1

TAHIR SHAH

Kalandozások
az Ezeregyéjszakában

Tericum
Budapest, 2011

2
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: IN ARABIAN NIGHTS
Transworld Publishers Copyright © Tahir Shah 2008
Fordította Szám István
Szerkesztette Kolontár Elvira
Hungarian translation © Szám István, 2011
Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2011
Cover design © Tericum Kiadó, 2011

3
 Ajánlom ezt a könyvet nagynénémnek, Amina Sahnak, a
mesemondók koronázatlan királynőjének.

Íme, itt vagyunk.

Álmok karavánjában haladunk mindahányan. Ahány
ember, annyi álom, s minden álom egy-egy célja felé andalgó
karaván. Reménységünk gyökere: a sivatag tengerében
megbúvó oázis.

Sheikh Bahaudin

Útnak szalajtotta egyszer a fejedelem Naszreddint, keresse

meg országának legbolondabb emberét, és hozza el neki
udvari bolondnak. A muállem sorra látogatta az összes várost
és falut, de nem lelte meg a munkára kellően alkalmas
személyt. Végül kénytelen-kelletlen egyedül tért vissza a
királyhoz.
– Nos – kérdezte a fejedelem –, megtaláltad országom
legbolondabb emberét?
– Igen, fenséges uram, igazhitűek fejedelme – felelte
alázatosan Naszreddin –, de túlságosan is lefoglalja idejét más
bolondok felkutatása, mintsem hogy elfoglalhassa udvarodban
ezt az állást.

Idrisz Sah: Naszreddin világa

4
Első fejezet

Élj a világban, de ne kövesd hívságait.

ARAB KÖZMONDÁS

A kínzókamra különféle céleszközökkel volt tele: hevederek

szolgáltak a foglyok fellógatására, tüskés végű botok
sorakoztak a falakon, maró szagú só állt a polcon, használt
fecskendőkben sötét folyadékok várták rendeltetésüket,
valamint elnyűtt bőrszíjak, vénaszorítók, fogók és lábtörésre
használatos alkalmatosságok hevertek az asztalon. A helyiség
közepére padlóösszefolyót szereltek, ennek ellenére a falakat
és minden létező felületet vastagon borította az alvadt vér. A
hátam mögött összebilincselték a kezemet, jóformán teljesen
lemeztelenítettek, szememet pedig katonai szemellenzővel
kötötték be. Egy héten át minden este a kínzókamrába
vezettek, s szüntelenül arról faggattak, milyen célból érkeztem
Pakisztánba.
Nem tehettem mást, mint újra és újra az igazat vallottam:
Indiából Afganisztánba utazom, ahol terveim szerint a mogul
sahok elfeledett kincseiről fogok dokumentumfilmet készíteni.
Munkatársaimmal együtt egy lakónegyed közepén vettek
őrizetbe, majd egy titkos kínzókamrába szállítottak, amit a
smasszerek egymás között csak a „farmként” emlegettek.
Megpróbáltam értésére adni a katonai vizsgálóbiztosnak, hogy
teljesen ártatlanok vagyunk, ám az a tény, hogy egy muszlim
névvel, de angol útlevéllel rendelkező utas külföldről,
ráadásul az ellenséges Indiából érkezik, kivert minden

5
biztosítékot a Pakisztán északnyugati határában fekvő katonai
rendőrségen.
Éjszakákon át tartott a vaksötét vallatás, s míg más
fogvatartottak szakadatlan sikítása adta meg az állandó
háttérzajt a pokolnak ezen a tornácán, véget nem érően
sanyargattak ugyanazzal a kérdéssel: mi a valódi oka
utazásának? Milyen információi vannak a határ túloldalán,
Afganisztánban lévő al-Kaida-bázisokról? Milyen okból vett el
feleségül indiai nőt? Csak az első hét után vették le szememről
a kendőt, s amikor lassanként hozzászoktam a vallatáshoz
használt vakító lámpa fényéhez, megviselt szemem sarkából
először tekinthettem szét a kínzókamrában.
A vallatás kizárólag éjszaka folyt, még ha a nappalok és
éjszakák megkülönböztetésének valójában nem is volt túl nagy
jelentősége a „farmon”. A cella mennyezetén lévő
neonvilágítást ugyanis sohasem kapcsolták ki.
Összekuporodva ültem a sarokban, várva a kulcsforgás,
valamint a kövezeten kopogó léptek jól ismert zajára.
Mindezek egyet jelentettek: ismét értem jönnek.
Megpróbáltam összeszedni gondolataimat, és elrebegtem egy
fohászt. Egy tiszta fejnek mindenekelőtt a nyugodtság a
záloga. A kulcs még egyet fordul a zárban, s a rács épp hogy
csak oly szélesre tárul, hogy egy kéz megragadhassa
grabancomat és kihúzzon a cellámból. Először a szemfedőt
teszik fel, azt követi a kezek hátrabilincselése.
Ha megfosztanak a szemed fényétől, más érzékszervek
próbálják helyettesíteni a veszteséget. Fülem így felfogta egy, a
szomszédos épületben kínzott fogoly sikításának tompa
hangját, ajkam pedig a külvilág poros ízét vélte a légáramban
felismerni.

6
 Az idő nagy részében cellámban gubbasztottam, s
megpróbáltam megtanulni, hogyan viseljem el a végtelen
magányt. Ha az ember egy idegen országban teljesen magára
hagyottan sínylődik a börtönben, a bármikor bekövetkezhető
kivégzés fenyegetettségének árnyékában, s csak egy
cérnaszálon függ az élete, nincs más út elkerülni a tébolyt,
mint ha megpróbálja elfeledni, hol is van voltaképpen.
Eleinte a falakra karcolt feliratokat silabizáltam. Újra és
újra elolvastam őket, amíg jóformán bele nem őrültem.
Bármiféle írószerszám vagy papír természetesen tiltott
alkalmatosságnak számított, némely korábbi cellalakó
azonban leleményes módszerrel élt: saját vérükkel vagy
ürülékükkel firkantottak üzenetet a későbbi rabtársaknak.
Végül teljesen kétségbe estem, hogy megtébolyodott elődeim
tanúbizonyságai kötik le figyelmemet. Leguggoltam a
betonpadlóra, és megpróbáltam lelassítani a lélegzetemet, páni
félelem uralkodott el rajtam, amit nem lehet szavakba önteni.
A lélekbe hasító rémület teljesen megbénítja az embert,
ahogy azt magam is tapasztaltam. Olyan intenzíven izzadtam,
hogy bőröm teljesen ráncos lett, mintha egy egész délutánt
gőzfürdőben töltöttem volna. Idővel megváltozott verejtékem
szaga is; olyanná vált, akár a macskahúgy, kétségtelenül az
adrenalin miatt, s bármilyen intenzíven is próbáltam lemosni
magamról, egyszerűen nem jött le. Egyszer csak fojtogató
érzés kerített hatalmába, a kihűlt izmok nem
engedelmeskedtek, és szívem gyökere is reszketett. Egyedül
annak köszönhettem, hogy megőriztem ép elmeállapotomat,
hogy életemre gondoltam, amely immár teljesen függetlennek
látszott tőlem. Megpróbáltam elképzelni, hogy egyszer majd
visszakerülök a megszokott kerékvágásba, abba az álomba,
mely nem is olyan régen még maga volt a valóság.
7
 Cellám fehér falai merengésemnek mintegy ezüstös
képernyőül szolgáltak, amelyre annak az elvesztett
paradicsomnak a képeit vetítettem, ahová vissza akartam
térni. Otthonom és szeretteim iránti vágyódásom eltompította
a csupasz falak okozta elviselhetetlen érzést, a véráztatta
falfirkákat, valamint a félelem savanyú szagát. Minél jobban
hatalmába kerített a félelem, annál inkább megpróbáltam
választott marokkói otthonomra, Dár al-Kalifára, a Kalifa
házára koncentrálni.
Házam udvaraiban csacsogó szökőkutak hűsítették a
levegőt, madártrillák zenéje üdítette a megfáradt lelket, s a
kertben Timur fiam és Ariane lányom játszadoztak önfeledten
teknősbékákkal és kiscicákkal. A fénylő nyári napsütésre
gondoltam, a gyümölcsfákra, és feleségem, Rachana hangjára,
amint épp ebédhez hívja gyermekeinket. Magam előtt láttam a
citromszínű lepkéket, a bíbor virágú hibiszkuszokat, a
tündöklő bougainvillea-cserjéket, és a döngicsélő méheket,
amint a kas körül táncot járnak. Órákon át vetítettem
emlékeim képeit a csupasz falakra. Színei elvakítottak, s
felidéztem életünk apró részleteit, amelyet feleségemmel
együtt sikerült megteremteni magunknak Casablanca
határában. Mérlegre tettem a jövőmet, ám az imádkozáson
kívül semmit sem tehettem érte. Fohászkodtam, hogy mielőbb
visszatalálhassak korábbi életemhez, melyben dallamos
harmóniában csengtek össze a megszokott ártatlan élet s a
hétköznapok kósza problémái.
Ahogy múltak az éjek s a nappalok, magányosan
bolyongtam emlékeim labirintusában. Elhatároztam, hogy az
emlékezet feneketlen tárnájában felkutatom, és számba
veszem a fellelhető legkisebb emlékfoszlányokat is.

8
 Gyerekkorom világával kezdtem: első emlékeim egyike,
hogy Marokkóba utaztunk. A komp Spanyolországból a
Gibraltári-szoroson vitt át bennünket, valamikor a hetvenes
évek elején. A hajóról Afrika északnyugati partján, Tangerben
hajtottunk le, mely akkoriban a világ egy különös egyveleget
alkotó helyének számított, melyhez nem volt fogható. A
városban tömegesen telepedtek le hippik, kábítószert terítő
nepperek, szélhámosok, írók és költők, hontalanok és
botcsinálta filozófusok. A város maga volt az emberiség
örvénylő forgataga. Mind össze ötéves voltam, de
kristálytisztán látok magam előtt mindent, még ha akkor nem
is értettem semmit a körülöttem zajló világból. Még ma is
érzem a narancsvirág illatát, s eszembe ötlik a várost belengő
szemkápráztató fényesség, amelytől hunyorognom kellett.
Apámnak, aki Afganisztánból származott, nem állt
módjában, hogy velünk, gyerekekkel a szülőföldjére utazzon,
túlságosan is veszélyes lett volna. Ehelyett rendszeresen
Marokkóba vitt bennünket, ma úgy látom, egyfajta keleti
logika okán. Szerinte a két ország rendkívüli hasonlóságot
mutat egymással, így közös jellemzőjük a drámai táj, a
sivatagok és hegyvonulatok, a múltban gyökerező törzsi
társadalom, a kikezdhetetlen és merev értékrend és a becsület
íratlan szabályrendszere – mindez egy élénk és sokszínű
kultúra vásznára festve. Első utazásom első, szórakoztató
emlékei életre keltek magányos cellám fehérre meszelt falain, s
kilométerkövek gyanánt követte ezt a többi emlék is. Ahogy
felidéztem az utazásokat, egyszerre apám történetei is
belopták magukat emlékezetembe, amelyeket a végtelen poros
utakon suhanva mesélt nekünk, s amelyek hidat vertek a
valóság s egy képzelt világ között.

9
 A kínzókamrában sorra követték egymást a vallatások, a
porkoláb kulcscsomója mindig ugyanúgy zörgött a zárban,
ugyanazt a vékonyka levest tolták át a rács alatt, s a rémálmok
sem maradtak el. Mindezek dacára falra dermedő pillantással
néztem magam elé, s nem mulasztottam el egyetlen matinét
vagy éjszakai előadást sem, amely lepergett a málló idő
vásznán. Idővel arra is rájöttem, hogyan kormányozhatom
emlékeimet az elfeledett hetek és évek gyenge folyású
sodrában, s előcsalogattam olyan részleteket is, amelyeket rég
elveszettnek hittem, vagy a történés idején ugyan exponáltam
a szememmel, de elő soha nem hívtam. Visszaidéztem azt a
napot, amikor először mentem iskolába, és amikor – bár
gyakran másztam fára –, első ízben bukfenceztem le egy ágról,
és szeleburdi viselkedésemmel majdnem felgyújtottam a
családi házunkat.
Leggyakrabban azonban apám meséi jártak a fejemben.
Elképzeltem, miként simít végig jobbjával orcáján, sötét
bajszáról indulva egészen az álláig, s hallani véltem meg
szokott varázsigéjét, amellyel tágra nyitott egy másik világba
vezető ajtót: Egyszer volt, hol nem volt...

A félelem olykor fátyolként borult rám. A kínzókamrákban

őrjöngő foglyok halálsikolya miatt az ütő is megállt bennem, s
észrevétlenül egyfajta önkívületi állapotba zuhantam.
Ahogyan egy vadállat állkapcsai között utolsót pihegő
madárka is maga előtt láthatja a véget, akképpen próbáltam
kiárasztani magamból életem emlékeit; erőlködésem célja a
nyugalom volt. Kizárólag azután leltem békére, miután a
bizonytalanság és a félelem a tetőpontjára hágott. Ezen a
ponton egy hangot véltem hallani, mely belőlem fakadt, s
lecsendesített, megnyugtatott, együtt sírt velem. Nem a
10
fejemből hallottam ezt a hangot, a szívem mélyéből szólt. A
hang elhaló suttogással a hálószobámba vezetett. Az ablakok
tárva voltak, a függönyök lengén lebegtek, s a szobát
elárasztotta az eukaliptusz leveleit borzoló szél, suhogó dala.
Mágikus hangulat öleli körül ezt a hangot, olyan, mintha a
hallható üresség hatalmas fesztávban kötné össze a semmit és
az értelem legtávolabbi nyúlványát. Figyelmesen hallgattam a
távolba hullámzó duruzsolást és az eukaliptuszlevelek puha
zörgését, majd a házon át kimentem a teraszra és a kertbe. Az
óceán felől hűvös fuvallat érkezett, mely felfrissítette arcomat.
Bizseregni kezdtem valamitől, bár nem tudtam okát adni,
amikor hirtelen egy szép mintázatú, kézi csomózású szőnyeget
láttam magam előtt kiterítve a pázsiton. A teraszról
lebotorkáltam a fűre, és ráléptem a szőnyegre; a
selyemszőnyeg leheletfinom csomói cirógatták mezítelen
talpamat. Még mielőtt felocsúdtam volna, a szőnyeg a
levegőbe emelkedett, s messzi vidékekre repített.
Hangtalanul siklottunk az Atlanti-óceán felett. A tarajos
hullámok megtörtek a fövenyen. Fokozatosan egyre
magasabbra szálltunk, míg végül feltűnt a horizonton a Föld
görbe háta. Sivatagokon, meredélyeken és végtelennek tetsző
tengereken suhantunk át. A szőnyeg visszahajtotta szegélyét
felém, óvva engem a széltől. Órákig tartó repülés után egy
város körvonala bontakozott ki a látóhatáron. Tinta fekete volt
az ég alja, s olybá tűnt, a város alszik még. A minaretek a
mennyország igézetében a magasba törtek, a kupolás mecsetek
kincsek ígéretét hordták ölükben. A szőnyeg balra fordult,
ereszkedni kezdett, és lebegve megállt egy hatalmas tér fölött,
amely hemzsegett az emberektől és lázas élettel volt tele. Sok
ezer gyertya tündöklő fénye nyaldosta a bomlásnak indult
sötétséget.
11
 A rendet egy hadtestnyi, arany vértbe öltözött katona
vigyázta. Velük átellenben brokátfüzérrel ékesített szilaj
mének álldogáltak, feldíszített elefántokon baldachinos
kereveteket láttam, egy ketrecnyi fel s alá ténfergő tigrist,
valamint egy ékkövekkel borított körhintát. Hatalmas
nyársakon ökrök sültek, levesestálakban párolták tejben a
borjúragut és a tevehúst, fenséges ezüsttálcákon pedig
halmokban állt a rizs és a hal.
Tengernyi nép ülte ünnepét: zsonglőrök és akrobaták
szórakoztatták mutatványaikkal az embereket, s ezernyi
furulya hangja festette alá a képet. A tér közepén ült a király,
színaranyból készített emelvényen, párját ritkítóan szép
szamarkandi szőnyegeken. Ormótlan teste krémszínű
selyembe volt bugyolálva, fejét pedig egy hatalmas, pávatollal
ékesített turbán koronázta. A fejedelem lábánál egy bűbájos
lány ült, bőre, akár az üde barack színe, szeme
smaragdzöldhöz fogható. Arcát áttetsző fátyol takarta.
Egyszer csak megéreztem méla szomorúságát. Nagy tálnyi
piláfot helyeztek elé, de még csak nem is vett belőle. Fejét kissé
lehorgasztotta, a fátylon át derengő szemében végtelen
csüggedés visszfénye csillogott.
A varázsszőnyeg éppen elég ideig időzött a tér felett, hogy
a látványt figyelmesen megszemléljem; majd hirtelen a
magasba emelkedett, hegyek bércein és sivatagokon keresztül
átrepült a fél világon, végül puhán a pázsitra ereszkedett
házunk kertjében.
Még most is fülemben cseng az óceán morajló hangja és az
eukaliptuszfák fodrozódó leveleivel játszadozó szél sóhaja.
Ám újra és újra gondolataimba gázol a smasszer
kulcscsomójának álomba csörtető csörömpölése, s a folyosón
végigbaktató kongó csizmák acélos hangja.
12
Második fejezet

Azt vizsgáld meg, amit mondanak, és ne azt, akitől hallod.

MAROKKÓI KÖZMONDÁS

Amikor gyerekkorunkban Marokkóba utaztunk, apám

állandóan felhívta a figyelmünket arra, hogyan is kell helyesen
utazni. Ahhoz, hogy egy hely valódi arcát megismerhessük, el
kell rugaszkodnunk az érzékeink által sugallt benyomásoktól,
s a színfalak mögé kell néznünk. Arra kért, tömjünk
gyapotpamacsot az orrunkba, fogjuk be a fülünket, és csukjuk
be a szemünket. Csak így szívhatjuk magunkba egy hely
esszenciáját. Az érzékek kikapcsolása gyakran okozott
zűrzavart, mivel ezen kísérletek során számtalan kérdés
merült fel bennünk, s minden kérdés újabbakat fialt.
Egyszer alkonyattájt Fezbe érkeztünk. Szokás szerint
kiöregedett Ford kombinkba zsúfolódva utaztunk, a
tetőcsomagtartón műanyag bőröndök óriási halma, a volánnál
pedig kertészünk ült. Ezen az estén láttam meg első ízben a
város lenyűgöző, középkori városfalát, mely
áthatolhatatlannak és ridegnek látszott, olyan volt, mintha a
világ végén magasodna. A fal közelében csuklyás alakok
mozogtak, kordékon frissen vágott birkatetemek halmait
láttam, a távolból pedig mulatozás hallatszott.
A kocsi megállt, s mi kikászálódtunk. A szürkületben apám
rámutatott a Királyi kapu előtt összezsúfolódott emberekre.
– Mutatványosok! – mondta anyám.

13
 – Nem, nem azok – javította ki apám. – Ők az ősi
bölcsesség őrei.
Értetlenkedve néztem apámra.
– Mesemondók – toldotta meg apám tömören.

Apám egy országot leginkább a meséiből szeretett

megismerni. Húgommal gyakran ültetett le bennünket maga
előtt, s hosszasan mesélt az Ezeregyéjszakából, az Elflejla va
lejldból. A mesék sajátos módon ragadnak magukkal, szokta
volt mondani, színes történeteikkel szórakozást nyújtanak, de
közben önismeretre is tanítanak. Hallgassátok a meséket,
figyelmeztetett bennünket, mert hasznos vezérfonalul
szolgálnak az életben.
Apám szerint a mesék és azoknak folytonos elbeszélése
olyan váltóbothoz hasonlít, amit az egyik generációnak át kell
adnia a következőnek. Meséim jelentős része olyan történet –
mondogatta –, ami már évszázadok óta él családunkban, s ez
által hozzánk nőtt, bizonyos értelemben elválaszthatatlan
részünkké vált.
Gyakran éreztem magam kellemetlenül amiatt, hogy apám
ezekkel a kijelentéseivel egyfajta felelősséget rakott a vállamra.
Osztálytársaim hozzám hasonlóan szintén szerették a meséket,
ám engem ezen túlmenően egyfajta kötelességtudat is
feszélyezett. Amióta az eszemet tudom, állandóan azt
sulykolták belém, hogy a mesék mágikus üzenetet is
hordoznak, mély bölcsességet rejtenek magukban, s egy napon
az én feladatom lesz, hogy gyerekeimnek tovább
hagyományozzam azokat. Lelkem mélyén sosem gondoltam
arra, hogy egyszer eljön az idő, amikor át kell adnom a
váltóbotot gyerekeimnek. Mégis ezt tettem. Egy napon, amikor

14
lányomat, Arianét betakartam az ágyában, átölelte nyakamat
és fülembe suttogta: – kérlek, mesélj valamit, Baba.
Beleborzongtam; harminc évvel korábbi szavaimat
hallottam visszacsengeni.
Az igazság az, hogy nem éreztem magamat kellően
felvértezve arra, hogy mesékkel tanítsam gyermekeimet, de
Ariane és Timur hálás lelkesedéssel hallgatták szűk
kínálatomat. Amikor azonban a mesék rejtett értelmét
próbáltam feltárni előttük, szemmel láthatóan unatkozni
kezdtek, máskor pedig öntudatosan közölték velem, hogy nem
értik, amit mondok. Visszaidéztem, hogyan is mesélte el
nekünk apánk ezeket a meséket, hogyan tudta úgy átadni a
váltóbotot, hogy az ne hulljon ki a kezünkből. Magam elé
képzeltem, amint húgaimat maga elé hívta, és leültette a türkiz
díványra. Ő maga velük szemközt foglalt helyet a
hatalmasnak látszó bőr karosszékében, előrehajolt, s jobb
kezének ujjbegyeit egymáshoz érintve türelemre intett
bennünket, miközben mögöttünk, a padlóig érő ablakokon át
beáramlott a napsütés.
– Tisztítsátok meg elméteket! – mondogatta. – Hunyjátok
be szemeteket, és hallgassátok a számból hangzó régmúlt
meséket.
Eleinte fészkelődtünk, és sehogy sem tudtunk nyugton
maradni. Ám apánk hangja selymesen cirógatta a lelkünket,
végül kimérten és nyugodtan belekezdett a mesébe. Egyszer
volt, hol nem volt... Egy szempillantás alatt egy másik világba
csöppentünk, s belevesztünk valóságosnak tetsző
birodalmába. Ez volt a lényeg! Apánk sohasem adott
használati utasítást a mesékhez, sosem járta be velünk a fénylő
információkat tartalmazó összes tárnát, épp hogy csak
sejtelmes töredékében hagyta őket, képzeletünkre bízva a
15
hiányzó részek pótlását. De erre voltakképpen szükség sem
volt, mivel a megfelelő szavakkal ki tudta élesíteni a meséket,
amelyek aztán maguktól léptek működésbe.

A Kalifa háza alkalmas volt arra, hogy magába szívjon, és

megbénítsa érzékszerveinket. Az udvarokban árnyékot
vetettek a mézédes virágú cserjék és a virító bougainvilleák,
kézzel készített csempékből kirakott szökőkutak csobogtak,
falak mögé zárt titkos kertek csalogattak, s a terrakotta padló,
a faragott cédrusfa ajtók, valamint a tekervényes geometriával
díszített velencei márványfestés mind-mind elvarázsolták
lelkünket.
Amikor megvásároltuk a Dár al-Kalifát, teljesen ismeretlen
volt előttünk a helyi kultúra és a mély rétegekig nyúló
babonás néphit. Az új körülményekhez való idomulás
folyamata észvesztőén gyorsan lezajlott. Aki csak néhány hetet
is él Marokkóban, megtapasztalhatja, milyen kibogozhatatlan
a hétköznapok világa – mint minden ősi keleti rendszer
szövevényes útvesztője. A társadalmi berendezkedés
megismeréséhez jó módszernek ígérkezett – bármilyen
ijesztőnek és érthetetlennek látszott is az elején –, ha úgy
próbálunk eligazodni a hétköznapokban, mintha csak a Harun
al-Rasíd kalifáról szóló történetekben bolyonganánk. Az első
naptól kezdve az a benyomásom támadt, hogy új életünk az
Ezeregyéjszaka képzelt világát tükrözi vissza.
Házunk megvásárlásakor – valamiféle ősi szokásjogból
fakadóan – három, a házhoz tartozó őrt is megörököltünk.
Vezetőjüket Hamzának hívták. Magas termetű, kenetteljes
ábrázatú, hajlott hátú férfi volt, mintha a világ minden gondját
a vállán hordaná. A második őr, Oszmán, aki a legfiatalabb
volt mindhármuk közül, gyerekkora óta dolgozott a háznál,
16
megjelenésére pedig mindenekfelett ajkára fagyott mosolya
volt jellemző. A harmadik őrünk a világ leggyakoribb
férfinevét viselte, ő volt Mohamed, de mindenki csak
Medvének hívta. Erős volt, akár egy ökör, félelmetesen nagy
tenyérrel büszkélkedhetett, arcát pedig leginkább kampós orra
és egy ideges rángás jellemezte. A három őr leggyakrabban a
kert végében lévő istállókban töltötte az idejét léha
semmittevéssel, remélve, hogy megfeledkezem feladataikról.
Ha nagy ritkán szóba elegyedtek velem, jobbára arra
figyelmeztettek, mily kiélezett helyzetben is vagyunk a házat
lakó dzsinnek miatt.
Nyugaton egy bedeszkázott ablakú ház, ingatlan
spekulánsok hadát csábítja. Kényük-kedvük szerint
bonthatják-alakíthatják az ingatlant, s ettől jóformán semmi
sem tarthatja vissza őket. Marokkóban azonban egy láthatatlan
és hatalmas erőtől való rettegés tart távol minden hívatlan
betolakodót az üres házaktól. Hagyd üresen a házadat akár
csak egy rövid időre is, s a pincétől a padlásig láthatatlan
szellemek vernek benne tanyát, akiket általánosan dzsinnek
hívnak.
A Korán szent könyve szerint, amikor Allah megteremtette
agyagból az embert, füsttelen tűzből egy másik teremtményt is
alkotott. Ők a dzsinnek: mindenféle tárgyban élnek
körülöttünk, de állatok képét is magukra tudják ölteni. Vannak
közöttük jó természetű szellemek, de többségük álnok, és
rosszindulattal viseltetik az emberek iránt, mivel azok
véleményük szerint megkeserítik a létüket.
Hosszú hónapokat töltöttünk a ház felújításával és a
dzsinnek kiakolbólításával. Őreink megingathatatlan
véleménye szerint leginkább a ciszternákban, a vécében és a
padló alatt tanyáztak. Egy fedél alatt lakni szellemekkel, vagy
17
olyan emberekkel, akik makacsul hisznek bennük,
elképzelhetetlenül sok galibát tud okozni.
Az építkezés ideje alatt főképp Casablancában bolyongtam.
Éjjel-nappal folyt a munka, a házunkat kézművesek hada lepte
el, személyzetünk pedig nőttön-nőtt. Ami pedig
alkalmazottainkat illeti, páni félelemmel gondoltak arra a
paranormális erőre, ami szinte bebörtönözte életünket. Időről
időre megpróbáltam kiszabadulni a babonák zárt köréből,
végigjártam fél Marokkót, építőanyagot és szakembereket
keresve, vagy szelleműzők után kutatva, akik meg tudnák
tisztítani házunkat a csökönyös bajkeverőktől. Az utazások
alatt azonban könnyű volt megfeledkezni mindezekről, a
házunkat körülölelő szegénytelepen túl varázslatos élettel,
történelemmel és kultúrával teli vidék fogadott, egy olyan
királyság, amely arra várt, hogy felfedezzék.

Egyik reggel Oszmán egy felfordított vödrön üldögélt, s a

hibiszkusz sövényre meresztette szemét. Ugyan még csak kora
nyár volt, mégis túlságosan meleg ahhoz, hogy dolgozni vagy
akár csak gondolkozni lehessen. Egy kancsóban hűtött
narancslevet vittem őreimnek; az üveg külső falán
végiggurultak a lecsapódó pára gyöngyszemei. Oszmán
szélesen elvigyorodott, megköszönte nekem, majd Allahnak
ezt a jótéteményt, és rövid szünet után felsóhajtott.
– Monsieur Tahir! Idestova három éve lakik Dár al-
Kalifában.
– Gyorsan elrepült az idő – feleltem várakozással telve.
Az őr lenyelte a gyümölcslét, majd rám meresztette
vizenyős barna tekintetét.
– És mit tanult mindezen idő alatt?
– Hogy érted ezt?
18
 – Mit tanult az országunkról? Milyen ismeretekkel
gyarapodott?
Egy pillanatig tétováztam, miközben gondolataim
végigsiklottak utazásaim emlékein: miként kerestem
teknősbékát és könyvespolcnak való cédrusfát, s miként
kajtattam mozaikcsempe és szelleműzők után.
– Sok mindent láttam – válaszoltam. – Jártam északon a
Földközi-tengernél, a messzi délen egészen a sivatag
határában, s közben a Magas-Atlaszon is átkeltem.
Oszmán megérintette orrát ruhaujjának szegélyével, majd a
szemem közé nézett.
– Nem ismer bennünket! – mondta kertelés nélkül. –
Valójában nem ismeri Marokkót.
A hitetlenkedés tőrdöfésként fúródott szívembe. Vajon
miről beszél – tűnődtem.
– Azt hiszem, ismerem olyan jól az országot, mint bárki
más, aki ennyi ideje él itt.
Az őr hüvelykujjával erősen megdörzsölte a szemét, majd
ismét rám tekintett.
– Mindezen idő alatt vak volt.
– Hogyan mondod?
– Igenis, vak!
Megrántottam a vállam.
– Lehet, hogy Marokkó elsuhant a lába alatt, de semmit
sem látott.
– Igenis sok mindent láttam!
– Nem, uram! Higgyen nekem, látom az arcán.

Első emlékeim java része mesehallgatáshoz kapcsolódik.

Gyerekkorom világa telis-tele volt az Ezeregyéjszaka meséivel.
Órákon át hallgattam lenyűgözve Ali baba és Szindbád
19
kalandjait, vagy a Harun al-Rasíd kalifa szemkápráztató
világáról szóló történeteket. Állandóan kincsekkel teli
ládákról, bűbájos királylányokról és daliás királyfikról volt
szó, akik aranylemez-páncélzatú szilaj méneken
nyargalásznak, s persze a történetekben ifritek is szerepeltek
szép számmal, meg dzsinnek és dervisek.
Apámnak mindig volt a tarsolyában egy mese, ha el akarta
terelni a figyelmünket valamiről, vagy el akart magyarázni
valamilyen elvont fogalmat. Amint mondta, a nagy keleti
mesegyűjtemények valóságos enciklopédiák, feneketlen
tárházai a bölcsességnek és a tudásnak, s ezért érdemes
elmerülni bennük, sőt, nem csak egyszerűen értékelni kell
azokat a történeteket, hanem még azt is megérdemlik, hogy
babusgassák őket. Számára a mesék sokkal többet jelentettek
egyszerű szórakoztató irodalomnál. Elmúlt korok, s egyúttal a
lélek és a szív örök jellemvonásainak lenyomatait lelte meg
bennük, melyeket az emberiség hajnala óta halmoztak fel, s
tökéletesítettek, leggyakrabban szóbeli hagyományozás útján.
Amikor apám tíz esztendővel ezelőtt elhunyt, rám hagyta
könyvtárának kincseit. Mindez öt termetes és
megemelhetetlen súlyú dobozt jelentett, melyek a következő
felirattal voltak ellátva: Mesék: értékes portéka, gondos
bánásmódot igényel! A nyugati meseirodalmat többek között
Ezópus, Hans Christian Andersen vagy a Grimm fivérek meséi
képviselték, de ugyanúgy rengeteg könyv származott az arab
világból és a világ jóformán minden szegletéből, Albániától
Kínáig, de képviseltette magát Kambodzsa, India, Argentína
vagy Vietnam, s voltak belső afrikai mesék, ausztrál és maláj
könyvek, vagy éppenséggel Pápua Új-Guineából vagy
Japánból származó történetek.

20
 A Kalifa házának felújítása során több időm jutott
olvasásra. Leültem, magam elé vettem örökölt kincsemet, és
nekiláttam, hogy felfedezzem az öt doboz tartalmát. Olvasás
közben gyakran botlottam bele apám megjegyzéseibe, amiket
takaros kis betűivel rótt az oldalak szegélyére. Számos
megjegyzés a mesébe zárt rejtett bölcsességet taglalta, vagy
csak olyan utalást tartalmazott, amely a világ másik
féltekéjéről származó mesére vonatkozott.
Egyetlen mesekönyv hiányzott csak a dobozokból; az
Ezeregyéjszaka azon ritka kiadása, amelyet Richard Francis
Burton, a viktoriánus Anglia tudósa és felfedezője fordított le
angolra. Emlékszem, gyerekkoromban még gyakran láttam
apám kezében ennek a sorozatnak valamelyik kötetét. A
sorozat vállmagasságban helyezkedett el dolgozószobájának
polcán. Apám túláradó dicséreteket zengett erről a kiadásról,
máskor nem győzte eléggé magasztalni a tudós szorgos és
pontos jellemét, vagy arról regélt, miként jutott hozzá fiatal
korában a könyv tizenhat kötetéhez. Elmesélte, hogy
hónapokig spórolt rá, és minden áldott délután elment a
könyvesboltba, hogy belelapozhasson. Csak később tudtam
meg, hogy Burton híres Ezeregyéjszakájáról, a híres
„benáreszi” Elflejla va Lejla kiadásról van szó, amit mindössze
ezer példányban nyomtattak ki.
A kötetek fekete viaszosvászonba voltak kötve, a gerincen
aranyló betűkkel. Fiatal korom és tapasztalatlanságom ellenére
biztos voltam benne, hogy sosem láttam gyönyörűbbet ezeknél
a könyveknél. Olyan különlegesek voltak, hogy már abba is
beleborzongtam, ha végigsimíthattam rajtuk a kezemmel,
vagy beleszagolhattam az oldalak közé. Az illatuk
szegfűszegre emlékeztetett.

21
 Egy esős téli napon vendég érkezett szüleim házához.
Nagydarab, láncdohányos alak volt, aki attól a pillanattól
kezdve, hogy megérkezett, egészen távozásáig
végeláthatatlanul pöfékelt. Túlságosan fiatal voltam még
ahhoz, hogy bemutassák nekem az idegent, de emlékszem,
hogy megérkezése előtt szüleim hosszasan sugdolóztak
egymással. Nem tudom, ki lehetett az illető, de bizonyára
nagyon fontos ember volt, mivel a kínai porcelánunkkal
terítettek teára. A lépcsőkorlát mögé bújva figyeltem őket,
ahogy üdvözlik egymást, ezután a hallon át a dolgozószobába
mentek. Az ajtót magukra zárták, s amikor az ismét kitárult, az
idegen kezében nem mást láttam, mint az Ezeregyéjszaka
hatalmas és súlyos köteteit. Vacsorakor nem átallottam
apámtól megkérdezni, mi történt a fekete kötésű, aranybetűs
könyvekkel. Apám arca elfehéredett, s kemény pillantást
lövellt felém.
– A mi kultúránkban nagyon nagy becsben tartják a
vendégeket, jegyezd meg ezt, fiam – mondta. – Amíg valaki a
házad fedele alatt tartózkodik, élveznie kell az oltalmadat.
Ami a tied, az egyben az övé is. Bármilyen tulajdonodra veti is
sóvárgó pillantását, kötelességed azt nekiajándékozni. Jegyezd
meg ezt, Tahir dzsan, egy életre jegyezd meg!

Hiába kértem őreimet Dár al-Kalifában, azok csak nem

voltak hajlandók mesét mondani, azzal érveltek, túlságosan
lefoglalja őket a gereblyézés. Egyszer addig noszogattam őket,
míg kötélnek nem álltak, ám mindössze olyan lebutított
meséket ismertek, amelyek korántsem voltak már olyanok,
mint régen.
– Voltak idők, amikor bőségesen rendelkezésünkre állt az
idő arra, hogy barátainknál vagy a kávéházban beszélgessünk
22
– mondta Hamza –, ám manapság túl sok a munka. Jóformán
egy percnyi szabadidőnk sincs.
– Még arra sincs időnk, hogy megvakarjuk a fejünket –
toldotta meg Oszmán. – Hagyományaink így lassanként
kihalnak, mivel a munkáltatók rabszolgaként robotoltatják az
alkalmazottaikat.
Közben Medve is feltűnt a hibiszkuszsövény mögül. A
három őr sorba állt előttem, és olyan fenyegetően néztek rám,
ahogy csak tudtak. Kapcsolatunkon csorba esett, amikor új
házszabályt bátorkodtam bevezetni. Amióta anyagi helyzetem
nem teszi lehetővé, hogy festőket, kőműveseket,
segédmunkásokat vagy kertészt alkalmazzak, arra az
elhatározásra jutottam, hogy mindenkinek ki kell vennie a
részét az aktuális, ház körüli karbantartási munkákból. Mi
tagadás, kérésem már az első pillanattól fogva
népszerűtlennek bizonyult. Amíg szakmunkások népesítették
be a házat, őreim kedvükre henyélhettek a kert legtávolabbi
pontján, anekdotákkal ütötték agyon az időt, és babonás hitük
lángját legyezgették. A szelleműzők sikeres akciója óta, ami a
dzsinnek házból történő elűzését jelentette, új korszak
köszöntött be. Bár sosem vallották be, éreztem, hogy őreim
sóvárogva gondolnak vissza azokra az időkre, amikor a
hétköznapokat a szellemektől való rettegés járta át, s kezükben
érezték a gyeplőt, mivel magukat a két világ közötti
közvetítőkként tüntették fel.

Minden péntek délután beültem kedvenc kávézómba egy

notebookkal s egy újsággal. Nyugaton a kávézóban töltött időt
a nappali tévézéshez hasonlóan henye semmittevésnek, vagy
jobb esetben áltevékenységnek tartják. Néhány hónapnyi
marokkói tartózkodás után azonban rájöttem, hogy itt egészen
23
másról van szó: a kávézók jelentik a titkos kulcsot a marokkói
férfiak világához. A legnagyobb önbecsüléssel rendelkező nő
sem venné a bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjen egy, ha
kimondatlanul is, de kizárólag férfiaknak fenntartott
kávézóba, ami ez által biztos menedékként szolgál az odahaza
házsártoskodó feleségek váratlan felbukkanása elől.
Ahhoz, hogy valaki elismert tagja lehessen a férfiközpontú
marokkói társadalomnak, elengedhetetlenül szükséges, hogy
időről időre kivegye a részét a kávézókban való ücsörgésből,
vagyis merengésből, iddogálásból, pöfékelgetésből, egyszóval
semmittevésből.
Lassanként ismerőseim tudomására jutott, hogy péntek
délutánonként a tengerparti sétány végén, egy Mabrúk nevű
ósdi kávézóban tanyázom. Amint ennek híre ment, társadalmi
tekintélyem egy csapásra növekedni kezdett. Ettől fogva
mindenki, a bankügyeimet intéző hivatalnoktól a vízszerelőn
át az őrökig, elismerően tekintett rám. A Mabrúk kávézó egy
lepattant férfiklubhoz hasonlított: falait szürkére satírozta az
idő, s oly sűrű cigarettafüst lengte be, hogy a világ más
pontján bizonyára egy figyelmeztető táblát szögeztek volna az
ajtóra: vigyázat, ki itt belép, súlyos egészségkárosító hatásnak
teszi ki magát. A székek imbolyogtak, ha nem voltak épp
töröttek, míg a padlót csikkek szőnyege takarta. Az egyetlen
pincér, Abdul Latíf, egy középkorú, púpos ember volt, akinek
mindkét hüvelykujja hiányzott, s testi fogyatékossága igencsak
megnehezítette számára a fizetésnél visszajáró aprópénz
kezelését. Rendeléseket egyáltalán nem vett fel, ehelyett
egyszerűen egy szirupszerű feketekávét s egy hamutálat lökött
az asztalra, bárki lépett is be a kávéházba.
Attól a pillanattól fogva, hogy első ízben dugtam be
orromat ebbe a lyukba, függővé váltam tőle. Ellenállhatatlan
24
hangulattal rendelkezett: letűnt fényesség lengte be, ám ahhoz,
hogy ezt felismerje az ember, képzelőerejére támaszkodva az
érzékszervek által közvetített benyomások mögé kellett
nyúlnia. Foglalj helyet, lélegezd be a nikotinfüst sosem fogyó
felhőjét, kortyolj bele a maró török kávéba, majd nézz körül!
Engedd, hogy magába szívjon a hely szelleme, s a kopott,
szürke falak közepette máris a marokkói férfiak hosszú
generációinak üdvöt biztosító mentsvárban találod magad. A
legtöbb vendég papucsférjnek látszott, aki felesége elől
keresett menedéket. Elcsigázott arcuk sok otthoni perpatvarról
árulkodott, feleségeik pedig látszólag ugyanannak az
alfanőnek a klónjai lehettek, aki könyörtelenül és félelmet nem
ismerve használja ki férje gyengeségét. Ám szerencsére van a
földön zug, hol bántalom nem éri az üldözöttet, s ez nem volt
más, mint a Mabrúk kávézó senki földje.
Péntek délutánonként elnyűtt ábrázatú férfiak telepedtek le
körém. Volt közöttük nyugdíjas professzor, orvos, könyvtáros,
rendőr és postai alkalmazott. Mindannyian fesztelenül és
maguktól jöttek asztalomhoz, helyet foglaltak, és billegő
székükön egyensúlyoztak. Aki egyszer belép egy marokkói
kávézóba, tudomásul kell vennie, hogy nem tart igényt a
személyes térre. Jelenléted arra utal, hogy készen állsz arra,
hogy akárkivel beszélgetésbe elegyedj. Idővel a casablancai
férfitársadalom bő keresztmetszetével volt szerencsém
megismerkedni, akik közül a legtöbben a hagyományos,
kirojtosodott dzsalabiját viselték, lábukon pedig sárga papucs,
a babus lifegett. A testvériség érzete lengte át az
asztaltársaságot, melyet egyazon közös kötelék kapcsolt össze:
a feleségektől való rettegés.
A péntek délután különös része a hétnek: a férfiak
megtisztálkodnak, nem kell dolgozniuk, így végre átadhatják
25
magukat a pihenésnek. Körültekintően megfürödtek, részt
vettek a közös imádságon a mecsetben, és kuszkusztól
jóllakottan távoztak otthonukból. Miután befejezték az ünnepi
ebédet, feleségük rendre kiebrudalja őket a lakásból, azzal a
kívánsággal, hogy amíg a nap le nem bukik az Atlanti-óceán
peremén, lehetőleg vissza se jöjjenek. Mindössze néhány
dirhemmel a zsebükben, s minden bátorság nélkül, hogy még
egy kis költőpénzt kunyeráljanak, lemennek a kávézóba, hogy
beszélgetéssel és üldögéléssel csapják agyon az időt.
A papucsférjek péntek délutáni társaságában idővel a
létező összes témában eszmét cseréltünk, legyen az az al-
Kaida, a Közel-Kelet kérdése, a legjobb minőségű argán olaj
vagy éppen az ősi becsület, ami az összes arab embert
összeköti. Minden héten tanultam egy keveset Marokkó
kultúrájáról, s mindamellett az az érzésem támadt, hogy a
marokkói férfiak befogadtak társaságukba.
Mindazok közül, akik a Mabrúk kávézót rendszeresen
látogatták, egy nyugdíjas sebész, bizonyos dr. Mehdi volt a
legtájékozottabb. Karcsú, sötét arcú férfi volt, markáns
állkapcsán gondosan nyírt szakállal. Magabiztos viselkedése
okán egyfajta bajnokként tekintett rá az asztaltársaság többi
tagja. Olykor összecsapta tenyerét, minden jelenlévőt
felállított, és nyomatékosan felszólította az egybegyűlteket,
hogy lázadjanak fel feleségük ellen.
Dr. Mehdi egyszer elárulta nekem, hogy nyolcvankét éves.
Kézfejét ugyan májfoltok borították, ám ennek ellenére
éppolyan erős lehetett, mint ötven évvel korábban. Jó kis
kezek ezek, szokta volt mondani, ölni is tudnak, de életet is
menthetnek. Egy alkalommal megemlítettem neki azokat a
mesemondókat, akiket gyerekkoromban láttam, amint azok

26
Fez városfalának tövében gubbasztottak. A doktor bele nézett
kávésfindzsájába, majd hunyorítva rám emelte tekintetét.
– Marokkó szívének tekinthetők.
– Hát nem veszett még ki a hagyomány? – kérdeztem
ravaszkásan. – Elvégre Marokkó is rohamos léptekkel
modernizálódik.
Dr. Mehdi megropogtatta néhányszor ujjperceit.
– Le kell ásni a mélybe! Aki földbe rejtett kincsre vágyik,
mindenekelőtt ásóra van szüksége.
– Ezek szerint fellelhető még a kincs a felszín alatt?
A doktor ajkához emelte a poharat és ivott egy kortyot.
– Lehet, hogy nem tárulkoznak fel a szem előtt, de a mesék
még mindig itt vannak körülöttünk. Csontvelőnkbe ivódtak az
idők során.
Meglepett, amit hallottam, ugyanis azt feltételeztem, hogy
a hagyományos mesemondók helyét már régen a népszerű és
sekély értéket képviselő, egyiptomi szappanoperák
feltartóztathatatlan hullámai foglalták el, özönvízként
elárasztva az arab világ nagy részét. Hitetlenkedve
bámulhattam magam elé, az öreg orvos azonban felém bökött
mutatóujjával.
– A történetek és a mesék tesznek bennünket azzá, amik
vagyunk. Általuk vagyunk marokkóiak.
Dr. Mehdi felhörpintette kávéját.
– A mesemondók tartják életben kultúránk tüzét. Őseinkről
regélnek nekünk, és megadják gyermekeinknek mindazon
értékeket, amelyekre szükségük van, ha boldogulni akarnak az
életben: büszkeséget, lovagiasságot, azt, hogy mi a jó, és
hogyan kerüljék el a rosszat.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha újra apámmal ülnék
szemközt, amint gyermekeit okítgatja. Dr. Mehdi
27
összeérintette ujjbegyeit, s töprengésbe mélyedt. Egy pillanatra
lehunyta szemét, majd az elhasználódott cigarettafüstből mély
lélegzetet vett.
– A marokkói mesék olyanok, akár a tükör. Képet adnak
társadalmunkról. Akár száz évig is élhetsz itt, mégsem
ismered meg az ország velejét. De ha valóban tudni akarod,
milyenek is vagyunk, nos, akkor elő kell bányásznod a
mesemondókat, és hallgatnod kell őket. Ők azok, akik a
kincset őrzik. Tanításban részesíthetnek, de csak akkor, ha erre
készen állsz. Ha hallani akarod őket, be kell csuknod a
szemedet, és ki kell nyitnod a szívedet!

Harmadik fejezet

Egy arab telivér vágtára képes, a teve azonban, ha lassan is

bandukol, de éjjel-nappal halad.
SZÁDI

Öt nappal később már Marrákes Dzsema el-Fna nevű tágas

főterén álltam, a Kivégzések terén. A medina szűk
utcácskáinak méhkasként nyüzsgő labirintusa fél karéjban
öleli körül az óvárost, melyben minden talpalatnyi helyen
rézlámpákat, selymet, a kaleidoszkóp színeiben pompázó
szőnyegeket, fűszert, illatszert, édességet vagy éppen
varázsláshoz használatos szárított kaméleont árulnak. A
medina árnyékos és hűs félhomálya éles kontrasztban állt a
főtér vakító fényességével, amit egyedül őrültek vagy
vakmerők képesek elviselni, leszámítva a helybélieket, akik
gyakran a földre guggolva várakoznak vagy beszélgetnek. A

28
téren a híres gnaoua nevű sivatagi zenészek csoportjára lettem
figyelmes: indigókék dzsalabiját viseltek, sapkájukat pedig
csigaházak díszítették. Mellettük egy vándor fogász űzte
iparát, s bádogedényéből kínálta a használt műfogakat.
Kuruzslók és orvosok csoportja kígyóolajat, strucctojást és
madzagra kötött barna sivatagi egeret kínált.
Áthaladtam a téren, s miközben igyekeztem kikerülni a
megolvadt kátránytócsákat, azon morfondíroztam, hogyan
volt képes ez a város arra, hogy gyökeret eresszen és
folyamatosan gyarapodjon a forróságnak ezen észveszejtő
kemencéjében. Oszmán mondata ötlött eszembe, aki szerint
eddig világtalanul botorkáltam Marokkóban. Ebben a
pillanatban egy öreg barna szamárra esett a pillantásom.
Pofája ezüstös volt, sötét farán egy szokatlan fehér folt virított.
Egy poros, barna dzsalabiját viselő kapucnis alak a tér
közepére vezette, majd egy megolvadt aszfalt tócsa közepén
megállította az állatot. A szamár patája fekete és ragacsos volt,
fejét lehorgasztotta. A férfi tenyerével megérintette az állat
homlokát, majd véknya alá nyúlt, s elképesztő módon a
magasba emelte. Az egész teret iázás metsző hangja töltötte be.
Mivel házam egy szegénytelep kellős közepén fekszik, nem
volt szokatlan előttem a szamár rekedtes hangja. Ám ennek a
szegény párának a velőtrázó visítása még a halottakat is
felébresztette volna. Egy szempillantás alatt sűrű tömeg gyűlt
a szamár köré, turisták, koldusok, facsart narancslét kínáló
árusok, kétes kinézetű alakok és az Atlasz hegységből egy
napra a városba érkezett berberek. Átevickéltem a tömegen, és
az első sorba tülekedtem. A szamárnak kidülledt a szeme, a
férfi ruháján átütött az izzadság.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
– Mindjárt elkezdi.
29
 – Mit kezd el?
– A mesét.

Lefekvés előtt minden este mesét mondok Arianénak és

Timurnak. Olvasás közben néha felpillantok, és a szemükbe
nézek. Tekintetükben a csodálkozás szikrája csillog, ami
kétségtelen jele annak, hogy a varázs működik. A felolvasott
mesék egy részét apánktól örököltem két húgommal
egyetemben, a kézírásos kötet címe pedig az általam javasolt
„Mesélj nekem egy mesét” címet viselte. Ugyanezeket a
történeteket olvasta fel annak idején nekünk is, miután ősi
afgán és arab források felhasználásával megírta őket. Halála
után számos meséje illusztrált könyvként is megjelent.
– A mesemondók családjába tartozunk – ma is hallom
lefekvés előtti suttogását –, el ne feledd ezt! Tehetségünk és
kötelességünk ez. Óvjad, s cserébe ő is őrizni fog téged.
Tucatnyi megírt könyvében apám sok száz hagyományos
tanmesét adott át a nyugatnak, olyanokat, mint amiket épp
mostanában olvasok gyerekeimnek. Ezeket a történeteket a
szúfik, a muszlim világban széltében elterjedt misztikusok
költötték, de ha tőlük kérdeznék, azt felelnék, hogy már jóval
az iszlám előtt is léteztek ezek, s bárki szabadon szavalhatja
őket, akinek a szíve tiszta és kész Isten befogadására. A szúfik
előszeretettel használnak tanmeséket, hogy az értelem
számára felfoghatóvá tegyék azt, ami szavakban csak nehezen
kifejezhető; ahogy az őszibarack édes és omló húsára is
szükség van ahhoz, hogy a benne rejtező mag beérjen, s a
megfelelő időben gyökeret eresszen.
Amikor Marrákesből visszaérkeztem a Kalifa házába, az
őrök és a szobalány izgatottan beszélgettek a bejárati kapu
előtt, amikor azonban megpillantottak, hirtelen magukba
30
fojtották a szót. A Medve a kapunak vetette hátát, karját pedig
a háta mögé dugta, mintha valamit el akarna rejteni előlem.
Hozzáléptem, és megkérdeztem, mi történt. Oszmán a földre
vetette tekintetét, és jobbra-balra ingatta a fejét.
– Semmi, uram, az égvilágon semmi.
Szobalányunk, Zohra összecsapta tenyerét, majd
megigazította a fejkendőjét. Az a fajta félelmetes nőszemély
volt, akinek határozottságától minden marokkói papucsférj
retteg. A legszívesebben már réges-régen kiadtuk volna az
útját, de sem Rachana, sem én nem tudtuk ehhez kellően
összeszedni a bátorságunkat.
– Hazudik! – mondta tárgyilagosan Zohra. – Hazudik, mert
nem meri bevallani az igazságot.
– Zohra meg van rémülve – felelte Hamza. – Mindannyian
félünk.
– Mitől féltek?
A Medve lassan oldalra lépett, háta mögül krétával rajzolt,
különös geometriai ábrák tűntek elő az ajtón.
– A környék gyerekei megint csibészséget műveltek, na és!
– mondtam. – Nem először fordul elő.
Hamza megtörölte tenyerével gyöngyöző homlokát.
– Ez nem vásott kölykök csínytevése! Ez nem lehet másnak
a műve, csakis a ...
– Kié?
Hamza becsukta száját, és nagyot nyelt.
– Ki firkálta össze a kaput? – kérdeztem ismét.
– Egy szehura – felelte Oszmán –, egy vajákos asszony.

Minden héten meglátogattam Hisám Harasz sírját, ami egy

Casablanca szélén lévő, déli tájolású temetőben feküdt.
Sírköve mellett elüldögéltem a fűben, hallgatva a távolban
31
keringő sirályok vijjogását. Mindent elmeséltem Hisámnak,
ami a héten velem történt.
Azt hiszem, sok baráttal büszkélkedhetek Marokkóban, de
tisztességben és becsületben egyik sem fogható Hisámhoz.
Hisám a szegénynegyed fehérre meszelt mecsete mögött lakott
egy rozoga viskóban, és szenvedélyes bélyeggyűjtő volt egész
életében. Hetente többször egy maréknyi leáztatott bélyeget
vittem neki, s cserébe történeteket kaptam ajándékba.
Beszélgetéseink hangneme olyan meghitt és bizalmas volt, ami
csak igazi barátok között lehetséges. Varázslat hatotta át
minden beszélgetésünket.
Hisám egy napon szívrohamot kapott, és hirtelen távozott
közülünk. Felesége elköltözött Casablancából, s magával vitte
háromlábú kutyájukat. Ami megmaradt: az emlékek, s a
hiánya fölött érzett bánat. Arra gondoltam, milyen sok
történetet is hallhatott Hisám gyerekkorában, s magam elé
képzeltem, amint nagyanyja térdén ülve a meséket hallgatja.
Semmi sem volt oly fontos a számára, mint mesélni és
elbeszélni. Természeténél fogva elbeszélő alkat volt, aki
örömét lelte a tartalmas és míves beszédben. Egyszer arról
beszélt, néha úgy érzi magát, mintha bábjátékos volna: a
hallgatóság figyelmének és véleményének irányítása olyan,
akár a zsinegek mozgatása. Élete valódi és mély értékekben
gyökerezett, amelyek, ahogy elmondta, nagyanyja meséinek
szitáján át ülepedtek le lelkében. Harasz olyan ember volt, aki
a négyszemközti beszélgetéseket értékelte a legtöbbre, és
megvetette az egyiptomi szappanoperákat.
Egy nyári vasárnap délután magammal vittem Timurt a
temetőbe. Olyan tikkasztó volt a hőség, hogy mindketten
verejtékben fürödtünk, míg a temető domboldalán felfelé
kapaszkodtunk a sírhoz. Timur a kánikula miatt nyafogott, s
32
arra kért, vegyem a karomba. Feltekintettem, hogy lássam,
milyen sokat kell még mennünk, s ekkor egy férfit
pillantottam meg, amint Hisám sírjánál térdel. Drága, fekete
dzsalabiját viselt, kapucnija a fejére volt húzva, tenyerét pedig
imádkozva az ég felé tartotta. Meglepődtem, mivel korábban
senkit sem láttam a sírnál. Hisám elbeszélései alapján azt
hittem, nincsenek barátai, családját pedig nem ismerte, mivel
gyerek volt még, amikor eladták egy ócskavassal kereskedő
vándor vigécnek. Amikor a férfi befejezte imáját, tenyerével
végigsimította orcáját, megfordult, és üdvözölt bennünket.
– Ásszálámu-álejkum! – mondta kimért és udvarias
hanglejtéssel. – Béke legyen veletek!
Letelepedtünk a sír mellé, s egy darabig a sirályok
vijjogását hallgattuk. Timur közben állandóan azzal
nyaggatott, mikor viszem már elúszni, de ezúttal nem
törődtem vele. Néhány perc múlva a látogató megkérdezte,
honnan ismerem Hisámot. Elmeséltem, hogy hetente
találkoztunk, bélyegeket cseréltem vele történetekre.
– Nagyon bölcs ember volt.
– Igen – válaszoltam, majd én is megkérdeztem, milyen
viszonyban volt vele, hiszen azelőtt sosem láttam a
szegénynegyedben. A férfi összeszorította ujjait, majd
mutatóujját ajkához emelte, s gondolkozásba mélyedt.
– Mindent neki köszönhetek – mondta, majd elhallgatott.
Magyarázatot akartam kérni tőle, ám akkor ismét beszélni
kezdett.
– Húsz évvel ezelőtt kábítószerfüggő voltam. A spanglin
kívül semmi sem érdekelt. Éjjel-nappal füveztem, s ha
elfogyott a pénzem, az utcát jártam, üres ablak után kutatva.
Ha találtam egyet, habozás nélkül bemásztam, felkaptam, ami
a kezem ügyébe akadt, s már ott sem voltam. Gazdag s
33
szegény házak között nem tettem különbséget, s az eladott
áruért mi mást vettem volna, mint kífet.
– Nem éppen úgy néz ki, mint egy idült drogos.
– Már nem vagyok az, hála annak az embernek, akinek
teste itt nyugszik mellettünk.
– Ha megengedi a kérdést, pontosan mi történt?
– Egyik éjjel loptam egy autót, és az Al-Dzsadída nevű
városrészbe hajtottam. Egy tolvajtól ugyanis azt a fülest
kaptam, hogy ott jó szajréhoz lehet jutni. Amint besötétedett,
felkerekedtem, s egy nyugodt és csendes utcácskába mentem.
Nyitott ablak után kajtattam, s nem telt bele sok idő, máris
találtam egyet. Azért esett arra a választásom, mert az ablak
alatt kint felejtettek egy kerti széket. Így visszagondolva olyan
volt, mintha a tulajdonos szándékosan akart volna becsábítani.
A férfi elhallgatott egy pillanatra, és feltűrte dzsalabijája
ujját.
– Olyan nesztelenül surrantam be, akár egy macska.
Bentről semmi nesz sem hallatszott. Bekapcsoltam
zseblámpámat, és sebtében körbenéztem, mit ragadhatnék fel
hirtelenjében. Nem sok hasznavehető dolgot láttam, kivéve
egy nagy bőrkötéses albumot, ami kinyitva hevert az asztalon,
s amely bélyegekkel volt tele. Általában ezüstre és aranyra
hajtok, de az album értékesnek látszott, ezért a zsákomba
dugtam. Ebben a pillanatban egy alak vált ki a sötétből. Alig
volt nagyobb egy lidérces árnyéknál. Az ablakhoz rohantam,
ám a férfi hamarabb ért oda, és becsapta az orrom előtt.
Ráordítottam, s megfenyegettem, hogy kitöröm a nyakát, ám
ekkor a férfi egy váratlan dolgot tett. Szívélyesen üdvözölt,
Husszein fia Hisámként bemutatkozott, és közölte velem,
hogy már régóta vár.

34
 – Helyet foglaltam, és beszélgetésbe kezdtünk, de közben
minden pillanatban arra vártam, mikor lép működésbe a
riasztó. Megkérdezte a nevemet, én pedig megadtam neki az
illendőséget, s közöltem vele, hogy Ottománnak hívnak.
Bevallottam neki a drogfüggőségemet, hogy könnyen szerzett
pénzre van szükségem, és elnézését kértem, hogy bosszúságot
okoztam neki. Ahelyett, hogy leteremtett volna, Hisám
figyelmesen végighallgatott, mentateával kínált, és felajánlotta,
hogy ott tölthetem az éjszakát.
Ottomán ismét szünetet tartott. Timur feléje hajolt, mire a
férfi megsimogatta az arcát, és megcsókolta kicsi kezét.
– A következő reggelen Hisám olyan bőséges reggelit
készített, ami még egy emír számára is irigylésre méltó lett
volna. Titokban arra számítottam, hogy a rendőrség a
következő pillanatban betoppan, ám az öregember
nagylelkűségét látva olyan meghatódottság vett erőt rajtam,
hogy képtelen voltam arra, hogy elmeneküljek. Egész nap a
házában maradtam, s ezalatt ő lassan tervet kovácsolt nekem.
– Miféle tervet?
– Egy tervet, amivel kiutat találhatok életem labirintusából.
Ottomán részletesen elmesélte, hogyan küldte el Hisám
egy jó baráthoz, aki elválasztotta őt a drogfüggőség
rabigájától, s túl ezen még pénzt is adott neki kölcsön, amivel
egy szabóságot tudott nyitni. A két ember minden héten
találkozott, s beszélgettek.
– Hisám arra okított, hogy magasra helyezzem a lécet.
Bizalmat szavazott nekem, s elhitette velem, hogy el tudom
érni a célomat. Ahhoz, hogy sikerrel járj, mondta, a csillagos
ég felé kell kinyújtanod a kezed. Engedd, hogy képzelőerőd
megtalálja az utat feléjük.

35
 Megkérdeztem, miért nem találkoztam vele eddig a
szegénynegyedben, ahol Hisám élt, sem pedig a temetésén.
– Szabóságom jól ment, mivel Hisám minden héten új
energiával töltött fel. Napi tizenöt órát dolgoztam, s
hamarosan már öt üzletem volt, Casablancában, Marrákesben
és Fezben. Három év után beindítottam az első ruhakészítő
gyáramat, majd három évre rá saját gyapotültetvényt
létesítettem Thaiföldön és más távol-keleti országokban. Még
mielőtt felocsúdtam volna, időm java részét már külföldön
töltöttem.
Ottomán felállt, arcára vigasztalhatatlan szomorúság
telepedett.
– Egy napon elvesztettem az összeköttetést Hisámmal.
Egyszerűen eltűnt Al-Dzsadídában lévő lakásából. Tűvé
tettem utána a várost, de hiába, nem akadtam a nyomára.
– Egy szegénynegyedben lakott, nem messze a házunktól.
– Igen, időközben magam is megtudtam ezt, s fájdalommal
tölt el a tudat, hogy jótevőm szegénységben élt. Elvégre neki
köszönhetem a gazdagságomat.
– Hogyan veszítette el otthonát Al-Dzsadídában?
Ottomán a sírra tekintett.
– Úgy tudom, minden pénzét odaadta egy általa alig ismert
férfinak, akinek nagy szüksége volt rá a szívműtétjéhez.
– Hisám mindig nagyvonalú volt, s nem ismert mértéket
ebben.
– Igen, Hisám nem sokat törődött a földi javakkal. Fittyet
hányt rájuk.
– Mindenre, kivéve a bélyeggyűjteményét.

Ha valaki meglett fejjel új országba költözik, az ahhoz

hasonló, mintha használt cipőt vásárolna. Eleinte töri a
36
sarkadat, ám az út, amin haladsz, némi kárpótlást nyújt az
elszenvedett kínokért. Ha azonban kitartasz a cipőd mellett,
idővel mind kényelmesebbé válik, s egyszer csak eljön a nap,
amikor úgy érsz fel egy magaslatra, hogy azt észre sem vetted.
Ha jó cipőt viselsz, fel sem tűnik, hogy van valami a lábadon.
Minél kopottabbá válik, annál jobban megszereted, s végül
már el sem tudod képzelni nélküle a mindennapokat.
Casablancai életünkkel hasonlóképpen történt. Eleinte alig
bírtuk elviselni az építkezést, a dzsinnekkel folytatott
láthatatlan harcot, a kertünkben talált lefejezett macskát, vagy
a szelleműzők áldozatbemutatását – mindezekért komoly árat
kellett fizetnünk. Sokat rettegtem attól, hogy feleségem,
Rachana végül bedobja a törülközőt és elhagy, mivel sokkal
nehezebben viselte a megpróbáltatásokat, mint én. A
hónapokon át tartó idegeskedés azonban meglepő módon
közelebb hozott bennünket egymáshoz. A közös, új élet utáni
vágy egyesített bennünket. A Kalifa házát valamiféle
mámorító erő lengte be, amiből még a legkilátástalanabbnak
látszó pillanatokban is új energiát meríthettünk.
Sok hónap eltelt, s már el sem tudnám képzelni máshol az
életünket. Elégedett vagyok. Azt azonban nem mondhatom,
hogy mentes volnék a zavarodottságtól. Leginkább a marokkói
társadalom okoz sok fejtörést.
Felszínes szemlélődés során azt vélné az ember: az ország
egyszerű és kiismerhető, ám valójában egy ősi és rendkívül
sokszínű, kevert kultúráról van szó. Apám révén keletről
származom, viszont nyugaton nevelkedtem; ez a kettős
egyenlet sokat segít abban, hogy megértsem az arab világ
rejtjeleit, de még így is sok dolog vár megfejtésre. Milyen sok
csomót kell kötnie a halásznak is, míg egyetlen fonalból hálót
készít.
37
 Szobalányunk, Zohra egy nyári napon meghallotta, amikor
panaszosan azon zsörtölődtem, milyen körülményes is nekem
Casablanca piacán vásárolni, mivel a kofák állandóan
becsapnak. A legtöbb marokkói nőhöz hasonlóan Zohra is
otthonosan mozog a hétköznapok világában, s tudja, hogyan
lehet orruknál fogva vezetni a férfiakat. A tarsolyából mindig
elő tud húzni egy megfelelő tanácsot.
– Csitt! – sziszegte egyszer. – Mit csodálkozol azon, hogy a
zöldséges kofa átver, elvégre azt hiszi, hogy turista vagy.
– Nincsenek is turisták Casablancában!
– Ezt ők nem tudhatják.
– Akkor véleményed szerint mit csináljak?
Zohra rámutatott valamire. Kerek volt, körülbelül akkora,
mint egy nagyobb tál.
– Magaddal kell cipelned egy szitát!
– Hogy mondod?
– El tudsz képzelni egy turistát szitával? Ez abszurd volna
– mondta.

Egy héttel azután, hogy találkoztam Ottománnal Hisám

sírjánál, lebotorkáltam a Mabrúk kávézóba, egy kávéra és
némi beszélgetésre áhítozván. Dr. Mehdi még nem volt a
műintézetben, ám legjobb barátja, Hakím, már
törzsasztalunknál üldögélt. Üdvözölt, s még jóformán le sem
ültem, máris sóhajáradatban tört ki. Hakím hajdanán
vízvezeték-szerelő volt, s olyan mimózalélekkel rendelkezett,
amilyennel csak ritkán találkozik az ember. A vele folytatott
beszélgetés során olyan érzés kerített hatalmába, mintha az
egész világ sorsát a vállára lehetne helyezni. Hakím dr. Mehdi
legjobb barátjának számított, de igazából akkor volt elemében,
ha a doktor úr nem volt jelen, ekkor ugyanis szabadon
38
beszélhetett kedvenc témájáról, a fekete mágiáról, amit viszont
a nyugdíjas sebész ki nem állhatott. Első beszélgetésünkkor a
bajsza alatt elrebegte nekem, hogy voltaképpen lányként jött a
világra, ám egy, a Magas-Atlaszból származó vajákos
asszonyságnak sikerült idejekorán megváltoztatnia a nemét.
– Mikor történt mindez? – kérdeztem.
– Bizony elég régen.
– De mégis, mikor?
– Amikor te még csak egy sóhaj voltál anyád epekedő
lelkében.
Tekintve, hogy még egyedül voltunk, megkérdeztem tőle,
mi a véleménye az ajtónkra krétával rajzolt ákombákomokról,
amelyek oly páni félelmet keltettek őreinkben. Hakím rendelt
még egy kávét. Szemével hunyorítani kezdett, ám a csendet
csak akkor törte meg, amikor egy hüvelykujj nélküli kéz az
asztalra vágta a kávét.
– Minden jel szerint dzsinn van a dologban.
– Azt hiszem, ezt ki lehet zárni – válaszoltam. – Ami azt
illeti, volt szerencsénk dzsinnekhez, de szelleműzőket
fogadtunk fel, akik még birkaáldozatot is bemutattak. Házunk
összes szobáját vérrel és tejjel hintették be, végül pedig
tanúsították, hogy megtisztították a házat.
– Mikor történt a szelleműzés?
– Hat hónappal ezelőtt.
Hakím újra összeráncolta a homlokát.
– Attól tartok, újra kell csinálnod!
Kivert a verejték arra a gondolatra, milyen felfordulást
okoztak a szelleműzők. Az egész ház nyugalmát felbolygatták
a Szellemirtók című film marokkói változatában. Távozásuk
után még hetekig kellett takarítanunk és rendet raknunk, s

39
Rachana még most sem bocsátott meg teljesen az elszenvedett
kellemetlenségekért.
– Újabb dzsinn űzés szóba sem jöhet! – mondtam
ingerülten.
A vízvezeték-szerelő felemelte az ujját.
– Van egy másik megoldás is. Kissé szokatlan, de működő
képes. Megígérhetem.
– Miről lenne szó?
– Szerezz be egy csupor mézet a Bouskoura-erdőből, és
fesd be vele házad összes ajtaját.

Egy napon Ariane azzal jött haza az iskolából, hogy Robin

Hood történetét tanulták. Képet is rajzolt a sherwoodi erdő
legendás hőséről, csupa pillangóval és lepkével. Megkérdezte,
hogy valódi-e.
– Hogy érted azt, hogy valódi-e?
– Volt Robinnak papája és mamája?
– Feltételezem, hogy igen – válaszoltam.
– Hogy hívták őket?
– Kicsikém, ez igazán nem fontos! A mesék és történetek
nem olyanok, mint a valódi világ. A mesékben nem az a
fontos, hogy valami igaz vagy hamis, hanem, hogy milyen
érzést váltanak ki belőled.
– Mondd, Baba, szoktál te hazudni?
– Ez nem hazugság kérdése. A mese olyan, mint a
folyadék. Ide-oda folyik.
Ariane sandán rám nézett.
– Akkor nevezhetem őket Henrynek és Izabellának?
– Kicsodákat, kicsikém?
– Hát Robin Hood papáját és mamáját!
– Persze, hogy nevezheted így őket.
40
 – Azt is játszhatom, hogy itt élnek velünk Casablancában?
– Azt hiszem, ennek nincsen akadálya.
– Baba!
– Igen?
– Feleségül mehetek Robin Hoodhoz, ha majd nagy leszek?

A következő héten elindultam ütött-kopott koreai

dzsipemmel a Bouskoura nevű erdőbe. Korábban már számos
történetet hallottam erről a helyről, amely egy hegyoldalban
fekszik a város déli szélén, s az autópályát hatalmas zöld
köpenyként öleli körül. Zohra szerint elvarázsolt környékről
van szó, a fák egykor katonák voltak, hűséges alattvalói egy, a
Szaharából előrenyomuló kényúrnak. Egy jóságos dzsinn
azonban, abbéli félelmében, hogy a gonosz uralkodó egész
Marokkót jármába hajtja, erdővé varázsolta a felvonuló
hadsereget. Megkérdeztem tőle, hallott-e már valamit a
varázsmézről, s ő megerősítette, hogy valóban varázserővel
bír, s különösen akkor hatásos, ha ármányos szellemeket
akarunk távol tartani valahonnan. Az őrök szintén üdvözölve
fogadták az előírt receptet. Az a lehetőség, hogy a Kalifa
házába ismét dzsinnek vackolták be magukat, a tettvágy
érzetével töltötte el őket. Gyanítom, azért támadt fel bennük a
lelkesedés, mivel ennek okán ismét naphosszat
pletykálgathattak a láthatatlan erőkről.
Amikor az erdőhöz értem, behajtottam egy erdei fenyők
által ölelt csapáson, míg egy kutyaiskolához nem értem. A fák
szorosan álltak egymás mellett, mintha valóban rohamra
induló hadtest lennének. Egyre beljebb merészkedtem az
erdőben, s lassan a Zohra által lefestett fantáziavilágba
kerültem, amiről ő kétségbevonhatatlan hittel vallotta, hogy az
a valódi világ.
41
 Hirtelen véget ért az út. Egy házilag eszkábált padon öreg
férfi üldögélt, vékony, pamutból készített, neon zöld színű
dzsalabiját viselt. Kikászálódtam a kocsiból, üdvözöltem a
férfit, és megkérdeztem, hol tudnék egy kis mézet vásárolni.
Egy viskóra mutatott, amit fenyőfák védőfala vett körül fél
karéjban.
– Vigyázz a méhekre!
A kunyhóhoz vezető ösvény tobozokkal volt tele, mindkét
oldalán hatosával elrendezett kaptárak álltak. A levegőben
csak úgy nyüzsögtek a méhek. Nagyon lassan haladtam,
ahogyan egykor az Amazonasban egy shuar törzsbeli férfi
tanította volt nekem. A méhek csak akkor támadnak, ha féltik
a saját életüket. Csak a szemmel látható mozgást képesek
felfogni, ám ha valaki lassan halad, úgy azt hiszik róla, hogy
csak egy szélben lengő fa. Amikor a kunyhóhoz értem,
bekopogtam. Az ajtó befelé nyílott. Ugyanaz a neon zöld ruhás
férfi állt előttem. Szélesen elvigyorodott, és behívott. Fel nem
tudtam fogni, hogyan is tudott a házba osonni anélkül, hogy
észrevettem volna. Az asztalon többféle üres ásványvizes
flakon és néhány öreg kancsó állt. Mindegyik sárgásbarna
mézzel volt tele. A férfi rám meresztette tekintetét, és pislogás
nélkül, hosszan bámult a szemembe.
– Kissé keserű.
Megpróbáltam állni a tekintetét.
– Nem étkezési célból kell – feleltem.
A férfi bólintott, mintha csak a megfelelő jelszót közöltem
volna vele. Eldünnyögte az árat, s én kiválasztottam öt
üveggel. Tizenöt perccel később már ismét az autópályán
voltam, autóm zúgó motorral haladt Casablanca felé.
Sötétedni kezdett. Az út menti lámpatestek ki tudja, mióta
nem működtek. A sötétség okozta rossz látási viszonyok miatt
42
erősen koncentrálnom kellett, s a motor ekkor váratlanul
felmondta a szolgálatot. Mint minden koreai Jeep-tulajdonos,
én is tisztában voltam vele, hogy szeszélyes járművem
bármikor megmakacsolhatja magát. Mintha csak egy érző lény
lenne, megveregettem a kormányt, s kérve kértem, ne hagyjon
cserben. Nem volt foganatja. Minden eddig jól bevált trükköt
kipróbáltam, de ezúttal semmi sem használt. Kevés
félelmetesebb dolgot tudok elképzelni annál, mint ha valaki
sötétben lerobban a Casablanca felé tartó autópályán. Ritkán
éreztem magam ennyire sebezhetőnek vagy magányosnak,
mint ebben a helyzetben. Magára hagytam a járművet, s nem
kevés nehézség után sikerült lestoppolnom egy autót, amely a
mézzel együtt a városba vitt.

Amikor aznap éjjel lehunytam a szememet, az álom

filmvászna sárgásvörös színűvé változott. A Szahara szélén,
Guelmine közelében egy tevevásáron jártunk. Apánk
mindenáron azt szerette volna, hogy lássunk tevéket. Úgy
vélte, ahhoz, hogy megértsük a sivatagot, ismernünk kell a
tevéket, ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy kapcsolatba
kerüljünk tevéket tartó emberekkel. A tevét, a sivatagot és a
beduinokat nem lehet egymás nélkül megismerni.
Ami azt illeti, nem nagyon szerettem a tevéket, mivel
rettentő büdösek voltak, és a sivatagot sem állhattam ki, mivel
a homokszemcsék mindig belementek a cipőmbe és a fogam
közé. Apám egyszer elmesélte egy kisfiú történetét, aki a
sivatagba menekült, és arról álmodott, hogy hallá változik.
Furcsa mese volt, különösen a vége. Mindannyian jót
nevettünk rajta.
– Tetszett a történet? – kérdezte apám.
– Igen.
43
 – És a tanulságot is megértetted?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor őrizd meg magadban! Idővel majd rájössz, hogy a
történet átalakul benned.
– Hogyan változik át?
– Benned érik, alig észrevehetetlenül növekszik. Egy napon
pedig majd észreveszed, hogy csodálatos dolgot művelt veled.
– Mit fog csinálni?
– Gyümölcsöt terem.

Másnap reggel elhatároztam, hogy lecsupaszítom

bankszámlánkat, és veszek egy vadonatúj autót, életemben
először. Korábban szertelen pazarlásnak tartottam az új autó
vásárlását, amit anyagi helyzetünk sem tett lehetővé, ám az
éjszakai kaland gyökeresen megváltoztatta a véleményemet. A
reggelinél Zohra észrevette ruházatomon, hogy a városba
készülök, s ezért megkérdezte, hová tartok.
– Új autót szeretnék vásárolni – mondtam pironkodva.
– Ha ebben az öltönyben mész be a szalonba, a duplájára
srófolják fel neked az árát! Hidd el, tudom, mit beszélek.
Visszamentem a gardróbba, felöltöttem egy molyette
pulóvert és egy elnyűtt farmert, majd a szegénynegyeden
átkelve az út felé mentem. Amíg egy szabad taxira vártam,
valaki a nevemen szólított a hátam mögül. Hátrafordultam,
Zohra közeledett felém. Egy nagy, fonott szitát lóbált a
kezében, s olyan gyorsan szaladt, amennyire házi papucsában
csak tudott.
– Ezt magaddal kell vinned! Máskor ne felejtsd el!
Mondtam már elégszer, milyen fontos ez.
Betettem a szitát a táskámba, majd taxival a város
legnagyobb Toyota márkakereskedéséhez hajtattam. Amikor
44
az őrök megneszelték tervemet, ragaszkodtak hozzá, hogy
Toyotát vásároljak. Koreai autót csak fajankók vesznek,
mondogatták egyetértően, ám a Toyota értelmes és tekintélyes
embereknek való.
Az autószalonnál kivettem táskámból a szitát, és
hányavetien lóbáltam magam előtt. Amikor az
ügyfélszolgálatnál sorra kerültem, fejem fölé emeltem, és
harsányan kifejezésre juttattam, hogy nem vagyok turista, és
jutányos áron kívánok autót vásárolni.
– Uram – mondta az eladó, és megigazította nyakkendője
csomóját – turisták nem nagyon szoktak nálunk vásárolni.
Beérik az autóbérléssel.
Megpróbáltam elengedni megjegyzését a fülem mellett, és
arra kértem, mutassa meg, milyen modellek közül
választhatok.
– Bizonyára azt szeretné, ha autója a létező összes extrával
fel lenne szerelve.
Ujjával a katalógus egyik képére bökött.
– Semmi esetre sem! Az alapmodell tökéletesen megfelel
nekem. Semmi szükségem a sok drága haszontalanságra.
A férfi meglepetten nézett fel rám.
– Sem bőrhuzatot, sem sebességbeállító tempomátot, sem
turbómotort, légzsákot vagy kerékkipörgés-gátlót nem
szeretne? – hüledezett az eladó.
– Nem! Ha lehet, semmi efféle fölösleget. Mindössze a világ
egyik pontjából a másikba kívánok eljutni, anélkül, hogy
lerohadna alattam a csotrogány.
– De hát uram...
– Tessék?
– Ha csak az alapmodellt vásárolja meg...
– Igen?
45
 – ...kit fog lenyűgözni az autójával?

Negyedik fejezet

A királyok embereken uralkodnak, a bölcs a király felett.

ABU-EL ASZVAD

Amikor visszaérkeztem a Kalifa házába, az őrök serényen

dolgoztak, s mézzel kenték át az ajtókat. Hízelegve kérleltek,
vásároljak nekik új ecseteket, s olyan nagy odaadással
tevékenykedtek, ami eddig csak ritkán fordult elő velük.
Rachana időközben távozott hazulról, hogy egy barátnőjével
találkozzon. Mire visszatért, a ház egy üde tavaszi rét illatát
árasztotta. Nagy megelégedettséggel fogadta a változást, majd
szobájába ment, hogy átöltözzön. Harminc másodpercig
semmi sem történt, ám akkor váratlanul egy velőtrázó, hasító
visítást hallottam. Hamza leviharzott a lépcsőn, kezében a
mézes ecsettel, Rachana szorosan a nyomában.
– A teremburáját, mi a fene történik itt?
– A dzsinnek miatt van – feleltem ernyedten.
Feleségem hideg tekintettel nézett a szemembe.
– Az isten szerelmére, nem volt elég a szelleműzőkből?
Ártatlan, fiatal állatokat mészároltak le a házunkban, hogy az
átkozott dzsinnek kedvében járjanak, ha elfelejtetted volna. Az
egész ház vérben tocsogott.
– Csak megpróbálok mindenkinek a kedvében járni. Fenn
kell tartanunk a status quót.
Rachana kidüllesztette szemét.
– Csak nem hiszel mindebben a katyvaszban?

46
 – Próbálok nem hinni, de egyszerűen belefészkelte magát a
fejembe.

Lehet, hogy nincsenek turisták Casablancában, de a szita

mindenképpen csodát művelt vásárlásaim során. Hosszas
győzködés után végül sikerült meggyőznöm az
autókereskedőt, hogy valóban nincs szükségem arra, hogy
autómmal hatást gyakoroljak másokra, s így végül jelentős
árengedményt kaptam. Az eladó fogát csikorgatta, s váltig
állította, hogy még nem fordult elő a Toyota-kereskedés
történetében, hogy valaki az alapmodellt rendelte volna meg.
Olyan ritka árut kértem, hogy az autót egyenesen Japánból
kellett megrendelni, és behajózni.
Amikor a kocsi megérkezett, ismét felkerestem a
kereskedőt. Átvettem az autó kulcsait, és beszálltam. A Land
Cruiserem ezüstösen csillogott, és nagyon ígéretesen futott.
Elégedett voltam a vásárral, mindaddig, míg a
szegénynegyedbe nem értem. A koreai Jeep mindig
feltűnésmentes közlekedést biztosított, hasonlóan az azt
megelőző féregrágta hentes furgonhoz. Az áramvonalas és
csillogó új autóm azonban mindenkinek szemet szúrt.
Amikor hazafelé menet végighajtottam a
szegénynegyeden, beleizzadtam a műanyagülésbe. Több száz
tekintet szegeződött rám. Hirtelen rádöbbentem, milyen hatást
is gyakorolok az emberekre, amikor közszemlére bocsátom
gazdagságomat. Amikor behajtottam a garázsba, az őrök elém
jöttek, üdvözöltek, és hangosan hálálkodtak.
– Mit köszöntök? – kérdeztem durcásan.
Zavarodottnak látszódtak.
– Hogy büszkévé tett bennünket – válaszolta Hamza.

47
 A következő napokban őreim lelkére kötöttem, hogy
semmi szín alatt se mossák le az autómat, hátha ezzel élét
tudom venni a jómódú csillogásnak, ám ők rendre
megtagadták kérésemet. Minden áldott reggel, még mielőtt
felkeltem volna, lecsutakolták az egész autót, megtisztították a
dísztárcsákat, és végigpolíroztak minden négyzetcentimétert.
Járművem úgy ragyogott, akár egy aranylemezzel bevont
római harci szekér. Rachana volt az, aki végül rájött az őrök
rögeszméjére.
– Azt hiszem, a társadalmi státuszukat növeli.

Egyik reggel, amikor beléptem könyvtárszobámba, Ariane

kétségbeesetten próbált levenni a polcról egy könyvet, amit
nem ért fel. Egy vödröt helyezett a polc elé emelvény gyanánt,
ám ahelyett, hogy azt a tetejére fordította volna, nyitott végére
helyezett valamit, és arra állt rá. Ezüstös színben csillogott a
lába alatt, s körülbelül kétujjnyi vastag lehetett. Nem volt más,
mint a laptopom. Odaugrottam hozzá, karjaimba kaptam, és a
hőn áhított könyv felé tartottam.
– Ha a tetejére fordítottad volna a vödröt, nem kellett volna
a drága számítógépemre ráállnod.
– Igen, papa, de ez így nagyon stabil.
Ariane kiszaladt a könyvvel a kertbe. Felvettem a
laptopomat, és miközben azon tűnődtem, mennyire
tapasztalatlan a kislányom, hirtelen eszembe jutott, mit is
mondott nekem apám egyszer. A pázsiton ücsörögtünk a
burjánzó tiszafa alatt, körülbelül tizenegy éves lehettem. Nyár
lévén rövid ujjú ingben voltunk. Apám elmondta, hogy aznap
reggel felkereste egy távolból érkezett ismerőse.
– Amerikából jött? – kérdeztem.
– Még annál is messzebbről.
48
 – Kanadából?
– Nem, nem onnan, de végül is mindegy, hogy honnan jött,
Tahir. A lényeg, hogy a segítségemet kérte, ám én nem tudtam
segíteni rajta.
– Miért nem?
– Mert még nem volt felkészülve rá.
Apám hanyatt feküdt a füvön.
– A nyugati világ nagyban hasonlít egy kisgyerekhez, aki
egy lexikont fog a kezében. A tudás hihetetlen mennyiségét
tartja markában, és lehetőségében áll a generációk hosszú sora
alatt rendkívül sok munkával és éjszakázással felhalmozott
ismeretekből tanulnia. Ám addig nem aknázhatja ki a tudás
tárházában lévő kincseket, míg meg nem tanul olvasni.
– Készen lesz erre a reggeli látogató egyszer?
– Remélem, igen.
– Beszéltél vele, papa?
– Egy kicsit. De még nem érett rá.
– S akkor mit csináltál vele?
– Elmeséltem neki egy történetet, s megkértem, hogy addig
fejtegesse róla a rétegeket, míg a színtiszta értelme meg nem
mutatkozik.
– Papa!
– Igen, Tahir dzsan?
– Elmeséled nekem is a mesét, amit a messziről jött
embernek mondtál?
Apám felült, és keresztbe fonta a lábát. Egy percre
hátravetette a fejét, és mesélni kezdett.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy perzsa király,
aki semmi egyebet nem csinált, mint naphosszat
ínyencfalatokat majszolgatott. Az idő múlásával egyre
kövérebb és kövérebb lett, míg végül a saját lábán is alig tudott
49
megállni, és jobbára párnáin gurult ide-oda. Senki sem
merészelte felhozni előtte sanyarú helyzetét, míg egy napon ő
maga elő nem hozakodott vele, panaszkodván a lábában érzett
heveny fájdalomra. A vér kiszökött végtagjaiból, és azok kékre
színeződtek. Egyik orvost hívták a másik után, ám minél több
doktor látogatta meg, a király annál nagyobb étvággyal evett,
és egyre hájasabb lett. Egy napon egy tudós doktor érkezett a
városba. Azonnal a király színe elé vezették, s közben
beszámoltak neki uralkodójuk állapotáról.
– Fenséges királyom! Negyven nap alatt csökkenteni
tudom testsúlyodat, s így meg tudom menteni a lábadat. Ha
felsülök tudományomban, lakoljak halállal érte.
– Milyen különleges gyógyszerre van szükséged? –
kérdezte a király.
– Semmire! Az égadta világon semmire.
A király gyanakodni kezdett, hogy a doktor a bolondját
járatja vele, ezért a vezírhez fordult, mitévő legyen.
– Zárasd be negyven napra – tanácsolta neki a vezír –, majd
pedig üttesd le a fejét!
Két királyi testőr közrefogta a doktort, hogy tömlöcbe
dobják, ám mielőtt elvezették volna, a király hozzá fordult és
megkérdezte, kíván-e valamit szólni.
– Igen, fenséges király.
– Beszélj! – kiáltott rá a király.
– Tudatom veled, hogy az imént feltárulkozott előttem a
jövő. Mától számítva pontosan negyven nap múlva halálodat
leled. Biztos lehetsz benne, és semmit sem tehetsz ellene.
Az orvost a legsötétebb, legnyirkosabb zárkába csukták.
Lassan teltek a napok. A királyt az idő múlásával mindjobban
hatalmába kerítette a szorongás, s ahogy erejéből tellett,
idegesen botorkált fel s alá a szobájában. A halálfélelem
50
lassanként emészteni kezdte, az udvaroncok pedig alig
ismertek rá. Étvágya cserbenhagyta, nem mosakodott, s
bosszúságában alig hunyta le a szemét. A negyvenedik napon
a doktort kivonszolták cellájából, a király elé vezették, és
ráparancsoltak, hogy beszéljen.
– Fenséges király! – mondta nyugodt hangon. – Negyven
nappal ezelőtt fenséged élete veszélyben forgott a tarthatatlan
túlsúly miatt. Láttam a vészt, és tudtam, hogy nincs az a
kényszerítő erő, amivel fenségedet a gyógyuláshoz vezető útra
rá lehetett volna beszélni. Ezért vetemedtem arra, hogy egy
negyven napon át tartó marcangoló kínt idézzek elő, mely
lassan felemésztette fenséged súlyát. Most, hogy ez
megtörtént, már lehet értelme a gyógyszeres kezelésnek,
amely helyreállítja a lábak vérkeringését, és meggyógyítja
fenségedet.

Házunk összes ajtaját mézzel mázoltuk be, ami lehet, hogy

védelmet biztosított a dzsinnektől, de egyszersmind csípős
legyek áradatát zúdította ránk. Sosem láttam korábban ehhez
foghatót. A bestiák beözönlöttek az ablakon, és olyan sűrűn
borították be a ragacsos felületeket, hogy kanállal lehetett
kaparni őket. Zohra megpróbálta rábírni az őröket, hogy
takarítsák el a förmedvényt, mint mondta, a dzsinnekkel
kapcsolatos minden ügy kizárólag a férfiakra tartozik.
Rachana kirontott a házból, maga mögött húzva a
fenyegető csapást, akár egy lenge uszályt. Délutánra már
teljesen összecsíptek a bestiák. Összeszedtem minden
bátorságomat, és kiadtam Oszmánnak az utasítást, pusztítsa el
az összes rovart, és vakarja le a mézet az ajtókról.
Csalódottnak látszott.
– Nem lehet sürgetni a dolgokat!
51
 Nem bírtam tovább, lementem a Mabrúk kávézóba, ahol
összetalálkoztam Mehdi doktorral, aki éppen a L’Economiste
című lapot olvasta. Vastag, gesztenyebarna dzsalabiját viselt,
annak ellenére, hogy legalább negyven fok volt árnyékban.
Kezet szorítottunk, majd megigazította kapucniját, és rám
vigyorgott.
A hüvelykujj nélküli pincér, Abdul Latíf lelökött elém egy
hamutálcát és egy pohár café noirt. Doktor Mehdi levette
olvasószemüvegét, és gondosan félbehajtotta az újságot.
– Mondok neked valamit! – kezdte gyengéd hanglejtéssel. –
Berber vagyok. Lehet, hogy eddig fel sem tűnt neked, de tudd
meg, mi, berberek rettentően büszkék vagyunk. Ez az ország a
mienk volt, mielőtt az arab hódítok elfoglalták tőlünk, de
nevetünk rajtuk, mivel gyenge és lusta népségnek tartjuk őket.
Mi egy sokkal erősebb faj vagyunk. És tudod, hogy miért?
Megráztam a fejem.
– Nem tudom.
– A berberek gyerekkora miatt. Még ötven évvel ezelőtt is
az a szokás járta vidéken, hogy az újszülött csecsemőt a
születését követő hetedik éjszaka kitették a domboldalba.
Azokra, akik életben maradtak, úgy tekintettek, mint áldott
emberekre, akik megérik a felnőttkort, akik ellenben
meghaltak, azok visszatértek Istenhez.
Belekortyoltam a kávémba, és azon tűnődtem, hová akar az
orvos kilyukadni, nem szokott ugyanis céltalanul beszélni.
– Van még valami, amit gyerekkorban átélünk.
– Körül metélés?
– Még annál is fontosabb! – A doktor végigsimított a
tenyerével szürke haján. – Megpróbáljuk megkeresni a
szívünkbe rejtett történetünket.

52
 Hét egymást követő éjszaka álmodtam a varázsszőnyegről.
Álmaimban a késő nyári éjszakák hangulata áradt: az éjszakák
nyugodtak voltak, szellő sem rebbent, csak a csaholó kutyák
törték meg szaggatottan a csendet, és zavarodott öszvérek
ordítottak bele a sötét végtelenbe. Egyszer csak felébredtem az
éjszaka neszeire, kikeltem az ágyból, és a házon át kimenteni a
teraszra. A kert felett cikázó denevérek cincogtak bele az
éjszakába, s a rezzenéstelen levegő a daturavirág, az ördög
trombitájának nevezett növény bűvös illatát árasztotta.
A szőnyeg már kiterítve várt reám a gyepen. Geometrikus
mintáit reflektorszerűen világította meg a holdfény.
Odamentem, és meztelen talpammal óvatosan ráléptem a
selymes felületre. A szőnyeg megérezte jelenlétemet,
gyengéden fodrozódni kezdett, majd a levegőbe emelkedett, és
az ég felé szállt.
Átrepültünk az óceán felett, az indigókék határban sötét
házak és minaretek bukkantak fel. A szőnyeg minden
vágyálmomat megérezte, s ezért a mélybe süllyedt, és
végiglibbent az alvó város szűk utcácskái között. A teaházak
lecsukott redőnyökkel árválkodtak, tolvajok sündörögtek
árnyékról árnyékra, a királyi gárda pedig éberen járőrözött a
várfalon. A szőnyeg balra fordult, átlibbent a királyi palotát
övező belső falon, s már a királyi lakosztályok között
repültünk; középen egy kváderkövekből emelt torony állt,
amelynek falát moha lepte be. Boltozatos ajtaján lakat lógott, s
két őr vigyázta. Bent egy magányos lányra bukkantam, amint
a kandallóban izzó fahasábokra meresztette tekintetét.
Ugyanaz a lány volt, akit korábbi utazásom során a király
mellett láttam a város ünnepén.
Zohra szerint az álomnak jelentése lehet, amelyet barátnője,
Szukajna meg tudna fejteni. A Haj Haszani városrészben lakik
53
egy pékség mögött, s rendelkezik azzal az adottsággal, hogy
az elme sötét és rejtett üzeneteit megértse. Egy hétig
álmatlanul hánykolódtam ágyamban, s jobb híján
olvasgatással múlattam az időt, amikor váratlanul eszembe
jutott Mehdi doktor meséje a berberekről, akik feladatuknak
tekintik, hogy megleljék a szívükbe rejtett történetüket.

Amikor péntek reggel lementem a nappaliba, az őrök

zavarodottan tébláboltak a bejárati ajtó előtt. Éjszaka valaki
újabb szimbólumokat és számokat rajzolt krétával az ajtónkra,
ráadásul többet, mint az előző alkalommal. Minden jelet fehér
krétával pingáltak, leszámítva egy rózsaszínű, arabul írt szót:
maut, melynek jelentése halál. Oszmán, Hamza és a Medve
felsorakoztak előttem. Arra kértek, hogy vásároljak még több
mézet.
– Ezt jobb, ha kiveritek a fejetekből!
– De hát visszatértek a dzsinnek! – mondta Hamza. – Ha
semmit sem teszünk, nagy baj támad!
Zohra betámolygott, és Hamza szavait visszhangozta.
– Igaza van! – mondta kimérten. – Hidd el nekem, tudom,
mit beszélek.

Doktor Mehdinek az volt a szokása, hogy apró adagokban

porciózta ki történeteit. Tudta jól, hogy a következő pénteken
ismét felbukkanok, ha elegendő csalétket szór ki elém. Hét
napon át töprengtem elbeszélésén; volt valami költői, s
egyúttal ellenállhatatlan erő benne.
A következő héten átvágtam a szegény negyeden, s
tétovázás nélkül a Café Mabrúkba igyekeztem. Biccentettem a
szokásos vendégek felé, elfoglaltam a helyemet, és lestem,
mikor löki elém a hüvelykujj nélküli pincér a hamutálcát és a
54
pohár feketét. Egy óra múlva végre a doktor is megérkezett.
Nyugodt volt, akárcsak a vizsgára tökéletesen felkészült diák.
– Gondolkoztál azon, amit a múlt héten meséltem?
– Nem tehettem másképp. Fogva tartotta gondolataimat.
Hosszú szünet következett. Végül a nyugdíjas sebész
megtörte a csendet.
– A berberek szerint az ember születésekor egy történetet is
kap útravalóul magával, amely a szívébe van zárva. A szív
őrzi a titkot, s meg is védelmezi.
Az orvos hátrahajtotta a dzsalabija kapucniját, és szürcsölt
egyet a kávéjából.
– Minden beduinnak az a vágya, hogy felkutassa önnön
történetét. Minden dolog mélyén ezt keresik.
– De honnan tudják, hogy jelen van?
Az orvos elmosolyodott.
– Sosem láttad a tüdődet – mondta, és mellkasára helyezte
a tenyerét –, de azt hiszem, abban egyetértünk, hogy létezik.
Az orvos félbeszakította mondandóját, hogy üdvözölje
barátját, Hakimot. Előzékeny üdvözléseik közben azon
gondolkodtam, vajon mire is akar kilyukadni az orvos. Kicsit
habókosnak hangzott beszéde, de minél többet töprengtem
rajta, annál jobban felsejlett előttem az értelme. Ugyanakkor
hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy beavattak
egy ősi berber titokba. Mintha csak tálcán kínálták volna ezt az
ajándékot, anélkül, hogy kutatnom kellett volna utána.
– Néhány ember azonnal megtalálja a történetét – folytatta
a doktor, miután Hakim helyet foglalt –, mások ellenben egész
életükben keresik, és mégsem bukkannak a nyomára.
– Honnan tudhatja az ember, hogy megtalálta a történetét?
– Ez éberség kérdése.

55
 Ebben a pillanatban egy másik pénteki törzsvendég
bukkant fel, üdvözölt bennünket, majd leült. Hafad egy
hirtelen haragú óriás volt, aki szenvedélyesen szerette az
órákat. Mindannyian felettébb kedveltük társaságát, az
egyedüli problémát csupán az okozta, hogy meglehetősen
gyakran hangoztatta a berberekről alkotott lekicsinylő
véleményét. Ebből fakadóan senki sem merészelt a
jelenlétében olyan témával előhozakodni, ami a berbereket
érintette. Amikor végül távozott az asztaltól, megpróbáltam
rábeszélni a sebészt, hogy folytassa a félbehagyott történetet.
– Mondtam már neked! Kutatnod kell a történet után, s ha
megleled, magától fog felviláglani előtted az értelme. Azonnal
tudni fogod, hogy az az igazi, életed pedig egy csapásra új
dimenziót nyer.
– De olyan sok történet van a világon, hogy szinte
elenyésző annak az esélye, hogy egyszer pont abba botlok
bele, ami nekem rendeltetett.
– Ez a dolog lényege – mondta az orvos. – Aki állhatatosan
keres, azt idővel a titok maga találja meg... egyfajta intuíció
segítségével.
– Te megtaláltad a sajátodat?
Az orvos az asztalra nézett, s mintha egy kicsit elpirult
volna.
– Igen, amikor körülbelül tízéves lehettem – mondta a
suttogásnál alig hangosabban.
– Szívesen hallanám, ha nem gond.
Dr. Mehdi megvakarta a fülét.
– Egy napon három dervis elhatározta, hogy a szabadban
fogják elkölteni elemózsiájukat – kezdte nyugodt hanglejtéssel.
– Szép, meleg idő volt, ezért úgy döntöttek, hogy letelepednek
egy árnyékot adó fa alá a folyóparton. Amint kiterítették a
56
földre a terítőt, és követ helyeztek a négy sarkára, hogy egy
hirtelen feltámadó fuvallat fel ne hajtsa széleit, hozzájuk
kullogott egy kóbor kutya, és körülszaglászta a terítőt. Az
egyik dervis így szólt társához:
– Megmondjuk ennek a szegény párának, hogy nincs
fölösleges élelmünk?
– Ne! – válaszolta a másik dervis. – A tett erősebb a szónál.
– S ezzel tovább folytatták tevékenységüket, és a köveket a
sarkokra helyezték. A kutya váratlanul nyüszíteni kezdett, és
hanyatt-homlok elszaladt. A harmadik dervis, aki konyított
valamit az állatok nyelvéhez, lefordította társainak a kutya
visítását.
– Ha ezeknek az embereknek is csak kő jut ebédre
osztályrészül, mi reményem lehet nekem, hogy élelemhez
jussak?

Nem sokkal azután, hogy dr. Mehdi elmesélte

példabeszédét, újfent Marrákesbe látogattam. A hőség szinte
elviselhetetlen volt. Turista jóformán nem merészkedett ki az
utcára, s az óváros bolttulajdonosai minden félreérthető szóra
heves indulattal reagáltak. A forróság s a vevők hiánya
egyszerre túl sok volt nekik a rosszból. Kihasználva szorult
helyzetüket, vásároltam egy hatalmas tükröt, melynek keretét
nyolcszögletű ezüstlemezek díszítették. A megszerzett
zsákmányt mintegy árnyékvetőként a fejemre tettem, s a
főtérre mentem, hátha ott találom a mesemondókat.
A főtér, a Dzsema el-Fna kietlen volt. A gnaoua zenészek
az árnyékba húzódtak, az énekléshez egyszerűen túl meleg
volt, indigókék ruhájukon átütött a veríték. A vándor fogászok
eltűntek használt műfogakat tartalmazó bádogedényeikkel
együtt, s a kaméleont és egereket áruló vajákos orvosoknak is
57
hűlt helyük volt. Még a színes, nagy karimájú kalappal
sétálgató vízárusoknak is túl forró volt a nap ahhoz, hogy
dolgozzanak. A tér közepére botorkáltam, fejemen tartva a
barna papírba csomagolt tükröt. Mesemondónak híre-hamva
sem volt.
Visszaindultam a medinába, hogy frissítőt kerítsek
magamnak, amikor megpillantottam egy funduk, egy hajdani
karaván-szerájból kialakított szálloda előtt álldogáló szamarat.
A szamár a hátán lévő fehér foltjával ragadta meg a
tekintetemet. Pontosan ahhoz az állathoz hasonlított, amit a
mesemondó a hátára kapott, hogy felhívja magára a tömeg
figyelmét. A fundukhoz mentem, s megkérdeztem, ki az állat
tulajdonosa. Egy meredek lépcsőre mutattak.
– Ott fent – válaszoltak.
Letettem a tükröt, és felkapaszkodtam a lépcsőn, míg egy
erkélyre nem értem, amely teli volt szeméttel és penészes
kenyérmaradékkal. Egy férfitől ismét a szamár felől
érdeklődtem.
– Az enyém – válaszolta egy pamut dzsalabiját és házi
készítésű turbánt viselő férfi. A mesemondó volt.
Bemutatkoztam neki.
– Engem pedig Khalilnak hívnak, Khaliullah fia vagyok.
– Leülhetek egy percre?
– Merhaba, légy üdvözölve – válaszolta.
A mesemondó leküldte fiát, hogy mentateát hozzon
nekünk. Amint kényelembe helyeztem magam a párnák
között, lentről teafőző edény csörömpölését hallottam, majd
lángra lobbanó faszén felcsapó szagát éreztem. Közöltem a
mesterrel, hogy egy korábbi látogatásom során volt
szerencsém hallani egyik meséjét.

58
 – A családom kilenc generáció óta mesél ugyanezen a
téren. Apáról fiúra szállt ez a mesterség. Azért folytatom, mert
a tradíció láncolatát nem lehet megszakítani. Megígértem
apámnak, hogy nem engedem kihalni a hagyományt, de
manapság már nem lehet megélni belőle, ezért reggelente
történelmet tanítok az iskolában, délután pedig meséket
mondok a téren.
– A turistákat nem érdekli? Nem fizetnek a mesékért?
– Nem! Meséim arabul vannak, s ezért nem értik meg
azokat. S különben is, a külföldieknek nincsen idejük semmire.
Készítenek néhány fotót, s már tovább is állnak.
– Honnan származik?
– Az Atlasz hegységből.
– Berber?
Khalil megoldotta turbánját, majd szorosabbra kötötte a
fején.
– Igen, berberek vagyunk.
Elbeszéltem neki, amit dr. Mehditől hallottam, hogy
minden ember történettel a szívében születik a világra, s
legfőbb kötelességünk, hogy megpróbáljuk megtalálni azt.
– Így tartja a hagyomány, ám manapság az emberek
lassanként elfelejtik a múlt értékeit.
– Ami engem illet, én szívesen megtalálnám a történetemet.
A mesemondó végigpásztázott tekintetével arcomon. Ajka
kissé szétnyílt, s látni engedte szögletes és hegyes fogait.
– Óvatosnak kell lennie!
– Miért?
– Sokkal nehezebb megtalálni önnön történetünket,
mintsem azt gondolná! Akár veszélyes is lehet.
– Miért?

59
 – Ahhoz, hogy meglelje életútját, bíznia kell! Azonban ha
nem a megfelelő emberekben bízik, azok tévútra vezethetik, s
a következmények akár beláthatatlanok is lehetnek.
Megkérdeztem, el tudná-e mesélni nekem a történetet, ami
az én szívembe van zárva. Ezzel egy csomó időt és fáradságot
megspórolhatnék, ő pedig mégiscsak egy mesemondó,
gondoltam. Khalil, Kháliullah fia finoman elmosolyodott.
– Nem tehetem.
– Miért?
– Ha a titok keresésére indul, az út óhatatlanul
megváltoztatja az ön személyiségét.

Zohra éjjel-nappal noszogatott, hogy meséljem el álmomat

barátnőjének, Szukajnának, aki a szegénynegyeden túl lakott.
Azt mondta, lehetséges, hogy méreg rakódott le a lelkembe, és
az sem kizárt, hogy ez valamiféle összefüggésben van a
kapura krétával rajzolt ábrákkal.
– Ugyan ki mérgezett volna meg?
– Az alakváltók!
– Úgy érted, a dzsinnek?
– Csitt! Sose ejtsd ki a szádon ezt a szót!
– Lárifári!
A szobalány szívére tette jobb kezét, és ismét kedvenc
szavajárásával fejezte ki magát.
– Hidd el, tudom, mit beszélek! – majd felkapta Timurt, és
felment vele a lépcsőn.
Zohrának hat lánya volt, de semmire sem vágyott jobban,
mint egy fiúra. Nem merte volna ugyan bevallani, de néha úgy
éreztem, isteni büntetésnek tartja, hogy nem hozott fiút a
világra. Érkezése után minden reggel az volt az első dolga,
hogy ölébe kapta Timurt, és mindenféle nyalánksággal
60
kényeztette. Egész nap magával hurcolászta, történeteket
suttogott a fülébe, ínyencfalatokat dugott a szájába, és nem
győzte egóját dicséretek végtelen áradatával kényeztetni.
Zohra sok időt töltött Timurral, s ezért kénytelenek voltunk
még egy szobalányt felvenni, aki elvégzi azt a munkát, amit
tulajdonképpen Zohrának kellett volna. Rachanával
túlságosan féltünk tőle, mintsem hogy elbocsássuk, fizetését
pedig jobb híján egyfajta adónak tekintettük. Az új szobalányt,
Fatimát, aki fiatal és ártatlan egy teremtés volt, Ariane
tanítónője ajánlotta nekünk. Állandóan mosolygott, a tettvágy
pedig szinte forgószélként kísérte minden lépését. Zohrával
ellentétben, aki a szegénytelepen lakott, Fatima beköltözött
hozzánk Dár al-Kalifába. Már hajnalhasadás előtt talpon volt,
megtisztította az ablakokat, amelyek úgy ragyogtak, akár az
ékkövek. Utána térdre ereszkedve felsuvickolta a padlót, és
letörölte az ajtókat.
Zohra kezdettől fogva új szobalányunk nyomában járt,
elfojtott dühöt táplálva iránta. Néha a függöny mögé bújt,
majd hirtelen előugorva megrémisztette a lányt, máskor
összepiszkolta kerti cipőjével a nappalit, s Fatimának elölről
kellett kezdenie a felmosást.
Nem volt egyszerű a helyzet, ám elviselhetetlenné csak
szeptember közepének egyik reggelén vált. Fatima néhány
dirhemért vattacukrot vásárolt a gyerekeknek. Éppen mohón
majszolták a szétbomló cukorpamacsot, amikor Zohra
toporzékolva berontott. Timurra nézett, aki Fatima térdén
csücsült, majd morcosan rám pillantott, és kiviharzott a
szobából. Húsz perc múlva egy hatalmas zacskónyi édességgel
tért vissza, odaadta a fiamnak, és megcsókolta az arcát.
Amikor másnap reggel bementem Timurhoz, épp egy
bádogautóval volt elfoglalva, amit Fatimától kapott. Ebédnél
61
azonban már mellőzte is azt, egy nagyobb, Zohrától kapott
autó miatt, délután pedig egy hatalmas és drága űrhajóval
játszadozott. Amikor érdeklődve fordultam felé, csendesen
Fatima nevét suttogta felém.
Másnap Timur egy vadonatúj triciklivel nyargalászott a
házban, kezén ezüstszínű karóra volt, s egy nevével hímzett
bőrmellényt viselt. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a
haszontalan tékozlásnak, ám Rachana lecsitított, mondván,
hogy szobalányaink ingatag pénzügyi helyzete előbb-utóbb
úgyis jobb belátásra bírja őket.

A mesemondóval, Khalillal történt találkozásom

megerősített abban az elhatározásomban, aminek magját dr.
Mehdi plántálta szívembe: megkeresem önnön történetemet.
Mindkét férfi bizonyossággal állította, hogy mélyen az emberi
lélekben fellelhető az, s csak arra vár, hogy felszínre hozzák.
Amikor megkérdeztem marokkói barátaimat, mi a
véleményük a keresésről, egybehangzóan bolond ötletnek
tartották. Egyikük sem hallott erről a hagyományról korábban,
s figyelmeztettek, hogy az efféle képzelgésnek általában azok a
külföldiek vannak kitéve, akik már hosszabb ideje élnek az
országban. Pénteken megkérdeztem dr. Mehdit, van-e
valamilyen tanácsa arra vonatkozóan, milyen úton induljak el.
– Ha jól sejtem, le akarod vágni az utat, nemde?
Mohón bólintottam.
– Egyet mondhatok. Bár földrajzilag Marokkóban élünk, ne
feledd, hogy keleten vagyunk. Lehet, hogy karnyújtásnyira
van az Atlanti-óceán, de kulturális értelemben ez a vidék akár
a Dél-kínai-tenger is lehetne.

62
 A Zohra és Fatima közti rivalizálás dühvé fajult. A
következő hétre Timur ajándékok hullámai között fulladozott.
Mindkét szobalány elköltötte egész havi fizetését. Hogy
megóvjam őket a további meggondolatlanságtól, megtiltottam
nekik, hogy a közeli jövőben Timur kegyeiért versengjenek.
A marokkói papucsférjek idejük nagy részét kávéházakban
töltik feleségeik elől bujdosva. A másik hely, ahol a férfiak
felhőtlen kikapcsolódásra számíthatnak, a borbély üzlete. Ha
nyugaton betérsz egy fodrászüzletbe és csupa borzas és
beretválatlan férfit találsz, bizonyára hosszas várakozásra kell
számítanod. Keleten azonban ez semmi mást nem jelent, mint
hogy a borbélynak sok ráérő barátja van. Betérnek,
beszélgetnek, tévét néznek, s közben teázgatnak és
dohányoznak, átfutják a régi magazinokat, és mellékesen néha
maguk is beülnek egy-egy hajvágásra vagy beretválásra.
Casablancai tartózkodásom hajnalán egy picike
borbélyüzletet látogattam, nem messze a szegénynegyedtől.
Azt szeretem, ha hajam rövidre van nyírva; semmi sem okoz
nagyobb örömet, mint amikor az elektromos borotva
körbeszántja a hajamat. A borbély egy csendes, szürke szemű,
erőskezű férfi volt, aki szenvedélyesen szerette a labdarúgást.
Nem számított, hogy a vendég füle közelében csattogott
kezében az olló, vagy éles borotváját húzta végig az állán,
szeme sarkából mindig a képernyőt bámulta.
Amikor elvittem magammal Timurt a borbélyhoz, hogy
levágja a haját, csak néhány hazulról elmenekült férfi volt az
üzletben. Hosszasan beszélgettem a mesterrel borotváról és
fociról, majd mellesleg megkérdeztem tőle, ismeri-e a szívében
rejlő történetet. Már épp szóra nyitotta száját, amikor egy
magas, nyájas ember lépett be, odasietett a mellettem lévő
székhez, belevetette magát, és kért egy beretválást.
63
Napszemüveg volt a hajába tűzve, mintha az egy nagy,
műanyag diadém lett volna.
Míg a borbély egy elnyűtt fenő bőrön élesítette a
borotvakést, a férfi, beszélgetést kezdeményezett.
Megkérdezte, érzek-e honvágyat Anglia iránt.
– Honnan veszi, hogy Angliából jöttem?
– Ahhoz, hogy marokkói legyen, túlságosan világos a
bőrszíne, francia pedig nem lehet, mivel arca elégedettséget
sugároz.
Arcát kétszer beretválták, majd egy házi készítésű,
cseresznyevirág-illatú kölnivel dörzsölték be. A férfi egy
pénzérmét nyomott a borbély kezébe, az ajtó felé fordult, ám
mielőtt kilépett volna, még megjegyezte: – a szomszédos
kávézóban várom önt.
Immár három éve éltem Casablancában, de még mindig
idegenül mozogtam a marokkói társadalom szokásaiban. Nem
tudtam eldönteni, helyes döntés-e elfogadni egy teljesen
idegen ember meghívását, de végül nem tudtam ellenállni a
kíváncsiságnak. Átmentem az úttesten, Timurt a karomban
tartva, s a kávézóba betérve rögtön megtaláltam a férfit, aki
egy tejjel bő lére eresztett café noirt ivott. Abdelmalik néven
mutatkozott be. Mindketten felvázoltuk az életünket: feleséget,
gyerekeket, munkát és hobbit. Elmondta, hogy legnagyobb
szenvedélyének az arab telivéreket tekinti, s legfőbb álma,
hogy egyszer boldog gazdája legyen egy szilaj ménnek.
Megtaláltuk a közös nevezőt. Több mint egy órát
beszélgettünk lovakról és az életről, ekkor Abdelmalik az
órájára nézett, majd ellentmondást nem tűrő hangon
kijelentette:
– Barátok leszünk – azzal felállt és távozott.

64
 Ettől a pillanattól fogva gyakran találkoztam ezzel a nyájas
és simára borotvált férfival. Szinte kötelességének érezte, hogy
megoldja a problémáimat, és nyomatékosan hangsúlyozta,
hogy bármikor bármit kérhetek tőle. Amint mondta, baráti
kötelessége, hogy állandóan a rendelkezésemre álljon. Eleinte
furcsának találtam, hogy valaki a barátságot ennyire komolyan
veszi, ahelyett, hogy azt az idővel kibomló fejlődésnek
rendelné alá.
Minden harmadik vagy negyedik napon találkoztunk a
Café Lugano teraszán, nem messze Casablanca öreg
körgyűrűjétől. Mindig ugyanannál az asztalnál ültünk,
pontosan úgy, ahogy a pénteki kávézásnak is megvolt a
szertartásszerű helye a Café Mabrúkban. A szomszédos
asztaloknál rendszerint ugyanazok az emberek ücsörögtek.
Újdonsült barátomat, Abdelmalikot – dacára annak, hogy
alig ismertem – hamarosan egész életembe beavattam. Ha
szükségem volt egy jó ügyvédre, szerzett egyet, ha elromlott a
karórám, megjavíttatta, amikor pedig sürgősen meg kellett
hosszabbítanom a tartózkodási engedélyemet, elintézte a
papírmunkát. Sosem kért fizetséget dolgaim elintézéséért, és
folyton ragaszkodott ahhoz, hogy fáradozását baráti
gesztusként fogadjam.
Múltak a hetek, beköszöntött az ősz, s kezdeti
gyanakvásom, hogy Abdelmaliknak esetleg mégis a tárcám
tartalmára fájna a foga, lassanként teljesen elenyészett.

Rachana Indiában töltött gyerekkora történetekkel volt

kihímezve. Minden áldott este, mielőtt elaludt volna,
szolgálója egy újabb fejezetet regélt el neki valamelyik
klasszikus történetből, a Mahdbharátából, a Pancsatantrából

65
vagy a Rámajánádból. Ezen történetek hossza és összetettsége
felülmúl minden képzeletet.
Október közepének egyik estéjén Rachana meghallotta,
amint a hosszú és követhetetlen meséken zsörtölődöm, a
mesék átadásának felelősségéről elmélkedem, s azon a
bizonyos váltóboton, amit át kéne adnom a gyermekeimnek.
Feleségem gyertyát gyújtott, és lekuporodott mellém a
kanapéra.
– Nem találtad még meg, ugye?
– Mit nem találtam meg?
– Nem érted, hogyan s miképp működik.
– Micsoda?
– A mesemondók gyümölcsének áthagyományozása.
Rachana hátradőlt.
– A mesék már akkor is hatnak ránk, mielőtt még
megszülettünk volna, s mindaddig hatásuk alatt tartanak,
amíg el nem távozunk egy másik világba. Benne vannak a meg
nem született csecsemő álmában, végigkísérik az óvodát és az
iskolát, újságtudósításokban és mozifilmekben, regényekben
és beszélgetésekben rejlenek, de ugyanúgy a rémálmokban is.
Történeteket mesélünk egymásnak napközben, ha pedig
hallgatunk, titokban önmagunknak mesélünk. Nem tudunk
nélkülük meglenni, mesék végeláthatatlan szövete az életünk.
– De Rachu, a dolgok változnak. Az emberek elveszítik a
mesekincset, mivel gyerekkorukban elmulasztották velük
megosztani azokat.
– Miből gondolod ezt? – kérdezte komolyan. – Gondolj
csak Hollywoodra vagy Bollywoodra, ezek minden idők
legnagyobb mesegyárai. A médiumok ugyan különbözhetnek,
de a történetek ugyanazok. Más formában törnek felszínre,
ennyi az egész.
66
 – Az igazi mesék igenis kihalnak.
– Nem halnak ki, csak átalakulnak valami mássá. Nézd
meg őket figyelmesen, s azt fogod látni, hogy a lényegük
ugyanaz.
Ekkor eszembe ötlött, mit is mondott nekem egykor apám.
Azt hiszem, Andalúziában voltunk, s délnek tartva
Marokkóba igyekeztünk. Megálltunk az út mellett, hogy
piknikezzünk. A semmi közepén voltunk. Húgaimmal
pitypangot szedtük, és egymásra fújtuk a pihe pelyheket.
Amíg mi játszadoztunk, apánk egy történetet mesélt nekünk,
még ha csak fél füllel is figyeltünk szavaira. A mese végeztével
apámhoz fordultam.
– Papa, mi történne, ha egy ország elveszítené összes
történetét?
Apám hirtelen komoly lett, s megtörölte az arcát.
– Ez nem történhet meg!
– Miért nem?
– Mert a mesék olyanok, akár a lefolyó nélküli fürdőkád.
Képzelj el egy fürdőkádat, aminek a csapját nem lehet elzárni!
Nem ürülhet ki soha. A használt víz kibugyog a kád peremén,
de új víz kerül a helyére. A víz körforgása egyensúlyban van.
Új mesék folynak a kádba, vannak, amelyek a közelből
érkeznek, míg mások messzebbről.
Leszakítottam az utolsó pitypangot is, és messzire fújtam a
magjait.
– Érted, amit mondtam? – kérdezte apám.
– Igen.
– De van még más is, Tahir, egy másfajta történet. Minden
más mesénél hatalmasabb.
– Ez is olyan, mint a fürdőkád?

67
 – Nem, ez más jellegű. Olyan történet, ami a világ kezdete
óta él. Mindig jelen van, s bele van ágyazva a kultúrába, még
ha alszik is. A legtöbb ember azonban még csak nem is tud
róla. Pedig létezik.
– Mikor meséled el?
– Ha eljön az ideje.
– Mikor?
– Amikor az emberek megértek arra, hogy befogadják.

A tél hosszúra nyúlt, de semmiképpen sem akartam, hogy

a hideg kifogjon rajtunk, ahogy egy évvel korábban.
Építészünk annak idején elfelejtett a nappalinkba kandallót
építtetni, s hiába rágtuk a fülét állandóan, valahogy mégis
megfeledkezett róla. Régi álmom volt, hogy a hosszú téli
estéket pattogó tűz előtt töltsem. Megkértem Hamzát, kerítsen
nekem egy szakavatott kőművest.
Bevetette magát a bidonville-be, s egy óra múlva már
vissza is tért, egy öregembert vezetve. A férfi egyáltalán nem
beszélt franciául, szakálla jócskán deresedett már, és
drótkeretes szemüveget, valamint egy indigókék
munkazubbonyt viselt.
Hamza félrevont, és jó hangosan a fülembe súgta:
– Monsieur Tahir! Nagyon jó embert hoztam, rendkívül
alázatos.
– Rá van most szükségünk? – kérdeztem.
– Természetesen! A hosszú szakállas emberekben itt
Marokkóban feltétlenül meg lehet bízni.
Megkérdeztem a kőművest, meg tudja-e építeni a
kandallót, mire ő egy hosszú arab monológba kezdett.
– Mit mond?
Hamza kissé hátrább lépett.
68
 – Azt mondja, Isten sugalmazta neki a megfelelő tervet.
– Igen?
Az öreg kőműves megérintette az orrát.
– Két orrlyuk!
– Hogyan? Orrlyuk?
– Isten egy helyett két levegőbeszívó csővel teremtett
bennünket. Ez a kulcsa mindennek. Nem kell mást tennünk,
mint Istent alkotását lemásolnunk.
A következő éjszaka közepén betoppant a kőműves három
zsák cementtel, egy kalapáccsal, s néhány hosszú szakállú férfi
társaságában, akik a Muszlim Testvériség nevű csoporthoz
tartoztak. Szinte lábujjhegyen jártak a házban, alkonyattól
pitymallatig dolgoztak, s csak akkor tartottak szünetet, ha
imádkoztak. A rákövetkező éjszaka is nekiveselkedtek a
munkának, s így tettek a harmadik napon is. Kérdésemre
Hamza elmondta, hogy a munkások azért éjszaka dolgoznak,
mert nappal a Korán tanulmányozásával töltik idejüket.
Négy éjszaka elteltével a kandalló már készen is állt.
Újságpapírba és kisebb gallyakba ágyazott fakupacot
halmoztam fel a kályha aljában, majd meggyújtottam az egyik
papír sarkát. Egy szempillantás alatt fellobbant a láng; s
azonnal heves tűz támadt. A kőműves megnyalta alsó ajkát.
– Allahu akbar! Allah a legnagyobb!

Amikor másnap este ágyba fektettem Arianét, megkérdezte

tőlem, meg fogják-e látogatni alvás közben a tündérek.
– Ha kihullik egy tejfogad, felkeresnek éjszaka.
– Biztos vagy benne?
Letekintettem a halvány lámpafényt visszatükröző
dióbarna szemébe.
– Igen, biztos vagyok benne.
69
 – Megígéred, hogy eljönnek a tündérek, ha kiesik a fogam?
– Igen, megígérem.
– És honnan tudod?
– Onnan, hogy...
– Igen?
– Mert te hiszel benne.
– Ha hiszek benne, igaz lesz?
– Igen, néha mindössze ezen múlik.

Egy közismert marokkói közmondás szerint egy férfi

barátok nélkül olyan, akár egy kert virágok nélkül. A
közmondást közvetlenül a Casablancába érkezésemet követő
hetekben hallottam egy vízvezeték-szerelőtől, aki az eldugult
csatornák tisztítása végett jött a házhoz. Nem nagyon tudta,
mit gondoljon rólam, vagyis egy olyan emberről, aki csapot-
papot hátrahagyva egy ismeretlen országba költözik, ahol
senkit sem ismer.
– Szabadok lettünk – válaszoltam neki –, végre nem kell
senkit sem kerülgetnünk.
A szerelő megtörölte kopasz fejét egy kendővel.
– De hogy fog boldogulni barátok nélkül?
Most, hogy visszagondolok erre a beszélgetésre, megértem,
mire célzott a szerelő. A nyugati világban barátok alatt jobbára
olyan embereket értünk, akikkel néha betérhetünk egy italra, s
közben nem vagyunk egyedül. Másfajta elvárásaink vannak
velük szemben. Ha szívességet kérnek tőlünk, általában
visszakérdezünk, miről is lenne szó, még mielőtt felajánlanánk
segítségünket. Marokkóban azonban a barátságot a becsület és
lovagiasság eszméje hatja át, úgy, mint hajdanán Európában is.
A barátság két ember közötti szoros köteléket jelent, amely

70
lehetővé teszi, hogy bármit – legyen szó akármilyen nagy
horderejű dologról is – kérhessünk a másiktól.
Immár egy hónapja ismertük egymást Abdelmalikkal,
amikor meghívott a lakására. Pici, otthonos lakás volt, a szoba
közepén egy alacsony kávézóasztalkával. Az asztalon legalább
tíz tálkában a legkülönfélébb sütemények és szendvicsek
voltak feltálalva. Megkérdeztem, hány embert hívott meg erre
a lakomára.
– Csak téged.
– De hát ezt az irgalmatlanul sok ételt én nem tudom
elfogyasztani!
Abdelmalik gunyorosan rám mosolygott.
– Azért csak próbáld meg, és egyél, amennyi jólesik!
Néhány nappal később felhívott, és közölte velem, hogy
meglepetést tartogat számomra. Egy órával később már egy
hammám nedves gőzkamrájában voltunk. A marokkóiak
számára szinte rituálénak számít, hogy heti rendszerességgel
ellátogassanak egy fürdőbe; azt is mondhatnánk, ez a
társadalmi rend egyik pillére. Abdelmalik megtanított arra,
hogyan is kell használni a savon noirt, azaz a fekete szappant,
és a gommage-t, egy gyengéden hámlasztó suvickoló
szivacsot, melyekkel addig dörzsölgettem magam, míg olyan
puha nem lett a bőröm, akár a hentes pultján kiklopfolt hús.
Abdelmalik a forró gőzben előhozakodott a meglepetéssel,
amit nekem tartogatott, s átadott egy jól felszerelt, drága fürdő
szettet, amiben minden volt, amire csak szükségem lehet.
Miközben boldogan magamhoz szorítottam a drága ajándékot,
s köszönetet dadogtam felé, felém suttogta:
– Nincs olyan ajándék, mely túl drága lenne, ha barátról
van szó.

71
 Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban belopta magát
fejembe a félelem, vajon mikor bújik ki a szög a zsákból.
Valami azt súgta nekem, Abdelmalik egyszer egy hatalmas
kéréssel fog előrukkolni, egyfajta fizetséggel, amely
barátságunk záloga. Egy reggel, számtalan kávéházi
találkozást követően, áthajolt a Café Lugano asztalán.
– Szeretnék kérni tőled egy szívességet.
Gyomrom összeszorult a régóta várt kérés hallatán.
– Rendelkezésedre állok.
Abdelmalik közelebb húzódott felém, és alázatosan
mosolygott.
– Megengeded, hogy vásároljak neked egy arab telivért?

Ötödik fejezet

Fuldokló embert vajmi kevéssé zavar az eső.

PERZSA KÖZMONDÁS

Attól a pillanattól kezdve, hogy beköltöztünk a Kalifa

házába, egy olyan rejtett világban találtam magamat, amely
párhuzamosan futott a saját világunkkal. Marokkót
varázsköpenyként borítja be a természetfeletti erőkbe vetett
babonás hit. Az ország lakói egy kiszámíthatatlan és rejtélyes
negyedik dimenzió félhomályában élnek, amiben bűbáj és
vajákosság szövi át az egész életet, s nincs senki, aki ez alól a
hatás alól teljesen ki tudná vonni magát.
Eleinte alig veszed észre a jelenlétét. De ha hozzászokik a
szemed a vakító felszínhez, s meg tanulod értelmezni a
mögöttes tartalmat, úgy képes leszel rá, hogy a mélybe láss, s

72
feltárulkoznak előtted a babonák. Onnantól kezdve mindenütt
látni fogod azokat. Minél többet hallasz róluk, annál
gyakrabban találkozol velük, s ahogy egyre többször
találkozol velük, úgy kezdesz el alig észrevehetően hinni
bennük. A hitetlenkedés hitté változik, a képtelenség pedig
lehetségessé. Ami eddig rejtve volt, ezer alakban ölel körül
téged.
Aki Marokkóba költözik, nem kerülheti el, hogy a
környezete nyakon ne öntse hiedelmekkel; s így jártunk mi is.
Ha átsétáltunk a szegénynegyeden, elbeszélgettünk a
munkásainkkal, vagy csak új barátainkkal találkoztunk,
mindig a természetfeletti erőkbe vetett megingathatatlan hitbe
botlottunk. Amikor Dár al-Kalifát megvásároltuk, Marokkó
ösztönös hiedelemvilága egy pillanat alatt magába rántott
minket. A házat képzelt szellemek seregei lepték el, s ez által
tulajdonunk közvetlenül és kérlelhetetlenül összekapcsolódott
a babonák kimozdíthatatlan és sziklaszilárd alapkövével.
A szellemek puszta gondolata őrült félelmet keltett az
őrökben, személyzetünkben, s mindazokban, akik csak
átlépték házunk küszöbét, és megneszelték a házunkat sújtó
átkot. A dzsinnek megkeserítették az életünket, mivel a
bennük való hit váratlan és kellemetlen reakciókat váltott ki a
közvetlen környezetünkben lévő emberekből, ám számomra
egyúttal kézzelfogható kapcsolatot is jelentettek az
Ezeregyéjszaka meséinek világával.

Az Ezeregyéjszaka szinonimája az egzotikusnak, s

burjánzóan gazdag vetülete egy kultúrának. Még a mi, írott
információkkal átitatott társadalmunkban is oly sok áthallást
nyújt ez a cím, hogy vérünk szinte pezsegni kezd a
várakozástól, ha meghalljuk ezt a szót. Érzéseket és emlékeket
73
idéz fel bennünk: rejtett kincsre gondolunk, bőségre,
varázslatra, természetfelettire, ahol a képzelet minden
emberileg lehetségesei felülmúl.
Mindössze három évszázada annak, hogy a nyugati világ
megismerte Az Ezeregyéjszaka meséit. Első ízben franciául
jelent meg, 1704 és 1717 között, Antoine Galland fordításában
Les Mille et une nuit címen. Galland rendkívül ügyelt arra,
hogy a műben szereplő túlságosan is érzéki és buja részeket
kihagyja vagy átírja, s így tegye azt elfogadhatóvá a kényes
francia közízlés számára. Ez a szövegcsonkítás éles kritikát
váltott ki a későbbi fordítók, például Burton részéről, aki
egyenesen élvezetét lelte a buja részek részletező leírásában.
Robert Irwin, a figyelemre méltó Arabian nights: A
Companion című könyvéhez hasonlóan Galland is egy
tizennegyedik vagy tizenötödik századi kéziratból fordította
könyvét, ami valószínűleg egy tízedik vagy talán kilencedik
században keletkezett összeállítás másolata volt. Amint Irwin
bevallotta, Galland és más fordítók viszonylag önkényesen
bántak az anyaszöveggel, néhol kiegészítették, új szereplőket
vezettek be, s olykor még attól sem riadtak vissza, hogy új,
más gyűjteményben szereplő mesét írjanak hozzá
fordításukhoz.
Galland fordításának megjelenése egyik napról a másikra
szenzációt keltett. A francia szalonok úri közönsége szinte
elalélt a mesék képekben gazdag világától, amihez nem voltak
hozzászokva az öreg kontinensen. Nem túlzás, ha a mű
megjelenését a tizenhatodik századi Európa ízetlen
főzőtudományával és a nem sokkal később keletről származó
fűszerek elterjedésével hasonlítjuk össze. Az európai kultúra a
görög és latin klasszikusokon nyugodott, és hiányzott belőle a

74
gazdagon rétegzett keleti misztikum, a félelmetes sötétség és a
derengő titokzatosság.
A mesék utáni vágy arra sarkallta a nyelvészeket,
történészeket és orientalistákat, hogy elképesztő mennyiségű
és mind pontosabb fordításokat készítsenek. A tizennyolcadik
és tizenkilencedik században legalább egy tucat különböző
fordítás jelent meg angol nyelvterületen, amelyek közül a
legjelentősebbek az Edward Lane-, a John Payne-, a Joseph
Mardrus- és természetesen a Robert Burton-féle fordítások
voltak. Szinte enciklopédikus pontossággal megírt művekről
van szó, amelyek egyetlen királyi, jelentős közkönyvtárból
vagy úriember könyvgyűjteményéből sem hiányozhattak.
Attól a pillanattól kezdve, hogy az Ezeregyéjszaka
meghódította Európát, kielégíthetetlen kíváncsiság lengte
körül a művet. A szöveg anonimitása szüntelen spekulációkra
adott lehetőséget. Egyes vélemények szerint a mű történetei
szilaj életerővel képesek eltölteni a csüggedő lelket. Mások
váltig állították, hogy senki sem olvashatja el egyhuzamban a
meséket anélkül, hogy a mű különös erejéből fakadóan bele ne
haljon. Ez persze túlzás. Fordítók, kiadók, illusztrátorok és
olvasók generációi kötetről kötetre olvasták a meséket, és azon
munkálkodtak, hogy mind igézőbb mesékhez juttassák a
közönséget.
Az Ezeregyéjszaka egymásba ágyazott mesék
kiapadhatatlan tárháza. Egy szereplő mesélésbe kezd, ám
meséjének hőse szintén egy történetet hoz fel példának, s a
példa szereplője szintén egy kis mesével vagy versikével
beszéli el mondandóját. A struktúra ezáltal egy hihetetlenül
mély, sokfenekű varázsdobozhoz hasonlít, melyben állandó
bonyodalom és kusza összevisszaság uralkodik.

75
 A mű alapmeséje egy képzeletbeli királyról, Sahrijárról
szól, aki miután rájött, hogy csapodár felesége buja viszonyt
folytat egy fekete rabszolgával, kivégeztette őt. Hogy többször
ne csalhassa meg senki, a király minden áldott nap új
szűzlányt vett magához, együtt hált véle, ám pirkadatkor
hóhér kezére adta őt. Jó ideig tartott ez az állapot, ám egy
napon a vezír lánya, Seherezádé arra kérte apját, engedje meg
neki, hogy hozzá menjen a királyhoz. A vezír hosszú
vonakodás után végül beleegyezett lánya akaratába, akinek
azonban esze ágában sem volt, hogy a többi arához hasonló
sorsra jusson.
Seherezádé tervet kovácsolt magának.
A szépséges szüzet összeadták a királlyal, majd bevezették
annak lakosztályába. Mielőtt azonban aludni tértek volna, a
fiatalasszony belekezdett egy hosszú mesébe, amelynek
beláthatatlan volt a vége, s ezért a király megengedte neki,
hogy még egy napot éljen, kíváncsisága ugyanis nem hagyta
nyugton. Másnap éjjel azonban a csalafinta Seherezádé egy
újabb mesébe kezdett, ami bele volt ágyazva az elsőbe. Az
egymást követő éjszakák során egyetlen mese sem fejeződött
be, vagy véget ért ugyan, de olyan utalással, ami szorosan
kapcsolódott egy másik meséhez. A kíváncsi királynak így
nem volt más választása, mint hogy újabb és újabb nappal
toldja meg a mesélést, és ez által Seherezádé életét, remélve,
hogy egyszer teljes egésszé válik a megkezdett történet.
Ezer és egy éjszaka telt el így. Seherezádé ez alatt a valaha
elmondott leghosszabb mesefolyamot regélte el királyurának,
s emellett három fiúgyermeket is a világra hozott,
lecsillapította a király dühét, és végül a király felesége
maradhatott.

76
 A tizennyolcadik és tizenkilencedik században Az
Ezeregyéjszaka meséi óriási mértékben befolyásolták úgy a
nyugati irodalmat, mint a képzőművészeteket. A keleti témák
ellenállhatatlan divattá váltak. A lenge öltözetű
háremhölgyeket ábrázoló festmények óriási népszerűségnek
örvendtek, akárcsak az aranykupolás palotákról alkotott
elképzelések, valamint az aranyban és ezüstben pompázó
fényűző udvarok. A mesék olyan mélységes befolyást
gyakoroltak a társadalomra, hogy a ruházkodástól a
bútorgyártásig, a tapétamintától az építészetig jóformán
mindenben tetten érhető a hatásuk.
Ennek a folyamatnak az öröksége mindmáig látható. Ha
bárki kételkedne ebben, elegendő, ha Sussexbe utazik és
Brightonban megtekinti a régensherceg keleti ízlését tükröző
Royal Paviliont.

Barátomat, Abdelmalikot látszólag nagyon lesújtotta, hogy

nem fogadtam el ajándékát, az arab mént. Nem csak őt, de
elődeit és utódait is megtisztelném azzal, próbált meg
rábeszélni, ha elfogadom ajándékát. Amikor a következő héten
ismét a Luganóban üldögéltünk, a beszélgetés a lovakról ismét
a mesékre terelődött.
– Marokkóban mindannyian egy magasan kifeszített
kötélen egyensúlyozunk – mondta, és egy képzeletbeli
vízszintes csíkot húzott maga elé a levegőben. – Mindez a
hitünk miatt van. Tudjuk, hogy Isten létezik, és oltalmaz
bennünket, s ezért bizodalommal fordulunk felé. Ha leesünk a
kötélről, angyalait küldi segítségül, hogy elkapjanak
bennünket.
Tenyerével az asztalra csapott.

77
 – Ha pedig az angyalok mégsem fognak fel estünkben, úgy
ebben Isten akaratát látjuk, aki valamiért földre akar sújtani
bennünket.
A pincér hozott még két pohár feketekávét. Amikor
távozott, Abdelmalik tovább folytatta.
– A mesék visszatükrözik az életünket. A mesék hősei a
jómód és a sanyarú anyagi helyzet örök változásnak kitett
határmezsgyéjén járnak. Mindig is ez jellemezte életünket, s
javarészt ez tesz bennünket azzá, akik vagyunk. Egyazon élet
alatt éppúgy megismerheti valaki a gazdagságot és a
dőzsölést, mint a nélkülözést, a szomjat és az éhséget. Életünk
olyan, akár a hullámvasút, ciklonként söpör végig meredélyen
és mélyen át. S ha szegények is vagyunk, a remény, hogy
sorsunk jobbra fordul, állandó gazdagsággal tölti el szívünket.
Megkérdeztem, mi a véleménye a dzsinnekről.
– Számomra és a kávézóban körülöttünk üldögélő összes
vendég számára olyan valóságosak a dzsinnek, akár ez a
csésze kávé itt az asztalon. Nem látom ugyan őket, de tudom,
hogy itt vannak körülöttünk.
– Honnan lehetsz ilyen biztos ebben?
– Látod a tiszta levegőt?
– Nem.
– De azért mégsem kételkedsz a létezésében, ugye?
Megkérdeztem, mi a véleménye a minden ember szívében
rejtező meséről, s hogy vajon ő maga a keresésére indult-e már
valaha. Abdelmalik a fejére tolta napszemüvegét, és rám
meredt.
– Bizonyára egy berberrel beszélgettél.
– Ismered ezt a hagyományt?
– Természetesen.

78
 – Ha meg akarnám keresni a történetemet, hol kellene
kezdenem?
– Talán egy szentély közelében. De nem lehet ám csak úgy
hűbelebalázs módjára belevágni.
– Miért nem?
– Először fel kell készítened magad a keresésre.
– Hogyan?
– Ellenőrizned kell a kínálkozó utakat.
Abdelmalik szerint olyanná kell válnom, akár egy
kisgyerek, s meg kell tanulnom ismét makulátlanul tiszta
érzékszervekkel nézni a világot.
– Egy atléta sem kezd bele a sprintbe anélkül, hogy
bemelegített volna előtte. Ugyanígy kell felkészítened a
gondolataidat is, ha azt akarod, hogy szolgáljanak neked. Ez
az, amit a keleti tradíció több ezer éve ismer, de a művelt
nyugat nem vesz róla tudomást.
– Hogyan tudok fejben felkészülni erre?
– Meg kell tanulnod, hogyan szemléld előítéletektől
mentesen a dolgokat. Csak ekkor leszel képes a tiszta
befogadásra.

Másnap házunk központi udvarán olvasgattam; időről

időre felpillantottam az aljnövényzetben mászkáló
teknősbékákra. A nap aranylón világított, s kobaltkék volt az
ég. Hálás voltam a békéért. Szemem sarkából egyszer csak
észrevettem egy közelgő árnyat, majd csoszogó lépteket
hallottam a terrakottacsempével burkolt kerti ösvényről.
Felpillantottam, s Hamzára esett tekintetem, aki bátortalanul
közeledett felém, kedvenc gyapjúsapkáját idegesen maga előtt
tartva.
– Monsieur Tahir, bocsásson meg nekem!
79
 – Mit kell megbocsátanom, Hamza?
Az őr először nem válaszolt, s zavarodottan harapdálta
alsó ajkát.
– Miről van szó, Hamza?
– El kell hagynom önt, s másik munka után néznem.
– Miket beszélsz? De hiszen több mint húsz éve dolgozol
itt.
– Igen, Monsieur Tahir, immár húsz éve.
– Mi a probléma? Biztos vagyok benne, hogy találunk rá
megoldást.
Hamza összehúzta szemhéját, és ingatni kezdte a fejét.
– Nem bírom elviselni a szégyent!

Már az Ezeregyéjszaka diadalútjának kezdetén

nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a könyvben mindenki
megtalálja azt, amire vágyik. Az agyafúrt kiadók idejekorán
rájöttek arra, hogy a nyelvezet leegyszerűsítésével és a
szexualitásra utaló részek mellőzésével remek
gyerekkönyveket lehet szerkeszteni belőle. A gyerekek
számára készített, nagy vonzerővel rendelkező összeállítások
olyan sikeresek voltak, hogy idővel jóformán teljesen feledésbe
merült, hogy a mesegyűjtemény a felnőttek számára is rejt
épületes gondolatokat, nem beszélve az olyan szórakoztató és
buja részekről, amelyek semmiképpen sem gyerekeknek valók.
Néhány fordító, köztük Burton is, kihangsúlyozta a könyv
erotikus részeit. Az évtizedekig tartó viktoriánus prüdéria
után abban bízott, hogy a műben lévő számos erotikus utalás
és a buja részletgazdagság nagy hatással lesz a kifinomult
ízlésű, ám a tabutémákat kerülgető társadalomra.
Az egyik oka, hogy Burton magánkiadásban, és kizárólag
személyes megrendelés útján beszerezhető műként adta ki
80
könyvét, egyértelműen a cenzúra kijátszása volt, ami
egyébiránt minden olyan közerkölcsre veszélyes műre
lecsapott, amit szabadon terjesztettek. Az Erkölcsrendészeti
Társaság minden olyan írónak hadat üzent, aki, szembe mert
szegülni az etikai normákkal. A közerkölcs ellen vétő kiadókat
pénzbírsággal vagy szabadságvesztéssel sújtották, de még az
ólomszérűk mellett dolgozó munkásokat is cinkostársaknak
tekintették, akik büntetést érdemelnek. Míg Burton
fáradhatatlanul dolgozott a sok ezer oldalas mű fordításán, a
cenzúra éber kopói megneszelték, milyen zabolázatlan és
feslett erkölcsű mű van születőben. Felesége, Izabella levélben
értesítette a kiadót, hogy véleménye szerint londoni házukat
titkosrendőrök figyelik. A Waterlow nevű kiadóvállalat abbéli
félelmében, hogy a „Feslett művek kibocsátója” bélyeget sütik
rá, arra kényszerítette Burtont, hogy vállaljon magára minden
felelősséget és következményt a szöveget illetően.
Elkerülendő a pornográfiát sújtó bűnvádi eljárást, Burton
egy ügyes mentőöv után kapott, közzétéve, hogy fordításának
sorra megjelenő köteteit kizárólag tudós szintű tanulmányozás
számára kívánja hozzáférhetővé tenni. „Kizárólag saját
költségen bocsátom közre a művet, remélve, hogy a mű
tartalma javára lesz az orientalistáknak és az
antropológusoknak” – írta egy nyilatkozatában, majd
ekképpen folytatta: „a magam részéről elfogadhatatlannak és
visszatetszőnek tartom, ha egy effajta mű nyilvános
forgalomba kerül.”

Abdelmalikkal folytatott beszélgetésem után

megpróbáltam visszakecmeregni a gyerekkor ártatlan és
romlatlan állapotába, túlnézni az érzékszerveim által
közvetített valóságon. Leereszkedtem Casablanca óvárosába,
81
mely magában hordta az élet minden szegmensét. Péntek
reggel volt. Az utcákat komoly tekintetű, cekkereket cipelő
háziasszonyok lepték el, valamint házaló árusok s vásárlókat
felhajtó kikiáltók, akik művirágoknak, kisállatoknak és
sanghaji ócskaságoknak próbáltak vevőt találni.
A forgatag közepette egyszer csak rábukkantam egy
rendkívül roskatag, kizárólag férfiaknak fenntartott kávézóra.
Beléptem az ajtón, leültem az ablak mellé, s rendeltem egy
kávét. A helyiség fala olyan kacskaringós volt, akár a csigaház,
a pult középen helyezkedett el egy bolthajlat alatt. Mögötte
egy barna-fekete ruhába öltözött férfi nem éppen friss kinézetű
croissant-t melegített egy matuzsálemi korú kávégőzölő gép
segítségével. Minden asztalnál ugyanazok az alakok ültek:
hagyományos dzsalabiját viseltek, méregerős kávét ittak,
pöfékeltek, és a semmibe révedtek.
Amikor a pincér elém helyezte a café noirt öt darab,
újságcsíkba csavart kockacukorral egyetemben, ruhám
béléséből kibányásztam néhány kicsi vattapamacsot, és
becsuktam a szememet. A vattából gombócot gyúrtam, majd a
fülembe és az orromba dugtam azokat. Becsuktam a számat és
a tenyeremet. Úgy éreztem magam, mintha egy emberöltővel
visszasüllyedtem volna az időben.
Igyekeztem egyfajta ozmózissal magamba szívni a kávézó
légkörét.
Korlátozd érzékszerveid működését, s meglátod,
képzeleted új életre kel. A bensőnkből fakadó fantáziánkat
végtelenül lebutította a televízió, és egy olyan társadalmi
berendezkedés, mely megzabolázza a képzelőerőt, mintha az
egy megbízhatatlan és haszontalan dolog volna, amit lehetőleg
ki kell irtani belőlünk. Ám valójában mélyen bensőnkben él, és

82
a hamu alatt rejtező parázs csak arra vár, hogy a tűzifát lángra
lobbantsa.
A kávézóban ücsörögve különös energiát éreztem
szétáradni a hátamban. Mintha csak tűzijáték lehulló
fénynyalábjai csorogtak volna le a fejemből a gerincvelőmbe.
A retinám vásznára a képzelet végtelen színeket varázsolt,
élénk pirosat s dermesztő kéket. Nyelvemet eufória
bizsergette, orromban pedig a dzsungel ezernyi virágának
mámorát éreztem.
Puszta képzelgés volt, semmi más.

Az őrök három napon át nem érintkeztek velem. Oszmán

és a Medve felmásztak a tetőre, és úgy tettek, mintha a
kátrányszigetelést javítanák. Felkiabáltam hozzájuk, s
könyörögtem nekik, hogy jöjjenek le, hogy megoszthassam
velük Hamza döntését, mely szerint el akar menni. Végül az
istállók mögött belebotlottam Oszmánba, amint épp
patkánymérget szórt ki a falak mentén.
– Hamza felmondott – mondta. – Semmivel sem tudod
maradásra bírni.
– De hát miért? Semmit sem értek az egészből. Elvégre
évtizedek óta itt dolgozik.
– Monsieur Tahir! – Oszmán szembefordult velem, és
kihúzta magát. – Nem tudja elviselni az őt ért szégyent. Ez az
oka.

A következő napon találkoztam dr. Mehdivel a Mabrúk

kávézóban. Egy világosszürke esőkabát alatt pizsamaszerű
ruhát viselt, szemöldökén izzadságcseppek gyöngyöztek, arca
pedig jócskán haloványabb volt a szokásosnál.
Megkérdeztem tőle, rosszul érzi-e magát.
83
 – Három napon át szörnyű láz gyötört. Csak ma reggel
éreztem magam egy kicsivel jobban, bár még mindig
meglehetősen gyenge vagyok. A lázas önkívületben rémálmok
gyötörtek: vad törzsek mészárolták egymást, és álmaim tele
voltak szörnyekkel, dzsinnekkel és más szellemekkel.
Fogalmam sincs, végül hogyan szabadultam meg tőlük. A
különös az, hogy minél jobban iszkoltam előlük, annál inkább
belegabalyodtam a rémálomba.
Dr. Mehdi szünetet tartott, és csuklójával megtörölte a
homlokát.
– Ágyban kéne lennem. Feleségem rám ripakodott, hogy
maradjak, de el kellett jönnöm, hogy közöljem...
– Micsodát?
A sebész megropogtatta ujjperceit.
– Amikor a láz marcangolt, azt álmodtam, hogy egy
palotakertben lévő ketrecbe voltam bezárva. A ketrectől nem
messze egy csodálatos szökőkút csobogott, s egy terített
asztalon kusz-kusszal, datolyával és mindenféle más
gyümölccsel megrakott tálak sorakoztak. A délibáb azonban
elérhetetlen messze volt tőlem. Be voltam zárva, akár egy
csapdával elfogott vadállat. Körülöttem rengeteg emberi csont
hevert, azon emberek csontjai, akikre lesújtott az a vég, amit én
még reméltem, hogy elkerülhetek.
– Egyedül volt?
Dr. Mehdi mélyen belenézett a szemembe. Olyan
szenvtelen volt az arca, mintha jelen sem volna. Hirtelen
hideglelés szaladt át a testén.
– Igen, egyedül voltam. Teljesen egyedül, kivéve egy
kicsike madarat. Egy hudhud volt, búbos banka. S bár a
vasrácsok között szabadon röpülhetett ki és be, mellettem

84
maradt. Ezen madár miatt kecmeregtem ki az ágyból, és jöttem
most ide hozzád.
– Nem egészen értem. Mi közöm lehet egy madárhoz, amit
nem én álmodtam meg?
– A madárka elmesélt nekem egy történetet, s arra kért,
meséljem tovább neked.
A következő egy-két percben némán ültünk egymás
mellett. Az öreg sebész letörölte gyöngyöző homlokát.
– Hogyan szólt a mese?
Dr. Mehdi ismét kenetes komolysággal nézett rám, s csak
akkor vágott bele a mesébe, amikor érezte, hogy tekintetem
bele-akaszkodott az övébe.
– A madárka elmesélte nekem az indiai madár történetét.

Amikor felvettük a marokkói szobalányunkat, azt

reméltük, hogy főzni és takarítani fog, valamint segít rendben
tartani a házunkat. Hittünk az első benyomásnak, mivel egy
rendezett háztartást vetített elénk, patyolat tiszta és vasalt
ruhákkal, makulátlan házzal és a tűzhelyen fortyogó
ínycsiklandozó ételekkel. Lehet, hogy másnak szerencséje van,
és a mézeshetek egy hétig vagy akár tíz napig is tartanak. Ám
utána így vagy úgy, de előtűnik a valóság, és megmutatkozik a
szobalány valódi arca. Nem telt el úgy nap, hogy Zohra
zsémbes természete ne mérgezte volna meg a ház légkörét.
Kikelt magából, ha olcsó teáskészletet vásároltam, mondván:
– Hogyan tudsz ilyen vacak poharakból teát kínálni a
vendégeidnek?! – morogta. – Szégyellhetnéd magad!
Máskor azért hordott le, mert túl hangosan mentem be
Timur szobájába, vagy azért háborodott fel, mert letagadtam
jelenlétemet, amikor egy banki alkalmazott keresett telefonon.
Voltak napok, amikor Zohra viselkedése olyan
85
kiszámíthatatlan volt, hogy nem győztem csodálkozni azon,
hogyan tud a férje megbirkózni vele. Kértem, meséljen róla
valamit. Zohra ferde szemmel nézett rám.
– A férjem egy semmirekellő alak! Nem tudom, hová
tettem a szemem, amikor hozzámentem. Túl fiatal és bolond
voltam.
– Van állása?
– Nincsen! Túl lusta ahhoz, hogy dolgozzon. Amint
felébred, elmegy otthonról, és bevackolja magát egy kávézóba
a Corniche közelében. Egész nap ott ücsörög, kávét iddogál, a
levegőbe pöfékel, és a cimboráival cseveg. Hidd el nekem, az
igazat mondom.
– Hogy hívják a kávézót, ahová jár?
– Mondtam már neked, a Corniche, a tengerpart mentén
fekszik.
– Café Mabrúknak hívják azt a helyet?
Zohra arca megdermedt.
– Igen.

Dr. Mehdinek az indiai madárról szóló meséje nem volt

ismeretlen előttem, ugyanis annak idején az egyik kedvence
volt apámnak. Olyan gyakran mesélte el nekem, hogy elég
csak lehunynom a szemem, és máris magam előtt látom, amint
apám belesüpped hatalmas bőr karosszékébe, egy pillanatra
magába száll, majd mesélésbe kezd.
– Egyszer volt, hol nem volt, amikor a tevének még púpja
sem volt, s a madarak szárnycsapás nélkül repültek a légben,
élt Szamarkandban egy kereskedő. Sem felesége, sem gyerekei
nem voltak, ám volt egy búbos bankája, akit a világon a
legeslegjobban szeretett. Egy napon elhatározta, hogy üzleti
útra megy Indiába, s mivel emlékezett rá, hogy a búbos banka
86
Indiából származik, megkérdezte tőle, hozzon-e neki valamit.
A madár azt kérte, engedje szabadon, ám ezt a kereskedő
elutasította.
– Túlságosan is becses vagy nekem ahhoz, hogy szabadon
bocsássalak.
– Akkor kérlek, menj el helyettem az erdőbe, és add tudtul
fennhangon az erdőben élő összes madárnak, hogy élek, jól
vagyok, csak éppen egy kalitkában raboskodom.
A kereskedő akképpen is tett, ahogy kedvence kérte tőle.
Amint az erdőben hangosan átadta a madár sorsáról szóló
híradást, egy búbos banka hullt le egy magas ágról, és halva
esett lábai elé. A kereskedő elcsüggedt, hogy kedvencének egy
távoli rokonát, ha önhibáján kívül is, de mégiscsak a halálba
taszította, s miután visszatért otthonába, elbeszélte búbos
bankájának a történteket. Amint az meghallotta ura szavait,
ájultan rogyott össze a kalitka aljában.
A kereskedő, abbéli félelmében, hogy madárkája meghalt,
kinyitotta a kalitka ajtaját, és az ablakpárkányra helyezte az
elalélt madárkát. Amint az alig pihegő testről elvette a kezét, a
búbos banka a magasba reppent, s elrepült, a kereskedő pedig
soha többé nem látta viszont kedvencét.

Egy napon felkerekedtem, és meglátogattam Hamzát, de

bármennyire is szépen kértem, csak nem akart visszajönni a
Kalifa házába. Fel nem tudtam fogni, mi késztette arra, hogy
felmondjon. Egy olyan országban, ahol komoly
munkanélküliség van, s a közvetlen családon kívül a rászoruló
rokonok népes hadát is támogatnia kell, ez egyet jelent az
anyagi csőddel. Hamza felesége lesöpörte kezével a kétszobás
viskó asztalát, s közben zavarodottan a földre lökött egy

87
összegubancolódott fonalköteget. Ide-oda sürgölődött, teát
készített, és mindenben a kedvemben akart járni.
– Megbántottalak valamivel? – kérdeztem.
Az őr lesütötte szemét.
– Nem, Monsieur Tahir, ön semmi rosszat sem tett velem.
– Akkor mi bánt?
Hamza ismét lesütötte szemét és könnyezni kezdett.
– Becsaptam önt!

Ottomán, a besurranó tolvajból lett üzletember felhívott a

következő héten. Arra kért, szánjak rá némi időt, mert
sürgősen meg akar velem vitatni egy fontos dolgot.
Megkérdeztem, ismeri-e a Café Mabrúkot.
– Fél életemet ott töltöttem.
Nem telt bele fél óra, s már a megszokott törzsasztalomnál
ültem, egy pohár gőzölgő café noir mellett. Ottomán
megígérte, hogy nem fog késni, ám a marokkói társadalom
nem éppen a pontosságról híres. A szomszédos asztalnál egy
középkorú, beretválatlan férfi üldögélt. Nyaka jóformán nem
volt, ujjai tömzsik voltak, s egy hatalmas heg éktelenkedett bal
szemétől egészen az álláig. A kávéja melletti hamutál
csordultig tele volt, ami arra engedett következtetni, hogy
reggel óta fel sem kelt a helyéről. Rémlett, hogy már többször
is láttam ezt az embert, de csak most esett le, hogy
személyében a kávézó egyik valóságos bútordarabjáról van
szó. Áthajoltam hozzá, és megkérdeztem, ismer-e egy Zohra
nevű nőt. A férfi hátrahőkölt, mintha kupán vágták volna egy
tepsivel. Arca megrándult a hirtelen fájdalomtól.
– Nálunk dolgozik – mondtam.
– Óh, uram – mondta a férfi elcsukló hangon –, igazán
sajnálom. Higgye el, nagyon sajnálom.
88
 Ebben a pillanatban beviharzott Ottomán. Egy divatos
tweedzakót s egy gabardin esőköpenyt viselt, kezében pedig
egy elegáns, összecsukott esernyőt tartott, mely olyan volt,
akár egy sétapálca. Abdul Latíf, a csonka ujjú pincér szokás
szerint egy feketét és egy hamutálcát hozott neki.
Formalitásokkal köszöntöttük egymást.
– Álhámdu-lilláh, hála Istennek, jól vagyok.
Belekortyoltam a kávémba, és kíváncsian vártam, miért
volt oly sürgős számára a találkozó. Ottomán az óceán felé
lesett, elnézte, hogy gurulnak a hullámok a föveny felé, majd
lekapta szemüvegét, és megvakarta az orrnyergét.
– Amióta Hisám sírjánál találkoztunk, nem tudom kiverni
a fejemből közös barátunkat, és mindazt, amit szeretett az
életben.
– A bélyeggyűjteményét nagyon dédelgette.
– Igen, ez így van, de volt még valami, ami fontos volt a
számára – mondta Ottomán mosolyogva.
– A társalgásra gondolsz?
– Pontosan! Hisám Harasz a beszélgetésekért élt. Vérbeli
mesemondó volt.
– Igen, valóságos szónok volt – toldottam meg.
Hisám képes volt arra, hogy bevackolja magát
karosszékébe, és pirkadattól alkonyatig történeteket meséljen.
A szavak vigasztalólag hatottak rá, ha érezte, hogy
történeteivel hatást tud gyakorolni az emberekre, és enyhíteni
tudja a tanácstalanságukat.
– Szeretném, ha az emberek tudomást szereznének Hisám
hagyatékáról – mondta Ottomán. – Azt akarom, hogy a
történeteken át magukba szívják mindazon értékeket,
amelyeket Hisám is, miközben nagyanyja térdén ülve hallgatta
a meséket.
89
 – De manapság jóformán mindenki az egyiptomi
szappanoperákon lóg – vetettem ellen. – Kizárólag az effajta
mesékre fogékonyak.
Ottomán előrehajolt, és megérintette kezével a térdem.
– De mi megváltoztathatnánk, visszafordíthatnánk ezt –
suttogta. – Fel tudjuk rázni a rendszert, és teret tudunk adni a
hajdani korok mesemondóinak.

Amikor visszaérkeztem Dár al-Kalifába, Oszmán idegesen

járkált fel s alá a kapu előtt. Mellette egy magas és karcsú,
kihívó zöld ruhába öltözött férfi állt. Repülős napszemüveg
volt rajta, s úgy festett, mintha csak az imént lépett volna ki
egy Bollywood-filmből.
– Bemutatom testvéremet, Lajahit. Harmincegy éves, és
sürgősen munkára van szüksége.
– Értem.
– Hamza felmondott, s úgy gondoltam, ha már üresedés
van, talán szólhatok a testvérem érdekében.
– De én még továbbra is számítok arra, hogy Hamza
visszajön hozzánk.
– Nem, Monsieur Tahir – válaszolt gyorsan. – Nem fog
visszajönni. Az elszenvedett szégyenérzet erősebb annál.
Még mindig nem értettem egészen Hamza viselkedésének
mozgatórugóit, de szentül hittem, hogy megoldást találhatunk
rá.
– Legalább addig alkalmazhatná Lajahit, amíg Hamza
vissza nem tér – próbálkozott Oszmán.
Jó ötletnek látszott. Beleegyeztem, Oszmán pedig a kertbe
vezette Lajahit.

90
 Zohra maga alá gyűrte Fatimát a Timur vonzalmáért vívott
csatában. Kicsi fiam szinte hozzáforrt, folyton együtt járkáltak
a házban. Amikor megpillantotta Fatimát, felszisszent, mintha
egy kígyó siklana végig a magas fűben. Közöltem vele, hogy
egyáltalán nem szép tőle ez a sziszegés, mire ő csak annyit
válaszolt, hogy Zohrától tanulta. Kibontott egy csomag
rágógumit, egyenként a szájába tömte azokat, majd majszolni
kezdte.
Délután megkerestem Zohrát. A konyhakertben találtam
rá, ahol annak idején a szelleműzők a birkaáldozatot
bemutatták, s váltig állították, hogy az voltaképpen a ház
szellemi középpontja. Már éppen utasítani akartam Zohrát,
hogy a jövőben ne adjon rágógumit a fiamnak, amikor
megelőzve engem a földre mutatott. A padlóra őrült
összevisszaságban tapétaszerű mintázat volt rajzolva,
természetesen krétával.
– Ariane műve ez?
A szobalány hunyorítani kezdett és homlokát ráncolta.
– Ez nem egy kisgyerek műve, ezt mások tették,
kétségtelenül a...
– A dzsinnek?
A szobalány rémülten összeborzongott, majd megfordult a
tengelye körül, megcsókolta a tenyerét, megérintette vele a
legközelebbi falat, és elrebegett egy varázsigét.
– Soha többé ne mondja ki ezt a szót, ha jót akar! –
sziszegte.

Egy októberi napon azt álmodtam, hogy egy mesés udvar

árnyékában üldögélek, s csupa fejedelmi páva lépked
körülöttem. Egy ritka szép mozaik szökőkútból csacsogó
vízcsobogás hangja szállt felém, a levegőt pedig azáleavirág
91
illatosította meg a szélcsendes alkonyatban. A ridd egyik
végében egy vonósnégyes épp zenéléshez készülődött, míg a
másik oldalon pávakakasok és a szökőkút mögött a
hallgatóság számára fenntartott székek sorakoztak.
Tenyeremet napellenzőként a szemem elé helyeztem,
végignéztem a kerten, s észrevettem, hogy tulajdonképpen
saját otthonunkban vagyok, Dár al-Kalifában, a háznak egy
olyan szegletében, ami a valóságban persze nem létezett.
Másnap sehogy sem tudtam kiverni az álmot a fejemből.
Újra és újra visszajátszottam a jelenetet, míg végül rájöttem,
hogy az álomban megjelenő pávakakasos udvar sehol máshol
nem lehet, mint a birtokunk végén fekvő teniszpályáknál.
Teniszezni nem szoktunk, s ezért csak ritkán járunk a kertnek
ebben a távoli szegletében. Megkértem az egyik őrt, hogy
lóhalálában szaladjon a kandallóépítő brigád vezetőjéért. Éjjel
tíz órakor végre megérkezett az indigókék zubbonyt viselő
kőműves. Megállt előttem, megragadta jobbomat, és
elmormogott egy verset a Koránból.
– Isten ismét megengedte, hogy találkozzunk – mondta.
Elmeséltem neki álmomat, a pávákat és a zenepavilont. A
kőműves levette szemüvegét, majd végigsimított szürke
szakállán. Francia nyelvtudása sokkal fogyatékosabb volt
annál, mintsem hogy megértse a megálmodott udvar
grandiózus tervét.
Szavaimat ezért inkább csak a sötétség felé intéztem.
Az újonnan felvett őr, Oszmán unokaöccse belépett a
helyiségbe, ezért megkértem, fordítsa le szavaimat arabra. Ám
az őr, ahelyett, hogy teljesítette volna kérésemet, fészkelődni
kezdett.
Felvázoltam a részleteket: egy hatalmas udvart szeretnék,
amelynek minden oldalából barlangszerű szobák nyílnak.
92
Lajahi belekezdett a fordításba, ám a mondat közepén
elhallgatott. Éreztem, hogy most valami baj történik. Teste
vonaglani kezdett, arcán pedig rángások hullámzottak végig.
Megkérdeztem, mi lelte, de nem válaszolt. Még mielőtt észbe
kaptam volna, vadállat módjára üvölteni kezdett a
kőművessel, aki időközben beleszédült egy székbe, s olyan
kicsire húzta össze magát, mintha a vadállat azonnal be akarná
kapni. Ráüvöltöttem, hogy hagyja a kőművest békén, elvégre a
ház barátja, akit szeretettel látunk, de mindhiába. Az őr
cséphadaró módjára lóbálta karját, s valószínűleg minden
lehetséges átokkal és szitokszóval megszórta a kőművest.
Az idő végtelennek látszott azokban a pillanatokban.
Lajahi a szájába dugta ujjait, majd pöckölni kezdte a
pofáját. Közelebb léptem, hogy jobban lássam a felfoghatatlan
jelenetet, hátha megértek valamit. Az őr nem kis gonddal
kivette a szájából a felső fogsorát, majd az alsót is, aztán
kezébe fogva azokat rávetette magát a kőművesre, és addig
csattogtatta a fogsorát, míg a kőművesnek ki nem serkedt a
vére.

Hatodik fejezet

A tapsoláshoz két kéz kell; egy kéz s egy láb mit sem ér
hozzá.
ARAB KÖZMONDÁS

A kőműves és a kivehető fogsorral támadásba lendült őr

között lezajlott elképesztő jelenet után egy álló hétig egy
ágyban aludtunk a gyerekekkel.

93
 Hálószobaajtónk kilincsét egy székkel támasztottuk ki, s
ezen kívül egy indiai tőrt is elrejtettem a párnám alatt. Ahhoz
nem volt bátorságom, hogy Lajahit azonnal kirúgjam, ám
elmeháborodottságához semmi kétség sem fért. Nem tudtam,
mitévő legyek, túlságosan rettegtem attól, hogy velünk is
hasonlóan viselkedik majd, kikapja szájából a fogsorát, és ránk
támad vele.
A nyolcadik napon összeszedtem minden bátorságomat, és
odaléptem Oszmánhoz, aki épp gereblyézett.
– El kell bocsátanom az öcsédet – mondtam
diplomatikusan. – Minden ok nélkül rátámadt a kőművesre.
Nem érzem magam biztonságban a jelenlétében,
mindegyikünk retteg tőle.
Oszmán rátámaszkodott a gereblyére, és megtörölte az
állát.
– Az öcsém, Lajahi már kiskorától fogva bolond. Már-már
mániákus, s ezt mindenki tudja róla. A legjobb lenne, ha
bezárnák a sárgaházba.
– Miért nem említetted ezt nekem az elején? Idehoztad
nekem, s azt mondtad, hogy megbízható.
Az őr beleharapott felső ajkába.
– Ilyen az országunk – mondta nyugtalanul. – A vér
kötelez, s ahol kötelék van, ott kötelessége is van az embernek.

A nappalok rövidülni kezdtek, s a levegő illatából éreztem,

hogy északról közeledik már a tél. Marokkóban egyértelmű
jele a hidegebb évszak közeledtének, ha az utakat ellepik a
naranccsal púpozott kordék. A gyümölcs eleinte kissé fanyar
még, de minden elmúló héttel egy kicsit édesebbé válik.
Zohra mind gyakrabban loholt a házban, a nyomomban, s
állandóan azzal nyaggatott, mikor folyamodom már
94
segítségért a vajákos barátnőjéhez. Zohra tanácsát csak végső
esetben kívántam követni, mivel már amúgy is a fejemre nőtt,
és nem akartam, hogy azt gondolja, még nagyobb befolyásra
tett szert. Ugyanakkor szükségesnek éreztem, hogy beszéljek
valakivel a kapunkra rajzolt okkult szimbólumokról, valamint
az állandóan ismétlődő varázsszőnyeges álmomról.
Egy napon újra felhívott Ottomán. Múltjáról és sikeres
üzleti vállalkozásáról volt ugyan némi fogalmam, de ami a
magánéletét illeti, arról semmit sem tudtam. Még azt sem
tudtam, házas-e egyáltalán. Az a fajta ember volt, aki bizonyos
kérdéseket illetően távolságtartásra késztetett.
Casablanca előkelő külvárosának egyik kávézójában
találkoztunk, nem messze a lakásától. Itt is ugyanazok a
megszokott beretválatlan férfiak tanyáztak, mint bárhol
máshol, s dzsalabijájuk is lengén lógott rajtuk. A kávézó
azonban két dologban nagyon különbözött a hagyományos
értelemben vett marokkói kávéházaktól: egyrészt ízletes volt a
kávé, mert nem a szokásos, kátrányos café noirt szolgálták fel,
amivel az ízlelőbimbóim sosem tudtak igazán megbarátkozni,
míg a másik lényeges különbséget az jelentette, hogy ebben a
kávézóban nők is voltak, méghozzá nem is kevesen. Arcuk és
megjelenésük egyáltalán nem volt ápolatlan, ellenkezőleg,
ledéren öltözött, szőkített hajú s rengeteg ajakfestékkel
kicsinosított hölgyek jártak oda. Ami még ennél is
szokatlanabb volt, hogy nem átallottak dohányozni sem.
Ottomán előterjesztette tervét.
– Kicsiben kezdjük. Először keresünk egy mesemondót,
majd elvisszük a szegénynegyedbe, ahol Hisám Harasz lakott.
Fizetést adok neki, s cserébe arra kérem, hogy meséljen éjjel-
nappal, újjáélesztendő a feledésnek kitett hagyományokat.
Biccentettem, és elismerésemnek adtam hangot.
95
 – Idővel aztán más mesemondókat is felfogadhatunk –
folytatta Ottomán. – Meglátod, még fel sem ocsúdtunk, s már
tucatnyian lesznek a kávézókban Marokkó-szerte. A régi idők
visszatérnek.
Ottomán szeme tüzesen vibrált, mintha egy csoda apró
részleteit akarná megragadni.
– De nem fogunk ám ezen a ponton megállni.
Alkalmazhatunk mesemondókat a pályaudvarokon,
buszmegállókban, a piacon, de talán még egyes hivatalokban
is.
Ottomán, akit eddig udvarias és kimért hangon beszélő
embernek ismertem meg, hirtelen vehemenssé vált.
– De ki fogja biztosítani a mesemondók fizetését? –
kérdeztem.
– A szponzorok. Nagyobb cégek fogják állni a költségeket.
A televízióban állandóan reklámokkal szakítják meg a
műsorokat; ugyanígy akár a mesemondók is tudnának
termékeket vagy szolgáltatásokat hirdetni.
– Szóval utazó ügynökök lesznek?
Ottomán homlokát ráncolta.
– Nem, dehogy! Pusztán hatalmas cégek képviselői. Coca-
Cola, Pepsi, és más hasonló cégeké, képzeld csak el.
Az a bajom az élettel, hogy úgy érzem, állandóan áldozat
vagyok. Hagyom, hogy magukba szívjanak a minták, beléjük
gabalyodom, s nem tudok kiszabadulni a hálójukból. Meg
kellett volna köszönnöm Ottománnak a rám szánt időt és a
kávét, majd megszorítani a kezét és nyúlcipőt húzni. Ehelyett
azonban dicshimnuszt zengtem a kreativitásáról és a
találékonyságáról. Ezen kívül pedig felajánlottam neki a
segítségemet.

96
 Hat nappal később már Marrákesben voltam. A Dzsema el-
Fna nevű főtér közepén megpillantottam egy magányosan
üldögélő férfit. Kopasz volt, szakálla borzas, s egyik fülében
ezüst fülbevaló csillogott. Szeméből láttam, hogy nem
marokkói. Úgy ücsörgött, mintha egy csoda kápráztatná el.
Délnek fordultam, hogy a szívembe zárt titok keresésére
induljak, valamint hogy felkutassam Ottomán grandiózusnak
látszó tervéhez az első mesemondót. Kétségtelenül Marrákes
volt erre a legalkalmasabb hely.
A fiatalember odajött hozzám, és beszélgetést
kezdeményezett velem. Kasparnak hívták és német volt.
Elmesélte, hogy tizenhat éve utazik, s alig van olya szeglete a
földnek, ahol ne járt volna. Zafír szemeiben egy álmodozó
lélek visszfénye csillogott. Széles gesztusokkal arról beszélt,
hogy utazásainak minden perce kizárólag előkészület volt
ahhoz, hogy végre megérkezzen a Dzsema al-Fna térre, a
Kivégzések terére.
– Ez maga a világ – mondta lágy hangon.
Megkérdeztem, hogy érti ezt.
Rám mosolygott.
– Nem érzed?
Nem válaszoltam.
– Hát nem érzed? – kérdezte újra.
– Mit kéne éreznem?
– Az emberiséget.
Kaspar eloldalgott mellőlem, s felém dünnyögte, hogy
elmegy egy kis hideg vízért. Magamban maradtam a tér
közepén, s szememmel végigpásztáztam az embereken. Voltak
kígyóbűvölők, jövendőmondók, kuruzslók és tébolyultak,
házaló fogászok, vajákos asszonyok, vízárusok, s egy vak
koldus, aki arra várt, hogy valaki egy érmét dobjon tenyerébe.
97
A bajor Kasparnak igaza lehet – szaladt át fejemen a gondolat
talán tényleg egyetlen hely sincs a földön, ami ennyire teli
lenne élettel s az emberiség lényegével.
Mint minden komoly utazó, én is megpróbáltam megfejteni
Marrákes titkát. Bevackoltam magam a térre néző Café
Arganá-ba, s hosszan bámultam az élet színjátékát, hallgattam
az ezeréves hangokat, és csodálattal teltem meg. Vajon ez
lenne Afrika – tűnődtem ez Marokkó valódi arca? Netalántán
a paradicsom földi mása, az érzékek Kánaánja? Valójában
mindezen állítások helyénvalóak, de ezen túlmenően valami
sokkal többről is szó van.

Végigfésültem a teret a mesemondó Khalil után, akivel,

néhány héttel korábban ismerkedtem össze, de sehol sem
találtam. Egyetlen mesemondó sem akadt odakint.
Végigkérdeztem az összes narancsléárust, ám ők azt mondták,
ebben semmi különös nincs, a mesemondás nem kifizetődő, s
ezért kénytelenek részmunkát vállalni.
– Miért is fizetnél azért, hogy hallgasd őket – vetette fel az
egyik narancsfacsaró –, hiszen a kávézókban vagy odahaza
ingyen is hallhatsz meséket a tévében.
A nap olyan hevesen tűzött, hogy azt marrákesi emberen
kívül senki el nem viselhette. Bevetettem magam a főtér
mögött húzódó óváros labirintusába, mely az élet buja
gazdagságával kápráztatja el a betévedőt: hűs, boltozatos
árkádokkal, apácaráccsal fedett udvarokkal, zebracsíkos
kereskedőházakkal. Marrákes óvárosában felbecsülhetetlen
mennyiségű áru található: hegyekben áll a kurkuma, a
paprika, a sózott mandula, a tömjén és a datolya, sárga
bőrpapucsok hevernek hosszú sorokban, de van strucctojás,
ketrecben tartott kaméleon vagy mentalevél tálcán kínált
98
vékony marhaszelet is. Csatangolj a keskeny utcákban, és
időutazásban lesz részed. Marrákes manapság gazdagnak
számít, hála a számtalan városba látogató turistának, de a
medina ép és sértetlen, s csak úgy lüktet az élettől.
Természetesen a modern kor termékeit is meg lehet találni:
kínai műanyag babákat, használt tévéket minden
mennyiségben, s mobiltelefonokat garmadával. Ennek ellenére
Marrákes a régi ritmusban lélegzik. A dekoráció és az áru
időről időre változhat, de a város lelke öröknek látszik.
Amint a pici üzletek között botorkáltam, leginkább egy
dologra vágytam: találkozni egy mesemondóval. Abdelmalik
azt javasolta, feltétlenül látogassak el a Maison de Meknés
nevű kereskedőházba, amely elképesztő méretével és
árubőségével ismeretlen dimenziókat tár majd fel előttem.
Abdelmalik az emlékezetembe véste, hogyan találom meg az
utat: „menj el a Báb Lakszúrig, kanyarodj balra a harmadik
utcánál, majd az ötödiknél jobbra, a zöld mecsetnél ismét
balra, majd a második utcasarkon, ahol lóhúst árulnak, ismét
jobbra. Egy hammámhoz érve vesd hátadat a bejáratának,
lépjél két métert jobbra, majd bújj be a veled szemben lévő,
alacsony átjárón, ami telis-teli van száraz kenyérrel.
Három órán át csellengtem az árusoktól és vásárlóktól
hemzsegő keskeny utak labirintusában, amikor váratlanul
feltárult előttem egy útjelző, akár egy rejtett jel a kincses
térképen. Belebotlottam a mecsetbe, megtaláltam a hentest,
majd a hammámot és végül a penészes kenyérkupacot. Egy
alacsony boltozati kapu felett kézzel írott tábla hirdette:
Maison de Meknés.
Lépcsőn kellett az üzletbe lebotorkálni, amelynek fokait
generációk hosszú során át koptatták kerekre a mohó léptek. A
mennyezet alacsony volt, a plafonig érő polcok pókhálóval és
99
összevissza heverő kincsekkel voltak tele: volt ott berberek
által készített antik láda, ezüst teáskészlet, ébenfa székek, a
törzsi háborúk idején használt kard, számos doboznyi
képeslap a francia kolonializmus idejéből, gyertyakanóc,
esküvői selyemöv és indigókék gyapjúból kötött tevefejdísz.
A tulajdonos egy büszke tartású, világosbarna szemű férfi
volt, akinek ingén egy kávépaca éktelenkedett. Omar bin
Mohamed néven mutatkozott be. Közvetlenül az ajtó mellett
ült egy vakító lámpa mögött. Első pillanatban nem is vettem
észre, csak miután szemem hozzászokott a félhomályhoz. Az
első benyomásom alapján úgy éreztem, Omar személyében
egy minden hájjal megkent üzletemberre akadtam, ám
hamarosan kiderült, hogy van valami, amit még a turisták
csecsebecsékkel való elhalmozásánál is sokkal jobban szeret.
Imádott történeteket mesélni.
Az első dolog, amit közölt velem, miután átbukdácsoltam a
küszöbön, hogy boltjában semmi sem eladó. Bármennyire is
szerettem volna egy régi berber dobozt, egy törzsi pajzsot
vagy egy ámbrából készített nyakéket, amint mondta, nincs
szerencsém.
– Netalántán múzeumba csöppentem? – kérdeztem.
Omar bin Mohamed beletúrt bozontos ősz szakállába.
– Az üzletem különbözik a medina többi boltjától – vetette
felém önelégülten.
– A többiek hamisítványokat árulnak. Elevenen akarnak
felfalni téged, s akár még az anyjukat is eladnák neked.
– Az ön áruja ezek szerint jobb minőségű?
Omar belefújta orrát egy hatalmas zsebkendőbe, majd
hüvelykujjával megvakarta a szemét.
– Dehogy! Mindaz, amit én árulok, értéktelen kacat. Lehet,
hogy szemrevalónak látszik önnek, mivel nem ismeri ki magát
100
ezekben a dolgokban. Rosszak a fényviszonyok ebben a
barlangban, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
szándékosan. Egy üres bádogkancsó drága kincsnek látszik a
sötétben. Vigyen csak el bátran valamit, s amint a napfényre
viszi, meglátja, hogy szemetet vásárolt.
– Igazán nem tudom, miért beszél így velem.
Omar kinyújtotta jobb tenyerét.
– Van egy problémám. Gyerekkoromban fejembe vettem
valamit, s azóta nem szabadulhatok tőle.
Felkészültem, hogy könyöradományért fog esdekelni.
– Mindannyiunknak megvan a maga problémája –
mondtam hűvösen.
– Látja, ebben teljesen igaza van, nincs ember a földtekén,
akinek ne lenne ilyen vagy olyan problémája. Az enyém
például az, hogy képtelen vagyok hazudni.
– Ez nem éppen tűnik problémának. Azt hiszem, inkább az
ellenkezője számítana annak.
Omar pislantott néhányat.
– Semmi fogalma sincs az egészről. Ha nem tudná,
Marrákes óvárosában vagyunk, ahol minden
kereskedőtanoncnak mindenekelőtt a hazudást, füllentést és
nagyotmondást kell megtanulnia. Ezen képességüket
generációkon át tökéletesítik a kereskedők. Ez minden
üzletember receptjének legfőbb összetevője, ha úgy tetszik, a
sikeres üzleti vállalkozás sarokköve. Aki jól hazudik, az mesés
vagyonokra tehet szert, akár egyetlen nap alatt. Feleséged
eztán hangosan dorombolva bújik oda hozzád, gyermekeid
pedig peckesen lépkedhetnek az utcán.
– Nem tudná egy kicsit tettetni a hazudást?
– Itt van a kutya elásva! A többi kereskedő szerint
ügyefogyott vagyok, s hozzájuk hasonlóan nekem is rá kéne
101
szednem a turistákat. Elvégre a legtöbben közülük sosem
térnek vissza. Mi másra lennének jók a turisták, ha nem arra,
hogy éljünk belőlük?
– Igen?
– Nos, ebből a fogyatékosságomból fakadóan az én
üzletemben semmi sem eladó.
– Biztosan?
Omar szünetet tartott, majd kinyújtotta a nyakát, és
elvigyorodott.
– Semmi sem eladó. Sőt, ingyen van minden. Csak tessék,
bátran!
Végigjárattam tekintetemet a polcokon. Egy régi berber
ládikó vonta magára tekintetemet. Az a tudat, hogy ingyen
hozzájuthatok egy ilyen becses kincshez, több volt, mint
csábító.
– Akkor megkaphatnám azt ott, ni?
– Hát persze, mért is ne?
– Minden fizetség nélkül? Csak úgy magammal vihetem?
– Mondtam már, mindent ingyen adok.
– Nagyon örülök, hogy betértem ide.
– Hát még én mennyire örülök neki – mondta a
bolttulajdonos.
Felálltam, és elindultam a berber láda felé. Omar bátorított,
hogy emeljem fel bátran a fedelét. A láda belseje kopott filccel
volt bélelve.
– Majd elfelejtettem – mondta hirtelen Omar valamit el kell
mondanom.
– Micsodát?
– Minden tárgyat csak egy másikkal együtt lehet elvinni.
Értetlenkedve néztem a bolttulajdonosra.
– Mi légyen az?
102
 – Egy történet.
Kíváncsiságtól égve néztem a boltosra.
– Fia el akarja vinni a ládát, meg kell vennie a hozzá
kapcsolódó történetet is.
Omar rám kacsintott, én pedig viszonoztam azt.
Megdörzsölte kezével az arcát, míg ezalatt én a különös
üzletkötésen morfondíroztam. Ebben a furcsa városban, ahol
megszámlálhatatlanul sok üzlettulajdonos lázasan versengett a
turisták kegyeiért, Mohamed egy furfangos trükköt talált ki és
alkalmazott. Szigorúan rám nézett, majd nyájasan várta
válaszom.
– Milyen történet kapcsolódik a ládához?
Mohamed gondolataiba mélyedt, s egyik ujjával
megérintette a bajuszát.
– A címe: A lovag és a kígyó.
– Mennyibe kerül meghallgatnom a mesét?
– Hatszáz dirhembe.
– Az nem kevesebb, mint negyven angol font. A láda nem
ér annyit.
– Mondtam már, a ládának nincs értéke, és különben sem
eladó. Csinos darabnak látszik, de valójában értéktelen kacat.
Ingyen adom.
– Akkor miért perkáljak le hatszáz dirhemet, ha ilyen
elenyésző az értéke?
Omar bin Mohamed összefonta karját a mellkasán.
– Mi másért? A meséért!
Elővettem három magas címletű bankjegyet.
– Íme, a fizetség!
A pénz egy szempillantás alatt az asztalon heverő dossziék
közé csúszott, míg a berber ládikót újságpapírba csomagolták.
– Jó választás volt – mondta Omar.
103
 – Azt hittem, csak kacatja van, miért lenne akkor jó
bármelyiket választanom?
– A doboz valóban limlom, semmi egyéb, ám A lovag és a
kígyó története háromszor annyi pénzt is megér, mint amit
adott.
Omar hátradőlt a karosszékében, belebámult a vakító
lámpa fényébe, és belekezdett a mesébe.
– Történt egyszer, valamikor a múlt ködébe veszett napok
egyikén, távol ettől a kies helytől, ahol most békében
üldögélünk, volt egyszer egy királyság, amit a Fazekak és
Serpenyők Birodalmaként ismertek. Az országban mindenki
boldogságban töltötte az e világon neki rendelt életét, anyagi
gondot nem ismertek, mivel a szorgos fazekas munkájuknak
megvolt a gyümölcse, s a készített tepsiket és edényeket jó
pénzért eladhatták a környező országokban.
Omar egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy átadjon egy
pohár édes mentateát.
– Nos, a Fazekak és Serpenyők Országában a
legkülönfélébb állatok tanyáztak. Voltak oroszlánok és
tigrisek, krokodilok és még kenguruk is. Minden elképzelhető
állat előfordult, a kígyókat leszámítva. Az országban egyetlen
ember sem látott még kígyót, s bizony el sem tudtak képzelni
ilyen álnok teremtményt.
Egy napon álomba merült egy favágó az erdőben, s míg
szenderegve feküdt, egy zöld kígyó kúszott be szuszogó
száján, majd lecsúszott a férfi torkán. A favágó csak akkor
ébredt fel, amikor a kígyó fojtogatni kezdte. Ijedten szökkent
fel a helyéről, öntudatlanul hadonászni kezdett, és olyan
hangosan kiabált, ahogyan csak a torkán kifért.
A sors különös szerencséje folytán ebben a pillanatban egy
lovag ügetett el a közelben, aki meglátta, amint a favágó
104
önkívületben és magából kikelve lóbálja a kezét. S mivel egy
olyan szomszédos vidékről származott, ahol töméntelen
mennyiségben fordulnak elő a kígyók, azonnal rájött, mi lelte
ezt a szerencsétlen embert. Habozás nélkül előrántotta az
ostorát, leugrott a nyergéből, és teljes erejéből ostorozni kezdte
a favágó hasát.
A favágó tiltakozni próbált, de egyrészt teljesen elcsigázta
már a belsejét fojtogató kígyó, másrészt a lovag előzmény
nélküli támadása is oly súlyos sebeket ejtett rajta, hogy épp
csak arra futotta még erejéből, hogy a lovag lába elé vesse
magát. Ami pedig a siklót illeti, kis idő múlva rájött, hogy
kellemetlen és nyugtalan búvóhelyet keresett magának, s ezért
kicsusszant a favágó száján, és tán kereket is oldott volna, ha
Isten lábbal teremtette volna meg ezt a porban hempergő
bestiát. Amikor a lovag megbizonyosodott arról, hogy a
favágót nem fenyegeti már veszély, felpattant lovára, és
egyetlen szó nélkül elnyargalt. Tekintve, hogy olyan vidékről
származott, ahol az efféle szerencsétlenségek mindennaposnak
számítottak, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
Amikor a favágó felocsúdott rémületéből, lassanként
megértette, mi is történt vele voltaképpen; a lovag azért
támadt rá csendben, mert a cselekvés nem tűrt halasztást,
hiszen a kígyó bármelyik pillanatban a véráramba juttathatta
volna a mérgét.
Omar bin Mohamed felemelte az asztalról az újságba
csomagolt berber ládikót, és hunyorogva nézett rám.
– Ne feledd el a történetet! Talán nagyobb becsben fogod
részesíteni így, hogy fizettél érte. Engedd, hogy bejárja fejed
rejtett zugait; minél többet gondolsz rá, értékei annál
mélyebben feltárulnak majd előtted.

105
 Egy órával később már a Maison de Méknes-szel átellenben
lévő borbélynál ültem a frissen szerzett berber ládikómmal
együtt, s türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen a
mesemondó. A találkozót Omar bin Mohamed szervezte meg
nekem, mielőtt elsietett A lovag és a kígyó című mese busás
jövedelmével.
Omar elmondása szerint a mesemondó, akivel találkozni
lesz szerencsém, nem egy hétköznapi történetmesélő, hanem
egy olyan férfi, akinek ősei a tizenkettedik század óta ennek a
hivatásnak élnek. Családja ősi foglalkozása olyan nagy
hatással volt rá, hogy néhány sajátos biológiai változás is
megfigyelhető a testén. Mivel nem értettem, mire céloz,
megkértem, fejtse ki gondolatait. A bolttulajdonos felállt a
székéből, s csak most láttam, milyen kicsi a termete.
– Nem olyan vér folyik az ereiben, mint neked vagy nekem
– mondta titokzatosan. – Szavak áradata áramlik át a szívén.
Marokkói szokás szerint a borbély semmi kivetnivalót sem
talált abban, hogy kopott padján üldögélek, s várok valakire.
Megkérdeztem tőle, ismer-e egy Murád nevű mesemondót.
Amint meghallotta a nevet, felragyogott az arca.
– Olyan édes a hangja, akár ezer angyal kórusának. Murád
meg fog igézni meséivel, amelyek oly lágyan folynak ajkáról,
akár egy vízesés.
– Sokan ismerik a városban?
– Marrákesben mindenki, legyen az férfi, gyerek vagy
asszony. Az emberek az erkélyről kiáltják a nevét, ha
megpillantják, és hajukat szaggatják, ha eltűnik a szemük elől.
Ez az ajnározás túl sok volt nekem. A borbély székében
hosszasan forgolódtam, hőn áhítozva a híres Murád
megérkezésére. Eltelt negyven perc. A borbély kihúzott egy
fiókot a tükör alatt, kihalászott egy beretvahabbal
106
összemaszatolt CD-t, majd lemosta vízzel. Szárazra törölte, és
behelyezte a mosdó alatt lévő lemezjátszóba. Bob Dylan
Tambourine Man című száma zúdult Marrákes óvárosára.
Ebben a pillanatban betoppant Murád, a mesemondó.

Nyolcéves lehettem, amikor apám hazaérkezett egyik keleti

útjáról két hatalmas, kopott, ajándékokkal teli bőröndjével, s
mögötte egy erősen selypítő, piros sapkás férfival.
Gyerekkoromban mindennapos volt a jövés-menés az
otthonunkban, s legtöbbször fogalmam sem volt arról, ki is a
vendégünk. Mindössze annyit értettem a sürgés-forgásból,
hogy a vendégeink okozta zűrzavarnak s az emberáradatnak
apánk az oka.
A piros sipkás férfi beköltözött egy padlásszobába, s ha
időnként felbukkant, különös történeteket mesélt nekünk.
Nem emlékszem már a nevére, s azt sem tudom, honnan
származott. Sokáig dédelgettem azt a gondolatot, hogy apánk
egy távoli országban bukkant rá, majd meggyőzte, hogy jöjjön
vele angliai otthonunkba. Hónapokon át lakott nálunk, piros
sipkája az arab mesék titkos jelképeként rémlett fel előttünk.
Selypítve kalauzolt végig az Ezeregyéjszaka tucatnyi
történetén, majd más, nyugaton kevésbé ismert
mesegyűjteményekbe engedett bekukucskálni. Ilyen volt
Antar és Abla regénye, vagy Al-Harríri elbeszélései. A
gyermeki agy a kósza történeteket különös módon olvasztja
egybe, s az áthallások fragmentumaiból kerek történetek
támadnak. Gyerekfejjel azt hittük, hogy piros sapkás
vendégünk szórakoztatni jött bennünket, s ez így is volt. Ám
amikor idősebb lettem, rájöttem, hogy a férfinak a mesélésen
túl más feladata is volt: ő volt a nevelőnk.

107
 Minden meséjét a benne rejlő magvas tartalom miatt
választotta ki. Ahogy az őszibarack ízletes gyümölcshúsa
körülöleli a magot, úgy volt a történet belsejébe ágyazva a
továbbszaporításra alkalmas esszencia. Nevelőnk minden
áldott nap feljött a ház felső emeletén lévő gyerekszobánkba,
ahol nővéreimmel játszadoztunk. Néha barátaink is ott voltak,
s ekkor mindannyian körülültük mesterünket. Rövid
fészkelődés után elhallgattunk, s ekkor a selypítő hang
belekezdett a meséjébe. Minden meséje közül A paradicsom
vize című történet maradt meg leginkább az emlékezetemben.
Élt hajdanán egy beduin pásztor, aki naphosszat terelgette
csordáját a sivatag szélén, míg egy napon észrevette, hogy
egyik birkája nyalogatni kezdi a homokot. A pásztor hozzá
lépett, s legnagyobb csodálkozására egy forrásra bukkant.
Lehajolt a hajszálnyi vízsugárhoz, s megkóstolta a vizét. Egy
cseppnyi nem sok, elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, ez a víz nem
akármilyen minőségű víz, hanem a valaha kóstolt
legízletesebb frissítő, amelyről csak álmodhatott.
A pásztor ivott még néhány kortyot a vízből, ám akkor
eszébe ötlött, hogy ezzel egy fő kötelessége is támadt; mivel
jóravaló szolgája és tisztelője volt Hárun al-Rasídnak, úgy
érezte, kötelessége tudtul adni felfedezését a kalifának. A
pásztor megtöltötte a paradicsom vizével a legmegbízhatóbb
bőrkulacsát, a csordáját testvérére bízta, maga pedig
felkerekedett, és a dűnék között elindult a messzi Bagdadba.
Napokon át tartó szomjúság után végül csak megérkezett a
palota kapuja elé. Az ajtónálló először elzavarta, és azzal
fenyegetőzött, hogy leütteti a fejét, amiért a kapu előtt
lábatlankodik, ám a pásztor nem hagyta magát, magasba
emelte a kulacsot, és fennhangon kiáltott:

108
 – Ajándékot hoztam a kalifának, mely nem más, mint a
paradicsom vize.
Kitárult a pásztor előtt a palota ajtaja, és a fiút beengedték.
Még mielőtt felocsúdott volna bámulatából, már a
trónteremben volt, s maga a kalifa, Hárun al-Rasíd lábainál
térdelt. Mialatt a kegyencek feladataik után futkostak, a kalifa
megkérdezte, miért vezették színe elé a pásztort. A fiú
kinyújtotta kopott kulacsát.
– Fenséges uram, én csak egy egyszerű ember vagyok a
sivatag végtelen tengeréből. Sosem ismertem a fényűzést,
egészen a közelmúltig. Miközben nyájamat legeltettem,
véletlenül rábukkantam a világ legfinomabb vizére. Apáink és
nagyapáink sokat meséltek róla, ám senkinek sem adatott
meg, hogy ismerje lelőhelyét, és igyon belőle. Egészen
mostanáig. Igazhitűek fejedelme, engedje meg, hogy ezennel
átnyújtsam fenségednek a paradicsom vizét.
Hárun al-Rasíd csettintett egyet az ujjaival, s máris
átnyújtottak neki egy drágakövekkel díszített aranypoharat. A
kalifa a bőrtömlő felé biccentett, amire egy díszes ruhába
öltözött szolga megragadta azt, és néhány cseppet öntött
belőle az aranypohárba. Egy testőr először megkóstolta az
italt, s mivel nem mutatta jelét semmiféle mérgezésnek, a
talpas poharat átnyújtották a kalifának.
Hárun ajkához emelte a pohár peremét, beleszagolt, majd
megkóstolta a paradicsom vizét. A pásztor s mind a jelenlévők
feszült várakozással néztek élet s halál urára. Hárun al-Rasíd,
a nappal s az éjjel uralkodója jó darabig egy szót sem szólt.
Néhány pillanatnyi csend után a nagyvezír a kalifához hajolt,
míg füle hajszálnyi távolságra került a kalifa szájától.
– Leüttessük a fejét, igazhitűek fejedelme?

109
 Hárun végigsimított kezével az állán, majd megköszönte a
pásztornak áldozatos ajándékát, és egy titkos utasítást adott a
nagyvezírnek.
– Az éjszaka leple alatt kísérd vissza a pásztort a nyájához.
Ám közben ne engedd látnia a csodálatos Tigris vízfolyamát,
és mindenáron akadályozd meg, hogy megkóstolja annak édes
vizét, amit mi oly nagy becsben tartunk. Adj neki ezer aranyat,
s közöld vele: őt és utódait rendeltük arra, hogy a legnagyobb
titoktartás mellett őrizzék a paradicsom forrásának a vizét.

Hetedik fejezet

Senki sem tanulta meg tőlem tökéletesen az íjászat

művészetét, ki végül nem tett engem saját céltáblájává.
SZÁDI

A mesemondó Murád úgy nézett ki, akár egy dervis.

Összefércelt gyapjú dzsalabiját viselt, feje köré pedig egy
foszladozó gyapjúkendőt tekert. Szeme hideg volt, arca lapos,
sebhelyes és párnás. Ujjai olyan szokatlanul hosszúak és
hegyesek voltak, hogy nem állhattam meg, közelebb
húzódtam hozzá, s tekintetem sokáig elidőzött rajtuk.
Amint Murád belépett az üzletbe, a borbély a pultra
helyezte a beretvát, és mélyen meghajolt, akár egy
szárnyaszegett varjú. A kopott székekben gubbasztó két vagy
három otthonról elmenekült férj alázata jeleként szintén
meghajtotta a fejét. Példájukat követtem, majd
bemutatkoztam.
A mesemondó kézfogásra nyújtotta hosszú ujjait.

110
 – Ásszálámu-álejkum – köszöntött erőteljes hangon.
Megkérdezte, vásároltam-e valamit a Maison de Méknes-
ben. Éreztem, hogy maga a berber ládikó kevésbé érdekli, s
inkább csak a hozzá fűzött mese végett kérdezett rá a tárgyra.
Mindenesetre kicsit különösnek találtam, hogy nem vette észre
a lábai előtt heverő dobozt.
– A lovag és a kígyó történetét volt szerencsém
megvásárolni.
Még mielőtt a mese árával kapcsolatban bármilyen
kifogásomnak hangot adtam volna, Murád megfogta a
kezemet, és azt mondta:
– Vannak dolgok a földön, amelyek értékét nem lehet
pénzben kifejezni. Ilyen a mese is: akár a ritka ékkő. Fordítsd a
fény felé, s úgy csillog, mint a rubint.
Ebben a pillanatban néhány papucsférj tódult az üzletbe,
nem volt vitás, hogy feleségeik elől kerestek menedéket.
Amint meglátták a mesemondót, mélyen meghajoltak, és békét
kívántak neki.
– Keressünk egy nyugodt szegletet – mondta Murád
határozottan.
Felkaptam a csomagomat, s a mesemondó a keskeny
utcákon a zöld mecset felé vezetett. Rózsaszínű nejlonruhák,
édességek és rizskupacok mellett haladtunk, elöl a
mesemondó, szorosan a nyomában pedig én, követve
összefoltozott ruhájának szegélyét.
Marrákes óvárosának utcái zsúfolásig tele vannak:
emberekkel, állatokkal és mindenféle tárgyakkal, olyannyira,
hogy ebben a sűrű kavalkádban csak különleges módon lehet
előrejutni. Megfigyeltem, hogyan közlekednek a helybéliek:
mozgásukat a siklással lehetne leginkább leírni. Készek arra,
hogy bármelyik pillanatban jobbra vagy balra térjenek ki, ha a
111
szükség úgy hozza, kikerülendő egy púpozott targoncát, egy
vak koldust vagy egy vánszorgó öszvért.
Murád nem volt már oly fürge, mint egykoron; járás
közben végighúzta kezével a falat, némi támaszt keresve
magának.
Némán követtem a foszladozó dzsalabiját, kíváncsian
várva, vajon hová vezet. Váratlanul bebújt egy alacsony
ajtónyíláson, melynek keretéről lepergett már a festék java
része, majd egy hosszú folyosón botorkáltunk előre.
Igyekeztem lépést tartani, ám a berber ládikó cipelése idővel
igencsak nehézzé vált. A folyosó végén felmásztunk egy
meredek lépcsőn, s egy boltozatos, nagy helyiségbe értünk.
Bútorzat egyáltalán nem volt benne, leszámítva egy matracot
és néhány párnát.
Murád megigazította ujjaival a matracot, majd helyet
foglaltunk.
– Íme, itt lakom. Érezd magad otthon!
Néhány percig közömbös dolgokról beszélgettünk, majd
rátértem érkezésem valódi okára.
– Egy barátom különös álmot dédelget, az ő ügyében
jöttem.
A mesemondó összeérintette hosszú ujjainak végét, s
közben figyelmesen hallgatott.
– Azt szeretné, ha Casablancába jönnél, és meséket
mondanál. Véleménye szerint Marokkó lassanként elveszíti
valódi kulturális értékeit. Szeretné, ha segítségére lennél a
televízió által fémjelzett olcsó kultúra elleni harcban.
Murád először semmit sem válaszolt. A matrac szélén
üldögélt, s töprengve himbálózott ide-oda. Már azon
tűnődtem, fog-e egyáltalán válaszolni, amikor résnyire
nyitotta száját.
112
 – A barátodnak igaza van, de ugyanakkor téved is.
– Miben?
– A meséket és a jelentésüket illetően.
A mesemondó megragadott egy párnát és fogva tartotta.
– Ahhoz, hogy megértsük a meséket, először az embereket
kell ismernünk. A hallgatóság a kulcsa mindennek. Aki
megérti a közönség hallgatását, az markában is tudja tartani
őket.
– De hát a televízió...
– Felejtsd el a tévét! – vágott a szavamba Murád. –
Értéktelen maszlag, mivel a szemen át hatol be a fejbe, s ezzel
megfojtja a képzeletet. Ha valaki képes az embereket valami
izgalmasabbal lekötni, akkor azonnal behunyják a szemüket,
és kinyitják a fülüket.
Murád pislogott egyet. Olyan nyugodtan ült, akár egy
bronzba öntött Buddha-szobor, a keze ölében pihent, dermedt
tekintete maga elé meredt. Valamit mondtam, de azonnal el is
felejtettem, s a mesemondó sem hallotta meg, mivel figyelmét
hirtelen az utcai halárus hangja kötötte le. Ebben a pillanatban
vettem észre, hogy Murád vak.

Egyik éjszaka, néhány héttel érkezése után, a piros sapkás,

selypítő tanítónk átadott nekem egy gyufásdobozt. Kitoltam a
fiókját, és egy kavicsot találtam benne. Szürkéskék színű volt,
egyik sarkán hófehér csík futott végig. A piros sapkás
tanítónk, akit mi magunk között csak Papucslábnak
neveztünk, mivel sosem hordott félcipőt, a követ a tenyerembe
tette. Az arcomhoz emeltem, és dörzsölni kezdtem vele a
bőrömet.
– Milyen finom sima.
Papucsláb elmosolyodott.
113
 – Persze, hogy sima – mondta gyengéden. – Elvégre a világ
végéről van.
A követ a nyelvemhez érintettem.
– Sós.
– Nem másért, mivel a legnagyobb óceán legmélyebb
pontjáról van.
Tenyeremben a súlyát méricskéltem.
– Nehéz.
– Igen, de ha vízbe teszed, olyan könnyű lesz, akár a toll.
– Akkor is csak egy darab kavics ez.
– A bolondok számára mindenesetre az.

Murád, a mesemondó születésétől fogva vak volt. Igaz,

hogy meg tudta különböztetni a fényt és a sötétséget, és
halovány körvonalakat is fel tudott fogni, de pontosan soha
semmit sem látott.
– Sose láttam, s ezért nem is érzem a hiányát – mondta
másnap, amikor a főtéren az Argana nevű kávézóban
találkoztunk.
Kíváncsi voltam, hogyan képes a hallgatóságnak költői
képeket festeni, ha nem támaszkodhatott a vizuális
élményekre. A mesemondó nem éppen iróniamentesen
felnevetett.
– Azt hiszed, nem élhet teljes életet az ember, ha az egyik
érzékszerve hiányzik? Hunyd be a szemed, s a szíved máris
megnyílik.
A pincér csokoládét szolgált fel nekünk, ami jóleső
változatosságot jelentett a megszokott keserű café noir után. A
kávézó teraszának szélére telepedtünk, én a térrel szemközt,
állandóan a nyüzsgő tömeget lesve, míg Murád fülelve követte
az eseményeket.
114
 Elmeséltem, hogy nagyon szeretném megtalálni a
szívemben lakó történetemet, de nem tudom, hogyan fogjak
hozzá a kereséséhez. A mesemondó belekortyolt a
csokoládéjába, majd hallgatagon maga elé meredt.
– Mindenekelőtt meg kell bíznod magadban. Benned van a
titok, de ezt el is kell hinned magadnak.
– Te hiszel benne?
Murád szeméhez illesztette egyik ujját.
– Persze hogy hiszek benne.
– És kerested már a szívedbe zárt titkot?
A mesemondó rám emelte üres tekintetét, a szemében
csillogó hideg zuhatag visszaverte a téli fényt.
– Évekkel ezelőtt sokáig kerestem. Őrült vadászként, aki
egy kosárnyi homokban egyetlen szem sót keres. A
szomszédom fia volt segítségemre, szeme az én ötödik
érzékemmé vált. Végig utaztunk Marrákesből Tangerbe, a
tengerpart mentén a távoli délre, bejártuk az ország belsejét, át
az Atlaszon, és még a sivatagba is behatoltunk. Amikor a
hatalmas homokdűnékhez értünk, visszafordítottuk
lépteinket. Utazásunk során minden embert, nőt és gyermeket
megkérdeztem, akivel csak találkoztam, nem tudja-e, mi a
szívembe zárt titok. A legtöbben kigúnyoltak, mert csak egy
vak embert láttak, akit egy fiatal fiú vezetett. Azt gondolták,
olyan dolgot keresek, amit csak szemmel lehet meglelni.
– Megtaláltad végül, amit kerestél?
Murád nem válaszolt azonnal.
– Aznap az Aszillah nevű település melletti strandon
sétáltunk. Hideg téli nap volt, a levegő hideg és nyirkos, a szél
pedig édesgyökér illatát sodorta. Nagyon rosszkedvű voltam.
Kezeim be voltak fáslizva, mivel összeégtek egy tűzbalesetben.
Lábam mélyen belesüllyedt a homokba, úgy bandukoltunk a
115
fövenyen, akár a reményt vesztett hajótöröttek. Átkoztam a
napot, amikor otthagytam a gondtalan életet biztosító
Marrákest, ám ekkor váratlanul egy hatalmas hullám
csapódott a partnak. Ereztem a nagy víztömeg előrezúduló
illatát, s hallottam, amint a fövenyen hatalmas robajjal megtört
az ereje.
A hullám egy angolnát sodort a partra, nem messzi attól a
ponttól, ahol épp álltunk. Én magam persze nem láttam, de a
fiú felkiáltott, s tudtomra adta a különös eseményt.
– Élt az angolna?
– De még mennyire, hogy élt. Sőt, még beszélt is hozzám.
Izgalmamban belekortyoltam a csokoládémba.
– Az angolna felágaskodott, amennyire csak tudott, s rám
nevetett.
A mesemondó izgatottan folytatta:
– El tudod képzelni, hogyan éreztem magam? Egy
szerencsétlen vakot kigúnyolt egy angolna.
– Miért nevetett az angolna?
– Az angolna mulatságosnak találta, hogy egy bekötözött
kezű vak ember magatehetetlenül botorkál a tengerparton. –
Nézz csak magadra, mondta harsányan, hová
csökevényesedett személyedben a nagy emberi faj.
Megpróbáltam elmagyarázni az angolnának, hogy a
körülmények, amikben most lát, távol esnek megszokott és
normális életemtől, de utazáson vagyok, s egy láthatatlan és
nagyon értékes dolgot keresek.
A tengeri bestia megköszörülte torkát.
– Mi után kutatsz?
– A szívembe rejtett történetemet keresem.
Az angolna felsóhajtott.
– Miért olyan fontos, hogy megtaláld?
116
 – Hogy általa teljessé válhassak.
– Sokat ígérő nap ez a mai a számodra. Ha nem tudnád, én
egy elektromos angolna vagyok, így számos különös
tulajdonsággal rendelkezem. Lehet, hogy benneteket, oktondi
embereket ez lenyűgöz, de a tengerfenéken ezek semmiségek.
Ha nyugton maradsz, megteszem neked, hogy bőröd pórusain
át kifürkészem szívedet, hátha ki tudom olvasni belőle azt,
amit annyira keresel.
– Amikor ezt meghallottam, nagy lelkesedés töltötte el
bensőmet. Ugyan nem láttam az angolnát, de az volt az
érzésem, hogy valaki elküldte őt hozzám, talán maga az Isten.
Leültem a homokba, keresztbe fontam megégetett kezemet, és
vártam.
Az angolna még egyszer megköszörülte a torkát,
elektromos szemével beszivárgott a testembe, majd suttogni
kezdett:
– A te történeted címe: Muskil Gusa.

A mesemondó kiitta csokoládéját, majd megtörölte kezével

a száját.
– Nem mondanád el nekem a mesédet?
– Milyen nap van ma?
– Kedd.
– Akkor várnod kell – mondta Murád. – Mindenki tudja,
hogy Muskil Gusa történetét csakis csütörtök éjjel szabad
elmesélni.
Lementünk az Argana kávéház tetőteraszáról, s közben
Murád végighúzta hosszú ujjait a falon. Felajánlottam neki,
hogy hazakísérem, de az öregember gúnyolódva elutasította.
– Pók vagyok, a medina pedig a hálóm. Minden szegletét
ismerem, és a város is ismeri minden porcikámat.
117
 Megállapodtunk, hogy csütörtök éjszaka ismét
találkozunk, s akkor meghallhatom a Muskil Gusa történetét.
Úgy rémlett, fontos lehet a számomra Murád meséje, hátha
ezáltal közelebb kerülhetek saját történetemhez is. A
mesemondó sarkon fordult, és beleveszett a téren hullámzó
tömegbe. Néhány pillanatig követtem tekintetemmel az
alakját, pamutsapkája zászlóként hirdette, merre halad. Aztán
egyszer csak eltűnt a szemem elől.

Marrákesben egy szempillantás alatt lehull az éj leple.

Feltekintettem az ég sötét vásznán tündöklő csillagokra,
amelyek mintegy tükörképei voltak a főtéren letelepedett
pecsenyesütők gázlámpáinak. Számtalan házilag eszkábált
grillező alkalmatosságon sütötték a lacipecsenyét, az olajos
faszén szaga a magasba szállt, s a kúp alakú tagine edény úgy
sistergett, akár pokolban a lávakő.
Ezekben a napokban a turisták rajokban lepték el a várost.
Voltak, akik a nyüzsgő városon kívüli Palmeraie üdülőfaluban
leltek nyugalmat, mások az óváros mélyén, tradicionális
házakban kerestek pihenést. Marrákes nem vesztette el
esszenciáját, még ha az idelátogatók gyökeresen meg is
változtatták a felszínét. A vörös városnak is nevezett
Marrákesbe zarándokolni hatalmas jelentőségű eseménynek
számított, egészen addig, míg az utasszállítók ontani nem
kezdték a kalandvágyó, felületes ismeretekkel rendelkező
turistákat.
Úgy vélem, a Marrákesbe érkezőknek először ki kellene
érdemelniük azt, hogy egyáltalán betehessék a lábukat a
városba.

118
 Az utazás nem más, mint előkészület az élmény
befogadására. Aki túl gyorsan éri el a célját, az hajlamos lehet
arra, hogy lebecsülje azt, és sekélyebb megértésre tegyen szert.
A medina keskeny utcái hemzsegnek a turistáktól, kivéve a
forró nyári hónapokat, amikor perzselő szél fúj. Korábban azt
hittem, az idegenek tönkreteszik a város lelkét. Akárhová néz
az ember, mindenütt toronyszerű szállodákat,
idegenvezetőket és vendéglőket látni. A turisták természetesen
rengeteg pénzt költenek, aminek következtében jelentős
változások indultak el, de a város lényegén ez mit sem
változtatott.
A Dzsema el-Fna Marrákes szívének tekinthető.
Napközben az élet nyüzsgő cirkuszához hasonlít akrobatáival,
mesélőivel, asztrológusaival és kuruzslóival. Ám amikor az
este kibontja leplét a város felett, életre kelnek az ételeket
árusító bodegák, s a téren dőzsölésbe kezdenek az érzékek.
Kósza megfigyelés alapján azt gondolná az ember, a tér összes
szereplője kizárólag a városnéző turistákat csalogatja, de mind
hosszabb ideig fürkészi valaki a tér valódi arcát, úgy foszlik le
fokozatosan szeméről a hályog. A külföldiek készítenek
néhány fényképet, de aztán elmennek, és nem kapcsolódnak a
városhoz.
Furcsa szokásaival és népeivel a Dzsema el-Fna
kétségtelenül néprajzi középpontnak számít, egy furcsa
fúrótoronynak, melyen át le lehet jutni Marokkó legmélyebb
rétegeibe. Egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy valaki
megtanulja a tér szereplőinek mutatványait és kiismerje annak
jelentéseit. Ahhoz, hogy valaki megértse a téren zajló
eseményeket, mindenekelőtt hátat kell fordítania a
gondolkozás révén történő ismeretszerzésnek. Meg kell
tanulnia, felfogni a tér nyers, szabadon áramló energiáit,
119
melyek nem a szemen vagy a fülön át hatolnak a fejbe, hanem
beivódnak az ember bőrébe.
Csütörtök délután alig vártam, hogy a nap végre alábukjon
a város mögött. November eleje volt, az Atlasz hegység
csúcsait már hó borította, ennél szebb kulisszát képzelni sem
lehetett volna. Az Argana kávéházban üldögéltem és vártam,
hogy Murád feljöjjön a lépcsőn. A délután estébe hajlott, az
estéből éjszaka lett. Már aggódni kezdtem, hátha a
mesemondó elfelejtette a találkánkat, ám ekkor valaki
megérintette a vállamat.
– Muskil Gusa az akadályok elhárítója. Ha lesz türelmed
figyelmesen végighallgatni a történetet, új dimenzióban
tárulkozik fel előtted a világ, ám ez nem jár felelősség nélkül.
– Miféle felelősség?
A mesemondó helyet foglalt, és mély lélegzetet vett.
– Minden csütörtök este el kell mondanod a történetet.
Nagyot nyeltem, majd zavaromban egy találónak tetsző
választ gügyögtem.
– Ha hűtlen leszel ehhez a meséhez, a problémák a fejedre
nőnek – vágott vissza. – Minden héten elmondod a történetet?
Murád bólintott.
– És mindazon emberek, akik hallották már ezt a történetet,
vajon ők is elmesélik azt valakinek minden áldott héten?
– Néhányan minden bizonnyal. Mások csoportosan
hallgatják, de függetlenül attól, hogy meséled-e a történetet
vagy hallgatod azt, a hatása ugyanaz. Muskil Gusa
történetének be kell hatolnia a füleken.
A mesélő egymáshoz érintette ujjainak végét, és
végigsimította világtalan szemhéját.
– Egyszer régen, amikor Marrákes még csupán egy
falucska volt, élt valahol az arab birodalomban egy özvegy
120
favágó, és annak egy szem lánya, akit Dzsamilának, azaz
Szépnek hívtak. A favágó minden reggel még a kakasszó előtt
elhagyta viskóját, hogy a hegyekben tűzifát vágjon, amit aztán
a völgyben eladhatott.
Egy este lefekvéshez készülődve a lány megkérte apját,
vásároljon neki a városban egy pici gyümölcstortát, amit a
piacon látott, valamint egy fodros ruhácskát a szabó
kirakatából. Az apja megígérte neki, hogy jóval hajnalhasadás
előtt útra kél, és kétszer több tűzifát visz a piacra, mint szokott,
hogy nagyobb összegre tegyen szert.
Jóval azelőtt, hogy a kakas kukorékolt volna, a favágó
elhagyta otthonát, és a hegy felé vette az irányt. Kétszer annyi
fát vágott, mint szokott, apróra vagdosta őket, majd a hátára
vette a köteget.
Amikor a favágó hazatért, az ajtó el volt reteszelve. Korán
volt, a lánya aludt még.
– Lányom, éhes és szomjas vagyok a sok munkától, nyisd
ki nekem az ajtót!
Dzsamila azonban olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt
fel apja kiáltására. A favágó végül a csűrbe ment, ledőlt egy
szénarakásra, és azonnal elaludt. Néhány óra múlva, amikor
felébredt, ismét az ajtóhoz ment, és kérlelni kezdte lányát:
– Dzsamila, kicsi lányom, engedj be az ajtón! Indulnom kell
a vásárba, de éhomra és szomjasan nem indulhatok
Az ajtó azonban éppúgy zárva maradt, mint korábban.
A favágó nem vette észre, hogy lánya látogatóba ment a
barátnőihez, mi mást is tehetett volna, hátára vette a nehéz
rőzse-köteget, és megindult a város felé, remélve, hogy még
napszállta előtt odaér. A favágó rettentősen éhes és szomjas
volt, de nem felejtette el a finom süteményt és szeretett lánya
új ruháját.
121
 Talán egy órája volt már úton, amikor egy fiatalasszony
hangját vélte hallani.
– Dobd le hátadról a fát, és kövess engem, cserébe
jutalomban részesítem a szádat.
A favágó engedte, hogy a hatalmas teher lecsússzon a
hátáról a földre, és megindult abba az irányba, ahonnét a
hangot hallani vélte, s bizony, nemsokára eltévedt. A favágó
kiabált a hangnak, de ezúttal már nem kapott választ. Az
éjszaka a küszöbön állt, az öregember a földre rogyott, és
hevesen zokogni kezdett.
A sírás megtette hatását; kisvártatva összeszedte magát, és
megpróbált tiszta fejjel gondolkozni. Elhatározta, hogy mesébe
mondja magának, mi is történt vele aznap, mivel az alváshoz
túl hideg volt, s kerülni akarta a néma magányt. Amikor a
mese végéhez ért, ismét megszólította a hang.
– Mit csinálsz, te favágó?
– Fázom, és éhes is vagyok, ezért magamban beszélek,
hogy ébren tartsam magam.
A hang arra kérte, álljon fel, és emelje fel az egyik lábát a
levegőbe.
– Miért tenném ezt? – kérdezte a favágó, de a hang
másodszor is ugyanazt az utasítást adta neki.
– Ne kérdezz semmit, csak tégy úgy, ahogy kértem, s
cserébe megjutalmazom a szádat.
A favágó felemelte jobb lábát a levegőbe, s ekkor
észrevette, hogy valamiféle láthatatlan lépcsőbe botlott. A
kezével tapogatózni kezdett, és egy másik lépcsőfokot is talált
az első fölött.
– Menj fel rajta! – mondta a hang.
A favágó követte az utasítást, és hamarosan egy kihalt,
sötétkék kavicsos helyen találta magát.
122
 – Hol vagyok?
– Az idők végezetének palotájában – felelte a hang. – Tömd
meg zsebeidet a földön heverő kavicsokkal, és ígérd meg,
hogy minden csütörtökön elmeséled a Muskil Gusa történetét,
mert tudd meg, ő volt az, aki megmenekített téged.
A favágó akképpen cselekedett, ahogy meghagyták neki, s
abban a szempillantásban ismét a háza előtt találta magát, s
lánya, Dzsamila ott állt előtte, várva érkezését.
– Hol járt, apám, hogy ily későn tér vissza?
A házban az öreg elmesélte, mi esett meg vele a láthatatlan
lépcső tetején, majd zsebéből az asztalra borította a kavicsokat.
– Apám, köveken nem lehet élelmet vásárolni – fakadt ki a
lány.
Az öregember kezébe temette arcát, s a hatalmas köteg fára
gondolt, amit hajnalban vágott. A kavicsokat a tűzhely mellé
helyezte, majd nyugovóra tért, hogy hajnalban ismét kimenjen
az erdőre.
Másnap reggel a favágó megkereste göngyölegét az úton,
majd a városba vonszolta. A tűzifát egykettőre el tudta adni,
ráadásul jóval magasabb áron, mint egyébként. Annyi élelmet
vásárolt, amennyit csak elbírt, majd a szabóhoz ment, és
megvásárolta lányának a kék-rózsaszínű ruhát.
– Ettől kezdve – folytatta a történetet Murád, s hátradőlt a
székében – egy héten át nagy szerencséje volt a favágónak.
Kimeríthetetlen mennyiségű fa volt az erdőben, fejszéjét pedig
oly élesnek találta, mint soha korábban. A völgybe vezető
ösvény nem volt csúszós, mint máskor, s a városban nagy
igény támadt jó minőségű tűzifára.
Egy héttel a titokzatos lépcsőn tett utazás után ideje volt,
hogy a favágó elmesélje a Muskil Gusa történetét. De mivel a
favágó is csak ember volt, ráadásul élemedett korban járt,
123
elfelejtette kötelességét, és nyugovóra tért. Másnap este
észrevette, hogy házikóját különös piros fény töltötte be, ami
nem származott máshonnan, mint azokból a kavicsokból, amit
egy héttel korábban gyűjtött össze.
– Mérhetetlenül gazdagok lettünk – mondta a favágó a
lányának.
A következő hetekben a favágó és lánya eladogatták a
drágaköveket a királyság különböző városaiban, s néhány
hónap alatt olyan mesés gazdagságra tettek szert, hogy maga a
király palotájával szemközt építettek kastélyt maguknak.
Ha megkérdezték tőle, honnan jött, erős akcentussal annyit
mondott, hogy egy távoli, keleti országból származik, ahol
bokharai selyem kereskedéséből tett szert vagyonára. Nem telt
bele sok idő, amikor a favágót áthívták a király palotájába.
Fehér szatén kesztyűt viselt, eltakarandó törődött kezét, s a
királynak egy hatalmas drágaköves medált adott.
Idővel a favágó lánya kebelbarátságba került a király
lányával, Nabilával, s együtt jártak le a folyóhoz fürödni. Egy
napon, mielőtt pajkos jókedvükben a vízbe ugrottak volna, a
királylány levette arany kösöntyűjét, s egy közeli fa lelógó
ágára akasztotta, amit napszálltakor ott is felejtett édes
szeleburdiságában. Egész éjjel kereste a nyakéket, majd aludni
tért, álmában pedig a favágó lányát látta, amint az titkon
elorozta tőle szeretett ékszerét.
Másnap reggel apja fülébe suttogta álmát, aki azonnal
árva-házba záratta a lányt, míg az élemedett korú favágót a
királyság legsötétebb tömlöcébe vetették.
A favágó mind gyengébb lett. Hathónapnyi sínylődés után
láncra verve a szabadba vezették, és kikötözték egy karóhoz.
Az elhaladók romlott ételekkel dobálták, és gúnyt űztek
belőle. Történt egy délután, hogy a favágó fülébe jutott, amint
124
egy férfi közölte feleségével, hogy csütörtök van. Mint derült
égből villámcsapás, eszébe ötlött a Muskil Gusa, minden
akadály és nehézség elhárítója. Egy pillanattal később egy
szánalommal teli járókelő aprópénzt dobott felé. A favágó
megkérte, legyen oly szíves, és vásároljon egy maroknyi
datolyát, amit aztán közösen el tudnának fogyasztani. A férfi
így is tett, s cserébe a favágó elmesélte neki a Muskil Gusa
történetét.
– Másnap – folytatta Murád – a királylány ismét lubickolni
ment a folyópartra, s amint a vízben pancsikolt, megpillantotta
csillámló arany ékszerét. Az ékszer azonban csak visszfény
volt, a valódi kösöntyűt a víz fölé lógó faágon találta, amire
annak idején ráakasztotta. Minden teketória nélkül apjához
rohant, és töredelmesen bevallotta neki elkövetett hibáját. A
király megkövette a favágót, kárpótlásban részesítette, és
elhozta lányát az árvaházból.
Murád megszakította elbeszélését, és leheletével
melengetni kezdte a kezét.
– Nagyon hosszú a Muskil Gusa története. Egyesek szerint
sosincs vége. Akárhogyan is, most, hogy egy részét
megismerted, kötelességed minden csütörtökön elmesélni
valakinek.
A térről felhallatszott a butánlámpák sistergő hangja; a
grillező állványokról pedig faszén szaga terjedt, lenge
füstfellegbe borítva a sivatagi éjszaka pislákoló fényeit. Murád
mesemondó képessége teljesen lenyűgözött. Minden szaván
érződött, nem azért mesélte el a történetét, hogy egy maroknyi
aprópénzt keressen, a mese legmélyebb valójából áradt.
– Ez a te meséd volt – mondtam, és élettelen, hideg
szemébe néztem –, de amennyiben azt magam is
emlékezetemben tartom és ápolom, vajon elképzelhető, hogy
125
segíteni tudsz nekem abban, hogy megleljem a saját
történetemet?
Murád hátraszegte a fejét, és magába szívta a térről
felszálló sült hús illatát.
– Mondtam már neked – mondta gyengéden –, ha hiszel
benne, végtelen lehetőségek csillannak fel előtted, pont úgy,
mint a Muskil Gusa történet csillagai. Ami eddig láthatatlan
volt, az láthatóvá válik. – Murád előrehajolt, és megérintette
vállamat.
– Mindenekelőtt azonban bátornak kell lenned, csak így
lehet felkapaszkodni a grádicson.
Hosszú ideig hallgattunk. Végül megkérdeztem, mi történt
az angolnával.
A mesemondó megigazította turbánját.
– Az angolna végül ezekkel a szavakkal fejezte be a Muskil
Gusa meséjét: „Az angolnák fejedelme arra kért, adjam át
neked üzenetét. Az igazság keresése a világ végére vezetheti
az embert, majd visszavezetheti a kiindulópontra, ahonnan az
első lépést tette. Sose feledd el, hogy az utazás csupán egy
hosszú út, aminek végállomása van.” Ezekkel a szavakkal az
elektromos angolna az óceán felé fordult, és beleveszett a
hullámokba.

Nyolcadik fejezet

Egy farkaskölyöknek az a rendeltetése, hogy farkas legyen,

még ha emberek között nő is fel.
IBN AL-ARABI

126
 Egy fagyos reggelen, mielőtt iskolába indultam volna,
Papucsláb az előszobában várakozott rám, és halasztást nem
tűrve el akart mondani egy mesét. Emlékeztettem rá, hogy az
iskolai szabályok értelmében hat botütés jár minden késésért.
Papucsláb végigsimított karvalykörömszerű ujjaival a haján, és
megfontoltan válaszolt: – megígérem neked, hogy ma reggel
nem késel el.
Már nem emlékszem pontosan, miről is szólt a története
azon a sötét téli reggelen, csak arra, hogy egy dzsinn és egy
szitakötő szerepelt benne. Amit azonban sosem fogok
elfelejteni, hogy mire a mese véget ért, úgy fáztam, hogy a
csontjaim is ropogtak. Úgy éreztem magam, mintha a mese az
összes meleget kiszívta volna a véremből. Felbotorkáltam a
lépcsőn, vettem egy forró fürdőt, és sebtében magamra
kaptam iskolai egyenruhámat. Mire az iskolába értem, jócskán
benne voltunk már a délelőttben. Félve közelítettem az iskola
főbejárata felé, mivel tartottam attól, hogy elkapnak és
megbotoznak. Egy prefektus állt az ajtóban, s amikor
meglátott, felemelte ujját, és közölte velem, hogy menjek haza.
Értetlenkedve néztem rá.
– Meghalt az igazgató.
Attól a naptól kezdve nem bíztam többé Papucslábban.
Éjszakánként lebotorkált a padlásról a lépcsőn, és teleordibálta
a házat. Biztos voltam benne, hogy néha a szobámba is be-
betér, még ha tetten egyszer sem értem. Ereztem a szagát az
álmaimban. Édesanyám sem bízott meg benne. Eleinte ő is
velünk hallgatta Papucsláb meséit, mert – ahogy elmondta – ő
nem volt oly szerencsés, hogy saját mesélője legyen. Évekkel
később azonban bevallotta, azért ült velünk állandóan a mesék
alatt, mivel a vörös hajú egyszer rossz dolgot művelt.

127
 Nem sokkal később Papucsláb elhagyta házunkat. Soha
többet nem esett szó róla, habár meséi tovább éltek bennem, és
még ma is eszembe jutnak olykor.
Eltelt tíz esztendő. Egy reggelen apám átfutotta a postáját.
Az egyik borítékon egy keleti ország szokatlan bélyege
díszelgett. Apám hosszú ideig meredt gondolataiba mélyedve
a borítékra, majd felvágta, s hunyorogva olvasni kezdte az
egyenetlen fekete sorokat. Arca egy pillanat alatt elsápadt.
Papucsláb halálosan megfenyegetett bennünket.

A Kalifa házának sajátos napirendje van. Az önpusztítás

rendje. Sosem értettem igazán, hogyan lehetséges, de ha csak
egy pillanatra is elmentem otthonról, az épület elkezdte
pusztítani magát. Az ablakkeretek vetemedni kezdtek, a
bougainvillea-cserjék gyökerei feltörték a járda
csempeburkolatát, és a falakon nyirkos penészvirágok ütötték
fel a fejüket.
Amikor kifejezésre juttattam értetlenkedésemet a ház
önemésztő mechanizmusáról, Zohra nem állta meg kritika
nélkül.
– Nem lehetsz ennyire vak! – kiabálta. – Hiszen teljesen
nyilvánvaló.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy Dár ál-kalifa nagybeteg.
– Badarság!
Zohra felemelte a kezét, és lóbálni kezdte a feje fölött.
– Hidd el, tudom, mit beszélek.
Miközben Marrákesben voltam, beomlott egy fal. Oszmán
és a Medve úgy bámultak a kupac törmelékre, mint akik nem
hisznek a szemüknek. Megbabonázva rázták a fejüket.
– A hangyák a ludasak ebben – mondta Oszmán.
128
 A Medve egyetértését fejezte ki.
– A hangyák gonoszak.
Nem hittem a fülemnek.
– Hogyan? Már a hangyákkal is baj van?
Az őrök bólintottak.
– Igen, Monsieur Tahir, a hangyák az okai.
– De hogyan tudnak ilyen apró rovarok ilyen nagy kárt
okozni?
– Ne bolondozzon! Kicsi állatok, az igaz, olyan kicsik, hogy
jóformán nem is gondolna rájuk. De telnek a hetek és az évek,
a ház pedig egyszer csak megrogyik, majd összeomlik.
A Medve a törmelékre mutatott.
– Először a fal omlik le, majd a ház.
Rachana az emeleten fürdette a gyerekeket, amikor
megérkeztem Marrákesből. Bementem hozzájuk, és Murádról,
valamint Muskil Gusáról csacsogtam nekik. Ariane nagy
szemekkel nézett rám, majd átölelte nyakam, és megkért,
meséljem el neki a Muskil Gusa történetét.
– Várnod kell csütörtökig, akkor majd elmesélem nektek.
Rachana beszámolt arról, hogy a két szobalány egymás
torkának esett Timur miatt.
– Alighogy kiteszed a lábad, máris bolondokházává válik
az otthonunk.
– Ne aggódj, mostantól kezdve nyugodtabb lesz az életünk.
Feleségem sandán nézett rám.
– Mitől lesz nyugodtabb?
– Murád, a mesemondó eljön hozzánk.

Egyetlen nap sem telt bele, s az őrök máris összefüggésbe

hozták a rejtélyes falomlást a kapura rajzolt krétajelekkel.

129
Emlékezetükbe idéztem előző napi következtetésüket, amivel
nem kis zavart okoztam nekik.
– Hát a hangyák? – sugalltam nekik.
– Igen, a hangyák nagyon erősek – vetette ellen a Medve –,
de rájöttünk, hogy ez mégsem lehetett az ő művük.
– Egy dzsinn volt – toldotta meg Oszmán, s fintor ült
arcára.
– Mi az oka, hogy megváltoztattátok véleményeteket?
– Amikor a fal három nappal ezelőtt leomlott – folytatta
Oszmán, – kénes szagot éreztünk a kertben. Félelmetes
szélvész követte ezt, ma reggel pedig egy halott kaméleont
találtunk az egyik bozótban. Mindezek együttvéve csakis a
dzsinnekre utalhatnak.
– Honnan veszitek, hogy a kénes szag, egy szélvész és egy
döglött kaméleon a dzsinnekre utal?
Az őrök előbb egymásra néztek, majd pedig rám.
– Szukajnától – válaszolta a két őr egyszerre.

Másnap megérkezett Murád Marrákesből. Bementem érte a

pályaudvarra, ahol a vágányok mellett találtam rá, foltos
dzsalabijájába bugyolálva ült, lábainál egy házilag készített
utazózsák hevert. Az utazás előtt egy kicsit aggódtam amiatt,
hogy idegen helyre hívom, elvégre vak volt, de hamar
kiderült, hogy egyáltalán nem okoz neki problémát, hogy
Casablancába jöjjön. Azt sem tudtam eleinte, Ottomán hogyan
akar neki fizetést adni. Mielőtt elhagytam Marrákest,
felhoztam ugyan a pénzkérdést, de az öregember élccel ütötte
el a kérdést, mondván, hogy éhesen forog a legjobban a
nyelve.

130
 – Ha fölösleges pénzed van, add inkább azoknak, akiknek
szükségük van rá. Én megelégszem egy puha vánkossal a
fejem alatt.
Murádot a földszinti nagyszobában szállásoltam el, hogy
megkönnyítsem vakságából adódó tájékozódási nehézségeit.
A helyiség a ház központi udvarának végéből nyílt, amelyben
egykor őreim meggyőződése szerint a Kandisa nevű dzsinn
lakott. A szelleműzők annak idején egy teljes éjszakát
fáradoztak azon, hogy kiűzzék őt a helyiség falaiból.
A szelleműzők óta nem használtuk a szobát; dohos volt,
mintha nem is a földszinten lett volna. A szoba bal oldalából
lépcső vezetett egy vakolatlan fülkébe, amit leválasztottunk a
hálószobából, s azóta az őrök létrákat tároltak benne.
Muráddal kiléptünk a nappaliból, s az udvarra mentünk.
Ujjaival folyamatosan súrolta a falat. Timur eléje szaladt,
felugrott rá, és átölelte nyakát, majd Ariane is hozzá lépett,
egyik kezében a kedvenc babáját tartotta, míg a másikban a
teknősbékáját. Megkérdezte, miért nem lát az öreg bácsi.
Murád, a mesemondó lehajolt hozzá, és hosszú ujjaival
megsimogatta a haját.
– Sosem láttam a szemeimmel.
– Miért nem?
– Mert nem arra voltak rendelve, hogy szolgáljanak nekem.
– Miért nem szolgáltak téged?
Murád megérintette arcát.
– Allah azt akarta, hogy ne a szemeimmel lássak.
– Miért akarta ezt Allah?
– Hogy másvalamivel lássak.
Ariane azonban már nem figyelt. A mesemondó szobája
felé szaladt, hogy kinyissa előtte az ajtaját. Murád a maga

131
lassú lépteivel követte őt, s amikor belépett, köszönetet
mondott.
– Különös hálószobát biztosítottál nekem.

Oszmán és a Medve nem tudtak titkot tartani. Kérdéseim

kereszttüzében bevallották, hogy marrákesi távollétem alatt
Zohra házunkba hívta az asztrológus barátnőjét.
– Éjszaka érkezett – mondta Oszmán nyugodtan.
– Kicsoda?
– Szukajna.
– Fel s alá járkált a házban – toldotta meg a Medve.
– Tömjént füstölt, és egy csirkét is áldozott.
– Hol csinálta mindezt?
– A bejárati ajtónál – mondta Oszmán.
– Minden lépcsőfokot vérrel hintett be.
– Mi lett a csirkével?
Az őrök félénken néztek rám.
– Megettük.
Mialatt az istállók mellett az árnyékban beszélgettünk,
felbukkant Zohra, és megcibálta ruhám ujját.
– Azonnal Szukajnához kell menned!
– Tudod jól, hogy már voltak a háznál szelleműzők –
vetettem ellen mogorván. – Többet nem vagyok hajlandó
foglalkozni ezzel! Szeretném, ha végre nyugodtak lennének a
hétköznapjaink.
Zohra jártas volt a férfiak irányításában, ezért másodszor is
megráncigálta ruhaujjamat.
– Két kisgyerek is lakik a házban. Ha nem mész el
Szukajnához, könnyen megbánhatod.
Hangos szitkozódás szaladt ki a számon.
– Hát hol lakik ez a nő, ez az asztrológus?
132
 – Afganisztánba kell menned!
– Hogyan?
– Igen, Afganisztánba.
– Azt hittem, itt lakik valahol a hegyen!
– Ez igaz is.
– Akkor miért menjek pont Afganisztánba?
– Ott dolgozik.
– Afganisztánban!?
– Csitt! Mondtam már, hogy Afganisztánban.
Forgott velem a világ.
– Van valami, amit esetleg nem tudok?
Oszmán lesöpört egy levelet a válláról.
– Afganisztán sugárút – mondta.

Aznap este tíz óra felé Murád bejött a konyhába. Fatima

egy nagy adag bárányragut főzött neki, amit utolsó morzsáig
megevett. Lerágta a báránycombról az utolsó foszlány húst,
majd elmajszolt három almát és egy tálnyi sárgabarackot.
Hálát adott Istennek, megcsókolta ujjpercét, majd
szemöldökéhez érintette azt.
– Elmondok egy történetet.
– Lassan nyugovóra térnék már – válaszoltam.
A mesemondó arcán árnyék suhant végig.
– Akkor segítek elaludni.
Ami Murádot illeti, sokkal több volt egy alázatos mesélőnél
vagy egy történetregélő bárdnál. Szilárdan hitt abban, hogy
történetei varázserővel rendelkeznek, amelyek révén
megváltozik az emberek gondolkozásmódja, s ezen kívül még
gyógyító hatással is rendelkeznek.
Mielőtt követtem volna a gyerekek és Rachana példáját, és
ágyba bújtam volna, Murád egy olyan intenzív mesét mondott
133
el nekem, amire míg élek, emlékezni fogok. Egy kislányról
szólt, aki elsajátította a halak nyelvét. Felvettem a pizsamámat,
bebújtam az ágyba, és olyan mély álomba zuhantam,
amilyenben sok éve nem volt már részem.
Másnap reggel Murád a konyhában várakozott rám.
– Hogy aludtál?
– Akár a tej.
– Gondoltam.
Murád kényelembe helyezte magát a széken.
– Elvégre álomfogó mese volt.

Oszmán és a Medve a kertben éppen rézlámpák

tisztogatásával foglalatoskodtak, amiket még Marrákesben
vásároltam. Igazság szerint ki nem állhatták a pucolgatást, s
ezt a feladatot korábban mindig Hamzára hárították át.
Véleményük szerint a polírozás a női munkák közé tartozik,
pont úgy, ahogy a mosás vagy a takarítás. Oszmán arról
panaszkodott, hogy a tisztítószertől tüsszentenie kell.
– Mindkettőnket tüsszögésre késztet – folytatta Medve.
– Érdekes módon Hamzát ez nem zavarta – gúnyolódtam.
– Az ő orra mindig be volt dugulva, azért nem érezte a
maró szagot – próbált meg kibújni Oszmán a fogásból.
Kihasználtam az alkalmat, és ismét megpróbáltam
kideríteni, miért érezte Hamza úgy, hogy el kell mennie.
– Mondtuk már, a szégyen miatt.
– Miféle szégyen miatt?
– Hát az őt ért szégyen miatt.
– Miért érzi magát szégyenben?
– A felesége miatt.
– Mi köze van neki mindehhez?
– Nagyon is sok.
134
 – Elmagyaráznád, hogy érted ezt?
– Hamza felesége megneszelte, hogy férje másik feleség
után ácsingózik, s ezért nagyon megsértődött rá.
– Viszonya van más nővel?
– Nem, dehogy, Isten ments! Csak éppen elmélázott azon,
mi lenne, ha egy második feleséget is magához venne.
– S erre a felesége nagyon féltékeny lett – toldotta meg
Oszmán.
– És ki ez az asszony?
– Fatima, a szobalány – mondta a Medve.

Délután elmentem az Afganisztán sugárúton található

címre, amit Zohra adott nekem. Igazából nem esett messze a
házunktól. A tengerpartról a hegynek tartva hamar eljutottam
a Haj Haszani negyedbe. Bármire legyen is szüksége az
embernek, méretre szabott dzsalabijára, patkányfogó
ragasztóra vagy egy használt hűtőszekrényre, ebben a
negyedben minden kapható.
Szukajna egy matrackészítő műhely hátsó szobájában
fogadta ügyfeleit. Átbotorkáltam egy halom félig elkészített
matracon és a földön törökülésben gubbasztó munkáson, majd
egy csipkefüggönyhöz értem, ami egy csupasz vezetékkel volt
a mennyezetre erősítve. A függöny mögött már várt rám az
asztrológus.
Szukajnát másmilyennek képzeltem. Huszonöt éves
lehetett, sötétzöld szeme és hullámzó mosolya volt. Hangja
férfiasan mély volt, beszéd közben pedig kihúzta magát, akár
egy díszszemlén masírozó őrnagy. Dzsalabijája paisley
motívummal volt kihímezve, körmét pedig világos pirosra
festette.

135
 Egy házilag eszkábált hokedlin ült. Amikor beléptem a
szobába, kellemetlenül hosszú ideig egymás szemébe néztünk.
A csendet az asztrológus törte meg, Zohra nevét említve.
– Rábeszélt, hogy keressem fel önt – válaszoltam –, ezért
jöttem.
– Voltam már a házában – felelte Szukajna – és láttam a
bizonyítékokat.
Kettőt pislogott, mintha ez a két zöld szem volna a kapocs
a jelenlétem s a házamban történt titkos látogatása között.
– A házunk személyzete szerint problémát okoznak a
dzsinnek, én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a
dzsinneket a kellő módon kiebrudaltuk már a házunkból.
Huszonöt szelleműzőt hívtam Meknésből – egy pillanat
hatásszünetet tartottam, akik szörnyű felfordulást okoztak.
Az asztrológus feltekintett a vezetékre, talán maga is
csodálkozott azon, hogy az nem esik le.
– Zohra elmesélte nekem, hogy Dár al-kalifa évekig
lakatlan volt.
– Majdnem egy évtizedig.
Szukajna megérintette állát egyik pirosra lakkozott ujjával.
– Ha egy házat hosszú ideig üresen hagynak, a dzsinnek
bevackolhatják magukat abba – mondta kimért hangon. –
Beköltöznek a falakba és a vizes helyiségekbe.
– Igen, tudom, higgye el! Magam is megtapasztaltam.
– Más valami is történhet azonban a házzal – suttogta.
– Például micsoda?
– Vér is serkedhet belőle.

Aznap délután lekísértem Murádot az istállókhoz, hogy

találkozzon az őrökkel. Sárga babusában úgy csoszogott végig
a kerten, mint egy lábadozó beteg.
136
 – Nagyon régen nem lépkedtem már fűben – mondta,
amikor alákarolva az úszómedence mellett az őrök búvóhelye
felé vezettem.
A mesemondó érkezésének híre futótűzként járta be
házunkat és a környéket. Oszmán és a Medve a középső
istállónál várakozott ránk, amit egyfajta klubhelyiséggé
alakítottak át. A bejárattal átellenben színes lampionokat
aggattak a falra, három félig törött szék szolgált
ülőalkalmatosság gyanánt, középen pedig egy ipari kábel
orsójából készített hatalmas faasztal állt. Oszmán főzött egy
kannányi különösen erős mentateát, és a legjobb poharakat
válogatta össze a különleges vendég tiszteletére. Murád
bebotorkált az istálló félhomályába, és kezet fogott az őrökkel.
Lehuppant az egyik székre, hálát adott Istennek, majd
mesélésbe kezdett.
Amikor visszamentem a házba, Zohra épp Timurt etette
egy csomag skarlátpiros rágógumival. Ahogy meglátott,
megragadta a fiamat, mellkasához szorította, és úgy
vicsorította rám a fogát, akár egy kölykeit védő róka.
Közöltem a szobalányunkkal, hogy találkoztam Szukajnával,
az asztrológussal, és terveim szerint még egy alkalommal
tanácsot kérek tőle. Zohra átölelte Timur fejét, és megcsókolta
az arcát.
– Dár al-kalifa olyan, akár egy vérző, nyílt seb. Mondtam
már, hogy beteg ez a ház.
– Ugyanezt mondta az asztrológus is. De az igazat
megvallva nem tudom, mit értett ezalatt.
A szobalány a hátára vetette Timurt, majd csoszogva
végiglépkedett a folyosón.
– Nem tudom, mit jelent! – kiáltottam utána, de nem
válaszolt.
137
 Ottomán jogosan érezhette magát büszkének, ami üzleti
vállalkozását illeti. Olyan birodalmat alapított, ami több mint
egy tucat gyárat foglalt magában a Közel-Keleten és
Afrikában, s több embert alkalmazott, mint ahányat észben
tudott tartani. Korábbi szenvedélyére, a hasisszívásra és
alkalmi betörő múltjára azonban korántsem volt olyan büszke.
Volt szakmájának egy apró része, amelyet látszólag mindennél
többre becsült. Egyszerűen csak „a művészetnek” nevezte.
Egy délután meghívott egy teára a Baba Cool nevű
kávézóba, a kikötő melletti art deco stílusban épült negyedben.
Mindenféle dologról beszélgettünk, a sikeres szabóság apró
rejtelmeitől kezdve a kínai cukorültetvények növekvő
bérköltségéig, míg végül a lopás témájánál lyukadtunk ki.
Ottomán finoman letépte a cukrot tartalmazó papírtasak
sarkát, és feketekávéjába öntötte annak tartalmát.
– A betörőknek felelniük kell a tetteikért, és nem csak az
utolsó ítéletkor. Szégyellem magam a múltamért, nagyon
szégyellem. Meg fogok bűnhődni érte, ezt biztosan tudom.
– Tanultál valamit akkori életviteledből?
Ottomán fagyos tekintettel meredt rám.
– Sok mindent tanultam.
– Például micsodát?
– Fürgék és ügyesek lettek az ujjaim, ravasz lettem, lopni és
hazudni tanultam, és azt, hogyan kell máshová nézni a tett
közben.
– Tanultál más tolvajoktól is?
– Persze, hogy tanultam. Az ehhez hasonló helyeken
találkozgattunk, és tippeket adtunk egymásnak, kit és hogyan
lopjunk meg. Tanultam néhány technikát, ha egyáltalán lehet
ezeket így nevezni. És tanultam Latífról is.
138
 – Ki az a Latíf?
– Minden tolvaj patrónusa. Egyfajta hős vagy mentor, ha
úgy tetszik.
– Marokkói volt?
– Erre nem mernék mérget venni, de talán nem is oly
lényeges ez. A tolvajok mindenesetre nagyon büszkék rá.
Ottomán felhörpintette a kávéját, és lenyalta a kanalát.
– Mesélj nekem róla!
– Hosszú ideje semmit sem sikerült Latífnak lopnia.
Minden pénze elfogyott, és olyan éhség gyötörte, hogy azt
hitte, menten holtan esik össze. Ahogy az éhségérzet
mindjobban eluralkodott rajta, úgy vált egyre gyengébbé.
Ekkor váratlanul eszébe ötlött valami. Kotorászni kezdett egy
kukában, s talált egy papírt, egy ceruzát és egy pléhpoharat.
Zsebeibe gyömöszölte azokat, és a palota előtti főtérre sietett.
Amikor senki sem nézett oda, firkantott néhány szót a papírra,
majd ráhelyezte a poharat, és a közvetlen közelébe
leheveredett a földre. A papírra a következő szöveget írta: „Ki
szán meg egy szegény vak koldust, és segít abban, hogy tisztes
temetésben legyen része?”
Latíf olyan csendben maradt, amennyire csak tudott, és
figyelmesen hallgatta az adakozó járókelők kezéből a pohárba
hulló aprópénzt. A könyörületes emberek minden reggel
pénzt szórtak a pohárba, Latíf mohósága pedig mind nagyobb
lett. Egyik délben a király kilovagolt a palotájából, s a térre
érve meglátta a földön heverő testet, a táblát és a pléhpoharat.
Előrekiáltott a kocsisnak, hogy álljanak meg. Micsoda romlott
időket élünk, hogy egy szerencsétlen vak koldus nem
részesülhet a végtisztességből. Megparancsolta az imámjának,
hogy szállítsa el a tetemet, illőképpen mossák meg és temessék
el.
139
 – Amint végeztél ezzel a feladattal, jelentkezzél a trónom
előtt fáradalmaid méltó jutalmáért – mondta végül a király.
Az imám kötelességtudóan elszállíttatta a tetemet, Latíf
pedig mindeközben megpróbált merev és mozdulatlan
maradni. Az imám saroglyára tétette a testet, majd a városon
keresztül saját házába vitte a halottnak vélt embert. Odahaza
megoldotta annak ruháit, és nekikezdett a halott
mosdatásához, ám néhány perc múlva észrevette, hogy nincs
elegendő szappan a háznál. El kell mennem szappanért a
piacra – gondolta magában az imám, majd felvette kimenő
ruháját, és magára hagyta a tetemet. Amint az imám kilépett
az ajtón, Latíf felpattant, a ruhásszekrényből kirántott egy bő
ruhát és a legnagyobb turbánt, amit csak talált. Felvette azokat,
majd egyenesen a palotába sietett, és felkereste a
kincstárnokot.
– Én vagyok az imám, akinek a király egy zacskó aranyat
ígért.
A kincstárnok maga számolta le az összeget, majd elé
rakott egy papirost, és arra kérte az imámot, hogy írja alá az
elismervényt, hogy átvette a pénzt.
– Olyan csalfa időket élünk, hogy még egy alázatos
imámban sem bízol meg? – kérdezte Latíf a lehető
legalázatosabb hangon.
– Bocsáss meg nekem, főméltóságú uram, de olyan sok
tolvaj kószál szabadon mostanában.
– Megértem aggodalmaidat – mondta Latíf, s kivett egy
aranyat az imént kapott erszényből, majd átadta a
kincstárnoknak. – Fontos szolgálatot teljesítesz!
– Ne is említse! – mondta, s ezzel elővette ruháinak
redőiből saját bugyellárisát, és beletette a borravalót. – Bárcsak

140
sok önhöz fogható derék ember lenne országunkban –
folytatta, és az asztalra helyezte pénzes zacskóját.
– Sajnos nem így van – sóhajtott fel Latíf –, mindenütt
rablók s tolvajok leselkednek.

Másnap visszamentem Casablanca óvárosának art deco

negyedébe, nem messze attól a kávézótól, ahol Ottománnal
találkoztam. Egy cipészmester után kutattam, aki meg tudná
talpalni bőrcipőmet. Marokkóban mindmáig rengeteg
kézműves és hagyományos mesterséget űző férfi él, de az
utóbbi időben még a suszterek is a Tajvanról érkezett
strapabíró gumi cipőtalpakat részesítik előnyben. Olcsóbb,
mint a bőr, s ahogy mondták, legalább tízszer tovább tart a
hagyományos cipőtalpnál.
Hosszú ideig bóklásztam a nagy árkádos üzletsoron, ahol
hajdanán a francia elit sétálgatott, amikor megpillantottam egy
poros kirakatban két pár női tánccipőt. Arcomat az
ablaktáblának szorítottam, és bekandikáltam. Egy meglett
korú öregembert láttam, amint egy régi pult fölé hajolva egy
öreg, fémszögekkel kivert talpú cipőt varrogatott. Az üzlet
nem volt túlságosan tágas, épphogy csak elfért benne egy
ügyfél és a tönkrement cipellő. Betértem a boltba, békét
kívántam a cipészmesternek, és kotorászni kezdtem
táskámban a cipőm után.
A mesternek olyan érdekes arca volt, hogy tán még a
legszórakozottabb ember figyelmét is magára vonta volna.
Homloka pókhálóhoz hasonlított a sok kusza ránctól, szeme
mélyen ült két sötét gödörben, arca pedig olyan sovány volt,
mintha egy szalmaszállal szívtak volna le róla minden zsírt.
Kezét mindenütt hegek és hegeknek a hegei borították. Fején
egy tengerészsapkát hordott.
141
 Az öregember testhelyzete és az a mód, ahogyan a pult
mögött ült, egyértelművé tette, hogy csakis ő lehet az üzlet
tulajdonosa. Az ajtón túli világ lehet, hogy idegen volt a
számára, ám a bolt az ő mindenestül megszokott felségterülete
volt. Egy tenger mélyére süllyedt időkapszulába kerültem.
Megkérdeztem, mióta tulajdonosa az üzletnek. Jó darabig
gondolkozott, majd levette a sapkáját, és tördelni kezdte ujjait.
– Pontosan nem emlékszem az évre. Közvetlenül a háború
befejezése után nyitottam. Azóta bizony megváltozott egy s
más. – A cipész a kezében lévő bakancsra nézett. – Abban az
időben minden egészen más volt, mint manapság.
– Úgy érti, minden új volt és tiszta?
– Igen, valahogy így. Casablanca olyan tiszta és csillogó
volt, teli energiával és reménnyel... – a mester félbeszakította
mondatát, és a kirakaton át az utcára nézett. – Olyan volt, akár
egy pár új cipő.
Kivettem a táskámból a talpalásra hozott cipőmet.
Szerettem ezt a cipőt; fekete volt, oldalán rézcsattal, s még
abban az időben vásároltam Londonban a Tricker's
cipőmanufaktúrában, amikor még megengedhettem
magamnak ezt a luxust. A bal cipő talpán jókora lyuk
tátongott. Letettem a cipőt a pultra. A cipész levette okuláréját,
majd kotorászni kezdett a fiókjában, és egy másik szemüveget
vett fel.
– Ezek nagyon különleges cipők. Nem az a szemét, amit az
emberek általában behoznak.
Büszkeség töltött el.
– Tud rá új talpat varázsolni?
A cipész a szemem közé nézett.
– Gumitalpat akar?
– Isten ments, bőrtalpat szeretnék.
142
 Az öreg mester szeme könnybe lábadt, majd hátrafordult a
pult mögötti szürke falhoz, és leakasztott egy sárgásbarna
bőrdarabot egy szögről.
– A fiam születése előtti időből őrzöm ezt a bőrdarabot.
Mindennap ránézek, s megkérdezem magamtól, eljön-e valaha
az ideje.
– Hány éves a fia?
A cipész megvakarta a lejét.
– Körülbelül ötven.

Az istállóknál Murád egyik mesét mondta a másik után. Az

őrök hátradőltek székükön, cigarettáztak, és figyelmesen
hallgattak. Amikor találkoztam velük, megköszönték, hogy
mesemondót fogadtam fel nekik.
– Holnaptól a bidonville-ben fog dolgozni.
– De ott nincs is megfelelő hely, ahol mesélhetne –
akadékoskodott Oszmán.
– Csak akad majd egy megfelelő ház.
– Ez kizárt – mondta a Medve –, a házak olyan kicsik, hogy
biztosan nem fér be az összes érdeklődő.
– Akkor marad az utca.
– Az viszont piszkos és nedves.
Murád felemelte az ölében nyugvó kezét.
– Egy kellemes kerten jöttünk át idefelé jövet – mondta. –
Ott szeretném meséimet elmondani, s az emberek majd
bejönnek, ha hallani akarnak.
Az őrök semmit sem válaszoltak. Hozzám hasonlóan
élénken élt bennük annak az időnek az emléke, amikor népes
családjukkal menedéket kerestek Dár al-kalifa falain belül;
kisebb katasztrófával ért véget ez a próbálkozás.

143
 – Amíg nem találunk alkalmasabb helyet, a kertet
használjuk – szögeztem le. Este meglátogatott bennünket
Ottomán, és találkozott Muráddal, aki még mindig az
istállóknál ülésezett.
– Az első meseórákat a kertünkben tartjuk.
Ottomán elmosolyodott.
– Hisámnak tetszene az ötlet. A kert olyan, akár a
paradicsom – mondta, ám hirtelen bizonytalanság telepedett
az arcára. – Biztos, hogy itt akarod tartani?
Nyelvemen volt már a válasz, amikor megszólalt a bejárati
csengő. Hamza szinte megszállottként leselkedett a vendégek
után; rottweilerhez hasonlóan fel és alá járkált a kapu előtt,
várva, mikor etetik meg. Kötelességének érezte, hogy minden
látogatót tüzetes vizsgálatnak vessen alá, s gyakran még az is
megesett, hogy meghívott vendégeket küldött el, mondván,
hogy nem vagyok odahaza, vagy sok a teendőm, s ezért nem
fogadhatom őket. Most azonban, hogy Hamza már nem volt a
háznál, a látogatóknak meg kellett várniuk, amíg Rachana
vagy jómagam le nem szaladtunk a kapuhoz. A két másik őr
még a közelébe sem ment a kapunak, mondván, méltóságukon
alulinak tartják a kapus feladatát.
Minden délután seregnyi ember érkezett, akik titokban
abban bíztak, hogy a rejtélyes idegen, aki volt oly bolond,
hogy a Kalifa házában keresett szállást magának, eloszlatja
majd varázslatával a problémájukat. Voltak közöttük
villanyszerelők, akik elveszítették állásukat, korábban nálunk
dolgozott munkás, akit elhagyott a felesége, és gyermekei
tandíja miatt sürgősen pénzre volt szüksége.
A csengő ezúttal erősebben és hangosabban szólt, mint
máskor. Murád belekezdett harmadik meséjébe. Az őrök
rajongó pillantásokat vetettek felé. Lám, imájuk
144
meghallgatásra talált, saját mesemondójuk lett munkaidőben.
Átvágtam a gyepen, és kinyitottam a kaput.
Egy törékeny és alacsony ember állt a kapuban. Egyik
kezében egy asztalos kalapácsot, míg a másikban egy csomag
szöget tartott. Meglehetősen idegesnek látszott. Amikor
megpillantott, koromfekete szeme összeszűkült, míg vékony
csíknyi keskeny nem lett. Üdvözöltem. A férfi hátrasimította
nedves, őszbe hajló haját, majd bemutatkozott. Mervannak
hívták. Néhány hónapja egy kis asztalosmunkát bíztunk rá,
akkor ismerkedtem össze vele.
– Sajnálom, de jelenleg nincs szükségünk asztalosra.
Mervan kissé meghajolt, majd újfent hátrasimította a haját.
– Értem.
– Igazán sajnálom.
– A fiam beteg, a feleségem pedig szinte teljesen megvakult
– mondta. – Bármilyen munka megfelel. Akármi.
Szabadkozni kezdtem.
– Bárcsak tudnék segíteni, de jelenleg nincs munka,
hacsak...
– Hacsak?
– Hacsak nem szegődne el őrnek. A férfitől, aki korábban
betöltötte ezt a munkakört, meg kellett válnunk, mivel
protézisével rátámadt a kőművesre.
Mervan mélyen ülő szeme csillogni kezdett, mint az
obszidián.
– Ígérem, megvédem a házát minden betolakodótól,
mintha magáról a királyi palotáról lenne szó.
Megköszöntem neki, amire az asztalos a földre helyezte a
kalapácsot és a szögeket, és megragadta a kezem.
– Ön jó ember, Monsieur Tahir – suttogta.

145
 Néhány nappal később visszamentem Szukajnához, az
asztrológushoz a matracüzletbe. Úgy terveztem, ürügyként a
vérző ház kérdését fogom felhozni, ám valójában azért
kerestem fel, mivel ismét a repülőszőnyegről álmodtam.
Ezúttal a hercegnő nem volt a toronyba zárva, hanem a
kapuban állt. A talajt frissen hullott hó borította. A
hercegnőnek nem láttam az arcát, mivel zsákvászon csuklya
volt a fején, de mégis tudtam, hogy csakis ő lehet.
Nem messze egy bitót állítottak fel; az ifjú nőt éppen ki
akarták vezetni. Kezeit összekötötték, s mezítláb botladozva
épp az akasztófa felé lépkedett, ám ekkor felébredtem.
Az asztrológus szívélyesen üdvözölt. Megigazította a
függönyt, hogy egyenesen lógjon, s teljesen elrejtsen
bennünket az üzletben dolgozó matrackészítők elől. Először
semmit sem szólt, elmerülten figyelte arcomat, üvegzöld
szeme a szemembe fúródott.
– Nem a ház miatt jöttél – mondta.
Ajkam hideg lett, mintha veszély fenyegetne.
– Azzal váltunk el, hogy a ház vérzik.
– Igen, de most nem emiatt vagy itt.
Leültem, és megköszörültem a torkom. Mesélni kezdtem az
álmaimról, a repülőszőnyegről, a messzi vidéken lévő városról
és a hercegnőről.
– Éppen ki akarták vezetni a bitóhoz, hogy végrehajtsák az
ítéletet. – Tenyeremmel megtöröltem az arcom, izzadni
kezdtem.
Az asztrológus rám nézett. Éreztem, ahogy az arcomat
fürkészi.
– Ismered a választ – mondta hosszú hallgatás után.

146
 Le akartam tagadni, de lelkem mélyén tudtam, hogy igenis
van kapcsolat a hercegnő és az életem között. Szukajna mintha
a gondolataimban olvasott volna.
– Mesélj róla!
Felálltam, s a szoba hátsó falának támaszkodtam, majd
előrehajoltam, s leszegtem a fejemet. Nagy lélegzetet vettem,
mellkasom kitágult a levegőtől.
– Amikor tavaly Pakisztánba utaztam, hogy filmet
forgassak, börtönbe zárt bennünket a titkosrendőrség.
Mezítelenre vetkőztettek, bekötötték a szemem, kezemet a
hátam mögé kötözték, és a kínzókamrába vezettek. A
smasszerek maguk között csak „farmként” emlegették ezt a
szobát. Egy napon, hajnalhasadás előtt, kivezettek a cellámból.
Bekötötték a szemem, alsónadrágra vetkőztettek, és bilincsbe
vertek. Az őr azt mondta, imádkozzak. Egy kavicsos ösvényen
vezettek végig, meztelen talpammal imbolyogva haladtam. Az
egyik börtönőr közölte, hogy életem végéhez érkeztem.
Szukajna mélyet lélegzett.
– Mennyi ideig tartottak fogva a börtönben?
– Tizenhat napig. Az idő java részét bilincsben töltöttem, s
teljesen egyedül voltam a cellámban. Bizonyos időközönként
kivittek a kínzókamrába, és vallatni kezdtek.
– Féltél valaha ennyire?
Megráztam a fejem.
– Még az izzadságom szaga is megváltozott – folytattam. –
Olyan félelem kerített hatalmába, hogy izzadságomnak olyan
lett a szaga, mint a macskahúgy. Azon a reggelen, amikor
bekötött szemmel kivezettek, hogy agyonlőjenek, már
egyáltalán nem féltem. Egyszerűen csak mélységesen szomorú
voltam, hogy nem láthatom, ahogy gyermekeim, Ariane és

147
Timur felnőnek. Letérdeltem a kavicsos útra, amint
parancsolták. Néma csöndben vártam a dördülést.
– Csitt, s maradj veszteg – gondoltam magamban –, akkor
legalább nem fuserálják el a dolgot.
A dörrenés azonban elmaradt.

Kilencedik fejezet

Valójában csak az a tiéd, amit egy hajótörés során sem

veszítenél el.
AL GAZÁLI

A mesemondó Murád híre eljutott a Kalifa házának kertjéből

a szegénynegyedbe. Amikor a következő pénteken a Café
Mabrúk felé igyekezve átvágtam a telepen, hozzám lépett a
szegénynegyed imámja, aki állandóan a fehérre meszelt
mecset környékén lézengett. Egyik kezében seprűt, míg a
másikban egy éles követ tartott, hogy szükség esetén
elláthassa a rajcsúrozó gyerekek baját.
Az egész közösség nevében megköszönte jótéteményemet.
– A kairói tévé megrohasztja a fejüket – mondta erélyesen.
– Épp ideje, hogy valaki a hagyományaikra is emlékeztesse
őket, azokra a nagyszerű mesékre, amiket mi is hallgattunk
gyerekkorunkban.
Az imám megkérdezte, mikor kezdi el munkáját a
mesemondó.
– Ma este. Ma este lesz a nyitány.
Az imám közelebb lépett, és megcsókolta a kezemet.
– Insa-allah, bárcsak úgy lenne – mondta.

148
 A Café Mabrúkban a teljes pénteki kompánia jelen volt.
Zohra férje a sarokban gubbasztott, beleveszve saját világába.
Hafad egy állóóráról mesélt Hakimnak, amit egy ócskástól
vásárolt a Derb Omar nevű városrészben, s közben kezével
mutatta szerzeménye formáját. Dr. Mehdi is jelen volt
asztalunknál, s egy kifogástalanul tiszta mustársárga
dzsalabiját viselt, lábán pedig egy pár hozzá illő babust.
Felállt, hogy üdvözöljön, s megcsókolta arcomat. Abdul Latíf
hüvelykujj nélküli keze elém csúsztatott egy hamutálcát és egy
kávét.
– Ismét együtt vagyunk – mondta a sebész.
– Akár a régi időkben – válaszolt Hafad.
– Bárcsak sose kellene elválnunk egymástól – toldotta meg
Hakim.
Beszámoltam nekik marrákesi utamról, a régiségeket
árusító üzletről, ahol a tárgyak helyett a mesékért kell fizetni,
és a Muráddal való friss ismeretségemről.
Dr. Mehdi megkérdezte tőlem, megtaláltam-e már szívem
történetét.
– Még nem – válaszoltam, de Murád elmesélte a sajátját, a
Muskil Gusa történetét.
A doktor szélesen elvigyorodott; olyan mosoly fakadt
arcán, amely rendkívüli észjárásról tanúskodott.
– Most, hogy végre megismerted ezt a mesét, remélem,
nem felejtetted el másoknak is elmesélni.
– A gyerekeimnek, mielőtt lefeküdtek volna aludni.
Az óragyűjtő Hafad rágyújtott egy cigarettára, és hosszasan
fújta ki a füstöt.
– Ez a mese badarság! Csak egy ütődött meséli el minden
héten ugyanazt a mesét. Babona az egész, semmi több.
149
 Hallgatagon üldögéltünk, s kortyolgattuk a kávét,
mindannyian önnön gondolatainkba merülve.
Ekkor a szomszédos asztaltól egy kávéházi magányt
kedvelő férfi jött át hozzánk. Átlagos magasságú, kissé ideges
férfi volt, őszes haját oldalra fésülte. Sosem beszéltem vele
korábban, de még csak a szavát sem hallottam, általában
zárkózottnak látszott, aki került minden társalgást.
– Bocsássanak meg – mondta suttogva. – Hallottam, amint
Muskil Gusáról, minden baj elhárítójáról beszélgetnek.
Hafad kivette szájából a cigarettát és elvigyorodott.
– Igen, arról beszéltünk. Ismeri talán a mesét?
A félszeg flótás közelebb lépett, egészen az asztalunk
széléig.
– Ez a mese megmentette az életemet.
Hafad tágra meresztette szemét. Dr. Mehdi áthúzott egy
széket a szomszéd asztaltól.
– Kérem, foglaljon helyet.
A férfi leült, és békét kívánt nekünk.
– Húsz évvel ezelőtt a kikötőben dolgoztam, és
halászhálókat javítottam. Még gyerekkoromban tanultam ki
ezt a mesterséget, és olyan jól végeztem a munkámat, hogy
hamarosan az egész környék ismeretségét élvezhettem. Ha
összegubancolódott egy háló vagy nehezen összefércelhető
szakadás keletkezett rajta, hozzám fordultak a halászok. Jól
megfizettek, én pedig elégedett voltam az életemmel. Egy
matracon aludtam, ugyanazon a helyen, ahol napközben
dolgoztam. Néha az is megesett, hogy éjnek évadján
felébresztettek, még mielőtt a hajók kifutottak volna a
tengerre. Ilyenkor bekapcsoltam gázlámpámat, és a
javítókötéllel munkához láttam.

150
 Egyik éjjel, mikor az igazak álmát aludtam, felkeresett egy
kis hajó kapitánya, és erélyes hangon arra kért,
szedelőzködjek, mert sürgős munka akadt. Felkaptam a tűket
tartalmazó dobozt és a fonalat, magamra kaptam
dzsalabijámat, és kinyitottam az ajtót. A kapitány közölte
velem, hogy a legénysége megbetegedett, ám ahhoz, hogy
kivesse a hálókat, még egy emberre van szüksége. Mivel
hajlamos vagyok a tengeri betegségre, visszautasítottam
kérését, mondván, hogy nekem a szárazföldön van a helyem.
A kapitány apja és nagyapja nevére esküdözött, megígérte,
hogy hajnalra visszaérünk, és az átlagos fizetség dupláját
kínálta fáradalmaimért cserébe. Akaratom ellenére végül
mégiscsak beadtam a derekam, és vízre szálltunk.
Olyan sötét volt még, hogy a víz szinte tintának látszott. A
hajó nesztelenül siklott, ám a hajótest már kezdettől fogva
eresztett. Isten oltalmáért könyörögtem. Hamarosan érezni
kezdtem a tat alatt átgördülő hullámokat, s a hajó is recsegni
kezdett eresztékeiben. Közöltem a kapitánnyal és a
legénységgel, hogy félelem lett úrrá rajtam, de azok
kinevettek, és élcelődtek velem.
Időközben a nyílt vízre értünk, és kivetettük a hálóinkat.
Lefeküdtem a tatra, és aludni próbáltam, de egy hirtelen
lökésre, talpra szökkentem. Egy halász kiáltozni kezdett. Csak
annyit vettem ki szavaiból, hogy nekimentünk valaminek, s a
hajóba csak úgy dől a víz. Pánik tört ki a hajón. A kapitány
mentőmellényeket osztott ki közöttünk, és kiadta a parancsot,
hogy ugorjunk a vízbe. Fennhangon fohászt rebegtem:
Biszmilldhi-l-rahmdni-l-rdhím, a könyörületes és irgalmas
Isten nevében. A következő, amire emlékszem, hogy a jeges
vízben hullámok csaptak át rajtam. A hajó elsüllyedt, a
sötétben a legénység hangja hallatszott, akik egymáshoz
151
úsztak, és csoportba verődtek, de bármennyire is igyekeztem,
sehogy sem tudtam hozzájuk evickélni.
A félszeg férfi szünetet tartott, és az óceán felé bámult.
– Istenhez fohászkodtam, kértem, bocsássa meg bűneimet.
Soha életemben nem fáztam annyira, és észvesztő volt a
magány. A hold nem világlott, a csillagokat felhő takarta el,
lábaim pedig már teljesen megdermedtek. Valahogyan meg
tudtam kapaszkodni egy asztalban, amit a hajóról mosott le az
áradat. Szorosan magamhoz szorítottam, és gyerekeimre,
feleségemre és gyerekkori emlékeimre gondoltam. Ekkor
váratlanul eszembe jutott a Muskil Gusa története, amit
nagymamám szokott mesélni nekünk csütörtökönként.
Elcsigázva hánykolódtam az óceánban, lábam görcsbe
rándult a hidegtől és a tempózástól. Tudtam, ha valahogy
ébren maradok, pislákoló reményem marad az életben
maradáshoz. jobb híján mesélni kezdtem magamnak a Muskil
Gusa meséjét, minden baj s akadály elhárítóját. Lehet, hogy ez
önöknek furcsának hat, elvégre száraz ruhában üldögélnek a
melegben, de úgy igaz a történet, ahogy mondom.
Amikor a mese végéhez értem, könnyekben törtem ki.
Hosszú ideig sírdogáltam, s elképzeltem, mint gyarapodik
könnyeimmel a végtelen óceán, ami hamarosan a mélybe
ringat. Nevethetnékem támadt erre a gondolatra, annyira
abszurd volt.
– Hogyan sikerült megmenekülnie? – kérdezte Hafad.
– Már felkelt a nap, s még mindig az asztalba
kapaszkodtam, testem olyan hideg volt, akár a jégcsap, amikor
meghallottam egy motor zúgását. Olyan hangosan kiabáltam,
ahogy csak torkomon kifért, s kezemmel integettem. A
mentőhajó észrevett, és kimentettek.
– Mi történt a kapitánnyal és a legénységgel? – kérdeztem.
152
 – Mindannyian odavesztek. Feleségem szerint Isten
kegyelme mentett meg, s ebben igaza is van. Isten mentett
meg, de véleményem szerint a megmenekülésemhez Muskil
Gusa is hozzájárult egy kicsit.

Másnap reggel megjelent Merván, az asztalos, hogy

elkezdje a munkát. Egy kölcsönkért, kék színű overálkabát
volt rajta, ősz haját pedig pomádéval simította hátra.
Megköszönte a munkát, és kijelentette, hogy segítettem
visszaszereznie a becsületét. Közöltem vele, hogy
várakozásom szerint a házunkba hamarosan egész
emberáradat fog a bidonville-ből érkezni, mivel Murád
nekikezd mesélőszeánszainak. Az asztalos lement az
istállókhoz, míg én a házba mentem, hogy feleségemmel
megosszam az esti programot.
Házasságom alatt megtanultam, hogy egy hajót akképpen
lehet egyenesen kormányozni, ha kerüljük a meglepetéseket.
Rachana kivételesen türelmes asszony volt, aki mindenekfelett
szerette a kiszámíthatóságot és a rendet. Megszokta már
hangulatbéli ingadozásaimat és hóbortos ötleteimet, még ha
maga mérsékletes vérmérsékletű is volt. Állhatatosan éli
hétköznapjait, míg én egyik helyről lófrálok a másikig, egyik
tervet kovácsolom a másik után, folyvást újdonság és
meglepetés után kutatva. Amióta megmenekültem a
pakisztáni kínzókamrából, úgy érzem, vékony jégen táncolok.
Rachana azt szerette volna, ha egy új, meglepetésektől mentes
életet kezdek.
Nem tudtam uralkodni magamon.
Marokkóba utazásunknak szintén az volt az oka, hogy
izgalomra vágytam. Menekülni akartam a hétköznapok
átlagos kínjaitól, a szűk londoni lakásból, ahol jóformán csak a
153
szürke égben és esőben volt részünk. Merész életszemléletem
hatására most egy dzsinnektől hemzsegő házban lakunk, saját
mesemondónk van, s mindez mozgalmas hátteréül szolgál
életünknek.
Felvonultattam magamban az összes fellelhető érvemet,
majd benyitottam Rachana szobájába, és közöltem vele a hírt:
a szegénynegyed ma ellátogat hozzánk, a kertbe, hogy részt
vegyen egy meseelőadáson.
Feleségem először semmit sem reagált.
– Bármelyik pillanatban megjöhetnek – folytattam –, az
őrök már lent vannak az istállóknál, és előkészítik a terepet.
Hát nem csodálatos?
Rachana kinyújtotta a kezét.
– Mikor fejezed be végre?
– Micsodát?
– Ezt az egészet! Tudod jól, hogy mire gondolok.

A kert végében lévő nagykapu kitárult, s látogatók hada

áramlott be rajta. Az asszonyok mentek elöl, sokuknak
pokrócba bugyolált újszülött csecsemő volt a hátára kötve.
Okét követték a férjek, gyerekek, öregemberek és még több
gyermek, több százan is lehettek. Sok arc ismerősnek tűnt
előttem. Láttam a szegénynegyed imámját, a halkereskedőt, a
késélező boltban dolgozó férfit, a hentest és a tanárt, aki a
padok között folyton egy narancssárga gumicsővel járkált, a
gyerekeket megrendszabályozandó.
Őreim a fűre terelték az embereket, akik rokonaik számára
lefoglalták a maguk körüli helyet. Kisebb seregnyi utcai árus is
a kertbe látogatott, hatalmas táljaikon púpozva állt a sok sült
kebab, fűszerezett kolbász, főtt tojás és vattacukor. Merván

154
hozzám lépett, és megkérdezte, szedjen-e belépődíjat az
emberektől.
– Semmiképpen sem!
Az emberek elhelyezkedtek; a többség a füvön talált
ülőhelyet magának, míg mások a tömeg szélén álldogáltak.
Bejelentettem, hogy Hisám Harasz emlékére gyűltünk össze,
aki szomszédunk és barátunk volt a szegénynegyedben. A
hallgatóság az egész füves területet betöltötte, körülbelül egy
teniszpálya nagyságú telekrészt. A tömegen a várakozás
izgatott hulláma söpört végig, amelyet csak élő előadás tud
előidézni.
Murád, a mesemondó kilépett foltos dzsalabijájában az
istállóból, fejét egy vadonatúj bársonyturbán koronázta.
Helyet foglalt a hallgatóság előtt, s miután a Medve csendre
intette az egybegyűlteket, belekezdett a meséjébe.
– A könyörületes és irgalmas Isten nevében. Egyszer volt,
hol nem volt, valamikor a messzi időben, olyan távoli vidéken,
hogy gyalogszerrel egy emberélet alatt sem lehetne eljutni oda,
élt egyszer egy dervis. Városról városra vándorolt, alamizsnát
kéregetett, s ha valakinek tanácsra volt szüksége, jó szívvel
megosztotta vele Istentől nyert bölcsességét.
Egy téli reggelen, midőn két királyság közti kietlen
pusztában botorkált, megpillantott egy érett gyümölcsöktől
roskadozó narancsfát. Hosszú ideje nem evett már
gyümölcsöt, mivel a fagyos tél mindent hóval borított, s a
tavak felszínére vastag jégtükröt varázsolt. Amint szedegetni
kezdte a narancsot, egy közeli domboldalról pislákolva
ragyogó fényre lett figyelmes. Kíváncsiság ébredt benne, vajon
mi idézi elő a különös fényjelenséget, a földre rakta hát
narancsokkal teli szütyőjét, és óvatosan közeledni kezdett a
domb felé.
155
 Kézfejével takarta el szeme világát, s hamarosan észrevette,
hogy a tündöklő fényesség egy hasadékból fakad.
Lábujjhegyen ment a széléhez, bepillantott a résbe, s kis híján
belevakult a természetfeletti ragyogásba. A dervis azt hitte,
hogy a halál angyalának búvóhelyére akadt, nyakába szedte a
lábát, és amilyen gyorsan csak tudott, elszaladt.
A mesemondó egy pillanatra szünetet tartott. Szinte vágni
lehetett a csendet.
– A dervis csak futott és futott – folytatta Murád – míg meg
nem pillantott három férfit, akik egy fa alatt álldogáltak.
Rablók voltak, akik természetükből fakadóan nem sokat
lacafacáztak, ha ki akarták oltani valakinek az életét. Mohó
kíváncsiságukban azonban előbb tudni akarták, miért fut ily
eszeveszetten a dervis. Még mielőtt kérdést intézhettek volna
hozzá, a lihegő dervis feléjük kiáltott: – a halál angyala a
szemközti hegyoldalban lakik, arca úgy ragyog, akár az arany.
A rablók, akiknek korábban fülébe jutott egy elveszett
mesés kincs híre, és épp azon fáradoztak, hogy nyomára
akadjanak, azonnal megértették, hogy a dervis belebotlott a
kincses barlangba. Megkérték ezért, hogy mutassa meg nekik
pontosan, merre van az a félelmetes hely, hogy még véletlenül
se tévedjenek a közelébe. A dervis beleegyezett, és
megmutatta nekik a hasadékhoz vezető utat.
A rablók megköszönték a dervisnek, hogy a kincshez
vezette őket, aztán útjára bocsátották, maguk pedig behatoltak
a hasadékba, hogy megkaparintsák a vagyont. A barlang telis-
teli volt arannyal, drágakővel és rubinttal teli zsákokkal, és
még a kapzsi rablók várakozásait is felülmúlta.
Látva, hogy ily temérdek kincset nem tudnak egyszerre
magukkal vinni a hátukon, elszalajtották a városba a

156
legfiatalabbikat közülük, hogy szerezzen egy hátas állatot és
némi elemózsiát.
Az a városba érve elkötött egy lovat, és vásárolt két adag
kebabot, amit azonban megmérgezett, és úgy vitte társainak.
Visszalovagolt a barlanghoz, ahol a két rabló készen állt a
tervvel, hogy társukat meggyilkolják, és a kincset maguk
között osztják szét.
Amint a legfiatalabb rabló visszatért közéjük, elvágták a
torkát egy handzsárral, majd a táskáját átkutatva meglelték a
kebabot, elfogyasztották, és hatalmas kínok közepette
belehaltak a mérgezésbe. A hasadék szélén kipányvázott lónak
egy idő után sikerült elszabadulnia, és elvágtatott.
Ami pedig a kincset illeti, mindmáig a rejtett barlangban
hever, s nem vigyázza más, mint három porladó csontváz, s
maga a halál angyala.

Murád éjszakába nyúlóan mesélt a Kalifa házának

kertjében, s hatására úgy éreztem magam, mintha közvetlen
kapcsolatba kerültem volna Marokkó ősi forrásával. Olyan
volt, mintha egy feneketlen kútba bámulnék, korokon és
évezredeken át, s feltárulkozna előttem ennek a világnak a
veleje.
A szegénynegyed lakói takarókba bugyolálták magukat, és
gyapjúsapkát tettek fejükre. Dideregtek a beálló éjszakában, de
azonnal megfeledkeztek róla, amint a mese behatolt fülük
kapuján át a szívükbe. Más Észak-Afrikában hallott
előadáshoz hasonlóan itt is felálltak néha az emberek a mese
alatt, kicsit sétálgattak, váltottak néhány szót barátjukkal.
A mi nyugati kultúránkban az effajta viselkedés merő
udvariatlanságnak számít. Nálunk a hallgatóság veszteg ül a
helyén, és az előadás végén udvarias tapsolásba kezd. Az
157
efféle merev viselkedés részben a viktoriánus etika
csökevénye, és meglehetősen újnak számít Európában. A
marokkói előadások némi bepillantást engednek abba,
milyenek is lehettek hajdanában az Erzsébet-kori Anglia
előadásai. Shakespeare kortársai beszámolnak arról, hogy a
londoni Globe színház előadásain nem volt szokatlan, hogy a
nézők sétálgattak, beszélgettek, és folyton reflektáltak a
színpadon történtekre. A hajdanvolt európai vásári
csepűrágók mutatványai olyanok lehettek, mint a mai
marokkói előadások: dinamikusak, magával ragadóak, ahol a
néző részt vesz az előadáson.
A bidonville lakóit elbűvölték Murád meséi.
Gyerekkorunkban szájtátva hallgattuk a meséket nappalink
türkizkék bőrkanapéján, s a szegénynegyed hallgatása
ugyanígy veszett bele a regék és mesék végtelen birodalmába.
Apám arra tanított bennünket, hogy a mesék az emberi
örökség legbecsesebb kincsei közé tartoznak. Gyakran
próbálta figyelmünket a mesék belső értelme felé irányítani;
közös kíváncsisággal fejtettük vissza egyik réteget a másik
után, egészen a tanulság magjáig. Vannak az agynak területei
– vélem hallani a hangját –, amelyekhez csakis történetek által
lehet hozzáférni, mivel azok a tudatalatti rétegek mélyébe
nyúlnak, akár a toll, amit mélyen a tintatartóba kell mártani,
mielőtt a papírra vetnénk gondolatainkat.
A nyugati világban a meséket nem az őket megillető helyen
kezelik, s apám ennek nem csak tudatában volt, de
mélységesen aggasztotta is. Nem tudott napirendre térni
afölött, hogy nyugaton a meséknek csak marginális szerep jut.
Akárhogyan is van, mondta, a feladat és az eszközök adottak,
már csak szembe kell nézni vele.

158
 Minden férfi, nő és asszony rimánkodva kérte Murádot,
hogy maradjon még, és folytassa meséit, s ő eleget is tett
kérésüknek, s egészen hajnalhasadásig űzte-fűzte meséit, amíg
a rózsás ujjú hajnal szét nem feszítette az éj sötétjét a
szegénynegyed felett.
Amikor az emberek szétszéledtek és hazamentek, a kert
úgy nézett ki, mintha egy csorda trappolt volna át rajta. De ez
mit sem számított.
Egyedül az volt a fontos, hogy a hagyományos tanulás és
bölcsesség kapuja sok ember előtt kitárult, és ezáltal
bepillanthattak egy birodalomba, mely a képzelőerőre
támaszkodik.

Egy hete voltam már egyedül a farmnak becézett

börtönben, amikor az egyik hajnalon suttogva hozzám fordult
egy fiatal őr. Annyit mondott, hogy én és a társaim nem
vagyunk szokványos rabok, és biztos benne, hogy
indokolatlanul sitteltek le bennünket. Ha adok neki egy
telefonszámot, felhívja helyettem, és tudatja a külvilággal,
hogy fogva tartanak bennünket. Arra kértem, szerezze meg az
irodából a telefonomat, és keresse ki a húgom elérhetőségét.
– Az túlságosan veszélyes.
– Akkor adjon egy darab papírt és egy ceruzát, amire
ráírhatom a telefonszámot.
– Ez szintén nagyon veszélyes – válaszolta. – Mondja a
számot, és megpróbálom megjegyezni. Kötelességemnek
érzem, hogy segítsek magán.
A mobiltelefonok korában élünk. Bárkit is akarunk
felhívni, legyen az egy közeli rokonunk vagy a legjobb
barátunk, néhány gomb megnyomásával azonnal hívást
kezdeményezhetünk, előcsalogatva a kívánt nevet a
159
telefonszámok listájáról. A legtöbb emberhez hasonlóan én
sem tudok hosszú számsorokat a fejemben tartani, s ez a
mobilok elterjedése óta csak romlott, mivel már nem vagyok
ráutalva a számok megjegyzésére. Fokozott kényszer, magány
és stressz hatására az egyedüli telefonszám, amit
emlékezetembe tudtam idézni, a sógornőm száma volt. Talán
épp azért jutott eszembe a száma, mivel sosem vesződtem
azzal, hogy beírjam a telefonomba.
Az őr emlékezetébe véste a számot, és másnap üzenetet
hagyott az adott számon bejelentkező rögzítőn. Mint utólag
megtudtam, a következő üzenet fogadta: „Tahir Shah és
barátai élnek”. Amikor megkapta az üzenetet, sehogy sem
értette, miért közlik vele azt, hogy jól vagyunk, ha valóban
nem vagyunk éppen veszélyben. Felhívta Rachanát, aki nem
értette, miért nem utaztunk el a megadott járattal. Rachana
ezután a húgomnak, Szairának telefonált, aki bizonyos
ismertségre tett szert egyik filmjével, amit az afgán nők tálibok
uralma alatti helyzetéről forgatott
Szaira az első géppel Pakisztánba utazott, és nyomást
gyakorolt a kormányra: elérte, hogy közöljék azt, amit tudnak.
Elismerték, hogy letartóztattak bennünket, azt azonban nem
tudták megmondani, melyik fogdában raboskodunk.
Elképesztő csak belegondolni is, hány fogda létezhet
Pakisztán-szerte.
Tizenöt nap után Szaira végül megtudta, hogy másnap
hajnalban kiutasítanak bennünket az országból, és valóban így
is történt. Egy foglár olyan rövidre nyírta a körmeinket, hogy
azok véreztek. Azt mondta, DNS-vizsgálathoz kellenek.
Visszaadták a ruháinkat, és aláírattak velünk különféle
dokumentumokat, amelyek szerint semmiféle bántalmazásban
nem volt részünk, majd felültettek egy Abu Dzsabi érintésével
160
Londonba tartó gépre. Csomagjainkat Oslóba, Norvégiába
küldték, ami fényes tanúbizonysága annak, milyen hiányos is
a pakisztáni hivatalok földrajzi ismerete. A Heathrow
repülőtéren elkülönített bennünket a brit titkosszolgálat.
Szürke egyenruhájukban a közvetlen közelünkbe jöttek, és
nagyon halkan beszéltek, mintha attól tartanának, hogy
lehallgatnak bennünket.
Haza érkezvén megpróbáltam elmesélni Rachanának, mit
éltem át Pakisztánban, de úgy éreztem, az emberi nyelv
elégtelen eszköz arra, hogy kifejezzem azt a mélységes
szomorúságot és félelmet, amiben részem volt. A családommal
való egyesülés utáni napon Ariane megkérdezte tőlem, hol
voltam, és miért aggódott ezalatt annyira a mama. A valós
történtekből összetákoltam egy elbagatellizált változatot,
mivel úgy gondoltam, Arianét is megilleti a magyarázat és az
igazság egy foka. Másnap aztán elmesélte barátainak az
iskolában, hogy papája börtönben volt. Tanítója ezt követően
sosem tekintett rám úgy, mint korábban. Hagytuk, hogy
leülepedjenek a történtek, és alig beszéltünk Pakisztánról.
Túlságosan is sok érzelem és izgalom kapcsolódott hozzá, amit
megpróbáltam elfelejteni. Egyik reggel, amikor még csipás
szemekkel lustálkodtam az ágyban, éreztem, hogy egy árnyék
hajol fölém. Rachana volt az.
– Az őrangyalod vigyáz rád.
Fogalmam sem volt ezek után, hogyan közöljem vele
elhatározásomat: visszamegyek Belső-Ázsiába, hogy
befejezzem az Afganisztánról forgatott filmet.

Néhány nappal Murád előadása után beugrottam a

cipészhez, hogy elhozzam tőle a kézzel varrott lábbelimet. Épp
egy magas sarkú cipő sarkát ragasztotta vissza
161
rendeltetésszerű helyére. Amikor megpillantott, felcsillant a
szeme. Megkérdeztem, elkészült-e már a cipővel. A cipész
levette gyapjúsapkáját, a mellkasához szorította, majd
megragadta a kezem, és erőteljesen megrázta.
– Évekig vártam arra, hogy ilyen finom és jó cipőn
dolgozhassak.
A háta mögötti, rekeszekkel teli fal felé fordult, és nagy
gonddal levett egy gyűrött, barna papírba csomagolt
göngyöleget. Ráhelyezte a pultra, és egyenként elővette a
cipőket. Úgy néztek ki, mintha újak lettek volna.
– Manapság senki sem változtatja meg az embert. És mivel
nincs remény a változásra, nem is látunk okot rá, miért is
dolgozunk olyan keményen. Ha pedig nincs okunk az erőn
felüli munkára, mindannyian eltunyulunk.
A cipész egyenként megtörölte a cipőket, és egyik ujjának
törött körmével megvakarta az orrát.
– A lusta emberek olyanok, akár a rák. Terjeszkednek. Még
mielőtt észbe kapnánk, az egész országot tönkretették. De
maradt némi remény, ha az önhöz hasonló emberek néha
elvisznek egy-egy ehhez fogható remekbe szabott cipőt egy
olyan kicsi boltba, mint amilyen ez is.
A cipész ismét fejére húzta gyapjúsapkáját, és még egyszer
megrázta a kezemet.
– Nagy szolgálatot tett nekem – mondta végül. – Ismét
büszke vagyok arra, hogy marokkói vagyok.
Másnap Szukajna levelet küldött Zohrával. Piros tintával
írta, s arra kért, látogassam meg valamikor alkonyat után a
matracüzletben. A délutánt Abdelmalikkal a fürdőben
töltöttem; bőröm felső, elhasználódott hámrétegeit egy
ráspolyszerű kendővel dörzsöltem le magamról. A masszőr
valósággal megkínzott a gommage művelete során, s
162
hangosan esküdöztem, többé be nem teszem a lábamat
egyetlen hammámba sem. A dagonyázó mester foghíjas
szájával rám mosolygott, sokkal jobban tudta nálam, hogy a
törökfürdő és annak bizonyos, nem éppen kellemes
szolgáltatásai, bármilyen fájdalommal is járnak, végső soron
olyan szenvedélyévé válnak az embernek, amiről nem lehet
lemondani.
Amikor a fürdő előterében lepedőkbe burkolva pihentünk,
megemlítettem Abdelmaliknak Murádot. Azt válaszolta, hogy
tudomása szerint Izlandon csütörtökönként este adásszünetet
tartanak a televízióban, hogy népszerűsítsék az olvasást. A
döntési pozícióban lévők nem titkolt vágya, hogy így
terjesszék az ősi regék családon belüli mesélését.
– Nekünk Marokkóban is ugyanezt kellene tennünk –
mondta.
Az asztrológus az üzleten kívül álldogált egy
megnyuvasztott csirkével a kezében. Az állatot betekerte egy
műanyag zacskóba, majd megtörölte a kezét. Nem fűztem
megjegyzést a készülő áldozati szertartáshoz; ezúttal
másvalaki bajára kerestek gyógyírt. Átkászálódtunk egy
franciaágyra készült nagy matracon, majd Szukajna
összehúzta mögöttünk a csipkefüggönyt, gyertyát gyújtott, és
három csepp viaszt cseppentett a padlóra.
– Gondolkodtam az álmodon.
– A hercegnő kivégzésén?
– Igen.
– Úgy gondolod, van jelentése?
– Van az álomnak eleje, közepe, de még hiányzik a vége –
mondta rejtélyesen.
– Igen?

163
 – Engedd, hogy az álom ismét a fejedbe lopja magát. Nem
véletlenül közvetíti feléd ezt a történetet.
– Milyen történet ez voltaképpen?
– Saját élményeid története.
– De hiszen én sosem repültem varázsszőnyegen.
Szukajna ismét kezébe vette a gyertyát, és viaszt
cseppentett a betonpadlóra.
– Az álmok olyanok, akár a tündérmesék, és a
tündérmesék, akár az álom. Egymás tükörképei, s gyógyírként
hatnak a szunnyadó lélekre.
Szukajna elhallgatott, a függöny túloldaláról váratlan
zűrzavar támadt. Úgy hallatszott, mintha a franciaágyhoz
készült matrac tulajdonosa nehezményezné a javítás árát.
Amikor a szóváltás alábbhagyott, megkérdeztem, miért vérzik
Dár ál-kalifa.
Az asztrológus rám nézett, zöld szemében egy óceán
tündöklött.
– Ezek szerint nem érted?
– Bevallom, halványlila gőzöm sincs az egészről.
– A ház, amit megvettél, nem tekinthető egy szokványos
háznak. Az otthonod nem pusztán a falak és a tető szerkezete,
hanem ennél sokkal több. Barakdja van, áldott. Ez a kulcsszó
mindent elárul a házadról. Te is érezted már a házad
lelkületét, atmoszféráját, és mások is, akik a házban
tartózkodnak.
– Nem egészen tudlak követni.
– Dár al-kalifa egykor nagyon messzire feküdt
Casablancától, s voltaképpen ezért is épült oda, ahol van. Még
mielőtt a szegénynegyed kialakult volna, az uradalom
kertjéből egészen az óceánig el lehetett látni. Akkoriban ez
sokkal csendesebb vidék volt.
164
 – Még mindig nem értem, hová akarsz kilyukadni.
Szukajna megoldotta a fejkendőjét.
– Dár al-kalifa nem csupán egy lakóház.
Izgatottan és várakozásteljesen néztem rá, s próbáltam
szavaiból kihámozni, mire gondol.
– Egy nagy házon kívül mi más lehet még? – fakadtam ki,
elveszítve a türelmemet.
– Egy zug. Egy szent ember talált menedékre benne.

Merván, az asztalos hamar beilleszkedett a házirendbe.

Munkakezdéskor mindig pontosan érkezett, mindenki szívébe
derűt plántált, és bizalmas viszonyba került Muráddal. A két
férfi között szinte elszakíthatatlan baráti kapcsolat alakult ki.
Merván egy idő után szóvá tette, miért is nem költözik át
hozzájuk a vak mesemondó a szegénytelep szélén lévő
otthonába. Viskója már csak azért is alkalmas lakhely lenne a
mesemondónak, próbálta meg rábeszélni az asztalosból lett őr,
mivel szerény hajlékukhoz egy bekerített terecske is járul, ami
tökéletesen megfelelne az éjszakai mesélésekhez.
Tartottam tőle, hogy Oszmán és a Medve megneheztelnek
az újonnan érkezett őr lelkesedéséért, elvégre a két régi őrt
házasság útján nem csak rokoni kapcsolat fűzte össze, de
Mervánt a berber származása is elválasztotta tőlük egy kicsit.
Marokkóban a családi kötelék oly erős, akár az edzett acél.
Legnagyobb meglepetésemre azonban a két régi őr oly
szívélyesen fogadta Mervánt, mintha megtért tékozló öccsük
lett volna.
Mervánnal kapcsolatban még egy dolog lenyűgözött, s ez
az intelligenciája volt. Felületes szemlélődéskor csak egy
szerény asztalosnak látszott, akiből most őr és gondnok lett,
valójában azonban rendkívüli elmével rendelkezett. Pedig
165
sosem részesült oktatásban, és még csak olvasni sem tanult
meg.
– Nagymamám volt az iskolám. Majdnem mindent tőle
tanultam.
– Hol?
– Azruban, a cédrusfa erdő közepén. Nővéreimet iskolába
küldték, engem azonban nem engedett el a nagymamám.
– Miért nem?
– Mert attól félt, hogy megtanítanak olvasni.
– Ez elég kacifántos gondolkozásra vall.
– Csak azért látszik előtted annak, mert iskolába jártál. De
számára az olvasás egyet jelentett a racionális gondolkodás
halálával – Merván szünetet tartott, és a gereblyéjére
támaszkodott. – Mondok neked valamit.
– Micsodát?
– Mindent, amit tudok, a fülemen keresztül vettem fel.
Egyetlen szót sem olvastam életemben.
– És?
– És ebből fakadóan teljesen másképp látom a világot.

A keleti kultúrák, beleértve természetesen Marokkót is, a

nyugati civilizációval ellentétben nem az individualizmusból
fakadnak, hanem a közösség erejében gyökereznek. Ezt
nyugaton kevéssé hangsúlyozzák, és még kevésbé értelmezik
helyesen. Ahol személytelen egy kultúra, ott névtelenül
adakoznak az emberek, nem járnak hivalkodva az utcákon, és
fele barátaik iránt is figyelemmel viseltetnek, még ha azok
teljesen idegenek is a számukra. A másik ember mindig
előbbre való. Egy arab ember számára a személyiség csak
málha, mely akadályt jelent az emberiség előbbre jutásánál. A
marokkói hétköznapokban újra és újra alkalmam nyílott rá,
166
hogy megcsodáljam, miként élik meg embertársaim a teljes
önzetlenséget. Olyan míves tulajdonság bontakozott ki a
szemem előtt, melyet nemcsak nagyra értékeltem, de
lehetőségeimhez mérten igyekszem magamévá is tenni.
Felmerült bennem a gondolat, hogy talán a szívembe zárt, hőn
áhított történetem is csak egy apró lépés, mely az önzetlenség
felé vezet.
Szokás szerint a körülöttem lévő emberek voltak tanítóim.
Egyik reggel megkérdeztem Zohrát, nem látott-e véletlenül
egy száz dirhemes bankjegyet, amit előző este a nadrágomban
felejtettem. Zavartnak látszott, s megígérte, hogy megkeresi a
pénzt, majd felviharzott az emeletre. Nem sokkal később
visszajött, és egy összegyűrődött papírpénzt tartott a kezében.
– Íme, a pénz, Monsieur Tahir – mondta, s átnyújtotta a
bankjegyet.
Megköszöntem a segítőkészségét.
Aznap délután Rachana megtalálta az eredeti száz
dirhemest, amit elvesztettem. Az éjjeliszekrényem mellett
hevert a földön. Zohra lemondott egy jókora összegről a saját
pénzéből, több mint tíz dollár értékben, hogy elejét vegye még
a gyanú árnyékának is.
Apám számára semmi sem volt olyan fontos, mint az
önzetlenség. Sosem fejezte ki magát ezzel kapcsolatban
közvetlenül, sokkal inkább kerülő utakon át, utalásokkal
irányította figyelmünket erre. Olybá tűnt, mintha mindenféle
térkép nélkül indulnánk útnak egy különös cél felé, aminek
még a nevét sem tudjuk. A sziklaszilárd keleti értékrendben a
mesék útjelző táblaként működnek.
Egy gyerekkori marokkói utazásunk során – épp hazafelé
indultunk Tanger felé – kaptam egy pénzérmét zsebpénz
gyanánt. Megálltunk a piacon, hogy gyümölcsöt vásároljunk.
167
Miközben szüleim az áruk között válogattak, én csak
álldogáltam és nézelődtem. Egyszer csak egy kéz nélküli nőt
pillantottam meg, amint az út mellett koldul. Csonka teste
előtt tálka hevert. Nagyon megsajnáltam az asszonyt, ezért
átmentem az úttesten, és a tálkába szórtam a zsebpénzemet.
Amikor ismét a kocsiba szálltunk, elmeséltem szüleimnek,
amit tettem. Azt reméltem, dicséretben részesítenek, amiért
olyan derék fiú vagyok, ám apám arca elkomorodott.
– Sose adj alamizsnát, ha pusztán az a szándékod, hogy
jobban érezd magad ettől. Az igazi könyörület nem önös
érdekből fakad, hanem személytelen.
Apám halála után lassanként érteni kezdtem az önzetlen és
alázatos élet rejtelmeit. Amikor meghalt, számos ember írta
meg nekem kondoleáló levelében, hogyan segített rajtuk az
ismeretlenség álarca mögé bújva, és csak később tudták meg
maguk is, kinek köszönhetik a jótéteményt.
A legkülönösebb adakozása révén még az angol
királynővel is kapcsolatba került.
Egy alkalommal, amikor az uralkodó, II. Erzsébet a Közel-
Keletre látogatott, a szokásához híven egy róla készített,
dedikált és ezüstkeretbe foglalt fényképet vitt ajándékba az őt
fogadó államférfiaknak. Apám a reggeli újságolvasás közben
értesült a különös ajándékozásról, és nem állhatta meg, hogy
gúnyos megjegyzést ne tegyen a bornírt viselkedésről. Az
arabok szemében ez a tett visszataszító kevélységgel volt
egyenlő. Apám olyan elviselhetetlennek tartotta az országán
esett szégyent, hogy kivett egy nagyobb összeget a bankból, és
olyan ajándékot vett az arab államfőknek, amely sokkal inkább
megfelelt a hagyományos arab értékrendnek, majd a királynő
nevében elküldte azokat a büszke férfiaknak.

168
 A kertben üldögéltem olvasmányaimba merülve, amikor
hozzám lépett Merván. Oszmánnal és a Medvével ellentétben
ő előszeretettel elegyedett szóba velem. Kezet fogtunk, és
békességet kívánt nekem.
– Mit olvasol?
– Skandináv népmeséket.
– És milyennek találod azokat?
– Érdekesek és jók.
Merván megérintette ujjbegyével a szemhéját.
– Itt! Hogyan érzed őket itt, a szemedben?
– A szememben?
– Igen.
– Jónak látom őket a szememmel is.
– De azért különbözik, nem?
– Mitől?
– A fülön át a szívbe hatoló mesétől.
Attól a naptól kezdve, hogy Merván munkába állt, gyakran
kaptam magam azon, hogy róla gondolkozom. Egy sokkal
ősibb s valahol romlatlanabb embertípust képviselt, mint
amilyen én vagyok. A mi kultúránkban rosszallással
viszonyulunk az analfabétákhoz, mivel úgy gondoljuk, hogy
faragatlanok maradnak a könyvekben fellelhető információk
híján. Ez bizonyos szempontból persze igaz is lehet, ám az
írástudatlanság fogalmához jó adag negatív előítélet is
kapcsolódik.
Ha jobban belegondolunk, az emberiség írástudatlan volt
évezredeken át, és sok mindent épp ennek köszönhet. Ha
nincs írott nyelv, az információkat szájhagyományozás útján
kell közvetíteni; ebben az esetben nem a könyvre támaszkodik
a hallgató, hanem az előadó mesemondóra.

169
 A törzsi és nomád társadalmak természetükből fakadóan
nem rendelkeznek írásbeliséggel, s ennek bizony jó oldala is
van: a szórakozásnál az emberek egymásra vannak utalva. A
törzs vagy a nagycsalád körülüli a tábortüzet, s hosszú
történetmesélés keretében megosztják egymással a kollektív
törzsi emlékezet bölcsességeit. A szájhagyományozás útján
közvetített információik korlátozottak, de csiszoltak, akár a
folyóban sodródó kő, amit simára koptatott az idő. Az
információknak különös dimenziójuk van: nem a szem
közvetíti őket, az emberek hallás útján teszik magukévá. A
tűzbe bámulnak, fülüket hegyezik, s a képzeletük szárnyat
bont.
Volt szerencsém megtapasztalni a mesemondók varázsát
törökországi teaházakban, a perui Amazonasban, Indiában és
Afganisztánban, de ugyanez a helyzet Patagóniában, a kenyai
Rift-völgyben, Pápua új-Guineában, Kazahsztánban és
Namíbiában is. A mesemondók által generált hatás mindenhol
ugyanaz. Kötéltáncosként egyensúlyoznak a valóság és a
képzelet között kifeszített hajszálvékony fonálon, ősi
ösztönünkre hagyatkozva. A mesehallgató teljesen védtelen
ezen őszinte és zsigeri élménnyel szemben, a hatás alól senki
sem tudja kivonni magát. A szavak képesek elvarázsolni a
hallgatót, de egyúttal tanítanak is, és átadják a múlt üzeneteit.
Merván ennek az ősi kornak, és nem a mai világnak a
gyermeke.
A mesék az emberiség közös valutája. Függetlenül attól,
hol keletkeztek, ugyanazon archetípust követik, s bár meglepő
lehet, ugyanazokat a történeteket különböző kontinenseken is
fellelhetjük. Mi az oka annak, hogy ugyanazt a mesét regélik
Izlandon és a Kolumbusz előtti Amerikában? Hogyan
lehetséges, hogy a teljesen nyugati mesének tartott
170
Hamupipőke egy dél-amerikai törzsnél is nagy
népszerűségnek örvend?
Apám azt szokta volt mondani, hogy a mesék a
hallgatónak nem csak a valóságból való elmenekülés
lehetőségét biztosítják, de túl ezen arra is alkalmasak, hogy az
egyén teljes egészében kifejtse szellemi képességeit. Ha a nyelv
általános és hétköznapi rétege fölé emelkedünk, a képzelet
határtalan dimenziókba emelkedhet.
Tanuld meg úgy használni a szemedet, mintha az a füled
volna – mondaná apám s egy ősi tradícióval kerülsz
kapcsolatba, egy álomvilággal, mely felébreszti a valódi
értelmedet.

Tízedik fejezet

Nem csak az számít munkának, amiről az emberek azt

hiszik. A külső szemlélő által láthatatlan tevékenység is az
lehet.
DZSALÁI.ADDÍN RUMI

Az a tudat, hogy házunk egy sír fölé épült, legyen szó egy
szent emberéről is, nem éppen volt megnyugtató a számomra.
Nem akartam Rachanának említést tenni róla, hiszen enélkül is
torkig volt a sok babonával és aggodalmaskodással. Amióta
Marokkóba költöztünk, tengernyi nehézséggel kellett
megküzdenünk, kezdve a sáskajárástól a megtermett
patkányok inváziójáig, rendőrségi razziáktól a szinte
állandóan terítéken lévő dzsinn problémáig, nem beszélve a
kizsigerelt macska sokkoló esetéről. Rachana lassanként

171
megszokta az életet a Kalifa házában, de tudtam, a lelke
mélyén még mindig sajnálja, hogy elhagytuk a képzelt
nyugalmat biztosító Londont, és nem élünk egy álmos
külvárosában. Nem lankadtam bizonygatni neki, hogy
véleményem szerint mindennél értékesebb a folytonos
tanuláson alapuló és tapasztalatokban gazdag élet. Mivel nem
akartam felborítani Rachana érzékeny lelki egyensúlyát,
jobbnak véltem, ha elhallgatom előle, ami a tudomásomra
jutott.
Ajkamba haraptam.
Mint oly sokszor korábban, az új információ hatására most
is úgy éreztem, mintha kelepcébe kerültem volna
Casablancában és a Dár al-Kalifában. A szobalányok, az őrök
és a folyton cserélődő munkások újabb és újabb kihívások elé
állítottak bennünket. Legszívesebben mindennek hátat
fordítottam volna, hogy önnön történetem keresésére induljak,
de akárhányszor is rugaszkodtam neki, hogy elszabaduljak a
hétköznapok által támasztott követelményektől, egy hirtelen
támadt újabb hullám visszasodort a partra.
Egyik reggel felhívott Tangerből egy idegen. Olaszul
beszélt, s röviden elmagyarázta, ki ő és mit akar.

Egy hónappal korábban leszólított egy utcai vigéc.

Valahogyan sikerült átjutnia a szegénynegyedet határoló
sorompón, és a házunk felé vette az irányt. Hangosan és
lankadatlanul kopogtatott a kapunkon. Magam mentem, hogy
ajtót nyissak, és megnézzem, ki az. A házaló árus egy kopott
műanyag táskával jött, elnyűtt kabátot viselt, szemei alatt
pedig sötét karikák éktelenkedtek. A kinézete alapján azt
lehetett volna hinni róla, hogy már akkor házalásban utazott,
mielőtt meg tanult volna beszélni. Az ujjai olyan különlegesek
172
voltak, melyek egy minden hájjal megkent alakra engedtek
következtetni, s oly hevesen gesztikulált, mintha ezzel akarná
ügyfeleit megigézni, és mindenféle árucikk megvásárlására
ösztönözni.
A vigéc hozzám hajolt, és óvatosan a tenyerembe csúsztatta
a névjegykártyáját.
– Mire van szüksége? – kérdezte.
Szemébe néztem, s azon tanakodtam, hogyan tudnám úgy
kiakolbólítani a kertből, hogy meg ne sértsem.
– Vissza kell mennem, dolgozni – feleltem.
A férfi, akit a névjegykártya alapján Abdul Háfiznak
hívtak, kicsattintotta az aktatáskáját, és felém tartott egy
maroknyi termékkatalógust.
– Bármire is legyen szüksége, mindenben segíteni tudok –
mondta bizalmaskodó hangon. – Ha patkányok lepték el a
házát, eldugult az ereszcsatorna, tetűk zavarják vagy
furunkulus keseríti meg életét, személyemben a megfelelő
gyógyírra talált.
– Nincsenek a házban patkányok, mivel hetente kétszer
kölcsönkérjük a szomszéd macskáját, aki szemmel láthatóan
jól végzi dolgát. Ami az ereszcsatornát illeti, az őreim dolga,
hogy tisztán tartsák őket, tetűvel és furunkulussal pedig
szerencsére ez idáig nem akadt dolgunk.
Megköszöntem segítőkészségét, elköszöntem tőle, és
becsuktam a kaput.
Ha valakinek az orra előtt becsapják az ajtót, joggal veszi
zokon, de a házalók oly sértésnek veszik, mintha egyenesen
kesztyűt dobtak volna az arcukba.
Megfordultam, hogy visszatérjek a könyvtárszobába a
könyvemhez, ám váratlanul ismét kopogtak. Véleményem
szerint mindenki megérdemel bizonyos fokú figyelmet, s ez
173
alól még a házaló árusok sem kivételek, még ha semmit nem is
kívánunk tőlük vásárolni. Ezért még egyszer kitártam előtte az
ajtót.
Abdul Háfiz bedugta ficánkoló kezét a kapun.
– Tudom – mondta fenyegetően –, már az elején kitaláltam.
– Mit talált ki?
– Hogy mire van valójában szüksége.
Mély lélegzetet vettem.
– Villanyborotvára van szüksége.
– Ebben téved, nincs szükségem rá.
Ismét be akartam csukni az ajtót, amikor a kereskedő
kezembe csúsztatott egy papírlapot.
– Írja le, mire vágyik igazán.
– De hát értse meg, jóember, semmire sem vágyom.
Abdul Háfiz letörölt egy szöszt kabátja hajtókájáról.
– Mindenki vágyik valamire.
Ekkor eszembe ötlött. Mi tagadás, egyetlen dologra nagyon
is áhítoztam, s az nem volt más, mint Richard Burton
Ezeregyéjszakája, amit apám annak idején egy rejtélyes
idegennek ajándékozott. Felírtam a könyv címét és a kiadásra
vonatkozó adatokat. A kereskedő elolvasta a sorokat,
hunyorított, majd zsebre vágta a telefonszámomat, és becsukta
aktatáskáját.
Kezet rázott velem, megfordult, és a sáros úton a
szegénynegyed felé vette az irányt. Azt képzeltem, sosem
hallok róla többet. Annak az esélye, hogy Burton híres
művének első kiadása Marokkóban fellelhető, elég csekély
volt; az pedig, hogy túl ezen még meg is lehessen vásárolni,
jóformán a nullával volt egyenlő.
Így amikor Tangerből felhívott egy idegen ez ügyben,
igencsak meglepődtem.
174
 – Monsieur Shah? – kérdezte az olaszul beszélő férfi.
– Igen, parancsoljon.
– Megvannak a könyvek.
– Milyen könyvek?
– Nem emlékszik? Megkérte Abdul Háfizt, hogy keresse
meg önnek őket.

Mielőtt felszálltam volna a Tangerbe tartó vonatra,

beugrottam a cipészhez, hogy még egy pár elnyűtt cipőt
bízzak rá. Az öregember egy takaróba vackolta magát,
gyapjúsapkáját mélyen a fejére húzta. Tárt karokkal fogadott,
mintha régi jó barátok lennénk. A nevem felől érdeklődött,
amit meg is adtam neki.
– Tahirnak foglak szólítani, te pedig szólíts bátran Núr ed-
Dínnek.
– Megtisztelés számomra.
A cipész megnyalta szája szegletét.
– Tán csak nem valami kincset hoztál nekem ismét?
Turkálni kezdtem a táskában, és kibányásztam a vadbőr
cipőket. A talpuk teljesen el volt nyűve. Szabadkozásba
kezdtem, hogy nem ápoltam őket a megfelelő módon. A cipész
szeme ragyogni kezdett. Egyenként a kezébe vette őket, és
hüvelykujjával végigtapintotta a varrást.
– A lábad luxushoz van szokva.
– Tangerbe kell utaznom néhány könyvért, három vagy
négy nap múlva jövök vissza.
– Addigra készen lesznek – ha Isten is úgy akarja.
A cipész fogta a cipőket, és a háta mögött lévő fakkok
egyikébe csúsztatta őket. Épp menni készültem, ám az öreg
megérintett az ujjával.
– Megmutatnád majd, kérlek, azokat a könyveket?
175
 Tanger különös helyet foglal el a szívemben. Ez az a város,
ahol nagyapám élt, s ahol egy napon a La Plague nevű
meredek utcában, közvetlenül a háza előtt egy tolató Coca-
Cola-teherautó halálra gázolta. Afgán származású volt, és
Ikbal Ali Sahnak hívták. Élete nagy részét utazásokkal töltötte
a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, amiről számos úti
beszámolót is írt. Amikor felesége nem sokkal hatvanadik
születésnapja előtt daganatos betegségben elhunyt,
vigasztalhatatlan szomorúság gyűrte maga alá. Egy
hajóládányi könyvvel végül Marokkó felé vette az irányt,
mivel ez volt az egyedüli ország, ahol el tudta magának
képzelni az életet, s ahol nem jártak együtt szeretett
feleségével.

Tangerben mindig érezni vélem nagyapám jelenlétét.

Elképzelem, mint baktatna végig a meredek utcán, hogy
betérjen kedvenc kávézójába, a Café France-ba, vagy hogyan
sétálgatna a pálmákkal szegélyezett tengerparti sétányon a
Hotel Cecil közelében. Az emlékét körüllengő légkör különös
egyveleg: hidat képez kelet és nyugat között, pontosan úgy,
mint ez a város, ahol élete utolsó évtizedét töltötte.
Nagyapám apámra hagyományozta a mesemondás
váltóbotját, azt az örökséget, amit ő is az apjától kapott,
Ámdzsád Ali Sahtól száz esztendővel ezelőtt.
Mind össze hároméves voltam, amikor a halálos baleset
történt, ám halványan mégis feldereng előttem a képe: a
délutáni sárgás fényben egy öregember ül a teraszon, s
látogatók veszik körül. Minél több ideje élek Marokkóban,
annál jobban átélem, mit is szeretett nagyapám ebben a
királyságban, s érezni vélem, hogyan emlékeztette őt
gyerekkorának elhagyott hazájára.
176
 Sardhanában, az India északi részén lévő családi
birtokunkon nőtt fel, még ha ősi törzsi területeink
Afganisztánban, a Hindukus lábánál terültek is el.
Gyermekkorát a keleti népszokások sokszínűsége határozta
meg, s itt szívta magába az Ezeregyéjszaka meséinek hátteréül
szolgáló, legendás hősökről és gonosz teremtményekről szóló
történeteit.
Ahogy korábban az apja, ő is a mesék és történetek
ismerethalmazában tanult meg gondolkodni. Az információk
tárházának tartotta őket, egy fennköltebb és magasabb tudás
eléréséhez elengedhetetlenül szükséges eszköztárnak, amit
kötelesség áthagyományozni az utódokra.
A vonat Tanger új vasútállomására futott be, körülbelül két
kilométerre a városközponttól. Nyirkos téli nap volt. A hideg
szél betört a Gibraltári-szoros felől. Útitársaim példáját
követve elkerültem a vágányok alatt húzódó aluljárót, és
átmentem a síneken.
Nincs olyan épeszű marokkói, aki ne használna ki egy
felkínálkozó rövidítést.
Felhívtam a könyvárus telefonszámát, bizonyos Senor
Benitót, aki Burton Ezeregyéjszakájának első kiadását kívánta
eladni, de senki sem vette fel. Újból próbálkoztam, de csak egy
üzenetrögzítő válaszolt, előbb franciául, majd arabul, közölve,
hogy a szám átmenetileg nem elérhető. Leintettem egy taxit.
– A Continentalba legyen szíves!
Nincs olyan huszadik századi utazó, akire ne hatott volna
többé-kevésbé Richard Francis Burton élete. Polihisztor volt a
javából, egy különleges képességekkel megáldott férfiú. Testi
és szellemi képességeit a végsőkig feszítette. A szó modern
értelmében rasszista és szexista volt, az udvariassági

177
konvenciókra fittyet hányt, ám ugyanakkor szenvedélyes,
szinte ördögi tudásvágy hajtotta.
Rossz tulajdonságai ellenére jómagam egy úttörőt és egy
bajnokot tisztelek benne. Tizenéves korom nagy
könyvélménye, az Első lépések Kelet-Afrikában című könyve
hatására magam is Afrikába utaztam, és három évig ott éltem.
Majd a brazíliai Santosba utaztam, ahol Burton diplomataállást
töltött be. Ezt követően Izlandra, Triesztbe és Salt Lake Citybe
mentem, melyek mind-mind megállóhelyeknek számítanak
Burton életében. Vívóleckéket vettem, mivel Burton
szenvedélyesen űzte ezt a sportot, beiratkoztam a londoni
Atheneum Klubba, mivel hajdanán ő is tagja volt annak, s friss
házasként nem átallottam összekuporgatott vagyonkánkat egy
kéziratért odaadni, amelyben részletesen beszámol a zanzibári
szultán gazdagságáról.
A taxi lefordult a tengerparti sétányra, majd a kikötő
mellett felkanyarodott az óváros felé. A keskeny, élettől
nyüzsgő utcákon át hamarosan a Continentalhoz értünk.
Olvasmányaimból jól ismertem már ezt a szállodát, mivel
Burton is ebben a szállodában lakott, mialatt sokat szenvedett
feleségére, Izabellára várakozott, és az Ezeregyéjszaka
meséinek végeláthatatlan folyamát fordítgatta. Az épület
hatalmas tömbje több mint száz éve néz már a tengerszorosra
és Spanyolország felé, dacolva korokkal és divatokkal.
A hotel a szokásos turistacsalogató giccsel volt tele: nyájas
kinézetű recepciósokkal s tekintélyes megjelenést biztosító
ruhákban pózoló személyzettel. Nem hiszem, hogy a lényeget
illetően bármi is megváltozott volna, amióta Burton 1885
decemberében megérkezett, néhány ládányi könyvvel és
papírral felszerelkezve.

178
 Egy egyágyas szobát kértem. A kulcsot átcsúsztatták a
mahagóni pulton, majd a recepciós a lépcső felé bökött.
– Ötödik emelet – közölte.
– Van esetleg személyfelvonó?
– Természetesen nincs, monsieur.
A szálloda megőrizte ugyan ódon és tekintélyes
megjelenését, ám ami a funkciót illeti, csakis a legnagyobb
tűrőképességgel megáldott turisták hunytak volna szemet
felette. A lépcsőház egy hegyoromra futó meredek ösvény
volt, míg a lépcsőfokok – a viktoriánus kor építészeinek hála –
magasak és keskenyek. Lihegve értem fel a csúcsra,
megtaláltam kicsi, vérnarancsszínűre festett szobámat, mely
két másik szoba közé bepréselve valójában inkább egy
padláslyuknak volt nevezhető. A mosdóhoz léptem, hogy
megmossam arcom, de a csapból nem folyt a víz.
Lementem a recepcióhoz, és újból kísérletet tettem, hogy
elérjem a könyv eladóját.
A recepciós tudni óhajtotta, kit keresek.
– Egy könyveket árusító férfit.
– Könyveket?
– Igen. Richard Burton könyveit.
– A színészt? – érdeklődött a recepciós.
– Nem. Nem a színészre gondolok. Egy másik Richard
Burton-ről van szó, aki utazó volt, s korábban ebben a
szállodában is megszállt.
– Tavaly?
– Nem tavaly, egy kicsit korábban.
– Tavaly előtt talán?
– Valamivel több, mint száz esztendővel ezelőtt.
A recepciós beleharapott alsó ajkába.
– És komolyan azt gondolja, hogy megtalálja őt?
179
 Azon bugyuta beszélgetések egyike volt ez, ami befészkeli
magát az ember fejébe, és hosszú utazások során újra és újra
lejátszódik, akár egy végtelenített hangszalag.
Időközben felbukkant a hotel igazgatója is. Megmutattam
neki a nevet és a telefonszámot.
– Vagy úgy? Szóval Senor Benitót keresi – s ezzel
megnyomta a recepció csengőjét.
Kisvártatva egy tagbaszakadt boy jelent meg.
– Ibrahim majd elkalauzolja magát.
Amint Ibrahim hatalmas lépteit próbáltam követni
dombnak felfelé, azon morfondíroztam, hogyan is lehetne
megfogalmazni az arab és a nyugati gondolkozás közötti
különbséget. Európában nagy divatja van a hetvenkedésnek, s
nem átallunk direkt kérdéseket feltenni, ami sokszor már a
tapintatlanság határát súrolja. Ezzel szemben a keleti
országokban sokkal körülményesebben, egy sokkal ősibb
rendszerben gondolkodnak, ahol a kissé ostobának látszó
beszéd mögött sokszor aranykapuk nyílnak.
Körülbelül másfél kilométerre a szállodától Ibrahim
hirtelen megállt. Kilencven fokban balra fordult, s egy tört
fehérre mázolt hagyományos bejárati ajtó előtt találtuk
magunkat. Keresetlen mozdulattal kinyújtotta tenyerét;
szolgálatát méltányosan megjutalmaztam.
– Jobb, ha tudja, Senor Benito nem fogad hölgyeket –
mondta somolyogva.
Megköszöntem figyelmes tanácsát, és bekopogtam az ajtón.
A levelesláda leffentyűjén át egy kutya morgott rám, s közben
füge illata áradt orromba. Egy határozott kéz hátrább húzta a
kutyát, amire az vonítva hátrább kullogott. Lassú, csoszogó
léptek közeledtek, majd kulcs fordult a zárban, és nehéz
zsanérokon kinyílt az ajtó.
180
 A füge illata félreismerhetetlen lett, amikor kitárult a kapu.
Senor Benito kilépett a kapun a napsütésbe. Mozdulatai
lassúak voltak, hosszú időt engedve a tüzetes megfigyelésnek.
Első pillanatban láttam rajta, hogy régi korok élő emlékével és
emlékezetével találkoztam. A feje búbjától a lába ujjáig
makulátlanul volt öltözve: krémszínű lenvászon zakójának
felső zsebéből frissen vasalt zsebkendő kandikált ki. Karcsú
alakjával valóban figyelemre méltó jelenség volt. Egyetlen
gramm zsír sem volt rajta, arca és keze olyan sápadt volt, akár
a ruhája, majdhogynem világosszürke. Felé nyújtottam a
kezem. Senor Benito egy pillanatra megfogta ujjaim végét, és
rám hunyorított.
– Bonjour.
– Az Ezeregyéjszaka meséi végett jöttem.
– Kérem, fáradjon beljebb!
Lassú mozdulattal beléptem a kapun, elmentem egy fogát
vicsorító miniatűr kutya mellett, s az előkertből egy tágas, tört
fehérre festett villába léptünk. Az épület egy szentélyhez
hasonlított, amit buja és extravagáns luxus, valamint a fallikus
művészet iránti szenvedélyes vonzalom jellemzett. Minden
négyzetcentimétert képek és szobrok díszítettek, kivétel nélkül
a férfitest szépségét dicsőítve.
Az idős olasz bevezetett egy kellemes arányokkal
rendelkező szalonba, amit kicsi és nagy falloszok garmadája
díszített. Voltak márványból kifaragott görög hímtagok,
fallikus olajfestmények, szénceruzával rajzolt hímtagok, a
párkányon pedig egy dróthálóból és papagájtollakból készített
fallikus installáció állt.
– Telefonon beszéltünk – mondtam, miután helyet
foglaltunk.

181
 Közhelyes mondatommal meg akartam törni a csendet,
egyszersmind palástolandó a szokatlan dekoráció felett érzett
zavaromat. Senor Benito lepöckölt egy pihét zakójának
hajtókájáról, majd felállt es az ablakhoz lépett. Az ablakból a
távoli Gibraltári-szoros felett lebegő téli köd látszott.
– Van egy jó évjáratú portóim. Egy 1963-as Sandeman –
mondta, majd hátracsúsztatta egy hatalmas földgömb északi
féltekéjét, s egy titkos bárszekrény bukkant elő. Nikotinos
ujjaival előhalászta az üveget, és kitöltött két pohárral.
Benito megkóstolta a portóit.
– Hála az égnek az Ibériai-félszigetért – mondta puhán.
– Láthatnám a könyveket?
Az olasz öregúr a szoba túlsó végében álló beépített
könyvespolcra bökött az állával.
– Szolgálja ki magát!
Végigpásztáztam a könyves szekrényt. Legalább ötszáz
könyv sorakozott a polcokon. Egy része a legkülönfélébb
nyelveken írt fallikus témájú könyv volt, míg a többi jobbára
afrikai felfedezők és kalandorok útirajzai. Végül
bokamagasságban ráleltem a tíz, fekete bőrbe kötött,
aranyozott gerincű kötetre, a híres Elflejla va lejldra, Az
Ezeregyéjszaka meséire.
– Csak bátran, nyugodtan vegye ki őket, ha már ennyire
türelmetlen!
Lehajoltam, és a sorozat melletti köteteket óvatosan
félrehajtottam, majd ujjamat a kötetek mögé csúsztatva
egyenként levettem őket a polcról. A kötésük fenséges volt, az
állaguk majdhogynem tökéletes. Először az első kötetet
nyitottam ki. Legfelül egy indiai város neve szerepelt:
Benáresz. Ezt követte egy római számokkal írt évszám:
MDCCCLXXXV, azaz 1885. Alatta a következő szavak:
182
Megjelent a Kamasasztra Társaság gondozásában, kizárólag
előfizetők részére.
– Mindössze ezer példányt nyomtattak belőle – törte meg a
csendet Benito, felém nyújtva a poharamat. – A tíz kötet mellé
Burton egy hatkötetes függeléket is írt.
– Valójában persze Londonban nyomtatták őket, Stoke
Newingtonban – válaszoltam.
Az olasz szívére helyezte tenyerét.
– Hiába, a cenzori hivatal már akkor is kopóként vadászott
a jó emberekre, akárcsak manapság.
– Kíváncsi vagyok, hogyan talált önre Abdul Háfiz, a
vigéc?
Benito a könyves szekrényhez ballagott, s útközben
végigsimított egy megtermett római korú falloszon. Egy
lépésnyire tőlem megállt, arca oly közel volt az enyémhez,
hogy a leheletét is éreztem.
– A hálózaton keresztül.
Hátra léptem egyet, s ő azon mód követte mozgásomat,
akár egy tangózó nő a partnerét. A könyves szekrény a
hátamnak feszült.
– Ön is kereskedő?
Benito rám kacsintott.
– Gyűjtő vagyok, s ebből fakadóan része vagyok a
hálózatnak.
– Mi pontosan a hálózat?
– Emberek bizonyos csoportja, akik kapcsolódási pontok
révén összeköttetést biztosítanak a hálózat különálló pontjai
között. A hálózat segít két ember egymásra találásában,
összeköti az egyiket, akinek szüksége van valamire, egy
másikkal, aki azt meg tudja neki adni.
– Hol található ez a hálózat?
183
 Az olasz felfelé fordította mindkét tenyerét, majd
oldaltartásba emelte karját.
– Körülöttünk, s mindenütt.
– Nem fogja megbánni, hogy ilyen kivételes könyvektől
megválik?
Benito leszegte fejét, és fehér vászoncipőjére nézett.
– A szükségességét egy megszokott életminőség
fenntartásának igénye okozza. Kérdezd meg bátran bármelyik
gyűjtőt, ugyanezt fogja mondani.
– Micsodát?
– Azt, hogy minden szép és értékes dolog talmivá válik, ha
nem engedhetsz meg magadnak hébe-hóba egy üveg jó
portóit.
Több mint egy óra beszélgetés után végre összeszedtem a
bátorságom, és a könyvek ára felől érdeklődtem. Benito már
Tanger fénykorában is itt élt, amikor Paul Bowles legendás
szalonja csak úgy vonzotta a beatkorszak emblematikus
figuráit. Mint betelepülő, Benito tisztában volt az országban
szokásos protokolláris viselkedéssel. Nyugattal ellentétben,
ahol a potenciális vevő az első adandó alkalommal a termék
ára felől érdeklődik, keleten sokkal képlékenyebb és
kényesebb ez a kérdés. A legfontosabb szabály: először is meg
kell bizonyosodnunk arról, hogy valóban kell-e nekünk a
kiválasztott tárgy, s csak akkor kérdezhetünk rá az árára, ha
teljesen bizonyosak vagyunk abban, hogy a vásárlás
részünkről kizárólag az ártól függ. Minden komolytalan ár
iránti érdeklődés, sértésnek számít, mivel az eladó akképp
értelmezi, mintha a bolondját járatnák vele.
Az olasz jó ideig nem hozakodott elő az árral.
Két évezred fallikus művészete között az ablakhoz ment, és
hosszasan belenézett az esőbe.
184
 – Már azelőtt ebben a házban laktam, hogy te megszülettél
volna. Tanger bóbiskoló városnak hat most, de korábban telis-
teli volt élettel. Buja és duzzadó élet fémjelezte, akár egy
groteszk színházi előadást.
Kivette zsebéből a kezét, mintha csak szavainak súlyát
akarná méregetni.
– A hálózattól tudom, hogy egy fiatalember, egy író,
bőszen keres valamit az életben. Amikor arra kérték, írja le egy
darab papirosra, leírta a nevét. Képzeld csak el, mit éreztem.
Volt valahol valaki, aki olyasvalamit keresett, ami nálam van, s
egy alsó polcon csak a port fogja.
Benito elrebegett egy árat, mely mindössze negyede volt az
interneten fellelhető példányok piaci értékének.
Megköszöntem, s kiállítottam egy csekket. A szobán lassan
áthaladva egy szépen faragott íróasztalhoz lépett, kihúzta
egyik fiókját, kivett egy összegyűrt papírlapot,
visszacsoszogott hozzám és átnyújtotta nekem. A papíron saját
kézírásomat ismertem fel: Richard Burton, Az Ezeregyéjszaka
meséi, Benaresz, 1885.
Az olasz műgyűjtő az esőre meresztette tekintetét.
– Nem volna kedve velem ebédelni holnap? – suttogta alig
hallhatóan. – Ismerek egy meghitt éttermet, ahol remek
halételeket készítenek.
Amikor másnap reggel széthúztam a függönyöket,
kanárisárga fényzuhatag vakított el. Szememhez emeltem a
tenyeremet, s a tengerszoroson áthaladó kompra vetettem
tekintetemet. Tanger egy hibrid város: Európa, Afrika és az
arab világ keveredik össze benne. Annyi báj és kifinomult
kellem fémjelzi a várost, hogy mindazok, akik benne élnek,
hajlamosak elfelejteni, a világnak mily szerencsés szegletére is
vetette őket a sors.
185
 Kalandra éhesen letekeregtem a meredek csigalépcsőn, s a
recepcióhoz mentem, ahol az ügyeletes épp reggelijét
majszolta a pulton. Teli szájjal valami üdvözlésfélét motyogott
felém, majd lehajolt, és a pult alól kihalászott egy
összekaristolt napszemüveget.
– Kivételes vendégeink számára tartjuk fenn, kérem,
fogadja el.
Megköszöntem kedvességét, s mi tagadás, hiúságomat
legyezgette a megkülönböztetett figyelem, majd kimentem az
utcára.
Harminc percen át botorkáltam hegynek fel s hegyről le,
zsákutcákból visszafordulva, el-eltévedve, míg végül
megérkeztem a Grand Soccóhoz, Tanger főterére. A medina
szélén elhelyezkedő tér kelet-nyugati irányban kettéosztja a
várost. A téren árukkal teli kicsi boltok s karakán férfiakkal teli
kávézók sorakoznak, közöttük itt-ott egy pad áll, szökőkút
csacsog, s természetesen a mecset sem hiányzik. A térről egy
kapun át lehet a boltíves és árnyas medinába jutni.
Ezen a kapun át jutott Burton az óvárosba 1885 telén. Friss
levegőre áhítozva jött a városba, hogy kedvező körülmények
között dolgozhasson epikus fordításán. Marokkói utazásának
másik oka az volt, hogy bejárja és megismerje az országot.
Régóta dédelgette az álmot, hogy egyszer a brit birodalom
nagykövete lesz, s erre Marokkóban megvolt minden esélye.
Huszonöt éven át dolgozott konzulátusokon, de sosem
léptették elő, s nem is részesítették elismerésben, leszámítva a
miniszterelnököt, akivel személyes baráti viszonyban állt.
Külügyi karrierjét egy négy évtizeddel korábban írt riport
juttatta holtvágányra, amikor Sir Charles Napier szolgálatában
állva lelkes beszámolót merészelt írni Karacsi egyik
férfibordélyáról, különösen az eunuchokról és a fiatal fiúkról.
186
 Az Ezeregyéjszaka meséinek első kiadása a média hatalmas
érdeklődésével övezve jelent meg szeptember második
hetében, három hónappal azelőtt, hogy Burton behajózott
Tangerbe. Havonta vagy kéthavonta végzett egy-egy újabb
kötet szerkesztésével; a könyvet nyomdába küldték, majd
eljuttatták az előfizetőkhöz. Az első kritikák pozitív
hangvételűek voltak; senki sem akadt, aki visszakérte volna a
pénzét. Könyve kedvező fogadtatása ellenére azonban Burton
egyetlen, a tekintélyes Edinburgh Review-ban megjelent
kritika hatására szorult helyzetbe került. A lap főszerkesztője,
Harry Reeve a következőket írta: „Nem akadt még Európában
férfi, aki ilyen mennyiségű primitív szokást összegyűjtött, s a
bűnök feneketlen tárházát közre merte volna bocsátani. Nincs
úriember, aki hosszú ideig eltűrné, hogy ez a fertelmes mű
könyvespolcán éktelenkedjen... Galland műve a
gyerekszobába való, Lane dolgozatai a tudóstársadalom
számára értékesek, ám ami Burton könyvét illeti, nos, szemétre
vele.”
Tanger nyirkos éghajlata inspirálóan hatott Burtonra. A
várost nem nagyon kedvelte, talán ezért is mondott le a
nagyköveti állásról. John Payne-nek, az Ezeregyéjszaka
társfordítójának a következőket írja: „ Tanger nem egy
szerethető város, de a munkának kétségtelenül kedvez.” A
Grand Soccóról a tizedik kötetben ad jellemzést. Elbeszélése
szerint a térre nyíló kávézókat mind bezárták, miután az
egyikben gyilkosság történt. A törzsvendégek emiatt
kénytelenek az utcán elfogyasztani szokásos teájukat, és
elszívni hasisból sodort cigarettájukat, a kellemetlen időjárás
ellenére.
A téren Burton egy mesemondóval is találkozott. A rá
jellemző kendőzetlenül nyers stílusában fogalmazza meg a
187
térrel szembeni kifogásait, ahogyan magát a várost is
pocskondiázta. Imigyen ír a térről: „Bűzös kanális az egész tér,
ami hol sártól csúszós, máskor büdös por borítja, s tele van
sírokkal, elomló síremlékekkel, piszkos bódékkal, valamint
összefércelt sátrakkal, amikből ki-bejárnak a rongyokba
bugyolált nők.”
Útirajzában a mesemondót valamivel jobb fényben tüntette
fel. „Lassan, szépen artikulálva beszél hallgatóságához, a
szórakoztatás teljes tárházát felvonultatva. Túljátszott,
komikus grimaszokkal belekezd a mesélésbe, majd elhallgat, s
a lüktető beszédfolyam alatt kezével is hevesen gesztikulál, s
ez a hatás kifejezőerőben olyan gazdag, hogy talán még azok
az európaiak is megértenék a mese lényegét, akik egy szót sem
tudnak arabul. A hallgatóság visszafojtott lélegzettel s
mozdulatlanul figyelt az előadóra, magam pedig nem
győztem csodálkozni azon, hogyan lehet ilyen érzelmekben
gazdag, friss és zseniális előadást tartani eme vad és
visszamaradott téren.”
Mára sajnos egyetlen mesemondó sem maradt.
Tekintetemmel aprólékosan végigpásztáztam a teret, és fájó
szívvel be kellett vallanom, hogy a Burton által valamivel több,
mint száz esztendővel ezelőtt részletesen leírt atmoszféra
immár végérvényesen eltűnt. A letűnt kornak egyetlen
jellemző emléke maradt fenn, a mesébe illő Cinema mozi
épülete.
A Ríf filmszínházat régi pompájában újították fel. Az art
deco stílus gyöngyszemének tekinthető épület annak a kornak
a hírnöke, amikor Marokkó még francia gyarmat volt. Leültem
egy padra az épülettel szemben, lehunytam a szemem, és
megpróbáltam magam elé képzelni a történelem homályába
veszett régmúlt időket. Látni véltem, mint sülnek ki a
188
magnéziumos vakuk egy-egy filmbemutató premierjén, amint
az előkelő és gazdag emberek kiszállnak drága
automobiljaikból, továbbá a prémgalléros női kabátkákat,
skarlátvörös ajakrúzst és a pomádéval beállított divatos
frizurákat.
Fiatal fiúk harsány hangja térített vissza a jelenbe. Öt
fiúcska gubbasztott a pad végénél. Megviselt,
összepiszkolódott ruhákat hordtak. A legidősebbnek látszó fiú
lázasan magyarázott valamit társainak. A körülállók
kiürítették zsebeiket: hat üveggolyó, négy flakonkupak, egy
összefestett gally, egy törött hegyű tollkés és néhány érme
került elő. A pénzt összegyűjtötték. Hárman hangosan
összeszólalkoztak valamin. A veszekedés tülekedéssé fajult.
Az egyik idősebb fiú nekiesett a legkisebbnek, a földre estek,
és mindaddig folytatták a birkózást, míg a csoport vezetője
szét nem választotta őket. Ezután az összegyűjtött pénzt a
legkisebb fiú markába tette, aki a verekedésben elszakadt ingét
simítgatta, majd a mozi bejárata felé tessékelte.
A többiek golyózni kezdtek.
Odafordultam a legidősebb fiúhoz, és megkérdeztem,
miért csak az egyikük megy moziba. A fiú rám tekintett,
sárgásbarna szemében visszatükröződött a napfény.
– Csak egyetlen jegyre van pénzünk, monsieur, s ezért
Ahmedet küldtük be. Mindig Ahmedet küldjük.
– S miért pont őt?
A vezető elgurított egy márványgolyót.
– Mivel ő tud közülünk a legjobban mesélni.

189
Tizenegyedik fejezet

Az alkimista kínban, gyötrelemben végzi, míg az együgyű

kincset talál a romok között.
SZÁDI

Senor Benito szájához emelt egy falat kardhalat, majd

megadóan lehunyta a szemét. Egy halételeiről híres, előkelő
étterem teraszán ültünk, pazar kilátással a tengerszorosra. A
többi asztalnál nem ült senki, mintha az öreg műgyűjtő az
egész helyiséget kibérelte volna, csak hogy egyedül és
háborítatlanul maradjunk.
– A partik a végletekig dekadensek voltak. Egészen
reggelig táncoltunk, s csak úgy fürödtünk a jégbe hűtött
pezsgőben.
– Mi volt az oka annak, hogy Tangerbe jött?
Benito belekortyolt a borába.
– Egy szerelem.
A pincér az asztalunkhoz lépett, vizet és bort töltött
poharainkba, s oly könnyedén mozgott, akár egy fekete-fehér
pillangó.
– Tanger hírhedt volt a botrányairól, s egész tündöklését
ennek köszönhette – folytatta, amikor a pincér hallótávolságon
kívülre libbent. – Bárki is állítja az ellenkezőjét, hazudik.
Közvetlenül vagy közvetve, de a város összes lakója, legyen az
az iménti pincér, vagy az amott a kikötőben rákot áruló férfi,
érintett ebben.
– Pontosan mit ért azalatt, hogy „érintett”?
– Természetesen a botrányt.
A szerelmi viszonya felől érdeklődtem.

190
 Az olasz kissé előre dőlt, s megigazította lenvászon ingét.
– Az igaz szerelem egyszer érinti meg az embert egy
életben. Az én szívembe réges-régen, még Milánóban lopta be
magát ez az ellenállhatatlan érzés. Találkoztam egy fiatal
tengerésszel, magas volt, karcsú, minden elképzelhető
dologban olyan tökéletesnek mondható, amit le sem tudok
írni, hogy azt kellően megértsd. Egy napon Tangerbe
helyezték át, s én persze követtem őt. Egy azon gyümölcs két
felét alkottuk. Minden szabad percet együtt töltöttünk, sosem
váltunk el egymástól. Álomvilágban éltünk. Ám minden
álomnak vége szakad egyszer.
Senor Benito kortyolt egyet a fehérborból, és öblögetni
kezdte a szájában.
– Mi történt a tengerésszel?
– Vízbe fulladt.
– Hol történt?
– Amott, a sziklák közelében.
Mindketten hallgatásba merültünk, eszegettük a hal elomló
húsát, és elmúlt, boldogabb időkön merengtünk. Megtörtem a
csendet, s megkérdeztem Benitótól, miért maradt végül
Marokkóban. Megfontoltan válaszolt.
– Egyszerűen így hozta az élet. Ha a város utcáin
bóklászom, minden alkalommal az az érzésem, mintha
kiszakadnék a valós időből, és visszasüllyednék Hárun al-
Rasíd korába.
– Mintha magában az Ezeregyéjszakában kalandozna?
– Igen, ha úgy vesszük, a mesék világában, de egy
valóságos és élettel teli formájában.
Ismét felénk libbent a pincér, leszedte a tányérokat, majd
elsuhant. Senor Benito lehunyta a szemét egy pillanatra, és
nagyot sóhajtott.
191
 – Ebben a városban költészettel van átitatva a hétköznap, s
a halálban is több a megnyugvás. Ha egyszer valaki belevész
ebbe a labirintusba, nehezen keveredik ki belőle, még akkor is,
ha megleli a kijáratot.
– Nem hiányzik önnek Európa?
Az olasz elvigyorodott.
– Akkor hiányzik valami, ha odaát, a csatorna túloldalán
tartózkodom. Európa azonban már semmit sem tud nyújtani
nekem. Elvesztette hagyományait, értékeit, és észrevétlenül
még a szabadságától is megfosztotta önmagát. Miért
kívánkoznék vissza, amikor itt az érzékek lukulluszi
lakomájában, az Ezeregyéjszakában lehet részem?
Senor Benito mindkettőnknek eszpresszót rendelt. Amikor
kihozták, kávéskanalával szétmorzsolt egy cukorkockát, és a
felét beleszórta a csészéjébe. Megkérdeztem, mi ragadta meg
leginkább Burton fordításában.
Egy korttyal kiitta kávéját.
– Kissrác koromban felfedező akartam lenni. Reggeltől
estig csak erről ábrándoztam. Folyton csak saját tervezésű,
kicsi térképeket rajzoltam jegyzetfüzeteimbe. Azzal a
gondolattal játszadoztam, hogy nővéreim egy idegen törzshöz
tartoznak, s egy házilag eszkábált fakarddal rájuk rontottam.
Anyám szerint persze megátalkodott voltam, ám apám egy
napon egy híres Afrika-kutatókról szóló képeskönyvvel lepett
meg. Amikor aztán egy kicsit idősebb lettem, odaajándékozta
nekem Burton Első lépések Kelet-Afrikában című könyvét,
amibe azonnal beleszerettem.
– Miért nem lett végül felfedező a szépreményű
gyermekből?
A műgyűjtő végigsimította egyik kézfejét a másikkal.

192
 – A nagy felfedezések kora lejárt. Mellesleg úgy hiszem,
hogy belül túlságosan puhány vagyok ehhez.
Gyengéden rám nézett, s kissé elpirult.
– Romantikus alkat vagyok, s ha épp romantikára van
szükségem, belevetem magam Burton világába.
– Mind a tizenhat kötetet végig olvasta?
Benito szeme tágra nyílt.
– Természetesen igen. Nevelőintézet volt a javából.
– Van esetleg kedvenc meséje?
– Mindegyik a kedvencem, persze más és más okból. De ha
ki kellene választanom az elsőt az egyenlők közül, úgy a
befejező rész mellett döntenék. Semmiképpen se mulaszd el
elolvasni!
A müezzin imára hívó hangja úgy terjedt szét Tanger fehér
háztetői felett, mint a pitypang szélfútta virága.
– Miért érdekel ennyire az Ezeregyéjszaka? – kérdezte
Senor Benito.
– Apám fiatalkorában az összekuporgatott pénzén
vásárolta meg ezt a kiadást, mely a legcsodálatosabb dolog
volt, amit gyerekkoromban láttam. Szegfűszeg illatát
árasztotta. Egy napon vendég jött a házhoz, s amikor távozott,
magával vitte apám féltve őrzött, dédelgetett könyveit is.
– Eladta?
– Nem! Ajándékba adta neki, mivel nagyon megtetszettek a
vendégnek.
Benito felhúzta szürke szemöldökét.
– És számodra mit jelentenek ezek a könyvek?
– Egy képzeletbeli világ labirintusát, egy véget nem érő
mesefolyam megtestesülését.
Bevallottam előtte a mesék iránti szenvedélyes
rajongásomat, s arról a bizonyos váltóbotról is beszéltem, amit
193
családi hagyományunk szerint kötelességünk átadni
utódainknak.
– Emellett pedig a saját mesémet is keresem.
Benito lassú mozdulattal felállt, és a terasz széléhez
vezetett. Lenéztünk a tengerszorosra; ahol az utasszállító
kompok jártak, mintegy hidat képezve Európa és Afrika
között. Az olasz műgyűjtő begombolta vajszínű zakóját, és
megigazította nyakkendője csomóját.
– Azt hiszem, meg kellene ismerned Mrabet-et.

Aznap este felhívott Rachana. Hangja rettentően zilált volt.

Elpanaszolta, a háztartás a távollétemben összeomlással
fenyeget. Megkérdeztem tőle, mi zaklatta föl ennyire.
– A krétával rajzolt szimbólumok visszatértek, s az
utcafronton az egész falat beborítják. Ezúttal piros színűek.
– Lemosták az őrök?
Feleségem hallhatóan mély lélegzetet vett.
– Zohrával épp kint vannak. Nagyon izgatottak.
Könyörögnek, hogy azonnal gyere haza.
– Mindössze ez az irka-firka okozta a problémát?
Rachana szinte felnyögött.
– Nem. Történt egy másik aggasztó dolog is.
– Az őrökkel?
– Nem. Muráddal.
– Mi történt vele?
– Meglépett!

Mohamed Mrabet bizalmas barátja volt az amerikai írónak,

Paul Bowlesnak. Hasonló szenvedélyeknek éltek: szerették a
költészetet, a zenét és a festészetet, s emellett osztoztak
egymás meleg hajlamában is. Ok ketten biztosították Tanger
194
irodalmi életének véráramlását. Bowles lejegyezte és
lefordította Mrabet műveit, majd kiadót is keresett számukra
nyugaton. Művei révén híressé vált, a modern marokkói
irodalom tárgyalásakor megkerülhetetlen a személye. A dolog
pikantériája, hogy Mrabet úgy vált a kor irodalmi ikonjává,
hogysem írni, sem olvasni nem tudott. Igen, egy analfabéta
költőről van szó, aki egyszerű halászként kezdett dolgozni, ám
hamarosan ösztönös vágyat érzett arra, hogy megkeresse és
elmesélje önnön történetét. Írás tudatlan lévén csupán fülére és
emlékezetére támaszkodhatott, s ezzel tulajdonképpen a múlt
nagy marokkói mesemondóinak sorába lépett.
Akárkivel is találkoztam marokkói tartózkodásom során,
mindannyian azt hittük, Mrabet már régen halott. Neve egy
másik világhoz kapcsolódik, amikor Tanger hírhedt
szalonjaiban mindennapos vendég volt Tennessee Williams,
Truman Capote, Ginsberg vagy Burroughs. A hír, hogy
Mrabet Tanger külvárosában él, mi tagadás, lázas érdeklődést
váltott ki belőlem.
Senor Benito kezembe csúsztatta egy kis könyvesbolt
nevét: Le Colombe d'Or, azaz Aranygalamb, s azt javasolta,
menjek el bátran, s keressem meg az üzletben dolgozó francia
fiatalembert, Simon-Pierre-t.
Telefonon bejelentkeztem, s megbeszélésünk szerint a
könyvesbolt melletti kávézóban találkoztunk. Tipikus arab
kávéház volt: vágni lehetett a füstöt. Simon-Pierre odahúzott
az asztalához egy széket, cafénoirt rendelt, majd rágyújtott egy
Gitanes-re. Arcát ráncok barázdálták, de ezt leszámítva finom
metszésű volt, arcbőrét enyhe pír borította. Megtévesztően
hasonlított egy festményre, ami a felfedezőt, William Thesigert
ábrázolta fiatalkorában.

195
 Mrabet felől kérdeztem, amire először csak egy sóhajjal
válaszolt.
– Meglehetősen ingatag az egészségi állapota. Hol jobb, hol
rosszabb. Túl sokat szív.
– Úgy érti, nikotinfüggő?
– A kíf rabja. Hasist szív.
– És dolgozik még?
Simon-Pierre a helyiségen át az utcára nézett.
– Igen, festeget még.
Egy órával később már Mrabet szerény lakásán
üldögéltünk, Tanger egyik messzi külvárosában. A falakon
modern képek sokasága függött, az emberi elme legmélyebb
rétegeiből felszínre tört színpompás absztrakciók. A szoba
felét egy nagy dobogó foglalta el, ami tulajdonképpen
műteremül szolgált. Mindenütt festékek hevertek: vízfesték,
akvarell, por állagú, palackban forgalmazott színezékek és
festékkockák. Másutt ecsetek szanaszéjjel, egyesek tisztán,
bevetésre várva, míg a többségre rászáradt már a festék. A
szoba másik végében hosszú, keskeny asztal húzódott a fal
mentén, rajta papírok és fényképek kupaca, de volt még ezen
kívül gyerekjáték, doboz, gyertyák és tinta.
A szobának nem volt ablaka, ám ennek ellenére mégsem
volt sötét. Mivel a szobában nem volt ventilátor, amely
felkavarta volna a levegőt, a látogatók enyhe delíriumba estek
Mrabet pipájától. Mrabet a dobogó szélén üldögélt, hátát a
falnak vetette, s felhúzott térdére fektette az állát. Meztelen
lábujjaival egy hosszú szárú pipát tartott, mely egészen felért a
szájáig. Időről időre szájába vette a szívókát, és nagyot szívott.
A szemközti falra egy fekete-fehér fénykép volt szögezve, ami
Mrabet-t ábrázolta fiatalkorában. Derékig mezítelenre volt
vetkőzve, s félig profilban ábrázolta a strandon. Válla és
196
felsőteste izmoktól dagadt, tekintete pedig magabiztosságról
tanúskodott. Szemem a képről átsiklott a szobán, míg végül az
önfeledten révedező Mrabet-n állapodott meg, aki még mindig
lába között tartotta a bugyogó vízipipát. A percek gyorsan
peregtek. Tanger nagy idolját cserben hagyta erőnléte, s a
hosszú évtizedeken át szívott hasis teljesen letompította
felfogását. Összekuporodva révedt maga elé. Közöltem vele,
hogy nagy rajongója vagyok meséinek és történeteinek, és a
szájhagyomány útján terjedő népi elbeszélő-művészetnek, s
hogy nagyapám is Tangerben élt, egészen haláláig.
Mrabet a neve felől érdeklődött. Amikor közöltem vele,
becsukta szemét, mintha keresőútra indult volna
emlékezetének sötét tárnáiban.
– Emlékszem rá. Ikbal, az afgán. Mindjárt az is eszembe jut,
hol lakott...
– A La Plague utcában.
– Igen, így van. Emlékszem, jót mulattunk azon, hogy
Afganisztánból testőrt hozott magával. Hatalmas, fehér turbán
volt a fején, sosem vált meg öreg flintájától, és úgy állt a
kapuban, mintha odaszögezték volna. Még zuhogó esőben
sem húzódott beljebb.
A mesemondó pislantott egyet, nagyot nyelt, s résnyire
nyitott ajkakkal így folytatta: – barátok voltunk – mondta
szomorúan. – Talán az is közrejátszott ebben, hogy mindketten
a hegyekből származunk. Ö a Hindukusból, a világ tetejéről,
míg én a Ríf hegységből.
Megkértem, meséljen nekem a gyerekkora irodalmi
emlékeiről.
– A Ríf hegységben a mesék olyanok, mint az erekben folyó
vér, a levegő, amit magunkba szívunk, az étel, amivel
lelkünket tápláljuk.
197
 Szünetet tartott, hogy újragyújtsa pipáját.
– Hogyhogy elhagyta a hegységet a tenger kedvéért?
Az öreg mesemondó a földre szegezte tekintetét.
– Hogy együtt úszhassak a halakkal.
Simon-Pierre gyengéden arra kérte a mestert, meséljen
valamit. Várakozással teli csendben ültünk, Mrabet maga elé
meredt. Egy guru elhivatott követőjének éreztem magam, aki
mestere halálos ágyánál a kinyilatkoztatást várja, kicsit
izgatottan, kicsit pironkodva. Rettentően szerettem volna
hallani akárcsak egy néhány szavas bölcselmét, s kíváncsi
voltam, hogyan kezd bele a mesélésbe. A mesemondó ismét
megtöltötte a pipáját, meggyújtotta, s mélyet szippantott
belőle. Köhögni kezdett, s a véres köpet festőruhájára csurgott.
Olyan volt, akár egy ketrecben heverő kivénhedt cirkuszi
oroszlán: már azzal is elégedett volt, ha békén hagyták. Úgy
éreztem, inkább eltűrne bármilyen büntetést, mintsem hogy
még egy utolsó alkalommal szerepeljen.
Közöltem vele, hogy egy berber hagyomány alapján saját
mesémet keresem. Mrabet felpillantott, s kivette pipáját a
szájából. Első alkalommal éreztem úgy, hogy látott, és nem
csak rám nézett. Tekintetünk találkozott, és egymásba
fonódott. Úgy rémlett, szikra villant fel a szemében, a
varázslat egy apró lángnyelve. Az öreg mesemondó felült,
majd mutatóujját mellkasához emelte.
– Itt lakik belül, és várakozik.
– Micsoda?
– A saját történeted.
– És mire vár?
Mrabet lehunyta a szemét.
– Arra, hogy becsukd a szemed, és a tudatodra ébredj.

198
 A következő este visszaérkeztem a Kalifa házába.
Szokásához híven Rachana hosszan ecsetelte a távollétem alatt
történt nehézségeket.
– Éjjel újabb krétával rajzolt szimbólumok bukkantak fel.
Ezúttal zöld színűek, és sokkal fenyegetőbben hatnak. Az
egész falat beborítják kívülről. Ezenkívül Zohra megvágta az
ujját ma reggel, s nem tágít attól, hogy mindezt a vérző ház
okozta.
– És mi történt Muráddal?
– Mondtam a telefonban. Egyszerűen meglépett.
– Marrákesbe?
– Senki sem tudja – Rachana mélyet sóhajtott. – S
Oszmánra is rájár a rúd. A felesége elhagyta egy idegen
férfiért.
– Szegény Oszmán – mondtam, s eszembe jutott, hogy
feleségét a bidonville legszebb nőjének tartották. Zohra sosem
volt rest, hogy féltékenysége okán pocskondiázza.
Lesétáltam a kertbe, s megkerestem Oszmánt. Épp egy
gereblye nyelére támaszkodott, és maga elé meredt.
Lecsüggesztette a fejét, tagbaszakadt nyaka egyáltalán nem
látszott. A magánélete nem tartozott rám, mivel Marokkóban
mindenki hét lakattal őrzi az ügyes-bajos családi dolgait.
Vállára helyeztem a kezem, elpirultam, és bátorító szavakat
rebegtem felé.
– Szégyent hozott ránk – mondta.
Igyekeztem élét venni a kijelentésének, vajmi kevés
sikerrel.
Oszmán lassan felemelte tekintetét. Szemében könny
fakadt, kigurult a szeme sarkából, s végigszántotta az arcát,
egészen az álláig.
– Még mindig szeretem.
199
 – A szegénynegyedben mindenki ugyanazokkal a
kérdésekkel foglalkozott: vajon hol lehet Murád, s miért ment
el?
Felkerestem Mervánt, asztalosból avanzsált őrömet, hátha
tudna valamilyen felvilágosítással szolgálni a mesemondó
kámforszerű eltűnését illetően. Épp feleségének segített ruhát
teregetni. Amint a férfi megneszelte jelenlétemet, a sárba
ejtette a kezében tartott vizes inget, és zavarodottan emelte
rám a tekintetét; elvégre nem való férfinak női munkát
végeznie. Felesége megpaskolta tarkóját, amiért ilyen ügyetlen
volt, ám amikor ő is észrevette jelenlétemet, téblábolni kezdett,
megigazította fejkendőjét, majd a házba sietett, hogy a vendég
számára teát főzzön.
Merván betessékelt vityillójába, s a legkényelmesebbnek
látszó székbe ültetett. Fiát rögvest a boltba küldte kétliteres
kóláért, ami a szegénynegyedben luxusnak számított, s
általában csak ünnepnapokon engedték meg maguknak, vagy
ha ritka vendég látogatott a házhoz. Szabadkozni kezdtem,
hogy hívatlanul toppantam be hozzájuk, és kifejeztem az
eltűnt mesemondó iránti aggodalmamat.
Az asztalos arca megdermedt.
– Valami baj történt?
Merván szája elé emelte mutatóujját.
– Elment.
– Hová ment?
– Vissza Marrákesbe.
– De miért? S egyetlen szó nélkül?!
– Azért, mert...
– Igen?
– Azért, mert...
200
 – Ki vele, Merván, miért ment el Murád?
– Elment, s magával vitte Oszmán feleségét.

Burton az Ezeregyéjszakában nemcsak meséket mondott,

hanem egyúttal az emberi lélek furcsaságainak, elhajlott és
elfojtott vágyainak széles skáláját is az olvasók elé tárta. Élete
fő művében a hosszú évek tudós buzgalmával összegyűjtött
ismereteit kívánta megörökíteni. Művének hossza és
terjedelme csodálatra méltó; hat és fél ezer oldalas fordítása
lehetővé tette a számára, hogy minden tudását a szövegbe
ágyazza.
Magát a szöveget több száz, ha nem több ezer lábjegyzet
gazdagítja. Ahhoz, hogy valaki maradéktalanul megértse őket,
latin, ógörög, német, francia és arab nyelvtudással kell
rendelkeznie, tekintve, hogy a jegyzetek és források ezen
nyelveken íródtak. Burton nem véletlenül hagyta meg
eredetiben az idegen nyelvű lábjegyzeteket; nyomós oka volt
arra, hogy más nyelvek köntösébe bújtassa azon
információkat, jellemrajzokat, amelyek közlése a merev
erkölcsű Angliában szentségtöréssel, törvénytelenséggel vagy
obszcenitással ért fel.
Vannak lábjegyzetek, amelyeket minden további nélkül az
ismeretterjesztő tudós irodalom kategóriájába sorolhatunk.
Idetartoznak például az arab telivérekről, a teve számtalan
elnevezéséről, az ajtókilincsekről, a postagalambokról vagy a
kegyetlen törzsekről szóló jegyzetek. Vannak azonban szép
számmal olyan jegyzetek is, amelyek felborzolták a kedélyeket
az érzékeny erkölcsű viktoriánus társadalomban. Burton
elképesztő részletességgel ír például a szifiliszről, az
incesztusról, a férfi hímtagjának méretéről, a kasztrálásról, a
szélszorulásról, a menstruációról, a hüvelyi váladékról, az
201
eunuchokról, az afrodiziákumokról vagy a fajtalankodásról. S
ha ez még nem lett volna elég, úgy a londoni szalonokban
egyetlen lábjegyzettel biztosan kiverte a biztosítékot,
nevezetesen azzal, melyben arról értekezik, miként lehet üzem
biztos és élv gazdag nemi kapcsolatot létesíteni egy nőstény
krokodillal.
A lábjegyzetek a tartalmon kívül a nyelvezetük révén is
szórakoztatást nyújtanak, legalábbis azoknak, akik szeretnek
ódon, régies, ám egyszersmind választékos szöveget olvasni.
Burton szándékosan olyan nyelvet használt az inkriminált
részek fordításánál, amely már saját korában is idejemúltnak
számított.
A könyv befejező része önmagában is mestermű, még
akkor is, ha a kétszázötven oldalon áthömpölygő szövegnek
vajmi kevés köze van az eredeti Ezeregyéjszakához. Először az
Ezeregyéjszaka meséinek gyűjteményét veszi górcső alá:
honnan erednek, mikor kerültek először Európába, majd a
mesék tartalmáról és stílusáról értekezik, valamint egy tudós
dolgozatnak is beillő részben a meséket átszövő költemények
versmértékeiről ír. A záró mese központi magja azonban
kétségtelenül a pederasztiáról szól, magyarán a homo
szexualitásról.
Abban az időben, amikor a kulturális antropológia mint
tudomány még gyerekcipőben járt, s az erkölcsi elhajlást
pellengérre állították, Burton nem átallott esszéjében hangot
adni a homo szexualitásról alkotott személyes véleményének,
ami később a „Szótadészi övezet” fogalma alatt vált
ismeretessé. Véleménye szerint a pederasztiát elsősorban a
földrajzi és klimatikus viszonyok befolyásolják, s nem a faji
hovatartozás vagy az öröklött hajlam. Az a zóna, amit Burton
a homo szexualitás terjedésében ragályosnak tartott, magában
202
foglalta Dél-Amerikát, Észak-Afrikát, Dél-Európát, a Közel-
Keletet, Közép-Ázsiát és a Távol-Kelet nagy részét. Hosszú-
hosszú oldalakon át elemzi a „zónára” jellemző történelmi,
irodalmi, szociológiai sajátosságokat, amelyek az ebben a
zónában elterjedt homo szexualitásból eredeztethetőek.
A mai liberális világban meglepőnek tűnhet az a heves
támadás, amely a puritán Anglia részéről érte a könyv
megjelenését. Burton tisztában volt azzal, hogy a tűzzel játszik,
s ezért minden tőle telhetőt megtett azért, hogy kikerüljön a
nagy befolyással rendelkező cenzúra látóköréből.
A záró fejezetet át- meg átjárják az extrém történetek.
Esszéje vége felé Burton a következő megjegyzést teszi: „Ha
egy hárembe idegen férfi tolakodik be, úgy a perzsa
területeken közkedvelt büntetésnek számít, hogy a bűnöst
csupaszra vetkeztetik, megkorbácsolják, majd a szolgák
dühödt karmai közé vetik. Egyszer megkérdeztem a tudós
Sirázit, nem tartja-e lehetetlen vállalkozásnak azt, ha egy férfi
akképpen szándékozik sikeres behatolást végezni, ha a bűnös
vágy áldozata minden erejével összeszorítja veszélyeztetett
testnyílásának záróizmait. A tudós somolyogva a
következőket válaszolta: „Mi, perzsák ismerjük a titkát annak,
hogyan lehet kitárulkozásra bírni a legmakacsabb kaput is.
Egy éles sátorcöveket használunk erre a célra, amellyel a
farkcsontot addig-addig szurkáljuk, míg a kapu ki nem nyílik,
akkor aztán szabaddá válik az út előttünk.”
Hogy félrevezesse a cenzori hivatalt, Burton gyakran vált
át fordításában a régies angol nyelvezetre, máskor pedig
latinul, franciául, avagy ógörögül írja le azt, ami kétségtelenül
tabuszámba menne, ha éppen nem szentségtörés lenne. Egy
másik gyakran alkalmazott trükkje, hogy szimbólumokban és
hasonlatokban fejezi ki mondandóját, ami ugyan megnehezíti
203
a szövegértést, ám egyúttal költőibbé teszi az egész művet. A
„burtoniánus” nyelvezet előszeretettel él a következő furcsa
szóképekkel: a tüskéje tótágast állt, szilaj szerszáma bevetésre
várt, nádszálderekú, hordófarú, megfosztotta pártájától az éjjel
stb.
A befejező rész olyan kényes részeket tartalmaz, hogy
nincs mit csodálkozni azon, hogy a későbbi szöveghű
kiadásokban már nyomát sem találjuk azoknak.
Néhány évvel a mű megjelenése után Burton feleségének
jutott osztályrészül, hogy a gyerekszobák és a szalonok
ízléséhez igazítva adja közre férje művét. Az utókor
véleménye szerint Burton fittyet hányt a személye körül zajló
hercehurcára, s a korszak korlátolt erkölcseit is magasról
lesajnálta. Semmiféle korlátot nem volt hajlandó elfogadni. A
következő lábjegyzet a kor erkölcse elleni támadása mottójául
is szolgálhatna: „A jezsuiták Manilából hazavittek egy
farokkal rendelkező férfiút, s eme farok csont mozgatható
végződése tizenöt centiméter hosszú vala. Ha mármost eme
férfiú két asszony közé befeküdt, s az egyiknek a természet
adta módon örült, úgy a másik sem maradt tétlen, s élveteg
kedve szerint a hátsó farkot használhatta.”

A Café Mabrúkban hiába kerestem dr. Mehdit a

törzsasztalunknál, a mennyezetről alácsurgó vízcseppek miatt
ezúttal másutt keresett magának helyet. A hüvelykujj nélküli
pincér, Abdul Latíf idegesen szaladgált föl s alá, majd
betessékelt egy vízvezeték-szerelőt a hátsó helyiségbe, még ha
nem kis nehézségek árán is. A nyugdíjas sebész látszólag
kellemetlenül érezte magát az új környezetben, és a szék
támláját hátvakarásra használta, mintha valami allergiától
viszketne.
204
 Amikor megpillantott, felállt a helyéről.
– Hol tekeregtél? Legalább egy órája várok rád!
Tudattam vele, hogy Tangerben voltam, és volt szerencsém
találkozni Mohamed Mrabet-vel.
– Hát még él? – kérdezte az orvos hitetlenkedve.
– Hálni jár belé a lélek, és rengeteg kífet szív.
– És mit mondott?
– Azt mondta, ha meg akarom találni a mesémet, le kell
hunynom a szemem, és fel kell ébrednem.
A doktor megérintette ujjával a térdemet.
– Ide hallgass! – mondta izgatott hangon, mint aki egy
halaszthatatlan dolgot akar mondani.
– Csupa fül vagyok.
– Barátok vagyunk, igaz?
– Hála Istennek.
– Barátságunkra való tekintettel kérni szeretnék tőled
valamit.
Felemeltem a kávéspoharamat, és úgy tettem, mintha
kortyolnék egyet. Nyugaton az ember hajlamos arra, hogy
mielőtt jól megfontolt választ ad, előbb megkérdezi, miről is
van szó. A keleti kultúrában azonban nem lacafacáznak a
becsület dolgában. Akitől szívességet kérnek, az érezze
megtiszteltetve magát, ám ha valaki a kért szívesség
természete felől érdeklődik, mielőtt még válaszolt volna, nos,
ez alapjaiban kérdőjelezné meg azt a bizalmat, amire a
barátság épült.
A doktor ismét megérintette a térdem, mintegy
figyelmeztetve, hogy most nem babra megy a játék, és tétje van
a válaszomnak.
– A családom bajba került.
Bólintottam.
205
 – Miben segíthetek?
– Kényes ügyről van szó.
Ismét bólintottam.
– Állok rendelkezésre.
– Szeretném, ha eljuttatnál egy levelet az unokaöcsémhez,
Ibrahimnak.
– Boldoggá tesz, hogy segíthetek.
– Köszönöm.
– S hogy szól az üzenet?
– Közöld vele, hogy a casablancai Haszif Mehdi arra kéri,
küldjön egy kevés sivatagi sót. Írtam neki egy levelet is, tessék
s ezzel belső zsebébe nyúlt, és előhalászott egy borítékot.
– Megkérdezhetem, hogy mire kell a só?
– Különös szokás uralkodik a családunkban. Esküvő
alkalmával egy bizonyos helyről származó sót használunk,
hogy szerencsét hozzon, és megtisztítsa az úgynevezett
esküvői kertet. A napokban eljegyezték az unokámat, s ezért
haladéktalanul be kell szereznünk a sót. Ezúttal azonban senki
sincs, aki érte mehetne, ám nélküle nem tarthatjuk meg a
lakodalmat.
Dr. Mehdi tágra nyitotta a szemét.
– Érted már a problémát?
Örömmel tettem neki ígéretet arra, hogy mindenben a
segítségükre leszek, s mellkasomat büszkeség dagasztotta,
hogy kérése barátságunk öregbítését eredményezi. Azt
azonban továbbra sem értettem, miért is nem mehet el ő arra a
bizonyos helyre, hogy maga hozza el a sót.
– Megígéred hát, hogy megteszed ezt nekünk? Úgy, ahogy
barát a barátnak segít?
– Megígérem. Unokaöcséd Casablancában lakik?
– Nem, nem itt.
206
 – Talán Rabatban?
– Ott sem.
Rossz érzéssel a gyomromban az orvos szilaj szemébe
néztem.
– Délen lakik.
– Pontosan hol?
– A Szaharában.

Az Ezeregyéjszaka meséi című könyv terjedelme mindig is

vita tárgyát képezte. Már a 18. és 19. században is egyre
bővítették és alakítgatták a mesegyűjteményt, ki-ki a szája íze
szerint, ám ötszáznál több mese sosem szerepelt a
gyűjteményben. Burton fordítása négyszázhatvannyolc mesét
foglal magában. A címadó szám ezért sokkal inkább a mesék
végtelen folyamát szimbolizálja, mintsem a mesék számát. Az
eredeti arab nyelvű változatokban lehet, Hogy ennél több
mese is szerepelt, ám ez nem bizonyos; véleményem szerint
azért, mivel a szóbeli hagyományozásnak is megvannak a
maga határai.
Bármelyik mesemondó ki tudja elégíteni hallgatóságát
néhány száz mesével, elvégre azokat heteken vagy akár
hónapokon át adhatja elő. A vég nélküli ismétlések és gyakori
összegzések egy olyan korra utalnak, amikor kizárólag szóban
terjedtek a mesék, s a hallgatóságnak időről időre szüksége
volt arra, hogy korábbi mesékre és azoknak bizonyos részeire
visszautaljanak.
Mielőtt a mesefolyamot írásba foglalták, és szigorú
struktúrába zárták, a szóban továbbhagyományozott mesék
bizonyos fokig megőrizték változékonyságukat. Több modern
tudós csodálattal vegyes kétkedésének adott hangot: vajon
hogyan is volt lehetséges, hogy egy ilyen terjedelmű szöveg,
207
mely magában véve is egy enciklopédiának felel meg, ennyire
szabadon fejlődhetett az évszázadok során. A mesék jönnek és
mennek, s a műsoron lévő történetek nagyban függnek a
mesemondótól, a földrajzi helytől, a divattól, s attól, mire
fogékony éppen az adott kor hallgatósága.
Az Ezeregyéjszaka fordítása beindította a tizenkilencedik
századi angol orientalizmus gépezetét. Más úttörő munkákhoz
hasonlóan, mint például A vallás és az etika enciklopédiája
Hastingstól, vagy az Encyclopaedia Britannica, Az
Ezeregyéjszaka meséinek fordításai, s különösen Burton
változata, szélesre tárta a tudomány kapuját. Bár Burton a
fordítása elkészítésénél több korábbi fordítást is felhasznált,
különösen kollégája, John Payne könyvét, művét kétségtelenül
sajátjának, s bizonyos fokig a legértékesebbnek tekinthetjük az
összes közül.
Több mint száz éven át harcoltak tudósok és laikusok
minden lehetséges fronton Burton botrányosnak tartott
fordítása ellen. Támadták előítéletes megjegyzéseit, vádolták
sznobizmussal, és szemére vetették a fennálló rendszer elleni
viszolygását. Kétségtelen, hogy Burton nem volt éppen szent,
ám fordítását gigantikus teljesítménynek tekinthetjük.
Köszönhető ez egyetemes tudásának, irodalmi és történelmi
jártasságának; emellett otthonosan mozgott számos
tudományágban is, és nyelvek tucatját ismerte. Fordítása egy
emberélet buzgó tudásvágyának gyümölcse, olyan hatalmas
életműnek tekinthető, mely párját ritkítja.

Egy héttel azután, hogy vissza érkeztem Tangerből,

eszembe jutott, mit is ígértem a cipészmesternek, nevezetesen,
hogy megmutatom neki a megszerzett kincsemet, az Ezer egy
éjszakát. Éjjel-nappal a köteteket olvastam, megigézve a
208
különös és részletekben gazdag lábjegyzetektől. Azon a napon,
amikor a cipészhez mentem, reggeli közben épp egy első
kézből származó leírást olvastam egy férfi kasztrálásáról.
Az áldozat olyan megrendítően adott hírt a vele történt
szörnyűségről, hogy attól minden férfinak könnybe lábadna a
szeme.

Azután magához hívatta a szolgálólányokat, és arra kérte

őket, kötözzék össze a lábamat, majd így szólt hozzájuk:
„Üljetek rá, és fogjátok le a testét!” Azok pedig teljesítették
akaratát, mire asszonyom felkelt, a tűzhelyhez lépett,
megragadott egy rézből készített tepsit, és a tűzre helyezte.
Szezám olajat öntött bele. Ezután hozzám lépett, megoldotta,
majd lehúzta nadrágomat, és egy éles cérnával elszorította,
majd levágta heréimet. Olyan fájdalmat éreztem, hogy
eszméletemet vesztettem, s egy másik világba zuhantam.
Ezután egy borotvakést emelt rám, és lemetszette férfitagomat,
amitől olyan lettem, akár egy nő. Forró olajjal égette el a vérző
sebet, majd sebhintőporral dörzsölte be a helyét, amitől ismét
öntudatlan állapotba zuhantam. Amikor magamhoz tértem,
sebemből már nem serkedt vér. Asszonyom pedig megkérte
szolgálóit, hogy oldozzanak el, és adjanak innom egy pohár
bort.

A cipészmester üzlete előtt álldogált, mintha várakozna

valakire. Üdvözöltük egymást, s a cipész megcsókolta a
kezemet. Megkérdeztem tőle, mire vár. Az öregember levette
tengerészkék sapkáját, és mellkasához szorította.
– Egész életemet ebben a helyiségben töltöttem. Tele van
piszokkal, és nagyon zajos. Néha úgy érzem, belebolondulok.

209
 – De hát itt kint az utcán legalább annyira zajos és piszkos.
Szörnyű nagy a forgalom.
Núr ed-Dín grimaszt vágott, és ráhelyezte kezét a vállamra.
– Általában valóban elviselhetetlen az utca forgataga, s
reggelenként alig várom, hogy beérjek kicsiny boltomba, és
magamra zárjam az ajtót. Ma reggel azonban megváltozott
valami.
– Micsoda?
A cipész kinyújtotta kezét, és az üzlete előtti fára mutatott.
A tél majdnem minden levelétől megfosztotta, törzsén pedig
számtalan háncsba metszett firka éktelenkedett.
– Látod?
– A fát?
– Nem! Azt, ami a fán van.
– Nem látok semmit.
Feljebb irányítottam tekintetemet, és a meztelen ágak közé
kémleltem. Núr ed-Dín megérintett.
– Feljebb nézz! Egészen a tetejére!
Az öregember ujjával irányította tekintetemet.
– Látod már? Ott egy fészek.
S valóban. A fa legtetején piciny, gallyakból készített fészek
volt látható, amiben egy barna, miniatűr madárka üldögélt.
Teljesen közönséges kis jószág volt.
– Hallod? – kérdezte a cipész.
Erősen füleltem. A forgalom olyan hangos volt, hogy
minden természetes hangot kioltott. Megerőltettem magam, s
bal fülemet a fa felé irányítottam. Ekkor a madár alig
hallhatóan csipogni kezdett.
Núr ed-Dín megcsókolta a sapkáját, hálát adott Allahnak
ezért a picike csodáért, majd bevezetett az üzletébe. Amikor
elfoglalta szokásos helyét a pult mögött, hátrafordult és
210
kotorászni kezdett a fakkokban. Kivette cipőmet, amelyet egy
ötvenéves bőrrel talpalt újra. Vadonatújnak látszott. Nem
győztem hálálkodni, s hosszasan dicsértem a keze munkáját.
– Én tartozom köszönettel. Köszönöm, hogy akad még
valaki, aki tudja értékelni a jó minőségű cipőket.
Kinyitottam táskámat, és elővettem az Ezeregyéjszaka első
kötetét. A fekete könyvborító aranyozott betűi megragadták a
fényt, és sokszorosát csillogtatták vissza. A cipész megérintette
a könyvet, és megcsókolta a kezét. Ismét hálát adott Istennek.
– Ez az egyik kötete annak a műnek, amit Tangerben
vásároltam a múlt héten.
A cipészmester kinézett az ablakon, a fára meresztette a
szemét, mintha ismét csak a fészket keresné, majd hirtelen a
könyv felé fordult.
– Ez a nap tele van meglepetéssel és csodával.
Megkérdezte, kinyithatja-e a könyvet.
– Természetesen.
– Íme az Ezeregyéjszaka meséi.
– Igen, Az Ezeregyéjszaka meséinek gyűjteménye.
Núr ed-Dín fészkelődni kezdett a székén. Látszott rajta,
hogy érzelmek és emlékek kerítik hatalmába.
– A nagymamám állandóan ezeket a meséket mesélte
nekünk. Még ma is emlékszem rájuk.
– Ön is felolvasta ezeket a gyerekeinek?
– Magától értetődik! Elvégre teljesen átjárták
mindennapjainkat.
– És a fia is meséli ezeket az ő gyerekeinek?
A cipész nem válaszolt. Ismét az ablak felé vetette
tekintetét, lelkesedése egy pillanat alatt elenyészett.
– Nem! – mondta csüggedten. – A mai gyerekek már nem
olvasnak meséket. A régi időknek befellegzett. Fiaimat
211
túlságosan lefoglalják a szeszélyes hóbortjaik. Még arra sincs
idejük, hogy apjukat rendszeresen meglátogassák, vagy, hogy
gyerekeiknek mesét mondjanak. Unokáim idejük nagy részét
televíziózással töltik.
Rachana ezalatt a közelben várakozott rám. Elnézést
kértem a cipésztől, hogy már mennem kell, táskámba raktam a
könyvet és a cipőt, majd kinyitottam az ajtót. Épp ki akartam
lépni a zajos utcára, amikor az öreg utánam szólt.
– Jöjj el egy napon! Szívesen elmesélem a kedvenc
mesémet.
– Melyiket?
– Amelyik a cipész Márúfról szól.

Ötödik születésnapomra apám egy értékes dobozt

ajándékozott nekem. Széle apró türkizkövekkel és
elefántcsonttal volt berakva. Körülbelül huszonöt centiméter
hosszú és fele olyan széles lehetett. Apám elmondása szerint
az afganisztáni Paghmanban készítették, ahonnan családunk
származik, s generációkon át apáról fiúra szállt. Hozzá voltam
szokva ahhoz, hogy többnyire fakockákat vagy műanyag
játékokat kapok, s ezért felkeltette érdeklődésemet a
csodálatos ládikó. Az a fajta tárgy volt, amit általában távol
tartanak a gyerekektől értéke és sérülékenysége miatt. Az
ágyamra helyeztem, majd óvatosan felnyitottam a fedelét.
A belsejében mindössze három, négyrét összehajtogatott
papírlapot találtam.
Kivettem a papírlapokat, az ákombákomokra bámultam, és
megkérdeztem, mit jelentenek. Apám leült az ágy sarkára, és
közölte velem, hogy a felszínes írás mögött egy mese lappang,
mely olyan öreg, akár maga az ember. Azt is mondta, hogy
egy nagyon értékes dologról van szó, amit egy napon meg
212
fogok tanulni, szeretni, s olyan lesz a számomra, akár egy jó
barát. A ládikó felől kérdeztem. Bár kicsi voltam, még ma is
pontosan emlékszem apám szavaira.
– Ez a ládikó kétségtelenül egy nagyon csinos darab. Látod
a szép színeit, és a finom berakását a szélén? De ne tévesszen
meg a káprázat, Tahir dzsan! Ez a ládikó csak egy tartály. Ami
benne van, az sokkal, de sokkal értékesebb! Egy napon meg
fogod érteni ezt.
Egy árva szót sem értettem apám szavaiból. Amit láttam,
az maga a gyönyörű ládikó volt, míg a benne lévő papírok és a
mese semmit sem jelentettek a számomra. Az ajándék felkerült
a gyerekszobámban egy magas polcra, ahonnan néha levettem
szüleimmel, hogy gyönyörködjem a szépségében. A
papírlapok mindeközben óvva voltak a külvilágtól, mindössze
idővel egy kicsit megsárgultak.
Időközben feltárulkozott a papírlapok üzenete, ám a mese
teste, maga a papír még ma is ugyanabban a ládikóban pihen
az íróasztalom.
Néha szükségét érzem annak, hogy kinyissam a fedelét,
kivegyem a lapokat, és elolvassam a történetét.
A Dinnyeország meséjét.

Tizenkettedik fejezet

A halálra emlékezve térj nyugovóra, S ébredéskor ne

feledd, hogy egy közeli óra az utolsód lészen.
UVÁISZ EL-QARNI

213
 Történt egyszer, hogy egy távoli ország királya elhatározta,
csodálatos diadalívet építtet, ami alatt kedve szerint
lovagolhat által, nagy pompa kíséretében, nagyságát
fitogtatva. Utasításokat adott a diadalív formáját illetően, s az
építkezés megkezdődött. A kőművesek éjt nappallá téve
robotoltak az építkezésen, amíg az végül elkészült.
A király pompás díszmenetet tervezett, s legott maga köré
gyűjtötte az udvarnokokat, királyi őrséget, akik mindannyian
az alkalomhoz illő fényes ruhákban tündököltek. A király
elfoglalta helyét a felvonulás élén, s a diadalmenet megindult.
Amikor azonban a király a diadalív alatt általment, koronája
beleakadt a boltozatba, s leverte azt a fejéről.
A király méregbe gurult, s kiadta a parancsot, azonnal
akasszák fel az építésvezetőt. Akasztófát ácsoltak a főtéren, s
az építésvezetőt a vesztőhely felé vezették. Amikor azonban
felkísérték a bitóhoz, hangos szóval minden jelenlévőnek
tudtára adta, hogy a balesetet nem az ő hibája okozta, hanem a
műszakvezető mulasztása, aki a helyére tette a zárókövet. A
művezető aztán a kőművesre hárította a felelősséget, akit azon
nyomban a palotába vezettek. Halál terhe mellett arra
kényszerítették, valljon színt. A kőműves szerint ő csak a
megadott tervek alapján dolgozott, a történtekért ezért
egyedül az építészt terheli a felelősség. Elővezették tehát a
mérnököt, aki azonban azzal mentegetőzött, hogy ő mindössze
a király elképzelései alapján készítette el a terveket. A király
tanácstalan lett, s nem tudván, kit is végeztessen ki, magához
hívatta tanácsadóinak a legbölcsebbikét, aki rendkívül öreg
volt. A király elmesélte neki, milyen megoldhatatlannak látszó
helyzet alakult ki, ám még mielőtt az öreg megoldást adhatott
volna, kilehelte a lelkét.

214
 Hívatták a főbírót, aki kenetteljesen azt tanácsolta,
akasszák fel magát a diadalívet. Mivel azonban a diadalívnek
megadatott, hogy a végzetes pillanatban érintse a királyi
koronát, a diadalívet felmentették az ítélet alól. A bakó
ráakasztotta a hurkot az ív legalacsonyabb részére, hogy a
teljes ív helyett arra hárítsák át a büntetést. Ám az
ítéletvégrehajtónak kisvártatva be kellett látnia, hogy túl rövid
az akasztófakötél. A bíró a kötélkészítőért szalajtott, ám ő
hitelt érdemlő bizonyítással az akasztófát készítő ácsok
fafejűségéből eredeztette az anomáliát. A zűrzavar közepén
trónoló király érezte, mint nő a tömeg türelmetlensége.
– A gyülevész népség felhevült kedélyállapotát csak vérrel
lehet elcsitítani – dünnyögte elhaló hangon. – Kerítenünk kell
valakit, akinek a nyakába lehet varrni a hurkot.
A királyság összes férfiját, asszonyát és gyermekét
különleges méricskélésnek vetették alá, s nagy
ügybuzgalommal még a király magasságát is megmérték. A
sors szeszélyes véletlenje folytán úgy esett, hogy magát a
királyt találták a legalkalmasabbnak arra, hogy az akasztófa
bevégezze rendeltetését. Az uralkodót felvezették a lépcsőn a
bitóhoz. Nyakába helyezték a hurkot, és felakasztották.
A királyság ősi szokásának megfelelően azt az embert
illette meg a király választás joga, aki elsőként érkezik a kapun
át a városba. Az udvarnokok sietve szaladtak a városkapuhoz,
s türelmetlenül lesték a sorsfordító idegen érkezését. Csak
vártak és vártak és vártak. Végül csak megpillantottak a
távolban egy közeledő fiatalembert. Szamárháton közeledett,
ám fordítva ült a nyeregben. Amint az állat átlépte mellső
lábaival a kaput, a nagyvezír az idegenhez lépett, és arra kérte,
válassza meg az új királyt. A férfi, aki történetesen
elmeháborodott volt, felkiáltott: – dinnye! – Azért éppen ezt a
215
szót mondta, mert semmi sütnivaló sem volt a fejében, és
bármit is kérdeztek tőle, mindig csak azt felelte: dinnye –
ugyanis felettébb szerette ezt a gyümölcsöt.
Így történt, hogy nagy ceremónia kíséretében egy dinnyét
koronáztak meg.
Mindez pedig réges-régen történt, de a városnak mindmáig
egy dinnye maradt a királya. Ha pedig egy idegen arra
vetemedik, hogy megkérdezze, ugyan mi az oka annak, hogy
dinnye a város legfőbb elöljárója, ők csak annyit felelnek: ez a
szokás nálunk, a király mindig dinnyét választ utódjául, ők
pedig alázatos alattvalókként nem tudják őt jobb belátásra
bírni.
Közeledett Ariane ötödik születésnapja, s ezért úgy
határoztam, készíttettek egy csinos kis ládikát a Dinnye
országról szóló mesének. Amikor legközelebb találkoztam
Abdelmalikkal a Café Luganóban, megkérdeztem tőle, nem
ismer-e véletlenül egy ügyes kezű asztalosmestert. Abdelmalik
hátradőlt a székén, és a feje tetejére tolta napszemüvegét.
– Pontosan mire volna szükséged?
Elmeséltem neki, hogy Ariane lányomnak tovább
szeretném adni a Dinnye ország meséjét, s ehhez volna
szükségem egy csinos kis ládikára.
– Ugye tudod, hogy Casablanca majd összes asztalosa
tolvaj?
Megnyugtattam, hogy ez nem új keletű információ a
számomra. Házunk renoválása során tucatnyi asztalost volt
szerencsék alkalmazni. Ha éppen nem loptak, úgy hazudtak,
ha pedig nem hazudtak, úgy egyszerűen becsaptak. A
többségük azonban egyszerre lopott, hazudott és csapott be. Jó
darabig hallgattunk, ki-ki az asztalosokkal szerzett kellemetlen
tapasztalatain merengve.
216
 Abdelmalik váratlanul az asztalra csapott.
– Majdnem elfelejtettem! Redához kell menned!

Az asztrológusnál tett legutóbbi látogatásom óta

megpróbáltam kiverni a fejemből, hogy Dár al-Kalifa egy szent
életű ember menedékeként szolgált. Normális esetben talán
még üdvözöltem is volna a hírt, ám miután én voltam az, aki
Rachanát és a gyerekeket arra kényszerítette, hogy
Casablancába költözzenek velem, úgy éreztem, túl sokat
veszíthetek a babonás hit keltette félelem elburjánzásával.
Hónapokon át azon fáradoztam, hogy a természetfeletti
erőkről alkotott képzeteknek még az írmagját is kiirtsam a
házból, s ugyanakkor megvalósítsam Rachana régi álmát, aki
semmi mást sem szeretett volna jobban, mint hogy teljesen
hétköznapi és mindennemű meglepetéstől mentes családi
életet élhessen.
Kérdéseimre nem leltem a választ, ezért egy napon
beugrottam a matrackészítő műhelybe, és Szukajna után
érdeklődtem. A műhely kanárisárga párnákkal volt tele,
melyeket, mint kiderült, egy vendéglő számára készítettek. A
matrackészítő mester közölte velem, hogy az asztrológus
házhoz ment, hogy elvégezzen egy tisztító rituálét.
– Casablanca tele van ártó szellemekkel.
– De csak nem az egész város?
A matrackészítő cérnát fűzött a tűjébe.
– A városnak minden négyzetcentimétere fertőzött. Vagy
talán azt gondolja, véletlenül van Szukajnának ilyen sok
ügyfele?
– Ha valóban gonosz szellemek tanyája a város, miért nem
költöznek el Casablancából?
A szabó megigazított egy öltést a sárga párnán.
217
 – Mert itt van nekünk Szukajna.

Dár al-Kalifa hangulata nagymértékben az időjárástól függ.

December végén öt napon át szakadatlanul esett. Ám ezúttal
nem a szokásos csendes eső volt, hanem viharszerű
széllökésekkel szabdalt zivatar, ami elsősorban a nyílt
tengerekre jellemző. Bevackoltuk magunkat a házba, és mély
lehangoltságba süllyedtünk. A gyerekek ráadásul meghűltek,
a szobalányok véget nem érő viszálykodásba kezdtek
egymással Timur kegyeiért, az őrök pedig visszahúzódtak az
istállókból kialakított szobájukba, s nem voltak hajlandók
onnan kijönni. A zuhogó esővel birkózva felkerekedtem, hogy
megnézzem, mivel ütik el az időt alkalmazottaim a
menedékhelyükön.
Merván, Oszmán és a Medve összeeszkábált asztaluk körül
gubbasztottak, és kártyával, valamint teázgatással múlatták az
időt. Amikor beléptem hozzájuk, kihúzták magukat, és
szemmel láthatóan zavarba jöttek. Jelenlétemből arra
következtettek, hogy kérni akarok tőlük valamit. Kéréseimet
sosem fogadták repeső örömmel, különösen esőben. Most az
egyszer azonban semmit sem akartam kérni tőlük; s
mindössze Oszmánnal akartam találkozni, mivel már napok
óta nem láttam. Oszmán az árnyékban üldögélt magába
görnyedve, szájának széle pedig lefelé konyult, akár egy
rajzfilmfigurának. A mennyezetről eső csepegett a hátára, de ő
mit sem törődött vele.
Túl szomorú volt ahhoz, hogy bármi is zavarja.
Kivittem Mervánt a szabadba, s beálltunk egy
banánfacsemetét borító fólia alá. Megkérdeztem, van-e valami
hír Oszmán feleségéről. Merván megrázta a fejét.
– Nyomorultul érzi magát.
218
 – Mit gondolsz, kigyógyul valaha a bánatából?
– Talán igen. Talán néhány év alatt kiheveri.
– Elképzelhetőnek tartod, hogy a felesége visszatérjen?
Mervánnak elsötétült a tekintete.
– Sosem fogja visszakapni a feleségét.
– Miért nem?
– Mert óriási szégyent hozott Oszmán családjának a fejére.
Oszmán számára a felesége halott.

Oázis pici vasútállomásával szemben megtaláltam az

Abdelmalik által felírt címet. Az egyik oldalán újságárus állt,
míg a másikon egy gyógyszertár, közöttük pedig egy keskeny
bútorbolt bejárata látszott. Hátrálni kezdtem, hogy szemügyre
vegyem a házat, de cégérnek nyomát sem láttam. Korábban
legalább harmincszor elhaladtam már e mellett a ház mellett,
de sosem figyeltem fel rá. Bútoraink nagy részét Indiából
hozattam, a többi olcsó tömegáru volt, amit a Rabat felé tartó
autópálya mellett vásároltam. Casablanca egyetlen
bútorüzletében sem jártam korábban.
A marokkói otthonokban általában két fajta bútortípus
található. Egy részt vannak a család által hétköznap használt
darabok, amelyek egyszerűek és mindenfajta csiricsárétól
mentesek, ám ugyanakkor masszívak. A másik típusú bútorok
általában a vendégek számára vannak fenntartva, s gazdagon
díszítettek: gyönyörű intarziák, gazdag aranyozás és
szemkápráztató geometrikus faragások jellemzik. Az arab
kultúrában nagy becsben tartják a vendéget. Nincs az a
költség, amit egy családfő a vendégétől sajnálna, minden tőle
telhetőt megtesz azért, hogy vendége jobb és gazdagabb
környezetben érezze magát, mint ami saját otthonában
rendelkezésére áll.
219
 Amint beléptem a bútorüzletbe, szemet szúrt, hogy itt a
bútorok utóbbi típusával foglalkoznak, s a vendégek
lenyűgözését tűzték ki célul. Gyönyörűen megmunkált
díványok, csodálatos asztalok, vitrinek és székek sorakoztak,
mindegyik gyöngyház-berakással. Az üzlet bejáratánál egy
hatalmas faládára esett a tekintetem. Háta íves volt, és
felülmúlhatatlanul gazdag díszítés borította. Az üzletben
minden eladó tárgy különleges művészi színvonalat képviselt.
Zavartan néztem körül, mivel sehol sem láttam hagyományos
marokkói stílusban készült bútorokat, a bolt árukészlete
egyértelműen damaszkuszi származásra utalt.
Megérintettem a faládát, és végigsimogattam a faragott
felületet, majd lehajoltam, és megszagoltam a fát. Cédrusból
készítették. Egyszerűen nem tudtam betelni az illatával,
orromat hosszú ideig tartottam odanyomva a ládához, amikor
lépések hangzottak fel a hátam mögül.
– Az orr bizony sokkal jobb ítéletet tud hozni, mint a szem
– hallottam.
Felpattantam. Egy férfi állt mellettem. Szívélyesen
üdvözölt, s én zavartan hátráltam egy lépést. Körülbelül
hatvan év körüli, erős testalkatú, csillogó szemű férfi volt. Két
metszőfoga között apró rés húzódott, álla borostás volt, míg
ajka fölött ceruza vékony bajusz ívelt. Jobb kezének
mutatóujját sárgarépaszínűre színezte a sok nikotin.
– Monsieur Redát keresem.
– Szolgálatára állok.
Reda rágyújtott egy cigarettára, és keresztülvezetett az
üzleten. Foltozott, inkább otthoni használatra megfelelő
papucsában csoszogott, míg egy kis irodába nem értünk. Az
üzlet belsejébe haladva ritkulni kezdtek a míves bútorok, s
bútorkészítő bakoknak adták át a teret. Mindegyik mellett egy-
220
egy asztalos kuporgott, vésőikkel a bükkfa bútorokat
cizellálták.
Az iroda sötét és gyakorlatias berendezésű volt. A falakon
geometriai ábrák, valamint faminták lógtak. Monsieur Reda
elnyomta a csikket, és újabb cigarettára gyújtott.
– Nem bánja, ha dohányzom? – kérdezte komolyan.
– Nem zavar.
– Segít gondolkozni.
Előadtam a ládikával kapcsolatos elképzeléseimet.
– Egy különleges ládikára volna szükségem, amiben egy
értékes dolgot szeretnék tárolni.
– Ékszereket?
– Nem, valamit, ami drágább az ékszereknél.
Monsieur Reda köhécselni kezdett, öklével megveregette
mellkasát, majd ismét köhécselt.
– Aranyat?
Megráztam a fejem.
– Még a színaranynál is sokkal értékesebb.
Reda ismét megütögette mellkasát.
– A ládikó egy mesét fog tartalmazni, amit kislányomnak
szeretnék ajándékozni.
Az asztalos mester kikapta szájából a cigarettáját, és
megrázta a kezem. Tenyere puha tapintású volt, kissé ragadós,
és Gauloises szagú.
– Meglátja, mesterművet készítek a számára.

A Casablancába költözésünket követő első esztendőben

egy Kemál nevű fiatalembert vettem magam mellé intézőül.
Évekig élt az Egyesült Államokban, jól beszélt angolul, és nagy
tehetsége volt a lehetetlennek látszó problémák megoldásában.
Hónapokon át szorosan együtt dolgoztunk, s életünk
221
óhatatlanul is összefonódott. Majdnem minden napot együtt
töltöttünk, kora reggeltől késő estéig. Bár bizalmas baráti
viszony alakult ki közöttünk, lelkem mélyén egy
meghatározhatatlan félelmet éreztem Kemállal szemben. A
tekintetében volt valami kiismerhetetlen, különösen éjnek
évadján, nem beszélve arról, ha váratlanul toppantam elé.
Ilyenkor mintha a gyűlölet szikrája lobbant volna fel
szemében.
Amerikai tartózkodása során összeházasodott egy amerikai
nővel, ám ezt titokban tartotta Casablancában élő családja
előtt. Az ikertornyok ellen elkövetett terrorakció után az FBI
keresztkérdések tüzét zúdította rá, azt állítván, kapcsolatban
állt a terrorakcióval gyanúsított Mohamed Attával. A bűnügyi
eset után elhagyta a felesége, aki kisvártatva belépett a
hadseregbe. Kemál állítása szerint feleségét egy kiadós
agymosás során felheccelték az arabok ellen, s ennek
következtében hagyta el a férjét.
Egyik éjjel Kemál kihajtott velem a világítótorony melletti
sziklákhoz. A motort kikapcsolta, s arra kért, szálljak ki. Olyan
részeg volt, hogy csak dülöngélve tudott járni.
– Hová megyünk?
– Majd meglátod.
Felvezetett a sziklákhoz; lábunk alatt morajlott a messzibe
nyúló, sötét óceán. Emberi életnek nyoma sem volt, egy
pislákoló fény nem sok, annyit sem láttam. Átfutott a fejemen,
mi van, ha Kemál azért csalt ki ide engem, hogy végezzen
velem. Lehet, hogy ez gyerekes képzelgésnek hallatszik, de
Kemál öntörvényű ember volt, az a típus, akit a legkevésbé
sem érdekelt, mi jó vagy rossz. Leültünk egy sziklára, s
néhány percig csendben maradtunk. Amikor már

222
elviselhetetlen volt a hallgatás, megkérdeztem tőle, mi okból
hozott ide.
– Ha valaki becsap, nem ússza meg szárazon.
Elfojtott düh volt a hangjában. Hideg gyűlölet.
– Ki csapott be?
Kemál a távolba bámult.
– Csak mondom. Ha netalántán becsapnának.
Nem egészen értettem, mit akart mondani, de éreztem,
eljött az ideje, hogy útjaink különváljanak. Felálltam,
súlypontomat alacsonyan tartva átkecmeregtem a sziklákon,
és visszamentem a partra. Kemál már az autónál volt; nem
tudom, hogyan tudott elém kerülni.
Beszálltunk, és becsuktuk az ajtókat. Azt hittem, beindítja a
motort, ám rendkívül lassan felém fordította az arcát.
Szemének fehére félelmetesen világított. Alkoholtól bűzlő
lehelete arcomba csapott.
– Sosem felejtek! – mondta nyugodtan. – Jobb, ha eszedbe
vésed, sosem felejtek!
Eltelt egy hét, s Kemál nem került a szemem elé. Többször
felhívtam, de szokása szerint nem reagált rá. Rachana kérve
kért, szakítsak vele, és lépjek át az ügyön.
– Ki kell rúgnod!
– De akkor meg fog ölni.
– Hát komolyan ezt hiszed?
Feleségemre néztem, és éreztem, hogy arcomra van írva a
félelem.
– Attól tartok, igen.
Másnap reggel betoppant Kemál. Egy szürke zakót viselt,
gesztenyebarna csíkozással. Szokása szerint nem válaszolt arra
a kérdéseimre, miért nem hívott vissza, s merre tekergett
munkaidőben. Beültünk a Café Napoleonba, az Oázis nevű
223
külváros egyik kávézójába, ahol mellesleg az asztalos Reda
műhelye is található. Mindketten narancslét és rántottát
rendeltünk. Kemál szemmel láthatóan jó kedvében volt. Amint
mondta, a volt felesége váratlanul felhívta.
– Hiányoztál neki?
Kemál rágás nélkül nyelte le a szájába tett falatot.
– Még annál is jobban, mint azt gondolná.
Egy mozgóárus lépkedett az asztalok között, és
szerencseszelvényeket, valamint hamisított Gucci övcsatokat
próbált eladni.
– Akkor most biztosan nagyon örülsz?
– Mi az, hogy!
A mosdóba mentem, hideg vizet fröcsköltem az arcomra,
és ünnepélyesen megfogadtam magamnak, hogy addig nem
hagyom el a kávézót, amíg nem szakítok Kemállal.
Visszamentem az asztalunkhoz, és még két kávét rendeltem.
Kemál cigarettára gyújtott, én pedig felhajtottam az
ingujjamat.
– Szégyellem, Kemál, de leégtem. Nem áll rendelkezésemre
az életvitelünkhöz szükséges pénz. Valójában még a
nadrágszíjunkat is meg kell húznunk a következő időkben.
Nagyon sajnálom, de azt hiszem, másik munka után kell
nézned.
Kemál a semmibe meredt, cigarettája lefelé csüngött a
szájából. Semmit sem felelt. Egyetlen árva szót sem. A reggeli
végeztével taxit hívott magának, és a tengerpart felé hajtott.
Mély lélegzetet vettem, majd megkönnyebbülten fújtam ki a
levegőt. Kemál már nem volt része az életünknek.

Pénteken szokásomhoz híven lementem a Café Mabrúkba,

hogy találkozzam dr. Mehdivel és a többi törzsvendéggel.
224
Abdul Latíf, a pincér közölte velem, hogy a vízvezetéket
kijavították ugyan, de a szerelőnek nem sok köszönet jár ezért.
– Az az ember egy ördögfajzat! – fakadt ki. – Egyáltalán
nem ért a szakmájához. Ha rajtam múlna, korbáccsal
büntetném az effajta trehányságot. – Letekintett hüvelykujj
nélküli kezére, és megnyalta a szája szélét. – Isten
könyörületes.
Elfoglaltam szokásos helyemet, hétköznapi apróságokról
csevegtünk, és megkérdeztem a sebészt, mikor lesz szüksége
arra, hogy a sivatagba utazzam, kérését teljesítendő.
Megropogtatta ujjperceit.
– Amikor készen leszek rá – felelte.
– Azt hittem, már küszöbön áll az esküvő!
Dr. Mehdi megdörzsölte a kezét, mintha fel akarna
melegedni.
– Vannak dolgok, amiket nem lehet siettetni – suttogta
halkan.
– De hát azt mondtad, az ügy nem tűr halasztást!
– Ez így is van.
Csendben iddogáltuk törökkávénkat, és az ablakon át a
tenger felé bámultunk. Az arab világban aranyat ér a hallgatás.
Drága kincs, ami méltó arra, hogy megbecsüljék. A nyugati
kultúra neveltjeként eleinte félelmetesnek találtam a csenddel
járó ürességet. Zavartan lóbáltam a lábamat, remélve, hogy a
doktor majd csak beszélgetést kezdeményez. Ám a csírához
hasonlóan, melyet nem locsolnak meg idejében, elhalt
reményem bimbaja.
– Úgy látom, ideges vagy – szólt hosszú idő után az orvos.
– Dehogy!
– Akkor mi a baj? Úgy fészkelődsz, akár egy sajtkukac.
– A csend. Ki nem állhatom a csendet.
225
 Az orvos hunyorogva mért végig.
– Hát sosem voltál még szomorú?

Este összefutottam a kert végében Oszmánnal. A leveleket

gereblyézte a díszes kút körül, amelyet még Hamzával együtt
készítettek. Sosem merészelték volna bevallani, ám
mindannyian tudtuk, azért készítették a kutat, hogy kedvében
járjanak a dzsinneknek.
Megkérdeztem, mi újság van náluk odahaza.
– Nem vagyok rossz ember, Monsieur Tahir.
– Tudom, Oszmán.
– De nem akarom, hogy bármi rosszat gondoljon felőlem.
– Hidd el, nagyra értékellek!
Az őr megpeckelte a nyelvével a szájpadlását.
– Mindenféle szóbeszéd kering.
– Hol?
– A szegénynegyedben.
– Miről?
– Rossz dolgokról.
– Miről pontosan?
– Hogy a feleségem nem olyan, mint a többi asszony. –
Szünetet tartott, és felemelte a fejét. – Ön is látta. Ön is tudja,
hogy nagyon szép asszony.
– Igen!
– Féltékenyek rá.
– Ne hallgass rájuk!
Oszmán szipogni kezdett, majd megtörölte az orrát a
kezével.
– Azt terjesztik, rossz asszony volt.
– Ne törődj velük!
– De azt mondják, hogy ribanc.
226
 Tíz nappal azután, hogy Redával találkoztam,
visszamentem az asztalosműhelybe. Az asztalosmester a
napsütésben üldögélt a bejárat közelében, és a LeMatin című
napilapot olvasta, miközben egyik kezével egy csíkos macska
hátát simogatta. Amikor megpillantott, felállt, kivette szájából
a cigarettát, és hálát adott Istennek a találkozásért.
– Kívánom, hogy rózsaszirmos úton vezessen élete.
Megköszöntem neki, s megkérdeztem, hogy megy az üzlet.
Megrázta a fejét, majd zsebébe nyúlt és cigaretta után
matatott.
– Senki sem vágyik már az efféle finom munkára – mondta
panaszosan. – Marokkót elárasztották az olcsó kínai bútorok.
Hegyekben áll az olcsó szemét, s a forgalmazók jóformán
mindre találnak vevőt.
– De a gazdagok csak megengedhetik maguknak a
munkádat? Reda a fogát csikorgatta.
– Persze, hogy megengedhetik, csak ne volnának olyan
sóherok. Csakis akkor vásárolnak, ha egy barátjuk épp nézi
őket. S még ez esetben sem fizetnek azonnal.
Az asztalos tejet öntött egy csészealjba, és letette a macska
elé.
– Be fogom zárni a boltot, és nyitok helyette egy helyes kis
vendéglőt – mondta, és a napfényről az üzlet belseje felé
tessékelt. Balra fordultunk, lementünk néhány lépcsőfokot, és
egy barlangszerű helyiségbe jutottunk. Kalapálást és véső
hangját hallottam, a levegő fa illatát árasztotta.
– Íme, a műhelyünk.
Legalább fél tucat helyiséget láttam, amiket a talajt képező
sárga kőzetből vájtak ki, a kicsi termekben bakok álltak, s
mellettük seregnyi asztalos tevékenykedett. A mennyezet
227
olyan alacsony volt, hogy csak a padlón törökülésben ülve
lehetett dolgozni. Minden munkásnak véső volt az egyik
kezében, míg a másikban kalapácsot tartott. Monsieur Reda
elővett egy doboz gyufát, és cigarettára gyújtott.
– De ha felhagy a vállalkozásával, mindenki elveszíti a
munkáját.
– Az ember gyors alkalmazkodásra képes. Biztos vagyok
benne, hogy gyorsan meg tanulnak főzni.
Egy keskeny járaton át egy kicsi, barlangszerű helyiségbe
jutottunk, ahol egy férfi egymagában dolgozott. Egyetlen
halovány villanykörte lógott felette, lehajtott arcára árnyék
esett. A helyiség leginkább egy gyóntatófülkére hasonlított.
Bepréseltük magunkat a mélyedésbe. Az asztalos előtt egy
különös bak állt, mely jóval kisebb volt a többi asztalos
munkapadjánál. A bakon egy intarziával berakott doboz
feküdt, amit színes fákból készítettek. A legcsodálatosabb
ládikó volt, amit valaha láttam. A teteje bézs színűre volt
lakkozva, s rajta intarzia berakással a következő felirat volt
olvasható: Dinnye ország története.
Monsieur Reda kivezetett a barlangból a napfényre. A
ládikót óvatosan a Le Matin újságába csomagolta, majd
cigarettára gyújtott.
– Volna még öt perce a számomra?
– Természetesen.
– Szeretném a Szíriára jellemző vendéglátásban részesíteni
– mondta, majd felemelte a macskát, a konyhasarokhoz ment,
és kardamonnal ízesített kávét főzött. Amikor elkészült, letette
elém az asztalra, majd arra kért, hogy dőljek hátra és rúgjam le
nyugodtan a cipőmet.
– Hunyja le a szemét! – suttogta felém.
Úgy tettem, ahogy kérte.
228
 – S most engedje meg, hogy elmeséljek egy történetet.
Születésem napján mesélték el nekem, hogy amulettként
kísérjen végig az életemen, pont úgy, ahogy ön is készített egy
mesét a kislányának.
– M i a címe a mesének?
Az asztalos nagyot sóhajtott.
– A homok meséje.
Úgy éreztem, mintha egy másik világba süllyednék. Az
asztalos neki kezdett a meséjének.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csermely, mely
tiszta vizű, hűs forrásból eredt. Hegyek ormán olvadó
hósapkák táplálták, és zegzugos mederben csörgedezett a
sziklák között, míg le nem ért a sivatagba. A patakká
terebélyesedett vízfolyamot félszegség kerítette hatalmába, de
tudta, hogy az a rendeltetése, hogy nekivágjon a forró
sivatagnak. Tanácstalanságában így kiáltott fel:
– Jaj, mitévő legyek?
A sivatag meghallotta kiáltását, és a következőképpen
felelt:
– Hallgass rám, te nemes patak, a szél is általszalad
felettem, te is nyugodtan engedd át magadat nekem.
A patak azonban nem hallgatta meg a sivatag válaszát,
mivel ön nagyon büszke volt az összegyűjtött vizére. A folyam
azonban nem tudta magában tartani a vizet, kicsordult a
medréből, s az első csepp nyomtalanul tűnt el a homokszemek
között. A patak kétségbeesetten kiáltott fel:
– Sivatag, sivatag! Magadba szívsz, s én elveszem.
A sivatag öreg volt és bölcs, és indulatos lett a bolondos
fiatal patak kirohanásán.

229
 – Persze, hogy magamba szívlak, elvégre ez a sivatagok
rendeltetése. Nem változtathatok rajta. Kérlek, hallgass rám, és
engedd, hogy felszívjalak a szélbe.
A patak azonban forrófejű ifjú volt, s nem hallgatott az
öregre. Büszke volt magára, és önfeledten örült annak, kicsoda
is ő.
– Áradat vagyok, s az is akarok maradni.
A hatalmas erejű homok azonban így felelt:
– Bolond folyam! Dobd magad a szélbe, s esőként hullasz
alá. Nedves párafelhőként messzi utazásra indulhatsz,
hegyeken át óceánok felé sodorhat utad, és meglásd, sokkal
hatalmasabb leszel, mint amilyen most vagy. Kérlek, higgyél
nekem, nem akarlak megvezetni téged!
A patak azonban kétkedéssel fogadta a homok szavát.
– Hogyan lehetek biztos benne, hogy sivító sivatagi
szavaddal valóban igazat szólsz-e?
A sivatag hatalmas homok fergeteggé változott, és sima
hangján így sikított:
– Higgyél nekem, te kis bolond, és emlékezz! Voltál te már
más állapotban is.
A patak emlékezni próbált, és a víz csak úgy örvénylett a
nyomában. Ekkor kósza emlékfoszlány rémlett fel előtte, egy
messzi múltba vesző, furcsa állapot képében.
– Ne állj ellen annak, aminek amúgy sem tudsz – süvöltötte
a sivatag. – Kelj fel, és egyesülj a levegővel.
A patak félszegen engedelmeskedett a homoknak, és
ködgomolyagként a légbe emelkedett, míg teljesen bele nem
olvadt a ficánkoló szélbe. Csodálatosan érezte magát, elemébe
került, s meglelte rendeltetését.
Monsieur Reda megütögette a mellkasát és köhécselni
kezdett.
230
 – Ekképpen folyik állapotból állapotba az élet.
Mindannyiunknak megvan a maga története, s ha már
sziklába amúgy sem véshetjük, karcoljuk homokba, vagy
mintázzuk meg levegőből.

Tizenharmadik fejezet

A tudás többet ér a vagyonnál: a pénzt keresni kell, míg a

tudáshoz csak ki kell nyújtanod a kezed.
HAZRAT ALI
Ariane ötödik születésnapja előtti napon találkoztam egy
Ralph nevű angollal. Egy barátom barátján keresztül talált
rám, és nagyon szerette volna megosztani velem
vállalkozásának terveit. Ralphnak pirospozsgás, kerek arca
volt, haja egyetlen vékony tincsben takarta a fejét, vékony
szemüvegkeretét pedig kivételesen közel nyomta a szeméhez.
Volt két visszatetsző szokása is: gyakran böffentette el magát,
ha pedig úgy ítélte meg, hogy nem figyelek rá, nem átallott az
orrába vájni az ujját, mintha rejtett kincset keresne benne.
Nem vagyok valami járatos az üzletelésben, s ha tehetem,
messziről elkerülök mindenkit, aki valamiféle fanatikus
képzelgésébe akar magával rántani. Az egyetlen eset, amikor a
nevemet kétes ügylethez adtam, akkor történt, amikor egy régi
osztálytársamnak pénzt kölcsönöztem. Fogadkozott, hogy egy,
de legföljebb két hét alatt megduplázza azt nekem, mivel egy
tuti fülese szerint Szváziföldön óriási kereslet bontakozott ki a
gumicsizmákat illetően. A pénzt természetesen elbukta, s
bánatában az Északi-sarkra vagy az Antarktiszra ment, már
nem tudom.

231
 Amikor tehát Ralph azzal a tervvel hozakodott elő, hogy
fektessem minden pénzemet egy expedícióba, amely
Kongóban drágakövek után kutakodna, udvariasan
elutasítottam képzelgését.
– Biztos, hogy nem tudlak rávenni, hogy csatlakozz?
– Attól tartok, nem. Meghaladja a lehetőségeimet.
Ralph megigazította félrefésült hajtincsét.
– Óriási a tét. Egy év alatt milliomos lehetnél.
– Azért költöztem Marokkóba, mert nyugodt életre
vágyom.
Az angol tüsszentett.
– Hát nincs benned semmi kalandvágy?
– Elhasználódott a sok kaland alatt.
Ralph előhúzta pénztárcáját, és egy bíborba csomagolt
iratköteget tartott az orrom elé.
– Nem akartam erről említést tenni.
Ránéztem az iratkötegre, aminek címoldalán kicsi kék
betűkkel a „Titkos” felirat volt olvasható.
– Mi ez?
– Egy aranybánya.
– Hol található?
Ralph sandán rám pillantott.
– Haitin.
– Nincs felesleges pénzem. Egy petákom se.
Éreztem, hogy Ralph nem is figyel rám. Rápillantottam az
arcára. Váratlan intenzitással izzadni kezdett, s a bőrén át
előtörő verejték benedvesítette az ingét. Lekapta orrnyergéről
a szemüvegét, és kiviharzott a mosdóba. Csak húsz perc
múlva tért vissza. Elnézést kért.
– Ne haragudj! Elkaptam valami nyavalyát Nyugat-
Afrikában. A slozin dekkoltam fél éjszakán át. Ma reggel már
232
jobban éreztem magam a szállodában, s ezért gondoltam,
harapok valamit reggelire. Az imént váratlanul megint rám
tört a hascsikarás, de már nem értem ki időben, szóval érted.
Ralph elpirult, zavarában köhécselni kezdett, majd felállt.
Kezét nyújtotta felém, amely egy kicsit még mindig nedves
volt.
– Aludjál rá egyet!
– Már döntöttem. S különben is, teljesen le vagyok égve.
Ralph beleköpött a tenyerébe, és lelapította egyetlen
hajtincsét a fején.
– Ha meggondolnád magad, hívj!

Amikor Dár al-Kalifába visszaértem, Rachana már javában

készítette kislányunk hatalmas, színes születésnapi tortáját.
Ariane ragaszkodott hozzá, hogy egy igazi Barbie baba
kerüljön a tetejére, mivel az egyik osztálytársa is ilyet kapott.
Épp akkor érkeztem, amikor a Barbie babát kettős
amputációnak vetették alá. Torzóját a három centiméter vastag
fagylaltrétegbe süllyesztették. Ariane a gyerekszobába
vezetett, ahol Fatima összecsomagolt motyójával várakozott.
Az a dzsalabija volt rajta, amit érkezéskor hordott. Értetlenül
néztem rá.
– Elhagyom önöket, monsieur.
– Zohra ismét bántott?
Fatima megcsókolta Ariane arcát.
– Nem, nem Zohra miatt távozom.
– Akkor miért?
– Azért, mert a szoba, amit a rendelkezésemre bocsátottak,
nem jó.
– Túl hideg?
– Nem!
233
 – Akkor mi a baj vele?
– A mosdókagyló.
– Talán eldugult?
– Nem, rendesen működik.
– Nem értem, mi akkor a baj?
– Éppen az a baj, hogy működik.
Egy percre elhallgattam, hogy megemészthessem a
hallottakat.
– Azért mész el, mert használható állapotban van a mosdó?
A szobalány bólintott.
– Ha agyonütnek, sem értem…
– A mosdómban lakik…
– Kicsoda?
– Tudja azt nagyon is jól az úr. Szobalányom kezére
néztem.
– Nem, Fatima, lehet, hogy ütődött vagyok, de nem tudom.
Fatima kezébe vette Ariane egyik krétáját, és leírt egy nevet.
– Ajsa Kandisa – mondtam fennhangon. Fatima ijedten
befogta a fülét.
– Nem szabad hangosan kiejteni a nevét!
– Miért nem?
– Mert akkor kihívja maga ellen.

Ariane születésnapja az elejétől a végéig nagyszerűen

sikeredett. Egy egész seregnyi picike gyermek lepte el a
házunkat, mindegyikük aranyos kis szoknyácskát hordott, és
varázspálcát tartott a kezében. Tele ették magukat rózsaszínű
zselével, rózsaszínű Barbie-tortával és rózsaszínű habos
süteménnyel.

234
 Amikor a seregnyi kis tündér hazament, Arianét felvittem,
hogy megfürdessem. Felvette rózsaszínű hálóingét, bebújt a
takaró alá, és arra kért, meséljek neki valamit.
– Kiválasszam a mesekönyvet a polcról?
– Mivel ma a születésnapod van, egy rendkívüli mesét
mondok neked.
Ariane kíváncsian nézett rám, szeme két csillagként
csillogott.
Kihúztam az ágya alól egy dobozt. Levette a rózsaszínű
csomagolópapírt, és rámeresztette szemét a faládikóra. A
lakkozott intarzián csak úgy csillogott a fény.
– Baba, ez nagyon szép! Igazi hercegnő doboz.
– Igen, valóban szép, de sose feledd, hogy csupán egy
doboz. A doboznak pedig az a feladata, hogy valamilyen
értékes dolgot őrizzen magában.
– Kinyithatom?
– Természetesen. Elvégre a tiéd.
Ariane csöppnyi ujjacskáival hátrahajtotta a fedelet, s
kihalászta a papírlapokat.
– Mi ez?
– Egy kincs. Olyan értékes, hogy mindig a ládikóban kell
tartani, mert csak ott van biztonságban. Egy napon majd
megérted az értékét, ám most feküdj le szépen, s engedd, hogy
álmaiddal egyesüljön ez a mese.
Felolvastam A Dinnye ország meséjét.
Ariane csókot nyomott arcomra, és visszahelyezte a mesét
a ládikóba.
– Nagyon fogok vigyázni rá.
Eloltottam a lámpát. Nagy elégedettség lepett el.
A váltóbotot átadtam.

235
 Néhány nappal később megjelent A kalifa háza, mely a
Casablancában töltött, viszontagságokkal teli első évünkről
szól. A könyv fogadtatása bátorítólag hatott rám, és
hamarosan e-mailjeikkel is megtiszteltek az olvasók.
Néhányan kérdéseket intéztek hozzám, mások elismerően
szóltak erről-arról, vagy csak saját casablancai élményeiket
osztották meg velem. Néhányan közülük egészen más célból
írtak: egyszerűen tudni akarták, létezik-e egyáltalán, s ha igen,
hol található a Kalifa háza.
Bárki is ír nekem levelet, megpróbálok rá válaszolni; hitem
szerint ugyanis nincs visszataszítóbb annál, mint ha egy
szerző elbújik az olvasói elől. Azt azonban sosem hittem
volna, hogy eljön az a nap, amikor az olvasók házunk felé
kezdenek botorkálni.
Dár al-Kalifa olyan eldugott helyen fekszik, hogy csak
hosszú bolyongás és sok kérdezősködés után lehet odatalálni.
Nincsenek útjelző táblák, s a külvilágtól ráadásul a
labirintusszerű szegénynegyed választja el.
Január utolsó hetének egyik szikrázó reggelén e-mailt
kaptam egy Burt nevű kaliforniai fiatalembertől. Olyannyira
tetszett neki a könyvem, hogy mamájának, nagynénjének és
számos barátjának is megvásárolta. Ám a könyvem keltette
lelkesedése nem merült ki abban, hogy azt másoknak ajánlotta.
Amint e-mailjében közölte, még a képemet is kinyomtatta, a
Kalifa házát megkereste a Google Earth-ön, majd egyirányú
jegyet vásárolt Casablancába, és átrepült nyolc időzónán.
Leszállás után a kikötő közelében vett ki szobát.
Elvittem Rachanának a hírt, hogy könyvem egyik lelkes
kaliforniai rajongója úton van felénk, és mindenáron meg akar
látogatni bennünket.

236
 – Sosem fog tudni átvergődni a szegénynegyeden –
mondta Rachana magabiztosan.
– Úgy gondolod?
– Igen, mégpedig azért, mert…

Ám a csengő hangja feleségem szavába vágott. Hosszan és

kitartóan csengettek.
Kinyitottam az ajtót. Még mielőtt pillantást vethettem
volna a férfira, egy papírlapra nyomtatott térképre esett a
tekintetem.
– Hello, Burt vagyok.

A Medve egész délután azzal foglalatoskodott, hogy

leszerelje a mosdókagylót Fatima szobájából. A művelet során
sikerült vízzel elárasztania a szobát, majd viaszos dugóval
lezárta a vízvezetéket, és a mosdót a raktárba vitte. A
szobalány körülnézett a szobában, és lerakta táskáját az ágyra.
Zavartnak látszott, mintha Ajsa Kandisa képzeletbeli képe
még mindig a szeme előtt lebegne.
– Fatima, mondd meg kérlek, ki mondta azt, hogy egy
dzsinn lakik a mosdókagylóban?!
A padlóra szegezte tekintetét.
– Senki!
– Biztos vagy benne?
Összeszorította ajkait, és biccentett. Nem hagytam magam,
ismét megkérdeztem.
– Nézz rám, Fatima, és mondd meg az igazat!
Fatima kinyitotta a szemét, és mély lélegzettel kinyögte:
– Zohra mondta.

237
 Miután Ottomán visszatért hosszú üzleti útjáról, meghívott
magához ebédre. Egy hatalmas, fehérre meszelt villában lakott
az art deco negyed közelében.
A mindenféle kínai ételeket ezüsttálcán tálalta fel nekünk
egy fehér kesztyűt és gesztenyebarna tarbust viselő inas.
A lakoma elején szóba hoztam a Muráddal történteket, s
nem hallgattam el Ottomán elől a piszkos részleteket sem.
– Ez nem éppen örömteli hír – mondta mély hangján, s
megrezdült az arca. – Egyáltalán nem jó.
– Én a magam részéről igen érdekesnek találom, hogy egy
öregember el tudta csábítani a szegénynegyed legszebbnek
tartott nőjét.
– S még vaksága ellenére is szereti – toldotta meg Ottomán,
s intett a szolgálójának, hogy szedje le az asztalt. – Murád egy
mesemondó. Lehet, hogy elsiklott a figyelmed felette, de
komoly erővel rendelkezik felettünk, halandók felett.
Felállt, és a szalon felé vezetett, aminek falai mindenféle
absztrakt képekkel voltak teleaggatva.
– Saját szememmel láttam – mondta.
– Micsodát?
– Azt, hogy miképpen képes hipnotikus állapotba kerülni a
hallgatóság. Elég, ha csak néhány szót szól a mester, s az
emberek máris elalélnak. Az efféle erő ellen tehetetlen az
ember, s ugyanez történt őröd feleségével is.
– Meg lehet törni a varázst?
Ottomán megérintette az óráját.
– Idővel minden varázs megtörik.

238
 A szolgáló ismét felbukkant, és egy ezüsttálcát
egyensúlyozott a kezében, majd felszolgálta a kávét. Amikor
távozott, Ottomán cukrot szórt kávéjába, és kavargatni kezdte
egy ezüstkanállal.
– Körültekintően kell gondolkoznod.
– Mivel kapcsolatban?
– Tett Murád valamilyen szívességet neked, mialatt itt
tartózkodott?
Visszagondoltam a Muráddal való ismeretségünkre, s első
találkozásunkra Marrákesben a borbély üzletében.
– Nem, semmiféle szívességet nem tett, sem nekem, sem a
családom bármely tagjának.
– Hála Istennek! – sóhajtott fel Ottomán.
Megkérdeztem, mitől lett hirtelen ideges.
– A szívesség láncolattól.
Tanácstalanul néztem rá.
– Amennyiben Murád szívességet tett volna neked, úgy
kötelességed lenne azt kiegyenlíteni valamivel, még akkor is,
ha időközben el is követte azt a gaztettet, hogy elcsábította
más férfi asszonyát.
Elképzelhetetlen, hogy valaki hosszú ideig Marokkóban
éljen anélkül, hogy részévé ne válna az úgynevezett
szívességláncolatnak, mely mindenütt jelen van, s elmosódott
háttérként végigkíséri mindenki életét. Ha valaki el akar érni
valamit, vagy feljebb akar kapaszkodni a társadalmi
ranglétrán, szívességet kell kérnie valakitől. Ennek azonban
ára van, s egyszer, valamikor biztosan visszaüt.
Casablancai tartózkodásom hajnala óta állandóan
szívességet kérnek tőlem, vagy szívességet akarnak tenni
nekem. A magam részéről – amennyiben módomban áll –
mindig segítek, de viszonzásul semmit sem várok el érte.
239
Apám idejekorán belém nevelte az egyik legfontosabb
mottóját: Sose tartozz senkinek!
Ottomán is nehezményezte a szívességspirálnak nevezett
játékot. Véleménye szerint ez olyan veszélyeket rejt magában,
mint az elértéktelenedett hitelkártya a nyugati világban.
– Eleinte csak egy kevés hitelt veszel fel, majd egy kicsit
többet, amit még épp, hogy meg tudsz engedni magadnak.
Ám még mielőtt észbe kapsz, az életed összeomlással
fenyeget, amennyiben egy szívesség-visszakérő hiteleződ
váratlanul bekopogtat az ajtódon. Ezzel egy csapásra
ellenőrizetlenné válik a folyamat.
– Mi történik, ha mégis szívességet kell kérned valakitől?
– Akkor mindenekelőtt vigyél ajándékot neki. Fizess be a
rendszerbe, s létesíts hitelkeretet, amit később szükség esetén
visszahívhatsz valamilyen formában.
– Te mit adnál?
– Az attól függ, kiről van szó. Csokoládé, borotvavíz vagy
valami olcsó ékszer egyaránt megteszi. Ám az a legjobb
ajándék, amihez érzelmi töltet társul.
– Miért?
– Mert ezzel a kedvezményezett szívét találod el.
– Vissza lehet utasítani egy ajándékot?
Ottomán kétségbeesett pillantást lövellt felém.
– Az arab világban hadüzenettel ér fel, ha valaki
visszautasít egy ajándékot. Ez jóformán sosem fordul elő. És
abban biztos lehetsz, hogy ha valaki bármilyen csekély
összeget is befizet a szívességpénztár számlájára, úgy az nem
inflálódik, és feledésbe sem merül. Olyan, mintha a szent ég
láthatatlan táblájára írnák fel.

240
 – Ha tehát adok valakinek egy doboz csokoládét, teszem
azt, egy hatalmas dobozzal, akkor joggal kérhetem arra, hogy
segítsen bizonyos papírmunka elvégzésében?
– Így van. Nem marad más választása.
– Még ha ajándékom mögül egyértelműen kilátszik is a
szándékom?
– Még akkor is. De ne aggódj, elvész, és betagozódik a
rendszer zűrzavarába. Az ajándékot nem utasíthatják vissza,
és ha már elfogadták, úgy kötelességükké válik viszonozniuk
azt.
Dr. Mehdi jutott az eszembe, aki azt a szívességet kérte
tőlem, hogy szerezzek be neki egy különleges sót a Szaharából.
Megosztottam Ottománnal a kételyeimet, ám ő elmosolyodott,
majd nevetésben tört ki.
– Mi a véleményed, vissza fog élni szívességemmel? –
kérdeztem.
Ottomán ismét mosolyra húzta a száját.
– Nem! Mérget veszek rá, hogy megbízhatsz benne.
– Honnan veszed?
– Erről hamarosan magad is meg fogsz bizonyosodni.

Burt egy aranysárga esőköpenyt és egy hozzá illő kalapot

viselt. Nagyon lassan mozgott, és olyan törékeny testalkatúnak
látszott, mintha csak egy porcelánfigura volna. A bőre olyan
halovány volt, mintha az előző ötven évet a föld alatt töltötte
volna. A haja fehér volt, akár a rizspor, hangja metszően éles,
viselkedése pedig enyhén szólva különös. Beszéd közben
hajlamos volt a kacsintgatásra, ha pedig semmi sem jutott az
eszébe, de kényszerét érezte annak, hogy megtörje a csendet,
megeresztett egy „nagyon baró!”-t.

241
 – Csak idetaláltam! – mondta, s befurakodott az ajtón. –
Azt hiszem, nem számítottál rám!?
– Egyáltalán nem!
Burt kezet fogott velem, majd levette a kabátját és a
kalapját, és ledobta egy székre.
– Alig várom, hogy körbevezessél!
– Hogy körbevezesselek?
A kaliforniai elővett egy fényképezőgépet a hátizsákjából,
és szemembe villantva kétszer kipróbálta a vaku működését.
A vakú újratöltési üzemmódjának hangja az egész szobát
betöltötte.
– Kész vagyok. Mehetünk. Hol kezdünk?
– Isten hozott Marokkóban és a Dár al-Kalífában –
mondtam erőlködve. – Köszönöm, hogy megvetted a könyvet,
és eljöttél hozzánk. De valamit tisztázni akarok.
Burt rám kacsintott.
– Ne fáradj, tudom, mit akarsz mondani.
– Valóban?
Magabiztosan biccentett.
– Akkor jó!
– Szégyenlős vagy, ugye, erről van szó?
A fogaimat csikorgattam. Kezdtem elveszíteni a
türelmemet.
Burt felemelte a fényképezőgépet, rám villantott, majd a
gyerekszobából nyíló udvarra ment, és megállt a szökőkút
előtt.
– Igen, erről írtál a könyvben. Gyönyörű. Pont olyan,
amilyennek megírtad.
– Burt, le kell, hogy állítsalak – mondtam bizonytalanul.
– Túl korán érkeztem? Tudom, hogy korán van még, de
nem bírtam ki, amíg megérkeznek a többiek.
242
 Fogalmam sem volt, mit feleljek. Ám abban biztos voltam,
hogy Rachanának égnek állna a haja, ha rajtakap azon, hogy
vad igeneket kalauzolgatok a házban. A könyveim
megírásában ugyan mindig támogatott, még ha
nehezményezte is, hogy személyes életünket közszemlére
bocsájtom. A szökőkutat megkerülve odaléptem Burthöz, és
megkértem, hogy tegye el a fényképezőjét. Rachana épp
kilépett a konyhából, és felénk igyekezett.
– Ide figyelj! Nem szervezünk idegenvezetéseket! Nem
vagyunk látványosság! Ez egy otthon, és semmi több!
A kaliforniai meglepetten hátrálni kezdett.
– De hát a könyved…
– Mi van vele?
– Szeretem… Rengeteg példányt vettem belőle a
barátaimnak…
Másodszor is megköszöntem elismerését.
– Egyáltalán nem fogod fel, amit érzek.
– De igen, és hálás vagyok nagybecsű tiszteletedért.
– Nem értesz meg!
– Miért ne értenélek?
Burt ölelésre tárta karját.
– Azt, hogy én vagyok az első számú rajongód.

Minden reggel kertünkbe repült egy tyúk, és tojást rakott

az úszómedencénk közelében. Lehet, hogy a látszólagos
biztonság gyakorolt rá csáberőt, azt remélve, hogy egy napon,
szabadon rohangálhatnak csibéi a szépen nyírt pázsiton. Szó
se róla, a kert egy paradicsom volt a fal túloldalán lévő poros
szegénynegyedhez képest. Amint a kertben sétálgattam,
váratlanul tetten értem az őreimet. Épp azon mesterkedtek,
hogy elkapják a tyúkanyót, nyakát szegjék, és megsüssék
243
ebédre. Nagy erőfeszítés árán visszafogták magukat.
Megkérdeztem, miben sántikálnak.
– Remek ebéd lesz belőle. Nézze csak meg, micsoda lábai
vannak.
– Kinek a csirkéje ez?
– A túloldalról jött – mondta Merván, és a falra mutatott. –
Úgy gondoltuk, megehetjük – toldotta meg érvelését, s
felemelt egy köteg petrezselymet.
– Iderepült, eszegette a kert kukacait, ezért a házhoz
tartozik – mondta a Medve.
– Finom ebéd lesz belőle – folytatta Oszmán.
Ekkor váratlanul csibecsiripelés ütötte meg a fülemet. A
csirke kiszabadította magát Oszmán kezéből, és a fiókái felé
iramodott.
– Csibéi vannak! Nem ölhettek le egy anyát, akinek frissen
kelt, ártatlan csibéi vannak.
Az őrök egymás mellé léptek, és beismerték, hogy ez
valóban kegyetlen tett lenne.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte Merván.
– Vigyázzatok rájuk, s mutassatok egy kis
vendégszeretetet.

Másnap éjjel ismét a repülőszőnyegről álmodtam. Hetek

óta nem repültem a selymes tapintású szőttesen. Hanyatt
feküdtem, testemet egyensúlyba helyeztem a geometriai
ábrákon, majd nekivágtunk a tengernek az ismeretlen
királyság felé. Ezúttal nem repültünk át a város felett, nem
érintettük a bástyát, nem láttam a hercegnőt, sem a főtéren
ácsolt bitót. Ehelyett nyugat felé tartottunk, míg egy nagy
sivataghoz nem értünk. Éjszaka volt, az ég sötéten tátongott.
Egyetlen csillag sem pislákolt felettünk. Vacogtam.
244
 A szőnyeg megérezte, hogy fázom, s szélét felhajtva
betakarta testem.
Hosszú-hosszú ideig repültünk, sok ezer kilométert
megtéve a sivatag felett. Alant semmi sem látszódott a
végtelen homokdűnéken kívül, s csak néha bukkant fel a
távolban egy-egy beduin tábor körvonala. A hajnal arany
szegélyt hímzett az éj fekete palástjának a szélére, majd a nap
áttörte a horizontot, és arany mezővé változtatta a
homoksivatagot. Ekkor egy város körvonalai bontakoztak ki
előttem a távolban. Sokkal csodálatosabb volt, mint a
korábban látott, házak, minaretek, mesterséges tavakban
csillámló vizek, s egy vaslappal körbe vett palota panorámája
látszott.
A szőnyeg balra fordult, átrepült a palota védfala fölött, s
nem messze a királyi istállóktól leszállt a gyepre. Éreztem a
szilaj lovak szagát, s hallottam, amint a lovászok felnyergelik a
király kedvenc telivérjét, hogy készen álljon a reggeli
kilovagoláshoz. Mivel álmodtam, olyan dolgokat is tudtam,
amik egyébként még a figyelmes szemlélő előtt is rejtve
maradnak. Tudtam, hogy a palota a hatalmas hódító, Hasszán
bin Ikbál király székhelye, aki nemrégiben tért vissza
dicsőséges keleti hadjáratából, valamint azt, hogy az elfoglalt
birodalom királyát és annak családját is fogságába vetette. Azt
is tudtam, hogy a királynak hét fia van, akikre a tudás egy-egy
szeletét bízta, akik, ha egyesítenék tudásukat, oly hatalom
birtokába jutnának, amivel az egész földet meg lehetne
változtatni, ám szeleteiben fabatkát sem érnek. A király a
bölcsesség magasabb fokára hágott; ám hiába próbálta fiait
arra sarkallni, hogy egyesítsék tudásukat, azok féltékenyen
acsarkodtak egymásra. Mindegyikük azt fontolgatta titokban,
hogy végez testvéreivel, és egyedüli hercegként marad a trón
245
várományosa. A legidősebb fivér pedig még attól sem riadt
vissza, hogy apja ellen álnok gyilkosságot készítsen elő. A
szőnyeg felhajtotta sarkait, és az utolsó istálló felé lebbent. Az
ajtóhoz léptem, s azt nyitva találtam. Egy lovászfiú épp egy
fehér telivért nyergelt fel. A ló kantárszárát fogta kezében,
arcát megvilágította a fény. Didergett. Amint megpillantottam
az arcát, ő is a szemembe nézett.
Mindketten megdöbbentünk. Saját magamat láttam
viszont, akárha tükörbe bámulnék.

A tyúkanyó mindennap új tojást tojt, s mindennap új csibe

kelt életre. Mamájukat libasorban követték a pázsiton át,
ösztönösen elkerülve a teniszpálya körül settenkedő
macskákat, amik a kert elhanyagolt végében, a hosszú fűben
alakították ki alomjaikat.
Az őrök továbbra is sóvárgó pillantást vetettek a tyúkanyó
felé, mintha már a szájukban éreznék omlós húsának zamatát.
Egyik délután félelmetes kopogás hallatszott az ajtón. Egy erős
csontozató nő botorkált be a kapun, fejét virágmintás kendő
takarta. Valamit motyogott arabul, majd Medve a kert végébe
vezette. A sövényre mutatott, aminek tövében a tyúkanyó
utódaival együtt hernyók után kapirgált. Az asszony ruhája
alól előkapott egy addig rejtve tartott dobozt, s egyenként
bepakolta a csibéket, valamint a még ki nem kelt tojásokat,
majd visszaballagott a bejárati kapuhoz. Még mielőtt kilépett,
s visszatért volna a szegénynegyedbe, öntudatosan
visszanézett, tudtunkra adva, ki is voltaképpen a kiscsibék
tulajdonosa.

Délután a Haj Haszani kerületbe hajtottam, s leparkoltam a

matracbolt előtt. Sikítozás ütötte meg a fülem, átnéztem az
246
utca túloldalára, s megpillantottam a kiabáló nőt. Egy üres
pénztárcát lóbált, mintha épp az imént fosztották volna ki.
Hirtelen megpillantotta a tolvajt, s erre kiszaladt az utcára.
Nem nézett körbe. A szembejövő furgon sofőrje épp hogy el
tudta rántani a kormányt, s belehajtott egy tojásos ládákkal
megrakott targoncába. A targonca az útra csapódott, s egy taxi
kis híján beleütközött, ám az utolsó pillanatban élesen kitért, s
közben elsodort egy kerékpárján közlekedő öregembert, aki
eszméletlenül terült el a földön. Egyetlen járókelő sem sietett a
segítségére. A szemtanúk és az érintettek ehelyett forrongó
tömeggé váltak, s ki-ki a másikat kezdte szapulni, s okolni a
balesetért, beleértve a taxi utasát is, aki a lábát fájlalta
fennhangon.
Szukajna beterelt a boltba, és lehúzta az üzlet redőnyét.
Közöltem vele, hogy álmomban egy egészen más alakban
láttam viszont magamat, és örülnék, ha hallhatnék arról a
szent életű emberről, aki hosszú ideig élt a házunkban.
Az asztrológus meggyújtott egy gyertyacsonkot, és
elrebegett egy fohászt.
– Dzsinnek társaságában élünk ezen a világon.
– Tudom: füst nélküli tűz lángjából teremtették őket, és
képesek arra, hogy mindenféle állat alakját magukra öltsék.
Szukajna az utca felé intett.
– Láttad a balesetet?
– Igen. Nagyon figyelmetlenek az emberek. Az a nő nem
nézett szét, mielőtt lelépett a járdáról.
Szukajna csettintett egyet a nyelvével.
– Nem az emberek hibájából fakadt ez a baleset.
– Hogy érted ezt?
– Egy dzsinn okozta.
– Viccelsz velem?
247
 Ám Szukajna megismételte, amit mondott.
– De hát saját szememmel láttam az egészet, az orom előtt
történt minden.
Szukajna megrázta a fejét, és keresztbe fonta a karját.
– Én is láttam. És pontosan tudom, hogy egy gálád szellem
volt a dologban. Mindig ugyanazon a helyen tanyázik, és csak
bajt kever.
Elhúztam a függönyt, és átnéztem a matracüzleten az utca
felé. A tömeg időközben még nagyobb lett. Az öreget egy
hordágyon épp egy mentőautóhoz vitték. A tömeg rendőrért
kiáltott.
– Honnan jössz te egyáltalán? – kérdezte tőlem az
asztrológus. – Vannak dzsinnjeid, de látszólag semmit sem
tudsz róluk. Ha szerencsétlenség ér, azt hiszed, hogy a véletlen
műve. De ebben nagyon tévedsz!
– Mesélnél nekem, kérlek, arról a szent emberről?
Szukajna a gyertya lángjába révedt, majd becsukta a
szemét egy pillanatra.
– Egy másfajta különbség is feszül az európai és a
marokkói gondolkodásmód között.
Ránéztem válaszra várva.
– Itt Marokkóban szeretjük megfejteni a bennünket
körülvevő dolgokat. Fülelünk, és figyelünk. Ám a ti
kultúrátokban épp az ellenkezőjét teszitek. Elvárjátok, hogy
mindent készen kapjatok. Azt szeretitek, ha más gondolkodik
helyettetek, s utána átveszitek tőle a jó vagy éppen rossz
eredményeket és következtetéseket. A ti kultúrátok lustaságra
neveli az embereket. Mindent a mában akartok, ráadásul
lehetőleg ingyen, s szentül meg vagytok győződve arról, hogy
a boldogság alanyi jogon jár nektek, s nem kell megdolgozni
érte.
248
 – Mi köze van mindennek az álmomhoz? És hogy
kapcsolódik ehhez a szent életű ember?
Szukajna végigsimította arcát mindkét tenyerével, mintha
mosakodna.
– A válasz az orrod előtt van. Nyisd ki a szemed, és ne csak
nézz, hanem láss is!
Tizennegyedik fejezet
– Mondd csak, apám, miért beszélsz olyan keveset, és
hallgatsz sokat? – kérdte Dzsuha édesapját. – Mert két fülem
van, de csak egyetlen szám.

Merván jól látta, hogy bizonyos tekintetben még mindig

bizonytalanul mozgok Marokkó hétköznapjaiban.
Foglalkozására nézve csak egy egyszerű asztalos volt, ám
ennek ellenére egy olyan embert ismerhettem meg
személyében, aki magas intelligenciával s bölcsességgel
rendelkezett, és nagyra értékelte a magvas gondolatokat.
Amikor megosztottam vele az asztrológus véleményét, mely
szerint önnön fejemet kell használnom, Merván letört egy
gallyat a hibiszkuszsövényről, és kört rajzolt vele a földre.
– Íme, ez Marokkó! Minden egyes pontja kapcsolatban áll
az összes többivel. Egységes és kiegyensúlyozott rendszert
alkot, amely sokkal bonyolultabb, mint azt első ránézésre
gondolnád.
Majd egy másik kört is rajzolt, aminek két összefutó vége
között kis hézag tátongott.
– Ez pedig a nyugati kultúrát szimbolizálja. Ugyan nagyon
hasonlónak látszik az előbb rajzolt körhöz, ám ez nem egészen
kerek. Lehet, hogy egy napon össze fog érni a kör két vége, ám
ma még távol áll attól, és így jobb híján tökéletlennek
nevezendő.
249
 – Mi az oka annak, hogy ennyire különbözik a két kör?
Az asztalos visszadobta a gallyat a sövényhez.
– Egy marokkói közmondás szerint a bolond azt hiszi,
hogy bölcs, a megvilágosodott elme viszont tudja, hogy csak
egy tévelygő félnótás.

Burt végül elhagyta házunkat, és Marrákesbe utazott, hogy

ajándékokat vegyen barátainak. Figyeltem, mint halad át a
szegénynegyeden, s biztos voltam benne, hogy vissza fog
jönni. Idő kérdése volt csupán.
Eltelt néhány nap. Hideg délután volt. Az eső hevesen
ostorozta az ablaktáblákat, Ariane és Timur kerékpárjukon
nyargalásztak körbe-körbe a nappaliban. Rachana a
konyhában főzött, én pedig lankadtan szunyókáltam egy
Indiából hozatott alacsony karosszékben.
Ekkor váratlanul megszólalt a csengő. Egy hosszú, kitartó
csengetést néhány rövidebb követett. Kinyitottam a szemem,
és feltápászkodtam. Még fel sem ocsúdtam, amikor a Medve
egy sárga esőkabátot vezetett be a szalonba; a kabátban lévő
ember csuromvizes volt.
– Hello – mondta a nyugodt hang. – Hiányoztam nektek?
Burt kigombolta a kabátját, és hagyta, hogy az a padlóra
essen. Reszketett a hidegtől. Egy törölközőt és néhány száraz
ruhát adtam neki.
– Milyen volt Marrakes?
A kaliforniai levette a cipőjét és az átázott zokniját, majd
fehér lábát a tűz felé tartotta.
– Olyan volt, mintha az Alkonyzóna című sorozatba
csöppentem volna.
– Tetszett?
Burt a tűzbe bámult. Nem látszott boldognak.
250
 – Kaliforniában nagyon kényelmes az életünk. A csapvíz
iható, az élelmiszerboltok tele vannak áruval, s a benzin is
olcsó. Mindez nagyon megkönnyíti az életünket, amelyet akár
tökéletesnek is nevezhetünk. Olyan jó dolgunk van, hogy
végül csapdába esünk, s minden mást elfelejtünk.
– Mit felejtünk el?
– Hogy másfajta világ is létezik, olyan, mint például itt.
– Ez mindenütt így van.
Burt félbeszakított.
– Nem értesz. Egy buborékban élünk, egy biztonságos
buborékban. Valóságosnak hisszük, pedig egyáltalán nem az.
S most, hogy mindenféle terrorista dörömböl az ajtónkon,
csodálkozunk, hogy jé, kik ezek, s mit akarnak.
– Változik a világ.
– Jó volna, ha minden amerikai csak öt percet eltöltene
Marrákesben – folytatta Burt. – Ha a főtéren állhatnának, és
mindazt éreznék és látnák, amit én.
– Mi járt a fejedben akkor?
– Éreztem, hogy élek. Amit láttam, valóságos volt, tejesen
igazi. Nem az a szemét és steril cucc volt, amivel otthon
Amerikában az egész életünket becsomagoljuk. Olyan ügyesen
megtanították nekünk, hogy hogyan kendőzzük el az önáltatás
rétegeivel saját magunkat, hogy közben teljesen elfelejtettük,
mi végre minden, és már az sem tűnik fel, hogy valami
nincsen rendben.
Burt az ablakhoz lépett, és belebámult az esőbe. Ariane
dobozkájáról kezdtem beszélni, amelyik nem pusztán egy üres
tartály, hanem a Dinnye ország meséjét rejti magában.
Megkért, hogy álljak fel, s amikor engedelmeskedtem
kívánságának, megölelt.

251
 – Jól gondolkozol. Éppúgy ismered a nyugati, mint a keleti
világot. Mindkettőben otthonosan mozogsz. Tudod, mi vagy?
– Mire gondolsz?
– Híd vagy!

Faggatni kezdtem dr. Mehdit a sivatagi utazásom

időpontját illetően, ám ő nyugalomra intett.
– Majd csak eljön az ideje, ne aggódj!
– Készen állok az útra.
– Még nem érkezett el a megfelelő időpont.
– Miért nem?
– Mer bizonyos dolgok még nincsenek a helyükön.
– Miféle dolgok?
– A körülmények.

Ariane épp alváshoz készülődött. Ágyba fektettem, és jó

éjszakát kívántam neki. A kapcsolóhoz fordultam, hogy
eloltsam a lámpát, de még kérdezni akart valamit.
– Nem várhat holnap reggelig?
Ariane megrázta a fejét.
– Amíg nem kapok választ, nem tudok aludni.
– Akkor mondd csak, mire vagy kíváncsi?
Lányom elhelyezkedett a párnáján.
– Mit jelent az, hogy becsület?
Elmondtam Arianénak, hogy egyszer régen én is ugyanezt
a kérdést intéztem apámhoz, amikor ő a türkizkék kanapéján
feküdt.
– És mit válaszolt?
– Egy mesével válaszolt. Élt egyszer egy vándorló, szent
életű dervis, aki Arábia vég nélküli sivatagjaiban vándorolt.
Történt azonban, hogy egy napon foglyul ejtette őt egy
252
ellenséges törzs. A harcosok azzal vádolták, hogy kém, s ezért
azonnal le akarták ütni a fejét.
– S mit szólt ehhez a dervis?
– Nem vagyok kém – felelte a dervis –, ám ha az
elkerülhetetlen sors úgy rendelte, hogy a mai napon leljem
halálomat, engedjétek meg, hogy szívességet kérjek tőletek.
Adjatok kezembe egy kardot, hogy valakit meg tudjak ölni
közületek. Ha ezután ti is megöltök engem, úgy mentesek
lesztek a családom és testvérbarátaim bosszújától, mivel
meggyilkolásommal csak a becsületeteket őriztétek meg. Most
azonban úgy áll a dolog, hogy tisztességetek veszélyben van,
mivel egy ártatlan embert akartok meggyilkolni, s a vérbosszú
égbe kiált.

A Kalifa házát minden oldalról a szétterülő szegénytelep

öleli körül, és Casablanca előkelő, Anfa nevű külvárosa mellett
fekszik. A telkek olyan értékesek itt, hogy minden
ingatlanberuházó szemet vetett már a rozoga vityillókra. A
ledózerolásuk egyet jelentene a megtollasodással.
Kormányzati szinten Casablanca és más városok
szegénynegyedeit a fanatizmus melegágyának tekintik. Abból
a feltevésből indulnak ki, hogy ha emberek ilyen
nyomorúságos körülmények között kénytelenek lakni, úgy
nincs mit veszíteniük, és fogékonyabbak lesznek a radikális
eszmékre.
Ha őreim előtt szóba hozom a jövőt, homlokukat ráncolva
néznek rám. Az egész közösséget általános félelem járja át,
attól rettegnek, hogy egy napon a földdel teszik egyelővé
otthonaikat, és hajléktalanokká válnak. Mialatt Dár al-
Kalifában laktunk, több alkalommal is megkísérelték már,
hogy letolják a föld felszínéről a viskók szegény telepét. Mind
253
ez idáig meghiúsult a kormányzat szándéka, talán éppen
azért, mert nem tudták, hová legyenek a sok szegény
emberrel. Ám a dolgok időközben megváltoztak. Az őröket és
a szegénynegyed összes lakóját rózsás ígéretekkel szédítették.
– Egy hatalmas toronyházat fognak építeni nekünk –
mondta Merván. – Lesz majd folyó vizünk és áramunk,
tévénk, vécénk, és hatalmas, fényes ablakunk, amiből elénk
tárul az egész város.
Merván szipogott a meghatódottságtól.
– Maga lesz a mennyország.

Egy februári délután, amint épp az art deco negyedben

bóklásztam, észrevettem egy fiatalembert, aki a központi piac
bejáratánál álldogált. Az átlagosnál magasabb, rendkívül
sovány férfi volt. Egy tálka lógott a nyaka körül átvetett
foszladozó kötélen. A tálcán házilag készített kártyalapok
feküdtek. A lefordított kártyalapok hátulja ugyanúgy nézett ki:
zöld alapon piros pöttyösek voltak. Nem voltam biztos benne,
hogy a férfi megmutatja-e ezeket a kártyalapokat, vagy
netalántán valamilyen szolgáltatás részét képezik. Mivel
kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, lesbe helyezkedtem.
Hamarosan felbukkant egy ügyfél, átadott a
fiatalembernek egy pénzérmét, és kiválasztott egy kártyát. A
csont sovány ember felolvasta a kártyán lévő szöveget, s ezt
követően az ügyfél, nevelésben tört ki, majd a tömegbe vetette
magát és a dolgára ment. Ugyanez játszódott le többször
egymás után. Kíváncsiságom nőttön-nőtt. Odamentem a
férfihoz, átadtam neki egy pénzérmét, és kiválasztottam egy
kártyát. Az eladó megfordította a lapot, majd lefordította
nekem az arabul írt szöveget.

254
 – Dzsuha záráskor mindig lehúzza üzletének redőnyét, és
egy fokhagymafüzért akaszt az ajtóra. Egy napon megkérdezte
a szomszédja, mi végre teszi ezt. – Hogy távol tartsam a
tigriseket.
– De Dzsuha – felelte megütődve a szomszéd –, itt
nincsenek is tigrisek. – Látod – válaszolta Dzsuha –, ezek
szerint használ a fokhagyma.
Megköszöntem a fiatalembernek a történetet, és borravalót
nyomtam a kezébe.
– Miért adja ezt nekem, monsieur? – kérdezte az árus.
– Azért, mert egy percre felvidított.
Dzsuha nem más, mint egy középkori népi hős, aki
bolondos bölcsességgel szórakoztatja az embereket, s akit
Marokkótól egészen Kínáig ismernek. Törökországban
Hoddzsának hívják, Észak-Afrikában Dzsuhaként mesélnek
róla, míg Afganisztánban Mulla Naszreddinként ismerik.
Ismerik Görögországban és Oroszországban, Szicíliában,
Albániában, de még Üzbegisztánban is. Agyafúrt bölcsességét
ugyanúgy mesélik a kávéházakban, Fezben, Kairóban,
Kabulban és Szamarkandban.
Talán nincs egyetlen ember sem, aki legalább néhány
Dzsuha-történetet ne ismerne. Az emberek részben
időtöltésként mesélgetik egymásnak ezeket, ám ugyanakkor a
bölcsesség viccbe ágyazott morzsáit szemezgetik. A Dzsuha-
történetek lényege: szórakoztatnak és bölcsességet
közvetítenek. A szúfik számára Dzsuha egy olyan eszköz, aki
a trójai falóhoz hasonlít. A humor felpuhítja a szigorú
értelmet, felszítja a koncentrációt, és lehetővé teszi, hogy egy
kettős értelmű tudás a tudatalattiba hatoljon.
Gyerekkorunkban apánk gyakran mesélt nekünk Dzsuha
kalandjairól. Szinte megszállottként szerette ezt a bölcs
255
bolondot, s négy kötetben gyűjtötte össze történeteit. Ahogy
mondotta volt, minden történet, melynek van eleje, közepe és
vége, egy varázspálcához hasonlít: általuk olyan változást
lehet előidézni egy dologban, amit mással nem lehetne. S hogy
miért? Ez a szövevényesen és kuszán működő emberi elme
sajátossága. A történelem során minden civilizáció meséket és
történeteket regélt. Már azelőtt meséltek, hogy számolni
tudtak volna, vagy igényük támadt volna arra, hogy a lélek
redőiben turkáljanak, hogy megtanulták volna a betűvetést, az
olvasást, vagy az első sárból tapasztott kunyhót megépítették
volna. A mesék kiegyensúlyozott gondolkodást tettek
lehetővé.
Gyerekkorunkban gyakran ösztönöztek bennünket arra,
hogy válasszunk egy Dzsuha-történetet, és fejtsük meg
értelmének különböző rétegeit. – Engedd, hogy beléd
szivárogjon – mondaná apám –, és akkor egyé válik veled.
Kiskoromban arra kértem apámat, mutasson be engem
Dzsuhának, ám ő feddőleg felemelte mutatóujját.
– Másképp kell gondolkoznod! – mondta gyengéden. – Ne
Dzsuha szórakoztató személyével akarj találkozni, sokkal
fontosabb a mese, vagy az a mód, ahogyan Dzsuha előadja
üzenetét. Érted, mit akarok mondani, Tahir dzsan?
Nem nagyon értettem, mégis azt feleltem, hogy igen.
Apám megérintette orcámat.
– Olyan ez, mint egy ládikó. Az érték belül van, míg a
kulcsosai bezárt ládikó csupán egy felszínes dolog, aminek az
a rendeltetése, hogy megóvja a tartalmát. Tanuld meg,
Az évek során lassanként meg tanultam, hogy Dzsuha
vicceinek látszólagos badarsága mögött mélyebb értelem
rejtezik. Azt is meg tanultam, hogy hét Dzsuha-történet
egyidejű meg tanulása különösen mélyenszántó értelmi
256
cselekedetnek tekinthető. A történetek egyszerre rendelkeznek
különféle tudásszintetekkel, egy alacsonyabbal, és egy
magasabb rendű jelentéssel. Aki meg tanulja értelmezni a
jelentéseket, az a titkosíráshoz hasonlóan képes lesz meglejteni
a rejtvényt, és ez által új tudásszint birtokába juthat. A szúfik
számára az utolsó szint maga a főnyeremény: minden dolog
isteni természetének felismerése. Ám ugyanakkor egy-egy
történetben vagy mesében az is élvezetet találhat, aki csak a
felszínes részét érti, és jót derül a cselekményen.
Egy téli délután apám megmutatta, hogyan is lehet
dekódolni egy Dzsuha-történetet. Ha nagyon koncentrálok,
még apám akkori hangját is vissza tudom idézni.
– Olyan drága lett a só, hogy Dzsuha elhatározta, beszáll a
só üzletbe.
Öreg szamarát sóval teli kosarakkal málházta fel, majd a
piacra indult a nagy vagyon reményében. Útközben egy sebes
sodrású folyóhoz ért, amin feltétlenül át kellett haladniuk.
Amikor azonban partra értek a túloldalon, Dzsuha a sónak
hűlt helyét találta. A szamár alig fért a bőrébe, úgy örült
annak, hogy megszabadult a terhétől.
A rákövetkező héten Dzsuha gyapjúval töltötte meg
kosarait. Amint a folyón átevickéltek, a gyapjú teleszívta
magát vízzel, s olyan nehéz lett, hogy a szegény szamár majd
belefulladt a vízbe.
– Nesze neked – kiáltotta Dzsuha –, remélem, ez jó lecke
volt, s a jövőben nem leszel kárörvendő, ha kisebb súly terheli
a hátad.
– S most, Tahir fiam, elmesélem neked, hogyan is kell
értelmezni a példabeszédet. De aztán jól figyelj! A szúfik
számára a só - amit arabul milh-nek hívnak – metaforája a „jó”
és a „szép” szavaknak. A szamár egy embert vagy tanulót
257
szimbolizál. A folyó maga a feladat, amit meg kell oldani, míg
Dzsuha a mester. Ha valaki leveti magáról a „jó” és illendő
viselkedés terhét, sokszor megkönnyebbülve érezheti magát,
ám ennek visszája is van, tudniillik, hogy búcsút inthet a
meggazdagodásnak. A gyapjú pedig a szúfikra utal, a „szúf”
ugyanis egy arab szó, ami gyapjút jelent, utalva a misztikus
aszkéták durva szövésű öltözékére. Amikor másodjára
haladnak át a folyón, Dzsuhát ismét a mester szerepébe kell
helyeznünk, aki szellemi vezetője a tanulónak. A rakomány
eleinte nem látszik nehéznek, ám a feladat teljesítése, a folyón
való átkelés során szinte elviselhetetlenül nehézzé válik.

Marokkóban nem hallottam korábban Dzsuháról szóló

történetet. Hajlamos voltam arra gondolni, hogy az egyiptomi
szappanoperák megtették hatásukat, és végleg kiirtották ezt a
szerethető karaktert a köztudatból.
Hazaérkezve megkérdeztem Mervánt, hallott-e már erről a
népi hősről. Az őr teli hassal nevetni kezdett.
– Hogyne hallottam volna róla, s kérem, ne haragudjon,
hogy nevetek, de már Dzsuha puszta említése is
megcsiklandozza a rekeszizmomat.
– Ismersz esetleg néhány történetet?
S Merván válasz helyett azonnal belekezdett egybe.
– Dzsuha egy napon csempészésre adta a fejét, s naponta
ingázott a határ két oldala között. A járőröző határőrök persze
minden alkalommal tüzetes vizsgálatnak vetették alá a
szamarát, vajmi kevés eredménnyel, a szamár hátára
felhalmozott széna között semmit sem találtak.
Tanácstalanságukban néha elkobozták a szénát, máskor
felgyújtották azt. Bár Dzsuha munkanélküli volt, napról napra
tehetősebb lett. Egy napon megelégedett összegyűjtött
258
vagyonkájával, s felhagyott az ipar űzésével. Elteltek az évek,
míg egy napon a rendőrfőnök belebotlott Dzsuhába az utcán.
Kérlelve fordult hozzá.
Évekig próbáltunk nyomára bukkanni ügyes
csempészmódszerednek. Mondd, testvér, milyen
csempészáruban utaztál annak idején?
Dzsuha elmosolyodott.
– Testvér, tudd meg, hogy nem utaztam másban, mint
szamárban. Szamarat csempésztem.

Amikor a következő héten a Café Mabrúkba érkeztem,

Abdul Laríf őrt állt az ajtóban. Kezében egy házi készítésű
furkósbotot tartott. Megkérdeztem tőle, mi váltotta ki furcsa
viselkedését.
– A törzsvendégeimet családtagjaimnak tekintem – felelte
morcosan. – Olyanok, akár a gyermekeim. Mindet szeretem.
– Mi pedig többek között azért járunk ide, mivel nagyra
értékeljük kedvességed. De kérlek, magyarázd meg, miért állsz
itt felfegyverkezve.
– Betért a kávéházba egy asszony, s furcsa tekintettel mért
végig.
– Egy koldus volt?
Abdul Latíf meglóbálta a botot.
– Nem koldus volt, hanem egy szehura, egy boszorkány.
– Mi dolga lehetett itt egy boszorkánynak?
A pincér kibámult az ablakon.
– Meg akart babonázni a szemével.
– De miért?
– A szemben lévő kávéháznak dolgozik – mondta, s a
túloldalra mutatott. – Azt akarják, hogy csődbe menjünk.

259
 Dr. Mehdi és az óragyűjtő Hafad a szokott helyünkön
beszélgettek. Egy új fejlesztésű óráról tárgyaltak, amit a csukló
melege tartana működésben.
– Sosem működne – mondta épp Hafad.
– Ugyan, miért nem?
– Képzeld el, hogy meghalsz.
– Igen, ezt el tudom képzelni…
– Megállna…
Leültem, s a beálló csendben megkérdeztem tőlük,
hallottak-e már Dzsuháról.
– Nesze, itt van a te Dzsuhád – mondta dr. Mehdi, s Hafad
vállára csapott.
– Szóval ismeritek?
– Ki ne ismerné őt? – felelte Hafad. – Mekneszben született.
– A törökök szerint török, az oroszok orosznak vallják, míg
Afganisztánban mindenki tudni véli, hogy tősgyökeres afgán.
Dr. Mehdi felállt, s olyan hangosat tapsolt, hogy a
kávézóban mindenki, beleértve Zohra férjét is, hirtelen rá
tekintett. Csodálkoztam, hogy ezúttal meghazudtolta a
személyiségére oly jellemző hidegvérű viselkedését.
– A többiek mind hazudnak.
Kértem még egy kávét, és más témára tereltem a
beszélgetést.
– Mikor kell a Szaharába utaznom?
A sebész visszanyerte önuralmát.
– Csütörtök délután.

Egyre több olvasóm keresett meg azzal a kérdéssel, vajon

tiszteletüket tehetnék-e nálam a Kalifa házában. Önbecsülésem
a sok dicsérő szó hatására túlértékelődött. Eddig láthatatlanul
éltük hétköznapjainkat, ám váratlanul a figyelem
260
középpontjába kerültünk. Különböző magazinok képeket
tettek közre a házunkról. Néhány Burthöz hasonló elszánt
kalandor utat talált a szegénynegyed labirintusán át, s
rábukkant házunkra. Mások ellenben nem a Casablancáról írt
könyveim miatt keresték ismeretségemet, hanem apám miatt.
Apám többek között a keleti példabeszédek és a szúfi
hagyományok népszerűsítésének szentelte életét, és ezzel
világszerte számos olvasót vonzott. A legkülönbözőbb
szociális hátterű és foglalkozású emberek voltak ők;
gyerekkoromban több ezerrel találkoztam közülük, amikor
ajtónkon kopogva ösvényt vágtak maguknak otthonunkba.
A többségük hétköznapi ember volt, de akadt néhány kétes
figura is közöttük, s egy maroknyi teljesen elborult
elmeállapotú.
Amikor apám tíz évvel ezelőtt szívinfarktusban meghalt, a
kiadója hozzám irányította át e-mailjeit. Az évek során több
száz olvasójának írtam levelet, közölve velük, hogy apám,
Idrisz Sah elhunyt. A többség részvétét fejezte ki, s
megköszönte a levelet.
Akadt azonban egy andalúziai olvasója, aki kereken
visszautasította az állításomat, s nem akarta tudomásul venni
apám halálát. Minden hónapban küldött egy Idrisz Sahnak
címzett levelet, amiben hol könyörgött, máskor parancsoló
hangnemet ütött meg, kérve apámat, hogy feddje fel hollétét.
Először még válaszoltam, feltételezve, hogy az úriembert
elkerülte híradásom, ám az évek teltek, s a férfi továbbra is
makacs következetességgel küldözgette leveleit.
Apám azt mondaná erre: bolond szavára hallgatás a válasz.
Megszakítottam hát vele a levelezést. Néhány nappal
azelőtt, hogy a Szaharába utaztam volna, Oszmán azzal a

261
hírrel jött be a szobámba, hogy látogatóm érkezett.
Megkérdeztem, kicsoda.
Az őr leírása alapján egy zagyva kép bontakozott ki.
– Egyszerre magas és alacsony.
– Legjobb lesz, ha bevezeted.
Oszmán átbotorkált a házon, és az ajtóban félreállt, utat
engedve a látogatónak. Befejeztem munkámat a számítógépen.
Amikor felpillantottam, egy magas, púpos hátú férfit
pillantottam meg, amint az asztalom fölé hajolt. Arca
fáradtságról árulkodott, szeme kékesszürke volt, hajszínére
pedig a só s a bors színeinek elegye volt jellemző. Nem
készültem fel arra, hogy ilyen gyorsan az ebédlőbe ér, s így
hirtelen támadt zavaromban bemutatkoztam. A látogató
kinyújtotta a kezét. Durva és nedves volt.
– José Gonzales.
Amíg emlékezetemben a név után kutattam, szemem
résnyire szűkült, majd akaratlanul tágra meredt.
– Az a José Gonzales, aki…
A férfi láthatóan örült a válasznak.
Nem tudtam, mit feleljek. Lehet, hogy arra számított, hogy
ajtót mutatok neki.
– Apám meghalt. Meglehetősen régóta nincs már
közöttünk.
Gonzales meg sem rezdült.
– Hallottam én is erről — mondta erős akcentussal.
– Én magam írtam meg önnek.
– Igen.
– Ám nem hitte el nekem.
A látogató kissé lejjebb hajolt.
– Az igazságot keresem.
– Biztos benne, hogy nem Idrisz Sahot keresi?
262
 Gonzales hideg pillantást lövellt felém, de nem válaszolt.
Egy évvel a halála előtt apám leültetett kertjének egyik
csendes szegletében. Elkortyolgattunk egy kanna Darjeeling
teát, és így közeli fán turbékoló vadgerlepár hangját
hallgattuk. Kiöntöttem egy másik csésze teát. Amikor a tea
filtert egy kis tálkára helyeztem, apám így szólt:
– Hamarosan nem leszek közöttetek. Betegségem új
stádiumba ért.
Semmit sem feleltem. Egyszerűen nem találtam a szavakat.
– Ha már nem leszek közöttetek – folytatta apám –,
felbukkan majd néhány ember, akiben eddig megbíztunk
ugyan, ám ők ármánnyal fordulnak ellenünk. Óvakodj ezektől!
Mások továbbra is igaz barátok maradnak, még ha árnyékban
is álltak mind ez idáig. Megint mások arra lesznek kíváncsiak,
kit neveztem ki szellemi örökösömnek. Nem lankadnak majd
zaklatni téged, s arra kérnek, nevezz meg nekik egy nevet.
Hangsúlyt fektetek rá, hogy közöld velük: utódomnak a
kiadott könyveimet tekintem, bennük megtalálják azt az utat,
amit kijelöltem, s amin tovább lépkedhetnek, ha már nem
leszek.
Szünetet tartott, porceláncsészéjét ajkához emelte, és
kortyolt egyet belőle. Megittuk a teát és visszamentünk a
házba. Épp menni készültem, amikor arra kért, maradjak még
egy percre.
– Egy napon lehet, hogy felkeres téged egy tévúton járó
férfi. Lehet, hogy most semmit sem jelentenek ezek a szavak,
de remélem, emlékezni fogsz rá, ha ez bekövetkezik. Ebben az
esetben, kérlek, add át neki ezt a levelet.
Ezzel felemelte a levelet, négyrét hajtotta azt, majd átadta
nekem. A következő év novemberében hunyt el.
Meggyászoltam távozását, ám az a tudat, hogy továbbra is
263
bennem él, s meséit az emlékezés szárnyán repíti felém,
némileg vigasztalólag hatott rám. Életünk tovább zakatolt.
Megszületett Ariane és Timur, majd Casablancába költöztünk.
Eltelt kilenc hosszú év, s ez alatt az apámtól kapott levél
személyes dokumentumaim között feküdt.
Eljött a nap, amikor bekövetkezett apám jóslata, s egy José
Gonzales nevű férfi asztalom fölé hajolt. Mély lélegzetet
vettem, a férfi pedig megismételte szavait.
– Az igazságot keresem.
Megkértem, várjon egy pillanatot, majd a
dolgozószobámba mentem, s addig-addig keresgéltem, míg
megtaláltam apám üzenetét. Ugyanúgy össze volt hajtogatva,
ahogy apám annak idején átadta nekem. Mielőtt
visszamentem volna az étkezőbe, széthajtottam a levelet, és
elolvastam apám kézírását.
Egy történet volt.

Élt egyszer három ember, akiknek az volt hőn áhított

vágyuk, hogy egyszer megkóstolhassanak egy gyümölcsöt,
mivel azonban a sors rendelése folytán kietlen tájon éltek, ez
mind ez idáig nem adatott meg nekik
Egy napon aztán elhatározták, hogy útra kelnek, és
felkeresik azt a sokat emlegetett, de sosem látott dolgot, amit
úgy hívnak, hogy gyümölcs. Külön utakon indultak, s
véletlenül úgy esett, hogy mindegyikük egy időben bukkant rá
egy gyümölcsfára. Egyikük figyelmetlen volt, odaért ugyan a
fához, de addig-addig tanakodott, merre induljon tovább,
hogy észre sem vette a feje felett függő gyümölcsöket.
Eltékozolta útját.

264
 A másik kereső egy félnótás volt, aki mindent szó szerint
vett. Amikor egy gyümölcsfához ért, szomorúan látta, hogy a
nemrég még hamvas gyümölcsök romlásnak indultak már.
– Látom a gyümölcsöt, de nem szeretem a rothadó termést.
Ez tehát a hajdan volt gyümölcs selejtes maradéka.
Ezzel továbbállt, s útja szintén veszendőbe ment.
A harmadik ember egy bölcs férfiú volt. Leszakított néhány
gyümölcsöt a fáról, és azokat kíváncsi vizsgálatnak vetette alá.
Hosszasan morfondírozott azon, milyen is lehetett a
rothadásnak indult gyümölcs íze tökéletes állapotban, míg
végül rábukkant a gyümölcs belsejében lévő kőre.
Eszébe jutott, hogy hajdanán úgy hallotta, az a kő nem
más, mint a gyümölcs magja, s nem kell mást tennie, mint
elültetni a földbe, gondosan ügyelni rá, s várni, hosszan,
türelmesen várni, míg a növény szárba szökken, s egy napon
termést hoz.

Tizennegyedik fejezet

A bolondok bolondságukkal több kárt okoznak, mint a

gonoszok ármánykodásukkal.
MOHAMED PRÓFÉTA

Mielőtt felkerekedtem hosszú sivatagi utamra, Ariane

rózsaszínű szalagot kötött a csuklómra. Azt mondta, minden
egyes alkalommal, amikor megérintem, vagy csak ránézek,
rám gondol.
Egy kicsi táskába belepakoltam az utazáshoz
nélkülözhetetlen dolgokat, valamint a dr. Mehdi által írt ajánló

265
sorokat tartalmazó levelet, majd kiléptem a kapun. Az őrök
kenetteljes ábrázattal, sorban állva búcsúztattak, mint valami
megfogyatkozott létszámú királyi gárda, Rachana pedig kivitt
bennünket az Oázis nevű városrészben lévő pályaudvarra.
Átmentünk a síneken a peronra, s vártuk, mikor gördül be
Marrákesbe tartó vonat. Rachana a napsütéssel szemben
állt, Timurt a karjában tartotta, míg Ariane közöttünk állt.
Felharsant egy vonat tülkölő kürtjele, és a szerelvény lassan
begurult a vágányra. A vonat acélos kerekei csikorogva
feszültek neki a síneknek. Megcsókoltam Rachanát és a
gyerekeket.
– Nem maradok sokáig. Mihelyt elintéztem a szívességet,
már repülök is haza.
– Nem a szívességről van szó – mondta a feleségem, és
hozzám hajolt, hogy megöleljen.
Felkászálódtam a vonatra, s visszafordultam, hogy
integessek nekik. A vonat döccent egyet, s lassú zakatolással
megindult déli irányba.

Egy kiadós vonatozás kiválóan alkalmas az elmélyült

múltba merengésre. A Casablancából Marrákesbe tartó
vonatút pedig egyike az általam ismert leginspirálóbb
szakaszoknak. A vonatozásnak varázslatos hatása van az
emberi elmére. Egyszerre szórakoztatja és pihenteti a szemet,
lehetővé téve, hogy a valódi gondolatok felszínre
bukkanjanak. Kibámultam az ablakon; a látkép fokozatosan
változott át városias környezetből vidékivé, majd végül
sivatagivá, minden terrakotta színbe borult.
Emlékezetem egyik morzsáról ugrott a másikra: ismerősök,
szagok s hangok hada vonult fel előttem. Egyetlen percnyi
merengés az emlékezés öntörvényű hullámvasútjává válhat.
266
Egy illatos nyári virágoskert képe bukkant fel előttem, majd
méhek döngicsélését véltem hallani, aztán ahogy a
kétszemélyes Cessna t ípusú kisrepülőgéppel vitorlázunk az
Amazonas őserdeje felett. Rögtön azután lábujjak a homokban
a brazil tengerparton. Majd a pakisztáni fogda betonpadlóján
fekszem.
Több mint egy évtizede immár, hogy különös szokást
dédelgetek: nincs olyan utazás, amelyre ne vinnék magammal
két megszokott könyvet. Az egyik apám Alomkaraván című
könyve, míg a másik Bruce Chatwin Álomösvényen című
műve. Ezek alkotják nélkülözhetetlen társaságomat, ők
nyújtanak vigaszt a magányos sötét éjszakában, vagy egy dél
felé tartó vonatút során.
Nagyra értékelem az Álomösvényent a könyv középső
részében található részeiért: mindegyik egy-egy csiszolt
drágakő, a bölcsesség megannyi szilánkja, egy-egy apró
morzsája a felfoghatatlan teljességnek, melyek kicsinységük és
magába zártságuk ellenére is kerek egészet alkotnak.
Előbányásztam a könyvet, szokásomhoz híven vaktában
felnyitottam valahol, s elolvastam néhány sort. „Egy szúfi
misztikus azért járja be a sáros földtekét, hogy cselekvése által
feloldja függőségét a világtól, s végső célja nem más, mint
»halott vándor« válni, egy olyan emberré, aki lábaival ugyan a
földbe gyökerezik, ám lelkével az ég felé tör.”
Megszámlálhatatlanul sokszor olvastam már az
Álomösvényent. Szememmel újra és újra végigszántottam az
oldalakat, de elmém gépezetébe nem igazán kerültek be a
sorok.
Amint a vonat döcögve szaladt bele a téglavörös sivatagi
tájba, tán először éreztem úgy, hogy véremmé válik az olvasott
szó. Érteni véltem lényegét. Visszacsúsztattam a könyvet a
267
táskámba, s kibámultam az ablakon. Szemem pillanatfelvételt
készített egy ványadt tevecsordáról, ám a gondolataim
máshol, sokkal messzebb jártak.

Este bebarangoltam Marrákes medináját, abbéli

reményemben, hátha összefutok Muráddal. Meg akartam
fedni, amiért elcsábította és megszöktette Oszmán feleségét.
Rossz tájékozódási képességemből fakadóan három óráig
tartott, míg végül ráakadtam arra a keskeny sikátorra, ami
Murád lakásába vezetett. Megálltam a keskeny lépcső aljában,
s hangosan a nevén szólítottam, ám nem kaptam választ.
Megismételtem, majd harmadszor is a mesemondó nevét
kiáltottam. A felső szintről csoszogó léptek hangja hallatszott.
Felmásztam a lépcsőn. Murád egy elnyűtt szőnyegen
gubbasztott. Először azt hittem, részeg, mivel kábultan feküdt
a hátán. Visszafogott üdvözlést dünnyögtem felé, és Oszmán
felesége felől érdeklődtem.
– Boldogtalan volt. Olyan rosszul érezte magát a bőrében,
ezért a segítségére siettem, és megszöktettem.
– Most hol van?
A mesemondó megvonta a vállát.
– Amint Marrakesbe értünk, elhagyott. Azt mondta, az
Ouarzazate-hoz közel élő rokonaihoz megy.
– De miért tetted ezt? Ha Oszmán nem fásult volna bele
szégyen teli életébe, akár még ide is eljönne, hogy bosszút
álljon s megöljön.
Murád köhögni kezdett.
– Minden nő egy virág, s nincs annál szomorúbb, mint ha
egy szépséges virágot nem becsülnek kellően.
Aznap este elmentem a Maison de Meknésbe, hogy egy
kicsit beszélgessek az üzlet tulajdonosával, Omar bin
268
Mohameddel. Viszonylag későn érkeztem, mégis reméltem,
hogy a bejárat melletti asztalnál találom, amint halovány
lámpafényben olvas, vagy a boltja előtt beszélget barátaival.
Meglepetésemre boltjának redőnye le volt húzva.
Bedörömböltem, semmi válasz. Bizonyára már hazament,
gondoltam magamban. Ám ekkor a szomszédos üzlet
tulajdonosa motorkerékpárjával épp elhaladt mellettem, s
felemelte a kezét.
– Elment – mondta túlkiabálva a motor bömbölését.
– Miért, s hová?
A motoros kikapcsolta a motort, és letámasztotta járművét.
– Van Marrakesben egy kereskedői tradíció. Büszkék
vagyunk rá, hogy kereskedők lehetünk. Mohamed prófétánk –
béke legyen vele – szintén kereskedő volt. De hiába
serénykedik az ember üzletében, a homokóra pereg,
megállíthatatlanul.
– Nem értem! Mi történt Mohameddel és a Maison de
Meknés-szel?
A férfi kinyitotta üzletének ajtaját.
– Homokóráján leperegtek a szemek.

Másnap hajnalban kidobott az ágy magából. Lesétáltam a

Dzsema el-Fna térre. Üres volt, egy árva lelket sem láttam.
Egyetlen madár sem csiripelt, egy kolduscondrába öltözött
férfi sem lézengett, mesemondóról nem is beszélve. A tér
közepére mentem, s megálltam a pitymallatban. Micsoda
történelme és ereje van ennek a térnek, szaladt át a fejemen.
Hová tűnt az a sok-sok kivégzés, a végeláthatatlan
mesefolyam, s a mutatványosok derűt fakasztó produkciói?
Bár a tér üresen tátongott, az átfutó és kisülő energiák örök
nyomot égettek belé. Olyan erős az atmoszférája, hogy menten
269
beleszédül, aki kitárja érzékszerveit. Behunytam a szemem,
zsebkendőt tömtem az orromba, s kezemmel befogtam a
fülem. S ahelyett, hogy magányosnak éreztem volna magam,
hirtelen úgy tűnt, mintha egy láthatatlan cérna mindazon
emberekkel összekötne, akik valaha lábukkal érintették a teret.
Amikor végül továbbindultam, úgy éreztem, mintha valami a
lelkemre rakódott volna: talán éppen a Dzsema el-Fna
szelleme.
Elsétáltam a buszpályaudvarra, és jegyet váltottam az első,
Ouarzazate-ba tartó buszra. Nagy volt a sürgölődés. Egész
családok tülekedtek fel a járműre, maguk előtt taszigálva
hatalmas ruhamálháikat, szárított gyümölccsel, datolyával és
takarókkal megpakolt csomagjaikat. A sofőr letépte jegyem
sarkát, és jó utat kívánt. Leghátul foglaltam helyet, egy
csirkékkel teli, nagy, fonott ketrec mögött. A madarak éltek, de
nagyon csendben voltak, mintha csak abban bíznának, hogy a
tulajdonosuk megfeledkezik róluk. Mellettem egy férfi ült,
akinek csíkos kiscica feküdt az ölében. A macska megérezte a
madarak szagát, s kapálózó mancsaival mindent elkövetett,
hogy közelebb férkőzzön hozzájuk.
Elhagytuk Marrakest, s nekivágtunk a pusztaságnak, mely
Marokkó egyik legfestőibb tájának számít. A kiscicás férfi
szóba elegyedett velem, s közölte, hogy tanító, s gondjai
vannak a feleségével.
– Utálja az állatokat. Ha rajta múlna, mindet megmérgezné,
az égen repülő madárkáktól egészen az erdőben lapuló
rókákig.
A férfi arcáról szinte lerítt, hogy jobb nem zaklatni, dühödt
szeme és durva szája is erről árulkodott, szájában pedig
kócosan sorakoztak a fogak. A kiscicára néztem. A macskát
lágyan simogató kéz rendkívül finom volt. Hihetetlennek
270
tetszett, hogy egy ilyen finom kéz egy esetlen és durva
ábrázathoz kapcsolódik.
– Biztosan rossz tapasztalatai voltak az állatokkal.
A férfi csettintett a nyelvével, ami az arab világban
általánosan tagadást jelentett.
– Nem lát bennük semmi szépséget. – A cirmosra nézett, s
dühödt szemének éle megenyhült. – Remélem, most majd
megváltozik.
A busz beleszaladt egy kátyúba, majd oldalra billent, amire
a csirkék fejvesztett kotkodálásba kezdtek.
– Holnap lesz a születésnapja. Ezt a cirmost ajándéknak
szánom. Egy drága kisállat-kereskedésben vettem, valóságos
vagyont fizettem érte.
– Komolyan úgy gondolja, hogy feleségének megváltozik
az állatokhoz való hozzáállása, ha eddig ki sem állhatta őket?
A férfi felemelte a cicát, és fejét a fülemhez tette.
– Hallja?
Füleltem.
– A pihegő dorombolást?
– Egy angyalnak a hangja. Ha a feleségem meghallja ezt a
bájos hangot, hogyan tudna ellenállni neki?

Dr. Mehdi azt tanácsolta, menjek Marrákestől déli irányba

Ouarzazate-ba, majd egy Zagora nevű városkán át haladjak
mindaddig egyenesen, míg M'hamidban el nem értem a
zsákutca végét. Ha egyszer megérkeztem, keressem fel
unokatestvérét, Ibrahimot, aki majd elvezet a só lelőhelyére.
Arra vonatkozóan is pontos utasításokat adott, mennyi sót
vigyek, és hogyan csomagoljam be.
Ouarzazate-ban találtam egy kis szállodát, ahol a szobám
épphogy csak nagyobb volt a franciaágynál, s ahol a
271
tulajdonos minden bizonnyal fél életét a konyhában töltötte,
egy hatalmas párolt bárányraguval teli üst mellett.
Musztafának hívták, s kézfejét számtalan heg borította,
konyhai szolgálatának maradandó bizonyítékaiként. Hangja
kellemes volt, mondatai pedig olyan nyúlósak voltak, akár a
szirup, egyik átfolyt a másikba.
A szálloda falait a Magas-Atlaszról készített festői képek
díszítették. Az egyik egy berber lakodalmat ábrázolt. A
szállodában nem voltak turisták, leszámítva két ideges svájcit,
akik, mint kiderült, kutyájuk társaságában utazgattak.
Bementem az étkezőbe, s helyet foglaltam a helyiség egyetlen
asztalánál. A svájciak már az asztalnál ültek, ám amikor
megpillantottak, szabadkozni kezdtek, majd felálltak és
távoztak.
Musztafa kilépett a konyhából, és közölte, hogy a ragu
elkészült. Rendeltem egy tállal. Kihozta az asztalhoz, és fújni
kezdte az étel tetejéről párolgó forró gőzt.
– Ma nagyon meleg van.
– Ez bizony valóban nagyon finom.
– A ragu nem számít tipikus marokkói ételnek.
Musztafa megnyalta frissen szerzett sebhelyét.
– A lényeg, hogy jó alapanyagokból készüljön, s gondos
felügyelet alatt, a megfelelő hőfokon főjön. A fűszerezése
finom, valóságos ünnep az ízlelőbimbóknak.
Musztafa ismét megnyalta a kezét.
– Pontosan olyan, mint Marokkó.
Rámutattam a képre, mely egy berber lányt ábrázolt, a
hagyományos, Atlasz hegységre jellemző fekete-fehér
csíkozású ruhában.
– Imilchilből származom, egy híres berber családból.

272
 Miután megettem a ragut, egy másik tállal is rendeltem, de
nem engedte, hogy kifizessem.
– Szájad dicsérete elegendő fizetség a számomra.
Miközben jóízűen kanalaztam az ételt, beszámoltam, mi
járatban vagyok, majd hozzátettem:
– S emellett a mesémet keresem.
– Mindannyian ezt tesszük.
– Hogyan találhatom meg?
Musztafa egymáshoz szorította a tenyerét, majd orrához
emelte.
– Ebben nem tudok tanácsot adni neked, ám útravalóul
becsomagolhatok neked valamit.
– Micsodát?
– Egy mesét, amit nagyapámtól hallottam Imilchilben.
Ezzel odahúzott asztalomhoz egy széket, és levette a
kötényét.
– Volt egyszer egy sziget, mely önálló királyságot képezett
az idő és a tér végtelenjében. Ezen a szigeten minden teve
magas termetű és felettébb büszke jószág volt. A szigetlakók
ügyes kezű fazekasok voltak, s munkájukhoz a tengerpart
melletti terület lágy agyagját használták. A király igazságosan
bánt az emberekkel, s a rend legfőbb őreként harmóniát
biztosított országának. Senki se szenvedett hiányt a zamatos
gyümölcsökből és a rendes ruhából.
Bár a királyság gazdag volt, a sziget teljesen elszigetelt
maradt a tengeren túli világtól. Ha valakinek szüksége volt
valamire, amivel a sziget nem rendelkezett, egy hajót küldtek
a legközelebbi földrészre, s onnan szerezték be azt. Ám a
sziget körüli vizek oly veszélyesek voltak, hogy a hajók
gyakran elsüllyedtek, vesztüket okozva a fedélzeten
tartózkodóknak.
273
 Élt ebben a királyságban egy Dzsumar Kán nevű férfi.
Fiatal és megnyerő ember volt, s hajójával gyakran utazott
áruért a szomszédos királyságba. Bátran szembeszállt a magas
hullámokkal, s útjaitól nem tántorították vissza a tengeren rá
leselkedő veszélyek sem. Egyik útja során csodálatos ménre
bukkant egy vásárban. Bőre, akár a frissen esett hó, sörénye
hollófekete volt, szeme pedig úgy csillogott, akár a szén.
Dzsumar Kánnak nem volt sem felesége, sem gyermekei,
akiket el kellett volna tartania, rendelkezett ellenben egy
erszény arannyal, amit számos veszélyes útja során gyűjtött
össze. A paripa delejes szépségét látva Dzsumar a ló ára felől
érdeklődött. Pont elég pénze volt, ám a ló tulajdonosa ezzel
még nem érte be, s különös kéréssel fordult hozzá.
– Eladom neked a lovat, amennyiben megígéred, hogy
soha másnak el nem adod!
Dzsumar boldogan beleegyezett, majd kifizette a tetemes
összeget. A lovat a fedélzetre vezette, s a háborgó tengeren át a
szigetre vitte.
Teltek az évek, s az emberek nem győzték dicsérni a
csodálatos telivért. Dzsumar Kán pedig minden elmúló nappal
jobban megszerette kedvencét. Egy téli napon szokásához
híven ismét tengerre szállt, ám egy hatalmas hullám elragadta
és sziklának verte hajóját. A hajó darabokra tört, ám Istennek
hála, Dzsumar és a legénység megmenekültek. Hajója nélkül
Dzsumar koldusbotra jutott, s nem volt mivel megkeresse
betevőjét.
Eladhatta volna a lovát, ám ígérete kötötte, s emellett
olyannyira szerette kedves jószágát, hogy el sem tudta
képzelni, hogy elszakadjon tőle.
Egy napon egy tehetős és fontos kereskedő, bizonyos Sher
Ali látogatott a szigetre, akinek híre messze megelőzte
274
érkezését. Míg a szigeten tartózkodott, fülébe jutott Dzsumar
Kán különös története, aki fogadalmához híven siralmas
anyagi helyzete ellenére sem válik meg a csodálatos lovától.
Kereskedő lévén azonban tudta, hogy nincsen áru, amit
bizonyos összegért meg ne lehetne szerezni.
A kereskedő üzenetet küldött Dzsumarnak, hogy szívesen
megtekintené a legendás lovat, s másnap este már el is ment
hozzá.
Mivel Dzsumarnak nem volt pénze személyzetre, maga
készítette el és szolgálta fel vendégének a vacsorát, ízletes
húsokat saját termesztésű zöldségekkel tálalva.
A vacsora után így szólt Dzsumar Kán a vendégéhez:
– Tiszteletre méltó Uram! Amint tudod, kötelességünk
oltalmunkkal és vacsorával kitüntetni vendégeinket. Minél
tekintetesebb a vendég, annál fényesebb lakomát vagyunk
kötelesek felszolgálni. Szerény anyagi lehetőségeim azonban
nem tették lehetővé, hogy egy magadfajta embert az őt
megillető módon fogadjak – és őszinte szándékát jelezve
szívére helyezte jobb tenyerét. – Csak úgy őrizhettem meg
becsületemet, hogy mindennél többet érő, szeretett lovamat
kellett neked felszolgálnom.

Az út délnek fordult a Draa-völgy irányába. Az utat

tengernyi pálmafa szegélyezte mindkét oldalról, amelyek
smaragdzöld színt loptak a kietlen sivatagi vidékbe;
csodálatos, hogy tudnak egyáltalán megélni itt. A helyi
buszjáraton kereskedők utaztak, akik gyümölcsöt vittek
Ouarzazate-ba, s a keresett pénzen vásárolt árut szállították
vissza Zagorába.
Gyerekkori utazásaink során újra és újra meglátogattuk
Ouarzazate-ot. Abban az időben a város nem volt több egy
275
piciny falunál. Ám egy ügyes ötlet, melynek a szerencse sem
fordított hátat, különös pénzforrás előtt nyitotta mag az utat.
Hollywood felfedezte magának a táj szilaj szépségét, s a
vályogból készült több emelet magas erődítményeket, a
kasbákat, s ezáltal statisztaszerepeket biztosított a helybéli
lakosságnak. Több ezer filmet forgattak a környéken, az
Arábiai Lawrence-től egészen a Gladiátorig.
A filmiparból ideáramló pénz olyan gazdagságot
biztosított a helyieknek, ami lehetővé tette, hogy a legvadabb
álmaikat is valóra váltsák.
Miután a harmadik tál ragut is elfogyasztottam, s Musztafa
is végére ért meséjének, egy apró tanáccsal toldotta meg eddigi
nagy szívességét.
– Nem tudhatom, milyen történet van a szívedbe zárva, de
tudom, hogy a könnyen szerzett pénzért komoly adót kell a
sátánnak fizetni. Mindazt, amivel a ki nem érdemelt pénz
kapcsolatba kerül, átok sújtja. Ha gazdagságra vágysz,
dolgozz meg érte keményen, s ne fogadj el könyöradományt,
csak ha a hullámok már épphogy összecsapnának a fejed
felett.
– A tenger hullámai?
– Az élet hullámai.

Miközben a busz morogva, zihálva kacskaringózott a

kátyúkkal teli úttesten, az emlékezés szárnyán visszarepültem
gyerekkorom világába. Annak idején Ford Cortina típusú
autónkkal tettük meg ugyanezt az utat. Anyám a kocsiban a
brokáthímzéseket és kaftánokat rendezgette, amiket nem
sokkal korábban szerzett jutányos áron, míg apám a
kertészünk mellett ült, aki mellesleg a sofőrünk is volt. Apám
egy percre sem tudott beszélgetés és magyarázás nélkül
276
meglenni. A társalgás olyan volt számára, akár a véráram:
gondolatait a száján szűrte meg, mielőtt papírra vetette volna
őket. Iskolatársaim rendszeresen jártak családi nyaralásra, mi
sosem tettük. Mi expedíciókra indultunk, utazásainknak célja
volt. Apám ezek által akarta figyelmünket az élet sajátos
dolgaira irányítani, amiken máskülönben talán átsiklottunk
volna. Mint mondotta volt: minden benyomás, amit az
érzékszervek közvetítenek, egy másik szemszögből is igaz
lehet.
Amikor egy emberöltővel korábban a Draa-völgy felé
tartottunk, apám egyszer csak arra kérte a kertészünket, hogy
húzódjon le az úton.
– Valamit hoznom kell! – mondta, s ezzel kinyitotta az
ajtót. Egy cserjés területen át egy közeli pálmaliget felé tartott,
egyenesen egy vízmosáshoz. Megkérdeztük anyánkat, hová
megy.
– Várjatok, s majd meglátjátok.
Tíz perccel később már ismét az autónál volt, s markában
tartott valamit. Körbeálltuk, s amikor mindannyian a kezére
néztünk, kinyitotta tenyerét. Egy sima fekete kő feküdt benne,
amelynek mindkét oldalán egy-egy fehér ér szaladt végig.
– Tudjátok, mi ez?
– Egy kavics – feleltem.
– S ezen kívül?
Megráztuk fejünket.
– Ennyi és nem több! Ez csupán egy kavics.
Apám a tenyerembe tette a kavicsot, és arra kért,
vizsgáljam meg figyelmesen.
– Látsz még valami különöset rajta?
– Nem!
– Nézz és láss! Változtasd meg a nézésed szemszögét.
277
 – De hát nézek, minden erőmmel!
Eltelt néhány perc. A kertészünk kiszállt, hogy
megmozgassa elgémberedett lábait. Amikor visszatért, mi még
mindig a kavicsot bámultuk.
Apám méregetni kezdte tenyerében a súlyát.
– Amit itt láttok, és kavicsnak neveztek, egyszerre
számtalan dolog. Töredéke valaminek, mégis önmagában
teljes. Az idő apróra formázta, a folyam simára csiszolta a
felületét. Ha még egynéhány millió évig a folyamban hagytam
volna, úgy minden bizonnyal homokszemcsékké változott
volna. Egy hangya számára hegyet jelent, egy elefánt ellenben
meg sem látja, oly piciny. Számunkra pedig nem más, mint
egy szépséges dolog, melynek kellemes a tapintása,
önmagában azonban haszontalannak látszik.
– Baba, de hiszen ez csak egy kavics, és semmire sem jó.
– Ebben nagyon tévedsz, Tahir dzsan! Ezt az apró kavicsot
rengeteg dologra lehet használni. Beleteheted egy lábasba, s ha
tejet forralsz, nem fog kifutni. Egy vad pásztorkutyát is
megdobhatsz vele, ha éppen neked akar ugrani. De lehet vele
homokba térképet is rajzolni, vagy levélnehezékként is jó
szolgálatot tesz egy huzatos szobában. S ha mindez nem elég,
felteheted a polcra, s ha néha ráesik pillantásod, eszedbe jut
marokkói utazásunk, ez a csodálatos táj, s mindaz az
elmélkedés, amit ez a tárgy kiváltott belőlünk.

Három defekt és egy csirkesütögetéssel egybekötött, rövid

pihenő után az esti órákban csak megérkeztünk Zagorába. A
modern kor vívmányaival, úgymint színes televízióval,
tranzisztoros rádióval és mobiltelefonokkal Marokkó félreeső
területein is szép számmal lehet találkozni. Ami azonban az
élet velejét illeti, nos, az semmit sem változott az elmúlt
278
évszázadok során. A buszon mellettem ülő férfi öt, lábaiknál
összekötözött csirkét vitt fel magával a buszra. Amikor a busz
megállt, levitte a szárnyasokat az útra, s más javakra cserélte
azokat. Az egyikért egy csupor mézet kapott, a másikért egy
zacskó mandarint, a harmadikat gránátalmákra cserélte be, a
negyediket egy üveg olívaolajra, az ötödiket pedig egy jókora
fonott kosárra, amibe aztán minden szerzett javát beletette.
Amikor lekászálódtam a buszról Zagorában, egy tíz év
körüli fiúcska szegődött mellém. Egyik kezében egy
horgászbotot tartott, míg a másikban egy tégely kukacot.
Peckesen lépegetett mellettem.
– Segítek az úrnak!
– Honnan veszed, hogy segítségre szorulok?
A fiú megrázta a tégelyt, hogy megnézze, élnek-e még a
kukacok.
– Tudom, mivel turista vagy. A turisták pedig sok pénzzel,
de kevés sütnivalóval rendelkeznek. - A fiú homlokához
veregette a mutatóujját. – Üres a fejük.
– Kitől hallottad ezt?
– Apukámtól.
– Mivel foglalkozik az édesapád?
– Szőnyegeket árul, ott, ni!
– Hogy hívják?
– Asrafnak.
– És neked mi a neved?
A fiú ismét megrázta a kukacokat.
– Engem Száminak hívnak.
Néhány perccel később Számi apjának áruval tömött
szőnyegboltjában ültem. A bolt tulajdonképpen egy
levegőtlen, dohos és piszkos betondoboz volt, ami minden

279
betérőt erős köhögésre késztetett. Asraf arcát ápolatlan
szakálla és nagy, kampós orra jellemezte.
Egy üvegpohárba mentateát töltött nekem.
– A barátaim általában csak Sasnak hívnak.
– Azért, mert az ügyfeleivel durván és kegyetlenül bánik?
– Dehogy! Az orom miatt ruháztak fel ezzel a nemes
névvel.
– Nagy szerencse, hogy találkoztam Számival a
buszmegállóban.
Asraf mély lélegzetet vett, s közben hatalmasra tágult az
orrlyuka.
– Hazafelé tartott a horgászásból.
– Úszó halakra vetette ki hálóját, vagy valami másra?
A szőnyegárus nagyot krákogott, majd lenyelte a torkában
csomóvá összeállt nyálkát.
– Dehogy! Turistákra fájt a foga.
– Értem már. Akkor azért mondta oly pökhendien, hogy a
turistáknak üres a kobakjuk.
Asraf hunyorított.
– Ön kivétel. Maga egy értelmes ember.
– Nos, ami engem illet, én is halászni jöttem.
– Mire vadászik?
– Mesékre.
– Akkor jó helyre hozta a sors – válaszolta Asraf. – Amint
látja, sok itt a szőnyeg, s minden szőnyegbe mesét szőttek.
Ablakukon át új világba nyerhet bepillantást, de persze csak
az, akinek megfelelően működik a szeme.
Számi olyan hevesen kezdett köhögni, hogy ki kellett
mennie a levegőre. A bolttulajdonos kisvártatva felállt, s egy
szép törzsi szőttest terített ki elém. Piros és fehér csíkok

280
váltogatták egymást, a végein pedig elefántcsont színű rojtok
voltak.
– Ezt nézze meg! Ez a sivatag meséje. A gyapjút adó
birkákat növények táplálták, amik pedig a talajból nyerték
életerejüket a Draa folyó mentén. A színeket a fák terméseiből
sajtolták, a csomózáshoz szükséges tudás pedig az évezredek
során felhalmozódott tapasztalatból fakad, amit a törzsek
emlékezetébe vésett a szükség és az idő.
Asraf újból köhögni kezdett.
– Mást sem talál üzletemben, csak egyedi meséket.
– De én másfajta mesét kergetek. Olyat, aminek van eleje,
közepe és vége.
A szőnyegárus meggyújtott egy cigarettát, és füsttel töltötte
meg a betonkockát.
– Ezeknek is mind van elejük, közepük s végük.
– Más értelemben bizonyára.
Asraf szippantott egyet, s köhögni kezdett.
– Két dolog különbözőnek látszódhat az első pillanatban.
Lehet, hogy más a formájuk, a színük, vagy az anyag, amiből
készültek. Ám a szív számára ettől még ugyanaz.

Tizenötödik fejezet

Ha az alvás vonzóbbá válik az ébrenlétnél, jobb, ha örök

álomra hajtja a fejét az ember.
SZÁDI

Az igazi utazás sosem merülhet ki abban, hogy csupán a

nevezetességeket tekinted meg, hogy az emlékeikkel hazatérve

281
elkápráztasd a barátaidat. Magányos, egyedül töltött esték
nélkül, amikor azért epekedsz, bár lennél inkább máshol, nem
lehet teljes értékű egyetlen utazás sem. Ezek a pillanatok
sokkal értékesebbek, mintsem azt gondolnánk. Részben
rejtegetnivalók, másrészt büszkeséget fakasztanak, de
mindenképpen olyan közeli útitársak, amiket szívéhez szorít a
vándor. Zagorától déli irányba tartva hasonló érzések
kerítettek hatalmukba. Azt kívántam, bárcsak máshol lennék,
vagy legalább egy útitársam volna, egy mégoly unalmas
társalgó is.
Stoppolni kényszerültem, s egy birkákat szállító teherautó
vett lel, amelyik a falujáig vitt. A faluban beduinházak
labirintusa fogadott, melyek ugyanolyan négyszögletes
vályogtéglákból készültek, mint amiket oly sokszor láttam már
Afganisztánban. Sofőröm rámutatott a falu utolsó
lámpaoszlopára, s közölte velem, hogy ott várakozzak.
– Jönni fog egy fehér taxi, az majd továbbviszi.
– Mikor? – Szavaim még el sem hagyták a számat, már
tudtam, hogy ostoba dolgot kérdezek. A pontosság és a
menetrend olyan fogalmak, amelyeknek nincs igazi értelme a
Draa-völgyben.
– Ma, de legkésőbb holnap itt lesz – mondta némi habozás
után a paraszt. – Ha Isten is úgy akarja.
Megköszöntem a fuvart, és engedelmesen várakozni
kezdtem a lámpaoszlop alatt. A februári nap melegen sütötte
tarkómat, s a közeli vályogházból frissen sütött kenyér illata
szállt felém, amitől korogni kezdett a hasam. Zagorában
egyetlen használható reggeliző helyet sem találtam, s ezért
most ösztönösen a kenyér illata után mentem. Végül egy
földszintes vályogházhoz értem, az udvaron csirkeketrecek
sorakoztak, míg a háztetőn egy megtébolyodott kutya csaholt.
282
Az ajtón kirohant egy fiú, először kiabált, aztán nevetett, végül
könnyekben tört ki, majd az apjáért szaladt.
A férfi szokatlanul szikár volt, izmos és éber, leginkább egy
agárhoz hasonlított, amely a verseny előtt a startpisztoly
dörrenésére vár.
Békét kívántam neki, s ő a kezét nyújtva megismételte
köszöntésemet, majd a porba bámult.
– Taxi – mondtam, a lámpaoszlopra mutatva.
A férfi kétszer is megismételte szavaimat, először
kérdésként, majd másodjára állításként. Ismét megszorította a
kezem, és hálát adott Istennek.
A következő pillanatban hátrafordult, az alacsony bejárati
ajtóhoz lépett, majd durva hangon bekiabált valamit a
feleségének, és maga után hívott. Pont akkor léptem be a
hűvös és sötét szobába, amikor a feleség megigazította fején a
kendőjét. Természetesen elképzelhetetlen és illetlen lett volna,
ha idegen férfiként, akkor pillantom meg a ház asszonyát,
amikor nincs felkészülve rá. A kalyiba egyetlen szobából állt,
bútorzatként egyetlen alacsony asztal, olcsó szőnyegek és
párnák szolgáltak. Az egyik sarokban hímző kosár állt, míg a
másikban egy zöld bársonyba csomagolt Korán feküdt. A
szőnyegen egy öreg férfi aludt. Először meg sem láttam, csak
amikor szemem hozzászokott a félhomályhoz, akkor
pillantottam meg alakját. A szikár férfi hozzá lépett, felkeltette,
és fülébe súgott valamit. Az öregember magához tért
szendergéséből, fémkeretes szemüvege után matatott a földön,
majd amikor kezébe akadt, orrára helyezte. A szikár férfira
nézett, majd felém fordult, feltápászkodott, és franciául
köszöntött.
– Taxira várok.
Az öregember zavarodottnak látszott.
283
 – Hová tart?
– M'hamidba. Ahol véget ér az út.
– Az messze van.
Csendben maradtunk. Marokkóban nagy becsben tartják a
vendéget, még akkor is, ha úgyszólván bekérette magát. A mi
nyugati világunk jutott az eszembe. Ha valakit a kapunk előtt
találunk, minden bizonnyal arra szólítjuk fel, hogy máshol
tébláboljon, és eszünkbe sem jut, hogy esetleg behívnánk
magunkhoz.
A vendéglátás intézménye egészen mást jelent a keleti
társadalmakban, s Marokkó mintapéldája ennek a
rendszernek. A családi becsület egyik sarokkövét alkotja, ami
semmi szín alatt nem szenvedhet csorbát. A vendéglátás
körüli ceremóniát évezredek nomád társadalmi viszonyai s a
törzsek között dúló harcok hívták életre, s elválaszthatatlan az
arab szellemiségtől.
A hatodik században, közvetlenül az iszlám születése előtt,
gyakori eseményeknek számítottak a törzsek közötti
viszálykodások. A végeérhetetlen csatározások egymás
kölcsönös kipusztításához vezettek volna, ha nem alakul ki
egy szabályozó erővel bíró, egységesen elfogadott
becsületkódex. A szabályoknak megfelelően a háború
elsődleges oka nem a másik fél elpusztítása vagy a háború
megnyerése volt, hanem pusztán hősi tettek véghezvitele,
melyek halhatatlanná tették a harcost, s becsületet szereztek a
családnak s a törzsnek, amit aztán költeményekben örökítettek
meg, és a tábortűz mellett énekeltek.
Az úgynevezett iszlám előtti pogány kor arabjai számára
nem a győzelem volt az elsődleges cél, hanem a becsülettel
vívott küzdelem.

284
 Felszolgálták a teát; forró volt, akár a tűz, s édes, mint a
cukorszirup. Ezután kenyér és olívaolaj következett, majd egy
tál friss datolya. A szikár férfi minden ételt előttem halmozott
fel, és nem győzött noszogatni, hogy egyek. A datolyák közül
többször is kiválogatta a legszebbeket, és a tányéromra
helyezte őket. Megdicsértem édességüket. Az öregember az
ajtó felé intett.
– A saját termésünk.
– Rengeteg pálmát láttam kint.
Az öregember megigazította szemüvegét.
– Ugyan a sivatagban vagyunk, de Isten bőségesen ellátott
bennünket a mindenre használható datolyapálmával.
Megesszük a termését, a leveleiből kosarat fonunk, a fa törzsét
gerendának használjuk építkezésnél, vagy vödröt faragunk
belőle. Másra tulajdonképpen nincs is szükségünk.
Ebben a pillanatban egy tizenéves fiú bújt be az ajtón,
köszöntött bennünket, majd bekapcsolta a rádiót. Az
öregember a készülékre nézett, ami recsegve zenét kezdett
sugározni.
– Casablancai zene – mondta a fiú.
Az öregember levette szemüvegét, és megtörölte fátyolos
szemét.
– Nem az a világ, mint régen volt – mondta szomorkásán.
A fiú halkan dudorászta a zenét.
– Badarság! Semmi fontos dolog nem érdekli ezt a fiút, s a
feje folyton csak azzal van tele, amit a rádióból hall.
– Mi az igazán fontos? – kérdeztem.
A nagyapa hosszú ideig gondolkodott, s a kitüremkedő
erekkel szabdalt kezével végigsimított a haján.
– A pálmafák. A datolya.

285
 A csészéket ismét teletöltötték teával. Részvéttel néztem a
fiúra.
– Csak a hangos zene és a bukott nők jellemzik azt a várost
– mondta fintorogva az öreg.
– Van olyan zene is, ami nem rossz, és nem csak bukott nők
élnek ott.
– Honnan tudja ezt?
– Mivel ott élek.
A fiú kikapcsolta a rádiót, és megilletődötten nézett rám.
– Casablancában lakik?
– Igen.
– És milyen?
– Fantasztikus.
A fiú alig bírt magával.
– El akarok menni oda, látni szeretném az óceánt.
Az öregember hátra dőlt a párnákon, és lehunyta a szemét.
Közben én megpróbáltam leírni, milyen is az óceán.
– Az óceán a világon a legcsodálatosabb. Akárhányszor
nézel rá, mindig másmilyennek látod. A hullámok néha
félelmetesek, akár egy vadállat, máskor ellenben olyan
csendesek és lágyak, mint a fűszálak. Ami pedig különös
varázst kölcsönöz neki, hogy mögötte ismeretlen országok
fekszenek.
– Amerika.
– Igen.
– Egy napon átkelek az óceánon Amerikába.

Délután megérkezett a fehér taxi, megállt a lámpaoszlop

alatt, s én bepréseltem magam a tömött fülkébe. Még be sem
csuktam az ajtót, a jármű máris nekilódult, s egészen a Tameg-
route nevű városkáig vitt. Kikászálódtam az autóból, s amikor
286
vállamról lesöpörtem az út porát, megérintettem az Arianétől
kapott rózsaszínű karkötőt. Ünnepélyesen megfogadtam, hogy
ha nem muszáj, soha többé nem fogom egyedül hagyni a
gyerekeket. Elvégre azért költöztünk Marokkóba, hogy
felfedezzük az országot, s nem azért, hogy a királyság egyik
legnagyobb városában gubbasszunk. Ugyanúgy kellene
utazgatnunk, ahogy gyerekkoromban tettük, amikor
céltudatosan fedeztük fel az ismeretlen kultúrát.
Késő délután egy szent ember sírja mellett létesített
tanulóközpontba botlottam. Tamegroute városkáját Marokkón
kívül nem sokan ismerik, pedig Marokkó kultúrájában
különös helyet foglal el. Ezer évvel ezelőtt különösen híres
volt, egyrészt oktatási centruma miatt, másrészt, mivel a
Szahara és Timbuktu felé az utolsó jelentős helységnek
számított. Ma az arab világ egyik legjelentősebb iszlám
kéziratgyűjteményével büszkélkedhet, emellett az öreg és
elmezavarral élők gondozására létesített alapítvány
működtetéséről ismert.
A lépcsőkön ráncos öregemberek csoportja üldögélt.
Amikor észrevettek, mozogni kezdtek, mintha automaták
lennének. Egyikük kinyújtotta felém a karját, egy másik a
lábához kapott, míg egy harmadik énekelni kezdett. Feléjük
léptem, hogy útbaigazítást kérjek tőlük a könyvtárhoz, ám
még mielőtt szólni tudtam volna, egy negyedik, a többinél
jóval fiatalabb férfi félrehúzott. Fekete gyapjú dzsalabiját
hordott, csuklyáját pedig a fejére húzta, akár egy szerzetes.
Kezét az átellenes ruhaujjba rejtette, arca pedig árnyékba
borult a kapucni alatt.
– A könyvtárhoz szeretnék menni.
– Megmutatom.

287
 Kivezetett a vakító napsütésbe, s távolabb mentünk.
Szemmel láthatóan volt tekintélye a többiek előtt. Átadott egy
összegyűrődött papírlapot.
– Én felügyelek a betegekre.
– Mi a bajuk?
– Gyengeelméjűek.
Hátrahajtotta a csuklyáját, s megláttam az arcát. Vibráló,
beretválatlan, kicsit sápadt arc volt, ám elsősorban a szeme
miatt ragadta meg a figyelmemet. Zölden csillogott, akár egy
drágakő.
– Iliásznak hívnak.
– Te felügyelsz a betegekre?
– Igen.
– És kezeled is őket?
– Megpróbáljuk, ami tőlünk telik.
– Gyógyszerekkel?
– Nincs pénzünk gyógyszerekre – mondta, s kirázott egy
kavicsot a szandáljából. – Jobb híján beszélgetünk velük.

Iliász a könyvtárhoz vezetett, miközben a napsütés lassan

Félhomállyá változott. A könyvtárban rendkívül sok értékes
kéziratot őriznek, a többség Korán-kommentár, csillagászattal
és matematikával foglalkozó értekezés, jogi könyvek és
történelmi szövegek. Rengeteg könyvet kötöttek gazellabőrbe,
a többséget kézzel írták, s volt néhány, amely hétszáz évesnél
is öregebb. A nyugati világban üveg vitrin mögé zárták volna
ezeket a ritkaságszámba menő kincseket, egy sor tilalmat jelző
táblát aggattak volna a falakra, ám itt mindez hiányzott. A
hely bűbája részben abból fakadt, hogy az egész könyvtár
egyszerű volt, és áradt belőle a nyugalom.

288
 Iliász meghívott egy kávéra a közelben. Lenyűgözött
fesztelen viselkedése. Akárkivel is találkoztunk, mindenki
felvillanyozódott a köszönésétől.
– Úgy látom, te aztán mindenkit ismersz a városban.
– Kicsi a város. Még egy hangya sem veszne el
Tamegroute-ban.
Elnevettem magam, s a betegek kezelésére tereltem a szót.
– Hitünk szerint a megfelelő beszélgetések révén meg
tudjuk változtatni a betegek zavaros mentális állapotát.
– A problémáikról esik szó?
– Részben igen! Ok pedig feltárják előttünk gondolataikat,
és azt, amit éreznek. De emellett abban is bízunk, hogy
elméjükben ennél jóval mélyebbre hatolhatunk. Megpróbáljuk
felébreszteni az elme alvó rétegeit.
– Milyen módszert alkalmaztok ehhez?
– A humort.
Iliász szerint a leghatékonyabb módszer az általa
megismert betegségek kezelésére abban rejlik, ha az elmét
olyasmivel tudják serkenteni, ami a mélyre hatol, és szüretien
állapotban kerül a megfelelő helyre.
– Humorral egészen a legmélyebb rétegekig be lehet
hatolni. Szinte mágikus hatással bír. Ha egy szenvedélyes
beteggel van dolgunk, azonnal meg tudjuk változtatni a
hangulatát.
Iliász rám nézett, opálos szeme magába zárta az alkony
utolsó fényét. Megkérdeztem, ismeri-e Dzsuhát.
– Ki ne hallott volna róla? Mindennap szóba kerül
valamelyik története.
– Van esetleg kedvenc történeted tőle?
Iliász nem válaszolt azonnal, mert egy ismerősét kellett
üdvözölnie, majd belekortyolt teájába.
289
 – Tél dereka volt, s Dzsuhának elfogyott minden pénze.
Tűzifára nem futotta már, ezért pokrócába bugyolálva
üldögélt az ágyán. Még annyi pénze sem maradt, hogy
szokásos szerény levesét megfőzze magának. Szörnyű hideg
szél fú odakint – gondolta magában legalább abban biztos
lehetek, hogy mohó szomszédjaim nem fognak átjönni
hozzám, s nem bosszantanak fel örökös kunyerálásukkal.
Sokáig merengett a levesen, amiben nem lehet része, s minden
apró ízét maga elé képzelte, ám ekkor váratlanul kopogás
térítette vissza a valóságba. Szomszédjának legidősebb fia állt
a küszöbnél, akit azért küldtek át hozzá, hogy egy kis levest
kérjenek tőle. – Teringettét! – kelt ki magából Dzsuha, s
kétkedve dünnyögött maga elé. – Hát már odáig fajultak a
szomszédjaim, hogy még a gondolataim szagát is megérzik?!
Mivel szokás szerint hét Dzsuha-történet dukál egymás
után, belekezdtem a másodikba.
– Dzsuhát egy napon nagylelkűség kerítette hatalmába.
Elment a kávéházba, s mindenkit, akit ott talált, meghívott
magához egy ünnepi lakomára. Amint a vendégek hada
közeledni kezdett otthonához, eszébe jutott, hogy a felesége
minden bizonnyal ellátja a baját, ha hívatlan vendégek ily
nagy csapatával érkezik. S ezzel előreszaladt, hogy
figyelmeztesse hitvesét a családi nyugalmat veszélyeztető
vendégjárásra. Amint hitvese meghallotta, hogy ötven férfi tör
otthona felé, jól elagyabulálta férjét, s közben élesen sápítozott:
– Nincs semmiféle étel a háznál! És különben is, hogyan
merészelsz a tudtom nélkül vendégeket hívni a házhoz?
A közelgő kínos helyzet elől menekülve Dzsuha felszaladt
a tetőre, és elbújt. Néhány perc múlva megérkeztek a
vendégek, és bekopogtak a házba. Dzsuha felesége ajtót
nyitott.
290
 – Dzsuha meghívott bennünket – újságolták.
– Nos, az lehet – válaszolta a feleség –, ám nincsen idehaza.
– Pedig láttuk, amint betért az ajtón – erősködtek a
vendégek.
Erre Dzsuha nem bírta türtőztetni magát, és lekiabált a
cimboráinak:
– Ti marhák, de hisz a hátsó ajtón már kimehettem volna.

Egyik járműből szálltam át a másikba, s lassan mind

közelebb kerültem úti célomhoz, Mhamidhoz. Utam során
igénybe vettem egy fehér iránytaxit, egy platós teherautót, egy
benzinszállító kamiont, s végül egy lovas kocsit, aminek
hátulján vagy tucatnyi gyerek tanyázott, akik hazafelé
tartottak az iskolából. A Draa-völgyben olyan csodálatos
pálmafák nőnek, hogy kevés az emberi nyelv ahhoz, hogy
valaki kellően megénekelje azokat. A patak mentén, a
kilométerek hosszú során át kanyargó oázisban több tízezer
pálma és ciprus nő. M'hamidnál azonban hirtelen véget ér ez a
kacskaringózó, zöld szalag.
A sivatag kapujához jutottam.
Ahogy megérkezett a lovas kocsi a városkába, szembeötlött
a változás. Az út, amit szakaszosan és átszállásokkal
szabdalva hátam mögött hagytam, itt végérvényesen
zsákutcába torkollott. A városon túl már csak a határtalan
homoktenger húzódott, valahol a távolban pedig egy
kicsinyke sziget, egy városnak alig mondható település, ahol
kizárólag a nomád tuaregek laktak; a férfiak kék ruhát
hordanak, az asszonyok szinte sohasem hagyják el
otthonaikat. Gyerekkorunkban egyszer idemerészkedtünk,
anyámat a Gary Cooper főszereplésével megrendezett Beau
Geste című romantikus film vonzotta ide, míg apám arra a
291
határra volt kíváncsi, ahol az utat végérvényesen elnyelik a
dűnék. A „kék emberek” élénken élnek emlékezetemben.
Számos fényképet készítettünk róluk, s anyám a bazár fél
textilkészletét megvásárolta, hogy odahaza paplant varrjon a
kobaltkék ég testet öltött anyagából.
Apám a sivatagtól inspirálva egy csodálatos mesét
mondott el nekünk: egy dzsinnről szólt, aki párjául szegődött
egy halandónak.
– Ezek a történetek a valóság dokumentumai – mondotta
volt apám. – Ha úgy tetszik, térképek, avagy tervrajzok. Az én
szerepem nem más, mint annak ismertetése, hogyan
használják az emberek ezeket a térképeket; az effajta
tájékozódás ugyanis idővel teljesen feledésbe merült. Talán azt
gondoljátok, mily különös módja ez a tanításnak, elvégre
mesékről van szó, ám réges-régen kizárólag ez volt a módja a
bölcsesség és a tudás átadásának, s mindenki számára
egyértelmű volt, hogyan értelmezzék azokat. A szavak mögé
láttak, pontosan úgy, ahogy te is megláthatod a jégbe dermedt
hal pillanatképét. A mi világunk elvesztette ezt az
érzékenységét, azt a képességet, amelynek egykor még a
birtokában volt. Manapság általában csak a történetek felszínét
képesek észrevenni az emberek; nem mintha az nem tetszene
nekik, sőt, szórakozást lelnek benne, s még a szívüket is
felmelegíti. Am a feledés sötét kútjába bámulva nem képesek
észrevenni a pislákoló csillagot.
Apánk gyakran élt azzal a módszerrel, hogy az
információk hatalmas tömbjeiből csak félig építette fel
tudásunk házát, s hagyta, hogy mi fejezzük be az építkezést.
Mindig talált valamilyen ürügyet, amivel félbeszakíthatta a
történetet, de végső soron csak egy célja volt vele, hogy időt
biztosítson a számunkra az elmélkedésre.
292
 – A történetek olyanok, akár egy szépséges sakktábla.
Mindannyian ismerjük a szabályokat, s egy kicsit talán
konyítunk is a játékhoz, ám hiába érezzük otthonosan
magunkat az első lépéseknél, könnyen kerülhetünk olyan
helyzetbe, amiből nem tudunk kikecmeregni. De képzeld csak
el, mi történik egy közösséggel, ha elveszti a játékok
legnemesebbikét, s csak hosszú évszázadok múltán bukkan rá
ismét a szépséges sakktáblára és a bábukra. Mindenki tátott
szájjal állná körül a táblát, s nem győznék dicsérni szépségét. S
közben eszükbe sem jutna tán, hogy a szép műalkotásnak más
célja is lehet azon kívül, hogy a szemet gyönyörködteti.
– A mesék veleje sok esetben ugyanígy veszett el. Volt idő,
amikor mindenki tudta, hogyan kell játszani rajta, a történetek
értelmezése gyerekjáték volt. Ám mostanra a szabályok
elvesztek. Jegyezd meg, Tahir dzsan, többek között a mi
feladatunk is, hogy az embereket megtanítsuk arra, hogyan
játszottak egykoron az emberek.

Dr. Mehdi arra kért, vigyem el levelét a Hotel Safariba, s

érdeklődjek Ibrahim unokaöccse iránt. Homokvihar támadt,
ám az emberek szakavatott mozdulatokkal bugyolálták be
magukat kendőikbe, mintha a perzselő szél csak egy jól ismert
ellenfél lenne, ám korántsem végzetes ellenség. A megadott
cím felé haladva jó néhány cifra kinézetű, olcsó szállást
reklámozó táblát láttam, a boltokban rengeteg tuareg giccset
árultak; végül megérkeztem a szánalmas állapotban lévő Hotel
Safariba.
Már volt szerencsém hallani a helyről korábban. Ez volt az
a szálló, ahová egykor a francia légió katonái szórakozni
jártak, találkoztak a helyiekkel, nőcskékkel, s persze
istentelenül lerészegedtek. A bárszékek még a helyükön
293
voltak, mintha csak az imént álltak volna fel róluk, hogy
pisáljanak egyet. A pult végénél egy tuareg férfi állt, a
szokásos kék ruhájában.
– Ibrahimot keresem – mondtam.
– Mondja csak, sivatagot szeretné látni?
– Jól beszél angolul.
– Jártam már néhány helyen.
– A nagyvilágban?
– Marrákes körül.
– Nem tudja, hol találom Ibrahimot?
– Épp vele beszélget.
A hosszú út után bizony nehezemre esett megválnom a
levéltől. Előkotortam a táskámból, és átnyújtottam a
címzettnek. Ibrahim rágyújtott egy cigarettára, ujjai közé fogta,
majd kibontotta a borítékot.
– Dr. Mehdi küldött. Egy kevés sót kell a számára
beszereznem, és Casablancába vinni, mert amint mondta, csak
ezzel tudják az esküvő helyszínét a dzsinnektől megtisztítani.
Ibrahim átfutotta a levelet, s szemébe gomolygó füsttől
fintort vágott.
– Van autód?
– Nincs.
– Akkor hogyan akarsz a sóhoz eljutni?
– Jobb híján gyalog.
Ibrahim kidobta a csikket az ablakon.
– A Sós-tó nyolcvan kilométerre fekszik innen.
– Tudok esetleg autót bérelni?
Ibrahim új cigarettára gyújtott.
– Fuád talán tud segíteni.

294
 Amikor egyetemi diák voltam Kenyában, az egyik legjobb
barátom egy Észak-Turkánból származó pásztorfiú volt, akit
Nathanielnek hívtak. Szemfogait gyerekkorában kihúzták, s
emiatt akár egy szívószállal is táplálkozni tudott volna,
anélkül, hogy állkapcsát szétnyitotta volna. Nem voltam még
húszéves, Nathaniel pedig ötvenöt. Egy napon megkérdeztem
tőle, mi az oka, hogy ilyen későn ül be az iskolapadba.
– Bvana, uram – mondta mosolyogva – a falunkban
mindannyian pásztorok vagyunk, s ezért sosem állt
módunkban a tanulás, nem mintha nagyon hiányzott volna.
– S akkor most minek köszönhető a változás?
– A jövőnk érdekében teszem. A falu öregjei gyűlést hívtak
össze, s kölcsönös elhatározással arra a döntésre jutottak, hogy
a faluban valakinek tanulni kell, hogy meg tudja védeni a
közösséget. Mindenki beadott egy kis pénzt a közösbe, s
engem választottak ki a tanulásra.
Húsz éven át dédelgettem magamban Nathaniel példáját.
Hosszú idővel azután, hogy lediplomáztunk, valahogyan
Kenyába keveredtem, s mivel volt néhány szabad napom, útra
kerekedtem, áthaladtam az Egyenlítőn, és a perzselő sivatagon
át Furkanába mentem, Nathaniel falujába. A domboldalon
találtam rá, a nyája mellett. Olyan aszályos idő volt, hogy a
kecskék kínjukban a gyökereket ették. Nathaniel átölelt.
Nagyon megörültünk egymásnak, s egyáltalán nem látszott
mérgesnek, hogy annyi éven át nem tartottam vele a
kapcsolatot. A domboldalban hosszan néztünk egymás
szemébe, a forró szél arcomat égette.
Az igazi barátságot az fémjelzi, ha a hosszú hallgatás egyik
felet sem feszélyezi, s a csendes együttlétben is meghitt
kapcsolat alakul ki. Nathaniel nagyon szűkszavú volt velem

295
aznap. Kunyhójába vitt, házi készítésű kukoricasörrel kínált, s
arra kért, imádkozzam vele.
Azért imádkoztunk, hogy a jövő éppolyan csendes legyen,
mint amilyen a múlt volt.

Sosem hittem volna, hogy valaha egy másik Nathaniellel is

összehoz a sors, ám M'hamidban, ahol véget ér az út, mégis ez
történt. Ibrahim féltestvére, Fuád, egy hatalmas kezű, lusta
tekintetű férfi volt. Rövid kirobbanásokban beszélt, akár egy
géppisztoly, és mint kiderült, Casablancában tanult meg
angolul, úgy harminc évvel korábban. Ehhez képes M'hamid
egy porfészek lehetett a számára, miután visszaköltözött.
Hasonlóan Nathaniel falujához, itt is csak egyetlen gyermek
taníttatására volt anyagi kerete a közösségnek.
– Egészen a közelmúltig egyáltalán nem vetődtek erre
turisták.
– És most mit csinálnak itt?
– A német televízió bemutatott a homokdűnékről egy
filmet.
– Tevekaravánokról?
– Nem, a karavánutak senkit nem érdekelnek.
– Akkor mihez kezdenek itt?
– A dűnesíelés az új divat.
Fuád az út végén sorakozó elhanyagolt, turisták igényeire
szakosodott üzletek felé mutatott.
– Kalandtúrák.
– Ki nem állhatom a turistákat.
– Én sem – felelte Fuád. – Olyan ez, akár a drog. Minél több
pénzt keres az ember, annál többre vágyik.
Megkérdeztem, hol tudnék autót bérelni.
296
 – Szívesen kölcsönadom az enyémet.

Kivettem egy szobát a Hotel Safariban, de az olyan forró

volt, hogy képtelenség lett volna aludni benne. Fogtam a
matracot, és felcipeltem a tetőre, ahol már bevackolta magát
egy amerikai fiatalember. Belemártotta farmernadrágját egy
lavór hideg vízbe, majd a feje köré csavarta. Meztelenül
hagyott kezén harcművészetet gyakorló férfiak képei
látszódtak. Egyik kézfején a „szerelem”, míg a másikon a
„sors” szavak álltak. Ledobtam a matracomat, és hanyatt
vágtam magam rajta. A csillagok úgy világítottak, mint
milliárdnyi sókristály egy kifeszített sötét vásznon, melyen a
hold citromszeletként ragyogott.
– Foxnak hívnak – mondta az amerikai. – Iowából
származom.
– Hello.
– Jártál már Iowa államban?
– Nem, nem voltam.
– De azért hallottál már róla, nemde?
Egy darabig gondolkoztam.
– Ha jól tudom, a fővárosát Des Moines-nek hívják.
– Mást nem tudsz róla?
– Attól tartok, nem.
Fox elővett a zsebéből egy Moleskine jegyzetfüzetet.
Lehajtotta a borítótáblát leszorító gumit, majd ceruzával
néhány sort írt.
– Mit írsz?
– Egy apró megjegyzést. Azt, hogy ezúttal az ócska Des
Moines a nyerő.
– Nem hiszem, hogy olyan rossz hely lenne az.
– Pedig így van.
297
 – Mit csinálsz itt a világ végén?
– Szörfös vagyok.
– Elég messzire keveredtél a hullámoktól.
– A homoknak is vannak tarajai.
– Ez már döfi.
– Itt kezdődik a Szahara, a Föld legnagyobb homokozója.
Fox megkérdezte, szörföztem-e már valaha homokon.
– Nem, egészen más okból vagyok itt. Egy szívesség végett
jöttem ide.
– Miféle szívesség?
– Egy barátomnak kell egy kis sivatagi sót beszereznem.
– Sót?
– Igen, sót.
– Ott nem lehet kapni, ahol laksz?
– Dehogynem. De ez különleges só.
– Mitől?
– Mert ezzel el lehet űzni a dzsinneket. Az amerikai
félrerakta a jegyzetfüzetét.
– Ezek szerint te hiszel a dzsinnekben?
– Nem igazán. Nem teljesen.
– Azt akarod mondani nekem, hogy csak azért tetted meg
ezt a hosszú utat a Szaharáig, hogy beszerezz valamit, amit
odahaza is megkaphatnál? Mindössze egy babonás barátod
kérése miatt jöttél ebbe az isten háta mögötti porfészekbe?
– Hát...
– Ne lacafacázz, igen vagy nem?
– Attól tartok, igen.

298
Tizenhatodik fejezet

Egy éjjel Dzsuha szolgája rajtakapta mesterét, amint az éjnek

évadján be akar lopakodni saját hálószobájába.
– Uram, mit művelsz?
– Csitt – felelte Dzsuha. – A nejem szerint holdkóros
vagyok. Megpróbálom tetten érni magam.

Ariane és Timur szobájában egy teljes polcon mesekönyvek

sorakoztak. Mielőtt lefeküdtek volna, egyikük odament a
könyvekhez, kiválasztott egyet, majd megkértek, hogy
meséljek belőle. Timurnak a Hol laknak a vadállatok című
könyv volt a kedvence. Gyakran tett úgy, mintha maga is
valami vad dolog volna, s fogát vicsorítva járt föl s alá. Bár
Ariane is szerette ezt a könyvet, szégyellte bevallani. Egyszer a
fülembe suttogta, hogy a vadállatok ugyan aranyosak, de egy
kicsit rosszak, s egyáltalán nem kedvesek. Kislányom inkább a
Barbie hercegnők könyvét szerette. Bármelyik könyvet is
kérték, újra és újra elolvastam nekik kedvenc meséiket. Sosem
unták meg a végtelenségig ismételt szöveget, s akkor örültek
igazán, ha már kívülről fújták az egészet.
Amikor egy kicsivel idősebb voltam, mint Ariane, apám
azt mondta nekem, hogy minél gyakrabban olvasok el egy
mesét, annál intenzívebben fogja kifejteni rám a varázsát.
Olyan, akár egy üde bimbó: idő kell, míg virágot bont. Látva,
hogy gyerekeim ugyanazokat a meséket élvezik újra és újra,
rájöttem, hogy az ismétlés utáni vágyunk a természetünkből
fakad. A nyugati világban azonban, ahol az írott szöveg
fontosabb szerepet tölt be a szóbeli hagyományozásnál,

299
felnőttkorban inkább újabb és újabb könyveket választunk,
mintsem egy régi jól ismertet.
Olvasási képességünkre igencsak büszkék vagyunk. A
nyugati civilizációban minden évben sok száz kilométernyi
könyvet adnak ki, amelyekből a köteles példányok gigantikus
méretű könyvtárak tárnáiba kerülnek. Az oktatás általánossá
válása természetszerűen maga után vonta a könyvkiadás
fellendülését. Általánosan elterjedt nézet szerint minél több
könyve van valakinek a lakásában, annál kifinomultabb
embernek tartják, s magunkat is hajlamosak vagyunk okosnak
tartani, ha már a sok könyvre nem sajnáltuk sem a pénzt, sem
az időt. Abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a sok
olvasás egyet jelent a bölcsesség megszerzésével.
Apám azt mondaná, a nyugati világban az emberek sok
időt töltenek olvasással, ám a mondanivaló megértésére nem
fordítanak kellő időt. Felbőszítette, ha valaki megkérdezte tőle,
mikor jelenik meg a következő könyve. Olyankor azt felelte:
akkor bocsátom közre az újat, ha már megértette azt a harminc
könyvet, amit eddig írtam. Ezen a téren gyökeres különbséget
látott a keleti és a nyugati kultúra között. A keleti ember
általában a már megismert dolgokat értékeli, mert csak a
kibomlott bimbó illatát lehet élvezni. Azokat a történeteket
értékelik igazán nagyra, melyek már évszázadok óta közszájon
forognak, s amelyek időtálló értéke már bebizonyosodott. A
mese a doboz, amiben a bölcsesség lakozik. A nyugati világ
ezzel szemben mindig újabb és újabb anyagra vágyik, s
gyakran még azzal is megelégszik, ha új csomagolásban
nyújtják felé a régit. Az eredménye pedig nem más: az
individuum csalfa álcájában tetszelgő szóbűvész. Apám alig
bírta ezt elviselni.
– A mai világunk, fiam, egy feje tetejére fordult világ.
300
 Fuád szerint a turizmus tönkreteszi azt, amiért valójában
létrejött, jelen esetben a sivatagot, ám olyan sok pénzt hoz erre
a szegény vidékre, hogy emiatt senki sem meri ezt
felhánytorgatni. A dűnesíelés, a dzsipes túrák és a sátrazók
által hátrahagyott rengeteg szemét valóban borúlátásra ad
okot.
Másnap reggel elhagytuk a hotelt, és az üres utcán a
kocsihoz mentünk. Beszereztem néhány pokrócot és egy nagy
táskányi egyéb felszerelést, mivel a Namíb-sivatagban már
volt szerencsém megtapasztalni, milyen az, amikor a sivatag
közepén lerobban a kocsi. Azóta nagyra értékelek minden
eltúlzott felkészülést.
A turistákra szakosodott üzletek még zárva voltak. A
levegő friss volt még, a homokszemcsék zizegő hangja szállt.
Amint végighaladtunk a városka központján, Fuád gyors
staccatóban rám zúdította rossz véleményét.
– Semmit sem tisztelnek.
– Kicsodák?
– Sem a tuaregek, sem a külföldiek.
– Miért?
– Ha egy idegen bolygóról marslakók jönnének hozzánk, s
pénzt adnának a büszke tuaregeknek, boldogan elfogadnák,
de ettől még fikarcnyit sem tisztelnék őket.
– Kiket?
– Hát a marslakókat. Azok pedig valószínűleg fittyet
hánynának a mi társadalmunkra.
– A külföldiekre is neheztelsz?
Fuád gondolataiba mélyedt.
– Nem, rájuk nem neheztelek.
301
 – Akkor kit okolsz?
– A földönkívülieket.
A dzsipet félig betakarta a homok. Úgy nézett ki, mintha
már hetek óta nem használták volna.
– Mikor használtad utoljára?
– Két napja.
– És ilyen rövid idő alatt ennyire belepte a homok?
– A szél az oka – mondta Fuád, majd kinyitotta a hátsó
csomagtartót, kivett egy lapátot, és nekiveselkedett az ásásnak.
Öt perc után szünetet tartott.
– Mondok neked valamit.
– Csupa fül vagyok.
– Attól, hogy két ember ugyanazt a nyelvet beszéli, még
nem biztos, hogy meg is értik egymást.
– A turisták és a tuaregek?
Fuád biccentett.
– Még ha meg is tanulnám a macskák nyelvét, ettől még
nem gondolkoznék úgy, mint azok.
A filozofáláshoz még meglehetősen korán volt.
Fuád hangosan felnyögött.
– Száz éve még két külön világot alkottunk.
– A távolság miatt?
– Igen. Ám mostanra közel került egymáshoz a két
gyökeresen különböző kultúra.
– Mindössze egy néhány órás repülőút.
Fuád megérintette a karomat, és a szemembe nézett.
– De ettől még nagyon távol vannak egymástól. Ha a
külsőségekben nem is, de elméjükben mindenképpen.

Fuád kocsija volt az egyik dolog, ami miatt Marokkóba

költöztem.
302
 Amerikában vagy Európában már egy generációval
korábban a roncstelepre száműzték volna, s ha nem a
tulajdonos saját elhatározása, úgy a számtalan paragrafus
egyike alapján. Lehet, hogy már azért lecsukták volna a
csotrogány tulajdonosát, hogy azt közszemlére meri bocsátani,
ám M'hamid büszke lakói még üzembiztos és használható
kocsinak találták. Mindazon dolgok, amik a kocsiban az
évtizedek alatt tönkremehetnek, tönkre is mentek. A kocsi
megszabadult a talmi járulékok jármától. Hiányzott az
ablaktörlő, a visszapillantó tükör, a számlap és a kárpitozás.
Mindezen túl egyetlen ülése maradt az autónak, amelyiket a
sofőr használt. Amint mondta, jutányos áron jutott a kocsihoz,
mivel elég hangos a motorja.
– Tudod, hogy merre kell mennünk a Sós-tóhoz? – kérdezte
Fuád.
– Fogalmam sincs.
– Akkor én vezetek.
Készen álltunk az útra. Lekuporodtam az anyósülés helyén
tátogó mélyedésbe. Fuád begombolta kék ruháját, beült a sofőr
helyére, s megragadta a volánt. A motor berregő hangja
minden képzeletet felülmúlt, ám hasonló megdöbbentő
élményt nyújtott a kipufogóból kiömlő fekete füst, amit mint
valami farkat húztunk magunk után. Nyugtalanító érzés
kerített hatalmába, hogy egy ilyen lélekvesztő verdával
vágunk neki a homoktengernek, ráadásul a Szaharának, mely
a Nílustól az Atlanti-óceánig terjed, s a világ legnagyobb
sivataga.
A legtöbben úton járó emberek vagyunk. Lehet, hogy ez
már fel sem tűnik nekünk, de életünk összefonódott a talpunk
alatti aszfalttal. A homokon való vezetés olyasmi, mint havon
vezetni. Eltervezed, hogy nagyjából milyen irányba kívánsz
303
haladni, s közben reméled, hogy minél kevesebbszer akadsz
el.
Fuád a homoksíelők által hagyott nyomokra mutatott.
– A legmagasabb dűnékre kapaszkodnak fel – mondta
mérgesen. – Nagyon hosszú ideig itt éktelenkednek majd a
nyomaik.
Megkérdeztem, mi az oka annak, hogy csak kevés tevét
látni.
– A tuaregeket nem igazán érdeklik már a tevék.
– Miért?
– Mert nincs gázpedáljuk.
Egy órával az indulás után bekerített minket a
végeláthatatlan homokmező. Hirtelen megértettem, miért is
hívják a beduinok a sivatagot szahelnek, azaz tengernek.
Számomra egyik dűne olyan volt, mint a másik, ám Fuád
pontosan tudta, melyik hullám veszélyes, s melyiket lehet
meglovagolni.
– Érzem már a só illatát – mondta egy idő után Fuád.
– De hiszen még nagyon messzire vagyunk tőle.
– Egy hete esett.
– És?
– És emiatt érezni lehet a sót.
– Milyen szaga van?
– Akár az óceáné.
Egy óra múlva egy kicsi táborhoz érkeztünk. Tüskés
ágakból készített alacsony cölöpkerítés vette körül, ami előtt
házőrző kutya heverészett. A kocsi hangjára vad csaholásba
kezdett, és felénk iramodott, ám a gazda a lábához hívta a
jószágot.
Kiszálltunk.

304
 – Ez a hely egy szent vizű forrásról nevezetes. Igyál belőle,
s emlékezni fogsz!
– Mire?
– Mindarra, ami veled történt, s amit idővel elfelejtettél.
– Mennyibe kerül?
Fuád néhány szót váltott a kutya gazdájával. A férfi
hatalmas fehér fogai közül kibuggyant egy szám.
– Harminc dirhem.
– Kérek egy kupával.
A kútba leeresztették a házilag eszkábált vödröt. Sokáig
tartott, míg meghallottuk, amint a vödör belecsobbant a vízbe.
– Mélynek tűnik.
– Igen, ám nagyon alacsony a vízszintje. Sosem volt még
ilyen kevés víz benne.
– Ittál már belőle?
Fuád biccentett.
– És mire emlékeztél?
– Mindenre. Életem minden apró részletére.
A gazda a kútkávára helyezte a vödröt, majd teleöntött egy
poharat, és felém nyújtotta. Olyan volt a szaga, akár a
szennyvíznek.
– Mennyit kell innom belőle?
– Amennyi jólesik.
Belekortyoltam a vízbe, és megöblögettem a szájamban. Az
íze poshadt volt, pont olyan, mint a szaga. Szívem szerint
kiköptem volna, ám a tuareg szemmel láthatóan nagyon
büszke volt a szent vizére, s nem akartam megbántani.
Fuád felém hajolt.
– Na? Mire emlékszel?
Megpróbáltam emlékezni. Törökülésben ültem a padlón, s
egy garázzsal, valamint egy autóval játszadoztam, ajkammal
305
berregtetve imitáltam a motor hangját. Hogy hány éves
lehettem? Talán három vagy négy. Utána egy erdei kép merült
föl emlékezetemben. Az erdőben szaladtam, kezem pedig tele
volt dióval, mely érdes felületével csiklandozta a tenyeremet.
Ezután egy rózsalugas képe bukkant fel előttem, amint piros
biciklimmel az ágyások között kacskaringózom.
– Látom a gyerekkoromat!
– Igyál még egy kortyot! – utasított Fuád.
Szörnyű volt a víz íze, de azért legyűrtem még egynéhány
korttyal. Becsuktam a szemem, és szabadjára engedtem
emlékezetemet. Marokkóban voltam, valahol a Szaharában.
Anyám épp kötött, míg mi a testvéreimmel bakugrást
játszottunk a homokban. Körbenéztem, s megláttam apánkat,
aki gondolataiba merülten ült a közelünkben. Belemarkolt a
homokba, és engedte, hogy ujjainak hézagain át kiperegjenek a
szemek.
– Kosárfonók vagyunk. Ezt tesszük egész életünkben.
Apám is kosarat font, még mielőtt én megszülettem, és az ő
apjának is ez volt a hivatása. Élj úgy, Tahir, hogy legyen mire
büszkének lenned, amit aztán kosaradba pakolván magaddal
tudsz vinni az út hátralevő szakaszán.
Fuád szerint a víz okozta az emlékfakadást.
– Nem hiszem, hogy a víz lenne az oka.
– Márpedig ez mindig működik.
– Nem, ezek az emlékek mindig is bennem voltak.
Elhagytuk a tábort, a szent kutat és a félelmetes házőrzőt, s
tovább folytattuk utunkat a homok imbolygó felszínén. Az eső
gyér, halovány zöld füvet sarjasztott, s ez a látvány különösen
hatott. Itt-ott kaktuszokkal is találkoztunk, amiken narancs
méretű gumós gyümölcsök csüngtek. Megkérdeztem Fuádtól,
hogy meg lehet-e enni ezeket.
306
 Ha csak egyet is megérintesz, megvakulsz tőle.
Két óra múlva megérkeztünk egy sós földteknőhöz, fehér
karéja olyan messzire húzódott, amíg a szem ellátott. Víz
ugyan nem volt a medencében, ám a teknő közepén sötétebb
volt a só, nyilván a pár nappal korábbi esőzések miatt.
– Íme, a tó.
– Ez az a só, amit be kell szereznem?
Elérzékenyültem, s lábaim meginogtak, hogy végre célba
értem. Letérdeltem, s összekapartam egy maroknyi sókristályt.
A zsebemből elővettem az előre elkészített nejlonzacskót, és
félig megtöltöttem.
– Menjünk?
Egymásra néztünk, majd körbepásztáztam tekintetemmel a
sivatagot. Az egyik horizonttól a másikig láttam. Senki
emberfia nem volt látóhatáron belül. Átfutott a fejemen, hogy
Casablancából mindössze azért tettem meg a sok állomáson át
vezető hosszú utat, hogy egyetlen percnyi dolgomat
elvégezzem? Hát valóban olyan vagyok, mint az úti céljaikat
rendre kipipáló turisták, akik azért utaznak Indiába a Tádzs
Mahalhoz, az Eiffel-toronyhoz vagy a Big Benhez, hogy egy
röpke fotót készítsenek, s aztán illa-berek, már ott sincsenek!?
– Megszerezted, amit akartál. Most már visszamehetsz
Casablancába.
– Ha nem gond, szívesen eltöltenék egy éjszakát a
sivatagban.

Továbbhajtottunk, míg egy csúcsos homokdűnéhez értünk;

szélárnyékában tüskés fák csoportja tengődött. Kora délután
volt még, a nap rettentően erősen sütött. Fel nem tudtam
fogni, hogyan képesek a tuaregek napszemüveg nélkül élni.
– Ő.
307
 Fuád csak nevetett a kérdésemen.
– Nektek, nyugatiaknak sokkal több dologra van
szükségetek, mint nekünk.
– De a napszemüveg tagadhatatlanul kényelmesebbé teszi
az életet. Nemde?
– Kényelem, kényelem! Mindig csak erre tudtok
hivatkozni.
Fuád felnyalábolt némi gallyat, s egy kis kupacba rakta a
leszálló estére készülve. Megkérdeztem, mivel töltik napjaikat
a tuaregek, elvégre nem sok tennivaló akadhat itt a semmi
közepén. Vezetőm sokáig semmit sem felelt.
– Hallgatjuk a hangokat.
– A csendet?
– Sosincs csend.
– De hogyan bírjátok ki könyv, tévé vagy internet nélkül?
Fuád ajkán gúnyos mosoly fakadt.
– Ha túl csendes az élet, beszélgetni kezdünk.
– Meséket mondotok?
– Néha azt is.
– El tudnál mesélni nekem egyet?
– Szereted a meséket?
– Igen. Gyűjtöm őket.
Fuád hátradőlt, egy csomós faág arcára vetette árnyékát.
– Ha akarod, elmesélhetem neked a Hátim Tai meséjét.
Becsuktam a szemem, s képzelőerőm szárnyra kapott.
– Réges-régen – kezdte Fuád – élt Arábiában egy hatalmas
és bölcs király. Hátim Tainak hívták, s országában minden
férfi, asszony és gyermek őszinte szeretettel gondolt rá. Istállói
teli voltak az ország legnemesebb paripáival, sátrai a
legfinomabb szőnyegekkel. Nevét a háztetőkről zengték
egymásnak az emberek, az igazságosságáról szóló történeteket
308
pedig gyakran mesélték a kávézókban. A királyságban
mindenki elégedetten élte az életét, semmiben nem szenvedtek
hiányt, és lelküket büszkeség dagasztotta.
Amikor az emberek meglátták az utcán díszkíséretében ki
lovagló királyt, mélyen meghajoltak előtte, s bárki kereste is fel
megoldhatatlannak látszó ügyében, a király, már amennyire
tőle tellett, teljesítette a kérést.
Hátim Tai nagylelkűségének híre gyorsan és messzire
szállt, míg végül a szomszédos ország királyának, Dzsalílnak a
fülébe is eljutott.
Egy napon, amikor Dzsalíl már nem tudta elviselni a
szomszédjáról zengett dicshimnuszokat, egy teljesen fekete
ruhába öltöztetett követet szalajtott szomszédjához. A követ
kézbesítette a levelet, amiben a következők álltak: „Hátim Tai
királynak ezúttal tudomására hozom, hogy országom az
övénél sokkal hatalmasabb, s nagyobb hadsereggel, valamint
gazdagabb államkincstárral rendelkezem. Amennyiben nem
hódolsz be nekem, seregemmel bevonulok országodba, s
minden teremtett lelket elpusztítok.” Hátim Tai végighallgatta
a vezíre által felolvasott levelet, majd felemelte a kezét.
Hátim Tai tanácsadói mind királyuk köré gyűltek.
– Ha kell, harcba szállunk a gaz Dzsalíl ellen – mondta a
vezír. – Az országban nincs ember, ki ne áldozná boldogan
életét a királyért.
A király meghallgatta vezíre szavait, majd felemelte a
kezét.
– Figyeljetek rám, udvarom hű társai. Egyedül én vagyok
az oka annak, hogy személyemmel az országra vontam a hiú
Dzsalíl király haragját. Nem engedhetem meg, hogy népem
fenyegetettségben éljen, s ezért azt kívánom, hogy
királyságunk vesse alá magát szomszédjának.
309
 Hátim Tai néhány datolyát és diót tett a zsebébe, majd
felkerekedett, hogy hátralévő életét dervisként élje le a
hegyekben. Másnap betört az országba a szomszédos király
hadserege,
Dzsalíllal az élen. Az új király berendezkedett a palotában,
és hatalmas vérdíjat tűzött ki Hátim Tai fejére.
– Hogyan bízhattatok meg egy olyan királyban, aki
szégyenteljesen kereket old a veszélyben? – üvöltötte magából
kikelve a palota faláról. – Ahelyett, hogy férfihoz méltóan
harcolt volna.
Hátim Tai ezalatt parasztruhába bújva egyszerűen éldegélt
a hegyekben, bogyókon és vadmézen tengette életét, és soha
senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy a kevély király
kezére adja, oly nagyon szerették őt az emberek.
Teltek-múltak a hónapok, ám az ország hajdani királyának
nyoma sem volt. Egy napon aztán Dzsalíl elhatározta, hogy
nagy ünnepséget rendez, s ez alkalomból duplájára emelte a
vérdíj összegét. Kiállt a palota ablakába, s a nép előtt gúnyt
űzött Hátim Taiból, mondván: gyáva királynak nincs hazája.
Még jóformán be sem fejezte mondatát, amikor egy kisgyerek
a király felé kiáltott:
– Álnok Dzsalíl király! Szeretett Hátim Tai királyunk
inkább vezekel a hegyekben, mint hogy népének egyetlen
csepp vérét ontassa.
Dzsalíl a trónszékre roskadt. Hiúsága nem bírta elviselni,
hogy az utált király még most is a szívén viseli a népe gondját.
Másnap Dzsalíl közhírré tétette, hogy a nyomravezetőt
arannyal halmozzák el. Megemelte az adókat, a férfiakat
besorozta hadseregébe, s a szépséges szűz lányokat a
háremébe kényszerítette.

310
 Egy napon, mikor Hátim Tai szokása szerint bogyókat
keresgélt otthonául szolgáló barlangja közelében,
megpillantott egy tüzelőfát gyűjtögető öregembert és annak
feleségét.
– Bárcsak ismét Hátim Tai lenne a királyunk – mondta az
öregember a feleségének –, mert ha ez így folyik tovább,
Dzsalíl király pusztulásunkat okozza. Nem győzzük már az
adókat, s az árak is az égbe szöktek.
– Bárcsak találkoznánk szeretett királyunkkal, akkor
életünk hátralévő napjait gondtalanul tölthetnénk.
Ebben a pillanatban Hátim Tai előbújt egy fa mögül, s
felfedte kilétét.
– Én vagyok a királyotok. Vigyetek Dzsalíl színe elé, s az
értem kapott vérdíjjal életetek végéig gondtalanul elélhettek.
Az öreg házaspár térdre rogyott.
– Bocsáss meg, királyunk, a feleségem által mondott
meggondolatlan szavakért. Valójában nem gondolta komolyan
azokat.
Ebben a pillanatban felbukkant a királyi gárda, s
mindannyiukat elfogták. Nem sokkal később láncokba verve
Dzsalíl színe elé vezették őket.
– Kik ezek a parasztok? – kérdezte indulatosan a király.
– Fenséges király, engedd meg, hogy alávaló szolgád
szóljon. Csak egy egyszerű favágó vagyok. Feleségemmel
együtt tüzelőt gyűjtögettem a hegyekben. Sanyarú
helyzetünket látva Hátim Tai felfedte előttünk kilétét, s arra
kért, vezessük fenséged színe elé a vérdíjért cserébe.
Hátim Tai ezalatt roskatagon állt a láncok súlyos terhe
alatt.
– Így igaz – felelte. – Ezek az öregek találtak rám. Fizesd
meg nekik a megígért jutalmat.
311
 Dzsalíl király fel nem tudta fogni Hátim Tai önfeláldozó
nagylelkűségét. Parancsot adott, hogy oldozzák el a királyt.
Majd letérdelt előtte, visszaadta neki az országát, és esküvel
fogadta, hogy halála napjáig oltalmazni fogja őt.

Miután Fuád befejezte a mesét, előrehajolt, s a lángokba

nézett. Erősen alkonyodott már. Az első csillag előbukkant az
égen, s akár egy mindent látó szem nézett le ránk. A távolból
egy kóbor kutya vonítása hallatszott. Pokrócba és sötétségbe
bugyolálva feküdtünk. Ekkor megértettem, hogyan is
alakulhattak ki az Ezeregyéjszaka meséi. A tábortűz
lángnyelvei táplálták fantáziámat, akárcsak az elmúlt korok
beduinjainak képzeletét.
Fuád a szívére helyezte jobb tenyerét.
– Nagyon szeretem Hátim Tai meséjét. Ha néha egyedül
érzem magam a kicsi tűz társaságában, elmesélem magamnak
ezt a történetet. Akárhányszor hallom, mind nagyobb
nyugalom tölti el bensőmet.
Fuád kivett a nejlonzacskóból egy csipetnyi sót, és a földre
szórta, távol tartandó a dzsinneket.
– Mindig arra gondolok, milyen jóságos ember is lehetett
Hátim Tai.
– Úgy gondolod, a mese valós alapokon nyugszik?
– Igen, hiszen annyira szép. Az igazi szépség összefügg az
igazzal.

Négy nappal a sivatagi éjszakánk után visszaérkeztem a

kaotikus Casablancába. A várost szmoggal kevert téli köd
borította be. Az autók a dugóban álltak, az emberek idegesek
voltak. Majdnem minden kereszteződésben konfliktus alakult
ki a vezetők között, akik nem győzték öklüket rázni. Miközben
312
taxim a koccanások között szlalomozott, jóleső érzés töltött el.
Casablanca ugyan mit sem változott a néhány nap alatt, amíg
távol voltam, ám én annál többet. Láttam datolyapálmák
végtelen erdejét, oázisokat, berber falukat, és megadatott
nekem, hogy a Szaharában milliárdnyi csillaggal takarózva
aludjak.
Hazaérkezve a gyerekek körém gyűltek, s azt kérdezték,
mit hoztam nekik. Zsebembe nyúltam, és előhúztam egy sárga
fonalat. Átnyújtottam Arianénak, aki azt kérdezte, hercegnő
arany hajszálát hoztam-e neki.
– Természetesen igen. A hangyák kötélnek használják, s a
világ legnagyobb sivatagának kaktuszán nő.
Timur közelebb lépett.
– S nekem mit hoztál?
Másodszor is kotorászni kezdtem a zsebemben, majd
elővettem egy szürke kavicsot, amin egy világos csík futott
végig.
Egy kavics volt.
– Tessék, ezt hoztam neked.
– Mi ez, Papa?
– Ez bizony rengeteg dolog lehet.

Este felhívtam dr. Mehdit. Szombat volt, de

türelmetlenségemben sehogy sem tudtam kivárni a következő,
szokásos péntek délutáni találkozónkat. A doktor megadta a
címét.
– Sikerült beszerezni a sót?
– Igen.
– Akkor kérem, azonnal jöjjön.
A nyugdíjas orvos egy háború előtti villában lakott,
szemközt egy sor roskadozó gyárépülettel. Bevezetett a
313
szalonba, majd elnézést kért a rendetlenségért. A szoba olyan
volt, akár egy múzeum: telis-teli régi könyvekkel, újságokkal,
faládákkal, levelekkel, összetekert térképekkel, rengeteg
limlommal, emléktárgyakkal és lámpákkal. A falakat teljesen
befedték a képek. Voltak közöttük nagyok, élénk színekkel
festett absztrakt képek, mások sötét tónusúak voltak, s kicsik.
– Mennyi műalkotás!
– Hol?
– Hát a falakon.
Dr. Mehdi hellyel kínált.
– Nem így látja?
– Nem is látom már őket, egybeforrtak velem.
Másodszor is elnézést kért a rendetlenségért, felvett egy
újságot, és rádobta egy piszkos tányérra.
– A feleségem Fezbe látogatott a húgához, a szobalányunk
pedig felmondott.
– Elhoztam a sót.
– Várjon egy pillanatra! Először meséljen nekem az útjáról!
– Csodálatos volt. Eljutottunk a Szahara közepébe, s ott is
aludtunk. Egy teljesen más világ tárulkozott fel előttem.
– Kivel találkozott?
– Mindenféle emberekkel.
– Például?
– Zagorában találkoztam egy szőnyegárussal és annak
kisfiával, Ouarzazate-ban egy Musztafa nevű
szállodatulajdonossal, aki remek ragut főzött, Tamegroute-ban
egy gyógyítóval, egy isten háta mögötti faluban egy
öregember családjával, akik ebédre hívtak, egy furcsa
amerikaival, s egy tuareggel, akit Fuádnak hívnak.
Dr. Mehdi megdörzsölte a tenyerét.
– Nagyszerű!
314
 – Tessék, itt van a só.
– Ne ilyen hamarian! És mondd csak, tanultál valamit?
– Hát, azt hiszem, elég sok mindent.
– Megosztanád velem néhány tapasztalatodat?
– Megismertem a Dzsuman Kán nevű férfi meséjét, aki egy
csodálatos paripa önzetlen tulajdonosa volt, továbbá egy
Hátim Tai nevű jóságos király történetét, de tanultam a Draa-
völgyben lévő datolyapálmákról, valamint a sivatagról, és a...
– ...és a ...
– És a magányról.
A doktor szemmel láthatóan elégedett volt.
– Egy hét alatt elég sok mindent tapasztaltál, és amint
hallom, sok emberrel volt szerencséd megismerkedni. Ha itt
maradtál volna Casablancában, semmi fontos nem történt
volna veled.
Dr. Mehdi felállt, és egy nagy, modern festményhez lépett,
ami egy háromkezű férfit ábrázolt, akinek egyetlen szeme volt,
az is a homlokán.
– Már nem is látom ezt a képet, ahogy az összes többit sem,
mivel állandóan körbevesznek. A tekintetem kiszűri ezeket.
Az egyedüli mód, amivel ismét bevonhatnám őket a
látómezőmbe, ha eltűnnének a falakról.
Kivezetett a kertbe.
– Most mutasd meg a sót.
Kinyitottam a szatyrom, és elővettem belőle a
nejlonzacskót. Az orvos kioldotta a zacskó csomóját, majd
beledugta ujjait a szürke porba. Orrához emelte, megvizsgálta
az állagát, majd biccentett.
– Igen, ez a Sós-tóból való. Gyerekkoromban sátraztam a
partján.
– Elegendő lesz a házassághoz?
315
 Az orvos mély lélegzetet vett.
– Nem lesz esküvő.
– Hogyan? Miért?
– A szívességre nem nekem volt szükségem. Teérted
kértem.
– Nem értem!
– Gondolj mindarra, amit láttál. Az emberekre, akikkel
találkoztál, s a mesékre, amiket hallottál! – mondta, s ezzel a
földre szórta a zacskó tartalmát. – Más ember vagy, mint hét
nappal ezelőtt.

Tizenhetedik fejezet

Az orvosság benned van, nem veszed észre, a betegséged

magadból fakadt, de tudomást róla nem veszel.
HAZRAT ALI
A házaló fogorvos megérkezett a szegénynegyedbe, és
megnyitotta rendelőjét a napon. Törékeny testalkatú férfi volt,
s az arcára volt írva, hogy gyerekkorában előszeretettel
húzgálta ki a pókok lábait pusztán mulatságból. Arca itt-ott
piros volt, nyaka vékony, ha pedig beszédre nyitotta a száját,
rossz fogai is kivillantak. Kiterítette szerszámait egy moha
zöld kendőre, majd a doboznyi műfogat is mellé helyezte. Az
orvos műszerei különböző méretűek és formájúak voltak, ám
egyvalami mindegyikben közös volt: a rozsda.
A földre kiterített bizalomgerjesztő szerszámok a
következők voltak: egy hatalmas harapófogó, egy kézi fúró,
különféle acélvégű fogpiszkálók, egy élénk narancsszínű
gumitömlő, egy köpőcsésze, egy érszorító, valamint különféle

316
kapcsok. Mindezek mellett egy kupacnyi emberi fog volt
hivatott a referenciáról és a bizalomról gondoskodni.
Az ideiglenes rendelő előtt összefutottam Zohrával, aki
zavarodottan botorkált ide-oda. Egyik zápfoga a közelmúltban
kiesett, talán épp azért, mert teájába rendre hat kockacukrot
szokott tenni. A fogász kiválasztott egy fogat a kupacból,
Zohra tenyerébe tette, majd közölte az árat.
– B'sáf, drága – mondta Zohra.
Egy másik fogat nyújtottak felé.
A szobalányunk méricskélni kezdte a fogat a tenyerével. A
fogász Zohra felé tartott egy tükröt, aki üggyel-bajjal a
hézaghoz illesztette a műfogat, s közben elpirult.
– Jella, gyerünk, rendben van.
– Hol fogja betenni?
– A házamban.

Lesétáltam a tengerpartra; a gyér fűvel benőtt fövenyen

hosz-szan néztem a hullámokat. Bár a házunk közel fekszik az
óceánhoz, csak ritkán szakítunk rá időt, hogy lemenjünk,
leginkább akkor, ha papírsárkányt eregetünk.
Ezen a délutánon sem magam miatt botorkáltam le a
homokos tengerpartra. Eszembe jutott a fiatalember, akit
szaharai utazásom során ismertem meg, s aki arról
álmodozott, hogy egyszer áthajózik Amerikába.

Lesétáltam addig a vonalig, ahol a világos homok és a

nedves rész találkozik, és dr. Mehdi szavaira gondoltam, aki
felhívta figyelmemet arra, hogy éber szemekkel kell járni a
világban. Amikor a sót a földre szórta, mi tagadás,
nehezteltem rá, amiért lóvá tett, és egy hosszú utazásra

317
kényszerített. Ám bölcsessége jobb belátásra bírt. Igaza volt. A
legjobb gyógyszert gyakran nem a patikában mérik.

Először fordult elő, hogy távollétemben nyugodt maradt a

ház. Rachana szerint az őröket teljesen lefoglalta egy gólya,
ami a háztetőnkön fészeképítésbe kezdett. Kezükkel
leárnyékolták a szemüket, s naphosszat nézték a nagy fehér
madarat.
Amikor beléptem a kapun, haladéktalanul a
megfigyelőállásukhoz hívtak.
– Álláhu ákbár, Isten a legnagyobb! – kiáltott fel Merván. –
Ez kétségtelenül nagy áldás a házra, s nagy öröm
mindannyiunknak.
– De hisz csak egy madárfészekről van szó!
– Ugyan már, Monsieur Tahir, ez nem egy akármilyen
madár fészke! – vetette ellen Oszmán.
– De nem ám, s merő szerencse, hogy pont a mi házunkra
telepedett le! – toldotta meg Merván.
– Mi a jó a gólyában? — kérdeztem piszkálódva. –
Kócsagfészek rengeteg van a kertben, azokról miért nem
beszéltek soha ilyen lelkesen?
Az őrök körém gyűltek, és hevesen rázták a fejüket.
– Jaj, hát hogyan mondhat ilyet, valóban nem tudja? A
hagyomány szerint a gólyával szerencse áll a házhoz.
Három nappal a sivatagból való visszaérkezésem után az a
gyanúm támadt, hogy valaki követ. Szinte biztos voltam
benne. Először akkor éreztem, amikor egy nagy zsák narancsot
vettem a Haj Hasszani negyedben. Fizettem a pénztárnál,
majd a kocsihoz vittem a gyümölcsöt, amikor észrevettem,
hogy egy piros baseballsapkás férfi lebukik egy furgon volánja
mögött. Akkor nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Ám
318
aznap délután ismét megláttam a piros sapkát, ezúttal
Maarifban. Épp a Lugano kávézóba tartottam, hogy
Abdelmalikkal találkozzam. Hirtelen hátrafordultam, ám a
férfi egy sarok mögé szökkent.
Eltelt néhány nap, s a piros sapkás férfiról kezdtem
megfeledkezni. Eszembe jutott Szukajna, felkerekedtem, s a
Haj Hasszaniban fekvő matrackészítő boltba mentem. A
fiatalasszony átnyújtott egy kis port, s arra kért, hintsem be
vele a nappalink sarkait, mert ez segít begyógyítani a ház
sebeit. Megkérdeztem, miféle port adott, ám ő nem akart
válaszolni kérdésemre.
– Nagyon különleges só.
– Az óceánból?
– Nem, a Szaharából.
Amikor elhagytam a matrackészítő műhelyt, váratlanul
ismét felbukkant a piros sapkás alak. Nem láttam ugyan az
arcát, de teketóriázás nélkül utána szaladtam. Hiába, a férfi
hamarosan eltűnt a Haj Hasszani negyed fehér háztömbjeinek
labirintusában. A sót visszavittem a házba, s azon
morfondíroztam, vajon kinek állhat érdekében, hogy
megfigyeltessen.
Zohra a konyhában sertepertélt, és széles mosollyal
fogadott. Műfogát sikeresen behelyezték, és mi tagadás, elég
jónak látszott. Megkérdeztem, fájdalmas volt-e a fogorvosnál a
beavatkozás. Megrándult az arca.
– Rosszabb, mint a gyerekszülés.
Oszmán is bejött a konyhába, és tettetett szakértelemmel
megvizsgálta a fogat. Volt némi tapasztalata a fogászatról,
elvégre a szája akár egy fogorvosi példatár is lehetett volna. O
is az elszenvedett fájdalomra kérdezett rá.
– Te talán el sem tudnál viselni ekkora fájdalmat.
319
 Oszmán kihúzta magát.
– Még hogy nem bírnám elviselni. Lárifári!
– Ez ki van zárva. Elvégre te csak egy férfi vagy.
Az őr megkérdezte tőlem, kaphatna-e kivételesen egy kis
előleget a fizetéséből. Amikor átadtam neki, fogta a pénzt, és
már szaladt is, hogy megkeresse a fogorvost.
Amikor Oszmán már nem hallhatta, Zohra felém fordult.
– A marokkói férfiak olyanok, akár a szétfőtt tök.
– Az milyen?
– Kívül még keménynek látszik, de belül már pépes.

Az őrök lenyesegették a hibiszkuszsövény elszáradt ágait,

felvitték a tetőre, s a gólya számára kiterítették azokat egy jól
látható helyre. Ezután megtöltöttek egy nagy dézsát vízzel, s
felcipelték a tetőhöz legközelebb eső erkélyre. Megkérdeztem,
mire jó ez.
– A gólya nagyon lusta állat - felelte a Medve.
– Nem szeretnek fészket építeni, mert sok munkával jár.
– Biztos vagyok benne, hogy őméltósága megbirkózik a
feladattal.
– Nem őméltósága, hanem kiskegye. Azért jött, hogy tojást
rakjon.
– Honnan veszed?
Merván megdörzsölte a szemét.
– Tudom, és kész.
– Miért gondoljátok azt, hogy a gólya szerencsét hoz?
– Élt egyszer egy bíró, aki megfojtotta a feleségét, eltemette,
majd fiatal feleséget vett maga mellé. Allah a bírót bosszúból
gólyává változtatta.
– Hol hallottad ezt?
– Mindenki tudja – mondta Merván.
320
 A sok hablatytól teljesen összezavarodtam, ezért a
konyhába mentem; Zohra épp Timurt kényeztette a karjában.
Megkérdeztem, hallott-e már arról a bíróról, aki
meggyilkolta a feleségét, de ő csak a fejét rázta.
– A Monsieur őrei túl sok időt töltenek fecsegéssel, és ez a
munkájuk rovására megy.
Egy órával később visszamentem a kertbe, s felnéztem a
tetőre. A gólyának hűlt helye volt. Merván és a Medve egy
gallyal integetett a magasba. Hangosan a nevükön szólítottam
őket, de nem válaszoltak. Erélyesebb hangon szóltam rájuk, de
mintha dadognának, csak ismételni tudták magukat.
– Segíteni akarunk a gólyának.
– De miért?
– De hisz mondtuk már, azért, mert rettentően lusta.

Két napig színét sem láttuk Oszmánnak, s ezért a piac felé

menet útba ejtettem a kunyhóját, és bekopogtam az ajtón.
Senki sem felelt. Másodszor is kopogtam, amire egy elfojtott
nyögés volt a válasz.
– Én vagyok az, Tahir.
Egy erőtlen kéz kinyitotta az ajtót. Oszmán hunyorogva
kikukucskált. Arca beesett volt, szeme alatt szürke karikák
éktelenkedtek, ajka szorosra zárva.
– Szörnyen rosszul nézel ki.
Oszmán a szája elé tette a kezét.
– A fogorvos.
– Eljött?
– Ühüm.
– Nagyon fájt?
Elképzelhetetlen félelem suhant át Oszmán arcán, mintha
egész teste megremegett volna az átélt esemény
321
felhánytorgatásától. Minden erejére szükség volt, hogy ne
vágódjon hanyatt.
– Igazán semmiség volt egy olyan férfinak, mint amilyen
én vagyok.

A piacon ismét megpillantottam a piros sapkás férfit.

Ezúttal nem menekült előlem, mivel nem is látott. Háttal állt
nekem, s a velem szemben lévő hentessel beszélgetett, aki épp
egy marhalábszárat nyújtott felé. Odaléptem hozzá, és
meglapogattam a vállát. Megfordult, s amikor
megpillantottam, megállt bennem egy másodpercre az ütő.
Kemál állt előttem. Sosem találkoztam emberrel, aki hozzá
hasonló gyorsasággal és tökéletességgel tudta volna elrejteni
érzéseit.
– Helló – mondta fesztelenül.
Olyan zavarba jöttem a váratlan találkozástól, hogy alig
tudtam megszólalni.
– Miért követsz engem? – kérdeztem némi habozás után.
Kemál visszaadta a hentesnek az árut, és felém nyújtotta a
kezét.
– Örülök, hogy látlak.
Mélyet lélegeztem.
Néhány perccel később már egy füstös kis kávézóban
ücsörögtünk, a központi piaccal átellenben. Kemál levette a
sapkáját, l eje teljesen kopaszra volt nyírva, s úgy nézett ki,
mintha ötven elmúlt volna, pedig még harminc sem volt.
– Mi történt veled, hogy így nézel ki?
Elővett egy doboz Marlborót, és eltávolította róla a celofán
csomagolást.
– Vártam.
– Mire vártál?
322
 – A megfelelő alkalomra.
– Éreztem, hogy még összefutunk, de nem erre
számítottam.
– Casablanca egyszerre nagy és kicsi város.
– Találtál munkát?
Kemál a földre hamuzott.
– Az egész életem megváltozott.
– Komolyan mondod?
– Igen.
– És ez pontosan mit jelent?
– Itt hagyom Marokkót.
– S hová mész?
– Délre.
– A Szaharába?
– Ausztráliába.
– Mihez kezdesz ott?
Kemál ismét lepöckölte cigarettája hamuját, és beleharapott
alsó ajkába.
– Családot alapítok.
Egy hónappal a Café Napoleonban eltöltött utolsó közös
reggelink után Kemál találkozott egy ausztrál lánnyal, aki a
kikötő közelében szállt meg egy olcsó szállodában. Kemál
ugyan nem vallotta be, de sejtettem, hogy ő volt az, aki a
külföldi lányra kivetette a hálóját, hogy útlevelet szerezzen
egy jobb élethez.
A lány egy gazdag iparmágnás gyermeke volt, orvosi
egyetemre járt, s egyedül utazgatott Marokkóban.
– Belém esett!
– És te is szereted?
Kemál nem válaszolt azonnal, mely némi kételyre engedett
következtetni.
323
 – Igen.
Letettem néhány pénzérmét az asztalra, majd kezet
fogtunk. Mélyen egymás szemébe néztünk. Nem tudom, hogy
az ő fejében mi járhatott, bennem mindenesetre felviláglott a
tengerparti őrült éjszakai kirándulásunk emléke. Távoztunk a
kávézóból, Kemál felvette a piros sapkáját, megigazította,
majd az órájára nézett, és átment az úttesten. Azóta nem
láttam viszont.

Oszmán ismét munkába állt, s megvillantotta új mosolyát.

Két társa irigykedve nézett rá, ám semmit sem szóltak; még
mindig bosszúsak voltak a gólyára. A madár az óceán felé
repült, és eltűnt, mit sem törődve a kalimpáló őrökkel, és
azzal, hogy háztetőnkön egy elkészült fészek várta. Merván
magyarázkodni kezdett, mondván, hogy ő és társai pusztán
marokkói mivoltukból fakadóan avatott gólyaszakemberek,
mivel országukban a gólya úgyszólván nemzeti ügy.
Emlékeztem rá, hogy valahol a könyvtáramban akad egy
afrikai madarakról szóló könyvem, ezért úgy döntöttem,
utánajárok a dolognak. Hosszas keresgélés után rábukkantam
az ornitológiai könyvre, fellapoztam a marokkói gólyákról
szóló fejezetet, majd felolvastam őreimnek a vonatkozó részt.
Nem mondhatom, hogy repestek volna az örömtől.
– Lám, ilyenek maguk, nyugati entellektüelek - dorgált
meg Oszmán.
– Hogy érted ezt?
– Olvasnak valamit egy okos könyvben, s máris
szakértőnek képzelik magukat.
– Tévedsz, én nem képzelem magam szakértőnek.

324
 – Oszmánnak igaza van – vette át a szót a Medve. – A mi
tudásunkat hiába keresi a könyvekben, mivel az generációk
hosszú során át keletkezett...
– ...beszélgetések és mesélések által – fejezte be Merván a
mondatot.
Visszamentem a könyvtárba, és helyére tettem a könyvet.
Az őrök ugyan nem vették észre, de véletlenül rátapintottak a
keleti és nyugati világ között feszülő egyik lényeges
különbségre. Nyugaton a tanulás elsősorban olvasás útján
történik, míg keleten elsősorban a nemzedékek láncolatán
átívelő beszélgetésekből fakad.
Este én Hirdettem meg a gyerekeket. Míg szertelenül és
kedvesen pancsikoltak a kádban, felhívtam a figyelmüket arra,
hogy nem szabad pocsékolni a vizet. Elmeséltem nekik,
milyen is a sivatag, hogyan éreztem magam, amikor a csillagos
ég alatt aludtam, s milyen bársonyosan simogatták arcomat a
hajnalpír első sugarai.
– Papa, miért élünk mi Marokkóban? – kérdezte váratlanul
Ariane.
– Azért, hogy megismerjetek egy ősi és eredeti kultúrát.
A fürdetés után megtörültem és ágyba bújtattam őket.
Ariane megérintette a karomat.
– Tudom, hogy aggódsz.
– Miért aggódnék, kicsikém?
– Hogy megtalálod-e a mesédet.
Megpusziltam a feje búbját.
Ariane húzni kezdte az ingemet, míg arcom az arca
közelébe nem ért.
– Én már tudom, milyen mese lakik a szívemben – suttogta.
– Az oroszlán és a víz meséje.

325
 Mielőtt eloltottam a lámpát, felolvastam nekik Az oroszlán,
aki meglátta magát a vízben című mesét. Ezt a tanmesét még
apámtól hallottam; ezzel ringatták álomba a szülők
gyermekeiket nemzedékeken át.
Élt egyszer régen egy oroszlán, akit Sernek hívtak. A
dzsungel mélyén lakott, s oly kevély természetű oroszlán volt,
amilyet még nem hordott hátán a föld. Hosszú sörénye volt,
hatalmas fogai, karmai pedig olyan élesek, akár a borotva.
Naphosszat mást se tett, mint fel s alá járkált az állatok között,
önelégülten ijesztgette őket, azok pedig nem győzték
bizonygatni neki, hogy bizony ő minden állat legbátrabbika.
Történt egy napon, hogy a nap tikkasztó hevétől az erdő
összes állata az ivólyuknál lelt menedéket. Csak ittak és ittak
és ittak, míg egy csepp nem sok, annyit sem tudtak többet inni.
Az oroszlán mindeközben tisztálkodott, s nem győzte
nyalogatni magát, míg végül teljesen kiszikkadt a nyelve.
Lecammogott az ivóhelyhez, s fejét a víztükörhöz hajtva
kinyitotta hatalmas pofáját. Ám még mielőtt kortyolni tudott
volna a vízből, egy félelmetes oroszlánt látott
szembevicsorogni vele, száját nagyra tárta, mintha ordítani
készülne. Ser, a bátor oroszlán annyira megrémült az idegen
oroszlántól, hogy hátrahőkölt, és az erdőbe iramodott. A többi
állat nem győzött csodálkozni királyuk különös viselkedésén.
Egyik nap telt a másik után, s a nap mindjobban ontotta
forró sugarait. Ser, az oroszlán egyre szomjasabb lett, míg
végül már nem bírta tovább elviselni a kínjait. Félénken ismét
a vízhez lépkedett, s mohón nagyra tátotta a száját. Ám az
idegen oroszlán ezúttal is ott volt, s tán még félelmetesebben
vicsorított rá, mint előző alkalommal. Ám Sert ezúttal olyan
szomjúság gyötörte, hogy nem törődött vetélytársával, és

326
mohón szürcsölni kezdte a vizet. Csak ivott és ivott, amennyi
csak beléfért.
A mese tanítása természetesen nem merül ki abban, hogy
fölösleges a velünk szembejövő s fel foghatatlan dolgoktól
félnünk. Mire a mese végére értem, gyermekeim már jóízűen
aludtak.
Mindig belealszanak a mesébe.

Másnap hajnalban visszatért házunkra a gólya. Őreim

természetesen csodát láttak ebben, s erőszakkal vonszoltak ki
az ágyból, hogy tanúja lehessek ennek a kivételes eseménynek.
A nagy madár éberen ült a fészekben, kicsit tollászkodott,
megigazított néhány gallyat, szemmel láthatóan kényelembe
akarta helyezni magát.
– Boldog a gólyánk – ujjongott Oszmán. – Most már
egészen biztosan velünk marad.
– Csodálkozom, hogy miért pont a mi háztetőnket
választotta – feleltem.
Merván megköszörülte a torkát.
– A Kalifa házának barakája van.
Hogy mit is jelent pontosan a baraka, nem könnyű
meghatározni. Bár a fogalom elválaszthatatlan az iszlámtól,
valójában az iszlámot megelőző korokban gyökerezik, s
elsősorban olyan tárgyak vagv élőlények megjelölésére
használják, amit vagy akit „áldottnak” tartanak. Az „áldott
állapot” olyan intenzív állapot, hogy a tárgy vagy élőlény
utolsó atomját is átjárja, sőt még arra az emberre is kiterjeszti
hatását, aki kapcsolatba kerül vele.
Amikor megvettük a Kalifa házát, az őrök váltig azt
állították, hogy dzsinnek lakják. Olyannyira féltek a háztól,
hogy csak akkor mentek be, ha erre feltétlenül szükség volt.
327
Azzal pedig végképp nem tudtak megbékélni, hogy valaki
akképpen rendezze be a házban az otthonát, hogy előtte ne
űzte volna ki módszeresen a szellemeket. Elsősorban nem attól
féltek, amit a dzsinnek okoznak nekünk, hanem épp
ellenkezőleg, attól tartottak, hogy viselkedésünkkel magunkra
haragítjuk őket.
Amióta a szelleműzők hatalmas csinnadrattával
megtisztították a házat, az őrök s az egész szegénynegyed úgy
tekintett rá, mint ami barakával rendelkezik, vagyis „áldott”.
A Medve csavaros észjárással még arra is célzott, hogy a
ház mindig is áldott és szent volt, nem véletlen, hogy a
dzsinnek is előszeretettel ütöttek tanyát benne. A felújítás
után, mi tagadás, büszkeség fogott el, ha egy látogató az
elvégzett munka szépségét dicsérte. A felújítás olyan, akár a
süteményen a cukormáz: az ember szereti legeltetni a szemét
rajta. A baraka azonban a dolgok velejében gyökerezik, s
láthatatlan a közönséges szem előtt.

A gólyáról és a barakáról folytatott rengeteg beszéd

Szukajnára terelte gondolataimat. Jó ideje nem ismétlődtek
meg a rejtélyes, krétával írt ákombákomok, ezért úgy
gondoltam, kihasználom a szélcsendet, és megpróbálom
kideríteni, kicsoda is voltaképpen az a szent életű férfi, akiről
az asztrológus azt mondta, hogy a házunkban lakott. Üzentem
Szukajnának, hogy szívesen látnánk, s másnap már meg is
szólalt a kapucsengő.
Amikor kimentem, hogy ajtót nyissak neki, a bejárat előtt
egy kígyózó sort találtam, mely a három őrömből, a két
szobalányunkból, a kertészből s a szegénynegyed kovácsából
állt, aki néhány kerti bútor elkészítése végett tartózkodott
nálunk. Kenetteljes ábrázattal úgy álltak, mintha egy
328
fogadóbizottságot alkottak volna. Szukajna kezet fogott a
férfiakkal, megcsókolta nők orcáját, majd sugdolózások
közepette belépett a házba.
Mindenekelőtt a ház szívének nevezett részbe vezettem,
ahol a szelleműzők bemutatták a birkaáldozatot. Az
asztrológus meggyújtott egy gyertyát, majd a földre tette.
Nagyon lassan mozogva végigsimított ujjaival a padlón,
vizsgálgatva a kiáradó energiákat. Ezután a központi udvart
mutattam meg neki, amelyből mind a négy irányba egy-egy
hatalmas szoba nyílott. Ez volt a ház legrégebbi, eredeti része,
mely hajdan magányosan és távol feküdt Casablancától.
Szukajna kibújt papucsából, és a továbbiakban mezítláb
lépkedett. A matracüzlet hátsó traktusában berendezett
rendelőjében egy nyugodt természetű nőnek ismertem meg.
Amikor azonban belépett a központi udvarra, nyugodt
természete még a szokásosnál is szembetűnőbbé vált. Az
udvar szegénynegyed felé eső oldalán egy csempemozaikkal
díszített kutat építettünk, mely szemkápráztató színeivel, a
csobogó víz hangjával, valamint a friss vízpára simogatásával
érzéki gyönyört keltett.
Az asztrológus a fali kúthoz lépett, bemártotta kezét a
vízbe, és becsukta a szemét.
– Teljesen le vagyok nyűgözve.
– Mit érzel?
– Az energiát, a barakát.
– Honnan ered az energia?
– A szentből. Érezni vélem a jelenlétét. Itt az udvaron, s a
falakból is az árad.
Ezt követően egy keskeny átjárón át a ház hátsó végében
lévő helyiségbe mentünk, ami állítólag a ház fő dzsinnjének
lakosztályául szolgált. Amikor beléptünk a vendégszobaként
329
használt helyiségbe, Szukajnának tágra meredt a szeme.
Megérintette a falakat, majd szólni akart, de elcsuklott a
hangja.
– Mit érzel?
– Egy jó és egy rossz ember találkozásának emlékét őrzi ez
a hely
– A szelleműzők órákon át küzdöttek itt a szellemekkel.
Vért hintettek a falakra, s amint mondták, kiszívták belőle a
szellemeket.
– Tudom. Érzem.
– Sikerült kiűzni a szellemeket?
Biccentett.
– Igen, már nem lakik itt ártó szellem.
Megmutattam a szoba egyik sarkából lefelé vezető lépcsőt,
mely a ház legnagyobb titka volt, ugyanis sehová sem vezetett,
s egy falba torkollott.
– Mi a véleményed a lépcsőről? Mi célból építhették?
Szukajna lement egészen a falig, s végighúzta rajta a
tenyerét.
Úgy látszott, nagyon koncentrál, háta megfeszült. Az
utolsó lépcsőfokon meggyújtott még egy gyertyát, tenyerét
felfelé fordította, mintha imádkozna, majd ismét megérintette
a három falat.
– Hová vezetnek a lépcsőfokok?
– Megmondom.
Visszamentünk az udvarba, s leültünk. A falikút vize
időtlenül csobogott alá. Szukajna rám mosolygott.
– Élt egykor egy szent ember, aki a messzi délről északra
utazott, hogy felkeressen egy szentélyt. Amikor Casablanca
közelébe ért, egy vihar akasztotta meg útját. Hatalmas
hullámok csaptak a partra, s oly erős széllökések támadtak,
330
hogy földhöz vágták az embert. A jámbor vándor bőrig ázott,
és vacogott a hidegtől. Egyedül volt szamara kíséretében.
– Mi történt vele?
– Menedék után nézett. Abban az időben még nem voltak
házak a part mentén, a hullámok tombolva szaladtak a part
felé, s a fövenyen megtörve sárkányként okádták a vízpárát.
Behúzódott a partról, s akkor rábukkant egy házra, erre a
házra, mely akkor persze még jóval kisebb és szerényebb
hajlék volt. Bekiáltott, mire a ház lakója, a kalifa, kitárta előtte
ajtaját, és szíves vendéglátásban részesítette. Száraz ruhát
adott rá, és meleg ételt készíttetett számára. A vendég néhány
hétig nála maradt.
– Mikor történt mindez?
– Nagyon régen. Talán száz éve, vagy még korábban.
Mielőtt a szent életű ember elhagyta a házat, megérintette a
kezével a ház falát. Érintése különös volt; nem úgy ért hozzá,
ahogy az ember általában célszerűen megérint valamit. Finom,
de erőteljes érintés volt, s közben pozitív energiája, a barakája
átszállt a házra. Te is érzed, s talán atmoszférának vagy
benyomásnak hívod.
– És mi a véleményed a lépcsőről? Szerinted hová vezetnek
a fokok?
Szukajna felállt, s visszament a kérdéses helyiségbe.
– Látod, milyen magas itt a mennyezet?
– Igen, legalább hat méter magas.
– A házban máshol is van ilyen belmagasság?
– Nincsen.
– Ezek a lépcsők sehová sem vezetnek.
– Akkor mit keresnek itt?
– Szimbólumok.
– Mit akarnak jelképezni?
331
 – Az állapotunkat.
– Nem értem.
– Ami lent van, az lehúz minket, ami fent van, afelé
törekszünk.
– A mennyezet sokkal messzebb van, mint a lépcső alja.
– A mennyország valóban messzebb van, ám a pokol tüze a
talpunk alatt sistereg.
– S mit jelent ez a pont, ahol épp állunk?
– Ez a földi lét, az ember birodalma.

Másnap este kimentem a kapuhoz, mivel hallani véltem,

hogy valaki csöngetett. Amikor kinyitottam az ajtót, egy fiút
láttam elviharzani a házunktól. Merván ott állt és kiabált a
csirkefogó után. Üdvözöltem, s már vissza akartam menni a
házba, amikor megszólított.
– Monsieur Tahir, volna rám egy perce?
– Természetesen.
– Meg szeretnék mutatni önnek valamit.
– Micsodát, Merván?
Az idős asztalos kotorászni kezdett a zsebében, majd
előhúzott egy hosszú szöget, egy aprócska göbbel a közepén.
– Egy szeg – mondtam várakozás telien.
– Igen, egy egyszerű szeg.
– Egy kicsit görbének látszik.
– Így is van – mondta az asztalos, és tenyerembe tette a
szöget.
– Kezdő asztalos koromban még új és fényes volt ez a szög.
A műhelyben kivettem mesterem szerszámosládájából, és
belevertem egy fába. Még gyakorlatlan és figyelmetlen voltam,
s ezért a szög meggörbült ügyetlen kalapácsütéseim nyomán.
Kihúztam hát a deszkából. Amint a harapófogóval bajlódtam,
332
mesterem, egy Muállem Abdul Madzsid nevű híres
asztalosmester odajött hozzám. Megpróbáltam elrejteni előle a
szöget, de észrevette, és elkérte tőlem.
– Ez a szeg te magad vagy, Merván fiam – mondta nekem a
mesterem. – Csillog, és új, ám a közepe máris elgörbült.
Megpróbálhatjuk kiegyenesíteni, hogy új esélyt adjunk neki, s
hasznossá tegyük. Hosszú ideig jó szolgálatot tehet, ám ettől
még megmarad benne a kicsiny, kiegyenesített sebhely, amely
arról árulkodik, hogy a tett megelőzte a gondolatot.
Jóságos mesterem meglegyintette a fejem búbját, s arra
kért, tegyem a zsebembe a szöget, és hordjam magammal,
mintegy emlékeztetőül.
– Ha elönt a büszkeség, nyúlj a zsebedbe, s tapintsd ki a
szög görbülését – vélem hallani olykor mesterem szavát.
– Merván, mióta hordod magadnál ezt a szöget?
– Több mint negyven éve.

Fatima sosem beszélt az életéről, melyet részben a

szerénységének tulajdonítottam, másrészt a kulturális háttérrel
magyaráztam, amely nem engedi meg, hogy egy nő beavasson
egy idegen férfit családjának dolgaiba. Egy napon egy tíz év
körüli lány kopogott be hozzánk, s a nővérét kereste.
– Hogy hívják a nővéredet?
– Fatimának.
Fiatal szolgálónk kiszaladt a konyhából, és lázas
sugdolózásba kezdett a lánykával. A két nővér átölelte
egymást, majd zokogni kezdtek, s bebújtak Fatima szobájába.
A lány végül egy hétig maradt nálunk, jobbára nővére
szobájában gubbasztva. Megpróbáltuk bátorítani, hogy jöjjön
ki, elvégre van hely bőven a házban, ám ő megtagadta ezt,
mintha a külvilág veszélyként leselkedne rá.
333
 Miután hét napig és hét éjszakán át Fatima szobájában
kuksolt, mégis előmerészkedett odújából. Első ízben tudtam
tüzetesen megfigyelni. Pici, szürke szeme volt, koromfekete
haja egészen a hátáig ért, kecses nyak s szép orca jellemezte.
Bal arcfelén azonban egy feltűnő sebhely éktelenkedett, a
másik oldalon pedig zúzódás nyoma látszott. Megkérdeztük,
mi történt vele, de Fatima nem akarta elmondani. Éreztem,
hogy hallgatásával a családi becsületet védte. Ám azon az
éjszakán, amikor a lány hazament, Fatima mégis elmesélte
Rachanának, mi történt a húgával.
Körülbelül öt évvel korábban, egy este azzal a hírrel állított
be apjuk, hogy második feleséget visz a házhoz. Már ki is
választotta új feleségét egy tizennyolc éves lány személyében,
s egyben a házasságkötés napját is bejelentette, melyet egy
hónapra rá kívánt megtartani. A házasság után a fiatal ara
beköltözött a család kicsi lakásába, s ezzel megingott az
amúgy is törékeny családi béke. Nem sokra rá – a marokkói
szokásokkal ellentétben –, az ifjú feleség kezébe vette a család
feletti hatalmat, s férjét arra sarkallta, hogy mihamarább
házasítsa ki Fatimát. S az apa így is tett. Két nappal azután,
hogy Fatima életében először találkozott leendő férjével,
megköttetett az üzleti házasság. Fatima elkerült otthonából, és
elkezdte házaséletét. Három héttel az esküvő után Fatima apja
olyannyira összeveszett lánya férjével, hogy lányát azonnal
hazarendelte. Fatima jogilag feleség volt, ám apja megtiltotta
neki, hogy férjével bármilyen kapcsolatot fenntartson.
– De miért nem találkoztál vele titokban? – kérdezte
Rachana.
– Apám megvert volna, ugyanúgy, ahogy a húgommal is
tette.
– És nem jelentene megoldást, ha a rendőrségre mennél?
334
 Fatima tágra nyitotta a szemét a megdöbbenéstől.
– Marokkóban a család zárt és sérthetetlen. Egy kívülállót
sosem szabad beavatni a családi életbe. Ez olyan lenne, mint
egy ajtó és ablak nélküli ház.

A következő héten, mint derült égből a villámcsapás,

felhívott Senor Benito, s olaszul köszöntött. Annak idején tőle
vásároltam meg a csodálatos Burton-féle Ezeregyéjszakát.
– Casablancában vagyok.
– Kérem, tiszteljen meg látogatásával!
– Nagyon kedves.
– Üzleti célból érkezett?
– Nem, egy régi barátomat kívánom meglátogatni.
Másnap Merván két sokat használt Louis Vuitton márkájú
bőröndöt cipelt be a házba. Senor Benito, szokásához híven,
egy makulátlan, fehér színű vászonzakót viselt, felső zsebéből
pedig kikandikált egy selyem kendő. Laza eleganciával egy
kasmír ballonkabátot vetett a vállára. Hosszasan szorongatta
tenyeremet, majd köszönetet mondott a szíves vendéglátásért,
és helyet foglalt a díványon.
Zohra felszolgálta a teát, majd előrelépett és határozott
mozdulattal kezet fogott a vendégünkkel. Az olasz felvonta
szemöldökét.
Miután szobalányunk távozott, elővett táskájából egy
csokoládésdobozt.
– A gyerekeinek hoztam.
Ariane és Timur mind ez idáig félénken kémlelték
gyerekszobájuk ajtórésén át a jövevényt, ám a beígért
csokoládé eloszlatta minden félelmüket, és azonnal
előviharzottak. Ariane egy legóból összerakott szobrocskát
szorongatott a kezében. Furcsa formájú, sokszínű alkotás volt.
335
Senor Benito átadta a csokoládét, és megkérdezte, mi jót
készített az építőkockákból.
– Egy dinoszauruszt, aki hercegnő is.
– Bárcsak mi, felnőttek is rendelkeznénk még a gyermeki
képzelőerővel – felelte az olasz.
– Világunk teljesen másképpen nézne ki. Sokkal többre
lennénk képesek.
Ariane kiejtette kezéből a legót, ami darabokra tört a
padlón.
– És most mi az, ami a dinoszauruszból lett? – kérdezte a
Senor.
– A csillagokkal teli égbolt.
Az olasz kifújta az orrát fuksziaszínű zsebkendőjébe.
– Európában hajlamosak vagyunk zavarba jönni a
gyermeki képzelőerőtől. Fogyatékosságnak tartjuk, ami
javításra szorul, hasonlóan a gyenge szemhez, amit
szemüveggel kívánunk korrigálni. Ám elfelejtjük, hogy nem
véletlenül adatott meg nekünk a gyermeki ártatlanság és a
fantázia.
– Úgy alkottuk meg a világunkat, hogy a felnőttekhez
igazodjon.
– Bárcsak visszatérhetnénk.
– Hová?
– Abba az időbe, amikor a gyermek még gyermek volt, s
úgy gondolkozott, akár a gyermek.
Benito Timurra nézett, aki a csokoládédarabkából mintát
rakott ki.
– Gondold csak el, milyen lehetőségek tárulkoznának fel
előttünk.
Újratöltöttem a csészéket.

336
 – A gyermeki képzelőerő - folytatta gondolatait az olasz –
az emberiség eredeti állapotát jelenti. Mindannyiunkban
benne él, még ha rejtve is, és jelenleg épp aluszik.

Tizennyolcadik fejezet

A hullott mag megőrzi az értékét. Ám hiába száll föl a

magasba a por, értéktelen marad.
SZÁDI

Aznap este, amikor Senor Benito látogatóba jött hozzánk,

olyan hevesen csaholtak a szegénynegyed kutyái, hogy nem
tudtunk elaludni. A kutyák kórusához a szamarak is
csatlakoztak, mintha egy láthatatlan veszély páni félelmet
keltett volna bennük, a sötétben. A lárma olyan mértéket
öltött, hogy felkeltem az ágyamból, és kimentem a kertbe.
Váratlanul ért, hogy Oszmánt szintén a kertben találtam, aki
egy falnak támasztott létráról kémlelt a szegénynegyed felé, s
eszeveszettül ordított bele a sötétbe.
– Oszmán, mi folyik itt?
– A lárma nem jelent jót, uram.
– Tudom, én sem tudok aludni tőle.
– Ne haragudjon, de ez még a kisebbik baj. Csak nehogy a
gólyánk megijedjen.
Másnap reggel Zohra közölte velem, hogy az éjszakai
kutyaugatás annyit jelent, hogy az állatok találkoztak a
halállal, míg a szamárordítás arra utal, hogy gonosz lelkek
ólálkodtak a szegénynegyedben.

337
 – Azt ne mondd, hogy te nem hallottad a kutyaugatást –
mondta Zohra.
– Mindenki hallotta, ez nem lehet vitás.
– De amit én hallottam, az más volt.
– Miért?
– Mert azt is képzelhetem, hogy csupán egy álom volt.
Lementem az istállókhoz, az őrök szokatlanul csendesek
voltak. A gólyát szemmel láthatóan nem rémisztették meg
annyira a történtek, hogy jobbnak látta volna máshová
költözni.
– Álhámdu-lilláhi, hála Istennek – mondta a Medve.
– A gólya továbbra is a szerencsénk forrása marad –
toldotta meg Merván, aki egyébként kevésbé volt babonás a
társainál.
– Van erre valamilyen bizonyítékotok?
Oszmán egy vetőmag-csíráztató tálcára mutatott, amiben
rengeteg zöld hajtás serkedt.
– A palántáink burjánzanak, kell ennél több jel?
– Szerintem az eső miatt bújtak elő a földből a kis zöld
lándzsák.
– Nem, Monsieur Tahir, ebben téved.
– Dehogy tévedek, ne butáskodjatok!
Az őrök felálltak s bólogatni kezdtek.
– Egy napon majd ön is meg tanul úgy látni, ahogy mi.

Senor Benito tizenegy óra előtt jött le a szobájából. Amint

mondta, semmiféle zaj nem zavarta álmában.
– Metronómmal szoktam aludni, aminek olyan erős a
hangja, hogy minden egyéb zajt elnyom.
– S ez nem zavarja az elalvásban?

338
 – Épp ellenkezőleg. Már gyerekkoromban is így aludtam el,
s úgy megszoktam, hogy nélküle valószínűleg nem is tudnék
aludni.
Az olasz megkérdezte, nem kísérném-e el a városba.
– Hová akar menni?
– Egy öreg barátomhoz.
– És hol lakik?
– Nem személyről van szó, hanem egy épületről.
Kocsival lementünk a tengerpartra, elhaladtunk a szaúdi
királyi rezidencia és a világítótorony mellett, majd a katolikus
temető, a nagymecset és a kikötő következett, ahol
befordultunk az igazi Casablanca árnyas világába. Az épületek
minden képzeletet felülmúlóan roskatagok voltak, sötét
homlokzatuk mindamellett kifinomult vonásokkal
rendelkezett.
Benito azt tanácsolta, parkoljak le az V. Mohamed
sugárúton, melyet még a franciák építettek jó évszázaddal
ezelőtt, s mely még most is a város főútjaként szolgál. Az út
mentén a francia kolonializmus nagyságát hirdető épületek
sorakoztak, amelyek közül némelyik az art deco építészet
legfényesebb gyöngyszemei közé tartozik. Elsétáltunk a
központi piacra, s számtalan olyan bedeszkázott kirakatú üzlet
mellett haladtunk el, ahol hajdanán a legutolsó párizsi
divatnak megfelelő árucikkeket kínálták a tehetős
lakosságnak. Betértünk egy kicsi vendéglőbe, amelynek
homlokzata olyan borzalmasan lepusztultnak látszott, hogy az
ember óvakodott attól, hogy másodszor is ránézzen. Egy cégér
árválkodva hirdette a vendéglő nevét.
Benito kihúzta magát, bár egyébként is rendkívül peckes
volt a tartása.

339
 – Engedd meg, hogy bemutassam neked egy felettébb
kedves öreg barátomat, a Kis Hüvelyk Matyit.
Betértünk a vendéglőbe. A mennyezete alacsony volt, és
festett üvegborítás takarta, az ablakokon takaros
csipkefüggöny lógott. Minden dekoráció a hetvenes éveket
idézte, valószínűleg akkor újították fel utoljára. A helyiség tele
volt masszív asztalokkal és székekkel, ám egyetlen vendég
sem tartózkodott benne. A vendéglő hátsó traktusában volt a
bárpult, az üzletvezető ráérősen fésülgette tar fején az egyetlen
megmaradt hajtincsét. Amikor észrevett bennünket, zsebre
rakta a fésűt, és egyenesen hozzánk jött. Megcsókolta Benitót
mindkét arcfelén, kezet rázott velem, és egy terített asztalhoz
irányított minket.
– A szokásos asztalát óhajtja, uram? – kérdezte alázatosan.
Elhaladtunk egy alacsony zsúrkocsi mellett, amin fonnyadt
saláták voltak művészi igényességgel elrendezve, s egy
sarokasztalhoz léptünk, ami fölött egy tollrajz függött. Az
üzletvezető megérintette bajuszának a végét, és negédesen
hízelegni kezdett, akár egy turbékoló galamb.
– Úgy örülök, hogy ismét láthatom önt, mint egy
kiszikkadt ajkú ember a víznek.
Az olasz megköszönte a bókot, majd ujjával végigszaladt a
fehérborok listáján, és suttogva leadta a rendelést.
– Szádi, egy üveg Muscadet-et kérnénk, ha volnál szíves.
– Tökéletes választás, Monsieur Benito.
Egy pillanattal később máris asztalunkhoz hozták a bort, és
belehelyezték egy borhűtő tégelybe. A dugót kihúzták, s nagy
ceremóniával egy kortyot töltöttek egy kóstolópohárba. Benito
körbefuttatta a pohárban a bort, majd megkóstolta, s
hosszasan ízlelgette a szájában, végül határozottan bólintott.
Az üzletvezető kitöltött két pohárral, amik azonnal
340
bepárásodtak a lehűtött bortól. Benito hüvelyk- és mutatóujja
közé fogta a borospoharat, és rám emelte malachitzöld szemét.
– Egészségünkre! Az élet apró örömeire!
Koccintottunk.
– Úgy tudtam, már réges-régen bezárt ez a hely – törtem
meg a csendet.
– Ezek szerint ismeri?
– Csak hallomásból. Egyszer egy zöldséges áradozva
mesélte, milyen kiváló ebédben volt itt része. Különös, ő volt
az, aki azt mondta, hogy már nem létezik ez a hely.
Benito végighúzta ujját a pohár üvegfalára csapódott
párán.
– Lehet, hogy az az ember a jövőbe lát. Úgy tudom, rajtam
kívül nem sokan járnak már ide, s én is csak egyszer vagy
kétszer egy évben.
– Mióta törzsvendég ezen a helyen?
Senor Benito a poharába meredt.
– Casablanca dicső napjai óta. Amikor még hófehérek
voltak az utcák, s Casablanca a francia gyarmati birodalom
központjának számított.
Benito belekortyolt a borba, és élvezettel ízlelgette.
– Abban az időben csak úgy nyüzsgött ebben a
vendéglőben az európai elit.
– Úgy tudom, Edit Piaf is élt Casablancában egy darabig. Ő
is megfordult itt?
– Edit gyakran jött ide a barátjával, a bokszoló Marcel
Cerdannal. Leginkább annál a szemközti asztalnál ültek –
mondta az olasz, és a vendéglő leghátsó részébe mutatott. –
De ő csak egyike volt a sok hírességnek. Albert Camus
úgyszólván törzsvendég volt, és Saint-Exupery szintén
gyakori vendége volt a háznak.
341
 – Ugyanaz, aki A kis herceget írta, vagy csak egy
névrokona?
– Természetesen a Kis Herceg maga. Ha hátrafordulsz, még
a jegyzetfüzetének egyik lapját is megcsodálhatod.
Természetesen ez csak egy fénymásolat, az eredetit a vendéglő
eladta, hogy ki tudják fizetni a tetőjavítás költségét.
– Azt hiszem, annak idején nem egészen így nézhetett ki a
hely.
– Bizony. Sírhatnékom támad, ha csak rá gondolok.
– Mikor értek véget azok a dicső napok?
– A péniszes esettel.
– Hogyan? Jól értettem?
– Az ötvenes években általános nyugtalanság támadt, s
nem csak itt Casablancában, hanem szerte Marokkóban. A
franciák persze tudták, hogy lejárt a kolonializmus ideje, de
sehogy sem tudtak önként és szívesen búcsút inteni
mindennek.
– És mi történt azzal a bizonyos, hogy úgy mondjam,
férfitaggal?
– Milyen taggal?
– Hímtaggal!
– Vagy úgy!? Szörnyű volt. – Benito eltakarta tenyerével az
arcát. – Mindenütt zavargások voltak, s az utcán halomban
hevertek a holttestek. Mindannyian meg voltunk rémülve,
mert éreztük, hogy boldog mindennapjaink veszélyben
forognak.
Egy napon egyetemisták tértek be egy közeli, kedves kis
étterembe. Pörköltet rendeltek, ha jól emlékszem. Nekiláttak
az ételnek, ám egyikük váratlanul észrevette, hogy a kanalán
nem közönséges hús volt, hanem egy férfi nemi szerve.
– Te jó isten.
342
 – Tudom, hogy groteszkül hangzik. A rendőrség razziát
tartott a konyhában.
– ...és mit találtak..? – Rengeteg, főzéshez előkészített
emberi húst.

Senor Benito a délutáni vonattal visszautazott Tangerbe, én

pedig az állomásról hazafelé tartva beugrottam még egy
írószerboltba egy tégely indiai tintáért. A cipészmester
üzletével átellenben már régen kipécéztem magamnak egy
papír-írószer kereskedést, ahol pontosan azt a fajta tintát
árulták, amit immár húsz esztendeje használok nagy
megelégedéssel. A szigorú tekintetű üzlettulajdonos, akit
európai származásából fakadóan csak pied noir-ként, azaz
feketelábként ismert a helyi lakosság, tudta értékelni a míves
kézíráshoz szükséges tintát. Ahogy mondogatni szokta, egy
töltőtollat olcsó tintával tölteni legalább akkora vétek, mint a
lelket olcsó lőrével kiszolgálni – olyan förtelem, amelyet
igazság szerint halállal kellene büntetni.
Amikor elhagytam tintámmal az üzletet, megpillantottam
az üzlete előtt álldogáló Núr ed-Dínt, tengerészkék sapkáját
egészen a szemöldökéig húzta. Tekintetem a cipészről a fára
siklott, majd a meztelen ágak felé kúszott. A kicsi fekete
madárnak hűlt helyét találtam. Átmentem az úttesten, és
hosszas üdvözlések után megkérdeztem, hová lett a
madárfióka.
A cipész az égre emelte a tekintetét.
– Elrepült – mondta szomorúan.
– Mikor?
– Egy héttel ezelőtt.

343
 Kifejeztem a veszteség felett érzett együttérzésemet, s a
gólyáról kezdtem mesélni. Az öregember szeme tágra nyílott,
és meghatódottságában levette a sapkáját.
– Maga egy szerencsés ember, Monsieur Tahir.
Eszembe ötlött, hogy a cipészmester legutóbb ígéretet tett
arra, hogy elmeséli nekem az Ezeregyéjszakából a kedvenc
történetét, s erre nem átallottam emlékeztetni őt.
– Az Elf lejla va lejla – mondta, s közben szomorúsága
enyhülni látszott kissé.
– Van most egy kis szabad ideje, hogy elmesélje nekem?
Núr ed-Dín kitárta üzlete ajtaját, és betessékelt.
– A fán csivitelő barátocskám ugyan elröppent, de a
látogatásod annyit ér, mintha száz madár dalolna nekem.
A cipész bement a pult mögé, kerített egy öreg és piszkos
széket, aminek huzatát számos folt tartotta egybe, és hellyel
kínált.
– Marúf, a cipész története. Ha meghallod ezt a mesét,
minden gondod és bajod messzire száll, s üzletemet oly
békében fogod elhagyni, amilyen egy nyári vasárnap délután.
Végtelenül boldoggá tesz, hogy elmesélhetem neked a
kedvenc mesémet.
Az öreg mester megkérdezte, hogy kényelmesen ülök-e.
Megnyugtattam, hogy igen. Az ajtóhoz lépett, s kétszer
ráfordította a kulcsot. Becsuktam a szemem, s a mese szárnyra
kelt.
Élt egyszer Kairóban egy cipészmester, akit Márúfnak
hívtak. Istenfélő, jó és becsületes ember volt, ellentétben
feleségével, Fatimával, aki kiállhatatlan hárpiaként
megkeserítette hősünk életét. A cipész sokat szenvedett a rossz
bánásmódtól, de különösen azért, mert felesége egy cseppnyi
tiszteletet sem tanúsított iránta. A nő reggeltől estig csak
344
panaszkodott, és szidta a férjét, amiért az csak egy egyszerű
cipőjavító suszter.
Márúf egy napon már nem tudta elviselni felesége sirámait,
s ezért kereket oldott otthonából, és a hegyek között keresett
magának menedéket, hol úgy vélte, nem éri majd bántalom.
Amikor végre biztonságban érezte magát, szánalmas családi
helyzetén elmélkedve csüggedés töltötte el szívét, s ezért
alázattal az ég felé könyörgött, bárcsak megszabadítanák
kiállhatatlan feleségétől.
Miután kisírta magát, fáradtan dőlt le a földre. Váratlanul
egy hatalmas teremtmény árnyéka borult rá, akit mi
másalakúnak szoktunk hívni.
– Egy dzsinn volt?
– Igen. Amikor a dzsinn sírni látta Márúfot, megszólította.
„Én, Abdul Mákán, a hely őrizője, kész vagyok teljesíteni
kívánságodat.”
Amikor a cipész meghallotta a másalakú tiszteletteljes
felajánlását, a lábaihoz vetette magát, és előadta, mennyire
megkeseríti a felesége az életét. A szellemalak megparancsolta
a félszeg cipésznek, hogy üljön a hátára. A férfi
engedelmeskedett, s azonnal a levegőbe emelkedtek.
Sok órás repülést követően egy csodálatos városnál szálltak
le, de Márúfnak fogalma sem volt arról, hol is lehetnek,
ugyanis korábban még Kairót sem hagyta el. Amint a földre
ereszkedtek, a szellem kámforrá változott. Márúf azonnal
felismerte, hogy nagyon távolra vetődött otthonától, mivel a
körülötte lévő emberek egészen máshogyan néztek ki, mint
ahogy ő: vágott szemük volt, és sárgás bőrük.
Nem telt bele sok idő, nagy tömeg gyűlt köréje. Kavicsokat
dobáltak feléje, és nem átallottak gúnyolódni rajta. Márúf
olyan elhagyatottnak érezte magát, hogy a földre feküdt és
345
zokogni kezdett. Ám ekkor egy tehetősnek látszó ember lépett
hozzá, leszidta a gyülevész népséget, amiért azok egy
idegennel szemben tiszteletlenül viselkednek. A jótevő Ali bin
Aliként mutatkozott be, és ígéretet tett, hogy oltalmába fogadja
a nincstelen idegent.
– Ezt a várost Iktijárnak hívják – mondta a férfi. – Az itt élő
emberek bizony gyarlók, tisztelik a jómódúakat, és megvetik a
nélkülözőket. A nincstelenségből itt szinte lehetetlen
felkapaszkodni, és ez által kivívni az emberek csalfa tiszteletét,
még ha nekem sikerült is ez. Egykoron szegény vándorként
érkeztem, s mára tekintéllyel bíró ember vált belőlem. Mindezt
annak köszönhetem, hogy annak idején egy jószívű
kereskedőtől kevéske pénzt kaptam kölcsön, amit volt
szerencsém sikeresen befektetni, és amint csak tudtam,
visszafizettem adóságomat. Amint engem hajdanán
kisegítettek szorult helyzetemben, akképpen vagyok kész most
rajtad is segíteni.
Márúf hálát adott Istennek, hogy találkozni engedte Alival,
aki házába vezette, s fejedelmi ruhával ékesítette fel. A ruhája
jó hatást tett a bazár kereskedőire, akik hajlandók voltak
kölcsönt biztosítani a részére. Amikor óvatosan megkérdezték
tőle, mi az oka annak, hogy ily pompás ruházata ellenére nem
rendelkezik pénzzel, ő csak annyit válaszolt: karavánja
késlekedik, ám addig is meg kell élnie, amíg fényes javai meg
nem érkeznek a városba.
Ali és Márúf helyzete között azonban jókora különbség
volt: Márúf ugyanis semmit sem konyított a kereskedéshez.
Ami pedig egyenesen reménytelenné tette a helyzetét, hogy
születésétől fogva jámbor és könyörületes természetű flótás
volt. Amikor készhez kapta a szép kis kölcsönsummát,
minden szembejövő koldusnak bőséges alamizsnát osztott.
346
Ahogy teltek a hónapok, mind több és több pénzt kölcsönzött,
s ezzel arányosan a koldusok közt széjjelszórt vagyon is
növekedett. A hitelezők a kincsekkel megrakott közelgő
karaván délibábjával nyugtatgatták magukat, s őszinte
tisztelettel csodálták Márúf könyörületességét. Ha valaki ily
tömérdek aranyat oszt szét a rászorulók között – gondolták
magukban úgy biztosan sok ezerszer nagyobb gazdagság vár
rá.
Egy idő után azonban gyanú fészkelte be magát a
kereskedők fejébe: Mi van, ha a bolondját járatta velük az
idegen? A kereskedők egy csoportja a király elé járult, és
előadták kétségeiket. A király megrészegült a kincsekkel
megrakott karaván igézetétől, és maga elé hívatta Márúfot. Az
uralkodó vezére próba elé állíttatta a rejtélyes idegent.
Hatalmas, párját ritkító smaragddal akarta lépre csalni. Ha
Márúf felismeri a kő anyagiakban ki nem fejezhető értékét,
kiállja a próbát, ha azonban nem, úgy nyakazásra kerül sor.
Márúf megjelent a király színe előtt, aki átnyújtotta neki a
csodálatos drágakövet. Ám ahelyett, hogy azt elfogadta volna,
intett, hogy nem kívánja kezébe fogni.
– Tartsa meg, fenség, ezt a követ, mert közelgő
karavánomban nem egy nagyobb kő akad.
– Tiszteletre méltó idegen, merre jár karavánod, mely ily
hosszú ideje késlekedik? – kérdezte a király.
Máruf megérintette nagy selyemturbánját.
– Fenséges királyuram, karavánom bármelyik percben
megérkezhet.
A kapzsi király nem bírt uralkodni magán, s a mesés
gazdagság csalóka ábrándjának áldozatul esve hozzáadta
legkedvesebb lányát, Dunja hercegnőt a suszterből lett
hencegőhöz, hiába helytelenítette azt a vezír.
347
 Amikor Márúf hírül vette, hogy a király vejéül akarja őt
fogadni, álszentkétkedéssel viszonozta a megtiszteltetést.
– Hogyan is adhatnák hozzám a világ legértékesebb
gyöngyszemét, amíg saját kincsem nem érkezik meg?
Ám a király beleesett kapzsiságának önnön csapdájába, s
Márúfot a kincstárba vezette, meghagyván néki, hogy bármi a
rendelkezésére áll, amit a menyegzőhöz szükségesnek talál.
Negyven napon és negyven éjszakán át tartott a sosem
látott lakodalom. A szegények oly bőkezű adományokban
részesültek, ami legmerészebb álmukat is felülmúlta, míg a
gazdagok aranyban fürödtek, s mindez Márúf parancsára
történt így. Látva a kiürülő kincstárat, a vezír a király elé
járult, s arra kérte őt, vesse még egy próba alá kegyencét.
Új tervet kovácsoltak, amibe Dunját, a cipész újdonsült
hitvesét is beavatták.
Amint édes enyelgés után kerevetükön hevertek, Dunja a
karavánról kérdezte hites urát. Márúf nem tudta lelkére venni,
hogy hazudjon szíve szép szerelmének, s ezért töredelmesen
bevallott mindent.
– Nincsen semmiféle karavánom, bár úgy volna.
A hercegnő, aki időközben beleszerelmesedett férjébe
annak könyörületessége miatt, gyengéd pillantások közepette
a következőket felelte:
– Drága férjuram! Fogd ezt az erszény aranyat, s menekülj.
Ha menedékre leltél, üzenj, s én azonnal követlek, hogy veled
lehessek.
Alig pitymallott még, amikor Márúf szegény cipésznek
öltözve kiosont a városkapun. Nem sokkal később a király
vejéért küldött, ám helyette lánya lépett be a trónterembe.
– Apám, Márúfot az éjjel pompás ruhákba öltözött futárok
keresték fel, s közölték vele a hírt, hogy karavánját támadás
348
érte. Ötven katonáját leölték, s kétszáz málhával megrakott
tevéjét elorozták.
– Micsoda balsors szakadt ránk.
– Épp ellenkezőleg, apám. Amikor ma hajnalban Márúf
kilovagolt, hogy személyesen győződjön meg a helyzetről, azt
mondta, kétszáz teve ugyan nagy veszteség, de eltörpül a
megmaradt javak mellett.
Márúf ez alatt éjt nappallá téve távolodott Iktijár városától.
Fáradtan betért egy parasztudvarba, ahol a gazda épp a földjét
művelte. Amikor megpillantotta a vándort, illendően
üdvözölte, s arra kérte, várja meg, míg frissítőt készít neki.
Amíg a paraszt a házban foglalatoskodott, Márúf megragadta
az eke szarvát, és viszonzásképpen nekiállt, hogy folytassa a
szántást.
Egyik sort szántotta a másik után, szorosan az ökör
nyomában lépkedve, amikor az eke váratlanul beleakadt egy
hatalmas kőbe, amiből vaskarika lógott ki. Megrántotta a
karikát, s a kő nyomban kimozdult a helyéről. Egy mélybe
vesző lépcső bontakozott elő a föld alól. Óvatosan lebotorkált,
s a mélyben egy hatalmas termet talált, ami a padlótól a
mennyezetig színültig volt kincsekkel.
Ebben a pillanatban bekopogtak Núr ed-Dín
cipészüzletének ajtaján. A cipész felállt, s szabadkozni kezdett.
– A ház tulajdonosa az, a főbérlőm. Attól tartok, be kell
engednem, és beszélgetnem kell vele.
Elnézést kértem tőle, s közöltem, hogy nem akarom
zavarni, s napközben visszatérek a mese végéért. A
cipészmester kinyitotta az ajtót, kezet fogott velem, és a
szemembe nézett.
– Megígéred?
– Micsodát?
349
 – Hogy visszajössz!

Néha csak akkor értünk meg valamit, ha már távol

kerültünk tőle. Gyerekkoromban, és fiatalemberként is,
egészen apám harmincéves koromban bekövetkezett haláláig,
sok ezerszer hallottam őt beszélni. Néha hatalmas hallgatóság
előtt mondott mesét, máskor szűk körben, vagy éppen csak
nekem. Nem az az ember volt, aki henye beszélgetésekre
vesztegette volna idejét. Beszélgetéseinek mindig volt célja, a
tartalom menet közben bontakozott ki szavai mögül. Ha
beszélt, bölcsen hallgatásba merültem, még ha nem is mindig
értettem meg üzenetének lényegét.
A halála óta eltelt idő alatt rengeteg beszélgetésfoszlány
bukkant fel emlékezetemben. Ma is hallani vélem hangját:
bizonyos szavaknak és kifejezéseknek nyomatékot ad, egy
jövőbeli időpontot előre jelezve, amikor majd szavainak
értelme beteljesedik. Attól tartottam, hogy nem fogom tudni
majd felidézni a beszélgetéseket, ám a gondolattöredékek
olyanná váltak, mint a Szent Erzsébet kötényéből kihulló
morzsák, melyekből rózsák teremtek. A tanító célzattal átadott
történeteihez hasonlóan a tanácsait és megfigyeléseit is keretbe
foglalta: a keret megmaradt, s ezáltal módom van leporolni az
emlékezetemből kikopott képeket.
A sok beszélgetéstöredék közül azokra emlékszem
leginkább, amelyeket útmutatás gyanánt hintett elém. Apám
sziklaszilárdan hitte, hogy minden embernek veleszületett
képessége, hogy kiteljesítse önmagát, ám a legtöbben mégsem
vesznek tudomást valódi útjukról, mert hagyják magukat
félrevezetni. Minden ember személyes kötelességének tartotta,
hogy személyre szabott feladatát megkeresse, és vállalja
képességeinek megfelelően. A tanító mesékkel apám utat
350
kívánt nyitni a tanulás felé, melyet a siker és a teljesítmény
zálogának tartott.
– Az emberek azt hiszik, hogy író vagyok, ám ezzel már el
is tévedtek. Csak annyiban vagyok író, hogy egy toll nevű
eszközt használok gondolataim átadásához, pedig az
valójában nem más, mint egy kis tinta papírpépre kanyarintott
értelmezhető mintázata. Ha éleslátással rendelkeznének,
nyomban észrevennék, hogy valójában kosárfonó vagyok.
Mindig is ehhez tartottam magam, Tahir dzsan. Nem teszek
mást, mint hogy begyűjtöm a tiszta patak partján, jó talajban
sarjadó sást, és sokféleképpen hasznosítható kosárrá fonom
azokat. Tudom, hogyan kell egy ilyen végtelenül egyszerű
növényből fontos dolgot készíteni, mivel apám megtanított
erre, őt pedig az ő apja tanította, és így tovább.
Készíts magadnak kosarat a legkülönfélébb formákban és
színekben. Ám ne feledd, hogy kosaraid alapanyaga bárki által
levágható és felhasználható. Sose hidd, hogy te találtad fel
magát a sást, te csak felkeresed és felhasználod azt, hogy
mások használni tudják.

Délután hat órakor visszatértem a cipészmester üzletébe.

Az öregember egy munkáscipőt javított: egy kínai gumitalpat
próbált hozzávarrni a cipőhöz, s közben a fogát csikorgatta.
Amikor meglátott, félrerakta a munkáját, majd összecsapta a
tenyerét, és bezárta mögöttem az ajtót.
– Hála Istennek, ki ily erénnyel áldott meg, és visszatértél.
Az öregember másodszor is kihozta a vendégszéket a hátsó
szobából, s nem telt bele egy perc, máris felvettük a mese
fonalát. A varázslat működésbe lépett: egyszerre voltunk két
helyen, az ódon műhelyben, s egy másik világban.

351
 – Amint mondottam volt, Márúf egy sötét és csodálatos
barlangban találta magát, ami telis-teli volt drágakövekkel és
arannyal. Olyan nagy kincs hevert a lábánál, hogy azt hitte,
álmodik. Fémládákban, halomban állt a sok rubint és zafír,
megérintette a drágaköveket, hagyta, hogy kifolyjanak ujjai
közül, s a sok arany valósággal elkápráztatta. Egy dolog
azonban mindennél jobban lenyűgözte tündöklő mivoltával:
egy briliánsokkal kirakott ládikó, mely körülbelül ceruzatartó
skatulya méretű volt. Márúf kezébe vette a dobozt, kinyitotta
aranycsatját, s egy gyűrűt talált benne. Azonmód az ujjára
húzta, ám akkor egy hatalmas csattanás hasított bele a
csendbe, és vakító fényesség támadt.
Amikor Márúf magához tért, egy hatalmas, sötét arcú
szellemalakot látott maga előtt tornyosulni, fülében
aranykarika volt, kezében pedig egy szablyát tartott.
– A szolgád vagyok, hívtál, mesterem? – dörmögött a mély
hang.
Márúf hátrahőkölt, és tenyerével takarta el arcát a
szemkápráztató fényesség elől.
A dzsinn közölte, hogy a szántóföld rejtekében lévő kincs
egykoron Saddád királyé volt, akit mindaddig hűen szolgált,
míg a királysága fennállt.
Márúf arra utasította a szellemet, hogy minden kincset
vigyen a földfelszínre, s egy szempillantás múlva már teljesült
is a kérése. Az ifrit ezután egy seregnyi dzsinnt tevévé és
telivérré változtatott, s a kincset az utolsó aranyig
felmálházták a szellemállatokra.
A paraszt még épp jókor érkezett, hogy arannyal
halmozzák el. Márúf parancsot adott az ifritnek, hogy a
karavánt Iktijár felé vezesse, s amikor a város kapuja elé értek,

352
egy álló napig tartott, míg az összes hátas állat bejutott a
városba.
Amikor a király megpillantotta királyi lakosztályából a
város felé tartó karavánt, utat tört magának, s ujjongva táncolt
fel s alá. Dunja hercegnő nem tudta, hová legyen
zavarodottságában. Arra gondolt, férje biztosan csak azért
hazudott neki, hogy próbára tegye a hűségét.
Amikor a karaván mögött bezárult a város kapuja, Márúf a
királyhoz sietett. Visszafizette a tartozását a kereskedőknek, s
a koldusok és nélkülözők között is busás alamizsnát osztott
szét. Az éleslátó nagyvezír azonban, ki titokban saját fiát
kívánta összeházasítani a hercegnővel, cselt szőve kiszedte a
cipészből, honnan ered a hatalma. Amikor megtudta, mily
hatalommal bír a gyűrű, elorozta azt Márúftól, és életre hívta
vele az ifritet. A szellemalak hatalmas fényesség kíséretében
testet öltött, s a vezír parancsának engedelmeskedve Márúfot a
világ legtávolabbi pontjára vitte.
Ama cipészhez kegyes volt az ég – folytatta Núr ed-Dín, s
kinézett az ablakon. – Amikor Dunja hercegnő tudatára ébredt
annak, mi történt, elcsente a gyűrűt a vezírtől, és maga idézte
meg a szellemet. Az ifritnek parancsot adott, hogy hozza
vissza férjét a világ végéről, a vezírt pedig láncokba verve
vesse tömlöcbe.
A hercegnő még lélegzetet sem vett, kérése máris
teljesíttetett, s Márúf azonnal a királyi palotába került. Idővel a
hercegnő fiat szült neki, s a király halálával maga került a
trónra.
Az öreg cipészmester levette sötétkék sapkáját, s ujjaival
végigsimított a haján. Megköszöntem a mesét. A cipész
felemelte mutatóujját.
– A mesének még nincs vége.
353
 – Folytatása is van?
– Természetesen. Ez csupán egy epizód az Elflejla va
lejlából.
– Most mennem kell! El kell hoznom a gyerekeimet egy
barátomtól – válaszoltam, s felkeltem a székről.
– Egy jó mesével hamarjában végezni bizony súlyos
bűnnek számít a szememben.
– Akkor úgy látom, nincs más választásom, mint hogy
visszajöjjek holnap.
Kezet fogtunk, az öregember szertartásosan kinyitotta
előttem az ajtót.
– Van azonban egy bűn, ami még annál is súlyosabb, mint
ha valaki elhadar egy mesét.
– Micsoda?
– Az egyszer elkezdett mesét semmi szín alatt sem szabad
befejezetlenül hagyni.

Tizenkilencedik fejezet

Ne azt nézd, hogyan nézek ki, Arra figyelj, amit feléd

nyújtok!
DZSALÁLADDÍN RÚMI

Másnap reggel nyolc órakor már a cipészmester üzlete előtt

tébláboltam. Az utcán eget rengetően dübörgött a forgalom, s
bizony csak egy félnótásnak jutott volna eszébe, hogy ott
álldogáljon. Húsz percig várakoztam, de az öregember csak
nem érkezett meg. Már épp sarkon fordultam volna, hogy

354
elmenjek, ám felbukkant egy fiatalember, aki időnként segíteni
szokott a cipészmesternek.
– Miért nem nyitott ki az öreg barátom?
– Az éjjel rosszul lett.
– Otthon van?
– Nem, bevitték a kórházba.
A fiatalember felírta nekem a kórház nevét egy nyugta
hátuljára. Egy óra múlva már a kórházban voltam, és fel-alá
járkáltam a folyosókon, amit tisztítószer szúrós szaga lengett
be. A kórtermek olyan zsúfoltak voltak, hogy sok beteg inkább
a folyosókon lézengett, és még olyanok is akadtak, akik
hevenyészett módon összeszerelt ágyakon feküdtek. Hirtelen
furcsán éreztem magam, hogy ott vagyok. Elvégre várhatott a
mese. Ám valami mégis marasztalt. A legutolsó folyosó egy
nagy terembe nyílott, amelynek mindkét szélén ágyak
sorakoztak. Nem tudtam, miért, de biztos voltam benne, hogy
Núr ed-Dínt is itt találom. Ügy éreztem, mintha behúzott
volna a helyiségbe. Agya az ablakhoz közel állt. Aludt. Kék
sapkája az éjjeliszekrényen hevert egy pohár víz s néhány
gyógyszer mellett. Odamentem az ágyához, és fölé hajoltam.
Arca nyugodt volt, homlokának ráncait kissé kisimította az
álom. Az öreg cipész meghallotta közelgő lépteimet, és
kinyitotta a szemét. Tekintetét rám emelte, és mosolyra húzta a
száját.
– Drága barátom.
Megfogtam a kezét, és suttogva üdvözöltem. Végtelenül
fáradt volt az arca, mintha már csak pislákolna benne az élet.
– Ülj le ide, az ágyam szélére! – mondta, s homályos
szemével rám nézett. – Sietnem kell! – mondta elhaló hangon.
– Mivel?

355
 – A mesével. Nyújtsd ide, kérlek, a poharat, hadd
nedvesítsem meg az ajkam.
Vizet töltöttem a pohárba és felé nyújtottam.
A cipészmester előrehajolt, és segítségemmel felült az
ágyban.
– Biszmilláhi ál-ráhmáni-l-ráhím! A könyörületes és
irgalmas Isten nevében!
Núr ed-Dín összekulcsolta kezét a paplanon.
– Hol is tartottam?
– Márúfot királlyá koronázták.
A cipész a terem közepe felé nézett.
– Igen, megvan. Márúf és Dunja királynő boldogabbak
voltak, mint amit a boldogságról valaha is el tudtak képzelni.
Minden földi jóval rendelkeztek, fiúgyermekükkel
büszkélkedtek, s az emberek tisztelték és szerették őket. Ám a
jó sors egy szempillantás alatt visszájára fordulhat. Dunja
királynőt komoly betegség vette le a lábáról, s a lelke mélyén
érezte, hogy földi élete bevégeztetett. Férje éjjel-nappal
mellette tartózkodott, és gyengéden ápolta.
– Drága Márúf – suttogta élete utolsó napján –, óvd fiunkat,
ha már nem leszek, és kérlek, erre is felettébb nagy gonddal
ügyelj – mondta, s ezzel lehúzta ujjáról a varázsgyűrűt, átadta
urának, majd kilehelte a lelkét.
A temetésen az ország összes előkelősége megjelent, s ezt
követően hosszú gyász kezdődött. Márúf nagyon
magányosnak érezte magát, még ha kisfia némi vigaszt is
jelentett számára. Magához hívatta a parasztot, akinek a
földjén a kincses barlangra rátalált, s kinevezte őt vezírének.
Teltek a napok s a hónapok. Márúf lelkiismeretes
gondossággal nevelte a gyermeket, és szívén viselte az ország
sorsát, ám hitvese elvesztése felett érzett bánata nem enyhült.
356
Történt egy este, hogy fáradtan tért meg hálószobájába,
azonnal ágyba esett, s mély álomba zuhant. Ám hirtelen
felocsúdott, mert egy ismeretlen és intenzív szag gázolt bele az
álmába. Egy nő feküdt mellette.
– Kedves Márúf, hát nem ismersz meg? Régi feleséged
vagyok, a kairói Fatima.
Márúf rettentően megrémült a kiállhatatlan némbert
hallván, s kipattant az ágyból.
– Hogy a csudába kerültél ide?
A viszályszító asszonyság elmesélte, hogyan volt kénytelen
koldulásra adni a fejét, miután férje elhagyta, s minél
ínségesebb helyzetbe került, annál világosabban látta, mily jó
dolga is volt sokat szidott férjeura mellett, leltek az évek. Egy
éjjel nem bírt uralkodni magán, és fennhangon tett
szemrehányást magának, milyen bolond is volt, hogy
állandóan férjét nyaggatta. Fkkor váratlanul egy hatalmas
szellemalak bukkant fel előtte a semmiből. Részvéttel eltelve
Iktijár városába vitte az esdeklő asszonyt, aki azonmód a
király ágyában találta magát.
Márúf szánalommal nézett hajdanvolt feleségére, és töviről
hegyire elmesélte neki, mi minden történt vele, attól a
pillanattól kezdve, hogy egy dzsinn ebbe a városba hozta,
miként kötött házasságot a király leányával, majd talált rá a
kincsre, és a varázsgyűrűre, hogyan száműzték a világ végére,
s lett kisvártatva a város királya, s végül szeretett fiáról is szót
ejtett, akivel imádott felesége ajándékozta meg őt.
– Visszavitetlek téged a városodba – mondta Márúf az
asszonynak –, s megkérem a hatalmas dzsinnt, hogy építsen
számodra tündöklő, selyemszőnyegekkel teli palotát.
– Férjuram, semmi egyébre nem vágyom, mint hogy
melletted lehessek.
357
 Márúf szánalmat érzett felesége iránt, és megengedte neki,
hogy maradjon. Megparancsolta az ifritnek, hogy építsen
fényűző házat a sajátja közelében, ahol olyan fényűző élet várt
rá, amely meghaladta minden álmát.
Telt-múlt az idő, s mialatt Márúf az államügyekkel
foglalatoskodott, az asszonyság mind csúnyább és kövérebb
lett.
Márúf szépreményű fia hétéves lett, ám az elvetemült
Fatima féltékeny volt rá, s rossz lelkülettel bírt iránta. Egyik
éjjel, amint Fatima tudomására jutott, hogy ura idegen
királyságok küldöttség jötteivel mulatozik, lopva a királyi
hálószobába settenkedett, s egy süppedős bársonypárnába
rejtve meglelte az ifrit bűvös gyűrűjét.
Amint a gaz némber csörtető lábával a szobában botorkált,
szerencsétlenségére felébresztette a szomszéd szobában alvó
fiatal herceget, aki lábujjhegyen az ajtóhoz ment, s az ajtórésen
át kikémlelte gonosz mostoháját. Zsenge kora ellenére azonnal
világossá vált a herceg előtt a boszorka háládatlan és álnok
viselkedése. A szablyája ugyan rövid volt, ám éppen elég éles
ahhoz, hogy elnyisszantsa vele egy aljas vén szipirtyó torkát.
A fiatal herceg nem tétovázott, s tettével megmentette a
gyűrűt, amivel az álnok némber a király halálát okozhatta
volna, és pusztításba taszította volna az országot.
Márúf ezután békében és gondtalanul élte hátralévő napjait
– fejezte be a mesét a cipészmester, s kortyolt egyet a pohárból
–, míg a halál angyala a paradicsom kertjébe nem vezette.

A következő héten találkoztam egy Kate nevű chicagói

hölggyel, aki azért jött Marokkóba, hogy megkeresse nővérét,
aki a Szaharában állomásozó békefenntartók kötelékében
szolgált, ám nyoma veszett. A forróság, a por, a kávézókat
358
ellepő férfiak együttesen túl nagy terhet róttak amúgy is
gondterhelt szívére. Egyszer csak nem bírta tovább
kilátástalan helyzetét, s a kikötőhöz közel elsírta magát az utca
közepén. Itt talált rá Hamza sógora, a parkoló őr Hakim, aki
nem tehetett mást, odament a nőhöz, és megpróbálta lekísérni
az úttestről, mert a parkoláshoz készülődő autók nem tudtak
beállni a helyükre. Hakimnak fogalma sem volt, hogyan kell
egy kiborult amerikai nővel bánni, jó szándéktól vezérelve
taxiba ültette a hölgyet, és a Dár al-Kalifába küldte. Később
elmesélte nekem, hogy angolnyelv-tudás híján fogalma sem
volt arról, hogyan tudassa a hölggyel, hová is lesz az utazás.
Az egyedüli szó, amit többször megismételt, a help volt, s
hogy nagyobb nyomatékot adjon szerény szókincsének, ezt a
segítségre utaló szócskát olyan hangerővel közölte a hölggyel,
ahogy csak a torkán kifért.
Amint a kis piros taxi a házunk felé közeledett, Kate
valamelyest megnyugodott. Hakim részletesen előadta a
történteket, s én hálás voltam lovagias viselkedéséért, hogy
nem volt rest segítségére sietni egy bajba jutott külföldinek.
Váratlan vendégünket a szalonba vezettem, és egy csésze
mentateával kínáltam. Negyvenes éveinek közepén járt, az
átlagosnál valamivel magasabb, hosszú vörös haja és picike,
csinos keze volt, pirosra lakkozott körmökkel. Szabadkozni
kezdett, amiért kellemetlenséget okozott nekünk, de, amint
mondta, teljesen kiborult, és nem tudta visszafojtani a
feszültséget.
– A forróság okozta?
– Nem, dehogy! A tudatlanságom az oka mindennek. Naiv
és meggondolatlan voltam.
Nem értettem, mire célzott, ezért megkértem, fejtse ki a
problémáját.
359
 – Az Egyesült Államokban otthonosan mozgunk a
bennünket körülvevő rendszerben, ám itt, a kikötőhöz közel
úgy éreztem magam, mint egy előadóművész, akinek úgy kell
a színpadra felmennie, hogy semmit sem tud a szerepéről.
Úgy éreztem, szétmorzsol a bizonytalanság, mintha a
szabályok korlátja mellől a semmibe zuhannék.
Kate olyasmit mondott, ami felkeltette az érdeklődésemet,
s amin azóta is majd mindennap eltöprengek.
– Amikor még kisgyerekek voltunk – mondta Kate –, apám
nem tudott nekünk jó iskoláztatást biztosítani. Egy átlagos
állami iskolába jártunk. Máig emlékszem arra, ahogy leült
ágyam szélére azon a reggelen, amikor először mentem az
általános iskolába. Azt mondta, ne féljek, mert ő majd
megtanít arra, hogyan kell értelmezni a világot, s akkor
bölcsebb leszek mindenki másnál. Azt mondta, ő ismeri a
titkot.
Előrehajoltam, szemüvegemet az asztalra helyeztem, és
kíváncsiságomat alig türtőztetve megkérdeztem:
– Mi volt az a titok?
Kate elmosolyodott.
– Apám szerint a legfőbb titok, hogy sok mesét és
történetet kell olvasni. Bármilyen problémával is kerül szembe
az ember, a mesék által nyújtott tükörben gyógyírra lelhet a
csüggedt lélek.
– Történetekben?
– Igen! Mindenféle történetben, mesében és elbeszélésben.
Apám szerint az olvasás egyfajta pszichoterápia. Gyerekként
persze nem fogtam fel igazán, hogyan is értette ezt apám, ám
követtem útmutatását, rengeteget olvastam, és úgy találtam,
hogy az egy csendesen csobogó patakként munkál bennem:
megtisztítja gondolataimat, s kiegyensúlyozza az elmémet.
360
 Kate bevallotta, hogy maga sosem írt, de talán azért lett
belőle filmrendező, mivel fantáziája szárnyra kapott a sok
olvasástól.
– Hiszek abban, hogy Hollywood tömegek lelkét képes
befolyásolni, mind a jó, mind a rossz irányba. A történetek az
elme mélyrétegeibe szivárognak, és ott fejtik ki hatásukat. Az
emberek persze nem veszik észre, hogy amikor péntek este
beülnek egy filmszínházba, valójában pszichoterápiára
váltanak jegyet.
Kimentünk a kertbe, és hosszasan figyeltünk egy fészkelő
örvös galambpárt. Kate-nek eszébe jutott egy filmje, amit
korábban Kansasben forgatott.
– Tudod, mi a különös?
– Micsoda?
– Ha filmet készítesz, tudod, hogy az általad megálmodott
történet csak fikció, ám a színészi játék, a tárgyak és helyszínek
révén mégis magába szív. Egyszer csak megszűnsz kétkedni a
fikcióban, és hinni kezdesz a történetben.
Kate rám pillantott, és a homlokát ráncolta, mintha egy
fontos dologra akarta volna felhívni a figyelmemet.
– Ebben rejlik a fantázia ereje. Az élet nyomvonalán tart
bennünket, és a bensőnk legősibb rétegeit szólítja meg.

Gyerekkorom egyik reggelén, amikor építőkockáimmal a

kerti pázsiton játszadoztam, apám odajött hozzám. Felvette az
egyik kisebb fakockát, egy sárga színűt, és azt mondta:
– Képzeld el, hogy ebben a házban lakunk. – Majd felemelt
egy másikat, mely nagyobb és piros színű volt. – Ez pedig a
város, amiben élünk. – Végül kezébe fogta az építőkockák
fadobozát, és a fűre tette, a két kiválasztott kockától távolabb.
– Ez a doboz pedig legyen Afganisztán. Érted a játékot?
361
 – Igen papa.
– Biztos, hogy érted?
Bólintottam.
– Figyelj jól, Tahir dzsan! Azért mutatom meg ezt neked,
mert egy nagyon fontos dolgot akarok elmagyarázni. Ha
kimegyek a konyhába, és kezembe fogok egy száraz szivacsot,
majd egy edény vízbe teszem, a szivacs sok vizet szív magába,
ugye?
– Igen, papa.
– Na, már most, ha ugyanezt a szivacsot ráteszem egy
vödör jégre, akkor semmit sem fog magába szívni. Ez pedig
azért van, mivel a szivacsnak nem az a dolga, hogy magába
szívja a jeget. Ez a belsejében lévő tulajdonságaiból fakad. A
szemeddel nem látod, de a szivacsban rengeteg apró lyuk van,
s ezekkel csakis a vizet tudja felszívni, a jeget nem.
Mellettem ült, s hogy jobban megértsem a szavait,
mutogatott a kezeivel.
– A jég is víz, csak más formában. Ha vízzé változtatjuk a
jeget, a szivacs könnyedén teljesíteni tudja a rendeltetését.
Ehhez pedig a forma megváltoztatása szükséges. A víz nem
jelent mást, mint tudást, Tahir fiam, a szivacs pedig a fejed. Ha
valamilyen információt hallunk, néha komoly gondot okoz,
hogy magunkba szívjuk. Pont úgy, ahogy a jeget. Érezzük,
ahogy megérintjük szivacsunkkal a jeges tartályt, de nem
sikerül semmit felszívni belőle. Ha azonban sikerül ilyenkor
megolvasztanod a jeget, a víz a sok kis mély lyukon keresztül
a fejedbe szivárog. Ugyanez a helyzet a mesékkel is.
Apám mindig nagy körültekintéssel beszélt a gyerekekhez,
hogy azok minden szavát megértsék. Mondandóját néha
félbeszakította, s kémlelőn nézett beszélgetőtársára, mivel

362
biztos akart lenni abban, hogy mindaz, amit elmondott,
megértésre talált.
Ott a gyepen ülve nem tudtam pontosan, mit is akar apám
mondani, s legszívesebben tovább játszadoztam volna az
építőkövekkel.
– Mesékkel meg lehet olvasztani a jeget, s vízzé lehet azt
alakítani. Olyan, mintha újracsomagolnánk valamit,
megváltoztatjuk a formáját, hogy a szivacs képes legyen
magába fogadni. – Apám a fakockákra mutatott. – Az imént
azt mondtam, hogy ezek a kiválasztott kockák a házunkat, a
várost és Afganisztánt jelentik. Megértetted-e, mit akartam
ezzel mesélni?
– Igen, papa.
– És ugye tudod, hogy a kockáknak valójában az égvilágon
semmi közük sincs a házunkhoz, a városunkhoz és
Afganisztánhoz, és csak példaként használtam azokat.
– Igen.
– Ilyenek a mesék is. Példák és szimbólumok. A mesékben
szereplő emberek és dolgok valójában más, sokkal nagyobb
dolgokra utalnak. A mesékkel olyasvalamit tudunk
elmagyarázni, ami jóval bonyolultabb, s ezért azt is át kell
alakítanunk először, hogy megérthessük. Jegyezd meg,
körülöttünk mindenütt szimbólumok vannak. Vizsgálgasd
őket figyelmesen, és keresd meg, mit is jelentenek valójában.
Olyan ez, mint egy titkos kód. Néhányan azt akarják majd
bemesélni neked, hogy a szimbólumok nem is léteznek, vagy
hogy a dolgok nem is jelentenek mást a felszínes
megjelenésükön túl. De ne higgy nekik!
Amikor Szukajna meglátogatott bennünket, és közölte,
hogy a lépcsőnek és a magas mennyezetnek szimbolikus
jelentése van, pontosan értettem, mire gondolt, mivel eszembe
363
jutott, ahogy egykor a játékkockáimmal üldögéltem a gyepen.
Az asztrológusnak a pokolról és a mennyről alkotott, első
hallásra hajmeresztőnek látszó gondolataiban azonban idővel
mind több értelmet találtam. Marokkóban és az arab
országokban mindent szimbólumok vesznek körül, akárcsak a
világ más pontjain. Más országokkal szemben azonban a keleti
gondolkodás képes arra, hogy megfejtse és értelmezze ezeket a
jeleket. Az emberek gyakorlottak a szimbólumok
felismerésében, és az átvitt értelem messzi évszázadokba
nyúló láncolatán át értelmezni tudják azokat. Hajdanában a
nyugati világban is jelen volt ez a láncolat, azonban egyszer
csak eltört és kiesett az egyik láncszem, s ebből fakadóan az
egész lánc elszakadt. Ennek következménye pedig nem
csekélyebb, mint hogy a keletiek számára egyértelműen
értelmezhető jelek és szimbólumok a nyugati gondolkodás
számára felfoghatatlanok, s a nyugati világ neveltje nem tekint
rájuk másképpen, mint csinos kis dekorációra, vagy a mesék
esetében puszta szórakoztató irodalomra.

Néhány nappal Núr ed-Dín kórházba szállítását követően

Oszmán azzal a hírrel rontott be hozzám, hogy kijelölték a
napot, amikor ledózerolják a szegénynegyedet, s erre már a
következő hónapban sor kerül, egy héttel azután, hogy a
lakosokat átköltöztették a Haj Hasszani negyed újonnan
felépített hatalmas lakótelepébe. Az őrök és Zohra, akik
mindnyájan a szegénynegyedben laktak, nem tudták elfojtani
izgalmukat.
– Lesz meleg vizünk és fürdőszobánk, valamint hőszigetelt
ablakok, amik télvíz idején nem engedik be a huzatot.
– És liftünk is lesz, ami egészen a tetőig repít bennünket –
toldotta meg a Medve.
364
 – S az ablakunkból egész Casablancát látni fogjuk – fűzte
hozzá Zohra.
– Mi lesz azzal a földterülettel, amin otthonaitok állnak? –
kérdeztem.
Merván kinyújtotta a kezét.
– Ledózerolják a viskókat, s a helyükre házakat építenek.
– Milyen házakat?
– Villákat a gazdag embereknek – mondta Oszmán.
– Szóval ízléstelen és lelketlen szemetet – feleltem
ingerülten.
Az a tény, hogy a Kalifa háza pontosan Casablanca
legnagyobb szegénynegyedének közepén feküdt, lehetővé
tette a számunkra, hogy bepillantást nyerjünk a szegény
emberek életébe és gondolkodásába. Idővel feltétlen tisztelet
alakult ki bennünk a körülöttünk élőkkel szemben. Lehet,
hogy a bidonville-ben lakók nincstelenek voltak, ám a helyén
volt a szívük. Értékeik sziklaszilárd alapon nyugodtak.
Casablanca egyik végletét kétségtelenül a szegénynegyed
alkotja, míg a tőle rendkívül messze fekvő másik végletet a
talmi fényűzésről elhíresült modern gazdagok világa fémjelzi.
Ez utóbbi réteg nyelvezetét főleg a divatmárkák határozzák
meg, s evilági problémáik java részét a plasztikai sebészet
vagy a városi dzsipek merítik ki. A nők a legújabb Gucci- vagy
Chanel-darabokban pompáznak, Pradát viselnek, s olyan
vékonykák, hogy az ember nem győz csodálkozni azon,
szerveik vajon hogyan képesek működni a csalfa
szépségideálért önként vállalt aszkézis nyomán. A divatot
piedesztálra állító gazdag nőtípus túlméretezett
napszemüvegen át néz révedezve a világba, ajkára pedig oly
mohón keni fel a festéket, hogy az még a márkanevek kiejtése
elé is komoly akadályt görget.
365
 Leginkább divatos vendéglőkben tanyáznak, mint például
a Chez Paul, ahol hatalmas tányérjukat néhány pinduri,
import salátalevél borítja, márkás cigarettákat szívogatnak, és
közben ondolált hajuk csigáit tekergetik. Az ebédre invitált
barátnőjükkel alig beszélnek, mivel a barátnő többnyire a
telefonján lóg, vagy a szomszéd asztalok felé sandítanak,
ellenőrizendő, kellő feltűnést keltettek-e a többi vendég előtt.
A casablancai cicababa férfi párja egyszerre legalább két
telefonnal babrál, s drágakövekkel kirakott Rolex óra feszül a
csuklóján. Német márkájú, sötétített üvegű platós dzsipet hajt,
lehetőleg illatosított vadbőrülésen. Fekete bőrkabátot és Levis'
501-est visel, s olyan mennyiségű after shave-et használ, hogy
attól könnybe lábad az ember szeme. Hogy másokkal
éreztesse, milyen fontos személyiség is őkelme, alig hallhatóan
suttog, hátrazselézett haján még a fénypászmák is hasra
vágják magukat, a legmodernebb technikával fehérített
fogsoruk ragyogóbban tündököl, mint a hollywoodi
csillagoké.
A divatszellemtől megszállott gazdagok csak kivételesen
ritka esetben vetődtek el hozzánk, a Kalifa házába. Egyrészt
azért, mert nem hívtuk őket, másrészt azért, mert a
nyomornegyeden való áthaladás számukra egyet jelentett
volna a burzsoá értékek sárba tiprásával, s ezt bizonyosan nem
élték volna túl. Ha valamilyen okból kifolyólag mégis eljöttek
hozzánk, úgy tanácstalanul álldogáltak az ajtónk előtt, az
asszony magas sarkú cipellőjében tipegett, míg a pasi azt
vizsgálgatta nagy szakértelemmel, nem tett-e kocsijában
valamilyen kárt a szegénynegyed levegője.
Március első hetében mégis bejelentkezett hozzánk egy
ilyen párocska. Látogatásuknak két mozgatórugója volt: a
Times magazinban megtalálták a házunkról és az életünkről
366
szóló cikket, másrészt ismerték a ház előző tulajdonosát.
Fekete Porsche Cayenne terepjárójukkal, nagy sebességgel
hajtottak végig a szegénynegyed földútján, a meglepett iskolás
gyerekek ijedten rebbentek széjjel a közelgő monstrum elől. A
férj iparmágnásként mutatkozott be. Meggyújtott egy vastag
szivart, és megkérdezte, biztonságos-e a környék. Még mielőtt
felelni tudtam volna neki, megszólalt mindkét telefonja, és
egyszerre beszélt bele mindegyikbe.
Felesége, aki a maga nemében minden bizonnyal díjnyertes
trófeának számított, felnőtt éveinek java részét valószínűleg
egy plasztikai sebész műtőasztalán töltötte. Arcbőre olyan
feszes volt s annyira tele volt fecskendezve botoxszal, hogy
attól féltem, menten kipukkad. Ajkát bordóba hajló kontúrral
hangsúlyozta, fogsora kifogástalannak tűnt, s a blúza úgy
feszült rajta, mintha két teniszlabdát gyömöszölt volna alá.
Az őrök a ház homlokzatát meszelték, amikor a modern
kor két gazdag díszpintye felbukkant a kapuban. A ház felé
lépkedve a férfi átadta Mervánnak a kocsi kulcsait, s arabul
hadarva kiadta neki az ukázt, hogy csutakolja le. Miközben
erőltetett udvariassággal bevezettem a vendégeket a házba, a
cicababa a szegénynegyed felé mutatott.
– Szerencsétlen emberek, hogyan képesek ilyen ócska
vityillókban lakni?! Egyszerűen szégyen ez a társadalmunkra
nézve.
– Lehet, hogy kívül rozogák és piszkosak, de biztosíthatom
önöket, hogy belül makulátlanul tiszták – vetettem ellent. –
Akik itt laknak, lehetőségeikhez mérten tisztán és kulturáltan
öltözködnek, még ha nem is áll rendelkezésükre csapvíz.
A feleség megcsavarta gyémántgyűrűjét az ujján.
– Tudnia kell, hogy ezek nem igazi marokkóiak.

367
 – Attól tartok, nem egészen értem önt – mondtam
akadékoskodva.
– Tolvajok gyülekezete – suttogta felém a férj egy pillanatra
eltakarva a telefon mikrofonját. – Kizárólag tolvajok.
Szerencsére az önelégült pár oly gyorsan távozott, ahogy
érkeztek. Kimentem az őrökhöz a kertbe, akik szomorúan
néztek a háztetőre, mivel a gólya ismét elrepült. Amint a ház
előtt álldogáltam, egy kislány közeledett a szegénynegyedből a
házunk felé. Nem lehetett több hétévesnél. Orcája rózsás volt,
haját copfba kötötte, kezében pedig egy csokrot vitt. Nem azok
a drága virágok voltak, amiket az előkelő Máríf
városnegyedben árultak drága pénzért, de a maguk
egyszerűségében sokkal szebbek voltak a tökéletessé
kitenyésztett virágcsodáknál. A lányka hozzám lépett, félig
büszkén és félig félszegen. Két lépésre lehetett tőlem, amikor
intett felém, hogy hajoljak le. Ekképp cselekedtem.
Megcsókolta az arcomat, a virágcsokrot a kezembe adta, és
köszönetét fejezte ki.
Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki a kis angyal
háláját. Megkérdeztem Mervánt, kihez van szerencsém.
– A kislány mindannyiunk köszönetét tolmácsolta,
Monsieur Tahir. Amiért nem néz le bennünket.

Másnap délután meglátogattam a lábadozó cipészt a

kórházban. Végighaladtam a sötét folyosókon, ami
nyögésektől és ágytálakkal közlekedő nővérek lépteitől
visszhangzott. A cipész csukott szemmel feküdt ágyában.
Arcának jellegzetes világosbarna árnyalata szürkévé változott.
Egy oxigénmaszkkal segítették erőtlen lélegzését, s karjába
infúziót kötöttek, táplálandó a törődött szervezetét.
Jó ideig hallgatagon álltam mellette, s csak néztem őt.
368
 A szomszédos ágyban fekvő beteg lábai le voltak szíjazva,
fejét pedig teljesen befáslizták. Először azt hittem, kómában
van, ám szeme sarkából minden mozdulatomat figyelte,
miközben odahúztam egy széket a cipész ágyához. Leültem, és
megfogtam az öregember kezét; hideg volt, ujjai szederjesek.
Megpróbáltam megtisztítani a fejemet a lerakódott
jelentéktelen gondolatoktól. Eszembe jutott, amikor
meglátogattam egy indiai kórházban Rachana egyik rokonát
néhány évvel korábban. Az intenzív osztályon feküdt, de
néhány percre megengedték nekünk, hogy bemenjünk hozzá.
A steril szoba végében három inkubátor állt, amelyekben egy
hónapos hármas ikrek feküdtek, egy fiú és két lány. Az apa
gyermekei mellett ült, arca hamuszürke s kifejezéstelen. A
nővér szerint a lányok túl fogják élni, ám a fiúcska oly
törékeny, hogy nem sok esélye van az életre. Két vagy három
egymást követő napon is meglátogattam Rachana rokonát a
kórházban, s a szomorú apát mindannyiszor ott találtam.
Picike fiacskája mellett üldögélt, és alig hallhatóan suttogott
hozzá, ám a lányokra nem sok figyelmet szentelt, kizárólag a
leggyengébb állapotban lévő gyermekéhez intézte szavait. A
hét végére mindkét lányka meghalt, ám a fiúcska, ha még
mindig gyenge is volt, az élethez való halovány ragaszkodást
mutatta. Az apa pedig szüntelenül és fáradhatatlanul beszélt a
fiához. Csak annyi ideig akasztotta meg szóáradatát, amíg
levegőt vett.
Megkérdeztem az egyik ápolónőt, miről tud ennyit
beszélni az apa.
– A Mahábharátát meséli el neki.
– De hát a csecsemő nincs is ébren.
– Mit tudja ezt ön? S még ha igaza is van, ennek nincs
jelentősége. A szavak behatolnak a fiú szívébe.
369
 Amint Núr ed-Dín ágyánál üldögéltem, eszembe jutott
indiai emlékem. Közelebb hajoltam az ágyhoz, s a
cipészmester kezét fogva elmeséltem neki egy történetet, amit
még apámtól hallottam gyerekkoromban, amikor betegen
feküdtem odahaza: A szamárrá vált férfi történetét.

A kórházban tett látogatásomat követő éjszaka ismét a

varázsszőnyegről álmodtam. Hetek óta nem emelkedtem már
az éjszakai égbe, hogy a távoli királyságba látogassak. Amint
megpillantottam a pázsiton kiterített szőnyeget, felé
szaladtam, ráléptem a fedélzetére, s éreztem, amint izgatott
bizsergés fut át a felszínén: készen állt arra, hogy ismét
elrepülhessen. Enyhe szellő borzolta az eukaliptuszfák
leveleit, amikor magunk mögött hagytuk a Kalifa házát. Az
Atlanti-óceán fölé repültünk, amit arabul Bahr Adulumat-nak,
a Sötétség Tengerének neveznek.
A szőnyeg ezúttal gyorsabban repített, mint korábban,
egyre magasabb rétegekbe szállva, a föld háta kidomborodott
a horizonton, a levegő ritka volt. A csillagok lampionokként
világítottak felettünk. Hirtelen alábuktunk, spirált leírva
zuhantunk alá, arcom bőre hátrafeszült, mint a szabadon eső
ejtőernyősöké. Rémülten felkiáltottam, ám senki sem hallhatta
meg. Senki, leszámítva a varázsszőnyeget. A szélébe
kapaszkodtam, s végül már sikítani sem tudtam, a
hangszálaim felmondták a szolgálatot. Ereszkedésünk
dőlésszöge fokozatosan csökkent, végül ismét egyenes irányba
álltunk be. A szőnyeg sok ezernyi kupolás ház, megannyi utca
és legelő felett repült. Felültem a szőnyegen, s ekkor egy
váratlan dolog történt. A szőnyeg beszélni kezdett hozzám.
– Mindannak, amit mutatok, értelme van. Néha azonnal
felfogjuk a látott dolog értelmét, ám máskor hosszasan kell
370
elemeznünk azokat, és meg kell fejtenünk a valódi
jelentésüket. Érted, amit mondok?
– Ki vagy te? Csak nem a varázsszőnyeg hangját hallom?
– Tudod, hogy én vagyok az – borzolódtak fel a szőnyeg
csomói –, de nem feleltél a kérdésemre.
– Igen, értem. De fogalmam sincs, mi történik velem.
A szőnyeg jobbra fordult, és egy ablakokkal teli sötét
utcában siklott végig. Az ablakokban gézfüggöny lógott, s
minden ablakpárkányon gyertya égett: bizarr egy látvány volt.
– Hol vagyunk?
– Tudod te azt jól!
– Nem jut eszembe.
– Dehogyisnem. Emlékezz a szavaimra: mindaz, amit látsz,
jelentéssel bír.
– De mit jelenthet mindez?
– Gondolkozz!
– De hát azt teszem.
– Ne áltasd magad. Hagyatkozz a képzelőerődre.
Lehunytam a szemem. A szőnyeg közben végigrepült a
koromsötét utcán; az egyik ház épp úgy nézett ki, mint a
másik, imént hátrahagyott. Hat ablakuk volt, s mindegyikben
egyetlen gyertya égett, lángjuk megrebbent, amint
végigsuhantunk előttük.
– A Halál utcája? Az ablakok pedig a Reménységet
szimbolizálják.
– És a gyertyák? Azok mit jelentenek?
– Az Ártatlanságot...
Másnap reggel elcsigázva ébredtem, szemem karikás volt s
rettegés ült benne. Nem tudtam másra gondolni, mint a
bitófához vezetett hercegnőre. Vajon ő mit jelenthet? Hosszan
töprengtem, s kínomban minden őrültség eszembe jutott. Ám
371
a felismerés váratlanul szöget ütött a fejembe. Teljesen
nyilvánvaló volt.
Az akasztáshoz elővezetett hercegnő nem volt más, mint
önnön ambícióim.
Huszonegyedik fejezet
– A király hozzám szólt ma reggel – dicsekedett Dzsuha a
teaházban.
– És mit mondott neked?
– Tűnj az utamból, te bolond!

Másnap visszamentem a kórházba, ám a cipész ágyát

üresen találtam. A lepedőt kicserélték, és az éjjeliszekrény
üresen állt. Gyomrom összeszorult. A szomszédos ágyban
fekvő beteg továbbra is ott volt, lábait súlyokkal és drótokkal
húzták a magasba.
Megállítottam egy dolgára igyekvő nővért, és az üres ágyra
mutattam.
– Núr ed-Dín – nyögtem ki – talán hazaengedték?
– Élemedett korban volt.
– Tudom. De hol van most? Átvitték egy másik
kórterembe?
A nővér rám nézett, és észrevette szememben a félelmet.
– Allah országába került.

Olyan szomorúság telepedett rám, hogy egy percig sem

bírtam Casablancában maradni. Megkértem Rachanát, hogy
csomagoljon össze néhány napra való ruhát és a gyerekek
kedvenc játékait.
– Elutazunk.
– Hová?
– Nem tudom.
372
 – És mennyi időre?
– Néhány napra, egy hétre vagy talán egy hónapra.
Nem sokkal később bepakoltuk csomagjainkat az autóba,
beszálltunk, és bekötöttük magunkat. A gyerekek máris
civakodni kezdtek. Pénzt hagytam Oszmánnál, hogy ki tudja
fizetni alkalmazottaink négyheti bérét, továbbá átadtam neki
egy dr. Mehdinek a Café Mabrúkban kézbesítendő levelet.
Tömören fogalmazott üzenetem a következő volt: „Elutaztunk,
remélve, hogy nyomára akadok önnön mesémnek”.
Keresztülhajtottunk a bidonville-zn. A halárus félrehúzta
kordéját az útról, amit vinnyogó macskák hada vett körül. Ott
volt a késeket élesítő mester, a férfi, aki felolvasta az
írástudatlanoknak a leveleiket, s vagy két tucat gyerek, akik a
porban golyóztak.
Rachana ismét megkérdezte, hová megyünk. Nem tudtam
felelni; gyerekkorom biztonságos háttere jutott az eszembe.
Piros Fordunk hátuljában ikernővérem, Szafia és egy hatalmas
bronz gyertyatartó közé voltam bepréselődve, amit anyám
jutányos áron vásárolt Marrákesben. A kocsi alja majdnem
felült az útra, s nyikorogva haladt, megpakolva halomnyi áron
alul beszerzett csecsebecsével. Apám a kabuli dinnye
felülmúlhatatlan ízéről áradozott a kertészünknek, míg
anyánk egy rikító sálat kötött. Nővérem, Szafia hátul ült, s
kidugta a kezét az ablakon. Dióbarna földúton csorogtunk alá
egy hegyről, az út menti fák leveleit zizegve borzolta a szél.
Egyszer csak egy útjelző táblához értünk. Arabul ugyan nem
tudtam, de Papucsláb annak idején fejembe verte az arab
ábécét, s így ki tudtam silabizálni a város nevét: Fez.
A tábla természetesen apám figyelmét sem kerülte el.

373
 – Fez! – kiáltott fel, félbeszakítva az afgán piláfról folytatott
értekezését. – Marokkó sötét szíve. Az Ezeregyéjszaka
meséinek színtere.
Rachana harmadszor is megkérdezte, hová megyünk. Épp
a Fez városfalánál gubbasztó mesemondók, valamint a
kelmefestők képe villant fel előttem, akik olyanok voltak,
mintha csak az Ószövetségből léptek volna ki.
– Papa, hová megyünk? – kérdezte Ariane.
– Marokkó sötét szívébe megyünk.

Háromórányi út után, amit az autópályán tettünk meg,

ugyanazon a dióbarna úton ereszkedtünk alá, mint egykoron.
Az égen felhők úsztak, a föld a hónapokig tartó esőzések után
buján zöldellt. Ariane kíváncsian megkérdezte, miért vannak a
nagy kövek az úttest közepén. Mindegyiknek ugyanolyan
formája volt, sima és kerek, és körülbelül akkorák lehettek,
mint egy teknősbéka. Ekkor észrevettem, hogy ezek valóban
teknősök, így rettenetes veszélynek voltak kitéve – néhány
kilométerrel korábban ugyanis egy kamiont sikerült nagy
nehézségek árán megelőznünk.
Ariane zokogni kezdett, amiért kedvenc állatait ily rémes
kivégzés fenyegeti, így lehúzódtam az útról, és kiszálltam. A
kamion egyre közelebb jött, szinte fékezés nélkül száguldott
lefelé a vörösesbarna úton, s már a sofőr arcát is ki lehetett
venni a kabinból, majd olyan közel ért, hogy a véráztatta,
tébolyodott szemét is láttam. Épp annyi időm volt még, hogy a
legközelebbi teknősöket felkapjam az útról. A kamion olyan
közel volt, hogy a sofőr szemébe tudtam nézni; egy olyan
élettörténetről tanúskodott, amit a kífől való függőség járt át.
Karomban a teknősökkel az út széléhez léptem, és a zsenge
fűbe helyeztem a kicsi hüllőket. Ariane ez alatt abbahagyta a
374
visítást a hátsó ülésen, és megnyugodott. Közölte velünk, hogy
egy gonosz boszorkány egyszer régen teknősbékává
változtatott egy szépséges királyfit, amiért az kinevette a
bibircsókját.
– Honnan hallottad ezt, kicsikém?
Ariane egy percig gondolkodott.
– A tündérek királynőjétől.

Kevés olyan varázslatos város van az arab világban, mely

felvenné a versenyt Fezzel.
Akkor érkeztünk meg a városba, amikor az alkony
félhomálya beleolvadt az éjszakába. A csillagok nem
ragyogtak, s a holdnak is csak vékonyka szelete világított. Az
éj sötét fátyollal leplezte az épületeket, a müezzin imára hívó
szava palástként borult a városra. Éjnek évadján Fezbe érkezni
olyan élmény, amit bajosan lehet szavakba foglalni. Az embert
különös érzés keríti hatalmába: mintha egy titkos és nagy
jelentőségű világba hatolna be, amely azzal kecsegtet, hogy
megváltoztatja az életét.
A medinába a Báb ar-Rsíf nevű kapun léptünk be, s
hamarosan ráakadtunk egy kis vendégfogadóra. A kocsiból
kivettük a csomagokat, majd Rachanát és a gyerekeket
terelgetni kezdtem az óváros labirintusában, míg
visszataláltunk a szállodába. A tulajdonos egy szoba áráért
kettőt biztosított a számunkra, elmondása szerint azért, mert
gyerekeink barakát jelentenek a háznak.
– Egy ház gyerekek nélkül olyan, akár egy kert fa nélkül.
Lehet attól még szép is persze, de mindenképpen üres.
A tulajdonos lehajolt, s homlokon, majd arcon csókolta
Arianét és Timurt. Később sokáig gondolkoztam ezen. Ha
nyugaton egy vadidegen férfi csókokkal halmozza el a
375
gyerekeket, úgy viselkedésének indítékai eléggé
megkérdőjelezhetőek. Ám Marokkóban ez az ártatlan
gyengédség hétköznapi viselkedésnek számít, mint ahogy ez a
nyugati világban sem volt szokatlan nagyszüleink idejében.
Lefekvéshez készülődtünk, amikor a tulajdonos
bekopogott hozzánk. Azt hittem, a gyerekeknek akar jó
éjszakát kívánni, ám kiderült, hogy egy üzenetet akar átadni,
mely szerint egy férfi vár rám a recepciónál.
– Kicsoda?
– Egy külföldi.
Lementem. A fogadó előterét egy negyvenwattos izzó
küszködve próbálta bevilágítani, hatalmas árnyékokat festve a
falakra. A férfi az ajtó közelében álldogált, s egy hatalmas
szivart szívott.
– Robert vagyok.
– Miben segíthetek?
– Robert Twigger.
– Nahát, ezer éve nem láttalak, hogy találtál rám?
– A medina olyan, akár a sivatagban az üzenetet közvetítő
dob, szállítja a híreket.

Hajnalban felébresztett a müezzin, de ahelyett, hogy

visszaaludtam volna, magamra kaptam a ruháimat, és
felkapaszkodtam a medina legmagasabb pontjára, a Merinida
dinasztia sírjaihoz. A hajnalpír első sugarai ébresztgették az
óvárost, ám az nem adott életjelet magáról, leszámítva a
pékségekből felszálló magányos füstöt, mely a medina felett
elomló pára mögül bukkant elő. Ugyanerre a kilátóhelyre
hozott engem apám úgy harminc évvel ezelőtt. Amint mondta,
Fezbe bepillantást nyerni olyan, mintha egy évszázadokkal
korábban elsüllyedt világ rejtekébe kukucskálnánk.
376
 – Ez Szindbád, Ali baba és Aladdin városa, a dzsinnek és
ifritek legfőbb tanyája, és a középkori arab világ ékköve.
– Nem azt mondtad, hogy az Ezeregyéjszaka Bagdadban
játszódott?
– De igen! Ám az akkori Bagdad a mai Feznek felel meg.
– Ez félelmetesnek és furcsának látszik!
– Tahir dzsan, félelmetes csak az lehet, amit a lélek annak
tart. Nyújtsd ki a kezed, szerezz bizonyosságot a
bizonytalanról, s akkor eloszlik a félelmed.
Egy héten át minden hajnalban felmentünk a Merinida
dinasztia síremlékéhez. Az utolsó reggelen apám megérintette
a vállam, amint a piros Fordunk felé lépkedtünk.
– Feznek nagy szerepe lesz még az életedben.
– Honnan tudod?
– Ez a város a tanulás egyik központja. Itt adják egymásnak
át tudásukat a korok és földrészek.
– De Papa, ez csak egy öreg város!
Apám arca elkomorodott.
– Sose viselkedj így többet!
– De hát mit csináltam?
– Sose mondd a gyémántra, hogy csak egy darab üveg.
Kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, a szemembe nézett, és olyan
szigorú volt a tekintete, hogy összeszorult a torkom.
– Fez nem más, mint az a város, ahol a váltóbotot átadtam.

Robert Twiggerrel tizenöt esztendővel ezelőtt találkoztam,

amikor Japánban, hogy úgy mondjam, hajléktalan voltam.
Egyszerre volt költő és szenvedélyes rajongója a keleti
harcművészeteknek. Tokiói utazásom célja nem volt más, mint
a Japán őslakosságának számító ainu népcsoport nyelvének és
kultúrájának tanulmányozása. Szerencsétlenségemre
377
elszámoltam magam a megélhetési és lakhatási költségeket
illetően – Tokió abban az időben a világ legdrágább városának
számított. Egy csésze kávé, melyet, igaz, aranyozott
kávéskanál kíséretében szolgáltak fel, akár egyheti pénzemet is
felemészthette.
Tíz nappal az érkezésemet követően minden félretett
pénzem elfogyott. A legnagyobb pénzügyi érvágást
kétségtelenül egy Kobe-marhaszelet felelőtlen elfogyasztása
okozta; tudvalevő, hogy ez a világ egyik legdrágább étele,
mivel az állatokat stressz mentes környezetben nevelik, s
külön masszőr vigyázza az egészséges húsképződést. Amikor
Twigger rám talált, már jó ideje egy lakatlan irodaházban
húztam meg magam, és az Uenko Park növényei közül elcsent
díszkáposztákon éltem, melyekből egyszerre három darabot
készítettem el egy púpozott kanálka ízfokozóval. A legtöbb
ember szemében ez nem éppen számítana luxuslakomának, de
végül is rájöttem, hogy ez teljes mértékben az élethelyzettől
függ.
Twigger befogadott magához. A padlóján aludhattam, s
miközben én ezen túl kettőnkre főztem szörnyűséges
ételünket, ő egész nap a világ egyik legszigorúbbnak tartott
harcművészetét gyakorolta. Az aikido egy fajtája volt, amit a
tokiói rendőrség kiképzésére fejlesztettek ki. Hónapokig
laktam nála, s esténként nem lankadt legfőbb álmáról mesélni,
ami még gyerekkorában fészkelte be magát a fejébe,
nevezetesen, hogy egyszer felkerekedik, és felkutatja
Marokkóban a barlanglakó törpék nyomait.
Évtizedekig annak szentelte életét, hogy a megfelelő
előkészületekkel felvértezze magát életcélja megvalósítására.
Meg tanult fakír módjára egy saját készítésű szögekkel kivert
ágyon aludni, bekötött szemmel lőtt pisztollyal célba, és egy
378
kenuval még Kanadát is végigevezte, hogy megerősítse
karizmait.
Sziklaszilárd hit élt benne, hogy a törpék azon pigmeu-sok
rokon népe, akik hajdanán egész Afrikát benépesítették.
Gyerekkora óta megszállottként foglalkozott ezzel a témával,
amióta egyszer kezébe került egy könyv, mely A Magas-Atlasz
törpéi címet viselte, szerzője pedig a tizenkilencedik
században élt R. G. Haliburton volt. A könyv szerint a törpék
kultúráját szentség lengi körül, amit az illetéktelenek előtt a
legnagyobb titokban tartottak.
Twigger szerint valahol az országban léteznie kell egy
olyan helyi berber népnek, akik mesés történeteiben utalás
található a kis emberekre. Egy évszázaddal ezelőtt nagy
szenzációt keltett a nyugati világban a kis emberekről szóló
első híradás. Barátom bepillantást nyert Marokkó ősi
társadalmának rejtett tudásába, s biztos volt abban, hogy
valahol fellelhető még egy utalás, ami nyomra vezeti őt
Marokkó elfeledett pigmeusaihoz.
Másnap reggel beültünk egy kávézóba, nem messze a Báb
er-Rsíf kaputól, ami csak úgy hemzsegett a beretválatlan,
elnyűtt dzsalabiját viselő férfiaktól. Mindegyikük egy
üvegpohár café noirt babusgatott a kezében, szájuk
szegletében pedig cigarettavég parázslott. Rachana ez alatt egy
hammámba vitte a gyerekeket. Szerinte a férfikávézók csak
azoknak valók, akik rendszeresen és előszeretettel látogatják
azokat.
Fel nem tudtam fogni, hogy hajdani barátomat Fezben
látom viszont.
– Itt nem fogod megtalálni az elveszett pigmeusaidat –
mondtam, miután felszolgálták nekünk a kávét.
– Tudom.
379
 – Akkor mit keresel itt?
– Nyomra vezető utalásokat.
– Az óvárosban?
– Valahogy úgy. Az efféle kávézókban.
– Nem egészen látom az összefüggést a kettő között –
feleltem, s belekortyoltam a kávéba.
– A néprajzban rejlik mindennek a kulcsa. A tudatalattiba
beszivárgott meséket kell megfejteni.
Rendeltem még egy kör kávét. Barátom meggyújtott egy
szivart.
– Az antropológusok csak patetikus szólamokra képesek.
Sosem jönnek rá semmire, mivel rossz szemszögből vizsgálják
a dolgokat.
– És te hogyan nézel, hogy jobban láss?
– Csukott szemmel.

Délután hosszasan beszélgettem vendégfogadónk

tulajdonosával. Elmesélte, hogy testvére tizenkét éves korára
kívülről tudta a Koránt és a legfontosabb, ha
díszgyűjteményeket, s olyan jó memóriával rendelkezik, hogy
üzleti vállalkozást alapított rá.
– Milyen üzleti vállalkozást?
– Mások helyett emlékezik. Ha valaki megkéri, hogy
jegyezzen meg helyette egy fontos dátumot, egy verscímet
vagy egy szerződés pontos szövegét, Valid fejben tartja azt
helyette. A szöveg hosszától és bonyolultságától függően
számít fel egy csekélyke ellenértéket szolgáltatásáért. Ha úgy
vesszük, egy élő memóriakártya ő, ám a kéz és a szem által
lejegyzett információ tárolás helyett fülét és száját használja.
Késő délután felbukkant a szállodában Valid, hogy
szunyókáljon egy kicsit. Épp egy tizenhét oldalas szerződést
380
kellett megjegyeznie, és a száraz táplálék, mi tagadás, egy
kicsit megfeküdte a fejét. Erős csontozató, hallgatag férfi volt,
bőre viasz szerűnek látszott a gyenge világításban. A fogadó
tulajdonosa bemutatott bennünket egymásnak, ám Valid nem
érte be ennyivel, és szüleim nevéről, valamint a születési
dátumom felől érdeklődött.
– Ne fáradjon vele – feleltem –, nem szükséges, hogy ezeket
helyettem megjegyezze.
Valid a halántékához emelte az ujját.
– Csak a regisztrációhoz kell.
Megkérdeztem, ügyfelei miért nem részesítik előnyben a
lejegyzett szót, mint ahogy máshol a világon, s miért bíznak
meg jobban az ő emlékezetében, mint egy ívpapírban.
Valid kinyújtózott a recepciós pult melletti díványon.
– Ez egy hagyomány.
– Milyen hagyomány?
– Használni az elmét.
– De mi történik akkor, ha isten ments, történik veled
valami? Ez esetben minden információ elveszne.
Valid levette sárga papucsát.
– A papírok és információk ugyanúgy elveszhetnek egy
tűzeset, vízkár vagy betörés során, nemde?
– De a papír felszabadítja az emberi elmét!
– Ebben téved – felelte. – Az írott szó gyengíti a társadalmi
összetartozást, és péppé alakítja a kapcsolatokat.
– Az írás lehetővé tette a könyvnyomtatást. És a könyvek
az emberiség legcsodálatosabb vívmányai.
– A könyvek megkárosítják az elmét.
– Varázslatosak.
– Szerintem pedig a társadalmi összeomlás és a valódi
értékek kihalásának legfőbb okát jelentik.
381
 Valid olyan embert testesített meg, aki a nyugati világban
jóformán teljesen kiveszett, egy férfit, aki a kimondott szót
előnyben részesíti az írással szemben. Sokan vagyunk, akik a
tévé és a számítógépes játékok agytompító hatásának
üzentünk hadat, s helyettük az olvasást és a könyveket
magasztaljuk. Valid azonban egy olyan láncszem volt, aki egy
sokkal ősibb kultúrában gyökerezett, egy olyan láncolat végét
jelentette, ami már az emberiség hajnalán is létezett, s amely az
írásbeliség, valamint az új keletű információs hálózat
térnyerésével a kihalás szélére került.
A muszlimok számára a jó memóriának és a szorgalmas
memorizálásnak hatalmas jelentősége van, ugyanis ez teszi
lehetővé a Korán kívülről való megtanulását. Már magát a
tanulási folyamatot is szent és áldott tevékenységnek tartják.
Az iszlám hagyomány szerint a Koránt Gábriel arkangyal
szavalta el Mohamed prófétának, mintegy húsz év alatt. A
Korán memorizálásának elévülhetetlen jelentősége három fő
okra vezethető vissza. A prózai magyarázat szerint, mely
megfelel az ortodox, szinte dogmává jegecesedett nézetnek,
Mohamed írástudatlan volt, s így kénytelen volt a Gábrieltől
kapott kinyilatkoztatást az emlékezetébe vésni, amit aztán
szóbeli hagyományozás útján továbbadott követőinek, azok
pedig prófétájuk példáját követve ugyanúgy adták azt tovább
a tanítványaiknak, egészen a mai napig. A néprajzi
magyarázat szerint az arab törzsi társadalom egy orális,
elképesztő teljesítményekre képes, élő beszéden alapuló
kultúra volt, s ezért a társadalom értékeit is szóbeli
hagyományozással örökítették tovább. Míg a teológiai
magyarázat szerint az Allahtól kinyilatkoztatott Korán olyan
csodálatos és isteni nyelvezettel rendelkezik, hogy az csakis
hallás útján fogadható be.
382
 Mohamed halála után, az akrabai ütközetben számos
Korán-recitátor vesztette életét, aminek nyomán aggodalom
fogta el a vallási vezetőket, mert arra gondoltak, hogy ha a
Korán szövegének autentikus ismerői meghalnak, akkor a
Korán is feledésbe merül. Azt tanácsolták ezért Mohamed első
utódjának, Abú-Bakr kalifának, hogy gyűjtesse össze a
pálmalevelekre, bőrdarabokra írt, valamint a gyarló
emlékezetbe vésett kinyilatkoztatásokat, s mindeme
töredékekből rövid időn belül össze is állították és lejegyezték
a Koránt.

Valid szerint egyvalakinek van nála jobb memóriája

Fezben, s az nem más, mint Abdul Azíz, a mesemondó. Igaz,
hogy életéveit tekintve túl volt már nyolcvanon, de olyan
tökéletes a memóriája, hogy minden egyes szóra emlékszik,
amit életében csak hallott.
– Szívesen találkoznék vele.
– Be tudlak mutatni neki.
Két nappal később beültettük a gyerekeket a kocsiba, Valid
iránymutatását követve elhagytuk Fezt, és a hepehupás
utakon a város környéki dombok felé tartottunk. Mindkét
oldalon olíva-fával beültetett kertek követték egymást,
terméskőből körbekerített fallal, amit itt-ott sárgászöld moha
borított. A kert és a kerít, szavak egy tőről fakadnak – jutott az
eszembe. Csak a bekerített területet lehet megóvni a természet
és az emberek vadságától; a világból kiszakított mégoly apró
terület is csak így alakítható egy olyan meghitt zuggá, amit
otthonunknak nevezhetünk.
Negyvenpercnyi autózás után megálltunk.
– Megérkeztünk – mondta Valid. – Innentől gyalogolnunk
kell.
383
 A nap fénylőn sütött, a közelgő meleg évszak illatát
árasztva. Keresztülvágtunk egy citromsárga virágokkal teli
réten. Ariane leguggolt, a virágokból csokrot készített, majd
odaadta Validnak.
A mező végében egy rozoga kunyhó bukkant fel, téglafalán
számtalan lyuk tátongott, teteje pedig megroggyant, mintha
azonnal be akarna szakadni. A házhoz vezető ösvény mentén
bádogdobozok és törött üvegek hevertek. Egy kopott barna
színű házőrző kutya csaholásba kezdett, és elénk iramodott.
A következő pillanatban egy férfi alakja bukkant fel az
ajtónyílásban; termete magas volt, s egy botra támaszkodott.
Mivel a nap szemünkbe sütött, nem tudtam kivenni a
tekintetét. Valid elé lépett, megcsókolta az öregember kezét, és
bemutatott bennünket egymásnak.
– Bemutatom neked a nagytiszteletű Abdul Azízt – mondta
ünnepélyesen.
Az öregember kezet fogott velünk, és behívott magához a
házba. A mesemondó haja hennával narancssárga árnyalatúra
volt festve, arcának legmeghatározóbb vonása pedig egy
hatalmas heg volt a jobb orcáján.
Az öreg széttárta karjait, mintha mindannyiunkat keblére
akarna ölelni.
– Áldott nap a mai.
Három kőlépcső vezetett fel a házba. Az ajtó elvetemedett,
s a közepén olyan nagy rés tátongott, hogy azon a helyiségbe
is be lehetett látni.
Beléptünk a házba. A szoba takaros volt, ám végtelen
egyszerűséggel rendezték be. Egy olyan férfi hajléka volt, aki
nem törődött az anyagi hívságokkal. A szobában egyetlen,
hevenyészett módon festett kép függött, mely fegyvereiket
lóbáló berber harcosokat ábrázolt, egy edényekkel teli
384
szekrény, valamint a szoba túlsó végében egy faragott
könyvállvány, rajta a Koránnal.
Abdul Azíz kinyitotta a tálalószekrényt, és cibálni kezdett
egy mindkét végén összekötözött szőnyeget. Végül csak ki
tudta húzni. Kioldotta a masnikat, majd a földre terítette a
szőnyeget. A mintázata alapján egy perzsaszőnyeg volt,
középen egy kör alakú mintával, a szélén bordűrrel, négy
sarka pedig egymásba fonódó arabeszkekkel díszítve.
Különösen szép, öreg darab volt: a vöröst, zafírkéket és a
szélein lévő pirosas lilát minden bizonnyal növényi eredetű
festékkel színezték. Már épp dicsérni kezdtem volna a
csodálatos szőnyeget, ám az utolsó pillanatban sikerült
magamba fojtanom a szót. Az arab világban nem lehet egy
tárgyat következmények nélkül dicsérni, aki ilyet tesz,
készüljön fel rá, hogy a tárgyat ajándékba kapja a vendégség
végén. S hogy miért alakult ez ki? Talán azért, mert csak így
lehet a lelket megrontó irigységnek elejét venni.
Abdul Azíz hellyel kínált minket a szőnyegen, majd
félrevonult, hogy teát készítsen nekünk. Amíg távol volt,
tenyeremmel végigsimítottam a szőnyeg finom csomóin.
– Sok-sok éve kaptam ajándékba.
– Míves munkának látszik.
– A szekrényben tartom, s csak akkor terítem ki, ha
vendégek érkeznek.
– Perzsaszőnyeg?
– Igen, Iszfahánban készítették.
– Talán járt ott?
– Nem. Egy perzsától kaptam ajándékba. Bajokkal szabdalt
életében segítettem neki, amennyit tudtam, s viszonzásul adta.
A mesemondó magasra emelte a teáskannát, és nagy ívben
kiöntött egy pohárnyi teát, majd visszaöntötte azt a kannába.
385
 – A teát meg kell levegőztetni, akár a lelket! Csak akkor
válik tökéletessé. Ami pedig a perzsát illeti, elmeséltem neki
egykor egy történetet.
Ismét kiöntötte a teát, majd előrehajolt, és megcsókolta
Timurt.
– Valid szerint önnek a legjobb a memóriája közel s távol.
A mesemondó lemondóan legyintett.
– Az emlékezet csak egy eszköz, semmi több. Önmagában
értéktelen. Az értéket az jelenti, amit észben tart.
– Hány mesét ismer?
Az öreg a szőnyeg kacifántos mintázatára nézett, szája
sarka mosolyra fakadt.
– Ki tudja ránézésre megmondani, hány dió van egy
kosárban? Bizonyosan sok száz. Talán ezer is. Nem tudom.
Ám egyetlen sokatmondó mese felér az összes többivel.
A fezi mesemondók felől érdeklődtem.
– Az elregélt és a fülek kapuján át a lélekbe bevackolódott
mesék olyanok, akár a szemet kápráztató, kupolás épületek. A
maguk valójában szent helyek.
– Kinek még más mesemondók is a városban?
– Talán egy vagy kettő, de nem tudják még a betevőjüket
sem megkeresni vele, s ezért kénytelenek állást vállalni. A
munka után néha betérnek egy kávéházba és elmesélnek egy-
két mesét, de már korántsem részesítik őket olyan
elismerésben, mint egykoron.
– Ami engem illet, a szívem meséjét keresem.
Abdul Azíz felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett.
– Sok éve nem hallottam ezt.
– Talán megfeledkeztek az emberek erről?

386
 – Igen – felelte az öreg, és a magasba emelte a teáskannát,
hogy teát töltsön. – Elvesztették a hagyományaikat. Olyanok,
akár a szivaccsal letörölt palatábla.
– El tudná mesélni nekem a mesémet?
– Hogyan is tudhatnám? – felelte Abdul Azíz. – Ezt csakis
ön találhatja meg magának.
– Biztos ebben?
Az öregember megrázta a fejét.
– Természetesen nem.
– És honnan tudhatom, hogy egyáltalán megtaláltam?
A mesemondó felemelte az ujját.
– Legyen türelemmel!
A barna kutya beszaladt, és a földre vetette magát, ami
szokatlan volt, mivel Marokkóban jobbára kint szokták tartani
őket. Babonás hitük szerint, ha egy kutya betér egy helyiségbe,
úgy az angyalok távoznak onnan. Abdel Azíz azonban
szemmel láthatóan fittyet hányt erre.
– A kutyák sokszor jobban odafigyelnek a mesemondóra,
mint az emberek gyülekezete – mondta, miközben
megsimogatta a jószágát. – Manapság az emberek
véletlenszerűen mesélnek egymásnak történeteket. Korábban
nem ez volt a helyzet. Mielőtt a hagyomány elhalványodott
volna, az emberek megfontolt céllal kezdtek bele a mesébe, s
azt egy bizonyos emberhez vagy egy meghatározott
csoporthoz intézték. Céljuk volt a mesével.
– Úgy érti, tanmeséket mondtak?
Az öreg végighúzta az ujját a szőnyeg bordűrjén.
– Ha úgy vesszük, minden mese tanmese.
Ariane és Timur időközben fészkelődni kezdtek. Ki akartak
menni, hogy kedvükre szaladgálhassanak a réten, s
belevethessék magukat a sárga virágos szőnyegbe.
387
 – Elmesélek nekik egy mesét. Azt hiszem, szeretni fogják,
és a mese is meg lesz velük elégedve.
Ezzel hátradőlt, és végigsimított a torkán.
Volt egyszer egy palota, s a palotában egy olyan hatalmas
konyha, amelynek nem volt párja széles e világon. A falakon
megszámlálhatatlanul sok serpenyő és lábos lógott, a polcokon
halmokban állt a sok drága fűszer, arra várva, hogy valaki
felhasználja. A konyha közepén állt egy hatalmas kemence,
benne egy vaslemezzel bélelt sütő. Ötven szakács dolgozott éjt
nappallá téve, hogy kiszolgálják a királyt és annak
asztaltársaságát. Volt minden, mi szemnek, szájnak ingere:
darált pávakakassal töltött pulykahús, roston sült bárány,
nyárson sült vadhús és ezüsttálcákon felszolgált
húsgombócok, mivel köztudomású volt, hogy ez utóbbi a
király kedvenc étele krémes és fehér mártással tálalva.
Történt egy napon, hogy egy fiatal szakács épp elrendezte
az utolsó tálcányi sütésre váró húspogácsát, kinyitotta a
kemence vasajtaját, és betolta a fejedelmi ételt. A halmok
sisteregni kezdtek, amint kiolvadt belőlük a zsír, s az a forró
vaslemezre csöppent. A sütő mind forróbb lett, s a pogácsák
lassanként pirosra sültek, mígnem egyszer csak sikítozni
kezdtek, s vezetőjükhöz, a legnagyobb gombóchoz intézték
panaszos szavaikat.
– Segítség, segítség, különben elevenen megégünk! Minden
kívánságodat teljesítjük, de előbb ments meg bennünket ebből
a forró katlanból.
A gombócok vezetője nagyra dagadt, és társai felé ezt
sisteregte:
– Higgyetek bennem, meg foglak menteni benneteket.
Megígérem nektek, hogy nem fogunk elevenen megégni, mert
egy különös véletlen folytán üdvözülésben lesz részünk.
388
 – Mi okozza szabadulásunkat? – sercegték a labdacsok.
– Egy hűs orvosság fogja égett sebeteket begyógyítani,
majd illatos ágyba fektetnek benneteket, hogy pihenést
leljetek.
Ebben a pillanatban kitárult a sütő ajtaja, és a gombócokra
egy fehér folyadékot kanalaztak rá, amitől örömükben
felsercentek, s hálát adtak Istennek, hogy megmentette őket a
tűzhaláltól.
– Nem hittetek nekem, testvérkéim – dohogott a húsgolyók
szószólója –, mondtam nektek, hogy hűs nedvesség enyhíti
kínotokat, lám, most ez bekövetkezett. – Ám a forróság ismét
nőni kezdett, s azok a labdacsok, akik a lángokhoz legközelebb
voltak, elevenen megégtek.
– Ó, te bölcs vezetőnk, mentsd meg a lelkünket, s ha kell, a
világ végéig is követünk téged. Csak ments meg minket ebből
a pokoli tűzből.
– Nyugalom, testvérkéim, csituljon türelmetlenségetek,
mivel hamarosan véget érnek kínjaitok. Szavamat adom rá.
Ebben a pillanatban ismét kinyílt a sütő ajtaja, és a
főszakács avatott mozdulattal kivette a tálcát a sütőből. Kissé
megrázta őket, megbizonyosodván arról, hogy a gombócok
nem ragadtak oda a tepsi aljához, majd sáfrányos rizzsel vetett
ágyba helyezte azokat. A tálat illatos levelekkel és fűszerekkel
díszítették fel, majd vállmagasságba emelték, és a konyhaajtón
kilépve, folyosókon végighaladva a trónterembe vitték, ahol a
király javában lakmározott a vendégeivel.
A húspogácsák nem győztek csodálkozni a sorsukban
bekövetkezett változáson.
– Kishitűek, hát nem megmondtam nektek, hogy jobb sors
vár reánk? Higgyetek nekem, elvégre nagy tudású vezetőtök
vagyok.
389
 A többi labdacs nem győzött hálálkodni neki, mivel
pazarul érezték magukat a hűs tálon, az illatos rizsbe ágyazva.
Ekkor váratlanul véget ért az utazás, a tálcát a király elé
helyezték. Néhány húsgolyó szinte elalélt a vendégek
nyakékeinek csillogását látva, míg mások élvezettel hallgatták
a pódiumon játszó zenészek muzsikáját.
Ám a húspogácsák testvéri sorsközössége lassanként
fogyni kezdett, a nagy tálcáról kisebb tálakba kerültek, s ami
még ennél is rosszabb volt, a falatok éhes szájakban végezték,
ahol péppé rágták őket. A tálcán maradt gombócok rémülten
sikítottak.
– Jaj, vezetőnk, hű tanácsadónk, mi történik velünk?
Számunk egyre fogy, s úgy látjuk, életünknek befellegzett.
A király ezalatt villáját a tál felé nyújtotta, és egyszerre hat
gombócnak adta meg a kegyelemdöfést.
– Árulás! – kiáltotta a megmaradt néhány gombóc az utolsó
szó jogán. – Hogyan történhetett meg ez velünk?
A húspogácsák bölcs vezetője megelégelte társainak
nyavalygását, és rájuk ripakodott.
– Nemde nyakon öntöttek benneteket a fehér, hűsítő
mártással?
– Igen, igen, így történt – kiáltotta az elhaló kórus.
– És a forró sütőből is megszabadultatok, és kies, illatos
rizságyba fektettek benneteket?
– Igen, igen, így történt.
– Akkor minek akadékoskodtok tovább? Hát még mindig
nem fogtátok föl, hogy ti húsgombócok vagytok, és ebből
fakadóan az a rendeltetésetek, hogy az éhes ember gyomrában
végezzétek?
Ebben a pillanatban a gombócok vezetőjét felszúrta egy
villa, majd a király szájában végezte.
390
 A maradék húsgombócok nem hagyták abba a sápítozást,
és jajveszékelve tiltakoztak, hogy felfalják őket. Végül azonban
senki sem maradt, aki meghallgatta volna a sorsuk elleni
tiltakozásukat.

Huszadik fejezet

Két összekötözött madár. Repülni nem tndnak, még ha

négy szárnyuk is van.
DZSALÁLADDÍN RÚMI

Egyetlen olyan napra emlékszem, amikor apám egyetlen

szót sem szólt. Több mint egy hete időztünk már Fezben az
előkelő Palais Jamai hotelben. Nővéreimmel a szabadidőnk
legnagyobb részében bújócskát játszottunk a medina fölé
nyúló Andalúziai kertekben. Anyánk a teraszon üldögélt
kötögetve, apánkat azonban sehol sem láttuk. Amikor
megkérdeztük, hol van, a térdére helyezte a kötőtűt, és azt
mondta:
– Dolgozik.
Sosem jutott az eszembe, hogy megkérdezzem, mi
pontosan a munkája, de mivel jóformán sosem állt be a szája,
azt hittem, az emberek a beszédéért fizetik. Olykor vendégek
érkeztek hozzánk a délelőtti órákban, s apánk leült vendégével
a süppedős türkizkék kanapéba, s beszélni kezdett, s csak
beszélt és beszélt, délutánba nyúlóan, egészen estig és
éjszakáig.

391
 Ha éppen nem beszélt, úgy kiszolgált írógépét nyüstölte. A
leütött billentyűk sebesen pattogtak, még ma is hallani vélem a
hangját.
Azon a napon, amikor apám egyetlen szót sem szólt, a
Palais Jamai kertjében üldögélt, s hosszú kávézgatás közepette
kékesfekete tintával jegyzeteket készített. Munkájából néha
feltekintett, s ránk nézett, miközben a virágágyások között
futkároztunk. Ránk nézett, ám gondolatai máshol jártak.
Mesék között barangolt.
Másnap reggel magával hozta kékesfekete tintával írt
jegyzeteit a reggelihez. Tudtuk, hogy most kikívánkozik belőle
mindaz, ami előző nap oly elmélyülten foglalkoztatta. Már épp
a kertbe rohantunk volna, amikor egy pillanatra feltartott
bennünket.
– Ki szereti közületek a meséket?
Felemeltük a kezünket, mintha csak az iskolában volnánk.
– Én, én – kiabáltuk.
– De hát minden gyerek szereti a meséket – felelte a
nővérem.
– Ezek szerint azt hiszitek, hogy csak a gyerekeknek valók
a mesék?
– Igen, papa.
– Akkor mondok nektek valamit. A mesék mindenkihez
szólnak, s nem csak a gyerekekhez. Ám az emberek
hajlamosak erről megfeledkezni. Ha a felnőttek mesét
hallanak, legtöbbször úgy gondolják, hogy csacskaság az
egész, és nem vesznek tudomást a belőle fakadó színtiszta
forrásról, amely pedig segíthet nekik abban, hogy megismerjék
a fontos dolgok lényegét.
– A mesék olyanok, mint az iskolai tanítás?

392
 – Ahogy vesszük. Mindkettő tanításban részesít, ám a
tanmesék már jóval az iskolák és a tanárok előtt léteztek.
Amióta emberi beszéd létezik, azóta mesék is vannak.
– Papa, elmenjünk az emberekhez, és beszéljünk nekik?
– Miről akarsz beszélni nekik?
– Arról, hogy jó dolog a mese, és hallgassák meg azokat.
Apám felemelte a papírlapokat, amiket a kezében tartott.
– Ez egy nagyon jó ötlet, s pont erre gondoltam magam is.
Azt szeretném, ha otthon is meséket mondanának a felnőttek
egymásnak, ugyanúgy, ahogy itt Marokkóban teszik.
Apánk egy pillanatra gondolataiba mélyedt, s a papírokat
az állához emelte.
– Jó volna egy olyan tanfolyamot indítani, amely
mesemondókat képez.

Másnap délután felkeresett Rober Twigger. Épp túl volt

egy maratoni kávézótúrán, amely során kávézóról kávézóra
vándorolva a törpékre vonatkozó utalásra vagy vezérfonálra
vadászott, nem kis csodálkozást keltve a kávéházi vendégek
körében. Ami engem illet, továbbra sem láttam, mi köze lehet
a néprajznak a pigmeusokhoz, de Twigger egy hanyag
legyintéssel félresöpörte kételyeimet.
– A néprajz nem más, mint egy sűrű leves, amin az
emberiség felnevelkedett. Telis-teli van táplálékkal,
információkkal és rejtett jelekkel. Fontos lenne, ha nem
elégednénk meg a konyhában főtt étel élveteg kóstolgatásával,
hanem laboratóriumi vizsgálatnak vetnénk alá az ismeretlen
recepttel elkészített lakomát. Milyen csodálatos volna, ha egy
olyan romlatlan kulturális közegben, mint amilyen Marokkó,
le lehetne párolni a néphagyományokat, micsoda nagyszerű
dolgok bukkannának a felszínre.
393
 – Fezben?
– Igen. Gondold csak el, mindenki, aki ebbe a városba
költözött és itt élt, így vagy úgy, de hatással volt a
néprajzkincsre. Mindazt, amit életük során a nagyvilágból
láttak, és tapasztaltak, belefőzték ebbe a végtelenül sűrű
levesbe.
– De hogyan akarod elemezni a leves alapanyagait?
Twigger nagyot sóhajtott.
– Ez jó kérdés.
– Van esetleg válaszod rá?
– A lényeg a kitartás!

A fogadó halljában ismét szunyókáláshoz készülődött a

tulajdonos testvéröccse, Valid. Bebotorkáltam az ajtón, s
kezem majd leszakadt a medinában szerzett rengeteg
vásárfiától. Rachana és a gyerekek mögöttem lépkedtek. Valid
felült a díványon, megcsókolta Arianét és Timurt, s
megkérdezte, keresztény vagyok-e. Mi tagadás, a váratlan
kérdés fejbekólintott. Közöltem vele, hogy őseim muszlimok
voltak, míg feleségem hinduként cseperedett fel. Valid
szemmel láthatóan örült a válasznak.
– Ez jó.
– De azért sok keresztény barátom is van, ahogy más
vallásúak is.
Valid megérintette az állát.
– Marokkóban minden ember szabadon gyakorolhatja a
vallását. Már az iszlám megjelenése előtt is éltek itt
keresztények és zsidók, még ha utóbbiak többsége jobbnak is
látta, hogy kivándoroljon Izraelbe.
Letettem a földre a bevásárlószatyrokat.
– Számomra mellékes, ki milyen vallású.
394
 – Ebben igaza is van, Monsieur Tahir. Nekem is vannak
hindu barátaim, és olyanok is, akik keresztények vagy éppen
zsidók. Ám a közelmúltban újféle népség bukkant fel a
városban.
– Milyen emberek?
– Keresztények, de nem olyanok, akik időtlen idők óta
élnek velünk.
– És mi a különbség közöttük?
– Az, hogy állandóan meg akarnak téríteni bennünket,
hiába mondjuk nekik, hogy muszlimok vagyunk, hála
Istennek, és semmiféle változásra nincs szükségünk.
– Misszionárusokról van szó?
– Bizonyos értelemben igen, de nem a szó régi értelmében.
Énekelgetnek, gitároznak, és a kezeiket lóbálják a levegőben.
– „A boldogságtól tapsolók”.
– Így hívják őket?
– Igen, vannak, akik így beszélnek róluk, ám valójában egy
szektáról van szó.
– És hogyan viselkedjünk velük szemben?
– A legjobb, ha egyszerűen nem törődtök velük.
Valid megvakarta a nyakát.
– És ha nem veszünk tudomást róluk, van arra esély, hogy
megváltoznak?

A mesemondó-tanfolyam seregnyi mesélőt, néprajzkutatót

és elbeszélőművészt vonzott Európában és az Egyesült
Államokban egyaránt. Éveken át folytak az előadások, s a
tanszék legfőbb céljául a szóbeli mesemondás népszerűsítését
tűzte ki. Emellett az elméleti kutatásokat is ösztönözni kívánta,
feltérképezendő azt, hogyan hatnak a mesék az elmére,
hogyan segítenek a probléma megoldásban, vagy miként
395
lehetséges, hogy ugyanazok a mesetípusok a Föld
legkülönfélébb vidékein megtalálhatók.
Az egyik konferencián, amit egy londoni közösségi házban
tartottak, bemutattak egy Wilson nevű férfinak. Rendkívül
magas ember volt, sovány, akár egy jegenye, arca pedig olyan
beesettnek tűnt, mintha egy rejtélyes tropikus betegség
minden húst felemésztett volna róla. Meghatározhatatlan
akcentusban beszélt, és az alkalomhoz nem éppen illő, sárga
gumicsizmát hordott.
A szeminárium legfőbb varázsát a hatalmas érdeklődés
adta. A legkülönfélébb emberek gyűltek össze, a teljesen
hétköznapi polgártól a különcig, ám ami mindenkit
összekötött, az a mesék iránt érzett szenvedélyes szeretet volt.
Wilson meglapogatta a vállam, és közölte, hogy épp a
napokban tért vissza Dél-Afrikából.
– Sikerült lejegyeznem a zulu törzs néhány meséjét –
mondta tömören. – S képzeld, megtaláltam mesekincsükben
A rút kiskacsa című mese változatát is.
– Fogsz mesét mondani ma?
Wilson kivette szájából a rózsafa pipáját.
– Úgy gondoltam, megosztom a hallgatósággal a Mekong-
del-ta vidékén gyűjtött egyik mesémet, elvégre egy jó mese
olyan, mintha egy egér férkőzne az éléskamrába.
– Hogy érted ezt?
– Addig rágcsál, amíg jól nem lakik.
A következő héten Wilson felhívott észak-londoni
lakásomon. Elpanaszolta, hogy két napja nem tud aludni egy
mesétől, ami egyszerűen szétrágja az agyát. Az egyetemi
vizsgáim teljesen lefoglaltak, s jóformán még arra sem volt
időm, hogy étkezzek, nem beszélve a mesehallgatásról. Ám
sosem volt erősségem telefonálás közben kibúvót keresni.
396
 – Akkor ugorj át nyugodtan.
Három óra múlva Wilson az ajtóm előtt állt. Sovány arca
még pirospozsgásabb volt, mint legutóbb, lehet, hogy amiatt,
hogy az East Endtől gyalog jött, ami legalább tíz kilométeres
távolság. Lábán a megszokott sárga gumicsizma volt, fején egy
zöld nemezkalap.
Zsúfolt garzonomban leült a díványra; mindenütt
jegyzetek és felcsapott könyvek hevertek.
Elnézést kértem a rendetlenségért.
– Szigorlatra készülök – mondtam erőtlenül.
Wilson kivette szájából a pipáját, elővett egy dohánnyal teli
bőrerszényt, majd megtömte és meggyújtotta a pipát. A
jegyzetek és könyvek az ezüstös füstgomolyag homályába
vesztek. Megemlített néhány mesét, amit Nyugat-Afrikában,
Új-Zélandban és Nepálban volt szerencséje gyűjteni, majd
levette csizmáját.
– Mondok én neked valamit.
– Csak rajta!
– Sokat tanulhatnánk a japán ainu kultúrából. Nincs
írásrendszerük, s a meséiket tanításra használják. Minden
lényeges eseményt és bölcsességet történetbe foglalnak, csinos
kis keretet kanyarítanak hozzá, s ezzel az élő mesekincsük
részévé válik. Idővel az emberek elfelejtik ugyan a mese
kialakulásának körülményeit, mi igaz belőle, és mi a
hozzáköltött rész, ám ekkor ennek már nincs semmi
jelentősége.
Nem sokkal alkonyat előtt Wilson felhúzta csizmáját,
megrázta a kezem, és visszaballagott az East Endre.
– A következő szemináriumon találkozunk! – mondtam,
amikor hátat fordított, hogy távozzon.
– Nem hiszem, cimbora.
397
 – Miért?
– Hajnalban indulok Új-Guineába.
Útjaink soha többé nem keresztezték egymást, de ezt a
délutánt nem felejtettem el. Wilson egész nap pipázgatva ült a
szobámban, és végeláthatatlanul mesélt. A valóságról és a
fikcióról; az ainu kultúráról kifejtett nézetei pedig elültették a
bogarat a fülemben, így az később érdeklődési köröm
homlokterébe került.
Az úgy nevezett fejlődő országokba tett utazásaim során
mindenütt a valóság és a képzelet elegye által meghatározott
gondolkodásmóddal találkoztam. Ahol ez a két rész metszi
egymást, és közös halmazt alkot, ott lehet, hogy
szegénységben élnek az emberek, ugyanakkor harmóniában is
részük van; a szűkös megélhetést egy láthatatlan ellensúly
egyenlíti ki a társadalmi struktúrában.

Aki csak beteszi a lábát Fez medinájába, nehezen vonhatja

ki magát elbűvölő hatása alól. Lehet, hogy először
rendszertelennek, sőt zagyvának látszik, ám amint
hozzászokik a szem, lassanként az értelem is kapizsgálni
kezdi, hogy semmi esetlegesség sincs benne. Az óváros egy
ódon rendszer ritmusát követi, a hétköznapok rutinosan
folynak az idő által kimosott mély mederben. Olyan, akár egy
törött üvegdarab, amelynek éleit lekerekíti a tovasodró
tengerfenék. Fez egy érzékeny, kifinomult, önmagában teljes
város. Sétálj csak végig a medina utcáin, s azonnal
szembeötlik, ki őslakos, és ki az, aki szervetlenül kapcsolódik
hozzá. A tősgyökeres helybélieknek különös tekintetük van:
némi önhittség, nem kevés büszkeséggel keverve.
És bizony, minden okuk meg is van rá, hogy büszkék
legyenek.
398
 Mielőtt megvásároltuk volna a Kalifa házát és
Casablancába költöztünk volna, alkudoztam egy fezi tágas
kereskedőházra is. Az épületegyüttes olyan hatalmas volt,
hogy szájtátva jártam végig, amikor körbevezettek. A ház
grandiózus volta belém fojtott minden szót. Három nagy
udvara volt, s egy különálló háreme, mindegyikben
mozaikkutak csobogtak, a szobák festett famennyezettel
rendelkeztek, gipszstukkók tarkították a falakat, és kívülről
buja bougainvillea cserjék kapaszkodtak a házfalra. A háznak
hét mohó fivér volt a tulajdonosa. Ahhoz, hogy a házat
megvásárolhassam, hosszas alkudozás árán mindegyiküket rá
kellett volna beszélnem az ügyletre. Nem volt teljesen
lehetetlen a helyzetem, de tapasztalatlanságom okán már az
első találkozásnál elvesztettem a türelmemet, és egy
mindössze másfél órás alkudozás után elviharzottam. Egy
helybéli, aki járatos a helyi viszonyokban, ezzel szemben
értésére adta volna a vendéglátóknak, hogy szívesen inna még
egy pohár mentateát, és egy napokig tartó alkudozásra
berendezkedve, új csörtére készült volna fel.
Nincs a földön még egy város, amely olyan izgalmat képes
kelteni bennem, mint Fez óvárosa, a középkori marokkói
építészet felülmúlhatatlan csodáival, egy várost átszövő
tökéletes geometriai motívumvilággal. Felülmúlhatatlan
művészi élményt nyújt, amikor egy szűk és zsúfolt utcácskából
egy derékig érő ajtónyíláson át egy kívülről jelentéktelen
homlokzatú házba toppanunk be, mely hirtelen valóságos
palotává terebélyesedik, teljesen elszeparálva a nyüzsgő
külvilágtól.
A marokkói házak varázsát természetesen felfedezték
maguknak a nyugati gazdagok is. Az elmúlt évtizedben sok
ezer ilyen pazar házat vettek meg a külföldiek Marrákesben,
399
főleg amerikaiak, franciák és angolok. A nWokról tucatnyi
képeskönyv jelenik meg. A riad a szó szoros értelmében kertet
jelent, és egy olyan házat jelöl, aminek központjában egy
udvar található, egy négyes tagozatú virágágyással és egy
központi szökőkúttal. A kertek a túlvilágot jelképezik, mivel
az arabok úgy hiszik, hogy a paradicsom egy kert. Bárki, aki
járt már Arábia sivatagaiban, könnyűszerrel megértheti, hogy
a beduinok számára semmi más nem jelképezhette jobban a
mennyországot, mint egy üde és kies kert, árnyékot adó
fákkal, madárcsicsergéssel, friss vízzel csobogó szökőkutakkal.

Egyik reggel a szállodánk tulajdonosa feljött a szobánkba, s

azzal a kérdéssel lepett meg, hogy nem akarok-e esetleg házat
vásárolni az óvárosban.
– Az unokatestvéremé.
– Milyen típusú házról van szó?
– Egy takaros házról. Egy öreg, nagyon öreg házról.
– Mikor épült?
– Talán ötszáz éve.
– És milyen az állaga?
– Jó, de erről győződj meg a saját szemeddel.
Felhívta telefonon az unokatestvérét, s még jóformán le
sem tette a kagylót, a rokona máris betoppant. Badrnak hívták,
s öltözéke alapján leginkább egy rock sztárhoz hasonlított.
Haját zselével borzolta fel, farmert viselt, aranyláncok
fityegtek a testén, és sűrű pacsuli felhő lengte körül. Badr egy
holdjáró mozgásával lépkedett előttünk az óvárosban. Mint
mondta, gyerekkorában nem bírt betelni Michael Jackson
videoklipjeivel, s kitartó igyekezettel sikerült elsajátítania
példaképének a mozgását. Iparkodnom kellett, hogy lépést
tudjak tartani vele. A szűk utcákban állandóan ki kellett
400
térnem a szembejövő forgalom elől, mely málhás szamarak
végeláthatatlan folyamából, targoncáikat toló emberekből és
terebélyes asszonyságokból állt, akik bevásárlás után maguk
után vonszolták hatalmas csomagjaikat.
A fogadónk ajtaja az óváros labirintusába nyílik, ahonnan
tekervényes és követhetetlen útvonalon végül megérkeztünk
egy olíva zöldre mázolt ajtó elé.
Badr bekopogott rajta, s az hamarosan kitárult előttünk.
– Bújj csak be! – mondta Badr előzékenyen.
Az ajtó mögött egy hosszú és sötét folyosó tárult elénk,
mely a történelem vérzivataros napjaiban egy könnyen
védhető átmenetet alkotott a ház felé. Végigbotorkáltunk a
sikátorszerű folyosón, s egy kanyar után egy szikrázó fényben
úszó udvarra jutottunk. Három oldalából magasba törő
hatalmas ajtók nyíltak, közepén egy márvány szökőkúttal. Az
udvar fölé emelet magasodott, még három szobával és egy
apácarácsos erkéllyel. A falakat egykor piros, sárga és fekete
színű, kézműves mozaikcsempe geometrikus mintázata
boríthatta.
Az udvaron szárítóköteleket feszítettek ki, amikről nedves
ruhák lógtak. A kiteregetett ruháról könnyűszerrel meg
lehetett állapítani a házat benépesítő családtagok számát és a
korukat. Legalább négy nő, három férfi és hat gyerek ruhái
száradtak a napon.
– Nagy családod van.
Badr egy brake-mozdulattal felém fordult.
– Gyere, megmutatom a sírt!
– Miféle sírt?
Az udvar bejárattal szemközti falán kinyitott egy ajtót,
kivett egy cipőkkel teli dobozt és egy törött széket.
– Erre gyere!
401
 Bedugtam a fejem az ajtónyíláson. Sötét volt bent. Badr
megragadott egy gyertyát, meggyújtotta, majd finoman
belökött a helyiségbe. Egy kicsi barlangba jutottunk, mely
körülbelül tíz négyzetméter lehetett, középen egy
kőszarkofággal.
– Ki nyugszik itt?
– A ház építtetője.
– Az ősötök volt?
– Ezt nem tudjuk biztosan – felelte Badr hunyorogva.
Az a tudat, hogy valaki egy sír közvetlen közelében lakjon,
kétségtelenül eredeti volt, de egyúttal nyugtalanító is.
– Nem hinném, hogy feleségem repesne az örömtől, ha egy
halott társaságában kéne élnie.
– Ha ez nem felel meg, találhatunk más házat is. Egy másik
unokatestvérünkét például, de az jóval nagyobb ennél.
– Az merre található?
– Nem messze innen.
Kiléptünk a sírkamrából, végigmentünk a sötét folyosón,
majd kiléptünk az utcára. Badr egy elfátyolozott lány felé
intett, aki a szomszédos ház ablakából kukucskált. A lány
kiabált valamit arabul, és az ég felé mutatott.
Néhány perc múlva egy másik küszöbön is átléptünk. Egy
rövid folyosó s egy kanyar után egy hatalmas, narancsfákkal
teleültetett udvarra jutottunk. Az udvarról nyíló egyik szoba
előtt két öregasszony gubbasztott. Felálltak, üdvözöltek, s
kézmozdulattal jelezték, hogy nyugodtan nézzünk körül.
Badr az udvar sarkából a tetőre vezető lépcsőn vezetett fel.
Fez óvárosának építkezését a többszintes házak jellemzik.
Minden emeleten szobák helyezkednek el, s azok a lyukak,
amelyek túl kicsik ahhoz, hogy elférjen bennük egy ember,
kacatok kupacaival vannak tele. Továbbhaladva legalább egy
402
tucatnyi hálószobát láttam, a falak mentén ágyakkal és
heverőkkel, de a televízió sem hiányzott belőlük, a szokásos
egyiptomi szappanoperák egyikét sugározva.
Egy csapóajtón át jutottunk fel a lapos tetőre. Három
csirkeketrec, két kutya és egy traktormotorhoz hasonlító gép
volt a tető berendezése. Elnéztem az óváros felett: minden
házban volt egy központi halqa, az udvar ég felé nyitott része.
Badr a távolba mutatott.
– Egy napon abban az új városban fogok élni.
– El tudnád hagyni a történelmi várost?
– A történelem a szüleim és az ő barátaik világa.
– De hát az egész életedet itt töltötted. Nem látod, milyen
szép az, ami körülvesz téged?
– Nincs itt semmi szépség, csak piszok és nyirkos épületek.
– Ismerek embereket, akiknek minden álmuk az, hogy itt
lakhassanak.
– Milyen emberek azok?
– Akik sokra értékelik a történelmet.
– Akkor mondd meg nekik, hogy ne habozzanak, és
jöjjenek ide. Rengetegen el akarják adni a családi örökségüket,
a házukat.
Lementünk a földszintre, ismételten elhaladva a színes
tévék mellett. Megengedtem magamnak egy tréfát, s
megkérdeztem, nem tartozik-e véletlenül egy sírkamra is a
házhoz.
– Sír az nincs, de hatalmas konyhája van. Gyere,
megmutatom.
Egy szuterénszerű helyiségbe mentünk le. A levegő
áporodott volt, és döglött patkányok átható szaga terjengett. A
megfáradt mennyezet bedőlni készült. A terem végéből
fénynyaláb szűrődött be.
403
 – Amott hátul van a ház konyhája.
– És az, ahol most állunk, micsoda?
– Ez volt hajdan a szolgák lakhelye.

Huszonegyedik fejezet

Nem hallottam még olyat, hogy valaki az egyenes úton

eltévedt volna.
SZÁDI

Valid félrehívott, és közölte velem, hogy meghalt a nővére.

A modern városrész egyik kávézójában ültünk, és egyik
unokatestvérére várakoztunk.
– Aminának hívták – mondta elcsukló hangon. – Két évvel
volt idősebb nálam, kimagaslóan jól tanult, és gyönyörű fogai
voltak.
– Nagyon sajnálom. Mikor történt?
Valid, akinek tökéletes memóriája volt, összefonta a karját,
és a kávéjába meredt.
– Nem is tudom pontosan megmondani.
Témát váltottam, s a gyerekei felől érdeklődtem. A
kérdésem megtette a hatását, széles mosolyra húzta a száját.
– Ali hét-, Dunja pedig ötéves. Olyanok nekem, akár a
napsugár egy téli délután.
– Nagy felelősség a gyereknevelés.
– Olyan, mint az agyag, a szülők feladata, hogy helyesen
formázzák.
Valid szemmel láthatóan elégedett volt a hasonlatával.
– Az értékek nagyon fontosak. Meg kell tanulniuk
különbséget tenni a jó és a rossz között – mondtam.

404
 – Meg kell érteniük a becsületben rejlő szépséget és a
tisztességtelen viselkedésből következő szégyent.
Időközben berobogott Valid unokatestvére, bekapott
három croissant-t, majd elviharzott, anélkül, hogy egyetlen
szót szólt volna.
– Helyes fiatalember – mondtam kíváncsian, miután
távozott.
– Nagyon közel állt a húgomhoz. Azt hittük, össze fognak
házasodni. Mindkét család bizakodva tekintett az esküvő elé.
– Nagy csapás lehetett neki a menyasszonya halála.
Valid bólintott, és arcát a tenyerébe temette.
– Rettenetes fájdalom volt. A húgomat nagy szégyen érte.
– Nem értem, milyen szégyen?
Valid felemelte a fejét, a szeme könnybe lábadt.
– Amina megbecstelenített bennünket, és nagy szégyent
hozott az egész családra. Mindenki kinevetett bennünket
miatta.
– Hogyan nevethettek ki az emberek, amikor meghalt a
húgod? Ez végtelenül tapintatlan dolog.
Valid elfordította a fejét, majd kezébe vette az üvegpoharat,
és a peremének a mintáját kezdte vizsgálgatni.
– Amina elszökött egy franciával. Franciaországban él.
– Úgy érted, nem halt meg?
– A család szemében nem él már.

Elterjedt a híre, hogy eladó házat keresek Fezben, bár ez

nem egészen felelt meg a valóságnak. Igaz, hogy régi álmom
volt, hogy legyen a medinában egy patinás udvarral
rendelkező házam, de tudtam, hogy Rachanát egyáltalán nem
nyűgözné le az ötlet. Arról a prózai okról nem is beszélve,
hogy kedvtelésem kielégítésére semmi felesleges pénzünk
405
nem volt. Rachana szerint már a Kalifa háza is nagyobb volt a
kelleténél.
Valid unokatestvére kötelességének érezte, hogy találjon
nekem egy megfelelő otthont, és lelkesen sietett a segítségemre
álmom megvalósításában. Tetterős igyekezetére az is
ösztönzőleg hatott, hogy általa saját álmát is megvalósulni
remélte, azt, hogy végre elhagyja az óvárost, és beköltözzön
egy modern városba.
Délután Validnak egy másik unokatestvére vitt háznézőbe.
Ezúttal olyan mélyre hatoltunk a sötét sikátorokban, hogy ott
már úgy tűnt, ez a városrész soha nem fog a modern világhoz
kapcsolódni. A városba érkező turisták általában csak a
történelmi nevezetességeket tekintik meg egy nagyobb séta
keretében, és csak ritkán merészkednek a labirintus belsejébe.
Valid unokatestvére szerint alig akad olyan ház az
óvárosban, ami ne lenne eladó.
– A külföldiek pénze nélkül a város halálra van ítélve. Jó
ideje haldoklik már.
S ebben igaza lehetett. Sok száz házat dúcoltak alá
fagerendákkal. Ahogy generációk hosszú során át mind
nagyobb lett a család, újabb és újabb szobákkal és emeletekkel
toldották meg az eredeti épületet, melyek olyan nagy nyomást
gyakoroltak a roskatag alapokra, hogy egy idő után kinyomták
a falakat. Egyetlen reggel alatt legalább húsz házat néztünk
meg; a különböző épületek összemosódtak a fejemben,
akárcsak a szökőkutak, udvarok, mozaikok, erkélyek, festett
famennyezetek vagy márványpadlók.
Nem akartam illetlenül Amina sorsára rákérdezni, de
Abdur Rahmán maga tett említést róla.
– Tizenhét éves volt – mondta fennhangon, miközben
elhaladtunk egy kisebb csorda málhás szamár mellett
406
mindannyian nagyon szerettük. Valid szülei már a
házasságkötés napján tanakodtak, s alig várták, hogy a pár
gyerekkorban történt eljegyzése kiteljesedjen.
– Találkoztam a fiúval.
– Szófukar fiú, s Amina unalmasnak találta a társaságát.
Végül lelépett egy francia fiatalemberrel, akivel a
McDonald'sban ismerkedett össze.
– El tudom képzelni, milyen dühös lett a család.
– Ne haragudj, de azt hiszem, fogalmad sem lehet arról,
milyen mérgesek voltak. A mellüket szaggatták, hangosan
zokogtak, kitépték a hajukat, pontosan úgy viselkedtek,
mintha egy családtagjuk halt volna meg. A legsúlyosabb tettől
sem riadtak vissza, amit egy szülő a gyerekével szemben
megtehet.
– Micsodától?
– Elevenen temették el a lányukat.

Délután belebotlottam Twiggerbe, aki épp egy

üzlettulajdonossal alkudozott egy pár hímzett, szamarak
hátára szánt által-vetőre. Évődve kérdeztem tőle, csak nem
tervezi, hogy a táskához szamarat is vesz majd.
– Mindent a maga idejében. Lassan járj, célba érsz.
Szőrmentén már belekóstoltam egyszer az
öszvérkereskedelembe.
– Itt Marokkóban?
– Nem, Mongóliában. Rá is fáztam piszkosul. Ebben az
iparágban jószerivel csak tolvajok dolgoznak.
– Mégis, mi a titka a jó öszvérnek?
– Gyulladások után kell kutatnod!
– Nem értem.

407
 – Először is meg kell vizsgálnod a hátát. Ha sebeket látsz,
jobb, ha továbbállsz. Bármilyen aranyos tekintete is van Isten e
kedves teremtményének, ne hagyd, hogy levegyenek a
lábadról. Ha szamarat akarsz venni, részvétlenül és
érzelmektől mentesen kell a dologhoz állnod, különben
rajtavesztesz.
Twigger beszéd közben leszámolt egy köteg alacsony
címletű papírpénzt, és az üzlettulajdonos felé nyújtotta. Ezt
követően megkérdezte, nem kívánnék-e egy palotát vásárolni
magamnak.
– Mindjárt itt van a sarkon.
– Biztosan megfizethetetlen!
– Alig valamivel több, mint amit Londonban vagy New
Yorkban egy semmit érő kredencért fizetnél.
Két perccel később már egy tágas ház szalonjában
üldögéltünk. Három udvara volt, mindegyik oldalán egy-egy
boltozatos szobával, hosszú ideje kiapadt szökőkutakkal és
párját ritkító famennyezettel. A szobák falai mozaikokkal
voltak díszítve, milliónyi kézzel kifaragott, geometrikus
mintában kirakott csempedarabbal. A házban senki sem lakott,
leszámítva egy öregembert, aki az emelet egyik szobáját
szandálkészítő műhelyként használta, s ugyanakkor itt is
lakott rengeteg postagalambjával egyetemben. A madarak egy
csodálatos mennyezetburkolat mögött fészkelték be magukat,
s időnként puha szárnyakon elrepült felettünk egy-kettő. A
padlón vastag rétegben rakódott le a sokévnyi guanó. Az öreg
szandálkészítő azt mondta, hogy már csak nagy ritkán hagyja
el a házat.
– A medinába sem jár vásárolni? – kérdeztem.
– Nem, oda sem járok már – mondta alázatosan.

408
 – És honnan szerzi be a szükséges élelmiszereket és
miegymást?
– Egyik szomszédom segítségével.
– Mióta lakik itt?
– Amióta megszülettem, immár hatvan éve.
– Csodálatos palotában lakik, tudja?
– Ez az otthonom.
– Nincsen családja?
A férfi cérnát fűzött egy tűbe. Nem tekintett fel.
– Ezek a madárkák jelentik számomra a családot.
Mielőtt elhagytuk volna Fezt, bebarangoltam a medinát, és
fényképeket készítettem a hagyományos kézműves
mesterségekről; többek között a fém művesekről, akik a
hajszálvékony fémlemezekből áttört csipkézetű lámpákat
varázsolnak, amikor egy különös üzletbe botlottam bele.
Időtlenül állt a környezetében. Fez medináját az elhasználtság
jellemzi, lévén, hogy sok ezer éve folytonosan lakják. A
váratlanul elém bukkant üzlet azonban kilógott a sorból,
egyrészt mert a megjelenése makulátlan volt, másrészt, mert
semmilyen cégér sem utalt arra, milyen árut kínálnak odabent.
Egyetlen kíváncsiságot gerjesztő, kicsi, fekete-fehér
táblácska függött az ajtón, „Szolgáltatás” felirattal.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és benyitottam.
Az üzletben egy fiatalember üldögélt. Hatalmas,
tagbaszakadt férfi volt, az inge csak úgy feszült a felsőtestén, s
nem csodálkoztam volna azon, ha szétszakad a hihetetlen
izomkötegektől. Hatalmas kezében egy kicsi Bibliát tartott, s
némán mozgó szájával követte a sorokat. A sarokban gitár
feküdt, nyakán egy szivárványszínű szalaggal.
Amikor közelebb léptem, az óriás feltekintett, egy hirtelen
mozdulattal kiegyenesedett a székén, és szívélyesen üdvözölt.
409
Megkérdeztem, milyen szolgáltatást nyújtanak. A fiatalember
levette a szemüvegét, majd az asztalra helyezte.
– Embereket közvetítünk – mondta kimért hangon.
– Ezek szerint valamilyen ügynökséghez van szerencsém?
– Igen, uram, tulajdonképpen akár így is hívhatja.
– És pontosan milyen termékeket kínálnak?
– Az igazságot – mondta az óriás, és rátette kezét a Bibliára.
– A bölcsességiparban utazunk.
Visszatérve a szállodába megtudtam, hogy a különös
üzletet egész Fezben ismerik.
– Mondtam már neked – fakadt ki Valid –, mi, marokkóiak
békességszerető emberek vagyunk. Nincs semmi bajunk a más
vallásúakkal, sőt, a testvéreinknek tekintjük őket. A Koránban
írva vagyon, „Nekik is megvan a maguk vallása, és nekünk is
megvan a sajátunk” és „ha nem találsz mecsetet, úgy térj be
egy templomba és imádkozz ott”. Szent könyvünk szerint
Mózes és Jézus is próféták, s ezért tisztelettel adózunk előttük.
Békében élünk, de hisz ezt te is tudod, elvégre ismersz
bennünket. Ám ugyanakkor meg kell értened azt is, hogy ezen
emberek számára nincs hely az országunkban.
– Milyen emberek ezek?
– Hisz láttad őket. Ők a Boldogságtapsolók gyülekezete.

Elhagytuk Fezt, és északkeleti irányban folytattuk utunkat.

A szél oly hevesen rázta az autónkat, hogy alig bírtam az
úttesten tartani. Ariane és Timur ide-oda dülöngélt az ülésen.
Egy darabig kitalálósdit játszottak, de aztán elszédültek, és
inkább csendben maradtak. Félrehúzódtam, hogy elvégezzük
folyó dolgunkat. Karomba fogtam Timurt, és az út menti
bozótoshoz mentem, majd letoltam a nadrágját. Buja természet

410
vett körül bennünket, a növények körülbelül két méter
magasak lehettek. Egy marihuánaültetvényre vetődtünk.
A marokkói Ríf hegység hírhedt a marihuána gyantájáról,
amit kífnek neveznek. Egyes források szerint erről a vidékről
látják el egész Dél-Európát a „cuccal”, amióta a bodros hajú
hippik felfedezték maguknak ezt a réveteg vidéket, és a
szabad életérzés által hajtva bebarangolták szivárványszínű
Volkswagen furgonjaikkal az országot. A határőrség azonban
nem ismer tréfát, és lecsap minden turistára, aki van olyan
őrült, hogy megpróbáljon kábítószert hazacsempészni. Észak-
Marokkó éles kontrasztban áll az ország déli vidékeivel. A
sivatagot elhagyva tarka mezőgazdasági területek jellemzik a
vidéket, s mindenütt a földjeiken hajlongó asszonyokat látni,
akik kerek kalapot viselnek a tűző nap ellen. Vannak
narancsligetek és tanyák, öreg férfiak vánszorgó öszvéreken
lovagolnak, s pásztorok terelik a domboldalról aláfolyó
tengernyi birkanyájat.
A késő délután fakó fényében érkeztünk meg
Chefchaouenbe, egy kicsiny városkába, amit öt évszázaddal
ezelőtt építettek az Andalúziából menekülő muszlimok. Két
hatalmas hegyorom által közrefogott bölcsőben fekszik, a Vádi
Laou völgyben. A várost olyan atmoszféra lengi be, mintha
egy rég letűnt andalúziai városnak volna a visszfénye. Annak
idején az iszlám hit védőbástyájának építették, hogy onnan
támadásokat lehessen intézni a mind erősebbé váló katolikus
Portugália ellen.
A város építészete, konyhája és tagadhatatlan mediterrán
hangulata kétségtelenül a latin szellem örökségéből fakad.
1920-ig, amikor spanyol csapatok szállták meg Észak-
Marokkót, Chef-chaouen teljesen el volt vágva a keresztény
világtól. A várost megszálló spanyolok önnön kultúrájuk egy
411
apró időzárványát találták itt, mivel az itteni emberek a
katalán nyelv egy sok évszázaddal azelőtti nyelvjárását
beszélték, ami andalúziai zsidók révén került délre, s amely az
Ibériai-félszigeten sok évszázaddal korábban kihalt már. A
spanyol jövevények emellett megdöbbenve találkoztak a
jellegzetes granadai bőrműves-, fazekas- és más kézműves
termékekkel is, amik az őshonos Spanyolországból rég
kivesztek már.
A macskaköves utcák meredeken kanyarogtak, az
ablakokat pedig apácarácsokra futtatott, árnyékot biztosító
vadszőlő borította. A házak falát indigókékre mázolták, az
ajtókat faragások díszítették, a tetők terrakotta színben
pompáztak. Nem győztünk betelni a város hangulatával,
hosszú ideig bóklásztunk a medinában, átadva magunkat a
mindenütt jelen lévő időtlen nyugalomnak.
Egy évvel korábban már jártam Chefchauenben, amikor
meglátogattam egy iszlám hitre tért amerikait, bizonyos Petert,
aki azért jött Marokkóba, hogy felkutasson egy hölgyet, akit
egy texasi bárban ismert meg. A legtöbb külföldivel
ellentétben, akik jóformán csakis a kífért látogatnak el ebbe a
hegyi városba, Petert egészen más dolog foglalkoztatta;
mégpedig, hogy hogyan lehet az iszlám szélsőséges
felfogásának üzenetét elterjeszteni.
Hiába igyekeztem meggyőzni arról, hogy tévútra tért, és
áldozatául esett azoknak a szélsőséges és terrorista
eszméknek, amelyeket minden hithű muszlim elvet. Peteren
azonban nem lehetett segíteni, magába szívta a gyűlölet és
ódon anarchia világa.

Rachanával és a gyerekekkel az Uta el-Hammám nevű

főtér egyik kávézójának teraszán üldögéltünk, és spanyol
412
tortillát, majd kékes színű fagylaltot ettünk. Gondolataim a
Boldogság-tapsolók szektája körül forogtak. Lehet, hogy egy
olyan öreg és értékeiben, szilárd társadalomban, mint amilyen
Marokkó, nem találtak követőket maguknak, ám jelen vannak.
A második világháborúig a keresztények vasárnaponként
tartották istentiszteletüket, amiben a történeteknek szintén
jelentős szerepe volt. Az Ószövetséget papok igyekeztek a
gyermekekkel megismertetni, s ezek a történetek teli voltak
erkölcsi tanulságokkal, a helyes viselkedésre irányuló
tanítással, és természetesen szimbólumokkal.
A vasárnaponként templomba látogatók meg tanulták
értelmezni a hallott ószövetségi történetek üzenetét, pontosan
akképpen, ahogy azt az arabok is tették és teszik a mai napig a
Korán és a mesék esetében. A templompadban ülve a híveket
a szimbólumok buja szőttese vette körül, voltak jelképek a
szentbeszédben, az oltárképeken, a templomüvegen, az oltár
faragásain, nem beszélve a testté és vérré változtatott
kenyérről és borról.
Manapság idejekorán felvilágosítják a gyerekeket jó
néhány dologban, ám a szimbólumok világába alig nyernek
bepillantást, leszámítva a számítógépes nyelvet, így
öntudatlanul is eltávolodtak egy ősi gondolkodástól, ami a
vallások szimbólumrendszerében, a mesékben vagy akár a
művészetekben máig tetten érhető. A láncolat megszakadt,
nem csoda hát, ha egy értetlenkedő fiatal merő badarságnak
tartja az ostya és a bor színeváltozását, és nem érti, hogyan
válhat néhány cseppnyi bor Krisztus vérévé, s egy darabka
kenyér a testévé.
Ám még nem minden veszett el.
Hitem szerint a szimbólumokat újra lehet tanítani, és ha
ismét közkinccsé tehetnénk az egyetemes tudást a
413
szimbólumok értelmezéséről és a jelképek működéséről, egy
hosszú idők során felhalmozott bölcsesség birtokába jutnánk,
ami biztos háttérül szolgálhatna esendő életünknek. Egy
kiveszett és elfeledett nyelv újratanulására tett kísérlet volna,
amelynek révén egy tudásban gazdag tárház ajtaja nyílna ki
számunkra. Másképpen fogalmazva, egy titkosírás kódjának
rejtélye törne meg.

Ariane megette fagylaltját, és nyalogatni kezdte az

üvegtégelyt.
– Ha majd nagy leszek – mondta elégedetten –, ebben a
városban fogok élni egy rózsaszín dinoszaurusszal, akinek
Flossz lesz a neve.
Mintha csak saját magam kisgyerekkori mását hallottam
volna. Gyerekkorunkban, több ízben is jártunk ebben a
városban. Ha lehunyom a szemem, magam elé tudom idézni,
hogy üldögéltünk egykor mi is a főtéren, színes mintás
ruháinkban, fagylaltot nyalogatva. Egy alkalommal apám
beszélgetésbe elegyedett egy hippivel, aki annak idején,
hatvankilencben azért jött Marokkóba, hogy találkozzon Jimi
Hendrixszel. Hősével ugyan nem találkozott, ellenben az
országban rekedt. Egy mellékutcában lévő kávézóban
dolgozott, ami jobbára hasiselosztóként működött. Amikor
megpillantotta, hogy épp beszállunk a piros színű Ford
Cortinánkba, delíriumos állapotban felénk szaladt, és
megcsókolta a rendszámtáblánkat.
Apám szerint a hasis a legnagyobb arab gondolkodók
leszármazottainak elméjét is szétrohasztotta, s most azért
került Európába, hogy ott is hasonló rombolást végezzen.
Megpróbálta jobb belátásra bírni a hippiket, felhívva a
figyelmüket a reájuk leselkedő kibírhatatlan kínra, amit előbb
414
vagy utóbb, de le kell majd róniuk adóként a dőre boldog
pillanatokért. Amikor meglátta a színes hippi ruhákba öltözött
pincért, amint kocsink elejét szorongatja, megkérte, hagyjon fel
a szívással, és keressen magának olyan célt, amire egy életen át
büszke lehet.
– Nem akarok magammal foglalkozni, testvér – felelte a
hippi leverten.
– És miért nem?
– Egy gurut keresek, majd ő megmondja nekem, mit
csináljak.
– Ne haragudj, de neked nem gurura van szükséged,
hanem arra, hogy visszanyerd a tiszta értelmedet.
A hippi felállt, megtántorodott, majd kivett a zsebéből egy
szürke kiscicát, és megcsókolta a pofáját.
– Te nem érted.
– Mit nem értek?
– Hallottam, hogy valahol, valaki utat tud nekem mutatni.
Az apám tágra meresztette a szemét.
– Valahol Angliában.
– Hol lakik az az illető?
– Azt nem tudom, testvér.
– Hogy hívják?
A hippi visszadugta a kiscicát a zsebébe, és gondolkozni
kezdett.
– Irt néhány könyvet is, amik megvannak nekem.
– Jó, jó, de mi a neve?
– Valami Idrisz... Idrisz Sah.

Amikor visszatértünk a Kalifa házába, minden nyugodt

volt. Az őrök a szegénynegyedbe mentek, hogy szardíniát
vegyenek egy halárustól, aki napjában kétszer
415
végigkerékpározott a szegénynegyeden. A csomagtartóra
erősített ládikó tele volt frissen fogott hallal. Az őrök a
gólyafészek közelébe helyezték a halakat, remélve, hogy ezzel
vissza tudják csábítani a madarat.
Amikor Oszmán meglátta a közeledő autónkat, kiszaladt
elénk, és csókokkal halmozta el a gyerekeket. Nagyon
boldognak látszott. Bementünk a házba, Zohra körülugrált
bennünket, karjába fogta Timurt, és egy csomag rágógumit
tömött a szájába. A Medve mindeközben az ajtófélfának
támaszkodott, és illedelmesen engedélyt kért, hogy közöljön
valamit. Attól tartottam, hogy családi szerencsétlenségről,
esküvőről akar beszélni, vagy más kellemetlen dologgal áll
elő, ami minden esetben jókora kiadást eredményez.
– Azzal kapcsolatos, hogy hamarosan új lakásba kell
költöznötök?
– Nem, Monsieur Tahir, a költözést elhalasztottuk.
– Akkor miért vagy ilyen izgatott?
– Oszmánról van szó.
– Mi van vele?
– A felesége...
– Igen...
– Visszajött hozzá.
– És visszafogadta?
A Medve biccentett.
Nagyot lélegeztem, és kimentem, hogy minden jót kívánjak
Oszmánnak.
A marokkói társadalomban nem illendő, hogy egy férfi
túláradó bizalmassággal forduljon felebarátjához, kivéve, ha
házasság révén rokoni kapcsolatba kerültek egymással.
Oszmán a kocsimat mosta, a slagból szerteszét fröcskölt a víz.

416
Felé léptem, hogy kezet rázzak vele. A csuklóját nyújtotta,
mert az száraz volt.
– Nagyon örülök, hogy így történt.
Oszmán szélesen elmosolyodott.
– Isten kegyes hozzám.

A szobalányaink újabb csatát indítottak, hogy elnyerjék

Timur kegyét. Fatima lendült először támadásba, amikor is
egy íjjal és nyílvesszőkkel lepte meg a fiamat. Mivel nem
akartam aláásni a bizalmas kapcsolatunkat, nem koboztam el a
veszélyes játékot. Timur fel-alá kergette Zohrát a házban, s
minduntalan célba vette a fenekét a nyílvesszőkkel. Mindenki
kemény feddésben részesítette volna, de Zohra szemmel
láthatóan figyelmes gesztusként értelmezte ezt. Amikor
másnap reggel munkába állt, ő is ajándékkal lepte meg
fiunkat, egy katonai felszereléssel, amiben volt bilincs, pisztoly
és játékgránátok. Timur szemmel láthatóan nagyon megörült a
játéknak, én annál kevésbé, különösen amikor a doboz nevén
az Oszama bin Láden márkanevet olvastam, származási
helyként pedig természetesen Kína volt feltüntetve.
Timur megragadta a harci felszerelést, és felviharzott vele a
szobájába. Azt játszotta, hogy kalóz, a szobája pedig a kincses
sziget. Amikor megunta, felkereste az őröket, lövöldözni
kezdett rájuk, és a vendégvécébe zárta őket, mondván, hogy
az a börtöne. Háromkerekűjén a házon belül biciklizett, és
mindenkire tüzet nyitott, aki csak az útjába került. Arianénak
mindez nem okozott nagy örömet, különösen, amikor őt is
eltalálta egy nyílvessző a hátán és a fején. Sírva jött oda
hozzám, s én ekkor véget vetettem a játéknak, és elkoboztam a
másokat bosszantó, veszélyes játékokat. Ezt látva Fatima
kiszaladt a házból, és egy műanyag M-16-os karabélyt
417
vásárolt, aminek puskatusán szintén az Oszama bin Láden név
szerepelt. Kész szerencse, hogy még azelőtt meg tudtam
kaparintani Fatima őrült ajándékát, mielőtt azt Timur
észrevette volna. Kezdtem aggódni, hová fog mindez fajulni.
– Mondd csak, Farima, hát nem látod, milyen veszélyesek
ezek a játékok?
A szobalány szája elé helyezte a kezét, és kuncogni kezdett.
– De hát ő szereti ezeket.
– Ez csak természetes, hiszen kisfiú, és áldozatul esik a
rossz hatásoknak. Ne feledd, hogy még hároméves sincs.
Ebben a pillanatban érkezett meg Zohra, kezében egy
fekete nejlonzacskóval. Egy fényes és hosszú tárgy lógott ki
belőle, mely első pillanatban valamilyen ereszcsatornához
hasonlított.
– A kicsi Timurnak hoztam – mondta előzékenyen.
– Micsodát?
Kivette a tárgyat a zacskóból. Az ajándék nem volt más,
mint egy játék páncélököl.

Eltelt két hét. Megérkezett a tavasz, ami azonnal kora nyári

időbe váltott át. Vettem két kanna festéket, néhány ecsetet, és
munkára fogtam az őröket. Először fordult elő, hogy nem
ellenkeztek, sőt, a Medve mintha még köszönetet is rebegett
volna felém.
– Ön jó ember, Monsieur Tahir. Isten látja a jóságát.
– Az utolsó ítéletkor meg fog emlékezni magáról – folytatta
Merván.
– Valamit akartok tőlem? – kérdeztem tőlük gyanakodva.
– Nem, dehogy – felelte a három hang egyszerre.
– Akkor miért viselkedtek ilyen előzékenyen?
– Mert szeretjük önt.
418
 Péntek lévén felkerekedtem, hogy találkozzam dr.
Mehdivel és a többi törzsvendéggel a Café Mabrúkban.
Keresztülsétáltam a szegénynegyeden, üdvözöltem az
imámot, és még néhány embert, akit innen-onnan ismertem
volt, majd lekanyarodtam a tengerpartra és betértem a
kávézóba. Valami azonban nem volt rendben. A Café Mabrúk
nem volt a helyén.
Azon a helyen, ahol a kávézó emberemlékezet óta állt, egy
hatalmas kráter éktelenkedett. A bontási terület mellett egy
francia nyelven írt feliratot olvastam: „Casablanca szíves
elnézést kér az esetleges kellemetlenségekért.”
Döbbenten álltam a kráter és a felirat előtt, mintha
letaglóztak volna.
– Gazemberek – motyogtam magamnak. – Hogy a fészkes
fenébe engedhették meg ezt?!
Kisvártatva feltűnt Haifád, majd Zohra férje is. Néhány
perc múlva dr. Mehdi is megérkezett.
– Mikor történt mindez? – kérdeztem.
– Múlt éjjel – felelte Haffád.
– S hová lett Abdul Latíf?
– Elutazott, hogy pár napra meglátogassa a családját a
Magas-Atlaszban.
– Ezek szerint még nem is tud róla?
– Még nem.
– Tennünk kéne valamit – mondtam eltökélten.
– Micsodát?
– Először is akciótervet kell készítenünk.
Dr. Mehdi rátette a kezét a vállamra.
– Más ötletem van.
– Micsoda?

419
 – Felejtsük el a régi jó Café Mabrúkot, és keressünk egy új
helyet magunknak.
A törzsvendégek hirtelen összeverődött társasága tapssal
éljenezte a javaslatot, majd megindultak a tengerpart mentén,
hogy új búvóhely után nézzenek. En még néhány percig a Café
Mabrúk hűlt helyén álldogáltam, hogy néma csenddel
adózzak egy eltávozott régi barát előtt.
Végül én is a többiek után iramodtam.

Huszonketedik fejezet

Ha a tengerhez érsz, ne a patakokról beszélj, amiken

odaértél.
HAKÍM SZANAI

Időről időre előfordul az emberrel, hogy váratlanul

találkozik valakivel, s utána nem győz csodálkozni, hogyan is
élhetett addig nélküle.
Rachana és a gyerekek májusban Indiába utaztak, hogy
meglátogassák a rokonainkat, s így teljesen felszabadultam a
napi felelősséggel járó teendők alól. Úgy döntöttem,
viszontagságos helyi járatok igénybevételével ismét délnek
veszem az irányt, hátha ezúttal szerencsém lesz, és meglelem a
saját mesémet. Igaz, hogy eddig is foglalkoztatott ez a kérdés,
ám mi tagadás, sokat nem tettem a válasz megtalálása
érdekében. Éreztem, hogy alkalmas az idő, s rajtam múlik,
hogy közelebb kerülök-e a célhoz.
Az évek során szerzett tapasztalatok megtanítottak arra,
hogy egy kalandos önismereti utazáshoz elengedhetetlenül

420
szükséges a véletlenszerű, minden tervet mellőző utazás.
Boldog az az ember – tartja a szúfi mondás –, aki úgy indul el
reggel, hogy nem tudja, hol hajtja le a fejét az éjjel, s úgy költi
el estebédjét, hogy nem tudja, mit eszik reggel.
Casablancából déli irányba, Marrákes felé indultam. Egy
Mekneszbe tartó cementszállító teherautó vett fel először. A
dömper olyan öreg volt, hogy a vezetőnek félóránként meg
kellett állnia, hogy levegőt pumpáljon a gumiabroncsba. Volt
idő, mondta az öreg, amikor még ő maga és a teherautó is
fiatalok voltak.
– Hová peregtek el mind az évek? – kérdezte, miközben
kérges tenyerével életet lehelt a gumiba. Megkérdeztem, ő
megtalálta-e már a szíve történetét.
– Nincs a szívemben más, csak fájdalom. Ébredéskor
jelentkezik, és csak este múlik el. Azt mondják, attól van, hogy
fiatalkoromban sokat dohányoztam, s ebben lehet is igazság.
Fiatalon csélcsap módjára él az ember, de öreg lejjel issza meg
ennek a levét.
A kerekeket ismét újra kellett pumpálni; a sofőr lassítani
kezdett, és lehúzódott az útról, majd leállította a motort.
Leugrottunk a kabinból a földre. Az út mentén óriási volt a
szmog. Megpróbáltunk mind kevesebbet lélegezni, arcunk
pirospozsgássá vált.
– Azt hiszem, itt maradok inkább.
– Fiatal vagy és bolond. Olyan nagy itt a por, hogy
megfulladsz tőle.
– Amott van egy kávézó, beülök oda.
– A kávé is kikészít – nyögte a sofőr.
– De legalább érdekes emberekkel találkozhatom.

421
 – Ne számíts erre. Az efféle helyeken csak tolvajok
tanyáznak – mondta, és leguggolt, hogy a gumira illessze ósdi
kézi pumpáját.
Nekiveselkedett, hogy kérges tenyerével felfújja a
gumiabroncsot, mialatt én átmentem az úttesten, hogy beüljek
a kávézóba, aminek sokatmondóan még neve sem volt.
Tipikus képviselője volt az országutak mentén található
igénytelen kávézóknak, amit jobbára lepukkadt teherautók
sofőrjei látogattak. A falak csupaszok voltak, ízléstelen lila
színük rég hámlani kezdett, a székek rozogák, a levegő
áporodott. A pincér eleinte ki sem jött hozzám, mintha túl
elfoglalt vagy egyszerűen csak rest lenne a munkához. Öt
percig hiábavalóan igyekeztem elkapni a pillantását. Abszurd
volt, ugyanis én voltam az egyetlen vendég a helyiségben.
Végül csak kegyeskedett hozzám tévedni, s lerakott elém egy
hamutálat s egy pohár vizet.
– Ma szörnyű nagy szmog van. Bele lehet őrülni – mondta
köhécselve.
Viszonoztam a panaszkodást, és egy kávét kértem, majd
hátradőltem a törött széken, várva, hogy történjen valami.
Tapasztalatom szerint Afrikában a legkilátástalanabb helyzet
is akár egy szempillantás alatt gyökeres fordulatot vehet, s ez
nem csak a derűlátásban segít, de még a csodában való
lankadatlan hitet is erősíti.
Kihozták a kávét, mely sűrű és bitangul keserű volt, pont
olyan, ahogy szeretem. Kortyoltam egyet, majd még egyet,
mielőtt letöröltem arcomról a port. Feltekintettem, a pincér
különös tekintettel sandított rám.
– Mondtam már – mondta vigyorogva meg fog tébolyodni
a szmogtól.

422
 Azon tűnődtem, hogyan tudnék megszabadulni a
pincértől, és abbéli kényszerképzetétől, hogy egy jól öltözött
ember nem tudja elviselni a szmogot. A pincér hatalmas
termetű férfi volt, széles vállakkal, s magabiztosan járkált
felségterületén. Görbe orrával és leheletnyi brillantinnal
hátrafésült hajával marokkóinak látszott.
A vékony ablaktáblán át behallatszott egy életre pofozott
motor krákogó hangja. A teherautó, amivel eddig jöttem, sűrű
dízelfüstbe burkolva távolodni kezdett. Amikor fejemet
visszafordítottam az ablaktól, a pincér egy kedves kinézetű
férfit vezetett az asztalomhoz.
– Társasága akadt.
– Igen?
– Láthatja! Mindketten turisták.
– És akkor?
– Legjobb, ha együtt üldögélnek.
Ezzel a pincér egy széket húzott az asztalomhoz, és
leültette a fiatalembert. Amerikai akcentusa volt.
– Nincs a világon még egy hely Marokkón kívül, ahol két
külföldit egyazon asztalhoz ültetnek, ha teljesen üres a
helyiség.
Majdnem egy órán át beszélgettünk. A fiatalembert Juszuf-
nak hívták, de jobb szerette, ha Joe-nak szólítják. Gyerekkora
óta Kaliforniában él, de Marrákes medinájában született.
Minden évben hazalátogat rokonaihoz, a közelben lévő ősi
családi birtokra.
Megkérdezte, miért szakítottam meg az utamat egy ilyen
lepukkadt helyen.
– Nagyon érdekel a helyi kultúra és a néprajz, ám
valójában egy berber hagyomány nyomába indultam,
nevezetesen, hogy megkeressem a szívembe zárt mesémet. Azt
423
hiszem, ennél fogva ez a hely sem rosszabb, mint bármelyik
másik az országban.
Jó darabig csendben maradtunk. Joe az ablak felé fordult és
kitekintett rajta.
– A föld felszíne alatt láthatatlan erek folynak.
Nem tudtam eldönteni, hogy Joe személyében vajon egy jól
öltözött elmeháborodottal akadt-e dolgom. Rachana
véleménye szerint a bolondok ösztönösen rám találnak, legyen
az egy házibuli vagy egy repülőút.
– Nem tudlak követni.
– Marokkó déli részén az emberek úgy gondolják, hogy
rejtett erek vannak a föld alatt.
– Mindenütt ezt gondolják az emberek, nem csak Dél-
Marokkóban.
– Azt hiszem, rosszul fejeztem ki magam – folytatta
udvariasan Joe. – Nem vízerek csordogálnak, nem az efféle,
vizespohárban előttünk álló folyadékról van szó.
– Mi más folyhat bennük, ami nem folyadék?
– Szavak!
Hátam izzadni kezdett, mint amikor egy láthatatlan szikra
lángra lobbant a fejedben egy nagy horderejű gondolatot.
Joe szigorúan nézett rám.
– Ez a folyam öntözi Marokkót, mely a földjeinket tápláló,
csörgedező patakhoz hasonlóan, lehetővé tette, hogy
kiserkedjen a kultúránk. Mi jellemzi leginkább Marokkót? Mi
az, ami mindenkit megigéz, aki csak az országba látogat? A
színek talán? Az atmoszféra?
Joe egy pillanatra félbeszakította gondolatait, és kortyolt
egyet a kávéjából.
– Mindez az erek miatt van. A szavak mindent átható
erővonalai miatt.
424
 A szúfik szerint a példabeszédek és a mesék nemcsak az
egyénnek, hanem az egész társadalomnak szólnak, és egy
megfelelően megpendített húr képes megrezegtetni az ember
teljes valóját. Az emberi elme csupán szendereg, amíg egy
megfelelő történet fel nem ébreszti. A mesék jelentik
ébredésünk kulcsát, egyfajta katalizátorként szolgálnak
gondolkodásunk megváltoztatásához. A Joe által említett,
földalatti erek nem véletlenül idézték eszembe a szúfikat.
Amióta az iszlám teret hódított Marokkóban tizenhárom
évszázaddal ezelőtt, a misztikusok jelentős szerepet játszottak
a népi vallásosságban. Az energiaáramlat természetesen az
őslakossághoz vezető láthatatlan „álomösvényre” is hajazott,
ami kapcsolatot jelent a pillanatnyilag élő egyén és a föld,
valamint mindazon emberek és népek között, akik valaha itt
éltek.
Lassanként felsejlett előttem Joe szavainak az értelme.
Titokban reméltem, hogy Joe meghív magához a családi
birtokukra. Elmondása szerint rokonai csak egy kőhajításnyira
laknak a kávézótól, ám a meghívás elmaradt. Lehet, hogy ő is
azt gondolta rólam, hogy mániákus vagyok. Két pohár kávé
után felállt, megköszönte a beszélgetést, és szabadkozva
távozott.
A következő napokban egyik kisvárosból utaztam a
másikba. Sok emberrel találkoztam, ám nem kis nehézséget
okozott annak elmagyarázása, hogy meséket gyűjtök. Gyakori
eset volt, hogy az, akivel épp beszélgetésbe elegyedtem,
másvalakihez küldött, akár csak azt a bolond írástudatlant, aki
egy cédulával a kezében járt embertől emberhez, amin a
következő szöveg volt: „Küldd tovább a bolondot!” Voltak,
akik megosztottak velem egy mesét, mások nem. Gyakran

425
hívtak meg magukhoz jóravaló szegény emberek, akik bőséges
lakomával fogadtak, még ha maguknak vajmi kévésük is volt.
A cikcakkos utazásnak hihetetlen csúcspontjai vannak, ám
ugyanakkor nem mentesek a hullámvölgyek depressziójától
sem. Legrosszabbul akkor éreztem magam, amikor egy
Marrakestől északra fekvő, Guisser nevű településnél órák
hosszat hiába vártam a buszt, ami csak nem érkezett meg.
Majdnem minden pénzem elfogyott, és természetesen dőre
dolog volt akárcsak gondolni is arra, hogy a közelben bankot
találok. Sötétedni kezdett, és fogalmam sem volt, mitévő
legyek. Ám egyszer csak kibontakozott a félhomályból egy kék
egyenruhát viselő rendőr. Felkészültem a kellemetlenségre,
vagy legalábbis egy hosszú magyarázkodásra. Köszöntöttem a
rendőrt, és közöltem vele, hogy a Casablancába tartó éjjeli
buszra várok.
– Hiába vár, nincs éjjeli busz. Innen egyáltalán nem jár
semmiféle busz.
Elakadt a lélegzetem.
– Mit akart tenni az uraság?
– Azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy
megalszom valahol a szabadban.
A rendőr felemelte a kezét.
– Még mit nem! Nálam fog aludni! – mondta, s ezzel
megragadta a karomat, és az út menti magas betonház felé
vezetett. Hosszasan haladtunk felfelé a lépcsőkön, míg végül
felértünk a legfelsőbb szintre.
Kulcscsomó csörrent, s már nyílt is az ajtó.
– Egyedül lakom itt. A családom Marrákesben él.
A rendőr egy kanna mentateát készített, jó ideig némán
ültünk.
– Nincsen szolgálatban?
426
 – A város biztonságos.
Végighaladtunk a szokásos kérdéseken, amiket minden
utazó untig elégszer hall: honnan vagy és hová tartasz, ki fia-
borja vagy, hát a család?
Gyors tőmondatokban ütögettem vissza a válaszokat, majd
szokás szerint hozzátettem: tulajdonképpen egy történetet
keresek, a szívemben lévő, eleddig ismeretlen mesét.
A rendőr szeme tágra nyílt.
– Ismerek egy mesét, amit nemzedékről nemzedékre
hagyományozunk a családban.
– Nem mesélné el nekem?
– Miért is ne – mondta a rendőr, és kiöntött még egy pohár
mentateát. – Tüstént elmesélem.
Hátradőltem, a rendőr pedig megköszörülte a torkát.
– A könyörületes és irgalmas Isten nevében. Élt egyszer
egy izgága természetű fiatalember. Faluról falura vándorolt,
remélve, hogy talál magának egy mestert, akitől értékálló
tudást szerezhet. Az emberek szívesen látták, mivel megnyerő
külsővel áldotta meg őt az ég, s emellett illedelmesen is
viselkedett. Egy napon találkozott egy bölccsel, aki valóban
velejéig ismerte a világ és az ember természetét.
A fiatalember alázatosan megszólította az öreget.
– A nyugtalanság egyik helyről hajt a másikra, s még ha az
emberek ezt különösnek is találják, nem tehetek semmit ellene,
mivel az állandóan űző vágy a bensőmből fakad. Bárcsak
valahol megállapodhatnék, és boldog lehetnék.
A bölcs végighallgatta a fiatalembert, gondolkozott egy
darabig, majd ekképpen szólt:
– Át tudom érezni féktelen vágyadat. Ám, ha valóban azt
szeretnéd, hogy segítsek rajtad, kérdés nélkül el kell fogadnod
a gyógyírt, amit kínálok.
427
 – Tiszteletre méltó mester, távol álljon tőlem, hogy
megkérdőjelezzem utasításaidat, és még abban az esetben is
követni fogom azokat, ha más egyebet sem teszek hátralévő
napjaimban.
– Úgy menj a főútra, és utazz minél távolabbra. Feladatod
pedig nem más, mint hogy megkeresd a világ legboldogabb
emberét, ha pedig rátaláltál, kérd el tőle a ruháját.
A fiatalember különösnek találta az öreg tanácsát, de mivel
kötötte a fogadalma, búcsút intett, és felkerekedett.
A szélrózsa minden irányát beutazta, és mindenféle
emberrel találkozott, gazdagokkal és szegényekkel, bátrakkal
és gyávákkal egyaránt. Mindegyikhez ugyanazt a kérdést
intézte, nem tudják-e véletlenül, hol talál rá a földkerekség
legboldogabb emberére.
A fiatalember sokféle választ kapott útja során. Volt, aki azt
felelte: Én bizony elégedett vagyok sorsommal, de ismerek
valakit, odaát a hegyen, aki még nálam is boldogabb. Másokat
ellenben kihozott kérdésével a béketűréséből, és ingerülten
ripakodtak rá: Tüstént kotródj a szemünk elől, különben úgy
ellátjuk a bajodat, hogy megemlegeted!
A fiatalember bejárta az egész királyságot, majd a
szomszéd országban folytatta útját, és onnan a következőbe
vándorolt. A napok hetekbe fordultak, majd hónapokba, s
végül évek lettek belőle. Egy pillanatig sem nyugodott, míg
végül a kereséstől jóformán teljesen elcsigázva letelepedett egy
nagyerdő szélén álló magányos fa alá, s lehúzta a cipőjét.
Amint ott üldögélt, bájos kacaj ütötte meg a fülét. Olyan
hangosan csobogott a nevetés, hogy a madarak nem mertek
letelepedni az ágakra, s tanácstalanul köröztek a fa felett. A
nevetés néha hangos hullámokban tornyosult, hogy a levelek
eleresztették levélkacsukkal a gallyakat, és a földre szálltak.
428
Bárki emberfia megrémült volna ettől a különös nevetéstől, ám
a fiatalembert – aki időközben férfivá érett – nagy izgalom
kerítette hatalmába. Sebtében felvette a cipőit, és a delejes
kacaj irányába indult.
Az erdő sűrű volt és sötét, és minden bizonnyal síri csend
vette volna körül, ha a különös nevetés nem hallatszott volna a
távolból. A férfi addig-addig követte a hangokat, míg egy
tóhoz nem ért. A tó közepén kicsiny szigetet látott, a szigeten
pedig házikó állt. A kacarászás a házikóból hallatszott. Mivel a
férfi sehol sem látott csónakot, amivel átevezhetne a szigetre, a
vízbe vetette magát, és a szigetre úszott.
Átfagyva és csuromvizesen a házhoz ment, és bekopogott
az ajtón. Nem kapott választ, ám a nevetés egy pillanatra sem
szűnt meg. A férfi összeszedte minden bátorságát, s bár
illetlen dolognak számított, benyitott az ajtón. A szoba
közepén, egy szőnyegen üldögélő öregemberre bukkant, fején
hatalmas, eperszínű turbánnal. Olyan heves nevetés rázta,
hogy könnyek csurogtak alá az arcán. A boldogságkereső
közelebb lépett, egészen a szőnyeg széléig, és félszegen
megkérdezte:
– Ne vegye tolakodásnak hívatlan érkezésemet, de egy
távoli királyságból jövök, s azzal a feladattal bíztak meg, hogy
keressem fel a világ legboldogabb emberét. Mi tagadás, ön
boldog embernek látszik előttem, ezért ne vegye zokon,
mondja, van önnél boldogabb ember e földtekén?
Az öregember elővett egy zsebkendőt ruhaujjából, és
kifújta az orrát.
– Bizony boldog vagyok – mondta, s a nevetés újabb
hulláma ragadta el –, s bízvást állíthatom, hogy nem ismerek
nálamnál boldogabb embert.

429
 – Ebben az esetben, ha nem haragszik, engedjen meg
nekem egy kérést. Volna szíves odaadni nekem az ingét?
– Hogyan? – nevetett az öreg tovább, és szinte eszét
vesztette a kéjes, véget nem érő kacagástól.
Az öreg olyan hevesen nevetett, hogy az erdő állatai
félelmükben mind eliramodtak.
– Fiam – mondta elakadó hangon az öreg –, ha vetted volna
a fáradságot, hogy gondosan szemügyre végy, láthattad volna,
hogy nincs rajtam semmiféle ing.
A férfi megdöbbent a felismeréstől. Mondani akart valamit,
ám az öreg elébe vágott, letekerte fejéről a turbánt, és a
szőnyegre helyezte a hosszú kendőt. Csak ekkor döbbent rá a
férfi, hogy a nevető öregember nem más, mint az a bölcs
öregember, aki sok évvel korábban útjára küldte.
– Mesterem, mondd meg nekem, miért nem közölted
velem az első lépésnél, merre induljak, hogy nyomára akadjak
a legboldogabb embernek. Sok időtől, bosszúságtól és
fáradtságtól megkímélhettem volna magam, úgy hiszem.
– Azért, fiam, mert izgága természetednek szüksége volt
arra, hogy lehiggadjon. Szükséged volt arra, hogy
tapasztalatokat szerezz, találkozz különféle emberekkel, és
ismeretlen dolgokat láss. Tudom, hogy hosszú volt az út idáig,
de ha már az elején elmondom neked, mi vár rád,
elmenekültél volna a feladat elől, és sosem leled meg a békét.

Megköszöntem a rendőrnek a mesét, és csendben

maradtunk. Meg sem próbáltunk beszélgetni. Mindketten
éreztük, hogy a mese varázsa foglyul ejtett bennünket, és
egyetlen szóval sem szabad azt megtörni. Hallottam, amint
kinyílik a bejárati ajtó, majd becsukódik, s tudtam, hogy
egyedül maradtam. Végtelen nyugalom szállt rám, s bár nem
430
tudtam pontosan okát adni, úgy éreztem, lényeges dolog
történt velem. Csak ültem, s fejemben kavarogtak a
gondolatok. Ekkor olyasvalami történt, amire nehezen tudok
magyarázatot találni. Mellkasom melegedni kezdett, s eleinte
enyhe hőemelkedés, majd forróság lepett el. A szám mind ez
idáig csukva volt, de nem bírtam tovább, tágra kellett
nyitnom, hogy friss levegővel hűtsem le forrongó belsőmet.
Semmit sem tehettem. Szemem kiguvadt, kezeim pirospozsgás
színt öltöttek. S ezalatt A Föld legboldogabb embere című
mese zakatolt bennem. Úgy kalapált a szívem, akár egy
bankrablónak, aki élete első mackóját készül feltörni, s
miközben csavargatja a számzárat, a hőn áhított kattanásra
vár, amellyel megnyílik a kincsesláda ajtaja. Nem tudom, mi
történt velem, s mi idézte elő izgalmamat, de éreztem, hogy a
mese behatol sejtjeim szövetébe, és könnyedén átjárja a
testemet.
Magamban éreztem a mesét, a drágakő megtalálta
foglalatát bennem. Hirtelen úgy tűnt, a mese már öröktől
fogva bennem és velem volt. Természetesen holdkóros
képzelgésnek tűnt, semmi egyébnek, elvégre felfoghatatlanul
sok mese van a földön, és vajmi kevés az esélye annak, hogy
valaki rátaláljon arra az egyre, amelyről úgy gondolja, hogy az
övé.
A végzet, a szerencse és a valószínűség összefüggésein
merengtem, amikor kinyílt az ajtó. A rendőr volt az. Már
majdnem elfelejtettem, hogy az ő lakásán kaptam szállást az
éjszakára. Kebabot hozott, a szobát birkahús illata járta át.
– Magamban érzem a mesét.
A rendőr gyengéden bólintott, elmosolyodott.
– Mindannyiunkban ott lapul egy mese.

431
 Visszatérvén Casablancába beástam magam a könyveim
közé, hátha találok valamilyen utalást a föld alatti szóerekről.
Semmit sem találtam, még Westermarck ezeroldalas, híres
Ritual and Beliefin Morocco című könyvében sem.
Alkonyatkor kimentem a kertbe, és megsimogattam a gyepen
lustálkodó kutyáinkat. A levegő a mámorító-mérgező
daturavirág illatát árasztotta, az ég nyugodt és kobaltkék volt.
Merván épp ekkor érkezett meg, hogy átvegye az éjszakai
műszakot. Amikor észrevett, átbújt két hibiszkuszcserje
között, és kezet fogott velem. Jó egészséget és békét kívántam
a családjának.
– Hála az égnek, végre ki tudjuk fizetni a feleségem hályog-
műtétjét. Újra élesen fog látni. Insa-allah, ha Isten is úgy
akarja.
Megkérdeztem, hallott-e már a szavak földalatti
hálózatáról, történetekről, amik búvópatakként folynak.
– Hogyne hallottam volna. Ez tartja fenn az élet szavakból
álló szintjét, s ha valaki egy megfelelő követ kimozdít a
helyéről, a búvópatak forrásként buggyan a felszínre.
– De hát nem is vízről van szó, hogyan beszélhetünk akkor
forrásról?
Merván hátralapította ősz haját.
– Átvitt értelemben vett forrásról van szó. Ahhoz, hogy
megértsd, másképpen kell gondolkoznod.
– Megpróbálom.
– Egy forrás nem más, mint a bölcsesség kútfeje, egy hely,
ahol egy szent élt vagy meghalt, ahol a meséket és történeteket
elbeszélik, vagy ahol gyógyítás folyik. A víz pedig nem más,
mi maga a szavak folyama, a történet, az energia és a tudás.
– Vajon miért nem találok egyetlen könyvben sem utalást
erre?
432
 Az asztalos a fűre nézett, majd rám emelte tekintetét.
– Ez egy nagyon ősi hagyomány, az országunkat összetartó
kövek kötőanyaga. Te egyelőre csak a homlokzatot látod, ám
ha elég ideig élsz itt, sok olyan dolgot is észreveszel majd, ami
egyetlen könyvben sem szerepel, felismered azt a rejtett vázat,
ami összetartja a kultúránkat.
Júniusban Afganisztánba utaztam, hogy
dokumentumfilmet forgassak az ország első modern
uralkodója, Ahmed Sah Duráni elveszett kincséről. Az utazást
sok aggodalom övezte, elsősorban nem a ránk leselkedő
veszélyek miatt, hanem Rachana okán, mivel tudtam, hogy
rossz szemmel fogja nézni utazásomat. Gyomrom
összeszorult, ha gondterhelt feleségemre gondoltam. A
Casablancából Kabulba tartó járat Észak-Afrikán át, a Közel-
Kelet érintésével tartott Belső-Ázsia felé. Félelmetes volt, hogy
a hosszú repülőút kizárólag muszlim országok felett haladt, s
hogy a próféta halála után a muszlim hódítók egyetlen
évszázad leforgása alatt foglalták el ezt a hatalmas területet.
Megpróbáltam elképzelni, amint a csatákban elfáradt harcosok
végül megérkeztek az azúrosan csillámló Atlanti-óceán
partjához, a Sötétség Tengeréhez.
Marokkóban sok olyan mesével találkoztam, amelyek még
a beduinok által lakott Arab-félszigetről származnak, s vannak
szép számmal olyanok is, amik a Közel-Kelet, majd Egyiptom
érintésével és közvetítésével egyenesen Perzsiából vagy
Indiából kerültek ide. A mekkai zarándoklat útvonala kiváló
lehetőséget biztosított a mesék elterjedésének. Az Észak-Afrika
felé irányuló zarándokút Egyiptomon, a mai Líbián és
Algérián át egészen Marokkóig vezetett, majd onnan délre
fordulva Maliig, egészen Timbuktuig terjedt. Az évezredek
során a zarándokok és a tanulni vágyók karavánokhoz
433
csatlakozva szelték át a sivatagokat, magányosan útra kelni
teljes mértékben lehetetlen volt. Ha lehunyjuk szemünket,
magunk elé tudjuk képzelni, ahogy a karaván hatalmas, sok
száz főből álló társasága lekuporodott a tábortüzek köré, a
tevéket maguk köré gyűjtve szélfogónak, s a csillagokkal áttört
égboltozat alatt újra és újra elmesélték egymásnak a saját
földjükről származó meséket.
Ahogyan a zarándokok Marokkóból útra kerekedtek, hogy
részt vegyenek a haddzson, a mekkai zarándoklaton,
akképpen indultak el keletről is a muszlimokká váló
helybéliek Indiából, vagy a kínai Hszinjiangból. A mekkai
zarándoklat az iszlám öt pillérének egyike, amit lehetősége
szerint minden muszlimnak teljesítenie kell élete során,
kifejezve Istennel szembeni alázatát az iszlám bölcsőjénél, a
mekkai Kába kőnél. Ám a zarándoklat a személyes élményen
túl egy másik, a közösségre nézve sokkal nagyobb hatással is
járt: évszázadokon át állandó kapcsolatot biztosított egymástól
elképesztően távol fekvő területek között.
A méhekhez hasonlóan, amik távoli vidékek kertjeiből is
képesek a virágport kaptárukba gyűjteni, s emellett
nélkülözhetetlen szerepet játszanak a növények beporzásánál,
ekképpen játszottak felbecsülhetetlen szerepet a zarándokok is
az iszlám kultúra, valamint mindenféle tudás és ismeret
elterjesztésében. A matematikai, csillagászati, kémiai és
művészeti tudományokat Kínától Marokkóig űzték és fűzték
tovább. A zarándokútvonalak által alkotott hálózat egyúttal
azt is eredményezte, hogy a különféle régiók meséi az egész
muszlim világ határain belül széltében-hosszában elterjedtek.
Ennek révén alakulhatott ki a kulturális értelemben vett
harmónia, s nem véletlen, hogy ugyanazokkal a művészi

434
megoldásokkal találkozunk Irakban, Marokkóban, Arábiában
vagy Észak-Indiában.
Még egyes amerikai kultúrák is magukon viselnek
bizonyos arab stílusjeleket, amelyekről sokszor nem veszünk
tudomást. Mexikóban és Dél-Amerikában tett utazásaim során
találkoztam a Mai de Ojo, azaz a szemmel verés hitével, ám
ugyanakkor a marokkói építészet bizonyos stiláris elemeit is
felfedeztem, nem beszélve a konyhaművészetről, ami mind-
mind a spanyol gyarmatosítók révén került az Újvilágba jó
ötszáz évvel ezelőtt. A spanyol kultúra természetesen
elválaszthatatlan a középkori arab civilizációtól, ami minden
figyelmes szemlélőből csodálatot vált ki.

Egyik visszatérő álmom újra meg újra a szomszédos

cellában raboskodó társam körül forog. Hallani vélem hajnali
nyögéseit, miután az éjszakát a kínzókamrában töltötte. Egy
alkalommal, amikor véletlenül elfelejtették bekötni a
szememet a kendővel, s így vezettek vissza a kínzókamrából a
cellámba, egy pillanatara láttam őt. A sarokban gubbasztott,
arcát fekete szakáll fedte, keze véres gézbe volt bugyolálva. Az
én cellámmal ellentétben az ő cellája kacskaringós, fekete-fehér
festékkel volt bemázolva, s nem csak a falak, de a mennyezet,
a padló és még az ajtófélfa is. Egy röpke pillanatra találkozott
a tekintetünk. Félelmem visszatükröződött a tekintetében.
Nem tudom, ki volt az a férfi, és miben találták bűnösnek, ám
egy pillanat törtrésze elegendő volt ahhoz, hogy megértsük
egymást.
Az afganisztáni utam és az ott folytatott filmforgatás
segített megszabadulnom a rémálmaimtól, amelyek a
pakisztáni börtönben való raboskodásomat követően időről
időre meglátogattak.
435
 Afganisztánban végül nem sikerült nyomára bukkannunk
a mogul elveszett, mesés kincsének, amely mai értékét tekintve
állítólag ötszázmilliárd dollárnak felel meg. Ám ha úgy
vesszük, utunk során ennél nagyobb kincsre leltünk.
A legenda szerint, amikor Ahmed Sah testét daganatos
betegség támadta meg, hatalmas mennyiségű aranyát és
drágaköveit egy barlangrendszerbe rejtette, majd kiadta a
parancsot, hogy végezzenek ki mindenkit, akinek tudomására
jutott a kincsek rejtekhelye, s öljék le a hátas állatokat is, amik
a szállításban részt vettek. A kincset mi sem találtuk meg, ám a
Közép-Afganisztánban található Bamijan közelében
ráakadtunk egy barlangrendszerre, amiben több tucat emberi
csontvázat, valamint a barlanghoz vezető alagútban lovak
csontvázait találtuk.
Afganisztáni utazásom során két meghatározó
felismerésben volt részem. Az egyik akkor történt, amikor
meglátogattuk a Nyugat-Afganisztánban lévő Herat
városának nagymecsetét. Ezt az épületet az egész muszlim
világban rendkívül nagy becsben tartják az oromzatát díszítő
csodálatos mozaikok miatt. A mecset melletti mozaikfaragó
műhelyben több mint ezer éve ugyanazokkal a módszerekkel
űzik ezt a mesterséget. A műhely bejáratánál megkérdeztem,
megengedik-e, hogy egy rövid időre bekukucskáljak, s válasz
helyett már be is tessékeltek a műhelybe.
Fél tucat öregember ült a padlón törökülésben, fejükön
turbánt viseltek, egyik kezükben a mázas kerámiát fogták, s
apró kalapácsütésekkel lefaragták a kerámiadarabok felesleges
részét. Munkájukból fel sem tekintettek.
Közelebb húzódtam hozzájuk, hogy jobban
megfigyelhessem a munkájukat, s ekkor egy megdöbbentő
dolgot láttam. Az iszlám világ határán voltam, s nem is
436
lehettem volna messzebb Marokkótól, ám a kicsi, éles végű
kalapácsok tökéletes hasonmásai voltak a fezi mozaikkészítők
által használt mankasriak.
A másik felismerésben akkor volt részem, amikor az észak-
afganisztáni Balkban üldögéltem egy chaikanában, azaz
teaházban. A város többek között arról nevezetes, hogy a
Krisztus előtti harmadik században ebben a városban rendezte
be főhadiszállását Nagy Sándor. A teázó hangos volt a
beszélgető emberektől, a szamovár felől sűrűn szállt a faszén
füstje. Szóba elegyedtem egy szőnyegkereskedő pastu férfival,
aki türkmén szőtteseket vitt a szülővárosába, Kandahárba. A
beszélgetésben pillanatnyi csend állott be. A teánkat
iddogáltuk, és a gondolatainkba merültünk. Beszélgetőtársam
hirtelen megérintette a térdem, ami nem szokatlan az afgán
teaházakban.
– Tudod mit, elmesélek neked egy történetet Naszreddin
Hodzsától.
Hodzsa természetesen a mi jó öreg Dzsuhánk afgán
inkarnációja. A szőnyegkereskedő által Balkban előadott
történet teljesen megegyezett azzal, amit néhány héttel
korábban egy marrakesi diáktól hallottam.
Kicsi a világ.
Egy napon bekopogott Naszreddin Hodzsa a
szomszédjához, s megkérdezte, vajon kölcsön tudná-e neki
adni a legnagyobb lábosát, mivel feleségének népes rokonsága
vacsorára érkezik hozzájuk. A szomszéd, aki történetesen egy
nagyon kapzsi ember volt, vonakodott egy darabig, ám végül
csak odaadta a lábost. Másnap Hodzsa visszaszolgáltatta a
lábost, és kifejezte hálás köszönetét. Miután átnyújtotta, egy
kisebb fazekat is felé nyújtott.
– Minek köszönhetem ezt? – kérdezte a szomszéd.
437
 – Képzeld csak el, mialatt lábasod nálunk éjszakázott,
megfialt, és világra hozta ezt a kis fazekat. S mivel a te
jószágod volt, az utóda is téged illet.
A kapzsi szomszéd rettentően megörült annak, hogy
ingyen hozzájutott egy másik edényhez, s ezért, midőn
Hodzsa legközelebb is kölcsönkérte tőle a nagy lábost,
boldogan teljesítette kérését. Másnap a szomszéd maga
kopogott be Hodzsához, visszakérvén a kölcsönbe adott
edényt. Hodzsa ajtót nyitott.
– Egyetértettünk abban, hogy a lábasod meg tud fiadzani,
nemde?
A szomszéd bólintott, remélve, hogy újabb edény üti
markát.
– Nos, ahogy egy edény kis lábast tud a világra hozni,
ugyanúgy el is távozhat ebből az árnyékvilágból.
Kötelességemnek érzem tudatni veled a szomorú hírt, hogy
elmúlt éjjel tíz órakor lábasod bevégezte földi szolgálatát.

Huszonharmadik fejezet

Sokat kell utaznia egy férfinak, míg beérik.

ARAB KÖZMONDÁS

Három nappal azután, hogy hazaérkeztem Casablancából,

felhívott Fezből Valid. A vonal rettentően rossz volt, s ezért
alig értettem valamit abból, amit mondani akart.
– Visszahívlak.
– Ne! Kérlek, ne tedd le!
– Miért?

438
 – Mert a levegő tele van szavakkal. Sok millió
beszélgetéssel. Honnan lehetek biztos abban, hogy meg fogsz
találni ebben a kusza összevisszaságban?
– Akkor beszélj hangosan és világosan, miről van szó?
– Monsieur Tahir, fontos dolgot szeretnék mondani.
Nagyot nyeltem. Ha egy marokkói azzal kezdi beszédét, hogy
fontos dologról van szó, úgy általában egy szívességet akar
kérni.
– Kérlek, magyarázd el, miről van szó.
– Tudsz titkot tartani?
– Azt hiszem, igen.
– Találtam egy csodálatos házat a medina közepén. Eladó.
De egy árva léleknek se tegyél említést róla.
– Nézd, köszönöm, hogy szóltál, de nincsen pénzem rá, és
különben is van már egy házam Casablancában, aminek a
fenntartása rengeteg pénzbe kerül.
– Úgy látom, nem érted, uram! – hallottam a sistergés és
sercegés közepette.
– Dehogyisnem értem.
– Nem, nem érted, ez a ház rendkívül különleges.
– Mennyiben?
– Nagyon öreg.
– De hát a medinában az összes ház nagyon öreg.
– Ez azonban mindegyiktől különbözik.
– Valid, nyögd ki végre, miért olyan különleges ez a ház?
– Mert ebben emberemlékezet óta mesemondók laktak.

Miután megtaláltam a mesémet, úgy éreztem, újfajta

energia lepi el bensőmet, mintha egy eddig rejtett
energiatartalék szabadult volna fel bennem. Rachana is
azonnal észrevette ezt. Azt mondta, boldogabbnak és
439
nyugodtabbnak látszom, s ebben igaza is volt. Nagyon régóta
éreztem magam ennyire kiegyensúlyozottnak. Ám
ugyanakkor a csalódás érzése is befészkelte magát a lelkembe,
zavart a szokatlan megállapodottság. Gyakran esik meg
hasonló az emberrel. A vágy kiapadhatatlannak látszó
energiákkal sarkallja a keresőt célja felé, azonban amint úgy
érzi, hogy megtalálta vágya tárgyát, rövidzárlat bénítja meg.
Sokat tépelődtem ezen, miért okozza a kielégítetlenség érzetét
a felismerés vagy a beteljesedés, ám minél jobban
belemélyedtem ennek a kérdésnek a vizsgálatába, annál
lehangoltabb lettem. Ekkor eszembe jutott, mit mondott
egykor apám. Megfigyelte, hogy az emberek, akik tanácsért
folyamodtak hozzá, gyakran elégedetlenül távoztak tőle,
mintha valami többre számítottak volna.
– Nem a válasszal van a baj, csak éppen nem veszik észre a
válaszban rejlő értéket.
Megkértem, magyarázza meg, mire gondol pontosan, mire
apám egy történettel válaszolt.
Élt egyszer egy parasztasszony. A gyümölcsöskertben
almákat szedegetett, ám az egyik alma beleesett egy lyukba.
Megpróbálta a földből kikaparni, de sehogy sem boldogult
vele. Körbekémlelt, kitől is kérhetne segítséget, s akkor
megpillantott egy faágon üldögélő kismadarat.
– Kérlek, kismadár, szállj alá a lyukba, és hozd fel nekem
az almát, ami beleesett.
A madár azonban azt csivitelte:
– Csip-csip – ami madárnyelven annyit jelent, majd bolond
leszek!
A parasztasszony megharagudott a madárkára.

440
 – Rossz madár vagy, hát semmi segítőkészség nem szorult
beléd? – s még jóformán ki sem mondta dorgáló szavait,
észrevett egy macskát. Megszólította.
– Macska koma, légy oly kedves, és vesd rá magad a
madárkára, hogy az félelmében a lyukba bújjon, hátha akkor
kihozza nekem az almát.
Ám a macska megvonta a vállát.
– Miau, miau – ami macskanyelven annyit tesz: bánom is
én a madarat és az almát, hagyj nekem békét.
– Te háládatlan, elkényeztetett teremtés! – fakadt ki az
asszony, s ekkor megpillantott egy kutyát.
– Kutyuskám, kergesd meg azt a macskát, ott, ni, hátha
kínjában ráveti magát a faágon csücsülő madárkára, aki
ijedtében berepül a lyukba és kihozza nekem onnan az almát.
Ám a kutya kettőt csaholt, ami félreérthetetlenül azt
jelentette, nem úgy van az, kérem.
– Az ebadtát, fújj, de rossz kutya vagy.
Ekkor az asszony megpillantott egy méhecskét.
– Te kicsi poszméh, szúrd már meg a kutyus ülepét, hátha
megkergeti a macskát, aki kínjában ráveti magát a madárkára,
aki ijedelmében bebújik a lyukba, és kihozza nekem az almát.
Ám a poszméh csak zümmögött tovább, ami a méhek
nyelvében nem jelent mást, mint, hogy „ne zavarj”.
– Hinnye, te álnok teremtés! – zúgolódott az asszony, s
ekkor megpillantotta a méhészt.
– Adj isten, te méhész – szólította meg az asszony. – Nem
kérnéd meg a kedvemért a kicsi mézgyűjtő szolgádat, hogy
csípje meg a kutyát, hátha megkergeti a macskát, aki erre
ráveti magát a madárra, aki ijedtében a lyukban keres
menedéket, s kihozza hőn áhított almámat?!
Ám a méhész lakonikusan csak annyit mondott:
441
 – Nem! – ami az emberek nyelvén annyit jelent, hogy nem.
Az asszonynak fogyni kezdett a türelme:
– Az áldóját, micsoda egy neveletlen fráterrel akadt
dolgom! – mondta, s ekkor megpillantott a földön egy hosszú
kötelet.
– Te kötél, nem érzed magad kötelesnek, hogy megkötözd
a gaz méhészt, hátha akkor megjön az esze, és megparancsolja
a méhnek, hogy szúrja meg a kutya ülepét, aki erre megkergeti
a macskát, arra késztetve őt, hogy rávesse magát a madárkára,
aki ijedtében bebújik a lyukba és kihozza nekem végre az
almát?
Ám a kötél egy szót sem szólt, és csak feküdt a földön.
– Micsoda egy vásott kötél vagy te! – mondta az asszony,
majd körbetekintett, kitől is kérhetne még segítséget, s ekkor
megpillantotta a tüzet.
– Te tűz! Ne türtőztesd magad, perzseld meg a kevély
kötelet, hátha ráveti magát a méhészre, aki szorult helyzetében
kiadja méhének a parancsot, hogy csípje meg a kutyát, hogy az
kergesse meg a macskát, az meg vesse rá magát a madárra,
hogy a madárka bújjon be a lyukba, és hozza ki az almát.
Ám a tűz nem válaszolt.
– Tűrhetetlen, micsoda semmirekellő egy tűz vagy! –
mondta az asszony, s körülnézett, mitévő is legyen, s
megpillantott egy tócsát.
– Te tócsa, oltsd ki a tüzet, mert az nem perzseli meg a
kötelet, nem köti meg a méhészt, nem utasítja a méhet, nem
csípi meg a kutyát, nem kergeti meg a macskát, nem ugrik a
madárra, nem bújik a lyukba, nem hozza fel nekem az almát.
Ám a tócsa ügyet sem vetett az asszonyra.
– Te csúnya tócsa!
Az asszony ekkor meglátta a tehenet, s ezzel fordult felé:
442
 – Te tehén, kérlek, idd ki a tunya tócsát, hátha észhez tér, és
kioltja a tüzet, aki elégeti a kötelet, ami megköti az embert,
hogy az utasítsa a méhet, hogy a méh csípje meg a kutyát, az
meg kergesse meg a macskát, aki ráveti majd magát a
madárra, s a madárka végre kihozza nekem álmaim almáját.
A tehén elbőgte magát, ami a tehenek közt egyet jelent:
bődületes kérés, dehogy iszom.
– Ó, hogy te is csak itt tehénkedsz tétlenül!
A balga asszony tanácstalanul tekintett szét, s
megpillantotta a faágon csivitelő madárkát, aki minden
vesződésének előidézője volt. S az asszony ekképpen szólította
meg a madárkát:
– Kicsi madár, nem csípnéd meg a tehenet a kedvemért?
– Hát jó – csiripelte a madárka –, megcsípem a kedvedért a
tehenet, de azt ne várd tőlem, hogy kihalásszam a lyukból az
almádat!
A madárka azzal belecsípett a tehénbe, aki beleivott a
tócsába, mire a tócsa elindult, hogy kioltsa a tüzet, erre a tűz
megperzselte a kötelet, ami megkötötte az embert, mire az
ember megparancsolta a méhnek, hogy szúrja meg a kutyát,
mire a kutya kergetni kezdte a macskát, így a cicus végre
rávetette magát a madárkára, aki megcsípte a tehenet.
– S ekkor – köszörülte meg apám a torkát – egy szélfuvallat
a lyukba tévedt, és visszaadta az asszonyság elveszett almáját.

A hét végén felhívott Ottomán. Megkérdeztem, nem tudna-

e időt szakítani rám, amire azt felelte, örömmel megosztana
egy-két órát velem, közös barátunkra, Hisámra emlékezve.
Másnap este beültünk a kikötő közelében egy halétterembe.
Egy halászhajó épp kifutni készült a sötét óceánra. A
rakparton halászok tekerték össze hálóikat, ellenőrizve az
443
esetleges szakadásokat. Ottomán már az étteremben volt,
amikor megérkeztem. Kezet fogott velem, majd szívéhez
szorította a tenyerét, és hálát adott az Istennek, hogy épségben
visszaérkeztem Afganisztánból.
– Írnod kéne egy könyvet, amiben feltárod a Nyugat előtt
az arab világ valódi arcát, és bemutatod, hogy Arábia messze
több mint az al-Kaida és az öngyilkos merénylők.
– Szerinted hallgatnának rám?
– Kell, hogy legyen annyi sütnivalójuk az embereknek,
hogy megértsék.
– Egyik szememmel a keletet látom, míg a másikkal a
nyugatot. Érteni vélem, hogyan éreznek az emberek mindkét
helyen, de azt nem tudom, hogyan kéne tekintetüket a másik
felé fordítani.
– Van egy módja a tanításnak, amely olyan kifinomult,
hogy a diák észre sem veszi.
– Hogyan működik az?
– A hangtalan tanításra gondolok, ügyes fortéllyal kell élni.
Ahogy a tanmese is észrevétlenül sugározza ki magából a
bölcsességet. Észre sem veszed, amikor megkörnyékez, ám
amikor munkálkodni kezd benned, hirtelen felocsúdsz.
Ottomán letört egy kis kenyeret, és megkente vajjal.
– Évszázadok óta használjuk ezt a módszert az arab
világban. Te is ebben növekedtél fel, s hozzánk hasonlóan meg
tanultad használni ezt.
– Apám megszállottan szeretett tanmeséket mesélni.
– Persze, hogy megszállott volt, de itt keleten ebben semmi
különös sincs. Mindannyian rajongunk a mesékért. Az elvont
nyugati világgal szemben ez jellemzi a kultúránkat.
Amint Ottománt hallgattam, eszembe ötlött egy gondolat.
Mi lenne, ha magam is életre keltenék egy
444
mesemondókurzust, ahogy apám is tette, nem sokkal a halála
előtt.
Egy hatalmas tál frissen sütött halat szolgáltak fel. Ottomán
kiválasztotta a legszebb filét, citromlevet hintett rá, és a
tányéromra helyezte. Nem kerülte el figyelmét, hogy az általa
megpendített húr visszhangzik a lelkemben. A pincér az
asztalunkra helyezett egy üveg mekneszi vörösbort.
Kitöltöttem két pohárral. Egymás szemébe néztünk, és
koccintottunk.
– A tanárainkra – mondta Ottomán.

Másnap vonattal Fezbe látogattam. Amint a barnás földek

között végigrobogtunk, a Mesemondók Háza körül jártak a
gondolataim. Nem az a fajta ember vagyok, aki hosszú ideig
meg tud ülni a hátsóján. Állandóan új kihívások
foglalkoztatnak, és új gondolatok s álmok születnek bennem.
Minél inkább megkísérlem kizárni őket a fejemből, annál
jobban gyökeret eresztenek bennem. Az egyedüli gyógyszer
az, ha szemtől szembe fordulok velük.
Apám jut eszembe, aki hihetetlenül nagy hatást tudott
gyakorolni az emberekre. Tulajdonképpen egyetlen
szokványosnak mondható kapcsolata sem volt, mivel
mindenkivel képes volt megtalálni az egyedi és lélekbe hatoló
hangnemet. Azt hiszem, sikerét részben a
megfigyelőkészségének köszönhette. Ha valakinek mesét
mondott, úgy sosem mulasztotta el, hogy a vele szemközt
ülőnek a válaszreakcióit vizsgálja, amihez aztán
hozzáigazította az elbeszélését.
Voltak, akik nem bírták elviselni erős jellemét, és
elmenekültek előle, vagy Papucslábhoz hasonlóan
megbolondultak a közvetlen jelenlétében, mások azonban
445
figyelmesen meghallgatták, és megfogadták a tanácsát. Szíve
mélyén ezeket az embereket tartotta a legnagyobb becsben.
Voltak továbbá, akik megszállottan követték minden
lélegzetét, könyörögtek hozzá, hogy legyen a gurujuk, ám
ennél semmi sem keltett benne nagyobb visszatetszést.
S voltak néhányan, akikre különös módon hatott, s ez
mindmáig csodálattal tölt el engem.
Apámnak mindig akadt egy sofőrje, aki Angliában vagy
külföldön átvállalta helyette a vezetés kellemetlenségeit.
Általában kertészeinkre hárult a feladat, hogy Tunbridge
Wellstől egészen
Marokkó legeldugottabb csücskéig vezessenek. Apám
szerint príma dolog, ha az embernek nem magának kell
vezetnie. A kocsi célja felé haladt, míg ő az egész úton,
szabadon nézelődhetett, és beszélhetett a kertészhez.
Ám egy napon anyám megszerezte a jogosítványát, s erre
apám, hogy ne szégyenüljön meg, szintén beiratkozott egy
KRESZ-tanfolyamra. Ekkor már az ötvenes éveiben járt.
Különös és jócskán komikus kapcsolat alakult ki apám és az
oktató, bizonyos Mr. Slaughter között. Rengeteg tanóra és
néhány bukás után végül csak sikerült megszereznie a
jogosítványt. Hatalmas, napokig tartó mulatozással ünnepelte
meg a nagy eseményt, ám ami a jogosítványt illeti, azt
egyszerűen behajította egy Hókba, anélkül, hogy akár csak
egyszer is használta volna. Inkább egy megszerzett képesség
szimbóluma volt, mint egy vezetésre feljogosító igazolvány.
Teltek az évek.
Apám továbbra sem vezetett, s anyámmal és mind
gyakrabban velem furikáztatta magát. Sok száz órát töltöttünk
el együtt a londoni utcákon, délutánonként arab stílusú
régiségeket keresgélve.
446
 Egyik délután sürgős üzenetet kaptunk. Zavaros és
érthetetlen volt, csak annyit értettünk belőle, hogy apám
hajdani oktatója súlyosan megbetegedett. Halálos ágyán
feküdt, és bármelyik pillanatban számítani lehetett
eltávozására. Halála előtt azonban mindenképpen szeretett
volna találkozni egy emberrel, egy korábbi, afgán
tanítványával.
Apám azonnal a kórházba sietett, és meglátogatta Mr.
Slaughtert, akit a különféle csövek még épp hogy az élethez
kötöttek. Leült oktatója mellé az ágyra, és megfogta a kezét.
Alig váltottak néhány szót.
Másnap Mr. Slaughter már nem élt.

Amikor Fezbe értem, Valídot a Báb ar-Rsíf nevű kapunál

találtam, amint egy falon üldögélt. Egy szalmaszállal
piszkálgatta a fogait, miközben egy földbérleti szerződését
memorizálta.
– Nem ismerlek régóta, de tudom, hogyan gondolkozol –
mondta minden bevezetés nélkül.
– Mégis, hogyan gondolkozom?
– Olyan a fejed, akár egy biliárdasztal, s a gondolatok, akár
a szerteszét guruló golyók.
– Tervszerűen?
– Inkább kaotikusan – mondta Valid, és zsebre rakta a
dokumentumot.
Belevesztünk az óváros labirintusába, és kordék tucatjait
kerülgettük, amiken púpozva állt a temérdek rózsaszín virág,
televízió, csiga. Megkértem Valídot, hogy amennyiben ideje
engedi, azonnal vigyen el a mesemondók házába. Bár
telefonon határtalanul lelkesnek mutatkozott, most, hogy a
városban voltam, korántsem látszott olyan előzékenynek.
447
Elmondása szerint a ház rossz állapotban van, a szomszédok
házsártosak, és az idő is túlságosan meleg ahhoz, hogy a
medinában botorkáljunk. Fel nem foghattam, miért
visszakozik.
Megállt egy sötét kovácsműhely előtt, és kiabálva kérdezett
valamit a kovácstól, aki az üllőnél valami kacskaringós dolgot
készített.
– Mi a baj?
– A ház ajtaján lakat van.
– És oda tudják adni nekünk a kulcsot?
– Holnapig nem.
– Akkor mitévők legyünk?
– Felkeressük Abdut.
– Kicsoda ő?
– Egy jó barátom.
– S hol lakik?
– A Glaoui-palotában.
Amikor felkerekedtünk és elhagytuk Angliát, elsősorban az
a vágy vezetett bennünket, hogy kiélhessük legmerészebb
elképzeléseinket is. Óriási csáberőt jelentett, hogy nem kell
állandóan parkolóhelyért küzdeni, megfizethetők a vendéglők,
rengeteget süt a nap, és meg tudjuk engedni magunkat a
mosónőt, aki kivasalja az alsóneműmet. Ám volt valami, ami
mindezeknél is nagyobb vonzerőt jelentett: hogy néha
elfogyaszthassak egy teát egy palotában.
A Glaoui-dinasztia egyike Marokkó legendás családjainak,
még ha a franciákhoz fűződő közeli kapcsolataik miatt ki is
közösítették őket. Családtörténetüket olvastam Gavin Maxwell
Lords of the Atlas című remek könyvében, de fogalmam sem
volt arról, hogy bármi fennmaradt volna egykor legendás
hatalmukból. Valid megállt egy impozáns, ám ugyanakkor
448
szerény, időközben rozsdásodásnak indult kapu előtt. Kezét
erősen nekivágta a kapunak, és bekiabált.
– Senki sincs otthon.
Valid újra kopogott.
– Várjál, nagy a ház, s Abdu nem tud már gyorsan
mozogni.
Ekkor kinyílt az ajtó, s felbukkant egy öregember. Másra
számítottam, sőt, valójában olyan megdöbbentő látvány
fogadott, hogy önkéntelenül hátrahőköltem. Abdu szemei azt
sugallták, hogy hátat fordított a világunknak egy másik,
képzeletbeli birodalomért cserébe. Mélyen ülő tekintetében
némi fanatizmus sugárzott, mint aki valami nagy titkot őriz.
Termete átlagos volt, haja rasztás, s alakjáról az a benyomásom
támadt, mintha nem is a földön járna, hanem lebegne.
Valid előrehajolt, és megcsókolta a férfi kezét. A következő
pillanatban már a palotában voltunk, s Abdu lebegő alakját
követtük, amint végigment a sötét bejárati folyosón, majd
néhány lépcsőn lemenve fantáziájának álomországába
jutottunk.
A marokkói házak tele vannak meglepetésekkel. A
jellegtelen homlokzat és a kapu mögött egy folyosó vezeti be a
látogatót, amely olyan, akár egy vacsora főfogását bevezető
aperitif, egyfajta amuse buche, azaz „a száj szórakozása”. Az
átjáró sötét volt, s mindössze néhány apró, a magas kőfalba
vágott ablaknyílás engedte beszüremleni a fényt. Hajdanán
madarakat tarthattak itt ketrecben, talán galambokat, ám sok
más dologhoz hasonlóan ezek is bevégezték rendeltetésüket az
időben, és kihaltak.
Abdu mindenféle izgalom nélkül lebbent a ház belseje felé,
majd balra fordult, és egy újabb ajtón ment át. Validdal
közvetlenül mögötte lépkedtünk, s váratlanul egy
449
megdöbbentően hatalmas udvarba jutottunk. Az udvart egy
boltíves kerengő ölelte körül, míg az udvar közepén egy nagy
medence állt, amelynek sarkait kovácsoltvassal díszítették. A
medence vizének nagy része elpárolgott a melegben, s ennek
szemmel láthatóan nem örültek a pocsolyában lubickoló
kacsák. A medence közelében egy láncra vert kutya csaholt
vadul, s olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy ösztönösen
hátrahőköltem. A lánc ugyan hosszú volt, ám a kacsákat nem
veszélyeztette. Amikor a kutya észrevett bennünket, teljes
erőből felénk szaladt, amíg a lánc meg nem akasztotta, és
vissza nem rántotta. Tikkasztó volt a hőség. A kutya bundája
olyan vastag volt, hogy csak néhány próbálkozásra futotta az
erejéből, majd visszakullogott az árnyékba, egy Abdu által
kartondobozokból összetákolt sátortető alá.
A ház hajdanán Fez egyik leggazdagabb és legnagyobb
befolyással bíró családjának az otthona volt, egészen a
Glaouis-k kegyvesztéséig. Földjeiket és vagyonukat
elkobozták, a család tagjai közül a szerencsések még idejében
külföldre tudtak menekülni, a többieket kivégezték, vagy
börtönbe jutottak.
Abdu egyedül lakott a házban, s büszkén mondta, hogy
szintén Glaoui-nak hívják, amiből azt a következtetést vontam
le, hogy a híres családhoz tartozik.
– Nem igazi Glaoui – mondta Valid, mintha a
gondolataimban olvasna. – A szolgálójuk volt, úgy vette fel a
család nevét.
Bejártuk a házat, és hosszasan csodáltuk a szemkápráztató
mozaikfalakat és a padlót, amik lassan elenyésztek. Abdu az
egyik nagy teremben alakította ki a műtermét. Üveglapokra
kozmikus fantáziaképeket festett, amiket aztán
karácsonyfaizzókkal világított meg. Emellett azonban zenével
450
és szobrászattal is foglalkozott, s az egyik sarokban
hangszerekből készített groteszk installáció állt. Az udvarból
nyílt a hatalmas méretű konyha, ami egyúttal átjárást
biztosított egy másik udvarra.
– Ez volt hajdanán a hárem – mondta Valid.
– Nem fél egyedül itt lakni? – kérdeztem Abdut.
Kezével rasztás hajába túrt, és felemelt egy ecsetet.
– A munkám mellett nem érek rá erre figyelni.
– Kicsit mániákusnak látszik – suttogtam érdeklődve Valid
felé.
– Egy zseni – felelte halkan Valid. – A zseni
tulajdonképpen egy kötéltáncos, aki tökéletes
egyensúlyérzékkel rendelkezik.
Nem egészen értettem, mit akar ezzel a hasonlattal
kifejezni, de meggyőzőnek hangzott.
– Vett már tőle valaki műalkotást?
– Természetesen nem. Ebből is látszik, micsoda egy zseni.

Este elmentem az új városrészben található, Sehrezáde

nevű vendéglőbe. Tele volt külföldiekkel, akik olyan ábrázattal
ültek az asztaloknál, mintha tettetett kéjjel ennék az egyébként
vacak ételt. Kivágódott a vendéglő lengőajtaja, s vehemens
mozdulattal a helyiségbe lépett Róbert Twigger, körülnézett,
majd az asztalomhoz jött.
– Mocsok, nemde?
– Micsoda?
– A moslék a tányéron.
– Hogy halad a törpék utáni kutatás?
Twigger kihúzta az egyik széket, és helyet foglalt, majd
letört egy kenyérdarabot, és a mártásba dugta.
– Olyan, akár a borban főzött kakas.
451
 – Az milyen?
– Minél több bort öntesz hozzá, annál jobbnak tartod.
– Találtál már valamilyen nyomot, amin elindulhatnál?
– Egyet vagy kettőt.
– Néprajzit?
– Igen.
– Nem kéne végre felkerekedned a hegyekbe? Elvégre azt
feltételezed, hogy ott laktak az elveszett kicsi emberek,
nemde?
Twigger elvett a tányéromról egy darab csontot, és a
szájába tette a végét.
– Igazad van, csak éppen felsültem, és béna vagyok. Az
antropológusok azt mondják erre, hogy kutatásaimban képzelt
haást mutatok fel.
– Mit jelent ez?
– Arra az emberre használják, aki már nagyon régóta el
akar érni valamit, s bár a célba jutás esélye egy az
ötvenmillióhoz, nem adja fel, és hamis illúziókkal áltatja
magát.
– Ezek szerint te is hazudsz önmagadnak?
– Így van. És minden erőmmel megpróbálom fenntartani a
csalfa délibábot.
– A király új ruhája című meséhez hasonlóan?
– Pontosan úgy – felelete Twigger, majd kivette a szájából a
csontot, és a tányérra dobta. – Próbáld csak meg megértetni a
pincérrel, hogy a borban sült kakasnak nem olyan az íze, mint
a sült patkánynak.

Azon az éjjel, álomra hajtva a fejem, lepergett előttem

gyerekkorom egyik eseménye. Tízéves lehettem, s apámmal az
otthonunkhoz közeli erdőben sétáltunk. Apámat jóleső érzés
452
kerítette hatalmába kint a fák között, és nem átallott időről
időre megállni, hogy lefejtse a kúszónövényeket egy
facsemetéről, vagy kitépjen egy csomó füvet, mely megfojtani
látszott egy zsenge sarjat.
– Csak egynéhány hajtás fog ezek közül felnövekedni és
fává terebélyesedni. Most ugyan még mindnek ugyanazok az
esélyei, ám egyeseknek sikerül áttörniük az akadályokat, míg
mások alulmaradnak a létért vívott küzdelemben.
Harangvirágok üde szőnyegén haladtunk az erdő széle
felé, a fák és a legelő határvonalához. Apám egy facsemetére
mutatott, ami a tisztás közepén egymagában állt.
– Azt a tölgyfát azon a napon ültették, amikor
megszülettél. Egy makkot beletettem egy cserépbe, és laza,
táptalajban gazdag földet szórtam rá. Nézd, milyen szépen
kifejlődött már! Időközben szépreményű csemetévé fejlődött,
de még sok veszélynek van kitéve. Belecsaphat a mennykő, a
talajvíz elrothaszthatja a gyökerét, a kánikula elfonnyaszthatja
levélzetét. Látod?
– Igen, papa.
– Tahir dzsan! A tudás, amit beléd plántáltunk, most még
szunnyad belül, de egy napon gyökeret ereszthet, és szárba
szökkenhet.
Nem feleltem. Kicsit félszeg, ugyanakkor büszke is lettem
attól, hogy valaki ily nagy gonddal viseltetik fejlődésem iránt,
de egy kicsit bosszantott is, hogy nem lehetek olyan szabad,
mint a többi gyerek.
Majdnem húsz éve immár, hogy utoljára láttam a tölgyfát,
azt a fát, amit születésem napján egy apró makkból ültettek.
Ha néha rágondolok, erős köteléket érzek közöttünk, s azon
tűnődöm, vajon neki is megvannak-e már az apró utódai.

453
 Az évek során hagytam, hogy az értékrendem maga
alakítson engem, s most megpróbálom Arianénak és Timurnak
is áthagyományozni mindazt, amit igaznak tartok a világban.
Megbizonyosodtam róla, milyen nagy értékek vannak a
mesékbe zárva, s nem véletlen, hogy ez a rejtett tanítás apáról
fiúra, szülőkről gyermekeikre száll itt Marokkóban, és az egész
arab világban.
A legfőbb érték neve: önzetlenség.
Apám nem találkozhatott a gyermekeimmel, mert Ariane
születése előtt négy évvel hunyt el. Szívem mélyén ugyan
őrizhetem A világ legboldogabb emberének meséjét, ám
egyúttal szomorúság is lakozik benne. Végtelenül fájlalom,
hogy apám, akitől a váltóbotot átvettem, nem láthatja, miként
adom tovább azt, amit ő oly nagy gonddal rám
hagyományozott. Ám egy teljesebb dimenzióban, hiszem,
hogy találkozhatnak. Apám benne van a gyermekeimben,
ahogyan bennem is tovább él. A váltóbottal a kezében a
körnek épp nekiiramodó futó magában hordja elődei minden
egyes lépését.
Másnap reggel Valid elvitt a medinába, a Mesemondók
Házába. Az útvonal olyan kacskaringós volt, hogy nem sok
esély látszott arra, hogy visszataláljak oda, még ha
történetesen meg is venném a házat. Egy közszájon forgó vicc
szerint egy külföldi csodálatos házat vett magának a
medinában, majd elhagyta házát, hogy tejet vásároljon a
délutáni teájához. Úgy gondolta, még ki sem fog hűlni a teája,
amíg megjárja az utat, és hazaér, ám valójában soha többé nem
találta meg a házát. A büszke feziek kedves éknek szánták ezt
a történetet, de minden további nélkül el tudom képzelni
ennek valós alapjait.

454
 Befordultunk az ékszerpiacra, majd egyre keskenyebbé és
keskenyebbé váló utcácskákba, míg el nem jutottunk egy sötét
sikátorhoz.
– Jöjj utánam – mondta Valid.
A zsákutca vége egy kicsi terecskévé szélesedett, ahonnan
egyetlen ajtó nyílott.
– Megérkeztünk?
– Mindjárt meglátod.
Valid bekopogott. Egy hihetetlenül öreg férfi nyitott ajtót,
szelíden ránk mosolygott, majd bevezetett a házba. Már több
tucat házat volt szerencsém Marrákesben, Mekneszben és
Fezben látni, és az általános benyomásom szerint a legtöbbről
elmondható, hogy bájos kis ékkövek, amelyek arra várnak,
hogy valaki megtisztítsa őket, és visszaadja eredeti fényüket.
Néhány közülük sajátos értéktöbblettel is bír: úgymint
szemkápráztató díszítéssel, mesés szökőkutakkal, hihetetlen
panorámával, sírokkal, rabszolgák hajdani hálóhelyiségével.
Ám egyetlen házat sem láttam, aminek olyan kisugárzása lett
volna, amely csak megközelítőleg is hasonlított volna a
Mesemondók Házáéhoz. A ház alapterülete nem volt nagy,
ám olyan pozitív atmoszféra, valami megfoghatatlan, erőteljes
és súlyos jelenlét lengte körül, amit mindenki megérzett volna;
a történelem nem véres láncával kötötte meg a látogatót,
hanem a régi korok áthagyományozott derűjével.
A tulajdonos a központi udvarba vezetett bennünket. A
narancssárga, fehér és fekete csempék átlósan futottak, és
olyan régiek voltak, hogy máshol már rég elhordták volna
őket, hogy új, terrakottacsempékkel pótolják. A falakat a
Koránból vett idézetek kifinomult fafaragásai díszítették.
– Mikor építették a házat?
– Körülbelül nyolcszáz éve.
455
 – És ki lakik jelenleg benne?
– Jómagam. Az egész családom elköltözött már ebből a
világból.
– És korábban kik laktak itt, mi a ház története?
– Az emberek beszélgetni jártak ide.
– Hogy meséket mondjanak és halljanak?
– Igen. Meséket hallgattak, és közben meg is tanulták
azokat. – Az öregember szünetet tartott, majd ráncos kezével
megérintette a fejét. – Megtanulták, mi a jó és a rossz.
Az öreg bevezetett a kicsi konyhába, és a kemence mögé
bújva felvezetett egy rejtett csigalépcsőn. Mivel nem volt
világítás, meggyújtott egy újságpapírt, és fáklyaként vitte
előttünk. Dúcok sűrű erdejében haladtunk felfelé, amelyek a
tetőzetet tartották.
– Veszélyes?
Az öreg legyintett a kezével, a hirtelen támadt huzattól
meglobbant a láng.
– Egyáltalán nem – felelte felfelé kapaszkodva.
Amikor felértünk a lépcsőn, egy pici, ám kellemes
helyiségbe jutottunk.
– Mire használták ezt?
– Ebben a helyiségben tanították a gyerekeknek a Koránt.
Ez volt a medresze. Hatvan évvel ezelőtt magam is itt
tanultam meg a Koránt. Amott ültem, a barátaimmal. A
mecset imámja volt a tanítónk, és ha valamelyikünk hibát
vétett, fenyítésben részesítette.
– Úgy érti, testi fenyítésben?
Az öreg elnevette magát.
– Mi az hogy! Minden áldott nap részünk volt benne.
A fáklyánk időközben kialudt, s így a sötétben kellett
visszabotorkálnunk a földszintre.
456
 Az udvaron hosszasan tűnődtem azon, vajon lenne-e
elegendő energiám arra, hogy egy romos palotát ismét a tudás
központjává alakítsak, ahol a mesék gazdagságában
részesülhetne minden érdeklődő.
– Rengeteg pénzbe kerülne a felújítás – mondtam, mintegy
hangosan gondolkozva.
– Akinek Allah bőséggel mért, céllal tette.
– Nem tudom, hogy elő tudok-e teremteni ennyi pénzt.
Az öregember a földre mutatott az udvar közepén, egy
helyre, ahol a csempe különösen kopott volt már.
– Amott kincset rejt magában a föld.
Értetlenül szegeztem rá a tekintetem az álomvilág és a
valóság mezsgyéjén imbolyogva.
– Komolyan beszél?
– Természetesen. És nem csak gondolom, hanem tudom is.
– Akkor, kérem, ne nehezteljen meg kérdésemért, de miért
nem ásta ki maga a kincset?
Az öreg megtörölte a szemét.
– A kincs nem jár baj nélkül, hát nem tanulta ezt meg a
mesékből?

Néhány nap múlva hazatértem a Kalifa házába, hogy újra

együtt legyek Rachanával és a gyerekekkel. Az őrök körém
gyűltek, és beszámoltak arról, hogy a gólya meglátogatta
Oszmánt álmában.
– Mi történt az álomban?
Oszmán előrelépett, és kezével egy derékmagasságban lévő
lapos dologra utalt.
– Az elmúlt éjszaka egy repülőszőnyegen utaztam, ami itt a
kertben várt rám. Esőre állt az idő, zsenge szellő fújdogált, ám
egyre erőteljesebbé vált.
457
 – Oszmán, le tudod írni, hogyan nézett ki a szőnyeg?
Egy percre elnémult, és lehunyta a szemét.
– Csodálatos volt. Különös mintázattal rendelkezett, és
selymesen cirógatta a talpam.
– És hová repített téged a szőnyeg?
– A Sötétség Tengerén át egy idegen világba. Csak
repültünk és repültünk, és olyan biztonságosnak éreztem a
szőnyeget, mintha csak a földön ülnék. Sokórás repülés után
egy szigetre érkeztünk az óceán közepén. A szőnyeg
ereszkedni kezdett, majd leszállt a fövenyen. Leléptem a
szőnyegről, s a tengerpart szélén megpillantottam egy égbe
törő pálmafát, s a fa tetején egy gólyafészket. Odaszaladtam a
fához, és felkiáltottam a tollászkodó gólyának.
– Válaszolt a gólya?
– Megkérdezte, nem dolgozom-e véletlenül a Kalifa
házában. Azt feleltem, hogy de bizony igen.
– Akkor segítened kell a távoli rokonomnak, mivel egyedül
nem boldogul a fészeképítéssel a házatok tetején. S akkor...
– Igen?
– És akkor a gólya lerepült hozzám, és arra kért, hogy
csukjam le a szemem. Így is cselekedtem. Amikor ismét
kinyitottam, egy csodálatos nő állt előttem felém nyújtva a
kezét.
Oszmán belepirult.
– Folytasd! – vetette közbe a Medve. – Mondd el, mit
mondott neked a gólyából lett szépség!
– Azt mondta, Oszmán, Junász fia, itt az idő, hogy a
paradicsomba menj.

458
 Amikor aznap este ágyukba vittem Arianét és Timurt,
megkérdezték, milyen mesét fogok nekik mesélni.
– Egy kislányról és egy kisfiúról szól az esti mese, akiket
nagyon szerettek a szüleik. Egy nagy óceán partján laktak,
amit egyesek a Sötétség Tengereként ismernek, s a világ
legcsodálatosabb házában éltek. Egy olyan országban
nevelkedtek, ahol az emberek még különbséget tudtak tenni a
jó és a rossz között, ismerték a becsület kötelmét, a
kötelességet és a felebaráti tiszteletet. És minden áldott éjjel
tanultak egy versnyit ezekből a máshol kiveszőfélben lévő
értékekből, mivel ez egy olyan ország volt, ahol majd minden
gyereknek mesél a papája az ágya szélén ülve, pontosan úgy,
ahogy én is teszem, amikor varázsszőnyegről,
hercegkisasszonyokról és más csodás dolgokról beszélek
nektek.
– Az embereknek néha gondjaik voltak ebben az
országban, ám mindenki szembe tudott nézni a problémáival,
mivel ismerték a titkos tudást, amely az önzetlenségen és az
alázaton alapul; amelyet évezredek során adtak át egymásnak
az emberek, és apáról gyermekre szállt.
– Papa, mi volt annak a királyságnak a neve?
– Marokkónak hívták. És a kedves kislány és kisfiú nem
laktak máshol, mint az Ezeregyéjszaka földjén.
Megcsókoltam gyermekeimet, és szép álmokat kívántam
nekik.
Már az igazak álmát aludták.

VÉGE

459
Glosszárium

Ajsa Kandisa: egy női dzsinn neve, aki a marokkói néphit

szerint gyakran idéz elő bajt és szerencsétlenséget a házakban
és háztartásokban.
Antar és Abla: az iszlámot megelőző ún. „pogány kor”
nemzeti hőse és költője, valamint szerelmese. Antar
személyéhez számtalan történelmi és legendás történet
fűződik, amelyek a népi elbeszélőknek és mesemondóknak
köszönhetően verses regénnyé álltak össze.
Argánolaj: szépségápoló olaj, melyet a kizárólag Marokkó
délnyugati részén megtalálható „argania spinosa” nevű fa
magvából sajtolnak.
Alhámdu-lilláhi: arab kifejezés, jelentése: hála Istennek.
Ásszálamu-álejkum: arab, jelentése: béke legyen veletek.
Az arab világ leggyakrabban használt üdvözlő kifejezése.
Minden muszlimnak elengedhetetlen kötelessége, hogy ezzel a
hangos üdvözléssel köszöntse fele barátait, ha belép egy
helyiségbe vagy házba.
Az Ezeregyéjszaka meséi: a legismertebb arab
mesegyűjtemény, amelynek különféle változatait évszázadok
folyamán különböző szerzők, fordítók és tudósok állították
össze, különféle országok és vidékek mesekincséből. A
mesegyűjtemény először a 18. században jelent meg
Európában Antoine Galland francia fordításában. A
legnevesebb fordítás a Sir Richárd Burton által az 1880-as
években ezer példányban kiadott díszkiadás. A huszadik
században az Ezeregyéjszaka lecsupaszított változataival
jobbára a gyerekeket célozták meg. Hollywood szintén

460
megtalálta magának a művet, és számtalan híres filmet
készített belőle, például Aladdin, Ali baba, Szindbád.
B'sáf: marokkói arab kifejezés, jelentése: sok, nagyon
Baba: arab, jelentése papa. Gyengéd, becézgető változata az
„apának”, leginkább gyerekek használják, illetve idős férfiakat
is illetnek olykor ezzel a névvel a tisztelet jeleként.
Babús: papucs, amit leggyakrabban kecskebőrből
készítenek. Nők és férfiak egyaránt viselik, leginkább sárga és
piros színben.
Bahr Azullum: jelentése: a Sötétség Tengere. Az Atlanti-
óceán Marokkóban elterjedt neve.
Baraka: jelentése: áldott.
Berber: Észak-Afrika világos bőrű, őshonos népe vagy
annak nyelve, bár egységes nyelvről a berber esetében nem
beszélhetünk, tekintve, hogy számtalan helyi dialektusra
oszlik.
Bidonville: francia, jelentése: bádogtelep, átvitt értelemben
szegénynegyed.
Biszmilláhi: arab, jelentése Allah nevében. Ezzel a
kifejezéssel kezdenek bele a muszlimok jóformán minden
cselekvésbe, legyen az evés, vezetés vagy imádkozás.
Bollywood: a híres indiai filmipar, melynek központja
Mumbaiban, a hajdani Bombayben található.
Bvana: szuahéli, jelentése: férfi.
Café noir: francia, jelentése feketekávé, a szó szoros
értelmében. Méregerős, zaccos, másképp török kávénak is
szokás hívni. Kicsi üvegpohárban szervírozzák, a helyi kis
kávézókban leggyakrabban fogyasztott ital.
Csájkana: teaház Afganisztánban vagy a Távol-Keleten.
Dál: indiai alapétel, általában főtt lencséből készítik.

461
 Damaszkuszi: leggyakrabban a kardkovácsok minőségi
termékeinek szinonimájaként ismert. Legfőbb jellemzője, hogy
a többször megedzett acélra ezüst és arany írást vernek, mely
ezáltal nem csak rendkívül erős, de csodálatosan szép is.
Általános értelemben minden szíriai kézműves termékre
vonatkozó utalás, például a bonyolult, kagylóhéj berakásos
asztalos termékek jelzője.
Dár: arab, jelentése ház. Például Dár al-Kalifa, a Kalifa
háza.
Datura: más néven csattanó maszlag, Dél-Amerikában
őshonos, de Észak-Afrikában is széles körűen elterjedt, a
burgonyafélék családjába tartozó növény, trombitaformájú
virággal. Hallucinogén tulajdonsága miatt gyakran használták
az Amazonas sámánjai, a középkori Európában pedig vajákos
praktikák során.
Dervis: szúfi misztikus rendtag, aki a szegénység,
egyszerűség és önfeladás útján próbál közelebb kerülni
Istenhez. A foltokból varrt ruha gyakori ismérvük.
Dirhem: Marokkó pénzegysége.
Dív: mágikus teremtmény, gyakran ölt emberi alakot,
máskor szörnyeteg formájában mutatkozik.
Dzsalabija: hosszú, bokáig érő, reverendaszerű ruha,
melyet férfiak és nők egyaránt viselhetnek.
Dzsan: névhez illesztett utótag, amely szoros kapcsolatot
fejez ki a megszólított személlyel.
Dzsinn: Isten által füsttelen tűzből alkotott teremtmény, a
Koránban is szerepelnek. A muszlim hit szerint benépesítik a
Földet, ám ők az emberrel ellentétben változtatni tudják
alakjukat, s különösen alkonyatkor bukkannak fel, főként
macskák alakjában.
Dzsnún: arab, a dzsinn többes számú alakja.
462
 Dzsuha: Furfangos és igazságszerető, középkori arab népi
hős, akit Belső-Ázsiában is ismernek, s a középkori európai
irodalomban is felbukkant. Hoddzsa és Naszreddín néven is
ismert. Lásd Naszreddín.
Elf lejla va lejla: arab, jelentése: ezer és egy éjszaka. Az
Ezeregyéjszaka meséinek arab címe. Lásd még: Az
Ezeregyéjszaka meséi.
Fantázia: Marokkó sivatagos és hegyvidékes területein
elterjedt látványos ünnepi játékok, melyek során akképpen
idézik meg a régi korok törzsi virtusát és a férfiasságot, hogy a
részvevők szilaj lovakon nyargalászva régi fegyvereikkel a
levegőbe lövöldöznek.
Fezi: Fezből származó, gyakran diaszpórába szakadt
emberre utal, aki Rabatban, Casablancában élve is büszkén
vallja szülővárosát.
Funduk: arab, jelentése szálloda. Lásd: karavánszeráj.
Gauloises: Franciaország egyik leghíresebb, már-már
legendás cigarettamárkája, amelyet sötét arab
dohánykeverékből készítenek.
Gitanes: rendkívül erős, népszerű francia cigarettamárka,
amit sötét arab dohányból készítenek. Filterrel, valamint filter
nélküli változatban kapható.
Gnaoua: egy afrikai spirituális testvériség tagja, amit Dél-
Marokkóban alapítottak. Ritmikus zenéjük révén világszerte
híresek lettek.
Gommage: a törökfürdő, vagyis a hammám jellegzetes
tevékenysége, amelynek során a testet egy érdes felületű,
hámlasztó szivaccsal simára dörzsölik.
Hadísz: Mohamed prófétának tulajdonított tettek és
kijelentések gyűjteménye, amit Mohamed halála után
gyűjtöttek össze és foglaltak írásba. Későbbi évszázadokban a
463
különféle kanonizált gyűjtemények a Korán mellett a jog
másik pillérévé váltak, amennyiben Mohamed tetteit
általánosan helyesnek és követendőnek tartották. A hadíszokat
szent szövegként tisztelik.
Haddzs: Mekkába irányuló zarándoklat, az iszlám hit
egyik pillére. Minden muszlimnak kötelessége életében
egyszer elvégeznie, amennyiben meg tudja magának engedni
a nem kis pénzösszegbe kerülő, hosszú utazást.
Halka: arab, jelentése: kör, csoport, kiscsoportos előadás.
Általános értelemben a mesemondók előadásait értik alatta, de
egy ház fedett udvarának ég felé nyitott részét is jelenti.
Hammám: arab, jelentése fürdő. A török fürdőhöz
hasonlító nyilvános tisztálkodó- és pihenőhely, ahol különféle
hőmérsékletű gőzkamrák állnak a tisztálkodók rendelkezésére.
A legtöbb marokkói legalább egyszer egy héten ellátogat a
fürdőbe, többek között a társas érintkezés miatt. A hammám
az iszlám kultúra fontos részét képezi.
Hárem: a tradicionális arab házakban a nők számára
elkülönített lakrész, ahová a férjen kívül más férfi nem léphet
be.
Harríri makámái: Az arab irodalom legbecsesebb
gyöngyszemei közé tartoznak a szúfi, misztikus irodalom
klasszikus elbeszélései. Írójuk Baszrai Harríri (1054-122), aki
eredetileg selyemkereskedő volt, majd Málik Sah szeldzsuk
uralkodónak egyik magas tisztségviselője.
Hudhud: a búbos banka arab neve. A néphit szerint
mágikus erővel rendelkező madár, amelyet Salamon király is
jobbjánál tartott trónusán.
Ifrit: varázserővel rendelkező dzsinn.

464
 Imám: egy mecset vallási elöljárója, aki vezeti a közösségi
imákat. Az iszlámban a katolikus egyházakkal ellentétben
nincs vallási hierarchia.
Insa-allah: arab, jelentése: ha Isten is úgy akarja. Egy
kérésre vagy tervbe vett cselekedetre adott igenlő válasz.
Az iszlám pillérei: az iszlám vallásgyakorlat öt pillérét
különböztethetjük meg: 1. Hitvallás: „nincs más Isten, csak
Allah, s Mohamed az ő prófétája.” 2. Napi ötszöri kötelező
ima. 3. Adakozás, mely nem más, mint a szegények önkéntes
támogatása. 4. Böjt ramadán havában. 5. Haddzs: mekkai
zarándoklat.
Kába: Mekka fekete színű szent köve (meteorit), amit egy
nagy, kocka alakú épületbe foglaltak. Minden muszlim a Kába
felé fordulva végzi imádságát, a zarándoklat során pedig
hétszer körbejárják.
Kaftán: női viselet, hosszú, bokáig érő ruha.
Kalifa: arab, jelentése „utód”. Eredetileg Mohemed
utódjának, a muszlim vallásközösség vezetőjének a hivatalos
neve, de később a jelentős politikai erővel rendelkező
uralkodók is átvették ezt a kifejezést, demonstrálandó
hatalmukat.
Karavánszeráj: hatalmas központi tér köré rendezett,
utazók és kereskedők ellátására épített „vendégfogadó”, hol
állatnak, árunak egyaránt jutott hely.
Kíf: Marihuána gyantája, melyet széles körben termelnek a
Ríf hegységben, még ha a marokkói törvények szigorúan
tiltják is.
Konkvisztádor: spanyol, jelentése: hódító. Közép- és Dél-
Amerikát gyarmatosító spanyol felfedezők és hódítók
gyűjtőneve, az inka és az azték kultúrák megsemmisítői.

465
 Korán: Az iszlám szent könyvének neve. Szövegét
Mohamed próféta sugalmazás útján kapta meg Gábriel
arkangyaltól több éven át, ám a Korán szövegét csak
Mohamed halála után gyűjtötték össze és foglalták írásba.
Kuszkusz: semolina lisztből készített étel, ami rendkívüli
népszerűségnek örvend Marokkóban. Általában párolt
zöldséggel és hússal tálalják. Leggyakrabban a pénteki ebédnél
és vendégek látogatásakor fogyasztják.
Magreb: arab, jelentése nyugat, mely névelővel ellátva
Marokkó nevét is jelenti. Harmadik jelentése: a napi öt
kötelező imádság közül a negyedik, amelyet nem sokkal
napnyugta előtt kell elvégezni.
Mai de Ojo, szemmel verés: babonás néphit, mely szerint
az irigykedő tekintet és az ártó szándékú pillantás képes
balszerencsét okozni annak, akire rászegeződik. Ez a babona
az egész arab világban, elsősorban Észak-Afrikában elterjedt,
de a dél-amerikai kultúrákban is fellelhető.
Mankas: éles végű kalapács. Ennek segítségével vágják
apró darabokra a Marokkó-szerte elterjedt mázascsempe-
mozaikokat. Hasonló szerszámot használnak ugyanebből a
célból Afganisztánban is.
Medina: az óváros arab neve. Szűk kis utcák
labirintusszerű hálózata.
Medresze: arab, jelentése iskola. Elsősorban az általános
iskolát jelenti, de gyakran használják a Korán-iskolák
megjelölésére is.
Milh: arab, jelentése só. A szúfi terminológiában az emberi
lélek jóságát jelöli.
Mulla: jelentése „mester”. A szúfik gyakran használják
olyan

466
 személy megjelölésére, aki elért már egy magasabb
spirituális szintet.
Muállem: jelentése „mester”, általában egy hagyományos
mesterségben nagy jártasságra szert tett mesterre utalnak vele.
Müezzin: az a személy, aki a minaret tetejéről imára hívja
az igazhitűeket. Néha tévesen magát az imára hívást jelölik
ezzel a szóval. Lásd még: Imám.
Naszreddin: vagy Mulla Naszreddín, az arab népi hős,
Dzsuha afgán neve.
Pastu: Afganisztán déli és délkeleti, valamint Pakisztán
északi-északnyugati részén élő népcsoport; tagjai általában
magas termetűek és büszke harci szellemmel rendelkeznek.
Pederaszta: görög eredetű szó, a saját neméhez, különösen
a fiatal fiúkhoz vonzódó férfi. Richárd Burton is ezt a szót
használta a homo szexualitásra Az Ezeregyéjszakáról írott
esszéjében.
Pied noir: francia, jelentése fekete láb. Észak-Afrikában
vagy a (volt) francia gyarmatokon élő, európai gyökerekkel
rendelkező lakosok megjelölésére használják.
Riad: jelentése kertek, egy klasszikus arab házban a
központi udvart jelenti, ami virággal és fákkal van beültetve, a
Koránban ábrázolt paradicsomkertet alapul véve.
Savon noir (francia): jelentése fekete szappan.
Mentalevéllel szagosított, olívabogyóból készített szappan,
amit leggyakrabban a fürdőkben, hammámban használnak.
Sukrán: arab, jelentése: köszönöm.
Szehura: arab, jelentése boszorkány, varázslónő.
Szótadészi övezet: a XIX. században élt Sir Richárd Burton,
angol utazó, tudós és felfedező botrányt kavaró teóriájának
elnevezése. Elmélete szerint Észak-Afrika, Kis Ázsia, Közép-

467
Ázsia és a Távol-Kelet bizonyos részein helyi járványként
terjed a homoszexualitás.
Szúfizmus: az iszlám misztika hiedelem- és
szokásrendszere, melynek lényege, hogy a hívő Isten
közvetlen és személyes megtapasztalása által próbál rálelni
Isten szeretetére és megismerésére. Főleg az iszlám
országokban alakultak ki testvéri közösségeik, szimbolikus
költészetükkel és történeteikkel a kimondhatatlan igazságokat
próbálják meg kifejezni és továbbadni.
Szúk: arab, jelentése piac, de elsősorban az óvárosok
hagyományos piacaira használják.
Tadzsin: népszerű marokkói párolt húsos étel neve, amit
egy kerek agyagedényben készítenek. Sokszor általános
értelemben használják ezt a kifejezést magára az
agyagedényre, ám ez helytelen, ha másfajta ételeket készítenek
benne.
Tarbús: pamutból készített, általában zöld vagy
gesztenyebarna nemezsüveg, amit a nyugati világban
helytelenül gyakran fezként is emlegetnek.
Tuareg: a Szaharában élő, nomád életet folytató, rendkívül
büszke etnikai csoport, egyes vélemények szerint berber
eredetűek.
Vezír: arab, jelentése a „teher hordozója”. Ezt a magas
udvari és állami tisztséget leginkább a „miniszterrel” lehetne
lefordítani. A tisztség gyakran szerepel az Ezeregyéjszakában,
az uralkodó „jobbkezeként”.
Závijja: arab, jelentése sarok. Általában szentek sírhelye
mellett létesített iskolák, ahol kontemplatív tanulmányokat
lehet folytatni.

468