1

STEFAN ZWEIG

FOUCHÉ
7. kiadás

GONDOLAT, 1968
 A mű eredeti címe
Joseph Fouché
Bildnis eines politischen Menschen

Fordította
SZINNAI TIVADAR

© Atrium Verlag, Zürich

 Arthur Schnitzlernek szeretettel és tisztelettel

ELSŐ FEJEZET

FELKAPASZKODÁS

1759–1793

Joseph Fouché 1759. május 31-én született Nantes kikötővárosban. Ki gondolta volna akkor, hogy
valaha Otranto hercege lesz belőle? Szülei szerény kereskedők, nagyapja, dédapja, ükapja hajós;
természetes lett volna, hogy a fiúból is tengerész legyen, kapitány vagy hajókantinos. De csakha mar
kiderült, hogy a nyurga, csenevész, vérszegény, ideges, csúf külsejű fiú csöppet sem alkalmas a hajósok
nehéz, akkor még valóban hősiességet igénylő mesterségére. Kétmérföldnyire a kikötőtől már
tengeribetegség martaléka, negyedórás futkosás vagy hancúrozás már kifárasztja. Mit lehet kezdeni ilyen
törékeny gyerekkel - kérdezik a szülők, meglehetős aggodalommal, hiszen 177o körül Franciaországban
még nagyon kevés a tere az ébredező és türelmetlenül előretörő polgárságnak. A bíróságoknál, a
közigazgatásban, az összes hivatalokban minden zsíros állást a nemesség számára tartanak fenn; az udvari
szolgálathoz grófi címer vagy legalábbis jobb báróság kell; polgári származású ember még a hadse regben
sem jut ősz fejjel sem tovább a káplári rangnál. A rosszul vezetett, korrupt királyság mindenütt háttérbe
szorítja még a harmadik rend tagjait; nem csoda, ha egy negyedszázaddal később ököllel döngetik azt a
kaput, amely olyan sokáig nem akart megnyílni az alázatos könyörgésre összetett kezek előtt!
Nem marad hátra más, csak az egyház. Ez az ezeréves, minden dinasztiánál tapasztaltabb nagyhatalom
bölcsebben gondolkodik, demokratikusabb, nagyvonalúbb. Helyet biztosít minden tehetséges ember
számára, és befogadja láthatatlan birodalmába, akármilyen alacsony származású is.

A kis Joseph az oratorianus szerzetesrend iskolájában jó tanulónak bizonyul. Annyira kitűnik

szorgalmával, hogy amikor végez, ott tartják az iskolában matematika- és fizikaoktatónak, iskolai
felügyelőnek és prefektusnak. Ez a szerzetesrend, amely a jezsuiták kiűzetése óta egész Franciaországban
kezében tartja a katolikus ifjúság nevelését, a húszéves fiatalembernek címet és állást ad, szegényes állást
ugyan, ahol nem nyílik sok kilátás az előmenetelre, de mégiscsak katedrát, ahol képezheti magát, ahol
tanítva tanulhat.
Igaz, hogy feljebb is juthatna, lehetne páter, később esetleg püspök is, eminenciás úr, ha papi
fogadalmat tesz. De Joseph Fouché természetének legjellegzetesebb vonása már ekkor megnyilatkozik:
egészen fiatalon, pályafutásának legalacsonyabb lépcsőfokán is óvakodik attól, hogy végleg,
visszavonhatatlanul csatlakozzék valakihez vagy valamihez. Fején tonzúrát nyírat, papi öltözékben jár,
megosztja a páterek szerzetesi életét, tíz éven át külsőleg és belsőleg teljesen a papokhoz idomul, de nem
teszi le a fogadalmat, és nem veszi fel a magasabb rendeket. Mint később is, minden helyzetben nyitva
tartja maga mögött az ajtót, a visszavonulás és átalakulás lehetőségét. Csak ideiglenesen, csak félig adja
oda magát az egyháznak, éppen úgy, mint később a forradalomnak, a direktóriumnak, a konzuli
hatalomnak, a császárságnak és a királyságnak. Joseph Fouché még Istennek sem fogad egész életre
hűséget, még kevésbé halandó embernek.
 Tíz esztendőn keresztül, huszadik évétől a harmincadikig járkál ez a sápadt, zárkózott, félig pap
fiatalember a kolostorok folyosóin és csendes refektóriumaiban. Tanít Niort-ban, Saumurban, Vendőme-
ban, Párizsban, de alig veszi észre a helyváltozást, mert a papneveldei tanár élete egyik városban olyan,
mint a másikban, mindig egyformán szegényes, csendes, eseménytelen a néma falak között, távol az élet
zajától. Húsz, harminc, negyven feketeruhás, sápadt diákot tanít latinra, matematikára, fizikára, elvezeti
őket a misére; a nagy közös hálóteremben is felügyel rájuk. Szabad óráiban egy-két száraz, tudományos
könyv. Sovány étkezés, sovány fizetés, kopott fekete ruha. Kolostori, igénytelen tengődés. Szinte
dermedten meghúzódva az árnyékban, álomszerűen, távol időtől, tértől múlik el ez a tíz csendes, becsvágy
nélküli, terméketlen esztendő.
De mégis a kolostori iskola tíz esztendeje megtanította Joseph Fouchét sok mindenre, aminek később a
diplomáciai pályán jó hasznát vehette. Megtanulta mindenekelőtt a hallgatni tudás technikáját, a
rejtőzködés magas művészetét, mesterien megtanulta a pszichológiát, mások lelkének megfigyelését. Ha
egész életén át fegyelmezni tudta a szenvedélyeit, ha annyira uralkodott minden idegszálán, hogy sohasem
árulta el haragját, izgalmát vagy elkeseredését, ha mozdulatlan némaságba tudta merevíteni az arcizmait,
ha a legjelentéktelenebb és legszörnyűségesebb szavakat egyformán közömbös, fakó hangon tudta
kimondani, ha egyformán nyugodt, nesztelen léptekkel ment át a császár termein és a háborgó
népgyűlésen - ezt a páratlan önuralmat csakis a kolostorban tanulta meg! Loyola gyakorlatai segítségével
szorította sínekbe az akaratát, a papok évszázados disputáiból merítette az érvelés és rábeszélés
ügyességét, mielőtt a világtörténelem színpadára lépett. Talán nem véletlen, hogy a francia forradalom
három nagy diplomatája, Talleyrand, Sieyés és Fouché az egyház iskolájából került ki, és mesterien értett
az emberekhez, mielőtt még nyilvánosan szerepelni kezdett volna. Teljesen ellentétes jellemek, de döntő
pillanatokban kiüt rajtuk az ősrégi, közös tradíció hatása. Ezenfelül Fouchéban erősen kifejlődött az
önfegyelem, a pompa és luxus iránti ellenszenv, a magánélet és a személyes érzések elpalástolásának
képessége. Bizony, Fouché nem tekinthette kárba veszett időnek azokat az éveket, amelyeket a kolostor -
folyosók félhomályában töltött. Rengeteget tanult, mialatt tanított.
A kolostor magányában ez a nyugtalan és sajátosan hajlékony lélek a pszichológia mesterévé neveli
magát. Hosszú éveken át csak a legszűkebb papi körben gyakorolhatja képességeit. De 1778-ban
megkezdődik Franciaországban az a társadalmi vihar, amely még a klastromfalakat is megingatja; az
oratorianus rendház celláiban is szóba kerül az emberi jogok kérdése, vitatkoznak róla, akárcsak a
szabadkőművesek klubjaiban. A fiatal papokat elfogja a kíváncsiság, meg akarják ismerni a polgári
eszméket. A matematika és fizika tanítójának érdeklődését a csodálatos új felfedezések is felkeltik, az első
léghajók, a Montgolfier-testvérek kísérletei, a villamosság, az orvostudomány új vívmányai. A klérushoz
tartozó urak érintkezésbe lépnek az intellektuális körökkel. Arrasban megalakul a Rosati-egyesület, egy
Schlaraffia-szerű klub, amely vidám összejöveteleket rendez. Látszólag ártatlan szórakozás; jelentéktelen
kispolgárok verseket olvasnak fel, vagy irodalmi előadásokat tartanak, a katonatisztek összekeverednek
civilekkel. Joseph Fouchét, a paptanárt is szívesen látják, mert érdekes dolgokat tud mesélni a fizika új
felfedezéseiről. Gyakran elüldögél köztük, hallgatja, amint egy Lazare Carnot nevű mérnökkari kapitány
előadja maga költötte, csipkelődő gúnyverseit, vagy amint Maximilien de Robespierre, egy sápadt arcú,
keskeny ajkú ügyvédember (aki ekkoriban még sokat ad nemesi rangjára) cikornyás szónoklatot tart a
Rosati-kör terített asztalánál. A vidéki városban még a tizennyolcadik század filozófus szelleme lengedez,
Robespierre úr véres ítéletek helyett ékes szonettek alá írja a nevét, Marat, a svájci születésű orvos merész
kommunista manifesztum helyett édeskés, szentimentális regényt fogalmaz, a kis Bonaparte hadnagy is
még költészettel vesződik, a Werthert utánzó novellát farag valami eldugott vidéki fészekben; senki sem
látja még a horizont mögött gyülekező viharfelhőket.
Milyen furcsa játéka a véletlennek: a tonzúrás szemináriumi tanító éppen a sápadt, ideges, ambícióktól
izzó ügyvéddel barátkozik meg leginkább. Kapcsolatuk a legjobb úton halad a sógorság felé: Charlotte
Robespierre, Maximilien húga ugyanis elhatározza, hogy az oratorianusok fiatal tanítóját kicsalja a
rendház falai közül. Úton-útfélen beszélnek eljegyzésükről. Hogy ennek a házasságnak a terve min
feneklett meg, titok maradt; de könnyen meglehet, hogy itt rejlik a csírája annak a félelmetes és történelmi
nevezetességű gyűlöletnek, amely az egykori két jó barátot később életre-halálra szembeállította
egymással. De akkor még mit sem tudtak jakobinizmusról, ellenségeskedésről. Sőt éppen ellenkezőleg:
amikor Maximilien Robespierre-t megválasztják képviselőnek a rendek versailles-i gyűlésére, hogy ott
Franciaország új alkotmányának kidolgozásán munkálkodjék, a tonzúrás Joseph Fouché kölcsönöz néhány
aranyat a vérszegény ügyvédnek, hogy az útiköltséget megfizethesse, és az ünnepélyes alkalomra új ruhát
csináltathasson magának. Szinte szimbolikus cselekedet ez: mint később annyiszor, Joseph Fouché most is
mást segít nyeregbe, világtörténelmi karrierhez. És a kritikus pillanatban éppen Fouché lesz az, aki
barátját elárulja, és orvul lerántja a lóról.
Röviddel azután, hogy Robespierre elutazott a rendek gyűlésére, amely később alapjaiban rendítette
meg a régi Franciaországot, Arrasban az oratorianus rendben is forradalmi szellőcskék lengedeztek. A
politika behatolt a refektóriumokba is. A jószimatú Joseph Fouché kibontja vitorláit, hogy kihasználja ezt
a szelet. Indítványára deputációt küldenek a rendi gyűlésbe, hogy tolmácsolja a papok szimpátiáját a
harmadik rend iránt. De a máskor olyan óvatos spekuláns ezúttal egy órával eltéveszti az időt.
Följebbvalói már gyengék komoly megtorlásra, így büntetésből csupán áthelyezik a nantes-i
testvérintézetbe, ugyanoda, ahol Fouché gyermekkorában elsajátította a tudomány és az emberismeret
alapjait.
Fouché azonban most már tapasztalt, érett férfi. Nincs kedve arra, hogy nebulókat egyszeregyre,
mértanra, fizikára tanítson. Kiváló szimatjával megérzi a levegőben a közelgő vihart. Most a politikusoké
lesz a világ: tehát fejest kell ugrani a politikába! Sutba dobja a reverendát, megnöveszti a haját a tonzúra
helyén, és éretlen gyerekek oktatása helyett a derék nantes-i polgároknak tart politikai előadásokat. Klubot
alapít - ez az a szónoki próbaszínpad, ahol minden politikus karrierje kezdődik. Néhány hét múlva Fouché
már elnöke az „Amis de la Constitution" (Az alkotmány barátai) nevű nantes-i klubnak. Haladásról
szónokol, de csak óvatosan, mert Nantes kereskedőváros, ahol nem szeretik a radikalizmust, féltik a hitelt,
mindenekelőtt jó üzleteket akarnak kötni. A gyarmatokról zsíros javadalmakat húznak, ezért rossz
szemmel nézik az olyan fantasztikus terveket, mint a rabszolga-felszabadítás. Fouché tehát szenvedélyes
hangú memorandumot ír a rendi gyűléshez, amelyben tiltakozik a rabszolga-kereskedés betiltása ellen.
Brissot-tól goromba fricskát kap érte, de szűkebb polgári körben ez nem csökkenti tekintélyét. Hogy
megerősítse pozícióját a polgári körökben, a leendő választók között, sietve feleségül veszi egy gazdag
kereskedő csúnya, de jómódú leányát, mert gyorsan, egészen polgár kíván lenni, abban a biztos tudatban,
hogy a harmadik rend nemsokára az első lesz, uralkodó osztály az országban. Mindez már előkészület
tulajdonképpeni célja eléréséhez. Mihelyt elrendelik a választásokat a konvent számára, az egykori
paptanár fellép jelöltnek. Azt teszi, amit minden képviselőjelölt. Fűt-fát ígér a választóknak. Megfogadja,
hogy tisztelni fogja a törvényeket, védeni a magántulajdont, fejleszteni a kereskedelmet. Minthogy
Nantes-ban inkább jobboldalról fúj a szél, Fouché jóval erősebben szidja a rendbontókat és felforgatókat,
mint a régi rezsimet. Meg is választják képviselőnek a konventbe, anno 1792. Most már hosszú időre a
háromszínű képviselői' kokárdát hordja a titkon és csendben viselt tonzúra helyett.

Joseph Fouché harminckét éves, amikor megválasztják. Nem szép ember, egyáltalában nem az. Alakja
sovány, szinte kísértetiesen szikár. Csontos arca csupa hegyes szöglet, csúf és kellemetlen. Orra éles,
összepréselt, keskeny a mindig összeszorított szája; álmos szemhéjai alól hideg halszemek pillantanak a
világba, pupillái szürke üveggolyók. Fakó és csenevész minden ebben az arcban, ezen az egész emberen.
Olyan, mint más ember gázvilágításban, fakó, zöldes. Szeme fénytelen, hangjában nincs érc,
mozdulataiban nincs vitalitás. A haja gyér és fénytelen, vöröses szempillái alig látszanak, arca sápadt,
szürke. Úgy tűnik, mintha nem lenne elég festékanyag benne ahhoz, hogy arca egészségesnek lássék. Ez a
szívós és hallatlanul munkabíró ember úgy fest, mintha mindig fáradt volna. Járása, akár a lábadozó
betegé.
Aki csak látja, rögtön azt gondolja: ennek az embernek az ereiben nem csörgedezik piros, meleg vér. És
valóban: még lelkileg is a hüllők fajtájába tartozik. Szenvedély nem ragadja el, nem bolondul a nőkért,
nem csábítja a kártya, nem iszik bort, nem szereti a tékozló fényűzést, nem élvezi az izmok játékát, mindig
szobában éli életét, aktákba temetkezve. Nem gurul dühbe, egyetlen arcizma sem rándul meg soha.
Keskeny, vértelen ajka legfeljebb halvány mosolyra görbül, de ebben a mosolyban csak udvariasság vagy
gúny rejtőzik. Agyagszürke, enerváltnak látszó maszkján sohasem mutatkozik feszültség, vörösszélű,
duzzadt szemhéja alatt szeme sohasem árulja el szándékát, gondolatait.
 Ez a rendületlen hidegvér Fouché tulajdonképpeni erőssége. Idegei nem lázadnak fel, érzékei nem
ragadják el, minden szenvedélye homlokának csontfala mögött gyülemlik össze, és lapul meg. Tartalékolja
az erejét, és ébren lesi mások hibáit. Kivárja, míg mások tombolva elgyengülnek, elvesztik az
önuralmukat, és elárulják gyengéiket: akkor döf csak beléjük könyörtelenül. Félelmetes ez a fölényesség;
olyan türelmes, mintha nem volnának idegei. Aki így tud várni, aki így tudja fékezni magát, az
megtéveszti a leggyakorlottabbakat is. Fouché megy a maga útján, szemrebbenés nélkül zsebre vágja a
legdurvább sértéseket, hideg mosollyal tűr minden megaláztatást, nincs düh vagy fenyegetés, amely meg
tudná remegtetni ezt a halvérűt. Robespierre és Napóleon hajótörést szenved e nyugalom szikláin. Három
nemzedék szenvedélye viharzik el, tornyosul az égig és zuhan vissza a semmibe mellette, míg ő ridegen,
büszkén áll és marad.
Ez a hidegvérűség voltaképpen Fouché zsenialitása. Teste nem fékezi, és nem ragadja magával, ez a test
mintegy nincs is jelen szelleme mind e vakmerő játékánál. Vére, érzékei, lelke, az igazi embernek eme
zavaró elemei igazában nem szólnak bele ennek a titokzatos hazardőrnek a játékaiba. Szenvedélyei mind
fönt élnek az agyában. Mert ez a száraz íróasztal-kukac megrögzött bűnösként imádja a kalandot; az
intrikák szerelmese; de csak szellemileg tud kéjelegni, élvezni; semmi sem takarja el tehetségesebben,
jobban azt, hogy gyönyörködik zűrzavarban és felfordulásban, mint a mérhetetlenül józan, megbízható,
kötelességtudó hivatalnoknak egész életén át zseniális arcátlansággal viselt álruhája. Szobája csendes
félhomályában szövögeti a szálakat akták és névsorok sánca mögé bújva, és váratlanul, észrevétlenül,
láthatatlan kézzel orvul ledöfi áldozatait: ez a taktikája. A forradalom máglyáinak, Napóleon legendás
bengáli tüzének fényében ki venné észre ezt a látszólag szerény, alárendelt szerepű alakot? Holott
valójában mindenütt ott tevékenykedik, és részt vesz a korszak formálásában. Egész életében az
árnyékban oson, három nemzedék drámáján keresztül: Patroklosz, Hektor és Akhilleusz elesik, de a ravasz
Odüsszeusz él. Talentuma legyőzi a zsenit, hidegvére túléli a szenvedélyeket.

Szeptember 21-én reggel az újonnan választott konvent bevonul a tanácsterembe. A megnyitás nem
olyan ünnepélyes, mint az előző, a törvényhozó gyűlésé, három évvel ezelőtt. Akkor még fehér
liliomokkal hímzett drága damaszt trónszék állt a terem közepén, a király helye. S amikor a fel ség
belépett, tiszteletteljesen felállt az egész gyűlés, és hódolattal köszöntötte a felkent királyt. Azóta
elvették tőle két erősségét, a Bastille-t és a Tuileriákat. Nincs már király Franciaországban, csak egy
lomha mozgású, kövér, tehetetlen polgár, akit őrei s bírái Louis Capet-nak neveznek, unatkozik
börtönében, a Temple épületében, ítéletét várva. Helyette e hétszázötven uralkodik most az országban; a
királyi palotában üléseznek. Az elnök asztala mögött a törvények új Mózes-táblája, amelyen hatalmas
betűk hirdetik az új alkotmány szövegét. A terem falait veszedelmes jelképek ékesítik: a lictorok
vesszőcsomója és a hóhérbárd.
A karzatokon egybesereglett néptömeg kíváncsian bámulja képviselőit. A hétszázötven konventtag
lassú léptekkel bevonul a király házába. A legkülönbözőbb rendű, rangú és foglalkozású emberek
keveréke. Akad köztük állástalan ügyvéd és kudarcot vallott kalandor, híres filozófus, kiugrott pap és
érdemes katonatiszt, gáláns költő és nagynevű matematikus. A forradalom megrázta Franciaországot,
mint valami palackot. Most itt az ideje, hogy a káosz megszűnjön.
Már az üléseken való elhelyezkedés is a rendezkedés első kísérletének tekinthető. A terem lépcsőzetes,
mint a régi amfiteátrumok, de meglehetősen szűk ennyi ember számára. Az ellentétes pártállású
szónokok szinte egymás arcába lehelhetik gyűlöletüket. Elöl, lent a mélyben, a nyugodtabbak ülnek, a
lehiggadtak, az óvatosak, a szenvedélytelenek, akiket gúnyosan „marais", mocsár néven emlegetnek. A
forrongók, a türelmetlenek, a radikálisok a „hegy"-en helyezkednek el, a legfelsőbb padsorokban,
amelyek már a karzatokkal szomszédosak; helyük így szimbolikusan utal arra, hogy mögöttük áll a nép,
a proletárok.
A két csoport a mérleg két serpenyője, amely körülbelül még egyensúlyban van. A mérleg nyelve jelzi a
forradalom dagályát és apályát. A polgári érzelmű, mérsékelt elemek már befejezettnek tekintik a
forradalmat. Kivívták az alkotmányt, lefokozták a királyt és a nemességet, jogokkal ruházták fel a
harmadik rendet - most már csak ezeket a vívmányokat akarják biztosítani, és legszívesebben
visszaszorítanák az alulról feltört árt a medrébe. Condorcet, Roland vezetik őket, a girondisták, a szellemi
foglalkozásúak, a középosztály képviselői. De a hegypártiak azt akarják, hogy a forradalom hulláma még
magasabbra csapjon, és elsöpörjön mindent, ami a régiből még megmaradt. Marat-nak, Dantonnak,
Robespierre-nek, a nép vezetőinek a „révolution intégrale" a jelszavuk, a radikális forradalmat akarják,
egészen az ateizmusig és kommunizmusig mennek. A király után porba akarják rántani a többi régi
hatalmat is: a Pénzt és az Istent. Nyugtalanul inog a mérleg a két párt között. Ha a girondisták győznek, a
forradalom lassanként elposványosodik, jön a liberális, aztán a konzervatív reakció. Ha a radikálisok
győznek, még jobban felkavarják a vihart, kitör az anarchia. A sorsdöntő teremben senkit sem téveszt meg
az első óra méltóságteljes harmóniája. Mindenki tudja, hogy nemsokára megindul a harc, életre-halálra, a
hatalomért. És az a hely, ahova egy-egy képviselő leül, a hegyen vagy lenn a síkságon, előre jelzi, hogy
melyik oldalon fog verekedni.

A hétszázötven közt, akik ünnepélyesen elfoglalják a trónjafosztott király termét, hallgatagon bevonul
Joseph Fouché is, Nantes képviselője, a nép követeinek háromszínű szalagja keresztben a mellén.
Tonzúráját isiár benőtte a haj, a papi ruhát már régen levetette, egyszerű polgári öltözetben van, mint a
többiek valamennyien.
Vajon hová ül majd most le Joseph Fouché? A radikálisok közé a hegyre vagy a mérsékeltek mellé a
völgybe? Nem habozik sokáig. Egyetlen pártot ismer csak, amelyhez hű volt és hű maradt mindig: ez az
erősebb párt, a többség. Magában gyorsan megszámolja a két csoportot, és mérleget csinál.
Látja, hogy egyelőre még a girondisták száma nagyobb. Tehát az ő padsoraik felé tart, Condorcet, Roland,
Servan mellé ül, azokhoz, akik most kezükben tartják a minisztériumokat, akik befolyásolják a
kinevezéseket, akiknek módjukban áll zsíros állásba helyezni valakit. Közöttük nyugodtnak érzi magát;
közéjük ül le.
De amint felemeli a fejét a felső padsorok felé, tekintete egy szigorú, haragos pillantással találkozik.
Barátja, Maximilien Robespierre, az arrasi ügyvéd ül ott harcos kedvű hívei közepette. A könyörtelen
fanatikus, aki büszke a makacsságára, és nem tudja megbocsátani az ingadozást, a gyengeséget, sze méhez
emeli lorgnonját, és jéghideg, gúnyos pillantással méri végig az opportunistát. Ebben a pillanatban alszik
ki barátságuk utolsó szikrája. Ezután Fouché minden szavánál, minden lépésénél magán érzi az örök
vádlónak, az irgalmatlan puritánnak könyörtelenül gyanakvó, vizsgáztató tekintetét. Fouché tudja, hogy
nagyon kell vigyáznia magára.
Vigyáz is: ki lehet óvatosabb nála? Az első hónapok üléseiről szóló jelentésekben hiába keressük a
nevét. Mialatt hiúságában mindenki tolakszik a szószékre, beszédeket tartani, indítványokat tenni, uszítani
és vádaskodni, Nantes követe kerüli a pódiumot. Barátai, és választói előtt azzal mentegetődzik, hogy
gyenge a hangja, ilyen nagy nyilvánosság előtt nem tud szónokolni. És mivel a többiek szinte könyökkel
törtetnek a szószék felé, hogy szerepelhessenek, ennek a látszólag szerény embernek a hallgatása
mindenkinek rokonszenves.
De az igazság az, hogy a szerénysége csak számítás. Az egykori fizikus az erőparalelogramma
kiszámításával van elfoglalva, és nem is akar még állást foglalni semmilyen irányban, mert a mérleget
még nagyon ingadozónak látja. Takarékoskodik döntő szavazatával, míg valamelyik párt túlsúlyba nem
kerül. Minden gondja az, hogy valahogy le ne kösse magát túl korán. Még nem lehet tudni, hogy a
forradalom hulláma lecsillapodik-e, vagy még magasabbra csap. Elvégre tengerészcsaládból származik, ki
tudja várni a kellő pillanatot, hogy a hullám hátára pattanjon. Egyelőre a kikötőben tartja a csónakját,
türelmesen lesve a kedvező szelet.
Azonkívül már Arrasban a kolostorfalak között megtanulta, hogy a forradalmi időkben a népszerűség
milyen hamar kimerül, a „hozsánna" milyen gyorsan csap át „feszítsd meg!"-be. Mindazok, akik az
alkotmányozó gyűlés első heteiben a nép bálványai voltak, ma már gyűlölt vagy elfelejtett emberek.
Mirabeau holtteste tegnap még a Panthéonban feküdt, ma már kikerült onnan. Lafayette, akit néhány
héttel ezelőtt még a haza atyjaként ünnepeltek, most már árulónak számít. Custine és Pétion, a minap még
körülrajongott vezérek ma már a bőrüket féltik, alig mernek mutatkozni. Az Isten szerelmére, türelem!
Hadd járják végig a maguk útját a többiek. A forradalom sohasem azoké, akik elindítják, a gyümölcs
leszedése másokra marad.
Okosan meghúzódik a homályban. Közeledik a hatalmasokhoz, de lehetőleg nem a nyilvánosság előtt.
Lemond arról, hogy a szónoki emelvényen és az újságokban hallassa hangját, inkább bizottságokba
választatja meg magát, ahol az ember a háttérben bepillantást nyer a viszonyokba, befolyásolja az
eseményeket anélkül, hogy ellenőriznék és meggyűlölnék. Szívós, gyors munkabírása kedveltté teszi
ezeken a szűkebb tanácskozásokon, és minthogy nem hajhássza a szereplést, irigyei sincsenek. Hivatali
szobájában háborítatlanul várakozva figyeli, mint marcangolja agyon egymást a „hegy" tigrise és a
Gironde párduca, mint sebzi egymást halálra Vergniaud, Condorcet, Desmoulins, Danton, Marat, Robes-
pierre. Fouché a távolból figyel, és vár, mert tudja: amikor e szenvedélyes küzdők már kölcsönösen
megsemmisítették egymást, akkor jön el a várakozók, az okosok ideje. Fouché mindig csak akkor
határozza el magát végleg, ha már egy-egy csata eldőlt.

Ez a bujkálás Fouché magatartása egész életén át. Felelősség nélkül fogni az összes szálakat,
láthatatlanul uralkodni - ez az elve. Mindig egy első ember háta mögött megbújni, előre taszigálni az
illetőt, és ha túlságosan merészen tör előre, kereken megtagadni - ezt a szerepet kedveli leginkább. Húsz
jelmezben, számtalan epizódon keresztül, köztársaságiak, királyok, és császárok közt egyforma
virtuozitással játssza szerepét a politikai színpad e felülmúlhatatlanul tökéletes intrikusa.
Néha csábítja az alkalom, a kísértés arra, hogy magához ragadja a főszerepet - de túl okos ahhoz, hogy
komolyan törekedjék erre; uralkodik magán. Tudja, hogy visszataszító arca nem alkalmas arra, hogy
érmeken szerepeljen, alakjához nem illik a pompa, a népszerűség, homlokára nem való a hő sök
babérkoszorúja. Tudja, hogy vékony, remegő hangja csak sugdolózásra és rágalmazásra termett, de soha
tömeget lelkesedésre gyújtani nem fog. Tudja, hogy zárt szobában, félhomályban, íróasztala mellett van a
helye, ahol leselkedhetik, figyelhet, mozgathatja és összekuszálhatja a szálakat, megfoghatatlanul és
észrevétlenül.
Joseph Fouché erejének az a végső titka, hogy bármennyire szomjazik is a hatalomra, méghozzá a
legfőbb hatalomra, beéri a hatalom bírásának tudatával, a hatalom jelvényeire, külső fitogtatására nem
áhítozik. A legtöbb embernél fordítva áll a dolog. Fouché a legnagyobb mértékben becsvágyó, de hírnév
nem kell neki. Ambíciója van, de nem hiú. Mint vérbeli játékos, csak az uralkodás idegizgalmára vágyik,
és nem külső jeleire. Viselje más, akár erős férfi, akár szalmabáb a liktorpálcát, a királyi jogart, a császári
koronát, szívesen lemond a ragyogásról és a népszerűség kétes öröméről. Neki - Fouchénak - elég, ha
belelát az események rugóiba, ha befolyásolhatja az embereket, ha láthatatlan dróton irányíthatja a világ
látszólagos vezérét, ha egymagában, személyének bevetése nélkül űzheti a legizgalmasabb játékot: a
politikát. Míg a többiek a meggyőződés terhét cipelik, és lépten-nyomon megkötik magukat a
nyilvánosság elé tárt szavaikkal vagy gesztusaikkal, Fouché a homályban rejtőzik, és belsőleg szabad, az
egyetlen titkos szilárd pólus a jelenségek kavarodásában. A girondisták elbuknak, Fouché marad; a
jakobinusokat elűzik, Fouché marad; adirektórium, a konzulátus, a császárság, a királyság, ismét a
császárság eltűnik és alásüllyed, de Fouché, egyedül ő a helyén marad rafinált tartózkodása, vakmerő,
határtalan jellemtelensége, rendületlen elvtelensége révén.

De jön egy nap a forradalom történetében, egyetlen nap, amely nem tűr ingadozást, amikor
mindenkinek színt kell vallania, igennel vagy nemmel, határozott szavazattal – 1973.január I6-a. A
forradalom óramutatója delet jelez; megtette az út felét, sorra kicsavarta a király kezéből a hatalom min-
den darabját. De a király maga, XVI. Lajos még él; bár a Temple foglya, de é1. Nem sikerült szökését
lehetővé tenni (ahogyan a mérsékeltek remélték), és ama palotaostrom alkalmával nem pusztította el a nép
haragja (pedig ezt remélték titkon a radikálisok). Megalázták, elvették a rangját, nevét, szabadságát,
megvetően Louis Capet-nak nevezték, de puszta léte, örökölt királyi vére mégis veszélyt jelent a fiatal
köztársaság számára. Ezért január I5-én, elmarasztalása után, a konvent felveti a büntetés kérdését. Mi
legyen a volt király sorsa: élet vagy halál? A gyávák, az óvatosak, a Fouché-fajtájú képviselők hiába
reménykednek abban, hogy a titkos szavazás révén kibújhatnak a nyilvános állásfoglalás felelőssége alól,
Robespierre könyörtelenül ragaszkodik hozzá, hogy a francia nemzet minden képviselője hangos igennel
vagy nemmel fejezze ki érzelmeit - hadd tudja meg a nép, a világ, az utókor, ki hová tartozik: a jobb- vagy
baloldalhoz; ki hol foglal állást: a forradalom dagálya vagy apálya mellett-e.
Fouché álláspontja január I5-én még teljesen világos. Girondista barátaira, mérsékelt érzelmű
választóira való tekintettel kegyelmet kell kérnie a király számára. Megkérdezi barátait, elsősorban
Condorcet-t, és látja, mind afelé hajlanak, hogy egy olyan jóvátehetetlen lépést, mint a király kivégzése,
elkerüljenek. A többség elvileg ellenzi a halálos ítéletet, tehát Fouché is magától értetődőn melléjük áll.
Január I5-én este felolvassa egyik barátjának másnap tartandó beszédét, amelyben megokolja: miért
tanácsos a királynak kegyelmet adni. Minthogy a mérsékeltek között foglalt helyet, mérsékletre kötelezett,
s mivel a többség tiltakozik minden radikalizmus ellen, az elvektől meg nem terhelt Fouché is irtózik a
túlzástól.

De január I5-ének estéjét január I6-ának reggelétől mozgalmas, nyugtalan éjszaka választja el. A
radikálisok nem alusznak: lázasan fűtik a népharag tüzét, amelynek kezeléséhez kitűnően értenek. A
külvárosokban dörögnek a riasztóágyúk, a szekciók széles tömegeket mozgósítanak, zászlóaljakat,
amelyeket Santerre sörfőző kommandójára néhány óra alatt össze lehet hívni. A Bastille dicső ostroma óta,
a szeptemberi események óta mindenki fél e zászlóaljaktól. Valahányszor a törvény gátjainak áttöréséről
van szó, csak ezt a hatalmas népáradatot kell felkavarni. Ezek a hullámok ellenállhatatlanul elsodornak
mindent és mindenkit, végül még azokat is, akik a mélységből felidézték ezt a hatalmas árt.
Délben már ezrekre, tízezrekre rugó tömeg táborozik a Lovarda (Manége) és a Tuileriák körül;
dzsidával hadonászó, csupasz mellű, ingujjas férfiak, a jakobinusok lángvörös carmagnole fába öltözött
gúnyolódó, kiáltozó asszonyok, polgárőrök, az utca népe. Köztük elvegyülve a nép felkelésének
önmagukat szinte megsokszorozó vezetői, a népharag szítói, a spanyol Guzman és Jeanne d'Arc
hisztérikus karikatúrája, Théroigne de Méricourt. Ha felbukkan egy-egy képviselő, aki azzal gyanúsítható,
hogy mérsékletre fog szavazni, a szitkok árját öntik a fejére, öklök emelkednek a levegőbe, fenyegetések
özöne zúdul az árulóra. A terroristák a brutális eszközöktől sem riadnak vissza, hogy a király fejét bárd alá
juttassák.
A megfélemlítés hat minden gyenge lélekre. Riadtan ülnek a girondisták a lobogó gyertyafényben ezen
a szürke, korán sötétedő téli estén. Akik tegnap még elszántan hangoztatták, hogy a király halála ellen
fognak szavazni, hogy elkerüljék a késhegyig menő harcot egész Európa ellen, ma már a népfelkelés
súlyos nyomása alatt nyugtalanná váltak, meghasonlottak. Végre késő este szavazásra kerül a sor. A sors
iróniája, hogy az elsők között Vergniaud nevét olvassák. Vergniaud, a girondisták vezére, délvidéki
temperamentumú szónok, akinek a hangja máskor megremegteti a terem falait. A republika első vezére ma
fél, hogy nem tartják majd eléggé republikánusnak, ha meghagyja a király életét. A máskor oly vad,
viharzó férfi, nagy fejét szégyenkezve lehajtva, lassan fellép az emelvényre, és halkan kimondja a szót:
„La mort", halál.
A szó, mint hangvilla zeng végig a termen. Az első girondista feladta elvét. De társai közül a legtöbben
még most sem tántorodnak meg. Hétszáz szavazó közül háromszáz a kegyelem mellett van, pedig tudják,
hogy most a politikus mérséklethez ezerszer több bátorság kell, mint a látszólagos határozottsághoz.
Sokáig inog a mérleg nyelve – néhány szavazatnak döntő jelentősége lehet. Ekkor Joseph Fouchét
szólítják a pódiumra, Nantes képviselőjét, aki tegnap baráti körben még szilárdan kijelentette, hogy
magával ragadó beszédben fogja megvédeni a király életét, s tíz órával ezelőtt a legelszántabb embert
játszotta. De közben az egykori matematikaoktató, a jól számoló Fouché megszámlálta a szavazatokat, és
ráébredt, hogy ha ragaszkodik a tervéhez, rossz társaságba kerül; az egyetlen olyan csoportba, amelyhez
soha nem kíván csatlakozni: a kisebbséghez. Tehát nesztelen lépteivel fürgén felkúszik az emelvényre, és
sápadt ajka suttogva kiejti a két végzetes szót: „La mort".

Az otrantói herceg később százezer szót is pazarol majd arra, hogy tévedésnek minősítse ezt a két szót,
amely Joseph Fouchéra rásütötte a „régicide", a királygyilkos bélyegét. Ez a két szó azonban a
nyilvánosság előtt hangzott el, nyomtatásban is megjelent a Moniteurben, ezt a két szót nem lehet kitörölni
a történelemből; emlékezetesek ezek a saját élettörténetében is. Ez Joseph Fouché első nyilvános
pálfordulása.
Alattomban hátba támadta barátait, Condorcet-t és Daunou-t, megcsalta, kijátszotta őket. De nincs miért
szégyenkezniük. Hasonló sorsra jutnak még mások is, sokkal erősebbek is: Robespierre, Carnot,
Lafayette, Barras és Napóleon, a kor leghatalmasabb emberei; a balsors órájában Fouché kijátssza őket.
 Ebben az órában mutatkozik meg először jellemének nemcsak álnoksága, hanem egy másik, nagyon
jellegzetes, lényeges vonása is: arcátlansága.
Ha áruló módon cserbenhagyja a régi pártját, nem teketóriázik sokat. Nem lassan, titkon, szégyenkezve
oson át a másik táborba. Fényes nappal, hideg mosollyal, meghökkentő, lesújtó nyugalommal sétál át
egyenesen tegnapi ellenfelei közé, és egyszerűen átveszi mindenjelszavukat, mintha ez volna a
legtermészetesebb dolog a világon. Hogy régi elvtársai mit gondolnak róla, hogy mit szól hozzá a világ,
azzal nem törődik. Számára csak az a fontos, hogy mindig a győztes mellett álljon. Villámgyors
köpenyegforgatásában van valami elkábító és csodálatra késztető szemtelenség. Elég neki egy nap, néha
egy óra vagy csak egy perc is, hogy meggyőződésének zászlaját sárba dobja, és új lobogót bontson ki.
Nem egy eszmét követ, csak az időt. Minél gyorsabban fut az idő, annál fürgébben szalad utána.
Tudja, hogy nantes-i választói másnap megbotránkozva olvassák majd a Moniteurben szavazatának
hírét. Meggyőzés helyett el kell kábítani őket! Azzal a villámgyors, arcátlan vakmerőséggel, amely ilyen
pillanatokban szinte nagy embernek tünteti fel, megelőzi a hazulról várható támadást. Már a szavazás
utáni napon röpiratot ad ki, amelyben, mint belső meggyőződését hirdeti azt, amire csak a gyávaság
késztette. Nem akar időt adni választóinak, hogy gondolkodjanak, mérlegeljenek. Brutálisan nekilát, hogy
terrorizálja, megfélemlítse őket.
A tegnap még mérsékelt irányú képviselő olyan üzenetet küld derék polgári választóinak, hogy
vérszomjasabb sorokat Marat és a leghevesebb jakobinusok sem írhatnának le: „A zsarnok gaztettei
napfényre kerültek, és minden hazafi szíve felháborodástól izzik. Ha a pallos nem csap le a főbűnösre, a
rablók, és gyilkosok egész hada emelt fővel távozik, és a legszörnyűbb káosz fenyeget bennünket. A kor a
mi pártunkon áll a világ összes királyai ellen." Így hirdeti a király kivégzésének szükségességét az, aki
tegnap még egy manifesztum kéziratát hordta a zsebében, amellyel éppen az ellenkező igazságot
bizonygatta.
És az okos matematikus valóban jól készítette el számvetését. Maga is opportunista lévén, ismeri a
gyávaság óriási nehézségi erejét. Tudja, hogy politikai tömegjelenségeknél egy grammnyi bátorság is elég
mázsányi súlyok elgördítésére. A jámbor választópolgárok megijednek a röpirat szemtelen
határozottságától. Zavarukban sietve jóváhagyják követük eljárását, amellyel álmukban sem azonosítanák
magukat. Senki sem mer ellenkezni vagy tiltakozni. És ettől kezdve új fegyver van Joseph Fouché
kezében, hideg, kemény eszköz, amely a legnehezebb órákban is beválik: a megvetés embertársai iránt.

Ettől a naptól, január i6-tól Joseph Fouché kaméleonjelleme egy időre vörös színt ölt. A mérsékelt elvek
hirdetője egy éjszaka alatt ultraradikálissá és ultraterroristává vedlett.
Egy ugrással az ellentáborban termett, és ott is a legradikálisabb szélsőbaloldalon helyezkedett el. Hogy el
ne maradjon a többi mögött, ez a hideg szellem, ez a józan hivatalnok villámgyorsan megtanulja a
terroristák véres zsargonját. Szigorú indítványokat terjeszt be az emigránsok és papok ellen. Uszít, tombol,
fenyegetőzik; minden szava, minden mozdulata mészárlás. Most már leülhetne Robespierre mellé, és
felújíthatná az egykori barátságot. De ez a szigorú, zord megvesztegethetetlen, ez a kemény protestáns
lelkiismeretű ember gyűlöli a renegátokat. Bizalmatlanul elfordul a köpenyegforgatótól, akinek lármás
radikalizmusát előbbi lanyhaságánál is gyanúsabbnak tartja.
Fouché éles szimata megérzi a veszélyt az atmoszférában. Tudja, hogy figyelik, és nehéz napok
következnek. A nemzetgyűlés fölött újabb viharfelhő lebeg. Már mutatkoznak előjelei a tragikus harcnak,
amely szembeállítja egymással a forradalom vezetőit, Dantont és Robespierre-t, Hébert-t és Desmoulins-t.
Fouchénak a radikális párton belül is színt kellene vallania az egyik vagy a másik frakció mellett, és ez
nagyon kellemetlen számára. Ilyen végzetes órákban legjobb kitérni a harc elől. Elhatározza, hogy
visszavonul a porondról mindaddig, amíg el nem dől a küzdelem. Kitűnő alkalom kínálkozik a távozásra.
A konvent kétszáz tagot választ a saját kebeléből, hogy kiküldje őket a vidéki kerületekbe a rend
fenntartására. Fouché nem érzi jól magát az ülésterem izzó hangulatában; mindent elkövet, hogy a
megválasztottak közé kerüljön. El is éri a célját: időt nyer. Csak marakodjanak a szenvedélyesebbek,
falják föl egymást, akkor aztán szabad lesz a vásár. A történelem órája lázasan siet, ilyenkor néhány hét is
elég. Mire visszatér, a döntés már megtörtént, és nyugodtan, veszély nélkül csatlakozhatik az egyetlen üd -
vözítő párthoz: a többséghez, a győztesekhez.
 A francia forradalom történetírói nem részesítik kellő figyelemben a vidéket. Kétségtelen, hogy Párizs
az óra számlapja, amelyről le lehet olvasni az időt. De az óra mozgató ingája vidéken és a hadseregnél
van. Párizs adja ki a jelszót, Párizs kezdeményez, Párizs ösztönöz, de a tetteket, a döntő, tartósan hatóerőt
az óriási ország vidékein kell keresni.
A konvent még idejében felismeri, hogy a forradalom tempója más a fővárosban, mint vidéken. A
hegyek, völgyek, falvak lakói lassabban gondolkodnak, óvatosabban fogadják az új eszméket, és amit
magukba szívtak, azt is a saját felfogásuk szerint emésztik meg. A konventben egy óra alatt megszületik az
új törvény, de csak lassan, cseppenként szivárog szét az országba, s többnyire egészen átalakul: a royalista
érzelmű közigazgatási tisztviselők, papok, a régi rend emberei meghamisítják, felhígítják. A vidéki
megyék órája mindig kevesebbet mutat, mint a konventé. Midőn a konventben a girondisták győznek, az
ország még királyhű. Amikor a konventben felülkerekednek a jakobinusok, csak akkor kezd a vidék
megérni a girondisták számára. Ez ellen hiába minden patetikus proklamáció; a nyomtatott betű csak
lassan hatol be Auvergne és Vendée lakosai közé.
A konvent tehát elhatározza, hogy felhasználja az élőszót, és elküldi a tartományokba tüzes forradalmi
lelkesedésének hordozóit, hogy egész Franciaországban meggyorsítsa a forradalom ritmusát,
megszüntesse a vidéki kerületek vonakodó és szinte ellenforradalmi vontatottságát. Kétszáz tagját, aka-
ratának képviselőit szinte korlátlan hatalommal ruházza fel. A vöröstollas kalap és a háromszínű szalag
diktátori jogokat jelent. Viselője adót szedhet, ítéleteket írhat alá, újoncokat toborozhat, lefokozhat
tábornokokat - minden hatóság engedelmességgel tartozik neki. Miként a római proconsulok a senatus
hatalmát képviselték egy-egy alávetett provinciában, a konvent kiküldött tagjai a nemzeti konvent akaratát
jelentik működési területükön. Korlátlan diktátorok, autokrata uralkodók, döntésük ellen nincs helye
panasznak vagy fellebbezésnek.
Szörnyű minden ilyen kiküldött konventtag hatalma, de szörnyű a felelőssége is. Kerületében
mindegyik király és császár, önkényúr, de feje fölött ott villog a guillotine. A Közjóléti Bizottság figyeli
mindegyikük intézkedéseit, és könyörtelenül pontos számadást követel pénzügyekben. Aki nem elég
kemény, nemsokára saját bőrén érezheti a keménységet; de aki visszaél hatalmával, azt szintén eléri a
megtorló kéz. Ha a terror irányzata erősödik, a terrorisztikus intézkedések a helyesek; ha azonban
felülkerekedik az enyhébb irányzat, ugyanezek hibás tettekké válnak. Tehát a kiküldöttek látszólag az
ország urai, valóban pedig a Közjóléti Bizottság szolgái és a folyton hullámzó politikai helyzet irányának
alárendeltjei. Ezért folyvást feszülten figyelik Párizst, szimatolnak, hallgatóznak, és mialatt élet-halál urai,
féltik a saját életüket. Átkozottul nehéz hivatal, amit viselnek! Mint a forradalmi hadsereget vezető
generálisok, ők is tudják, hogy tetteikre csak egy mentség lehet: a siker.

Az az óra, amelyben Fouchét prokonzulként kiküldik, a radikálisoké. Tehát Fouché alsó-loire-i

département fában, Nantes-ban, Nevers-ben és Moulins-ban vadul radikális magatartást tanúsít.
Dörgedelmes beszédeket mond a mérsékeltek ellen, hirdetmények pergőtüzével árasztja el a kerületet,
megtorlással fenyegeti a vagyonosokat, a kishitűeket és tétovázókat, erkölcsi és fizikai kényszerrel
ezredszámra toborozza a falvakból az önkénteseket, és küldi őket az ellenség ellen. Szervezőtehetség és a
helyzet gyors felismerése tekintetében legügyesebb kollégáival is legalábbis egyenlő értékű, de szavainak
merészsége tekintetében határozottan felülmúlja valamennyit.
A forradalom hírneves vezérei, Robespierre és Danton még óvatosan nyúlnak az egyház és a
magántulajdon kérdéséhez, kijelentik: ezek sérthetetlenek. De Fouché már radikális szocialista programot
hirdet. Az újkor első kommunista manifesztuma valójában nem Marx híres munkája, nem is Georg
Büchner Hessischer Landbotéja, hanem a szocialista körökben alig ismert, sohasem emlegetett lyoni
Instruction, amelyet Collot d'Herbois és Fouché közösen írt ugyan alá, de igazi szerzője kétségtelenül
Fouché egymaga. Ez az energikus hangú, még saját korát is száz évvel megelőző dokumentum - a
forradalom egyik legcsodálatosabb dokumentuma - megérdemli, hogy az ismeretlenség homályából
napfényre kerüljön. Értékéből levon ugyan, hogy később az otrantói herceg kétségbeesetten tagadta
mindazt, amit fiatalabb korában Joseph Fouché polgártárs követelt. Mégis ez az okmány Joseph Fouchét a
forradalom első szocialistájává és kommunistájává teszi. A francia forradalom legmerészebb követeléseit
nem Marat és nem Chaumette formulázza meg, hanem Joseph Fouché; mindig a homályba húzódó
jellemét minden leírásnál élesebben világítja meg ennek az iratnak eredeti szövege.
Ez az Instruction mindenekelőtt kimondja a szélsőséges cselekedetek csalhatatlanságát: „Minden meg
van engedve azoknak, akik a forradalom szellemében járnak el. Az igazi republikánust csak egyetlen
veszély fenyegetheti: az, hogy elmarad a köztársaság törvényei mögött. Aki túllépi azokat, aki látszólag
túllő a célon, az gyakran még nem is lépett eléggé előre. Amíg egyetlen szerencsétlen ember é1 a földön, a
szabadság nem állhat meg az útján."
Az energikus, szinte maximalista előhang után Fouché a következőképpen határozza meg a forradalmi
szellem mibenlétét: „A forradalom a nép számára létesült. De népen nem a gazdagsága alapján kiváltságos
osztály értendő, amely az élet minden gyönyörét, a társadalom minden javát magához ragadja. A nép a
francia polgárok összessége és elsősorban a szegények nagyszámú osztálya, amely vérével védi a hazát,
és verejtékével táplálja az egész társadalmat. A forradalom politikai és erkölcsi képtelenség volna, ha
csupán néhány száz egyén érdekét tartaná szem előtt, és nem törődnék huszonnégy millió ember
nyomorával. Sértő csalás lenne az emberiség ellen, ha egyenlőségről beszélnénk akkor, amikor jólét
tekintetében ilyen óriási különbségek vannak ember és ember között!" Ezután Fouché kifejti azt a kedvenc
teóriáját, hogy a gazdag ember, a „mauvais riche", gonosz gazdag sohasem lehet őszinte republikánus, és a
polgári forradalom, amely a vagyonkülönbségek eltörlésével nem törődik, előbb-utóbb elkerülhetetlenül
zsarnoksággá fajul, mert amíg gazdagok vannak, azok mindig más emberfajtának fogják tekinteni
magukat. Ezért Fouché zord elszántságot követel a néptől, és a maradéktalan, integrális forradalmat
hirdeti: „Jegyezzétek meg jól: csak az lehet igazi republikánus, aki önmagában is végrehajtja a
forradalmat. Belsőleg se legyen semmi hasonlóság a zsarnokok alattvalói és a szabad ország lakói közt.
Minden cselekvésetek, minden szokásotok, minden érzésetek legyen új. Eddig elnyomottak voltatok,
pusztítsátok el zsarnokaitokat; eddig vallásos babonák kötőfékén jártatok, ezután ne legyen más
vallásotok, csak a szabadság. Akiben nincs ehhez elég lelkesedés, aki önző gondoknak és örömöknek é1
és nem a nép üdvének, akinek lelkét rideg érdekek töltik el, aki állását és tehetségét számító módon a saját
javára akarja kihasználni, akinek vére nem forr fel, ha az elnyomásra és kevesek pazarló fényűzésére
gondol, aki szánalmat érez a nép ellenségei iránt, és nem szenteli minden részvétkönnyét a szabadság hős
mártírjainak: az ilyen ember hazudik, amikor republikánusnak meri vallani magát. Az ilyen ember hagyja
el ezt az országot, mielőtt felismerjük, mert akkor tisztátalan vérével fogjuk megöntözni a szabadság
földjét. A köztársaság csak szabad embereket akar látni, a többit könyörtelenül kiirtja. Csak azt ismeri el
édes gyermekének, aki érte élni, küzdeni és halni kész." Az Instruction harmadik szakaszában a forradalmi
hitvallás nyíltan és leplezetlenül kommunista kiáltvánnyá válik (1793-ban ez az első ilyen mű] „Akinek
többje van, mint ami szükséges, annak részt kell vennie ebben a rendkívüli segélynyújtásban; a váltság,
amit fizetnie kell, álljon arányban a haza súlyos követelményeivel. Nagylelkűen, igazi forradalmárok
módjára állapítsátok meg: milyen áldozatot kell hoznia minden egyes embernek a közösségért. Most nem
matematikai megállapításról van szó, nem arról a lassú eljárásról, amelyet közönséges adókivetésnél
szoktak alkalmazni. A rendkívüli körülmények rendkívüli intézkedéseket igényelnek. Cselekedjetek tehát
nagyvonalúan és bátran, vegyétek el minden polgártól azt, amire nincs okvetlenül szüksége, mert a
fölösleg a nép jogának nyilvánvaló arculcsapása. Ha valakinek a szükségesnél többje van, úgyis csak
visszaél vele. Tehát csak a feltétlenül szükségeset hagyjátok meg neki, a többi, amíg a háború tart, a
köztársaságé és annak hadseregeié."
Félreérthetetlenül hangoztatja Fouché, hogy nem kell megelégedni pénzadóval: „A haza igényt tart
azokra a tárgyakra, amelyek a gazdagoknál nagy bőségben fellelhetők, és amelyeket a haza védői
felhasználhatnak. Sok ember van, akinek rengeteg a ruhája, csizmája, inge, ágyneműje. Ezeknek a
holmiknak mind forradalmi rekvirálás alá kell esniük."
Ugyanígy követeli az arany és ezüst beszolgáltatását is. Az igazi republikánus megveti e rontó és aljas
fémeket, ezeknek a haza kincstárában van a helyük, hogy a köztársaság jelképét ráverjék, „s így a tűzben
megtisztítva a közösség szolgálatába állítsák. Nekünk csak vas és acél kell, így arat majd diadalt a
forradalom". Az egész manifesztum kíméletlen erőszakra való félelmetes felhívással végződik: „Szigorú-
ságunk nem ismer határt. Ártó szándéknak minősítjük azt is, ami más körülmények közt csak
hanyagságnak, gyengeségnek vagy lassúságnak számít. Elmúlt a félintézkedések és a kímélet ideje.
Mutassátok meg, hogy tudtok keményen ütni, különben az ütés saját fejetekre hull. Szabadság vagy halál -
választhattok!"
Ez az elméleti írásmű már eléggé sejteti: milyen prokonzuli működést fejt ki Joseph Fouché a
gyakorlatban. Az alsó-loire-i département-ban, Nantes-ban, Nevers-ben, Moulins-ban hadat mer üzenni a
két legnagyobb hatalomnak: az egyháznak és a magántulajdonnak, amelyeket még Danton és Robespierre
sem mert megtámadni. Fouché kieszközli a „comité philantropique" (emberbarát bizottság) intézményét,
amely állítólag önként felajánlott adományokat gyűjt a gazdagoktól a szegények javára, a „vagyoni
különbségek kiegyenlítésére". De félreértések elkerülése végett Fouché már eleve szelíden hozzáfűzi a
figyelmeztetést: ha a gazdag nem él azzal a jogával, hogy megkedveltesse a szabadság rendszerét, akkor a
köztársaságnak jogában áll vagyonát elkobozni. Nem tűr senkinél fölösleget, és meglehetősen szűkre
szabja azt a kört, amelyen belül a tulajdon nem minősíthető „fölöslegnek". „A republikánusnak nem kell
egyéb, csak vas, kenyér és napi 40 écu (garas)." Szigorú rekvirálást tartat kamrákban és istállókban,
bevezeti a világháborúból ismert egységes kenyértípust. Eltiltja a fehér kenyér sütését, és halál büntetéssel
fenyegeti a bérlőket, ha utasításait nem követik pontosan. Ily módon minden héten ötezer újoncot állít ki,
felszereli őket lóval, fegyverrel, ruhával és cipővel. Fokozott munkára készteti a gyárakat, mindenki
meghajlik vasakarata előtt. Befolyik a kivetett adó, pénzben, természetbeni adományokban, szállításokban
és munkában, teljesítményekben egyaránt. Kéthónapi működés után büszkén jelenti a konventnek: „On
rougit ici d'étre riche" (a gazdagok itt röstellik, hogy vagyonuk van). Igazság szerint persze azt kellett
volna mondania: „itt a gazdagok reszketnek a vagyonuk miatt."
Ugyanakkor a kereszténység ellen is vadul, szenvedélyesen hadakozik a radikális és kommunista
Fouché, aki később, otrantói herceg és milliomos korában, jámboran a templomban köti meg második
házasságát a király védnöksége alatt. „Ezt az álszenteskedő kultuszt a köztársaságba és erkölcsbe vetett
szabad hittel kell felváltani" - hangoztatja, és rendeletek egész sorában támad a templomokra és
szószékekre. A papokat megfosztja előjogaiktól. Törvény, törvény után, dekrétum, dekrétum után. „A
templomon kívül nem viselhetik papi ruházatukat." „Legfőbb ideje, hogy ez a gőgös osztály visszatérjen
az őskereszténység egyszerűségéhez, és ne különítse el magát a többi polgártól." Joseph Fouché már nem
éri be azzal, hogy legfőbb katonai hatalom, legmagasabb igazságügyi hatóság és a közigazgatás korlátlan
diktátora. Egyházi kérdésekben is magához ragadja a rendelkezés jogát. Megszünteti a cölibátust, sőt
egyszerűen megparancsolja a papoknak, hogy egy hónapon belül nősüljenek meg, vagy adoptáljanak egy
gyermeket. Fouché maga ad össze fiatal párokat nyilvánosan, a piactéren, s felbontja válni akarók
házasságát. A templomi szószékről (ahonnan gondosan eltávolítottak minden keresztet és szentképet)
ateista prédikációkat tart, tagadva Istent és a lélek halhatatlanságát. Eltörli a keresztény temetési
szertartásokat, és a temetők kapujára egyetlen vigaszul ezt a felírást helyezteti el: „A halál örök álom." Ez
az új pápa meghonosítja a polgári keresztelést is, és Nevers-ben maga kereszteli meg újszülött leányát,
akit a megye neve után „Niévre"-nek nevez el. Kirendeli a nemzetőrséget, és a nyílt piacon, dob- és
zeneszó mellett tartja meg - egyházi segédlet nélkül - a keresztelőt. Moulinsban lovascsapat élén bejárja a
várost, kalapáccsal szétzúzza a szentképeket és kereszteket, a fanatizmus „szégyenletes" szimbólumait. A
zsákmányolt püspöki süvegeket és oltárterítőket máglyán égetteti el. A tömeg ujjongva táncolja körül az
ateista autodafét. De nem elégszik meg azzal, hogy élettelen tárgyakon, védtelen szobrokon és törékeny
kereszteken diadalmaskodjék. Akkor ér el teljes sikert, amikor ráveszi Francois Laurent érseket, hogy
dobja le a papi ruhát, és tegye fel a vörös sapkát; harminc papja lelkesen követi. E siker híre futótűzként
terjed el Franciaországban. Fouché el is dicsekszik langyosabb ateista társainak, hogy ő a kerületében
szétzúzta a fanatizmust, a kereszténységet.
Az ember azt hinné, hogy vad szenvedélyektől fűtött fantaszta cselekedte mindezt. Szó sincs róla!
Joseph Fouché csak színleli a szenvedélyes gyűlöletet, valójában józan és hideg számítás vezérli, mindig
realista marad. Tudja, hogy felelősséggel tartozik a konventnek. Tudja azt is, hogy a forradalmi frázisok és
levelek árfolyamértéke már régen éppúgy leszállt, mint az állami papírpénzé. Ahhoz, hogy valaki
csodálatot keltsen, ércszavakra van szükség. Ezért, mialatt az általa felállított ezredek a határon
menetelnek, az összeszedett egyházi kincseket felküldi Párizsba. Ládaszámra viszik a konvent elé az arany
szentségtartókat, ezüst gyertyatartókat, súlyos kereszteket, széttört, beolvasztott ékszereket. Fouché tudja,
hogy a köztársaságnak elsősorban készpénzre van szüksége, és ő az első és egyetlen, aki ilyen ékesszóló
küldeménnyel lepi meg a konvent tagjait. Ezek előbb csodálkoznak ezen az újfajta energián, de azután
dörgő tapssal ünneplik. Fouché neve szájról szájra jár, fogalommá válik. Eddig alig ismerték, de ezentúl
igazi vasembernek, a forradalom legszilárdabb pillérének számít.

Joseph Fouché, amikor missziójáról visszatér a konventbe, már nem az a szürke képviselő, aki i 792-ben
volt. A konvent nem tagadhatja meg elismerését attól a férfiútól, aki tízezer újoncot toborzott, százezer
aranypénzt, ezerkétszáz font készpénzt és ezer rúd ezüstöt préselt ki a kerületéből anélkül, hogy a
„nemzeti borotvát", a guillotine-t igénybe vette volna. Az ultrajakobinus Chaumette dicshimnuszt tesz
közzé róla. „Fouché polgártárs művelte azokat a csodákat, amelyekről beszéltem" - írja Chaumette. -
„Támasza volt az öregeknek, gyengéknek, tisztelte a szerencsétlenséget, szétzúzta a fanatizmust,
megsemmisítette a föderalizmust. A vasgyárak munkáját újra megindította, a gyanúsakat letartóztatta,
minden bűnöst példásan megbüntetett, a kizsákmányolókat üldözte és tömlöcbe zárta." Egy év sem telt el
azóta, hogy Fouché óvatosan helyet foglalt a mérsékelt irányú konventtagok padsoraiban. Egy év sem telt
el azóta, és most már a legradikálisabb radikálisnak számít. Amikor a lyoni felkelés leverésére különösen
erélyes, gátlástalan, kíméletlen embert keresnek, ki lehetne alkalmasabb, mint Fouché. Őt bízzák meg
azzal, hogy hajtsa végre a legfélelmetesebb kiáltványt, amely páratlan a forradalom történetében. A
konvent dagályos dekrétuma így szól: „Azok a nagy szolgálatok, amelyeket eddig a forradalom ügyének
tettél, biztosítékot nyújtanak jövendőbeli tetteid tekintetében is. A te feladatod lesz, hogy a zsarnokságtól
felszabadítandó városban újra lángra lobbantsad a szabad polgári szellem fáklyáját. Fejezd be a
forradalom művét, végezz az arisztokraták háborújával! Gondoskodj róla, hogy a romok, amelyeket a
megdöntött hatalom újra fel akar emelni, a fejére omoljanak, és maguk alá temessék!"
És ebben a szerepében, a bosszúálló és pusztító szerepében, mint a „mitrailleur de Lyon" (a lyoni
tűzmester) lép most Joseph Fouché, a későbbi multimilliomos és otrantói herceg először a világtörténelem
színpadára.
 MÁSODIK FEJEZET

A „LYONI TŰZMESTER"
1783

Lyon felkeléséről, noha a francia forradalom történetének legvéresebb lapjai közé tartozik, ritkán
olvasunk. Egyetlen francia város sincs, ahol a társadalmi ellentétek annyira kiéleződtek volna, mint
Lyonban, a selyemgyártás hazájában, amely az akkor még túlnyomó részben kispolgári és mező gazdasági
jellegű Franciaország legnagyobb ipari gócpontja. Itt alkotnak először a munkások, I792-ben, a polgári
forradalom közepette világosan elkülönülő proletár tömeget, amely élesen elválik a királypártiaktól és a
kapitalista vállalkozóktól. Nem csoda, hogy a legvéresebb konfliktus ezen a forró talajon tör ki. A
szélsőségek itt a legerősebbek, itt válik legfanatikusabbá a forradalom és a reakció egyaránt.
A lyoni munkások és munkanélküliek, valamint a környékbeli jakobinusok egy különös ember köré
csoportosulnak, aki tele van önzetlen, tiszta idealizmussal, de naiv hitével több vérontást okoz, mint a
legbrutálisabb reálpolitikusok és a legvadabb terroristák. A forradalmi idők méhéből gyakran kerül
felszínre ilyen ember. Mindig a nemes szándékú, tiszta lelkű, vallásos, rajongó, álmodozó, világmegjavító,
világmegváltó az, aki a legnemesebb szándékkal megindítja a könny és a vér áradatát, amelytől maga
irtózik. Lyonban Chalier-nak hívják ezt az idealista vezért. Fiatal korában pap volt, később kereskedő. Az
ő szemében a forradalom visszatérést jelent az ősi kereszténységhez, az igazi, a helyes kereszténységhez,
ezen csügg önfeláldozó, forró szeretettel. Szenvedélyesen forgatja Jean Jacques Rousseau könyveit. Az ő
szemében az egyenlőség és az értelem uralomra juttatása a Messiás országának, az ezeréves birodalomnak
eljövetelét jelenti. Izzó, fanatikus emberszeretete a világégésben az új, maradandó humanitás napjának
hajnalpirkadását látja. Megható fantaszta. Részt vesz a Bastille ostromában, és az erőd egy kövét ereklye
gyanánt hazaviszi Lyonba. Egy hétig gyalogol éjjel-nappal, kezében a nagy kődarabbal; Lyonban egy oltár
közepére állítja örök például. Marat isten a szemében, modern Pythia, akinek minden szava szent. Könyv
nélkül megtanulja a beszédeit és írásait, és misztikus naiv szónoklataival fellelkesíti a lyoni munkásságot.
A nép ösztönszerűen megérzi, hogy ez a misztikus lélek a forradalom legszebb virága, érzi égő, részvevő
emberszeretetét, de a reakció hívei is felismerik, hogy egy ilyen tiszta, az emberszeretettől vadul áthatott
férfi sokkal veszélyesebb, mint a leglármásabb jakobinus izgató. Chalier körül sűrűsödik össze minden
szeretet és minden gyűlölet. Amikor a legelső felkelés kitör Lyonban, ezt a neuraszténiás, kissé nevetséges
fantasztát börtönbe vetik, mint a felkelés vezetőjét. Egy hamis levél segítségével nagy nehezen vádat
kovácsolnak ellene, és halálra ítélik, hogy a radikálisoknak elrettentő példát szolgáltassanak. Az ítélet
egyúttal a párizsi konvent provokálása.
A felháborodott konvent egyre-másra küldi követeit Lyonba, hogy Chalier-t megmentse, de hiába.
Figyelmezteti, szigorú büntetéssel fenyegeti a renitens városi magisztrátust. De a lyoni városi tanács nem
tűr beavatkozást a saját ügyeibe. Meg akarja mutatni a párizsi terroristáknak, hogy nem fél tőlük. A
lyoniak nem szívesen fogadták azt a guillotine-t, amit annak idején Párizsból küldtek nekik. Egy csűrbe
dugták a félelmes szerszámot, ott rozsdásodott használatlanul. De most elhatározzák, hogy megleckéztetik
Párizst, a „terror" képviselőit, és a forradalom állítólag olyan humánus kivégzési eszközét egy
forradalmáron fogják kipróbálni. És éppen azért, mert akkor használják először, a hóhér gyakorlatlan és
ügyetlen. Chalier kivégzése aljas és szörnyűséges kínzássá alakul. A tompa bárd három ízben zuhan le
anélkül, hogy az elítélt nyakát elmetszené. A nép borzadva látja, hogy vezérének vérrel borított,
megkötözött teste még a harmadik kivégzési kísérlet után is é1 és gyötrődve vonaglik a vesztőhelyen.
Végre a hóhér megsajnálja a szerencsétlent, és egy kardcsapással leüti a fejét.
Ez a kegyetlenül meggyötört fej, amelyre háromszor zuhant le a bárd, nemsokára a bosszú palladiuma a
forradalom számára és Medúza-fő gyilkosai részére.
 A konvent megdöbben a gaztett hírére. Hogyan, hát ez is lehetséges? Egyetlen francia város dacolni mer
a nemzetgyűléssel? Vérbe kell fojtani ezt az arcátlan kihívást! De Lyon vezetősége is tudja, hogy mi vár
reá. Engedetlenségét nyílt lázadássá fokozza. Csapatokat toboroz, rendbe hozatja a város védőműveit,
kész harcba szállni a köztársasági sereggel, tehát francia testvéreivel. Döntsék el a fegyverek, ki erősebb :
Lyon-e vagy Párizs, a reakció vagy a forradalom?
Logikusan nézve: polgárháborúba bocsátkozni ebben a pillanatban szinte öngyilkossági kísérletet jelent
a fiatal köztársaság számára. Helyzete még sohasem volt válságosabb, veszedelmesebb, reménytelenebb.
Az angolok elfoglalták Toulont, elrabolták a flottát és az arzenált, már Dunkerque-et fenyegetik, mialatt a
poroszok és osztrákok a Rajnánál nyomulnak előre. Az egész Vendée lángban áll. Harc és forrongás
remegteti az országot egyik határtól a másikig. De ez a megpróbáltatás valóban hősi magatartást vált ki a
konventből. Valami kísérteties, végzetes ösztön sugallatára hallgatva, a konvent a veszedelmek
tornyosulását rendületlenséggel akarja ellensúlyozni. Chalier halála után visszautasítja a hóhérok békülési
kísérleteit, semmiféle paktumról nem akar hallani. Inkább elpusztulni, mint kiegyezni - potius -rnori quam
foedari -; inkább még egy háborúval növeli a két háborút, mintsem hogy olyan békét kössön, amely
gyengeségre vallana. És éppen a kétségbeesés ellenállhatatlan lendülete, a logikátlan, vad szenvedély az,
amely a legnagyobb veszély órájában megmenti a Francia Köztársaságot, mint ahogy nem rég az orosz
forradalmat is a végső elszántság mentette meg, amikor nyugaton, keleten, délen és északon az angolok
mindenfelől összeszedett zsoldosai szorongatták, belülről pedig Vrangel, Gyenyikin és Kolcsak légiói. Mit
sem használ már, hogy a rémült lyoni polgárság a royalistákkal szövetkezik, és csapatainak vezetését a
király egy volt tábornokára bízza. A külvárosokból és falvakból újoncok ezrei jelentkeznek a forradalmi
hadsereg zászlainál, és Franciaország második fővárosa rövid ostrom után, október 9-én kénytelen meg-
adni magát. Talán az egész francia forradalomnak ez a legbüszkébb napja. Amikor a konventben az elnök
ünnepélyesen feláll, és bejelenti Lyon végső kapitulációját, a képviselők lelkesen felugranak, ujjongva
megölelik egymást; az egész terem diadalmámorban úszik. Megmentették a köztársaságot, példát adtak az
egész országnak, megmutatták az egész világnak, hogy milyen ellenállhatatlan a forradalmi hadsereg
hatalma. De a végzet úgy akarja, hogy e bátorság büszke öntudata elbizakodottá teszi a győztest, tragikus
módon azonnal terrorra akarja változtatni győzelmét. A győzelem lángoló lendületével indulnak a
legyőzöttek elleni bosszúhadjáratra. „Példát kell mutatni, hogy a Francia Köztársaság, az ifjú forradalom
azokra sújt a legkeményebben, akik a trikolór ellen fordultak." A konvent, amely azzal dicsekszik, hogy az
egész világ előtt a humanitás egyetlen szószólója, olyan határozatot hoz, amely a Milánót feldúló
Barbarossa vagy a kalifák vandálságára, hatalmi tébolyára emlékeztet. A konvent elnöke az október a 2-iki
ülésen kigöngyöl egy félelmetes papírtekercset, amely indítványt tartalmaz Franciaország második
városának elpusztítására. Ez az alig ismert történelmi dokumentum a következőképpen hangzik:

1. A Közjóléti Bizottság javaslata alapján a nemzetgyűlés öttagú rendkívüli bizottságot választ a

lyoni ellenforradalom haladéktalan katonai megtorlására.
2. Lyon minden lakosa lefegyverezendő; fegyvereik átadandók a köztársaság védőinek.
3. A fegyverek egy része átadandó a gazdagok és ellenforradalmárok igájából felszabadított
hazafiaknak.
4. Lyon városa elpusztítandó. Valamennyi épület, amelyben gazdagok laktak, lerombolandó. Csak
a szegények lakásai, meggyilkolt és száműzött hazafiak házai, valamint az ipari, jótékonysági és
közoktatási célokra szolgáló épületek maradhatnak meg.
5. Lyon neve törlendő a köztársaság városainak névsorából. A meghagyott házak összessége
ezentúl a »Ville Affranch:e« (a Felszabadított Város) nevet viseli.
6. A royalista város bűnének és bűnhődésének örökidőkre szóló emlékéül Lyon romjai fölé oszlop
állítandó ezen felírással: »Lyon a szabadság ellen harcolt - Lyon nincs többé«."

Egyetlen képviselő sem mer szót emelni az indítvány ellen, amely Franciaország második városát
romhalmazzá akarja változtatni. A guillotine veszedelmesen villog a fejek fölött, és sorra lecsap azokra,
akik a könyörület szavát bármily halkan ki merik ejteni. A saját terrorjától terrorizált konvent egyhangúlag
elfogadja a vandáljavaslatot, amelynek megvalósításával Robespierre barátját, Couthont bízzák meg.
 Couthon - Fouché elődje - rögtön felismeri, milyen őrültség és öngyilkosság lenne Franciaország
legnagyobb ipari városát és elsősorban is annak műemlékeit elrettentő példa kedvéért könnyelműen
megsemmisíteni. Az első pillanattól kezdve elhatározza magában, hogy a parancsot szabotálni fogja. De
ehhez okos színlelés kell. Ezért Couthon eltitkolja azt a szándékát, hogy Lyont meg fogja kímélni, és
ravaszságból lelkesen dicséri a nagyszerű határozatot. „Polgártársaim - így kiált fel-, ennek a dekrétumnak
minden szava csodálattal tölti el szívemet. Valóban, szükséges, hogy ez a város elpusztuljon a föld
színéről, és példát szolgáltasson mindenkinek, aki netán fegyvert akar emelni a haza ellen. A konvent
eddigi erőteljes és nagyszerű intézkedései közül ez az egy hiányzott még eddig - a teljes és tökéletes
elpusztítás! Legyetek nyugodtak, polgártársaim, és biztosítsátok a nemzeti konventet: alapelvei azonosak a
mieinkkel, határozatait betű szerint végrehajtjuk." Ilyen himnuszt zeng a terv dicséretére, de valójában
esze ágában sincs szavainak megfelelően cselekedni. Beéri teátrális intézkedésekkel. Mindkét lábát korai
paralízis bénította meg, de lelkiereje és elszántsága nagyobb, mint a legegészségesebb emberé. Hord-
széken Lyon piacára viteti magát, ezüst kalapácsa ütésével szimbolikusan megjelöli a pusztulásra ítélt
házakat, és dörgő beszédet tart, amelyben könyörtelen bosszúval fenyegetőzik. Ezzel kielégíti a
leghevesebb forradalmárokat. Azután egy pár asszonyt és gyereket küld ki, hogy néhány csákányütéssel
tessék-lássék megrongálják a szép palotákat. A végső rombolást azzal az ürüggyel halogatja, hogy nem
talál szakavatott munkásokat. Néhány kivégzést el kell rendelnie, de ezek számát is megszorítja,
amennyire csak lehet.
A város már fellélegzik. Kellemes meglepetéssel látja, hogy a fulmináns hangon bejelentett megtorlás
ilyen szelíden alakul. De a terroristák sem alszanak, és lassanként felismerik Couthon titkos szándékait.
Követeket küldenek a konventhez, hogy tiltakozzanak az intézkedések lanyhasága ellen. Chalier véres,
szétroncsolt koponyáját Párizsba viszik, megmutatják a konventnek, és ünnepélyes menetben körülhor-
dozzák Párizsban, mint valami ereklyét; utána elhelyezik a Notre-Dame-ban, a nép felingerlésére.
Türelmetlenül kritizálják „Cunctator" Couthon intézkedéseit: kényelmes, lusta, gyáva, nem igazi férfi,
nem alkalmas arra, hogy a lázadók városán példás bosszút vegyen. Követelik, hogy egy sziklaszilárd
vasembert, igazi forradalmárt küldjenek ki helyette, valakit, aki megbízható, könyörtelen, és nem riad
vissza semmitől. A konvent végül kénytelen a lármás követelést teljesíteni, és a szelíd Couthon zord
hivatalát átruházza legelszántabb tribunjára, a heves Collot d'Herbois-ra, akiről az a hír járja, hogy fiatal
színész korában egyszer Lyonban csúfosan kifütyülték, tehát személyi okokból is ő a legalkalmasabb
ember a lyoni polgárok megfenyítésére. A konvent még mellé adja a legradikálisabb prokonzult, a
legkeményebb jakobinust és legtúlzóbb terroristát: Joseph Fouchét. A két új hóhér rögtön el is utazik a
szerencsétlen városba.

Valóban olyan hóhérlelkű véreb a kegyetlen feladattal megbízott Joseph Fouché, amilyennek a konvent
tartja? Szavai után ítélve annak látszik. Sőt nemcsak beszédei, de utóbbi tettei is szélsőséges
radikalizmusra vallanak. A kiküldött prokonzulok között senki sem töltötte be hivatását szigorúbban, mint
Fouché; sorozott és rekvirált, a templomokat éppúgy kifosztotta, mint a gazdagok házait, és keményen
letört minden ellenállást. De igen jellemző rá, hogy terrorista hírét és működése eredményeit jóformán
csak szavakkal és írott parancsokkal érte el. Nevers-ben, Clamecyban, a kerületéhez tartozó városokban és
falvakban egy csöpp vér sem folyt. Míg Párizsban a guillotine úgy kattog, mint valami varrógép, míg
Carrier Nantes-ban százával fullasztja a Loireba a gyanúsakat, míg az egész ország sortüzektől, gyilkossá-
goktól, embervadászattól visszhangzik, Fouché a maga kerületében egyetlenegy politikai kivégzéssel sem
terheli a lelkiismeretét. Ismeri az emberek gyávaságát - egész pszichológiáját erre alapítja. Tudja, hogy a
terror dörgő szava és vad gesztusa többnyire fölöslegessé teszi a terrort magát. És amikor később, a
reakció legvadabb tombolása idején minden megyében összegyűjtik a vádakat az egykori urak ellen,
Fouché kerületében nem akad vádló. Csak azt hozhatják fel ellene, hogy folyton halállal fenyegetőzött, de
valóban végrehajtott halálos ítéletet nem vethetnek a szemére. Ebből is látni, hogy a Lyon hóhérjának
kiszemelt Fouché nem szereti a vért. Inkább róka, mint tigris. Ennek a csöppet sem érzéki, hideg, számító
embernek nincs szüksége vérgőzre, hogy idegeit felkorbácsolja. Ha tombol, csak szavai haragosak,
sohasem követel valójában kivégzéseket. Ösztönösen és okosságból (nem pedig emberségből) tiszteli az
emberi életet. Amíg a saját élete nincs veszélyben, nem tör mások életére. Csak akkor öl, ha élete vagy
igen fontos érdekei forognak kockán.
Hiszen majdnem minden forradalom titka és a legtöbb forradalmi vezér tragikus fátuma éppen az, hogy
noha nem szereti a vérontást, előbb-utóbb mégis rákényszerül. Desmoulins az íróasztal mellől tajtékzó
haraggal követeli a girondisták elítélését; de amikor a törvényszéki teremben kimondják a halálos ítéletet
a huszonkét ellenfél fejére, akiket ő maga hurcolt a vérbíróság elé, sápadtan felugrik, reszketve rohan ki a
teremből - nem, ezt nem akarta! Robespierre, aki ezernyi végzetes dekrétumot írt alá, két évvel korábban
még a halálbüntetés eltörléséért harcolt, és a háborút bűntettnek bélyegezte. Danton, a vérbíróság
megteremtője, megrendült lélekkel így sóhajtott fel: „Jobb a guillotine alá kerülni, mint mások fejét
levágni vele." Még Marat is, aki lapjában háromszázezer ember kivégzését követelte, mindent elkövetett,
hogy egy-egy elítéltet megmentsen a nyaktilótól. Mindezek az emberek, akiket később vérontásban
kéjelgő fenevadaknak, szenvedélyes gyilkosoknak ábrázolnak, szívük belsejében irtóznak az
emberöléstől. Csak azért fenyegetőznek halállal, hogy politikai ellenfeleiket sakkban tartsák. De a gyil-
kosság vetése elmaradhatatlanul kivirágzik mindenütt, ahol szóban 'vagy elméletben a gyilkosság magvát
elhintették. A francia forradalmárok bűne nem az, hogy szerették a véres tetteket, hanem az, hogy
szerették a véres szavakat. Csak a népet akarták lelkesíteni és a saját radikalizmusukat igazolni, amikor
kifejlesztették azt a véres frazeológiát, amely folyton árulók ellen dörgött, és a vesztőhely vízióját
vetítette fel. Amikor az uszító beszédektől megittasult nép valóban követelni kezdi az annyit hangoztatott
energikus intézkedéseket, az ár elsodorja a vezéreket, már nincs erejük és bátorságuk az árral
szembeszállni, és meg kell indítaniuk a guillotine-t, amiről annyit beszéltek. Véres szavaikat véres
tettekre kell váltaniuk, és borzalmas verseny indul meg, amelyben senki sem tud lemaradni. Vigyázniuk
kell, nehogy a népkegy ellenük irányuló népharaggá változzék. Buzgón részt kell venniük az
emberhajszában, nehogy a vadászok sorából az üldözött vadak közé kerüljenek. Az alágördülő kőszikla
könyörtelen fizikai törvényei szerint mind gyorsabban sodródnak lefelé a lejtőn. Ezreket és ezreket
taposnak el, nem gonoszságból, nem is szenvedélyes meggyőződésből, most már csak tehetetlen
gyávaságból. Mert a világtörténelem, sajnos, nemcsak az emberi bátorság krónikája, miként többnyire
ábrázolják, hanem az emberi gyávaságé is. És a politika, amelyről azt hiszik, hogy vezető egyéniségek
akarat-megnyilvánulása, tulajdonképpen rabszolgai követése az áramlatnak, amelyet a vezetők indítottak
meg ugyan, de később nincs már erejük ahhoz, hogy megállítsák, vagy irányítsák. A háború is így
keletkezik mindig - előbb a tűzzel és veszedelmes szavakkal való játék, aztán a hazafias szenvedélyek
felingerlése, végül a politikai gaztettek sorozata. Nincs olyan gonoszság vagy brutalitás, amely annyi
vérbe került volna, mint az emberi gyávaság. Fouché nem is tudja, mi fán terem a szenvedély, mégis
tömeghóhérrá válik Lyonban, attól való félelmében, hogy árulónak fogják tartani, és végeznek vele, ha
okosabban cselekszik. De mellékes, mi az érzése, gondolata, szándéka. A történelemben csak a tett
számít, és tettei után ítélve, Fouché rászolgált a „mitrailleur de Lyon" névre, amellyel az utókor
megbélyegezte. Később még a hercegi palást sem takarhatja el kezén a vérfoltokat.
Collot d'Herbois november 7-én, Fouché 1o-én érkezik meg Lyonba. Haladéktalanul munkához látnak.
De a tulajdonképpeni tragédia előtt az elcsapott komédiás és a reverendájából kiugrott pap rövid
szatírjátékot rendez, amely az egész francia forradalom legbizarrabb epizódjának mondható. Ünnepélyt
rendeznek Chalier-nak, a szabadság mártírjának emlékére, ez nyújt alkalmat az ateista orgiára. Előjátékul
már reggel nyolc órakor összeszedik a templomokból a még megmaradt kegyszereket. Az oltárokról
letépik a feszületeket, elrabolják az oltárterítőket és miseruhákat. Végtelen menet halad az egész városon
át a Place des Terreaux felé. Négy párizsi jakobinus viszi a menet élén a Chalier hamvait tartalmazó
urnát, virágokkal díszített mellszobrát és kis kalitkában egy galambot, amely állítólag a mártír egyetlen
vigasztalója volt a börtönben. Mögöttük a három prokonzul lépked ünnepélyesen.' Az újfajta
szertartásnak az a célja, hogy Chalier-t, a szabadság mártírját, aki halálával „megváltotta Lyon népét",
szentté avassa. De még ennek az ostoba ceremóniának a pátoszát sem tudják megóvni. A nevetséges
komédiához újabb ízléstelenség járul. Elővezetnek egy szamarat, amelynek fejére püspöksüveget
erősítenek, a farkára, pedig egy bibliát és egy feszületet kötnek. Suhancok ordítozva követik a szegény
riadt állatot. Valóságos indiántáncot járnak körülötte, kezükben szentképekkel, kelyhekkel,
szentségtartókkal. Így vonszolják végig az evangéliumot, az összeverődő tömeg gaudiumára, az utca
porában.
 Végre harci kürtök szava megállítja a menetet. A nagy tér közepén, ahol gyeptéglákból oltárt emeltek,
elhelyezik Chalier hamvvedrét és mellszobrát. A három nemzetgyűlési képviselő tiszteletteljesen hajlong
az új szent oltára előtt. Előbb az egykori ripacs, Collot d'Herbois szónokol, aztán Fouché tart beszédet. A
konvent ülésein mindig hallgatott, de most hirtelen megtalálja hangját, és áradozó frázisokkal önti le a
mártír gipszszobrát. „Chalier, Chalier, te már nem élsz! Vakmerő bűnösök feláldoztak, de gyilkosaid
vérükkel fognak lakolni gaztettükért, hogy haragos Maneseidet kiengeszteljék. Chalier! Chalier! Képed
előtt szent esküvel fogadjuk, hogy megbosszuljuk mártírhalálodat, és az arisztokraták gőzölgő vérével
tömjénezünk felejthetetlen emlékednek!" A harmadik népképviselő nem olyan bőbeszédű, mint a leendő
arisztokrata, a későbbi otrantói herceg. Alázatosan megcsókolja a szobor homlokát, és csak ennyit mond:
„Halál az arisztokratákra!"
A beszédek után hatalmas máglyát raknak. Joseph Fouché, aki nemrég még tonzúrát viselt a feje búbján,
nyugodtan végignézi, amint levágják az evangéliumot a szamár farkáról, és belevetik a tűzbe, az
összerabolt feszületek, ostyatartók, misekönyvek közé. A szamarat még megitatják az egyik szent
kehelyből, jutalmul, hogy közreműködött a bizarr ceremónián, aztán a négy jakobinus elviszi Chalier
szobrát a város legszebb templomába, ahol az elpusztított Krisztuskép helyébe, az oltárra állítják.
Másnap emlékérmeket vernek az ünnepély megörökítésére. Ma már ezek az érmek sehol sem találhatók,
valószínűleg azért, mert a későbbi otrantói herceg mindet összevásárolta és eltüntette éppen úgy, mint
azokat a könyveket, amelyekben ateista és ultrajakobinus korszakának hőstetteiről szó esett. Fouchénak
kitűnő az emlékezőtehetsége. De az a gondolat, hogy kortársai között is sokan vannak, akik nagyon jól
emlékeznek a lyoni ünnepélyre, fölötte kellemetlen „Monseigneur le sénateur" őexcellenciájának, a
legkeresztényibb király miniszterének.

Bármilyen visszatetsző is Fouché lyoni szereplésének kezdete, az első napon csak színházat játszik,
komédiázik, még nem ömlik embervér. De másnap reggel már elzárkóznak a konzulok a város egyik
félreeső házában, amelyet fegyveres írség véd minden hívatlan látogatótól, s az őrség azt jelképezi, hogy
kérés, könyörgés, irgalom nem lépheti át a küszöböt. Forradalmi törvényszék alakul. Hogy Lyon királyai,
Fouché és Collot micsoda szörnyű Szent Bertalan-éjszakára készülődnek, az látható abból a levélből,
amelyet a konventhez intéznek: „Szilárd jellemű republikánusokhoz méltó eréllyel kívánjuk missziónkat
betölteni! - írják. - Arról a magaslatról, ahová a nép bizalma állított bennünket, nem fogunk leszállni, hogy
néhány többé-kevésbé bűnös ember nyomorúságos magánérdekével törődjünk. Elzárkóztunk mindenki
elől, mert nem akarjuk időnket elvesztegetni, és nem akarunk személyes tekintettel lenni senkire. Csak a
köztársaságot tartjuk szemünk előtt és azt a parancsot, amely elrendelte, hogy elrettentő példát
szolgáltassunk. Minden könyörgő szóval szemben süketek vagyunk, csak a nép hangját halljuk, amely a
mártírok vérének gyors megbosszulását követeli. Minthogy meg vagyunk győződve arról, hogy a nép
gyilkosai által elnyomottakon és börtönbe vetetteken kívül ebben az elvetemült városban egyetlen ártatlan
ember sincs, bizalmatlanul fogadjuk a megbánás könnyeit, amelyek hiába próbálják meglágyítani
szívünket. Bevalljuk, hogy az irgalmat veszedelmes gyengeségnek tartjuk, amely csak arra alkalmas, hogy
bűnös reményeket ébresszen. Ha valakivel szemben enyhén járunk el, akkor levegőhöz juttatjuk vala-
mennyi hozzá hasonló bűnöst, és veszélyeztetjük az igazságszolgáltatás hatását. A házak lerombolása
lassan folyik, a republikánus türelmetlenség gyorsabb eszközöket követel: csak robbanóaknák és lángoló
máglyák fejezhetik ki kellően a nép hatalmát. A népakaratot nem szabad feltartóztatni, mint a zsarnokokét,
lehetővé kell tenni, hogy utat törjön magának, és vihar formájában nyilatkozzék meg.
Ez a vihar az előre megállapított program szerint december 4-én tör ki, és visszhangjától megremeg az
egész ország. Korán reggel, párosan összeláncolva, hatvan fiatalembert vezetnek elő a börtönökből. Nem
viszik őket a guillotine alá, amely Fouché szerint nagyon lassan dolgozik, hanem ki a Rhőne folyó túlsó
partján elterülő brotteaux-i síkságra. A sebtében kiásott két hatalmas árok már sejteti az áldoza tokkal,
hogy milyen sors vár rájuk, és az árkoktól tízlépésnyi távolságban felállított ágyúk a kivégzés módját is
elárulják. A védtelen embereket egyetlen jajveszékelő, üvöltő, tomboló csomóba kötözik össze, az emberi
kétségbeesés vonagló hústömegévé. Elhangzik a vezényszó, és a közvetlen közelben ásító ágyútorkokból
roncsoló, halálos ólomdarabok zúdulnak a halálfélelemben kapálózó embertömegre. Az első sortűz nem
öli meg valamennyit, akadnak köztük olyanok is, akiknek csak lábát, karját vagy beleit tépte ki a
kartácstűz, vagy véletlenül teljesen épek maradtak. Tehát újabb vezényszó: lovascsapat vágtat bele a vérző
tömegbe, és karddal, pisztollyal vágja, lövi az összekötözött, tehetetlen, hörgő, menekülni képtelen
embereket, míg az utolsó sóhaj is el nem hallgat. A mészárlás jutalmául a hóhérok lehúzhatják a ruhát és a
csizmát a halottakról, mielőtt a szétroncsolt, meztelen hullákat a két nagy gödörben elhantolnák.
Joseph Fouchénak, a legkeresztényibb király későbbi miniszterének ez az első vérengzése. Másnap
reggel tüzes hangú proklamációt ad ki, amelyben büszkén dicsekszik tettével: „A nép képviselői
könyörtelenül folytatni fogják megkezdett missziójukat. A nép kezükbe adta haragjának villámait, és a
bosszú nem nyugszik mindaddig, amíg le nem sújtott a szabadság utolsó ellenségére is. A képviselőkben
elég bátorság é1 ahhoz, hogy holttesteken, sírokon és romokon át haladjanak a nemzet boldogsága és a
világ megújhodása felé."
Ez a szomorú bátorság még aznap újból megnyilatkozik a brotteaux-i síkon, ahol az ágyúk kartácstüze
ismét szétmarcangol egy még nagyobb csoportot. Ezúttal kétszáz embert hajtanak ki hátrakötött kézzel a
gyászmezőkre. Az ágyúk és gyalogság sortüze néhány perc alatt végez velük. Az eljárás ugyanaz, mint az
előző napon, mindössze azzal a különbséggel, hogy még jobban megkönnyítik a hóhérok munkáját,
amennyiben nem fárasztják őket áldozataik eltemetésével. Minek is sírt ásni ilyen gazemberek számára?
Egyszerűen lerángatják a csizmákat a véres lábakról, és a meztelen, sokszor még vonagló testeket
beledobálják a Rhőne áramló vizébe.
Noha az egész ország utálattal és borzalommal fogadja a tömeggyilkosság hírét, Fouché mégis lelkesen
dicsekszik vele. Még arra is büszke, hogy a holttesteket a folyóba hányatta. Hogy a Rhőne vizét
megfertőzik a meztelen hullák, azt politikai sakkhúzásnak minősíti, mert a tetemek egészen Toulonig
sodródnak, és hirdetik a republikánus bosszú rettenetes erejét. „Szükséges - írja -, hogy a véres tetemek,
amelyeket a Rhőne-ba vetünk, a két part mentén a torkolatig, a gyalázatos Toulonig ússzanak, hogy
rémületet keltsenek a gyáva és kegyetlen angolokban, s megmutassák nekik a nép min denható erejét."
Persze magában Lyonban nincs szükség ilyen szemléltető eszközökre. A város fölött kiterjeszti szárnyait a
rémület, a kivégzések napirenden vannak, egyik hekatomba a másikat követi. Amikor a köztársasági
csapatok elfoglalják Toulont, Fouché szeme „örömkönnyekben úszik", és a nagy napot azzal ünnepli meg,
hogy „újabb kétszáz lázadót állít az ágyúk torka elé". Hiábavaló minden sírás és könyörgés. Két asszonyt,
akik túlságosan szenvedélyesen esdekelnek kegyelemért elítélt férjük részére, büntetésül a guillotine mellé
kötöznek. A képviselők házát fegyveres katonák őrzik, nehogy könyörgésekkel zaklassák őket. Minél
erősebben ropognak a puskák, dörögnek az ágyúk, annál hangosabban pattognak a város prokonzuljainak
szavai: „Kimondjuk bátran, félelem nélkül, hogy nagyon sok vért ontottunk, de ezzel csupán
kötelességünket teljesítettük. Csak hadd sújtson le a villám ellenségeinkre! Nem nyugszunk addig, amíg
valamennyit ki nem irtottuk, a legalaposabb, legfélelmetesebb és a leggyorsabb módon." Néhány héten
belül hatszáznál több kivégzés igazolja, hogy Joseph Fouché ez alkalommal kivételesen igazat mond.

A két kiküldött buzgalma nem merül ki a mészárlásokban és az ezekről szóló lelkes beszámolókban.
Nem feledkeznek meg gyászos megbízásuk másik feléről, a város lerombolásáról sem. Rögtön
megérkezésük után jelentést küldenek Párizsba, amelyben elpanaszolják, hogy elődjük nem teljesítette
kötelességét, az épületek elrendelt elpusztítása eddig csak ímmel-ámmal haladt. „De mi aknákkal fogjuk
gyorsítani a munkát - írják. - Már kirendeltük az árkászcsapatokat, és a Bellecour két napon belül a
levegőbe repül." A Bellecour híres épülethomlokzatait XIV. Lajos idején kezdte építeni Mansard egyik
tanítványa. Ez Lyon legszebb része, tehát legelőször ezt szemelik ki pusztulásra. A palotasorok lakóit
brutálisan kiűzik otthonukból, és a munkanélküliek csapatai, férfiak és nők vegyest, néhány hét alatt
romba döntik e gyönyörű műremekeket. A szerencsétlen város visszhangzik a jajveszékeléstől, sóhajoktól,
az ágyúdörgéstől és leomló falak robajától. Mialatt a „comité de justice" (Igazságügyi Bizottság) az
embereket ítéli halálra, a „comité de démolition" (Rombolási Bizottság) a házakat dönti le, a „comité des
substances" (Anyagok Bizottsága) ugyanakkor könyörtelenül folytatja az élelmiszerek, ruhaneműek és ér-
téktárgyak rekvirálását. Minden házat végigmotoznak a padlástól a pincéig, mindenütt bujkáló
szökevények és elrejtett kincsek után kutatnak. Az egész város reszket attól a két embertől, aki
láthatatlanul dirigálja a terrort. Fouché és Collot fegyveres katonáktól őrzött lakásukban élnek vissza -
vonultan, őrök ügyelnek a házra. A legszebb paloták már romba dőltek, a börtönök, noha mindig újra
teletömik őket, félig üresek, az üzletek kiürültek, Brotteaux mezejét ezer áldozat vére festette már pirosra,
amikor végre néhány bátor polgár elszánja magát arra, hogy élete kockáztatásával Párizsba siet, és átad a
konventnek egy könyörgő írást, amelyben kérik: ne engedjék földig rombolni a szerencsétlen várost! A
kérvény hangja természetesen nagyon óvatos, sőt alázatos, a kérvényezők is gyáván, meghajlással kezdik,
dicsőítik a hérosztratoszi határozatot, amely „a római senatus szelleméhez méltó". Csak ezután kérnek
kegyelmet a megbánók, a megtévedt, gyenge, gyarló emberek és - ezt is ki merik mondani - a félreismert
ártatlanok számára.
De a konzulok idejekorán értesülnek a burkolt vádiratról. Collot d'Herbois, aki ékesebben tud beszélni,
mint társa, gyorspostakocsival Párizsba siet, hogy kivédje a vágást. A következő napon a konventben és a
jakobinusok klubjában nagy beszédeket tart, és odáig merészkedik, hogy a tömeges kivégzéseket a
humanizmus egyik formájának nyilvánítja. „Meg akartuk kímélni a lakosságot az egymás után következő
sok kivégzés szörnyű látványától. Ezért a biztosok úgy határoztak, hogy a halálraítélteket egyetlen napon
végeztetik ki. Ez a határozat humánus érzésből fakadt." A jakobinusok körében Collot még lelkesebben
ecseteli az új, humánus módszer előnyeit: „Igen, kétszáz bűnöst egyetlen sortűzzel semmisítettünk meg.
Szemünkre vetik ezt az eljárást. Nem tudják, hogy ez a mérséklet aktusa volt? Lehet-e kivégzés kímé-
letesebb és könyörületesebb? Ha húszat fektetnek guillotine alá, az utolsó elítélt hússzor szenvedi végig a
halál gyötrelmeit. Így azonban húsz áruló egyszerre pusztul el."
És ezek az üres frázisok, a forradalom véres szótárából sebtében kiragadott szavak, mint annyiszor,
most is beválnak) A konvent és a jakobinusok helyesléssel fogadják Collot fejtegetéseit, s ezzel a lyoni
prokonzulokat áldásdús működésük folytatására buzdítják. Ugyanazon a napon nagy ünnepély van
Párizsban: Chalier hamvait elhelyezik a Panthéonban. Tehát Chalier ugyanolyan megtiszteltetésben
részesül, mint eddig csak Jean Jacques Rousseau és Marat. Szerelmese pedig, éppúgy, mint Marat-é,
állami nyugdíjat kap. Ezzel a mártír hivatalosan Franciaország nemzeti hőse lesz, Fouché és Collot
minden kegyetlen tette pedig jogos bosszúállás, ami csak helyeselhető.
Mindamellett bizonyos aggodalom fogja el a két lyoni diktátor szívét. A konventben veszélyes a
helyzet, a többség ingadozik Danton és Robespierre, a mérséklet és a terror között. Ez az ingadozó
hangulat fokozott óvatosságot igényel. A két társ elhatározza, hogy megosztja a szerepeket: Collot
d'Herbois Párizsban marad, hogy figyelemmel kísérje a konvent és a bizottságok hangulatát, és szükség
esetén brutális szónoki hevességével minden lehetséges támadásnak elejét vegye - a kivégzések folytatása
Fouché „energiájára" hárul. Ez nagyon fontos momentum, mert Fouché később ügyesen megkísérelte,
hogy nyíltszívű kollégájára tolja a felelősséget az erőszakos cselekedetekért. De a tények azt bizonyítják,
hogy mikor Fouché egymaga parancsol, akkor sem pihen a halál kaszája. Ekkor is ötvennégy, hatvan,
száz embert végeznek ki naponta, Collot távollétében is rombolják az épületeket, a zsúfolásig telt
börtönök megürülnek a kivégzések következtében, és Fouché még mindig túlharsogja tetteit lelkes
szavaival: „E törvényszék ítéletei rettegésben tartják a bűnösöket, a nép azonban vigaszt és megnyugvást
talál bennük, hallgat rájuk és helyesli ezeket. Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy szívünk egyszer is
ellágyult. Kijelenthetem, hogy egyetlen bűnöst sem méltattunk kegyelemre."

De egyszerre csak mi történik? Fouché megváltoztatja hangját. Finom szimatjával messziről megérzi,
hogy a konventben megfordult a szél. Harsány kivégzési jelentései egy idő óta nem keltenek megfelelő
visszhangot. Jakobinus barátai, ateista elvtársai, Hébert, Chaumette, Ronsin egyszeriben elcsendesednek,
nagyon, sőt örökre, mert Robespierre kemény keze váratlanul torkon ragadja őket. Ez az erkölcsös tigris
egy ideig várakozott, majd előugrott az árnyékból, és az ultraradikálisokra vetette magát. Javaslatára a
gyűlés elé idézik Carrier-t, aki Nantes-ban éppoly szélsőségesen fojtatott embereket vízbe, ahogyan
Fouché Lyonban agyonlövetett. Aztán hűséges tanítványa, Saint Just útján lefejezteti az elzászi közvádlót,
Eulogius Schneidert. Az ateista népünnepélyeket (amilyet Fouché is rendezett) ostobaságinak minősíti, és
Párizsban megszünteti. A konvent nyugtalan tagjai félénken engedelmeskednek akaratának.
Fouchét hirtelen elfogja a régi aggódás, hogy immár nem tartozik a többséghez. A terroristák
elvesztették a talajt lábuk alól - mi értelme, hogy ilyenkor terrorista legyen? Inkább gyorsan átpártolni a
mérsékeltekhez, Dantonhoz és Desmoulins-hoz, akik most a „szelídség törvényszékét" követelik, gyorsan
köpenyeget forgatni a szél új iránya szerint. Hirtelen elrendeli a kartácsolások beszüntetését, és csak
lassan, vonakodva folytatja munkáját a guillotine, amelyről pamfletjaiban azt írta, hogy túl lassan
dolgozik; alig két-három fej naponta; valóban csekélység a régebbi brotteaux-i tömegmészárlásokhoz
képest. Ezzel szemben egyszerre minden energiájával a radikálisok ellen fordul, ünnepségeinek rendezői,
parancsainak végrehajtói ellen. A forradalmi Saulus hirtelen humánus Paulusszá alakul át. Simán a másik
oldalra áíl, Chalier híveit anarchistáknak, lázadóknak nevezi, feloszlat egy vagy két tucat forradalmi
bizottságot. És most különös dolog történik. Lyon megfélemlített, halálra rémített lakossága egyszerre
megmentőjét látja Fouchéban, a kartácsolások hősében. A lyoni forradalmárok, pedig egyre-másra írják a
dühöngő leveleket, lágyszívűséggel, árulással és a hazafiak elnyomásával vádolják.
Fouché sikerének titka a harcban: ezek a merész fordulatok, az az arcátlanság, amellyel kellő
pillanatban fényes nappal mindig átpártol a másik táborba, a győzteshez. Most is csupán ezek mentik meg
az életét. Bebiztosította magát mindkét oldalon. Ha Párizsban túlzott szelídséggel vádolják, majd büszkén
mutathat az ezernyi sírra és Lyon lerombolt palotáira. Ha ellenben kegyetlen hóhérnak mondják,
hivatkozhatik a lyoni jakobinusok panaszos leveleire, amelyek éppen moderantizmussal, „túlságos
mérséklettel" vádolják. A szél járása szerint jobb zsebéből kihúzhat egy bizonyítékot könyörtelensége, bal
zsebéből emberséges viselkedése igazolására, felléphet akár mint Lyon hóhéra, akár mint megmentője. És
valóban ezzel az ügyes bűvészmutatvánnyal el is éri, hogy a lyoni mészárlást később az őszinte, egyenes,
nyíltszívű Collot d'Herbois nyakába varrják.
De csak az utókort sikerült megtévesztenie; Párizsban könyörtelenül őrködik ellensége, Robespierre, aki
nem tudja neki megbocsátani, hogy az ő emberét, Couthbnt kiszorította Lyonból. Robespierre már a
konventben meggyőződött Fouché kétszínűségéről, megvesztegethetetlenül követi minden pálfordulását,
látja azt is, hogy Fouché megérezte a közelgő vihart, és lapulni akar. És jaj annak, akit Robespierre
gyanúba fog; előle nem menekül meg senki. Germinal hó I2-én kikényszeríti a Közjóléti Bizottságban azt
a fenyegető dekrétumot, amely Fouchét Párizsba rendeli, hogy feleljen a lyoni eseményekért. Aki három
hónapon keresztül kegyetlenül törvényt ült mások felett, most maga kerül bíróság elé.
Bíróság elé? Miért? Mert három hónap alatt kétezer franciát mészároltatott le? Az ember azt gondolná:
mint Carrier és más tömeggyilkosok társát vonják majd felelősségre. De csak most mutatkozik meg
Fouché legutóbbi elképesztően szemérmetlen pálfordulásának politikai zsenialitása: azért kell felelnie,
hogy elnyomta a radikális Société populaire-t (népi szervezetet), üldözte a jakobinus hazafiakat. A „mit-
railleur de Lyon", kétezer ember hóhéra - a történelem feledhetetlen tréfája ez! - a humanizmus nemes
bűnével vádoltan kerül a bíróság elé!
 HARMADIK FEJEZET

HARC ROBESPIERRE ELLEN

1794

Joseph Fouché április 3-án tudja meg, hogy a Közjólét Bizottság Párizsba rendelte számadásra. Április
5-én kocsira ül. Tizenhat tompa koppanás előzi meg az elutazását, a guillotine tizenhat csapása, a
guillotine-é, amely aznap működik utoljára az ő parancsára. S az utolsó pillanatban sebtében még két
halálos ítéletet hajtanak végre a nagy mészárlás betetőzésére. Két különös kivégzés. Vajon ki a két utolsó
áldozat? Nem más, mint a lyoni hóhér és segédje. Ugyanaz a két ember, aki annak idején a reakció
parancsára Chalier-t és barátait, később, pedig Fouché parancsára reakciósok százaitt küldte egykedvűen a
másvilágra; most ők kerülnek hóhérbárd alá. A fennmaradt aktákból nem lehet megállapítani, hogy milyen
bűnnel vádolták őket. Valószínűleg csak azért végezték ki őket, hogy később Fouché utódainak és az
utókornak ne tudjanak túl sokat fecsegni Lyonról. Legjobban a halottak tudnak hallgatni.
Miután ez is elintéződött, elindult a kocsi. Fouchénak van min törnie a fejét Párizsig. Azzal a
gondolattal vigasztalódik, hogy még nem veszett el semmi. Van néhány befolyásos barátja a konventben,
elsősorban Robespierre nagy ellenfele, Danton. Talán sikerül sakkban tartani a tigrist. Persze Fouchénak
sejtelme sincs arról, hogy a forradalom e végzetes óráiban az események gyorsabban futnak, mint a
Lyonból Párizsba tartó postakocsi kerekei. Honnan is tudhatná Fouché, hogy bizalmasa, Chaumette már
két nap óta tömlöcben ül, hogy Danton hatalmas oroszlánfejét Robespierre már tegnap a guillotine alá
taszította, míg Condorcet, a jobbszárny szellemi vezére, éhezve bujdosik Párizs környékén, és Fouché
másnap méreggel vet véget életének, nehogy a törvényszék elé kerüljön. Mindezeket a férfiakat egyetlen
ember kergette a halálba, és az az egy ember Fouché legelkeseredettebb politikai ellenfele - Robespierre!
A lyoni postakocsi 8-án este érkezik meg Párizsba. Fouché csak ekkor értesül a veszély nagyságáról, csak
ekkor tudja meg, hogy egyenesen a tigris torkába szaladt. Igen valószínű, hogy Joseph Fouché prokonzul
úr nagyon keveset aludt az első éjszakán, amit az utazás után Párizsban töltött.
Másnap reggel Fouché útja a konventbe vezet. Türelmetlenül várja az ülés megnyitását. Különös
jelenség: a tágas terem sehogy sem akar megtelni. A helyek fele, sőt több mint fele üresen marad. Hiszen
lehetséges, hogy a képviselők egy része vidéken jár kiküldetésben, vagy más valami akadályoz za
megjelenését, mégis feltűnő, hogy egészen üres padsorok ásítoznak a terem jobb oldalán, ahol a vezérek
ültek egykor, a girondisták, a forradalom ragyogó szónokai! Hova lettek? A legbátrabb huszonkettő,
Brissot, Pétion és mások vérpadon fejezték be az életüket, vagy öngyilkosok lettek, vagy pedig menekülés
közben farkasok tépték szét őket. Hatvanhárom barátjukat, akik szót mertek emelni védelmükre, a
többség száműzetésre ítélte - Robespierre egyetlen félelmetes csapással majdnem száz jobboldali
ellenfelével végzett. De ökle ugyanilyen erélyesen szétcsapott a hegypártiak között is: Danton,
Desmoulins, Chabot, Hébert, Fabre d'Églantine, Chaumette és még kéttucatnyi képviselő, valamennyien,
akik Robespierre dogmatikus hiúsága ellen lázadozni merészeltek, a meszesgödörben fejezték be földi
pályafutásukat.
Mindannyiukat eltávolította ez a jelentéktelen külsejű, keskeny, hátrafutó homlokú, vizenyős, apró
rövidlátó szemű, májbajosan fakó, beesett arcú, vézna, ember, aki hosszú ideig szinte eltűnt titáni elődei
mögött. Az idő kaszája rendeket vágott előtte, és szabaddá tette az útját. Amióta eltűnt Mirabeau, Marat,
Danton, Desmoulins, Vergniaud és Condorcet, tehát amióta a fiatal köztársaság elvesztette néptribunját,
lázítóját, vezérét, íróját, szónokát és gondolkodóját, Robespierre a köztársaság pontifex maximusa,
diktátora, triumfátora, minden egy személyben. Fouché szíve összeszorul, amint nagy ellenfelére néz, akit
most tolakodó hízelgéssel vesz körül a szolgalelkű képviselők hada. Robespierre gőgös közönnyel
fogadja mind e hódolatot, kiismerhetetlenül, erényeinek páncéljába burkolózva jártatja végig rövidlátó
szemét az arénán, elégedetten, abban a büszke tudatban, hogy nincs akarat, amely ellene merne szegülni.
De egyvalaki mégis meri ezt! Valaki, aki csak nyerhet, mert nincs már vesztenivalója. Joseph Fouché
szólásra emelkedik, és bejelenti, hogy igazolni akarja lyoni viselkedését.

Hogy a konvent előtt akarja igazolni magát, az tulajdonképpen kihívás a Közjóléti Bizottság ellen, mert
Fouchét nem a konvent, hanem a Bizottság idézte maga elé, hogy felelősségre vonja. De Fouché rögtön a
magasabb fórumhoz fordul, a nemzetgyűléshez. Eljárása vakmerő. Az elnök azonban megadja neki a szót.
Elvégre Fouché a konvent nevezetesebb tagjai közé tartozik, sokszor hangzott el a neve ebben a teremben,
még nem felejtették el érdemeit, jelentéseit, tetteit.
Fouché fellép a pódiumra, és hosszadalmas jelentést olvas föl. Végighallgatják, nem szakítja félbe senki,
sem helyeslőn, sem rosszallón. De mikor befejezi, senki sem tapsol. A konvent most már csupa félős
emberből áll. A guillotine egyéves működése lelkileg kiherélte ezeket a férfiakat. Akik azelőtt szabadon,
szenvedélyesen hirdették meggyőződésüket, nyíltan és merészen részt vettek a szavak és felfogások
vitájában, ma már nem árulják el gondolataikat. Amióta a hóhér, mint Polüphémosz, napról napra kiemel
néhány embert a soraikból, hol jobbról, hol balról, amióta minden kimondott szó mögött ott sötétlik a
guillotine árnyéka, a képviselők jobban szeretnek hallgatni, mint beszélni. Mindegyik lehetőleg meg lapul
társai mögött, mindegyik előbb óvatosan jobbra-balra kacsint, mielőtt meg merne mozdulni. Arcuk fakó a
nyomasztó félelemtől. És semmi sem alacsonyítja le az embert és még inkább az emberek tömegét
annyira, mint a félelem valami láthatatlantól.
Ez alkalommal sem mer senki véleményt nyilvánítani. Csak semmi beavatkozás a Közjóléti Bizottság, a
láthatatlan törvényszék munkájába! Fouché védekezését nem fogadják el, nem utasítják vissza, csak
egyszerűen átteszik felülvizsgálat végett a Bizottsághoz. Vagyis ahhoz a fórumhoz, amelyet Fouché
mindenáron ki szeretett volna kerülni. Ravaszkodása nem sikerült. Az első ütközetet elvesztette.

Most már kezd a hideg futkározni a hátán. Túlságosan előre merészkedett az ismeretlen terepen,
gyorsan vissza kell vonulni. Inkább kapitulál, mintsem hogy egymagában szembeszálljon a
leghatalmasabbal. Így Fouché bűnbánón térdet-fejet hajt. Még aznap este felkeresi Robespierre-t a
lakásán, hogy kibeszélje magát vele, vagyis magyarán: hogy kegyelmet kérjen tőle.
A nevezetes beszélgetésnek nem volt tanúja, csak az eredménye ismeretes. Ugyanúgy folyhatott le, mint
az a látogatás Robespierre-nél, amelyet Barras ír le ijesztő realizmussal emlékirataiban. Fouché is
összeszoruló szívvel kapaszkodhatott fel a szűk falépcsőn, a Rue Saint-Honoré-beli kis házban, ahol a
megvesztegethetetlen Robespierre szinte a kirakatba teszi a szegénységét és az erényeit. Fouchét is
nehezen, csak hosszas vizsgálódó faggatás után bocsáthatták be a ház gazdái, akik féltékeny hódolattal
őrizték istenített bérlőjüket. Miként Barrast, valószínűleg Fouchét is sértő gőggel fogadta Robespierre,
szinte ülőhellyel sem kínálta a rideg, keskeny szobában, melynek falait hiú módon a saját képeivel
díszítette. Mert ez az ember, aki szenvedélyesen szereti az erényt, és bűnös módon szerelmes a saját
erényébe, nem ismer kíméletet, nem tud megbocsátani annak, aki valaha is más véleményen volt, mint ő.
Türelmetlen és fanatikus, az értelem és az „erény" Savonarolája; visszautasítja ellenfelei minden
alkudozását, sőt kapitulációját is; még ott is, ahol a politika parancsolóan követeli a megegyezést, gátat
emel gyűlölködő keménysége és dogmatikus büszkesége. Senki sem tudja, mit mondott Robespierre-nek
Fouché, és mit felelt bírája, de annyi bizonyos, hogy a lehető legbarátságtalanabb, legleverőbb
fogadtatásban részesítette. Leplezetlenül, lesújtón értésére adta, mennyire megveti: könyörtelen
megtorlással fenyegette, ott a lakásán in effigie halálra ítélte. A dühtől és félelemtől reszkető, megalázott,
visszautasított, megfenyegetett Joseph Fouché, amint lefelé botorkál a Rue Saint-Honoré-i lépcsőházban,
tudja, hogy halál fia - kivéve, ha Robespierre előbb megy a másvilágra. Harc életre-halálra! Megindul a
párbaj Robespierre és Fouché között.

Robespierre és Fouché e párbaja a forradalom történetének legizgatóbb és pszichológiai szempontból

legérdekesebb epizódjai közé tartozik. Politikailag tapasztalt, okos ember mind a kettő, tévedésük is
közös: sokáig kölcsönösen alábecsülik egymást, csak azért, mert olyan régi ismerősök. Fouché szemében
Robespierre még mindig az a kopott, vézna ügyvéd, aki az arrasi klubban vele együtt anekdotázott, li-
monádé-ízű verseket faragcsált Grécourt modorában, és 1789-ben dagályos beszédekkel untatta a gyűlést.
Fouché egyáltalán nem, vagy későn vette észre, hogy Robespierre szívós, kemény munkával mind
magasabbra küzdötte fel magát: a demagógból államférfi lett, az ügyes intrikusból tiszta fejű politikus, a
rétorból komoly szónok. A felelősség majdnem mindig megnöveli az embert. Robespierre is nagyra nőtt
küldetésének tudatától. A nagyszájú tökfilkók, és mohó harácsolók között úgy érzi, hogy a köztársaság
megmentésére egyedül őt jelölte ki a sors. Szent missziójának tekinti, hogy forradalomról, köztársaságról,
erkölcsről, sőt az istenségről is éppen az ő felfogását valósítsa meg. Ez a makacsság jellemének szépsége
és egyúttal gyengéje is. Saját megvesztegethetetlenségétől megittasulva, megbűvölve a maga dogmatikus
keménységétől, minden más nézetet árulásnak tart, és ezért az eretnekek felett ítélkező bíró kemény
öklével lök minden másként gondolkodót, mint eretneket, a modern máglyára, a guillotine-ra. Kétségtelen:
nagy, nemes eszme él 1794 Robespierre-jében. Helyesebben szólva, nem él, hanem belefagyott,
belemerevült. Az eszme nem bomlik ki teljesen belőle, s ő sem tud szabadulni tőle teljesen - ami
egyébként minden dogmatikus lélek végzete. Közlékeny, meleg érzések, magával ragadó humanitás
hiányában tetteinek nincs igazi teremtő ereje. Ereje csupán merevségében rejlik, a diktatórikus válik élete
formájává és lényegévé. így vagy rányomja énjének bélyegét a forradalomra, vagy elpusztul.
Az ilyen szellem nem tűr ellentmondást, nem tűr szellemi dolgokban más nézetet, mint a magáét, nem túr
egyenrangú társat s még kevésbé ellenfelet. Csak olyan embereket tud elviselni, akik az ő nézeteit tükrözik
vissza, mint Saint Just vagy Couthon. Mindenki mást könyörtelenül elutasít epés temperamentuma. Jaj
azoknak, akik eltérnek felfogásától (ezeket is üldözi), de még inkább azoknak, akik ellenkezni mernek
vele, akik nem respektálják az ő csalhatatlanságát! És Joseph Fouché ezt tette. Sohasem hajolt meg
egykori barátja előtt, nem kért tőle tanácsot, a konventben ellenfelei közé ült le, és Robespierre mérsékelt,
óvatos szocializmusa helyett kommunizmust és ateizmust hirdetett. De Robespierre eddig méltóságán aluli
dolognak tartotta, hogy Fouchéval komolyan törődjék; túl kicsiny pontnak ítélte. Az ő szemében ez a
képviselő semmi több, csak az a kopott kis szemináriumi instruktor, akit reverendában ismert, a húga
kérője, az undok kis törtető, aki érdekből cserbenhagyta az istenét, az elveit és a menyasszonyát. Az a
gyűlölet tölti el, amit a hajlíthatatlanok éreznek a hajlékonyak, az elv emberei a siker hajszolói- iránt, a
vallásos lelkűek a hitetlenek iránt. De Robespierre gyűlölete eddig nem irányult Fouché személye, csak az
általa képviselt típus ellen. Magát ezt a szánalmas intrikust inkább gőgösen lenézte. Nem tartotta
érdemesnek, hogy törődjék egy ilyen intrikussal, akit bármikor el lehet taposni. Csak mert ilyen régóta
megveti, eddig csak figyelte piszkos játékait, de nem tartotta érdemesnek, hogy komolyan fellépjen ellene.
Most veszi csak észre mind a kettő, mennyire alábecsülte a másikat. Fouché felismeri, hogy távollétében
Robespierre milyen félelmetes hatalommá nőtt. Minden hivatal neki engedelmeskedik, a hadsereg, a
rendőrség, a bíróság, a konvent, a bizottságok, a jakobinusok. Teljesen reménytelennek látszik felvenni
ellene a harcot. De Robespierre harcra kényszeríti, és Fouché tudja, hogy ha nem győz, vége. A végső
kétségbeesés erejével megveti lábát a szakadék szélén, hirtelen üldözője ellen fordul, mint ahogy a halálra
hajszolt szarvas is a kétségbeesés bátorságával száll szembe a vadásszal az utolsó bozótnál.
Robespierre kezdi meg az ellenségeskedést. Egyelőre csak meg akarja leckéztetni a nagyszájú fickót,
egyelőre beéri azzal, hogy figyelmezteti, hogy rúg rajta egyet. Május 6-iki nevezetes beszéde kedvező
alkalmat nyújt erre. Ebben a beszédében Robespierre felszólítja a köztársaság gondolkodó híveit:
„ismerjék el, hogy egy legmagasabb lény és a halhatatlanság a világmindenséget vezérlő erő." Sohasem
beszélt Robespierre szebben, lendületesebben. Állítólag Jean Jacques Rousseau vidéki házában írta le
szónoklatát. Ebben a magasröptű beszédben a dogmatikus Robespierre szinte poétává emelkedik, zavaros
idealizmusa filozófiává érlelődik. Beszédének lényege az a törekvés, hogy a hitet elválassza a
hitetlenségtől is, a babonától is; hogy megvesse az alapját egy vallásnak, amely felülemelkedik a nép
képimádó, babonás kereszténységén, de távol áll a materializmustól és a szegényes ateizmustól is; tehát,
hogy ezen a téren is középúton haladjon; ez a törekvése minden szellemi kérdésben. Ez szózatának
alapgondolata. A nagy beszéd dagályos frazeológiájú, de a meggyőződés heve fűti át, őszinte ethosz és az
a szenvedélyes vágy, hogy felemelje az emberiséget. Ám Robespierre, az ideológus még ezekben a magas
régiókban sem tud elszakadni a politikától. Időtlen gondolatai közé személyes támadások vegyülnek, epés
kirohanások. Kiráncigálja a sírjukból a halottakat, akiket maga juttatott a guillotine alá. Gúnyolódva
beszél politikája áldozatairól, Dantonról és Chaumette-ről, az istentelenség és erkölcstelenség megvetendő
példáiról. Azután hirtelen Joseph Fouché felé fordul, és beledöfi kardját az egyetlen ateista prédikátorba,
aki eddig túlélte az ő haragját.
„Mondd meg nekünk - dörög felé -, ki hatalmazott fel arra, hogy azt hirdesd a népnek: nincs Isten! Milyen
előnyt látsz abban, hogy meggyőzd az embereket: vak véletlen dönti el mindenkinek a sorsát, nem
büntetve a bűnt, nem jutalmazva az erényt, mintha a lélek csak gyenge lehelet volna, amely megszűnik a
sírgödör peremén! Te szerencsétlen szofista, honnan veszed a jogot ahhoz, hogy az ártatlanságtól elragadd
az értelem királyi pálcáját, és a bűn kezébe add? Határtalan aljasság kell hozzá, hogy valaki szemfedőt
borítson a természetre, a szerencsétlenséget még szerencsétlenebbé tegye, felmentse a bűnt,
elhomályosítsa az erényt, lealacsonyítsa az emberiséget!... Csak undorító, megvetésre méltó gazember
hirdetheti azt, hogy a fenséges Természet legszebb ajándéka a Semmi!"
Robespierre nagyszerű beszédét tomboló tapsorkán követi. A konvent érzi, hogy most fölülemelkedett a
megszokott torzsalkodáson. Egyhangúlag elfogadják Robespierre indítványát, és törvénybe iktatják az új
ünnepnapot a Legfelsőbb Lény tiszteletére. Csak Joseph Fouché ül némán a helyén, és az ajkát harapdálja.
Ellenfele óriási diadalt aratott, és ebbe egyelőre bele kell nyugodnia. Tudja, hogy nyíltan nem mérkőzhetik
meg e mesteri szónokkal. Sápadtan, szótlanul tűri a megaláztatást, de magában bosszút esküszik.
Néhány napig, sőt néhány hétig semmit sem lehet róla hallani. Robespierre azt hiszi, hogy már
elintézte: a gyáva pimasznak elég volt az az egy rúgás. De Fouché hallgatása nem jelenti azt, hogy nem
csinál semmit. Titokban szívósan, tervszerűen és szorgalmasan dolgozik, akárcsak a vakondok a föld alatt.
Eljár a bizottságok üléseire, hozzádörgölőzik a tekintélyesebb emberekhez, mindenkinek hízeleg, minden -
kihez van egy nyájas szava: iparkodik mindenkit megnyerni. Leginkább a jakobinusok között fáradozik,
ahol sokat számítanak az ügyesen megválogatott szavak, és ahol becsülik lyoni hőstettei miatt. Senki sem
tudja: mire készül, mit akar, mit tervez ez a mindenütt látható, mindenütt ott forgolódó igénytelen külsejű
ember.
De nemsokára kiderül, hogy miben sántikál. Az esemény nagy meglepetés mindenki számára, de
Robespierre-t éri a legváratlanabbul. Prairial hó 18-án a jakobinusok klubja óriási szótöbbséggel Joseph
Fouchét választja meg elnöknek.

Robespierre megdöbben: erre a vakmerőségre igazán nem számított. Most: látja csak, hogy milyen
ravasz és elszánt ellenséggel van dolga. Két év óta most történt meg vele először, hogy egy ember, akit
nyilvánosan megtámadott, nem tűnt el a porondról, nem menekült, sőt újabb szerepet, mert kiintrikálni
magának. Addig tüstént eltűnt mindenki, ha a tekintete haragosan feléje villant. Még Danton is jobbnak
látta, hogy falusi birtokára vonuljon vissza; a girondisták mind vidékre menekültek, a többi, pedig elbújt a
lakásán, és nem hallatott magáról. És ez, ez az arcátlan fickó, akit a nemzetgyűlés színe előtt
kipellengérezett, becstelennek bélyegzett, vakmerőségében arra vetemedik, hogy betolakodjék a
sanctuariumba, a forradalom legbenső szentélyébe, a jakobinus klubba! Addig mesterkedik, míg meg nem
szerzi magának a legmagasabb méltóságot, amire még a legnagyobb hazafi is büszke lehet! Mert nem
szabad elfelejteni, hogy éppen a forradalom utolsó évében milyen mérhetetlen erkölcsi hatalom
összpontosul ennek a klubnak a kezében. A legmegbízhatóbb hazafi is csak akkor esik át a tűzpróbán, ha a
jakobinusok klubja megtiszteli azzal, hogy felveszi tagjai sorába. És akit ez a klub kitaszít magából, akit
elvet, az már ki van jelölve a guillotine számára. Tábornokok, politikusok, népvezérek lehajtott fővel
lépnek e legfelsőbb fórum elé, amely szinte főpapi tekintéllyel rendelkezik. A klub tagjait némileg a
forradalom praetorianusainak tekintik, a gárdának, amely a szentélyt őrzi. És ezek a gárdisták, a legszi-
gorúbb, legbecsületesebb, leghajthatatlanabb republikánusok Joseph Fouchét választják vezérül!
Robespierre dühe határtalan. Ez a piszkos féreg világos nappal benyomult az ő birodalmába, arra a helyre,
ahol Robespierre vádat szokott emelni ellenségei ellen, ahol erejét megacélozza kipróbált hívei között. Mi
lesz ezután? Maximilien Robespierre ezentúl Joseph Fouché kénye-kedvének lesz alávetve, ha a jako-
binusok között beszédet akar mondani?
Nyomban összeszedi minden erejét. Ezt a megszégyenítést véresen kell megtorolni. Le vele, azonnal le
vele, nemcsak az elnöki székből, hanem a becsületes hazafiak köréből is! Rögtön Fouché nyakára küld
néhány polgárt Lyonból, ezek panaszt emelnek ellene. Amikor Fouché, aki a szószéken szánalmasan
gyámoltalan, meglepetésében ügyetlen hebegéssel védekezik, Robespierre maga is felszólal, és
figyelmezteti a jakobinusokat: ne engedjék, hogy „csalók félrevezessék őket". Már-már sikerül
Robespierre-nek első támadásával megbuktatni ellenfelét. De Fouchénak még kezében van az elnöki
hatalom és ezzel az eszköz a vita berekesztésére. Dicstelenül hirtelen lezárja a vitát, és visszahúzódik a
homályba, hogy új támadást készítsen elő.
De Roberspierre szeme is kinyílik. Felismeri Fouché harcmodorát. Most már látja, hogy ez a fickó
kerüli a nyílt küzdelmet, de a sötét háttérben annál kitartóbban áskálódik. Egy ilyen szívós intrikust nem
elég korbáccsal visszaűzni. Utána kell menni sötét rejtekhelyére, és el kell taposni. Nem szabad elengedni
addig, amíg ki nem adta a páráját, ártalmatlanná kell tenni végleg s mindenkorra.
Éppen ezért Robespierre újabb rohamra indul Fouché ellen. Nyilvánosan megismétli vádjait a
jakobinusok előtt, és követeli, hogy idézzék meg Fouchét, vonják felelősségre. De Fouché természetesen
óvakodik ettől. Ismeri gyengéit és erejét. Nem akar alkalmat adni Robespierre-nek újabb dia dalra, arra,
hogy őt háromezer ember előtt megalázza. Inkább újra meglapul, inkább engedi, hogy legyőzzék, de időt
akar nyerni, időt mindenáron! Az idézésre levelet ír klubtársainak, amelyben udvariasan kijelenti: elvi
okokból nem jelenhetik meg előttük, hogy nyilvánosan számot adjon. Várják meg, míg az ügyével
foglalkozó két bizottság befejezte vizsgálatát. Addig napolják el ügyét a jakobinusok.
Robespierre úgy csap le erre a levélre, mint valami zsákmányra. Most itt az alkalom: torkon kell
ragadni Joseph Fouchét, végleg szét kell zúzni. Az a beszéd, amelyet messidor hó 23-án (június 17-én)
tart, a leghevesebb, legepésebb, legveszélyesebb támadás, amelyet Robespierre valaha is intézett valaki
ellen.
Már első szavainál is érezhető, hogy most nemcsak megszégyeníteni és lealázni akarja Fouchét, de
eltökélt szándéka, hogy halálos sebet ejt rajta, el akarja intézni. Színlelt nyugalommal kezd beszélni.
Lagymatagon kijelenti, hogy ez a Fouché nevű „individuum" nem érdekli: „Valamikor némileg talán
érintkezésben álltam vele, mert azt hittem, hogy patrióta. Ha ma vádat emelek ellene, nem annyira bűnei
miatt teszem, hanem azért, mert elrejtőzik, hogy régebbi bűneit újakkal tetézze, és mert egy összeesküvés
fejének tekintem. Ezt az összeesküvést szét kell zúzni. Vizsgálat alá veszem a levelét, amelyet az imént
felolvastak, és azt mondom: ezt a levelet olyan ember írta, aki vonakodik polgártársai előtt számot adni
tetteiről. Ez a vonakodás egy zsarnoki rendszer kezdete lehet. Ha a népközösség felelősségre
akarja vonni valamelyik tagját, és az nem hajlandó tisztázni magát a vádak alól, az a népközösség
tekintélyét támadja. Bámulatos, hogy olyan ember veti meg a jakobinus társaságot, aki nemrég még
mindent elkövetett, hogy a jakobinusok kegyeibe férkőzzék. Bizonyos mértékig úgy látszik, mintha a
konvent segítségét kérné a jakobinusok ellen."
És itt Robespierre már nem tud tovább uralkodni magán. Szabad folyást enged személyes gyűlöletének,
és még Fouché külső rútságát is felhasználja arra, hogy megalázza. „Talán azért bújik el, mert attól tart,
hogy már nyomorúságos külseje is elárulja bűneit? Nem meri kitenni magát annak, hogy háromezer
fürkésző szempár irányuljon felé, és szánalmas szeméből kiolvassa a lelkét, a szeméből, amelyet pedig
olyan alattomosan rejtegetővé alkotott a természet? Fél, hogy zűrzavaros, ellentmondásos beszéde elárulja
bűnösségét? Nincs értelmes ember, aki fel ne ismerné, hogy magatartásának egyetlen oka a félelem. Aki
pedig fél polgártársai szemétől, az bűnös. Ezen a helyen még egyszer felszólítom Fouchét, hogy
jelentkezzék! Álljon elénk, és adjon számot tetteiről. Mondja meg: ki őrizte méltóbban a népképviselet
méltóságát, ő vagy mi, s közülünk ki csapott le bátrabban minden pártütésre!"
Beszéde későbbi folyamán Fouchét „aljas, megvetendő csalónak" nevezi, akinek magatartása elárulja
bűnösségét; perfiden célozgat olyan emberekre, „akiknek kezét zsákmány és bűn terheli", s a következő
fenyegető szavakkal fejezi be beszédét:
„Fouché már kiállította önmagáról a bizonyítványt. Felszólalásomnak nem is volt más célja, csak az,
hogy egyszer s mindenkorra figyelmeztessem az összeesküvőket: nem menekülhetnek a nép ébersége
elől!"
Noha ezek a szavak világos hírnökei egy halálos ítéletnek, a gyűlés elfogadja Robespierre indítványát, és
minden további nélkül, mint méltatlant kizárja a nemrég megválasztott elnököt a jakobinus klub tagjai
sorából.

Fouché helyzete most már olyan, mint az erdőben kivágásra kijelölt fáé. Akit kizártak a jakobinusok
klubjából, meg van bélyegezve; akit Robespierre megvádol, s méghozzá ilyen hevesen, az már többnyire
biztosan számíthat a guillotine-ra. Fouché már haldokló, homlokán a halál bélyege; ettől az órától kezdve
mindenki várja -ő maga leginkább -, hogy letartóztatják. Már rég nem mer otthon aludni, nehogy ágyából
hurcolják el a zsandárok, mint Dantont és Desmoulins-t. Elrejtőzik hol az egyik, hol a másik barátjánál,
akik nagy bátorságról tesznek tanúságot, amikor egy ilyen, nyilvánosan kiközösített embernek menedéket
adnak. Már ahhoz is bátorság kell, hogy nyilvános helyen szóba álljanak vele. A Közbiztonsági Bizottság
rendőrsége, amelyet Robespierre irányít, megfigyeli Fouché minden lépését, jelentést tesz látogatásairól.
Láthatatlanul be van kerítve, minden mozdulatát korlátozzák; már fenik nyakának a kést.
A hétszáz nemzetgyűlési képviselő között egy sincs ekkor olyan veszedelmes helyzetben, mint Fouché.
Úgy látszik, hogy nincs lehetősége menekülésre. Még egyszer megkísérelte, hogy valahogy
megkapaszkodjék; a jakobinusoknál próbálkozott, de Robespierre vasökle ott is utolérte. A feje már nem
az övé, az élete lejárt kölcsön, amelyet akármikor behajthatnak rajta. Mit várhat a konventtől, e gyáva
birkanyájtól, amely engedelmesen igent béget, ha a Bizottság valamelyik konventtag fejét követeli a
guillotine számára? Hiszen ellenállás nélkül kiszolgáltatta a forradalmi törvényszéknek a saját vezéreit:
Dantont, Desmoulins-t, Vergniaud-t, csak hogy ellenállásával ne terelje magára a figyelmet - miért állna ki
a porondra Fouché kedvéért? Némán, aggódva, lesújtottan ülnek helyükön az egykori hősök, a szabad szó
szenvedélyes bajnokai. A halálfélelem szörnyű, idegőrlő, lélekölő mérge megbénítja akaratukat.
De a méreg titkos természete olyan, hogy gyógyító szert rejt magában, ha megfelelően desztillálják, és
összesajtolják titkos erőit. Elképzelhető az a paradoxonnak látszó eset, hogy a Robespierre-től való
félelem ment meg valakit Robespierre-től. Nem lehet megbocsátani egy embernek, hogy heteken át,
hónapokon át állandóan rettegésben tartja a többit, hogy bizonytalansággal feldúlja a lelket, és megbénítja
az akaratot. Az emberiség - vagy annak egy része, egy csoportja - nem tűri sokáig a diktatúrát anélkül,
hogy a diktátort halálosan meg ne gyűlölje. Az elnyomottakban lappangó gyűlölet némán, titokban erjed
minden körben. Már ötvenre, hatvanra rúg azoknak a képviselőknek a száma, akik nem mernek otthon
aludni, akárcsak Fouché; összeszorítják ajkukat, ha Robespierre elmegy előttük, és miközben tüntetően
megtapsolják beszédeit, ökölbe szorul a kezük. Minél keményebben, minél tovább uralkodik a
megvesztegethetetlen, annál jobban növekszik a harag túlságosan hatalmas akarata ellen. Lassanként
meggyűlöltette magát mindenkivel, mindenkit megsértett. A jobbszárny gyűlöli, mert kiirtotta a
girondistákat, a balszárny, mert kivégeztette a túlzó radikálisokat; a Közjóléti Bizottság nem bocsáthatja
meg neki, hogy minden ügyben az ő zsarnoki akarata dönt, az üzletelők pokolba kívánják, mert üzleteiket
veszélyezteti, a becsvágyók neheztelnek rá, mert nem engedi őket érvényesülni, az irigyek, mert
uralkodik, a békülékenyek, mert nem egyezkedik velük. Ha valakinek sikerülne ezt a sok szerteágazó
gyűlöletet egy mederbe terelni, százak gyávaságát egyetlen akarattá egyesíteni, tőrré, amely szíven találja
Robespierre-t - akkor mind megmenekülnének: Fouché, Barras, Tallien, Carnot meg a
megvesztegethetetlen többi titkos ellensége. De ehhez meg kellene győzni a gyenge jellemeket arról, hogy
Robespierre az életükre tör. A félelem és bizalmatlanság hálóját még sűrűbbre kell szőni, a rettegést,
feszültséget, amelyet Robespierre kelt, mesterségesen növelni kell. Robespierre riasztó beszédeinek
nyomasztó hatását még jobban fel kell fokozni, hogy még jobban az idegekre menjen, hogy még
félelmetesebb legyen a félelem, még aggasztóbb az aggodalom: akkor talán megmozdul a tömeg és a
kétségbeesés bátorságával megtámadja azt a magányos embert.
Fouché tüstént munkához lát. Hajnaltól éjfélig talpon van, egyik képviselőtől a másikhoz oson,
titokzatos új listákról mesél, halálos ítéletek listáiról, amelyeket saját szemével látott. Mindenkinek a
fülébe súgja: „a te neved is szerepel a halállistán", vagy pedig: „a következő csoporttal te kerülsz sorra."
És valóban, így lassanként, titkon, páni félelem terjed el, mert alig van képviselő, akinek teljesen tiszta
volna a lelkiismerete egy ilyen Cato, egy ilyen tökéletes megvesztegethetetlenség előtt. Az egyik talán
kissé hanyagul számolt el a rábízott közpénzekkel, a másik emlékszik rá, hogy egyszer ellentmondott
Robespierre-nek, a harmadik asszonyhistóriákba keveredett (csupa főbenjáró bűn e republikánus puritán
szemében), a negyedik jó barátja volt Dantonnak vagy a százötven kivégzett egyikének, az ötödik
befogadott egy elítéltet, a hatodik egyszer levelet kapott egy emigránstól - szóval mindegyik reszket,
mindegyik lehetségesnek tartja, hogy felelősségre vonják, egyik sem érzi magát eléggé tisztának ahhoz,
hogy a Robespierre túlzott igényeinek megfelelő polgári erény fehér palástjában bátran szemébe nézzen
minden vádnak. Fouché szüntelenül ide-oda cikázik, mint szövőszéken a motolla, egyiktől a másikig,
mindig új szálakat vet fel, mindig több és több embert sodor bele a gyanú és bizalmatlanság hálójába.
Veszélyes játékot űz, mert csak pókhálót sző, s Robespierre egyetlen nyers mozdulata, az árulás egyetlen
szava széttépheti e szövevényt.
A legtöbb történelemkönyv nem emeli ki eléggé, sőt a felületesek nem is említik meg Fouché titokzatos,
veszedelmes, kétségbeesett és alattomos szerepét a Robespierre ellen szőtt összeesküvésben. A történelem
többnyire csak azt jegyzi fel, ami a felszínen látható. Robespierre izgalmas végnapjainak krónikásai
általában csak Tallient látják, amint színpadias gesztussal a tőrt villogtatja, amellyel szíven akarja magát
szúrni a szószéken, vagy Barrast, aki vad energiával összehívja a csapatokat, Bourdont, amikor elszánja
magát a nagy vádbeszédre; röviden: csak a nagy dráma színészeit rajzolják, azét a nagy drámáét, amely
thermidor 9-én bontakozott ki - de nem látják Fouchét. Fouché maga nem lép ki a konvent színpadára
ezeken a nagy napokon, de a kuliszszák mögött ő a veszedelmes színjáték rendezője. Ő állapítja meg a
jelenetek sorrendjét. Ő osztja ki a szerepeket. Titokban ő próbál, ő adja a színészek szájába a végszavakat,
ő tanítja be a gesztusokat - titokban, a háttérben, a homályban, amely mindig az igazi eleme, az a légkör,
ahol dolgozni tud. De ha a későbbi történetírók nem is vették észre Fouché szerepét, egy ember
ösztönszerűen megérzi az ő tevékeny közellétét; Robespierre tudja, ki kavarja ellene a vihart, s világosan
nevén nevezi Fouchét: „chef de la conspiration" - az összeesküvés feje.
Igen, ez a gyanakodó, senkiben sem bízó ember érzi, hogy titokban valami készül ellene. Észreveszi
abból a váratlanul feltörő ellenállásból, amely indítványait a bizottságokban fogadja, és még inkább
észreveszi egyes képviselők túlzott udvariasságából és alázatából, éppen azokéból, akikről tudja, hogy a
legnagyobb ellenségei. Le akarják döfni a sötétből. Ismeri a kezet is, amely a csapást irányítja, a „chef de
la conspiration"-ét. Robespierre résen van, óvatosan tapogatózni kezd. Saját rendőrségétől, megbízható
kémeitől értesül Fouché, Tallien és más összeesküvők minden lépéséről, minden találkozásáról, minden
beszélgetéséről. Robespierre névtelen leveleket is kap, amelyek óvatosságra intik, vagy arra buzdítják,
hogy ragadja magához gyorsan a diktatúrát, és zúzza szét ellenségeit, mielőtt még azok egyesülnének. És
hogy megtévessze, és zavarba hozza őket, Robespierre hirtelen felveszi a közönyösség álarcát. Úgy tesz,
mintha nem érdekelné a politikai hatalom. Nem mutatkozik a konventben, még a bizottságok üléseire sem
jár el. Hatalmas újfundlandi kutyája kíséretében, keményen összeszorított szájjal, könyvvel a kezében
sétál az utcákon vagy a várost környező erdőkben, mintha kedvenc filozófusán kívül nem érdekelné
semmi a világon, és közömbös lenne számára a hatalom. De este, ha hazatér a szobájába, órákon át fúr-
farag hatalmas beszédén. Vég nélkül dolgozik rajta. A kéziraton rengeteg törlés és javítás látható, mert
ezzel a nagy szózattal akarja megvívni a döntő csatát, azt akarja, hogy beszéde tele legyen szónoki
lendülettel, a szellem ragyogásával, a gyűlölet élességével; váratlanul akar lecsapni vele, mint valami éles
pallossal, hogy kivégezze valamennyi ellenségét, mielőtt meglepetésükből magukhoz térhetnének és
egyesülhetnének. Estéről estére élesíti ezt a pallost, és epébe mártja, hogy ne csak élével, de mérgével is
öljön. Sok hosszú, értékes nap telik el ezzel a munkával.
Pedig nem szabad időt veszíteni, mert a kémek jelentései folyton újabb és újabb titkos összejövetelekről
számolnak be. Thermidor 5-én Robespierre-nek kezébe jut az a levél, amelyet Fouché írt a
testvérnénjének, és amelyben ilyen titokzatos sorok állnak: „Már nincs mit félnem Maximilien
Robespierre rágalmaitól. Nemsokára értesülsz majd ennek az ügynek a befejezéséről, amely, remélem, a
köztársaság javára fog eldőlni." Tehát: nemsokára! Robespierre figyelmeztetést kapott! Elhívatja barátját,
Saint Justöt, és bezárkózik vele lakásán, a Rue Saint-Honoré kis házának padlásszobájában. Órák hosszat
tanácskoznak, megbeszélik a nagy rajtaütés napját és módját. Thermidor 8-án Robespierre eldörgi majd
lesújtó beszédét, meglepi és lehengerli a konventet, g-én pedig Saint Just kicsikarja a bizottságtól
ellenségei, az összeesküvők --- elsősorban Joseph Fouché - halálos ítéletét.

A feszültség már-már elviselhetetlenné válik, az összeesküvők is érzik, hogy a sűrű felhőkből

nemsokára lesújt a villám. De még mindig haboznak. Nem merik megtámadni Franciaország e
leghatalmasabb emberét, aki kezében tart minden hatalmat, a városi kormányzatot, a hadsereget, a
jakobinusokat és a népet. Neve szeplőtlen, nem tapadt hozzá szenny, csak dicsőség. Az összeesküvők még
nem biztosak a dolgukban, még nincsenek elegen, nem eléggé elszántak ahhoz, hogy a forradalom óriását
nyílt harcban megrohanják. Egyesek még ingadoznak, visszavonulásról, megbékélésről beszélnek.
Megtörténhetik, hogy a nagy nehezen egybekovácsolt összeesküvés szétmállik, semmivé porlad.

De ekkor közbelép a Végzet, az a titokzatos erő, amelynek minden költőnél több fantáziája van. Döntő
súlyt vet az ingadozó mérlegserpenyőbe. Ráveszi Fouchét, hogy robbantsa fel az aknát. A száz kopótól
üldözött, folytonosan hóhérbárddal fenyegetett Fouchét ezekben a válságos napokban a politikai
balszerencse mellett családi életében is súlyos, végzetes megpróbáltatás éri. Ez a különös ember, aki a
közéletben rideg, kemény, zárkózott és intrikus, otthon, a családja körében mintaférj, a leggyengédebb
családapa. Szenvedélyesen imádja rettentően csúnya feleségét és főleg kislányát. Prokonzuli hatalma
tetőpontján állt, amikor megszületett ez a gyermek, akit saját maga keresztelt meg „Niévre" névre, Nevers
város piacán. És Fouché kedvence, ez a sápadt, vézna kislány hirtelen súlyosan megbetegszik: Thermidor
hónapja szörnyű gondokat zúdít az apa nyakába; saját életén kívül reszketnie kell egy másik életért is, a
lányáért. Pokoli megpróbáltatás: tudja, hogy a tüdőbeteg, gyenge, imádott kis teremtés végóráit éli, de
maga nem ülhet a haldokló ágyánál, mert idegen lakásokban és padlásokon kell bujkálnia. Ahe lyett, hogy
lányáról gondoskodna, ahelyett, hogy a beteg ziháló lélegzetét lesné, kénytelen feltört lábbal és megtört
szívvel egyik képviselőtől a másikhoz szaladgálni, könyörögni, rábeszélni és hazudozni, saját életét
védeni! Évek óta nem volt ilyen forró július, és ezekben a perzselő júliusi napokban ez a szerencsétlen
félőrülten, fáradhatatlanul szaladgál ideoda a politikai színfalak között, nem lehet ott, ahol gyermeke
szenved, és örökre elalszik.
A nagy megpróbáltatás thermidor 5-én vagy 6-án véget ér. A gyermek meghal. Fouché elkíséri a kis
koporsót a temetőbe. Az ilyen súlyos csapás megkeményíti az embert. Nem fél a haláltól az, aki holt
gyermekét látja maga előtt. Új bátorság szállja meg, a kétségbeesés bátorsága, s megacélozza akaratát.
Nincs más vesztenivalója, csak az élete, és thermidor 7-én a tétovázó összeesküvők között, akik még
mindig el szeretnék halasztani az összecsapást, kimondja a döntő szót: „Holnap dűlőre kell vinni a
dolgot."
És bekövetkezik a világtörténelmi nap - thermidor 8. A júliusi hőség már kora reggel ránehezedik a mit
sem sejtő városra. Csak a konventben uralkodik már korán sajátos izgalom. A terem minden sarkában
csoportokban álldogálnak a képviselők és sugdolóznak; soha ennyi idegent és kíváncsit nem lehetett a
tribünökön és a folyosókon látni. Titok és feszültség láthatatlan szálai vibrálnak a levegőben, mert
érthetetlen módon városszerte elterjedt az a hír, hogy Robespierre ma számol le ellenségeivel. Talán valaki
megleste Saint Just esti látogatását Robespierre-nél, és kitalálták a titkos tanácskozás eredményét? Vagy
talán Robespierre tudta meg ellenfelei csatatervét?
Az összeesküvők, mindazok, akik úgy érzik, veszélyben forognak, izgatottan fürkészik társaik arcát.
Nem árulta el valaki a veszedelmes tervet? Vajon megelőzi-e őket Robespierre, vagy letiporják őt, mielőtt
még szóhoz tudna jutni? És a gyáva, megbízhatatlan többség -,,le marxis", a mócsár - kiadja-e vezérét,
vagy pedig védelmére kél? Mindenki reszket és ingadozik. A nyugtalanság úgy nehezedik a teremre, mint
kint a városra az ólomszürke, tikkasztó égboltozat.
És valóban - alighogy megnyitják az ülést - szólásra jelentkezik Robespierre. Díszruhába öltözködött,
mint azon a napon, amikor részt vett a Legfelső Lény ünnepén. 'Történelmi nevezetességű égszínkék
kabátjában, fehér harisnyával a lábán, lassan, kiszámított ünnepélyességgel megy fel a szónoki
emelvényre. De most nem fáklyát szorongat a kezében, mint azon a nevezetes ünnepen, hanem hatalmas
papírtekercset - a beszéde szövegét -, amely olyan, mint a liktorok bárdjának nyele. Akinek neve ott áll e
lapok egyikén, annak vége. A beszélgetés moraja a padsorok között úgy elhallgat, mintha elvágták volna.
A kertben sétáló és a karzaton beszélgető képviselők a terembe sietnek, hogy el foglalják helyüket.
Aggodalmasan vizsgálják e nagyon is jól ismert, keskeny arc kifejezését. De ez a jéghideg, sápadt arc
nem árul el semmit, a kíváncsiság semmit sem tud kiolvasni belőle. Robespierre most lassan kinyitja a
papírtekercset. Mielőtt olvasni kezdene, rövidlátó szeme körüljár a hallgatóságon. A feszültség
fokozására végigméri fenyegető tekintetével a szinte narkotizált gyűlést, előbb jobbról balra, aztán balról
jobbra, lentről fel a magasba, a magasból le a mélybe. Igen, ott ülnek valamennyien, az a pár jó barát, az
a sok ingadozó és a vesztére törő összeesküvők gyáva csapata. Sorra veszi őket, egyenként a szemükbe
néz. Csak egy valakit nem lát itt. Ellenségei sorából ebben a döntő órában hiányzik egyetlenegy - Joseph
Fouché.
És mégis, a vitában egyetlen név szerepel csak, Joseph Fouché neve. És ez a név, amelynek a viselője
nincs jelen, indítja meg a végső, döntő rohamot.
Robespierre beszéde hosszadalmas és fárasztó. Régi szokása szerint újra meg újra burkoltan
fenyegetőzik, összeesküvésről, gonosztevőkről, árulókról, cselszövésekről beszél, de neveket nem említ.
Megelégszik azzal, hogy hipnotizálja a hallgatóságát, a halálos csapást majd Saint Just méri más nap a
megdermedt áldozatra. Három órán keresztül ostromolja Robespierre a nemzetgyűlést homályos és
általános frázisaival, és amikor végre befejezi a beszédét, a hallgatóság inkább kimerült, mint
megfélemlített.
Egyetlen kéz sem mozdul tapsra. A helyzet bizonytalan. Csak a vita fogja eldönteni, hogy ez a nagy
hallgatás Robespierre diadalát vagy kudarcát jelenti-e?
Ekkor feláll Robespierre egyik kipróbált híve, és azt indítványozza, hogy a konvent határozza el a
beszéd kinyomatását, s ezzel mintegy szentesítse azt. Senki sem emel szót ellene. Szolgalelkűen, gyáván
és bizonyos fokig megkönnyebbülten egyezik bele a többség. A képviselők fellélegzenek, örülnek, hogy
ma nem követelnek tőlük új fejeket, új letartóztatásokat, új, erélyesebb határozatokat. Ekkor, az utolsó
pillanatban feláll az összeesküvők egyike, Bourdon de l'Oise -jogot szerzett arra, hogy nevét megjegyezze
a történelem -, és tiltakozik a beszéd kinyomatása ellen. Ez az egy hang felszabadítja a többit. A gyávák
lassan összetömörülnek, kétségbeesett bátorság tölti e1 őket. Egymás után szólalnak fel Robespierre ellen.
Szemére vetik, hogy burkoltan nyilatkozik és fenyegetőzik. Felszólítják, hogy mondja meg végre nyíltan:
kit gyanúsít, mit akar. Tizenöt perc alatt megváltozik a kép. Robespierre, a támadó, védekezésbe szorul.
Enyhíti beszédét, ahelyett, hogy élezné, és kijelenti, hogy nem gyanúsított, nem vádolt senkit.
Erre a terem végéről felsivít egy hang, egy kis, jelentéktelen képviselő hangja: „Et Fouché?" - Hát
Fouchéval mi van? Végre kiejtették annak a nevét, akit Robespierre egyszer már megbélyegzett, mint az
összeesküvés szervezőjét, a forradalom árulóját. Robespierre-nek most alkalma volna őt ledöfni, meg is
kellene tennie. De sajátságos, érthetetlen módon kitérő választ ad : „Azzal az emberrel nem akarok most
foglalkozni, nem hallgatok másra, csak kötelességem szavára."

Robespierre e kitérő válasza olyan titok, amelyet magával vitt a sírba. Miért kíméli legádázabb
ellenségét akkor, amikor már érzi, hogy életről-halálról van szó? Miért nem sújt le rá, miért nem támadja
meg az egyetlen távollevőt? Hiszen így megnyerné magának a többi képviselőt, akik mind félnek, és
kétségtelenül kiszolgáltatnák Fouchét, hogy a maguk életét megmentsék.
Azon az estén - Saint Just állítása szerint - Fouché mégegyszer megpróbálta, hogy Robespierre-hez
közeledjék. Nem lehet tudni, hogy így történt-e. Egyesek azt mondják, hogy látták egy padon egykori
menyasszonya, Charlotte Robespierre társaságában. Talán találkozót kért az öregedő Lánytól, és
könyörgött neki, hogy szóljon bátyjánál egy jó szót az érdekében? Talán hajlandó lett volna
összeesküvőtársait elárulni, hogy a maga életét megmentse? Vagy talán csak színlelte a vezeklést és
odaadást, hogy biztonságba ringassa Robespierre-t, és leplezze az összeesküvést? A ravasz intrikustól
kitelt, hogy ekkor is kettős játékot űzött. És az is megtörténhetett, hogy Robespierre ilyen privát
közbenjárásra hallgatott, amikor az utolsó pillanatban lefékezte haragját.
Biztosat nem tudunk. Robespierre alakját még ma, annyi év után is, titokzatos köd veszi körül, a
történelem nem látja tisztán ezt a különös embert. Végső szándékait sem ismeri senki. Kérdés, hogy
valóban a köztársaságért küzdött-e, vagy a diktatúrára tört? Talán meg akarta menteni a forradalmat, talán
örökébe akart lépni, mint később Napóleon. Ki mondhatná meg, mire gondolt utolsó óráiban, a thermidor
8-ról 9-re virradó éjszakán?
Mert ez az utolsó éjszakája, ezen a fullasztóan tikkadt júliusi éjszakán dől el minden. A guillotine
fenyegetően kísért a holdfényben, áldozatára vár. Vajon Tallien, Barras és Fouché nyaka kerül holnap a
kés alá, vagy, Robespierre feje fog legurulni? A hatszáz képviselő közül egyetlenegy sem alszik ezen az
éjszakán. A pártok lázasan készülődnek a végső harcra. Robespierre a konvent üléséről egyenesen a
jakobinusokhoz rohan. Lobogó gyertyafénynél felháborodástól remegő hangon olvassa fel nekik azt a
beszédét, ami az imént hatástalanul hangzott el a nemzetgyűlésen. Itt, a jakobinusok közt, tomboló
helyeslés fogadja, de ez az utolsó siker nem téveszti meg a rossz sejtelmektől gyötört Robespierre-t.
Háromezer hívének hangos ünneplése közben kijelenti, hogy ez a beszéd a testamentuma. Ezalatt az
adjutánsa, Saint Just keményen verekszik a Közjóléti Bizottságban Collot-val, Carnot-val és a többi
összeesküvővel. Hajnalig vitatkoznak. Ugyanakkor a konvent folyosóin már fonják a hurkot Robespierre
nyakára. Az éjszaka folyamán kétszer-háromszor megfordul a helyzet, hol Robespierre hívei az erősebbek,
hol
az összeesküvők. De hajnalra elkészül a szilárd paktum. Fouché ezen az éjszakán újra felbukkan, mert a
sötétség, az intrikálás az eleme. Ólomszürke arca, amely a félelemtől még fakóbb, mint máskor,
mindenütt ott kísért a félig megvilágított termekben. Suttog, hízeleg, fenyegetőzik, ígérget, nem nyugszik
addig, míg össze nem kovácsolja a határozatot. Éjjel két órakor megegyeznek abban, hogy a közös
ellenséget, Robespierre-t megsemmisítik. Csak most térhet nyugovóra Fouché.

Joseph Fouché nem megy el a konvent thermidor 8-i ülésére sem. Nincs is rá szükség. Kitartó
aknamunkája biztosította a sikert. A többség végre megfogadta, hogy végez a nagyon is veszedelmes,
nagyon is erős emberrel. Alig kezdi meg Robespierre kardhordozója, Saint Just a beszédjét, amelyben le
akarta leplezni az összeesküvőket, Tallien máris a szavába vág, mert tegnap megállapodtak abban a
taktikában, hogy sem Robespierre-t, sem Saint Just-öt nem engedik zavartalanul beszélni. Mindenáron
meg kell akadályozni, hogy ez a két lendületes szónok megtartsa vádbeszédét. Az elnök ügyesen
alkalmazza a taktikát, minduntalan az összeesküvőknek adja meg a szót, ezek egymás után rohannak fel a
szónoki emelvényre, és amikor Robespierre védekezni próbál, olyan vihar keletkezik, hogy nem lehet
érteni a hangját. Mindenki csapkod, dobol, üvöltözik, a hatszáz gyenge lélek eddig féken tartott
gyávasága most kiadja minden, hetek, hónapok óta, összegyülemlett haragját és gyűlöletét az ellen az
ember ellen, akitől külön-külön mind retteg. Este hatkor már vége van mindennek. Robespierre-t
kiközösítették, és börtönbe vetették. Néhány barátja és azok az igazi forradalmárok, akik a köztársaság
szilárd és szenvedélyes lelkét látják benne, kiszabadítják, és elrejtik a városházán - de hiába. A konvent
csapatai megostromolják a forradalom fellegvárát, és éjjel két órakor Maximilien Robespierre, tegnap
még Franciaország leghatalmasabb embere, huszonnégy órával azután, hogy Fouché és társai
megpecsételték a megsemmisítésére kötött szerződést, vértől borítva, szétzúzott állkapoccsal hever két
széken a konvent előcsarnokában. Elejtették a nagy vadat, Fouché meg van mentve. Másnap délután viszi
már a recsegő targonca Robespierre-t a vesztőhelyre. A terror véget ért, de a forradalom tüzes lelke is ki-
aludt, a hősi korszak lezárult. Most ütött az örökösök órája, a szerencselovagoké és haszonlesőké, a
tábornokoké és bankároké, ütött a zsákmányra éhesek és az élelmesek órája, az új céh tagjaié. Most eljött
- gondolták - Joseph Fouché órája is.

Bámészkodó, ujjongó tömeg sorfala közt lassan döcög a kordé, amely Maximilien Robespierre-t és
övéit a guillotine felé viszi. A Rue Saint-Honorén átmennek, azon a tragikus úton, amelyen XVI. Lajos,
Danton, Desmoulins és_a többi áldozat búcsúzott a napvilágtól. Párizs örömmámorban úszik, az
ablakokban és erkélyeken emberfejek ezrei, a háztetőkön zászlók és színes rongyok hirdetik, hogy a nép
ezúttal ismét népünnepélynek tartja a kivégzést. Amikor Robespierre feje lehull a kosárba, egyetlen
eksztatikus örömkiáltás tölti be az óriási teret. Az összeesküvők csodálkozva néznek egymásra: ez is
lehetséges? Párizs megrészegül a boldogságtól, amikor meghal az az ember, aki tegnap még a főváros és
az egész ország bálványa volt? Csodálkozásuk még növekszik a konvent bejáratánál, ahol lelkes tömeg
üdvözli őket, viharosan élteti a zsarnok megbuktatóit, a terror meg szüntetőit. Csodálkoznak. Mert amikor
megbuktatták ezt a hatalmas embert, nem akartak mást, csak megszabadulni a kellemetlen erényhőstől, aki
túlságosan szigorúan a körmükre nézett, aki minden visszaélést megtorolt - álmukban sem gondoltak
azonban arra, hogy a guillotine-t ezentúl pihentessék. De amikor látják, hogy a tömeges kivégzések meny-
nyire népszerűtlenné váltak, és mennyire megkedveltethetik magukat, ha magánbosszújukat utólag
emberségességgel motiválják, gyorsan elhatározzák, hogy kihasználják a félreértést. Ettől kezdve folyton
azt hangoztatják, hogy a forradalom minden eddigi erőszakos tettének egyedül Robespierre volt az oka,
míg ők, a többiek mindig elítélték kegyetlenségét, a túlzásokat, és a szelídség apostolai voltak. Hazudhat-
nak bátran: aki a meszesgödörben fekszik, nem cáfolhat rájuk.
Nem Robespierre kivégzése, hanem utódainak gyáva és hazug viselkedése az, amely thermidor g. napját
történelmi fordulóponttá avatja. Mert eddig a napig a forradalom bátran hangoztatta cselekedeteinek
jogosságát, nyugodtan vállalt minden felelősséget; ettől a naptól kezdve félénken beismeri, hogy jogtalan
tettei is voltak, és vezetői kezdik megtagadni. Márpedig minden szellemi irányzatnak, minden
világnézetnek megtörik a belső ereje abban a pillanatban, amikor nem hisz már feltétlenül a maga
igazában és csalhatatlanságában. Tallien, Barras, ennek a napnak szomorú győztesei, amikor a rágalom
mocskát szórják nagy elődjeik, Danton és Robespierre sírjára, amikor aggodalmaskodva áttelnek a
jobboldal padsoraiba, a mérsékeltek közé, a köztársaság titkos ellenségei közé, nemcsak a történelmet és a
forradalom szellemét árulják el, hanem önmagukat is.
Mindenki azt várja, hogy Fouché, az összeesküvők vezére, Robespierre legelkeseredettebb ellensége
diadalmasan elfoglalja majd köztük a maga helyét. Elvégre is őt üldözték eddig a legjobban, ő a „chef de
la conspiration", minden joga megvan rá, hogy különösen pompás részt kapjon a zsákmányból. De
különös dolog történik. Fouché nem követi a többiek példáját, nem ül a jobboldal padjaiba, hanem
nyugodtan elfoglalja régi helyét a „hegyen", a radikálisok között, és mély hallgatásba burkolózik. Első
ízben (bámulatos!) nem tart a többséggel.

Sokan kérdezték akkor is, később is: miért viselkedett Fouché ilyen sajátosan. A felelet nagyon
egyszerű: Fouché okosabb és messzebbre lát, mint társai, fölényes politikus elméje mélyebben látja a
tényállást, mint Tallien és Barras, akik nem okosak, s csak a veszély kölcsönzött nekik rövid időre erélyt.
Az egykori fizikatanár ismeri a mozgatóerők törvényeit. Tudja: a hullám egy időre mozdulatlanná válhat,
de azután mozdulnia kell, előre vagy visszafelé. Ha egyszer megindul a reakció, ugyanúgy kicsap a
medréből, mint azelőtt a forradalom, s éppúgy az erőszakhoz nyúl. Akkor, pedig feltétlenül szétszakad ez
a kapkodva megkötött szövetség, s ha a reakció győz, a forradalom minden élharcosa elveszett. Az új
eszményekkel egyidejűleg megváltozik a tegnapi tettek értékelési skálája is; ami tegnap erénynek,
kötelességteljesítésnek számított - például templomok kifosztása vagy ezerhatszáz ember lekartácsoltatása
-, holnap szükségszerűen gyalázatos bűn lesz; a tegnapi vádlók holnap vádlottakká válnak, Fouchénak
nem tiszta a lelkiismerete. Óvakodik attól, hogy a többi thermidorista (ezt a nevet vették fel Robespierre
megbuktatói; óriási tévedésébe essék, és a reakció szekerét tolja. Tudja, hogy az ilyen pálfordulás nem
használ semmit. Ha a reakció megindul, mindnyájukat letapossa. Tehát csak okosságból és előrelátásból
marad Fouché a baloldalon, marad hű a radikálisokhoz, mert érzi: hamarosan a legbátrabbakat fogják
torkon ragadni.
És kiderül, hogy igaza van. Hogy humánus érzelmeiket igazolják, és népszerűségre tegyenek szert, a
thermidoristák feláldozzák a legenergikusabb prokonzulokat, kivégeztetik Fouquier-Tinville-t, Joseph Le
Bont, az arrasi néptribunt, és Carrier-t, aki hatezer embert fojtatott bele a Loire vizébe. Azzal is
kedveskednek a jobboldalnak, hogy visszahívják a konventbe a hetvenhárom száműzött girondistát, és
csak későn eszmélnek rá, hogy önmaguknak ástak vermet, amikor a reakciót többségre juttatták. Most már
kénytelenek engedelmesen bevádolni azokat is, akik Robespierre ellen segítségükre voltak, Billaud-
Varenne-t és Collot d'Herbois-t, Fouché lyoni kollégáját. A tűz már Fouché kabátját perzseli. Most még
sikerül megszabadulnia azáltal, hogy a lyoni események bűnét gyáván Collot-ra hárítja, bár közösen írtak
alá minden iratot. Éppily hazugul azt állítja, hogy túlságos engedékenységével vonta magára a zsarnok
Robespierre haragját. Ezzel egy időre ravaszul félrevezeti a konventet. Megmaradhat a helyén, mialatt
társa, Collot d'Herbois a „száraz guillotine"-ra kerül, a maláriás nyugat-indiai szigetekre, ahol néhány
hónap múlva el is pusztul. De Fouché sokkal okosabb annál, hogy miután most elhárította a vészt, már
biztonságban érezze magát. Ismeri a politikai szenvedélyek természetét, tudja, hogy a reakció mindaddig
nem lakik jól emberekkel, míg ki nem törik a fogait; bosszúja nem nyugszik meg addig, amíg nem végez
az utolsó jakobinussal és magával a köztársasággal is. Fouchét vérbűne elszakíthatatlanul a forradalomhoz
köti; vele él, és vele bukik. Csak egy útját látja élete megmentésének: ha a kormány megbukik.
Élete ugyanolyan veszedelemben forog, mint hat hónappal ezelőtt; kétségbeesetten harcol az életéért,
egymaga a túlerő ellen.
Valahányszor életéről és a hatalomról van szó, Fouché csodálatos erőkifejtésre képes. Látja, hogy
törvényes eszközökkel nem lehet a konventet visszatartani az egykori terroristák üldözésétől, így tehát
nem marad más hátra, mint az az eszköz, amely a forradalom alatt oly gyakran bevált: a terror. Annak
idején, amikor a girondisták száműzését, majd a király elítélését akarták kierőszakolni, az utcát mozgósí -
tották a parlament ellen. A gyáva és óvatos képviselők megriasztására - akkor még a konzervatív Joseph
Fouché is közéjük tartozott! - felvonultatták a külvárosi munkásezredeket, és ezek a proletárcsapatok
ellenállhatatlan lendülettel kitűzték a városházára, és győzelemre juttatták a vörös zászlót. Miért ne
lehetne újra összeszedni a forradalom régi gárdáját, a Bastille megostromlóit, augusztus 10-e hőseit a
meggyávult konvent ellen, és az ő ökleikkel szétverni a többséget? Csak a felkeléstől, a proletárok
elkeseredésétől való félelem tudná megfélemlíteni a thermidoristákat. Fouché elhatározza, hogy fellázítja
Párizs népét, a széles tömegeket, és ezeket veti be ellenségei, vádlói ellen.
Persze nem megy ki személyesen a külvárosba, hogy tüzes lázító beszédeket tartson, nem követi Marat
példáját, aki élete kockáztatásával izgató röpiratokat osztogatott az utcán. Ennél Fouché sokkal óvatosabb.
Nem szeret nyíltan kiállni, nem akarja vállalni a felelősséget. A mindenkit magával ragadó beszéd nem az
ő mestersége, jobban ért a sugdosáshoz és intrikához, a mások háta mögött megbújáshoz. Mint mindig,
most is talál egy alkalmas embert, aki helyette cselekszik, bátran, határozottan, és ugyanakkor eltakarja.
Akkoriban egy becsületes, szenvedélyes forradalmár bolyong elnyomottan, kiközösítetten Párizsban,
Francois Babeuf, aki Gracchus Babeufnek nevezi magát. Értelmi képességei közepesek, de a szíve tele
áradó lelkesedéssel. Alacsony sorból származó proletár, földmérő, könyvnyomdász, csak kevés primitív
eszméje van, de ezeken szenvedéllyel csügg, republikánus szocialista, meggyőződése sziklaszilárd. A
polgári republikánus vezérek és maga Robespierre is óvatosan félretolták Marat szocialista eszméit,
amelyek az egyenlőséget vagyoni térre is ki akarták terjeszteni. A vezérek inkább nagyon sokat
szónokoltak a szabadságról, a testvériségről is, de keveset az egyenlőségről, amennyiben a vagyoni
egyenlőséget értették rajta. Babeuf magáévá tette Marat félig eltaposott gondolatait, lelkesedésével
felszította, és lobogó fáklya gyanánt körülhordozta Párizs proletár kerületeiben. Ez a láng hirtelen
fellobbanhat, néhány óra alatt elemésztheti egész Párizst, egész Franciaországot, mert a nép lassanként
ráeszmélt, hogy a thermidoristák a maguk érdekében elárulták a tömegek, a proletariátus forradalmát.
Fouché e mögé a Gracchus mögé áll. Nem érintkezik vele nyíltan, de titokban ráveszi, hogy agitáljon a
nép között, hogy röpiratokat szerkesszen. Fouché maga korrigálja a röpiratok kefelevonatait. Azt gondolja,
hogy a gyáva konvent csak akkor tér észre, ha felvonulnak a munkások, ha újra megindulnak
vasdorongokkal, dobszóval a külvárosok. Csak terrorral, csak félelemmel és megfélemlítéssel lehet
megmenteni a köztársaságot, csak baloldalról jövő energikus lökéssel lehet kiegyenlíteni ezt a veszélyes
jobbra hajlást. Ehhez a vakmerő, valóban életveszélyes támadáshoz kitűnő szolgálatot tesz faltörő kosként
ez a tisztességes, tiszta, jóhiszemű, őszinte ember; széles proletár háta mögött jól meg lehet bújni. Babeuf
viszont, aki néptribunnak és Gracchusnak nevezi magát, nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy Fouché, a
híres képviselő közügyekben vele tanácskozik. Igen, Fouché az utolsó becsületes republikánus - gondolja
Babeuf -, aki most is a hegypárt padjaiban ül, nem keresi a jeunesse dorée és a hadseregszállítók
barátságát, mint a többi. Babeuf engedelmesen fogadja a tanácsokat, nem látja a kezet, amely előretaszítja.
Megindítja a rohamot Tallien, a thermidoristák és a kormány ellen.
De Fouché csak ezt az egyszerű, egyenes gondolkodású embert tudja megtéveszteni. A kormány átlát a
szitán, és Tallien nyílt ülésen megvádolja Fouchét azzal, hogy ő áll Babeuf háta mögött. Fouché felpattan
a helyéről, és mint mindig, habozás nélkül megtagadja szövetségesét, éppen úgy, mint a jakobinusoknál
Chaumette-et és a lyoni számadásnál Collot-t. Nem, alig ismeri Babeuföt, elítéli túlzásait, semmi köze
hozzá. Az történik, ami máskor. Fouché visszavonul, és a harcos, akit ő küldött előre, lakol. Babeuföt el-
fogják, és nemsokára egy kaszárnya udvarán főbe lövik. Fouché szavaiért és politikájáért mindig más
ember fizet a vérével.
Tehát Fouchénak ez a merész terve nem sikerült, csak azt érte el vele, hogy ismét magára terelte a
figyelmet, ez, pedig nem jó, mert az emberek emlékezőtehetsége felfrissül, mind sűrűbben kezdik
emlegetni Lyont és a brotteaux-i vérmezeit. A reakció most már kettőzött energiával gyűjti a vidéki vád-
lókat Fouché ellen. Alig verte vissza nagy nehezen a Lyoniakat, Nevers és Clamecy lakosai vonulnak fel
ellene. A konventben mind hangosabban terrorizmussal vádolják Fouchét. Ravaszul, energikusan
védekezik, és nem is sikertelenül. Még ellenfele, Tallien is azon fáradozik, hogy védelmébe vegye, mert őt
magát is aggasztja már a reakció felülkerekedése, és félteni kezdi a fejét. De már késő: 1795. thermidor
22-én, egy évvel és tizenkét nappal Robespierre bukása után a konvent hosszú vita után vád alá helyezi
Fouchét terrorisztikus cselekedetei miatt. Thermidor 23-án a letartóztatását is elhatározzák. Miként
Danton árnyéka Robespierre után, úgy nyúl Robespierre keze Fouché után a sírból.

De most már a forradalom negyedik évének thermidorját írják - ezt jól számította ki ez az okos politikus
-, és nem a harmadikat. 1793-ban a vád egyértelmű volt a letartóztatási paranccsal, a letartóztatás a
halállal. Akit este bevittek a Conciergerie-be, azt másnap kihallgatták, és délután már a kordéra ültették.
1794-ben azonban már nem a „megvesztegethetetlen" tartja kezében a törvényszék gyeplőit, a törvények
meglazultak. Ügyes ember most már kibújhatik réseiken. És Fouché nem volna Fouché, ha ő, aki oly
sokszor forgott veszélyben, fennakadna a már laza hálóban. Mindenféle trükkel és kibúvóval eléri, hogy
elhalasztják a letartóztatását. Időt nyer, hogy válaszoljon, hogy igazolja cselekedeteit, és az idő akkor
minden másnál többet ért. Eltűnni a sötétben, míg elfelejtkeznek róla, csendben meglapulni, míg a többiek
ordítoznak - s akkor átnéznek a feje felett. Követni kell Sieyés híres receptjét; ő végigülte a konvent
gyűléseit a terror minden évén keresztül, anélkül, hogy egyetlenegyszer is kinyitotta volna a száját; amikor
később megkérdezték, hogy mit csinált egész idő alatt, mosolyogva ezt a zseniális választ adta: „j'ai vécu"
- éltem! Mint némely állat, Fouché is halottnak tetteti magát, hogy agyon ne üssék. Csak ezt a rövid
átmeneti időt kell kibírni, akkor meg van mentve! A kitűnő kopó pompás szaglásával megérzi, hogy ennek
a konventnek a dicsősége és ereje már csak néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig tarthat.
Így Fouché megmenti az, életét, ami nagy szó abban az időben. Persze csak-a puszta életét mentheti
meg, nem a hírnevét és állását. Az új országgyűlésbe már nem választják meg. Hiába a nagy erőfeszítés,
hiába a sok ravaszkodás, szenvedély, merészség és árulás: csak a puszta életét mentette meg. Már nem
Nantes képviselője, még szemináriumi tanító sem, csak egy elfeledett, vagyontalan, szánalmas, lenézett,
levitézlett kalandor, aki meghúzódik a homályban. A következő három év alatt Franciaországban senki
sem ejti ki Joseph Fouché nevét.
 NEGYEDIK FEJEZET

A DIREKTÓRIUM ÉS A KONZULÁTUS MINISZTERE

1799-I802

Miért nem akadt még költő, aki megírja a száműzetés himnuszát, ezét a jellemformáló erőét, amely a
bukásban felemeli az embert, a magányjeges hidegében új, más csatasorba gyűjti a lélek megrendült
erőit? Aki eddig a száműzetésről beszélt, csak vádolni tudott, csak életpályájának megakasztását,
kárbaveszett időt látott benne, kegyetlen félbeszakítást. Pedig az élet ritmusa megköveteli az ilyen kény-
szerű cezúrákat. Csak az ismeri az élet teljességét, aki időnként lebukik a mélységbe. Az a felpattanás,
amely utána következik, az ad csak az embernek igazi erőt és lendületet.
Az alkotó zseninek van leginkább szüksége ilyen időnkénti kényszerű magányra, hogy a kétségbeesés
mélyéből és a kitagadottság messzeségéből mérje fel valódi feladatainak horizontját és magasságát. Az
emberiség legjelentősebb kinyilatkoztatásai a száműzetésből indultak ki, a nagy vallásalapítók: Mózes,
Krisztus, Mohamed, Buddha mind félrevonultak a sivatag csöndjébe és magányába, mielőtt üzeneteiket
világgá küldték. Milton vaksága, Beethoven süketsége, Dosztojevszkij fogsága, Cervantes börtöne,
Luther wartburgi fogsága, Dante száműzetése, Nietzsche önkéntes emigrációja az Engadin fagyos
zónáira, mindez nem véletlen; a zsenik első, titkos törvénye érvényesül itt a józan, éber akarattal
szemben.
De még alantasabb régiókban, a földi világban, a politikusok világában is nagyon hasznos a rövidebb-
hosszabbidőre való félrevonulás, élesebbé teszi az államférfiú szemét és biztosabbá a politikai erők
játékának áttekintését, kiszámítását. Nem érhet valakit, pályáján nagyobb szerencse, mint az, hogy egy
időre megszakítják előrehaladását. Mert aki mindig csak felülről nézi a világot, az uralom felhőiből, a
hatalom elefántcsonttornyából, csupán az alávetettek veszélyes szolgálatkészségét, hízelgő mosolyát
láthatja; aki mindig a kezében tartja a mérleget, félreismeri saját súlyát. A művészt, a hadvezért, a
hatalom emberét valósággal demoralizálja az, hogy minden kívánsága teljesül és minden terve sikerül. A
művésznek kell a bukás is, hogy meg tudja ítélni a maga kapcsolatát művéhez; a hadvezér csupán a
kudarcból ismeri fel hibáit; az államférfi csak akkor tudja áttekinteni valóban a politikai helyzetet, ha
kegyvesztetté válik. Szüntelen gazdagság elpuhítja, örökös siker eltompítja az embert. A megszakítás új
lendületet ad a ritmusnak, működésbe hozza az alkotóerő rugóit. Balsors nélkül nem tudunk mélyen látni
és messzire látni; balsors nélkül nem érzékeljük a valóságot. Minden száműzetés inaskodás és tanulás.
Meg kell szenvedni a tanulásért. Ez a szenvedés megkeményíti a gyengét, a tétovázót határozottá teszi, az
erőset még erősebbé. Az igazán erős számára a száműzés sohasem erői csökkenését, hanem fokozását
jelenti.
Fouché száműzetése több mint három évig tartott, és ezt a hosszú időt a legbarátságtalanabb szigeten -
szegénységben - töltötte. Az egykori prokonzul, a forradalom irányítója a hatalom legmagasabb
lépcsőfokáról olyan mélységbe zuhan, hogy nyomtalanul eltűnik a sárban. Az egyetlen ember, aki
akkoriban látja - Barras -, szívfacsaró képet fest arról a szánalmas padlásszobáról, arról a barlangról, ahol
volt képviselőtársa meghúzódik csúnya feleségével és két vörös hajú, beteges, különlegesen csúnya,
albínó gyermekével együtt. Az ötödik emelet és a háztető közt, piszkos, dohos, fülledt levegőjű odúban
rejtőzik ez a bukott ember, akitől nemrég még tízezrek reszkettek, és aki nemsokára Otranto hercege lesz,
és Európa hajójának kormányánál áll majd. Egyelőre azonban még nem tudja, miből fogja a
nyomorúságos padlásszoba bérét kifizetni, miből szerez tejet gyermekeinek, és hogyan védi meg ezt a
nyomorúságos életét számtalan láthatatlan ellenségével, a lyoni bosszúállókkal szemben.
Senki sem tudja pontosan megmondani, miből élt Fouché ezekben a nyomorúságos években. Még
leglelkiismeretesebb, leghívebb biográfusa, Madelin sem tud erre a kérdésre feleletet adni. Képviselői
fizetését beszüntették, családi vagyonát elvesztette a San Domingó-i felkelésnél, állást nem tud kapni,
senki sem meri a „lyoni tűzmestert" alkalmazni vagy foglalkoztatni, minden barátja elhagyta, mindenki
kerüli. Állítólag a legsötétebb, legkülönösebb ügyletekkel foglalkozik - valóban nem mese: a későbbi
otrantói herceg disznóhizlalással keresi kenyerét. De nemsokára még piszkosabb munkát vállal:
spionkodni kezd Barras részére. Az új hatalmasok közül Barras az egyetlen, aki sajátos részvéttel még
hajlandó fogadni a bukott embert. Persze nem minisztériumi fogadószobájában, hanem holmi eldugott
helyeken. Néha alamizsnát ad a fáradhatatlan koldusnak, néha egy kis piszkos munkához juttatja,
inspekciós utazáshoz stb. és valami jelentéktelen keresethez, hogy két hétig ne haljon éhen. Ennél a sok-
féle munkánál feltárul Fouché igazi tehetsége. Barras már ekkor mindenféle politikai tervet sző, nem bízik
a kollégáiban, szüksége van egy megbízható magánkémre, egy földalatti hírhozóra, besúgóra, aki nem
tartozik a rendőrséghez, afféle magándetektívre. Fouché igen alkalmas erre. Hallgatózik, szaglászik, a
hátsó bejáraton behatol a házakba, minden ismerőséből szorgosan kiszedegeti a napi pletykákat, és
mindezt a piszkos kotyvalékot titkon elviszi Barrasnak. Minél becsvágyóbbá válik Barras, minél
mohóbban tör államcsíny végrehajtására, annál nélkülözhetetlenebb számára Fouché. Most a direktórium
uralkodik Franciaországban, az Ötök Tanácsa, amelynek két legbecsületesebb tagja s főleg az egyik,
Carnot, a francia forradalom legnyíltabb embere, napról napra kellemetlenebbé válik Barras számára. Meg
szeretne szabadulni tőlük. Aki államcsínyt tervez, és összeesküvést sző, annak szüksége van ügynökökre,
mindenre elszánt, mindenre használható fickókra, brávókra, ahogy az olaszok ezt a fajtát nevezik.
Kellemtelen ember kell ide, aki jellemtelenségében megbízható. Fouché a legalkalmasabb.
A száműzetés a karrier iskolája Fouché számára. Ebben az iskolában bontakozik ki a jövendő
rendőrminiszter tehetsége.
Végre, a szegénység homályában való hosszú, hosszú tespedés után Fouché hajnali szellőt szimatol. Új
hatalom van keletkezőben, az ország új uralkodónak hódol, és Fouché elhatározza, hogy a szolgálatába
szegődik. Ez az új hatalom - a Pénz. Robespierre-nek és társainak teteme még ki sem hűlt, amikor a
mindenható Pénz már újra talpra áll, és hamarosan ezernyi szolgája és tányérnyalója van. Vadonatúj
szerszámzatú, remek, fényes szőrű paripák vonta üveges hintók bukkannak fel az utcákon, bennük
gyönyörű asszonyok ülnek, félig meztelenül, mint a görög istennők, drága selyemben, muszlinban. A
Bois-ban a jeunesse dorée lovagol, szűk, fehér nankingnadrágban, sárga, barna, vörös frakkban. Gyűrűs
kezükben aranyfogantyús lovaglópálcát szorongatnak, ezt szívesen használják az egykori terroristák ellen.
Felvirul az üzlet. Az ékszerészeknek és az illatszertáraknak pompásan megy. Ezernyi kávéház és mulató
nyílik, házakat vesznek, villákat építenek, színházba járnak, spekulálnak, fogadásokat kötnek, adnak-
vesznek; ezrekben folyik a játék a Palais-Royal nehéz damasztfüggönyei mögött. A Pénz újra itt van,
gőgösen, szemtelenül, magabiztosan.
Hol volt 1791-től 1795-ig Franciaországban? Itt volt, csak elbújt. Akárcsak Németországban és
Ausztriában az 1gig-iki kommunista megmozdulások idején, a francia forradalom alatt is tetszhalottnak
tettették magukat a gazdagok. Rongyos ruhákban jártak, hiszen aki Robespierre idején a legcsekélyebb
luxust is megtűrte maga körül, „mauvais riche"nek (hogy Fouchét idézzük), a gazdagok gyanús osztályába
tartozónak számított, s ez veszélyes dolog volt. Ma persze más a helyzet. Most már csak az számít, akinek
pénze van. Szerencsére könnyű keresni, a káosz erre nagyon alkalmas idő. A vagyon átcsoportosul - üzlet.
Régi birtokokat eladnak - üzlet. Az emigránsok tulajdonát elárverezik - üzlet. Az elítéltek vagyonát
elkobozzák - üzlet. Az asszignaták árfolyama napról napra zuhan, az infláció vad láza rázza az ország
testét - üzlet. Mindenen keresni lehet, csak fürgeség és arcátlanság kell hozzá, no meg egy kis
összeköttetés a kormánykörökkel. De valamennyi más pénzforrásnál gazdagabban bugyog a legnagyobb
kereseti lehetőség: a háború. Már kezdetben, már 1792-ben is rájöttek egyesek (akárcsak 1914-ben), hogy
az embereket, értékeket pusztító háborúból is profitot lehet kisajtolni, de akkor még Robespierre és Saint
Just, a megvesztegethetetlenek irgalmatlanul torkon ragadták az „accapareurs", a harácsolók hadát. De
most már, hogy ezek a Catók, hála Istennek, el vannak intézve, és a guillotine valami dohos pincében
rozsdásodik, most a hadseregszállítók és síberek aranykora következik. Most nyugodtan lehet jó pénzért
rossz cipőket szállítani, busás előlegeket felvenni az államkasszából, megrendeléseket nyereséggel
továbbadni. De persze az első feltétel, hogy megrendelést kapjon az ember. Ezért mindezekhez az
üzletekhez megfelelő kijáró is kell, politikai körökben járatos és mindenre kapható ember, aki megfelelő
províziókért kitapossa az utat a kormány és a vezérkar húsosfazekaihoz.
Ilyen piszkos üzletekhez ideális kijáró Joseph Fouché. A nyomor alaposan elsöpörte republikánus elveit,
szegre akasztotta pénzgyűlöletét. A kiéhezett embert olcsón meg lehet vásárolni. Elsőrangú
„összeköttetései" vannak, eljár (mint kém) Barrashoz, a direktórium elnökéhez. A legradiká lisabb
„kommunista", aki 1793-ban mindenáron az „egyenlőség kenyerét" akarta sütni, most az újdonsült
köztársasági bankárok bizalmasa, megfelelő provízió ellenében elintézi kívánságaikat, üzleteiket. Egy
Hinguerlot nevű vállalkozó, ennek a korszaknak egyik legarcátlanabb, leggátlástalanabb panamistája
(Napóleon is szívből gyűlölte) nagy bajba került. Kissé túlfeszítette a húrt, és egy állami szállításnál
hallatlanul sokat lopott. Most vád alá helyezés előtt áll, per fenyegeti, amely sok pénzébe, sőt a fejébe is
kerülhet. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Olyan emberhez fordulnak, aki jó összeköttetésekkel
rendelkezik „fenn", politikai vagy személyes befolyással, és „el tudja intézni" a kellemetlenséget.
Fouchéhoz folyamodnak tehát, Barras besúgójához, aki vállalja az ügy rendezését; nyomban Barrashoz
fordul (a levél nyomtatásban is megjelent Barras memoárjaiban), és valóban csendben, fájdalommentesen
elkenik a botrányt. Ezért Hinguerlot társul veszi Fouchét, részesíti hadseregszállításaiban meg tőzsdei
manővereiben. „L'appétit vient en mangeant". Evés közben Fouché étvágya is megnő. 1797-ben rájön,
hogy a pénznek sokkal jobb szaga van, mint annak idején, 1793-ban a vérnek. Miután kiépítette
kapcsolatait egyrészt a korrupt kormányzathoz, másrészt az új, magas pénzügyi körökhöz, önálló társulást
alapít, amely megkapja a Scherer-hadsereg szállításait. A vitéz tábornok katonái rossz csizmákban járnak,
silány köpenyekben dideregnek, elvesztik a csatát az itáliai síkságon - a fő az, hogy a FouchéHinguerlot
cég és valószínűleg Barras is zsebre vágja a nagy nyereséget. Fouchénak már álmában sem jut eszébe,
hogy valamikor utálta a gyalázatos aranyat, és üldözte a „gonosz gazdagokat". Álmában sem jut eszébe az
a régi kijelentése, hogy a „republikánusnak nem kell egyéb, csak vas, kenyér és napi negyven écu (garas)".
Most csak arra gondol, hogy meggazdagodjék. Fouché a nyomorban megtanulta, hogy milyen nagyúr a
pénz, és régi szokása, hogy a nagyurakat szolgálja. Elég sokáig élt lenn, a megvetés és nélkülözés mocs -
kában, és most kézzel-lábbal-foggal kapaszkodik felfelé, a magasba, ahol pénzért hatalmat lehet vásárolni,
és a hatalomból megint pénzt lehet kovácsolni. Fouché elindult azon az úton, amely a dohos
padlásszobából a ragyogó hercegi palotába vezet, és a semmiből a húszmilliós vagyonhoz.

Amióta Fouché ledobta magáról a forradalmi elvek kellemetlen ballasztját, igen mozgékony lett. Szinte
egyik napról a másikra újra nyeregbe került. Barátja, Barras, nemcsak sötét pénzügyekben, de piszkos
politikai ügyekben is sántikál. Suttyomban el akarja adni a köztársaságot XVIII. Lajosnak, jó csomó
pénzért és a hercegi címért. Csak az zavarja, hogy Carnot és néhány más tisztességes republikánus
kollégája még mindig hisz a köztársaságban, és nem akarja megérteni, hogy az ideálok csak arra valók,
hogy az ember pénzt keressen rajtuk. A fructidor 18-i államcsíny segítségével Barras megszabadul
ezektől a terhes ellenőreitől, és kétségtelen, hogy Fouché vakondok-tevékenységének is nagy része volt
ebben az ügyes akcióban. Ennek bizonyítéka az is, hogy amint Barras a megújított direktórium élére
kerül, Fouché is kibújik a homályból, és tolakodón követeli jutalmát: Barras juttassa már valami állásba,
politikai területen vagy a hadseregnél, vagy bármely más helyen, ahol az embernek alkalma nyílik arra,
hogy a zsebeit megtömje, és a nyomor éveiért kárpótolja magát. Barras, akinek szüksége van rá sötét
ügyleteiben, nem meri megtagadni titkos ügynökének a kívánságát, de meglehetős zavarban van, mert a
„lyoni mitrailleur" neve még nagyon vérszagú, és még kompromittálná magát vele most, amikor Párizs és
a Reakció első mézesheteit ünnepli. Végül úgy oldja meg a dolgot, hogy Fouchét elküldi kormánybiz-
tosnak Itáliába a hadsereghez, onnan aztán Hollandiába, a batáviai köztársaságba, hogy titkos
tárgyalásokat folytasson. Mert Fouché a földalatti aknamunka nagymestere. Barras tapasztalatból tudja
ezt. Nemsokára még alaposabban is tapasztalni fogja, a saját bőrén.
Fouché 1798-ban ismét nyeregben ül: a Francia Köztársaság követe! Ugyanolyan hideg energiával lát
munkához, mint annak idején lyoni véres küldetésénél. Különösen Hollandiában ér el villámgyors
eredményeket. A tragikus tapasztalatok megedzették, a viharos idők megérlelték, a nyomor hajlékonnyá
kovácsolta, régi tettereje új óvatossággal párosul. Párizs új urai csakhamar figyelmesek lesznek rá.
Észreveszik, hogy ez kitűnően használható ember, úgy táncol, ahogyan a szél fúj, felfelé szolgálatkész,
lefelé kíméletlen, kitűnően lavíroz veszélyes vizeken. A kormány hajója veszedelmesen ingadozik, minden
pillanatban zátonyra futás fenyeget. Így történik, hogy 1799. thermidor 3-án a direktórium váratlanul ki-
nevezi hollandiai titkos követét, Joseph Fouchét a Francia Köztársaság rendőrminiszterévé.
Joseph Fouché miniszter! Párizs felriad, mintha ágyút sütöttek volna el. Talán újra elkezdődik a terror,
hogy szabadjára engedik ezt a vérebet, a lyoni kartácsolások „hősét", a templomfosztogatót és
ostyagyalázót, az anarchista Babeuf cinkosát? Talán - Isten őrizz - még Collot d'Herbois-t és Billaud-t is
visszahívják Guayana maláriás szigeteiről, és a Place de la République-on újra felállítják a guillotine-t?
Talán újra sütik majd az „egyenlőség kenyerét", felállítják a különböző jótékonysági bizottságokat, hogy
eret vágjanak a gazdagokon? Párizs, amely már megnyugodott, Párizs, a másfélezer táncterem, a
számtalan ragyogó kirakat, a jeunesse dorée városa megdöbben - a gazdagok, a polgárok reszketni
kezdenek, mint valamikor, anno 1792. Csak a jakobinusok elégedettek, az utolsó republikánusok. Végre,
annyi üldözés után újra hatalomra jutott közülük egy: a legelszántabb, a legradikálisabb, a
leghajthatatlanabb! Majd letöri areakciót, majd megtisztítja a köztársaságot a royalistáktól és
összeesküvőktől!
De néhány nap múlva mindkét csoport csodálkozva kérdi: Ez a rendőrminiszter azonos az egykori
Joseph Fouchéval? Ismét bevált Mirabeau bölcs mondása (amely a mai kor szociáldemokratáira is
alkalmazható): a jakobinus, ha miniszter lesz, már nem jakobinus miniszter. Az egykor vértől tajtékzó
szájból az engesztelés olajos szavai bugyognak. A volt terrorista rendőri kiáltványai folyvást tele vannak a
rend, béke és nyugalom frázisaival. Leküzdeni az anarchiát - ez az első jeligéje. Kordába kell szorítani a
sajtót! Meg kell szüntetni a sok uszító szónoklatot! Rend, béke, nyugalom! Metternich, Sedlnitzky, az
osztrák császárság legreakciósabb miniszterei sem adnak ki konzervatívabb dekrétumokat, mint a hírhedt
itrailleur de Lyon".
A polgárság fellélegzik: hiszen derék Paulus lett ebből a Saulusból! Az igazi forradalmárok
felháborodottan tombolnak gyűléstermeikben. Keveset tanultak ezekben az években. Még mindig
beszédeket mondanak, Plutarkhoszból vett idézetekkel támadják a direktóriumot, a minisztereket, az
alkotmányt. Olyan vadul szónokolnak, mintha élne még Danton és Marat, mintha a vészharangok
megkondításával most is százezreket tudnának összecsődíteni a külvárosokból. Kutyaugatás, de mégis
nyugtalanítja a direktóriumot. Mit lehet tenni ez ellen? - rohamozzák meg a kollégák az új rendőr-
minisztert.
„Be kell csukni a klubjukat" - feleli az rendíthetetlen nyugalommal. A többiek hitetlenkedve néznek rá.
Vajon mikor kerülhet sor ilyen vakmerő intézkedésre? „Holnap" - felel hidegvérűen Fouché.

És a jakobinusok egykori elnöke másnap este valóban elmegy a Rue de Bacba, a radikálisok klubjába.
Éveken át ez a ház volt a forradalom dobogó szíve. Akik esténként itt összegyűlnek, ugyanazok az
emberek, akik Robespierre, Danton és Marat tüzes beszédeit hallgatták. Maga Fouché is ezeknek mondta
el forradalmi szónoklatait annak idején. Robespierre bukása, Babeuf veresége óta egyedül a Manége -
klubban é1 a nagy forradalom viharos napjainak emléke.
De Fouchénak a szentimentalizmus nem kenyere. Félelmetesen hamar el tudja felejteni a múltját. Az
egykori oratorianus matematikatanár csak a reális erők paralelogrammáit tartja szem előtt. Tudja, hogy a
forradalmi gondolat kiadta az erejét, hogy legjobb vezetői, a tett emberei már a földben porladnak. A
klubok a fecsegők találkozóhelyeivé süllyedtek, ahol frázisokat pufogtatnak, 1799 óta a Plutarkhoszból
vett idézetek és a hazafias frázisok árfolyama versenyt esett az assignaták árfolyamával. Túl sok frázist
csépeltek, és túl sok papírpénzt nyomtak. Ki tudná jobban, mint a közvéleményt ellenőrző
rendőrminiszter, hogy Franciaország torkig van a szónokokkal, ügyvédekkel és újítókkal, torkig van a
rendeletekkel és törvényekkel; rendre, békére, nyugalomra és rendezett anyagi helyzetre áhítozik. Mint
minden hosszabb háború után, így a forradalom évei után is eltűnik a közös lelkesedés, hogy helyet adjon
a családok és egyesek egoizmusának.
Az egyik régi forradalmár éppen tüzes szónoklatot tart, amikor kinyílik az ajtó, és belép Fouché,
miniszteri uniformisban, csendőröktől körülvéve. Hideg pillantással végigméri a döbbenten felpattanó
gyülekezetet. Micsoda szánalmas ellenfelek! Hol vannak már a forradalom zsenijei, hősei, gondolkodói és
desperadói! Csak fecsegők maradtak itt, és ezekkel könnyű elbánni: elég egy határozott gesztus. Fouché
habozás nélkül fellép a pódiumra, és beszélni kezd. Hat év óta most hallják megint először a jakobinusok
ezt a hideg, józan hangot. De a magas, sovány alak most nem a zsarnokok ellen uszít, nem a szabadságért
lelkesedik, hanem kurtán kijelenti, hogy a klubot feloszlatja és bezárja. Oly nagy a meglepetés, hogy senki
sem gondol ellenállásra. Senki sem tombol, senki sem ránt tőrt, hogy esküjét beváltsa, és megölje a sza -
badság elnyomóját. Hebegve hátrálnak, döbbenten kiosonnak a teremből. Fouché számítása bevált. Férfiak
ellen harcolni kell, fecsegőket egy erélyes gesztussal is le lehet verni.
Fouché megvárja, míg a terem kiürül, aztán az ajtóhoz megy, kívülről bezárja, és zsebre teszi a kulcsot.
Ezzel a kis jelenettel tulajdonképpen véget ért a francia forradalom.
Minden hivatal az, amit viselője csinál belőle. Amikor Fouché átveszi a rendőrminisztériumot, ez
nagyon is alárendelt jelentőségű hivatal, a belügyminisztérium egyik alosztálya. Arra szolgál, hogy
megfigyeljen, információkat gyűjtsön, anyagot a kül- és belpolitika számára, anyagot, amiből a
direktórium urai, mint királyok építkezzenek. Három hónappal később pártfogói észreveszik -
csodálkozva, ijedten és már védtelenül -, hogy a rendőrminiszter nemcsak lefelé őrködik, de felfelé is,
ellenőrzi a többi minisztert, a direktóriumot, a generálisokat, az egész politikai életet. Hálója befonta az
összes hivatalokat, beleszól mindenbe, kezébe fut össze minden hír, napról napra jobban kiszélesíti
hatáskörét, külön politikája van a hivatalos politika mellett, külön háborúja a háború mellett. Végre
Talleyrand kénytelen bosszúsan újra meghatározni a rendőrminiszter helyzetét: „A rendőrminiszter az az
ember, aki beleüti az orrát mindenbe, ami rá tartozik, továbbá mindenbe, amihez semmi köze."
Bámulatos módon van kiépítve ez a komplikált gépezet, ez az apparátus, amely ellenőrzi az egész
országot. Néhány hónap alatt Franciaországban mindenütt vannak titkos megbízottjai, kémei, és naponta
ezerszámra érkeznek a titkos jelentések a Quai Voltaire-ra. De téved, aki azt hiszi, hogy Fouché kémei
kizárólag afféle kispolgári detektívek, akik kocsmákban, bordélyházakban és templomokban hallgatóznak,
vagy házmesterektől szerzik be az információkat. Akad köztük ilyen is, de akad sok diplomataruhás,
aranyzsinóros úr is és finom csipkeruhás hölgy, akik bejáratosak a faubourg Saint-Germain szalonjaiba, de
szükség esetén patriótának öltözve besurrannak a jakobinusok titkos üléseire is. Fouché zsoldosainak
listáján nem egy marquis-val vagy hercegnővel találkozunk, Franciaország legfényesebb neveivel, sőt -
bármily fantasztikusan hangzik is - bebizonyított tény, hogy az ország első asszonya, Josephine Bonaparte,
a későbbi császárné is Fouché szolgálatában áll. Fouché megvásárolja leendő császárának titkárát is,
továbbá az angliai Hartwellban XVIII. Lajos szakácsát. Minden pletykáról értesül, minden levelet felbont.
A parlamentben, a hadseregben, a kereskedők közt, a mulatóhelyeken, a kocsmákban, minden gyülekezet-
ben láthatatlanul ott hallgatózik. A sok jelentés naponta elindul az ő íróasztala felé, ott aztán feldolgozza,
megrostálja, összehasonlítja, csoportosítja, míg az ezer jelzésből kialakul a világos adat, a pontos hír.
Mert a jól értesültség minden, békében és háborúban, a politikában és a pénzügyek terén egyaránt.
1799-ben többé már nem a terror, hanem az információ biztosítja a hatalmat Franciaországban. Fouché
tudja minden szánalmas thermidoristáról, hogy mennyi pénzt kap, ki vesztegeti meg, mennyiért
vásárolható meg. Így sakkban tarthatja valamennyit, és engedelmességre kényszeríti följebbvalóit is. Ha
összeesküvés van készülőben, ő tud róla. Néha elnyomja, néha bátorítja ezeket, hogy a politikában mindig
a helyes oldalra evezhessen. A harctérről és a béketárgyalásokról is ő kap hírt legelőször, ezekkel azután-
felhasználva a készséges üzletembereket - operálni lehet a tőzsdén, így végre vagyonra tehet szert. A
nagyszerű hírszolgálati gépezet Fouché kezébe állandóan pénzt hoz, és a pénz egy részét Fouché
felhasználja a gép olajozására, hogy még tökéletesebben működjék. A bankok, a játékbarlangok, a
mulatóhelyek diszkréten állandó vámot fizetnek a rendőrminiszternek - milliókat. Ezekből az összegekből
jut megvesztegetésre, a megvesztegetésből értesüléseket lehet szerezni; így sohasem akadozik, sohasem
mond csődöt a rendőrségnek e hatalmas, bonyolult gépezete, amelyet egy ember hívott életre néhány hó
alatt a semmiből, hihetetlen munkaerejével és pszichológiai lángeszével.
De a legzseniálisabb Fouché e bámulatos gépezetéhen az, hogy csak egyetlenegy kéznek
engedelmeskedik. Valahol be van építve egy csavar; ha ezt kiveszik, megáll az egész. Fouché első perctől
gondoskodik róla, hogy senki se tudja pótolni abban az esetben, ha kegyvesztetté válik. pudja, hogy ha
elbocsátják: egy mozdulattal meg tudja akasztani a gép munkáját. Mert nem az államnak, nem a
direktóriumnak, nem Napóleonnak, csak saját magának épít ez a hatalomra vágyó ember. Eszébe sem jut
olyasmi, hogy a retortáiba gyűjtött hírek desztillátumát feljebbvalói rendelkezésére bocsássa, úgy, ahogy
az a kötelessége volna. Minek tegye ezt afajankókból álló direktpriumot okosabbá, minek engedje, hogy
kártyáiba pillantson' Csak azt a hírt engedi ki laboratóriumából, ami neki hasznos, ami az ő
boldogulásához elengedhetetlenül szükséges; minden más nyilat és mérget gondosan elraktároz
magánfegyvertárában, személyes bosszúja és politikai orgyilkosságok számára. Fouché mindig többet tud,
mint amennyit a direktóriumban feltételezhetnek róla, és így mindenki számára egyrészt veszélyes,
másrészt nélkülözhetetlen. Ismeri Barras titkos tárgyalásait a royalistákkal, tudja, hogy Bonaparte a trónra
áhítozik, belelát a jakobinusok és reakciósok titkaiba egyaránt, de sohasem árulja el ezeket a titkokat rög-
tön, mihelyt értesül róluk, hanem csak abban az időpontban, amikor hasznot húzhat belőlük. Néha maga
rendez összeesküvéseket, néha segíti ezeket, néha akadályozza, néha nagy lármával leleplezi (és
ugyanakkor maga értesíti a résztvevőket, hogy elmenekülhessenek). Állandóan kettős, sőt sokszorosan
kettősjátékot űz, és az emberek elbolondítása lassanként szenvedélyévé válik. Ez a játék persze sok időt és
munkát követel, de Fouché nem fukarkodik, tíz órát dolgozik naponta. Inkább reggeltől éjfélig ül a
dolgozószobájában, személyesen néz át minden aktát, maga olvas el mindent, semhogy beleavasson valaki
mást a rendőri titkokba. A fontos vádlottakat zárt ajtók mögött, négyszemközt vallatja, hogy csak ő tudja
meg a döntő részleteket, még alárendeltjei se tudjanak ezekről. Lassanként ezer meg ezer ember titkai
kerülnek az egész ország kíméletlen gyóntatója elé. Újra terrorral uralkodik, mint Lyonban, de most nem a
durva, halált hozó hóhérbárd okozza a rettegést, hanem a bűntudat mérge, az a meggyőződés, hogy
Fouché minden titkot tud, mindenkit megles és kihallgat. 1792 gépezete, a guillotine, amelyet azért
találtak fel, hogy elnyomjanak minden szembeszegülést az állammal, otromba szerszám Fouché t 799-es
rafinált, fölényes szellemmel kiépített rendőri gépezetéhez képest.

Fouché tökéletes művészettel kezeli ezt a szerkezetet, amelyet magának készített. Megtanulta a hatalom
legfőbb titkát: mértékletesen kell használni, és titokban kell élvezni. Hol vannak azok az idők, amikor a
vad forradalmi őrség feltűzött szuronnyal tartotta távol a kérvényezőket a diktátor szobájától? Fouché
előszobájában napról napra a faubourg Saint-Germain legszebb hölgyei várnak audienciára, és mindenkit
szívesen bebocsátanak. Fouché tudja, hogy kinek mi kell. Az egyik töröltetni szeretné egyik rokona nevét
az emigránsok listájáról, a másik állást akar szerezni unokatestvérének, a harmadik valami kellemetlen
pörben protekcióért könyörög. Fouché mindenkihez kedvesés előzékeny. Miért is szerezne magának
ellenségeket bármelyik pártnál, akár a jakobinusok, akár a royalisták, akár a mérsékeltek vagy a
bonapartisták között, amikor nem lehet tudni, hogy melyik párt kerül holnap kormányra? Az egykori
félelmetes terrorista az udvarias, elbűvölően szolgálatkész úriember szerepét játssza. A nyilvánosság előtt,
beszédekben cé proklamációkban ugyan nagy hangon mennydörög a royalisták és anarchisták ellen,, de
titokban óva inti, vagy megvesztegeti őket. Kerüli a látványos pöröket, a vad, véres ítéleteket; beéri
erőszak helyett az erőszak gesztusával; ő az igazi titkos hatalom az államban.
Nem telik bele sok idő, csak néhány hónap, és Fouché mindenkinek a kedvence. Mert melyik
minisztert és államférfit szeretnék jobban, mint azt, akivel lehet beszélni, aki nem zavarja a mások
üzletét, sőt maga is juttat egy-egy megrendelést vagy hivatalt, aki mindenkinek engedményeket tesz, és
szigorú szemét barátságosan félrefordítja, hacsak valaki nem üti bele az orrát nagyon mélyen a politikába,
vagy nem állít akadályt a rendőrminiszter tervei elé? Nem jobb az embereket pénzen vagy hízelgéssel
megvásárolni, mint ágyúkat felvonultatni ellenük? A nyugtalan szellemeket fel lehet hívni a miniszteri
dolgozószobába, megmutatni nekik a fiókban őrzött, aláírt halálos ítéletet; végrehajtás helyett ez is
elegendő. Persze, ahol valóságos felkelés fényeget, ott Fouché ökle könyörtelenül lecsap, mégpedig a régi
keménységgel. De aki nem okoskodik túl sokat, azt nem éri baj. Ha nem ellenkezik, az egykori terrorista
a még régebbi szeminarista papos türelmével bánik vele. Ismeri az emberek gyengéit. Tudja, hogy
szeretik a pénzt, a luxust, a kisebb-nagyobb kicsapongásokat, szórakozásokat - rendben van, éljék a
világukat! Csak maradjanak nyugton. A nagy bankárok és pénzemberek, akiket a forradalom eddig
megfosztott nyugodt álmuktól, most szépen „síbolnak" és tollasodnak. Fouché kellő provízió ellenében
információkat ad nekik. A sajtó, amely Marat és Desmoulins idejében harapós, vérszomjas kutya volt,
most szépen meghunyászkodik, a farkát csóválja a rendőrminiszter előtt, jobban szereti a cukrot, mint a
korbácsot. A nagyszájú hazafiak is elhallgattak, mindegyik kapott vagy egy rúgást, vagy egy koncot, most
csendesen meghúzódnak. És már tudják a kollégái, tudja minden párt, hogy milyen kellemes és hasznos
 Fouchéval jó barátságban élni, és milyen veszedelmes ujjat húzni vele. Fouché mindent tud, de hallgatni
is tud, hallgatásával mindenkit lekötelez; így az, akit nemrég még mindenki megvetett, egyszerre sok
barátra tesz szert. A lerombolt lyoni paloták még fel sem épültek, de már elfeledték a lyoni
kartácsolásokat, már szeretik Joseph Fouchét.
Fouché értesül legelőször és legpontosabban mindenről, ami az országban történik. Ezer szeme van,
belát az események titkos redőibe; mintha ezer füle volna, meghall minden elejtett szót. Senki sem ismeri
úgy az egyén és a pártok erejét és gyengéit, mint ez a hidegvérű, számító ember, aki reggeltől estig
különös gépezete előtt ül, és megfigyeli a politika ingadozásainak legkisebb árnyalatait.
Így azután csak néhány hét, csak néhány hó kell ahhoz, hogy Joseph Fouché világosan felismerje: a
direktórium el van veszve. Az öt diktátor között nincs egyetértés, egyik a másik ellen intrikál, és
mindegyik lesi az alkalmat, hogy társait kivesse a nyeregből A hadseregek vereséget szenvednek, az állam
pénzügyei ziláltak, az ország nyugtalan - így nem tarthat már sokáig. Fouché közeli időváltozást szimatol.
Ügynökeitől megtudja, hogy Barras titokban már XVIII. Lajossal tárgyal, és egy hercegi koronáért kész
eladni a köztársaságot a Bourbon-dinasztiának. Kollégái ugyanakkor az orléans-i herceggel kacérkodnak,
vagy a konvent hatalmának visszaállításáról álmodoznak. De abban mindenki egyetért, hogy így nem
maradhat, mert a nemzetet belső felkelések marcangolják, az assignaták értéktelen papírrongyokká váltak,
a katonák már csődöt mondanak. Ha nem támad egy új hatalom, amely a szétszórt erőket összefogja, a
köztársaság elveszett.
Csak egy diktátor segíthet, és minden szem őt keresi. Barras nyíltan ki is jelenti Fouchénak: „Egy fejre
és egy kardra van szükségünk." A fejet a saját nyakán véli megtalálni, csak a megfelelő kardot keresi
hozzá. De Hoche és joubert, a két diadalmas, hamar meghalt, Bernadotte még túlságosan jakobinus
módon viselkedik, és az egyetlent, akiről mindenki tudja, hogy egy személyben kard és fej, Bonapartét
félelemből messzire elküldték: Arcole és Rivoli hőse céltalanul barangol az egyiptomi sivatagban. Rá, aki
oly messze van, nem lehet számítani - gondolják.
A miniszterek közül Fouché az egyetlen, aki tudja, hogy ez a Bonaparte tábornok már elhagyta a
piramisok országát, nincs messze, sőt nemsokára kiköt francia földön. A kormány elküldte a túlságosan
népszerű, túlságosan tehetséges, túlságosan ambiciózus és parancsolni tudó katonát több ezer mérföldnyi
távolságba Párizstól. A kormány titokban talán fel is lélegzett, mikor Nelson megsemmisítette a flottát
Abukirnál. A politikusoknak, az intrikusoknak nem fáj a szívük néhány ezer halott miatt, az a fő, hogy a
veszedelmes versenytársat félretolták. Most már nyugodtan alszanak, tudják, hogy odaszögezték az
egyiptomi csapatokhoz; attól persze óvakodnak, hogy hazahívják. Almukban sem jutna eszükbe arra
gondolni, hogy Bonaparte merészen, önkényesen átadja a kommandót egy másik tábornoknak, és
megzavarja nyugalmukat. Minden eshetőséggel számoltak, csak magával Bonapartéval nem.
De Fouché többet tud, mégpedig a legjobb forrásból. Mert leghívebb és legmegbízhatóbb kéme, aki
mindent elárul neki, aki minden intézkedésről, minden levélváltásról értesíti - nem más, mint maga
Josephine Beauharnais, Bonaparte felesége! Ezt a könnyelmű kreol nőt könnyű volt korrumpálni.
Esztelenül pazarló életmódja miatt folytonosan pénzzavarral küzd. Napóleon hiába utal ki neki bőkezűen
százezreket az államkasszából, nincs olyan bőkezűség, amely lépést tudna tartani Josephine tékozlásával.
Ez az asszony háromszáz kalapot és kétszáz ruhát csináltat évente, nem tud vigyázni sem a pénzére, sem a
testére, sőt még a hírnevére sem. Most különösen kellemetlen helyzetben van. Istenem, nem nagy dolog az
egész; mindössze csak annyi történt, hogy mialatt a forróvérű kis tábornok - aki mindenáron magával
akarta vinni a mamelukok unalmas országába - a távolban harcol, a felesége egy Charles nevíí csinos fiú
ágyában tölti az éjszakáit, de azonkívül talán másoktól sem vonja meg kegyeit, valószínűleg hébe-hóba
régi szeretőjének, Barrasnak is juttat egy-egy pásztorórát. Joseph és Lucien, ez a két ostoba intrikus-fivér
rossz néven veszi tőle ezt, és sietve megírja a heves Napóleonnak, aki tudvalevőleg olyan féltékeny, mint
valami török. A szegény asszony pártfogót keres, lehetőleg olyan embert, aki segít, megfigyelteti a testvéri
kémeket, és felülvizsgál minden levelet. A pártfogás és egypár tekercs dukát fejében- Fouché maga
megmondja emlékirataiban a pontos összeget: ezer Lajos-aranyért - a leendő császárnő elárulja férje
minden titkát, köztük a legfontosabbat és a legveszedelmesebbet is: azt, hogy Bonaparte rövidesen
megérkezik.
A rendőrminiszternek persze eszébe sem jut, hogy a kormányt értesítse. Beéri azzal, hogy ő maga jól van
informálva. Mindent elkövet, hogy a szép Josephine-nel minél jobb barátságba kerüljön. Felhasználja a
híreket, felkészül azokra a döntő eseményekre, amelyeknek közeli bekövetkezését látja.

1799. október 17-én a direktórium sürgősen hívatja Fouchét. A tükörtávíró hihetetlen hírt jelent:
Bonaparte önhatalmúlag, visszahívó parancs és engedély nélkül hazatért Egyiptomból, ki is kötött
Fréjusben. Mit kell tenni? Tartóztassák le a tábornokot, aki anélkül, hogy parancsot kapott volna, szö-
kevény módjára faképnél hagyta csapatait, vagy pedig fogadják udvariasan? Fouché úgy tesz, mintha a hír
az ő részére még nagyobb meglepetés volna, mint amilyen a többiek számára valójában, és
engedékenységet javasol. Várni! Várni! Magában még nem döntött, hogy Napóleon mellé fog-e állni,
vagy ellene fordul. Egyelőre látni akarja a további fejleményeket. De mialatt az öt ostoba kormányfő
kétségbeesetten töri a fejét azon, hogy megbüntesse-e Napóleont, vagy kegyelmezzen neki, a nép már
eldöntötte a vitát. Avignon, Lyon, Párizs úgy fogadja Bonapartét, mint valami győzelmes hódítót. Minden
város díszbe öltözik ünneplésére, a színházi előadást félbeszakítják, hogy megérkezését bejelentsék a
közönségnek, amely ujjongva fogadja a hírt. A hazaérkező tábornok nem jelentkezésre köteles alantas,
hanem parancsoló úr, nagyhatalom. Alig ér Párizsba, a lakására, a Rue Chantereine-re (ezt az utcát
nemsokára Rue de la Victoire névre keresztelik át a tisztelejére), máris odarohannak a barátai és
mindazok, akik előnyösnek tartják, hogy minél előbb a barátainak számítsanak. Generálisok, képviselők,
miniszterek sietnek hozzá. Még Talleyrand maga is jónak látja üdvözölni a kard emberét, és mi sem
természetesebb annál, hogy a rendőrminiszter is hamarosan útnak ered. Kocsira ül, elhajtat a Rue Chan -
tereine-re, és bejelenti magát Bonaparténál. De a tábornok nem tulajdonít fontosságot ennek a
látogatásnak, és egy óra hosszat váratja Fouchét az előszobában, mint valami terhes kérelmezőt. Fouché
neve nem sokat mond neki, személyesen nem ismeri, talán csak arra emlékszik, hogy egy ilyen nevű
ember szomorú szerepet játszott Lyonban, esetleg találkozott már vele Barrasnál, amikor a mostani
rendőrminiszter még kopott, alantas kis rendőrspicli volt. Mindenképpen: nem fontos személyiség; a
legjobb esetben valami ügyes kis spekuláns, aki most, ezekben a bizonytalan időkben valahogy ki-
ügyeskedett egy kis miniszterséget. Az ilyen fickó várhat. És valóban Fouché türelmesen vár, teljes óra
hosszat üldögél a a tábornok előszobájában egy rozoga széken, amelyet valamelyik szolga szánalomból
odavisz neki. Talán még több órán át is ott ülne türelmesen, ha véletlenül be nem toppan Réal, aki be van
avatva a Napóleon tervezte államcsíny titkába. Réal látja, hogy az a hatalmas ember, akihez egész Párizs
kihallgatásra tolakszik, ott kuporog szánalmasan. Megrémül a szerencsétlen balfogás miatt, beront
Napóleonhoz, és izgatottan közli vele, hogy milyen súlyos hiba épp azt az embert sértően
megvárakoztatni, aki egyetlen kézmozdulattal felrobbanthatja a készülő összeesküvést, mint valami
bombát. Bonaparte tüstént kisiet, rendkívül udvariasan bevezeti Fouchét a dolgozószobájába, bocsánatot
kér tőle, és két óra hosszat tanácskozik vele négyszemközt.
Most állnak először egymással szemben: alaposan végigmustrálják egymást, és mindketten azt
mérlegelik magukban: hogyan használhatják fel a másikat a maguk egyéni céljai érdekében. És két ilyen
fölényes ember hamar felméri egymás képességeit. Fouché az energikus, lendületes katonában rög tön
felismeri az uralom ellenállhatatlan géniuszát, és Napóleon éles, ragadozó pillantása is felismeri
Fouchéban a gyors felfogású, mindenre kapható, energikusan cselekvő segítőtársat. Később, Szent Ilona
szigetén elmondta, hogy senki oly röviden és áttekinthetően nem rajzolta meg Franciaország és a
direktórium helyzetét, mint Fouché ennél az első, kétórás beszélgetésnél. És az a körülmény, hogy Fouché,
akinek a nyíltság nem tartozik éppen az erényei közé, ez alkalommal kertelés nélkül elmondja a valóságot
a trónkövetelőnek, tisztán mutatja: ő is el van szánva rá, hogy Napóleon szolgálatába álljon. A szerepek
kiosztása rögtön, ebben az első órában megtörténik: úr és szolga, a nagyvonalú zseni és a kis dolgokban
mesteri politikus tisztában van szerepével. Megkezdődhetett az összjáték.

Fouché szokatlan szolgálatkészséggel rögtön Napóleon mellé áll, de nem bízza magát a kezére.
Nyilvánosan nem vesz részt az összeesküvésben, amelynek az a célja, hogy a direktóriumot megbuktassa,
és Napóleont egyeduralkodóvá tegye. Ehhez túl óvatos. Szigorúan, híven ragaszkodik, régi életelvéhez:
sohasem dönt véglegesen addig, amíg a küzdelem sorsa végleg el nem dőlt. Csak valami sajátos történik: a
következő hetekben a máskor oly éber rendőrfőnök hirtelen süketnémává alakul, nem vesz észre semmit.
Nem hallja a városban mindenütt terjengő államcsínyről szóló híreszteléseket, nem látja a levelek ezreit,
amelyeket a kezébe adnak. Mintha összes informátorai varázslatos módon hirtelen fel mondták volna a
szolgálatot: egyszerűen nem tud semmiről. A direktórium két tagja is csatlakozott már a katonai össze-
esküvéshez, a harmadik már félig-meddig meg van nyerve, de a rendőrminiszter mit sem tud a
küszöbönálló katonai összeesküvésről - azaz jobban mondva úgy tesz, mintha mit sem sejtene. A
direktóriumnak szóló napi jelentéseiben szó sincs Bonaparte tábornokról és már türelmetlenül kardját
csörtető klikkjéről. Viszont a másik oldal irányában is óvatos. Bonaparténak sem ad egyetlen sort,
semmiféle írásbeli dokumentumot. Csak hallgatásával árulja el a direktóriumot, csak hallgatásával kötelezi
le Bonapartét. Közben csak vár és vár és vár. Ilyenkor, a feszültség legmagasabb fokán, néhány perccel a
döntő események előtt - ilyenkor érzi magát a legjobban ez a kétéltű természet. A szenvedélyes intrikus
számára mindig a legnagyobb gyönyör az a tudat, hogy két párt reszket tőle, és versenyez érte. Szinte érzi,
hogy kezében remeg a mérleg nyelve. A leggyönyörűbb játék, amely a játékasztal vagy Erósz izgalmainál
is hevítőbb. Ő a világ középpontja, lassíthatja vagy siettetheti a Történelem menetét; s éppen ennek
tudatában uralkodik magán; bármennyire is ég a vágytól, hogy beavatkozzék, nem csinál semmit, csak
visszafojtott lélegzettel, a pszichológus szinte bűnös, bizsergő kíváncsiságával lesi, mit hoz a perc; csak ez
az élvezet pezsegteti meg Fouché hideg szellemét, vizenyős, híg vérét, szinte csak ez a lélektanilag
perverz szellemi gyönyör teszi mámorossá ezt a józan, jóformán idegnélküli embert. Ilyen nagyon feszült
pillanatokban, közvetlenül a döntő tett előtt mindig valami kegyetlen, cinikus vidámság váltja fel mogorva
komolyságát. Mert a szellemi gyönyör hogyan is oldódhatna fel másban, mint jókedvben, jó vagy rossz
kárörömben. És így Fouché éppen akkor tréfál, amikor mások végső veszélyben forognak, tréfál ördögi
szellemességgel, mint Raszkolnyikov vizsgálóbírája. Ilyen pillanatban szereti a misztifikációt, és így most,
a legeslegveszélyesebb percben komédiát rendez, amelyet bizonyos mértékig puskaporos hordókra
fektetett deszkákon játszanak el. Néhány nappal az államcsíny kitűzött terminusa előtt (Fouché
természetesen tudja az időpontot) intim estélyt ad, amelyre meghívja Bonapartét, Réa1t és a többi
összeesküvőt. A vendégek már az asztal körül ülnek, amikor észreveszik, hogy egyetlen idegen sincs
köztük, ellenben az államcsínyre készülő kamarilla tagjai kivétel nélkül, teljes számban jelen vannak.
Tehát a direktórium rendőrfőnöke pontosan ismeri a direktórium ellen szövetkezőket, és meghívta mindet.
Mit jelentsen ez? Bonaparte és hívei nyugtalanul bámulnak egymásra: ott állnak már a csendőrök az ajtó
előtt, készen a letartóztatásukra? Egyiküknek-rnásikuknak talán eszébe jut Nagy Péter cárvégzetes
lakomája, amelyre meghívta az összes sztreliceket, de a desszert előtt leintette a fejüket. Fouchénál
azonban nem történik semmi ilyen kegyetlen dolog. Az estély zavartalanul folyik, a vendégek mindössze
abban a meglepetésben részesülnek (a tréfa valóban ördögi), hogy éjfél felé beállít Gohier is, az elnök, aki
ellen az egész összeesküvés irányul. S ekkor sajátos párbeszéd indul. Az elnök megkérdezi a
rendőrfőnököt, hogy mi újság. Fouché közömbös arccal, anélkül, hogy valakire rápillantana, így felel:
„Örökké készülő összeesküvésekről pletykálnak, de én tudom, hogy mit gondoljak ezekről a
szóbeszédekről. Ha valóban volna valami, annak bizonyítéka hamarosan a Place de la Révolutionon
lenne."
Ez gyengéd célzás a guillotine-ra. Az összeesküvők hátán végigfut a hideg. Nem tudják, hogy mi ez
tulajdonképpen. Kit akar lóvá tenni, őket vagy az elnököt?
Lehet, hogy ebben a pillanatban még maga Fouché sem tudja, mert csak egy valamit élvez: a kettős játék
mámoros gyönyörűségét, izgalmas veszélyét.

A vidám tréfa után a rendőrminiszter egészen a döntő pillanatig visszasüllyed különös letargiájába,
süketnek és vaknak teszi magát, miközben már a fél szenátus meg van vesztegetve, s már megnyerték a
hadsereget. És különös - Fouché ismert korán kelő, de brumairerg-én, a napóleoni államcsíny reggelén
kivételesen nagyszerű álma van: A legszívesebben egész nap ágyban maradna, ám a direktórium küldöttei
az ágyból húzzák ki a rendőrfőnököt, és a csodálatos módon csodálkozónak hírül viszik a szenátusban
folyó különös eseményeket, a csapatok összevonását, a nyilvánvaló államcsínyt. Fouché szervét álmosan
dörzsölgeti és kötelességszerűen meglepett (noha az előző estén órák hosszat tárgyalt Napóleonnal). De
most már, sajnos, nem alhat, és nem színlelhet alvást. Fel kell kelnie, fel kell öltöznie, el kell mennie a
direktóriumba. Gohier, a direktórium elnöke most már nem ül fel a meglepetést tettető komédiának, és
gorombán rátámad. Szemére veti, hogy megszegte a kötelességét, nem jelentette, hogy ez az összeesküvés
készül, pedig a rendőrség kétségtelenül tudomást szerezhetett volna erről. Fouché szeme meg se rebben a
gorombaságokra. Utasításokat kér, mintha ő lenne a leghívebb szolga; Gohier azonban elutasító, a
direktórium ezen túl olyan embereknek adja ki utasításait, akik bizalmára méltók. Fouché mosolyog
magában: szegény bolond, ha tudnád, hogy a te direktóriumod már nem adhat parancsokat, hogy két tagja
részes az összeesküvésben, a harmadik, pedig eladta magát! De minek tanítani a bolondot! Hűvösen meg -
hajlik az elnök előtt, és átmegy a hivatalába.
Az igazat megvallva, maga sem tudja, hogy tulajdonképpen hol áll? Kinek a minisztere? A direktóriumé
vagy Napóleoné, a régi vagy az új kormányé? Ezt a győzelem fogja eldönteni. A következő huszonnégy
óra hozza meg majd a döntést. Az első nap Bonapartéra kedvezően zárul. A szenátus, amelyet ígéretekkel-
erősen felcsigáztak, és alaposan megvesztegettek pénzzel, Napóleon minden kívánságát teljesíti, kinevezi
a hadsereg főparancsnokává, és az alsóháznak, az Ötszázak Tanácsának üléseit áthelyezi Saint-Cloud-ba,
ahol nincsenek munkásezredek, ahol nem hallani a közvélemény szavát, ahol nincs „nép", csak egy szép
park van, amelyet két század gránátossal hermetikusan cl lehet zárni. De ezzel még nincs megnyerve a
játszma, mert az Ötszáz között még akadhat néhány tucat kellemetlen fickó, akiket nem lehet
megvesztegetni vagy megfélemlíteni, s ki tudja, talán akad közöttük egy, aki még tőrrel és pisztollyal is
védelmére kel a köztársaságnak a trónkövetelővel szemben. Itt most az kell, hogy ne veszítse el a fejét az
ember, ne befolyásolja egyik oldal felé a szimpátiája vagy a másik felé olyan csekélység, mint egy
hűségeskü; csendben kell maradni, várni és résen lenni addig, míg a dolog eldől.
És Fouché tud uralkodni az idegein. Amikor Bonaparte lovasai élén elvonul Saint-Cloud-ba, ahová nagy
összeesküvőtársai: Talleyrand, Sieyés és egy tucat más politikus hintón követi, Fouché hirtelen lezáratja
Párizs határsorompóit. A rendőrminiszter követein kívül egyetlen lélek sem hagyhatja el a várost, és nem
is jöhet be senki. Tehát Párizs nyolcszázezer lakosa nem tudhatja meg, hogy sikerült-e az államcsíny, vagy
sem, csupán ez az egyetlen határozott ember. Félóránként jön hozzá a hírnök, hogy tájékoztassa a
szenátusban végbemenő eseményekről. Ám még mindig nem tud eleget ahhoz, hogy színt valljon. Ha
Bonaparte győz, ma estétől természetesen a leglelkesebb, a leghűségesebb szolgája lesz. Ha Bonaparte
felsül, akkor ő rögtön készségesen és nyugodtan elfogatja a „lázadókat". Saint-Cloud-ból ellentmondó
hírek érkeznek. Míg Fouché nagyszerűen uralkodik magán, a nagy Bonaparte idegei teljesen felmondják a
szolgálatot. Az a nap, amelyen megindul Európa meghódítására - a sors iróniája -, Napóleon egész
életének leggyengébb napja. Ágyúk előtt nem jön zavarba, de elveszti a fejét, ha szavakkal kell az
embereket megnyernie. Évek óta megszokta, hogy parancsoljon, és elszokott attól, hogy udvaroljon.
Semmi neki zászlót ragadni, gránátosai élén az ellenség közé lovagolni, hadseregeket szétzúzni. De
fellépni a szószékre, és néhány nagyszájú republikánus ügyvédet megfélemlíteni: ilyesmihez ez az edzett
katona nem ért. Sokszor leírták már azt a jelenetet, amikor a győzhetetlen hadvezér a képviselők
közbeszólásaitól olyan idegessé válik, hogy néhány üres, együgyű frázist dadog el: „A csaták istene velem
van..." Olyan szánalmasan hebeg, hogy barátai gyorsan eltávolítják a szószékről. Katonái szuronyai nélkül
Arcole és Rivoli hőse csúfos vereséget szenvedne néhány lármázó fiskálistól. Csak mihelyt újra lóra ül, és
katonáinak megparancsolja, hogy rohammal ürítsék ki a tanácskozótermet, nyeri vissza önérzetét. Csak
meg kell markolnia a kardját, hogy újra erőre kapjon megrendült szelleme.
Este hétre eldől minden. Bonaparte konzul lett, Franciaország egyeduralkodója. Ha véletlenül másként üt
ki a dolog, akkor Párizs falai azonnal tele lettek volna ragasztva Fouché proklamációjával: „... Galád
összeesküvést lepleztünk le..." és a többi. Így azonban, minthogy Bonaparte győzött, egészen másként
hangzik a proklamáció. Mert Fouché gondoskodik róla, hogy Párizs tőle és ne Bonapartétól értesüljön
arról a következő napon, hogy a köztársaság tulajdonképpen véget ért, és megkezdődik a napóleoni
diktatúra.
„A rendőrség minisztere ezennel közhírré teszi - írja ez a hazug hirdetmény -, hogy Saint-Cloud-ban a
gyűlés a köztársaság érdekében tanácskozást tartott... Bonaparte tábornok, aki azért jelent meg az
Ötszázak tanácskozásán, hogy a forrongásokat, rendbontó szövetkezéseket leleplezze, majdnem
gyilkosság áldozata lett... Ám a köztársaság géniusza megmentette a tábornok életét... az igaz
republikánusok nyugodtak lehetnek, kívánságaik teljesedni fognak... a gyengék nyugodtak lehetnek,
védelemben fognak részesülni... félniük csak azoknak kell, akik nyugtalanságot szítanak, a közvéleményt
megzavarják, és rendbontásra törnek... Minden szükséges intézkedés megtörtént a zavargó elemek
megfékezésére."
A köpenyegforgatás újra kitűnően sikerült. Olyan szemtelenül, olyan leplezetlenül állt át, fényes nappal a
győztesekhez, hogy lassanként már egyre szélesebb körök ismerik ki. Néhány héttel később Párizs egyik
külvárosi színházában játszani kezdik Al saint-cloud-i szélkakas című komédiát, amely Fouché óvatos,
ravasz kaméleonkodását figurázza ki. Mindenki ráismer a rendőrfőnökre, és mindenki nevet. Fouchénak
módjában áltana a darabot a cenzorral betiltatni, de szerencsére sokkal okosabb annál, hogy ilyesmit
elkövessen. Nem is akarja titkolni a jellemét, jobban mondva azt, hogy nincs jelleme. Rájön, hogy ez a hír
nem is árt neki, sőt különös nimbuszt kölcsönöz. Nevessenek csak rajta, a fő az, hogy
engedelmeskedjenek neki, féljenek tőle.

Bonaparte a nap hőse, Fouché a győztes segítőtársa, a tulajdonképpeni áldozat pedig Barras. A
direktórium eddigi ura ezen a napon világtörténelmi leckét kap a hálátlanságból. Hiszen az a két ember,
aki milliós borravalóval ugyan, de mégis egyszerűen kirúgja az ajtón mint valami terhes koldust, az ő
kreatúrája, az ő hálára kötelezett teremtménye, akiknek a karrierjét ő indította el. A könnyelmű, bohém,
kedélyes, jóakaratú, szolgálatkész, piásokkal mindig szíves Barras volt az, aki az olajbarna arcú, rongyos
ki Bonapartét, az elcsapott és majdnem száműzött tüzértisztet kiemelte a szó szoros értelmében az utca
sarából. Kineveztette tábornoknak, egyik napról a másikra megtette Párizs parancsnokává, pénzt adott
neki, átengedte neki a szeretőjét, kierőszakolta számára az itáliai csapatok vezérletét; ezzel elindította azon
az úton, mely a halhatatlanságba visz. Fouchét is kiemelte nyomorúságos padlásszobájából, megmentette a
guillotine-tól és az éhezéstől, munkához juttatta, amikor senki sem akart szóba állni vele, végül hatalomra
segítette, teletömte a zsebét pénzzel. És ez a két ember, akinek minden oka megvolt rá, hogy mindhalálig
hálás legyen Barras iránt, két évvel később egyesült erővel kirántja a gyékényt jótevője lába alól, és
belelöki abba a sárba, amelyből Barras őket kiemelte. Bizony, a világtörténelem nem éppen morális
olvasmány, de legsötétebb lapjain is alig találni olyan rikító példát a hálátlanságra, mint aminő Napóleon
és Fouché viselkedése Barrasszal szemben brumaire 18-án.
De Napóleon hálátlanságát legalább a zseni joga menti.

A lángésznek külön jogot ad az ereje; a zseni, csillagok félé törő útján, szükség esetén embereken is
átléphet, visszaélhet az efemer jelenségekkel, hogy eleget tegyen a történelem mélyebb értelmének,
láthatatlan parancsának. Fouché hálátlansága viszont semmi egyéb, mint a teljesen erkölcstelen ember
sokkal gyakrabban előforduló hálátlansága. Az ilyen amorális ember egészen naivan csak magával, csak a
saját erejével törődik. Fouché képes arra, ha akarja, hogy múltját elképesztő gyorsasággal elfelejtse. E
mesteri képességének egyre bámulatosabb tanújeleit látjuk későbbi karrierje során. Két hét múlva
száműzetésbe küldi Barrast, azt az embert, aki megmentette a „száraz guillotine"-tól és a száműzetéstől,
de előbb házkutatást tartat nála, és elkoboztatja összes iratait. Valószínűleg ezek között lapulnak az ő
kolduló levelei és kémjelentései.
Barras vérig sértve, összeszorított fogakkal tűri az inzultust. Memoárjaiban még ma is hallani a
fogcsikorgatását, valahányszor Bonaparte vagy Fouché nevét a tollára tűzi. Egyetlen vigasza az, hogy
Bonaparte maga mellé veszi Fouchét. Prófétai éleslátással megérzi, hogy egyikük meg fogja őt, Barrast
bosszulni a másikon, hogy nem sokáig lesznek jó barátok.

Együttműködésük első hónapjaiban a rendőrfőnök polgártárs buzgón és hűségesen szolgálja a konzul

polgártársat. A hivatalos okmányokon még mindig a „polgár" cím jár mindenkinek. Bonaparte ambíciója
egyelőre még beéri azzal, hogy a köztársaság első polgára legyen. Óriási feladatok várnak rá, amelyek
felülmúlnák mindenki másnak az erejét. Ezekben az években bontakozik ki Bonaparte ifjúi zsenije a maga
teljességében és sokoldalúságában. Sohasem mutatkozott alakja nagyszerűbbnek, teremtőbbnek és
humánusabbnak, mint az újjárendezésnek e korszakában. Az anarchiát törvények közé szorítani, a
forradalom vívmányait konzerválni, de túlzásait enyhíteni, a háborút dicsőségesen befejezni, és a
győzelemnek erős, becsületes békével értelmet adni: ez az a fennkölt eszme, amely a fiatal hérosz
szellemét áthatja. Széles hatókörű energiája szívós, szenvedélyesen és kitartóan dolgozik. Nem a legendás
hőstettek, nem a lovasrohamok és hódítások, nem Austerlitz, Eylau és Valladolid mutatják legjobban
Bonaparte nagyságát, hanem azok az évek, amikor a pártokra szaggatott Franciaország újra élet erős
állammá alakul, az értéktelen assignaták helyét elfoglalja a megbízható pénz, a Code Napoléon a jogot s
erkölcsöt szigorú és mégis emberi normákba foglalja, amikor ez a lángeszű államférfi újjászervezi a
közigazgatást, és békét teremt Európában. Ezek az évek és nem a katonai szempontból sikeresek az ő igazi
alkotó esztendei. És sohasem segítették miniszterei becsületesebben, energikusabban és hívebben, mint
ebben a korszakában. A belső rend helyreállítása körül legjobban Fouché buzgólkodik; teljesen egyetért
Napóleonnal abban, hogy a polgárháborúnak inkább engedékenységgel és diplomáciával kell véget vetni,
mintsem erőszakos eszközökkel, kivégzésekkel. Fouché néhány hónap alatt teljes mértékben rendet teremt
az országban, kifüstöli a terroristák és royalisták utolsó fészkeit is, megtisztítja az országutakat a rablóktól,
és kis ügyekben, egyes esetekben pontosan működő bürokratikus energiáját készségesen alárendeli
Napóleon nagyarányú államférfiúi céljainak. A nagy és üdvös munka mindig összefűzi az embereket: a
szolga urára akadt, és az úr olyan szolgát talált, aki céljainak teljesen megfelel.

Érdekes, hogy egészen pontosan meg lehet állapítani azt a napot és órát, amikor Bonaparte először kezd
gyanakodni Fouchéra. Egy kis jelenetről van szó, amely e mozgalmas, eseményekkel zsúfolt időben nem
tűnt fel szinte senkinek. Balzac sólyomszeme észrevette. A pszichológia nagymestere, aki megszokta,
hogy a látszólag jelentéktelen epizódokból kihámozza a lényegest, a „petit détail"-ban felismerje a nagy
kihatású motívumot, a szóban forgó kisjelenetet is megtalálta (persze némi költői szabadsággal kissé ki is
színezte). Javában folyt az itáliai hadjárat, a Franciaország és Ausztria közti küzdelem. 1800. január 2o-án
tanácskozásra ülnek össze a miniszterek és az államtanácsosok Párizsban. A hangulat sajátos. Egy hírnök
rossz újságokat hozott a marengói csatatérről Napóleon megsemmisítő vereséget szenvedett, a francia
hadsereg visszavonul. A tanácskozás valamennyi résztvevője titokban ugyanazt gondolja: egy megvert
generális nem maradhat első konzul; ki legyen Napóleon utódja? Sohasem vált ismeretessé, hogy egyesek
milyen világosan fejezték ki e gondolatukat, de bizonyos, hogy suttogva beszéltek egy ilyen fordulat
előkészületeiről, és Napóleon fivérei meghallották. Carnot, a legmerészebb, fel akarta újítani a régi
Közbiztonsági Bizottságot. Valószínű, hogy Fouché nem csatlakozott az indítványhoz, de nem is
hadakozott ellene. Néma maradt, hogy el ne veszítse régi gazdája kegyeit, de szükség esetén az új gazda
előtt is posszibilis maradjon. Másnap új hírnök jön a harctérről, egészen más hírekkel, mint az első : a
francia sereg Marengónál fényes győzelmet aratott. Desaix tábornok, igazi katonai intuícióval, az utolsó
pillanatban Napóleon segítségére sietett, és győzelemmé változtatta a vereséget. Néhány nappal később
Bonaparte, az első konzul hazatér Párizsba. Ezerszer erősebb, mint amikor elindult, teljesen magabiztos.
Természetesen rögtön megtudja, hogy miniszterei valamennyien cserben akarták hagyni, mihelyt első
kudarcáról értesültek. Az első áldozat Carnot, aki túl messzire ment; elveszti miniszteri hivatalát; de a
többi, köztük Fouché is, megtartja állását. Fouché óvatos volt. Nem lehet hűtlenséget rábizonyítani, de
hűséges viselkedésről sem tett tanúságot. Nem kompromittálta, ám nem is tüntette ki magát. Az volt, ami
mindig: jó időkben megbízható, bajban megbízhatatlan. Bonaparte nem küldi el, nem bünteti meg, nem
tesz neki szemrehányást. De ettől a naptól kezdve nem bízik többé benne.

Ez a meglehetősen ismeretlen epizód világosan mutatja azt is, hogy pusztán a győzelemre és a kardra
alapított uralom az első vereségnél megbukik. Minden uralkodó, aki nem hivatkozhatik származására és
őseire, mint legitimitásra, okvetlenül és sürgősen kénytelen valami más jogcímet keresni. Bonaparte maga,
saját ereje tudatában és áthatva attól a törhetetlen optimizmustól, amely a zseniális embereket felfelé ívelő
pályájukon el szokta tölteni, hajlik arra, hogy e halk figyelmeztetést elfeledje. De annál többet gondolnak
rá fivérei. Mert nem szabad elfelejteni, hogy Napóleon nem egyedül ment Franciaországba, hanem egy
éhes, nagyravágyó családdal. Eleinte négy állástalan fivére és az édesanyja azzal is beérte volna, ha
Napóleon, a család élenjáró tagja, feleségül veszi valami gazdag gyáros leányát, hogy a nővéreinek egy
pár ruhát szerezzen. De amikor váratlanul a hatalom legmagasabb polcára jut, kapzsi családja görcsösen
belekapaszkodik, hogy húzza fel őket is a magasba. Egyszerűen azt akarják, hogy Franciaország - és
később az egész világ - a Bonaparte-család hitbizománya legyen. Kielégíthetetlenül mohó, tisztátlan,
durva zsákmányéhségük, amelynek nem szolgál mentségéül a lángész leghalványabb sugara sem, állan-
dóan ostromolja Napóleont: állandósítsa hatalmát, amely egyelőre még a nép kegyétől függ, és tegye
örökölhető királysággá, alapítson uralkodóházat, váljon el Josephine-től, vegyen el egy badeni hercegnőt;
persze az orosz cár nővére vagy egy Habsburg-lány egyelőre még nem kerülhet szóba. Ez a családi intrika
mindinkább eltereli Napóleont a régi útról, a régi társaktól, a régi eszméktől, a köztársaságtól a reakció
felé, a szabadságtól a despotizmus felé.
Josephine, a konzul felesége, teljesen tehetetlen ezzel a folyton áskálódó, mohó, nem rokonszenves
családi klikkel szemben. Tudja, hogy minden újabb lépés a magasba, az egyeduralom felé mind jobban és
jobban eltávolítja Tőle a férjét. Nem maradhat a leendő király vagy császár felesége, mert nem képes arra,
amit a dinasztikus gondolat elsősorban követel tőle: nem tud trónörököst szülni, már pedig most ez a
legfontosabb, ez jelenti az uralom állandóságát. Napóleon tanácsadói közül csak kevesen állnak Josephine
mellett. Josephine-nek nincs elajándékozni való pénze, sőt állandóan nyakig úszikaz adósságban.
Leghűségesebb támogatója ebben az időben Fouché. A rendőrfőnök aggodalommal figyeli Napóleon
páratlan sikereit és ambíciójának példátlan megnövekedését is. Azt is látja, hogy Bonaparte minden
őszinte republikánust háttérbe szorít és üldöz, mint anarchistát és terroristát. Az élesszemű, bizalmatlan
Fouché már észreveszi, hogy a generálisból kiütközik a császár, a polgárból a cézári ural kodó, amit Victor
Hugo úgy fejezett ki, hogy „déjá Napoléon percait sous Bonaparte". Fouchénak azonban legfőbb érdeke a
köztársaság, a köztársasági államforma fennmaradása. Királygyilkos szavazata mindörökre összekötötte
sorsát a köztársaság sorsával. A monarchista eszmék győzelme csak árthat neki. Ezért harcol nyíltan és
titokban Josephine oldalán.
A családi klikk ezt nem bocsátja meg. Vad, korzikai gyűlölettel kémlelik minden lépését, és
türelmetlenül lesik az alkalmat, hogy a kellemetlen embert, aki zavarja üzelmeiket, első botlásánál
megsemmisítsék.

Sokáig, türelmetlenül várakoznak; s akkor hirtelen lehetőség, alkalom kínálkozik az annyira gyűlölt
Fouché elgáncsolására. 18oo. December 24-ém Bonaparte az Operába kocsizik, Haydn Teremtésének
párizsi bemutatójára. A szűk Rue Nicaise elején hirtelen robbanás reszketteti meg a levegőt, közvetlenül a
hintó mögött, golyók, és vastörmelékek áradata zúdul a házakra. Pokolgépes merénylet! Napóleon életét
csak az menti meg, hogy a kocsija őrült tempóban vágtat (mert a kocsis állítólag részeg volt). A légnyomás
így is majd felborítja a hintót, negyven ember fetreng vérében, az utcán, Napóleon sápadtan folytatja útját
az Operába, hogy hidegvérét fitogtassa az ujjongó közönség előtt. Kőmerev arccal egykedvűen hallgatja
Haydn finom melódiáit a páholyban, mialatt Josephine ideggörcsöket kap, és zokogva ül mellette. A
közönség lelkesen ünnepli bálványát, aki közömbös arccal köszöni meg az ünneplést.
De hogy ez a nyugalom mennyire színlelt, arról meggyőződhetnek a miniszterek és államtanácsosok a
Tuileriákban, mihelyt Napóleon az Operából hazatér. Haragja különösen Fouché fejére zúdul. Őrjöngve
támad a sápadt, mozdulatlan rendőrfőnökre: neki okvetlenül már régen tudnia kellett volna erről az
összeesküvésről, de bűnös elnézéssel bánik barátaival, egykori bűntársaival, a jakobinusokkal. Fouché
nyugodtan azt feleli: eddigelé egyáltalán nincs rá bizonyíték, hogy a merényletet a jakobinusok követték
el, ő a maga részéről meg van győződve arról, hogy a royalisták, és az angol pénz játszotta itt a főszerepet.
Az ellentmondás nyugodt hangja még jobban felbőszíti az első konzult: „Igenis, a jakobinusok csinálták, a
terroristák -- ordítja -, a folytonosan forrongó csőcselék, amely ellenszegül minden kormányzatnak. Ezek
a szörnyetegek, hogy engem meggyilkolhassanak, nem rettennek vissza attól, hogy ezreket megöljenek!
De majd én ellátom a bajukat!" Fouché még egyszer kifejti kétségeit, a forróvérű korzikai ekkor majdnem
torkon ragadja, és majdnem tettleg is inzultálja, Josephine közbeveti magá(, és csendesítőn megfogja férje
karját. Bonaparte szitkozódva szemére hányja Fouchénak a jakobinusok összes bűneit és gyilkosságait, a
versailles-i foglyok lemészárlását, a nantes-i eseményeket. Világos célzás ez a „lyoni mitrailleurre", arra,
hogy jól emlékszik Fouché múltjára. Minél erősebben tombol Bonaparte, annál mélyebben hallgatt a
rendőrminiszter. Egyetlen arcizma sem rándul, mialatt Bonaparte gyalázza, és a konzul fivérei és az
udvaroncok gúnyos, kárörvendő pillantással méregetik. Hidegen visszautasítja a gyanúsításokat, hidegen
meghajlik, és elhagyja a Tuileriákat.
Bukása elkerülhetetlennek látszik. Napóleon haragosan visszautasítja Josephine közbenjárását. „Nem ő
volt a jakobinusok egyik vezére? - kiáltja keserűen. - Nagyon jól tudom, mit csinált Lyonban és a Loire
mellett! Csak Lyon és a Loire magyarázza Fouché magatartását!"
Már megkezdődik a találgatás, hogy ki lesz az új rendőrminiszter. Az udvaroncok félvállról beszélnek a
kegyvesztettel, már úgy látszik (nem első ízben és nem is utoljára), hogy Fouché végleg el van intézve.

Néhány napig nem javul a helyzete. Bonaparte nem tágít arról a meggyőződésétől, hogy jakobinusok
követték el a merényletet. Szigorú intézkedéseket, kemény megtorlást követel. Gúnnyal és megvetéssel
fordul Fouché ellen, amikor az arra céloz, hogy másfelé keresi a tetteseket. Minden tökfilkó nevet az
együgyű rendőrminiszteren, aki nem tudja felderíteni ezt az ügyet. Ellenségei diadalt ülnek, mert hisz oly
makacsul kitart tévedése mellett. Fouché hallgat. Nem válaszol senkinek, nem vitatkozik. Két hétig a
szavát sem hallani. Közben engedelmesen teljesíti Bonaparte parancsait. Összeállítja a volt jakobinusok és
radikálisok listáját; százharminc ember kerül rá, akiket Guayanába, a „száraz guillotine" alá akarnak
küldeni. Szemrebbenés nélkül pört indít az utolsó montagnard-ok, az egykori hegypárt maradékai, Babeuf
barátai és tanítványai, Topino és Aréna ellen. Ezeknek nincs más bűnük, csak hogy nyilvánosan azt mond-
ták: Napóleon összelopott néhány milliót az itáliai hadjárat alatt, és ezen a pénzen akarja megvásárolni az
egyeduralmat.
Fouché meggyőződése ellenére eltűri, hogy a vádlottakat részint deportálják, részint kivégezzék. Hallgat,
mint a pap, aki nem árulhatja el a gyónás titkát, és hallgatagon végignézi a kivégzést, bár biztosan tudja,
hogy az elítélt ártatlan. Mert Fouché már régen nyomon van. Mialatt a többiek gúnyolják, mialatt
Napóleon napról napra ironikus megjegyzéseket tesz ostoba makacsságára, Fouché dolgozószobájában
már gyűlnek a döntő bizonyítékok arról, hogy valójában chouanok, királypártiak készítették elő a
merényletet. És mialatt Fouché az államtanácsban és a Tuileriák előszobáiban minden támadást
egykedvűen fogad, éjjel-nappal lázasan dolgozik, legjobb ügynökeit mozgósítja, nem kíméli a pénzt,
díjakat tűz ki, Franciaország minden kémjét, besúgóját foglalkoztatja; kihallgatják szinte egész Párizst.
Már sikerült agnoszkálni az ezer darabra tépett lovat, amely a pokolgépet húzta. Már megtalálták a ló
eredeti gazdáját és azoknak a szentélyleírását, akik a lovat megvásárolták. A nevüket is kiderítik a mesteri
„Biographie Chouanique" (chouan-életrajzok) segítségével. (Ez a lexikon, Fouché találmánya, minden
emigráns és royalista, valamennyi „chouan" személyleírását tartalmazza.) Fouché már a tettesek nevét is
tudja, de még mindig hallgat. Még mindig hősiesen tűri a gúnyolódást és ellenségei diadalmaskodását.
Gondosan és gyorsan szövi az utolsó szálakat, hogy a háló erős legyen. Még néhány nap, és a tettes a
hálóban lesz! Még néhány nap! Mert Fouché, akinek becsvágyát megsértették, büszkeségét megalázták,
most nem elégszik meg valami - kicsiny vagy közepes - győzelemmel Bonaparte és mindazok felett, akik
azt vetették a szemére, hogy rosszul értesült. Fouché is Marengóra vágyik, maradéktalan, megsemmisítő
győzelemre.

Két héttel a merénylet után Fouché előáll a bizonyítékaival. Maradéktalanul feltárta a komplottot.
Miként az első pillanatban mondotta, angolok által pénzelt royalisták csinálták az egészet. Vezetőjük
Cadoudal volt, a legfélelmesebb „chouan". A leleplezés úgy hat Fouché ellenségeire, mint a derült égből
lecsapó villám. Látják: túl merészen gúnyolódtak ezen a kiismerhetetlen emberen, és ártatlanul ítéltek el
százharmínc embert. A rendőrminiszter beigazolta csalhatatlanságát, erősebb, tiszteltebb, rettegettebb,
mint valaha. Bonaparte arcán a bosszúság elismerő csodálkozással keveredik, amint a hidegvérű
rendőrfőnökre néz, aki bebizonyította, hogy megint az ő józan számító eszének volt igaza. Napóleon
akarata ellenére kénytelen elismerni: „Fouché jobban ítélte meg a helyzetet, mint sokan mások. Igaza van.
Ügyelnünk kell a hazatérő emigránsokra, a chouanokra s e párt minden tagjára." A rendőrfőnök tekintélye
megnőtt, de nem lett kedveltebb a konzul előtt. Az önkényurak nem éreznek hálát azok iránt, akik hibáikra
és tévedéseikre figyelmeztetik őket. Halhatatlan az a történet, amelyet Plutarkhosz mesél egy katonáról,
aki a csatában megmentette a király életét; a csata után jelentkezett a jutalomért, nem hallgatott arra a
bölcsre, aki azt tanácsolta, hogy azonnal meneküljön; a király hálából levágatta életmentője fejét. Az ural-
kodók gyűlölik azt, aki gyenge pillanataik tanúja volt. A zsarnoki természetűek nem szeretik azt a
tanácsadót, aki csak egyszer is okosabbnak bizonyult, mint ők maguk.
A maga szűk terrénumán, a rendőri területen Fouché a lehető legnagyobb diadalt aratta. De milyen törpe
siker ez Bonaparte konzuli tetteihez képest! A diktátor azzal koszorúzza meg legendás győzelmeit, hogy
végleges békét köt Angliával, és az egyházzal is sikerül konkordátumot létrehoznia: kimeríthetetlen
energiájával, jól átgondolt terveivel, zseniális fölényességével eléri azt, hogy a világ két legnagyobb
hatalma kilép Franciaország ellenségeinek sorából. Az ország megnyugszik, megszűnnek a pártviszályok,
a pénzügyek rendbe jönnek, az ipar fejlődik, nő a gazdagság, a művészet virágzik, megkezdődik Augustus
aranykora, és közeleg az óra, amely Augustust Caesarrá fogja emelni. Fouché, aki Napóleon minden
idegrezzenését, minden titkos gondolatát ismeri, nagyon jól tudja, hogy mire törekszik a korzikai: nem éri
be azzal, hogy a köztársaság első embere, a megmentett országot végleg és örökre ki szeretné sajátítani,
mint tulajdont a maga és családja számára. Hivatalosan, a nyilvánosság (-lőtt ő, a köztársaság konzulja,
nem árulja el köztársaság-ellenes ambícióját, de barátainak bizalmasan tudati adja: nem bánná, ha a
szenátus a haza hálájának „témoignage éclatant"-ját - ragyogó tanújelét adná. Szüksége volna egy
hűséges, megbízható szolgára, egy Marcus Antoniusra, aki ura számára a koronát követelje. A ravasz,
simulékony Fouché most egész életére biztosíthatná magának gazdája háláját.
Fouchénak azonban nincs kedve e szerep eljátszására. Nyíltan nem utasítja vissza, de titokban keresztezi
ezeket a terveket. Szemben áll a fivérekkel, a Bonaparte-klikkel, Josephine pártján van, aki reszket
férjének e lépésétől, mert tudja, hogy azután már nem sokáig marad Napóleon felesége. Fouché óvja
Josephine-t a nyílt ellenszegüléstől: „Viselkedjék nyugodtan - mondja -, hasztalanul áll férje útjába.
Aggodalmai untatják, az én tanácsaim miatt, pedig megneheztelne."
Fouché jellemének megfelelően, titkos utakon próbálja Napóleon nagyravágyó terveit meghiúsítani.
Bonaparte álszerény módon nem mondja ki nyíltan óhajtását. Amikor a szenátus mégis összeül a
„témoignage éclatant" megszavazására, Fouché azok közé tartozik, akik titokban azt suttogják a
szenátorok fülébe, hogy a haza nagyja, mint hűséges republikánus nem kíván egyebet, csak azt, hogy első
konzuli méltóságát tíz évre meghosszabbítsák. A szenátorok meg vannak győződve, hogy ezzel örömet
okoznak Napóleonnak, és megtisztelik -- ünnepélyesen így határoznak. A korzikai átlát a cselszövényen,
és jól tudja, hogy kik szövik a szálakat; tajtékzik dühében, amikor megkapja ezt a nyomorúságos
borravalót. Hidegen elbocsátja a küldöttséget. Aki úgy érzi, hogy a császári korona már ott fénylik a
homlokán, annak ez a felajánlott tíz év annyit ér, mint valami dióhéj, amelyet az ember eltapos.
Bonaparte most végre ledobja a szerénység álarcát, és nyíltan, világosan megmondja, hogy mit akar.
Válasszák meg konzulnak életfogytiglan! Nincs már az országban olyan ostoba ember, aki nem tudná:
milyen törekvés rejtőzködik az örökös konzulság leple alatt. A vékony szöveten átcsillámlik már a császári
korona. De Bonaparte hatalma és népszerűsége akkora, hogy óhajtását milliós szótöbbséggel törvénybe
iktatják, életfogytiglan (így gondolják) uralkodóvá választják. A köztársaság véget ért, helyébe lépett a
monarchia.

A korzikai családi klikk, a fivérek és nővérek nem tudják megbocsátani Fouchénak, hogy gáncsot vetett
Napóleonnak a trón felé vezető úton. Állandóan rágják Napóleon fülét, hogy most már, mikor oly biztosan
ül a nyeregben, menessze végre az álnok rendőrfőnököt. Most, mikor az ország egyértelműen beleegyezett
az életfogytiglani konzulságba, amikor az ellentéteket szerencsésen feloldották, a viszályokat felszá-
molták, minek ez a túlbuzgó őr, aki nemcsak az egész országot, hanem a Bonaparte-család sötét üzelmeit
is figyeli? Pokolba az intrikussal, az örök cselszövővel! Folytonosan, türelmetlenül, szívósan igyekeznek
még ingadozó fivérüket rábeszélni erre a lépésre.
Napóleon alapjában ugyanúgy utálja Fouchét, mint a családja. Neki is terhére van ez a sötétben bujkáló
ember, az ő fényes alakjának szürke árnya, aki nagyon sokat tud, és még mindig többet akar tudni. De
ahhoz, hogy épp ezt a minisztert, aki oly különösen fényes érdemeket szerzett, és az egész országban
határtalan megbecsülésnek örvend, elbocsássák, valami ürügy kellene. És ez az ember vele együtt
erősödött meg; jobb, hanem. teszi nyílt ellenséggé. Csínfián kell bánni vele, azért is, mert ismeri a korzikai
klikk legintimebb ügyeit, legkellemetlenebb titkait is. Tehát megállapodnak abban, hogy Fouchét
kíméletesen dobják ki, oly módon, hogy bukása ne lássék kegyvesztettségnek. Nem bocsátják el,
kijelentik, hogy tökéletesen végezte el a munkáját - olyan tökéletesen, hogy már nincs többé munkája.
Tehetségével, buzgalmával, ügyességével annyira megszilárdította a belső rendet, hogy hivatala
fölöslegessé vált. Nincs már szükség külön rendőr-minisztériumra Franciaországban. Tehát nem a
minisztert küldik el, hanem a minisztériumot szüntetik meg. Ilyen módon feltűnés nélkül megszabadulnak
tőle.
Fouché érzékenységének kímélésére a keserű pirulát édes ostyába csomagolják. Elvesztett hivataláért
szenátori ranggal kárpótolják. Abban a levélben, amelyben Bonaparte ezt a rangemelést közli a távozóval,
ez áll: „Fouché polgártárs, aki a legsúlyosabb viszonyok közt töltötte be a rendőrminiszter tisztjét,
tehetségével, erélyével és a kormányhoz való hűséges ragaszkodásával minden követelménynek
megfelelt.
Amidőn állását szenátori székkel cserélik fel, a kormány nagyon jól tudja, hogy abban az esetben, ha a
rendőrminiszter állásának betöltése valamikor újra szükségessé válik, bizalmára Fouchénál méltóbb
embert sohasem találhat." Bonaparte azt is észrevette, hogy az egykori megrögzött „kommunista"
mennyire megbarátkozott azóta régi ellenségével, a pénzzel Tehát aranyhidat épít számára a nyugalomiba
vonulásra. Amikor a miniszter elszámol hivatala pénzügyeivel, és a likvidált rendőr-minisztérium
kétmillió négyszázezer frankra rúgó pénzállományát be akarja szolgáltatni az államkasszába, Napóleon
egyszerűen neki ajándékozza az összeg felét, vagyis egymillió kétszázezer frankot. A „korrumpáló,
piszkos arany" gyűlölője ezen a pénzen kívül megkapja az aix-i szenátorságot is, valóságos kis
hercegséget, amely Marseille-től Toulonig terjed, és megér vagy tízmilliót. Bonaparte ismeri őt, tudja,
hogy Fouché keze intrikus kéz. Megkötni nem tudja, tehát megrakja arannyal. A világtörténelemben alig
van még példa arra, hogy minisztert ily gazdag jutalommal és ennyi megtiszteléssel elhalmozva
bocsátottak volna el.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A CSÁSZÁR MINISZTERE
I804-I8I0

Az első konzul barátságos, de határozott felszólítására Joseph Fouché - helyesebben: őexcellenciája

Joseph Fouché szenátor úr - 1802-ben visszavonul a magánéletbe, ahonnan tíz évvel azelőtt kiemelkedett.
Hihetetlen tíz év volt ez, sorsdöntő, világmegváltoztató, véres és életveszélyes évtized, de Joseph Fouché
jól ki tudta használni. Most már nem nyomorúságos, fűtetlen padlásszobába menekül, mint 1794ben,
hanem a Rue Ceruttin gyönyörűen berendezett házat vásárol magának, igazi palotát, amely eredetileg az
„aljas arisztokraták" vagy a „gonosz gazdagok" valamelyikéé lehetett. Azonkívül Ferriéres-ben, a
Rothschildok leendő székhelyén remek nyaralót rendez be. Provence-i tartománya, az aix-i szenátorság
pompásan jövedelmez, de más jövedelemforrásai is vannak. Nagyszerűen megtanulta az alkimisták
művészetét, mindenből képes aranyat csinálni. Régi tőzsdei pártfogoltjai továbbra is részesítik a különféle
üzleti tranzakciók nyereségében. Birtokát évről évre nagyobbítja. Már nincs messze az az idő, amikor a
legelső kommunista manifesztum szerzője Franciaország legnagyobb földbirtokosa lesz és második
leggazdagabb embere. A lyoni tigrisből szorgalmas hörcsög lett, okos, takarékos, sőt uzsorás kapitalista. A
fantasztikus vagyon mit sem változtat Fouché öröklött és a kolostorban tartósan gyakorolt
igénytelenségén. Amidőn tizenöt millió felett rendelkezik, szinte ugyanúgy él, mint azokban az időkben,
amikor csak nehezen tudott napi tizenöt sout felhajtani. Nem iszik, nem kártyázik, nem dohányzik, nem
költ nőkre vagy hiúságokra. Nyomorban elpusztult két gyermeke után megint három gyermeke születik,
ezekkel sétál a birtokán, békésen, derék vidéki földesúr módjára. Néha kisebb társaságot fogad, beszélget,
hallgatja, ha felesége ismerősei muzsikálnak, könyveket olvas. De e józan polgár lelke mélyén démoni
szenvedély izzik, démoni vágy a politikai hazárdjáték izgalmai után. Szomszédai azonban nem vesznek
ebből semmit észre, csak a kitűnő gazdát, gyengéd férjet, a mintaszerű családapát látják benne. Aki nem
ismerte hivatalában, nem is sejti, hogy e derűs hallgatás micsoda belső nyugtalanságot takar, az előtérbe
nyomulásnak micsoda kínzó, mind hevesebbé váló szenvedélyét.
Ilyen a hatalom Medúza-feje. Aki egyszer az arcába nézett, megbűvölt rabjává válik, és nem tudja többé
elfordítani tőle a tekintetét. Aki egyszer belekóstolt az uralkodás és parancsolás kábító mámorába, nem tud
többé lemondani róla. Hiába lapozunk a világtörténelemben, az ilyen lemondásra alig találunk példát.
Sullán és V. Károlyon kívül a sok tízezer között alig volt talán egy tucat hatalmas ember, aki uralomtól
jóllakottan, tiszta fővel lemondott arról a szinte bűnös gyönyörről, hogy a sorsot játssza, és milliók
végzete legyen. Mint a kártyás a kártyától, az iszákos az italtól, vadorzó a vadászattól, úgy Fouché sem
tud elszakadni a politikától. Mialatt derűsen, színlelt nyugalommal játssza az ekeszarvához visszatért
Cincinnatust, gyötri a nyugalom, nyugtalanság emészti, idegei megfeszülnek, ujjai reszketnek a
türelmetlenségtől. Újra bele akar avatkozni a politikai játszmába. Bár elbocsátották a szolgálatból, saját
szakállára továbbra is - önkéntesen - ellátja rendőri teendőit, s hogy gyakorolja a tollforgatást, minden
héten bizalmas jelentéseket küld az első konzulnak. Ez szórakoztatja, foglalkoztatja intrikus szellemét, és
epedve várja a pillanatot, amely ismét kezébe adja a gyeplőt. Sóvárog a hatalom kéjes mérgére, az
emberek feletti, a világ sorsa feletti hatalomra!
Bonaparte sok jelből észreveszi Fouché nyugtalanságát, de nem törődik vele. Ameddig ezt a félelmesen
okos, félelmesen szorgalmas embert távol tudja tartani magától, ott hagyja tespedni a homályban. Aki
egyszer kiismerte Fouché sajátos erejét, természetét, nem veszi többé igénybe a szolgálatait, hacsak nincs
feltétlenül rászorulva, a legveszélyesebb ügyek miatt. A konzul kegyesen bánik Fouchéval, felhasználja
különböző dolgoknál, megköszöni az információit, néha meghívja a koronatanács ülésére, és nem zavarja
az üzleteit. Csak hadd szedje meg magát, legalább addig nem kell tartani tőle. De újra hatalomhoz juttatni
- azt már nem! Fouché hiába mesterkedik, nem tudja rávenni Napóleont arra, hogy újra felállítsa a rendőr-
minisztériumot, és őt annak élére kinevezze. Amíg Bonaparte erős, amíg nem hibázik, nincs szüksége
olyan túl okos és kétes jellemű szolgákra, amilyen Fouché.
De Fouché szerencséjére Bonaparte megbotlik. Mindenekelőtt elköveti azt a megbocsáthatatlan,
világtörténeti jelentőségű ballépést, hogy még magasabbra akar hágni. Nem éri be azzal, hogy Bonaparte.
Nem elég neki, hogy bízhatik önmagában. Saját dicsőségét az uralkodói cím és a legiti mitás fényével is
fokozni szeretné. A diadalmas, hatalmas férfiú, akinek erős egyénisége eddig nem ismerte a félelmet, félni
kezd a múlt árnyékától, az elűzött Bourbonok nimbuszától. Talleyrand rábeszélésére Enghien herceget a
nemzetközi jog megsértésével semleges területről csendőreivel behurcoltatja az országba, 'és agyonlöveti.
Amikor Fouché e tettről értesül, a következő - később híressé vált - kijelentést teszi: „Ez több mint bűn: ez
hiba."
Ez a kivégzés légüres térrel veszi körül Bonapartét, a félelem, irtózás és gyűlölet atmoszférájával.
Hamarosan arra kezd gondolni: nem volna-e jó a rendőrség, az ezerszemű Argus védelmét igénybe venni?

És azután, mindenekelőtt: 1804-ben a konzul a legfelső fokra akar lépni, és ehhez nem nélkülözheti
Fouchét, ezt az ügyes, gátlástalan segítőtársat. Az életfogytiglani konzulság már nem elégíti ki Bonapartét.
Nem akar első polgár maradni a polgárok között, hanem úr, uralkodó alattvalói felett. Arra vágyik, hogy a
császári korona arany abroncsa hűtse vad ambícióktól izzó homlokát, Caesar szeretne lenni, ehhez
azonban egy Antoniusra van szüksége. Fouché sokáig Brutus szerepét játszotta ugyan, sőt azelőtt a
Catilináét, de kétévi politikai böjtölés után hajlandó minden szolgálatra vállalkozni, csakhogy a hatalom
asztalánál ülhessen. A feladat, ami rá vár: a szolgalelkű szenátusból kicsiklandozni a csá szári koronát.
Ígéretekkel és megvesztegetésekkel el is végzi feladatát. Különös színjáték játszódik le. A jakobinusok
egykori elnöke felbukkan magányából, és akcióba lép. Addig látogatja a szenátorokat, addig suttog nekik,
míg meg nem nyeri őket céljának. Néhányan közülük kötélnek állnak, indítványt terjesztenek a szenátus
elé, hogy „létesítsenek egy intézményt, amely a rendbontó összeesküvők reményét örökre meghiúsítja, és
a kormányzat zavartalan tartósságát az államfő életén túl is biztosítja". Ha a mélyére nézünk ennek a
frázisnak, megtaláljuk a magját, vagyis azt a szándékot, hogy Bonaparte konzulból örökös császár legyen.
Fouché tolla (amely olajjal is tud írni, nemcsak vérrel) fogalmazta meg a szenátus talpnyaló, alázatos
petícióját, amellyel kéri Napóleont: „Fejezze be nagy művét azzal, hogy halhatatlanná teszi." Kevés ember
van, aki a köztársaság sírjára olyan buzgón lapátolja 1804-ben a földet, mint Joseph Fouché, Nantes
követe, a konvent volt képviselője, a jakobinusok egykori elnöke, a „lyoni mitrailleur", a tirannusok réme,
valamennyi republikánus között a legrepublikánusabb.
A jutalom nem is marad el. Miként annak idején Bonaparte polgártárs Fouché polgártársat, úgy
Napóleon császár őfelsége is kinevezi 1804-ben, kétévi hasznos pihenés után Fouché szenátor
őexcellenciáját miniszternek. Joseph Fouché most tesz ötödízben hűségesküt: először a királyi kormány-
zatnak esküdött fel, másodszor a köztársaságnak, harmadszor a direktóriumnak, negyedszer a konzulok
kormányának. De Fouché mindössze negyvenöt éves, sok ideje van még új eskükre, új hűségre és
hűtlenségre. Pihent erővel veti bele magát a politikai ár és apály édes hullámaiba. Az új császár nak fogad
hűséget, de csak a saját nyugtalan szenvedélye iránt hű.
Napóleon és Fouché - ez a két személyiség tíz évig áll egymással szemben a történelem színpadán,
(azaz inkább a színpad hátterében). Ösztönös, de élesen látó ellenszenv választja el őket egymástól, de a
sors összeláncolja őket. Napóleon nem szereti Fouchét, Fouché sem Napóleont, mégis, titkos
ellenszenvvel, de felhasználják egymást, úgy vonzódnak egymáshoz, mint két ellentétes pólus. Fouché
nagyon jól ismeri azt a hatalmas és veszedelmes démont, amely megszállta Napóleon lelkét. Azt is tudja,
hogy nem minden emberöltő szül ilyen nagyszerű, fölényes zsenit, és érdemes neki szolgálni. Napóleon is
tisztában van vele, hogy nincs ember, aki olyan tökéletesen és villámgyorsan megértené minden
gondolatát, mint ez a józan, logikus, éles szemű és szívós intrikus, akinek politikai tehetségét jóra-rosszra
egyaránt fel lehet használni, aki ideális segítőtárs lehetne, ha nem hiányoznék belőle a tökéletes szolga
feltétlen, odaadó hűsége.
Mert Fouché igazában nem alkalmas arra, hogy szolga, még kevésbé, hogy lakáj legyen. Saját akaratát
és szellemi önállóságát nem áldozza fel soha, senki és semmi kedvéért. Sőt ellenkezőleg: minél inkább a
császári nimbusz hatása alá kerülnek az új nemesekké alakult régi republikánusok, minél inkább hízelgő
tányérnyalókká változnak át az egykori tanácsadók, Fouché annál egyenesebben tartja magát, annál
keményebben megmerevíti a derekát. Persze nyílt ellentmondással nem lehet már az önfejű, napról napra
cézáribb császárt ingerelni. A Tuileriák palotájában régen megszűnt már a nyílt és közvetlen, bajtársi hang,
szabad polgárok nyílt, szabad beszélgetése. Napóleon császár a feleségén kívül senkitől sem tűri már a
tegezést, megköveteli, hogy régi bajtársai, sőt testvérei is (milyen gúnyosan mosolyoghattak!) „Sire"
megszólítással forduljanak hozzá, minisztereitől csak engedelmességet követel, tanácsaikra nem tart
igényt. Azelőtt Fouché polgártárs, a miniszter, laza zsabóval, nyakán közönséges gallérral, fesztelenül
léphetett be Bonaparte polgártárs konzuli dolgozószobájába. Most pompás udvari egyenruhát kell öltenie,
nyakát magas, aranyhímzéses gallérba kell préselnie, tükörfényes cipőt és fekete selyemharisnyát kell
húznia, ha kalappal kezében, mellén összes kitüntetéseivel audienciára megy Napóleon császárhoz.
Mélyen meg kell hajolnia egykori összeesküvőtársa előtt, mielőtt a „Felséged" megszólítást kiejtené a
száján. Meghajlással lép be, meghajlással ajánlja magát. Egyetlen intimebb szót sem engedhet meg
magának, ellentmondás nélkül kell fogadnia a császár nyers hangú rendelkezéseit. A legkisebb
véleményeltérés is viharos haragkitörésre bírná; az indulatos akaratember véleményével nem lehet
szembeszegülni.
Legalábbis nyíltan nem. Fouché sokkal jobban ismeri Napóleont, semhogy rá akarná erőltetni a maga
véleményét. Némán fogadja a parancsait, akárcsak a császár többi udvaronca és szervilis minisztere. Csak
egyben tér el tőlük nem mindig teljesíti e parancsokat. Ha olyan letartóztatásokat kell eszközölnie,
amelyeket ő maga nem helyesel, titkon, idején figyelmezteti az illetőket, hogy szökjenek meg. Vagy ha
büntetnie kell, nem mulasztja el mindenütt hangoztatni, hogy csakis a császár parancsára jár el, nem a
saját óhaja szerint. Ellenben a szívességeket és kitüntetéseket mindig mint a saját kegyét osztogatja. Minél
zsarnokibbnak mutatkozik Napóleon - és valóban bámulatos, hogy kezdettől fogva uralomvágyó
temperamentuma, mint lesz hatalma megnövekedésével arányosan egyre gátlástalanabb, egyre ön-
kényesebb -, Fouché annál kedvesebb és előzékenyebb. Ügyesen, óvatosan, egyetlen szó nélkül, hol egy
intéssel, hol egy mosollyal, hol a hallgatásával kifejezésre juttatja, hogy nem helyesli a császár
viselkedését, és így aláássa az új bálvány tekintélyét, anélkül, hogy rajta lehetne kapni a hűtlenségen. Azt
a veszedelmes fáradságot már régen nem veszi magának, hogy kellemetlen igazságokat mondjon a császár
szemébe. Tudja, hogy az őszinteség nem ajánlatos császárokkal és királyokkal szemben, még ha azelőtt
Bonaparte polgártárs volt is a nevük. De néha megengedi magának, hogy jelentéseibe kajánul őszinte
igazságot csempésszen. Nem azt írja, hogy „úgy vélem", vagy „úgy gondolom", mert hisz önálló
gondolataiért és véleményeiért orrot kapna -, hanem azt: „úgy mondják ... azt mesélik... egy külföldi
diplomata állítólag úgy nyilatkozott..."; ilyen ügyes módon napról napra feltálalja a császári családra
vonatkozó pikáns csemegét. Napóleon sápadtan olvassa a reá szórt szidalmakat, a nővérei szégyenletes
kicsapongásairól szóló híreket - mint „rosszindulatú rágalmakat" -, a sok találó, gúnyos megjegyzést,
amellyel Fouché alaposan megfűszerezi jelentését. A ravasz szolga ily módon büntetlenül kellemetlen
igazságokat tálalhat rettegett gazdája elé, és udvariasan, közönyösen nézi, amint Napóleon dühöngve
olvassa jelentését. Módot talál tehát arra, hogy bosszút álljon a kis Bonaparte hadnagyon, aki, mióta
császár lett, csak reszketve, alázatosan akarja maga előtt látni régi tanácsadóit.
Látnivaló: a két férfi közt nincs barátságos atmoszféra. Fouché nem kellemes szolga Napóleon számára,
és Napóleon sem kellemes úr Fouché számára. A császár minden jelentést gyanakodva olvas, hibákat
keres még a sorok közt is, és ha valami mulasztásra bukkan, úgy lehordja a miniszterét, mint valami
iskolás gyereket. Fouché hallgatással védekezik a korzikai temperamentum féktelen kitörései ellen, és a
lakájok, ajtónállók, miniszterek egyhangúan tanúsítják, hogy éppen ez a hideg, flegmatikus hallgatás az,
ami legjobban felingerli Napóleont Fouché ellen. De ha nem is adunk hitelt a fültanúknak - hiszen ennek a
kornak összes memoárjait erős kritikával, szinte nagyítóüveggel kell olvasni -, elég elővenni Napóleon
leveleit, hogy megértsük a császár és a miniszter egymáshoz való viszonyát. Napóleon levelei ben kemény
és éles kaszárnyai hang csattan fel. „Azt tapasztalom, hogy a rendőrség nem ügyel fel kellő súllyal a saj-
tóra" - így oktatja ki a tapasztalt, régi rendőri rókát. - „Azt hinné az ember, hogy a rendőr-minisztériumban
nem tudnak olvasni! Nem törődnek az égvilágon semmivel!" Ilyen stílusban förmed rá a miniszterre. Egy
másik alkalommal ezt írja neki: „Figyelmeztetem, hogy maradjon hivatala keretei között, és ne avatkozzék
a külügyekbe." Tanúk előtt - számtalan jelentés maradt fenn erről -, az adjutánsok füle hallatára, az
államtanács ülésein is kíméletlenül lehordja Fouchét, haragjában fejéhez vágja, hogy áruló és király-
gyilkos, még lyoni terrorakcióit is a szemére veti. Fouché hideg nyugalommal figyeli a császárt. Tíz év
alatt megismerkedett Napóleon dühkitöréseinek egész skálájával, tudja, hogy néha forró vére ragadja el a
császárt, máskor meg színlelt a dühroham, hideg fővel, színészi módon eljátszott komédia. Fouché nem
ijed meg sem a valódi, sem a színházi viharoktól, nem olyan gyenge idegzetű, mint Cobenzl oszt rák
miniszter, aki rémülten összerezzent, amikor a császár egy drága porcelánedényt földhöz vágott előtte.
Fouché fakó arca merev marad, akár egy gipszmaszk, szempillája sem rebben, mialatt Napóleon harsogó
szóáradata elzúg fölötte. Legfeljebb távozásakor jelenik meg vékony ajkán egy alig észrevehető, gúnyos
mosoly. „Agyon kellene lövetnem magát, maga áruló!" - rivall rá Napóleon, de Fouché nem remeg, hanem
közömbös hangon feleli: „Nem osztom a véleményét, Sire". A császár számtalanszor megfosztja a hiva-
talától, száműzetéssel fenyegeti. De Fouché mindig nyugodtan távozik a teremből, biztos benne, hogy
Napóleon reggel újra hívatja. És mindig úgy is van. Hiába gyűlöli titkon, hiába dühös rá, hiába
bizalmatlan, a császár egy évtizeden át, az utolsó óráig nem tudja nélkülözni rendőrminiszterét.
Fouché hatalma Napóleon fölött valóságos rejtély minden kortársuk számára. Pedig nem hipnózison
vagy mágikus erőn alapszik, hanem szorgalmas, ügyes, szisztematikus megfigyelések sorozatán. Fouché
sokat, sőt túl sokat tud. Részint Bonaparte közlékenysége folytán, részint a császár akarata ellenére,
értesül a korzikai minden titkáról, és miként az egész országot, úgy az uralkodót is sakkban tartja
ördöngös, szinte varázsos informáltságával. Napóleon feleségétől, Josephine-től megtudja a császári
hálószoba legintimebb titkait, Barras révén ismeri a császári karrier csigalépcsőjének összes fokait és
fordulatait. Szoros kapcsolatban áll a pénzemberekkel, így ellenőrzi Napóleon magánvagyonának állását,
értesül a Bonaparte-család piszkos ügyeiről, a Bonaparte-fiúk kártyahistóriáiról, Pauline szerelmi
kalandjairól. Napóleon szerelmi kalandjai sem kerülik el Fouché figyelmét. Ha a császár éjfélkor kioson a
Tuileriák egyik mellékajtaján, és idegen köpenyegbe burkolózva, szinte álruhásan felkeresi valamelyik
szeretőjét, Fouché másnap reggel már tudja: hová kocsizott, meddig maradt, mikor tért haza. Egy szer
alkalma nyílik arra, hogy megszégyenítse a világ leghatalmasabb uralkodóját egy jelentéssel, amelyben
közli vele, hogy az illető dáma egy ágrólszakadt ripaccsal megcsalja felséges uralkodóját. Egy
megvesztegetett udvari titkár a császári kabinetiroda minden fontos iratát lemásolja a rendőrminiszter
számára, és a különböző rendű és rangú lakájok egész sora rendes havi fizetést kap a rendőrminiszter tit-
kos kasszájából minden udvari pletyka pontos szállításáért. Fouché figyeli Napóleont éjjel-nappal,
asztalnál és ágyban. Előtte nem lehet semmit eltitkolni. A császár kénytelen bizalmasává tenni Fouchét,
akár akarja, akár nem. Ebben a mindentudásban rejlik Fouché titokzatos hatalma az emberek felett,
amelyet Balzac annyira megcsodált.
Fouché gondosan figyeli Napóleon terveit, gondolatait, szavait és tetteit, de még nagyobb gondot fordít
arra, hogy önmagát homályba burkolja. Valódi céljait és tevékenységét nem fedi fel sem a császárnak, sem
másnak, értesüléseiből csak annyit közöl, amennyit jónak lát. Az óriási híranyag és adathalmaz
legnagyobb részét fiókjába zárja, és ott őrzi. Irodája valóságos vár, ahova senki sem hatolhat be. Az a leg -
főbb szenvedélye, hogy rejtélyes ember maradjon, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, akivel senki sincs
tisztában. Napóleon kémekkel veszi körül, de Fouché könnyen kijátssza őket, sőt fel is használja a saját
céljaira. Úgy intézi a dolgot, hogy a jámbor detektívek egészen hamis, nevetséges híreket vigyenek
becsapott gazdájuknak. Az évek során a kémek, és ellenkémek egész szervezete épül ki Napóleon és
Fouché között, és ez a játék mind komplikáltabbá válik. E két ember, akik közül az egyik túlságosan is úr
akar lenni, a másik, pedig nagyon kevéssé akar szolgálni, gyűlölködve iparkodik túljárni egymás eszén;
viszonyuk szinte nyíltan nem őszinte. Minél erősebb Napóleon, annál terhesebb számára Fouché. És minél
jobban megveti a lábát Fouché, annál jobban gyűlöli Napóleont.
A két férfi természetéből fakadó magánellentéthez lassanként hozzájárul az az általános feszültség is,
amely mind erősebben érezhetővé válik az egész országban. Franciaországban két akarat birkózik
egymással. Az ország végre békét akar, Napóleon örökké háborút. I8oo-ban Napóleon, a forradalom
örököse és az ország még egy volt. 1804-ben Napóleon, az új század császára már nem törődik országával,
népével, csak Európára, a világra és a halhatatlanságra gondol. Miután a rábízott feladatot mesteri módon
megoldotta, duzzadó energiája újabb, nehezebb feladatokat keres. Miután a káoszt rendezte, erőszakkal
feldúlja saját művét, a rendet újra káosszá teszi. Nem mintha a szelleme, éles, tiszta és ragyogó gyémánt
esze elhomályosult volna. Nem, erről szó sincs. A démoni hatalmi mámor sem zavarja meg ennek a
tüneményes koponyának pontos működését - tökéletesen világos és pontos a szelleme még akkor is,
amikor halála előtt reszkető kézzel megírja a testamentumát. De értelme már régen elvesztette a földi
mértéket, ami nem is csoda egy embernél, aki legvalószínűtlenebb álmait is meg tudja valósítani! A
politika minden szabályával dacolva nyerni tudott ott is, ahol már minden elveszettnek látszott. Ilyen
sikerek között nem csoda, ha újra meg újra megduplázza a szédítő tétet, és a hihetetlent még
hihetetlenebbre hatványozza. Napóleon esze a legvakmerőbb kaland közben is tiszta ma rad, akárcsak
Nagy Sándoré, XII. Károlyé vagy Cortezé. Csak az történik, hogy hallatlan diadalai miatt elveszti a reális
mértéket. Éppen ez a kristálytiszta szellemmel párosuló őrjöngés hozhatja létre ezt a nagyszerű természeti
tüneményt - derűs ég alatt tomboló vihart -, az emberi akarat csodáját, amely gyalázatos bűn százezernyi
szenvedő ellen és mégis az emberiség legendás gazdagodása. Nagy Sándor meseszerű útja
Görögországból Indiába, Cortez vállalkozása, XII. Károly előrenyomulása Stockholmtól Poltaváig és az a
hatszázezer főből álló karaván, amelyet Napóleon Spanyolországból Moszkva alá hurcolt - a bátorság és
egyben az elbizakodottság e bűnösen vakmerő hőstettei ugyanazt jelentik a modern korban, mint
Prométheusz és a titánok küzdelme az olümposzi istenek ellen a görög mítoszban: hübrisz (a sors
kihívása) és hősiesség, mindennek, ami a földön elérhető, már bűnös maximuma. Napóleon, mihelyt elérte
a császári koronát, a földi lehetőségek e maximumára tör. Sikerei megnövelik céljait, diadalai
vakmerőségét, és valahányszor lebírja a sorsot, vad gyönyörrel újra és újra kihívja maga ellen.
Természetes, hogy környezetének az a része, amely nem részegedett meg a hadijelentések diadalkürtjeinek
harsogásától, azok az emberek, akik okosak és egyszersmind megfontoltak, mint Talleyrand és Fouché,
borzongani kezdenek. Ők a korra, a jelenre, Franciaországra gondolnak, Napóleon csak az utókorra, a
történelemre, a legendára.
A józanság és szenvedély, a logikus és démoni jellem között örök idők óta fennálló ellentét a
századforduló utáni években erősen megmutatkozik Franciaország politikai életében. Napóleont a háború
tette naggyá, a semmiből a császári trónra emelte. Mi sem természetesebb, mint hogy háborút akar, és
egyre erősebb, hatalmasabb ellenfeleket keres. Hadseregeinek létszáma fantasztikussá növekedik. Maren-
gónál, I8oo-ban harmincezer katonával vívja ki a diadalt. Öt évvel később már háromszázezer katonával
vonul hadba, és újabb öt év múlva millió katonát facsar ki az elcsigázott, a háborúkba belefáradt
országból. Minden egyszerű katonának, minden parasztnak néhány szóval könnyen meg lehetne
magyarázni, hogy ez a nagyravágyó őrültség rosszul fog végződni. Fouché már öt évvel a moszkvai
hadjárat előtt prófétikusan megmondta Metternichnek egy beszélgetés alkalmával: „Ha a császár önöket
megveri, akkor csak Oroszország van még hátra és Kína." De Napóleon nem látja ezt, vagy nem akarja
látni. Aki átélte Austerlitz, Marengo és Eylau izgalmait, néhány órába sűrítve a világtörténelmet, annak
nem jelent feszültséget vagy kielégülést, ha udvari bálokon cicomás tökfilkókkal beszélget, az
ünnepélyesen kivilágított Opera díszpáholyában ül, vagy képviselők unalmas beszédeit hallgatja. Az ilyen
ember idegei csak akkor bizseregnek meg, ha csapatai élén gyorsított menetben át rohan idegen
országokon, ha seregeket zúz szét, ha egyetlen hanyag kézmozdulattal királyokat taszíthat le a trónjukról,
és másokat ültethet a helyükbe mint sakkfigurákat, ha az Invalidusok dómját elborítják a tarka zászlók, és
az egész Európából összerabolt sok értékes zsákmány majd szétveti a kincstár falait. Napóleon ezredekkel,
hadtestekkel, seregekkel sakkozik, Franciaországot, az egész világot korlátlan tulajdonának tekinti és
tétnek, amelyet százszor megkockáztathat. („La France c'est moi.") De embereinek egy része úgy
gondolkodik, hogy Franciaország elsősorban önmagáé, a francia nép nem arra való, hogy vérével a
korzikai pereputty minden egyes tagját trónra segítse, és egész Európát a Bonaparték családi
hitbizományává tegye. Növekedő ellenszenvvel nézik az újoncozó lajstromokat, amelyeket évről évre
kiszögeznek a városok kapuira, s azt, hogy a tizennyolctizenkilenc éves fiúkat kitépik családjuk köréből
azért, hogy a portugál határon, a lengyel és orosz hósivatagban értelmetlenül - vagy olyasvalamiért,
aminek értelmét immár nem lehet felfogni - elpusztuljanak. A folytonosan a csillagokba tekintő császár és
józanul gondolkodó, hazájuk fáradtságát és türelmetlenségét látó tanácsosai között egyre mélyebb
szakadék tátong. És minthogy a császár zsarnoki hajlandósága mind erősebb, és közvetlen környezetétől
sem fogad el tanácsot, miniszterei titokban már azon gondolkodnak: hogyan lehetne az őrülten száguldó
kereket megállítani, még mielőtt mindenkit magával sodorna az örvénybe. Mert el kell érkeznie a
pillanatnak, amikor az értelem és a szenvedély végleg meghasonlik, és nyíltan összeütközik; elérkezik a
pillanat, amikor kitör a harc Napóleon és legokosabb szolgája között.

A Napóleon háborús szenvedélyével és mértéktelenségével szemben érzett titkos ellenszenv végül is

egy táborba tereli Napóleon miniszterei közül azokat is, akik egyébként halálos ellenségei egymásnak.
Megtörténik az a csoda, hogy Fouché és Talleyrand közeledni kezd egymáshoz. Napóleon e két
legtehetségesebb minisztere - a korszak lélektanilag legérdekesebb két embere - nem nagyon szereti
egymást, valószínűleg azért, mert sokban nagyon hasonlítanak. Mindkettő józan és reális gondolkodású,
mindkettő cinikus, mindkettő Machiavelli kíméletlen tanítványa. Mindketten kijárták az egyházi fegyelem
iskoláját és a forradalom viharos főiskoláját, pénz és becsület dolgában mindkettő hidegvérűen lelki-
ismeretlen; egyforma hűséggel szolgálják mindketten a köztársaságot, a direktóriumot, a konzuli
kormányt, a császárt és később a királyt. E két színész folyton találkozik a politika színpadán - a
forradalmár, a szenátor, a miniszter, a királyi szolga szerepében, s minthogy azonos a szellemi alkatuk,
azonos a diplomáciai szerepük is, és egymás veséjébe látnak, így mindegyik vetélytársának tekinti, és
gyűlöli a másikat.
Mindketten egyazon amorális típushoz tartoznak, hasonlóságuk jellemükből fakad, különbözésük
származásukban rejlik. Talleyrand ősi arisztokrata családból való: Périgord grófja és autuni püspök, egy
francia tartomány lelki vezetője, és lila palástban jár már akkor, amidőn Joseph Fouché, a kopott, lenézett
kis szatócsgyerek néhány garasért latinra és matematikára tanítja a papi iskola nebulóit. Talleyrand a
Francia Köztársaság londoni ügyvivője és a rendek híres vezérszónoka akkor, amidőn Fouché a klubokban
hízelgéssel és ravaszkodással megszerzi magának a képviselői mandátumot. Fouché csak üggyel-bajjal tud
felkapaszkodni a harmadik rendbe, míg Talleyrand felülről ereszkedik le, a hintójából, a forradalom
emberei közé, lelkes ujjongás közepette. Ez a különböző származás ad sajátos színt alapjában egyenlő
jellemüknek. Napóleon szolgálatában Talleyrand grandseigneur marad, aki hideg leereszkedéssel végzi a
dolgát, míg Fouché felfelé törtető hivatalnokként, buzgón, agyafúrt serénységgel. Amiben hasonlítanak,
abban is eltérnek. Mindketten szeretik a pénzt, de különböző módon. Talleyrandnak nemesember módjára
azért kell az arany, hogy elkárkyázza, és nőkre költse. Fouché, a szatócsfiú, kapitalista módon,
takarékosan gyűjti a pénzt, és gyümölcsözteti. Talleyrand a hatalmat csak eszköznek tekinti, amely
megszerzi számára a földi lét összes érzéki gyönyöreit - fényűzést, jó asztalt, finom pincét, szép
asszonyokat, a művészet kincseit. Fouché sokszoros milliomos korában is spártai egyszerűségben él, és
fogához veri a garast. Egyikük sem tudja teljesen levetkőzni származását. Taileyrand, Périgord grófja, a
terror legvadabb napjaiban sem tud egészen durva néptribunná és republikánussá válni, és Fouché, Otranto
hercege legcsillogóbb díszruhájában sem alakul át igazi arisztokratává.
Kettőjük közül Talleyrand a ragyogóbb, a hódítóbb s talán a jelentékenyebb is. Ősi kultúrában
nevelkedett, a tizennyolcadik század „esprit”-jétől hajlékony lelke szereti a diplomáciai játékot, mint a lét
egyik érdekfeszítő szerencsejátékát, de gyűlöli a munkát. Saját kezűleg még egy levelet sem ír meg
szívesen, hivatala favágómunkáit legszívesebben másra bízza ez a kifinomult kéjenc, és keskeny, gyűrűs
kezével csak a kész eredményeket söpri hanyagul össze. Intuíciója segítségével villámgyorsan átlát a
legbonyolultabb helyzeteken, született pszichológusként olvasni tud - mint Napóleon mondja - mások
gondolataiban, és anélkül, hogy tanácsot adna, megerősíti mindenkinek legbelső szándékát. A gyors
koncepció, a merész fordulatok embere, veszedelmes pillanatokban csodálatos lélekjelenléttel rendelkezik,
de lenézi a verejtékes vesződést, és nincs kedve apró részletkérdésekkel törődni. A lényegre, a
minimumra, a szellemi koncentráltságra való hajlandósága abban is megnyilvánul, hogy mestere az
aforizmáknak és a szellemes szójátékoknak. Nem ír hosszú jelentéseket, egyetlen élesre köszörült szóval
elintéz egy-egy ügyet, egy-egy embert. Fouchéból viszont teljesen hiányzik a gyors átlátás tehetsége,
inkább ezernyi apró adatból hordja össze hangyaszorgalommal az anyagot, amelyet lelkiismeretesen
megvizsgál, összead, kombinál, hogy a megcáfolhatatlan, alapos eredményt leszűrje. Fouché az analitikus,
Talleyrand a vizionárius módszerével é1. Az előbbi szorgalmas és alapos, az utóbbi gyors szellemű.
Keresve sem lehetne találni két ellentétesebb tehetséget, mint a lusta, zseniális improvizátort, Talleyrand-t
és az örökké éber, számító Fouchét, akiket a sors ezekben a történelmi években Napóleon mellé állított, a
tökéletes zseni mellé, aki egyesítette magában mindkét nagy minisztere képességeit: tudást és megérzést,
szenvedélyt és szorgalmat, biztos szemet, amely jól lát a közelbe és a távolba is.
Ugyanannak a fajtának két különböző egyede tudja csak gyűlölni egymást igazán. Talleyrand és Fouché
pontosan, mélyen ismerik, és ösztönösen utálják egymást. A grandseigneur ki nem állhatja az óvatos,
szorgalmas, hideg, kémkedő Fouchét, viszont Fouché dühbe gurul, ha Talleyrand könnyelműségére,
pazarlására, előkelően megvető, nőies tunyaságára gondol. Marólúgba mártott szavakkal nyilazzák
egymást. „Fouché azért veti meg annyira az embereket, mert nagyon jól ismeri magát" - mondja
Talleyrand mosolyogva. Viszont Fouché, amikor meghallja, hogy Talleyrand-t vicekancellárrá nevezték ki,
így szól: „11 ne lui manquait que ce vice-lá."* Minden alkalmat megragadnak egymás bosszantására.
Napóleon is tud e gyűlöletről, és örül neki. A sas úgy gondolja, hogy az ügyes és a szorgalmas pom pásan
kiegészíti egymást az ő szolgálatában. Nem baj, hogy ellenségek, legalább az egyik ellenőrzi a másikat,
éberebben, mint száz kém. Fouché rögtön jelenti Talleyrand minden hanyagságát vagy kicsapongását;
Fouché mesterkedéseit Talleyrand tálalja fel Napóleonnak. Így a császár érzi, hogy e sajátos pár
nagyszerűen szolgálja, és ügyel rá. Napóleon kitűnő pszichológus, ügyesen kihasználja miniszterei villon-
gását, hegy vetélytársa segítségével mindegyiket ösztökélje, és egyszersmind kordában tartsa.
Éveken át egész Párizs mulat a két rivális, Fouché és Talleyrand állhatatos ellenségeskedésén. Moliére
komédiáiba illő jelenetek játszódnak le folytonosan a trón lépcsőin, az uralkodó két szolgája
fáradhatatlanul csipkedi és szurkálja egymást, mialatt gazdájuk olümposzi fölénnyel mosolyog a neki
hasznos viszályon. De ez a kutya-macska viszály egyszerre váratlanul megszűnik, és a két ravasz színész
szerepet változtat, kibékül egymással. A gazdájukkal való elégedetlenség legyőzi azt az ellenszenvet,
amelyet egymás iránt éreznek. i 8o8-ban Napóleon megint háborút kezd, a leghaszontalanabb és
legértelmetlenebb háborút, a Spanyolország elleni hadjáratot. 1805-ben legyőzte Ausztriát és Oroszorszá-
got, 1807-ben földre zúzta a poroszokat, a német és itáliai államok elismerték fennhatóságát, a legkisebb
oka sincs rá, hogy a spanyolok ellen menjen. De az együgyű Joseph Bonaparte is király szeretne lenni
(néhány év múlva Napóleon maga is bevallja, hogy tökfilkókért áldozta fel magát), és minthogy egyetlen
üres trón sincs kéznél, elhatározzák, hogy a nemzetközi jog felrúgásával elrabolják a spanyol dinasztia
koronáját. Megint peregnek a dobok, megint menetelnek az ezredek, megint kiárad a pénztárból a nehezen
összekapart pénz, és Napóleon újra megrészegül a győzelmek veszedelmes, mámorító italától. Ezt az őrült
háborús dühöngést lassanként mindenki megsokallja. Fouché és Talleyrand helyteleníti a teljesen oktalan
hadjáratot, amely hét évre újra csapra üti Franciaország vérét, és minthogy tanácsaikra nem hallgat senki,
észrevétlenül közelednek egymáshoz, és összefognak a császár ellen. Beadványaikat, leveleiket - ezt
tudják - a császár dühösen a papírkosárba dobja, a politikusok véleménye már régen nem számít, csak a
marsalloknak és generálisoknak, a kardcsörtetőknek van szavuk, s még inkább a korzikai pereputtynak,
amely szegényes múltját gyorsan hermelinpalástba szeretné takarni. A két miniszter elszánja magát arra,
hogy a nyilvánosság előtt tiltakozzék a háború ellen. Mivel nem beszélhetnek, valóságos politikai panto-
mimot rendeznek, hogy mindenkinek tudomására adják állásfoglalásukat.
Nem lehet tudni, hogy Talleyrand vagy Fouché-e a drámai jelenet rendezője. A következő történik: míg
Napóleon a spanyol harctéren tartózkodik, Párizsban se vége, se hossza a mulatságoknak, ünnepségeknek;
az emberek megszokták már az évenkénti háborút, akár télen a havat, nyáron a vihart. A kancellár is nagy
estélyt ad a Rue Saint-Florentinen álló palotájában, I8o8 decemberében. Mialatt Napóleon valami piszkos
valladolidi hadiszálláson hadparancsokat ír, a kancellár szép palotájában ezer gyertya ég, halkan szól a
zene. Talleyrand imádja a szép asszonyokat, ragyogó koszorút gyűjt össze belőlük, és az estélyre meghívja
a magas rangú államférfiakat s külföldi követeket. Vidáman társalognak, táncolnak, szórakoznak. Hirtelen
elhallgat a zene, és a vendégek csodálkozva néznek össze. Egy vendég lép be, va laki, akire itt senki sem
számított, a szikár Cassius : Fouché. Mindenki tudja, hogy Talleyrand mélységesen gyűlöli és megveti, s
hogy soha életében nem lépte még át Talleyrand házának küszöbét. De lám, a házigazda feláll, udvariasan
a rendőrminiszter elé sántít, gyöngéden üdvözli, karon fogja, és tüntető kedvességgel vezeti a termeken
keresztül. Aztán egy kisebb szobába megy vele. Leülnek a pamlagra, és élénk, de halk beszélgetésbe
merülnek - ami roppantul kíváncsivá teszi a jelenlevőket. Másnap reggel már egész Párizs tud e
szenzációról.
* „Még csak ez a »vice« hiányzott neki." - Lefordíthatatlan szójáték, mert a vice jelentése a franciában egyrészt al-, másrészt bűn
 Mindenki csak erről a hirtelen és oly feltűnően kirakatba tett kibékülésről beszél, és mindenki tudja,
hogy mit jelent ez. Ha kutya és macska ily hirtelen szövetkezik, a paktum csak a szakács ellen irányulhat.
Talleyrand és Fouché barátsága azt jelenti, hogy a két miniszter helyteleníti ura tetteit. A spionok hada
azonnal lázas munkába fog, hogy közelebbi részleteket is megtudjon erről a cselszövényről. A
követségeken sercegnek a tollak, sürgős jelentések röpülnek a szélrózsa minden irányába, Metternich
gyorspostával küld levelet Bécsbe, hogy beszámoljon a nagy eseményről. Azt írja, hogy a két miniszter
kibékülése „megfelel egy mérhetetlenül kifáradt nemzet óhajainak". Napóleon testvérei is riadót fújnak, és
gyorsfutárral küldik el a furcsa hírt a császárnak.

A hírnök száguldva ér Spanyolországba, Napóleon azonban, ha lehet, még gyorsabban siet vissza
Franciaországba; mintha korbáccsal kergetnék. Összeharapja, harapdálja az ajkát, amikor a levelet
olvassa, s még bizalmasait sem hívja szobájába. Azonnal parancsot ad a hazautazásra. Talleyrand és
Fouché kibékülése ijesztőbb, mint valami vesztett csata. Őrült tempóban robog Párizsba. I7-én indul el
Valladolidból, 18-án már Burgosban van, 19-én Bayonne-han, ahol csak addig időzik, míg a keményen
ostorozott, fáradt lovakat kicserélik. 22-én, mint az orkán, beront a Tuileriákba, és 23-án már visszafizeti
minisztereinek a kölcsönt: olyan drámai jelenetet rendez, amely méltó párja a Talleyrandféle szellemes
vígjátéknak. Gondoskodik róla, hogy az összes miniszterek és tábornokok, udvaroncok egész
aranysujtásos hada jelen legyen, és lássa: Napóleon ököllel veri le a császári tekintély ellen intézett
legcsekélyebb támadást is. Fouchét már előző este magához hívatta, és zárt ajtók mögött alaposan
megmosta a fejét. Az ilyenfajta zuhanyokhoz Fouché már hozzászokott; valószínűleg szótlanul odatartotta
a fejét, sima, ügyesen megválogatott szavakkal mentegetőzött, és türelmesen várt, míg a császár első
haragja el nem zúdult felette. Napóleon alkalmasint azt gondolta, hogy ennek a gyáva szolgának a
megbüntetésére egy rúgás is elegendő. De Talleyrand-nak, éppen mert erősebbnek, hatalmasabbnak
számít, súlyosabban kell lakolnia. Sokszor leírták már ezt a nagy jelenetet, amely a történelem
legdrámaibb epizódjai közé tartozik. A császár először néhány általános kijelentéssel pellengérre állítja
egyes főemberei álnokságát. Aztán hirtelen Talleyrand felé fordul, aki hanyagul a kandallónak
támaszkodik, és közömbösen néz maga elé. A császárt felbosszantja ez a hideg nyugalom. Eredetileg
komédiázni akart, hogy öklét megmutassa, de az előre kitervezett felháborodás csakhamar, az egész udvar
szeme láttára, igazi dührohammá fajul. Kíméletlenül rátámad a nála öregebb, tapasztalt férfira, és
becsmérlő szavak özönét zúdítja rá. Elnevezi tolvajnak, esküszegőnek, árulónak, becstelen kufárnak, aki
pénzért eladná a saját édesapját is; megvádolja azzal, hogy ő gyilkoltatta meg Enghien herceget, és ő
okozta a spanyol háborút. Kofák, ha a piacon veszekednek, nem hordhatják le egymást durvább hangon,
mint Napóleon Périgord grófját, a forradalom veteránját, Franciaország első diplomatáját.
A jelenlevők megdermednek. Mindenki kényelmetlenül feszeng. Mindenki érzi, hogy a császár nem
valami szép látványt nyújt. Talleyrand, akiről azt mesélik, hogy egyszer egy róla szóló gúnyirat olvasása
közben elaludt, néma nyugalommal fogadja az uralkodó szidalmait. Nem mintha bivalybőre volna,
amelyről visszapattan minden, hanem sokkal gőgösebb annál, hogy ilyen durvaságokat még sértésnek
érezzen. Mihelyt a vihar elzúgott a feje felett, szó nélkül végigbiceg a fényes parketten, ki a teremből, és
csak az előszobában pattantja el egyikét azoknak a híres, mérgezett szónyilaknak, amelyek jobban
sebeznek, mint a golyó vagy a korbács. „Milyen kár, hogy egy ilyen nagy ember ennyire neveletlen" -
dünnyögi közömbösen, miközben egy szolga felsegíti a köpenyegét.
Még aznap este megfosztják Talleyrand-t kamarási méltóságától. A következő napokban mindenki
kíváncsian nyitja ki a Moniteur új számát, s azt várja, hogy a hivatalos közleményekben ott áll a Fouché
elbocsátásáról szóló hír. De tévednek. Fouché marad. Mint mindig, most is az erősebb háta mögé állt,
gondoskodott villámhárítóról. Hiszen emlékezünk rá, hogy a lyoni vérengzés miatt a kollégáját, Collot-t
száműzetésbe küldték, de Fouché maradt. A direktórium elleni harc miatt a társát, Babeuföt agyonlőtték;
Fouché maradt. Pártfogója, Barras kénytelen volt külföldre menekülni; Fouché maradt. Most Fouché
erősebb szövetségesét, Talleyrand-t menesztették, és Fouché megint a helyén maradt. Kormányok,
államformák, nézetek és emberek változnak, minden elbukik, eltűnik a századvég e tomboló forgó-
szelében, csak egy ember tud megkapaszkodni a székében, s marad mindig ugyanazon a helyen, a
mindenkori hatalmasok ügyesen alkalmazkodó szolgájaként: Joseph Fouché.

Fouché nemcsak megtartja, de meg is erősíti pozícióját, éppen mert Napóleon legokosabb,
leghajlékonyabb és legfüggetlenebb tanácsadóját menesztették. Talleyrand helyét jelentéktelen bábbal
töltik be, és így Fouché befolyása nagyobb, mint valaha. S ami még fontosabb: Talleyrand eltűnése után
egy időre a kellemetlen gazda is eltávozik. Napóleon minden évben háborút vezet; 18og-ben Ausztria
ellenionul.
Fouché boldogan fellélegzik, valahányszor Napóleon elhagyja Párizst, és távol van az államügyektől.
Minél messzebb tartózkodik a császár, és minél hosszabb időre távozik, annál jobb; menjen csak
Ausztriába, Spanyolországba, Lengyelországba; a legjobb volna, ha megint Egyiptomban hadakozna.
Amíg ez a hatalmas fáklya Párizsban lobog, mindenki más árnyékba borul. A császár zsarnokian fölényes,
alkotó szelleme mellett eltörpül minden más akarat. De ha néhány százmérföldnyire Párizstól csapatokat
dirigál, haditerveket sző, ütközeteket vezet - otthon megnő Fouché súlya. Ilyenkor uralkodó lehet, sorsok
ura, nem bábu, amelyet kemény, energikus kéz dróton ráncigál ide-oda.
Fouché nemsokára alkalmat nyer az önálló cselekvésre. Az i 8og-es év végzetes Napóleon számára.
Katonai helyzete - ragyogó külső sikerei ellenére - még sohasem volt olyan veszélyeztetett, mint ebben az
évben. A leigázott Poroszországban, a rosszul féken tartott Németországban, egymástól elszigetelt
garnizonokban, szétszórtan tízezer francia katona áll őrt, szinte védtelenfal az elnyomottak százezrei
között, akik csak a fegyverbe hívó szót várják. Ha az osztrákok meg tudják ismételni asperni sikerüket,
fellángol a felkelés a Rhőne-tól az Elbáig. Itáliában sem jó a helyzet; a pápa durva bántalmazása
ugyanolyan általános elkeseredést szült itt, mint Poroszország megalázása Németországban. Franciaország
pedig fáradt. Egyetlen újabb támadás kell csak az Ebrótól a Visztuláig elszórt császári katonaság ellen, és
ki tudja, talán felborul az óriási érckolosszus. Erre a támadásra készülnek Napóleon ősi ellenségei, az
angolok. Elhatározzák, hogy mialatt a császár csapatai megoszlanak Aspern, Róma és Lisszabon között,
egyenesen Franciaország szívébe hatolnak. Először Dunkerque kikötőjét akarják elfoglalni, aztán
Antwerpent, és így felkelésre bírni a belgákat; Napóleon messze jár serege színe-javával, ágyúival és
marsalljaival; távollétében Franciaország védtelen.
De ott van Fouché, akinek eszébe jut az, amit 1793-ban, a konvent idejében tanult: miként lehet néhány
hét alatt tízezer újoncot zászló alá állítani. Energiája azóta sem csökkent, de kénytelen-kelletlen a
homályba húzódott vissza, ott tevékenykedett, és meg kellett elégednie kis cselszövényekkel,
ravaszságokkal. Szenvedélyesen ráveti magát a nagy feladatra, most végre az egész nemzetnek, az egész
világnak megmutathatja, hogy Joseph Fouché nem csupán Napóleon bábja, szükség esetén ugyanolyan
keményen és határozottan tud cselekedni, mint a császár maga. Most be lehet bizonyítani - szebb alkalom
nem adódhatik soha! - hogy Franciaország katonai ereje és sorsa nem egyes-egyedül Napóleontól függ.
Fouché vakmerő bátorsággal húzza alá proklamációiban Napóleon nélkülözhető voltát. „Mutassuk meg
Európának, hogy bár Napóleon zsenije dicsőséget hoz Franciaországra, távollétében is vissza tudjuk verni
az ellenséget!" - ezt üzeni a polgármestereknek, és büszke szavait tettekre is váltja. Augusztus 31-én,
mihelyt megtudja, hogy az angolok csapatokat raktak ki Walcheren szigetén, mint rendőrminiszter, és mint
ideiglenes belügyminiszter elrendeli a nemzetőrök behívását; besorozzák a lakatosokat, cipészeket,
szabókat és földműveseket, akik a forradalom óta nem láttak fegyvert. A többi miniszter elszörnyed. A
császár engedélye nélkül ilyen messzeható intézkedést tenni! A hadügyminiszter, aki rettenetesen dühös,
hogy egy civil, egy illetéktelen szent katonai ügyekbe mer avatkozni, erélyesen tiltakozik: előbb futárt kell
küldeni Schönbrunnba a császárhoz, hogy engedélyezze a mozgósítást; amíg a császár hozzá nem járul
ehhez az intézkedéshez, nem szabad az országot nyugtalanítani. De két hétbe is beletelhet, míg a
császártól választ lehet kapni, és Fouché nem riad vissza attól, hogy nyugtalanítsa az országot. Talán
Napóleon nem így tesz? Lelke mélyén akarja, hogy nyugtalanság támadjon. Saját felelősségére kidobol-
tatja, megparancsolja a császár nevében, hogy a veszélyeztetett országrészekben minden férfi
haladéktalanul siessen a zászlók alá. Elrendeli a császár nevében, aki minderről nem tud semmit. Sőt
újabb vakmerőségre vetemedik: a rögtönzött északi hadsereg főparancsnokává Bernadotte-ot nevezi ki,
aki Napóleon fivérének sógora ugyan, mégis az egyetlen generális, akit a császár mindenki másnál
erősebben gyűlöl, akit megfenyített és száműzött. Fouché reaktiválja, a császár, a miniszterek és minden
ellensége akarata ellenére. Nem törődik azzal, hogy Napóleon helyesli-e intézkedéseit. Csak az a fontos,
hogy a siker igazolja.
Ez a merészség a döntő percekben valóban nagy embernek mutatja Fouchét. Mindig nagy feladatokra
vágyódik, de többnyire csak apró-cseprő munkákhoz jut, amelyeket játszva el tud végezni. Természetes,
hogy nyugtalan, ideges energiája gonosz és többnyire értelmetlen intrikákban vezeti le erőfölöslegét. De
ha valóban világtörténeti fontosságú, erejéhez méltó munkához jut, mint Lyonban és később, Napóleon
bukása után Párizsban - csodálatos teljesítményekre képes. Az angol támadás jelentőségét ő ítéli meg a
leghelyesebben. Vlissingen városa, amelyet Napóleon maga bevehetetlennek tartott, néhány nap alatt az
angolok kezébe kerül, ahogy azt Fouché előre megmondta. De közben a Fouché által enge dély nélkül
felállított új hadseregnek elég ideje volt, hogy megerősítse Antwerpent, és az angolok költséges
vállalkozása tökéletes kudarcba fullad. Amióta Napóleon fogta kezébe a gyeplőt, ez az első példa arra,
hogy válságos órákban egy miniszter önállóan intézkedjék, kibontassa a vitorlákat, és megragadja a
kormánykereket. Fouché bátor önállósága menti meg e végzetes órákban Franciaországot. E napok új
rangot adnak Fouchénak, és megerősítik önbizalmát.
Ezalatt megérkeztek Schönbrunnba a kancellár, a hadügyminiszter vádoló levelei, a különböző besúgók
panaszai és feljelentései Fouché ellen. A rendőrminiszter, ez a civil, hallatlan merészségre vetemedett,
behívta a nernzetőröket, hadiállapotba helyezte az országot! Mind azt remélik, hogy Napóleon ezúttal
alaposan a körmére koppint vakmerő miniszterének, és elbocsátja. De csodák csodája - a császár Fouché
pártjára áll, helyesli energikus intézkedéseit, mégpedig rögtön, amint értesül róluk, még mielőtt tudhatná,
hogy Fouché katonai akciói teljes sikerrel jártak. A kancellár goromba levelet kap a császártól:
„Elkeserítő, hogy Ön az Önre ruházott teljhatalmat a rendkívüli események idején ily kevéssé használja
fel. Kötelessége lett volna az angol támadás hírére azonnal húszezer, sőt negyven-ötvenezer nemzetőrt
csatasorba állítani!" A hadügyminiszternek ezt írja: „Fouché az egyetlen ember, aki megtette a tőle
telhetőt, és érezte, hogy a tétlenség ilyen veszedelmes helyzetben a becstelenséggel határos." Fouché tehát
nemcsak fölébe kerekedett aggályoskodó, óvatos és tehetetlen minisztertársainak, hanem még meg is
félemlíti őket azzal, hogy Napóleon helyesli intézkedéseit. S noha ott van Talleyrand és a kancellár,
Fouché az első ember Franciaországban. Megmutatta, hogy parancsolni is tud, nemcsak engedelmeskedni.
Mindig megismétlődő jelenség: Fouché nagyszerűen tud cselekedni a veszély órájában, hideg, világos
energiájával elvégzi a legnehezebb feladatokat, és megoldja a legbonyolultabb csomót is. Nagyszerűen
meg tudja ragadni a dolgokat, de az ezzel rokon művészethez nem ért, a legnagyobb politikai
művészethez: nem tud idején visszavonulni. Ha egyszer bedugta a kezét valahová, nem húzza vissza, amíg
rá nem ütnek. Ha megoldotta a csomót, feltámad benne az ördögi játékszenvedély, és nem nyugszik, amíg
újra össze nem bogozza. Most is ez történik. Gyorsaságával, fürgén támadó erejével elhárította az
alattomos támadást. Az angolok óriási pénz-, vér- és még nagyobb presztízsveszteséggel elhagyták
kudarcuk színhelyét; hajóra rakodtak, és hazatértek. Fouchénak most köszönettel és kitüntetésekkel haza
kellene bocsátania a nemzetőrcsapatokat. De ambíciója megrészegül a sikertől. Olyan nagyszerű érzés volt
császárként viselkedni, három tartományt mozgósítani, parancsokat osztani, kiáltványokat szerkeszteni,
beszédeket tartani, borsot törni a többi miniszter orra alá. S most hagyja mindezt abba? Most, amikor
kéjesen érzi, mint bontakozik ki a tettereje naponta egyre sokrétűbben, nagyszerűbben? Nem, Fouché nem
akarja ezt. Legyen továbbra is háború és védekezés! Igaz, hogy ehhez előbb új ellenséget kell keresni.
Csak peregjen tovább a dob, legyen nyugtalan az ország. Arra az alaptalan, ellenőrizhetetlen hírre, hogy az
angolok most Marseille-ben akarnak csapatokat partra tenni, Fouché újra mozgósít, Piemont vidékén, az
egész Provence-ban, sőt általános bámulatra még Párizsban is behívják a nemzetőrcsapatokat, holott az
ellenségnek se híre, se hamva sehol. És mindezt azért, mert Fouchét magával ragadja a szervezés és
mozgósítás régóta nélkülözött gyönyöre, mert oly sokáig elnyomott tettereje - hála a világhódító
távollétének - most végre egyszer kitombolhatja magát.
De kik ellen indulnak ezek a seregek? - kérdi egyre jobban csodálkozva az ország. Még azok a
miniszterek is gyanakodni kezdenek, akik eddig helyeselték Fouché eljárását. Mit akar ez a rejtélyes
ember e vad mozgósításokkal? Nem fogják fel, hogy Fouché megrészegült saját energiájától. Minthogy
nincs ki ellen menni, és mégis folytatja a mozgósítást, sokan titkos, nagy horderejű célokat sejtenek az
egész ügy mögött. Mit akar Fouché? Egyesek úgy vélik, hogy felkelést szervez, mások szerint - ha a
császár egy második Aspernt szenved el, vagy ha egy újabb, ellene irányuló merénylet sikerrel jár - helyre
akarja állítani a régi köztársaságot. Röpülnek a feljelentések Schönbrunnba: Fouché megbolondult, vagy
rosszban sántikál. Most már Napóleon is megelégeli a dolgot, Fouchénak megnőtt a szarva, jó lesz ismét
letörni. A császár leveleinek hangja megváltozik. Alaposan lehordja Fouchét, Don Quijoténak nevezi, aki
szélmalmokkal csatázik. „Jelentik nekem, hogy Piemontban, LanguedocUan, Provence-ban, Dauphinéban,
mindenütt behívták a nemzetőröket. Mi az ördögöt jelentsen ez? Minek ez, ha nincs szükség ezekre a
nyugtalanító intézkedésekre? Különben is, az én parancsom nélkül nem volna szabad ilyen intézkedéseket
foganatosítani!" Fouché keserű szívvel hagyja abba a nagyszerű játékot: a parancsolgatást; a
belügyminisztériumot át kell adnia másnak. Újra nem játszhatik más szerepet, mint a dicsőséggel hazatérő
- s a számára túl korán hazatérő - uralkodó rendőrminiszterének szerepét. A seprő újra meg húzódik a
sarokban.

Fouché túllőtt ugyan a célon, mégis ő volt az egyetlen miniszter, aki helyesen és időben cselekedett,
hogy elhárítsa a súlyos veszedelmet az országról. A hazatérő Napóleon kénytelen Fouché érdemeit
elismeri. Franciaország véráztatta földjén új nemesség burjánzott ki, és miután valamennyi miniszter,
generális, politikai ügynök és pénzember megkapta a címét, végre Fouchéra is sor kerül, és a régí
arisztokratafaló maga is bejut az arisztokraták közé.
A grófi címet már régebben csendesen a neve mellé bigygyesztették. A kiérdemesült jakobinus most
még magasabbra emelkedik a nevek ranglétráján. o9. augusztus 15-én, az osztrák császár gyönyörű
schönbrunni kastályának dísztermében a Korzikából származó egykori kis hadnagy aláírja
és ellátja pecsétjével azt a pergament, amely az egykori kommunistának és kiugrott paptanárnak jogot ad
arra, hogy ezentúl - le a kalappal! - Otranto hercegének nevezhesse magát. Nem harcolt ugyan Otrantónál,
nem is látta soha e dél-itáliai tájat, de éppen az ilyen pompásan hangzó, idegenszerű név a legalkalmasabb
arra, hogy az egykori fő-fő republikánust eltakarja. Otranto hercege! E név hallatára ki is gondolna a lyoni
hóhérra, az „egyenlőség kenyerének" követelőjére és a magánvagyonok konfiskálójára? Fouché nemcsak
címet, de címert is kap, vadonatúj címert, amelynek a rajza nagyon jellemző a gazdájára. Nem lehet tudni,
hogy a címer tervezésével megbízott heraldikus Napóleon utasítására járt-e el, vagy pedig saját szakállára
követte el a sikerült pszichológiai tréfát - de tény az, hogy az otrantói herceg címere aranyoszlopra
tekerődző kígyót ábrázol: az aranyoszlop Fouché telhetetlen kapzsiságát, a kígyó, pedig diplomatikus
hajlékonyságát jelképezi. Napóleon heraldikusai szellemes emberek lehettek. Találóbb címert el sem lehet
képzelni Joseph Fouché számára.
 HATODIK FEJEZET

FOUCHÉ A CSÁSZÁR ELLEN

1810

A nagy példa egész nemzedékeket nyom el, vagy emel fel. Ha felbukkan egy olyan ember, amilyen
Bonaparte Napóleon volt, a többiek vagy eltörpülnek mellette, vagy példát vesznek róla, és mérhetetlenül
megfeszítik, minden erejüket, hogy felnőjenek mellé. Akik Napóleon körül vannak, vagy a rabszolgái
lesznek, vagy vetélytársaivá válnak. Ilyen kimagasló alak nem tűri tartósan maga mellett a
középszerűséget.
Fouché is azok közé tartozik, akiket Napóleon kibillentett az egyensúlyukból. Megszédítette a
veszedelmes példa, megmérgezte az örök elégedetlenség szelleme, az a démoni kényszer, hogy túlnőjön
önmagán. Fouché is, mint a gazdája, folyton feszíti a húrt, felülmúlja önmagát, mind nagyobb hatalomra
tör. Nem bír megnyugodni, nem tud békésen üldögélni. Milyen keserű csalódás éri, amikor Napóleon dia-
dalmasan hazatér Schönbrunnból, és újra kezébe veszi a kormány gyeplőit! Milyen hamar véget ért a
gyönyörű álom, az a pár hónap, amelyben úrnak érezhette magát, szabadon rendelkezett magával és
másokkal, seregeket mozgósított, proklamációkat írt alá, borsot tört kollégái orra alá, és mámoros
boldogsággal keverhette a kártyát a világpolitika asztalán! És ilyen hónapok után térjen vissza szűk
hivatalába, ne legyen más, mint rendőrminiszter, naponta böngéssze a nyomorúságos kis spionok
jelentéseit, azon törje a fejét, hogy Talleyrand-nak kivel van már megint viszonya, és ki az oka a tőzsdén
az állampapírok zuhanásának? 'Nem, ez már lealázó és unalmas egy olyan ember számára, aki a világtör-
ténelem kormánykerekénél állt, és megkóstolta a legfőbb hatalom nektárját. Aki egyszer már nagy
tétekben játszott, nem érez izgalmas gyönyört, ha babra megy a játék. Meg akarja mutatni, hogy Napóleon
mellett is van még tér nagy tettekre; ez a gondolat megüli az idegeit, nem tud szabadulni ettől.
De mihez fogjon? Mit is csinálhatna egy olyan férfiú mellett, aki leigázta Oroszországot,
Németországot, Ausztriát, Spanyolországot és Itáliát, Európa legrégibb dinasztiájából zsarolt magának
feleséget, megingatta a pápa trónját és Róma évezredes hatalmát, és Párizs központtal óriási biro dalmat
alapított? Fouché idegesen, lázasan, féltékenyen lesi az alkalmat, hogy ő is csinálhasson valamit. És
valóban, van még valami tennivaló. Párizsnak a világon uralkodó várán hiányzik még egy bástya, a nagy
épület nem teljes, amíg nincs meg a béke Angliával. Ennek a megteremtésére vállalkozik Fouché. Létre
akarja hozni egyedül, Napóleon nélkül, vagy akár Napóleon akarata ellenére is.
Anglia még mindig - 18o9-ben éppen úgy, mint 1795-ben - Franciaország ősellensége,
legveszedelmesebb vetélytársa. Napóleon akarata Akkon kapui előtt, Lisszabon sáncainál, a világ minden
pontján beleütközik az angolszászok hideg, nyugodt, fölényes, tervszerű ellenállásába. Hiába hódította
meg Európa földjét, ha az angolok tartják a világ másik felét: a tengert. A két ellenfél nem tudja
megragadni egymást, húsz év óta hiába erőlködnek, hogy egymást eltapossák. Az esztelen küzdelemben
mindketten szörnyen elgyengültek, és - bár a világért sem ismernék be - meglehetősen elfáradtak.
Franciaországban, Antwerpenben, Hamburgban sorra buknak a bankok, mert az angolok fojtogatják
ezeket; viszont a Temze vizén tömegesen állnak az áruval megrakott hajók, az angol és a francia járadék
értéke állandóan esik. A kereskedők és bankárok, a józanul gondolkodó emberek mindkét országban
áhítják a megbékélést, és titokban tárgyalásokat kezdenek a béke érdekében. De Napóleonnak a békénél is
fontosabb az, hogy nővére, Caroline, megkapja Nápolyt, és a bárgyú Joseph Bonaparte a spanyol trónt. A
Hollandiában nagy nehezen összeboronált béketárgyalásokat szétugrasztja, és durva fenyegetésekkel
rábírja szövetségeseit, hogy az angol hajókat ne engedjék be kikötőikbe, áruikat szórják a tengerbe;
Oroszországot is szorongatja, hogy csatlakozzék a blokádhoz. A szenvedély megint legyőzi a józanságot, a
háború újra vadul fellobog, és nem lesz vége soha, hacsak a békepárt az utolsó pillanatban meg nem
embereli magát, és nem lép a tettek mezejére.
 A korán félbeszakított béketárgyalások előkészítésében Fouchénak is része volt. Ő ajánlotta a császárnak
és a holland királynak a közvetítőt, egy francia bankárt, ez egy holland pénzembert, az utóbbi, pedig egy
angolt. Ezen a rég bevált aranyhídon próbálnak - mint minden korban, minden háborúban - titkon
közeledést teremteni a kormányok között. De a császár egyszerre csak váratlanul elrendeli, hogy
szüntessék be a tárgyalásokat. Ez nem tetszik Fouchénak. Miért ne lehetne tovább tárgyalni? Csak
tárgyalni, ígérgetni, alkudozni, bolondítani másokat: ez a szenvedélye. Vakmerő tervet sző. Elhatározza,
hogy tovább tárgyal a saját szakállára, de látszatra a császár megbízásából. Saját ügynökei és az angol
hivatalos körök is azt hiszik, hogy a császár akar békét, pedig valójában csak az otrantói herceg rángatja a
háttérben a drótokat. Esztelen dolog, vakmerő visszaélés a császár nevével és a maga miniszteri állásával,
olyan szemtelenség, amelyre alig van példa a történelemben. Ám éppen ez a kétszínű játék, a
labirintusokban való bujkálás, két, három vagy négy fél megtévesztése az, amit Fouché, ez a született
intrikus szeret. Mint a diák, aki elfintorítja az arcát a tanító háta mögött, ő is űzi a maga játékait a császár
háta mögött; mint a vásott nebuló, ő is tudja, hogy nyaklevest vagy szidást kaphat a csínyért, mégis
elköveti - a vakmerő játék, a csalás kedvéért. Száz ilyen tréfát engedett már meg magának, de ez a
legarcátlanabb, legönkényesebb és legveszélyesebb valamennyi között: a császár nevében, de valójában a
császár szándékait keresztezve béketárgyalásokat kezd az angol külügyi hivatallal.
Nagyszerűen készíti elő a dolgot. Párizs egyik gyanús pénzemberéhez fordul, Ouvrard bankárhoz, aki
fellábbal már többször a börtönben volt. Napóleon rossz híre miatt utálja a hitvány fickót, de ez kevéssé
zavarja Fouchét, aki tőzsdei összeköttetésben áll vele. Többször kihúzta már a csávából, kezében tartja,
tehát biztos benne. Ezt az embert küldi el de Labouchére holland bankárhoz, egy igen tekin télyes
emberhez, aki viszont apósa, a londoni Baring bankár révén az angol kormánynál tapogatózik. Ouvrard
biztosra veszi, hogy Fouché a császár utasítására jár el, és ennél fogva úgy tárgyal Hollandiában, mintha
hivatalos kiküldött volna. Az angolok ezek alapján komolyan veszik a tárgyalásokat. Így Anglia azt hiszi,
hogy Napóleonnal tárgyal, pedig csak Fouchéval áll kapcsolatban, ez pedig gondosan óvakodik attól, hogy
Napóleont tájékoztassa. Fouché úgy képzeli, hogy a tárgyalások során megoldja az összes nehézségeket,
és csak a kész eredménnyel lép majd a császár és a francia közvélemény elé. Majd büszkén kivágja: „Itt
van a béke Angliával! Erre sóvárogtatok valamennyien, de nem tudtátok megcsinálni. Összes
diplomatáitok hiába erőlködtek, de én, Otranto hercege sikeresen megcsináltam egymagam, mint valami
szorgalmi feladatot."

Milyen kár, hogy egy ostoba kis véletlen megzavarja Fouché izgalmas sakkpartiját! Napóleon fiatal
feleségével, Mária Lujzával Hollandiába utazik, hogy meglátogassa fivérét, Lajos királyt. Eszébe sem jut
politikára gondolni, élvezi a remek fogadtatás ünnepélyeit. De az egyik napon beszélgetés közben Lajos
megkérdezi: hogyan haladnak az Angliával megkezdett béketárgyalások. A holland király, mint mindenki
más is, azt hiszi természetesen, hogy a császár tud a tárgyalásokról, azok az ő beleegyezésével folynak.
Napóleon nagyot néz. Hirtelen eszébe jut, hogy látta a gyűlölt Ouvrard bankárt Antwerpenben. Mit keres
az a fickó itt? Micsoda jövés-menés folyik itt Anglia és Hollandia között? De a császár uralkodik magán,
nem árulja el a meglepetését, és közömbös hangon megkéri Lajost, hogy juttassa el hozzá alkalomadtán a
holland bankár levelezését. Azonnal kap néhány iratot, s Hollandiából Párizsba utaztában alkalma nyílik
átfutni rajtuk. Valóban tárgyalások folynak, amelyekről sejtelme sem volt. Bár Fouché neve nem szerepel
az akták közt, a császár vad dühvel azonnal arra gyanakszik, hogy Otranto hercege, ez az orvvadász
megint idegen területen cserkészik. De már van annyi tapasztalata, ravaszsága, hogy elrejtse gyanúját e
ravasz ember előtt. Tudja, hogy ha nem vigyáz, a cselszövés e nagymestere megint kisiklik kezei kö
zül. Párizsba hazatérve kitüntető udvariassággal beszél rendőrminiszterével, nehogy az gyanút fogjon.
Csak Savaryban, Rovigo hercegében, a csendőrség főparancsnokában bízik; utasítást ad neki, hogy
gyorsan és feltűnés nélkül tartóztassa le Ouvrard-t, és szerezze meg a bankár összes iratait.
A parancs teljesítése után, június 2-án, Napóleon összehívja minisztereit Saint-Cloud-ba, és gorombán
megkérdezi előttük Fouchét: hallott-e Ouvrard bankár valamiféle utazásairól, vagy esetleg maga küldte-e
ki Amsterdamba? Fouché meglepődik, de még nem sejti, hogy csapdába esett. Szokott módján válaszol,
mint mindig, ha kérdőre vonják; szemtelenül letagadja összeköttetését a bankárral, mint ahogy annak
idején megtagadta a forradalom alatt Chaumetteet és a direktórium alatt Babeuföt. Igen ez az Ouvrard
nevű bankár, tolakodó ember, aki mindenbe beleüti az orrát, de az egész ügy jelentéktelen dolog, amivel
nem érdemes foglalkozni; gyerekes játék. Napóleon kemény kezéből azonban nem lehet ilyen könnyen
szabadulni. „Ez nem jelentéktelen dolog, hanem példátlan kötelességmulasztás! - rivall rá a
rendőrfőnökre. - Súlyos büntetést érdemel az, aki uralkodója háta mögött tárgyalásokba bocsátkozik az
ellenséggel, és feltételeket szab, amelyekről az uralkodó nem tud semmit, és amelyekbe valószínűleg
sohasem egyezne bele. Ilyesmit a leggyengébb kormány se tűrne el! A bankárt azonnal le kell tartóztatni!"
Fouché kezdi magát rosszul érezni. Még csak az kellene, hogy Ouvrard-t letartóztassák! Rögtön
kifecsegne mindent! Fouché ezernyi érvvel iparkodik meggyőzni a császárt arról, hogy Ouvrard
letartóztatása fölösleges. Napóleon, tudva, hogy az ő saját rendőre a bankárt már letartóztatta, gúnyos
arccal hallgatja Fouché fejtegetéseit. Tudja, hogy ki e merész cselszövés mozgatója, az Ouvrard-tól el -
kobzott irományok rövidesen feltárják Fouché machinációit kezdettől végig.
Most lecsap a villám a bizalmatlanság régóta gyülekező felhőiből. Másnap, vasárnap, Napóleon reggeli
kihallgatásra rendeli minisztereit és udvaroncait. Rögtön a mise után kell megjelenniük az uralkodó színe
előtt. (A császár néhány évvel ezelőtt ugyan elfogta a pápát, de most, hogy az apostoli felség veje, ismét
jámbor lett.) Felsorakoznak az urak, csak Fouché hiányzik. A rendőrminiszter nem kapott meghívót. A
császár, miután tanácsosai helyet foglaltak az asztal körül, ezzel a kérdéssel kezdi: „Mi a véleményük egy
olyan miniszterről, aki állásával visszaélve,, uralkodója tudta nélkül tárgyalásokat kezd egy idegen
hatalommal? Aki saját feje szerint szab feltételeket, és így kompromittálja az ország politikáját? Milyen
büntetést ró ki a törvénykönyv ilyen súlyos árulásra?" A szigorú kérdés után a császár várakozóan
körülnéz, és biztosra veszi, hogy a jelenlevők száműzetést vagy valami más megszégyenítő megtorlást
fognak ajánlani. De csodák csodája: a miniszterek hallgatásba burkolóznak. Nagyon jól tudják, hogy ki
ellen irányul a kérdés. De titokban valamennyien helyeslik Fouché energikus békeakcióját, és mint igazi
szolgák, annak is örülnek, hogy végre akadt valaki, aki a császár zsarnoki akaratával szembe mer szállni.
Talleyrand, aki nem hivatala, hanem rangja alapján kapott meghívót a tanácskozásra, magában mosolyog;
saját, két év előtti megaláztatására gondol, és gyönyörködik abban, hogy milyen kellemetlen helyzetbe
került Napóleon és Fouché, akiket egyaránt utál. Végre Cambacérés kancellár töri meg a csendet, és
iparkodik áthidalni az ellentéteket: „Kétségtelen, hogy az illető miniszter súlyos hibát követett el, ami
szigorúan büntetendő volna, ha nem vennők tekintetbe az enyhítő körülményt: lehet, hogy a tévedés csak
túlbuzgóságból fakadt." „Túlbuzgóság?" - kiált fel Napóleon haragosan. A kancellár nyilatkozata sehogy
sem elégíti ki. Nem védőbeszédet akar hallani, inkább felháborodást és példás büntetés követelését.
Izgatottan elmondja az egész esetet, és felszólítja a jelenlevőket, hogy ajánljanak valakit Fouché utódjául.
De erre is hallgat mindenki. Nem sietnek beleszólni e kínos dologba; félnek Fouchétól, majdnem úgy
félnek tőle, mint Napóleontól. Talleyrand tréfával akarja elütni a dolgot. A szomszédjához fordul, és
majdnem hangosan így szól: „Fouché úr kétségtelenül hibát követett el, és ha már men nie kell, utódjául
aligha ajánlhatnék mást, mint megint Fouchét."
A császár feloszlatja a tanácsot. Dühös a minisztereire, akikből maga csinált akaratlan bábokat,
automatákat. Dolgozószobájába hívja a kancellárt, és így szól: „Valóban kár ezeket az urakat
megkérdezni. Nem lehet hasznos tanácsot várni tőlük. De ne gondolja, hogy döntésem az <í vélemé-
nyüktől függ. Már régen tisztában vagyok vele, hogy mit kell tennem. Még mielőtt a tanácsot
összehívtam, már elhatároztam, hogy a rovigói herceg lesz az új rendőrminiszter." És anélkül, hogy
megkérdezte volna ez utóbbit, hogy van-e kedve ehhez a kellemetlen utódláshoz, még aznap este
egyszerűen megparancsolja neki: „Rögtön átveszi a rendőri ügyek vezetését! Tegye le az esküt, és
foglalja el az állását!"

Egész Párizs Fouché elbocsátásáról beszél, és a közvélemény nyomban Fouché pártjára áll. A kétes
jellemű rendőrminiszter egyszerre óriási népszerűségre tesz szert, azáltal, hogy szembeszállt Napóleon
cári hajlamaival. A francia nép hozzászokott a szabadsághoz, és a császár zsarnoksága napról napra
tűrhetetlenebbé válik. És senki sem tartja bűnnek, hogy Fouché, ha kell, Napóleon háborús mániája
ellenére is békét akar kötni végre Angliával. Minden párt, a royalisták, a republikánusok, a jakobinusok és
a külföldi országok követei is a béke utolsó reményének meghiúsulását látják az utolsó szabad szellemű
miniszter bukásában. Napóleon saját palotájában, saját hálószobájában is szót emelnek Fouché érdekében:
második felesége, Mária Lujza, ugyanúgy pártolja Fouchét, mint azelőtt Josephine. Kijelenti, hogy egész
környezetében Fouché az egyetlen ember, akiben apja, az osztrák császár is bízik; s most ezt
elbocsátották! Jellemző Franciaország akkori igazi hangulatára, hogy a császár ha ragja növeli Fouché
tekintélyét a nyilvánosság előtt. Savary, az új rendőrminiszter, így foglalja szavakba Fouché elbo-
csátásával kapcsolatos nyomasztó benyomásait: „Párizs olyan megdöbbenéssel fogadta rendőrminiszterré
kineveztetésem hírét, mintha pestis kitöréséről értesült volna." Valóban, Fouché is megerősödött e tíz
évben, nemcsak a császár.
Valami úton-módon Napóleon is értesül Fouché távozásának hatásáról. Ez lehet az oka, hogy
szükségesnek érzi, éppúgy, mint 18o2-ben, hogy flastromot ragasszon Fouché sebére, és azt a látszatot
keltse, mintha más helyen akarnák felhasználni. Az otrantói herceget a rendőr-minisztérium elvesztéséért
cserébe kinevezi római követté és az államtanács tagjává. Azonkívül levelet ír neki, amely híven
visszatükrözi félelem és harag, keserűség és békülékenység, szemrehányás és hála között ingadozó
lelkiállapotát. A levél a következőképpen hangzik: „Tudom, Herceg, hogy milyen nagy szolgálatokat tett
nekem, nem kételkedem személyemhez való ragaszkodásában és ügybuzgalmában. Mégis lehetetlen volna
számomra, hogy Önt miniszteri állásában meghagyjam. Rendőrminiszter csak az lehet, aki teljes
bizalmamat élvezi, és ez a bizalom megrendült, amidőn egy fontos ügyben Ön kockára tette a
nyugalmamat és az állam nyugalmát, amit akkor sem bocsáthatok meg, ha a legnemesebb és legdicsé-
retesebb szándékkal történt is. Ön olyan felfogást vall a rendőrminiszter kötelességeiről, amely nem
egyeztethető össze az állam érdekeivel. Anélkül, hogy hűségében és megbízhatóságában kételkednék,
kénytelen volnék minden lépését ellenőrizni, ami olyan állandó, fárasztó munkát jelentene, hogy ezt senki
sem kívánhatja tőlem. Igen, az Ön szemmel tartása nagyon szükséges lenne, mert szereti hatáskörét túl-
lépni, és sok mindent csinál, amiről nem tudja, hogy megfelel-e akaratomnak és szándékaimnak. Nem
remélhetem, hogy eljárását a jövőben megváltoztatná, mert ilyen ügyekben évek óta gyakran adtam
kifejezést rosszallásomnak, anélkül, hogy foganatja lett volna. Céljai tisztaságára támaszkodva nem akarta
megérteni, hogy a legjobb szándékkal is sok bajt lehet okozni. Mindazonáltal rendületlenül hiszek az Ön
hűségében és tehetségében. Remélem, hogy nemsokára alkalmat adhatok Önnek, hogy az előbbit
bebizonyítsa, az utóbbit szolgálatomban hasznossá tegye." Ez a levél olyan, mint egy kulcs, amely feltárja
Napóleon legbenső érzéseit Fouchéval szemben. Aki fáradságot vesz magának arra, hogy ezt a kis
remekművet még egyszer elolvassa, észreveszi, hogyan birkózik minden mondatában a félelem és a
tisztelet, az ellenszenv és a megbecsülés. A makacs autokratának rabszolgára van szüksége, és nem tudja
megbocsátani miniszterének, hogy önálló akarata van. El akarja küldeni, de fél attól, hogy ellenségévé
tegye. Sajnálja, hogy le kell mondania tehetséges munkatársáról, de egyúttal boldog, hogy megszabadul a
veszélyes embertől.
Napóleon önérzetével párhuzamosan Fouché önérzete is mérhetetlenül megnövekedett. A most minden
oldalról felé áradó szimpátia még jobban kiegyenesíti a derekát. Nem, nem hagyja magát olyan
egyszerűen elküldeni! Hadd lássa Napóleon, hogy milyenné válik a rendőr-minisztérium, hadd lássa az új
miniszter is, hogy darázsfészekbe ült, nem kényelmes bársonyszékbe - ha merészelték őt elbocsátani.
Elvégre nem azért dolgozott tíz évig, hogy egy olyan ostoba alak, mint ez a Savary, ez a kezdő a
diplomácia terén, szedje le munkája gyümölcsét. Nem azért alkotta meg nagyszerű orgonáját, hogy egy
kontár nyomogassa a billentyűit, és saját teljesítményének tüntesse fel elődje fáradságosan felépített
alkotását! Nem, olyan kényelmesen nem fog menni a dolog, ahogy Napóleon és Savary elképzeli.
Tanulják meg mind a ketten, hogy Fouchénak nemcsak görbe háta van, mint a többieknek, de fogai is
vannak.
Fouché elhatározza, hogy nem kullog ki alázattal hivatalából. Nem kapitulál, és nem csókol kezet a
békítő szépségflastromért. Nyíltan fellázadni nem akar; nem olyan ostoba, és a nyílt ellenállás különben
sem az ő kenyere. De megenged magának egy kis tréfát, amin egész Párizs kacaghat, és amí értésére adja
a derék Savarynak, hogy az otrantói herceg erdejében farkasvermek is akadnak. Fouché jelleme olyan
sajátos, hogy a harag sem ragadja férfias hősiességre, legfeljebb groteszk grimaszra. Elkeseredése ördögi
tréfás kedvben nyilvánul meg. Sohasem üt ököllel, hanem mindig a gúny ostorával, hogy ellenfelét
bolonddá tegye. Minden forr és habzik ilyen alkalmakkor ebben a zárkózott, fegyelmezett emberben, és a
harag e tréfái árulják el legjobban természetének démoni-ördögi szenvedélyes vonásait.
 Tehát meg akarja tréfálni az utódát. Könnyű feladat, különösen a bárgyú és gyanútlan Savaryval
szemben. Otranto hercege gálauniformist és előzékeny arckifejezést ölt, hogy hivatalbeli utódát
udvariasan fogadja. Elárasztja Rovigo hercegét kedveskedésekkel. Gratulál neki a császár kegyéhez, és
kijelenti, hogy maga is örül a változásnak, mert belefáradt már terhes hivatalába. Annyit dolgozott, hogy
megérdemli a pihenést. Mert ez a minisztérium nem gyerekjáték. Rovigo hercege nemsokára
meggyőződhetik róla, miIyen nehéz munka vár rá. Szerencséje, hogy Fouché mindenben a kezére akar
járni. Az elbocsátás váratlanul érte, az ügyek nincsenek készen az átadásra, de minthogy az otran tói
hercegasszonynak amúgy is kell néhány nap a költözködés lebonyolítására, Fouché szívesen feláldozza ezt
a pár napot, és vállalja a dolgok rendezését. Nem nagy fáradság az egész, két-három nap alatt mindent
előkészít az átadásra. A jó Savary, Rovigo hercege, lépre megy. Csodálkozik, hogy a hírhedten
rosszakaratú intrikus ilyen előzékeny hozzá, és nem győzi megköszönni rendkívüli kedvességét. Igen, ma-
radjon még, ameddig jólesik. Meghajlik, és megszorítja a derék, nagyon félreismert Fouché kezét.
Kár, hogy valaki nem rajzolta meg Fouché arcát abban a pillanatban, amikor rászedett utóda elhagyta a
szobát. Ostoba Savary! Komolyan azt hiszed, hogy most rendet fogok csinálni? Hogy most szépen,
áttekinthetően mappákba csoportosítom az évek hosszú során fáradsággal összegyűjtött titkokat? Hogy
még meg is tisztítom és megolajozom a gépet, amelyet én terveztem meg fáradságosan, én építettem fel,
amely oly csodálatosan, nesztelenül, láthatatlanul szívja magába az egész országból a híreket, hogy
azután feldolgozza? Ó, te szerencsétlen tökfilkó, milyen csalódás vár reád!
Azonnal megkezdődik a furcsa munka. Fouché odarendeli egy meghitt barátját, hogy segítsen.
Gondosan bezárt ajtók mögött gyorsan előszedik a dossziékból a legértékesebb titkos okmányokat. Ami
még fegyverül szolgálhat Fouché számára, amiben vád van, kompromittáló adatok és bizonyítékok -
ezeket Fouché magánhasználatra magához veszi. A többit mind elégetik. Ne tudja Savary, hogy kit lehet
kémszolgálatra felhasználni az udvarnál, a hadseregben, az előkelő faubourg Saint-Germain
városrészben. Ha kémekre van szüksége, szerezzen magának megfelelő informátorokat. Tehát tűzbe a
névsorokkal! Csak azok a listák maradnak meg, amelyek jelentéktelen spiclik nevét és címét
tartalmazzák. A házmesterek és utcai nők, akiktől érdemes dolgot úgysem lehet megtudni, álljanak csak
továbbra is a rendőrfőnök rendelkezésére. A mappák egykettőre kiürülnek. Eltűnnek a külföldi royalisták
és titkos levelezők értékes lajstromai, mindenütt rendetlenség támad, minden rossz helyre kerül,
a kartotékok összekeverednek, az akták hamis számot kapnak, a chiífre-eket megváltoztatják, az új
miniszter legfontosabb alkalmazottait a maga kémjeivé teszi Fouché, hogy titkon, tovább hordjál* a
jelentéseket régebbi, igazi uruknak. Fouché sorra meglazítja a rugókat, lecsavarja a kerekeket - a
fogaskerekek nem kapcsolódnak egymásba, a gyanútlan utód kezében csődöt mond majd a hatalmas
gépezet: Miként az oroszok felgyújtották szent városukat, Moszkvát, hogy Napóleon ne találjon benne
kényelmes szállást, úgy Fouché is elpusztítja, aláaknázza saját szeretett életművét. Négy napig tart az
ördögi rombolás, éjjel-nappal Lobog a tűz a kandallóban. Senki sem tud róla, senki sem sejti, mi történik a
búcsúzó rendőrfőnök dolgozószobájában. Az ország titkai füstté válva tódulnak ki a kéményen, vagy
Ferriéres szekrényeibe vándorolnak.
Most még csak egy különösen udvarias, különösen kedves meghajlás a mit sem sejtő utód előtt. Kérem,
foglaljon helyet! Kézfogás és ravasz arccal fogadott köszönet. Ezután Otranto hercegének gyorskocsival
Rómába kellene utaznia, hogy átvegye a követséget. De nem teszi. Egyelőre Ferriéresbe utazik, a
kastélyába, és türelmetlen szívdobogással, gyönyörrel lesi, hogy milyen dühös lesz bolonddá tett utóda,
mihelyt észreveszi Fouché tréfáját.

A nagyszerűen elgondolt és furfangosan megcsinált mókába, sajnos, egy kis hiba csúszott. Fouché úgy
képzelte, hogy csak az újdonsült herceget, a tapasztalatlan miniszteri csecsemőt tréfálta meg. Elfelejti,
hogy utódát egy olyan úr ültette a miniszteri székbe, akivel nem lehet tréfálni. Napóleon már amúgy is
gyanakodva figyelte Fouché viselkedését. Nem tetszik neki sem a hivatal átadásánál lejátszódó huzavona,
sem a római út hosszas halogatása. Azonkívül az Ouvrard, Fouché embere ellen indított vizsgálat során
váratlanul kiderült, hogy Fouché már jóval előbb is küldött egy közbenjáróval feljegyzéseket az angol
kormányhoz. Június 17-én a császár éles hangú levelet küld Ferriéres-be „Herceg, elrendelem, hogy
azonnal juttassa el hozzám azt a jegyzéket, amit bizonyos Fagan úr útján puhatolózás végett Lord V.
Yellesleyhez küldött. A lord válaszolt Önnek, de ezt nekem sohasem hozta tudomásomra!" Ez a kemény
harsonázás szinte még egy halottat is felébreszthetett volna. De Fouché, diadalmámorában és
vakmerőségében nem is válaszol. Közben Savary is ráeszmélt a történtekre, és döbbenten jelentette a
Tuileriákban, hogy a rendőr-minisztérium titkos irattárát kifosztották. Erre újabb császári levél repül
Ferriéres-be, amely most már az összes akták visszaszolgáltatását követeli. A levelet a kormány titkára
személyesen viszi el, és parancsa van arra, hogy a jogtalanul kiemelt okmányokat elkobozza az otrantói
hercegtől. A tréfának vége, megkezdődik a harc.

A tréfának vége. Fouchénak most már igazán be kellene látnia, hogy nem szabad tovább feszítenie a
húrt. De mintha az ördög szállta volna meg, arra gondol, hogy megmérkőzzék Napóleonnal, a világ
leghatalmasabb emberével. Azt hazudja a kormány titkárának, hogy nagyon sajnálja, nincs nála semmiféle
irat. Mindent elégetett. Ezt nem hiszi el senki, legkevésbé Napóleon. Újabb felszólítást intéz Fouchéhoz,
keményebbet, sürgetőbbet. Mindenki tudja, hogy milyen türelmetlen. Fouché meggondolatlansága
makacssággá válik, makacssága szemtelenséggé, szemtelensége kihívássá. Ismét kijelenti, hogy nincs nála
semmi, és a császári magánokmányok állítólagos elégetését fenyegetően, zsaroló módon magyarázza.
Őfelsége olyan bizalommal viseltetett iránta -- mondja gúnyosan -, hogy ha egyik fivére magára vonta
neheztelését, őt bízta meg, hogy az engedetlent kötelességére figyelmeztesse. Kötelességének tartotta
távozása előtt ezeket a leveleket megsemmisíteni. Emellett a császár nővéreit is gyakran érte rágalom;
őfelsége maga közölte rendőrminiszterével ezeket a mendemondákat, és megbízta: nyomozzon utána,
hogy milye meggondolatlanságok adtak okot ezekre a pletykákra. Az üzenet értelme nyilvánvaló: Fouché
értésére adja a császárnak, hogy nagyon sokat tud, és nem hajlandó eltűrni, hogy úgy bánjanak vele, mint
valami elcsapott lakájjal. A követ is megérti a zsaroló fenyegetést; bizonyára sok fejtörésébe került, hogy
az arcátlan üzenetet elviselhető formában tolmácsolja a császárnak. A császár rettenetes dühbe gurul.
Annyira tombol, hogy Massa hercege alig tudja lecsillapítani. Hogy a bosszantó ügynek véget vessen,
ajánlkozik, hogy leutazik Ferriéres-be, és személyesen figyelmezteti a rebellist: adja ki a papírokat. Az új
rendőrminiszter, a rovigói herceg is figyelmezteti, Fouché azonban udvariasan és elszántan folyton csak
azt feleli: sajnálja, végtelenül sajnálja, de túlságosan nagy diszkrécióból elégette az okmányokat. Ez az
első eset, hogy Franciaországban valaki nyíltan dacolni mer a császárral.
Ez már sok. Napóleon tíz éven át lebecsülte Fouchét, de most Fouché becsüli alá Napóleont, amikor azt
hiszi, hogy néhány indiszkrécióval megfélemlítheti. Napóleon haragja határtalan. Ezt merje tenni valaki
vele! Vele, akinek az orosz cár, az osztrák császár, a szász király oda akarta adni a lányát feleségül, vele,
aki előtt a német és olasz uralkodók iskolásfiúk módjára reszketnek! Legyőzte Európa valamennyi
hadseregét, és ez a fakó múmia, ez a vadonatúj hercegi palástba burkolózó, zörgő csontú intrikus nem
engedelmeskedik neki? Ezt nem tűrheti el Napóleon! Magához hívatja Dubois-t, a titkosrendőrség
főnökét, kemény, visszhangzó léptekkel járkál fel és alá a teremben, elhalmozza vad szidalmakkal azt a
nyomorult, alávaló, szemtelen Fouchét. „Téved, ha azt hiszi, hogy velem is elbánhatik úgy, mint az
Istenével, mint a konventtel és a direktóriummal! Ezeket sorra gyalázatosan elárulta és eladta! Nekem
jobb szemem van, mint Barrasnak, és úgy az orrára koppantok, hogy holta napjáig is megemlegeti!
Tudom, hogy feljegyzéseim, utasításaim vannak nála, és kicsikarom ezeket tőle. Ha vonakodik, kísértesse
azonnal tíz csendőrrel a tömlöcbe! Majd megmutatom neki, hogy milyen hamar be lehet fejezni egy
bűnügyi vizsgálatot!"
Az ügy súlyosra fordul. Most már Fouché is megijed. Mikor Dubois megjelenik, Fouchénak el kell
tűrnie, hogy egykori alantasa lefoglalja összes irományait. Ez veszélyessé válhatna, a legkényesebb és
legértékesebb okmányokat azonban már régen eltüntette az óvatos Fouché. Mindazonáltal kezdi sejteni,
hogy fejjel ment a falnak, és gyorsan levelet ír a császárnak és az egyes minisztereknek. Panaszkodik,
hogy így bánnak vele, aki mindig a császár leghűségesebb, legbecsületesebb szolgája volt. Az egyik
levélben le meri írni ezt a mondatot: „Il n'est pas dans mon caractére de changer". Fouché, a
kaméleonjellemű nagy köpönyegforgató kijelenti: nem szokta megváltoztatni a meggyőződéseit! Majd
kocsiba ül, és Párizsba utazik, hogy magyarázkodással, bocsánatkéréssel próbálja kiengesztelni a császárt,
mint tizenöt évvel azelőtt Robespierre-t.
De már késő. Túl sokáig játszott, túl sokáig tréfált, nem lehet szó kibékülésről, megegyezésről. A nyílt
 kihívásra csak nyílt megalázás lehet a válasz. Levelet kap Napóleontól, kemény és éles hangú levelet,
amilyet Napóleon szinte sohasem írt a miniszterének. Röviden koppan, mint egy rúgás: „Otranto
hercege! További szolgálatai nem kívánatosak többé számomra. Huszonnégy órán belül tartozik
szenátori birtokára utazni." A római követségről sincs már szó. Nemcsak elbocsátás ez, hanem
száműzetés is. Az új rendőrminiszter egyidejűleg utasítást kap, hogy a császári parancs teljesítését
ellenőrizze.
Túl nagy volt a feszültség, a játék túl merész. Most váratlan dolog történik: Fouché teljesen
összeroppan. Mint az alvajáró, aki háztetőkön mászkál, és mikor valaki rárivall, hirtelen felébred,
ráeszmél veszedelmes helyzetére, és rémületében lezuhan a mélységbe. Ugyanaz az ember, aki a
guillotine tövében sem vesztette el a fejét, Napóleon ökölcsapásától szánalmasan megzavarodik.
a8io. június harmadika Fouché Waterlooja. Idegei felmondják a szolgálatot. A minisztériumba rohan
külföldre szóló útlevélért, aztán kocsiba ül, minden állomáson lovakat vált, és meg sem pihen Itáliáig. Ott
sem áll meg, hanem egyik helyről a másikra cikázik, mint a patkány a forró kályhalapon. Ma Parmában
van, pár nap múlva Firenzében, majd Pisába és Livornóba száguld, ahelyett, hogy a császár paran csa
szerint birtokára vonulna vissza. A pánik vadul kergeti. Nem akar Napóleon közelében lenni, fél minden
helytől, ahová a császár karja elér. Itáliában sem érzi magát biztonságban, hiszen egész Európa a
félelmetes férfi alattvalója. Livornóban hajót bérel, hogy átkeljen Amerikába, a szabadság és biztonság
hazájába. De a vihar, a tengeribetegség, az angol cirkálóktól való félelem visszaűzi, és őrülten kocsizik
tovább városról városra, kikötőből kikötőbe. Könyörgő leveleket ír Napóleon nővéreinek, hercegeknek,
Napóleon barátainak könyörög közbenjárásért. Hol itt bukkan fel, hol amott, a rendőrtisztviselők
bosszúságára. Ezek örökké keresik, mindig elvesztik a nyomát. Röviden: Fouché tökéletes bolondként
viselkedik, a félelem őrültjeként. Egész életében olyan hideg és józan volt, mintha nem is lettek volna
idegei, most meg szinte klinikai példája a teljes idegösszeomlásnak. Napóleon egyetlen gesztussal
tönkretette ezt az ellenfelét, ezt a legmerészebb, leghidegvérűbb szolgáját.
Hetekig tart ez a lázas bújósdi. Senki sem tudja - még kiváló életrajzírója, Madelin sem -, mit akar,
hova készül Fouché ezalatt - talán ő maga sem. Nyilván csak a száguldó kocsiban érzi magát biztonságban
a császár képzelt bosszújától, pedig Napóleon valószínűleg nem is gondolt már arra, hogy eltapossa. Csak
a papírjait akarta megkapni, az akaratát érvényesíteni, ami meg is történt. Mert mialatt Fouché hisztérikus
rohamában agyonhajszolja a postalovakat keresztül-kasul egész Itáliában, a felesége Párizsban sokkal
okosabban viselkedik. Kapitulál a férje helyett. Kétségtelen, hogy diszkrét módon eljuttatta Napóleonhoz
a keresett iratokat, hogy ilyen módon mentse a férjét. Ezek az intim akták, amelyekre Fouché zsaroló
módon utalt, sohasem jutottak nyilvánosságra, nyomtalanul eltűntek, akárcsak azok a dokumentumok,
amelyeket Napóleon pénzen vásárolt meg Barrastól és karrierje kezdetének más kellemetlen tanúitól. Vagy
Napóleon maga semmisítette meg ezeket, vagy III. Napóleon égette el, minden olyan irománnyal együtt,
amelyek nem fértek össze a hivatalos Napóleon-képpel.
Ez a vihar is elmúlt. A villám megremegtette Fouchét, de nem sújtotta agyon. Napóleon megengedi
neki, hogy hazatérjen. A tönkrehajszolt ember szeptember 25-én érkezik birtokára, sápadtan, halál
fáradtan; összefüggéstelen beszéde teljes zavarodottságot árul el. Bőven van ideje kipihenni magát, mert
aki egyszer fellázadt Napóleon ellen, sokáig nem vehet részt a közéletben. A hullám ismét lesodorja a
mélységbe ezt a mérhetetlen ambíciójú embert, akinek drágán kell megfizetnie vakmerő tréfáját.
Megkezdődik harmadik száműzetése, amely három évig megfosztja minden hivatalos méltóságtól és
tevékenységtől.
 HETEDIK FEJEZET

KÉNYSZERŰ KÖZJÁTÉK
I8I0-I8I5

Otranto hercege, a nyugalmazott rendőrminiszter, gyönyörű aix-i kastélyában úgy él, mint valami
független uralkodó. Ötvenkét éves, és már fenékig kiitta a mozgalmas politikai élet poharát; volt fenn és
lenn, kipróbálta az árt és az apályt, a politikai játék minden izgalmát; sütkérezett a hatalmasok kegyeiben,
és megismerkedett az elhagyatottság szomorúságával; volt koldus és nábob, gyűlölt és népszerű, ünnepelt
és megvetett. Végre kivetette a hullám a gondtalan jólét aranyfövenyére: herceg lett, szenátor, excellenciás
úr, államminiszter, államtanácsos, sokszoros milliomos és elbocsátása óta független ember, aki még a
császárnak sem szolgája. Hintaján mindennap kikocsikázik, livrébe bújtatott inasa ül a bakon.
Meglátogatja a környék előkelőségeit, a tartomány hódolattal veszi körül, bizonyos párizsi körökből is
állandóan kapja a szimpátiajeleit. Nincs semmi dolga, nem kell naponta ostoba hivatalnokokkal vesződnie,
és megszabadult a despota császár szeszélyeitől. Minden oka megvan rá, hogy „procul negotiis" boldog
legyen. De szerencsétlen természete nem hagyja nyugodni. Erre vall nem túlságosan megbízható
emlékiratainak a következő mondata is, amely kivételesen teljesen valódinak látszik: „Az a szokás, hogy
mindenről tudjak, belém rögződött, ide is követett, és a kellemes, de -egylxangú száműzetés unalmában az
eddiginél is inkább hatalmába kerített."
Mellékesen megjegyzem, hogy az otrantói herceg 1824-ben, Párizsban megjelent emlékiratait jóformán
sehol sem veszem tekintetbe. E memoárokat kétségtelenül idegen kéz állította össze, bár anyaguk egy
része autentikus lehet. A történészeket ma is foglalkoztatja a kérdés, hogy Fouchénak, ennek az örök
kétszínűnek mennyi része volt e memoárok előkészítése körül. Alighanem találó Heine tréfája, aki Fou -
chéról megjegyezte: „Ennek az embernek a hamissága olyan messzire terjedt, hogy halála után hamis
memoárokat tett közzé."
Fouché nem a Provence szívhez szóló tájaiban keresi a magány örömeit, a „charme de la retraite"
édességét. Inkább azzal szórakozik, hogy folytatja spionkodásait Párizsban. „Megbízható barátaim és
küldönceim segítségével titkos levelezésbe kezdtem, és szabályos jelentéseket kaptam a fővárosból. Ezek
kiegészítették egymást. Egy szóval: Aix-ban kiépítettem a magánrendőrségem." Amit hivatásszerűen nem
gyakorolhat, azt most sportszerűen űzi. A minisztériumokba nem teheti be a lábát, tehát mások
segítségével a kulcslyukon át leselkedik és hallgatózik, abban a reményben, hogy ismét alkalmazzák, hogy
ismét odaülhet a történelem kártyaasztalához.
Pedig hol van még e remény a megvalósulástól? Napóleonnak nincs rá szüksége. A császár most hatalma
tetőpontján áll, térdre kényszerítette Európát, az osztrák császár veje lett, és minden vágyainak koronáját
is elérte: fia van, és a fia Róma királya. Alázatosan meghódolt előtte minden német és itáliai uralkodó,
hálásak, hogy meghagyta a trónjukat, trónocskájukat. Utolsó ellensége, Anglia is ingadozni kezd. Ez az
ember oly hatalmas, hogy mosolyogva mondhat le olyan kevéssé megbízható segítőtársakról, mint Joseph
Fouché. Most, hogy sok ideje van, most látja csak Fouché: milyen őrjöngő vakmerőség volt Napóleonnal
ujjat húzni. A császár még komoly gyűlöletre sem méltatja; abból a szédítő magasságból, ahová a saját
ereje és a sors akarata folytán feljutott; észre sem veszi azt a fullánkos kis férget, amelyet erőteljes
mozdulattal lerázott magáról. Annyira nem törődik vele, hogy végül visszaengedi Ferriéres-be, kétórányira
Párizstól. Fouché már nem számít. Csinálhat, amit akar, csak éppen hogy a fővárosba nem mehet, és a
Tuileriákba nem teheti többé a lábát.
Két év alatt egyetlenegyszer történik csak meg, hogy Fouchét'a császári palotába hívják. Napóleon
háborúra készül Oroszország ellen, és ez alkalommal, minthogy mindenki a háború ellen szól, megkérdezi
az otrantói herceg véleményét is. Fouché állítólag szenvedélyes hangon óvja a császárt a veszedelmes
kalandtól. Emlékirataiban van egy memorandum, amelyet ebben az ügyben Napóleonhoz intézett, de
könnyen meglehet, hogy ez az irat csak jóval később készült hamisítvány. Napóleont azonban ekkor már
semmiféle tanács sem tudja eltéríteni a szándékától. Csak alázatos helyeslést kíván hallani. Rossz néven
vesz minden figyelmeztetést. Aki e háború ellen szól, kételkedik az ő nagyságában. Fouchét megvetően
visszaküldi kastélyába, a száműzetés semmittevésébe, és hatszázezer ember élén elindul legmerészebb,
legesztelenebb vállalkozására, Moszkva ellen.

Sajátos ritmus uralkodik Fouché különös, fordulatokban gazdag életében. Ha emelkedőben van, sikerül
neki minden, amibe csak belefog, de ha lefelé vezet az útja, a sors lépten- nyomon ellene fordul. Most,
hogy keserves száműzetésben tölti napjait, és vigaszra, társaságra, lelki támaszra volna utalva, elveszti
egyetlen igazi barátját, a feleségét, aki húsz éven át jóban-rosszban kitartott mellette, szeretettel támogatta
veszélyes pályáján. Első száműzetésében, a padlásszobában meghalt imádott két gyermeke, most, a
harmadikban az élettársa. A látszólag érzéketlen embert ez a csapás ret tenetesen megtöri. Hűtlen volt
minden párthoz, minden eszmét lelkiismeret-furdalás nélkül elárult, de mindig gyöngéd hűséggel vette
körül csúnya feleségét; a leggondosabb családapa volt, a legfigyelmesebb férj. Hideg, száraz hivatalnoki
külseje mögött intenzív idegéletet élő szenvedélyes játékos rejtőzik, a veszélyes, megbízhatatlan ember
mögött hűséges vidéki francia kispolgári férj, magányos férfi, aki csak családja szűk körében érzi magát
jól igazán. Ami jóság, méltányosság ebben a ravasz diplomatában titkon, rejtve él, azt mind csöndes
szeretettel a feleségének adja. Ez az asszony csak érte élt, soha nem jelent meg udvari ünnepségeken,
banketteken, fogadásokon, sohasem avatkozott az ő veszélyes játékaiba. Magánéletének nyugalma
ellensúlyozta intrikáinak izgalmait. És a legválságosabb időszakban elveszti ezt a titkos menedéket; éppen
akkor, amikor a legnagyobb szüksége volna rá. A kőszívű ember meginog a nagy csapástól, először
életében. Most először csendül ki leveleiből igazi meleg, emberi hang. Ugyanakkor történik, hogy az új
rendőrminiszter, a bárgyú rovigói herceg szörnyű baklövést követ el, amely egész Párizs szemében
nevetségessé teszi. Egy félbolond ember nevetséges puccskísérleténél hagyja, hogy elfogják. Fouchét
unszolják a barátai, hogy próbálja meg visszaszerezni hivatalát. De Fouchénak most nincs kedve közéleti
szereplésre. „Szívem nincs már nyitva ilyen hívságos földi dolgok számára. A hatalom nem csábít már, és
nyugalomra vágyom. Nemcsak a gyászom miatt van erre szükségem, hanem ez az egyetlen megfelelő
életforma számomra. A közélet zűrzavaros káosz a szememben, zűrzavar, amely ezer veszedelemmel fe-
nyeget." Első ízben tűnik úgy, hogy ez az okos ember bölcs lett. A szenvedések iskolájában tanulta az
igazi bölcsességet. Az öregedő férfi élettársa halála után rájön, hogy izgalmas hatalmi törekvései
tulajdonképpen milyen esztelenek, és nyugalom után eped, meg akarja lazítani lelkének örökké feszüli
húrjait. Nem érdeklik már az intrikák, nem akar már hatalmat.
Valóban a sors iróniája, hogy Napóleon éppen akkor erőlteti rá a hivatalt, amikor ez a különben
nyughatatlan ember csak nyugalmat akar, semmi mást.

Napóleon nem azért fordul hozzá, mintha eloszlott volna az antipátiája és bizalmatlansága iránta. Sőt
éppen azért akarja foglalkoztatni, mert nem bízik benne. A megvert császár életében először
aggodalommal néz a jövőbe. Nem lóháton, nem zászlók erdejében, nem diadalmas hadserege élén tért
vissza Párizsba, hanem sötét éjjel, komor arcát felgyűrt prémgallérja mögé rejtve, hogy senki meg ne
lássa. A legnagyszerűbb hadsereg, amelyet valaha is vezetett, az orosz hósivatagban fekszik, szertefoszlott
a győzhetetlenség nimbusza, valamennyi barátja elhagyta. Az uralkodók, akik nemrég még alázatosan
hajlongtak előtte, hirtelen méltóságuk tudatára ébrednek. A leigázottak fegyvert fognak elnyomójuk ellen.
Oroszország felől kozák csapatok közelednek, Svédországból a régi vetélytárs, Bernadotte nyomul előre,
Csehországban a császári após fegyverkezik veje ellen, a leigázott Poroszország bosszúra szomjazik - sok-
sok könnyelmű háború sárkányvetése most szökik kalászba Európa véres, felperzselt, feldúlt földjén.
Közeledik a nagy leszámolás, amely ősszel a lipcsei csatatéren történik majd meg. Recseg és ropog a titáni
épület, amelyet egy csodálatos emberi akarat tíz éven át összeácsolt. Spanyolországból, Vesztfáliából,
Hollandiából és Itáliából menekülnek az elkergetett Bonaparte-testvérek. Napóleon érzi, hogy most
minden energiájára szüksége van. Nagyszerű éleslátással, hallatlan munkabírással mindent előkészít a
végső, döntő küzdelemre. Mindenünnen, Spanyolországból, Itáliából összegyűjti kipróbált csapatait, és
bent az országban besoroz mindenkit, aki lóra tud ülni, vagy elbírja a tornisztert. Ember még nem győzte
le, csak az orosz tél őrölte meg csapatait. Jóvá akarja tenni ezt a kudarcot. Éjjel-nappal dolgoznak a
gyárak, készítik a sok ágyút és kardot, a pénzverde is üzemben van, aranyérméket ver, feldolgozza a
kincstár utolsó titkos tartalékait. Rendbe hozzák az erődöket, és mialatt a hadseregek keletről és nyugatról
súlyos léptekkel Lipcse felé menetelnek, a diplomaták is lázas munkába fognak. Sehol sem lehet gyönge,
bizonytalan a hadállás, sehol sem lehet rés azon a tüskés drótkerítésen, amellyel a császár Franciaországot
körül akarja venni. Minden lehetőséget átgondol, de nemcsak a front kiépítésével foglalkozik, hanem a
hátát is biztosítani akarja. Nem szabad még egyszer megtörténnie annak, ami az orosz hadjárat alatt
megesett, hogy egy bolond vagy egy gonosztevő megingassa, megzavarja a nép bizalmát a császár iránt.
Egyetlen ember sem maradhat otthon, aki nem szilárd, egyetlen veszélyes ember sem maradhat felügyelet
nélkül.
Napóleon számba vesz minden erőt, minden lehetőséget, minden lehetséges veszedelmet. Eszébe jut
Fouché is, akivel nem törődött, amíg erősnek érezte magát. De most őt is veszélytelenné akarja tenni. Úgy
dönt, hogy Fouchénak el kell hagynia Párizst.
Legjobb volna elfogatni, bezárni valami erődbe, ahol nem intrikálhat, nem készíthet elő orvtámadást a
fronton küzdő császár ellen. De nincs olyan vád, amelynek alapján meg lehetne fosztani a szabadságától.
Tehát más módon kell megkötni a kezét. Valami hivatalt kell neki adni, amely foglalkoztassa, mégpedig
lehetőleg minél messzebb Párizstól. Az ügyek és háborús készülődések kavargó áradatában a drezdai
főhadiszálláson hasztalanul keresnek olyan állást, amely megtisztelő is, biztonságot is nyújt; nem olyan
könnyű ilyet találni. Napóleon azonban már türelmetlenül kívánja, hogy ez a rejtélyes cselszövő ne legyen
a francia fővárosban. S minthogy nem találnak neki állást, hát kitalálnak egyet, kinevezik a poroszországi
megszállt terület helytartójává. Szép állás volna, csak az a hibája, hogy csupán akkor lehet elfoglalni, ha a
császár meghódítja Poroszországot. S erre kevés a kilátás. Blücher fenyegetően szorongatja a császári
sereg szászországi szárnyát. Ilyen körülmények közt komédiaszámba megy Napóleon levele, amelyet
május tizedikén ír Fouchénak: „Ezennel értesítem arról, hogy mihelyt porosz királyi területre behatolok,
magamhoz hívom Önt, mivel Önt kívánom a megszállt ország közigazgatásának élére állítani. Erről
Párizsban senkinek sem szabad tudni. Hogy a kellő pillanatban kéznél legyen, utazzék titokban ide, de
híresztelje el azt, hogy a birtokára utazik. A császárnén kívül senki sem tud az Ön utazásáról. Nagy
örömömre szolgál, hogy munkásságát ismét igénybe vehetem, és alkalmat adhatok Önnek arra, hogy
hűségéről tanúságot tegyen." Így ír a császár, éppen mert egyáltalán nem bízik Fouché hűségében. Az
utóbbi tisztában van Napóleon érzelmeivel, szándékával, és gyanakodón, kedvetlenül útra kel Drezda felé.
„Nyomban tisztában voltam azzal - írja emlékirataiban -: a császár félt, hogy Párizsban maradok; túszként
a kezében akart tartani, ezért rendelt magához." Nem siet túlságosan, hogy az államtanácshoz csatlakozzék
Drezdában. Tudja, hogy nem kíváncsiak a tanácsára, csupán meg akarják kötni a kezét. Csak május 29-én
érkezik meg Drezdába, ahol a császár ezekkel a szavakkal fogadja: „Későn jön, herceg."
A nevetséges hivatalról, amit el kellene foglalnia, szó sem esik többé Drezdában. A helyzet sokkal
súlyosabb, semhogy ilyen tréfákkal lehessen foglalkozni. De itt szemmel tarthatják Fouchét. Nemsokára
aztán alkalom nyílik arra, hogy eldugják valahová, ha nem is északra, a holdba, de legalább pár száz
kilométerre Párizstól. Junot tábornok, Napóleon régi bajtársa, aki Illyriát igazgatta, hirtelen megőrült. Az
állása megüresedett, és éppen alkalmas Fouché számára.
Rejtett iróniával nyújtja át neki a császár ezt a tartományt. Fouché belenyugszik, meghajlik
engedelmesen, és kész azonnal elutazni Illyriába.

Illyria meglehetősen operett-ízű név. Valóban igen tarka ország ez az állam, amelyet a legutolsó
erőszakos békekötés alkalmával Friaul, Karintia, Dalmácia, Isztria és Trieszt darabjaiból férceltek össze.
Zsarnoki szeszély és vak diplomácia hozta létre ezt az életképtelen torzszülöttet. Egy állam, amelyben
nincs egységes eszme, amelynek nincs értelme, célja, létjogosultsága. Fővárosa egy tengődő kis
parasztváros, Laibach (Ljubljana), Fouché üres pénztárat talált ott, néhány tucat unatkozó tisztviselőt,
kevés katonát és bizalmatlan lakosságot, amely lesi a percet, hogy a franciák kivonuljanak. A
mesterségesen összetákolt állam gyenge lábon áll, néhány ágyúlövés kell csak hozzá, hogy összeomoljon.
Az ágyúkat Ferenc császár süti el majd hamarosan, Napóleon apósa, s nyomban vége az illír államnak.
Azzal a néhány gyenge ezreddel, amely Fouché rendelkezésére áll, komoly ellenállásra gondolni sem
lehet, már csak azért sem, mert az ezredekben a többség horvát, s ezek az első lövésre átmennek az
ellenfél seregébe. Fouché tulajdonképpen az első perctől visszavonulást készít elő, s hogy ezt álcázza,
bálokat és estélyeket ad, szemlét tart a csapatok fölött, úgy viselkedik, mintha uralma megingathatatlan
volna. De közben éjjel Triesztbe szállíttatja a pénztárát, a kormányzati okmányokat. Lassan, nyugodtan
hátrál, csak lépésről lépésre engedi át a terepet, ügyel arra, hogy a lehető legkevesebb vesztesége legyen.
A stratégiai visszavonulásnál újra megmutatja hidegvérűségét, gyorsaságát, energiáját. Laibachból Görzbe
(Gorizia) teszi át a székhelyét, onnan Triesztbe, majd Velencébe. Magával viszi a pénztárát, szinte az
egész tisztviselői kart és igen sok nyersanyagot. De ez már nem sokat számít. Egész Illyria elvesztése sem
számít. Mert ugyanakkor Napóleon Lipcsénél elveszti utolsó nagy ütközetét, a népek csatáját, amely véget
vet világuralmának.

Fouché kifogástalanul elvégezte feladatát, és minthogy nincs többé Illyria, amit kormányozzon,
szabadnak érzi magát, vissza akar térni Párizsba. De Napóleon nem így gondolja a dolgot. Semmiképpen
sem szabad Fouchénak visszatérnie Párizsba! „Fouché olyan ember, akit a jelen körülmények között nem
szabad Párizsban hagyni." Ez a kijelentés, amely Drezdában hangzott el, Lipcse után duplán, hétszeresen
érvényes Napóleon számára. Távol kell tartani mindenáron! Súlyos bajai, az ötszörös túlerő elhárításának
gondjai közepette is időt szakít magának a császár arra, hogy Fouché számára valami elfoglaltságot
eszeljen ki, hogy a háború tartamára ártalmatlanná tegye. Adjunk neki valami diplomáciai játékot, módot
az intrikálásra, de legyen távol Párizstól! Elküldi jó messzire, Nápolyba, hogy Murat nápolyi királyt
rokoni és szövetségesi kötelessége teljesítésére bírja. Murat Napóleon sógora, de a saját állama ügyei job -
ban érdekelik, mint a császár gondjai. Fouché feladata az volna, hogy segélycsapatokat szerezzen tőle.
Nem tudjuk, hogy Fouché közbenjárása milyen eredménnyel járt: hogy sikerült-e felébresztenie Napóleon
régi lovassági tábornokának kötelességérzetét, vagy pedig megerősítette elszakadási szándékában. De
annyi bizonyos, hogy Napóleon eléri fő célját: a veszedelmes intrikust négy hónapon át foglalkoztatja az
Alpokon túl, ezer mérföldnyire hazulról. Az osztrákok, poroszok és angolok már Párizs felé vonulnak, de
Fouché még mindig Róma, Firenze, Nápoly, Lucca és Genova között utazgat - folytonosan és voltaképpen
céltalanul, ismét megoldhatatlan feladatra pazarolva idejét és energiáját. Mert itt is feltartóztathatatlanul
nyomul előre az osztrák hadsereg. Illyria után Itália is az ellenség kezébe kerül, a második rábízott ország.
Végül, március végén Napóleonnak már nincs országa, ahová ezt a kényelmetlen embert elküldhetné, s
már Franciaországban sincs ereje parancsra vagy tilalomra. Fouché bátran hazamehet. Március i i-én
hazatér az Alpokon át. A császár zseniális előrelátása négy hónapra visszavonhatatlanul távol tartotta
minden franciaországi politikai cselszövéstől. Mikor hazatér, négy nappal elkésett.
Lyonban tudja meg, hogy a három császár csapatai már Párizs felé menetelnek. Napóleon napjai meg
vannak számlálva, és új kormány alakul majd. Fouchét emészti a becsvágy és a türelmetlenség, hogy
beavatkozzék az ügyekbe, és kihalássza a legzsírosabb zsákmányt. Nem is siethet Párizsba, mert az
ellenség megszállta az utakat. Csak nagy kerülővel, Toulouse-on és Limoges-on keresztül tud hazajutni.
Postakocsija április 8-án érkezik a párizsi sorompók elé. Fouché rögtön látja, hogy elkésett, és aki későn
jön, az rosszul jár. Napóleon Fouché minden régebbi intrikájáért megfizetett ezzel; ügyes sakkhúzása
megakadályozta, hogy Fouché is ott legyen, amikor a zavarosban halászni lehet. Most már megadta magát
Párizs, Napóleont letették. Az új király, XVIII. Lajos már kinevezte a minisztereket. A kabinet élén Talley-
rand állt. Ez a sánta ördög bezzeg nem volt távol, gyorsabban is változtatott frontot, mint Fouché. Az
orosz cár Talleyrand házában lakik, Talleyrand az új király bizalmában és kegyeiben fürdik. Talleyrand
állította össze az új miniszterek névsorát, és gyalázatos módon megfeledkezett Otranto hercegéről, aki
ezekben a sorsdöntő időkben Illyriát kormányozta - teljesen értelmetlenül -, és itáliai városokban kocsiká-
zott. Senki sem várt rá, senki sem törődik vele, senki sem akar tőle semmit, nem vár tőle segítséget,
tanácsot, Fouché most megint, mint oly sokszor életében, elintézett ember.
Fouché sokáig nem tudja elhinni, hogy őt - Napóleon nagy ellenfelét - az új rezsim közömbösen
mellőzi. Ismételten felajánlja a szolgálatait, nyíltan és titokban; Talleyrand-nál előszobázik, felkeresi a
király öccsét, az angol követet, eljár a szenátus üléseire, mindenütt mutatkozik. Senki sem hallgat
azonban rá. Leveleket ír, egyet Napóleonnak, amelyben azt tanácsolja neki, hogy vándoroljon ki
Amerikába; a levél másolatát egyidejűleg eljuttatja a királyhoz, hogy a kegyeibe férkőzzék. De nem kap
 választ. Megalázkodik az új miniszterek előtt - megfelelő állást kér -, hasztalan. Udvariasan, hidegen
fogadják, de nem segítik. Asszonyi protekcióval próbálkozik, ám még a nők sem tehetik jóvá azt a hibát,
amit elkövetett. Nagyobb hiba nincs a politikai életben - későn érkezett. Minden hely be van töltve, és
senki sem áll fel, hogy átadja székét az otrantói hercegnek. Bármennyire emészti is a nagyravágyás láza,
nincs más hátra, mint csomagolni és hazautazni Ferriéres-be, a kastélyába. Egyetlen reménye az idő,
amely eddig még mindig segített rajta. Most is segít majd.
Nem kell sokáig várnia. Csakhamar megérzi, hogy ismét puskaporos a levegő. Akinek jó a füle,
Ferriéres-ben is meghallja a párizsi trón recsegését-ropogását. Az új uralkodó, XVIII. Lajos hibát hibára
halmoz. Így például nem akarja tudomásul venni, hogy forradalom volt, és azt hiszi, hogy a francia
polgárság hajlandó néhány főnemesi család igájába hajtani a fejét, éppen úgy, mint azelőtt, éppen úgy,
mintha azóta semmi sem történt volna. És ha csak a polgárságot venné semmibe! Ám a király ignorálja a
tábornokok és tisztek hatalmas céhét is, az elkényeztetett zsoldosokat, akik nem akarják beérni eddigi
illetményeik felével, és elégedetlenül morognak az „uborkakirály" szűkmarkúsága miatt. Bezzeg, ha
Napóleon visszajönne, visszatérnének a háborús arany idők is. Lehetne megint zsákmányolni, lehetne
karriert csinálni, kézbe lehetne megint ragadni a gyeplőt. Titkos követek járnak a garnizonokban; a
hadseregben összeesküvés szálai szövődnek. Fouché sohasem vágta el teljesen azt a köldökzsinórt, amely
az általa teremtett titkosrendőrséggel összekötötte. Sok mindent hall, ami elgondolkodtatja. Csön desen
mosolyog: az új király nemsokára tapasztalni fogja, hogy kár volt az otrantói herceg ajánlkozásait
visszautasítania. Hiszen most is figyelmeztetni lehetne, de minek? Fouché vitorláit mindig a szélirány
változása, a felfordulás vitte előre. Fouché nem mozdul el a helyéről, begubózik, és visszafojtott
lélegzettel vár, mint a birkózó a küzdelem küszöbén.
1815. március 5-én futár ront be a Tuileriák palotájába. Hihetetlen hírt hoz. Napóleon megszökött Elba
szigetéről, és március elsején hatszáz emberrel partra szállt Fréjusben. A király udvaroncai megvetően
mosolyognak. Hiszen mindig mondták, hogy ez a Bonaparte Napóleon futóbolond, akit nem érdemes
komolyan venni. Hatszáz emberrel - parbleu, nyilallást kell kapni a nevetéstől! - hatszáz emberrel akarja
ez a bolond megtámadni a királyt, aki óriási hadsereggel rendelkezik, és azonkívül egész Európa
támogatására számíthat! Semmi izgalom, semmi gond! Le kell küldeni egy szakasz csendőrt, hogy
fékezze meg az eszeveszett kalandort. Ney marsallt bízzák meg a dologgal; parancsot kap, hogy egykori
fegyvertársát vasra verje. Ney hetvenkedve ígéri meg a királynak, hogy nemcsak elfogja Napóleont,
hanem ketrecbe zárva körül is hordozza egész Franciaországban. XVIII. Lajos és hívei még nyolc napon
át nyugodtan sétálgatnak Párizsban, és a Moniteur derűsen ír az egész ügyről. De nemsokára szaporodnak
a kellemetlen hírek. Napóleon sehol sem bukkan ellenállásra. Az ellene küldött csapatok csatlakoznak
hozzá, és növelik maroknyi seregét. Ney marsall, akinek el kellene fognia, hogy vasketrecben mutogassa,
kibontott zászlókkal siet régi parancsnoka táborába. Napóleon már bevonult Grenoble-ba, már Lyonban
van, még egy hét - és valóban beteljesedik a jóslata: „a császári sas leereszkedik a Notre-Dame tornyára!"
Most kitör a pánik a király környezetében. Mit lehet csinálni, hogy lehet gátat vetni a félelmetesen
közelgő lavinának? Későn ébred fel a király, későn eszmélnek rá a grófok és hercegek, hogy milyen
ostobák voltak, amikor nem törődtek a néppel, és megfeledkeztek arról, hogy 1792 és 1815 közt valami
forradalom-féle is volt Franciaországban. Hirtelen meg akarják kedveltetni magukat. Gyorsan meg akarják
mutatni a buta népnek, hogy valóban szeretik, hogy demokratikus, sőt republikánus módszerrel
kormányozzák az országot, hogy szívükön viselik a népjogait és óhajtásait. Ilyen az uralkodók természete:
az utolsó percben, a legutolsó pillanatban, amikor már igazán késő, felfedezik demokrata szívüket! De
hogyan lehetne a republikánusok kedvébe járni? Egyszerű a dolog. Hamar be kell fogadni egyiküket a
kormányba, valami igen radikális embert, aki alkalmas arra, hogy a liliomos zászlóra piros fátylat
akasszon. Nagyban törik a fejüket, hogy ki legyen az, és egyszer csak eszükbe jut az a Joseph Fouché, aki
néhány héttel ezelőtt állásért kilincselt az előszobákban, és elárasztotta javaslataival a király és a
miniszterek íróasztalát. Igen, ez az az ember, akire most szükség van, ez az, az ember, akit mindig
mindenre fel lehet használni. Gyorsan elő vele! Ha a kormány bajban van, bármilyen kormány legyen is
az - akár a direktórium, akár a konzulok kormánya, a császárság vagy a királyság -, hajó közvetítőre,
egyengetőre, rendcsinálóra van szükség, mindig Fouchéhoz fordulnak, a jellem tekintetében
megbízhatatlan, de diplomácia dolgában fölötte megbízható vörös zászlós emberhez.
 Így a hatalomra szomjazó otrantói herceg megkapja azt az elégtételt, hogy ugyanazok a hercegek és
grófok, akik néhány héttel előbb fagyos udvariassággal utasították vissza ajánlkozását, most
tiszteletteljesen hozzá fordulnak, és felkínálják, sőt kezébe nyomják a miniszteri tárcát. De a vén róka
tisztában van a helyzettel, és óvakodik attól, hogy e válságos órában a Bourbonokkal kompromittálja
magát. Sejti, hogy az agónia órája érkezett el, ha már őt hívják sürgősen a beteghez doktornak. Tehát
mindenféle kifogásokkal udvariasan visszautasítja a megtisztelő ajánlatot, és értésére adja az uralkodónak,
hogy kissé hamarabb kellett volna hozzá fordulnia. Mennél jobban közelednek azonban Napóleon
csapatai, annál erősebben megcsappan a királyi udvar önérzete. Egyre sürgetőbben kérik Fouchét, hogy
vegye át a kormányt. Még XVIII. Lajos fivére is magához kéreti bizalmas beszélgetésre. De Fouché ez
egyszer állhatatos marad; nem meggyőződésének szilárdsága miatt, hanem azért, mert nem szeret rozoga
tornyokra mászni. Igen jól érzi magát a hintán XVIII. Lajos és Napóleon között. Azt a tanácsot adja a ki-
rály fivérének, hogy XVIII. Lajos most meneküljön Párizsból; a napóleoni kaland nem tarthat sokáig.
Közben ő, Fouché, mindent megtesz majd, hogy a császár uralma megbukjék. Bízzanak csak benne. Így
Fouché biztosítja magát. Ha a Bourbonok győznek, kijátszhatja magát segítőjüknek, ha pedig Napóleon
győz, büszkén hivatkozhatik arra, hogy nem fogadta el a miniszteri tárcát XVIII. Lajostól. Az ilyen
kétkulacsosság többször pompásan bevált nála. Miért ne legyen most is két úr szolgája, a király híve és a
császáré is?

De most nem olyan egyszerű a dolog. Fouché életének döntő fordulatainál a tragikusjelenet minduntalan
komédiába fordul. A Bourbonok is tanultak valamit Napóleontól: azt, hogy veszedelmes időkben Fouchét
nem szabad őrizetlenül a hátuk mögött hagyni. Három nappal a király elutazása előtt, amikor Napóleon
már Párizs közelében jár, a rendőrség parancsot kap: Fouché, minthogy nem akarta vállalni a
miniszterséget, és így gyanús, letartóztatandó és eltávolítandó a fővárosból.
A történelem múzsája szereti a tréfákat. Bourrienne, az akkori rendőrminiszter, aki parancsot kap Fouché
letartóztatására, Napóleon titkos hívei közé tartozik. Napóleon legjobb ifjúkori barátja, kadetiskolai
pajtása, mellette küzdött Egyiptomban, és később hosszú éveken át titkáraként működött. Nagyon jól
ismeri a császár embereit, Fouchét is. Ezért kissé megijed a királyi parancstól. Bátorságot vesz, és meg -
kérdezi őfelségét: tanácsos-e valóban ez az intézkedés? Amikor a király energikusan megismétli parancsát,
Bourrienne fejét rázza: nem lesz könnyű dolga. Ez a hal sokat tapasztalt már, nem lehet fényes nappal
hálóval elfogni. Ehhez a halászathoz több idő és igen nagy ügyesség kell. Mindenesetre kiadja a
parancsot. 1815. március 16-án délelőtt tizenegy órakor egy csapat rendőr hirtelen körülveszi az otrantói
herceg hintaját, és kijelenti: letartóztatásba helyezik. Fouché nem ijed meg, megvetően mosolyog: „Nem
illik egy volt szenátort nyílt utcán letartóztatni." És mielőtt a rendőrök, akik hosszúhosszú ideig az
alárendeltjei voltak, magukhoz térhetnének meglepetésükből, parancsot ad a kocsisnak, hogy csapjon a
lovak közé - és a hintó elrobog a herceg lakása felé. Elképedten bámulnak utána a rendőrök. Bourrienne-
nek igaza van nem könnyű megfogni egy olyan embert, aki épségben megmenekült Robespierre haragja, a
konvent elfogatóparancsa és Napóleon elől.
Amikor a kijátszott rendőrök jelentést tesznek miniszterüknek arról, hogy Fouché kicsúszott kezükből,
Bourrienne azonnal intézkedik. A tekintélyéről van szó. Nem engedheti meg, hogy csúfot űzzenek belőle.
Azonnal körülvéteti a Rue Ceruttiban az otrantói herceg házát, őrt állít a kapuba. Erős fegyveres őrség
megy fel a lépcsőn, hogy a szökevényt elfogja. Fouché azonban másodszor is megtréfálja őket, olyan
ügyesen, ahogy az csak a legnehezebb, legfeszültebb pillanatokban sikerül neki. Gyakran
megfigyelhettük: éppen veszély idején fogja el ez a tréfás vágy az emberek megfricskázására. A ravasz
misztifikátor udvariasan fogadja a rendőrtisztviselőket, megnézi az írásbeli parancsot, kijelenti, hogy
rendben van a dolog, és természetesen eszébe sem jut őfelsége parancsával szembeszállni. Csak egy kis
türelmet kér, míg néhány kis ügyet elintéz, az urak foglaljanak helyet itt a szalonban, rögtön követi őket.
Ezután átmegy a szomszéd szobába.
A rendőrtisztviselők azt hiszik, hogy Fouché át akar öltözködni. 'Tisztelettel várnak. Elvégre egy herceget,
egy volt minisztert és szenátort nem lehet egyszerűen nyakon csípni, és megbilincselni, mint valami
közönséges zsebtolvajt. Eltelik öt perc, tíz perc, egy negyedóra, de Fouché még mindig nem jött vissza a
szalonba. A rendőrök gyanút fognak. Behatolnak a másik szobába, és konstatálják, hogy lóvá tették őket:
Fouché megszökött. Az ötvenhat éves Fouché korához képest meglepő ügyességgel létra segítségével egy
hátsó ablakon át kimászott a kertbe, mialatt a rendőrök tisztelettel vártak rá, és a palánkon meg a
szomszéd kerten, Hortense királyné kertjén át megszökött. Estére már egész Párizs tud a dologról, és
mulat rajta. Persze sokáig nem tarthat ez a tréfa. Otranto hercegét túlságosan jól ismeri az egész város,
nem rejtőzhetik el hosszú időre. Ám Fouché tudja, hogy legfeljebb néhány órán múlik az egész. A király
és hívei most már mással vannak elfoglalva, arra kell gondolniuk, hogy megmentsék a saját bőrüket, és ne
essenek Napóleon kezébe. A Tuileriákban nagyban csomagolnak.
XVIII. Lajos elfogatóparancsa csak arra jó, hogy bizonyítványul szolgáljon Fouché számára, hogy
hangosan dokumentálja az otrantói herceg (nem létező) hűségét Napóleon iránt. Persze Napóleon sokkal
jobban ismeri Fouchét, semhogy hinne a ragaszkodásában. Amikor azonban meghallja a politika e
művészének ügyes trükkjét, nagyot kacag, és félig haragosan, félig elismerően megjegyzi: „I1 est
décidément plus malin qu'eux tous." (Hiába, mégiscsak Fouché a legravaszabb ember az egész
társaságban.)
 NYOLCADIK FEJEZET

A VÉGSŐ KÜZDELEM NAPÓLEONNAL

1815

1815. március I9-én éjfélkor - az óriási tér sötét és elhagyott - tizenkét kocsi gördül a Tuileriák
udvarába. Kinyílik egy rejtett mellékajtó, kilép rajta magasra tartott fáklyával a kezében egy szolga,
mögötte kivánszorog egy asztmásan lihegő, kövér ember, XVIII. Lajos. Jobbról-balról két hűséges
főnemes támogatja. Előbukkan még néhány udvari ember; szánalomtól összeszoruló szívvel nézik a
sápadt, beteg királyt, aki alighogy tizenöt évi száműzetése után hazatért, máris kénytelen éjjel, a sötétség
leple alatt újra menekülni. A jelenlevők legtöbbje térdet hajt, mialatt néhányan kocsiba emelik ezt az
öregembert, akit megtörtsége megfoszt minden méltóságától, akinek tragikus sorsa azonban mégis
megrendítő. A lovak elindulnak, az első kocsit követi a többi; a testőrség csapata zárja be a szomorú
menetet. Recseg a kavics a lovak patái alatt, de csakhamar újra csend és sötétség borul a hatalmas udvarra.
Pár óra múlva hajnalodik, kezdődik egy új nap, március 20-a, az első ama száz napból, amelyen az Elba
szigetéről hazatért Napóleon még egyszer császár lehet.
A hajnal első sugaraival felébred a kíváncsiság is. Utcai árusok, léhűtők, sétálók verődnek össze az
udvaron; izgalomtól remegő orrcimpákkal szaglásznak, és leselkednek, hogy meggyőződjenek róla: vajon
az üldözött királyi vad valóban elmenekült-e? Híreket sugdosnak egymás fülébe, örömmel vagy
aggodalommal, aszerint, hogy milyen a természetük és politikai hitvallásuk. Tíz óra tájban már hatalmas
tömeg hullámzik a téren. Az emberek saját tömegüktől felbátorodnak, és mind sűrűbben hangzik fel a
kiáltás: „Vive l'Empereur!" (Éljen a császár!), és „A bas le Roi!" (Le a királlyal!).
Aztán hirtelen lovasság vonul fel a térre, jönnek a tisztek, akik zsoldjuk felére csökkentése miatt
haragudtak a királyra. Most a hadakozó császár visszatérésétől megint háborút remélnek, pénzt,
elfoglaltságot, előléptetést, kitüntetéseket, teljes zsoldot. Exelmans vezetése alatt lelkesen megszállják a
Tuileriákat. Nem ütköznek akadályba. Délre már újra a trikolór lengedezik az ősi királyi palotán. Egyetlen
puskalövésre sincs szükség. A vértelen rendszerváltozás örömére a járadék néhány ponttal emelkedik a
tőzsdén.
Már tolong a sok haszonleső, a császári udvar „hű emberei", a szolgák, lakájok, udvari dámák,
asztalnokok, az államtanácsosok és az udvari méltóságok viselői, az egész új nemesség, amelyet Napóleon
a forradalom romjaiból emelt fel az előkelőség napfényes polcára. Ezeket a fehér liliom uralma alatt nem
fogadták szolgálatba, s nem engedték keresni. Mindenki gálába vágja magát, a tábornokok és tisztek
díszuniformisba bújnak, a dámák felrakják ékszereiket, ragyognak a diadémok és a rendjelek. Kinyitják,
előkészítik a termeket a gazda fogadására, gyorsan eltávolítják a királyi jelvényeket, a karosszékekről
eltűnik a fehér liliom, előkerülnek a napóleoni, méhekkel hímzett takarók és függönyök. Mindenki
iparkodik, hogy idejében a helyén legyen, hogy már az első pillanatban feltűnjék a „hűségesek" sorában.
Eközben beesteledik. A livrés szolgahad meggyújtja a gyertyákat és csillárokat, mint a nagy udvari
estélyeken. Az újból császárivá vedlett királyi palota ablakai fényözönbe borítják a nagy teret egészen a
Diadalívig. A Tuileriák kertjében óriási, nyüzsgő tömeg lesi a látnivalókat. Végre, este kilenckor, vágtató
lovak hintót röpítenek a palota udvarára. Jobbról, balról, elöl, hátul mindenféle rangú és rendű lovasok
veszik körül a hintót, kirántott karddal hadonászva. (Nemsokára használhatják fegyverüket Európa
hadseregei ellen!) Mint valami robbanás, úgy tör ki a tömegből a lelkes kiáltás: „Vive 1'Empereur!" A
fényárban úszó ablakok megzörrenve verik vissza a diadalordítást. Mámoros vihar sodorja előre az
embereket, mindenki a császári hintó felé tódul, a lovasok karddal próbálják megállítani az áradatot, a
tolongás életveszélyessé válik, a császárt majdnem agyonszorítja, elönti és eltapossa híveinek lelkesedése.
A katonák kiemelik a császárt a hintajából, és tisztelettel viszik a szent zsákmányt, a nagy hadistent az őr -
jöngő, tomboló, ordítozó embertömeg között, fel a lépcsőn, az ősi palotába. Katonái vállán, boldogságtól
remegő szívvel, lehunyt szemmel, az alvajárók átszellemült mosolyával az ajkán: így köt ki ismét
Franciaország trónján az a férfiú, aki húsz nappal ezelőtt elhagyatott száműzött volt a távoli Elba szigetén.
Napóleon utolsó diadala ez. Utoljára hág ilyen hihetetlen magasságba, utolszor lendül fel álomszerűen a
homályból a hatalom ragyogó ormaira. Utoljára csapja meg fülét a lelkesedés tengerszerű moraja, a
harsogó kiáltás - „Éljen a császár!" -, amit úgy szeret hallani. Néhány percig lehunyt szemmel, ámuló
szívvel átadja magát a hatalom édes mámorának. Azután bezáratja a palota ajtait, elküldi a tiszteket, és
beszólítja magához a minisztereket. Megkezdődik a munka. Meg kell védelmeznie azt, amit a Sorstól
ajándékul kapott.
Zsúfolt termek fogadják a császárt. De egy pillantás elég, hogy kiábránduljon. Nem a legjobbak, a
legfontosabbak, a legokosabbak azok, akik hívek maradtak hozzá. Sok udvaroncot lát és kíváncsiakat meg
állásra vadászókat; sok uniformist és kevés okos embert. Szinte valamennyi nagy marsall távol maradt,
még csak ki sem mentették magukat; nem jöttek el a régi bajtársak, akik felemelkedésének szemtanúi
voltak, kastélyukban maradtak, vagy átpártoltak a királyhoz, a legjobb esetben semlegesek, de többnyire
egyenesen ellenségekké váltak. A miniszterek közül hiányzik a legeszesebb és legtapasztaltabb:
Talleyrand. Nincsenek itt a császár fivérei és nővérei, akiket ő emelt trónra, nincs itt a felesége és nincs itt
a fia. Sok koncra éhes udvaroncot lát. Vére még bizsereg az ezerfejű tömeg üdvözlő ordításától, de tiszta,
hideg szelleme már keresztüllát a diadalmámor fátyolán, és felfedezi a háttérben ólálkodó veszedelmek
árnyait. Ekkor moraj támad az előszobában, csodálkozó és örvendező hangok özöne. A hímzett frakkok, és
uniformisok tömege kettéválik, tiszteletteljesen utat nyit egy most érkezettnek. Kocsi állt meg a kapu előtt,
és kiszállt belőle az otrantói herceg sápadt, szikár, közismert alakja. Eljött, de kissé késve; felkínálkozik,
de nem olyan tolakodón, mint az udvaroncok zöme. Közömbös arccal, lesütött szemmel, lassan és
nyugodtan lépked a jelenlevők sorfala közt Ez a jólismert, magától értetődő biztonság imponál az
embereknek, és lelkesedést ébreszt. „Helyet az otrantói hercegnek!" - kiáltják a szolgák. Akik jobban
ismerik, így ismétlik ezt a kiáltást: „Helyet Fouchénak, ő az, akire most Napóleonnak szüksége van." Már
meg is választották, a közvélemény már megnyilatkozott mellette, mielőtt még Napóleonnak ideje volna
gondolkodni rajta, hogy akarja-e, vagy sem. Nem folyamodóként jön, hanem mint valami hatalom: büsz-
kén és méltóságteljesen. Napóleon nem váratja, rögtön behívatja magához Fouchét, legrégibb miniszterét
és leghűségesebb ellenségét. Beszélgetésüknek most sincs fültanúja, mint ahogy nem tudunk semmi
pontosat legelső tárgyalásukról sem, amikor Fouché az Egyiptomból menekült fiatal tábornokot
konzulságra segítette, és hűtlen hívévé szegődött. De amikor egy óra múlva Fouché elhagyja a palotát,
már újra a császár minisztere. Most már harmadszor nevezték ki rendőrminiszternek.

A Moniteur másnap reggeli számában közli a hírt, hogy Napóleon kinevezte az otrantói herceget
miniszternek. De még alig száradt meg a nyomdafesték ezen az újságlapon, amikor mindketten --- a
császár is, a miniszter is - titokban már megbánták, hogy kapcsolatba kerültek egymással. Fouché
csalódott. Többet várt Napóleontól. Égő ambícióját nem elégíti ki már a rendőrminiszter kisebb
jelentőségű szerepe. 1796-ban Joseph Fouché, a kiközösített, nyomorgó, levitézlett jakobinus boldog volt,
hogy ilyen nagyszerű hivatalhoz juthatott; de 18I5-ben a dúsgazdag, népszerű otrantói herceg számára
nyomorúságos szinekúra ez. A siker megnövelte önérzetét. Most már csak a legnagyobb játék érdekli, a
nagy világjátszma, az európai diplomácia izgalmas hazárdjátéka, amelynél egy világrész a játékasztal, és
egész országok sorsa a tét. Tíz évig elzárta előle az utat Talleyrand, az egyetlen vele egyenrangú. Tíz évig
nem engedte Fouchét a játékasztalhoz ülni, de most jól el akar bánni Napóleonnal, Bécsbe tette át a
székhelyét, ott gyűjti egész Európa szuronyait a korzikai ellen. Fouché természetesnek tartja, hogy most
reá bízzák a külügyek intézését, mert hisz egyedül ő alkalmas erre a hivatalra. Napóleon azonban, aki
jogosan gyanakszik rá, hallani sem akar arról, hogy a legfontosabb tárcát erre az ügyes, de nagyon is
megbízhatatlan kézre bízza. A rendőr-minisztériumot is csak kénytelen-kelletlen adja át neki; tudja, hogy e
veszélyes becsvágyat valamivel foglakoztatni kell, különben intrikákba kezd. De még a rendőri ügyeknél
is kémet ültet a nyakába: kinevezi Fouché legnagyobb ellenségét, a rovigói herceget a csendőrség
főnökévé. Így megismétlődik a régi játék: Napóleon a maga rendőrével figyelteti a maga
rendőrminiszterét. És Fouché a császári politika mellett és mögött most is a saját politikai céljait tartja
szem előtt. A császár és a miniszter nyíltan csalja egymást. Kérdés, hogy ki fog győzni, az erősebb-e vagy
az ügyesebb, a forróvérű vagy a hidegvérű.
Fouché kedvetlenül fogadja el az állást, amit Napóleon felkínál neki. De elfogadja. E nagyszerű és
szenvedélyes szellemi játékosnak van egy tragikus fogyatékossága is: nem tud félreállni, egy óráig sem
tudja beérni azzal, hogy csak nézője legyen az izgalmas hazárdjátéknak. Folytonosan kezében akarja
tartani a kártyákat, keverni akar, csalni, félrevezetni, tromfolni. Kártyaasztal kell neki, mindegy, hogy kié,
a császáré, a királyé vagy a republikánusoké. „Avoir la main dans la páte", csak legyen benne a keze a
tésztában, az a fő. Jobb- vagy haloldalon, a királynál, császárnál: ilyen részletkérdés nem érdekli, csak
miniszter legyen, csak hatalma legyen. Sohasem lesz benne annyi erkölcsi erő, annyi büszkeség vagy csak
annyi józanság, hogy ne kapjon készséggel az elébe vetett hatalmi koncon. Minden szerepre vállalkozik,
amit rábíznak, semmit sem jelent neki az ember, az ügy - a játék a mindene.
Napóleon csak kényszerűségből veszi igénybe Fouché szolgálatait. Tíz év óta ismeri ezt a sötétben
bujkáló intrikust, és tudja, hogy nem szolgál senkit, csak játékszenvedélye sodorja. Egy pillanatig sem
kételkedik benne, hogy baj esetén Fouché úgy félrerúgja, mint egy döglött macskát, hogy éppen a leg-
veszélyesebb órában fogja elhagyni, elárulni, ugyanúgy, mint annak idején a girondistákat, a terroristákat,
Robespierre-t és a thermidoristákat, mint a jótevőjét, Barrast, a direktóriumot, a köztársaságot és a konzuli
kormányt. De Napóleonnak szüksége van rá, vagy azt hiszi, hogy szüksége van rá. Fouché a
használhatóságával bűvöli meg Napóleont. Fouché megharagítását életveszélyesnek érzi a császár. Nem
meri megkockáztatni, hogy ilyen bizonytalan helyzetben Fouché az ellenségei között legyen. Inkább a
kisebb veszélyt választja, és foglalkoztatja, hivatalokat ad a hűtlen szolgának. Később, Szent Ilona
szigetén, Fouchéra gondolva így szólt: „csak az árulóktól tudtam meg az igazat.” Mikor a legdühösebb
Fouchéra, akkor is értékeli ennek a mefisztói jellemnek különös képességeit. A zseni a legnehezebben a
szürke közszerűséget viseli el. Napóleon tudja, hogy Fouché megcsalja, de legalább mindig megérti. Mint
a szomjazó, aki a megmérgezett italnak sem tud ellenállni, úgy kap Napóleon Fouché után; inkább ezt az
okos és tehetséges árulót, mint hűséges tökfilkókat! Tízévi elkeseredett gyűlölet titokzatos módon néha
jobban összefűzi az embereket, mint a lanyha barátság.

Tíz évnél tovább szolgálta Fouché Napóleont, a miniszter az uralkodót, a talentum a zsenit. Tíz évig
mindig alul maradt. 1815-ben, a végső küzdelem idején tulajdonképpen Napóleon a gyengébb. Még
egyszer, utoljára átéli a dicsőség mámorát, kibontja sasszárnyait, és a távoli sziget vad szirtjei közül a
császári trónra száll. Az ellene küldött ezredek, még ha százszoros túlsúlyban vannak is, mihelyt
megpillantják a császár köpenyét, eldobják fegyvereiket. Hatszáz emberrel indul el, és húsz nappal később
hadsereg élén érkezik Párizsba. A tömeg üdvrivalgása között foglalja el a Tuileriákat, és a francia királyok
ágyában alszik megint. Ám másnap nemcsak álmából ébred, hanem ábrándjaiból is kijózanodik.
Császárnak nevezteti magát, a világ azonban, amelyet egykor leigázott, nem ismeri el többé urának. Hiába
ír leveleket és proklamációkat, amelyekben szenvedélyesen bizonygatja békés terveit, vállat vonnak rá,
mosolyognak, még válaszra sem méltatják. A császárhoz, a királyokhoz és hercegekhez kül dött követeit
elfogják a határon, és kíméletlenül ártalmatlanná teszik, mint közönséges gonosztevőket. Egyetlen levele
érkezik meg kerülő úton Bécsbe, ezt Metternich felbontatlanul dobja a tárgyalóasztalra. Napóleon körül
légüres tér támad, régi barátai és bajtársai szétszóródtak; Berthier, Bourrienne, Murat, Eugéne de
Beauharnais, Bernadotte, Augereau, Talleyrand vagy otthon maradnak a birtokukon, vagy az ellenséghez
pártolnak. Napóleon hiába csalja önmagát és a világot: fényűző módon újonnan berendezteti a császárné s
a római király lakosztályait, mintha csak napok kérdése volna a hazatérésük; holott a valóságban Mária
Lujza Neipperggel flörtöl, és a sasfiók gondos őrizet alatt osztrák ólomkatonákkal játszik Schönbrunnban,
Ferenc császár szeme előtt. Még Franciaország sem akarja a trikolórt elismerni. Felkelés délen, felkelés
nyugaton, a parasztok jóllaktak a szüntelen újoncozással, és megtámadják a csendőröket, akik lovakat
akarnak rekvirálni az ágyúk elé. A falakon gúnyos plakátok jelennek meg, amelyek Napóleon aláírásával
ilyen rendeleteket hirdetnek:
„I. §. Az ország köteles nekem évente háromszázezer emberi vágóállatot szállítani.
II. §. Szükség esetén a vágóhídra szánt emberbarmok számát felemelem hárommillióra.
III. §. A rendelkezésemre bocsátott áldozatokat postán kell a nagy mészárláshoz elküldeni."
 Kétségtelen, hogy a világbékére vágyik, és minden értelmes ember a pokolra kívánja Napóleont, ha
nem garantálja a békét. A legtragikusabb az, hogy a katonacsászár most, először életében maga is békét
akar a maga és a világ számára, ha meghagyják koronáját, de már nem hisz neki senki. A jó polgárok
féltik az értékpapírjaikat, és nem gyúlnak lángra a háborúra vágyó hivatásos katonák lelkesedésén.
Amikor Napóleon kénytelen-kelletlen választójogot ad a polgároknak, nyíltan arcul csapják, és éppen
azokat választják meg, akiket Napóleon tizenöt éven át üldözött, háttérbe szorított: Lafayette-et és
Lanjuinais-t, az 1792-es forradalmárokat. Napóleonnak sehol sincs szövetségese, kevés az odaadó francia
híve, legszűkebb körében sem talál egy megbízható embert, akitől tanácsot kérhetne. Idegesen,
rosszkedvűen bolyong az az üres palotában. Nem ura többé teljesen az idegeinek, elvesztette
rugalmasságát. Néha ordítva tombol, majd tompa letargiába süllyed. Nappal is lefekszik aludni, fáradt,
halálosan fáradt; nem a test fáradtsága ez, hanem a lélek ólmos bénulása. Carnot egyszer azon kapja rajta,
hogy szobájában ül, és könnyes szemmel, mereven nézi fiának, a római királynak az arcképét. Meghitt
emberei hallják, hogy panaszkodik: jó csillaga cserbenhagyta. Belső mágnese érzi, hogy túlhaladt a siker
zenitjén, akarata ingadozik. Csüggedten, kedvetlenül, igazi remény nélkül, minden megegyezésre készen
indul végre a harcba. Ő, az azelőtt mindig diadalmas. Ám Niké sohasem lebeg alázatosan lehajtott fő
fölött.

Tehát 1815-ben Napóleon csak árnyékcsászár, árnyékúr. Trónon ül, ezt a trónt azonban csak
kölcsönkapta a sorstól. Csupán a hatalom árnyékpalástját viseli. Ellenben Fouché, most erősebb, mint
valaha. Az ő erejét, amely ravasz, óvatos józanságból áll, megacélozta az idő, míg Napóleon szen-
vedélyessége felemésztette önmagát. Sohasem mutatkozik Fouché szellemileg hajlékonyabbnak,
intrikusabbnak, merészebbnek, mint ebben a száz napban, a császárság új kezdete és bukása közötti
időszakban. Feléje és nem Napóleon felé fordul minden tekintet, benne látja megmentőjét mindenki.
Valamennyi párt - hihetetlen jelenség! - jobban bízik benne, mint a császárban. XVIII. Lajos, Bécs,
London, a royalisták, a republikánusok Fouchét tekintik az egyetlen embernek, akivel tárgyalni lehet. A
békére és nyugalomra epedő világ többet vár Fouché hideg, számító realizmusától, mint Napóleon
szeszélyes, felvillanó és elhalványuló zsenialitásától. Akik „Bonaparte tábornokot" nem ismerik el
császárnak, Fouchét komoly diplomatának tartják, akinek személyes hitele van a politikai világban. A
császár követeit elfogják a határon, és börtönbe vetik őket, de az otrantói herceg titkos küldöttjeit nem
bántja senki. Wellington, Metternich, Talleyrand, Orléans, a cár és a királyok készségesen, a legnagyobb
udvariassággal fogadják Fouché embereit. Most egyszerre az számít a világpolitikában az egyetlen
megbízható játékosnak, aki eddig mindenkit becsapott.
Egy mozdulatára teljesül minden, amit akar. A Vendée fellázad, véres polgárháború fenyeget, de Fouché
egyetlen követe egyetlen megbeszéléssel megakadályozza a polgárháborút, lecsillapítja a lázongókat.
„Nem kár most francia vért ontani?" - mondja nyíltan. - „Várjatok néhány hónapig, és vagy megerősödik a
császár, vagy elbukik. Minek harcolni azért, ami valószínűleg harc nélkül az öletekbe hullik? Tegyétek
félre a fegyvert és várjatok!" A royalista tábornokok azonnal hallgatnak az okos, józan szóra, és megkötik
a kívánt egyezséget. A külföld és a belföld minden ügyében először Fouchéhoz fordul, a parlament
egyetlen határozatot sem hoz nélküle. Szinte a rendőrminiszter uralkodik a császár helyett. Napóleon most
már tehetetlen vele szemben. Kénytelen eltűrni, hogy szolgája megbénítja a karját, hogy az országos
választásokat a császár ellen irányítja, és republikánus parlamentet állít Napóleon despotikus akaratának
útjába. Hiába akarna megszabadulni tőle, elmúltak a régi, önkényúri idők, amikor az otrantói herceget egy
pár millióval nyugállományba lehetett küldeni, mint kényelmetlenné vált szolgát. Ma hamarabb taszítja le
a miniszter a császárt a trónról, mint a császár az otrantói herceget a miniszteri székből.
Amit Fouché ezekben a hetekben művel, az az önkényes, megfontolt, sokszínű és mégis világos politika
a világtörténelem diplomáciai csúcsteljesítményei, közé tartozik. Még személyes ellensége, az idealista
gondolkodású Lamartine is elismeréssel adózik Fouché machiavellisztikus lángeszének. „Meg kell adni,
hogy nehéz szerepében - írja Lamartine - ritka bátorságot és energiát tanúsított. Állandóan a fejével
játszott; ha Napóleonban felébred a harag vagy a szégyenérzet, vége Fouchénak. Veszélyes tojástáncot járt
az utolsó erőfeszítéseit kifejtő zsarnokság és az újjáébredő szabadság között. Veszélyes tojástáncot járt az
országot a maga érdekének feláldozó császár és a feláldozása ellen tiltakozó ország között. Fékezte a
császárt, hízelgett a republikánusoknak, megnyugtatta az országot, kacérkodott XVIII. Lajossal, tárgyalt a
külföldi udvarokkal, biztatta Talleyrand-t, magatartásával egyensúlyban tartotta a különböző ellentétes
erőket, egyszóval olyan nehéz, sokoldalú, hatalmas szerepet játszott, amely egyidejűleg nemes és aljas is
volt. A történelem még ma sem szentel kellő figyelmet tevékenységének. Szerepe nem vet kedvező fényt a
jellemére, nem lehet azonban kétségbe vonni hősiességét és hazaszeretetét. Egy alattvaló uralkodója mellé
lépett a magasba, a miniszter a szuverén fölé emelkedett, döntőbíró lett a császárság, a restauráció és a
szabadság között - kétszínűsége révén. A történelem, miközben elítéli Fouchét, előbb-utóbb el fogja
ismerni, hogy ezen drámai száz nap alatt merészen viselkedett, ügyesen bánt a pártokkal, nagyszerűen
intrikált; mindez a század legkiválóbb államférfiai közé emelné, ha lehetne valaki is nagy államférfi erény
és jellem nélkül."
Ilyen világosan ítél Lamartine, a költő, az államférfi, a kortárs. Másként, szigorúbban és
igazságtalanabbul ül felette tőrvényt a napóleoni legenda, amely ötven évvel később virult ki, amikor már
begyógyultak Európa sebei, felépültek a romba döntött városok, sírba szálltak a nyomorékok, és elporladt
a tízmillió halott a különböző csatatereken. Csakhogy minden hősi legenda érzelemvilága és gondolkodás-
módja olyan, mint a háborús időkben a front mögött biztonságban élő embereké. A front mögött nem
ismernek megalkuvást; semmibe sem veszik a szenvedéseket, amelyek másokra zúdulnak; olcsón és
kockázat nélkül hirdetik az erényt, a tömeges emberáldozatot, a feltétlen odaadást, az értelmetlen
hősiességet. A napóleoni legenda technikája csak a fehér és fekete színt ismeri; vagy „hősöket" ábrázol
vagy „árulókat"; nem tesz különbséget a bölcsességgel és energiával az országban rendet teremtő
Napóleon konzul és a későbbi Napóleon császár között, aki háborús mániából, személyes hatalmi vágyból
gyilkos kalandok sorozatába kergette a világot, és ilyen szavakat ejtett ki a száján Metternich előtt: „Az
olyan ember, mint én, fütyül egymillió ember életére." A legenda valóságos dantei haraggal az Infernóba
kárhoztat mindenkit, aki a saját vesztébe rohanó, becsvágyában őrjöngő császárt fékezni akarta. Aki nem
követte vakon és kritika nélkül kutya vagy rabszolga módjára: Talleyrand, Bourrienne, Murat - áruló
valamennyi! De köztük is Fouché a főbűnös, az advocatus diaboli. Napóleon rajongói szerint Fouché előre
eladta Napóleont XVIII. Lajosnak, és 1815-ben csak azért lépett be a kormányba, hogy hátulról, közvetlen
közelből, kényelmesen ledöfhesse a császárt. Állítólag már március 20-án, a király menekülésekor így
nyugtatta meg a royalistákat: „Mentsék meg a királyt, a monarchiát majd megmentem én." Azt is tudni
vélik, hogy mikor átvette a rendőrminisztériumot, bevallotta Sancho Panzájának: „Minden gondom az
lesz, hogy a császár valamennyi tervét megkontremináljam. Három hónap múlva erősebb leszek nála. Ha
addig nem lövet agyon, három hónap múlva térdre kényszerítem."
Ez a jóslat olyan pontosan bevált, hogy kétségtelen: utólag találták ki.
Aki feltételezi Fouchéról, hogy már eleve, mint XVIII. Lajos fizetett kémje lépett be Napóleon
minisztériumába, az alaposan lebecsüli őt, és teljesen félreismeri komplikált, titokzatos, démoni jellemét.
Igaz, hogy Fouché minden morál nélküli lény, machiavellista; el tudná követni ezt az árulást is, sőt
minden árulást. De az ilyen közönséges aljasság, az ilyen egyszerű trükk untatná izgalmas játékra vágyó
vakmerő szellemét. Túlságosan szimpla dolog volna számára egyetlen embert megcsalni, még ha azt az
egyet Napóleonnak hívják is. Mindenkit be akar csapni, mindenkit félre akar vezetni; senki se legyen
biztos benne. Sohasem cselekszik előre elhatározott terv szerint, Próteusz akar lenni, az átváltozások
istene, nem pedig egyenes vonalú intrikus, mint Franz Moor vagy III. Richárd - csak ez a sok színben
villogó, őt magát is meglepő szerep lelkesíti fel szenvedélyes diplomata természetét. Szereti a
nehézségeket önmaguk miatt, mesterségesen fokozza ezeket, nem egyszeresen áruló, hanem sokszorosan,
mindenki felé, gyökeresen az. Napóleon, aki legjobban ismerte, ezt mondja róla később, Szent Ilonán:
„Egyetlen igazi, tökéletes árulót ismertem - Fouchét!" Tökéletes áruló, igen, az. Nem alkalmi áruló,
hanem az árulás zsenije; az árulás nem szándéka, taktikája, hanem legmélyebb lényege. Talán legjob ban
akkor értjük meg, ha a háborúkból oly jól ismert kétfelé kémkedőkkel hasonlítjuk össze. Ezek a kémek
titkokat hordanak idegen hatalmaknak, hogy közben értékesebbeket szerezzenek tőlük, s ennél a
kétoldalú tevékenységnél végül maguk sem tudják, hová tartoznak. Mindkét hatalom fizeti őket, hűtlenek
mindegyikhez, csak a halálos, ördögi élvezethez, az idegrabló, halálos, izgalmas játékhoz hűségesek.
Csak akkor ébred fel bennük a józanész, amikor látják, hogy az egyik fél már közel van a győzelemhez.
Akkor aztán buzgón mellé állanak, és biztosítják maguknak a nyereséget. Csak ha a küzdelem eldőlt,
határoz Fouché. Így tesz a konventben, a direktórium alatt, a konzulok kormánya és a császárság ide jén.
A küzdelem alatt senki mellé nem áll, a küzdelem után a győzteshez csatlakozik. Ha Grouchy idején
érkezik, Fouché legalábbis egy időre lelkes híve volna Napóleonnak. De mivel Napóleon elveszti a csatát,
Fouché gyorsan hátat fordít neki. Nem is takargatja eljárását, cinikusan jelenti ki a saját magatartásáról:
„Waterloo árulta el Napóleont, nem én."

Mindenesetre meg lehet érteni, hogy Napóleont mérhetetlenül feldühíti minisztere kétszínű játéka.
Tudja, hogy ez alkalommal az ő feje a tét. A sápadt arcú, sovány, vézna miniszter minden reggel
megjelenik Napóleon nagy dolgozószobájában, és úgy, mint eddig, immár több, mint tíz éve, jelentést
tesz. Kitűnő, világos jelentést a helyzetről. Senki sem látja, a dolgokat jobban, mint ő, senki sem tudná
olyan élesen, világosan, áttekinthetően összefoglalni az eseményeket, mint ez a fölényes szellem.
Napóleon tudja ezt, de azt is tudja, hogy minisztere sok fontos dolgot elhallgat előtte. A császár más
forrásból pontosan értesül arról, hogy Fouchéhoz reggelente követek érkeznek a külföldi kormányoktól,
gyanús royalistákkal tanácskozik zárt ajtók mögött egész nap, még este is. Fouché minderről hallgat a
császár előtt. Valóban azért történik mindez - ahogyan Fouché el akarja hitetni -, hogy információkat
szerezzen? Vagy pedig titkon cselt sző? Borzalmas bizonytalanság annak, akit hajszolnak, akit min den
oldalról ellenség vesz körül.
Napóleon néha barátságos Fouchéhoz, máskor nyomatékosan figyelmezteti, ismét máskor durván
rátámad, gyanúsításokkal és fenyegetésekkel árasztja el, de hiába; az a keskeny száj nem árulja el titkait,
és az a nyugodt szem olyan érzéketlenül mered a levegőbe, mint az üveggolyó. Fouchét nem lehet
megközelíteni, nem lehet a gondolataiba és terveibe behatolni. Hogy foghatnám meg? - töpreng Napóleon
fogcsikorgatva. - Hogy tudhatnám meg, hányadán állok vele? Hogy ez az ember, aki minden kártyába
bepillant, engem árul-e el vagy az ellenségeimet?
Végre akad valami, amitől a helyzet tisztázását lehet remélni. A császár titkos rendőrsége, vagyis a
rendőrség, amely egyenesen Fouché megfigyelésével van megbízva, áprilisban megtudja, hogy egy bécsi
bank állítólagos hivatalnoka Párizsba érkezett, és felkereste az otrantói herceget. Az illetőt kinyomozzák,
elfogják, és -- természetesen Fouché tudta nélkül - az Élysée egyik pavilonjába viszik. Napóleon jelenlété-
ben vallatják, főbelövéssel fenyegetik, és addig ijesztik, míg be nem vallja, hogy vegytintával írt levelet
hozott Fouchénak Bécsből. A levelet Metternich írta, és felszólítja benne Fouchét, hogy küldjön valakit
bizalmas megbeszélésre Bázelba. Napóleon tajtékzik a dühtől. Miniszterének egy ellenséges miniszterrel
való ilyen irányú levelezése nyílt hazaárulásnak számít. Első gondolata természetesen az: azonnal
letartóztatni a hűtlen szolgát, és lefoglalni a papírjait. De bizalmasai lebeszélik: még semmi bizonyíték a
kezükben. Kétségtelen, hogy a mindig óvatos otrantói herceg papírjai között nem lehet majd
cselszövésének egyetlen nyomára sem bukkanni. Napóleon elhatározza, hogy mielőtt valamit csinálna,
próbára teszi Fouché hűségét. Azonnal magához hívatja, és nála szokatlan, ügyes színleléssel, amit
Fouchétól tanult, megkérdezi tőle, hogyan vélekedik: vajon nem lehetne-e Ausztriával valami úton-módon
béketárgyalásokat kezdeni? Fouché nem is sejti, hogy a bécsi futárt elfogták, és hogy mindent kivallott.
Kitérő választ ad, egyetlen szóval sem említi Metternich levelét. Napóleon elbocsátja Fouchét, látszólag
nyugodtan, közömbösen, de most már teljes mértékben meggyőződött minisztere aljasságáról. Hogy
leleplezze, mérhetetlenül elkeseredett hangulatban moliére-i komédiába illő rafinált jelenetet eszel ki. A
bécsi futár elárulta a titkos jelszót, amely arra szolgál, hogy Fouché kiküldöttje igazolhassa magát
Metternich embere előtt. Napóleon a maga emberét küldi el a bázeli találkozóra, mint Fouché
megbízottját. Az osztrák küldött gyanútlanul tárgyal majd Napóleon emberével. Végre tudni fogja a
császár nemcsak azt, hogy Fouché elárulta-e, hanem azt is, hogy milyen mértékig. Még aznap este elutazik
Napóleon küldöttje; két nap múlva le fog lepleződni, saját csapdájába fog esni Fouché.
De akármilyen fürge Napóleon, kígyót vagy angolnát fogni nem könnyű dolog. A császár rendezte
komédiának, mint minden tökéletes vígjátéknak, egy másik cselekménye is van, mintegy kettős talajon áll.
Ha Napóleon kontrakémet tart Fouché megfigyelésére, Fouchénak rekontrakémei vannak Napóleon
szemmel tartására. Azok az írnokok, lakájok, cselédek, akiket Fouché pénzel, éppoly szorgalmasan
hallgatóznak, mint a császár spionjai. Napóleon embere elutazik
Bázelba, hogy a Három Király Szállodában Metternich küldöttjével találkozzék. De Fouché még aznap
este értesül a dologról. S az, akit meg akarnak lepni, maga lepi meg gaz dáját. Másnap reggel a napi
jelentés közben hirtelen közömbösen a homlokához kap, mint olyan ember, aki megfeledkezett valami
teljesen jelentéktelen dologról: „Ah, igen, Sire, majdnem elfelejtettem megemlíteni ... tegnap levelet kap-
tam Metternichtől... még nem értem rá foglalkozni vele, hiszen az embernek fontosabb ügyei is vannak ...
aztán a küldönc nem hozta magával a port, amivel olvashatóvá lehet tenni az iratot. Először csalásra
gyanakodtam. Így csak ma teszek jelentést Felségednek." Erre a császár már nem tudja türtőztetni magát.
„Maga, Fouché, áruló! - rivall rá. - A leghelyesebb volna, ha felköttetném." „Azt hiszem, Felséged téved"
- feleli a miniszter rendületlen nyugalommal.
A császár dühöng, de nem tehet semmit. Ravasz, váratlan vallomása révén Fra Diavolo megint kicsúszott
a markából. Két nap múlva megjön a küldött is Bázelból, és nem hoz semmi döntő bizonyítékot. Az
osztrák megbízott szavaiból az világlik ki, hogy Fouché óvatos, rafinált módon nem kötötte le magát
véglegesen senkinek sem, csak megint kedvenc játékát űzte ura háta mögött: minden lehetőséget egy
kézben egyesített. Ettől eltekintve a bázeli út tanúsága nagyon kellemetlen; a hatalmak bármilyen francia
kormányt szívesen elismernek, csak Napóleonnal nem akarnak szóba állni. A császár dühösen az ajkába
harap. Ereje megbénult. Tőrbe akarta ejteni titkos ellenségét, de önmagát sebezte meg e sötétben vívott
párharcban.

Napóleon tudja, hogy Fouché sakkhúzása folytán elmulasztotta a kellő pillanatot. „Világos, mint a nap,
hogy elárul. Sajnálom, hogy nem kergettem el rögtön, mielőtt még közölte volna, hogy Metternichhel
levelez. Elszalasztottam a kedvező alkalmat, és most nincs ürügyem rá, hogy kidobjam. Elhíresztelné
mindenfelé, hogy zsarnok vagyok, aki gyanakvásának mindent feláldoz." Így nyilatkozik Napóleon egy
bizalmas embere előtt Fouchéról. Világósan látja, hogy alulmaradt a párbajban, de tovább küzd, az utolsó
pillanatig; vagy magához akarja mégis láncolni kétszínűi ellenfelét, vagy pedig valahogy mégis leleplezni
és szétzúzni. Minden követ megmozgat. Próbálkozik barátságos, bizalmas szavakkal, elnézéssel,
óvatossággal, de erős akarata visszapattan e hideg, simára csiszolt kövön: a gyémántot szét lehet zúzni, el
lehet dobni, de nem lehet áthatolni rajta. Annyira gyötri a gyanú, hogy idegei felmondják a szolgálatot.
Carnot leírásából ismerjük azt a jelenetet, amely drámai módon elárulja Napóleon tehetetlen haragját
kínzója iránt. „Ön elárul engem, herceg, bizonyítékom van rá!" - kiált Napóleon a minisztertanács egyik
ülésén Fouchéra, aki nyugodtan ül a helyén. Felkap egy elefántcsontnyelű papírvágó kést az asztalról:
„Fogja ezt a kést, és döfje a szívembe! Ez sokkal lojálisabb volna, mint az, amit tesz! Ha akarnám, főbe
lövethetném magát, és mindenki helyeselné! És tudja, miért nem teszem? Mert megvetem, mert
értéktelennek tartom!" Gyanakvása immár dühvé vált, megkínzottsága gyűlöletté. Sohasem fogja Fouché-
nak elfelejteni, hogy ily kihívóan viselkedett. Fouché tudja ezt. De azt is tudja, hogy a császár hatalmi
lehetőségei szegényesek. „Legfeljebb négy hétig dühönghet még" - mondja megvetőleg egyík barátjának.
Ezért eszébe sem jut közeledni hozzá. A döntő ütközet után egyiküknek el kell tűnnie a színpadról: neki
vagy Napóleonnak. Tudja: Napóleon kijelentette, hogy a győzedelmes ütközet hírét Párizsba vivő
követnek az ő elbocsátó levele, esetleg elfogatási parancsa is a tarsolyában lesz majd. S mintha az idő húsz
évvel visszafordult volna: 1793-ban is azt mondta a leghatalmasabb ember, Robespierre: tizennégy napon
belül le kell hullania egy főnek, az övének vagy a Fouchéénak. Otranto hercege azonban azóta magabiztos
lett. Amikor egy barátja figyelmezteti, hogy óvakodjék Napóleon haragjától, fölényesen emlékezteti
Robespierre fenyegetésére, és mosolyogva fűzi hozzá; „Az ő feje hullt le."

Június i8-án hirtelen megszólalnak az ágyúk az Invalidusok dómja előtt. Párizs lelkesen felfigyel: tizenöt
év óta ismeri ezt az érces jeladást. Győzelmes csatát vívott a francia hadsereg. A Moniteur arról számol be,
hogy a császár szétverte Blücher és Wellington seregeit. Lelkes tömeg lepi el a boulevard-okat. A pár
nappal ezelőtt még ingadozó hangulat hirtelen lelkesen Napóleon mellé csap át. Csak a tőzsde fi nom
barométere mutat mást; a járadék négy ponttal esik, mert Napóleon győzelme a háború meghosszabbítását
jelenti. És talán csak egy ember van, akinek lelke megremeg az ágyúlövésekre - Fouché. A császár
győzelme a fejébe kerülhet.
De tragikus irónia: ugyanabban az órában, amikor a párizsi ágyúk üdvlövései francia győzelmet
hirdetnek, Waterloonál az angol ágyúk már szétverték a francia gyalogságot és a császári gárdát; míg a
gyanútlan Párizst kivilágítják, a porosz lovasság vágtatva üldözi a menekülő francia sereget.
A gyanútlan Párizs még egy napig vigad. Csak huszadikán szivárognak be az első vészhírek. Sápadtan,
reszkető ajakkal nyugtalanító híreket súgnak egymás fülébe az emberek. A tőzsdén és a kaszárnyákban,
mindenütt a katasztrófáról beszélnek, bár az újságok bénultan hallgatnak. Mindenki morog, panaszkodik,
remél, tétovázik a hirtelen megrémült fővárosban.
Csak egy valaki cselekszik: Fouché. Természetesen ő az első, aki megtudja a waterlooi csata
eredményét. Napóleont már csak terhes hullának tekinti, amelyet gyorsan el kell takarítani az útból. Egy
pillanatig sem vesztegel, rögtön, hozzálát a sírásáshoz. Levelet ír Wellington hercegnek, és ugyanakkor,
amikor érintkezésbe lép a győztessel, figyelmezteti a képviselőket is, hogy legyenek résen, mert a hazatérő
Napóleon első dolga alkalmasint az lesz, hogy hazaküldi őket. „Dühödtebben tér majd vissza, mint valaha
is, és azonnal diktatúrára fog törekedni." Ennek gyorsan útját kell állni! Estére már megdolgozta a
parlamentet, megnyerte a minisztertanácsot a császár ellen. Már kicsavarta Napóleon kezéből az utolsó
lehetőséget arra, hogy újra kezébe ragadja a hatalmat, s mindezt, mielőtt még Párizsba érkezett volna. A
helyzet ura már nem Bonaparte, hanem végre, végre Joseph Fouché.
Közvetlenül hajnal előtt rozoga kocsi robog át Párizs kapuján, s az Élysée felé tart. A császár ül benne
az éj fekete köpenyébe burkolózva. (A császári hintó a császár kardjával és irataival együtt Blücher
zsákmánya lett.) Napóleon hat nappal ezelőtt, hadparancsában patetikusan kijelentette: „Minden bátor
francia számára most csak két út áll szabadon: győzni vagy meghalni." Waterloonál és Lignynél valóban
meghalt érte hatvanezer ember, de a császár maga nem győzött, és nem is halt meg. Hazasietett a
csatatérről, mint annak idején Egyiptomból és Oroszországból, hogy megmentse a hatalmát. Most az út
végén lassabban hajtatott, hogy titkon, a sötétség leple alatt érkezzék Párizsba. És ahelyett, hogy a
Tuileriák császári palotájában Franciaország képviselői elé lépne, a kisebb, félreeső Élysée-palotába tér pi-
henni,
Fáradt, elgyötört, bomlott idegzetű ember száll ki a kocsiból. Értelmetlen, összefüggéstelen szavakat
dünnyög, magyarázatokat és mentségeket keres, készül az elkerülhetetlen jelenetre. A forró fürdőtől kissé
felfrissül, csak ekkor hívja össze a tanácsot. A tanácsosok tiszteletteljes arccal, de bel sejükben minden
respektus nélkül, szánalom és felháborodás között ingadozva hallgatják a megvert vezér lázas és kusza
dadogását. Százezer emberről fantáziál ismét, akiket gyorsan össze akar toborozni, a luxuslovak
rekvirálásáról. Azt mondja, hogy tizennégy nap alatt hatalmas hadsereget állít szembe a szövetségesekkel.
A miniszterek, közöttük Fouché is, lehorgasztják a fejüket. Tudják, hogy a kifacsart országból még száz
embert sem lehet kicsikarni, hogy ezek a szavak egy titáni akarat utolsó lázas rángatózásai. Az óriás
agonizál, de nem, nem akar meghalni. Miként Fouché megjósolta, most diktatúrát követel, a maga
kezében akar egyesíteni minden katonai és politikai hatalmat. Talán csak azért követeli, hogy a
miniszterek megtagadják tőle, és a történelem ítélőszéke előtt rájuk háríthassa a hibát, hogy elszalasztották
a győzelem utolsó lehetőségét.
A miniszterek azonban óvatosan nyilatkoznak. Restellenék kemény szóval megbántani ezt a szenvedő,
félőrült lázbeteget. Csak Fouchénak nem kell beszélnie. Minek beszéljen, amikor már cselekedett, és
minden intézkedést megtett, hogy megakadályozza Napóleon utolsó kísérletét. Tárgyilagos érdeklődéssel
figyeli a császár szavait, mint az orvos, aki a reménytelen beteg utolsó, vad vonaglásait nézi, és kiszámítja,
hányat verhet még a szíve, hányszor lüktethet még a pulzusa, mielőtt végleg megáll. Részvét nélkül
hallgatja e hiábavaló, lázas beszédet; az ő sápadt ajka egy szót sem ejt. Halni készülő, elveszett ember, mit
számít, amit mond! Beszélj, add ki a lelkedet! Fouché tudja, hogy mialatt a császár saját szavaitól
megrészegszik, hogy vad fantáziálásával a jelenlevőket is megrészegítse, ezer lépéssel odébb, a Tuileriák
palotájában már összegyűltek a képviselők, hogy könyörtelenül, logikusan határozzanak, Fouché
kívánsága és akarata szerint.
Mint thermidor g-én, úgy ezen a június 2-i képviselőházi ülésen sem vesz részt Fouché személyesen.
Elég az, hogy megcsinálta a haditervet, felállította ütegeit a sötétben, s kiválasztotta a támadásra a
megfelelő pillanatot és - a megfelelő embert. Napóleont tragikus, szinte groteszk ellenlábasa, Lafayette
fogja ledöfni. Az amerikai szabadságharc hőse huszonöt évvel ezelőtt, két világrész babérjától koszorúzot -
tan, már fiatalon megismerkedett a dicsőség és hatalom mámorával; a forradalom zászlóvivője, az új
eszmék bajnoka és a nép dédelgetett kedvence volt. S akkor hirtelen kilépett a semmiből, Barras
hálószobájából egy kis korzikai fiatalember, egy kopott, ismeretlen hadnagy; két év alatt mindent a kezébe
kaparintott, amit Lafayette megépített és elkezdett; elrabolta Lafayette helyét, hírnevét, népszerűségét!
Ilyesmit nem lehet elfelejteni! A hős márki azóta duzzogva gubbaszt birtokán, míg a másik hímzett
császári köpenyben egész Európa uralkodóinak hódolatát fogadja, és a régi nemesi uralom helyett bevezeti
a zseni új, még súlyosabb zsarnokságát. Ez az egyre magasabbra emelkedő új nap a kegy egyetlen sugarát
sem küldi a magányos vidéki birtokra. Ha Marquis de Lafayette véletlenül Párizsba vetődik, egyszerű
ruhájában teljesen elvész az aranysujtásos új generálisok közt. A marsallok, akik vértengeren gázoltak át a
rangjukért, ügyet sem vetnek a régi nagyságra. A császár, ez a jöttment, alig vet rá egy pillantást.
Lafayette-et elfelejtették, senki sem említi a nevét húsz hosszú éven át. Megőszül, daliás alakja szikár lesz,
összeszárad; nem hívják a hadseregbe, nem hívják a szenátusba, megvetően hagyják, hogy rózsát ültessen,
és krumplit kapáljon La Grange-ban, kis birtokán. Nem, aki nagyra törő, ezt nem bocsáthatja meg soha.
Amikor I8 r 5-ben a nép visszaemlékezik a forradalomra, és Lafayette-et, régi kedvencét képviselővé
választja, Napóleon kénytelen szóba állni vele; a kopott hős ekkor hidegen és elutasítón válaszol, sokkal
büszkébb, nyíltabb és becsületesebb, semhogy gyűlöletét elleplezné.
Most, hogy Fouché előre taszítja, kitör belőle, és szinte erőként, okosságként hat a visszafojtott harag.
A régi vezér hangja újra felcsendül a szónoki emelvényen. „A szabadság régi barátai meg fogják ismerni
a hangomat, amely nagyon sokáig hallgatott. Ha most megszólal, vészharang legyen, amely a haza
veszedelmére figyelmeztet. De módotokban van, s csak nektek van módotokban megmenteni a hazát!"
Sok-sok év óta most hangzik el újra először ez a szó: szabadság! És ez a szó most a Napóleontól való
megszabadulást jelenti. Lafayette indítványa előre meghiúsít minden államcsínyt, minden kísérletet a
kamara feloszlatására. Lelkesedéssel kimondják, hogy a népképviselet permanenciában marad, és
hazaárulónak bélyegez mindenkit, aki feloszlatását meg merné kísérelni.
Hogy ez az üzenet kinek szól, azt igazán nem lehet félreérteni. Amint Napóleon meghallja, úgy érzi,
mintha ököllel az arcába csaptak volna. „Szét kellett volna kergetnem őket, még mielőtt kimentem a
harctérre - mondja dühösen -, most már késő." Pedig még nem késő. Ha Napóleon most lemond, egy
tollvonással biztosíthatja fiának a császári trónt, magának a szabadságot. Ha átsietne az Élysée-bőt az
ülésterembe, még rákényszeríthetné akaratát a tétovázó nyájra. De itt megint azzal a csodálatos
jelenséggel találkozunk, amelyre számtalan példát szolgáltat a történelem: hogy éppen a legenergikusabb
férfiak baj esetén, döntő pillanatban különös határozatlanság martalékai lesznek, mintha lelkük hirtelen
megbénulna. Wallenstein a bukása előtt, Robespierre a thermidor 9-ére virradó éjszakán akkor veszti el a
tetterejét, amikor a legmeggondolatlanabb cselekvés is többet érne a habozásnál. Napóleon tárgyal,
vitatkozik; abban az órában, amely eldönti a jövőjét, felhánytorgatja a múlt hibáit, szaval, fantáziál, beszél,
igazi és álpátosszal, de bátorságról nem tesz tanúságot. Beszél, de nem cselekszik. És mintha a történelem
folyton megismétlődnék, mintha az analógia nem volna a politikában a legveszélyesebb hiba,
Napóleon most is fivérét, Lucient küldi el, szónokként a képviselők meggyőzésére, mint brumaire I8-án.
De akkor Lucien a győztes Napóleon nevében beszélt, és elszánt generálisokra, keménymarkú
gránátosokra támaszkodhatott. És Napóleon elfelejtett még valamit: e két esetet nemcsak tizenöt év, de
tízmillió halott is elválasztja egymástól. Amikor Lucien a szónoki emelvényre lép, és azzal vádolja a
francia népet, hogy a testvérét hálátlanul cserbenhagyja, Lafayette-bőt kitör a csalódott nemzet elfojtott
haragja mészártójával szemben, és robbanó erejű, szenvedélyes, felejthetetlen szavai, mint a puskaporos
hordóba csapó villám, egy csapással semmivé teszik Napóleon minden reményét. „Micsoda? - kiált
Lucienre. - Szemünkre meri vetni, hogy nem hoztunk elég áldozatot az Ön fivéréért? Nem gondol
gyermekeink porladó csontjaira, amelyek világszerte hirdetik hűségünket? Tíz év alatt hárommillió
francia férfi pusztult egy ember kedvéért Afrika sivatagjaiban, a Tajo és a Guadalquivir partjain, a
Visztula mentén és Moszkva hómezőin! Egy emberért, aki még ma is vérünkkel akarja locsolni egész
Európát! Most az a mi szent kötelességünk, hogy megmentsük a hazát!" A zúgó tapsvihar, amely
Lafayette szavaira kitör, figyelmeztethetné Napóleont, hogy legfőbb ideje önként lemondani. De úgy
látszik, nincs nehezebb dolog a földön, mint búcsúzni a hatalomtól. Napóleon habozik. És e habozás
miatt elveszti szabadságát, és fia a trónt.
De Fouché most már nem hajlandó várni. Ha Napóleon nem akar önként menni, akkor meneszteni kell!
Csak jól kell hozzálátni, nem lesz nehéz munka. Fouché éjjel rábeszéli a befolyása alatt álló képviselőket.
 Másnap korán reggel a kamara parancsolón követeli Napóleon lemondását. De még ez sem hangzik
eléggé érthetően annak a fülében, akinek lelkébe beitta magát a hatalom mérge. Napóleon még min dig
ide-oda tárgyal, mire Lafayette, Fouché sugalmazására, kimondja a döntő szót: „Ha a lemondás nem
történik meg, trónfosztást fogok indítványozni."
Egy órai gondolkodási időt adnak a világ urának; hatvan percig még alkalma van a méltóságteljes
visszavonulásra. De miként 18I4-ben Fontainebleau-ban a generálisok előtt, most is színpadias
jeleneteket rögtönöz, ahelyett, hogy politikai tettekre használná az időt. „Erőszakkal fenyegetnek? - kiált
fel megbotránkozva. - Most már igazán nem engedek nekik! A kamarajakobinusok és nagyravágyók
bandája, amelyet már régen le kellett volna leplezni a nemzet színe előtt, amelyet szét kellett volna
kergetnem! De amit eddig nem tettem meg, még megtehetem!" A valóságban csak azt akarja, hogy még
sürgetőbben kérjék, s így még nagyobbnak lássék áldozatos cselekedete. S valóban, éppúgy, mint 10-ben
a generálisok, most a miniszterek igyekeznek kíméletesen rábeszélni. Csak Fouché hallgat. Egymás után
érkeznek a hírek. Az óramutató könyörtelenül futja körútját. Végre a császár - miként a szemtanúk
mondják - szenvedélyes gyűlölettől izzó és egyúttal gúnyos pillantást vet Fouchéra. „Közölheti az
urakkal - veti oda neki megvetően -, hogy nyugodjanak meg, eleget teszek óhajtásuknak." Fouché
szemrebbenés nélkül néhány sort ír egy darab papírra, és átküldi a kamarába bizalmasainak. Napóleon a
szomszéd szobába megy, hogy Luciennek tollba mondja a lemondását.
Néhány perc múlva visszatér. Kinek adja át a történelmi jelentőségű okiratot? Szeme megakad Fouchén,
aki megindultság nélkül, hóhérarccal áll a helyén, mint Hermész, az istenek kérlelhetetlen hírnöke. A
császár szó nélkül átnyújtja neki a papírlapot, neki, akinek oly nagy része volt ez irat kikényszerítésében.
Fouché némán átveszi a nehezen kiharcolt okmányt, és mélyen meghajol.
Ez az utolsó meghajlása Napóleon előtt.
Fouché mostanáig nem jelent meg a kamara ülésein. De miután a harc eldőlt, belép. Kezében a császár
lemondó nyilatkozatával lassan, nyugodtan felmegy a szónoki emelvényre, kemény, keskeny intrikus
kezében talán remeg a papírlap, mert győzött, másodszor is legyőzte Franciaország leghatalmasabb
emberét. Ez a június 22-e számára thermidor 9-e megismétlése. Halálos csendben kezd beszélni; hidegen,
megindultság nélkül néhány búcsúztató szót mond egykori gazdájáról, néhány olcsó papírvirágot tesz a
frissen hantolt sírra. Ezzel aztán elég is a szentimentalizmusból. Nem azért csavarta ki a hatalmat az óriás
kezéből, hogy más kaparintsa meg. Most ki kell használni a pillanatot, ütni kell a vasat, hogy évek óta
sóvárgott célját elérje. Azt indítványozza a kamarának, hogy válasszon öttagú direktóriumot a kormány
ideiglenes vezetésére. Biztosra veszi, hogy a megválasztottak között lesz. Ám ismét az a veszély
fenyegeti, hogy elveszti az oly régóta áhított önállóságot. Sikerül ugyan alattomosan megakadályoznia
vetélytársa, Lafayette megválasztását, Lafayette-ét, aki nyíltságával és forradalmi meggyőződésének
hevességével kitűnő faltörő kosnak bizonyult. De az öt tag közül Carnot 324 szavazatot kapott, míg
Fouché csak 293-at, úgyhogy az ideiglenes kormányelnöki széke kétségtelenül Carnot-t illeti meg.
Fouché azonban, ez a ravasz hazárdjátékos, a döntő pillanatban pompás trükkel segít magán. A
szavazatok száma szerint Carnot az elnök, s Fouché most is, ebben a kormányban is csupán a második
lenne, pedig első akar lenni, korlátlan úr. Így rafinált cselhez folyamodik. Amikor az öttagú tanács összeül,
és Carnot el akarja foglalni az őt megillető elnöki széket, Fouché a világ legtermészetesebb hangján azt
indítványozza, hogy a tanács „alakuljon meg". „Hogy érti ezt?" - kérdezi Carnot csodálkozva. „Hát...
-feleli naivul Fouché -, hogy tartsuk be a szokásos formalitásokat... válasszunk elnököt és jegyzőt. Én a
magam részéről természetesen önre szavazok, önt kívánom elnöknek" - fűzi hozzá megjátszott
szerénységgel. „Én meg önre adom a szavazatomat" - feleli az udvarias Carnot gyanútlanul.
Csakhogy Fouché az ülés előtt két tagot titokban már „megdolgozott", és így Carnot °szavazatával
együtt három szavazatot kap az öt közül. Carnot jóformán még rá sem eszmél arra, hogy milyen csúnyán
kijátszották, amikor Fouché már elfoglalja az elnöki széket. Napóleon és Lafayette után szerencsésen
Carnot-t is becsapja, a legnépszerűbb embert, és ő, a legravaszabb kerül a kormánykerék mellé. Öt nap
alatt, június 13-tól 18-ig a császár elveszti a hatalmat, és öt nap alatt, 17-től 22-ig Fouché megszerzi azt;
Fouché ma nem szolga többé, hanem első ízben Franciaország korlátlan ura; isteni szabadságban élvezheti
a világpolitika imádott, lelkét mélyen felkavaró játékát.
Első intézkedése: eltávolítani a császárt! Bonaparténak még az árnyéka is nyugtalanítja Fouchét. Mint
ahogy Napóleon nem érezte magát nyugodtan, amíg ez a kiszámíthatatlan Fouché Párizsban tartózkodott,
Fouché is arra törekszik, hogy Napóleont minél előbb, minél messzebb küldje. Nem tárgyal vele
személyesen, nem szereti a szentimentálisjeleneteket; egyszerűen írásban juttatja el hozzá rendelkezéseit.
Eleinte igyekszik jóindulatot mutatni, később eldobja a jóakarat e vékony leplét is, részvétlenül érezteti a
bukott uralkodóval, hogy milyen tehetetlen. Szó nélkül a papírkosárba dobja a császár búcsú
Proklamációját, amelyet a császár a hadsereghez intézett. Napóleon másnap türelmetlenül kinyitja a
Moniteur friss számát, és megdöbbenve konstatálja, hogy katonáihoz intézett búcsúszózata nem jelent
meg benne. Fouché letiltotta. Fouché parancsol Napóleonnak! Napóleon eleinte nem is tudja elhinni, hogy
volt szolgája ilyen arcátlanságra vetemedett. De lassanként megismerkedik Fouché vasöklével, amely
kitaszigálja Párizsból, egyelőre Malmaisonba. Ott Napóleon makacskodni kezd, és nem akar továbbmenni,
bár Blücher dragonyosai közelednek, és Fouché jóformán minden órában egyre vadabbul sürgeti, hogy
legyen végre esze, és tűnjön el a porondról. De minél inkább érzi bukását, annál görcsösebben
kapaszkodik Napóleon a hatalomhoz. Az utolsó pillanatban, mikor már készen áll az udvaron az
utazókocsi, Napóleon nagyszerű gesztusra határozza el magát. Ajánlkozik, hogy közönséges tábornokként
a hadsereg élére áll, és új offenzívát indít, nem mint császár, hanem mint egyszerű katonatiszt, hogy még
egyszer győzzön, vagy pedig elvesszen a csatatéren. A józan Fouché azonban nem veszi komolyan az
ilyen romantikus ajánlatokat. „Tréfát űz velünk ez az ember? - kiáltja dühösen. - Jelenléte a hadsereg élén
Európa újabb kihívása lenne; emellett Napóleon jelleme miatt nem bízhatunk abban, hogy közömbös
marad, ha a hatalomról van szó."
Durván leszidja a tábornokot, aki az üzenet közvetítésére vállalkozott, ahelyett, hogy Napóleont azonnal
eltávolította volna. Megparancsolja: azonnal szállítsák el a volt császárt. Napóleont válaszra sem méltatja,
legyőzött, bukott emberekkel nem szokott teketóriázni.
Az otrantói herceg ötvenhat éves, amikor a hatalom csúcsára érkezik. Milyen regényes, tekervényes
pályát futott be egy negyed évszázad alatt! A sápadt kis szatócsfiúból tonzúrás, komor szemináriumi
tanító lett, majd néptribun és prokonzul, aztán herceg, a császár cselédje, most aztán nem szolga többé,
hanem Franciaország ura! Az intrika legyőzte az eszmét, az ügyesség a zsenit. Halhatatlan férfiak egész
nemzedéke hullott el körülötte: Mirabeau meghalt, Marat gyilkosság áldozata lett, Robespierre,
Desmoulins, Danton a guillotine bárdja alatt vérzett el, konzultársával, Collotval Guayana szigetén
halálos láz végzett, Lafayette elszalasztotta az érvényesülés második lehetőségét is. Akik társai voltak a
forradalom idején, mind, mind eltűntek. S míg Fouché most a döntő hatalom Franciaországban, s minden
párt bizalma feléje fordul, Napóleon, a világ ura, álruhában, hamis útlevéllel, mint egy kis generális
titkára szökik a tengerpart felé; Murat-ra és Ney-re főbelövetés vár; a Napóleon kegyelméből trónra
kapaszkodott kiskirályok földönfutó koldusokként bujdokolnak rejtekhelyről rejtekhelyre. Egy egész
glóriás nemzedék rövid tündöklés után lezuhant a sötétségbe, egyedül Fouché emelkedett fel, és ragyog;
most aratja türelmes, kitartó vakondokmunkájának gyümölcseit. A kamara, a szenátus, a minisztérium
hajlékony viasz a kezében; a nagyhangú generálisok reszketnek a nyugdíjukért, és bárányszelídséggel
követik az új elnök intézkedéseit. A polgárság és nép bízik benne, intésére vár. XVIII. Lajos követet küld
hozzá, Talleyrand üdvözli, Wellington, a waterlooi győző bizalmas tárgyalásokba bocsátkoznak vele - a
világtörténelem szálai első ízben futnak nyíltan Fouché kezébe.
Roppant feladat vár rá: a megvert országot megvédelmezni a bevonuló ellenség mohóságától, a
patetikus, de céltalan további ellenállást megakadályozni, kedvező békefeltételeket kicsikarni, megfelelő
államformát és megfelelő államfőt találni, a káoszt megszüntetni és tartós rendet teremteni. Mind e
feladatok mesteri ügyességet, a szellem hallatlan gyorsaságát követelik. Mindenki elveszti a fejét, de
Fouché emberfölötti energiával és csodálatos biztonsággal halad a maga útján. Mindenkivel barátkozik, és
mindenkit félrevezet, csak sokirányú, sokoldalú tervét követi rendületlenül; csak azt teszi, amit ő maga
helyesnek és hasznosnak lát.

A parlament előtt Napóleon fiát támogatja, Carnot szemében hű köztársaságinak tünteti fel magát, a
szövetségeseknél az orleáns-i herceg híveként szerepel, titokban azonban XVIII. Lajos malmára hajtja a
vizet. Finom, alig észrevehető lavírozással - még közvetlen környezete sem látja, merre tart - átevez a
royalisták vizére, és óvatosan kezükre játssza a rábízott hatalmat, mialatt a minisztertanácsban és a ka -
marában még rendületlenül adja a bonapartistát és a republikánust. A jó pszichológus nem is választhat
más utat; csak gyors kapituláció és a régi királyság helyreállítása teremthet nyugalmat, békés átmenetet,
szerezhet kíméletes békefeltételeket az ezer sebből vérző, ellenséges csapatoktól elárasztott országnak. A
realizmus iránti erős érzékével Fouché - egyedül ő - felismeri, hogy ez az egyetlen és szükségszerű
megoldás. És megvalósítja a saját akaratából, a saját erejéből, a kamara, a szenátus, a tanács, a nép és a
hadsereg kívánságai ellenére.
Fouché nagyon okosan viselkedik ezekben a napokban, de a bölcsesség legmagasabb csúcsára - ez az ő
tragikuma! - nem tud felemelkedni, nem tud megfeledkezni az ügy kedvéért önmagáról, a maga hasznáról.
Nem tud lemondani, nem látja a határt, amely azt mondja: elég. Most, a siker delelőpontján, dúsgazdagon,
tekintélyesen vissza kellene vonulnia, és eietfogytiglan zavartalanul élvezhetné kortársai tiszteletét; az
utókor megbecsüléssel övezné. De aki húsz éven keresztül mohón vágyott a hatalomra, lopva kóstolgatta,
és nem tudott betelni vele, nem tudja félretolni a serleget abban a pi'lanatban, amikor azt hiszi, hogy végre
nagyot húzhat belcie, szabadon, kedve szerint. Mint Napóleon, Fouché sem akart lemondani addig, míg el
nem űzik. S minthogy most nincs ura, akit elárulhatna, nem marad más hátra, mint hogy elárulja saját
magát, a saját múltját. Jelentős tett, hogy a legyőzött Franciaországot visszavezeti legitim királyához,
helyes, merész politika. De hogy ezért a tettéért borravalót is akar, egy miniszteri állást: ez már aljasság,
nemcsak bűn; ostobaság. Ezt a butaságot követi el, mert félőrülten hatalomvágyó, mert még egy pár percig
ott akar ülni a világpolitika asztalánál - ez az ő legfőbb, kiirthatatlan ostobasága, amely lealacsonyítja,
amiért a történelem örökre megbélyegzi. Eddig mesterien, ügyesen, türelmesen, kitartóan megmászott ezer
lépcsőt, ezzel az utolsó, fölösleges térdreeséssel lezuhan a mélybe.

Hogy miként próbálta Fouché eladni az országot XVIII. Lajosnak egy miniszteri állásért, erre nézve
szerencsére egy jellemző és eléggé ritka okmány áll rendelkezésünkre, amely szó szerint megörökíti az
egyébként óvatos Fouché diplomáciai tárgyalását. A „száz nap" folyamán egyetlen elszánt királypárti
akadt, Vitrolles báró, aki Toulouse-ban csapatokat toborzott, és fegyveresen szembeszállt a visszatérő Na-
póleonnal. Elfogták, és felvitték Párizsba. A császár rögtön agyonlövette volna, de Fouché közbevetette
magát az érdekében. Mindig a mérséklet pártján állt, különösen, ha olyan ellenségekről volt szó, akiknek
alkalomadtán még hasznát veheti. Így Vitrolles bárót katonai börtönben fogva tartották a haditörvényszéki
eljárás befejezéséig. Amikor Fouché lett az ország ura, a báró felesége tüstént felkeresi, és kéri férje
szabadon bocsátását. Fouché azonnal teljesíti a báróné kérését; kapóra jön neki, hogy érdemeket szerezhet
a Bourbonok előtt. Vitrolles bárót kiengedik börtönéből; első dolga az, hogy felkeresse Fouchét, és
megköszönje a szívességét.
Ez alkalommal a következő barátságos beszélgetés folyik le a republikánus módon megválasztott elnök
és a royalista vezér között: „Mik a legközelebbi tervei, báró úr?" „Tüstént Genfbe akarok utazni. A
postakocsi a kapu előtt vár rám." „Ez a legokosabb, amit tehet, mert az élete itt még nem volna
biztonságban." „Nem üzen valamit általam a királynak?" „Ó, istenem, mit üzenhetnék neki? Mondja meg,
kérem, Őfelségének, hogy számíthat a hűségemre, de sajnos, nem rajtam múlik, hogy Őfelsége hamarosan
újra beköltözzék a Tuileriákba." „Én pedig azt hiszem, hogy egyedül öntől függ, hogy ez hamarosan
megtörténjék." „Higgye el, hogy téved. Nagyok a nehézségek. A kamara mindenesetre leegyszerűsítette a
helyzetet. Hiszen tudja, hogy II. Napóleont uralkodónak proklamálják..." „II. Napóleont?" „Termé-
szetesen. Ezzel kellett kezdeni." „De, gyanítom, ezt nem veszi komolyan senki?" „Én is úgy látom! Minél
többet gondolkodom a dolgon, annál nagyobb esztelenségnek tartom.
De el sem tudja képzelni, mennyi ember van, aki még Napóleon presztízsének hatása alatt áll. Néhány
kollégám, elsősorban Carnot is szentül meg van győződve arról, hogy II. Napóleonnal minden meg van
mentve." „És meddig tart ez a tréfa?" „Valószínűleg csak annyi ideig, amennyi szükséges ahhoz, hogy I.
Napóleontól végleg megszabaduljunk." „És aztán mi lesz?" „Azt magam is szeretném tudni. Ebben a
pillanatban még a holnapi napra is nehéz jóslatokat mondani." „De ha Carnot úr, az ön kollégája annyira
ragaszkodik Napóleonhoz, nehéz lesz eltérítenie tőle..." „Ugyan, kérem ! Ön nem ismeri Carnot-t ! Csak a
francia nép érdekeire kell hivatkoznunk, akkor mindjárt mellénk áll. Képzelje csak: a» francia nép «! Ez a
két szó óriási hatással van rá!" Egymásra nevetnek: a republikánus módon megválasztott otrantói herceg,
aki kigúnyolja kollégáját és a royalisták vezére. Kezdik megérteni egymást. „Hát, ha így áll a dolog, akkor
rendben van - mondja Vitrolles. De remélem, hogy II. Napóleon és a »francia nép« után végül a
Bourbonokra is fog gondolni." „Feltétlenül, kedves báró úr - feleli Fouché. Akkor az orléans-i herceg
kerül sorra." „Hogyan, az orléans-i herceg? - kiált fel csodálkozva Vitrolles báró. - Az orléans-i herceg? És
azt gondolja ön, hogy a király valaha is elfogad egy ilyen mindenkinek eladott koronát?" Fouché csak
hallgat és mosolyog.
Vitrolles báró megérti. Ezzel a ravaszul ironikus, látszólag odavetett néhány mondattal Fouché feltárta
előtte szándékait. Éreztette, hogy kezében van a helyzet kulcsa, hogy - ha akarja - nehézségek támadnak,
hogy Lajos király helyett ki lehet kiáltani II. Napóleon, a francia nép vagy az orléans-i herceg uralmát, s
hogy ő, Fouché nem rajong különösebben sem II. Napóleonért, sem a francia népért, sem az orléans-i
hercegért, szívesen kikapcsolja valamennyit XVIII. Lajos kedvéért, feltéve, ha... Ezt a ,,ha"-t nem mondja
ki, Vitrolles azonban már megérti, talán egy mosolygó pillantásból, talán egy mozdulatból kiolvassa.
Vitrolles már tudja, mit akar Fouché. A báró hirtelen megváltoztatja tervét, és elhatározza, hogy nem
utazik el Párizsból, Fouché mellett marad, azzal a feltétellel, hogy szabadon levelezhet a királlyal. Első-
sorban huszonöt útlevelet követel ügynökei számára, hogy
Genfbe utazhassanak őfelsége főhadiszállására. „Ötvenet, százat, amennyit csak akar" - feleli előzékenyen
és vidáman a republikánus rendőrminiszter a köztársaság ellenségének. „És szeretnék mindennap egyszer
beszélni önnel." A rendőrfőnök vidáman feleli: „Mindennap egyszer? Többször naponta, reggel és este,
amikor csak kívánja!" Vitrolles báró nyugodtan Párizsban marad, és az otrantói herceg védelme alatt
érintkezésbe lép a királlyal. Közli XVIII. Lajossal, hogy Párizs kapui nyitva állanak a számára, ha
hajlandó kormányában Fouchénak is helyet adni.
A különben hidegvérű XVIII. Lajos felfortyan, amikor megtudja, hogy Fouché kinyitja számára Párizs
kapuit, de e szolgálat ellenében miniszteri tárcát kíván borravaló gyanánt. ,Soha!" - rivall rá a sűrűvérű
Bourbon azokra a híveire, akik hajlandók az otrantói herceg gyűlölt nevét felvenni a miniszterek listájára.
És valóban, abszurd elképzelés, hogy szolgálatába fogadja saját fivérének gyilkosát, azok egyikét, akik
aláírták a király halálos ítéletét, Napóleon levitézlett lakáját, a dühödt ateistává vedlett szeminaristát.
„Soha!" - kiáltja a király mélységes megbotránkozással. De a „soha" szó nem veendő komolyan királyok,
politikusok és generálisok szájából. Pontnak látszik, amely befejezi a tárgyalást, holott igen gyakran az
engedékenység hídja, a megalkuvás kezdete. Párizs megér egy misét! IV. Henrik óta sok király hozott
lelkiismereti áldozatokat az uralom kedvéért. XVIII. Lajost minden oldalról ostromolják; udvaroncai és
generálisai rábeszélésére, Wellington és főleg Talleyrand kívánságára (ez utóbbinak, mint nős püspöknek
szüksége van ennél az udvarnál egy magánál még feketébb bárányra) XVIII. Lajos lassan meginog.
Mindenki azt hangoztatja, hogy Fouché támogatása nélkül nem lehet eljutni Párizsba; nem lehet
lemondani róla, minden trónigénylő szekértolójáról; vérontás nélkül csak az ő segítségével lehet elfoglalni
a hatalmat. És mi kifogás lehetne ellene? A régi jakobinus már régen konzervatív lett, megbánást
tanúsított, és példásan elárulta Napóleont. A király végre - miután lelkiismerete könnyítésére meggyónt
(Szegény bátyám, ha most láthatnál! - kiáltott fel állítólag), beleegyezik abba, hogy Fouchét Neuillyben
titkos audiencián fogadja. Titokban, mert Párizsban nem szabad megtudnia senkinek, hogy a nép
választott vezetője egy miniszteri állásért eladja hazáját, egy trónkövetelő pedig a koronáért a becsületét.
Sötétben, csak a kiugrott püspök jelenlétében hozza tető alá az újkori történelem e szégyenletes üzletét az
exjakobinus és a jövendő király.
Fantasztikus jelenet az, amely Neuillyben lejátszódik; méltó Shakespeare-hez, vagy Aretinóhoz; XVIII.
Lajos király, Szent Lajos leszármazottja kihallgatáson fogadja testvére egyik gyilkosát, a hétszeresen
esküszegő Fouchét, a konvent, a császár, a köztársaság miniszterét, és hűségesküt - a nyol cadikat! - vesz
tőle! Talleyrand, az egykori püspök, a későbbi republikánus, a császár szolgája vezeti be régi cinkostársát.
A sánta diplomata Fouché vállára teszi a karját - miként Chateaubriand gúnyosan megjegyezte: „a bűn az
árulásra támaszkodott" - így lépnek ketten, a két ateista és opportunista, testvéri egyetértésben Szent Lajos
örököse elé. Először mély meghajlás, azután Talleyrand elvégzi a kellemetlen kötelességet: javasolja,
hogy őfelsége nevezze ki miniszternek fivére gyilkosát. Fouché sápadtabb, mint valaha, amikor
eskütételre térdet hajt a „zsarnok" előtt, és kezet csókol; ebben a kézben ugyanaz a vér csörgedezik,
amelynek kiontását elősegítette; aztán elhangzik az eskü, ugyanannak az istennek a nevére, akinek
templomait kirabolta és meggyalázta. Kellemetlen szituáció, még Fouché gyomrának is erős.
 Igen, az otrantói herceg sápadt, amint elhagyja a király szobáját. Most inkább a bicegő Talleyrand-nak
kell őt támogatnia. A cinikus püspöknek, aki úgy mondta a misét, mintha kártyázna, gúnyos megjegyzései
nem tudják felrázni. Éjszaka visszautazik Párizsba, zsebében a királyi kinevezéssel, vissza
minisztertársaihoz, akiket holnap mind kidob, és holnapután száműz majd. Kissé kényelmetlen érzés lehet
ez Fouchénak. Egyszer életében szabad volt e minden szolgák leghűtlenebbje, de - milyen furcsa sors! -
alacsony lelkek sohasem tudják elviselni a szabadságot, visszamenekülnek a szolgaságba, az új
szolgaságba. Így Fouché is lealacsonyítja magát; tegnap még szabad volt, ma lakája lett a királynak. Azt
hiszi, hogy a történelem evezőit markolta meg, holott valóban csak gályarabságra vállalkozott...
Nemsokára a gályarabok bélyegét is viselni fogja.

Másnap a szövetségesek csapatai bevonulnak Párizsba. A titkos megbeszélés szerint megszállják a

Tuileriákat, és egyszerűen rázárják a képviselőkre az ajtót. Ez alkalmas ürügyül szolgál a meglepetést
színlelő Fouché számára, hogy azt indítványozza kollégáinak: az erőszak elleni tiltakozás jeléül jelentsék
be lemondásukat. Ez a patetikus gesztus mindenkinek tetszik, az egész kormány beleesik a csapdába. Így
- ahogy előre megbeszélték - üres a trónszék, egy napig nincs kormányzat Franciaországban. Aztán
megjelenik XVIII. Lajos, és az ujjongó tömeg határtalan lelkesedéssel fogadja, mint megmentőt! A
tömeget, az ujjongást, a lelkesedést persze Fouché rendezi, lepénzelt statiszták segítségével. Francia-
ország ismét királyság.
Fouché kollégái most látják csak, hogy milyen ravasz intrika áldozatai lettek. És a Moniteurből
megtudják azt is, hogy ki volt a rendező, és mit kapott a munkájáért. A feddhetetlen becsületű, tiszta
jellemű (de kissé korlátolt) Carnot dühbe gurul: „Hát én hova menjek - áruló?" - kérdezi Fouchét.
„Ostoba fráter, ahová akarsz!" - förmed rá az új királyi miniszter. A két régi jakobinus, a két utolsó
thermidorista e jellemző, lakonikus párbeszédével fejeződik be az újkor csodálatos drámája, a forradalom
és a nagy, ragyogó fantazmagória: Napóleon üstökösútja a világtörténelem egén. A hősi kalandok kora
véget ért, most a polgári kor következik.
 KILENCEDIK FEJEZET

BUKÁS ÉS VÉG
18I5-1820

A napóleoni közjáték, a száz nap elmúlt. I8I5. július 28-án XVIII. Lajos király, fehér paripáktól vont
pompás hintaján bevonul Párizsba. Nagyszerű fogadtatásban van része: Fouché kitesz magáért. Lelkesen
éljenző tömeg veszi körül a hintót, minden házon fehér zászló lengedez; ahol nem tudtak zászlót szerezni,
sétabotra kötött fehér abroszokat, törülközőket lógatnak ki az ablakon. Este fényárban úszik a város, a
jókedv olyan magas fokra hág, hogy a közönség a porosz és angol megszálló csapatok tisztjeivel is táncol
az utcán. Egyetlen ellenséges hang sem zavarja meg az ünnepélyek harmóniáját, az elővigyázatosságból
kirendelt csendőrség fölöslegesnek bizonyul. Joseph Fouché, a legkeresztényibb király új
rendőrminisztere kifogástalanul gondoskodik uralkodójáról. A Tuileriákban, ugyanabban a palotában, ahol
nemrég még Napóleonnak hajbókolt, mintha leghívebb embere lett volna, várja Otranto hercege XVIII.
Lajost, akinek a testvérét, a „zsarnokot" huszonkét évvel ezelőtt halálra ítélte ugyanebben az épületben.
Most buzgón és mélyen meghajlik Szent Lajos sarja előtt, és jelentéseit így írja alá: „Felséged
leghűségesebb és legalázatosabb szolgája" (szóról szóra így áll egy tucatnyi saját kezűleg írt jelentésében).
Jellembeli akrobatamutatványai között ez a legmerészebb, de egyúttal utolsó politikai kötéltánca. Egyelőre
minden jól megy. Amíg a király nem ül még biztosan a trónon, nem röstelli Fouché segítségét igénybe
venni. Szükség van még erre a csepűrágóra, aki olyan kitűnően érti a mesterségét. Hiszen hátra vannak
még a választások; az udvar megbízható többséget akar a népparlamentben; ki tudná jobban
összetoborozni a royalista többséget, mint ez a minden hájjal megkent jakobinus? Van még néhány más
kellemetlen, véres ügy is, amelynek elintézéséhez jó lesz ez a piszkos kesztyű. A kesztyűt aztán el lehet
dobni, és a király ujjai nem sározódtak be.
Mindjárt az első napokban akad ilyen kínos ügy. Száműzetésében a király ünnepélyesen megígérte,
hogy amnesztiát fog adni, és nem büntet meg senkit azért, hogy a száz nap alatt a visszatért trónbitorló
szolgálatában állt. De ebéd után más szemmel olvassa az ember az étlapot. Királyok csak ritkán tartják
magukra nézve kötelezőnek azt, amit trónkövetelő korukban megígértek. A vad royalisták is, akik büszkék
saját hűségükre, követelik a királytól, hogy büntesse meg azokat, akik a száz nap alatt cserbenhagyták a
liliomos zászlót. XVIII. Lajos végül kénytelen engedni híveinek, akik tudvalevőleg royalistábbak, mint
maga a király. Az új rendőrminiszterre vár a kellemetlen feladat, hogy összeállítsa a halálra és
száműzetésre ítélendők névsorát.
Otranto hercegének kényelmetlen ez a megbízatás. Csak nem büntetnek meg embereket ilyen
csekélység miatt, csak azért, mert okosan cselekedtek, és a győzteshez pártoltak, ahhoz, aki akkor erősebb
volt? Hiszen az ilyen listát igazság szerint a saját nevével kellene kezdenie! Kényelmetlen hely zet! Fouché
először cselhez folyamodik, hogy kihúzza magát a kellemetlen feladat alól. A harminc-negyven főbűnös
megnevezése helyett, amelyet tőle kívántak, általános csodálkozásra hatalmas paksamétát nyújt be, amely
három-négyszáz nevet tartalmaz, sőt némelyek szerint ezret. Azt kívánja, hogy mindezeket büntessék meg
vagy pedig senkit sem. Úgy spekulál, hogy a királynak nem lesz bátorsága ennyi embert megbüntetni, és
az egész dolog abbamarad. Csakhogy sajnos, a minisztérium élén Talleyrand áll, aki legalább olyan ravasz
róka, mint Fouché. Amint észreveszi, hogy a keserű pirula nem ízlik Fouchénak, mindent elkövet, hogy
mégis lenyelesse vele. Könyörtelenül megcenzúráztatja Fouché listáját, míg mindössze negyven-ötven név
marad rajta, aztán Fouchéra bízza azt a kínos munkát, hogy a halálra vagy száműzésre szóló ítéleteket
aláírja.
Fouché legokosabban tenné, ha most lemondana az állásáról, és hátat fordítana a közügyeknek. De
ismerjük Fouché gyenge pontját; okossága nem tud versenyezni az ambíciójával, nem tud kellő időben
lemondani. Inkább vállalja a közmegvetést, ezrek gyűlöletét, de nem mond le a hatalomról. Másnap -
általános felháborodásra - a régi jakobinus ellenjegyzésével megjelenik a proskribáltak, elítéltek listája,
amely a francia közélet leghíresebb, legnemesebb neveit tartalmazza. Rajta van Carnot, a köztársaság
megteremtője, „1'organisateur de la victoire" (a győzelem megszervezője). Rajta van Ney marsall, számos
győzelem kivívója, aki megmentette a hadsereg roncsait az orosz hadjáratból, rajta vannak Fouché utolsó
forradalmi konventbeli társai. Rajta van a szörnyű listán minden politikus, aki az utolsó húsz év alatt
dicsőséget hozott Franciaországra. S most ezekre halál vagy száműzés vár. De egy név hiányzik: Fouché,
az otrantói herceg neve.
Tulajdonképpen az sem hiányzik. Az otrantói herceg neve is szerepel a listán. De nem az elítéltek
között, mint Napóleon minisztere, hanem a lista alján. Ő az a miniszter, aki a király nevében, mint hóhér
volt bajtársait a halálba vagy a száműzetésbe küldi.

Az öreg jakobinus nagyon megalázta magát, és megterhelte a lelkiismeretét ezzel a tettével. Ezért
jutalmat érdemel a királytól. A legfelsőbb kegy a következő formában sugárzik le rá: Fouché öt éve
özvegy, és most elhatározza, hogy újra megnősül. Valamikor az arisztokraták vérére szomjazott, most
arisztokrata vért akar keverni a családjába. Egy Castellane grófnőt akar elvenni, tagját annak a magas
arisztokráciának, amely ellen annak idején dörgő beszédeket tartott Nevers-ben. Változnak az idők,
alaposan megváltoztak a véresszájú Fouché nézetei is. 1793-ban kalapáccsal tör be a templomba, hogy „a
babonás fanatizmus jelképeit", a kereszteket és oltárokat szétrombolja. Most, 1815. augusztus elsején már
azért keresi fel a templomot, hogy alázatosan letérdeljen nemesi menyasszonya mellé, és frigyére a
püspök áldását kérje. Otranto hercege ismeri az arisztokrata szokásokat: házassági szerződését aláíratja az
udvar és főnemesség tagjaival. Az első tanú, aki ezt az érdekes okmányt fivére gyilkosának manu propria
aláírja: maga a király, XVIII. Lajos.
Nagy kitüntetés, de rossz vért szül. Ami sok, az sok. A főnemesi köröket nagyon elkeseríti az a
határtalan szemtelenség, hogy Fouché, a „régicide", a királygyilkos a kivégzett király testvérét kérte fel
tanúnak az esküvőjéhez. Ez a nyomorult köpenyegforgató, ez a frissen fehérre mázolt új royalista úgy
viselkedik, mintha valóban a nemességhez és az udvarhoz tartoznék! Mi szükség van még erre a fickóra, a
forradalom „utolsó, leggusztustalanabb maradványára", aki ellenszenves jelenlétével beszennyezi a
kormányt? Igaz, segített a királyt újra Párizsba hozni, megvásárolható keze elősegítette Franciaország
legjobb férfiainak elítélését. De most aztán ki vele! Ugyanazok az arisztokraták, akik nemrég, mikor Lajos
Párizs előtt várakozott, még rábeszélték a királyt, hogy a vérontás elkerülésére vegye igénybe Fouché
segítségét, és nevezze ki miniszternek, most egyszerre nem ismerik az otrantói herceget, makacsul csak a
lyoni hóhérra emlékeznek, aki papok, és nemesek százait ölette meg ágyúval, és XVI. Lajos halálát
követelte. Fouché miniszter úr, ha a király előszobáján keresztülhalad, azt tapasztalja, hogy sok nemes úr
nem fogadja a köszönését, sőt kihívó módon, megvetően hátat fordít neki. Hirtelen röpiratok jelennek
meg, és járnak kézről kézre, amelyek a „lyoni tűzmester" viselt dolgait hánytorgatják. Egy nemrégen
alakult hazafias egyesület, a „Francs régénérés" társasága, amely a „camelots du roi" („a király
rikkancsai") és az „ébredő magyarok" ősének mondható, gyűléseket tart, és erélyesen követeli, hogy a
liliomos zászlót tisztítsák meg e szégyenfolttól.
De Fouché nem adja meg magát könnyen, ha a hatalomról van szó; abba foggal-körömmel kapaszkodik.
Egy titkos kémjelentés, amely abból a korból fennmaradt, világosan mutatja, hogy Fouché milyen
kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a pozíciója megerősítésére. Felkeresi az orosz cárt, naponta órákig
tárgyal Wellingtonnal és az angol követtel, minden diplomáciai húrt kipróbál. Meg akarja nyerni a népét,
ezért panaszt tesz a megszálló csapatok ellen, ugyanakkor túlzó jelentésekkel meg akarja félemlíteni a
királyt. Elküldi a felséghez közbenjárónak a waterlooi győzőt, bankárokat, asszonyokat mozgósít ügye
érdekében és utolsó barátait. Nem, nem akar elmenni. Olyan drága áron vásárolta meg lelkiismerete a
miniszteri széket, hogy most kétségbeesetten védekezik. Néhány hétig sikerül is felszínen maradnia, mint
az ügyes úszónak, aki hol a hátára fekszik, hol hasra fordul a viharos hullámok között. A megfigyelésével'
megbízott kém állítása szerint kifelé nem árulja el a nyugtalanságát, magabiztosan viselkedik. Talán bízik
is a szerencséjében, amely huszonöt éven át minden nehéz helyzetben megmentette. Aki sikeresen
birkózott meg Robespierre és Napóleon haragjával, csak nem ijed meg néhány naiv arisztokratától?
Fouché megveti az embereket, és nem fél már senkitől, mert hisz kijátszotta és túlélte a világtörténelem
legnagyobbjait.

De van valami, amihez ez az öreg condottiere, ez a rafinált emberismerő nem ért - és más sem -:
kísértetekkel verekedni. Elfelejtette, hogy a királyi udvarban a múlt egy kísértete jár, a bosszú fúriája.
Mert él még Angouléme hercegné, XVI. Lajos és Mária Antoinette leánya, az egyetlen, aki a királyi család
kivégzésekor megmenekült. XVIII. Lajos még megbocsáthat Fouchénak; elvégre neki köszönheti a
trónját, és tudjuk a történelemből, hogy ilyen örökség gyakran enyhíti a legfelső körökben is a testvéri
gyászt. Azonkívül XVIII. Lajos nem volt személyes tanúja a terror idejének. De Maria Antoinette és XVI.
Lajos lányának vérébe ivódtak a gyermekkori borzalmak képei. Olyan emlékei vannak, amelyeket nem
lehet elfelejteni, olyan gyűlölet ég benne, amelyet nem lehet lecsillapítani. Túl sokon ment keresztül
testileg-lelkileg, nem tud a jakobinusoknak, a terror embereinek megbocsátani, lelkében ott viseli a
rémnapok kitörölhetetlen nyomait. Gyermekkorában ott volt a saint-cloud-i kastélyban, amikor a
sansculotte-ok meggyilkolták a kapuőrséget, véres csizmával berontottak a termekbe, így léptek apja és
anyja elé. Később ott volt azon az estén, amikor kocsiba rakták mind a négyüket -- „a pékmestert, a
péknét, az inasokat" -- ahogy a nép csúfolta őket - és az ordítozó, vihogó tömeg sorfala közt vissza kellett
térniük Párizsba, minden pillanatban várva a halált. Ott volt augusztus I0-én, amikor a tömeg fejszecsapá-
sokkal betörte anyja termeinek ajtaját, és gúnyból vörös sapkát nyomott édesapja fejére. Ott volt a Temple
börtöncellájában, és megélte azt a szörnyű pillanatot, amikor anyai barátnője, Lamballe hercegné vértől
csöpögő levágott fejét dárdára tűzve emelték fel a cella ablakáig. Elfelejtheti-e valaha is, amíg él, azt az
estét, amikor elbúcsúzott az édesapjától, akit a guillotine-ra hurcoltak; amikor utoljára csókolta meg a kis
öccsét, akit aztán egy szűk kamrába zártak, míg el nem tetvesedett, és el nem pusztult! Ne emlékezzék
Fouché vörös sipkás barátaira, akik napokon át gyötörték és vallatták, hogy édesanyjának kis öccsével
való állítólagos fajtalankodását bizonyító vallomást csikarjanak ki belőle! XVIII. Lajos csak újságban
olvasta, vagy másoktól hallotta, de XVI. Lajos leánya átélte ezeket a szörnyűségeket, és ezek az élmények
örökké sajgó bélyeget nyomtak elkínzott gyermeki lelkébe. Gyűlöli apja gyilkosait, anyja hóhérait, saját
idegeinek megrontóit. Gyűlölete nem apadt ki, bosszúszomja minden jakobinus, minden forradalmár ellen
nem múlt el.
Ilyen emlékeket nem lehet elfeledni. A hercegnő megesküdött arra, hogy Fouchéval, nagybátyja
miniszterével, apja egyik gyilkosával soha kezet nem fog, még azt a levegőt sem szívja be, amit ez az
ember lélegzetével megfertőzött. A hercegnő tüntető módon az egész udvar előtt kimutatja gyűlöletét és
megvetését Fouché iránt. Nem vesz részt semmiféle udvari ünnepélyen, ahová Fouché, ez az áruló is
hivatalos, nem megy el olyan társaságba, ahol Fouchéval találkozhatik. Ez a fanatikus, gúnyos, nyíltan
kimutatott megvetés lassanként átragad a többiekre is, és felkorbácsolja az udvari körök önérzetét. Végül a
királyi család tagjai egyhangúlag követelik XVIII. Lajostól, hogy most, miután hatalma megerősödött,
kergesse ki gyalázattal a Tuileriákból Fouchét.
XVIII. Lajos már amúgy is kedve ellenére, környezete unszolására fogadta szolgálatába Fouchét, csak
azért, mert feltétlenül szükség volt, rá. Szívesen, sőt vidáman tesz eleget azoknak, akik most Fouché
eltávolítását követelik. „Legalább a sokat szenvedett, szegény hercegnő nem lesz kénytelen lépten-
nyomon találkozni ezzel az ellenszenves emberrel" - mondja mosolyogva arról a férfiról, aki még gyanút-
lanul az ő „leghívebb szolgájának" nevezi magát iratain. Talleyrand, a másik nagy köpenyegforgató,
királyi parancsot kap: adja az értésére régi társának, akivel együtt ült a konventben, és együtt szolgálta
Napóleont, hogy a Tuileriák palotájában nem tartják többé kívánatosnak a jelenlétét.
Talleyrand örömmel vállalja ezt a megbízást. Neki is nehéz dolga van, gályája inog a túl erős royalista
szélben, ki kell dobnia belőle minden veszedelmes ballasztot, ha felszínen akar maradni. És kormányának
legsúlyosabb ballasztja ez a királygyilkos. Másnak talán kellemetlen lett volna, ha abba a helyzetbe kerül,
hogy el kell taszítania magától régi cinkostársát, de Talleyrand a kitűnő modorú világfi ügyességével
intézi el ezt a kényes ügyet. Eszébe sem jut Fouchéra gorombán ráüzenni, hogy szedje a sátorfáját, vagy
hivatalos nagyképűséggel kihirdetni a király rendelkezését. Talleyrand, a vérbeli nemes, a társadalmi
formaságok mestere, egészen más utat választ arra, hogy Fouchénak értésére adja: ideje lejárt. A XVIII.
század eme utolsó arisztokratája régi minta szerint egy szalon kulisszái között rendezi meg a maga kis
komédiáját, és most is a legfinomabb formákba öltözteti a goromba elbocsátást. December r4-én
találkozik egy estélyen Fouchéval. A jó vacsora után a vendégek vidáman, fesztelenül beszélgetnek.
Talleyrand - úgy látszik - pompás hangulatban van. Szép asszonyok koszorúja veszi körül, az udvari
méltóságok és a fiatal arisztokraták érdeklődéssel hallgatják a híres társalgó szellemes beszédét. És
valóban érdemes figyelni rá, már régen nem volt olyan „charmant" (elragadó), mint ezen az estén. A
múltjáról beszél, arról az időszakról, amikor a konvent elfogatóparancsa elől Amerikába kellett
menekülnie. Áradozó lelkesedéssel dicséri az újvilág nagyszerűségét. Milyen pompás ott az élet! Félvad
indián törzsek kóborolnak a járhatatlan őserdőben, hatalmas folyók hömpölyögnek a tenger felé; ott van a
fenséges Potomac és az óriási Erie-tó! Az emberek is mások, mint itt nálunk! Harcokban megedzett,
kalandokért rajongó, bátor és egészséges, szabadságért lelkesedő nép é1 abban a hősies, romantikus
környezetben! Igazságos törvényeket hoznak, bizalommal néznek a jövőbe, amely korlátlan
lehetőségekkel biztatja őket! Igen, ott érdemes élni, ott megfiatalodik az ember, még a levegő is más, mint
ebben a kivénült Európában... boldog az az ember, akit a sorsa kivet oda...
Talleyrand kijelenti, hogy semmire sem vágyik jobban, mint hogy kinevezzék francia követté az
Egyesült Államokba. Aztán megszakítja látszólag véletlen lelkesedését, hirtelen Fouchéhoz fordul, és
megkérdezi tőle: „Hát önnek, kedves herceg, nem volna kedve egy ilyen álláshoz?"
Fouché elsápad. Rögtön megérti Talleyrand szándékát. Reszket a dühtől, de be kellett ismernie, hogy a
vén róka nagyon ügyesen csinálta a dolgát. Barátságos beszélgetés közben, az összes udvari ember
jelenlétében rúgta ki a rendőrminisztert hivatalából. Fouché egyetlen szót sem szól, de néhány pillanat
múlva elbúcsúzik, hazamegy, és rögtön megírja lemondását. Talleyrand a szalonban marad, zavartalanul
cseveg tovább, hazafelé menet ferde mosollyal jelenti ki barátainak : „Ezúttal végleg kitekertem az ipse
nyakát."

Ezt a nyilvánosság előtti durva elbocsátást egy kis szépségflastrommal akarják eltakarni. Az elküldött
miniszternek pro forma egy kis állást ajánlanak fel. A Moniteur jelentése nem mondja azt, hogy a
királygyilkos Joseph Fouchét megfosztották rendőrminiszteri állásától; a közlemény úgy szól, hogy
Őfelsége kegyeskedett őexcellenciáját, az otrantói herceget a drezdai udvarhoz követnek kinevezni.
Természetesen számítanak rá, hogy Fouché visszautasítja ezt a teljesen jelentéktelen állást, amely
egyáltalában nem felel meg rangjának és eddigi világtörténeti szerepének. De tévednek. Ha Fouchéban
volna egy csöpp józanész, belátná, hogy rnúltjánál fogva teljesen tarthatatlan a helyzete egy reakciós ki-
rály szolgálatában, és hogy néhány hónap múlva még ezt az utolsó állást, ezt a könyörületből odavetett
koncot is ki fogják csavarni a fogai közül. De Fouché egykor oly józan eszét már teljesen elhomályosította
az égő hatalomvágy, a farkasból alázatos kutya lett. Ahogyan Napóleon az utolsó pillanatig görcsösen
ragaszkodott nemcsak állásához, hanem császári méltóságának látszatához is, úgy és még kevesebb
méltósággal kapaszkodik szolgája, Fouché látszattisztségének utolsó, kis címéhez. Mint az iszap, tapad a
hatalomhoz. Ez az örök szolga most is engedelmeskedik urának, telve keserűséggel. „Hálásan elfogadom,
Sire, a követi állást, amelyet Felséged nekem adományozni kegyeskedett!" - írja ez az ötvenhét éves
ember, ez a hússzoros milliomos alázatosan annak az embernek, aki egy féléve került vissza a trónra az ő
segítségével. Fouché csomagol, egész családjával átköltözik Drezdába; ott fényesen berendezkedik, és úgy
tesz, mintha most már ott akarná leélni hátralevő éveit.
De csakhamar kiderül, hogy régi aggodalma, amely valaha nagyon nyugtalanította, milyen indokolt
volt. Politikai ösztöne éveken át arra sarkallta, hogy kézzel-lábbal küzdjön a Bourbonok visszatérése ellen,
hiszen előre látható volt, hogy ezek előbb-utóbb számon kérik tőle azt a két szót: „La mort", amellyel
XVI. Lajost a guillotine alá lökte. De ostoba módon azt remélte, hogy kijátszhatja őket, ha belopózik a
royalisták közé, és derék, királyhű szolgának álcázza magát. Ez alkalommal azonban nem másokat csapott
be, hanem saját magát. Még fel sem ragasztatta a tapétákat drezdai lakása falaira, amikor a francia
parlamentben kitör a vihar. Senki sem mondja már otrantói hercegnek, mindenki elfeledte, hogy e
méltóság viselője diadalmenetben vezette vissza Párizsba XVIII. Lajost, csak Fouché úrról beszélnek, a
királygyilkosról, aki r 792-ben halálra ítélte a királyt, a „lyoni tűzmesterről". Óriási szótöbbséggel, 334
szavazattal 32 ellen kimondják, hogy rá nem érvényes semmilyen amnesztia, mindörökre száműzik
Franciaországból ezt az embert, aki „kezet mert emelni az Úr felkentjére". A száműzetés természetesen
követi állásának elvesztésével is jár. Fouché már nem kegyelmes úr, nem a becsületrend komturja, nem
miniszter, nem állami tisztviselő, csak „Fouché úr", akit egy rúgással könyörtelenül, megvetően kitettek az
utcára. Ezzel egyidejűleg hivatalosan közlik a szász királlyal, hogy Fouché Drezdában tartózkodását nem
tekintik kívánatosnak. Aki ezreket küldött száműzetésbe, most, húsz évvel később, mint a konvent utolsó
harcosa maga is megkóstolhatja a hazátlanság kenyerét. Nincs már semmi hatalma, mindenki beletörölheti
a csizmáját. Az összes pártok gyűlölete ellene fordul, mint ahogy régebben, amikor hatalmon volt, minden
párt körülrajongta. Most nem használnak többé a cselek, a tiltakozások, a fogadkozások. A hatalom em-
bere, ha nincs hatalma, az elintézett politikus, a levitézlett intrikus a legszánalmasabb teremtés a világon.
Most uzsorakamatokkal fizethet régi adósságaiért, és megadja az árát annak, hogy sohasem volt egy
eszmének, az emberiség egy erkölcsi szenvedélyének híve, csak a pillanat szolgája, aki a mindenkori
hatalmasok múló kegyeire bízta sorsát.
Hová menjen? A Franciaországból száműzött otrantói herceg eleinte azt hiszi, hogy csak rajta múlik,
melyik országot válassza tartózkodási helyéül. Hiszen a cár kegyeltje, Wellingtonnak, a waterlooi
győztesnek a bizalmasa, barátja Metternichnek, az osztrákok nagy hatalmú miniszterének. Sok szolgálatot
tett a bajor hercegeknek, lekötelezte a Bernadotte-családot, amelyet Svédország trónjára segített. Jól és
régóta ismeri Európa összes diplomatáját, Európa minden királya, fejedelme éveken át hevesen
versenyzett a kegyeiért. Bizonyára csak egy halk célzásra van szükség - gondolja -, és valamennyi ország
ajánlkozni fog, hogy a hazulról elüldözött modern Ariszteidésznek menedéket nyújtson. De másképpen
viselkednek egy hatalmas politikussal, és másként egy bukott emberrel. A cári udvarból többszöri sürgetés
ellenére sem érkezik meghívás, Wellingtontól sem. Belgium elutasítja, máris épp elég jakobinus menekült
oda. A bajorok óvatosan kitérő választ adnak, és a régi barát, Metternich herceg igen hűvös hangon felel.
Hát, a legrosszabb esetben, ha okvetlenül akarja és kívánja, meghúzhatja magát osztrák területen Otranto
hercege. Az osztrák kormány nagylelkűen megengedi, de Bécsről szó sem lehet, Itália is tilos terület.
Legfeljebb egy kisebb vidéki városban telepedhetik le, akkor sem Alsó-Ausztriában, mert ott túl közel
volna a fővároshoz. És remélik, hogy kifogástalan magaviseletet fog tanúsítani, nehogy kénytelenek
legyenek ezt az engedélyt is megvonni. Metternich bizony hirtelen elfelejtette a régi barátságot, és akkor
sem változik meg a magatartása, amikor Fouché kijelenti, hogy hajlandó beadni a fiát az osztrák császári
hadseregbe, és sokmilliós vagyonát osztrák állampapírokba vagy földbirtokba befektetni. Amikor Fouché
bejelenti, hogy Bécsbe látogat, Metternich udvariasan elhárítja ezt. Nem, csak menjen - a legnagyobb
titokban, gondosan kerülve minden lármát és feltűnést - Prágába.
Ilyen kínos huzavona után költözik Drezdából Prágába. Nem meghívott vendég, csak tűrt idegen. Ilyen
szomorúan kezdődik negyedik, utolsó és legkegyetlenebb száműzetése.
Prága sincs elragadtatva az egykor oly magas rangú, de most már „lecsúszott" vendégtől. Különösen a
törzsökös arisztokrácia viselkedik megvetően a betolakodóval. A cseh nemesek olvassák a francia
újságokat, amelyek most tele vannak a Fouchét gyalázó bosszúszomjas cikkekkel. A francia lapok
felelevenítik a múltat; részletesen elmesélik, hogy ez a „Fouché úr" miként rabolta ki 1793-ban a lyoni
templomokat, és hogyan ürítette ki a nevers-i kasszákat. A sok firkász, aki évek hosszú során át reszketett
a rendőrminiszter kemény öklétől, most fékevesztetten köpköd a védtelenre. Tüneményes gyorsasággal
fordul a kerék. Aki azelőtt a félvilágot figyeltette, most maga is megfigyelés alatt áll. Tanítványai és
egykori hivatalnokai most mesterükön próbálhatják ki azokat a rendőri módszereket, amelyeket ő talált ki.
Fouché minden levele a „cabinet noir"-on megy keresztül, ott kinyitják, elolvassák, minden beszélgetését
kihallgatják a rendőrkopók, minden lépését lesik, saját rnűvészetét, saját tudományát próbálják ki
kegyetlen ügyességgel rajta, a legügyesebb emberen, azon, aki kitalálta. Hiába kér segítséget e megalázás
ellen. Ír XVIII. Lajosnak, ő azonban válaszra sem méltatja, éppen úgy, mint Fouché lemondása után Na -
póleont. Ha Metternich herceghez fordul, legfeljebb egy kancelláriai hivatalnok válaszol mogorván
igennel vagy nemmel. Viselje el nyugodtan a pofonokat, amelyeket voltaképpen mindenki
megérdemeltnek tart, hagyjon fel végre a zsörtölődéssel, panaszkodással. Akit azelőtt csak azért kerültek,
mert féltek tőle, azt most, hogy nem tartanak tőle, mindenki lenézi és megveti.

Ez az ügyes kalandor huszonöt éven át mindig kicsúszott a Sors karmaiból, pedig sokszor közel járt a
halálhoz. Végre elterült a földön, és most aztán elhegedüli a Végzet a nótáját. Prága nemcsak Fouchénak,
a politikusnak a Canossája. Fouchét, a magánembert is szörnyű megalázások érik. A Sors olyan
büntetéseket szab rá, hogy regényíró sem eszelhetne ki különbeket. A tragédiához hozzászegődik a balsors
legrémesebb karikatúrája is: a nevetségesség. Nemcsak mint államférfit alázzák meg, hanem mint férjet is.
Nyilvánvaló, hogy a feltűnő szépségű, huszonhat éves grófnőt nem a szerelem bírta rá, hogy a fakó arcú,
kopasz, ötvenhat éves özvegyember felesége legyen. Ez a nem nagyon vonzó külsejű kérő 18 r 5-ben a
második helyen állt Franciaország leggazdagabb emberei sorában, kegyelmes úr volt, herceg és a leg-
keresztényibb király tekintélyes minisztere. A szépséges, de elszegényedett vidéki grófnő joggal
remélhette, hogy házassága révén bejut az udvari körökbe és a faubourg SaintGermain egyik
legragyogóbb, legünnepeltebb alakja lesz. A dolog jól kezdődött: őfelsége saját kezűleg írta alá a há-
zassági szerződést, az egész arisztokrácia, az egész udvar elment gratulálni, remek párizsi palota,
vadregényes provence-i kastély és két hatalmas birtok várta Otranto hercegének hitvesét. E csábító földi
javak ellensúlyozták a józan, száraz férj pergamenfakó arcát és tar koponyáját. De az élni vágyó grófnő
hamis tallérokért adta el üde ifjúságát az ördögnek. Alig múltak el a mézeshetek, kiderült, hogy nem egy
köztiszteletben álló miniszter felesége lett, hanem egy elűzött, mindenkitől lenézett, számkivetett
földönfutóé. Otranto hercegének minden fényessége eltűnt, de megmaradt Fouché úr, a kopott,
elkeseredett, epés, mogorva aggastyán. Ilyen körülmények között cseppet sem csodálatos, hogy Prágában
a huszonhat éves Madame Fouché és az ifjú Thibaudeau (egy ugyancsak elűzött régi republikánus fia)
között csakhamar afféle „amitié amoureuse" szövődik, „szerelmes barátság", amelyről nem lehet tudni,
mennyi benne a „barátság" és mennyi a „szerelem". Ebből heves veszekedések keletkeznek, Fouché
kitiltja a házából a fiatal Thibaudeau-t, és bosszantó módon az egész ügy csakhamar közbeszéd tárgyává
válik. A royalista lapok kapva kapnak az alkalmon, hogy azon az emberen, akitől évekig rettegtek,
üthessenek, gúnyos cikkeket írnak az otrantói herceg szarvairól; azt a hazugságot terjesztik olvasóik
örömére, hogy az ifjú otrantói hercegné megszökött a szeretőjével. Otranto hercege, ha társaságba megy
Prágában, észreveszi, hogy a hölgyek alig tudják elfojtani a mosolyukat, és gúnyos pillantással méregetik,
mintha nem túlságosan vonzó külsejét összehasonlítanák virágzó szépségű felesége hódító alakjával. A
pletykák nagymestere, aki egész életén át folyton botrányok után szaglászott, most a saját bőrén érzi, hogy
milyen kellemetlen az emberek nyelvére kerülni. Tudja, hogy az ilyen hírek ellen nem lehet védekezni, a
legjobb: elmenekülni. Most, a szerencsétlenségben fogja fel igazán: milyen mélyre zuhant. Prága pokollá
válik számára. Metternich herceghez fordul újra, és engedélyt kér, hogy az elviselhetetlen Prágát
elhagyhassa, és valami más osztrák városba költözhessék. Metternich sokáig váratja a válaszával, végre
azonban nagy kegyesen megengedi, hogy szállását Linzbe tehesse át. A sok csalódástól elkeseredett, fáradt
öregember ott rejtőzik el megalázottan a régebben neki alávetett világ gyűlölete és gúnyja elől.

Linz! Ausztriában mindenki mosolyog, ha ezt a városnevet, hallja, amely rögtön a „Provinz" (vidék)
szót juttatja az, ember eszébe. Linz - Provinz, kitűnő rím és találó is. Paraszti eredetű kispolgári lakosság,
iparosok, hajóépítő munkások,, többnyire szegény emberek, csak egy pár régi nemesi család. Nem olyan,
mint az ősi, dicső tradíciójú Prága, nincs opera könyvtár, színház, nincsenek ragyogó nemesi bálok,
ünnepségek - tipikus vidéki fészek, csendes, álmos, unalmas. Veteránok menedékhelye. Itt telepszik le a
öreg intrikus két fiatal nővel, akik között alig van valami korkülönbség, bár az egyik a felesége, a másik a
leánya. Szép, nagy házat bérel, s pompásan berendezteti, a linzi iparosok és kereskedők örömére, akik
nincsenek hozzászokva ahhoz a szerencséhez, hogy egy milliomosnak dolgozhassanak. Néhány család
szívesen megbarátkozik az érdekes és dúsgazdag idegennel, de a helybeli nemesség észrevehetően
előnyben részesíti a született Castellane grófnőt a polgári Fouché „úrral" szemben. Vézna vállán hiába
fityeg a hercegi palást, amelyet Napóleon (akit ugyancsak kalandornak tekint ez a nemesség) akasztott a
nyakába, csak a szatócs fiát látják benne. A hivatalnokok, pedig titkos utasítást kaptak Bécsből, hogy
lehetőleg kerüljék a társaságát. Fouché, ez a szenvedélyesen aktív ember teljesen elszigetelten él, szinte
mindenki kerüli. Egyik kortársa, memoárjaiban nagyon plasztikusan számol be egy nyilvános bálról,
amelyen Fouché is részt vett; a következőket írja róla: „Feltűnő volt, hogy mialatt a hercegnőt valósággal
körülrajongták, a férjét elhanyagolták. A herceg közepes termetű, erős, de nem kövér, csúnya arcú ember;
ilyen bálokon mindig aranygombos kék frakkban szokott megjelenni. A frakkhoz fehér nadrágot és fehér
harisnyát húzott, és mellére kitűzte a nagy osztrák Lipót-rendet. Többnyire a kályhánál állt, ma gányosan,
és a táncolókat figyelte. Valahányszor erre az emberre néztem, aki valamikor a francia császárság szinte
mindenható minisztere volt, és most magányosan, elhagyatva állt, és örült, ha egy hivatalnok szóba állt
vele, vagy sakkozni hívta, önkéntelenül is a földi hatalom és nagyság forgandóságára kellett gondolnom."
Fouchét az utolsó pillanatáig egyetlen erős érzés élteti az a remény, hogy valaha még visszanyeri
szerepét a politika színpadán. Fáradt, elhasznált, egy kissé nehézkes és most már testileg is lomha, de nem
tud kilábalni abból a rögeszméjéből, hogy kénytelenek lesznek őt, akinek oly sok az érdeme, újra
visszahívni tisztségébe, a sors, mint annyiszor, majd újra kiemeli a homályból, és újra beleavatkozhat a
világpolitika isteni játékába. Régi szokásához híven továbbra is intrikálgat, szüntelenül levelez
franciaországi barátaival; az öreg pók tovább szövi titkos hálóit. De most már senki sem törődik ezzel.
Álnéven könyvet ad ki „Feljegyzések az otrantói hercegről - írta: egy kortárs." Ez az anonim könyv
áradozó hangon, szinte lírai lendülettel dicséri Fouché jellemét, tehetségét. Ugyanakkor magánlevelekben
ügyesen elterjeszti a hírt, hogy az emlékiratain dolgozik, sőt, hogy a memoárok Brockhaus ki adásában
jelennek majd meg, XVIII. Lajosnak ajánlva. Ezzel a fenyegetőzéssel Fouché figyelmeztetni akarja az
ellenségeit, hogy vannak még mérges nyilak a volt rendőrminiszter tegzében. De különös dolog: senki
sem ijed meg, semmi nem menti ki Linzből, senki sem gondol rá. Ekkortájt vita folyik a francia
kamarában a száműzöttek visszahívása felől, Fouché nevét sem gyűlölettel, sem érdeklődéssel nem
említik. Három éve távozott a világ színpadáról, s ez elég volt ahhoz, hogy teljesen elfelejtsék a kiváló
színészt, aki minden szerepet kitűnően alakított. Hallgatás veszi körül, mint valami üveg koporsó. Otranto
hercege nincs többé a világ számára, csak egy szürke, mogorva, epés, magányos idegen öregember sétál-
gat unatkozva Linz unalmas utcáin. Néha egy-egy kereskedő, egy szállító udvariasan megemeli a kalapját
a beteges, görnyedt tartású öregúr előtt, egyébként nem ismeri többé senki, senki sem gondol rá. A
történelem, amely az Örökkévalóságot szolgálja, szörnyű bosszút áll azon az emberen, aki mindig csak a
Pillanat kegyeit leste: eltemeti elevenen.

Annyira megfeledkeznek az otrantói hercegről, hogy amikor elhagyja Linzet, legfeljebb néhány
rendőrtisztviselő tud róla, más észre sem veszi. Metternich i8ig-ben megengedi Fouchénak, hogy Triesztbe
költözzék. Még ebben a kis kényelemben is csak azért részesíti, mert megbízható forrásokból megtudja,
hogy ez a terhes vendég már úgysem alkalmatlankodhatik neki sokáig. A tétlenség jobban kifárasztotta ezt
a szenvedélyesen tevékeny embert, többet ártott neki, mini: harmincévi robot. Tüdeje kezdi felmondani a
szolgálatot, nem tudja elviselni a zord klímát. Metternich engedélyezi, hogy egy napos helyen halhasson
meg, Triesztben. Ott látják néha a megtört öregembert, amint súlyos léptekkel vánszorog a templom felé a
misére, s letérdel; ugyanaz a Joseph Fouché, aki egy negyedszázaddal ezelőtt az oltárokat rombolta, most
ősz fejét lehajtva, összekulcsolt kézzel térdel „a babona nevetséges jelképe" előtt, és ta lán honvággyal
gondol azokra a békés, régi kolostori folyosókra, ahol pályafutását megkezdte. Egész életén át harc és
ambíció foglalkoztatta a lelkét, de most már teljesen megváltozott. Most már csak békét akar, és szeretné
kiengesztelni ellenségeit. Nagy ellenfelének, Napóleonnak fivérei és nővérei, maguk is bukott, elfelejtett
emberek, meglátogatják, és elbeszélgetnek vele a régi időkről. Nem győznek csodálkozni rajta, hogy ez a
fáradt ember mennyire megszelídült. Szegény árnyék, ki gondolná róla, hogy valaha rettegett,
veszedelmes ember volt, aki húsz éven át zavart szított Európában, és birkózásban legyűrte korának legha-
talmasabb embereit. Most már csak békére vágyik és boldog halálra. Es valóban, utolsó óráiban kibékül
Istennel és az emberekkel. Kibékül Istennel: a harcos ateista, a kereszténység üldözője, az oltárromboló
december végén papot hívat, egyikét a „világcsalóknak", ahogyan jakobinus korában őket nevezte; most
alázatos, lehajtott fővel, összekulcsolt kézzel fogadja az utolsó kenetet. Kibékül az emberekkel is: halála
előtt néhány nappal megparancsolja a fiának, hogy íróasztalából szedje ki az összes iratokat. Nagy füzet
gyújtat, beledobatja a levelek és okmányok százait, ezreit, amelyektől még annyian félnek; valószínűleg
kályhába kerülnek azok a memoárok is, amelyekkel éveken át fenyegette a világot. A haldokló
gyengesége-e vagy későn ébredező jóság, az utókor ítéletétől való félelem vagy teljes közöny -- tény az,
hogy halálos ágyán új és szinte jámbor tapintattal megsemmisít minden írást, amely másoknak árthatna.
Élete végén, életében először lemond minden hatalomról mások fölött. Belefáradt az életbe, az emberekbe.
Más boldogságra vágyik: feledésre.
Ez a különös, viharos emberélet, amely az Északi-tenger egyik kikötőjében kezdődött, r82o. december
26-án fejeződik be a déli tenger öblében, Trieszt városában. E sokat hányt-vetett testet december 28-án
helyezik végső nyugalomra. A híres otrantói herceg halálhíre nem kelt nagy érdeklődést a világban. Az
emlékezés halvány füstfelhője, ha itt-ott fel is száll, csakhamar eloszlik, és nyomtalanul eltűnik a nyugod-
tabb kor egén.
Négy évvel később azonban Fouché neve még egyszer nyugtalanítja a világot. Elterjed a hír, hogy
memoárjai nemsokára megjelennek, és a kor néhány hatalmasának, néhány olyan embernek, aki rúgott a
levitézlett nagyságon, végigfut a hideg a hátán: mi lesz, ha e kellemetlen ember ajka beszélni kezd
sírjából? Talán mégsem égett el az a sok bizalmas levél és kompromittáló akta, amely valaha zsúfolásig
megtöltötte a világ legügyesebb rendőrfőnökének a fiókjait, s most mindez napvilágra jut, hogy megölje
sok ember jó hírét? De Fouché még a halála után is hű marad önmagához. Emlékiratai, amelyeket egy
élelmes könyvkereskedő 1824-ben, Párizsban kiad, éppolyan megbízhatatlanok, mint amilyen ő maga
volt, amíg élt. Még a sírjából sem árulja el az egész igazságot ez a makacsul hallgatni tudó ember, kopor-
sójába is magával viszi féltve őrzött titkait. Maga is titok volt, és titok marad mindörökké, alakja sohasem
lép ki a félhomályból, amely igazi eleme volt. S éppen ez csábít újra meg újra arra az inkvizítori játékra,
amelyhez Fouché oly mesterien értett: elmosódó nyomaiból megrajzolni tekervényes életútját, és sorsának
viharos eseményeit követve megismerni e nagyon különös politikus szellemét.
 TARTALOMJEGYZÉK

Első fejezet. FELKAPASZKODÁS. 1759-1793

Második fejezet. A ,LYONI TŰZMESTER". 1783
Harmadik fejezet. HARC ROBESPIERRE ELLEN.1794
Negyedikfejezet. A DIREKTÓRIUM ÉS A KONZULÁTUS MINISZTERE. 1799-1802
Ötödik fejezet. A CSÁSZÁR MINISZTERE.1804-1810
Hatodikfejezet. FOUCHÉ A CSÁSZÁR ELLEN. 1810
Hetedik fejezet. KÉNYSZERŰ KÖZJÁTÉK. 1810-1815
Nyolcadik fejezet. A VÉGSŐ KÜZDELEM NAPÓLEONNAL. 1815
Kilencedik fejezet. BUKÁS ÉS VÉG. 1815-1820

Kiadja a Gondolat, a TIT Kiadója.

Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója.

Felelős szerkesztő: Kulcsár Zsuzsanna.

Műszaki vezető: Kálmán Emil.

Műszaki szerkesztő: Kende Frigyes.

A borító és kötésterv: Murányi István munkája.

Megjelent 48 50o példányban, t 1,66 (A/5) ív terjedelemben.

Ez a könyv az MSZ 56ot--59 és 5602-55 szabványok szerint készült.

6800259/1 - Zrínyi Nyomda, Budapest. Felelős v.: Bolgár Imre igazgató