgálati idő pedig
meghosszabbodott, ami csökkentette a munkába vonható fiatalok számát,
miközben egyre több munkaerőre lett volna szükség. (Emiatt a hadserege-
ket mindenütt és rendszeresen igénybe vették a mezőgazdasági munkacsú-
csok idején és a nagy építkezéseken.)
Egy 8 kelet-európai országra kiterjedő vizsgálat a foglalkoztatottak
megoszlását és a két legfontosabb nemzetgazdasági ág nemzeti jövede-
lemhez való hozzájárulásának arányát tekintve az országokat az 1950-es és
1960-as években három csoportba sorolta:
a) Albánia, Bulgária, Románia, alapvetően agrárország,
b) Csehszlovákia, NDK ipari országok,
c) Lengyelország, Magyarország és a Szovjetunió e két szélső pólus kö-
zött helyezkedett el.
A háború után egy sor kelet-európai országban (Magyarországon, Cseh-
szlovákiában, az NDK-ban) nőtt a mezőgazdaságból élők aránya, majd az
ún. szocialista iparosítás során 1954-ig rohamosan csökkent, aztán az új
szakaszban átmenetileg ismét nőtt a mezőgazdaságból élők aránya.
A városlakók száma és aránya nagyon nem pusztán a természetes sza-
porulatnak, hanem falvak várossá történő átsorolásának, illetve települések
városokhoz történő csatolásának a következtében is nőtt. Lengyelország-
ban pl. 1949 és 1955 között az átsorolások és odacsatolások miatt mintegy
1 millióval, a természetes szaporulatból 1,2 millióval, a bevándorlásból
adódóan 741 ezer fővel nőtt a városi lakosság száma. Ugyanebben az idő-
szakban Katovice területe 55, Bialystoké 82, Varsóé 200%-kal lett na-
gyobb. A városok lakossága a legtöbb országban nagyon egyenlőtlenül
nőtt, a népesség növekedése döntően a fővárosra és a nagy ipari közpon-
tokra koncentrálódott, ugyanakkor sok kisváros hanyatlott. Kivétel Cseh-
szlovákia, ahol a főváros és a nagyvárosok létszámának növekedését már
az 1950-es évek első felében is adminisztratív korlátokkal akadályozták,
ezért sokan a kitelepített németek helyét foglalták el az általában 50 ezer
főnél kisebb szudéta városokban. Így Csehországban a kisvárosok népes-

sége gyorsan nőtt. Az NDK nagyvárosainak és ipari központjainak a lakói

ha tehették, a háború végén az állandósuló bombázások miatt vidékre
költöztek, emiatt 1939-hez képest 1955-ig a 100 ezer lakosnál nagyobb
városokban élők aránya 27,2%-ról 21,6%-ra csökkent, miközben a 10 ezer
főn aluli kisvárosok 46,7%-ról 51,7%-ra növelték lakóik arányát az összes
városi lakosságon belül. Az NDK-ban a falusi, félig falusi települések la-
kásviszonyai mindig kedvezőbbek voltak a szocializmus évtizedeiben,
mint más kelet-európai településeken.
Általános munkaerő-felesleg Bulgáriában és Albániában fordult elő,
mivel nagy volt a természetes szaporulat, másrészt a nagyon alacsony bá-
zisról induló iparosítás tempója hiába volt kiemelkedően gyors, az ipar és a
szolgáltatás a mezőgazdaságból felszabaduló összes munkaerőt nem tudta
foglalkoztatni. Az 1960-as évek végétől a Szovjetunió a kelet-európai or-
szágok számára többletnyersanyagot csak beruházási hozzájárulás fejében
volt hajlandó szállítani. A már akkor is eladósodott bolgárok beruházási
hozzájárulás helyett az odahaza egyre nehezebben foglalkoztatható mun-
kaerő egy részét küldték a Szovjetunióba, akik ott szovjet bányákban, épí-
tőiparban, fakitermelésen dolgoztak. Hasonló szerződést kötött Bulgária
munkavállalók csehszlovákiai foglalkoztatására is, azonban a szerződésben
foglalt kontingenst a csehek nem használták ki. A bolgár munkavállalók
szovjetunióbeli foglalkoztatása nem volt eredményes, fakitermelésben pl. a
tervezett mennyiség ötödét sem produkálták. A primitív körülmények és a
nehéz klimatikus viszonyok miatt a kezdeti lelkesedés hamar alábbszállt és
Bajbakov egyik magyarországi látogatásán megemlítette, hogy a bolgár
munkások „szöknek haza”. A többi kelet-európai országban viszont gene-
rális volt a munkaerőhiány, ami jórészt a rendszer szervezetlenségére és
működési zavaraira vezethető vissza. A szakképzetlen munkaerő iránti
igényt a kiegészítő munkaműveletek, mindenekelőtt a szállítás, anyagmoz-
gatás rendkívül alacsony szintű gépesítettsége táplálta. Romániában nagy
nehézipari kombinátokban még az 1960-as években is a lovas kocsival hor-
dozták az egyik műhelyből a másokba a további megmunkálásra váró ne-
héz alkatrészeket, részegységeket. A vállalatok becslések szerint a munka-
erő ötödét fölöslegesen foglalkoztatta, részben szociális okok miatt, jó-
részt pedig az ütemtelen termelés, az akadozó nyersanyagellátás és a hó
végi, év végi hajrák, a beszállítók, kooperációs partnerek rendszeres késé-
sei miatt a vállalatoknak állandóan több munkást kell tartaniuk, mint
amennyire ténylegesen szükség lett volna. A mezőgazdaságban a csúcs-
munkák idején, illetve a szocialista szektorban hiányzott a munkáskéz,

kapálás, aratás, betakarítás idején katonákat, diákokat, sőt munkásokat és

tisztviselőket is mozgósítottak az esedékes munkák elvégzésére. A falusi
munkaerőhiányt Csehszlovákiában és Lengyelországban a jól ismert terü-
leti aránytalanságok tovább növelték. A kitelepítések és területi csatolások
miatt elnéptelenedett vidékeken sok föld évekig ugaron maradt.
A falut elsősorban az iskolát végzett fiatalok és a leszerelt katonák
hagyták ott (pontosabban nem tértek vissza eredeti lakóhelyükre). Azok,
akik városi lakáshoz, albérlethez jutottak, beköltöztek, a többiek ingáztak.
A mezőgazdasági foglalkoztatottak átlagos életkora mindenhol emelkedett.
Csehszlovákiában a munkaképes mezőgazdasági lakosságnak 1930-ban
13,1%-a. 1953-ban 17,5%-a, az NDK-ban 1950-ben 12, 1956-ban 14,4%-a
volt 60 éven felüli. Az NDK-ban a 18 éven aluli fiatalok aránya a szövet-
kezetekben az 1954. végi 7,3%-ról 1957 márciusára 4,4%-ra csökkent.
Annak ellenére, hogy a munkaerőt a szocializmusban nem tekintették
árunak, bizonyos piaci erők itt is hatottak. Kínálati oldalon pl. nehezen
volt tervezhető a pótlólagosan bevonható munkaerő száma, keresleti olda-
lon pedig a vállalatok mindig versengtek a lehetséges munkaerőért, főleg a
hiányszakmákban dolgozókért, ami bizonyos munkáskategóriák bérének
emelkedéséhez, ezzel együtt béraránytalanságok kialakulásához vezetett. A
szocializmusban a béralap elsősorban a teljes termelés értékétől függött,
nagyon hosszú ideig ahhoz automatikusan igazodott, ezért a foglalkozta-
tottság és a bérek, illetve a termelékenység és bérek alakulása a vállalatokat
nem igazán érdekelte.
A Szovjetunióban a munkaerő fegyelmezésében durva adminisztratív
módszereket alkalmaztak. A II. világháború kitörése előtt büntetendő cse-
lekménynek nyilvánították az igazolatlan hiányzást és a munkahelyekről
való késést, amit börtönbüntetéssel, enyhébb esetben javító-nevelő mun-
kával szankcionáltak. A szigort csak az 1956. április 25-i törvény enyhítet-
te. A kelet-európai Munka Törvénykönyveket az 1950-es évek elején az
1940-es szovjet jogszabály alapján alakították ki. Korlátozták a munkaerő
szabad mozgását, lehetővé tették a dolgozók kötelező áthelyezését, illetve
drasztikus munkafegyelmi intézkedéseket hoztak. Bevezették a munkaerő
szervezett toborzását. Bár a minta a szovjet szabályozás volt, a munkaerő-
re vonatkozó törvényeket Kelet-Európában valamivel liberálisabban al-
kalmazták, 1953 nyarán érzékelhetően enyhítették, majd 1956-1957-ben
legtöbbjüket hatályon kívül helyezték.
A Kelet-Európában alkalmazott nyugdíjrendszereket mindig a munka-
erőpiac konkrét helyzetéhez igazították. Általános munkaerőhiány idején a

fizetésekhez képest nagyon alacsonyan megállapított nyugdíjakkal arra

ösztönözték a nyugdíjasokat, hogy a hivatalosan megállapított (Nyugat-
Európához képest általában néhány évvel alacsonyabb) nyugdíjkorhatár
elérése után tovább dolgozzanak. 1954–56 között viszont úgy módosítot-
ták a nyugdíjrendszert, hogy a korhatár elérése után menjenek nyugdíjba
az emberek. Az 1960-as években azokban az országokban, ahol ismét
generális lett a munkaerőhiány, megint arra ösztönözték az embereket,
hogy a nyugdíjba menetel időpontját önként tolják ki.
1956/57 fordulóján Kelet-Európa néhány országában átmenetileg is-
mét megjelent a munkanélküliség. Különböző racionalizálási és takarékos-
sági intézkedések révén csökkent a beruházási ráta és az adminisztratív
létszám. Leépítették a hadsereg hivatásos és polgári állományának egy ré-
szét, a Szovjetunióból nagy számban költöztek át lengyelek az óhazába,
csökkent a felsőoktatás hallgatóinak a száma, ami tovább növelte a mun-
kaerő kínálatot. Romániában a kormány 1957. februári határozata felha-
talmazta a vállalatokat, hogy felmondjanak azoknak a munkavállalóknak,
akiknek (vagy családjuknak) földje, és így megélhetése is volt. Magyaror-
szágon átmenetileg csökkentették a nyugdíjkorhatárt és bevezették a mun-
kanélküli segélyt. A munkanélküliség azonban nem volt tartós, és az elhe-
lyezkedési nehézség elsősorban bizonyos régiókban és leginkább a szak-
képzetlen nők, az iskolát elhagyó 17-18 éves fiatalok körében tapasztalha-
tó, a férfi fizikai munkások körében továbbra is hiány mutatkozott. Egyes
becslések Magyarországon 1957-ben 400 000 munkanélkülit prognoszti-
záltak. Az ilyen mértékű munkanélküliségtől való félelem azonban alapta-
lannak bizonyult, mivel a 200 ezres emigráció levezette a potenciális mun-
kanélküliek nagy részét, másrészt a szocialista országoktól hitelben kapott
nyers- és alapanyagok, energiahordozók lehetővé tették az ipar termelésé-
nek gyors beindítását. A munkanélküli segélyben részesített családfők
száma Magyarországon az 1957. májusi 42 ezerről decemberre 3000-re
csökkent. Ennek ellenére Lengyelországban, Magyarországon és másutt a
szakképzetlen nők elhelyezése – főleg az iparral nem rendelkező vidéke-
ken – az 1960-as évek közepén továbbra is gondot okozott. Ráadásul
ezekben az években a gazdaság növekedési üteme valamennyi szocialista
országban visszaesett, a külkereskedelmi és főleg a nemzetközi fizetési
mérleg passzívvá vált, egyre nagyobb terhet jelentett a nyugati adósságál-
lomány növekedése. A gazdaság egyensúlyának a helyreállítása együtt járt a
nemzeti jövedelem belső felhasználásra (beruházásra és fogyasztásra) for-
dítható részének csökkentésével.

A középiskolát elhagyó, elsősorban az adminisztrációs pályák iránt ér-

deklődő fiatal lányok foglalkoztatásának megoldására találták ki az 1960-as
évek elején a Szovjetunióban azt a megoldást, hogy megszerettetik velük a
fizikai munkát és az érettségivel együtt egy szakmát is a kezükbe adnak. A
szovjet kezdeményezés nyomán így vezették be más kelet-európai orszá-
gok általános és középiskoláiban a politechnikai oktatást, illetve az 5+1-es
rendszerű gimnáziumi tantervet. 85 Számos terv, ötlet született arra nézve,
hogy az első számú politikai és állami vezetők – példamutatás céljából –
bizonyos időszakonként maguk is vegyék ki a részüket a fizikai munkából.
(Ezt Kínában, majd még ennél is sokkal szélsőségesebb formában Kam-
bodzsában meg is valósították.)
A munkaerőhiány mellett Lengyelországban, Romániában az 1960-as
évek közepétől kezdve a háború után született nagy létszámú korosztályok
munkába állítása okozott gondot, akik nagyrészt egyszerre léptek a mun-
kaerőpiacra. A kelet-európai rendszerek kitöredezett, illetve bizonyos kor-
osztályoknál jelentősen kiugró létszámú korfája közismert problémák so-
kaságát okozta a bölcsőtől a koporsóig.
Elsősorban a Szovjetunió óriási területein az új nyersanyagforrások
(kőolaj, földgáz) kiaknázása, illetve a mezőgazdaságban a szűzföldek feltö-
rése az Urálon túli ázsiai részeken okozott munkaerő-problémát, ti. helyi
forrásokból sem mennyiségileg, sem minőség szempontjából ezt az igényt
nem lehetett kielégíteni. Ezért, illetve a távol-keleti területekre 1956 után
évente milliós nagyságrendű munkaerőt kellett átcsoportosítani. Hiába
volt azonban a bér ezeken a mostoha területeken 2-3-szorosa az európai
városokban elérhető fizetésnek, ez nem volt eléggé vonzó, ezért erős
nyomás nehezedett a Komszomol szervezetekre, ti. a keleti nyersanyagfor-
rások kiaknázása a fiatalokat célozta meg, mert őket nemcsak mobilizálni,
de letelepíteni is könnyebb volt.
Az 1970-es években a fejlettebb kelet-európai országokban a pótlóla-
gosan bevonható munkaerő lassan kimerült. Mindenütt csökkent a mun-
kaidő, előbb minden második, majd minden szombat szabad lett. Tovább
csökkentette a társadalmi munkaidőalapot az a tény, hogy a fiatalok egyre
nagyobb részaránya végezte el a középiskolát és szerzett főiskolai, egyete-
mi diplomát. A nyugdíjkorhatár általában a férfiak esetében 60, a nőknél
55 év volt, az 1970-es években Lengyelországban és az NDK-ban ennél 5
85 A gimnazisták hetente egy napot valamelyik termelő üzemben egy szakma alapjainak
elsajátításával töltötteik. A kísérlet néhány év után teljes kudarcba fulladt, mert sem a
feltételeket, sem pedig az érintettek érdekeltségét nem lehetett biztosítani.

évvel magasabb. A munkaerőhiányon a legtöbb országban a nyugdíjkorha-

tárt elért munkavállalók továbbfoglalkoztatásával igyekeztek enyhíteni,
amit azzal ösztönöztek, hogy munkavállalás esetén a nyugdíjas a legtöbb
országban a fizetést és a nyugdíjat (vagy annak meghatározott százalékát)
egyaránt megkapta.
7.2. Jugoszlávia kiátkozása

A hidegháború eszkalálódása és a Tájékoztató Iroda megalakulása egyre
szorosabbra kovácsolta a Szovjetunió vezette „tábort”. A Szovjetunióhoz
való feltétlen hűség egyik legfőbb biztosítékát az 1947/48 fordulóján fel-
gyorsuló belpolitikai átalakulások jelentették. A hatalomból minden esz-
közt felhasználva fokozatosan kiszorították a polgári erőket és Kelet-
Európában szovjet segítséggel, Moszkvához hű káderek szerezték meg a
kulcspozíciókat. A szocialista országok totális egységén az első komoly
rést a szovjet-jugoszláv viszály és szakítás ütötte.
Sztálin meg volt arról győződve, hogy a III. világháború végzetszerűen
bekövetkezik, kirobbanásának időpontját 1953/1954 környékére datálta. 86
A leendő háború sikeres megvívásának a szükségességéből fakadt az a
törekvése, hogy a centralizmus és a teljes alárendelés alapján alakítsa ki a
szocialista országok tömbjét. Sztálin számos erőfeszítést tett annak érde-
kében, hogy Jugoszláviát is alárendelje a tömb (illetve a szovjet) hatalmi
érdekeknek. 87 Azt a bolgár, albán és jugoszláv államszövetséget, amelyet a
két állam között kirobbant vita után a viszony megromlása egyik fő oka-
ként tüntettek fel, eredetileg nem Tito, hanem a bolgár Dimitrov – egyes
állítások szerint Sztálinnal egyeztetve – kezdeményezte, 1948 elején azon-
ban az orosz diktátor már nem értett egyet a külön szövetség ötletével. A
Szovjetunió, mint a szocialista tábor legerősebb hatalma, egyik alattvalójá-
tól sem tűrte el, hogy megkérdőjelezze abszolút vezető szerepét, az meg
86 Az I. és a II. világháború tapasztalatai alapján úgy gondolták, hogy a III. világháború

után már nem egy, vagy egynehány, hanem lényegében az összes tőkés ország szocialista
útra fog lépni, vagyis ebben az értelemben az újabb világháborút a szocialista rendszer
világméretű győzelmének előfeltételeként értékelték.
87 A Jugoszláviában a háború után megalakult vegyes vállalatok sértették az ország szuve-
renitását, bár itt a megalakítást eredetileg a balkáni állam szorgalmazta. Gyakori vitára
adott okot a Jugoszláviában a szakításig működő katonai és polgári szovjet szakértők jogi
helyzete és tevékenysége is. Általános jelenség volt 1945 után, hogy a szovjet katonai és
polgári szakértők túlságosan beavatkoztak a csatlós országok életébe, de abban a Jugo-
szláviában, amely lényegében saját magát szabadította fel, ez a gyámkodás a többi kelet-
európai országtól eltérően erős visszatetszést keltett.

egyenesen főbenjáró bűnnek számított, ha olyan lépésekre szánta el magát

a nagy testvér megkérdezése nélkül, amely hatalmi pozícióit a Szovjetunió
rovására erősítette volna. Tito délszláv föderációs terve, a tervezett balkáni
vámközösség, illetve Triesztre és Karintia déli részére nyíltan megformált
igénye Sztálinban minden bizonnyal ilyen érzéseket keltett.
A két ország közötti szakítás lépcsőfokai időrendben a következő volt:
• 1948 februárjában a Szovjetunió a gazdasági nyomás eszközével élt,
amikor nem volt hajlandó tárgyalni Jugoszláviával az éves kereskedel-
mi szerződések 1948. évi megkötéséről.
• 1948. március 18-án visszahívta katonai, másnap polgári szakértőit.
• 1948. március 20-án Tito – miniszterelnökként – Molotov szovjet kül-
ügyminiszterhez intézett levélében károsnak és indokolatlannak nevez-
te a szovjet szakértők visszavonását.
• 1948. március 27-én a szovjet kommunista párt rágalmak özönét zúdí-
totta a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőire (lényegében már itt meg-
fogalmazták a Tájékoztató Iroda júniusi határozatában megfogalma-
zott vádakat).
• 1948. április 12–13-án a JKP KB ülésén visszautasították az SZKP
vádjait. Az értékeléssel két KB-tag nem értett egyet, ezért őket később
kizárták a KB-ból. Időközben a viszály eszkalálódott, a csatlós orszá-
gok kommunista vezetőitől egyeztetett levél érkezett a JKP vezetőihez,
amelyben a magyar, a cseh, a román és a bolgár vezetők kijelentették,
hogy az SZKP véleményével értenek egyet.
• 1948. május elején Sztálin és Molotov levélben javasolta Titónak, hogy
nézeteltéréseiket a Tájékoztató Iroda legközelebbi ülésén vitassák meg.
• 1948. május 9-én a JKP Központi Vezetősége a javaslatot elutasította,
mert tisztában volt vele, hogy a Tájékoztató Iroda ülésén kisebbségben
maradna véleményével.
• 1948. május 19-én Sztálin ismét levélben sürgette a JKP-t, hogy küldje
el képviselőit a Tájékoztató Iroda ülésére.
• 1948. május 20-án a JKP vezetősége – miután a szovjet vonallal egyet
értő két KB-tagot néhány héttel korábban kizártak a vezetésből – egy-
hangúlag elutasította a Tájékoztató Iroda következő ülésén való rész-
vételt

• 1948. május 22-én az SZKP KB levélben közölte a JKP-val, hogy a

Tájékoztató Iroda június második felében tartandó ülésén napirendre
tűzik és megvitatják a jugoszláv helyzetet, akár jönnek a jugoszláv
kommunisták, akár nem.
• 1948. májusában a JKB vezetősége úgy döntött, hogy az egész pártot
tájékoztatja a két párt vitájáról és levélváltásairól és hogy nem mennek
el a Tájékoztató Iroda ülésére.
Az egyre elmérgesedő szovjet-jugoszláv viszály kapcsán – amelybe a többi
kelet-európai kommunista pártok vezetői is bekapcsolódtak – a Tájékozta-
tó Iroda 1948. június 19-23-i ülésén Jugoszláviát élesen elítélő határozat
született. A „testvérpártok” azért bélyegezték meg nyilvánosan a Jugoszláv
Kommunista Párt irányítóit, mert azok – úgymond – szovjetellenes politi-
kát folytatnak, tagadják a tőkés elemek erősödését (különösen a falun), a
kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején az osztályharc éle-
ződését. 88 Jugoszláviában a kommunista párt tagjainak többsége a Sztálin-
nal szembeforduló Titót támogatta, ezért a kelet-európai államok − miu-
tán a jugoszláv vezetőket megbélyegezték és a JKP-t kizárták a Tájékozta-
tó Irodából − a balkáni országgal mindenféle állami, gazdasági és politikai
kapcsolatot megszakítottak. 89
Azt követően, hogy a szocialista országok mindenféle gazdasági kap-
csolatot megszakítottak Jugoszláviával, Tito kormányának új kereskedelmi
partnerek után kellett néznie. Jugoszlávia 1950-ben az NSZK-val, majd
1952-ben kötött az USA-val kötött egyezményt gépek és berendezések
hitelben történő szállítására,. A nyugati országokkal kötött gazdasági
együttműködési megállapodásoknak az volt az előfeltétele, hogy a jugo-
szlávok vállalják a II. világháború előtti időszakból még fennálló adóssá-
gok fizetését, valamint a külföldi tulajdonban lévő érdekeltségek államosí-
88 A Tájékoztató Iroda határozata a Jugoszláv Kommunista Párt helyzetéről. In A Kom-

munista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának határozatai. Budapest, Szikra 1950. 12–
24. oldal.
89 A Rajk-per után először a Szovjetunió, majd Magyarország, ezután az összes népi
demokratikus ország felmondta a barátsági-együttműködési szerződést Jugoszláviával. A

magyar vezető személyiségek visszajuttatták jugoszláv érdemrendjeiket a jugoszláv kor-
mányhoz. Az MNDSZ csatlakozott a francia és lengyel nőszövetség felhívásához, amely-
ben azt kérik, hogy a Nemzetközi Nőszövetségből zárják ki a Jugoszláv Nők Antifasiszta
Szövetségét. A jugoszláv-magyar határon napirenden voltak a határincidensek.

tásáért járó kártalanítást. 90 A kereskedelmi kapcsolatok normalizálása után

Jugoszlávia részben kölcsön, részben hitel formájában Nagy-Britanniától,
az USA-tól, Franciaországtól, illetve a nemzetközi pénzügyi szervezetektől
(az IMF-től és a Világbanktól) jelentős összegű pénzügyi támogatást ka-
pott. 91 Jugoszláviának a szomszédos országokhoz (Albánia, Bulgária) fű-
ződő viszonyát beárnyékolta az alig titkolt területi igény. De területi kérdé-
sek miatt vitában állt Tito kormánya Görögországgal, Törökországgal és
Olaszországgal is.
Jugoszlávia a szakításig a kelet-európai szocialista országok minta or-
szágának számított, jó kapcsolatot ápolt a Szovjetunióval és a többi kelet-
európai országgal. Az 1947–1951 évekre kidolgozott első ötéves terve
ugyanúgy erőltetett nehézipar fejlesztést, a gazdaság gyorsított ütemű
szerkezeti átalakítását tartalmazta, mint a tábor többi országának néhány
évvel később kidolgozott első középtávú terve. (Jugoszláviában öt év alatt
1939-hez képest az ipari termelést a beruházások 3,5-szeresére emelésével
közel ötszörösére, a nemzeti jövedelmet pedig a háború előtti kétszeresére
akarták emelni.)
1950-ig itt is a központilag kidolgozott és vállalati szintre lebontott
népgazdasági terv alapján irányították a vállalatokat. A korábbi legfonto-
sabb gazdasági partnerekkel történő hirtelen szakítás nagyon nehéz hely-
zetbe hozta a jugoszláv gazdaságot és társadalmat, a külkereskedelmi for-
galom, az ipari termelés és a mezőgazdasági kibocsátás visszaesett, az élet-
színvonal és fogyasztás pedig csökkent. A magyar-jugoszláv viszály kiéle-
ződése után a közös határt aknazárral lezárták, a nyugat- és dél-dunántúli,
dél-alföldi városokba irányuló közforgalmi és magáncélú utasforgalmat
ellenőrizték, a 15-20 km-es határsávon belül eső településeket a nem ott
lakók csak különleges engedély birtokában közelíthettek meg. Évekig ál-
landósultak a határincidensek, a déli határszakaszon élő „megbízhatatlan”
elemeket kitelepítették. A két ország közötti konfliktusnak a határ két ol-
dalán élő magyar és nem magyar nemzetiségiek itták meg a levét, kölcsö-
nös kényszerkitelepítésére került sor az 1950-es években.
90 Ezen a címen a jugoszlávok 1948 után 93 millió dollárt fizettek az amerikaiaknak, 4,5
millió fontot az angoloknak, 95 millió frankot Svájcnak, 30 millió koronát a svédeknek,
365 millió frankot a belgáknak. De fizettek francia, holland és török vállalatok államosítá-
sáért is.
91 Az USA-val Jugoszlávia az első megállapodást, egy légügyi egyezményt 1949. szeptem-
ber 24-én írt alá. Két napra rá Belgrádban Nagy-Britanniával tető alá hozták az első fejlett
tőkés országgal aláírt kereskedelmi megállapodást, amit számos újabb követett. Rendsze-
ressé váltak a jugoszláv első számú vezetők nyugati útjai és viszont.

A szocialista országok részesedése

Jugoszlávia külkereskedelméből, 1948-1960, %
Időszak Részesedés a jugoszláv Részesedés a jugoszláv
exportból importból
1948 52,1 9,7
1950–1953 0 0
1955 10,1 9,7
1960 26,1 18,9
Az 1950-es évek elején bevezetet önigazgatás egyfajta gyógyír, pótszer volt

a jugoszláv társadalom számára annak érdekében, hogy a szakítással együtt
járó nehézségeket könnyebb legyen elviselni. A kisebb vállalatokat az
egész kollektíva, a nagyobbakat pedig választott munkástanácsok irányítot-
tá. A munkástanács elnökét és helyettesét két évre választották, a tagok
felét pedig évente újraválasztották, így a tagság kétévente cserélődött. A
nagyobb vállalatok népes számú, tehát nehezen mozgatható tanácsa az
operatív döntések meghozatala érdekében kis létszámú végrehajtó bizott-
ságot (igazgató tanácsot) is választott. A vállalati vezetőket négyévente
pályázati úton választották ki úgy, hogy a vezetők több ciklusra is pályáz-
hattak. A jugoszláv önigazgatásos modellben a vállalati szakszervezetek
szerepe formálissá vált és gyakorlatilag a szociális ügyekre korlátozódott. A
menedzsment és a vállalati tanácsok közötti viszony a rosszul gazdálkodó
vállalatoknál gyakran kiéleződött, ellenben ahol a vállalat nyereségesen
gazdálkodott, az igazgató és a munkástanács között ritkábban alakult ki
konfliktus. A munkástanács fogadta el a vállalati terveket, határozott a
vállalat üzletpolitikájáról, a keletkező vállalati alapok felhasználásról, dön-
tött az alkalmazandó bértarifákról, a beruházási hitelek felvételéről, a leg-
fontosabb termelési eszközök vásárlásáról, megállapította az árakat és ki-
nevezte, illetve felmentette az igazgatót. Az önigazgatás kiépítése ellenére
az 1960-as évek közepéig néhány fontos makrogazdasági kérdésben (pl. az
árképzésben, a fogyasztás-felhalmozás arányának alakításában, a beruházá-
sokban, az egyes ágazatok preferálásában stb.) fennmaradt az állam köz-
ponti irányító szerepe. Azonban a direkt típusú, naturális mutatószám
tömegét vállalati szintre lebontó központi tervgazdálkodásnak 1950 után
vége szakadt Jugoszláviában, az erős piaci hatásoknak kitett vállalatok a
többi kelet-európai országban működő vállalatokhoz képest összehason-
líthatatlanul önállóbban gazdálkodtak. Mivel a tervet nem bontották le,

megszűnt a létjogosultsága a hierarchikus ágazati irányításnak is, Jugoszlá-

viában ezért megszűntek a hagyományos ágazati minisztériumok. Az állam
utasítás helyett jobbára közvetett gazdasági szabályozóeszközzel igyekezett
befolyásolni a vállalatok tevékenységét.
Az önállóság és a piac gyakran kiszámíthatatlan hektikus mozgásának
negatív következményeit a vállalatok és dolgozók viselték, noha az 1980-as
évekig a jugoszláv vállalatok sem mentek csődbe, vészhelyzet esetén az
állam segített rajtuk. De itt gyakran előfordult, hogy a dolgozók a rossz
üzletmenet következtében hónapokig nem kapták meg a teljes fizetésü-
ket. 92 A vállalatok nagyfokú önállósága és az önigazgatás sok esetben oda
vezetett, hogy a partikuláris érdekek miatt csorbát szenvedett a társadalmi
érdek. Az állam koordinatív szerepe ebben a szisztémában óhatatlanul
gyengébb volt.
A mezőgazdaságban felhagytak a termelőszövetkezetek szervezésével,
sőt néhány év alatt a meglévő tsz-ek is feloszlottak. 93 Megszüntették a
mezőgazdasági termékek kötelező beadását, az 1953. évi földtörvényben
10 hektárban maximálták a magántulajdonban lévő birtokok határát. Ezzel
Jugoszláviában a kisüzemi, magántulajdonon alapuló mezőgazdaság vált az
uralkodóvá. 94
A jugoszláv önigazgatás sem volt sokkal hatékonyabb, mint a direkt tí-
pusú tervgazdálkodás. Itt is ugyanazok a strukturális aránytalanságok (az
ipar és mezőgazdaság, fogyasztás és felhalmozás, kitermelő és feldolgozó-
ipar) akadályozták a kibocsátás és a termelékenység emelkedését, mint a
többi szocialista országban. Ráadásul Jugoszlávia – amely nem lépett be
katonai tömbökbe és az ún. el nem kötelezett országok egyfajta vezetőjé-
nek tartotta magát – függetlensége és szuverenitása megvédése érdekében
a költségvetési kiadások viszonylag nagy hányadát kénytelen volt katonai
kiadásokra fordítani.
92 A Borba 1956. október 24-i száma pl. arról tudósított, hogy 450 horvátországi vállalat
közül júliusban 152 csak 80%-os, 94 csak 60%-os bért fizetett és 28 vállalat a béreknek
még a 60%-át sem tudta biztosítani a dolgozóknak.
93 1950-ben még kereken 7000 tsz gazdálkodott 2,6 millió hektár földön. A közös gazda-
ságok száma 1962-re 66-ra, földterületük pedig 93 993 ha-ra csökkent, vagyis gyakorlati-
lag a szövetkezeti szektor megszűnt működni Jugoszláviában.
94 A földtörvényben megszabott birtokmaximumot meghaladó mintegy 300 ezer hektár
föld megváltással az állami gazdaságok kezébe került.

7.3. Kelet-Európa 1953 nyaráig

Jugoszlávia kiátkozása után a szovjet zónában néhány évig kizárólag a
sztálini időkben alkalmazott autarkiás, a lakosság életszínvonalának, az
infrastruktúrának és a mezőgazdaságnak (általában tehát a fogyasztással és
életkörülményekkel legszorosabb kapcsolatban álló nemzetgazdasági
ágaknak) a terhére történő erőltetett iparosítást és a háborúra való gyors
felkészülést szolgáló gazdasági stratégiát lehetett folytatni. Azokat a politi-
kusokat pedig, akik nem voltak hajlandóak szolgai módon másolni a szov-
jet gazdaságfejlesztési alternatívát, megbélyegezték, bebörtönözték, nem
egy esetben fizikailag likvidálták. Wladyslaw Gomulkát a Lengyel Egyesült
Munkáspárt (LEMP) Központi Bizottságának 1949. novemberi ülésén
„ellenséges ügynökök iránti elnéző magatartása” miatt eltávolították a fel-
ső vezetésből, 1951-ben a pártból is kizárták, majd letartóztatták.
Gomulka csak 1954-ben szabadult és 1956-ban térhetett vissza a LEMP
élére. Magyarországon Nagy Imre elsősorban az erőszakos téeszesítést és
a kulákgazdaságok tömeges likvidálását opponálta, nézeteiért nem nyilvá-
nos vitában önkritikára kényszerült, majd – átmenetileg – a vezetésből is
kiszorult. A jugoszláv „ügynek” lett az áldozata – többek között – Ma-
gyarországon Rajk László belügyminiszter, Albániában Koci Dzodze bel-
ügyminiszter, Bulgáriában Trajcso Kosztov miniszterelnök-helyettes.
1949–1951 között minden kelet-európai ország elindította a maga ne-
héziparosító I. ötéves (Lengyelországban 6 éves) tervét. A tervek közös
vonása az ipar, azon belül a nehézipar, a kitermelő iparágak gyorsütemű
emelése, a mezőgazdaság szerepének lebecsülés, ugyanakkor a mezőgaz-
dasági tulajdonviszonyok irreális ütemű átalakítása. A koreai háború ki-
robbanása után 1950-1951-ben a nehéziparosító középtávú terveket a leg-
több országban irreális mértékben felemelték. Lengyelországot – ahol arra
való hivatkozással, hogy „új erőforrások mutatkoztak”, több ízben is fel-
emelték a folyó 6 éves terv előirányzatait – úgy akarták a „világ egyik leg-
iparosodottabb” országává fejleszteni, hogy közben be akarták fejezni a
mezőgazdaság átszervezését. Csehszlovákiában már 1950-ben „mélyreható
módosításokat” hajtottak végre az eredeti ötéves terv előirányzatain, első-
sorban a nehézipar, a nehézgépgyártás, a szénbányászat és kohászat elői-
rányzatait emelték. Az iparosítás forrása mindenütt a mezőgazdaság, az
infrastruktúra és a lakosság életszínvonalának elhanyagolása lett. A mező-
gazdaság, amely nem csak a lakosság ellátása, hanem a tőkés export szem-
pontjából is kitűntetett jelentőséggel bírt, a fejlesztési forrásokból minde-
nütt – súlyához és jelentőségéhez képest – aránytalanul kis arányban része-

sedett. A Szovjetunióban pl. 1929 és 1952 között a népgazdaságba beru-

házott 997 milliárd rubelből a mezőgazdaság mindössze 94 milliárddal
(9,4%) részesedett, ugyanakkor az ipar 710 milliárdot (71%) kapott. Ha-
sonló volt a helyzet 1953 nyaráig a többi európai szocialista országban is.
Csehszlovákiában pl. az ipar 1949 és 1953 között kétszeresére növelte a
kibocsátását, miközben a mezőgazdaság alig 30%-kal, Lengyelországban
ugyanebben az időben az ipar 115%-kal termelt többet, a mezőgazdaság
ellenben csak 9%-kal, Romániában az ipar 2,5-szeresére növelte a kibocsá-
tását, miközben a mezőgazdaság még a háború előtti színvonalat sem érte
el. Magyarországon az ipar 2,7-szer termelt többet, mint a háború előtt, a
mezőgazdaság ezzel szemben az 1938. évit mindössze 1%-kal múlta felül.
Hasonló aránytalanság figyelhető meg az ún. I-es (termelési eszközö-
ket termelő) és II-es (fogyasztási cikkeket kibocsátó) iparágak termelési
potenciálja között. A Szovjetunióban 28 év alatt az I-es szektor meg öt-
venötszörözte termelést, miközben a II-es csak 12-szer termelt többet.
Magyarországon 1949 és 1952 között az I-es szektor kibocsátása átlagosan
évi 29,2%-kal, ugyanakkor a II-es csak 9%-kal bővítette a termelését.
A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozata után minden kelet-
európai szocialista országban megindult a termelőszövetkezetek erőszakos
szervezése. A közös munkavégzés arányát és az elosztási formákat tekint-
ve a tagság általában a tsz-ek három típusa közül választhatott, bár minde-
nütt a III-as (a szovjet artyel típushoz hasonló) tszcs-k alakítását erőltet-
ték. Ahol engedményeket tettek a parasztoknak és engedélyezték az ala-
csonyabb típusú tszcs-k megalakítását, ott rövid idő után arra törekedetek,
hogy a tagság térjen át a III-as típus szerinti gazdálkodásra. Csehszlováki-
ában a tsz-eknek négy típusa működött, a „legfejlettebb” IV-es a Magyar-
országon 1950-től engedélyezett, és a földműves-szövetkezetek köldökzsi-
nórjáról levált ún. önálló tsz-ekhez hasonlított.
Csehszlovákiában 1951-ben indult meg gyorsabb tempóban az átszer-
vezés. 1952 végén 3000, 1953. június 30-án már 7038 III–IV-es típusú tsz
volt, az összes szövetkezetek száma pedig 8284, amely 343 911 paraszt-
gazdaságot tömörített, és az összes terület 40, a szántóterület 44%-án gaz-
dálkodott. Az állami gazdaságok a mezőgazdasági terület 8,7%-ával ren-
delkeztek. Csehszlovákiában főleg a munkaerőben szűkölködő Szudéta-
német vidéken maradt sok föld parlagon.
Az NDK-ban 1952 nyarán, az NSZEP II. konferenciájának döntése
alapján indították el az átszervezést. Itt tehát a többihez képest néhány
évvel később kezdték el a mezőgazdasági kistulajdon felszámolását és a

módszerek sem voltak olyan drasztikusak. 1953 végén az NDK összes

mezőgazdasági területének 13%-án működtek közös gazdaságok. A szö-
vetkezetek igen nagy aránya, 60%-a legegyszerűbb I-es típushoz tartozott,
6%-a volt II-es és 34%-a III-as típusú. Az NDK-ban a berlini fal felépíté-
séig a szövetkezetesítésben erőszakos módszereket nem nagyon lehetett
alkalmazni, mert a lakosság ebben az esetben a „lábával” szavazott és egy-
szerűen otthagyta az első szocialista államot.
Lengyelországban lényegében 1950-ben indult meg a szövetkezetesí-
tés. Ez év végén 2119, 1953 végén mintegy 8000 közös gazdaság műkö-
dött az országban, amelyek becslés szerint a mezőgazdasági terület 7-8%-
án gazdálkodtak. Az állami birtokok 1953-ban a mezőgazdasági terület
12%-ával rendelkeztek. Itt később kezdődött és 1953-ig jóval lassúbb
ütemben haladt az átszervezés, mint másutt, bár 1953-ig itt is tömegesen
megsértették az önkéntesség elvét.
Romániában 1949-ben indult meg a kolhozosítás. 1950-ben a szántó
7,5%-án az állami gazdaságok, 1,8%-án a kollektív gazdaságok működtek.
1953. májusában az állami gazdaságok részesedése 12,5%-ra, a kollektív
gazdaságoké 8,2%-ra nőtt. Romániában csak 1952-től szerveztek alacso-
nyabb típust, ún. mezőgazdasági társulásokat, amelyek lényegében az I-es
típusú tszcs-nek feleltek meg és amelyek 1953 végén a szántóterület 4,1%-
án gazdálkodtak. E két típus összesen mintegy 1 millió hektár földet mű-
velt és 300 ezer parasztcsaládot tömörített.
Legkorábban Bulgáriában kezdődött el a parasztgazdaságok kolhozosí-
tása, mivel ebben az országban a föld társas művelésének régi hagyományai
voltak. A balkáni államban már a két világháború között is jelentős szerepe
volt a különböző falusi (részben termelő) szövetkezeteknek. A szövetkeze-
tek területének aránya az összes mezőgazdasági területen belül az 1948. évi
6,2%-ról 1952-re 60,5%-ra nőtt. Ugyanezen időszakban a tsz-be belépett
gazdaságok száma 11,2%-ról 52,3%-ra emelkedett. Bulgáriában 1952-ben
kereken 100 állami gazdaság működött. A szövetkezetesítés első időszaká-
ban Bulgáriában a jövedelemelosztásnál jelentős mértékben figyelembe
vették a bevitt föld nagyságát, a keleti tárboron belül egyedülálló módon a
közös jövedelem mintegy 30-40%-át ennek arányában osztották szét.
7.4. Az új szakasz gazdaságpolitikája

Az elkövetett politikai és gazdasági hibák következtében 1953 nyarára
robbanásveszélyes helyzet alakult ki az egész kelet-európai táboron belül. A
gazdaságban feszülő szerkezeti aránytalanságok, társadalmi ellentmondás-

ok feloldása nem tűrt halasztást. Ennek lehetőségét Sztálin 1953. március

5-én bekövetkezett halála teremtette meg. Sztálin úgy kül-, mint bel- és
gazdaságpolitikai vonalon teljes csődhalmazt hagyott az utódokra. A kijó-
zanítás kellemetlen feladata Hruscsovékra várt, akiknek nagyszabású kül-
politikai terveik megkezdéséhez mindenekelőtt a táboron belül kellett
„rendet” teremteniük.
Az európai népi demokratikus országok közül 1953 második felétől az
NDK-ban, a Szovjetunióban és Magyarországon beszéltek „új szakasz-
ról”. A többi országban a nyilvánosság előtt nemigen hangoztatták, hogy
új szakaszra térnek át, de a valóságban a többi európai szocialista ország-
ban is ez történt.
A táboron belüli feszültségek 1953-ban az NDK-ban voltak a legna-
gyobbak, amelyek a berlini június 17-i munkásfelkeléssel kulmináltak. A
lázadást szovjet segítséggel leverték, véresen megtorolták, majd ezt köve-
tően leghamarább itt dolgozták ki a „Neue Kurs”-ként emlegetett „új sza-
kasz” gazdaságpolitikáját. Az új kurzus lényegét a „munkásosztály és az
összes dolgozó” életszínvonalának jelentős emelésében, az élelmiszeripar,
a könnyűipar nehézipar rovására történő fejlesztésében, a magánkisipar és
a magánkereskedelem helyzetének könnyítésében jelölték meg. Az éves
tervet átdolgozták, a nehézipar tervezett növekedését 13% helyett 5,5–6%-
ra csökkentették, a könnyűiparét 7%-ról 10%-ra növelték, a nehézipari
beruházások egy részét a könnyűipar és élelmiszeripar fejlesztésére cso-
portosították át. Menesztették – sőt a KB-ból is kizárták – a gyűlölt igaz-
ságügyi minisztert. Hatályon kívül helyezték a beszolgáltatás vagy adóköte-
lezettség nem teljesítése miatti földkisajátítást, mintegy 1 milliárd DM ér-
tékben csökkentették a beadási terhet, mérsékelték az adókat, emelték a
hosszú és rövid lejáratú kölcsönök összegét, biztosították a mezőgazdaság
jobb gépellátását, növelték az egyéniek műtrágyavásárlását stb.
Az NDK-ban 1952 után „éleződött az osztályharc”, amelynek követ-
keztében kb. 80 ezer paraszt mintegy 30 ezer ha földet hátrahagyva az
NSZK-ba menekült. Számukra lehetővé tették, hogy ha meghatározott
időn belül visszatérnek, visszakaphassák földjüket. Leállították az új tsz-ek
és tagok szervezését, illetve lehetővé tették a tsz-ek feloszlatását, a közös
gazdaságból való kilépést. Július közepéig mintegy 1300 magánvállalkozó
kapta vissza üzletét vagy üzemét. A magánvállalkozók adótartozásának kb.
42%-át az állam elengedte, fizetendő jövedelemadójukat 10–15%-kal csök-
kentette. A magánkezdeményezés ennek ellenére sem lendült fel, mert so-
kan rövid, átmeneti intézkedésnek vélték az engedményeket. A normaeme-

lési törvényt – amely Berlinben és néhány nagyvárosban a munkásmeg-

mozdulások közvetlenül kiváltó oka volt – hatályon kívül helyezték és a
normákat az 1953. évi áprilisi szintre szállították le. Hatálytalanították az
alacsonyabb kategóriába való visszaminősítéseket, 50%-os vasárnapi pótlé-
kot vezettek be, 10–15%-kal felemelték az öregségi és rokkantsági járulé-
kot. Jelentősen csökkentették az alacsony keresetű dolgozók kereseti adó-
ját, 15%-kal emelték a kisebb keresetű dolgozók, majd később a magasabb
keresetű dolgozók bérét. Évi 120 órában maximálták a túlórák számát.
Július 23-án néhány fontos cikknél 10–50, majd október 23-án 12 ezer
cikknél átlagosan 10%-os árleszállítást hajtottak végre, visszaállították a me-
netdíjkedvezményeket, lakásépítési programot dolgoztak ki stb. Amnesztiát
hirdettek és kiengedtek több mint 6000 olyan személyt, akiket még a szov-
jet hatóságok ítéltek el, illetve olyanokat, akiket a népi tulajdon védelméről
szóló törvény alapján 1-3 évre ítéltek. Ugyanakkor az NDK-ban nem győz-
ték hangsúlyozni, hogy a fogyasztási cikkek termelésének növelése ellenére
az irány marad. „Die Linie bleibt”, a nehézipar tempójának csökkentése, a
fogyasztási cikkeket előállító iparok növekedésének gyorsítása „egyáltalán
nem jelenti nehéziparunk termelésének a stagnálását (Stillstand)”, legfeljebb
a tempó lesz lassúbb („nur das Tempo ist langsemer”).
Az 1953. augusztus 22-i egyezményben a Szovjetunió lemondott a
még nem teljesített 2537 millió dolláros kelet-német jóvátételről, ellen-
szolgáltatás nélkül visszaadott 33 nagy kohászati, vegyipari és gépipari
üzemet, a kereskedelmi tartozások kivételével elengedte az NDK háború
utáni tartozásait és 1954. január 1-jétől évi 350 millió DM-re csökkentette
az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok költségeihez való német hozzá-
járulást. Ezen felül 485 millió rubel hitelt folyósított az NDK-nak és jelen-
tősen növelte áruszállításait. (Egyedül 1953 második felében 231 millió
rubel értékű élelmiszert és iparcikket szállított a Szovjetunió az eredeti
előirányzaton felül.) Jelentősen nőtt a többi szocialista országbeli beszállí-
tás is és Lengyelország – követve a szovjet példát – szintén lemondott a
német jóvátétel fizetéséről.
A kelet-német párt- és állami testületek zárt ülésein kritikusan szóltak
az elkövetett hibákról, kifelé, a nyilvánosság számára azonban az ipar ad-
dig elért eredményeivel, a nemzetközi feszültség enyhülésével, ennek kö-
szönhetően a honvédelmi kiadások csökkentésének lehetőségével és a
Szovjetunió baráti segítségével magyarázták a kurzusváltást. A Szovjetunió
és a többi szocialista ország 1953. évi „baráti” támogatása azonban nem
volt elegendő a problémák megoldására. Az NDK 1954 elején kénytelen

volt újabb segítséget kérni a Szovjetuniótól, ti. különben nem lehetett vol-
na biztosítani a városi lakosság ellátását és a gépipari kapacitások egy része
is kihasználatlan maradt volna. Az NDK mintegy 1,2 milliárd rubelre be-
csült gépipari kapacitás-kihasználatlansága komolyan felvette a munkanél-
küliség rémét. Ezért a szovjet kormány további élelmiszerek és nyers-
anyagok szállítására vállalkozott, valamint terven felül 530 millió rubel
értékben rendelt gépeket az NDK-tól. Ugyanakkor – arra való hivatkozás-
sal, hogy az NDK stabilitása nem csak a Szovjetunió és a kelet-németek
ügye, hanem az egész táboré is – újabb áldozatvállalásra ösztönözte a töb-
bi szocialista országot is. 95
Csehszlovákiában Antonin Zápotocký a CSKP KB szeptember 4-i,
nem publikus beszédében túlfeszítésről, népgazdasági aránytalanságokról
beszélt. A nyilvánosság előtt az új miniszterelnök, Viliam Široký tett emlí-
tést először az elkövetett hibákról a parlament őszi ülésszakán, természe-
tesen a KB üléshez képest „jóval mérsékeltebb formában.” Itt is, mint
Magyarországon a kormányfőn jelentette be a változásokat a lakosságnak,
ezért Csehszlovákiában új kormányhatározatról beszéltek, amelynek hom-
lokterében az életszínvonal, a mezőgazdaság és az energiatermelés fejlesz-
tése állt. 1953 szeptemberében Csehszlovákiában az aránytalanságok ki-
küszöbölésére átdolgozták a népgazdasági tervet. Az 1953. évi beruházá-
sokat mintegy 16,1%-kal csökkentették, emelték a lakásépítésre fordítható
összegeket, 665 millió koronával növelték az év végéig a termelőszövetke-
zetek fejlesztésére fordítható beruházási keretet, 111 millióval a kereske-
delmi beruházásokat stb. A kialakult aránytalanságért sűrűn tették felelőssé
az „ellenséget”, Csehszlovákiában pl. a „Slansky-bandát”.
Lengyelországban még az „új” szót sem használták, és mellőzték az új
szakasz kifejezést. A lengyelek azzal érveltek, hogy ők nem követtek el
olyan súlyos hibákat, mint a többi népi demokrácia, de ennek ellenére az
életszínvonal és a mezőgazdaság fejlesztése itt is hangsúlyos feladattá vált
1953 után. Lengyelországban a LEMP IX. plénumán beszéltek az arányta-
lanságokról és arról, hogy a külső és belső helyzet kedvező alakulása, a
95 A lengyel, bolgár, magyar, román pótlólagos élelmiszer és nyersanyagszállítás azt jelen-
tette, hogy ezek az országok – terveiktől eltérően – nem csökkentették az 1954-re vállalt
NDK-ba irányuló szállításaikat, hanem szovjet nyomásra hajlandónak mutatkoztak az
eredeti szerződésben vállalt szállítási kötelezettségeik teljesítésére. A „testvérországok” az
így átadott áruk fejében tőkés piacokról beszerezhető anyagot kértek cserében, illetve a
Szovjetunió vállalta, hogy a pótlólagosan szállított lengyel hús ellenértékét teljes egészé-
ben, a koksz és szén értékének pedig a felét arannyal meghitelezi, az áruk értékének másik
felét az NDK a két ország megállapodásában szereplő (nyilván kemény) árukkal törleszti.

Szovjetunió erőinek „gigantikus fejlődése, a béke és a szocializmus tábo-

rának óriási és állandó növekvő fölénye az imperialista tábor felett” tette
lehetővé a fejlesztési források bizonyos mértékű átcsoportosítását. Len-
gyelországban 1953 negyedik negyedévében dolgozták át az éves tervet.
Romániában sem beszéltek új szakaszról, de a Román Munkáspárt
Központi Vezetőségének 1953. augusztus 19–20-i plénumának határozata
értelmében a soron következő feladatok itt is hasonlóak voltak (a mező-
gazdaság, az életszínvonal gyorsabb, a nehézipar mérsékeltebb fejlesztése).
Bulgáriában pedig csak sikerekről szónokoltak, ami automatikusan megte-
remti az életszínvonal gyökeres megjavítását. Vilko Cservenkov 1953.
szeptember 8-i beszédében jelentett be, hogy a következő ötéves tervben
az iparosítást a fogyasztási cikkek növelése és a mezőgazdaság fejlesztése
érdekében az I. ötéves tervhez képest „jóval lassúbb ütemben” folytatják.
A miniszterelnök kijelentette, hogy nem kell a nehézipar minden ágát fej-
leszteni, csak azokat, „amelyek számára az illető országban a legkedvezőb-
bek a feltételek”.
Bulgária kivételével a szövetkezetek 5-6, Magyarországon ennél maga-
sabb aránya feloszlott. Csehszlovákiában a magyarországi változások és
Antonin Zápotocký beszédének hatására főleg Szlovákia tsz-eiből történ-
tek tömeges kilépések. A CSKP megpróbálta megakadályozni, hogy a kilé-
pési hullám átterjedjen az ország más vidékére. Később hozták egy nem
publikált rendeletet, amely lehetővé tette a szövetkezetből való kilépést. A
magyarországi hírek hatására 1953 októberében Romániában is megindult
a kilépési hullám, amit eleinte nem engedélyeztek, majd novemberben egy
pártutasítás legalizálta a kilépéseket.
1953 második felében Kelet-Európa csaknem összes szocialista orszá-
gában szokatlan dolgokról, nevezetesen a mezőgazdasági termelés elmara-
dottságának felszámolásáról, a fogyasztás és felhalmozás, az ipar és mező-
gazdaság, az A és B szektor közötti helyes arányok megteremtéséről, a
tervszerű, arányos fejlesztés szükségességéről kezdtek beszélni. Ezek a
tételek nem kevés értetlenséget és ellenállást váltottak ki a párt és állami
bürokrácia szektás-dogmatikus rétegében, akik megdöbbenve és értetlenül
fogadták, hogy az A szektor nem mindig és nem feltétlenül bővül gyor-
sabban mint a B, hogy az egyéni parasztgazdaságok termelését is fejleszte-
ni kell és hogy az új szakaszban a gazdaság növekedési üteme – horribile
dictu ! – lassulni fog. A rendszer vezető ideológusai a növekedés lassulását
„átmenetinek” tartották, amelyre azért van szükség, hogy a későbbiek fo-
lyamán előkészítsék az újabb „gyorsulást”. Hangsúlyozták, hogy az új sza-

kasz „nem jelent visszavonulást”, mert az új helyzetben sem adódik lehe-

tőség „a kapitalista elemek feléledésére” egyébként pedig az állam intézke-
déseivel „meg tudja gátolni az egyéni gazdaságok kapitalizálódását.”
Az „új szakasz” gazdaságpolitikájának 1955-ben vége szakadt. Az új
szakasz életszínvonal-emelő intézkedéseinek nem volt meg a gazdaság
háttere, ezért a reálbér és fogyasztás emelése mindenütt a külkereskedelmi
feszültségek kiéleződéséhez, az állami tartalékok csökkenéséhez vezetett.
1954–1955-ben a külpolitikai helyzet a konzervatív erők javára változott
azzal, hogy létrejött a SEATO és az NSZK-t bevonták a NATO-ba. Ez a
szocialista blokkot válaszlépésekre, a Varsói Szerződés megalakítására ill. a
hadiipar (és ezzel összefüggésben a nehézipar) fejlesztésének ismételt elő-
térbe helyezésére késztette. A Szovjetunióban a közgazdászok ismét elítél-
ték azokat a nézeteket, amely szerint a szocializmus „fejlettebb” szakaszá-
ban a fogyasztási cikkek gyártásának ugyanolyan vagy egyenesen gyorsabb
ütemben kell fejlődnie a termelési eszközök gyártásánál. Hruscsov az
SZKP KB 1955 elején tartott ülésén álteoretikusnak, vulgárisnak nevezte a
fogyasztást előtérbe helyező nézeteket. A gazdaságpolitikai váltás személyi
konzekvenciái most sem maradtak el. Malenkovot felmentették kormány-
fői tisztéből és Bulganyin lett a szovjet miniszterelnök. A politikában be-
következő újabb fordulat 1956 júniusában Lengyelországban felkeléshez,
októberben Magyarországon forradalom kitöréséhez vezetett. Poznanban
1956. június 27-én általános sztrájk tört ki, ami június 28-án utcai tünteté-
sekbe, véres, több tucat halálos áldozatot követelő összecsapásokba tor-
kollott. Néhány hónappal később Gomulkát választották meg a Lengyel
Egyesült Munkáspárt első titkárának, aki az eseményeket a munkásság
jogos elégedetlenségének nevezte. Az üzemek irányítását a munkástanács-
ok vették át, leállítják a szövetkezetesítést, 1956 után Lengyelországban
ismét a kisüzemi mezőgazdaság lesz az uralkodó üzemforma.
A lengyel és a magyar események nem maradtak hatástalanok a tábor
többi országában sem. A Szovjetunió az 1956. október 30-án nyilvános-
ságra hozott deklarációjában leszögezte, hogy a többi szocialista országgal
való kapcsolatának alapelve a teljes egyenjogúság, a területi integritás tisz-
teletben tartása, a függetlenség, a szuverenitás és egymás belügyeibe való
be nem avatkozás. Ezzel a Szovjetunió explicit és implicit módon elismer-
te, hogy a csatlós országokhoz fűződő addigi viszonya közel sem a teljes
egyenjogúságon és testvériségen alapult. A nyilatkozatban pl. az olvasható,
hogy „nem kevés … közvetlen hiba volt … a szocialista országok kölcsönös viszo-
nyában”, mert sokáig „lekicsinyelték az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszo-

nyában”. A szovjet kormány kifejezte készségét, hogy hajlandó a többi szo-

cialista ország kormányával megvitatni „azokat az intézkedéseket, amelyek
biztosítják a szocialista országok gazdasági kapcsolatainak további fejlesztését, és
erősítését avégett, hogy kiküszöbölje a gazdasági kapcsolatokban a nemzeti szuvereni-
tás, a kölcsönös előnyök, és az egyenjogúság elve megsértésének bármilyen lehetőségét”.
A Szovjetunió szorult helyzetében arra is hajlandóságot mutatott, hogy
visszahívja a „testvéri” országokban működő katonai és politikai tanács-
adóit, valamint kivonja a Varsói Szerződés tagállamaiban állomásozó szov-
jet csapatokat. A szovjet kormány végül nyilatkozott a magyarországi
„eseményekről” is. Sok jóval nem kecsegtetett a nyilatkozatnak az a kitéte-
le, miszerint a hibák kijavítására irányuló jogos és demokratikus mozga-
lomhoz „sötét reakciós és ellenforradalmi erők csatlakoztak, amelyek a
dolgozók egy részének elégedetlenségét arra akarják felhasználni, hogy
aláássák az országban a népi demokratikus rendszer alapjait és visszaállít-
sák a régi földesúri-kapitalista rendet”. Ilyen előzmények után a kelet-
európai szocialista országok vezetői 1957 elején sorra keresték fel Moszk-
vát és sikerült a tárgyalásokon némi gazdasági engedményt kicsikarni ki a
szovjet vezetéstől.
A lengyel, a román, a csehszlovák és a német delegáció januárban tár-
gyalt Moszkvában, február közepén kezdődött a szovjet-bolgár kormány-
tárgyalás, a magyarok márciusban kerültek sorra. Azt keleten mindenki
érzékeltette, hogy a tábor megrendült állapotában a vezető erő engedmé-
nyekre késztethető.
Régóta vita tárgya a hazai és nemzetközi történeti irodalomnak, hogy a
Szovjetunió a keleti tömb országaiból több jövedelmet szivattyúzott-e ki,
mint amennyit oda transzferált avagy fordítva. Pontos adatok és számítá-
sok természetesen ezzel kapcsolatban nincsenek, még a becslések is na-
gyon megbízhatatlanok. A háborút követő első időszakban (nagyjából a
jóvátételi szállítások idejéig, illetve a keleti tábor első nagy, 1953-as válsá-
gáig) a kereskedelmi és nem kereskedelmi forgalom egyenlege a csatlós
országok számára negatív volt. A gazdasági erőfölénnyel való visszaélés
tényét 1956 októberében a Szovjetunió maga is elismerte. A későbbi évti-
zedeket is figyelembe véve azonban összességében a nagyhatalmi státus
fenntartása Kelet-Európában olyan sokba került, hogy ezen a „bolton”
egyértelműen veszített a Szovjetunió.
A háborút követő első néhány évben a Szovjetuniót a kelet-európai
német szövetségesek szigorú megbüntetésének a szándéka vezérelte. A
győztes nagyhatalmi státusból adódó, senki és semmi által nem korlátozott

beavatkozási lehetőségeket Sztálin nem csak a vesztes, hanem még a né-

met fasizmus áldozatául esett országok esetében is igyekezett maximálisan
kihasználni. Eklatáns példája ennek a II. világháborúban talán legtöbbet
szenvedett Lengyelország. Az 1957 elején Moszkvában gazdasági kérdé-
sekről folytatott lengyel-szovjet kormánytárgyalásokon megállapították,
hogy a két fél között az előző évekre vonatkozóan „bizonyos rendezetlen
pénzügyi elszámolások állnak fent.”
Moszkva 1945. szeptember 16-án olyan egyezményt kényszerített Len-
gyelországra, amelynek értelmében keleti szomszédja a világpiacinál ala-
csonyabb (ún. „speciális”) áron volt köteles szenet szállítani a Szovjetuni-
ónak. Az eredeti „egyezményben” szereplő szénmennyiséget az 1947.
márciusában megkötött megállapodásban a felére csökkentették, majd
1953. novemberében megszűnt a lengyel szén „speciális áron” történő
szállítása a Szovjetunióba. A lengyeleket a veszteségekért a Szovjetunió
úgy kárpótolta, hogy fél milliárd dollárral csökkentette a szovjetekkel
szemben fennálló lengyel adósságot. Felülvizsgálták a szovjet tranzitszállí-
tások irreálisan alacsony díját. A Lengyel Államvasutak ugyanis túlságosan
alacsony tarifa alapján szállította az országon keresztül a szovjet tranzit-
szállítmányokat. A lengyel területeken állomásozó szovjet csapatok ettől
kezdve önmérséklést tanúsítottak a lengyel közlekedési hálózat igénybevé-
telekor. A Szovjetunió törölte azt a mintegy 110 millió rubeles lengyel
tartozást is, amely az 1947-ben igénybe vett ún. „leszerelési kölcsön”-ből
fakadt. Az „egyéb fizetések” között rendezték a nyugati lengyel visszaszer-
zett területekről közvetlenül a II. világháború után a Szovjetunióba szállí-
tott berendezések értékéből, illetve az NDK-tól jóvátételként Lengyelor-
szágnak járó, de a Szovjetunióba szállított javak ellenértékéből adódó len-
gyel követeléseket. A Szovjetunió a lengyelek gazdasági alávetettségéből
származó károkat 1,4 millió tonna, 1961-1962-ben törlesztendő gabona
hitelben történő szállításával, illetve 700 millió rubel hosszú lejáratú áruhi-
tel nyújtásával igyekezett legalább részben kompenzálni.
A román kormány képviselőivel folytatott tárgyalásokon a Szovjetunió
lemondott a SOVROM haszonrészesedéséről és arról a mintegy 4300
millió lejről, amit a románok a közös vállalatokban lévő szovjet tulajdoni
rész megváltásáért fizettek. (Romániának csak azokért a közös vállalatokba
apportált gépekért és berendezésekért kellett fizetnie, amelyeket a Szovjet-
unió területéről szállítottak Romániába.) Románia ezen felül ígéretet ka-
pott 450 ezer tonna kenyérgabona és 60 ezer tonna takarmánygabona hi-
telben történő szállítására, amit 1959-től három év alatt törleszthetett. Az

eredeti kétoldalú árucsere-egyezményben szereplő mennyiségen felül is

szállított a Szovjetunió Romániának 1957-ben kokszot, vasércet és acélt,
amiért Románia saját nyersanyaggal, fával, kőolajipari termékekkel és vegy-
ipari termékekkel fizetett. A szovjet kormány 270 millió rubeles hitel kere-
tében 5 üzem (közte 3 vegyigyár) tervrajzait és komplett berendezését adta
át Romániának. A hosszú lejáratú hitelt az ebből épülő gyárak termékeivel
törlesztették a gyárak üzembe helyezését követő 10 év alatt. Mindezeken
túl a Szovjetunió négy évvel prolongálta a Romániának 1949 és 1956 kö-
zött nyújtott és 1957–1959 között esedékessé váló összes hitelek visszafi-
zetését. A nyújtott kedvezményeknek és engedményeknek viszonylag ol-
csó volt az ára: a tábor többi országához hasonlóan Románia is a Szovjet-
unióba szállította a területén kibányászott uránércet, igaz, a világpiacinál
magasabb áron. A román atomipar és tudományos kutatás fémurán-
igényének kielégítését a Szovjetunió vállalata.
A Szovjetunió a Csehszlovákiában található uránra is rátette a kezét. A
mostani tárgyalásokon – Magyarországhoz hasonlóan – a Szovjetunió
Csehszlovákiának is hosszú lejáratú, kamatmentes kölcsönt nyújtott az
uránérc bányászat fejlesztésére, amit a világpiaci árnál 20%-kal magasabb
áron vett át. A Szovjetunió – a tábor országai közül elsőként – ezen a tár-
gyaláson ígért ciklotront és reaktort Csehszlovákiának, ezen túl felajánlotta
segítséget atomerőmű, nehézvíz-gyártó és uránérc feldolgozó üzem építé-
séhez is. A szovjet-cseh tárgyalásokon nyomatékosan merült fel a KGST-
országok szakosodásának, a szocialista országok közötti ötéves tervek
egyeztetésének az igénye.
A szovjet-keletnémet tárgyalásokon a Szovjetunió 30%-kal több alap-
vető nyersanyag (kohókoksz, nyersolaj, hengereltáru, fűrészáru) szállításá-
val pótolta a többi KGST tagország szerződésben vállalt, de a gazdasági
gondok miatt nem teljesített kötelezettségeit. Vagyis a nyersanyagszállítás
szempontjából kieső országok (NDK vonatkozásban elsősorban Lengyel-
ország) helyébe a Szovjetunió lépett. (Az NDK 1957-ben a szokásos évi
7,2 millió tonna importszénnek csak az 1/3-ára számíthatott. Ráadásul a
lengyelek ebben az időben jelentették be, hogy a szocialista országok több-
letszén igényét csak beruházási hozzájárulás nyújtása mellett hajlandók
kielégíteni.) A szovjet nyersanyagok ellentételei között most szerepelt elő-
ször az árulistán a Bizmut nevű szovjet-keletnémet vegyes vállalat termé-
ke, amelyet az NDK területén talált uránérc kitermelésére és feldolgozásá-
ra alapítottak. A Szovjetunió 340 millió rubel (85 millió dollár) értékű sza-

bad deviza hitelt nyújtott az NDK-nak a népgazdaság számára szükséges

áruk nyugati piaci beszerzésére.
Magyarország szintén jelentős veszteségeket könyvelt el a szovjet gaz-
dasági erőfölénnyel való visszaélés miatt. Az országot 1950–1956 között a
nem kereskedelmi fizetéseknél jelentős károsodás érte azáltal, hogy nagy
összegű szállítási költségeit nem belső rubellel, hanem a majdnem 9-szer
annyiba kerülő klíringrubellel volt kénytelen kiegyenlíteni. A magyar fél
Moszkvában felvetette az országot emiatt ért veszteség visszamenőleges
rendezésének kérdését. Elsősorban azzal érveltek – nem is eredménytele-
nül –, hogy a Szovjetunió hasonló ügy kapcsán ekkorra már korrekciót és
kárpótlást hajtott végre Romániával szemben az 1952–1955-es évekre
vonatkozóan. Az összeg nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy a Szovjetunió
és Magyarország között 1950–1955 között a nem kereskedelmi forgalom-
ban 331 millió Ft passzívum keletkezett, ami az 1956-os, új és igazságo-
sabb elszámolási mód mellett csak 15 millió Ft lett volna. Tehát pusztán
ebből az egyetlen, Magyarország számára egyértelműen hátrányos elszá-
molási eljárásból 316 millió Ft, vagyis 108 millió rubel veszteségünk kelet-
kezett. A békeszerződés értelmében a Szovjetunió tulajdonába került ma-
gyarországi német vagyont a közös vállalatokba fektetett pótlólagos beru-
házás értékével együtt Magyarország fokozatosan 3965 millió Ft vételárért
megválthatta. Ebből 1 milliárd Ft-ot készpénzben, 790 millió Ft-ot áruban
1955-ig már kifizette az ország, a tartozás maradék összegét a Szovjetunió
elengedte. Az 1957. március 28-án aláírt egyezmény értelmében a Szovjet-
unió 550 millió rubel áruhitelt és 200 millió rubel konvertibilis devizahitelt,
1957–58-ban 410 millió rubeles beruházási hitelt nyújtott Magyarország-
nak, amit 1958-ban további hitel megállapodások aláírása követett.
1956 után a Szovjetunió és a tábor többi országának a kapcsolata – a
korábbi évekhez képest – jelentősen megváltozott. A kis szocialista orszá-
gok mozgástere sokkal nagyobb lett és nemzeti érdekeik érvényesítése
terén tágabb lehetőségekhez jutottak. Voltak olyan országok, amelyek job-
ban, mások kevésbé éltek ezzel a megnyíló új lehetőséggel.
7.5. A KGST
Az 1949. január 8-án Moszkvában Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország,
Magyarország, Románia, a Szovjetunió képviselői aláírták a KGST alapító ok-
iratát. Hivatalosan a szervezet január 25-én jött létre. 1949 februárjában
Albánia is belépett a KGST-be, amely – bár formálisan nem lépett ki a
szervezetből – gyakorlatilag 1961-től nem vett részt a gazdasági együttmű-

ködési tömb munkájában. 1950-ben az NDK-t, 1962 júniusában a Mongol

Népköztársaságot, 1972 júniusában a Kubai Köztársaságot, 1978 júniusá-
ban pedig a Vietnámi Szocialista Köztársaságot vették fel a tagok sorába.
Bizonyos időszakokban megfigyelőként vett részt a szervezet munkájában
Jugoszlávia, KNDK, Laosz, Angola, Etiópia, Kína, Afganisztán, Jemen,
Mozambik, Nicaragua. Speciális együttműködési szerződést írt alá a
KGST-vel 1973-ban Finnország, 1976-ban Irak és Mexikó.
A KGST sohasem vált nemzetek feletti szervvé, a tagállamok csak a kon-
szenzusos alapon hozott határozatokat hajtották végre. Az alapító okirat 4.
cikkelye egyértelműen rögzítette a Tanács ajánlásainak önkéntes elfogadá-
sáról szóló alapelvet, illetve az egy ország – egy szavazat elvet, valamint
azt, hogy egyetlen KGST ország sem rendelkezik vétójoggal. A KGST
ajánlásokat tett a tagállamoknak, amelyek csak akkor váltak jogerőssé, ha
minden érdekelt ország egyet értett azokkal. A KGST Alapokmányának
1954. évi módosítása kimondta, hogy minden tagállamnak jogában áll
részt venni valamennyi közös programban és ugyanakkor ki is maradhat
azokból (bejelenthette az egyes programokkal kapcsolatos érdektelensé-
gét). A románok az 1960-as évek elejétől az Alapokmány eme passzusára
hivatkozva akadályoztak meg úgyszólván minden komolyabb integrációs
törekvést. Érdektelenséget ugyanis szinte sohasem jelentettek, még akkor
sem, ha ténylegesen az adott projektben nem akartak részt venni, ugyan-
akkor formális bekapcsolódásuk révén azoknak az országoknak az
együttműködését is megakadályozták, amelyek egyébként érdekeltek voltak
abban a programban.
A KGST legfőbb szerve a legalább évente egyszer ülésező Tanács volt,
amelyben a tagországok kormányainak a küldöttségei vettek részt. A hatá-
rozatok végrehajtásáról a negyedévente ülésező Végrehajtó Bizottság gon-
doskodott. A vezető testületek munkáját ágazati osztályok, funkcionális és
állandó bizottságok, valamint a Titkárság segítette. A KGST működése
rendkívül nehézkes és bürokratikus volt, tevékenységében a formális elemek domi-
náltak, az állandó bizottságok nagyon kicsi hatáskörrel bírtak. A gazdasági
kapcsolatok és a műszaki-tudományos együttműködés fejlesztésére, a kül-
kereskedelem és a szakosodás előmozdítására hozták létre az általában
évente kétszer ülésező állandó bizottságokat.
A KGST megalakulástól az 1950-es évek végéig a szocialista országok
együttműködésének döntő formája a kétoldalú, bilaterális külkereskedelmi
kapcsolat volt. Ezt váltotta fel a több évre szóló kereskedelmi megállapodások
rendszere, amely a termelés fejlődésének már bizonyos irányt szabott. A

KGST tevékenységének az egyik legaktívabb időszaka az 1960-as évek

közepétől számított mintegy másfél évtized volt. Ekkor építették fel az
együttműködés meghatározó objektumait (Barátság I–II kőolajvezeték,
Béke nemzetközi távvezeték, Testvériség gázvezeték stb.) illetve hoztak
létre egy sor nemzetközi szervezetet (így a Nemzetközi Gazdasági Együtt-
működési Bankját, az Intermetall Vaskohászati Együttműködési Szerveze-
tet, a Csapágyipari Együttműködési Szervezetet, a Közös Vasúti Teherko-
csi Parkot, az OPW-t, a Hajóbérlést Koordináló Irodát).
A KGST-országok közötti kereskedelem alapvetően világpiaci árbázi-
son történt. A koreai háború kirobbanását követő árszínvonal-emelkedés
kiiktatása érdekében a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokban – az 1950.
évi árakat bázisnak tekintve – árstoppot vezettek be. Ennek következté-
ben a szocialista külkereskedelemben alkalmazott árak 1957-re nagymér-
tékben elszakadtak a világpiaci áraktól, ami egy idő után fékezőleg hatott a
kelet-európai országok közötti kereskedelemre, ezért 1958-ban rátértek az
ún. bukaresti árelv alkalmazására. A tőkés világpiac konjunkturális áringa-
dozásait továbbra is igyekeztek kiszűrni, de a tartósnak bizonyuló árszín-
vonal változásokat az újabb középtávú tervperiódus kezdetén érvényesítet-
ték. Egyébként az árakat egy-egy ötéves tervperiódus alatt általában nem
változtatták meg. 96 A tagországok az első olajárrobbanás, illetve az azt
követően meglóduló infláció után 1975 januárjában egyeztek meg az ún.
csúszó átlagárak alkalmazásában, vagyis minden évben a megelőző öt év
világpiaci átlagára alapján számoltak el egymással.
A termelés szakosítása lehetővé tette volna az egyes országok kompa-
ratív előnyeinek kölcsönös kihasználását. A KGST országok gyártásszako-
sodására feltétlenül szükség lett volna, ti. ezek az országok – a Szovjet-
uniót kivéve – azokat a gépipari termékeket, járműveket, amelyek legin-
kább alkalmasak voltak kooperációs megállapodások alapján történő gyár-
tására, nagyon kis sorozatokban, egymással párhuzamos kapacitások ki-
építve, alacsony hatékonysággal és termelékenységgel állították elő. A sza-
kosodás nagyon lassan haladt, mert mindegyik fél arra szerette volna a
másikat szakosítani, amire leginkább neki lett volna szüksége, maga pedig olyan
96 Az ötéves perióduson belül árakat csak akkor módosították, ha a főpiaci árak változása
tartósnak bizonyult. A világpiaci árak megállapítása a tőzsdén forgó termékek esetében

viszonylag könnyű volt, annál nehezebben lehetett kalkulálni pl. a gépek világpiaci árát,
holott az 1960-as évek elején egyes KGST-országok szocialista országokba irányuló ex-
portjának 40-50%-a gép volt.

termékeket akart gyártani, amihez a legkedvezőbbek voltak a feltételei és adottsá-

gai, amit a lehető legkisebb beruházással elő lehetett állítani.
A KGST 1969. évi XXIII. (külön) ülésszakán döntöttek a szocialista
gazdasági integráció fejlesztésének komplex programjáról, amit 1971. júli-
usában a XXV. ülésszakon fogadtak el a tagállamok. 1976-ban a berlini
XXX. ülésszakon határozták el a hosszú távú célprogramok kidolgozását.
A KGST utolsó jelentős dokumentuma a KGST tagállamok tudományos–
technikai fejlesztésének komplex programja 2000-ig c. tervezet. Bár a gor-
bacsovi peresztrojka idején megpróbálkoztak a KGST megújításával, 1991
elején, amikor a Szovjetunió beszüntette a barterügyleteket, a tagállamok
közötti kereskedelem összeomlott és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Ta-
nácsa az 1991. szeptember 26-án tartott XLVI. záróüléssel hivatalosan is
beszüntette működését.
7.6. Kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok

A szocialista országok – néhány kivételtől eltekintve – a keleti rendszerek
összeomlásáig de jure nem ismerték el a Közös Piacot, vele a hivatalos
diplomáciai kapcsolatot nem vették fel. 97 Természetesen kétoldalú,
biletarális kapcsolatok mindig is voltak a KGST és az EGK országok kö-
zött, de a szocialista országok az EGK-t, mint szervezetet nem ismerték
el. A vámunió életbe lépésével azonban kénytelenek voltak egy sor kér-
désben a Közösség intézményeivel, tehát Brüsszellel tárgyalni, mivel a
közös piac egy sor kérdés eldöntését, pl. a mezőgazdasági bevitelt, Brüsz-
szel hatáskörébe utalta. A külkereskedelmi kényszer miatt az ún. „techni-
kai kapcsolatot” a lengyelek már 1965-ben felvették a tőkés integrációs
tömbbel, majd ezt követően a csehek, 1968 elején a magyarok is egyezmé-
nyeket írtak alá a „technikai kapcsolatok” felvételéről. 98 Néhány szocialista
97 Jugoszlávia volt az első szocialista ország, amely elismerte az EGK-t és fel is vette vele
a diplomáciai kapcsolatot. Az EGK és Jugoszlávia 1970 elején olyan megállapodást írt
alá, amelyben a közösség Jugoszlávia számára biztosította a legnagyobb kereskedelmi
kedvezmény elvét és bizonyos termékekre (pl. a vágómarhára) a lefölözésből 20-25%-os
engedményt adott.
98 A technikai kapcsolatok felvétele azt jelentette, hogy a szovjet politikai vonalat követő
szocialista országok de jure továbbra sem ismerték el az EGK-t, de fa facto azonban

kénytelenek voltak az integrációs tömb létezését tudomásul venni, ha nem akartak erről a
piacról teljes egészében kiszorulni. A magyarok (előtte a lengyelek) elsősorban a lefölözés
miatt ellehetetlenülő sertésexport érdekében vették fel a technikai kapcsolatokat és egyez-
tek meg a Brüsszeli Bizottsággal abban, hogy nem mennek a közösségen belül alkalma-
zott zsilipárak alá a közös piac területén.

ország az EGK-val külön egyezményt írt alá, amelyben elismerte a válság-

ágazatokat (acélipar, textilipar) védő importkorlátozásokat. Románia 1976-
ban, Magyarország 1978-ban, Lengyelország és Bulgária 1979-ben írt alá
ilyen megállapodást. Az EGK a szocialista országokat kizárta azokból a
preferencia-megállapodásokból, amelyeket a volt afrikai, ázsiai gyarmatok-
kal írt alá. Az ebből adódó hátrány elkerülésére néhány kelet-európai or-
szág belépett a GATT-ba. Csehszlovákia eleve alapító tag volt, Jugoszlávia
1966-ban, Lengyelország 1967-ben, Románia 1971-ben, Magyarország
1973-ban csatlakozott az egyezményhez. A lépés kézzelfogható eredmény-
nyel nem járt, sőt a közösség 1977-től jelentős mértékben korlátozta a
szocialista országokból származó importot.
A kelet-nyugati kereskedelem volumene – bár az 1960-as években
gyorsan bővült – még szocialista értékelés szerint is elmaradt a kívánal-
maktól. 99 Ennek elsősorban a két rendszer eltérő politikai berendezkedé-
sére visszavezethető okai voltak, bár a viszony az enyhülésnek köszönhe-
tően az 1970-es évek elejére javult, csökkent az embargó szorítása, a szo-
cialista országok könnyebben juthattak gépek vásárlásakor nyugati hitelek-
hez. A kapcsolatok normalizálását segítette elő az NSZK keleti nyitása és a
szocialista országok egy csoportjában megkezdődő gazdasági reformfo-
lyamat is. A politikai problémák mellett szinte megoldhatatlan dilemmát
jelentett az állami irányítású parancsgazdaság és a piacgazdaság kereske-
delmének összekapcsolása. Keleten a nagy hozzáadott értékű, modern
gépek, termelési eszközök iránt nyilvánult meg kielégíthetetlen kereslet,
ezért ellentételezésképpen csak nyersanyagot és mezőgazdasági termékeket
tudtak felajánlani, amiből az EGK az 1970-es évek elejére nem csak a saját
belső szükségletét elégítette ki, hanem nagy dotációkkal külső piacokra
exportált is. Keleten az árak megállapításában a piacnak alig volt szerepe,
ezért a költségeket nehezen lehetett számba venni, a kalkulációk félreveze-
tők, a devizaárfolyamok megbízhatatlanok, a tőkeértékelések, leírások,
nyereségszámítások pontatlanok voltak, emiatt a komparatív előnyöket
nem lehetett megállapítani. A főleg bilaterális megállapodásokon alapuló,
államilag monopolizált külkereskedelem rendkívül mereven és nehézkesen
működött.
A KGST országok összes EGK exportjából a Szovjetunió kereken
40%-kal részesedett, ezt Lengyelország, Csehország követte az idő előre-
Az EGK keletre irányuló exportja 1958 és 1967 között 3,4-szeresére, a keletről szár-
99
mazó importja 2,7-szeresére bővült.

haladásával erősen csökkenő, majd Románia erősen növekvő részesedés-

sel. Románia után (attól alig valamivel lemaradva) Magyarország követke-
zett. A többi szocialista ország EGK-val való kapcsolata elenyésző volt.
Az EGK-nak az 1970-es évek elejéig a Szovjetunión kívüli szocialista
országokkal való kereskedelmi mérlege aktív, a Szovjetunióval szemben
passzív volt, de a deficit csökkenő tendenciát mutatott. Nyugaton a külke-
reskedelemben szinte mindenből túlkínálat, Keleten túlkereslet alakult ki,
ez utóbbinak a realizálása a fizetési és ellenszállítási képesség hiányába
ütközött. Keleten – ahol a valuták nem voltak konvertibilisek – a kereske-
delmi és nem kereskedelmi forgalomban lényegesen eltérő valutaárfolya-
mokat alkalmaztak. A nem kereskedelmi forgalomban kialakított irreális
valutaárfolyamok nagyban akadályozták Kelet- és Nyugat között az ide-
genforgalom fejlődését is. 100
A Kelet-Nyugat közötti kereskedelem egészen különös esete volt a két
német állam közötti ún. belnémet kereskedelem, amelyet a szétszakításá-
ból adódó történelmi szükségszerűség 1949 őszétől kényszerített ki. Az
egységes német állam idején a nyugati régióban az ott található feketeszén-
re alapozva elsősorban a nehézipar fejlődött, keleten ezzel szemben in-
kább a könnyűipar, illetve a mezőgazdaság, valamint a barnaszénre épülő
vegyipar volt erős. 101 Az NDK-ban alkalmazott gépeket, berendezéseket
és azok pótalkatrészeit hosszú ideig kizárólag az NSZK-ból lehetett pó-
tolni. Az alacsony műszaki színvonalon álló többi szocialista országból
sem ezeket, sem pedig bizonyos fémtermékeket, alkatrészeket nem lehe-
tett beszerezni. Az NSZK főként olyan cikkeket szerzett be az NDK-ból,
amelyeket a szállítási költségek (esetleg vámok) miatt előnyösebb volt a
keleti szomszédtól importálni, mint más tőkés országból. Az NDK kivi-
telében az 1960-as évek elején a barnaszén és ásványolajtermékek domi-
náltak, ezek súlya az 1970-es évek elejére minimálisra csökkent. 102 Mind-
végig magas volt azonban a textilipari cikkek és élelmiszerek, valamint
vegyi áruk kiszállítása. Ez az export az NDK számára is előnyös volt, ti.
100 A nem kereskedelmi (ún. turista) valutaárfolyamok a kelet-európai országok többségé-
ben kb. a felét tették ki a kereskedelmi forgalomban használt valutaárfolyamnak. Ez a

helyzet a keleti turisták számára kedvezőbb lett volna, ha szabadon utazhattak és válthat-
tak volna át valutát. Erről azonban szó sem volt, a kiutazásokat szigorúan korlátozták.
101 A későbbi NDK területére 1936-ban a német kőszéntermelésnek mindössze 3, az
acéltermelésnek 7%-a esett. Ugyanakkor a feldolgozóipar viszonylag fejlett volt, mivel a

szerszámgépgyártás 27, a textilgépgyártás 57%-a a későbbi szovjet megszállási zónára
esett.
102 A barnaszén kivitel visszaesése a szénhidrogének előtérbe kerülésével magyarázható.

olyan áruk találtak a szomszédban vámmentesen, jó áron piaclehetőségre,

amelyek más tőkés forgalomban egyáltalán nem, vagy csak jóval kedvezőt-
lenebb feltételek mellett lettek volna értékesíthetők.
A két német állami között a politika kérdések tekintetében az NDK
fennállása egész ideje alatt úgyszólván semmiféle előrelépés nem történt, a
kölcsönös bizalmatlanság és egymás lenézése, mellőzése odáig fajult, hogy
kelet-német párt- és állami vezetők semmi pénzért nem ültek volna nyu-
gat-német autókban, inkább francia személykocsikat használtak hivatali
gépjárműként. Ugyanakkor a két térség korábbi munkamegosztásán és a
kölcsönös egymásrautaltságon alapuló gazdasági kapcsolatok kifejezetten
látványosan fejlődtek. A belnémet forgalom – időnként jelentős megtor-
panásokkal ugyan – de gyorsan bővült. 103 Az NDK külkereskedelmi for-
galmából a belnémet kereskedelem 16%-ról fokozatosan 10% körüli
arányra mérséklődött. Az NSZK – volumenében jóval nagyobb – külke-
reskedelmében a belnémet kereskedelem súlya mindig kisebb volt és az
NSZK külkereskedelmi forgalmának a 2,5-3,5%-át tette ki.
A két német állam között a kereskedelem vámmentesen, kétoldalú klí-
ringelszámolás keretében folyt, ahol a „kemény” és a „puha” cikkeket kü-
lön tartották nyilván és mindkét árucsoportban a forgalom teljes kiegyen-
súlyozására törekedtek. A forgalmat fiktív árfolyamon, ún. „DM elszámo-
lási egységben” tartották nyilván, ami lényegében a nyugatnémet márkával
volt egyenértékű. A kötések a mindenkori nyugat-német nagykereskedelmi
árakon történt. A belnémet kereskedelem szaldója az NDK számára egyre
növekvő passzívumot mutatott, ezért az NSZK – hogy a belnémet keres-
kedelem ne essen vissza – lényegében kamatmentes hitelt nyújtott az
NDK számára. (1970 végén az NDK összesített passzívuma 1,3 milliárd
DM-re emelkedett, ami megfelelt a belnémet kereskedelemben bonyolított
éves NDK export 2/3-ának.) 104
A Közös Piac megalakulásáról szóló Római Szerződésekhez mellékelt
„Jegyzőkönyv a belnémet kereskedelemről” c. okmány elismerte és fenn-
103 A kereskedelmi forgalomban 1961-ben a berlini fal felépítése miatt következett be a

legnagyobb visszaesés. Az NSZK ugyanis blokádot szervezett az NDK ellen, ez azonban
hosszú távon nem volt fenntartható. 1958 és 1965 között az NDK igyekezett szabadulni
az NSZK függőségtől és a belnémet kereskedelem szerkezetét a kelet-német ipar szem-
pontjából kevésbé fontos cikkek felé terelte. Főként a nyugat-német kőszén és hengerelt-
acél szállításokat igyekezett – nem is teljesen eredménytelenül – más forrásokból kiváltani.
104 A hiány egy részét az időközben többször növelt kamatmentes, automatikusan igény-
be vehető folyószámla hitellel, a többit pedig viszonylag kedvező kamatozású, hosszú

lejáratú hitellel finanszírozta az NDK.

tartotta a két német állam közötti kereskedelem különleges jellegét. A ki-

egészítő jegyzőkönyv leszögezte, hogy az EGK megalakulása „semmiféle
változtatást nem tesz szükségessé a belnémet kereskedelem korábban ki-
alakított rendszerében”. Igaz, azt is hozzátették, hogy az NSZK köteles
ügyelni arra, hogy a belnémet kereskedelem se a Közös Piac, se az azt
alkotó egyes tagállamok érdekeit ne sértse. Az EGK többi tagállama az
NDK-t kereskedelmi szempontból a többi szocialista országgal azonos
megítélés szerint kezelte, a belnémet kereskedelemben azonban az NDK
árui továbbra is vám- és illetékmentesen érkeztek az NSZK-ba. Az NDK
tehát az NSZK-val folytatott kereskedelemben nem számított „külföld-
nek”, a többi EGK ország viszonylatában viszont külföld volt. Sőt, ami-
kor 1967 nyarán az NSZK-ban bevezették az értéktöbbletadót, a belnémet
kereskedelemben részt vevő árukra ezt nem alkalmazták, nehogy az ÁFA
bevezetése miatt romoljon az NSZK termékek konkurenciával szembeni
versenyképessége a belnémet kereskedelemben. Tehát az a furcsa helyzet
állt elő, hogy az ÁFA bevezetése után az NSZK áruk kivitelénél az NDK-t
„külföldként” kezelték azzal, hogy az oda irányuló NSZK export ÁFA-
mentes lett. Az NDK-t az EGK részéről gyakran érte az a nem teljesen
alaptalan vád, hogy a belnémet kereskedelmet kihasználva burkoltan más
szocialista országokból származó árukat – főleg élelmiszert – helyez el
vámmentesen az NSZK (tehát egy Közös Piaci ország) piacán és így kerü-
lik meg a Közös Piaci lefölözéseket, pótlefölözéseket. 105 Időnként ez a
helyzet az EGK nagy agrártermelői részéről (Franciaország, Hollandia)
heves vitát váltott ki, amelyet azonban kompromisszumokkal (például az
NDK-ba irányuló francia, holland mezőgazdasági kivitel közösségi szub-
vencionálásával) leszereltek. A belnémet kereskedelem az NSZK számára
is fontos volt, ezért W. Brandt kancellár többször nyilatkozott úgy az
1970-es évek elején, hogy ezt a különleges gazdasági kapcsolatot akkor is
fenn kell tartani, ha a két német állam kölcsönösen elismerné egymás ál-
lami létét.
Az NDK a világpiacinál jóval magasabb áron szállított élelmiszereket
az NSZK-ba, másrészt a textilipari tömegáruk alóli vámmentesség és a
többletérték-adó mentesség 1968-ban becslések szerint összességében
105Az NDK ilyen módon pl. lengyel tojást, baromfit, illetve Kanadából vásárolt olcsó
szovjet búzát helyezett el az NSZK piacán. Arra is akadt példa, hogy nem közös piaci
tőkés országból vásárolt élelmiszert (pl. dán szalonnát) reexportált az NDK az NSZK-ba.

mintegy 500-550 márkás többletbevételt jelentett számára. 106 Talán ennél

is fontosabb, hogy az NDK olyan termékeket (pl. nagy mennyiségben
cukrot, gabonát stb.) tudott a nyugat-német piacon elhelyezni, amelyet
külföldiként tőkés piacon nem tehetett volna meg. Az NDK a belnémet
piac létéből származó gazdasági előnyöket sohasem ismerte el arra való
hivatkozással, hogy az NSZK-ból származó importra is a nyugat-német
árak az irányadók.
A belnémet kereskedelem az NSZK számára sem pusztán a német
egység távoli reményének fenntartása célozta. Nyugat-Berlin fűtőanyaggal,
élelmiszerrel, építési anyaggal – vagyis általában a nagy tömegű árukkal –
való ellátása az NDK nélkül nehezen megoldható problémát és igen jelen-
tős szállítási költséget okozott volna. Az NDK barnaszén-exportjának 50-
80%-a, kőolajtermékének 25-40%-a Nyugat-Berlinbe irányult, kelet-német
volt a főváros nyugati zónájában elfogyasztott marhahús 33-35, sertéshús
22-30, juhhús 12-16%-a is.
7.7. Gyorsítás, utolérés, lehagyás,

egyensúlyi gondok
Hruscsov az SZKP XXI. kongresszusának első napján, 1959. január 27-én
tartotta többórás beszámolóját a Szovjetunió 1959–1965. évi hétéves nép-
gazdasági tervéről, amelynek teljesítésével az előadó szerint a világ első
szocialista állama „megteszi a döntő lépést annak a fő gazdasági feladatának
megvalósítása terén, hogy az egy főre eső termelés tekintetében történelmi-
leg rövid idő alatt utolérje és túlszárnyalja a legfejlettebb tőkés országokat”.
Nem kevesebbről, mint az Egyesült Államok termelési mutatóinak utoléré-
séről és túlszárnyalásáról volt itt szó. A főtitkár szerint ennek a legfőbb
biztosítéka a két ország növekedési ütemkülönbségének tartós fennmaradása.
„Négyszer olyan gyorsan haladunk – hangzott az optimista jóslat –, és év-
ről évre jobban növeljük a termelést, tehát most sokkal könnyebb lesz
utolérnünk az amerikaiakat. A Szovjetunió és az Egyesült Államok ipari
fejlődésének ütemét alapul véve, a Szovjetunió a hétéves terv teljesítésével
néhány igen fontos termékfajta tekintetében túlszárnyalja, más termékfajta
tekintetében pedig megközelíti az Egyesült Államok ipari termelésének
jelenlegi színvonalát. Erre az időpontra a legfontosabb mezőgazdasági ter-
mékek abszolút és egy főre eső termelése tekintetében is túlszárnyaljuk az
1061968-ban pl. cukrot a világpiacinál tonnánként 200 márkával, gabonát 138 márkával,
sertéshúst 850 márkával magasabb áron adott el az NSZK-nak.

Egyesült Államok jelenlegi színvonalát.” Mivel a Szovjetunió lakossága

gyorsabb ütemben fog nőni, mint az Egyesült Államoké, ezért „ha az egy
főre jutó termelést számítjuk, a hétéves terv teljesítése után valószínűleg
még öt évre lesz szükség ahhoz, hogy az ipari termelés tekintetében utolér-
jük és túlszárnyaljuk az Egyesült Államokat. Tehát erre az időpontra, sőt lehet,
hogy még előbb, a Szovjetunió világviszonylatban az első helyre kerül mind az abszolút
termelés, mind az egy főre eső termelés tekintetében. Ez a szocializmus világtörténelmi
győzelme lesz a kapitalizmussal a nemzetközi porondon folytatott békés versenyben”. 107
Hruscsov szerint a burzsoá közgazdászoknak és politikusoknak a jós-
latai, miszerint a Szovjetunió gazdasági fejlődése a háborús helyreállítási
periódus után törvényszerűen le fog csökkeni, „szétpukkantak, mint a
buborék”. Két évvel később az SZKP XXII. kongresszusán már a kommu-
nizmus egy emberöltőnél is rövidebb idő alatt történő teljes felépítését tűzték
ki célul. A kor hangulatára jellemző, hogy az SZKP programjának vitája-
kor egyesek azt vetették fel, hogy nem szánnak-e „túlságosan nagy időt” e
feladat megoldására?
Az utolérés-lehagyás programjának a meghirdetése szoros kapcsolat-
ban állt a Kínai Kommunista Párttal a nemzetközi politikai stratégia kér-
désében a kommunista és munkáspártok 1957. évi moszkvai világtalálko-
zóján kirobbant, de akkor még egyelőre a kulisszák mögött folyó vitára. A
vita a világháború elkerülhetősége körül folyt, valójában azonban a kom-
munista világmozgalom vezetése volt a tét. Kína Ázsiában magának vindi-
kálta az ottani szocialista-kommunista mozgalom irányításának a jogát.
Miután Kína már 1958-ban meghirdette a „nagy ugrást” és Anglia ipari
termelésének lehagyását, a Szovjetunió sem akart ettől lemaradni.
Kínában az 1958-as évet nevezték a „nagy ugrás” évének, amikor az
ipari termelés 66, a mezőgazdasági termelés 25%-kal nőtt és egyetlen év
alatt 700 000 mezőgazdasági szövetkezetet szerveztek át 26 000 népi
kommunává. A következő évben még mindig gyors volt a növekedés, az
ipari termelés 39,3%-kal, a mezőgazdasági termelés 16,7%-kal gyarapodott
az előző évhez képest. Ennek hatására 1958-ban kijelentették, hogy az
„érjük utol Nagy-Britanniát 15 év alatt a fő ipari termékek termelésében”
célkitűzést tíz éven belül meg fogják valósítani. A nyilvánosság előtt ugyan
107 A valóságban az itt elfogadott „grandiózus” hétéves terv nem nyilvános beismerése
volt annak, hogy a szűzföldfeltörés kudarcba fulladt, a mezőgazdaság irányításában elha-
tározott változtatások nem vezettek eredményre és az ipar irányításának területi alapokra
való helyezése sem változtatott érdemlegesen a szovjet ipar munkatermelékenységén és a
műszaki színvonalán.

nem beszéltek róla, de a kínai vezetők a „nagy ugrás” hatására már olyan
terveket dédelgettek, hogy az ipari és mezőgazdasági össztermelésben 20
év alatt „nemcsak Angliát akarják túlszárnyalni, de az Egyesül Államokat
is”. A rövid ideig tartó és kétes kiugró termelési eredmények a „kerekesítés
forradalmára”, a primitív, használhatatlanul gyenge minőséget produkáló
népi kohók tömeges létesítésére és a káderek fizikai munkára történő ve-
zénylésére vezethetők vissza.
Miután a Szovjetunióban az „utolérés-lehagyás” programjával kapcso-
latban 1957-ben hozzáfogtak a hosszú távú terv kidolgozásához, a KGST
országok is nekiláttak a maguk 15-20 éves tervüknek a kidolgozásához.
A 20 éves távlati tervek legfontosabb fejlődési mutatói

nemzetközi összehasonlításban
Megnevezés Magyarország SZU Lengyelország Románia Bulgária
Ipari termelés
1980/1960
5,6 6,2–6,4 5,0 8,0–8,2 6,8
(hányszoros)
Évi átlagos
9,0 9,6–9,8 8,4 11,0–11,1 10,1
növekedési ütem, %
Mezőgazdasági
termelés
1980/1960
2,3 3,5 2,0 3,1 2,3
(hányszoros)
Évi átlagos
4,3 6,5 3,5 5,9 4,3
növekedési ütem, +
Nemzeti jövedelem
1980/1960
4,2 5,0* 4,0 5,2–5,4 4,8
(hányszoros)
Évi átlagos
7,5 8,4 7,2 8,6–8,8 8,2
növekedési ütem, %
* társadalmi össztermék
Ebben az eufórikus hangulatban középtávon is irreális, a valóság talajától

teljesen elrugaszkodó voluntarista tervek születtek. Csehszlovákiában pl.
1958 novemberében jelentették ki, hogy gazdasági téren utolérik a legfejlettebb
kapitalista országokat. A csehszlovák gazdaság egyik neuralgikus ágazata a
mezőgazdaság volt, ezért a Csehszlovák Kommunista Párt úgy döntött,
hogy öt év alatt (1961–1965 között 1957-hez viszonyítva) 40%-kal kell

emelni a mezőgazdaság termelését. A tervezőket egyáltalán nem zavarta,

hogy a rendelkezésre álló nemzetközi összehasonlító adatok szerint évi 8%
körüli tempójú mezőgazdasági termelés-növelésre tartósan soha, egyetlen
országban (még a legfejlettebbekben) sem került sor a XX. században.
Csehszlovákiában egyébként az 1961–1965 évekre vonatkozó III. ötéves
terv eleve feszített előirányzatait menet közben 1961-ben tovább növelték.
Bulgáriában 1958 őszén elhatározták a folyamatban lévő harmadik öt-
éves tervet 3-3,5 év (!) alatt teljesítik. A Bolgár Kommunista Párt VII.
kongresszusa, illetve az azt követő október-novemberi, és januári plénuma
úgy döntött, hogy az ipari termelést 1962-re az 1957. évi kétszeresére,
1965-re 3-4-szeresére, a gépipar termelését 1965-re az 1957. évi hétszere-
sére, a nyersvas termelést 58 ezer tonnáról 700 ezer tonnára, az acélterme-
lést 159 ezer tonnáról 900 ezer tonnára, a széntermelést 12 millió tonnáról
40-50 millió tonnára kell növelni. Bulgáriában az első ötéves terv (1948–
52) idején az ipar átlagosan évi 21,2%-kal, a második ötéves terv során
(1952-57) évi 11,6%-kal növelte a kibocsátását, vagyis itt is érvényesült az
a törvényszerűség, hogy a helyreállítási periódus befejezésével illetve a
kapacitások növekedésével párhuzamosan a növekedési ütem csökkent. A
politikát azonban ez a tény egy cseppet sem zavarta, az 1958. őszi emelés
után a III. ötéves terv határidő előtti teljesítéséhez az ipar évi növekedésé-
nek 27-30%-ra kellett volna növekednie.
De irrealitásában még ezeket is felülmúlta a mezőgazdaság 1958. évi
kibocsátásának 1960-ra történő megháromszorozása! A mezőgazdaság
helyzetét tovább rontotta, hogy 1959-ben a 3450 termelőszövetkezetet
kampányszerűen 625 ún. szövetkezeti gigánttá vonták össze, így a tsz-ek
átlagterülete 1061 ha-ról 4266 ha-ra nőtt. Ezt később maguk a bolgárok is
túlzónak tartották és a gigántokat kb. 1200 tsz-re bontották szét. Ezzel
együtt megszüntették a földjáradékot és a földet „szocialista társadalmi
tulajdonná” nyilvánították. Úgy gondolták, hogy néhány év alatt a mező-
gazdaságban megszüntetnek minden magántulajdont, társadalmi tulajdon-
ná alakítják át a tsz-ek összes termelési eszközeit és a tsz tagok – az állam
vállalatok dolgozóihoz hasonlóan – havi fizetést fognak kapni. Rövid időn
belül kiderült, hogy a szövetkezetek irreális mértékű összevonása több
kárral jár, mint haszonnal és a mezőgazdasági magán- és szövetkezeti tu-
lajdonnak a társadalmi tulajdon „színvonalára” való emelése elsietett, elhi-
bázott, egyelőre megvalósíthatatlan utópia. Ezért a szövetkezeteket az
1970-es évek elejétől a teljes mezőgazdasági termelésit, kereskedelmet és
feldolgozást magába foglaló, állami és szövetkezeti gazdaságokat tömörítő,

20-30 ezer hektár földön gazdálkodó agráripari komplexumok révén akar-

ták az „össznépi tulajdonná” alakítani. Nem tanulva az egy évtizeddel az-
előtti kudarcból, ismét azzal érveltek, hogy a tsz forma már elavult, túlélte
magát, gátjává vált a fejlődésnek.
Az SZKP XXI. kongresszusának határozataiból, az utolérés-lehagyás
céljának megfogalmazásából az MSZMP KB azt a következtetést szűrte le,
hogy „megteremtődtek Magyarországon a szocializmus gyorsabb építésé-
nek feltételei”. A KB 1959. márciusi határozata úgy fogalmazott, hogy
„Elérkezett a szocialista és kapitalista világrendszer békés versenyének
döntő szakasza. E verseny kimenetele nem kétséges. Nincs már messze az
idő, amikor a szocialista rendszer minden téren túlsúlyba kerül a kapitalista
rendszerrel szemben, túlszárnyalja a legfejlettebb kapitalista országokat a
társadalmi munka termelékenysége, az egy főre eső termelés tekintetében
és világviszonylatban a legrövidebb munkanapot, a legmagasabb életszín-
vonalat biztosítja.” 108 A magyar szocializmus építésének gyorsítása világo-
san kitűnik az MSZMP VII. kongresszusán (1959 vége)elfogadott gazda-
sági előirányzatokból. Minden bizonnyal 1956 sokkoló hatása is szerepet
játszott abban, hogy a magyar gazdaság tervezett növekedése – ellentétben
pl. a légvárakra épülő bolgár és szovjet tervektől – nem szakadt el teljesen a
realitásoktól és a hazai tervezett tempó lényegesen kisebb lett, mint a többi
szocialista országban.
Magyarország és néhány más szocialista ország

tervezett növekedési tempója 1958–1965 között
Magyarország SZU Csehszlovákia Lengyelország
Ipari termelés 58−60 80 75−80 80
Mezőgazdasági termelés 25 70 33-35 30
NJ 46 62−65 . 60
Fogyasztás 36 60−63 37−40 .
Bérből élők reálbére 26 40 . 30−35
Az NDK a legfontosabb fogyasztási cikkek egy főre eső fogyasztása terén

1961-re, tehát két-három év alatt (!) az NSZK-t óhajtotta túlszárnyalni. A
Kelet- és Nyugat-Berlin között akkor még nyitott határok miatt az NDK
lakosok életszínvonalának az emelését a Német Szocialista Egységpárt
A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Második,

108
bővített kiadás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1973. 344. oldal.

vezetői nagy jelentőségű politikai kérdésnek, egyenesen „parancsoló szükséges-

ségnek” tartották. Ettől a „disszidálások” és a kelet-német munkaerőhiány
mérséklődését, az NSZK-nak „a politikailag elmaradott emberekre gyako-
rolt, mesterségesen is táplált” vonzó hatásának csökkenését remélték.
„Egyszóval az NSZEP politikája az elkövetkezendő három évben alapve-
tően arra irányul, hogy a lakosság döntő része előtt kézzelfogható bizonyí-
tékok erejével dokumentálja azt a kettészakítottság feltételei között rend-
kívül nagyhorderejű kérdést, hogy a szocialista társadalmi rend fölényben
van a kapitalizmussal szemben.”
Walter Ulbrichték világosan látták, hogy ez a feladat „nehéz” és az
NDK erre egyedül nem képes, ezért szükség van az „egész szocialista tá-
bor együttes segítségére”.A Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizott-
sága 1958 tavaszán azzal a kéréssel fordult a „testvérpártokhoz”, hogy a
szocialista országok „közös demonstratív akcióval nyújtsanak az NDK
részére gazdasági segítséget ahhoz, hogy 1961–62-ig az NDK gazdasági
tekintetben elérje Nyugat-Németországot”. A kérést a KGST országok
vezetőinek értekezletén személyesen is előterjesztették, valamint a kétolda-
lú tárgyalásokon is szorgalmazták, hogy a „baráti” országok hitelbe növel-
jék az NDK-ba irányuló nyersanyag, energia és élelmiszer szállításaikat,
amely lehetővé tenné a kelet-német ipar kapacitásának teljes kihasználását
és az NDK lakosságának életszínvonal-emelését. Az NDK 1962-ig 2 milli-
árd rubel áruhitel felvételével számolt. Az NDK az átmenetileg ki nem
egyenlített többletszállításokra nézve egyes szocialista országoktól – első-
sorban a Szovjetuniótól – kapott is ígéretet. A szocialista nagyhatalom
elengedte az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok ellátásához fizetett
kelet-német hozzájárulást. Magyarország arra vállalkozott, hogy lejárat
előtt visszafizeti az NDK-tól 1957 elején kapott hitelt. A viszony romlása
miatt visszavonták a Jugoszláviának ígért kelet-német hitelt is. Az NDK-
ban azzal is számoltak, hogy az NSZK-ban a fegyverkezési költségek
emelkedése miatt visszaesik a lakosság életszínvonala és így könnyebb lesz
befogni őket. A nyersanyagban szegény NDK ezen túl alapvető nyers- és
tüzelőanyagok többletszállítást is kért. A szocialista országok azonban –
mivel saját „fölényük” bizonyításával voltak leginkább elfoglalva – jelentős
összegű hitelek nyújtására, „kemény” cikkek előszállítására nem vállalkoz-
tak. 109
109 Magyarország pl. élelmiszerekből, zöldségből vállalt többletszállítást, ellenben tim-

földből, alumíniumból stb. nem.

A nagy ugrás, a legfejlettebb országok utolérése és lehagyása helyett a

kelet-európai szocialista országokban súlyos szerkezeti aránytalanságok, ko-
moly méretű külső és belső egyensúlyi zavarok, fokozatos eladósodás követ-
kezett be. A gazdaság növekedés ütemében Kelet és Nyugat között az
1950-es évek végén a szocialista országok javára megmutatkozó különbsé-
gek az 1960-as évek közepére nagyságrendekkel csökkentek. Lengyelor-
szágban pl. a nemzeti jövedelem évi növekedési üteme az 1950. évi 27,8%-
ról 1955-re 8,5%-ra esett vissza.
Ennek okai a következők voltak:
a) Lengyelország és Jugoszlávia kivételével mindenütt befejeződött a
mezőgazdaság államilag presszionált nagyüzemi átszervezése. (Lengyelor-
szágban 1956 után nem erőltették a tsz-esítést, sőt a megalakult szö-
vetkezetek nagy része is feloszlott, 1958 őszén a tsz-ek a megművelt
terület 1,2%-án gazdálkodtak. Jugoszláviában pedig az önigazgatásra
való áttérés után fennmaradt a magántulajdonon alapuló kisüzemi me-
zőgazdaság.) Az átszervezés stagnáló, vagy egyenesen csökkenő mező-
gazdasági termeléssel, ugyanakkor a termelőszövetkezetek jelentős ál-
lami támogatásával járt együtt. A szövetkezeti – jórészt állami hitelek-
ből és dotációkból megvalósított – beruházások zöme nem a termelés
bővítését, hanem a nagyüzemi keretek között jórészt nem hasznosítha-
tó eszközök pótlását szolgálta. A mezőgazdasági export egy része ki-
esett, ráadásul a kelet-európai országok többsége az átszervezés után
évekig jelentős kenyérgabona, takarmány és hús tőkés importjára kény-
szerült.
b) A Szovjetunió példája nyomán egy sor kelet-európai országban meg-
szüntették az ágazati minisztériumokat (vagy azok egy részét) és áttér-
tek az ipar és építőipar területi irányítására. Egyidejűleg mindenütt
(iparban, mezőgazdaságban, oktatásban, helyi közigazgatásban) nagy-
fokú centralizáció ment végbe. Az átszervezés komoly gondokkal és
szervezetlenséggel járt együtt.
c) Alapvetően érdekeltségi problémák miatt a termékek műszaki színvo-
nala roppan alacsony volt, ezért a tőkés piacon folyó versenyben a
szocialista országok rendre lemaradtak a konkurenciával szemben.
Mindez a tőkés külkereskedelmi és főleg fizetési mérleg krónikus hiá-
nyában, a kelet-európai országok fokozatos eladósodásában mutatko-
zott meg.

d) Az 1960-as évektől kezdve a fejlettebb kelet-európai országokban ki-

merülőben volt a korábbi évtized gazdasági növekedésének legfonto-
sabb extenzív forrása, a pótlólagosan bevonható munkaerő. Ez első-
sorban az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon okozott
gondokat. Lengyelországban a háború után született népes korosztá-
lyok ebben az évtizedben kezdtek belépni a munkaerő-piacra, és az ex-
tenzív, munkaigényes nehéziparosítás egyik indoka éppen az volt, hogy
munkahelyet teremtsenek a nagy létszámú fiatal korosztályoknak.
Egyes fejletlen szocialista országokban pedig – pl. Albániában – az ún.
demográfiai átmenet még nem kezdődött meg, másutt – mint pl. Ro-
mániában – pedig szigorú abortusztilalommal és egyéb adminisztratív
eszközökkel tartották fenn a magas születési rátát.
e) Sajátos gazdasági nehézséget okozott az 1960-as évek elejétől kiélező-
dő, előbb a kulisszák mögött, majd a nyilvánosság előtt is folyó szov-
jet-kínai viszály, aminek következtében a szovjet külpolitikai vonal
mellett végletesen elkötelezett kelet-európai szocialista országok külke-
reskedelmi kapcsolata radikálisan csökkent Kínával, illetve a távol-
keleti Észak-Koreával és Vietnámmal.
f) Az arab-izraeli háborúk illetve az EAK köpönyeg forgatása jelentős
mértékben visszavetette a térségbe irányuló exportot. Különösen a
nagy fegyvergyártással és hadianyag exporttal bíró Csehszlovákia szá-
mára okozott komoly gondokat ennek a piacnak a kiesése.
g) A kubai rakétaválság – amely kis híján a III. világháború kirobbanásá-
hoz vezetett – újabb fegyverkezési hajszát indított el. A Varsói Szerző-
dés tagállamai lecserélték, korszerűsítették a fegyverzet jelentős részét,
ami meglehetősen nagy terheket rótt a tagállamokra.
A folyó III. ötéves tervet 1963 decemberében a CSKP XII. kongresszusa
formálisan is felfüggesztette. A valóságtól teljesen elrugaszkodott irreális
célkitűzések rövid idő alatt teljesen szétzilálták a bolgár gazdaságot. A párt
vezetése már 1960 januárjában utasította a tervező szerveket, hogy dol-
gozzák át az ötéves tervet, vessék el a régi terv „túlzásait és pontatlansága-
it”. Bulgária fizetési mérlege a gyorsítás hatására néhány év alatt hatalmas
összegű passzívumot halmozott fel. 1968-ban egyedül a Szovjetuniónak
több mint 3,5 milliárd rubellel tartoztak, a nyugati adósság összege pedig
elérte az 1,1 milliárd dollárt. Ez utóbbinak az adósságterhe 1968-ban 300
millió dollárt tett ki, de még az esedékes kamatokat sem tudták fizetni.
Miután Bulgária hiába kilincselt Londonban, Párizsban középlejáratú nyu-
gati dollárhitel felvételéért, szorult helyzetében a „baráti” országoktól –

többek között Lengyelországtól, Magyarországtól – kért segítséget, ame-

lyek azonban – tekintettel a bolgárok likviditási és áruszállítási nehézségei-
re – az igényelt összegnek csak egy kis részét biztosították. 110 Todor
Zsivkov bolgár pártvezető 1968 őszén két alkalommal is tárgyalt Moszk-
vában Brezsnyevvel és Kosziginnel, akiktől „nehéz gazdasági problémáik
megoldásához kértek hathatós és gyors segélyt”. A balkáni állam a fizetés-
képtelenség bejelentésétől csak úgy menekült meg, hogy a Szovjetunió
kifizette helyette az azonnal esedékes törlesztést, a szovjet Állami Bank
pedig kezességet vállalt a következő két év bolgár adósságainak fizetésére,
valamint a kétoldalú kereskedelmi megállapodásban szereplő mennyiségen
túl csak tőkés piacon beszerezhető nyersanyagokat, élelmiszereket (többek
között 300 ezer tonna takarmánygabonát) szállított Bulgáriának. A szovjet
vezetők ugyanakkor enyhe rosszallásukat fejezték ki és „elvtársi módon
felvetették a bolgár vezetőknek gazdaságpolitikájuk és gazdálkodási mód-
szereik hibáit”. Egy évvel később a bolgárok csak tőkés piacokon besze-
rezhető anyagok szállítására kaptak újabb szovjet hitelt. 111
Magyarországon különösen a rövid lejáratú, néhány hónapon belül
esedékessé váló nyugati tartozások aránya nőtt meg vészesen.
Magyarország külföldi tartozásainak összetétele lejárat szerint, %

Rövid lejáratú Hosszú lejáratú Összes
tartozások tartozások tartozás
1931 20 80 100
*
1938 24 76 100
1964 48 52 100
Ebből tőkés tartozás 76 24 100
*Csak állami tartozások
Bár az ország viszonylagos eladósodottságának mértéke 1964. végén meg

sem közelítette a transzfermoratórium bejelentésének idején tapasztaltat,
az ország likviditási gondjai mégis olyannyira megnőttek, hogy az 1960-as
110 Magyarország például csak beruházási hitelt nyújtott, tőkés importot is tartalmazó
fogyasztási cikkeket hitelbe nem szállított. Arra hajlandónak mutatkozott, hogy a bolgár-
magyar kereskedelmi kapcsolatban felhalmozódott bolgár adósságot – amelynek a tör-
lesztésére lehetőséget egyelőre amúgy sem láttak – prolongálják.
111 Todor Zsivkov 220 millió dollár hitelt kért és 35 millió dollárra kapott ígéretet a szov-
jet vezetőktől.

évek közepén komolyan felmerült a nemzetközi pénzügyi intézményekhez

(az IMF-hez és a Világbankhoz) való csatlakozás ötlete. Az MNB konver-
tibilis valutában meglévő likvid készlete 1965 július végén kb. 12 napra
nyújtott fedezetet az augusztusban jelentkező fizetési kötelezettségekre. 112
7.8. A látszategység széthullása.

Jugoszlávia, Albánia, Kína, Románia.
A Szovjetunió gondjait tovább fokozta a tábor országain belül az 1960-as
években felerősödő centripetális tendenciák. A Szovjetunió Sztálin halála
után rendezte Jugoszláviával a párt- és állami kapcsolatait, a két ország
1953-ban ismét felvette a diplomáciai kapcsolatokat, majd ezt követően
újra éledtek a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok a többi szocialista or-
szággal is. 1955-ben Hruscsov vezetésével szovjet kormányküldöttség
utazott Jugoszláviába, amit egy évvel később Tito viszontlátogatása köve-
tett. Magyarország az 1956. májusában aláírt egyezményben vállalta, hogy
a kapcsolatok megszakítása miatt leállított magyar jóvátételi szállításokból
még fennálló hátralékot részletekben törleszti. A viszony normalizálódása
ellenére Jugoszlávia minden nemzetközi fórumot – így a kommunista és
munkáspártok 1957. évi moszkvai tanácskozását is – arra használt, hogy
felemlegesse az 1948/49-es kiátkozást és minden egyes alkalommal han-
goztatta az önállóság, a szuverenitás, az egymás belügyeibe való be nem
avatkozás elvének fontosságát. 113 Moszkva szemében az is szálkának szá-
mított, hogy az 1957-es moszkvai tanácskozás nyilatkozatai közül az egyik
okmányt Jugoszlávia nem írta alá.
A JKSZ VII. kongresszusán, 1958. április 22–28 között új pártprog-
ramot fogadtak el, amiért a szocialista országok ismét keményen bírálták
Jugoszláviát, a programot revizionistának tartották és ezért a „testvérpár-
tok” nem is mentek el a JKSZ VII. kongresszusára. A Kínai Kommunista
Párt szerint pl. a program „antimarxista, antileninista, keresztül-kasul revi-
112 Likviditás szempontjából voltak még ennél is kritikusabb időszakok, amikor az MNB
azonnal mozgósítható tartalékaiból mindössze 2-3 napi lejáró adósságot lehetett kifizetni.
113 J. B. Tito a JKSZ 1969-ben tartott IX. kongresszusán a nemzetközi munkásmozga-
lomról a következőket mondta: „Bárkinek a kísérlete, hogy a pártokra és mozgalmakra

rákényszerítse egy pártnak vagy államnak, vagy valamilyen központnak az álláspontjait,
szöges ellentétben van a szocializmus fejlődési érdekeivel és a tartós világbéke helyreállí-
tására irányuló törekvéseivel.” A JKSZ nevében visszautasított mindenféle nemzetközi
központ kialakítására tett kísérletet, mivel az „gátolná az egyes kommunista pártok és
haladó mozgalmak alkotó kezdeményezését”.

zionista”. A bírálat azért volt olyan vehemens, mert a kongresszusi beszá-

moló és maga a program is elítélte a Szovjetunió II. világháború utáni ex-
panzív, imperialista, terjeszkedő politikáját, a NATO-t és a Varsói Szerző-
dést (vagyis az USA-t és a Szovjetuniót) egyformán hibáztatta a világ töm-
bökre szakadásáért, a szocialista országok kapcsolatában pedig elfogadha-
tatlannak tartotta az „egy vezető ország” hegemonizmusát. 114
A kommunista és munkáspártok 1960. évi moszkvai tanácskozásának
nyilatkozata – amelyre egyébként a jugoszlávok már el sem mentek – éle-
sen elítélte a „nemzetközi opportunizmus jugoszláv válfaját”. A moszkvai
nyilatkozat szerint a JKSZ vezetői „elárulták és elavultnak nyilvánították a
marxizmus-leninizmust, az 1957-es nyilatkozattal szembeállították saját
antileninista, revizionista programjukat, az egész nemzetközi kommunista
mozgalommal szembeállították a JKSZ-t, elszakították országukat a szoci-
alista tábortól, az amerikai és más imperialisták úgynevezett »segítségétől«
függő helyzetbe hozták, és ezáltal a megsemmisülés veszélyének tették ki
azokat a forradalmi vívmányokat, amelyeket a jugoszláv nép hősi harcával
ért el”. A jugoszláv „revizionisták aknamunkát folytatnak a szocialista tá-
bor és a kommunista világmozgalom ellen”. A tömbön kívüli politikájuk-
kal kárt okoznak a „békeszerető erők és államok egységének”. Végezetül
felhívták a kommunista pártok figyelmét arra, hogy „leplezzék” le a jugo-
szláv revizionisták vezetőit és harcoljanak azért, hogy „megóvják a kom-
munista mozgalmat, valamint a munkásmozgalmat a jugoszláv revizionis-
ták antileninista eszméitől”.
A viszony az 1960-as évek közepén normalizálódott, Jugoszlávia 1964-
től részt vett a KGST egyes bizottságaiban. A kapcsolatok javulásának a
jele volt az is, hogy – Albániát kivéve – a szocialista országok kommunista
pártjai 1964-ben több mint 15 év után először részt vettek a Jugoszláv
Kommunisták Szövetségének december 7–13 között tartott VIII. kong-
resszusán. Aztán 1968-ban a Varsói Szerződés 5 tagállamának csehszlová-
kiai bevonulása miatt a vita – ha lehet, még élesebben mint korábban –
kiújult. Emiatt a szocialista országok kommunista pártjai nem vettek részt
a JKSZ 1969-ben tartott IX. kongresszusán. Erre a JKSZ úgy reagált,
hogy többszöri hívás ellenére sem ment el a Moszkvában 1969-ben a
114J.B. Tito kongresszusi beszámolójában a következőket mondta: „Egyes nagyhatalmak

a háború utáni időszakban nem válogattak az eszközökben, hogy kivívják az uralmat más
népek fölött, és a világon általában.” És hogy a Szovjetuniónak még véletlenül se legyen
kétsége afelől, hogy róla is szó van, Tito beszédét úgy folytatta, hogy az efféle külpolitika
egyik példája az a nyomás volt, „amelyet Sztálin éveken át Jugoszláviára gyakorolt.”

kommunista pártok – mint később kiderült – utolsónak megrendezett (és

a résztvevők számát tekintve már csonka) világtalálkozójára.
Albánia 1956-ban szembefordult az SZKP XX. kongresszusának
irányvonalával és 1960-tól Kína kivételével megszakította a szocialista
országokkal a párt és állami kapcsolatokat. Albánia 1962-től hátat fordított
a KGST-nek és 1968-ban formálisan is kilépett a Varsói Szerződésből.
Ettől kezdve két évtizedig Kína lett az első számú partnere, amely katonai
és gazdasági segítséget nyújtott Albániának, katonai és polgári szakértőket
küldött a balkáni államba. Az 1970-es évek közepén külpolitikai kérdések-
ben Kínával is vitába keveredett, amelynek következtében 1978-ban az
ázsiai nagyhatalommal is megszakadt a kapcsolata. 115 Albánia ettől kezdve
teljesen magára maradt. Az önerőre való támaszkodás ára a nemzeti jöve-
delem felhalmozási alapjának közel 35%-ra történő emelése, emiatt a la-
kosság fogyasztásának és életszínvonalának alacsony szinten történő stag-
nálása lett.
A Szovjetunió számára a legnagyobb gondot a Kínával előbb a kulisz-
szák miatt, később a nyilvánosság előtt folyó vita és konfrontáció okozta,
amely egy időben a két ország között rendszeres határincidensekhez veze-
tett. Földrajzi és politikai okokból inkább a kínai vonalat támogatta Észak-
Korea, Észak-Vietnám, Indonézia, Európában Albánia, Románia pedig
közvetítő akart lenni a két szocialista nagyhatalom között. Ha voltak is a
kínai belpolitikai kacskaringókkal kapcsolatban Jugoszláviának fenntartá-
sai, azt nem lehet mondani, hogy Tito ebben a kérdésben a szovjet vonalat
támogatta volna. De még a szovjet külpolitikai irányt szilárdan támogató
szocialista országokban (Bulgáriában, Mongóliában) is megjelentek a kínai
vonal hívei, akik azonban abszolút kisebbségben maradtak, így a hatalmon
lévő erők könnyen el tudták szigetelni őket. 116
Az egyébként a szovjet külpolitikai vonalat mindvégig támogató lengye-
lek világosan látták, és a kulisszák mögött nem is rejtették véka alá vélemé-
nyüket, hogy a kommunista világmozgalom két legnagyobb pártja között a
mozgalom „hegemón vezetéséért folyik a harc”. A KB-tag lengyel külügy-
miniszter-helyettes, Marian Naszkowski 1963. novemberi budapesti ta-
nácskozása során – természetesen szigorúan magánbeszélgetés során –
115 Kína nyitott az USA és a nyugat-európai tőkés országok felé, illetve a román kapcsola-
tok kiépítése miatt Albánia – mint külpolitikai partnere – veszített jelentőségéből.
116 Bulgáriában, Mongóliában általában a vezetőséből ilyen vagy olyan okok miatt kieső
sértett csoportok tevékenysége megélénkült Hruscsov menesztésének és a kínai–szovjet

vitának a hatására.

kijelentette, hogy a szovjetek, annak ellenére, hogy saját maguk hirdették

meg a testvérpártok egyenjogúságát, „mégis a kommunista mozgalom ko-
rábbi fejlődési szakaszában betöltött hegemón helyzetüket akarják most
biztosítani, egy központból szeretnék irányítani kiterebélyesedett mozgal-
munkat”. A szokatlanul őszinte külügyminiszter-helyettes szerint a szovje-
tek nem tudnak megbékélni azzal, hogy Kína „a maga sajátos viszonyainak
megfelelő, az eddigi sémáktól eltérő úton jár. Féltékenységet vált ki a kínai
pártnak a hozzá hasonló társadalmi és gazdasági struktúrájú országokban
élvezett, az objektív helyzetből adódó vitathatatlan népszerűsége.”
A szovjet-kínai vita kapcsán a Ceausescu vezette román kommunisták
viszonya a KGST és a Varsói Szerződés tagállamaival határozottan fella-
zult. Románia a szuverenitás, az egyenjogúság és az egymás belügyeibe
való be nem avatkozás elvének állandó hangoztatásával megakadályozott
mindenfajta többoldalú szakosodási és együttműködési megállapodás alá-
írását, közös intézmény felállítását. Románia 1964 májusában nyilvános
gyűléseken és a sajtóban keményen bírálta a szocialista országok együtt-
működésében rejlő anomáliákat úgy állítva be, mintha mindezért egyedül
is kizárólag a Szovjetunió és a többi szocialista ország lenne a felelős.
A románok és a többi KGST tagország között a vita már Gheorghiu
Dej idején kirobbant, de igazán Nicelae Ceausescu idején vált élessé. J. V.
Andropov, az SZKP KB titkára 1963. március végén eszmecserét folyta-
tott a Román Kommunista Párt akkori vezetőjével. G. Dej kijelentette,
hogy a KGST „a gazdaságilag fejlett országok szervezete, (amely) nem
képes megszüntetni a gazdaságilag fejletlen országok hátrányos helyzetét,
ellenkezőleg növeli a fejlett és fejletlen országokat elválasztó szakadékot”.
Románia számára minden olyan javaslat, amely sérti a nemzeti szuvereni-
tást, elfogadhatatlan (és Románia számára az együttműködés mélyítésére
vonatkozó szinte valamennyi javaslat ilyen volt). A legtöbb szocialista or-
szág, így Magyarország is osztotta azt a szovjet véleményt, miszerint a
közös KGST vállalkozásokban való részvétel önkéntes és „helytelen volna
felfújni a vitát a román elvtársakkal. Legyünk türelmesek.”
1964 májusában első számú román politikai vezetők nyilvános értekez-
leteken, aktívákon, pártgyűléseken a legkeményebben támadták a Szovjet-
uniót és a többi szocialista országot. A Vegyipari Minisztériumban pl. Al
Draghici, a PB tagja, miniszterelnök-helyettes egy aktívaértekezleten a
következő kijelentést tette: „A KGST egész tevékenysége Románia kifosz-
tására irányul. A KGST-tagállamok közt nincs egyenjogúság, azt kell tenni,
amit a Szovjetunió diktál. A többi tagállamok is igyekeznek becsapni Ro-

mániát, amely becsületesen vett részt a KGST munkájában, a szocialista

internacionalizmus szellemének megfelelően.” Beszédének a nyilvánosság
fórumain is tárgyalt summázata azt volt, hogy a Szovjetunió kizsákmányol-
ja Romániát, Románia, Kína és Albánia kivételével csak bábkormányok
vannak, akik Moszkva utasításainak megfelelően tevékenykednek. Ezek-
ben az országokban nincs önálló sajtó, csak a Moszkva által engedélyezett
cikkek jelenhetnek meg. A Külkereskedelmi Minisztériumban kiállították a
Szovjetunióból Romániának szállított gyenge, selejtes termékeket. Az itt
előadást tartó szónok kijelentette, hogy „a Szovjetunió, Csehszlovákia és
az NDK kizsákmányolták Romániát, rosszabb gyarmatosítóknak bizo-
nyultak, mint az imperialisták.” Magyarország pedig történelme folyamán
mindig hódítani igyekezett, mindig nacionalista volt. Másutt felvetették,
hogy a Szovjetunió jogtalanul bitorolja Besszarábiát és annak előbb-utóbb
vissza kell kerülni Romániához.
A szovjet-kínai viszályban a Szovjetunió felelősségét hangoztatták.
Ceausescu Kádár János és Kállai Gyula magyar pártvezetők 1966. március
10–11-i romániai látogatásán kijelentette, hogy „ha csak a Kínai Kommu-
nista Párt felelősségéről beszélünk, nem jutunk el a gyökerekig. A kínaiak
is hibásak. Egy sor kérdésben nem lehet velük egyet érteni. De a jelenlegi
helyzet nem állt volna elő, ha nem ketten lettek volna a vitában.” A romá-
nok attól tartottak, hogy a Varsói Szerződést és a KGST-t a Szovjetunió
államok feletti szervezetté akarja változtatni, hogy rákényszeríthesse saját
akaratát a többi szocialista országra. Ceausescu korábbi példákra hivatko-
zott (Kuba, atomcsend-egyezmény, általános és teljes leszerelési javaslat),
amelynek során a szovjetek „nem konzultáltak, a többi szocialista országot
nem kezelték egyenjogú félként. Egy sor kérdésben befejezett tények elé
állították a szocialista országokat, utólag követelve szolidaritást nem eléggé
átgondolt akcióikhoz.”
Hruscsov bukása után a szovjet-román viszony valamit javult, de Ro-
mánia a kommunizmus bukásági továbbra is a pillanatnyi érdekeinek leg-
inkább megfelelő külpolitikát folytatott. A Román Népköztársaság 1960.
március 30-án a szocialista országok közül elsőként írt alá pénzügyi megál-
lapodást az USA-val 24 526 370 dollár jóvátételi átalányösszegről, amely
magában foglalta a békeszerződés rendelkezésén alapuló állami és magán-
jogi restitúciós, valamint háborús kárigényeken túl az államosított amerikai
javakért fizetendő kártérítést is. (A megállapodás a román kötvényadóssá-
gok rendezésére nem vonatkozott. A román kormány – időpont megjelö-
lése nélkül – kifejezte abbéli készségét, hogy kész az erre vonatkozó tár-

gyalások megkezdésére.) Az USA-ban zárolt és elkobzott román állami és

jogi személyek tulajdonában lévő vagyonok értékének levonása után Ro-
máninak 2,5 millió dollárt kellett 1960. július 1-jétől 4 egyenlő évi részlet-
ben átutalnia. Románia a szocialista országok közül másodikként belépett
az IMF-be és a Világbanka, az 1967-es arab-izraeli háború után nem szakí-
totta meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, a szovjet és szocialista
bojkott ellenére részt vet a Los Angeles-i olimpián stb.
Az 1965 nyarán tartott IX. pártkongresszuson döntöttek az ország
(Román Szocialista Köztársaság) és a párt (Román Kommunista Párt) új
nevéről, az alkotmány megváltoztatásáról és a KB, a 15 tagú VB mellett
egy még ennél is szűkebb, mindössze 7 tagú állandó elnökséget választot-
tak, amely ettől kezdve – lényegében minden pártfórumtól függetlenül –
döntött az összes lényeges kérdésben. Élesen elítélték a Varsói Szerződés
öt tagállamának 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulását a románok és
Románia – amely a VSZ tagja volt – nem vett részt a prágai tavaszként
ismertté vált csehszlovákiai reformfolyamat megakasztásában. A KB, az
Államtanács és a kormány 1968. augusztus 21-én, Nagy Nemzetgyűlés egy
nappal később tartott rendkívüli ülést. A legfelső párt- és állami testületek
hangsúlyozták, hogy a katonai bevonulás „szembeszökő megsértése egy
testvéri, szabad és független szocialista állam nemzeti szuverenitásának,
azoknak az elveknek, amelyeken a szocialista országok közötti kapcsolatok
alapulnak, a nemzetközi jog általánosan elismert szabályainak. Semmi sem
indokolhatja ennek a cselekménynek az elkövetését, a szocialista Cseh-
szlovákia katonai megszállását. A beavatkozás a kommunista párt és a
csehszlovák nép belügyeibe, a csehszlovákiai fegyveres intervenció súlyos
csapást mért a szocialista rendszer, a nemzetközi kommunista mozgalom
egységének érdekeire, a szocializmus világtekintélyére, a béke ügyére.”
Hasonlóképpen fogalmazott N. Ceausescu a fővárosi lakosság Köztársa-
ság Palota téri gyűlésén. „Nincs semmilyen igazolás, nem hozható fel
semmilyen ok arra, hogy egy pillanatig is elfogadjuk valamely testvéri szo-
cialista állam ügyeibe való katonai beavatkozás gondolatát” – hangsúlyozta
a román pártvezér. N. Ceausescu leginkább attól tartott, hogy a „testvéri
tankok” esetleg Románia területére is bevonulhatnak, ha Hruscsov úgy
látja jónak. „Azt beszélték, hogy Csehszlovákiában fennáll az ellenforrada-
lom veszélye, lehet, hogy holnap olyanok is akadnak majd, akik azt mond-
ják, hogy itt, ezen a gyűlésen is ellenforradalmi tendenciák mutatkoznak.
Ezt válaszoljuk mindenkinek: az egész román nép senkinek sem engedi
meg, hogy megsértse hazánk területét.”

7.9. Lengyelország, a permanens válság hazája

Lengyelország tragikus története során évszázadokra elveszítette nemzeti
önállóságát, a nagyhatalmak többször megszállták, kifosztották, területét
megcsonkították. A társadalom mentalitására, gondolkodására kitörölhe-
tetlenül rányomta a bélyegét a német- és oroszellenesség. A lengyelek tör-
ténelmi okokból fakadó oroszellenességét a XX. század második felének
számos, morálisan elfogadhatatlan történelmi eseménye tovább élezte.
Sztálin az 1930-as évek végén hamis vádak alapján a Szovjetunióba mene-
kült Kommunisták Lengyelországi Pártjának szinte teljes vezérkarát kiír-
tatta. A Molotov–Ribbentrop paktum titkos záradéka alapján a Szovjet-
unió Lengyelország későbbi leigázását követően jelentős területeket szállt
meg, amelyet a II. világháború után véglegesen bekebelezett. 117 Lengyelor-
szág lerohanása után a szovjet titkosszolgálat több ezer lengyel katonatisz-
tet ölt meg a katyni erdőben úgy, hogy a gyilkosságokat megpróbálta a
németekre kenni. Az sem javított a lengyelek hagyományos oroszellenes-
ségén, amikor 1944 nyarán, a varsói felkelés idején a Vörös Hadsereg alig
35 km-re a fővárostól heteken keresztül tétlenül szemlélte, hogyan öldök-
lik halomra a németek a lengyel felkelőket és teszik bosszúból romhalmaz-
zá Varsót pusztán azért, mert a felkelést a Szovjetunióval ellenséges vi-
szonyban álló Honi Hadsereg katonái robbantották ki. A II. világháború
lengyel származású szovjet marsalljában, K. K. Rokosszovszkijban, akit
1949-ben tettek meg lengyel hadügyminiszternek, a lengyelek többsége
szovjet kémet látott. És akkor még nem szóltunk a II. világháború után a
szovjet-lengyel gazdasági együttműködésben megnyilvánuló súlyos egyen-
lőtlenségekről, Hruscsov és a szovjet vezetés 1956. októberi lengyelországi
„látogatásáról” stb.
Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy a tragikus lengyel tör-
ténelemnek a dicső lapok mellett vannak olyan sötét fejezetei is, mint pl. a
nagy Lengyelország víziója az 1920-as évek elején, területszerzés a mün-
cheni szerződés után a térdre kényszerített Csehszlovákiától, a Németor-
szágtól elcsatolt nyugati területeken élő németek kényszerkitelepítése, a
lengyel történelmet végig kísérő antiszemitizmus.
A lengyel katolikus egyház a nemzeti függetlenség elveszítése után
őrizte a nyelvet és az identitást. Azon túl, hogy osztozott a nép sanyarú
117 A Lengyeleket különösebben nem vigasztalta a Szovjetunióhoz került mintegy két

Magyarországnyi területért cserébe a németektől elcsatolt és Lengyelországnak adott alig
valamivel több, mint egy Magyarországnyi terület.

sorsában, vállalta és szervezte a nemzeti ellenállást is. Így vált a lengyelek

szemében a katolikus egyház a nemzettudat őrzőjévé, egyúttal a szabadság
szimbólumává. A lengyel egyház a szocialista korszakban is megőrizte
intaktságát, az erős állami antiklerikalista agitáció ellenére tömegbefolyását,
mindvégig a kommunizmussal való szembenállás egyik fontos intézménye
maradt. 118 A lengyel egyház nemzetközi és hazai tekintélyét tovább növel-
te, amikor 1978-ban a konklávé II. János Pál néven lengyel pápát válasz-
tott. Karol Wojtyla 1979 júniusában látogatott először Lengyelországban,
ahol hívők milliói vettek rész az általa celebrált miséken.
1956 júniusában Poznanban, a nemzetközi vásár idején felkelés rob-
bant ki, amely kiváltotta a hatóságok megtorló akcióját. Az államvédelem
belelőtt a tüntető tömegbe, több tucat halott maradt a köveken. A Lengyel
Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának VII: plénuma a poznani
tragédiát – a szocialista tárborban addig teljesen szokatlan módon –nem
nevezte ellenforradalomnak, hanem a munkások jogos elégedetlenségének,
amelynek a legfőbb kiváltó okaként a párt korábban folytatott hibás politi-
káját nevezték meg. Gomulka visszakerült a hatalomba és megválasztották
a LEMP első titkárának. Néhány évig a hatalom – ugyanúgy, mint más
kelet-európai országban – engedményeket tett. Megalakultak a munkás- és
paraszttanácsok, a munkás önigazgatásnak rövid ideig a formálisnál na-
gyobb volt a szerepe Lengyelországban. (Ellentétben Jugoszláviával, itt
csak a termelő üzemeken belül működött a munkástanács, a területi köz-
igazgatásban és a nem termelő intézményekben nem.) A munkástanácsok
szerepe azonban nagyon gyorsan, nagyjából 1958 körül formálissá váltak.
A gazdaság legfontosabb szűk keresztmetszetét a mezőgazdaság jelen-
tette. 1956 után leálltak a szövetkezetek szervezésével, sőt a korábban
alakult közös gazdaságok is jórészt szétmentek. A mezőgazdaságban a
„szocialista szektort” lényegében a főleg nyugati területeken szervezett
állami gazdaságok jelentették. A kisüzemi lengyel mezőgazdaság gyenge
teljesítményekre volt képes, ezért az ország rendszeresen gabona- és hús-
importra szorult, de az ellátási gondokat így sem tudták megoldani. Az
ország kenyérgondjait a háború utáni területi változások is növelték,
ugyanis a Szovjetunióhoz csatolt területek elsősorban mezőgazdasággal
foglalkoztak, ahonnan még exportáltak is gabonát a háború előtt, a Len-
118 A LEMP KB 1958-ban indított mozgalmat a kereszteknek az iskolákból való eltávolí-

tása érdekében. Az intézkedés komoly ellenállást váltott ki, egyes helyeken „bigott hívő
asszonyok tüntettek a párt és a kormány intézkedése ellen”, másutt a tanítók jelentették
ki, hogy nem vállalják a tanítást, ha eltávolítják a kereszteket.

gyelországhoz csatolt korábbi német területek pedig inkább ipari vidékek

voltak. Az iparosítás, a városiasodás és a lengyel népesség létszámának
növekedése miatt a kereslet az alapvető élelmiszerek stabil ára mellett lé-
nyegesen meghaladta a kínálatot. Lengyelországban a háború után szüle-
tett népes korosztályok miatt 1956 és 1980 között ötéves periódusonként
500 ezer és 1,5 millió fő közötti új munkaerő lépett be a piacra. A teljes
foglalkoztatás megteremtéséhez szükséges munkahely-teremtő beruházá-
sok abszolút prioritást kaptak. A növekvő foglalkoztatás növekvő bérki-
áramlással járt, de a vásárlóerő növekedésével nem áll arányban a fogyasz-
tási javak kínálatának növekedése.
A mezőgazdasági termelés alacsony színvonala és a növekvő jövedel-
mek stabil élelmiszerárak mellett feloldhatatlan ellentmondáshoz vezettek.
A kisüzemi mezőgazdaság technikai színvonalának emelését, gépesítését a
Mezőgazdasági Körök szervezésével igyekeztek megoldani, amelyeknek a
felállítását a Lengyel Egyesült Munkáspárt II. kongresszusán határozták el.
A mezőgazdasági körnek, mint általános parasztszervezetnek az volt a
feladata, hogy állami támogatással szervezze a kisüzemi gazdaságok mun-
káját és tegye lehetővé a kölcsönös segítségnyújtást és együttműködést.
Lengyelországban 1959 nyarán 18 000 faluban működött mezőgazdasági
kör 500 000 taggal.
Úgy döntöttek, hogy a mezőgazdasági körök felszereléséhez szükséges
forrást a kötelező beadás fenntartásával teremtik elő úgy, hogy az ebből
befolyó összegek egy részét közösen használt gépek vásárlásával, mérnö-
kök, traktorosok képzésével visszajuttatják a mezőgazdaságnak. A beadási
és szabad piaci ár közötti különbözet az 1959. január 1-jével létrehozott
Mezőgazdasági Fejlesztési Alapba került, amit az állam nem egyénileg,
hanem a mezőgazdasági körök közösen hasznosított gép- és eszközparkja
révén juttatott vissza a gazdáknak. 119 Az alap pénzét a parasztok saját for-
rásaikkal kiegészíthették és e fölött a mezőgazdasági körök diszponáltak.
Az alapból elsősorban mezőgazdasági nagygépeket lehetett vásárolni, ame-
lyeket a parasztok közösen használták. A kör gépi szolgáltatásait térítés
ellenében a körön kívüli parasztok is igénybe vehették. A gépek használa-
táért a kör tagjai az azon kívül gazdálkodó parasztokhoz képest méltányo-
sabb használati díjat fizettek. Az egyes falvak a Mezőgazdasági Fejlesztési
Alapból a beadás arányában kapták a közös gépbeszerzésre fordítható
119Az első évben a gabona és burgonya beadásából származó pénz került az alapba,
1960-tól az élőállat- és állati termékek szabad piaci és beadási árának különbözete is a
körök kezébe került.

összeget. A gépeket elsősorban azok a körök vásárolhatták meg, amelyek-

nek a tagjai a legnagyobb arányban egészítették ki saját forrásaikkal az
állami támogatást. Ezen túl figyelembe vették a mezőgazdaság munkaerő-
helyzetét, illetve a gépkihasználás hatékonyságát.
A többi kelet-európai országhoz hasonlóan Lengyelországban is elöre-
gedett a falu, a mezőgazdaságot tömegesen hagyták ott a fiatalok. A gaz-
dálkodók a nagyobb birtokokat életjáradékért, a kisebbeket egy összegű
vételárért felajánlhatták az államnak. 120 Később a Mezőgazdasági Körök is
átvették a felajánlott földeket. mezőgazdasági köröktől várták a meglehe-
tősen elhanyagolt Állami Földalapi földek jobb megművelését is. Az innen
származó bevételt is a körök fejlesztésére akarták fordítani, hogy a társas
gazdálkodást így tegyék vonzóvá az egyéni parasztok körében. 121 Az akciót
egy idő után le kellett állítani, mert olyan nagy volt a földfelajánlási hullám,
hogy az állam nem győzte anyagilag.
Az ellátási gondok miatt az elégedetlenség az országban a helyzet rom-
lásával párhuzamosan egyre nőtt. 1968-ban betiltották Varsóban Mickie-
wicz Ősök című darabját, amely a XIX. századi orosz megszállók elleni
felkelésre buzdított. Ugyanebben az évben antiszemita kilengések történ-
tek Lengyelországban, amelynek következtében számos lengyel tudóst és
értelmiségit (köztük a szocializmus indirekt gazdasági mechanizmusának
elkötelezett hívét, W. Brust) emigrációba kényszerítettek. A következő
évben (1969) Poroninban felgyújtották a Lenin múzeumot, több ellenzéki
fiatalt (köztük a későbbi ellenállás jelképpé vált vezetőit, Adam Michniket
és Jaczek Kuront) letartóztatta a rendőrség.
1950 és 1955 között a lengyel mezőgazdasági külkereskedelem többlet-
tel zárult és az aktívumból finanszírozták az iparosításhoz szükséges gép-
és egyéb behozatalt. 122A helyzet 1956 után megfordult, a lengyel mező-
gazdasági külkereskedelem deficitessé vált. A külkereskedelem nehézségeit
tovább fokozta a kőszén világpiaci árának csökkenése. A kötelező beszol-
gáltatás 1970-ig fennmaradt, és az állami átvételi árat nagyon alacsonyan
120 Az 5 ha-nál nagyobb földek felajánlása esetén az állam 800-1200 zloty életjáradékot biztosított,
az ennél kisebb felajánlott birtokokat az állam egy összegben megvette.
121 1958 végén 800 000 ha tartozott az Állami Földalaphoz, amelynek a zömét a parasz-
tok bérelték, kb. 100 ezer ha-t az állami gazdaságok használtak.
122 Az évi átlagos agrárkivitel 890 millió dollár, a behozatal 560 millió dollár volt. Első-
sorban húst vittek ki és gabonát, takarmányt hoztak be. Lengyelországban a vetésterület

több mint 60%-án gabonát, azon belül elsősorban rozst termeltek, a takarmánytermő
terület pedig alig érte el a 11%-ot. Búzát és az intenzív állattenyésztés takarmánykeverék-
nek a bázisát jelentő kukoricát ebben az időszakban is importáltak.

szabták meg attól való félelmükben, hogy ha emelkedik a paraszti lakosság

jövedelme, nem fogják tudni a falusi vásárlóerőt fogyasztási cikkekkel le-
kötni. A törekvések ellenére sem sikerült az ország élelmiszerszükségletét
saját termelésből kielégíteni, Lengyelország jelentős mezőgazdasági im-
portra szorult, miközben – főleg húst – rendszeresen exportáltak is.
Az 1969/70-es évben a mostoha időjárás miatt nagy lett a mezőgazda-
sági terméskiesés, súlyos ellátási gondok léptek fel. Mintegy 4,5 millió ton-
na gabonahiány keletkezett, de húsból, tejből, vajból, textilipari nyers-
anyagból, élvezeti cikkekből stb. is hiány mutatkozott. Élelmiszert csak
tőkés országokból lehetett volna importálni, de ebben a viszonylatban már
nyomasztóak voltak a korábban felvett hitelek, az 1971. évi 400 millió
dollár adósságszolgálat rendkívüli módon terhelte a fizetési mérleget. A
belső ellátásban – főleg az 1970-es esztendő második felében – „rendkívül
feszült helyzet alakult ki”. A vezetés csökkentette a húsexportot, de az
import növelését – a külkereskedelmi mérleg hiánya miatt – nem engedé-
lyezte. Az 1971. évi terv kidolgozása során úgy döntöttek, hogy a gazdaság
egyensúlyát (amely főleg a külkereskedelmi és fizetési mérleg növekvő
hiányában kulminált) az import visszafogásával, a lakossági jövedelmek és
fogyasztás korlátozásával állítják helyre. Az éves terv 1971-re az élelmiszerfo-
gyasztás csökkentését tartalmazta, amit az iparcikkek (TV, autó) növekvő
fogyasztásával akartak kompenzálni. 123
A sajtó és a politika egész évben hangoztatta, hogy a hús felvásárlási és
fogyasztói árát fel kell emelni. 124 A beharangozott árreform azonban 1971.
január 1-jével csak a termelői árak emelését jelezte, ezért a közvélemény
úgy gondolta, hogy a fogyasztói árakat csak 1972-ben emelik. Ezért a
kormány 1970. december 12-i váratlan, drasztikus (ráadásul karácsony
előtti) húsáremelése szabályosan sokkolta a lakosságot. A Politikai Bizott-
ság az alapvető élelmiszerek árának emelését a december 14-ére összehí-
vott Központi Bizottsági ülés előtt kierőszakolta azért, hogy kész tények
elé állítsa a KB tagjait. Attól tartottak ugyanis, hogy a Központi Bizottság-
ban helyet foglaló vajdasági, nagyüzemi párttitkárok – világosan érzékelve
a lakosság nyomasztóan rossz hangulatát – a javasolt fogyasztói áremelést
esetleg nem szavazzák meg. Az áremelés 2/3-ad részben alapvető élelmi-
123 Az élelmiszerfogyasztást ipari cikkekkel nem lehet helyettesíteni. Ebben az esetben

legfeljebb a kényszertakarékosság mértékét lehetett volna csökkenteni.
124 Az élelmiszerek árának nyílt vagy burkolt emelése nem volt teljesen új Lengyelország-
ban. A fogyasztói piac megbomlott egyensúlyát az 1960-as évek elejétől kezdve időnként
óvatos áremelésekkel próbálték meg egyensúlyba hozni.

szereket (hús, húskészítmény, liszt, péksütemény stb.) érintett, amely hiva-

talos statisztikai adatok szerint átlagosan 7%-kal emelte az élelmiszerek
árszínvonalat. Az intézkedést a szokásoktól eltérően alig kísérte kompen-
zálás, így sok alacsony keresetű, többgyermekes családot lehetetlen hely-
zetbe hozott. 125 Azoknak lengyel családoknak az életszínvonala, akiknek a
fejenkénti jövedelme nem érte el a havi 800 zlotyt, az áremelés következ-
tében a létminimum alá süllyedt. A könnyűiparban, az oktatásban, az
egészségügyben és a vasútnál dolgozó lengyel munkavállalók többsége –
nem is beszélve a nyugdíjasokról – ebbe a kategóriába tartozott.
1970 decemberében Lengyelország jelentős külpolitikai sikert ér el,
Willy Brandt nyugat-német kancellár Varsóba látogatott és olyan egyez-
ményt ír alá, amely garantálta Lengyelország nyugati határait. A külpolitikai
siker azonban már nem volt elegendő ahhoz, hogy a néhány nappal ké-
sőbb eldöntött drasztikus élelmiszer áremelés okozta felháborodást kom-
penzálja. Az áremelés az utolsó csepp volt a pohárban, ha nem lett volna,
az előző évtized állandó megszorító intézkedései miatt akkor is robbant
volna az elégedetlenség, legfeljebb néhány hónappal később. A sztrájkok a
Tengermelléken voltak a legradikálisabbak, de átterjedtek az ország más
vidékeire is. A gdyniai hajógyár előtt, Szczecinben, Elblagban a karhatalom
vérfürdőt rendezett, több mint 50 tüntető halt meg. December 20-án ösz-
szeült a LEMP KB, W. Gomulka megbukott 126, a LEMP első titkárává
Edward Giereket választották meg. Visszavonták az áremeléseket és egy
emelték az alacsony keresetűek bérét, a családi pótlékot és a nyugdíjakat,
megszüntették a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatását. A
Szovjetunió gabonát, húst, zsírt stb. szállított hitelbe, a gondok azonban
nem oldódtak meg.
Gierek vezetése alatt nagyarányú építkezések kezdődtek, amelynek for-
rása egyre inkább nyugati hitel lett. Az 1970-es évek első felében nem csak
látványosan gyors volt Lengyelországban az ipari termelés, a nemzeti jö-
vedelem és a reálbér emelkedése, hanem valamelyest modernizálódott is a
gazdaság szerkezete is. Az egyoldalú iparosítás helyett nagyobb hangsúlyt
kapott a lakosság szükségletének – részben nyugati hitelekből megvalósuló
125A jövedelemkompenzálás némi családi pótlék emelésre korlátozódott.

126Az új lengyel vezetésre nagy társadalmi nyomás nehezedett, hogy a tűzparancsot kiadó
Gomulkát állítsák bíróság elé, erre azonban nem került sor. Jellemző, hogy W. Gomulka,
akit az 1950-es évek elején koncepciós perben állítottak félre a vezetősből, saját bukását
személye ellen irányuló puccsnak, a tengermelléki megmozdulásokat pedig ellenforradal-
mi lázadásnak minősítette.

importból történő – jobb kielégítése, több fejlesztési forrás jutott az inf-

rastruktúrának és a lakásépítésnek is. Az ipar öt év alatt 75%-kal, a mező-
gazdaság 28%-kal, a nemzeti jövedelem 48%-kal emelkedett. Gyorsan nőtt
a bérből élők jövedelme, a nyugdíj és az egyéb járadékjellegű jövedelmek
is. Általánossá tették a parasztok ingyenes orvosi ellátását, engedélyezték a
föld adás-vételét, részben megnyitották a mezőgazdasági cikkek szabad
piacát.
A gyors, de a világpiaci követelményekkel nem számoló iparosításra
bizonyos mértékig rá is kényszerült a lengyel vezetés, mert az 1960-as évek
második felétől a háború után született népes korosztályok munkába állása
csak az extenzív iparosítás révén volt lehetséges. Az extenzív fejlesztésnek
tehát nem csak a forrása, de a kényszere is jelen volt. Ez az új fiatal mun-
kaerő szakképzett volt, de egyoldalúan képzett (bányász, kohász, forgácso-
ló stb.) A tercier szektor súlya meglehetősen kicsi maradt, a közlekedési
infrastruktúra a termelés fejlesztését gátló szűk keresztmetszetté vált.
7.10. Csehszlovákia és a „prágai tavasz”

Csehszlovákiában az SZKP XX. kongresszusa utáni években a belpolitikai
helyzet, az 1958/59. évi általános gyorsítás után az ország gazdasági hely-
zete került mélypontra. Mint ismeretes, Kelet-Európában az 1950-es évek
első felében a személyi kultusz és koncepciós perek legszélsőségesebb
megnyilvánulására Csehszlovákiában került sor, ráadásul egy olyan ország-
ban, ahol a demokratikus szabadságjogoknak és a civil szféra autonómiá-
jának a II. világháború előtt komoly hagyományai voltak. A nem is nagyon
burkoltan antiszemita Slanský-pernek ezen túl nacionalista felhangjai is
voltak, mivel a halálra ítéltek zömmel a szlovák kommunista párt soraiból
kerültek ki. A koncepciós perekért egyértelműen felelős cseh kommunista
vezetők a társadalmi nyomása ellenére késlekedtek a politikai perekben
elítéltek rehabilitációjával. Ugyan szavakban hitet tettek a XX. kongresszus
irányvonala mellett, a szükséges személyi konzekvenciák levonásával
azonban késlekedtek. A „burzsoá nacionalizmussal” vádolt és a konstruált
perek során elítélt szlovák párt- és állami vezetők részleges rehabilitálására
csak a per előkészítésében közvetlenül felelős vezetők (Siroký, Bacilek,
David, Köhler stb.) hatalomból való 1963. évi eltávolítása után került sor.
Részben emiatt, részben az egyre romló ellátás miatt a társadalmi feszült-
ségek rendkívüli módon kiéleződtek, amit – mint Kelet-Európában oly
gyakran – a politizáló írók és értelmiségiek érzékeltek és fogalmaztak meg
elsőként. A csehszlovák írók kongresszusa 1956 nyarán lépett fel először

átfogó módon a személyi kultusz ellen, amit a hatalom akkor a „szocializ-

mus elleni támadásnak” minősített és adminisztratív intézkedésekkel visz-
szaszorított. A politikai vita az 1960-as évek elején a magyar Petőfi-körhöz
hasonló sajtóvitában csúcsosodott ki, amelynek során sokan megkérdője-
lezték a művészetek és a tudomány pártosságának dogmáját. Tovább bor-
zolta a kedélyeket, hogy a magyarországi 1956-os felkelés leverése után
romlott a cseh kormány és egyház amúgy sem felhőtlen kapcsolata. 127
A KGST szinten egyeztetett utolérés-lehagyás 1958/59-től itt is első
számú stratégiai céllá vált, sőt a gyorsítás az első években látszólag zökke-
nőmentes fejlődést eredményezett. Ezért az 1960. évi új csehszlovák al-
kotmány a szocializmust felépítettnek deklarálta azzal, hogy az ország el-
nevezését „szocialista” jelzővel egészítette ki. 128 A CSKP vezetői egy idő
után maguk is kezdték elhinni azt, hogy Csehszlovákia „fejlett gazdaságá-
nál és immár kiépült szocialista politikai rendszerénél fogva különleges
szerepre hivatott a szocialista táboron belül, s hogy magatartása, bel- és
gazdaságpolitikai vonalvezetése követendő mérce a többi baráti ország
számára is”. Az egyébként is feszített előirányzatokat tartalmazó 1961-
1965-re vonatkozó III. ötéves terv eredeti előirányzatait rögtön a terv in-
dulásának első évében annak ellenére emelték tovább, hogy egy sor fontos
ágazat az 1961. évi tervét nem teljesítette.
A legfejlettebb országok utolérése és lehagyása helyett az 1960-as évek
elejétől érzékelhető gazdasági egyensúlytalanság 1962/63-ra súlyos megtor-
panáshoz, sőt kifejezett hanyatláshoz vezetett. A valaha jobb napokat látott
cseh ipar egyre jobban lemaradt a világ élvonalához képest a munka terme-
lékenysége, hatékonysága, az egységnyi termék előállításához szükséges élő
és holtmunka felhasználása tekintetében. 129 Az 1960-as évek második felé-
127 A cseh egyház 1956 őszén megpróbálta az elítélt, vagy egyházi funkcióik gyakorlásától
eltiltott egyházi vezető személyiségek rehabilitálását elérni. A cseh állam bosszúból csök-
kentette az egyházak anyagi támogatását.
128 A szocializmus teljes felépítésének a jegyében 1959-ben egyetlen év alatt a korábbi 1/3-
ára csökkentették a kisiparosok és kiskereskedők számát, amely nem csak körükben, ha-
nem a lakosság között is elégedetlenséget szült, mert olyan szolgáltatást iktattak ki likvidá-
lásszerűen, amelyet sem az állami vállalatok, sem a szövetkezetek nem tudtak pótolni.
129 Csehszlovák számítások szerint az ország az 1960-as évek közepén a termelékenység
tekintetében az USA-tól 50, az NSZK-tól pedig legalább 10 évvel le volt maradva. Bár a
legtöbb nyugat-európai országhoz képest a cseh beruházási ráta magasabb volt, az ala-
csony hatékonyság miatt egységnyi jövedelem előállítása egyre nagyobb termelési tényező
felhasználásával történt. Különösen lehangoló volt a technikai haladás élén álló ágazatok-
nak, az automatizálásnak, a számítástechnikának és az elektronikának a világ élvonalához
mért lemaradása.

től a cseh nehézipar elavult termékeit már a szocialista országok is csak

saját gépeik ellenében voltak hajlandóak megvenni. A csehszlovák beren-
dezéseket a fejlődő országokban is csak nagy és bizonytalanul visszafolyó
hitelek ellenében lehetett elhelyezni. A gondok (a feldolgozó ipar és a
nyersanyagtermelés aránytalansága, a mezőgazdásági termelés krónikus
bajai, a beruházások szétforgácsolódása, a kivitelezési idő elhúzódása 130, a
kiáramló vásárlóerőhöz képest túlságosan alacsony árukészlet, a tőkés kül-
kereskedelmi és fizetési mérleg krónikus hiánya, eladhatatlan készletek fel-
halmozódása) itt is hasonlóak voltak, mint a többi kelet-európai országban,
ám a gazdasági bajokat Csehszlovákiában néhány sajátos tényező tovább
növelte. 131 A növekedés extenzív forrásai a keleti táboron belül itt merültek
ki először, a szocialista országok közül Csehszlovákiának találkozott leg-
hamarabb az intenzív fejlesztésre való átállás speciális nehézségeivel.
A CSKP XII. kongresszusán, 1962. decemberében a gondokat már
nem lehetett tovább kendőzni, ezért lényegében nyíltan beszéltek az 1961-
1965-re szóló III. ötéves terv kudarcáról. Úgy döntöttek, hogy 1963-ban
felszámolják az alapvető gazdasági egyensúlytalanságokat és 1964-től új 7
éves középtávú tervet indítanak. A szocialista országok gyakorlatából jól
ismert restrikciós intézkedésekkel, mindenekelőtt a beruházások 11,6%-os
csökkentésével sikerült a nemzeti jövedelem termelését és felhasználását,
valamint a külkereskedelmi mérleget egyensúlyba hozni. Igaz, ennek az volt
az ára, hogy a nemzeti jövedelem 4%-kal csökkent, sőt az ipar is keveseb-
bet termelt, mint az előző évben. A mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése
és a csapadékhiány miatt – más kelet-európai országokhoz hasonlóan –
Csehszlovákia is nagy mennyiségű kenyérgabona behozatalra szorult. 132 A
130 Az 1960-as évek közepén Csehszlovákiában az ipari nagyberuházások átlagos üzembe

helyezési ideje 7,5 év volt!
131 A szovjet–kínai vita elmérgesedése után Csehszlovákiának Kínával és a kínai vonalat a
koreai háborúban nyújtott segítség miatt támogató Észak-Koreával folytatott kereske-

delmi forgalma a korábbi 1/10-ére esett vissza. A szovjet külpolitikai vonalat szolgai
módon támogató valamennyi európai KGST-ország Kínával folytatott külkereskedelmi
forgalma visszaesett a szakítás után, de a forgalom csökkenése Csehszlovákia esetében
volt a legnagyobb. De Csehszlovákiát Románia és az NDK is bírálta, ami a külpolitikai
viszony átmeneti elhidegüléséhez vezetett. Csehszlovákia – hosszú távú kereskedelmi
érdekeitől vezérelve – lehetőségeihez képest túlságosan nagy segélyekben részesítette a
fejlődő országokat. Ezen a rendkívül labilis és bizonytalan piacon a befektetések sokszor
nem térültek meg.
132 Csehszlovákia a két világháború között is behozatalra szorult élelmiszerekből. A nö-
vénytermesztésben a termésátlagok az 1960-as évek elejéig alig emelkedtek, miközben a

vetésterület jelentősen csökkent, ezért a kukorica és cukorrépa kivételével – e két növény

tsz-ek gazdálkodását az átszervezés után évekig nem sikerült konszolidálni.

Csehszlovákiában még a többi szocialista országhoz képest is sokkal job-
ban korlátozták a háztáji gazdaságok működését, tartósan alacsony árat
fizettek a begyűjtött mezőgazdasági terményekért és megakadályozták,
hogy a szövetkezetek olyan ösztönző munkadíjazási formákat vezessenek
be, amely a tagokat a munkában anyagilag érdekeltté teszi. A mezőgazda-
ságban dolgozók száma az 1950. évi 2,2 millióról 1,3 millióra csökkent,
ezzel együtt a maradók átlagéletkora jelentősen nőtt. Bár a csehszlovák
mezőgazdaság volt a táboron belül – a kelet-némettel együtt – viszonylag a
leginkább gépesített, de a kieső munkaerőt még így sem tudták pótolni.
Pazarlóan bántak a termőfölddel, sokszor a legjobb minőségű termőterüle-
teket vették igénybe az ipari és infrastrukturális építkezésekhez.
Csehszlovákia bruttó mezőgazdasági termelésének alakulása, 1936=100

1936 1950 1960 1961 1962 1963
Bruttó mezőgazdasági termelés 100 86,2 103,1 103,1 95,3 102,2
Ezen belül
Növénytermelés 100 79,8 97,5 94,5 83,2 96,4
Állattenyésztés 100 93,8 110,1 113,3 109,7 109,1
Ez a helyzet törvényszerűen vezetett a lakosság ellátásának és a fizetési

mérleg egyenlegének a romlásárhoz. A keleti és főleg nyugati adósság nö-
vekedése miatt 1963-ban további rövid lejáratú hitelt már nem kaptak,
ezért szigorú importkorlátozásokat vezettek be, ami tovább rontotta a
termelés és ellátás feltételeit. A vásárlóerő és árualap egyensúlyát 1964-ben
sem sikerült biztosítani, ezért – az alacsony nyugdíjak kompenzálása mel-
lett – számos vásárlóerő-elvonó intézkedést vezettek be.
A koncepciós perekben leginkább kompromittálódott szektás vezetők
hatalomból történő eltávolítása (1963 ősze) után az ideológiai viták heves-
sége némileg alább hagyott, de az 1964. tavaszi restrikciós szigorítások
ismét felszították a kedélyeket. A szavakban hirdetett „kétfrontos” harc
helyett a párt vezetői inkább a revizionistáknak nevezett reformerek ellen
vetésterület jelentősen nőtt a II. világháború után – a termésmennyiség (beleértve a hús-

termelést is) elmaradt a II. világháború előttihez képest. Egy 1965-re vonatkozó jelentés
szerint Csehszlovákia az élelmiszer negyedét importálta, búzából azonban az ország
szükségletének csak a felét termelték meg odahaza.

léptek fel indokolatlanul durva adminisztratív eszközökkel, a dogmatiku-

sokat ellenben békén hagyták. 133
Ebben a gazdasági és politikai helyzetben a hatalom arra kényszerült,
hogy az irányítási rendszer reformjáról Ota Šik vezetésével akkor már évek
óta folyó elképzelések egy részét bevezesse. A Csehszlovák Tudományos
Akadémia Közgazdasági Intézetének igazgatója, a CSKP KB tagja 1963
végén úgy nyilatkozott, hogy az általa vezetett bizottság javaslatait – amely
számos vonásaiban hasonlított a jugoszláv gazdaságirányítási rendszerhez
– a hatalom (esetleg kompromisszumokkal) kénytelen lesz akceptálni,
mert az ország „olyan nehéz gazdasági helyzetben van, hogy ebből csak a
tervszerű irányítás rendszerének radikális reformjával lehet kikerülni”. A
kormány 1964. augusztusában úgy határozott, hogy a következő években
át kell térni az indirekt gazdaságirányítási rendszerre. A gazdaságirányítási
rendszer reformját Csehszlovákiában több lépcsőben, fokozatosan vezet-
ték be. A tervezés súlypontja az éves tervről a középtávú tervekre tolódott
át. Bár a tervutasítás nem szűnt meg teljesen, a vállalatokat elsősorban ún.
közvetett gazdasági eszközökkel igyekeztek a tervek teljesítésére ösztö-
nözni. 134 Az éves terveket a vállalatok – a jövedelem maximálisára töre-
kedve és szerződéses kapcsolataik függvényében – saját maguk állították
össze, de a vállalati tervet az irányító hatósággal jóvá kellett hagyatni.
Csehszlovákiában a reform első lépéseként a gazdálkodó egységeket
egész iparágat átfogó trösztökbe tömörítették, amelyek a termelő vállala-
tok mellett magukba foglalták a bel- és külkereskedelmi vállalatok nagy
részét is. Ezzel azt kívánták elérni, hogy csökkenjen a termelés és értékesí-
tés merev szétválasztása. A trösztöket a jövedelem növelésében tették
érdekeltté, hogy csökkenjen a kelet-európai rendszerekre jellemző teljesít-
mény-visszatartás, javuljon a hatékonyság és a termékek minősége. A re-
form alapelveinek megfogalmazásakor kifejezetten ösztönözték a vállala-
tok közötti nagyobb differenciálódást, amitől azt remélték, hogy a munka-
erő spontán módon a válságban lévő, elavult, versenyképtelen termékeket
gyártó ágazatoktól a prosperáló ágazatok felé fog áramlani. (A tőkealloká-
ció lehetőségét a csehszlovák reform eredeti koncepciója fel sem vetette.)
133 Antonin Novotný CSKP KB első titkár, köztársasági elnök pl. – akit legalább akkorra
felelősség terhelt a törvényesség súlyos megsértéséért, mint a menesztett Viliam Široký
kormányfőnek – 1968. januárjáig a helyén maradt.
134 Az 1967. évi terv mintegy 70 fontos termékre nézve tartalmazott kötelező tervutasí-
tást.

A kísérleti szakasz sikere után a reform legtöbb alapvető elemét (ru-

galmasabb, többféle árformát tartalmazó árrendszer, beruházási, jövede-
lemelvonási és érdekeltségei rendszer) 1967. január 1-jével bevezették. A
csehszlovák vállalatok nem kaptak többé ingyen eszközöket az államtól,
sőt a meglévő állóeszközeik nettó értékét is fokozatosan ki kellett fizetni
az állami költségvetés felé. Vagyis a vállalatok az államtól az amortizációs
alapjuk terhére „megvásárolták” az általuk használt eszközöket, amelyek
felett ettől kezdve –szigorú korlátok között – rendelkeztek. A beruházások
zömét bankhitelből és saját forrásból a vállalatok finanszírozták. Az állam
döntött a stratégiai fontosságú kutatásokról, a hadiipar, a környezetvéde-
lem, az infrastruktúra és az elmaradott területek felzárkóztatását célzó
beruházásokról. A bank a vállalatok hitelkérelmét gazdaságosság és megté-
rülés alapján rangsorolta, vagyis a vállalatok versenyeztek a hitelekért. A
költségvetésből közvetlenül finanszírozott beruházásokon túl az állam a
legfontosabbnak ítélt, de a hitelverseny első köréből kieső egyedi nagybe-
ruházásokat költségvetési dotációval a hitelverseny második körében esé-
lyessé tehette.
A bérek és a létszám (vagyis a fizetőképes vásárlóerő) kiáramlását az
átlagbér növekmény progresszív adóztatásával korlátozták. Az állam a
bérek 92%-át mindenkinek, tehát a veszteséges vállalatok dolgozóinak is
garantálta. A megtermelt bruttó jövedelemből fedezték a vállalatok a 6%-
os eszközlekötési és 2%-os forgóeszköz-lekötési járulékot, 18% egységes
adót, hitelkamatokat, kötbéreket stb. Az ezen felül maradó jövedelem-
részből különféle alapokat (fejlesztési, szociális-kulturális, tartalékalap)
képeztek. A fejlesztési alap nagyságára nézve Csehszlovákiában nem vol-
tak kötelező előírások.
A harc a reform körül szinte azonnal megindult. A keleti rendszerek-
ben addig teljesen szokatlan módon már nem csak a kulisszák mögött
folytak éles viták az egyensúlyhiány kialakulásának okairól, a piaci mecha-
nizmus szabadabb alkalmazásáról, a szabadabb ármozgásról, az egyensúly
külföldi kölcsönök felvételével történő megoldásáról stb. A nyilvános fó-
rumokon folyó viták résztvevői – sokszor a KB-tag Ota Šik is – élesen
támadták a pártvezetést. A reform hívei az eredeti elgondolások kompro-
misszumok nélküli bevezetését, a dogmatikus erők a régi irányítási rend-
szerhez való visszatérést követelték, miközben a „testvéri országok” né-
melyike (főleg az NDK és a Szovjetunó) egyre nagyobb bizalmatlansággal
szemlélte az eseményeket. A megosztottság a legfelsőbb pártvezetést is
jellemezte. A CSKP 1967. májusi ülésén két irányzat feszült egymásnak, az

egyik nézet képviselői radikális intézkedéseket, a világpiaci árak azonnali

beengedését, a veszteséges vállalatok felszámolását követelték, míg a másik
megelégedett a mérsékelt továbblépéssel. A KB az utóbbiak álláspontját
emelte határozattá, amely ellen Ota Šik professzor nyilvános előadásaiban
rendre fellépett, amellyel megsértette a bolsevik típusú pártok szervezeti
szabályzatának egy fontos passzusát, az ún. demokratikus centralizmusnak
az elvét. 135
Az új gazdaságirányítási rendszer bevezetése nem szüntette meg a szo-
cialista gazdaság működésének alapvető problémáit, ellenben láthatóvá és
nyilvánvalóvá tette ezeket a gondokat. A piacokon megmutatkozó tartós
túlkereslet pl. 1967 után sem szűnt meg, de az új rendszerben a fogyasztási
cikkek piacán megnyilvánuló túlkereslet már nem kényszertakarékosság-
ban, kényszerhelyettesítésben, hanem a nyílt inflációs tendenciák felerősö-
désében mutatkozott meg, ami a szektás vezetők körében már a reform
elindulását követő első hónapokban nagy megütközést és meg nem értést
váltott ki. A fogyasztói árak színvonalának emelkedése annak ellenére be-
következett, hogy a reform kidolgozói a csehszlovák gazdaság tartós szer-
kezeti aránytalanságainak megoldására eredetileg az árszínvonal direkt
emelését nem javasolták, a fogyasztói kereslet visszafogását a dotációk
nagyarányú csökkentésével és a költségvetési kiadások megnyirbálásával
elfogadhatóbbnak tartották. A termelők piacát tehát a kereslet korlátozá-
sával akarták a fogyasztók piacává változtatni. Ezzel reményeik szerint
megindulhat a külső egyensúlytalanság felszámolása is, ti. a belső piaci
kereslet visszaesése a vállalatokat óhatatlanul rákényszerítette volna a kül-
piaci értékesítés részarányának növelésére, ezzel együtt a világpiaci ver-
senyképesség javítására. Az alkalmazkodás kényszer vagy növelte volna a
cseh vállalatok hatékonyságát, vagy óhatatlanul bekövetkezett volna a vál-
lalatok egy részének csődje. (Az utóbbinak az ódiumát a cseh vezetés nem
merte felvállalni. A veszteséges vállalatokat a reform bevezetése után is
dotálták mégpedig úgy, hogy a jól gazdálkodó vállalatok jövedelmének egy
részét vonták el és csoportosították át a veszteséges vállaltok számára.)
Az új irányítási rendszer néhány területen feladta a korábban megszo-
kott kényelmes szociális biztonságot, a gondoskodó állam paternalizmusát
és a korábbihoz képest a vállalatokat sokkal inkább alávetette a kíméletlen
135A demokratikus centralizmus elve szerint a kommunista párt tagjának jogában áll
nézeteit minden pártfórumon kifejteni, de a többség által hozott döntést akkor is el kell
fogadnia és azt akkor is támogatnia kell, ha egyébként azzal maga személy szerint nem ért
egyet.

világpiaci versenynek. Nem véletlen, hogy a bevezetés után néhány hó-

nappal a magukat az új rendszer veszteseinek tartó vállalatok és fogyasz-
tók átfogó harcot indítottak a reform ellen és – ha nem is nyíltan – de
követelték a régi mechanizmushoz való visszatérést. Mivel a bevezetett
mechanizmus nem volt konzekvens (a rendszerbe a bizonytalanság és a
kiszámíthatatlanság miatti tudatosan egy sor „féket”, kompromisszumot
építettek be), ezért az intézkedések hatékonysága gyenge, az általuk szült
nem várt következmények száma pedig nagy volt, ezzel súlyos ellenérveket
adott a reform vélt vagy valós veszteseinek a kezébe. A reform nem te-
remtette meg a vállalatok érdekeltségét a tőkés export növelésében, mi-
közben az onnan származó import a liberalizáció következtében jelentő-
sen nőtt. Emiatt romlott az ország tőkés relációjú külkereskedelmi mérle-
gének egyenlege és nőtt az ország tőkés adósságállománya. 136 A bérek
gyorsabban nőttek, mint a termelékenység, emiatt tovább romlott a fo-
gyasztói piac amúgy is nagyon labilis egyensúlya. (1967-ben egész évre
5,3% béremelést terveztek, ezzel szemben az év első öt hónapjában 6,5%-
os volt a nominálbér-kiáramlás, miközben a fogyasztási cikkek kínálata a
tervezett 4,6% helyett csak 2,1%-kal bővült.) A vállalatok a reform szán-
déka ellenére sem szabadultak meg a fölösleges munkaerőtől (becslések
szerint a csehszlovák gépipar több mint 200 ezer fölösleges munkaerőt
foglalkoztatott).
Mindez természetesen a reform alapelveit súlyosan sértő egyedi be-
avatkozásokhoz vezetett. Azzal érveltek, hogy azért kénytelen az állam
beavatkozni és mesterségesen megteremteni azt a „gazdasági nyomást”,
amely tulajdonképpen az új irányítási rendszer logikájából következik.,
mert az új irányítási rendszer eszközei „még nem elég hatékonyak”. A
hitelkamatok emelésével visszafogták a beruházási keresletet, korlátozták a
bérkiáramlását, egyedi utasításokkal szabályozták a külkereskedelmet stb.
A központi beavatkozást időlegesnek nevezték, és ígérték,, hogy megszű-
nik, mihelyst „fel tudják számolni az infláció veszélyét, el tudják venni a
vállalatoktól azokat a jelentős eszközöket, amelyekhez nem megérdemel-
ten…, hanem lényegében az új irányítási rendszer előkészítésének a hiá-
nyosságai, főként az árreform hiányossága és spekuláció útján jutottak”.
Miközben a termelői és nagykereskedelmi árak a tervezettet jóval
meghaladó mértékben nőttek, a fogyasztói árakhoz nem nyúltak, vagy ha
136 A tőkés viszonylatú külkereskedelmi mérleg hiányát tovább növelte az 1967. évi arab-
izraeli háború kirobbanása, ami miatt szállítások maradtak el és korábban nyújtott hitele-
ket kellett prolongálni.

már mindenképpen emelni kellett, akkor kompenzáltak, ezért az alapvető

fogyasztási cikkek, háztartási energia, lakbér dotálása egyre jobban meg-
terhelte a költségvetést. A cseh külkereskedelemnek kevesebb mint ötöde
bonyolódott Nyugattal, így a tőkés világpiac nyomása meglehetősen erőt-
len volt. (Az európai szocialista országok külkereskedelmében ennél ki-
sebb tőkés arány csak Albániában volt.) Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a
jövedelmek épp a visszafejlesztendő vállalatoknál (kohászat, bányászat)
növekedtek, miközben a fejlesztendő ágazatok saját forrása kicsi maradt.
Ezért az állam a beruházások terén is kénytelen volt visszalépni a direkt
beavatkozásokhoz. Nem véletlen tehát, hogy a CSKP KB 1967. szeptem-
beri ülésén számos olyan határozat születette, amellyel visszaléptek a régi
konzervatív módszerekhez. A prágai magyar nagykövetség 1967. októberi
jelentésében is úgy értékelte, hogy a KB ülésén „erősödött a konzervatív
elemek befolyása, ezért az új irányítási rendszer következetes megvalósítá-
sa mintha megtorpant volna, a meglévő gazdasági problémákat eltúlozzák,
hogy ezzel még inkább indokolják a központi beavatkozás fokozását”.
Nem könnyítette meg a reform jövőjét az sem, hogy a különféle politi-
kai csoportosulások, érdekképviseleti testületek (mindenekelőtt az addig a
hatalmat mindenben kiszolgáló szakszervezetek) ultimátumszerűen fogal-
mazták meg az ország akkori gazdasági lehetőségeit meghaladó követelé-
seik azonnali kielégítését. De már nem lehetett felsorakoztatni a lakosság
egészét sújtó restriktív intézkedések népszerűsítésére a csehszlovák kom-
munista pártszervezeteket sem. 137
A táboron belül az NDK, Lengyelország és a Szovjetunió képviselői
részéről – az ottani reform ellanyhulásával párhuzamosan – egyre hango-
sabb és erősebb bírálat érte a csehszlovák reformot. A berlini, varsói és
moszkvai magyar külképviselet jelentéseiben egyre több jel utalt a „testvér-
országok” erősödő fenntartásaira a gazdasági reformokat illetően. Az
NDK-s politikusok a háttérbeszélgetések során kijelentették, hogy „a nagy
népgazdasági folyamatok döntően gazdasági eszközökkel való szabályozá-
sa önmagában aligha elegendő az arányos fejlődés biztosítására, ezért
olyan irányítási rendszerre van szükség, amelyben a terv a vállalati gazdál-
kodás számára is közvetlen hatásokat, feladatokat tartalmaz”. Vagyis sze-
137 Csehszlovákiában a kommunista hatalomátvétel után megmaradt a többpártrendszer
látszata. A kommunista pártok feltétlen irányítása mellett a Cseh és a Szlovák Nemzeti

Frontba beterelt szövetséges pártok (Csehszlovák Szocialista Párt, Csehszlovák Néppárt,
Szlovák Megújhodás Pártja, Szabadság Párt) szerepe teljesen formálissá vált, tagsággal
sem rendelkeztek, csak némelyiknek volt kis létszámú megyei apparátusa.

rintük direkt tervutasítások nélkül elképzelhetetlen a szocialista gazdaság

irányítása. Egyértelműen elutasították és eredménytelennek tartották a
jugoszláv modellt, amelyet a kapitalista és szocialista szisztéma szimbiózi-
sának neveztek. Szerintük az NDK-ban nem lehet alkalmazni a magyar és
cseh reformokat, mert ha a vállalati önállóságot növelik, akkor azok a
népgazdaság érdekével ellentétesen cselekednek. A magyar reformról már
a bevezetés előtt szkeptikusan nyilatkoztak és azt jósolták, hogy a végre-
hajtás során a magyarok is vissza fognak lépni mert belátják, hogy nem
lesz a reform működőképes.
Antonin Novotný leváltása és Alexander Dubček hatalomra kerülése,
Ota Šik miniszterelnök-helyettessé történő kinevezése után Berlinben már
egyenesen az ellenforradalom veszélyével riogatták egymást a tábor kon-
zervatív erői. 138 (Ota Šik az Oldrich Csernik vezette kabinetben kapott
kormánymegbízatást 1968. áprilisában.) 139 Politikai és gazdasági viták, csa-
tározások közepette kezdődött meg a csehszlovák államalakulat föderatív
alapú átszervezése is. Igen nagy megütközést és riadalmat váltott ki a tábor
szektás-dogmatikus erőiben az 1968. június 27-i keltezésű „Kétezer szó a
munkásoknak, a parasztoknak, az alkalmazottaknak, a tudósoknak, a mű-
vészeknek, mindenkinek” című felhívás. Nem csoda, hiszen a valóban
2000 szóból álló felhívás szerzői rögtön a bevezetőben kijelentették, hogy
Csehszlovákia irányítása 1948 után „méltatlanok kezébe került”, akik
„nem rendelkeztek kellő államvezetési tapasztalatokkal, szakértelemmel és
filozófiai képességgel”. Ez egyébként a Kétezer szó szerzői szerint még
nem lett volna nagy baj, ha a kommunista vezetők legalább „több köznapi
bölcsességet és méltányosságot mutatnak, hajlandók lettek volna meghall-
gatni mások véleményét és hagyták volna, hogy fokozatosan náluk alkal-
masabbak váltsák fel őket”. A felhívás szerzői világosan megfogalmazták,
hogy a párt és az állam összefonódása, a pártállam–állampárt mindenható-
sága, a társadalom és a gazdaság minden szféráját átfogni, irányítani akaró
törekvése milyen súlyos ellentmondások kialakulásához vezetett. A doku-
138 Horst Sölle, az NDK külkereskedelmi minisztere 1968. március 29-én berlini magyar
nagykövettel folytatott megbeszélésén a csehszlovákiai eseményeket „az 1956-os magyar-

országihoz hasonlította”. Tömpe András néhány hónappal a magyarországi új mecha-
nizmus elindulása után még védte a cseh reformokat és rámutatott, hogy a csehszlovák
események „alapvetően különböznek az 1956. évi magyarországiaktól. A CSKP nem
esett szét, nem az utca diktál”. A hivatalos magyar vélemény lényegét ebben a kérdésben
úgy tolmácsolta, hogy „bizalommal kell lenni a csehszlovák párt jelenlegi vezetői iránt és
támogatni kell őket”.
139 Oldrich Csernyiket 1968. április 6-án bízták meg kormányalakítással.

mentumban nem esett szó a többi szocialista országról, de megállapításai

természetesen minden szocialista országra érvényesek voltak. A szomszé-
dos szocialista országok hatalmi apparátusa ezért gondosan ügyelt arra,
hogy a Kétezer szó ne kerülhessen magyar, lengyel, kelet-német, román
stb. olvasó kezébe. Hiszen melyik kelet-európai kommunista pártra ne lett
volna igaz az, amit a CSKP-ról állítottak, hogy a háború utáni nagy bizal-
mat „fokozatosan tisztségekre váltotta át, amíg csak meg nem szerzett
minden tisztséget, de semmi egyébbel már nem rendelkezett”, vagy hogy a
kommunista párt, miután politikai és eszmei szövetségből hatalmi szerve-
zetté változott, „nagy vonzerőt gyakorolt a hatalomvágyó egyénekre, a
gyáva számítókra, és a lelkiismeretlen emberekre”. A kiáltvány lerántotta a
leplet a kommunista pártról, amely saját magát a munkásosztály élcsapatá-
nak állította be, és kimondta, hogy a munkásosztály ebben a rendszerben
semmiről sem dönthet, ellenkezőleg: az ellenőrizhetetlen hatalom tüntette
fel saját hibás döntéseit úgy, mintha az a munkásság döntése lett volna.
A Kétezer szó megjelenése után nem csodálkozhatunk azon, hogy a
csehszlovák gazdasági és főleg politikai változások a szovjet és többi szo-
cialista ország bírálatának kereszttüzébe került. A prágai tavasz eseményeit
egyre több dogmatikus funkcionárius kezdte ellenforradalomnak nevezni.
A Szovjetunió prágai nagykövetségének munkatársai már 1968 márciusá-
ban amiatt aggódtak, hogy a csehszlovák pártvezetés nem ura a helyzet-
nek, az események irányítását egyre inkább „sötét erők” ragadják maguk-
hoz. A legrosszabb sztálinista éveket idézte az a megállapítás, hogy a sajtót
és a hírközlő szerveket a szovjet diplomaták véleménye szerint immár egy
„illegális cionista központ” ragadta magához, egy jobboldali csoportosulás
pedig magában a pártban végzi „romboló tevékenységét”. Az események
menete a szovjet elvtársakat azért nyugtalanította különösen, mert Ma-
gyarországtól eltérően ekkor Csehszlovákiában nem állomásoztak szovjet
egységet és egyáltalán nem lehettek abban biztosak, hogy „döntő pillanat-
ban kérné-e valaki (ti. a csehek részéről) a szovjet csapatok segítségét”.
A szovjet politikai tényezőknek a csehszlovák reformokkal kapcsolatos
álláspontja 1968. augusztus 20-ig szigorúan személyes véleményként hang-
zott el és nem kapott nyilvánosságot. A fordulat kezdetét ezen a téren a
Pravda 1968. augusztus 22-i (tehát a „testvéri segítségnyújtás” utáni) cikke
jelentette, majd augusztus 26-án az Izvesztyija részletesen ismertette a
Zicie Gospodarczie írását, amelyben a LEMP vezetői „radikálisan elma-
rasztalták az új csehszlovák vezetésnek a gazdaságirányítással kapcsolatos
koncepcióját, s ezen belül a csehszlovák reformokat is”. Ezt követően a

szovjet sajtóban egyre gyakrabban és egyre nyíltabban bírálták a cseh re-

formokat, illetve annak „atyját”, Ota Šiket, akinek a nevére készített anag-
ramma – sevko igyom k kapitalizmu – a rádióban is elhangzott. A szovjet
bírálatot tovább erősítette az a tény, hogy az új csehszlovák vezetés nem
volt hajlandó nyíltan, egyértelműen és főleg azonnal elhatárolódni az Ota
Šik nevével fémjelzett reformoktól, illetve az a körülmény, hogy a cseh
elméleti közgazdászok a bevonulás ellenére kiálltak a reformok és annak
„atyja” mellett. Az Izvesztyija 1968. szeptember 20-i számában már együtt
emlegették a jugoszláv és csehszlovák „nyugat felé orientálódó”, a magán-
tőkének teret nyitó, a tervgazdálkodást a piaccal felváltó, munkanélküli-
séghez vezető reformokat, mindazokat pedig, akik kiálltak ezek mellett a
reformok mellett, revizionistáknak minősítették. Szeptember 21-én a
Szovjetszkaja Rasszija közölte a Berliner Zeitung Ota Šiket élesen támadó
közleményét, amely szerint Šik ellenezte a pártnak és a kormánynak a gaz-
dasági életben betöltött vezető szerepét és Csehszlovákiát állítólag fokoza-
tosan ki akarta vonni a KGST-ből. Ez az írás már odáig ment, hogy azt
bizonygatta: ha a csehszlovák reform megvalósul, akkor az a kapitalizmus
restaurációjához vezet.
A Varsói Szerződés 1968. augusztusi katonai intervenciója a csehszlo-
vákiai reformfolyamatot megakasztotta, de a felhalmozódott gazdasági
problémák megoldására nem jelentett gyógyírt. A beruházási és a fogyasz-
tási cikkek piacán mutatkozó túlkereslet továbbra is fennmaradt. A terve-
zett sokkterápiát (a lakossági és vállalati többletjövedelmek restriktív in-
tézkedésekkel történő elvonását) a politikai helyzet miatt nem el kellett
vetni. 140
Nem csak a reform kibontakozásához, de a visszarendeződéshez is
kellett némi idő. Csehszlovákiában 1969-ben minden szinten visszaállítot-
ták a pártszervezetek gazdaságirányító funkcióit, szeptember-október fo-
lyamán a CSKP KB-ból kizárták a jobboldali „elhajlókat”, majd „megtisz-
tították” a kormányt és a parlamentet. Megbízható kádereket ültettek a
megyei és járási pártbizottságokba, végül megrostálták a vállalatok vezetőit
is. (Becslések szerint a tagkönyvcserének álcázott politikai tisztogatásnak a
gazdasági vezetők fele esett áldozatul.) Ezt követően – nagyjából az 1970.
140Csehszlovákiában 1969-ben az ingyenes lakásjuttatás megszüntetését, valóságos lakás-

piac kialakítását, az állami lakások magánszemélyeknek történő eladását, radikális fogyasz-
tói áremeléseket, béradó bevezetését terveztek, amelyeket azonban a politikai helyzetre
való tekintettel nem mertek megvalósítani.

évi terv indulásától – Csehszlovákiában egyértelműen visszatértek a köz-

ponti tervutasításokra épülő gazdaságirányításra.
A katonai intervenciót követően a CSKP KB 1970. január 28-i ülésén
értékelték először átfogóan az irányítási rendszer reformját. A KB egy-
aránt bírálta a január előtti és utáni vezetés következetlenségeit. A
Novotný-féle vezetést azért, mert nem volt felkészülve a reformmal kap-
csolatos vitákra, nem volt megalapozott elvi programja, így „szabad kezet
adott Šiknek és csoportjának, lehetővé tette, hogy szerepük és befolyásuk
egyre inkább növekedjen”. Dubčekéket meg azért bírálták, mert az 1968.
január utáni vezetés gazdasági kérdésekkel már egyáltalán nem foglalkoz-
tak, így január után „már senki nem állt ellen az antimarxista gazdasági
nézeteknek”. Ezért a „jobboldali erőknek rövid idő alatt sikerült revideálni
a gazdasági reform tartalmára és megvalósítására vonatkozó elképzelése-
ket.” A KB határozata szerint antimarxista nézetek jelentkeztek a szocialis-
ta tulajdon, a tervezés, az ár, a pénz és piaci kapcsolatok, a demokratikus
centralizmus, a párt vezető szerepe, valamint a szocialista országokhoz,
elsősorban a Szovjetunióhoz fűződő kérdésekben.
Szavakban ugyan itt sem vetették el teljesen a gazdasági mechanizmus
reformját, de valójában a csehszlovák politikai vezetés ekkor már megelé-
gedett a reform retorikájával. A KB határozat ugyanis határozottan szem-
befordult a reform olyan felfogásával, mintha az a „szocialista piaci gaz-
dálkodás új modellje” lenne. Nemkívánatosnak minősítette az olyan gaz-
dasági reformot, amely gyengítené a szocialista tulajdont, degradálná a párt
vezető szerepét, lebecsülné a tervet és a tervezést, fetisizálná a piaci kap-
csolatokat, megsértené a demokratikus centralizmus elvét, szabadjára en-
gedné az árak, bérek, vállalati jövedelmek spontán mozgását.
7.11. Gazdasági reform a többi szocialista

országban
A Szovjetunióban a gazdasági reformgondolat Liberman harkovi közgaz-
dásznak a Pravdában 1962. szeptember 9-én megjelent Terv, nyereség,
prémium című cikkével indult. A professzor ebben az írásában bírálta a
mennyiség növelésére ösztönző kötelező, naturális mutatószámok rend-
szerét és javaslatot tett a vállalatok anyagi érdekeltség alapján történő ösz-
tönzésére. Az irányítási rendszer változtatásának kényszer mögött az állt,
hogy az 1959–1965 közötti időszakra vonatkozó hétéves tervidőszak első
felében a Szovjetunió egyetlen lépést sem közeledett az USA gazdasági

potenciálja felé, ellenkezőleg: a növekedés és munkatermelékenység üteme

visszaesett, a termelőalapok hatékonysága (vagyis az egységnyi termelési
tényezőre jutó többletkibocsátás) jelentősen romlott. Az SZKP KB több
plénuma emiatt 1965-ben szorgalmazta a gazdasági mechanizmus megre-
formálását. A KB és a Minisztertanács együttes határozata alapján 1966.
január 1-jétől fokozatosan megkezdték a nagyon óvatos reformok beveze-
tését a méreteit tekintve hatalmas szovjet gazdaságba. A szavakban és a
retorikában hirdetett reform ellenére a gazdaságirányítás szigorúan centra-
lizált, naturális kötelező tervmutatók lebontásán alapuló rendszere semmit
sem változott. Némileg előtérbe került a vállalati önelszámolás, illetve
Hruscsov bukása után visszaállították az ipar ágazati irányítását.
A szovjet közgazdászok között a terv vagy/és piac kérdésében két ál-
láspont alakult ki:
a) a szocializmus árutermelő gazdaság, tehát működik az értéktörvény,
ezért a tervezést az értéktörvénynek kell alárendelni
b) a szocializmus fő törvénye továbbra is a tervszerű, arányos fejlődés, az
értéktörvény ennek alárendelve működik. Vagyis a szocializmusban
vannak ugyan áruviszonyok, de a gazdaság egészét nem az áru jellemzi.
Az SZKP KB a második álláspontot támogatta. Vagyis azt, hogy a gazda-
ságpolitikát „a társadalom követelményei és nem az értéktörvény határoz-
zák meg” és az értéktörvényt csak mint kisegítő eszközt lehet felhasználni
a tervezésben és irányításban.
A Szovjetunióban a vérszegény új irányítási szisztémát csak az iparban,
ott is fokozatosan vezették be, de ott is csak akkor, ha a vállalatok biztosí-
tották, hogy a költségvetési befizetések nem csökkennek. A reform beve-
zetése után is fennmaradtak a kötelező, vállalatokra lebontott mutatók, bár
számuk csökkent. A Szovjetunóban fennmaradtak a vállalatok középirá-
nyítását végző iparigazgatóságok is. Semmit sem változott a bankrendszer,
fennmaradt a külkereskedelem állami monopóliuma, szovjet iparvállalat
még kivételesen sem kapott önálló exportjogot.
Bulgáriában az 1962. novemberében tartott VIII. kongresszus és a
Központi Bizottság 1963. májusi ülése foglalkozott először a reformmal. A
megalapozatlan gyorsítás néhány év alatt olyan szerkezeti aránytalanság
kialakulásához vezetett, hogy elkerülhetetlenné vált az irányítási rendszer
módosítása. A bolgár vezetők ilyen irányú ösztönzést kaptak a Szovjetunió
párt- és állami vezetőitől is. A gazdasági reform koncepciójának alapvető
elemeit a Politikai Bizottság és a kormány 1964. januári közös ülésén fo-

gadták el és 50 vállalatnál még ebben az évben kísérleti jelleggel, a követke-

ző év áprilisában az egész könnyűiparban és egy sor egyéb ágazatban is
bevezették a gazdaságirányítás reformját. Az elméleti kutatások és gyakorla-
ti kísérletek alapján 1966-ban elfogadták a gazdaságirányítási rendszer alap-
elveit, amit 1969. január 1-jétől az egész gazdaságban alkalmazni kezdték.
Az elemzők már a reform bevezetése előtt rámutattak, hogy Bulgáriá-
ban a „hangzatos jelszavak mögött csak kisebb gyakorlati változást ered-
ményező megoldás” sejthető. Ez valóban be is következett, ti. Bulgáriában
a reform bevezetése után sem szűnt meg teljesen a tervek lebontása, egy
sor fontos terület (beruházás, külkereskedelem, anyag, bér, érdekeltségi
alapok képzése stb.) mellett mintegy 150 termékre továbbra is kötelező
tervmutatót írtak elő – mégpedig naturális formában. A bolgár árrend-
szerben alig történt változás, bár a reform kidolgozása során volt róla szó,
szabad és határok között mozgó árakat még minimális mértékben sem
alkalmaztak arra való hivatkozással, hogy egyelőre még nem értek meg
bevezetésükre a feltételek. A hazai árakat különböző szorzókkal továbbra
is elszakították a világpiaci áraktól, vagyis a belső termelést továbbra is
óvták a nemzetközi versenytől. Ezzel volt összefüggésben az, hogy a vesz-
teséges vállalatokat a költségvetés továbbra is dotálta, azokat nem enged-
ték csődbe menni. A vállalatok formálisan önállóak lettek, gazdasági kap-
csolataikat az egymással kötött szerződések szabályozták, de az irányító
hatóságok „ha a szükség” úgy kívánta, adminisztratív módon is beavatkoz-
tak a vállalatok tevékenységébe, vagyis utasították őket bizonyos termék
előállítására. Bulgáriában 3%-os eszközlekötési járulékot vezettek be és
néhány vállalat – a Külkereskedelmi Minisztérium erős irányítása mellett –
önálló külkereskedelmi jogot kapott. A beruházások egy részét a bruttó
nyereség valamivel több mint 40%-ának a vállalatoknál maradó részéből
képzett alapokból finanszírozták. Bulgáriában a reform során az egyszintű
bankrendszer megváltoztatásának még az ötlete sem vetődött fel, viszont a
jegybank mellett két ágazati bankot hoztak létre, így az addigi monobank-
rendszert sikerült meghaladni.
A lengyel gazdasági reform 1966–70 között történő bevezetéséről és a
gazdaságirányítási rendszer megújításának alapelveiről a LEMP KB 1965.
júniusi ülése határozott. A vállalatok tevékenységét 1966. január 1-jétől a
nyereség/önköltség mutató százalékos arányát jelentő rentabilitási mutató
alapján minősítették. A vállalatok részéről olyan erős ellenállás mutatko-
zott, hogy 1966 folyamán csak 1/3-uknál lehetett az új érdekeltségi rend-
szert bevezetni. A vállalatok gazdálkodásának az új mutatószám alapján

történő értékelését 1967. január 1-jével úgyszólván az összes lengyel válla-

latra kiterjesztették, amely számos anomáliához vezetett. Az árrendszer
ugyanis nem változott, és hiába volt 1960. elején viszonylag radikálisnak
tűnő termelői árváltozás, az árak továbbra sem tükrözték a tényleges rá-
fordításokat. A torz árrendszer oda vezetett, hogy számos vállalat eseté-
ben, amely képes és hajlandó is volt a keresletnek megfelelően változtatni
a termékszerkezetét, romlott a hatékonysági mutató. Vagyis a fogyasztó
gyakran keresett olyan termékeket, amelyeknek a ráfordításait a torz ár-
rendszer nem térítette meg és így a vállalati hatékonyság romlott, pedig a
szükséglet kielégítés javult. A reform bevezetését nem kísérte az árrend-
szer radikális átalakítása, 1967. január 1-jén csak apró korrekciók történtek.
(Az árrendszer nagyobb átalakítását 1971–1975 között tervezték.) A ren-
tabilitási mutató sokszor ellentétes volt az exporthatékonysági mutatóval,
ami komoly dilemma elé állította a vállalatokat. A tanulság az, hogy egy
rendszert nem lehet egyes elemeiben bevezetni, csak komplex módon.
Még ennyi sem történt az NDK-ban, ahol – ha lehet – még a szovjet-
nél is merevebb és dogmatikusabb volt a gazdaság irányítása. Mozdulatlan
maradt Románia is. A LEMP KB 1965. júliusi IV. Plénuma döntött az
irányítási rendszer 1966–1970 közötti változtatásáról. A határozat fenntar-
totta a gazdaságirányítás központi rendszerét, néhány vérszegény intézke-
dés született a tervezés, a beruházás egyszerűsítésére, az árrendszer módo-
sítására és a vállalatok, egyesülések önállóságának növelésére. Annál lénye-
gesebb változások körvonalazódtak Csehszlovákiában, Jugoszláviában és
Magyarországon.
Jugoszláviában 1951-ig – a többi kelet-európai országhoz hasonlóan –
a külkereskedelem állami monopólium volt, a termelő és szolgáltató válla-
latokat elszakították a külpiacoktól. Az exportot és az importot szakosított
külkereskedelmi vállalatok bizományosként bonyolították. Az önigazgatás
bevezetése együtt járt a külkereskedelem állami monopóliumának felszá-
molásával. Néhány év alatt mintegy félezer külkereskedelmi vállalkozás és
több tucat külföldi vállalatok képviseletére specializálódott ügynökség
létesült. Ennek ellenére a külkereskedelem mintegy 80%-át az 1960-as
évek közepén is a szakosított külkereskedelmi vállalatok bonyolították.
A jugoszláv önigazgatás képtelen volt a nyersanyagtermelés és feldol-
gozóipar, az ipar és a mezőgazdaság jórészt öröklött szerkezeti aránytalan-
ságait felszámolni. A külkereskedelmi és fizetési mérleg deficitje miatt az
ország adósságállománya 1965 elejére elérte az 1 milliárd dollárt, miköz-
ben a költségvetés a jugoszláv termékek alacsony műszaki színvonala és

gyenge világpiaci versenyképessége miatt a kénytelen volt az exportot

évente mintegy 300 millió dollárral dotálni. Az 1960-as évek közepén déli
szomszédunkban is kimerülőben voltak a gazdasági növekedés extenzív
forrásai, miközben a termelékenység, hatékonyság és minőség javítása
égető szükségszerűség lett.
1965 és 1967 között egy sor törvényt és rendszabályt fogadtak el, ame-
lyek révén 4-5 év alatt tovább formálták a szovjet típusú kelet-európai
irányítási rendszertől számos elemében már korábban is különböző jugo-
szláv mechanizmust. A reform keretében csökkent a költségvetési újraosz-
tás, a nyereségnek kb. felét, az amortizációnak pedig teljes egészét a válla-
latnál hagyták. Kétszintű lett a bankrendszer, a jegybank ettől kezdve alap-
vetően klasszikus monetáris eszközökkel (kamatláb, kötelező tartalékráta
stb.) szabályozta a jugoszláv gazdaságpolitikát. A vállalatok hitelezését
közvetlenül a nyereségérdekelt kereskedelmi bankok végezték. 141 Bár jelen-
tős korlátok mellett, de mégis működött egyfajta tőkepiac és a termelési
tényezők allokációját részben a piac végezte. 142
A dínárt mintegy 60%-kal leértékelték és korlátozott mértékben kon-
vertibilissé tették. Az exportból származó valuta 90%-át a vállalatok köte-
lező jelleggel felajánlották a központi banknak, 10%-át valutában megtart-
hatták. Az import egy részét – amelynek mintegy 55%-a 143 a fejlett tőkés
országokból származott – liberalizálták, és a vállalatok az exportért kapott
dollár–dínár kurzuson viszonylag szabadon vásárolhattak konvertibilis
devizát és maguk választhatták meg, hogy honnan importálnak. Az export
– amelyet a költségvetés csak kivételes esetekben támogatott – csaknem
teljesen szabad lett.
A hazai és nemzetközi árak összhangjának megteremtése érdekében
árreformot hajtottak végre és a hazai árak mintegy 60%-át liberalizálták.
141 Jugoszláviában ezeket ügyviteli bankoknak nevezték, alapításában a vállalatok is be-

szállhattak, de a mintegy 100 kereskedelmi bank zöme állami tulajdonban volt.
142 A jugoszláv vállalatok meghatározott feltételekkel hitelt nyújthattak egymásnak, illetve
megvásárolhatták egymás kötvényeit. Részvénytársaságok alakítását általában nem enge-

délyezték, mert a részvényesek vállalati ügyekben való döntési jogát összeegyeztethetet-
lennek tartották a munkás önigazgatás elvével.
143 Azután, hogy a szocialista országok az 1950-es években egyik napról a másikra min-
denfajta gazdasági kapcsolatot felszámoltak Jugoszláviával, a tőkés országok részesedése

a jugoszláv importból 70%-ra emelkedett. Hruscsov hatalomra kerülése után a viszony
normalizálódott, majd 1958-után ismét megromlott, ami a külkereskedelmi forgalom
ingadozásában is megmutatkozott. Az 1960-as évek közepén a szocialista országok része-
sedése a jugoszláv külkereskedelemben ismét emelkedett.

Jugoszláviában az önigazgatásra való áttérés után megszűnt a direkt típusú

tervezés, és a vállalati önállóság miatt okafogyottá vált az ágazati miniszté-
riumi irányítás is. Jugoszláviában csak a nyugat-európai indikatív jellegű
tervekhez hasonló fejlesztési koncepciókat dolgoztak ki a beruházásokra, a
műszaki színvonal, az életszínvonal, a fogyasztás stb. fejlesztésére.
Jugoszláviában már 1967-ben – igaz, nagyon korlátozott mértékben és
számtalan kötöttség mellett – megengedték a külföldiek tőkebefektetését.
(A külföldieknek zöldmezős beruházást nem engedélyeztek, csak meglévő
üzemben lehetett maximum 40%-os tulajdoni hányadot szerezniük. A
külföldi tulajdonos a rá eső profit 30%-át köteles volt újra befektetni –
ezért adókedvezmény járt –, a többit (dínárban) kivihette. A nyugatihoz
képest olcsó munkaerő és nyersanyag, valamint a jó minőségű árucikkre
kiéhezett felvevőpiac ellenére a külföldi tőke érdeklődése meglehetősen
szerény maradt. Másfél év alatt (1968 novemberéig) mindössze 8 vegyes
vállalat alakult 18 millió dollár külföldi befektetéssel. 144
Jugoszlávia alapító tagja volt az IMF-nek és a Világbanknak. Az állan-
dó tőkehiánnyal küszködő balkáni ország 1954 és 1968 között összesen
2145,2 millió dollár hitelt vett fel a nemzetközi pénzügyi intézményektől,
angol, francia, belga, holland, NSZK kormányoktól és magánbankoktól
ipari beruházásokra, licenc-vásárlásokra, a mezőgazdaság és a közlekedés
fejlesztésére. 145 Az átlagosan 5,25%-os kamat mellett felvett nyugati hitele-
ket alacsony hatékonysággal fektették be, amelyek nem termelték ki a visz-
szafizetésükhöz szükséges devizát. Az 1967-re 1,5 milliárd dollárra emel-
kedő külföldi adósság kamata és törlesztőrészlete súlyos gondokat okozott
az országnak azzal, hogy felemésztette az évi export 22-24, a tőkés export
mintegy 50%-át.
Az önigazgatás és az ezzel együtt járó nagyobb vállalati önállóság, a pi-
aci mechanizmusok működésének teret engedő gazdaságpolitika nem kí-
vánatos következménye a kétszámjegyű kúszó infláció és a nagyarányú
(keleten másutt mindenütt ismeretlen) munkanélküliség lett. Jugoszláviá-
ban 1965-ben 237 ezer munkanélkülit tartottak nyilván, akik 1 illetve más-
fél évig kapták a segélyt, amelynek folyósítását a családi jövedelmektől
tették függővé. Ez a probléma az 1960-as években – a nyugati gazdasági
144 Ezért 1968 végén felmerült a reinvesztálási kötelezettség megszüntetésének, illetve a

külföldiekre eső nyereség 1/10-ének dollárban történő repatriálásának a biztosítása. A 8
vegyesvállalatból egy esetében az NDK volt a partner.
145 Ebből 312,5 milliót az IMF-től és 281,2 milliót a Világbanktól.

csodák miatt – nem volt égető, a közeli NSZK és Olaszország több száz-
ezer jugoszláv vendégmunkást foglalkoztatott. 146
A jugoszláv intézkedések sem alkottak konzisztens egységet, ezért a re-
form sok tekintetében nem hozta a várt eredményeket, ellenkezőleg: újabb
ellentmondásokat szült. A gazdasági egyensúlyt 1967-től restriktív pénz- és
hitelpolitikával kísérelték meg helyreállítani. Ennek, illetve a liberalizáció
következtében fellépő importversenynek a hatására csökkent az infláció,
ugyanakkor visszaesett a növekedési ütem és nőtt az import. Más oldalról
az állam nem rendelkezett hatásos eszközökkel a fogyasztói kereslet korlá-
tozására, a vállalati körbetartozások felszámolására. Egy sor beruházás
leállt, a nemzeti jövedelem felhalmozási aránya a reform előtti 30%-os
szintről közel 10%-kal visszaesett, a fogyasztási alap ennek megfelelően
79%-ra nőtt. Az ipari termelés 1967-ben csökkent és egy sor vállalat – sőt
néhány ágazat is – komoly realizálási gondokkal küszködött, ami kiélezte a
foglalkoztatási feszültségeket. Mindez kiváltotta a munkások elégedetlen-
ségét, ami munkabeszüntetésekben, több helyen az igazgatók és műszaki
vezetés elkergetésében, a gazdasági rendszer általános bírálatában és tör-
vény-ellenes jövedelemszerzésre irányuló törekvésekben nyilvánult meg.
1968-tól gazdaságélénkítő monetáris politikával kísérelték meg a növe-
kedési ütem gyorsítását,a tőkés export fokozását és főként a pályakezdő
fiatalok foglalkoztatásának javítását. Ennek hatására ismét meglódult az
infláció és nőtt a külkereskedelmi és fizetési mérleg deficitje, az ország
adósságállománya. 147 A gazdasági reformot több oldalról keményen bírál-
ták. A pályakezdő fiatalok kiéleződő foglalkoztatási gondjai 1968 júniusá-
ban Jugoszláviában is diákmegmozdulásokhoz vezettek. A nehézségek
miatt a következő évben visszavettek a reform tempójából. A munkanél-
küli segély folyósításának idejét egy évről másfélre emelték, a pályakezdő
fiatalok elhelyezkedését átképzéssel, új munkahelyek létesítésére vonatko-
zó kölcsönnel, vállalatoknak nyújtott kedvezményekkel támogatták.
146 1969 őszén a 1,5 millió nyugat-német vendégmunkás közül 265 ezer volt jugoszláv,
akik az NSZK bankokban ekkor 5-600 millió márka megtakarítással bírtak és évente 120-
150 millió márkát utaltak haza. A két állam több egyezményt írt alá az NSZK-ban dolgo-
zó jugoszláv vendégmunkások társadalombiztosításáról, a vízumkényszer kölcsönös
megszüntetéséről, kétnyelvű betétkönyv nyitásának lehetőségéről stb. A Magyar Külke-
reskedelmi Minisztérium a külföldön dolgozó vendégmunkásokkal együtt 1968 elején 800
ezer főre becsülte a jugoszláv vendégmunkások számát.
147 1970 nyarára Jugoszlávia adóssága – a vállalati tartozásokat is beszámítva – 4-5 milli-
árd dollárra nőtt.

A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége IX. kongresszusán elvetették a

„mindenáron reformot” hirdető jelszavakat. Engedélyhez kötötték a nem
tőkés exportot, megszigorították a devizagazdálkodást, visszaléptek a dínár
konvertibilitásától, az importra elrendelt 50%-os dínárletéti kötelezettség
elrendelésével csökkentették a liberalizáció és a behozatal mértékét, növel-
ték a költségvetési redisztribúciót, befagyasztották egy sor alapvető fo-
gyasztási cikk és szolgáltatás árát stb.
A kockázattal járó és a kudarc lehetőségét sem kizáró radikális refor-
mokra nehezen szánja rá magát egy ország vezetése. A magyar gazdasági
mechanizmus kidolgozása is azt példázza, hogy a reformokat általában a
kényszer és nem a kedvező lehetőség váltja ki. A magyar gazdaság struktu-
rális problémái a külkereskedelmi és főleg a nemzetközi fizetési mérleg
tartós egyensúlytalanságában kulmináltak. 1964/65-re számos tényező
hatására a magyar gazdaság ismét eladósodott, az ötvenes években érzé-
kelhető problémák (érdektelenség, a magyar termékek alacsony műszaki
színvonala, a magyar gazdaság kis versenyképessége, a hatékonyság, terme-
lékenység emelésének nehézségei) párosultak az extenzív források jelentős
csökkenésével és a gazdaság fejlesztésének intenzív útra történő átállításá-
nak nehézségeivel. A gondokat tovább növelte a nagyüzemi átszervezésé-
ből adódó ellátási és exportnehézségek, amit az aszályos nyarak tovább
súlyosbította. Nyilvánvalóvá vált, hogy a II. ötéves terv legfontosabb elői-
rányzatait az ország nem fogja teljesíteni.
Az Államgazdasági Bizottság 1964. június 21-i ülésén megszületett a
döntés a mechanizmus átfogó felülvizsgálatának szükségességéről, 1966-ra
kialakult a reform részletes koncepciója, amelyet 1968. január 1-jén vezet-
tek be. A táboron belül az NDK, Lengyelország és a Szovjetunió képvise-
lői részéről – az ottani reform lanyhulásával párhuzamosan – egyre hango-
sabb és erőteljesebb bírálat érte a magyar reformfolyamatot. A szovjeteket,
lengyeleket, bolgárokat elsősorban az izgatta, hogy a vállalati önállóság
növekedése, illetve a közvetlen utasítás és tervlebontás elvetése után mi-
ként lehet majd a gazdálkodó szervezeteket arra rábírni, hogy szállítsák a
hosszú távú kétoldalú államközi megállapodásokban szereplő árukat. 148
Több szocialista ország amiatt aggódott, hogy az új mechanizmus „öntör-
vényeinek hatása következtében a gazdasági élet irányítása esetleg kicsúsz-
148Ennek a félelemnek semmilyen valóságalapja nem volt. Bár Magyarországon a kor-

mány formailag 1968. január 1-je után nem utasíthatta a vállalatokat, valójában azonban
számos és igen hatékony eszköz állt a kezében, amellyel a kívánatos termelési célt el
lehetett érni.

hat a magyar pártvezetés ellenőrzése alól”, illetve hogy a reform miatt Ma-
gyarország szükségszerűen Nyugat felé fog nyitni. A magyar vezetés ebbéli
szándékát látszatra erősítette az a körülmény, hogy a politika ebben az
időben kapcsolatokat keresett az USA és az NSZK felé. Ebből arra követ-
keztettek, hogy ez a nyitás „esetleges orientációs eltolódásokat is okozhat”
a magyar külpolitikában „a fejlett tőkés országok javára
Szovjet politikai körökben mindvégig fenntartásokkal kezelték a kelet-
európai országok gazdasági reformjainak minden olyan vonatkozásait,
amelyek „a szovjet gazdasági reform célkitűzésein túlléptek”. Véleményük
szerint e reformok számos aspektusa ellentétes a marxizmus-leninizmus, s a
szocialista építés gyakorlatának számos saroktételével, s végső soron eltávolodást jelent
a szocialista eszméktől és gyakorlattól. Nem értettek egyet azzal, hogy a nyere-
ség legyen az egyetlen alapvető ösztönző, valamint nyugtalanította őket a
reformszocialista országokban bevezetett rugalmasabb árrendszer. Hivat-
koztak arra is, hogy a vállalatok nem mindig tudnak élni a „kapott szabad-
ságukkal”.
Vannak olyan állítások, miszerint a magyar reform ügye már a bevezetést
követően néhány hónappal megtorpant, majd a csehszlovákiai bevonulással
végleg zátonyra futott. Ezzel az állítással nem értünk egyet. Ugyanis a gaz-
daságirányítás három csúcsintézménye, az Országos Tervhivatal, a Pénz-
ügyminisztérium és az Országos Anyag- és Árhivatal már a csehszlovákiai
bevonulás után készített olyan, a közgazdasági szabályozó eszközökkel
kapcsolatos hosszú távú, a IV. ötéves tervidőszakra vonatkozó előterjesz-
tést a Gazdaságpolitikai Bizottság számára, amelyben a piaci eszközök kiter-
jesztése még valós alternatívaként szerepelt – ennek összes ódiumával
együtt. Párdi Imre, az Országos Tervhivatal elnöke 1972. január 9–12 kö-
zött folytatott tárgyalásokat Budapesten szovjet kollégájával. Bajbakov
„igen nagy érdeklődést tanúsított gazdaságirányítási rendszerünk eddigi
tapasztalatai iránt” – olvashatjuk a megbeszélésről készített feljegyzésben,
amiből a szovjet Állami Tervbizottság elnökének inkább pozitív, mint
negatív – de semmiképpen sem elutasító, netán ledorongoló – álláspontja
érződik. Az Országos Tervhivatal apparátusa a szabályozórendszer kiigazí-
tásával kapcsolatban még 1972. augusztusában is úgy fogalmazott, hogy „a
fő feladat jelenleg a reform eredeti koncepciójának teljesebb és következe-
tesebb megvalósítása”.
Talán nem járunk messze az igazsághoz, ha feltételezzük: a magyar re-
formfolyamat megakasztásában a szocialista országok fenntartásai, félel-
mei mellett jelentős (ha nem döntő) szerepet játszott az is, hogy a szektás-

dogmatikus erők 1969–70-től egyre több érvet meríthettek abból, hogy a

gazdaság alapvető strukturális problémáit az új gazdasági mechanizmus
bevezetésével sem lehetett megoldani, ráadásul új ellentmondások is kelet-
keztek. A hiány a magyar piacon továbbra sem tűnt el, legfeljebb a hiány-
cikkek köre változott, a lakossági keresletet továbbra sem lehetett kielégí-
teni építőanyagokból és egy sor ipari fogyasztási cikkekből. Az ipari terme-
lés növekedési üteme tovább csökkent és nem javult a beruházási piac
krónikus feszültsége sem. A nemzeti jövedelem felhasználása gyorsabban
nőtt, mint a termelésé. Továbbra sem javult a munkatermelékenység és a
létszámmal való gazdálkodás. Az alkalmazott átlagbér-szabályozás ugyanis
a létszám növelésére, vagy legalábbis a korábbi létszám megtartására ösz-
tönözte a vállalatokat még akkor is, ha a munkavállalók egy részét nem
lehetett hatékonyan foglalkoztatni. A vállalatok – a szabályozó rendszer
szigorításától tartva – a nyereség mérsékelt növelésére törekedtek, amit a
kibocsátás, még inkább a termelékenység növelése helyett az árszínvonal
enyhe emelésével, illetve mivel ez az irányító hatóság nagy ellenállásába
ütközött, a termelési szerkezet nagyobb bevételt és nyereséget biztosító
termékek, illetve a szocialista export felé történő elmozdításával értek el.
(Az árszínvonal 1%-os növelésével a nyereség tömege ugyanúgy nőtt,
mintha a kibocsátást 4-5%-kal növelték volna. Ugyanakkor a külkereske-
delmi helyzet mindkét relációban javult, nem utolsó sorban annak kö-
szönhetően, hogy kenyérgabonából jelentős és egyre növekvő exportot
tudott az ország lebonyolítani, ugyanakkor húsból és állati termékekből
továbbra is hiány jellemezte a magyar piacot.
A magunk részéről a nagyvállalati lobbi egészét nem tekintjük egysége-
sen reform ellenes erőnek. Voltak ugyanis olyan mamutok, amelyek profi-
táltak a változásokból. Ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni a privi-
legizált helyzetű nagyüzemi szakmunkások, még inkább a szakszervezetek
ellenérdekeltségét a gazdasági reformok terén. A rendelkezésre álló doku-
mentumok azt bizonyítják, hogy a többi szocialista országnak – minde-
nekelőtt a Szovjetuniónak – a magyar reformmal kapcsolatos fenntartásai
a csehszlovákiai „probléma” megoldódása után kevésbé voltak hangsúlyo-
sak, mint 1967–68-ban. Úgy tűnik tehát, hogy az 1972 végén Magyaror-
szágon bekövetkezett szektás fordulat mögött álló belső erők szerepe na-
gyobb, mint ahogy azt eddig a történeti irodalom feltételezte.

7.12. A kelet-európai rendszerek válsága

és összeomlása
A szocialista országok késve reagáltak az 1973-ban bekövetkezett olajár-
robbanásra és néhány évig azt hitték, hogy a fejlett tőkés országokban
kirobbant gazdasági válság a térséget elkerüli. Némi kárörvendezéssel
szemlélték a nyugati világ gazdasági bajait, a növekedési ütem lecsökkené-
sét, a meglóduló inflációt, a stagflációt és a több tízmilliós munkanélküli
tömeget. Igazolva érezték azt a marxista tételt, miszerint a kapitalizmus
válságokon keresztül halad előre, a szocializmusban pedig a termelési esz-
közök állami tulajdonán alapuló tervgazdálkodás révén a gazdasági vissza-
esés elkerülhető. 1973 után minden szocialista országban csökkent ugyan a
növekedés üteme, de ez a korábbi évtizedekhez képest jelentett vissza-
esést, a fejlett tőkés országokhoz képest a növekedés itt még mindig sok-
kal dinamikusabb volt. Míg nyugaton milliók voltak munka nélkül, addig
keleten egyelőre a teljes foglalkoztatás dogmáját semmi nem veszélyeztet-
te. Nőtt a reálbér, a fogyasztás, az infláció pedig mérsékelt maradt. Kele-
ten a válságból néhány évig annyit éreztek csupán, hogy a stagnálás követ-
keztében nehezebbé vált a nyugati export, a tőkés országok protekcionista
eszközökkel igyekeztek – nem is eredmény nélkül – kiszorítani az egyéb-
ként sem versenyképes kelet-európai termékeket. Kelet-Európában 1973
után a nemzeti jövedelem felhasználása rendre meghaladta a nemzeti jö-
vedelem termelését, a különbözetet külföldi hitelekkel fedezték. Megkez-
dődött a szocialista országok „tervszerű” eladósodása. A nemzetközi
pénzpiacon könnyen és jó feltételekkel lehetett hitelekhez jutni. A kőolaj
világpiaci ára rövid idő alatt nyolcszorosra emelkedett. Az OPEC tagál-
lamok petrodollárjaikat Nyugat-Európa válságtól nyomott gazdaságában
nem tudták kihelyezni, ezért a szocialista és fejlődő országok egyre inkább
eladósodtak.
A kelet-európai országok az 1970-es évek végén, a második olajáreme-
lés okozta sokk hatására döbbentek rá, hogy a világgazdasági válság nem
átmeneti, hanem tartós, ráadásul alapvető szerkezeti átalakulással jár. Ad-
digra szocialista országok nagy része eladósodott, az adósságszolgálat egy-
re nyomasztóbb terhet jelentett. Az 1970-es évtized végén megtörtént az
alkalmazott gazdaságpolitika felülvizsgálata. Minden eszközzel ösztönöz-
ték a tőkés exportot és korlátozták az importot. A gazdasági egyensúly
megteremtése vált a gazdaságpolitika első számú prioritásává, ennek a
célnak rendelték alá a növekedés ütemét és ennek érdekében csökkentet-

ték a nemzeti jövedelem belső felhasználását is. Eleinte a beruházások

visszafogásával próbálták meg a megbomlott belső és külső egyensúlyt
helyreállítani, később sor került a fogyasztás és az életszínvonal visszafo-
gására, sőt csökkentésére is.
A gazdasági helyzet az 1956 óta válságról válságra bukdácsoló Len-
gyelországban vált először kritikussá. A hagyományos beruházás, nyers- és
energiaigényes iparágak termékei a világpiacon leértékelődtek, előállításuk
pedig az olajárak drasztikus emelkedése és a termékek versenyképességé-
nek csökkenése miatt túlságosan költségessé vált, amit a világpiac az árak-
ban nem ismert el. 1975 második felétől világossá vált, hogy az addig kö-
vetett gyors növekedés nem folytatható tovább, mert a makrogazdasági
mutatók gyors ütemben romlottak, a gazdaság egyensúlyi állapota felbo-
rult, az ellátási gondok megsokszorozódtak és az ország adósságállománya
kritikus szintre érét.
Az élelmiszerellátási gondok nem enyhültek, ezért 1976. júniusában
újabb, sok cikkre kiterjedő, esetenként 80-100%-ot elérő áremelést jelen-
tettek be. A lakosságot leginkább az háborította fel, hogy az áremelés
kompenzálása a fizetés nagyság szerint történt, vagyis aki többet keresett –
bár degresszív módon – de nagyobb mértékű ellentételezésben részesült.
A kirobbanó sztrájkok hatására az intézkedést most is kénytelenek voltak
visszavonni, de a tömegbe lövetést a hatalom letartóztatásokkal helyettesí-
tette. A bebörtönzött munkásvezérek és családtagjaik támogatására jött
létre a Munkásvédő Bizottság (KOR), majd 1980 nyarán az újabb áremelé-
sek következtében a Gdanski Hajógyárban megalakult a Szolidaritás Füg-
getlen Önigazgató Szakszervezetek, élén Lech Walesa hajógyári munkás-
sal, aki személyében testesítette meg azt az átlag lengyelt, akit leginkább
sújtott a lengyel szocializmus működési zavara. (Walesa ötgyerekes, mé-
lyen vallásos fizikai munkás volt.) A hatalom 1980 augusztusában tárgyalá-
sokra kényszerült a Szolidaritás vezetővel
Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején Lengyelországban a II.
világháború utáni Európában példátlan méretű, csak az 1929–33-as nagy
gazdasági világválsághoz hasonlítható gazdasági depresszió bontakozott ki,
amely egyre feszültebb politikai válsághelyzet kialakulásához vezetett. A
kibocsátás 1979-től csökkent, miközben az állandósuló sztrájkhullám miatt
a nominálbérek 1980-ban és 1981-ben jelentősen (13,5 illetve 26,3%-kal)
nőttek. Ez az 1980-as évek elejétől meglóduló kúszó infláció ellenére to-
vább növelte a fogyasztási cikkek piacán évtizedek óta meglévő krónikus
túlkeresletet (és hiányt). Lengyelországban az alapvető fogyasztási cikkekre

1981-ben ismét jegyrendszert vezetek be, ami a feketekereskedelem és a

„lengyel piacként” jól ismert nemzetközi csereüzlet virágzáshoz veze-
tett. 149 A lakosságot leginkább a külön boltok rendszere háborította fel,
illetve az, hogy dollárért mindent és szinte azonnal meg lehetett vásárol-
ni. 150
1980-ban – az előző évhez képest – 12,3%-kal, 1981-ben újabb 22,7%-
kal csökkent a beruházás, a nemzeti jövedelemből a beruházás aránya az
1975. évi 29%-ról 1981-re 10,7%-ra csökkent, miközben a nemzeti jöve-
delem termelése is jelentősen visszaesett. Vagyis a lengyel vezetés is – ke-
let-európában szokott módon – a lakosság haragjától félve válságos hely-
zetben először a beruházási ráta radikális visszafogásával igyekezett a meg-
bomlott gazdasági egyensúlyt helyreállítani. 1980-ban mintegy ezer folya-
matban lévő beruházás további kivitelezését átmenetileg befagyasztották,
majd a következő évben úgy döntöttek, hogy a lakosság ellátásával közvet-
lenül kapcsolatban álló ágazatok (élelmiszeripar, villamosenergia-termelés)
beruházásait tovább folytatják, a válságágazatok (kohászat, nehézgépipar,
hagyományos textilipar) fejlesztését pedig tovább hanyagolják. Nem állt
talpra a gazdaság a szükségállapot bevezetése után sem, ugyanis 1984 vé-
gén a lengyel nemzeti jövedelem 20%-kal volt alacsonyabb, mint 1979-
ben, pedig időközben a lakosság 2 millió fővel gyarapodott, vagyis az egy
főre jutó nemzeti jövedelem még ennél is nagyobb arányban csökkent.
A gazdaság egyensúlytalansága a költségvetés és a fizetési mérleg egyre
növekvő hiányában mutatkozott meg leginkább. A költségvetés hagyomá-
nyos terhei (veszteséges nagyvállalatok mesterséges életben tartása, az
alapvető fogyasztási cikkek dotálása) újabbakkal egészült ki, így a mező-
gazdasági termények kötelező beadását felváltó állami felvásárlási rend-
szer, a nyugdíjrendszer kiterjesztése az egyéni gazdákra, illetve a mezőgaz-
dasággal felhagyni akaró és földjüket az államnak eladó, vagy életjáradékért
felajánló gazdáknak fizetett összegek tovább növelték az amúgy is nagy
költségvetési hiányt. 1980-ban egyedül a hús dotációja a költségvetési ki-
adások 10%-át tette ki.
Az 1970-es évek dinamikus gazdasági növekedésének forrása Lengyel-
országban még a többi kelet-európai országhoz képest is nagyobb mérték-
149 A jegyrendszer bevezetését egyébként az áldatlan állapotok miatt maguk a munkások

kezdeményezték.
150 Lengyelországban volt állami húsbolt, és ún. kommerciális húsbolt, ahol dupla áron
adták a húsféleségeket. A kommerciális boltokat akkor nyitották, amikor az állam engedé-

lyezte a hús szabad piaci árusítását.

ben külföldi hitelfelvételből történt. A külső adósságállomány a petrodol-

lároknak a nemzetközi pénzügyi piacokon való megjelenése után az 1975.
évi 8,4 milliárd dollárról 1979-re 23,8 milliárd dollárra, 1980-ra 27 milliárd
dollárra emelkedett, de 1981-ben újabb 10 milliárd dollár felvételét tervez-
ték. Az 1970-es évek végétől a nemzetközi pénzpiacon egyre nehezebben
és egyre rosszabb feltételekkel, rövidebb lejárata és magasabb kamattal
lehetett hitelhez jutni. A lengyel exportból származó bevétel ¾-ét 1979-
ben már a fennálló adósságtörlesztésre kellett fordítani. A külső egyensúlyi
helyzet kiéleződése az 1970-es évek végétől az import jelentős visszafogá-
sához, ezt pedig a meglévő hazai kapacitások egy részének kihasználatlan-
sághoz és ellátási gondokhoz vezetett.
Lengyelország egyik legfontosabb kiviteli cikkének, a feketeszénnek a
termelése az 1979. évi 200 millió tonnáról 1981-re 163 millió tonnára zu-
hant, ami maga után vonta a kivitel drasztikus csökkenését is. A kis kelet-
európai szocialista országok a lengyel szénszállítás csökkenésével arányo-
san csökkentették az oda irányuló (és a lengyel ellátás szempontjából dön-
tő fontosságú) beszállításaikat. Mivel Lengyelország kemény cikkel nem
tudott fizetni, a Szovjetunión kívüli szocialista országok csak dollárért
voltak hajlandóak gabonát és húst exportálni. A nyugat-európai országok-
ba irányuló szénkivitel is drasztikusan csökkent, ezért a lengyel pénzügyi
összeomlás elkerülhetetlenné vált. Az adósságok átütemezését (amely gya-
korlatilag az államcsőd nyilvános beismerését jelentette) a keleti táborból
Lengyelország kérte először 1981-ben. A Szovjetunió korábban több íz-
ben mentette meg a szövetségeseit a pénzügyi összeomlástól. Ezt most
Lengyelország esetében már nem tette, mert az adósságteher ez esetben
nagyságrendekkel magasabb, a szovjet lehetőségek pedig aránytalanul ki-
sebbek voltak, mint 10-20 évvel ezelőtt. Másrészt a Szovjetunió túlságosan
erélytelennek tartotta a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetőit és elégedet-
len volt a Lengyelországban kialakult nyílt szovjet- és szocializmus ellenes
közhangulattal.
Lengyelország tőkés adósságának kb. felét nyugati magánbankok nyúj-
tották, a másik fele állami vagy leginkább kormánygarancia mellett felvett
hitel volt. A szükségállapot bevezetése után a tőkés államok bojkottálták
Lengyelországot, amely erre reagálva felfüggesztette az állami hitelek tör-
lesztését (még a kamatokat sem fizették), a magánbankokkal pedig átüte-
mezésben egyeztek meg, és az új megállapodásban vállalat kötelezettségei-
ket a lengyelek a magánbankok felé teljesítették is. Ez önmagában véve is
hatalmas teher volt, ti. 1984-ben a 6 milliárd dollár exporttal szemben csak

4 milliárd dollár importot lehetett bonyolítani, a különbözet a magánhite-

lezőknek ment törlesztésre és kamatfizetésre.
Az 1980. augusztusában kirobbant újabb országos sztrájkhullám 151 ha-
tására a kormánybizottság és a Lech Walensa által vezetett üzemközi
sztrájkbizottság között Gdanskban folyó tárgyalásokon a munkások 21
pontos követelésének az elfogadásához vezetett. A hatalom Kelet-
Európában először engedélyezte egy önigazgató, nem puszta transzmisz-
sziós szerepet betöltő, a párttól és államtól deklaráltan független szakszer-
vezet létezését. A kormánybizottság arra is ígéretet tett, hogy a készülő
sztrájktörvényben biztosítják a dolgozók sztrájkhoz való jogát és nem
alkalmaznak megtorló szankciókat a sztrájkokat szervezőkkel szemben.
Hasonló ígéretet sikerült kicsikarni a szólás- és sajtószabadság 152 (egyéb-
ként formálisan a szocialista alkotmányokban biztosított) jogának érvénye-
sítésére, a korábbi munkásmegmozdulások miatt letartóztatott és elbocsá-
tott aktivisták jogainak visszaállítására, a káderek privilégiumainak csök-
kentésére és egy sor szociális követelés teljesítésére nézve. Az engedmé-
nyekért cserébe a munkások képviselői bejelentették, hogy a sztrájkot be-
fejezik. Az ígéretüknek az a része, miszerint a megalakuló független szak-
szervezetek „nem szándékoznak politikai pártként szerepelni”, elfogadják
az állami tulajdont, vagyis a Lengyelországban fennálló szocialista rendszer
alapját, a LEMP vezető szerepét és tiszteletben tartják az ország kialakult
nemzetközi szövetségi rendszerét, átmeneti taktikai engedmény volt.153
Lengyelországban egyébként a munkásmegmozdulások (Poznan, 1956,
Tengermellék, 1970) kegyetlen vérbefojtásának tapasztalatai alapján sokan
jutottak arra a felismerésre, hogy a súlyos tragédiákba torkolló nyílt konf-
rontáció helyett célravezetőbb lehet a kommunista intézmények melletti
151 Korábban a sztrájkok általában elszigeteltek maradtak, a párt az ellenállást gyorsan

leszerelte a munkát beszüntető gyárnak adott béremeléssel, az adott város húsboltjainak
átmeneti feltöltésével. 1980 nyarán azonban a Gdanski Lenin Hajógyárban kirobbant
sztrájk az ottani dolgozók követeléseinek kielégítése után is – szolidaritási sztrájkként –
tovább folytatódott és rövid időn belül országos megmozdulássá szélesedett. A LEMP és
a kormány akkor kényszerült a tárgyalóasztal mellé, amikor a bányászok is letették a csá-
kányt, mivel Lengyelország ekkor már gyakorlatilag csak feketeszenet tudta konvertibilis
devizáért a világpiacon értékesíteni.
152 A kormánybizottság az aláírt szerződésben rögzítette, hogy a szólás- és sajtószabadság
nem lehet abszolút, államtikok, gazdasági titkok nem kerülhetnek nyilvánosságra, más-
részt morális megfontolásból is szükség van a nyilvánosság bizonyos korlátozására.
153 Az egyezmény szövegét lásd: Zycie Warszawy, 1980. szeptember 2.

független szervezetek alakítása. Ezt a nézetet vallotta a lengyel ellenállás

egyik vezetője, Adam Michnik is Új evolucionizmus c. munkájában.
Kania, az új LEMP főtitkár 1980 novemberében fogadta Lech Wale-
sát, ezzel mintegy demonstrálva, hogy a párt elismeri a Szolidaritást. A
találkozó állítólag Kania kérésére jött létre és azt célozta, hogy találjanak
valamilyen megoldást a lengyel gazdasági összeomlás megakadályozására.
Az üzemközi sztrájkbizottság és a kormány közötti megállapodás alá-
írása után a Szolidaritás az időközben elinduló gazdasági-társadalmi re-
formmunkálatok radikalizálását követelte, miközben újabb politikai cso-
portosulások tűntek fel egyre radikálisabb követelésekkel a lengyel politikai
színpadon. Erre minden alapja megvolt, mert az egyezmény aláírása után
nem sokkal bejegyzett szervezetet rövid idő múlva 10 millió tag, közte 1
millió LEMP-tag legitimálta. Sőt, a LEMP Központi Bizottságának 1/3-a
is Szolidaritás tag volt 1980-ban, de még a Politikai Bizottság két tagja is.
A fő kérdés a Lengyel Egyesült Munkáspárt monopol helyzetének, a tár-
sadalom minden szférájában betöltött irányító szerepének a megkérdőjele-
zése volt. Ebben az időben a lengyel lapokban (még a kommunista párt
központi szócsövében, a Trybuna Luduban is) sorra jelentek meg írások
arról, hogy a Lengyelország számára fontos gondolatok „a párton kívül is
megszülethetnek” és nem a LEMP, de főleg nem a pártvezetés monopóli-
uma az, hogy „felfedezze a haladás egyetlen helyes útját”. Még a lengyel
kommunista párt központi lapja is azt hangoztatta ebben az időben, hogy
a párt funkcióit el kell választani az állam feladataitól, a kettő nem keve-
redhet. A lengyel válság elmélyülését mutatták az egyre gyakoribb lengyel
személycserék a hatalmi csúcsokon, illetve a testvérországok fokozódó
aggodalma, állandósuló kétoldalú és sokoldalú konzultáció a válság meg-
oldása körül. Ennek kapcsán komolyan felmerült a szovjet katonai beavat-
kozás lehetősége is, bár azt Brezsnyev világosan látta, hogy Lengyelország
nem Csehszlovákia és 1980 nem 1968, ezért a nyílt katonai agresszió he-
lyett belülről jövő megújulást szorgalmazott.
Az SZKP KB kezdeményezésére 1980. december 5-én a Varsó Szer-
ződés párt- és kormányfői Moszkvában tanácskozásra gyűltek össze.
Egyetlen napirendként S. Kania lengyel pártfőtitkár előterjesztése alapján a
lengyel helyzetet tárgyalták. Kania elismerte, hogy „igen nehéz, a szocia-
lizmus számára veszélyes helyzet” alakult ki Lengyelországban, amely
„magában hordozza az anarchia és az ellenforradalom elemeit is.” Azon-
ban igyekezett a többi pártvezetőt megnyugtatni, hogy a LEMP „tudatá-
ban van internacionalista felelősségének, annak, hogy a válságot saját ma-

gának kell megoldania, s van terve a kiútra”. A lengyel politikai vezetés

természetesen a békés módszereket helyezte előtérbe, de nem riadt vissza
a rendőri, katonai erőszak bevetésétől sem. A lengyel szükségállapot ötlete
tehát nem Jaruzelski tábornoktól származott, már Kania alatt működött a
miniszterelnök mellett egy operatív szervezet, amely jóval a katonai szük-
ségállapot tényleges bevezetése előtt felkészült a rendkívüli állapot beveze-
tésére. Megkezdték a legmegbízhatóbb párttagok ütőképes alakulatainak
felfegyverezését, szervezték az adminisztratív eszközök bizottságát. 154
Ezeket az operatív csoportokat, felfegyverzett pártalakulatokat arra készí-
tették fel, hogy szükség esetén rajtaütésszerűen tóztassák le a főbb „ellen-
séges” elemeket, vegyék kézbe a tömegkommunikációs eszközök irányítá-
sát, szállják meg a vasutat, a főbb stratégiai pontokat. 155 A LEMP vezetői
egyébként már saját tagságukban sem bíztak, azért halogatták a pártkong-
resszus összehívását, mert attól féltek, hogy a tagság „nem marxista” kül-
dötteket választ, vagyis olyanokat, akik már nem a vezetés dróton ránga-
tott bábjai.
L. I. Brezsnyev kifogásolta, hogy a LEMP állandóan visszavonul, ho-
lott már támadnia kellene, erőit összefogni az „ellenséggel” szemben. Az
SZKP főtitkára szerint a szocializmus „nagy veszélyben van” Lengyelor-
szágban és napirenden kell tartani a rendkívüli eszközök bevetését is. A
szovjet, esetleg VSZ csapatok beavatkozását N. Ceausescu határozottan
ellenezte, szerinte a lengyeleknek maguknak kell megoldani gondjaikat,
mert egy „esetleges külső »intervenció« igen komoly veszélyeket rejt ma-
gában”. Kádár János kijelentette, hogy a magyarok szeretik a lengyeleket,
de az állandó sztrájkból elegük van, mert elosztani csak azt lehet, amit
megtermelnek. Ő sem támogatta a külső beavatkozást, szintén azt javasol-
ta, hogy a lengyelek maguk oldják meg gondjaikat.
Kádárhoz képest sokkal keményebb hangot ütött meg Todor Zsivkov
és Erich Honecker. A NSZEP főtitkára megelégelte a LEMP állandó visz-
szavonulását és követelte, hogy „a politikai intézkedések mellett már fel-
tétlenül szükséges az adminisztratív eszközök bevetése is”.
A lengyel helyzet szovjet megítélés szerint többszöri konzultáció után
sem javult. Mivel az SZKP „éles aggodalmat” érzett a lengyelországi szo-
154 1980 december elejére 19 ezer párttagot láttak el fegyverrel, Kania bejelentése szerint
számuk a hó végére 30 ezerre fog emelkedni.
155 A terv végrehajtása 1980. december elején már meg is kezdődött, ugyanis a Független
Lengyelország Konföderációja mozgalom vezetőinek egy csoportját a VSZ tanácskozásá-

ig már letartóztatták.

cializmus sorsáért, Lengyelországért, mint szabad és független államért,

levélben fordult a LEMP KB-hoz. „Nem tudjuk aggodalom nélkül szem-
lélni – olvasható az 1981. június 5-én keltezett levélben –, hogy ma halálos
veszély fenyegeti a lengyel nép forradalmi vívmányai.” Kifogásolták, hogy
a LEMP állandóan hátrál, ezért a hatalom kerül veszélybe, amelynek egyes
elemeit (főként a tömegtájékoztatást) az „ellenség” már meg is szerezte.
„Ma a helyzet nem egyszerűen veszélyes, az ország kritikai határhoz ért;
más értékelés nem lehetséges.” Az SZKP értékelése szerint Lengyelor-
szágban dühöng az antikommunizmus, a szovjetellenesség, fennáll a ve-
szély, hogy a LEMP soron következő kongresszusára „nem megfelelő”
opportunista küldötteket választanak, akik szétzüllesztik a pártot. A len-
gyel „ellenforradalmi erők” támadása az egész szocialista közösség bizton-
ságát veszélyezteti. Tehát a LEMP nem csak a lengyeleknek, hanem a szo-
cialista közösségnek is felelősséggel tartozik. „Önök, elvtársak, hatalmas
felelősséget viselnek a szocialista közösség közös érdekei szempontjából
is.” Az SZKP ezért felszólított a lengyeleket, hogy mozgósítsanak minden
egészséges erőt az osztályellenség visszaverésére. Leonyid Iljics Brezsnyev
1981. július 22-én a LEMP nagy késéssel összehívott IX. kongresszusa
után telefonon beszélt S. Kaniaval és „határozott és haladéktalan” cselek-
vésre ösztönözte. Az SZKP főtitkára kemény eszközök alkalmazására
biztatta Kaniat, hogy ne legyen több kapituláció, mert az „ellenforradalom
még mindig veszélyeztet”. Brezsnyev szerint a korábbi lengyel vezetés
„hitelt hitel után vett fel”, s abban bízott, hogy ettől majd fellendül a len-
gyel gazdaság. A valóságban ennek ellenkezője történt. Emellett „kokettált
a szocializmus-ellenes elemekkel, s úgy vélte, hogy a Nyugattól való egyre
növekedő gazdasági függés nem rejt magában veszélyeket. A lengyel veze-
tésnek hízelgett, hogy a nyugati országok valamiféle speciális viszony lát-
szatát keltették a Lengyelországgal fenntartott kapcsolataikban.” Kania
ugyan megígérte Brezsnyevnek, hogy „torkon ragadják” az „ellenforra-
dalmat”, erre azonban már nem maradt ideje, mert 1981 októberében
lemondott és helyét Wojciech Jaruzelski foglalta el.
A helyi sztrájkok 1981 novemberében ismét megbénították az ország
számos vajdaságában az életet. A Kaniat a párt élén váltó Jaruzelski tábor-
nok, honvédelmi miniszter, 1980-tól miniszterelnök, majd pártfőtitkár
1981. december 13-án a rendkívüli állapot bevezetése mellett döntött. A
Szolidaritás vezetőit letartóztatták, internálták, a független szakszervezet
működését megbénították, kijárási tilalmat rendeltek el, a üzemeket kato-
nai felügyelet alá helyezték.

A rendkívüli állapottal együtt járó végletes centralizáció figyelemre

méltó gazdasági reformcsomag bevezetést tette lehetővé. A nagy egyesülé-
sek, trösztök zömének lebontása ugyan nem vezetett a formálisan függet-
lenné váló vállalatok önállóságának látványos növekedéséhez, de az ár-
rendszer, a költségvetési redisztribúció, a bankrendszer és a külkereskede-
lem jelentősen változott. A termelői árakat hozzá igazították a termelési
költségekhez, ami maga után vonta a fogyasztói árak emelését, amelynek a
hatását széles körben végrehajtott kompenzálással tompítottak. Az infláció
meglódulása kiváltotta a lakosság ellenállását, ezért hatósági árellenőrzéssel
kordába szorították az árak szabad alakulását, így viszont egyre távolabb
kerültek a kívánatosnak tartott piactisztító szabad árak széles körű beveze-
tésétől. A gazdaság dinamizálása érdekében a bérnövelést a termelés növe-
lésétől tették függővé. Ennek az lett a következménye, hogy a korábban az
összeomlás szélére került nagyvállalatok tudtak a legnagyobb béremelést
végrehajtani, ti. az alacsony induló termelési bázis miatt ezekben lehetett a
legnagyobb a legnagyobb viszonylatos termelésnövelést elérni. Ez kifeje-
zetten gátolta a szükségesnek ítélt szerkezetváltást, hiszen a jó munkaerőt
éppen a felszámolásra, vagy legalábbis kibocsátásuk jelentős csökkentésére
ítélt vállalatok tudták a legnagyobb számban megfizetni.
A reformcsomag tartalmazta a kétszintű bankrendszer bevezetését, a
jegybanki és kereskedelmi banki funkciók szervezeti szétválasztására
azonban mégsem került sor. A monetáris politika nem lett független, to-
vábbra is a párt és a kormány irányítása alatt állt. A hitelállomány növeke-
dése jelentősen lassult, de ezt nem monetáris, hanem adminisztratív esz-
közökkel (elsősorban a saját forrás kötelező arányának előírásával) érték el.
A felpörgő inflációt a kamatlábak csökkentésével igyekeztek kordában
tartani. A negatív reálkamat azonban csökkentette a gazdasági szereplők
megtakarítási hajlandóságát és a kormányzati szándéktól eltérően növelte a
vállalati hitelkeresletet.
Elvileg lehetővé vált a csődhelyzetbe került vállalatok felszámolása,
ennek ódiumát azonban (főleg a munkanélküliség miatt) a párt és a kor-
mány nem merte felvállalni, ezért a költségvetés inkább mesterségesen
életben tartotta ezeket a vállalatokat, ami viszont nagyon megterhelte a
költségvetés kiadási oldalát.
A legjelentősebb változások a külkereskedelem irányításában követke-
zett be, ugyanis a vállalatok a tőkés viszonylatú kereskedelemben önálló
export- importjogot kaptak. Lengyelországban tehát nagy lépést tettek az
állami külkereskedelmi monopólium felszámolása felé. A termelő és sza-

kosított külkereskedelmi vállalatok érdekeltségét úgy akarták közel hozni

egymáshoz, hogy a külkereskedelmi vállalatokat részvénytársaságokká
alakították át és a részvények 49%-át a külkereskedelemben érdekelt válla-
latok vásárolhatták meg. (A részvények 51%-a továbbra is az állam tulaj-
donában maradt.) A tőkés exportban azonban döntő változás nem követ-
kezett be, mert a belső árszínvonal emelkedése miatt a kivitel mintegy fele
költségvetési támogatás nélkül veszteségessé vált. Jugoszláviában már évek
óta alkalmazták, más szocialista országban többször tervezték annak a
módszernek a bevezetését, amit Lengyelország ebben az időben megvaló-
sított. A tőkés piacokra értékesítő vállalatok a kivitellel szerzett valuta egy
bizonyos hányadát konvertibilis valutában megtarthatták és ezzel pótlóla-
gos importlehetőséghez jutottak.
A krónikus hiány miatt a vezetés szemet hunyt a magánszektor növek-
vő szerepvállalása felett. A magánszféra tevékenységét toleráló gazdaság-
politika jótékony hatást gyakorolt a mezőgazdasági kibocsátás növekedésé-
re. Új színfoltot jelentett a vegyes tulajdonú kis- és középvállalatok len-
gyelországi megjelenése, számuk 1981 végén megközelítette a 80-at. A
lengyel kormány adókedvezménnyel ösztönözte a vegyes vállalatokat a
keletkezett nyereség egy részének vállalkozásba való visszaforgatásra.
Lengyelországban 1983-ban szüntették meg a szükségállapotot, majd
néhány év múlva kiengedték a börtönökből a Szolidaritás vezetőit. Az
1988-ban az országban ismét kirobbanó sztrájkok a tárgyalóasztal mellé
kényszerítik a kommunista vezetőket. 1989 nyarán a kelet-európai orszá-
gok közül elsőként a Szolidaritás győz a választásokon. Békés úton meg-
bukott Kelet-Európa első szocialista rezsimje. Walenság 1990 decemberé-
ben Lengyelország köztársasági elnökév választották.
Az 1979. évi másodi olajárrobbanás és a szocialista országok eladóso-
dása a többi kelet-európai országot is gazdaságpolitikai fordulat végrehaj-
tására és a gazdasági mechanizmus újabb reformjának elindítására késztet-
te. Mindenhol visszafogták a növekedési ütemet, a nemzeti jövedelem
belső felhasználását és megpróbáltak – nem sok sikerrel – a világgazdaság
új kihívásaihoz alkalmazkodni. Bulgáriában, Csehszlovákiában, az NDK-
ban és Gorbacsov hatalomra kerüléséig a Szovjetunióban lényegében vál-
tozatlan maradt a gazdaság működése, viszont az NDK kivételével a vi-
lágpiaci árak emelkedését érvényesíteni kezdték a fogyasztói árakban. A
szocialista országok közül – a szovjet ellenzés dacára – Jugoszlávia után az
IMF és a Világbank tagja lett Románia, Vietnám, Kína és Magyarország.
Románia nyugati kölcsöneit az 1980-as évek második felére visszafizette,

ennek azonban a belső fogyasztás és életszínvonal drasztikus visszaesése

lett a következménye. A legfontosabb fogyasztási cikkeket jegyre adagol-
ták, az egészségesebb táplálkozás jegyében csökkentették a kalóriafogyasz-
tást, az energiával többek között úgy takarékoskodtak, hogy este 10 órakor
elsötétültek a TV-k képernyői.
Lengyelország mellett Jugoszláviában és Magyarországon viszont jelen-
tős változások történtek a gazdaság irányításában és működésében. Jugo-
szláviában az 1960-as évek közepén elkezdett, majd állandóan tovább fej-
lesztett mechanizmussal sem lehetett biztosítani a gazdaság egyensúlyát. A
jugoszláv nettó adósságállomány az 1974–76. évi 6 milliárd dollárról 1981-
re 17 milliárdra nőtt. 1980-ban az inflációs ráta meghaladta a 300%-ot, a
reálbér pedig 9%-kal csökkent. Ezért az 1980-as évek elején hosszú távú
stabilizációs programot dolgoztak ki. A gazdaság válságából továbbra is a
sajátos jugoszláv önigazgatás alapján akartak kilábalni úgy, hogy tervbe
vették a piaci viszonyok kiszélesítését, a nemzetközi munkamegosztásba
való beilleszkedést, az exportképesség és a jugoszláv termékek versenyké-
pességének növelését és a dínár konvertibilitásának biztosítását. Jugoszlávia
és a Közös Piac között 1968 októberében kezdődtek el a kereskedelmi
szerződés megkötéséről szóló tárgyalások, amelyek 1970 februárjában a
szerződés parafálásával eredményes befejeződtek. A szerződés kölcsönösen
biztosította a legnagyobb kedvezmény elvét, liberalizálta az árucserét, és a
marhahúsra, élő marhára lefölözési kedvezményt kaptak a jugoszlávok.
A jugoszláv gazdaság stabilizálását azonban megakadályozta a Tito el-
nök halála után kirobbanó nacionalista konfliktus, ami háborúba torkol-
lott. A nyelvi, etnikai és vallási különbségek mellett az egykori Jugoszláv
államszövetséget alkotó országok és autonóm területek között óriásiak a
gazdaság fejlettségi különbségek. Jugoszláviban a nemzeti jövedelem
1,87%-át fordították a fejletlen területek felzárkóztatására, ennek az ösz-
szegnek a felét Koszovó kapta. A felzárkózásra fordított összegekkel Ju-
goszlávia minden állami és régiója elégedetlen volt: a fejletlenek kevesell-
ték, a fejlettebbek sokallták és úgy vélték, hogy a támogatást nem használ-
ják fel racionálisan, lukas hordóba öntik a segítséget. Koszovóban, Mace-
dóniában a külföldi munkavállalás lehetősége is korlátozott volt, ti. ala-
csony képzettségi szintjük és nyelvtudás hiányában nyugaton nem nagyon
akadt számukra munkalehetőség. A magas népszaporulat miatt Szlovénia,
Horvátország, Szerbia amiatt is aggódott, hogy a fejletlen régió népessége
elárasztja a fejlettebb országok városait. A nemzetiségi mozgalmakat kívül-
ről is szították (pl. a nagy Albánia megteremtésének víziója), ezért szinte

törvényszerű volt, hogy a Jugoszláviát személyében összetartó J. B. Tito

halála után a nemzetiségi konfliktusok szétszabdalják az országot.
Magyarországon az 1980-as évek elején legalizálták a kisvállalkozásokat
(GMK, VGMK), 1984–85-ben új vállalatirányítási formára tértek át, le-
bontották a trösztök és az országos nagyvállalatok zömét. Az ország 1982-
re gyakorlatilag a fizetésképtelenség határhoz érkezett, az államcsőd beje-
lentését nyugati jegybankok átmeneti hiteleinek és az IMF-be való belé-
pésnek köszönhetően sikerült elkerülni. Magyarország többször kért és
kapott készenléti hitelt az IMF-től, illetve gazdasági szerkezetének átalakí-
tására hosszú lejáratú beruházási hitelt a Világbanktól. A készenléti hite-
leknek ára volt, az IMF a fizetési mérleg és a költségvetési hiány csökken-
tésétől, illetve a gazdasági reformfolyamat folytatásától tette függővé a
hitelek lehívását. Az MNB jegybanki és hitelezéssel foglalkozó részlegét
1985-ben szervezetileg különválasztották, ezzel előkészítették a kétszintű
bankrendszerre való átállást, ami 1987-ben bekövetkezett. A következő
évben Magyarországon bevezették a piacgazdaságokra jellemző új adó-
rendszert, elfogadták a gazdasági társaságokról szóló törvényt, a lakossági,
vállalati, banki, állami kötvények kibocsátásával lépéseket tettek a piacgaz-
dasági tőkeallokációs formák meghonosítására.
1989/90-ben Románia kivételével békés úton, tárgyalásokkal, demok-
ratikus választásokon megtörtént a kelet-európai rendszerek kapitalista
átalakítása.

Európa gazdaságtörténete A Szovjetunió a II. világháború után
8. A Szovjetunió a II. világháború után

1946 és 1950 között nagyjából megtörtént a háborús károk helyreállítása.
A II. világháború végén a kolhozok egy részében alkalmazni kezdték az
egyéni anyagi érdekeltség megteremtésére alkalmas ösztönző termelési
módszereket, a kapásokat pl. a részesműveléshez hasonló módon csalá-
dokra kiparcellázták és a földek művelőit érdekeltté tették a mezőgazdasá-
gi munkák időben és jó minőségben történő elvégzésében. A hatalom
1946-ban elítélte és megtiltotta ezeknek a módszereknek az alkalmazását.
Ettől kezdve évtizedeken át a háztáji termelést is állandó bizalmatlanság
kísérte, amelyet a kolhozokkal együtt átmeneti jellegűnek tartottak. (A
Szovjetunióban gyakorlatilag megszűnt a háztáji állattartás, mert olyan
magas adókat vetették ki az állományra és annyira mereven korlátozták a
tartási jogot, hogy odahaza nem volt érdemes állatokat tartani.) A mező-
gazdasági nagyüzemek összevonása folytán kevesebb mint a felére csök-
kent a kolhozok száma, amiben szerepet játszott Sztálinnak a kolhoztulaj-
don alacsonyabb rendűségéről vallott felfogása is. Az 1959–65-re vonat-
kozó 7 éves terv során tovább folytatódott a kolhozok összevonása,
amelyben már nem is annyira a nagyobb területhez fűződő magasabb ha-
tékonyság, hanem a rosszul gazdálkodó közös gazdaságok problémájának
a kezelése játszotta a fő szerepet, ami természetesen kiváltotta a jobban
gazdálkodó kolhozok ellenállását. 156 A kolhoztulajdon alacsonyabb formá-
jára vonatkozó sztálini dogma még élt ebben az időben, ezért sok kolhozt
szovhozzá alakítottak át. Ebben az időben történt meg a Lengyelországtól
bekebelezett, illetve a megszállt balti államokban a magántulajdon államo-
sítása, a mezőgazdaságban a kistulajdon felszámolása.
A II. világháború idején szovjet emberek millió katonák ismerkedtek
meg az addig számukra teljesen elzárt Szovjetunión kívüli világgal. Sztálin a
háború után ismét a befelé fordulást, az autarkiát és a fegyverkezést válasz-
totta, ami együtt járt a gazdaság és a társadalom irányításának totális centra-
lizálásával. Ismét megtelt a GULAG, 1947-ben már 2,5 millió ingyen mun-
kaerő állt a szocialista tervgazdálkodás szolgálatába. Ideológia átnevelés
céljából évekre munkatáborokba zárták a náci fogságba esett és a koncent-
rációs táborok poklát túlélt szovjet katonákat, illetve azokat, akik a háború
alatt saját személyes tapasztalatuk alapján rájöttek, hogy a szovjet szocia-
1561958 és 1965 között a kolhozok száma 69 100-ról 36 900-ra csökkent, vetésterületük

pedig 29 000 hektárra emelkedett.

lizmus nem a létező világok legjobbika. A háború végén az angol és ameri-

kai hatóságok az általuk megszállt területekről – akaratuk ellenére és tilta-
kozásuk dacára – 2,3 millió szovjet állampolgárt toloncoltak vissza a Szov-
jetunióba. Nagy részüket a határról egyenesen a börtönökbe szállították.
A Szovjetunióban 1947-ben (tehát számos nyugat-európai országhoz
képest hamarább) szüntették meg a jegyrendszert, amit a pénz devalválá-
sával kötöttek össze. (A régi rubelt 1:10 arányban, a lakossági megtakarítá-
sokat pedig 3000 rubelig 1:1-ben, azt követően pedig egyre csökkenő
arányban váltották át új rubelre.
Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála, Berija letartóztatása és
kivégzése, Hruscsov hatalomra kerülése után a terror és a tömeges rep-
resszió némileg enyhült. Felül vizsgálták az erőltetett gazdaságfejlesztési
stratégiát, több fejlesztési forrást biztosítottak a mezőgazdaságnak és
emelték a lakosság életszínvonalát is. Rendezték a munkaidőt, megszünte-
tik a késésért, munkahelyi fegyelmezetlenségért kiszabható börtön- és
egyéb büntetéseket, 1955-től megkezdődnek a rehabilitációk. Leszállítot-
ták a kötelező kölcsönjegyzés mértékét, felemelték a mezőgazdasági ter-
mékek felvásárlási árát, csökkentették a beszolgáltatást, jelentősen, kb.
40%-kal mérsékelték a háztájira kivetett adót, 1958 után a háztáji után
teljesen megszüntették a beadási kötelezettséget. Hruscsov javaslatára az
örökös kenyérgondokat a közép-ázsiai és távol-keleti szűzföldek feltörésé-
vel kívánták örökre száműzni. 157 1953 őszén született meg a politikai dön-
tés az akció elindításáról, a résztvevők ellátásának, elhelyezésének meg-
szervezéséről, az első lépés megtételéhez szükséges gépek „felszabadításá-
ról”, ill. legyártásáról. 158 1954 telén 250 000 fő indult el a −40 fokos hi-
degben Kazahsztánba. 159 1954 és 1958 között a Szovjetunió keleti és kö-
zép-ázsiai részén 40 millió ha legelőt törtek fel. A várt eredmények azon-
ban rendre elmaradtak, hol a szélsőséges időjárás (1955-ben pl. mindössze
3 mázsa gabona termett átlagosan hektáronként), hol az infrastruktúra,
tárolókapacitás stb. hiánya tette veszteségessé a vállalkozást. 160
157 Az orosz szűzföldek feltörésének ötlete ennél jóval korábbról származott, de addig a
túlságosan nagy költségek miatt elvetették a kivitelezését.
158 Azok a traktorok, teherautók, kombájnok, amelyeket a szűzföld feltörése és megmű-
velése érdekében „felszabadítottak”, természetesen hiányoztak máshonnan.

159 A telepeseket a vonat a nyílt pályán tette le, onnan mentek tovább több száz kilomé-
terre, ahol primitív anyagkunyhókba, sátrakba, jurtákba húzták meg magukat.

160 1956-ban végre jó termést takaríthattak volna be, ha lett volna mivel. Ebben az évben
Kazahsztánban több gabona termett, mint Ukrajnában, de az utak, tárolótér hiányában a

A Sztálin idején az egy személy által betöltött pártfőtitkári és minisz-

terelnöki funkciót szétválasztották, Malenkovot nevezték ki miniszterel-
nöknek, Ny. Sz. Hruscsov lett az SZKP főtitkára. Március 25-én amnesz-
tia keretében szabadon engedték az 5 évnél rövidebb időre elítélt politikai
foglyokat és felére csökkentették a többiek büntetését. Komoly sokkhatást
váltott ki, amikor áprilisban nyilvánosságra hozták, hogy a leningrádi
orvosper 161 provokáción alapult, ti. ezzel kérdésessé vált a többi koncep-
ciós per alapja is. Májusban letartóztatták, majd júniusban kivégezték
Lavrentyij Pavlovics Beriját, az NKVD, későbbi nevén a KGB főnökét. 162
Malenkov 1955-ös bukásáig a nehéziparnak továbbra is prioritása volt, de
a B szektor fejlesztése néhány évig meggyorsult. Az NSZK újrafegyverke-
zése és a NATO-ba való bevonása után Malenkovot azért bírálták, mert
kormányzása alatt háttérbe szorult a nehézipar. Bulganyin 1955-ben vál-
totta Malenkovot a kormányfői székben, ettől kezdve arról beszéltek, hogy
az A és a B szektor növekedési ütemének nagyjából azonosnak kell lenni,
holott a fogyasztási cikkek gyártása terén akkora lemaradás volt, amit csak
a B szektor gyorsabb ütemű fejlesztése mellett lehetett volna behozni.
Hruscsov hatalomra kerülése után nem végeztek ki többé embereket
politikai meggyőződésük miatt, az irodalomban és a művészeti életben
pedig – Ilja Ehrenburg találó elnevezése alapján – megkezdődött az olva-
dás. Néhány évig olyan művek jelenhettek meg, mint pl. Szolzsenyicinnek
a gulágról szóló igaz története, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, valamint
a szovjet történelmet és a II. világháborút nem az addig megszokott, se-
matikus módon ábrázoló Emberi sors (Solohov), vagy Csingiz Ajtmatov
több regénye, a Ballada a katonáról c. filmalkotás.
Az „olvadás” és az antisztálinista politika az SZKP 1956 februárjában
tartott XX. kongresszusán és az azt követő néhány évben kulminált, ahol
számos korábban axiómaként hirdetett évtizedes dogmát vetettek el a III.
világháború elkerülhetetlenségéről, a szovjet út egyedüli hitelességéről és a
szocializmus egyetlen modelljéről. A XX. kongresszus zárt ülésén Ny. Sz.
teherautók nem tudtak közlekedni, elakadtak a sárban, a termés nagy része lábon maradt
a földeken, ősszel kénytelenek voltak beszántani a termés nagy részét.
161 A Sztálint és az első számú szovjet vezetőket kezelő – zömében zsidó származású –
orvosokat azzal vádolták, hogy tudatosan félrekezelték a hatalom csúcsán álló politikuso-
kat, és ezzel, ha közvetlenül nem is gyilkolták meg őket, mindenképpen megrövidítették
az életüket.
162 Likvidálásának módja és oka körül ma is sok a bizonytalanság. Egyesek szerint minden
bírósági eljárás nélkül a helyszínen agyonlőtték, mások szerint a szovjet bíróságok ítélték
halálra.

Hruscsov – személyes ambícióktól is vezérelve – kíméletlen őszinteséggel

beszélt a Sztálin körül kialakult személyi kultuszról és annak következmé-
nyeiről. (Brezsnyev egyébként a Hruscsov bukása után azt is a szemére
vetette, hogy a eltúlozta a Sztálin-kritikát, úgy állította be az egykori gene-
ralisszimuszt, mintha az gazember lett volna, és ezzel az értékeléssel a
szovjet emberek nem tudtak azonosulni. Brezsnyev szerint Hruscsov Sztá-
linnal szemben a hazugságtól és a rágalmazástól sem riadt vissza.)
A XX. kongresszus után az SZKP Elnökségén belül kialakuló (részben
sértett, bukott politikusból álló) szektás-dogmatikus csoport szembefor-
dult a desztalinizációval, a párt új kül- és belpolitikai irányával és megpró-
bálták Hruscsovot leváltani. A csoport tagjai elutasították a békés egymás
mellett élést, nem értettek egyet az iparigazgatás átszervezésével, az új
agrárpolitikával, a kötelező beszolgáltatás eltörlésével, az életszínvonal, a
fogyasztás emelésével, a szűzföld feltörésével stb. Molotov mint külügy-
miniszter állítólag akadályozta a szovjet-jugoszláv viszony javítását, elle-
nezte az osztrák államszerződés aláírását, a szovjet-japán viszony rendezé-
sét. Akciójukba azonban belebuktak, és Kaganovicsot, Molotovot, Malen-
kovot kizárták a KB-ból, a hozzájuk csatlakozó Sepilovot pedig visszahív-
ták a KB titkári tisztségéből. Hruscsov egyelőre megerősödve került ki a
szovjet vezetők belháborújából, 1958-ban a miniszterelnöki tisztséget is
átvette.
Lényegében a szűzföldprogram kudarcához hasonló lett a sorsa a fo-
lyamatban lévő ötéves tervnek is, amelyet 1958-ban, a befejezés előtt két
évvel felülvizsgáltak és új, 1959-1965-re vonatkozó 7 éves tervet fogadtak
el, amelynek során a mezőgazdaság kibocsátását 70%-kal, az iparét 80%-
kal akarták emelni. (A szovjet rendszerben a folyamatban lévő terv felül-
vizsgálata, új tervvel való helyettesítése a régi terv kudarcát jelentette, amit
természetesen kifelé mindig tagadtak.) Az ipar teljesítménye 84%-kal, a
mezőgazdaságé viszont csak 14%-kal emelkedett, amiben az alacsony fel-
vásárlási árak, az indokolatlan mezőgazdásági üzemi összevonások és az
elhibázott szűzföld-program játszott szerepet elsősorban. Bár 1953 után
négy év alatt 75 milliárd 400 millió rubelt ruháztak a mezőgazdaságba,
többet, mint a második, harmadik és negyedik ötéves tervben valamint az
ötödik ötéves terv első három évében együtt, a roppant alacsony bázis
miatt az ország hatalmas méreteihez képest ez még mindig nagyon kevés-
nek bizonyult. Az 1960-as évek elejéig a Szovjetunióban műtrágyát lénye-
gében csak az ipari növények termesztésénél használtak, a gabona alá nem
jutott. A mezőgazdaságában az eszközfelhasználás aránya az élőmunkához

képest még 1967-ben sem érte el a 40%-ot, miközben ez az arány az USA-

ban 70, az intenzív gazdálkodást folytató nyugat-európai országokban
pedig még ennél is nagyobb volt. Az állattenyésztésben az 1970-es évek
elején a munkáknak alig 8%-kát végezték géppel, többek között ezért
számított a hús állandó hiánycikknek, pedig az állam évente mintegy 3
milliárd rubellel dotálta az állattenyésztést.
1958. január 1-jétől eltörölték a háztáji gazdaságok, fél évvel később a
kolhozok kötelező beszolgáltatását, helyébe állami felvásárlás lépett. An-
nullálták a kolhozok kötelező beszolgáltatásból, a szerződéses termelésből,
valamint a gépállomások munkájáért járó természetbeni díjazásból szár-
mazó összes múltbeli adósságait. Megszűnt a mezőgazdasági nagygépek
állami monopóliuma, a gépállomások traktorait, cséplőgépeit, kombájnjait
a kolhozok vásárolták meg. Az állami felvásárlási árakat azonban olyan
alacsonyan állapították meg, hogy a mezőgazdasági üzemek veszteségesen
gazdálkodtak, eszközeik fejlesztésére, megújítására nem maradt forrá-
suk. 163 A mezőgazdaság összességében azután hozott 10-15%-os hasznot
a termelőknek, miután az 1965. márciusi KB ülés 1,5-szeresére (!) emelte a
szovjet állampolgárok fogyasztásában legfontosabb szerepet játszó öt nö-
vény (a búza, a rozs, a rizs, a köles és a hajdina) felvásárlási árát. Ezzel
együtt megszűnt a termelés mennyiségétől függő ár, a kolhozok és szov-
hozok ettől kezdve minden terméseredménynél fix felvásárlási árat kaptak.
Emelték az állati termékek átvételi árát is. Fontos változás volt az is, hogy
a gazdaságokat ettől kezdve nem a bruttó, hanem a nettó jövedelem alap-
ján adóztatták. 1966. július 1-jétől bevezették a kolhoztagok biztosított
bérezését, támogatják a háztáji termelést, rendezték a kolhoztagok nyugdí-
ját, megszüntették a kolhozok ipari tevékenységét korlátozó intézkedése-
ket és segítették a melléküzemági tevékenységet, a kolhozközi vállalatok
alapítását. A kormány 1966. január 1-jével csökkentette a mezőgazdasági
gépek árát és a kolhozok is az állami mezőgazdasági üzemekkel azonos
áron vásárolhattak mezőgazdasági gépeket.
Hruscsov bukásában szerepet játszott a szovjet mezőgazdaság kataszt-
rofális állapota is. Az alatt a hat év alatt, amikor miniszterelnökként a me-
zőgazdaság irányítását saját kezében tartotta, a szovjet mezőgazdaság
1,6%-kal „fejlődött”. Az 1960-as évek elején évente átlagosan több mint 1
millió munkavállaló hagyta ott a mezőgazdaságot és költözött városba.
163Az állam 1 mázsa húsért 6 rubel felvásárlási árat fizetett, miközben a termelési költsé-
ge 16 rubelt tett ki.

Helyettesítésükre 3 millió traktorra lett volna szükség, de ennek mindössze

a fele állt rendelkezésre. A szovjet traktorgyárak termelés az 1959-ig évi
468 évi ezerről 1964-re 180 000-re csökkent. 1963-ban 920 tonna aranyért
vásároltak búzát, mégsem volt kenyér az országban, pedig beszüntették a
fehér kenyér sütését, a boltokban árusított fekete kenyérhez árpát, kukori-
cát, zabot kevertek, ami rontotta a lakosság hangulatát. Ebben az évben
akkora volt a takarmányhiány, hogy kivágták a sertésállomány 50, a juhál-
lomány 25, a szárnyasok 60, a szarvasmarhák 3%-át. Az 1964-es év jó
termést hozott, de attól tartva, hogy a szovjet mezőgazdaságban a jó évet
mindig rossz követi, 1964 végén, 1965 elején ismét 8 millió tonna gabonát
vásároltak nyugaton olaj, fa, gyémánt, acél és platina ellenében. A félelem
valósnak bizonyult, 1965-ben még az 1963-as rossz termésnél is 20%-kal
kevesebb szemes-terményt vásárolt fel az állam, újabb importra szorult az
ország.
Az SZKP KB 1957. február 13–14-i ülésének határozata alapján a Leg-
felső Tanács májusban fogadott el törvényt az ipar és építőipar új irányítá-
sáról. A kormány szeptember 26-án hagyta jóvá „A gazdasági adminisztra-
tív körzet népgazdasági tanácsáról szóló rendeletet”, amelynek alapján
megszüntették az ipari és építőipari minisztériumokat, ezzel az ágazati irá-
nyítási rendszerről a területi irányítási rendszerre tértek át. Az átszervezés
gigantikus méretére – és a nyomában járó feszültségek nagyságára – utal az
a tény, hogy 141 ipari, építőipari szövetségi és köztársasági minisztériumot
szüntettek meg és az állami-gazdasági irányító szervek létszámát 56 000
fővel csökkentették. Az országban 104 népgazdasági tanácsot szerveztek. A
népgazdasági tanácsok kezelésébe adott ipari vállalatok az ország összes
ipari termelésének mintegy ¾-ét adták. 1962-ben az iparirányítás elvének
megfelelő struktúrát hoztak létre a párt, a szakszervezeti és a Komszomol
szervezetekben is. Az állandó átszervezések, az ezzel járó kiszámíthatatlan
kádermozgások nagy bizonytalanságot okoztak az apparátus tagjainak.
A szovjet iparirányítás elképesztően nehézkes és bürokratikus volt,
ugyanis 1957-ig az összszövetségi ipari minisztériumok mellett léteztek a
szövetségi köztársaságok hasonló ipari minisztériumai, ezen túl országos
hatáskörű szervek tucatjai is irányítottak vállalatokat. A birodalom óriási
területén szétszórva működő több mint 200 ezer állami vállalatot és mint-
egy 100 ezer építkezést a centralizált irányítás képtelen volt átfogni. Az
irányítás bonyolult láncon (trösztök, egyesülések, igazgatóságok stb.) ke-
resztül történt. A szovjet ipari minisztériumokat nagymértékben szakosí-
tották, a legtöbb iparágnak, ágazatnak külön irányító központja működött.

Az iparágakat és a legfontosabb vállalatokat az egész országra kiterjedő

hatállyal a Moszkvában székelő központi minisztériumok irányították. A
sok tucat ipari minisztérium egymástól lényegében függetlenül irányított,
ezért a fizikailag egymáshoz közel eső iparvállalatok között – az eltérő
felügyeleti szerv miatt – nem volt közvetlen kapcsolat. A Távol-Keleten
egy városban, esetleg egy utcában, egymás mellett, de eltérő ágazati mi-
nisztérium felügyelete alatt működő vállalatok a sok ezer kilométerre
Moszkvában lévő irányító minisztériumaik révén érintkeztek egymással.
Mindegyik minisztérium – sokszor ugyanazon a területen – kiépítette a
maga igazgatóságait, ellátó intézményeit, szállítási apparátusát stb. Felje-
gyezték, hogy Szverdlovszk városában az 1957-ben folyamatban lévő 203
építkezést 30 különböző minisztérium irányította. Az egyes minisztériu-
mok működésére jellemző volt a jól ismert tárca-sovinizmus, a saját ügyek
és érdekek mindenek felett való kezelése, a többi minisztériummal, ható-
sággal való kooperáció alacsony fokú készsége, a túlságosan hosszú irányí-
tási láncból adódó nehézkesség és bürokratikus ügyintézés, az adminisztra-
tív apparátus elburjánzása.
Az ipari ágazati minisztériumok megszüntetése után a vállalatokat a te-
rületi alapon szervezett és kettős (össz-szövetségi és köztársasági) kor-
mány irányítása alá tartozó ún. népgazdasági tanácsok alá rendeltek, ame-
lyeket a közigazgatási egységeknek megfelelően szerveztek meg. A nép-
gazdasági tanácsok az alájuk rendelt vállalatokat, intézményeket ágazati
főigazgatóságok, igazgatóságok és osztályok útján irányították. A központi
tervekből a régióra eső rész teljesítésén túl az volt a legfontosabb felada-
tuk, hogy szervezzék a korábban különböző minisztériumok irányítása alá
tartozó vállalatok közötti kooperációt és lehetőleg szüntessék meg a feles-
leges keresztszállításokat. Az átszervezéssel azt szerették volna elérni, hogy
a legtöbb problémát azonnal, a helyszínen a központi irányító apparátus
kizárásával (tehát gyorsan) meg lehessen oldani. A központi tervezésért az
Állami Tervbizottság felelt, a megszűntetett ágazati minisztériumok terve-
ző apparátusát átvitték az Állami Tervbizottságon újonnan szervezett spe-
ciális ipari osztályokra. Megmaradt a köztársasági tervező apparátus is. Az
átszervezés a direkt típusú tervezés rendszerén nem változtatott, a beruhá-
zásokat és anyagokat továbbra is központilag osztották el, a vállalatok
kötelező tervfeladatot kaptak. Sőt, mivel a gazdasági-tervezési egység kö-
zelebb feküdt a vállalatokhoz, a tervezés a korábbinál is sokkal részlete-

zőbb lett. 164 Ettől kezdve a népgazdasági tanácsok látták el direkt típusú
tervgazdálkodásból már jól ismert tervlebontás és tervfelösszesítés felada-
tát, amely ugyanolyan bonyolult maradt, mint korábban és a tervalku, a
feladatok tudatos alultervezése, tartalékok hagyása stb. továbbra is jellem-
ző volt a tervezésre.
Az átszervezés érintette a szovjet bankrendszert is. Mivel az új szisz-
témában a beruházási forrásokat nem az ágazati minisztériumok, hanem a
népgazdasági tanácsok osztották szét, az ágazati bankokat egységes Építési
Bankká vonták össze, amely a mezőgazdaság kivételével az összes beruhá-
zást finanszírozta.
A szovjet példa nyomán 1957 őszén Csehszlovákiában és az NDK-
ban, valamivel később Bulgáriában is áttértek az ipar ágazati irányításáról a
területi irányításra. Az NDK-ban a Szovjetunióhoz viszonyított méretkü-
lönbség miatt önálló területi-gazdasági körzetek szervezését nem tartották
szükségesnek, a vállalatok irányítását a „Népi Tulajdonba Vett Üzemek
Szövetségére” (VVB) bízták. Ezek az operatív irányító szerek az ipar
székhelyére települtek, a gazdaság legfőbb vertikális irányító testülete to-
vábbra is Tervbizottság maradt. A feloszlatott 8 iparági minisztérium ap-
parátusának egy részét vidékre, a VVB-kbe irányították. A Tervbizottság
és a vállalatok között a minisztériumok és a főigazgatóságok helyett a
VVB lett az összekötő kapocs. A kisebb jelentőségű üzemeket a kerületi és
helyi tanácsok mellett létrehozott Gazdasági Tanácsok irányítása alá he-
lyezték. Bulgáriában 1959-ben szüntették meg az ipari minisztériumokat és
az ipar irányítását a területi államhatalmi és államigazgatási szervek hatás-
körébe utalták. Ehhez meg kellett változtatni a közigazgatást, a korábbi 12
megye és 110 járás helyett 30 gazdasági-igazgatási körzetet hoztak létre.
Lengyelországban nem szüntették meg az ágazati minisztériumokat, ha-
nem a mintegy 2700 önálló jogi személyiségű vállalat közvetlen irányításá-
ra 1958/59-ben kb. 130 trösztöt szerveztek. Magyarországon, bár készül-
tek radikális szervezeti javaslatok, mégis megmaradtak az ágazati miniszté-
riumok, ellenben a főhatóság és a vállalatok közötti középirányító szerep-
kört betöltő iparigazgatóságokat felszámolták. A vállalatokat összevonták
és az immár a trösztökbe, országos vállalatokba szervezett nagy gazdasági
egységeket közvetlenül miniszterhelyettesek irányították. Az állami iparvál-
164 A Szénipari Minisztérium gépipari terve pl. 1957-ig 20 kötelező naturális mutatóból
állt. A Kemerovói Népgazdasági Tanács 1958-ra ugyanerre a feladatra 240 naturális és
értékbeni mutatót dolgozott ki.

lalatok száma az összevonások következtében 1338-ról 840-re csökkent,

átlagos munkáslétszáma 1950-hez képest megnégyszereződött.
A Szovjetunióban Hruscsov bukása után 1965 őszén visszaálltak a régi
ágazati irányítási rendszerre. Csakhamar kiderült ugyanis, hogy a tárcaso-
vinizmus helyébe a területi-regionális sovinizmus lépett. Ebből adódóan
az Állami Tervbizottság és a Népgazdasági Tanácsok között állandó lett a
súrlódás, a konfliktus. A területi irányítási szisztéma sem volt képes meg-
birkózni az üzemek közötti kooperációval. Az ágazati irányítási rendszer-
ben a területek, a területi irányítási rendszerben pedig az ágazatok komp-
lex problémái sikkadtak el, pl. sok olyan objektum épült, amelyek az ágaza-
ti egyeztetés hiányából fakadóan 35-50%-os kapacitáskihasználás mellett
üzemelt.
Az SZKP XXI–XXII. kongresszusán meghirdetett utolérés-lehagyás,
illetve a kommunizmus felépítésének programjáról, ezek kudarcáról a ko-
rábbi fejezetben már szó esett. A két tábor növekedési ütemében a szocia-
lizmus javára meglévő különbség mellett volt néhány olyan momentum,
amely a szocialista táborban az 1950-es évek végén optimizmusra adott
okot a kapitalizmussal folytatott verseny végső kimenetelét illetően. Így pl.
1957 októberében az a Szovjetunióban Föld körüli pályára állt a világ első
szputnyikja, amely azt jelezte, hogy az űrkutatásban és az ezzel kapcsolatos
interkontinentális, ballisztikus rakétákkal folytatott kísérletekben a Szov-
jetunió átmeneti lépéselőnyre tett szert az Egyesült Államokkal szemben.
1961 áprilisában Jurij Gagarin a világon elsőként sikeres űrutazást hajtott
végre. Nagy reményeket fűztek a szűzföld feltörési programhoz is, ettől a
szovjet élelmiszerimport megszüntetését és az ellátási problémák gyökeres
felszámolását remélték.
Csakhamar kiderült azonban, hogy az utolérés-lehagyás homokvárra
épült. A növekedési ütemkülönbség az 1960-as évek elejére jelentősen
lecsökkent, a szocialista országok gyors gazdasági fejlődésének vége sza-
kadt, és az átgondolatlan, elhamarkodott gyorsítás mindenhol komoly
egyensúlyi gondok kialakulásához, a növekedési ütem lecsökkenéséhez, a
tőkés adósságállomány növekedéséhez vezetett. A tábor problémáit to-
vább súlyosbította a Kuba területén elhelyezett szovjet rakétafegyverek
miatt kirobbant súlyos Karib-tengeri válság, amely a szocialista országokat
katonai kiadásainak jelentős növelésére kényszerítette, valamint a Kínával
(illetve Albániával) az alapkérdésekben kirobbant, néhány évig a kulisszák
mögött, majd 1964-től a nyilvánosság előtt folyó vita, amely megosztotta a
keleti tábort és a nyugati kommunista mozgalmat.

Az állandó átszervezéseket, rögtönzéseket nehezen elviselő apparátus

az SZKP KB 1964. októberi ülésén Ny. Sz. Hruscsovot leváltotta és L. I.
Brezsnyevet választotta meg főtitkárnak. Brezsnyev szerint Hruscsov abba
bukott bele, hogy „állandóan újítani akart”, „átszervezési viszketegségben
szenvedett”, ráadásul rögtönzéseit „soha nem gondolta végig”, hanem
azokat nyers állapotban hagyta. „Lélegzetállító kísérleteket végzett egy 230
milliós néppel.” Az új főtitkár szerint a pohár akkor telt be, amikor a kubai
krízis „hatalmas csapást mért a Szovjetunió tekintélyére”. Az Elnökség
előtt világossá vált, hogy ha Hruscsovot a helyén hagyják, akkor „belső és
nemzetközi katasztrófa elé állítják a Szovjetuniót és a szocializmus ügyét”.
A személyi váltás némely szocialista országban átmeneti bizonytalan-
ságot idézett elő. Kádár János, aki 1956/57-ben a hatalmat köszönhette a
hruscsovi „segítségnyújtásnak” nem a leváltás tényét, hanem annak módját
kifogásolta. Nehezen tudta megemészteni, hogy nagy protektorát „érde-
mei elismerése” nélkül fosztották meg főtitkári és kormányfői posztjától.
Kádár 1965. novemberében Moszkvában közölte Brezsnyevvel, hogy
Hruscsov felmentésének tényét megértik, elfogadják, de annak módját
helytelenítik. Kádár szerint a felmentés váratlanul érte a magyar párt veze-
tőit „és az egész magyar közvéleményt”, „lesújtotta és megzavarta párttag-
ságunkat”, „felélénkítette és bátorította a velünk szemben álló összes erő-
ket, a szektásoktól kezdve egész rendszerünk jobboldali ellenségéig”. A
magyar pártvezető attól tartott, hogy Hruscsov bukásával az SZKP Elnök-
ségén belül esetleg megerősödnek azok a vezetők (pl. Szuszlov), akik 1949
után támogatták Rákosi Rajkkal, Kádárral, Kállaival szemben alkalmazott
retorzióit, sőt 1956/1957 fordulóján is kiálltak Rákosi mellett. (Állítólag a
magyar közvélemény egy része 1965. novemberében, amikor Kádár elő-
ször találkozott L. I. Brezsnyevvel, azt latolgatta, hogy vajon Kádár vagy
Rákosi érkezik-e vissza Moszkvából Budapestre?) Kádár aggályainak a
szovjet vezetők felé nyíltan hangot is adott, de miután megnyugtató vála-
szokat kapott az új szovjet vezetéstől (pl. nem kell attól tartania, hogy a
Szovjetunóban élő Rákosi Mátyás még mindig meglévő hatalmi ambícióit
az új szovjet vezetés támogatni fogja), a kedélyek Magyarországon is lecsil-
lapodtak.
Brezsnyev közel húsz éves uralkodása idején „édes élet”, langyos mo-
csár és nagy korrupciós botrányok (üzbég gyapotmaffia) sorozata köszön-
tött a Szovjetunióra. Olcsó volt lakbér, a gáz, az élelem, a helyi közlekedés,
a telefon és a vodka, ugyanakkor a kolosszális méretű katonai kiadások és
a külföldi segélyek miatt csak nagyon lassan emelkedett a lakosság élet-

színvonal és csapnivalóan gyenge volt a mindennapi fogyasztási javak mi-

nősége. A paternalista (gondoskodó) szovjet állam idején alig volt válasz-
ték, a jó minőségű termékekért sorban kellett állni, vagy csak a feketepia-
con lehet őket beszerezni. A lakosság születéskor várható életkora 70 évre
emelkedett, a sűrű orvosi alapellátással és a kórházi ágyak magas számával
a fertőző betegségeket sikerült szinte teljesen kiiktatni, ugyanakkor a szov-
jet társadalom súlyos baját, az alkoholizmust nem. Az alkoholizmus ellen
időnként kampányokkal igyekeztek – gyakorlatilag teljesen eredménytele-
nül – felvenni a harcot. 165
Mint a korábbi fejezetben már láttuk, az 1960-as évek közepétől itt is
megpróbálkoztak a gazdaságirányítási rendszer megreformálásával, a na-
gyon óvatos újításoknak azonban néhány év alatt vége szakadt. Az 1968-as
csehszlovákiai beavatkozás kapcsán meghirdetett Brezsnyev-doktrína azt
jelentette, hogy érdekszféráján belül a Szovjetunió akár fegyveres erőszak-
kal is megakadályozza a „testvéri” szocialista országok esetleges kiugrási
kísérletét. 166 Vagyis a tábor országainak a szabadságfoka addig terjedt,
amíg a szocializmus lényegének tartott elemek érintetlenek maradtak. A
román, albán, jugoszláv, kínai stb. szocializmusok működése számos vo-
natkozásban eltért pl. a kelet-német vagy csehszlovák szocializmusétól.
Románia időnként még külpolitikai kérdésekben is másként foglalt állást,
mint a tábor vezető ereje. Abban azonban a külön utas fejlődési modellt
választó szocialista országok hatalmi elitje is messzemenően érdekelt volt,
hogy a döntő termelési eszközök állami tulajdonba maradjanak, a pártál-
lam-állampárt hatalmát senki és semmi ne kérdőjelezhesse meg, és alapve-
tően ne változzon a szocialista katonai és külpolitikai orientáció.
Az 1973-as olajárrobbanás jelentősen növelte a szovjet külkereskede-
lemből származó bevételt. Az 1980-as évek elején a Szovjetunió nyugati
exportjának közel 70%-a kőolaj, földgáz és ezek termékei voltak, a többi
szocialista országban és a fejlődő országokban jelentős fegyverexportot is
165 Amikor időben korlátozták a tömény szesz árusítását, gomba módra szaporodni kezd-
tek az illegális szeszfőzdék és bögrecsárdák, amelyek ellenőrizetlen minőségben, gyakran

az egészségre, sőt az életre közvetlen veszélyt jelentő szeszt árusítottak. Az illegális szesz-
főzdék miatt általános cukorhiány lépett fel és az állam tetemes adóbevételtől esett el. Az
alkoholizmus elleni kampány miatt Gorbacsovot, az SZKP 1985-ben megválasztott főtit-
kárát genyeralnij szekretar (főtitkár) helyett minyeralnij szekretarnak (ásványvíz-titkárnak)
„becézték”.
166 Azt nem lehet megjósolni, hogy a prágai tavasz kiteljesedése esetén vajon elvezetett
volna a többpártrendszerű, plurális, magántulajdonon alapuló kapitalizmushoz, de gya-

níthatóan ez egyedül nem ment volna.

bonyolított. Mint a világ egyik legnagyobb aranytermelője rendszeresen

adott el aranyat is, amiből tőkés országokból származó gabona és gépim-
portjukat fedezték. A tőkés külkereskedelemben azonnal érvényesültek az
emelkedő világpiaci nyersanyagárak, de a Szovjetunió – ha néhány éves
késéssel is – kelet felé is érvényesítette az áremelést a csúszó átlagárak
alkalmazásával. Az európai források kimerülésével a Szovjetuniónak át
kellett térni az egyre távolabbi lelőhelyek kiaknázására, ami növelte a ki-
termelési költségeket. A szénhidrogén árának emeléséből adódó többlet-
bevétel nagy részét felemésztette a kitermelési költségek és a katonai ki-
adások növekedése. Ennek ellenére a Szovjetunió az USA-hoz képest egy-
re inkább lemaradt a modern technika (automatizálás, számítástechnika,
robotok alkalmazása, biotechnológia stb.) alkalmazása terén. A katonai
kutatások óriási áldozatokat követeltek a Szovjetuniótól, a gazdaság teher-
bíró képessége és mérete miatt ezt a kiadást egyre nehezebben viselte a
szovjet gazdaság. 167 Az 1980-as évek elejétől a Varsói Szerződés kis tagál-
lamai – vagy nyíltan, mint Románia, vagy burkoltan, mint Magyarország –
már nem vállalták az egyre emelkedő közös katonai költségekből rájuk eső
terhek teljes egészének viselését. 168
Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás nemzetközi visszhangja kifejezet-
ten negatív lett, mint azt korábban már láttuk, a Varsói Szerződést is meg-
osztotta a lépés. Románia nem vett részt a bevonulásba, sőt kifejezetten
tiltakozott ellene, de nem lelkesedtek egyértelműen a magyarok sem. A
lépés a tőkés országok kommunista pártjait megosztotta, számos kommu-
nista párt kettészakadt, a tőkés országok pedig a beavatkozás miatt néhány
hónapig bojkottálták a szocialista országokat. Az 1970-es évek elejétől a
Szovjetuniót külpolitikai téren kifejezett kudarcok érték. Egyiptom – bi-
zonyos amerikai engedmények fejében – 1971-ben felmondta a szovjet-
egyiptomi barátsági szerződést, ami nem egyszerű kínos külpolitikai ku-
darc volt, hanem a térségbe fektetett jelentős segély, támogatás amortizá-
lódása is. Ezt követően ebben a régióban lényegesen csökkent a Szovjet-
unió mozgási lehetősége. Sok milliárd rubel támogatást kapott az USA-val
167 Vannak olyan állítások, miszerint az USA a Szovjetunióra tudatosan kényszerítette rá a

fegyverkezési versenyt, miután tudta azt, hogy ebbe a versenybe a Szovjetunió gazdasága
óhatatlanul tönkre fog menni.
168 Magyarország 1979 elején kijelentette, hogy a közös védelem terén megteszik, amit
tudnak, de a mértéket illetően nem tekinthetnek el a magyar gazdaság adottságaitól. A

szovjet ajánlások „lényegesen meghaladják azt, amit a magyar népgazdaság lehetőségei
alapján felelősen vállalni és teljesíteni lehet”.

harcoló Vietnám is. A vietnámi vezetők 1965-ben inkognitóban Moszkvá-

ban jártak és további szovjet segítséget kértek egyet értve azzal, hogy ez a
segítség nem vezethet a III. világháború kirobbanásához. Erre szerencsére
nem került sor, de a vietnámi háború miatt befagytak a szovjet-amerikai
kapcsolatok. Az 1970-es évek végén a kínai-vietnámi, illetve a vietnámi-
kambodzsai háború megosztotta a szocialista országokat is. Szovjet értéke-
lések szerint Románia álláspontja a kínai agresszió kérdésében közelebb
állt a „nyugati országokhoz, mint a szocialista közösséghez”. Ennek elle-
nére Brezsnyevnek még 1979 tavaszán is az volt a véleménye, hogy nem
szabad „eltaszítani” maguktól Romániát. Jugoszláviával kapcsolatban pe-
dig az volt a véleménye, hogy „aljas álláspontra” helyezkedett Kína viet-
námi agressziójának kérdésében, mert az ENSZ-ben az el nem kötelezet-
tekkel együtt azzal vádolta meg Vietnámot, hogy katonailag lerohanta
Kambodzsát.
Az USA-val kirobbant fegyverkezési versenyt a lényegesen kisebb po-
tenciállal rendelkező Szovjetunió egyszerűen nem bírta, gazdaságilag bele-
rokkant. További problémákat jelentett számára az emberi jogok kérdésé-
nek Helsinki óta egyre viharosabb felemlegetése. A szuperhatalmat az
1979-es afganisztáni bevonulással érte a legnagyobb külpolitikai és gazda-
sági kudarc. A közel 15 ezer szovjet katona halálát követelő partizánhábo-
rú a belpolitikai feszültségeket is kiélezte. Afganisztán miatt az USA gabo-
naembargót hirdetett és felfüggesztette a Szovjetunióba irányuló búzaszál-
lításokat. A nemzetközi pénzpiacokon egyre nehezebb lesz az eladósodott
szocialista országoknak újabb hitelekhez jutni, sőt a kezdődő adósságvál-
ság és egyes szocialista országok fizetésképtelensége miatt rövid idő alatt
jelentős nyugati betéteket vontak ki a szocialista országok jegybankjaiból.
Élelmedett koruk miatt a szovjet politikai elitet „gentokráciának” be-
cézték. Kádár János 1976. évi krími látogatása során Brezsnyev arról pa-
naszkodott a magyar pártvezetőnek, hogy a kormányfő, Koszigin agyvér-
zést kapott és nagyon lassú a javulás. A Minisztertanácsban Mazurov he-
lyettesítette, de ő is beteg. Az 1970-es évek közepére már Brezsnyev
egészségi állapota is annyira megromlott, hogy a fontos nemzetközi tár-
gyalásokat nem tudta végig vezetni. A párt-, kormány- és államfőkkel
személyesn kezdte meg a tárgyalásokat, majd néhány óra múlva, amikor
elfáradt, visszavonult és a tárgyalások folytatását valamelyik KB titkárára
bízta. Ennek menetéről, az elhangzott összes javaslatokról feljegyzést ké-
szítettek, amit Brezsnyev később elolvasott.

Brezsnyev 1982 novemberében meghalt. A szovjet politikai elit utódlá-

sát paródiába illő módon oldotta meg. Közvetlen utódját, Andropovot
nem egészen másfél év múlva, az őt követő Csernyenkót egy év múlva
ugyancsak temetni kellett. (A 72 éves Csernyenkó főtitkársága idején a
szovjet miniszterelnök közel 80, a honvédelmi miniszter 75, a külügymi-
niszter 74 éves volt.) 1985-ben az akkor mindössze 54 éves Gorbacsov
került a pártfőtitkári székbe, aki a birodalom megmentésének utolsó esé-
lyét az általa meghirdetett peresztrojkában (megújítás) és glasznosztyban
(nyilvánosság) látta. A gorbacsovi reformokat a Nyugat nagy szimpátiával
fogadta, odahaza azonban nem tudott eredményeket felmutatni. A régi,
hatalmát és kiváltságait féltő nomenklatúra balról, más irányzatok pedig
jobbról támadták a reformokat. Gorbacsov vonalával a tábor országai sem
szimpatizálnak, különösen sok aggodalom hangzott az NDK, Csehszlová-
kia és Románia irányából. A tábor országai közül csak Lengyelország és –
nagy fenntartásokkal – Magyarország szimpatizált a peresztrojkával.
A sajtó élve a nagyobb nyilvánosság lehetőségével, sorra leplezte le a
közvéleményt sokkoló disznóságokat. A makrogazdasági mutatók egyre
romlottak, csökkent a kibocsátás, visszaesett a beruházás, meglódult az
orosz társadalom számára ismeretlen infláció, radikálisan csökkent a reál-
bér és a fogyasztás. Az addig uralkodó egalitarizmus helyét rövid idő alatt
az óriási vagyoni egyenlőtlenségek foglalták el, amelynek az alapja az ese-
tek többségében nem a tehetség, a munka, a rátermettség, hanem a kor-
rupció, az ügyeskedés és a születőben lévő kapitalizmus ocsmánysága volt.
Ráadásul felszakadtak a mindaddig elfojtott nemzetiségi indulatok. Bekö-
vetkezett az, amitől Lenin mindig is tartott: a soknemzetiségű szovjetuniót
a nacionalista indulatok, a vallási, faji, nemzetiségi ellentétek szétszabdal-
ták. Az egykori Szovjetunióban 22 eltérő vallású, nyelvű, kultúrájú népnek
haladta meg a létszáma az 1 millió főt. A nemzetiségi kérdés terén a legna-
gyobb gondot itt is az jelentette, amit Jugoszláviában: a balti, az orosz, a
kaukázusi, a közép-ázsiai és szibériai térségek fejlettsége, életszínvonala
között jelentős különbségek alakultak ki, amelyet a központi hatalom a
fejlettebb területektől elvont források juttatásával igyekezett csökkenteni.
Ez a mód azonban senkit sem elégített ki: a fejlettebb területek lakossága
szerint meg nem érdemelt és elkótyavetyélt támogatást kapnak a gyengéb-
bek, amivel csak a restséget és lustaságot táplálják, a fejletlenebbek szerint
pedig a felzárkózáshoz nyújtott támogatás túlságosan kicsi, az ára meg
túlságosan nagy. Az összlakosság mintegy felét tette ki az orosz nemzeti-
ség, arányuk azonban állandóan csökkent. A szuperhatalom 1989-ben

feladta Afganisztánt, majd Borisz Jelcin vezetésével Oroszország a függet-

lenség útjára lépett és ezzel felerősítette a többi tagköztársaság ilyen irányú
törekvését is. 1991 végén a Szovjetunió szétesett, helyén létrejött a Függet-
len Államok Közössége.

Európa gazdaságtörténete Felhasznált irodalom
Felhasznált irodalom
A Szovjetunió története II. Budapest, 1980, Kossuth Könyvkiadó – Moszkva,
1980, Progressz Könyvkiadó.
Andor László: Pénz beszél. A nemzetközi monetáris és finanszírozási rendszer
politikai alapjai. Budapest 1998, Aula.
Andrew C. Janos: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában. Buda-
pest, 2003, Helikon Kiadó.
Balla Antal: A legújabb kor gazdaságtörténete. Budapest, 1935, Kir. Magy.
Egyetemi Nyomda.
Balogh László: Románia története. Budapest, 2001, Aula Kiadó.
Bauer Tamás: A kelet-európai tervgazdálkodás politökonómiai értelmezé-
séhez. Medvetánc, 1982. 2–3 sz.
Berend T. Iván – Ránki György: Európa gazdaság a 19. században 1780–
1914. Budapest 1987, Gondolat.
Berend T. Iván: Terelőúton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-
Európában 1944–1990. Budapest, 1999, Vince Kiadó.
Berend T. Iván: Válságos évtizedek. (Közép és Kelet-Európa a két világháború
között). Második kiadás. Budapest, 1983, Gondolat.
Borhi László: Az Egyesült Államok Kelet-Európa politikájának néhány
kérdése, 1948–1956. Történelmi Szemle, 1995. 3. sz. 277–300. o.
Boros Ferenc: A csehszlovákiai reformtörekvések és elfojtásuk az elmúlt
évtizedekben. Múltunk, 1990. 2. sz. 69. o.
Botos Katalin: Világméretű pénzügyi egyensúlyhiány. Budapest, 1987, KJK.
Brus, Włodzimierz: A szocialista gazdaság működésének általános problémái.
Budapest 1967, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Cameron, Rondo: A világgazdaság története a kőkorszaktól napjainkig. Buda-
pest, 1994, Maecenas.
Csonka Rózsa: Munkás-paraszt szövetség, szövetkezetek és agrárreform
Bulgáriában (1944–1948). Agrártörténeti Szemle, 1986. 3–4. sz. 590–619. o.
Dideriks, H. A. (szerk.): Nyugat-európai gazdasági- és társadalomtörténet a rurális
államtól a gondoskodó államig. Budapest, 1995, Osiris Kiadó.
Domány András: Aki lengyel, katolikus? Budapest, 1987, Magvető Kiadó.
Durandin, Catherine: A román nép története. Budapest, 1998, Maecenas.
Erdős Tibor: Gazdasági növekedés a fejlett tőkésországokban. Budapest, 1972,
Kossuth Könyvkiadó.

Fejtő Ferenc – Heller Ágnes: Jalta után. Kelet-Európa hosszú forradalma Jalta
ellen. Budapest, 1990, Kossuth Könyvkiadó.
Heller, Mihail – Nyekrics, Alekszandr: Orosz történelem. (A Szovjetunió történe-
te.) Budapest, 1996, Osiris Kiadó.
Herman van der Wee: A lefékezett jólét. Újjáépítés, növekedés és struktúraváltozás
a világgazdaságban (1945–1980). Budapest, 1986, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Budapest, é. n. (1975),
Magvető Kiadó.
Jerzy Ciepielewski: A Szovjetunió gazdaságtörténete. Budapest. 1977, Kossuth
Könyvkiadó. 147–186. o.
Jerzy Ciepielewski – Irena Kostrowicka – Zbigniew Landau – Jerzy
Tomaszewski: A világ gazdaságtörténete a XIX. és a XX. században. Buda-
pest, 1974, Kossuth Könyvkiadó.
Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Budapest, 1999, Aula Kiadó.
Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, 1993,
Kalligram Könyviadó.
Kaposi Zoltán: A XX. század gazdaságtörténete I. 1918–1945. Budapest–
Pécs, 1998, Dialóg Campus.
Kaposi Zoltán: A XX. század gazdaságtörténete II. 1945–1990. Budapest–
Pécs, 2001, Dialóg Campus.
Kiss József: Magyar–jugoszláv kapcsolatok 1956–1959. Budapest, 1997.
Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest,
1993, Heti Világgazdaság Kiadói Rt.
Kovácsy Tibor: Az utasításos gazdaságról. Történelmi Szemle, 1981. 2. sz.
191–200. o.
Krajev, M. A.: A kolhozrendszer győzelme a Szovjetunióban. Budapest. 1955,
Szikra.
Kuczynski, Jürgen: A tőkés világgazdaság válsága. Budapest, 1978, Kossuth
Könyvkiadó.
Massimo Livi-Bacci: A világ népességének rövid története. Budapest, 1999,
Osiris Kiadó.
Michał Kalecki: A szocialista gazdaság működéséről. Válogatott tanulmányok
1956–1970. Budapest, 1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Mizsei Kálmán: Lengyelország. Budapest, 1990, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Murasko G. P. – Noszkova A. F.: A szovjet tényező Kelet-Európa orszá-
gainak háború utáni fejlődésében, 1945–1948, Múltunk, 1996. 2. sz.

Muszatov, Valerij: A Szovjetunió álláspontja az 1980–1981. évi lengyel

válság idején. Múltunk, 1995. 3. sz. 99. o.
Noszkova, A. F.: Szovjet tanácsadók a kelet-európai országokban: a rendszer meg-
alapozása 1945–1953 (203–218)
Packowski, Andrzej: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939–1989. Buda-
pest, 1997, 1956-os Intézet.
Páldi András: A gazdaságirányítás és tervezés reformja a Szovjetunióban. Buda-
pest, 1976, Kossuth Könyvkiadó.
Pálfi István dr.: A szocialista gazdasági integráció. Budapest, 1974, Kossuth
Könyvkiadó.
Pataky Iván: A vonakodó szövetséges. Budapest, 1996, Zrínyi Kiadó.
Pihoja, R. G: Csehszlovákia 1968.
Pithart, Petr: Hatvannyolc. Pozsony, 1993, Kalligram Könyviadó.
Réti Tamás: A tervgazdaság Csehszlovákiában 1945 és 1953 között. Való-
ság, 1985. 11. sz. 77. o.
Stark Antal: Tervgazdálkodás és gazdaságirányítás. Budapest, 1985, Közgazda-
sági és Jogi Könyvkiadó.
Szakács Sándor: A Szovjetunió mezőgazdasága (1917–1939). Agrártörténeti
Szemle, 1979. 1–2. sz. 95–141. o.
Szívós István-Uzoni Ödön: Az 1946-ban létrejött szovjet–magyar vegyes
vállalatok. Valóság, 1992. 1. sz. 67–85. o.
Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest, 1996, Balassi Kiadó.
Sztálin a marxista-leninista agrárelmélet továbbfejlesztője. A Magyar Dolgozók Párt-
ja Központi Előadói Irodájának előadásai. Budapest, 1951, Szikra.
Sztálin, J. V.: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban.
Társadalmi Szemle, 1952. október 10. sz. 889–946. o.
Szterényi József Báró – Ladányi Jenő: A magyar ipar a világháborúban. Buda-
pest, 1933, Franklin-Társulat.
Tischler János: Magyarország és a lengyel válság (1980–1981) 1999. 2. sz.
Tischler János: Munkásmegmozdulások Lengyelországban, 1976. Beszélő,
internetes változat
Topolski, Jerzy: Lengyelország története. Budapest, 1989, Gondolat Könyvki-
adó.
Wirth Ádám: Szükséges megjegyzések a JKSZ programtervezetéhez. Tár-
sadalmi Szemle, 1958. 4. sz. 10–19. o.

Europa Gazdasagtortenete PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Europa Gazdasagtortenete PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Honvári János

Szerző: dr. Honvári János

Lektor: dr. Láczay Magdolna

© Honvári János, 2006

Pozícionálás a könyvjelzőablak segítségével

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 3 ►

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 4 ►

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 5 ►

posztót, angol-spanyol gyapjút, lengyel-orosz gabonát, fát, halat, sót, pré-

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 6 ►

gárai. Másrészt a Széchenyi István Egyetem Multidiszciplináris Doktori

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 7 ►

az emberek jövedelme nő, életkörülményeik egy korábbi állapothoz képest

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 8 ►

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 9 ►

a szocialista-kommunista társadalomra vonatkozó részét – a gyakorlat

1 A patriarchális (házi, családi) rabszolgatartást a magyarok is ismerték, de a görög és a

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 10 ►

Legalább ennyi ellentmondást lehet felsorolni W.W. Rostow fejlődéselmé-

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 11 ►

a) rurális 2 társadalom, amelynek a jellemzői:

2 A rurális – vidéki, falusi – társadalom szinonimáiként szokták használni még a feudális,

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 12 ►

• formálisan (jogi értelemben) az emberek egyenlők

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 13 ►

zője David C. Korten 4, az ismert amerikai közgazdász, aki a globális pénz-

4 Korten két legismertebb globalizáció ellenes munkája „A tőkés társaságok világuralma”

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 14 ►

a manufaktúrák. A tradicionális társadalmak céhes keretek között mű-

5 Az 1970-es években megszületett proto-indusztrializáció fogalom azt a célt szolgálta,

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 15 ►

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 16 ►

A tőkés termelési viszonyok kialakítása számos jogi, gazdasági és technikai

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 17 ►

7 Angol terület-mértékegység, 1 acre körülbelül 0,4 hektárral egyenlő.

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 18 ►

sen bővült. Az elmúlt században pedig – előbb Angliában, majd másutt is

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 19 ►

zott. Eleinte a legkiszolgáltatottabb nőket és gyermekeket védték az ún.

8 A munkaviszonyok szabályozása a pamutiparban kezdődött, ahol 1802-ban 12 órában

textiliparra vonatkozott. A munkaidőt mindenkire kötelező érvénnyel 12 órában maxima-

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 20 ►

2. Ipari forradalom Angliában

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 21 ►

De még a gyors változásként jellemzett politikai forradalmak is sokkal

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 22 ►

következménye a gépesítésnek. Az egyre nagyobb tömegben alkalmazott gép

2.1. Az angliai ipari forradalom előfeltételei

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 23 ►

amelyet tulajdonosa – általában igen hosszú időre – tőkés vállalkozóknak

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 24 ►

Nem szabad megfeledkeznünk a kibocsátás növelésének legfontosabb

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 25 ►

hatalmas keresletet hagyományos kézműves módszerekkel egyre nehezeb-

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 26 ►

felé áramlott. A gyors iparosítás egyes városok népességét különösen lát-

2.2. Ipari forradalom a kontinensen.

13 A középkorra jellemző 36-28 ezrelékes halálozás arányszám a XIX–XX. század fordu-

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 27 ►

könnyen elérhető és tanulmányozható. Ez a nagy kézműipari és távolsági

14 A német államok vámszövetséges 1834. január 1-jével jött létre.

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Felhasznált irodalom Vissza ◄ 28 ►

nem akadályozták a monopolista megállapodásokat. A német ipar kifeje-