ÉS-KVARTETT - Nádas Péter Világló

részletek című memoárjáról

KÖNYVKRITIKA - ÉS-KVARTETT - LXI. évfolyam, 23. szám, 2017. június 9.

Károlyi Csaba beszélgetett Bárány Tiborral, Rácz Péterrel és Zelei Dáviddal 2017. május 31-én,
szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a You Tube-on (youtube.com), az Írók
Boltja csatornáján. Legközelebb október utolsó szerdáján, október 25-én fogunk beszélgetni új
felállásban.

Károlyi Csaba: – Ez a 62. kvartett. A kilencedik sorozat hetedik beszélgetése. Rácz Péter éppen Nádas
Párhuzamos történetek című regényére adna 10 pontot, Zelei Dávid Spiró Fogságára, Bárány Tibor
Centauri Jégvágójára, én pedig Esterházy Függőjére. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozunk most. A
Világló részletekről egy órában szinte semmit nem lehet kifejteni. 1200 oldal, két kötet. Az alcím jegyében,
mely úgy szól, hogy Emléklapok egy elbeszélő életéből, jobb híján emléklapokat próbálunk ma adni négy
olvasó életéből, pontosabban olvasatából. Fragmentumokat fogunk előadni, miként a mű is. Rácz Péter és
Bárány Tibor 10 pontot adott, Zelei Dávid és én 9 pontot. Ez összesen 38 pont, kettővel kevesebb a
maximumnál. Soha még a kvartettek történetében nem volt ennyi pont. A legtöbb idáig a 35 volt,
mindössze három könyvre adtuk. Garaczi László Arc és hátraarc, Kántor Péter Köztünk maradjon és Kun
Árpád Boldog Észak című köteteire. Bárány Tibor most egymás után háromszor adott 10 pontot, Márton,
Krasznahorkai és Nádas művére. Rácz Péter először adott 10-et. Dávid és én ennél csak kevesebbet
adtunk, 10-et sosem. Én 9-et egyszer, Kántor kötetére. A témánk ma Nádas önéletrajzi műve, itt a
regényekkel ellentétben tényleg saját magáról beszél. [Lapunkban Földényi F. László írt róla kritikát: ÉS,
2017/17., ápr. 28.] A Nádas-regények történeteinek, helyszíneinek, szereplőinek mintáit, modelljeit most
jól megkapjuk. Aki ismeri a regényeket, láthatja, miből főzött az író. A nagyapa tanításai vagy a burjánzó
kert a Családregényben, a kamaszkori fiú-lány kapcsolatok, a svábhegyi övezet vagy a tenger élménye az
Emlékiratokban, Erna asszony, Kristóf vagy a kutya a Párhuzamos történetekben megírt figurája honnan is
jön. Vagy a kisfiú tükör előtti szembesítése zsidóságával a nem-regény Évkönyvben. Családfát is rajzoltam.
Röviden: apjáék heten voltak testvérek, legfontosabb Magda nagynénje, aki apja 1958-as öngyilkossága
után gyámja lesz, anyjáék hárman voltak lányok, fontos Tauber Arnold, az anyai nagyapa és felesége, a
Galíciából jött Nussbaum Cecília. Nádas ősei mind nyugatról érkezett zsidók, kivéve ezt az archaikus
nagymamát. De nézzük a pontok indoklását!

Rácz Péter: – Szerencsés helyzetben vagyok, mert önmagához kell mérnem a szerzőt. Adtam volna 11
pontot is, de azt nem lehet. Nagy elragadtatással olvastam, nekem nagyon tetszett. Vannak apró
kifogásaim, de snassz lett volna, ha azokért levonok valamit. Olyan teljesítmény ez, amelynek a
dörrenését sokáig fogjuk hallani. Mi az, ami tetszett? Elsősorban a komplexitás, műfajilag, tematikailag.
Olyan gazdag mű ez, hogy talán történelemkönyvnek is lehetne tekinteni. A városról, a szokásokról, a
társadalmi rétegekről, nem utolsósorban a XIX. század végi, XX. század eleji liberális és baloldali
mozgalmakról is szól. A családról is természetesen. Az illegális baloldali, kommunista, majd a hatalomra
jutott kommunista szereplőkről. Akik többnyire dicstelen szerepet játszottak az ötvenes években. Az ezzel
való szembenézésről is szól a könyv. Értékeltem Nádas humorát, iróniáját. Azt írja például, hogy Magda
nagynénje eladta a családi ezüst rá eső részét, holott respektálta az ő elemző készségét, akkor pedig nem
lett volna szabad eladnia az ezüstöt. Néhány dolog zavart, például az apa testvérének, Dajmírkának
huszonötször szerepel zárójelben franciául valami kitétele, ez halálra idegesített, mint az is, hogy a család
minden tagja ugyanabba a brüsszeli csipkés pólyába volt bepólyálva újszülött korában, nem értem, ezek a
kényszerek mért fontosak annyira. De bármennyire furcsa, a könyv arányait értékelem nagyra. Néhány
szép jelenetén, mondatán kívül az elemző szempontjait emelhetném ki. Ezeket a szempontokat Nádas
mindig képes változtatni, és ezzel mindig olyan réseket töm be, amelyekről nem is gondolnánk, hogy
vannak. Számos, Nádasra jellemző meglepetést okozott nekem ez a mű.

Bárány Tibor: – Zsinórban háromszor adtam 10 pontot, és vállalom a döntésemet. Sok jó mű van a
kortárs irodalomban, de azért átlagosan nem ennyire sok. Szóval tényleg kivételes, hogy egy éven belül
három ilyen könyv megjelenjen. Kérdés, irodalomtörténeti távlatban is megmaradnak-e, szerintem igen.
De segítsünk azoknak a doktoranduszoknak, akik 30 év múlva elolvassák a Világló részletek recepcióját!
Szögezzük le: ennek a könyvnek a megjelenése irodalmi esemény volt. Legalábbis a mi filterbuborékunkon
belül, a legtöbb ismerősöm most éppen ezt a könyvet olvassa, vagy tervezi az elolvasását. Vagy már
elolvasta, és föl se tűnt neki, hogy 1200 oldal volt. Ezért most kissé ünnepélyesebben beszélünk. Azért
adtam 10 pontot, mert Nádas talál egy olyan formai megoldást, mely az olvasói tapasztalat szempontjából
is, az írói alkat szempontjából is szerencsés és izgalmas. Az elbeszélő kiemel az emlékezete segítségével
egy-egy olyan emlékképet, amely fogalmilag még nem értelmezett. Az Nádas nagy antropológiai tézise,
hogy a fogalomhasználati és mentalitástörténeti hagyományok tesznek minket azzá, amik vagyunk, ezek
formálják meg a gondolkodásunkat, személyiségünket. Viszont a tiszta érzékelés, főleg ha nagyon fiatal
korban zajlik, visszanyúlik a tudatos fogalomhasználat előtti időszakra. Vegyük tehát elő ezeket az
élményeket, próbáljuk megtisztítani, és nézzük meg, hogy aztán a főszereplő és más szereplők tudata
hogyan alakította ezeket az emlékképeket. Vegyünk elő egy ősképet, és aztán ellenőrizzük sok forrásból,
hogy más és más fogalmi perspektívából leírva mi történhetett. Szerencsére a családtagok sokszor
megírták a saját életüket, tehát sok szöveget lehet egymás mellé tenni, hivatalos iratokat is, más
dokumentumokat és szóbeli közléseket is. Ez valódi nyomozás. Ami tényleg berántja az olvasót. Együtt
nyomozunk a főhőssel. Az írói alkat szempontjából pedig azért nagyon szerencsés formai megoldás ez,
mert Nádas, legalábbis az esszéíró Nádas, időnként rettenetesen zárt gondolkodónak tűnik. Engem
legalábbis sokszor idegesít az esszék ellentmondást nem tűrő, apodiktikus hangja, illetve az, hogy a
beszélő nem tesz sok erőfeszítést arra, hogy valahogy alátámassza az erős állításait. Attól féltem, hogy
most ez a hang rá fog telepedni a szövegre. Azzal, hogy Nádas nem elsősorban a mai eszével akarja
értelmezni az eseményeket, hanem arra kíváncsi, hogy a világértelmezése, a fogalmi gondolkodása
hogyan állt össze, mögé nyúl a saját gondolkodásának is, ezzel a megfellebbezhetetlenség eltűnik a
szövegből. Egy-egy esszérészletben időnként megjelenik, de nem gyakran. Szerencsére.

Zelei Dávid: – Nekem eddig kétségtelenül ez volt 2017 legjobb könyve. Ezért is adtam 9 pontot. Ha egy
ilyen vaskos, nagyszabású, kései művel találkozunk, nehezen tudjuk a szerzőt, a kánont és a kultuszt
kivonni az értékelésből. De szerencsére nem a név, hanem maga a tartalom viszi el a könyvet. Az első,
amit nagyon szerettem, az érzékisége. Nádas az érzékeit legjobban használó író a magyar irodalomban.
Ahogy a történelmi szagokat, zajokat érzékeli az orrával, a fülével. Ahogy a német utászok által
felrobbantott Margit-híd leszakadásának zajairól ír. Vagy a fertelmes bűzökről az internáló tábor
barakkjaiban. A második dolog a leírások részletgazdagsága, amit nem szoktunk szeretni a XIX. századi
realista nagyregényekben. Kész életmódtörténeteket kapunk. Egy ellentmondásokkal teli család
életvilágával szembesülünk. Megtudjuk például, hogy a mosónők miért ismerték jobban a feleségnél is a
férjet a koszos gatyáin keresztül. Ez annyira szépen és részletesen van kibontva. Szenzációs
élettörténeteket ismerhetünk meg. A XIX. századi ősök külön figyelemre méltók. Szépen keretbe foglalja a
mi kis ÉS-kvartettünket a tiszaeszlári vérvádtól a nyilasokig ez a mű. Márton László Tiszaeszlárról, Zoltán
Gábor 1944-ről szóló könyve is más szemszögből látszik innen. Mezei Mór és Ernő XIX. századi
élettörténete, illetve Nádas apjának, Nádas Lászlónak a története társadalmi drámát is magában foglal. Az
apa tanításának a gyönyörűséges és repetitív volta soha nem unalmas számomra. Illetve nekem Aranyossi
Pálnak, ennek az ellenmondásos, nagyon okos férfinak a története is szenzációs. Ő az apa nővérének,
Magdának a férje. Azt is nagyon szeretem, mikor a jelen bevonódik a történetértelmezésbe. A francia
internálótábor történetében az idős Nádas elmegy a helyszínre, megpróbálja megkeresni a helyet, majd a
mai helyszínt visszacsatolja a múlthoz, szenzációsan jól csinálja. Történelmi, életmódbeli remeklés az
ostromnak, az újjáépítésnek a részletes és bensőséges elmondása. Kémhistóriákra emlékeztető
történeteket kapunk az illegális kommunista mozgalomról, és furcsa kimondani, de egészen érzéki az
okirat-hamisítások leírása. Hogy negatívumot is mondjak, Nádas autizmusának túlhangsúlyozását
zavarónak éreztem. Az, hogy „ezt is csak harminc év múlva értettem meg”, még akkor is túl sokszor
hangzik el, ha valóban így történt. Az esszébetétek engem főleg a végén zavartak. Az 56‑os rész
lezárásában például, amikor nem kívülről, hanem felülről látjuk kicsit a kort. Szerintem lássa oldalról vagy
éljen benne, az nagyon megy neki, a fölső nézőpont kevésbé. A nem túl gyakori filozofálgatást, főképp,
mikor a jóságot próbálja körülírni, néhol untam. De ettől még ez a mű szenzációs teljesítmény, nagyon
örültem, hogy olvashattam.

K. Cs.: – Én is 9 pontot adtam, 10 pontot adnék az Emlékiratok könyvére, sőt a Párhuzamos történetek, az
Egy családregény vége is a 10-hez közelít, ott fölfelé kerekítenék, itt meg lefelé. Nem a műfaj miatt,
hanem azért, mert van benne néhány túlírt, részben értekező rész, mely nem volt nekem annyira jó, mint
a regények bármely része. De mondok előbb egy személyeset. Máris kétszer olvastam a művet, először
azért, mert interjút készítettem az íróval [ÉS, 2017/15., ápr. 15.], most pedig a kvartett miatt. Mindkét
esetben ugyanazon a három helyen megkönnyeztem a történetet. Mindhárom az anyához kapcsolódik. Az
első, amikor azt mondja, hogy ahányszor megy a repülőtérre taxival az Üllői úton, mindig felnéz a
klinikaépület első emeleti ablakára, ahol az anyja 1955-ben meghalt. A másik, mikor a beteg anyjának süt-
főz, és beviszi a kórházba a 12 éves fiú a piskótát, ami nem sikerül, de anyja, aki már annyira beteg, hogy
nem tudja megenni, nagyon büszke rá. A harmadik, mikor rákos betegen a május elsejei tüntetést szervezi
boldogan, kézen fogja Petyonkát, a menet legvégén mennek, mögöttük a nagy üresség, és a tribünhöz
érve azt kiabálja az anya egyes-egyedül, hogy „éljenrákosi, éljenapárt”, de a gyerek nem tud megszólalni
szégyenében. Ez a mű a modern magyar önéletrajzi művek közt a legelőkelőbb helyen áll. Márai, Kassák,
Vas, Illyés, Déry önéletrajzainak magasában, sőt. Leginkább Déry Tibor Ítélet nincséhez hasonlít, mert ez is
fragmentumszerű, és szétfeszíti a kereteket. Ugyanakkor nagyon gazdag. Én az első könyvet jobban
szerettem, a második kicsit mintha appendix volna. Abban például túl részletes a francia internálótábor
története, ahonnan Aranyossi Pál és Rajk László megszöktek. Túl részletező, hogy az apát hogyan vádolják
meg bércsalással, bár ez nagyon fontos. Értem én, hogy utána kell ennek pontosan, mániákusan menni,
mért ment tönkre az apa élete. De a részletezés már sok. Ideges lettem akkor is, mikor a jelenig történő
elkalandozgatások el lettek fojtva. Például megtudjuk, hogy Magdát, a feleségét egyszer megütötte. De ott
meg nem tudunk meg részleteket. Ugyanígy mesterének, Mészöly Miklósnak a nőies fenekéről vagy a
demenciájáról értesülünk, de igen röviden. Vagy ott a berlini kép az operában, mikor a Fideliót nézi egy
fiatal német költővel, ott a pontos dátum is, de hogy mi is történt akkor, arról semmi nincsen, az
Emlékiratok könyvében olvashatunk tán erről. Értem, hogy tudatosan vannak elvágva a szálak, és élő
emberekről nem akar beszélni, bár Mészöly már nem él, a saját öccse viszont igen, akiről sok mindent
megír. Egyszer, az első kötet 522. oldalán azt gondolja a 11 éves korától írónak készülő gyerek: „Mindent,
de mindent meg fogok írni, amit az emberek elhallgatnak egymás elől.” Minden azért nincs itt megírva.
Bár most ez nem is ambíciója a műnek. Én szívesen olvasnék az író későbbi életéről is.

B. T.: – Dáviddal egy ponton nem értek egyet. Azt mondja, neki sok volt az autizmus állandó
hangoztatása. Én meg azt gondolom, hogy ez itt alapvető strukturális elem. Ugyanis az autizmus Nádas
számára azt jelenti, hogy az elbeszélőnek nehézséget okoz a fogalmak és a jelenségek, illetve a fogalmak
megjelölésére szolgáló kifejezések és a fogalmak összekapcsolása, azaz a fogalmakat nehezen tudja
alkalmazni a konkrét jelenségekre. Ez azért fontos, mert ez teszi lehetővé az egész nyomozást, hiszen
éppen az az érdekes az elbeszélő számára, hogyan jönnek létre az elménkben a fogalmak. Ha a főhős nem
lenne autista ebben az értelemben, akkor egyszerűen nem tudná az értelemegységek létrejövésének
folyamatát szemlélni. Filozófiai terminológiát használok, de a könyvből veszem át. Nem egy filozófiai
koncepciót erőltetetek rá a szövegre, hanem a könyv poétikai önértelmezését foglalom össze. Egyébként
az „autizmus” a szó szigorú értelmében nem korrekt meghatározás, mert ez az ember nem autista. Az
autizmus kifejezést a hétköznapokban mindenféle furcsa viselkedésmódra szoktuk használni, teljesen
pontatlanul, az író is ezt teszi. De a főhős autizmusát azért kell az elbeszélőnek hangsúlyoznia, mert így
tudja irodalmi értelemben berendezni a színpadot. A második kötet, amely talán tényleg gyengébb egy
fokkal, alapvetően szerintem abban különbözik az elsőtől, hogy ott nagyobb a gyerek, és kisimul,
regényszerűbb, fikcionáltabb lesz a szöveg. Kevésbé kell erőlködnie Nádasnak, hogy megmutassa, hogyan
alakultak ki és működnek a fogalmak, ha az ötvenes évek koncepciós pereiről kell beszélnie.

K. Cs.: – Azért egyáltalán nem lineárisan halad a történet. A két kötet szerintem nem így különböztethető
meg. Nagy vissza- és előreutalások vannak állandóan. Szerintem az első kötet inkább az egyén felől néz
kifelé a világra, a történelemre. A másodiknál fordítva, ott mintha inkább a történelem felől néznénk az
egyént. Az első kötet a vasárnapi családi ebédtől indul, és azzal is ér véget. Hogyan éli meg az egyén az
életét. Mellesleg egy zsidó családban van szó a vasárnapi ebéd fontosságáról. A második a Le Vernet-i
internáló táborral kezdődik, és 1956. október 23-ával ér véget, mikoris hősünk ott van a Kossuth téren.
Hogyan befolyásolja a goethei értelemben vett nagy egész az egyén pici kis sorsát. Az első kötet napja a
szerda, a fiú születésének napja. A második kötet napja a kedd, a forradalom napja.

R. P.: – Az autizmus engem is halálra idegesített. Valamennyire ismervén a szerzőt, életemben nem jutott
volna eszembe róla ez a fogalom. De persze minden további nélkül használhatja. Tudom, hogy van a
fogalomnak valamiféle strukturális szervező szerepe a műben, ennek ellenére egész egyszerűen én
mondvacsináltnak tartom a bevezetését. Még abban sem játszik igazán szerepet, hogy a jelenségeket,
melyeket érzékileg felfog, összekapcsolja a fogalmakkal. Bár fontos motívum, főleg az első részben. De a
másodikban is, mikor tízévesen az osztálytársai meg akarják verni, és nem érti az egészet, miközben
enyhén szólva koraérett gyerekről van szó, aki 1947-ben, ötévesen már az egyik rokonának, Rendl
Sándornak el tudja magyarázni, amit hallott a szüleitől a kékcédulás választásokról. Értem, hogy mindent
megpróbál visszavezetni a gyökeréig, ezért kell mindig a felvezetés. Meg kell mondjam, hogy amikor megy
vissza az első élmény, az első érzetek, az első képek irányába, és követem ezen az úton, közben nekem is
jönnek elő a szintén legelső élmények, képek. Tehát ez egy út, amelyen el tudja indítani az olvasót is.

K. Cs.: – Ez tényleg így van. Javaslom, érintsünk még néhány dolgot. Mi a műfaj? A szerző úgy határozza
meg, hogy memoár. Nyilván nem vallomás. De önéletrajz ez? Vagy inkább egy családregény vége? Netán
emlékiratok könyve?

Z. D.: – Inkább egy családregény eleje. A memoárok, naplók mostanság a magyar irodalom fontos műfajai.
Nagyon sokféleképpen lehet emlékezni. Az biztos, hogy Nádasnál is a központi fogalom az emlékezés.
Lehet úgy emlékezni, mint mondjuk Radnóti Sándor az ÉS-ben, hogy mások által rajzolja körbe magát,
kiválaszt havonta egy rá nagy hatást gyakorló embert, és leírja a vele kapcsolatos gondolatait, így
megképezve önmagát. Nádasnak főleg eleinte kifejezett intenciója, hogy nagyon hideg elbeszélést
műveljen, nyilván azért is, hogy kicsit kivonja magát az elmondás mögül. Sokáig úgy éreztem, hogy direkt
erőteljes szenvtelenséggel próbálja elmondani a történeteket. Máskor, az idő előrehaladtával viszont
nagyon személyes lesz. A tiszaeszlári vérvádperről nyilván nem tud személyes olvasatot adni, mert az
cirka hatvan évvel a születése előtt zajlott, ez viszont kicsit kisiklatja a műfaji konvenciókat: egy
hagyományos memoárnál viszonylag alapvetés lenne, hogy a személyesen megélt történetekre
koncentráljon. Örülök annak, hogy nem kronologikusan következnek a történetek, hanem szabad
asszociációk alapján. Érdekes, hogy miért ilyen kis intervallumot választ, hogy alapvetően az 1944–1956
közti emlékeiről szól. García Márquez jutott erről eszembe, aki első hat vagy nyolc évét töltötte
Aracatacában, a nagymamájánál, mégis mindig úgy emlékezett erre, hogy innentől kezdve aztán már
semmi érdemleges nem történt vele. Nádas is ezt a tizenkét–tizennégy évét tekinti a személyisége bázisát
adó időszaknak. A következő hatvan évet ad acta tesszük. A klasszikus memoárhoz a végigmondás
szükségessége is hozzátartozik, ez itt hiányzik, de ez nem baj. Nem kell szerintem szigorúan néznünk a
műfaji szabályokat. Akkor jobb olvasni is, ha így látjuk.

B. T.: – A rövid válaszom, hogy ez egy memoár, semmi okom nincsen kétségbe vonni a szerző műfaji
önmeghatározását.

R. P.: – Természetesen memoár. De annyira komplex, hogy semmiképpen nem kell eldöntenünk semmit,
anélkül is élvezhetjük a könyv sokrétűségét. Részei különbözőek, és ez jó, engem még az esszéjellegű
betétek sem zavartak. Viszont az a fajta visszafogottság, távolságtartás, olykor hidegség, melyet Dávid
említ, feltétlenül kellett ahhoz, hogy ezeket a szülőket egyrészt kibírja, másrészt évtizedek múlva megírja.
Szerintem ezért szabta így, hogy az első tizennégy évéről írja ezt a művet, ami persze csak formai játék,
mert én nagyon remélem, hogy dolgozik a folytatáson. Itt az emlékezet és a képzelet játszik egy nagy
meccset, és nem lehet eldönteni, hogy ki nyer, szerintem a meccs nagyjából végig döntetlenre áll. De az
eredmény nem érdekes. Fontos, hogy miközben megír dolgokat abszolút fikciósan, tehát nem kell azt
gondolni, hogy miközben minden családi dokumentumokból és levéltárakból származik, mindez ne volna
megformálva elbeszélői szempontból, ezen kívül vannak a nagyon kikutatott dolgok, melyeket finom
félmondatokkal vezet be mindig. Hogy nem emlékszem, vagy tegnap óta keresem, satöbbi. És van egy
árulkodó félmondat a második kötet 357. oldalán: „azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött
adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben, s mielőtt meghalnék, elválasszuk
végre a látszatot a valóságtól, a realitást a fantáziától”. De olyan terjedelmes ez a mű, hogy
ellentmondásokat bőven találunk benne, mert azt is írja, és nekem ez nagyon tetszik, mert ezzel kezdtem
ősszel az első ÉS-kvartettet, hogy „a realitás mindig gyöngébb a fikciónál”.

B. T.: – Ezt a koncepciós perekre mondja.

K. Cs.: – Nem, hanem mikor Magda nagynénjének barátnője, Vilma akarja kiugrasztani a nyulat a
bokorból, hogy nem homoszexuális-e, de „nem volt bokor és nem volt nyúl” – olvasható az első kötet 434.
oldalán. Egyébként olyan történet is van, amire nem emlékezhet, és ami nem szerepelhetett így egyetlen
írott anyagban sem. Pedig sok családtag van, akinek az írásait Nádas fölhasználhatta. Nagynénjének
megjelent az emlékirata, az ő fiának, Georges-nak is franciául. Az apa és más családtagok feljegyzései is
rendelkezésre álltak. Illetve szóbeli információk családtagoktól, ismerősöktől. De van olyan történet,
melyet így nem tudhatott meg senkitől. Mondok egyet: mikor az anya egy értekezleten véleményezi a
készülő abortusztörvényt, és vitatkozik Rákosival. Ez úgy van megírva, mint egy regényben, Benke Valéria
mondhatott erről valamit neki, de itt ő találta ki a jelenet formáját, tehát ez fikció.

B. T.: – Hadd szemtelenkedjek már veletek egy kicsit, hadd oldjam az ünnepélyes hangulatot. Úgy tűnik
nekem, hogy élvező olvasók vagytok, akik éppen nagy lendülettel megszelídítitek ezt a könyvet. Pedig
sokkal radikálisabb, mint ahogy a szavaitokból kiderül. Azt mondja az emberekről, és ez erős antropológiai
állítás, hogy mindenki nagy mentalitástörténeti hagyományok kereszteződésében áll. Ezek a hagyományok
a leghétköznapibb reflexeinket is meghatározzák. Nemcsak a gondolkodásunkat, hanem a legegyszerűbb
gesztusainkat is. És ennek a könyvnek az a feladata, hogy megpróbálja szétszálazni ezeket a
mentalitástörténeti hagyományokat, egyfelől a racionalista, aufklérista, szabadelvű, konzervatív liberális
hagyományt, másfelől a zsidó-keresztény hagyomány kifordításával létrejött bolsevik messianisztikus
felfogást. A családban a Tauber nagymama révén üres rítusként továbbélő galíciai zsidó hagyományt.
Mindegyik hagyomány, ahogy a fogalmakat készen kapjuk, valahogy fölszámolja a személyiségünket. Az
éntelenítés szó hangsúlyosan fordul elő a szövegben. Amit az elbeszélő ilyenkor tehet, az nem más, mint
hogy megpróbálja analizálni a helyzetet. Szétválogatni a dolgokat. Közben tényleg előkerül egy csomó jó
történet, érdekes részlet a mosónőkről például, melyről Dávid az előbb himnikus magasságokban beszélt,
de Nádas a nagynénje memoárjából írta ki a mosónőkről szóló részt, hiszen nekik már nem volt
mosónőjük. Bizonyos értelemben nagyon sötét antropológiába ágyazódik be ez a különben nagyon sok jó
történetet tartalmazó könyv. Persze nem feltétlenül kell egyetértenünk ezzel az antropológiával. Én
például nem gondolom azt, hogy a fogalomhasználat szükségképpen az éntelenítéssel vagy a személyes
szabadságnak az elvesztésével jár. Egyébként a könyv megengedi a személyes szabadság lehetőségét.
Éppen a fogalmiságtól meg a hétköznapi, konvencionális erkölcsöktől megszabaduló tiszta érzékiségben.
Tehát a Világló részletek kimondottan radikális könyv, semmivel nem kevésbé radikális, mint volt az
Emlékiratok könyve vagy a Párhuzamos történetek.

R. P.: – Az érzékiségről van egy nagyon szép részlet a második könyv 62–63. oldalán. Az eltévesztett
tekintetről és az animális vonzalomról egy francia buszmegállóban. Csodálatos. Kiemelnék még valamit, a
számomra új szavakat. Például: sanzsál, cobák, csemcseg. A családi környezetben deformálódott szó
például az arrogancia. Olyan részletekbe megy le, egészen a szavak szintjéig, hogy az lenyűgöző. Én
ezektől is el voltam képedve, nem csak az anya-jelenetektől.

K. Cs.: – Igen, anyakomplexus. De ott a Tauber nagymama is, akinek meg elképesztő jiddis szókészlete
van. De visszatérve a Tibi által elkezdettekhez, van itt egy világkép, egy éntelenítő antropológia.

Z. D.: – A Tibi által említett radikalitás erejét az adja, hogy a fogalmak egy családtörténetben ütköznek
egymással, ami dramatizálja az összecsapást. De nem csak ebben a keretben érdemes ezt látni. Mikor az
apa előléptetéséről van szó, ott például a monarchikus hivatali hagyomány továbbélése és a Rákosi-
rendszer bizánci szisztémájának ütközése jelenik meg. Tanulságos, ahogy ezek a hagyományok a
vitakultúrában lecsapódnak. A szociáldemokrata- kommunista apa–lánya kapcsolatban, mikor a Tauber
nagypapa lányával, Klárával szembesül, hangos szó nem esik közöttük. Mára ez a hagyomány elveszett.

K. Cs.: – Mennyire érzitek úgy, hogy a polgárosodás kudarcairól van szó? Hogy a polgári világ, de az ezt
kiigazítani akaró kommunista utópia is megfeneklett. Vagy ez csak csali?

B. T.: – Annyiban csali, hogy ez egy memoár. A szöveg érdeklődésének centrumában nem a világ állapota
van, hanem az, hogyan alakult ki és milyen lesz ez a Nádas Péterrel azonosítható személy. Azt mondja a
Mezei testvérek kapcsán az első kötet 119. oldalán: „Ők úgy látták, hogy a liberális alapelvek többé nem
megkerülhetők az európai históriában. Tévedtek. Nekem viszont nem volt hová lépnem, vagy nem volt
hová visszalépnem se a liberális alapelvek hagyományával, se a magyar zsidó patriotizmusommal. Ha
sikerülne kihúznom e két építőkövet a tudatomból, akkor az egész építmény összeomlana. Tévedésük
nélkül szellemileg nem létezem.” Nádas 1942-ben született, mégis számára a konzervatív liberális
beállítottság alapadottság. Hol volt a Horthy-rendszerben a szabadelvűség meg a konzervatív liberalizmus,
és hol volt a Rákosi-korszakban és a Kádár-rendszerben? Mégis itt van egy ember, aki számára mindez
alapadottság, egyszerűen a családi gesztusrendszer révén. Egyébként, ha már a személyes vallomásoknál
tartunk, ez nekem is alapadottság. Az most majdnem teljesen mindegy, hogy éppen milyen
világállapotban élünk, ezek az adottságok sokkal nagyobb léptékű mentalitástörténeti folyamatokra
utalnak, ez a könyv egyik legfontosabb tanulsága. És akkor most udvariasan hagyjuk figyelmen kívül a mű
végének leegyszerűsítő kijelentéseit.

R. P.: – A végét szerintem a kommentárok nagy része félreérti. Mért ne lehetnének kétségei a
demokráciával kapcsolatban is? A polgári értékrend viszont számomra is alapadottság. Az Esterházy-
párhuzam azért lehetne érdekes, mert nála is nagyon sok polgári értéket találunk, pedig arisztokrata a
család. Itt pedig Nádas beleszületett egy nagyon furcsa családba, amelynek az egyik, nagyobbik fele
polgári, sőt nagypolgári, és ennek tényleg mindenben érezhető a hatása, például hogy ha a teraszon
reggeliznek, és a szél fel-felkapja az abroszt, annyiszor nyugodtan lesimítják, ahányszor felkapja. A polgári
nyugalom, amit egy pillanat alatt szétrombolt a háború, majd Rákosi, mégis alapadottság. Bennem is ott
van. Egy személyes elem: a műben emlegetett, Feszty Masa által megfestett feszületet egészen véletlenül
1982-ben megtaláltam, a gaz közé volt letéve, elkértem a plébánostól, és az albérletemben felállítottam.
Ez nyilván annak a jele, hogy ezt a polgári világot élőnek tartottam és tartom, minden rombolás ellenére.
Folyton arra gondolok, hogy ezt a könyvet ki fogja olvasni az irodalmi eliten kívül, és a fiatalok vajon el
fogják-e olvasni. Mert épp az ilyen könyvek által maradhat élő ez a bizonyos polgári világ, azt hiszem.

B. T.: – Én nem azt akartam mondani, hogy a liberális demokrácia hosszú távon győzelemre van ítélve,
szerintem is arra van ítélve, de ezt nem ebből a könyvből tudjuk meg. Hanem hogy a könyv arról szól:
nagyon sokféle hagyomány hoz bennünket létre, és leginkább úgy, hogy nem is tudatosítjuk magunkban
mindezt. Ez a nagyívű vállalkozás arra hív fel, hogy reflektáljunk a saját fogalmi világészlelésünkre. Ezért
kell az autizmus fogalma, ezért kell minden olyan pillanat, betegség, demencia, amikor a személy
valahogy vissza tud nyúlni ezen hagyományok mögé. Természetesen sokfélék vagyunk, és nincs minden
családban egy Mezei Mór. Éppen az a könyv tanulsága, hogy a mentalitástörténeti hagyományok kinél-
kinél más módon találkoznak, és más arányban formálják a személyiséget. A sötét antropológiai állítás
pedig az, hogy elég nagy részben ki is vagyunk szolgáltatva ezeknek a hagyományoknak.
K. Cs.: – Alig tudunk még valamiről beszélni. De fontos, hogy ez zsidó családtörténet. Melynek vége, hogy
a kis Pétert reformátusnak keresztelik az ostrom után. Ugyanakkor a család sok tagja kapcsolódik már a
Horthy-rendszerben az illegális kommunista mozgalomhoz, ami itt szintén fontos, abból a szempontból is,
hogyan viselkednek az ostrom után, amikor már nem illegálisan működnek, és hogyan nézik az új
rendszert. Mit gondolnak a Rajk-per előtt és után, 1956 előtt és után.

Z. D.: – A mentalitástörténeti áramlatokat, a zsidóság, illetve az illegális kommunista hagyomány elemeit

egymásba lehet csúsztatni éppen a tiszaeszlári per kapcsán. Annak egyik parlamenti beszédét Mezei Ernő
mondja, ezt nagyon hosszan idézi Nádas, apró kommentárokkal. Egy életszemlélet leírása ez a beszéd, az
akkor győzedelmesnek hitt liberális polgári álláspont összefoglalása. A per végkimenetelét történetileg
eme álláspont győzelmeként szokás láttatni. Miközben tudjuk, hogy más perek más kimenetele ennek a
hagyománynak az elemeit emészti el drámai módon. Minden mentalitástörténeti áramlat kisiklik a
másokkal és a saját magával való ütközésben. És ezt még csak meg sem választhatja az ember, ez az
igazi tragédiája a dolognak: hogy vagy a családon belül siklanak ki a dolgok, mert a szülők nem tudják
értelmezni a gyerekek eltérő véleményét, vagy az egy követ fújó kommunisták nem hajlandók
szembesülni az illegalitásból hatalmi helyzetbe emelkedő mozgalom irányváltásának következményeivel.
A saját magát is elemésztő kommunista mozgalom az egyik legnagyobb tragédiája az egész történetnek.
Többes törést és többes ütközést látok, és nem tudom, melyik a drámaibb.

R. P.: – Az anya mentéségre annyit, hogy benne sok a plebejusság. Az apa kicsit gyáva, kicsit utánfutó,
bátortalanabb és szolgalelkűbb. Az anya belebetegszik a helyzetbe, közben Rákosi előtt is az asztalra csap,
ő ismerte az országot, járta a vidéket, látta az ellentmondásokat, és valami zsigeri irtózás volt benne az
egyenlőtlenség ellen. A könyv szerint az anya radikalizmusa ütötte rá a végső bélyeget az apa karrierjére
is. Mintha az anya rántotta volna magával mindkettejüket. Nem mondanám, hogy Nádasnak
anyakomplexusa volna, csak érzelmileg jobban vonzódik az anyához. Az apa állandó magyarázataival
lényegében személytelenül távol tartotta a fiát magától. Nem éreztem, hogy ott van valami intimitás.
Miközben mindkét szülő rettenetes kommunista volt.

B. T.: – Sokan úgy értik, mintha ez antikommunista könyv lenne, miközben a legkisebb mértékben sem az.
Az egész második kötet, mert szerintem az elsőt az ostrom, a másodikat az ötvenes évek és a család
akkori széthullása tartja egyben, szóval a második kötet arról szól, hogy ezek a sok szempontból szeretetre
méltó figurák milyen lassan veszik észre, hogy a csodálatos utópiáikkal bűnözők közé keveredtek. Ennél
nem sokkal bonyolultabb. Nem az utópia billen meg. Ez föl sem merül. Nem akar ítélkezni ez a mű, nem ez
a célja. Nem akarja azt mondani, hogy a kommunista utópiát nekünk el kell ítélnünk vagy nem kell, hanem
azt akarja megmutatni, hogy hány és hány féle módon próbálták eltagadni maguk elől a valóságot a
szülők, hogyan próbálták a rendszerhibákat személyi hibáknak gondolni, hogy mennyire nem vették észre
a lényeget. Nem azért kellett volna észrevenni, mert okosak, hanem azért, mert a kommunista hagyomány
egy ponton tudott folytonos lenni a liberális demokrata hagyománnyal, méghozzá a racionalitás
tiszteletében. És hogy ők maguk nem veszik észre, hogy már eleve a konspirációs tevékenység révén,
majd a koncepciós perek révén a racionalitás szerepét hogyan veszi át a legvadabb, legveszélyesebb
irracionalitás, ez az ő igazi tragédiájuk. Hogy a racionalitás végtelen tisztelete közben miért nem vették
észre, hogy az életüket már régóta az irracionalitás szervezi.

K. Cs.: – Itt a vége. Mi mindenről lehetne még órákig beszélni. Az asszociációk mechanizmusáról, a tudat
szerkezetének analíziséről, Proustról, Freudról, Jungról, szenzualitásról és szexualitásról, várostörténetről,
„az ostromról”, hamisságról és mimikriről. De olvasni fogjuk sokáig a művet, és beszélünk még róla bőven.
A jelen lévő nagyjából ötven főből harmincan pontoztak, a közönség átlagpontja éppen 9, a miénk: 9,5.
Tehát mi győztünk. Ősszel új felállásban folytatjuk.

A szöveget leírta, rövidítette, gondozta: Károlyi Csaba