Professional Documents
Culture Documents
Faustus Doktor Boldogságos Pokoljárása
Faustus Doktor Boldogságos Pokoljárása
3. Védencem gyermekkora
Mint már említettem, védencem életében az első tizenhét esztendőben semmi érdemleges
eseményre nem került sor. Itt kell elmondanom, hogy ifjabb Szabados György a család három
gyermeke közül a középső volt; nővére, Szabados Anna, 1925-ben, húga, Szabados Zsófia,
1929-ben született, bár ezen nevek nemigen voltak használatosak a családban: Annát (ki –
Katinka asszony nem kis szomorúságára – termetére az édesapjukra ütött s igen hajlamos volt
a hízásra, ami különösen attól kezdve, hogy a fiúk érdekelni kezdték, sok gondot és fájdalmat
okozott neki) Ducinak, Zsófiát pedig – ugyancsak testalkata miatt – Csöpinek becézték. A
család a harmadik gyerek születése után új lakásba költözött, a Damjanich utcába (a gyerekek
miatt: közel van a Liget, magyarázta az ismerősöknek Katinka asszony); a hosszú, keskeny
előszoba az ebédlőbe vezetett, melyből balra a szülők hálója, jobbra védencem, abból pedig a
lányok szobája nyílt (ez utóbbit az ablaktalan fürdőszobán keresztül az előszobából is meg
lehetett közelíteni). Ebben a – természetesen utcára néző, ami nem csupán kényelmet, hanem
társadalmi rangot is jelentő – Damjanich utcai négyszobás lakásban élt védencem több mint
két évtizedig, bár a szobák (a szülői háló kivételével) a családban bekövetkezett különböző
változások miatt – melyekről majd később lesz szó – többször gazdát cseréltek. A Liget,
vagyis a Városliget – ez a nagy kiterjedésű, fás, bokros, utakkal és terekkel behálózott,
részben jól karbantartott, részben elhanyagolt terület – akkor kapott igazán szerepet
védencem életében, amikor elhatározta, hogy labdarúgó lesz (tizenkét éves volt ekkor),
egészen pontosan középcsatár, gólzsák (húsvétra meg is kapta az ehhez szükséges stoplis,
barna bőrből varrt futballcipőt, ami eleve biztosította felsőbbségét a játszótéren, különösen,
mivel labdája is volt, valódi ötös meccslabda), de szíve vágya, hogy egy igazi
labdarúgócsapatba, természetesen a Ferencvárosi Torna Clubba, népszerű nevén a Fradiba,
Magyarország mindmáig legközkedveltebb egyesületébe kerüljön, megfeneklett édesanyja
hathatós tiltakozásán, kinek – nem indokolatlanul – az volt a véleménye, hogy egy úrigyerek
számára a focizás lehet játék, de annál semmiképp se több. Védencem labdarúgó-pályafutása
így megfeneklett, s egy idő után a Ligetbe se járt, mert a játék önmagában nem elégítette ki
(majd csak évek múlva fedezte föl ismét a Városligetet, de akkor már nem játszótereket,
hanem a bokrok közt megbújó, a lámpáktól lehetőleg messze eső padokat); a sporthoz való
vonzódása azonban, aminek izmos felsőtestét köszönhette, egész életében elkísérte:
iskolabajnokságot nyert hatvanméteres síkfutásban és magasugrásban, bekerült az iskola –
középiskolai szinten a legjobbak közé számító – kosárlabda-válogatottjába (de hamarosan
tapasztalnia kellett, hogy közepes termete miatt ebben a sportágban aligha érhet el kimagasló
eredményt, ami kedvét szegte), teniszezett és síelt, bár egyiket sem kedvelte igazán, annál
jobban szeretett vitorlázni és evezni, s igen kitartóan, habár rossz stílussal úszott, mivel nem
úszómester oktatta, az első tempókat édesapja tenyerén fekve tette meg hároméves korában a
Balatonban, majd maga sajátította el előbb a mellúszás, majd az ő gyerekkorában
kraulozásnak nevezett gyorsúszás és a hátúszás fortélyait.
A Balaton, egészen pontosan a balatonszéplaki nyaraló, legalább úgy hozzátartozott a
Szabados gyerekek életéhez, mint a Damjanich utcai lakás. Erről a tóról annyit érdemes tudni,
hogy Közép-Európa legnagyobb kiterjedésű, igen sekély vizű s ezért könnyen felmelegedő
vízfelülete, melynek különböző nyaralótelepei nem utolsósorban társadalmi rang szerint
alakultak ki; megvolt a maga kedvelt helye az arisztokráciának és a magas rangú
kormányhivatalnokoknak, a kereskedelmi és iparvilágnak, a művészeknek és a nagy keresetű
értelmiségieknek, a tisztviselőréteg különböző fokozatainak s a középosztály legalsóbb
szintjével még érintkező módosabb iparosoknak, vasutasoknak, postásoknak (Balatonszéplak
ebből a szempontból az úri középosztálynak nevezett réteg alsóbb régióinak egyik törzshelye
volt). A tó egyébként az idegenforgalmi látványosságokban ugyancsak szűkölködő kis ország
mindmáig egyetlen igazi vonzóereje a külföldiek számára; napjainkban, a turizmus rohamos
elterjedése nyomán (természetesen nem függetlenül az említett országban s a világpolitikában
az elmúlt két évtizedben bekövetkezett változásoktól), évente több millióan keresik fel
Európa minden tájáról, a zordabb éghajlatú Csehszlovákiából, Lengyelországból vagy a
Német Demokratikus Köztársaságból enyhe klímája, a nyugati, konvertibilis – vagyis az
egész világon beváltható – valutával rendelkező államokból viszonylag olcsó árai miatt (ám
tegyük hozzá, hogy nem ez az egyetlen ok; a magyaroknak, úgy látszik, sikerült valamilyen
sajátos, a külföldiek számára is kellemes életformát kialakítaniuk, ami vonzóvá teszi ezt az
országot a Keletről és Nyugatról érkező – s ezen fogalmak ezúttal sem égtájakat, hanem
társadalmi rendszereket jelölnek – idegenek számára).
A széplaki telek Katinka asszony apai öröksége volt, a nyaralót védencem születésének
évében építették (a gyerekeknek valahol nyaralniuk kell, mondogatta Katinka asszony), s így
Balatonszéplak őslakosai közé számítottak – idősebb Szabados György tagja volt a helyi
Fürdőegyesület vezetőségének, pénztárosi rangban –; a gyerekek édesanyjukkal minden
évben az egész nyári szünidőt, vagyis három hónapot a Balaton partján töltöttek. Katinka
asszony ügybuzgalma, szervezési és rábeszélő készsége eredményeként („nemcsak szép, de
olcsó is”) hamarosan több fővárosi barátjuk és ismerősük vásárolt telket Széplakon, így az
élet nyáron a Szabados család számára csak abban különbözött a télitől (amin védencem
eleinte meg is ütközött, aztán besorolta a világ számára érthetetlen, de nem túl lényeges
különösségei közé), hogy amíg Budapesten a férfiak a zakójukat se vetették le soha,
Széplakon pizsamában sétáltak az utcán is, s az íratlan illemszabály csupán azt tiltotta – de
ezt a gyerekeknek is –, hogy a strandon kívül fürdőruhában járjanak. Az egyetlen kivételt
Elek bácsi képezte, a helybéli csónakkölcsönző tulajdonosa, aki már abban is kivételnek
számított, hogy télen is Széplakon lakott, s bár az úri nyaralóközönség természetesen nem
érintkezett a helybéli őslakosokkal (földművesekkel, iparosokkal, parasztokkal), Elek bácsi,
tekintettel az Osztrák–Magyar Monarchiában elnyert tengerésztiszti rangjára, ebben is
kivételben részesült, s nemcsak csónakkölcsönzői minőségét nézték el (ami nem számított úri
foglalkozásnak), hanem azt is, hogy egész nyáron egyetlen, térdig érő fekete úszónadrágban,
fején aranyzsinóros, kétesen tiszta tengerésztiszti sapkában járt-kelt a nyaralótelepen. Elek
bácsi egyébként is közkedveltségnek örvendett Balatonszéplakon, a hölgyek számára
kifogyhatatlan volt a bókokból, s nélkülözhetetlen a tej, zöldség, gyümölcs és baromfi
beszerzésének megszervezésében, ismerte a környék valamennyi kirándulóhelyét, senki sem
értett úgy a szalonnasütéshez, mint ő (s természetesen az ehhez elengedhetetlenül szükséges
bort is ő szerezte be, olcsón és jót), és ha valakinek olyan vendége érkezett, akit ritka
élményben akart részesíteni, feltétlenül Elek bácsit kérte meg a nyílt tűzön való
bográcsgulyás elkészítésére (ilyenkor a legénye, ahogy ő szólította az általában évenként
cserélődő, de mindig tizennyolc év körüli parasztsuhancokat, akik ellátták helyette a
csónakkölcsönzést, valamint az egyéb, ház körüli és házon belüli munkákat, már délután
megjelent egy nagy kosár, gondosan méretre aprított fával – „mert nem mindegy, kézcsókom,
hogy és mivel tüzelünk a bogrács alá” –, a szükséges késekkel, bárdokkal és egyéb
szerszámokkal, a vas háromlábbal és a gondosan kisúrolt bográccsal; a fűszereket maga Elek
bácsi hozta egy gyékényszatyorban); férfitársaságban kifogyhatatlan volt a borsos, de azért a
jó ízlés határát nem túllépő tengerészadomákból, meg tudta mondani, milyen időjárás
várható, s nemcsak vasúti, de hajómenetrendje is volt, és fölényes ismeretei s csónakjai révén
természetesen ő volt a víz korlátlan ura, amivel különösen a serdültebb ifjúság kegyeit nyerte
meg magának, mivel a gyerekek szülői felügyelet nélkül nem ülhettek csónakba (a víz nem
játék, kérem, volt Elek bácsi leggyakoribb szólása, s számtalan példával tudta bizonyítani e
mondás igazát), a felnőttek pedig, ritka kivételtől eltekintve, inkább a parton való sütkérezést
és a sekély vízben való tocsogást részesítették előnyben, mint a csónakázást.
Védencem a fürdőtelepen természetszerűen kialakult rend alapján a kisebb gyerekek
csapatába tartozott (Duci már a nagyobbakéba), ott azonban hangadó szerepet töltött be, sőt
hamarosan ő lett a titkos szertartások közepette szervezett indián törzs hadifőnöke, amit
részben az indiántörténetekben átlagon felüli jártasságának, nem utolsósorban pedig annak
köszönhetett, hogy édesanyja valódi indiánruhát varrt neki, ördögbőrből, gyöngyökkel
díszítve. Az indiánok legfőbb tevékenysége egyébként a serdültebb fiatalok meglesése és
bosszantása volt, akik, túljutva a kamaszkoron, számukra teljesen nevetséges szokásoknak
kezdtek hódolni: ahelyett hogy bandában kószáltak volna, kisebb társaságokra, sőt párokra
szakadtak (a párokba azonban, félreértés ne essék, egynemű ifjak tartoztak; a szerelmi
enyelgés igen kezdetleges és ártatlan formáira – ritka kivételtől eltekintve – a többiek
jelenlétében került sor), mindenféle ostobaságokról súgtak-búgtak, s lenézően elhallgattak, ha
egy „kicsi” tűnt fel a közelükben; kezdtek hasonlítani a felnőttekhez abban is, hogy
meghívták egymást vendégségbe (s a meghívás csak bizonyos személyeknek szólt), ahelyett
hogy bekiabáltak volna a kerítésen, estére átöltöztek, és ha napközben találkoztak, köszöntek
egymásnak. A bosszantásból elsősorban (s ez védencem főnöki tekintélyének volt
köszönhető) Ducinak jutott ki, akit gyakran meglestek, amikor valamelyik barátnőjével
sétálni vagy fürödni ment, békát csempésztek a cipőjébe, ellopták a ruháját az öltözőkabinból,
vagy a legváratlanabb pillanatokban előrohanva a bokrok takarásából, kórusban üvöltötték a
gúnydalokat, melyeket öccse költött különböző gyermekmondókák parafrázisaként, mint
„Szeretnék szántani, hat Ducit hajtani” avagy „Duci, Duci tarka, se füle, se farka”, aminek
következtében a család elsőszülöttje gyakran szaladt bőgve panaszkodni édesanyjukhoz, ki
ilyenkor vagy ígért, vagy le is sózott néhány pofont ifjabb Szabados Györgynek, aki azonban
ezt nemigen vette a szívére, legfeljebb nővére iránti ellenszenve erősödött, s a törzsi
tanácsban, miközben kézről kézre adták a gubóból faragott békepipát, még válogatottabb
kínzások kieszelésére és végrehajtására szólította fel harcostársait.
4. Indiánok, leányok
A gimnáziumban védencem jó tanulónak számított: a lecke nem okozott számára gondot,
gyakran nem is készült, mégis jól felelt, ki nem állhatta a magolást igénylő tantárgyakat, s
nem is vette a fáradságot erre az általa feleslegesnek ítélt erőfeszítésre, aminek következtében
az érettségi közeledtével meggyűlt a baja a matematikával és a latinnal, melyeknek még az
alapjait sem tudta tisztességesen. Kedvenc tantárgya a történelem volt (szerencsére igen jó
tanár tanította), a spártaiakkal együtt küzdött a gazdag Athén és a görögökkel a hódító
perzsák ellen, maga is átkelt Hannibál elefántjaival az Alpokon, Attilával táborozott a
világhatalmú Róma kapuinál (ez a rész különösen foglalkoztatta, mivel a hunok feltehetően a
magyarok rokonai voltak), együtt bukott el Napóleonnal a túlerővel szemben Waterloonál, s
vele tért vissza a nép ujjongásától kísérve Elba szigetéről, valamint természetesen részt vett a
magyar nép oly számos csatájában, melyet hol a keletről támadó tatárok, hol a délről
benyomuló törökök, hol az ország függetlenségét nyugatról fenyegető osztrákok (az égtájak
ezekben a korokban még valóban égtájakat jelentettek) ellen vívtak, általában sikertelenül, de
a tankönyv szerint mindig becsülettel és hősiesen bukva el a harcmezőn. Kedvelt
olvasmányai is a történelmi regények voltak, melyeket részben az iskolai könyvtárból
választott ki – felsős korában a Damjanich utca végén, egy pincehelyiségben levő
kölcsönkönyvtárba is beiratkozott –, részben szüleitől kapott karácsonyra, húsvétra, születés-
és névnapjára (ebből a fiúból tudós lesz, annyit olvas, mondogatta édesanyja, s el is tudta
képzelni egyetlen fiát nyilvános rendes egyetemi tanárként, ami abban az időben rangban is,
fizetésben is jelentős karriernek számított); gyerekkorában arra készült, hogy áthajózik az
óceánon, hollófekete ménen lovagolva, töltényekkel teletűzdelt övén két colttal,
nyeregkápáján keresztbe fektetett winchester puskával összegyűjti a rezervátumokba
száműzött indiánokat, s győztes csatába vezényli őket a betolakodott sápadtarcúak ellen
(amely harcban ő is elesik, s kileheli a lelkét vörös bőrű testvére, a sziú indiánok
nagyfőnökének karjai között – ámbár volt a történetnek egy olyan befejezése is, hogy
súlyosan megsebesül, de életben marad, s az indiánok fejedelmükké választják
felszabadítójukat), később azonban olvasott egy könyvet, melynek írója azt ecsetelte, hogyan
zajlott volna le a segesvári csata, ha a magyarok 1849-ben feltalálják a gépfegyvert és a
gyorstüzelő ágyút, s ezután védencem jó ideig nemzete oly számos vesztett csatájában jelent
meg a döntő pillanatban, kisszámú, válogatott sereg élén, ámde tankokkal avagy harci
repülőkkel felfegyverkezve (mikor hogy), aminek természetesen sem a tatár lovasság, sem a
török janicsárok, sem a császári (vagyis osztrák) ezredek nem tudtak ellenállni, s mely
győzelmek eredményeként Magyarország Európa vezető birodalma lett, amely szerepre
mindig is hivatva volt, s ami csak azon történelmi véletlen miatt nem következett be, mert a
kivételes hadvezéri és államférfiúi képességekkel rendelkező ifjabb Szabados György csupán
a huszadik században látta meg a napvilágot.
A széplaki indiántörzs érthetetlen módon föloszlott, körülbelül akkor, amikor ifjabb
Szabados György az első hosszúnadrágját kapta, ezerkilencszázharmincnyolcban, s védencem
és társai unott felháborodással tárgyalták a kicsik éretlen és gyerekes csínyeit, otromba
tolakodását. Ekkor már szülői felügyelet nélkül is kaphattak csónakot Elek bácsitól, mi több,
védencem vitorlázni is megtanult a nyugállományú tengerésztiszt Sirály nevű jolléján,
aminek egyetlen hátránya az volt, hogy a vitorlást csak Elek bácsi jelenlétében lehetett
használni, aki bár elismerte védencem kiváló képességeit („ha így folytatod, jövőre
fedélzetmester leszel”), e tekintetben azonban – híven alapelvéhez, hogy a víz nem játék –
vele sem tett kivételt. Ezen elv helyességét egyébként ifjabb Szabados György a saját kárán is
megtanulta, midőn egy hirtelen támadt viharban (a kétpárevezős csónakban rajta kívül Csöpi
húga s egy vele egykorú, Béla nevű fiú tartózkodott, aki az első öt perc után bőgni kezdett, s
az édesanyját hívta kétségbeesetten) egyszer csak azt vették észre, hogy hiába eveznek a part
felé, a déli szél által felkorbácsolt hullámok egyre beljebb sodorják a csónakot a tó közepe
felé. Hogy a helyzet nem vált tragikussá, az kétségtelenül védencem lélekjelenlétén s beható
vízi ismeretein múlott, aki rövid, eredménytelen küszködés után rájött, az egyetlen megoldás,
ha hagyja magát sodortatni a hullámokkal, s igyekszik irányban tartani a csónakot, nehogy
egy hullám oldalba kapja (amit természetesen könnyebb elmondani, mint a veszedelmesen
himbálódzó, az iránytól minduntalan eltérő s ezáltal felborulással fenyegető, meglehetősen
nehézkes jószággal végrehajtani), no meg a motoros bárkán, melyet Elek bácsi telefonon
riasztott a közeli siófoki kikötőben, s amely végül is partra mentette a csónak csapzott és –
védencem kivételével – halálra rémült utasait (később elterjedt, hogy a mentőhajó maga a
kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós motoros jachtja volt, melyet Hitler Adolf
kancellártól kapott születésnapi ajándékul, ez azonban legenda).
Ifjabb Szabados György ekkor került először a halál közelébe, noha – hála annak, hogy
a gyerekek kevésbé érzékelik a veszélyt – ennek sem a viharos vízen, sem a szerencsés partot
érés után nem volt tudatában (annál inkább édesanyja, aki, miközben a parton összesereglett
tanácstalan nyaralók társaságában kétségbeesetten figyelte az egyre távolodó csónakot s
benne két gyermekét, előbb sírógörcsöt kapott, kiabálva az urát hívta – aki Pesten
tartózkodott –, majd elájult). A kaland, melyről igen sok szó esett a széplaki nyaralók
körében, mindenesetre ugyancsak növelte védencem tekintélyét a nyaralótelepi ifjúság
körében, korra és nemre való tekintet nélkül; még az is előfordult, hogy három egyetemista
fiatalember beinvitálta védencemet a kertvendéglő hatalmas gesztenyefái alatt álló
asztalukhoz, egy pohár sört rendeltek neki, s kifaggatták a részletekről, mint egyenlők az
egyenlőt, ami egyébként a több éves korkülönbség miatt sosem fordulhatott volna elő. Ekkor
rögtönözte ifjabb Szabados György azt a mondatot, melyet nyomban maga is elhitt – volt is
benne némi igazság –, olyannyira, hogy később még jó néhányszor megismételte, mindig
kellő szerénységgel és a megfelelő hatással: az egész idő alatt, úgymond, egyetlen gondolat
járt a fejében, hogy a gyerekeket meg kell menteni. Az iránta megnyilvánuló általános
érdeklődés nem utolsósorban abból a szempontból is hasznos volt, hogy egy Ili nevezetű, nála
egy évvel idősebb, fiús, fekete lány, akit védencem már régóta méregetett, váratlanul igen
barátságosan fogadta meglehetősen félszeg udvarlását. Ifjabb Szabados György ebben az
évben kezdte tudomásul venni a férfiak s a nők közti meglehetősen alapvető különbségeket,
amiben nem kis része volt egy Andris nevű, hosszúra nyúlt osztálytársának, kivel gyakran
mentek együtt haza, mivel egy utcában laktak, s aki egyszer a kapuban, mielőtt elváltak,
megkérdezte:
– Mit csinálsz vasárnap?
– Semmit. Talán moziba megyek.
– Kijössz a vurstliba Márit fogni?
– Mehetünk – felelte ifjabb Szabados György, látszólag közömbösen, voltaképpen
azonban felserkent izgalommal, mivel az iskolában hallott már efféle kalandokról, de addig
fel sem merült benne, hogy ő is részese lehet egy ilyen vállalkozásnak, most viszont hirtelen
úgy érezte, hevesen áhítozik a váratlanul kínálkozó alkalomra. Hadd jegyezzem meg, hogy
vurstlinak a Városliget akkori mutatványosbódé-sorát nevezték, ahol volt céllövölde,
körhinta, kuglipálya s ehhez hasonló szórakozóhelyek, akárcsak a mellette levő, elkerített,
sokkal nagyobb választékot kínáló Angol Parkban – ma Vidám Parknak nevezik –, ahol
azonban belépti díjat kellett fizetni; a Mári név pedig gyűjtőfogalomként a cselédlányokat
illette, azok közül soknak vasárnap volt a kimenője (vagyis akkor nem voltak kötelesek
kenyéradó gazdájuk rendelkezésére állni, általában az ebédet követő mosogatás befejeztétől
kapuzárásig), s akik tavasztól őszig előszeretettel keresték fel a vurstlit, ahol elég lehetőségük
volt eltávozáson levő legénységi állományú katonákkal, fiatal iparoslegényekkel avagy a
serdültebb tanulóifjúság vállalkozóbb kedvű tagjaival megismerkedni.
– Ahhoz a kettőhöz mit szólsz? – kérdezte védencemet nyurga termetű társa, akinek
ádámcsutkája izgatottan mozgott, miután háromszor oda-vissza sétáltak a két bódésor között,
nagyképű nyugalommal, mint akit semmi sem érdekel, közben azonban éberen és mohón
lesve a karonfogva sétáló Márikat (úrilány még véletlenül sem ment volna a vurstliba,
különösen nem vasárnap délután).
– Jöhetnek – felelte védencem blazírt közömbösséggel, s vita nélkül elfogadta
nyilvánvalóan nagyobb tapasztalatokkal rendelkező társa választását, aki a gömbölydedebb
szőkét szemelte ki magának, míg ifjabb Szabados Györgynek a vékonyabb (pontosabban:
véznább) barna jutott.
– Bedugtad a kezed a combja közé? – kérdezte Andris, mikor este hazafelé mentek; a
ligeti padokon egymáshoz bújó párokat bágyadt lámpafény világította meg.
– Be.
– A bugyija alá is beengedett?
– Oda nem.
– Pedig az a jó. Attól rémesen fölizgulnak.
Ezt később ifjabb Szabados Györgynek Ilivel volt alkalma tapasztalnia egy-egy meleg
augusztusi estén, amikor többé-kevésbé föltűnés nélkül lemaradhattak a többiektől, s hevesen
csókolództak, de azon túl, hogy remegő kézzel nyomkodta a lány lúdbőrző mellét s
becsúsztatta kezét meztelen combjai közé, melyeket a lány némi vonakodás után kissé
széttárt, majd nyöszörögve, görcsösen összeszorított, nem történt köztük semmi, ami nem kis
mértékben azon múlt, hogy többre védencem sem merészkedett, bár feltételezhető, hogy ez
esetben a lány védekezése lett volna erőteljesebb.