STEVE PERRY

IDEGENEK A FÖLDÖN
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Steve Perry
Aliens:: Earth hive
Published in 1992 by Bantam Spectra Books
Copyright © 1992 Twentieth Century Fox Film Corporation

Fordította Hoppán Eszter

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek

reprodukálásának jogát!
All rights reserved!

A címlapon Dennis Beauvais festménye

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Adamov András

Hungarian translation © 1993 Hoppán Eszter

Hungarian edition © 1993 Valhalla Páholy Kft.
Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 7632 361

VP-SF 100593-52.12.22

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas

Könyvterjesztő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zs. u. 15

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Nóvák Csanád

ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: Gáspár András.
Művészeti igazgató: Marjai Csaba. Korrektor: NWAI
rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai
munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai
megrendelés törzsszáma. 8659.66-14-2/1204. Felelős
vezető: György Géza. Terjedelem. 19 ív. Készült
Debrecenben az 1993. évben
 Dianne-nek (ismét), továbbá
Pat Dupre-nek, a Denveri Szimfonikusok
egykori hárfásának, aki 1970 hippi őszén
Baton Rouge-ban megmentette a lelkemet.

„Különösnek rémlett a gondolat, hogy a

Bestia olyasvalami, amit hajszolhatnak és
megölhetnek…”

William Golding: A legyek ura

 1.

Noha vaskos védőöltözetet viselt, Billie úgy érezte, szinte

belemar az éjszaka hidege. Igaz, a terepjáró felfogta a jeges
szelek nagy részét, és kihozták a jármű egyik hordozható
fűtőtestjét is. A legmagasabb melegítőfokozatra kapcsolták,
és úgy csináltak, mintha tábortűz körül ülnének. Egyebet
nemigen tehettek: a Ferro bolygón nem volt fa, de ha mégis
lett volna, azt biztosan nem égetik el. Ezen a világon a fa
egy grammja többet ért az ugyanakkora súlyú platinánál.
Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy akad olyan hely is az
univerzumban, ahol a fát fölaprítják és elpazarolják.
A fagyos szél szenvedő vadállatként vonított és bömbölt a
terepjáró körül. A gyászos dallam sivításba csapott át,
valahányszor a szél elérte és rázni kezdte a gép kiálló
lépcsőfokait. Idegborzoló hangverseny. A vaskos
felhőpaplan egy-egy résén át időnként láthatóvá vált a tiszta
ég egy szelete, sőt, fel-felragyogott néhány csillag: hideg
gombostűfejek az űr gyászszínű kárpitján. Úgy sziporkáztak,
mint gyémántpor a lézerfényben. Akkor sem lett volna
sokkal világosabb, ha nincs a felhőtakaró; a Ferrónak nem
volt holdja
Ami azt illeti, nem volt valami kényelmes idekint, de a
vállalkozó szelleműek legalább nem voltak összezárva a
telep lézengőivel, akik már-már eszüket vesztették a nagy
semmittevésben.
- Oké - mondta Mags. - Mit csináljunk még? Megettük a
kaját, amit magunkkal hoztunk, elénekeltük azt a hülye dalt
a hajónaplóról meg a lyukakról a tenger fenekén. Vége a
bulinak, Carly!
Mags tizenkét éves volt csupán, egy évvel fiatalabb a
másik két lánynál, Billie-nél és Carly-nál, de mindenre tudott
valami frappánsat mondani.
Billie megborzongott a szkafanderben.
- Na, te hígagyú, mi volt még azon a régi lemezen, ami a
táborozásról szólt?
 - Ha szíveskedtek végre befogni a szátokat, talán
elmondom.
Mags a szívéhez kapott.
- Megöl ez a baromi nagy bölcsesség - sóhajtotta. -
Megadom magam.
- Történeteket meséltek - mondta Carly, igyekezvén
tudomást sem venni a csipkelődőről. - Szellemekről,
szörnyekről meg ilyesmikről.
- Frankó - lelkendezett Mags. - Akkor mesélj egyet te is!
Carly belekezdett egy szellemektől és vámpíroktól
hemzsegő sztoriba - Billie mindjárt tudta, hogy egy régi
szórakoztató adatállományból szedte az egészet. Persze
egészen más volt egy rémes filmet a világos, meleg
lakófülkében nézni, mint itt, a Főépületen kívül, a hidegben
és sötétben hallgatni. Rémes.
Szélfútta jégeső csapott rájuk - mintha kavicsokkal
dobálták volna őket odafentről -, de elállt, mire Carly a
történet csúcspontjához ért.
- …minden évben megőrül valaki annak a szörnyű
éjszakának a tanúi közül… és most RAJTAM a sor!
Mags és Billie egy emberként pattantak fel, amikor Carly
feléjük ugrott.
Aztán mind a hárman felkacagtak.
- Oké, Mags, te jössz!
- Jó, oké. Volt egyszer egy öreg boszorkány…
Amikor Mags a mese felénél tartott, megint jégdarabok
kezdtek záporozni az égből. Az egyik belekerült a fűtőtest
áramköreibe. A szerkezet felvillant, kicsapta a biztosítékát,
aztán elcsendesedett. Fénye csakhamar elhalványult, nem
maradt más világosság, csak a csillagoké, no meg a
kijelzőké a terepjáró műszerfalán. Az éjszaka körbefogta a
három gyereket; egyszeriben megsűrűsödött a feketeség és
a hideg. A Főépület most sokkal távolibbnak rémlett. Billie
reszketett - és nem csak a hidegtől.
- Ó, a francba! Nézzétek! Apám teljesen ki fog akadni, ha
meglátja, hogy elintéztük a külső fűtőt! Én visszamegyek a
terepjáróba - közölte Mags.
- Előbb fejezd be a mesét!
- Ugyan már, hagyjuk a fenébe! Befagy a… fülem.
 - Akkor Billie mondjon el egy sztorit! Carly Billie felé
bólintott.
- Te jössz!
- Szerintem igaza van Magsnek - próbálkozott Billie. -
Menjünk vissza a terepjáróba!
- Jaj, Billie, ne hülyéskedj már!
Billie nagy levegőt vett, aztán kifújt egy hideg
ködpamacsot. Eszébe jutottak az álmai.
Valami hátborzongatót akarnak? Tőle megkaphatják…
- Oké… Van egy jó történetem. Idegen… lényekről szól.
Senki se tudja, melyik bolygóról jöttek - egyszerre csak
megjelentek a Perem világain, úgy néznek ki, mintha fekete
üvegből lennének, három méter magasak, akkora
agyarakkal mint az ujjatok. Sav van bennük, nem vér: ha
megvágtok egyet, és a lé rátok fröccsen, azonnal lemarja
rólatok a húst. De hát nem vághattok meg egyet se, mert
olyan kemény a bőrük, mint egy űrhajó páncélzata. Csak
zabálnak és szaporodnak, ösztönösen, akár a bogarak, és át
tudják harapni a fémet is. Olyan kemény az állkapcsuk, mint
a gyémánt…
- Hűha! - sopánkodott Carly.
- És ha egyszer elkapnak, áldhatjátok a sorsot, ha
megölnek titeket - folytatta Billie. - Mert ha nem ölnek meg
azonnal, az rosszabb a halálnál. Belétek raknak egy
bébiszörnyet, lenyomják a torkotokon, és ott nő bennetek;
nő, amíg elég élesek nem lesznek a fogai, és akkor kirágja
magát, a húsotokon és csontotokon át. Lyukat fúr a
beleitekbe…
- A mindenit! - füttyentett Carly.
Mags a melléhez kapott.
Billie elhallgatott, és várta a kötelező, frappáns
bemondást. De Mag ezúttal nem tréfált.
- Rosszul… rosszul… vagyok…
- Ugyan már! - legyintett Carly. - Csak szórakozik
- Nem! A hasam… Jaj!
Billie nyelt egyet. Teljesen kiszáradt a torka.
Mags!
- Aaaú, nagyon fáj!
 Mags a mellkasára szorította a kezét, mintha egy
kőbogarat akarna agyonnyomni.
A védőruha hirtelen felpúposodott Mag altestén: mintha
egy ököl próbálna átnyomakodni a gumírozott anyagon. A
ruha mind jobban kitágult.
- Aaaaaa! - sikoltott Mags.
- Mags! Ne! - Billie hátrálni kezdett.
Carly megragadta Magset.
- Mi az?
Mags ruhája újra megfeszült, aztán széthasadt. Vér
freccsent kifelé, húscafatok repültek - és egy
karvastagságú, kígyószerű lény csillantotta meg tűhegyes
fogait a sápadt csillagfényben, amint előbukkant a haldokló
testéből.
Carly felkiáltott, de elcsuklott a hangja. Megpróbált
elhátrálni, a szörny azonban villámsebesen csapott felé.
Rettentő fogait belemélyesztette Carly nyakába. A lány
kiömlő vére egészen feketének látszott az éjszakában.
Sikolya hörgéssé tompult.
- Nem! - sikoltotta Billie - Nem! Ez csak álom! Nem valódi!
NEM VALÓDI! NEM…
Jajongva riadt fel.
Az orvos hajolt fölé. A lány egy erőtérágyon feküdt, a
mező erősen tartotta párnáin, akár egy óriás keze. Billie
rúgkapált, de minél jobban igyekezett, a mező annál
kérlelhetetlenebbül szorította.
- Ne…!
- Nyugi, Billie, nyugi! Csak álmodott! Semmi baja! Minden
a legnagyobb rendben van!
Billie levegő után kapkodott. Szíve hevesen vert, és érezte
az erek lüktetését a halántékán, amikor felnézett Dr. Jerrin-
re. A rejtett világítótestek fénye megcsillant az
egészségügyi központ szobájának steril fehér falain és
mennyezetén. Csak álom. Mint a többi.
- Hozok egy altatótapaszt - ajánlotta Jerrin. Billie
megrázta a fejét - ennyit még az erőtér is megengedett.
- Ne. Már jól vagyok.
- Biztos?
 Az orvosnak kedves arca volt, a korát tekintve pedig akár
Billie nagyapja lehetett volna. Évek óta kezelte Billie-t -
amióta a lány a Földre érkezett. Az álmok miatt. Nem mindig
voltak egyformák, de általában a Peremmel álltak
kapcsolatban. A Peremmel és a világgal, ahol Billie született.
Tizenhárom esztendő telt már el azóta, hogy az ottani
kolónia elpusztult egy nukleáris balesetben, és majdnem
egy évtized azóta, hogy a lány elhagyta a Ferrót. A
rémálmok mégis ismétlődtek, s ő vadul, csillapíthatatlanul
vergődött szorításukban. Nem segítettek sem a
gyógyszerek, sem a hipnóziskúrák, sem a
biovisszacsatolásos kezelések, az agyhullám-szintézisek -
nem segített semmi. A tudomány tehetetlennek bizonyult a
rémálmokkal szemben.
A doktor fölsegítette Billie-t, aki a mosdóhoz botorkált,
hogy megmossa az arcát. Tükörképe visszabámult rá.
Középtermetű volt, karcsú, izmai feszesek, kimunkáltak az
edzőszékben töltött kényszerű órák eredményeként. Haja,
amit általában rövidre nyírva viselt, most majdnem a válláig
ért, és hamuszínbe hajló fakóbarna színű volt. Halványkék
szemek, egyenes orr, a kelleténél alig valamivel nagyobb
száj. Nem csúnya arc, és a szobában nincs semmi érdekes.
Nem csúnya - de elátkozott, az egyszer biztos.
Valahol valamilyen isten kétségtelenül szemmel tartja.
Billie azt kívánta, bár tudná, miért.

- Buddha szerelmére, teljesen körülvettek minket! -

rikoltotta Quinn.
Wilks érezte, hogy veríték csorog lefelé a gerince mentén,
pókselyem páncélja alatt. A világítás túl gyenge volt, a
sisaklámpa fabatkát sem ért, alig látták, mi történik
körülöttük. Az infralámpával sem mentek sokkal többre.
- Elég a pofázásból, Quinn! Tartsd tűz alatt a területedet,
akkor minden oké lesz…
- Ó, a rohadt életbe, tizedes, elkapták az őrmestert! -
hörögte Jasper, az egyik megmaradt tengerészgyalogos.
Eredetileg tizenketten voltak az osztagban. Mostanra
négyen maradtak. - Mit csináljunk?
 Wilks egyik karjában a kislányt fogta, szabad kezével
markolta karabélyát. A kislány felsírt.
- Nyugi, bogárka - csitítgatta Wilks. – Meg fogjuk úszni!
Szépen visszamegyünk a hajóra, és elpályázunk innét!
Ellis, a felzárkózó hátvéd szuahéli nyelven káromkodott.
- Honnan a francból kerültek elő ezek a szörnyek, ember?
Honnan a…
Költői kérdés volt persze, hisz erről egyiküknek sem volt
halvány fogalma sem.
A hőség szinte leterítette Wilks-t, a levegő
megsűrűsödött, és úgy bűzlött, mintha valami hatalmas
dögöt felejtettek volna a napon. A szupertartós
műanyaglapok alkotta falat mindenütt, vastagon borította a
csiganyálsűrű, feketésszürke lepedék - mintha valami őrült
szobrászművész ürülékhurkákkal cicomázta volna fel az
állomást. A lehetetlen szögekbe csavarodó hurkák olyan
kemények voltak, mint a plasztikbeton, de - meglehet, a
szerves anyag omlásának eredményeképp - hőt sugároztak.
A levegő forró volt és párás. Gőzfürdő. Maga a pokol.
A tizedes háta mögött újra felugatott Quinn fegyvere. A
detonációk szédítő ütemet vertek Wilks dobhártyáján.
- Quinn!
- Kurva sokan vannak mögöttünk, tizedes!
- Csak tuti célra lőjetek! - adta ki a parancsot Wilks. - És
csak rövid sorozatokat, hármasával! Nincs elég muníciónk a
folyamatos zárótűzhöz…
Előttük a folyosó elágazott, a leereszkedő pneumatikus
ajtók azonban elzárták mindkét kijáratot. Vészjelző
villogott, sziréna vijjogott. Egy monoton géphang a
reaktortérben készülő robbanásra figyelmeztetett.
Vagy kijutnak - méghozzá nagyon gyorsan - vagy elintézik
őket a szörnyek. Esetleg radioaktív hamu lesz belőlük.
Csábítónál csábítóbb kilátások!
- Jasper, vedd át a kölyköt!
- Ne! - sikoltotta a kislány.
- Nekem az ajtót kell kinyitnom - magyarázta Wilks. -
Jasper addig vigyáz rád, oké?
 A feketebőrű tengerészgyalogos odalépett, és átvette
Billie-t. A gyerek olyan kétségbeesetten kapaszkodott belé,
mint egy kismajom az anyjába.
Wilks az ajtó felé fordult. Kihúzta övéből a plazmavágót,
és bekapcsolta.
A forró, fehér energianyaláb kétarasznyi hosszan felizzott.
Wilks a zárnak feszítette a vágószerszámot, és előre-hátra
mozgatta. A zár különlegesen ellenálló, speciálisan kezelt
ötvözetből készült, de azt nem lehetett elvárni tőle, hogy
ellenálljon egy csillag izzásának. Felhólyagzott,
bugyborékolt, aztán egyszerűen lecsorgott a földre.
Az ajtó fölemelkedett.
Túloldalán egy szörnyeteg lapult, mely most Wilksre
vetette magát. Szájából lándzsaszerű, egyenes, csupa fog
valami lökődött ki. Sűrű, fehéres nyál vagy váladék cseppjei
repültek szerteszét.
- A francba! - Wilks jobbra vetődött, és reflexszerűen
vágott támadója felé a plazmával. A nyaláb a lény nyakát
érte - a nyakat, ami valószínűtlenül vékonynak látszott a
túlméretezett fejhez képest. Hogy képes egy ilyen
egyáltalán lábra állni? Érthetetlen…
Az idegen szívós fajzatnak rémlett, ám a plazma még az
ugyancsak ellenálló ipari gyémántot is meglágyította volna.
A hatalmas fej lerepült, a padlón csattant. Még ekkor is azon
igyekezett, hogy belemarjon Wilksbe, és a vicsorgó pofából
tovább szivárgott a nyálka. A lény nem látta be, hogy a
papírforma szerint illett volna tüstént felfordulnia.
- Mozgás, emberek! De óvatosan, mert ez az átkozott
dolog még most is veszélyes!
Jasper felordított.
- Jasper!
Az egyik lény megragadta a tengerészgyalogost, és úgy
roppantotta szét a koponyáját, mint a tojáshéjat.
A kislány…!
- Wilks! Segítség! Segítség!
Egy másik szörny elragadta a kislányt, és már vitte is.
Wilks megpördült, célba vette fegyverével. Aztán eszébe
jutott, hogy ha belelő, a savas vérzuhany azonnal végez a
gyerekkel. Volt alkalma látni, hogyan intéz el a sav olyan
testpáncélt, amely a tízes kaliberű rohampuska lövedékének
is ellenáll. Lejjebb célzott hát, a szörny lábára. Ha nem
lenne lába, futni se tudna, annyi szent…
A folyosón csak úgy nyüzsögtek az idegenek. Quinn tüzet
nyitott, és számolatlanul szórta a lövedékeket. Páncéltörő,
robbanó golyók vágódtak a rémekbe, pattogtak a falakról -
kenőanyag bűze terjengett körös-körül.
Ellis is rázendített a lángszóróval. Tűzfolyam töltötte be a
folyosót, lefröccsent az idegenekről és olvadt masszaként
folyt le a szennyes falakon…
- Segítség! - kiabálta a kislány. - Segítsetek!
Ó, Istenem!
- Ne!
Wilks felriadt. Az izzadtság eláztatta a haját, az arcát,
belefolyt a szemébe. Overallja lucskos volt a verítéktől. Ó, a
fene!
Felült. Még mindig a cellájában volt, a keskeny priccsen. A
sötét műanyag falak is a helyükön voltak.
Az ajtó kinyílt. A foglár-robot érkezett. Két és fél méter
magas, tiprótalpas fémtömeg csillogott a börtönfolyosó gyér
fényében. A robot nyers, elektronikus hangon szólalt meg;
- Wilks tizedes! Lépjen előre!
Wilks a szemét dörgölte. Még egy katonai fegyintézmény
szigorú biztonsága sem tudta megóvni a rémálmoktól. Az
efféle álmok ellen nincs orvosság.
- Wilks!
- Mi van?
- Jelentkeznie kell a MILCOM főhadiszálláson.
- Menj a fenébe, pléhagyú! Még van két napom.
- Ahogy gondolja - felelte a robot. - De a feletteseinek
más a véleménye. Nagykutya barátai látni kívánják.
- Miféle nagykutya barátaim?
A többegységes cella másik lakója, egy kövér benaresi
szólalt meg:
- Miféle barátok, szakikám?
- Wilks tűnődve nézte a robotot. Vajon miért akarják a
fejesek műsoron kívül is látni? Ha fent kavarni kezdenek, az
a lentieknek csak rosszat jelenthet…
 Gyomra összerándult, s nem csak a belédiktált
gyógyszerektől. Ebből nem sülhet ki semmi jó!
- Induljunk, katona! - makacskodott a robot. -
Haladéktalanul a MILCOM-központba kell kísérnem!
- Hadd zuhanyozzak előbb!
- Nem lehet, miszter. Azt mondták, haladéktalanul.
A Wilks fél arcát elcsúfító heg - égés nyoma - hirtelen
viszketni kezdett. Ó, a francba! Nem egyszerűen szar,
hanem nagyon szar az ügy… Vajon mit találtak ki már
megint odafent?

2.

Rengeteg szemét keringett a Föld körül.

Az első műholdak fellövése óta eltelt századok során a
gondatlan űrhajósok vagy szerelőbrigádok tucatnyi csavart,
fogót, miegymást szórtak el az űrben. A kisebb darabok
-némelyikük tizenötöt is pördült másodpercenként - lyukat
tudtak ütni bármin, ami a kozmikus páncélnál kevésbé volt
ellenálló, beleértve természetesen a hajók belsejében
közlekedő, dolgozó embereket is. Még egy apró
festékmorzsa is kráterszerű sebet ütött becsapódáskor.
Mivel ez a hajók és a hajózók számára nem kis veszedelmet
jelentett, az efféle szemetet rendszeresen hamvasztották,
illetve speciális robotgépekkel gyűjtötték össze. A
masinákat csak kukásokként emlegették.
Egy ideig azzal is számolni kellett, hogy a nagyobb
tárgyak visszazuhannak a földfelszínre. Egy szerelőhajó
aláhulló törmeléke - százezer embert ölt meg Dél-
Amerikában, és rendkívül ritka csemegévé tette a Kona
kávét. Az ilyen és ehhez hasonló balesetek után valakinek
derengeni kezdett, hogy ez így mégsem mehet tovább.
Törvények születtek: mindent, ami egy embernél nagyobb,
azonnal begyűjtendő vagy eltávolítandó. Ahelyett azonban,
hogy a feladat ellátására új intézményt hoztak volna létre, a
gondot egy már létező szervezet nyakába varrták.
 Ez volt az oka annak, hogy a Parti Őrség Dutton nevű kis
kuttere most ott lebegett Észak-Afrika fölött, magas
orbitális pályán. A napfény vakítóan szikrázott a páncélozott
bórkarbon burkolaton, míg a kéttagú legénység ásítozva
irányította a gépet egy elhagyott hajó felé. A hulladéknyil-
vántartók számítógépei szerint a jármű lezuhanni készült.
Épp ezért látták jónak ellenőrizni, akad-e élőlény a
fedélzeten - csak ezután lehet szétrobbantani olyan apró
darabokra, amelyeket a kukások már képesek begyűjteni.
- A szonda kilövésre kész - jelentette Lyle zászlós.
Barton parancsnok, a hajó kapitánya bólintott.
- Készenlét… Kilövés indul!
Lyle megérintett egy kapcsolót.
- Szonda kint. Minden rendben. Kamerák aktiválva, az
érzékelők működnek.
Az apró robothajó fürgén suhant a viharvert teherszállító
felé, és folyamatosan továbbította elektronikus információit
a Dutton agyközpontjának.
- Lehet, hogy platinarudakkal van tele - fantáziált Lyle.
- Ja. A Holdon meg havazik.
- Mit izélsz, Bar? Te nem akarsz gazdag lenni?
- Dehogynem. Aztán majd szépen bekasztliznak tíz évre -
hacsak ki nem találtál valamit a kék doboz
hatástalanítására.
Lyle nevetett. A kék doboz mindent rögzített, ami a
hajóban történt - többek közt a szonda beérkező jeleit is. Ha
a másik hajó valóban tele lett volna platinával, a tényt
lehetetlenség lett volna eltitkolni a parancsnokság elől. A
fegyveres erők tisztjei nem rendelkeznek szabad kutatási
joggal.
- Nem találtam ki semmit - ismerte be Lyle. - De ha lenne
néhány millió hitelegységünk, talán felbérelhetnénk valakit
a melóra…
- Anyádat például - morgott Barton.
Lyle a számítógép-monitorra pillantott. Olcsó berendezés
volt; a Haditengerészet egységeit holografikus kijelzőkkel
szerelték fel, a Parti Őrségnek azonban be kellett érnie a
leghitványabb gyártmányokkal, amelyek Szumátrán, és más,
iparilag közismerten fejlett régiókban készültek. A
robotszonda irányfényei felvillantak, amikor a kis fémszivar
elérte a teherhajót.
- Megérkeztünk. Jó kör volt, mi?
Barton a homlokát ráncolta.
- Nézd a külső zsilipajtót! Ki van dudorodva…
- Gondolod, hogy robbanás történt a fedélzeten? -
kérdezte Lyle.
- Tudja a fene. Nyissuk ki!
Lyle a billentyűzetre csapott. A szondából kinyúlt egy
univerzális zsilipkulcs, és belecsusszant a zárszerkezetbe.
- Pechünk van: működésképtelen az egész.
- Látom én is, nem vagyok vak… Robbantsuk ki!
- És reménykedjünk, hogy a belső ajtó csukva van…
- Ugyan már! Ez a romhalmaz legalább hatvan éve
sodródik idefenn. Aki ittragadt, rég elpusztult
végelgyengülésben. Egy korty levegő nem sok, annyi sincs
odabent - és ha mégis maradt valaki annakidején, az a
hibernációs részlegben dekkol. Nem teljesen mindegy? A
ladik kábé harminc perc múlva úgyis szétégne az
atmoszférában. Robbants!
Lyle megadóan vállat vont. Megérintett egy kapcsolót.
A szonda apró robbanótöltetet erősített az ajtóra, és száz
méterre visszavonult. A töltet hangtalan villanással lépett
működésbe a légüres térben, és a zsilipajtó darabokra hullt.
- Kip-kop! Van ott valaki?
- Nézd meg! De lehetőleg ne verd neki semminek a
szondát, oké?
- Nem az én hibám volt! - védekezett Lyle - Az egyik hátsó
hajtómű vacakolt!
- Mondod te.
A robot óvatosan bemanőverezett az elhagyott hajóba.
- Nyitva van a belső zsilip…
- Annál jobb! Nem kell rá időt pazarolni. Menj beljebb!
A szonda halogén fényszórói kigyúltak, ahogy a gép befelé
haladt. A sugárzásmérő felkerregett.
- Jó „meleg” van odabent - jegyezte meg Lyle. - Remélem,
jól átsülve szereted a szója-bifszteket! Az esetleges
túlélőkből mindenesetre rég pirítós lett. Nem fog ártani egy
kis zuhany a szondának, ha visszaér…
 - A mindenit, odanézz! - szisszent fel Barton.
A szonda előtt lebegett valami, ami valaha ember volt. A
kemény sugárzás megölte a baktériumokat, amik
elbomlaszthatták volna, a hideg pedig konzerválta mindazt,
amit a vákuum nem szippantott ki belőle. Úgy nézett ki,
mint egy hatalmas, bőrbevonatú asztalt szilva. Meztelen
volt.
- Hű, ez fájt! - nyögte Lyle. - De nézd csak a falat mögötte!
- Megnyomott egy gombot, mire a kép élesebb lett. Három
szó állt a válaszfalon elmázolt, barnás betűkkel:
ÖLJETEK MEG MINKET
- A fenébe! Vérrel írták volna? Nagyon úgy látszik.
- Akarsz vegyelemzést?
- Hagyd a fenébe! Kifogtunk valami istenverte
kísértethajót…
Lyle bólogatott. Sokat hallottak ilyesmiről, de még
egyszer sem találkoztak hasonlóval. Valaki megőrül és
kiirtja a többieket is. Kinyitja a zsilipeket, kiengedi a
levegőt, vagy elárasztja az egész hajót sugárzással,
ahogyan itt történt. Gyors halál vagy lassú - de mindenképp
halál.
Lyle megborzongott.
- Keress egy terminált! - utasította Barton. - Nézz utána,
le tudod-e tölteni a hajó memóriáját!
- Ha ugyan működnek a telepek… Hoppá! A detektor
valami mozgást észlel!
- Látom - dünnyögte a kapitány. - Látom, de nem hiszem
el. Senki sem maradhatott életben. Még sugárvédő ruhában
is megfőtt volna, aki…
- Ott van! Csak egy teherkonténer.
Alacsony, tömzsi robot araszolt a roncs mennyezetén egy
Velcro-vonal mentén.
- Biztos akkor piszkáltuk fel, amikor berobbantottuk a
bejáratot.
- Na ja. Még emlékszem.
A szonda egy kontrollpanel felé úszott.
- A mindenségit, nézd azokat a lyukakat a pulton! Mintha
valami feloldotta volna a műanyagot. A sugárzás ilyet nem
csinál, ugye?
 - Ki tudja? És kit érdekel? Szívd le a memóriát, aztán hozd
ki a szondát, hogy felrobbanthassuk végre ezt a vacakot!
Este randim van, és eszemben sincs túlórázni.
- Te vagy a főnök…
A szonda rácsatlakozott az irányítópanelre. A hajó
energiatelepei már majdnem teljesen lemerültek, de a
memóriát még le tudták tölteni.
- Tessék - mondta Lyle. - Itt vannak az adatai.
- Semmi különös - állapította meg Barton. - Ötös
kategóriájú atomhajtómű, rengeteg mélyűri szolgálat,
rozoga pajzsok, defektes mag. Amilyen tré, nem csoda, hogy
eldobták. Ennyi. Lökjük ki a nap felé, rakjuk rá a bombát,
aztán irány haza!
Lyle újabb gombokat nyomott meg. A szonda egy tiszta
atomtöltetet helyezett a hajó falára. Azonnal odatapadt.
- Oké, három perc a… Ó, a francba!
A képernyő elsötétült.
- Mit csináltál? - förmedt rá a kapitány.
- Én? Semmit. Kiment a kamera.
- Kapcsolj át memóriavezérlésre! Ha még egy szondát
elvesztünk, az Öreg felaprít minket…
Lyle kapcsolgatott. A számítógép átvette a szonda
irányítását. Mivel a berepülés minden egyes centiméterét
rögzítette, pontosan követni tudta az utat hátrafelé is, és
vissza tudta hozni a szondát.
- Megy a dolog - mondta hamarosan Lyle. - Bár a robot
mintha több üzemanyagot égetne a normálisnál.
- Talán beleakadt Valamibe kifelé jövet. Nem baj.
- Mindjárt dokkol. Külső zsilip nyit. Megnézem, mitől zabál
ennyit… - Lyle gyakorlat szülte fürgeséggel nyomkodta a
billentyűket.
- Mi a szent szar… - suttogta Barton.
Lyle csak bámult. Ez meg mi a rosseb?
A közeledő szondán valami ült. Úgy nézett ki, mint valami
hüllő, vagy inkább egy óriási bogár.
Várjunk csak, ez biztos valami űrruha! Anélkül úgysem
maradhatna meg a vákuumban…
- Csukd be a zsilipet! - ordított fel Barton.
- Késő! Már bent van!
 - Áraszd el a dokkot sugárzás-semlegesítővel! Szivattyúzd
ki a levegőt! Hadd sodródjon ki az az izé!
Hatalmas döndülés rázta meg a hajót. Mintha egy roppant
kalapács sújtott volna a fémre.
- Ki akarja nyitni a belső zsilipet!
- Lyle kétségbeesetten kapcsolgatott.
- Anti-sugár permet a maximumon! Légszivattyúk
bekapcsolva!
A döngés folytatódott.
- Oké, oké, ne aggódj, nem tud bejönni! A zsilip zárva van.
Senki sem tud puszta kézzel áttörni egy bezárt bórkarbon
kapun!
Valami óriásit reccsent, aztán az a zaj hallatszott, amitől
az űrjárók a legjobban félnek: a kiszökő levegő sziszegése.
- Zárd be a külső zsilipet, a kurva életbe!
De a hirtelen zuhanó légnyomás elrántotta Lyle-t. A kabin
egyszerre megtelt elszabadult tárgyakkal, amelyek a hajótat
felé süvítettek. Fényceruzák, kávéscsészék, papírok
mindenütt. Lyle az irányítógombok felé csapott, de elhibázta
a zsilip vészkapcsolóját.
Barton félig kiemelkedett üléséből, igyekezett elérni a
piros gombot, de véletlenül a számítógépet iktatta ki. A hajó
visszatért kézi vezérlésre.
A kabin légnyomása rohamosan közeledett a nullához:
egy zsilipnagyságú nyíláson át ijesztően hamar távozik a
levegő. Lyle szemei kiguvadtak, pórusain át vér szivárgott.
Az egyik dobhártyája megrepedt. Felsikoltott, és végre
elérte a Külső zsilip vészkapcsolóját.
- Megvan! Megvan!
A külső zsilip csattanva összezárult. A készenléti
légtartalék a hajótestbe ürült. A mesterséges gravitáció
mind a két embert visszarántotta az ülésbe.
- A kurva életbe! - fakadt ki Barton.
- Már oké, be van zárva!
- Parti Őrség Ügyelet, itt a Dutton! - harsogta Barton. -
Vészhelyzet!
- Ó, ne! - zihálta Lyle.
Barton megpördült.
A dolog ott állt mögöttük.
 És fogai voltak.
Elindult feléjük. Kimondottan éhesnek látszott.
Barton megpróbált fölállni, de ráesett az irányítópultra. A
hajó még mindig kézi vezérléssel haladt. Beindult a motor. A
gyorsulás visszalökte a szörnyet, az ülésbe préselte Lyle-t
és Bartont. Meg sem tudtak moccanni, a lénynek viszont
sikerült egyre közelebb vonszolnia magát.
Lidércnyomás. Ez nem lehet igaz!
A dolog beletépett Lyle székébe, amikor kirántotta a
pilótát az ülésből. Vér fröccsent, amikor karmait a
tehetetlen ember vállába mélyesztette. Azután eltátotta a
száját, és valami botszerűt lökött ki olyan gyorsan, hogy
Barton alig tudta szemmel követni. A nyúlvány úgy hatolt
Lyle koponyájába, mintha a csont közönséges gyurma lett
volna. Vér és agyvelő terítette be a műszereket. Lyle
rémeset sikoltott.
A hajó még mindig gyorsult: egyenesen a radioaktív roncs
felé tartott.
A szörnyeteg kirántotta a rettenetes nyúlványt Lyle
koponyájából. Cuppanó hang hallatszott, mint amikor az
ember lába kiszabadul a sárból. A teremtmény Barton felé
fordult. Barton mély lélegzetet vett, hogy sikoltson, de hang
már nem jöhetett ki a torkán.
A kutter belerohant a sodródó teherhajóba.
Ugyanebben a pillanatban robbant fel a szonda által
elhelyezett bomba.
A detonációban mindkét jármű megsemmisült.
Gyakorlatilag minden szilánkokra hullott, és széles
hurokban sodródott tovább a Nap felé.
Minden, kivéve a kék dobozt.

Wilks nem vette le a szemét a kihunyó képernyőről.

Szinte hihetetlen, milyen jól páncélozzák ezeket a kék
dobozokat, hogy egy ilyen közeli atomrobbanást is
átvészelnek…!
A fegyőr-robotra pillantott.
- Oké, megnéztem.
- Menjünk - szólt a robot.
 Wilks felállt, elindult a robot után. A MILCOM
főhadiszállás e szekciójában egy lélekkel sem találkoztak.
Ha lett volna fegyvere, Wilks kilőhette volna a gépet, és
megkísérelhette volna a szökést. Na persze.
Ahogy végighaladtak a folyosón, fejében lassan összeállt
a kép.
Hát ezért nem rúgták ki a seregből! Csak idő kérdése, és
az emberek megint belebotlanak az idegenekbe. Nem
akartak hitelt adni beszámolójának a Peremen történtekkel
kapcsolatban, de hiába nyaggatták hazugságvizsgálóikkal.
Az agyzsugorítók sem jártak jobban vele, ami pedig a
hadsereget illeti… nos, a hadsereg sosem dob el semmit,
aminek még hasznát veheti.
Jeges hideget érzett a gyomrában - mintha cseppfolyós
nitrogént nyelt volna nemrég. A bomba nem végzett az
összes döggel a Peremen. A hadseregnek most égető
szüksége van egy szakértőre. Ki mást kaparnának elő, ha
nem Wilks tizedest? Valószínűleg nem túl boldogok, hogy
ehhez a megoldáshoz kell folyamodniuk, de majd csak
kibírják valahogy.
Wilksnek nem voltak illúziói a találkozót illetően. Tudta,
hogy ebből semmi jó nem sülhet ki.
Sőt.

3.

Salvaje búvóhelye majdnem pontosan a Déli Félteke

Erőtérrács reléállomásának gigászi reaktorpajzsa alá esett.
A DFE mezeje elég terjedelmes volt ahhoz, hogy saját
időjárást produkáljon.
Legtöbbször esőt. Hosszú napokon át hulló, állhatatos,
lehangoló esőt. Az épület előregyártott eon-plaz elemekből
készült - tervezői számoltak az állandó csapadékkal.
Tompaszürke tömege egybeolvadni látszott az ólomszín
éggel: egy olyan ember, mint Salvaje, keresve sem
találhatott volna nagyszerűbb búvóhelyet. Nyomós ok nélkül
senki nem járt erre; még a felszíni rendőrség is kerülte a
környéket, ha tehette.
 Pindar, a holotechnikus átgázolt a pocsolyákon, amelyek
az állandó szivattyúzás ellenére is bokáig értek. Ha Salvaje-
nek nem lett volna annyi kidobni való pénze, bizonyára nem
itt üti fel tanyáját Az épület falait vastagon borította a
penész, amit a maradék festék sem tudott megfékezni. Azt
beszélték, hogy olyan mutáns influenzavírusokat lehet itt
elkapni, amelyektől az ember meghal, mielőtt elérné a
legközelebbi orvost - aki különben sem tudna segíteni rajta,
mert ezek ellen még a rekombináns anti-vírusok is
tehetetlenek. Hát nem gyönyörű?
Az ajtó nyikorogva tárult fel, és Pindar rálépett a Salvaje
lakhelyéhez vezető rámpára.
- Elkésett - zendült bentről egy hátborzongató hang.
Pindar belépett, lehámozta magáról az ozmotikus
védőréteget, ami megvédte az eső nedvességétől. A
pókhálóvékonyságú műanyag foszlányait a padlóra hullatta.
- Ami azt illeti, kész csoda, hogy egyáltalán jut még időm
alvásra. A napi munka, ráadásul ez…
- Nem érdekel, hogy alszik-e. Jól megfizetem.
Pindar munkaadójára nézett. Salvaje hétköznapi ember
benyomását keltette. Közepes termetű volt, haját
valamilyen elektrosztatikus mező segítségével szigorúan
hátrasimítva hordta, kis szakállt és bajuszt viselt. Lehetett
harminc, de ugyanúgy ötven éves is; arcán nem hagyott
árulkodó nyomokat az idő. Egyszerű fekete overallt és
flexbakancsot viselt.
Pindar nem tudta biztosan, hogyan kéne kinéznie egy
szent embernek, de abban biztos volt, hogy Salvaje nem
tipikus szent.
- Ott - suttogta Salvaje.
Pindar egy felvevőt látott az asztalon.
- A mindenit, honnan szerezte ezt az antik darabot? Olyan,
mint egy özönvíz előtti hajó monitora…
- Nem törődjön vele, honnan van! Rá tud vele csatlakozni
a Hálózatra?
- Szenyor, én egy kenyérpirítóval és egy mikrohullámú
sütő vezérlő áramkörével is rámászok a Hálózatra, ha
akarja! Nagyon jó technikus vagyok.
 Salvaje nem szólt semmit, hidegszürke szemeivel azonban
figyelmesen nézte Pindart.
Pindar alig tudta leplezni remegését. Az idegeire ment,
amikor megbízója így viselkedett.
- Sí, el tudom intézni, hogy adásba kerüljön. De csak
audiovizuálisán - nem lesz semmi küszöbalatti, semmi meta-
hang, semmi szaginger! Elég soványka program ahhoz
képest, amivel a versenytársak bombázzák a jónépet…
- A „jónép” - Salvaje nyomatékkal ejtette ki a szót -
minden trükk nélkül is felfogja majd üzenetem igazságát.
Látni fogják az Igaz Messiás képmását is. Ez elegendő lesz.
Nézze!
Salvaje megnyomott egy gombot a mellette álló régi
vetítőn. Háta mögött egy hologram izzott fel.
- MADRE DE DIÓS! - fohászkodott Pindar.
A lény tüskés, szigonyszerű hegyben végződő farkától
banánformán ívelt, groteszk koponyája tetejéig három
méter magas lehetett. Ha volt is szeme, nem látszott a
tűhegyes fogak kettős sora mögött. Pindar oldalt lépett, és
szemügyre vette a lény hátán meredező, külső
gerincoszlopnak látszó képződményt. Az egész olyan volt,
mint egy őrült istenség kísérlete arra, hogy egy
óriásrovarból valami emberszerűt teremtsen. A rém tompa
fekete, vagy inkább sötétszürke volt. Pindar semmiféleképp
nem kívánt élőben is találkozni valami hasonlóval. Arról sem
volt elképzelése, hogyan fest az Igaz Messiásnak, de meg
mert volna esküdni rá, hogy így biztosan nem.
- Öt percen belül adásba kerülhet - mondta Pindar, és
fölemelte az ősrégi kamerát. - A Messiásával együtt. A maga
pénze bánja. De kétlem, hogy a nézők beveszik majd, hogy
ez a megváltójuk, szenyor. Ami engem illet, jobban el tudom
képzelni a pokolban!
- Szentséget gyaláz, mikor olyasmiről beszél, amit nem
ért, technikus!
Pindar vállat vont. Becsatlakozott a kamera miniatűr
számítógépébe, átállította, aztán megpiszkált egy
jeltovábbító relét. Gyorsan a tápegységhez és az
irányítókonzolhoz lépett, és útnak indított néhány lopott
kódot az egyik, Föld körül keringő műsorszóró műhold felé.
Az utolsó számjegy előtt szünetet tartott, és Salvaje-hoz
fordult.
- Az utolsó leütéstől számítva három perce van, azután a
W.C.C. befogja a jelünket. További két perc múlva
megtalálják az antennát, amit Madrasban rejtettem el, újabb
két percen belül pedig bemérik ezt a helyet. Legjobb lenne,
ha öt percre korlátozná az adást. Az automatika harminc
másodperc késleltetéssel lekeveri. Ha megint adást akar,
keresnem kell egy új parabolát.
- Esta no importa - lényegtelen! - torkollta le Salvaje.
Pindar vállat vont.
- A maga pénze…
Salvaje fölemelte a karját, mintha meg akarná simogatni
az imbolygó hologramot. Ujjai áthatoltak az alakon.
- Mások is hallják majd a hívó szót. Beszélnem kell
hozzájuk!

Sültőrült, gondolta magában Pindar, de óvakodott attól,

hogy meggyőződésének hangot adjon.
- Rendben. Még négy másodperc. Három… Kettő… Egy! -
Ezzel beütötte az utolsó számot.
Salvaje belemosolygott a kamera lencséjébe.
- Jó napot valamennyiőtöknek, kereső testvéreim! A Nagy
Igazsággal jöttem hozzátok. Az Igaz Messiás eljövetelével…
Pindar a fejét rázta. Előbb imádná a kutyáját, mint ezt az
undok képmást, ami minden bizonnyal számítógépes
szimuláció - mert a valóságban ilyesmi persze nem létezhet.

A betegek kávézója szinte üres volt: alig tucatnyi ápolt

lézengett a puha műanyagkorlátok között. Billie is
gyógyszerektől kábán araszolt előre. Fáradt volt ugyan, de
nem tudta kipihenni magát.
Sasha a holovetítő szék mellett ült az egyik asztalnál, és
lineárműanyag villájával gyanús állagú tésztafélét
piszkálgatott a tányérján. Az evőeszköz elég szilárd volt
ahhoz, hogy megtartsa az ételt, de gumiszerűen
visszahajtott, ha valakibe beleszúrták. Mondjuk saját
magukba.
 - Hé, Billie! - rikkantotta Sasha. – Figyeld csak Deedee-t!
Három másodpercenként váltogatja a csatornákat a vetítőn.
Szerintem ez a csaj nem komplett…
És felkacagott. Billie jól ismerte történetét: kilencéves
sem volt még, mikor belelökte az apját egy drágakőtisztító
savval teli kádba. Tizenegy éve tartották itt, mert
valahányszor megkérdezték tőle, megtenné-e újra, ha
lehetősége adódna, vigyorogva igent mondott. Megtenné a
hét minden napján, mondta - sőt, vasárnap kétszer is.
Billie Deedee-re pillantott. A lány megbűvölve bámult a
vetítőbe. Az aprócska hologram megrezdült, valahányszor
másik csatornára kapcsolt. Négy- vagy ötszáz csatorna
lévén, még Deedee-nek is beletelt némi idejébe, mire mindet
végigböngészte.
- Gyere, tedd le magad, anyus! - invitálta az újonnan
érkezőt Sasha. - Kóstold meg ezt a gilisztaszart!
Eszméletlen…
Billie leült - vagyis inkább leroskadt.
- Megint kéket kaptál?
- Zöldet - sóhajtott Billie.
- Mit csináltál? Megfojtottál egy ápolónőt?
- Megint az álmok.
Billie átnézett a Deedee előtt vibráló ernyőre. Távolsági
űrhajó száguld a semmiben. Klikk. Autós üldözés egy
többsávos felszíni autópályán. Klikk. Dokumentumfilm az
erdei emberekről. Klikk.
- Gyerünk, Billie! - unszolta Sasha. - Már csak egy
hónapod van a meghallgatásig, nem?
- Most sem fog sikerülni, Sasha. Nem értik. Azt hiszik,
hogy a többiek a robbanásban vesztek oda. Pedig én jobban
tudom. Ott voltak azok a… valamik!
- Nyugi, kicsi. A monitorok…
- A francba a monitorokkal! - Billie ellökte a tányérját: a
teríték és a tészta szanaszét repült. A gumiszerű tányér a
kipárnázott padlóra esett, pattogott, de csörömpölni
egyáltalán nem csörömpölt. - Képesek sok száz fényévnyi
útra küldeni egy rakás hajót. Képesek arra is, hogy
műanyagból meg aminolöttyből androidot gyártsanak - csak
engem nem képesek kigyógyítani a rémálmokból!
 Mintegy varázsütésre ápolók jelentek meg, de Billie
haragja nem állta a versenyt a rengeteg nyugtatóval.
Magába roskadt
- Marad ez a csatorna - szólt halkan Deedee.
Egy hátrasimított hajú, szakállas férfi képe jelent meg az
ernyőn. És mögötte… mögötte ott volt… ott volt…
- …csatlakozzatok hozzánk, barátaim! - A férfi hangja a
Deedee füle mögé beültetett hangszóróból szólt. -
Csatlakozzatok a Szeplőtelen Fogantatás Egyházához!
Készüljetek a végső összeolvadásra! Váljatok eggyé az Igaz
Messiással…
Deedee mosolygott. Az ápolók talpra segítették Billie-t.
Billie nem láthatta az Igaz Messiást, amikor kitámogatták.
- A francba, hagyjatok!
Aztán valaki egy zöld tapaszt nyomott a nyaki ütőerére, és
Billie már annyira sem védekezett, mint eddig.

Wilks és a robot elérték a MILCOM Intel Egyes

központjába vezető biztonsági bejáratot. Egy letapogató
lézer vörös pontja villant a férfi szemébe, és mire egyet
pislantott, az -ajtó számítógépe már azonosította is, és
szabaddá tette az utat.
- Tovább! Én itt várok - közölte a robot.
Wilks az utasítás szerint cselekedett. Érezte magán a
figyelő, tekinteteket. Tudta, hogy számítógépek és
valószínűleg emberek is szemmel tartják, minden
mozdulatát élénk figyelemmel kísérik. Hogy dögölnének
meg!
A folyosóról mindössze egy ajtó nyílt, nem téveszthette el.
Amikor odaért, az ajtó kinyílt előtte. Belépett az irodába.
A helyiség berendezése mindössze egy tizenkét
személyes, ovális asztalból és három székből állt. Két
széken már ültek. Az egyik jelenlévő egy belső rendjelekkel
felékesített ezredes volt. Nem harci érdemrendek birtokosa:
tipikus íróasztal-katona. A katonai hírszerzés ügyeletes
tisztje lehetett. A másik férfi civilben volt, és annak is
látszott - civilnek. Wilks egyhavi zsoldját tette volna rá,
hogy a belső elhárítás embere. Felsóhajtott. Van itt minden,
ami szem-szájnak ingere!
- Pihenj, katona - mondta az ezredes. Wilks észre sem
vette, hogy eddig vigyázzban állt. Hiába, a megszokás…
Észrevette, hogy az ezredes - névtáblája szerint Stephens -
a háta mögött tartja a kezét. Mintha irtózna a gondolattól,
hogy meg kell érintenie a börtöntölteléket. Nem úgy a civil:
ő tüstént kezet nyújtott.
- Wilks tizedes…
Wilks nem mozdult. Ha az ember egy ilyennel jattól, utána
rögtön bőrátültetést csináltathat a kezén.
A civil bólintott, és visszahúzta jobbját.
- Látta a felvételt, ugye? - kezdte Stephens.
- Láttam.
- Mit gondol?
- Azt gondolom, hogy azok a fickók szerencsések voltak,
mert felrobbantak.
Az ezredes és a civil rövid pillantást váltottak.
- Ez itt… hm… Mr. Orona - szólt Stephens.
Persze, én meg II. György király vagyok, - gondolta Wilks.
- Maga már találkozott ezekkel a lényekkel, ha nem
tévedek - mondta az Oronának nevezett férfi.
- Igen.
- Akkor meséljen róluk!
- Mit mondhatnék azon kívül, amit már úgyis tudnak?
Gondolom, látták az ellenem folytatott vizsgálat anyagait.
- A maga szájából szeretném hallani a történteket.
Stephens rámeredt.
- Beszéljen, katona! Ez parancs.
Wilks majdnem elnevette magát. Mi a fene… És ha nem
beszél? Kiküldik talán az űrbe? Szívesebben lenne ott, mint
itt, az egyszer biztos. Másfelől, ha szóra akarják bírni, akkor
mindenképpen kihúzzák belőle, amire kíváncsiak. A
katonaságnak vannak olyan hülyítő-szerei, amiktől még egy
fatuskó is dalra fakad. Vállat vont.
- Legyen. A Peremre küldött osztagok egyikének tagja
voltam. Elvesztettük a kapcsolatot a kolóniával, ezért fújtak
riadót. Egyetlen túlélőt találtunk, egy Billie nevű kislányt.
Mindenki mást elpusztított valami idegen életforma.
Ugyanaz, amelyik a Dutton legénységére támadt. Az egyik
feljutott a naszádunkra. Megölte a pilótánkat. Az egész
tizenkét tagú osztag ottrekedt a felszínen. Egyedül én
menekültem meg, a kislánnyal. Őt elvitték a rokonaihoz a
Ferróra, és kipucolták a memóriáját. Klasszul viselkedett,
különösen ha tekintetbe vesszük, min ment keresztül.
Eltöltöttünk egy kis időt ébren a hajón, mielőtt hibernáltuk
volna magunkat. Megszerettem. Szívós kis jószág… - Nagyot
nyelt. - Később megtudtam, hogy a lényeknek van valahol
egy másik fészkük is. Elpusztítottak valahol egy másik
kolóniát. Valószínűleg onnan is megmenekült pár katona és
néhány civil.
A két „nagyfejű” összenézett.
- Folytassa - mondta halkan Stephens.
- Amikor visszatértem, az orvosok összefoltoztak, aztán
szétcincálták az agyamat. Azt állították, az igazságra
kíváncsiak. Hirtelen senki sem akart tudni idegenekről, akik
telepeseket esznek, és beléjük rakják a tojásaikat. Ügy
eltusolva. Engem félretettek. Szigorúan bizalmas - és totális
agymosás, mint a gyereknél, ha eljár a szám. Ennek már
majdnem tizenkét éve. Ennyi. Vége
- Nem tetszik a hozzáállása, Wilks - figyelmeztette Steph-
ens.
Orona elmosolyodott.
- Ezredes, válthatnék egy-két szót a tizedessel
négyszemközt?
Stephens némi habozás után bólintott
- Hogyne. Később folytatjuk az eszmecserét…
Azzal kiment.
Orona mosolygott.
- Most már nyugodtabban beszélhetünk.
Wilks elnevette magát.
- Micsoda? Madárnak néz? Ha nem rögzítik ezt a
beszélgetést legalább három helyről, én megeszem a
rohamsisakomat! Az ezredes valószínűleg a szomszéd
szobából figyel minket, szuper életnagyságban és színesben.
Ne szórakozzon velem, Orona, vagy akármi is a neve, jó?
- Rendben - mondta Orona. - Akkor játsszunk úgy, ahogy
maga akarja… Javítson ki, ha valamit rosszul mondok!
Miután elmenekült a Peremről, hat hónapot töltött
karanténban, nehogy valami idegen vírust vagy baktériumot
hurcoljon be. Senki nem ment még csak a közelébe sem, szó
sem lehetett személyes látogatásokról. Azt sem hagyta,
hogy rendbetegyék az arcát.
- A nők buknak a forradásokra – közölte Wilks. -
Elérzékenyülnek tőle.
Orona zavartalanul folytatta:
- Amikor visszahelyezték aktív szolgálatba, teljesen
megveszett. Kilenc letartóztatás, ismétlődő rendbontások.
Három támadás, két rongálás és egy gyilkossági kísérlet…
- Nagy volt a szájuk - kommentálta Wilks.
- Én szakértő vagyok a genetikában, tizedes, de aki
elvégzett akár csak egy pszichológiai tanfolyamot, az is
világosan látja, hogy maga egyre lejjebb csúszik.
- És? Az életem az enyém. Mi köze hozzá?
- Mielőtt az a két szerencsétlen guberáló felrobbantotta
magát, megszerezte a talált hajó adatbankját. Tudjuk,
merre járt a gép. Tudjuk, honnan jött haza meghalni.
- Maga szerint ez érdekel engem? - firtatta Wilks.
- Jobb volna ha érdekelné, tizedes - ugyanis oda fog
menni. Nem számít, milyen problémái vannak. Szükségem
van egy példányra abból a fajból, amivel a Dutton és a
teherszállító legénysége összeakadt. És maga lesz az, aki
szerez nekem egyet.
- Nem vállalom.
- Dehogynem - vigyorgott Orona.
Wilks hunyorgott. Kellemetlen háborgás támadt a
gyomrában - mintha egy veszett vadállat akarna kitörni
onnét. Amíg azon tűnődött, hogy hányjon vagy ne hányjon,
Orona tovább ütötte a vasat:
- Emlékszik a lánykára, akit megmentett? Ő is itt van, a
Földön. Egy elmegyógyintézetben, ha épp tudni akarja.
Nyugtatókon tartják és folyamatosan vizsgálják. Rémálmok
gyötrik. Úgy látszik, az agymosás nem sikerült tökéletesen.
Valahányszor elalszik, az emlékek visszatérnek. Maga is
efféle helyen végzi, ha nem azt teszi, amit kell!
Wilks összerezzent.
Billie itt van?
 Sosem gondolta volna, hogy viszontláthatja. Pedig most
még jobban érdekelte, mint valaha.
A lány volt az egyetlen, aki látta, amit ő - legalábbis csak
róla tud. Oronára nézett. Bólintott. Ha el akarják kapni,
úgyis elkapják, tudta jól: elég hosszú ideje szolgált már a
seregben ahhoz, hogy ezt megtanulja. Elmegy, vagy nagyon
megbánja. Léteznek a halálnál sokkal komiszabb dolgok is.
Mély lélegzetet vett.
- Oké - mondta. - Megyek.
Orona elmosolyodott, és erről Wilksnek hirtelen eszébe
jutottak az idegenek.
Ó, az isten akárhova tegye!

4.

Billie aludt. Álmában hangokat hallott; kísérteties,

elmosódott susogás festette alá az ijesztő, hullámzó
képeket.
- …megint álmodik. Mit adtál neki?
Egy félig nyitott ajtó rémlett fel Billie előtt. Az ajtó mögött
sötétség. Parázsló szemek izzottak a mélyén, és egy
pillanatra felragyogott a fűrészes fogsor.
- …harminc egységnyi Trinomint…
Nagy zajjal tárult fel egy ajtó. Egy… jelenés férkőzött be
rajta. Billie nem látta tisztán, de…
- …harmincat? Ez a rendes adag kétszerese. Nem
gondolod, hogy agyi károsodást okozhat?
A jelenés összesűrűsödött, hullámzó képpé állt össze. A
szörnyeteg.
Vigyorogva nézte Billie-t. Vicsorgott, megmutatta azokat
a rettentő fogakat.
Elindult feléje.
Billie megdermedt. Még csak meg sem bírt fordulni, ahogy
a lény közeledett. Sikolyra nyitotta a száját…
- …hát igen, ezt a rizikót vállalni kell. Már így is félig eszét
vesztette; semmilyen hagyományos kezelés nem használt
neki. Meg aztán… a kísérleti androidok negyven grammot is
elbírnak, jelentősebb károsodás nélkül!
 A szörnyeteg feléje nyúlt. Kitátotta a száját. Egy csupa fog
második állkapocs lökődött ki a feneketlen torokból. Csak
jött egyre közelebb, lassan, nagyon lassan, de Billie… nem
bírt… megmozdulni.
- …csakhogy ő nem android!
- …akár az is lehetne…
Egy kéz érintette meg Billie vállát. Billie vadul dobogó
szívvel riadt fel. Patakzott róla a veríték. Sasha volt az.
- Ó, Sasha… Mit keresel itt?
- Látogatód van. A doki engem küldött, hogy szóljak.
- Látogató? Senkit nem ismerek a Földön az orvosokon
meg az itteni ápoltakon kívül!
Sasha vállat vont.
- A doki azt mondja, hogy valaki vár rád a V4-ben. Akarod,
hogy elkísérjelek?
- Nem. Boldogulok egyedül is.
Igazság szerint nem érezte magát túlságosan tettre
késznek ebben a pillanatban. A kábítószerek még ott
keringtek szervezetében, a lidércnyomás emléke pedig a
fejében. De ha valaha is ki akar jutni innét, határozottnak
kell látszania.
Lement a hallba, onnan bebocsátást nyert a látogatási
övezetbe. A V4-es ajtó letapogatta, aztán beengedte a
„privát” szobába. Jobb kéz felé egy falba épített monitort
látott, és egyetlen széket a feketén csillogó, teljesen
polarizált fallal szemközt.
Leült.
Ki a fene lehet az?
A monitor életre kelt. Egy nyájas, hófehér hajú nagymama
digitalizált képe jelent meg. Géphangja is nyájas volt, de
magabiztosságot, erőt sugárzott. Billie tudta, hogy tele van
metazöngékkel és küszöbalattiakkal, hogy megnyugtassa és
ellazítsa hallgatóját, ugyanakkor engedelmességre is bírja.
- Megfigyelés alatt állsz - mondta a nagymama. - A kórházi
kezelés részleteinek felemlegetése esetén a látogatónak
azonnal távoznia kell! - A fantom elmosolyodott, szeme
körül összefutottak a ráncok. - Látogatót fogadni különleges
kedvezmény, nem jog - ezt ne feledd! Tíz percet kapsz.
Megértetted?
 - Igen.
- Remek. Akkor kellemes csevegést!
A nagymama ismét elmosolyodott, és eltűnt a
képernyőről. Egy vörös pont pulzált a helyén, hogy
emlékeztesse Billie-t: a beszélgetést figyelik és rögzítik.
A polarizált fal átlátszóvá tisztult.
Egy forradásos képű férfi ült a székben, alig két
méternyire tőle. Katonai egyenruhát viselt.
Ki a…?
- Hello, Billie.
Mintha valaki ököllel az arcába sújtott volna: testileg is
alaposan megrázta a felismerés. Billie összerezzent, és csak
bámult, ahogy az emlékek, melyeket makacsul igyekeztek
elrabolni tőle, lassanként tudatának szintjére emelkedtek.
Mint megannyi levegőre szomjazó, hatalmas cet…
Ő volt az! A férfi, aki álmaiban újra és újra megmentette
őt!
- Wilks!
- Stimmel. Hogy bánnak veled, kölyök?
- Te… Te valódi vagy!
- Úgy tűnik.
- Ó, istenem, Wilks!
- Nem voltam benne biztos, hogy emlékszel rám.
- Olyan… más lettél.
Wilks megérintette a forradásait.
- Katonai sebészek… Mészáros csürhe!
- Mit… Mit keresel itt?
- Megsúgták, hogy itt vagy. Gondoltam, illik
meglátogatnom azt, akit hasonló álmokkal bajlódik, mint én.
- A szörnyek…
- Na ja. Mondom: én sem alszom valami jól a Peremen
történtek óta.
- Ugye valóban megtörtént?
- Meg. Én katona voltam, bízhattak a titoktartási
fogadalmamban, de veled, a civillel másként kellett bánniuk.
Úgy döntöttek, hogy kitisztítják a memóriádat, de nem
sikerült nekik - legalábbis nem teljesen.
Billie lelombozódott, ám ugyanakkor olyan
megkönnyebbülést érzett, mint még soha. Tehát
megtörtént! Nem őrült! Az álmok valójában emlékek, ki-
kitörnek tudatalatti börtönükből!
Wilks a kölyökre bámult.
Már nem is annyira kölyök. Szemrevaló nő lett belőle - ez
jól látszott a kórházi hacuka és a kábaság ellenére is.
Wilks maga sem volt biztos benne, miért jött ide. Talán
mert Billie az egyetlen ember, aki megértheti az álmait.
Korábban megpróbált már a nyomára akadni, és kereste
persze a másik kolónia túlélőit is, ám erőfeszítései
eredménytelenek maradtak. A civileket alighanem ehhez
hasonló egészségügyi központokban rejtegetik. A katonákat
egy-egy világtól elrugaszkodott helyőrségbe, fényévek
távolába vezényelték. Az sem kizárt, hogy végképp
megszabadultak tőlük. Megesik az ilyesmi…
- Miért jöttél? - kérdezte Billie.
Wilks a plasztikfal túloldalán szorongó lányra pillantott.
- Találtak valamit, ami… azoknak a lényeknek a
szülőbolygója is lehet - kezdte. - Odaküldenek engem, némi
erősítéssel.
Néhány másodpercnyi csend.
- Hogy mindet elpusztítsátok?
Wilks elmosolyodott, de inkább keserűen, mintsem
vidáman.
- Hogy begyújtsunk egy mintapéldányt. Azt hiszem, a
hadsereg fegyvert akar csinálni belőle.
- Nem! Ezt nem engedheted!
- Nem tudom megállítani őket, kicsim. Csak tizedes
vagyok, emlékszel?
Meg egy iszákos, hülyére gyógyszerezett kötekedő, tette
hozzá magában.
- Vigyél ki innen! - kérte Billie.
- Micsoda!?
- Nem vagyok őrült. Azok az emlékek valódiak. Te
megmondhatod nekik! Állandóan arról győzködnek, hogy
csak illúziók, de te tudod, mi az igazság. Mondd meg nekik!
Egyszer már megmentettél, Wilks, most ments meg újra!
Megölnek a rengeteg lövettél meg kezeléssel! Ki kell jutnom
innét!
 A monitor feléledt: a fehérhajú, mosolygós öreg hölgy
képe jelent meg rajta.
- A terápia bírálata megengedhetetlen - közölte. - A
látogatásnak vége. Azonnal hagyják el a látogatási övezetet!
- Wilks, kérlek!
A férfi azon kapta magát, hogy ökölbe szorított kézzel
felpattan.
- Azonnal hagyják el a látogatási övezetet! - ismételte az
öreg hölgy.
Billie is felugrott, és az átlátszó falhoz rohant. Két ököllel
döngette a kemény műanyagot.
- Engedjetek ki!
Mögötte kinyílt az ajtó, két nagydarab férfi lépett be.
Megragadták Billie-t. A lány vitézül küzdött, de hasztalan. A
fal polarizálódni kezdett, fokozatosan elsötétült.
- Rohadékok! Engedjétek el! – bömbölte Wilks. Lendületet
vett, és vállával nekifeszült a falnak. Aztán hátralépett, és
újra rohamozott. A fal nem engedett.
A monitor az ő oldalán is feléledt. Ugyanaz az öreg hölgy
tűnt fel rajta.
- A látogatásnak vége; kérem, távozzon! Köszönjük, hogy
idefáradt. További jó napot.
- Wilks! Segíts! - sikoltotta Billie a túloldalon. Aztán elhalt
a hangja. A fal teljesen fekete lett. A lányt elhurcolták.
Wilks ellépett a faltól. A kezére nézett.
- Bocs, kölyök - suttogta. - Bocsáss meg…!

5.

Kivonatok „Az idegenek terjedésének elmélete” című,

Waidslaw Orona bölcsészdoktor által készített szigorúan
bizalmas audiovizuális összeállításból.
Megjegyzés: Ez az irat/számítógépes felvétel bizalmas
katonai dokumentum, és írásához/olvasásához A-1/a
engedély szükséges. Az illegális felhasználás büntetése
Teljes Agyi Rekonstrukció és/vagy 100.000 pénzegység
bírság és/vagy 25 évig terjedő szabadságvesztés az erre
kijelölt Szövetségi Büntetőtelepen!

KÉP INDUL:

SZÁMÍTÓGÉPPEL GENERÁLT LÁTVÁNY: Mélyűr,

csillagokkal. Középen EGY IDEGEN, oldalnézetben,
magzatszerűen összegömbölyödve. ZENE INDUL. Wagner: A
Valkűrök lovaglása.

NARRÁTOR: Az emberek nagy hibája, hogy túlságosan én-

központúak az élet természetének megítélésében.

Az Idegen lassan kibontakozik. ZENEI EFFEKT

NARR. (folyt.): Az emberek feltételezik, hogy az idegen

életformák az övékhez hasonlóan szerveződnek, beleértve a
logikát és az erkölcsöt is.

Az Idegen most már teljes nagyságában látható. Lassan

elfordul és szembenéz a kamerával. A ZENE VÉGIG
FOLYTATÓDIK.

NARR. (folyt.): Pedig az erkölcs még az emberek között is

gyakran érvényét veszti, ha úgy hozza a szükség. Hogyan
várhatunk többet az idegenektől, mint saját magunktól?

Az Idegen kinyújtja a kezét, lábát és a farkát, mint

Leonardo Da Vinci emberi testaránytervének eleven
paródiája. Az Idegen egyre nagyobb, kezdi betölteni a
képernyőt.

NARR. (folyt.): Ha mást nem is, ennyit mindenképp

tudnunk kell az idegenekről. Nem olyanok, mint mi -
következésképp szinte lehetetlen őket valóban megérteni.

AZ IDEGEN

betölti a képernyőt; ZENE ELHALKUL, KÉP ELSÖTÉTÜL.

 SNITT:
AZ IDEGENEK VILÁGA AZ ŰRBŐL - NAPPAL
Komor, sziklás bolygó. Szórványos zöld foltocskák,
hatalmas pusztaságok.

NARR. (folyt.): Az idegen szilárd külső vázából és

tapasztalt alkalmazkodóképességéből kiindulva
feltételezhetjük, hogy szülőbolygója kietlen, mostoha
éghajlatú világ.

SNITT:
IDEGEN BOLY KÍVÜLRŐL
Csupa kinövés domb emelkedik a síkság fölé. Az idegenek
nyálából készült, helyi növények és zsákmányul ejtett
lények vázának felhasználásával.

NARR. (folyt): Az eddigi találkozások nyilvánvalóvá tették,

hogy az idegeneknek királynő-alapú társadalomban élnek.
Bolyokba tömörülnek, hogy megvédjék tojásaikat és a fiatal
egyedeket.

BOLY BELÜLRŐL - TOJÁSKAMRA

A hatalmas KIRÁLYNŐ, a potrohához ízesülő roppant
tojástömlő segítségével a kamra talajára rakja tojásait.

NARR. (folyt.): A dolgozók a megszabott időre gazdatestet

szereznek az újszülötteknek.

SNITT, KÉSŐBB:
TOJÁSKAMRA BELÜLRŐL
A LÁRVAÁLLAPOTÚ KICSINYEK ZSÁKMÁNYÁLLATOKAT
TÁMADNAK MEG, melyeket DOLGOZÓ IDEGENEK fognak le.
(Lárvaformában az idegenek kéz alakúak, ujjaik és farkuk
van, mely utóbbival körülfonják az áldozat nyakát, és
fojtogatják őket, míg a peterakó cső kinyúlik, és lesiklik az
áldozat torkán. Lásd a 3-as számú szim. ábrát!)
 NARR (folyt.): Ez a parazitikus szaporodási folyamat
visszatetsző lehet a tudóstársadalom számára, teljesen
természetes azonban az idegenek között, melyek rendkívül
mostoha körülmények között élnek.

SNITT:
ZSÁKMÁNYÁLLAT
A hasa kezd kidomborodni. Üvölt, de hang nem hallatszik.

NARR: (folyt.): A szaporodás következő fázisa fájdalmas

és végzetes a gazdatest számára.

ZOOM:
A ZSÁKMÁNYÁLLAT HASA
A bőr szétreped, húscafatok repkednek, és egy kövér
kígyóhoz hasonló, éles fogú ÚJSZÜLÖTT IDEGEN válik
láthatóvá.

NARR. (folyt.): A fiatal idegen kirágja magát.

Alkalmanként hatalmi harc kezdődhet az újszülöttek között,
ám erről nem tudunk bővebbet.

ÚJSZÜLÖTTEK CSOPORTJA tépi és marja egymást.

SNITT:
A BOLY KÍVÜLRŐL – NAPPAL

A magasból űrhajó ereszkedik alá, a felszínről DOLGOZÓ

IDEGENEK figyelik.

NARR. (folyt): Hogy az idegenek miképp hagyták el

bolygójukat, természetesen nem tudhatjuk.

A HAJÓ talajt ér, ŰRRUHÁS ALAK lép ki belőle, különféle

gyűjtő fel szereléseket cipelve, veszélyes külsejű fegyverrel.

NARR. (folyt.): Mindazonáltal valószínűnek látszik, hogy

valamiféle külső erő, talán egy űrutazó faj került
kapcsolatba az idegenekkel.
 AZ ŰRRUHÁS ALAK visszatér a hajóra, egyik mintagyűjtő
palackjában egy idegen-tojással. A tojásnak a Gyűjtő
méretéhez viszonyított nagyságából kitűnik, hogy a Gyűjtő
sokkal nagyobb, mint egy ember - talán háromszor akkora.

SNITT:
A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJÁNAK BELSEJE
A Gyűjtő odamegy az idegen-tojáshoz. Föléhajol. A tojás
megnyílik. A Gyűjtő belebámul a tojás belsejébe.

NARR. (folyt.): Ilyen vérengző teremtényekkel szemben a

legkisebb hiba is rendkívül veszélyes lehet. Ha ugyan nem
végzetes.

SNITT:
A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJA KÍVÜLRŐL
A lezuhant hajó roncsa ott hever egy ismeretlen bolygón,
körülötte köd gomolyog.

RÁKÖZELÍT ÉS ÁTTŰNIK:
A GYŰJTŐ ŰRHAJÓJA BELÜLRŐL
A Gyűjtő múmiája szétrobbant mellkassal a pilótaülésben.
A háttérben HÁROM ŰRRUHÁS EMBER. Fénysugarak
pásztázzák a halott óriást, ahogy az emberek megvizsgálják.

NARR. (folyt.): Az emberek olyannyira bíznak a

technikában, hogy már-már legyőzhetetlennek hiszik
magukat. Amikor azonban olyan életformákkal kerülnek
szembe, amelyek nagyon mostoha körülményekhez
alkalmazkodtak, ez a hiedelem is veszélyes lehet.

LANDOLÓEGYSÉG KÍVÜLRŐL
A landolóegység felemelkedik a bolygó felszínéről.

A LANDOLÓEGYSÉG KÖZELEBBRŐL
Az egység alján, egy keresztrúdba kapaszkodva ott EGY
IDEGEN.
 NARR. (folyt.): A tényből, hogy egy emberi lény űrruha
nélkül nem képes életben maradni az abszolút vákuumban,
még nem következik, hogy más komplex életforma sem
képes erre.

A LANDOLÓEGYSÉG BELÜLRŐL - RAKTÉR - MAGAS NÉZŐ-

PONTBÓL
KÉT EMBER halad át a raktéren.

KAMERA LESZÁLL VÁLL FÖLÖTTI MAGASSÁGBA - AZ

IDEGEN
Figyeli az embereket. Nyálka csöpög a gyilkos
állkapcsokról.

AZ IDEGEN ÉS AZ EMBEREK
A lény megmozdul. Amazok iszonyodva megdermednek.
VÉR FRÖCSKÖL, elhomályosítja a képernyőt.

SNITT:
A ZSILIP BELSEJE
A zsilipajtó kinyílik, az Idegen kisodródik a süvítő
levegővel. A KAMERA KÖVETI, ahogy lassan, pörögve elszáll
az űrben.

NARR. (folyt.): Korlátozott ismereteink ezekről a

lényekről azt mutatják, hogy életüket egyszerű késztetések
irányítják. Ölnek, szaporodnak és életben maradnak.

AZ IDEGEN
lebeg a légüres térben. Emberi fogalmak szerint már nem
lenne szabad élnie, és mégis: lassan magzatszerűre
gömbölyödik, farkát kalapácsszerű feje és csupa kinövés
teste köré csavarja.

NARR. (folyt.): Megfelelően kezelve az idegenek kitűnő

harcosok lehetnének. Testük vizsgálata alapja lehetne új
páncélzatok, kémiai és biológiai fegyverek kifejlesztésének,
és talán ötleteket adhatna a felfüggesztett életműködésű
csillagközi utazáshoz is.
 KAMERA VISSZAHÚZÓDIK - AZ IDEGEN

Apró ponttá zsugorodik, aztán teljesen eltűnik a jeges

sötétségben.

Irat/számítógépes felvétel vége. Ismételt figyelmeztetés

az olvasónak/nézőnek, hogy jelen anyag törvénytelen
használata komoly büntetést von maga után, a MILCOM
342544-A sz. trv. II. Módosítása alapján.

6.

Billie alszik, de nem pihen. Álmában megint a Peremen

jár. Látja a szüleit - és látja a telep belsejét. A telepet,
melyet azért létesítettek, hogy ezt a világot is a Földhöz
hasonlóvá, mi több, valóságos édenkertté változtassák.
Billie lát és boldog.
Hirtelen elmosódik a kép.
Aztán szörnyeket lát.
Élete merő iszonyattá változik, az állandó bujkálás és
rettegés tablójává. Vár, hogy a szörnyek ráleljenek és
megöljék. Együtt lapul a patkányokkal a padló alatt,
szellemében és tetteiben mindinkább állattá alacsonyul ő is.
A túlélés minden és semmi, mert az egésznek bármikor vége
lehet.
Látja Wilkset és a többieket, ahogy lövöldöznek. Hallja a
zajt, érzi a rettenetet.
Érzi Wilks karját a dereka körül, érzi a tüzelő fegyver
remegését.
Látja a szörnyeket meginogni és elhullani, de tudja, hogy
túl sokan vannak.
És elérkezik a legrosszabb pillanat, amikor az egyik
szörny éles karmai belevájnak, felemelik és elragadják - a
biztos halálba. Aztán a szörny elesik, a lába helyén puszta
csonk. Testnedve füstölgő lyukakat mar a padlóba. Elereszti
őt. Billie nem vár: gyorsan eliszkol, mielőtt egy másik rém
újból elkaphatná. A levegő tele maró kipárolgással, Wilks
kiáltozásával, sortüzek dörejével. A sebesült szörnyeteg
karmai meg-megnyikordulnak a fémen, ahogy a torzó Billie
relé vonszolja magát.
Billie felsikolt. Most csak egyetlen név számít.
- Wilks!
Az egyetlen, aki megmentheti őt.

7.

A MILCOM központjának konzervlevegőtől átjárt

labirintusában, a láthatatlan ajtajú hosszú teremben két
ember járt-kelt: Orona és Stephens.
- Olyan őrült, mint egy bolondgomba-farm - mondta
Stephens. - Ha nem tartanánk bezárva, már rég bele kellett
volna piszkálnunk az agyába!
- Meglehet - tűnődött Orona. - De nála nincs alkalmasabb
személy, és a GEN-esek azt akarják, hogy menjen. Maga is
tudja, hogy megy az a politikában…
- Ahá! A GEN nyilván azt reméli, hogy valami remek
szörnypusztítóra bukkant, de szerintem inkább a saját
katonatársait öldösi majd le az az eszelős!
- Egyértelmű parancsot kért. Megkapta.
- Vagyis ezt a barbárt tegyem felelőssé a műveletért?
- Hadd fogalmazzam meg inkább én, Bill - mondta Orona. -
A GEN ragaszkodik egy tapasztalt katonához. A másik pasas,
aki szembekerült ezekkel a dögökkel és túlélte, eltűnt - a
Weyland-Yutani csak ennyit volt hajlandóa tudtunkra adni. A
nő és a gyerek, akiket megmentett, szintén eltűntek, és
fogalmunk sincs, hol lehetnek. Az a lány, akit Wilks húzott ki
a bajból, a bolondokházában van, agyonnyugtatózva. Az Ar-
cheronról hazafelé indult egy súlyosan sérült android is, de
nem tudjuk, mi lett vele. Csupa rejtély. Marad Wilks.
- Nem tetszik nekem ez a dolog. Wilks teljesen
kiszámíthatatlan.
- Nem kérdeztem, hogy tetszik-e vagy sem. Egyszerűen
közlöm magával: a GEN ezt akarja. Ha megunta a
katonáskodást, jelentkezzék a GEN fejeseinél, és szóljon,
hogy elege van.
Stephens a fejét rázta.
- Wilks amúgy csak őrmesterré lépett elő. A készletek
berakodásának ellenőrzését bízták rá - folytatta Orona. -
Ilyen minőségben nem sok vizet zavar majd, elhiheti.
Stephens ezredes a dokkban állt, figyelte a hajónak szánt
rakománnyal bajlódó robotokat. Aztán odalépett egy
közlegényhez, aki épp egy hidraulikus járóváz felé
igyekezett.
- Mi van azokban a ládákban, tengerész?
A fickó vigyázzba merevedett
- Plazmafegyverek és energiafeltöltők, uram!
Stephens a fekete műanyag dobozokra nézett.
- Ki a fene engedélyezte a plazmafegyverek használatát?
- Nem tudom, uram. Wilks őrmester parancsolta, hogy
kezdjük meg a berakodást. Többet nem tudok, uram.
- Mehet!

Stephens az irányítóba vitette magát a lifttel. Wilks éppen

három teherhordó robotot utasított.
- Wilks!
- Uram?
- Honnan szerzett engedélyt a plazmafegyverek
vételezésére?
- Azt a parancsot kaptam, hogy megítélésemnek
megfelelően fegyverezzem fel a csapatot, uram.
- És azt hiszi, hogy ezek az ágyúk megfelelőek? Nem
háborúba megy, őrmester! Mintapéldányt kell gyűjtenünk,
nem pedig cafatokat.
- A tapasztalataim… - kezdte Wilks.
- …meglágyították az agyát! - fejezte be Stephens. - Vette
a bátorságot, hogy ilyen pusztító fegyvereket szerezzen be,
amikor a szabványos karabélyok is tökéletesen
megfelelnének. A múltkor is azt használta, nem? A vizsgálat
során azt vallotta, hogy egy tíz milliméteres lövedék
megfékezi azokat a lényeket!
Wilkset elöntötte az epe.
 - Amint először szemtől szembe kerül egy ilyen lénnyel,
azt fogja kívánni, bár lenne még jobb fegyvere, uram!
- A GEN azt akarta, hogy maga is jöjjön, Wilks, tehát jönni
fog. De nem engedem veszélyeztetni küldetésünk sikerét
azzal, hogy a potenciális példányokat pusztítunk el
tankelhárító tüzérséggel! Sürgősen távolítsa el azokat a
plazmavetőket a hajóról, megértette?
Wilks hangja jegesen koppant.
- Teljesen világos, ezredes.

A két elektrolabda-játékos fel-alá nyargalt a hatszögletű,

elkerített pályán, és elektromos ütőkkel csapkodta a labdát.
Az ökölnyi gömb fura szögekben pattogott - minimum három
falat kellett érintenie egy érvényes ponthoz -, és
alkalmanként majd' százkilométeres sebességgel tért vissza
a játékosokhoz.
A bal oldali férfi briliáns, „hatfalas” támadást hajtott
végre éppen. A jobb oldali, ha csak fél másodperccel is, de
elkésett, és az elektro-labda olyan erősen csapódott a
mellkasának, hogy leverte a lábáról.
- Sikerült!
A kiütött játékos föltápászkodott.
- Tiéd a pont.
- Kész vagy?
- Mehet. Szerválj!
A jobb oldali elmosolyodott.
- Egy pillanat. Van valami hír az összeolvadási javaslatról
a Klíma Művektől?
A bal vállat vont.
- Azt hittem, elmondtam már… Massey meggyőzte őket,
hogy vágjanak bele.
A jobb oldali elnevette magát.
- Olyasmit ajánlott nekik, amit nem utasíthattak vissza,
mi?
- Olyasmit. Te nem ismered Massey-t, de tényleg, valami
olyasmit. Szerválj már!
 A két ember egy holografikus tábla fölé görnyedt, ujjaikat
az elektorlabda-játék irányítókesztyűjében tartva. A
képmezőben, a hatszögletű pályán, miniatűr versenyzők
izzadtak, fel-alá nyargaltak, míg az igaziak méregdrága, jól
szabott selyemöltönyt viseltek, és jóval pihentebbnek
látszottak. Rendezettek voltak, kilencven pénzegységes
frizurával és értékes, drágakövekkel kirakott
nyakkendőtűvel. Úgy festettek, mint a vállalati alelnökök -
mivelhogy azok is voltak.
A pici labda végigpattogott négy falon, aztán elzúgott a
fogadó játékos mellett.
- Remek ütés - mondta az élénkzöld öltönyös.
Nyakkendőtűjét jókora rubin ékesítette - a piros szín
pompásan ellenpontozta a zöldet.
- Igen, el is döntötte a meccset - szólt a vörös
selyemöltönyös. Az ő csecsebecséje mélytüzű gyémánt volt,
legalább kétszer nagyobb társa rubinjánál. Lerítt róla: a
párban ő a rangidős…
A hologram megrezzent és eltűnt.
- Beszélnünk kéne a biofegyver-tervről - vetette fel a zöld
öltönyt viselő.
A másik rábólintott.
- Jött valami a kormánytól?
Fölálltak és otthagyták a táblát. A zöld szólalt meg ismét:
- Tudod milyenek, amikor valamit titokban akarnak
tartani…
- Pedig nekünk muszáj benne lennünk a buliban -
szögezte le a vörös. - Itt nagy pénzek forognak kockán… A
rendszer összes hadiipari cége tőlünk fog rendelni, ha
megfelelő termékkel tudunk kirukkolni. Nem hagyhatjuk,
hogy Weylandék, vagy akár hadsereg kitoljon velünk!
A zöld elmosolyodott.
- Ne aggódj! Massey-t fogom rájuk uszítani
Az ajtóhoz értek. A figyelőkészülék utat adott, és ők
beléptek egy kisebb, lakás nagyságú irodába. Az egyik fal
légüvegből volt, és teljes rálátást kínált a nagyvárosra.
Tiszta időben bárkit lenyűgözött a nyolcvan emelet
magasságból elé táruló panoráma. Hiába, a rang bizonyos
kellemes dolgokkal is együtt jár…
 - Oké, már hallottam erről a Massey nevű fickóról, de nem
ismerem. Mesélj róla! - A vörös odament egy íróasztalhoz,
amelynél öten is kényelmesen elfértek volna.
A zöld egy falba épített adagolókészülékhez lépett az
asztal másik oldalán.
- Ördögpor - szólt bele a készülékbe. - Fél gramm. -
Társához fordult. - Te mit kérsz?
- Egy orgia-szippantót.
A zöld bemondta a vörös rendelését is. Egy pillanat
múltán kis tálca bukkant elő a gépből. Kis kupacnyi
rózsaszín por volt rajta kerek csészében, és egy orrba
helyezhető, egylövetű inhalátor. A zöld továbbadta a csövet
vörösnek, azután felemelte a csészét. A port bal szemébe
dörzsölte, vörös pedig az orrába nyomta a csövecskét, és
útjára engedte a kondenzált gázt. Mindketten elvigyorodtak,
ahogy a szerek hatni kezdtek.
- Massey-ról beszéltünk, ugye?
- Ja. Különleges fickó. Az Új Harvardon végzett, aztán
társasági jogból doktorált a Cornellen, utána pedig még
eltanulgatott a Mitsubishinél. A világ bármelyik vállalata
szívesen fogadta volna, de ő a Gyarmati
Tengerészgyalogsághoz jelentkezett. Ezüstcsillagot kapott
az Olajháborúkban, és négy Bíbor Szívet. Egy békéltető
osztag parancsnoka volt a Tansu Felkelésben Wakahasin -
ott is kapott néhány plecsnit.
- Igazi hazafi, mi? - gúnyolódott a vörös. Összegörnyedt
ültében, amikor újabb mesterséges orgazmus borzongatta
meg.
- Nem. Világéletében imádott ölni. Egészen magas rangig
vihette volna, ha hadbíróság elé nem állítják. Ki akarta
nyírni a parancsnokát.
- Mi a fene…
- Bizony. Szerinte a parancsnok gyáván viselkedett,
amikor megtagadta, hogy a polgári lakosságra lövessen.
Massey úgy gondolta, lehetnek köztük ellenséges
szimpatizánsok. Lehetnek. Leütötte a tisztet, és maga
vezette a rohamot. Meghalt nyolcvanöt ember, asszonyok,
gyerekek. A szóbeszéd szerint legalább a felét Massey
intézte el, saját kezűleg.
 - Ezt nevezem hivatástudatnak!
- Na igen. Lefizettük a bíróságot, és idevettük, hogy
nekünk dolgozzon. Manapság nem könnyű jó munkatársakat
találni, nem igaz?
Zöld nevetett. Vörös nemkülönben.

Massey a konyhájában ült az asztalnál, ölében hatéves

kisfiával. Mögötte Marla a kávéfőzőgép gombjait
nyomogatta.
- Egy perc és kész, édes - mondta Marla. A férfi mögé
lépett, és belecsókolt a nyakába.
Massey elmosolyodott.
- Kösz, bébi! - Aztán a gyerekhez: - Mit fog ma csinálni az
én fiacskám?
- Elmegyünk az állatkertbe - mondta a gyerek. -
Megnézzük a denebi nyálkáspókot meg a Bartlett-kígyókat
is, ha előjönnek.
- Jól hangzik - mondta Massey. Fölkapta a fiúcskát, és
letette a padlóra. - De a papának most mennie kell dolgozni.
Üdvözöld a nevemben a nyálkáspókot!
- De papa… a nyálkáspók nem tud beszélni!
Massey elvigyorodott.
- Nem? Na és Chad bácsikád?
Marla püfölni kezdte.
- A bátyám nem nyálkáspók! - tiltakozott, de ó is nevetett
közben.
- Igazad van - mondta a férje. - Neki csak négy végtagja
van, nem nyolc.
- Siess, még elkésel! Itt a kávéd.
Massey még mindig mosolyogva elment.
Igen. Dolgozni kell. Semmi sem lehet fontosabb a
munkánál.
Semmi.

A fogai úgy ragyogtak, mint a csillagok. Gyönyörűek

voltak.
 Közelebb jött, ott állt teljes dicsőségében, feketén,
halálos-céltudatosan. Külső váza sötéten fénylett fel, amikor
odahajolt Billie-hez. A szája kinyílt, kinyúlt a belső, kisebb
állkapocs is. Csodás volt. Királynő.
Szeretlek, mondta szavak nélkül Billie-nek. Szükségem
van rád.
Igen, gondolta Billie.
Ő volt a királynő, és Billie felé nyúlt sötéten csillogó
kezeivel.
Gyere… Válj eggyé velem! - sugallta.
Igen, gondolta Billie. Igen, akarom.
És a királynő még közelebb lépett.

Easley és Bueller az épület romjai mögött lapultak. A

derékig érő falak és törmelékhalmok jelentették az egyedüli
védelmet a bunker intelligens fegyverrendszere ellen. Nem
láthatta őket - vezérlő számítógépe azonban érzékelheti a
bevetési öltözékből kiszivárgó hőt, és egy pillanat alatt több
tucat harminc milliméteres golyószórót fordíthat feléjük.
- A francba - dühöngött Bueller. - Jól ideszögeztek
minket…
- Lehet, hogy nem - vélte Easley - Hátul kell lennie egy
szerviznyílásnak. Ha jól dobom bele a gránátot, tönkreteszi
az energiaellátását. És akkor megfogtuk!
Három sorozat csipkézte ki a téglákat pár centire Bueller
feje fölött. Még jobban összehúzta magát.
- Ó, hogy a kurvák vére…
- Oké, figyelj - csitította Easley. - A terv a következő.
Kússz olyan húsz méterrel arrébb, rakd ki a karabélyodat a
fal tetejére, és szórd meg a rohadékot! Én hátulról
megkerülöm és elintézem, amíg rád figyel.
Bueller csúf grimaszt vágott páncélüveg sisaklemeze
mögött. A Gyarmati Hadsereg elit rohamosztagának jelét, a
koponyát viselte.
- Van jobb ötleted? - kérdezte Easley.
Bueller a fejét rázta.
- Egy fenét. Csináljuk! Adj jelt, ha kezdhetem…
 - Oké-zsoké - mondta Easley. A hangja recsegett a sisak
mikrofonjában. A kommunikátor szabvány katonai
keskenysávú, torzítóval ellátott készülék volt, úgyhogy a
bunkerben nem hallhatták őket, vagy ha igen, akkor nem
értették, amit mondanak.
Bueller elindult.
Easley meggyújtott egy kis hőkibocsátású villantót, és
eldobta. Ha némi szerencséje van, a golyószóró azt fogja
hinni, hogy emberi hőszivárgást talált, és arra koncentrál.
Amíg lő, sebezhető. Ez lesz a veszte.
Elindult. Jó harcos volt, az egyik legjobb a seregben, nem
foghatott ki rajta egy ilyen bunkerban dekkoló seggfej.
Amikor a megfelelő helyre ért, felkiáltott:
- Rajta!
Harminc méterrel arrébb, egy törmelékhalom mögött, ami
valaha ház lehetett, Bueller fölnyújtotta a fegyverét és vadul
lövöldözni kezdett. Ide-oda lóbálta a karabélyt, hogy a
mozgásérzékelők észre vegyék. A hangkövetők úgyis hamar
megtaláljak, de nem akart a véletlenre bízni semmit.
Golyók csapódtak a falba, és félig le is bontották a
torlaszt. A számítógép most már tudja, hol keresse. Bueller
visszahúzta a fegyverét, nehogy a szerkezet megsérüljön.
Öt másodperccel később két dolog is történt: egy gránát
robbant és a robotüteg abbahagyta a tüzelést.
Bueller elvigyorodott.
- Ez az! Indulás, haver! - Easley biztosan benyomott
valamit a szellőzőcsőbe.
Múltak a másodpercek.
- Easley!
- Ma este te fizeted a sört, haver! - érkezett a válasz.
Bueller felállt. Ó, hát nem aranyos? Az öreg cimbora azt
gondolta, hogy eljátszadozik egy kicsit az ő legjobb…
Egy kör jelent meg Bueller mellén.
- Ó, a francba!
Lenézett, és meglátta a szíve fölött foszforeszkáló zöld
foltot. Ha páncéltörő lett volna, neki mostanra befellegzett.
- Bassza meg! Bassza meg bassza meg!
 - Úgy bizony - mondta Wilks. - Hogy van, Mr. Franc? -
Elindult Bueller felé, kezében egy mesterlövész-fegyverrel.
Wilks mögött ott állt Easley, a sisakján hasonló zöld folttal.
Easley mögött egy szakasz terepöltözetű
tengerészgyalogos figyelt. Wilks szintetikus kezeslábast és
formplaszt bakancsot viselt.
- Bűzlötök, fiuk - közölte. - Eddig sikerült valahogy
eljutnotok, és a robotüteget is kicseleztétek, de ezzel együtt
halottak vagytok, mert hülyén csináltátok.
Wilks mögött Easley odahajolt a mellette álló katonához.
- Te érted ezt, Blake?
A másik katona, egy apró termetű szőke nő, bólintott.
- Igen. Jó kis lecke volt. Az őrmester behúzott titeket a
csőbe.
Easley méltatlankodva mordult fel:
- Hé…!
Bueller közbevágott.
- Várjon egy percet, őrmester! Én hallottam Easleyt a
sisakomban!
- Nem. Engem hallottál.
- De hát… ez… ez…
- Csalás - fejezte be helyette Wilks. - Ilyen az élet.
Gondolod, hogy azok a dögök, amik ellen most készülünk,
szabályosan fognak játszani?
Bueller a zöld foltot nézte a ruháján.
- Nos hát, fiúk-lányok, Easley és Bueller remek
produkciójának jutalmaként a nap hátralévő részében
ugyanígy folytatjuk. Addig csináljuk az ilyen szimulált harci
helyzeteket, amíg folt nélkül nem jöttök ki belőle! -
mosolygott Wilks Buellerre és Easleyre. - Ha egy
magamfajta öreg pancser ki tudja játszani a hadsereg két
legjobbnak tartott rohamosztagosát, akkor a telepesek nagy
bajban lesznek, ha csirkekopasztásnál többre van
szükségük. Lóra, katonák!
A csapat morogva szedelőzködött.
- …Bueller, te barom…
- …a francba, Easley, mibe kevertél minket…?
- …Buddhára, elég szarok voltatok…
 Wilks kedvtelve nézte övéit. Muszáj volt rugdosnia őket,
hiszen ez a kiképzőtiszt dolga - és amióta Stephens
belepofázott a rakományba, nem is tehetett ennél többet.
Minden szitok dacára nagyon jól tudta azonban, hegy ezek
az emberek értik a dolgukat. Egy éve vannak együtt,
mindegyik első osztályú könnyűfegyverekben,
robbantásban, stratégiában és taktikában. Ha nem csalt
volna, legyőzik. Sokkal jobbak voltak, mint amire számított.
Ezzel a bandával bármikor harcba merne szállni.
Amikor levették a páncélokat a polcokról, és kezdtek
beöltözni, Wilksnek eszébe jutott régi osztaga. Vannak
olyan jók ezek a fickók, amilyenek azok voltak? Talán.
Lehetetlen eldönteni, amíg komolyra nem fordul a dolog - a
gyakorlat sosem ugyanolyan, mint az élet, hiába igyekszik
az ember. Ez a csapat jobb a gyakorlatokon, remekül mozog
vaktöltény-tűzben. Ha akkor is ilyen jól fognak mozogni,
amikor az igazi rosszfiúk jönnek, akkor jobban fogják
csinálni, mint a régiek.
Wilks forrón remélte, hogy jobbak lesznek. Egy dolog
megtámadni egy fészket, és megint más olyan bolygón
verekedni, ahol százezerszám nyüzsögnek az idegenek. És ki
tudja, nem él-e valami náluk is borzalmasabb azon a
sárgolyón? Bizony előfordulhat, hogy az idegenek csak
játékos apróságok bolygójuk más lényeihez képest…
Ez a gondolta kijózanította. Ha a rohamosztagosoknak
oda kell menniük, és vissza is akarnak jönni, nagyon jónak
kell lenniük. A maximumot kell nyújtaniuk. Ha mindent meg
tud nekik tanítani, amire emlékszik, ha beidomítja őket,
hogy egyetlen lövéssel eltaláljanak egy feldobott
pénzérmét, ha fel tudja készíteni őket arra, ami vár rájuk…
Súlyos szó volt ez a „ha”, még ha nem is látszott annak.
Ebben a küldetésben nincs helye hibának. Belehalnának.
És nem csak a halálról van szó. Ha az idegenek megölnek,
takarmány leszel - de ha élve kapnak el, még rosszabbat is
tehetnek veled…
A csapat lassan szállingózott vissza. Wilks a jövőből a
jelenbe kényszerítette gondolatait.
- Oké, srácok! Most lássuk, át tudunk-e menni az úttesten
anélkül, hogy elütne minket egy légpárnás taxi. Blake, te
vezetsz. Easley, te figyelsz, Bueller, te a taktikus vagy,
Ramirez…
Amikor kiosztotta a szerepeket, elkezdte felvázolni a
szituációt. Aztán úgy döntött, mégsem mond nekik semmit.
Találják ki útközben a teendőjüket! Csak ennyit vetett oda:
- A hologépnek negyvenöt másodpercébe telik, hogy
megcsinálja az új terepet. Meglátjuk, mit tudtok kezdeni
vele. Jó lenne, ha most igazi tengerészgyalogosnak
látszanátok, nem pedig egy rakás szerencsétlenségnek!
Beleszólt a gépet vezérlő mikrofonba.
A romos házak és bunkerek együttese szertefoszlott
körülöttük, ahogy a gép eltüntette az előző helyszínt. Wilks
megfordult és elment, amikor az új akadálypálya épülni
kezdett. Valódinak fog látszani, és bizonyos mértékig
valódinak is fogják érezni, pedig puszta illúzió.
Az, amivel a végén kerülnek szembe, már nem illúzió lesz.
Tehát mindent bele, katonák!

8.

A konferenciaterem ajtaja úgy ásított Billie előtt, mint egy

sötét száj. Bent várta a felülvizsgáló bizottság - mint
annyiszor már.
Nagy levegőt vett, és belépett.
Dr. Jerrin állt ott, de nem mosolygott.
Rossz jel.
- Foglalj helyet, Billie - mondta.
Billie végignézett a másik hat arcon. Három ismerős
orvos, egy adminisztrátor a központból, egy képviselő a
kormány részéről - és saját törvényes képviselője, akinek
elvben az lett volna a feladata, hogy ellenőrizze a tortúra
jogszerű és emberséges voltát.
Billie leült.
Jerrin a többiekre nézett. Megköszörülte torkát, és egy kis
lapocskával kezdett játszadozni az asztalon.
- Nos, Billie, a kezelésed… holtpontra jutott.
 - Csakugyan? - kérdezte Billie. Nem tudta palástolni a
hangjába vegyülő iróniát, de ez úgysem számított. Merő
formaság az egész. Úgysem engedik el. Most biztosan nem.
Az is lehet, hogy nem jut ki soha. Itt fogja leélni egész
életet.
- Dr. Hannah új típusú kezelést javasolt, amely, bár
meglehetősen drámai, mégis esélyt ad arra, hogy
megszüntessük… éjszakai kiruccanásaidat.
Billie egy kicsit felélénkült - de csak egy kicsit.
- Csakugyan? - A kérdés ezúttal barátságosabbra
sikeredett.
Jerrin Hannah-ra nézett, egy kövér szőkeségre, aki
ridegségéből ítélve az északi államok valamelyikéből
származhatott.
- Elértünk bizonyos eredményeket a büntetőtelepeken
-jelentette ki a nő. - Meglehetősen egyszerű eljárás. Egy
precíz orvosi lézer segítségével előre meghatározott
területeket eltávolítunk bizonyos agyi központokból…
- Micsoda?! Ki akarják égetni az agyamat?
- Ugyan, Billie… - csitította Jerrin.
- Egy frászt! Nem engedem!
Hannah keserűen elmosolyodott.
- Ezt nem te fogod eldönteni, kedvesem. Az államnak
vannak bizonyos előjogai. Te mind magadra, mind másokra
veszélyt jelentesz a képzelgéseiddel, és…
- Ezek nem képzelgések! Itt volt Wilks, az a Wilks nevű
katona, aki megmentett a Peremen! Kérdezzék meg őt!
Keressék elő és kérdezzék meg!
Már állt, úgy ordított Hannah arcába.
Az ajtó feltárult. Két ápoló lépett be, sokkolóval a
kezében.
- Mit kapott? - kérdezte Hannah, levegőnek, vagy épp
süketnek nézve Billie-t.
- Triazolamot, Halperidolt és Kloropromazint. Dupla
adagot.
- Látja? - fordult Jerrinhez Hannah. - Hozzászokott. Már
mindent kipróbáltunk rajta, és mindegyikhez hozzászokik.
Támolyognia kéne - és tessék, nézzen rá!
 Billie csak vergődött a két markos ápoló szorításában.
Jerrin sóhajtott.
- Azt hiszem, igaza van.
- Dr. Jerrin! Ne! Nagyon kérem, ne!
- Így lesz a legjobb, Billie. Sokkal jobban fogod érezni
magad, ha megszabadulsz az álmaidtól.
- De mi lesz az ára? Ugye nem csak az álmaimat veszik el?
Jerrin az asztalt bámulta.
- Ugye nem?
- Nos… előfordulhat egy enyhe mellékes károsodás,
kisebb emlékezetvesztés bizonyos területeken…
- Ki akarjátok égetni az egyéniségemet, mi? Zombivá
akartok változtatni!
- De Billie…
A rettegés emberfeletti erőt kölcsönzött Billie-nek. Kitépte
magát a szorításból, és futni kezdett. Már az ajtónál járt,
amikor egy harmadik ápoló bukkant fel szemközt, és
megérintette a sokkolóval. Összerogyott. Az izmai nem
engedelmeskedtek.
Ó, nagy isten! Kiégetik az agyát. Olyan, mintha meghalna,
mert ha kész lesz, már semmi sem marad abból, ami valaha
volt.

9.

Wilks a számítógép képernyőjén soriázó számokat és

szavakat figyelte. A francba! Muszáj volt megnézned, mi?
Muszáj volt kielégíteni a rohadt kíváncsiságodat. Hát most
tudod.
Mit kezdesz vele, mondd?
Wilks kicsusszant a székből a katonai terminál előtt. A
szoba a MILCOM könyvtárkomplexumába látogató, magas
rangú tiszteknek volt fenntartva, de ő speciális eset, nem
igaz? Persze ha nem kapta volna meg a különleges
engedélyt, akkor is hozzá tudott volna férni az
adatállományhoz: tizenkilenc év alatt rengeteg mindent
megtanul az ember a seregben…
 Néhány aktakukac üldögélt az odújában, matatott az
áporodott levegőjű teremben, amikor Wilks kifelé indult.
Nehéz előléptetéshez jutni harctéri szolgálat vagy mélyűri
küldetés nélkül - ezek a fickók meg itt kutakodnak az
állományok között, azt remélve, hogy ettől javulnak az
esélyeik. Piha!
Wilks erősen kételkedett benne, hogy beválik a
számításuk. Habozás nélkül felajánlotta volna nekik a
küldetését, ha hajlandóak lettek volna üzletet kötni vele - de
tudta, hogy ez lehetetlen. Ő fog menni, pontosabban futni,
és nem mondhatja le. Már így is túl rég menekül a dolog
elől…
Oké, haver, gondolta. Láttad, amit látni akartál. És most?
Hogyan tovább? Szépen lelépsz? Valószínűleg péppé
aprítódsz, alighogy leszállsz az idegenek bolygójára. A hajó
nyolc óra múlva indul, és neked hatkor jelentkezned kell. Mit
árthatnának még neked?
Magában bólogatott, ahogy elhaladt egy kövér őrnagy
mellett, aki felnézett munkájából Az őrnagy Wilks
rangjelzésére pillantott, és elhúzta a száját. Már nyitotta a
száját, hogy mondjon valamit - valószínűleg azt, hogy mi
keresnivalója egy őrmesternek a tisztek kabinetjében - de
Wilks egy kicsit elfordult, hogy a másik láthassa a savmarta
sebeket az arcán.
A dagadt őrnagy elsápadt, és önkéntelenül megtapogatta
saját hájas ábrázatát. Wilks szinte látta, hogy dolgozik az
agya. Itt egy kis senki, akinek nem kellene itt lennie, és
neki, a tisztnek kötelessége lenne utánanézni, rendelkezik-e
engedéllyel. Másfelől viszont a kérdéses egyénnek olyan az
arca, mint a hobbimészárosoké a legócskább horrorholofil-
mekben - ezért talán bölcsebb nem belekötni. Bizonyára
nem véletlenül tévedt be ide, hanem valaki küldte.
Helyes, dagikám, gondolta Wilks.
Elmosolyodott; forradásai ijesztő grimaszba gyűrődtek,
Oké, a mindenségit! Elege van ebből a csőcselékből. Ismer
egy fickót a Programozásnál, aki még tartozik neki egy
szívességgel. Itt az ideje, hogy behajtsa rajta - hisz
meglehet, többé nem lesz rá alkalma.
Elindult, hogy megkeresse.
 Az egészségügyi komplexum úgy festett, mint egy
műanyagbetonból és ferrohabból alkotott undok állat. Wilks
kiszállt a taxiból, és a bejárat felé lépdelt. Tudta a részleget,
a szobaszámot és a napirendet - a programozó jóvoltából,
aki az MI-7-nél ügyködött. Nem jelentett gondot az sem,
hogy kijusson a bázisról, bár az eltávozás elvben tiltva volt.
Minden rendszert meg lehet kerülni. A ranggal járhatnak
ugyan bizonyos előjogok, de a közembereknek is
megvannak a maguk trükkjei…
A komplexum ajtajának ellenőrző automatikáját régi
típusú billentyűzethez kapcsolták, úgyszólván ipartörténeti
ritkaságnak minősült - Wilks éppen ezért választotta ezt a
bejáratot, ahonnét ráadásul megspórolták a szemfenék-
levilágítót. Beütötte a kódot, és várt.
A zár csippantott, az ajtó kitárult. Sima ügy. Besétált.
Egy hús-vér őr ült kényelmesen hátradőlve az asztalánál,
és elmerülten nézett valami pornót a kéziholóján. Amikor
meglátta Wilkset, kikapcsolta a készüléket: a meztelen
testek elenyésztek. Az őr a belépési engedélyek listájára
sandított
- Miben segíthetek?
- Dr. Jerrinhez jöttem vizsgálatra.
Az őr a listát böngészte. Meg kell találnia Jerrin nevét.
Végigfuttatta kezét a konzolon, előhozta az előjegyzési
névsort.
- A neve…?
- Emilé Anton Khadaji - mondta Wilks. Ezt a nevet egy régi
könyvben olvasta valamikor.
Az őr lenézett.
- Nem látom a nevét a listán, Monsieur Khadaji.
Wilks nem tudott behatolni a betegek listájába: nem volt
rá ideje. A doktor nevére bezzeg egyből sikerült rálelnie…
- A neve…?
- Az utolsó pillanatban beszéltük meg - magyarázta. -
Valaki lemondta a találkozót.
Az őr összeráncolta a homlokát.
- Fel kell szólnom a doktornak.
- Persze, szóljon csak! - Wilks úgy állt, hogy az őr jól
láthassa az arcát. Akinek ilyen az ábrázata, annak kell hogy
legyen valami lelki problémája, nem igaz? A fickó nem
gyanakszik, csak követi az előírásokat. Nem lehet túl sok
dolga, ha van ideje pornót nézni…
Amikor az őr a kommunikációs egység után nyúlt, Wilks
lassan a jobb csípője felé mozdította jobb kezét. Volt nála
egy pisztoly, egy szinapszisfegyver az övén csüngő flexbőr
táskában. A feketepiacon szerezte, és egy kicsit meg volt
berhelve, úgyhogy az engedélyezett tízméteres civil
lőtávolság kétszereséig tudott bénítótöltést kibocsátani.
Wilks körülnézett. Senki sem közeledett.
Előrántotta a fegyvert, és két kézzel célra emelte. A nehéz
plasztik hidegen simult a tenyerébe. Nagyon keskeny
sugarat lőtt, tehát pontosan kellett vele célozni, de akadt
lézerirányzék is a cső alatt. A vörös fénypont ott táncolt az
őr homlokán.
Az őr felnézett.
- Hé!
Wilks lelőtte.
A fickó a székébe rogyott. Wilks odaugrott hozzá, és úgy
rendezte, mintha csak szunyókálna. Egy fél óra múlva
magához tér. Fájni fog a feje, de nem szenved tartós
károsodást.
Levette az őr azonosítókártyáját, és a saját ingére
csíptette. Egy retinaletapogatót nem tud bolonddá tenni, de
az emberek csak azt fogják nézni, hogy van táblája, és nem
törődnek vele. Mire az őr feleszmél, úgyis véget ér az egész
- akár így, akár úgy.
Mindenesetre betáplálta a biztonsági berendezéseket
megbénító kódot, amit szerzett. A számítógép elfogadta. Ha
úgy működik, ahogy működnie kell, megfertőzi az épület fő
rendszerét. Egy ideig senki sem tud majd külső segítséget
hívni, hacsak ki nem áll az ablakba ordítozni. A belső
biztonsági kört nem bántotta, mert úgy vélte, azzal egyedül
is elbánik. Hisz Gyarmati Tengerészgyalogos, vagy mi a
szösz, és ha nem képes elintézni egy vacak kis riasztót, akár
főbe is lőheti magát…
Visszadugta a bénítófegyvert a civil ruha alá, és
elmosolyodott.
 Utána kell néznie kis barátnőjének, különben még lekésik
a bált.
Billie szobájának ajtaja feltárult. A lány csak a fejét tudta
egy kicsit elfordítani fekhelye erőtérmezejében.
- Wilks!
- Na ja. Pakolj, kölyök! Indulunk… - A férfi kikapcsolta az
erőteret.
- Hogy tudtál…? Miért…?
- Majd később beszélgetünk – mondta Wilks. - Most jobb
lesz, ha pucolunk. Sikerült pár embert magamra
haragítanom befelé jövet; nincs nagy kedvem vitatkozni
velük.
Billie kifordult az ágyból, magára kapott valami ruhát.
- Kész vagyok!
- Semmi fésülködés, semmi pipere? - vigyorgott Wilks.
- Már alig várom, hogy kijussak innen. Menjünk!
Wilks megfordult, és kidugta a fejét a folyosóra.
- Oké. Tiszta a levegő.
Billie követte.
Minden jól ment - egészen addig, amíg a felvonó előterébe
nem értek. Amikor kinyílt a liftajtó, két ápoló és két őr
özönlött ki rajta. Az őröknél kábítófegyver volt, az ápolók
pedig sokkolókat lóbáltak fenyegetően.
Wilks nem habozott: kirántotta a pisztolyt dzsekije alól,
és tüzelt.
Billie csak bámulta, hogy cikázik a vörös lézerfény az
ellenfelek homlokán. Hárman összerogytak, fegyverük
tompán puffant a gumírozott padlón. Az utolsó ápoló, aki új
lehetett, mert Billie sosem látta korábban, előrevetődött, és
valamilyen harci alapállásban pattant fel Wilks előtt.
Wilks elrakta a pisztolyát.
- Maradj mögöttem, kölyök!
Az ápoló elindult, és úgy lengette a sokkolót, mintha az
legalábbis kard lett volna.
Wilks balfelé ugrott, megragadta a férfi karját, és
belevágott a gerincébe. Az ápoló felhördült. Úgy tett, mintha
meg akarna fordulni, és ismét meglengette a sokkolót. Wilks
nehéz bakancsával egyenesen a másik térdébe rúgott. Billie
tisztán hallotta a csont reccsenését.
 Az ápoló lába megbicsaklott. Összerogyott, de Wilks
megint meglendítette a lábát és sarkával megtaszította a
fejét. A fickó odébbrepült, aztán lassan lecsúszott a padlóra
a fal mellett
- A lépcső?
- Erre!
Billie követte a férfit a folyosó végére. Szemügyre vette a
harcképtelenné tett személyzetet. Wilks pillanatok alatt
elintézte őket, és még csak bele sem izzadt.
- Az utolsót miért nem lőtted le? - kérdezte a lány, amikor
a lépcsőhöz értek.
- Kimerült a pisztoly telepe - mormolta Wilks. - Már nem
volt időm újratölteni.
Két emeletet mentek lefelé - Billie szobája a negyediken
volt -, aztán Wilks kilépett a másodikra.
- Ez nem a földsz… - kezdte a lány.
- Tudom. De mostanra biztosan lezárták már a főbejáratot.
Valami más megoldást kell találnunk!
Billie követte. Szó nélkül mentek, gyorsan, de nem futva.
Egy technikus megnézte őket, amikor elhaladtak mellette.
Wilks mosolyogva biccentett oda neki.
- Megy a munka?
A technikus visszabólintott. Aztán kigyulladt egy jelzőfény
az ellenőrzőpultján, és már nem is figyelt rájuk.
- Mozogjunk - tanácsolta Wilks. - Ez biztosan a riadó.
Billie futásnak eredt. A folyosó végén volt egy vészkijárati
ablak, de csak a személyzet tudta kinyitni.
- Ez kódolt zár - mondta Billie.
- Ja. Nekem meg nem volt időm megszerezni az összes
kijárat kódját - dünnyögte Wilks. - Van viszont egy jó kis
univerzális kulcsom, hála a Gyarmati Tengerészgyalogság
fegyverraktárának!
Billie rögtön megértette, mire gondol Wilks, amikor a férfi
odacsapott valami hajzselészerűséget a zárszerkezetre,
háromszor megnyomkodta, aztán intett Billie-nek, hogy
álljon hátrébb.
Mögöttük a technikus őrjöngeni kezdett.
- Hé, maguk ott! Táguljanak attól az ablaktól! Már szóltam
a biztonságiaknak!
 A zselé kékesen felizzott és sisteregni kezdett, mint a sülő
szójasonka.
A zár masszív anyaga bugyborékolni kezdett, aztán
egyszerűen lefolyt, mint a víz.
- Ne nézz oda! - sziszegte Wilks. - Kiégeti a szemedet.
Billie megfordult, és látta, hogy a technikus feléjük tart.
- Wilks!
- Semmi gond - A férfi előhúzta a pisztolyt a dzsekije alól,
és a technikusra emelte.
A fickó megtorpant. Védekezően maga elé tartotta a
kezét.
- Hé, hé, nyugi!
- Tűni el innen! - förmedt rá Wilks.
A technikus sarkon fordult, és elrohant. Wilks vigyorgott.
- Még egy üres pisztoly is csodát tehet olykor, nem igaz? -
Eltette a fegyvert.
A zár anyaga olvadt tócsába gyűlt. Wilks berúgta az
ablakot, és a törhetetlen üvegtábla kicsapódott. A férfi
kihajolt, lenézett.
- Kicsit magas. Könnyelműség volna innen leugrani: még
kitörne a bokánk.
Egy kis szerkentyűt vett elő a dzsekijéből. Billie látta,
ahogy kihajlít belőle néhány fogantyút, amelyek most
megfelelő szögben meredtek elő a fekete műanyag
kockából.
Wilks az ablakpárkányra tette, és megnyomott rajta egy
gombot. A doboz hangosan pattogni kezdett. Vékony fehér
fonal lövellt ki egy nyílásból a párkányra. A férfi
megnyomott még egy gombot, és a fonal leereszkedett. -
Egy, kettő, három - számolt. - Oké, kész! Mássz fel a
hátamra!
Billie engedelmeskedett.
Wilks felállt a párkányra, a folyosó felé fordult, aztán
megvetette lábát a külső falon. A készülék által kibocsátott
fonal nagyon vékonynak tűnt kettejük súlyához képest.
- Vigyázat, hátradőlök – figyelmeztette Wilks a lányt.
Billie erősen belekapaszkodott a karjával és a lábával.
Wilks a fonalat markolva, gyors tempóban ereszkedett
lefelé.
 - Pókfonál - magyarázta. - Ne aggódj, elbír ez akár tíz
embert is!
Hamarosan talajt értek.
Billie lecsusszant Wilks hátáról.
f

- Hová megyünk?
- Számít ez?
Billie a fejét rázta. Nem. Nem számít. Minden jobb annál,
minthogy szétvagdossák és összezavarják az agyát.
Elindultak.

10.

Salvaje szól hozzátok, és hírt hoz nektek az Igaz

Messiástól. Hallgassatok rám, feleim! Tudom, mi hiányzik
nektek. Tudom, hogy tökéletlenek vagytok. Tudom a választ
is. Legyetek az Igaz Messiás Szent Szülői! Mert a Messiás
fiainak és leányainak hordozásával elnyerhetitek az
üdvözülést. Hallgassatok rám és tudni fogjátok, hogy a
színtiszta igazságot mondom! A hamis istenek és hamis
próféták a pusztulás szélére sodorták világunkat. A hamis
istenek azt akarják, hogy a távolból imádjátok őket,
miközben ők hidegek, közömbösek és érzéketlenek
maradnak irántatok. Az Igaz Messiás egyesülni fog veletek!
Érezzétek az Igaz Messiást, érintsétek meg az Igaz
Messiást, olvadjatok össze az Igaz Messiással! Ne hagyjátok
továbbra is félrevezetni magatokat, testvérek! Dobjátok
messzire az elnyomatás láncait és béklyóit, szabaduljatok
meg a régitől és adjatok helyet magatokban az újnak! Az
Igaz Messiás már útban van felénk, testvérek. Hamarosan a
kommunikáció is lehetséges lesz, és csak azok, akik
megnyílnak a végső élmény előtt, csak azok fogják túlélni a
közelgő teljes pusztulást, amit az ember vont önnön bűnös
fejére! Készüljetek az Eljövetelre! Hallgassatok az álmaitok
szavára! Hallgassatok és figyeljetek!
- Ennyi, doki - mondta Pindar. - Vége az adásnak.
Salvaje vállat vont.
 - Telepítsen egy új antennát! Az üzeneteimnek
folytatódnia kell.
Most Pindaron volt a sor, hogy a vállát vonogassa.
- A maga pénze bánja.
- A pénz semmit sem jelent, ostoba! A szüleim milliókat
hagytak rám, híveim pedig újabb milliókat küldtek.
Nemsokára fabatkát sem fog érni a pénz, és minden más
emberi csinálmány is értéktelen lesz ezen a mocskos
bolygón. Az Igaz Messiás el fog jönni. Méghozzá hamarosan!
Na persze, gondolta Pindar. De mégis… Fognia kéne
Salvaje nemsokára-már-értéktelen pénzegységeit, és
eltölteni néhány kellemes napot Madame Lu Kéjtanyáján.
Amíg a Messiás megérkezik, igazán szórakozhat egy kicsit.
- Meglesz minden, amit akar - ígérte. Micsoda alak! Totál
eszelős. De amíg fizet, nem érdekes. Csináljon, amit akar.
Még két ilyen ügyfél, és biztosítva vannak öreg napjai.
Az Igaz Messiás. Hát persze.

11.

Vörös és zöld kiléptek a színház épületéből. Limuzinjuk

már várta őket. A sofőr megérintett egy kapcsolót, és a
hátsó ajtó félrecsusszant. Vörös és zöld beszálltak,
belesüppedtek az ülésbe, ami azonnal idomult testük
vonalaihoz.
- A toronyhoz! - utasította a sofőrt vörös. A limuzin
enyhén fölemelkedett, és tovasiklott légpárnáján.
- Hogy tetszett? - kérdezte zöld.
- Régen tényleg tömegek verődtek össze, hogy ezt a
zajongást hallgassák?
Zöld elnevette magát.
- A történelemkönyvek szerint igen. Rockkoncertnek
nevezték az ilyet. Tényleg odacsődültek a helyszínre
ahelyett, hogy szép kényelmesen otthon maradtak volna a
holó előtt, ahol ugyanazt láthatja az ember.
- Mi értelme volt ennek?
- A teljesség - látvány, hang, szag, érzés - közös élménye.
 Vörös a fejét rázta.
- Nem tudom, hogy elég civilizáltak leszünk-e végül… A
nyakunkat kockáztatjuk a szabályozatlan utakon, ráadásul
ilyesmit hallgatunk! A régiek hogy nem süketültek meg?
Rejtély…
- Változnak az idők. Már állatbőrt sem hordunk, és nem
agyaljuk egymást kőbunkókkal.
- Apropó, bunkó, hogy halad a győzködés?
- A várakozások szerint, vagyis jól.
- És az a hogyishívják… Massey? Vele nincs probléma?
Zöld a fejét rázta.
- Nincs. Elintézte.
- Tulajdonképpen hogy történt? A részletekről semmit
sem tudok.
Zöld a limuzin bárszekrényéhez hajolt, és beütött egy
kódot. Egy pillanat múlva tálca jelent meg két pohárka
habzó, kékes folyadékkal. Zöld mindkettőt elvette, és az
egyiket vörösnek nyújtotta.
- Hm… Nem is rossz egy robotmixertől.
- Ott hagytuk abba…
- Igen, igen. Az egyik kommunikációs fickó hibázott.
Kódolatlan anyagot küldött Massey lakására. A számítógép
nem tudta leállítani. Nagyon kínos. Ez már önmagában is
elég nagy baj, de sajnos Massey fia hozzáfért az anyaghoz.
- Borzasztó - szürcsölgette vörös az italt.
- Az nem kifejezés! A gyerek megmutatta az anyjának,
amit talált. Egyikük sem értette meg a dolgot teljes
mélységében, de épp eleget tudtak meg ahhoz, hogy a
küldetést veszélyeztessék. Massey a fürdőszobában volt,
amikor az üzenet megérkezett. Amikor kilépett, a felesége
fecsegni kezdett. Kérdezgette. - Zöld kortyolt egyet. -
Massey-nek nem volt más választása. A biztonság mindenek
felett!

A kisfiú az apjára nevetett Massey visszamosolygott rá.

Gyengéden a kezébe fogta fia fejét. A mozdulat olyan gyors
volt, hogy a gyereknek még meglepődni sem volt ideje. Egy
kemény csavarás, csont roppant, aztán elernyedtek az
izmok.
Az asszony szemei kitágultak az iszonyattól, de mielőtt
még egyáltalán felfoghatta volna, mit látott, Massey már el
is kapta. Egyetlen, jól begyakorolt mozdulat - gyors és
fájdalommentes.
Meg kellet tennie, pedig egészen a szívéhez nőttek. De
megérdemelték.

- A mindenit, ez már valami! - füttyentett a vörös.

- Hat éves házasok voltak. Az ember azt gondolná, hogy
inkább valaki másra hagyja a munkát, de nem: elvégzi saját
maga. A Társaság tett róla, hogy a nyomozást végző
rendőrök ne akadékoskodjanak. Elfogadták Massey meséjét
arról, hogy holtan találta őket, amikor hazaért. A hatóságok
úgy találták, hogy sikertelen rablótámadás, vagy valami
őrült műve, akinek sikerült átjutnia a ház biztonsági
rendszerén.
- És mi van a kommunikációs technikussal? Vele nem volt
semmi gond?
Zöld kiürítette poharát, és újabb adagot rendelt. Kérdőn a
vörösre nézett.
- Köszönöm, nem kérek - mondta az.
- Massey felkutatta, és beledobta egy ipari
szemétfeldolgozó konténerbe. Műtrágya készült a pasasból,
vagy mi. Legalább a virágok hadd nőjenek tőle…
- Képzelem, hogy gyűlölte Massey!
- Ez a legfurcsább az egészben - mormolta a zöld. - Nem
tekintette személyes ügynek. Tisztán végzett vele, nem volt
semmi kínzás vagy ilyesmi, ha jól tudom. Feladatának
tekintette, hogy megszabaduljon attól a faszfejtől, és kész.
- Buddhára, ez fantasztikus! Ha az a fickó az én kölköm és
feleségem haláláért lett volna felelős, bizony
megszorongattam volna egy kicsit, mielőtt a pokolra
küldöm.
- Igen, de te nem vagy szociopata. Massey-nél az első és
egyetlen dolog a munka. Elvégzi, akármi legyen is.
Vörös úgy tett, mintha borzongana.
 - Tudjuk valahogy ellenőrizni ezt a fickót?
- Naná! Gondolod, hogy hagynánk különben így
futkározni? Van egy C9-es implant áramkör a
hipotalamuszában, egy jeladóval együtt. Ha átvág minket,
valakinek a közelébe kell kerülnie a biztonságiaktól,
elküldeni egy impulzust - és bumm! Massey feje szétrobban.
- Remek - monda a vörös. - Szükség van ilyen fickókra, de
nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy szükség esetén
bármikor ki lehet vonni őket a forgalomból.
- Aggodalomra semmi ok - mondta zöld. -Nekünk kell
gondoskodnunk erről, és megfelelően gondoskodtunk is.

Massey otthagyta a felesége és a gyereke temetését.

Komornak látszott, de az arckifejezés maszk volt csupán.
A veszteség egyáltalán nem érintette. Egy nővel meg
gyerekkel több vagy kevesebb semmit sem számít. Igaz,
kezdte már megszokni őket - de majd hozzászokik ahhoz is,
hogy nincsenek.
Ilyen az élet.
„Árnyéka” ott kajtatott a nyomában: ügyesen beolvadt a
krematórium előtt toporgók tömegébe Jól csinálta a fickó,
Massey mégis kiszúrta, már hónapokkal ezelőtt. Persze nem
szólt róla, hisz jobb az ismert ellenség, mint az ismeretlen.
A legszívesebben elvigyorodott volna, de megőrizte
semleges arckifejezését, amikor rálépett a mozgójárdára,
ami a krematórium szintjétől a járműig röpítette, amivel
aztán hazatért. A főnökség nagyon bölcsnek hitte magát,
amikor biobombát csempészett a szervezetébe egy rutin
orvosi vizsgálat során. De Massey-nek sokkal több pénze
volt, annál, amit halandó elkölthetett, és meg tudta fizetni a
legjobb orvosokat.
Könnyedén eltávolították belőle a C9-est. A
gombostűfejnyi kapszulát is könnyű volt betölteni egy
nagynyomású injekciós puskába. Amikor Massey néhány
hete „szabadságra” ment az Amazonasi Rezervátumba,
persze oda is követték. A Rezervátum körülbelül húsz
négyzetkilométernyi valódi esőerdő volt, védőmezővel
körülvéve, ami bent tartotta a vadállatokat, és kívül a
civilizációt. A helyi állatvilágban olyan átokfajzatok is
akadtak, mint a rovarok, amelyek gyakran csíptek is. Massey
„árnyéka” elvesztette a rovarriasztóját, legalábbis azt hitte,
és amikor a moszkitók zabálni kezdték, az egyik mintha
sokkal nagyobbat csípett volna. Az ügynök odacsapott, de
nem sikerült agyonnyomnia a tettest. Mert ez a csípés nem
rovartól származott.
A halált hozó C9-es kapszula most követője fejében van.
Ha egyszer elküldi azt az impulzust, hogy megölje Massey-t,
nagy meglepetés vár rá. Rászolgált.
A helyzetjelzőt megtartotta, csak egy kicsit módosítva.
Pillanatnyilag egyáltalán nem bánta, ha tudják, merre jár.
De amint azt akarja, hogy elveszítsék a nyomát, csak meg
kell nyomnia egy gombot az övén, és a szerkentyű felhagy a
jeladással.
Az orvos, aki a töltetet eltávolította, jelenleg egy híd
acélszerkezetének része a Marson - már ha helyesek az
információi. Az ember ne hagyjon elvarratlan szálakat maga
után.
Amíg a Társaság hagyja dolgozni, Massey-nek semmi baja
velük. De ha valamiért megvonják tőle a bizalmukat, akár
feleslegesnek is ítélhetik - nem árt az ilyesmire előre
felkészülni. Hibák mindig előfordulnak, bár többnyire nem ő
követi el őket. Mindig jobb készenlétben lenni, mint
védtelenül maradni.
Ezúttal nagy munkát kapott, a fizetés busásnak
ígérkezett. A pénz persze csak arra volt jó, hogy mutassa,
mennyi pontot ért el. Eddig toronymagasan nyerő: a többiek
meg sem tudják közelíteni. A Társaság nagyon ravasznak
hiszi magát, de nincsenek vele egy súlycsoportban. Ő a
legjobb.
És feltett szándéka, hogy jó ideig az is marad.

Mivel Wilks csak őrmester volt, elvileg minden felettese

parancsolgathatott neki - e küldetés során azonban csak
Stephens utasíthatta. Azt akarták, hogy itt legyen, és ennek
érdekében hajlottak bizonyos engedményekre. Wilks úgy
gondolta, ezt ki is kell használnia.
 Először megpiszkálta kicsit a hajó számítógépét,
felhasználva a szívesség utolsó darabját. Ezentúl mindenhez
szabadon hozzáférhet: úgy jár-kel, ahogy akar.
Billie-t könnyebb volt feljuttatni a hajóra, mint kihozni a
kórházból. Amikor Wilks bevitt két tartalék alvókapszulát a
hajótérbe, Billie ott szunnyadt az egyikben, átlátszatlan
búra alatt. Senki nem kérdezősködött; amikor az őrmester
ellépett az ajtóban álló katona mellett, épp csak pár szót
váltottak.
- Hé, főnök! - mondta a fickó. - Jól kicentizte a pakolást,
mi? Már csak öt perc van a bejelentkezés utolsó
határidejéig.
- Élj gyorsan, halj meg fiatalon… - jegyezte meg Wilks.
- …és legyél szép hulla - nevetett a katona.
Wilks megrázta a fejét. A civilek általában úgy tartják,
hogy a Gyarmati Tengerészgyalogosok acélos pillantású,
kőkemény és veszedelmes fickók.
A szórakoztató videók úgy mutatták, mintha semmi - vagy
majdnem semmi - nem győzhetne le egy kiképzett katonát.
Az emberek jókat izgulnak az ilyen filmeken. Az igazság
viszont az, hogy a közkatonák általában éretlen suhancok,
alig különböznek az átlag tizenévesektől. Az alapfokú
katonai felvételihez nem kell túlságosan nagy lángelmének
lenni.
Ha valaki egyáltalán odatalál a vizsga helyszínére, és le
tudja betűzni a nevét a számítógépnek, az nagyjából meg is
felel. Hogy ezek után mennyi ideig marad életben, az a
kiképzés hatásosságán és a tisztek hülyeségén múlik. A
rettenthetetlen katona mítosza éppen ezért az, ami: mítosz,
semmi más.
Wilks elment a katona mellett, könnyedén tolta a két
kapszulát.
Senki sem gyanakodott arra, hogy olyan katonai hajóra
akar fölcsempészni egy embert, ami elhagyni készül a
Földet. Visszafelé sokkal szigorúbb az ellenőrzés: sokan
szeretnének hazajönni a peremvilágokról, de kifelé senki
sem igyekszik mostanság…
Stephenset megüti a guta, ha rájön - de akkor már késő
lesz. Egy csillaghajóval nem lehet csak úgy visszafordulni
ötven fényévnyi távolságból, hogy kitegyenek egy
potyautast. Ezúttal kitérő sem lesz. A fenébe is, több mint
egy év valós időt lesznek távol; hogy pontosan mennyit, az
szigorúan titkos. Mire visszaérnek, egy csomó minden
megváltozik.
Wilks megborzongott. Ez a Stephens egy idióta íróasztal-
katona, nincs semmi gyakorlati tapasztalata, hogy a harci
jártasságról már ne is beszéljünk. Biztosan addig kavart,
amíg meg nem kapta ezt a megbízatást, és fogalma sincs
róla, milyen veszélyes. Az első ostoba hibát akkor követte
el, amikor kidobatta a plazmafegyvereket. Csak azért, hogy
megmutassa, ki az úr a szemétdombon. Hát jó. Később majd
megbánja. Valószínűleg megbánják mindannyian.
Wilks a hibernációs részlegbe tolta a kapszulákat.
Megnyomott egy gombot, mire a Billie-t rejtő fedél felnyílt.
- Oké, kölyök, a helyzet a következő. A szörnyek
bolygólyára megyünk. Te meg én - mi tudjuk, milyenek ezek
az izék, de senki sem hisz nekünk. Lehet, hogy nem térünk
vissza.
Billie elsápadt.
- Még kiszállhatsz, ha akarsz – közölte Wilks.
Egy hosszú pillanatig csend feszült közöttük. Aztán Billie
megrázta a fejét.
- Eddig is velem voltak - mondta. – Most már igazán
szembenézhetek velük a valóságban is, és így vagy úgy, de
túl lehetek az egészen…
Wilks bólintott.
- Magam is így vagyok vele. Beállítom ezt a gépet és
elaltatlak. A végállomáson találkozunk!
- Ja.
Wilks kezdte lecsukni a fedelet.
- Hé, Wilks!
- Na?
- Kösz, hogy értem jöttél.
A férfi vállat vont.
- Van valami közös bennünk, kölyök. Meg kellett volna
halnunk odakint.
- Tudom - bólintott Billie.
 - Most talán elintézhetünk egy párat a dögök közül.
Mondjuk viszonzásul.
Billie megint bólintott.
- Erre koncentrálok majd alvás közben.
- Remélem nem fogsz álmodni, kölyök.
- Remélem te se…
Wilks lecsukta a fedelet, és a helyére tolta a kapszulát.
Csak néhány másodpercbe telt, amíg összekapcsolta a
vezetékeket és az energiaforrást. Bekapcsolta a hengert és
beállította az időzítőt.
- Aludj jól, kölyök!
Azzal megfordult és kiment.

12.

ADATKERESÉS – CSAK EGYSZER OLVASHATÓ

……………………………………………………………..
SZÜKSÉGES ENGEDÉÉLY: TS-1. Bionational Belső
Feljegyzés 385769.1-A.
II.vált.

MEGLEPETÉS Művelet

Eredménybeszámoló: A kormány Benedict nevű űrhajója a

tervek szerint, 2092 április 5-én, 09.00-kor felszállt a
Toowomba Katonai Kilövőállomásról.
Szabványos legénység, plusz az 1-4 Osztagok, Róka
Szakasz, Készenléti Csoport, az 1. Mélyűri Divízió a Második
Gyarmati Tengerészgyalogos Ezredből. Parancsnok: H. S.
Stephens ezredes. (Személyi adatállománya csatolva az A
függelékben.) A Bionational K-14-es hajója követésre
fellőve, álcázva, 4/5/92, 0900.5, teljes robotizálással és
feláldozható, EXP-sorozatú androidokkal P. Massey
osztályvezető-helyettes parancsnoksága alatt.
(Joel: tudod miről van szó, de szeretném felhívni a
figyelmedet néhány részletre, ami esetleg kiesett, amíg
szabadságon voltál. Az az életforma, amit a kormányzati
fiúk meg akarnak szerezni, ugyanaz a veszélyes bestia,
amiről korábban szó esett, és természetesen a saját
fegyverfejlesztési programjukban akarják felhasználni.
Nyilván mondanom sem kell, hogy ez veszélyezteti a mi
üzletünket. A Legfelsőbb Bíróság legutóbbi határozatával a
szabadalmaztatható - akár kifejlesztett, akár megtalált -
életformákról, akár tíz évünkbe is beletelhet, mire elsimítjuk
az ügyet ebben a rohadt jogi rendszerben. Ezért felsőszintű
döntés született: követni kell a szövetségieket az
anyabolygóra (ennek koordinátái annyira titkosak, hogy
senkiből nem tudtuk kizsarolni őket), és annyi információt
kell gyűjteni ott amennyit csak lehet. És persze meg kell
akadályozni, hogy a szövetségiek szert tegyenek egy saját
példányra. Ez a Massey megkapta a megfelelő utasításokat.
Ő a legalkalmasabb ember - bármit megtesz majd, hogy
megállítsa őket.
Talán hallottad, hogy a Kutatási Részleg rátette a kezét
egy fickóra, akit egy teherhajónkból szedtek ki, és akinek az
arcára volt tapadva egy olyan undok, kézforma
lárvahordozó. A hajó teljesen kihalt volt, de a lénynek
valahogy sikerült sztázisban tartania az embert - olyan
állapotban találtak rá, mintha alvókapszulában utazott
volna.
Egy vagyont érne az is, ha rájönnénk, hogyan csinálta.
A fickó is, a dög is élt még, úgyhogy bevitték őket a
houstoni laborba, elemzésre. Így még mindig a szövetségiek
előtt járunk - pedig csak most kezdődnek az alaposabb
vizsgálatok. Elkezdhetsz gondolkodni, Joel, hogy mire fogod
költeni a jutalmat, mert ezen hülyére fogjuk keresni
magunkat, az hétszentség. Hát erről lenne szó. Van még
valami ebben a feljegyzésben, ami a pszichós srácokat
érdekelheti, úgyhogy átengedem neked. Kedden várlak
ebédre - Ben.)

ADATÁLLOMÁNY KIVONATA - ORVOSI

23325. sz. eset - Maria Gonzales

 A páciens 24 éves hajadon, kaukázusi-hispán nő, gravida
0, rémálmokról panaszkodik. A testi vizsgálat nem mutatott
ki semmit, allergia nincs, jelentéktelen elváltozások, néha
kellemetlen általános közérzet. Törött L. fibula, kora 09.
Laboratóriumi vizsgálatok: SMA-60, CBC, vizeletvizsgálat,
CAT-ellenőrzés a tűréshatáron belül. A betegnek tízéves BC
implantja van, egyéb kezelés alatt nem áll.

DR. RANIER: Beszéljen nekem arról az álomról, Maria!

GONZALES: Oké, oké. Mentem a metrón L.A.-ben a
muterral…
RANIER: Az édesanyja ugye évekkel ezelőtt meghalt?
GONZALES: Sí, rákban. (szünet) A wilshire-i vonalon
mentünk befelé, rajtunk kívül senki sem volt ott. (szünet -
nevetés) Tudja, ez a legfélelmetesebb rész. Még sose láttam
üres metrókocsit…
RANIER: Folytassa, kérem!
GONZALES: Aztán hirtelen valami nagy koppanás
hallatszott, mintha valami rácsapott volna a metró tetejére.
Aztán meg valami kaparászás.
RANIER: Kaparászás?
GONZALES: (zavarodottan) Igen, mintha valami
kapirgálna, tudja. A fémet a körmével, (szünet)
[Vizsgálatvez. megj.: A páciens növekvő zavarában bőven
verejtékezik, elsápad.] Aztán a metró megáll, és én hirtelen
megértem, hogy valami be akar jönni. Valami rossz. Mama,
gyere, mondom az anyámnak, ki kell jutnunk innen! De az
anyám csak ül és mosolyog rám, érti? (szünet) Aztán
hirtelen szétesik a mennyezet - szakad, mint a papír, és
ezek az izék bemásznak a kocsiba. Semmihez sem
hasonlítanak, csupa bestia, como se dice? szörnyek, nagy
fogakkal és olyan fejjel, mint a banán. Megfogom a mama
kezét, hogy magammal húzzam, de ő is átváltozik olyan
dologgá, és megnyúlik a feje. Rettenetes volt! És olyan…
valóságos.

232337. sz. eset - Thomas Culp

 DR. MORGAN: Mi történt azután, hogy a holovideó
bekapcsolt?
CULP: Az egész szoba mintha megcsavarodott volna,
(szünet) Aztán valami kijött a vetítőből, de tovább terjedt,
mint a hologramok szoktak. Mintha egy ököl nyomulna át
egy flexiplaszt fólián. Aztán az a dolog - valami szörny -
elkapott. Meg se bírtam moccanni! Kitátotta a száját -
akkora fogai voltak, mint az ujjam, és belül volt neki még
egy szája, egy kisebb és az is kinyílt és… ó, Buddha!
Elkapott, mozdulni se tudtam!

232558. sz. eset - T. M. Duncan

DUNCAN: Ott álltam a stewardess mellett, egy kicsit meg

is paskoltam, és akkor észrevettem, hogy valahogy
ismerősnek tűnik, mintha már láttam volna valahol…
DR. FRANKEL: Ismerősnek tűnt tehát. Felismerte őt?
DUNCAN: Igen, szinte rögtön. Olyan volt, mint az anyám.
Arra gondoltam, hogy talán nem kéne fogdosnom az
anyámat, de akkor egyszer csak fölszakadt a mellkasa, és
kibújt belőle valami, ami úgy nézett ki, mint egy kígyó vagy
egy nagy, csupa fog angolna. Spriccelt a vér meg a hús, és
az a dolog kipattant, egyenesen az arcomba! (szünet) Akkor
hirtelen felébredtem, és mondhatom magának, még soha
ilyen boldog nem voltam, hogy ébren lehetek! Két napig nem
is aludtam utána…

232745. sz. eset - C. Lockwood

LOCKWOOD: Nedves volt, nyálkás és fényes, kemény,

mintha egy merev dákó lenne, és belém akart hatolni!

Az irodájában ülő Orona intett a számítógépnek, hogy

álljon meg, aztán az asszisztenséhez fordult.
- Érdekes. Azt mondja, mindegyik ugyanabból az
ötvenklikkes körzetből származik?
 - Igen, uram. És még vagy tucatnyi hasonló esetet
regisztráltunk.
- Mi a közös a betegekben?
- Magasan vannak a Cryer-skálán, és legalább két
számjegyes az eredményük az Emerson-féle
Empátiateszten.
- Aha. És a leírások egyformák?
- Gyakorlatilag igen.
- A betegség oka?
- Ismeretlen. A számítógép csak annyit tudott összehozni,
hogy valamilyen telepatikus vagy empátiás kivetítésről van
szó. Talán azok a dolgok így kommunikálnak egymással, és
most velünk is így akarnak kapcsolatba lépni.
- Hmm… - dünnyögte Orona. Összeráncolta a homlokát. -
Eddigi ismereteink nem utalnak arra, hogy az idegenek
különösképpen intelligensek lennének. Szigorúan titokban
tartottuk az egészet. Mégis, egyszer csak itt vannak ezek a
spontán körülmények közt létrejött… kapcsolatok. Miért
éppen most? És miért itt, a Földön? Itt nincs egy idegen
sem!

Az ágy fölötti számítógép-monitor egy teljes telemetriás

táblázatot mutatott. A beteg, Likowski, James T., a
legmodernebb 244-2-es Hyperdyne Systems Diagnosztikai
Modell erőterének szorításában feküdt az ágyon. EEG-je,
EKG-je, miotónia-szintje, alapanyagcsere-értéke és vérképe
hullámzott folyamatosan, szavak és ábrák formájában a
monitoron. A vérnyomást, légzést és pulzusszámot
állandóan mérték és feljegyezték. A diagnoszter figyelte és
szabályozta a testhőmérsékletét, hogy ne legyen se túl
magas, se túl alacsony. A bal oldalán egy intravénás
vezetéken kapta azt a tökéletes összetételű folyadékot, ami
a legegészségesebb táplálékot nyújtotta. Egy Foley-katéter
és egy végbél-vezeték távolította el a salakanyagokat. A
Társaság nem spórolt, ha erről az értékes betegről volt szó.
A szoba teljes izolációs védelem alatt állt: minden
látogatónak, legyen az akár orvos, akár társasági
munkatárs, teljes ozmotikus védőruhát kellett viselnie, saját
levegőellátással. A déli fal egyetlen hatalmas detektívtükör
volt, az érdeklődők a háromrétegű üveg mögül figyelhették
a beteget, ha akarták. A kezelőcsoport hét orvosból állt. Hat
orvostechnikus adott ügyeletet egymást váltva, ezen kívül
tizennyolc őr állt teljes riadókészültségben az
épületszárnyban. Likowski, James T. nem mehetett sehová,
és azokat is alaposan ellenőrizték, akik hozzájöttek.
Két ember állt most a megfigyelőszobában, a beteget
bámulva. Egyikük magas volt szőke, majdnem kopasz - és
briliáns elme. Ő volt Tobias Dryner, az orvostudományok és
a bölcsészet doktora, a csoport vezetője. A másik férfi
alacsonyabb volt, sötétebb és szőrösebb, nem annyira
zseniális, de távolról sem buta. Louis Reine szintén
orvosdoktor volt, de ő nem rendelkezett bioszisztéma-
képesítéssel. A Társaság szolgálatában állt, mint a
nagyhatalmú Biomed részleg alelnöke. Drynerre volt bízva a
beteg, de Reine felelt a projekt sikeréért.
- Hogy van? - kérdezte Reine.
Dryner egy mozgásérzékelő kapcsoló fölé helyezte a
kezét.
- Hallgassa maga is!
A hangszóró sercent egyet, azután:
- …mondják már meg, mi franc folyik itt? Mi történt?
Látni akarom a feleségemet. Miért vagyok itt? Nincs semmi
bajom. Csak a hasam fáj egy kicsit, ebből nem kell ekkor
felhajtást csinálni…
Dryner megint megmozdította a kezét, mire a hang elhalt.
A doktor az üvegfal mellől egy Magnetoenkefalo-rendszerű
agyi holografikus leképezőhöz ment, és megérintett egy
kapcsolót. A képernyőn felvillant az eredmény, egy
negyedére kicsinyített emberi alak. A kép elhomályosult,
megváltozott: a bőr és a bőr alatti izmok képe átolvadt a
belső szervekébe. A kép lassan forgott a tengelye körül.
Dryner megérintett egy másik kapcsolót. A férfi bordái alatt,
a gyomra belsejében idegenmagzat ragyogott számítógép
által kiemelt zöld színben.
- Négyszeres nagyítást a kiemelésre! - parancsolta
Dryner.
Az idegen négyszeresére nőtt.
 - Érdekes - mondta Reine a lassan forgó alakot nézve. -
Nem csoda, hogy fáj a hasa.
- Kis mennyiségű vért szív el itt, egy kisebb artériából -
mondta Dryner, és a kép egyik pontjára mutatott. -
Különben nem károsítja. Egyszerűen fantasztikus, milyen
gyorsan nő! Ha az emberi magzat hasonló tempóban
fejlődne, a terhesség nem hónapokig, hanem napokig
tartana csupán. Elképesztő fiziológiája van ennek a lénynek,
pedig alig jut tápanyaghoz. Vagy valamiféle tartalékot
használ fel, vagy szabályozható az anyagcseréje.
Lenyűgöző!
- Olyan, mint egy nagy babszem, fogakkal - jegyezte meg
Reine. - Ocsmány egy jószág - Aztán elhallgatott. - A pilóta
tudja, hogy benne van?
- Voltaképp nem. De bizonyára tapasztal némi
kellemetlenséget. Végeztünk egy kis idegi stimulációt,
amivel megemeltük saját endorfin- és enkefalinszintjét,
úgyhogy fájdalmat nem érez, csak valami nyomást. Nem
akartuk megkockáztatni, hogy a gyógyszerek károsítsák a
parazitát.
- Jó gondolat.
- Persze felmerül az etikai kérdés, közöljük-e a beteggel,
hányadán állunk - tekintve a végzetes prognózist.
- Önnek mi a véleménye?
- Nos, egy új életformát tanulmányozunk. A
gazdaszervezet viselkedése nagyon fontos tényező lehet.
Talán bizonyos hormonok kiválasztása megváltozna, ha a
beteg megismerné az igazságot. Ez a változás lehet
jótékony, de ártalmas is az élősködőre nézve - egyenlőre
nem tudhatjuk. Mellesleg szólva a Vegyészetiek azt
mondják, hogy az epinefrin-szint növekedése valószínűleg
meggyorsítaná a lény fejlődését.
- Úgy érti, ha megtudja, hogy ez a dolog ki fogja rágni
magát belőle, és ő belehal, akkor halálra rémül, a dolog
pedig még élvezi is?
- Elképzelhető.
Reine sóhajtott.
 - Ez a csupa fog babszem milliárdokat érhet, gondolt már
erre? A pilóta pedig csak kölcsön kapja az életét. Van
családja?
- Felesége és két gyereke.
- Meg fogják kapni a Társaságtól az életbiztosítás
összegét?
- Természetesen.
- Akkor mondják meg neki!

A vörös összegyűrte a szigorán titkos faxküldeményt és

egy elegáns mozdulattal bedobta a hulladékveszejtőbe. A
vékony műanyaglap áthaladt az erőtéren, miközben az
edény alja felé esett. Sárga villanás és halk pukkanás
kíséretében elpárolgott.
Az iroda ajtaja feltárult, a zöld lépett be. A két férfi
egymásra mosolygott.
- Olvastad a houstoniak faxát?
- Igen.
- Elindítottam pár pletykát. Quan Chu Lin emberei
kezüket-lábukat törik, hogy ajánlatot tegyenek. Egy vagyont
fizetnek nekünk a kizárólagos jogért, ha a buli akár csak fele
olyan jó, mint amilyennek lefestettem.
A vörös kuncogott.
- Egy túrót! Úgy felsrófolhatjuk az árat, hogy Quan Chu
pénze csak alamizsna lesz a végösszeghez képest.
- Magam is erre gondoltam. De nem árt, ha kicsit
beetetjük a népet. Ha összecsődítjük a cápákat, egy
morzsáért is pillanatok alatt egymásnak esnek.
- Jól beszélsz, cimbora! Már ki is néztem egy házat Mauin.
Lehet, hogy veszek egy hajót is, és jövő nyáron körüljárom
az Övet. Mit szólsz?
Zöld nevetett.
- Miért ne? Megengedheted magadnak. Én a magam
részéről arra gondoltam, hogy veszek egy Hyperdyne 129-4-
est. Tudod, a szerelmi rabszolga-modell.
- Egy kéjdroidot? Klassz. Ha a feleséged hagyja.
- Ugyan már, majd veszek neki is egyet! Akkor majd úgy
belefeledkezik, hogy észre sem veszi az eltűnésemet…
 Mindketten nevettek. Ha minden a tervek szerint megy,
megütötték a főnyereményt.
Sőt.

13.

Salvaje a ringyó ágyában feküdt, és figyelte, ahogy a nő

bugyikat tereget a szobában kifeszített szárítókötélre. A
lakás a legszegényesebb alapmodell volt, jó magasan; a
nyitott ablakon át beáramlott az alsóbb szintekről felszálló
forróság, a zsúfoltság áporodott szaga. Párolt zöldség, az
izzadtság és a WC-k bűze járult mindehhez.
A meztelen kurva terhes volt, legalább hét hónapos - a
gyerek szép nagynak ígérkezett. A fogamzásgátló implant
csődöt mondott, és a nő úgy döntött, megtartja utódját. Elég
élénk kereslet mutatkozott az egészséges csecsemők iránt;
gyakran jöttek emberek északról, akik gyereket akartak, de
nem akarták maguk kihordani, könnyedén kaphat érte
többet egy félévi kereseténél is. Mellesleg akadtak olyan
férfiak, akik különösen vonzódtak a terhes nőkhöz. Nem
azért, amiért ez a férfi vonzódik - de valamiért.
Salvaje úgy nézte a nőt, mint sas az egeret.
A kurva befejezte a teregetést, és feléje fordult. A férfi is
meztelen volt.
- Dios, hát nem csinálsz más, csak nézel? Nem akarod,
hogy csináljak is veled valamit?
- Tenyerével kört formált, és föl-le mozgatta kezét. Aztán
megérintette az ajkát az ujja hegyével, a másik kezével
pedig a szeméremszőrzetét simogatta.
- Nem - mondta Salvaje. - Csak nézni akarlak. És azt
akarom, hogy elmondd, milyen érzés az, hogy egy új életet
hordozol.
A kurva vállat vont.
- Miért ne? Ha megfizeted…
- Megfizetem. Gyere ide!
A nő odament az ágyhoz, és leült. Egyik kezét a hasára
tette, súlyos melle alá.
 - Te ismered az élet rejtélyét - mondta a férfi. -
Csodálatos lehet.
A kurva nevetett.
- Ja. Baromira csodálatos. Fáj a hátam, megdagad a
lábam, és naponta tízszer vagy tizenkétszer kell kimennem.
A gyerek meg úgy rúg, hogy néha azt hiszem, lerúgja rólam
a bugyit. Frankó.
- Mesélj még! - suttogta Salvaje. Érezte, hogy kezd
fölélénkülni. Igen. Ez a nő csak egy fattyút hordoz, akinek
az apja egy fizető kliense lehetett - Salvaje szinte biztos volt
benne, hogy a nő nem tudja, és nem is akarja tudni, melyik -
de még így is közelebb jár a TUDÁSHOZ, mint ő. Irigyelte a
nőt. A Messiás érkezéséig ennél többet nem is tudhat meg
arról, milyen érzés életet hordozni…
A kurva vigyorogva nézte Salvaje erekcióját
- Ó - mondta, teljesen félreértve a helyzetet. - Ha tudni
akarod, milyen, akkor elmesélem, hogy jó legyen neked. A
legjobb!

Később, amikor Salvaje saját lakásának ajtajához ért,

Pindar technikust látta közeledni az esőben.
- Hol a fenében volt? Már majd' egy órája aszalódok itt!
- Ne aggódjon, megfizetem az idejét.
- Éppen az időm aggaszt - mondta Pindar.
- Az, hogy hol fogom eltölteni, ha elkapnak emiatt? Maga
kezd amolyan hírességgé válni. A G-s srácok egész ellenőrző
gárdát állítottak arra, hogy lefüleljék. Itt valami komoly
dologindult be; ez nem egyszerű kalózadó-razzia! Mi folyik
itt, Salvaje?
Salvaje kinyitotta az ajtót. Mindketten beléptek.
- Félnek tőlem. - közölte. - Az üzenetem miatt.
- Süket duma - vetette oda nyersen Pindar.
- Több száz magához hasonló pali tör be naponta a
Hálózatba. Prédikálnak azok mindenről a tiszta víztől a
gruppenszexig, mint Isten útjáról. A hálózatosok már nem is
strapálják magukat, hogy lenyomozzák őket, de maga
valamiért megér nekik egy teljes körű nyomozást. Valamiért
nagyon akarják magát. Engem is kikérdeztek.
 - És elmondta…?
- Hülyének néz? Persze hogy nem! De azt azért szeretném
tudni, hogy mibe is keveredtem tulajdonképpen. Miért olyan
fontos maga?
- Már mondtam: az üzenetem miatt.
- Hát ide hallgasson…
- Nem! Te fogsz idehallgatni! A Messiás közeleg! Én az
újjászületett isten eszköze vagyok, és nem fognak az
utamba állni a magadfajták! Ha valamitől félni akarsz, akkor
tőlem félj, technikus! A szemeim és füleim mindenhol ott
vannak, és ha elárulsz engem, akkor nem menekülsz,
megértetted?
Pindar a fejét rázta, és kifelé indult.
Salvaje vállon ragadta, maga felé fordította, és nekilökte
a falnak.
- A kurva életbe!
- Ha bármilyen módon szabotálni próbálod az adásaimat,
akkor teszek róla, hogy a halálod keservesebb legyen annál,
mint amit egyáltalán el tudsz képzelni! Érted?
A technikus szemei elkerekedtek a hirtelen támadt
rémülettől.
- Igen, igen, oké! Csak azt akartam mondani, hogy kezd
veszélyes lenni az ügy. Sokba fog…
- Nem számít a pénz! Az idő egyre fogy. Az üzenetnek
folytatódnia kell. Kialakítottam a szervezetet. Már több
százan, több ezren ajánlkoztak fel anélkül, hogy tudnák, ki
vagyok. De az üzenetnek tovább kell terjednie!
Pindar Salvaje-t nézte. Salvaje csak megvetést érzett a
technikus iránt. Gyenge és gyáva, aki jelentéktelen
dolgoktól retteg. A Messiásnak ilyenekre nincs szüksége.
Egyáltalán nincs.

A Bionational K-014-es hajóján, valahol a hiperugrások

tér és idő nélküli világában Massey beszédet intézett az
android-legénységhez.
Rövidéletű, vadonatúj modellek voltak, és minden
kétséget kizáróan feláldozhatok. A Társaság ezt az egy kis
szériát gyártotta le belőlük, az összes különleges
módosításokkal együtt, és ha kiszivárgott volna valami
abból, hogy pontosan miben is állnak ezek a módosítások, a
Társaság igencsak kapkodhatta volna a fejét, hogy
kimagyarázza magát. A küldetést már a Földön
beleprogramozhatták volna a droidokba, de Massey nem az
a fajta volt, aki hajlandó ekkora szükségtelen kockázatot
vállalni. Akkor a legkevesebb a hibalehetőség, ha mindent
megtart magának. Aki nem tudja a választ, abból nem is
lehet kiszedni semmit. Massey végzett volna magával, ha
elkapják - a kérdőjelek így mindenképp kérdőjelek
maradnak.
Most a holografikus falnál állt. Mögötte a Benedict
kormányzati hajó képe derengett.
- Nos - kezdte -, ez lesz a célpontunk. Öt főbejárat van,
három vészzsilip és kilenc szervizkapu, persze a fődokkal
együtt. A mi elsődleges bejáratunk az egyes számú hátsó
zsilip lesz, itt - mutatott a villódzó ábrára. - Akadályoztatás
esetén a kettes számú elülső zsilipet vesszük igénybe. A
harmadik lehetőség az egyes számú vészzsilip, itt.
Az androidok némán hallgatták.
- Csak splatter-puskáitok lesznek, hús-vér célpontok
ellen. Mivel kiképzett tengerészgyalogosokról van szó,
kizárólag a meglepetés előnyében bízhatunk. Nem várnak
minket. De akad más fegyverünk is… - Szünet. – A
legénység és a katonák maradékát életben kell tartanunk
addig, amíg célba nem érünk. Ott majd további hasznukat
vehetjük. Egyéni feladataitokat megtaláljátok a taktikai
számítógépben. Teljes adatbázis-befogadás holnap 04.00-ig.
Végeztem!
Az android legénység csendben várakozott. Massey tudta,
hogy tökéletesen felkészültek. Fennállt persze a kudarc
elméleti lehetősége, de Massey biztos volt abban, hogy
legyőzi ezt az apró bizonytalansági tényezőt is.
A legapróbb részletekig kidolgozta a tervet, és mindent
bebiztosított.
Ebben a szakmában ő a legjobb, és sikerrel is fog járni. Ez
a lényeg. Nem a pénz, amit kap, nem is a vállalat sikere - és
persze nem az androidok vagy a hús-vér legénység halála. A
kihívás számít, semmi más.
 Talán a legrafináltabb munka ez, amire valaha
vállalkozott. Azt akarta, hogy zökkenőmentesen menjen
minden. Mint mindig, egyetlen célja volt most is: a győzelem
kivívása. Kevesebbel nem elégszik meg. A halál is jobb a
vereségnél.
Elmosolyodott. Egyelőre esze ágában sincs meghalni. És
nem is fog.

A Benedict fedélzetén, miután a katonák felébredtek a

mélyálomból, Stephensnek némi idejébe telt, mire
megemésztette az új fejleményeket.
Wilks kételkedett benne, hogy Stephens akkor is
észrevette volna a dolgot, ha a létszám nem mutat
többletet. A katonák persze azonnal kiszúrták - hiszen mind
ismerték egymást -, úgyhogy ők már tudtak Billie-ről. De
Stephens íróasztal-katona volt; kapott egy listát az
emberekről, de a nevük vagy a külsejük alapján képtelen
volt azonosítani őket.
Wilks figyelte a villódzó képernyő számai előtt tomboló
ezredest.
- Wilks őrmester! - tajtékzott Stephens.
- Igen, uram.
- Egy fő többlet van a szolgálati listán.
Wilks arra gondolt, hogy nem árulja el neki - aztán arra,
hogy előbb-utóbb úgyis rájön. Nem lehet sokáig halogatni a
beismerést.
- Igen, uram. Hoztam magammal egy plusz főt, uram.
Stephens pislogni kezdett, mintha még nem szállt volna ki
szeméből az álom.
- Micsoda?
- Egy civil idegen-szakértőt.
- Mi? Elment az esze? Ez egy szigorúan titkos katonai
küldetés, őrmester! Ezért hadbíróság elé állíttatom! Olyan
mély gödörbe fogják elsuvasztani, hogy a mennyezeti lámpa
fénye egy év alatt fog leérni magához!
Wilks érezte, hogy néhány katona elmosolyodik, de nem
nézhetett hátra, hogy lássa, kik azok.
- Igen, uram - mondta.
 Stephens a katonákra nézett, és Wilks tudta, hogy most
próbálja eldönteni, kit nem ismer közülük. Megpróbálta, de
kudarcot vallott. Időhúzásba kezdett hát:
- Én megmondtam nekik, hogy maga nem megbízható! Az
egész küldetést elszúrhatta volna, miszter! A hajó
egyensúlyviszonyai kritikusak az ugrásoknál! Egy plusz
ember miatt parszekekkel is eltérhettünk volna a kijelölt
iránytól!
- Egyenletesen osztottam el a súlyt, uram. A felszállás
előtt kidobattam a fiúkkal ötven kilót abból a málnaízű
szarból, uram!
Wilks mögött Bueller halkan odasúgta Easley-nek:
- Kár. Szerettem azt a málnaízű szart…
- Pofa be! - súgta vissza Easley.
- A fedélközbe záratom és összezavarom a kódot -
folytatta Stephens, még mindig a kakukktojást keresve.
Mivel mindannyian köpenyben és alvódresszben voltak még,
semmi sem árulta el Billie-t: a köpeny eltakarta kórházi
öltözékét. Wilks jól szórakozott azon, hogy Stephens nem
találja. Véleménye az ezredesről-percről percre lesújtóbbá
vált. Itt az idő egy kis tréningezésre!
- Megteheti, uram. De a GEN esetleg furcsállja majd, hogy
a parancsnok miért nem fedezte fel a potyautast még a
felszállás előtt, tekintve hogy a végső ellenőrzés az ő
feladata, uram! - Tudta jól: Stephensnek ez az első
tényleges parancsnoki megbízatása. Nem akarhatja, hogy
lejáratódjék, vagy rossz színben tűnjön fel. Jöhet a drámai
csúcspont. - Válthatnék önnel néhány szót négyszemközt,
uram?
Stephens megfordult, és a hátsó fal felé indult.
Wilks követte. Mögöttük a katonák továbbra is
mozdulatlanul álltak, de meresztgették a szemüket, így
próbáltak elcsípni pár szót.
Amikor elég messzire eltávolodtak, Stephens megfordult.
Szikrát hányt a szeme. - Jobban jár, Wilks, ha a színigazat
mondja! Semmi süket duma!
- Ha úgy állítanánk be a dolgot, uram, hogy ön kérte a
civil szakértő kirendelését, nem lenne semmi problémánk.
Rakott MAB-kódot a hivatalos feljegyzésébe, nem igaz?
 Stephens Wilksre pillantott. Ha a szeme lézer lett volna,
Wilks helyén csak füstölgő barna porkupac marad. Wilks
nem tudta ellenőrizni a feljegyzéseket - a hozzáférési
parancsok megszerzése már meghaladta szerény
kompjúterzsoké-képességeit, de szinte biztos volt benne,
hogy a parancsnok felrakott egy MAB - mentem a bőrömet -
kódot, amely a küldetés kezdetéhez volt datálva. Ez bevett
szokás a beszari tisztek között; egy kis biztosítás, ami ott
hevert kihasználatlanul, egészen addig, amíg valami
kellemetlenség nem történt.
Nem volt nehéz megoldani. A bejegyzések automatikusan
datálódtak; a MAB-kód ártalmatlan input volt, általában
egyetlen mondat, amely a bemenő adathoz kapcsolódott, de
valahogy mégsem tökéletesen. Ha előre nem látható helyzet
alakult ki, a tiszt arra használhatta a kódot, hogy fedezze
magát. Új adatokat vitt be, aztán visszahivatkozott a
mondatra, mintha az az események előre kiszámított voltát
jelezné.
Bármilyen hosszú mondatot be lehetett táplálni - szinte
bármit el lehetett mondani vele, amire egy okos gépnek
utóbb szüksége lehetett, és a tiszt nyugodtan állítatta, hogy
előre tudott a dolgokról és figyelemmel kísérte a
fejleményeket. A mondatot kódolta persze, nehogy
illetéktelen szemek is hozzáférjenek. Egy példa: a szakács
lopja az élelmiszert, és eladja a feketepiacon. A leltárnál
több száz kilós hiány mutatkozik. Ez igencsak kínos a
parancsnoknak. De ha akad egy kódolt bejegyzés
-”Gyanítható, hogy a szakács dézsmálja a készleteket, de
egyelőre nem avatkozom be, hogy az eset teljesen világossá
váljon” - menten kiviláglik, hogy a tiszt ura a helyzetnek,
egyúttal tétlenségét tökéletesen indokolja. Régi trükk volt,
amivel senkit nem lehetett elbolondítani, aki egy napnál
régebben szolgált, de a leghülyébb tisztek még mindig
használták. Wilks mérget vett volna rá, hogy Stephens is
ehhez a megoldáshoz folyamodott.
- Miért segítenék magának? - firtatta az ezredes.
- Azért, uram, mert ezzel saját magának is jót tesz. Ha
elterjesztenék egy pletykát, hogy ez a mi… beszélgetésünk
egy olyan terv része, amit maga dolgozott ki, és ami egy
olyan titkos katonai üggyel áll kapcsolatban, amiről ők nem
akarnak tudni, nos… Ha visszatérünk a Földre, a maga háta
fedezve lesz, én meg szépen elmegyek oda, ahová akarja.
Stephens fontolóra vette az ajánlatot. Nem tetszett neki,
ezt Wilks világosan látta - aztán eszébe jutott a jövője, a
számára legfontosabb szempont.
- Rendben - mondta. - Hozza ide azt a fickót!
- Nő - közölte Wilks.
- Nő? - hökkent meg az ezredes. - Honnan a fenéből
szedte?
- Egy elmegyógyintézetből szöktettem meg, uram.

14.

Wilks Billie mellett ült a közös teremben, ahol szintetikus

tojást és kemény kétszersültet eszegettek a
mikrohullámozott ellátmány-dobozokból. Billie evett már
rosszabbat is - igaz, nem mostanában.
- Jól vagy, kölyök?
Billie bólintott.
- Ja. Van egy kis szúrás meg merevség, de különben oké.
Wilks evett egy falatot túlságosan sárga rántottájából.
Billie körülnézett a helységben. Az egyes osztag tagjai ültek
kettesével-hármasával a közeli asztaloknál. Nyolcan voltak.
Billie gondot fordított arra, hogy az ébredés utáni első óra
végére megtanulja a nevüket és felismerje az arcukat is. Öt
férfi és három nő. A nők: Blake, Jones és Mbutu, a férfiak:
Easley, Ramirez, Smith, Chin és a magas, szőke Bueller. Volt
még három osztag a Gyarmati Tengerészgyalogságtól,
összesen harminckét katonával, plusz a hajó kilencfős
alapszemélyzete.
Önmagát, Wilkset és a parancsnokot, Stephenset is
beleszámítva ez összesen negyvennégy embert jelent - az
idegenek egész bolygója ellen.
A Peremen ötször ennyi ember élt, és csak egy fészeknyi
idegen. Akkor csak ő és Wilks jutott ki élve. Nem túl biztató
kilátások…
 Billie nem tudta, mennyi ideig ülhetett ott elrévedve,
emlékezve - Wilks mindenesetre határozottan
visszarángatta a jelenbe.
- Megyek zuhanyozni - közölte. - Elleszel itt addig?
- Persze. Oké.
Miután Wilks elment, Billie hideg ebédjére bámult. A
közös helység nem volt valami nagy. A többiek
beszélgetéseit is érteni lehetett időnként.
- Stephens jól megszívta, mi? - somolygott Easley.
- Mit vártál egy ilyen földi patkánytól? - érdeklődött Chin.
- Szerintem az őrmesterünk is lökött egy hangyányit -
mondta Ramirez. - Valami baj lehet a fogaskerekeivel, ha
értitek, mire gondolok…
Blake kártyapaklit vett elő.
- Ki akar pókerezni? Chin? Easley? Bueller?
- Én nem - mondta Easley. - Ellenőrzésre kell mennem. De
azért tartsátok melegen a helyemet, jó? Egy órán belül
visszajövök. - Felállt és az ajtóhoz ment. Volt ott egy
fülhallgatóval egybeépített gégemikrofon, amit Easley a
fejére tett. A hallgatót a bal fülébe nyomta.
- Vigyázzatok Buellerrel! Alulról szokott osztani a piszok…
- Dugulj el, köcsög! - vetette oda a szőke férfi.
- Anyádra gyúrok, tudtad? - replikázott röhögve Easley,
aztán kiment.
Billie az ételbe bámult. Ezeknek a fickóknak fogalmuk
sincs, mivel kerülnek szembe nemsokára, hiába tágította a
fejüket Wilks.
Egy dolog hallani az idegenekről, és egészen más
találkozni velük, érezni őket.
Billie nem vágyott erre az újabb kapcsolatra, de tudta,
hogy meg kell történnie. Megdöbbentő, mennyire élénken
térnek vissza egyes emlékek.
Úgy érezte, mintha megint gyerek lenne. Egy rémült
kislány.

Easley elindult a folyosón. A mesterséges gravitáció miatt

a járás nem is nagyon különbözött a Földön megszokottól,
csak egy kicsit volt könnyebb, Elhaladt az első
ellenőrzőállomás mellett, lámpájával bevilágított néhány
helyre, ahová a mennyezeti lámpák fénye nem ért el, aztán
beleszólt a mikrofonba, közvetlenül a számítógép
rögzítőjéhez intézve szavait:
- Itt Easley, T. J., ellenőrzőkörúton, 12.30 órakor! -
Eldarálta az azonosító számát, a belső koordinátákat és a
tapasztalatait. - A hajótest sértetlen: nincsenek repedések;
rágcsálóknak, rovaroknak semmi nyomuk.
Csak nyűg ez a séta. Mire tartják a robotokat? Jobban
látnak, gyorsabbak, és nem számít nekik, ha kimaradnak
egy pókerpartiból. Ez csak olyan mondvacsinált feladat
Stephens úgy ragaszkodik a formalitásokhoz, hogy
legközelebb kipucoltatja velük a bakancsukat is, és
gyakoroltatja a vigyázzállást. Hülye.
Easley tovább ment, lámpájával a folyosó sötét zugait
pásztázta. Pontosan azt találta mindenütt, amire számított:
semmit.
Amikor elérte a tatot, ahol vissza akart fordulni, hirtelen
meghallott valamit.
Fojtott emberi hangra emlékeztetett, és mintha a négyes
raktárból jött volna.
Easley habozott. Ennek a járkálásnak csak a hajótest
ellenőrzése a célja, nem pedig a zárt blokkok átkutatása.
Akármi is az, nem tartozik rá.
De aztán megint meghallotta.
Mintha valaki beszélne, nagyon halkan.
Átszivárgó visszhang lehet, gondolta Easley. Ez sokszor
előfordul. Egy légcserélő akna felszed valami rezgést a hajó
egyik felében, és átviszi egy egészen távol eső helyre. Ezek
a sűrű műanyagok és fémek, amiket a mezei katonai
hajókhoz használnak, néha furcsa zengzeteket produkálnak.
Easleynek eszébe jutott, hogy egyszer hallotta a többieket
énekelni a zuhanyozóban egy T-2-es csapatszállító hajó
gyomrában - fél kilométer távolságból.
Igen, valószínűleg erről van szó. Különben is, neki a
burkolatot kell ellenőriznie, semmi mást. Fordult, hogy
visszamenjen.
De megint meghallotta a hangot.
 Kíváncsiság ébredt benne. Mi a fene ez? Akár utána is
nézhet, hisz nem siet sehová.
A raktár ajtajához lépett, és megnyomta a nyitópanelt.
- …Benedict a K-014-nek: telemetrikus adatok áttöltése
folyamatban…
Valaki beszélt, ehhez nem férhetett több kétség. Easley
most már tisztán hallotta. Bement a raktérbe, megkerült egy
halom ládát.
Nézze meg az ember! Ez nem visszhang-áthallás: van
valaki, éppen előtte.
Háttal állt, Easley nem tudta kapásból azonosítani.
- Hé! - kezdte. - Mi a fenét…?
De nem folytathatta. Az alak megpördült, és Easley
hirtelen rettentő fájdalmat érzett a torkában. Mintha valaki
erősen beleszúrt volna.
- Uuuhh! - Kétségbeesetten szürcsölte a levegőt, és a
torkához kapott. A keze valami meleget és nedveset érzett a
torkában, olyan vastagot, mint a hüvelykujja.
Ordítani próbált, de hangszálai nem engedelmeskedtek:
csak fojtott nyögést sikerült produkálnia. A nyögés azonnal
hörgéssé változott, amikor meleg folyadék kezdett
beáramlani sérült légcsövén.
- Mmmm! Aarrrgh!
Felismerte a tettest, de a nevét képtelen volt
megformálni.
Valami becsapódott a gyomorszájába, és Easley maradék
kis levegője is eltávozott. Nem… kapott… levegőt!
Előrehajolt, megpróbálta kihúzni a nyakába fúródott tárgyat.
Meg is mozdította, a csúszós fogása ellenére.
Aztán valami fejen találta - és minden elsötétült.

A Benedict hídján, a hajó rendszereit figyelő technikus

elkáromkodta magát. A pilóta, aki a módosított
csillagkoordináták betáplálásával volt elfoglalva éppen,
rápillantott.
- Mi a gond?
- A kettes hátsó belső ajtó tárva-nyitva áll!
- Én is látom - pillantott a pilóta saját ernyőjére.
 - Valami gyakorlat van? - kérdezte a technikus. - Nekem
nem szóltak.
- Nekem sem. Szólj oda és kérdezd meg, mi a fene van!
- Itt a Rendszerellenőrzés - szólt a technikus a
gégemikrofonba. - Ki nyitotta ki a belső ajtót?
Várt, de senki nem válaszolt.
- Ismétlem, itt a Rendszerellenőrzés! Aki az A-2-es
részlegben van, válaszoljon!
Néma csend.
- Hol a kamera? - kérdezte a pilóta.
A technikus keze táncot járt a kapcsolók fölött.
- Nem jön jel az ottani kamerától!
- Stephens ezredes, itt a Rendszerellenőrzés! Hall engem?
A pilóta a saját ernyőjére tekintett.
- Buddhára, hol a faszban van ez?
- Talán zuhanyozik - vélte a technikus. - Hé!
- Mi az megint?
- A zsilip.
- Azoknak a hülye katonáknak nem kéne a műszerekkel
szórakozniuk…
- Huhú!
A pilóta saját kijelzőjére nézett, és rögtön felfedezte a
technikus aggodalmának forrását. A külső zsilip kinyílt.
- Fogalmam sincs, mi történik itt, de most rögtön véget
vetek neki - mondta eltökélten. - Átveszem és becsukom azt
a vacakot.
- Rendben - mondta a technikus.
A pilóta kapcsolgatni kezdett.
- Hűha! - füttyentett a technikus.
Mindkettőjük monitora mutatta, hogy a zsilipajtó még
mindig nyitva van.
- Valaki még nagy szarba fog kerülni emiatt - sziszegte a
pilóta.
- Behozok egy külső képet - szólt a technikus. - A hajótest
kamerái még működnek… - Bemelegítette a külső lámpákat.
- Nézd!
Egy űrruhás alak képe bukdácsolt lassan a látómezejükbe.
Tisztán kivehető volt az éles fényben.
- Ez meg ki a rosseb? És mit keres ott?
 Easley magához tért.
Mi történt?
A torka!
Odanyúlt, és bordázott űrruhát érzett a kesztyűjével.
Vákuumban volt, nulla gravitációban és szkafanderben. A
sebéből folyadék szivárgott, és felszállva eltakarta a sisak
nézőablakát. Easley kétségbeesett kiáltással próbálkozott.
Segítséget akart hívni.
- Uuh! Gaggrgh!
Nem tudott szavakat formálni.
Elfordította a fejét, hogy lássa, hol van.
Ott volt. Ott volt a hajó, de egyre távolodott tőle!
Az övéhez nyúlt, hogy a kilőhető kötéllel visszahúzza
magát a legközelebbi zsiliphez.
Az övtáska azonban üres volt.
Torkát a pánik jeges marka kezdte szorongatni. Köhögött,
ezzel tovább tágította a sebet a nyakán. Meg fog halni!
Nem, nem, várjunk csak! A többiek biztosan észreveszik.
Senki sem ólálkodhat a hajó közelében anélkül, hogy a
detektorok ne észlelnék. A fények égnek: tudják, hogy itt
van. Mindjárt kiküldenek érte valakit, pár perc kérdése az
egész. Minden oké lesz. Fölszedik…
Valami beúszott az arca elé. Először nem is tudta kivenni,
mi az.
Nyújtogatta a nyakát, pislogott. Egy kicsi henger, olyan
virsli vastagságú, lebegett a sisakja elé. Easley lassan
megfordult. A hajó fényei most jobb rálátást adtak.
A hengeren digitális számláló villogott.
Easley a csontja velejéig megdermedt.
A kis henger egy AP gránát! A kijelzőn meg.
5… 4… 3…
- Neeee! - sikerült valahogy kinyögnie.
De ez már semmit nem segített. Mert ebben a
pillanatban…
 A hajó külső képfelvevőit elhomályosította a robbanás
fénye - alig néhányan láthatták, hogyan hullik darabokra az
űrruhás alak. A testnedvek szinte azonnal megfagytak a
légüres térben, és kristályos, fátyolszerű felhőként
sápasztották a távoli csillagok fényét.
Szkafander- és húscafatok szállongtak tova, némelyik
ártalmatlanul ütközött a Benedict testének.
- Ó, a mindenségit… - suttogta a technikus a hídon.
A pilóta erejéből csak egy bólintásra futotta. Micsoda
halál! Arra gondolt, vajon tudta-e a fickó, mi intézte el. És
remélte, hogy nem tudta.

15.

Houstonban James T. Likowskival közölték a rossz hírt.

Valamiféle lény növekszik benne. Előbb vagy utóbb úgy
fog kipattanni belőle, mint egy születésnapi meglepetés.
Kirágja magát, és amikor megszületik, neki meg kell halnia.
Viszlát, Jim! Örültünk a szerencsének…
Ilyen egyszerű.
Először teljesen lebénította a sokk, azután úrrá lett rajta a
félelem.
Meg fog halni.
Dr. Dryner és Dr. Reine sajnálkoztak, és közölték, hogy
tehetetlenek.
- És ha kioperálnák? - próbálkozott Likowski.
- Abba maga is belehalna – magyarázta Dryner. - Nagyon
szívós életforma… - Olyan szenvtelenül beszélt, mintha csak
az időjárásról esett volna szó. Neki persze könnyű. Nem az ő
hasában növekszik holmi szörnyeteg.
- Ó, istenem!
A két orvos tökéletes biztonságot nyújtó védőöltözékben
állt az ágyon gubbasztó Jim mellett. Mögöttük felfegyverzett
őr, szintén védőruhában. Bal oldalán kézifegyver függött.
- Szóval inkubátornak használ ez a dög! - csattant fel az
ápolt.
 - Pontosan. Nézze, ez elég sovány vigasz, de… a felesége
megkapja a teljes biztosítási összeget. Gondoskodni fogunk
róla.
- Máris jobban érzem magam - vetette oda keserűen
Likowski.
Most, hogy már tudta, mi a baj, úgy érezte, a lény
megmoccan benne. Készülődik, hogy szétmarcangolja a
beleit.
Nem!
- Hé! - mondta, és a hasára csúsztatta a kezét. Hirtelen
felállt, és szándékosan tántorogni kezdett.
Az orvosok nagyon segítőkésznek mutatkoztak.
- Likowski, jól van? James!
- Telemetria! Mi a helyzet?
Szóval nem érte aggódnak, hanem a drágalátos
porontyukért, amit a testében hord! Hogy fordulnának fel az
átkozottak!
- Valami… történik! - Rángatózni kezdett, mint aki kezdi
elveszíteni az uralmat izmai felett. Igen, tényleg történik
valami - csak épp nem az, amire ezek a keselyűk gondolnak!
Kirántotta a karját Reine kezéből, és közben sikerült
alaposan képen vágnia az orvost. Szűk félkörben mozgott,
reszketve.
Reine elhátrált tőle.
- Azt a kurva…!
Gyerünk, gyerünk, hívd már az őrt!
- Segítsen - rendelkezett Reine.
Nagyon jó!
Az őr, egy termetes fickó, biztonsági pisztolytáskában
viselte az oldalfegyverét, egy régies, hüvelykgombos szíj
segítségével. Likowski jól ismerte ezeket a pisztolytáskákat:
valaha a Polgárőrségnél szolgált, és ott ugyanilyeneket
használtak. Ha katonai ujjnyomatazonosítós szerkezet
lenne, nem volna esélye - de hát nem az. Az őr kesztyűt
visel, a megfelelő lenyomathoz pedig csupasz kéz
szükséges…
Az őr megragadta a vállánál, és Jim hagyta magát az ágy
felé taszigálni, ahol majd rákapcsolhatják az erőteret, ami a
helyén tartja.
 - Már rendben vagyok! Minden oké, elmúlt…! - Úgy tett,
mintha megnyugodna, ellazulna. - Kösz a segítséget -
mondta az őrnek.
Rámosolygott.
Amikor az őr visszamosolygott átlátszó sisaklemeze
mögül, Jim lenyúlt, megcsavarta a hüvelykgombos
biztosítékot, kipattintotta a zárat - és kirántotta a fegyvert a
tokból.
A pisztoly 4.4 milliméteres puhatöltényes volt, százas
sorozat-tárral. A biztosítószerkezetet a ravaszba építették,
csak meg kellett húzni. Jim megmarkolta pisztolyt, az őrre
célzott, és lőtt.
Öt sorozatnyi hipersebességű puhatöltény vágódott az őr
testébe. A lövedékeket úgy tervezték, hogy becsapódáskor
gombaszerűen szétlapultak, minden energiájukat átadták a
testnek ahelyett, hogy áthatoltak volna rajta. A hármas
kategóriájú testpáncél sem védett ellenük. A bemeneti
nyílások minden esetben aprók voltak, a sebek azonban
jókorák: egy-egy lövés nyomán ökölnyi lyukak támadtak a
létfontosságú szerveken.
Az őr lehanyatlott. Magától már nem is kel fel soha.
Dryner és Reine futásnak eredt, de Jim mindkettőjüket
megszórta két sorozattal a lapockájuk közt. Felbuktak
mindketten.
Felvijjogott egy sziréna.
Jim a tükrös fal felé fordult, és tucatnyi lövedéket indított
útnak. A plasztik megrepedezett, szétesett, Likowski pedig
keresztülvetődött rajta, át egy szobába, ahol technikusok
szorongtak, őrök kapkodtak fegyverük után.
Jim fölpattant, és tűz alá vette őket. Az emberek ordítva
hullottak.
Likowski gyorsan kiszedett egy tartalék tárat az egyik őr
övéből, kórházi sortjának korcába dugta, azután rohant.
Őrök özönlöttek a folyosóra, de ő végzett mindegyikkel.
A kijáratnál talált egy kilépőkártyát az egyik halott
zsebében. Meglengette az ajtó felé, és fedezékbe ugrott,
amikor az ajtó kitárult.
 Két őr sietett be készenlétben tartott fegyverrel. Jim rájuk
zúdította utolsó húsz lövedéket. Úgy estek össze, mint a
rongybabák.
Eldobta az üres tárat, újat csúsztatott a helyére - aztán
nyomás!
Eljutott az épület kijáratáig. Lelőtt három fegyvertelen
embert, akik megpróbálták útját állni. Nem számítottak.
Kint meleg és párás volt a levegő, ráadásul különös bűz
terjengett benne, de ez sem számított. Végre-valahára
szabad!
Kirohant az utcára. Mögötte valaki felkiáltott.
Hátrafordult, jó párszor tüzelt, de elvétette a célt: lövedékei
a szintetikus kőfalakon csattantak szét, mint a magasból
aláhulló festékcseppek.
Egy légautó éppen parkolni készült, és majdnem elütötte.
Jim odarohant a kocsihoz. Fegyverét a kormánynál ülő
nőre fogta.
- Kifelé! - ripakodott rá.
A nő halálra váltan engedelmeskedett. Jim intett, hogy
tűnjön el. Elvégre civil - semmi oka rá, hogy megölje.
Kioldotta a kéziféket, és teljes fordulatszámra kapcsolt. A
kocsi hatalmas porfelhőt kavarva suhanni kezdett.
Egy sorozat kemény lövedék verte végig a jármű oldalát.
Egy második sorozat a tetőt lyuggatta ki, de őt fél méterrel
elhibázta. Az egyenetlen peremű krátereken át besüvöltött a
szél.
A kocsi egyre gyorsult. Jimnek még arra is jutott ideje,
hogy nyugtázza: az üléshuzat sejtszaporított valódi bőr,
mélybarna színű, kellemes illatú, a műszerfalat pedig
sötétre pácolt nemesfa betétek díszítik.
Most már nem kapják el, annyi szent!
A komplexum kapujánál egy őr lépett ki a száguldó kocsi
elé, és vadul integetett, hogy álljon meg. Nem vette elő a
fegyverét.
Jim egyszerűen legázolta. A kocsi elülső ütközője
behorpadt, és a sebesség is csökkent valamelyest, de nem
kritikusan. A kapu nyitja állt.
 Likowski előtt feltárult a gyorsforgalmi út bekötő
szakasza. A sztráda átszelte a várost, kanyarok nélkül
vezetett a külső övezetekig.
Oda, ahol Jim és Mary éltek, mielőtt kezdetét vette a
lidércnyomás.
Oda, ahol Likowski megtalálni remélte a feleségét.
Egy rendőrségi légpárnás bukkant fel mögötte, amikor
belevetette magát a forgalom sűrűjébe. Reflektorait
villogtatta, és a polgárok sorra-rendre félrehúzódtak az
útjából.
Jim maximális sebességre kapcsolt. A lyukakon átfújó
levegő sivítása egyre élesebb lett. A kocsi jó darab volt,
drága, elegáns és gyors: könnyedén átlépte vele a
megengedett sebességet.
Ám a rendőrgépet épp az ilyen csodák üldözésére
tervezték. Egyre közelített. Megszólalt a megafonja is:
- Itt a Houstoni Közlekedésrendészet! Azonnal álljon meg!
Jim nevetett. Ugyan, mit tehetnek vele? Felírják?
Bevonják a jogosítványát?
A rendőrkocsi melléje ért. Ketten maradtak a sávok közt:
a többi autó lemaradt vagy elkanyarodott. Jim a két
rendőrre nézett. Mindjárt megelőzik, és megpróbálnak
keresztbe fordulni előtte: a régi nóta.
Nem volt vesztenivalója.
Jobbra rántotta a botkormányt. A kocsi kifarolt, és a
másik légpárnáshoz csapódott. A rendőrök járműve nagyobb
volt ugyan, tehetetlenségi nyomatéka viszont Jimnek
kedvezett. A korlát felé sodródtak.
A rendőrkocsi sofőré korrigálni próbált - későn. A turbinák
fülsértően bömböltek a túlterheléstől, ahogy a kincstári gép
a korlátnak vágódott, nekiütközött egy tartóoszlopnak, és
odébb perdült. Az ütközés ereje visszalódította Jim felé:
dang!
Most már mindkét jármű pörgött. Jim előrenyomta a
botkormányt, és teljes hajtóerőre kapcsolt megint. Kilőtt.
Majdnem elszállt, de végül sikerült kikeverednie. Egy
darabig kacsázott még, aztán egyenesbe jött: a fékek
kitűnően fogtak.
 A zsaruk nem voltak ilyen szerencsések, ők kikaptak egy
éles korlát-peremet: annak zúdult a nehéz, feketére
dukkózott gép. Sárgás csapadék permetezett mindenfelé.
Emelőerő híján a kocsi hátsó része leült. A súrlódás úgy
megpörgette, mint egy pénzdarabot. Megint a korlátnak
ütközött, pattogott, bukfencezett, aztán szánkázni kezdett,
és a mélybe zuhant. Húsz métert esett, és pályájának
végpontjában keresztül fúrta egy gyorsétkezde tetejét.
Jim tovább hajtott.
Elérte azt a lakónegyedet, ahol Mary élt. Leállította a
kocsit. Kiszállt és bement. Lelőtte a portást, aki már fölállt
volna, hogy elállja az útját a lift felé.
Belépett a lakásukba. Mary tágra nyílt szemmel bámult rá.
- Jim! Én… Azt mondták, meghaltál!
- Még nem.
Az asszony kitárta a karját, átölelte. Ajkuk hosszú,
szenvedélyes csókban forrt össze. Kint a folyosón valaki
felkiáltott:
- Itt van!
- Hát persze. Biztosan kiderítették, hol lakik…
- Isten veled, Mary! Csak ennyit akartam mondani.
Elfordult, és zárótüzet zúdított a folyosóra. Lövedékek
lapultak szét a falon, ahogy ide-oda lóbálta a fegyvert; úgy
bömbölt, mint holmi sebzett állat. A fordulóból egy leterített
ellenfél sikolya harsant.
- Mennem kell, Mary. Szeretlek!
Minden olyan valószerűtlennek tűnt… Mary ott állt, kezét
az arcára szorítva, ő pedig megfordult, és faképnél hagyta.
A tető felé indult. Talán áll ott valami kopter, amivel
elpályázhat.
Futó léptek dobogtak mögötte, mire elérte a tetőt. Talált
egy koptért, bennefelejtett indítókártyával. Feltépte az
ajtaját, beugrott - és már emelkedett is.
Lövedékek záporoztak a járműre, de hiába.
Hova menjen? Nem számít. Megcélozta a napot, és teljes
sebességre kapcsolt. Repült. Sosem kaphatják el. Most már
szabad.
Szabad!
 De hirtelen valami nagy és ocsmány ködlött fel mellette az
ülésben. Valami sötét, rémséges.
És Jim hasa rettentően fájni kezdett…
Likowski, James T. a kórházi ágy erőtérmezejében feküdt.
Fájt a hasa. Könnyek csordultak ki a szeme sarkából,
végigperegtek az arcán, összegyűltek a fülében.
A két orvos védőruhában állt fölötte. Merőn, felhúzott
szemöldökkel bámulták sisaklemezük mögül. Mögöttük egy
őr várakozott, de nem volt nála fegyver. Semmi szükség rá.
Ebbe a zónába amúgy se engednek senkit fegyverrel. Soha.
A kitörés, a menekülés, a hazatérés - mindez a szenvedő
ember álma volt csupán.
A fájdalom a hasában egyre erősödött - metsző, égető
érzés, mintha egy tüzes késsel döfködnék a zsigereit.
- Aahhh!
Egy kierősített hang szólalt meg:
- A kijelzések rendszertelenek… A szívverés gyorsul, a
vérnyomás nő, a myotónia átlépi a küszöbértéket…
Jim a saját testére nézett. A szegycsont alatt már
megfeszült, felpúposodott a bőr. Hihetetlen volt a fájdalom.
Eljött az idő!
Dryner megtapogatta a dudort. A kitüremkedés hirtelen
lelappadt.
- Elképesztő - mondta.
- Hozzák az elfogóhálót! - rendelkezett Reine.
Az ágyon vergődő férfi úgy sikoltozott, hogy Reine
önkéntelenül az ajkába harapott. Uramatyám, micsoda
hang!
- Siessenek már azzal az átkozott hálóval! - Elfordult a
pácienstől.
- Az erőtérmező nem tartja meg? - kérdezte Dryner.
- Kétlem. Túl kicsi a tömege. Hol a pokolban van az a
háló?
A kierősített hang ismét megszólalt:
- Itt kinn senki nem hord védőruhát. Eltart egy ideig,
mire…
- Még nem kellet volna elkezdődnie - mondta Dryner. - A
számításaink…
 - …valószínűleg hibásak voltak - fejezte be Reine. Egyre
fogyott a türelme. - Ha nincs itt valaki fél percen belül azzal
a kibaszott hálóval, kirúgatom az egész tetves bandát! -
ordította. - És sosem kapnak többet munkát, arról
kezeskedem!
Drynernek csak ennyit mondott:
- Ez a példány felbecsülhetetlenül értékes. Semmiféle
károsodás nem érheti! Semmiféle!
A szenvedő ember fölé hajolt megint.
Likowski felsikoltott. A bőre felpúposodott, fölrepedt. A
vörös kavargásból előbukkant az idegen vak, fogakkal teli
feje.
- Szent isten! - Dryner iszonyodva hátrált.
Reine megbűvölten közelebb hajolt.
- Mi a baj? Nézze csak! Fantasztikus…
- Itt a háló! - mondta valaki.
Reine megfordult.
- A fenébe! - kiáltott Dryner. - Vigyázzon!
Reine visszafordult - de már elkésett.
A lény valósággal kipattant a haldoklóból. Hihetetlenül
gyorsan, mint egy vastag, páncélozott és vértől iszamos
nyílvessző. Rátapadt Reine védőruhájára, belekapott az
ozmotikus anyagba, és úgy rágta bele magát, mintha csak
papírzsebkendő lett volna.
Reine elszörnyedve bámult.
- Hozzák a hálót! - ordított Dryner. - Siessenek!
Reine megpróbálta lecsapni a lényt, de annak a feje már
bent volt a ruha alatt. Érezte, hogy eléri a bőrét.
- Megmart! - üvöltötte. - Szedjék le!
Dryner az idegen farka után kapott, de kesztyűs keze
lecsúszott az alvadt vérről, ami borította. A teremtmény
kitért előle, még beljebb furakodott Reine öltözékébe.
- Segítség! Segítsenek! Aauuuhhh! Óóóó!
A hálót cipelő technikus megragadta Reine-t, de az orvos
a pánikba esve kitépte magát szorításából. Ösztönösen
reagált, a futásban keresve menedéket.
A belső ajtó nyitva maradt. Reine arrafelé igyekezett.
- Ne! Louis! Megtöri az izolációt!
 Reine azonban nem hallotta a figyelmeztetést, vagy ha
hallotta is, ügyet sem vetett rá.
Csak az számított, hogy a lény a testébe eszi magát, és
úgy éget, mint az olvadt fém!
- Állítsák meg! - süvítette embereit Dryner.
A bátor technikus megint Reine felé kapott, de
sikertelenül. Az érkező Dryner útjába került, egymásba
botlottak. Összegabalyodva zuhantak a padlóra.
Dryner még épp időben tápászkodott fel, hogy lássa,
amint Reine eléri a belső ajtót, és a külső zsilip felé
támolyog tovább.
- Ajtóvezérlést megbénítani! – parancsolta Dryner.
Már elkésett. Reine rácsapott a vésznyitóra. A külső ajtó
feltárult, és Reine kibotorkált az előtérbe.
Az izolációnak lőttek.
Dryner főnöke után rohant, és azt kiáltozta, álljon meg.
- Öljétek meg! Öljétek meg! - sikoltozta Reine.
A biztonsági őrök előhúzták fegyverüket.
- Ne! - rikoltotta Dryner. - Le ne kaszálják, az isten
szerelmére!
Az őrség elbizonytalanodott.
- A fejébe! Csak a fejébe lőjenek! – bömbölte Dryner.
Az őrök most már teljesen összezavarodtak.
- Tegyék, amit mondok!
Az őrök nem mozdultak. Reine futásnak eredt, és Dryner
ereiben meghűlt a vér. A marha! Még kárt tesz a
példányban!
A tettek mezejére lépett: kitépte a fegyvert a legközelebbi
őr kezéből, aki nem is próbált ellenkezni. Felemelte a
fegyvert. Dryner főiskolás korában bajnokságot nyert
céllövészetből. Ha egy kicsit igyekszik, az olimpiára is
eljuthatott volna. Évek óta nem lőtt ugyan, de a régi
reflexek elevenen éltek benne. Reine csak tíz méternyire
járt. Dryner egyenesen a futó férfi sisakjára irányozta a kis
vörös célzópontot. Mély levegőt vett, egy kicsit kifújt belőle,
a többit bent tartotta, aztán óvatosan meghúzta a ravaszt,
nehogy elmozduljon az irányzék. Könnyű lövés volt: még
most is csak tizenkét méter.
Reine feje szétrobbant. A torzó összeroskadt.
 Dryner leengedte a fegyvert.
- Elnézést, Louis - dünnyögte. - De épp maga mondta,
milyen értékes az idegen. Nem kockáztathatjuk, hogy baja
essék…
Az őrök és a technikusok csak bámultak rá.
- Most pedig - mondta Dryner – hozzák végre azt a hálót!
A pisztolyt még mindig a kezében tartotta. Az emberek
villámgyorsan engedelmeskedtek.
Végül nem is volt szükség a hálóra. A lény szemmel
láthatóan jól érezte magát ott, ahol volt.
Remek! Ez még jobban leegyszerűsíti a dolgot.

16.

Pindar, a holotechnikus egy erőtér-ágy szorításában

feküdt. A fejét tudta forgatni, de ez volt minden. Technikus
lévén pontosan tudta, hogy működik az efféle erőtér, és azt
is tudta, hogy lehetetlen kitörni belőle. Még egy rövid,
hirtelen erőkifejtésekre képes, feláldozható androidnak is
gondjai támadnának egy ilyen mezővel. Talán ki tudna törni,
talán nem. Ez persze csak amolyan akadémikus kérdés: ő
nem megy sehová.
Két gyöngyszürke egyenruhás férfi állt ott. Lenéztek
Pindarra. Öltözékükből ítélve a Belső Elhárítás emberei
voltak - márpedig ez rosszat, nagyon rosszat jelentett. Az
elhárítok nem vacakolnak piti bűnügyekkel, csak olyanokkal,
amelyek az egész bolygó biztonságát veszélyeztetik.
Pindar nagy bajban volt, aprieto mucho, és azt is tudta,
miért. Salvaje miatt. Legutóbbi találkozásuk óta nyomozott
egy sort a saját szakállára. Valami olyasmibe botlott, amibe
nem kellett volna - olyan rettenetes dologba, amit a
legszívesebben elfelejtett volna. És most az Elhárítás botlott
őbelé. Tudta, hogy be fog következni, és tudta azt is, hogy
nincs menekvés.
Az egyik ügynök - nyájas külsejű úr, aki leginkább egy
kedves nagyapára emlékeztetett - rámosolygott.
- Lenne magához egy-két kérdésünk, fiam. Feltenném
őket, ha megengedi.
 A másik ügynök - baltaképű, sovány, csokoládébarna
fiatalember - azt mondta:
- Ha nem tudná, a kihallgatása során jogunkban áll
bármiféle eszközt igénybe venni.
Pindar megnedvesítette az ajkát.
- Tudom…
Hát így állunk! Ez a vég kezdete. Adios, Pindar: vesztettél.
- Helyes - mondta Nagyapa. Egy kis műanyag dobozkát
tett az asztalra Pindar mellé. Kinyitotta, és egy injekciós
fecskendőt meg egy kis üvegcsére való vöröses folyadékot
szedett ki belőle.
- Én… én… Erre igazán semmi szükség! - hebegte Pindar. -
Válaszolok a kérdéseikre! Mindent elmondok!
Baltapofa elvigyorodott, és kivillantotta túlságosan
tökéletes fogsorát. Biztosan sejttenyésztett implant.
- Hát persze, szenyor Pindar. Ez a koktél gondoskodik
arról, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat mondja
nekünk.
Nagyapa Pindar fölé hajolt, a fecskendőt a nagy nyaki
artériához tartotta, aztán belőtte a folyadékot. Szisszenés
hallatszott, és Pindar valami hirtelen támadt hidegséget
érzett a torkában, ami átterjedt a fejére is
Dios!
Baltapofa az óráját figyelte.
- Három… Négy… Öt… Most már jó.
Pindar érezte, hogy a hidegség a fejében kellemes,
zsongító meleggé változik. Már nem érezte rosszul magát.
Sőt, ami azt illeti, nagyon is jól volt. Az idejét sem tudta,
mikor érezte magát ilyen pompásan. Aggodalmai egy
csapásra elpárologtak, mint harmat a reggeli napfényben.
Ha akarna, akár föl is kelhetne erről az ágyról, és
repülhetne, mint a madár… Persze eszében sem volt
ilyesmit tenni. Egyszerűen kellemes volt ott feküdni és nézni
ezt a két nagyszerű embert, Nagyapát és Baltapofát. Elvégre
a barátai, és ha valamit tehet értük, akkor azt
haladéktalanul meg is teszi!
- Jól érzi magát? - kérdezte kedvesen Nagyapa.
- Remekül!
 - Hát ez kitűnő. Akkor föltennénk néhány kérdést - persze
csak ha nincs ellene kifogása.
- Hogy volna? Tessék csak, Nagyapa!

Orona hátradőlt székében. Az előtte álló FTSZ-ügynök

nem viselte a szolgálatban előírt gyöngyszürke uniformist,
de enélkül is kétségtelen volt, mi a hivatása.
- Elindítsam? - kérdezte.
Orona bólintott.
- Remélem nem téved…
- Megbocsásson, doktor, de minket azért fizetnek, hogy
ne tévedjünk! - Az ügynök megnyomta a holografikus vetítő
gombját Orona asztalán. A levegő villódzni kezdett, az asztal
felett egy kép jelent meg. Egy erőtér-ágyon fekvő, kábultan
vigyorgó férfi közelképe.
- Mondja el még egyszer! - szólt egy hang. - Ahogy az
előbb.
- Ezen ne múljon - mondta a férfi. - Miután Salvaje
legutóbb megfenyegetett, elhatároztam, hogy a végére
járok a dolognak, és kiderítem, mit tervez. Nyomoztam egy
keveset, és rájöttem, hogy más technikusokkal is dolgoztat.
Az egyiküket, Gerardot futólag ismertem: Ő a Bionational
Labor szerződéses munkatársa Limában. Elrepültem Limába,
és úgy rendeztem, hogy „véletlenül” összefussunk. Itattam
egy kicsit, és megtudtam tőle, hogy Salvaje a Bionationalnál
dolgozott, mielőtt elkezdte a hittérítést. Huszadrendű
adminisztrátor volt. Nem a pénz kellett neki - tudják, gazdag
családból származik -, hanem valami más, amit a
Bionational birtokolt. Aztán hirtelen kilépett, de
kapcsolatban maradt pár ottani technikussal. Gerard nem
tudta, pontosan miért ment el Salvaje: csak drótozási
munkákat csinált neki. Összerakott egy kis számítógépes
rendszert. Salvaje jól fizetett - a többi nem érdekelte.
Semmi mást nem tudott róla, de nekem ennyi is elég volt.
Megtudtam, hogy Salvaje-nak saját rendszere van - így hát
elmentem a lakására, mikor épp a terhes kurvájánál
lebzselt, és betörtem. - A férfi elnevette magát. - A
biztonsági berendezései hitványabbak a sokéves átlagnál,
még lelassítani sem bírtak. Egy letöltő programmal
kimásoltam a rendszere adatállományát, aztán szépen
hazavittem. Valószínűleg soha nem jön rá, hogy ott jártam.
Én viszont rájöttem, honnét való ez az ő Messiása. Egy
matematikai blokkban rejtette el…
Az ügynök intett, és a kép kimerevedett, némán rezgett a
levegőben.
- Míg Pindart hallgatja, nézze ezt! A számítógépében
találtuk.
Megint megnyomta a gombot. A fekvő ember eltűnt,
helyén a Bionational emblémájának furcsán elmosódott
képe rajzolódott ki. Élénkvörös felirattal volt
felülbélyegezve: SZÜKSÉGES FELHATALMAZÁS: TS-1,
Bionational Belső Anyag AV 42255-1, vegyes.
Pindar tovább beszélt:
- A Bionational egyik szigorúan titkos anyagának hitvány,
indukciós másolata volt. Salvaje biztosan úgy lopta, vagy
valaki mással lopatta el. Mindenesetre elég silány
munkavolt: a képminőség nagyon leromlott, a hang pedig
teljesen lemaradt.
Az embléma elhalványult, kórházi szoba vált láthatóvá.
Egy ember feküdt benne, akit mozdulatlanságra
kárhoztatott ágyának erőtér-mezeje. Hirtelen hatalmas lyuk
támadt a beteg hasán, és egy ökölnyi, angolnaszerű fej
emelkedett ki belőle véres, tűhegyes fogait villogtatva.
Három védőöltözéket viselő alak figyelte a fejleményeket.
Az angolnaszerű teremtmény, akárha rugóra járna,
kipattant a rángatódzó emberből, és az egyik védőruhásra
vetette magát. Egykettőre átrágta maximális biztonságot
szavatoló öltözetét, azután…
- A felvétel első része egy ilyen lény születését mutatja,
és azt, ahogy megtámad egy másik embert.
Váltott a kép: most egészen közelről látszott a ruha alatt
eltűnő ocsmányság. A kamera feljebb emelkedett, hogy
megmutassa a megtámadott ember vonásait. A férfi
felsikoltott, de a hang nem hallatszott. A kép elmosódott
egy pillanatra, aztán újra kitisztult.
Orona lenyűgözve figyelt.
A férfi futni kezdett. A kamera nem tudta követni.
 Két másik ember elesett, amikor megpróbálták
megállítani.
A kép megint váltott. Fegyveres őrök álltak a folyosón.
Kinyílt egy ajtó. A védőruhás alak rohant be rajta, és a
mellkasát markolászta.
Már nem volt magánál.
A kép megremegett. Újabb kamera: a futó ember
közelképe.
- Nem szabad elengedni! - harsant egy hang.
A futó ember feje szétrobbant, sisakja szilánkokká
hasadva repült szanaszét. A kamera emelkedett és zoomolt,
felülről mutatta a padlón heverő holttestet.
- Most pedig - mondta az ügynök - átkapcsolunk…
Nagy terem képe. Páncélborítású falak, mint egy fúziós
kísérletnél. Egy meztelen emberi test lógott kábelekkel
felfüggesztve. Nyilvánvalóan halott volt: hiányzott a fél feje.
Telemetrikus zavar futott át a képen.
- Először nem értettem - mondta rekedten Pindar. - De
elég gyorsan rájöttem, mi az ábra, mikor megnéztem a
felvételt. Benne hagyták azt a valamit a fickóban, akit
lelőttek. Amúgy orvos volt - láttam a képen. A
Bionationalnál dolgozott osztályvezetőként, mielőtt
bébitápszart csináltak belőle. Berakták valahová, ahonnét az
a dög nem tudott kitörni, és figyelték.
A halott ember képe kimerevedett.
- Ez persze már a szerkesztett változat - magyarázta az
ügynök. - Ennek a Salvajé-nek nyilván nem volt birtokában
az összes felvétel, úgyhogy csak a főbb pontokat érintette.
Ámbár úgy tűnik, hogy fantasztikus hálózta van lefizetett,
beépített emberekből. Javában dolgozunk a
felgöngyölítésén… - Megérintette a vezérlőpanelt.
A kép egy másikba tűnt át.
- Kezd kifejlődni a példány – kommentálta az ügynök.
Orona csak bámult. A lény nagyon hasonlított az általa
elképzelt, számítógéppel szimulált életformához. De várjunk
csak! Hogyhogy csak kezd kifejlődni?
- Ez Salvaje Messiása - hallatszott Pindar hangja. - Nem
számítógépes animáció, ahogy eleinte hittem. Igazi!
A kép elhalványult, aztán szertefoszlott.
 - A technikus is, Salvaje is csak ennyit látott - mondta az
ügynök. - Pedig a történetnek még nincs vége. A mieink
rendelkeznek a legmodernebb optikai felszereléssel: sikerült
további képeket előhoznunk Pindar lopott anyagából.
A kép újra megjelent.
A szörny most már jóval nagyobb volt. Megváltozott az
alakja, kemény, ízelt homloki lemezt növesztett, ami
agancsszerűen szétágazott. A mellkasi részéből kisebb
karok nőttek ki. Hatalmas volt - erről tanúskodott a holo-
kép szélére vetített skála. Börtönének falai már tele voltak
csillogó fekete hurkákkal, a padlón pedig opálos bőrű,
méternyi tojások hevertek elszórtan.
- De hiszen ez… - suttogta Orona. - Ez egy királynő!
- Amit, úgy tűnik, meg sem kell termékenyíteni - tette
hozzá az ügynök.
Orona lassan ingatta fejét.
- Ez alátámasztja saját elméletemet, mely szerint heréből
is válhat királynő abban az esetben, ha a faj fennmaradása
másként nem biztosítható. Talán valamiféle hormonális
változás zajlik le ilyenkor.
A szörny kivicsorította a fogait, egyenesen a kamera felé.
Aztán elsötétült a kép.
Orona várta a folytatást.
- Attól tartok, vége - mentegetőzött az ügynök. - Ennyit
tudtunk kinyerni a lopott felvételből.
- Jóságos Buddha - mormolta Orona. - Meg kell
szereznünk ezt a lényt, a tojásokkal együtt! Elintézek pár
telefont. A limai labor hamarosan a kezünkben lesz:
bolygóbiztonsági érdekekre fogunk hivatkozni. Ezeknek…
Az ügynök a fejét rázta.
- Attól tartok, elkéstünk.
Orona csak pislogott.
- Micsoda? Ezt hogy érti?
- Nézze!
Az ügynök ujjai csodát műveltek a vezérlőszerkezettel. A
levegőben új képek villantak fel.
- Ezek a felvételek a Bionational limai komplexumából
származnak. Figyelje a dátumot!
 Orona a kép sarkában vörösen lüktető számjegyekre
összpontosított. Tegnap - alighanem tegnap éjszaka.
- Elképzelhető, hogy Salvaje figyeltette Pindart - mondta
az ügynök. - Esetleg akad embere a helyi rendőrségnél is.
Akár így, akár úgy, megszimatolta, hogy a sarkában
vagyunk. Mielőtt Pindar kihallgatása befejeződött volna, ez
történt a perui laboratóriumban.
A kép egy körülkerített területet mutatott. Egy őrbódét.
Két fegyveres időzött benne.
- Hé, odanézz! - szólt az egyik.
Mindketten felugrottak. Az utat figyelő kamera befogott
egy közeledő járművet. Egy rozoga, harminctonnás
teherautó robogott a kapu felé.
- Állj meg, te seggfej! - ordította az egyik őr. A teherautó
a következő pillanatban áttörte a kaput. A kapu acélhálókból
és csuklóvastagságú rudakból állt, mégsem kifejezetten arra
tervezték, hogy ellenálljon egy száguldó teherautó
rohamának. A fém elhajlott, a háló elpattogzott, a drótok
megfeszültek… de az alkotmány még így is kitartott. A
jármű fennakadt és megállt.
Megrongálódott vezetőfülkéjéből egyetlen megviselt nő
kászálódott elő, és talpra kecmergett. Valamilyen köpenyt
viselt. A biztonsági rendszer számítógépe nagylátószögű
kamerát irányított rá. A nő véres volt, fegyvertelen - testére
azonban mintha ráerősítettek volna valamit. Egy tömör,
tányér alakú szerkezetet…
Az egyik őr rácsapott a vészjelző gombjára - a
riadósziréna azonnal bőgni kezdett. A másik őr felkapta
golyószóróját, és a nőre fogta.
- De a nő csak közeledett, és mielőtt az őr rászánhatta
volna magát, hogy lekaszálja, felrobbant. A kép
elfehéredett.
- Ó, Buddha! - sziszegte Orona.
- A bomba egy öttonnás épület elpusztítására kalibrált
robbanótöltet volt - mondta az ügynök. - Elsodorta a bódét,
a teherautót - és vagy hatvan méternyit a kerítésből.
A felvétel következő része egy védelmi robottól
származott.
 Ahogy a robot közeledett a berobbantott bejárathoz,
képstabilizátora ellenére is romlott a minőség: a gép
igencsak megszenvedett a törmelékkel teliszórt, egyenetlen
talajon.
Orona megbabonázva figyelt.
A robot figyelmeztető jelzést adott, mikor egy lopott
utasszállító busz dübörgött el mellette, tömve emberekkel.
Mivel riadókészültség volt érvényben, a robot fegyvert
viselt. Kötelessége volt tüzet nyitni minden behatolóra -
tízmilliméteres golyószórót fordított hát a busz ellen, és
nem takarékoskodott a munícióval. Tisztán látszottak a
lyukak, amelyeket a golyók ütöttek a jármű oldalába. Kétség
sem férhetett ahhoz, hogy a buszban emberek tucatjai
pusztulnak, a robot azonban tovább tüzelt, ezúttal a sofőrt
véve célba…
Mozgásdetektora figyelmeztetően felvillant. A gép azonnal
reagált az új helyzetre: megperdült a tengelye körül, ám
nyomban ezután elérte és letarolta egy száguldó légautó. A
jármű vezetője, aki nem sokáig örülhetett diadalának, mert
ízekre tépte az ütközést követő robbanás, az utolsó
pillanatig mosolygott.
- A következő részt egy kémholdról szereztük, amely
éppen a kérdéses területet pásztázta - közölte az ügynök.
A műhold felülnézetből mutatta a komplexumot. A
számítógépes nagyítások legtöbbjéhez hasonlóan ez a kép is
nélkülözte a kontrasztokat. Három busz közeledett a
középütt álló épülethez. Biztonsági robotok tüzeltek a
járművekre, de azok utasai sem tétlenkedtek.
Az első busz elérte a komplexum bejáratát. Tíz-tizenkét
köpenyes alak ugrált ki belőle. Az ajtóhoz rohantak. Ebből a
szögből Orona nem tudta eldönteni, hogy férfiak vagy nők-e,
de ez nem is számított igazán, mert másodperceken belül
géppuskatűz kaszálta le őket odabentről.
Újabb tucatnyi ember rajzott ki a buszból. Aztán még több
az időközben befutó másodikból, egy negyedik hullám pedig
a harmadikból. Őket is majd' egy szálig lemészárolták.
De csak majdnem.
Egy túlélő az ajtóhoz botorkált.
 A kémhold optikai szűrői tompították a fehér villanást,
ahogy az alak szétrobbant. Füst és törmelék szállt fel az
épületből.
- Elintézték az ajtót és az őröket - magyarázta az ügynök.
Úgy mondta, mintha csak arról számolna be, mit evett
vacsorára.
A buszokból újabb emberek bújtak elő. A kép
megremegett.
- A kémhold mind messzebb került a körzettől - mondta az
ügynök. - Egy pár perc kimaradt. De máris itt a következő
felvétel, az épület biztonsági számítógépétől. Figyelje!
Egy magányos őr hasalt a földön. Az egyik lába hiányzott.
Géppuskát szorongatott. Ide-oda lövöldözött. Célpontjai a
köpenyes emberek voltak, akik mosolyogva sétáltak bele a
golyózáporba. Tíz, tizenöt, vagy több is elhullott közülük,
mielőtt az őr lőszere kifogyott.
A kamera egy nőre közelített, aki a sebesült őr fölé hajolt,
és egy keskeny pengéjű késsel a szemébe döfött. Közben
mosolygott, mintha remekül szórakozna. A bejárat felől
újabb behatolók érkeztek.
- Kimerevíteni! - rendelkezett az ügynök.
A mozgó alakok holmi olajfestmény szereplőivé változtak:
tétlenek voltak, rezzenetlenek.
- Kitűnő berendezés - mondta az ügynökelismerően, aztán
a képre mutatott: - Látja? Jobbról a második.
Orona bólintott.
- Salvaje.
Alaposan szemügyre vette a szakállas férfit. Nem úgy
festett, mint egy fanatikus. De hát tulajdonképpen hogy kell
egy fanatikusnak kinéznie? Nyáladzzon talán? Dobálja
magát?
- Tovább!
Újabb alakok léptek a képbe. Orona úgy becsülte,
harmincöt-negyven támadó vészelte át az öngyilkos
rohamot.
- Ez előtt a kamera előtt harmincheten haladtak el -
jegyezte meg az ügynök, mintha olvasott volna
gondolataiban.
 A kép most egy ajtót mutatott. VESZÉLYES! hirdették a
tízcentis betűk. BIOLÓGIAI KÍSÉRLET - BELÉPÉS CSAK
FELHATALMAZÁSSAL.
Halott őrök hevertek a földön. Az egyiknek keskeny
pengéjű kés állt ki a szeméből. Öt köpenyes alak osont el
mellettük.
- Harmincketten maradtak - mondta az ügynök.
Újabb látószög: a labor belseje. Orona felismerte a
bélhurkokra emlékeztető, ragacsos képződményeket,
melyek a falakat borították. Köd vagy pára terjengett a
padló fölött, félig eltakarva a tojás-sorokat.
Néhány támadó letépte magáról a köpenyt. Alatta
meztelenek voltak.
Testükre egy-egy here-idegent tetováltattak. A „bélyeg”
nyakuktól szeméremszőrzetük vonaláig ért.
- A mindenségit! - mormolta Orona.
- Megtaláltuk a tetoválót - ő is köztük volt. Háznál
dolgozott, már hónapok óta - sietett felvilágosítani az
ügynök. - Ezt a részt nézze!
A szörnykirálynő kúszott most a képbe. Ránézett az
emberekre, ide-oda forgatta fejét, mintha megzavarodott
volna.
Salvaje elébe állt. Mondott valamit, de szövegéből alig pár
szó maradt felismerhető.
- …egyesülni veled, Messiás!
- Elnézést a hangminőségért - dünnyögte az ügynök. - Az
is kész szerencse, hogy ennyi megvan. Nagyon messzire
repült a kék doboz.
Orona rápillantott.
- Ezt hogy érti?
- Később elmagyarázom. Most figyeljen! Néhány tojás
elkezdett kinyílni. A behatoló emberek fele már meztelenül
állt, behunyt szemmel, felemelt karral. Vártak. A többiek
inkább odakint maradtak - egyszer őket is mutatta a gép.
- Itt több kamera képét vágtuk össze – szólt az ügynök.
Az első tojás éppen Salvaje előtt tárulkozott fel. A
szakállas férfi is az égnek emelte két karját, akár a többiek,
szemét azonban nem hunyta le. A tojás fölé hajolt. A nyílás
csillogott a nyálkától. Vékony lábak bukkantak fel,
megkapaszkodtak a tojás peremében - aztán maguk után
húzták a lárvahordozó arctámadó pókszerű testét. A lény
ráugrott Salvaje-re, izmos farkát a férfi nyaka köré fonta,
tojócsövét a szájába erőltette, lábaival az arcára
csimpaszkodott, erősen hozzátapadva.
Orona átérezte a szektavezér döbbenetét. Salvaje nyilván
csak ekkor, az igazság e végső pillanatában értette meg:
több ez annál, amiről oly rég ábrándozott.
Sikoltani próbált, de elfúlt a hangja. A nyaka köré tekert
farok kíméletlen szorításában lassan a földre roskadt.
Az Oronában lakozó tudós csodálattal figyelt, az ember
azonban visszaborzadt. Újabb tojások nyíltak fel, újabb
csontpókok rontottak a várakozókra.
A királynő tétlenül figyelte az eseményeket.
Aztán, amikor az összes meztelen ember megfertőződött,
amikor az összes beérett tojás fölrepedt és elbocsátotta
lakóját, betódult a köpenyesek maradéka is. Elvonszolták
társaikat. Különös módon csak egyre csaptak le közülük az
arctámadók, zömük bántatlanul távozhatott.
A királynőnek láthatóan nem tetszett a dolog, ám
hatalmas tojótömlője szinte a padlóhoz béklyózta; sokat
nem tehetett.
- Természetes körülmények közt a herék kapnák el az
embereket - mondta félhangosan Orona.
- Hogyan? - kapta fel fejét az ügynök.
- Lényegtelen. Folytassuk!
Az ajtó becsukódott.
A királynő tombolt.
Amikor a támadók elvonultak, egyikük észrevette a
figyelő kamerát.
Előhúzta pisztolyát, és tüzelt. Háromszor elhibázta,
negyedik lövése azonban talált: a kép elhomályosult.
- Mi történt?
Az ügynök vállat vont.
- A biztonsági rendszer felmondta a szolgálatot. Nincs
több képünk a fanatikusokról. A dalnak vége.
- Vége?
- A Bionational egyik vezető biztonsági embere kódolt
jelet adott a rendszernek. Egy önmegsemmisítő parancsot.
 - Micsoda?!
- Kilencven másodperccel később a biztonsági rendszer
elpusztította önmagát - az egész épülettel együtt.
Mikrorepeszekké robbant szét.
- Egek! És mi történt a királynővel meg tojásokkal?
- Cafatokra szakadva szóródtak szét a környéken, doktor.
- Nem! - Oronát egészen lesújtotta a hír. Micsoda
pazarlás! Ő a galaxis túlsó végére küld egy hajót, hogy szert
tehessen végre egy eleven példányra - idelent pedig egy
egész fészekre való pusztul el belőlük. Szóval ez volt az oka
az emberek rémálmainak! Ó, a pokolba!
De várjunk csak.
Kilencven másodperc. Lehetséges volna, hogy…?
- Mi van a fanatikusokkal? Megmenekült valaki közülük?
Legalább egy tucatnyian megfertőződtek.
Az ügynök felsóhajtott.
- Nem tudjuk. Az embereink átfésülték utánuk a
környéket, de nyomuk sincs. A robbanás hat megatonnás
nagyságrendű lehetett. Képtelenség megállapítani, hányan
lelték halálukat a romok között, és hányan nyertek egérutat.
Egy kurta pillanatra remény ébredt Oronában. Talán
mégis maradt némi esély a sikerre.
- De reméljük, senki - fejezte be az ügynök.
- Micsoda? Megőrült maga? Azok az életformák
felbecsülhetetlen értékűek!
- Gondolkozzon egy kicsit, doktor…
Orona briliáns elme volt, minden iskolájában osztályelső.
Azonnal megértette, mire gondol az ügynök. Igen, az
idegenek valóban nagyon értékesek - de csak ellenőrzött
körülmények között. Ezt a Bionational is tudta. Ezért
robbantotta fel magát az épület, amikor biztonsági
rendszere végképp csődöt mondott. Katasztrófához vezetne,
ha az idegen valahogy kiszabadulna. Egyetlen ép tojás is
potenciális veszélyt jelent a Föld egész lakosságára.
Ismerve szaporodásuk és fejlődésük tempóját, tudva azt,
hogy szükség esetén a herék is királynővé alakulhatnak…
Orona bólintott. Igen, értette.
Egy tucatnyi idegen-királynő, elrejtőzve, tojásokat
rakva… ez már csakugyan probléma lenne.
 Óriási probléma.

17.

Billie az egyik „kilátóablak” előtt állt, és a csavarodott,

vékony és fényes neonsávokhoz hasonló pászmákat figyelte.
Nemigen járt az űrben, amióta kinőtt a gyerekkorból: ez a
fajta utazás teljesen új volt a számára. Bámult, és
megpróbálta felidézni a szülei képét a boldog időkből - véres
végzetük azonban mindannyiszor betolakodott a
gondolataiba. Wilks első látogatása óta a valóság, amit az
orvosok megpróbáltak kitörölni az agyából, egyre inkább a
felszínre bukkant, mint buborékok a víz alól. Az igazság
feltört és nem lehetett visszanyomni. Az összes álom, ami
valóság volt…
- Tudja, ez csak illúzió - szólalt meg valaki mögötte.
Billie megfordult, és Bruellert, az egyik
tengerészgyalogost pillantotta meg.
-A továbbfejlesztett gravitációs meghajtásnak
köszönhetően kevesebb időt kell mélyálomban töltenünk, de
a pillangómező sokdimenziós mátrixai vonalakká
változtatják a pontokat. Az egész valami ezoterikus
részecske miatt van - krononnak, impiotikus zuonnak vagy
valami hasonlónak hívják…
- Kíváncsi vagyok, mit láthatott Easley az utolsó
másodperceiben - tűnődött Billie.
Ez ugyan csak szónoki kérdés volt, Bueller mégis
megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs. El sem tudom képzelni, miért ment ki a
hajóból, ráadásul gránáttal.
- Depressziós roham. Legalábbis az ezredes szerint. Talán
valami szörnyeteg elől menekült.
Bueller megint a fejét rázta.
- Nem hinném. Itt voltunk a közelben. Semmi értelme
nem lett volna annak, hogy öngyilkos legyen. Különben sem
ez a legjobb mód rá.
 Billie bólintott, ő nem a mélyűrben robbantotta volna
magát darabokra, na választhat a végső megoldások között.
- Nem bízom ebben a Stephensben - vallotta be Bueller -
Nincs semmilyen bevetési tapasztalata, és szerintem el
akarja tusolni az ügyet. Ha sikerrel járunk a küldetésben -
bármi legyen is az -, a fejesek biztosan elnéznek egy-két
hullát. De ha kudarcot vallunk, akkor minden apróság
számít.
- Nem szeretném kiábrándítani, Bueller, de ha nem járunk
sikerrel, akkor azok a nagyfogú izék felfalnak minket, vagy
bébitápszer készül belőlünk, a kisfogú izék örömére!
Mindannyian a földben végezzük mint idegen-trágya, és
csak a ganajtúrók fognak összeveszni rajtunk.
- Milyen színesen fogalmaz - állapította meg Bueller.
- Csak a tiszta igazat mondom. Én láttam őket ténykedni.
- Éppen úgy beszél, mint Wilks… - Bueller csak állt ott, és
Billie érezte, hogy zavarban van
- Jöjjön - mondta neki. - Meghívom egy olyan valamire,
amit itt kávé helyett adnak!
- Oké. Kösz.
A közös helyiségben Ramirez éppen arra várt, hogy
önfőző ételcsomagja megmelegedjen. Szélesen rávigyorgott
a belépő Billie-re és Buellerre.
Ők ketten leültek egy szétnyitott műanyag asztalhoz
papírpoharaikkal.
- Wilks nagyra értékelheti, ha elhozta magával. Stephens
kikészíti őt, ha hazaérünk, nem számít, hogy most mi
mindent ígér kínjában.
Billie felhajtotta a kávéját, és fintorgott
- Igen. Wilks és én jól megértjük egymást.
- Azt elhiszem - szólt közbe Ramirez, miközben letette a
tálcáját a szomszéd asztalra. - Wilks csípi friss gyerekhúst,
mi?
- Pofa be, Ramirez! - reccsent rá Bueller
- Én sem vetem meg a fiatal pinát, de ez még nekem is túl
zöld…
Bueller felugrott, és elkapta Ramirezt az álla alatt. Ujjai
közé szorítva a nyakát, a falhoz szorította.
- Nem megmondtam, hogy pofa be?
 Ramirez fojtott hangon próbálta csitítani.
- Hé, ember, engedj már el…!
Billie látta, hogy dagadnak ki az izmok Bueller karján.
Gyakorlatilag fölemelte a nálánál termetesebb embert, és a
falhoz szegezte, mint egy tekergő rovart. A nagyságához
képest túlságosan erős volt.
Aztán Bueller hirtelen kiengedett, és elhúzta a kezét
Ramirez a torkát dörzsölgette.
- Azt ugye tudod, hogy nem vagy komplett, haver? - Azzal
megfordult és kiment, rá sem nézve gőzölgő ebédjére.
- Miért csinálta? - kérdezte Billie
Bueller idegesnek és zavartnak látszott.
- Nagy a szája, és túl sokat járatja.
- Csak ezért?
- Igen.
Billie annyiban hagyta a dolgot. Volt itt még valami más
is, de nem tudta pontosan, mi az.
És abban sem volt biztos, hogy tudni akarja.

Az üldöző hajó fedélzetén Massey a szobájában ült

seizában, és a légzésére koncentrált.
Sosem tanult meg úgy meditálni, mint az igazi mesterek,
de le tudta magát nyugtatni vele. Természetesen edzette a
testét, harcművészeteket űzött, fegyverekkel gyakorolt, ám
ezek dolgok nem okoztak neki örömet. Csak arra voltak jók,
hogy formában tartsák - hogy ütőképes maradjon. A
csúcsforma állandó megőrzése szükségszerű része volt a
munkának, és ő úgy edzette magát, mintha idomított állat,
nem pedig ember lenne.
Megfelelően táplálkozott, szükség esetén pihent,
megtanulta a megkívánt technikákat, de ennél nem tett se
többet, se kevesebbet. Komoly atlétákkal is fölvehette volna
a versenyt, azokat pedig, akik erősebbek vagy gyorsabbak
voltak nála, doppingszerek vagy furfang segítségével győzte
le. Ha az ember valakit le akar győzni, akkor jobb, ha
messziről lövi hátba ahelyett, hogy odaállna elé, mint egy
ostoba holovideó-hős. Így csak a hülyék játszanak, és mivel
az a győztes, aki talpon marad, mindig okosabb, ha az
ember a saját szája íze szerint irányítja az eseményeket.
Hamarosan újabb próbatétel következik. Készen kell
állnia.
Ült, de nem a gondolattalan meditáció, hanem a nagyon is
tudatos tervezés állapota volt ez.
Egy ilyen versenyben nincs második helyezett. Aki
második, az itt utolsó, és aki utolsó, az halott.

- Mi a keresztneved? - kérdezte Billie, ahogy a

tölténytárak közt turkáltak. Körülöttük tele voltak a polcok
karabélyokkal, gázpisztolyokkal, gránátokkal és egyéb
fegyverekkel, mindez gondosan lepecsételve.
- Igen. Mitchell - mondta Bueller.
- Mitchell - ízlelgette a szót Billie. - Mitch?
- Ha neked így jó…
Billie a kisebb fegyverek polca felé fordult. Bueller a
vállára tette a kezét, hogy megmutassa neki a
mintadarabot.
- Ne nyúlj hozzám - mondta Billie.
Bueller elrántotta a kezét.
- Ne haragudj. Nem gondoltam semmi rosszra.
- Semmi baj. Csak a kórházban, amikor valaki rád rakta a
kezét, az azt jelentette, hogy bajban vagy. A kéz után jött a
kábítótapasz vagy az injekció, amitől teljesen
magatehetetlen lettél.
Bueller sóhajtott.
- Na igen. Meg tudlak érteni.
- Gondolod? El tudod képzelni, milyen egész életedben egy
kórházban élni, őrültek között?
- Nem - ismerte el a férfi. - De én is letöltöttem a magam
idejét a kórházban. Nem valami vidám dolog… - Aztán témát
váltott. - Ez az alapfegyver, amit ebben a küldetésben
használunk. - Előszedte a demo-modellt, egy makettet a
polcról. - Ez a nyolcegész négytized kilogrammos, teljesen
automata, elektro-gázdugattyús, hüvely nélküli tízmillis
M41-E karabély - darálta, mintha litániát mondana. - Ötszáz
méteres hatótávolságú. Vagy egy százas ember elleni
lövedéktárat, vagy egy százas páncéltörőtárat, vagy egy
hetvenötös szivárvány-követő tárat lehet beletölteni, és van
egy harmincmilliméteres gránátkilövő a cső alatt,
százméteres hatótávval. Hivatalosan. - Elvigyorodott. - Nem
hivatalosan pár száz méterről már csak azt találod el vele,
ami legalább akkora, mint egy metrókocsi, mert az irányzék
szart se ér, és na az a gránát ötven méterig elmegy, akkor
már baromi szerencsés vagy. Kis távolságra viszont elég jó
darab, és nem egészséges a fogadó oldalon állni, ha nincs az
emberen legalább egy teljes VII. osztályú pókselyem páncél
- ugyanis ennek hiányában véres pép marad csak belőle. -
Fölemelte a fegyvert. - Nézd csak meg! Nem harap.
Billie kordában tartotta mosolyát. A modellszám
megváltozott ugyan, a fegyver színe azonban éppolyan volt,
mint az álmaiban. Azaz inkább az emlékeiben. Az álomnak
ez a része tucatnyiszor visszatért az évek során. Wilks
utasításai szinte beleégtek az agyába, mintha fehéren izzó
vassal bélyegezték volna meg.
Megfogta a karabélyt, kiszedte belőle a tárat,
meggyőződött róla, hogy üres, aztán visszanyomta a tárat a
helyére. Még kétszer ellenőrizte, hogy biztos legyen abban,
kiürült, aztán megnyomta a gránátkilövő pumpáját is.
Kétszer, hogy megbizonyosodjon róla, a cső üres. A vállához
emelte a fegyvert, a távolabbi falra célzott - mindkét szem
nyitva! - és lőtt egyet. Az elektronikus elsütőszerkezet
üresen csattant. Billie leengedte a fegyvert, és odadobta
Buellernek. Több mint tizenkét éve nem nyúlt ilyen
rohampuskához, mégis tudta, milyen érzés lesz. Talán csak
annyi a különbség, hogy sokkal kisebb és könnyebb annál,
amilyenek tízéves gyerekként érezte…
Bueller meglepődött, de sikerült elkapnia a karabélyt.
- A ravasz kicsit kemény és lötyög is - közölte Billie. - A
fegyverszakértőtök beállíthatná, ha jut rá ideje. Egy kicsit
fölfelé vág, de annyi baj legyen.
Bueller elnevette magát.
- Le vagyok nyűgözve. Hol tanultad ezt?
- Kemény gyerekkorom volt… - A lány elhallgatott, aztán
egyszerűen ennyit mondott: - Azok a lények, amikre most
vadászni fogunk, kiirtották a családomat és mindenkit, akit
ismertem.
- Buddha… - suttogta Bueller. - Ne haragudj!
Billie vállat vont.
- És veled mi van? Van családod?
- Nincs. Az én családom a tengerészgyalogság.
Billie elgondolkodott egy ideig ezen. Legalább van még
valami közös bennük azon kívül, hogy éppen megöletni
mennek magukat. Nincs családjuk.
- És Wilks őrmester? - kérdezte Bueller – Ha vele vagy…
Billie félbeszakította.
- Amikor az idegenek rátámadtak a telepünkre, Wilks és
az osztaga jött értünk. Csak ő meg én menekültünk meg
onnan. Megmentette az életemet. Tízéves voltam akkor.
Aztán nem láttam többet, egészen az indulásig.
- Ne haragudj, nem akartalak kifaggatni…
- Dehogynem. De nem baj. Engem már nagyon sokan
faggattak, hozzá vagyok szokva.
Bueller a bakancsát bámulta.
- Most hadd kérdezzek valamit én - mondta Billie.
- Oké. Ez így fair.
- Miért kaptad el Ramirezt ott az ebédlőben? Mi volt az
igazi ok?
Bueller sóhajtott.
- Az, amit rólad és Wilksről mondott. Nem akartam, hogy
igaz legyen.
- Miért nem?
Bueller csak a fejt rázta, és továbbra is a bakancsát
tanulmányozta.
A lányt megrázta a felismerés. Buddha és Jézus
függőágyára, Billie, olyan vagy, mintha még mindig el lennél
kábulva! Ez a fickó kedvel téged! Nem úgy, mint az ápolók,
akik végigtapogattak, miközben ágyba dugtak, vagy akik
elővették a farkukat és rád is verték, amikor úgy tele voltál
drogokkal, hogy mozdulni se bírtál. Ez a fickó aggódik érted!
Épp meghalni mégy, és itt ez a pasas, aki bukik rád. Most
szólj hozzá!
Hirtelen új megvilágításban kezdte szemlélni Buellert. A
férfi vele egykorú lehet, nincs senkije a bajtársain kívül, és
most elküldték meghalni. Magányos. Billie pedig jól tudta,
milyen magányosnak lenni.
Megérintette a férfi vállát.

- Hé - mondta szelíden. - Mitch!

Bueller felpillantotta bakancsáról, csillogó, fürkésző
tekintettel. -Na?
- Nem akarod megmutatni nekem a hajó többi részét?
Bueller arca felragyogott, mint a gyereké, aki új játékot
kapott.
- Dehogynem! Nagyon szívesen.
Billie szinte biztos volt benne, hogy ő sem fog unatkozni.

18.

Nem - mondta Oronának az ügynök. - Semmi hír arról,

hogy maradt-e életben bárki a limai robbanás után.
Keringenek bizonyos pletykák, miszerint egy szekta farmot
foglalt Új-Chilében, ezt ellenőrizzük. De semmi más… -
Vállat vont.
Orona csak bólintott. Ebben az esetben olyasmi, hogy
rossz hír, már nem létezik.

Massey immáron tizenötödször ellenőrizte az időzítést.

Már nem kell túl soká várnia. Az utolsó adatok szerint alig
egy fényévnyire járnak a céltól. Szinte már ott is vannak,
amilyen gyorsan az új gravitációs hajtómű viszi ezt a hajót.
Közelednek. Készen állnak.

Wilks a látszat kedvéért adott Billie-nek némi munkát:

rendszerellenőrzést, leltározást, miegymást. Amikor a hajó
középső részén lévő terminál-fülkéhez ért, arra számított,
hogy ott találja a lányt.
Arra nem számított, hogy nem egyedül találja.
Bueller is ott volt. Karját birtokló mozdulattal nyugtatta a
lány vállán, gyengéden masszírozva az izmokat.
 - Bueller - mordult Wilks. - Neked mi dolgod itt?
A katona elkapta a kezét Billie válláról.
Billie megfordult.
- Wilks, Mitch csak…
Wilks letorkolta:
- Én is látom, hogy Mitch mit csinál „csak”. Lépj le,
Bueller!
- A francba, Wilks! - fortyant fel Billie. - Mit képzelsz
magadról?
- Azt, hogy én vagyok az, aki kihozott abból a gyógyszeres
ködből, amiben éltél, és ahol előbb-utóbb szétcincálták
volna az agyadat!
Billie elvörösödve bámult rá. Tartozik neki, ezt jól tudta
Wilksnek pedig azt kellett tudnia, hogy csak ez tartja vissza
Billie-t az epés visszavágástól.
- Mintha azt mondtam volna, hogy lelépni! - fordult Wilks
ismét a katonához.
Bueller füstölgött magában. Majdnem nekiugrott
őrmesterének: Wilks szinte tapinthatta a benne fortyogó
indulatokat. Remélte, hogy a fiú kötelességérzete
erősebbnek bizonyul a dühnél. Ha nekiindul, nem tudja
megállítani: Bueller fiatalabb, gyorsabb, erősebb - ráadásul
képzettebb nála. Le kéne lőnie. Persze nem biztos, hogy
sikerülne, tekintve a hely szűkösségét.
De Bueller szó nélkül kimasírozott.
Billie rögtön nekiesett:
- Oké, Wilks, az adósod vagyok, de ez nem jelenti azt,
hogy megszabhatod, kivel beszélgethetek!
- Láttalak - mondta Wilks. - Nem csak beszélgettetek.
Billie szeme elkerekedett.
- Csak nem vagy féltékeny? Nahát, Wilks!
- Nem vagyok féltékeny, kölyök. Csak szeretnélek
megkímélni egy csalódástól.
- Kösz, de remekül boldogulok a gyámkodásod nélkül.
Nem vagyok gyerek, te pedig nem vagy az apám! - Azzal
Billie sarkon fordult, és szintén kicsörtetett.
Wilks megcsóválta a fejét. Talán túlságosan is kiégett
szegény. Talán csak az tetszik neki, hogy valaki törődik vele.
El kellene mondania Billie-nek a többit is.
 Nem. Meglehet, egyikük sem jut haza többé, de ha Billie
vissza is tér, kényszerzubbony vár rá. Talán jobb, ha kiélvezi
a maradék idejét.
Túl sok itt a talán.
És mégis: nem. Nem fogja elmondani neki. Megpróbálta
figyelmeztetni, ennél többet nem tehet. Billie-nek egyedül
kell megbirkóznia a csalódással, ahogy mondta.
Mert akár így, akár úgy, elérkezik egyszer a csalódás
ideje.

Becipeltek egy matracot az elülső raktárba a hex-

kartonokból rakott falak közé. A keskeny „átjáróban”
kellemes félhomály uralkodott. Itt senki sem fog véletlenül
beléjük botlani. Beállították az ajtóriasztót, hogy még azt is
észrevegyék, ha valaki véletlenül bekukkant.
Egymással szemben ültek a matracon, és Billie kedvtelve
simogatta Mitch kőkemény, sima bicepszét. A férfi ereje
vonzotta; biztonságban érezte magát a közelében.
- Ne haragudj Wilks miatt - mondta. - Nem tudta, mit tesz.
- Lehet, hogy nem - mondta Mitch. - Talán én se tudom,
mit csinálok.
- De én tudom - mondta Billie. Két tenyere közé kapta a
férfi arcát. Sima volt a bőre, és olyan gondosan borotvált,
hogy Billie puhábbnak érezte a sajátjánál. Magához húzta és
megcsókolta, nyelvét a szájába csúsztatta.
A férfiben is felcsapott a szenvedély. Átölelte Billie-t, s a
lány még a gyengéd ölelésben is érezte a hatalmas erőt.
Aztán a csók egyre vadabb lett. Billie érezte, hogy felgyorsul
a szívverése és szaggatott lesz a lélegzete. Bueller egyik
kezét Billie inge alá csúsztatta és megmarkolta a mellét.
Ó, igen!
A lány mohón bontogatni kezdte Mitch overállját. A
tépőzár reccsenése sokszoros visszhangot vert a
helyiségben. Érezte a férfi szőrtelen mellkasát; a kidolgozott
izmok megkeményedtek az érintése nyomán. Aztán lejjebb
csúsztatta a kezét - és egy másik keménységre bukkant.
A férfi halkan felnyögött a vágytól. Csókolgatni kezdte
Billie nyakát, szélesre tárta a lány ingét, kibontotta a
nadrágját, és indult lefelé, végigcsókolva a melleit, a hasát -
mindenét.
- Ó, igen! - zihálta Billie. Alig kapott levegőt.
Egy újabb pillanat múlva már nem is nagyon törődött a
légzéssel.

Billie és Mitch összegabalyodva feküdtek. Billie izzadt

volt, a szívverése is lassult, de nem volt fáradt. Csak…
elégedett.
Nem most csinálta először. Még a kórházban sem tudták
állandóan szemmel tartani, és Billie egyszer lefeküdt egy
férfibeteggel, egyszer pedig egy ápolóval. Akadtak… nők is.
De egyik sem volt ilyen. Még sosem volt ilyen jó, ilyen
könnyű, ilyen élvezetes, mint Mitch-csel.
- Én még sosem csináltam ezelőtt – szólalt meg Mitch.
Billie elmosolyodott.
- Tényleg nem? Ne hülyéskedj! Fantasztikus voltál.
- Azt mondod?
- Hát, nem mintha olyan sok összehasonlítási alapom
lenne, de… tényleg az voltál.
Bueller halkan felkacagott.
- Akkor jó. Az is akartam lenni, neked. Én… én szeretlek,
Billie.
Billie szinte itta magába a szavakat, az érzést, az érintést.
Igen.
Erre várt egész életében, de nem hitte, hogy valaha is
megtörténik vele; sosem gondolta komolyan, hogy ez
lehetséges olyasvalaki számára, mint ő.
Erre most itt van.
- Örülök. És én is szeretlek, Mitch.
A férfi egy kicsit megmozdult, és Billie érezte újra
feltámadt érdeklődését.
- Hmmm… Ilyen potensek vagyunk?
Bueller beharapta az ajkát.
- Valamit el kell mondanom neked.
- Jobb, ha csinálod - közölte Billie. - Miért nem mutatod
meg inkább, hogy működik? - érintette meg könnyedén a
férfit. - Beszélni később is lehet.
 - Oké. Magamévá teszem… az álláspontodat.
- Nem, drága! Majd inkább én szerzem meg a tiédet…

Jones átvette az ügyeletet a külső érzékelőknél. Tíz perce

sem telt még le, amikor egy figyelmeztető jelzés kezdett
villogni a panelen.
- Ó, a fenébe! - szisszent fel Jones. Nem volt valami nagy
szakértője ennek a munkának, de a számítógép úgyis
elvégezte a nagyját, neki csak kérdeznie kellett. - Mi a gond,
emberek?
A számítógép kiírt valamit a képernyőre.
Jones a fejét rázta.
- Az nem lehet, haver! Ott kint nem lenne szabad egy
másik hajónak lennie!
- Gondja támadt? - kérdezte valaki a háta mögül.
Stephens ezredes állt ott.
- Uram, az érzékelők szerint egy hajó van mellettünk és
egyre közeledik. Egy áramkör elromolhatott a szerkezetben.
- Lehet valami visszhang is. Gyakran megesik az ilyesmi -
mondta Stephens. - Futtasson le egy diagnosztikai
programot!
- Rendben, uram - Jones megnyomott egy kapcsolót.
A képernyő berácsozódott, szavak villantak fel rajta, és az
eredmény szinte azonnal megjelent:
DIAGNOSZTIKAI ELLENŐRZÉS ELVÉGEZVE, MINDEN
RENDSZER HIBÁTLAN.
- A francba! - átkozódott Jones. - Elnézést, uram. Akkor
tényleg van ott egy hajó. Bekapcsolom az általános riadót…
- Már nyúlt a vörös gomb fedele felé, hogy felpattintsa.
- Nem - mondta Stephens.
- Uram, ha az ott egy hajó, amiről okkal feltételezhető,
hogy veszélyt jelent ránk és a küldetésre nézve, akkor…
Ekkora Jones már épp eléggé elfordult ahhoz, hogy
észrevegye: Stephens elővette az oldalfegyverét. Egy
puhagolyós pisztoly volt az.
- Uram…!
Az ezredes lelőtte. A golyó Jones bal szemén át hatolt a
koponyába. Vér fröccsent a munkaruhára, ahogy a nő az
ellenőrzőtáblára bukott. Lassan lecsúszott székéből a
padlóra.
- Sajnálom - mormolta Stephens, és elrakta fegyverét.
Majd üzembe helyezte az adóberendezést.
- Itt Stephens - mondta a mikrofonba. - Készen állunk a
találkozóra.
- Rendben - nyugtázta Massey a túloldalról. - Máris
megyünk.
Wilks éppen az edzőteremben dolgozott egy minden izmot
megmozgató gépezeten, amikor a hajó megremegett.
Valami nekik ütközött. A mindenit! A pajzsoknak mindent
el kéne téríteniük, ami kisebb egy aszteroidánál!
Wilks felugrott, és magára kapkodta holmiját.
Az ajtó mellett volt egy Általános Riadó gomb. Wilks
fölhajtotta a fedelet, és futtában rácsapott a kapcsolóra.

Billie éppen az ingét vette vissza, amikor a rázkódás

ledöntötte a lábáról. Nekiesett az egyik hexkartonnak és
felbukott, de sikerült a fenekén landolnia anélkül, hogy
különösebb kárt szenvedett volna.
Mitch a lábával ellensúlyozta a lökést, és talpon maradt.
Egy riasztó kezdett vijjogni, és csak bömbölt, szünet
nélkül.
- Ez Általános Riadó - mondta Mitch, és sietve
összegombolta az overallját.
- Gyakorlat? - Billie felállt.
- Lehet - tűnődött Bueller -, de nem hinném. Valami
nekünk jött.
- Kiment az egyik motor?
- Nem, akkor már rég csak sugárzó por lennénk. Nem
hinném, hogy próbariadót tartanának, ilyen közel a célhoz.
Valami baj van! - A kijárat felé indult, aztán megtorpant. -
Figyelj, Billie, te maradj itt, jó? Csak amíg ki nem derítem,
mi történik.
- Várj egy percet…
- Ez elszigetelt részleg - ha valahol szivárgás van, itt
biztonságban leszel. Kérlek! Igyekszem olyan hamar jönni,
ahogy csak tudok.
 Billie bólintott.
- Oké. De vigyázz magadra!
- Vigyázni fogok. Szeretlek.
- Én is.
Bueller elvigyorodott, aztán megfordult, és kirohant.

Ramirez éppen a zuhanyozóból lépett ki fürdőlepedőbe

burkolózva, amikor Bueller elnyargalt mellette.
- Mi a franc folyik itt?
- Gőzöm sincs - vetette oda Bueller. - Nyomás a
fegyverraktárba! Felszerelkezünk, aztán elfoglaljuk a
helyünket.
- Naná, naná…! - Ramirez fölkapott egy overallt az ajtó
fogasáról, és megpróbált futtában öltözködni. Nem sikerült
túl jól.
- Jones van ügyeletben, nem? - pillantott az órájára
Bueller.
- Tudja a nyavalya.
Mbutu éppen előttük lépett ki a folyosóra, és a
fegyverraktár felé indult.
- Nem láttad Wilkst? - kiáltott rá Bueller.
- Nem, senkit se láttam. Aludtam - ordított vissza a nő.
Elérték a raktárt. Chin volt raktárosi szolgálatban, és már
fel is nyitotta a szekrényeket. Kezdte kiosztani a
fegyvereket. A 2. osztag fele volt ott, és a 3. osztag
nagyobbik része. Bueller nem látott senkit a negyedikből,
sem pedig a sajátjából, az elsőből.
- Ó, hogy az a…! - fakadt ki valaki a 3. osztagból.
- Mi a baj?
- Erről hiányzik az adagolószerkezet, te barom!
Chin megnézte a fegyvert, amit éppen a következő ember
kezébe akart nyomni.
- Hú, a kurva életbe! Erről is! Fegyverellenőrzés, katonák!
Csak egy pár másodperc kellett hozzá.
Valamennyi fegyverről hiányzott az adagoló.
Ez az elektronikus szerkezet létfontosságú volt. Nélküle a
karabély csak arra lehetett jó, hogy valakit fejbevágjanak
vele.
 - A francba - mondta Chin. - Most aztán benne vagyunk!
- Mi van a gránátokkal? - kérdezte valaki.
- Használd az eszed, tökfej! - torkolta le Chin. - Gránáttal
akarsz lövöldözni a hajó belsejében?
Valaki egy oldalfegyverrel hadonászott.
- Ezek is el vannak szúrva. Valaki azt akarja, hogy ne
tudjunk lőni.
- Van kezetek és lábatok, katonák - mondta Bueller. -
Megtanultátok, hogyan kell használni őket. Mozgás!
Ekkor szólalt meg a fedélzeti hírközlő:
- Itt Stephens ezredes. Minden katona azonnal
jelentkezzen a hátsó rakodózsilipnél! Ismétlem, minden
katona azonnal a rakodózsiliphez!

Wilksnek még mindig megvolt a bejelentetlen civil

bénítófegyvere, és készenlétbe is helyezte, amikor
bakancsok dobogását hallotta a zsilipből. Társaságot kap -
de nem olyat, amilyenre számított.
Felkapcsolta a célzólézert. Az első néhányat elintézi. Mély
levegőt vett, a fegyvert szemmagasságba emelte, és várt.
- Tegye le! - csattant mögötte egy hang. – Ha megpróbál
hátrafordulni, halott.
Stephens!
- Behatolás van folyamatban, uram! - mondta Wilks.
- Tudom. Dobja el azt a bénítót!
Akármi is történt, ez a Stephens megelőzte. Wilks eldobta
a fegyvert.
A zsilipajtó félresiklott, harci öltözéket viselő alakok
özönlöttek be a nyíláson. Két csoportra oszlottak, az egyik
előre, a másik hátrafelé indult. Ketten Wilksre fogták
fegyverüket: automata puskákat, amelyek törékeny epoxi-
bór-ólom lövedéket röpítettek ki. Nem voltak túl
ütőképesek, páncélvédelem nélküli emberi célpont ellen
azonban megtették a magukét. Wilks fölemelte a kezét.
Az utolsó ember is bemászott a hajóba, kezében antik, tíz
milliméteres Smith-szel. Meglengette a pisztolyt Wilks felé.
- Hello, katona! Maga új fiú itt?
- Éppen időben érkezett, Massey - mondta Stephens.
 - Naná! Most már megvan. Elrakhatja a fegyverét.
Wilks érezte, hogy összerándul a gyomra. Szóval
Stephens áruló. Nem tudta, ki ez a Massey; hogy kit vagy
mit képvisel - az egyik hadianyag-kartellt, netán valamelyik
társaságot - de egy dologban biztos lehetett: Stephens
eladta őket. Szembefordult az ezredessel.
- Maga ölte meg Easley-t, ugye?
Stephens elrakta az oldalfegyverét.
- Szükséges volt.
- Rohadék!
- Nehéz az élet, Wilks. Az embernek sokmindenre
rákényszerül, hogy boldoguljon az életben.
A Massey nevű fickó elvigyorodott.
- Örülök hogy így gondolja, ezredes. - Stephensre fogta a
pisztolyát. - Lenne olyan kedves félreállni, őrmester?
Stephens meghökkenve pislogott.
- Mi… mit csinál?
- Nem lehet megbízni egy olyan parancsnokban, aki eladja
a csapatát, ugye egyetért velem?
- V-v-vvárjon egy percet! Megegyeztünk! Magának
szüksége van rám!
- A feladatának eleget tett. Már nincs szükségem magára.
Elsütötte a pisztolyt. Wilksnek a füle is csengett a
hatalmas dörrenéstől.
Stephens mellén ökölnyi lyuk tátongott. Ahogy megingott,
a lyuk mélyvörös színt öltött. Wilks tudta, hogy artériás vér
lövell a sérült szívből. Az árulónak befellegzett.
Az őrmester Massey-re nézett.
- Ne aggódjon, Wilks, nincs szándékomban megölni
magát, hacsak el nem követ valami őrültséget. Maga és a
katonái még hasznunkra lesznek. Hallott már a
horgászatról?
Wilks úgy nézett rá, mint aki egy hatalmas gyíkot lát.
Massey elnevette magát.
- Ha halat akarsz fogni, megfelelő csalira van szükséged…
- Egyre hangosabban nevetett, mintha csak viccelne, de
Wilks pontosan tudta, mire céloz.
Mert Wilks pontosan tudta, mit esznek az idegenek.
 19.

Egyórás várakozás után Billie odaosont az ajtó melletti

számítógép-panelhez, és óvatosan bekapcsolta. Egy kis
erőfeszítéssel sikerült aktiválnia a monitort - és meglátott
három katonát, akiket két idegen fegyveres terelgetett a
folyosón.
Billie-nek elállt a lélegzete. Mi történt itt?
A számítógéptől sem tudott meg sokkal többet. A hajó
valamiféle behatolók kezére került. Kik lehetnek? Miért
támadták meg a hajót? Hogy sikerült a hatalmukba
keríteniük? Hisz tömve van remekül kiképzett
tengerészgyalogosokkal! Mi történt Wilks-szel és Mitch-
csel?
Mitch-et nem látta, de némi kapcsolgatás után
megpillantotta Wilkst.
Egy magas, szőke fickó tartotta sakkban a pisztolyával.
Istenem! Mit tegyen?

A fickó, aki Massey-hoz beszélt, furcsának tűnt, és Wilks

hamarosan rájött, miért. Android volt, és nem nagyon
törődtek azzal, hogy kikozmetikázzák. Biztosan
feláldozható. Azt is észrevette, hogy nem nagyon izgatja a
robotika Első Törvénye, miszerint nem szabad emberi
lényben kárt tennie. Hogy a fenébe tudta kiiktatni ezt a
kalóz?
Mindenkit számba vettetek? - kérdezte Massey.
- Igen, uram - válaszolta az android. - Két egységet
vesztettünk el az akcióban. Négy tengerészgyalogos halt
bele a támadás során kapott sebekbe, két másik súlyos
állapotban van. Stephens előzőleg végzett még kettővel. A
megmaradt legénység a felügyeletünk alatt áll. Mindet
azonosítottuk, de van egy eltérés.
- Mi a probléma?
- A kezdeti listán, melyet a mélyálomból való ébredés után
készítettek, egy fővel több szerepel.
 Massey Wilkshez fordult.
- Megjegyzés?
- Stephens rosszul számolt. Ostoba seggfej volt.
Massey odaszólt az androidnak:
- Ellenőrizzétek a neveket és az azonosítószámokat! Nincs
szükség szabadon kószálókra a fedélzeten.
- Igen, uram!
- Maga vette a bátorságot, és megtámadott egy kormány-
hajót - mondta Wilks. - Miért?
- Hogy megakadályozzak egy mohó versenytársat abban,
hogy elorozza a vállalatom pénzét.
- Versenytárs? Ha egy vállalatot képvisel, akkor tudnia
kéne, hogy a kormány nem versenyez magánvállalatokkal.
- Dehogynem. Szerezni akarnak egyet azokból az értékes
idegenekből, és fegyvert akarnak csinálni belőlük. Nem
gondolja, hogy eladnák az eredményt bárkinek, aki meg
tudja fizetni?
Wilks a fejét rázta.
- Maga nem tudja, mivel szórakozik! Ezek a dögök már
tucatnyi kolóniát intéztek el!
- Többet tudok mint gondolná, őrmester. Tudja, nekünk
már van egy ilyen lényünk. A Földön. Nekünk itt az a
feladatunk, hogy biztosítsuk: senki nem tesz szert
hasonlóra, mielőtt mi teljesen kiaknázzuk a lehetőségeket.
Ezzel és az információgyűjtéssel segíthetjük a dolgok
menetét. A kedvenc ételük, fényviszonyaik, környezetük,
miegymás. Abból, amit tudunk, úgy tűnik, a saját
bolygójukon nem ők az urak. Csak olyan egér-félék.
- Van egy idegenük? A Földön?
- Ja. Én magam nem láttam, de tudom, hogy ronda egy
darab.
- Jóságos Buddha!
- Ő most nem segíthet magán, őrmester -mosolygott
Massey. - Itt én vagyok az istene.

Billie egy ládának támaszkodva gondolkodni kezdett. Itt

akár hosszabb ideig is elrejtőzhet anélkül, hogy
rábukkannának. Nem szerepel sem a legénység, sem a
katonák listáján. Elképzelhető persze, hogy valaki
kikotyogja, de az is lehet, hogy nem.
Viszont azzal, hogy itt marad, nem segít a többieken.
Mitch talán meghalt vagy megsebesült - látta a monitoron,
hogy néhány testet kivetnek az űrbe. Egy idő után pedig
vízre és élelemre is szüksége lesz.
Ha nem tudnak róla, akkor talán tehet valamit a
többiekért. A hajó szellőzőrendszere helyenként elég tágas
ahhoz, hogy közlekedni tudjon benne. Épp elég tapasztalatot
szerzett a rejtőzködésben, amikor az idegenek elfoglalták a
telepet a Peremen. Ha az ember halk és gyors, életben
maradhat. Egyszer már sikerült - sikerülni fog újra. Ki kell
derítenie, mi történt Mitch-csel. Ha megölték, akkor már
semmi sem számít. Ha még él, akkor megpróbál segíteni
rajta.
Fölállt. Igen. Nem fogja hátralévő napjait a sötétben
kuporogva tölteni, várva, hogy megtalálják és agyonüssék,
mint valami patkányt.
Inkább harcol.

Massey és Wilks figyelték a landolóegység berakodását. A

tengerészgyalogosokat őreik, az androidok beterelték a
járműbe.
- Maga marad - mondta Massey Wilksnek.
- Miért?
- Mert így akarom. Már elég kukac van a horgainkon.
- Lemészároltatja az embereimet!
- Igen. Saját csapataim a levegőből persze fedezni fogják
őket legjobb tudásuk szerint. Már ott is vannak. Az élő csali,
ha az információim pontosak, jobb a halottnál.
- Rohadt fattyú!
- Téved. Mindkét szülőm élt, egészen kilencéves koromig.
Akkor megöltem őket.
Wilks figyelte a leszállóegységbe masírozó csapatokat.
- A lenti atmoszféra kicsit szokatlan - mondta Massey. -
Valamivel kevesebb az oxigén, valamivel több a széndioxid
meg a többi gáz, és van egy kis metán meg ammónia, amitől
valószínűleg begyullad a szemük és folyni fog az orruk. A
tartós belégzés halálos lehet, de kétlem, hogy bárki is olyan
sokáig húzná.
Wilks nem válaszolt. Most aztán nyakig ülnek a szarban.
Az egyetlen reménysugár az, hogy Massey és a legényei
nem jöttek rá, hogy itt van Billie. Persze rá fognak jönni, ha
végigolvassák a hajónaplót és Stephens személyes
feljegyzéseit. Billie valószínűleg látható a
monitorfelvételeken is. Előbb-utóbb valaki fel fogja tenni a
számítógépnek a megfelelő kérdést - és válaszként
megkapja Billie-t.
Szívből remélte, hogy a kölyök talált valami jó búvóhelyet,
és nem mozdul el onnét.

Bueller a helyén ült a csapatszállítóban, és várta az

indulást.
Felkészítették az idegenekkel való találkozásra, de nem
így - fegyvertelenül, ellenséges tekintetek kereszttüzében.
Egy szemernyi esélyük sincsen a lények ellen, ha csak a fele
is igaz annak, amit Wilks állít.
Mégsem tehetnek semmit. Bármiféle összecsapás az
android őrökkel azonnali halált jelentene. Amíg életben
vannak, legalább a lehetőség fennáll, hogy tehetnek valamit
az életben maradásért.
Billie-re gondolt. Remélte, hogy veszteg maradt. Ha ebben
biztos lehetne, nyugodtabban halna meg.
Különös, hogy egy magafajta így szerelembe eshet.
Különös, de igaz.
Felzúgtak a hidraulikus szerkezetek, amelyek kiemelték
az egységet a felszálláshoz.
Szeretlek, Billie, gondolta Bueller.
Ég veled!

Billie végigkúszott egy műanyag csövön, ami alig pár

centivel volt szélesebb, mint ő maga. Keservesen haladt
előre, fájt a karja, a keze, ahogy vonszolta magát előre. De
nem volt más választása.
 Wilks azon vette észre magát, hogy egyedül van az egyik
elülső tárolóhelységben, zárt ajtók mögött, Massey két
android őrének felügyelete alatt. A hazai csapat egyelőre
vesztésre állt.

Massey a telemetrikus kijelző előtt ült, és figyelte a

landolóegység és a katonák sisakkamerái által közvetített
képeket. A szokásos életműködés-kijelzők hiányoztak: a
Gyarmatiak eléggé rosszul állhatnak anyagilag. De ez
úgysem számít. Nem érdekelte, hogy meghalnak-e - neki
csak egy másik példányra volt szüksége, és hozzá minden
információra, ami az idegenek bolygóján megszerezhető. Az
eredmények máris érkeztek. Gravitáció, légkör,
fényviszonyok, időjárás: adatok tömege áramlott a Benedict
tárolóiba.
Úgy tűnt, ebből a helyből nem lesz egyhamar közkedvelt
nyaralóbolygó. A gravitáció egy kicsit erősebb volt a
földinél, meghaladta a másfél g-t: a dagadtak meg a
szívbajosok nemigen bírnák még akkor sem, ha amúgy ez
volna a paradicsom. Pedig nem volt az. Napjának heve
felforrósította a légkört - bár a sarkokon apró jégsapkák
fehérlettek, majd' mindenütt kánikula uralkodott. A
vegetáció szegényesnek látszott, az óceánokban
bővelkedtek az ártalmas fémsók: egy védtelen ember akkor
sem maradhatott volna sokáig életben, ha nincsenek a
gyilkos őslakók, hogy felfalják vacsorára. A mérgező levegő
állandó szűrőviselést, vagy implant beültetését tette
szükségessé.
Massey ocsmány szemétdombnak látta az egészet.
- Parancsnok, áttörünk a felhőrétegen - zendült az android
pilóta hangja.
- Vettem… - Massey átkapcsolt a jármű orrkamerájára. A
hologram a bal oldalán jelent meg, és egy felhőörvényt
mutatott, mely fokozatosan ritkult. A felhőtakaró alatt a
felszín lehangoló látványt nyújtott. Satnya fa-féleségek
meredeztek helyenként, meg piszkosszürke színű, éles
peremű fiatal vulkáni kőzetek.
 - Előttünk nagy viharfelhő - jelentette a másodpilóta. -
Körülbelül húszezer kilométerig megy föl. Nézze, mekkora
villám!
- Kerüljék meg! - rendelkezett Massey. - Keressenek egy
idegen-fészket, és szálljanak le pár kilométerrel arrébb!
Nehogy a katonák túlságosan kifáradjanak a
menetelésben…
- Rendben, parancsnok.
Massey a váltakozó képeket nézte. Az akció pontosan a
tervei szerint halad. Szinte már unalmasan tökéletes.
Történhetne valami ott lenn, hogy legyen végre egy kis
izgalom is.

Billie észrevette, hogy a szellőzőakna az egyik kisebb

konyhába nyílik.
Senki sem volt a közelben, kiemelte hát a fedőrácsot, és
kimászott az egyik mikrohullámú sütő tetejére. Gyorsan
leugrott a padlóra.
A Benedicten a főzés leginkább ételcsomagok
megmelegítéséből és kibontásából állt. Egy-egy
gombnyomásból. Itt senki sem készített ízletes ebédeket, de
adódtak különleges alkalmak, amikor a hétköznapi
porcióknál különlegesebb fogásokra volt szükség. Például
magas rangú tisztek, diplomaták látogatásakor. Ebben a
konyhában el lehetett készíteni egy szójakotlettet vagy
gulyást, talán még egy süteményt vagy tortát is.
Billie végigkutatta a szekrényeket, amíg nem talált egy
kombinált kést és egy U-alakú, hegyes zöldséghámozót. A
szélek fogazottak voltak az egyik, élesek a másik oldalon; a
pengét egy arasznyinak becsülte. Nem valami komoly
fegyver, de szúrni lehet vele, ha elég közel tud kerülni az
ellenfélhez.
Jobb fogás volt az az elvékonyodó, üres plasztikcső,
amibe folyadékot lehetett tölteni, aztán megfagyasztani,
hogy sodrófaként lehessen használni. Billie bekapcsolta a
fagyasztót a cső fogantyúján. A betöltött folyadék húsz-
egynéhány másodperc alatt megszilárdult. A készség hideg
volt, sima és súlyos. Jól fejbe vághat vele valakit. Egy
puskával ez sem ér fel, mégis több a semminél.
Megemelte a sodrófát. Most már csak oda kell lopóznia a
fegyveresek mögé, hogy egyenként fejbe vagdossa ókét.
Egyszerű, nem?
Felkuncogott.
Most aztán tényleg becsavarodtál! Hiába, felemelő érzés,
ha az ember végre tesz valamit.

Massey a monitorokon figyelte, ahogy a katonák kilépnek

az idegenek világnak felszínére. Teljes felszerelésben -
leszámítva persze a fegyvereket. Saját hat osztaga a
tengerészgyalogosok fölött lebegett nyitott, kis
járművekben. Fel voltak fegyverezve: a katonák tudták,
hogy ha nem engedelmeskednek a parancsaiknak, halál vár
rájuk.
Az érzékelők dolgoztak: néztek, füleltek, szimatoltak - és
folyamatosan továbbították információikat Massey-nak, aki
bele-belehallgatott saját androidjainak párbeszédébe is.
- …ember létükre elég jól mozognak, pedig nincs túl sok
oxigénjük…
- …hogy veszélyben vagyunk itt?
- Nem. Az idegen életforma csak a talajon támad.
Massey hamar elunta a műsort. Terve egyszerű volt:
bevezényli a katonákat a legközelebbi fészekbe, ahol az
idegenek elkaphatják őket, és csírákat rakhatnak beléjük.
Aztán odaküldi az androidokat, hogy hozzák vissza őket.
Stephensnek ugyan tilos volt plazmavetőket berakodnia,
Massey azonban épp elég nehézfegyvert hozott saját
hajóján. Bármilyen szívósak legyenek az idegenek, nem
vészelhetnek át olyan energiacsapásokat, melyek a
legmodernebb testpáncélokat is keresztülégetik. Nem, ez
nem jelenthet problémát. Ha lesz egy-két példánya és
megfelelő mennyiségű információja, Massey visszatérhet a
Földre.
Itt az ideje, hogy a Társaság keressen neki valami igazán
nehéz feladatot.
 Harsányan felnevetett. Nem könnyű dolog a legjobbnak
lenni. Saját magadnak kell kitalálnod újabb és újabb
kihívásokat. Lehet, hogy otthagyja a Társaságot, és elmegy
dolgozni valamelyik kisebb, elszántabb céghez.
Szembefordul a tápláló kézzel - és párszor belemar, csak
hogy megmutassa nekik, képes rá. Igen. Van ebben valami
csábító.
De nem szabad elbíznia magát. Egyszerre csak egy
feladattal szabad törődnie. Ha hibát követ el, többé már nem
ő a legjobb - és nincs értelme előre inni az idegenek
tojásaira.
Visszafordult a hologramokhoz és az áramló adatokhoz.
Egyszerre csak egy feladat.

20.

Bueller és az 1. osztag óvatosan közelítette meg a dombot

- fegyvertelenül, tudván tudva, hogy a haláluk felé mennek.
A domb - fészek, kaptár vagy ki tudja, micsoda - olyan
volt, mint egy ház nagyságú hangyaboly. A felülete
egyenetlen és göcsörtös, tompa szürkésfekete, itt-ott
világosabb foltokkal. Amikor közelebb értek, látták, hogy a
világosabb foltok csontok - főleg koponyák - beledolgozva a
felszín anyagába.
- A mindenit! - dünnyögte valamelyikük.
- Valami váladék lehet, némi szerves anyaggal vegyítve, az
íze miatt…
Előttük, olyan százméternyire, ovális bejárat látszott,
kitaposott ösvénnyel.
- Én ugyan be nem megyek - jelentette ki Ramirez. - Ott
egye meg a fene az egészet!
De az androidok kis repülői ott köröztek a fejük fölött,
akár a böglyök. Bueller fejhallgatója sercegni kezdett.
- Induljanak befelé! - csattant egy hang. A parancsot
nyomatékosabbá teendő keskeny, zöld plazmasugár
csapódott a földbe a hátuk mögött, füstölgő lyukat égetve a
sziklába.
 - Vajon mi lehet a többiekkel? - latolgatta Chin.
- Kit érdekel? - vakkantotta Ramirez. - Nemsokára
történelem lesz belőlünk, hombre!
- Hiszen ezért jöttünk - emlékeztette Bueller.
- Ugyan már! - legyintett Ramirez. - Harcolni jöttünk, nem
csalinak!
- Várom a javaslatokat - mondta Bueller.
Hatan indultak a bejárat felé. Ha egyszer már bent
vannak, talán elég lekushadniuk, és nem mennek tovább.
Jól van, Bueller. És a fickó a monitornál szépen megvakul,
és nem fogja látni a sisakkamerákból, hogy egyhelyben
állunk.
Mit tehetnek?
Szétégethetnek minket egy visszavert plazmasugárral, ezt
tehetik.
Oké. Rendben van.
Vagy leküldhetik az egyik androidot, hogy gatyába rázzon
minket. Még ki sem kell szállniuk a repülőkből.
Történelemmé válunk, ahogy Ramirez mondta
A csapat elérte a bejáratot. Bueller kihúzta magát, nagy
levegőt vett. Ő lépett be először a bolyba.
Jöjjön hát, aminek jönnie kell.

Billie lassan lopózott ki a konyhából a fegyverraktárhoz

vezető folyosóra. Egy sodrófa meg egy krumplihámozó
aligha lesz elég egy csomó fegyveres ellen. Egy puskára volt
szüksége. Meg jókora adag szerencsére
Igaz ami igaz, hasznát látta volna egy-két csodának is.

Massey a holografikus képeket tanulmányozta éppen,

mikor halk csilingelés vonta magára a figyelmét. A
képernyőre nézett. A három repülő ott körözött az első
domb bejárata fölött, de a többi osztag még nem érte el a
célját.
Mi a…?
Egy ismeretlen légijármű közeledik á repülőkhöz.
 Ez lehetetlenség! Ezen e világon nincs civilizáció. Az
idegeneknek nincsenek, nem lehetnek repülő eszközeik!
Aztán hirtelen rádöbbent, mi a furcsa a képen. Nem volt
hőjel, sem energiaszivárgás, sem radar, sem Doppler, sem
rádiójel. Vagy olyan primitív az a jármű, hogy csak siklik,
vagy…
Massey hunyorgott.
- Egyes csoport - szólt a mikrofonba. - Riadó!

A szárnyas teremtmények első hulláma lecsapott a

repülőkre. A kamerák hátborzongató élességgel mutatták, a
jelfogók rögzítették a képeket.
Hüllőszerű, pikkelyes lények voltak. Delta alakú,
körülbelül tízméteres fesztávú szárnyuk volt rövid, karcsú
testtel és hosszú, éles fogú fejjel. Nyilvánvalóan ragadozók.
Tucatnyian lehettek az első csoportban, és hangtalanul
támadtak az egységekre.
Az androidok jók voltak, ezt Massey-nek is el kellett
ismernie. A plazmafegyverek életre keltek, zöld sugarak
pásztázták a levegőt. A lények lehulltak és elpusztultak,
amikor az energianyalábok leszelték a szárnyukat,
belevágtak a testükbe vagy leszakították a fejüket. Kilenc
mindjárt az első másodpercekben elpusztult a hat android
koncentrált fegyvertüzében.
De már érkezett is a második hullám - és a szörnyek
egyszerre túl sokan lettek. Az egyik kapott egy sugarat az
oldalába, és alighanem rögtön elpusztult, teteme mégis
nekicsapódott a repülőnek, és megbillentette. Egy társa
tüstént odaszárnyalt a hánykolódó járműhöz, és
megmutatta, mire képesek azok a hatalmas fogak: letépte
az egyik android karját.
Azét, aki a gépet irányította.
A jármű spirálban zuhant - négy vagy öt bestia követte.
A másik két repülő sem volt könnyebb helyzetben. A
csapkodó szárnyak leütötték az androidokat, az éles fogak
pedig úgy szaggatták a gépek műanyag borítását, mintha a
szörnyek eleven húst sejtettek volna alatta.
 Plazmasugarak cikáztak, szárnyas rémek bucskáztak le az
égből, de az életben maradottak lankadatlanul tovább
rohamoztak. Az egyik repülő már úgy festett, mint egy szem
pattogatott kukorica, amire újra meg újra lecsapnak a
kiéhezett varjak. A műanyag borítás tele volt karmolásokkal,
repedésekkel és horpadásokkal. Az androidok nem adták fel,
de veszítettek.
Az első repülő lezuhant, szétesett, két android kihullott
belőle. A repülő lények szinte rögvest aláereszkedtek és
tépni kezdték őket, leszaggatták végtagjaikat: a
műemberekből sugárban ömlött a fehéres testfolyadék.
Széttépték, de nem ették meg őket: a bolygó lényei
láthatólag nem kedvelték a szintetikus húst.
Massey meghökkenve nézte, ahogy a másik repülő is
földet ér, az egyik android kiugrik, és rohanvást a domb felé
indul. Amíg a szárnyas fenevadak azzal voltak elfoglalva,
hogy rácsapjanak arra az androidra, amelyik épp kifelé
igyekezett a járműből, nem eredtek a menekülő nyomába. A
futó android már közeledett a bejárathoz.
A harmadik repülő még harminc méterre lehetett a
felszíntől, amikor kigyulladt. Mire lezuhant, az utasokat már
nagyrészt elemésztette a tűz. Az egyik plazmafegyver
nagyon felmelegedett a lángokban - a vakító zöld villanás
porrá változtatta a járművet, azzal a négy-öt hüllőfajzattal
együtt, amelyek túl közel voltak hozzá.
Milyen érdekes, gondolta Massey. Ezeknek a lényeknek
minden kétséget kizáróan lenne piacuk. Talán be lehetne
fogni egyet. Mondjuk egy kisebb példányt.
De először az elsődleges feladatot kell végrehajtania.
A többi repülőt hívta.
- Azonnal menjetek az Egyesek koordinátáira! – rendel-
kezett.
- És mi legyen az itteni tengerészgyalogosokkal? -
kérdezte az egyik android.
- Kit érdekel? Tegyétek, amit mondok! Repüljetek közel a
földhöz - vannak repülő idegenek is, akik megtámadhatnak
titeket. Siessetek!
Bontotta a kapcsolatot, aztán hátradőlt
kontúrkarszékében. Igen. Ez érdekesebb, mint várta.
 Bueller hallotta a robbanást, és megtorpant.
- Ez meg mi a túró? - fakadt ki Chin.
Csak ötven-hatvan méternyire merészkedtek a fészek
belsejébe, és az ismeretlen fenyegetés egyszerre
félelmetesebbnek látszott az ismertnél.
- Menjük, nézzük meg!
- Veled megyek, haver - mondta Ramirez.
- Vállalom a hátvédet - szólt Mbutu. Ökölnyi kődarabot
tartott a kezében, és hadonászni kezdett vele. Buellernek
nevethetnékje támadt. Mbutu megőrült, ha azt képzeli, hogy
azzal a kővel menni fog valamire. A semminél viszont
bármilyen fegyver jobb lehet… Bueller maga is kő után
nézett.
A bejáratnál fantasztikus látvány tárult eléjük. Hatalmas,
denevérszerű lények szárnyaltak odakint. Mind a három
repülő a földre került, de csak egy volt ép közülük. Egy and-
roid igyekezett a domb felé, még az egyenetlen talajon is
rekordgyanús sebességgel. Plazmafegyvert szorongatott.
- Menjetek hátrébb! - suttogta Bueller. - Azt hiszem,
belénk botlik a szerencse…
- Talán - mondta mögüle Smith. - Csak azt szeretném
tudni, hogy miért nincsenek még a nyakunkon azok a
lények, amik idebent élnek.
- Ajándék lónak ne nézd a fogát - bölcselkedett Chin.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy örülj, hogy még a nyakadon van a fejed -
mondta Chin.- Erről van szó.
Figyelték a futó androidot. Az egyik repülő iszonyat
tessék-lássék feléje kapott, ám az android félrevetődött, és
a lény elhibázta. Mire kört írt le, s újfent támadásba lendült,
az android már majdnem elérte a bejáratot. A repülő jószág
úgy határozott, neki voltaképp másutt van dolga: föl vágott
a magasba, elkapott egy meleg áramlatot, és elvitorlázott.
- Készüljetek! Társaságot kapunk - sziszegte Bueller.
Az android elérte a bejáratot, és valósággal beesett rajta.
Esélye sem lehetett: mind a hat katona egyszerre vetette rá
magát, és ő hiába vergődött a hatszoros súly alatt.
 Most már volt fegyverük. Ez sem sok, mégis javítja a
kilátásokat.

Billie megint a hadianyagraktárban volt, mint alig néhány

órája, Mitch társaságában. Rengeteg fegyvert talált, de
miután egy csomót végignézett, rájött, hogy mindegyikből
hiányzik ugyanaz a létfontosságú alkatrész. Gondolatban
vállat vont, aztán felragadott egy karabélyt, összeszedett
néhány tartalék tárat és egy gránát-övet. Talán meg tudja
javítani a flintát, talán nem - legalább arra jó lesz, hogy
blöfföljön vele, hogy elhitesse az ellenséggel: működő
fegyverrel áll szemben. Fenyegetőzhet azzal is, hogy
felrobbantja a hajót. Hisz mindenképpen halál vár rá - nincs
vesztenivalója.
Főleg, ha Mitch-csel történt valami.

- Oké. Blake, te lősz a legjobban, nálad lesz a plazmavető

- jelentette ki Bueller.
A nő bólintott, átvette a fegyvert, és gyorsan
megvizsgálta.
- Majdnem tele a tár - állapította meg. - Harminc-harminc-
öt lövésre még elegendő.
- Ha használnod kell, használd gazdaságosan! - intette
Bueller.
- Van oldalfegyvere is - jegyezte meg Smith.
- Az nálam lesz - mondta Bueller.
- Már megbocsáss, de miért hiszed magad vezérnek,
Bueller? Mindannyian ugyanolyan rangban vagyunk Easley
halála óta.
- Mindenkinél jobb voltam pisztolylövészetben.
- Ez igaz, Smith - mondta Mbutu. - Te egy elefántot sem
tudnál eltalálni ilyen fegyverrel.
- Jól van na, igaz! - vonult vissza Smith. - Csak biztos
akartam lenni a dolgomban.
Bueller átvette a pisztolyt. Olyan lövedékei voltak, mint a
karabélyoknak, csak kevésbé volt erős. Át lehettet állítani
nagyobb lőszerre is, de akkor általában néhány lövés után
szétrobbant.
- Oké, haver - mondta Bueller a fogoly androidnak. - Akkor
beszélgessünk egy kicsit!
- Csak az idődet pocsékolod - mondta az android. - Nem
sokra mentek velem, mint tússzal. Korlátozott az
élettartamom, és az órám máris ketyeg. Egy-két héten belül
úgyis meghalok.
- De az az egy-két hét nagyon kellemetlen is lehet -
mondta Mbutu a kövével játszadozva.
Az android a fejét rázta.
- Nem tudok semmit. Massey a főnök, és mindent megtart
magának. Mi csak megcsináljuk, amit mond.
Blake belerúgott a lefogott androidba.
- Jól van - mondta. - Akkor öljük meg most rögtön!
Gyerünk, Mbutu, csapj a fejére azzal a kővel! Minek rá
golyót vagy töltetet pazarolni?
- Nyugi, Blake - csitította Bueller. - Ez kikerült a gyárból,
és így programozták. Nem mindenkinek van választási
lehetősége.
Blake Buellerre bámult.
- Igen. Értem, azt hiszem.
- Nem szívesen ugatok közbe, de mintha közeledne
valami onnan bentről - mondta Smith. - Egy egész csorda
ellen még a plazmafegyver sem ér semmit. Mi lenne, ha kint
folytatnánk a játszadozást?
Bueller hátrafelé figyelt. Hallotta az idegen lábak és
karmok súrlódó neszét a kövön.
- Mozogjunk, emberek! Menjünk el a repülőkig - ott talán
lesznek készletek vagy fegyverek.
- És aztán hová? - kérdezte az android. - Repülők és
landolóegységek nélkül nem menekülhettek erről a
bolygóról.
- Lehet, haver, de innét azért kimenekülhetünk. Indulás,
tengerészek!
Senkinek nem kellett kétszer mondania.
 Billie óvatosan haladt, és elrejtőzött, valahányszor
lépteket hallott közeledni. A vállán ott volt a rohampuska, a
kezében pedig a sodrófa és a hámozó. Addig távolodott a
hangoktól és a lábdobogástól, amíg a legénységi és
parancsnoki részlegben nem találta magát, fürgén osont
végig az átjárókon, a falhoz lapult, igyekezett láthatatlanná
válni. Ha valaki észreveszi, nagy bajba kerül, ráadásul
sürgeti az idő…
Ott volt Stephens kabinja is, és valami odavonzotta Billie-
t. Az ezredes már nem sok hasznát veszi a vackainak - ő volt
az egyik, akit a támadók holtan dobtak ki az űrbe. Billie-t
némileg meglepte, hogy Stephens az életét áldozta a hajó
védelmében - meglehet, félreismerte szegényt.
Amikor közelített az ajtóhoz, az kezdett kinyílni.
A fenébe, valaki van bent!
Gyorsan körülnézett a folyosón. Nem tud időben eltűnni.
Akárki bujkál Stephens kabinjában, meglátja őt, mielőtt
fedezéket találna. Ha fegyveres támadó az illető, akkor
hátba is lövi…
Felemelte a sodrófát, megnyomta a fagyasztót, és a falhoz
lapult az ajtó jobb oldalán Remélte, egyedül lófrál a fickó.
Amikor az ember kilépett a folyosóra, Billie meglendítette
a sodrófát. A folyadék még nem szilárdult meg teljesen, de a
cső így is elég kemény, elég nehéz volt.
Fejbevágta a férfit, éppen a bal füle mellett. Teljes erejét
beleadta az ütésbe. A vastag műanyag megreccsent, amikor
a csonttal találkozott. Viszkózus, kék massza fröccsent ki a
törött sodrófából, kék cseppekkel szórva tele a férfi arcát.
Ám az nem rogyott össze. Megtántorodott, nekiütközött
az ajtófélfának, de nem esett el.
Billie közelebb lépett, és a hámozóval a férfi hasába szúrt.
Fehéres folyadék spriccelt a sebből, amikor kirántotta a
pengét.
Android vér, döbbent rá, amikor a második szúrással
próbálkozott. Ez mesterséges ember.
Az androidnak sikerült megfordulnia és rácsapnia Billie
kezére, félig eltérítve a második szúrást, ami így a hasa
helyett a bordáját találta, és kiszakította az egyenruháját,
feltépte húsát. Felületes vágás érte, a fehéres „vér” sávja a
mellkasától majdnem a nyakáig ért.
A sodrófa hűtőfolyadéka elhomályosította a látását, így
eshetett meg, hogy ütése egy hajszállal elhibázta Billie-t.
Amíg a szemét törölgette, a lánynak maradt ideje még egy
szúrásra. Ha nem sikerül, a műember elkapja. Még egy
sebesült android is sokkal erősebb egy közönséges
embernél…
Billie szúrt, egyenesen a szemébe. Ha az ember
kórházban nő fel, ragad rá egy kevés anatómia. A szem a
legrövidebb út a koponyán át az agy felé.
A penge az arccsontot érte, de felcsúszott, és a szembe
fúródott. Billie kezére zselészerű, testmeleg anyag csordult.
Az android elugrott, felemelte a kezét, és kihúzta fejéből a
hámozókést. A fogazott él majdnem az egész szemgolyót
magával rántotta: csak a puszta szemgödör maradt, ami
lassan megtelt a fehéres keringési folyadékkal.
Az android egy darabig csak állt, aztán összeesett. Nem
szólt semmit, fel sem nyögött, csak összerogyott, mintha a
hirtelen elolvadtak volna a csontjai - vége volt.
Billie szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a
mellkasából. Még mindig szorította a sodrófa maradványát.
Elengedte. A csattanás jókorát visszhangzott a folyosón.
Legszívesebben megfordult és elszaladt volna, mégsem
tette. Inkább azon kezdett gondolkodni, vajon mit keresett
az android Stephens kabinjában.
Bent aztán rájött. A karabélyokból hiányzó alkatrészek ott
sorakoztak takaros kupacokban az ezredes ágyán. Ki tehette
ide őket? Valaki használhatatlanná tette a fegyvereket, és
arra sem volt nehéz rájönni, kicsoda. Miért tette? Ezen ráér
később töprengeni. Most más dolga van.
Fölvette az egyik adagolószerkezetet, és visszarakta a
fegyverére. Az alkatrész a helyére kattant. Aztán betöltött
egy tárat, megnyomott egy gombot, és benyomta a tárat a
tűztérbe. A számláló kilencvenkilenc, ember ellen
használatos töltény készenlétét mutatta.
Billie elmosolyodott. Kemény menet volt, de megérte. Ha
most látnák az orvosok a klinikáról, lenne miért aggódniuk:
szent isten, egy bolond nő rohampuskával a kezében!
 Úgy van. És ha valaki beleköt, azt kihívja egy gyors és
halálos tetkó-tangóra.
Wilks. Meg kell találnia és ki kell szabadítania Wilkst. Ő
tudni fogja, hogyan tovább. És ha már megvan Wilks, akkor
fölszedik Mitch-cset, és elmennek innen a fenébe.
Talán nem ez a világegyetem legragyogóbb haditerve, de
egyelőre megteszi.
Remélhetőleg.

21.

Massey nézte, ahogy a másik hat repülő megérkezik az 1.

osztag dombjának közelébe.
Különféle szögekből figyelhette, hogyan lövik ki a
tengerészgyalogosok a repülőket.
Hát igen. Biztosan megszerezték az épen maradt
fegyvereket. Legalább két plazmavető küldözgetett a földről
ragyogó zöld sugarakat saját csapatai felé.
Az androidjai elég jók voltak, de csak általános képzést
kaptak, és hiába voltak erősek, gyorsak, nem képezték ki
őket különleges támadási helyzetekre. Most a katonák
voltak előnyben, noha fegyverzetük messze elmaradt a
tökéletestől. A hat repülőből három lángba borult és
lezuhant, a másik három gyorsan kimenekült a
hatótávolságból, és ott körözött a terület fölött.
- Parancsnok - jött a hívás az egyikből. - Problémánk van.
- Nem vagyok vak - mondta Massey. - Tartsátok a
pozíciótokat! Ne veszítsétek őket szem elől!
Hátradőlt székében, és az állát dörzsölgette. Megfordult,
és az ajtóban őrködő androidot szólította.
- Menj el Wilksért, és hozd ide!
Az android nekiindult, hogy teljesítse a parancsot.
Hmmm. Igen, az egész sokkal érdekesebben alakul, mint
várta. Igaz, némi vereségszag is érződik a levegőben.
Összegyűjtött egy csomó információt a bolygóról, és
teljesítette elsődleges feladatát: megakadályozta a
kormányt abban, hogy saját idegen-példányra tegyen szert.
Folytassa az akciót, vagy vessen véget a küzdelemnek, és
térjen haza? Egyfelől remekül teljesítette megbízatását:
nyugodtan mondhatja, hogy a felszíni csapatokat
elpusztították az idegenek, ez nem fog számítani. A
Társaságnak megvan a saját példánya, egy másik legfeljebb
tartalék lenne. Másfelől azonban…
Gyűlölt megfutamodni.
Igen, ez érdekes kérdés. Nem árt, ha gondolkozik rajta
még egy keveset.

A vakszerencsén múlt, hogy Billie észrevette a kalózt, aki

Wilkst kísérte hátába nyomott rohampuskával. Wilksnek
karbonrost zsinórral volt összekötve a keze a háta mögött.
Az ember - vagy talán ez is android? - minden figyelmét rá
összpontosította, ezért Billie-t sem szúrta ki, aki egy
radiátor mögött lapult.
Amikor azok ketten elhaladtak, Billie fölállt, és a
keresztfolyosó végébe osont.
Épp időben nézett ki a sarok mögül, hogy lássa őket az
irányítóhelyiség felé befordulni. Meg akarta találni Wilkst -
és lám, meg is találta.
Kiugrott a főfolyosóra, és utánuk eredt.
Wilksnek az volt az érzése, hogy akárhová tart is, onnan
nem a saját erejéből fog távozni. Igaz, már több mint tíz éve
a sorstól kapott kölcsönből él. Már a Peremen meg kellett
volna halnia, a szakasza többi tagjával együtt.
Azóta nem sok öröme telt a létezésben. Ott egye meg a
fene! Ha rá kerül a sor, akkor rá kerül a sor. Férfihoz
méltóan fog meghalni.

Bueller minden pár másodpercben szétoszlatta és

megmozgatta a csapatot.
Szerencséjük volt, hogy a repülőket gyors szállításra
szánták: a kis járműveknek nem nagyon volt
sebességérzékelőjük, csak egyszerű radarjuk és Dopplerük;
sem szimatoló, sem infra nem állt az androidok
rendelkezésére. A gépekre fegyvereket sem szereltek. Mivel
az androidok célzáskor pusztán saját érzékeikre
hagyatkozhattak, a katonák álcázó öltözéke nagyon
megnehezítette a dolgukat. A katonákat nem lehetett látni -
ők azonban jól látták a repülőket. A két plazmafegyver
pedig, amit szereztek, ugyanolyan messzire hordott, mint az
androidoké. Ha a böglyök elég mélyre ereszkedtek ahhoz,
hogy célba vehessék a katonákat, azt kockáztatták, hogy ők
maguk válnak füstté. Mivel a járművek nagyobb és jobb
célpontot nyújtottak, a katonák három nullra vezettek.
Mégsem üldögélhetnek sokáig a földön. A rovarok
hamarosan kijöhetnek a bolyból – és akkor nekik
befellegzett. Nem tehetik meg maguknak, hogy
leragadjanak valahol.
- Oké, mindenki figyeljen rám! – kiáltotta Bueller a
sisakmikrofonba. - El kell tűnnünk, mielőtt
vacsoravendégeket kapunk, világos? Ha jelt adok, mindenki
elindul a mágneses délirányába. Ramirez, te vezetsz - Blake,
te fedezel! Mindenki más húzza be a fejét, és kússzon! -
Nem tartotta valószínűnek, hogy a kalózok lehallgathatnák,
de eszébe jutott a lecke, amit Wilkstől kapott, amikor
Easley-vel megbuktak a gyakorlaton: - A jeladásra, katonák,
arcot váltani!
Ez utóbbi egy kód volt, és azt jelentette, hogy az utolsó
parancshoz képest 180 fokkal módosítani kell az irányt. Ha a
kalózok elcsípik az adást, dél felé fogják keresni őket. A
csapat viszont északra megy - ezzel időt nyerhetnek.
- Indulás!
A fogoly android is hallotta Bueller parancsát. Bueller nem
is gondolt erre egészen addig, amíg el nem indultak - az
android nem ismerte a kódot. Amikor a katonák kúszni
kezdtek, a műember rossz irányba indult.
- Hé! - ordította neki Bueller.
Későn. Az egyik repülő lecsapott, plazmafegyvere tüzet
okádott. Így automatán nem sokáig tartott a töltése, de ez a
pásztázás rövid idő alatt is jelentős pusztítást tudott
véghezvinni. A föld füstölgött és porzott, a sziklák
recsegtek, repedeztek az energiasugarak csapásai alatt. A
kalóz android megpróbált megállni, de egyenesen
belerohant a halálos zárótűzbe. Testfolyadékai felforrtak:
úgy robbant szét, mint egy vízzel teli, kiszúrt luftballon.
Gyorsan ment. Nem szenvedett sokat.
Blake föltápászkodott, megfordult, és a repülőt nézte. A
jármű kiemelkedett a fordulótól, egyre följebb szállt.
- Túl messze van - kiáltotta Bueller. – Ne pazaroljatok rá
lőszert!
Blake szélesen elvigyorodott. Nyitott szemekkel célzott,
követte a gép röptét, aztán útjára küldte a plazmasugarat.
A préda gyorsan mozgott, és vagy ötszáz méternyire járt.
Nem valószínű, hogy sikerül, gondolta Bueller.
A zöld sugár telibe találta a repülőt. Az energianyaláb
felszikrázott a kemény plasztikon, és egy szempillantás alatt
szétégette a turbinaházat. A gép egy pillanatig
mozdulatlanul lebegett, mintha megdermedt volna a térben
és időben, aztán úgy zuhant le, mint a kő. Hajtóerő híján
olyan volt az aerodinamikája, mint egy fél téglának. A
katonák elég közel voltak ahhoz, hogy hallják a levegő
fütyülését a plazma ütötte lyukakon át. A gép súlyos
csattanással ért földet, és lángba borult.
- Nem rossz lövés - állapította meg Bueller.
- Mint a vadkacsavadászaton - nevetett a nő. - Csak egy
kicsit elé kell célozni, ennyi a trükkje…
Futottak.
A maradék két repülő magasan fölöttük körözött,
lőtávolon kívül.
- Hova megyünk? - lihegte Chin.
- A landolóegységhez.
- Az az ellenkező irányban van!
- Tudom. Kerülőt teszünk. Hadd higgyék, hogy
eltévedtünk! Ha besötétedik, lerázhatjuk ezeket a
pudingagyúakat.
- Na ja - mondta Mbutu, és a boly felé pillantott. - De őket
vajon le tudjuk-e rázni?
A futó katonák mögött idegenek kezdtek kifelé
szállingózni a megbolygatott fészekből.

Massey elbocsátotta az androidot. Wilkshez fordult.

 - A maga katonái nagyon életképesnek bizonyultak.
Sikerült megszerezniük néhány fegyvert, és most
menekülnek.
Wilks elvigyorodott.
- Milyen kár! Remélem, nem zavarták meg a terveit.
Massey előhúzta ódon pisztolyát, és csövét Wilks
nyakához szorította.
- Van egy ötletem. Mi lenne, ha odaszólna nekik, hogy
adják meg magukat?
Wilks, na lehet, még szélesebben vigyorgott.
- És ha nem teszem? Akkor megöl, vagy mi?
Massey nevetett, és egy kicsit lazábbra fogta a pisztolyt.
- Jó dolog végre profikkal dolgozni a sok pancser után,
akivel általában összekerülök. Tudja jól, hogy mindenképp
megölöm.
- Éltem a gyanúperrel.
- Tudja, ezt nem lehet elkerülni. De meghalhat nehezen és
könnyen is… - Massey elrakta a fegyvert, és egy keskeny
pengét húzott elő. A rozsdamentes acél ragyogott a
mennyezeti lámpák fényénél. A kés mindössze tizenhét-
tizennyolc centi hosszú lehetett, ennek a fele is a markolat -
szakértő kézben kitűnő fegyver. Wilksnek pedig szemernyi
kételye sem volt afelől, hogy Massey mestere a késnek.
- Ennél még a farkam is nagyobb - jegyezte meg.
- Már nem sokáig.
Wilks összeszedte magát. A keze össze volt kötve, de a
lábát tudta használni. Massey bizonyára a közelharcnak is
nagymestere, de jobb próbálkozás közben meghalni, mint a
nélkül.
A kommunikátor felberregett.
Massey visszalépett, ki Wilks hatótávolságából, és
megérintett egy kapcsolót. - Parancsnok, a
tengerészgyalogosok lelőtték az egyik gépünket! Észak relé
haladnak, távolodnak a landolóegységtől.
- Ennyire nem lehetnek ostobák – mondta Massey. -
Tartsátok szemmel őket! Ha tehetitek, használjátok a
fegyvert! - Wilksre pillantott, aztán megint a
kommunikátorra. Újabb kapcsolókat érintett meg. Egy
időzítés jelző jelent meg a kivetített képen. Elkezdődött a
visszaszámlálás.
- Jobb félni, mint megijedni - mondta.
Wilks úgy döntött, itt az idő. Néhány gyors lépést tett
Massey felé.
Massey nevetett, és megeresztett egy oldalrúgást.
Mozdulata könnyed volt, szinte lusta. A bakancsa egyenesen
hasba találta, és ledöntötte a lábáról az őrmestert. Wilks
fájdalmasat zuhant, mert nem tudta kezével csillapítani az
ütődés erejét. Hiába kalimpált a lábával, hogy talpra tudjon
állni. Egyedül sosem fog sikerülni.
Massey megforgatta kést a kezében.
- A játéknak vége - mondta. - Itt az idő, hogy besöpörjem
a nyereséget és hazamenjek. Búcsúzzunk, Wilks őrmester! -
lépett a védtelen ember felé.
- Dobja el! - csattant egy női hang Massey háta mögül.

Az est közeledtével hosszú árnyékok vetültek az idegen

tájra, és amikor a nap lenyugodott, Bueller és csapata
visszaindult a leszállóegység felé. Már nehéz volt kivenni a
repülő szerkezeteket, de a kalózok is nehezebben tarthatták
szemmel őket.
- Mi van az idegenekkel? - kérdezte Bueller.
Mbutu a fejét rázta.
- Nem lehet valami jó a szaglásuk… Amikor balra
kanyarodtunk, ők mentek egyenesen tovább. Amatőrök.
- Frankó.
- Lehet - mondta Ramirez. - De az is lehet, hogy errefelé
valami olyasmi él, amivel nem akarnak találkozni. Valami,
ami még náluk is rémesebb.
- Ezt szeretem benned, Ramirez: hogy mindig meglátod a
dolgok pozitív oldalát - mormolta a lövészek gyöngye.
- Szétbaszlak, Blake!
- Ahogy akarod. Ha nagyobb vagy, mintegy fogpiszkáló,
akkor egye fene!
Bueller vigyorgott. Lehet, hogy mind itt pusztulnak, de ha
van kedvük viccelődni, akkor jobb a hangulat, mint a
kalózok támadása óta bármikor.
 - Igyekezzünk, katonák! Sok dolgunk van még.

Billie a kalóz szívére célzott a karabéllyal, és eltökélte,

hogy egyetlen hirtelen mozdulatra szétszaggatja, mint kutya
a lábtörlőt.
A fickó mosolyogva ejtette el a kést. Úgy nézett ki, mint
egyik-másik eszelős, akit Billie a kórház zárt osztályán
látott.
- Nicsak, ki van itt? Maga a hajó üdvöskéje?
- Maradjon nyugton!
- Akkor itt a létszámtöbblet magyarázata. Maga nem lehet
azok közül a ronda katonák közül való - túl csinos hozzá.
Azért csempészték fel a fedélzetre, hogy legyen egy kis
szórakozásuk, mi?
Wilks szólalt meg:
- Lődd le, Billie! Azonnal lődd le!
Massey Wilksre nézett.
- Szóval a maga nője, őrmester. A választás jó ízlésre
vall… - Visszafordult Billie felé. Egy lépést tett feléje, és
széttárta a karját, hogy minél ártalmatlanabbnak tűnjön.
- Még egy lépés, és szitává lövöm - közölte Billie.
- Rajta! Egy ilyen édes kis teremtés, mint maga? Nem is
akar igazán megölni. Gondolja csak el, milyen volna
felelősnek lenni egy másik emberi lény haláláért. Rossz
álmai lesznek, kicsikém! - lépett még egyet Massey.
Billie nyelt egyet. Kiszáradt a szája. Ez az ember gyilkos:
látta a kidobott holttesteket. És Mitch-csel is csinált valamit,
az nem kétséges. Csakhogy megadta magát. Egészen más
így lelőni valakit, mint fejbevágni egy androidot!
Hátrálni kezdett.
- Mondtam, hogy ne mozduljon!
Wilksnek sikerült talpra küzdenie magát egy válaszfalnak
támaszkodva.
- Billie, ez az ember közönséges gyilkos! Meg kell
állítanod! Lődd le!
Billie Wilksre nézett.
Hiba.
 Ahogy a figyelme elterelődött a kalózról, Massey ugrott.
Félelmetesen gyors volt. Billie elsütötte a fegyvert, de a férfi
már a tűzvonal alá vetődött. Vagy hat lövedék lyuggatta át a
számítógépkonzolt; rettentő volt a zaj, a zárlatos konzol
felszikrázott…
Billie megpróbálta újra célra tartani a fegyvert - de
elkésett. Massey leverte őt a lábáról. A hátára érkezett…
- Ostoba szuka! - sziszegte Massey, amikor fölpattant, és
a vállánál fogva megragadta Billie-t. - Most lőj le! -
Fölrántotta a padlóról, és a válaszfalnak lökte.
Billie elsápadt, amikor feje a falnak ütődött. Amikor
visszatántorodott, Massey ismét megragadta: egyik kezével
Billie ingét markolta, a másikkal az arcát csapkodta.
- Nekem nem kell fegyver, te buta ringyó, én puszta
kézzel is ki tudom tekerni a nyakadat!
Megütötte a lányt. Billie érezte, hogy egy foga az ajkába
vág. Vér spriccelt a szájából, amikor Massey harmadszor is
arcul csapta. A férfi nekinyomta a falnak, és az ingénél
fogva felemelte a földről. Kihúzta pisztolyát a tokjából.
Eszelősen vigyorgott.
- De nem piszkítom be a kezemet egy ilyen kis senkivel,
mint te…
Amikor Massey felemelte a fegyvert, hogy lelője, Billie
valami mozgást látott mögötte. Nem tudta visszafojtani
meglepett sóhaját.
A kalóz megpróbált megfordulni, de Billie keményen
megragadta a csuklóit. Ez eléggé lelassította a férfit ahhoz,
hogy Wilks a vállával gyomron vághassa. Billie érezte, hogy
elszakad az inge, amikor a kalóz eltántorodik.
Billie a földre zuhant, és négykézláb mászni kezdett. A
karabély felé, ami ott hevert, ahova az előbb leesett. Öt
méter. Négy. Három…
A kalóz felhördült - és Billie hátrafordult, hogy rálásson.
Massey elejtette a pisztolyát, de már fölállt, elindult érte.
Két méter a rohampuskáig. Egy…
- Mindkettőtöket megöllek!
Wilks az oldalán feküdt, és bal lábával küzdötte magát
előre. A kalóz felé.
Billie elérte a karabélyt.
 Felkapta.
A hátára hengeredett.
Nem lesz ideje lábra állni…
A kalóz fegyvere eldördült, de Billie arrébb gurult és csak
azt érzete, hogy a golyó becsapódik oda, ahol az előbb
hevert. Nincs idő célozni! Előrelökte a fegyvert, mintha
bokszolna, és meghúzta a ravaszt. A sorozatállító
átkapcsolódhatott, amikor a karabély leesett: egyetlen lövés
csattant. Billie, aki sorozatra számított, nem értette a
dolgot. Csak húzta a ravaszt, és várta a többi golyót. Semmi.
Föl kell engednie és újra meghúznia, döbbent rá hirtelen. Ó,
a fenébe!
De az az egy is elégnek bizonyult.
A tízmilliméteres lövedék a fegyvert tartó válla alatt
találta a kalózt, és tenyérnyi lyukat tépett a testébe. Billie
látta, hogy vergődik. A pisztoly kiesett ernyedt ujjai közül. A
golyó bemeneti nyílása olyan volt, mint egy csatatér, de
amikor elesett, Billie láthatta a hátát - látta és elborzadt.
A pisztoly jó két métert csúszott a padlón. Massey
felemelte a fejét, meglátta az S&W-t, és kúszni kezdette
felé. Már nyújtotta a kezét érte.
Billie a karabéllyal a kezében felugrott, és elrúgta a
pisztolyt a terem másik végébe. Fegyverét a fekvő férfira
szegezte.
Massey a hátára fordult. Sebéből patakzott a vér, és
rézszagú tócsába gyűlt a feje alatt.
- Kibaszott hülye kurva! - nyögte. A dereka felé kezdett
matatni.
- Ne mozduljon!
- Menj a francba… - Massey belecsúsztatta a kezét egy
függőleges hasítékba a jobb csípőjénél. Billie látta, hogy
elmosolyodik, amikor megtalálta, amit keresett.
- Billie! - kiáltotta Wilks.
- Hagyja abba! - sikoltotta Billie.
Massey lassan kezdte kifelé húzni a kezét…
Billie meghúzta a ravaszt.
A karabély fülsiketítőt dörrent a zárt térben, a visszhang
ide-oda verődött a fém falak közt. Billie szédelgett. Égett
hajtóanyag-szaggal telt meg az orra. Vadul csengett a füle.
 A sorozat éppen szájba találta Massey-t. Messze repítette
a fogakat, az agyat a tarkóval együtt a pultra és a mögötte
lévő falra mázolta. Bármit akart csinálni a kalóz, most már
nem fogja befejezni.
Billie lehajolt, és kihúzta a kezét. Egy gránátot markolt
halálos merevségében. A biztosítókupakot már felnyitotta,
ujja az elsütőgombra tapadt. Billie óvatosan kifeszegette a
gránátot a halott markából, és visszacsukta a
biztosítókupakot. Mindnyájukat fel tudta volna robbantani
az egész irányítóteremmel együtt, a hajó pedig
méltóságteljes spirálban hullott volna alá, hogy elégjen a
szörnyek világának atmoszférájában.
- Billie, oldozz már el!
Billie Wilksre nézett, aztán pislogott, mintha most látná
életében először.
- Mi?
- Az a tetű beindított valami időzítőt. Siess már!
Billie zsibbadtan engedelmeskedett. Megtalálta a leesett
kést, és elvágta vele Wilks kötelékeit. A kés félelmetesen
éles volt.
Kiszabadulván, Wilks a kommunikációs pulthoz rohant.
Egy golyó megsértette a kivetítőt: már nem láthatta, hogy
mennyi ideje maradt.
Elkezdte nyomkodni a konzol billentyűit, káromkodott
egyet, aztán egy másik képernyőhöz ugrott.
- Mi az?
Wilks megrázta a fejét.
- Azt hiszem, bombát helyezett el a leszállóegységben. Az
1. osztag eltépte az istrángot. Ez a mocsok félt, hogy
megszerzik az egységet és visszajönnek.
- Mi van Mitch-csel?
- Nem tudom.
- Hívd! Derítsd ki!
- Billie…
- A francba, Wilks!
- Most ezt az időzítőt kell megállítanom. Valahogy el kell
jönniük arról a bolygóról. Figyeld az ajtót! Még mindig
kószál pár android a hajón.
Billie csak bámult.
 - Menj már! Ha elkapnak minket, meghalunk!
Billie elindult. Teljes sorozatra állította a fegyvert,
kinézett a folyosóra, de nem látott semmit. Megállt az
ajtónál és figyelt.
- Wilks!
- Nincs elég időm! Kell lennie valahol egy biztosítéknak,
egy parancs-törlőnek, de nem ismerem a kódot. Próbálom
megnyitni az egység irányítását, hogy lekapcsoljam az
energiát. A bomba talán az egység rendszeréből táplálkozik.
Ennél többet nem tehetek.
- Mennyi idő van még?
Wilks vállat vont.
- Lehet, hogy egy perc, de az is lehet, hogy egy óra. Nem
tudom. A rendszer nem ad hozzáférést innen.
Billie visszafordult a folyosó felé. Ha Mitch élne, akkor
lemenne érte és megkeresné. Ha nem él, akkor mindegy.
- A francba! - kesergett Wilks. - A francba, a francba, a
francba már!

22.

Szerencsére a katonáknak volt infrafelszerelésük. A

kalózok tudták, hogy a sötét bolyokban szükségük lehet rá,
ezért meghagyták nekik.
Ennek köszönhetően nyomulhattak tovább éjnek idején is.
Lehet, hogy a repülők ott zümmögtek valahol fölöttük, de
most ők voltak jobban felszerelve, és úgyszólván
láthatatlanul mozoghattak.
A holdtalan éjszakában lassan közelítették meg a
leszállóegységet, a szerkezet hőszivárgásai alapján
tájékozódva. Ramirez vezetett, ő több száz méterrel előttük
járt. Bueller meghagyta neki, hogy menjen egészen közel,
kémlelje ki a terepet aztán jelentsen vissza. Valószínűnek
látszott, hogy a landolóegységen őrök vannak és Buellernek
ki kellett találnia valamit, hogy eltávolítsa őket anélkül,
hogy kárt tenne a járműben.
 Bueller éppen nem az egység irányába nézett, amikor
hirtelen vakító nappallá változott a szurokfekete éjszaka.
- A kurva életbe! - Lekapcsolta az infraüzemmódot, és a
saját szemével nézett, miközben megfordult.
A leszállóegység helyén keletkezett tűzgolyó még mindig
terjeszkedett, egy kicsit elsötétült növekedtében. Elég
messze voltak, a lökéshullámot alig érezték meg: csak forró
légáramlat volt, mint egy déli sivatagi fuvallat. Bueller hasra
vetette magát, de érzete, hogy lassúak a reflexei. Ha igazán
éles lett volna a helyzet, akkor már nem élnének.
Egy pillanat múlva roncsdarabok kezdtek röpködni,
néhány a közelben csapódott be hangos csörömpöléssel a
kemény sziklákba. Egy lángoló törmelékdarab ívelt el
mellette emelkedő pályán, más égő darabkák úgy zuhogtak,
mint egy születésnapi tűzijáték rakétái, izzó eső, melynek
cseppjei elhalványultak, vagy még földet éréskor is
világítottak.
- Ó, ne! - nyögte Chin.
Bueller beleszólt a mikrofonjába.
- Ramirez! Válaszolj!
Az éter csendes maradt.
- Adios, Ramirez - mondta halkan Mbutu.
Bueller a füstölgő roncsot bámulta. Ramirez bizonyosan
ott veszett a robbanásban. A franc egye meg!
Sajnálta Ramirez elvesztését, de valami mástól rándult
jeges görcsbe a gyomra: a leszállóegység nélkül elvesztek.
Vége a küldetésnek. Vége az osztagnak.
A kurva életbe!

- Kapcsolatba tudsz lépni a katonákkal? - kérdezte Billie

Wilkstől.
A kommunikációs pult nyüzsgött a beérkező hívásoktól,
de mindegyik a kalóz androidoktól érkezett, akik szintén a
bolygón rekedtek, mikor az egység felrobbant. Wilks intett a
megszakító vezérlésnek, és a hangok elnémultak.
Megérintett egy másik kapcsolót.
- Róka Szakasz, itt Wilks őrmester. Jelentkezzetek!
 Billie számára egy örökkévalóságnak tűnt, amíg nem jött
válasz. Ó, Mitch!
- Itt Bueller, 1. osztag.
- Mitch!
Wilks leintette.
- Bueller, mi a helyzet?
- Itt van Blake, Smith, Chin és Mbutu. Ramirezt
elvesztettük, amikor a leszállóegység felrobbant. Hogy
állnak ott fent a dolgok?
- Billie elintézte a rossz fiúk főnökét. Az illető eltávozott
korunkból. Az emberei még itt mászkálhatnak a hajón, de
van fegyverünk és a miénk a vezérlőterem. Azt hiszem,
elboldogulunk velük.
- Érdekes, hogy az androidjai nem Első Törvényesek -
tűnődött Bueller.
- Tényleg nem azok. Ide figyelj! Leküldöm értetek a másik
landolóegységet. A küldetés lefújva, Bueller. A rossz fiúknak
már van egy ilyen rovaruk otthon. Ha a kormány megtudja,
azonnal ráteszi a kezét. Már nincs szükségünk példányra,
érted?
- Rendben, Wilks őrmester. Keresünk egy biztonságos
helyet, amíg az egység…
Hirtelen egy másik hang vágott Bueller szavába:
- Segítség! Segítsen valaki! Itt Walters, másodtiszt. Az
androidok leraktak minket egy ilyen rohadt hangyaboly
mellé, és azok a dolgok jönnek kifelé! Segítsetek!
- A mindenit! - sziszegte Wilks, és babrálni kezdett a
pulton. - Walters, itt Wilks! Hol vagytok? Adjatok le egy
tájolójelet!
- Jézus és Buddha! Teljesen körülvettek minket! Ne!
Hagyjatok békén! Aaahh!
- A jelet, Walters! Gyorsan!
Billie Wilksre bámult.
- Itt van! - mondta Wilks. - Sikerült bekapcsolnia.
Billie a fejét rázta.
- Az idegenek be fogják cipelni a bolyba. Lekötözik a
tojáskamrában.
Wilks bólintott
 - Igen. Még a jel segítségével sem jutunk el hozzájuk a
megtermékenyítés előtt. Ők már halott emberek… -
Felsóhajtott. - Elszakadó bolygókörüli pályáról fogjuk
megszórni atomtöltetekkel a bolygót. Az legalább gyors lesz.
Fegyverünk van elég. Amíg Stephens a plazmafegyverekkel
kukacoskodott, addig felcsempésztem a hajóra egy csomó
pótalkatrésznek álcázott bomba-alkotórészt. Olyan
tűzkarikát csinálok odalent, hogy feléled az összes vulkán.
Az atomtöltetekkel együtt úgy letarolnak mindent, hogy
csak na. Sterilizálják az egész rohadt sárgolyót, és kész!
- Wilks őrmester - hallatszott Mitch hangja. - Hallottuk a
segélykérő jelet. Közel van ide. Már megyünk is feléjük.
- Nem! Az akciónak vége, ismétlem, vége. Keressetek egy
biztos helyet és várjátok meg a leszállóegységet! Ez
parancs.
- Tudja jól, őrmester, hogy nem hagyhatjuk ott azokat az
embereket.
Wilks arcán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította
a fogait.
- Majd hívjuk az egységet, ha kihoztuk őket- mondta
Mitch.
Billie nem értette, mi történik.
- Mitch! Itt Billie! Nem tudjátok megmenteni őket!
Várjátok meg az egységet!
- Nem… nem tudom megmagyarázni neked, Billie, de
egyszerűen nem hagyhatom őket meghalni!
- A francba, Mitch! Mi ez, valami hülye bajtársiasság?
Nekik már végük. Talán még lélegeznek egy ideig, de ha
megtermékenyítették őket, akkor úgyis halottak! Nem
tehetünk semmit értük, még ha ki is tudjátok hozni őket!
Nem éri meg a kockázatot!
- Ne haragudj, Billie. Szeretlek.
- Mitch!
- Ne fáraszd magad - mondta Wilks. - Úgysem tudod
megállítani őket.
- De miért?
Wilks nem szólt egy szót sem.
 - Van valami hír a többi osztagról? - kérdezte Chin.
- Nincs - mondta Bueller. - Ha még működik az
adóvevőjük, valószínűleg összefutunk velük a bolyban.
Smith a fejét rázta.
- A fenébe! Nem tetszik ez nekem.
- Jártasd csak a szádat - tanácsolta Bueller.
Elindultak az éjszakában.

A hajón még négy darab volt Massey Első Törvény nélküli

androidjaiból.
Wilks és Billie mindet felkutatta és megölte.
- Nem értem! - hajtogatta a lány. - Nem hittem volna,
hogy az androidok árthatnak az embereknek.
- Általában nem is teszik - mondta Wilks. - Csakhogy
bizonyos androidoknál módosítják az Asimov-féle robotika
törvényeit. A mesterséges emberek zöme nem ölhet embert,
és nem is nézheti tétlenül, hogy egy emberi lény bármiféle
kárt szenvedjen. Különben nem lehetnének sebész-
androidok. Nem lennének képesek kárt tenni valakiben még
akkor sem, ha ezzel egy nagyobb veszélytől mentik meg. Ne
ölj - ezeknek semmi ilyesmit nem mondtak. Massey mögött
nagyon komoly erők állhatnak, ha ezt meg tudták csinálni…
Beprogramozta a maradék leszállóegységet, és Massey
hajójának a landolóját is. A Társaság hajója közeli orbitális
pályán fog haladni. Ha szükség lenne rá, Wilks lentről, a
bolygóról is irányíthatja. Massey a kis repülőgépeket
úgynevezett hógolyó-burkolatában eresztette le - ami
leszállás közben szétég - de a repülők nem tudják elérni a
szökési sebességet, nem tudnak elszakadni a bolygó
gravitációjától.
- Lemegyek veled - ajánlotta Billie.
- Nem valami jó ötlet. Jobb lenne, ha a hajón maradnál.
- Nem érdekel, hogy mit akarsz. Megyek.
Wilks ránézett, és a fejét csóválta. Próbálta
figyelmeztetni, hogy ne kezdjen Buellerrel, de hiába. Most
Billie-nek meg kell fizetnie az árat. Jó drágán. Fájni fog neki,
de talán így a jobb. Bueller és a többiek már valószínűleg
múlt idők: úgy jártak, mint a többiek, akiket a szörnyek
behurcoltak a bolyukba bébiételnek. A többi osztag nem
jelentkezett a hívására. A küldetést megette a fene, az első
pillanattól kezdve. A francba!
- Oké, jöhetsz - Mi mást mondhatott volna?

Az osztagnak hatalmas szerencséje volt. Még éppen

hajnal előtt rábukkantak az egyik repülőre. A kis jármű
bizonyára kezdett kifogyni az üzemanyagból és letették egy
kis patak mellé, hogy megpróbálják újratölteni a
konvertereket. A patakocska vizének elég sokáig tartott
feltölteni a lengőkerekes telepeket, de az utasoknak nem
volt más választásuk. Ha a föld felett pár száz méterrel
fogynak ki az energiából, onnan senki sem kerül le élve.
Az infrával Blake kétszáz méterről leszedte a két andro-
idot, egy-egy lövéssel.
- Na, kapok valami plecsnit?
- Persze, Blake. Ha visszaértünk a Földre, felterjesztelek a
Kiváló Katona kitüntetésre.
- Olyanom speciel már van, főnök Én a magam részéről
Platina csillagra gondoltam.
- Akkor egye fene, arra - adta be a derekát Bueller.
Egymásra vigyorogtak, de az arcuk feszült volt, a
humoruk pedig akasztófa. Az esély, hogy élve kijussanak
innen, annyi volt, mint egy köpésé egy szupernóva
ellenében.
Most már jobb helyzetben voltak. A repülőben további két
plazmafegyvert találtak töltőkkel együtt, ezenkívül egy tíz
milliméteres rohampuskát és két puhatöltényes pisztolyt.
Mindenkinek jutott már plazmafegyver, kivéve Buellert, aki
viszont a karabélyt vette magához, egy gránát-övvel együtt.
- Hogy áll a repülő töltése? - kérdezte.
- Nem túl bíztatóan - mondta Smith. - Legalább tizenhat
óra kell ilyen folyási sebesség mellett ahhoz, hogy fel tudjon
szállni. És akkor is csak két emberrel mehet.
Bueller vállat vont
- Akkor töltődjön csak tovább. Talán hasznát vesszük majd
visszafelé.
 - Mikor? - kérdezte Smith. - Hallod, te aztán tényleg
optimista vagy…
- Indulás!
A hajnal első fénye világította meg vörösen a keleti
égboltot.
- Piros az ég alja, aligha szél nem lesz. Így mondják a
tengerészek - bölcselkedett Smith.
- Mi tengerészgyalogosok vagyunk - mondat Bueller. -
Emiatt aggódjon a Flotta.
Elindultak az idegenek dombja felé.

Amikor a landolóegység alázuhant a Benedict gyomrából,

Billie visszafojtotta a lélegzetét. A hajó ál-gravitációs
mezejét elhagyva hirtelen mindketten súlytalanokká váltak,
és az ezt követő gyomorrángás hányingert keltett Billie-ben.
Visszanyelte az epét, amit éppen kiadni készült, és mélyeket
lélegzett az orrán keresztül. Mitch ott várja lent. Él. Ha
odaérnek a bolyhoz, mielőtt bemegy talán meg tudják
állítani. Ha erről lekésnek, még akkor is felkaphatnak egy-
egy rohampuskát, és bemehetnek utána.
- Mennyi idő kell? - kérdezte feszülten.
- Ha szerencsénk van, kábé egy óra - felelte Wilks.
- És ha nincs szerencsénk?
- Elég veszélyes szögben kell behatolnunk az
atmoszférába, hogy a megfelelő helyre érkezzünk -
magyarázta a férfi. - Ha nem sikerül, itt sülünk meg.
- És mi lesz a bolygóval, ha mi elpusztulunk?
- Ha hat órán belül nem hívom a hajót, a számítógép
ledobja az atomot és elindul haza. Aki lenn marad, annak
gyorsan kell cselekednie.
Billie Wilksre nézett.
- Tudod, mire képesek ezek a dolgok, hacsak egy páran
vannak is - mondta az őrmester. - Nem vállalhatom a rizikót,
nem hagyhatok hátra belőlük egy egész bolygóra valót,
hogy valami szegény ördög beléjük botoljon!
Billie bólintott. Wilksnek igaza van. Ha meghalnak, akkor
jobb, ha az egész bolygó velük pusztul. Ez az egyetlen biztos
megoldás.
 - Ott a bejárat - mondta Mbutu. - Mi a felállás?
- Én vezetek - mondta Bueller. - Aztán ti kettesével
gyertek be utánam. Először te, Mbutu, meg Chin. Te, Blake,
Smith-szel együtt fedezed a hátunkat. Megvan a jelük:
egyenesen elindulunk afelé, felkapjuk őket, és már jövünk is
ki.
- Úgyszólván gyerekjáték - jegyezte meg Smith.
- Fejlett a humorérzéked - mondta Blake. - Valaki
meglökhette a technikus kezét, amikor éppen az
agymátrixodat ültette be.
- Baszódj meg! - vicsorogta Smith.
- Ha visszaértünk a hajóra, a tiéd vagyok, szívi…
- Jó duma volt, Blake - vihogott Mbutu. - Eggyel több oka
lesz rá, hogy gyorsan meghaljon.
- Mozogjunk, katonák. Ott bent emberek várják a
segítségünket.
Kétszáz méternyire hatoltak be a bolyba, amikor az
idegenek első hulláma rájuk zúdult. Vagy tucatnyi lény,
kimeresztett agyarakkal és kinyújtott karmokkal. Rettentő
gyorsan mozogtak.
- Alacsonyra célozzatok! - rendelkezett Bueller. - A
lábukat kaszáljátok el!
Három sorozatot eresztett meg ívben kaszálva a
karabéllyal, megtisztította a folyosó közepét és jobb oldalát.
Zöld sugarak röpködtek körülötte, és végtagokat pörköltek
le az idegenek testéről. Sok lény a padlóra roskadt és ott
tekergett, a többiek pedig keresztülestek rajtuk.
Bueller előhúzta a puhagolyós pisztolyt az övéből. A
lények külső páncélja kivédte ezeket a golyókat, de
valahányszor kitátották a szájukat, hogy kivessék csupa fog
belső állkapcsukat, pontosan belelőtt a nyílásba. A golyók
átszakították a puhább szövetet a szörnyek ínyében, és
mivel nem tudtak eltávozni a koponyából, pusztító hatásuk
tovább fokozódott. Úgy kopogtak odabent, mint megannyi
befőttesüvegbe zárt darázs.
Öt másodperc alatt vége volt az egésznek: a tizenkét
támadó idegen ott hevert szétégetve vagy darabokra
szakítva. Füst szállongott, ahol vérük a földre folyt. Nem
mintha igazi vérnek lehetne nevezni valamit, ami ennyire
savas…
- Ne lépjetek abba a folyadékba! - intette társait Bueller.
- Alig marta szét a padlót - jegyezte meg Blake.
- Logikus - mondta Chin. - Mi lenne, ha állandóan
kilyukadna az egész kóceráj, ha egy ilyen izé elvágja az
ujját?
- Még ötszáz méterünk van a célig - közölte higgadtan
Bueller. - Induljunk!

A landolóegység hánykolódni kezdett. A légkör felhős volt,

a látótávolság nulla. Wilks remélte, hogy a számítógép
tudja, mit csinál.
A hajótest hőmérséklete elérte az ezüst olvadáspontját,
és emelkedett.
Az egység orrát, alját és a szárny alatti burkolatot úgy
alakítottak ki, hogy ennél sokkal nagyobb súrlódást is
elviseljen, de ha túlságosan lelassul, a hőmérséklet komoly
gondokat okozhat. Ha a burkolta leég, az utasoknak
másodperceken belül végük. Nem a legrosszabb módja a
halálnak.
- S…ss…sikerülni ff…f…fog?
Wilks Billie-re pillantott. Az ő hangját is elaprózta a
hánykolódás, amikor válaszolt:
- T…ttalán…

Újabb szörnyetegcsapat igyekezett az osztag felé sziszegő

hangokat hallatva. Bueller karabélya felkerepelt, mint egy
vásznakat tépkedő óriás, és a sorozatok belehatoltak a
testekbe ha telibe találták őket - de szikrázva lepattantak,
ha nem pontosan derékszögben csapódtak be.
Chin közvetlenül Bueller mögött haladt, és szorgalmasan
kaszált zöld plazmasugaraival.
Az egyik lény megtántorodott, a lába térdből hiányzott.
Nekizuhant Buellernek, és félrelökte, a falhoz.
 Bueller nekiesett a kemény anyagnak. A fejét megvédte a
sisak, de a vállát csúnyán beverte. Az ütközés erejétől egy
kicsit megpördült, és amikor visszapattant, úgy bámulta,
ami Chinnel történt, mintha egy lassított holo-felvételt
nézett volna.
…A láb nélküli idegen megfordult, kaszálni kezdett a
karmaival, és odacsúszott Chinhez a tűzvonal alatt. Chin
próbált lejjebb célozni, de hiába. Az idegen eltátotta száját,
és belemart Chin combjába…
…Chin felsikoltott. Hiábavalóan püfölte az idegen
acélkemény koponyáját fegyvere agyával…
…- Ne mozdulj! - kiáltotta neki Blake, és odaugrott, hogy
lelője a Chint marcangoló idegent…
…Az idegen lába ugyan hiányzott, de a farka még
megvolt. Átszúrta vele Chin hasát: a lapocka alatt bukkant ki
a vége. A bordák átszakították a bőrt, és kilátszottak a
szétzúzott csontok…
…Blake lőtt, és eltalálta az idegent az állkapcsa forgója
mögött. A lény megvonaglott, és teljesen átharapta Chin
lábát. Chin egy ideig még állt ott egyetlen lábán, a szörny
farka támasztotta. Aztán eldőlt…
…Smith odarohant, hogy elhúzza Chint, akit még mindig
felnyársalva tartott az idegen farka. Egy újabb idegen
viharzott el Bueller mellett, és egy pillanatra eltakarta a
kilátást. Buellernek sikerült felemelnie a fegyverét, bár
minden olyan gyorsan történt, és közben csúszott le a fal
mellett…
…Bueller lőtt. Az egyik lövedék lepattant az idegenről és
meglökte a fejét, úgyhogy éppen Buellerre nézett. A
következő két kör elhibázta az idegent. De eltalálta Chint, és
leborotválta a feje tetejét…
…Smith közel volt az idegenhez. Amikor az
visszacsavarodott, hogy elkapja, Smith tüzelt. Túl közel volt.
A fegyver plazmafókuszálója majdnem hozzáért a lényhez. A
sugár feltépte az idegen páncélját, de részben vissza is
verődött. A plazma szétfröccsent, és arcon találta Smith-t.
Megfőtt a húsa, elpárolgott mindkét szeme. Hátraesett,
ahogy az idegen rárogyott. A savas vér ráspriccelt,
szétmarta a páncélját és a testét. Bűzös, fojtó füst
terjengett köröskörül…
…Bueller már a padlón volt. Hallotta a többi
plazmafegyver sistergését, látta a zöld fényeket, és lassan
sikerült talpra állnia…
Átcsapott felettük a második hullám, az idegenek
veszteségei tovább nőttek - de az osztag elveszítette Chint
és Smith-t.
Hárman maradtak, hogy megmentsék a többieket.
Bueller Blake-re és Mbutura nézett. Amazok bólintottak.
Szó nélkül indultak tovább a boly mélyében.

23.

Kemény rángás rázta meg a leszállóegységet, és egy

pillanatra szabadesésbe kerültek, Billie-nek megint
hányingere támadt. Sosem bírta a súlytalanságot, mindig
görcsbe rándult a gyomra, mer úgy érezte, mintha nagyon
magasról zuhanna lefelé. Aztán a kis hajó szárnyai megint
megtámaszkodtak a levegőn, a nehézkedés visszatért, és
Billie nyelt egyet, ahogy a gyomra visszatért normális
állapotába.
- Ez volt legrosszabb rész - mondta Wilks.- Most már
siklópályán vagyunk a célig. Nekimehetünk egy felhőnek
vagy valaminek útközben, de a nehezén túl vagyunk.
Billie némán bólintott. Talán máris késő. Vajon él-e még
Mitch? Billie tán mindenkinél jobban ismerte a szerelmére
leselkedő veszélyt. Akármi legyen a mozgatórugójuk, az
idegenek csak gyilkológépek, és még a saját halálukkal sem
törődnek. A faj fennmaradása a lényeg, az egyedek mit sem
számítanak. Nem úgy, mint az embereknél. Egyáltalán nem
úgy.
- Menny van még hátra?
- Kábé harminc perc. Vitorláznunk kell, hogy legyen elég
üzemanyagunk a visszaútra.
Billie megint csak bólintott. Erre sem lehetett semmit
mondani.
 Buellertől balra volt egy oldaljárat, és bele is eresztett
vagy harminc sorozatot derékmagasságban. Nem volt
bőviben a lőszernek, mindössze egyetlen tartalék tára
maradt, de el akarta kerülni a kellemetlen meglepetéseket.
De így is volt benne része.
A lövéseknek le kellett volna kaszálniuk minden idegent
térd és derék között. De egyikük a plafonról lóghatott vagy
kúszhatott. Amikor a tüzelés alábbhagyott, a lény azonnal
kiugrott.
Bueller nem lehetett biztos a dolgában, ezért még mindig
készenlétben tartotta a fegyverét, ám a rém ugrott, amikor
újra lőni kezdett, és úgy rontott rá, mint egy rakéta.
Bueller reakciója villámgyors volt. Nem számít, mennyi
golyó találja el azt a rohadt lényt, a tehetetlenség viszi előre
a testét. Buellernek nem volt ideje gondolkodni. Hasra
vágódott a nyálkás, meleg padlón, és az idegen csak
centiméterekkel hibázta el.
Mbutu felordított, amikor a dolog nekiment. Blake lőtt, de
a szörny és Mbutu már teljesen össze voltak gabalyodva, és
Blake, akármilyen ügyes volt is, nem állíthatta meg a sav-
esőt, amit lövése okozott. A szivárgó seb benedvesítette
Mbutu arcát. A lény haldoklott, de épp eleget pumpált maró
véréből Mbutu arcába ahhoz, hogy hamarosan ő is kövesse.
Ha azonnal egy jól felszerelt katonai kórházba kerülhetett
volna, talán lett volna esélye, de odáig már nem juthatott el.
Arca és orra helyén csak füstölgő massza maradt, a torka és
a tüdeje is kiégett.
Belefullad saját testnedveibe.
Bueller felkászálódott. Mbutu fojtott hangot hallatott,
félúton a nyögés és a könyörgés között. Bueller tudta, mit
akar. Ezt nem bízhatta Blake-re. Felemelte a rohampuskát,
és meghúzta a ravaszt.
Az agyba hatoló golyó véget vetett Mbutu
szenvedéseinek.
Blake bólintott.
- Kösz - suttogta.
 Buellernek nehezére esett a levegővétel. Megborzongott.
Ketten maradtak.

- Ott van - mondta Wilks.

Az elülső képernyők jobb képet adtak, mint az ablakok, de
Billie ragaszkodott a saját szeméhez. A tompaszürke kupac
úgy pöffeszkedett a talajon, mint egy rosszindulatú daganat.
Vigasztal, kietlen táj volt, a boly körül mindent eltisztítottak
a por és a szikla kivételével.
- Azon a kis gerincen fogok leszállni - mutatta Wilks. -
Kiemelkedésről jobban tudjuk használni a hajó fegyverét, és
látjuk azt is, ha jönnek.
Meg azt is, ami esetleg üldözi őket.
Billie ránézett.
- Még mindig túl nagy az interferencia -mondta Wilks. -
Van valami a falakban, ami blokkolja az adóvevő jeleit.
- Én bemehetek… - kezdte Billie.
- Nem. Nem mehetsz - közölte Wilks.

- Hú, haver! - fintorgott Blake. - Ezt a helyet kihúzom a

nyaralólistámról. Kurva büdös van idebent!
A kanyarodó folyosón újabb támadókkal találkoztak, de
elég szelíd volt a kanyar ahhoz, hogy az infrák időben
befogják őket. Bueller és Blake azonnal leszedték az
idegeneket, alighogy meglátták őket: kezdett a dolog
céllövészetre hasonlítani. Bueller félautomatára kapcsolt,
hogy spóroljon a munícióval. A táron belül nyolcvan
sorozata maradt, de Mbutu plazmafegyvere is ott lógott a
vállán. Rosszabbul is állhatnának a dolgok, nem vitás…
Egy nagy átjáró derengett előttük.
- Innen jön a jelzés - mondta Blake. - Kevesebb, mint
ötven méterről.
- A gyerekszoba - jegyezte meg Bueller.
- Ja.
- Akkor csináljuk!
 A meleg egyre erősödött, amikor közeledtek a boltíves
bejárathoz. A levegő még bűzösebb és még fullasztóbb lett.
Mintha egy rothadó hullákkal teli gőzfürdőben jártak volna.
Bueller beugrott a nyíláson, Blake a nyomában, visszafelé
figyelve.
- Ott vannak - súgta Bueller.
Négy ember: három férfi és egy nő volt a falakhoz
erősítve a nyálkás, pókhálószerű anyaggal, amit a lények
használtak. A vödör nagyságú tojások mozdulatlanul
hevertek a padlón. Sem a királynőnek, sem egyéb
idegeneknek nem volt nyoma. Olyan csend volt, hogy
Bueller a saját légzését is hallotta.
Kettő megmozdult.
- Ez meghalt - mutatott Blake az egyetlen nőre.
- Ez is - mondta Bueller egy másik alakra nézve.
De az egyik még élt. A két katona letépkedte róla a
ragacsos szálakat.
A tojások az ember mellett még épek voltak, tehát még
nem fertőződött meg.
Amikor kicibálták a hálóból, magához tért. Felsikoltott.
- Nyugi, nyugi! - csitította Blake. – Minden oké, itt
vagyunk!
De a félelem elvette a férfi eszét. Beszélni próbált,
nyöszörgött valamit, aztán feladta.
- Tudsz járni?
A férfi némán bólintott.
- Akkor siessünk, rendben?
Újabb bólintás.
Elindultak kifelé. Amikor elérték a kamra kijáratát, Bueller
megtorpant. Blake felvonta a szemöldökét.
- Mi van?
- Csak itt hagyok nekik pár gránátot búcsúajándékul -
mondta Bueller. Csípőjéhez támasztotta a karabélyt, és
megeresztett három sorozatot, olyan gyorsan, hogy az első
robbanás még terjedőben volt, amikor a második és a
harmadik is bekövetkezett. A zaj fülsüketítő volt.
- Gyerünk, gyerünk!
Azzal futásnak eredtek.
 Wilks megnyomott egy gombot az érzékelőpulton.
- Valami szeizmikus aktivitás van bent. Mintha valaki
robbanótöltettel lövöldözne. Mondjuk M-40-esseL
- Tehát élnek - mondta Billie.
- Lehet.
- Tennünk kell valamit!
- Teszünk is. Várunk. Abból senkinek nem lesz haszna, ha
itt ragad ezen a nyomorult bolygón. Öt óra múlva az egész
olyan laposra lesz döngölve, mint a Jupiter óceánjai. Akkor
már jobb, ha nem vagyunk itt.

- Balra! - kiáltotta Bueller.

Blake jeges nyugalommal megfordult és zöldre festette az
egész folyosót a plazmájával. A cikázó sugarak úgy főzték
meg a tülekedő idegeneket, mint a rákokat, páncélostul.
Folyadék bugyborgott halálos folyamban a sebeikből, de
elég messzire ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt a katonákra
és a kiszabadított űrhajósra.
- Nesztek, egy kis plazma a pofátokba, szemét dögök! -
sziszegte elégedetten Blake.
Bueller ránézett.
- Mindig arra vágytam, hogy ezt elmondhassam - szólt
Blake.
Elmosolyodott.
Bueller megrázta a fejét. Pedig minden fenntartása
ellenére egyetértett Blake-kel. Már közelednek a kijárathoz.
Alig száz méterre tőlük a kinti éles ragyogás ömlött a
bolyba, mintegy irányfényként ennek a halálos alagútnak a
végén.
- Rögtön vége - állapította meg Bueller a túlélőre
pillantva. - Bírod még?
Az űrhajós végül megtalálta a hangját.
- Persze. Csak tartsátok távol azokat a rohadékokat, oké?
Az utolsó harminc méter volt a legkomiszabb. Látszott,
hogy nincs előttük idegen, de a közeli szabadulás reménnyel
töltötte el Buellert - talán mégis sikerül -, és még túl korai
volt ez az optimizmus.
 Mégis elérték az alagút száját.
- Hello, nap! - örvendezett Blake, amikor kiléptek a
szabad levegőre.
Bueller ment hátul, fegyverét és szemét az alagúton
tartva - a napfény simogatása jobban esett neki, mint
bármikor életében.
- A kurva életbe, ott a taxi! - mondta Blake. - A
leszállóegység!
Bueller odapillantott. Igen. Ott van, egy alacsony
gerincen, olyan ötszáz méternyire tőlük. Megmenekültek!
Blake nevetett.
- Irány haza, srácok!
Bueller is kipréselt valami nevetésfélét. Volt most valami
csodálatos még ebben a rossz levegőben is. És Billie-től
eltekintve még sosem volt része olyan szívmelengető
látványban, mint az előttük pihenő, felfegyverzett hajó-
- Értettem - mondta. - Mozgás, én majd fedezem a
hátunkat!
Blake vezetni kezdte a hajóst a poros ösvényen.

- Ott vannak - mondta Wilks halk, éles hangon.

Billie felpattant. Ilyen messziről nem lehetett látni, kik
azok. Hárman vannak. Kettő jön lefelé a bolyhoz vezető
emelkedőn, a harmadik őrködik mögöttük.
Billie bekapcsolta a nagyítást, és a képernyőre meredt.
A harmadik alak a bejáratnál Mitch volt.
- Csak hárman maradtak - állapította meg Wilks. - Két
katona meg egy ember a hajó legénységéből.
Billie ezzel már nem törődött. Mitch is köztük van, csak ez
számít.
- 1. osztag, itt Wilks. Hallotok?
Női hang válaszolt:
- Örülünk, hogy éppen erre járt, őrmester. A murinak
vége. Mi lenne, ha összepakolnánk, aztán szétpörkölnénk
ezt az egész szemétdombot?
- Úgy lesz - ígérte Wilks. - De siessetek, Blake, mert
ketyeg az óra!
- Megyünk már!
 Mitch hallotta a beszélgetést, és elvigyorodott. A boly
tátongó nyílásába bámult. Lassan hátrálni kezdett, fegyverét
állandóan a kijáraton tartva.
- Hé, Billie - mondta a mikrofonba. - Remélem, melegen
tartottad nekem…
- Gyere érte! - kacagott felszabadultan a lány.
Bueller félig elfordult, és sugárzó mosollyal a hajó felé
nézett.
Hiba.
Az idegen a sötétben lapulva csak arra várhatott, hogy
Bueller figyelme ellankadjon. Állkapcsait csattogtatva ugrott
elő, kaparászva tört utat a kijáraton keresztül. Körmeit
előremeresztette, fogait csikorgatta.
Bueller rohampuskástól megpördült, de megcsúszott egy
laza kődarabon. Elvesztette az egyensúlyát és balra
tántorodott. A karabély csöve egy kicsit megbillent, amikor
tüzelt.
Tüzelt, és elhibázta.
Korrigálni próbált, de a lény oly közel járt már, hogy nem
maradt ideje rá.
Az idegen megragadta. Bordái közé vájta egyik
acélkemény karmát, a másikat pedig a csípőjébe. A karabély
kihullott Bueller markából. Megpróbálta elővenni a pisztolyt.
- Mitch! - sikoltotta Billie a mikrofonba.
Az idegen izmai megfeszültek, sokkalta nagyobb erővel,
mint amit ember kifejteni képes. Bueller érezte a derekába
hasító fájdalmat, a hatalmas szikrát, ami rövidre zárta
minden rendszerét, mintha hirtelen olvadt alumíniumba
merült volna. Sikerült felkiáltania, aztán kibírhatatlan sokk
következett, ahogy…
Ahogy a lény derékban kettészakította.
Billie látta, hogy esik darabokra Bueller csípője és két lába
az egyik, felsőteste a másik irányba repült. Pörögtek a
levegőben, és a fehér testnedv - nem vörös vér, hanem
fehér, fehér! - tej-szökőkútként spriccelt belőlük az idegen
nap alatt.
 24.

Wilks végignézte, hogyan szaggatja szét az idegen

Buellert.
A mikrofonba kurjantott:
- Feküdj, Blake! - Rácsapott a boly bejáratára irányított
robotfegyverek gombjára. Látta, ahogy a bejárat szélei
felvillannak a húsz milliméteres golyók becsapódásai
nyomán. A meghatározott célt a robotpuska S alakú, húszas
sorozatokkal szórta meg felülről lefelé, a földtől egy méteres
magasságig.
A géppuskatűz ízekre szaggatta az idegent, és darabjait a
boly falára kente. A tűzvezető számítógép meghatározta és
letárolta az idegen alakját, aztán kikapcsolta a
vetőcsöveket, hogy bevárja a többi hasonlót.
Billie felsikoltott. Látnia kellett, ami Buellerrel történt.
A férfi emésztőrendszerének függelékei lecsüngtek a
törzséből, és fehér polimer folyadék szivárgott belőlük. Egy
ember mélyvörös vérben fürdött volna - Bueller körül
fehéres tócsák növekedtek. Csövecskék, áramkörök,
lapocskák álltak ki a megrongált android-testből.
Billie ismét felsikoltott. Wilks rájött, hogy a lány még csak
nem is sejtette az igazságot
- Billie!
A lány tovább őrjöngött.
Most nincs idő vele foglalkozni. Wilks belekiáltott a
mikrofonba:
- Blake! Siessetek! Maradjatok egy méternél
alacsonyabban!
A számítógép megint bekapcsolta a géppuskát. Wilks csak
egy pillanatra láthatta az idegeneket, mert golyótépte
testük azonnal visszahanyatlott a boly sötétjébe.
Blake elindult - a rossz irányba. Arrafelé kúszott, ahol
Bueller feküdt, de a puska tűzvonala alatt maradt.
- A fenébe, Blake!
Billie megint felsikoltott.
Wilks székestül feléje fordult, és pofonvágta. A visítást
mintha elvágták volna.
 - Még él - mondta Blake az adóvevőn keresztül. A hátára
vette a súlyosan sérült androidot, és kezdett visszakúszni a
hajó felé.
- Ó, istenem, istenem, ó, istenem! - jajveszékelt Billie.
Wilksnek elege lett.
- Én próbáltalak figyelmeztetni! Megpróbáltalak távol
tartani tőle! De te nem hallgattál rám! Igen, android. Az
egész szakasz androidokból állt: éppen ilyen bevetésekre
tervezték őket. Mind androidok! Mit gondolsz, hogyan bírták
volna ezt a híg levegőt ennyi ideig?
Billie csak bámulta a képernyőt, a szeme se rebbent. Nem
mozdult.
Blake cikkcakkban haladt, elkerülte a hajó tüzét, és Buel-
lerrel - pontosabban Bueller felével - a hátán felállt. A
legénység megmaradt tagja követte.
- Ezért kellett visszamenniük a bolyba - mondta Wilks, és
hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. - Nem hagyhatták
meghalni az embereket.
Első Törvény.
Billie csak nézett, egyenesen előre.
- Megbízhatóbbak, erősebbek és olcsóbb a fenntartásuk,
mint a miénk. Egyes emberek nem szeretnek velük dolgozni,
ezért a kísérleti modelleket teljesen emberszerűvé tették.
Úgy esznek, isznak, ürítenek, cselekszenek, sőt, még
éreznek is, mint az emberek. Ugyanúgy gyűlölnek, félnek,
szeretnek, mint mi. Ránézésre még egy szakértő sem ismeri
fel őket. Külsőre teljesen megtévesztőek. De gondolom, ezt
te is tudod…
Billie végre megfordult és ránézett. Wilks látta, milyen
mély a fájdalma. Beleszeretett egy androidba, és le is feküdt
vele. Egyes emberek szemében ez rosszabb a szodomiánál
is…
- A kalózok nem tudták - folytatta Wilks. - Az idegenek
viszont ezért nem siettek megtámadni a katonákat, hogy
inkubátornak használják őket. Az ő húsuk nem tudta volna
táplálni az utódokat. Ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a
fogásuk, de az ízük nem jó. Sajnálom, kölyök.
Amikor Billie megszólalt, a hangja olyan fagyos volt, akár
a mélyűr.
 - Miért nem mondtad meg, Wilks?
- Megpróbáltam. Te nem akartál meghallgatni.
- Sosem beszéltél androidokról.
- Mire megértettem, hogy beszélnem kéne, késő volt már.
Mit kellett volna mondanom? Hogy egy mesterséges
emberbe vagy szerelmes? Aki egy laboratóriumban
született, és úgy rakták össze, mint egy kirakós játékot?
Nem hitted volna el.
- De meg kellett volna mondanod!
- Hát igen, az életem tele van olyan dolgokkal, amiket meg
kellett volna tennem, mégsem tettem meg. Ez az akció
befuccsolt, és megyünk haza. A többit majd később
kitaláljuk…
Billie visszafordult a képernyőhöz. Blake és a másik
ember futva közeledtek a hajó felé Bueller maradványaival.
Mögöttük az idegenek rajzani kezdtek kifelé a bolyból. A
robotfegyver megint életre kelt, és szinte csodát művelt:
makacsul szaggatta a rémeket páncéllyuggató lövéseivel, de
az idegenek csak tódultak előre, mint a feldühödött
termeszek. Több tucat, több száz bukkant elő - és egyre
jöttek.
A robotfegyver a legmodernebb gyártmány volt, befogta a
célpontokat, számításba vette a helyi gravitációt, a szelet, a
mozgást, aztán halálpontosan lőtt. De lehetett akármilyen
hatásos fegyver, csak addig tudott lőni, amíg volt mivel.
Amikor az utolsó lövedéket is elnyelte, az irányítópulton
vörös fény villant. A gépfegyver üres, közölte a számítógép.
Mivel további, alakjuk szerint ellenséges objektumok
közelednek, újabb zárótűz, ahhoz pedig mihamarabbi
újratöltés szükséges. Mivel a tartalékmodult már
elhasználták, új modult kell manuálisan behelyezni. Addig a
rendszer készenlétben áll, azonosítja és nyomon követi a
célpontokat.
Wilks megrázta a fejét. Ez rossz hír. Az egység kilőtte az
összes lövedékét. Senki sem számított jelentős légiharcra
ebben a küldetésben.
Az idegenek viszont továbbra is úgy áramlottak ki
bolyukból, mint szteroidokon és amfetaminokon nevelt,
hatalmas fekete termeszek. Körülbelül ötven közeledett a
hajó felé, és újabbak másztak elő a lemészárolt társak
halmai mögül. Ideje menni.
Blake, a legénység utolsó tagja és Bueller már csak ötven
méterre járt a hajótól. Wilks kinyittatta a külső zsilipet.
- Szaporán, katona! - kiáltotta oda Blake-nek. - Egy halom
hódolód liheg a nyomodban, én pedig szeretném gyorsan
becsukni ezt az ajtót!
Már elég közel voltak, hogy Wilks láthassa az
arckifejezésüket. A hajós megfordult és hátranézett a válla
fölött. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, amit látott.
Világos volt számára, hogy ő a hátráltató tényező, mert
Blake még Buellerrel a hátán is kétszer ilyen gyorsan tudna
futni nélküle. A fickó felzárkózott, és Blake hozzá igazodott.
Wilksnek, maga sem tudta miért, egy régi vicc jutott az
eszébe, amit még gyerekként hallott. Birkapásztorokról
szólt.
Gyerünk, emberek! Hajtsuk odébb a nyájat…!

Billie teljesen eltompult. Wilks megpofozgatta, de Billie

csak a tenyere melegét érezte az arcán.
Hazugság. Minden hazugság volt. Hogy tehette ezt vele
Mitch? Miért nem mondta meg neki az igazat?
Léptek dobogtak a rámpán. Megérkeztek.
Blake esett be a kabinba. Leguggolt és óvatosan letette
Mitch-et a padlóra. A falon volt egy elsősegélykészlet, de
Blake rá sem nézett, hanem egy műanyag dobozt vett elő
valamelyik szekrényből. Hát persze.
Egy emberi segélycsomaggal semmire sem menne.
- Gyerünk, menjünk már a fenébe innen! - sürgette őket a
hajózó személyzet utolsó tagja.
Wilks már a pilótaszékben ült.
- Kössétek be magatokat! - sziszegte.
Csak a hajós sietett engedelmeskedni. Billie Mitch fölött
állt. A katona szemei csukva voltak. A derekánál nem
folytatódott tovább, és undorító dolgok csorogtak belőle.
- Ülj le, Billie!
De a lány nem mozdult.
 Mitch kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem tudott
fókuszálni, de aztán látszott rajta, hogy felismeri Billie-t.
- Ne…ne haragudj, B…Billie! - hörögte. A hangja
bugyborékolt, mintha víz alól szólna. - É…én el akartam
mm…mondani… - Levegő után kapkodott, hogy mielőbb
folytathassa.
Blake kinyitotta a dobozt. Kis elektronikus szerkezeteket
vett elő, Mitch vállára és mellkasára tapasztotta őket. Aztán
még egyet a nyakára és egyet a halántékára. A nyaki
eszközre rákapcsolt egy csövet, ami egy tiszta folyadékot
tartalmazó műanyagzacskóval volt összekötve.
A folyadék azonnal áramlani kezdett a csövön keresztül.
Blake előhúzott egy műanyagpalackot, és kékes habot fújt a
tépett derékra. A hab pattogott, bugyborékolt, aztán
pillanatok alatt vastag védőréteggé szilárdult; színe kékről
lassan élénkzöldre váltott, és befedte a kilátszó
csomópontokat és csöveket.
- Meg fog halni? - kérdezte Billie.
- Nem tudom - mondta Blake. - A rendszerszelepek
lezárták a sérült keringtetőket, és az önjavító program is
fut. Sok sérülést szenvedett, de úgy vagyunk tervezve, hogy
sokat kibírjunk.
- Ülj már le! - ordított Wilks. - Azonnal föl kell szállnunk!
Billie leült, de fél szemmel Blake-et figyelte, ahogy Mitch-
en babrál.
Blake egyik karjával egy oszlopba kapaszkodott, a
másikkal lenyomva tartotta Mitch mellkasát.
- Én lehorgonyoztam, és őt is tartom. Mehetünk!
Wilks becsukta a zsilipet, és megkezdte a felszállást. A
hajó hajtóművei feldübörögtek.
- Elszakadás indul - mondta. - Készüljetek…
Valami nekiment a hajónak, és megingatta.
- A francba! - sóhajtott az elgyötört túlélő.
Újabb lökések. Három. Öt. Tíz.
- Teljesen körülvettek minket! - kiáltotta a hajós.
- Kit érdekel? - sziszegte Wilks. - Mi már megyünk. -
Rácsapott egy gombra.
Semmi sem történt.
- Mi a fene… - kezdte a hajós.
 - Az egyik eltömte valamelyik fúvókát - állapította meg
Wilks. - Addig a számítógép nem indít. Át kell tennem kézi
vezérlésre…
Hasadó fém sikolya hallatszott.
- Befúrják magukat! - kiáltotta Billie.
- Ez lehetetlen! - hüledezett a hajós.
Újabb vérfagyasztó csikorgás: a rémet valami nála is
keményebb matéria hasogatta.
Wilks a billentyűkön zongorázott. A hajó rázkódva bár, de
felemelkedett, és ingadozva, lassan egyre följebb szállt. Pár
száz métert emelkedhettek - Billie legalábbis így látta az
elülső képernyőkön.
- Sikerült! - rikkantotta a hajós.
- Túl nehezek vagyunk - mondta Wilks. - Le kell ráznunk
ezeket a dögöket…
A hajó megbillent és az egyik oldalára dőlt, mintha valami
nehéz esett volna rá. Egy sziréna vijjogott fel a
vezérlőpulton. Wilks eszeveszetten dolgozott, a kezei
villámgyorsan táncoltak ide-oda. A hajó egyenesbe jött, de
süllyedni kezdett.
- A bal hajtómű - mormolta Wilks. - Vészblokkolás. Valami
van a hajtóműházban. Nem tudok vele mit csinálni…
- De hisz a hajtóműház páncélozott! - kiáltotta a hajós.
- Egyujjnyi vastag rácsozat védi - mondta Wilks. - De
valami átment rajta. A számítógép pedig tisztában van a
veszéllyel. A bórkarbon lemezek szuprahűtésen vannak, és
nagyon törékenyek. Ha valami nekik megy, szétesnek és
mindnyájan felrobbanunk. Nem tudom kompenzálni a többi
hajtóművel ezt az energiaveszteséget, nem szabadulhatunk
a légkörből. Le kell szállnunk, hogy megtisztítsam a házat.
- Úgy érti, hogy kimegy oda?
Wilks a férfira nézett.
- Van jobb ötlete?
A hajótest tovább recsegett, ahogy a fém meghajlott,
hasadt.
Billie Mitch-re bámult. Mitch tiszta tekintettel viszonozta
pillantását. Billie nem tudta, mit mondjon. Lefeküdt ezzel a
férfival - nem is férfi, android - neki adta a testét, kibeszélte
neki legbelsőbb titkait. Neki adta igazi valóját - s ő úgy
válaszolt, mint egy férfi, csak épp legigazibb valóját titkolta
el. Nézte, ahogy ott hever tehetetlenül, sőt, talán halódva.
Dühös volt és undorodott.
Mégis…
Mégis, egy másik érzés derengett benne valahol mélyen,
épp innen az érzékelhetőség küszöbén. Ezt az érzést nem
tagadhatta meg, hiába kísérletezett vele. Nem akarta
észrevenni, hallani sem akart róla, még kevésbé tudomásul
venni. Megpróbálta kizárni magából, de amikor Mitch-re
nézett, nem tudta megtenni.
Úgysem számít. Mindnyájan meg fognak halni. Az
idegenek hamarosan befúrják magukat a gép belsejébe.
Billie a fegyverre nézett, amelyet Blake idáig cipelt. Wilks
nem fogja hagyni, hogy a szörnyek élve kaparintsák meg
őket. A pusztulás gyors lesz, ha arra kerül a sor.
Teljességgel lényegtelen, mit érez Mitch iránt. Nem. Semmi
nem érdekes. Rövid és jobbára boldogtalan élete a végéhez
közeledik. Attól a néhány órától eltekintve, amikor másnak
gondolta Mitch-et, nem is volt ez igazi élet. Talán meg is
mondhatná neki – hisz' úgyis meg kell halniuk.
És ha nem mondja meg? Mit változtatna ez a dolgokon?
Az egység zökkenve ért földet.
- Remélem, agyonnyomtunk egy párat - dünnyögte Wilks.
Billie ránézett.
Ez sem számít.
Mindannyian meghalnak.
Ahogy abban a pillanatban érezte magát, talán megváltás
lett volna számára a halál.

25.

A hajótest mind hevesebben rázkódott és kongott. A külső

kamerákat legnagyobbrészt eltakarták az esztelenül
csapkodó idegenek, akik úgy csépelték a hajót, mintha
élőlény lett volna.
Wilks a többiekre nézett. Billie zsibbadt hallgatásba
süppedt. A hajós bevizelt félelmében. Bueller hol magánál
volt, hol nem. Blake volt az egyetlen, akire számítani
lehetett: ő fogja fedezni a hátát, amíg kimegy, hogy
megtisztítsa a hajtóművet.
Wilks szárazon elmosolyodott. Oké. Izgalmas lesz kinyitni
a zsilipet. Nincs elég tűzerejük ahhoz, hogy elég soká távol
tartsák az idegeneket. Eddig nem tudott gondolkodni. A
logikus az lenne, ha újra felemelné a hajót - ha eltávolodna
a fészektől, hogy csak azzal a pár rájuk akaszkodott lénnyel
kelljen elbánnia, ha leszállnak valahol.
Csakhogy nem játszadozhatnak az üzemanyaggal, mert
előfordulhat, hogy hiányában nem érik el az anyahajót.
Beállította a Benedict számítógépét az atom-színjátékra -
ezen idelentről már nem változtathat. Biztos akart lenni a
dolgában akkor is, ha valami történik velük.
Úgy látszik, egyre rosszabbra fordul a helyzet.
- Őrmester…?
Wilks Blake-re nézett.
- Nem, nem megyünk ki. Fölszállok megint, fordulok
egyet, és elmegyek olyan messzire, hogy nélkülöznünk
kelljen a fogadóbizottságot!
Blake bólintott.
- Logikusan hangzik.
- Ha marad elég üzemanyagunk, elintézzük azt a
rohadékot, azután megszabadulunk minden felesleges
tehertől… - Wilks a kapcsolókat nyomogatta. A hajó
megremegett, de nem indult el. - A büdös kurva életbe! -
őrjöngött.
- Őrmester!
- Vagy túl sokan vagyunk, vagy a többi hajtóművet is
megpiszkálták a bennszülöttek. Alighanem vissza kell
térnünk az első számú tervhez.
Fém reccsent.
- Ó, hogy az a…
- Nem mernék fogadni rá, hogy sikerül felszálltunk,
őrmester.
- Én sem. Nem tudom, mit kéne tennünk. Ide figyelj, Blake
- mielőtt elhurcolhatnának, ölj meg, világos?
- Tudja jól, őrmester, hogy nem tehetem.
- Ja persze… Hagyjuk a fenébe! Itt van Massey gránátja.
Én is el tudom intézni a dolgot. Billie!
 A lány üres tekintettel fordult felé.
- Mi van?
- Fogd ezt a pisztolyt! Ha nem jönnénk vissza…
Billie megértette. Bólintott. A hajó megrázkódott. Jobb
oldala megemelkedett, aztán visszazökkent.
- Hűha - füttyentett Wilks. - Összefogtak! Ha elegen
vannak, fel is borítanak minket. Gyerünk a zsiliphez, Blake!
A nő bólintott. Bekapcsolta a plazmafegyvert.
A hajó megint megbillent és visszaesett.
- Billie… Ne haragudj, hogy belerángattalak ebbe az
egészbe!
- Semmi baj, Wilks. Úgysem volt jobb dolgom…
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és
egymásra mosolyogtak.
Hamarosan lejár a kölcsönvett idő, amin mindketten
éltek.
A rohadt életbe, gondolta Wilks. Mély lélegzetet vett.
- Akkor rajta!
Ekkor vibrálni kezdett a hajó, olyan zajjal, amilyet Wilks
még életében nem hallott, és csak úgy szaggatta a fülét.
Térdre esett, tenyerét a fülére tapasztotta. A csontjaiban is
érezte a rezgést.
- Krisztusom! - jajdult fel a hajós. Aztán a hang hirtelen
abbamaradt. Wilks zavartan tápászkodott fel. Ez meg mi a
fene volt?
- Hallgassatok csak… - suttogta Blake.
- Én nem hallok semmit - mondta a hajós.
- Úgy van - mondta Wilks. - Az idegenek beszüntették a
támadást.
Olyan csend volt, mint egy hangszigetelt kamrában.
Mindenki Wilksre nézett.
- Nézzünk körül, Blake!
Wilks vett néhány nagy levegőt, aztán a zsiliphez lépett,
készenlétben tartott karabéllyal.
Blake szorosan mögötte a plazmafegyverrel. A zsilipajtó
feltárult.
- Ejha - füttyentett Blake.
Wilks szóhoz sem jutott. Legalább ötven idegen hevert a
hajó körül szétszórtan. Úgy néztek ki, mintha… megolvadtak
volna, mintha összemosódtak volna a testrészeik. Halottak
voltak, ez egy percig sem lehetett kétséges. Hihetetlen.
De még hihetetlenebb volt az, amit pár tucat méterrel
arrébb tornyosult.
- Ez meg mi a lófasz? - szűrte a szót fogai közt Blake.
Wilks csak bámult.
Valami űrruhás alak állt ott. Hét vagy nyolc méter magas
lehetett, két lába volt, és átlátszó lemezű sisakot viselt.
Wilks a lény arcát is látta alatta. Olyan volt, amilyen az
elefánt lenne, ha az idők kezdetén a civilizáció ösvényét
választja, és két lábra áll. Rózsaszínes-szürke bőrének egy-
egy foltját, boltozatos homlokát és orrát - vagy talán
ormányát - kivehették, minden mást elrejtett bő, lebenyes
szkafandere. A roppant sisak mindkét oldalán egy-egy
kisebb csáp vonaglott. A szkafander hátul kitüremkedett
kissé - Wilks úgy sejtette, a lénynek farka is lehet, rövid és
csökevényes. Alaposabb megfigyelés után ráébredt: a lény
nem is áll igazán. Csizmáin valamiféle hasítékokat,
fúvókákat vett észre. A monstrum talpa nem érintette a
talajt, hanem pár hüvelykkel afölött lebegett.
Elég közel volt ahhoz, hogy láthassák a szemeit. Pupillái
kereszt alakúak voltak, inkább szélesek, semmint magasak.
S mintha egy halott szemei lettek volna.
A lény valamiféle készséget tartott kesztyűs kezében -
Wilks tízévi fizetését tette volna rá, hogy fegyver.
A levegő ritka volt, Wilks nagyokat kortyolt belőle, hogy
elegendő oxigénhez jusson. Oldalra pillantott és látta: Blake
lassan emeli plazmavetőjét, hogy a lényre fogja.
- Eszedbe ne jusson! - sziszegte. - A böhöm épp most
intézte el az összes itteni rosszfiút azzal a bigyóval, ami a
kezében van. Ne szeretném ha azt gondolná, hogy ártani
akarunk neki. Ha egyszerre el tudott bánni ennyi döggel,
tűzerő dolgában alighanem fejhosszal vezet…
Blake engedelmesen leeresztette a plazmavetőt.
A dolog - egy másik idegen, de abban Wilks már biztos
volt, hogy nem a környékről való - szintén leeresztette a
fegyverét.
- Hello, űrhajós! - fuvolázta Blake megnyerően. - Te
biztosan új fiú vagy itt…
 Mögöttük ekkor harsant fel Billie szívszaggató sikolya.

Billie a Peremen volt megint.

Gyermekként ült apja felderítő szökkenőjében, úgy
bámult az ablakon túl terjengő szürkeségbe. Eddig elég
unalmas volt az út, de az apja azt mondta, hogy van kint
valami, amit meg kell nézniük, és magával vitte őt, Billie-t,
meg az öccsét, Vicket. Apja segédje, Mr. Zendall is velük
tartott. Apja Gene-nek szólította, de ő nem hívhatta így. És
ott volt az anyja is.
- Csillagok Szentséges Szűzanyja! - kiáltott fel az apja.
- Mi az, Russ? - kérdezte az anyja.
- A detektorok méréshatárig lendültek ki. Valami hatalmas
hever ott lent, a Vasujjak Völgyében.
- Az meg hogy lehet?
- Fogalmam sincs. De sok ezer tonnáról van szó. Kevert a
jel. Emberi kéz műve kell hogy legyen. Gene!
- Megvan, Russ! Lássuk csak… Nem látok rajta
konfiguráció-azonosítót. Nézd a spektrót!
A számok és a szavak nem sokat jelentettek Billie
számára, de azt tudta, hogy csakis valami nagyon fontos
lehet, amitől a szülei és Gene - Mr. Zendall - ennyire
izgatottak lettek.
- Olyan, mint egy hatalmas patkó!
Billie ezt nem értette: lovat csak oktatófilmen látott, a
patkót pedig végképp nem ismerte.
- Gene, Sarah, azt hiszem, hogy ez itt… egy idegen hajó.
Leszálltak, és Billie még a kavargó homályban is látta,
mitől jöttek ilyen izgalomba a szülei.
A sziklák közt heverő gép olyan volt, mint egy óriás U
betű, a szárai meredek szögben fölfelé meredtek. Tényleg
nagyon nagy volt - tucatnyi szökkenő fért volna el benne
kényelmesen.
- Semmihez sem hasonlít a nyilvántartásunkban -
mormolta Gene. Elnevette magát.
- Hogy nem vették eddig észre? - tudakolta Billie anyja.
- Talán a fémtömeg mágneses interferenciája miatt - vélte
az apja. - A meteorológiai műholdak valószínűleg nem
törődtek vele. Mi találtuk meg, vagyis jogunkban áll
átkutatni. Lehet, hogy ez lesz a jegyünk vissza a Földre. Egy
vagyont érhet!
Leszálltak. Az apja, az anyja és Gene szkafandert öltött.
- Ti maradtok, és figyeltek minket a monitoron - fordult
Russ a gyerekekhez. - Ne engedd, hogy Vick bármihez
hozzányúljon, Billie! Megnézzük azt a hajót. Ha megéheztek,
ott vannak a szendvicsek a dobozban. Fejenként csak egyet,
oké?
Billie bólintott
- Oké.
Attól kezdve csak figyelt. Mindhárom felnőttnek volt
sisakkamerája, Billie pedig tudta, hogyan kell egyikről a
másikra kapcsolni, vagy mindhárom képet egyszerre nézni,
ha úgy akarja.
Először sötét volt - kint a szokásos vihar tombolt, de a
felderítők hamarosan bejutottak a hajóba és a látási
viszonyok javultak. Akadtak különlegesen erős fényű
lámpáik - most bekapcsolták őket.
A hajó belseje furcsa volt és félelmetes; semmihez nem
hasonlított, amit Billie eddig látott. Sokáig tartott, mire a
szülei és Gene elértek a vezérlőterembe - tudta, hogy oda
akarnak menni, mert hallotta a beszélgetésüket a
sisakrádión keresztül.
Amikor végre odaértek - Billie már kétszer ment ki pisilni,
és megette a saját szendvicsét, s hozzá Vick adagjának felét
is, mert Vick nem szerette a zöld szójapasztát, ő meg igen -,
egy halott lényt találtak a pilótaülésben.
Nagyon nagy volt, és nagyon furcsa. Kicsit hasonlított egy
nagy földi állatra, az elefántra, amit Billie az oktatófilmeken
látott. Mókás, nagy orra volt és overall takarta a testét,
amely akkora volt, hogy az emberek törpéknek rémlettek
mellette.
Halott volt, a hátán feküdt. Nagy lyuk tátongott a hasán
vagy a mellén, és elsárgult, szilánkosan töredezett csontok
álltak ki belőle. Pfuj!
Szülei néhányszor körüljárták a lényt. Sokat beszélgettek,
aztán elindultak lefelé a folyosón. Egy tágas terembe értek.
És a terem padlóján ott voltak azok a szörnyű tojások,
amelyeket…

Billie felsikoltott - és Wilks már ott is termett mellette.

Átölelte, gyengéden ringatni kezdte.
- Hé, semmi baj, kölyök! Minden rendben.
Az emlékek a felszínre buzogtak, a lány birokra kelt velük.
De nyomást érzett az agyában, valami rosszindulatú
jelenlétet.
- Billie!
- Az a teremtmény ott kint… - suttogta Billie. - Látom a
gondolatait. Nem is annyira az érzéseit. Benne van a
fejemben.
Wilks Blake-re pillantott.
- Nem vagyok őrült - mondta Billie. – Ugye megölte az
összes idegent? Gyűlöli őket. Ő - az ő fajtája - már járt ezen
a bolygón. Példányokat gyűjtöttek. Jaj istenem!
- Billie!
A lány a fejét rázta, mintha a lény befolyásától akarna
szabadulni.
- Valahogy ő is érzi az én gondolataimat - motyogta. -
Tudja.
- Mit tud?
- Én… a Peremen… a szüleim…
- Mi van velük?
- Ó, istenem, Wilks! A szüleim találtak ott egy hajót. Egy
idegen hajót. A pilótája valami tudós lehetett. Járt ezen a
világon is. Magával vitt néhány példányt ezekből. Tojásokat.
Valószínűleg megfertőződött - az idegenek megölték. A hajó
a Peremen zuhant le. A paraziták ott éltek, ki tudja, mióta. A
szüleim… a szüleim találták meg őket. Bementek a hajóba…
Wilks átölelte.
- Nyugi, kölyök! Hagyd csak: tudjuk jól, mi történt.
Billie szipogott. Folytak a könnyei. Ez volt az az emlék,
amit a legmélyebbre temetett. Eddig legkomiszabb
rémálmaiban sem bukkant elő.
Gyűlölet töltötte be az agyát, de ez nem a saját érzése
volt. Az űrutastól származott, aki az egységen kívül lebegett
- az óriástól, akinek társa meghalt és lezuhant a Peremen.
Nem akart emlékezni, de az űrutas előbányászta belőle az
iszonyat képeit.
A gyermek, aki valaha volt, amint a monitort figyeli.
Figyeli az apját, aki az egyik tojás fölé hajol. Végig kell
néznie, ahogy a tojás megnyílik, és a rákszerű spórahordozó
az apja arcára tapad. Látja, ahogy az anyja és Gene
kivonszolják a teremből. Hallgatja a sikoltozásukat…
- Ne! Menj ki belőlem! Menj el!
Gyűlölet. Gyomorforgató, sötét, fortyogó düh tölti
csordultig Billie lényét. Hogy ez a teremtmény mennyire
gyűlöli az idegeneket!
- Megmentett minket - mondta Wilks.
- De nem azért, mert érdekeljük - közölte Billie. - Csak
azért, mert őket utálja.
- Rendbe kéne hoznunk a hajót, nem? Körülbelül három
óránk lehet - jegyezte meg Blake.
Billie a bombákra gondolt, amelyek menthetetlenül alá
hullanak majd - és arra, ami a bolygóval történni fog.
Hirtelen érdeklődést érzett sugározni az űrruhás alakból.
A lény „vette” az üzenetet.
- Elmegy - mondta a hajós. - Csak úgy ellebeg…
- Tud a bombáról - közölte Billie.
- Amíg a kapcsolatot ápolgatjuk e dömperszerű faj
képviselőjével, addig meg kéne javítani a landolóegységet
is, hogy belőlünk se legyen radioaktív por… - Wilks felállt,
és otthagyta Billie-t a padlón ülve. Mellette Mitch kinyitotta
a szemét. Nem szólt, és Billie-nek sem volt mondanivalója.
Az idegen jelenlét hirtelen elenyészett. Olyasféle érzést
keltett, mintha egy jókora kést rántottak volna ki az
agyából.
Nehezen lélegeztek, a szemük égett, az orruk fájt, torkuk
elszorult - de a javítással egy óra alatt elkészültek.
Az egység felemelkedett, orbitális pályára állt, és
problémamentesen összetalálkozott a Benedicttel. Wilks
dokkolás előtt megbizonyosodott róla, nincs-e nemkívánatos
utasuk, és az egész hajót végigperzseltette a
tisztítólézerekkel, mielőtt jelezte társainak: kiléphetnek.
 Blake rákapcsolta Buellert valami androidok számára
készített létfenntartó rendszerre.
A legénység megmentett tagja - Billie nem emlékezett a
nevére, és nem is érdekelte, eszébe jut-e valaha - ellenőrző
körútra indult. Wilks szintén elvonult valahová.
Billie egy asztalnál ült, és a falat bámulta.
Vége. Maguk mögött hagyták az idegenek világát. Túlélték
a kalózok és a szörnyetegek támadását, és most arra
készülnek, hogy felperzseljék az egész halált hozó bolygót.
Aztán hazamennek.
Vége.
De őt egyáltalán nem érdekli mindez.

26.

Orona az irodájában ült, és a vele szemben helyet foglalt

három társasági alkalmazottat nézte. Az orvost Drynernek
hívták, a többiek nevére nem emlékezett, csak a ruhájuk
színe szerint gondolt rájuk: vörös és zöld.
A szoba falait tökéletesen hangszigetelték, még az
ablakok is be voltak hálózva fedőszálakkal, nehogy lézeres
megfigyelők tapogassák le a beszélgetést odakintről. Orona
gyanította, hogy társaságiak egyike-másika hozott magával
valamiféle zavaróeszközt, hogy blokkolja az elektronikus
kémeszközöket - az sem kizárt, hogy mindhárman
felszerelkeztek efféle masinával. Átvilágították ugyan őket,
de manapság már vannak olyan ügyes műanyagok, amelyek
minden ellenőrzést kijátszanak. Lehet cipő, térdvédő vagy
akármi. Az ilyen magas szintű, jelentős beszélgetéseket a
legnagyobb körültekintéssel kell lebonyolítani. Orona
szavait sem rögzítette senki.
- Nos, uraim, ne kerülgessük tovább a forró kását!
Mindannyian jól tudjuk, miért vagyunk itt.
Zöld és vörös gyors pillantást váltottak, de arckifejezésük
nem árult el semmit. Jó póker-játékosok lehetnek, gondolta
Orona. Az orvos is faarcot vágott, de egy kicsit idegesebb
volt.
Alig észrevehetően dobolt a combján az egyik ujjával.
 - Talán mégis jobb lenne, ha ügyvédeink jelen lennének -
közölte vörös.
- Szó sincs vádemelésről - mondta Orona. - Ne becsüljük
le egymás intelligenciáját! Én a kormányt képviselem, önök
magánzók. Az én kalapácsom nagyobb, és könnyen
agyonüthetem önöket, ezt jól tudják. Pillanatnyilag így áll a
helyzet.
Vörös és zöld elmosolyodtak, teljesen egyforma
arckifejezéssel. Tudták.
- Akkor ugorjuk át a mellébeszélést, és vágjunk a dolgok
Közepébe - javallottá Orona. - Maguk veszedelmes idegen
életformát rejtegettek egyik laboratóriumukban. Nemrég
vallási fanatikusok törtek be oda, és megtermékenyíttették
magukat a lény embrióival. Ezt mind tudjuk. A maguk
példánya ízekre szakadt a robbanásban, ami elpusztította a
laboratóriumot. A fanatikusok elmenekültek. Onnan tudjuk
ezt, hogy még mindig kapunk jelentéseket a sajátos
rémálmokról - vagyis azok közül az átkozott kreatúrák közül
még mindig él néhány. - Várt. - Mondtam olyasmit, amiről
eddig nem tudtak?
Vörös és zöld egy emberként, halványan elmosolyodott. A
kormánynak megvannak a maga forrásai - nem érdemes
tagadniuk.
Az orvos, Dryner, megrázta a fejét.
- Szó sincs róla. Mindannyian tisztában vagyunk a
helyzettel.
- Gondoltam. Megcsapolták a számítógéprendszerünket,
de a Taktikai Egységünkhöz nem fértek hozzá.
Rájuk nézett. Vörös vállat vont - ez volt az első
értékelhető gesztusa. Orona „nem”-ként értékelte
reakcióját.
- Nos… mi megtaláltuk az egyik támadót. Az orvos mohón
hajolt előre.
- A beágyazódott lénnyel együtt?
- Sajnos nem. Ennek az embernek belülről szétrobbant
már a mellkasa. Tizenkét órája volt halott, amikor
csoportunk rábukkant New Chicagóban. Az újszülött
idegennek nyoma veszett.
A doktor visszahanyatlott.
 - A fenébe - mormolta.
- Osztozom az érzelmeiben, Dryner. Mi magunk is nagyon
szeretnénk begyűjteni ezeket a lényeket, de tartok tőle,
hogy itt többről van szó annál, ki birtokolja és bocsátja
elsőként áruba ezt a potenciális fegyvert, akármilyen
értékes is.
Zöld és vörös felfigyeltek.
- Hogy érti ezt? - kérdezte zöld.
Orona felállt, az ablakhoz lépett, és lenézett a város
nemrég kigyúlt fényeire. A forgalom zümmögve cikázott a
légi utakon, az épületek homlokzata csillogott a lenyugvó
nap utolsó sugaraiban.
- Doktor, ön pontosan tisztában van vele, hogyan
szaporodnak ezek a lények. Mindegyik egy potenciális
királynő, nem igaz?
Dryner a másik két társasági emberre nézett. Azok alig
észrevehetően megvonták a vállukat: beszélhet.
- Igen, lehetséges - mondta az orvos.
- Lehetséges - visszhangozta Orona keserűen. - Nem
tudjuk, hány fanatikus menekült meg. Egy tucatnyian is
lehetnek. Elvesztettük szem elől az egyik újszülött idegent.
Hamarosan a többi is kikel - ha ugyan nem keltek ki máris,
ugye?
- Nos, ez attól függ, melyik tojásból származik a csíra. A
királynő több nap alatt rakta őket.
- De a maximális eltérés is csak pár nap, igaz?
- Attól tartok, igen.
- Doktor, ha lenne mondjuk öt ilyen újszülött, és
mindegyikükből királynő fejlődne, aztán mind elkezdenének
tojásokat rakni, akkor mit gondol, mennyi ideig tartana
nekik elözönleni az egész területet?
Dryner szárazon nyelt egyet.
- Én… nem merek biztosat mondani, de elméletben…
Orona megfordult. Az egész kormány súlyát érezte a
vállára nehezedni, ő a szakértő, bár ezek az emberek is
tudhatnak annyit, mint ő. Minden morzsányi információra
szüksége van.
- Olyan ez, mint a hörcsög-probléma. Ha egy anya és a
kicsinyei mind felnőnek és párosodnak, aztán újabb
kölyköket szülnek, akik szintén mind életben maradnak és
szaporodnak, akkor pár éven belül térdig járunk a
hörcsögökben… A gyakorlatban persze sosem alakul így.
Némelyiket megöli az anyja, másokat ragadozók falnak fel,
sokat eltaposnak. De ezeknek az idegeneknek nincs
természetes ellenségük Földünkön. Páncéltörő fegyver kell
ahhoz, hogy megölhessük őket - és még úgysem könnyű.
Megvannak a jelentéseink a Gyarmati
Tengerészgyalogosoktól, akik találkoztak velük. Egy kínai
paraszt a vasvillájával vagy az ausztrál madarász a
hálójával aligha mérkőzhetne egy kifejlett idegennel, ugye?
A doktor megint nyelt. A kérdés szónoki volt.
- Ami azt illeti, akárki kerül szembe velük, alaposan
megbánja. Úgy szaporodnak, mint a hörcsögök - de a
királynőnek még párra sincs szüksége. Emellett nagyon
hamar érnek. Nem tudjuk, hol fognak először felbukkanni. A
fanatikusok szétszóródtak, a világ minden részéből kapunk
róluk jelentéseket. Némelyik persze hamis nyomnak
bizonyul, de ha csak a jelentések tizede igaz, akkor mindkét
féltekén várható a megjelenésük, az egyenlítőtől a sarkokig.
Chicago is messze van Limától… Ez pedig azt jelenti, uraim,
hogy nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Mindenfajta
közreműködésükre számítok abban, hogy ennek a
lidércnyomásnak véget vessünk! Mert ha nem vetünk véget,
már nem az idei prémiumuk fogja leginkább aggasztani
önöket. Ezek a szörnyetegek annyi embert fognak
lemészárolni, hogy a Marsig fog hallatszani a túlélők
jajveszékelése. És mindegyikük azt akarja majd, hogy fejek
hulljanak. Én pedig oda fogom dobni nekik az önökét. Aztán
a kormány fogja odavetni nekik az enyémet.
A doktor megnedvesítette kiszáradt ajkát.
Még a két kozmopolita világfi, vörös és zöld is
meghökkent erre a gondolatra.
Remek, gondolta Orona.
Megfogta őket. Most már csak abban reménykedhetnek,
hogy nem késtek el a beavatkozással. Hangot sem adott
legtitkoltabb félelmének, hogy a lények esetleg olyan jól
berendezkednek itt, hogy az emberiség puszta
fennmaradása kerül veszélybe a bolygón. Ez már a
legrosszabb eset - nem hitte, hogy idáig fajulhat a helyzet. A
feltevés feltevés csupán, semmi több.
Legalábbis remélte.

27.

A nagy, elefántszerű teremtmény odébbállt - a menekülők

látták hajója gyorsan oszló ion-nyomvonalát az űrben,
mielőtt a Benedict letért az idegenek bolygója körüli
ellipszispályáról. Furcsa, de ennek a világnak neve sem volt
- Wilks legalábbis nem tudott róla.
Igaz, nem is foglalkoztatta különösebben a dolog. Ott lent
nem akad már semmi, ami miatt aggódniuk érdemes.
Úgy bizony.
Halált hozó bombazápor zúdult az idegenek bolygójára a
Gyarmati Tengerészgyalogság jóvoltából, Wilks őrmester
előadásában. A Benedict által kioldott nukleáris töltetek
aláhulltak a számítógép által kijelölt orbitális pályájukról, és
lecsaptak a felszínre. Némelyik az óceánba zuhant, de a víz
a terv végrehajtása szempontjából a legkisebb fennakadást
sem okozta.
A bombák úgy csaptak a bolygóra, mint megannyi
haragos, a teremtés egész művével elégedetlen isten.
Atomtűz-viharok söpörtek végig a felszínen. A
lökéshullámok letarolták a fákat, bokrokat, sőt, helyenként
a hegyeket is. Régóta szunnyadó vulkánok keltek életre a
robbanásoktól, saját kitöréseikkel és lávájukkal növelve a
káoszt. A föld meg-megvonaglott; a rengések sokkal
erősebbek voltak annál, amit emberi skála egyáltalán mérni
tud. A tengerek felforrtak, gőz szállt a magasba. Az élet a
tengerben, földön és a levegőben ott sült meg, ahol épp
úszott, kúszott vagy repült. A talaj megrepedezett, és
mindaz, ami esetleg átvészelte az első hullámot, áldozatul
esett a rövidesen beköszöntő atomtélnek, és a különösképp
szennyező bombák radioaktív csapadékának.
Az idegenek nagyon szívósak, talán megélnének olyan
környezetben is, ahol más életformák nyomban
elpusztulnának - ám enniük nekik is kell. És az élelem
bizony ritka lesz a bolygón - nagyon-nagyon hosszú ideig…
Wilks a monitoron keresztül, szűrőkkel ellátott kamerák
segítségével figyelte a szörnyek világának halálos görcseit
és pusztulását.
Felemelő érzés volt. Remélte, maradt pár dög odalent,
amely majd éhen halhat.
Jó lassan.
Úgy érezte, aligha háborgatják újra rémálmai, amelyekkel
oly sok esztendőn át kellett együtt élnie. Most megfizetett a
pokoli lényeknek, méghozzá kamatostul. Elpusztította őket.
Ő nevet utoljára.
A Földön ugyan rejtegetnek még egyet, de ha hazaér, lesz
ideje eltűnődni, mit kezdjen vele.
Kíváncsi volt, milyen büntetés vár rá egy egész bolygó
élővilágának kiirtásáért.
Hiszen elég valószínű, hogy tetteiért hadbíróság előtt kell
felelnie.
Érdekes lesz, felettébb érdekes.

Rosszabb volt, mint Orona gondolta.

Az első fertőzésekkel még elég könnyen boldogultak. A
taktikai osztagok figyelték a tömeges eltűnéseket, és ha egy
területen fogyni kezdtek az emberek, nyomban lecsaptak. A
kormányok úgy megszervezték a szállítást, hogy egy
teljesen felszerelt egység a riasztást követő három órán
belül fölszállhatott és leereszkedhetett a földgolyó
bármelyik pontján.
Az első fészkek kicsik voltak - ötven, legfeljebb száz
tojással, és egyetlen királynővel. A csapatok nem
kockáztattak. Teljesen sterilizálták a területet. A fészkeket
elpusztították, a környéket lerombolták, a hordozó-gyanús
egyéneket összeszedték és elzárták. A ténylegesen
megfertőzötteket késedelem nélkül megölték, testüket
elhamvasztották.
New Chicago, Kis-Miami, Havanna, Madrid - ezeket a
fészkeket hamar felfedezték és megsemmisítették.
 Orona eleinte bizonyos önelégültséget érzett. Igaz, jókora
veszteséget kell elkönyvelnie, és bizonyos politikai
kényelmetlenségekkel is számolhat - a Bolygóbiztonsági
Törvény azonban kiszélesítette mozgásterét. Az idegenek
nem voltak különösebben értelmesek, csak mint a hangyák,
termeszek vagy méhek. Megépítették fészküket,
megcsinálták a tojáskamrákat és dolgozókat küldtek ki
élelemért. Ösztönösen dolgoztak, nem tudatosan. Saját
bolygójukon ez nyilván elegendő - csakhogy ott nem volt
ilyen okos, ilyen ütőképes versenytársuk. Egy ideig Orona
lubickolt a sikerben. Ő volt a szakértői testület, és a
hadsereg fenntartás nélkül bízott benne.
Múltak a hetek. A hónapok.
Újabb fészkek bukkantak fel: Párizs, Moszkva, Brisbane,
Antarctic City.
A lények éppoly gyorsan terjedtek, ahogy tartott tőle, de
még mindig viszonylag könnyű volt megtalálni és
elpusztítani őket. A fertőzés komolynak bizonyult, de
ellenőrzésük alatt tartották.
A taktikai csapatok egyre eredményesebben működtek. A
gyakorlat megedzette őket, de kezdtek hanyagabbak lenni.
Az is lehet persze, hogy valami kikényszerített természetes
kiválogatódás zajlott le ellenfeleik közt. Mint a patkányok
vagy a csótányok, akiket állandóan mérgeztek vagy
eltapostak, az idegenek is elkezdték változtatni a fészkeiket.
A bolyok kisebbek és számosabbak lettek. A taktikai
csapatok gyakorta tíz-tizenöt tojást találtak csak egy pici
kamrában - és ezeket a helyeket nehezebb volt földeríteni.
Egyre több lett a fészek. Nagy Észak-Afrikában, a régi
Elefántcsontparton egyszer majdnem nyolcvan fészket
találtak egyetlen ötven-kilométeres négyszögben. A fészkek
egy része Abidanban volt, felhőkarcolók és régi raktárak
alagsorában, de néhány a környező vidékeken rejtőzött, a
föld alatt. A csapatok fertőzött teheneket, lovakat, sőt
kecskéket is találtak egyes kamrákban.
Minden nagytestű állat megfelelt az idegenek céljaira. A
civilizált országokban az eltűnteket hamarosan jelentették -
ám az elmaradottabb vidékeken senkinek sem tűnt fel egy
magányos farmer, vagy épp néhány tehén hiánya.
 Az idegenek mintha ravaszabbá váltak volna.
A limai labor pusztulása után hat hónappal Oronának
hadosztály nagyságrendű támadást kellett elrendelnie a
madagaszkári Diego Suarezben, egy óriás fészek ellen.
Valójában több száz kisebb fészekről volt szó, amelyeket
alagutak kötöttek össze.
A háború nyolcadik hónapjában Orona elrendelte Jakarta
atombombázását.
Egy évvel a háború kezdete után Ausztráliát olyannyira
fertőzött övezetnek nyilvánították, hogy sem be, sem ki nem
lehetett utazni onnét: teljes karantént hirdettek ki.
Akármilyen hajó vagy űrjármű próbálta elhagyni a
kontinenst, kíméletlenül megsemmisítették a Parti őrség
lézer-projektorral felfegyverzett műholdjai.
Már régen nem arról volt szó, hogy a taktikai egységek
fölkutatják és elpusztítják az idegenek fészkeit. Most már
védett körzeteket hoztak létre, és azokat ellenőrizték,
nehogy hordozók férkőzzenek be a lakosság soraiba. A harc
mindinkább elmérgesedett.
Életbe lépett a szükségállapot és a rögtönítélő bíráskodás.
Az országhatárokat átmeneti hatállyal megszűntették.
Létrejött a Katonai Szövetség - égisze alatt emberi
szabadságjogokat korlátoztak a háború idejére. A
hordozógyanús egyéneket teljesen törvényesen lehetett
agyonlőni bármilyen, ezredesnél magasabb rangú
katonatiszt szóbeli parancsára. Aztán már őrnagyok és
kapitányok is kiadhattak efféle utasítást. Aztán az
őrmesterek. Hamarosan bármilyen fegyveres katona
lelőhetett bárkit, akit csak akart - és ha az ellenőrzés végül
mégis negatívnak találta az illetőt, akkor a katona legfeljebb
annyit mondott, hogy nagyon sajnálja. A háború kemény
dolog, nem igaz? Mit számít egy-két civil élete, mikor az
egész bolygót kell megmenteni?
Kikezdhetetlen érvelés.
Az elfogott idegen herék - bár a fogoly ritkaságszámba
ment - mind értelmesebbnek tűntek. A legokosabb sem igen
állta a versenyt egy átlagos kutyával, az a királynő ellenben,
amelyet a San Francisco belvárosáért vívott csatában fogtak
el, 175 pontot ért el az Irwin-Schlatler skálán - azaz
értelmesebbnek bizonyult, mint a valaha élt emberek
túlnyomó többségénél.
A rémálmok valóra váltak. Amit Orona előzőleg érzett,
semmi volt ahhoz a dermesztő, gyomorforgató iszonyathoz
képest, ami a hatalmába kerítette, midőn számítógépe
kiköpte azt a bizonyos információt.
A dögök tényleg egyre okosabbak. Túl okosak.
És ezért az emberek a felelősek.

A Benedict fedélzetén a túlélők hibernációhoz

készülődtek.
Bueller saját speciális készülékében feküdt. Blake szerint
élt, és stabilizálódott az állapota. Billie mindeddig kerülte,
de most úgy érezte, nem térhet aludni anélkül, hogy sort ne
kerítsen egy újabb találkozásra. Beszélniük kell - meglehet,
utoljára.
Bueller a mellétől lefelé be volt takarva. Melltől felfelé úgy
nézett ki, mint azelőtt. Ébren volt, amikor Billie belépett.
Maguk voltak.
- Mitch!
- Billie… Jobb szerettem volna, ha nem látsz ilyen
állapotban.
- Milyen kár! Miért, milyennek kéne hogy lássalak? Igazi
férfinak?
- Bocsáss meg, Billie! El se tudod képzelni, mennyire bánt
a dolog.
- Mi voltam neked, Mitch? Egy kis fűszer a
programozásodban? - A lány közelebb húzódott Buellerhez.
Odanyúlhatna és megérinthetné. Megtehetné. De nem teszi
meg.
- Nem - válaszolta Bueller.
- Akkor mi?
- Meg kellett volna mondanom. Próbáltam is, de nem
sikerült. Túlságosan féltem.
- Féltél? Mitől?
- Hogy elveszítelek.
Billie kurtán, keserű éllel kacagott fel.
 - Nem tehetek róla, hogy az vagyok, ami vagyok. Nem
dönthettem el, minek születek.
- Igaz, de azt már te döntötted el, hogy elbolondítod azt az
ostoba emberszukát, nemde?
- Nem. Vagyok ami vagyok - de én is eszem, érzek,
szomorkodom. És, mint rájöhettem, szeretek.
Billie az ajkába harapott. Nem akarta ezt hallani.
Ezt akarta hallani, semmi mást.
- Nem vagyok olyan, mint ti - folytatta Bueller. - Nekem
nem volt apám vagy anyám, még életem sem, mielőtt
megcsináltak a tengerészgyalogságnak. De bizonyos
értelemben igenis fejlődöm. Tanulok. Több lettem annál, ami
valaha voltam. Megismertem a szerelmet.
Nem tudom ugyanaz-e, amit ti éreztek. Nekem valami
üresség, ami csak akkor szűnik meg, ha velem vagy;
fájdalom, ha nem vagy itt; láz, amit csak te csillapíthatsz.
Vágyat érzek irántad, gyengédséget, szeretnélek
megérinteni és átölelni. Még így is, hogy csak félig élek…
Itt abbahagyta. Szipogott.
Ó istenem, csak el ne bőgje magát, gondolta Billie. Azt
nem tudná elviselni.
- Becsaptalak - mondta Bueller. - De amikor az a dolog
elkapott, amikor kettészakított, az kevésbé fájt, mint amikor
én kaptam el a pillantásodat. Amikor láttam, hogyan nézel
rám, hogy gyűlölsz… - Elhallgatott. Elfordította a fejét.
És Billie rájött, hogy valóságosak az érzései, akármi
legyen is Mitch. Hogy épen ugyanúgy szereti Mitch-et, ahogy
Mitch szereti őt - mert éppen azt öntötte szavakba, amit ő is
érzett.
És amit még mindig érez.
- Mitch…
- Menj, Billie! Kapcsold ki a gépeket! Hagyj meghalni.
A lány kinyújtotta a kezét és megérintette. Mitch válla
meleg volt, a bőre eleven, az izma kemény. És szerette őt,
erről Billie most már meg volt győződve. A szülei óta nem
akadt senki, aki így szerette.
- Mitch… - suttogta.
Bueller visszafordult, hogy ránézzen.
 Billie lehajolt, gyöngéden megcsókolta Bueller ajkát.
Érezte a másik fájdalmát, és érezte azt is, hogy nyugszik
meg Mitch, amikor megérti, mi történt köztük. Bueller
fölemelte a karját, és átölelte.
- Ó, istenem, Billie!
- Psszt. Jól van, jól van. Nem számít.
És nem is számított. Egyáltalán nem.

A Földön háború dúlt, és az emberek vesztésre álltak.

Orona nem tudta felérni ésszel, hogyan fajulhattak idáig a
dolgok. Az ember fejlett technológiával rendelkezett. Saját
világán harcolt, az övé volt minden előny. Kivéve…
Kivéve, hogy az idegenekben erősebbnek bizonyult az élni
akarás. Ezért, a fajuk fennmaradásáért mindent feláldoztak
volna. Erre pedig az emberek közül felettébb kevesen voltak
hajlandóak. Egy anya meghalna a gyerekeiért, egy szent
tűzbe menne a felebarátjáért vagy az istenéért - de az
ösztönös önvédelem általában túl erős az emberekben. Az
idegenek ezzel nem törődtek. Ha száz herének kellett
meghalnia egyetlen tojásért, akkor százan pusztultak el.
A lények már mindenütt megvetették a lábukat - ott is,
ahol még a patkány sem tudott megmaradni; ott is, ahol
senki sem hitte volna, hogy szaporodni képesek. Ott
lapultak a sarki jégtáblákon, a sivatagokban, a
dzsungelekben, uszályokban - bárhol, ahol volt elég hely egy
fészek számára.
Senki sem tudta pontosan, hányan vannak: létszámukat
illetően csak találgatni lehetett. A becslések a százezrestől a
tízmilliós nagyságrendig terjedtek.
Annyi menekülő magánhajó távolodott a Földről, hogy a
katonaság nemhogy megállítani, de még ellenőrizni sem
tudta őket. A legtöbb csak a Holdra vagy az Övezetbe
igyekezett, de egyesek a rendszer külső bolygóit is elérték.
Néhány gazdag ember összefogott és magán-csillaghajókat
vásárolt, mielőtt a kormány észbe kapott, és illegálisnak
nem minősítette az ilyen transzakciókat. Mindenki menekült,
mert a Földön már alig maradt biztos búvóhely
 Orona ezen búvóhelyek egyikében időzött, egy szigorúan
őrzött mexikói katonai komplexumban. A területet erőtér-
kerítések védték, a talajt elaknásították, minden be- és
kilépő járművet átvizsgáltak, minden utast átvilágítottak.
A végén Orona megértette, hogy az idegenek nem
olyanok, mint egy ellenséges hadsereg - inkább járványként
viselkednek. Csak úgy lehet megmenteni a beteget, ha
kivágják a károsodott részeket, és fertőtlenítik a sebet. Ám
ezzel elkéstek már: a kór áttételeket képzett, akár a rák. A
besugárzás és a gyógyszerezés már nem elegendő. Minden
olyan gyorsan történt, mint egy elejtett gyufából kiinduló
erdőtűz. Senki sem sejtette, hogy ilyen gyorsan eldől
minden. Másfél évvel ezelőtt az emberek még fölényben
voltak szülőbolygójukon - ők voltak a csúcsragadozók a
táplálékpiramis csúcsán Most meg…
A hadsereget irányító elmék nem minősültek briliánsnak -
soha nem is voltak azok - de elég okosak voltak ahhoz, hogy
belássák: veszítettek.
Minden megmaradt hajót elkoboztak. Sietős terveket
készítettek. Rátermett emberekből új parancsnokságot
hoznak létre a kolóniákon, alkalmas módszereket dolgoznak
ki az idegenek elpusztítására…
És így tovább.
Információs központjának homályában, a kommunikációs
technika szenvtelen csodáitól körülvéve Orona felnevetett. A
Föld lassan kiürül, de ő nem megy el a többiekkel.
Elmenekülhetne persze, de mi értelme lenne? Életben
maradna, de elveszítené élete legfontosabb küzdelmét. A
tengerészek körében él egy ősi szokás: ha a hajó elsüllyed,
a kapitánynak is vele kell pusztulnia.
A kormány az ő javaslatára kezdett behatóbban
foglalkozni az idegenekkel. A megzabolázásukat célzó
projekt az ő édesgyermeke. Valaki kiöntött egy lombikot a
kritikus folyadékkal - és a labor megfertőződött.
Előre kellett volna látnia. Ha mindenki más el is felejtené,
ő sohasem fogja.
Itt marad, akár győz, akár veszít.
 A hiperálom-kapszulák már készen álltak.
- Kilenc hónap múlva találkozunk - mondta Wilks a
többieknek.
A számítógép hazafelé vezető pályára állította a hajót.
Gyorsabban fognak menni, mint ahogy jöttek. Pár hónap
csupán. Wilks remélte, hogy vigyáznak arra a példányra,
amelyik a Földön maradt. Remélte, hogy elég óvatosak.
Különben is csak egy dögről van szó - ugyan, mi kárt
okozhat a világnak egyetlen nyavalyás idegen?
A hengerek lezárultak, aztán a halállal rokon, mélységes
álomba ringatták a védelmükhöz folyamodókat.
Megtartották őket a teljesen kiegyensúlyozott sztázis
állapotában, ahol nem létezett idő - sem kezdet, sem vég.
Mire a földi katasztrófát hírül adó első jelentések
befutottak, a Benedict legénységének túlélői aludtak már. A
hajó számítógépei lelkiismeretesen rögzítették az einsteini
tér görbületén túlról szálló segélykiáltásokat, de nem
tulajdonítottak különösebb jelentőséget nekik.

28.

Orona egyenesen előre bámult, gyűrött arccal,

kimerültebben, mint valaha.
- Hát így állnak a dolgok itt a Földön - mondta. - A
hadsereg elvitte legtöbb magas rangú tisztjét, és a
megmaradt elitcsapatokat. Valószínűleg már a hiperűrt
szelik valahol. Idelent alig pár komplexum vár kiürítésre. A
helyzet rohamosan romlik. A földi kommunikáció nagyrészt
megszűnt, műholdas adás pedig csak ott folyik, ahol elég
energia maradt ahhoz, hogy a jeleket fogni tudják. Teljes a
káosz. Az elmúlt hónapokban az idegenek száma hihetetlen
gyorsasággal nő. Csak kevés olyan terület maradt, ahonnét
a biztonsági rendszer távol tartja őket. Jó másfél milliárd
ember halt meg az elmúlt másfél év során.
Valami döngetni kezdte az ajtót Orona mögött.
- Már ez a hely sem biztonságos, pedig elvben korlátlan
ideig ki kellett volna tartanunk… Fantasztikus…
A csapkodás erősödött.
 - Nem tudom, látja-e majd valaki ezt az adást - mondta a
férfi -, vagy érdekli-e majd egyáltalán… Az egész dolog a
tévedések nagyvígjátéka volt. Ha isten lennék, halálra
röhögném magam az emberi ostobaság
megnyilvánulásainak sokféleségén.
Az ajtó vastag plasztikja hasadozni kezdett a nekifeszülő
testek súlya alatt.
Oronának sikerült egy félmosolyt az arcára erőltetnie.
Benyúlt az egyik fiókba, és kurta csövű pisztolyt húzott elő.
Balra nézett. Fekete műanyagszilánkok repültek felé a
forgatagból, ami már nőni látszott a képernyőn. Orona
betárazta a pisztolyt. A csövét a szájába dugta. Meghúzta a
ravaszt.
Tarkója darabokra szakadt, teste előrebukott. Egy karmos
kéz kapott oda, de elhibázta. Aztán újra - az idegen úgy
kapta fel a halott embert a székből, mint egy marionett
bábot, amelynek elmetélték a zsinórjait. Megrázta.
Egy másik alak tűnt fel, tömege elsötétítette a képet.
Egy pillanat múlva már el is vitték Oronát. A szoba üres
lett. A kamera tovább működött, hűen mutatva a falra
fröccsent vért, kiloccsant agyvelőt és csontszilánkokat.

- Ó, a francba! - fakadt ki Billie a képek láttán.

Mellette Wilks komoran bólogatott.
- Vagyis értelmetlen volt az egész - mormolta. -
Fölrobbantottuk a rohadt bolygójukat, de elkéstünk:
időközben megjelentek a Földön. Ezek a hülye barmok
hazavitték őket, és elszabadultak!
Blake és a hajós is ott állt, Bueller pedig egy hordágy-
félén feküdt Billie mögött
- Most mit tegyünk, őrmester?
- Hogy mit? Orbitális pályán haladunk. Leszállunk.
Ennél senkinek nem volt jobb ötlete.
Aztán a hajós - Parks volt a neve - megszólalt:
- Wilks! Társaságunk van.
- Hogy?
- Nézze csak a Doppler-képernyőt!
Wilks megnézte.
 Halkan elkáromkodta magát.
Az elefánt-idegen hajója volt az: tőlük alig néhányszáz
kilométernyire lebegett az űrben.
Képtelennek tűnt a feltevés, hogy ez a dolog követte őket
az einsteini térgörbületen át.
Hogy a pokolba került ide?
És főleg miért?

- Leszállási engedély megadva a fenti koordinátákra,

Benedict! - harsant egy éles hang odalentről. - A
számítógépük meg fogja tudni csinálni, de a biztonság
kedvéért készüljenek fel manuális vezérlésre is! Túlságosan
elsodródhatnak, és ha ellenséges területen landolnak,
menthetetlenül ebéd lesz magukból…
- Köszönöm, Irányítás - mondta Wilks a mikrofonba. Ha a
számítógép csődöt mond, mindenképp végük, hisz senki
sem tud pontosan irányítani egy csillaghajót az atmoszférán
keresztül, főleg nem ilyen hajszálpontosan.
- Szeretnénk, ha egy darabban érnének le. Elkelnek itt a
gyors és erős hajók. Az előre programozott
csapatszállítókon kívül nem sok olyan maradt, ami képes
orbitális pályára állni…
- Értettem, Irányítás. Már vitorlázunk is lefelé.
Wilks hátradőlt. A dolgok még rosszabbul állhatnak, mint
azt a felvételek mutatták. Orona elvileg bombabiztos
bunkerét egy héttel ezelőtt foglalták el. Nem nagyon volt itt
már olyasmi, amiért érdemes lett volna visszajönni - de
Wilks a saját szemével is látni akarta, hányadán állnak.
Értelmetlenné vált a győzelem, amit az idegenek
szülőbolygóján arattak.

Amikor a hajó leszállt, tucatnyi katona várta őket

készenlétben tartott fegyverrel. Egy tiszt - Billie ezredesnek
vagy tábornoknak nézte - odament hozzájuk, és biccentett
Wilks-nek.
 - Örülünk, hogy visszahozta a hajót, őrmester. Nagy
szükségünk van rá. Ez az utolsó biztonságos hely itt.
Elmegyünk.
- És mi lesz a Földdel?
A férfi vállat vont.
- Nem tudom megmondani. Nekem az a feladatom, hogy
megmaradt embereimmel eljussak az új támaszpontok
egyikére. A Parancsnokság majd megmondja, melyikre.
- El akarnak menni? És mi lesz az emberekkel?
A tiszt a fejét rázta.
- Szerintem az idegenek hamarosan mindent a
hatalmukba kerítenek. Egy nap majd visszajövünk, és újra
megpróbáljuk… Kitalálunk valami módszert arra, hogy
orbitális pályáról intézzük el őket anélkül, hogy kárt tennénk
a tengerben, a földben, vagy a bioszférában. Tiszta lappal
fogunk indulni.
Úgy rémlett, Wilks menten arcul csapja.
- Emberek milliárdjai élnek itt, a mindenségit!
- Csak éltek, őrmester. Az idegenek rengeteget elvittek.
Sokat szükségből lőttek agyon, és többen haltak meg
azokban a kísérletekben is, amelyeket az idegenek
megállítására terveztek. Körülbelül öt-hatszázmillióan
maradtak, és ez a szám egyre csökken. Nem tudjuk
megmenteni őket De ha szerencsénk van, még eltűnhetünk
innen, mielőtt ide is betörnek…
Mintegy végszóra, egy fiatal tiszt hajolt a parancsnokhoz.
- Délkelet felől támadást jelentettek az őrök. Több ezer
bogár rohamoz. Átjutottak az aknamezőn, és a kerítés felé
tartanak.
- Ellenőrizze a Benedictet. - rendelkezett a parancsnok. -
És küldjék ki a C csoportot az őrök segítségére!
A fegyveresek behatoltak a hajóba.
- Ha belegondolnak, nem is olyan rossz a helyzet - mondta
a tiszt. - A Föld már régóta a pusztulás szélén állt. Ha nem
ez, akkor valami más okozta volna a katasztrófát. Így
legalább jobban csináljuk legközelebb…
- És velünk mi lesz? - kérdezte a Parks nevű hajós.
- Sajnálom - mondta a tiszt -, de utasok számára nincs
helyünk. Egyértelmű parancsot kaptam.
 - Várjon - mondta Wilks. - Van egy másik tényező is.
Segítséget kaptunk az idegenek világán. Egy másik űrutazó
fajtól. Egy képviselőjük megmentett minket…
- És?
- A nyomunkban van. Egészen idáig jött a saját hajójával.
- Nézze, őrmester, ez nagyon érdekes, de mit számít?
Gondolja, hogy az a dolog ki tudja söpörni az összes idegent
erről bolygóról?
- Azt nem tudom, de segíthet…
A tiszt a kronométerére pillantott.
- Ha marad időnk, akkor igen. De ha a felderítés
információi helyesek, akkor egyetlen napunk, talán csak pár
óránk van addig, amíg elözönlenek minket. Atomtölteteket
raktunk le, hogy megsemmisítsük a bázist, miután
odébbállunk. Ezt a háborút elvesztettük. Ideje
visszavonulni!
- A francba!
A tiszt előrántotta az oldal fegyverét.
- Ne csináljon semmi ostobaságot! Különben rögtön
meghal.
Wilks széttárta a karját.
Blake, aki Billie és Bueller ágya között állt, egy hajszálnyit
előrébb mozdult. A tiszt elfordította a fegyverét, hogy
sakkban tartsa.
- Nem hagyhatom, hogy bárkit lelőjön, tábornok - mondta
Blake.
- Ide figyeljen, katona! Én már hónapok óta embereket
lövöldözök agyon. Egy-kettővel több már igazán nem
számít.
Blake elmosolyodott, és elindult feléje.
- Blake, ne! - kiáltotta Wilks.
De a nő csak ment.
A tábornok tüzelt, a lövedék mellbe találta Blake-et. Blake
szinte meg sem torpant. A tiszt átkozódott, aztán újra lőtt…
Wilks ugrott. Tenyere élével a tábornok halántékára
vágott, éppen akkor, amikor a tiszt elfordította fegyverét, és
kilőtte a harmadik golyót.
A lövedék a Benedict oldalán pendült.
 Wilks a könyökével és egy rúgással cifrázta a tenyér-
ütést: a tábornok elesett. Az őrmester kicsavarta a pisztolyt
a férfi kezéből, és megfordult, hogy szembenézzen a hajó
zsilipjével.
Egy katona lépett ki. Wilks fejbe lőtte.
Blake eldőlt. Parks kiáltozva elrohant.
Billie a fekvő androidhoz lépett. Az elesett nőhöz.
- Blake…
- Nem hagyhattam… hogy lelőjön titeket - suttogta a
tengerész. Elmosolyodott. - Ugye… megkapom azt a…
medált, őrmester?
Wilks nem mozdult.
- Hát persze, kölyök. Emiatt ne aggódj!
Blake szeme hirtelen elkerekedett.
Wilks a fejét rázta.
- A fenébe! A fővezetékét találta el az a fasz. Egy az
ezerhez az esély erre: ez a modell elvben teljesen golyóálló.
Biztosan megpattant valahol, és…
- Blake! - mondta Billie.
- Neki vége, Billie - mondta Wilks. - És nekünk is, ha nem
sietünk! Épp most öltem meg egy tábornokot. Gyerünk!
Fölrántotta Billie-t, de a lány elfordult, és kikapta Mitch-et
az ágyából. A hátára vette.
- A fenébe, Billie!
- Bírni fogom - mondta eltökélten a lány.
- Billie, ne csináld ezt… - szólt Mitch.
- Pofa be, Mitch, különben itt maradok veled, és megölnek.
Ha ezt nem akarod, akkor maradi csöndben, és gyere.
Wilks elrohant, Billie az utasával utána.

29.

Amikor megálltak, hogy kilihegjék magukat, Billie

megkérdezte:
- Miért futunk tulajdonképpen? Itt nincs hová menni. Fel
fogják robbantani az egészet, ha elmentek. Még ha nem
lennének is kint idegenek, akkor sem jutnánk ki gyalog a
robbanás körzetéből…
- Én sem gyaloglásra gondoltam - ismerte be Wilks.
- Ha igaz, amit mondanak, akkor sehol sincs ennél jobb
hely a Földön - vetette közbe Mitch.
Ők hárman egy tartóoszlop belsejének támaszkodtak -
egy oszlopnak, ami a földszinttől nyúlt felfelé az ő
szintjükön keresztül. Wilks úgy gondolta, hogy a harmadik
szinten lehetnek, olyan ötven méterre a talajtól.
- És nem is a Földre gondoltam - folytatta az őrmester.
- Miről beszélsz egyáltalán? - kérdezte Billie.
- Emlékezz, mit mondott az irányító, amikor kezdtünk
lefelé jönni! Itt programozott csapatszállítók vannak. Ha
elmennek, mi is velük teszünk.
- Hogyan?
Wilks harciasan meglengette a tábornok pisztolyát.
- Mindenáron.
Bueller mintha feszengett volna.
- Én ezt nem engedhetném meg - közölte.
Wilks nevetett.
- És hogyan fogod megakadályozni, haver? Különben is,
alapvető hibát fedeztem fel a programozásodban. Ha ők meg
akarnak ölni minket, engem meg Billie-t, mi pedig őket
akarjuk megölni, kiért aggódsz jobban?
Bueller megrágta magában a kérdést.
- Billie-ért.
- Aha. Egyes emberek fontosabbak a többieknél, mi?
- Igen.
- Ezt nem a laboratóriumban tanították, igaz?
- Nem.
Wilks megint nevetett.
- Mostantól fogva megszűntél androidnak lenni, haver.
Légy üdvözölve az emberek között!

Billie hagyta, hogy Wilks átvegye Mitch-et: így

gyorsabban tudtak haladni. Még futás közben is azon
meditált, amit Mitch mondott. Túlnőtt a programján. Lehet,
hogy a testét nem anya szülte, de egyéb fogalmak szerint
Billie mindenképpen embernek tartotta.
Wilks egy raktárba vezette őket, ahol egy számítógép-
terminál üzemelt.
Elkezdte kérdésekkel bombázni a rendszert.
- Mit csinálsz?
Wilks föl sem nézett.
- Megnézem, melyik hajó visz legénységet, és melyik csak
rakományt. Némelyik a katonákat viszi, a többi a
készleteket. Keresünk egy készletszállító teherhajót,
belemászunk, és mi leszünk a ráadás!
- Azt se tudjuk, hová mennek - jegyezte meg Billie.
- Számít az valamit? Nem lehet rosszabb, mint megsülni
egy atomvillanásban, vagy darabokra szakadni a dögök
kezei közt.
- Wilks…
- Tudom, mit akarsz mondani - vágott a szavába a férfi. -
Azt hittem, hogy az én munkámnak vége, amikor
felperzseltem az idegenek hazáját. Azt reméltem, nyugodtan
hazajöhetek, szépen bedugnak valami börtönbe, és
kimossák az agyamat. Erre számítottam. De most már nem
várok ilyesmit. Nem hagyhatom abba, amíg egy ilyen dög is
él!
- Megéri?
- Nekem meg. Az embernek kell valami, amiért érdemes
reggel fölkelnie. Évekig fontolgattam, hogy végzek
magammal, de valami mindig visszatartott tőle. Sosem
tudtam pontosan, mi, de most már örülök, hogy így történt.
Lehet, hogy meghalok, kölyök, de nevetve halok meg, arra
mérget vehetsz!
Ilyen boldognak Billie még sosem látta. Célja volt - és ez
több, mint amit a legtöbb ember elmondhat magáról.
- Oké, megvan! A 302-es teherszállító, beceneve a Jenki.
Tizenhatos dokk, ötös szint. Itt a térkép is…
Elővigyázatosan közelítették meg a pihenő hajókat. Wilks
óvatosan lerakta Buellert, és elővette a kézifegyvert.
- Csak megsebesítem az őröket - ígérte. - Nem ölöm meg
őket.
- Kösz - mondta Bueller.
 - Maradjatok itt! Amint végzek, visszajövök - Elindult,
aztán megtorpant. - Hé, Bueller, sosem volt alkalmam
megmondani, hogy milyen jó munkát végeztettek, te meg a
csapatod. Nagyon jók voltatok.
- Androidnak? - kérdezte Bueller.
- Bárminek - közölte a férfi, és már ott sem volt.

Az oszlopok fedezékében lopózott a dokkba. A végén nem

is volt olyan nehéz. Négy őrt talált, akik nem számítottak
semmiféle támadásra.
Amikor már elég közel jutott, de még mindig fedezékben
tudhatta magát, Wilks nagy levegőt vett, fölemelte a
pisztolyt, és gyorsan, négyszer tüzelt. A lefojtott cső
majdnem minden hangot kiszűrt.
Minden őr egyet kapott.
Éppen a szemük közé.
A fejlövés a legjobb módszer az azonnali halálra.
Hazudott Buellernek. Hiába, az élet küzdelem.
Billie látta, hogy Wilks jön visszafelé.
- A kocsi előállt, emberek. Mehetünk. Elvezette őket a
négy katona holtteste mellett.
Mitch megnézte őket.
- Bocs. Kicsit megcsúszhatott a kezem.
Mitch vállat vont. Ha már halottak, akkor az ő
felelősségének vége. Ezt Wilks is pontosan tudja.
Mögöttük könnyűfegyverek kerepeltek fel. Nem túl
közelről, de nem is elég messziről.
- Jönnek a vendégek - jegyezte meg Wilks.
- Le merném fogadni, hogy éppen csak el tudnak menni.
A hajó sokszögletű szerkezet volt hőálló borítással az
alján, és egy kicsi irányítófülkével, ami halványan egy
hatalmas rovar fejére emlékeztetett, amit a hajó orrára
ragasztottak. Billie tűnődve nézte.
Wilks elkapta a pillantását.
- Pótalkatrészektől tákolták össze - mondta. -
Szerencsénk van, ha nem esik széjjel fölszálláskor. Gyerünk,
vár a munka. Ez a madárka tele van élelmiszerrel,
lefagyasztott spermával meg petesejtekkel - amolyan kis
Noé Bárkája. Be kell állítanunk az oxigénellátást, az
újrafeldolgozó és a javító rendszert, hogy lélegezni tudjunk,
és ne üljünk nyakig mocsokban. Mivel fogalmam sincs,
meddig leszünk úton, nem ártana egy-két alvókapszula
sem… Bele fog telni pár órába, de már kinéztem a szükséges
dolgokat a szomszéd hajón.
- És mi lesz annak a hajónak az utasaival? - kérdezte
Mitch.
- Majd kettesével alszanak. Ennek a hajónak nincsen
hibernátora, mert elvileg legénység nélkül repül. Nekünk
nagyobb szükségünk van rá, mint nekik.
Majdnem két és fél óráig tartott, mire beszerelték a
megfelelő gépeket. Wilks zsákmánya nélkül semmire sem
mentek volna.
A csatazaj már nagyon közelről hallatszott, mire végeztek.
Wilks már hallotta a jellegzetes pengést, amikor golyó
pattan meg az idegenek páncélján. Annak a faszfejnek, aki
átvette a halott parancsnok tisztét, kezd sietős lenni a
dolga. Szórványosan már emberi sikolyok is harsantak.
Igen. Valóban itt az idő.
- Szálljunk be - mondta Billie-nek a férfi. - Van egy olyan
érzésem, hogy bármelyik pillanatban indulhatunk…
Az irányítófülkében még ott voltak a székek. Nem
törődtek vele, hogy kiszedjék őket. Wilks segített Billie-nek
lekötözni Buellert, mielőtt leült volna. Nem tudta pontosan,
hova mennek, de beállította a hengereket, hogy
belefeküdhessenek, mihelyt a gép nekilódul. Az automatika
majd felébreszti mindannyiukat, miután visszatérnek a
normál térbe. Aztán majd meglátják.
Alig kötötték be magukat, amikor a pulton felszállási
üzenetek jelentek meg.
- Kapaszkodjatok! - rikkantotta Wilks. - Nagyeszűék
begyújtották a motorokat!

30.

A hajó felemelkedett, a gyorsulás az ülésbe préselte

utasait.
 Wilksnek eszébe jutott, hogy ha lenne egy működő
monitora, visszanézhetne - bár bizonyára nyomasztó
látványban lenne része. Nem a legvidámabb dolog látni a
szülőbolygót, ahogy épp idegen szörnyetegek kezére kerül.
De jelenleg nem tehet semmit, hogy megakadályozza.
A győzelem első szabálya az életben maradás. Ha élsz,
legközelebb visszavághatsz. Holtan egy fabatkát sem érsz.
Wilks úgy tervezte, életben marad mindaddig, amíg el
nem pusztítja őket. Bármeddig tartson, kivárja.
Aki a hajót programozta, a Föld gravitációs terét
használta, hogy kilendítse őket az űrbe. A teherhajó magas
orbitális pályára tért, a hajtóművek fellángoltak és elliptikus
pályára lökték a roppant tömeget.
A monitorok tanúsága szerint legalább ötven hajó repült
együtt laza alakzatban. És egy azonosítatlan jármű, melynek
alakját Wilks tüstént felismerte.
- Integessünk az öreg ormányosnak! - fordult társaihoz.
Billie ránézett.
Elsápadt.
Aztán felsikoltott.
Mitch-nek valahogy sikerült kiszabadulnia üléséből, és a
kezein járva odament a leszíjazott Billie-hez. Fölmászott
hozzá, próbálta megsimogatni.
- Billie! Mi a baj, Billie?
Már megint ott volt az agyában az idegen jelenlét, amit
legutóbb fényévekkel távolabb érzett. A lényé, aki
megmentett őket a szörnyektől.
Nevetett.
Gondolatainak lendülete magával ragadta Billie-t, nem
tudta útjukat állni. Mintha a tengerárt akarná vödörrel
megfékezni. Az érzések vegyesek voltak: káröröm, vágy, a
magasabbrendűség biztos tudata, gyűlölet, harag - és
valami olyan, amit Billie nem is tudott azonosítani, mert
nem volt emberi megfelelője.
Ám enélkül is épp eleget kapott ahhoz, hogy felfogja, amit
a lény tudatni akart vele.
Ó, istenem!
- Billie!
 Sikerült Mitch-re koncentrálnia. Mitch-re, aki szereti őt.
Azok az érzések, amelyeket Mitch iránt táplált, falat
alkottak, erről visszaverődtek az idegen indulatai.
Valamennyi át tudott szivárogni, de Billie már visszanyerte
az uralmat érzékei felett. Ezt a lény is érzékelte valahogy. A
dagály visszahúzódott.
- Az… a dolog. Beszélt hozzám!
- Mit mondott? - firtatta Wilks.
- Velünk sem tervez mást, mint az idegenekkel. Követett
minket, hogy lássa a világunkat, hogy lássa, van-e itt
valami, amit érdemes elvinnie. El akarja foglalni a Földet.
- Azt hiszem, nem fog túl nagy ellenállásba ütközni -
mondta Wilks.
- Kivárja, míg az idegenek megölnek minden
hátramaradottat - suttogta a lány. - Amikor a katonák
visszajönnek - ismeri persze a tervüket - tovább vár. Talán
idehoz másokat is a fajtájából. Végül elveszik a Földet a
győztestől.
- A mindenit! - mormolta Wilks. - Felprédál az egyik, leigáz
a másik. Mi jöhet még?
Ezek után már nem nagyon akadt mondandójuk.
Wilks beállította a kamrákat. A műszerek szerint
nemsokára belépnek a szubtérbe. Egyikük sem tudta,
meddig és hova fognak utazni az einsteini görbület
semmijében és seholjában. Nem is érdekelte őket.
Billie segítet Wilksnek: együttes erővel a konténerbe
helyezték Mitch-et. Wilks elvonult, hogy ellenőrizze a saját
kapszuláját a hosszú alvás előtt. Billie Mitch fölött állt, és
rámosolygott.
- Jól vagy?
- Igen.
Hosszú, gyengéd ölelésben forrtak össze, aztán Billie
kibontakozott és bekapcsolta a rendszert. A fedél
lecsukódott. Mitch nem csukta be a szemét, Billie-t nézte,
amíg a gázok el nem kábították. Billie egy kis ideig nézte
még, ahogy alszik, aztán a maga tartályához ment.
Wilks már mászott is befelé a túloldalon. Integetett.
 No lám, gondolta magában Billie. Milyen hosszú utat tett
meg! Az egyik elpusztított bolygóról a másikig, aztán onnan
is tovább…
Nemrég semmit sem jelentett volna számára az egész, de
a dolgok másként alakultak. Most már itt van Mitch, és
biztosan találnak módot rá, hogy megjavítsák - hogy olyan
legyen megint, amilyen azelőtt volt.
Nem, ez nem igaz. Már most több, mint ami régen volt -
pedig a fél teste hiányzik. De ezen lehet segíteni, és ami azt
illeti nem is számít igazán.
Billie bemászott a saját kapszulájába. Megérintett egy
kapcsolót.
Nézte, ahogy a fedél lassan ráereszkedik. Csak az volt a
fontos, hogy többé nincs egyedül.
Amikor az álom kezdte hatalmába keríteni, már tudta,
hogy nem fog a múltról és a szörnyekről álmodni. Inkább a
jövőről, akármilyen legyen. Hisz eddig egészen jól
boldogultak. Minden háború egymást követő csaták
láncolata.
Billie elmosolyodott, és lehunyta szemét.

VÉGE
 A
Valhalla Páholy
EDDIG MEGJELENT SF ÉS FANTASY KÖTETEI:

Henry N. Beard és Douglas C. Kenney: Gyürúkúra (F)

Tlmothy Zahn: A Birodalom örökösei (SF)
Wayne Chapman: Észak lángjai (F)
Frank Herbert: Dűne messiása (SF)
William Gibson: Neurománc (SF)
Brian Daley: Han Solo küldetése(SF)
Tlmothy Zahn: Sötét erők ébredése (SF)
Alán Dean Foster: Erőpróba (SF)
Dalé Avery: Han Solo a birodalmi ügynök (SF)
Roger Zelazny: Amber hercegei (F)
Analógia l. - SF antológia
Ed Fisher: Han Solo nomádjai (SF)
Ian Watson: Inkvizítor (SF)
Isaac Aslmov-Robert Silverberg: Leszáll azé) (SF)
George Lucas: Csillagok háborúja (SF)
H. P. Lovecraft: Chtulhu hívása (F)
E. C.Tubb: Elszakadás (Alfa holdbázis) (SF)
Damien Forrestal: A kelepce (Allens vs Predator) (SF)
Dalé Avery: Han Solo és a fejvadászok (SF)
Frank Herbert: Dűne gyermekei (SF)
Donald F. Glut: A Birodalom visszavág (SF)
Rob MacGregor: Indiana Jones és a delphi veszedelem
Idegenek a Földön (ALIEN 4)

ELŐKÉSZÜLETBEN!

Analógia II. - SF antológia

M. A.G.U.S. avagy a Kalandorok Krónikái (F)
Wayne Chapman: Karnevál (F)

A felsorolás nem a megjelenés sorrendje szerint készült.

F=fantasy; SF=science-fiction