— 22 —

furatossal vagy peniglen bikacsökkel keményen megbüntettetnének" (Kassa,

1700.)
A kancsuka (a korbács egyik változata) is használatban volt: „Annyok Sára
mivel Széplaky commissarius uram feleségére nyelveskedett 30 kancsuka
ütést szenvedett" (Szeged, 1734).
Talpbőrrel való megveretést mutat be a lőcsei Szent Jakab-templom Szent
Dorottya legendáját ábrázoló falképeinek egyike (XIV. század).
Debrecenben ismeretes a „scithiai módon való" megcsapatás. A különleges
végrehajtási eszközök közé tartozott a tövis: „Minthogy maga sem tagadja, hogy
paráznaságnak vétkébe nem leledzett volna sőt ha tagadná is kitetszik az vas
szeg a zsákból, azért az hóhér által az kalodába tövissel csapattassék meg
keményen" (Belső-Szolnok vm., 1716). A verés büntetések esetében nagy
jelentősége volt annak, hogy ki hány csapást kapott egyszerre. Előfordult p1. 3, 6,
12, 20, 24, 25, 40, 50, 60, 100, de nem ritkán elképesztően nagy számok is, így pl.
a 300 bot. Ez utóbbiakat a halálos büntetéssel tartották egyenérté kűnek, nyilván,
mert az Ilyen végrehajtások legtöbbször halállal végződtek.
A XVIII. századi Egerben nem számított annyira megbecstelenítőnek a
verés, ha ezeket a büntetéseket a bíró házánál, vagy a „városháza ámbitusán"
hajtották végre, mivel ezeken a helyeken nem gyűlt össze annyi néző. Álta -
lános volt a „Piarczon lévő Deresben" való végrehajtás is. Többször foganato -
sítottak verést — elrettentési céllal — a bűncselekmény elkövetési helyén.
Egerben meglehetősen emberséges volt a testi fenyítés gyakorlata. A tanács
mindenkor figyelembe vette a vádlott egészségi állapotát, családi viszonyait.
Üregeket, gyengélkedőket, lábadozókat, terhes nőket sohasem botoztak meg.
Figyelembe vették azt is, hogy a büntetés nem árt-e a vádlott családtagjainak.
Jellegzetes volt a káromkodók veréssel való büntetése. Az ítélet szövege
általában a következőképpen hangzott: „Isten ellen való rút, fertelmes, má sokat
megbotránkoztató Káromkodásért, másoknak irtóztató példájára ... 24 pálcza
ütésekkel megh verettetik."
Egerben a férfiakat pálcázták, a nőket korbácsolták, gyermekek testi fenyítése
esetén virgácsot használtak. Az országos gyakorlat is hasonló volt. Az ítéletet
ruhátlan elítélteken, nők esetében meztelen háton hajtották végre.
A verés büntetéseknél feltétlenül meg kell említeni a derest. Ez egy
négylábú pad volt. Az elítélt kezét és lábát vaspántok alá szorították, vagy a pad
alatt kötötték össze, illetve más módon rögzítették. Ezt követően került ‹,,or a
testi fenyítésre.
A veréshez sorolható a kikorbácsolás, kiverés valamely városból, községből.
Ezt erkölcsi bűnösök esetében alkalmazták. Az elítélt nem jöhetett vissza a
városba, s környékére. Ha ezt a tilalmat megszegte halállal büntették, vagy más
súlyos megtorlás várt rá. Ez a gyakorlat a XVII—XVIII. században valamelyest
enyhült: „minthogy a bizonyság részint béhozta, hogy az legényt szobájába
bocsátotta, de minthogy homályos az dolog, az jövő pénteken vala-mg az
prédikáció áll, az pellengérben legyen és tartassék. Annakutána a hóhér
tizenhatot üssön az farán és bocsáttassék ki az városbul 12 mérföldre 5 többé
magát ne mutassa, mert feje vétetik" (Komárom, 1617). Ez a büntetés
 — 23 —

Egerben is ismeretes volt: „erkölcstelen élete miatt ... az Ártatlan Két gyeP. -
nekejre nézve mit igazoltatván ... elsőben az Város Háza előtt három ütéssel,
második helyen az Dávid Kutyánál, harmadszor az Külső Kapunál az hóhér
által megh vesszőztessék és öröké az Várostul ... az be jöveteltől továb élete
Vesztése alatt ki csapattatik" (Eger, 1701).

Megbélyegzés

Testfenyítő büntetés, mely enyhébbnek számított, ha a test ruházattal

eltakart részére sütöttek bélyeget, tehát az nem látszott. Súlyosabb volt viszont,
amikor el nem fedhető testrészre sütöttek jelet. A megbélyegzés a visszaeső
bűnösök megjelölésében játszott nagy szerepet. Ezeket a személyeket ismételt
bűnelkövetéskor igen szigorúan büntették. A hamis pénz készítők Homlokára,
arcuk mindkét oldalára odasütötte a hóhér a hamisított érmet. Az úriszék
gyakorlatában általában a lapocka alá sütötték a bélyeget, azért, hogy az elítélt
ne legyen örök időkre látható helyen megbélyegezve, mert ez eset leges
javulását akadályozta volna. Mellékbüntetésként is kiszabták istenká-romlásért,
vagy paráznaságért „a hóhér homlokára bélyeget süssön, és az városból verje
ki paráznasága miatt" (Komárom, 1645).
Egerben a tövissel felkarcolt sebet beszórták puskaporral és azt bedörzsölték.
Így a fekete kereszt soha nem múlt el. „ az hátán keresztet vonván tövissel
az Hóhér, holnap ki fogh vezettetni" (Eger, 1706).
zettetni" (Eger, 1706).
A megbélyegzést még egy 1835. augusztus 1-i helytartótanácsi rendelet is
lehetővé tette, a császári és királyi tartományokból kiutasított külföldiek meg-j
elölésére.

FOGVATARTAS, BORTONBÜNTETES

A középkorban a börtönök elsősorban a várak legjobban védhető része iben,

az ún. öregtornyokban (azok alsó pincéiben) voltak. Ismeretes olyan megoldás is
(pl. a beckói várban), amikor a foglyot egy sziklaháton helyezték el, kitéve az
időjárás viszontagságainak. Ha a rab már nem bírta a sanyarga tást, akkor
levethette magát az alatta levő mélységbe. A börtön előzményeként értékelhetjük
azokat az adalékokat, melyek a XVI—XVII. században a várak árkaiban tartott
megláncolt foglyokról szólnak, akik a rossz körülmények miatt tömegesen
pusztultak el. A feudalizmus időszakát rendkívül könyörtelen börtönviszonyok
jellemezték. Az 1673-tól működő pozsonyi vésztörvényszék által elítélt
protestáns lelkészek, Berencs várának börtönében való szenvedését így írták le:
„a commendáns vetteti őket olyan becstelen nehéz tömlöczekbe, a: , 21yeknek
a két oldal már régről fogva, s most is pervátaszék volt, melybe hason,
térdeken s tenyereken kellett bemászkálni, oly szorosan volt ajtója
 — 24 —

kivágva kőből. Itt mint a disznó-olba a sok tisztátalan állatok között béka,
szunyog, légy, tetű és egyéb ártalmas bogarak között, sem éjjel, sem nappal
semmi nyugodalmok nem volt, soha sem alhatta lak."
A hosszabb ideig tartó fogság a halállal v,)lt egyenlő. A szabadságvesztés
büntetés szélesebb körű alkalmazására csak a XVII—XVIII. század forduló-
jától került sor, mely visszaszorította az embertelen halálbüntetési nemeket. A
kezdeti időszakban a tömlöcviszonyok (sötétség, hideg, éhség, szenny) az
elzárást is valóságos testi büntetéssé tették. Nem volt különbség a megyei és
az úriszéki börtönök között. Magyarországon a XVIII. század elején je -
lentkeztek az első törekvések az emberibb börtönviszonyok megteremtésére.
1770-ben a gróf Esterházy Ferenc által alapított szempci fenyítőház volt
Magyarországon az első országos büntetőintézet. Ez az intézmény 1772-1780
között Szempcen, majd 1780-tól Tallóson működött. Innen a férfi rabokat
1785-ben, a női elítélteket 1790-ben a szegedi várba szállították.
A szegedi fenyítőházban igyekeztek viszonylag korszerű rabtartási mód -
szereket alkalmazni, emberségesen gondoskodni az elítéltekről. Ez egy kora beli,
1806-ban kelt helytartótanácsi utasításban is megfogalmazást kapott: „egyedül
és kiváltképen az, hogy az oda elítéltek a rájuk vagy bírói ítélettel vagy a
megérdemelt halál helyett Legfelsőbb Uralkodói Kegyelemből kisza bott
büntetést maguknak javulására, másoknak pedig üdvös példájára szen vedek
el és töltsék ki."
Ismeretesek különféle büntctéssúlyosbítások, melyekkel az elzárásra ítélt
személyeket fenyítették. Ezeket Szegeden is alkalmazták. Testi fenyítés —
pálcázás, korbácsolás, vesszőzés, — böjt, leláncolás, a büntetésnek kéz- és láb -
vassal való súlyosbítása, magánelzárás, szeszesital-fogyasztástól való eltiltás,
megbélyegzés, szégyenpolcra állítás, haj lenyírása, közmunka. A böjttel
való súlyosbítás azt jelentette, hogy a rab hetenként 1 ___________________3 napon
keresztül csak kenyeret és vizet kapott. Az életfogytig tartó börtönre ítélt rabok
mindig böjtöltek. A XIX. század elején Szegeden különféle kéz- és láb vasakat
alkalmaztak, így ún. nyűgvasat, továbbá katonavasat. A rabokra nemük, életkoruk
és testi fejlettségük szerint különböző súlyú vasat vertek. Minden rabmunkát
közmunkának („közönséges munka") neveztek. Ismeretes a büntetésvégrehajtási
intézet területén végzett házi munka, melyről éjjelre a rabokat visszakísérték a
börtönbe. A vármunka vagy sáncmunka, erődítési munkálatok katonai felügyelet
alatt való végzését jelentette. Igen súlyos bün-tetéssúlyosbítás volt a
hajóvontatás és a csatornaásás. 1786-ban II. József úgy intézkedett, hogy az
életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt egyének hajóvon-tatást végezzenek:
„Mivel a halálbüntetésnek koránt sincs meg az a hatása, melyet a tartós és
nehéz munka előidézni szokott, minthogy amaz elmúlik és csakhamar
feledésbe megy, ez azonban örökké a szeme előtt lebeg minden kinek,
ennélfogva azok a gonosztevők, a kikre jövőben halálbüntetést szabnak ki, ha
különben a bünt‘tt rendkívül való nagysága miatt a büntetés enyhíté sére
nem lenne semmi indító ok, előzetes megbélyegzés után, pálczacsapással
fenyíttessenek meg es azután a bűntett mértékéhez képest, életfogytiglan
bajóvontatásra vagy a szegedi fenyítő-házban való örökös lelánczolásra ítél -
tessenek,"
 — 25 —

Általános volt, hogy azokat a férfi rabokat, kiket gyilkosság, rablás, gyújto -
gatás miatt súlyos börtönre és közmunkára bármilyen időtartamra, vagy más
bűncselekmények elkövetéséért hosszú időre ítéltek el a Habsburg
Birodalomban, .,,ajóvontatásra Magyarországra küldték. Ezek a szerencsétlenek
embertelen körülmények között szenvedtek. „A kemény bánásmód", a kegyetlen
munka, a rossz körülmények, a silány ellátás „eredményeként" a rabok sűrűn
elhalá-loztak. Ezt a büntetést két évnél tovább csak néhányan élték túl.
1783-ban a Béga-csatorna szabályozásakor, illetve a Ferenc-csatorna 1794-
ben megkezdett munkálatainál alkalmaztak csatornaásásra rabokat. így ir erről
egy korabeli dokumentum: „Mivel továbbá az adófizetők érdekének
megóvására Ő Felsége azt a módot fogja alkalmazni, hogy ezen nehéz, egy -
szersmind az egészségre ártalmas és , n - Anél gyorsabban elvégzendő munkával
a bécsi fenyítő-házból, továbbá a temesvári várból való rabokat, valamint
legközelebbről börtönbüntetésre ítélt emberevők és más, a megyei börtönökben
es a tallósi f-házban letartóztatottak foglalkoztassanak, a munka tartamának
idejére pedig a nekik szükséges életemről, a kostélyi zsilig összekötésére
rendelt alapból a már utasítva levő m. kir. udv. kamara fog gondoskodni." A
korabeli ítéletek is beszámolnak e büntetés alkalmazásáról: „mai naptul
számítandó egy esztendei rabságra a Bátsi csatornához ítéltetik" (.Jászberény
1798).
Az egri vár börtönét így írta le 1683-ban a Magyar Simplicissimus : „Mikor
aztán korbáccsal felhajtottak a várba s aztán kovácshoz vittek, aki egy pár
súlyos vasat vert lábamra. Erre be kellett másznom a föld alatti fogságba, ahol
még vagy ötven keresztény ült. Ezek a felülről világító ablakhoz állva pipák,
korbácsok, török övek készítésével foglalkoztak. Nyolc nap múlva béhány új
foglyot kihúztak és kifaggatván őket apróra, becslésre, váltságra bocsátot ták.
Ennek befejeztével lefektettek, befogták a lábunkat kalodába ... és egyre erősödő
veréssel követelték rajtunk a váltságot. ... Éjszakára kezükkel, lá bukkal
soronként egymáshoz táncoltak bennünket."
Az egri várban az egykori — a belső vár udvarán álló, gótikus stílusban épült
— püspöki palota földszinti helyiségeiben a XVIII—XIX. században úriszéki
börtönt helyeztek el. A mai ún. Hősök termében börtönkápolnát alakítottak ki.
Ezek a szobák a későbbiekben katonai fegyház céljaira szolgáltak. Ennek emlékét
idézik a zömmel 1783-1871 között keletkezett primitív falrajzoé.
Egerben a megyei börtönt a régi vármegyeháza udvarának keleti felében
építették fel a XVIII. század végén. 1832-ben a megyeházán őrzött rabok
foglalkoztatására selyemgombolyító üzemet létesítettek, mely kelet-nyugati
tengelyben zárta el. az udvart. A börtönépületet 1838-1839-ben emeletráépí téssel
bővítették.
Városi áristom kétféle volt. Egyik a rendes tömlöc, ide csukták a lopásért,
veszekedésért, stb. elítélteket. A másik volt az ún. purger-áristom, ezt nem
tekintették annyira megalázónak és rendszerint céhbeli személyek esetében
alkalmazták. Polgár elítélésekor mindig kimondták, hogy „purger áristomot"
kap. Ezt a megkülönböztetést mindig kihangsúlyozták : „valamint az Armalis
Levél Nemtelenektül, és Jobbágyoktul Különbözteti az Nemes embert, és
 — 26 —

nagyobb characterbe tesz i, Szintén ugy ezen Nemes Városunknak de praxi

ant iqua evidens purgereket Különbözte ti az Kapásoktul, és Parasztoktul az
Furger Levél" (Eger, 1765). „Káromkodásért noha Pálczáz ást érdemelt volna
Mester ember volta respectusban vétetvén, Harmad napig való Arestomban
Szenvedésre, és 6 frt-ra büntettetett" (Eger, 1771).
A városi börtönben tartott rabokat, amennyiben adósság, vagy polgári
perek miatt kerültek oda, a felperesnek kellett élelmeznie. A város csak olyan
rabokat kosztoltatott, akiknek ellenfele nem volt képes az ellátásra, illetve
maguk sem tudtak élelmezésükről gondoskodni. Az itt eltöltött börtönbüntetés
általában csak néhány nap volt, ritkábban hónap, elvétve fél esztendő. A
súlyosabb bűncselekmények elkövetőit a vármegyének, az úriszéknek adták át,
pl. 1752-ben: „S ... Jutka ... Sok féle Lopásiért elibénk hivattatott ... és mivel
sok Törvénytelen cselekedeti világosságra jöttek, representáltatott az M.
Földes Uraságnak és annak Tömlöczébe úgy mint criminalista által adatta-tolt"
(Eger, 1752).
Az áristomba zárást gyakran súlyosbították testi fenyítéssel. Az is előfordult.,
hogy a büntetést „kenyéren és vízen" kellett letölteni: „M ... Mihályné és R
Istvánné Részegeskedések, étszakai Kóborlások, és Parázna beszédgyek miatt
mámul fogvást Két Hétig vak Tömlöczre Száraz Kenyéren és Vízen ítéltettek"
(Eger. 1768).

MEGSZÉGYENÍTÉS

Pellengér

A pellengér (szégyenfa, szégyenoszlop) általában a piactéren állt, ritkábban

a községháza udvarán, a bíró házánál. (A pellengér, kaloda stb. a régiek
szóhasználatában szinonim fogalmak voltak. Ma már sokszor megállapítha tatlan,
hogy ténylegesen milyen büntetőeszközökről esik szó egy korabeli for rásban.)
Célként fogalmazódott meg, hogy az elítéltet minél több ember lát hassa,
gúnyolhassa. Az erős elrettentő szerep nyilvánvaló volt. Sokféle formá ban jelent
meg ez a büntetőeszköz, lehetett sima, földbe ásott oszlop, de egész építmény is.
E végrehajtási eszköznek igyekeztek nagy tekintélyt biztosítani. „Zámbald Pál
Ur Bírósághában, az nemes Komárom, városának közönséges piaczán az fa
Pellinghér az földből kioétetődött, és helyébe ... az kőből álló oszlop vagyis
Pellinghér fölállíttatott, az nemes három statusbéli Bírák uraimék eő kegyelmek
jelenlétében, és az városi Uraimék fegyveresen, Zászlóval és Dobolással kint
lévén, és az kömíves, kővághó, vagyis kovács úgy és lakatos czéh-beli mesterek
által föl állíttaték" (Komárom, 1700). A pellengérre állítás igui gyakran
alkalmazott megszégyenítő büntetés volt. Enyhébb megítélés alá eső
bűncselekmények megtorlásaként használták. Sűrűn büntették így a kisebb
tolvajokat, erkölcstelen életet élőket, nyelves asszonyokat. Magyarországon
egészen a múlt század második feléig alkalmazták.
 — 27 —

A pellengért súlyosbíthatta a szégyenkő. A bűnösnek a nyakába

akasztott kővel kellett bizonyos ideig a szégyenoszlophoz kötözve állnia.
Gyakran a pellengérre állított tolvajok nyakába akasztották az általuk
l o p o t t t á rg y a k a t . H . E r z s é b e t e t a z é r t á l l í t o t t á k p e l l e n g é r r e , m e r t a z
ispotály építésénél meszet lopott: „12 óráig az Kaloda mellett az meszes
S a j t á r t a z N y a k á b a n k ö t t e t v é n o t t á l l y o n " ( E g e r, 1 7 3 0 ) . A r é g i e g r i
ítéletekben különböző javak eltulajdonítóinak, lopott holmival a nyakában
pellengérre állításával találkozunk. Igy 1745-ben lúd, 1756-ban fa, 1767-
b e n u b o r k a , k á p o s z t a é s h a g y m a s t b . t o l v a j o k a t b ü n t e t t e k í g y. D e s z e r e p e l t
a pellengéren fazék, kötő, pántlika, ácskapocs, hús, faggyú, vászon, fonal
az elítélt nyakában. Így büntették azokat is, akik a piacon valamit rosszul
mértek.
A régi Egerben a büntetőeszközöket, elsődlegesen elrettentő célzattal, jól !á
[ható, magas helyre tették. Itt állt a pellengér is, ebből eredően itt ismeretes az
ún. „messzelátóra" állítás. Az egri tanács 1737-ben öt gyümölcstolvaj „suhan-
tárt" pénzbüntetésre, valamint arra ítélt, hogy: „Vasárnap kilenez Órakor a
Peliengerbe tétettettek és ott tartattak délig."
A pellengérnek számos változata volt, így ide sorolható a szégyenpad is.
Ezt a büntetőeszközt a falusi bíráskodásban még századunk elején is
alkalmazták. Az ódon Egerben is találkozunk vele, így 1753-ban két szőlőkaró
tolvaj állt „a Város Piarczán arra rendelt Eiintető Széken két Óráig Szőllő
Karót Kezekben Tartván."
A szégyenketrecek a pellengér speciáis változatának tekinthetők. A XVII—
XVIII. századi városok látványossága volt, hogy a piactéren megszégyenítő
büntetésre ítélt leányokat, asszonyokat lehetett látni. A megszégyenítés
egyik eszköze volt a különböző formákban elkészített
szégyenketrec, amit vasrudakból vagy falécekből állítottak össze. Napjainkig
fennmaradt a XVI. században vasból készült lőcsei szégyenketrec, mely a
Városháza előtt áll.
A kalitka nevű változat olyan fából vagy vasrudakból készült ketrec,
melyben — általában — nem tudott felállni az elítélt. A piacon elhelyezett,
forgatható szerkezet alkalmas volt arra, hogy ne fordulhasson el a benne lévő.
Ha a megszégyenítésre ítélt ember ezt mégis megtette, akkor a hóhér, vagy
segéde egyet fordított a készüléken, s akkor ismét a közönség felé nézett a
bűnös. A megszégyenítettet a nép gúnyolta, köpdöste, mindenféle mocsokkal
hajigálta meg. Ilyen büntetőeszköz a hajdani Eger piacán is állt. Használatát
megörökítette egy 1705. évi ítélet is: „Becsiiletes Seres István hitves
Társát, kimenvén az Piarezra bémoeskolta Tekintvén, hogy N. N. már
annak előtte nyelveskedésért megh büntetettett, végeztetett a N. 1VIágistraius által. Azért a
hol vétkezett Tudni illik az Piarczon ugyanott vegye maga büntetését — tétessék az kalitkába
— egy óráigh, a' mikor ki bocsátattatik, forgattassék megh. Most pedig mindgyárt kövesse
megh Seresnét."
 — 28 —

Kaloda

E r rő l a b ün t e t ő e s z k ö zr ő l m ár S z en t L á s z l ó e g y ik t ör v én y e i s m e g e m l é -
k e z i k . Ős i m a gy a r n ev e l á b k ar ó , m e l y r é g i fo rm á j á r a u t a l : k é t k a ró kö z é
t e t t é k a b űn ös l á b á t , a z u t á n gú z z s a l v ag y kö t é l l e l e r ő s en ö s s z e kö t ö z t é k . A
k a l od á n a k s z á m o s v á l t o z a t a , a l f a j a i s m e r e t e s . Ig y a g a l l é r, v ag y h eg e d ű
a l a kú ny ak - é s ké z k a l o d a (n ya k l ó , b ru gó , he g ed ű , G e i g e , bő gő ),
az álló és az ülőkaloda. Érdekes változat volt a páros
kaloda, mely perlekedő asszonyok büntetésére szolgált. Egyes kalodák több
személy befogadását tették lehetővé, így pl. a vöröskői kaloda hat személy
számára készült.
A vastag keményfából ácsolt kalodák a végtagok és esetleg a fej számára
kialakított nyílásokkal készültek, s vasveretekkel látták el őket. A nyílásokba
szorították az elítélt lábának a térd és a boka közötti részét. Előfordult, hogy a
kaloda felső peremén kézbilincseket helyeztek el. Súlyosabb esetekben került
sor a kéz és láb egyidejű lelakatolására, mert bár a kalodába zárás elsősorban
megszégyenítő jellegű büntetés volt, a kéz és a láb hosszabb időn' keresztül
való csaknem teljes összeérése erős fájdalmat is okozott. Ugyanezt a
lábkalodát több féle formában alkalmazhatták. Igy az elítélt ült vagy térdepelt a
büntetőeszközben. A térdeplés csak látszólagos volt, mert a kalodába bezárt
térde nem érte a földet, hanem egész testsúlya a sípcsont felső felületén
nyugodott. A kalodában eltöltött büntetés ritkán haladta meg a másfél órát. Ezt
az eszközt széles kör ben alkalmazták városon, falun egyaránt, s gyakran a
pellengér mellett helyezték el. Egerben a XVIII. században két kalodát
használtak: az egyik a piacon állt, a másik a Szent Mihály templom előtt.
Alkalmazása számos kora beli adatból ismert: „Három Pénteken az Város
Piarczán Egy-egy Óráig az Kalodában fogh állani." 1755-ben Sz. Judit
paráználkodó leány büntetése a következő volt: „mivel ismét rossz Életre adta
magát, Piarcz Közepin egy Óráig Hegedüben fogh ülni." A feltételezések
szerint az egri piacon ülőkaloda és nyakvassal ellátott oszlop is állt, a Szent
Mihály tempom előtt csak kéz- és iábkaloda lehetett.

A megszégyenítés egyéb módjai

Elsősorban a pellengérre állított személyek esetében alkalmazták a szé-

gyenálarcot (pellengérálarcot). Különféle alakjai voltak, így pl. disznófej,
szamárfej, de mindig ügyeltek arra, hogy látni lehessen az elítélt arcát. E
szégyenálarcokban kellett bizonyos ideig a pellengéren (pellengérnél) állni.
Hasonló szerepe volt a Magyarországon kevésbé elterjedt ún. csengettyűgallér -
nak. E korong alakú, csengőkkel ellátott gallérral büntették meg a régi idők
puritán ruhaviselete ellen vétőket. A csengők hangjára összegyűlt a lakosság az
elítélt gúnyolására. A szégyenálarchoz hasonló megszégyenítő eszköz volt a
 - 2 9 -

- rendszerint papírból készült — halálfej. Ezt többnyire olyan elítéltekre húzták,

akik a kivégzés előtt kaptak kegyelmet. A szégyentáblát a bűnös nyakába
kötötték, erre ráírták bűnét, így kellett a pellengérnél állnia, vagy a
szégyenpadon ülnie. Az erkölcstelen nőknek fejére szalmakoszorút tettek, s igy
vezették körbe a városon. Magyarország-szerte hosszú időn át alkalmazták ezt a
büntetést, mint az a korabeli iratokból is kiolvasható: „Zsófia szolgálót, több
erkölcstelen tettének elkövetése miatt, szalmakoszorúval a fején a nép
jelenlétébea nyilvánosan a város körül vezették, azután mindenkorra
kiutasították a városból" (Bártfa, 1588). De idézhetünk Heves és Külső-
Szolnok megyei példából is: „igen el hatalmazott Fesletteknek ki Oktatására fog
nevezett M. Apolló Szalma Koszorú alatt, hogy ‚ minden ember rá ismerjen, egy
óráig az Deres mellett az Piarcz Közepén állani" (Eger, 1757).
A bűnös fejét korsikenőerscl kenték be és megszórták ágytollal.
A házasságon kívül teherbe esett nő nyakába pacalt akasztottak, és kivezették
a helységből. Paráználkodó asszonyok, leányok fejére harasztot, szénát is kö töztek
„az templomban mikor az község kijön, szénát kötvén fejére" (Kecskemét XVII.
sz.). Előfordult, hogy az ilyen jellegű büntetéseket tömegesen, egyszerre hajtották
végre. Igy p1. a XVII. századi Kecskeméten több leányra vertek előbb 30--30 botot,
majd összekötözték őket, s valamennyit kiűzték a városból, mert „juhászokkal és
kvartélyos katonákkal illetlenül társalkodtanak." A régi Komáromban a
szeretőtartás büntetése az ún. korsihúzás volt. Az elítélt dobszó mellett húzta végig
a kocsit a városon, ezután a hóhér kiverte a tele pülésről. Az ún. falú vagy
faszamár a piacon állt, erre ültették a bűnöst. Ez különféle formájú volt, lehetett
egyszerű gerenda, de tényleges állatalak is. Ez a büntetés — különösen a női
elítélteknek — megszégyenítésén túl jelentős fájdalmat okozott. Ezt az eszközt már
egy XIV. századi ábrázolás is megörökíti.
A hajlenyírás erkölcstelen életet folytató nők büntetése volt. Többnyire
korbácsolással és a városból való kicsapatással kapcsolták össze. „haja lenyí-
rattatván a Városbul végső képen kicsapattatott" (Eger, 1773.). „K. Kata
csavargó és Feje nyírva lévén, rossz és bujálkodó Személynek ismértetik"
(Eger, 1792).
A férfiaknak a szakállát borotválták le: „K János el bocsátott katona már
másszor is Cassa Városában Orgazdaságban tapasztaltattván, meg büntetetet-tett,
és hogy Tolvajlásra módgya ne légyen a' Vásár Végéig Aristomban tarta-tik, de a
Szakálla le borotváltatik" (Eger, 1792).

A HÖ HE R

A korai feudalizmusban a halálos ítéletet maga a panaszos fél hajthatta

végre, a közösség ellen elkövetett bűncselekmény esetében pedig a közösség
által ezzel megbízott személy. Létezett olyan középkori szokás, amely szerint
a halálos ítélet végrehajtása a legfiatalabb városi tanácsos feladata volt. A
virágzó feudalizmus korában a végrehajtás a bíróság hatáskörébe került.
Magát az ítéletet leggyakrabban a hatóság által megbízott alkalmazottak
 — 30 —

(hóhérok) hajtották végre, bár esetenként egyesek önként vállalkoztak erre a

feladatra. Mindezt már kezdetben is megalázónak tekintették, nemes személy
nem ajánikozott e munkára. A kialakuló ítéletvégrehajtói funkció betöltője (a
hóhér) megvetés tárgya lett. Mindenki kerülte társaságát, a városokban meg -
tagadták tőle a polgárjogot, külön ruházat viselésére kötelezték, áldozáshoz,
úrvacsorához utolsóként járulhatott. Gyermekeit becstelennek tartották. Ez
utóbbi gyakorlatot csak egy 1756. évi helytartótanácsi rendelet próbálta visz-
szaszorítani. Általános szokás volt, hogy a hóhér gyermekei követték apjuk
foglalkozását. A hóhér személyéhez, munkája közben használt eszközeihez
néphiedelmek, babonák is kapcsolódtak.
Ellentmondás, de e széles körben megvetett személy, mint orvosláshoz értő
javasember, csontkovács, masszőr is ismeretes.
Ritka dokumentumnak számít az a hóhérszerződés, melyben egy török rab
három évre hóhérságoi vállalt váltságdíja összegyűjtése érdekében. fiaszán
hóhér hatósága Fülek végváron kívül kiterjedt Nógrád, Pest, valamint Heves és
Külső- Szolnok vármegyékre. Az 1669-ben kelt okmányt a füleki [őkapitány
(Koháry István) és az egyes vármegyei alispánok is aláírták: „Adjuk
emlékezetül... Hogy ez levelünket mutató tömösvári Haszán nevű török rab,
reinéntelen lévén sarczon megszabadulásban: szabad akaratja szerint
felvállalta mátul fogva három egész esztendökig az hóhérmesterséget, s végre,
hogy az eltelvén, ,.-E,.2.gszabadulhasson mostani rabságábul. Kit mi is az ö
magyar uraittd alkalmas yénzen vévén meg, rendeltünk neki illyen fizetést: Az
szokás szerint, ezen végházban és ennek határában az megemlített három
vármegyék és ezen végház foglyainak megöléséjért külön-külön minden go-
nosztevő személyért három-három forint adatik neki, ittvaló pénzül. Ha penig
vidékre kiviszik, akárhová, az mi hírünkkel és engedelmünkbül, jó kezesség
alatt ezen hóhérmestert — afféle külső embernek megölésétül tizenkét-tizenkét
forintokkal tartoznak nekie. Annak felette a megírt vármegyék esztendőnként
hat-hat kila búzát adnak neki ételére. — is magára vállalta, hogy azon
hóhér-mesterségének jövedelmébül valamennyi kezesség rajta vagyon, és az
ttimlöczváltságot is meg fogja fizetni. Mellyel megfizetvén és mátul fogva az
hóhér-mesterségében az három esztendőket eltöltvén, — mi is keresztény
hitünkre, emberségünkre fogadjuk, hogy ezen tömösvári Haszán nevű rab
minden sancz (így!), fizetés és bántás nélkül, szabadon és békével bocsáttatik és
kitértetik az legközelebb való végházban."
A hóhér az őt alkalmazó testülettől fizetést, ruházatot, ellátmányt kapott. Az
egyes kivégzéseknél, büntetésvégrehajtásoknál külön díjazás illette meg. A XVII.
században az eperjesi igazságszolgáltatás szolgálnak a katonaságnál
végzett tevékenységért a következő taksák jártak:

Egy-egy kínzás 1 frt.

Hurok vagy lefejezés 12 "
Lefejezés és megégetés 16 "
Lefejezés, máglya és kikötés 14 "
Lefejezés és kézvágás 16 "
 — 31 —

Kerékbetörés és kikötés 18 "

Akasztottaknak elföldelése hurokleszedéssel 6 "
Orr-, fülcsonkítás 6"
Bélyegsütés 4"
Kegyelemnyeréskor illeték fele
Napidíjak 3 frt.
A hóhérszemélyzet szállítása katonai teher
A kínzottnak orvoslásdíja 24
frt. 24 "
Impalatio (karóbahúzás) 24 "
A test felnégyelése 20 "
Az altest törése keréken

1701-ben Gábbl György volt az „Igazság Executora" Egerben. Járandósága

havonként 8 forint készpénz, melyből 3 frt-t a város adott, a többit a várme gye,
kapott továbbá 6 kg búzát havonta a vármegyétől.
A hóhér elkülönített helyen lakott. A régi Egerben a város biztosított neki
lakást. Ez az egykori Pallos utca 5. szám alatt volt, a hóhérsegédek (pecérek) a
7. szám alatt nyertek elhelyezést. Egerben a serha és jaskó elnevezés alatt
ismeretes a hóhérlegényi funkció. A serha erkölcsrendészeti alkalmazott volt,
aki azonban a kiszabott ítéleteket is végrehajtotta. A jaskó elnevezésű pecér
tevékenységi köréhez bizonyos köztisztasági feladatok is hozzátartoztak, így a
dögeltakarítás. Ezért gyakran csúfolta a lakosság, különösen a gyerekek. E
kérdésben a püspöki prefektus 1775-ben rendeletet is kiadott, miszerint aki
csúfolja a hóhérinast, mikor „Kötelessége Szerint az Városnak tisztogatá-
sában, S Holmi Csányaságoknak kihordásában foglalatoskodik, sőt melly
Udőben is akárhol infestalni bátorkodna", a gúnyolódásért a férfiak 24 pálcát,
a nők 24 korbácsot, a gyermekek pedig ugyanannyi vesszőcsapást kaptak. Az
intézkedés célja az volt, hogy a hóhér ne szenvedjen hiányt inasokban.
 — 32 —

IRODALOMJEGYZÉK

A magyar büntetésvégrehajtás múltjára vonatkozó sok szakirodalmi utalást

találunk, s — általában érdekességként — számos apró részletet közöltek
különböző helytörténeti munkákban, szakfolyóiratokban stb. A jelenlegi
jegyzék távolról sem törekszik teljességre, csupán néhány olyan művet sorol
fel, melyeket a jelen dolgozat írásánál és az illusztrációk összeállításánál
felhasználtunk, s amelyek a témakörben való elmélyülést elősegíthetik.
AGGHAZY Mária:
Régi magyarországi faszobrok. Bp. 1958.
Az országos Börtönügyi Múzeum tárgyalnak ismertetése, könyvtárának
és irománytárának jegyzéke. Bp. 1923.
BENYOVSZKY, Karl:
Galgen und Henker im alten Pre3burg. Bratislava—Pre3burg 1933.
BEU, Octavian:
Rásceale lui Horia ín arto epocei. Bucuresti 1935.
BOROSS Dezső:
Embertelen múlt emlékei. (A kiskunfélágyházi Börtönmúzeumról). =
Múzsák. 1970. 1. sz. 17.
BREZNAY Imre:
Eger a XVIII. században. I—II. Eger 1933-1934.
CENNERNE WILHELMB Gizella:
Magyarország történetének képeskönyve 896-1849. Bp. 1962.
CSIZMADIA Andor— KOVÁCS Kálmán— ASZTALOS László:
Magyar állam- és jogtörténet. Bp. 1972.
DEMKÓ Kálmán:
A Felső-Magyarországi városok életéről a XV—XVII. században. Bp. 1890.
DERCSENYI Dezső— VOIT Pál (szerk.):
Heves megye műemlékei. II. Bp. 1972.
DOMANOVSZKY Sándor (szerk.):
Magyar művelődéstörténet. I—V. Bp. é.n.
ECKHART Ferenc:
A földesúri büntetőbíráskodás a XVI—XVII. században. Bp. 1954.
FAZEKAS István:
A kiskunfélegyházi Börtönmúzeum. = Élet és Tudomány. 1977. IV. 8.
HELBING, Franz:
Die Tortur. II. Berlin é. n. (1913)
Iratok és feljegyzések a magyar jakobinusok vezetőinek kivégzéséről.
Jogtörténeti Szemle. 1986. 1. sz. 77-83.
KABODY Csaba— MEZEY Barna:
A büntetésvégrehajtás története. I—III. „Módszertani füzetek -- Igazság-
ügyminisztérium — Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnoksága".
I. Büntetési elméletek. 1985. 1. sz.-42-55.;
0. A büntetés históriája. 1985. 2. 46-57.;
 — 33 —

III. A halálbüntetés diadalútja az ókorban és a középkorban. 1985. 3. sz.

40-52.
KACZIÁNY Géza:
Magyar vértanúk könyve. Bp. 1905.
KÁLLAY István:
Úriszéki bíráskodás a XVIII—XIX. században. Bp. 1985.
MIHALIK Sándor:
A kassai Miklós börtön. Kassa 1942.
MISKOVSZKY Viktor:
Bártfa középkori műemlékei. Magyarország régészeti emlékei IV. Bp.
1880.
MOHL Antal:
Győr eleste és visszavétele 1594-1598. Győr 1913.
NAGY Gyula— KOLOSVÁRI Sándor— OVÁRY Kelemen— MÁRKUS Dezső:
Magyar Törvénytár 1000-1526. évi törvényczikkek. Bp. 1899.
NYÁRY Albert:
H óh é rs z e r ző d és a X VI I - di k sz á z ad bó l . = S zá z ad ok . 1 87 2. 4 81 - 48 3.
PANDULA Attila:
A hóhérpallos. = Jogtörténeti Szemle. 1987. 1. sz. 74-84. + I—IV. tábla.
POLLÁK Róbert:
Sprievodca po expozici Koice v stredoveku v
Miklusovej vaznici. KoS'ice 1985.
RADOCSAY Dénes:
A középkori Magyarország táblaképei. Bp. 1955.
RADOCSAY Dénes:
Gótikus festmények Magyarországon. Bp. 1963.
SPIRITZA, Juraj— BORODAC, Ladislav:
Podoby starého Spi§a. Bratislava 1975.
SZABÓ György:
Kalauz az Országos Börtönügyi Múzeumban. Bp. 1913.
SZABÓ Ignácz:
Eger város múltjából. Korrajzok. Eger 1898.
SZALAY Imre (szerk.):
Magyarország történeti emlékei az 1896. évi ezredéves Országos
Kiállításon.
II. Bp.—Wien é. n.
SZEDERKÉNYI Nándor:
Heves vármegye töténete. III. (1596-1687.)
Eger 1891.
SZENDREI János:
Miskolc város története. II. (1000-1800.) Miskolc 1904.
SZELL Farkas:
Testi büntetések a Debrecen városi régi jogban. (Klny.) Debrecen 1903.
SZŰCS István:
S za b ad ki r á l y i De b r ec e n v á ro s t ö rt én e l m e. I— I II . D e br e c e n 1 87 1.
 — 34 —

TEMESVÁRY Ferenc:
Büntető eszközök a régi Magyarországon. (A Jánosházi Múzeum Közlemé-
nyei Nr. 1.) Szombathely 1970.
TAKATS Sándor:
Lapok egy kis város múltjából. Komárom 1886.
TAKATS Sándor:
Törénybeli orvosság. = Budapesti Hírlap. 1906. III. 6.
TÓTH Lőrincz:
A becstelenítő büntetésekről. = Atheneum. 1841. X. 31.
TÓTH Sándor:
Sáros vármegye monográfiája. III. Bp. 1912.
TÜRK Frigyes:
Az egri akasztófa. = Hevesmegyei Hírlap. 1905. I. 22.
VACULIK, Karol:
Gotické umenie Slovenska. Bratislava 1975.
VAJNA Károly:
Hazai régi büntetések. I—II. Bp. 1906-1907.
VARGA Endre (szerk.):
Úriszék. XVI—XVII. századi perszövegek. Bp. 1958.
WICK Béla:
Kassa története és műemlékei. Kassa 1941.